KYRA DAVIS

Csak egy éjszaka

 A mű eredeti címe:
Kyra Davis: Just One Night
@ Gallery Books, a Division of Simon and Schuster, Inc.

Fordította: Angster László

Ez a könyv fikció.
A nevek, szereplők, helyek és események a szerző képzeletének szülöttei,
vagy a valóság átköltései.
Bármilyen hasonlóság élő vagy meghalt személyekhez,
megtörtént eseményekhez, csupán a véletlen műve.

Copyright © 2013 Kyra Davis

Magyar kiadás © ProVince Art Kft.

Hungarian translation ©Angster László

A kiadásért a ProVince Árt Kft. ügyvezetője felel

A szöveget gondozta: Veres Mari
Tördelés, nyomdai előkészítés: Czinege Mária
Borítókép: Benedek Barna
Logó: Gőzön Eszter Gabriella

Nyomta és kötötte: Pátria Nyomda Zrt.

Felelős vezető: Orgován Katalin, vezérigazgató
Kiadta 2016-ban a ProVince Art Kft.
www.lilithkonyvek.hu

ISBN 978-615-80055-2-4
 TARTALOM

Első rész .......................................................................... 5

AZ IDEGEN ................................................................... 5
Második rész ............................................................... 118
ARCVONALBAN ...................................................... 118
Harmadik rész ............................................................. 234
KÖZÖS MEGÁLLAPODÁS....................................... 234
 Első rész

AZ IDEGEN
Ezt a könyvet azoknak az olvasóimnak ajánlom, akik évek óta hűségesek
maradtak hozzám. Ez motivál és inspirál ezután is.
 1. FEJEZET

A piros Herve Leger bandázsruha, ami rajtam van, nem az enyém,

hanem Simone-é, a barátnőmé. Tegnap még hangoson kinevettem volna
azt, aki azt mondja, hogy egy ilyen nyíltan provokatív ruhát fogok
felvenni. Holnap viszont mindent kapásból letagadok. És ma? Ma a
kivételek napja van.
Állok a hotelszoba közepén, amit Simone-nal béreltünk a
Venetianben, és a ruha szegélyét húzogatom. Egyáltalán; le lehet ülni
ebben? – Nagyon szexi vagy – búgja, ahogy felbukkan a hátam mögött,
és hullámos, fekete hajamat a vállam mögé igazítja. Az érintése valahogy
túl intimnek tűnik, és úgy érzem magam, mintha egy kirakatban lennék.
Ellépek tőle, és úgy kitekeredek, mint valami sóskifli, hogy hátulról is
lássam magam a tükörben.
– Komolyan ebben menjek?
– Viccelsz? – ingatja Simone értetlenül a fejét. – Ha csak fele ilyen
jólnéznék ki benne, mindenhová ezt hordanám.
Megint lehuzigálom a ruhám szegélyét. Én a kosztümökhöz vagyok
szokva, és nem az olyan ruhákhoz, amilyeneket a filmekben szoktak
hordani. Egy globális tanácsadó cégnél, a valódi világban, olyasmi dívik,
amiben a nők el is felejtik, hogy nők, azt pedig még inkább, hogy
szexuális lények. Ez meg itt olyan, mint amiben a filmsztárok
parádéznak; egy számomra ismeretlen dallamon „szól” hozzám. – Még
egy répát sem nyelhetek le, amíg ez rajtam van – mondom panaszosan,
és a ruha kivágására pillantok. Nincs rajtam melltartó, csak egy apró,
finom kis tanga. Nem is fért volna be semmi a ruha alá. Ezt arra találták
ki, hogy mindent megmutasson… és nekem eléggé vegyesek az érzéseim
ezzel kapcsolatban. Meg is lep, hogy csak vegyesek. Kicsit zavarban
vagyok, de ez várható volt. Némi bűntudatom is van, amiért felvettem ezt
a cuccot, és mert… igen…
Simone-nak igaza van: iszonyú szexi vagyok benne!
 Még sohasem gondoltam így magamra. De más sem. Ha valaki azt a
nevet hallja, hogy Kasie Fitzgerald, egy felelősségteljes, megbízható,
józan személyre gondol.
Kasie, a józan.
Pontosan ezért rángatott el Simone Vegasba egy hétvégére. Azt akarta,
hogy legalább egyszer kibillenjek az egyensúlyomból, mielőtt
hozzákötném a mindig stabil életem egy stabil férfihoz, Dave
Beasleyhez.
– Szerintem a jövő hétvégén megvehetnénk a gyűrűket – mondja majd
Dave, vagy lehet, hogy már mondta is, amikor befejezzük a csendes
vacsoránkat az egyik Beverly Hills-i caféban. Hat éve járunk, és ő öt éve
emlegeti a házasságot. Minden szemszögből megvizsgálta már az összes
lehetőséget, még egy stressztesztet is elvégzett velünk, mintha valami
bank lennénk, amely egy újabb pénzügyi válságra készül.
Dave ilyen óvatos. Ez nem túl izgalmas, viszont kényelmes. Egyszer,
amikor kissé sokat ittam, azt találtam mondani Simone-nak, hogy olyan
vele csókolózni, mintha egy héjában sült krumplit ennék. Azóta Simone
nem győz sajnálkozni ezen. Pedig én csak arra gondoltam, hogy a héjában
sült krumpli nem a legrafináltabb étel ugyan, de meleg és lágy, és pont jó
arra, hogy az ember elverje az éhét. Ez volt Dave; ő volt az én nassom, a
héjában sült krumplim.
Feküdj le egy idegennel!
Ez volt Simone tanácsa. Még egy utolsó kihágás, mielőtt a húszas
éveim közepén megházasodom. Persze, úgysem fogom megtenni. Végül
abban maradtunk, hogy flörtölni fogok egy idegennel, de még ettől is
egészen ideges lettem.
Ha megöregszel, és visszanézel az életedre, szeretnéd azt látni, hogy
nem is voltál fiatal?
Ezt is Simone mondta. De ő nem érti ezt. Én nem tudom, hogyan kell
fiatalnak lenni. Akkor sem tudtam, amikor még gyerek voltam. – Sokkal
komolyabb, mint a nővére – mondták a szüleim barátai, ahogy ott ültem
mellettük egy könyvbe temetkezve. – Egyáltalán nem lányos lány!
Valami olyasmit mondtak ezzel, hogy a nőiesség és a tanulás egymást
kölcsönösen kizáró tényezők.
 És most itt állok én, a Harvardon végzett diák, aki az ország egyik
legmenőbb tanácsadó cégénél dolgozik, és iszonyú szexin nézek ki. –
Blackjack – mondja Simone magabiztosan. – Leülsz ebben a ruhában egy
blackjack-asztalhoz, ahol jó nagy tétekben játszanak, és a pasik azt is
elfelejtik majd, hogy mennyi a huszonegy.
Felhorkanok, és a számhoz kapom a kezem. Simone kuncogni kezd
mögöttem. A horkantás még ebben a ruhában sem túl szexi.

***

Mikor belépünk a kaszinóba, felénk fordulnak a fejek. Nem szoktam

ehhez hozzá. A férfiak figyelik, ahogy megyek. Felmérnek a
tekintetükkel, az esélyeiket latolgatják. Minden titkot meglátnak, amit a
ruhám látni enged… és sok mindent látni enged. De a nők is figyelnek.
Többen elítélően, mások féltékenyen. Elpirulok, amikor rájövök, hogy
néhányan úgy bámulnak, mintha férfiak lennének. A lényem egy része
szeretne átrohanni a termen, de a ruhám miatt csak lassan és óvatosan
mehetek. Hallottam sztorikat arról, hogy egy modell elhasalt egy Herve
Leger-bemutatón, és már pontosan értem, hogyan történhetett ez meg.
Ebben a cipőben, amihez Simone ragaszkodott, és egy ilyen szűk
ruhában, minden lépés új kihívást jelent.
Egy férfi sétál el mellettem, és ahogy tetőtől talpig végigmér, még csak
nem is próbálja elrejteni a vágyait. Még jobban elpirulok, és elfordulok.
Ahogy rám nézett!… Ez azt hiszi, hogy kurva vagyok?
Ebben a drága ruhában nagyon menő kurvának kéne lennem!
Hátrapillantok, és látom, ahogy ott áll, és nézi, amint távolodok tőle.
Dörzsöltnek és arrogánsnak tűnik. Nekem nem kéne ilyen férfi… de az
tetszik, hogy én ennyire tetszem neki. Még ez a kis öröm is bűntudatot
ébreszt bennem… és felkavar.
Egy olyan blackjack-asztalnál kötünk ki, ahol 100 dollár a legkisebb
tét. Ez még nem a nagymenők asztala, de már jóval többet kell
kockáztatni, mint amit rendesen megtennék.
Ahogy leülök, a ruhám felcsúszik néhány centit, és erről eszembe jut
a vékony tanga, amit alatta viselek.
 Mi a fenét csinálok itt?
Nagyot nyelek, és az asztalra koncentrálok. Nem vagyok egy nagy
szerencsejátékos, de Simone még nálam is rosszabbnak bizonyult. Nagy
tétekben játszik, a huszonegyet hajszolja, bár már kétszer is elvesztett
mindent. Végül feladja, és azt mondja, hogy átmegy egy gyengébb
asztalhoz. Én maradok, ahol vagyok. A lapokkal elég jól bánok, de a
dobással sohasem boldogultam igazán.
– Ez jó asztalnak tűnik.
A hang felé fordulok, és egy sötét farmeres, barna pólós férfi ül le
mellém. Kidolgozott izmai furcsa ellentétben állnak az enyhén őszülő
fekete hajával… de nekem tetszik. Rám pillant, épp akkor, amikor én is
odanézek, majd gyorsan félrenéz. Ez nyilvánvalóan csel volt, és én
mélyen elszégyelltem magam az esetlenségem miatt. Egy nő lép oda,
kezében irattáblával, és rámosolyog a mellettem levő férfira.
– Mr. Dade, örülök, hogy látom!
– Én is, Gladys. Ötezerrel indulok.
A nő bólint, és miután a férfi aláír egy papírt, egy kupac fekete és
vörös zsetont tesz le elé.
Az emberek nem így szoktak zsetont vásárolni.
Leteszek 200 dollárt, és az osztó letesz néhány lapot. Nekem egy
ötösöm és egy ászom van. Kezdetnek nem rossz. Mr. Dade már nem ilyen
szerencsés a tízesével és hatosával.
Ujjammal a kártyáim mellé koppintok, mire egy újabbat kapok. Mr.
Dade ugyanezt teszi.
Nekem négyesem van. Magamban elmosolyodok. Nyerésben vagyok.
Legalábbis azt hittem, míg Mr. Dade nem kapott egy ötöst.
Huszonegy.
Senki nem szól semmit, csak a zsetonokat tolják felé. Mikor az osztó
néhány zsetont rak a kupacomhoz, kisebb elismerésként azért, hogy
nyertem a ház ellen, Mr. Dade egy icipicit felém hajol.
– Szeretné érdekessé tenni?
– Azt hittem, ez most érdekes.
A zsetonjaimat számolom. Nem azért, mert meg kéne számolnom
őket, hanem azért, mert nem merek egyenesen ránézni. – Még
érdekesebbé – tisztázza. – Ha jobb lapjaim lesznek, akkor elmegyünk, és
iszik velem valamit.
– És ha nekem lesznek jobb lapjaim? – kérdezek rá a számomra
kedvezőbb kimenetelre.
– Akkor én iszom magával valamit.
Felnevetek. A teremben átélt izgalmak és az új, bár csak időleges
kinézetem miatt már így is kissé részegnek érzem magam. Mi lesz, ha
iszom is még valamit?
– Ha én nyerek, itt iszunk valamit az asztalnál, és tovább játszunk –
mondom. Gazdasági szempontból a tervem valószínűleg kockázatosabb,
de minden más szempontból biztonságosabb.
– Komoly tárgyaló – mondja Mr. Dade. És bár még mindig nem nézek
rá, érzem, hogy elmosolyodik. A belőle áradó energia szexi, ugyanakkor
kissé gonosz is.
Nekem tetszik.
Az osztó néhány lapot tesz elénk. Én egy hármast és egy hatost kapok,
míg Mr. Dade egy királyt és egy négyest. Még bárki nyerhet. Minden
azon múlik, hogy mit osztanak nekünk legközelebb. Szép metafora ez az
életre vonatkozóan.
De megtartom magamnak ezt a gondolatot, és csendesen koppintok
vérvörös körmömmel a zöld filcasztalon. Mr. Dade int, hogy ő is kér
lapot.
Ezúttal ő az, akinek húsza van. Nekem még tizennyolcam sincs.
Feláll, és a kezét nyújtja.
– Akkor, megyünk?
Összegyűjtöm a zsetonjaimat, és azon gondolkodom, hogyan
állhatnék fel anélkül, hogy a mostaninál is többet mutassak meg
magamból.
Most újra érzem a férfi mosolyát. Egy régi dal, a „Devil Inside” jut az
eszembe, és a fejemben lejátszom az egészet, miközben óvatosan
felállok. Szép komótosan odamegyünk a kasszához, ahol beváltom a
zsetonjaimat, majd indulunk a lifthez. Az emberek még mindig néznek,
de most már miránk.
 De nincs olyan, hogy mi, emlékeztetem magam. Ez csak képzelődés.
Ez egy gyors és jelentéktelen találkozás. Iszunk valamit, flörtölünk, aztán
eltűnünk egymás életéből, mint az eloltott láng füstje.
– Erre – mondja, és egy üvegfalú bár felé vezet.
Most már az emberek is a képzelődésem részévé válnak.
A pulthoz megy, és vár, amíg felküzdöm magam a bárszékre.
Előveszem a mobilom, hogy SMS-t írjak Simone-nak, de még csak az
első szónál tartok, amikor odajön a pultos.
– A hölgy, azt hiszem, egy pohár pezsgőt inna, a legjobból, Aaron –
kezdi Mr. Dade.
– Nem – vágok közbe gyorsan, mintha valami káros szenvedély venne
rajtam erőt. – Whiskeyt kérek.
Nem is tudom, miért emeltem meg a tétet, és miért nem a pezsgőt
választottam. Talán bátrabbnak, erősebbnek éreztem magam ettől;
valami ütős dolog kell ide, nem buborék!
Mr. Dade ismét elmosolyodik, és mindkettőnknek whiskeyt rendel,
valami olyan márkát, amiről még nem is hallottam.
– Szóval – kérdezi, amikor a pultos odébb megy – blackjacket szokott
játszani?
– Nem. – Lehajtottam a fejem, hogy elküldjem az SMS-t Simone-nak.
– Ez a második alkalom. Igazából nem szoktam játszani.
– De ma este játszik. – Felnézek, megemelem a szemöldökömet, és
kérdőn nézek rá. – Maga nem szokott ilyen ruhákat hordani – folytatja,
amikor az italok már ott vannak előttünk. Borravalót csúsztat a pultosnak,
aki nem kérdezi meg, hogy írja-e számlájához.
Nyilván érzi, hogy most nem kéne közbeszólnia.
– Honnan tudja, hogyan öltözöm?
– Nem szokott ilyen magas sarkút hordani. Nem is tud járni benne. –
A Cirque du Soleil artistáin kívül senki sem tud ilyenben járni – nevetek
fel idegesen.
– És ha így öltözne általában, hozzászokott volna, hogy az emberek
nézik. De, nem. – Közelebb hajol, és valami halvány erdei illat csapja
meg az orromat. – Még most is pirul belé.
 Nem ismerem ezt a férfit, aki most hozzám ért. Egy idegen. Egy üres
lap. Itt kéne hagynom. Nem kéne engednem, hogy a hüvelykujjával az
arcomat simogassa. Feküdj le egy idegennel!
Kezemmel lassan a keze felé nyúlok, és eltolom az arcomtól. De nem
engedem el. Jó érzés fogni: erős és kidolgozott. Ez a kéz sok mindent
csinált már, és sokat érintkezett földi dolgokkal is. Elképzelem, ahogy
egy ló kantárját fogja. Látom, ahogy egy szédítő sebességre képes,
minden kötöttséget lerázó, olajosan csillogó sportautó motorjába nyúl.
Elképzelem, hogy ezek a kezek hozzám érnek, és érzem magamban az
ujjait Mit csinálok itt?
– A nevem Kasie – mondom. A hangom rekedt és izgatott.
– Akarja tudni a nevem? – kérdezi. – A teljes nevem?
Ekkor jövök rá, hogy nem. Nem akarom tudni, hogy kicsoda. Azt sem
akarom tudni, hogy én ki voltam tegnap, és ki leszek holnap.
Csak azt akarom tudni, hogy ki vagyok most.
– Én nem csinálok ilyet – suttogom. De már most, hogy kimondom,
tudom, hogy a tegnapról és a holnapról beszélek. Ma éjjel, az más.
Ez a férfi nem olyan, mint azok a beképzelt alakok, akik végigstírölik
a testem. Ez a férfi nem kényszeríti rám magát. Az én érzéseimet hívja
elő; olvas a mozdulataimból, a mosolyomból, szemem gyors
pillantásából. A saját vágyaimat látom az arcán. Most már nem üres lap.
Ő az én ábrándom; és a kémia… a vonzerő, ami köztünk működik…
olyasmi, amire mindig is vágytam volna, ha tudtam volna a létezéséről.
De most már tudok.
Rápillantok a nadrággombjára. Dior Homme. Egy 600 dolláros
farmer, és a pólóját is a Targetben vásárolhatta. A fiatalosan izmos karja
és a konzervatív módon nyírt, finoman őszülő haja közti ellentmondás is
megszédít, levesz a lábamról.
– Szeretnék egy italt csinálni neked – mondja.
Abban a pillanatban értem, hogy mit akar mondani ezzel. A szobájába
hív. Körülnézek a bárban. Még sohasem volt egyéjszakás kalandom.
Előrelátó vagyok. Olyan lány, akire mindenki számíthat, aki maga a
sziklaszilárd, átgondolt következetesség.
 Kivéve a ma éjszakát. Most olyan lány vagyok, aki egy idegennel fog
lefeküdni.

2. FEJEZET

Mint valami egyetemista kölyök, mi is megállunk az előcsarnok

italboltjánál, hogy megvegyük magunknak a piát. Majdnem felnevetek,
amikor a pénztáros átadja a barna zacskóba csomagolt üveget Mr. Dade-
nek, mert olyan az egész, mintha egy fedett lelátó alá indulnánk vele, és
nem egy luxushotelbe; mintha olcsó fehérbortól, és nem 200 dolláros
scotchtól akarnánk berúgni. Én sohasem időztem így a lelátókon, de nem
ítélem el azokat, akik igen. Bár én magam elutasítottam a gondolatot,
azért azt láttam, hogy van valami esetlen ártatlanság ebben az amerikai
szokásban. De abban, amit most Mr. Dade-del készülünk csinálni, semmi
ártatlanság nincs.
Nem beszélünk, ahogy a szobájához vezet. A lakosztályához. Tudtam,
hogy ilyen lesz. A nappali akkora, hogy partyt lehetne benne tartani. A
makulátlan konyhában elférne egy komplett élelmezési osztály. Nincs
szükség erre a nagy helyre, de ez a pazarlás sötét élvezetet okoz nekem.
Hallom, ahogy becsukja a bejárati ajtót, és a tőlem jobbra levő
franciaajtóra pillantok. Nem kell kérdeznem, hogy hová vezet. Érzem,
ahogy mögém ér. Érzem a teste forróságát, és feszülten várom az
érintését.
De nem jön. Ehelyett a száját érzem szorosan a fülem mellett. –
Helyezd kényelembe magad! – mondja, vagy inkább dörmögi, és a szavai
elbűvölnek. – Vess le valamit!
Felé fordítom a fejem. Nem tudok megszólalni. Dave jut az eszembe.
Megcsalom őt. Hogy élhetek együtt ezzel? El tudom választani ezt az
éjszakát az életem többi részétől?
– A cipődet! – mondja csalafinta mosollyal. – Vedd le a cipődet!
Kifújom a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy benntartottam. De nem
vagyok biztonságban. Sem tőle, sem magamtól. A szemébe nézek, és
leereszkedek egy székbe. Elém térdel, és ujjaival finoman dörgöli a
bokám, majd kioldozza a sarkamnál a csomót. A lábam szorosan
összezárva. Nem akarom megmutatni neki mindenem. Még nem.
De ahogy leveszi a cipőmet, a kezével lassan elindul fölfelé a
vádlimon. Eléri a térdem, majd a combom külső felét. Az éppen most
beszívott levegő ismét megakad bennem, és egy pillanatra elfelejtek
lélegezni. Túl rövid ez a szoknya; a keze egyre magasabbra jut, de még
így sem érte el a szegélyét… és amikor eléri, egy kicsit még feljebb
tolja… majd megáll.
Várok, hogy tovább menjen, de lehull rólam a keze.
– Most töltök neked abból a scotchból – mondja.
És megint meglátom az ördögi mosolyát, ahogy a türelem és a sürgetés
között egyensúlyozik.
Feláll, és én lehunyom a szemem, hogy visszanyerjem a nyugalmamat.
Hallom, ahogy nyílik és csukódik a hűtő, majd a jégkockák csörgését,
ahogy belepottyannak az üres poharakba. Nem mozdulok. Nem tudok
mozdulni. Néhány pillanattal ezelőtt még aggódtam valami miatt; most
gondolkodnom kell… Mi is volt az?
Nem jut eszembe semmi.
Mikor kinyitom a szemem, ott áll előttem, és egy poharat nyújt felém.
– Te nem iszol? – kérdezem. Most már suttogok. Nem merem
megtörni a pillanatot… félek, hogy kiesek ebből a félhomályos
valóságból. Végül is, ez csak egy álom; és ha megtartom magamnak, a
napok múltával még inkább álommá szelídül. De most nem akarok
felébredni.
Mr. Dade széles mosollyal adja a poharat a kezembe.
– Ó, dehogynem. Én is iszom.
Egyszer, majd még egyszer belekortyolok a scotchba. Nagyon jó.
Mint ahogy ez a szoba is a meleg fényeivel és a luxushangulatával.
Elveszi a kezemből a poharat.
– Én jövök.
Kivesz egy jégkockát, és a ruhám kivágásánál végigsimítja vele a
bőrömet. Ahogy a hideg, nedves felület a mellemhez ér, érzem, hogy
megkeményednek a bimbóim, és könyörögve merednek felé, hogy
menjen még tovább. Ő megízleli a bőrömön a whiskey cseppjeit; könnyű,
forró csókokat érzek, és a keze most már a csípőmön van. Újra lélegzek,
de minden levegővételem felszínes, mert nem akarok megmozdulni.
Ismét felemeli a whiskeyspoharát, és az ajkamhoz tartja. Egy kicsit
megdönti, épp csak annyira, hogy a füstös ízt megérezzem a nyelvem
hegyén. Aztán az ujja becsúszik a pohárba, ám az olvadó jégkocka ezúttal
a combomon köt ki. A testem és az agyam már szétváltak.
Érzem, ahogy széttárul a combom, ahogy finoman feljebb és feljebb
húzza a ruhámat; kitárom magam, hogy még jobban hozzám férjen. Az
ajkával a scotch hideg nyomát követi a bőrömön, és én nézem, ahogy
felfelé csúszik a lábamon. Egy eltökélt, hirtelen mozdulattal a derekamig
húzza fel a ruhám, és szorosan tartja, miközben a szájával feljebb és
feljebb megy. Csak az a könnyű kis tanga áll az útjában. Az egyik kezével
elengedi a csípőmet, és megsimogatja a selymes anyagot.
Félig leeresztett szempilláimon át látom, ahogy újra elmosolyodik.
Tudom, hogy mire gondol. A textil átnedvesedett. Egy újabb hívójelet
kapott, ami fölött nincs hatalmam.
De ez még nem elég neki.
– Kérd! – mondja, és ujját a bugyim szélébe akasztja. Még egyszer
érzem, hogy átforrósodik az arcom. Ha kimondom, akkor már nem
mondhatom, hogy ez csak úgy megesett velem, vagy, hogy nem is
akartam igazán. Készen állok rá, hogy megmutassam neki a testem, de
most arra kér, hogy teljes valómban vegyek részt ebben; ez megrémít.
– Kérd! – mondja újra.
– Kérem – motyogom.
– Így nem jó. – A hangja még lágy, de már van benne valami uralkodói
él. – Kérd!
– Húzd le!
Felegyenesedik, fölém hajol, miközben ujját még mindig a tangám
vékony derékrészébe akasztja.
– Mit szeretnél, hogy levegyek rólad? – Az arcán megjelenő kis
mosoly semmivel sem csökkenti az átható erejét.
– Kérlek! – Olyan halkan szólok, hogy még én is alig hallom. –
Kérem, hogy vedd le a bugyimat!
 – Hangosabban, kérlek!
Vonakodva emelem rá a szemem. Látom azt a kis csínytevő szikrát
benne, és elmosolyodok. Váratlan bátorságot érzek magamban.
Elkapom a pólóját, és a markomba gyűröm a pamutot.
– Kérlek! – mondom, miközben közelebb húzom, kibillentve ezzel az
egyensúlyából – kérlek, vedd le a bugyim, Mr. Dade!
Most már mindketten mosolygunk. Letépi rólam a tangát, és mielőtt
tudnám, hogy mi is történik, a scotch hideg érintését érzem a csiklómon,
majd rögtön utána a csókja váratlan melegét; ott, mindennek a közepén.
A szájával csiklandoz és ingerel. Felnyögök, és megragadom magam
alatt a széket. Érzem, ahogy az ujjával finoman megérint, miközben
tovább nyal és ízlelget, először lágyan, aztán keményebben és
gyorsabban. A nyelve minden idegvégződésemen játszik, és sürgető
kéréssel ostromol. Én nyöszörgők, és hátravetem a fejem, ahogy gyorsan
és erősen élvezek. De nincs időm összeszedni magam. Felránt a lábamra.
Nem kell a ruhámon a rejtett cipzárt keresnie; intuitív módon tudja, hogy
hol van. Egy pillanat, és már semmi sincs rajtam.
Azok a pillantások a kaszinóban semmik sem voltak ahhoz képest,
ahogy Mr. Dade most néz. A szemével nem egyszerűen lát, hanem fal
engem. Ott állok, és lüktetve kívánom őt, miközben lassan körözve
figyel; ahogy a farkas figyeli a prédát, ahogy a tigris cserkészi be a
párját…
Ahogy egy szerető készül az imádottjához.
Nem nyúlok felé; a szeme mozdulatlanná merevít, jobban, mint bármi
kötelék. Egy teljes kör után leveszi a pólóját. A felsőteste illik a karjához:
a lágy, finom bőr alatt kemény izmok mozognak. Magához von, és most
megérzem, hogy mit tettem vele; kemény farka a hasamnak feszül.
Szaggatottan veszem a levegőt, ahogy az egyik ujjával belém nyúl.
Azután kettővel. Játszik velem, simogat és próbálgat, míg én remegve
dőlök neki. Próbálom kigombolni a farmerét, de nem megy. Mindjárt újra
elélvezek, itt, előtte állva, nekitámaszkodva.
Ekkor odanyom a falhoz, és tovább simogat. Én a nyaka köré fonom
a karom, és belévájom a körmöm, miközben felsikoltok. Felrobbanok;
rászorulok az ujjára. Ahogy beszívom a levegőt, rájövök, hogy az
erdőillat most már az én bőrömre is átragadt.
Semmi sem választ el minket.
Bátornak és gyengédnek érzem magam, ami egy újabb finom kis
ellentmondás. Végül sikerül kigombolnom a nadrágját. Ahogy
kihámozom a ruhájából, rajtam a sor, hogy bámuljak.
Ez a férfi tökéletes, gyönyörű és… lenyűgöző.
Talán el sem jutunk a hálószobáig.
Az ujjaim begyével végigsimítom faszát, annak minden részletét, míg
végül eljutok a makkhoz.
Fasz: nem olyan szó ez, amit használni szoktam, de fel vagyok
izgulva, és hirtelen nem érdekel semmilyen eufemizmus. Nem egy lágy,
elmosódott lencsén át akarom látni, ami történik velem. Ez itt nem a
fantáziám. – Basszál meg! – suttogom.
– Igen! – lihegi. Aztán felemelkedek a levegőbe. A lábam a csípője
köré kulcsolom, a hátam a kemény falnak támaszkodik, és megint
felkiáltok, ahogy belém nyomul, újra meg újra.
Érzem, ahogy kinyílok neki. Érzem, ahogy egyre nedvesebb vagyok,
elemi reakcióként erre a vágyott behatolásra. Mindent érzek. Kemény,
lüktető, rendületlen energiával tölt fel. Áttöri az ajtót, ami mögé a titkos
vágyaimat zártam el, amelyek most kitörnek belőlem, olyan vad erővel,
mintha börtönből szabadulnának. Ahogy tart engem, előre hajtom a
fejem, és finoman megharapom a vállát, szívom a nyakát. Fel akarom
falni, miközben ő fogyaszt el engem. És már a földön vagyunk. A csípőm
soha nem szakad el a csípőjétől. Még mindig ölelem a lábammal, és
magam felé húzom. Minden centije a helyére kerül bennem, ahogy
leenged a hátamra. Az alattam levő vékony szőnyeg lágyan érint,
miközben a bőrét markolom. A keze a mellemen, megcsípi a
mellbimbóm, majd a hátam felső részére siklik. A saját ritmusunkban
mozgunk, ami olyan sugárzó és lelkesítő, mint egy Beethoven-szimfónia.
Minden lökéssel újabb és újabb extázisba kerülök.
Nem tudtam, hogy ez ilyen is lehet.
 Egy klisé. Egy mondat, amit minden rossz romantikus komédiában
emlegetnek. A szavakat mindig finoman ejtik ki, mintha a hősnő az
ártatlanság egy új szintjére jutott volna el.
De nem érzek semmi ártatlanságot. Kibaszott csodálatos érzés.
Olyan, mintha most születnék.
Nem tudtam, hogy ez ilyen is lehet.
Ez az utolsó értelmes gondolatom, mielőtt ismét a meredély szélére
érnék. Ahogy átölelem, érzem, hogy a válla megfeszül, majd leszorítja a
kezem a fejem mellé, és fizikailag korlátoz, amikor már nem tudom
visszatartani az extázisom. Ez a kombináció megvadít. Ide-oda
csapkodom a fejem, fölnyomom a csípőm, hogy még mélyebben hatoljon
belém. Ő felnyög, és egyre gyorsabban és keményebben lök, ahogy ez a
crescendo a szédítő vég felé közelít. Újra felkiáltok, és együtt élvezünk a
Venetian egyik lakosztályának padlóján.
Nem tudtam, hogy ez ilyen is lehet.

3. FEJEZET

Nem hiszek a halál utáni életben. Mindig is úgy gondoltam, hogyha

valaki elment, akkor elment. Valószínűleg ugyanez van a pillanatokkal
is. Emlékszem, hogy két nappal ezelőtt még Mr. Dade-del voltam, de már
semmi kézzelfogható nem köt ehhez az emlékhez; az a pillanat
egyszerűen… nem él többé.
Utána a karjában tartott, és a hajamat simogatta. Ez a kedvesség nem
illett ide. Nem voltam rá felkészülve. Ezért felöltöztem, és elmentem.
Nem próbált megállítani, de volt valami az arckifejezésében, amitől
gyorsabban vert a szívem. Nem úgy nézett rám, mint egy idegen. Úgy
nézett rám, mintha ismerne… talán jobban is, mint amihez joga volt.
Mire odaértem, Simone már a szobánkban volt. A részletekről
kérdezgetett, de nem sokat árultam el neki. Olyasmivel elégítettem ki a
kíváncsiságát, hogy flörtöltem egy különös férfival az üvegfalú bárban,
aki méregdrága italokkal próbált elcsábítani. Nem volt elégedett.
 – Nem vagy egy könnyű eset – panaszkodott, ahogy a Herve Leger-
ruhát átcseréltem a hotel ártatlan fehér köntösére. Ő becipzárazta a ruhát
a ruhazsákba. Miközben néztem, ahogy elnyelte a fekete műanyag, egy
koporsó jutott az eszembe. Nemcsak a pillanat veszett el; saját énem egy
részét is eltemettem… beletemettem ebbe a ruhazsákba, ami nem is volt
az enyém.
De ahogy itt ülök a sárga falú, dossziékkal szépen telerakott Los
Angeles-i irodámban, megértem, hogy ennek így kellett történnie. Álom
volt az egész, semmi több. És mint minden álomnak, ennek sincs
következménye. Amire tanít, azt el lehet fogadni, vagy el lehet vetni.
Néhány óra volt, mialatt a tudattalanom átvette az irányítást, és egy kis
rejtett részem diktált egy élénk színekkel megfestett történetet. Egy
történetet, ami a szenvedély és az izgalom körül forgott, e két dolog körül,
amelyek a való életben sohasem tartanak soká. Egy álom.
Előveszem az egyik ügyfél dossziéját. Az én dolgom az, hogy
megmondjam nekik, hogyan csinálják a dolgaikat. Ebbe és ebbe fektesd
be az idődet és a pénzedet, és ne abba. Már régóta úgy gondolok a
cégekre, mint személyekre; már jóval azelőtt, hogy a Legfelsőbb Bíróság
is foglalkozott volna ezzel a dologgal. A cégek összetett entitások,
akárcsak mi. És mint az emberek, a sikeres cégek is tudják, hogy mely
részeiket érdemes fejleszteni, és melyeket kell elnyomni, elrejteni a
nyilvánosság elől. Tudják, mikor szabaduljanak meg a veszteségeiktől.
Ám egy dolgot szerintem az emberek alapvetően félreértenek. Azt
hiszik, hogy a pénz a cégek közti beszéd nyelve, pedig az igazság az,
hogy a pénz a cégek lelke. Így vagyok én lelki tanácsadó.
Elmosolyodok a gondolatra, miközben átfutom a dossziét, amit
mindjárt leteszek az irattartóba.
– Kasie Fitzgerald, megütöttük a főnyereményt!
Felnézek a főnökömre, Tom Love-ra, aki az ajtóban áll. Az
asszisztensem, Barbara, mögötte mosolyog, bocsánatkérően. Tom soha
nem adja meg az esélyt senkinek, hogy az érkezése előtt bejelentsék. A
vezetékneve durva tréfának hangzik, hiszen még sohasem láttam őt adni
vagy kiváltani bármi olyasmit, ami a szeretetre emlékeztet.
 – Új ügyfelünk van! – mondja, ahogy belép, és majdnem Barbara
arcába vágja maga mögött az ajtót.
Becsukom a kezemben levő dossziét. Nem én vagyok az, akihez Tom
az új ügyfelekkel szalad. Még csak most kezdtem felkapaszkodni a
szamárlétrán, bár az, hogy Dave családja ajánlott be a céghez, könnyebbé
tette a helyzetemet. Pedig egy ilyen előkelő diploma elég kellene, hogy
legyen… de manapság semmi sem elég. Az is kell még, hogy az egyik
legjobbként diplomázz, és az iparág legnagyobb fejesei alatt töltsd a
gyakornoki időd. A golfhoz is jól kell értened. Olyan munkám van,
amiért sok magna cum laude Rhodes-ösztöndíjas ölni tudna. Azért
kaptam meg, mert okos vagyok, tehetséges, az ország legjobb egyetemén
tanultam és mert a barátom keresztapja a cég egyik alapítója.
Bizonyítanom kell.
– Ezek szerint benne leszek az ügyféllel foglalkozó csapatban? –
kérdezem, és Tomot nézem, ahogy leül velem szemben a székre, és
szórakozottan babrál a naptárammal. Már megtanultam, hogy a
személyes dátumaimat kizárólag a telefonomba írjam be, és hogy ezt
mindig távol tartsam Tomtól.
– Nem – válaszolja, ahogy átlapozza szakmai életem heteit és
hónapjait. – Te vezeted a csoportot.
A hangulat a szobában érezhetően megváltozik. Még mindig a
naptárra néz, de látom, hogy nem olvassa. A reakciómat figyeli. Azóta
szeretnék egy munkacsoportot vezetni, hogy idekerültem, de már
elfogadtam, hogy még évekig kell várnom egy ilyen lehetőségre.
Erre most itt van Tom, és átnyújtja az ajándékot… de miért?
– Kis ügyfél? – kérdezem, értelmet keresve az érthetetlenben.
– Nem. A Maned Wolf Security Systems.
A hangulatom most nem hogy megváltozik, de egy pillanat alatt
döbbent zűrzavarrá válik. Maned Wolf Security Systems. A világ
legnagyobb vállalatainak biztonsági cége, amely a legmagasabb szintű
technikai megfigyelőrendszereket és védelmi berendezéseket üzemelteti,
sőt, még fegyveres divíziója is van, amely a világ bizonytalanabb részein
tevékenykedik. Szerződésben áll a kormányzattal, és politikusok is kérik
a szolgáltatásait. Nem vezethetem ezt a projektet. Sőt nem is dolgozhat
rajta egy csoport. A Maned Wolf épp olyan elszigetelt, mint amilyen erős
cég. Ez egy milliárd dolláros vállalkozás, ami még rejtve maradt a
nagyközönség előtt. Olyan, mintha az Apple és a Blackwater egyesülne
a Willy Wonka csokigyárral. A titkok nem szűrődhetnek ki, az idegenek
nem jöhetnek be.
Nem szereztem rá jogot, hogy kikaparjam őket a csigaházukból.
Pedig, nagyon szeretném.
– Miért én?
Tom felnéz a naptáramból.
– Mert téged kértek.
Most már ólmos lett körülöttem a levegő. Érzem a nyomást a vállamon
és a mellemen. Tom kíváncsian és gyanakvón figyel.
– Kik kértek?
– A nagyfőnök.
Ismernem kéne a nevét, de nem ismerem. Ismerem a szerződéseiket, a
marketingjüket, az erősségeiket. De az embereik sohasem érdekeltek.
De most, ahogy várom, hogy Tom többet mondjon, valami azt súgja,
hogy ez alapvetően meg fog változni.
– A neve Robert… Robert Dade. Azt mondta, találkoztatok Vegasban.
Mondják, nincs annál szebb, mint amikor az álmaid valóra válnak. De
vannak olyan álmok, amelyeknek mindig csak álomnak kéne maradniuk.
Mert, ha egy ilyen beszivárog a való életedbe, akkor egy kémiai reakciót
indíthat el. Aminek robbanás lesz a vége.

***

Csak néhány napom maradt, hogy felkészüljek a találkozóra.

Összeszedtem egy csapatot, de ahogy Mr. Dade kívánta, az első
találkozás négyszemközt történik majd. Csak mi ketten leszünk. Mikor
Tom ezt is elmondja nekem, újra látom a szemében a gyanakvást. Tom
modorát, de még a vezetési stílusát is meg lehet kérdőjelezni, de az
intelligenciáját nem. Kitalálok egy történetet arról, hogyan találkoztam
Mr. Dade-del. Hogyan meséltem el neki, hogy mit dolgozom, és hogyan
büszkélkedtem el a szakmai sikereimmel, miközben ott álltunk a sorban
a reptéren a biztonsági ellenőrzés előtt. Azt mondom, hogy adtam neki
egy névjegykártyát, de még azelőtt elváltunk, hogy megmondta volna az
ő cége nevét. Már a kimondása pillanatában érzem, hogy milyen átlátszó
vagyok. De nagyon szeretném, ha Tom hinne nekem. Szeretném, ha
elfogadná azt a nevetséges állítást, hogy szándéktalanul és tudtomon
kívül egy életre meggyőztem a nagyhatalmú vezért. Szeretném, ha végre
félretenné azt a kíváncsi mosolyát, amivel a napokban
megörvendeztetett. Szeretném, ha nem nézne rám így többé, mintha most
jönne rá, hogy valamit rejtegetek a szögletes kabátom és széles
kosztümnadrágom alatt. Azt akarom, hogy ne gondolja rólam, hogy épp
olyan gátlástalanul törekszem a sikerre, mint ő.
Tom most már mindennap megáll, hogy váltson velem néhány szót.
De most nem vagyok az irodában. Péntek reggel van. A megjelenésemre
még jobban odafigyelek. Tengerészkék blézerem egyenes vonalban
hullik a csípőmre, anélkül, hogy bármivel is utalna nő létemre. Ehhez illő
egyenes szoknyát viselek. Anyagának redői közt nincs semmi csábítás.
Nincs itt semmi, ami csalogatna. Ahogy a tükörképemet nézem a
halványkék fürdőszobában, megvitatom magammal a smink kérdését. E
nélkül lágyabbnak, fiatalabbnak, esendőbbnek nézek ki.
De mindig van rajtam smink.
Végighúzom a nedves törlőt az arcomon, és alapozót teszek az apró
bőrhibáimra. Van egy kis pattanás a hajam vonalánál, néhány szeplő,
amiket gyerekkoromban szereztem, biciklizés közben a nyári napokon…
minden apró részletet lefedek, ami emberivé tenne. Besötétítem az
arcom, és szürke ceruzával kihúzom az alsó szempillám érzékeny
vonalát.
Ez az, amit meg szabad mutatnom magamból a világnak. Nem az a nő
vagyok, akit Mr. Dade megismert Vegasban. Azt a nőt eltemettem a
ruhazsákba.

***

Mivel tizenöt perccel korábban érkeztem a Maned Wolf Security

Systemshez, arra is van időm, hogy megállják, és megcsodáljam az
épületet, amiben az irodájuk van. Sötét üvegborításával hidegnek kéne
lennie, de itt, Santa Monicában, a napot és pálmafákat tükrözi vissza,
melegséggel egészítve ki az erőt.
Ő is meleg volt, amikor megérintettem. A csókjai a nyakamon még
akkor is finomak voltak, amikor nekiszegezett a falnak. És az ujjai…
ahogy simogatott velük, ahogy belém nyomta, és úgy játszott bennem,
mintha egy zongoraművész varázsolná elő Beethoven Holdfény
szonátájának fájdalmas hangjait. Meleg volt és erős…
A táskám rezegni kezd, és a telefon ránt vissza a valóságba.
– Halló!
– Miss Fitzgerald? Sonya vagyok, Mr. Dade vezető asszisztense. Egy
kis változás van a tervhez képest. Mr. Dade szeretné, ha a Le Fête bárban
találkoznának. Egy sarokra van délre az irodánktól.
– Van valami különös oka a változásnak?
– Természetesen Mr. Dade fedezi a költségeket, a rendeléseit és a
kiszolgálást.
Nem ezt kérdeztem ugyan, de nem valószínű, hogy ez a nő képes lenne
kielégítő választ adni nekem. Visszanézek az épületre, majd a kezemben
levő irattáskára.
– Ott leszek… A cégem fizeti a további költségeket.
– Megkérdezhetem, hogy milyen messze van most?
– Itt vagyok – válaszolom – az önök épülete előtt. Egy háztömbnyire
a Le Féte-től.
Leteszem a telefont, elsétálok az épület sötétített üvegein
visszatükröződő pálmafák mellett, és elindulok Mr. Dade felé.

***

Ugyanolyan, mint akkor. A recepció előtt állok, ahonnan diszkréten

megfigyelhetem. Egyedül ül egy kis bárasztalnál, és valamit olvas az
iPadjén. Világosszürke pamutinget és fekete nadrágot visel. Se
nyakkendő, se zakó nincs rajta, semmi, ami tiszteletet követelne az általa
irányított világtól.
 De Mr. Dade-nek nem kell ruha ahhoz, hogy érzékeltesse a hatalmat.
Azonnal látszik abból, ahogy tartja magát. Erről árulkodik mogyoróbarna
szemének intenzív pillantása, testének nyilvánvaló ereje, és a magabiztos
mosoly, amit felém küld.
Ó, igen, már kiszúrt engem, és ennek a nézésnek a tüzében még
összeszedettebbnek kell lennem, hogy ne felejtsem el az apró dolgokat:
a fejed mindig fent legyen, ha mész; céllal indulj el; lélegezz; és ne feledd,
hogy ki vagy.
Odamegyek hozzá az asztalok útvesztőjében.
– Mr. Dade!
A hangom hűvös és szakmai, ahogy kezet nyújtok neki.
– Kasie! – Feláll, és tenyerét a tenyeremhez szorítja. A fogása szilárd,
és túl sokáig tart. – Örülök, hogy újra látom!
A hüvelykujjával megint a bőröm simogatja. Egészen apró dolog, amit
gyorsan félre kell tudni söpörnöm. Ám ehelyett libabőrös leszek a
karomon. Ő észreveszi, és a mosolya kicsit kiszélesedik. – Ez kiesett a
táskájából, amikor utoljára találkoztunk – mondja, kezében a
névjegyemmel. – A hotelszobámban találtam.
Elhúzódok, és leülök.
– Irodákban szoktam az ilyen találkozókat lebonyolítani, Mr. Dade. –
Ó, igen, de attól tartok, az irodám berendezése nem lenne ma erre
megfelelő. – A berendezése?
Ő bólint, és hirtelen egy pincérnő tűnik fel, két poharat egyensúlyozva
a tálcán.
– Jeges tea – mondja, és leteszi a hosszú poharat Mr. Dade elé. – És a
scotch jéggel.
Érzem, ahogy felizzik bennem valami, ahogy leteszi elém a jóval
kisebb poharat.
– Gondoltam, magamnak is rendelek egyet – magyarázza de aztán
eszembe jutott, hogy szívesen osztozik velem. Csak nézem az
összetorlódott jégkockákat és a világos rézszínű folyadékot. Tudom,
hogy mi mindent lehet csinálni ezekkel a kockákkal.
– Üzleti ügyben jöttem, Mr. Dade.
 Elmosolyodik és előrehajol, könyökét a kissé ingatag asztalra
támasztja.
– Most már tudja a keresztnevemet. És használhatja is.
– Szerintem jobb, ha megmaradunk az üzletnél.
A hangom alig észrevehetően remeg. Minden jobb belátásom ellenére
a pohár után nyúlok.
– Rendben. Akkor hívjon továbbra is Mr. Dade-nek, én pedig
Kasienek fogom szólítani.
Egy hosszút kortyolok a whiskeyből. Az íze túlságosan is ismerős, az
emlékek túl élesek.
– Azért vagyok itt, hogy a Maned Wolf Security Systems-zel
kapcsolatos elképzeléseimről beszéljünk. – Az egyszerűség kedvéért
hívjuk Maned Wolfnak!
Bólintok. Ez az első súlytalan mondat, amit kiejtett a száján, és én
hihetetlenül hálás vagyok ezért az ajándékért.
– Ha komolyan gondolkodik a Maned Wolf tőzsdei bevezetésén,
ahogy arról az önök által átküldött dokumentumok tanúskodnak, fel kell
fejlesztenie a személyes internet- biztonsági üzletét. Mindenki tudja,
hogy a kormány az ön felügyeletével tudja biztonságban a fájljait. Az
átlagfelhasználó azt szeretné érezni, hogy ugyanazt a szintű védelmet
kapja ő is.
– Miért kéne oly sok ember felé fordulnom, amikor elérhetek néhányat
is, akik sokkal többet fizetnek?
– Mert a legnagyobb növekedés és a legjobb profit azoknak jut, akik
többre becsülik a mennyiséget, mint az exkluzivitást. Egyetlen
nagyméretű Starbucks sokkal jövedelmezőbb, mint a Le Cirque. – Értem.
– Nézem, ahogy ajkával eltúlzott lassúsággal formálja a szavakat.
Szeretem a száját. Egyesek azt mondanák, hogy talán túl nagy az arcához
képest, de nagyon érzéki. – Tehát, ön nem pártolja az exkluzivitást.
Szereti a vegyes dolgokat.
A célzás világos.
– Mr. Dade, tisztában van ön Kalifornia állam szexuális zaklatási
törvényeivel?
 – Kasie, komolyan mondja, hogy nyilvánosságra hozná a mi kis
együttlétünket csak azért, hogy bevádoljon? – Nem válaszolok. A kezem
megfeszül a táskámon. – Igyon még egy kortyot! Lassan elolvadnak a
jégkockák.
– Azért hívott ide, hogy meghallgassa a javaslataimat?
Szeretném, ha a kérdésem kihívás lenne, és nem kérés.
Nem tudom, hogy sikerült-e.
– Igen – válaszolja szilárdan. – Végeztem egy kis ellenőrzést. Ön
emelkedő csillag a cégénél. A szakértelméért fizetek, és ez minden.
Iszom még a scotchból, és várom, hogy meghozza a bátorságomat.
– Önnek nincs szüksége rám.
– Nincs. De akarom magát.
Még egy korty whiskey. Égeti a torkomat, és megkeményít. – A
javaslataim. – Az asztal szélén óvatosan kinyitom az irattáskám, es
anélkül sikerül kiraknom a papírokkal teli dossziét, hogy leejtenék
valamit a földre. – Nézzük át együtt most? Vagy beszéljünk meg egy új
időpontot?
Nézem ahogy a testtartása megváltozik, ahogy kihívóból
együttműködővé válik. A dossziémra mutat.
– Kérem!
Ez is emlékeztet valamire…
Mégis sikerül a tárgynál maradnom. A növekedésről mesélek neki,
egy olyan hatalmas gyarapodásról, amit még a Maned Wolf sem ért el
eddig. De el tudna. A csapatom segítségével ez is lehetséges. Az én
segítségemmel. Ha megadja a lehetőséget, megtalálom azokat az apró
foltokat, hézagokat, amelyek csendben akadályozzák, hogy egy ilyen
óriás elérje a végső győzelmet. Van úgy, hogy az ilyen tökéletlenségeket
teljes egészében meg lehet szüntetni, el lehet távolítani. Máskor az is
elég, ha csak eltakarjuk őket, mondjuk egy kis alapítvánnyal.
Mr. Dade figyel. Aktívan hallgat. Nem is kell megszólalnia. Látom,
hogy érti. Érzem, amikor meglepődik, amikor egyetért, és azt is, amikor
nem. Mindezt felhasználom, és hajszálnyit megváltoztatom a
mondandómat aszerint, hogyan változik az arckifejezése. Tudom, mikor
kell további részleteket mondanom, és mikor kell begyorsítanom.
Szinkronban vagyunk.
Ez üzlet. Nem valami szexi dolog.
És mégis…
Végül felemeli a hosszú ujját. Mint egy üzletember, mint egy
zongorista, vagy maga az ördög.
– Ön most általánosságokban beszél – mondja. – Ahhoz, hogy a
részletekbe mehessünk, hogy megvalósítható ötletekkel álljon elő, kissé
jobban meg kell ismernie a céget. Beszéljen a divíziók igazgatóival!
Belül kell lennie, a világom falai között! – Én ennél sokkal többet
szeretnék – vágok vissza élesen. – Le akarom dönteni azokat a falakat.
Csak így érheti el azt, ami lehetséges!
Felnevet. Most már elengedem magam. Élvezem a helyzetet.
Jobban, mint kellene.
A hitelkártyáját kiteszi az asztalra. Csak ennyi kell, és a figyelmes
felszolgáló máris ott van. Nekem is csak ennyi kell. Felállók, de kezének
egy apró gesztusával megállít.
Újra megragad a tekintete.
A pincérnő lehúzza a kártyát, majd visszaadja. Mr. Dade nevetségesen
nagy borravalót ír a papírra, majd kikísér.
– Hol parkol?
Fejemmel az autóm felé biccentek. Elindul velem. Nem is kérdi, hogy
rendben van-e így.
– Utálom a kosztümjét.
– Jó, hogy önnek nem kell hordania – mondom. Megérkezünk az
autómhoz, ami ott áll a járda mellett, készen rá, hogy biztonságot adjon.
– Önnek sem.
Megállok a kocsim előtt. A kulcsom a táskámban. Mielőbb elő kell
vennem. Miért nem tudok mégsem mozdulni?
Már akkor érzem a bőrömön a kezét, amikor még hozzám sem ért. A
hajtókájánál megérinti a kosztümkabátomat, aztán kigombolja, széthúzza
a vállamon, és leveszi rólam. A forgalmas utca közepén.
Nem hagyhatom, hogy az emberek meglássák, mit csinál velem!
Nem engedhetem, és pont.
 Néha megdöbbentően gyenge tud lenni a nem.
– Ez az én ruhám – suttogom.
– Ez csak a megszokás. – Felnézek rá, és szavak nélkül kérek
magyarázatot. – Az apácák ruhája például olyan – folytatja –, hogy
minden hajlatot, domborulatot, minden csábító részletet elrejtsen. Ezt
tiszteletben lehet tartani egy olyan nőnél, aki a szűzi életet választotta.
De…
Megáll, és a fejet hátul a nyakamhoz teszi. Megborzongok, ahogy az
ujja felcsúszik, aztán le, aztán megint föl, egészen a koponyámig, bele a
hajamba…
– Mindketten tudjuk, hogy maga nem apáca.
– Járok valakivel. Össze fogunk házasodni.
– Tényleg? – A szája sarka megrándul. – Nos, sokféle szokás létezik,
nem igaz? Vannak nők, akik sokszoros réteg alá rejtik a valódi énjüket.
Néha textilből vannak ezek a rétegek, néha értelmetlen kapcsolatokból.
– Semmit sem tud a kapcsolatomról! Nem ismer engem! – Talán nem.
De tudom, milyen vagy, amikor teljesen lehámlanak rólad ezek a rétegek.
Egyenes szoknyám a térdemig ér; a blúzom nem mutat meg semmit.
Mégis meztelennek érzem magam, ahogy itt állok a járdán, és csendben
figyel az az ember, aki csak egyetlen intim éjszaka alapján ismer, amit
vakmerő módon adtam neki.
Az emberek figyelnek. Anélkül is tudom, hogy rájuk néznék.
Ugyanazt érzem, mint Vegasban.
De van egy fontos különbség: Vegas a vakmerőség hazája. Az, hogy
megmutatom magam abban a feszes ruhában a bámuló embereknek,
beleillik az elvárások közé. Mindez le is van írva a brosúrákban.
Vegas gazdasága a fantáziára épül. Ezek a tények.
De itt, a Santa Monica-i irodaház előtt, mérföldekre a Prornenade-t
szegélyező utcai zenészektől, Mr. Dade figyelme nem helyénvaló.
Az emberek minket néznek. Látják a szikrákat, érzik a feszültséget.
Tudni szeretnék, hogy mi történik a következő pillanatban.
És is tudni szeretném.
 De nem dobhatom a lovak közé a gyeplőt. Egy határozott levegőt
veszek, hátrahúzom a vállam, és megpróbálok nem tudomást venni a
tekintetekről, a tekintetéről.
– Nehéz helyzetbe hozott, Mr. Dade. – Ez az én hangom?
Meggyőzően hangzik, de a magabiztossága és a tartása valahogy mégis
fals. Én vagyok az, aki kihívóan a szemébe néz? – A főnököm azt
gondolja, hogy lefeküdtem önnel ezért az üzletért. Beszennyezte a
szakmai tisztességemet.
Oldalra fordítja a fejét, míg a szemével továbbra is fel-le méreget,
hasonlóan ahhoz, ahogy az előbb a nyakamat simogatta. – Nem kínálok
üzletet minden nőnek, akivel lefekszem. Csak azoknak, akik a Harvardon
szereztek üzleti diplomát.
– Ah! – mondom. – Még jó, hogy nem a Yale-re mentem. Finoman
elhúzódok tőle, és beszállok az autómba. Meleg nevetése még elkísér,
ahogy elindulok. Már egy mérföldre vagyok, amikor rájövök, hogy nála
maradt a kabátom.

4. FEJEZET

Péntek este van. Ilyenkor vacsorát főzök Dave-nek a lakásomban.

Mindig. Olyan kis rituálé ez, ami eltörli a nyugtalanító bizonytalanság
egy részét az életünkből. Még nem nyúlt a tányérja mellett lévő
fehérborhoz.
– Kidolgoztam a gyűrűk költségvetését – mondja.
– Költségvetését?
– Úgy gondolom, körülbelül ezerkétszázat kéne ráköltenünk –
javasolja. – Ezerkétszázért már minőséget kapsz, anélkül, hogy
megcéloznánk az épp divatos legmenőbbet. Maradjunk reális keretek
között, nem igaz?
A hátsó udvarra vezető üvegajtó felé fordulok. Dave mindig azt
mondja, hogy tartsuk reális keretek között a dolgokat, de láthatóan nem
tudja, mit is jelentenek ezek a szavak, és hogyan kell alkalmazni ezeket.
És én? Amikor Mr. Dade a combomhoz érintette a jégkockát, amikor
olyan helyen csókolt meg, ahol Dave még sohasem, amikor a nyelve
hegyével izgatott… az reális volt? Valóságos? Én nagyon annak éreztem,
jobban, mint eddig bármit. Visszanézek az asztalra. Sötét, csomós fából
készült, és néhány centi vastagra kopott az élete során. Szilárd,
megbízható, hasznos. Valódi. Olyan, mint Dave. Mr. Dade az első férfi,
akivel először élveztem el állva. Ő az első férfi, aki először látott
meztelenül, miközben ő fel volt öltözve. Még most is látom, ahogy
megkerül, felmér, tervez… Fészkelődni kezdtem ültömben.
– Minden rendben? – hallom Dave hangját. A figyelem és az
ésszerűség hangját. Amire hallgatnom kéne. – Ma nagyon… izgatottnak
tűnsz.
A szavak megbizsergetik a bőröm.
– Kaptam egy új ügyfelet… ez a legnagyobb eddig. Azt hiszem, ki kell
tennem magamért.
– Én is így vagyok mostanában. Teljesen eláraszt a munka. Tudod,
hogy van ez.
Tudom. Dave adóügyi jogász. Mint én, ő is szereti az olyan dolgokat,
amire számítani lehet, és arra mindig számíthat, hogy a kiváltságosak
csalni akarnak az adójukkal. Ekkor jön a képbe Dave. A gazdagok
odaadják neki a pénzüket, amit el akarnak rejteni az adóhatóság elől, és
Dave megoldja a gondjaikat.
Nézem, ahogy befejezi az ételt, és rájövök, hogy én is olyan akarok
lenni, akire számíthat. És azt akarom, hogy megoldja a gondjaimat, mint
ahogy a pénzeket is láthatatlanná teszi az adóparadicsomokban. Bekapja
az utolsó falatot. Én felállók, és odamegyek mögé. Kezem a vállára
teszem, és elkezdem kimasszírozni belőle a feszültséget.
– Maradj itt éjszakára, Dave!
– Hmm… éppen ezt terveztem.
A szájához emeli a borospoharát, miközben beletúrok a szőke hajába.
Elé kerülök, és az ölébe ülök.
– Akarlak, Dave.
– Mi ütött beléd? – kérdezi egy óvatos kis mosollyal. A poharat
visszateszi az asztalra.
 Előre hajolok, és a fogammal megragadom a fülcimpáját.
– Most inkább az érdekel, hogy mi fog belém ütni. – Nem válaszol.
Kezével bizonytalanul a hátamat simogatja. Ez jó lehet. Valódi. – Ne
legyél ma gyengéd – súgom neki. A kezemmel ismét a hajába túrok, ám
ezúttal megmarkolom, és magam felé húzom, úgy, hogy a szemembe
nézzen. – Azt szeretném, hogy tépd le a ruhám! Szoríts le, miközben
belém nyomod!
– Várj… azt akarod, hogy… – A szavai elhalnak. Érzem, hogy remeg
rajtam a keze.
– Mmm… nagyon akarom. Vadságot, szenvedélyt, állatiasságot…
Hengerelj le! Ma komisz akarok lenni! – A hangom incselkedő és édes.
– Dave, megbaszol ma este?
Egy pillanat alatt kilök az öléből. Meg kell kapaszkodnom az
asztalban, ahogy kimegy alólam.
– Most mi van? – kérdezi zavartan és elveszetten. – Ez nem is te vagy!
Még sohasem beszéltél így! – A meghitt hangulatnak vége.
Elképedése a harag felé taszítja őt. Undorral néz rám. – Rondán beszélni
sem szoktál!
Hátrálok, és érzem, ahogy elönt a szégyen. Végigmegy a gerincemen,
és megragadja a szívem.
– Csak… én csak azt gondoltam… – Lehervadok ellenséges
tekintetének tüzében. Az erő, amit néhány pillanattal ezelőtt éreztem,
elillant. – Azt hiszem, túlságosan fáradt vagyok – fejezem be ostobán.
Elbizonytalanodik. Tudja, hogy a fáradtság nem magyaráz meg
semmit, de látom rajta, hogy kedvére van a kifogás egyszerűsége.
Szeretné elfogadni.
– Túl sok a munkád – mondja óvatosan, és megpróbál szembe menni
a logikával. – Ez mindig kimerítő. Tudom, hogy van ez.
– Igen – motyogom, bár a hangom olyan halk, hogy nem is tudom,
hallja-e.
– Azt hiszem, ma korán le kéne feküdnünk. – Felemeli a zakóját, majd
felveszi. Most már gyorsabban beszél, hogy megtalálta az egérutat. – Egy
jó alvásra van szükséged. Visszajövök… mondjuk holnap tizenegyre?
Van egy listám az ékszerüzletekről, ahol elkezdhetjük.
 Bolintok. Nem tudok megszólalni. Sírás nélkül nem. Dave megszökik
a démon elől, amely hirtelen megszállt. Azt gondolja, elillan, ha kialszom
magam. Egyedül az ágyban.
Odajön hozzám, és egy gyors, úriemberes csókot ad a számra. A
megbocsátás csókját.
A szégyen a torkomat fojtogatja.
Mikor kinyitja az ajtót, még visszafordul egy együtt érző mosollyal. –
Jó néhány üzletet meg kell néznünk, mielőtt döntenénk.
Mérlegelnünk kell a lehetőségeket. – Megint bólintok. – Ne feledd a
kényelmes cipőt! Nem szeretném, ha kényelmetlenül éreznéd magad!
Egy csókot küld, majd becsukja az ajtót.
Óvatosan fölemelem a borospoharam. Néhány pillanatig csak nézem,
ahogy a mennyezeti fények szikráznak a sápadt folyadékban, majd a
számhoz emelem. Az íze virágra emlékeztet; édes és tiszta. Angyali.
Hagyom, hogy az ízek játsszanak a nyelvemen, majd áthajítom a poharat
a szobán.
Odamegyek, és rálépek a szilánkokra. Élvezem az üveg recsegését,
ahogy kis darabokra törik a vékony cipőm alatt.

***

Késő van. Már zuhanyoztam; az olcsó samponnal megpróbáltam

lemosni a zavart és a haragot. Túl messzire mentem. Mint a cégek,
amelyekkel dolgozom, én is sokszínű, bonyolult vagyok. És mint a
cégeknek, nekem is vannak olyan részlegeim, amelyeket egyszerűen be
kell zárni.
Megvan hozzá az erőm. A munkában jó vagyok. Felismerem a
szunnyadó lehetőségeket, látom az erősségeket ott, ahol senki nem lát
semmit, és megtalálom a módját, hogy ezeket összehangolva mások
számára is nyilvánvalóvá tegyem.
Leülök a számítógéphez. A hajam vizes, és rálóg a rövid, ledér Donna
Karan-köntösömre. A frottír felszívja a testemről a nedvességet, és ez
megadja azt a lágyságot, amit az éjszaka nem adott meg.
 Egy e-mailt küldök Mr. Dade-nek. „Szeretnék találkozni a
mobiltelefon-biztonsági szoftverekkel foglalkozó üzletág igazgatójával.
Összehozhatnánk egy találkozót hétfőre?”
Itt nyilvánvaló a növekedési lehetőség. Néhány termékük már most is
jól megy. Kielégít egy szükségletet, válaszol a társadalom
félelemérzetére. A félelemből mindig sokat lehet profitálni. A biztosító
társaságok, a hollywoodi thrillerek, az egyre több légzsákkal és
italtartóval felszerelt autók mind erre utaznak. Megcsendül a Macem, és
feljön egy üzenet: Mr. Dade videóbeszélgetésre hív.
Az ujjaim a billentyűk felett lebegnek, majd az övemhez nyúlok, és
kissé megszorítom. Nyugodtan figyelmen kívül hagyhatnám, elvégre
péntek éjjel tizenegy óra van.
Fel kellett volna öltöznöm, mielőtt elküldöm az e-mailt.
Most még felöltözhetnék, felvehetnék egy kosztümöt, feltűzhetném a
hajam, de ki visel kosztümöt otthon, este későn, pénteken? Rájönne, hogy
miatta csinálom – na, nem azért, hogy a kedvében járjak, hanem, hogy
semmitmondó legyek. Tudná, hogy hatással van rám, és ez számomra
nem elfogadható.
Az ajánlat visszautasítása sem tűnt elfogadhatónak valamiért. Az
egyik részem tudja, hogy a gondolkodásom, a kényszer, hogy
megnyomjam az „Elfogad” gombot, nem helyes. De nem hallgatok arra
a részemre. Ma este nem. Túl szépen szól hozzám, hogy érezzem a
döntésem súlyát. Rákattintok az „Elfogad” gombra.
Mr. Dade jelenik meg a képernyőn, mintha a sötét képzeletből idéznék
meg egy jelenést. Higgadtan néz rám az otthona kényelméből. A
háttérben látom az ágyát. A takarója világos narancsszínű, ami a láng
színére emlékeztet.
– Nem gondoltam volna, hogy hallok ma magáról – kezdi. – Mindig
dolgozik péntek éjszaka?
– Csak egy e-mailt küldtem – válaszolom, és hűvös tartózkodással
próbálóm kompenzálni az öltözetem intimitását. – Nem vártam
videohívást.
– Ah, de hát ez egy munka-email volt. Gondolom, fel fogja számolni
nekem az időt, amíg írta, és valószínűleg azt a néhány percet is, amíg
gondolkodott rajta, majd bekapcsolta a számítógépét. Maga választja
meg a munkaidejét, Kasie. Most úgy döntött, hogy ez munkaidő, vagyis,
most nekem dolgozik. És én elvárom, hogy munkaidőben teljes
mértékben elérhető legyen… számomra.
A szavai felizgatnak, de összeszorítom a számat, és remélem, ezzel
sikerül meghúznom azt a határvonalat, amire most szükségem van.
– Munkáról mindig szívesen beszélek, Mr. Dade.
– Hívjon Robertnek!
– Ha barátok lennénk, Robertnek hívnám.
– És nem vagyunk barátok?
Most először dől hátra, majd ismét előre, és meglátom a székének
kecses vonalát. Antik darab, talán a tizennyolcadik századból való.
Olyan, ami uralkodásról és nemességről beszél, de leginkább a pénzről.
A pénzhez értek. Tudok vele bánni, tudom kezelni. Képes vagyok
kezelni ezt a férfit is, aki ezen a nevetségesen drága széken ül.
– Nem – mondom szilárdan. – Nem vagyunk barátok.
– Akkor szeretők? Kit nevez a szeretőjének, Kasie? Magázza őket?
Vagy tegezi? A keresztnevükön szólítja őket? Vagy ennél egyértelműbb
szavakat használ?
– Nem vagyunk szeretők.
– Ó, ebben téved. Éreztem, ahogy alattam van, fogtam a gyönyörű
melleit, és benne voltam magában. Tudom, hol kell megérintenem, hogy
elveszítse az önuralmát.
– Az csak egy éjszaka volt. – Próbálom megtartani a jeges tónusom,
de látom, hogy a határvonal, amit húztam, lassan elenyészik. – Egy
anomália. Most már nem vagyok a szeretője. – Ah, de akkor miért reagált
úgy, mintha az lenne?
A szavai betalálnak. Az idegeimmel játszanak, és kikezdik az
akaraterőmet. Elnézek a képernyőről. Tiszta hülyeség. Ez nem szerepel a
terveim között. Az ebédlő padlójáról már felszedtem az üvegszilánkokat.
Mást nem szeretnék már összetörni.
– Szeretnék találkozni az igazgatóival, a mérnökeivel – kezdem, és
még mindig nem nézek a számítógépre. Le kell csillapítani a hangom, a
lélegzetem. – Szeretnék velük beszélni a lehetőségekről.
 – Emlékszik, amikor megérintett itt?
A képernyő felé fordulok, és látom, hogy egy kecses, szinte egykedvű
mozdulattal leveszi a fekete pólóját. Tökéletes, gyönyörű, erőteljes. Az
ujját végighúzza a szíve fölött lévő karmolásokon. Én csináltam ezeket?
Emlékszem, hogy a hátába belevájtam a körmöm, de… ó, igen, akkor,
amikor elhúzott a faltól, és leengedett a földre. Finoman az ujjai közé
fogta a mellbimbómat, én a csípőjéhez nyomtam a csípőmet, magamról
megfeledkezve, pusztán a kéjre, az izgalomra, a vágyra hangolva… az
érzésre, ahogy megfog, ahogy felnyit, ahogy belém döf, és már nem is
találom a szavakat.
– Arra emlékszel, hogy én hol érintettelek meg, Kasie? Most már
elvörösödök, és az, hogy lát, még csak fokozza ezt. A köpenyem
hajtókájához nyúlok. Nem nyitom ki, csak végighúzom rajta a kezem, és
megtartom még az önuralmam maradékát, amíg lehet.
– Nyisd ki a köpenyt, Kasie!
– Nem tehetem, Mr. Dade. Szeretném, ha a tárgynál maradnánk.
Üzletről… biztonságról… nyilvánosságról… elismertségről kell
beszélnünk… és a stratégiákról, amelyekkel ezeket elérhetjük. A szája
egy kis mosolyra húzódik, és én elveszítem a fonalat, mert eszembe jut,
milyen érzés volt, amikor az ajkával a combom belső felén siklott fölfelé.
– Ó, én nagyon is tudok figyelni. És ha azt mondom, végrehajtom a
stratégiát, akkor nyugodtan bízhat bennem. – Én nem vagyok az ön
projektje, Mr. Dade.
– Nem. A szeretőm vagy, Kasie. És most azt mondom, hogy mutasd
meg azt, ahol megérintettelek!
Most van itt az ideje, hogy elvigyem a kezem a köpenyemtől. Most
kell kikapcsolni a számítógépet. Most kell összerántanom magam.
Fehérbor, nem whiskey; csendes vacsorák otthon, nem a vad éjszakák
Vegasban; és semmi üvegszilánk.
– Nyisd szét a köpenyed, Kasie!
Kicsit megmozdítom a hajtókát, a köpenyem kissé szétnyílik, és már
megláthatja a mellem domborulatának belső vonalát.
– Kicsit szélesebbre, Miss Fitzgerald!
 Az utolsó szavakat kicsit csúfondárosan mondja. Ugrat, bátorít. Ez
elég gyerekes dolog, aminek könnyű ellenállni.
Mégis jobban széthúzom a köpenyem. A szemébe nézek, és újra érzem
az erejét… ám ezúttal azt is, hogy belém talál. Belélegzem; kitölt,
megérint, mint egy simogatás.
Egy biztos mozdulattal teljesen széthúzom a köpenyem; most lazán
lóg a vállamról. Állom a tekintetét, a zaklatottságom egyszer csak
megszűnik. Hátrahúzom a vállam, az ujjaim lecsúsznak a mellbimbómra,
amelyek felé merednek, készen és keményen.
– Itt érintett meg.
Most ismét ott vagyunk a Venetian falánál, és szinte érzem őt.
Körbeölelem szenvedélyes energiáját.
– És még hol?
Az ujjammal végigmegyek a mellem körvonalán, majd egy vonalat
húzok lefelé, a bordáimtól a hasamra.
– Itt is megérintett.
Már érzem, ahogy megcsókolt a nyakam alatt, azon a kis, homorú
területen, ahol a legsimább a bőr, és a legérzékenyebb.
– Még hol?
Még lejjebb megyek. Nem látja, hol van a kezem, de tudja; a szeméből
látom, hogy tudja.
És most érzem, ahogy tövig bennem van. Égek a vágytól, hogy ott
legyek azon a tűzszínű ágyon.
– Itt is hozzám nyúlt – mondom lihegve.
Tudom, milyen hatással vagyok rá. Az erő már mindkettőnkből árad.
Gyorsabban veszi a levegőt, a szemében még sürgetőbb a vágy.
Kezével a látómezőm alá nyúl, és tudom, hogy mihez ért hozzá.
Ismerem minden részletét, ismerem az erejét… és szeretném újra érezni.
Szeretném megízlelni, ahogy ő is megízlelt engem.
– Itt jöttél belém.
Lihegve érzem és simogatom a lábam között a nedvességet. Felnyög,
ahogy hátravetem a fejem, és elhagy minden önkontrollom. Érzem
magamon a szemét, ami majdnem olyan jó, mintha a keze lenne, pedig
az milyen jó volt! Ahogy magamat simogatom, újraélem az ő
simogatását. Elmerülök a vágyában és a saját vágyamban.
– Kasie – súgja. A nevem az utolsó simogatás, ami kellett. Szabad
kezemmel megragadom a székem karfáját, előrenyomom a csípőm, és
megyek tovább azon a veszélyes úton, ami csak egyfelé vezet.
Hallom, ahogy ismét felnyög. Tudom, hogy nem vagyok egyedül.
Tudom, hogy mit csinálok magammal és vele.
A testem remeg, ahogy szinte szétszakadok az orgazmusban. Ez az
utolsó akkordja ennek az erotikus rapszódiának, aminek végén vegyes
érzésekkel – kielégültséggel és végtelen vágyódással – maradok a
székemben.
Néhány pillanatig nem mozdulok. A szemem csukva, és csak a saját
lihegésemet és az ő lihegését hallom. Ott van a város másik felén, mégis
itt van mellettem, és mindenütt.
És énem másik feléből megszólal a kis hang, amely már korábban is
meg akart szólalni, csak nem hagytam. Lemondó hangon súgja nekem:
most törtél el egy másik poharat.
A torkom megfeszül. Remegő kézzel nyúlok a billentyűkhöz… … és
kikapcsolom a gépet.

5. FEJEZET

A nappaliban ülök és várok. Dave-et várom. A káoszt várom. Valami

csikorog, töredezik bennem. A katasztrófa forrongása keveredik a
forrongó vággyal. Ki kell vetnem magamból. Ki kell öntenem a
kanálisba, a többi mérgező anyaggal együtt, amelyek beszennyezik az
életünket. De már képtelen vagyok csalással lecsendesíteni ezt a fortyogó
üstöt. Mondani kell valamit… Dave-nek. Felállok, oda megyek az
ablakhoz, és felnézek a fényes, szürke égre.
Vádolhatom Dave-et a mostani hibámért? Szeretném. Az esküvői
drukk elöntött minket; ez minden. A tudatalattim azt mondja, hogy a
tervezett egyesülés nem olyan tökéletes, mint amilyennek egy időben
gondoltam. Tegnap éjjel olyan könnyedén utasított el, mint egy
hajléktalant, aki kinyújtott kézzel aprót kér az utcán. Egy kis mosollyal
hajtott el, az együttérzés és elutasítás udvarias gesztusával. A
visszautasítás volt az, amin felfortyantam, ami megsértett, és kiváltotta
az ellenállásomat. Tehát, beszélek Dave-vel. Szembenézek a zűrzavarral.
És, ha nagyon nagy lesz a kakofónia, valahogy lecsendesítem. Kihúzom
az elektromos gitárt, lekapcsolom a basszust, egészen addig, míg nem
marad más, mint a lágy, megnyugtató, ringató akkordok. Végig erre
gondolok, míg meg nem szólal a csengő. Dave áll ott, egy tucat fehér
rózsával. Annál a vacsoránál is fehér rózsák voltak, amelyen
megismerkedtünk… hat évvel ezelőtt. Egy örökkévalósággal ezelőtt…
de most olyan közel van ez az emlék, hogy szinte megérinthetem. Mikor
az autómhoz kísért, elmentünk egy virágárus előtt, és Dave akkor is fehér
rózsákat vett nekem. Egy tucattal, amit hazavittem. Aztán elkérte a
számomat, és annyira meghatódtam, hogy megadtam neki. A legtöbb
lány sok mindent hajlandó megtenni egy virágcsokorért: elmosolyodik,
megadja a telefonszámát vagy elfelejti a haragját. De a leggyakoribb az,
hogy megváltoztatja az elhatározását.
Oldalt lépek, hogy bejöhessen, és nézem, ahogy eltűnik a konyhában,
majd ismét feltűnik egy vázával, benne a szépen elrendezett virágokkal.
Megtalálja neki a tökéletes helyet, az ebédlőasztal közepén.
A köszöntésen kívül még alig szólaltunk meg, de a rózsák
beszédesebbek, mint a szavak.
– Tegnap túlreagáltam a dolgot – mondja. A rózsákat bámulja, nem
engem, de nem bánom, hogy most kitér előlem. – Nem akartam L. A.-be
jönni, ugye, tudod? Csak a munka miatt tettem.
Diplomatikusan megvonom a vállam. Már mondta ezt korábban is, és
nem tudom, hogy jön ez most ide.
– Kész cirkusz ez a város! – folytatja. – A férfiak fehérített fogakkal
vigyorognak rád, a nők meg az arcodba nyomják a műmelleiket. Itt
mindenki agresszív, és a nők… pont úgy viselkednek, mint a férfiak.
Mintha mindegyik valami királynő lenne, úgy kéjeleg az
exhibicionizmusban. Nem is nők; nem hölgyek. Nem olyanok, mint te.
– Én hölgy vagyok?
 – De erős is vagy – teszi hozzá gyorsan. Leül az ebédlő egyik
kárpitozott szekere. – Erős, ambiciózus, összeszedett, csendes, gyönyörű.
– Egy kis szünetet tart, míg a metaforán gondolkodik. – Egy titkos
fegyver vagy. Egy pisztoly, egy Hermes kézitáskában. – Tetszik a kép. –
Egy nő egy Hermes táskával tudja, hogy csak akkor nyúlhat a fegyverhez,
ha kordában kell tartania a farkasokat. Csak kivételes vészhelyzetben.
Mert egy kézben tartott pisztoly túlságosan vulgáris, közönséges. De ha
egy női táskában van, valami más lesz belőle.
Ahogy kifejti a metaforát, el is veszíti a vonzerejét. Egy pisztoly, amit
nem lehet kézbe fogni, haszontalan. Nincs létjogosultsága. De értem, mit
akar mondani. A múlt éjjel nem az a nő voltam, akit látni akart, aki
mindig voltam neki, akibe beleszeretett. A múlt éjjel előkerült a pisztoly
a táskából.
– Túlreagáltam tegnap – mondja újra. – De megijesztettél. Nem azért,
mert valami extrém dolgot mondtál, hanem, mert nem illett hozzád. Újra
feláll, kivesz egy szál rózsát a csokorból, és felém nyújtja. – Emlékszel,
amikor először vettem neked fehér rózsát? Aznap, amikor először
találkoztunk?
– Akkor fejeztem be az egyetemet – bólintok, ahogy eszembe jutnak
az emlékek. – Ellis elvitt egy Notre Dame öregdiák-találkozóra, mert a
Harvard környékén nem találtam érdekes állást magamnak.
– Emlékszem a tartásodra – mondja –, a szerénységedre és az erődre…
Mióta megláttalak, veled akarok lenni.
A virágokat nézem, és közben utazom vissza az időben.
Dave jól nézett ki akkor. Fiús volt, aranyos… talán egy kicsit furcsán
hatott abban a piros hajszálcsíkos ingében és tengerészkék
nyakkendőjében, hiszen ott, abban a városban, nyakkendőt csak az
ügynökök és banki alkalmazottak viseltek. De tetszett, hogy nem
alkalmazkodott a Los Angeles-i elvárásokhoz. Kívülálló volt. Abban az
időben élt, amikor a tanult emberektől elvárták, hogy egyúttal
úriemberek is legyenek, és az elitizmus nem volt kiátkozott szó. Kicsit
félszeg volt, de ahogy belemerültünk a beszélgetésbe, hamar megjött az
önbizalma. Azt mondta, szól értem néhány jó szót annál a globális
tanácsadó cégnél, amelynél régebben, dolgozni szerettem volna a
Harvard elvégzése után. Dave keresztapja a cég alapítója volt, és azt
mondta, elintézi nekem, hogy kapjak egy második esélyt – ami
hihetetlenül értékes és ritka lehetőséget jelentett.
Aztán magáról kezdett beszélni, hogy hogyan él LA-ben két éve. Utálta
a szmogot, a forgalmat, az embereket és a hollywoodi kultúrát. De
szerette a jogi céget, amelynél dolgozott, és a pénzt, amit könnyen
kiszedett a város Armani öltönyeinek zsebeiből. Felelőtlenség volna, ha
elmenne innen, csak azért, hogy egy élhetőbb városba költözzön.
Már ekkor tudtam, hogy Dave és én egyformák vagyunk. Követte a
szabályokat. Felelősségteljes volt, pragmatikus; nem a kísértések és a
pillanatnyi szeszélyek vezérelték. Szilárd ember volt. Ahogy ott álltam
mellette, én, a frissen végzett harvardi diák, aki előtt hegyként tornyosul
a visszafizetendő diákkölcsön, miközben egyetlen olyan cég sem kínált
munkát, amelynél dolgozni szerettem volna – nos, a szilárdság nagyon jó
dolognak tűnt… és még szexinek is.
Szerettem volna mellette maradni.
Tovább közelít a rózsával, hogy a szirmok már a nyakamat érintik.
Ez a gesztus visszahoz a jelenbe.
– Ne változz meg, Kasie! – kéri. – Te vagy az egyetlen dolog ebben a
városban, ami elviselhetővé teszi! Mikor veled vagyok, úgy érzem, nem
is távolodtam el attól a várostól, amelyben felnőttem. Ha veled vagyok,
otthon érzem magam. – Most meg egy lépéssel közelebb jön; a rózsa
eközben marad ott, ahol volt, a bőrömnél. – Ne változz meg!
Kérlek, ne változz meg!
Íme, az ember, akit a saját bűneimért akartam megvádolni. Ő az az
ember, akit egy hét alatt kétszer is megcsaltam.
Ő az az ember, aki annak lát, aminek szeretném, hogy lássanak.
Hölgy vagyok a szemében, halálos fegyver egy divatos táskában.
Dave azt látja, ami lenni szeretnék; Mr. Dade azt a nőt, aki elől futok.
Dade azt a részemet látja, amit el akartam temetni a ruhazsákba. Látnom
kellett volna ezt, értenem kellett volna, mielőtt arra a kalandra adom a
fejem.
Még sohasem kerestem a helyem az életben; a szüleim, a tanáraim, és
ez a fehér rózsás férfi mindig kijelölték nekem. A nővérem más utat
választott. Már senki sem beszél róla a családban. A családom, mint a
régi egyiptomiak, akik eltávolították a falakról a kegyvesztett isteneiket,
egyszerűen kitörölték őt az életünkből. Olyan életet élek, amit elvárnak
tőlem, és szeretnek engem ezért. Miért változtatnék ezen?
– Ma megvesszük a gyűrűket – mondja Dave. És én bólintok,
mosolyogva.

***

Üzletről üzletre járunk, gyűrűt gyűrű után próbálok fel, de egyik sem
az igazi. Az egyik túl nehéz, a másik túl sötét. Mindegyik gyémánt olyan
éles, hogy el lehetne vágni velük az üveget. És mindegyik egy olyan
szokásról beszél, amely a tizenötödik századból ered, amit vér és
kapzsiság jellemzett. De vannak ennél ártatlanabb hagyományok is. A
gyarmati időkben a férfiak gyűszűt adtak a nőknek az örök kötés
jelképeként. Én azt sem tudnám, mit kezdjek egy gyűszűvel.
De azt sem nagyon tudom, hogy mit kezdjek egy gyémánttal. – És ha
más kő lenne? – kérdezem, és egy rubin merész vörösére nézek. A nő a
pult mögött elmosolyodik, úgy, ahogy az üzletet szimatoló eladók
szoktak.
– Ez kezeletlen – húzza elő az üveg alól a gyűrűt, és átadja nekem. –
Csupán kivették a földből, csiszolták és fényesítették. Dave az orrát
ráncolja. Nem tetszik neki ez az ötlet, de engem elbűvöl. A fény felé
tartom a követ.
– Minden rubinban van egy kis tökéletlenség – folytatja az eladónő. –
Tűs rubinzárványok. Mi selyemnek hívjuk ezeket. A rubin összetettebb
kő, mint a gyémánt. A tökéletlenségeik különböztetik meg őket.
Selyem. Méregetem magamban a kifejezést. Még a tökéletlenség szó
is elegánsnak hangzik.
– Gyémántot szeretnénk – mondja Dave határozottan. – Ahhoz nem
tapad annyi… bűn.
Nem tudom, ebből mi igaz. A dél-afrikaiak sok évtizedes elnyomása
vagy a rubintermelő Mianmar brutális katonai diktatúraja-e a jobb.
Fájdalom és igazságtalanság tapad ezekhez a szép kis kövekhez, amelyek
a szerelmet hivatottak szimbolizálni. Bár lehet, hogy ez benne a lényeg,
ha jól megnézzük a szerelem valódi természetét.
– Szerinted nem lehetne inkább ez? – kérdezem Dave-et.
Dave elbizonytalanodik. Látom a vívódást a szemében. Tudom, hogy
a tegnapi durvasága miatti bűntudata küzd a valódi kívánságával. Aztán
a bűntudat győz.
– Ha tényleg rubint szeretnél, akkor legyen! – Megcsókolja az arcom,
és karjával átöleli a feszült vállamat. – Azt akarom, hogy igazán,
tökéletesen boldog légy.
Ahogy felhúzom a rubingyűrűt az ujjamra, arra gondolok, bölcs
dolog-e ilyen múlandó és test nélküli dologra vágyni, mint a tökéletes
boldogság.

***

Órákkal azután, hogy Dave elment squasholni az egyik

munkatársával, otthon ülök, és merengek… nagyjából mindenen.
Nincs nálam a gyűrű. Többe került, mint amennyire Dave gondolt, így
hát otthagytuk. Azt mondta az eladónak, hogy még meggondoljuk, mire
ő biztosított minket róla, hogy beszél a főnökével, hogy engedhet-e egy
kicsit az árából. Dave azt mondta, ez csak az alku első lépése, hiszen a
drágaköveken olyan nagy az árrés, hogy az számít durvaságnak, ha valaki
nem alkuszik. De meglesz a gyűrűm. Az ujjamra húzza majd, és ott is
marad… örökre. Ahogy mindig is terveztük.
Forgatom a fejemben a szót: örökre. Nem tudom, mit jelent.
Felveszem a Forbes magazint az asztalról, és nézegetni kezdem, de nem
tudok rá odafigyelni.
Egyetlen logikus okot nem látok, hogy miért ne házasodnék meg
Dave-vel. Ő mindent megtesz ezért, amit csak megtehet. Megveszi
nekem azt a gyűrűt, amit szeretnék, cserébe azért, hogy az a személy
maradjak, aki idáig voltam. Csak annyit akar, hogy felejtsem el a
legutóbbi szeszélyeimet. A kompromisszumok azok a gerendák, amelyek
egy jó kapcsolatot megtartanak.
 Az én kompromisszumom csak annyi, hogy feladjam lényemnek azt a
részét, amely már így is kényelmetlen volt nekem.
De akkor miért tűnik ez lehetetlennek?
Hirtelen nagyon fáradt leszek. Lehunyom a szemem, és hátrahajtom a
fejem a krémszínű bőrfotelben.
Mr. Dade arcát látom magam előtt a sötétben. Érzem őt, érzékelem őt.
Lüktetést érzek, amihez lassan már kezdek hozzászokni.
Ez nem jó.
Felkelek, kimegyek a konyhába, és ásványvizet töltök egy kristály
vizespohárba. A fantáziálás normális dolog. Ezt tudom. És miért más ez,
mintha egy színészről, egy rocksztárról vagy a Diesel Jeans egyik
férfimodelljéről fantáziálnék?
De más. Mert színészt, rocksztárt vagy modellt még sohasem
simogattam. Még sohasem vettem le a ruhám ilyen emberek előtt. Nem
kértem őket rá, hogy vegyék le a bugyim. Nem tudom, milyen érzés, ha
belém nyúlnak.
Lehunynám a szemem, de nem tehetem, mert ott van ő. Tudatosan
törekednem kell rá, hogy a képét távol tartsam magamtól. Ez olyan nehéz,
mintha birkóznom kéne. Ha elengedem magam, ha hagyom, hogy az
emlékeim legyőzzenek, elvesztem.
Belekortyolok a vízbe. Már így is el vagyok veszve egy kissé, mert
nyitott szemmel távol tudom tartani magamtól a képét, de az érintésének
emlékét nem. Még most sem, hogy próbálom. Érzem, ahogy nedvesedek.
Kigombolom a farmerom felső gombját, és óvatosan becsúsztatom a
kezem.
Mikor magamhoz érek, összerándulok, mert annyira meglep az
érzékenységem. Nem szabad ezt tennem. Nem szabad erre a férfira
gondolnom, emlékeznem.
Megcsörren a telefonom. Ismét összerándulok, és körülnézek a
szobában, mintha lehetne ott valaki, aki meglátott. Kihúzom a kezem, és
meleg vízzel leöblítem a konyhai csapnál. Aztán kigombolt, csúszkáló
nadrággal kimegyek a szobából, be az ebédlőbe. A telefonom ott van az
asztalon, a fehér rózsák mellett.
 Mr. Dade neve van a képernyőn. Csak egy SMS, amelyben arra kér,
hogy a csapatom látogasson el az irodájába kedden 9:30-kor, hogy
körbevezessék őket a cégnél. Nincs benne semmi csábítás, semmi, amiért
aggódnom vagy örülnöm kellene… semmi, csak a neve.
És ennyi elég.
Az ujjammal megérintem a képernyőt: Szeretnék korábban találkozni.
Néhány pillanat telik el, míg kérdés formájában megjön a válasz:
Milyen korán tud itt lenni?
A csapatom kedden 9:30-kor ott lesz, válaszolom, majd egy kis idő
után hozzáteszem: én 8:00-ra.
Néhány pillanat csend, míg várok a válaszra. Ahogy telik az idő, a
gyomrom összeszűkül. Aztán megjön az egyszavas válasz.
Rendben.

6. FEJEZET

Kedden belépek a sötétített üveges épületbe. A cipősarkam kopog a

márványpadlón, ahogy a liftek felé megyek, és minden koppanással a
pulzusom is gyorsul egy kicsit – keveset, de az elég… Elég ahhoz, hogy
nyakig benne legyek. Nem állok meg, hogy megnézzem a táblán az
irodája számát: tudom, hogy hová megyek. Csak azt nem tudom, mit
teszek majd, ha ott leszek. Az irodája előtt van egy váróhelyiség, de senki
sem ül az asszisztens helyén. Az ajtó nyitva, és látom, hogy egy csésze
kávé és egy kis doboz sütemény van az ablak melletti asztalon, mintha
ottfelejtették volna. Aztán meglátom őt az asztalánál, néhány papír fölé
hajolva. Mákos haján néhány csepp víz csillan meg, amiből látom, hogy
nemrég zuhanyozott. Megállok egy pillanatra, és elképzelem, ahogy
Robert Dade ott áll meztelenül a zuhany alatt, és végigfolyik a bőrén a
víz; a szeme csukva, elmerül a saját gondolataiban és a meleg víz
érintésében. Ott áll csendben, védtelenül. Elképzelem, ahogy
odalopakodok mögé a zuhanykabinba, ujjammal végigsimítom a haját; ő
meglepetten feszül meg, aztán elernyed a simogatásomtól. Elképzelem,
ahogy szappanos kezemmel végigsimítom a hátát, a fenekét, a csípőjét,
majd addig simogatom a farkát, míg nemcsak tiszta, de tökéletesen
kemény lesz. Egy éles levegővétel elég, hogy felnézzen a papírjaiból.
Rám pillant, meglátja arcomon a pírt, és elmosolyodik. Körmömmel a
tenyerembe vájok, és megpróbálok a fájdalomra koncentrálni. Jobban át
kellett volna ezt gondolnom. Nem azért jöttem, hogy fantáziáljak itt.
Hanem azért, hogy véget vessek a dolognak. Itt vagyok, tehát szakíthatok
a múlttal, és az a nő lehetek, aki lenni akarok. A nemzeti parkokban
táblák figyelmeztetnek, hogy maradjunk a kijelölt utakon. Ha letérünk
róluk, lehet, hogy eltévedünk, vagy pont azt tesszük tönkre, amiért
odamentünk.
Belépek az irodába, és elhatározom, hogy az úton maradok, azután is,
hogy becsuktam az ajtót magam mögött.
A szemébe nézek, és egy lexikonnyi információt olvasok ki belőle.
Engem akar. Kíváncsi rám. Mint én, ő sem tudja, mit várhat tőlem, és
szeretné tudni, hol húzódik az a határvonal, amely a vonzást és a taszítást
választja el közöttünk.
– Ennek vége – mondom.
– Ennek? – kérdezi ültében.
A hangom tiszta, és sokkal hűvösebb, mint a kipirosodott arcom. –
Nincs több határsértés, nincs több félrelépés. Vége. Dave és én…
eljegyezzük egymást.
– Dave. – Óvatosan ejti ki a nevét, ahogy feláll, megkerüli az asztalát,
de nem lép ki eléje. Még mindig azt a bizonyos vonalat keresi. – Így
hívják?
– Jó ember – bólintok elismerően. – Kedves, figyelmes… aki fehér
rózsákat vesz nekem.
A szavak, mint nyílvesszők repülnek ki a számból, de nem célzom
őket sehová. Senki nem közelítette meg a határvonalat.
– Akkor nem ismerhet túlságosan.
– Hat éve ismerem; felnőtt életem legnagyobb részében.
– Ami azt jelenti, hogy nincs mentség a tudatlanságára. – Egy lépéssel
előrébb jön. – A fehér rózsák szépek, de semmi közük hozzád. Te inkább
afrikai ibolya vagy. Láttál már afrikai ibolyát? – Megrázom a fejem. –
Kék, vagy gyakran mély bíbor színű virág, ami a nemesség színe. –
Közben engem tanulmányoz, és a karját lazán összefonja a mellén. – A
szirmai selymesek; mintha arra várnának, hogy megérintsék őket. És a
közepén, a legközepén, azon a helyen, ahol a méhek kiszívhatják belőle
a nektárt, ragyogó aranyszínű. Az érzékisége nem olyan nyilvánvaló,
mint a flamingóvirágé, és nem olyan közhelyes, mint az orchidea, ami
túlságosan törékeny ahhoz, hogy hozzád hasonlítson. Az afrikai ibolya
erős és csábító; megmutatja a szépségét, de ahhoz, hogy felfedezzük az
igazi mélységeit, hozzá kell érni. Nagyon komplikált virág. – Nem –
válaszolom –, én a hagyományos rózsát szeretem. Nem számít, hogy
megszokott. Mert egyszerű, elegáns… és édes. – Kihúzom magam, de
nem nézek a szemébe. – Abba kell hagyni – suttogom. – Nem követhetek
el több hibát.
– Eddig még nem hibáztunk. Minden, amit tettünk, átgondolt volt és
szándékos.
– Nem. Én nem gondoltam át. Engem… legyőzött valami. Újra
mosolyog. Szeretem a mosolyát. Szeretem, ahogy megfiatalítja az a kis
gonosz arckifejezés. Szeretem, ahogy ez átmelegíti a gyomromat és a
többi részemet.
– Nem hurcoltalak el a blackjack-asztaltól – mondja. – Te jöttél el
velem. Te rendeltél whiskeyt.
– Én csak inni akartam egyet.
Még egy lépést tesz felém.
– Feljöttél a lifttel a szobámba. – Még egy lépés. – Kényelembe
helyezted magad, és elfogadtál még egy pohár nagyon drága scotchot. –
Még egy lépés. – És amikor a bőrödön kóstoltam meg a whiskeyt,
lehúztad a pólómat.
Még egy lépést tesz felém. Előrenyúl, és megfogja a fehér
selyemblúzomat. A másik kezével a csípőmhöz ér, majd a hasamra
csúszik, majd lejjebb.
Elakad a lélegzetem, amikor markába fogja a mellem.
– Arra kértél, hogy vegyem le a bugyidat.
A blúzom túlságosan lenge. Így hozzáférhet mindenemhez. Érzem,
ahogy a keze nekinyomódik az anyagnak, majd a megfelelő fogással
elválasztja a blúzt bőrömtől. A körmömet mélyen a tenyerembe vájom,
de a fájdalom tompa, és szinte semmivé válik a többi érzéshez képest.
– Mondd, hogy hagyjam abba, és akkor abbahagyom – folytatja
csendesen. – De ne mondd, hogy ennek véget kell vetni! Mi nem vagyunk
ez. Ez te vagy, ez meg én. Mindig megvolt a lehetőségünk, hogy
leálljunk. Hatalmunkban állt nemet mondani. – Kicsit lazít a keze
nyomásán. – Vagy igent. – A keze innentől előre-hátra mozog. Érzem,
hogy válaszolok rá; a csípőm szinte fáj, hogy vele együtt mozogjon. –
Mondd, Kasie, hogy álljak le, ha ezt akarod! Csak kérned kell!
– Mr. Dade – súgom, mielőtt levegőt vennék – Robert!
– Igen – mondja. Ez nem kérdésként hangzik, hanem kijelentésként.
Mintha kihirdetné, hogy mi igen, és mi nem.
Megragadom a blúzomat markoló kezét, és belenézek a szemébe.
Látom, hogy mi van benne.
– Robert Dade – mondom csendesen –, állj le!
A keze lehullik rólam. Egy lépést hátrál, anélkül, hogy elvesztenénk a
szemkontaktust. A légzésem még mindig szabálytalan. Várom, hogy
elillanjon az izgalmam. De csak átváltozik valami mássá.
Valamivé, ami nagyon hasonló a hatalomhoz.
Elmosolyodok.
Félkörben megkerülöm őt, és önkéntelenül megállók, ahogy a háta
mögé érek. Lecsökkentem a távolságot, amit az imént én kértem, hogy
legyen.
Nem kéne, de megteszem.
Hagyom, hogy az ujjaim beletúrjanak a hajába, úgy, mint ahogy erről
fantáziáltam. És ahogy gondoltam is, előbb megfeszül, majd elernyed.
– Elvitted a kabátomat – súgom a fülébe.
Az ujjamat beleakasztom a sportzakójába, és leveszem róla, majd
szántszándékkal ledobom a földre. Látom a csodaszép formáit, és
nekiszorítom magam; mellemet a hátának nyomom, a lapockája alá, ahol
az izmos háta a csípője felé kezd keskenyedni.
Ez az utolsó alkalom – mondom. – Ez a reggel jelenti a véget. Most
utoljára térek le az ösvényről.
 Megfordul, és rám néz. Megpróbál kapcsolatot találni a szavaim és az
ajkamon játszó kis mosoly között.
– Ez az utolsó alkalom – mondom még egyszer, és az íróasztala fele
hátrálok. Kicsit ideges vagyok, és magam is megdöbbenek azon, amit
mondok, amit akarok, amit teszek.
– Ez az utolsó alkalom – mondom ismét, ahogy nekidőlök az
íróasztalának, és szétteszem a lábam. – Érezzük jól magunkat! Nem kell
hozzá egy másodperc sem, és máris rajtam van. A száját nekinyomja a
számnak, miközben egyik kezével a hajamat fogja. A szoknyámhoz nyúl,
és érzem, hogy durván félrehúzza a bugyimat, majd belém meríti az ujját.
Ezúttal nem tanúsítok ellenállást. A szája egyszerre édes és keserű. Az
ujjai egyre gyorsabban mozognak, és abbéli igyekezetemben, hogy
elfojtsam a nyögéseimet, gyengéden megharapom az ajkát.
Az inggombjain kezdek matatni. Őrülten vágyom rá, hogy
megérintsem, minden porcikáját. Nem akarok semmit a képzeletemre
vagy az emlékezetemre bízni, amivel már oly sok órát töltöttem el eddig.
Ez az utolsó alkalom, és azt akarom, hogy jó legyen.
A melle már szabad, és úgy simogathatom és csókolhatom, ahogy
akarom. A számmal már a nyakát érintem, az ujjai tovább mozognak
bennem, és érzem a lüktetését a nyelvemmel. Mikor a hüvelykujjával
visszacsúszik a csiklómra, ismét felnyögök, és már nem tudom elnyomni
a hangomat.
Nem látja az arcom, mivel a számmal az egyik válla felé csúszok, majd
át, a másikra; olyanok, mint Atlasz vállai. Nem, nem látja az arcom, de
érzi, ahogy élvezni kezdek. Az egész testem beleremeg.
Kikapcsolom az övét, kigombolom a nadrágját, és megfogom, ami ott
rám vár. Ahogy a nadrágja a földre hullik, az ujjaimmal a farka tövét
simogatom, majd rögtön megindulok az erezett péniszén fölfelé addig a
vonalig, ami után már a makkja kezdődik.
Most az ő fojtott nyögése az, ami betölti a szobát. Most ő kapkodja
összevissza a levegőt, miközben kigombolja a blúzom, kikapcsolja a
melltartóm, odanyúl a mellemhez, finoman megcsípi a mellbimbóm, és a
hajamat csókolja.
 Leveszem a szoknyám, magamtól. Meg akarom ezt adni neki, és
magamnak is – mindent, amit egymásnak adhatunk. Az élmény nem
merülhet ki a tapintásban; zsigerinek kell lennie. Magamba szívom őt,
érzem az érintését, és…
Meg akarom kóstolni őt.
Letérdelek előtte, és nyelvemmel a kemény farkát nyalogatom.
Imádom, hogy ettől, ha lehet, még keményebb lesz; utánam áhítozik,
énrám vár, engem kérlel.
Mikor a számba veszem, olyan hangot ad, mintha morogna. Látván,
hogy milyen hatást gyakoroltam rá, még odaadóbban csinálom, amit
csinálok. Érzem a sürgetést, a kívánságot. Ahogy a szám tovább dolgozik
rajta, kezemmel a hasát, a csípőjét és a lábát simogatom.
Aztán eltol magától. Visszaemel az íróasztalára, széthúzza a combom;
egy pillanatra a szemembe néz, mielőtt különös erővel belém döfne.
Felkiáltok, és abban a pillanatban újra élvezek. Teljesen betölt. Az ízét
még ott érzem a számban, a kezem a vállát markolja, ahogy mozog,
ahogy belém nyomul újra meg újra. A szeme ismét a szemembe néz, ám
ezúttal így is maradunk. Nem is tudok másfelé nézni. A csípőm felvette
a ritmusát, és minden lökésnél mohón emelkedik felé, mintha arra
bátorítaná, hogy menjen még tovább. A térdemet a mellemhez emeli, ami
új előnyt ad neki.
Ahogy a harmadik orgazmusom robban belém, érzem a vállán, hogy
ő is élvez, érzem mindkettőnk feszült erejét.
– Ahogy ott állunk egymáshoz szorulva, és a szobában a kávé és a szex
illata érződik, hallom, hogy mormog valamit, talán magának, talán
nekem.
– Utoljára? Na, ne már!

***

Tizenöt perccel később kimegyek Mr. Dade várószobájába, egyedül,

teljesen felöltözve, de még mindig a blúzomon keletkezett gyűrődéseket
simítgatom. Nem nézek Mr. Dade titkárságvezetőjére, míg le nem ülök a
szófára.
 Sötét aranybarna haja és nagy zöld szeme van, ami leginkább hatalmas
márványgolyóra emlékeztet. Engem figyel. Meglepetten veszek levegőt,
mire egy vizsgálódó mosollyal válaszol.
Mióta lehet itt? Vajon hallott minket?
De fontos ez, hogy mit hallott? A lényeg az, hogy tudja. Zöld szemei
nem azt tükrözik vissza, mint amit oly nagy szorgalommal próbáltam
elhitetni a körülöttem lévő emberekkel. Ehelyett egy nőt lát maga előtt,
akit a legalapvetőbb ösztönei hajtanak, egy nőt, aki reggel nyolckor
belopakodott egy irodaépületbe, hogy baszhasson egyet az új ügyfelével.
Egy nőt, aki elveszi azt, amit akar.
E szavakat egy vékony hang mondja ki a fejemben. Nem ismerős. A
jobb vállamon ülő angyal már ősidők óta legyőzte a bal vállamon ülő
ördögöt. De most mégis az ördög beszél, és az angyal az, aki csak próbál
megszólalni.
– Hozhatok egy pohár vizet? – kérdezi. Oldalra billenti a fejét, amitől
barna haja a vállára ér. Csendesen bólintok, mire egy még szélesebb
mosollyal elhagyja a helyiséget, és egy tiszta pohárral, valamint egy üveg
SmartWaterrel tér vissza.
– Sonya vagyok – mondja, ahogy a pohárért nyúlok. De nem engedi
el azonnal. Amikor ránézek, látom, hogy a blúzom gombjait bámulja.
Eggyel mellégomboltam őket. Gyorsan elveszem a vizet és a poharat, és
lerakom az asztalra, mielőtt nekilátnék a probléma megoldásának.
Pontosan érzem a kérdésének lényegét, amit rejtegetni próbál.
Megürült keze most megrándul, mintha segíteni akarna. – Gyönyörű
ez a selyem – mondja, és csendben nézi, ahogy az ujjaimmal dolgozom.
Engem akar. A felismerés gejzírként tör fel bennem. Türelmetlen
kezére, márványszemére bámulok. Mr. Dade asszisztense engem kíván.
Magam is elképedek azon, hogy értem. Még sohasem éreztem ezt
ilyen kívánatosnak, csábítónak, erősnek. Sohasem voltam még nővel.
Nem is tudom igazán elképzelni. Egy nő bőre túlságosan lágy, az érintése
túl finom.
Mr. Dade megragadta a hajam, felemelt, belém döfött… Nem, nem
tudom elképzelni, hogy egy nővel legyek… mégis, megértem a vágyát,
és ettől bizseregni kezdek mindenütt, ahol szeretne megérinteni. Mr.
Dade zárt ajtajára pillantok. A nő izgalma miatt szeretném kinyitni azt az
ajtót, és megkérni, hogy tegyen magáévá még egyszer – a falnak szorítva,
az íróasztalán, a padlón. Majdnem elnevetem magam azon, hogy az
egyetlen hely, ahol még nem szeretkeztünk, az ágy.
A zöld márványszemek most más irányba néznek. Sonya arcán
felismerem a zavart pírt.
– Nem tudom, említette-e – mondja, és ő is Mr. Dade ajtajára pillant –
de találkozója van kilenc harminckor.
– Igen – mondom, és hogy már rendesen begomboltam magam,
néhány további szót is megkockáztatok. – Velem és a munkatársaimmal.
– Akkor ön a kilenc harmincas? – Visszasétál az asztalához, és
megnézi a számítógépe képernyőjét. – Kasie Fitzgerald? – Bólintok. –
Ah – mondja, miközben leül –, akkor már ez is megvan! Félreérthető
elszólása annyira meglepte őt is, hogy alig tudja visszatartani a nevetését.
Nem tetszik, hogy így szórakozik rajtam. A megkérdőjelezhetetlen
önbizalom, amit percekkel ezelőtt éreztem, szertefoszlik, és úgy szorítom
össze a lábam, hogy a csípőm és a combom izmaiba fájdalom nyilall
tiltakozásul. Talán kíván, de akár meg is alázhat.
Büszkeség és szégyen csapnak össze bennem, ami meghatározhatatlan
érzések lavináját indítja el bennem. Haza akarok menni, magamra zárni
az ajtót, és megérteni azt a csatát, ami bennem dúl. De azt mondtam a
munkatársaimnak, hogy Mr. Dade várószobájában találkozunk. Így hát
megiszom a SmartWatert, és sikertelenül próbálom kimosni vele a zavart
magamból.
Múlnak a percek, és nem nézek Sonyára. Úgy teszek, mintha nem is
látnám, amikor bekopog Mr. Dade ajtaján, és megkérdezi, hogy vihet-e
valamit neki. Szeretném tudni, vajon ő is zavarban van-e, mint én, de a
magabiztos, professzionális hangnem, amivel beszél, nem árulkodik
kényelmetlen helyzetről. Én vagyok az egyetlen, aki ideges.
Visszatér az asztalához, és egy cinkos mosolyt villant felém, de nem
reagálok rá. Még feszültebb leszek, amikor meghallom az ismerős
hangokat kintről. A négy munkatársam, mint egy vadászó oroszláncsapat
jön be a váróhelyiségbe. Dameon, a csapatom egyetlen férfi tagja,
hátramarad, és előreengedi a nőket. Nina, Taci és Asha a nőstényeim.
Lassan mozognak, szinte unottan, de én látom, ahogy lopakodnak.
Mindent magukba szívnak, ahogy megpróbálják meglátni a cég
leggyengébb pontjait. Éhesek, és készek bármire lecsapni, amiben
lehetőséget látnak. De engem nem látnak… vagyis, igen, de nem látják a
részleteket. Nem látják a blúzom ráncait, amelyek már majdnem
kisimultak. Nem látják az ölembe ejtett, ökölbe szorult kezemet. Akit
látnak, az Kasie Fitzgerald, aki egyenként üdvözli őket, ahogy belépnek.
Az egyetlen dolog, amire felfigyelnek, az, hogy a hajam most lazán a
vállamra lóg. Ez ellentétben áll a kosztümöm komolyságával, és a
munkatársaim még nem láttak engem ilyennek. Mindnyájan megdicsérik
az új kinézetemet, és közben kíváncsian figyelnek. Én megköszönöm az
előbbit, és figyelmen kívül hagyom az utóbbit.
Mikor Mr. Dade kilép, felállok, és mereven fogadom a felém nyújtott
kezét.
– Miss Fitzgerald, nagyon örülök, hogy újra látom!
Incselkedő mosolya elbizonytalanít. Szeretném tudni, hogy a
csapatomból észrevett-e bárki bármit, de nem akarom elárulni magam.
– Bemutathatom önt a csapatomnak? – kérdezem.
Ő bólint, és én végigmegyek a kollégáimon, és elmondom a neveiket.
Laza önbizalommal köszönti őket, és néhány üdvözlő szót mond nekik,
mielőtt felém fordulna.
– El kell mondanom, az önök főnöke igen mély benyomást tett rám –
mondja, csakúgy, a levegőbe. – Szenvedélyét és lelkesedését látva méltán
remélhetem, hogy önök hatékonyan tudják majd segíteni, hogy a Maned
Wolf egy szinttel feljebb jusson.
Gyorsan a titkárnőre sandítok, aki most az ajkába harap. De a
csapatomból nem vett észre senki semmi szokatlant. Csendben
felsóhajtok, és magamban újrahallgatom Mr. Dade kijelentését. A
„főnök” szó maradt meg bennem leginkább, és nem a célozgatás. Ez az
én csapatom. Még sohasem irányítottam embereket, de végül ez is eljött!
De ahogy megkezdjük a túrát, és követjük Mr. Dade-et, újabb dolgok
jutnak eszembe; érzem a kezét a lábam között, és csókját a hajamon. És
ahogy ezekre gondolok, hátrapillantok az asszisztensre. Engem néz,
csodálattal, szinte sóvárogva. Ő látja a részleteket. És ekkor megértem,
hogy az irányítás fokozatosan kicsúszik a kezemből.

7. FEJEZET

Szobáról szobára, irodáról irodára járunk, ahogy Mr. Dade végigvezeti

a csapatomat életének kanyargós folyosóin. Az, hogy ez az élete, tiszta
sor. Nyilvánvaló mindabból, ahogy a termékekről beszél; olyan fiús
mohósággal, amilyet még nem is láttam azelőtt. Bár nem olyan intim ez,
mint amikor egymást simogattuk nemrég, de mindenképpen szeretői
viszonyra utal. Ezt hallom könnyű nevetésében is, amikor ebédszünetben
a marketingcsapatával beszélgetünk a konferenciateremben. Minden
alkalmazottja nevét ismeri, és azt is tudja, hogy pontosan milyen
beosztásban dolgozik. Olyan lelkesedéssel sorolja a feladataikat, mint
ahogy a férfiak a kedvenc futballcsapatuk felállását szokták ecsetelni. Az
embereim részletes jegyzeteket készítenek, ahogy én is. De még akkor is,
amikor tollammal a jegyzetfüzetemet szántom, állandóan rá kell
pillantanom. Mindent, amit csinál, elbűvölten nézek. Még azon is
elámulok, ahogy mozog, miközben a többi csúcsvezetővel való
találkozóra vezet minket.
– Ne feledjék, hogy ez a hely Robert és az én számomra sokkal több,
mint egy cég – mondja jól nevelten az alelnöke, ahogy kezet ráz velem,
Ashával, Tacival és így tovább. Mr. Dade egy lépéssel mögötte áll, és
úgy uralja a terepet, hogy közben meg sem szólal. – Különösen
Robertnek – folytatja. – Ez a hely Robert otthona, amikor nincs otthon.
De valójában inkább itt él. Ez az igazi otthona. Ez a megállapítás
készületlenül ért. A karrierem mindig is fontos része volt a lényemnek.
A siker vezetett, a kudarc hajtott… de a cég, amelynél dolgoztam…
sohasem volt az otthonom.
Mr. Dade a fejét rázza, és lágyan felnevet.
– Te sem vagy sokkal jobb, Will! Ha én heti hetven órát vagyok itt,
akkor te hatvankilencet. Ezért utál annyira a feleséged.
 Évődésük barátságos és jó hangulatú. Mi több, testvéri. Vajon Tom
Love, Nina vagy Dameon a családot jelentik nekem?
Nézem, ahogy a csapatom műanyag mosolyokat villant feléjük, és
bátorítóan bólogatnak Will felé, aki most a tervekről és a cég ambícióiról
beszél. Nem ismerem ezeket az embereket. Igen, ismerem a stratégiáikat,
a munkamoráljukat, az intelligenciájukat, de nem tudom, hogy mi teszi
őket azzá, amik. Nem tudom, mióta van Taci ujján a jegygyűrű, és azt
sem, hogy ki tette rá. Nem tudom, miért van egy világos csík ott, ahol
Dameon gyűrűje szokott lenni. Nem tudom, milyen kép van abban a
Tiffany-medálban, ami Nina nyakáról lóg.
És ők sem ismernek engem. Ha ismernének, jobban meglepődtek
volna azon, hogy le van engedve a hajam. Az egyetlen, akivel egyáltalán
eltöltöttem némi időt, az Asha. Csábító, sötét erő jellemzi, ami sötétebb,
mint barna indiai szeme vagy vastag fekete haja. A ruhája szűkebb, mint
amilyet én bármikor is viselnék egy irodában, de konzervatív kék blézere
ezt is elfogadhatóvá teszi. Mégis arra kell gondolnom, mi van akkor,
amikor elmegy az irodából, és leveszi a blézerét? Egy másik életet él
olyankor?
Ezen tűnődök, de ha így is van, álszentség lenne a részemről őt ezért
hibáztatni.
Mr. Dade most rám néz. Akkor is érzem, ha nem nézek vissza rá. Ez
a férfi épp olyan könnyedén járkál a fejemben, mint a testemben. Most
elnéz az alelnök asztala felé, ami eléggé hasonlít ahhoz, amin alig egy
órája voltam – nedvesen, odaadóan – egészen az övé. Öntudatosan
keresztbe fonom magam előtt a karom. Csupa idegen vesz körül ebben a
szobában. Vajon mit gondolnának rólam, ha tudnák? Mit gondolnának,
ha láttak volna? Úgy néznének rám, mint ahogy Sonya?
Képek ugrálnak a fejemben, túl gyorsan ahhoz, hogy megértsem vagy
elnyomjam őket. Látom magamat az íróasztalon, az összes munkatársam
előtt. Elképzelem, hogy végignézik, ahogy levetkőztet. Látom, ahogy
szemükkel követik az első ruhadarab, a selyemblúzom útját a padlóra,
amit aztán a többi is követ, míg aztán nincs rajtam más, csak a hűvös
levegő, és Robert Dade forró érintése. Hallom a nézők halk mormogását,
ahogy Robert a testével felfedezi a testem, ahogy szétnyit a kezével, a
szájával… Érzem, ahogy közelebb húzódnak, ahogy megadom magam a
csókok és simogatások sorozatának. És most látják, ahogy Robert
felmordul a vágytól, és belém hatol. Élvezet hasít a testembe, aztán az
övébe; ringatózunk a lökésektől, mire a nézők sóhajtozni kezdenek, majd
kapkodni kezdik a levegőt. Mindenemet látják. És akkor megértenek
engem. A teljes valómat. Nemcsak az ambiciózus üzletasszonyt, aki a
világ nagy cégei vezetőinek ad tanácsokat, nemcsak a társasági hölgyet,
aki tudja, melyik villát használja a város ötcsillagos éttermeiben.
Nemcsak azt a nőt látják, aki sikerre vezeti őket, aki megfelel minden
szakmai kihívásnak, hanem azt is, aki gyönyörteljes káoszba hullik abban
a pillanatban, hogy a megfelelő ember megérinti a megfelelő módon…
Kirázom magam e gondolatokból, és magam is megdöbbenek, hogy
miről fantáziáltam. De ami még feszültebbé tesz, az a gondolat, hogy
talán a helyiség másik oldalán álló férfi a megfelelő ember. Rápillantok,
és látom, hogy még mindig az íróasztalt nézi. A pillantása ide-oda ugrál,
mintha nyitott pillákkal az alvás REM szakaszában lenne. Ő is látja
azokat a dolgokat az asztalon, amik nincsenek ott.
Nemcsak én gondoltam rá. Anélkül, hogy egyetlen gesztussal utaltunk
volna rá, hasonló víziót éltünk át mind a ketten. Itt van ez a férfi, akivel
alig egy hete találkoztam, és jobban ismerem, mint Ninát, Ashát,
Dameont vagy Tacit. És tudom, mit akar.
Engem akar.
Csendben sóhajt egyet. Csak én veszem észre, ahogy megemelkedik
és visszasüllyed a mellkasa. Átmegy a szobán, szórakozottan, minden
látható cél nélkül. De én tudom, hogy miért. Előttem megy el. Egy rövid
pillanatig néhány arasz választ el minket, ahogy az ablakhoz megy.
Aprócska jel ez, egy icipici gesztus, amellyel tudatja, hogy mellettem
szeretne lenni. De ami meglep, hogy nemcsak vágyat látok az arcán;
csalódottságot, eltökéltséget… és talán zavart is, hasonlót, mint ami
bennem van. Will, aki most a csapatom kérdéseire válaszol, Robertre
pillant, aki szórakozottan bámul kifelé az ablakon. A homlokán lévő mely
ránc most még mélyebb lesz. Nem ilyen szokott lenni Robert. Valami
olyasmire reagál, amit Will pontosan érzékel, de nem tud meghatározni.
 Na, ja, te csak Robertet ismered, de én Mr. Dade-et is! A bennem lévő
kisördög élvezettel konstatálja, hogy egyre jobban ismerem ezt az
embert, aki felszabadította őt. Az angyal pedig csendben ingatja a fejét,
és Dave-re gondol, aki rózsákat és rubint vesz nekem. – Tehát a fókusz
kezdetben az optimális poziciónáláson van, mielőtt a nyilvánosság elé
lépnének?
A kérdést Asha tette föl. Az alelnökre néz, de érzem, hogy Robertre
fókuszál.
– Minden az időzítésen múlik – mondja Robert csendesen. Elfordul
azablaktól, és Ashára mosolyog, ám ebben van egy kis melankólia is. –
Erőt kell mutatnunk, és a gyengeségeinket olyan mélyre kell elásnunk,
hogy évekig senki se találhasson rájuk. Nem engedhetjük, hogy a
nagybefektetők így lássanak minket, a kisebbek meg úgy.
Mindenhonnan óriásnak kell tűnnünk.
– Minden cégnek vannak gyengeségei – ellenkezik Asha. – Ha túl
szépnek mutatja magát, a befektetők nem fognak hinni önnek. – Hinni
fognak, mert azt a mítoszt szeretnék viszontlátni, amit már kialakítottak
rólunk – magyarázza Robert. – A feladatunk csupán annyi, hogy
segítsünk nekik abban, hogy meglássák, amit meg akarnak látni, és hogy
azok legyünk, aminek látni szeretnének minket.
Az olasz magas sarkúm alatt csillogó parkettre nézek. Igen, jobban
ismerem Robert Dade-et, mint bárki a szobában. Értem őt, mert –
legalábbis, bizonyos mértékben – magamat is értem.

8. FEJEZET

– Érdekes ember – mondja Asha, ahogy a kocsink felé sétálunk. A

csapat többi tagja a Maned Wolf parkolójában hagyta az autóját, ami
néhány sarokkal arrébb van. Én nem akartam, hogy észrevegyék, milyen
korán érkeztem, Asha pedig majdnem mellém parkolt le, nem is tudom
miért. – Olyan lelkes volt először – folytatja –, aztán… valami történt ott,
az irodában.
 A szél felkapja a hajam, és hűvösséget érzek a nyakamon. – Én nem
vettem észre – mondom. Most már látom a kocsimat. A kulcsom után
nyúlok.
– De észrevetted – mondja Asha – és most tagadod. Vajon miért?
Arcomat a szélbe fordítom, hogy jobban láthassam őt. Nem vártam tőle
ezt a szemtelenséget, és azon spekulálok, hogy ez egy összetűzés
előszele-e. De meg sem szólal, míg el nem érjük az autómat, és még
akkor is csak egy vidám viszláttal köszön, és továbbmegy a kocsija felé.
Asha néhány héttel előttem kezdett a cégnél. Az évek alatt megtanultam
csendben csodálni a titokzatosságát, de csak most merült fel bennem,
hogy akár veszélyes is lehet. Beszállok az autómba, megragadom a
kormányt, és egy nagy levegőt veszek. Várom, hogy visszatérjenek a
gondolataim a tetteimhez. Belenézek a visszapillantóba, és megérintem
azt a szeplőt, amit ma elfelejtettem eltüntetni. Mióta vagyok ilyen
nemtörődöm? Mikor lettem ilyen elveszett? De nem nehéz erre
válaszolni. A Venetianben vesztem el, Vegas-ban. És ha meg akarom
találni a kiutat, át kell gondolnom a lépéseimet. Meg kell találnom az utat,
amelyről letértem, és újra fel kell fedeznem a hűség és lojalitás örömét.
Ha mentálisan vissza tudom fordítani a lépéseimet, magam mögött
hagyhatom ezt az őrült kitérőt.
Nyolckor együtt vacsorázom Dave-vel, de addig még több mint három
órám van.
Előveszem a telefonom, és felhívom Simone-t.

***

Mikor belépek Simone lakásába, még nincs is öt óra. Int, hogy menjek
beljebb. Bézsszínű kanapéján leopárdmintás párnák vannak; a falakon
bekeretezett, fekete-fehér fotók, táncoló férfiakról és nőkről. Érzékiségük
egyetlen töredékpillanatba van sűrítve.
– Hozhatok valamit inni? – kérdezi. – Egy teát? Ásványvizet?
– Mondjuk, egy koktélt…
Egy pillanatra megáll, és kinéz az ablakon a szmogos kék égre. Tudja,
hogy napnyugta előtt nemigen szoktam inni. Olyan szabály ez, amit
anyám tanított meg, még fiatal koromban. „Az ivás a Holdhoz illik –
mondta, amikor bort töltött magának. – A sötétség elrejti a kisebb
bűneinket. De a Nap nem ilyen megbocsátó. A fény megköveteli a
józanság ártatlanságát.”
De mennyire voltam ártatlan, amikor ásványvizet ittam Mr. Dade
várószobájában, és a blúzomat gomboltam át? Hány bűnt követtem el
fényes nappal? A szabályok változnak, és most egy koktélra van
szükségem.
Simone eltűnik a konyhában, és két pohárral tér vissza; az egyik az
enyém, a másik az övé. Az átlátszó folyadék ártatlannak tűnik, de a másik
sokkal jobban tetszik nekem. Néhány kortyot iszom belőle, és leülök a
kanapéra. Ő a mellette levő karosszékben foglal helyet. – Te mindig
elmondod a titkaidat – kezdem. Az egyik leopárdmintás párna a hátamat
nyomja.
– Te viszont nem mondod el a tieidet – fejezi be könnyedén. De ez
nem igaz. Egyszer beszéltem neki a nővéremről. Meséltem a vakító
szépségéről, és az energiájáról, ami egészen megrémített. De Simone
nem tudta, hogy mindez titok volt. Számára a titok valami olyasmi, amit
senki sem tud, és nem az, amit mindenki próbál elfelejteni.
– Mert korábban nem voltak titkaim – mondom, az ő definíciója
szerint.
– Korábban.
Óvatosan mondja ki a szót, és ízlelgeti a jelentését. Aranyhajának
egyik tincsét csavargatja a mutatóujja körül. Úgy néz ki, mintha egy
gyűrű lenne.
– Tudod, a titkoknak és a rejtélyeknek… súlyuk van. Én meg szeretek
könnyű lenni.
– És milyen súlyt hordozol most, Kasie? – Mikor nem válaszolok,
taktikát vált. – Mikor kezdtek titkaid lenni?
– Vegas óta – suttogom.
– Tudtam! – Simone előrehajol, és poharát egy győzedelmes
koppanással a kávézóasztalra helyezi. – Egész más voltál, amikor
visszajöttél a szobába!
 – Azt mondtam, ittam valakivel egyet az üvegfalú bárban. – De volt
ott még más is – söpri félre a szavaimat Simone, mint az idegesítő
legyeket. Feláll, mintha ezzel siettethetné a történetemet. – Mikor
otthagytalak a blackjack-asztalnál, még mindig ugyanaz a titkok nélküli
nő voltál. És most?
– Most más vagyok. – Befelé figyelek, és a bátorságot gyűjtöm a
folytatáshoz. – Megcsaltam őt.
– Dave-et?
– Igen. Dave-et. Ő az egyetlen, akit meg tudok csalni. Simone
megfordul a bal lábán, majd súlyát a lábujjaira helyezi. Úgy néz ki, mint
a mozdulatlan táncosok a falon.
– Szóval, több volt, mint egy csók?
– Igen. Több volt, mint egy csók.
Lassan egy mosoly formálódik az ajkán.
– Lefeküdtél egy idegennel. – Én másfelé nézek. – Megtetted!
Legalább egy éjszakára fiatal voltál!
– Nem. Felelőtlen voltam.
– Van valami különbség? – vonja össze kérdőn a szemöldökét.
Egy apró gesztussal jelzem, hogy egyetértek.
– De az a helyzet, hogy már nem idegen.
Most mindkét szemöldöke az egekbe szökken.
– Neked viszonyod van?
Megrándul az arcom, mert nem szeretem ezt a szót. Közönséges és
undok.
És tökéletesen illik arra, amit az utóbbi héten csináltam. – Megbízott,
hogy adjunk tanácsokat a cégének. És még akkor is, amikor nem beszélek
hozzá – itt felnézek a fotókra –, a fejemben táncol. Olyan dolgokat teszek,
amiket nem is tudtam volna elképzelni. Olyan dolgokra gondolok, amik
eszembe sem jutottak volna. Már nem tudom, hogy ki vagyok.
– Könnyű – mondja Simone, ahogy leül mellém, és kezébe veszi a
kétkezem. – Egy nő vagy, akinek titkai vannak. – A szememet
tanulmányozza, az ajkamat, a hajamat. – És gyönyörűen viseled.
– Ez csak a hajam – húzódok el tőle. – Most leengedve hordom.
 – Nem. A titkaid azok, amelyek színt adnak neked, fényessé teszik a
tekinteted… így sokkal… emberibb vagy valahogy.
– Miért, eddig nem voltam emberi?
– Mindig szép voltál, de egy kicsit szoborszerű… Emlékszel azokra a
szobrokra, amiket az egyetemi kiránduláson láttunk Firenzében?
Fantasztikusak voltak… de legyen bármekkora nagyság, nem tudnám
elképzelni, hogy lefeküdjek Michelangelo Dávidjával. Túl kemény, túl
hideg, túl… tökéletes.
A poharamba nevetek.
– Én sohasem voltam tökéletes.
– Pedig, mindenki úgy gondolt rád. Csodálnak érte téged… de most
már az emberi oldalad is látszik, és úgy tűnik, ettől egy kicsit más lettél…
melegebb.
– Ma is vele voltam.
– Nála vagy nálad?
– Az irodájában… az asztalon. – Magam is meglepődöm, hogy
vigyorgok a beismerésre.
– Elég! Csönd legyen!
Felnézek rá, és egy rövid pillanatra az irigységében sütkérezek.
Elmerülök abban a dicsőségben, ami újonnan megtalált pimaszságomból
ered.
– Az íróasztalán szeretkeztél – ismétli meg. – Ez olyan, mint valami
kitaláció.
– Ez az igazság – rázom meg a fejem. – Először megtettem, fantáziálni
csak utána fantáziáltam róla.
– De ez több, mint fantázia – javít ki Simone. – Most már egy emlék,
ami örök életre a tiéd!
– Nem – ingatom ismét a fejem. – A fantáziámban… még hozzátettem
dolgokat.
Erőt veszek magamon, és elmondom neki a képzelődéseimet… ahogy
belém hatol, miközben a csapatom néz minket. Nehéz kipréselni
magamból a szavakat, de muszáj elmondanom valakinek, aki van annyira
szabad, hogy megértse a bennem történt elmozdulást. – Azt képzeltem el,
hogy a munkatársaim előtt szexelek! – kiáltottam fel végül. – Ez elég
furcsa, nem?
Simone néhány pillanatig csak bámul rám, aztán hátradől a dívány
ellenkező oldalán. Hosszú lábait kinyújtja felém, és most úgy néz ki, mint
egy római, akit mindjárt szőlővel etetnek a gyönyörű rabszolgái.
– Emlékszel, amikor Jaxszel jártam?
Bólintok. Jax hullámos barna haja és szemtelen barna szeme nagyon
is megmaradt bennem.
– Még vele voltam, amikor kifejlesztettem ezt a fantáziát…-
Kifejlesztettem ezt a fantáziát – ismétlem meg. A kifejezés olyan
céltudatosnak hangzik, mintha azzal töltötte volna az idejét, hogy kitalál
egy struktúrát, amiről később álmodozhat.
– Időnként még mindig elmerülök benne. Ott fekszem hason a
teraszán egy kerti heverőn, és csak a bikinialsóm van rajtam. Nem
hallom, hogy kopognak az ajtón, nem hallom a barátai lépéseit. – A
beszéde lelassul, mélyebb lesz, megváltozik a hangja. – Odavezeti őket a
teraszhoz… Megpróbálok minden feltűnés nélkül felkelni. A karommal
eltakarom a mellem, ahogy feléjük megyek, majd kezet fogok velük.
Bevezetem őket a nappaliba, ahol mind helyet foglalnak. Jax megkér,
hogy hozzak mindenkinek egy sört a bársarokból. És lehajolok, és
mindenkinek kiveszek egy üveggel a hűtőből, és megpróbálom úgy
kinyitni őket, hogy ne mutassak túl sokat, de valamit mindig meglátnak
belőlem. A jéghideg sört kitöltőm a poharakba, és felszolgálom… úgy,
hogy közben alig van rajtam valami.
– És?
– Jax megkér, hogy üljek mellé. Nem szeretné, hogy bármit is
felvegyek. Azt akarja, hogy feküdjek le vele, itt és most.
És én engedelmeskedek. Már bekapcsolta a tévét; a Lakers játszik,
mint mindig, amikor nézi…
Látom, ahogy Simone üveges szemmel néz valahova, és érzem, hogy
már nincs is velem. Ott van Jax mellett… szinte semmiben. – A keze a
combomra kerül, és megborzongok, ahogy simogatni kezdi… mindenki
előtt.
 Hirtelen remegni kezd, és én úgy érzem, hogy nem szabadna ezt
látnom. Nem egy férfiakkal teli szobába hívott meg engem. – Jax azt
mondja a barátainak, hogy én élvezek a legjobban minden nő közül,
akivel csak volt. Azt mondja, a kezétől is simán is el tudok menni.
Lehunyom a szemem, és elfordítom a fejem. Már nem Simone-t látom,
és nem Jaxet. Robert Dade van előttem, ahogy a keze egyre feljebb és
feljebb csúszik a combom belső felén.
– Az egyiküknek odaadja a telefonját, és megkéri, hogy vegye fel…
sőt, még arra is biztatja őket, hogy ha akarják, vegyék fel a saját
telefonjaikkal, hogy bármikor megnézhessék, ahogy élvezek. Ott leszek
a zsebükben, kényükre-kedvükre.
Elakad a lélegzetem. Ez nem az én fantáziám, de nagyon is értem.
Érzem magamon a kamerákat, érzem a tekinteteket. – A bikinialsómat
csak két kis masni tartja össze. Kioldja a csomókat, és már mindenki lát.
Aztán, miközben néznek és filmeznek, belém nyúl; először lassan, aztán
egyre gyorsabban mozgatja az ujját… Már nem tudom visszatartani
magam. Ott vonaglok a széken, miközben néznek. Az egyik kezével
egyre mélyebbre megy, míg a másikkal elhúzza a karomat a mellem elől.
A férfiak pedig csak bámulnak, és felveszik, ahogy egyre közelebb és
közelebb jutok…
Az ujjai a kanapé kárpitját kaparják. Nem kell ránéznem ahhoz, hogy
tudjam: teljesen elveszett az ábrándozásában. De én is így vagyok vele.
– Az egyik férfi közelebb jön, és mindent lát; mind látnak mindent, és
tudom, hogy nem szabadna, de ez tetszik nekem. Tudom, hogy amit Jax
csinál, az rossz; megmutat így a barátainak, hozzám nyúl előttük, de az,
hogy tudom, még hevesebbé teszi az egészet. És a szemük előtt, a
kameráik előtt, elélvezek… ők nézik, ahogy Jax kielégít… egy egész
szobányi férfi előtt élvezek. Egyszerre nyitottuk ki a szemünket.
– De ez csak fantázia. Sohasem tennék ilyet. Jax barátai előtt
semmiképp… a kameráik előtt pedig biztosan nem… de örömet ad, ha
rágondolok. Nincsenek szabályok, nincsenek határok, következmények,
ítélkezés. Csak a színtiszta gyönyör. Csak ülök egy pillanatig, és elbűvöl
a gondolat, hogy egy ilyen botrányos dolog színtiszta lehet, ha a
fejünkben marad. Ekkor már nem vagyok olyan feszélyezett.
 – De nem csak egyszer feküdtem le Robert Dade-del. – Vonakodva
lépek ki ebből az éteri hangulatból, amibe Simone juttatott minket, és
visszatérek a valóságba. – Ennek viszont lesznek következményei.
– Igen – ért egyet velem Simone. – De a következmények néha jók…
még akkor is, ha elsőre nem úgy tűnnek.
– Eljegyeztem magam egy másik férfival.
– Gyűrű még nincs? – pillant a kezemre.
– Már találtunk egyet… Dave kivár, mert szerinte meg lehet venni
olcsóbban is.
Simone mosolya elhalványul, az iménti öröm elillan az arcáról.
– Hány milliója is van Dave-nek a vagyonkezelői alapjában? Négy?
És mennyit keres a cégnél? Százhúszezret évente?
– Ami az előbbit illeti, kábé a fele, ami az utóbbit, az meg majdnem a
duplája – mondom, majd gyorsan hozzáteszem: – Konzervatív módon
kezeli a pénzt. Ezt szeretem is benne. Sohasem meggondolatlan. Simone
kissé felegyenesedik, és olyan lassan mozog, mintha egy
robbanásveszélyes dolgot közelítene meg.
– Kimondta már azokat a szavakat, hogy „Hozzám jönnél feleségül”?
– Ez most nem olyan érdekes…
– Lehet, hogy nem, de kimondta őket?
Nem akarok válaszolni erre a kérdésre. Ezzel olyan szoborhideg
embernek festeném le Dave-et, amilyennek engem ábrázolt az előbb. De
őszinte tanácsért jöttem hozzá, így hát kénytelen vagyok őszintén
válaszolni.
– Azt mondta – kezdem, majd habozok egy kicsit. A mondat második
fele egyben esik ki belőlem. – Azt mondta, ideje lenne megvenni a
gyűrűt.
Simone bólint. A szemében nincs ítélet, csak elmélyült gondolatok.
– Beszélt az esküvő napjáról?
– Még nem jutottunk odáig.
– Bejelentette a szüleinek? Megkért téged az apádtól?
– A szüléink még nem tudják… de ők is úgy gondolják, hogy előbb-
utóbb összeházasodunk.
– Akkor nem vagy eljegyezve…
 – De Simone!
– …a szó egyik jelentésében sem – fejezi be végül, most már
határozottabban. – Lehet, hogy el leszel, de most még nem vagy
eljegyezve. Valami behúz téged ebbe a viszonyba. Lehet, hogy a
vonzalmad ez iránt a Dade fickó iránt, vagy az is lehet, hogy félsz
lehorgonyozni a nem megfelelő ember mellett.
– Dave-vel már hat éve ismerjük egymást. Hogy lehettünk volna eddig
együtt, ha nem jönnénk ki jól egymással?
– Lehet, hogy hat évig jó volt… de jó lesz a következő hatvanra is? A
tudatalattid mond neked valamit… a tested pedig fel akarja fedezni a
lehetőségeit. Még nem jegyeztétek el egymást, Kasie. Tudd meg, hogy
mi a helyzet ezzel a fantázia-férfival! Hagyj időt magadnak, hogy
felfedezd! Ha nem, ha hozzámész Dave-hez, anélkül, hogy akár csak
belekóstolnál az alternatívákba… annak válás lehet a vége. Vagy, ami
még rosszabb, kötelességből maradnál egy olyan férfi mellett, akitől a
tudatalattid megpróbált elszakítani.
– Most kitűnő mentségeket adsz nekem a megbocsáthatatlanhoz. – Ha
hozzámész Dave-hez, ha rámosolyogsz, és azt mondod neki, hogy ő az
egyetlen férfi, akit akarsz… ha a szemébe nézel, és azt mondod, biztos
vagy ebben, ha elmondod ezeket a hazugságokat neki az oltár előtt… ez
szerinted megbocsátható? Ha valóban törődsz vele, akkor nem gondolod,
hogy megérdemel egy olyan feleséget, aki biztos abban, hogy jól döntött,
amikor hozzáment?
– De most épp hazudok neki.
– Csak meg akarod tudni az igazat – mondja Simone, miközben
kortyol egyet az italából. – Hat éve jártok, nem vagytok házasok, és nem
vagytok eljegyezve, és nem is éltek együtt. Ha nem most, hát mikor van
itt az ideje, hogy megtudj többet magadról? Ebben biztos lehetsz. Ez az
utolsó lehetőséged.
Tudom, hogy amit mond, helytelen. Ellentmond minden erkölcsi
elvnek, amit vallók. De a logikája olyan vonzó, olyan bűnösen
felszabadító! Ez a baj a bűnnel: ha egyszer egészen magadhoz öleled,
többé már nem kell gondolkodnod azon, mi helyes, és mi nem.
Megtehetsz bármit, amit csak akarsz.
 Csúszós lejtő ez, amit, ha lehet, szeretnék elkerülni.
Ha lehet.
– És ha úgy döntök, hogy nem akarom csinálni? – kérdezem, és
szememet a néma táncosokra emelem. – Ha úgy döntök, hogy el kell
engednem Robert Dade-et? Simone, hogy fogom ezt megtenni? Kifújja a
levegőt, és kiissza a maradék italát. A római nemes nyomtalanul eltűnt,
ahogy visszaváltozik azzá a minden ízében modern barátnővé, akire
szükségem van.
– Három éve nem láttam Jaxet – mondja –, de még mindig velem
vannak azok a csodálatosan ferde fantáziák, amiket inspirált. A párnám
alatt tartom őket, a zsebemben, a melltartómban. Mindig elérhetőek.
Megtarthatod Robert Dade-et, de el is engedheted. De az emlékek és a
fantáziák tied maradnak örökre… Olyan ajándékok, amiket nem tudsz
eldobni… még ha meg is próbálod.

9. FEJEZET

A Scarpetta légköre könnyű és világos. Magas plafon, semleges

színek. Úgy érzed, a terem még akkor is lágy napfényben úszik, mikor
már rég este van. Pontosan ez kell nekem, ahogy ott ülök Dave-vel
szemben. Ő a munkájáról beszél, a családjáról, a rubinról. Tudtad, hogy
mostantól nem lehet közvetlenül svájci bankszámlákra utalni a
jövedelmeket, nehogy megkerülhesd az amerikai adóhatóságot? Tudtad,
hogy az anyám vett egy vemhes kancát, és a szőre pont olyan színű, mint
a felhős szürke ég? Tudtad, hogy a rubin valójában drágább, mint a
gyémánt? A beszélgetés könnyű és felhőtlen, mint az étterem. Miközben
apró megjegyzéseket tesz arról, hogy mennyibe kerül neki az, hogy
elkötelezi magát mellettem, apránként olyan dolgokat is felfed,
amelyekről nem is gyanítottam, hogy léteznek. Én sohasem rejtegettem
előle semmit. Minden szót könnyed intimitással ejt ki, aminek alapja a
bizalom. Egy darabig el is felejtem, hogy bennem egyáltalán nem lehet
megbízni. De ahogy az előétel után jönnek a fogások, azután a kapucsínó
és a desszert, úgy értem meg, hogy a színjáték milyen fárasztó dolog.
Hogy csinálják ezt a hírességek? Hogyan tudnak a másik sztárra
rámosolyogni, és idézni tőlük néhány mondatot a hozzá tartozó
érzésekkel együtt, miközben még csak nem is sejtetik, hogy kik ők
valójában, milyen személy rejtőzik a sztárság, az álarc, az image mögött?
Honnan van rá energiájuk, hogy tisztán fenntartsák magukról azt a képet,
amit mutatnak? Egy vékony cukorcsíkot hullatok a kapucsínó habjára.
Most ránk tört a csend. Régen szerettem az ilyen pillanatokat, amikor úgy
ültem a választott férfival, hogy nem szóltunk egyetlen szót sem. Ékes
bizonyítéka ez annak, hogy jól éreztük magunkat együtt. De most nem
tudok csendben ülni. A csend a legsötétebb gondolataimhoz vezet,
melyeknek nincs helyük ebben a fénnyel teli teremben.
– Dave – suttogom a nevét, és megijeszt, amit esetleg elveszíthetek. –
Te nemcsak munkakapcsolatban vagy a cégnél az emberekkel.
– Persze, hogy nem – ismeri el.
– Vannak olyan jogászok… vagy ügyfelek… akik szépek?
A kérdés váratlanul érte. A kiskanalat beleböki a panna cottába, egy
kis rést vágva a sima felszínén.
– Én nem figyelek az ilyesmire.
Furcsának találom a válaszát. A szépséget minden külön erőfeszítés
nélkül is meglátja az ember, hasonlóan ahhoz, ahogy levegőt vesz.
Nem hagyom annyiban.
– Volt olyan, hogy valaki miatt kísértésbe estél?
– Nem.
A szó túl hirtelen és túl egyértelműen jön; szinte megsebez. Az igazság
sohasem ilyen gyors. Az emberek általában mérlegelik, mielőtt
kimondanák. Kipróbáljuk, hogyan lehet a legjobban megfogalmazni, és
lassan ejtjük ki a szavakat, remélve, hogy jó talajra hullanak. A hazugság
könnyebben jön.
Nem. Ez egy olyan hazugság, amit nem is kell elmondania.
Mindnyájan kísértésbe esünk olykor, nem igaz? Csak akkor kell
hazudnunk, ha engedtünk a kísértésnek. Én már csak tudom. Valami
furcsa szúrást érzek legbelül, csendes féltékenységet, amihez nincs is
jogom.
 – Egyszer sem? – feszegetem tovább a témát, és megpróbálok rést
találni rajta. – Mondjuk, egyszer egy pillanatra megláttad, ahogy egy nő
haja a vállára hullik, vagy észrevetted, ahogy egy munkatársad időnként
megnyalja a felső ajkát, és arra gondoltál, hogy milyen lenne megérinteni
a haját, vagy megízlelni…
– Mondtam, hogy nem. – A hazugság ezúttal keményebben koppan.
Nem olyan, mint egy golyó, inkább olyan, mint egy belső páncél.
Szinte érzem a mozdíthatatlan felületét, ahogy nekifeszülök. –
Megbocsátanám – folytatom. Egyre féltékenyebb leszek, de szeretem ezt
érezni, szeretem, amit a Dave iránti érzéseimről mond. Szeretném…
szeretném, ha mindketten emberi módon viselkednénk – folytatom. –
Nem akarom, hogy szoborként gondoljunk egymásra. Felnéz a
desszertjéből, és először néz a szemembe azóta, hogy efelé az ingoványos
téma felé tereltem a beszélgetésünket.
– Fogalmam sincs, mire gondolsz.
– A selymekről beszélek – mondom. Az asztalra teszem a kezem, előre
kúszok vele, de ő nem mozdul, hogy megfogja. – A rubinban levő kis
hasadásokra gondolok, amelyek egyedivé teszik őket. Tudom, hogy nem
vagy tökéletes. Te is tudod, hogy nem vagyok tökéletes. Azt reméltem,
nem kell tovább tettetnünk, hogy azok vagyunk.
– Én tudom, hogy nem vagy tökéletes.
Mint egy arculcsapás, úgy ért ez a kijelentés, amivel elismerte a
tökéletlenségemet, de az övét nem. Mégsem érzem a szavai fullánkját.
Másképp érintenek. Látom benne a szándéktalan bókot.
És látom a kitérést is.
– Megbocsátanék – mondom újra. – Még akkor is, ha több volt, mint
kísértés. Ha egy hiba volt.
– Nem csinálok ilyen hibákat. – Aztán lágyabb lesz a hangja. Végül a
kezemhez nyúl, és gyorsan megszorítja, mielőtt elengedne. – Talán volt
idő, amikor egy kicsit kísértésbe estem. De én sohasem engedtem az ilyen
kísértéseknek. Ennél én jobb vagyok, Kasie. Te is tudod, nem?
Elpirulok. Ezúttal nem akart bántani, mégis érzem, hogy fölöttem áll.
Ő jobb ennél… vagyis, jobb nálam.
 – Gyűrűt veszek neked – folytatja, amikor sokáig nem válaszolok. – A
tiédhez kötöm az életem. Hidd el, nem voltak említésre méltó
kísértéseim!
Az ujjammal körbesimítom a kapucsínós poharam peremét. Tiszta
fehér, mint az abrosz, mint a rózsák, amiket Dave vett nekem. – Van
valami, amiről beszélni szeretnék veled – kezdem. Most megteszem.
Kimondom a szavakat, felszínre hozom a bűneimet, itt, ebben a fényes
teremben, ahol mindketten jól látjuk majd őket. – Összekötjük az
életünket – ismétli magát, de most mintha esedezés lenne a hangjában. –
Nem kell a rossz pillanatokban elmerülnünk. Oké. Lehet, hogy a múltunk
egy rubin volt. – Belenézek a barna szemébe, és látom benne a csendes
kérést. – De ez a múlt! Nem muszáj ezekről beszélnünk… a selymekről.
Ami a jövőt illeti, nem lesznek ilyenek. A jövőnk olyan kristálytiszta lesz,
mint a gyémánt. A jövő sohasem kristálytiszta. A legjobb esetben is
olyan, mint a kanca, amiért az anyja egy vagyont fizetett: olyan, mint a
foltos szürke ég. De mint mindig, Dave most sem arról beszél, hogy
milyenek a dolgok, hanem arról, hogy milyennek szeretné látni őket. De
nem ezt tesszük mindannyian? Megválasztjuk a vallásunkat, a politikai
pártunkat, a filozófiánkat, és úgy nézzük a világot, hogy beleférjen ebbe
a keretbe. És ha egyes tények nyilvánvalóan nem illenek a
hitrendszerünkbe, akkor nem vesszük figyelembe, vagy megpróbáljuk
másként látni ezeket. Belekényszerítjük a megfelelő dobozba, akkor is, ha
egészen természetellenes formát vesznek fel.
Dave a titkok embere. Nem tudom, kísértik-e ezek őt, vagy sem, de
azt igen, hogy nem akar velük szembenézni, ami azt is jelentheti, hogy
nekem sem kell szembenéznem a magam titkaival. Elmosolyodok, és
belekóstolok a panna cottába. Az íze tiszta, és lágyan olvad a nyelvemen.
Kezdem érteni, miért szeretik oly sokan a gyémánt egyszerűségét.
 10. FEJEZET

Reggel van. A Robertnál tett irodai látogatás, a Simone-nál való

fantáziálás és a furcsa vacsora Dave-vel: mind ott vannak rejtett
gondolataimban. Szeretném magam mögött tudni ezt az egész nagy,
kesze-kusza összevisszaságot. Ma reggel új nap kezdődik, és
szilárdabban állok a lábamon. Tegnap még nem készültem fel rá, amit a
nyakamba kaptam… nem készültem fel a saját reakcióimra. De ma már
készen állok bármire… és most, hogy pontosan tudom, ez mit jelent, egy
kicsit izgatott is vagyok. Fejben már túlmentem a naptáramon. Asha
összerakott egy jelentést a Maned Wolf jelenlegi külföldi befektetéseiről.
Nina es Dameon dolgoznak a hazai befektetéseken, Taci pedig a
marketing és PR-kampányok hatékonyságát vizsgálja. A Maned Wolf
emberei áhítattal figyelnek minket, de abban nem vagyok biztos, hogy
bíznak is bennünk. Az én feladatom összefogni a dolgokat, a részekből
összerakni a teljes képet. Egy listát kívánok Robert Dade elé tárni azokról
a teendőkről, amelyeket mindenképpen el kell végezni, mielőtt tőzsdére
menne a cég, és persze a hozzá tartozó cselekvési tervet is prezentálom.
Ezek persze csak javaslatok lesznek. Az értékük attól függ, hogy Robert
mennyire bízik meg bennem. Robert Dade nem néz rám áhítattal, de azt
igenis érzem, hogy bízik bennem. Már az is jólesik, ha rágondolok. Két
hete még nem tudtam, milyen az, ha… nekinyomnak a falnak, feltesznek
az asztalra vagy a Venetian padlóján szeretkeznek velem. Két napja még
nem képzeltem el magam, ahogy ott térdelek, az irodájában. Két hete,
egy élettel korábban, nem tudtam, milyen az, amikor egyszerre érzed
magad végtelenül kiszolgáltatottnak és végtelenül erősnek. Lassan azért
bekúszik a bűntudat is, és eltompítja az emlékeim élvezetét. Az angyal és
az ördög ismét harcban állnak bennem. Az ördög összegyűjti és
bekeretezi az emlékeimet, és felmutatja nekem, tudván, hogy szeretnék
elmerülni bennük, és átadni magam nekik… mint ahogy annak az
embernek is, aki ezeket az érzéseket kiváltotta belőlem. De az angyal…
az angyalom kiabál velem. Szeretné, ha tűzre dobnám ezeket a képeket.
 De nem épp az ördög dolga lenne, hogy az emlékek elégetése mellett
szónokoljon? Itt felcserélődtek a szerepek. Mit tegyen egy nő, amikor a
benne lévő angyal az ördög eszközeit használja? Mit tegyen egy bűnös,
ha a benne lévő ördög azt kéri tőle, hogy nézzen szembe az igazsággal –
azzal, amit tett, és azzal, amit érzett? Mert az igazság egyetlen morzsáját
sem bántam meg. Csak szeretném megbánni. A bűneimet nem tudom a
bűnbánat szellemében megvallani. Számomra nem létezik feloldozás.
Tegnap azt hazudta Dave, hogy sohasem esett kísértésbe. Vajon
másról is hazudik? És az ő hazugságai megengedik nekem, hogy
felfedezzem a rám váró lehetőségeket?
Kiverem a gondolatot a fejemből. Csinálom a dolgom, mondom ki
magamban hangosan. Ebből nem lehet semmi baj.
Bemegyek a hálószobába, és kinyitom a szekrényt. Világos blúzok,
sötét szoknyák és nadrágok tömkelegé néz vissza rám. Már a látványuk
is untat. Miért nem vásároltam soha semmi élénkebbet? Ki mondta, hogy
úgy kell öltöznöm, mint egy általános iskolai könyvtárosnak?
Türelmetlenül széttúrom a ruhákat, míg végül megtalálom azt, amit
Simone adott nekem tavaly a születésnapomra. Elrángatott a kedvenc
butikjába, belökött a próbafülkébe, majd behajított nekem egy szürke
nadrágot és egy hozzá illő blézert. A színek a megszokottak voltak, de a
ruhák egész másképp álltak. A nadrág egy kicsit jobban hozzám simult
annál, mint amit megszoktam. A lábam vonala, a csípőm íve… mind jól
látszottak. A zakó karcsúsított volt, ami kihangsúlyozta az alakomat. De
a felső már tényleg sok volt: fekete, szűk, áttetsző. Mikor kiléptem a
fülkéből, hogy három oldalról megnézzem magam a tükrökben, pontosan
láttam, hogy milyen áttetsző. Szerencsére a blézer miatt nem voltam
túlságosan illetlen. Mégis, ahogy néztem magam, úgy éreztem, kihívó
vagyok, buja és zsarnoki… és talán egy kicsit veszélyes is. Kijött egy
olyan húszéves forma férfi a másik próbafülkéből, és láttam rajta, hogy
alig tudja elszakítani a tekintetét rólam. Szeretett volna sokkal tovább
bámulni. Szeretett volna tüzetesen végigvizsgálni, és nemcsak a
szemével.
 Akkor, egyetlen pillanatra, kísértést éreztem rá, hogy levegyem a
blézert. Vajon akkor is le tudta volna venni a szemet rólam? Milyen lett
volna, ha úgy lát meg egy idegen?
Mindazonáltal, tudtam a választ a kérdésre; nem igaz?
Az üzleten kívül még sohasem volt rajtam ez a ruha. Meg is mondtam
Simone-nak, hogy nem fogom hordani – még ott, amikor átadta a
pénztárosnak a hitelkártyáját.
Ma mégis felhúzom.
Most egy kicsit szolidabbnak tűnik az ujjatlan fekete selyemfelső. A
kivágása nem volt olyan mély, hogy promiszkuitással vádoljanak, de a
selyem érintése a bőrömön mégis pazar érzés volt.
Fogom ezt az áttetsző felsőt, amiről tudom, hogy sohasem húzhatom
fel, becsavarom egy papírba, és beteszem a táskámba. Nem tudom, miért.
Csak jó érzés, hogy ott van.
A tükörben látható impozáns, érzéki nőt bámulom, aki lazán hordja a
vállig érő haját.
– Szeretnélek megismerni – mondom neki. Válaszul visszamosolyog.

***

A munkahelyemen a tekintetek nem sokkal kevésbé intenzívek, mint

akkor, ott, Vegasban. Tom Love felvonja a szemöldökét, ahogy
elmegyek mellette az előtérben, és egy nagy mosolyt villant felém.
– Menj, kapd el őket! – mondja maga elé.
A felszólítás izgalommal tölt el. Ma úgy érzem, enyém a világ. De
amikor beérek az irodámba, nem a világ az, ami rám vár, hanem egy
üzenet Dave titkárnőjétől, hogy hívjam fel őt. Dave mindig közvetlenül
szokott hívni engem. Sohasem kéri meg a titkárnőjét, hacsak nem
olyasmit akar mondani, amiről úgy hiszi, hogy kellemetlenül fog érinteni.
Nem ülök le, hanem megállók az íróasztalom előtt, és tárcsázok.
Nem bajlódom a titkárnővel, egyenesen Dave mobilját hívom. –
Kasie, öt perc múlva mítingem van – kezdi Dave, de beléfojtom a szót.
– Akkor gyorsan mondd, hogy mit akarsz!
 Nem akartam ilyen kemény lenni, de már nem érdekel, hogy
elsimítsam a dolgokat. Látom, hogy meglengették a piros zászlót, és én
készen állok a harcra.
Majdnem felizgulok.
– Ma beszéltem az eladónővel… azzal az ezüstcsíkos hajúval az
ékszerboltban…
– Aki megmutatta a rubint.
– Igen – folytatja bizonytalanul. – Nem rugalmasak az árat illetően. –
Nem mondok semmit. A gyűrűsujjamat nézem. Megengedhetjük
magunknak a rubint. Megengedhetjük magunknak, hogy többet fizessünk
azokért a csábító tökéletlenségekért. – És arra gondoltam… Rád
gondoltam, és aztán arra a csodalatosan szép antik gyűrűre, ami itt van,
nem messze egy boltban… Ma reggel ismét megnéztem, mindjárt
nyitáskor. Tényleg tökéletes, Kasie. Szóval, letettem az előleget, hogy
megtartsák addig, míg te is megnézed. Sokkal jobban illik hozzánk, mint
bármelyik másik. – Az egyik ujjam a tenyerembe hajlik, amit követnek a
többiek. Lassan ökölbe szorul a kezem. – Ez egy gyémántgyűrű…
– De én nem indulok be a gyémántra, Dave! – szakítom félbe. – Ha
nem tudjuk megvenni azokat a rubinokat, amiket láttunk, biztos van egy
másik valahol!
– Bízz bennem, Kasie! Ez a gyémántgyűrű… ez más! Mondtam, hogy
antik darabok, ugye? Klasszikus, elegáns és eredeti. Olyanok,
amilyeneknek lenniük kell. Olyanok, mint te.
Olyanok, mint én. Lenézek a ruhámra. Egyáltalán: felismerne Dave
ma engem ebben? Úgy gondol rám, mint egy Hermes táskába rejtett
fegyverre. Úgy gondol rám, mint egy csokor fehér rózsára. Azt hiszi,
gyémánt vagyok, pedig megmondtam neki kereken, hogy rubin.
– Nézd, most mennem kell a mítingre. Felhívlak este, oké? Holnap
találkozzunk munka után, és akkor megmutatom a gyűrűt! Egy
rubingyűrű nem igazán illik egy eljegyzésre. Hidd el, a végén sajnálnád!
Szó nélkül leteszem a telefont.
Nem ismer engem.
De azt a nőt, aki ma reggel… a tükörben megjelent, azt az érzéki
bombázót, az idegent, aki idegenekkel fekszik le, a nőt, aki egyszerre
ijeszt meg és érdekel… hogyan is ismerhetné Dave? Hisz én sem
ismerem.
Végighúzom az ujjam a hajtókámon. Az anyaga nem sima, de az
érintése kellemes. Vastag, és egy kissé merev, olyan, amilyet egy
férfizakótól várna az ember, de a szabása kifejezetten nőies. Az egyik
egyetemi filozófiaóra jut eszembe. A tanár a jin és a jang természetéről
beszélt. A jin és a jang nem valami kettősség, hanem egymást kiegészítő
ellentétek: a női és a férfi, a passzív és az aktív, a láthatatlan és a látható,
a Hold és a Nap kettőssége. Ezeket egyetlen egésszé kell összefogni,
hogy egy ellenállhatatlan, éltető rendszerré váljon.
Viccesnek tartom a gondolatot, hogy a kosztümöm egy ilyen
ellenállhatatlan, éltető rendszer lehet.
De abbahagyom a nevetgélést, amikor saját magamra gondolok,
ugyanebből a szempontból. Ezek a korai taoista filozófusok nem
gondolták, hogy a sötét rossz lenne, a világos meg jó. Az egésznek semmi
köze a moralitáshoz. Csak úgy gondoltak rá, mint az egész két lényegi
összetevőjére.
Azon merengek, milyen lehet tényleg egésznek lenni. Ez történik most
velem?
Mert mikor nem érzem magam olyan bűnösnek, mint ahogy kéne,
sokkal erősebb vagyok, mint bármikor előtte. Szóval, nincs ezzel baj.

***

Behívom a csoportom az irodámba, és meghallgatom a napi

fejleményeket. Elmondom nekik, minek kell jobban utánamenni, és mit
lehet félretenni. Feljegyzik, amiket mondok, isszák a szavaimat,
elfogadják, és nem kérdőjelezik meg az instrukcióimat. Csak Asha
tétovázik, a saját elképzelései miatt nehezebben fogadja el az enyémeket.
Legalábbis, ez az érzésem. Talán túlságosan is figyel. A megjegyzései
érezhetően valami körül forognak. Fenyegetést jelent, ebben biztos
vagyok.
De ő van leginkább veszélyben. Mert nem tudja, ki vagyok. Érzéki
vagyok, tiszteletet parancsoló, akit megérintett egy idegen. Csak késő
délután jut eszembe, hogy nem az a nő vagyok, akinek lennem kéne. Nem
ez a kép volt a fejemben, amikor tegnap jóéjtpuszit adtam Dave-nek,
fáradtságot színlelve.
Nem beszéltem ma Roberttel. Csupán egy e-mailt váltottunk, mégis
velem van; új utakra csábít, ugródeszkát jelent az új kísértések felé. Ma
nem beszéltem Robert Dade-del, de ez nem érdekes. Az ördög már
nyerésre áll.

11. FEJEZET

Sokáig dolgoztam, ami nem éppen szokatlan tőlem. Én szoktam

utolsónak elmenni az irodából. Még Tom Love is egy órával korábban
ment el. De energikusnak érzem magam. Fogjuk a kosztümre… vagy a
szexre. Nevetek magamon. Igen, valószínűleg a szex, és nem a kosztüm.
Az asztalomat statisztikák borítják be, tények és számok. Építőkockának
használom őket, hogy valóra váltsam Robert szakmai álmait. És ha
sikerrel járok? Mi történik, ha sikerül a Maned Wolfot elindítani a
piacvezető pozíció felé? Mi van, ha ezt az ajándékot leteszem Robert lába
elé? El lesz bűvölve? Imádni fog? De nem ezt akarom. Nekem jó, ahogy
engem lát. A vonzódásában van valami karcos realizmus. A vonzalmunk
majdnem brutális… mégis, a szeretkezéseinkben nincs semmi bántó vagy
elszomorító. Azt szeretném tőle, hogy köszönje meg a szemével, a
szájával és a nyelvével. Szeretném, ha letérdelne előttem, nem imádattal,
hanem, mert szolgálni akar. Ezekkel a gondolatokkal vagyok eltelve,
amikor megszólal a telefonom. Ő az. Az időzítése, mint mindig, most is
tökéletes.
– Hol vagy? – kérdezi.
– Dolgozom, a számokkal játszom… neked.
– Ah, nem gondolnám, hogy teljesen önzetlenül teszed. – A hangja
kavicsosan kopog a telefonban. Olyan kézzelfogható, hogy szinte
megérinthetném.
– Nem – ismerem el. – Élvezem is.
 – Nincs is annál látványosabb dolog, mint amikor élvezel valamit.
– Ejnye, Mr. Dade, ez valami burkolt szexuális célzás?
Némi szünet van a telefonban. Ismerem a gondolatait.
Nem várta, hogy ezt ilyen játékosra veszem. Azt mondtam neki, többé
nem érhet hozzám.
De én rubinkő vagyok. Nem gyémánt. Többé már nem vagyok biztos
benne, hogy mit akarok, és ez a tudat… ennek a bizonytalanságnak az
elfogadása győzelem a számomra.
A győzelem pedig játékossá tesz.
– Mára már végeztél a munkával. – Ez nem kérdés volt.
– Tényleg?
– Várlak odakint!
Leteszi a telefont.
Minden gondolkodás nélkül halomba rakom a számokkal teli
papírjaimat. Nem rendszerezem, ahogy kellene, de egy kis
nemtörődömség helyénvalónak tűnik.
Leveszem a blézerem, és kinyitom a táskám. Ott van benne az az
átlátszó felső.
Leveszem az ujjatlan alsóingem és a melltartóm, és felhúzom a felsőt.
A szívem a fülemben lüktet, ahogy visszabújok a blézerbe. Ezúttal
nincs több önátverés. Tudom, hogy mit fogok tenni. Nem tudom, hogy
ez lesz-e az utolsó, vagy sem. De nem érdekel. A testem fel akar fedezni
valamit, és ezúttal nem érzem szükségét, hogy ezt letagadjam.
Lemegyek az utcára, ahol néhány perc múlva megjelenik Robert Dade
egy ezüst Alfa Romeo 8C Spiderrel. A kocsi sima vonalai és elegáns ereje
tökéletesen illenek a kedvemhez. Robert szó nélkül kiszáll a kocsiból, és
kinyitja nekem az ajtót. Csak akkor szólal meg, amikor már ott ülök benn.
– Tetszik a kosztümöd – mondja, majd becsukja az ajtót.
Régóta nem ültem sportkocsiban, ilyenben pedig még egyszer sem.
Az ülés úgy ölel, mint egy szerető, ugyanakkor szinte függőleges
helyzetben tart, készen arra, hogy bármilyen eseményre reagáljak, amit
az autó nyújtani tud. Minden ezüst vagy fekete rajta. Nem kellenek az
élénk színek ennek a gyönyörű bestiának, hogy magára vonja a figyelmet.
Robert Dade is beszáll mellém.
 – Hová megyünk? – kérdezem.
Robert felém fordul. Keze a bőrborítású kormányon, a motor
csendesen morog.
– Hozzám.
Egy mosollyal válaszolok, aztán az útra nézek, ahogy bőgve
elindulunk a járdától.
Még sohasem kérdeztem tőle, hogy merre lakik. Azt gondoltam, hogy
a Hollywood Hillsen, Santa Monicában vagy valamelyik Beverly Hills-i
kúriában. Ám ő Nyugat-Hollywood-ban lakik, a hegyen, egy kis szeles
utcában a Sunset Boulevard forgataga fölött, ahová nem jönne egyetlen
turista sem, csak az, aki itt lakik. A házak megkapóak, de távolról sem
káprázatosak. De a sötétség lassan elrejti előlem a finom részleteket, így
aztán nem is tudom tüzetesen megvizsgálni őket.
De az igazság az, hogy az ilyesmi sohasem kötötte le a figyelmemet;
felőlem lehetnének ezek ötemeletes, arannyal kirakott, napellenzős
paloták is. A figyelmem kizárólag a mellettem lévő embernek szól. Egész
úton sportosan vezetett, finom eleganciával kezelve a félautomatára
állított váltót, hogy jobban kezében tartsa az irányítást. Éreztem, hogy a
gondolatai sokkal gyorsabban rohannak, mint az autója. Engem akar,
most, de nem biztos a dolgában. Abból is érzem ezt, hogy nem néz rám;
mintha a nézésével elriaszthatna. Meg abból, ahogy nem szólal meg,
mintha egy rossz szó visszazökkenthetne a korábbi állapotomba.
De nem gondolom meg magam, és amikor egy gombnyomással
kinyitja az automata kaput, átnyúlok hozzá, felcsúsztatom a kezem a
combján és még feljebb, hogy érezze a szándékaimat, vágyaimat és
hajlandóságomat, hogy továbbmenjünk.
Összeszorított fogakkal fújja ki a levegőt, mintha csak így tudná
megállni, hogy ne ragadjon meg engem, ne rángasson ki az ülésből, és ne
basszon meg itt, kint az utcán, mielőtt beérnénk a belső kocsifelhajtóra.
De mint az autónak, neki is a visszafogottsága az ereje, és finoman
hajt fel a kapubejárón, majd be a garázsba, ami már vár ránk. Nincs más
autó benne, csak egy motorkerékpár. Ez nem olyan sikkes és
méltóságteljes, mint a Spider. Nincsenek rajta különleges
krómalkatrészek vagy beszédes kiegészítők. Az ülés is látott már jobb
napokat. Vékony fekete kerekét sár szennyezi.
De imádom. Imádom, hogy ennek az embernek a tökéletes autója
mellett van egy motorja is, ami nem szól másról, mint a vad, energikus
férfiasságról. Ismét Robert kezére nézek: gyönyörű, durva, erős, de
olykor mégis oly lágyan simogató.
Jin-jang. Ahogy a kezét az arcomra teszi, ahogy a szemembe néz, és
ahogy a kezem simogatása kiváltja belőle azt a primitív és erőteljes
reakciót – érzem, hogy mi ketten egyek vagyunk. – Nem szoktam senkit
idehívni – mondja. – Nem szoktam vendégséget tartani. De mióta
megláttalak Vegasban, el akartalak hozni ide.
– Miért? – kérdezem. – A tiéd voltam a hotelszobában, az irodádban,
a számítógép előtt… miért kellek most ide?
– Azért, mert – kezdi, majd megáll, ahogy keresi a szavakat – én már
voltam a falaidon belül – folytatja lassan –, és nem látok más módot rá,
hogy beljebb engedjelek magamba.
Nem is tudom, mit válaszoljak, így inkább megvárom a csókot, ami
következik. Lágyan indul, de hamarosan követelővé válik, ahogy a
nyelve a nyelvemen mozog. Szorosan tartja a fejem, és én nekinyomom
a mellem, hogy közelebb kerüljek hozzá. A kezem incselkedik vele.
Többé már nem vagyok türelmes. Akarom őt, minden porcikáját, most.
A farka keményen, mereven áll, és arra gondolok, vajon szeretkeztek-e
már egyáltalán egy ilyen Spiderben. De Robert elhúzódik. Leveszi
magáról a kezem, mély levegőt vesz, hogy megnyugodjon, és
visszanyerje az önuralmát.
Vagyis, részben visszanyerje. Mert a teste, csakúgy, mint az enyém,
továbbra is arra vár, hogy felfedezzék.
Kiszáll a kocsiból, és én megvárom, míg odajön, és kinyitja nekem az
ajtót. Csendben lépünk ki a felhajtóra. A ház nem mutat sokat. Csak egy
falat látok, és egy kaput, ami… talán egy kis belső kertbe vezet? Vagy
sehová.
De amikor kinyitja, minden elém tárul: az egész város ott van a fal
mögött. Egészen a Santa Monica-i partokig ellátni. Egy domb tetején
állunk, és úgy érzem, ezer mérföldre vagyunk az alattunk fekvő hatalmas
várost díszítő fényektől. Persze, nem vagyunk ilyen messze. Alig két perc
autóútra vagyunk a Sunset Boulevard-tól, ahol hot dog-éttermek
egészítik ki a stratégiailag fontos helyekre telepített night clubokat.
Érzem, hogy az ujjai a nyakamon játszanak, forró hullámokat
gerjesztve az idegrendszeremben. A ház, ami az előudvarhoz tartozik,
tőlünk jobbra van. Domboldalra épült, ezért szinte láthatatlan a hozzá
vezető utcáról. Cölöposzlopok tartják, amelyek a törékeny látszat
ellenére a görög istenek erejével vetekszenek. Hagyom, hogy
odavezessen a bejárati ajtóhoz. A háznak hatalmas üvegablakai vannak,
és csak elképzelni tudom, milyen lehet, amikor a nap beragyogja a fából
készült sötét falakat. De most csak a város fényei látszanak. Egy
fényerőszabályzós kapcsolóval épp annyi fényt csinál, hogy egy kicsit
jobban lássam a szoba berendezését. A hely nem makulátlan, de
kényelmesnek látszik. A falakon bátor absztrakt műalkotások vannak.
Az egyik festmény különösen megragadja a figyelmemet. Nem
tudnám megmondani, hogy szerelmespárt ábrázol-e, de még azt sem,
hogy a rajta szereplő alakok emberek-e egyáltalán. De ami sugárzik
belőle, az a féktelen szenvedély eszenciája. Két lény fogja erősen
egymást, miközben a kavargó színek teljes összevisszasága próbálja
szétválasztani őket. De ők erősebbek az anarchiánál; a vágyuk sugárzóbb,
mint az őket körülvevő színek.
Robert mögém lép, és magához szorít. Érzem az erejét, érzem a
vágyat, ahogy a hátamhoz nyomódik.
A festményt nézem, miközben kigombolja a blézerem. Az erő a két
ölelkező figurában van. És ez az, ami számít.
A többi semmiség.
A blézerem lehullik a földre.
Lassan megfordít, és magához ölel. A mellbimbóim keményen
domborodnak ki a felsőm áttetsző anyagából. Kezével lassan
körbesimítja a mellemet. – Fantasztikus vagy – mondja.
Kilépek a magas sarkúmból. Nyújtogatnom kell a nyakam, hogy a
szemébe nézhessek, de nem bánom. Odanyúlok a nadrágom gombjához,
és könnyedén kinyitom. A kosztümömből már csak a botrányosán
átlátszó blúz maradt rajtam. – Nézz meg engem! – mondom csendesen.
 Hátrább lép, és szemeivel lassan elindul lentről, végig a lábamon, a
bugyimon, a mellemen, a nyakamon és az ajkamon, míg végül elér a
szememig, majd innen megindul visszafelé.
– Látod, ki vagyok? – kérdezem. – Vagy csak azt látod meg, amit
akarsz?
A megértés villanását látom rajta, ahogy tekintetét újra a szememre
emeli.
– Egy rendkívül határozott nőt látok, aki teljesen kiszolgáltatott.
Látom, hogy épp olyan erős vagy, mint amilyen gyöngéd; ragyogó eszed
van, és egy icipicit naiv vagy.
– És még mit?
– Látom, hogy… látom, hogy van bátorságod szembenézni a
félelmeiddel. Most egy kicsit meg vagy rémülve, nem? – A lehető
legkisebb bólintással válaszolok. – Mitől félsz, Kasie?
Még akkor is remegek, amikor elmosolyodok.
– Mondd meg te!
– Rendben. – Egy lépéssel közelebb jön, és a szemével még egyszer
végigsimogat. – Attól a részedtől félsz, amelyet most kezdesz szabadon
engedni.
– Részben.
– Megrémültél attól, hogy mennyire kívánsz engem. Talán azért,
mertebben a pillanatban szinte bármit megtehetek veled, anélkül, hogy
egyetlen szóval is tiltakoznál; mert tudod, hogy amit én akarok, azt
szeretnéd te is.
Nyelek egyet. Nagyot. De nem nézek félre. Még egy lépést tesz felém,
és felcsúsztatja a kezét a combom belső oldalán, míg eljut a bugyimig.
Csak ez a vékony kis anyag van az ujjai és a csiklóm között. Már ismerem
ezt a játékot, de így is elakad a lélegzetem, amikor az ujja megmozdul
rajtam.
– Látom, hogy ki vagy, Kasie – mondja. – És ez az egyetlen dolog,
amit látni akarok.
A lábam remegni kezd. Megragadom az ingét, és belekapaszkodok,
mind az egyensúlyom, mind a szenvedély miatt.
 – Vigyél a hálószobádba! – suttogom neki, ahogy a remegés az egész
testemen szétterjed. – A saját, lángszínű ágyadban szeretnék szeretkezni
veled!
Elveszi rólam a kezét, és egy pillanat múlva a karjába emel, és úgy
visz le a lépcsősoron, mint egy hercegnőt. A szoba, ahová bevitt, nagyon
nagy; talán akkora, mint fölöttünk a nappali. Látom az asztalát a
számítógépével. Látom a drága karosszéket is.
A helyiség közepén áll az ágy, amit már érzek is, ahogy leenged rá.
Érzem a bőrömön is, miután leveszi a bugyimat. De amikor leveszi az
ingét, a nadrágját és a többit… nos, akkor csak őt érzem… az izmai
szorítását, ahogy lenyom az ágyra. Az ajka a nyakamat ízlelgeti.
Leveszem az átlátszó felsőmet. A bőröm minden centije hozzá kell, hogy
érjen a bőréhez. A lángok nem is az ágyból jönnek, hanem belőlem. A
kemény rúdjához érek, és a saját erőmet élem át abban, ahogy megrándul
a kezemben. Most már minden részletét ismerem. Tudom, hogyan
érintsem meg, hogy megőrüljön tőle. Játszom vele, és élvezem a
szaggatott lélegzését. De nem tiltakozom, amikor elhúzódik, és a szájával
lemegy, egészen a lényegig. Megremegek, ahogy a nyelve mélyen belém
merül, izgat, amitől nedvesebb leszek, mint eddig valaha. Képtelen
vagyok csendben maradni, felnyögök, felkiáltok, és ívbe feszült testem
alatt megmarkolom a takarót, majdnem leszedem az ágyról, és szinte
megijeszt, hogy milyen erősek az érzéseim. Ő szorosan tartja a csípőmet,
és nem enged el; a hüvelykujjával húzza szét a csiklóm körül a bőrt, és
minden rejtett sarkot megízlel, amivel olyan érzéseket csikar ki belőlem,
amelyektől egyszerre félek és vágyódom rájuk.
Az orgazmusom erős, annyira, hogy szinte szétszakadok. Teljesen
elvesztem a kontrollt; annyira, hogy már nem is akarom visszaszerezni.
Nem is hallom meg azt a torokhangot, ami belőlem jön. Nem tudok
ellenállni, amikor visszajön főlém, és hosszan, keményen végignézi a
remegő meztelen testemet, mielőtt megcsókolna; száján az ő íze
keveredik az enyémmel. Érzem a merev farkát, ahogy nekem nyomja, de
mégsem hatol be. Játszik velem, és a vágytól szinte megőrülök. Rá
akarom nyomni magam, magamba akarom kényszeríteni, de megragadja
a karom, és a helyemen tart. Várnom kell, és a kívánás, az izgalom, a
türelmetlenség… az intenzitás olyan magasságaira kerülök, amiről nem
is tudtam, hogy elérhető.
– Kérlek! – kiáltom, és ívbe feszítem a hátam, hogy mellemmel
elérjem az övét. – Kérlek!
– Te vagy az egyetlen nő, aki épp olyan szexi, amikor nyíltan elveszi
amit akar, mint amikor megváltásért könyörög.
Én nem tudok most beszélgetni. Nem tudok megjegyzést tenni erre a
sajátos bókra. Csak a testemre tudok figyelni. A lángok elemésztenek.
– Kérlek! – mondom újra. – Kellesz nekem!
És most ő az, aki felnyög, és azonnal belém hatol. Felkiáltok, és
semmit sem tehetek, mint hogy elfogadom azt, amit ad nekem. Minden
lökés új érzéseket kelt. Elengedi a karom, mire megindul rajta fel és le a
kezem; simogatom a hátát, a nyakát, a haját, a fenekét. Teljesen az
enyém, de még többet akarok belőle. Egyre mélyebben és mélyebben
nyomja belém, és közelít az újabb orgazmusom. Mikor elélvezek, ő is
élvez velem; kiáltásaink egy ősi kórusban keverednek.
Mikor elernyed, és a teljes súlyát érzem magamon, eszembe jut a jin
és a jang.
És ekkor igazán egésznek érzem magam.

12. FEJEZET

Tíz, tizenöt, vagy talán húsz pert telt el így. Vagy inkább évek? Nehéz
megmondani. A realitás valahol ottmaradt az irodámban. Ez a pillanat,
amikor itt fekszem Robert ágyán, nem tartozik a tér-idő kontinuumhoz.
Ő mellettem van, a szempillája félárbocon, és a semmibe mered. A
lélegzetünk csak most vált egyenletessé. Tompának látszik, békésnek;
nem olyannak, mint az a férfi volt, aki lenyomott, belém hatolt, akinek
vágya olyan heves és féktelen volt, mint az enyém. Nem, ez a férfi
mellettem most csendes, gyengéd, és talán egy kissé esendő. A kezem
bizonytalanul végigcirógatja a mellét. Szelíd gesztus ez, ami az intimitás
más fajtájáról beszél. Lustán elmosolyodik, és a szeme még mindig a
plafont bámulja. – Tulajdonképpen most egy cigire vágyom – mondja.
Ez váratlanul ért.
– Te cigarettázol?
– Régen cigiztem, igen. Már évek óta nem gondolok rá, de… a szex
után a cigaretta olyan megnyugtató… visszahoz a földre. Ez után pedig
nem is tudom, nem is tudom, hogy visszatalálok-e nélküle. – Utalom a
cigarettát. Utalom, ahogy a szaga körbelengi az embert, beszívódik a
hajába, a ruhájába. Az első szeretőm dohányzott. De már nem leszek
olyannal, aki cigizik.
– A fenébe! De, rendben van – mondja, és a kis huncut ránc visszatér
a szemére. – És mit szólsz a szivarhoz?
Felkapom a párnám, és fejbe vágom vele. Ő nevet, és megpróbál
hárítani, de én lovagló ülésben ráülök, és újra meg újra megütöm,
miközben ő nevetve könyörög kegyelemért. Végül félredobom a párnát,
és rámosolygok. Mákos fekete haja kócos, és ettől olyan fiatalnak néz
ki!… Szinte ártatlannak.
Ő is engem figyel, szinte issza magába, amit lát.
– Most annyira szabad vagy! Gyönyörű vagy, amikor szabad vagy.
Belém hasít valami. Nem vagyok szabad. Még nem. Még nem mondtam
meg Dave-nek, hogy vége.
De most nem akarok erre gondolni. Erre a kócos hajú emberre akarok
gondolni, aki itt van alattam, és felszabadultan mosolyog.
Hozzáhajolok, és megcsókolom az ajkát.
– Látod, ha dohányoznál, ezt most nem csinálnám.
– Ez a legjobb dohányzásellenes reklám, amit eddig hallottam –
válaszolja.
– Így van! Az American Cancer Society a félelemre és a bűntudatra
épít. És én? – hajolok hozzá, és újra megcsókolom, most egy kicsit
hosszabban, egy kicsit intimebb módon. – Szerintem, ez a pozitív
megerősítés.
Robert keze felcsúszik a derekamon, ahogy tovább csókolom a száját,
az állát, a nyakát. Szeretkezésünk izzadtsága még a bőrünkön van, de már
érzem, ahogy megkeményedik alattam, miközben a csókjaimmal egyre
lejjebb megyek.
 Egészen ismeretlen dolgot érzek: felszabadult, játékos könnyűséget.
Igen, könnyűnek érzem magam.
Istenem, éreztem én ezt valaha?
A számmal elérem a csípőjét, és megérzem a kezét a hajamban;
pontosan tudja, hogy mi fog történni. Azt mondta, látja, hogy ki vagyok.
Azt is mondta, hogy ez az egyetlen dolog, amit látni akar. Nyelvemmel
végignyalom a makkját. Most már nem lélegzik olyan nyugodtan.
Igen, Robert Dade-del erősnek érzem magam, esendőnek,
könnyűnek… és néha kissé megijedek ettől.
De az nem most van.
A nyelvem megindul a farka töve felé, majd lassan vissza, végig az
erezett testen. Ő mindenével figyel. Ahogy a farkára nézek,
csodálkozom, hogy nemrég a teljes hosszában magamba fogadtam
anélkül, hogy egy pillanatra is sok lett volna belőle.
Ha Roberttel vagyok, soha, semmi sem fáj. Még az sem, ha lefog, ha
a hajamat húzza, ha a falnak nyom; de még akkor sem érzek igazi
fájdalmat, amikor olyasmit mond, amit nem akarok hallani. Még
mélyebben a számba veszem a farkát, az egyik kezemmel a tövénél
masszírozom, a másikkal a mögötte levő finom bőrt nyomkodom.
Felnyög, ahogy fel-le mozgok rajta. Érzem az ízét, ismerem őt.
Az égvilágon semmi rosszat nem látok ebben. Nincs bennem
feszültség vagy konfliktus. Az élvezet semmi helyet nem hagy a
bűntudatnak.
Imádom az ízét; imádom, amit vele tehetek. Szó szerint a nyelvemen
érzem, ahogy lüktet. Ő előre hajol, felhúz magára, de nem hagyom, hogy
átfordítson.
– Nem, nem, Mr. Dade, ez most az én köröm! Én mondom meg, mit
csinálunk!
– Igen? – lihegi értő mosollyal.
– Mmm… igen. Szóval, szeretnél újra dugni velem?
– Úristen, igen!
– Tényleg? Ez furcsa, mert nem hallottam a varázsszót.
A mosolya most széles vigyorrá válik, miközben a mellkasa zihál a
vágytól. – Kérlek!
 – Kérlek? – ismétlem vissza. Újra lovagló ülésben vagyok rajta, a
kezemmel a mellére támaszkodom, megmutatva neki teljes
meztelenségemet. – Én inkább egy abrakadabrát vártam, de most egy
kérlek is megteszi.
Miközben nevet, beleülök a farkába.
Aztán megszűnik a nevetés… de a mosoly nem. Ahogy lassan, majd
egyre gyorsabban lovagolok rajta, hátravetem a fejem; ő a kezét a
csípőmön tartja, és csak néz mosolyogva, egész addig, míg a szenvedély
már olyan erős lesz, hogy a szánk már nem tud mosolyogni.
De odabent a mosoly semmit sem halványul.
És minden kétséget kizáróan tudom, hogy a belső mosolya pont olyan,
mint az enyém.

***

Azt szeretné, hogy maradjak, de én még nem készültem föl erre. Túl
sok félbehagyott dolog vesz körül. Évekig csüggtem a gondolaton, hogy
valakihez tartozom. Szerettem a szabályokat, de kedveltem a
konfliktusokat is. De most a szabadság gondolata csiklandoz. Tudom,
hogy le kell zárnom Dave-vel a dolgainkat, de még nem vagyok rá kész,
hogy Robert Dade társa legyek. Úgy akarom megkönnyíteni a
kapcsolatba vezető utamat, mint ahogy egy hidegvízű medencébe megy
be az ember. Először csak a bokámig, aztán a csípőmig megyek bele, és
úgy maradok, míg már nem érzem olyan hidegnek a vizet, és csak utána
vetem bele magam egészen.
Már belegázoltam, de még nem tudok teljesen elmerülni benne. Míg
öltözöm, ő néz. Szeretne visszahúzni az ágyba, ehelyett vonakodva ő is
felvesz egy farmert és egy pólót. A szemem elkalandozik tőle, és most
már meglátok néhány további részletet is a szobából. Ott van az a drága
szék, amiben ült, amikor mérföldekkel arrébb levettem előtte a
köpenyem.
Kinézek a padlótól plafonig érő ablakokon. LA városa mindig is
gyönyörű éjszaka. Olyan, mintha a csillagok lehullottak volna az égről,
és ragyogásukkal az utcákat világítanák be. Robertre sandítok.
 – Mindig így éltél?
– Mármint, hogy?
– Hát, ilyen gazdagságban. Ilyen hedonisztikus bőségben. Mindig
ilyen autókat vezettél, amik többe kerülnek, mint egy harmadik világbeli
ország GDP-je?
Felnevet, és nemet int a fejével. Én közben tovább nézelődök. Most
egy bekeretezett fotó hívja fel magára a figyelmemet. Egy pár van rajta,
a keret egy kicsit divatjamúlt. Olcsó fából készült, rusztikus mintával.
Kezembe veszem, és egy nőt látok rajta. Latin származású lehet…
mexikói, argentin, esetleg brazil… nem tudnám megmondani. Látom,
hogy valaha nagyon szép lehetett. Az a fajta vastag, sötét haja van, és
olyan arcberendezése, amit a kozmetikusok és a plasztikai sebészek csak
szeretnének elérni. De még ezen a régi – talán több mint húszéves – képen
is jól látszanak a sötét karikái. Latszik, hogy a válla kissé meggörnyedt,
és a mellette levő férfi, akinek bőre fehér, mint a vaníliafagyi, segít neki
talpon maradni. De ő is fáradt. Ahogy a kamerába néz, meggyűrődik a
bőre. A széles mosoly, amivel a lencsébe néz, már-már erőltetett.
– A szüleim – mondja Robert, és mögém áll.
– Úgy tűnik, szeretik egymást – válaszolom, és leteszem a képet.
– Szerették.
Érzem a változás feszültségét, és értem a jelentését.
– Ne haragudj.
– Ugyan! – mondja egy sóhajjal, és nekitámaszkodik a fiókos
szekrénynek. – Már régen volt.
– Megkérdezhetem, hogy miben haltak meg?
– Ó, hát különféle dolgokban. – A hangja hirtelen fáradt lesz, mint az
apja mosolya. – De leginkább a félresiklott bizalom és a kiábrándultság
vitte el őket. A kiábrándultság, ha túl sok van belőle, ölni tud.
Nem tudom, hogy folytassam ezt a beszélgetést, így inkább várok,
hátha mond még többet is. De mikor látom, hogy nem, bólintok, és
elfordulok a képtől. Megkeresem a cipőm; az egyik az ágy sarkánál van,
a másikat a szoba túlsó felére rúgtam.
– És te? – kérdezi, ahogy bekapcsolom a bokámnál. – Még élnek a
szüleid?
 – Élnek, és jól vannak – mondom, és tekintetemmel a táskámat
keresem.
– Vannak testvéreid?
Úgy teszek, mintha nem hallanám.
– Nem találom a táskámat! Behoztam ide, nem?
Egy pillanatra rám néz. Tudja, hogy szándékosan hagytam figyelmen
kívül a kérdését, de érzi, hogy nincs itt az ideje a kérdezősködésnek.
Végül is, ma már kimentünk a trambulin végéig. Olyan messze vagyok a
biztonságos zónámtól, hogy lehetnék akár Mozambikban is.
És nem úgy terveztem, hogy Mozambikba jutok. Nem ismerem azt a
nyelvet, a törvényeket, és a pénzt… mégis, istenem, olyan jó itt most!

13. FEJEZET

A következő nap máris itt van. Alig győzöm számolni az órákat,

perceket és másodperceket, ahogy egymásra torlódva gördülnek el
mellettem. A csapatom megmutatja a kutatásait, felvázolja a jelentéseit,
ötleteit, aggályait és megfigyeléseit, amelyeket egy gyönyörű, egységes
prezentációvá fogok formálni. Nem könnyű feladat, és más körülmények
között lehet, hogy feszült lennék. De nem vagyok az. Érinthetetlen
vagyok. A körülöttem levő örvény csupán zümmögés. Olyan, mint
Robert festményén a zűrzavar, melyen én vagyok a szerető, az erős, akit
nem lehet kibillenteni az egyensúlyából. Átnézem a Maned Wolf európai
tevékenységének profitrátáit, és a nyakamon érzem Robert csókját. A
kiberbiztonsági részleg terveit vizsgálgatom, és érzem, ahogy megfogja
a kezem, és lenyom az ágy matracára. Elolvasom a tervezett új termékek
listáját, és érzem a bőre illatát, a leheletét, érzékelem a jelenlétét.
Megszállott lettem. És amikor Barbara beszól telefonon, hogy Dave van
a vonalban, majdnem letagadtatom magam. Száz kifogás villan át az
agyamon. Mítingen vagyok, ebédelek, a másik telefonon beszélek…
vagy csak nem akarok szembesülni azzal a fájdalommal, amit okozni
fogok.
 – Szia, hogy vagy? – A hangja bocsánatkérő, gondoskodó. Három
ártatlan kis szó, és máris kinyílik a szívemben az a kis ajtó, és előtör a
bűntudat.
– Most elég sok a dolgom – mondom határozatlanul. Talán el tudom
érni, hogy ő szakítson velem.
– Bocsánat, nem akarlak elvonni a munkádtól. De, nézd, tudom, hogy
most haragszol rám… esetleg átbeszélhetnénk. Ma este? A Ma Poulette-
ben?
– Azt hiszem, sokáig bent leszek.
Bárcsak meg tudnám győzni, hogy kár a gőzért! De hogy veszel rá
valakit hat év kapcsolat után, hogy szakítson veled? A gyávaságom
mindent elborít.
– Kérlek, Kasie… csak… nagyon szeretnék ma találkozni veled.
Ismered azt az éttermet, ugye? Azt az újat a Santa Monicán?
Felveszlek fél nyolckor, jó?
Minden mondata egy kérdés. Próbál lekenyerezni, és elsimítani
előttünk az utat.
Tétovázok, és eközben a gondolataim kezdenek formát ölteni, bár még
nem tudnék fejet és farkat rajzolni nekik. De nem vagyok már azon az
úton, amit Dave egyengetni akar. A talaj a lábam alatt most laza kavics.
Van benne valami ideiglenes jelleg. És ha megsérülök az úton, nem
tudom, lesz-e valaki, aki segít majd visszatalálni. De ezt választottam.
Elég biztos vagyok benne, hogy ez a jó választás, bár nem tudom, miért
van ez így, és hogyan mondjam el Dave-nek.
De tényleg el kell mondanom?
A gyávaságom olyan erős, ahogy a korábbi eufóriám nem bír vele. Az
egyetlen dolog, ami világos, hogy tartozom ennek az embernek
valamivel. Ha mással nem, legalább egy vacsorával.
– Akkor találkozzunk fél nyolckor! – mondom.
Addigra talán újra megjön a bátorságom… Istenem, bárcsak így lenne!
 ***

A nap elveszti azt a szürreális minőségét, ami eddig jellemezte.

Hirtelen benne vagyok nyakig, hajszoltan, kritikusan, és olyan
türelmetlenül, mint az óra másodpercmutatója, amely állandóan a
következő helyre siet. Mítingek hosszú sora után Barbara szól, hogy
Simone hívott: azt mondta, fontos. De Simone számára a fontos dolgok
ott kezdődnek, hogy kiárusítás van a Bebe-ben. Meg aztán, nincs időm,
hogy visszahívjam. Rohanok haza, és felkészülök rá, hogy összetörjem
egy férfi szívét.
Mikor hét-huszonötkor megnyomom a kapunyitót Dave-nek, fehér,
térdig érő ruhát viselek, gallér nélkülit, de nem túl kivágottat.
Bármelyik politikusfeleség felvehetné. A hajamat hátul összefogtam.
Aranyba foglalt gyöngyök díszítik a fülcimpámat.
– Tökéletes vagy – mondja Dave, és a karját nyújtja.
Már megint ez a szó! Kezdem tényleg utálni.
De nem mondom ezt neki, amikor kinyitja a Mercedese ajtaját, hogy
beszálljak. Szép autó ez, és elmondja mindazt, amit Dave el akar mondani
a diszkrét jólétről és kényelemről. Én az adrenalinfröccsre gondolok,
ahogy Robert Alfa Rómeója dübörgött fel alattam, és érzem a borzongást,
ahogy a gyorsulás az ülésbe nyomott a borongós Los Angeles-i
éjszakában.
Sokáig tart az ilyen borzongás? Szeretném, hogy sokáig tartson?
De nem ezt a kérdést kell most mérlegelnem. El kell mondanom Dave-
nek az igazat. Vacsora közben, előtte vagy utána, vagy az úton hazafelé?
Mi a megcsalás etikettje?
A bűntudat féktelen étvággyal marcangol belülről; a tegnapi éjszaka
boldogságának maradékaiból táplálkozik.
Egyik lépés a másik után. Ennyi az egész. Ha következetesen csinálom
a dolgokat, minden rendben lesz. Elvégzem ezt a groteszk feladatot, Dave
idővel majd rendbe jön, és én újra gondtalannak érezhetem magam, mint
Robert karjaiban. Jó, igen, megszegtem a szabályokat, Dave szabályait,
a szüleim szabályait, a saját szabályaimat… de a szabályok azért vannak,
hogy megszegjük őket. Ez volt a nővérem kedvenc mondása… míg úgy
nem döntött, hogy egyáltalán nem kellenek szabályok.
Újabb gondolatok szüremlenek be a nővéremmel kapcsolatban a
tudatom széléről, de nem adom meg nekik azt a figyelmet, amit
követelnek.
Oldalról rápillantok Dave-re. Jól néz ki. Valami egészen halvány
kölniillatot érzek, amit nem szoktam meg nála. Az utóbbi öt évben
ugyanazt az üveg Polo Blue-t használta.
Azt a meleg kasmírszínű olasz, sportos vászonkabátot viseli, amit még
én vettem neki a Brooks Brothersnél. Nagyon csinos benne. És először
látom rajta, hogy úgy markolja a kormánykereket, mintha ennél fogva
kapaszkodna a földhöz. Ideges? Érzi, hogy valami megváltozott bennem?
Az arcát figyelem, hogy látok-e rajta valami különöset. A szemét az
útra szögezi, a száját összeszorítja, ami lehet az eltökéltség, de az
aggodalom jele is.
Feladom, és megpróbálok elernyedni a szuperkényelmes bőrülésben.
A telefonom rezegni kezd a táskámban, de nem érdekel. Attól tartok,
hogy ő hív. Félek, hogy Dave meglátná az arcomon. Egyszerre csak egy
lépést.

***

Még sohasem voltam a Ma Poulette-ben, de egyáltalán nem tetszik a

neve. Hülye szóviccnek érzem, ami a csirke francia nevéből, illetve annak
becézéséből áll össze. Akik nem tudnak franciául, nem is értik meg, akik
igen, azok meg nem tartják olyan viccesnek. De a belső tere szép. A
bukolikus stílust halvány fények ellensúlyozzak. Itt a téglán, ott a fán van
a hangsúly. Dave bemondja a nevét, a hostess végignézi a listáját. Ujjával
végigfut a papíron, néhány pillanatra tétovázik, majd a szemembe néz –
úgy érzem, túl hosszan –, és bensőségesen elmosolyodik.
Itt valami készül. Ez nem egy egyszerű vacsora.
Szeretnék azonnal kifutni az étteremből. De nem tudom megtenni. Ez
a vicces a gyávaságban. Az emberek azt hiszik, hogy elrejti, elbújtatja
őket, de általában valami még sötétebb dologba keverednek általa. Ez az
az érzés, ami miatt hagyod, hogy egyszerűen csak vezessenek, és olyan
sorsot is elfogadj, amit különben elutasítanál.
És most engem vezetnek. A hostess megy elöl, Dave a karomat fogva
irányít. A többi vendég, akik mellett elmegyünk, összenéznek, ahogy egy
csukott ajtó felé tartunk… egy különterem felé. Egy intimebb terem felé.
Egyszerre csak egy lépést, gondolom magamban, és hallgatom, ahogy
a cipősarkam kopog a kemény padlón.
A hostess kinyitja az ajtót. Ahogy belépünk, mind ott látom őket: a
szüleit, a szüléimet, néhány barátot és kollégát, Dave cégének egyik
partnerét, a keresztapját, Dylan Freelandet… aki az én cégemnek is az
egyik alapítója. Valami megmagyarázhatatlan okból Asha is ott van
néhány lépésre mögöttük. És ott van Simone is tágra nyílt szemmel néz,
és az a felelem látszik rajta, amit én érzek. Megrázza a fejét, és tudom,
mit akar mondani: Hívtalak! Próbáltalak figyelmeztetni! A
legrosszabbkor nem figyeltél!
– Azt akartam, hogy itt legyenek a szeretteink – mondja Dave lágyan,
és mindenki ránk mosolyog. Megfogják egymás kezét, és várják a
mágikus pillanatot.
Dave fél térdre ereszkedik. Moccanni sem tudok, nemhogy ránézni.
A tekintetem a cipőmre szögezem. Egyszerre egy lépést. Benyúl a
sportzakójába, abba, amit én vettem neki, aminek most nagyobb
jelentősége van, mint amit szántam neki. Nem nézek fel.
Lehunyom a szemem. Nem akarom azt a gyémántot. Nem akarok
Dave fehér rózsája lenni.
– Kasie – mondja. A hangja magabiztos, kitartó. Vonakodva nyitom
ki a szemem.
Ez a rubin. Az a rubin, amit Dave-vel együtt néztünk; szenvedélyes,
mélytüzű, benne az összes gyönyörűséges selyemmel.
– Kasie – mondja még egyszer.
Megvette nekem a rubint. Valami meglágyul bennem.
– Hallasz engem? – kérdezi, egy csöppnyi idegességgel a hangjában.
Felnézek, és meglátom a szüleim egyetértő mosolyát, barátaim szemében
a bátorítást. – Arra kértelek, hogy legyél a feleségem – folytatja. Azt
hiszem, nem először mondja. Beleveszek a rubinba, a gyávaságba, és
abba a gördülékeny egyszerűségbe, amivel elfogadtatják velem azt a
sorsot, amit egyszer már elutasítottam. – Rubint vettél nekem – mondom,
és a hangom olyan csendes, olyan távoli… – Feleségül kérsz engem.
A barátaink, a munkatársaink, a családunk… mind képviseltetik
magukat a teremben. Van, aki messziről érkezett. Mind azt várják, hogy
válaszoljak valamit.
Dave-re pillantok, és előbb rá, majd a vendégekre mosolygok. – Arra
kérsz, hogy legyek a feleséged – mondom ki újra –, és a válaszom: igen.

14. FEJEZET

Káosz.
Nem tudom másképp ezt leírni. A kitörő üdvrivalgás teljes ellentétben
áll az érzéseimmel. Minden kézfogás és könnyes gratuláció megrémít.
Ennek egy privát pillanatnak kellett volna lennie; két ember dolga ez,
Dave-é és az enyém. Még akkor is, ha minden a legnagyobb rendben
lenne, és így szeretném.
De nincs minden a legnagyobb rendben.
Látom, hogy Simone ott áll a sarokban, a megszokott pezsgése
egészen eltűnt. Kettőnknek van egy titkunk, az én titkom; és fáj neki,
ahogy ez most tönkretesz engem.
Az anyám a nyakamba fonja a karját, és könnyes szemmel megpuszil.
– Annyira büszkék vagyunk rád!
– Nem is csináltam semmit, anyu – tiltakozom. – A vacsora, a
lánykérés, mind Dave érdeme.
– És ki választotta Dave-et? Te! – mondja nevetve. – Őszintén; ha rád
nézek és a választásaidra, tudom, hogy jól csináltuk a dolgokat veled. –
Kissé félrevon, és a szemembe néz. – Ez jó – mondja. – Jól csináltuk.
Hallom azt is, amit nem mondott ki. Az élet, amit élek, legalábbis az
a része, amiről a világ tud, őket igazolja. Mentségként szolgál arra a
kudarcra, amiről senki sem beszél. Racionális és felelősségteljes
döntéseim a bizonyíték arra, hogy bármi is történt Melodyval, az nem a
szüleim hibája. Hanem az övé. Hiszen, nézzétek Kasie-t!
Kasie tökéletes.
Az anyám a kezében tartja a kezem; az apám, arcán egyetértő
mosollyal, árnyékként követi őt.
– Különös választás – folytatja anyám a gyűrűre nézve. – Miért nem
gyémánt?
– Mert nem azt akart – válaszolja meg a kérdést Dave, otthagyva a
kollégáit.
– Nem; de te azt mondtad, hogy nem veszed meg, amit szeretnék –
emlékeztetem őt. – Tegnap még hallani sem akartál róla. Dave egy
pillanatra elkomolyodik, majd egy bocsánatkérő pillantással elvon a
szüleimtől.
– Ma estig rosszul kezeltem az eljegyzésünket.
– Igen – értek vele egyet. – Én is.
Elpirulok a gondolatra, hogy mennyire.
– Eddig igazából meg sem kértem a kezed. Nem mondtam ki a
szavakat. Nem leptelek meg vele. – Körbenézek a teremben. A
meglepetés szó sok mindent jelenthet. Van a szerencsés meglepetés, és
van a félreértés meglepetése. – Most szerettem volna ezt pótolni. Azért
hitettem el veled, hogy nem veszem meg a gyűrűt, hogy még jobban örülj,
amikor meglátod. Meghívtam a családjainkat, hogy legalább rajtuk
lepődj meg, ha a lánykérésen már nem is. Hiszen azután, hogy együtt
néztük a gyűrűket… – vonja meg a vállát – ez csak egy formalitás.
Valami romantikusat akartam neked nyújtani.
Értem, amit mond. Megértettem. Visszanézek a szüléimre.
Ölelkeznek. Apám, aki mindig is higgadt ember volt, most épp úgy
könnyezik, mint az anyám.
Büszkék rám. Büszkék magukra. Úgy élem az életem, ahogy ők
akarták.
Mert hát, valakinek ezt is élnie kell.
 ***

További kézfogások és köszöntők után folyik a pezsgő… de nem

tudom megragadni a pillanatot. Dylan Freeland közelít. Megöleli
Davidet, engem udvariasan megpuszil.
– Remélem, vigyáz erre a fiatalemberre – mondja. – Olyan nekem,
mintha a fiam lenne.
Az arcomra kiülő mosolyt csúnyának és torznak érzem. Nem szeretem
a világok ilyen találkozását. Nyugtalanító emlékeztető ez arra, hogy a
személyes életem és a szakmai kilátásaim összefüggenek. A kötél, amin
járok, nem olyan erős, mint szeretném, és csak most jövök rá igazán,
hogy nincs alattam védőháló. Muszáj kimennem. Levegő kell.
Átfurakodok a tömegen. Minden lépéssel újabb gratulációk érkeznek, új
hangokon. Felgyorsítom a tempót. Émelygek és szédülök, ahogy az ajtót
keresem, a kijáratot, ami kivezet ebből a rémálomból.
Végül kiérek a belső udvarra, ami nem üres. Asha áll ott, kezében egy
vékony cigarettával.
– Nem szabad dohányozni – kezdi köszöntés helyett –, még a patióban
sem. Egy nagyot szippant, majd a szája sarkán kiereszti a füstöt. – De
néha muszáj megszegni a szabályokat. Egyetértesz?
A patio szélén állok, olyan messze a füsttől, amennyire csak tudok,
hiszen nem akarok rákos lenni. – Meglep, hogy itt vagy – mondom.
– Dave hívott az irodában – vonja meg a vállát. – Nem tudta, ki az, aki
közel áll hozzád, akit meghívhatna. Vicces, hogy megkérdezte.
Mindegy, azt mondtam neki, hogy senki… csak én.
– Pedig, nem állunk közel egymáshoz.
– Nem, de kíváncsi voltam.
Próbálok a tárgynál maradni. Nyitott hátú, testhez simuló fekete ruha
van rajta, ami felfedi lágy, barna bőrének félkörét. Olyanok vagyunk,
mint a cowboyok egy westernfilmben; a különbség csak az, hogy a széles,
fekete és fehér kalapjainkat mi ruhák formájában hordjuk, és a
pisztolyokat egy hasonlóan halálos, de kevésbé látható fegyverre
cseréltük.
 Ha viszont így áll, akkor az én fehér kalapom valójában világosszürke
kellene, hogy legyen.
– Valami bajod van velem? – kérdezem tőle, de nem vagyok biztos
benne, hogy érdekel a válasza. Ez az este tele van nála jóval ijesztőbb
démonokkal.
– Veled senkinek sincs baja, Kasie – válaszolja, mielőtt még egyet
szippantana a cigarettájából. – Ajándékba kaptad a munkád a hálás
szeretődtől, és most mindkettőhöz férjhez mész. Egy igazi áldás vagy.
– Senkitől sem kaptam a munkám – vágok vissza. – Néhány szálat
mozgattam meg annak érdekében, hogy behívjanak állásinterjúra.
Ennyi az egész.
– Igaz. – A cigarettája végét egy üres pohárba dobja. A füst kavarog,
majd felszáll belőle, amitől az egész olyan lesz, mint egy boszorkányüst.
– Nagyon jó vagy a munkában is. Csak légy óvatos! Mert a szálakkal az
a baj, hogy ha húzogatod őket, előbb-utóbb elszakadnak.

***

Még félórába telik, mire Simone megtalál. Behúz a vécébe, megnézi,

vannak-e a fülkékben.
– Mit csinálsz? – sziszegi, amikor látja, hogy mindegyik üres. – Nem
tudtam visszautasítani, ott, mindenki előtt. A családom, a barátaink, a
kollégái… egyszerűen nem tudtam.
– Alulbecsültem Dave-et – fújja ki dühösen a levegőt, majd inkább
magának, mint nekem mondja: – Nagyon romantikus tud lenni. – Hirtelen
rám pillant, az arcomat tanulmányozza, és nem látszik boldognak attól,
amit lát. – Akkor, most mi legyen? Kérdezi nyersen, keményen. – Ma
este megmondod neki? Vagy holnap?
– Nem tudom.
– Ha már nem lát senki, és csak a tiétek a színpad?
Lenézek a rubinra. Látom magam előtt a szüleim arcát.
A felhajtásra gondolok, ami odakint vár. Dave-re gondolok, ahogy
szeretne mindent jól csinálni.
 Valamikor, réges-régen, én is mindent jól akartam csinálni. Hittem a
feketében és a fehérben, a helyesben és helytelenben, a jóban és a
rosszban. Az igazság az, hogy nem vagyok igazi taoista. Épp csak annyit
tanultam erről a filozófiáról, hogy letegyem a vizsgát. Annyit tanultam
róla, hogy romantikus elképzeléseimet rávetíthessem, ha úgy volt
kényelmes. Sohasem voltam pertuban a kétértelműséggel. Jól csináltuk,
mondta az anyám, de nem is tudta, mekkorát tévedett. Átvertem és
leráztam a vállamon ülő angyalt, és testemet-lelkemet átengedtem
játszótérként az ördögnek.
Vissza lehet innen fordulni? Egyáltalán: vissza akarok? – Nem tudom
– mondom. Ezzel Simone-nak és magamnak is válaszoltam.
Megpróbáltam egyszerre egy lépést tenni, de nem tudom, milyen irányba
kéne mennem. Így aztán itt állok a vécében, lehúznak a titkaim és az
ékszereim, és keresem a kenyérmorzsákat, amelyek visszavezethetnének
arra az ösvényre, amelytől nem rémülök meg.
Nyílik az ajtó. Ellis jön be, az a nő, akivel kiskoromban iskolába
mentem, a nő, aki elvitt arra a vacsorára, amelyen találkoztam Davevel.
Ma már csak ritkán találkozunk… évente három-négyszer egyegy
vacsorán, de ma este úgy kezel, mintha én lennek a legjobb barátnője a
világon.
– Annyira örülök neked! – áradozik, és félreszorítja Simone-t. –
Mindig mondtam mindenkinek, hogy te és Dave milyen tökéletes pár
vagytok!
És ahogy megölel, hallom, ahogy Simone maga elé mondja: –
Tökéletes… mint az olasz szobrok.

***

Dave hazavisz. A gyűrűt ki kell tágítani. Túl szoros.

A választ már megadtam, de a döntést még nem hoztam meg. A
világom felfordult, majd vissza. És az egész az én hibám. Most már csak
annyira vádolhatom Robert Dade-et e felfordulás miatt, mint amennyire
a vihart, amely ledönti a rosszul megépített házat. – Boldog vagy? –
kérdezi, és én mosolyogva bólintok, mert nem tudom, mi mást tehetnék.
Felhajt a ház elé, majd felém fordul. – Feljöhetek egy János-pohárra?
A szavai készületlenül érnek. Régimódi és formális, olyasmi, amit az
ember ironikus mosollyal kérdez a harmadik randevú után. De Dave már
hat éve velem van, és gyakrabban ért a meztelen bőrömhöz, mint a
kedvenc parfümöm. Ma este úgy döntött, hogy velem akarja tölteni az
életét. Túllépett azon a ponton, ahol jópofa célozgatásokkal kell
behívatnia magát az otthonomba.
De nem teszek megjegyzéseket. Mostanában annyi furcsa dolog
történt közöttünk, hogy ez az új szóhasználat talán csak erre az új
esetlenségre reagál. Így hát behívom, és miközben a konyhaajtóból néz,
kiválasztok egy édes portóit a kis borkollekciómból, és két törékeny
poharat.
De mielőtt kinyithatnám az üveget, a kezemre teszi a kezét. Könnyű
az érintése, mégis… valami más súlyt érzek benne.
– Régen voltunk már, Kasie. – Lenézek a borosüvegre. – Tíz napja
nem szeretkeztünk – folytatja.
– Ah, szóval, számolod – incselkedek vele, de a hangom remeg.
Tényleg ilyen régen? Miért nem vettem észre? Mert nekem nem telt el tíz
nap. Egyetlen nap sem telt el. Mert még ma reggel is Robert Dade-del
voltam.
Dave a csuklómhoz viszi a kezét, és finoman megnyomja azt a kis
vénát, ahol a rohanó pulzusomat lehet kitapintani.
Hogy tehetem ezt? Hogy lehetek két férfival huszonnégy órán belül?
Hogy nevezzem magam másképp, mint ribancnak, ezek után? A portóira
koncentrálok, és még pislogni sem hagyom magam, mintha a legkisebb
rezdülés könnyekben végződhetne.
– Tölthetek egy kis bort? – kérdezem simulékonyan. A bűntudatom
félénkké tesz. Elpirulok és remegek.
Dave látja mindezt, és érzi a rohanó pulzusomat… de másképp
értelmezi. Hozzam hajol, és gyengéden megérinti az ajkam. A csókja
lágy, szerető, és amikor finoman megnyitja az ajkam a nyelvével,
engedek neki. Felemelem a kezem, és a nyaka köre fonom, miközben ő
magához von. A félelmem részben alábbhagy. Ez egyszerű, kényelmes,
biztonságos érzés. Istenem, milyen nagy szükségem van most a
biztonságra!
És szeretem, ahogy Dave engem tart; úgy, mint aki drága neki, és
megérdemli az imádatot.
Annyira más ez, mint a Robert ujjai alól feltörő, irányíthatatlan
szenvedély! Emlékszem, ahogy a fülcimpámba harapott, a fejem föle
emelte a kezemet, közben gyengéden csókolta a nyakamat, és
nekinyomott a falnak, míg én magamba hívtam őt…
Elhúzódok Dave-től.
– Az italod – mondom halkan. – Szeretném, ha innánk egyet előbb. –
Dave értetlenül néz, de a szeméből tükröződő fájdalom az, ami igazán
bánt. Felé hajolok, és egy puszit adok az állára. – Igyunk egyet előbb!
Szeretném, ha megkóstolnád ezt a portóit.
Bólint, és kimegy a konyhából.
Hányszor láttam már kimenni őt egy helyiségből? Még sohasem
zavart ez engem. De most, távolodó hátának látványa baljós ómenként
telepedik rám. Három mély levegőt kell vennem ahhoz, hogy képes
legyek kihúzni a dugót.
A szófán találom, nem néz rám, amikor átadom neki a poharat. A bor
mélyvörös, szinte fekete, és most ez az ártalmatlan részlet is
sokatmondónak tűnik. A szoba hirtelen tele lesz jelekkel, amelyek közül
mindegyik riasztó.
Még egy mély levegő, néhány magamban elmotyogott szó, és kissé
összeszedem magam.
Végül Dave rám emeli a szemét, és a fájdalmában olyan él van, amit
vádként is felfoghatok.
– Még mindig dühös vagy rám? – Üres tekintettel nézek rá. – Nem
kellett volna elmennem azon az estén amikor széttett lábbal az ölembe
ültél, és megkértél, hogy… – A hangja elhalványul, és ismét a távolba
néz. – Rózsákkal kértem bocsánatot. De ha ez nem elég, csak mondd
meg, mit kérsz azért, hogy túljussunk ezen! Mert ez – mutat a kezével
bizonytalanul mindenre és a semmire – maga a pokol.
– Nem vádollak ezért a félreértésért. Nem vagyok mérges. – De valami
nincs rendben. Mikor a válladra teszem a kezem, nem dőlsz nekem,
ahogy szoktál. Régen, mikor a kezedért nyúltam, a tenyered természetes
módon olvadt az enyémbe. Most meg olyan, mintha a kezeink nem
illenének össze. Ma este mindenki előtt megkértem a kezed. Túl nagy
kérés, hogy ünnepeljük ezt meg, és… – a hangja ismét elhalványul.
Alig ismerem meg ezt az embert. Még sohasem láttam ilyen nyomorult
állapotban.
Én tettem ezt vele.
– Dave – mondom ki a nevét óvatosan, és leülök mellé. De nem nyúlok
hozzá. Ehelyett belekortyolok az édes borba, és megpróbálok egy olyan
magyarázatot találni, ami segít, és nem rombol.
– Megijesztettelek akkor? – kérdezi. – Kérlek, mondd, hogy nem! Azt
akarom, hogy biztonságban érezd magad mellettem! Ez a dolgom.
Kérlek, mondd, hogy nem gázoltam bele valami alapvető dologba!
Kérlek!
– Nem; te biztonságot adsz nekem – válaszolok gyorsan. – Mindig. A
poharam tartalmát tanulmányozom, majd még egyet kortyolok belőle.
– Akkor, mi a baj? – Még nem vagyok kész a válasszal. Előbb össze
kell szednem az ezer darabra tört bátorságom szilánkjait. De eljött a
pillanat. Érzem. Tudom, hogy el kell mondanom neki. – A nővéredről
van szó? – Ez a képtelenség most egészen kihoz a sodromból. – Egy hét
múlva lesz a születésnapja. Most lenne harminchét éves, ugye? – Hogy a
francba jutottunk el ide? Hogy jön Melody ügye a mi kapcsolatunkhoz?
Neki ehhez semmi köze! – Két nappal a huszonkettedik születésnapja
után halt meg. Vagyis, nemsokára lesz tizenöt éve.
Nem szólok semmit. A beszélgetés, amibe belebonyolódtunk, a
húsomba vág; de ez a beszélgetés kibírhatatlan. Tudom, hogy miért
vannak problémáink Dave-vel: miattam. De az, hogy most megpróbálom
rákenni mindezt a Melodyval kapcsolatos nézetkülönbségeinkre,
mindennél rosszabb. Rosszabb, mint Melody minden bűne együttvéve.
– Te tizenhárom éves voltál – mondja tovább Dave lassan, ahogy
megpróbálja felidézi magában a történetet, amiről csak nagy ritkán
beszéltem neki. – Öngyilkos lett.
– Nem – vágok közbe hevesen. – Véletlen túladagolás volt.
Úgy mondom ezt, mintha az nem lenne öngyilkosság.
 Kokain, ecstasy, tequila, férfiak. A nővérem önsorsrontásra használta
mindegyiket. Minden csík, belövés és brutális részegség olyan volt, mint
egy késdöfés.
Mégis azt mondta, hogy örömét leli bennük. Nemtörődömsége és a
túlzások iránti vágya csak a keretek és az unalmas elkötelezettség iránti
gyűlöletével volt összemérhető.
Véletlen túladagolás. Anyám azt mondta, ő maga tehet róla. Dave nem
mond semmit. Nem akar monologizálni. Azt remélte, hogy megfogom a
kezét. Azt akarja, hogy újra engedjem át magam az ölelésének, és
mondjam azt neki, hogy ő ismer engem a legjobban.
De ez nem olyan emlékeztető volt, ami ilyen ragaszkodáshoz vezet.
Pillanatnyilag még az is nehezemre esik, hogy őrá gondoljak, mert ebben
a pillanatban nem vagyok a menyasszonya. Még csak nem is ismerem.
Sohasem találkoztunk.
Ebben a pillanatban kilencéves vagyok, és a hálószobám ablakából
egy Melody nevű lányra nézek, aki nem tudja abbahagyni a táncot. A ház
előtt táncol, az udvaron, olyan zenére, amit rajta kívül senki sem hall.
Ez az utolsó alkalom, hogy látom. Pénzért jött haza a szüléimhez, de
amikor nem nyitottak neki ajtót, sőt, még a jelenlétét sem voltak
hajlandók tudomásul venni, elkezdett táncolni.
De nem fogok most erről beszélni Dave-vel vagy bárki mással. Inkább
visszarángatom magam a jelenbe, és egy apró, gyakorlott mosollyal
megérintem a térdét, és a szemébe nézek.
– Ez nem róla szól. Még csak nem is rólunk. Hanem arról, hogy
milyen nevetséges vagyok.
– Nevetséges? – ismétli meg a szót, mintha nehezére esne, hogy ezt
rám alkalmazza.
– Igazad volt, hogy elmentél azon az estén – folytatom. – Az nem is
énvoltam. Talán az eljegyzési drukk miatt. De nem volt helyes. –
Nekidőlök, ahogy szoktam, ahogy szerette volna. – A bolondságban vagy
a kiborulásban nincsenek százalékok.
Megsimogatja az arcom a keze fejével.
 – Nincs még egy ilyen nő, mint te. Te vagy az én Kasie-m, és tökéletes
vagy. Mikor ott vacsoráztunk a Scarpettában, azt mondtam, hogy nem
vagy az. De nem mondtam igazat.
– De, igen. Ez az igazság. De biztos vagyok benne, hogy voltak még
más, szebb hazugságok is, amiket az évek során mondtál nekem.
Mindnyájan hazudunk néha. És követünk el hibákat.
– Lehet – mondja bizonytalanul.
– Talán az különbözteti meg a jókat a rosszaktól, hogy néhányan…
amikor hazudunk, amikor hibázunk… néhányan talán képesek vagyunk
összeszedni magukat, és helyrehozni a dolgokat. Mikor megcsókolja az
arcomat, érzem, hogy ismét feltörnek a könnyeim, ám ezúttal hagyom,
hogy néhány az arcomra folyjon, és nem tiltakozom, mikor megízleli
őket.
Nincs még egy ilyen nő, mint te vagy.
Szeretem… a szavait. Szeretem azt hinni, hogy mindenben különleges
vagyok.
Ez azt is jelenti, hogy egyáltalán nem vagyok olyan, mint a nővérem.
Csókjaival felfelé indul, a homlokomra, majd le, a számra. Nem
tiltakozom, amikor kiveszi a kezemből a portóis poharat, és a
kávézóasztalon levő poháralátétre teszi. Nem húzódok el, amikor
szétcipzárazza a ruhám, lehúzza a vállamon, és markába fogja a mellem.
Nem állok ellen, amikor óvatosan az egész ruhám leveszi, és a saját
sportzakójával együtt a karosszék karfájára teríti. Nem mondok nemet,
ahogy a szófára fektet, és rám fekszik, óvatosan, de olyan óvatosan, hogy
meg ne sértsen, meg ne nyomjon, még csak kényelmetlen pillanatokat se
okozzon. Dédelget engem. Érzem, ahogy ujjával a hasamat cirógatja.
Érzem, ahogy megcsókolja a hajam. Érzem a mosolya melegében. Ez az
a hely, ahol lennem kell. Ezeket a szabályokat választottam magamnak.
Nem volt jogom felajánlkozni Robert Dade-nek. Nincs helye a
magánéletemben és a gondolataimban.
És ahogy Dave a homlokomat csókolja, megpróbálom elhessegetni a
képeket, emlékeket. Megpróbálom elfelejteni, hogy csak ma reggel volt,
amikor utoljára elvesztettem a kontrollt.
 15. FEJEZET

Dave itt marad éjszakára. Persze, hogy itt marad. Nem az első eset.
Csupán azért furcsa, mert már hetek óta nem töltöttünk együtt egyetlen
éjszakát sem. El is felejtettem, milyen érzés. Halk hortyogása most egy
kissé zavar. Oldalt fordulok, és ránézek. Azt mondta, nem akar siettetni,
mert tudja, hogy nem az a fajta lány vagyok. Nem volt szívem
megmondani neki, hogy az előtte levő férfinak fele annyit sem kellett
várakoznia. Először húszéves koromban feküdtem le valakivel. Olyan
kétségbeesetten próbáltam túladni a szüzességemen, hogy az sem
érdekelt, hogy cigarettaszaga volt, sablonos szövegeket nyomott, és alig
nézett rám, amikor belém erőltette magát. A második szeretőm egy okos,
jóképű, magas lacrosse-játékos volt, aki mindig kutatott valamit a
kezével és a szemével. A szakítás kínja éles volt, de gyorsan elmúlt. Jó
csomó papírzsebkendő maradt még a dobozban, amikor felhagytam a
bőgéssel. De Dave más volt. Ő méltányol engem. Számára különösen
értékes vagyok. Régimódi romantikus gesztusokkal tisztel meg nap mint
nap. És, mindenekelőtt, segített megszerezni azt az állást, amit úgy
szerettem volna. Olyan sokat adott nekem, hogy méltán lehet ő az első és
utolsó valódi kapcsolatom; az, aki már nem csak egy lépcsőfok. Az
állandóságnak komoly értéke van, nem igaz? Mindenképpen nagyobb,
mint az álmaimba beszivárgó tolakodó titkoknak. Soha nem
szeretkezhetek többé Roberttel. Soha. Kizárom őt az életemből. Már csak
a fejemből kéne őt kizárnom.

***

Még csak hét óra van, de már Dave kezébe adom az ebédjét és egy
friss, illatos kávéval teli úti termoszt a szokatlanul korai
konferenciahívása előtt. Meg van lepve, mert még sohasem készítettem
neki elvinni való ebédet. Ez olyan Norman Rockwell féle húzás, ami jó.
Jobban magamévá kell tenni a Norman Rockwell féle erkölcsiséget.
 Megcsókolja a homlokom, és érzem, hogy mennyire szeret. Nézem,
ahogy elmegy, és ekkor valami mást is érezni kezdek. Valamit, ami a
lelkem mélyéből tör fel. Szeretném, ha szerelem lenne.
De inkább kötelességnek érződik.
Eddig is Dave adósa voltam, a munkám és a sok-sok kedvessége miatt.
De most, hogy megcsaltam őt, már nem csak ajándékokkal és
szívességekkel tartozom neki. Hanem a boldogságával is.
Egy órával később már én is öltözöm, amikor megszólal a telefon, és
Robert titkárnője hív.
Vagyis, nem. Mr. Dade asszisztense hív. Meg kell találnom a módját,
hogy elidegenítsem magamtól.
– Miss Fitzgerald? – hallom Sonya kutakodó hangját a telefonban. –
Bocsánat, hogy ilyen korán hívom.
– Semmi gond. – Leülök az ágy szélére, miközben nincs rajtam más,
csak bugyi és melltartó, és a fülemhez szorítom a telefont. Úgy érzem,
látnak, ami hülyeség. Sonya nem láthat engem. De sok mindent tud
rólam, amit mások nem, és ezt eszembe is juttatja azzal a közvetlen
hangsúllyal, amivel közli, hogy Mr. Dade egy találkozót szeretne velem
az irodáján kívül. – Tahiti Way 13900, Marina Del Rey – mondja. Van
valami ebben a címben, ami nagyon piszkálja Sonya fantáziáját. Szinte
suttogva mondja ki a számokat. – Mi van ott? – kérdezem, és maradok a
hivatalos hangnemnél. Ki akarom törölni Sonya emlékét is… Vajon
elképzelte már, ahogy Roberttel vagyok? És azt, hogy ővele? Túl hangos
voltam, amikor Robert a csiklómat simogatta, a nyakamat és a mellemet
csókolta?…
Hallotta, amikor elvesztettem a fejem?
– Ó, én azt hittem, már megbeszélték a részleteket… Nem kérdeztem,
hogy a kikötő melyik részén… úgy értem, ez nem az én dolgom. Most
már tudom, hogy mindent hallott, és mindent elképzelt. Számára én csak
Mr. Dade nője vagyok. Az, akit megbaszott az asztalán, és teljesen
mindegy, milyen hangnemben beszélek vele, milyen ruhát viselek… ő
mindig tud majd a félrelépésemről.
Gyűlölöm őt ezért.
 Szó nélkül leteszem a telefont. De más se kellett; már tudja, hogy
megyek. Ez a munkám, a szenvedélyem, a kísértésem… nem is érdekel,
hogy a vágy, az ambíció, vagy pusztán a jó öreg kíváncsiság visz oda.
Csak annyi fontos, hogy tudja, hogy megyek.
Rossz előérzet bizsergeti meg a gerincemet. Már tudom, hol a helyem.
Dave oldalán. Ez lesz az utolsó roham.
Ambícióval telve megyek majd a találkozóra, és elnyomom
magamban a vágyat. Azért megyek, hogy elköszönjek tőle. Kiválasztok
egy Theory kosztümöt, ami nem olyan provokatív, mint amiben tegnap
látott, mégis, sokkal stílusosabb, mint a szokásos öltözékeim. Szatén
blúzt veszek fel hozzá, ami az anyagán kívül férfiingnek is elmenne. Nem
fog levenni a lábamról.
Vagy ha igen, nem fogja észrevenni.
Az autóban bepötyögöm a címet a GPS-be, mikor eszembe jutnak
Sonya szavai. Kikötő?
Egy rövid pillanatra felmerült bennem, hogy kiveszem a slusszkulcsot
a kocsiból. Miért találkoznék vele egy kikötőben? A hely túlságosan
hívogató, túlságosan romantikus, és teret enged annak a gondolatnak,
hogy egyszerűen elvitorlázzak innen. De tudja, hogy jövök, így inkább
elindítom az autót.

***

Beállók a félsziget elején levő parkolóba. A jachtkikötőt drága lakások

és hotelek veszik körül. A fantázia találkozik itt a városi valósággal, ami
pontosan illik a jelenlegi helyzetemre. De nem lehetek egyszerre két
helyen. Fel kell adnom a fantáziát.
A mobilom megzörren, ahogy új SMS-t kapok. Tőle jött. Egyszerűen
elmondja, hol parkoljak, merre menjek, melyik kapu van nyitva. Az SMS
félelmetesen jó időben érkezett. Mintha valamilyen hatodik érzék
vezérelte volna.
Újra elolvasom az üzenetet. Utasít engem. Mint ahogy ott, Vegasban
is utasított… és akkor is, amikor a képernyő előtt ülve nézett engem.
De ezek az utasítások talán ártatlanabb természetűek…
 De, nem. Nem ártatlanok. Semmi sem ártatlan, ha Robert Dade-ről van
szó. És az sem, ahogy követem az utasításait.
Ahogy elhagyom az autómat, és közelítek a kapuhoz, amin át kell
mennem, a balomon a Ritz-Carlton, a jobbomon az óceán van. Arra
gondolok, vajon hol kér találkozót tőlem a következő alkalommal. Meleg
van; leveszem a kosztümkabátomat. Még a szatén sem igazán megfelelő
most, de ez van. Követem az utat, lemegyek a mólóhoz, elmegyek a
vitorlások, vendéglők, turisták és pálmafák mellett, míg elérem azt a
helyet, ahol el kell fordulnom… a tenger felé. És akkor meglátom őt. Ott
áll egy kis jacht fedélzetén, egy olcsó trikó van rajta, ezúttal grafitszürke,
ami jól illik a hajához. A farmere kifakult… de nem tudom, hogy azért,
mert régi, vagy azért, mert újonnan is ilyen volt. Nem is érdekel.
Odasétálok hozzá, ahogy kérte, de néhány lépésre a hajótól megállók.
– Egy jachtklubban találkozunk? – kérdezem a mólóról.
– Nem. Gyere a fedélzetre!
Szinte fáj, hogy milyen igyekezettel szeretnék eleget tenni a
kérésének. Szeretném, hogy elvigyen még egy kalandos útra. Követni
akarom a bennem lakó ördögöt. De megrázom a fejem. – Rengeteg
étterem van a környéken, ahol ehetünk és megbeszélhetjük a dolgokat.
Néhány pillanatig csak néz.
– Minden rendben van?
Jó kérdés. Talán nem, de rendben lesz, ha erős maradok.
Összeszorítom az ajkam, és mereven bólintok egyet.
– Ha én megyek le oda, nem leszek úriember!
Most csak ugrat, de a fenyegetés mégis megijeszt. Minden
megváltozott. Most már hivatalosan is eljegyeztek, amiről a barátaim, a
szüleim és a kollégáim is tudnak. Ha Dave valami olyant tesz velem, ami
kitudódik, a következmények megalázóak lesznek.
Még csak nem is gondolhatok ilyesmire.
– Most megfordulhatnék és elmehetnék – mondom.
A szél feltámad, és csendes erővel emeli meg a hajamat. Megint
kibontva hordom, és kezdek hozzászokni ahhoz, hogy milyen érzés,
amikor mozog. Kezdem megszokni azt is, hogy Mr. Dade szavai
megmozgatnak, és épp ez a gond. Azt akarom, hogy elforduljak tőle.
 – Nem azért vagyok itt, Mr. Dade.
– Ah, tehát visszatértünk a formalitásokhoz!
Itt valami gond van. Nem érti, hogy milyen nagyot változtam. Azt
hiszi, hogy csak meg vagyok ijedve egy kicsit… vagy azt, hogy én is
ugratom őt.
– Azt hiszem… hogy számtalan okból vissza kell térnünk a… szakmai
keretek és szabályok közé. Attól tartok, egy kissé elcsúsztam a túlzott
közvetlenség felé. Többé nem fordul elő.
Ő megáll, és engem tanulmányoz.
– Felteszem, hallottad a fiú történetét, aki farkast kiáltott? – kérdezi
pléhpofával. – Rájöhetnél, hogy nem vagy túl hiteles ezen a téren.
– Ezúttal komolyan mondom.
– Szemben a múlt alkalommal, amikor csak vicceltél?
– Nem megyek fel a hajóra.
Kihúzom magam, és a szemébe nézek. Várom, hogy dühös legyen,
várom a megbántott, vad haragját. De pókerarca meg se rezzen. Nem
tudom, melyik kártyát húzza majd elő… egészen addig, míg el nem
mosolyodik. Ez az a mosoly, amivel az ember a legkiválóbb
sakkpartnerét illeti. Olyan ember mosolya, aki tudja, hogy ezúttal a
legjobbat győzi le.
– Ha én megyek le, Miss Fitzgerald, megcsókolom önt – és felemeli a
kezét, amikor tiltakozni kezdek –, és nem fogok ennél megállni.
Mindenütt és mindenhol megérintelek, ahol csak szeretnéd!
– Csendesebben! – sziszegem.
Öntudatosan nézek körül. A közeli hajókon senkit sem látok, de ez
nem jelent semmit. Nyilvános helyen vagyunk, a hangja erős, és nem
bízhatok benne, hogy a friss szél minden szót elvisz az óceán felé. – Ezt
nem akarod, ugye, Kasie? – A hangja továbbra is épp olyan erős; mely,
kitartó, magabiztos. – Szeretnéd, hogy most rögtön hozzád nyúljak,
fényes nappal, amikor mindenki a kőhajításnyira levő bisztrókban ül?
Közönséget szeretnél? Szeretnéd, ha mindenki előtt venném le a
maszkod?
– Nem mehetek a hajóra – mondom, de elcsuklik a hangom. Nincs
joga ilyeneket mondani nekem, és nekem nincs jogom, hogy akarjam,
hogy mondja. A fantáziák azonban belopakodnak az agyamba. Az
asztalon csináljuk, a csapatom előtt, a díványon a barátai előtt…
átmegyek a kaszinón a Herve Leger-ruhámban, mindenki engem néz, és
olyan nőnek lát, amilyennek nem szabadna lennem.
– Gyere a fedélzetre – mondja most lágyabban, kedvesebben. –
Semmi olyan nem fog történni, amit nem szeretnél, hogy történjen.
Egyszerűen csak nemet kell mondanod.
Hát nem mondtam, hogy nem? Nem mondtam, hogy nem mehetek a
hajóra? Ez nem azt jelenti, hogy nem?
Nem. A nem mehetek azt jelenti, hogy képes lennék felmenni, de nem
teszem. Ez a nem inkább a vágyról szólt, és nem a képtelenségről.
Nem vágytam rá, hogy nemet mondjak.
Óvatosan felmegyek a hajóra.
Elém jön, ártatlanul megpuszil, de a keze közénk csúszik, és elakad a
lélegzetem, amikor enyhén megnyomja azt a helyet, amely mindig elárul
engem.
– Nem ezért jöttem – mondom, és ellépek tőle.
– Nem. Dolgozni jöttél. – Elsétál egy üveg sauvignon blanc mellett,
ami párásan áll a jegesvödörben. – Nem jönnél ide csak azért, hogy
hozzád nyúljak, bár szeretnéd. Nem jönnél ide azért, mert ha velem vagy,
érzed, hogy élsz. Nem jönnél ide azért, mert én vagyok az egyetlen,
akivel valóban az lehetsz, ami lenni akarsz. De a munka?
Az igen. A munka miatt mindig eljössz.
Egy pohár bort tölt, és nekem kínálja. Az ital Dave-re emlékeztet.
Megrázom a fejem.
– Nem az vagyok valójában, aki veled vagyok. Nem tudom, hogy ki
vagyok.
– Ez a probléma – mondja, és magához veszi a bort. Ez az első dolog,
amire nem próbált rábeszélni, mióta itt vagyok –, hogy nem tudod, ki
vagy. Múlt alkalommal még rá is vettél, hogy elmondjam neked, hogy ki
vagy, mégsem érted igazán. Normál esetben ettől elveszteném az
érdeklődésemet irántad. Az önismeret szexi. A csalás nem az.
 A nap hátulról süt, mégis benyúlok a táskámba, és előveszem a
napszemüvegem. Úgy érzem, annyi védőréteg kell rám, amennyi csak
van.
– Azt mondod, csaló vagyok?
– Időnként. És nem illik hozzád.
– Ha ez ennyire kiábrándító, akkor jobb, ha békén hagysz, a francba!
Robert Dade nagy nevetésben tör ki. Könnyű nevetés ez, egy csipetnyi
melegséggel. Ez meglágyítja az éleimet, és inkább arra ösztönöz, hogy
közelebb lépjek hozzá, és nem távolabb. – Mint mondtam, békén
hagylak, de az a helyzet – és most ő jön közelebb két lépéssel –, hogy az
a nő, aki valójában vagy… akit szorosan elzársz a világtól, a nő, aki csak
akkor jöhet elő, ha bizonyos módon nyúlok hozzád, és ettől bizonyos
dolgokat érzel… ez a nő olyan baromi ellenállhatatlan… hogy nem tudok
tőle elfordulni. Fordulj meg, és tűnj el! Mondd meg neki, hogy
bejelentettétek a jegyességet!
De nem mondok semmit. A hangomat elvitte a szél.
– Akarom azt a nőt – szólal meg újra, és még egy lépéssel közelebb
jön –, és nemcsak a hálószobában. Szeretném tudni, milyen egy
gyertyafényes vacsoránál. Szeretném látni a tengerparton. Szeretném
tudni, milyen érzés, amikor egymás mellett sétálunk, és olyan
gondolatairól mesél, melyekről még nem mesélt soha, senkinek.
– Megházasodom.
– Hozzámész egy férfihoz, akit nem is ismersz.
– Ő az, akit akarok.
– Milyen elragadó kis hazudozó vagy!
Felszegem a fejem, és kihívó pillantással nézek rá. A szemében… egy
villanásnyi elismerést látok… de az is lehet, hogy ez mindig ott volt.
Tiszteletet látok azokban a mogyoróbarna szemekben… de akkor ez nem
is nekem szól, hanem annak a nőnek, akiről úgy gondolja, hogy
rejtőzködik előle. A nőnek, aki nem akarok lenni.
– Dave Beasleyt akarom.
– Valóban? – A hangja lágy, de lehetetlen nem meghallani benne a
szarkazmust. – Pontosan mi az, amit szeretnél, hogy veled csináljon?
– Ne légy durva!
 – Szeretnéd, hogy egyenesben tartson?
Nem válaszolok. Robert már nagyon közel van hozzám. Ha meg egy
lépéssel közelebb jön, összeérünk.
De nem jön. Ehelyett körbejár, úgy, ahogy a Venetian hotelben is tette.
– Szeretnéd, ha elnyomná benned a valódi természetedet? Saját magad
adnád kezébe a pórázodat?
– Fogd be a szád!
Suttogó hangom éles ellentétben áll a szavak jelentésével. Érzem,
hogy mögöttem van, bár még mindig nem ér hozzám.
– Szeretnéd, hogy bezárjon? Félsz tőle, hogy te magad nem tudod ezt
megtenni?
A lehelete a fülemet csiklandozza, ahogy a jobb oldalamra érkezik.
Várom, hogy befejezze a kört, de nem teszi. Csak áll mellettem, felém
fordulva. Ha egy kissé megdőlnék, a fejem az állához érne. A vállam a
melléhez, a kezem a combjához.
Továbbra is előre nézek, és örülök, hogy sötét napszemüveg van
rajtam. Eltompítja a színeket, amelyek túl ragyogóak a mai napon. – Nézz
a kezemre! – mondom csendesen. Megakad, nem érti a furcsa kérésemet.
De aztán meglátja, és felemeli a fénybe. – Egy rubint vett nekem. Nem
gyémántgyűrűt, hanem rubint.
– Kinek az ötlete volt ez? – Ismét nem válaszolok. – A tiéd. –
Kellemes meglepetés érződik a hangjában. És most hozzám ér.
Elsimítja a hajamat az arcomból. Nem fordulok felé, nem nézek rá. –
Hagytad, hogy az a nő válasszon gyűrűt, akit igyekszel megsemmisíteni.
– Nem vagyok elmebeteg. Csak egy énem van.
– Ó, tudom… és az te vagy; az egyetlen, igaz, valódi te, akit akarok.
Nem a papírmasé, aki édesen mosolyog, és úgy tesz, mintha fehér rózsa
lenne… finom, enyhe illatú, törékeny.
– Üzleti találkozóra hívott, Mr. Dade?
– Le akarom rólad tépni az álarcot. – Felemeli a kezét, és megragadja
a levegőt, előttem, mintha valóban el tudna távolítani onnan egy
láthatatlan erőteret. – Bele akarom hajítani az óceánba, ahol soha sem
találod meg. Nem akarlak pórázon látni, Kasie! Nem akarlak bezárni,
nem akarlak irányítani! Szabadon akarlak engedni.
 – Mondja ezt az, aki gyakorlatilag zsarolással vett rá, hogy feljöjjek a
hajójára.
– Ó, igen. De az más dolog. Úgy látszik, meg kell zsarolnom téged
azért, hogy azt tedd, amit szeretnél. Én meg azt szeretném, ha mindezt
magadtól tennéd. Azt akarom, hogy épp úgy elmerülj a vágyaidban, mint
ahogy az ambícióidban.
– Ne hülyéskedj már!
– Ha ezt megteszed, megállíthatatlan leszel.
– Szeretem őt. – Most megtorpan. Nem tudta, hogy ez következik. –
Szeretem! – mondom ismét, ezúttal hangosabban.
– Ah – mondja maga elé. – Ez a hazugság már nem olyan vonzó.
– Mi csak lefeküdtünk egymással! – A hangom kemény, hideg. –
Ismered a testem, még azt is tudod, mitől indulok be… de ez csak kémia.
Dave ismeri a múltamat, tudja, hogyan gondolkodom… Te a testemet
ismered, Mr. Dade. Dave engem ismer.
– Kétlem.
– Tudja, honnan jövök.
– Ebben biztos vagyok. Mint ahogy abban is, hogy hová akarja, hogy
eljussál.
– Nem! Ő azt akarja, amit én. Nem azért, mert igyekszik a kedvembe
járni, hanem azért, mert tényleg ugyanazokat a dolgokat akarjuk. Ezért
illünk össze. Te vagy az, aki kényszerít. Amit mi ketten tettünk, az csak…
csak…
– Kémia – fejezi be Robert helyettem.
Ellép tőlem, és leül az egyik székre. Megissza a borát, kissé gyorsan.
Ideges? Ezt az érzést még sohasem láttam rajta.
– Tudod egyáltalán, hogy mi az a kémia? – kérdezi. Megvonom a
vállam, de belül megválaszolom a kérdést. Kémia az, amikor valami
felszikrázik bennem, amikor Mr. Dade ujja megérinti a nyakamat. A
gyorsuló pulzusom, amikor megcsókol ugyanott, és megízleli bőrömön a
sót, egy finom ösvényt nyalva rajta. Az a lüktetés, amit akkor érzek a
lábam között, mikor kezével megindul a vállamtól a mellem felé, a hasam
felé… és lejjebb… – A kémia az atomok közti viszonyokat vizsgálja –
mondja, megszakítva a gondolataimat. – Azt írja le, hogy a különböző
kémiai anyagok hogyan reagálnak egymással. De ami fontosabb, ezeknek
az anyagoknak az összetételét is vizsgálja.
– Azt hiszem, mennem kell.
– Hogy két anyag reagáljon, találkozniuk kell – folytatja. – Gyorsan
összekapaszkodnak, és valami egészen primitív módon felismerik a
másik elem részleteit, ami aztán a kémiai reakcióhoz vezet.
– Fogalmam sincs, hová akarsz kilyukadni.
– Nem reagálnánk egymásra úgy, ahogy reagálunk, ha nem éreznénk
valami alapvető dolgot a másik természetében. Mikor megláttalak…
mikor megérintettelek, az alkotóelemeidből megéreztem, hogy ki vagy,
és ettől úgy reagáltam, ahogy másokkal nem reagálnék, nem tudnék
reagálni. Ecet és szódabikarbóna vagyunk, Diet Coke és Mentos…
– Scotch és szóda?
Elmosolyodik, ahogy váratlanul félbeszakítom a monológját.
– Nem hinném, hogy a scotch és a szóda reakcióba lépnek.
– Talán nem – ismerem el. De most már a scotch hideg, lágy szúrását
érzem a combomon, és érzem az ízét is, az ő nyelvén. Kémia. – Szeretem
őt – mondom ismét.
A nap magasabbra kúszik az égen. Érzem, ahogy a vállamat süti. A
hajam vonalától egy apró izzadságcsepp indul el. A napsütésre reagálok.
Magamnak mondom a szavakat. A napsütés nem a meleg. – Majdnem
elhiszem – mondja. Egy pillanatra úgy érzem, meghallotta a
gondolataimat is, nemcsak a szavaimat. – Hinned kell nekem! –
Összekapom magam, összeszedem a bátorságom, és szememmel
elhagyom a horizontot, hogy a szemébe nézzek. – Még sohasem
hazudtam neked.
– De neki igen.
– Szeretem őt – magyarázom. – Mindenki hazudik annak, akit szeret.
Csak ők érik meg az erőfeszítést.
– Akkor magadat nagyon szeretheted. – Valami szorongatni kezdi a
torkomat. Nem tudom, hogy nevetés-e, vagy sikítás. – Dave is szereti azt
a szeplőt úgy, mint én? – Már előttem áll, és ujját ráteszi arra a szeplőre,
ami a blúzom kivágásában latszik, ott, ahol domborodni kezd a mellem.
– Összeborzongsz, amikor a keze a csípődre csúszik, mikor a felsőd
selymes anyaga alá kúszik? – A keze a csípőmön; a hüvelykujja a blúzom
gombja alatt a bőrömet érinti. – Megremegsz akkor is, amikor ő húz
magához? – A keze a hátamhoz ér, és épp csak annyira szorít, hogy
közelebb kerüljek hozza. – Amikor felemel… – Már a karjaiban vagyok;
a lábam nem éri a földet, és a nyakába kapaszkodók. – Amikor elvisz…
– Most levisz a kabinba, át a konyhán, a nappalin, be a hálófülkébe. És
ahogy előre megmondta, összeborzongok.
Szavait kint hagyta a fedélzeten. A kabinban csak a lélegzetvételünk
hangjai keverednek egymással, erőteljes, szaggatott ritmusban. Ahogy
letesz az ágyra, elfelejtek mindent. Dave-et, a munkámat, az
elképzeléseimet…
…és minden eszembe jut… a csókok, Robert íze, az érzés, ahogy
bennem van.
Kifújom a levegőt, ahogy a blúzom a földre hullik; nem sokkal utána
követi a melltartóm is. A markomba húzom magam alatt a lepedőt, ahogy
fogával megdörgöli az egyik, majd a másik mellbimbómat. Amit érzék,
már szinte sok. Képtelenség kordában tartani. Vannak vágyak, amelyek
egyszerűen betöltenek.
A hátam ívbe feszül, ahogy a combom belső oldalát végigsimítja. Nem
tudok gondolkodni… nem fogok gondolkodni… csak az aftershave-
jének halvány illata csábít ellenállhatatlanul.
A nadrágom még rajtam van, de már nem sokáig. Amúgy sem nyújt
védelmet az érintése forrósága ellen, ahogy nekem szorítja a kezét.
A rádió hangszóróiból lágy klasszikus rock szól; jól illik hozzá. Benne
is ott van Jimmy Hendrix csikorgó harciassága, a Pink Floyd rejtelmes
bonyolultsága, a Doors rutinos eleganciája. Kigombolja a nadrágom felső
gombját; az övrész meglazul a derekamon. Lehúzza a cipzárt, majd az
egész nadrágot is; érzem a levegőt a combomon.
A „Lépcsők a mennybe” véget ér, és valami más következik… Ah,
igen… a Rolling Stones. A „Rubin kedd”.
Rubin.
Kinyitom a szemem, és hirtelen meglátom, hogy hol vagyok. Nemcsak
a teret magam körül, hanem az utat, amin járok. Kezemet a kezére
teszem, ahogy le akarja húzni a bugyimat.
 Ő megáll, és reméli, hogy ez a gesztus nem egy stoptábla volt, de
közben érzi, hogy igen. Szorosan, nyugodtan tartom a kezét, nem
szenvedélyesen, hanem eltökélten. – Kasie! – mondja, és a szemembe
néz.
– Szeretem őt – mondom. A hajó lágyan ringatózik; Mick Jagger
halkan búcsúzik a „Rubin kedd”-től. Szeretem őt. És ez nemcsak egy
érzés; hanem egy döntés is.
– A börtönt választod az ismeretlen ellenében.
– Mindnyájan börtönben vagyunk – mutatok rá. – De ott én
mondhatom meg, hogy milyen legyen a rács; és ha Dave-et választom,
akkor aranyból lesz.
És ezzel elhúzódok, felülök, a melltartómért nyúlok. Az érintése
melege még ott van a mellemen, a testem még mindig őrá éhes; a bennem
levő ördög még mindig őfelé húz…
De döntöttem. Nem ez az én helyem. Robertnek igaza van: ő
ismeretlen. És már nem akarok kalandos felfedezésekét. Dave-vel az
életem talán tényleg egyfajta börtön lesz, de ez még mindig a Ritz Carlton
a bűntudatom komor börtönéhez képest.
– Ne menj el! – mondja.
Megfordulok. Még mindig nincs rajtam más, csak alsónemű, de
érzem, hogy egy láthatatlan páncél épül körém, ami megvéd a kísértés
támadásaitól.
– Miért csinálod ezt velem? – kérdezem. – Miért velem? Mindig az
kell, ami nincs?
– Azt hittem… azt reméltem, hogy az enyém lehetsz – mondja
csendesen. – Az ízed csak tovább növeli az étvágyamat. Mint ahogy
Narniaban a Fehér boszorkány török csemegéje tette ezt Edmunddal.
Muszáj egyre többet kapnom belőled.
– Vagyis, te vagy Edmund, Júdás modern metaforája, és én vagyok
azördög megtestesítője.
– Nem – válaszolja, és elmosolyodik. Feláll, és vigyázva felemeli a
blúzom és a nadrágom a földről, ahová dobta, de nem adja oda nekem.
Ehelyett úgy tartja őket, mintha valami kincs lennének, a remény utolsó
darabjai. – Ez a metafora nem állja meg itt a helyet. Ami köztünk van, az
nem gyerekmese. Köztünk sokkal… sötétebb, gazdagabb…
– És ez nem helyes.
– De a miénk.
A fejemet rázom, és a kezében lévő blúzra bámulok. Elvehetném tőle,
de még nem akarom. Nem tudnék most ilyen agresszív és erőszakos
lenni. Többé nem fog félig öltözötten látni. Ezt eldöntöttem.
De most azt akarom, hogy lásson. Azt akarom, hogy nézzen meg még
egyszer jól. Nem akartam ezt az utolsó együtlétet; nem tudtam, hogy
ilyen erősen hatok rá. De most érezni akarom a szemet magamon. Olyan
emléket akarok, amire mindig visszagondolhatok, ha az élet kemény lesz
hozzám, és a fantáziám már csődöt mondott. – Azt mondod, tudod, mit
akarsz; de ez nem igaz – suttogom. – Azt hiszed, engem akarsz; de ami
neked kell, az a lopott pillanatok sorozata, mint ez most itt. Azt gondolod,
átlátsz a látszaton, de azt nem látod, hogy a látszat épp annyira a részem,
mint itt alul a vadság! Te nem engem akarsz.
– De feladhatod a látszatokat.
– Egyáltalán nem érted? – sikoltom felé. Már nem a Harvardon tanult
üzletasszony vagyok, nem egy patinás családból származó fiatal jogász
menyasszonya. Magam vagyok a harag, az elkeseredés, a frusztráció, a
viszonzatlan szenvedély. – Nem akarom elherdálni! – A fogamat
összeszorítom, hogy féken tartsam azt az agressziót, ami bennem éled. –
Azt kéred, hogy lökjem félre a vastagtalpú cipőmet, és mezítláb sétáljak
veled! De, figyelj csak, Robert! A föld, ahol járunk, tele van rozsdás
szögekkel! Védelmet akarok! Ez is hozzám tartozik! Jobban szeretem ezt,
mint… az alaptermészetem vadságát, és olyan férfit akarok, aki szereti
azt a részemet is, amit én fontosnak tartok! Miért nem érted ezt?
– Mert vadember vagyok – mondja egyszerűen. De a szeme szomorú;
semmi vadság nincs benne.
– Akkor keress magadnak egy nőt, akit a farkasok neveltek! Én
civilizált ember vagyok!
– Így határozod meg a civilizációt?
 – Más dolgunk is van, Mr. Dade. Nem állunk neki? Felsóhajt. A
„Rubin kedd” véget ért, és a hiánya még egy morzsával hozzátesz az
elhatározásomhoz, amit alig tudtam meghozni. Felé nyújtom a kezem.
– Kérem a ruhámat! – Odaadja, minden további nélkül. – Te meg én
nem vagyunk jó páros – folytatom, ahogy belebújok a nadrágomba. –
Rossz dolgokat csinálunk.
– Ha megteszed – mondja, és közben nagyon figyel –, ha hozzámész
egy olyan férfihoz, akit nem szeretsz, nemcsak nekem okozol sebeket,
hanem magadat is tönkreteszed. És ami a legfontosabb: ezt rajta fogod
leverni.
Megállok, de csak egy pillanatig.
– Azt teszem, amit tennem kell.
Érzem a talpam alatt a hideg padlót. Ránézek. Annyi mindent nem tud
rólam! Annyi titkot és csontvázat nem ismer! És már nem is tudom, hogy
most a sorsom elől futok, vagy éppen a karjaiba. Csak azt tudom, hogy
túl fogom élni. És ez több, mint ami a nővéremtől tellett.
Elgondolkodva néz. Mogyoróbarna szemei magával ragadnak, mint
ahogy mindig is.
– Mondani akarsz valamit? – kérdezi. A helyzet ellenére
elmosolyodok. Még senki sem tudott ilyen könnyen olvasni bennem,
pedig alig két hete ismerem. – Felmegyek a fedélzetre. Töltök két pohár
bort. Ha felöltöztél, remélem, tudunk beszélni.
– Szóval beszélni akarsz? Akkor ez tényleg nem csak a szexről szól?
– kérdezem némi szarkazmussal.
– Már mondtam, hogy minden oldalról meg akarlak ismerni.
Felmegyek a fedélzetre, és akkor legalább remélhetem, hogy esélyem
lesz erre.
Ezzel kimegy a kabinból. Hallom, ahogy a lépései elhalnak, majd újra
hallom őket a plafonon, ahogy a fejem fölött mászkál.
Hirtelen ébredek rá, hogy Robert Dade már nem nyomul rám. Már
nem próbál csábítani, sem legyőzni. Csupán arra kér, hogy beszéljünk.
Úgy beszélek majd vele, mint másokkal? Beszéltünk már így
egyáltalán? Eddig mindig jelen volt a szenvedély, az ugratás és az
izgalom. Volt már olyan, hogy leültünk, és nem a munkáról beszéltünk?
 Nem.
De talán lehetséges. A lehetőség megvadít, majd egy rejtélyes
vonzalom kezd felépülni. Lehetnénk több is, mint a sportkocsi üvöltése,
több, mint egy eszeveszett éjszaka egy luxushotelben. Lehunyom a
szemem egy pillanatra. Az elém toluló képek mások, mint azok a
fantáziák, amelyekkel az utóbbi hetekben szórakoztattam magam.
Ezekben a képzelődésekben látom Robertet, ahogy egymás mellett ülve
esszük a pattogatott kukoricát a moziban. Látom magunkat, ahogy a Wall
Street Journalt és a Los Angeles Timest nézzük át, miközben a vasárnapi
villásreggelinket esszük. Ebben a képzelődésben a szúrós
megjegyzéseinket egy olyan szoros kötődés ellensúlyozza, amely minden
tekintetben erősebb, mint azok az oszlopok, amelyek dekadens házát
tartják ott, a domboldalon. Robert az a férfi, aki felszabadítja a
gátlásaimat, és kedvét leli abban, hogy szembesít velük. De ha mindezek
mellett a barátom és a partnerem is tudna lenni, ha olyan férfi lenne, aki
szívesen járna velem egy szilárdabb talajon is, akkor talán, csak talán, ez
megváltoztatná a helyzetet.
Robert mindig is vonzó volt a bennem lakó ördög számára, de mi lesz,
ha megismerkedik az angyallal?
Ha ezt meg tudja tenni, akkor, esetleg, én lehetnék az a nő, akinek
mindene megvan.
A szívemben a remény apró szikrái élednek, de a mobilom csörgése
kizökkent a merengésemből. A telefon a földre dobott táskámban van.
Dave csengőhangja szól.
Kiveszem a telefont a táskából, de nem veszem föl. Hagyom, hogy a
hűvös automata-hangom köszöntse őt. Nem tudok most beszélni vele,
amíg itt vagyok, ezen a helyen, és utána is szükségem lesz némi időre,
hogy összerendezzem a gondolataimat és az érzéseimet.
De aztán hallom, hogy SMS-t küldött. Amit nem szokott.
Tudom, hol vagy, és mit csinálsz.
Próbálok értelmet adni a szavaknak. Az nem lehet, hogy… de
hogyan?…
Aztán jön a következő SMS.
 Nemsokára fel kell hívnom Dylan Freelandet. Ő nem tudja, hogy
miben sántikálsz… még. De ha nem jössz ki abból a hajóból, és öt percen
belül nem találkozunk az autódnál, nemcsak Dylan, hanem a családjaink,
és MINDENKI tudni fogja.
Csak bámulok a képernyőre, pislogás nélkül, tágra nyílt szemmel.
Dave még sohasem fenyegetett meg semmivel, azzal meg különösen
nem, hogy tönkreteszi a karrieremet. De, végül is, én sem csaltam meg őt
eddig sohasem.
Végignézek magamon. A nadrágom gyűrött, a blúzom meg mindig a
kezemben van. Remegek. Kész idegroncs vagyok.
Még egy üzenet jön.
Hagyd ott, most! Adok neked egy esélyt. Használd ki! Használd ki,
vagy elveszek mindent!
Meg sohasem voltam ilyen rémült, és ennyire sarokba szorítva. Erre
nemcsak a munkám mehet rá, hanem az egész szakmai reputációm. A
szüleimmel való kapcsolatom. Elvenné tőlük azt a meggyőződésüket,
hogy mi, mint család, jók vagyunk.
Bizonytalan kézzel húzom fel a blúzom, összepakolom a táskám, és
felmegyek a fedélzetre.
– Kasie – mondja Robert olyan lágy hangon, hogy szinte az ujja köre
csavar. – Beszélnünk kéne egy kicsit. Nem kell még elmenned. Nem
muszáj ezeket a játszmákat játszanunk…
De a hangja elakad, ahogy meg sem torpanva elmegyek mellette.
Lelépek a hajóról, és távozom. Érzem, ahogy engem néz. Azt gondolja,
hogy döntöttem. Azt gondolja, hogy elfutok előle. De nem. Még csak
nem is rángatnak el tőle. Hanem eltaszítanak. Ekkor jut eszembe, hogy
ezelőtt sohasem hagytam ott. Az, hogy nem válaszoltam békülékeny
szavaira, visszatarthatja attól, hogy utánam jöjjön, Talán emiatt fogja
feladni.
Ettől majdnem hasra esek, de aztán folytatom az utam, távolodva a
mólótól és az óceántól, vissza a parkolóba, ahol már látom is Dave-et.
Még ilyen messziről is látom a pórusaiból áradó haragot, amely szinte
kiégeti a kövezetet, és a biztonságérzetem maradékát is lángra lobbantja.
– Ezért megfizetsz – sziszegi, mikor elég közel érek, hogy halljam.
 – Dave, annyira sajnálom…
– Pofa be! – Kinyújtja felém a kezét. – Kérem az autókulcsot!
Szó nélkül átadom neki. Kinyitja az ajtót.
– Ülj be oda!
Megteszem. Beül a kormány mögé, és csikorogva indul el a
parkolóból, és egyre távolabb kerülünk Robert Dade-től…
És egyre közelebb valamihez, amiről csak az isten tudja, hogy mi az.
 Második rész

ARCVONALBAN
Mike Takeuchi étel-stylisnak.
Köszönöm, hogy hittél bennem, akkor is, amikor kétségeim voltak!
Húsz év barátságomat nyújtom át.
 1. FEJEZET

Tizenegy napja találkoztam egy gyönyörű, mákos-fekete hajú, izmos

férfival, Robert Dade-del. Vegasban voltunk, és egy mosolya is elég volt,
hogy felfigyeljek rá. Beszélgettünk, először a blackjack kasztalnál, aztán
a bárban, majd a hotelszobájában. Pedig inkább Dave-re kellett volna
gondolnom, amikor Robert leült mellém. Davere, a férfira, akivel már hat
éve járok, aki feleségül akar venni engem. Erre a kapcsolatra kellett volna
gondolnom, mielőtt megnyitom a testem Robertnek azon a vegasi
éjszakán. De Robert kiszabadította a bennem rejlő állatot, amelyik
összekarmolta a hátát, és megharapta a nyakát. Nem tudom, milyen állat
lehetett. Nem láttam át azt a káoszt sem, amiben elszabadult. Pedig
milyen édes volt az egész! Mint a fagylalt a hosszú diéta után. Hányszor
próbáltam búcsút mondani Robert Dade-nek? Először Vegasban, aztán
Santa Monicában, az irodájában, majd a számítógépem képernyője
előtt… de ezek a kísérletek mindannyiszor kifulladva, meztelenül, a
szeme és a keze simogatásával betelve értek véget. Csak ki kellett
mondania a nevemet. Ennyi. Csak ennyi kell, és máris remegek. – Kasie
– súgta, és máris lüktetni kezdett bennem valami.
Robert azt hiszi, hogy erős vagyok. Azt mondja, ki akar szabadítani a
magam által épített börtönből. Azt mondja, szeretne velem sétálni a
tengerparton, szeretne vacsorázni velem, és együtt átélni azokat az apró
örömöket, amelyek megszépítik a… közös életünket. Azt mondja,
odavan értem; nem azért a nőért, akit a világnak mutatok, hanem azért,
aki e mögött rejtőzik, aki nem hagyja, hogy megfojtsák mások elvárásai.
Akkor mondta mindezt, amikor a jachtján voltunk.
Gondolatban még mindig ott vagyok. Igen, őt választottam, ebben a
kapcsolatban hiszek. Robertnek nyújtom a kezem, és ő biztató szavakat
mond nekem. Azt mondja, együtt lehetünk úgy is, hogy senki sem megy
tönkre ebben. Csupán két ember vagyunk; nem tudjuk megállítani a
pusztító viharokat, nem tudjuk visszájára fordítani a világegyetemet. Két
ember vagyunk, akik egymásba szerettek.
 Azt mondja, elmehetünk messze, csak egy rövid időre, aztán
visszajöhetünk, és addigra minden olyan lesz, mint amilyennek lennie
kell. Még mindig meglesz az állásom annál a nemzetközi tanácsadó
cégnél, amelynél dolgozom, és ahol eddig kitartóan másztam feljebb és
feljebb a ranglétrán; a karrierem ezután is biztosítva lesz. Ő továbbra is a
Maned Wolf, a legnagyobb ügyfelem főnöke lesz. Együtt fogunk
dolgozni, játszani, és együtt leszünk azután is.
Nem kell, hogy bűntudatunk legyen a következmények miatt. Csak az
élvezetre kell figyelnünk. És hogy ezt megerősítse, hozzám ér.
Megsimogatja az arcom. A keze finom és durva egyszerre. Nagy
dolgokat építettek ezek a kezek; finom famunkákat végeztek, és hatalmas
cégbirodalmat hoztak létre. A hajamba nyúl velük, és finoman meghúzza.
– Kasie – mondja, és a kalitka kinyílik.
Érzem a száját a számon; érzem, ahogy az ujjai a lábam köze nyúlnak,
és finoman megérintik… pontosan a lényeget. A kosztümöm anyaga
könnyű és vékony ahhoz, hogy ellenálljon a köztünk keletkező
forróságnak. Azon gondolkodom, vajon levegyem-e, vagy úgyis leolvad
rólam ebben a hőségben.
De Robert megválaszolja a kérdést, mert lehúzza a blúzom, markába
fogja a mellem, és a melltartómon át megcsípi a kimeredő mellbimbóm.
A hajója fedélzetén vagyunk, amely a Marina Del Rey egyik
hajóállásában van kikötve. Az emberek mind látnak minket. Érzem a
tekintetüket, ahogy az óceánról a tűzbe néznek. Nézik, ahogy levetkőztet,
ahogy belém nyúl, de ez most nem számít. Mert Roberttel vagyok. Mert
tudom, hogy amíg ő bennem van, addig biztonságban vagyok.
Magához húz, és finoman megszívja a nyakam hajlatát. Érzem a
kemény farkát, ahogy a hasamnak feszül; érzem, hogy nedves leszek, és
várom, hogy magamban érezzem. Az emberek nézik, ahogy leveszem az
ingét, és feltárul a tökéletes teste; kemény és szépen faragott, mintha egy
szobrász készítette volna. Az emberek nézik, ahogy kinyitja a
melltartómat, ami a fedélzetre hullik. Hanyatt fekszem a fedélzeten lévő
egyik nyugágyon… volt ott egyáltalán ilyen?
Nem érdekes. A valóságban úgy döntök, hogy volt, és én elnyúlok
rajta félmeztelenül, felkínálva magam, hogy tegyen a magáévá, itt,
mindenki szeme láttára. Hadd nézzék csak! Csináljanak fotókat
mindenről! Egyikük sem érdekel. Ez az én világom; én döntöm el, hogy
milyen szabályokat követek, és milyeneket nem. Fekszem a
napozóágyon, és mosolygok, ahogy Robert ujjai a nadrágom gombjain
dolgoznak. Mosolygok, ahogy lehúzza rólam, és elakad a lélegzetem,
ahogy hozzáér az átázott bugyimhoz.
– Fantasztikus ez a nő – mondja maga elé egy férfi. A kőgát végénél
van, de tökéletesen hallom őt. Még sohasem látott ilyet, mint én. Még
sohasem látott olyat, hogy valakit ennyire hatalmába kerített volna a
mámor és a szenvedély.
Nézem, ahogy Robert kibontja az övét, de a szemével végig a
szemembe néz. Nem is veszi észre a nézőket. Csak engem lát, a nőt, akit
akar, az állatot, akit szabadon engedett.
Ahogy levetkőzik, elakad a lélegzetem. A görögök miatta döntöttek
úgy, hogy imádják az emberi testet. A vágya mindenki számára
nyilvánvaló; én felé nyúlok, de ő még nem hagyja.
Inkább letérdel elém, lehúzza az átázott bugyimat, és megnyit a
nyelvével.
Ívbe feszítem a hátam, és felkiáltok. Mindenemet felajánlom neki,
mindenre kész vagyok! Most már még többen figyelnek minket. Férfiak
is és nők is. Megérintenek a szemükkel, mint ahogy Robert Dade érint
meg engem a kezével és a szájával. A nyelve tovább játszik velem,
először lassan mozog, majd gyorsabban, miközben belém csúsztatja az
ujját, hogy még teljesebb legyen az élmény. Most én vagyok az, aki
beletúrok a hajába, én vagyok az, aki túláradó vágyamban magam felé
húzom őt. Megemelem a csípőm; hamarosan elélvezek. Hallom a nézők
sóhajait, hallom a fényképezőgépeik csattogását, miközben felrobbanok,
mert nem tudom tartani magam már egy pillanatra sem.
És ekkor Robert elhúzódik, és mosolyog… A napozóágy most
szélesebb, erősebb valahogy. Szétnyitott térddel fölém ül, aztán rám
fekszik, a lyukamhoz nyomja a rúdját… de még nem nyomja belém. A
szemembe néz, és én csendben esedezem; a közönség visszafojtja a
lélegzetét. Együtt várják velem, ami történni fog. Ők is érzik a feszítő
vágyat, amit én, és amikor egy kemény lökéssel végül belém jön, érzem
a helyeslésüket, miközben a testem előre-hátra mozog az erejétől.
A közös ritmusra mozgatom a csípőmet. Végighúzom a körmöm a
puha bőrén, érzem a kemény izmait, érzem, ahogy beljebb és beljebb
nyomja magát a testembe.
A vállára veszi a lábam, hogy még mélyebbre hatolhasson. A szeme
egy pillanatra sem engedi el az enyémet. Érzem a leheletét, érzem az
aftershave-je illatát a bőrömön.
Alig tudom tartani magam; a szenvedély már túl erős, de ő szorosan
fog engem, odaszögezi a karom a fejem fölé, ahogy néha máskor is tette,
és arra kényszerít, hogy ne tegyek semmit, csak fogadjam be az élvezetet,
miközben a világ minket figyel.
Most minden egyes porcikám lüktet, ahogy ezt az erotikus táncot
járjuk.
– Robert! – nyögöm a nevét, az egyetlen szót, amit most képes vagyok
kimondani és gondolni. Ő elmosolyodik, és gyorsít a ritmuson. Ez volt
az utolsó lökés, ami még kellett. A hátam újra megfeszül, a fejemmel ide-
oda csapkodok, a mellem felmered, a bimbóm az ő mellét dörgöli,
miközben felkiáltok, de most ő is velem kiált, ahogy együtt érünk a
csúcspontra itt, a hajó fedélzetén. Az emberek figyelnek, de nem érhetnek
hozzánk. Túl erősek vagyunk ahhoz, hogy megzavarjon minket a
figyelmük. Rájuk sem hederítünk, ahogy próbáljuk rendbe szedni a
lélegzetünket, egymás karjában fekve, egymás izzadságában fürödve.
Az emberek néznek, és látnak engem; látják azt a nőt, akit Robert lát,
látják bennem az állatot, az erőt, a gyengédséget. De én nem látom őket.
Most csak az az ember létezik, aki itt van rajtam, és mélyeket lélegzik. A
szemembe néz, és tudom, hogy biztonságban vagyunk.
– Beléd fogok szeretni – mondja. Én elmosolyodok.

***

Ez az a valóság, amiben hinni akarok; de ahogy Dave ágyában

fekszem, érintetlenül, mégis megerőszakolva, úgy érzem, ebben az
ábrándban nincs elég tartalom ahhoz, hogy megmaradjon. Elillan a
tudatalattimba, és várja, hogy elaludjak, hogy újra életre keljen. De
tudom, hogy messze van még az alvás. Dave itt hortyog mellettem,
békésen és nyugodtan. Mégis, hogy lehet ez? Hogy alhat ilyen békésén
az utolsó összetűzésünk után?
Mert nem azt választottam, hogy a hajón maradok. Otthagytam
Robertet a fedélzeten. Elmentem, pedig ő a nevemen szólítva hívott
vissza.
Dave megtudta az igazat. Robert nem tudja ezt, de azért mentem el,
mert SMS-t kaptam Dave-től. A parkolóban várt, készen arra, hogy a
begyűjtött információkkal megalázzon a munkahelyemen, a családom
előtt… azzal fenyegetett, hogy lidércnyomássá változtatja az életemet.
Azért mentem Dave-hez, hogy megállítsam. Igen. De még inkább
azért, mert tartoztam neki. Kárpótolnom kellett azért a fájdalomért, amit
Roberttel okoztam neki.
De sikerült? Elégedett a bosszújával? Talán igen, talán nem. Dave azt
mondaná, hogy nem is volt bosszú. Azt mondaná, hogy inkább segített
nekem.
Hónapokkal ezelőtt az egyik kábelcsatornán interjút készítettek egy
terroristával, aki vendégeknek nevezte a túszait.
A túszok, ha kérdezték őket, a fogva tartójuk kedvében járva
egyetértőén bólintottak. Tökéletes házigazda, mondták rá.
Kényszerottlétük minden pillanatát imádják.
Hogy-hogy nem égették ki ezek a szavak a foglyok torkát? De én nem
vagyok közel-keleti túsz. Tudom, hogy Dave nem tervezi, hogy megöl.
A jövőmre nézve nincs kilátásban fizikai kínzás. Mégis tudom, hogy
milyen érzés egy olyan embert dicsérni, aki bántani akar engem. Ismerem
a megalázottság és a tehetetlenség érzését. Éreztem akkor is, amikor
nemrég a szüleimmel beszéltem, mielőtt hazarepültek volna. Fülemre
szorított telefonnal köszöntem meg nekik, hogy eljöttek erre a
„csodálatos” meglepetés-partyra, amibe Dave kényszerített. Megnéztem
a kezemen a vörös rubin eljegyzési gyűrűt, amit nemrég még úgy
kívántam, és azt mondtam nekik, hogy alig várom a napot, mikor Mrs.
David Beasley leszek. Dave egész idő alatt ott állt előttem, és hallgatta,
amit beszélek.
 Akkor is éreztem ezt, amikor SMS-t küldtem a barátnőmnek, Simone-
nak, hogy Dave-et választottam. Azért közöltem ezt vele írásban, mert
nem hiszem, hogy sírás nélkül ki tudtam volna mondani a „választottam”
szót. De döntésről itt már szó sem volt. A lehetőség akkor úszott el,
amikor lejöttem a hajóról, átadtam Davenek a slusszkulcsot, és hagytam,
hogy elvigyen a börtönömbe. Ő vezetett, én az anyósülésen ültem, és a
saját reszkető kezemet szorongattam, mint valami túsz. Mint egy
hazudozó.
De nemcsak a szüleim szeretik Dave-et. Dave Dylan Freeland, az
engem alkalmazó cég társalapítójának a keresztfia. „Olyan nekem,
mintha a fiam lenne”, mondta Mr. Freeland az eljegyzési partyn.
Finoman emlékeztetett ezzel arra, hogy a karrierem és a szerelmi életem
nem állnak egymástól olyan távol, mint ahogy azt én gondolom.
És Dave ismeri a családunk titkait is… tud a nővéremről, aki
féktelenül táncolt végig az önpusztítás útján. Tudja, hogy saját felelőtlen
tetteit ugyanarra használta, mint Kleopátra a kígyót, Júlia a tőrt. Tudja,
hogy én más akartam lenni, mint ő.
És tudja, hogy nem sikerült.
Így aztán hazavitt a lakásába, és a nappaliban úgy álltunk vagy tíz
percig, hogy egyetlen szót sem szóltunk. Meg akartam törni a csendet, de
sehogyan sem tudtam hihetően kimondani azt a szót, hogy „sajnálom”.
Így ebben a nyomasztó csendben álltuk a szoba két sarkában,
egymással szemben. Próbáltam a szemébe nézni, de a tekintetében lévő
kegyetlenség miatt csak a padlót tudtam bámulni.
Százhetvennyolc centi magas, de a haragja fenyegetőbbé, magasabbá
tette őt.
Csak állt ott, a kandalló előtt, és úgy fogta a párkányát, mintha ki
akarná tépni a falból.
– Egy kurva vagy.
– Hibáztam – mondtam erőtlenül. – Azt hiszem, megijedtem. Egy
kicsit megijedtem a házasságtól…
Kezébe vette a kandallópárkányon levő Waterford vázát, és jól
megnézte, mielőtt áthajította a szobán. Mögöttem tört darabokra a
falon… de nem olyan közel, hogy azt higgyem, engem akart eltalálni
vele.
De mégis.
– Egy kurva vagy.
– Dave, nagyon sajnálom…
– Nem kérek a bocsánatkérésedből!
Egyet előre lépett. Szőke haja és világoskék szeme van, de dühödt
ellenségessége átszínezték ezeket a lágy árnyalatokat. Én tettem ezt vele.
Az én hibám.
– Ha nem akarod, hogy bocsánatot kérjek – folytattam óvatosan – mit
szeretnél tőlem?
– Azt, hogy ismerd be.
– Mit ismerjek be?
– Hogy egy kurva vagy.
Közelebb lépett.
Utoljára az otthonában szeretkeztem Roberttel. Utána a karjában
tartott. Kuncogtunk, és megosztottuk egymással életünk aprócska
részleteit. Kedves volt, és tele volt szeretettel, ami tökéletesen
egyensúlyozta ki vad, kérlelhetetlen vágyunkat. Pokoli bűntudatom
van… de nem érzem magam kurvának. – Szeretném – mondtam
csendben –, ha most visszaadnád a kocsikulcsom. Beszéljünk erről, ha
már kicsit megnyugodtál. Szilárdságom új haragra gerjesztette.
Megragadta a karom, és nekinyomott a falnak. Mikor Robert tette
ugyanezt, az izgató volt… és volt benne egy morzsányi féktelenség is.
A gyűlölet nagyon más dolog.
Dave erőszakossága úgy hatott rám, ahogy azt elképzelni sem tudtam
volna. Mintha kiléptem volna önmagamból. Már nem az a nő voltam, akit
a falnak szögezett, hanem egy egyszerű nézelődő, aki csak lát és figyel.
Láttam Dave-et, és ahogy egyre jobban belelovalta magát a dühébe, egyre
gyengébbnek tűnt. Megsértettem, megcsaltam – rosszul tettem. De a
reakciójából arra gondoltam, hogy talán megvolt ennek az oka.
– Szeretném, ha elengednél.
Dave tétovázott. Bántani akart. Talán magát is bántani akarta. De,
velem ellentétben, Dave önfegyelme kifogástalan volt. Néhány lépést
hátrált, és elnézett valahová, amíg összeszedte az akaraterejét. Nem
tehetek róla, de egyszerűen csodáltam ezért.
– A kulcsomat! – mondtam újra.
Továbbra is a semmit nézte… vagy talán a múltat. Talán meglátta
azokat a hibákat, amelyek ide vezettek minket.
– Anyádnak azt mondtam, hogy ez bárkivel megtörténhetett volna –
mondta.
Megdermedtem.
– Te beszéltél az anyámmal?
– Ez évekkel ezelőtt volt – pontosított. – A nyaralójukban látogattuk
meg őket a Pebble Beach-i autókiállításkor. Te, az apád, és én…
mindnyájan elmentünk rá, de az anyád kimentette magát. Azt mondta,
migrénje van.
– Emlékszem.
– Közben otthagytalak az apáddal, úgy egy órára. Sohasem érdekeltek
annyira az autók, ti ketten meg nem nagyon figyeltetek másra.
Visszamentem a szüleid nyaralójába, ahol ott ült az anyád a krémszínű
kanapéján. A kávézóasztalon fényképek voltak szétszórva, ő pedig sírt.
– Milyen képek?
– A nővéredről.
– Nincsenek róla képek.
– Azt mondta neked, hogy az emlékeivel együtt ezeket is
megsemmisítette? És te elhitted neki?
Nem válaszoltam. Úgy tudtam, minden, Melodyval kapcsolatos
holmitól megszabadultak. A ruháit a szeretetszolgálatnak adták vagy
kidobták, a plüssállatait kiszórták a kukába, a naplóját a képeivel együtt
elégették… Láttam, amikor ezt tettek. Néztem őket, ahogy ezer módon is
meggyalázták az emlékét.
– Megtartott néhányat – folytatta Dave szelíden. – Ha tovább is látnál
az orrodnál, azt is észrevennéd, hogy az anyád nem lehet olyan kérges
szívű, hogy mindet megsemmisítse. – Van olyan sértés, ami
menthetetlenül betalál. Ez is ilyen volt. – Anyád azt is mondta, hogy még
mindig kísérti őt az eset. Tudni szeretné, hogy elrontott-e valamit. Én azt
mondtam neki, hogy csak rád kell nézni, és máris világos: bármilyen
démonok emésztették el Melodyt, azok kizárólag az ő démonai voltak.
Ha a szüleid hibája lett volna a halála, akkor te is elvesztetted volna az
eszedet.
Nem akartam már többet hallani erről; de még folytatta. – Az anyád
azt is mondta, hogy a nővéred egy kurva. Én azt mondtam neki, hogy te
nem ilyen vagy. – Ekkor történt, hogy az elfojtott könnyem kibuggyant,
végigfolyt az arcomon, és csíkokat hagyott az alapozón. – Hogyan
fogadja majd ezt, Kasie? – A hangja egészen ellágyult, miközben a szavai
egyre durvábbak lettek. Olyan volt, mintha szögesdróttal simogatna.
– Nem kell megtudnia – kérleltem.
– Ha szétmegyünk, akkor meg fogja tudni. Én nem olyan vagyok, mint
te. Nem hiszem, hogy a kegyes hazugságok jobbak, mint a kemény
igazság. Lehet, hogy a szüleid most nem követik majd el ugyanazt a hibát,
amit gyerekkorotokban elkövettek. Talán segíteni fognak neked, mert
isten a tudója, hogy rászorulsz a segítségre… mert ha nem kapod meg…
emlékezz csak, mi történt a nővéreddel, Kasie!
– Ez tisztességtelen!
– Annyit legalábbis tudniuk kell, hogy nem bízhatnak benned.
Tudniuk kell, hogy hazug vagy.
– Neked hazudtam! – kiabáltam vissza, mert nem bírtam tovább.
Melody emlékei, a fájdalom a szüleim szemében, a zavarodottságuk a
halála idején… Nehéz elfogadnom, hogy most, hogy Dave érdekében
hazudok, ő legyen az áldozat, én meg az, aki bánt. – Megcsaltalak, Dave
– folytattam, már nem olyan hangosan de ez nem azt jelenti, hogy más
dolgokban is hazudok. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet bennem bízni!
– Biztos vagyok benne, hogy amikor Melodyt először kapták el
tizennégy éves korában, vodkázás közben, ő is azt bizonygatta, hogy ettől
még nem lesz alkoholista és kábítószeres. Ismered azt a mondást, hogy
aki egyszer csal, az mindig csalni fog? Nos, ez így még nem teljes. A
csalók hazudnak is. Ez egy perverzió. Az elferdült jellem átszínez
mindent, amihez hozzáér. Te egy hazug vagy, Kasie, és nem lehet benned
bízni. Nem bízhatok benned, de más sem, mert amikor valami az
érdekedben áll, amikor az élvezeted forog kockán, hazudni fogsz.
– Dave,…
 – A szüleidnek is tudniuk kell – folytatja. – A munkaadódnak is. A
csapatodnak is mindenképpen tudnia kell. Tudniuk kell róla, hogy az
ügyfeleddel dugsz. Tudniuk kell, hogy letérdeltél elé, és leszoptad, csak
hogy megkaphasd az üzletet. Végül is, ez őket is érinti. Az ő ügyfelük is.
Tudniuk kell, hogy ha belefárad a szolgáltatásaidba, és egyszer nyilván
bele fog fáradni, akkor máshová viszi az üzletet is.
– Ó, istenem, kérlek, Dave!
– És ha a szüleid, a munkaadód, a munkatársaid úgy döntenek, hogy
nem kellesz nekik, és úgy dobnak majd ki, ahogy a szüleid dobták ki a
nővéredet, ne csodálkozz, Kasie! Joguk van az önvédelemre. Joguk van
hozzá, hogy normális ítélőképességű, tisztességes emberek társaságában
töltsék az idejüket, olyanok körében, akik nem olyanok, mint te!
– Dave, könyörgök!…
– Igen? – A szeme a szememet égette, de nem tudtam semmit
kiolvasni belőle. Nem ismertem ezt az embert, aki ott állt előttem, és aki
most mellettem alszik.
Talán magamat sem ismerem.
– Te könyörögsz nekem, Kasie? – kérdezte újra. – A segítségemet
kéred?
Nem tudtam, mit mondjak. Jobb volt, amikor durva volt. Sokkal
jobban viselnék egy ökölcsapást vagy egy karddöfést.
– Én segíteni akarok neked – folytatta. – Nem muszáj, hogy belőled is
Melody váljon. Segítek megtalálni az utat visszafelé. Ha hagyod, hogy
segítsek, senkinek sem kell tudnia arról, amit tettél. Akarod ezt? –
Bólintok, de képtelen vagyok megszólalni. – Rendben. Én is ezt akarom.
Odajött hozzám, és a keze fejével megsimogatta az arcom. Én csak
álltam, mozdulatlanul. Hányingerem volt.
– Jól van. Ha vissza akarjuk őt kapni, először is el kell ismerned a
problémát. Be kell ismerned, hogy mivé lettél. – Szorosan lehunytam a
szemem. Robert Dade-re gondoltam. A mosolyára, a meleg kezére és a
kedves szavaira. – Ezt meg kellett mondanom neked, Kasie. Tudnom
kell, hogy tisztában vagy-e a lealacsonyodásod mértékével! Be kell, hogy
lásd, hová jutottál, hogy elindulhass visszafelé, ahol én… ahol
mindenkinek lennie kell!
 – Dave! – suttogtam. A neve égette a nyelvemet. – Kérlek, ne…
– Mondd ki, Kasie! Mondd ki, hogy ne kelljen mindent kiteregetnem!
Mondd ki, hogy visszatérhessünk oda, ahol voltunk! – Kinyitottam a
szemem. Szerettem volna újra kilépni magamból. Szerettem volna
pusztán csak néző lenni. De most benne vagyok, és nem látok kiutat.
– Mondd ki!
Az arca hideg volt és várakozó.
Fájdalom gyűlölet, teljesen hiábavaló düh, Robert Dade csókjainak
emléke, a béke emléke… De ennek az egésznek vége. Én csináltam ezt;
én játszottam el az erőm, a szabadságom, az erkölcsi tartásom. És ha már
ennyi minden elveszett, hogyan is tarthatnám meg a büszkeségemet?
– Dave… – mondtam ki újra a fullasztó szót – Dave… én egy kurva
vagyok.
Ő elmosolyodik, én megsemmisülök.

2. FEJEZET

Azon az éjjel Dave nem nyúlt hozzám. Ez jó, mert különben

valószínűleg megöltem volna. Talán megpróbáltam volna leállítani
magam, de ez nem mindig sikerül. Nem akartam Dave-nél maradni, de ő
ragaszkodott hozzá. Tudom is, miért. Nem akarta, hogy elmenjek
Roberthez. Figyelni akart, irányítani, kézben tartani. Ez különös, mert
néhány nappal ezelőtt még pontosan azt akartam, hogy irányítsanak. Az
már nem érdekelt túlzottan, hogy a kezemben vagy más kezében van-e a
kormány. Amíg rajta vagyok a kijelölt úton, nincs semmi probléma.
Hiszen, olyan sok célom volt! Felívelő karrier, a munkatársaim és a
szeretteim elismerése… de legfőbb célom az volt, hogy ne legyek egy
újabb Melody. A nővérem elutasított minden kijelölt utat. Átvágott az
erdőn, félrehajtotta az ágakat, és nem érdekelték a tövisek, amelyek
felsebzették a bőrét, sem az élőlények, amelyeket eltaposott. Robert
mondta nekem, hogy ha Dave-et választom helyette, akkor a börtönt
választom az ismeretlen helyett. Erre én azt mondtam, hogy többé-
kevésbe mindnyájan börtönben élünk, de Dave-vel a rácsok legalább
aranyozottak. De ahogy az ágya mellett állok, és nézem ezt az alvó férfit,
akit valaha szerettem, semmi sem tűnik aranyozottnak. Erőszakos
gondolataim támadnak. Elképzelem, hogy párnát nyomok az arcába, és
többé nem engedem el. Vajon képes lenne lerúgni magáról? És ha nem?
Meg tudnám úszni ezt a bűntényt? Elsápadok, mert megrémisztenek a
sötét gondolataim. Még 6 óra sincs. Ki kell jutnom innen. Mert ha Dave-
nek igaza van, ha tényleg nem tudok ellenállni a kísértésnek, akkor
mindketten bajban vagyunk.
Odalopódzom a fiókos szekrényéhez. Már régen aludtam itt;
legtöbbször nálam töltöttük az éjszakát. Az én lakásom közelebb van az
irodámhoz, és az övéhez is. De van ennek még egy oka: az én otthonom
él. De Dave lakását még akkor is fojtogatónak éreztem, amikor jól
mentek a dolgaink. Itt minden mindig a helyén van. A könyvek és a CD-
k ábécé sorrendben állnak, az összehajtogatott lepedők sarkai katonás
precizitással igazodnak egymáshoz. De néha-néha meggyőzött róla, hogy
aludjak nála, és ezekre a ritka alkalmakra tartottam itt néhány dolgot,
többek között egy edzőruhát az egyik fiók sarkában, amit Dave kijelölt
nekem. A beépített szekrényben megtalálom a teniszcipőmet. Belebújok,
miközben Dave békésen hortyog.

***

Mikor kint vagyok, egy bűnöző elszántságával kezdek rohanni. A jó

formámat a pániknak, és nem az edzéseknek köszönhetem. De amikor
már messzebb jutok, lassítok, és ritmikusabb tempót veszek fel. A szívem
dübörög, kapkodó lélegzetem egyenletessé válik, ahogy megtalálom a
tempóm. A levegő csípősen hideg; a lábam ütemes dobogása néhány új
gondolatot is felver bennem.
Most először gondolok rá, hogy talán létezik egy harmadik út is. Egy
másik ösvény, amelyen lehet néhány buktató, de mégsem vezet a
szakadékba. Ha ügyesen lavírozok, elkerülhetem a legtöbb tüskebokrot.
A gumitalpam alatt ropognak a száraz levelek, ahogy elmegyek
Woodland Mills sápadtsárga és krémszínű házai mellett. Mindegyik
élőkert tökéletes állapotban van, minden ajtót megfelelő biztonsági
rendszer véd.
Vannak ilyen, és vannak olyan tövisek. Nem hiszem, hogy túlélném
azt a megaláztatást és fájdalmat, amit a dolgaimmal a szüleimnek
okoznék. És tudom, hogy nem élném túl a karrierem nyilvános
lerombolását sem.
Tudniuk kell, hogy letérdeltél elé, és leszoptad, hogy megkaphasd az
üzletet.
Ez nem igaz, de ez most nem számít. A Harvard Business Schoolon
szerzett diplomámat, a rengeteg munkát és a sikereimet pillanatok alatt
elmosná a közvélekedés áradata. A karrieremet, úgy ahogy van, bemosná
az óceánba, ahol mindörökre elveszne.
A szüleim pedig magukat vádolnák, kitörölnének az életükből, ahogy
Melodyval is tették.
Sokaknak kell szembenézniük a kiközösítéssel. Például, bizonyos
országokban a nők, ha a sarkukra állnak, és elhagyják a férjüket, a lehető
legnagyobb szégyent hozzák magukra. Bátornak kell lenniük azoknak a
férfiaknak is, akik felemelik a fejüket, és büszkén ismerik be, hogy
melegek, mert ezzel azt vállalják, hogy elűzik őket a környezetükből, az
egyházukból, a családjukból. Vannak olyan politikusok, akik akkor is
felemelik a szavukat, ha a többiek felsorakoznak a hivatalos álláspont
mögé.
Manapság is vannak hősies nők és férfiak. De nekik megvan az
erkölcsi fölényük; nekem viszont nincs.
Tehetséges, állhatatos nő vagyok, aki sok mindent túlélt. De bátor
sohasem voltam.
Ez a felismerés gyomorba vág. Mire megyek, ha nem tudok bátor
lenni? Örökre Dave-hez köt a gyávaságom? Végül engednem kell, hogy
hozzám nyúljon?
Valamikor, réges-régen, úgy gondoltam, hogy Dave jó szerető.
Gyengéd, gondoskodó… és mindig a szemembe néz, amikor rám mászik.
Mindig csókolgat, amikor megsimogat, udvariasan kérve bebocsáttatást.
Robert sohasem kért tőlem semmit. Tudatta velem, hogy bármikor
abbahagyja, ha mondom, de amúgy csinálta, amit akart. Szerettem, ahogy
a földhöz szegezett. Szerettem, ahogy egy pillantással megállított, mielőtt
belém nyomta magát…
… szerettem, ahogyan szeretett.
Vajon ő is belém szeretett úgy, ahogy én ő belé? Megállók egy üres
utca közepén. Izzadság csurog végig a gerincemen. Néhány mérföldet
futottam, de semmi fáradtságot vagy kimerültséget nem érzek. Erős
vagyok. Gyáva vagyok. De okos is vagyok. Eddig az intelligenciámmal
nyitottam meg minden kaput.
Most talán arra is felhasználhatom, hogy kinyissam a kalitkámat. A
felkelő napba hunyorgok, majd meglátom, ahogy a fény felragyog az
eljegyzési gyűrűmön; a tűzre és a vérre emlékeztet. Olyan, mint a pokol,
amelyben vagyok. Vonakodva fordulok el a fénytől, hogy visszatérjek a
börtönömbe, egy új, kevésbé őrült elhatározással. Amikor belépek, Dave
már ébren van, és gyanakodva néz, ahogy berontok az ajtón.
– Hol voltál?
Két ujjal megfogom az átizzadt trikóm, és kihúzom felé, hogy
megvizsgálhassa.
– Mint látod, futni.
A szemtelenségemtől összeráncolja a homlokát. Nyilvánvaló, hogy
szerinte nem érdemeltem ki a jogot, hogy a tiszteletteljes
engedelmességen kívül másféleképpen is viselkedjek.
– Tudod, milyen szerencsés vagy? – kérdezi.
Ettől megállók egy pillanatra.
– Szerencsés?
– Kapsz tőlem egy második esélyt. Ez több, mint amit megérdemelsz.
Ostoba, sablonos fenyegetés ez, de biztos benne, hogy nem teszem szóvá
a hiányos szónoki képességeit, és azt sem jegyzem meg, hogy nem én
akartam ezt az „esélyt”. Most csak annyit akarok, hogy csöndben
maradjon. Szó nélkül elmegyek mellette, de mikor már félúton vagyok
fölfelé a lépcsőn, megállók és visszafordulok.
– Van egy kérdésem.
– Igen?
– Megtaláltál a kikötőben.
– Így van.
 Visszamegyek a lépcsőfokokon. Nem nézek fel, mert azt remélem,
hogy alázatosságommal ki tudom csalni belőle a választ, amit akarok.
– Tudnod kell, hogy semmi sem történt ott a hajón. Már azelőtt
leállítottam, mielőtt hívtál volna. Azért mentem a kikötőbe, hogy véget
vessek az egésznek. – Még mindig nem hisz nekem. Ugyanúgy mondom
az igazat, mint a hamisat, így az egész lepereg róla. – Semmi sem történt
azon a hajón.
– És előtte?
Még jobban lehajtom a fejem, annyira, hogy a hajam az arcomba
hulljon.
– Hibáztam… de többször nem fogok, Dave. Többé nem hagyom,
hogy a pillanatnyi ötleteim vezéreljenek. Felnevet. Semmi melegség
nincs a nevetésében.
– Ugye, nem gondolod, hogy ezt beveszem? – Hátat fordít nekem, és
ez már sokkal jobb.
– Nem. Tudom, hogy jó idő még, mire bármit is elhiszel nekem –
mondom, és így is gondolom. A bűntudatból, dédelgetett emlékekből és
kimondhatatlan haragból álló keverék furcsává teszi a Dave-hez való
viszonyomat. Nagy levegőt veszek, egyet lépek előre, és mögé állok; elég
közel ahhoz, hogy némi intimitást erezzen. – Nincs több hazugság.
Rendben van? Megígérem. Mostantól mindketten egészen őszinték
leszünk egymáshoz.
Megpördül maga körül, mint egy ragadozó.
– Csak egyetlen hazudozó van ebben a szobában! Csak az egyikünk
viselkedik úgy, mint egy ribanc!
Dühöm, mint egy szaggatott szélű tőr, a szívembe mar, miközben
hízelegni kezdek neki.
– Tudom, milyen mérges vagy… Tudom, hogy sok minden van, amit
rendbe kell tennem. És azt is tudom, hogy beszélnünk kell a történtekről.
Elmondod, hogyan találtál meg tegnap? Odajöttél a kikötőbe, de az én
autómmal jöttünk vissza… a te autód a garázsban van.
Csendben marad; a szája sarkában egy gonosz kis mosoly játszik. – Ki
vitt el a kikötőbe? – kérdezem lágyan. – Ki tudja ezt az egészet még?
 Kimegy mellettem a konyhába, így kényszerít rá, hogy kövessem őt a
válaszért.
– Nehéz, mi? – kérdezi, ahogy a kávéscsészért nyúl.
– Mi nehéz?
– Sötétben tapogatózni.
Nem válaszolok. Várok egy pillanatig, míg friss kávét tölt magának.
Csak egy csészével készített.
Fogom magam, és kimegyek a konyhából. Majd kitalálom én.
Gondolkodom, és kitalálom.
De ahogy felfelé megyek a lépcsőn a zuhanyzó felé, rájövök, hogy
nemcsak egy kérdés van itt. Komoly stratégiát kell kidolgoznom.
Meg kell tudnom, hogy ki tudja ezt még.
… és meg kell tudnom, mi mozgatja Dave-et. Ha gyűlöl engem, miért
akar megtartani? Hogy a markában tartson? Vagy valami másért?
Bemegyek a fürdőszobába, becsukom az ajtót, leveszem a ruhám, és
várom, hogy meleg legyen a víz.
Kinyílik az ajtó. Megfordulok, és Dave áll ott. Engem néz.
Visszahőkölök, felkapok egy törölközőt, és magam elé tartom. – A
menyasszonyom vagy – mondja, és megindul felém. Lehúzza rólam a
törölközőt. – És ez az én házam – teszi hozzá.
Felszegem a fejem, és nem takarom el magam. Szétnyitott ujjakkal
megfeszítem a kezem, hogy ne szoruljon ökölbe.
Dave hamar elfárad a játékában. Megfordul, és elindul az ajtó felé. –
Meg aztán – szól vissza, mintegy mellékesen a válla fölött – úgysem látok
semmi olyasmit, amit ne mutatnál meg bárkinek, aki kéri.
Beleharapok az ajkamba, ahogy becsukódik az ajtó. Talán a gyűlölet
mégis bátorrá tesz majd.
 3. FEJEZET

Mikor beérek az irodába, Barbara, az asszisztensem, ott ül az

asztalánál. Int, hogy menjek közelebb. Bűntudat és aggodalom
tükröződik az arcán.
– Mr. Dade van bent az irodádban.
Senki sem léphet a szobámba, ha nem vagyok ott. Itt mindegyik
tanácsadó olyan bizalmas adatokkal dolgozik, amiket csak a legnagyobb
elővigyázatossággal lehet kezelni. De nem könnyű ellenállni, ha Robert
kerek perec megmondja, hogy mit akar; így aztán tudom, hogy
gyakorlatilag kényszerítette Barbarát, hogy engedje be. Felveszek az
asztaláról egy írótömböt, és egy csomó lóti-futi feladatot jegyzek fel neki,
amit azonnal el kell végeznie. Mindegyikhez itt kell hagynia az asztalát.
Ott állok, míg kimegy, tudván, hogy most néhány percre egyedül
maradunk. Csak ekkor lépek be, hogy üdvözöljem őt.
Robert Dade a mellén összefont karral, bokánál keresztbe tett lábbal
támaszkodik az asztalomnak. Elengedett, türelmes, gyönyörű. Olyan,
amilyennek gondoltam. Találkozik a pillantásunk. Felé lépek, és hagyom,
hogy becsukódjon mögöttem az ajtó. Érzem, hogy összeszorított fogaim
mögül ki akar törni a vallomás. Beszélni akarok neki arról a vágyról,
amely nyomban felpezsdül bennem, ha meglátom őt, és hogy már az is
enyhíti a sötétet, hogy itt van.
Szeretném megkérni, hogy érintsen meg.
Ám ehelyett félrenézek.
– Nem beszéltünk meg találkozót.
– Nekem dolgozol – mutat rá Robert. – Milliókat hozhat a cégem a
cégednek. Valóban ragaszkodsz a megbeszélt találkozóhoz? Ám ez nem
kérdés volt, csupán egy gyengéd figyelmeztetés. Csendben bezárom az
ajtót, amit eddig szinte sohasem tettem, de most bármilyen zavar
veszélyes lehetne.
– Akkor hát, döntöttél – mondja, és körbenéz a szobán. Megvizsgálja
a sápadtsárga falakat és a cég által jóváhagyott műalkotásokat.
– Mondtam neked. Dave-vel vagyok.
 Kémény pillantással néz rám, inkább kíváncsian, mint mérgesen.
– Mondd újra!
– Dave-vel vagyok.
– Másképp mondod… a nevét.
Felnevetek. Szeretném, ha gyöngyöző nevetés lenne, de sötét kedvem
akaratlanul is nehézzé teszi.
– Mindig is Dave volt a neve. És ezt csak egy módon ejtik.
– Nem erre gondoltam. Eddig, ha róla beszéltél, olyan…határozott
voltál. Ő volt a döntésed. De most… – Mintegy mellékesen ejti ki a
mondatot, és várja, hogy kitöltöm-e a keletkező űrt. Mikor látja, hogy
nem, odajön hozzám, de én nem mozdulok. Még csak nem is pislogok,
ahogy kisimítja a hajam az arcomból.
– Mi történt, Kasie? Mi változott? Ijedtnek látszol.
– Tudod, hogy mitől félek – sziszegem. – Nem akarom elveszíteni azt,
aki vagyok. Dave a földön tart engem. Tété… – Elbizonytalanodok. Azt
akarom mondani, hogy ő a cunami, amely tengerré változtatja a
szárazföldet, de nem tudom kimondani a szavakat. Mert szeretném, ha az
a föld, amin állok, elpusztulna. Ezt kihallaná a hangomból, így inkább
csak elfordulok, és azt mondom:
– Nem tehetem, Robert!
– Te csak a régi dolgokat ismételgeted – mondja csendesen, az
arcomat figyelve. Aztán közel hajol, úgy, hogy a szája majdnem eléri a
fülemet. – Mondd el!
Csak a hajamhoz ért, de testemnek minden porcikája reagál rá. Érzem,
hogy átmelegedek, érzem, hogy a levegő elakad a torkomban. Érzem a
belső lüktetést.
– Mondd el! – ismétli, és én lehunyom a szemem. – Félsz? Felé
nyúlok, megmarkolom az ingét, és máris érzem a vigasztaló, csendes
erőt. A szája eltávolodik a fülemtől, de már érzem a nyelve hegyét, ahogy
végigcsúszik a nyakamon, és céltudatosan, gyengéd precizitással
megízlel. Ösztönösen hozzábújok, mire a keze megfogja a mellemet.
Akarom őt. El akarok veszni benne. Az öklöm kinyílik, és az ujjaim
lassan, szinte akaratlanul az inge gombjaihoz tévednek. A nyelve
visszatér a fülemhez, és lihegni kezdek, ahogy újra magához húz. Az
egyik kezével a hajamba markol, így tart egyhelyben, míg a másikkal
lefelé indul, le a mellemen, a hasamon és lejjebb. Érzem, ahogy becsúszik
a combom közé, majd felfelé hozzám nyomódik.
– Engedj be! – súgja – nem csak itt – és még jobban megnyom, amitől
a kéj újabb hulláma önt el. – Ez jó – folytatja, amikor remegni kezdek –
de én itt is akarom! – Egy csókot ad a fejem tetejére. – Mondd el, amire
gondolsz!
Az inggombjai végül engednek, és tenyeremet a meztelen bőrére
teszem. A szíve a szokásosnál gyorsabban ver, mintha engem biztatna,
hogy folytassam. Felnézek rá, a szemébe. Van ott valami, amit eddig nem
vettem észre. Valami, a vágyon túl.
Féltés? Vágyakozás? Szerelem?
A keze meg a lábam között van; előrehajolok, és az ajkamat
végighúzom az övén. A szemem nyitva, de csak a lebarnult bőrének és
fekete szempilláinak elmosódott foltjait látom. Az ujjai mozogni
kezdenek, és érzem, hogy minden simogatással lehull valami rólam – a
félelem, a gondok, a zűrzavar –, míg végül már csak őt érzem mindenütt.
Szó nélkül elveszi onnan a kezét, és a nadrágom derekához nyúl.
Ahogy kigombolja, érzem, hogy enged a ruha szorítása, majd
becsúsztatja a kezét a bugyimba, ami már nedvesen várja őt. Mikor
megtalálja azt a helyet, a körmömmel belemarkolok a mellébe. – Mi nem
végeztünk egymással – mondja, és én felnyögök válaszul. – Vagy azt
hitted, hogy igen? Azt hitted, hogy nem látom a hívást a mosolyodban,
és azt, ahogy megborzongsz, amikor a közeledbe érek? Azt hiszed, nem
érzem, amikor a begyakorlott elutasítás vagy jól kidolgozott tiltakozás
után az a kis szünet jön? Úgy olvasok a testedből, mint egy vak ember a
Braille-írásból. – Felemeli az egyik kezét és a blúzom alá csúsztatja, és
az ujjával a melltartómon keresztül megsimogatja a kimeredő bimbómat.
– Már azóta ilyen kemény, hogy megláttál? – Összeharapom az ajkam,
mert attól tartok, ha megszólalok, kimondom az igazat. – Mennyi idő alatt
nedvesedtél így be? Már akkor, amikor megszólaltam? Még azelőtt, hogy
befejeztem az első mondatom?
 Egy kicsit elhúzódok, épp csak annyira, hogy újra a szemébe
nézhessek. Igen, ott van az a meghatározhatatlan érzés, amely nem illik
a szavaihoz. Lehet vágy, lehet szerelem.
El akarom mondani neki a valódi okát, amiért otthagytam a kikötőben,
de nem merem. Tudom, hogy érzi a kimondatlan szavakat, érzi, hogy van
valami a háttérben.
A szemeink egymásba kapcsolódnak, miközben a mutatóujja belém
merül. A körmeim még mélyebbre vájnak.
– Mit szeretnél? – kérdezi Robert. – Tényleg Dave-et akarod? – A
fejem a vállára hajtom, miközben az ujja a falaimon belül megy egyre
mélyebbre, újra meg újra. Megremegek, ahogy megcsókolja a nyakam. –
Vagy azt szeretnéd, hogy beléd menjek, Kasie? – Bólintok, még mindig
a vállán. – Akkor azt akarom, hogy most élvezz! – Az ujjai még
állhatatosabban dolgoznak. A szabad kezével szorosan, keményen
magához ölel. Valami nyöszörgésféle hagyja el az ajkam. – Élvezz most
nekem, Kasie! Most! Látni akarom! A falon át hallom, ahogy az emberek
odakint elmennek az irodám előtt. Nem merek hangokat kiadni. A
mellbimbómat nekiszorítom, megfogom és húzom a haját, megpróbálom
elengedni, de attól félek, hogy akkor elszállok. – Ó, istenem! – súgom.
– Nem elég – mondja állhatatosan. Az érintése egyre keményebb;
előre lép, én vele mozdulok, egészen addig, amíg a falhoz érünk, és már
nincs hova hátrálnom.
– Meghallhatnak – suttogom.
– Nem érdekel.
Félrenézek. Mérgesnek kéne lennem, mint ahogy Dave-vel voltam, de
nem tudok semmire sem gondolni. Csak reagálni tudok, és ez a reakció
egészen kivételes.
Az egyik kezével benyúl a derekam és a fal közé, majd lejjebb megy
a fenekemre, és valahogy sikerül még szorosabban tartania, mint eddig.
A másikkal bennem van, most már két ujjával is. Egy izgatott kiáltás
hagyja el a szám. Látom, ahogy birtokló tekintettel végignéz a testemen;
de ahol Dave szeme felsért, ott az ő szeme áthatol. Belém hatol, és eléri
azt a benső lángot, ami emészt. Ettől a tűz még fényesebb, még erősebb
lesz.
 – Ó, istenem! – mondom még egyszer, majd gyorsan befogom a szám.
De Robert elveszi a kezem, fogva tartja a karom, ahogy újra a
szemembe néz.
– Most próbálj hazudni nekem, Kasie! Most próbáld azt mondani,
hogy őt akarod, és nem engem!
Próbálók félrenézni, de nem tudom rávenni magam. Érzem a kemény,
erős farkat a hasamon. Megharapom az ajkam, olyan keményen, hogy
érzem a vér ízét, de ez még nem elég ahhoz, hogy csendben maradjak,
mikor a hüvelykujjával a csiklóm kezdi simogatni.
Ez már túl sok nekem. Még egy kiáltás, ezúttal egy kissé hangosabb.
Nem érdekel, hogy ki hallja. Nem tud érdekelni. Nem tudok figyelni
semmire, csak Robertre és rám.
Megragadom a szétnyitott ingénél fogva.
– Akarlak! Szeretkezz velem, Robert!
– Igen! – tör fel belőle a színtiszta vágy morgása. – De el kell hagynod
őt! Úgy akarok szeretkezni veled, hogy az enyém vagy!
Lehunyom a szemem, és a szaggatott lélegzetem miatt csak nehezen
tudok beszélni.
– Csak szeretkezz velem, kérlek!
– Ígérd meg, hogy elhagyod!
A keze továbbra is simogat, de most lágyabban. Fenntartja a
szenvedélyemet, de nem juttat el újra a csúcsra.
– Nem… tudom.
Ebben a pillanatban otthagy. Átmegy a szobán, és én ott maradok a
falnál, levegő után kapkodva. A karom ösztönösen felé nyújtom, mintha
az egyensúlyom miatt tenném, de már nem érem el őt.
Semmilyen tekintetben.
– Azt hittem, már túl vagy az öncsaláson – mondja csendesen.
A nadrágom lecsúszva a csípőmön, a hajam ziláltan lóg a vállamra.
Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, de ez a hirtelen
hangulatváltozás mindent felforgat körülöttem.
– Robert, te nem érted ezt…
– Épp eleget értek – mondja kurtán. – Értem, hogy mi az enyém, és
minem.
 – Ez nem ilyen egyszerű!
– Ez mindig ilyen egyszerű.
Még mindig levegő után kapkodok, míg ő már az ingét gombolja. A
világ kifordult a tengelyéből. Semmi sem úgy megy, ahogy kellene. A
lélegzetem a hosszú, csendes percek alatt visszatér a normálishoz.
Megigazítom a ruhám, és az ablak felé nézek, a szürkés égre.
– Mindketten erőszakosak vagytok – mondom csendben.
– Hogy mondod? – fordul felém Robert.
– Te mindig tudod, hogy mi a jó, mindenkinek. Azt mondod, legyek
függetlenebb, és aztán megsértődsz, ha nem azt a döntést hozom, amit te
akarsz.
– Én sohasem voltam veled erőszakos – mutat rá. – Sohasem emeltem
rád kezet, még csak nem is gondoltam rá.
Megvonom a vállam, és a hirtelen jött melankóliába belefáradok. –
Van, aki ököllel támad, van, aki zsarol vagy megszégyenít. És van, aki
az élvezetet használja erre. Jól tudod, hogyan kell engem… beindítani, és
ezt arra használod, hogy uralkodj rajtam… ha csak teheted, ugye?
Elérheted nálam, hogy a nevedet kiabáljam, de azt nem fogod elérni,
hogy akkor ugorjak, amikor te kiáltod a nevemet.
– Ilyen kevésre tartasz? – keményedik meg az arca.
– Ilyen kevésre tartom a férfiakat.
Most nagyon megnéz.
– Pedig tegnap, miután elmentél a jachtról, rólam fantáziáltáll. – Nem
válaszolok, de érzem, ahogy elpirulok. Felsóhajt. – Ismerlek, Kasie.
Tudom, hogy akkor is benned vagyok, amikor nem is vagyok a
közeledben. Egy gondolattal is megérinthetlek.
– Akkor, érints meg! – mondom csendesen. – Érints meg a
gondolataiddal, a szemeddel, a kezeddel, a száddal, és hagyd, hogy én is
megérintselek! – Elindulok felé. Szeretnék erős lenni, de érzem
magamban a kívánást, amit nem tudok megzabolázni. – Nem lehetek a
tiéd, most nem, és nem úgy, ahogy azt szeretnéd. Minden nagyon
bonyolult. De akarlak téged, Robert. – Lenézek, és látom, hogy még
mindig áll a farka. A kezéhez nyúlok, és megnyalom a hüvelykujját.
Látod? Ilyen egyszerű lehet ez köztünk.
 Elmosolyodik, hogy szinte eltorzul az arca, és közelebb lép. – Isten a
megmondhatója, hogy mennyire akarlak. Azt akarom, hogy a nevemet
kiáltsd, olyan hangosan, hogy még Orange megyében is halljak az
emberek. De – és az utolsó szavával kihúzza a kezét az enyémből, és
ujjúval felemeli az állam, hogy a szemébe nézzek – a saját feltételeink
szerint. Ami nem csak a tiedet jelenti, és kiváltképpen nem az övét.
– Ez valami visszavágás? – kérdezem. – Én elmentem tőled, erre most
te is elmész tőlem?
Megrázza a fejét. Látom, hogy érzi rajtam a fáradtságot, és akaratlanul
is átveszi tőlem.
– Nagyon jól tudod, hogy én sohasem hagynálak ott. Te vagy az, aki
kitettél engem az ajtón. – Kezét végighúzza az ingén, elsimítva a még ott
lévő ráncokat, majd lassan odébb megy. – Van néhány új terméktervem
a mérnökeinknél. Felhasználóbarát biztonsági rendszerek. A
marketingesek jelentős potenciált látnak benne.
Átküldőm az adatokat.
A fogamat csikorgatom. Csak Robert képes ilyen könnyen átváltani a
szenvedélyről az üzletre. Mindkét dolog ugyanazt a helyet foglalja el a
szívében. Ez nála az előjáték és az ölelkezés. Ezzel sokszor én is így
vagyok, de nem most, amikor minden statisztikai adat és minden csók
egy-egy új kihívás.
– A csapatodnak át kell majd értékelnie néhány dolgot az új
fejlesztések tükrében – folytatja. – Szánjatok rá még egy hetet! Ennyi idő
elég, hogy eldöntsétek, hogyan kezeljük a dolgokat. Küldjék egy e-mailt
a főnöködnek a változásokról?
– Nem kell – mondom magam elé majd én elmondom Mr. Love-nak.
– Rendben. – Még egyszer megigazítja a hajtókáját. – Ha ez megvan,
akkor nyélbe ütjük az üzletet, vagy nem; a szándékaidtól függően. – Nem
tudom ebből nem kihallani a kettős jelentést, bár a tartása laza, és a
szavait igyekszik szakmai keretek között tartani. – Ja, és Kasie! Csak,
hogy tudd – nyúl a kilincs után, de nem nyitja ki, míg még egyszer
egymás szemébe nem nézünk –, én is rád gondoltam tegnap éjszaka.
 4. FEJEZET

Ahogy elégedetlenül és csalódottan állok az üres irodában, arra

gondolok, vajon nem kellett volna-e elmondanom neki. Mi lett volna
akkor? Megmenthetett volna ez engem? Keserű nevetés tör fel bennem.
Ez nem egy tündérmese. Robert nem pattanhat fel a fehér lovára, és nem
ragaszthatja be örök időkre Dave száját. Megkerülöm az íróasztalom, és
lehuppanok a székemre. A szoba csendje kínoz, arra emlékeztet, hogy
még egy kiáltást sem engedhetek meg magamnak. A naptáramért nyúlok,
és átnézem az oldalakat. Mindig is jó tervező voltam. Még most is
hiszem, hogy megfelelő idő alatt le tudom győzni Dave-et. Ki tudok
innen jutni. De azt nem kockáztathatom, hogy szembekerüljön Roberttel,
mert ezzel újabb muníciót adnék a kezébe. Ki kell találnom, hogy miért
akar Dave magánál tartani, és hogy hogyan jött rá a titkomra… Aztán ki
kell találnom az ő titkát. Megtudom, mi az, és azzal fogom elnémítani.
Megtalálom a hazugságait, és abból fonom a kötelet, amivel megkötöm
kezét-lábát. Olyan tehetetlenné teszem, mint amilyennek ő gondol most
engem. Te csaltad meg őt először, mondja a kisangyal a vállamon. Már
eléggé elhanyagoltnak érzi magát. De miért kezdenék ismét hallgatni rá?
Azt akarja, hogy maradjak ott, ahol vagyok, és visszacsinálná a dolgokat
a korábbi pangás állapotába. Az ördögöm sokkal tevékenyebb.
Például, most arra ösztökél, hogy találjam ki, hogyan jutott Dave a
kikötőbe.
Nem autóval ment, és az egyszerűen ki van zárva, hogy Dave
tömegközlekedést használt volna. Tegnap reggel azt mondta, hogy egy
kora reggeli találkozóra megy. De mi van, ha nem? Mi van, ha ott várt
valaki autójában, aztán követni kezdett?
Egy taxiban? Valószínűleg nem. Los Angeles nem New York, ahol
annyi sárga taxi áramlik az utcákon, mintha lazacok vonulnának a
folyóban. LA-ben mindenféle színű taxi van, és ezek mind feltűnőek, és
ha egy közülük ott parkolt volna az utcámban, észrevettem volna, ahogy
kihajtottam a kocsifeljáróról.
 Így hát, vitte valaki. Az egyik barátja vagy munkatársa? De azt nem
engedhette meg magának, hogy olyan ember előtt alázza meg magát,
akinek számít a véleménye. Egy magándetektív? Lehet, hogy Dave egy
profit állított rám?
Újra megnézem a határidőnaplómat. Negyvenöt perc múlva
találkozom a csoportommal. Üres tekintettel nézem a neveket, akik
hamarosan beszámolnak nekem a projekt állásáról: Taci, Dameon, Nin,
Asha…
Asha.
Jelez az intercom, és Barbara hangja hallatszik a hangszóróból.
Jelenti, hogy a hosszú feladatlistát, amit adtam neki, kipipálhatjuk. –
Gyere be, kérlek! – mondom, és hátradőlök, ahogy bizonytalanul az
asztalom felé közelít.
Barbara azóta az asszisztensem, hogy itt vagyok. Előtte egy férfi
asszisztense volt, aki tíz évig dolgozott itt tanácsadóként. Barbara azt
mondja, elégedett ezzel a beosztással, ami nyugalmasnak számít a céges
világban, és inkább a férjére szánja az időt, meg a gyerekeire. Egyszer
hallottam, ahogy egészen költői módon beszélt a szabadidő örömeiről és
a tartalmas családi életéről. Nem értem a lelkesedését. Az én szabadidőm,
ha van, csak rendszer nélküli összevisszaságból áll, mikor is agyatlanul
átadom magam a különféle hóbortoknak, amit később megbánok.
Szeretem a szüléimet, de a családi életem csak tragédiákban és
tagadásban volt gazdag. Barbara világlátása olyan távoli nekem, mint a
törzsi közösségek a brazíliai őserdőkben. De annak ellenére, hogy e téren
nem tudok mit kezdeni vele, tisztelem az erősségeit, amelyek közül az
egyik a megfigyelőképessége.
– Dolgozott tegnap Asha?
– Igen – mondja Barbara egy határozott bólintással.
Szóval, igen. Akkor nem lehetett ő, aki Dave-et szállította. Sóhajtok
egyet, és a kezembe teszem az állam.
– Jól van, itt találkozom a csapatommal nemsokára. Csak vedd fel a
hívásokat, míg véget nem ér a míting.
Barbara újra bólint, és elindul kifelé, majd visszafordul.
– Az számít, hogy elkésett?
 Felemelem a fejem.
– Tessék?
– Asha késett reggel. Valamilyen dolga lehetett. De délre már itt volt,
és úgy tudom, utána sokáig bent maradt.
– Délben – ismétlem.
– Ez fontos?
Épp olyan fontos, mint az, hogy Júdás előbb ment el az utolsó
vacsoráról. Hátradőlök, és az alattomosság lehetőségeit mérlegelem. –
Két napja Dave telefonált az irodába, hogy… egy meglepetés partyt
tervezett…
– Ó, tényleg; minden jól ment? – érdeklődik Barbara. – Felhívott, de
nem tudtam, melyik kollégánkat ajánljam be vendégként, mert te eléggé
szétválasztod a személyes és a szakmai életedet.
Erre megrándul az arcom.
– Miért mondtad neki, hogy Ashát hívja meg?
Barbara furcsán néz rám.
– Nem mondtam neki ilyet. Asha akkor jött az asztalomhoz, amikor
letettem a kagylót. Átküldött valami jelentést, amit ki kellett
nyomtatnom, hogy másnap az asztalodon legyen. Megkérdezte, hogy ki
hívott, és én megmondtam neki. Ennyi történt.
– Csak ennyi? Nem is beszélt vele? Nem hívta meg őt a partyra? –
Amennyire én tudom, nem… – mereng el Barbara. Gyors pislogásán
látszik, hogy ideges. – Mondtam neki a partyt… és azt is, hogy
meglepetés party. Nem árulta el… vagy igen? Talán nem kellett volna
elmondanom neki, de olyan romantikus gesztus volt ez! És a Ma Poulette
állítólag híresen jó étterem. Muszáj volt valakivel beszélni róla. Rosszul
tettem? Ha igen, akkor elnézést! Nem akartam… – Barbara, semmit nem
tettél, amiért bocsánatot kellene kérned – állítom meg őt a kezemmel.
Most már kezdem gyanítani, hogy amit Asha tett, az olyan extrém dolog,
hogy semmiféle bocsánatkérés nem segítene rajta.
– Tudasd Ashával, hogy látni szeretném!
– Míting előtt?
– Most.
 Néhány perc múlva besétál Asha, csupa kecs és báj. Már várta, hogy
behívom, és éppen ez az, ami elárulja őt. Az asztalomnál állok, és a székre
mutatok. Óvatosan helyet foglal, a szobát vizsgálja, és valamit keres, amit
láthatóan nem talál meg. – Hallottad, hogy elmegyek? – kérdezem.
A szája megrándul, de ebből az apró jelből is látszik, hogy egy mosolyt
nyom el magában.
– Nem hallottam semmit. Elmész?
Visszaülök a helyemre, és összefűzöm az ujjaimat.
– Szóval, nem mondta neked Dave?
Aha! Ott van. Egy villanásnyi aggodalom.
– Dave?… A vőlegényed? Miért mondott volna bármit? Alig
ismerem.
– De annyira azért ismered, hogy meghívjon az eljegyzési partyra.
Unottan megvonja a vállát.
– Csak azért, mert idetelefonált, hogy van-e valaki, akit meghívhatna.
Azt mondtam neki, hívjon meg engem. Ez volt az első alkalom, hogy
beszéltem vele. – Előrehajol. Sötét szemében rejtélyes cinizmus látszik.
– Tényleg elmész, Kasie?
– Az irodát hívta – mondom, és nem hagyom, hogy elterelje a
beszélgetést. – Vagy külön téged keresett?
– Nem, az asszisztenseddel beszélt – válaszolja, és most már látszik,
hogy nagyon bosszantja a helyzet. – Miért fontos ez? Megkértek, hogy
távozz?
Elmosolyodok. Asha kiesett a szerepéből. Ma inkább türelmetlen, és
nem fondorlatos.
– Nem mondtam, hogy bárki is megkért volna rá, hogy távozzák.
Honnan a fenéből jutottál erre a következtetésre?
Elbizonytalanodik. Buta hibát vétett. Ez nem jellemző rá. Nézem,
ahogy összeszedi a gondolatait, lehiggad, majd feláll. – Mert a saját
akaratodból sohasem mennél el innen – mondja egyszerűen. – Ha elmész,
akkor ez csak azért lehet, mert megkértek rá.
– Jó vagyok a munkámban, Asha. Épp nemrég ismerted el. Szóval,
akkor miért kérne meg bárki, hogy mondjak föl? Ismét megvonja a vállát,
ám ezúttal már gyakorlottabban. Gondolkodik, és talán azt mérlegeli,
meddig hátrálhat, mielőtt nekiütközne a téglafalnak.
– A politika fura dolog – kapaszkodik a gondolatba. – Néha olyan
embereket… abszolút kompetens dolgozókat rúgnak ki, akik nem illenek
a struktúrába, holott korábban azt hitték róluk, hogy illeszkedni fognak.
Persze, csak spekulálok, Kasie. Te mondtad, hogy el fogsz menni.
– Valóban? – kérdezem. Igyekszem könnyű és szarkasztikus, szinte
játékos lenni. – Mert én csak egy kérdést tettem föl neked – mondom, és
mosolygok. – Több vagyok, mint egy hozzáértő dolgozó, de most ne
vitatkozzunk olyasmin, amit mindketten tudunk. Ami azt illeti… sok
minden van, amit mindketten tudunk, nem igaz?
– Nem tudlak követni.
– Nos, hát nézzük! – Újra felállok. A haragom erős, de szeretem ezt
azérzést. Szeretem, hogy képes vagyok formát adni neki, kínzóeszközt
faragni belőle. Lassú kínzás ez, finom és nőies… művészet van benne.
Elképzelem magam, ahogy egy csinos kis saraboló kést tartok a
nyakához. – Mindketten tudjuk, hogy semmi keresnivalód nem volt a
partyn, hacsak nem valaki mással jöttél. Láttam, hogy Mr. Freelanddel
sétálgattál. Vele randizol? Ő hozott be?
– Úgy érted, egy party-meghívásért adnék gyengédséget Mr.
Freelandnek? Nem – mondja, és most ő az, aki mosolyog. – Én nem
keverem a szexet a munkával. És te, Kasie?
Megrökönyödök. Ez olyan arcátlanság, amit még tőle sem vártam
volna.
– Azt kérdezed, hogy prostituált vagyok-e?
Asha kuncogni kezd. Meglepően vonzó módon csinálja ezt, szinte
csábítóan.
– Ne hülyéskedj már! Te egy tisztességes nő vagy! Ott van egy jó
drága eljegyzési gyűrű is az ujjadon, ami ezt bizonyítja. – A gyűrűmre
pillantok. Túl szoros. – Meg aztán, a prostituáltak pénzért szexelnek. Te
nem. Bár azután, hogy elkezdtél Dave-vel járni, egy nagyon jól fizető
álláshoz jutottál…
– Ő a meghallgatást intézte el. A munkát én kaptam.
 – Most meg egy nagyon jól jövedelmező ügyfelet is, ugye? – A hangja
édes, mint aki egy kanálnyi sziruppal önti le a keserű gyógyszert. – Ezt
is magad szerezted. Dave nem segített semmit. Mr. Dade juttatta neked.
– Nem válaszolok. Inkább várok, hogy lássam, meddig megy el. Gyűlöl
annyira, hogy óvatlan legyen? A kikötői nap előtt is kémkedett már
utánam? Vagy ez az egész csak spekuláció és feltételezés? – Mit is
mondtál Tom Love-nak? Hogy találkoztál Mr. Dade-del a biztonsági
ellenőrzéskor, mielőtt felszálltál a repülőgépre?
– Igen – mondom. A hátamat a falnak támasztom, ő meg engem néz a
székről, ahova én ültettem le. Ez az én irodám. Én vagyok itt a helyemen.
De a dinamika instabil.
– Ez fura, mert én meg sohasem kezdtem beszélgetni senkivel, míg az
ellenőrzésre váram. Mindenki annyira el van foglalva azzal, hogy kirakja
a kulcsait a zsebéből, levegye az óráját, hogy ez nem a legalkalmasabb
hely arra, hogy ismerkedjünk. Vagy, igen?
– Kivétel erősíti a szabályt.
– Igaz – bólint Asha. – És minden bűnhöz tartozik egy bűnöző. Mikor
Mr. Dade felhívta Tomot, hogy Kasie Fitzgeraldot szeretné
csoportvezetőnek, mert elő akarja készíteni a cégét a tőzsdére, ő mást
mondott, mint te az első mítingen. Azt mondta, hogy egy blackjack
asztalnál találkoztatok.
Felemelem az állam, mintha ezzel megnövelhetném a magasságomat.
Felül kell kerekednem ezen, de nem sikerül. A szavai elérték a céljukat:
vágnak. Tom sohasem említette, hogy a sztorim ellentmondana a valódi
történetnek, ami, úgy látszik, Roberttől származik.
– Mit mondott el még Robert? Elmondta Tomnak, hogy végül a
szobájában kötöttünk ki? Nem, ő nem osztana meg senkivel ilyen
titkokat. Egy pillanatra megcsal az agyam, és visszarepít abba az
éjszakába, mikor egy férfi, akit csak Mr. Dade-ként ismertem, egy
scotchban ázott jégkockával röviden megérintette a csiklómat, aztán a
nyelvével lenyalta róla az italt. Látom magam előtt, ahogy a keze a
csípőmet fogja, a feje az ölemben van, én meg a széket markolom, a
szoknyám a derekam körül… Még sohasem tettem előtte ilyet.
És most fizetem meg az árát.
 Megpróbálhatnám meggyőzni Ashát, hogy Robert nem mond igazat.
Győzködhetném arról, hogy – mint ahogy erre néhány férfi annyira
hajlamos – ő is olyan dolgokkal dicsekszik, amelyek meg sem történtek.
De képtelen vagyok erre. Nem tehetem a szégyenem Robert vállára. Ám
az igazság ára meghaladja a lehetőségeimet. – Nem kívántam tudtára adni
a főnökömnek, hogy olykor szerencsejátékot játszom – mondom,
remélve, hogy ez a kifogás nem olyan ostoba, mint amilyennek hangzik.
– Van, akinek nem tetszik az ilyesmi.
– Tom Love-nak bármi tetszik, ami üzletet hoz neki, és te ezt tetted
Vegasban.
– Asha, hol voltál tegnap reggel?
– Egy autóban – válaszolja, és hátradől a székén. – A vőlegényeddel.
És most már látom, hogy rosszul közelítettem meg a dolgot. Azt
feltételeztem, hogy nem szeretne spiclinek tűnni; olyasvalakinek, aki
annyira szeretne kárt okozni nekem, hogy szaglászik utánam; elszórt
kenyérmorzsákat, bizonyítékokat keres, amelyek elvezethetik a nagyobb
bűneimhez. De én vagyok itt az egyetlen, akit érdekel, hogy mit
gondolnak az emberek. Az egyetlen, aki igyekszik elrejteni a hibáit egy
réteg cukormáz alá. Asha csak a hatalomra gondol. És ez minden
lehetőséget megad neki. Az ajka széles vigyorra húzódik.
– Azt hiszed, basztam vele? Úgy értem, Dave-vel. Zavarna ez téged?
Vagy akkor kiegyensúlyozott lenne a meccs? – Feláll, és odajön hozzám.
– Sohasem basznék Dave-vel – dorombolja. – Bár veled, igen. Mondd
csak, Kasie, voltál már valaha nővel?
Odanyúl, és megfogja a mellem. Én döbbenten ugrok fel, teljesen
kiakadva. Amikor megkértem Barbarát, hogy hívja be Ashát az
irodámba, volt egy tervem. Csapdát állítottam a farkasnak. Nem tudtam,
hogy a ragadozó, akivel szemben állok, egy vipera. – Nem vagyok
leszbikus, legalábbis, nem igazán – válaszol a fel nem tett kérdésemre. –
Ez inkább a hatalomról, a kiváltságról, a jogosultságról szól… amikhez
vonzódom. Szeretem letépni ezeket másokról, mint a fölösleges ruhát.
Imádnám, ha meztelenül látnálak egy ágyra kötözve, és a tested reagálna
az érintésemre, még ha te nem is akarnád. Imádnálak teljesen
kiszolgáltatottnak látni, amikor semmi lehetőség nincs a kezedben. De
hát, most is teljesen kiszolgáltatott vagy, nem igaz? És ha van valaki
ebben a szobában, aki irányít, akkor az én vagyok.
Most tönkre akarja tenni a karrierjét? Hiszen a beosztottam! Ha
elmondanám a HR-osztályon, hogy miket mondott nekem… Az arcom
átforrósodik, amikor rájövök arra, amit ő már tud. A mosolya lágy, szinte
együttérző.
– Senkinek sem fogsz beszélni erről a találkozásról, Kasie. Nem tudsz.
Csak az egyikünk számára fontos a jó híre, amit én egyetlen szóval tönkre
tudok tenni. – Nekitámaszkodik a falnak mellettem, túlságosán közel, de
azért nem ér hozzám. – Fogadni mernék, hogy mindenedet kitártad Mr.
Dade előtt. Olyan férfi az, akinek könyörögnek a nők. Biztos vagyok
benne, hogy könyörögtél neki. És abban is, hogy jól fel van szerelve. Az
ilyen nagy, durva kezű fickók mindig el vannak látva mindennel.
Fogadok, hogy a puncid vágyakozva búslakodik azután, amit veled tett.
– Takarodj az irodámból!
– De nem te voltál az, aki megkért, hogy jöjjek ide, Kasie? Azért hívtál
ide, hogy szórakozz velem, hogy megtudd, amit tudok. Nos – mondja, és
egy kicsivel még közelebb jön. Elfordítom a fejem, de így is hallom a
suttogását, a gonosz csábítását, és megborzongok tőle. – Annyit tudtál
meg, hogy én mindent tudok, és hogy most rajtam a sor, hogy
szórakozzak.
Eltávolodik a faltól, és elindul az ajtó felé.
– Nincs olyan sok vesztenivalóm, mint gondolnád – szólok utána. –
Ha Tom, mint ahogy sejtetted, már tudja, amit csináltam, akkor már jó
ideje tudja. És még mindig megvan a munkám. Számomra semmi sem
változott itt.
– Ah! De Tom csak addig szereti a korrupciót, amíg a céljait szolgája.
De még ő is tudja, hogyha Dylan Freeland, a cégünk alapítója… a
vőlegényed kibaszott keresztapja megtudja, az enyém lesz az állásod. –
Akkor miért nekem mondod ezt? Miért nem kürtölöd világgá? – Mert így
szórakoztatóbb – vonja meg a vállát. És ha Dave még nem tette meg, ez
azért van, mert adott neked még egy lehetőséget. És ő bármilyen
hazugságot bevesz, amit kiköpsz magadból. Így most a te szavad, az ő
szava és Roberté állna az enyémmel szemben. Nem lenne esélyem. De
ha még egyszer megcsúszol, és Dave megtudja… mutat rám az ujjával –
, akkor kezdődik csak a móka. – Újra elmosolyodik, és tudja, hogy amit
mond, az egészen világos, mégis teljesen kétértelmű. Egy újabb
vállrándítással még hozzáteszi: – Akkor, találkozunk a mítingen!
Nézem, ahogy elmegy. Ahogy a hátam a falnak támaszkodik, lassan
lecsúszok a padlóra. A térdem a mellemen, és arcomat a kezembe
temetem.

5. FEJEZET

Nem tudom, hogyan éltem túl a mítinget. Asha mindegyik kommentje

és kérdése abszolút helyénvaló volt. Tökéletesen összeszedetten beszélt.
Én már kevésbé. A dossziémra öntöttem egy üveg vizet, belezavarodtam
a saját mondataimba, és kétszer is meg kellett kérnem Tacit, hogy
ismételje meg a Maned Wolf nemzetközi átpozicionálására tett javaslatát.
A probléma nem az volt, hogy Asha tudja. A probléma az volt, hogy Asha
nem hazudott. Bevetette a teljes őszinteség gonosz erejét. Fegyverként
használta az igazságot, pontosan úgy, ahogy én használtam pajzsként a
hazugságot. Ez azt jelenti, hogyha egyszer is rossz kérdést tesznek föl
neki, akkor… Még most is, ahogy egyedül ülök az irodámban egy csomó
papír mellett, még most is beleremegek. Mikor kerültem ebbe a
pókhálóba? De nem; rossz a kérdés. A légy ártatlan. Én nem vagyok az.
A legtöbb munkatársam már hazament. Barbara már régen, de én még
mindig itt vagyok, ami gyakran megesik velem. Ez az iroda volt a
szentélyem, és most azt remélem, hogy a magányomban vissza tudok
szerezni valamit ebből az érzésből. A nap lassan eltűnik a szmogos égről.
Az ég alja rózsaszín és levendulakék színekben tündököl. Ez a helyzet a
szmoggal. Mérgező, és az American Cancer Society szerint akár halálos
is lehet. De ha megfelelő keretbe helyezzük, gyönyörű is lehet, ami
mindent elfeledtet. Az ember nézi a napnyugta és a napkelte gyönyörű
színeit, és megfeledkezik arról, hogy az a dolog, ami így felfokozza a
természetes árnyalatokat, ami ilyen ragyogóvá tesz mindent, az szép
lassan megöli őt. Mikor a hajnal után a nap magasabbra kúszik az égen,
meglátod a rondaságot. De akkor már késő. Akkor már teleszívtad a
tüdőd mindennel. Elkapott. Nem te kaptad el őt. Ez van.
Arra gondolok, hogy a Robert Dade-del való viszonyom is ilyen egy
kicsit. Intenzív, ragyogó, gyönyörű… de most már megöl engem.
Elveszítettem az irányítást, és számomra, az egész életem számára, az
irányítás jelenti az oxigént.
Szándékosan a színeket bámulom, és szeretném, ha megmaradnának.
Mi lett volna, ha sohasem találkozom Dave-vel? Mi lett volna, ha saját
magam találom ezt a munkát, amit annyira szeretek? Mi lett volna, ha
szabad vagyok akkor, amikor Roberttel találkoztam Vegasban? Hogyan
alakultak volna a dolgaink? Most úgy járnánk együtt, mint egy normális
pár? Nem, Robert Dade-del kapcsolatban semmi sem normális. De még
így is lehettünk volna egy pár. Biztos vagyok benne. Együtt utaztunk
volna, például megmásztuk volna a maja piramisokat. Vagy, a párizsi
„Királyok szállodájában” szeretkeztünk volna, ablakunk alatt a Tuileriák
kertjével. De túl földhözragadt a fantáziám. Elmehetnénk Nizzába, a
Marc Chagall múzeumba, vagy kibérelhetnénk a koncert termet egy
magáneseményre. Ezt általában nem szokta megengedni a múzeum, de
Monsieur Dade kedvéért nyilván kivételt tennének.
Egy kis zenekar vár minket a színpadon, ahogy belépünk a mintás
üvegfalakon átszűrődő kékes fényben fürdő terembe. Egy zenész a baby
grand zongora előtt ül, keze a billentyűk fölött, ami önmagában nem
lenne meglepő, ha a zongora fedele nem lenne nyitva, és nem látszana
rajta egy kép, amely két szeretőt ábrázol, ahogy a kékesszürke táj fölé
emelkednek. Körülöttük falusiak állnak, negyedakkorák, mint ők. A
nézelődők nem is próbálnak felérni a pár nagyszerűségével, de élvezik a
belőlük áradó melegséget. Robert elvezet néhány üres széksor mellett, és
odaérünk a terem másik oldalára, néhány méterre a színpadtól. Ellép
mellőlem, de csak azért, hogy felfelé tartott tenyerével felém nyújtsa a
karját, így mondva el mozdulattal is, amit szóban kimond:
– Táncolnál velem?
Ahogy megfogom a kezét, a zenészek játszani kezdenek, mi pedig
megindulunk. A basszus lassan szól, a rezgései a bőrömet bizsergetik,
ahogy követem Robert mozdulatait. A zene keringőre emlékeztet, de
eléggé különös ahhoz, hogy csak a miénk legyen. Hátravetem a fejem, és
nevetek, ahogy körberepülünk a termen, és beborít a kékes fény és
Monsieur Dade ölelése.
De aztán megáll a parkett közepén, és lassan elmosolyodva azt
mondja, hogy gyönyörű vagyok. Lábujjhegyre állok, és megcsókolom az
ajkát; először könnyedén, de aztán megfogja hátul a fejem, és közelebb
húz magához.
A zene újra felcsendül, ahogy ismét táncolni kezdünk. De most más
zene szól. Mindkettőnk inge lassan leszáll a padlóra; mire a szonáta véget
ér, egy új, ritmikusabb melódia kezdődik. Aztán jönnek az övek, a
szoknyám, végül minden; és már meztelenül táncolunk végig a teremben.
A vörös galamb a festett kék üvegen mintha le akarna csapni ránk, mikor
Robert nyelve eltávolodik az ajkamtól. A zene dübörög bennem, ahogy
hajladozunk. Érzem, hogy megkeményedik a farka. A zenészek mintha
észre sem vennének minket, nekik nem ez a helyük ebben az álomban.
Csak arra valók, hogy zenei alapot nyújtsanak nekünk. Ahogy Robert
leenged a padlóra, ahogy föléje megyek, majd széttett lábakkal ráülök, és
ő belém nyomja a farkát, már tudom, hogy minden fontos szempontból
csak ketten vagyunk.
Lassan lovagolok rajta, követve a ritmust.
A zenészéke a színpad. Nekünk itt vagyunk mi magunk. Robert keze
a csípőmre csúszik, irányít, mozgat, hogy teljes hosszában érezzem őt,
ahogy bennem van. Chagall fiatalkorának festett emlékei hullanak az
égből, ahogy Robert felül. Most is bennem van, ahogy szemtől szemben
ülök az ölében. Egy pillanatig nem mozdulunk; egy percig csak azt
figyeljük, milyen érzés, ha összekapcsolódunk a testünkkel, a
szemünkkel és az érzéseinkkel, amelyek mindkettőnknél erősebbek.
Aztán újrakezdődik a tánc. Elakad a lélegzetem, amikor a csípője
nekiütközik az enyémnek, szétnyit engem, annyira, hogy már nemcsak ő,
de a zene is belém hatol, átmegy rajtam, minden idegszálamon játszik,
amitől őrült vágyra gerjedek.
 Egy adott pillanatban átfordít, én belekapaszkodok, és ekkor kiszáll
belőlem, de csak azért, hogy egy erőteljes lökéssel újra belém jöjjön, és
lágyan megcsókoljon.
– Szeretlek – mondja, és én is hasonlóképpen válaszolok.
Az egyik lábam a vállára veszi.
– Kövess engem! – súgja.
És ezzel újra lök egyet rajtam, és a világom megtelik extázissal. A
zene, a műalkotások, a férfi, akitől dübörög a szívem… mindez a nirvána
szélére taszít, és ahogy Chagall szeretői kavarognak a kék fényben, úgy
kiáltok föl én is, ami az egész szobában visszhangzik. Az izzadtsága
keveredik az enyémmel, az orrom tele van a szex illatával…
… és még nincs vége.
A hasamra fordít, és újra belém hatol. A földön a kék szín töredezett
reflexióit látom, hűvös kontrasztként a bennem égő vörösre. Ahogy egyre
beljebb és beljebb nyomja, miközben alig érezhető nyomással a hátamat
simogatja, egyre jobban beindulok. Mikor megint élvezek, hallom, hogy
ő is felkiált. Együtt jutunk a csúcsra Chagall koncerttermének kék fényei
közt, miközben körbevesz minket a zene.
Az ajkán megszólal a nevem, és ezt hallom akkor is, amikor fejét a
lapockáim közé hajtja.
– Szeretlek – mondja újra, miközben a zenészek egy csendesebb dalt
játszanak. A pillanat tökéletes, és igaz; épp úgy, ahogy a naplemente is
gyönyörű. De, mint az álomkép, most már ki is fakul. Jön a sötétség.
Kinyílik az irodám ajtaja. Nem nézek oda, hogy ki az. Már abból tudom,
ahogy a gyűrűm nehezebbé válik a kezemen. – Vége a munkanapnak –
mondja Dave. A hangjában most is érezhető az a bizonyos új keletű
kegyetlenség. – Szedd össze a cuccodat!
Terveim vannak ma estére.
 6. FEJEZET

Nem sokat szólunk egymáshoz, ahogy a 405-ös úton a

későcsúcsforgalomban araszolunk. Dave az úton tartja a szemet, a
kormányon a kezet. Érzem a ruháján a szivarfüst szagát. Megállt a
férfiklubjában, mielőtt értem jött volna. Leült a bőr karosszékbe,
nevetgélt egy-két bróker disznó viccein, sütkérezett a dicsőségben, hogy
ehhez az elitklubhoz tartozik. De bármennyire is felvidította ez a
találkozás, rögtön rosszkedvű lett, amint a közelembe ért. Azt szeretném
mondani neki, hogy ha tényleg ennyire taszítom őt, akkor inkább tegyen
jót mindkettőnkkel, és hagyjon elmenni. De tudom, hogy ez nála nem
ilyen egyszerű. Mindjárt itt van a büszkeség, és talán – hogy Asha szavait
használjam – a jogosultság. És persze vannak még más érzések és
motivációk is, amiket nem ismerek, de most túl fáradt vagyok ahhoz,
hogy belenyúljak ebbe a fortyogó üstbe. Nekitámasztom a fejem az
ablaknak, és azon tűnődök, meddig tudom húzni még ezt a csendet.
– Ma beszéltem a szüleiddel – kezdi, és máris érzem a szmogot a
tüdőmben. Kényszerítem az agyam, hogy vegye sorra a tényeket,
ahelyett, hogy átadnám magam a készülő pániknak. Dave nem olyan,
mint Asha. Ő tud hazudni. Talán most is hazudik nekem. Minden oka
megvan rá, hogy kiborítson.
– Felhívtad őket – mondom inkább, mint kérdezem. Ha tévedek, akkor
gúnyosan fog vigyorogni, és ebből megtudom, hogy mi van. Ha igazam
van, akkor azt hiszi, hogy jobban ismerem őt, mint valójában.
Persze, egyáltalán nem ismerem őt. A férfi, aki mellettem ül, nem
sokban különbözik egy meleg jégszobortól, akivel korábban az
éjszakáimat töltöttem.
Dave nem vigyorog, hanem bólint, és szinte vonakodva ismeri be,
hogy eltaláltam. Jobban szeretné, ha mindig találgatnom kéne.
– Szeretnéd tudni, mit mondtam nekik?
Furcsa, de még sohasem találkoztam a fenyegetés és a remény ilyen
keveredésével. Annyira szeretné, hogy bekapjam a csalit! Annyira
szeretné megnyerni a játékot! Számára ez egy sport, amiben kezd egyre
jobb lenni.
Számomra viszont háború.
– Csak, ha el akarod mondani – válaszolom, így hátrálva annyira, hogy
kicsalogassam belőle az igazságot.
Sandán rám néz.
– Azt hiszem, nem fontos. Annyit nyilvánvalóan elmondtam nekik,
hogy ne akarjanak felhívni téged.
– Nyilvánvalóan? – kérdezem. Még egy mellé.
– Hogy érted?
– Nos, hát nem az a helyzet, hogy valami rosszat akarsz rólam
bizonyítani? Úgy gondolod, hogy a beszélgetésetek után nem fognak
engem felhívni a szüleim, de azt nem kérdezted meg tőlem, hogy tényleg
igaz-e, amit mondtál nekik.
Megfogom a kezét, és nem törődöm a fagyos érintésével. – Ha tényleg
segíteni akarsz nekem, mint ahogy mondtad, akkor őszintén kell velem
beszélned!
Most újra nyomasztó hideg telepedik ránk, miközben Dave az előttünk
sorakozó féklámpákat nézi; olyanok, mint vizslató vörös démonszemek
egy filmben.
– A dolgoknak megvan a maguk menete – szólal meg végül, egy
negyed mérföld után. A kijelentés nem nekem szól, de nem is olyan,
mintha magának mondaná. Úgy hangzik, mint valami ima, mintha
finoman helyretenné istent, és emlékeztetné a mindenséget, hogyan kell
működnie.
A kezem még mindig a kezén van, hogy leföldeljem az energiákat.
– Mint mondtál a szüleimnek, Dave?
– Hihetetlenül mérges vagyok rád. – Ismét nem vagyok benne biztos,
hogy ez nekem szólt, vagy inkább istennek, bár mindkettőnknek
szólhatott volna. – Nem hagyom, hogy ezt megúszd, de azt sem
hagyhatom, hogy minden rámenjen erre. Mondták, hogy a szerelem és a
gyűlölet ugyanannak az éremnek a két oldala, de sohasem értettem meg.
Nem fogtam fel. De most már igen.
 Elhúzom a kezem. Ha ez van az erőtér mélyén, úgy nem éri meg az
időt.
– Ez nem olyan, mint az írás vagy fej. Ha olyan lenne, kézbe venném,
és átfordítanám a szeretetre. – Csettintek az ujjammal, és vágyakozva
nézem a kezemet. – Milyen könnyű lenne!
Nem szól semmit, szemét az úton tartja.
– Azt mondtam nekik, úgy csináltál, mint Melody. Nem kellett sokat
mondanom, mert gyorsan kitalálták a részleteket.
Megdermedek. Ez most eltalált. A torkom kezd összeszorulni. De…
– Ha ezt mondtad volna nekik, akkor fölhívtak volna. – Mondtam,
hogy ne hívjanak. Majd egyenesbe hozom veled a dolgokat… vagy nem.
– Nem értem. – És ha nem értem, akkor nem is lehet igaz, tettem volna
hozzá. Mert nem lehet igaz. Nem vagyok hajlandó ezt bevenni. – Az
anyád azt hiszi, hogy ő tette ezt veled. Talán igen. Mert hisztérikus. Az
apád valószínűleg egyetért ezzel, de ő nem mond semmit. Mivel azt
gondolják, hogy ők a probléma okozói, hagyják, hogy én vegyem
kezembe a dolgokat.
Érzem, hogy elvörösödök.
– Úgy érted, engem?
– Igen. Undorodnak tőled, Kasie. Úgy gondolják, hogy egy
közönséges kurva vagy, aki felbaszta magát a csúcsra. Az apád, miután
beszéltünk, azon spekulált, vajon a tanáraidnak is ajánlottál-e ilyen
szívességeket.
– Fogd be a szád!
– Azt mondd meg, hogyan kaphattál fizikából jelest, ha azt sem tudod,
mi a különbség a fúzió és a fisszió között? Ott maradtál a tanárral óra
után? Az asztala alá bújtál, és odadörgölőztél hozzá, mint a kutya a
melegben?
– Minden jegyemért megdolgoztam!
– De hogyan dolgoztál meg? Izzadságosan? A dolgozataid elégítették
ki a tanáraidat, vagy a látvány, ahogy odahajoltál az asztalukra, és ívbe
feszített háttal felajánlottad a tested? A legszomorúbb dolog, amit
életemben hallottam, az volt, amikor az apád kijelentette, hogy talán jobb
lett volna, ha nem születnek gyerekeik! Nem tudom, Kasie, de szerintem
nagyon kivannak miattad! Hasonlóan, mint amikor tönkretette őket az a
csalódás, amit még előtted kellett elviselniük; sőt, még azelőtt is, hogy
meghalt volna.
Látom az apám, ahogy a konyhaasztalnál ül az anyámmal. Hallom,
hogy sorra veszi a legmocskosabb lehetőségeket, miközben az anyám
egyre kisebb lesz a székén. Nem tudják, hogy az ajtó előtt vagyok, és lesek
befelé. Nemrég lettem kilenc; a születésnapi zsúrom rossz véget ért, mert
az apám rajtakapta a nővéremet és néhány férfit a hálószobájában.
– Be volt lőve, Donna! – mondja az anyámnak. – Azt hiszem, az a fickó
adta neki a drogot. Erre vetemedett! Ő meg azzal fizetett, amije van. És
mindezt Kasie születésnapján! Mindent bemocskol, amihez hozzáér! Ki
kell rúgnunk! Nem akarok egy ilyen züllött gyereket a házban!
– De ő a lányunk! – Kellett néhány pillanat, hogy rájöjjek: az anyám
beszél. Nagyon más a hangja. Tökéletesen formált beszéde fénytelen volt,
és a szavai üresen koppantak. A kétségbeesése határtalan volt.
– Már nem a lányunk, hanem egy kurva.
Megremegett az apám hangja? Küzd azzal, amit kimondott? Nem
tudom. Csak a véglegességet érzem a mondatában. Az ítéletet. Tegnap
még ártatlanok voltunk, én és a nővérem. A furcsaságai
excentrikusságnak számítottak; nehezen kezelhető gyerek volt. Az
apámnak kellett kézbe vennie őt; ennyi volt az egész.
De most már egy kurva.
A kurvák senkik.
A kurvákat ki lehet dobni, meg lehet büntetni, gyűlölni lehet.
Figyelem az apám, hogyan kell gyűlölni a nővéremet.
– Nem tűröm meg a házamban! – mondja, és nem tudom, fogom-e még
látni a nővérem.
A táskámért nyúlok, de Dave egy pillantásával megállít.
– Mit csinálsz?
– Felhívom a szüléimet.
Dave tiltakozásra nyitja a száját, aztán inkább megvonja a vállát. A
forgalom már csökken, miközben kihalászom a mobilom, és hívom az
apám.
 Majdnem letörik a kezem. A tenyerem izzad, a szemem már most
homályos. Felveszi az apám.
– Kasie? – kérdezi meglepetten. Talán nem hitte, hogy vagyok ilyen
bátor, hogy felhívjam.
– Apa, beszélnünk kéne… Tudom… Tudom, hogy milyen mérges
vagy most rám.
Hosszú szünet a másik oldalon, és aggódva igyekszem kitalálni, hogy
mi történik a fejében.
– Kasie, van valami, amit el szeretnél mondani? – kérdezi végül. A
hangja óvatos… és zavarodott.
– Te… nem is tudod, hogy miért lehetnél mérges rám?
Dave-re nézek, aki ott vigyorog mellettem.
– Csináltál valamit?
Elveszem a telefont a fülemtől. Az egyik részem megkönnyebbülten,
hisztérikusan és fájdalmasan nevetni szeretne. Dave játszik velem. Én
meg háborúzok vele. És ő győz, én meg kikészülök. Remegő kézzel
teszem vissza a fülemhez a telefont.
– Csak megértettem, milyen kevés időt töltöttem veletek a partyn, és
még csak azt sem mondtam, hogy másnap kiviszlek benneteket a reptérre.
Szörnyen figyelmetlen voltam.
– Ezért kérted meg Dave-et, hogy hívjon fel minket – mondja az apám.
A hangja már nem olyan óvatos, inkább elengedett. Jólesik neki a
bocsánatkérésem, mert az egészet nem tartja olyan nagy ügynek. – Dave
elmondta, hogy milyen sok dolgod van mostanában a munkahelyeden.
Csak tedd a dolgodat, szívem!
– Oké – mondom tompán.
– Dave jó fiú – mondja az apám elgondolkodva. – Rendes ember, és
jócsaládból való. Igazán kedvelem.
– Tudom – válaszolom neki. Dave sávot vált, és elmegyünk egy sor
autó mellett, amelyek egy kijáratnál lassítanak.
– Bízunk benned, Kasie. Büszkék vagyunk az életed nagy döntéseire.
És kérlek, ne aggódj amiatt, hogy túlságosan lefoglal a munkád!
Anyád és én teljesen megértjük ezt. És ez úgysem tart örökké, igaz?
– Igaz.
 – Akkor, jó! Hamarosan a mi figyelmes, kedves kislányunk leszel, akit
mindnyájan szeretünk. Csak ne hanyagold el az embered! Mert kincset
ér.
Bizalom, kedvesség, szeretet… hamisnak tűnnek ezek a szavak most,
hogy az átverés, a keserűség és a gyűlölet világában élek. Dave viszont
igazán élvezi, ahogy felfeslenek a titkaim. Megízlelte a csalás keserű ízét;
átöblögette vele a száját, mielőtt lenyelte. Most ott érzem a leheletén és a
pórusain. Ez határozza meg őt.
Elköszönök az apámtól, és kiosztok neki annyi kedvességet, amivel
elrejthetem előle a szomorúságot, amit meghallana, ha jobban figyel.
Dave-re nézek. Még mindig mosolyog, de a mosolya mintha független
lenne a teste többi részétől. A vállai merevek, a szeme kemény, a kezét
szorosan tartja a kormányon, mintha egy puska lenne, amit ki akarnának
venni a kezéből.
– Nagyon sajnálom – mondom, és a mai nap először így is gondolom.
– Sajnálom, hogy ilyen szörnyen szomorúvá és dühössé tettelek.
A mosoly ottmarad az arcán, de a válla még feljebb emelkedik.
– Az, hogy nem mondtam el nekik, nem jelenti azt, hogy nem is
fogom. Az apád nem fog megbocsátani.
– Dave, ezt nem akarhatod.
– Micsoda? – nevet fel röviden. – Nem mutathatom meg, hogy ki
vagy?
– Nem akarhatod, hogy ez a hiba megváltoztasson téged!
Egy pillanatra elcsendesedik. A 405-ösről áttérünk a 101-esre, ahol
újra lassan halad a forgalom.
– Az, hogy levetted a ruhád neki, hogy hagytad, hogy megfogjon
mindenhol, ahol csak én foghattalak volna meg… ez neked hiba volt?
– Talán nem ezt a szót kellett volna használnom, de…
– Úgy, mint amikor a magasugró leveri a lécet, vagy a hátvéd az
ellenfél csatárának passzolja a labdát… ilyen hibára gondolsz? – Most
szemantikai vitákat folytatunk, amikor egymás szívén taposunk?
– Nem. Nem vitatkozunk. Én feltettem egy kérdést. Lehetőséget adok
rá, hogy kimagyarázd magad.
– Már megtettem.
 – Tényleg? – fordul felém. A forgalom beállt… talán egy baleset
miatt.
Valaki nemtörődömsége tönkretette mások tulajdonát és életét.
– Amikor megkaptam az eljegyzési gyűrűt… nagyon megijedtem…-
Annyira, hogy lefeküdtél mással. Miért nem egy kispárnával basztál? A
lábad közé gyűrhetted volna, hogy ettől majd… biztonságban érezd
magad!
– Dave…
– Sőt, ezt én is megtehettem volna neked! – Kezének egy durva
mozdulatával a combom közé nyúl, és megdörzsöli a nadrágom anyagát
a vaginámnál. A másik sávban egy férfi ül egy SUV-ban, elnyűtten és
fáradtan, de épp a rossz pillanatban néz át. Látja, hol van Dave keze, mire
rám néz, és felvonja a szemöldökét. Megragadom Dave kezét, és
elhúzom onnan.
– Fejezd be!
– Ó, szóval, ha ő ujjazza meg a pinád, akkor biztonságban érzed
magad tőle, de ha én nyúlok hozzád, akkor az taszító!
– Igen! Ha gyűlöletből csinálod, akkor visszataszító!
– Szeretnéd, ha szerelemből csinálnám?
– Igen.
– Akkor érd el nálam, hogy szeresselek!
Talán a hangjából kihallatszó akaratlan őszinteség teszi, de most fele
fordulok az ülésen, és az arcát vizsgálom. A szeme továbbra is
csökönyösen az útra mered. De van valami tragikus abban, amit mondott.
– Nem tudom, képes vagyok-e erre.
– Ő szeret téged?
Nem válaszolok azonnal.
– Nem tudom. És azt sem tudom, hogy számít-e ez.
– És te?
– Azt kérdezed, hogy szeretem-e őt?
– Igen… nem… csak… – A hangja megcsuklik, és kissé elpirul;
zavarba jön a saját összevissza válaszától.
A sávunk lassan beindul. Dave röpke támadásának tanúja hátra marad,
már csak egy emlék a visszapillantó tükörben.
 – Mit akarsz tudni, Dave?
– Nem hiszem, hogy a szerelem csak úgy eltűnik – mondja, legalább
annyira magának, mint nekem. – De mégis, amit tettél… volt köztünk
valami… komoly dolog. Hogy tudtad ilyen könnyedén kockáztatni azt,
ami ilyen fontos? – Erre nincs válaszom. – Most azt hiszed, hogy kínozni
akarlak – folytatja csendesen. – Talán igen. Talán azt akarom, hogy egy
tizedét átéld annak a kínnak, amit nekem okoztál. De nem hiszem, hogy
a köztünk levő szeretet csak úgy eltűnt. Nem hiszem, hogy a nő, akit
szeretek, egyszerűen köddé válik!
– Itt vagyok, Dave. Nem váltam köddé.
– Nem, ez nem te vagy… hanem egy kurva báránybőrben… az Ő
ruhájában. Mint egy megkettőződött személyiség… vagy valami
elmebetegség.
– Úgy érted, megbolondultam?
– Azt hiszem, téged meg kell menteni. – Egy nagy levegőt vesz. – És
én megteszem. A hősöd leszek, akár akarod, akár nem.
És innentől tragikusból átmegy őrültbe. Most már ő az a túszejtő, aki
arra kéri az áldozatát, hogy zengjen dicsőítő éneket róla – bár lehet, hogy
az összes túszejtő már eleve őrült. Mit számít, hogy valaki vallási,
politikai vagy szerelmi okból fanatikus? A fanatizmus őrült, torz,
félrecsúszott dolog, és hátborzongató módon őszinte. A fanatikusok
tényleg hisznek a saját baromságaikban.
– Most már értem… – folytatja. – Vannak bizonyos… szükségleteid…
dolgaid, amiket ki kell venni a rendszerből. Segíteni fogok neked ebben.
A téged megfertőző elfajulást fogjuk felhasználni az előnyödre.
Visszatérítelek ahhoz a nőhöz, aki voltál, ahhoz, akit el akarok venni
feleségül. És mire végzek, már te is az akarsz majd lenni. Meg fogod
látni, hogy a mostani utad csak a lealacsonyodáshoz vezet. Áhítani fogod
a tisztaságot. – Megrázom a fejem. Nem sejtettem, hogy egy szerelmi ügy
miatt valaki képes ennyire kifordulni magából. Ez olyan, mintha a
Makrancos hölgy egy modernkori változatát kívánná velem eljátszani. –
Ma este – folytatja –, ma este kezdünk!
Nem tudom, mit is jelent ez pontosan, de azt tudom, hogy mit
jelenthet. Ha arra gondolok, hogy Dave-vel legyek, hogy hozzám
nyúljon, hogy belém nyomja a farkát, és önelégülten nézzen, ahogy alatta
fészkelődök… nem, ezt nem tudom csinálni.
– Most szörnyen dühös vagy rám – mondom lágyan. – Nem akarok…
veled lenni, amíg nem érzel valami kedves dolgot irántam. – Nem hiszed,
hogy megteszem? – kérdezi, ám ez költői kérdés. Mindketten tudjuk,
hogy igazam van. – Majd lassan kezdjük. Vacsora otthon. Készíts
vacsorát, ahogy szoktál! Öltözz fel nekem! Mutasd meg, hogy legalább
próbálkozol!
Az ablak felé fordulok. Fáradt vagyok. Nincs energiám erre. De Dave
mondott valamit azzal, hogy hazudott a szüleimről. Tudatta velem, hogy
mi mindent tehet meg. Ha nem erőltetem meg magam, miért zabolázná
meg a nyelvét? Miért tenne meg nekem bármit is?
– Csinálok vacsorát – mondom csendben.
– És hagyod, hogy válasszak neked valami csinosat, amiben
kiszolgálsz?
Amiben kiszolgálsz. Meg kell ismételnem magamban, hogy ez csak a
vacsorára vonatkozik… de a szóhasználat persze ennél többet is mond.
Bevallottam a bűneimet, és ezt a büntetést választotta nekem. Ahelyett,
hogy istenhez fordulnék, hozzá kell fordulnom bocsánatért. Így hát
bólintok. Ez csak egy vacsora, csak egy ruha. Inkább elmondanám a
rózsafüzért néhány százszor, de az valószínűleg nem lenne elég. Hülyén
nézne ki, ha valami szentet próbálnék bevinni a pokolba.

7. FEJEZET

Mikor belépünk a házába, egyenesen a konyhába megyek. Dave

valószínűleg azt hiszi, hogy teljesen megadtam magam, pedig csak minél
messzebb akarok lenni tőle. Nem vagyok egy ragyogó szakács, de
nagyon rossz sem. Előveszem a gyors és könnyű, hirtelensütött
vacsorához valókat, és igyekszem minden másról megfeledkezni. Már
kint van a pulton a friss zöldség és a két szelet fagyasztott bárány-bélszín,
amikor besétál Dave. Úgy érzi, inzultálom ezzel. A bárányra mered, mert
nem igazán szereti a vörös húst; ezt még azért vette, hogy nekem
kedvezzen. Egy hónapja, egy élettel ezelőtt, meg akart lepni egy
vacsorával… amit szörnyen elrontott. Jót nevettünk rajta, és végül egy
spagettit csináltunk. De nem dobta ki, ami megmaradt, én pedig szeretem
a vörös húst… és most én főzök. Előhúzok egy nagy darabolókést, és
óvatosan leteszem a vágódeszkára.
– A ruha ott van az ágyamon. Menj, öltözz át!
– Majd főzés után – mondom, és az extra szűz olaj után nyúlok, majd
egy mikrózható edényt keresek a kiolvasztáshoz.
– Nem. Öltözz át most! Boldoggá tennél.
Egymillió mérföldre van a boldogságtól. Ha boldog lenne, akkor
legalább újra az a férfi lenne, akit valaha szerettem, még ha nem is
vagyok belé szerelmes.
Hirtelen elakad a lélegzetem. Most érzek rá a szörnyű igazságra.
Sohasem voltam szerelmes abba a férfiba, akivel kész voltam
megházasodni.
Csak azt az életet akartam, amit nyújtani tud; a nyugalmat, a
rendszerességet, a kiszámíthatóságot. Annyira fontosnak tűnt mindez!
Fura, hogy milyen gyorsan elvesztették ezek a dolgok a vonzerejüket.
Talán nem is a megcsalás volt az, ami ennyire kiforgatta őt magából,
hanem a szerelem hiánya. A vágy és a valóság közti szakadék volt az,
ami így átformálta a viselkedésünket. Egy ruha nem hoz rendbe semmit,
és nyilvánvalóan egyikünket sem teszi majd boldoggá, de mivel nem
tudom, mit tegyek, azt teszem, amire kért, és felmegyek a szobába
átöltözni.
A ruhán nevetnem kell. Röhejesen provokatív, és látszik rajta, hogy
ma vette valahol. Fekete és váll nélküli. Egy textilcsík takarja a mellem,
lejjebb az egész egy összevisszaság, amely megmutatja a hasamat, majd
ez újra találkozik egy textilcsíkkal, ami egy szupermini szoknyát formáz.
Láttam egy fotót, amelyen egy popsztár egy hasonló ruhát viselt valami
díjátadón, de kétlem, hogy Dave tudja, hogy ez egy koppintás, csak egy
kissé kevésbé csiricsáré. Dave számára ez valószínűleg maga a
legszexibb női öltözet.
 Belepréselem magam a ruhába. Nagyon szűk, ami furcsán hízelgő,
ugyanakkor kurvás. Sokkal inkább, mint az a Le Ferve Lager ruha, amit
Vegasban vettem föl, mielőtt Robert Dade-del találkoztam. Egy pillantás
a tükörbe elmondja, a rajtam levő bugyit át kell cserélnem tangára.
Belekotrok az ott levő ruháimba, hogy van-e ilyesmi.
– Ez alá nem lehet alsóneműt húzni – mondja Dave.
Megpördülök, és látom, hogy ott áll az ajtóban. Kissé elmosolyodok.
– Meg akarsz szégyeníteni? – kérdezem.
Megvonja a vállát, és a csend adja meg a választ. De én nem adom
meg neki ezt az elégtételt.
– Végül is, miért ne? Tegnap is láttál, ennél kevesebben is.
Végighúzom a kezem a kilátszó hasamon, aztán a szoknyarészen.
Nem könnyű kihámozni magam a bugyimból anélkül, hogy villantsak
neki, de végül sikerül. Odadobom Dave-nek, aki elkapja.
Kissé zavarban van, és úgy látom, be is indult ettől.
Odamegyek, hozzá hajolok, és monoton hangon azt súgom a fülébe:
– Ha hozzám érsz, megöllek.
Aztán elmegyek mellette, hogy elkészítsem a vacsorát, otthagyva őt
az erekciójával, amivel most magának kell elbánnia.
Eléggé küzdelmes dolog úgy elkészíteni a vacsorát, hogy csak a ruha
által megengedett mozdulatokat csinálhatom. Az iménti tettem miatti
bűntudatom lassan szertefoszlik, ahogy Dave továbbra is próbál
közönségessé tenni. Míg Asha támadásai kifinomultak voltak, és gonosz
kellemmel hajtotta őket végre, Dave esetlenül mozog ezen a téren, és
saját magát hazudtolja meg, amikor időnként véletlenül hozzám ér. Az
egyetlen előnye az, hogy Ashával ellentétben még mindig nem értem,
hogy mi mozgatja őt.
És mit veszítene azzal, ha most rögtön felhívná a szüléimet és a
keresztapját? Pórázon akar tartani addig, amíg megteszi? Most a
menekülésre vagy az időnyerésre játszom?
Pattogni és sisteregni kezd a serpenyőben az olaj, ahogy ráteszem a
véres húsdarabokat. A késemet a zöldségek ellen fordítom, és dühödten
felszeletelem őket.
 Úgy harcolok, mint egy civil; széles mozdulatokkal, és mindenre
ráfordulok, ami az ellenségre emlékeztet. Katonává kell válnom.
Haditervet kell készítenem.
Ahogy végighúzom a kést a vágódeszkán, azon tűnődök, vajon az
erőszak végig csak metafora marad-e. Meddig lehet a sarokba szorítani,
mielőtt lecsapok?
Huszonöt perc múlva már majdnem kész a vacsora, de amikor a
tányérért nyúlok, megszólal a csengő.
Megtorpanok. Ez nem tűnik véletlennek. Végignézek a ruhámon.
Egy dolog ezt Dave előtt viselni – de más előtt?
Aztán egy különös gondolat kúszik az agyamba. Mi van akkor, ha ez
Robert Dade?
Elképzelem, ahogy Robert beviharzik. Nem is látja Dave-et, csak
engem. „Nekem nem kell ezt csinálnod”, mondja. Egy pillanat alatt
megértem, hogy ez mindig így volt. Dave nem fontos. Felé nézek, és
látom, hogy elenyészik, mint egy jelenés, vagy egy árnyék, ha felgyújtják
a fényt.
Kellemes fantázia ez, amiben nem merülhetek el, legfeljebb egy
percig, de ahhoz elég, hogy izgalomba jöjjek. A szívem egy kicsit
gyorsabban ver; érzem a vágy finom fájdalmát…
Milyen szánalmas ez! Annak az esélye, hogy ő legyen az, nulla az
egyhez. Még csak nem is tudja, hogy hol lakik Dave. Biztos, hogy nincs
itt, de akkor miért érzem ezeket a dolgokat?
Ismerlek, Kasie. Tudom, hogy akkor is benned vagyok, amikor nem is
vagyok a közeledben. Egy gondolattal is megérinthetlek. Újra szol a
csengő, ami kirángat a képzelődéseim és az emlékeim közül. Pedig
mostanra már némi nedvességet érzek a lábam között. Nem kellett volna
levennem a bugyimat. Öntudatosan indulok meg a konyhaajtó felé,
amikor megjelenik Dave.
– Ki az? – kérdezem.
Titokzatos mosollyal néz vissza a válla fölött. Gonoszság van a
szemében, ahogy kitárja az ajtót.
Tom Love áll ott, egy üveg borral a kezében. Az arcán zavar látszik. –
Nem tudtam, hogy hozzak-e valamit – mondja Dave-nek tétován, mint
aki nem tudja, hogy belépjen-e. – Nem vártam ezt a meghívást. Aztán
rám mered. Végignézi a ruhát, mire leesik az álla, és tágra nyílik a
szeme… aztán jön a görbe mosoly. – Pontosan mire hívtál meg, Dave?
Érzem, ahogy a lábujjamtól elindulva mászik föl rajtam a szégyen;
végigmegy a lábamon, az ágyékomon, majd átkarolja a tüdőm, és egy
kígyó roppant erejével szorítja össze.
– Emlékszel, ugye, hogy mondtam: a főnököd is csatlakozik hozzánk
– mondja Dave. Odajön hozzám; minden lépéssel az üres gyűlölet
visszhangzik benne. – Amikor meghívtam az embereket az eljegyzési
bulinkra, csak Ashát és a keresztapámat ismertem annyira, hogy
meghívjam őket. De aztán rájöttem, hogy a főnökeinknek általában
fogalmuk sincs, miket szeretünk csinálni a munkahelyünkön kívül, így
arra gondoltam, adok Mr. Love-nak egy kis bepillantást – mondja, és a
szoknyám szegélyére néz. Kísértést érzek, hogy lejjebb húzzam, hogy
hosszabbnak tűnjön a ruhám, de hasztalan. Legfeljebb az lenne az
eredménye, hogy ettől lejjebb jönne a felső rész, feltárva a mellbimbómat
körülvevő rózsaszín udvart. Pontosan érzem a lábam között a
nedvességet, érzem, ahogy lecsurog, és feszengve próbálom megtalálni a
visszavonulás módját.
– Én magatokra hagylak benneteket – mondom halkan. A kijelentésem
miatt Dave élesen, Tom meglepetten néz rám. – Te nem jössz? – kérdezi
Tom, ahogy belép, és becsukja maga mögött az ajtót. Most Dave-re
pillant, aztán vissza, rám. Elismerően nyugtázza a ruhám, de már nem
fodroz úgy, mióta kezdi megérteni, hogy mi az, ami elérhető számára, és
mi az, ami nem. – Nem is tudtad, hogy Dave meghívott engem?
Megrázom a fejem, de Dave erősen átöleli a meztelen vállamat. – Nem
probléma; bőven eleget csinált hármunknak. Kasie úgysem eszik sokat.
Szeretném az arcát kaparni, kezemen a gyűrűvel, amit rám
kényszerített. Piros vér a piros kövön.
– Nem, nem csatlakozom hozzátok – mondom újra, de hirtelen
megfeszül rajtam Dave karja, és magához von.
– De muszáj csatlakoznod, Kasie! – mondja. Újra a kígyó képe jut
eszembe. Dave úgy beszél, mint egy kígyó. – Miről fogunk beszélni, ha
nem vagy ott? Üzletről?… Például arról, amivel most épp foglalkozol?
Maned Wolf ugye? Mr. Robert Dade?
– Ah! – Ez Tomtól jön, aki óvatosan leteszi a burgundit az asztalra.
Érzem, hogy lassan megérti a helyzetet, de nincs meglepve. Az asztalon
tartja a szemét, és talán a metaforikus puzzle darabkáit rakja össze
magában.
– Három tányér kell – mondja Dave határozottan. Az úr szerepet nem
neki találtak ki. Túl nagy ez neki, és ettől még esendőbbnek tűnik; olyan,
mint egy fiú az apja öltönyében.
De mégis talált ez a lövés is. Tom a főnököm, és bár tisztelem a
szakmai képességeit, nem kedvelem őt. Nem szeretem, ahogy a morált és
az etikát az ambíciói szolgálatába állítja. Nem akarom, hogy ilyen
ruhában lásson, aminek szoknyarésze alig takarja a csípőmet, a felsője
pedig kiemeli a mellem domborulatát… ezt sohasem akartam Tom szeme
elé tárni.
Dave támadása nem holmi vicc volt; ezt Tom is megértette, nemcsak
én. Még jóval a vacsora előtt rájött, hogy Roberttel való kapcsolatom több
volt, mint plátói. De ez nem jelenti azt, hogy beszélni akarok erről vele.
És nem szeretném szégyellni magam azért, mert tudja… és elítél miatta.
Vajon kedveli Dave-et? Ő is azt gondolja, hogy egy kurva vagyok?
– A tányérok – mondja Dave.
Megfordulok, és kimegyek a konyhába. A szívem dübörgése olyan
erős, hogy az egész testem remeg bele. Hogy tehettem ezt az életemmel?
És miért? Szex egy idegennel? Egy titkos affér? Miért hittem, hogy
megéri a kockázatot? És megérte? Az emlékek gyors egymásutánban
peregnek a szemem előtt: egy scotch fölött flörtölünk; energikusan
beszélgetünk az üzletről egy étteremben; játékosan megütöm őt egy
párnával, mire felnevet, majd átfordul rám, a keze a csípőmön, és
finoman megemel, hogy mélyebbre merülhessen belém; a keze a
csiklómon csúszik, játszik velem, ahogy tovább mozog bennem. Elakad
a lélegzetem… Nem akarok…
Mit csinálok?
 Nyilvánvaló, hogy teljesen szétestem. A vőlegényem úgy bánik velem
a főnököm előtt, mint valami cafkával, én meg a szeretőmről
ábrándozom? Megőrültem én?
Nem – válaszolja bennem az ördög –, csak azt veszed éppen számba,
hogy miért érte meg neked az egész.
Megpróbálom kiverni a fejemből a gondolatokat, ahogy háromfelé
osztom az ételt.
Robert keze a mellemen, finoman megcsípi a mellbimbóimat.
Előveszek három borospoharat.
Érzem, ahogy Robert csókjai utat égetnek a két vállam között. Az
ebédlőből férfihangok mormolását hallom, míg gondosan kiválasztom az
étkészletet. A mellbimbóim kemények, és jól láthatóan kimerednek ebből
a szörnyű ruhából.
Nagy levegőt veszek, és összpontosítok. Itt maradok még egy kicsit.
Hagyom, hogy az emlékképeim végigperegjenek, mert ezek
megerősítenek engem. Mikor Roberttel szeretkezem, először mindig
gyengédséget érzek, és a végére erőt. Ma is el kell érnem az erőnek ezt a
pontját.
– Kasie!
Megpördülök, mert nem vártam, hogy Tom ilyen közelről szólítson
meg. A szeme egyből a mellemre tapad, mire keresztbe teszem a karom,
hogy elrejtsem a gondolataim eredményét. Ám ezzel feljebb csúszott a
ruha, mire gyorsan lehúzom. Remélem, nem vette észre, hogy egy
pillanatra mindent megmutattam.
Elfordítja a fejét, és a földet nézi.
– Hol van Dave? – kérdezem.
– Most vettem egy új Porschét, és mondtam neki, hogy nézze meg.
– Te nem mentél Dave?
– Nem. Kizártam őt.
Ez a mondat kirángat a zavaromból, és valami olyasmibe kerget, ami
leginkább a sokkhoz és a bénult félelemhez hasonlít és az ámulathoz.
– Kizártad a saját házából?
– Igen. – Még mindig a padlót nézi, de látom rajta a mosolyt.
Lehet, hogy kedvelem Tomot?
 Hacsak… Végignézek magamon, és újra visszatér az öntudatom. –
Miért zártad ki? Ha azt hitted, hogy lehet valami közted és köztem…
– Miért ne szexelhetnénk a vőlegényed házában, míg ő a teraszról
döngeti a bejárati ajtót? – Nem akarom mutatni, hogy milyen jól
szórakozom ezen, de nehéz elrejteni a mosolyomat. – Nézd, ilyen
körülmények között, de bármilyen körülmények között, baromi jó lenne
veled a szex, de sajnos nem lesz. És azt is tudom, hogy nem akarod, hogy
itt legyek. – Nagyot nyelek, de nem válaszolok. Most hirtelen esetlen és
darabos lesz. – Azért sem feküdhetnék le veled, mert a főnököm
keresztfiának vagy a menyasszonya. Azt nem hinném, hogy beköpne
engem azért, mert kizártam, mert azért belé is szorult nemi büszkeség.
De megdugni a menyasszonyát, miközben vacsorát főz? Hát, szerintem
erre már felvenné a telefont. – Okosabb vagy, mint én – mondom
csendben. – Csináltam néhány dolgot, amit… nem gondoltam át.
Olyanokat, amiért kirúghatnak.
Tom felnéz, a szemembe.
– Tudom, hogy miket csináltál… a részleteket nem, de tudom. És nem
érdekel. – Időt hagy, hogy felfogjam ezt, aztán egy lágy nevetéssel
folytatja. – Vagyis, hát igen! Örülök, hogy lefeküdtél Robert Dade-del.
Ha ezzel megszerezhettem volna a Maned Wolfot ügyfélnek, én is
lefeküdtem volna vele. Jó sokat kellett volna innom hozzá, de…
Nevetés bugyog föl a torkomból. Most minden egészen abszurd.
Tom mosolya eltűnik, és felém lép.
– Az a helyzet, Kasie, hogy ha tudom, hogy egy dugással
megszerezheted nekünk az ügyfelet, én beszéltelek volna rá, hogy feküdj
le vele. És ha beavatsz a dologba, segítettem volna, hogy ne tudja meg
Dave.
A nevetésem elhal, a buborékok most már a rosszallásom nyomása
alól törnek fel, annak ellenére, hogy a saját képmutatásom belülről
döngöli a homlokomat. Hiszen ő csak kimondja azt, amit én megtettem.
– Nem azért feküdtem le Roberttel, hogy előbbre jussak általa –
mondom csendesen.
Tom megvonja a vállát, mert nem érdeklik a miértek. Az eredmény az,
ami számít.
 – Csak azt mondom, ha Dave keresztapja nem Dylan Freeland volna,
akkor ebben a játékban mindenki nyerhetne.
Más szemmel nézek Tomra, amikor megértem, hogy az erkölcsi
érdektelensége nagyon jól szolgálhatja a céljaimat. Nem ítélkezik, tetteit
csak a gyakorlati következmények motiválják, és egy kis kéjvágy, amit
csodálnivaló visszafogottsággal kezel.
– Mr. Freeland nagyszerű üzletember – folytatja elgondolkodva. – De
sajnos nagyon családcentrikus. Ha megtudja, hogy megcsalták a
keresztfiát, ki vagy rúgva. Talál majd valami megfelelő indokot. Az
összes szerződésünkben van egy klauzula az ügyfelekkel való
viselkedéssel és a cég jó hírnevének megőrzésével kapcsolatban. Majd
azt állítja, hogy szexuális szolgáltatásokat nyújtottál egy ügyfél
megszerzéséért, és kész. És mindez nyilvánosságra is kerülne, erről
Freeland gondoskodna. Hát, ez kemény!
Ahogy elhagyják e szavak az ajkát, megrándul az arca, és feszengve
áll az egyik lábáról a másikra. A nadrágjára nézek, és meglátom, hogy
akaratlan szóvicce konkrét lényegre utal. Némi erőfeszítéssel nem veszek
róla tudomást. Vicces, hogy ennyire felizgul egy ruhán. Elmehetne
bármelyik tengerpartra, és ott alulöltözöttebb nőket is láthatna. És ha egy
másik lány lennék, talán fíxírozni kezdene, vagy elzavarna, mint egy
ócska kurvát, vagy talán észre sem venne a sok Los Angeles-i
exhibicionista között.
Inkább az fegyverezte le őt ennyire, hogy még sohasem látott ilyen
védtelen állapotban; hogy most megmutatom azt, amit eddig
következetesen titkoltam. Tudja, hogy nem a saját jó szántamból teszem.
Úgy érzem, jobban szeretné, ha taszítanám, és nem vonzanám ennyire,
hogy a látványomra feladjon a farka… amit nincs joga meglátni. Hideg
cinizmusának mélyén felvillan egy szemernyi tisztesség.
De a teste nem működik együtt a lelkiismerete nyafogásával, és nem
is vádolhatom őt ezért. Dave-et igen, de őt nem.
A kezem óvatosan magam elé kulcsolom. Úgy érzem, minden
mozdulattal egy kissé feljebb csúszik a ruhám.
– Mit csináljak? – kérdezem. Tom szeme a szoknyám szegélyéhez
tapad, majd visszatér a padlóra.
 – Ellentámadást kell indítani.
– Dave-vel szemben? Hogyan? Semmit sem csinált, amitől Freeland
elfordulna tőle. Semmit sem mondhatok rá, amivel befoghatnám a száját.
– Nincs elég képzelőerőd – mondja Tom. – A tényeket épp úgy meg
lehet vásárolni, mint bármilyen más árucikket. Néha cserealapon, néha
pénzért, de mindig meg lehet venni.
Ekkor halljuk meg a bejárati ajtó döngését. Tom felsóhajt, és a fejét
ingatja.
– Felébreszti a szomszédokat ezzel a dörömböléssel! Még csak fél
kilenc van, de a megjegyzés helytálló. Tom kimegy az előszobába, én
másfél méterrel mögötte követem őt. Hátrahőkölök, ahogy Tom kinyitja
az ajtót, és meglátom Dave-et a saját küszöbén, bíbor színű arccal.
– Te szándékosan kizártál engem?
– Én? Miért tettem volna ilyet? – válaszolja Tom könnyedén. –
Fogalmam sincs, hogy történhetett.
Dave szeme most engem kutat.
– Pontosan miben mesterkedtek?
Majdnem elnevetem magam. Ide hívja Tomot, hogy megmutasson
neki félig öltözötten, most meg azon aggódik, hogy vajon Tom a szemén
kívül mással is megérintett-e. Ez ismét azt bizonyítja, hogy Dave, akár
csak én, nem tud igazán könyörtelen lenni. Tom is érzi a helyzet
komikumát, és egy kis mosoly játszik az ajkán.
– Amiatt aggódsz, hogy már mintát is vettem abból, amit azért hoztál,
hogy megkóstoljam?
Dave villámsújtottan áll. Az irányítás nehéz dolog, és ő nem túl erős
ebben. Látom abból is, ahogy rám néz. A szeméből sugárzó gyűlölet
szinte fáj.
Szinte. Ez a fura dolog a kegyetlenségben: mint minden méreghez,
ehhez is hozzá lehet szokni, ha kis dózisokban, rendszeresen kapja az
ember.
– Nem hiszem, hogy itt maradok vacsorára – mondja Tom. Hozzám
fordul, tüntetően nem véve tudomást az előtte levő emberről. – A bor az
asztalon a tiétek… bár, szerintem valami ütősebbre lesz szükségetek.
– Megnézem a Porschédat – mondom.
 Tom bólint.
– Hozd magaddal a kulcsot! Az ajtó szeret bezáródni. – Igen, Tom
soktekintetben okosabb, mint én. A vízióját nem homályosítják el az
érzelmek és a fájdalom. Felkapom a kulcsaimat a táskámból, és követem
őt az autójához. – Dühös. Nem hagyja, hogy elmenj – mondja Tom,
ahogy a lejárón megyünk, és Dave tekintetét érezzük a hátunkban. –
Egyetlen épeszű férfi sem hagyná.
A kocsija egyedileg festett sötét-metálezüst, ami azokra a színezett,
tükröző ablakokra emlékeztet, amiből a Maned Wolf irodaháza is épült.
Megáll az ajtónál, markába szorítva a kulcsát.
– Biztonságban leszel itt?
Hirtelen felnézek, mert aggodalmat eddig még sohasem láttam rajta.
– Dave nem fog bántani engem – mondom.
– De már most is csinálja. Ez bántalmazás.
– Tudom… szóval, úgy értettem, hogy nem fog kezet emelni rám.
– Elvihetlek haza – kezdi óvatosan –, vagy elvihetlek akár hozzá is. –
Tom ferdén elmosolyodik, én elpirulok. – Vagy jobb, ha úgy teszünk,
mintha nem történt volna semmi?
Bólintok. Az autó metálfényezésén látom a töredezett torzképemet. –
Nos, jól van. Ami engem illet, évek óta Dave-vel jársz, és ő az egyetlen
férfi az életedben. Mr. Dade-del pusztán szakmai kapcsolatod van. Látod
– mondja, ahogy kinyitja a kocsiajtót a tényeket is meg lehet vásárolni,
néha egy kicsi kis mosollyal is. De én nem mosolygok. Megtartom a
gondolatot magamnak, és a fényes ezüst felületen nézem a tükörképem,
ahogy megmozdul, majd az autóval együtt egy pillanat múlva eltűnik.
Amikor visszamegyek a házba, Dave még mindig a küszöbön áll;
dühét megcsapolta a bizonytalanság. Elmegyek mellette, várom, hogy
becsukja az ajtót, majd felé fordulok, és ránézek.
– Én erősebb vagyok egy ruhánál. Erősebb vagyok, mint itt bármi. –
A szavaim hangsúlyok nélkül, érzelemmentesen szólnak. Olyan tények
ezek, amelyeknek nem kell megerősítés. – Azt hitted, Tom Love elfelejti,
hogy ki vagyok? Azt hitted, ha ilyen ruhában lát, másképp fog kezelni
majd, mint azt a nőt, akiről tudja, hogy kicsoda?
Öt és fél éve dolgozom vele.
 – Igen – nyugtázza. – Én meg hat éve vagyok a barátod. De ahogy
korábban is mondtam, nem tudom, hogy ki vagy. Csak annyit tudok,
hogy a korábbi ruháid már nem illenek hozzád. Ez igen.
Érzem, ahogy az olcsó anyag a bőrömre feszül, érzem a lábam között
a levegőt, ami a kiszolgáltatottságomra emlékeztet. Esendőnek kéne most
éreznem magam, de egyszerűen nem vagyok az. Ő az, aki gyenge és
elkeseredett; olyan, mint egy törött szárnyú madár. – Akkor hát, ezt
akarod a jövőben? – kérdezem magabiztosan. – Te állandóan
megpróbálsz majd megalázni, én meg állandóan föléd kerekedek?
– Valóban, Kasie? – sziszegi. – Nézz csak végig magadon! Úgy nézel
ki, mint egy sarki kurva!
– És Tom mégsem nézett kurvának. – Egy lépéssel közelebb megyek.
Valami bolond késztetés hatására meg hozzáteszem: – Robert sem látott
engem így.
– Felhoztad őt ide? A házamba?
Elmosolyodok. Egy viktoriánus regényben még hozzátette volna:
„Meg merted tenni?”, én meg felvont szemöldökkel válaszolnék némán
a kérdésre: „Igen, megmertem tenni”.
De óvatosnak kell lennem. Amint Dave feladja, amint úgy érzi, hogy
a kínzásai eredménytelenek, az egésznek véget vet egy telefonhívással.
És Tom helyesen mondta: ha Dave kitalál azoknak, akik törődnek az
ilyen dolgokkal, azoknak, akiket szeretek, új keletű bátorságom úgy válik
le rólam, mint a héj a narancsról. Akkor mindent elveszítek.
Így lágyabb hangnemet veszek fel, és inkább megegyezést ajánlok a
támadás helyett.
– Nem hinném, hogy tényleg így látsz engem. Azt gondolom, hogy
dühös vagy. Azt hiszem, így is gondoltad, amikor azt mondtad… – Mit
mondtam? Mikor? – A szavak úgy fröcsögnek belőle, mint a kobrából a
mérge.
– Mikor azt mondtad, hogy szeretnéd, ha megszerettetném magam
veled. Azt hiszem, szeretnél engem újra szeretni.
Egy lépéssel közelebb jön, először bizonytalanul, majd lépesről
lépésre magabiztosabban, és egy kissé agresszívabban.
– Más volt, mint én, ugye? Karcosabb? Durvább? Dominánsabb?
 – Szóval, erről van szó? – kérdezem belefáradva. – A dominanciáról?
– Adj nekem egy esélyt! – Jobb kezével a nyakam hátsó részéhez nyúl,
és megtart. – Meg tudom adni neked, amit akarsz. – A bal kezével a
mellemhez nyúl.
Pofon csapom.
Lassan leengedi a kezét, és közben nem veszi le rólam a szemét.
Felveszi a kulcsait az előszobában lévő alacsony asztalról.
– Hová mész? – kérdezem, ahogy kinyitja a kabátos szekrényt. –
Kimegyek – mondja cinikus mosollyal, majd hozzáteszi: – Meg kell
gondolnom, hogy tönkretegyelek-e. Ne várj meg! Gondolkodási időre
van szükségem.
A hangulat feszült. Talán túl messzire mentem. De már nincs értelme
merengeni ezen, és ahogy tovább feszíti a húrt, csak nehezen tudom
fékezni magam.
– Az autóm a munkahelyemen van – mondom halkan.
– Nem lesz rá szükséged – válaszolja ellentmondást nem tűrőn. – Azt
akarom, hogy maradj itt éjszakára. Egyedül az engedelmesség az, ami
megmenthet téged.
Ezúttal nem vitatkozom. Nincs értelme. Csak állok ott, ahogy elmegy.
És most már arról fantáziálok, hogy sohasem tér vissza.

8. FEJEZET

Néhány másodpercig, percig, vagy egy örökkévalóságig egyedül állok

az előszobában, és egy olyan mentális utazáson gondolkodom, ami elvisz
engem erről a helyről. Miről fantáziáljak most? Hogy ott úszom a
Földközi-tenger lágy hullámain? Vagy New Yorkban táncolok? De az
agyam makacsul ragaszkodik az „itt és most”-hoz. Néhány nappal
ezelőtt… hány életnyi idő rakódott már arra a kis időre?
Nekitámaszkodok a falnak, mert hirtelen megszédültem. Lehetetlennek
tűnik, hogy veszítsek egy ilyen tapasztalatlan ellenféllel szemben. Csak
nem szoktam hozzá az ilyen küzdelmekhez. Az ellenfeleim eddig mindig
a saját vágyaim és emlékeim voltak, a háborúim belső háborúk voltak. És
az ellenfeleim még ilyenkor is konkvisztádorok voltak. Áttörték a
védelmi vonalaimat, és gyarmatosító ambícióikkal elfoglalták a
tudatomat, belekényszerítve engem egy pokoli belső emigrációba,
amelyben az alárendelődés és a szolgálatkészség voltak a túlélés
legkézenfekvőbb módjai. Lépéseket hallok odakintről. Vajon mit felejtett
el Dave? Talán egy sértést vagy fenyegetést, amit még nem vágott a
fejemhez? Hátrálok, és nézem, ahogy az ajtónyitó gomb elfordul, de csak
néhány milliméternyit, először erre, aztán arra. Miért nem fordítja el a
kulcsot? De ahogy nézem a nyitógomb mozgását, rájövök, hogy egy
másik problémával állok most szemben.
Az ajtónál levő embernek nincs kulcsa.
Az ajtónál levő ember be akar törni.
Odafutok, és most nem törődöm azzal, hogy milyen magasra csúszik
a szoknyám. Most ezt a rémálmot kell visszaszorítanom, és nem érdekel
a ruha.
A retesz felé nyúlok, de már késő. Az ajtó kivágódik, és én épp olyan
gyorsan hátrálok, mint amilyen gyorsan odamentem. Szeretnék elfutni,
de hiába.
Ám a betörő mégsem ismeretlen. Robert Dade az.
Egy pillantást vet rám, de aztán elmegy mellettem, belép a nappaliba,
megáll a közepén. A keze ökölbe szorul, vad energiája betölti a szobát.
– Merre van? – kérdezi.
Háttal áll nekem, ami most jó. A dühöm, a szégyenem és a
megaláztatásom felizzított, ő viszont olybá tűnik, mint a kerozin. –
Kiment. Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Honnan tudtad egyáltalán,
hogy hol lakik Dave?
– A főnököd hívott.
Íme, egy valószínűtlen hős. Majdnem kimondom ezt hangosan, de
érzem, hogy Robert nincs beszélgetős kedveben. A testtartása egy
cserkésző tigrisére emlékeztet, amint lecsapni készül.
– Mikor jön vissza?
Nem is annyira kérdés ez, mint információkövetelés. És már elegem
van a követelésekből.
 – Majd én elintézem ezt, Robert. Nincs szükségem rád.
Megpördül, és őrjöngése összecsap a frusztrációmmal. – Menj föl, és
vedd le azt a ruhát! Jobb vagy te ennél. Jobbat is tudhatnál, mint hogy
elfogadd Dave-től a rád osztott rabszolgaszerepet!
– Nem vagyok rabszolga.
– Vedd le a ruhád!
Szilárdan ellenállok. Egy kicsit úgy érzem magam, mint egy diák a
Tienanmen téren, amint kihívóan dacol a közelgő tankokkal.
Feszültségét összeszorított fogai között fújja ki magából, de aztán
máshová téved a tekintete és a figyelme. Az oldalsó asztalon meglát egy
fotót. Dave és én vagyunk rajta, szinte gyerekkorunkban. Ő tengerészkék
gyapjú-kreppöltönyt visel tompaezüstszínű nyakkendővel, a hajam
bonyolult csigás kontyba van fésülve. A rajtam levő, kövekkel finoman
kivarrt gallérú kosztüm szinte öregesen tökéletes, csupán az anyag
halvány fénye és a derékfodor képviselik a nőiesség finomabb
motívumait. Dave a hátamon tartja a kezét, míg én derűsen nézek a
kamerába. Olyan kép ez, amit akár a Town & Countryból is kivághattak
volna. Tökéletesek vagyunk rajta.
Római szobrok, ahogy Simone mondaná. Tökéletesek és hidegek.
Robert kezébe veszi a képet, és közelebbről is megvizsgálja.
– Nem tudom, hogy ismerem-e ezt a nőt.
– Én ismerem. – Mögé megyek, és a válla fölött a képre lesek. – Csak
nem tudom, hová tűnt.
Robert leteszi a képkeretet.
– Hagyjuk csak itt! – Hozzám fordul, dühét valamelyest
megszelídítette az aggodalom. – Nem hagyom, hogy ezt tegye veled. –
Nem hinném, hogy megmenthetsz, és… nem tudom, hogy akarom-e.
Egy villanásnyi fájdalmat látok átcikázni az arcán. Felém nyúl, és
hozzáér az arcomhoz.
– Hiába kéred, hogy hagyjam ezt; nem fogom.
Hirtelen felkavarodik bennem minden. Miért ne segíthetne, ha tud?
Azért, mert nem akarom beismerni, hogy egy bajba került leányka
vagyok? Tényleg többre tartom a sebzett büszkeségem, mint a
szabadságom? Melyik rab kötötte fel, hogy senki nem segíthet neki a
szökésben?
De hiába akarom annyira Robertet, nem tudok nem gondolni arra,
hogy a vonzása sokkal, de sokkal veszélyesebb lehet, mint Dave
gyűlölete.
– Vedd le a ruhád! – mondja újra. – Utálom még azt is, hogy hozzád
ér. Olyan, mintha ő fogna téged távolról.
Igen, akarom mondani, olyan, mintha a megalázás ölelésében tartana.
Egyet hátralépek, és kikerülök Robert érintéséből. Tovább hátrálok,
Robert követ engem, de hagyja, hogy én határozzam meg a tempót.
Furcsa tangó ez, amelyben a nő vezet… ha csak néhány taktus erejéig is.
Az ebédlőbe tartok. Az asztalon nincs teríték, így most is csupaszon
áll, kivéve az üveg bort, Dave hamvába holt tervének és az én apró
győzelmemnek az emléket. A székre teszem az üveget. – Most nincs itt
– mondom, és a ruhám szegélyéhez nyúlok. Felhúzom a csípőmön, a
hasamon, a mellemen, aztán némi erőfeszítéssel leveszem az egészet
magamról, és ott állok, teljesen meztelenül, a szeretőm előtt. – Nem nyúlt
hozzám – mondom. – Senki sem nyúlhat hozzám anélkül, hogy erre
kérném. Ha valaki megpróbálja, fizetni fog a hibájáért. De hagynod kell,
hogy behajtsam a teljes árat. Én, és nem te.
Robert rám mered. A szeme vágyik rám, de még mindig érzem a
bosszúságát. De ez nem ellenem irányul, hanem az éjszaka ellen, a város
ismeretlen része ellen, ahol Dave ül, és az életemről hoz döntést.
– Nem fogok félrenézni, Kasie! Az nem én vagyok.
Hallom őt, de nem figyelek rá igazán. Az asztalra nézek. Fényezett
felületén látom, hogy Dave milyen éjszakát tervezett velem. Meddig
ment volna el a játék, ha Tom együttműködik? És Asha meddig akart
engem beszorítani? Mindnyájan ilyen gyengének néztek? Azt hitték,
ilyen könnyen feladom?
– Hallasz engem, Kasie?
Nem figyelek a kérdésre, inkább a magam kívánságaira gondolok.
– Hozzám nyúlna, Mr. Dade?
A lélegzete a torkán akad. Még mindig érzem a dühét, de már
messzebbről, és már több teret enged az egyre sürgetőbb szenvedélyének.
 – Kérdeztem valamit – folytatom. Végighúzom az ujjam az asztalon.
Nagyon veszélyes játékot játszom. Nem tudom, Dave mikor ér haza.
Nem tudom, mit fog tenni Robert, ha találkoznak. Nem tudom, vajon ez
lesz-e az, ami darabokra töri a világomat. Mindent kockáztatok egy
néhány pillanatnyi örömért, egy mulandó győzelemért. De lassan kezdem
azt hinni, hogy az élet pillanatok egymásutánjából és apró ünnepekből
áll. Ezek nélkül csak a fájdalom, a félelem, az ambíció, és néhányunk
számára a bolond remény létezik. – Azt akarta, kiszolgáljam őt és Tom
Love-ot az asztalnál. Azt akarta, hogy az alávetett szerepét játsszam.
Uralkodni akart rajtam. De nem kapta meg, amit akart. Én nyertem.
Segítene megünnepelni ezt, Mr. Dade?
Szívesen látnám!
Robert nem mozdul azonnal; de amikor igen, akkor gyorsan.
Másodpercek alatt eltűnik közülünk a távolság, és máris húzza le magáról
az inget, hogy a meztelen bőrünk érjen egymáshoz egy durva ölelésben.
– Azt akarom, hogy itt tegyél magadévá! – súgom, ahogy a fogát
végighúzza a vállamon. Kikapcsolom az övét a derekán. – Azt akarom,
hogy azon az asztalon szeress, ahol nem voltam hajlandó őt kiszolgálni!
– Biztos vagy benne?
– Igen – mondom, ahogy a nadrágja a földre esik. – Nagyon várom.
Érzem, hogy fölemel a levegőbe, hátrafektet az asztalra, mint egy
különleges ételt, amit megkóstolni készül.
Leveszi a maradék ruháját, és én magamhoz ölelem. Az izmai kis
dombokat és völgyeket alkotnak a mellén és a hasán.
A karja és a combja egyaránt erős és csábító. Ez egy másfajta
tökéletesség. Olyan, mint egy szobor, de nem olyan, mint Michelangelo
Dávidja. Sokkal vibrálóbb anyagból készült, mint a márvány. Olyan,
mint egy erős lüktetésű, durván melodikus dallam. Hozzám ér a merev
farka, ami napnál is világosabban emlékeztet rá, hogy él.
Előrehajol, és ujját végighúzza a hasamon. Olyan, mintha betűket írna
rá; vágy, szerelem. Nehéz megkülönböztetni ezeket, mert olyan gyorsan
indít be az érintésé. Belélegzem az illatát, miközben az ujjai folytatják a
táncukat, egészen fel a torkomig, az állam aljáig. Úgy tanulmányoz, mint
a nap pályáját; tudja, mit talál, mégis rácsodálkozik. Az ujjai tovább
mozognak, ezúttal a mellem felé. Először az egyik bimbóm körüli
területet simogatja, majd áttér a másikra, és ez annyira más, mint Dave
erőszakos érintésé!
Dave-et megállítottam, és ha még egyszer megpróbál hozzám nyúlni,
újra érezni fogja az elutasításom fullánkját. Sohasem jut velem egyről a
kettőre. Sem szép szóval, sem erővel. Őt nem hívom magamhoz.
De Robertet igen; és ahogy az ujjai a derekam, a csípőm ívén utaznak
lefelé, majd finoman szétnyitja a lábam, érzem, hogy a testem újra
megerősíti ezt a hívást, mert még nedvesebb leszek, és szaggatottan
kezdem kapkodni a levegőt. Felemeli a lábam, megcsókolja a térdem,
majd lassan fölfelé indul, és cikázó nyelvével végignyalja a bőröm. Most,
hogy már a bejáratomhoz közelít, a csókok lágyabbak lesznek, szinte
ártatlanok, ami szöges ellentétben áll a szándékával.
Kezemmel a hajába nyúlok, és megpróbálom feljebb húzni őt, de nem
hagyja magát siettetni. Élvezi, hogy egyre forróbban várakozók, mielőtt
a szája eléri azt, ahova készült.
Mikor odaér, érzem, hogy az ajka egy nyitott szájú csókkal körbeveszi
a csiklómat, és ez az a pillanat, amikor a kerozin találkozik a lángokkal.
Megragadom az asztal szélét, és szilárdan rögzítem magam. Újra bevillan
annak a képe, hogy mit is kellett volna ennél az asztalnál csinálnom.
Akaratom ellenére, hiányos öltözetben kellett volna kiszolgálnom a két
férfit.
De ez a kép is azonnal darabjaira törik, amikor érzem, hogy belém
nyomja a nyelvét, belém hatol, aztán kihúzza, majd megízlel újra. A keze
a csípőm alá csúszik, és feljebb emel, mert így jobb neki, és nekem is.
Már nincsenek képek a fejemben. Vak vagyok mindenre, és mint
minden vak nőé, az én többi érzékem is kiélesedik. Ahogy a keze a
testembe hatol, kivételes extázist okoz. A nyelve cikázása olyan, mintha
elektromosan stimulálná a gyönyört. A szívem hangosan,
gyönyörűségesen dübörög.
Az orgazmusom szinte fényűzően dekadens; mint egy finom pezsgő,
amely kihabzik az üvegből.
Robert egy pillanat alatt maga felé húz. Ott áll a tölgyfaasztal szélénél,
amelynek fényezett felületén fekszem; kinyújtott lábammal a mellkasát
támasztom. A combomon érzem a kemény farkát, amely már nagyon be
akar hatolni. Megemelem a csípőm, megadva ezzel az engedélyt. A keze
rögtön odanyúl, hogy ebben a helyzetben tartson. Újra belém jön, lassan
mozogva; az állandó, hipnotikus ritmus minden porcikámnak örömet
okoz. Ilyen az, amikor valaki érzi a szépséget, amikor megtapasztalja a
gyönyör anyagát.
Egy pillanatra valami zenét hallok, olyasmit, mint amit álmodozás
közben hallottam, elkeveredve a lélegzetünkkel. Morgása az én extatikus
nyögéseimmel harmonizál, ahogy újra meg újra belém löki magát.
Mi lesz, ha most jön meg Dave? Mi lesz, ha meglátja Robertet, ahogy
velem szeretkezik ebben a házban, azon az asztalon, ahol kávét
szolgáltam fel neki, ahol le akart ültetni maga mellé, mint egy tökéletes,
önfeladó feleséget?
Kikürtölné az újságot a világnak, a családomnak és a munkaadóimnak.
De ahogy Robert hozzám dörgölődik, érzem, hogy semmi sem
érdekel. Ez az én lázadásom. Ez a napfény napja az esős évszak közepén,
és ezt nem fogom elpazarolni.
A tánc most megváltozik. Elenged, hátrahúzódik, és kifektet az
asztalra. Egy pillanatra nem tudom, hogy mi következik, és mit csináljak.
Nem akarom, hogy vége szakadjon ennek.
De ő sem. A kezemnél fogva felhúz, és most előtte ülök, ő pedig csak
néz. A pillantás intimitásának megvan a maga gyengéd erotikája. Köre
fonom a lábam, és hátratámaszkodok. A kérésem nem is lehetne
világosabb. Egyetlen lökéssel máris újra bennem van, ám ezúttal sokkal
mélyebbre jut. Felkiáltok, ahogy előrehajol, foga közé fogva a
fülcimpámat, mielőtt a nyelvével végigsimogatná ott is az
idegvégződéseimet.
– Többé nem fog hozzád érni – súgja, és gyorsít a tempón. Az asztal a
ritmusunkra inog, de erős és robusztus, sokkal erősebb, mint azok a
szabályok, amelyeket magamnak állítottam. Erősebb, mint az
ellenségeim fenyegetései, mint a visszafogottságom, amely azonnal
szertefoszlik, ahogy Robert belép a szobába. – Én vagyok az egyetlen
férfi, akivel valaha is szeretkezni fogsz. – Érzem, hogy megremegek,
mert az izmaim összerándulnak. – Enyém leszel a házában, a házamban,
az irodádban, és vagy ezer ágyban, világszerte. Ez – mondja, és ha lehet,
akkor most még erősebben löki belém a farkat – csak az enyém!
Ismét felkiáltok, ahogy az újabb orgazmus kezd felszakadni bennem.
Érzem, hogy ő is csatlakozik hozzám; érzem, ahogy belém élvez, érzem
a görcsös lüktetést, ahogy magának követel azon az egyetlen módon,
ahogy egy férfi jogot formálhat egy nőre. A szemébe nézek, és csak egy
szót lihegek neki:
– Igen.
Percekig egymásba kapaszkodunk, de csak másodperceknek tűnnek…
vagy napoknak. A lélegzését hallgatom, érzem a szívdobbanásait, az
illatát…
– Velem jössz – mondja. A hangja nem követelő. Egyszerűen
megállapít egy tényt.
Végighúzom az ujjam a tarkóján és a nyakán, és Dave ebédlőjének
fehér falait nézem, csendben búcsút mondva a börtönömnek.

9. FEJEZET

Visszaöltözöm a ruhámba, amit a munkában viseltem, de mielőtt

elhagynánk Dave házát, szépen összehajtogatom a megalázó ruhát, és az
ebédlőasztal közepére helyezem. Robert egyetértőén bólint. Nem tud
arról az üzenetről, amit a könnyű anyag közé rejtettem. Egy kis
papírdarabra a következőket írtam:

Csinálj, amit akarsz, de nekem ez már nem megy.

Neked az a nő hiányzik, aki hű volt hozzád, nekem az a férfi, aki kedves
volt hozzám.
Viszlát, Kasie

Robert szétkergette az agyamban a ködöt. Eddig beszivárgott a

pórusaimba, belekeveredett szeretkezés közben is az izzadságunkba,
aztán egyszerre csak elpárolgott. Robert azt hiszi, hogy rábízom a
megmentésemet. Dave azt hiszi majd, hogy minden óvatosságomat a
sutba dobtam.
De mindketten tévednek. Még mindig háborút viselek. De most már
kész vagyok harcosként küzdeni.
Ám, még a háborúkban is vannak békés napok, olyan pillanatok,
amelyekben a puskaropogás olyan távolinak tűnik, hogy akár kipukkadó
luftballonok hangjának is hallhatnánk. Ezt a csalóka békét érzem, ahogy
Robert Alfa Rómeójával megyünk, azzal az autóval, amely a művészetet
juttatja eszembe és a hatalom illatát árasztja. Nem szólunk egymáshoz;
inkább nézem ahogy a keze a sebességváltón mozog, élvezem, ahogy a
bőrborítású kormánykereket simogatja. Majdnem féltékeny leszek,
amiért egy autó ilyen odaadó, szerető bánásmódban részesül, de
hamarosan eljön az én időm is. Már voltam Robert otthonában, de amikor
végül átmegyünk a bejárati kapun… amikor meglátom az egész várost
ahogy izgatottan és várakozóan szikrázik felénk, nem tehetek róla, egy
kissé megriadok a látvány nagyszerűségétől. Bevezet a házba, és úgy
érzem, esetlen vagyok és szégyenlős. Mikor utoljára itt voltam, a
hatalmas ágyában szeretkeztünk, újra meg újra, aztán beszélgettünk.
Annyira kényelmes volt!
Annyira könnyű! Nem is tudom, talán azt várja tőlem, hogy vissza
tudok menni abba az állapotba? Mert, persze, nem tudok. Még nem. De
úgy látszik, érti ezt, vagy csak észrevette, hogy belepirult az arcom, és
megértette, hogy most gyengédségre van szükségem. Szinte formális
udvariassággal kínál meg hellyel a nappaliban a mélybarna bőrszófán,
aztán eltűnik, hogy valami innivalót hozzon. Mereven ülök, és
találgatom, hogy scotchot hoz-e, azt a veszélyes italt, amivel az egész
kezdődött. De ma tiszta fejre van szükségem. A csata most túl közel dúl
ahhoz, hogy elmerüljek az ilyen gyönyörökben.
Mikor Robert visszajön egy nagy, zöld bögrével, megérzem a forró
csoki illatát, és mohón kortyolok bele a keserédes italba. Olyan ártatlan
ez, hogy nem is tudom, megérdemlem-e. De remélem, hogy igen.
Remélem, hogy magamba szívhatom az édesség egy részét, a gyermeki
lét érzéseit. Szeretnék átélni legalább egy morzsányi ártatlanságot.
– Holnap beszélek Dave-vel – ül le mellém Robert.
 – Ne – mondom egyszerűen. – Ez az én dolgom.
– Love azt mondja, hogy Dave ki fog rúgatni téged. – Egy pillanatra
megzavarodok, és csak aztán jövök rá, hogy Tomról beszél. Ő az
egyetlen, akinek köze van a szerelem szóhoz, mégis praktikus dolgokról
tud beszélni. – Nem hagyom, hogy ez megtörténjen. Freeland nem fogja
eldobni a velem való üzletet a féreg keresztfiához való lojalitása miatt.
– De Asha is tudja – teszem hozzá.
– Asha?
– Találkoztál vele. A csapatom tagja.
Robert megvonja a vállát, mert nem érti a jelentőségét.
– Nem érdekes, hogy mit tud. Akár az egész világ tudhatja. Ez nem
változtat a munkádon. Majd én…
– …megoldod? – fejezem be a mondatat, harsányabb hangon, mint
ahogy szerettem volna. Nincs értelme. Nem tudom magamévá tenni a
csokoládé édességét, csak a keserűségét. A sötét kandallóba nézek. – Azt
hiszi, azért kaptam ezt a munkát, mert Freeland keresztfiának a szeretője
vagyok, akivel te szembe akarsz szállni.
– És? – kérdez vissza Robert, mert még mindig nem fogta fel a
problémát.
– És most azt fogja gondolni, hogy csak azért nem rúgtak ki, mert
veled fekszem le.
Megértés csillan a szemében.
– De ki a fene törődik vele, hogy mit gondolnak az emberek, Kasie?
Nem számítanak. Csak te meg én.
– Ha ez igaz lenne, más lenne a világ, mint amilyen. Ha ez igaz lenne-
mondom, és minden szót egy kicsit jobban megnyomok – istenek
lennénk. Ozirisz és Ízisz. Zeusz és Héra… de ez azért nincs így, ugye?
De, ha jól meggondolom, ők sem tehettek meg bármit a többi istennel
szemben. – Most mérges vagy rám?
Majdnem azt mondom, hogy igen, de aztán rájövök, hogy ez nem
lenne igaz. Nem egészen.
– Azért vagyok mérges, mert bár szeretném, hogy minden olyan
egyszerű legyen, mint ahogy mondod, de nem lehet az. Ez az én hibám.
Nem lehetek az iroda ribanca. Tisztelet nélkül nem tudom csinálni ezt a
munkát. Még ahhoz is tisztelet kell, hogy levegőt vegyek.
– Tisztelni fognak, ha jól teljesítesz. Csak rád kell nézni, hogy tudják:
megérdemelted az állásodat.
– De nem engem fognak nézni. Azt fogják csak látni, amit csináltam,
és annak a kurvának néznek, akinek Dave és Asha tartanak.
– Tom Love jobban ismert téged ennél.
– És Tom mindörökké ott lesz, és mindig a főnököm lesz? Ezt meg
tudod ígérni nekem?
Robert hátradől a díványon, de a szemét rajtam tartja.
– Igen, meg tudom. Biztosíthatom, hogy Tom sohase akarja otthagyni
az állását. Úgy tudom alakítani a világot, ahogy szeretnéd. Ha a cél az,
hogy te húzogasd a zsinórokat, csak pénz és hatalom kell hozzá. Nekem
mindkettő van. Hadd vásároljak neked egy kis lelki békét! Nevetnem
kell. Majd feldob egy köteg pénzt, és Tom, mint egy sztriptíztáncosnő,
térden állva kapkodja fel a hulló bankjegyeket? Azt hiszem, Robert ezt
várja mindenkitől, aki elé pénzt szór. Lehet, hogy egyszer tőlem is
ugyanezt fogja várni?
De a szüleim beleegyezését nem tudja megvásárolni. És a kollégáim
tiszteletét sem. Csak arra tudja őket ösztönözni, hogy rejtsék el az igazi
véleményüket. Én mindig tudni fogom, hogy mit mondanak rólam a zárt
ajtók mögött. És nem engedhetem meg azt sem, hogy Robert szakmai
stagnálásra kényszerítse Tomot. Egyszer úgyis más lesz a főnököm, egy
másik férfi vagy nő, aki majd arra gondol, vajon mi mindent tennék meg
az előléptetésemért. Olyan ügyfelekhez fognak beosztani, akik
szórakozni akarnak velem a mítingeken, és olyan éhes férfiak testületei
elé küldenek, akik csak arra várnak, hogy megkefélhessék azt a nőt,
akiről köztudott, hogy milyen módon dolgozta be magát az üzleti világba;
aki úgy osztogatta szexuális szívességeit, mint más a névjegykártyáját.
De Robert igazán nem ostoba. Ha gondolkodna, hamar meglátná, hogy
mennyire lehetetlen ez az egész. De nem gondolkodik; érez. Azt mondja,
át akarja alakítani a világot, és késő éjszaka, nem sokkal azután, hogy
szeretkezett velem egy másik férfi ebédlőasztalán, biztos benne, hogy
meg is tudja tenni.
 A valóság majd holnap felkel a nappal együtt. De ma éjjel
valószínűleg nem. Így inkább a csokoládéval együtt lenyelem a
pesszimizmusomat, és finoman a térdére teszem a kezem.
– Fáradt vagyok – mondom. – Vigyél ágyba!
Lehet, hogy a forró csoki mégis csak adott némi ártatlanságot az
éjszakának, mert ez volt az első eset, hogy Robert és én úgy aludtunk az
ágyban, hogy nem nyitottuk meg a szexuális energiáink óceánjának
csapjait. Egy pizsamakabátot adott, és a takaró alatt kifli formában
pihentünk el. Most alszik, és állandó, megnyugtató lélegzése elcsendesíti
az aggodalmaimat is. Néhány pillanatra hinni kezdek ebben a fals
ígéretben. Úgy érzem, a karjában tényleg biztonságban vagyok, ebben
nagy a kapitalista gazdagságban. Nem ez volt-e az, amit mindig is
akartam? Biztonság, jólét, siker? De igen; csakhogy én a valódi dolgokat
szeretem, nem a látszatot.
Azt akarom, hogy a siker az én sikerem legyen. Nem osztozhatok
Robert álmaiban, ha nem valósítom meg az enyémeket. Aztán vonakodva
Dave-re térek át. Már látom, hogy a vele való viszonyom sohasem volt
jó, de azt is, hogy miért volt mégis ilyen vonzó. Úgy tűnt, hogy az álmai
pontosan illeszkednek az enyémekhez. Úgy tűnt, hogy nagyszerűen
kiegészítjük egymást. Ő jobb kapcsolatokkal rendelkezett, de én
vitathatatlanul jobb iskolákba jártam. Bár ő a Notre Dameon tanult jogot,
én a Harvard Business Schoolon végeztem, és egyetlen harvardi diák sem
fogadná el, hogy létezik annál jobb képzés, mint amit ő kapott,
függetlenül attól, hogy miket ír az US News & World Report a Yale-ről.
De ami ilyen sokáig összekötött minket, azok a közös céljaink voltak.
Mindketten elismerésre vágytunk. Ő a régi vágású pénzügyi világ
elismerésére, amelynek a családtagjai is a részéi voltak, én pedig a
családom és az üzleti világ elismerésére. Én az önfegyelmemet próbáltam
növelni és erősíteni, míg ő a külső dolgok fölött akarta megszerezni az
uralmat; ilyenek voltak az otthona, a társadalmi beágyazottsága és én. Én
féltem a sikertelenségtől és a visszautasítástól, de még a saját
ösztöneimtől is. Ő a tehetetlenségtől, a nevetségességtől, és a város
fáradhatatlan bujaságától tartott. Elmosolyodok a sötétben. Én most épp
erre az utóbbira koncentrálok. Ennek ismeretében rejlik mindennek a
kulcsa. Ha valaki olyanok elismerésére vágyik, mint akik Dave elit
férfiklubjába járnak, annak a bejutást szinte lehetetlennél tevő magas
tagdíjon és a mélyen beivódott magasabb rendűségi komplexuson kívül
még egy teljesen más szabályrendszerre is szüksége van. Elképzelem az
elsötétített szobákat, amelyek ezeket a klubokat jellemzik, ahová
belephetnek ugyan a nők, de nem látják őket szívesen. Látom, ahogy a
férfiak manikűröztetés és pedikűröztetés közben szivaroznak. Hallom a
suttogó megjegyzéseiket. Ebben a világban nem szégyen a nők
alárendeltségéről beszélni. Sok olyan történet kering, amelyeket Dave
nagy kedvvel idézne fel. De azt mindenki szégyelli, ha lecsapják a
kezéről a nőjét. Ha elhagynak valakit, az szégyen. Dave azt kéri tőlem,
hogy alázkodjam meg előtte, cserébe ő csendben marad; ám én még nem
kértem meg annak az árát, hogy én is csendben maradjak.
Tudom, mit akar Dave, és mitől fél. Tudom, hogyan lehet fájdalmat
okozni neki.
Óvatosan kicsúszok Robert erős öleléséből. Megfordul, és felébred
annyira, hogy észrevegye, hogy felkeltem, de annyira nem, hogy
megkérdezze, hová megyek. Lábujjhegyen megkeresem a táskámat,
előveszem a mobilomat, és elolvasom az SMS-t, amiről már tudom, hogy
ott van.

Hol a fenébe vagy?

Egy órával ezelőtt küldte. A következőt azután húsz perccel:

Kasie, komolyan: hol vagy?

Aztán, tíz perccel később:

Értem, hogy fel vagy háborodva. Egyszerűen csak beszélnünk kéne.

Kérlek, válaszolj!

Magamban mosolygok. Közelebb kerültem a célomhoz.

Hallom, hogy Robert ismét megfordul, de aztán újra elszenderül.
Kimegyek a telefonnal a fürdőszobába. Becsukom az ajtót, és felgyújtom
a villanyt. Egy darabig hunyorgok, míg hozzászokom a fényhez. A
helyiség kábé akkora, mint az első lakásom volt. Van benne egy
süllyesztett masszázskád, egy átlátszó falú, tágas zuhanyzó és egy tükör,
amely majdnem az egész falat betölti… pokolian dekadens.
Ekkor meglátom magam a tükörben. A hajam hullámosan omlik a
vállamra. A szemfesték, amit nem távolítottam el rendesen, kissé
szétkenődött, és ettől fülledten hanyag kinézetem van. Robert felsőjében,
kezemben Dave SMS-ével azt kérdezem: ki ez a nő?
Nem ismerem őt – mondta nemrég Dave.
És én azt válaszoltam, hogy tudom, ki ő, csak azt nem tudom, hogy
hová tűnt.
Lenézek a telefonra. Ez a dolog az egyetlen, ami most ismerős. Benne
vannak a képeim, az ismerőseim számai, a régi e-mailek, és így tovább.
Csurig tele van annak az életnek az emlékeivel, amit leromboltam –
annak a férfinak a kedvéért, akinek a felsője rajtam van.
Az ördög rejtelmes módokon dolgozik.
De nem merenghetek már ezen, mert beleőrülök. Inkább írok egy
választ Dave-nek.
Igen, beszélnünk kell. Találkozzunk holnap este, mielőtt fallabdázni
mész! A klub melletti vendéglőben.
Elküldöm. Várok egy percet, majd még egyet, mire megjön a válasz.
Nem kell, hogy ilyen messze eljöjj. Találkozhatunk a munkahelyeden is.
Mosolygok. Épp most mutatta meg minden lapját, most erősítette meg
a feltevéseimet. Visszanézek a tükörbe. Ahogy ez a nő visszamosolyog
rám, egy dolgot el kell ismernem vele kapcsolatban: meglehetősen
intelligens.
Nem, találkozzunk az edzőteremnél! Úgy egyszerűbb.
Ezúttal csak néhány másodperc kell a válaszhoz.
Megvan az autód? Hogy fogsz odajutni?
Feltette a céltáblát a szívére, és én megtöltöm a fegyverem.
Van valaki, aki majd elvisz.
Kuncogok, ahogy elküldöm az üzenetet, pontosan tudva, hogy milyen
képek cikáznak át Dave agyán. Látja, ahogy az összes barátja előtt
belépek a vendéglőbe. Látja mellettem Robert Dade-et, egy erősebb,
sikeresebb, csinosabb férfit, aki mindenben lekörözi őt, ami számít. Látja
magát felszarvazva, ahogy leülünk vele szemközt; Robert keze a lábamon
– annak a nőnek a lábán, akivel eddig ő büszkélkedett.
Ebben a képsorban ő az, akit megaláznak.
A fenyegetések egyensúlya. Ez a Harvard egyik nagyra becsült
professzorának elmélete. Egyszerű és gyönyörű. A független országok
viselkedését az határozza meg, hogy milyen fenyegetéseket észlelnek a
többi ország részéről. De az emberek félreértik ezt a zsenit, mert a
fenyegetés szóra helyezik a hangsúlyt. Pedig a fenyegetések végesek.
Hamar széteshetnek, ha például fény derül egy blöffre. A valódi erő az
észlelésben rejlik. Az észlelés a minden. Nem áll érdekemben, hogy
nyíltan fenyegessem Dave-et, ahogy ő tette ezt velem. Azt akarom, hogy
a fenyegetéseim kimondatlanok, de valóságosak legyenek. Nem
mondtam, hogy Robert visz majd el a klubhoz; nem mondtam, hogy
megpróbálom megmutatni őt a barátainak. Hagyom, hogy a képzelete
dolgozzon, mert az ebben lakó démonok erősebbek.
Végül egy olyan SMS-sel válaszol, amely félelemről és frusztrációról
árulkodik.

Nem akarok a klubban találkozni.

Nagy levegőt veszek. Ez az a pont, ahol a félelem pánikba fordul.

Ott leszek a klubban 5.45-kor. Ha nem látlak, megkérdezem a

barátaidat, merre talállak. Ha elmondom nekik a helyzetet, biztos
vagyok benne, hogy segíteni fognak. Ahogy te is mondtad, beszélnünk
kell.

Ahogy elolvasom a válaszát, elképzelem, hogy nézne ki, amit írt,

papíron. A betűk reszketők és girbegurbák lennének; az izzadsága
rácseppent volna a papírra. Ezt írta:

Akkor, a vendéglőben. Keresek egy asztalt, valahol hátul. Kérlek, hogy

maradjon ez köztünk! Ez kettőnk dolga, csak a kettőnké.
 Az utolsó üzenetére nem válaszolok. Ha válaszolnék, rá kéne
mutatnom a hibájára. Ez ugyanis nem a kettőnk dolga. Annál nagyobb
ügy. A koncepciók és felfogások, a hatalom és a nyomorúság dolga. A
tisztességes viszony és a támadó bosszúszomj közti különbség dolga. A
nyerés és a vesztés dolga.
Ilyen a háború.
Magamban elmosolyodok, és lekapcsolom a lámpát. A kis éjszakai
fény elég hozzá, hogy megtaláljam az ajtót.
Mikor kinyitom, ő áll ott előttem. Robert izmos, meztelen sziluettje
halványan rajzolódik ki a gyenge fényben. A kezemre néz.
– Elég késő van ahhoz, hogy telefonálj.
– Csak az e-mailjeimet ellenőriztem – válaszolom.
– Te kis csábító hazudozóm – mondja lágyan.
Már nyitom a számat, hogy megvédjem magam, de aztán megállok.
– Muszáj mindig megbeszélnünk a titkainkat?
– Nem. Én nem bánom, ha van egy kis ármánykodás. – Belép a
fürdőszobába, mindkét kezével az arcomhoz nyúl, és szilárdan megfogja.
– Nem muszáj mindent tudnom.
Ez nagyon szép tőled – mondom könnyű, csipkelődő hangon, de egy
jó adag felismerés is érződik benne. Lehunyom a szemem, és érzem, hogy
a keze a hajamba túr.
– Most nevetsz, pedig vannak dolgok, amikhez igenis, ragaszkodom.
– Újra kinyitom a szemem. Még mindig sötét van. Nem látom a
részleteket, ettől olyan rejtélyesnek tűnik minden. Felemelem a kezem,
és az ujjaimmal tapintom ki az arcát. – Ragaszkodom hozzá, hogy
biztonságban légy – folytatja. Leejti a kezét a combomra, majd felhúzza
a fenekemre. – Ragaszkodom hozzá, hogy azok, akik bántani akarnak, ne
tehessék meg. – A keze most már a derekamon van. Egy gyors
mozdulattal felemel, és én ösztönösen átkulcsolom a derekát a lábammal.
Már látom a dióbarna szemét, ahogy a félhomályban csillog.
– Van egy tervem – mondom. – Senki sem fog bántani. A szeretőd
egyigazi harcos.
– Az lettél? – kérdezi. – Akkor lehet, hogy ez a harcos eljön velem
zuhanyozni?
 Feltesz a pultra, kigombolja a rajtam levő pizsamakabátot, és gyorsan
kihámoz belőle. Már majdnem reggel van. A zuhanyzóban szeretkezni
most egyáltalán nem volna célravezető.
De az ösztöneimre hallgatva mégis beindulok.
Az üvegezett zuhanyzóba vezet, megengedi a vizet; lábujjhegyre
emel, és megcsókol. Ahogy a víz végigmos minket, érzem a kezét a
nyakam alatt a hátamon, és azt, ahogy a férfiassága megnő és
megkeményedik a hasamnak. Elhúzódok, és elmosolyodok.
– A harcosod most éhes – mondom.
Letérdelek előtte. Megcsókolom a csípőjét, és ujjammal végigsimítom
a makkját.
– Kasie – nyögi. A farka megrándul egy kicsit.
– Ez nekem szól, Robert? – kérdezem. – Elég türelmetlennek látszik.
Most a mutatóujjammal végigmegyek egy éren, amely a farka tövétől a
makkjáig fut, és ezt simogatom tovább, fel és le. Finoman, csipkelődve
és incselkedve.
– Te csináltad ezt velem – lihegi.
– Talán. Vagy valami más.
Újra a hajamhoz nyúl. Egy kicsit meghúzza. Felpillantok, és a
szemébe nézek.
– Kasie – morogja –, csináld!
Van valami abban, ahogy kimondja ezt a szót… ami nem hagy teret a
vitának. Valami szemtelenül magabiztos hatalom. És ez arra késztet,
hogy azonnal megtegyem, amit mond. Körbeveszem a makkját az
ajkammal, majd egészen a számba húzom. Az egyik kezemmel a farka
tövénél simogatom, a másikkal a lába közé nyúlok, és megtalálom azt a
pontot, amitől libabőrös lesz. Hallom, ahogy újra felnyög, miközben a
kezemmel és a számmal egyszerre dolgozom, oda-vissza, fel és le. A bőre
csillog a végigcsurgó víztől, a combizmai megfeszülnek, és épp csak
annyi időre állok meg, hogy újra végignyaljam a makkját, mielőtt
bevenném egészen. Minden nedves és csúszós, és elképesztően
csodálatos.
 Érzem, hogy közel jár, és némi vonakodással hagyom, hogy
elhúzódjon tőlem. Felemel, megcsókol újra, majd megfordít, és én előre
hajolok. Lenyúlok, és a kezemmel a zuhanyzó aljára támaszkodom.
Olyan mélyen hatol belém, hogy felkiáltok, nemcsak a
gyönyörűségtől, de a meglepetéstől is. Érzem, ahogy a meleg víz
végigfolyik a hátamon, át a hajamon, miközben ő a csípőmet markolja,
és belém nyomja magát, újra meg újra. Még így is veszettül kívánom őt,
hogy bennem van, és ez a már-már fájdalmas vágyakozás hamar elrepít
a gyönyör széléig. Az orgazmusom olyan erősen jön, olyan gyorsan,
hogy a lábam is beleremeg. De Robert szilárdan tart, és tovább folytatja.
Levegő után kapkodok, és már érzem, hogy mindjárt ő jön – de hirtelen
megáll.
– Nem – lihegi –, látni akarlak!
Elenged, én felállok. Megtalálom az egyensúlyom, és felé fordulok.
– Most! – mondom neki.
És már is bennem van újra. A meleg víz lágyan simogatja a bőrünket,
ahogy összefonódunk egy csókban. Az egyik kezével a lábamat tartja, a
másikkal a fenekemet fogja, úgy mozog bennem; a mellem a mellének
nyomódik. Szinte összenőttünk; minden lehetséges módon érintkezünk.
Lehunyva tartom a szemem, hogy csak érezzek – a vizet, őt, az extázist.
Mohó, kényeztető románc ez; belém nyomul, a nyelvével nyalja a
nyelvemet, mire felnyögök. A ritmusa fokozódik.
– Én harcosom! – súgja, és a lehelete elvegyül az enyémmel.
– Az vagyok – válaszolom.
Ekkor robban fel bennem, miközben mos minket a víz. E pillanatban
én vagyok a legboldogabb harcos a világon.

10. FEJEZET

Mikor másnap felébredek, ott ül mellettem, és engem néz. Lassan

eszembe jut, hogy hol vagyok, és hogy milyen felsőrész van rajtam. Nem
értem egészen, hogy mit akar. Egy bizonyos helyről beszél, vagy valami
nagyobb dologról? Kettőnkről nyilatkozik, és arról, hogy mik lehetnénk?
De gyorsan visszaránt a földre, zavarba ejtő egyértelműséggel.
– Mától dolgozhatsz innen. Nem kell, hogy bemenj. Beszélek
Loveval, talán Freelanddel is.
– Nem akarom, hogy ezt megtedd – mondom. Tudta, hogy ezt fogom
válaszolni. Érzem a hangjából, mert alig van benne remény; úgy szól,
mint egy hegedű a rézfúvósok mellett.
– Mondtam már tegnap is, hogy nem fogom ölbe tett kézzel nézni,
ahogy tönkretesz. Én nem így működöm.
Megállok néhány pillanatra, hogy megfogalmazzam a gondolataimat.
Nem így működik. Valami azt súgja, hogy… valami, amit nem tudok hova
tenni.
– Képes vagyok győzni – mondom, félretéve a gondolatot.
– Erősebb vagyok, mint Dave. Okosabb is. Képes vagyok győzni.
– Ha a meglévő szabályok szerint játszol, nem. Kényelmetlenül
mozgolódni kezdek az ágyban, a takarót letolom a csípőmig.
– Te nem hiszel a szabályokban?
A nővéremre gondolok, ahogy az asztalon táncolt, és úgy dobta le
magáról a ruháit, mint a gúzsba kötő társadalmi konvenciókat. Robert
elmosolyodik. Az ablak felé pillant, ahol lassan beszüremlik a hajnali
fény.
– Rengeteg közmondás szól a győzelemről. A győztesnek jár a haszon,
a történelemkönyveket a győztesek írták, és a többi. De a győzelemnek
valójában egyetlen haszna van: a győztes hozza a szabályokat. Én hiszek
a szabályokban, Kasie. Hiszek bennük, mert az én világomban én vagyok
a győztes. Én hozom a szabályokat. Amiben nem hiszek, az a mások által
hozott szabályok szerinti játék. Ez épp elég arrogánsan hangzik ahhoz,
hogy fölébredjek. Most tisztább szemmel nézek rá. Mit tesz az, ha valaki
igazán erős játékos? Én nem tudhatom, és Dave sem. Másfél nap kellett
hozzá, hogy kitaláljam, hogyan kerüljek ki Dave elnyomása alól. Ma,
5:45-kor, azt remélem, hogy a helyzetem stabilizálódott valamelyest.
Asha keményebb lesz, kivárja majd a megfelelő alkalmat, élesíti a
fegyvereit, és akkor fog lecsapni, amikor a leggyengébb leszek. De
Robert Dade más. Úgy uralja a világot, hogy azt nem is igazán értem, és
úgy tűnik, ha átengedném neki az érzéseimet úgy, ahogy akarja, akkor
fölöttem is uralkodni kezdene. És az a veszély is fennáll, hogy Robert
esetében nem keresném a kiutat.
Elveszteném önmagam.
Úgy, mint most. Mert, hogy néz rám? Mint egy jaguár a párjára.
Egyetlen hang nélkül rohan le. Milyen könnyű volt neki elfeledtetni
velem az összes tiltakozásomat és fenntartásomat! Milyen könnyen érte
el nálam, hogy mindent feladjak őérte!
Változás áll be a hangulatban. Odanyúl a takaró széléhez, és óvatosan
lehúzza rólam. Csak én vagyok ott, az ő felsőjében, a hajam beteríti a
párnát. Érzem a csalódottságát, ami most erős vággyal keveredik.
Veszélyes koktél. Felülök és elhúzódok tőle.
– Hazamegyek, és átöltözöm. Elviszel, vagy hívjak taxit? Feszültség
érződik köztünk. A szája megrándul egy kissé, ahogy elfojtja magában
az ösztönös követelést.
– Elviszlek.
Feláll és kimegy a szobából. Úgy próbál önkontrollt gyakorolni, hogy
nem kontrollál engem. De ki tudja, meddig fog ez tartani?

***

Egy órával később az előkertemnél állunk. Nincs itt az autóm. A

parkolóban van, a munkahelyemen. De nem említem ezt a kis
kényelmetlenséget. Nem kockáztathatom, hogy meglássanak vele. Majd
megoldom magam. Mint ahogy megtaláltam a saját harcmodoromat is.
Elfordulok az ülésen, egy kissé tétován, egy kissé reménykedve.
– Van egy tervem, amit már útjára is indítottam.
– Rendben – mondja, és egyetértőén bólint, bár még nem hallott belőle
egyetlen részletet sem.
– Az kell hozzá, hogy te is ott legyél… ebben az étteremben. –
Előveszek egy névjegykártyát, és ráírom a nevet és a címet, majd átadom
neki. – Itt találkozom Dave-vel munka után.
A mosolya kissé szélesebb lesz.
– Azt akarod, hogy én is ott legyek?
 – Igen – erősítem meg – hat óra körül. Addigra mi már beszélni
fogunk. Szeretném, ha odajönnél az asztalunkhoz, üdvözölnél minket, és
választanál egy asztalt magadnak. Mindegy, hol. – Feltűnés nélkül? –
kérdezi, de érzem a humort a hangjában. Nem hinném, hogy Robert
életében csinált volna valamit feltűnés nélkül. – Csak azt szeretném, hogy
közel légy, de egy másik asztalnál. Nem tart sokáig. Úgy gondolom,
negyedórával azután, hogy megjöttél, én elmegyek. Egyedül. Csak annyit
akarok, hogy Dave tudja: ott vagy nekem… a háttérben.
Mint észlelt fenyegetés.
Robert bólint, és gyorsan megtetszik neki az ötlet.
– Akkor, ott vagyok hatkor. De, Kasie, ha csak fölemeli a hangját, én
nem maradok az asztalomnál! Akkor velem kell szembenéznie.
Annak nem lesz jó vége.
Elbizonytalanodom. Ha ezt más mondja, akkor arra gondolnék, hogy
valami verekedésre céloz. De nem hiszem, hogy Robert erre gondolt.
Meg akarom nyerni ezt a háborút, de nem akarom megsemmisíteni őt.
Azt szeretném, ha újrakezdené az életét nélkülem. Könnyebb a
győztesnek is, ha a legyőzöttnek van egy kiút.
De ha Robert is belefolyik ebbe, ha a maga módján kezeli a dolgokat,
nem hiszem, hogy marad esélye Dave-nek. Nem hiszem, hogy
Robert úriember módjára fog küzdeni, a civilizált szabályok szerint.
Azt gyanítom, hogy úgy küzd, mint egy gyarmatosító, aki megtizedeli az
elfoglalandó terület lakosságát. Ha megnyerem ezt a háborút, úgy Dave
elveszít engem. De ha Robert módján harcolunk, Dave mindent elveszít.
– Nem emeli fel a hangját – mondom óvatosan. – Elég, ha látja, hogy
ott vagy.
Robert bólint, én a számhoz emelem a kezét, és megcsókolom a
tenyerét.
– Köszönöm.
Tekintetével végigmér. Megnézi a hajam, a nyakam… Izgatott
borzongás fut végig rajtam, és arra gondolok, hová fog vezetni ez. Most
nincs idő a románcra, de valami azt súgja belül, hogy ha ragaszkodik
hozzá, ha mondjuk itt és most akarna magáévá tenni, az autójában, a
házam előtt, ahol minden szomszédom és ismerősöm megláthat, akkor
sem utasítanám el, még ha egy részem szeretné is. Ettől megijedek, bár a
gondolatra egész fellelkesedek. Miért van ez? Hogy lehet, hogy ennyire
küzdők a szabadságomért, csak azért, hogy újra fogságba csábítsanak?
– Menj, és öltözz át – mondja, majd odahajol, és lágyan megcsókol.
Néhány pillanat múlva visszahúzódik. – Találkozunk este hatkor.
Magamon érzem a tekintetét, amíg az ajtómhoz érek, és már belülről
hallom, ahogy elhajt a kocsival. Mikor megindulok felfelé, eszembe
jutnak a régi filozófiaórák. A professzor kedvenc Laoce-idézete1 ez volt:
Hatalmas, aki másokat legyőz; aki önmagát legyőzi: erős.
Egy részem aggódni kezd, hogy Robert Dade-nek megvan a hatalma
hozzá, hogy elvegye az erőmet.

11. FEJEZET

Egy rövid taxizást követően megújult önbizalommal sétálok be az

irodámba. A Roberttel és velem kapcsolatos aggodalmaimat
besuvasztottam a hátizsákomba, és szinte meg is feledkeztem róluk.
Minden az én elképzeléseim szerint megy; én választottam meg a
fegyverem és a célpontot. Terveim vannak. Készen állok a napra. A
csapatomból már mindenki leadta az egyéni terveit. Barbara kinyomtatta
őket, és az asztalomra tette. Látom, hogy keményen dolgoztak. A
jelentések alaposabbak és precízebbek, mint ezelőtt. A célunk az, hogy a
tőzsdei bevezetés előtt segítsük Robertet a cége pozicionálásában. Most
részleteiben is átnézem a különböző területek számait és stratégiáit, és
eldöntőm, hogyan áll össze az egész. Munkámban az a legfontosabb,
hogy mindig tudjam a lényeget. Mert mindig több az adat, mint kellene,
sok az olyan probléma, amit nem szükséges azonnal megoldani, míg
mások cselekvést követelnek. De ha egyszer tudom, hogy mi a fontos és
mi az, ami várhat, akkor egyfajta csőlátással lehetővé válik, hogy
kizárjam a háttérzajt, és csak arra az egy dologra koncentráljak, amit meg

1
Tao te King – Az Út és Erény könyve –, 33. vers, Weöres Sándor fordítása
kell oldani. Ha ez megtörténik, lényegében elvégeztem a munkát. Most
már látom a legjobb marketingtervet, látom az utat.
Látom az utat. Ez lesz a mantra a mai napra.
A nap első felét azzal töltöm, hogy mindent egyetlen jelentésbe
foglaljak, amit aztán átadok Robertnek.
Tom lép az irodámba. Mint mindig, most sem kopog és nem hagyja
azt sem, hogy Barbara bejelentse őt, aki most ott áll mögötte megtörten.
Mint mindig, most is egy laza gesztussal jelzem, hogy nincs semmi baj,
mire kimegy, és csendesen becsukja maga mögött az ajtót.
Tom leül velem szemben, és a ruhámat nézi. Konzervatívabb módon
öltöztem fel, mint az utóbbi időkben. Lágy anyagból készült bézs nadrág
és hasonló színű rövid blézer van a hosszú, platinaszínű blúz felett. Egy
hosszú selyemsálat is feltettem, amit a megfelelő formában kötöttem a
nyakamra. Csak a kezem és az arcom látszik ki a ruhákból. De
nyilvánvaló, hogy Tom még abban a ruhában lát, ami tegnap mindenemet
megmutatta. Lenézek az íróasztalomra, fészkelődök egy kicsit a
székemen, majd átkozom magam, amiért
teszem. Nem akarom, hogy emlékeztessenek arra a lidércnyomásra.
– Kész van a Maned Wolf-jelentés? – kérdezi.
Meglepetten nézek vissza rá. Nem ezt a kérdést vártam.
– Épp most küldtem a végső változatot a csapatomnak és neked. Egy
óra múlva összeülök velük, és megbeszéljük, hogy ki, melyik részt
prezentálja. – Ezt szeretné?
– Ki? – kérdezem értetlenül. – Ro… úgy értem, Mr. Dade? Persze,
hogy ezt akarja. Ezért fogadott fel minket.
Tom felvonja a szemöldökét. A kérdés, amit nem tesz fel, itt
visszhangzik a fülemben. Ezért bízott meg minket.? Vagy azért, hogy
megkapjon téged?
A csendes kérdés harsányabb, szókimondóbb emlékeket idéz.
A prostituáltak pénzért szexelnek.
Asha szavai. Lehunyom a szemem, és próbálom kiverni a fejemből.
Még csak azt sem tudtam, kicsoda, amikor találkoztunk. Rosszat tettem,
de az indítékaim fizikaiak és érzelmiek voltak, nem pénzügyiek.
 – Azt akarja, hogy az egész csapat ott legyen a prezentáción, vagy csak
te?
Tágra nyitom a szemem.
– Azt hittem, úgy csinálunk, mintha nem tudnál az egészről… – Igen,
gondolkodtam rajta, és ha azt kéri tőlem, hogy így tegyek, akkor ezt
fogom csinálni, mert, végül is, az számít, hogy ő mit akar.
– Te most gúnyolódsz velem?
Tom félrehajtja a fejét; nem várta ezt a kérdést.
– Már miért gúnyolódnék veled? Kedvellek és tisztellek, bár ez utóbbi
definíciója nálam más lehet, mint nálad. Én egy drogdílert is tisztelek, ha
jól csinálja, amit csinál.
– Nem érdekel az erkölcs.
Könnyedén megvonja a vállát.
– Nézd, Robert a legnagyobb ügyfelünk. Annyi Maned Wolfprojektet,
és annyi Maned Wolf-pénzt szeretnék, amennyit csak lehet. Tudom, hogy
ehhez szükségem van rád, de arra is, hogy boldoggá tedd őt.
– Most komolyan kéred, hogy feküdjek le vele? – csattanok fel. A
szavak talán túlságosan is könnyedén jöttek a számra.
– Természetesen nem – mosolyodik el. – Ez… milyen szót is
használsz erre? – csettint néhányat az ujjával, mintha emlékezni
próbálna. – Ja, igen! Erkölcstelen. Nem, nem mondom, hogy le kell
feküdnöd vele. Azt mondom, hogy továbbra is le kell feküdnöd vele.
– Most átléptél egy határt.
– Miről beszélsz? – ingatja mosolyogva a fejét. – Csak azt kérem
tőled, hogy tedd azt, amit amúgy is akarsz.
– És én azt teszem, amit akarok – fejezem be egyszerűen.
– De nincs jogod ezt elvárni tőlem.
– Komolyan? – Előrehajol ültében. Hallom, hogy megszólal a
telefonom a táskámban, de nem figyelek rá. – Mondd csak, Kasie,
élvezed a munkád? – Nem mondok semmit. Épp elég jól tudja a választ.
– Nem gondolod, hogy elvárhatom, hogy elvégezd?
– Ez más – válaszolom. Már látom a csapdát.
– Tényleg más? – A testtartása laza; biztos a dolgában.
– Te élvezed, amit csinálsz, én meg azt várom tőled, hogy csináld.
 Szeretsz az ügyfeleddel dugni? Azt várom, hogy továbbra is csináld.
És igen, lehetnek olyan aspektusai a munkádnak és a viszonyodnak,
amelyekről úgy gondolod, hogy rangon aluliak. Olyan feladatok,
amelyeket megerőltetőnek tartasz. Ez a dolgok rendje. Oldd meg őket!
A széljárás, ami eddig új irányba vitte a kedvemet, most megváltozik
Úgy volt, hogy Tom a szövetségesem, de ha térfelet vált, én hajlandó
vagyok akár vért is ontani.
– Nem te voltál az , aki kifejtette, hogy mi történne, ha Mr. Freeland
megtudná azt, ami köztem és Mr. Dade között történt? Dave tudja. Ezt te
bárkinél jobban tudod. Abban kéne támogatnod, hogy szépen szállhassak
ki ebből a viszonyból, hogy mindnyájan sértetlenül kerüljünk ki belőle
– Én mindenképpen sértetlenül kerülök ki ebből. Ha téged kirúgnak,
az nagy szívás lesz nekem. Tényleg az. Csodás tanácsadó vagy, és talán
a legjobb elemző. Van némi esélye annak, hogy jövőre előléptetnek, és
ha így lesz, azt részben neked köszönhetem, te pedig valószínűleg
megkapod az állásomat. De a birodalmak felemelkednek és leomlanak.
A királyokat és királynőket megdöntik, és mások kerülnek a helyükbe.
Más lesz a nevük, a koronájuk, akik minden porcikájukban épp olyan
könyörtelenek lesznek, mint az elődeik voltak. Végül is, mindnyájan
pótolhatóak vagyunk.
Odakintről jövés-menést hallok; valaki nevet.
– Ki akarsz rúgni?
– Ne légy nevetséges, Kasie! – néz körül a szobámban szórakozottan.
– Az egyetlen célom, hogy megtartsam az ügyfelet. Mr. Dade, gondolom,
mondta, hogy tegnap beszéltünk?
– Igen.
– Ő majd gondoskodik Mr. Freelandről, Dave-ről és a munkáról –
mondja, majd a figyelme ismét felém fordul. – És ha Freelandnek
problémái lennének Mr. Dade feltételeivel, végül is, ő csak a társalapító.
Mr. Dade a megfelelő nyomást fogja gyakorolni a megfelelő emberekre.
Neked megmarad az állásod, amíg meglesz ez az ügyfél, ami azt jelenti,
hogy kifejezetten érdeked, hogy boldoggá tedd őt.
Az ujjamat végighúzom az íróasztalomon. Számomra ez van olyan
fontos, mint egy trón. Megdolgoztam a helyemért. Dave az állásinterjúra
juttatott el, nem az állásba. Akkor is kiérdemeltem ezt a megbízást, ha
nem tudott volna semmiről, amikor nekem adta. – Már beszéltünk erről
Mr. Dade-del. Nem fog gondoskodni semmiről. Én fogok. Ez az én
harcom, és egyedül fogom megoldani. Tom arckifejezése nem változik,
az arca nem rezdül. Csak az utal a feszültségére, hogy jobban szorítja a
karosszék karfáját, amin ül, annyira, hogy elfehérednek az ujjai.
– Ez nem egy bölcs döntés, Kasie.
– De én hoztam. Ma találkozom Dave-vel. Holnapra már nem jelent
problémát. Freelandnek nem lesz módja megtámadni. Mindent
elrendezek.
– És ha nem úgy sikerül, ahogy gondolod?
Tiltakozásképp vékony vonallá szorítom össze a számat. Még nem
gondolkodtam ezen.
– Ah, szóval nincs „B” terv? Nos, akkor az enyémet alkalmazzuk. Ha
nem tudod elintézni, akkor átadjuk a feladatot Mr. Dade-nek. – Hogyan?
Elmondod az igazgatótanácsnak, hogy itt kell tartaniuk addig, míg Mr.
Dade rám nem un?
– Ha muszáj. De ne izgulj, Kasie! Nem hinném, hogy bárki is rád unna
egyhamar.
– Ezt egyszerűen nem hiszem el.
– Nem? – néz rám rosszallóan. – Te indítottad el ezt a hólabdát. Egy
szép kis hólabdát. Mindnyájan gazdagabbak leszünk a tehetségednek
köszönhetően… minden tehetségednek. – Nem válaszolok, mire Tom
felsóhajt. – Nézd – folytatja ingerülten, szinte belefáradva –, engem nem
igazán érdekel, hogyan kezeled ezt az egészet, addig, míg ura vagy a
helyzetnek. De lássuk be, hogy azért tudod a helyzetet a magad javára
fordítani, mert Mr. Dade megengedi ezt neked. Minden kártya az ő
kezében van. És ez visszavisz az eredeti kérdeshez. Vajon azt akarja,
hogy az egész csapat prezentáljon neki, vagy inkább azt, hogy te meséld
el neki személyesen az intim részleteket? Mert istenre esküszöm, Kasie,
ha az üzlet miatt zsinóros tangában és mellbimbófedőben kell átadnod
neki a jelentést, miközben egy rúdhoz dörgölöd a seggedet, akkor fogd a
céges bankkártyát, és szerezz be mindent a Fredricks of Hollywoodban!
– Tűnj el az irodámból!
 – Nem.
Hátradőlök a székemen.
– Azt szeretnéd, hogy Mr. Dade örüljön? Jó. Szerinted mennyire fog
örülni, ha elmondom neki, hogy zaklatsz engem?
Most lefagy az arcáról a mosoly.
– Ez az, kislány! Most úgy gondolkodsz, mint az a könyörtelen
üzletasszony, akit ismerek és szeretek – mondja, és feláll. – Csak a
jegyzőkönyv kedvéért: nem akarlak feldühíteni. Azt akarom, hogy
boldog légy, egészséges és elérhető… Mr. Dade számára.
Kapcsolatban maradok vele én is, de a fő érintkezési pont továbbra is
te leszel.
– Ez most a legújabb szóvicced?
Tom meglepetten pislog, majd felnevet, harsányan és vidáman, mint
valami perverz Mikulás.
– Ajjaj, hát nem vagy egy kissé paranoid az utóbbi időkben? – kérdi,
amikor alábbhagyott a nevetése. – De, jól van. Érintkezési pont. Mr.
Dade nyilván nagyon elégedett lesz veled.
A fejét ingatva indul el, és még mindig rendkívül jól szórakozik. –
Lehet, hogy te azt hiszed, hogy mi egyformák vagyunk, de nem. –
Megfordul, és várja a folytatást. – Én elkövettem egy hibát.
Összejöttem valakivel, miközben mással jártam. Ez helytelen volt.
– És mondtam, hogy nem hibáztatlak…
– Pedig kellett volna. Csak azért nem tetted, mert nincs benned
tisztesség. Nem érzed, hogy mi a jó, és mi a rossz. Egy nárcisztikus nőfaló
vagy, aki valószínűleg a Craiglistről szerzi a csajait. Én elszúrtam. Te
meg el vagy szúrva.
Tom vár néhány pillanatot. Az arca tökéletes pókerarc lenne, ha nem
látnám az összeszorított állát. De aztán erőltetett könnyedséggel
megvonja a vállát.
– Felhívom Mr. Dade-et, és megtudakolom, hogyan szeretné a
jelentést – mondja, ahogy az ajtóhoz ér.
– Tom! – kiáltom utána. Megáll, és felém fordul. – Neked nem kell őt
hívni. Idáig nagyszerűen kezeltem ezt az ügyfelet. A Maned Wolf összes
vezetője bízik bennem. Ne ásd alá.
 Céltudatosan összefonom a karom magam előtt, hogy mutassam az
eltökéltségem. Azt hiszem, valami felcsillant a szemében, de nem tudom,
hogy ez mit jelent. Végül bólint.
– Nos, rendben. Intézd a magad módján. De, ahogy mondtam, tegyél
meg neki mindent! Ha azt hallom tőle, hogy nem így volt, abból bajok
lesznek. Nemcsak a részemről, hanem feljebbről is. – Látom, hogy Tom
mosolya megkeményedett. Kitörésemmel nagyon belenyúltam nála
valamibe. – Nem lehetne, hogy ne tedd keresztbe így a karodat? – teszi
méghozzá.
– Hogy micsoda?
Arra emlékeztet, amikor Dave konyhájában tetted ugyanígy keresztbe.
Emlékszel, nem? Amikor el akartad rejtem a kemény mellbimbódat, de
ezzel bepillantást engedtél az érintkezési pontodba.
Ég az arcom. Értem már, mit csinál. Mérges rám. Öntudatosnak, de
kevésbé tisztességesnek szeretne látni.
De már nem akarja pazarolni az idejét. Szó nélkül fordul meg, és
távozik.
Hátradőlök, és próbálom kitörölni a beszélgetésünk utóbbi perceit az
agyamból. Tomnak nincs igaza. Nincs Robertnél az összes kártya, és én
fogok megbirkózni Dave-vel munka után.
Ám e pillanatban Dave csak az egyik ellenfél a sok közül. A háború
felbátorította a terroristákat, és a ma reggeli magabiztosságom ellenére
még mindig nincs elég fegyverem, hogy legyőzzem őket.

12. FEJEZET

Lassan telik a nap. A hívás, amit nem vettem fel, Simone-tól jött. A
nagy csendből tudja, hogy valami nincs rendben. Írok egy SMS-t, hogy
holnap hívom. Most úgysem tudnék beszélni vele, túlságosan zaklatott
vagyok Tom arcátlanságától. Végigcsinálom a mítinget a csapatommal.
Asha újra mintaszerűen viselkedik. Semmit sem nyerne azzal, ha
szembeszállna velem, és amúgy is jobb szereti kivárni a pillanatát. Mikor
jön ez el? Talál rá módot, hogy megtámadjon? De ezek a gondolatok épp
olyan hasznosak, mint szalmakalap a zivatarban. Itt van a zuhé, vizes
leszek, de akkor mi értelme a napsütésre gondolni? Végigcsinálom a
napot, elmegyek a vendéglőbe, és azonnal meglátom Dave-et egy hátsó
asztalnál. Látom, hogy mindkettőnknek rendelt egy pohár fehérbort, és
egy tintahal előételt. A bort valószínűleg megisszuk, az előételt
otthagyjuk. Látom, hogy mennyire aggódik. Vadul tekintget jobbrabalra,
mintha inkább az ablak, és nem a bejárat felől tartana támadástól. Egy
félénk pillantással nyugtázza a jelenlétem, ahogy leülök vele szemben, és
szinte hálásan mosolyog rám.
– Egyedül vagy – mondja. A megkönnyebbülése úgy tör fel belőle,
mint gőz a katlanból.
– Jelenleg igen – kortyolok a boromba. Száraz bor, némi citrusos
zamattal. Dave kissé betegnek tűnik.
– Túl… túl messzire mentem tegnap – dadogja. – Túlreagáltam.
Ismerősen csengenek a szavak. Nem is olyan régen rámenősebb akartam
lenni Dave-vel szexuális téren. Spontán módon cselekedtem, széttárt
lábakkal ültem az ölébe, amint megitta a borát, és megkértem rá, hogy a
megszokott becézgetések helyett sokkal durvább szavakkal tegyen
magáévá. Egészén leblokkolt. Egyből elutasított. Aztán másnap
bocsánatot kért. Azt mondta, túlreagálta, mert annyira nem volt rám
jellemző a viselkedésem. Nem akarta, hogy más legyek.
Most már látom, milyen abszurd magyarázat volt ez. Minden változik.
Minden. És amit tettem, csupán annyi volt, hogy megpróbáltam ezt
bevinni a hálószobába is. Mi másban hihetnénk, mint a változásban?
De volt ebben valami baljóslatú is. Egyszerűen kisétált, amikor én
nyíltan megpróbáltam elcsábítani őt. Abban a pillanatban ment el, amikor
új ötlettel álltam elő, ami lehetett volna akár egészen játékos, és
következmények nélküli is. Dave mindig irányítani próbált engem. És
pont ez volt az, ami vonzott benne. Féltem a szabadságtól, megijedtem a
saját vágyaimtól.
De megváltoztam.
– Kasie, hallasz engem? Túl messzire mentem.
 – Hallottam – mondom lágyan. A sarokasztalnál egyedül ülő nő
kuncogni kezd. Csak néhány pillanat múlva veszem eszre a fülében a
mobilja fülhallgatóját.
Dave egy másik asztal felé int, ami közelebb van a bejárathoz.
Három férfi beszél valamiről hangosan, italok mellett.
– A klubom tagjai – mondja. – Jó lenne, ha nem csinálnánk jelenetet.
– Jó lenne? Én nem azért jöttem ide, hogy jelenetet rendezzek, de azt
furcsának tartom, hogy szerinted nekem azzal kéne foglalkoznom, hogy
mit szeretnél te.
Most ismét rám néz.
– Te hazudtál nekem. Te csaltál meg engem. Én adtam neked mindent.
Én szereztem neked azt a munkát.
– Te vittél be az állásinterjúra.
– Amit nem tudtál volna a magad erejéből elérni! Én vettem neked
fehér rózsákat, én adtam neked azt a rubingyűrűt, ami most is ott van az
ujjadon! Dédelgettelek téged!
A konyhában zörögnek valamivel, odakintről autóduda hallatszik.
Megrázom a fejem.
– Nem engem dédelgettél, hanem egy rólam szóló elképzelést.
– Miről beszélsz? – csattan fel. – Elment az eszed? Ezzel szórakozol?
– Nem szórakozom. Háborúzom. Elismerem a testi kapcsolatot.
– Elmondok mindent Dylannek!
Elmosolyodok. Mint egy gyerek, aki a szüleihez szalad árulkodni. A
hostess asztala felé nézek… és meglátom őt. Ott van Robert. A nőhöz
beszél, de engem néz.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet – válaszolom lassan. – Úgy értem,
elmondani.
– Azt elhiszem, hogy nem! – gúnyolódik Dave. – Azt hitted, csak
úgy… – de aztán elcsuklik a hangja, ahogy ő is meglátja Robertet, amint
felénk tart. Nem lehet nem észrevenni őt. Süt a jelenléte.
Odaér az asztalhoz, és a szemét Dave-re szegezi.
– Szóval, te vagy itt a vesztes – kezdi.
 Összerezzenek a szavaira. Nem bánom, ha valaki szembeszáll Dave-
vel, de azt sértésnek veszem, ha ezt az én nevemben teszi. Tegnap este
nem bántam, hogy Tom mellém állt, de akkor égető volt a dolog.
Itt, a vendéglő biztonságában, több visszafogottságot várnék. Dave
szóra nyitja a száját, de tagolt beszéd helyett csak törekékek jönnek ki
rajta.
– Akkor te nyilván… mi?… mikor volt…
Robert lekezelő szórakozottsággal nézi őt, mielőtt vállamra tenné a
kezét.
– Ott leszek, annál az asztalnál. – Egy üres asztal felé mutat a terem
közepén. Onnan mindent tökéletesen lát, és mindenhonnan tökéletesen
látszik. – Csak intened kell – folytatja, majd egy bocsánatkérő bólintással
távozik.
Dave arca olyan, mint a vörösbegy melle. Az előtte levő villával
kotorászik, és finoman ütögeti vele az asztalt, mintha azt nézné, hogy
mennyire karcolódik.
– Azért hívtál ide, hogy megalázz! – suttogja.
– Tőled tanultam. – Sötéten bámulja az asztalt, és már egy kicsit
nagyobb erővel ütögeti a villájával. Most ez szolgál metronómként a
találkozónkhoz. – De nem kell ennek így lennie. Abbahagyhatjuk az
egymás elleni harcot. Fegyverszünetet köthetünk, újraépítjük az
életünket, és továbbléphetünk.
– Külön-külön – mondja.
Nem tudom, hogy ezt most kérdés volt, vagy kijelentés. De bármelyik
is, egy bólintással jóváhagyom.
– Kellettél – mondja. Újra körülnéz a teremben, és pillantása finoman
megtorpan egy erős színűre festett hajú nőnél, majd átugrik egy olcsó
tetoválásokat és drága ruhákat viselő férfira, onnan a nőre, aki még
mindig magában nevet, majd végül Robert Dade-re. – Nem szeretem ezt
a várost – folytatja, és a hangja remegni kezd az érzéseitől. – ízetlen,
durva…
– Ijesztő – fejezem be helyette.
– Ezt nem mondtam – vág vissza.
– Nem, szavakkal nem mondtad, csak ezer más módon.
 Rám bámul, de hagyja, hogy folytassam. – Olyan világból jöttél, ahol
csendesebben viselkednek az emberek. Ahol a hagyományok még
jelentenek valamit, ahol a szerénység jó tulajdonság, és nem mindennek
a gátja. Egy munka miatt jöttél LA-be. Azt hitted, elleszel majd
Hollywood csillogásával, a szembeszökő sokféleséggel, az agresszív
nőkkel, a páváskodó férfiakkal, de mégsem tudod kezelni ezeket… nem
igaz? – Dave eltolja a székét, de a villájával továbbra is üti a ritmust.
Előrehajolok, hogy mindenképpen hallja. – Így aztán megpróbáltál egy
saját kis sarkot kialakítani a városban, és azt irányítani. Klubokhoz
csatlakoztál, ahol lenézik azokat, akik nem illenek a régi világba, és nem
elefántcsonttoronyból szemlélik azt. Találtál egy házat egy olyan
környéken, ahol a luxusautók különféle márkái jelentik csupán a
változatosságot. Az otthonodat szigorú mértéktartással rendezted be,
mintha ezzel akarnád kompenzálni a város vadságát, és azért választottál
engem, mert jól nézek ki, megvan a megfelelő modorom és a megfelelő
iskolázottságom… és mert te irányíthattál engem. Te mondtad meg
nekem, hogy minek akarsz látni, és én beleöntöttem magam az
öntőformádba, és évekig ott is maradtam. – Most felnéz rám; szavak
nélkül esedezik hozzám. De már nem tudom ezt csinálni, Dave.
Megváltoztam.
Megbüntethetsz ezért, ha akarsz, de ettől nem lesz semmi sem jobb. A
legjobb esetben is kínosan fogod érezni magad. A legrosszabban pedig
rajtad fog röhögni mindenki. Bármelyiket választod, köztünk
mindenképpen vége. Már nem vagyok alkalmas arra, hogy a kis
világodban éljek. – A nevető nő végre leteszi a telefonját, és ezzel együtt
a mosolya is eltűnik. – A félelem, és nem a szerelem miatt ragaszkodsz
hozzám – teszem hozzá végül. – De sajnos ez a viszony nem adhatja meg
neked a biztonságot többé.
Dave leejti a villáját az asztalra, de csendben marad. Bólintok, mert
tudom, hogy mit fog válaszolni. Nem megy Freelandhez, nem harcol
többé velem. A csatának vége. Elenged.
Diszkrétén leveszem az ujjamról a rubingyűrűt, és felé tolom az
asztalon. Óvatosan teszem, mert nem akarom, hogy bárki meglássa.
Sötét tekintettel néz erre a bántó ékszerre.
 – Gyűlölöm ezt a gyűrűt – mormogja. – Akkor is gyűlöltem, amikor
kiválasztottad, és most még jobban gyűlölöm.
Persze – mondom. Nincs ítélet a hangomban. – Olyan nőt akarsz, aki
jól érzi magát a gyémánt átlátszó világában, és nincsenek meg benne a
rubin hibás szenvedélyei.
– Selymek – mondja. – Így nevezte az ékszerész a rubin hibáit. Nem
értem ezt. Miért adnak ilyen szép nevet egy tökéletlenségnek?
Elmosolyodok, és sóhajtok egyet.
– Tudom, hogy nem látod benne a szépséget. Ezért nem vagyunk mi
jók együtt. – Lenézek a kezemre, amely most megszabadult a dísztől. –
Bocsáss meg, hogy bántottalak. Nem lett volna szabad, hogy egy affér
ébresszen rá, hogy ki vagyok. Erősebbnek kellett volna lennem. Nagyon,
nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett szenvedned a gyengeségem miatt!
Dave röviden bólint egyet.
– Együtt mentek el?
Robert asztala felé pillantok.
– Nem. Ő majd néhány perccel utánam indul el. Ha akarod együtt is
mehetünk, hogy jobban nézzen ki a dolog.
Ettől felélénkül egy kissé. Ez az első dolog a találkozásunk során,
amivel kiegyezik.
Int a számláért, én pedig előveszem a mobilom, hogy SMS-ezzek
Robertnek.

Dave-vel megyek el, de aztán más-más irányba vezetnek az útjaink.

Minden rendben ment. Nem kell, hogy utánunk gyere.

Nézem, ahogy Robert a telefonjára pillant, miközben a pincérnő

leteszi elé a kávét. Ezt kortyolgatja, ahogy olvas, és nem tesz bele se
cukrot, se tejszínt. Feketén issza. Nem is tudtam ezt.
Furcsa, de ez zavar. Hány apró részletet nem tudok arról az emberről,
aki újradefiniálta az életemet?
A válasza gyors és lényegre törő.

Ne legyél egyedül vele! Követlek.

 Erre számítottam, bár jobbat reméltem.

Minden rendben van. Végeztünk egymás gyilkolásával. Bíznod kell

bennem!

Megnyomom a „küldés” gombot, és Dave odaadja a pincérnőnek a

hitelkártyáját.
Látom, hogy Robert a homlokát ráncolja, miközben olvas. Most már
nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt őt „észlelt fenyegetésként”
alkalmaznom. Olyan, mintha egy pumát használnék házőrzőkutyának.
Nem lehet tudni, hogy mikor és kit fog megtámadni.
De találkozik a pillantásunk, és egy merev bólintással egy újabb
üzenetet küld.

Ha öt percig nem hallok felőled semmit, utánad megyek.

Furcsa, mert tudom, hogy védeni akar engem, de az SMS miatt úgy
érzem magam, mintha ellenem lépne fel. Visszateszem a telefont a
táskámba, és rámosolygok Dave-re.
– Menjünk!
Ő áll fel először, és udvariasan vár, míg összeszedem magam. Egymás
mellett sétálunk ki, elmegyünk a tetovált férfi, a festett hajú nő és Robert
mellett, és csak a hangoskodók asztalánál állunk meg egy pillanatra, akik
melegen üdvözlik Dave-et és engem, úgy, ahogy az udvariasság
megkívánja.
Mikor kijutottunk, egy saroknyit sétálunk az autómig. A gyűrűm a
zsebében van; a kulcsom a kezemben. Mikor odaérünk, felé fordulok.
– Vannak dolgaink egymásnál. Vigyem a cuccaidat hozzád, és
hozzam el az enyémeket, vagy…
– Elviszem hozzád, és elhozom az enyémeket – szakít félbe. Ha neked
jó úgy, akkor munkaidőben teszem. A hétfő délután megfelel erre. Postán
feladom a kulcsot, amit nekem adtál, vagy…
– Csak hagyd ott a virág alatt…
– A cserepes cikász alatt, a konyhai bejáratnál.
 – Igen, amit Boethingnél vettem tavaly.
– Emlékszem.
Megállunk. Zsebre vágja a kezét, és a mellettünk elhúzó autókat
figyeli. A búcsúzás sohasem elegáns. Mindig marad valami, amit még el
kellett volna mondani, apró emlékek, amiket félre kell tolni, mert addig
szennyezik a gondolataimat, amíg valahogy ki nem szórjuk őket. A vég,
aminek könnyűnek kéne lennie, mindig esetlen.
– Azt hiszem, akkor megyek – mondom lágyan.
Bólint és elindul, de aztán megáll.
– Nekem is volt egy afférom.
Leejtem a kulcsomat. A pillanatnyi zavart a megalázottság érzésé
követi. Azok után, hogy a jogosnak érzett haragját mind rám öntötte, ő is
bűnös lenne? Vagy csak szórakozik?
Mikor megfordul, egy győzedelmes arcot várok, egy olyan férfiét, aki
bevitt egy szép balegyenest, ám ehelyett csak szomorúságot látok.
– Évekkel ezelőtt, és csak egy hónapig tartott. Egyetemista volt, aki a
cégünknél töltötte a gyakorlati idejét. Te egy kicsit kedvetlen voltál.
Mikor együtt voltunk, úgy tűnt, hogy azt hiszem, a melankólia a legjobb
szó erre. Azt hittem, el fogsz hagyni. Aztán ez az ambiciózus fiatal nő a
sötét hajával és világos szemével… olyan volt, mint te. A cégemhez jött,
keresett valakit, akire felnézhet, és engem kezdett csodálni, én meg
gyenge voltam, és azt gondoltam, hogy elveszítelek.
– De mikor?… – A hangom megcsuklik, ahogy az emlékek előbújnak
valahonnan hátulról. – Még csak egy éve jártunk…
– Igen, jól emlékszel, öt évvel ezelőtt. Néhány hónapja kezdted a
munkát, és abban a pillanatban elhúzódtál tőlem. Próbáltam hozzád
szerelemmel, a ragaszkodás apró jeleivel közelíteni, de nem úgy
válaszoltál, én meg túl gyáva voltam ahhoz, hogy szemtől szembe
megmondjam ezt neked.
Túl gyáva voltam. Hát, ebben Dave és én megegyeztünk. Hacsak… –
Te beszéltél erről! Nálam voltunk, épp megittunk egy üveg bort, és te
megkérdezted, hogy elvesztettem-e az érdeklődésemet irántad.
Megkérdezted, hogy miattad lettem-e szomorú.
 – És te sírni kezdték. Akkor beszéltél először a nővéredről. – A halála
tizedik évfordulóján. – Egy madár száll le a járdára a lábunk mellett,
felcsíp egy elejtett sós kekszet, amit egy előttünk járó hagyott el. – Ekkor
szakítottál vele?
Megint bólint. A madár folytatja mások szemetének eltakarítását. –
Mikor meghallottam a nővéred történetét, tudtam, hogy te vagy nekem a
tökéletes nő.
– Hogyan? – A sértettség újra ott dörömböl a homlokomon.
– Azt mondod, Kasie, hogy félek? Nos, akkor te megvoltál rémülve.
Megrémített az a gondolat, hogy kikerülhetsz az irányításom alól.
Annyira, hogy hagytad, hogy újabb szabályokat állítsak fel, és
átengedted nekem a legtöbb dolog irányítását. Ha úgy érezted, hogy
mégis lázadni kéne, az egészet azzal fojtottad el, hogy te nem vagy
Melody.
– Kihasználtad a tragédiámat.
– Mert te ezt akartad. – A madár, amely már végzett a snackkel,
felszáll, hogy megkeresse a következőt. Dave az ott maradt morzsákat
nézi, és felé csúsztatja a lábát. – Mikor ragaszkodtál a rubinhoz, tudtam,
hogy nagy bajban vagyunk.
– Ez csak egy apróság.
– De arra elég volt, hogy tudjam: megváltozott a szélirány – Lenyúl a
földre, és felveszi a kulcsomat. Én meg is feledkeztem róla. – De most
már nem félsz semmitől, ugye?
– Ezt azért nem mondanám – és elveszem a kezéből a kulcsot. – Nos,
legalább nem vagy egyedül. – Egy kis szünetet tart, majd hozzáteszi: –
Az a lány, akivel megcsaltalak, már megházasodott; hozzáment egy
másik fickóhoz a cégnél. Kétlem, hogy valaha is beszélt volna rólam.
Évek óta nem láttam, de a férje és én ugyanazokban a körökben mozgunk.
Hallok róla dolgokat. Most már gyerekük is van. Nyilván rájött, hogy a
jogi karrier nem neki való. Túl sok a mocsok és az agresszió. Most egy
vasárnapi iskolát vezet, vagy valami ilyesmit.
– Úgy hangzik, mintha ő lett volna a tökéletes a számodra. – Igen,
lehet. – A szemembe néz. A szomorúsága egy csipetnyi haraggal
keveredik, és néhány kanálnyi megbánással.
 Nem a megfelelő nőt választottam.
Állok az autóm mellett, és nézem, ahogy elmegy; nem a klub felé,
hanem valahova máshova. Sohasem tudom meg, hogy merre.
A mindennapi életének apró kis részletei már nem érhetők el a
számomra. Lassan idegenné válik.
Lehet, hogy mindig is az volt.
Elfordítom a fejem, mert nem akarom látni a pillanatot, amikor
eltűnik.

13. FEJEZET

Épp csak kinyitottam a kocsiajtót, amikor valaki a nevemen szólít.

Megfordulok, és látom, hogy Robert lépked felém.
– Elöl van? – kérdezi. A hangja fegyelmezett, de érzem benne az
agressziót.
– Elment. Mint írtam is, vége. – Az arcomat nézi, majd körbekémlel,
mintha megláthatná valahol. – Nem adja fel ilyen könnyen.
– Semmi sem megy könnyen – válaszolom.
– Beszélni fog Freelanddel. Ez egy piti alak. Csak rá kell nézni, hogy
lásd.
– A piti nem jó szó rá – mondom, de nem tudom megmondani, mi
lenne az igazi. Az egyetlen szó, ami eszembe jut, az elveszett. – És nem
fog beszélni Freelanddel.
– Miért nem?
– Mert őt is, mint mindnyájunkat, az önérdek vezeti. Most már
semmire sem menne vele. Jobban jár, ha egyszerűen csak elmegy. Robert
a fejét rázza, és nem hiszi el, hogy van olyan ember, aki ilyen gyorsan
elfogadja a vereséget. Fúj a szél, amitől zizegni kezdenek a fák a fejünk
felett. A morzsák közé levelek hullanak. Robert lenéz, és felemeli a bal
kezem.
– Visszavette a rubint?
– Én adtam vissza.
 Egy villanásnyi egyetértést, vagy talán megkönnyebbülést látok rajta.
– Menjünk hozzám! Rendelünk valami kínait, és beszélgetünk.
Tudom, hogy bízni akarsz benne, de fel kell készülnünk mindenre.
Egy száraz levél hullik a cipőmre. A fának már nem kell. Van neki
rengeteg zöldebb, egészségesebb levele, hogy az ágait díszítse. Ez a levél
itt halott. Már nyilván az ágon meghalt, még jóval azelőtt, hogy lehullott.
Vajon hiányzik a fának? – merengek.
– Azt hiszem, otthon akarom tölteni az éjszakát – mondom.
– Rendben, még úgysem voltam nálad.
– Nem, Robert. Egyedül.
Úgy látom, egy pillanatra megrendült a magabiztossága, mert úgy
hitte, már vége azoknak az időknek, amikor félretoltam őt. Talán így is
van, de ma éjjel el kell gyászolnom ezt a kapcsolatot, amely meghalt ott,
az ágán. A karjára teszem a kezem.
– Hétfőn elmegyek hozzád, vagy gyere te hozzám, ha úgy szeretnéd.
De most fáradt vagyok, Robert, több tekintetben is. Adj nekem néhány
napot, hogy helyrejöjjek!
Megértőén bólint.
– Az autóm a következő háztömbnél van. Sétálj el velem; van ott
valami, amit szeretnék odaadni neked.
Bólintok, és elindulunk. Egy idő után megfogja a kezem, és
hüvelykujjával dörzsölgetni kezdi a jegygyűrűm helyét az ujjamon.
Furcsa érzés, hogy nyilvános helyen így fogja a kezem. Valójában, rossz
érzés.
Pedig mennyit fantáziáltam róla, hogy viszonyom van ezzel a férfival!
Elhajózok vele, megmásszuk a piramisokat, a múzeum padlóján
szeretkezünk… Robert és én a szememben már egy pár vagyunk egy
ideje.
Mégsem képzeltem el soha, hogy kéz a kézben sétálunk Los Angeles
utcáin.
– Okozott bármilyen problémát ma Asha? – kérdezi.
– Nem, Asha nem. Ma Tom volt az, aki sarokba szorított, mint egy
kurvát.
 Gyorsan mondtam ki ezt, mielőtt egyáltalán gondolkodtam volna,
mielőtt emlékeztettem volna magam, hogy kihez is beszélek.
– Tom? Tom Love? Mit csinált?
Olyan történet ez, amit jól fel kell vizezni Robertnek. Nem tudom
miért, de úgy érzem, jobb, ha nem tűnök idegesnek. De sajnos nem tudom
elnyomni az apró remegést, amikor felidézem a köztünk folyt
beszélgetést.
– Nem változott, olyan, mint volt. Ennyi. Most, hogy már bizonyítva
látja a kapcsolatunk természetét… – A hangom megcsuklik, miközben
azon gondolkodom, hogyan foglalhatnám össze a legjobban.
– Mit csinált?
– Nem nagy ügy – vágom rá. – Csak kell még egy kis idő, míg rájön,
hogy semmi köze a személyes életemhez. Majd megoldom én. Robert
megszorítja a kezem, de nem szol semmit. A szavak nélküli válasz talán
a legjobb azok közül, amit várhatok.
Mikor elérjük a parkolót, keserű nevetésben török ki.
– Itt álltál le az Alfa Romeo 8C Spiderrel?
A hely elég lepukkant. Az autók szorosan állnak egymás mellett, a szél
szemetet hord a kavicsos földön, nem éppen luxusról árulkodik az egész.
– Adtam egy kis borravalót a parkolóőrnek, hogy figyeljen rá –
mondja Robert, és a terület túloldala felé int, ahol csak egyetlen autó áll.
Azt számolgatom, mennyi lehet az a „kis borravaló”, és hogy
szükséges volt-e. Van valami fenyegető Robertben, még akkor is, ha nem
akar az lenni. Nem tudom elképzelni, hogy bárki is ujjat húzzon vele, és
megrongálja a 300 ezer dolláros autóját.
Odajön hozzám, és kinyitja a csomagtartót, ami akkora, mint egy
kalapdoboz. Két elegáns inget vesz elő, és mindkettőt jól megnézi,
mielőtt átadná nekem.
– Aludj ebben, míg újra látjuk egymást – mondja. – Egy gyors
pillantást vet a lenyugvó napra. – Vedd fel, amint hazaérsz! Csak ez
legyen rajtad, semmi más! És gondolj rám!
A kezembe veszem, és az orromhoz emelem. Gyengén érzem rajta a
kölnije illatát. Egyetértésem jeléül elmosolyodok. Ebben fogok aludni, és
majd rágondolok. Ez mindig is könnyen ment.
 Kinyitja nekem az ajtót, és azt mondja, elvisz a kocsimig. Tiltakozni
akarok, mert inkább sétálni van kedvem, de ő ragaszkodik hozzá, és én
könnyen feladom.
Ahogy beindítja a motort, rájövök, hogy Robert esetében elég gyakran
könnyen feladom.

***

Mikor végül hazaérek, furcsán üresnek érzem magam. Egyetem óta

egyedül élek, de korábban be tudtam tölteni az űrt tervekkel és
várakozással. A kávézóasztalon utazási magazinok hevernek,
amelyekből a vakációnkat terveztük Dave-vel. A borpolcon ott van egy
üveg drága merlot, amit Dave egyik munkatársának születésnapi party-
jára szántam. Fent egy naptár van, amelybe minden napra be vannak
jegyezve az ebédmeghívások és találkozók, mellettük a lehetséges
ügyfelek listája, akiknek ajánlani akarom a cégünk szolgáltatásait,
meggyőzni őket, és megbízást szerezni tőlük.
Most is itt vannak ezek, de már nincs semmi jelentőségük. Amiből
nemrég az utazást próbáltuk összehozni, most már csak egy szokásos
kiadvány, szép képekkel. Ami eddig ajándék volt, most már csak egy
üveg alkohol, ami arra vár, hogy megigyák. A naptár a betervezett
napokkal most már csak egy papír, tele haszontalan firkálmányokkal. A
lehetséges ügyfelek listája azért még hasznos lehet. Végül is, elég biztos
lehetek abban, hogy jól becsültem fel Dave-et. Nem fog Freelandhez
fordulni. Talán nem is akart. Nem hinném, hogy jobban viselné a
szégyent, mint én. Dave együttműködése nélkül Asha erőtlen. Szemét
egy szuka, úgyhogy valószínűleg keres majd magának valaki mást, akit
piszkáljon. Tom idővel egyenesbe jön majd, ha már látja, hogy mindent
kézben tartok…
…Robert kivételével. Őt nem tartom kézben. És persze nem is akarom
irányítani, de a kiszámíthatatlansága idegesítő. Lehet, hogy nem lesz
időm új ügyfelekre. Lehet, hogy egyre több időigényes feladatot ró rám,
amelyek betöltik a napjaimat. Számokkal és táblázatokkal is magához tud
kötni.
 Ráterítem Robert ingeit az ebédlő egyik székére, de aztán odamegyek,
és újra kézbe veszem. Vannak ennél kényelmesebb hálóingeim is.
Később, ha majd fáradt leszek, áthúzom azt. Úgysem lát az ingében, így
nem is kell viselnem.
Vedd fel, amint hazaérsz! Gondolj rám!
A nyakamon levő sálhoz nyúlok, óvatosan leveszem, és ledobom az
asztalra… ami eléggé hasonló ahhoz, ami Dave házában van. Azért
veszem le, mert itt meleg van. Nincs szükségem sálra. Nem kell a kabát
sem. Ezt is leveszem, és egy másik szék hátára teszem.
Gondolj rám!
Úgy terített fel, mint egy lakomát, mindjárt ott, Dave asztalára.
Végigsimogatta a testem, csókolt, megízlelt…
…amint hazaérsz. Gondolj rám!
Kigombolom a blúzom. Egyedül vagyok. Nem számít. Megcsípte a
mellbimbóm, hogy felé meredjenek. A kezem a melltartómhoz kúszik.
Csak ez legyen rajtad, az ingem!
A melltartó a földre hullik, és ő máris ott van. Érzem a levegőben,
hallom a csendjét; az arcomhoz veszem az ingét, beszívom a kölnije
illatát, így már minden érzékszervemet bevontam.
Egy gondolattal megérinthetlek.
Vajon most rám gondol? Ezt érzem? Őt, ahogy átnyúl a távolságon,
mint egy boszorkánymester a tündérmesében? Leveszem az övem, és a
zakómra teszem; az ujjaim azokon a gombokon matatnak, amelyek a
derekamon tartják a nadrágomat. Ő vezet engem, ő instruál, ő késztet
arra, hogy menjek tovább.
Csak az ingem legyen rajtad, semmi más! Gondolj rám! Leveszem a
nadrágom; aztán a bugyim következik; kezembe markolom az ingét.
…akkor is benned vagyok, amikor nem is vagyok a közeledben. Egy
gondolattal is megérinthetlek.
Érzem a lüktetést a lábam között. Lassan engedek a szorításon, előbb
az egyik, majd a másik kezemet húzom végig az anyagon. Könnyű
vászon, szinte csiklandozza a bőröm. Az egész testem libabőrös lesz.
Hallom, hogy a szél kopog az ablakomon, bebocsáttatásért lármázva.
 … akkor is benned Vagyok, amikor nem is vagyok a közeledben. Egy
elektromos ütést érzek, egy apró kis görcsöt. A szék támlájához nyúlok
támaszért. A légzésem szabálytalan. Ez csak vászon, csak egy kis kölni;
csak a Santa Ana-i szél tisztítja fel a ködöt, indítja be a tüzet.
Gondolj rám!
Lehunyom a szemem, és megpróbálom visszanyerni a
lélekjelenlétemet. Vannak dolgok, amiket össze kell pakolnom, vannak
veszteségeim, amiket el kell gyászolnom. Ez így nem jó. Ez őrület.
Hiszen, nincs is itt.
Egy gondolattal is megérinthetlek. Gondolj rám!
Lassan leülök a székre, és végighúzom az ujjam az anyagon. Szinte
érzem, ahogy Robert belülről simogat engem, és a vállamat csókolja.
Nem nyúlok magamhoz. Nincs rá szükségem.
Egy gondolattal is megérinthetlek.
A fogai a nyakamat karcolják, a keze a hátam közepére siklik. Még
lejjebb csúszok a széken, és szétteszem a lábam, amennyire kell. A
nyelve oda-vissza siklik a csiklómon, és egy kis nyögéssel mozgolódni
kezdek a székén, a kezem fel-le csúszik az ingén. Akkor is benned vagyok,
amikor nem is vagyok a közeledben. Érzem, ahogy belém hatol;
összerándulnak az izmaim, ahogy elveszek ebben a kísérteties
fantáziában. A szél halkabban üvölt, és én szétnyitom a számat, hogy
megízleljem a levegő energiáját.
Robert körülvesz, lenyűgöz engem.
Gondolj rám!
Érzem, hogy mindjárt elvesztem a kontrollt. Valami megfeszül
bennem, ami egyszerre erotikus és fájdalmas. Lehetetlennek tűnik, hogy
az ő jelenléte, vagy a kezem közreműködése nélkül orgazmusom legyen.
De Robert jóval több, mint hús, vér és az izmai, amiből összeáll. Ő egy
erő, egy jelenség. Energia, izgalom, csábítás és veszély. Megnyalja a
nyakam, megsimogatja a combom. Akkor is benned vagyok, amikor nem
is vagyok a közeledben. A lüktetés erősebbé válik, a hátam megfeszül; a
nyelve most a mellbimbómat érinti, a keze a hajamban van, kemény
pénisze egészen betölt. Tényleg ez történik velem?
Egy gondolattal is megérinthetlek.
 Mikor már jön a robbanás, lehunyom a szemem, és mindent hagyok.

14. FEJEZET

A bénultság lassan szertefoszlik a következő napon; egyre kevésbé

érzem, mióta szétválasztottam az életem Dave életétől. Összehajtogatva
egy dobozba teszem a dolgait, ügyelve, hogy minden tiszta és rendes
legyen. Az előszoba közelében hagyom, de nem az előszobában. Nem
akarom, hogy úgy tűnjön, ezzel is ki akarom taszítani az ajtón. Tegye
meg maga ezeket a lépéseket. A közös képeinket kihúzom a
képkeretekből, és berakom egy fotóalbumba, ami majd a szekrény hátsó
felébe költözik az évkönyvek és az elhanyagolt csontvázak mellé. De az
agyamat nem köti le ez a feladat. Ennek a búcsú hétvégéjének kellett
volna lennie, az emlékezés utolsó éjszakáinak, a szelíd könnyek és nehéz
gondolatok időszakának. De nem ilyen volt, és ez zavar. És ami még
jobban zavar, hogy minden éjjel Robert ingeiben aludtam. Amint Los
Angeles elfordul a naptól, én máris belebújok. Most vasárnap este van,
és rajtam van. Miért van ez? Nem hívott, hogy megkérdezze, hogy
vagyok. Még egy SMS-t sem küldött. Vajon várta-e valaha is tőlem, hogy
ő kerüljön nálam az első helyre? Igen… igen, persze. És tudja, hogy
rajtam van az inge. Ezért nem hívott vagy SMS-ezett. Mert nem kell. Így,
ahogy szobáról szobára járok a szeretőm ingében, Dave, a férfi, akivel
hat évet töltöttem, eltűnik. Olyan, mint egy apró földrengés, ami néhány
pillanatra felébreszt reggel ötkor. Tudod, hogy éreztél valamit, de nem
tudod pontosan, hogy mi volt az a valami, és hogy valóságos volt-e. Nem
akarom tudni, mit mond mindez rólam.
Könnyű vacsorát eszem, és megpróbálok kikapcsolódni egy kis
tévénézéssel, kinyitom azt a túlárazott merlot-t, és próbálók hozzászokni
Robert kölnijének illatához.
Majdnem tíz óra van, mikor megszólal a telefonom. Valami azt súgja,
hogy nem Robert az, bár még nem néztem a képernyőre. De aztán
meglepetten látom, hogy Tom Love hív.
 Vasárnap este tíz nem éppen a megfelelő időpont egy ilyen telefonra.
Körbepillantok a szobán, mintha valami fegyvert keresnék, amivel
átnyúlhatnék a telefonvonalon. Az utolsó csörgetés előtt veszem fel. – Mi
van? – kérdezem köszönés helyett. Ha meggondolom, hogy milyen
mérges vagyok rá, lehetett volna sokkal rosszabb is.
– Nyugi. – Tom hangján valami bódulat érződik, de hiányzik belőle a
pénteki önelégültség. – Azért hívlak, hogy bocsánatot kérjek. – Ki kellett
volna, hogy rúgassalak szexuális zaklatás miatt. – Lehet. Nézd, nem
mindig közelítem meg jól a dolgokat. Az ambícióm hajt, és ez néha
belobbantja az agyamat. Annyira a következő dolgokra koncentráltam,
hogy nem is gondoltam át, amiket mondtam. – Fészkelődni kezdek a
széken, és visszatartom magam; várom, hogy mit mond még. Elég régen
dolgozom Tommal, hogy tudjam: ha bocsánatot kér akkor valamit akar.
– Nem volt szép dolog, hogy arra kértelek, hogy a cég érdekében folytasd
a viszonyod Mr. Dade-del, és nevetséges volt az is, hogy mindezt az én
kedvemért csináld. Tudom, hogy úgysem tudnálak rávenni arra, hogy
bárkivel is lefeküdj, akivel nem akarsz, és még ha tudnálak sem
beszelnélek rá.
– Lószart.
Megint egy bánatos nevetést hallok.
– Azt hiszem, ezt megérdemeltem. De tényleg sajnálom, ahogy
beszéltem veled. Az ilyenfajta beszéd csak az öltözőkben és a sztriptíz
klubokban megengedett. Nekem tudnom kéne, mert elég sokat voltam
mindkettőben.
Felsóhajtok, és kézbe veszem a távirányítót. Lassan végigmegyek a
hírcsatornákon, és mérsékelt érdeklődéssel nézem, hogy milyen ügyesen
keverik a tragédiákat a szórakozással. Emberek halnak meg a Közel-
Keleten, egy európai herceg amerikai stílusú Halloween ünnepet szeretne
a királyi családban. Egy New York-i férfi megölte a feleségét és a
gyerekeit, Kim Kardashian ismét 600 ezer dollárért jelent meg valahol.
Gyakorlatilag szünet nélkül változnak a tudósítók, és a gyorsan pörgő
szomorú és vidám hírek sora olyan érzést kelt, mintha egy karácsonyfa
villogó fényeit nézném. – De van valami, amit szeretném, ha figyelembe
vennél – folytatja Tom, továbbra is igényt tartva a figyelmemre. Most
már jó ideje beszél, különféle bocsánatkérésekkel döngicsélt körül, de
semmi olyat nem mondott, ami felvehetne a versenyt Kim 500 dolláros
manikűrjével.
– És mi lenne az? – kérdem egy sóhajjal.
– Ne tarts ki valaki mellett csupán a cég kedvéért, de ne is vess véget
egy viszonynak pusztán büszkeségből! Szereted őt, Kasie. Ha nem így
lenne, nem kockáztattál volna ennyit azért, hogy vele lehess.
– Már elintéztem Dave-et – mondom hűvösen –, mint ahogy jeleztem
is.
– Szóval, már nem szaladhat Freelandhez, és nem mondhatja neki,
hogy a barátnője megcsalta azzal a csúnya, nagy Mr. Dade-del?
Klassz! Alábecsültelek, Kasie.
– Amiért szintén bocsánatot kellene kérned. – Belekortyolok a
boromba. Egy fiatal, esetlen tudósító a gyerekekre leselkedő veszélyekről
mesél igaz történeteket.
– Igazad van, igazad van – mondja Tom. – Bocsánat. De ez nem
változtat a mondandómon. Senki sem kényszerít semmire, de ne dobj ki
egy egész kapcsolatot csak azért, hogy igazad legyen!
– Most megint csinálod.
– Mit?
– Alábecsülsz. Azt hiszed, nem látok ezen keresztül? Megváltoztatod
a szavaidat, de az üzenetedet nem. Azért akarod, hogy Robert Dade-del
járjak, mert ez hasznos neked. Az érzéseim egyáltalán nem érdekelnek.
– Nem, ez nem igaz legalábbis, nem egészen igaz. Igenis, szeretném,
ha élveznéd a románcot, mert kedvellek téged A bocsánatkérésem és a
tanácsaim épp olyan legitimek, mint a te vádjait és haragod. De egyszer
el kell fogadnod, hogy nekünk szimbiotikus viszonyunk van egymással!
Ha azt tanácsolom neked, hogy kövesd a szíved, és figyelj, akkor
mindenki nyer. Igen, a motivációim legtöbbször önzőek, de nem tudom,
miért változtatna ez bármin.
Ez így politikailag korrekt, már amennyire Tom erre képes. Nem sokat
mond, de legalább megpróbálja.
– Szeretnél még több Maned Wolf-megbízást, igaz?
– Nos, tényleg gyors vagy.
 Elnevetem magam, hogy magamat így csőbe húztam.
– Nem szeretnék még egyszer hallani arról, amit láttál. Nem akarok
beszélni arról a ruháról… – Elvörösödök, és összeszorítom a fogam,
amiért ilyen zavarba jöttem, de aztán sikerül kimondanom: – Soha többé
ne említsd ezt nekem, jó? – Soha! – vágja rá. – Megígérem.
Kár, hogy nem tudom azt is megígértetni vele, hogy nem is fog
gondolni rá. Megkérhetném, hogy ezt is mondja ki, de már nagyon
belefáradtam a hazugságokba és a hamis tagadásokba. Tudom, hogy Tom
ezerszer újraélte azt a pillanatot. Tudom, hogy nem éppen
tiszteletreméltó dolgokat fantáziái rólam. Tudom, hogy ha most rám néz,
ez a kép jön be neki. A megaláztatásom megbizsergeti a bőröm, amitől
fészkelődni kezdek, de ez a megaláztatás legalább valóságos. És
életemben először el tudom ismerni azt, amit valóban érzek, és nem
hazudom az egészet egy nemesebb érzésnek. – Nem végeztem Mr. Dade-
del. Nincsenek is ilyen terveim. – Megmondod majd, ha igen? Hogy
felkészíthessem rá magamat és a céget?
– Megígérem – mondom, utánozva a hangsúlyát.
Szinte hallom, ahogy Tom elmosolyodik.
– Te kincset érsz, Kasie.
– Viszlát, Tom!
És leteszem a telefont.
A tévében gyerekeket tesztelnek. Az újságíró azt mondja, ezek a
tesztek bizonyítják, hogy még a legtudatosabb gyerek is enged egy felnőtt
hívásának, ha valami erős ösztönzést kap, és elég sima a felkínált
hazugság. A gyerekeket az érzelmeik vezérlik, mondja az újságíró. És ha
egy jólöltözött, vonzó felnőtt beszél hozzájuk a tekintély nyelvén, akkor
ők válaszolnak erre. Elfelejtik, amit tanultak, elfelejtik a
figyelmeztetéseket, és követik a veszélyes idegent.
Lenézek az ingre, amit hálóingnek hordok, és úgy érzem magam, mint
egy gyerek.
 15. FEJEZET

Hosszú az este. Tizenegy körül alszom el, idegesen. Az álmaim

kavargóak és nyugtalanítóak. Egy limuzin hátsó részeben vagyok Dave-
vel csakhogy, ő most egy szellem. Csak a körvonalait látom.
„Megöltelek?” – kérdezem. Ekkor a limo egy éles kanyart vesz, aztán egy
másikat. Ő csak mosolyog, átlátszó ajkakkal. „Nem sok dologtól kell félni
ezen a világon mondja nevetve. Vagyis hát, nem nevetés ez; a nővérem
hangján beszél. Pánikba esek, megpróbálok kiszállni, a kocsi szélére
húzódok megpróbálom kinyitni az ajtót, de zárva van. „Te buta. – hallom
a nővérem hangját a fülemben, bár Dave meg se mozdul – Nem tőlem kell
félned! Ez olyan, mintha magadtól félnél! „Én nem olyan vagyok, mint
te” – mondom a nővéremnek, Dave-nek, bárkinek, aki hallja.
„Komolyan? – hallom az incselkedő hangot. – Meséld ezt Mr. Dade-
nek!” És ez így megy tovább. Lidércek és fantomok, láthatatlan
ellenfelekkel való összecsapások. Néhányszor felébredek a takaróba
gabalyodva, mintha magammal csatáztam volna. Csak jóval két óra után
hagynak nyugton a riasztó képek, mikor is mély, álomtalan álomba
merülök.
Mikor újra felébredek, klasszikus zene szól. Az ébresztőórám.
Könnyebb így indítani a napot, egy lassú szonátával, mint egy elektromos
gitár vijjogásával. Még csukva tartom a szemem, és hagyom, hogy
magába szívjon a zene. Egy tizenhetedik századi barokk mester, Tomaso
Albignoni szerzeménye szól, a kedvencem. A zene halk és csalogató, és
olyan dekadens, hogy már szinte bűnre csábít. Újra megérzem magamon
Robert ingét, és egy elégedett kis nyögés hagyja el a csukott ajkam, majd
mély levegőt veszek az orromon keresztül…
…és kávéillatot érzek.
Lassan, szinte félve nyitom ki a szemem. Az éjjeliszekrényen az
ébresztőóra mellett ott gőzölög egy csésze kávé.
Egy másik pedig a hálószoba grafitszürke karosszékénél van, és
Robert Dade kezében.
 Nem mozdulok, nem ülök föl, nem szólok egy szót se. Az álmokra és
a lidércekre gondolok, amikkel néhány órája találkoztam. Ez most nem
tűnik álomnak, mégsem lehet valóságos, hogy itt van, és az egyik
kerámiacsészémből kávét iszik.
– Tudtad, hogy velencei? – kérdezi, és az órás rádió felé mutat.
– Tessék?
– Albinom. Velencei volt. Jól illik ide, ha meggondoljuk, hogy a
Venetianben találkoztunk.
Állig felhúzom a takarót.
– Hogy jutottál be?
– Ahogy már láthattad, értek a zárnyitáshoz.
– De riasztó is van.
– Tudom. Az én cégem csinálja.
– Robert, nem jöhetsz csak egyszerűen…
– Emlékszel, azt mondtad, néhány nap múlva idejöhetek. Letelt a
néhány nap.
Az óra felé nézek.
– Igaz – egyezek bele –, és hét óra tizenöt van.
Egyet sóhajt, és belekortyol a kávéjába.
– Tudod, milyen nehéz volt távol maradnom tőled ezen a hétvégén?
Tudván, hogy még mindig van kulcsa ehhez a házhoz? Tudván, hogy
idejöhet, és bármikor bosszút állhat?
A zene most szinte sóvárog, a dallam megnyugtat.
– Dave nem elmebeteg. Egy megbántott ember. Ez minden.
Visszaadott valamit abból a fájdalomból, amit én okoztam neki, és most
továbblép.
A kávéját tanulmányozza, billegeti, mint ahogy a sommelier billegeti
a pohárban a bort, miközben a korát és a testességét figyeli. – Beöltöztetni
téged abba a ruhába, és úgy tálalni téged Love-nak, mintha egy
odaráncigált prostituált lennél… lehet, hogy ez nem elmebetegség, de
világosan utal valami démonikus hajlamra. – Felpillant a kávéjából, és a
szemembe néz. – Azt hiszed, tudod, hogy mire képes. De nem tudod.
Felnyögök, és felnézek a ferde, krémszínű plafonra. Korán van; még
nem forog az agyam. De az, hogy betör a házamba azért, hogy
figyelmeztessen, mire lehet képes Dave elég kétarcúan hangzik. – Azok
a dobozok lent, az ő dolgai? – Bólintok. – Mikor viszi el őket? – Késő
délután. – Oldalra fordulok, és egy békítő mosolyt villantok felé. – Én
nem leszek itthon.
Robert egyetértően bólint, odajön az ágyhoz, és leteszi a csészéjét az
enyém mellé.
– Ne találkozz vele egyedül! Nem biztonságos. Ha találkozni akarsz
vele, hívj föl előbb!
– Nincs jogod megmondani, hogyan kezeljem ezt a dolgot. – Nincs? –
kapja oldalra a fejét. – Kockáztatnád a testi épségedet azért, hogy lázadj?
Vajon miért hangzik ez olyan furcsán? Valami finom, dallamos gúnyt
érzek a hangjában. Megharapom az ajkam. El kéne küldenem. Szörnyen
viselkedik ma reggel. Az angyalom egészen felbőszült. De az
ördögömnek hollywoodi ízlése van, és minden lehetőséget megragad,
hogy kiélvezze a bűnöket.
Talán bennem van az a démoni hajlam.
– Mi lenne, ha kivennél egy szabadnapot? – javasolja. – Vagy dolgozz
a házamból! Adjál még egy napot Love-nak, hogy újraértékelje a
viselkedését!
– Nem, be kell mennem dolgozni. Nem hagyhatom, hogy a személyes
ügyeim a szakmai munkám kárára legyenek. Robert nem mond semmit.
Ehelyett lehúzza rólam a takarót, végignézi az ingét, amely a testemet
fedi.
– Ahogy kértem…
Minden dolog közül, amelyet ma reggel csinált vagy mondott, messze
ez a legprovokatívabb. Mégis, furcsa mód felvillanyoz, bár meg is ijeszt
egyúttal. Az érzések keveredése aggaszt. Ki kéne mennie a szobából.
Meg kéne innom a kávémat, összeszedni a dolgaimat, és módot kéne
találnom rá, hogy kizökkentsem ebből a fensőbbséges viselkedéséből. De
nem mozdulok. A kérés, hogy hagyjon magamra, még azelőtt elhal, hogy
elérte volna a számat. Ehelyett csak fekszem, és várom a következő
húzását, és valahol mélyen tudom, hogy meg akarom neki adni, amit
kérni fog.
Pont ebben van a veszély.
 Finoman, de határozottan a hátamra fordít.
– Bemehetsz dolgozni, ha igazán akarsz. De akkor elkésel.
– Nem tudok…
Az ujját az ajkamra teszi.
– Később beszélhetsz. Most inkább gombold ki az inget. Mutasd meg
magad nekem!
Ez egy hatalmi játszma. A büszkeségem annyira felhorgad, hogy
majdnem visszautasítom.
De nem.
Van valami abban, ahogy rám néz, valami a hangjában…
Az ujjaim az ing gombjain matatnak. Olyan könnyen
visszautasítottam Dave-et, de Robert… az más tészta.
Az ing kigombolva, de még mindig takar. A mellem között egy
vékony csík látszik belőlem. Ő felém hajol, finoman széthúzza az
anyagot, úgy, hogy az ing most csak vállamat takarja, és kétoldalt úgy
fekszik mellettem, mint egy éjjeli lepke összecsukott szárnyai.
Felegyenesedik, és a testem részleteit tanulmányozza. A lélegzetvételem
kapkodó, és most nem nézek rá. Nem szabadna ezt akarnom. Nem
szabadna egy férfi utasításait követnem. Főleg azután nem, amin Dave-
vel keresztülmentem.
És mégis.
– Tedd szét a lábad, Kasie!
Lehunyom a szemem.
– El kell mennem dolgozni – suttogom.
– Később. Tedd szét a lábad!
Azért van ez, mert tudom, milyen érzés, amikor bennem van? Függő
vagyok, aki bármit megtesz egy újabb löketért? Vagy van egy olyan
részem, amely nem áll készen rá, hogy szembenézzen a legújabb
fejleményekkel? A kényelmes alávetettséget választom, hogy ezzel
igazoljam ezt a kis késlekedést?
De számít ez?
Lassan széttárom a lábam. Arra számítok, hogy hozzám nyúl, de nem
teszi. Ehelyett megkerüli az ágyat, farkasos mozgással.
 – A saját fejed szerint akarod a dolgaidat intézni – mondja Robert,
miközben a szeme fel-le járkál a testemen, leplezetlen étvággyal. – Én
tiszteletben tartom ezt. Megengedem neked. – Megengedem… Kinyitom
a számat, hogy tiltakozzak, de ekkor újra előre hajol, és az ujját a számra
teszi. – Ahogy mondtam, később beszélhetünk. De most azt akarom,
hogy figyelj. És megteszed, amit akarok, ugye, Kasie?
A szívem úgy dübörög, hogy csodálom, hogy nem hallja. Elveszi a
számtól az ujját, én pedig hallgatok.
A szeme újra rajtam legelészik, végigsimogatja a combomat, és
megáll ott, a lábam között.
– Nedves vagy, Kasie? – Nem válaszolok, részben azért, mert nem
tudom, hogy szeretné-e, hogy beszéljek, részben azért, mert nem merem
bevallani, hogy igen. – Most nyúlj magadhoz! – A hangja olyan, hogy
nem hagy teret az ellenállásnak. – Nyúlj a lábad közé, és nézd meg, hogy
nedves vagy-e!
A kezem megrándul mellettem, mintha magával vitatkozna, de az
engedelmesség iránti vágyam mindent lesöpör. A vonakodás és a
várakozás furcsa keverékével a lábam közé nyúlok. Az ujjam a
csiklómhoz ér, és megrándulok, mert nem számítottam rá, hogy ilyen
érzékeny leszek. De már többet akar. Az egyik ujjamat magamba
csúsztatom, miközben nézi.
– Igen – mondom csendesen, szinte alázatosan – nedves vagyok.
Bólint, mert elégedett a válasszal. Lenyúl hozzám, és finoman irányítja a
kezem.
– Használd a két ujjadat – mondja kedvesebb hangon, de a hatalmi
helyzete most is szembeszökő –, és a hüvelykujjaddal dörzsöld a csiklód!
Mikor azt mondom, hogy maszturbálj, akkor ezt várom tőled, hacsak nem
másképpen mondom. – Ekkor elveszi a kezét, és én megteszem, amit kért.
Az ujjaim magamba merülnek, a hüvelykemmel pedig tovább izgatom
magam. – Ahogy az előbb is mondtam – folytatja, miközben a szeme rám
szegeződik, ahogy ott vonaglok előtte a lepedőn – ezt megengedem
neked.
Külön hangsúlyozza a szót, amiről tudja, hogy a csontomig hatol, de
amúgy sem lenne erőm, hogy megkérdőjelezzem őt. Próbálok
koncentrálni, de az agyamat elborítja a zavar és az extázis. Miért teszem
ezt meg neki? Miért izgat ez ennyire engem?
– Mindazonáltal – folytatja, még mindig nyugodt hangon – ha Dave
megpróbál bántani, ha egyetlen ujjal is hozzad ér, közbelépek.
Gondoskodom róla, és én döntöm el hogyan. Ha vannak átléphetetlen
vonalak, akkor én eltörlöm őket. De biztonságban leszel. Nem leszel
kitéve semminek.
Veszélyesen közel vagyok az orgazmushoz, és az a gondolat, hogy
előtte fogok élvezni, miközben ő nyugodtan és parancsolóan néz, teljesen
felöltözve, tovább fokozza az izgalmamat és a nyugtalanságomat.
Félrenézek, de ő odanyúl, és az államat az ő irányába igazítja.
– Megértetted, Kasie? – Bólintok, de ez nem elég. – Ennél több kell.
Ne, még ne élvezz! – mondja, ahogy kezdek megfeszülni, és az a kis
önkontroll, amim még volt, kezd egészen elszállni. – Először válaszolnod
kell! Mondd, hogy megértetted!
– Értem – lihegem.
– …és nem állsz az utamba. – Értem – lihegem.
– …és nem állsz az utamba.
– Nem állok az utadba – ismétlem, mint egy papagáj. Ennyi telik
tőlem.
– Ez jó. – Leül az ágy szélére, és a kezem mozgását figyeli, szinte
tudományos érdeklődéssel. – Milyen közel vagy Kasie?
– Ó, istenem!
– Ez nem válasz. Milyen közel vagy? – Ismét megpróbálok félrenézni,
de megint visszafordítja az ujjával az államat. – Válaszolj nekem!
– Nagyon… nagyon közel… vagyok…
A hangom elcsuklik. Érzem, hogy az orgazmusom közelít, hogy
mindjárt kirobban belőlem, de ekkor Robert finoman, de erősen elhúzza
onnan a kezem, tartja egy darabig, majd leteszi mellém.
– Még nem – mondja.
A szemem nagyra nyílik a döbbenettől. Hogy megvonja tőlem azt,
amihez olyan közel vagyok, egészen kibont. Hirtelen nem törődök az
alávetettségem következményeivel. Nem érdekel, hogy harc nélkül a
parancsnoksága alá vont. És legkevésbé azzal törődök, hogy mennyit
fogok késni a munkából. Szükségem van a kielégülésre, amit az ujjaim
ígérnek.
Vissza akarom tenni a kezem a combom köze, de túl erősen fogja.
– Kérlek! – lihegem.
– Kérlek, mit, Kasie?
Elvörösödök, az arcom forró a dühös csalódottságtól és a kezelhetetlen
vágytól.
– Kérlek, hadd élvezzek!
Elmosolyodik, és védelmezően csókolja meg a homlokom.
– Ne mozdulj! Most még nem engedem meg, hogy magadhoz nyúlj.
Még várj!
Újra feláll, és valamilyen homályos okból most is engedelmeskedek,
a növekvő kétségbeesésem ellenére.
Lassan leveszi az ingét, aztán a nadrágját. Nézem, ahogy megpróbál
nyugodt maradni. A testem tűzben ég. Végül megmutatja az álló farkát.
Őrülten szeretném magamban érezni, ám ő inkább felhúz, hogy végül a
sarkamra ülök. Széthúzza a térdemet annyira, hogy mindent lásson, majd
megsimogatja a hajam.
– Tudom, mit akarsz. Azt akarod, hogy magamévá tegyelek ebben az
ágyban. Rettentően szeretnél elélvezni. De előbb a szopás jön, Kasie.
Megértetted?
Újra bólintok. Ő elmosolyodik, majd finoman maga felé húzza a
fejem. Az ajkammal körbeveszem őt, a kezemmel a farka tövét
simogatom, a nyelvemmel kitapintom a rúdja oldalán az ereket és
dudorokat. A makkjával játszom, majd az egészet mélyen a számba
veszem. Hallom, ahogy felnyög, és ez a hang bátorítást ad, felvillanyoz.
Oda-vissza mozgok rajta, előkészítem őt, és remélem, hogy utána valami
még jobb jut nekem.
Újra fel nyög, majd egy gyors mozdulattal elveszi onnan a fejem. –
Most – mondja. Aztán visszatol az ágyra, és egy pillanat alatt megadja,
ami után eszeveszetten vágyódom. Belém hatol, teljesítve a testem
követelését. Az orgazmusom villámgyorsan jön és darabokra szaggatja a
testem, akár egy tornádó A szoba forog körülöttem, a világ darabokra
hullik tovább mozog bennem, és a nyakam dörgöli, harapdálja.
Megpróbálok megkapaszkodni benne, de leszorítja a kezem és
összehasonlíthatatlanul erősebb, mint én vagyok. – Senki sem fog hozzád
nyúlni – mondja olyan halkan, hogy fülelnem kell, hogy megértsem. –
Senki, csak én.
Egy nagyot lök rajtam, és én felkiáltok. Dönget, lehengerel, én pedig
vergődök alatta.
Igen, ő egy veszélyes ember. Veszélyes, mert az ereje a saját
vágyamból táplálkozik, és a hatalma fölöttem az idővel és az
együttlétekkel csak nő. Tudok küzdeni Dave ellen, Asha ellen. De Robert
Dade ellen?
Felnézek a szemébe. Vajon olvas a gondolataimban?
A csendes, de megértő mosolya erről tanúskodik. Átölelem a csípőjét
a lábammal; a szájával a fülemhez ér.
– Kasie! – lihegi.
Kihúzza, átfordít engem, majd újra belém jön. Újra felkiáltok, a
mellem nekiütközik a kemény matracnak. Megragadom a fejtámla fa
rúdjait, mint egy elítélt, aki szabadulást követel. A szája megint a
fülemnél van, miközben egyre csak döngöl.
– Senki, csak én! – mondja újra. A hangja érdes, ahogy megpróbál
még irányítani. De én hátratolom a csípőm, most hogy már ő is szinte
tehetetlen.
– Most! – nyögi a fülembe, és ekkor mindketten egyszerre élvezünk.
Az érzés olyan erős és ősi, hogy életveszélyesnek érzem.
Érzem a mellkasa súlyát magamon, amikor végül rám omlik.
Lehunyom a szemem, és próbálom magam visszarángatni a földre.
Lehet, hogy Dave-vel nagyobb biztonságban voltam.

16. FEJEZET

Majdnem egy órát késtem a munkából. Barbara meglepetten néz rám,

ahogy elmegyek mellette. Nem hívtam, hogy megmondjam, kések, és ezt
még sohasem csináltam ezelőtt. De nincs gond. Most már összeszedett
vagyok. A reggel hipnotikus eseményei elmúltak. Mire elváltunk Robert
hangja visszanyerte mély, lazán magabiztos tónusát. De ahogy az
asztalomnál ülök, és az új e-mailjeimet futom át, gyötrő nyugtalanság fog
el. Nemrég egészen elvesztettem magam, odaadtam magam neki, a
testem, az akaratom. A vállamon lévő angyal, akit oly régóta semmibe
veszek, elemek a hangját, és arra biztat, hogy fussak. Kérlel, hogy csak
most az egyszer hallgassak rá. De nem tudok elfutni Robert elől. Most
nem, még nem. Tomnak igaza volt: nem ez az, amit akarok. A
kapcsolatom nyilván hasznos a cégnek a karrieremnek, és így tovább, de
engem ez nem annyira érdekel. Nem tudok elfutni Robert elől, mert nem
akarok. Egyszerűen nincs meg az ahhoz szükséges elhatározás, hogy
megmozdítsam a lábam. Tom ront az irodámba, a rá jellemző
tapintatlansággal. Barbara mögötte áll, és mosolyog, amikor becsukja az
ajtót, hogy egyedül maradjunk.
– Tom, bocsánat, nem hívtalak fel, hogy késni fogok… de valami
megállít. A homlokán gyöngyöző izzadság, a kipirult arca és a feszült
állkapcsa mind azt jelzik, hogy valami nincs rendben.
– Történt valami? – kérdezem.
– Nem kértem elég egyértelműen bbocsánato…? – huhogja. Még
sohasem hallottam ilyen magasan beszélni. Vékony, artikulálatlan hang,
ami tengernyi dühöt sejtet, amiben elsüllyedne az egész épület. – Talán
nem voltam elég őszinte? – Megrázom a fejem, mert nem értem a
helyzetet. – Túl messzire mentem pénteken; ezt tudom. De bocsánatot
kértem érte!
– Így van – bólintok, majd az értetlenség jeleként feltartom a
tenyerem. – Bocsánat, Tom, de nem tudlak követni. Mi történik itt?
Mitől vagy kiakadva?
– Elvitte!
– Mit vitt el?
– MINDENT!
Kiáltása olyan hangos, hogy Barbara kinyitja az ajtót, mint aki
verekedésre számít. De amikor meglátja Tom arcán a kínt, hátra lép, és
visszacsukja az ajtót.
 Azt kívánom, bárcsak maradt volna. Ez az ember előttem annyira
romokban hever, hogy akár azt is mondhatná, hogy valaki betört a
házába, megölte a gyerekeit, megerőszakolta a feleségét, és mindent
elvitt, ami érték.
De Tomnak se gyereke, se felesége, és minden vagyontárgya
biztosított.
Amennyire tudom, az egyetlen dolog, ami Tomot érdekli, a munkája.
Lehuppanok a székemre. A levegő a megérzés kénköves szagától terhes.
– Mi történt? – kérdezem újra. De már tudom. Tudom, hogy Tom ma
eltávozik, és karrierjének romjait egy kis dobozban viszi magával.
Tudom, hogy a szívét épp olyan érzéketlenül törték össze, mint ahogy a
megszüntetésre ítélt részlegek számait szoktuk analizálni. Ahogy Tom
hagyja, hogy a csend mondja el a többit, pozíciót váltok. Eddig minden
alkalommal a nevetségesség és a tisztelet különös vegyülékét éreztem
iránta. De pénteken nem egyszerűen átlépte a határt, hanem eltörölte azt.
Ha nem tartanék attól, hogy saját magamnak is ártok vele, akár be is
perelhetném.
De nem erről van szó. Sohasem akartam perelni. Elfogadtam a
bocsánatkérését, és ezzel magamnak is jót tettem. Ezt kész voltam akár
mindennap megtenni. Látni akartam, hogy működik-e. Ha nem így
teszek, az nemcsak Tomnak lenne rossz, hanem nekem is. – Milyen
alapon? – kérdezem határozatlanul. – Muszáj valami okra hivatkozniuk,
nem?
– Az egyik ügyfél bepanaszolt – sziszegi. – Állítólag valami
becsmérlő megjegyzést tettem az egyik nőre, aki a Maned Wolfnál
dolgozik… egy olyan nőre, akihez életemben nem szóltam egyetlen szót
sem. De mindenki hajlandó aláírni egy nyilatkozatot, hogy igen. Meg
aztán vannak más cégek is, amelyek idehozták az ügyeiket, kisebb
társaságok, amelyeknek hirtelen eszükbe jutott, hogy az ő női
alkalmazottaikkal is helytelenül viselkedtem. – Tágra meredt szemmel
bámul rám, és a válaszomat várja. Kinyitom a szám, de semmit sem tudok
mondani. – Az egész egy vicc, természetesen – mondja, majd leveszi
rólam a tekintetét, a falnak fordul, és fölemeli az öklét. – Ez egy VICC!
– kiabálja, és minden szónál megüti a falat.
 Szinte látom Barbarát a másik oldalon, ahogy azt mérlegeli, vajon
benyisson-e.
Továbbra is a falnak fordulva áll.
– Ez egy vicc – mondja újra, most már halkabban. – Egész
pályafutásom során nem zaklattam egyetlen nőt sem.
– Hááát…
Tom lassan megfordul a tengelye körül, majd lesajnálva néz rám. –
Téged? – lép közelebb hozzám. – Csak mondtam néhány durva
megjegyzést másnap, hogy megvillantottad nekem a puncidat!
Végigfut rajtam a hideg, a körmömmel az asztalt kaparom.
– Nem villantottam neked semmit…
– Mondd csak, ha nem zárom ki Dave-et a házból, ha elfogadtam
volna a meghívását, kiszolgáltál volna engem is? Töltöttél volna nekem
bort abban a zsebkendőnyi ruhában? Leültél volna mellém alsónemű
nélkül, tudván, hogy a ruhád szegélye felcsúszik, amint leteszed a
feneked? Én meg nyilván téged néztelek volna, amint szó szerint
félmeztelenül vagy egész este. Hagytad volna, hogy Dave megalázzon
előttem, és élvezkedjen a kis bosszú-fantáziájában? Most rajtam a sor,
hogy elvörösödjek. Annak az éjszakának a megaláztatásai úgy vágnak
belém, mint amikor egy alig behegedt seb újra felnyílik. – Nem kell,
hogy…
– Mert nekem nagyon úgy tűnt! – vág közbe Tom, és folytatja. –
Sarokba voltál szorítva. Úgy érezted, hogy nincs választásod. De én
adtam neked egy lehetőséget! Az a seggfej vőlegényed annyira fel akart
vágni veled! De én megmentettem a helyzetet! Elmentem! Felhívtam Mr.
Dade-et! Nem én vagyok itt a rossz fiú, de akkor mi a francért uszítottad
rám azt a kibaszott kutyát? Mert azt mondtam neked, amit nem akartál
hallani?
– Én nem uszítottam rád senkit – mondom sziszegve, majd lassan
felállók. – Hálás vagyok, amiért nem voltál olyan seggfej, amilyennek
Dave akart, hogy felhasználjon ellenem. Hálás vagyok, hogy felhívtad
Mr. Dade-et. De ez még nem jogosít fel arra, hogy megfenyegess, mint
ahogy pénteken tetted! De mindezek ellenére nem én rúgattalak ki.
– Azt vártad, hogy…
 – Nem érdekel, mit hiszel! – csattanok fel, és nem engedem, hogy
befejezze a gondolatát. – Beszéltem a munkanapomról a szeretőmmel.
Ennyi. Pont. Ehhez jogom van! Mindenhez jogom van, amit azóta
csináltam, hogy utoljára láttalak!
– És ez róla is elmondható? Komolyan hiszed, hogy joga volt ehhez?
Nagy erővel löki ki magából a kérdéseket, amelyek ezután ott lebegnek,
mint valami kard a fejem fölött. Tom is látja ezt, és ez megnyugtatja.
Láthatóan elégedett, hogy megrendített. De a nyugalommal újra a
melankólia önti el. Látom, ahogy a válla leesik, arca elhalványul, és
hirtelen egyszerűen csak öregnek néz ki. Legalább tíz évvel öregebbnek,
mint amilyen pénteken volt, amikor nevetve és tudatlanul megpecsételte
a sorsát.
Hangosan fújja ki a levegőt. Kétségbeesett, gyászos hang ez. Mikor
felem fordul, üresnek látom. A váratlan és teátrális jelenetek után úgy
megy ki csendben és súlytalanul az irodámból, mint egy kísértet.
Tom inkább egy bájos szövetséges volt, és nem egy ellenség. Olyan,
mint Kína vagy Szaúd-Arábia. Nem szeretem a kormányaikat, de
elismerem az országok értékeit. Ahogy Tom mondaná, elismerem a
szimbiotikus kapcsolatunkat.
És ha ez egy háború… ha valaha is azt volt, akkor Robert a zsoldos. A
saját szabályai szerint harcol, nem úgy, mint a nála tiszteletreméltóbb
katonák, de értem küzd. Én fizettem meg őt… mivel? Szexszel?
Vonzalommal? Azzal fizettem meg, hogy átadtam neki az életem
irányítását?
Megint felállok. A lábam ingatag, de sikerül felvennem a táskámat, és
kilépni az irodámból.
– Ma már nem jövök vissza – mondom Barbarának.
– Ó, igen, tudom – mosolyog rám Barbara. – Mr. Dade már hívott,
hogy elmész. Azt mondta, a házában vár. Beadtam volna a hívást, de…
elfoglaltnak tűntél.
Csak bámulok rá, és biztos vagyok benne, hogy valamit rosszul
hallottam. Egy pillanatra előre hajol, és bizalmasan odasúgja:
– Nem is tudtam, Kasie! Annyira klassz pasi!
 Megmerevedek. A torkom összeszorul, így csak egy merev bólintásra
futja, mielőtt elfordulok és kimegyek.
A lift felé menet Ashába botlok. Megáll, egy halvány mosolyt ereszt
meg felém, ami a csodálat és a neheztelés között lebeg valahol.
– Hallottam, hogy Tom helyére léptettek elő – mondja.
Megdermedek. Most már minden egészen szürreális. A lámpák
árnyékai kísértetként vetülnek rá az emberekre. – Le vagyok nyűgözve –
folytatja. – Megcsináltad! Nyertél. – Vonakodva bár, de belenyugvóan
bólint. – A győztesnek jár a haszon.
A győzteshez alkalmazkodnak a szabályok.
– Mennem kell – mondom, és elindulok, mielőtt még bármit is
reagálna. A liftben hányingerem lesz. Tudom, hogy nem szabadna most
vezetnem, de mégis autóba ülök. A sebességhatár alatt megyek, és
remélem, hogy így tudok egy kicsit gondolkodni. De nem működik. A
fejemben csak düh van, zavarodottság, félelem… félelem mitől?
De a válasz nagyon könnyen jön. A védelmezőmtől. Mikor Roberthez
érek, a kapu nyitva van. Behajtok a ház elé, kiveszem a slusszkulcsot,
benyitok a kapun és óvatosan átmegyek az előkerten át a házba. Semmi
sincs bezárva. Minden egy érintésre nyílik.
Ülve találom a nappaliban, amint valami jelentést olvas. Felnéz rám,
és elmosolyodik.
– Szívesen – mondja, majd visszatér a kezében tartott papírjaihoz.
Megrázom a fejem.
– Azt hiszed, azért vagyok itt, hogy megköszönjem?
– Miért ne? Elintéztem Tomot a kedvedért. Ha Dave is problémát
jelent…
– Nem jelent problémát.
– De ha igen – folytatja Robert –, őt is elintézem.
Mögötte van a festmény, amit úgy megcsodáltam nemrég. A kép,
amelyen az absztrakt szeretők körül nonfiguratív, színpompás alakok
kavarognak, és láthatóan képtelenek szétválasztani őket. Mikor először
láttam, úgy gondoltam, hogy a kép a szerelem erejének kinyilatkoztatása.
Most már nem tudom, hogy nem a hatalomé-e.
 – Én nem így intézem a dolgaimat – mondom. – Nem olyan világban
élek, ahol bárkit tönkre lehet tenni, aki az utamban van.
– Hozzá fogsz szokni, hidd el.
– Elhagylak téged.
Végül leteszi a papírokat, feláll, és odajön hozzám. Harminc centi
távolságra vagyunk egymástól. Nem akarok reagálni rá, de a testem nem
azt akarja, amit én. Az egész olyan, mint egy pavlovi reflex. Ha a
közelembe jön, a szívverésem felgyorsul, a lélegzetem felszínes lesz, és
egy finom lüktetést érzek a lábam között.
Elfordítom a fejem, és szégyellem, hogy a testem megcsal. Tudom,
hogy ő is észrevette.
– Már ezerszer mondtad, hogy vége, Kasie – mondja csendben. – De
soha nincs vége. Megpróbáltad, de nem tudsz elhagyni. Néha azt
gondolod, hogy úgy lenne jó, de nem. Már mondtam, hogy úgy akarok
veled lenni, hogy igazán az enyém vagy. Most már az vagy. – Nem –
mondom erőtlenül, és az ismétlésben keresem az erőt én nem így
csinálom a dolgaimat.
Az ujjával az államnál fogva megigazítja a fejem, ahogy ma reggel
csinálta. Lenéz a szemembe.
– Rendben van így – mondja. – Átalakítottam a világunkat. Egy apró
kiáltás hagyja el a számat. Megfordulok, és az ajtóhoz szaladok. De már
akkor, amikor kiérek, beülök az autóba, és kihajtok az utcára, tudom,
hogy nem szabadulhatok meg tőle.
Még ha nem is vagyok veled, ott vagyok benned. Egy gondolattal is
elérhetlek.
Most nagy bajban vagyok.
 Harmadik rész

KÖZÖS MEGÁLLAPODÁS
A szerelmemnek.
 1. FEJEZET

A Hold néha haragosnak tűnik, ahogy felkel Los Angeles fölött. Végül
is, olyan angyalok vagyunk, akik fegyvert hordanak, akik gondosan
visszaváltják a kólásdobozaikat, de vödörszám öntik a vegyszereket
azokba az úszómedencékbe, amelyek néhány háztömbre vannak az
óceántól. Így, ha a Hold felkel a szennyezett horizonton, néha haragjában
elvörösödik, így figyelmeztet minket, hogy mi, angyalok, a földi pokol
előállításán munkálkodunk. Ez az este is ilyen. A Griffith obszervatórium
tetejéről nézem a holdkeltét, és épp úgy érzem a haragját, mint a
magamét. Hol van a mennyország, amiben hittem? A békés élet és a
tisztességgel kiérdemelt siker? Hol van az a férfi, akiről tudom, hogy
etikus módon tör a nagyság felé? Mi történt azzal a biztos tudással, amely
megmondta, hogy mi a jó és mi a rossz? Te dobtad el, mondja a bennem
lévő angyal. Az ördögödre hallgattál, és más utat választottál. Ez igaz,
de nem érzem magam felelősnek. A szél felkapja a hajamat, és hátrafújja,
miközben a szememet a vörös Holdon tartom. Szeretném, ha
megtisztítana a szél, és egyszerűen elfújná a hibáimat és az
erkölcstelenségeimet.
De ennél azért többre is vágyom. Például Robert Dade-re. Mikor a
közelembe ér, elsöprő vágyat érzek rá, hogy engedjek neki. Mikor
szakítottam az engem rövid pórázon tartó vőlegényemmel, azt hittem, a
saját utamat fogom járni.
De most ugyanaz történik, csak másképp. Dave bűntudatkeltéssel és
megszégyenítéssel tartott az irányítása alatt, olykor fenyegetéssel is.
Robert a csókjaival irányít.
Elég egyetlen csók a nyakam hajlatán, egyetlen érintés a hátamon, egy
simogatás a combomon, és már kész is vagyok. A testem felülbírálja az
agyam üzenetét. Régebben úgy éreztem, hogy a Roberttel való együttlét
megerősít; ám ő az, aki ezt az erőt irányítja. Összeborzongok, ahogy a
Hold feljebb kúszik, elveszítve bíbor ragyogása egy részét. Tomra
gondolok, arra a férfira, aki tegnap még a főnököm volt. Ő is nézi a
Holdat? Tomot azért tették ki az állásából, mert inzultált engem, és ezt
megtudta Robert. Én nem ezt akartam; és ha még ezt is akartam volna,
nem akarnék olyan bosszút, amit más hajt végre.
De amikor Robert megérint a megfelelő módon, mindenről
megfeledkezem. Elfelejtem, hogy rajta kívül még mást is akartam valaha.
Ha most itt lenne, ezen a tetőteraszon, ahol turisták és csillagnézők
hemzsegnek divatjamúlt távcsöveikkel, vajon engedném, hogy hozzám
nyúljon? Ha mögém állna, és a markába fogná a mellemet, vajon
tiltakoznék?
Már attól is lüktetni kezd bennem valami, ha rágondolok. Mintha ő
lenne a Hold, és én az óceán: a vonzása új és új magasságokba emeli a
dagályt.
A gondolat felzaklat és zavarba ejt. Az óceánnak megvan a maga ereje,
nem igaz? Mozog a széllel; épít és rombol, egyforma mértékben. Az
emberek szeretik az óceánt, és félnek tőle. Tisztelik.
De a Hold nélkül az óceán csak egy tó.
Szükségem van a Holdra.
Megfordulok, és lemegyek az épület aljára a köríves lépcsőn. Állj a
sarkadra, Kasie! De nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Nem tudom
kezelni az árapályomat.

2. FEJEZET

Munka után nem megyek azonnal haza, hanem egy kicsit autózom
még. Mikor hazaérek, rögtön kiszúrom az Alfa Romeo Spidert a házam
előtt. Lehetetlen nem észrevenni. Ő maga még feltűnőbb, ahogy ott áll az
ajtómnak támaszkodva. A kezét összefonja a mellén, mákos-fekete haján
finoman megcsillan az esti harmat. Leparkolok, de hagyom a motort
alapjáraton.
Tulajdonképpen sejtettem, hogy el fog jönni, de ez nem jelenti azt,
hogy fel is vagyok készülve rá. Nem az én döntésem volt. Aztán leállítom
a motort, és lassan megindulok felé. – Ezúttal nem engedted be magad –
jegyzem meg.
 – Megpróbálom megtalálni az arany középutat az oltalmazás és a
tolakodás között – válaszolja szomorkás mosollyal. – Gondoltam, nem
jól veszi ki magát, ha betörök.
Muszáj mosolyognom.
– Akkor, tanultál valamit! – Beteszem a kulcsot a zárba, kinyitom az
ajtót, és előre megyek a nappali felé. – De attól még felhívhattál volna –
mondom, amikor már bent vagyunk, és ő leült a szófára.
– Hívhattalak volna, de nem hívtalak.
Felé fordulok. Nem értem ezt az embert. Néha abban sem vagyok
biztos, hogy kedvelem. De, úristen, abban igen, hogy akarom őt!
– Miért jöttél?
– Hogy ne hagyj el – mondja egyszerűen.
– Tényleg muszáj volt felhívnod őket?
– Igen – mondja, és mosolyogva megdönti a fejét. – Már korábban
tennem kellett volna valamit, ami megadja neked a kezdőlökést a
felmondáshoz. De nem tettem semmit, és most nem tudod rávenni magad
semmire, csak a maradásra.
– Nem csináltál semmit? – Nem mondom ki Tom nevét, de nem is
kell.
– Kasie! – sóhajt fel Robert, mint akit egy kicsit kiábrándít a
képzelőerőm hiánya. – Ahogy Tom beszélt veled… amiket mondott… ha
valamelyik főnöke meghallotta volna, szerinted kirúgták volna? – De
nem hallotta meg senki – mutatok rá. – Feltételes módban beszélsz, így
támasztod alá az igazad. Tom segített nekem, amikor Dave meg akart
alázni engem. Ez is a történet része.
– És ha Tom úgy gondolta volna, hogy jobban jár, ha Dave oldalára
áll, szerinted akkor is segített volna?
– Nem tudom, Robert – teszem fel a kezem bosszankodva. – Szerinted
Sztálin segített volna Hitler legyőzésében, ha nem szállják meg
Oroszországot? Van úgy, hogy nem lehet pontosan látni az indítékokat.
Néha csak össze kell tennünk a kezünket, és hálát kell adni, hogy
vesztettek a nácik.
 Robert hátradől a díványon, a szeme felfénylik a vita hevében. – Én is
hálát adok, hogy vesztettek a nácik, de nem gondolom, hogy Sztálin
ártatlan.
– De Tom nem Sztálin.
– Nem. Sztálin halált érdemelt. Tom csak azt, hogy elveszítse az
állását. – Kinéz az utcára, ahol egy teherautó halad el. – Ez üzlet, Kasie.
Tom szexuálisan zaklatta egy alkalmazottját, és magára haragított egy
nagyon fontos ügyfelet. Az ilyenért ki szokták rúgni az embereket.
– De nem azért rúgták ki, mert engem zaklatott.
– Nagyon hülyén jött volna ki, ha… te vádolod meg őt, aztán nem állsz
ki az igazadért. Így egyszerűen elintéztem, hogy a vádak máshonnan
jöjjenek.
Körbe-körbe keringünk, és már kezdek szédülni.
Felnézek a szürkésfehér plafonra. Igyekeztem kényelmes, egyszerű,
de kifinomult belsőt kialakítani a házamban, ám ez a szoba most
bonyolultnak és vadnak tűnik, én pedig nem érzem magam benne
otthonosan. Roberttel kapcsolatban minden nyugtalanná tesz. A hangja
úgy vibrál bennem, mint valami rockzene; felélénkít, felerősíti az
érzéseimet, amiket másképpen talán elnyomnék. Épp most vagyok túl
egy szakításon – emlékeztetem. – éveket töltöttem valakivel, akinek
megvolt a maga elképzelése rólam, és eszerint irányított. Erre most jössz
te, akinek szinten megvan az elképzelése.
– Nem. – Ezzel feláll, és odajön mellém. – Én nem akarlak irányítani.
– Az ujjával az állam alá nyúl, és finoman maga felé fordítja az arcom. –
Inkább korrumpálni szeretnélek egy kicsit.
– Korrumpálni?
– Kasie, mindenünk meglehetne, ha hagynád! Azok, akik
megpróbálnak gúnyolni vagy keresztbe tenni neked, hajlongani fognak
előttünk! Tom épp elég figyelmeztető példa volt erre.
Szükségünk van ezekre! Az embereknek tudniuk kell, hogy mi
történik azokkal, akik megpróbálnak ránk támadni… lealacsonyítani.
– Egy ember életéről beszélsz.
– A győzelemről beszélek.
 A keze a hátamra csúszik, és én ösztönösen nekitámaszkodom,
mellemet a mellének nyomom.
– Azt akarom, hogy ne ártsd bele magad a kollégáim karrierjébe! –
Ah, de hát annyi mindent akarsz! – súgja, és fogával megragadja a
fülcimpámat. – Mit akarsz még, Kasie? Méltányosságot? Hatalmat? –
Finoman a falnak nyom, a nyelvével a nyakam alját csiklandozza. –
Engem?
Próbálok válaszolni, de a keze már a blúzomon van. Lehúzza rólam,
kigombolja a nadrágomat, és hagyja, hogy lecsússzon a földre. Egy lépést
hátralép, előveszi a telefonját, és felém mutat vele. – Meg akarom
örökíteni ezt a látványt. Szeretném, ha akkor is megnézhetnélek, amikor
nem vagy velem.
Azonnal érzem, hogy átmelegedik az arcom, és megpróbálom
eltakarni magam a kezemmel, de megrázza a fejét. – Ne, hagyd csak
magad mellett! Sose szégyelld magadat megmutatni! Mire végzünk,
senki sem meri megkérdőjelezni a bátorságodat. Inkább csodálni fogják.
Leengedem a kezem, de nehezemre esik. Ez így nem jó; nem tudom
miért, de hagyom… hacsak nem azért, mert hagyni akarom.
– Nem mutatod meg senkinek – mondom.
Kérdés ez? Állítás? Kérés? Már nem is tudom.
Most szörnyülködnöm kéne… de a gondolat, hogy látható leszek…
vakmerőség, következmények nélkül.
A hajamat hátrahúzom a vállamról, a fejemet kissé lehajtom, mintha
csábítanám őt… a kamerán keresztül.
Egyetértőén mosolyog, majd még egy képet készít, mielőtt letenné a
mobilját az asztalra. Lassan leveszi a zakóját, ráteríti a székre, miközben
engem egy láthatatlan erő továbbra is a falnak szorít.
Leül a díványra, és int, hogy menjek oda.
Úgy megyek, mint akit hipnotizáltak… és talán így is van. Talán
valami bűbájt engedett rám.
Felé lépkedek, egy szál melltartóban és bugyiban. Tenyerébe veszi a
mellemet.
– Vedd le – mondja lágyan, de van benne valami félreérthetetlenül
parancsoló.
 Kikapcsolom a melltartóm, és hagyom, hogy kibukjon a mellem.
Egykedvű, szinte nemtörődöm mozdulatokkal méregeti őket,
megnyomkodja, a mellbimbóimmal játszik, míg lassan hosszúvá nem
keményednek.
– Gyönyörű vagy így – mondja. – Kéne egy nap, amikor csak ezt a
bugyit viseled – akasztja az ujját a derekába, és elhúzza a gumit. – Így
vacsorázhatnánk, tévézhetnénk és beszélgethetnénk, hogy szinte semmi
sincs rajtad, és mindenedet azonnal megfoghatnám és megízlelhetném. –
Ezzel előre hajol, megcsókolja a mellem, miközben a keze a bugyimba
csúszik, megtalálja a csiklóm, és máris kapkodom a levegőt. –
Megtennéd ezt nekem, Kasie?
Bólintok, és elpirulok, mert tudom, hogy nemet kellene mondanom. –
És mit tennél meg magadért? – kérdezi, és belém dugja az egyik ujját. –
Ha tálcán kínálom neked a világot, elfogadod?
– Robert – kezdem, mert el akarom mondani, hogy miben tévéd, de
most elkezdi mozgatni az ujját. A nyakamat és a vállamat provokatív
csókokkal borítja be, amikkel nem nyújt kielégülést, inkább a sóvárgást
növeli. Felnyögök, és ösztönösen nekinyomom a csípőm. – Várj csak,
Kasie! – A simogatásában egyre több a követelés, és érzem, ahogy az
orgazmusom közelít. – A mi szabályaink szerint fognak játszani, amiket
akkor változtatunk meg, amikor akarunk. A mások véleménye miatti
aggodalmaidnak semmi alapjuk sincs!
Senki sem fog megítélni téged, senki sem merné!
Még egy ujját belém nyomja, és élvezek, széttett lábakkal az ölében.
Megborzongok, megragadom a vállát, megmarkolom az ingét, és
megszorítom. Azt hiszem, a nevét is mondom, de annyira le vagyok
nyűgözve, hogy nem is tudom, mit teszek, mit mondok… káosz az egész.
És látványos.
A hátamra fektet, de már nincs is rajtam a bugyim. Fölém áll,
levetkőzik, és nézi, ahogy levegő után kapkodok. Most már ő is meztelen.
Hozzám nyomja az álló farkát; kemény, kidolgozott izmai csak utalnak
arra az erőre, ami benne van. Lenyúl, és megsimogatja az arcomat. Finom
érintés ez, egyszerre gondoskodó és érzéki. – Gyönyörű vagy – mondja
halkan. – Mondd, hogy tudod! – Nem tudom, mit válaszoljak. Remegve
nyúlok felé, de megfogja a csuklómat, és eltart magától, bár közelebb jön.
– Mondd ki, Kasie! Mondd ki, hogy gyönyörű vagy! – Fészkelődni
kezdek, megpróbálok elfordulni tőle, de visszafordítja az arcomat. –
Mondd ki! Összeszorítom a szám, és félig leeresztett pilláim alól felnézek
rá. És ekkor történik velem valami. Erővel elhúzom a karom. Ő csak néz,
kérdő tekintettel. Lassan felemelkedek, feltérdelek, és egyenes testtel a
szemébe nézek.
– Gyönyörű vagyok – mondom erős, magabiztos hangon.… ami még
az én fülemnek is csábítóan hangzik.
Elmosolyodik, és ő is letérdel elém a díványra. Nézi, ahogy lusta,
fényűző mozdulatokkal hátradőlök. A térdem behajlik, a hátam ívbe
feszül. A fejem fölé nyújtom a karom, mintha egy poszterhez állnék
modellt.
– Gyönyörű vagyok – mondom újra.
Most már fölöttem van, és megmarkolja a vállam. A combom belső
felén érzem, hogy a farka milyen kemény.
– Most, Robert! Gyere belém most!
Ekkor egy nagy nyögéssel belém hatol, és széles, köröző
mozdulatokkal döngöl tovább. A csípője az enyémhez dörzsölődik, míg
én olyan pózban vagyok, mint egy balerina, akit a mennyekbe emelt a
partnere. Olyan mélyen van most, hogy egyenesen löki magát befelé!
Minden idegvégződésemet megtalálja, és ahogy a csendes taps válik
végül tapsorkánná, úgy veszi át az orgazmusom felettem a hatalmat.
Érzem, ahogy a hüvelyem megszorítja őt, megtartja, miközben a testem
reszket, és egy kiáltás hagyja el az ajkam.
Ebben a pillanatban mindent elhiszek. Gyönyörű vagyok és erős. És
én fogok uralkodni. Ha a világon nem is, ezen a férfin biztosan. Óvatosan
leveszem róla a lábam, és kinyújtom mindkét oldalon. Ő megemelkedik,
a súlyát a térdére helyezi, hogy helyet adjon nekem, de én alig várom,
hogy újra rám feküdjön. Ezért letámasztom a lábam, és megemelem a
csípőm, a medencém a medencéjének nyomom, hogy még egyszer belem
jöjjön. Ezúttal én adom a ritmust, ízlelgetem a dörgölés tempóját, ahogy
fel-le mozgok a levegőben. Látom, mit teszek vele; kapkodja a levegőt,
a karja remeg, és tudom, hogy nem az erőlködéstől. Tele vagyok
életörömmel.
És amikor már nem tud nyugodtan maradni, megfogja a lábam, és
térden állva a vállára veszi. Mindkét oldalról átfog, és ismét nála van az
irányítás. Újra mélyen behatol a világomba, érzékeny és erős, ahogy
elmerül a tökéletes extázisbán.
– Mindent neked adok – lihegi –, mindent. És te elfogadod! Odakint
az erősödő szél az ablakot veri, mikor felkiáltok. Állati, majdnem ijesztő
kiáltás ez, és abszolút gyönyörteli. Megragadom a karját, és még egy
orgazmust élek át, még az előzőnél is erősebbet. Érzem, ahogy felrobban
bennem, hogy magamba szívhassam az erejét.
Annyi erőt, amivel le lehet győzni a világot. Ami talán arra is elég,
hogy legyőzzem őt.

3. FEJEZET

Megkérhettem volna, hogy maradjon ott éjszakára. Ő is megkérhetett

volna. De mindketten éreztük, hogy most jót tesz a távolság. Szükségem
volt rá, hogy a dagály lecsendesedve átadja a helyét valami
kezelhetőbbnek, kevésbé intenzívnek. Különben félő, hogy egészen
kiesek a világból. Beszélgettünk egy kicsit. Újra amellett érveltem, hogy
nem kéne Tomot hamis váddal legázolni egy mérsékelt kihágásért. De
Robert átlép a problémákon, és annyira érdekli a szabályszerű megoldás,
mint a papír az ollót. A nővérem hasonlóképpen vette semmibe az ilyen
dolgokat. Csakhogy Ő mániákus adrenalin- és drogfüggő volt, míg
Robertet az önbizalom, a megvetés és puszta akaraterő hajtja. De végül
nem ugyanaz az eredmény? Rombolás, veszteség, megtört szívek? Nem
lehet, hogy a félelmek olyanok, mint a hegek? Csúnyák, de a gyógyulás
jelei? De akkor mit tudok én a gyógyulásról? Nem hiszem, hogy vannak
hegeim, csak nyílt sebeim, amiket megtanultam elfedni sebtapaszokkal.
Az, hogy valaki feldolgozza a fájdalmait, és a gyógyulás útjára lép,
egészen más dolog. Itt van a reggel, és én egyedül vagyok az ágyban. A
francia bársonyköntösömben próbáltam aludni de a belevarrt címkék és
a szegélyek nem hagytak, pedig ezek eddig sohasem zavartak. A testem
sokkal érzékenyebb most, hogy velem volt. Így aztán levettem, és a puha
takaróm alatt szunnyadtam el.
Ahogy itt állok meztelenül a tükör előtt, rájövök, hogy egész nap így
fogom érezni magam. Meztelennek, sebezhetőnek, zavartnak. Nem látom
okát, hogy Tom szép csendben menjen el. Mostanra már mindenki tudni
fogja, hogy mi történt köztem és Dave között, de a fókusz kétségtelenül
azon lesz, hogy milyen szerepet játszott ebben Mr. Dade. Robert és Asha
külön-külön is elmondták a maguk módján, hogy én fogom megkapni
Tom állását. A szakmai előmenetelem meglehetősen szép, de erre a
pozícióra még nem ad alapot, és ezért mindenki azt fogja gondolni, hogy
a hátamon fekve szereztem meg. A velem egy szinten dolgozó
munkatársaimnak leszek a főnöke, így ők is csak annak a ribancnak
fognak látni, aki bármelyik férfi rendelkezésére áll, ha az az érdekében
áll.
És hány férfi fogja kipróbálni ezt az elméletet? Amíg Roberttel
vagyok, valószínűleg egy sem. De nélküle minden magas beosztású
vezető úgy érzi majd, hogy elfoglalhatja a helyét. Elvárják tőlem, hogy a
karrierem érdekében széttegyem a lábam.
És persze ott van Mr. Freeland, Dave keresztapja, a cég társalapítója.
Annyi biztos, hogy sikerült az ellenségemmé tennem. Robert befolyása
miatt el kell tűrnie engem, de meddig? Hány fronton fog majd támadni?
Gyűlölnöm kéne Robertet azért, mert ilyen helyzetbe hozott. De ahogy
végigpörgetem az elmúlt éjszaka képeit, mikor ott feküdtem alatta, és
éreztem, ahogy bennem lüktet, majd ahogy utána mellettem feküdt,
meztelenül és tökéletesen… nos, hát nem tudom gyűlölni. Így remegő
kézzel húzom magamra a konzervatív fekete gyapjúkosztümömet, és
hozzá egy fehér sifonblúzt, ami egy pedáns csomóval záródik a nyaknál.
Gyenge kis páncél egy ilyen csatához, ami rám vár.
Mikor beérek az irodába, Barbara már készen áll. Fényes papírra
kinyomtatta a jelentéseket, és mélykék dossziékba fűzte őket. Alig félóra
múlva kezdődik a míting.
 Átnézem az e-mailjeimet. Jött egy memo, amiben bejelentik Tom
Love távozását. Egészen elképesztő, hogy ez csak tegnap történt. Az
üzenetben az áll, hogy Love eltávolításának nyilvános bejelentéséig (ami
néhány napon belül megtörténik), saját magunkra kell hagyatkoznunk.
Ha bármelyikünknek kérdése van, vagy azonnali segítségre lenne
szüksége a menedzserektől, akkor a Love felett levő Mr. Costinnek
írjunk.
Love felett levő. Nem tehetek róla, de mosolyognom kell ezen. Annyi
mindent jelenthet ez a szó! De már nem vagyok ilyen vidám, amikor
ennél nyomasztóbb ügyekkel kell foglalkoznom. Tehát néhány nap
múlva nevezik meg Tom utódját. Idáig még senki sem hívott. Lehet, hogy
Robert és Asha tévedtek. Talán másnak adják Tom állását.
És ha ez lenne, nem is tudom, hogy megkönnyebbülnék-e, vagy
egészen elkeserednék. Inkább megkönnyebbülnöm kéne, és ha ez
történik, ezt is fogom mutatni a világnak.
De mélyen a zsigereimben? A csalódás dühe emésztene. Nem
szabadna, hogy így legyen, de nem tudnék rajta segíteni.
Kilenc harminckor bejön az okos kis csapatom, hogy meg egyszer
átvegyünk mindent, és felkészüljünk a Maned Wolf-prezentációra. Taci,
Dameon, Nina és Asha – mindnyájuknak megvan a maguk szerepe, hogy
milyen részkérdéseket fejtenek ki, milyen kérdésekre fognak válaszolni.
De ők mégiscsak a kórus szerepét játsszák. A holnapi nap az én napom.
Én leszek az, aki megdicsőül, vagy a sárba hull.
Másképp néznek rám… de nem elítélően. Asha kivételével
mindnyájan idegesnek tűnnek. Mikor felteszek egy kérdést, szinte
ugranak a válasszal, a szemükben aggodalom látszik, ami aztán
elcsendesedik, amikor jelzem az egyetértésemet. Ezek persze nüánszok.
Taci kíváncsinak tűnik, Nina elfogódottságában némi elutasítást látok.
Mikor felállók, Dameon szeme a szoknyám csípőrészéhez tapad. Mikor
kérdőn rápillantok, azonnal a földre néz, és lehajtja a fejét, mintha
imádkozna… vagy szégyenkezne. Tudják mindnyájan. De nem
próbálkoznak velem, és nem néznek rám gúnyosan.
Félnek tőlem. És ez a félelem egyszerre taszítja és vonzza őket.
Ennek zavarnia kéne engem. De csak egy dologra tudok gondolni.
 Én kapom meg Tom állását.
Dameon újra rám néz, ahogy a szobában járkálok, az adatokat
egyeztetve. A pillantása most a csípőm fölött ér, a mellemnél. Nem látja,
hogy észrevettem; nem tudja, hogy tudom, mit szeretne tőlem. És ez a
kulcs, nem? Az, hogy azt szeretné, hogy én csináljak vele valamit. Látom
rajta, hogy sohasem merne aktív félként fellépni.
Tisztelettudása tapintható.
Azok, akik megpróbálnak gúnyolni vagy keresztbe tenni neked,
hajlongani fognak előttünk.
Nyugtalanító gondolat…
… és lenyűgöző.
Tudom, hogy nem lenne szabad, de… még sohasem kóstoltam bele az
ilyen fajta hatalomba! És hány évig kerestem, küzdöttem, dolgoztam az
irányításért! És tessék: Robert egyetlen húzással megadta ezt nekem.
Nagyot nyelek, és Asha felé fordítom a figyelmemet. Ő az egyetlen,
akinek az attitűdje nem változott. Sötét szemében figyelem látszik, de
ezen túl semmit sem mond. A nyugalom és összeszedettség szobra.
Érdekes, mert ő az egyetlen, akinek oka lenne a meghunyászkodásra.
A magabiztosságom egy része elpárolog. Nem nagy része, nem
akkora, hogy kiesnék a szerepemből, de azért mégis.
Kihúzom magam, és befejezem a mítinget. Minden együtt van a
holnapi prezentációhoz. Csak annyi maradt, hogy mindenki
visszavonuljon, és gyakorolja a saját mondandóját.
Egy hangtalan mozdulattal elküldöm őket, és ők egy pillanat alatt
kimennek. Taci, Nina és Dameon egy kis bujkáló mosollyal. Mind
engedelmesek, és a kedvemben akarnak járni, újra érzem azt a kis
borzongató elégtételt.
…ami pillanatok alatt szertefoszlik, amikor látom, hogy Asha
hátramarad, és megvárja, míg csak kerten leszünk.
Akartál valamit, Asha? – kérdezem, amikor a többiek már elmentek.
– A mai nap az utolsó napom?
A kérdés áramütésként ér, amitől pillanatokig nem tudok megszólalni.
 Egymással szemben állunk, és egymás részleteit figyeljük. Ő is fekete
kosztümöt visel, de rajta, velem ellentétben nadrág van, és a blézere alatt
szikrázóan fehér gombos blúz.
A haja a hátára hullik, ami ugyanolyan színű, mint a ruhája és az
éjszaka.
– Miért kérded ezt? – bököm ki végül. A szemembe néz, de nem
válaszol. – Megmondtad nekik, hogy lefeküdtem Roberttel?
A szája egy grimaszra görbül.
– Nem – válaszolja röviden. – Reméltem, hogy megtartatom ezt az
információt rólad, de már világos, hogy tudják.
Talán Tom mondta el nekik, bosszúból. De úgy látom ez visszaütött.
A gondolattól, hogy Tom beszámolt nekik mindenről libabőrös leszek.
Védelmezően karba teszem a kezem. – A mai nap az utolsó napom? –
kérdezi ismét.
– Amennyire tudom, nem – válaszolom. – De miért kérdezed ezt
tőlem?
Asha az arcomat figyeli, mielőtt válaszolna.
– A szeretőd mozgatja itt a bábukat – mondja szilárd, érzelemmentes
hangon. – Ő választja meg a játékosokat, ő küldi el azokat a színészeket,
akikkel nem elégedett. És mindezt meg kell tenni, mielőtt felmegy a
függöny.
– És aztán?
Az ajka egy Mona Lisa-mosolyra görbül.
– Aztán előadhatja a kis marionett-táncát.
Feltámad bennem a harag és a bosszúvágy, de már késő. Már kiment
az ajtón.
Megfordulok, és kinézek az ablakon. Az ég sötétszürke; talán vihar
készülődik. Mikor kislány voltam, féltem a vihartól. De most, ha a viharra
gondolok, a gondolataim az óceán felé fordulnak. Azok a fodrozódó,
fehér tarajos hullámok az izgalom, a veszély, és legfőképpen a szépség
érzetét keltik bennem.
– Szép vagyok – mondom halkan magamnak. Furcsa, mert régen a
szépséget mindig hercegnői tulajdonságnak gondoltam. De ha
mostanában kimondom ezt a szót, már más érzést kelt. Mintha
megváltozott volna a jelentése: gazdagabb, sötétebb, és jóval érzékibb
lett. – Szép vagyok.
Ez egy mantra, egy zsolozsma, egy vágyakozás. Leülök az
asztalomhoz. A munka magánya megnyugtat.
Amikor gyerek voltam, nem tudtam, hogy üzleti tanácsadó akarok
lenni, de azt igen, hogy valami olyasmit akarok csinálni, aminek köze
van a számokhoz és a stratégiához. Gimnáziumban beleszerettem
Einstein gyönyörű egyenletébe, és gyerekként imádtam sakkozni az
apámmal. De amikor tizenhárom lettem, elvesztettem az
érdeklődésemet… miután elkezdtem én győzni. Mihez kezdett volna
Melody az életével, ha nem hal meg? A jövőről alkotott álmai mindig is
képlékenyek voltak. Az egyik nap táncosnő akart lenni, a másik nap
színésznő; egyszer félrehívott, és azt súgta a fülembe, hogy ékszertolvaj
akar lenni. Nem is adná el a lopott ékszereket, csak eldugná a padláson,
amíg annyi nem lesz, hogy a sötétben úgy világítanak, mint a csillagos
éjszakai égbolt. Úgy hétéves lehettem, amikor ezt mondta, és emlékszem,
kuncogtam, ahogy ezt elképzeltem. Melody mindig megmosolyogtatott
akkoriban. Vidám volt és életerős. Imádtam. Azt hiszem, a szüleim is…
csak nem feltételek nélkül.
Végül túl messze ment, és mint egy szupernova, annyira felizzott,
hogy elégett. A szüleim egyszerűen elfordultak a látványtól; úgy tettek,
mintha ott se lenne. Csak rám figyeltek. Az én fényem sohasem volt
olyan lenyűgöző, mint Melodyé, de állandó volt, és ez kellett ahhoz, hogy
megtartsam a szeretetet, amit Melody elvesztett.
Az apám azt mondta, ne ejtsek könnyeket érte. Számunkra ő nem
létezik, és kész. És így is volt. Éjjel a párnámba temettem az arcom, és
átnedvesítettem a könnyeimmel. De velem mindig törődtek, őt viszont…
kitörölték.
Az elutasítása még rémisztőbb volt, mint a halála. Addigra már
mindent tudtam a halálról. De azt addig nem fogtam fel, milyen az, ha
valaki teljesen láthatatlanná válik azok számára, akiket szeret. A szüleim
még nem is tudják, hogy szakítottam Dave-vel. Nyilván el kell nekik
mondanom, de egy részem nagyon fél attól, hogy meglátják, már nem
vagyok sínen, és engem is ki fognak törölni. Mégis, itt, a
munkahelyemen, én vagyok a sztár, akihez a többiek fordulnak, minden
hibám ellenére vagy talán azért. Robert, mint egy alkimista, erénnyé
változtatja a hibákat. Biztosítja, hogy az emberek meglássanak, és ne
forduljanak el tőlem, ha egy kissé túl fényesen ragyogok. Ez Robert
valósága, ami egyszerre vonz és megrémít. A mi szabályaink szerint
fognak játszani, amiket akkor változtatunk meg, amikor akarunk.
Nagyon más játék ez, mit a sakk, amin felnőttem.
Munka közben megpróbálom félretolni ezeket a gondolatokat.
Memorizálom az adatokat, újraellenőrzöm a számokat és a százalékokat.
Hatkor Barbara bedugja a fejét az irodámba, hogy megkérdezze,
szükségem van-e még valamire, mielőtt elmegy, de én csak megrázom a
fejem, és elköszönök tőle. Minden, amire szükségem van, itt van a
dossziékban az asztalon. A számok tapinthatósága megnyugtat. Olyan
dolog ez, amire akkor is számíthatok, ha minden a feje tetejére áll. Mire
késő este bezárom az irodámat, az épület már sötét, és lényegében üres.
Kivéve…
Asha irodájában még ég a lámpa. Nem szokatlan tőle, hogy sokáig
bent marad, de ilyen későig nem szokott. Nem szokott itt lenni, amikor
az ég már egészen sötét, és a takarítók és a biztonsági személyzet vannak
csak bent. Szó nélkül el kéne mennem az ajtaja előtt. Hányszor próbált
keresztbe tenni nekem, megalázni engem, uralkodni rajtam? Ezerszer. Ha
a mai napot is beleszámítom, akkor ezeregyszer. Nem kéne észrevennem.
De ég nála a fény, és valamilyen okból azon kapom magam, hogy az
ajtaja felé nyúlok. Nem kopogok, csak elforgatom a gombot. Azt várom,
hogy ugyanazokat a papírokat bámulja, mint én, vagy esetleg más
cégeket vizsgáljon, megpróbálva új ügyfeleket szerezni a cégünknek, ám
ehelyett csak a falat nézi, olyan intenzitással, mintha látna ott valamit,
ahol én nem. Egy jelenést talán, vagy egy tovatűnt álom ködös
körvonalait. Valami mást, mint a fehér festék. – A felső tíz százalékban
végeztem az osztályomban a Stanfordon – mondja. Még csak nem is néz
rám. Pedig, egyáltalán nem kéne most itt lennem, vagy legalábbis
kopognom kellett volna. De mindez nem zökkenti ki őt. Csak a falat
bámulja, miközben folytatja. – Fejvadász hozott ide. Ez a cég akart
engem. Tudták, mire vagyok képes.
 Senkivel sem kellett lefeküdnöm, hogy megkapjam az állást. – Nem
feküdtem le senkivel az előmenetelem érdekében – mondom
helyreigazítva a sértést, ám a hangomban most nincs indulat. Túl fáradt
vagyok a civakodáshoz. – Mondd csak! Ha azért feküdtem volna le, akkor
erkölcsi problémád lenne vele? Helyteleníted, vagy irigyled a helyzetem?
– Csendben marad, és várja, hogy még többet mondjak. – Ha lenne egy
férfi, aki előmozdíthatná a karrieredet, és akihez vonzódsz, elérhető
lennél a számára a segítségéért cserébe? – Nem az én dolgom – rázza meg
a fejét. – Mikor eszközként használom a szexet, akkor az inkább kés, és
nem szamárlétra. – Végül mégiscsak felnéz rám, egy apró mosollyal. –
Te álkulcsként használod a szexet. Megnyitja előtted az ajtókat. És
csodálatos eredményeket érsz el.
Ashán nincs rajta a blézere. Fehér blúzán átlátszik világosbarna bőre.
Kelet-indiai felmenői vannak, de van benne valami, ami túlmutat a
nemzetiségén. Inkább tűnik egy fogalomnak, mint egy személynek.
Hűvös, agresszív ambíció van benne, tüzes érzékiség, bántó őszinteség…
Nőiességbe öltözteti a szadizmusát. – Nem akartam, hogy kirúgják
Tomot – mondom halkan. – Miért nem? – kérdezi. – Megkapod a
munkáját. Megbízható forrásból tudom. A főnökség nyilván úgy
gondolja, jobban járnak, ha te kapod meg az előreláthatóan sikeres
Maned Wolf-míting után. – Szünetet tart, és kicsit oldalra hajtja a fejét. –
Mondd csak, hova szaladtál, mikor megtudtad, hogy Tomot kirúgták?
Úgy elviharzottál! – Megmondtam neki a magamét.
Kell egy kis idő, míg Asha elrendezi a fejében a szavaimat, de mikor
megtette, egy könnyű, finom nevetés hagyja el fényes rózsaszín ajkát.
– Mr. Dade-nek? Gondolod, hogy lelkiismeretlenül járt el? – Feláll,
oldalról megközelít, és a fülembe súgja: – Te sohasem voltál az erkölcs
világítótornya. Nem voltak konfliktusaid, hiszen mindig a gonoszságot
választottad.
– Sohasem… – kezdem, de Asha közbevág.
– Gonosz vagy, Kasie – mondja, és megérinti a hajam a fülem mögött,
az ujjával fel-alá simogatja a hátam, és én mereven tűröm. – Egy
kibaszott idegen – mondja olyan édes hangon, mintha simogatna. –
Megcsaltad a vőlegényed, amikor bevetted Mr. Dade farkát a szádba.
 Hazudtál Tomnak, és lényegében mindenkinek erről.
– Elfelejted, hogy kirúghatlak? – vágom oda tömören.
– Ó, én tudom, hogy ez is benne van. Talán nem holnap, talán nem is
a jövő héten, de hamarosan. Először Tom, aztán én, ahogy illik. Viszont
elszórakoznék, ha meglenne a lehetőségem. – A keze lecsúszik a
fenekemre, de aztán ellép tőlem, mielőtt még tiltakozhatnék. – Csak azt
akartam mondani, hogy lefeküdtem volna a te Mr. Dade-eddel, ha
meglett volna rá a lehetőségem.
Az ablakhoz megy, és az üvegre teszi az ujjait.
– Mikor belép a szobába – folytatja –, uralkodik. Szinte lehetetlen nem
őt nézni. Az alakja, a széles válla, az izmos teste… de ez még semmi a
jelenlétéhez képest. Valamilyen… vad kifinomultság van benne. Olyan,
mint Daniel Craig James Bondja, vagy a fiatal, szexi Gordon Gekko.
– Ő Robert Dade – mondom mosolyogva, mert bár jók az analógiák,
mégsem hasonlítható egyik ember a másikhoz.
Olyan kivételes hatással van az életemre, hogy nem is említhető egy
lapon ezekkel a filmcsillagokkal, akik kitalált ellenségekkel küzdenek
életre-halálra.
– Igen – mondja Asha egyetértve. – Ő Robert Dade, és szívesen részt
vennék a hálószobái játékaiban. Nem azért, mert a segítsége kell, hanem
azért, hogy lássam, meg tudom-e törni, vagy sem. – Felnevetek, mert
szinte elbűvöl a pimaszságával. – Nem hiszed, hogy tudnám? – kérdezi,
vagy lehet, hogy ez nem is kérdés. A hangjában nincs semmi.
Visszafordul felém, és megrázza a fejét. – Az a te bajod, hogy sohasem
értetted a vágyott nőben rejlő erőt.
Eszembe villan a Robert ágyában töltött éjszaka. Rámásztam és nem
engedtem be, míg azt nem mondta, hogy „kérem”. Asha elmosolyodik,
mintha a gondolataimban olvasna.
– A lepedőn szerzett hatalom semmit sem jelent, ha nem tanulod meg,
hogyan kell a hálószobán kívül is alkalmazni. – A távolba nézek. A szoba
egyre hűvösebb lesz. Megdörgölöm a karomat, hogy felmelegítsem. – Ne
higgy nekem; de ez benne van a vallásod történeteiben is! Ádám és Éva,
Sámson és Delik, Salome és a hét fátyol tánca, mind ugyanarról a
tagadhatatlan igazságról beszélnek: ha egy nő igazán akar valamit, akár
azt, hogy a párja harapjon bele egy almába, vagy, hogy az istenek által
kiválasztott szuperhős letérdeljen előtte, vagy éppen Keresztelő János
fejét kívánja egy ezüsttálcán mind megkaphatja. Egy nő bármit
megszerezhet, hogyha használja azt, amit az isten adott neki.
Nevetni kezdek, de aztán…
Ha tálcán kínálom neked a világot, elfogadod?
Keresztelő János feje a tálcán. Tényleg annyira más az, amit Robert
kínált?
Igen – mondom magamban –, mert Tom nem Keresztelő János, és
Asha is mérföldekre van a szentségtől.
Asha csendbe burkolózik, időt hagyva nekem, hogy ezen az új
szemüvegen át nézzem az Evangéliumot.
– Ha tudnád, mekkora hatalmad van, bátor lennél – teszi hozzá még
végül.
Van úgy, hogy ha akarsz valamit, és azt valaki megnevezi, akkor
egyszer csak életre kel. Ha kimondják a jó szót, szinte látod magad előtt,
és ezért úgy gondolod, hogy meg is szerezheted azt, amit akartál.
Valahogy így érzem magam, mikor Asha azt mondja, hogy bátor lehetek.
Ez az, amit akarok.
De most eltűnik ez a kép. Melody és az önpusztításhoz való
vonzódása, a józanság tagadása, a szüleim és az, ahogy elhagyták őt…
mind a gyávaságot növelte bennem, mert azt reméltem, hogy ezzel
megvédhetem magam mindentől. Most már a részemmé vált.
Nem tudom, hogyan űzzem ki ezt a bestiát.
– Nem áll érdekemben, hogy segítsek megtartani a munkád –
mondom, egyik lábamról a másikra állva, hirtelen fáradtan és rezignáltan.
– De azt megígérhetem, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy
hamis indokok miatt ne tegyenek ki. Ha el kell innen menned, az a te
hibád lesz, nem az enyém, és nem Mr. Dade-é.
– Ma ezt mondod…
– és holnap is. – Megfordulok, és kinyitom az ajtót. – Jó éjszakát,
Asha! Menj haza, és aludj!
– Nem vagyok fáradt.
 – Akkor menj ki a parkba, és tépdesd ki a pillangók szárnyát –
mondom kaján vigyorral. – Úgy látszik, az ilyen dolgokat élvezed.
Visszamosolyog, és megrázza a fejét.
– A pillangók túl gyengék.
– Akkor lőj egy prérifarkast, vagy bármit – javaslom. – De a
munkanapod már véget ért. Mindnyájunknak szükségünk van pihenésre,
és ha én leszek a diktátor, megpróbálok jóakaratú diktátor lenni.
Ahogy kilépek az irodájából, még hallom a lágy, elismerő nevetését.
Egy töredék másodpercig valamiféle bajtársiasságot érzék iránta,
elfeledve, hogy ő a gonosz megtestesülése. De holnap erre nyilván
emlékeztet majd.
Ahogy belépek a liftbe, még mindig a szavain merengek. Az a te bajod,
hogy sohasem értetted a vágyott nőben rejlő erőt. De ebben téved. Robert
megéreztette velem ezt az erőt. mikor szeretkezünk, mindig védve érzem
magam. Gyakran le vagyok győzve, de érzem a hatalmamat is felette.
Olyan afrodiziákum ez, amelytől függő lehet az ember.
A lepedőn szerzett hatalom semmit sem jelent, ha nem tanulod meg,
hogyan kell a hálószobán kívül is alkalmazni.
Amint leér a lift a parkolóba, rájövök, hogy rátapintott a lényegre. De
én tanulok…
…és elég gyorsan.

4. FEJEZET

Tizenegy elmúlt. Lefekvéshez készülődök, mikor egy SMS-t kapok.

Videohívás?
A legutóbbi videohívásom Roberttel – akit abban az időben igazából
még csak Mr. Dade-ként ismertem – úgy ért véget, hogy meztelen
voltam, és magamhoz nyúltam… ami szokásunkká vált; na, nem a
videobeszélgetés, hanem a többi.
De holnap bizonyítanom kell a rátermettségemet azon a mítingen.
Nem hagyhatom, hogy ma kizökkentsen. Visszaírok.
 Nem tudok.

Nem mondok többet. Nem is kell. Tudja, hogy mi lesz holnap, és tudja,
hogy mit jelent ez nekem.
De igen. A ma esti ártatlan lesz.
Töprengek. Mondjak nemet? Kimondom magamban. Hogy lehetsz
erős, ha nem tudsz nemet mondani?
De persze tudok nemet mondani, csak nem neki.
A számítógéphez fordulok. Néhány pillanat múlva már látom őt a
képernyőn, a hálószobájában levő széken. Oly távol, és mégis, nagyon-
nagyon közel.
– Robert, nem tudok…
– Holnap a csapatoddal a tanácstermemben lesztek – mondja. A
hangja kedves, majdnem atyai. Elmosolyodok.
– Nem feledkeztem meg róla. – De aztán rám zuhan ennek a súlya, és
lehajtom a fejem. – Meg kell mutatnom nekik a képességeimet –
suttogom, és úgy húzogatom az ujjaim véget, mint egy ideges gyerek. –
Érezniük kell, hogy milyen jól képzett vagyok. Különben… – Előttem
fogsz állni – szakít félbe kedvesen. – Az igazgatóim és a csapatod előtt
fogod kifejteni az ajánlásaidat a cégem tőzsdei bevezetéséhez szükséges
stratégiai pozicionálással kapcsolatban. Mély benyomást fogsz tenni
ránk. Minden ott lévőnek megmutatod azt az erőt és szenvedélyt, amit
nekem minden alkalommal megmutattál.
– Nem hinném, hogy a kettő ugyanaz.
– Nem hinném, hogy annyira más. Amikor a karomban tartottalak,
vagy az ágyamban voltál, mindig megfeleltél a kihívásaimnak, a
szenvedélyemnek. Különféle módokon is tudod ezt csinálni, különféle
helyzetekben. Mindenkinek meg fogod mutatni, hogy milyen sokat érsz.
Ettől nevetnem kell.
– És hogyan fogom megmutatni? – Az ujjamat finoman a kijelzőre
teszem, ott, ahol a karja látszik, és megérintem azokat a kis karmolásokat,
amiket az utolsó együttlétünk alkalmával hagytam rajta. – Hogy véresre
marlak?
Hátradől az antik székén, és még jobban mosolyog.
 – Szeretném azt hinni, hogy ezt az erőszakot csak nekem tartogatod. –
Ah – mondom, és vonakodva elveszem onnan az ujjam A mosolyom el-
eltűnik. – Túl sokat tételezel fel rólam. Nem is láttad a prezentációt.
Lehet, hogy nem is fognak tetszeni a javaslataim.
Oldalt billenti a fejét, felvonja a szemöldökét, ami egyszerre csábító
és pajzán.
– Kockáztassunk! – Egyszerre nevetésben török ki, mert az utóbbi
időben mást sem csinálok, mint kockáztatok. – Ígérem, hogy nem fogok
nyomást gyakorolni az igazgatóimra, hogy elfogadják a javaslataidat.
Bármilyen reakció is jön tőlük, azok őszinték lesznek, és én nem fogom
felülírni őket.
Szóval, nincs garancia. Ez a tudat tulajdonképpen megnyugtat. Ez az
a fajta kihívás, amihez hozzászoktam. Ismerős. Most, amikor az életben
minden újnak és félelmetesnek tűnik, minden jólesik, ami ismerős.
Kihúzom magam, és felemelem a fejem.
– Aludj jól, Mr. Dade! – mondom lágyan. – Holnap nagy nap lesz,
mindkettőnknek!
– Jó éjszakát, Miss Fitzgerald – mondja egy kis mosollyal, és eltűnik.
A monitor elsötétedik.
De még mindig érzem őt. Ahogy az óceán érzi a Holdat.

***

Másnap készen állok. Ennek így is kell lennie, nem igaz?

– Kész vagyok, kész vagyok, kész vagyok – ismételgetem magamban,
miközben a gubancokat szedem szét a hajamban a fésűvel, és alig érzem
a fájdalmat.
Egy fekete, feszes szoknyát választok, ami úgy tíz centivel ér a térdem
fölé, és egy csípőtoldalékos szoros blézert hozzá. Alá egy gallér nélküli
zöld selyem felsőt húzok, ami az Evergladesre emlékeztet. Olyan fényes,
hogy azt hinnéd, műselyem. De ez csak illúzió, egy kis miszticizmus, az
üzleti kosztümöm kemény realitásához. Egy kijelentést teszek
magamnak.
– A mai nap az én napom – mondom újra a tükörnek.
 A tükörképem kételkedve néz vissza rám.
Kézbe veszem a táskámat, egy kicsit jobban szorítva, mint rendesen,
és kimegyek. A csapatom a Maned Wolfban találkozik.
Odafelé menet a cég nevén gondolkodom. Maned Wolf Securities.
Egy kis kutatással kiderítettem, hogy a sörényes farkas Dél-Amerika
legnagyobb kutyaféléje, amely hosszú lábainak köszönhetően magasabb,
mint bármely más kutyaféle. A prédája nyakát fogja meg, és addig rázza,
míg el nem törik. De a többi farkassal ellentétben nem alkot falkákat.
Nagy a területigénye, amit csak a párjával véd. Együtt munkálkodnak
azon, hogy minden veszélyt és fenyegetést távol tartsanak. A sörényes
farkas egy életre választ párt magának. De a magassága és az agresszív
viselkedése ellenére a sörényes farkas veszélyeztetett faj, mert vadásszák
őket.
A Beverly Hillsnél lassítok, és azon merengek, vajon Robert tudja-e,
hogy mennyire hasonlít erre az állatra. Szerintem Robert egy
veszélyeztetett ragadozó. És én lehetek a párja, aki segít neki, hogy
irányítsa és kiterjessze a területét.
De én is veszélyeztetett vagyok.
Végül elérem a Santa Monica-i épületet. Színezett üvegek érnék az
égig, mintha a város önmaga tükörképére irányuló igényét elégítenék ki.
Az utcán állítom le az autót, kihúzom magam, és egy nagy levegőt
veszek. A csapatom tudja, hogy lefeküdtem azzal az emberrel, akinek
prezentálni fogunk. Kritikusan néznek rám. Ha ezt elszúrom, és mégis
megkapom az előléptetést, csak gúny és lenézés jut nekem. Akkor vissza
kell utasítanom az állást, és talán ki is kell lépnem a cégtől.
Ez egyszerűen nem történhet meg. Egy nagyot nyelek, és átmegyek a
hatalmas épület kapuján. Elmegyek a biztonsági ellenőrzés mellett, és fel,
a konferenciaterem felé indulok. Tíz perccel korábban jöttem, de az
emberek már ott vannak. A csapatom a Maned Wolf vezetőivel ül, készen
rá, hogy végignézzék az előadásomat. Csak Robert nincs ott. A terem
elejére megyek. Taci már mindent felállított a PowerPoint-
prezentációhoz.
Az emberekkel szemben állok, és lustán nyúlok a laptopomhoz, ami a
vetítendő anyagot tartalmazza. Nem tudom, észrevette-e bárki is azt a kis
remegést az ujjamon. Az igazgatók az iPhone-jaikkal játszanak, e-
maileket néznek; néhányan jóindulatú mosollyal tisztelnek meg. Ha
vannak is buja gondolataik, azokat jól elrejtik a nyájas, szinte érdektelen
arckifejezésük mögé. Az elmúlt hetekben mindegyikükkel beszéltem már
egyesével, de most senki sem fordul hozzám. Inkább várnak.
Aztán belép a terembe. Az energiaszint azonnal megemelkedik.
Mindenki Mr. Dade-re néz, de ahogy az ő szeme rám tapad, a többiek is
követik. A figyelem intenzitása egy ellenőrzött robbanás erejével csap
meg. A PowerPointra kattintok, és elkezdem. A piaci trendekkel kezdem,
ami a legtöbb embernek unalmas dolog, de nekem nem. A piaci trendek
emberek egész rétegeinek elvárásait és értékrendjét tükrözik,
matematikai formában. A Dow pörgő számai pontosan elmondják, hogy
emberek ezrei éppen reménykednek-e, vagy ijedtek. Kiveszik a pénzüket,
és tartalékba teszik, mint ahogy egy várható katasztrófa előtt vizet
halmoznak fel az emberek? Vagy, mondjuk, gyógyszerekbe fektetnek,
mert arra számítanak, a legtöbb ember ezekben talál vigasztalást? De a
Maned Wolf számára releváns trendek még ennél is érdekesebbek. A
riasztóik és biztonsági berendezéseik a biztonság érzetét adhatják a
bizonytalanságban. Tehát a kérdés itt az, vajon érdekli-e a befektetőket a
félelem piaci értéke?
A válasz minden esetben igen.
Átvezetem őket az üzletük különféle aspektusain, amelyek vonzóak
lehetnek a befektetők számára, és olyan területekre mutatok rá, amelyek
nem tarthatnak számot az érdeklődésükre. A veszélyes országokban a
külföldi érdekeltségek védelme olyasmi, amit nem kell nagyon
hangsúlyozni. Túl nagy a kockázat. A félelem profitabilitása állandó, a
halálé véges. Mindent le lehet egyszerűsíteni egy számra.
Az igazgatók egészen fel vannak dobva. Erősen figyelnek, ahogy a
grafikon különböző területeit elemzem. Az ujjam már nem remeg. Érzem
magamon a tekintetüket, de Robert pillantásának különleges textúrája
van. Selyemként simogatja a bőröm.
Átveszem a kutatás-fejlesztési részleg számait. Ennek a területnek
növekednie kell, de a marketing részleget át kell dolgozni.
Új embereket kell felvenni itt, megtakarításokat kell elérni ott.
 Ha csak számokról beszélek, lehetek bármilyen könyörtelen. Dameon
megfeledkezett róla, hogy maga elé nézzen, és most az ő tekintetét is
magamon érzem. De most nem olyan, mint korábban. A lelkesedése már
nem annak szól, amit a kapcsolataimról tud, hanem az energiámnak.
Hatalmam van.
Asha is rám néz. Az erőm egészen fellelkesíti. Engem akar meg akar
érinteni a lehető legintimebb módon is. Ő akar lenni a vadász, aki lelövi
a prédát, majd közszemlére teszi, hogy mindenki lássa.
És az igazgatók… mind engem akarnak. De a vágyuk nem zavaró.
Inkább ajándék.
Az image és a branding Taci asztala, és én hátralépek, hogy egy időre
átadjam neki a porondot. De tudom, hogy a figyelem még mindig engem
követ.
Mi lenne, ha mindegyiknek odaadnám magam? Mi lenne, ha
megdolgoztatnám őket a szeretetemért, meghajlítanám őket, hogy
fogadják el a terveimet? Mi lenne, ha megjutalmaznám őket ezért? Most
erről képzelődök. Dameon feláll, odajön hozzám, és instrukcióra vár,
miközben Robert bólint egyet. Ez nem megcsalás. Ez az erő bemutatása.
Olyan hatalomé, amelynek birtokában bármit, bármikor megtehetek.
Senki sem merne ellenkezni.
Elképzelem, ahogy levetkőztetem őt. Először a zakóját, aztán a
nyakkendőjét; minden további nélkül a földre dobom ezeket, míg ő
szolgálatkészen áll. Lassan kigombolom az ingét. Nin elmosolyodik,
ahogy előtárom a szépen kidolgozott, karcsú felsőtestét; ujjamat
végighúzom a mellizmain, a hasán, és nézem, ahogy engedelmesen
kikapcsolja az övét, leveszi a nadrágját, legvégül a boxer alsóját.
Vékonyabb, mint Robert, egy kissé kevésbé tömör, és a fiatalsága miatt
kissé törékeny, amit még a napi edzések sem tudtak eltüntetni. Az
erekciója elárulja a vágyát. Rám néz, barna szemében remény gyullad, és
a következő utasításomra vár. A vállára teszem a kezem, és lenyomom,
amíg térdre nem ereszkedik, és vár.
Újra Robertre nézek. Elmosolyodik, ahogy derékig felemelem a
szoknyám, és épp a kellő mértékig leengedem a bugyim.
 – Nyalj ki! – mondom neki, és máris érzem, ahogy simogatva felnyit,
miközben vágyam nedvei ráfolynak a nyelvére.
Az alelnök Dameonra bámul, irigység színezi át az arcát. Bólintok
neki, és az egyik kezemmel intek. Ő azonnal engedelmeskedik, mögém
jön, és nekem szorítja magát. Érzem a kemény farkát, ahogy finoman
szívja a nyakam, közben Dameon folytatja a szolgálatait. Most Robert
szemébe nézek. Ezúttal Asha az, akinek meg kell tennie nekem néhány
dolgot. Ő is mögém jön, a kezével végigsimít a hajamon, a karomon.
Többet is akar, de most csak ennyit engedek neki. Ez az én bulim. Én
hozom a szabályokat.
Robert mosolyog; ő érti. Szeméből egy kérés sugárzik: engedjem meg,
hogy Asha kigombolja a blúzom, és meglazítsa a melltartómat. Az
alelnök is térdre ereszkedik, és a combomat simogatja, miközben
Dameon nyelve belém merül. Megborzongok, a fejem kissé
hátrahanyatlik az élvezettől. De a szemem még mindig Robert szemébe
néz. Ő lassan felkel, odasétál az asztalhoz, könnyű léptekkel,
magabiztosan, követelően. Megáll előttem.
– Lépjetek félre! – mondja, és a többiek mind eldőlnek. Egyikük sem
elegül ki, de tudják, hogy nincs joguk tiltakozni. Végigsimítja a csípőm,
a hasam, a mellem, miközben én a nadrágját oldozom ki. Aztán egy
villanás alatt a fal mellett vagyunk, mindenki szeme láttára. A lábammal
átkarolom, és ő újra meg újra belém löki magát. Felkiáltok, mindenki
engem néz, és várják, hogy eljön-e az ő idejük is.
De nem. Én csak Roberté vagyok, és ő az enyém. Mi hozzuk a
szabályokat, és ez az izgalom majdnem olyan bódító, mint az, hogy
Robert keménységét érzem magamban, amin mélyebbre és mélyebbre
tol. Hátrább lép, és magával húz engem, úgy, hogy már csak a vállam éri
a falat, és emeli, csavarja a csípőmet; magához dörgöli, amitől még
erősebb extázisba kerül. A szemem sarkából látom, hogy Dameon alig
bírja ki, hogy ne szálljon be.
Épp, amikor már majdnem elélveztem, Robert megállít, leteszi a
lábamat a földre, és hátraforgat. Finoman lenyomja a hátam, mire
meghajolok, kezemet a falnak támasztom. Felnyögök, ahogy újra belém
hatol. Oldalt fordítom a fejem, hogy lássam az egész termet. Az alelnök
magához nyúlt, miközben minket néz. Asha mérgesen és irigyen figyel.
Taci fészkelődik a helyén, félénken, de vággyal telve. Robert keze a
csípőmre tapad, ahogy keményebben és keményebben lök. Most már
remegek, ahogy a falnak támaszkodom. Érzem őt, látom őt. Az egyik
kezével a mellemhez nyúl, megcsípi a mellbimbóm, majd lejjebb viszi a
kezét, a lábamra. Olyan nedves vagyok! Ő tudja ezt; mindenki tudja a
teremben. Mind hozzám akarnak nyúlni, és meg akarnak kóstolni. De ezt
csak Robert teheti meg. Megérinti a csiklómat, lassan mozgatja az ujját,
aztán gyorsabban. Játszik velem, pedig hátulról most is nyomja nekem.
Felsikoltok, ahogy elélvezek. A hangom túl nyers és kontrollálatlan
ahhoz, hogy nyögésnek lehessen nevezni. Érzem, ahogy belém élvez, és
megtölti a testem valami új dominanciával, hatással, irányítással. Igen,
irányítással. Azzal a veszélyes dologgal, amiről azt hittem, hogy kiléptem
belőle. Most, ebben a pillanatban, megint úgy tűnik, hogy ez a férfi
uralkodni akar rajtam, több hatalmat adott nekem, mint amennyivel eddig
bármikor is rendelkeztem. Vagy ez csak illúzió? Vagy ez most a valóság?
Félreteszem ezeket a kérdéseket, mert Taci befejezi az ő részét, és újra
enyém a szó, az arcomon egy titkos mosollyal.
Ma ez a terem tele van figyelmes, odaadó hallgatósággal, akiken
uralkodhatok…
…én pedig az övé vagyok.

5. FEJEZET

A míting végére az igazgatók mindenben megegyeztek. Ők osztották

fel a feladatokat, de én határoztam meg az irányt. Robert arra biztatja
őket, hogy kérdezzenek, és mondják el az őszinte véleményüket. De
minden kérdésre tudom a választ. Elégedettek. Tudom, hogy Robert
további munkákat fog adni, további projekteket, amiért továbbra is neki
dolgozom, és senki sem fogja megkérdőjelezni, hogy megérdemeltem-e.
Ahogy elvonulunk a csapatommal, nem érünk egymáshoz Roberttel, de
a pillantásában van valami, a szerepjáték tovatűnik. Mindenki láthatja
ezt. Nem számít. Tudják, hogy nem tehetnek ellene semmit. Asha mellém
jön; érzem rajta, hogy elismerte a veszteségét, és ez feldob. A
csapatomnak kiadom a nap hátralevő részét, de én visszamegyek az
irodába, ahol Barbara azzal fogad, hogy hívtak a tizenegyedik szintről.
Sam Costin, a CEO, akar látni. Nem várakoztatom. Tudom, hogy
hamarosan ajánlatot kapok, és azt is, hogy kész vagyok elfogadni.
Felliftezek, és bejelentem magam a recepciósnál, aki azt mondja, hogy
várjak. Ez az első alkalom, hogy hivatalosan találkozom Mr. Costinnel,
de azt tudom róla, hogy mindenit megvárakoztat. Ez is egy módja annak,
hogy demonstrálja a hatalmát. Mégis, ahogy leülök a barna bőrfotelbe,
érzem, hogy feszélyez ez a szokás, mert leránt a felsőbbrendűség
piedesztáljáról, ahol percekkel ezelőtt még voltam.
A gondolat megállít. Felsőbbrendűség? Ez volt az, amit éreztem? A
recepciósra pillantok: a haját lófarokba fogta össze, fekete gyöngyös
gyűrű van a mutatóujján, miközben a keze a számítógépe billentyűzetén
repked, és láthatóan egyáltalán nem érdeklem őt. Tényleg jobb vagyok
ennél a nőnél? Komolyan? Vajon több figyelem járna tőle nekem?
A percek lassan peregnek, és ahogy ő továbbra is elnéz mellettem,
egyre kevésbé érzem ezt. Lenézek a kezemre. Nem volt rajtam gyűrű,
mióta visszaadtam Dave-nek azt a gyönyörű rubint, amit tőle kaptam. Mi
máson adtam túl még aznap? A pragmatizmusomon? Az
igénytelenségemen? Az alázatosságomon? Tényleg úgy állok, hogy nincs
már ezekre szükségem?
– Mr. Costin várja önt – szólal meg.
Nem csörgött a telefon, így csak azt feltételezhetem, hogy a
számítógépén olvashatott valamit, ami tudatta vele, hogy eljött az időm.
Meg aztán, nem is az én időm ez; Mr. Costiné. Lehet, hogy ő akarta ezt a
találkozót, de még mindig ő tesz nekem szívességet azzal, hogy beenged.
Ez az, amit éreznem kell.
Kinyitom az ajtót, és belépek. Mr. Costin egy mahagóni asztalnál ül;
mögötte egy ablakokból álló fal van. Az én irodámból is jó kilátás nyílik,
de innen sokkal jobb. A fejét lehajtva valami jelentést olvas.
Most csak a kopasz foltot látom a fején, az arcát nem.
 – Csukja be az ajtót – utasít, és én gyorsan megteszem. Tovább olvas,
míg én bizonytalanul megközelítem az íróasztalát. Gondolkodom, hogy
leüljek-e, de inkább nem. Állok, és várom, hogy üdvözöljön és elmondja,
hogy mit tegyek.
Végül felnéz. A szeme egykedvűen végigfut a kosztümömön. Nem
egy rosszképű fickó. Az arccsontja magas, az álla erős, de a szeme olyan
világoskék, amitől a tekintete folytonosan jegesnek, sőt kegyetlennek
tűnik.
– Más lett a stílusa – mondja egy kis fanyar fintorral. Az az érzésem,
hogy nem csak a ruhámról beszél.
Kényelmetlenül állok egyik lábamról a másikra. Ő hátradől, és
láthatóan élvezi a helyzetet. Végül egy nagyot sóhajt, és egy székre
mutat.
– Üljön le! – Úgy szólal meg, mintha a kutyájának adna parancsot, és
szégyellem, hogy ilyen gyorsan engedelmeskedem. – El kellett
engednünk Tom Love-ot – kezdi. – De ezt jól tudja. – Bólintok, egy
nagyot nyelek, és az ölembe nézek. – Tom aranyat ért. – Minden részlege
nagyszerűen teljesített, beleértve az önét is.
Újra bólintok. A magabiztosságom helyén már csak a szorongást
érzem. A szívem dübörög a mellemben, olyan hangosan, hogy csodálom,
hogy Mr. Costin nem hallja.
– Az üzleti világ brutális – folytatja. – A legalkalmasabb győz, és kész.
A legalkalmasabb nem jelenti szükségszerűen a legerősebbet. Sok
hihetetlenül erős állat van, amely végül mégis kihalt, míg a gyengébbeket
megvédte a színük, a szépségük vagy a mérgük.
Vicces, ahogy ez működik, igaz?
Mérlegelem, hogy ellentmondjak-e neki, de amikor fölnéz, és
találkozik a pillantásunk, meggondolom magam. Összerázkódom, és
hirtelen elszégyellem magam a harsányabb színeimért.
– Úgy jött ide, hogy azt várja, felajánljam Tom állását. Igazam van? –
Ekkor újra megrázkódok, és csak azt remélem, nem veszi észre az
arcomon a pírt. – Úristen, ha úgy csinál, mint egy szégyenlős óvodás,
akkor úgy is kell, hogy kezeljem magát! Mondja ki, amit gondol, Kasie!
Megköszörülöm a torkom.
 – Hallottam pletykákat… – kezdem, de a hangom elcsuklik.
Fogalmam sincs, hogyan folytassam. Azt hittem, tudom, mi következik,
de nem.
– Nos, elég érdekesen adja elő – formálja toronnyá az ujjait, miközben
mosolyog –, mert magam is hallottam néhány pletykát.
Összevetjük ezeket? Mondja csak, Kasie: miket hallott?
Feszengeni kezdek egy kicsit.
– Azt hallottam, hogy talán előléptetést ajánl nekem – mondom. A
hangom olyan vékony, mint a lepke szárnya.
– Tudva, hogy milyenek a pletykák, valószínűleg ez a legártatlanabb
közülük, amit idáig hallottam – jegyzi meg. – A legtöbb pletyka, amelyek
a cégnél terjednek, ennél sokkal… pikánsabb. Most már biztos vagyok
benne, hogy látja, hogy elvörösödök. Kihúzom magam. Itt a sarkamra
kell állnom. Olyan nőnek kell tűnnöm, aki megérdemli az előléptetést, és
nem olyannak – ahogy Mr. Costin az imént megjegyezte –, mint egy ijedt
kislány. – Számításba vesz a pozícióra, Mr. Costin? – A hangom egy
kicsit összeszedettebb ezúttal.
De a lélekjelenlétem elég ingatag, kiváltképp akkor, amikor Mr.
Costin veszi a fáradságot, és válaszol, miközben hideg szemével
tanulmányoz.
– A Maned Wolfnak tulajdonosi kapcsolatai vannak több
ügyfelünkkel is, a többi rész felett pedig Robert Dade rendelkezik.
Nagyobb hatása és befolyása van az üzleti világban, mint bárki másnak
Los Angelesben. El kellett engednem Tomot, mert ha megtartom, az az
összes ügyfelünk elvesztéséhez is vezethetett volna. Nem volt más
lehetőségem. És nem szeretem, ha elveszik tőlem a döntést, Kasie.
Megérti ezt? – Bólintok. – Mondja ki szavakkal!
– Igen, Mr. Costin – vágom rá. Ennyi az erőmnek és az irányításnak.
Az érzések e hullámvasútja túlságosan szédítő nekem. Le akarok szállni
róla.
– Dylan Freelandet, e cég társalapítóját is kedvelem. Mostanában már
nem folyik bele annyira a napi tevékenységbe, de még mindig
kulcsszerepe van a fontosabb döntésekben. Tudja, milyen volt ez neki,
hogy sarokba szorították? Tudja, milyen az, ha elő kell léptetnie valakit,
aki fájdalmat okozott a szeretteinek, és tönkre kellett tennie egy embert,
aki mindig is becsülettel dolgozott a cége érdekében? Becsület. Tom
Love nem érdemli meg, hogy ezt a szót emlegessék vele kapcsolatban.
De még így sem örültem annak, hogy kirúgják. Nem az ellenem
elkövetett szexuális zaklatás miatt tették; az egészet hazugságra
alapozták. Nem tudok védekezni Mr. Costin támadása ellen.
Kényszerítem magam, hogy álljam a tekintetét. Látom rajta, hogy még
akar mondani valamit. Vádolni és támadni akar, de még visszatartja. Nem
mondja ki, hogy az ágyban küzdöttem egyre feljebb magam, pedig
világos, hogy ezt gondolja. Azt sem mondta, hogy jól kiszúrtam Mr.
Freeland keresztfiával, és azért kapom az előléptetést, mert széttettem a
lábam egy ügyfélnek. Leginkább kurvának nevezne? Ribancnak? Mit
tenne velem, ha nem tartana a következményektől?
És ekkor kezd világossá válni, hogy igenis, tart a következményektől.
A haragjának nincsenek fogai. Felszegem a fejem. Csak a levegőbe
beszél! Ezt el lehet viselni. El kell viselnem.
És őszintén szólva, nem tehet kárt bennem.
– Igazán sajnálom, ha valamivel megbántottam Mr. Freelandet. És azt
is, ha önt – teszem hozzá. – De sohasem akartam ezt. Hat éve dolgozom
itt, és eddig egy ügyfelem sem panaszkodott.
– Vajon miért – mondja Mr. Costin szárazon.
Újra feszengeni kezdek. Túl sokat mond úgy, hogy nem is mond
semmit. Mégis folytatom.
– Most vezettem először csapatot egy nagyobb projekttel. Eközben
jöttem rá, hogy a legtöbben, akik főnöki pozícióba kerültek, mint például
Tom…
– Nevezze Mr. Love-nak. Ennyi tisztelettel azért tartozik neki, nem,
Kasie?
Kicsit várok, hogy a sértés okozta fájdalom lelohadjon, majd
folytatom.
– Tudom, hogy normál esetben annak, aki Mr. Love helyére lép,
nagyobb tapasztalattal kell rendelkeznie, mint egy ekkora csapat
vezetése, de ha beszél a Maned Wolf vezetőivel, kiderül az ön számára
is, hogy példaszerű munkát végeztünk. Úgy gondolom, hosszú ideig
megtarthatjuk az ügyfelet, több más jövedelmező ügyféllel együtt. –
Quelle surprise.
Mögötte ott látom kiterítve a várost. Az épületek teteje és a zsúfolt
utakon araszoló autók kisebbnek látszanak, mint a gyufásdoboz.
Mindenki megy valahová, és mindenkinek el kell viselnie a forgalom és
a hosszú pirosok okozta kellemetlenségeket. De végül mindenki eljut
oda, ahova akart. Az a trükk az egészben, hogy ne engedjük az utca dühét
magunkra.
– Megkapom az állást, Mr. Costin?
Ismét kivár, mielőtt válaszolna, de ez a szünet nem olyan
megfélemlítő, mint a korábbiak voltak. Mindketten tudjuk, hogy nem
nála van a döntés.
– Holnap kezd – mondja hűvösen. – Sok mindent meg kell tanulnia.
Az eddigi munkatapasztalatai kizárólag a cég finanszírozás, a
kockázatelemzés, a marketing és az eladás területein voltak. De semmi
tapasztalata nincs az egészségbiztosítás, a média és a szórakoztatóipar,
vagy az utazás és szállítás területén, pedig az irányítása alá kerülő négy
közül három részleg ilyesmivel foglalkozik. Nem sok hasznát veszi a
védelmezőjének, ha tönkreteszi ezt a céget.
– Nincs védelmezőm.
Mr. Costin egy szarkasztikus mosolyt villant felém.
– Mindnyájunknak vannak védelmezőink, Kasie. Istenek, akikhez
segítségért imádkozunk. Az a néhány szerencsés megkapja a szükséges
figyelmet az egyik földi istenségtől. Őket könnyebb megszédíteni. De ezt
tudja, nem? – Az órájára pillant, és felsóhajt. – Menjen haza, jöjjön vissza
holnap, tanulásra készen! Feltételezem, ma éjjel még sok imát kell
elmondania, mert a védelmező istensége nélkül semmi esélye sincs!
A körmömet a tenyerembe vájom, de aztán kényszerítem magam,
hogy kiengedjem az ökölbe szorított kezem, és rámosolyogjak Mr.
Costinre, mielőtt azzal a csendes alázattal hagynám el az irodáját, amit
láthatóan elvár tőlem.
De nem megyek haza, ahogy mondta. Visszamegyek az irodámba, és
rendezkedni kezdek. Nem kérdeztem meg hogy átköltözzek-e Tom
irodájába, Mr. Costin nem is várt ilyen kérdéseket. Furcsa érzés olyan
embertől előléptetést kapni, aki gyűlöl. És az is furcsa, hogy néhány
hónapja nem tudtam volna elképzelni, hogy valaki igazán gyűlöljön, mint
ahogy azt sem, hogy valaki igazán szeressen. Egyszerűen nem láttam
olyan embernek magam, aki előhívja ezeket a szélsőséges érzelmeket. De
mostanában a „gyűlölet” szó gyakran előjött velem kapcsolatban. Dave,
Tom, Mr. Costin és talán Asha. Hogy lehet, hogy oly sok év biztonsági
játéka után most ilyen megvetést vívok ki magamnak?
Nem tetszik ez nekem. Sohasem akartam afféle Bond-lány lenni, aki
a szerelme és a pénze érdekében lerombolja mások életét. De a hatalom
mindig is vonzott, és talán a béketűrők azok, akik a szelídebb érzéseket
kiváltják. És ha ez így van, vajon nem ér meg az erő egy kis gyűlöletet?
Egy erős embert nem lehet elhessegetni.
És mi a helyzet a szerelemmel? Vajon Robert szeret engem? Vagy ez
valami más?
Ami Mr. Costint illeti… nos, ha igaza van Robert befolyásának
megítélésében, épp olyan könnyen megkaphatnám az ő állását is, mint
Tomét. Ezt nyilván tudnia kell. Ebben az esetben tehát a félelem az, ami
őt gyűlöletre hergeli. Olyan sablonos ez így, hogy említésre sem méltó!
Az egyetlen dolog, ami elgondolkodtat, hogy én vagyok az, akitől fél. A
társaság vezetője fél tőlem. Ez… így már más. Hazafelé a Holdra és az
óceánra gondolok. Együtt nagyon nagy kárt tudnak okozni.

6. FEJEZET

Nem akarom áthívni Robertet éjszakára. Nemcsak azért mert

egyedüllétre van szükségem. Érzem, hogy kicsúsznak a dolgok a
kezemből, és a legfélelmetesebb az, hogy az életszemlelete, a húzásai, az
egész életfilozófiája, amelyekről tudom, hogy nem etikusak, egyre
vonzóbbá válnak számomra Ezért nem hívom most. Inkább készítek egy
salátát magamnak, kinyitok egy üveg bort, és sírok. Talán azért, mert nem
ezt az életet képzeltem el magamnak. Ez sokkal több annál, és sokkal
kevesebb. Végül felhívom a barátnőmet, Simone-t. Nem hord le, amiért
nem találkoztam vele már hetek óta. Kiérzi a hangomból, hogy mi van
velem, és azt mondja, átjön. Egy üveg Grey Ghoost markol a nyakánál
fogva. Kutatóan néz rám, és úgy áll az ajtóban, mint egy piros tojásra
várakozó húsvéti locsoló. Levettem a kosztümömet, és most egy hosszú
selyemköpenyben vagyok; a hajam lazán omlik a vállamra.
– Hűha! – mondja végül, miután belép, és elmegy mellettem. –
Mekkora változás egy hónap alatt!
Követem őt a konyhába, ahol nekidől a pultnak, és a szíve elé tartja a
vodkát. Én a címkéjét nézem, amin fehér madarak szállnak egy üvegég
előtt.
– Hogy érted?
– Nos, lássuk csak! – mondja nagy komolyan, miközben kinyitja az
üveget. – Egy jó kislány voltál, aki egy zsarnokoskodó seggfejjel járt,
aztán volt egy kalandod valakivel, majd eljegyezted magad a seggfejjel,
szakítottál vele, és összejöttél a szerelmeddel. Mindez kevesebb, mint
harminc nap alatt. – Felvonja a szőke szemöldökét. – Ezzel bejuthatnál a
Guinness-rekordok közé!
– Mégis, milyen rekordot döntöttem meg?
– Mondjuk „a legnagyobb átalakuláson átment egyén, a Harvardon
valaha végzettek közül.” Van ilyen kategória? – Fogja magát, és felül a
pultra. – Van egy kis fagyid?
Egy pillanatig téblábolok, aztán odamegyek a fagyasztóhoz, és
kiveszek egy doboz Stonyfield Vanillat. Simone minden ceremónia
nélkül kiás belőle két nagy kanállal, és beleteszi a keverőbe, majd
jégkockákat és alkoholt rak bele, és az egészet jól megkeveri, amitől
olyan lesz, mint valami hamis ártatlanság.
– Te már ittál – állapítja meg.
– Igen – ismerem el.
– És iszol még? – Bólintok és mosolygok, mire két, kecsesen ívelt
talpas pohárba tölti az italt. – Ez is egy nagy változás. Mondd csak, Kasie,
ez azt jelenti, hogy hajlandó vagy végre feladni a híres önkontrollod egy
részét?
– Már eddig is feladtam, amikor átengedtem Dave-nek.
 – Igaz. – Belekortyol az italába, amitől tejes bajusza keletkezik.
Elmosolyodok. – De az olyan volt, mint a körhinta. Nem te irányítod a
műanyag lovat, de pontosan tudod, hogy hová megy. Ennek a körnek
most vége, és én azt kérdezem, hogy átszállsz-e a hullámvasút kézben
tartott izgalmaira, vagy készen állsz rá, hogy elhagyd a vidámparkot, és
elindulj ejtőernyőzni?
– Téged a veszély éltet; engem nem – rázom meg a fejem.
– És mi élteti az újabb kiadású Kasie Fitzgeraldot?
Bonyolult kérdés ez, és én meditálok a bűn édes és kívánatos ízén.
Eszembe jut, milyen érzés, amikor Robert bennem van. Arra az energiára
gondolok, intenzitásra, amivel feltölt.
Az ilyen pillanatokban a világ ragyogóbb lesz, és még a bennem levő
sötétség is kimenekül. Az ilyen pillanatokban ejtőernyővel ugrok ki a
gépből, beszívom a felhőket, ízlelgetem a zuhanás veszélyének izgalmait.
Talán ez az, ami éltet.
Vagy az, amikor előttem hever a céges világ? Nem vitás, hogy a
szexről fantáziálok, miközben a tanácsteremben irányítom a dolgok
menetét. Ez egy másik, de mégis hasonló izgalom. Zuhanás és repülés.
És mi van azzal, amit Robert mondott? Hogy markunkban tartjuk a
mindenséget, mi hozzuk a szabályokat, és arra kényszerítünk másokat,
hogy meghajoljanak az akaratunk előtt? Át akarja alakítani a világot úgy,
hogy mi legyünk az istenek. Ha elfogadnám ezt, amit persze nem fogok,
vajon az boldoggá tenne? – Tehát nincs rá kész válaszod – mondja halkan
Simone, le van nyűgözve. – Akkor tényleg nagy változások vannak! Nem
is olyan régen még mindenre tudtad a választ.
– Vagy azt hittem, hogy tudom – nevetek föl hangosan. – Az italtól
lágyabbak lesznek a mássalhangzóim, így egy kicsit nehezebb megérteni
a szavaimat. – Még kiderülhet, hogy nem értettem a kérdéseket sem!
Simone előrenyúl, a vállam mögé teszi a hajam, majd végigsimít a
selyem hajtókámon.
– Nyugi – súgja. – Gyönyörű vagy, amikor bizonytalan vagy!
– És amikor erős?
– Akkor káprázatos.
 Simone leengedi a kezét. Egy tompa lencsén át látom a szobát. Simone
az, aki bámulatos, miközben ujjával letörli a párát a poharáról. Az élete
mindig is fényűzően egyszerű volt. Végignézek a haján, és ekkor veszem
észre azt a kis horzsolást a nyakán, a legújabb szeretője győzelmi jelét.
– Kitől van az? – kérdezem, és tudom, hogy bárki is legyen az, nem
sokáig marad. Simone gyakran választ könnyű, igénytelen férfiakat,
akikkel úgy tudja megvalósítani az elképzeléseit, hogy közben lelkileg
érintetlen marad. Először jól szórakozik, aztán elunja magát.
Ujjával megérinti a foltot, és áhítatosan megszólal:
– Az első ménage à trois-m – kuncogja. – Azt hiszem, Joseph volt a
neve, a lánynak meg Nidal. Szép név, nem? Fiúnév egy lánynak… és illik
hozzá. – A nyelvével szinte megízleli a szavakat.
Tétovázok. Nemcsak én változok. Simone még sohasem lépte át ezt a
határvonalat.
– Te… – kezdem, de elakad a hangom. Végül egy kérdésre telik: – Mit
csináltál?
De nem akarom, hogy olyasmiről beszéljen, amit nem mond el
könnyen. Végül is, Simone sem szokott kényszeríteni senkit.
– Nidal ötlete volt. DJ a Divinityben.
– Divinity?
– Nem hallottál róla? – Leteszi a poharát, és felemeli a kezét a
levegőbe, és kinyújtózva nyúl fel az ég fele. – Ez egy kis klub a Melrose-
on. Divinity. Jó név, nem? Egy kis emlékeztető, hogy miért is mennek az
emberek a klubokba. Táncolni, inni, és flörtölni, egészen addig, míg a
valóság és az erkölcsök leolvadnak róluk, és mindnyájan valahogy
isteninek érezzük magunkat. Az éjszaka istenségeinek.
Felveszem a poharam. Én nem azért iszom, mert az isteni lét ízét
akarom érezni. Én mindennap megkapom ezt, amikor az ajkamat Robert
ajkához érintem, amikor alatta fekszem, mikor belém hatol, és bennem
lüktet, és a nevemet suttogja. Ellenkezőleg. Azért iszom, mert olyan
részeimhez szeretnék elérni, amelyek veszélyesen esetlenek és emberiek.
– Először megijedtem – ismeri be. – Nidal mindig is flörtölt velem, de
nem hittem volna, hogy bármi is lehet ebből. Mondtam is neki, hogy én
nem nyitok arrafelé. – Egy kis szünetet tart, majd hozzáteszi: – Aztán
olyan kérdéseket kezdett feltenni, amelyekre nem voltak válaszaim. –
Milyeneket?
– Megkérdezte, félek-e attól, hogy elveszítem magam. Azt is tudni
akarta, hogy szerintem megváltozok-e, ha egy nő hozzám nyúl, és hogy
szeretném-e ezt. Tudni akarta, hogy összezavarná-e ez a magamról
alkotott képet, a nőiességről alkotott felfogásomat és a szexualitásomat.
Az egész nagyon filozofikus volt, és én elkezdtem azon gondolkodni…
hogy mitől is félek tulajdonképpen?
– Eddig nem mondtad, hogy érdekelnek a nők – jegyzem meg. A sűrű,
krémes keverék kibéleli a torkom és a gyomrom ami jó érzés. Örülök
ennek a könnyű részegségnek, és örülök annak is, hogy a figyelmem a
saját életemről Simone kellemesen izgató, de ártalmatlan kalandjára
terelődött.
A szemembe néz, és újra kortyol egyet.
– Érdekes volt… egy nő jól ismeri egy nő testét. Tudta, hol kell
finoman hozzám nyúlni, és hol lehet egy kicsit erősebben. Ő mondta a
partnerünknek, Jasonnek, hogy.
– Joseph.
– Ja, igen Joseph. Azzal kezdtük, hogy én mentem rá.
A hátamon feküdtem, a fejem lelógott az ágyról, és a számba vettem
őt, ahogy ott állt. Abszolút arra koncentráltam, amit csinálok, a kezemmel
föl-le mozogtam a farka tövénél a számmal pedig a makkján és a fenti
részen… és már csak akkor vettem észre, hogy mit csinál, amikor
megéreztem a nyelvét a puncimban.
Egy kicsit megrándulok, és összeszorítom a combom, mintha Nidal
lenne ott, és megpróbálná eltörölni a határaimat.
– Tökéletes kezdet volt – folytatja Simone, és a hangja elfullad az
emlékezéstől. – Josephre figyeltem, még csak nem is láttam Nidalt, és
egy nő nyelve épp olyan, mint egy férfié… legfeljebb egy kicsit
ügyesebb. Nyögdécselni kezdtem, bár a szám tele volt Josephfel, és
megpróbáltam nyugton maradni, de nem ment. Aztán Joseph is
megkérdezte, hogy megkóstolhat-e.
– Simone! – mondtam ki a nevét sürgetve, amint magam is
elcsodálkoztam. Nem vártam ezt a történetet, és hogy ilyen csábító lesz.
 – Nidal megmondta neki, hogyan elégítsen ki – folytatta egy kis
mosollyal. – Fölé állt, és arra utasította, hogy tegye az arcát a puncimra,
hogy körözzön a nyelvével finoman a csiklómon, aztán előre-hátra.
Lassan indított, de aztán szinte már sok lett, és én dobáltam magam az
ágyon, míg ő nézte, és simogatott. Ő volt a tanárnő, és én voltam a
tananyag. Elmondta neki, hogyan tegye teljesebbé az élményt az ujjaival.
A mondatai között néha mellém feküdt, és a fülemet harapdálta, és a
nyelvével megkereste az érzékeny pontokat. Ujjaival becserkészte a
mellbimbóm környékét, amitől úgy keményedtek meg, hogy valójában
hozzájuk sem ért. Félrenézek, mintha az egész előttem történne, és nem
Simone fejében. Mintha magamat látnám az ágyon. Én ezt nem tenném
meg, vagy igen? Sohasem engedném el ennyire magam, sohasem lépnék
át ennyi konvenciót. Nem is vonzanak a nők. De ez a történet olyan
módon érint, ahogy nem vártam. Összefonom a karom a mellemen, hogy
ne lássa Simone, mennyire megérintett engem is Nidal. – Aztán
megmondta, hol nyúljak hozzá… Azelőtt még sohasem fogtam meg egy
másik nő mellet. De tetszett az érzés; kemény, mégis lágy. Tetszett,
ahogy Nidal reagált erre. Josephnek is. – Egyáltalán: szexeltél vele? –
kérdezem. Az arcom világospiros, a kérdés suttogva szakad ki belőlem.
– Ezt is Nidal irányította. Ő mondta, hogy lassan hatoljon belém, ő
mondta, hogyan tekerje a csípőjét, hogy jó legyen. Megkérte, hogy
csókoljam meg őt, miközben Joseph rajtam lovagolt. – Simon most
elhallgat, mert egy pillanatra elvesztette a fonalat. – Nidal megkért, hogy
forduljak szembe a félelmeimmel – teszi hozzá végül – és megjutalmazott
érte.
– Szexszel?
Néhány pillanatig tanácstalan, mielőtt válaszolna. – Kalanddal
jutalmazott meg. És életem legfantasztikusabb orgazmusával.
Szétszaggatott. Kasie! Majdnem vinnyogtam. Joseph azt mondta, érezte
a rohamot, ami belém nyilallt. Egyszerűen… elképesztő volt. Olyan
emlék ez, amit életem végéig nem felejtek el. Mikor nyolcvanéves leszek,
visszanézek majd arra az éjszakára, és eszembe jut, milyen bátor és
merész voltam.
 – Igen – mondom lassan. Néhány pillanatig hagyom, hogy a felvázolt
kép csodálatot és tiszteletet követelve ott lebegjen közöttünk. Aztán,
ahogy lassan elenyészik, eszembe jutnak a valóságos dolgok. Valami
másba kapaszkodom, hogy visszahúzzam magunkat a jelenbe. – Ez az
élményed mindig megmarad – mondom lassan de arra nem biztos, hogy
emlékszel majd, Jason vagy Joseph volt-e a neve.
Erre kuncogni kezd, és ettől jókedvűen megkönnyebbülünk. – Hát –
mondja végül – ezért kell, hogy barátnők maradjunk. Hogy eszembe
juttasd ezeket a dolgokat!
Belemosolygok a poharamba, és elidőzök a gondolaton, hogy egy
életre szóló barátnőm van. Ő csak egy pillanatig tétovázik, mielőtt
megfogja a kezem.
– Nekem úgy tűnik, te is félsz valamitől, amivel szembe kell nézned
mondja kedvesen. – Mi van veled, Kasie?
Nagy levegőt veszek, és beszélni kezdek. Mesélek neki arról a húzd
meg, ereszd meg játékról, amit Roberttel játszom. Elmondom, hogy egy
olyan ember léptetett elő, aki valójában ki szeretne rúgni. Beszélek neki
Asháról és Tomról, és hogy milyen konfliktusaim vannak velük.
– Valódi elismerés nélkül jutottam befolyáshoz és hatalomhoz –
fejezem be végül. – Eddig nem tudtam, hogy ez egyáltalán lehetséges.
Simone nevetése ezúttal még dúsabban gyöngyözik.
– Talán nem tudod, de ez a helyzet minden diktátorral, és jó néhány
választott tisztségviselővel is? Tiszteljük a rangot, tiszteljük a hatalmat,
de az elég ritka, hogy tiszteljük azt az embert, aki azt a hatalmat
gyakorolja felettünk!
– Nem értek veled egyet – rázom meg a fejem. – A
történelemkönyvekben mindig tisztelet és idealizmus veszi körbe a
vezetőket. – Jaj, ugyan! A történelemkönyvek lényege, hogy a
kivételekre hívják fel a figyelmet. Mert nincs annyi oldal, amennyin a
status quót, a normát le lehetne írni! Istenem, milyen unalmas lenne! –
Elnevetem magam a részbeni egyetértésem jeléül. – Nem – sóhajt fel
ekkor –, ha valakinek hatalma van felettünk, akkor megtaláljuk a módját,
hogy hibákat találjunk benne, aztán felnagyítjuk ezeket. Nevetségessé
tesszük a vezetőinket a hátuk mögött. Meggyőzzük magunkat arról, hogy
nem érdemlik meg a hatalmat. Hogy nem is jobbak nálunk. Néha igazunk
van, néha nem. De ez nem számít, mert amit igazán tisztelünk, az a
hatalom, aminek engedünk, függetlenül attól, honnan ered.
Még sohasem gondoltam így erre.
– Nem én választottam ezt az irányt – mondom lágyan. – Ő választott
magának.
– És most félsz, hogy elveszel? – kérdezi Simone. Megrázta a fejét, és
megkeveri az italát. – Nem tudod megcsinálni, Kasie! Ami megtörtént,
megtörtént. Amíg annál a cégnél vagy, mindenki emlékezni fog rá. Vagy
nem figyelsz oda, és majd kiderül, hogy jó-e ez így neked, vagy elmész
dolgozni valahová máshová, és mindent újrakezdesz. – Viccelsz? –
kiáltok fel. – Hat évet tettem bele ebbe! És hova mennék? Nincs még egy
tanácsadó cég LA-ben amelyik ilyen rangos lenne!
– Dolgozhatnál magadnak is.
Pislogok. Nem mintha még nem merült volna fel bennem a gondolat
de sohasem vettem komolyan. Az ön-alkalmazásban rejlő veszélyek túl
nagyok. Csak az van, amit létrehoztál.
– Én nem tudom elviselni az ilyen bizonytalanságot.
– Nos, akkor bajban vagy. – Simone megmarkolja a szőke haját, és a
nyakszirtjéhez húzza. – Az életben minden elég bizonytalan. És nem lesz
másképp, bármit is csinálsz.
Letörten hajtottam le a fejem.
– Elvesztem.
– Nem, te tudod, hol vagy, csak nem tudod, merre menj tovább –
jegyzi meg Simone. – Meg kell hoznod a döntéseidet, és meg is fogod.
De annyit megmondok, hogy még nem végeztél Robert Dade-del. Nem
valószínű.
Ahogy kimondja a nevét, érzem őt. Érzem a mosolyát, a kezét, az ajkát
a nyakamon. Soha sincs távol tőlem. Mindig itt van a fejemben, mindig
hullámokat ver. Nem, nem végeztem Robert Dade-del. És nem tudom,
fogok-e valaha.
 7. FEJEZET

Gyorsan eljön a reggel. A megbánás dobol belülről a homlokomon,

emlékeztetve a tegnapi dekadenciára. Mikor megérkezek, Barbara
bámulattal és vidámsággal színezett hangon mondja, hogy Tom irodájába
költözünk. Bólintok, és nem tudok lelkesedni. – Mr. Dade hívott? –
kérdezem. Csak tegnap délután. Nem küldött SMS-t sem ma reggel.
Barbara megrázza a fejét, hullámos, laza haja abszurd módon mereven
áll a hajlakktól.
– Ugye, nem kaptatok össze? – kérdezi, és összeesküvő módján hajol
közelebb. – Szerettem Dave-et, de Mr. Dade sokkal menőbb! – Égnek áll
a szőröm a megjegyzésre. Nem fair, ha Roberthez hasonlítja valaki Dave-
et. Már nem küzdenek ugyanazért a díjért. Kurtán bólintok Barbarának,
és belépek az irodámba, amit hamarosan otthagyok. Egy szinttel feljebb
megyek, ami kézzelfogható módon jeleníti meg a röppályámat. Nem
csinálok nagy ügyet belőle. Senki sem jön, hogy gratuláljon, vagy
segítsen a költözésben. Az egész nem tart sokáig. Hat év alatt csak
papírok és dossziék gyűltek össze az irodámban. Nincsenek képek a
gyerekeimről, nincsenek papírnehezékek, vagy olyan festmények,
amelyeket nem a cég rakott a falra. Nincs itt semmi, ami arról árulkodna,
hogy ez itt Kasie irodája, kivéve a dossziéimat, amelyből persze jó sok
van. Sok-sok ideig megnyugtatott az a tudat, hogy a számok és
számítások szép rendben töltik meg a dossziéimat és az archív CD-imet.
Hideg logikájukra mindig számíthattam. Ha megtehetném, hogy egy
matematikai egyenletbe foglaljam az életem, mindenképpen megtenném.
Mégis, azért megszoktam az irodámat, azt, ahogy a dossziétartó
szekrények fiókjai üdvözlésképpen megnyikordulnak, ahogy kihúzom
őket. Szeretem a keményfalapos, pácolt íróasztalom, a lábai enyhe
hajlatát, ami egy kis nőiességet kölcsönöz ennek a haszonelvű
bútordarabnak.
De az új irodám természetesen jobb. Egy kicsivel többet lehet látni a
városból, az íróasztal egy kicsivel jobb fából készült, a szék egy kicsit
kényelmesebb. Az egyetlen dolog, amitől félek, a rám váró munka.
Egymás hegyén-hátán állnak a dossziék, olyan részlegek információival,
amelyekkel még sohasem foglalkoztam. Tele vagyok olyan e-mailekkel,
amelyeket meg kell értenem, és meg kell válaszolnom a kérdéseket. Úgy
fogok csapatokat szervezni a különféle projektekhez, hogy nem is
ismerem a szereplőket. Olyan teameknek fogom segíteni a munkáját,
amelyeknek nem is ismerem a feladatait. Mr. Costin, úgy látszik,
„elfelejtett” megadni néhány jelszót, amelyek a részlegek vezetéséhez
nélkülözhetetlen fájlok megnyitásához szükségesek, úgyhogy legalább
egy órát kellett töltenem a számítógépes fickókkal, akiket valószínűleg
arra utasítottak, hogy rojtozzák ki az idegeimet. Az egész tűnhetne
normális technikai problémák sorozatának is, ha nem láttam volna az
egyikük gúnyos mosolyát, amikor hangosan azon töprengtem, vajon
miért nem adta meg Mr. Costin a szükséges felhatalmazásokat.
És Robert még mindig nem hívott.
Jegyzeteléssel és tájékozódással töltöm a napom. Néhányan, akik
nekem fognak dolgozni, beugranak, hogy gratuláljanak. A szavaik
rendben vannak, de érzem bennük a rejtett keserűséget. Látom a
szemükben a neheztelést, ahogy kezet fognak velem, és felajánlják a
segítségüket az átmeneti időszakban. Egyikük sem szerette Tomot, de
mindnyájan elismerték a munkáját. Így fognak érezni velem
kapcsolatban is? Ezt akarom? Gyűlölettel vegyes tiszteletet? Nos, ahogy
kevertél, úgy játszol. Egy újabb dossziét nyitok ki.
És még mindig nem hívott.
Ez jó, mondom magamnak. Most távolságra van szükségem. Nem
hagyhatom, hogy mindennap megérintsen a hangjával, a szemével, a
kezével. Meg akar rontani. Távolságot kell tartanom tőle, hogy ez ne
történhessen meg. Jó, hogy nem hívott.
Olvasom a dossziét, és némi szorongás gyorsítja fel a pulzusom. Végül
eljön az este. Hat harminc után megyek el. Nincs értelme tovább maradni.
Egy nap nem tudok többet tanulni. Kissé rosszul érzem magam, amikor
lemegyek a garázsba, és beszállok az autómba. Mr. Costin nem jött ma
oda hozzám, és amikor megpróbáltam felhívni őt néhány kérdéssel, az
üzenetrögzítője vette föl. A segítségére nem számíthatok. Kihajtok a
forgalmas utcára. Mint rendesen, a vezetés most is türelemjáték. A
legtöbb Los Angeles-i jól tűri ezt addig, amíg halad a sor. Csak akkor
lesznek feszültek, ha már teljesen beállt a forgalom. Ilyenkor kell
rájönnünk, hogy rossz utat választottunk, és így nem fogunk eljutni
sehova.
A 101-es felé vezető utat keresem. Ha délre megyek rajta, hazaérek;
ha északra, hozzá.
Délre kell mennem. Ott lakom, ott vagyok otthon. Másra nem állok
készen. És nem is akarok.
De szükségem lenne rá.
A Los Angeles-i forgalom továbbra is csak vánszorog. Valaki
ráfekszik a dudára, így adva hangot hiábavaló frusztrációjának.
Izzad a tenyerem, ahogy föl-le húzogatom a kormány finom bőrén.
Délre menj; oda tartozol! Te nem azt akarod, amit ö akar. Most már
remegek. A számok, amelyeket délután átnéztem, ottmaradtak az
irodában. Nincs semmi tiszta és egyszerű, amibe belekapaszkodhatnék.
Most már közelebb vagyok az autópálya bejáratához. Látom a kis nyilat,
amely hazafelé mutat, és arra biztat, hogy menjek afelé.
De nem megyek haza. Északra tartok.
És ahogy ráhajtok az autópályára, látom, hogy a forgalom ebben az
irányban nem olyan hervasztó. Az ördög megtisztította előttem az utat.
Hamar elérek a kijárathoz, és percek múlva befordulok az ismerős
utcába.
A felhajtó kapuja nyitva áll; az ajtó nincs zárva. Bejelentés nélkül
lépek be a házba.
A nappaliban vár. Egy üveg pezsgő hűl a vödörben. A kandallóban tűz
lobog.
– Késtél – mondja minden harag nélkül.
– Nem is kéne itt lennem – válaszolom nyugodtan. Fekete jeans van
rajta és T-shirt; a sportzakója az egyetlen, ami arra utal, hogy nem otthon
akarja tölteni az estét. Elmosolyodik válaszul. – A prezentáció óta nem
hallottam felőled – teszem hozzá.
– Így aztán eljöttél hozzám. – Kinyitja a pezsgőt, és kitölti két pohárba
a buborékos, aranyló italt.
Nem válaszolok. Nem szeretnék arra gondolni, mit is jelent az ittlétem.
 – Igyunk, Kasie!
Bizonytalan kézzel veszem el a poharat.
– Nem kéne itt lennem – mondom megint. Ő egyszerűen csak ráteszi
a kezét a kezemre, és a számhoz emeli az italt.
– Csodálatos voltál a tanácsteremben – mondja egyszerűen.
A buborékok az önbizalmamat csiklandozzák. Ahogy elveszem a
számtól a poharat, azt suttogom:
– Az voltam. De nem vagyok felkészülve az előléptetésre.
Megsimogatja az arcom, végigfut a hajamon, míg keze meg nem találja
a helyét a hátam felső részén.
– Bármire fel vagy készülve.
– Mi történik, ha ezt elszúrom? – kérdezem. – Lesz még egy esélyem?
Vagy mindenkit ráveszel, hogy a tehetetlenségemet magasztalja?
– Nem vagy tehetetlen semmiben.
– És mi az ára ezeknek a szívességeknek?
– Igyál még egyet! – javasolja, és a szeme mosolyog. Hátrább lép, rám
néz, de kezében a pohár még érintetlen.
– Nagyszerű voltál – mondja újra. – Az ár mindössze az, hogy azt
szeretném, hogy mindennap nagyszerű legyél. Azt akarom, hogy lássák,
érezzék az emberek. Aztán szeretnék ennek az erőnek a közepében lenni,
amit segítettem létrehozni. Azt akarom, hogy élvezz nekem, látni
akarom, ahogy irányítod a világot, de megremegsz az érintésemtől.
Szeretnélek itt most megbaszni, és az irodámban is, és a tiédben is; azt
akarom, hogy nap mint nap élvezd a hatalom és az önfeladás gyönyörét.
Részegítő kombináció ez, és te egy vagy azon kevesek közül, akik
képesek mindkettőt felfedezni.
– Félek.
– Ha nem félnél, nem lennél olyan okos. De – mondja, és kezét
becsúsztatja a blúzom alá, a melltartóm alá, és megfogja a mellbimbóm
– a félelem szórakoztató is lehet. Mint egy izgalmas film vagy egy
kísértetkastély. A félelemnek is megvannak a maga magaslatai.
– Hogy félhet az az ember bármitől is, aki maga hozza a szabályokat,
és gond nélkül elveszi, amit akar? Arra kérsz, hogy olyan érzést élvezzek,
amiről nem tudsz semmit!
 – Ah, ezt rosszul tudod. – Ellép tőlem, odamegy a könyvespolchoz,
azujját végighúzza a könyvek gerincein, míg meg nem találja John
Milton Elveszett Paradicsomát. – Ez az anyám könyve volt – mondja, és
előhúzza. – Egy nagy cég kis irodájának volt a vezetője. Az apám egy
törekvő bróker volt, aki egész nap dolgozott, olyan javakkal és
részvényekkel kereskedett, amiket magának nem engedhetett volna meg.
Olyan cégek ígéreteit adta-vette, amelyekről alig tudott valamit. Ne érts
félre – mondja, és felém fordulva úgy mosolyog, ahogy a kínos titkokat
eláruló emberek mosolyognak –, nem csinálta rosszul a dolgát. A cégénél
szerették. Csapatjátékos volt.
Az utolsó szavakat úgy mondja, mint egy káromkodást. Odamegy a
kandallóhoz, felcsavarja a gázt, hogy világítsanak a lángok. – Mikor
rávették, hogy elvigye a balhét egy bennfentes kereskedelemért, nem tért
el a forgatókönyvtől. Nem tért el az irányvonaltól. A lojalitás erősebb volt
benne, mint a túlélési ösztön; így élte az életét. Hitt az ígéreteikben.
Nekünk azt mondta, gondoskodni fognak róla, hogy ne merüljön fel a
csalás vádja. Egyetlen percig sem lesz börtönben, és a karrierjén sem esik
csorba. Olyan kedves ígéretek voltak ezek, mint a pitypangok a mezőn;
így írta le az anyám. Gyomok, virágok, amelyeket nem terveztek ugyan,
de azért csinosak.
– Hazugság volt – mondom. Hallottam már ezt a történetet. Más
szereplőkkel, de ugyanezt a trükköt. Tudom, hogy működik. – Mint a
legtöbb ígéret – mondja Robert. Még mindig a tüzet nézi, amitől valami
baljós, szívfájdító, ugyanakkor lidérces fény vetül rá. – Azoknak, akik
igazat mondanak, nem kell ígérniük semmit. Mikor egy gyerek megígéri,
hogy soha nem csen el több sütit, vagy ha egy férj ígéri, hogy sohasem
flörtöl más nőkkel, mikor egy bűnöző fogadkozik istenre, hogy megjavul,
ha ezt az egy balhét még megússza… ezek mind hazugságok. Az anya
tudja, a feleség tudja, isten nyilván tudja. De az apám nem tudta.
Eljátszotta a balekot, és rá is fizetett.
– Miért mondod el ezt most nekem? – kérdezem óvatosan. Nem kérem
rajta számon, csak nem értem, hogy jön ez most ide.
– Tudod, miért nem látott át a hazugságokon? – kérdez vissza Robert.
A kérdése pusztán retorikai, így inkább csendben maradok, és várom,
hogy folytassa. – Mert az engedetlenség megijesztette. Mindig
biztonságosabb azt tenni, amit mondanak, mint kijárni a saját ösvényedet.
Az emberek kényelmesnek tartják, ha mások szabályait követhetik;
inkább vállalják a kisebb rosszat, mint a kockázatos utat, amely a
megváltáshoz vezethetne. Ragaszkodnak ahhoz az ideához, hogy lehetne
még rosszabb, és jobban félnek, mint amennyire vonzza őket az a
gondolat, hogy lehetne jobb is. – Sóhajt, visszamegy a könyvespolchoz,
és visszateszi a Paradicsomot a helyére.
– Meddig volt börtönben? – kérdezem.
– Négy évig. Kiderült, hogy sokkal többről volt szó, mint amennyiről
az apám tudott. Hamis értékpapírok, hibás beszámolók a felügyeletnek,
és így tovább. Azzal, hogy elutasította az ismeretlent, hagyta, hogy
elpusztítsa az ismeretlen. Az anyám egyedülálló szülő lett. Rengeteget
dolgozott, de mindig kihagyták az előléptetésből. Túl sokan tudtak az
apám ügyéről, és őt is a bűnnel azonosították. Felmondhatott volna,
dolgozhatott volna néhány órával kevesebbet, és elküldhette volna az
önéletrajzát más cégekhez is. Az isten a megmondhatója, hogy több
pénzre lett volna szüksége, és megvolt hozzá az intelligenciája, hogy
előrejusson, ha hagyják. De már egyetem óta annál a cégnél volt; nem
tudott elszakadni az ismerős környezettől. – Odajön hozzám, átölel, a
kezét hátulról a nyakamhoz teszi. – A hibáik általános hibák voltak. Van
úgy, hogy ki kell lépnünk a komfortzónánkból. Meg kell szegnünk a
szabályokat. És meg kell tapasztalnunk a félelem érzékiségét. Szembe
kell néznünk vele, szembe kell szállnunk vele, táncolnunk kell vele. –
Táncolni… a félelemmel? – csuklik el a hangom.
– Igen – mosolyodik el. – Én mindig olyan irányba mentem, ami
megrémített, nem azért, mert le akartam győzni a félelmemet, hanem
azért, mert tudom, hogy együtt kell élnem vele, ha bármi értékes dolgot
el akarok érni. Vállalom a nyugtalanító kockázatokat, és élesben
folytatom az életem, mert ha félelmet tudok okozni a szeretőmnek, akkor
szolgálni fog engem. – Mindkét kezével megfogja az arcom. – A félelem
olyan szerető, akin osztozni szeretnék veled, Kasie! Szeretném, ha együtt
lennénk vele! Tudom, hogy őrültség, amit mond. Egy sértett gyerek
bombasztikus szómenése, akinek legfőbb célja a lázadás. De ezek a
szavak mégis elkábítanak. Hogyan is ne? Mélyen bent, az a részem,
amelyet oly nagyon próbáltam eltemetni, nekem is olyan, mint Simone-
e; mindig kalandvágyó.
Hozzám hajol; az ajka a fülemhez ér.
– Gyere velem most! Üldözzük együtt!
És hagyom, hogy vezessen. Kimegyünk a házából, be a garázsba, be
az autójába, ami a művészetet és az erőt juttatja eszembe. Túl gyorsan
hajtunk ki az utcára; érzem, hogy a gyomrom lesüllyed, amikor
belenyomódok az ülésbe. Egy autóversenyző gyakorlatával és egy
tinédzser meggondolatlanságával veszi a kanyarokat.
Beszívom a levegőt, és rájövök, hogy igaza van. A félelem izgató.
Nem kérdezem, merre megyünk, ahogy LA elkerülő útjain hajtunk,
olyan utakon, amelyeket nem figyel annyira a rendőrség. Most egy kicsit
kiléptünk a hálózatból, és Robert szabályai szerint játszunk. Végül egy
kisvendéglők és olcsó manikűrszalonok mögötti sikátorba hajtunk. A
legtöbb üzlet bezárt már éjszakára, de látom, hogy egy apró, kopott
vendéglő mögött még állnak autók. Robert odaáll. A sötétbarna épület
fehér ajtaján fény csillog. Kiszállunk, és odamegyünk; a fehér ajtón
meglátom a kis piros betűkkel írt feliratot: Wishes. Kívánságok. A szín a
vérre emlékeztet, a szenvedélyre és a rubinra.
Kinyitja nekem az ajtót, és látom, hogy a környék egyik helyi
kocsmájába érkeztünk. A bár kicsi, a bútorzat díványokból és székekből
áll, olyanokból, amik akár otthon is lehetnének a nappaliban. Nincs több,
mint tíz ember itt, de egy nő mégis ott áll a mikrofon előtt, és valami
szomorú, csábító dalt énekel. Mellette egy napbarnított, drótkeretes
szemüveges férfi játssza a basszust. A bárpult mögött egy hosszú, vörös
hajú nő áll, a haja majdnem olyan piros, mint a felirat az ajtón. Mikor
meglátja Robertet, elmosolyodik, de a mosolya még szélesebb lesz,
amikor a szeme rám vetül.
– Régen láttam, Mr. Dade! – mondja, ahogy közelítünk.
– Üdv, Genevieve! Egyet abból a híres margaritából a barátnőmnek!
mondja, és int, hogy üljek le az egyik bárszékre.
– Nem iszom tequilát – mondom, ahogy felhúzom magam a bárszékre.
 – Miért? Félsz, hogy elveszted a kontrollt? – kérdezi. Van ebben némi
csipkelődés, így nem is válaszolok rá, és felhagyok a további
tiltakozással.
Egy pillanat múlva ott van előttem a margarita jégkockákkal; vékony
sókarika díszíti a pohár peremét. Érzem magamon, hogy mindenki engem
néz. Mikor a sarokasztalnál ülő férfira pillantok, gyorsan félrenéz; a
terem másik felén ülő nő lehajtja a fejét, mintha nagy figyelemmel
tanulmányozná az italát, vagy inkább, hogy ne tűnjön fel, hogy idenéz.
Nem nagyon hallani beszélgetést. Poharak emelkednek és kerülnek
vissza az asztalra, és valahogy, ezer különféle módon, úgy látszik, mintha
mindenki felénk fordulna, mintha ők is éreznék a Hold gravitációját,
éreznék a kezdődő dagályt.
– Jól csinálja – mondja Robert az énekesnő felé intve. A haja fekete,
és épp a válláig ér. A szeme csukva, ahogy a szerelem kegyetlenségéről
énekel. Ashára emlékeztet.
– Tényleg jól – mondja Genevieve, de a szeme rám szegeződik. Ujját
a kezemben levő pohárra teszi. Van valami intimitás abban, hogy
ugyanahhoz a pohárhoz érünk úgy, hogy közben nem érünk egymáshoz.
– Csak lassan – mondja tartózkodóan. – Van egy érzésem, hogy lesz
még itt több is.
Az énekesnő befejezi a dalát. Robert bólint a pultosnak, aki felnyúl a
feje fölé, és megkongat egy nagy, rozsdás kolompot, ami kizökkenti a
vendégeket a beszélgetéseikből és az alkoholos merengésükből.
– Utolsó rendelés! – kiáltja el magát.
Még nincs két óra sem, és némi morgás hallatszik a vendégek között,
de senki sem panaszkodik hangosan; elfogadják a sors e fintorát, és nem
tekintik sértésnek vagy támadásnak. Néhányan még egy italt rendelnek,
amíg még lehet, de a legtöbben felállnak és távoznak. Az énekesnő és a
basszusgitáros leülnek. Egyikük sem pakol. Az italomat szürcsölöm,
miközben egyre többen hagyják el a helyiséget.
– Ez a te bárod? – kérdezem Genevieve-t.
Finoman felnevet, és italt tölt magának.
– Nem – mondja könnyedén. – Az övé.
Roberthez fordulok, aki titokzatosan mosolyog.
 – Igen, az enyém – mondja. – Itt én hozom a szabályokat. És már
egyedül vagyunk. A vendégek elmentek. Csak én vagyok itt, a zenészek,
Genevieve és… ő.
– Fogadni mernék, hogy jó kislány voltál az egyetemen – mondja
Genevieve könnyedén, mikor az énekesnő ismét fellép a színpadra. A dal
ezúttal egy kissé energikusabb, a basszus mély, visszhangos dörömbölése
adja meg a hangulatot. – Fogadni mernék, egyszer sem mentél bulizni,
táncolni egy bárba, nyilvános helyekre… Fogadni mernék, hogy nincs
tetoválásod.
– Tanulnom kellett. Céljaim voltak – rázom meg a fejem.
Genevieve mosolya még szélesebb lesz.
– Mint mindnyájunknak. – A poharam félig üresen áll a pulton, és
most lassan elhúzza tőlem, úgy, hogy már nem érném el. – Hadd
mutassam meg, milyen a body-shot.
Az énekesnő most hangosabban énekel, a dal felfelé ível. Robertre
pillantok, de ő Genevieve-re néz. Követi őt, figyelmesen, és ekkor
rájövök, hogy ezt az egészet ő irányítja valahogy. Elvon az ismerős
dolgoktól, és belevisz a nyugtalanító helyzetekbe.
Genevieve egy tequilát tesz a pultra, majd megkerüli, kezében a
sószóróval, a másikban egy szelet zöldcitrommal. Megfogja a karom, egy
gyors pillantást vet Robertre, majd a csuklóm belső oldalán végighúzza a
citromszeletet, azokon a vénákon, ahol a pulzust szokták számolni. A
nedves nyomot beszórja sóval, majd a számhoz emeli a szeletet.
– Harapj rá! – mondja.
A szívem dübörög. Megint Robertre nézek. Ez több mint különös.
Egyáltalán nem érzem magam a helyemen… mégsem mondhatnám,
hogy teljesen hidegen hagy az egész.
Kinyitom a számat, finoman megérintem az ajkammal a zöldcitromot,
míg ő a szájához emeli a csuklómat. Lenyalja róla a sót, és közben egész
idő alatt Robertet nézi. Egykedvű mozdulattal nyúl a pohárért, lehajtja,
majd előrehajol a zöldcitromért. Érzem, hogy az ajka kicsit tovább jön,
mint a lime, és már hátrálnék, amikor megérzem Robert kezét, ahogy
elindul felfelé a térdemről a combomra. Az ismerős élvezet leföldel. A
nő a fogával megfogja a lime-ot, elveszi tőlem, és a saját szájába nyomja
a levét.
– Te jössz.
A fejemet rázom, amikor egy másik szelet lime-ot vesz ki, ám ezúttal
Robert nyakára helyezi. Ő megdönti a fejét, és készségesen hagyja, hogy
Genevieve előkészítsen egy csíkot a sónak. Egy másik tequilát tölt, és
Robert fogai közé teszi a lime-ot.
– Menjél, te jössz! – mondja. – Kóstold meg őt! – Azt hiszem, nevetést
hallok a dalban, de lehet, hogy csak a képzeletem játszik.
Előrehajolok, és a nyakán levő sóhoz nyomom a nyelvem. – Nyalj fel
minden kristályt! – biztat Genevieve.
– Bűn lenne elpazarolni!
Tovább figyel, és bátorító szavakat mondogat, ahogy a kulcscsontja
mögé hullott sódarabokat keresgélem. Mikor visszaülök, Genevieve nyúl
a pohárért. A válla fölött tartja, és a szemöldökével int nekem. Az
énekesre és a basszistára pillantok. A zene oldott lágysága profi
előadókra vall, de most mindketten minket néznek. Az arcom lassan
kipirul, és futótűzként terjed rajtam tovább. Pontosan ez volt a
fantáziámban, hogy néznek, de álmodni sem mertem volna róla, hogy
lesz bátorságom megtenni. Túl ijesztő.
De a félelem izgató is lehet, így aztán felállok, Robert lába közé lépek,
a testem nekinyomom, az arcomat a válla fölé teszem. Genevieve az
ajkamhoz emeli a poharat, megdönti hátrafelé, és inkább csepegteti, mint
önti a nyitott számba. Végül elveszi a poharat, én pedig Roberttől veszem
át a zöldcitromot. A keze végigsiklik a hátamon, le a fenekemre, a
lábamra, majd megindul fölfelé. Hirtelen elakad a lélegzetem, és a nevét
mormolom. Odébb megyek, és remegek. Robertre bámulok, ahogy
szépen leteszi a lime-ot a koktélkendőre. Genevieve mögötte áll, a
szemében veszélyes szikrák égnek, miközben Robert vállára teszi a
kezét, és a füléhez hajol. Színpadiasán suttogja:
– Ön jön, Mr. Dade!
Robert feláll, és egy halvány gesztust tesz, amit Genevieve, úgy
látszik, megért. Pillanatok alatt elpakol mindent a pultról. – Feküdj ide,
Kasie! – mondja halkan, de magabiztosan. Egy kissé félve, idegesen állok
fel. Megint a zenészekre pillantok. Most egy halkabb számot játszanak,
ami nem vonja el a figyelmet arról, ami itt történik. Sem az enyémet, sem
az övékét. Azt hiszem, a bőgős rám kacsintott, de nem vagyok benne
biztos.
– Nem hiszem, hogy… – kezdem, de Robert a számhoz teszi az ujját.
– A kedveseddé teheted a félelmet is.
A szavak nem jelentenek semmit, de muszáj beleegyeznem.
Hagyom, hogy Robert felemeljen, és a végén ott ülök a pulton.
Felhúzom a lábam, a hátamra fekszem, és teljesen kiszolgáltatottnak
érzem magam a többiek előtt. Genevieve a bárpult mögött áll; Robert
előtte. Érzem Genevieve kezét a blúzom szegélyénél, míg Robert a
szoknyám derekán levő gombokkal van elfoglalva.
– Mit csinálsz? – suttogom, de Robert lecsendesít. – Az erőd már
megvan. Most itt az ideje, hogy engedelmeskedj!
Genevieve lehúzza rólam a blúzt; érzem, ahogy a szoknyám is
lecsúszik a lábamon. A zene megáll, és hallom, ahogy a két zenész
suttogva beszél arról, amit látnak.
A szemem sarkából látom, hogy Genevieve még egy italt tölt. Érzem,
ahogy végighúzza a hideg poharat a combomon.
– Mi a neved? – kérdezi.
– Kasie – motyogom. – Kasie Fitzgerald.
– Nos, Miss Fitzgerald, arra kérem, hogy tegye szét a lábat, csak egy
kicsit, így, elég. Ma este nem lesz jó kislány. – Robert halkan kuncog
egyet, és a bugyim anyagán át érzem a pohár hidegségét. – Tartsd ezt itt,
kérlek – mondja Genevieve, és Robert lemosolyog rám. –
Engedelmeskedj! – mondja újra. – A kedvemért. Összeszorítom a
combom, hogy megtartsam a poharat, míg Robert a lime-mal simogatja
a hasamat, a mellkasomat, végig, a melltartóm mellett. Aztán a fogam
közé teszi a szeletet, és érzem, hogy só hullik rám. A bőröm már nagyon
érzékeny, és még ez a finom érintés is riasztóan kábító.
Robert lehajol, megízleli a melltartóm vonala mellett a sót, és benyúl
a mellbimbómhoz, miközben Genevieve a hasamon levő sót kóstolja
meg; aztán lejjebb megy, vészesen lejjebb. Látom, hogy a zenészek is
közelítenek.
 Tiltakozni akarok, kiköpni a zöldcitrom-szeletet, és azt mondani, hogy
ehhez több vagányság és bátorság kell, mint ami nekem van. De nem.
Nem vonulok vissza. Genevieve még lejjebb megy, a bugyim szélét
csókolja, aztán a bugyim, míg eljut a pohárig. Úgy issza ki belőle a
tequilát, mintha tejet inna egy kiscica.
Újabb hűvöset érzek, ahogy Robert egy gyűszűnyi tequilát tölt a
köldökömbe. Túlfolyik belőle, lecsorog a bugyimra, ami már amúgy is
nedves.
Ezúttal nem tiltakozom, még akkor sem, amikor leveszi a
melltartómat, végighúzza a lime-ot a mellbimbómon, majd meghinti
sóval. Genevieve felegyenesedik, és nézi, ahogy az ital kifolyik a
köldökömből. Aztán óvatosan megfogja a combom közt lévő poharat,
úgy, hogy az ujjaival a szükségesnél jóval több helyen is hozzám ér, és
végighúzza rajtam.
– Biztos a bugyijára csörgött a tequila – mondja –, mert egészen
nedves.
Az énekesnő kuncogni kezd; a bőgős a kezébe köhint.
Robert leveszi a bugyimat. Egy kicsit széjjelebb húzza a lábam, és
megnyal.
Bevillan annak az emléke, amikor Mr. Dade először érintette meg a
csiklómat a scotchba mártott jéggel azon az éjjelen, amikor először
találkoztunk. Lehunyom a szemem… és ráharapok a lime-ra. Most is
ugyanaz az érzés, de az idegenek szeme előtt ezerszer erősebb.
A csípőm ösztönösen megemelem, a hátam megfeszül. Nyögdécselni
kezdek, de már hallom az énekesnő suttogását is.
De mielőtt elérnék a csúcsra, otthagy. Kapkodva veszem a levegőt,
ahogy érzem, hogy az ajka felcsúszik a csípőmön, a derekamon, a
mellemen, a nyakamon, míg eléri a szám, és kiveszi belőle a
zöldcitromot. Miután megízlelte, átadja Genevieve-nek, aki
engedelmesen átveszi, és továbbra is a testemet nézi, miközben Robert
visszahajol egy csókra. A tequila és a szex íze annyira lenyűgöz, hogy
összefolyik a nyál a számban. Érzem, hogy Genevieve ujjai a lábamat
simogatják, finoman érintve a nemi szervemet.
 – Fogadni mernék, hogy elképesztően élvez – mondja egy férfihang.
A látóterem szélén ott látom a bőgőst, aki közelebb jött. Fiatalabb, mint
gondoltam. Nem lehet több huszonháromnál, tágra nyílt szeme elárulja
tapasztalatlanságát.
Robert felegyenesedik, és rám mosolyog.
– Ő is hozzád nyúlhat?
Nem mondok semmit. Sem igent, sem nemet, de a hallgatás
beleegyezés.
Genevieve arrébb megy, a bőgős közelebb jön. Ujjal röviden
megérintik a combom belső felét, majd felcsúsznak a csiklómra.
Összerándulok, mint egy áramütésre. De tovább folytatja a
tevékenységét, miközben Robert a vállamat, a mellemet csókolja. Érzem,
ahogy a férfi ujjai egyre gyorsabban mozognak, és újra felkiáltok. Az
énekes most nagyon közel jön. Látom, hogy ott áll Genevieve mellett,
akinek a keze átöleli őt a csípőjénél, lágyan, miközben engem néznek.
Érzem, hogy mindjárt élvezek. Lágyan felkiáltok, de Robert ismét
megállít, és rászól a férfira, hogy menjen arrébb. – Ez csak az enyém –
magyarázza. – Ő csak velem élvezhet.
És ezzel ő nyúl belém, először csak egy ujjal játszik, majd kettővel.
Most már nem kell várnom. Nagyot élvezek, hogy beleremeg az egész
testem, kint és bent egyaránt.
Egy pillanat alatt leveti az ingét, majd a nadrágját. Meztelenül mászik
rám, és az alkalmazottai szeme láttára belém hatol. Mert hiszen az
alkalmazottai – értem meg végül. Emberek, akiket Robert felfogad vagy
kirúg, akik fölött nekem is ugyanolyan hatalmat ad. Ebben a bárban a
hatalom Robert és az én kezemben van, ahol újra meg újra belém hatol.
Ők csak nézik áhítattal és izgalommal, mert megengedi nekik, hogy itt
legyenek ennél a pillanatnál is.
A lábamat átkulcsolom a csípőjén. A bárpult széles ugyan, de
csodálom, hogy meg tudjuk tartani az egyensúlyunkat. És ha már túl
messzire jutottunk, és megfeledkezünk magunkról, leesünk a földre? Ám
ez nem történhet meg. Robert szilárdan tart a helyünkön. Olyan érzés,
mintha maga az akaratunk óvna meg a leeséstől. Hallom, hogy felmordul,
miközben a körmömmel végigszántom a hátát. Ez már nem alávetettség.
A félelem odébb állt, és átadta a helyét az izgató hatalom orgiájának.
– Csodálatos ez a nő – sóhajtja az énekesnő.
Igen, csodálatos. Mint a tanácsteremben. Érzem, tudom. Ebben a
pillanatba egészen biztos vagyok benne, hogy Robertnek mindenben
igaza van. Szégyenlős voltam, és nehezen láttam meg a helyzetemben
levő ragyogást. Bármit megtehetek. Bármit. Mi hozzuk a szabályokat.
Senki más. Csak mi.
– Csupán ennyi az ára – hallom őt a fülembe lihegni –, hogy maradj
azerődnél.
– Igen – suttogom vissza, és a testem ismét remegni kezd. Az
orgazmusom lassan indul, minden lökéssel fokozódik. Érzem a kezét, a
száját, mindenki szemét… és érzem, ahogy belül dörgöl. Ő is velem jön,
amikor élvezek, mert már nem képes tartani magát egyetlen percig sem.
Együtt kiáltunk egyre hangosabban, és a hallgatóságunk együtt
sóhajtozik.
Tudom, hogy szeretnének még egyszer hozzám nyúlni. Az énekesnő,
úgy tűnik, Robertet szeretné. De nem szabad nekik. A félelmet a
szeretőnkké tettük, a hatalmat mindkettőnk alapjává…
…és mi hozzuk az összes szabályt.

8. FEJEZET

Reggel Robert mellett ébredek az ágyban, ismét másnaposan. De ez

nem az alkohol miatt van, hanem amiatt, hogy minden megváltozott
körülöttem, és újra kell zsinórozni az agyamat. Minden más ma. Nem
félek, a félelemtől olyan dolgokat csináltam, amelyekről azt hittem, hogy
sohasem fogom vagy merem megtenni… Ha így alá mertem vetni magam
másnak, olyan borzasztó, ha úgy érzem, hogy uralni is tudom a dolgokat?
Nem úgy van, hogy ez szinte kötelező, ha meg akarom tartani az
egyensúlyt? Mert ha nem gyakorlom az uralkodást az életem más
területein, gyengének és mások által irányítottnak fogom magam érezni
Ezt nem hagyom. Többé nem. Valami új, primitív energiával kelek föl az
agyból. Robert szó nélkül figyel, ahogy kimegyek a nagy fürdőszobába.
Még érzem Genevieve parfümjét és a bőgős kölnijét a bőrömön… a
fizetett szeretőink illatait. Birtokoltak engem, de, végül is, őket magukat
is birtokolták. Ha csak egyetlen szót is szólok, megálltak volna.
Lemosom őket magamról Robert zuhanyának meleg vízsugaraiban.
Tisztul a fejem. Tudom, hogyan indítsam a napot. Robert nem
csatlakozik hozzám. Valamiért úgy érzi, hogy nem lenne jó. Mikor
visszatérek a hálószobájába, ruhászsákot látok, nekem való ruhákkal.
Ezek nem hivalkodó ruhák. Fehér, egygombos blézer a hozzá illő laza
nadrággal; az összeállítást egy mélykék camisole egészíti ki. Mindegyik
abszolút szolid darab; az egyetlen dolog, ami feltűnővé teheti, az, ahogy
viselik. Már akkor észrevettem ezt, amikor felhúztam. Amikor
megnézem magam a tükörben, az elhatározást látom viszont.
Törtfehér kosztümömben és konzervatív szabású nadrágomban
minden vagyok, csak nem konzervatív.
Mikor fölmegyek, Robert egy kávésbögrét ad a kezembe, és lágyan
megcsókol az arcomon.
– Az igazgatótanácsom úgy döntött, hogy további tanácsadásra is
szerződést kötünk a cégeddel.
Ez egy félrevezető kijelentés. A döntés mindig Roberté. Az
igazgatótanács végül mindig követi az útmutatását. De tudom, hogy
ezúttal nem volt vita vagy ellenérzés. Az elképzeléseim megalapozottak
voltak, és jó utat mutattam a célok elérésére.
– Volt bármi gondod valaki mással is a munkahelyeden? – kérdezi.
– Ha lesz valami, szólok.
Ahogy összeszedem a dolgaimat, rájövök, hogy komolyan gondolom.
Ha valaki megpróbál aláásni, megmondom neki; legyen, aminek lennie
kell.

***

Mikor megérkezek a céghez, nem megyek egyenesen az irodámba.

Mr. Costint látogatom meg. Az asszisztense megpróbál megállítani, és
azt mondja, hogy várjak, de rajtam nincs hatalma. Senkinek sincs, csak
Robert Dade-nek.
Ez a gondolat furcsán hat rám: feláll tőle a szőröm, úgy érzem, meg
kell feszítenem az izmaimat, fitogtatnom kell az erőmet. Kinyitom Mr.
Costin ajtaját, aki éppen egy zselés fánkot akar a szájába tömni.
Dühödten néz rám, amikor felfogja a szemtelenségemet.
Bevágom az ajtót magam mögött, ő meg az előtte levő papírtálcára
teszi a fánkot.
– Nincs joga… – kezdi, de nem kívánom végighallgatni az intelmeit.
– Nem akarja, hogy itt legyek – mondom hűvösen. – sem az irodájában,
sem az épületben, és legkevésbé a mostani pozíciómban.
– Tom állásában – hörgi Mr. Costin. – Mr. Love jussában.
– Nem – mondom a fejemet rázva. – Eddig az ő állása volt, mostantól
az enyém. És tudja mit? Ez a cég is erősebb lesz, na én feljebb jutok. Nem
kell, hogy szeressen, de ennek a burkolt gyanúsítgatásnak és tiszteletlen
bánásmódnak legyen vége!
Mr. Costin hátradől a székében.
– Mert, ha nem?
– Akkor élete végéig sajnálni fogja. – Megkerülöm az íróasztalát, és
lesöprök egy kis porcukrot a gallérjáról. – Kérem, ne ítélje meg rosszul a
helyzetet! Ami Tommal történt, csak egy kis ízelítő volt.
Figyelmeztetés.
– Mit beszél? Azt akarja, hogy féljek magától? – Kihívóan akarja ezt
mondani, de a hangja egy kicsit megroppant, ami mindent elárul arról,
amit tudni szeretnék.
– Nem kell kérnem azt, amim már megvan – mondom egyszerűen. –
Még mindig maga a főnök. Követni fogom az utasításait. De ne feledje,
az, ahogy Tom velem bánt, elfogadhatatlan volt.
Beperelhettem volna szexuális zaklatásért, és biztos vagyok benne,
hogy nem én vagyok az egyetlen. De nem indítottam pert, csak
megfenyegettem vele. Hálásnak kéne lennie ezért. Hálásnak kéne lennie
azért is, mert önt sem tettem tönkre. Most még nem, legalábbis.
– Tönkretenné az egész céget csak azért, mert ez szolgálja az érdekeit?
 – Ne legyen nevetséges! – Nyugodtan megkerülöm az íróasztalát, és
leülök vele szemben. – Amíg ennél a cégnél vagyok, az én érdekem és a
cég érdeke egybeesik. Ön az, aki árt a cégnek, ha szándékosan
megpróbálja aláásni a hatékonyságomat. Azt mondja, elvették öntől a
döntés jogát, ám ez nem egészen igaz, ugye? Felajánlhatta volna ezt az
állást másnak is. Kockázatos lett volna, de megtehette volna. De nem
tette. És most itt vagyok. Nem tud meg nem történtté tenni. Most már
nincs hatalma.
Néhány pillanatra megtorpanok, hogy ezt kimondtam. A fényem most
jobban világít; ragyogó és erős, de nem egy szupernova. Ezt fenn tudom
tartani. Az elmúlt években mindig más szabályai szerint próbáltam
játszani, hogy ne törölhessenek ki, mint a nővéremet, de Robert mutatott
egy másik utat.
Ijesztőbb út ez, és nem is vagyok vele egészen kibékülve… de azt
látom, hogy sokkal hatékonyabb, mint bármi, amit eddig próbáltam.
Hogy mire jó ez az agresszió, ez az erőjáték? Látható leszek tőle, ami
megvéd attól, hogy a nővérem sorsára jussak. Mert ez a lehetőség
mindennap kísért.
– Lefeküdt egy ügyféllel – mondja Mr. Costin. – Ennek megvannak a
következményei.
– Persze, hogy megvannak! – Mosolygok, és lassan széttárom a karom
egy mindent átölelő gesztussal. – Megvannak, és önnek szembe kell
néznie velük. Nekem csak azokkal, amelyekkel szeretnék. Talán ez a
jutalmam azért, hogy felhívtam magamra egy földi istenség figyelmét.
Az ön szavai, nem az enyémek.
Mr. Costin csak bámul rám. A szája egy kemény vonallá szűkült, és
ez árulkodik arról a gyűlöletről, amit most vissza kell tartania. Újra
mosolygok. Lekezelő, vagy talán öntelt mosolynak látja ezt. De nem
érdekel. Úgy mosolygok, ahogy akarok. Ezek a szabályaim. Igen, most
már elvörösödik. Látom rajta. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen
rosszindulatú ember képes a pirulásra. Te mindig elpirulsz, mondja egy
kis hang bennem. Az angyalom az, aki a rátett szájpecek ellenére mégis
megszólal.
 Csúfondárosan elmosolyodok erre a célzásra, de Asha túlságosan el
van foglalva a saját megaláztatásával.
– Nem, nincs problémám azzal, ha Dameon lesz a felettesem.
Most Dameon húzza ki magát. Pimaszul, fensőbbségesen mosolyog
Ashára. Asha még vörösebb lesz. Összeráncolom az orromat. Most túl
messzi mentem.

9. FEJEZET

Nem megyek haza. Minek, ha egyszer vele lehetek, a házában, ami

nagyobb, mint az enyém, és az ágya örömet és kielégülést kínál? Mikor
megérkezem, sötét öltöny van rajta fehér inggel, nyakkendő nélkül.
Formalitás és nyitottság, egyetlen látványban. Az elbűvölő kontraszt. De
amit még meglátok, attól megtorpanok. Az ebédlőben az asztalon fehér
terítő van. Két személy részére van terítve, az asztal közepén gyertyák
állnak. Ez a szokványos romantikus kép inkább illik a rózsaszirmokkal
és éjféli sétákkal fémjelzett szerelemhez, mint az erőjátékokhoz és
szexuális devianciákhoz. Észreveszi az arcomon a kétkedést, és el is söpri
a nevetésével.
– Lehetnek tradicionális pillanataink is a hagyományos alkalmakkor.
Mindent lehet, amit akarunk. – Ettől már én is nevetek, és idegesen
húzogatni kezdem a blézerem ujját. Az önbizalmam megbicsaklik, ha
csak ketten vagyunk. – Nem, mintha feltétlenül szükséges lenne – teszi
hozzá –, de nem akarsz átöltözni a vacsorához?
Végignézek a fehér kosztümömön. Vörösbor- és olívaolajfoltok
jelennek meg a szemem előtt.
– De igen – mondom határozottan. – Átöltözöm.
– Én is így gondoltam – mondja, és a nevetése átadja a helyét egy
incselkedő mosolynak. – Vettem valamit mára is. Egy ruhát. Az ágyon
vár rád.
Már mondani akarok valamit, mikor zajt hallok a konyhából. – Nem
vagyunk egyedül? – Még a saját kérdésemtől is remegni kezdek egy
kicsit. Feltörnek az emlékek, ahogy ott feküdtem a bárpulton… olyan
intenzív, ijesztő és felvillanyozó élmény volt az, hogy nem is tudom,
képes lennék-e ma ugyanerre. Azt hiszem, most nem akarnék. De ha
megkérne rá? Nem ez kell ahhoz, hogy fenntartsam az egyensúlyt?
Minden éjjel alá kell vetnem magam valaminek? De amikor Robert
megfogja a kezem, abban nincs semmi követelés, inkább csak biztatás.
– A konyhafőnök és a segédje. Ma estére fogadtam őket. Ők főznek
nekünk, ez minden.
A megkönnyebbülésem erősebb, mint gondoltam volna.
Megragadom a vállát, és lágyan megcsókolom a száját egy csipetnyi
szenvedéllyel.
– Köszönöm!
– A ruhát megköszönheted – mondja csendesen –, de az esti programot
a te kedved és az én ambícióim alakították. Csak én könnyebben
felismerem ezeket, mint te.
Nem tudom, értem-e, amit mond, de így is jó. Pillanatnyilag minden
jó.
Lent, a hálószobában, egy piros ruhát találok. Olyan pirosat,
amilyennel a zugkocsma felirata volt festve, amilyen Genevieve haja
volt, meg a rubin.
Az utolsó gondolat megzavar. Már régóta nem gondoltam Dave-re.
Egyre inkább beleolvad a múltamba. Mennyi a valóságos abból, amire a
viszonyunkból emlékszem, és mennyi tükrözi azt a valóságot, ami a
legjobban szolgálja az érdekeimet?
Az emlékek gyorsan változnak; valahogy úgy, mint a vírusok, és nem
úgy, mint az állatok. Az idei influenza csak részben hasonlít arra, amelyik
oly sok embert megölt néhány évvel ezelőtt.
A vírus változik; beoltattuk magunkat ellene, de újra megtámad,
ahogy néhány éve megtámadott… mert most már más lett. Belebújok a
ruhába. Az anyaga bársony, amit cikinek és divatjamúltnak éreznék,
mintha egy Diótörő előadáson lennék az 1970-es években. De a bársony
még jelmeznek sem jó, mert nagyon izzadnának benne a táncosok.
Ám ez a ruha más. Sokkal jobb minőségű. Az anyagban selyemrétegek
vannak, amelyek egy kámzsában válnak külön a nyakrésznél, valamint a
háta legalján. A tervezője Antonio Berardi. Újra kitalálta ezt az anyagot:
tüzes, modern élt adott neki, amitől érzéki és merész lett.
Egy pillanatra arra gondolok, talán Robert Dade terveztette nekem.
Aztán gyorsan elvetem az ötletet, és felmegyek.
Robert már ott ül az asztalnál, és rám vár. Egy üveg pezsgő már nyitva
áll, ám ezúttal egy fehér zakós ember tölti ki. Hódolatteljesen bólint
felém, miközben Robert feláll, hogy kihúzza nekem a széket.
– Csodálatosan nézel ki.
– Már megint ez a szó – mondom könnyedén.
– Ez illik hozzád. – Megcsókolja a fejem tetejét, mintha az apám
lenne. Ettől biztonságban érzem magam.
Leül, és köszöntésre emeli a poharát.
– Kettőnkre!
Ez a legáltalánosabb köszöntés a világon; mindjárt ezután jön a
„Cheers” és az „Ji ta santél”. De ez a szó jelentéssel telik meg, ha
Robert mondja ki. Mert mit jelent az, hogy „kettőnkre”? Nem vagyunk
Rómeó és Júlia. Nem vagyunk Caesar és Kleopátra. VIII. Henrik és
Boleyn Anna vagyunk, Pierre és Marié Curie. A mi párosunknak
következményei vannak, megváltoztatjuk az emberek életét…
Tom, Dave, Asha és Mr. Costin számára a románcunk olyan
radioaktív, mintha a Curie házaspár főzte volna ki a laboratóriumában.
És Kleopátrát, Anne-t, Marie-t – mindnyájukat a maguk választotta
sorsuk tette tönkre. Mindnyájukat a szenvedély és a hatalom tette tönkre.
Pierre és Caesar sem mentek sokkal messzebb… és akkor ott van még
Henrik.
A pezsgőspoharamon át figyelem Robertet. Ellenem tudna valaha is
fordulni? Végignéztem, ahogy elegánsan tönkretette Tomot; felajánlotta,
hogy másokat is tönkretesz. Miből állna neki, ha úgy döntene, hogy
velem is ezt teszi?
A fehér zakós ember visszajött. Egy-egy kis adag őz-carpacciót tesz le
elénk. Az őzhúst kissé megpörkölték, és rozmaringillatú vinaigrette
mártással tálalták. A tetejére vargányás panna cotta és vörösmártás
került, egy kis parmezánnal meghintve. Olyan kulináris díszítések ezek,
amelyek nem kívánják elterelni a figyelmet arról, hogy amit eszünk,
valójában nyers. Egy élőlény, akit megöltünk, hogy megehessük, csupán
az íze miatt. A villám megtorpan, mielőtt felszúrnám rá a húst. A
pillantásom találkozik Robertével, ahogy bekapja az első falatot.
– Nem vagy éhes? – kérdezi.
Csupán egy pillanatra álltam meg, aztán kimondom, amit gondolok. –
Farkaséhes vagyok.
És megeszem, amit felszolgáltak. Megízlelem, és élvezem. Minden
falattal érzem, hogy egyre kevésbé törődöm a dolog szimbolikájával, a
morális vonatkozásaival. Szeretem, és ennyi elég.
– Hogy megy az átmenet?
– Mr. Costinnek először nem nagyon tetszett az előléptetésem –
mondom félig tele szájjal –, de már tisztában van a dolgok állásával. Egy
kicsit jobb rálátásom van a részlegekre, és azok, akiknek eddig a
munkatársa voltam, már főnökként kezelnek. – Egy korty pezsgőt iszom.
– Szépen összerántottam őket.
Az utolsó mondatot viccnek szántam… legalábbis, részben.
– Jó. Szólj, ha Costin bármi problémát okoz. Vagy akár Freeland.
Megettük az előételt, most jön a második fogás.
– Fura – mondom, ahogy a villámra tűzöm a gombadarabot –, egy
ideje már nem láttam Freelandet. Úgy értem, egy ideje már nem jár be
gyakran, pedig ott szokott lenni időnként. Beugrik, és köszön a
vezetőknek, és jelzi, hogy még mindig ott van. De már hetek óta nem
láttam.
– Igen – mondja Robert –, ez furcsa.
De úgy mondja, hogy tudjam: ez egyáltalán nem furcsa. Hátradőlök a
székemen.
– Tudsz róla valamit?
– Igen – mondja egyszerűen, és felvonja a szemöldökét. – Tudok róla
valamit.
Az arckifejezését utánzom, felvonom a szemöldököm, és kérdőn
ferdítem el a fejem.
– Akkor, mondja el, Mr. Dade!
– Tudom, hogy a cégetek bajban volt. Abból, amit hallottam, úgy
látom, hogy Tom nem volt rossz üzletember, de nem volt újító eléggé, és
nem tartotta a dolgokon a kezét. Mint ahogy egyik menedzser sem…
legalábbis, eddig. Te jobban fogsz teljesíteni.
Mondd csak, összehívtál már mítingeket a részlegekkel?
– Honnan tudod?
– Ismerem a stílusodat – mondja egyszerűen. – Tudom, hogy semmit
sem veszel adottnak. Kitanulod minden részleg gyengéit és erősségeit, és
megtalálod az utat az emberekhez, hogy az iparág legjobb konzulenseit
faragd belőlük.
– Eléggé bízol bennem – mondom és nem tudom, hogy ezt
kiérdemeltem-e.
– A Maned Wolfnak szóló ajánlásaid briliánsak voltak – folytatja. –
Te olyan dolgokat is mondtál, amiket mások nem mertek volna javasolni.
Az emberek gyakran félnek tőle, hogy elbocsátást, leépítést vagy egész
részlegek újjászervezését javasolják. Pedig a céges világ korántsem olyan
kegyetlen, mint ahogy azt sokan feltételezik. Holt súlyokat viszünk
magunkkal pusztán szentimentalizmusból, vagy a régi ideákhoz való
ragaszkodásból. Büszkék vagyunk a régi innovációkra, amik már nem is
innovatívak.
A Polaroid, a MySpace, a Hostess, a BlackBerry, mind ugyanaz a
sztori. De te – mosolyodik el, miközben egy újabb falatot vesz a szájába
–, te olyan vagy, mint én. Nem vagy szentimentális. Fészkelődni kezdek
a székemen. Már mondták ezt nekem, de sohasem dicséretként.
– Lehetnék egy kicsit…
– Ne! Ha szentimentális volnál, gyémántot kértél volna Dave-től.
Képek lennének az asztalodon. Más lennél, mint ami vagy, más
lehetőségekkel, és én nem sokat tudnék kezdeni veled. – A bársony
érintése a bőrömön nem tudja meglágyítani a szavait. A dolgok, amiket
ez a férfi szeret bennem, nem éppen a jó tulajdonságaim… vagy igen? –
Besétáltál a Maned Wolf tanácstermébe, és kimondtad azt, amit szerinted
tennünk kell – mondja, miközben a konyhafőnök ismét elveszi előlünk a
tányérokat. – Nem rejtettél véka alá semmit, mert nem vagy
szentimentális, és mert tudtad, hogy nincs veszélyben a munkád. Mint
egy elnök az utolsó időszakban, te is csak a jövőre gondoltál, és nem
mérlegelted a politikai következményeket. Most ugyanezt a szabadságot
kapod meg a munkahelyeden. Gyorsan fogsz emelkedni, és megteszed,
amit meg kell tenned. Lesznek áldozatok. Megszűnnek munkahelyek, de
a végén a céged mindkettőnknek köszönettel tartozik majd.
Arrébb tolom a pezsgőspoharamat.
– Olyan hidegnek állítasz be – suttogom.
– Nem – javít ki. – Erősnek állítalak be.
Visszagondolok a napomra, miközben újabb fogás érkezik. A
bárányrostélyost kifinomult dekadenciával szolgálják fel. Mr. Costin
szentimentális volt Tommal kapcsolatban. Ebben biztos vagyok. De talán
igaza van Robertnek. Lehet, hogy ez a szentimentalizmus a gyengeség
elfedésére szolgál. A kreativitás hiányára, a teljes kép meglátására való
képtelenségre utal. Mindig is csodáltam Tom üzleti érzékét, de
elképzeltem-e őt valaha úgy, hogy olyan rohammal veszi be az üzleti
világot, amilyenről én álmodozom? Nem. Lassan befejezzük az étkezést,
amit kesernyés csokoládé és gyümölcsös sörbet zár le.
Mindegyik fogás kicsi, de tökéletes volt. A szakácsok elpakolnak, mi
meg befejezzük az üveg pezsgőt. Végül Robert megköszöni nekik,
kifizeti és elküldi őket. Egy kicsit spicces vagyok. Megfogom a kezét, a
számhoz emelem, és megcsókolom.
– Most csak ketten vagyunk.
– Mindig csak ketten vagyunk – mondja. – Akkor is, ha itt vannak
mások, mi mindig ketten vagyunk.
Egyszerű így nézni a dolgokat, lusta és pontatlan, de tetszik. Tartom a
kezét, és elindulok vele lefelé, a hálószobába. Ő engem néz, ahogy
elengedem a kezét, és megkerülöm az ágyat. Alaposan végignézem,
tetőtől talpig. Még a zakó sem rejti el a teste izomzatát. Széles válla, erős
karja tökéletes ragadozóvá teszik. Maned Wolf. Sörényes farkas.
– Akarlak – mondom halkan. – Minden részedet.
A nagyvonalúságodat, a vadságodat, a benned levő romantikát és
pragmatizmust, még a kíméletlen ambíciódat is.
– Még a kíméletlen ambíciómat?
– Főleg a kíméletlen ambíciódat – nevetem el magam. De aztán
komollyá válik a hangom. – Ezt mind akarom. Azt mondod, szeretnél az
erőm közepében lenni? – Kinyújtom felé a kezem. – Hadd tegyem a
karom köréd!
A mosolya majdnem szomorú, majdnem vágyakozó.
– Akkor jó – mondja. Leveszi a zakóját, odasétál hozzám, de amikor
fél méterre van tőlem, megáll. – Mind akarod? Akkor, vedd el! Előre
lépek, kigombolom az ingét, és lehúzom róla. Aztán jön a nadrágja.
Hagyja, hogy ezt is kigomboljam, ő meg csak áll ott, készségesen és
egyetértően, míg végül ott áll teljesen meztelenül és nyitottan. A ruhám
bársonyát nekinyomom a bőrének. Az ujjammal a rövid haját birizgálom,
magamhoz húzom egy csókra, a tenyeremet a hátára teszem. Magamon
érzem, ahogy megkeményedik. Ma este én vezetek, ő pedig hagyja, hogy
megdolgoztassam az újonnan megtalált erőmet.
Arrébb megyek, a tenyerembe fogom az állát, majd még egy kis lépést
teszek hátra, hogy jól és kényelmesen lássam. A farkát a tenyerembe
veszem, fel-le mozgatom rajta a kezem, míg egészen kivörösödik az
izgalomtól.
– Ez az enyém? – kérdezem.
Újra elmosolyodik, ám ezúttal melankólia nélkül.
– Mindig – válaszolja.
Elengedem, megfogom a vállát, és gyengéden meglököm, aminek
engedelmeskedve háttal lehuppan az ágyra.
– Ha az enyém, akkor meg is kóstolhatom.
Letérdelek a lába közé a földre, és a számba veszem a farkát. A
nyelvemmel körbesimogatom a makkját, addig ingerelve, míg nyögni
nem kezd. Aztán lassan megindulok a töve felé, egyszerre csak egy centit,
míg az izgalma csak fokozódik.
Az ujjaim a rúdja tövét masszírozzák, míg a nyelvem továbbra is felalá
járkál rajta. Aztán visszatérek a ritmikus tempóhoz, amit folyamatosan
gyorsítok. Újra felkiált, ám ezúttal torokból, ami inkább állati morgásnak
hangzik. Mikor már remegni kezd, abbahagyom, és felállok. Azonnal
felül, és utánam nyúl, de én ellépek a keze elől.
– Ez bársony – magyarázom. – Nagyon finom anyag. Te nem érhetsz
hozzá.
 – Én vettem a ruhát – mondja szaggatott lélegzettel, rekedt hangon. –
De nekem adtad – válaszolom lágyan. – Nem veheted vissza, amit már
nekem adtál. Nem hagyom.
Lassan, nyugodt mozdulatokkal leveszem a ruhám, a melltartóm és a
bugyim. Fölé ülök, a térdemmel a csípőjét szorítom, de nem ereszkedek
az ölébe. Még nem.
– Mutasd meg, ki vagy! – suttogom. – Ne csak az erőd! Látom, hogy
valami megvillan a szemében; valami, ami félelemnek tűnik. De azonnal
el is illan, ahogy felugrik; elkap, a karjába vesz, megfordul, lenyom a
kemény matracra, és tüzes, szabadjára engedett energiával merül belém.
És mint mindig, most is teljesen átadom magam neki. Körbeölelem a
karommal, és érzem, ahogy egyre mélyebbre megy, mélyebbre, mint
eddig bármelyik férfi.
És ekkor történik valami. Elsimít egy haj tincset az arcomból, és a
szemembe néz, miközben mozog bennem. Az ujjával lágyan, finoman
körbesimogatja a szám. Még egy szemvillanást látok; ezúttal a szükség
és a gyengédség jelét, amit nem tud elnyomni még primitív vágyának árja
sem. Valami olyasmi ez, amiből csak szikrákat láttam eddig. A mellére
teszem a kezem, és érzem a nyugtalansága dörömbölését.
Csak egy pillanat az egész, de ennyi elég. Mikor a vállára húzza a
lábam, és úgy hatol belém, most még mélyebbre, mint eddig, az
intenzitása mérhetetlen. Láttam valamit, amiről úgy hiszem, hogy csak
nagyon kevesen látták, és a felfedezés tiltott természete új magasságokra
emeli az extázisunkat. Megharapja a vállam, ahogy a csípőm emelem,
hogy egymáshoz szoruljunk. Érzem az izzadságát, közös vágyunk illatát.
Egyszerre csak abbahagyja, és átfordít a hasamra. Várakozóan
széttárom a lábam, de ő elhúzódik tőlem. Próbálom megérteni, hogy mi
történik, mert felkel, és az ágy végébe áll. De nincs rá idő. Egy pillanat
alatt megragadja a combom, és az ágy széle felé húz, míg végül a két
lábam között áll, amiket most semmi sem támaszt, csak a keze; a csípőm
és a felsőtestem az ágyon van. És így jön belém újra. A tempója
agresszív, mintha nem kaphatna eleget belőlem, és a világ minden
lökéssel megrázkódik. A körmömmel a gyűrött lepedőbe kapaszkodok,
hogy valami itt tartson, és ne lebegjek el az extázis hullámain, amikor a
második orgazmus erőt vesz rajtam.
De még nem végeztünk. Ezúttal nem én húzódok el. Felé fordulok,
visszavonszolom az ágyba, és még egyszer rámászok. Most már
remegek; még mindig pörgők a kivételes szenvedélytől, amit gerjesztett,
de sikerül annyira megnyugodnom, hogy újraindítsam a ritmust.
Hátravetem a fejem, ahogy rajta lovagolok, ő a csípőmön tartja a kezét.
Újra remegni kezdek, de ettől csak gyorsabban mozgok. Az orgazmus
belém váj, de valahogy tovább mozgok, miközben dühöng bennem a tűz,
ami átmelegít, és valami különleges kielégülést érzek, külön győzelmet,
amiért ő is velem tart a csúcsra, és gyengéd robbanással élvez belém.
Lerogyok rá, a lélegzetem szabálytalan és kapkodó, mint a futóé, aki
épp most fejezte be a sprintet. Találgatom, vajon miből is áll a jutalom,
amire igényt tartok?
Nem tudom, megtudom-e valaha.

10. FEJEZET

A napok egy sajátos lüktetésben telnek. Egyre jobb vagyok a

munkában. Még Mr. Costin kierőszakolt elismerése is egyre inkább
valódivá válik. Asha már nem kezd ki velem, legalábbis, szavakkal nem,
bár amikor látom a hallban, a mítingeken, vagy, ahogy elhajt mellettem
a garázsban, még mindig érzem, hogy mandulavágású szemével figyel;
számol, keresi a gyenge pontomat, ahol belém márthatja a pengéjét. Nem
vádolom őt ezért. Megvolt a lehetőségem a bosszúra, és meg is tettem.
Megfizettettem vele, amit akartam. Miért tenne most mást? Az egyetlen
dolog, ami megkülönböztet minket, a lehetőség. Ma péntek van, és
átnézem az új ügyfeleket. Arra készítek stratégiát, hogyan csináljunk
azoknál üzletet, akik már elhozták hozzánk az üzletet. A lehetetlen lassan
megszokottá válik. Most már nem állok meg minden alkalommal, amikor
elmegyek a tükör előtt. Nem bosszankodom az agresszió és
kíméletlenség fokozatosan előtűnő apró jelei láttán. Ez is a játékhoz
tartozik, és ahhoz, aki most vagyok. Gyakorlatilag Robertnél élek.
Minden éjszaka meglep valamivel. Tegnap egy üveg drága scotchcsal,
amivel a kezdetre emlékeztetett. Más alkalommal tejes fürdőt készített,
mint amilyenben Kleopátra kényeztette magát. Beleléptem meztelenül,
és néztem, ahogy a tej magába fogad, megnyalja a bőrömet és a lábam
közét, miközben Robert óvatosan mozgatta a fürdőkesztyűt a hátamon,
megcsókolta a vállamat, szőlővel etetett, ami olyan mélyvörös színű volt,
hogy már szinte fekete. Lehunytam a szemem, amikor a hasamhoz ért a
kesztyűvel. A keze végigsiklott a combomon, aztán megint vissza, előre
és hátra, míg végül lágyan megérintette a nemi szervemet, és addig
fokozta az extázisomat, míg a tej krémes érzete és a szőlő roppanása
tökéletes analógiát alkottak a saját testem nedveivel és robbanásaival.
A múlt éjjel bekötötte a szemem, az ágyhoz kötözött, és ezt úgy
csinálta, hogy semmi mást nem érezhettem, csak őt; az ujjai érintését, a
lélegzete hangját, az aftershave-jének illatát, és a délután ötórai
borostájának csiklandozását. Tehetetlenül, sóvárogva, epedve… utána.
Abban a pillanatban ő volt nekem a világ. Csak akkor vagyok otthon,
amikor Simone eljön hozzám. Nem tudom, miért, de nem szeretném
elvinni őt Roberthez. Az életemnek az a része túlságosan privát ahhoz,
hogy megosszam akár a legjobb barátnőmmel is… vagy csaknem állok
még készen rá, hogy megmutassam, milyen vagyok, amikor vele vagyok.
Simone nem szokott ítélkezni, de ez a változás… mindenesetre lenne egy
véleménye róla, és nem vagyok benne biztos, hogy szeretném hallani.
Még mindig nem beszéltem a szüleimnek Dave-ről. Igazából fel sem
hívtam őket, mióta szakítottunk… egy egész élettel ezelőtt. Ők hívtak
engem néhányszor, de vagy nem vettem föl, vagy találtam valami
kifogást, amiért gyorsan le kellett tennem. Így inkább e-mailen és SMS-
en kommunikáltunk, de semmit sem mondtunk igazán. Még csak nem is
beszéltem nekik az új munkámról, arra pedig végképp nem vagyok
felkészülve, hogy elmondjam, hogyan szereztem. Ami őket illeti, én még
mindig az ő tökéletes kislányuk vagyok, aki megcsinálta mindazt, amit
akartak tőle. Nem tudnak a változásról. Nem tudják, hogy a nő, akit a
lányukként ismertek, mára szinte felismerhetetlenné vált. Szinte olyan,
mintha meghalt volna.
 Szinte.
A kezem egy kicsit megremeg, ahogy ezek a gondolatok átcikáznak
rajtam, de gyorsan kiürítem az agyam, és előveszek egy újabb dossziét.
Még működik a tizedes törtekből és dollárjelekből épült védőfalam, és
azonnal a helyemen érzem magam, amint belemerülök az általuk nyújtott
biztonságba. Igen, minden rendben van.

***

Tudom, hogy Robert ma sokáig dolgozik. A mérnökeivel és a

piackutatóival találkozik, akik az új, továbbfejlesztett biztonsági
rendszerének bevezetésével foglalkoznak. Olyan rendszer ez, ami
megvédi az egyéni számlánkat akkor, ha olyan kereskedőnél vásárolunk,
akinek rendszerét feltörték a bűnözők. Ha működik, az meg fogja
változtatni a világot… azok számára, akik megengedhetik maguknak ezt
a változtatást.
Úgy döntök, hogy elmegyek egyedül vacsorázni. Nem csináltam ezt
már egy jó ideje. Bárhova mehetek. Ehetek az Urasawában, ami vitán
felül a legdrágább étterem Los Angelesben, és talán az egész országban
is, vagy a Mélisse-ben, amit még a franciák is imádnak a hely és az étel
minősége miatt. Ezeken a helyeken általában nem lehet asztalt szerezni,
de ha felhívom Robertet, biztosan lesz asztal, ami rám vár. Hatalmat és
gazdagságot adott nekem – ehhez képest mi egy asztalfoglalás?
De nem használom ki a befolyását. Ma nem, és nem erre a vacsorára.
Inkább a Chipotle-ba megyek. Talán azért, mert ez egy rendes
középosztálybeli étterem, és az egyszerű berendezése valami sajátos
otthonosságot nyújt. Itt nincs hivalkodás, felvágás, csak tisztességes,
megfelelően egészséges ételek, alapáron. Egyszerű formula ez, amely
magában foglalja egy cég sikerének összes elemét, és egy cég sikere
engem mindig elégedettséggel tölt el.
Így hát rendelek egy gyümölcslét és egy burritótálat egy kis
guacamolével, keresek egy tiszta asztalt a sarokban, ahol zavartalanul
élvezhetem az ételt.
 Még csak félúton vagyok a helyem felé, amikor belép Dave. Dave. A
volt vőlegényem, a férfi, aki majdnem megtört engem, mielőtt
fordítottam a helyzeten, és összetörtem a szívét; a férfi, aki irányítani
akart, aki egy tökéletes Marthas Vineyard feleséget akart belőlem
csinálni, a férfi, aki mindennél fontosabbra tartja a látszatot és a
kifinomultságot.
… a férfi, akit amúgy nem lehetne megtalálni a Chipotle- ban. Nézem
őt a sarokból, ahogy beáll a sorba. Nem néz ki jól. A szeme alatt sötét
karikák vannak. Egy vagy két napja nem borotválkozott. És farmer van
rajta, nem öltöny. Dave egész héten öltönyben van. Még alig van hat óra.
Az egyszerűen nem lehet, hogy munka után hazament, aztán visszajött a
Chipotle-be.
És mégis itt van.
Egy kicsit toporog, miközben sorba áll. Várok, hogy leadja a
rendelését, de aztán fölkelek, és közelebb megyek. Nem is vesz észre,
miközben próbálja magát megértetni a tizennyolc éves, fekete inges,
fehér kötényes eladóval.
– Egy wrapet szeretnék… azt hiszem, burritónak hívjak itt. Kaphatok
egyet hússal, de nem túl fűszeresen? Vagy mind ilyen csípős? –
Disznóhússal! – Megfordul, és riadtan néz, ahogy meghallja a hangom.
Az arca kipirul, ahogy felfogja, hogy igen, tényleg én vagyok az, és így
látom őt. – A disznó nem fűszeres – magyarázom. Amikor nem válaszol,
a kiszolgálóhoz fordulok. – Egy carnitas burritót kér barna rizzsel és
feketebabbal.
Az elárusító bólint, és teszi a dolgát. Végigmegyek Dave-vel a
Chipotle burrito-összeszerelési szalagján, mondom nekik, hogy ne csípős
salsát tegyenek bele, könnyű guacamolét, nem kér sajtot és tejszínt. Dave
megjegyzés nélkül hagyja, hogy átvezessem ezen a számára ismeretlen
rituálén, és úgy mozog, mint aki csak félig van ébren. Nem tiltakozik
akkor sem, amikor fizetek, és az asztalomhoz vezetem őt.
Egymással szemben ülünk csendben vagy egy percig.
– Megváltoztál – mondja végül.
 Megjegyzése komikusnak hangzik. Az arca tíz évet öregedett négy hét
alatt. Szerettem ezt az embert, és gyűlöltem, de most az egyetlen érzés,
amit ki tudok préselni magamból, az aggodalom… és a kíváncsiság.
– Az irodából jössz? – kérdezem. Nyilván nem, de ez legalább jó
kiindulási pontnak ígérkezik. Megrázza a fejét, a burritót beteszi a
szájába, és beleharap. – Vagy, nem dolgoztál ma?
Csak bámul rám, kék szeme tompa és kifejezéstelen.
– Tudod te a választ.
– Már hogy tudnám?…
– Kirúgtak.
– Oh, Dave, annyira sajnálom…
– Kímélj meg! Te rúgattál ki. Te és az új szeretőd.
A levegő mintha megváltozna. A vendégek hangjai valami érthetetlen
duruzsolássá töredeznek.
– Ezt nem tudtam! – suttogom.
– Senki sem alkalmaz. Elintézte. Én lettem a feketebárány.
– Miért vagy annyira biztos benne, hogy Robertnek köze van ehhez?
A szeme felvillan, úgy, ahogy már többször is láttam nála.
– Gondolod, én rúgattam ki magam? Gondolod, az én hibám?
– Dave…
A vendégek kezdenek felénk nézni.
– Gondolod, hogy amikor elvesztettelek, elvesztettem a
hozzáértésemet is? Gondolod, hogy képtelen vagyok élni nélküled, még
most is, hogy tudom, hogy egy kurva vagy?
Jól hallhatóan felsóhajtok, az együttérzésem a földre hullik, mint egy
használt papírzsebkendő. Ezt a Dave-et ismerem. Azt a férfit, akit
gyűlölök. De már nem gyűlölöm. Csak unom.
Felállók, mert már nem vagyok éhes.
– Jó étvágyat! – mondom. – A következő alkalommal te fizetsz. A feje
lehajtva maradt. Nem látom az arcát, de elképzelem a homlokráncolását.
Láttam ezt már ezelőtt, és nem akarok visszamenni ezen a sáros úton.
Valamit motyog, amiről azt hiszem, hogy nekem szól, de nem értem jól.
– Mit mondasz? – kérdem türelmetlenül.
 Véreres szemekkel néz fel rám. És nem ráncolja a homlokát. Valami
sokkal zavaróbb dolgot látok rajta.
– Segíts! – suttogja. – Kérlek, Kasie! Elvette mindenemet! –
Összeszorul a szívem; lassan visszaülök a székre.
– Azt állítják, hogy sikkasztottam. Ezért kellett eljönnöm. Azzal
vádoltak, hogy tolvaj vagyok.
– Te nem tennél…
– Igazad van, nem. Nem kockáztatnék. Nem az az ember vagyok.
Valahol a vendéglőben felsír egy baba, úgy, ahogy a bébik szoktak, hogy
szavak nélkül is tudtul adják a fájdalmukat.
– Meg akarnak vádolni? – kérdezem.
– Nem, ha önként távozok, akkor nem. De azt mondták, bizonyítani
tudják, és meg is mutatták a bizonyítékot… persze hamisítvány, de még
nekem is valódinak tűnt. Ezek az emberek ismernek engem, ők tanítottak
be, ők ígértek nekem jövőt. És nem mondják meg, miért csinálják. A
barátaim voltak… azt hittem, hogy a barátaim voltak. – Az ölében tartott
kezére néz, a burrito carnitas szétesett, és egyáltalán nem néz ki
étvágygerjesztőén. – Segíts! – suttogja megint. A fejemet ingatom.
Szédülök. Ezt nem tehette Robert. Egyáltalán, lenne ehhez hatalma?
Naná, hogy lenne. Ahogy Mr. Costin mondta, Robert ott ül a város sok
nagy vállalkozásának igazgatótanácsában, a többiben komoly
részvénypakettjei vannak. Több, a munkahelyemmel kapcsolatban levő
cégnél is rá tudta venni a nőket arra, hogy megvádolják Tomot. Miért ne
tudta volna megtenni ezt Dave-vel is? Beleillik a képbe. És most jövök
rá, hogy ez talán akkor kezdődhetett nála, amikor látta, hogy hasonló
dolgokat csináltak az apjával. De ő is ugyanezt tenné? Mi értelme lenne?
Még ha nem is érez részvétet ez iránt az ember iránt, lehetnek olyan
dolgok, amelyek megállíthatják őt. Végül is, Robert tudja, hogy nem
szeretném, ha Dave beszélne a szüleimmel, és bár Dylan Freeland sejthet
valamit a történtekből, nem szeretném, hogy Dave mondja el a
részleteket. Ha Robert megfosztotta Dave-et mindentől, ami fontos volt
neki, akkor engem is kitett a támadásának…
… ami egy újabb dolgot juttat az eszembe.
 – Nem mondtad el nekik. Minden okod megvolt rá, hogy elárulj, de
nem tetted.
Felnevet. Csúnya hang ez, tele van nyomorúsággal és
kiábrándultsággal.
– Ne gondold, hogy más vagyok, mint amilyen! Nem lettem a jóakarat
szobra azóta, hogy elhagytál. Elmentem Dylanhez.
– Az nem lehet. Mr. Freeland…
– Dylan Freeland mindig is olyan volt nekem, mint az apám – mondja
Dave ijesztő monotóniával. – Mindig a rendelkezésemre állt.
Szeretem őt, Kasie.
Az utolsó mondatnál megremeg a hangja. Majdnem megérintem, de
aztán leállítom magam, mert nem tudom, megengedhetek-e magamnak
ilyen intimitást. Így inkább csak együtt érzőn bólintok. – Tudom.
– Megtört. Nem tudom, mit tett vele a te Mr. Dade-ed.
– Várj! Azt mondod, nem csak fenyegette azzal, hogy elviszi az
üzletét?…
– Élvezi ezt? – vág a szavamba. – Így tönkretenni Dylant? Olyan
gyengévé tenni, hogy a saját cégénél sem mer már egy döntést meghozni?
Olyan gyengévé, hogy ahelyett, hogy segítene a keresztfián, azt mondja
neki, hogy maradjon csendben? Lényegében azt mondta, hogy a saját
érdekemben húzzam be fülem-farkam, és tűnjek el az alfélen, mielőtt
Robert Dade haragja utolér! Így kezdi Mr. Dade az uralkodást? – Egy
pillanatig tétovázik, majd hozzáteszi:
– Vagy te?
Nem reagálok semmit, mert lehet, hogy az egész csak hazugság.
Könnyen lehet. Dave mindig is hazug volt. De mégis, van valami a
történetében…
Miért nem jött be Mr. Freeland egy ideje a céghez? Tomot kirúgták,
engem előléptettek… Mr. Costin lehordott ezért, ő megkockáztatta, de
Mr. Freeland nem. Megcsaltam a keresztfiát, és ő meg csak egy haragos
e-mailt sem küldött.
Miért?
Dave épp most mondja, hogy miért – szólal meg az angyalom – csak
te nem akarod meghallani.
 A torkom megfeszül.
– Elmondtad a szüleimnek? Megértem, ha igen. Én…
Újra felnevet, minden humor nélkül, ami tövist szúr a szívembe. –
Nem mondom el a szüleidnek. Hiszed vagy nem, még fontos az életem,
bármilyen kevés is maradt belőle.
Újra felsír a baba.
– Az életed? Azt akarod mondani, hogy megfenyegettek? Dave ismét
lehajtja a fejét. Azt hiszem, egy csepp könnyet is láttam a szemében.
– Mi lesz, ha beváltják a fenyegetésüket, és megvádolnak?
– Te mondtad, hogy nem fognak, ha elmész.
– De meg tudnak. Nem érted? Teljesen ki vannak neki szolgáltatva, és
mindenben az ő utasításait követik. Tudom, Kasie. Nem tudom, hogy
lefizette-e őket, vagy megzsarolta, de hagyják, hogy ő döntsön a
sorsomról. És ő el akar pusztítani, Kasie.
– Sohasem menne ilyen messzire.
Dave vadul néz fel rám. Nem vádolom érte; hülyeség volt ezt
mondani. Nem hiszem, hogy Robert ilyen messze menne, de azt sem
gondoltam, hogy ezt, amit tett, megtenné. Még csak nem is jutott az
eszembe.
Hagytam, hogy Robert Dade megváltoztassa az életem… és még csak
azt sem tudom róla, hogy ő kicsoda.
– Szerinted túlélném a börtönt, Kasie? – kérdezi. – El tudod képzelni,
hogy egyetlen napot is eltöltsek ott?
Nem, nem tudom. Dave túlságosan lágy, túl gyenge ahhoz. Még a
Venice Beach tetovált gördeszkásai is megrettentik. Nem lenne képes
drogdílerek és stricik társaságában élni.
Egy újabb könnycsepp csorog végig Dave arcán, és arra gondolok,
vajon volt-e olyan festő, aki úgy tudta megragadni a kétségbeesést, mint
ahogy az most rajta látszik.
– Segíts! – mondja.
 11. FEJEZET

Ezúttal én vagyok az, aki őrá vár. Robert bőrkarosszékében ülök. A

poharamban víz van, mert nem akarom, hogy bármi is meglágyítsa a
bennem lévő keménységet, vagy meggyengítse az intellektusomat.
Mikor hazaér, érzi. Alig két másodperc kell hozzá, hogy rájöjjön:
támadó, és nem romantikus hangulatban vagyok. Még két másodperc
alatt alkalmazkodik hozzá. Hogyan csinálja? Hogyan teszi meg ezeket az
éles érzelmi kanyarokat, egy sportautó gyorsaságával? Hogyan lehet
ilyenre képes egy emberi lény? De Robert mindig is több volt valamivel,
mint ember. Egy kicsit több, és furcsa mód, egy kicsit kevesebb.
– Nem kell Dave-et bántanod. Ő nem bántott minket.
Néhány pillanatig figyel, mintha a szavaimból és a szám kemény
vonalából akarná megtudni, hogy vajon mit tudhatok.
– Bántott téged – mondja végül, nyugodtan, zavartalanul. – Előbb-
utóbb újra megtette volna. Csak annyit csináltam, hogy megtettem a
szükséges megelőző csapást.
– Nem – rázom meg a fejem. – Nem lehet mindent háborúként
felfogni. Nem vagyunk csatában.
Bánatosan elmosolyodik, és leveszi a kabátját.
– Ne áltasd magad! Mindenki, mindig harcol, ilyen vagy olyan
csatában. A harcmező változik, az ellenségek, a szövetségesek, a
fegyverek is, de a háború sohasem ér véget.
– Én nem fogok így élni.
– Nincs más választásod. – Leül az ottománra, és megfogja a kezem.
Egyikünknek sincs. Csak aközött választhatsz, hogy győztes akarsz-e
lenni, vagy áldozat. Közkatona vagy parancsnok. Ezek a lehetőségek. Én
meghoztam a magam döntését; azt hiszem, te is a magadét. – Rendben,
csináld a magad módján! Dave és én tűzszünetet kötöttünk, vagy inkább
békeszerződést. Nem kell, hogy szövetségesek legyünk. Csak az, hogy
békén hagyjuk egymást. Miért kell ebbe belezavarnod?
 Minden szavam egy kicsit gyorsabb és hangosabb, mint az előző. Úgy
érzem, mindjárt hisztérikus leszek, de elnyomom ezt magamban.
Nyugodtnak kell maradnom.
– Ne mondd már, hogy szentimentális lettél Dave-vel kapcsolatban! –
mondja, veszélyesen fensőbbséges hangon. Robert sohasem volt velem
fensőbbséges. Azon gondolkodom, mit jelent ez a váltás. De most csak
annyit tudok, hogy felbosszant. – Szentimentalizmussal sehova sem jutsz
ezen a világon.
– Rendben – válaszolom, és elhúzom a szót, hogy nyilvánvaló legyen
a szarkazmusa. – Nem szereted a szentimentalizmust. Ne legyünk
szentimentálisak sohasem! Legyünk a saját ambícióink hordozói! Sohase
tegyük le a fegyvert, sohase kössünk kompromisszumot, és ne nézzünk
vissza!
– Nem rossz módja ez az életnek – mondja lágyan. – Te is tudod.
Pontosan így éltél az elmúlt…
– Elveszett Paradicsom.
És megvan. Egy pillanatnyi érzés, amit Robert nem szeret
megmutatni. Villámgyorsan elszáll, így nem látom pontosan, hogy mi
volt az, de ott volt, és valami más volt, mint az ambíció. – Nem értelek –
mondja lassan. – Mi köze egy könyvnek ehhez? – Nem csak egy könyv
– javítom ki – Az anyád könyve. Ott van a könyvespolcodon. Miért
tartottad meg?
Az álla megfeszül; elejti a kezemet.
– Nem akartam kidobni.
– Komolyan? – Felállok, és leveszem a könyvet a polcról, ez csak
egykönyv, Robert. Nem kell szentimentálisnak lenned ezzel
kapcsolatban. – Odasétálok a kandallóhoz – Elégetjük?
Még egy érzelmi villanás, de ezt már felismerem. Nem nehéz
azonosítani a haragot.
– Nem égetek könyveket!
– Papír és karton. Ennyi. És nem égetünk el minden példányt Csak ezt
az anyád példányát. Gyere, Robert! Légy harcos. Végül is háború van. A
háborúban tűz van, a dolgok elpusztulnak, a könyvek elégnek. – A
könyvet a rácson belülre teszem, és ott tartom az izzás fölött.
 – Add ide azt a francos könyvet!
– Az anyád áldozat volt. Ő és az apád vesztettek az erősebb
ellenfelekkel szemben. Az olyanok ellen, mint te vagy. Rengeteget
tanultál tőlük; azoktól, akik felégették a szüleid életét, amit felépítettek.
Az életet, amit neked szántak. És az egészből csak annyi maradt rád, hogy
igazolást találj az ördögi tettekhez.
Olyan gyorsan mozdul, hogy alig látom, ahogy odaér mellem. Elhúz a
kandallótól, átdobja a könyvet a szobán, durván magához ölel, olyan
szorosan, hogy szinte fuldoklok. Az egyik kezét a hátamon tartva a
másikkal megragadja a blúzom gallérját, és maga felé húzza.
A felső gombok leszakadnak, és szerteszét repülnek.
Ez az első alkalom, hogy Dave-re emlékeztet.
– Rendben van – mondom. – Értem. Ez háború. Egy háborúban a
nőket megerőszakolják.
Abban a pillanatban elenged, és három lépést hátrál.
– Azt gondolod, megtenném? Azt gondolod, hogy bántanálak.
– Ó, Robert, te sokkal többet tettél egy egyszerű bántásnál.
Tönkretetted Kasie Fitzgeraldot, a szüleim lányát. Meghalt.
– Ne légy nevetséges. Segítettem megtalálni a valódi éned!
Megrázom a fejem.
– Egész életemben féltem attól az elutasítástól, amely láthatatlanná
teszi az embert. Azt hittem, hogy te majd megvédesz tőle – mondom, és
a hangom egy kicsit megbicsaklik.
– De most, hogy belenézek a tükörbe, nem látok benne nőt. Valami
erős, könyörtelen, veszélyes dolgot látok; olyasvalakit, akinek a
hangulatát és tetteit a szél, a földrengés és a Hold vonzása irányítják.
Akinek nincs saját gondolata! Szóval, azt hiszem… azt hiszem, több
módon is el lehet tüntetni valakit!
– Nem. A döntések, amiket hoztál, a te döntéseid voltak. Senki sem
kényszerített.
– A döntésem az volt, hogy engedelmeskedjek. A döntésem az volt,
hogy vezessenek. És most? – Még egy lépést hátrálok. – Most egy másik
döntést hozok.
 – Kasie… – szólal meg, de elfúl a hangja. Hirtelen nem tudja, hogy
mit mondjon.
Már összepakoltam azt a néhány dolgot, amiket áthoztam. Ott várnak
a kocsim csomagtartójában. Csak annyi van vissza, hogy felkapjam a
táskám és a kabátom a szófáról. Felhúzom a kabátot, és mindegyik
gombnál elidőzök egy kicsit. Tudom, hogyha lassan csinálom, akkor jól
csinálom, és nem gombolom mellé. Így nem látja, hogy mennyire meg
vagyok rendülve. Ha koncentrálok, talán a maszkom mögött tarthatom a
fájdalmamat.
– Neked is döntened kell – mondom még halkan. – Engem is
tönkretehetsz, mint Tomot és Dave-et. Könnyen menne. Ezúttal még csak
hazudnod sem kell. Csak annyi lenne a dolgod, hogy rávilágíts, milyen
nyomokat hagytam magam után, és hogy a démon, aki idáig hajtott, már
nem élvezi a védelmedet. Dobj a farkasok közé! Legyek én is áldozat!
– Ezt sohase tenném veled, Kasie.
– Nem? – A hangom jobban remeg, ahogy ezt kimondom.
Odamegyek hozzá, és már csak egy fél méter választ el tőle.
Fölemelem a kezem, és hozzáérek az arcához. – Mindig tudtad, hogyan
kell engem meghatni – suttogom. – Tudom, hogy tudod, Robert. Ismerem
a természetedet. Olyan vagy mint egy ragadozó.
Ezzel megfordulok, és elmegyek. Nem akarok már semmit mondani.
Nem tudok itt lenni. Nem én akarok lenni az, aki mindenhol meghozza a
szabályokat. Nem akarom, hogy a hullámaim el mossák az ellenségeimet.
Más lehetőségre vágyom. Úgy akarok élni, mint egy nő; nem egy óceán.

12. FEJEZET

Megpróbálom túlélni az éjszakát, otthon, egyedül… Istenem, milyen

nehéz! Segíteni akarok Dave-nek. Sőt, már Tomnak is. De nem tudom,
hogy képes leszek-e rá. Ma éjjel biztosan nem. De ha Roberttől tanultam
valamit, akkor azt, hogy ha kimerültek a lehetőségeid, akkor segíts
magadon. Csak annyi a különbség, hogy a magamon való segítés nekem
azt jelenti, hogy jobbá teszem magam, nem az erő és a hatalom, hanem a
saját emberségem újrafelfedezése révén. És a fájdalom… itt van a
gyomromban, a szívemben. Mindent betölt, és hajnalig fent vagyok
emiatt. Valami kivételes dolgot vesztettem el; valamit, amiről úgy hittem,
hogy nélkülözhetetlen. Elvesztettem a Holdat. És most reggel van, és
megpróbálok új szemmel nézni a munkatársaimra. Észreveszem, hogy
Barbara jóval tisztelettudóbb, mint az utóbbi években, de még annál is,
mint amilyen egy hónapja volt. Már nem próbál pletykálni velem, nem
forgatja a szemét, amikor valamelyik alkalmazott hülyeségeket mondott,
legalábbis, előttem nem. Mindig is azt gondoltam Barbaráról, hogy túl
családiasán viselkedik, de most érzem, hogy hiányzik a laza stílusa. Talán
jobban tisztel… vagy csak fél. A többiek is hasonlóan viselkednek.
Mindenki udvarias; sokan kitérnék az utamból. Több jelentést is kértem
különböző emberektől, és mindegyiket egy nappal korábban adtak le.
Robert nagyon büszke lenne. A magam oldalara állítottam a feleimet.
Elég ritka, hogy tiszteljük azt az embert, aki a hatalmat gyakorolja
felettünk.
Simone szavai. De ha elhiszem ezt, akkor ezzel elfogadom az egész
filozófiáját is e témában; akkor el kell fogadnom, hogy a status quót
képviselem, nem a normát. El kell fogadnom, hogy Robert nélkül
egyáltalán nem vagyok kivételes.
Leülök az asztalomhoz, és átnézem az e-mailjeimet. Az egyik
konzulens arról tájékoztat, hogy három új céget fognak becserkészni
ebben a hónapban; egy másik az ügyfelek megtartásának arányairól írt
jelentést. Az e-mailek ragyogó tiszták és rendesek. De mit mondtak
azokban a szobákban, ahol készültek? Mit mondtak arról a nőről, akinek
Miss Fitzgerald címzéssel írják a leveleiket?
… ha valakinek hatalma van felettünk, akkor megkeressük a módját,
hogy hibákat találjunk benne. Aztán felnagyítjuk magunkban ezeket, és
pletykálunk róluk.
Nos, ha jól meggondolom, mennyire kell ezeket felnagyítani?
Vegasban szedte föl, miközben blackjacket játszott és scotchot iszogatott,
egy olyan ruhában, ami mindent közszemlére tett. Felment a szobájába,
ahol az a férfi, akit Mr. Dade-nek nevezett, whiskeys jégkockákkal
nedvesítette be mindenütt, majd lenyalta róla. Mindezt akkor, amikor a
másik férfi, aki hat éve a szeretője volt, otthon várta. Ő bízott benne, és
az önmérsékletében. Nem, nem kell itt semmit kiszínezni. Minden
részlet, amit elképzelnek, a valóságban még pikánsabb volt. Barbara
csörög az intercomon, és udvarias, visszafogott hangon azt mondja, hogy
egy csomag érkezett. Profit- és veszteségjelentések olyan cégektől,
amelyek nem merték az adataikat elektronikus úton küldeni ebben a
vadnyugati rablóvilágban, amit kibervilágnak hívnak.
Végül meggyőzzük magunkat, hogy nem érdemlik meg. Hogy nem
jobbak nálunk.
De én tényleg nem érdemlem meg. Nem vagyok jobb egyiküknél sem.
Talán megvan a munkakörhöz szükséges tehetségem és intelligenciám,
de még nem tettem le az asztalra, amit kell. Azért vagyok itt, mert a
megfelelő emberrel feküdtem le. Mindenki tudja ezt.
További e-mailek érkeznek. Jelentések, kérések az egyik vagy másik
ügyféllel kapcsolatban. Mindegyiket Miss Fitzgeraldnak címezték, és
mindegyiket gyakorlott óvatossággal írták.
Mégis tiszteljük a hatalmat, és engedünk neki, függetlenül attól, hogy
mit gondolunk arról a kézről, amely megragadta.
A kezemre pillantok, és eszembe jut, milyen érzés, amikor Robert
meztelen bőrét érintem meg vele. Emlékszem az örömre és az izgalomra.
Emlékszem, milyen érzés volt, amikor alig egy hét múlva Dave kezébe
tettem a kezem, hogy elvezessen az ékszerészhez, akitől gyűrűt akartunk
vásárolni.
Ökölbe szorítom a kezem, és undorral fordítom el a fejem. Tudom, mit
gondolnak arról a kézről, amelyben a hatalom van. Egy utolsó ribanc
kezéről.
De ez mégsem igaz így! Mert Roberttől ered a hatalmam, ezt mindenki
tudja. Egész idáig azzal altattam magam, hogy az emberek az óceántól
félnek és az óceánt tisztelik, de minden nagy régi kultúrában a Holdat
imádták. A Holdat tisztelték, neki hódoltak és áldozták. És az óceán?
Semmi más, mint a nála nagyobb istenek konzekvenciája.
 Ez az a félelem, ami mindig is itt volt bennem: hogy Robert csak
használ engem. Egy napon, ha megtudják, hogy Robert már nincs az
életemben, mi fog egyben tartani?
És hogy tudok majd élni úgy, hogy nem tehetem rá a kezem? Hogy
tudok majd levegőt venni a bőre ígérete nélkül? A gondolatra kicsit
rosszul leszek. Próbálok más dolgokra koncentrálni – jelentésekre,
dossziékra, kimutatásokra –, de a gondolataim végül mindig visszatérnek
hozzá. Szükségem van a vezetésére, a hangjának biztonságára.
Belenézek az előttem lévő dossziéba, majd összecsapom. A számok
lehetnek megnyugtatóak, de most egy ellenségre van szükségem, hogy
elterelje a figyelmemet.
Lemegyek Asha irodájába. Nem hívom fel előtte, bár így kéne tennem.
Az asszisztense nem állít meg, ahogy az ajtajához megyek, és kopogás
nélkül benyitok. Ott ül az asztalánál, és egy dossziéba mélyed. A széke
háttámláján egy rókaprémes kábát van, olyan darab, amire soha sincs
szükség Los Angelesben. Úgy néz föl rám, hogy meg sem mozdítja a
fejét; sötét haja lazán omlik a vállára. Az ajka lassanként egy baljós kis
mosolyra görbül.
Ah, Asha, mindig számíthatok rád, hogy elrúgod magadtól a félelmet
a gyűlölet kedvéért! Belépek, és becsukom az ajtót magam mögött.
– Miért vagy itt, Kasie?
Sóhajtok, és végignézek a fehér falain és a sötét íróasztalán. Mint
nálam, nála sincs egyetlen kép sem a szeretteiről, és ezt meg is jegyzem
neki.
– Nem hozom a munkahelyemre a magánéletemet – mondja
egyszerűen.
– Van magánéleted?
– Kérdezd meg a magánidőmben!
Bólintok, bár kétlem, hogy valaha is meg fogja válaszolni ezt a
kérdést, legyen bármilyen idő is.
– Bocsánat, hogy nem neked adtam át a Maned Wolf-projekt vezetését
– mondom, és a dosszié felé intek. – Dameon nem érdemelte ki ezt a
jogot.
– Ne kérj bocsánatot, ennek semmi értelme.
 Meglep a megjegyzése.
– Úgy csinálsz, mintha te lennél itt nyeregben.
Asha hátradől a székén, előre-hátra hintázik, félig elgondolkodva,
félig unatkozva.
– Mint azt néhány alkalommal már kifejtetted, bármikor kirúgathatnál,
és egy ideig úgy gondoltam, hogy meg is tennéd. Amikor Dameonnak
adtad azt a megbízatást, amit nekem kellett volna, azt gondoltam, hogy
lassan és fájdalmasan akarsz tönkretenni; legalábbis, így hittem néhány
másodpercig.
– Néhány másodpercig?
– Tudod, amikor azt kérted, hogy ismerjem el őt feljebbvalómnak.
Ezzel egy elég jót tapostál lefelé a szamárlétrán. De amint kimondtam
azt, amit akartál, amint megalázkodtam a munkatársaim előtt, kiült rád az
az arckifejezés…
– Milyen arckifejezés?
– Az előmeneteled miatti bűntudat arckifejezése – nevet fel. – Nagyon
akarsz rossz lenni, de nem tudod kivitelezni. – Feláll, megkerüli az
íróasztalát, majd ráül a tetejére. – Szerintem ezért vagy Mr. Dade-del.
Régebben azt gondoltam, hogy ugródeszkának használod őt. De most?
Most azt gondolom, azért kedveled, mert megengedi neked, hogy rossz
legyél; és ha nem vagy az, akkor ő lesz rossz hozzád. Ő végzi a piszkos
munkát, és belerángat mindenbe, amit szeretnél megtenni, de nem mersz.
Így elkerülheted a bűntudatot… vagy legalábbis, ez az elképzelés.
– A te elképzelésed?
– Nem, nem. A tied. Az én elképzelésem az, hogy ez az elképzelés
nem működik. Átadtad neki az irányítást, megteszed, amit mond, hagyod,
hogy úgy és ott nyúljon hozzád, ahogy és ahol különben szégyellnéd,
abban a reményben, hogy képes leszel ezt bűntudat nélkül élvezni. De a
bűntudatod állhatatosabb ennél. Szolgaságba dönt, mint ahogy mindig is
tette.
– Én vagyok a bűntudatom szolgája? – csattanok fel. Ez a vád
valamiért jobban felingerel, mint az összes többi. – Tom elment. Nem
próbáltam meg visszaadatni neki az állását. Nem hagytam, hogy Mr.
Costin megszégyenítsen. Nem kértem bocsánatot senkitől…
 – Csak tőlem.
– Ne légy nevetséges.
– Mert bennem nincs bűntudat. Tudom, hogy mit akarok, és nem
görcsölök rajta. Néha nem kapom meg azonnal, néha egy kis időbe telik,
de türelmes vagyok, ha kell, és kíméletlen tudok lenni akkor is, ha
mosolygok. – Megemeli, majd elengedi a hajam, hátrább lép, és tetőtől
talpig végigmér, míg végül védekezően összefonom a karom magam
előtt. – A helyedben az utolsó mítingen én is Dameont választottam volna
projektvezetőnek. De nem éreztem volna rosszul miatta magam. Aztán
összehívtam volna egy másik mítinget, csak mi hármunkat.
– Miért?
– Mert látni akartam volna, mit tett ez veled.
Újra felém nyúl, a nyakamra teszi az ujját, és végigsimogatja a mellem
domborulatáig. Hátrább lépek.
Hátrább lépek… de nem térek ki. Nem kiabálok rá, nem fenyegetem
meg. Egyszerűen hátrább lépek. Ha a félelem a szeretőm, akkor most ő
vezet engem, itt, Asha irodájában. Megdobogtatja a szívem, és itt tart
sötét csábításával.
– El tudod képzelni? – kérdezi Asha. – Ha itt ülne Dameon – hátranéz
a székre, amivel arra kényszerít, hogy olyasvalakinek nézzek a szemébe,
aki nincs is ott –, képzeld el, hogyan reagálna, ha látná, hogy ezt
csinálom! – Újra felém nyúl, de most a lábam közé.
Összerezzenek, és hátrább lépek.
– Képzeld el, hogy látja ezt! Többé nem hagyna magadra Dameon, a
főnököd. Mindennap behívna az irodájába, csak, hogy megpróbáljon
hozzád nyúlni más helyen, más időben. Néha végighúzná a kezét a
melleden, mintha véletlen lenne.
A következő míting még rosszabb lenne. Látná, hogy megkeményedik
a bimbód a blúzodban, ahogy várod a következő mozdulatát, mint ahogy
már most is megkeményedik, ahogy elképzeled.
– Nem keményedik meg…
– És megkérne, hogy vedd le a blézered, tudod, csak a kényelem
kedvéért. Ragaszkodna hozzá… mint főnököd. Megkerülné a széked,
megmasszírozná a vállad, aztán a keze egy kicsit lejjebb csúszna, és a
melled felső részét masszírozná, aztán becsúszna a keze a blúzodba, és
játszadozni kezdene a megkeményedett mellbimbóiddal, míg a másik
keze a lábad közé siklana. Tiltakozni kezdenél, de megállítana, és azt
mondaná, hogy szólítsd uramnak. És te így tennél, mert ez az, amit
akarsz, ugye, Kasie? Hogy belevigyenek az erkölcstelenségbe? Hogy
nyilvános helyen simogassanak anélkül, hogy bűntudatot érezzél? És
tényleg, mit is tudnál tenni? Hiszen ő a főnököd. Már eddig is
megmutattad, ki vagy, előttem, és mindenki előtt, aki veled dolgozik.
Fogadni mernék, hogy már attól is nedves leszel, ha rágondolsz. Fogadni
mernék, hogy ha becsúsztatná a kezét a bugyidba, és két ujját
becsúsztatná a puncidba, érezné a nedvességet, miközben a hüvelykjével
a csiklódon játszana! Fogadni mernék, hogy még ott, a széken elélveznél,
miközben dobálnád magad, és uramnak szólítanád őt. – Miért mondod
ezeket nekem? Akár ki is…
– Rúgjál! Igen, igen… tudom. De nem fogsz. – Az utolsó részt már
énekelve mondja. – Nem fogsz kirúgatni, mert tanulmányozni akarsz
engem. Én vagyok az, akivé te lenni szeretnél. Vagy, ami talán még
fontosabb, én vagyok az a nő, akivé Mr. Dade szeretne téged tenni.
Bárcsak tudná, hogy van egy előre elkészített példány mindjárt itt, az
irodában!… Nos, akkor mit tenne, mondd, Kasie? Félretenne téged? A
misszionáriusok útja rögös, és tele van visszautasítással és visszalépéssel.
Miért ne választaná az egyszerű utat, és prédikálna mindjárt a hívőknek?
– Előrehajol, és úgy suttog a fülembe. – Mint én. Én hívő vagyok.
Végigmegyek a körmeneten, magamévá teszem az evangéliumot. Én
vagyok a valódi; és te? – Könnyedén felnevet, és a fejét ingatja, ahogy a
székéhez megy. – Te sohasem leszel az. Van benne valami igazság, amit
mond, de nem az zavar, hogy sohasem leszek olyan, mint Asha. Hanem
az, hogy olyan akartam lenni. Az zavar, hogy ha itt maradok a cégnél, az
utam ilyen beszélgetéseken át fog vezetni. Van más lehetőség is, de nem
itt.
Még aznap bemegyek Mr. Costinhez, és beadom a felmondásomat.
 13. FEJEZET

A nap hátralevő részében egészen szürreális dolgok történnek. Mr.

Costin teljesen összezavarodik, ahogy az ujjongás és a rémület között
vergődött. Nem tetszik valami Mr. Dade-nek? Valamit elrontottunk?
Nem, válaszolom, minden rendben van. Ezt újra meg újra elmondtam
neki, miközben ő a közhelyeit puffogtatta. Az átadásra is gondolnom kell.
Én nagyon rövid idő alatt vettem át a munkám. Elvégeztem, amit kellett,
új utakat dolgoztam ki. Nagy szégyen lenne, ha mindez veszendőbe
menne, és ezt Mr. Costin is tudja. De azt is, hogy ajándék neki, ha
elmegyek. Ajándék neki, és sok más itt dolgozónak, azoknak, akik nem
akarják az életüket és a karrierjüket egy óceán árapályához igazítani.
Érthető, hogy inkább ott élnének, ahol nincsenek kitéve a cunami
veszélyének. Így hát megegyeztünk, hogy három hétig még maradok, és
segítem az átadás-átvételt. Ekkora mozgás ilyen rövid idő alatt nem vet
jó fényt a cégre, de megtesszük a tőlünk telhetőt. Az egyetlen feltételem
az, hogy Mr. Costin ne adja a munkámat Ashának. Kényszerítettem, hogy
elfogadja ezt a kikötést. Ez az utolsó alkalom, hogy megfeszítem az
izmaimat itt, ebben az irodaépületben. Ez az utolsó visszaélés a
hatalmammal, ami egy finom kis csengéssel járul hozzá a recsegve
összeroppanó erkölcsiségem keltette zajhoz.
Megérte.
A nap végén nem megyek haza, őhozzá pedig végképp nem. Inkább
körbeautózom a várost, és hagyom, hogy a fények vezessenek különböző
irányokba; ehhez a bevásárlóközponthoz, ahhoz a vendéglőhöz, vagy
ahhoz az eseményhez hajtok, amely az égre világít a reflektoraival,
mintha Batmant akarná lehívni.
Nem parkolok le, nem is állok meg, csak a pirosnál. Addig vezetek,
míg eljutok egy távolról ismerős sikátorhoz, távol a fényektől és a
világító reklámtábláktól. A Wishcs nevű zugkocsmánál állok meg. Az
ajtó előtt megtorpanok. Pont olyan fehér, mint amilyenre emlékeztem, és
a betűk rajta épp olyan vörösek. Kívánságok. Mintha a kívánságok vérből
lennének.
 Kinyitom az ajtót. Egy férfi áll a bárpult mögött, és a poharakat
törölgeti egy kendővel. Férfiak és nők beszélgetnek, a háttérben
hangszórókból jön a zene, nincsenek zenészek. Odasétálok a bárpulthoz,
a pultos rám néz, és egy mosollyal felmér.
– Mit tehetek önért?
– Mit árulnak scotch néven? – kérdezem, és felpattanok egy bárszékre.
A szemem a pult mögött lévő műanyag kockára téved, ami tele van előre
felvágott zöldcitrom-szeletekkel.
– Van néhány fajta – mondja, és felsorol egy-két márkát, de egyik sem
olyan kiemelkedő, mint amit Roberttel ittunk Vegasban. Megrázom a
fejem, és inkább vodkát kérek tonikkal.
Leteszi elem a poharat, amire egy szelet citromot ékelt, és nem limeot.
Felveszem, és a kis karikát figyelem, amit a bárpulton hagyott.
Nemrég ott feküdtem én, és sóval csiklandozták a bőröm. – Genevieve
dolgozik ma? – kérdezem kissé bizonytalanul, de még abban sem vagyok
biztos, hogy jó helyen vagyok, és abban sem, hogy miért vagyok itt.
Talán azért, mert érteni akarom, mi történt velem: tényleg fordulópont
volt az az éjszaka, vagy csak egy nagyobb döntés következménye, amit
még azelőtt hoztam, hogy Robert elhozott volna ide? Amikor úgy
döntöttem, hogy minden szélsőséget magamhoz ölelek, és elhagytam a
társadalmi konvenciókat, amiket belém neveltek?
Vagy az is lehet, hogy egy sokkal egyszerűbb ok miatt vagyok itt.
Tudni akarom, hogy mi a helyzet Roberttel és Genevieve-vel. Tudni
akartam, hány nőt fektettek már erre a pultra, hány szeretőn osztoztak.
Volt-e egyáltalán olyan, amikor csak ketten voltak? Vajon kettőjüket
hagytam ott?
A pultosra mosolygok, akit annyira lefoglal az apró számolása, hogy
nem hallja a kérdésemet. Mikor újra megkérdezem, zavartan néz fel rám.
– Genevieve? Nem dolgozik itt ilyen nevű.
– Nem? – Leteszem a poharam, és hirtelen úgy érzem, hogy felfordulta
világ. – Az a vörös hajú nő… akkor mi a neve?
– Nincs itt vörös hajú pultos. Janey ázsiai; és itt van Andrew… őt
nevezhetnénk eperszőkének, bár a legtöbben azt mondanák róla, hogy
kopaszodik. Aztán van még Henry és én, ja, és Elsie… ő haiti. Nem
olyan, akit elfelejt az ember. Fekete, mint az éjszaka, és olyan éles az
arccsontja, hogy megvágja magát rajta az ember. Mikor elkezd franciául
beszélni, csak úgy hullik a borravaló.
– És nincs Genevieve? – kérdezem ostobán.
– Én csak egy camelot-i Genevieve-t ismerek – mondja egy mosollyal,
mielőtt arrébb menne, hogy kiszolgáljon egy nőt, aki a hitelkártyájával
integetett neki. Nem is hallja, amikor halkan azt mondom:
– Guinevrára és Camelot-ra gondolsz… ami nem létezik.
Körbepillantok a helyiségen, és alaposabban megnézem a vendégeket.
Elég normálisnak tűnnek. Van néhány hipszter, néhány nő és férfi, aki jó
sokat dolgozott azon, hogy elérje a hollywoodi sztárok látványos
tökéletességét. De a legtöbben mindennapi emberek, akik valószínűleg
errefelé laknak, és beugrottak egy pohárkára a szomszédba, ahol nincs
nagy felhajtás, ahol inkább a kényelem, és nem az image számít. Mikor
utoljára itt voltam, Robert és én voltunk a középpontban. Valahogy
mindenki ránk fókuszált, még mielőtt beléptünk volna ide… és
megtörténtek volna a dolgok.
Most is megnéznek néhányan, de csak úgy, ahogyan az várható.
Reménykedő férfiak és versengő nők. Más most az energia.
És a zene is hangszóróból jön.
Mikor a pultos ismét felém néz, behajlítom az ujjam, hogy odahívjam.
– Még egyet? – kérdezi, és az italomra néz, amiből még alig hiányzik.
– Nem, csak azt szeretném tudni, hogy lesz-e élőzene ma este.
Megint furcsán néz rám.
– Itt nincs élőzene. Egyszer csináltunk itt karaokét, egy hosszú
hétvégén… azt hiszem, a Memorial Day volt, vagy talán Columbus Day.
Mindegy, néhány éve volt. Nem nagyon tetszett.
Türelmetlenül és kissé ijedten rázom meg a fejem.
– Itt voltam, hallottam a zenét. Egy nő volt és egy bőgős. A nő énekelt,
a férfi kísérte. Hallottam!
Még egy különös pillantást kapok, majd végül leesik neki. – Biztos a
tulaj privát partyján voltál, nem sokkal ezelőtt! Igen, hallottam valamit
róla. Mr. Dade fizette az előadót, és a saját emberei szolgáltak ki a
pultnál. Engem ez eléggé bosszantott, mert nem akartam kihagyni egy
egész estét borravaló nélkül. De Mr. Dade mindnyájunknak fizetett
szabadnapot adott, és így már nem volt panasz.
Ez most szíven ütött, és újra azt érzem, hogy bizonytalanul ülök a
széken. A pultos vizsgálódva néz, most már némi érdeklődéssel.
– Téged is felfogadott? – kérdezi.
– Tessék? – kérdezek vissza túl gyorsan, túl zsigeri módon.
– Oké, jól van! Csak az egyik barátom mesélt róla. Öt megfizették. –
A barátod… – csuklik el a hangom, mert egy szörnyű gondolat támad
bennem – a barátod bőgős?
– Nem, én nem ismerek zenészeket. A barátom volt az egyik vendég.
Mr. Dade nem tudja, hogy ismerem őt. Megeskette, hogy mindent
titokban tart… még valami titoktartási kötelezettséget is alá kellett írnia,
de ahogy mondtam, barátok vagyunk. Barátokkal az ember nem tartja be
az ilyen szabályokat.
– Jó okkal vannak ezek a szabályok – mondom halkan. – Sok előnnyel
jár, ha betartják őket.
– Ja, hát igen! – nevet fel, mert úgy érzi, csak viccelődöm vele. – Azt
mondta, háromszáz dollárt kapott azért, hogy itt legyen. Csak ülnie
kellett, mint egy rendes vendégnek, aztán, amikor a pultos kongatott az
utolsó rendelésért, akkor választhatott, hogy vagy elkölt valamennyit az
utolsó italra, vagy hazamegy. De ha megkapta az italt, akkor sem
lóghatott itt túl sokáig. Ha meg nem kért, akkor sem rohanhatott ki, csak
úgy, hanem szép lassan, komótosan. Mint egy igazi kocsmatöltelék.
– Miért? – kérdezem. Még mindig izgatott a hangom, de már nem
vagyok ellenséges, csupán valami mélyebb fájdalom érződik bennem. De
ezt elnyomja a zene és az emberek zaja, úgyhogy folytatja.
– A franc se tudja – mondja. – A barátom azt mondta, hogy Mr. Dade
valami baromi jó tyúkkal érkezett… nem nézett ki lotyónak, vagy
ilyesmi… Drága ruhákat viselt, és dizájner-táskája volt. Ha engem
kérdezel, valami ideges úrinő lehetett, aki egy kis belvárosi kalandot
keresett. Tudod, mire gondolok…
A hangja elhal, és hirtelen máshová néz.
– Mire? – kérdezem.
 – Nahát, amire én gondolok, azt csak férfitársaságban mondanám el –
nevet fel.
Némi töprengés után tovább nógatom, és megpróbálom a lehető
legjobban alakítani a kíváncsi kéjvágyó nőt.
– Ne már! Meghalok a kíváncsiságtól! Legalább mondj egy-két jó
kisrészletet! Szerinted mi történt?
– Tényleg akarod tudni?
– Tényleg, basszus!
Nem olyan szerep ez, amit jól ismerek, de a pultos nem olyan okos,
hogy észrevegye, ezért tovább folytatja.
– Bármibe fogadnék, hogy Mr. Dade és a hölgyike egy szaftos kis
szerepjátékba kezdtek, csak gazdagoknak – mondja, és közelebb hajol. –
Fogadni mernék, hogy mikor a fizetett vendégek elmentek, akkor
megdugta itt, szerintem a bárpulton! Fogadni mernék, hogy a pultos…
hogy is nevezte? Genevieve? Fogadni mernék, hogy ő is benne volt. És a
zenészek… a barátom szerint nekik maradniuk kellett. Talán ők is a kis
orgia részesei voltak, vagy egyszerűen csak nézték. – A fejét ingatja,
mintha nem is lenne itt. Elmerült a felidézett képekben, ami számomra
jóval több, mint fantázia. Érzem, hogy elpirulok; aggodalom szorongatja
a szívem. – El tudod képzelni? Két jó bige egymáson a közönség előtt,
itt, a bárban! Mit meg nem adnék, ha láthattam volna! Még fizetnie sem
kellett volna! Ingyen dolgoztam volna, és az egészet fölvettem volna
videóra, neki is! De te láttad az a lányt, ugye? Jó csaj volt?
Az arcom most már ég. Úgy szorongatom az italom, mint valami
mentőövet. A pultos furcsán néz rám, majd lassan-lassan vigyorogni
kezd.
– Itt voltál. És te voltál az, vagy nem? Te szexeltél itt a pultomon egy
tyúkkal, míg a többiek néztek! Úristen, a barátom mondta, hogy jó csaj
volt, de azt nem is álmodtam volna, hogy ilyen jó, mint te!
– Az nem úgy volt! – csattanok fel.
– Nem? Akkor mondd el, milyen! Együtt sztriptízeltetek azzal a
Camelot-lánnyal, mindenki előtt? És a zenészek, ők is mentek egy kört
veletek? Vagy csak te és Mr. Dade voltatok? Tudod, mindig szerettem
volna mások előtt szexelni… de, tudod, nézni sem rossz.
 Ha egyszer…
Fölpattanok, majdnem orra esek, ahogy a lábam a földet éri, és
megindulok az ajtó felé. A mozgásom olyan idomtalan, hogy felhívja
magára azoknak a vendégek a figyelmét is, akik eddig rám se
hederítettek. Távozáskor érzem a hátamon a tekintetüket, de leginkább a
pultosét.
A vendégek megkérdezik majd, hogy mi volt ez az egész. És a pultos?
Elmondja nekik. Elmond mindent részletesen, amit tud, és kitalálja
azokat a részleteket, amiket nem ismer, ami szinte minden. De amit
elképzelt, az közel van az igazsághoz, és nem mondhatom, hogy a
reputációmat igazságtalanul mocskolták be.
A kezem annyira remeg, hogy nem tudom kivenni a kulcsom a
táskámból. Nekidőlök a kocsimnak, megpróbálok egyenesbe jönni,
lecsillapítani a zihálásomat, és túljutni a megaláztatáson.
Kirágathatnád.
Ez az ördögöm hangja. Annyira ismerős már!
Csak hívd fel Mr. Dade-et, és a pultos nem fog soha többé ott dolgozni.
Sehol sem fog dolgozni! Mr. Dade annyira lejáratja öt, hogy senki sem
fog neki hinni, bármit is mond! Megvan hozza a hatalmad, Kasie! Csak
tárcsázd a számot, és kérd meg a Holdat! És az ördögöm jól mondja!
Ezért is működik jól Robert. Következmények nélkül tud élni. Az
egyetlen igazság, ami megérinti, az, amit szeret. Azok az emberek, akik
eltérnek az általa meghatározott valóságtól, megfizetik az árát, így a
végén csak követők maradnak mellette. Én most használhatnám ezt a
hatalmat. Ha vele maradok, a hibáim és a helytelen tetteim sohasem
fognak kísérteni többé. Senki sem merészel majd megszégyeníteni! És
még több élet megy majd tönkre. Azért büntetjük az embereket, mert a
kettőnk körén kívül állnak.
Ez az egyre távolabbról szóló angyalom hangja volt. Tom és Dave…
mindketten áthágtak valamit velem szemben. Nem olyan szörnyű dolog,
ha azt mondom, jogom van ezt megbosszulni!
Sztálin, Mao, Mary Tudor, Napóleon, Caligula… hányszor mondtak
magukban ugyanezeket a szavakat, mielőtt nekilátták a bosszúnak azok
ellen, akik semmit sem vétettek ellenük? Ezek az emberek a félelem
segítségével uralkodtak. Évekre, évtizedekre mindent megkaptak, amit
akartak. Senki sem beszélhetett a hibáikról és a sikertelenségeikről, mert
azokat kitörölték az újságok lapjairól, kizárták a közbeszédből.
De a háta mögött Mary Tudort Véres Marynek hívták. Be lehet tiltani
a beszédet, de a suttogást nem. Ez az ára annak, ha a félelem kormányoz.
Meg tudom fizetni ezt az árat? Szeretném azzal tölteni az életem, hogy
mások tönkretételének indokait keresem?
– Nem – mondom ki hangosan, magamnak az éjszakában. – Jobb
együtt élni a megalázó helyzetekkel. Jobb következményekkel élni.
Beszállok az autóba, és elindulok, de az arcom még mindig ég a
szégyentől. Még mérföldekkel később is hallom a bárpultos elsuttogott
szavait, hallom a durva nevetésüket, ahogy az idegeneknek meséli a
legintimebb titkokat.
Ám ezúttal nem szégyellem magam amiatt, ahogy reagáltam.
Ezúttal elég erős vagyok ahhoz, hogy elviseljem a sértést.

14. FEJEZET

Másnap reggel mindenre fel vagyok készülve. Tudom, hogy Mr.

Costin nem fogja nagydobra verni, hogy távozom, de a pletykák gyorsan
terjednek. Meg aztán, ezek nem is pletykák. Ez a rettegett rivális
bukásának meséje. Az mindegy, hogy én választottam a távozást, a
történet úgy fog kerekedni, ahogy általában a történetek. Dráma kerül
bele; a végét átírják, hogy nagyobb legyen a katarzis. Kitették, mert nem
volt elég jó. Mr. Dade megunta, és a farkasok közé dobta. Talán még azt
is mondják majd, hogy Robertet is megcsaltam Mr. Costinnel. Mondjuk,
bementem az irodájába, ahol nem beszéltem vele, hanem az ölébe ültem,
széttárt lábakkal ráfeküdtem az asztalára, hívogatóan. De az is lehet, hogy
letérdeltetnek. Azt hitte, tovább kiírhatja magát felfelé a szamárlétrán, de
ezúttal rossz embert választott. Mosolygok magamban, ahogy egy csavart
kontyba rögzítem a hajam. A történetnek van egy körkörös folyása, ami
jól működik. A tükörbe nézek. Nincs rajtam semmi smink. Robert így
szeret engem, de azt is szereti, ha leengedem a hajam. Dave épp az
ellenkezője volt. Mindig azt akarta, hogy csinos és elegáns legyen a
frizurám, de értékelte, ha volt rajtam egy kis barnító alapozás. De hogy
felkössem a hajam, és ne legyen rajtam smink… ez olyan, mintha nem
lenne rajtam sem maszk, sem pajzs. Csak én vagyok ez, a saját valómban.
Sebezhető vagyok, de olyan erős akarok lenni, hogy ezt beismerjem. Azt
akarom, hogy megérintsenek a tetteim következményei. Szeretném
magam újra felfedezni, úgy, hogy csak a saját meghatározásaim legyenek
érvényesek.
Szeretném, de a vér is megfagy bennem, annyira rettegek tőle.
Valójában sohasem sikerült a félelmet a szeretőmmé tennem; a legjobb
eredményem az, ha szembe tudok vele nézni. Besétálok a céghez,
felkészülve a nagy bukásra, a gúnyra, és a pletykákra, amelyek most már
nem lesznek visszafogottak. De ugyanaz a légkör fogad. Mindenki
tartózkodó. A suttogások zárt ajtók mögött maradnak, és nem
hallatszanak ki onnan.
Mikor beérek az irodámba, Barbara feszülten néz rám.
– Itt van ő – mondja.
Nem kell kérdeznem, hogy kicsoda. Csak rápillantok a csukott ajtóra.
– Bent? Rám vár?
Bólint, pislog, majd kihúzza magát.
– Vigyek be valamit? Kávét?
– Vittél neki kávét?
– Egy eszpresszót.
Nem tehetek róla, elmosolyodok. Igen, az emberek mindig is imádni
fogják a Holdat. Nem kérek sem kávét, sem mást, és azt javaslom neki,
hogy tartson egy kis szünetet. Tizenöt percet vagy egy félórát, ahogy
jólesik. Veszi az üzenetet, és elindul kifelé, én meg a bezárt ajtót nézem.
Ez az én irodám. Nem szabad idegesnek lennem, bárki is legyen
odabent.
De nem sokáig lesz az irodám, és ő nem egy bárki. Ő – Ő. Olyan
erősnek éreztem magam, amikor fölkeltem! Tegnap este is erősnek
éreztem magam, mikor elutasítottam a bárpultos megbüntetésének
gondolatát. Erősnek éreztem magam, amikor beadtam a felmondásomat.
De Roberttel szemközt nagyon ritkán érzem magam erősnek. Nehéz neki
nemet mondani, ellenállni a kapcsolódásunknak. – Ez csak a Hold –
suttogom magamban. A kezemet a nyitógombra teszem, mély levegőt
veszek, és belépek.
Az asztalom előtt ül, és az üvegfalon bámul kifelé. Nem fordul felém,
ahogy belépek, de tudom, hogy érez, érzékel engem…
Becsukom magam mögött az ajtót.
– Feladod.
Lassan előremegyek, míg egészen közel kerülök hozzá. Még mindig
nem fordul meg.
– Beadtam a felmondásomat.
– Hagyjuk az eufemizmusokat. Sose voltál igazán jó ebben. Feladtad
a munkádat, minket, és mindent, ami számít.
Nevetnem kell ezen. Nem tehetek róla. Helyzetet váltok; most elé
kerülök, háttal nekitámaszkodva az asztalomnak. – Számtalan dolog van
a világon, ami még számít, Robert. – A székedben – kezdi, de még mindig
kinéz az ablakon – kellene most ülnöd.
– Miért?
– Mert a tiéd. – Nem kiabál, de van valami hevesség a hangjában,
amitől felugrok. Leveszi tekintetét az ablakról, és egyenesen a szemembe
néz. – Ez a te irodád. Ide tartozol, amíg nem tartozol valahova máshova,
vagy egy még magasabb szintre, vagy egy nagyobb birodalom új
trónjára! Ide tartozol, és hozzám tartozol!
Nem válaszolok; nem találom a hangot.
Lassan feláll. Most már alig van tíz centi közöttünk. A kezébe veszi
az arcom, és megemeli, hogy a szemembe nézhessen.
– Hozzám tartozol – mondja csendesen. A haragja hirtelen elpárolgott,
és valami kimerültséghez hasonlónak adta át a helyét. – Én is úgy
gondoltam, amíg bele nem láttam a világodba. – És nem tetszett, amit
láttál? – ingatja a fejét. – Nekem nem úgy tűnt!
– Ó, az egy csábító világ. Valóra váltod a fantáziát. Ott van az a bár, a
Wishes. – Halványan elmosolyodok, mikor megismétlem a szót. –
Kívánságok. Olyan, mint Pari labirintusa… valami tündérmese… – Ami
ezerszer érdekesebb, mint az a G-osztályú Disney-mese, amiben Dave
akarta, hogy élj. – Megemeli a karom, és megcsókolja a csuklómat.
– Igen – mondom, és küzdők magammal, hogy ne szóródjon szét a
figyelmem –, csakhogy ebben a tündérmesében a jó és a gonosz nem
jelentenek semmit. Te csak kívánsz valamit, és valóra váltod. Azokat,
akik nem játszanak veled, kirúgod a játékból. Persze, hogy vonzó ez, ha
te vagy az, aki kíván. De ez a te világod, Robert, nem az enyém. Elengedi
a karom; az arca megkeményedik. Harag, szenvedély, frusztráció – és
igen –, szerelem tükröződik rajta, amelyek együttes erővel szakítják őt
szét.
– Lehetne a mi világunk. Én ezt akarom, Kasie! Hogy egymás oldalán
uralkodjunk. Azt akarom, hogy a kívánságok a mi kívánságaink
legyenek! És ez lehetséges, csak adj egy kis időt… – Ó, Robert, te
újraírhatod a történelmet, de nem írhatod újra a jelent! Elhagylak téged
és ezt a munkát, nemcsak azért, mert nincs meg a szükséges erőm, hanem
azért is, mert nem akarok uralkodni. Így nem.
– Tehát valaki más játékát akarod játszani? – fortyan föl. – Azt akarod,
hogy mások tapossanak rajtad? Hogy mindent elvegyenek tőled?
Hozzányúlok. Az ujjaim a mellén pihennek, a szíve fölött.
– Próbáltam kitalálni, hogy mi köt össze minket. Nem tudtam, miért
vonzódunk ilyen erősen egymáshoz. Azt mondtam magamnak, hogy te
vagy a Hold, és én vagyok az óceán, ami az árapályt irányítja a
gravitációs erejével.
Most először elmosolyodik.
– A Hold és az óceán. Tetszik.
– Szép metafora – értek vele egyet de túlzottan egyszerűsít. – Azt
hiszem, megéreztem a lelked hasonlóságát, ráismertem egy másik
menekülőre.
Összeráncolja a homlokát; hátrább lép, hogy ne érhessem el.
– Én nem futok el semmi elől, Kasie. Sohasem tettem. – Egész
életedben menekültél, Robert! Mint én is. Az egyetlen különbség
köztünk, hogy én a nővérem hibái elől menekültem, te meg a szüleid
hibái elől. Annyira nem akartunk olyanok lenni, mint ők, hogy
elfelejtettük, hogyan kell önmagunk lenni.
 – Nem – mondja, és most majdnem olyan, mint egy gyerek. – Én
mentettelek meg ettől! Dave volt az, aki a Stepfordi feleségek mintájára
akart alakítani téged! Én felszabadítottalak! – Nem, Robert. Veled csak
más irányba kezdtem menekülni. A kezével a hasához nyúl. Megragadja
az anyagot, és egy pillanatra látom azt a fiút, akit arra kényszerítettek,
hogy végignézze, ahogy az apját elhurcolják a börtönbe egy olyan bűnért,
amit nem követett el. A fiút, aki látja, hogy az anyja azt számolja, hány
almát tehetnek a bevásárlókocsijukba. Látom ennek a fiúnak a zavarát.
Látom, hogy milyen elveszett.
Megint fele lépek, megint hozzáérek, ő megint hátrább lép… de nem
annyira. Mikor újra hozzányúlok, ott marad, és hagyja, hogy
megsimogassam a frissen borotvált arcát. Lehunyja a szemét, és tessék,
ott van az, amiről nem gondoltam, hogy lehetséges…
A Hold könnyezik.
Lecsókolom a könnyeit, és a következőket is, amelyek az arcára
hullanak. Aztán halk zokogást hallok, ahogy magamhoz húzom őt, és
minden sós könnycseppet lecsókolok, amelyek egyre gyorsabban követik
egymást. Szeretném megvigasztalni azt a kisfiút. Szeretném a karjaimba
zárni, és azt mondani neki, hogy nyugodjon meg, minden rendben van.
Most már abbahagyhatja a futást.
Megtalálja a számat, és forrón megcsókol. Körbevesz a karja, még
közelebb húz, a szükség és a vágy benne olyan erős, hogy alig kapok
levegőt.
– Hagyjuk abba a menekülést! – suttogom, és egy pillanat múlva
mindketten térdelünk, és egymásba kapaszkodunk. Ő leveszi a
kosztümkabátomat. A bőre még mindig sós, és én az arcát, az állát, a
száját csókolom.
Ő finoman lefektet a földre, és amikor a nevét suttogom, egy kis
kiáltást hallok, azt, ahogy kiszakad belőle a sóhaj, amit hosszú évekig,
egészen mostanáig visszatartott.
Már nincs rajtunk ing; a bőröm a bőrét érinti. Érzem, de nem látom. A
szemünk egymásba kapcsolódik, és csak a hosszú, odaadó csókok alatt
hunyjuk le.
 Még sohasem voltam így. Még sohasem voltam ilyen… egyenlő. Az
egyetlen erő, amit érzek, a kimondatlan szerelem ereje. Megtölti a szobát,
végigsimogatja a falakat, ahogy az ő keze simogatja a combomat. Minden
aranyos fényben tündököl… lágy, gazdag, nosztalgikus, mégis vadonatúj
fényben.
A szoknyám már a derekamon van. Érzem, hogy a szoros konty
elenged. Megragadom az izmos karját, a mellemet nekinyomom a
mellének. Olyan erős ez a gyerek-férfi, aki az enyém! Mint egy atléta.
Mint egy hosszútávfutó.
Egymáson gördülünk a kemény padlón, és kapkodva próbálom
kioldani az övét. Semmi sem választhat el minket.
Minden módon hozzá akarok kapcsolódni. Muszáj magamban
éreznem őt, belül, ahol biztonságban lehet!
Az alsónadrágja is lekerül róla. Készen áll rám, szüksége van rám. A
csípőmön érzem a keménységét, miközben a szájával a számat fedezi fel,
mintha még sohasem csókolt volna, mintha ez a csók beteljesítené az
álmát.
És mikor belém jön, én vagyok az, aki felkiált. Nem is fogtam föl,
hogy mennyire akartam ezt. Hogy mennyire akartam szeretkezni ezzel a
férfival, Roberttel, akit Mr. Dade mindenki elől eltakart. Most a
nyakamon érzem az ajkát. Az érintése olyan forró, a szívverése olyan
erős, mint az enyém. Együtt dübörgünk, valami igézetesen disszonáns
ritmusban.
És ekkor megáll. Most is bennem van, és a kezét gyengéden az
arcomra teszi, és a szemembe néz. Szürke szeme tágra nyílik a
csodálkozástól, mintha nem hinné el, hogy itt van velem, és a maszkja
nélkül, és a pajzsom nélkül szeretkezünk.
Majd újra megindul, a csípőjével körözni kezd, és minden pontot
megérint, miközben szorosan tart. Nagyon csendesek vagyunk most.
Ha valaki kint állna az ajtó előtt, nem hallana semmit. Csak a mi
pillanatunk ez, különleges, és eget-földet rengetően gyönyörű.
Összeszorítom a combom, ahogy a lábammal átkarolom őt; érzem a
farkának minden dudorát, és megízlelem minden mozdulatát. A testünk
úgy kapcsolódik egymásba, mint egy kirakós játék két darabja;
tökéletesen. Belém nyomja magát, belülről simogat engem, a karjaink
egymás köré fonódnak! Finoman végighúzom a körmöm a hátán, ő
megcsókolja az arcom, a homlokom és a hajam. A fejem a nyakába
temetem, amikor az orgazmusom lassú hullámként hömpölyög át rajtam.
Igen, újra óceán lettem, de ez most nem hurrikán. Ez egy hívogató
hullám. Ívbe feszítem a hátam, és megremegek, ahogy egészen átadom
magam neki.
Ebben a pillanatban jön belém, miközben a nevemet suttogja, és
szerető csókokkal halmoz el. Érzem, ahogy az egymás iránti odaadásunk
dübörög bennünk. Érzem, ahogy leomlik rám, ahogy elégett benne a
szenvedély.
És ekkor felmerül bennem, hogy vajon ez egy új kezdet-e? A gondolat
ijesztő kéne, hogy legyen, de nem az. Semmi sem tud megijeszteni ebben
a pillanatban, amikor Robertet tartom a karomban, érzem a melegét, az
egyenetlen lélegzését a bőrömön. Nem, itt nincs mitől félni. Itt, ebben a
pillanatban, nincs mi elől menekülni. Így maradunk az örökkévalóságig,
de legalábbis, percekig. Csak mi ketten, gyengéd ölelésben. Egészen
addig, míg Barbara vissza nem tér. Hallom, hogy ledob valamit az
asztalára, hallom, ahogy a széke ismerős hangon megnyikordul a padlón,
és a pillanat kezd halványodni. Az arany fény eltűnik. A kemény padló
kényelmetlen lesz a hátamnak. Valami Robert-ben is megváltozik. Úgy
feszül meg, hogy közben egyetlen izmát sem feszíti meg. Mégis érzem.
Érzem, ahogy eltávolodik. Semmit sem mondok, ahogy felkel. Nem
szólok, ahogy felveszi a ruháját, és odadobja az enyémet nekem. A
pillantásunk sem találkozik.
– Mondd meg Mr. Costinnek, hogy nem mész el – szólal meg. – Nem
fog bosszút állni, majd teszek róla.
A szavai mechanikusan szólnak, de nem is ez zavar. Az zavar, amit
mond… mintha az egész beszélgetés, ami oda vezetett, hogy aztán
meztelenül feküdtünk a padlón, és szeretkeztünk, teljesen kiment volna a
fejéből. Vagy, pontosabban, most mondja ki, hogy többet nem gyengül
így el. Azt mondja, hogy az igazság pillanatai, bármi, amit megláttam
ebben az emberben az ambícióin túl, nem is lesznek mások, mint
pillanatok és villanások. Sohasem lesznek tartósak.
 Nem lesznek hatással a nagyobb történetre.
Felhúzom a szoknyám. Nagyon fáradt vagyok, és rettentő szomorú. –
Itt hagyom ezt a munkát, Robert – mondom, még mindig a földön ülve.
Felpillantok rá. Fölöttem áll, megint úgy, mint egy király. – Új utat
választok – folytatom. Aztán a remény egy szikrájával, egy adag kéréssel,
még hozzáteszem: – Velem tartasz?
Lenéz rám, de nem találkozik a pillantásunk. Ez annyira furcsa, mert
percekkel ezelőtt még olyan fiatalnak látszott, most viszont nagyon
öregnek.
– Tedd, amit tenned kell – mondja nehéz, csüggedt hangon. – Talpra
esel, mint mindig. Egyike vagy azon keveseknek, akik bármilyen utat
választanak, mindig elöl lesznek a versenyben. De én? Én nem vagyok
olyan mozgékony.
– Robert…
Lehajol, megcsókolja a homlokom, beszívja a parfümöm illatát, majd
azt mondja:
– Sajnálom.
Aztán feláll és elmegy, ügyelve rá, hogy az ajtót csak résnyire nyissa,
hogy ne láthassanak meg rendetlen ruhában, összekócolt hajjal. Senki
sem lát a padlón, ahogy ott sírok az után a férfi után, akit igazán csak
most értettem meg.
Aki mostanáig csak futott a múltja, a fájdalmai elől.
És most előlem fut.

15. FEJEZET

Alig egy órával azután, hogy Robert elment, Mr. Costin jön le hozzám,
az irodámba, beszennyezve a helyet, ami nemrég a szenvedély és a
szerelem helyszíne volt. Elmondta, hogy Mr. Dade meglátogatta őt.
Biztosította Mr. Costint, hogy nem viszi el az üzletet azért, mert én
elmegyek. Mr. Dade azt is mondta neki, hogy mindezt nekem köszönje,
az altruizmusomnak, és ha tényleg olyan rosszul érzem magam, mint
ahogy mondják, a munkában töltött utolsó napjaimon, akkor mindent
visszavon. Mr. Costin ezután vagy húsz percet töltött azzal, hogy
dicséretekkel halmozzon el, a seggemet nyalja, és mindent megtegyen,
hogy boldog legyek. Már alig várom, hogy kikerüljek erről a helyről.

***

Napok teltek el, és nem hallottam semmit Robert felől. Nem is vártam.
Így kell ennek lennie.
Megszakad a szívem.
De számtalan dolog tereli el a figyelmemet. Egyik sem kellemes. A
hétvégén meglátogatom a szüléimet. Elmegyek, és mindenről elmondom
nekik az igazat. Leülök a nappaliban, a kezemet az ölembe ejtem,
lehajtom a fejem, a megtestesült bűnbánat szobraként.
Bevallom, hogy megcsaltam Dave-et, és már nem járunk együtt.
Elmondom nekik, hogy már több mint egy hónapja titkolom előttük a
szakítást.
Ülök a rózsamintás díványon, a krémszínű falak között, és várom az
összehasonlítást. Az összehasonlítást Melodyval.
Ez hamar meg is érkezik. Becstelen lettem, kiábrándítottam őket.
Egy ribanc vagyok. Olyan, mint ő.
Az anyám nem szól, de csendes könnyei mindent elmondanak. Aztán
valami furcsa dolog történik az apámmal, aki továbbra is szidalmaz
engem. Valami ocsmány. Akkor történik, amikor arról a férfiról kérdez,
akivel megcsaltam Dave-et, arról a „Robert Dade nevű fickóról”. Mikor
kiderül, hogy Robert gazdag, és igen jelentős tényező, akinek az irántam
érzett szenvedélynél még sokkal többje is van, az apám tónusa
meglágyul. Jól kijövünk Roberttel? Elvesz feleségül?
És az apám hirtelen nem is gondolja már úgy, hogy Dave olyan remek
fickó volt. Sose gondolta, hogy ő az igazi. Nem kell, hogy gyorsan
elkötelezzem magam, hiszen magasra török; mindig is ezt mondta. Ha ez
a Mr. Dade egyenes nőt tud belőlem faragni… – Állj! – mondom. Nem
kiabálok, de épp elég erővel mondom ki a szót, hogy az apám
elcsendesedjen. A mellettem ülő anyám arcán felszáradnak a könnyek.
Kíváncsian néz rám. – Engem nem érdekel, hogy Mr. Dade húz-e gyűrűt
az ujjamra, vagy sem – mondom nyugodtan. – Azzal a férfival, aki segít
egy másik becsapásában, sohasem leszek őszinte.
– Rendben van, én csak azért mondom – kezdi az apám, és barna
szemében még mindig csillog a remény és az ambíció. De újra
közbevágok.
– Te azt mondod, hogy nincs baj a megcsalással és a félrevezetéssel
addig, amíg valami jó jön ki belőle. Valami tartós dolog. Én is így
akartam hinni, de már nem így hiszem.
Az anyám megfogja a térdemet, és megnyugtatóan megszorítja.
– Ne legyél olyan kemény magaddal, Kasie!
Nagyot nézek rá és a ráncos kezére, ami a rengeteg testápoló miatt
puha. Az apám keze sem sokkal nagyobb. És egyikükén sincs
bőrkeményedés.
Régen úgy gondoltam, hogy ezek az erény kezei; hogy az igazság
mérlegéhez hasonlóan mérlegelhetik mások bűneit, és kimondhatják az
odaillő ítéletet. A nővérem megérdemelte, hogy kiutasítsák, gyűlöljék,
eltüntessék. Megérdemelte, mert a szüleim azt mondták.
És ha én ugyanazt az utat járom, én is megérdemlem.
De most, hogy itt ülök a díványon, és bevallom a bűneimet, egy új
gondolat ébred bennem. Egy olyan gondolat, ami mindent megváltoztat.
– Segítség kellett volna neki. – A szavakat lassan mondom ki, és
figyelem a reakciójukat. – Kinek? – kérdezi az apám.
Új szemmel nézek rá. Észreveszem, hogy a hasa rálóg a nadrágjára,
észreveszem, ahogy kopaszodik, és hogy szürkülő haját világosbarna
színezék fedi. Megnézem a cipőjét. Az anyám és én cipő nélkül vagyunk,
hogy védjük a szőnyeget. De még az anyám sem kérte meg soha az
apámat, hogy vegye le a cipőjét, ha bejön a házba, bár ezt mindenki
mástól megkövetelte.
Még sohasem gondoltam rá, hogy miért van ez így. Azt hiszem,
egyszerűen úgy gondoltam, hogy ő a király a palotában, ezért járnak neki
bizonyos privilégiumok. De most, hogy elgondolkodom ezen, úgy látom,
hogy azért visel cipót, mert a mezítlábasokkal szemben így magasabbnak
érzi magát.
 – Melody – mondom ki végül a nevét. – A nővérem. Mikor
megláttátok őt szex és drogozás közben a szobámban… akkor inkább
segítség kellett volna neki.
Az anyám gyorsan leveszi rólam a kezét; az apám kivörösödik a
méregtől.
– Ne említsd annak a személynek a nevét a házamban!
– Annak a személynek? – kérdem elképedve. – Az a személy a lányod
volt! A nővérem volt, és segítség kellett volna neki!
– Kasie, kérlek! – mondja alig hallhatóan az anyám. A könnyei újra
frissnek látszanak. – Ne éljük át ezt újra! Te nem a nővéred vagy! – Nem,
én nem. Mindig is féltem, hogy olyan leszek, mint ő. Féltem, hogy
szörnyű hibákat fogok elkövetni, és ti kidobtok, elűztök a családból, mint
ahogy vele tettétek! Azt hiszem, még tegnap is ettől féltem – mondom
egy keserű nevetéssel. – Ismerem a szerepemet. Tudom, hogy segítenem
kell nektek fenntartani az illúziót. Én egy befutott, jó magaviseletű lány
vagyok, aki jól házasodik. Így mutogathattok rám, és bebizonyíthatjátok
a világnak, hogy ami Melodyval történt, az csak véletlen volt. Nem a mi
hibánk. A halála nem az elutasításunk következménye volt. Nem annak
a következménye, hogy nem ismertük be, hogy beteg, és pszichiátriai
kezelés kellene neki!
– Egy büdös kurva volt – mondja az apám, és szemét a magasított
sarkú cipőjére szegezi. – Lerázott magáról minden fegyelmet, nem volt
erkölcsi központja… Esküszöm, néha arra gondolok, hogyan lehetséges,
hogy egy ilyen nőben az én génjeim legyenek! – A szemét vádlón az
anyámra emeli. – Mert, hogy egyáltalán nem úgy néz ki, mint én.
– Ó, az isten szerelmére, a te gyereked volt! – csattanok fel, és talpra
állok. – Ne akard most új módokon is megtagadni őt! A te húsod és véred
volt, a te felelősséged, aki sokkal inkább rád ütött, mint amennyire ezt te
elviselted, és aztán elbasztad az egészet!
– Kasie! – kiabál az anyám, míg az apám valamit mormog maga elé a
piszkos nyelvezetemről.
– Igen, elbasztad! – kiabálom újra. – Mindnyájan elbasztuk! Semmit
sem tudtunk a mentális betegségekről és a függőségről! Zavartak voltunk,
tájékozatlanok, és legfőképpen féltünk! Így aztán hibák egész sorozatát
követtük el, és most halott!
– Kasie! – mondja újra az anyám. – Nem vádolhatod apádat a
haláláért!
Lesújtó pillantást vetek rá.
– Ez nem vád; de ha az lenne, nem csak az apámat vádolnám.
– Kasie! – kiált rám most az apám.
– Ez csak annyi, hogy együtt kell élnünk a következményekkel.
Hibákat követtünk el Melodyval szemben. Ha ezt el tudjuk fogadni, talán
fel is tudjuk majd dolgozni. És abbahagyhatjuk a létének is a tagadását!
Azért jöttem ide, hogy elfogadjam a hibáimat; azt, hogy elfogadtam Dave
gyűrűjét, hogy mással jöttem össze, mielőtt még vele szakítottam
volna… ó, és hogy annyi hibát vétettem abban, ahogy Robert Dade-del
viselkedtem! Én is elbasztam, és ez kihatott az életem minden részletére.
Ezek miatt a hibák miatt mondtam fel. – Várj csak – mondja az apám, és
dühe hirtelen aggodalomba megy át. – Az a legjobb tanácsadó cég az
országban! Hacsak nem ők követelték a felmondásodat…
– Nem ők követelték, de én nem tudok ott maradni. Mindenki tudja
ott, hogy miket tettem. Nem bíznak bennem, nem tisztelnek, és nem
akarnak velem dolgozni. Ez a tetteim következménye. És lehet, hogy nem
fair, de ilyen az élet. Úgy akarom élni az életem, apa – mondom, és alig
észrevehetően megcsuklik a hangom –, ahogy van! Már annyira, de
annyira belefáradtam az illúziókba!
Az anyám újra hozzám ér.
– Édesem, túl sokat dolgoztál. Ha ez a Mr. Dade olyan sikeres, mint
ahogy mondod, és ha tényleg törődik veled, talán megoldódik a
helyzeted. Senkinek sem kell tudnia, hogyan kezdődött. És még
dolgoznod sem kell! A jótékonyságnak szentelhetnéd magadat! Azt
mondhatnád, hogy ez a te döntésed volt, mert…
Tovább beszél, de már nem hallom őt. Csak egy újabb idilli képet fest,
egy olyan portrét rólam, amin nem látszanak a hibáim… de az erőm sem,
ami azt illeti. A kandalló fölött levő párkányra nézek.
Képek vannak ott rólam, róluk, a nagyszüleimről…
 És sohasem lesz ott kép Melodyról. Ebben a szobában nincs senki, aki
megtaníthatta volna, hogyan nézzek szembe a valósággal. Az anyámra
nézek, aki beszél, és az apámra, aki magában füstölög… nincs értelme
haragudni. Nem vezet sehová.
Leveszem magamról anyám kezét, és egy nagy, tisztító levegőt
veszek, hogy visszanyerjem a lelki nyugalmamat. Egy puszit adok az
apám arcára.
– Köszönöm, hogy meghallgattatok – mondom csendesen,
visszafogottan. Lehajolok, és az anyámnak is adok egy puszit. –
Szeretlek! – mondom mindkettőjüknek.
Felkapom a táskám, és megindulok az előszoba felé, ahol már vár a
cipőm. Az anyám sír egy kicsit zavarában, és csak az apám az, aki kikísér.
Leülök a steppelt bőrkarosszékre, és megkötöm a sarkamnál a
cipőmet.
– Tudod, nem az én hibám volt – mondja lágyan, de eltökélten. –
Egyszerűen nem figyelt ránk. Ebben egy pszichiáter sem tudott volna
segíteni. Én mondom neked, semmit sem tehettünk volna másképp. Egy
francos dolog sem segíthetett volna rajta. Ha lett volna valami… akkor
tudtam volna róla. Nem hagytam volna… tudtam volna róla.
Most már semmit sem lehet tenni.
Minden szava egy kicsivel szelídebb, mint az előző, és egy kicsit
elkeseredettebb.
Felállok, megölelem, egy kicsit erősebben, mint kellene, és egy kicsit
hosszabban.
– Persze, hogy nem – mondom. – Mindent megtettetek, amit tudtatok.
Aztán még egyszer megpuszilom, és elköszönök tőle.
Mert nem változtathatom meg őket. És mert úgy viseli ezt az illúziót,
mint egy mentőmellényt, és nem venném a szívemre, ha amiatt fulladna
meg, hogy elvettem tőle.
 16. FEJEZET

A napok egyre telnek. Dolgozni megyek, elvégzem a munkám. Mr.

Costin elfojtja mögöttem a suttogásokat. Mára Asha pillantásai sem
ráznak meg annyira. Ezt történik veled, ha szembenézel az igazsággal, és
vállalod a fájdalmat egy jó darabig. Mert nehéz bántani olyasvalakit,
akinek már úgyis minden fáj. De nem veszhetek el a depresszióban.
Vannak dolgok, amiket el kell végeznem. Nemrég mondtam fel, és bár
eléldegélhetek így egy darabig, egyszer majd kell egy másik munka is.
Tudom, hogy jó eséllyel mehetek bármelyik tanácsadó céghez. Mr.
Costin nem merne a kiválónál rosszabb referenciát adni, de a mostani
pozíciómhoz képest minden állás visszalépést fog jelenteni. Ahogy az
apám mondta, ez a legjobb globális tanácsadó cég az országban. Hacsak
nem megyek el külföldre, be kell érnem ennél kevesebbel. De, rendben
van ez így. Jobban szeretek nagy hal lenni egy kis tóban. De hogy ő
mennyire hiányzik nekem! Emiatt nyitok ki minden este egy-egy üveg
bort. Másoktól azt hallottam, hogy amikor elvesztették a szerelmüket,
szinte látták őt maguk előtt. Ha elmegy mellettük egy idegen, kétszer is
meg kell nézniük, hogy megbizonyosodjanak: nem ő az. A hangját is
hallják a kávézóban, és csak később jönnek rá, hogy ez a DJ a rádióban.
De nekem nincsenek ilyen hallucinációim. Robert hangja, a
megjelenése, mindene… nagyon is egyedi. Senkit sem kevernék össze
vele. És mert egy Alfa Rómeót vezet, az autóját sem keverhetem össze
senkiével.
Egyszerűen elment.
Erre akkor döbbenek rá, amikor már otthon vagyok, egyedül, és félig
megittam egy 1996-os cabernet-t. Túl jó bor ez ahhoz, hogy berúgjak
tőle, de nagy a kísértés. Ez a szakítás nem tűnik időlegesnek, és a szobák
üressége hasonlóan üres érzéssel tölti meg a szívem. Akkor is benned
vagyok, amikor nem vagyok a közeledben. Egy gondolattal is
megérinthetlek.
 Ezt mondta egyszer régen, és lehunyom a szemem, és megpróbálok
még egyszer hinni ebben. Hátradőlök a díványpárnákra, a kezemet a
mellemre teszem, és úgy teszek, mintha az övé lenne.
Gondolsz rám, Robert?
És hirtelen olyan szomorúság fog el, hogy szó szerint feljajdulok, mert
megtörtem a súlya alatt. Nem tudom, hogy ez a szomorúság teljes
egészében az enyém-e, vagy az ő boldogtalanságát is érzem a távolból,
ami elkeveredik az enyémmel, és új erőt ad neki. Bárhogy is van, nem
tudom ezt egyedül kezelni. Odanyúlok a telefonomhoz, és felhívom
Simone-t.
Nem tart soká, míg odaér. Már hozzászokott, hogy az utolsó
pillanatban kérek tőle sürgős segítséget. De most nem hozott magával
egyetlen üveget sem.
– Egy szakítás közepén vagy – magyarázza, és kiveszi az üveget a
kezemből, és bedugja egy dugóval. – Az alkohol nagyszerű a
szorongásra, de semmit sem ér a depresszióra.
– Nem vagyok depressziós – mondom komoran. Ő felnevet, leül a
díványra, keresztbe teszi a lábát, és int, hogy üljek mellé. – Mi történt,
Kasie? Elvesztél? – Bólintok, és a szemem megtelik könnyel. – Hívott
már azóta?
Erre megrázom a fejem. Ő felsóhajt, és lehunyja a szemét, mintha
meditálna.
– Hiányzol neki – mondja megfontoltan –, csak megvan ijedve.
– Honnan tudod? – kérdezem meglepetten.
Elmosolyodik, de a szeme még mindig csukva.
– Mert a férfiak mindig megvannak ijedve. A bátorságról beszélnek,
azt mondják, hogy biztonságot nyújtanak neked, de az első érzelmi
konfliktusra felszaladnak a dombra, mint egy csapat rémült nyúl.
Sóhajtok, és a térdemre hajtom a fejem.
– Robert nem egy nyúl.
– Minden férfi nyúl – vág vissza, és felpattannak a szemei. –
Körbeszaglásznak, megdugják, akit lehet, aztán elfutnak. Kibaszott
nyulak. És mi Elmer Fuddként akaratlanul is felrobbantjuk az életünket,
és megszállottan próbálunk elejteni közülük egyet. Kuncogni kezdek.
Hosszú ideje ez az első alkalom, hogy közel kerülök a nevetéshez. Ez egy
apró győzelem Simone-nak, aki nyugtázza is ezt egy finom sóhajjal. –
Biztos vagy benne, hogy vége? – kérdezi.
Nem válaszolok. Még nem vagyok kész rá, hogy kimondjam a
szavakat, de a könnyeim elárulnak mindent. Átkarolja a vállam. – Azt
hiszem, nem jó tanácsot adtam akkor, amikor a vodkás fagyishake-et
ittuk.
– Igen?
– Beszéltem neked a menage a trois-ról, és azt javasoltam, hogy te is
merülj el az ilyenekben, ha elég erősnek érzed magad hozza. De nem
láttam, hogy nem vagy az. – Felnyögök erre a bántásra. – Ó, ne érts félre,
hamarosan az leszel. De most az önfelfedezés korszakában vagy. –
Szünetet tart, majd lassan, kimérten megkérdezi: – Mi van a munkával?
– Felmondtam.
– Hála istennek.
– De hiszen te mondtad, hogy maradjak! – mondom neki a szemem
forgatva. – Te mondtad, hogy át kell látnom a dolgokat, és elfogadni a
hatalmat, akár tisztelet nélkül is! Ez mind te voltál!
– Nem, én azt mondtam, hogy vagy átlátod a dolgokat, vagy elmész
valahova máshova. Azt javasoltam, hogy dolgozz a saját szakálladra.
Megrázom a fejem, a borospoharamra bámulok, amit már kiittam, és csak
néhány csepp van az alján.
– Nincs meg ehhez a megfelelő hátterem – mondom. – És a cégemnél
meg szokták büntetni azt, aki saját utat választ, különösen akkor, ha úgy
gondolják, hogy elszipkázhatod az ügyfeleiket, vagy konkurenciát
jelenthetsz nekik. Még azelőtt eltemetnek, mielőtt fölkelhetnék a földről.
– Jaj, dehogyis! Nem fognak ilyet tenni – nevet fel Simone. – Simone,
én már láttam, hogy másokkal ezt tették… – kezdem, de elcsuklik a
hangom. Persze, hogy nem fogják megtenni. Mint ahogy a kölnije is ott
marad a bőrömön, miután szeretkezünk, a védelmének illata is rajtam
marad majd. Az emberek kiszagolják ezt. Tudják, mit jelent.
– És min változtat ez? – kockáztatom meg a kérdést. – Ha miatta nem
mernek megtámadni…
 – Kasie, mindnyájunknak megvannak az előnyeink és hátrányaink az
életben. A külvárosi srácok az atletikus képességeiket használják fel arra,
hogy elkerüljenek onnan. A rossz fogú nők a családi kasszából mennek a
fogorvoshoz. A vörös hajú nőkre utazó politikusok a befolyásukat
használják fel arra, hogy elfojtsák a botrányt. – Sandán nézek rá, mire
újra felnevet. – Na, jó, lehet, hogy túl messze mentem.
De a hátrányokból is szépen kivetted a részed.
– Már, mivel?
– A sebeiddel, amik sohasem gyógyulnak be – mondja csendesen.
Mindketten hallgatunk. A szél odakint nekivágja a fák ágait az ablaknak.
Egy másodpercre elképzelem, hogy a Melody szót kaparják az üvegre. –
Ő nem építheti fel neked az üzleted. A körülményeket tekintve nem is
hiszem, hogy megpróbálná. De az elmúlt kapcsolatod megvédhet a
tisztességtelen támadásoktól. A mostani cégednek nincs joga hozzá, hogy
aláásson egy új vállalkozást. Ne beszéld rá őket, hogy megtegyék!
Lenézek a kemény padlóra, amit csak részben takar a perzsaszőnyeg.
– Az irodámban szeretkeztünk.
– Te, meg az irodáid! – nevet fel Simone, mert eszébe jut, hogy már
az íróasztalán is szeretkeztünk Roberttel.
– Ez más volt. – Kinyújtom a lábam, és érzem a szőnyeg puhaságát. –
Ez nem volt sem brutális, sem játékos, sem koreografált, mint az
korábban előfordult. Csak ő volt és én, és valamit megérintettünk egymás
bensőjében, az ezer sebet, azokat, amik nem fognak begyógyulni…
Kíméletlen volt, gyengéd és…
Nem fejezem be a mondatot. Inkább érzem ezt az emléket, mintsem
látom magam előtt. Érzem a szája melegét a számon, a kezét a meztelen
bőrömön. Érzem, ahogy az arcom belefúródik a nyaka hajlatába, a
könnyei sós ízét a nyelvemen. Az erős karjaiba zárva úgy éreztem, hogy
én védem őt, de én vagyok az is, akit védenek, és egy rövid pillanatra
helyére került a világ. Értelmet nyertek a dolgok, tudtam, hogy ki vagyok,
és mi a célom az életben. És tudtam, hogy mit kell tennem. Mindjárt ott
az irodám padlóján, még a karjaiban, egyszerre csak minden jó lett.
Simone figyel engem. Még csak nem is kell ránéznem, hogy érezzem
a nyugtalanságát.
 – Ez egy másik világ – mondom halkan. – És fáj. Annyira fáj, hogy
alig tudok felkelni, levegőt venni.
– De mégis lélegzel, Kasie – mondja Simone. A karomat dörzsölgeti,
hogy megnyugtasson. – A fájdalmadban is lélegzel.
Bólintok, és újra könnyekben török ki. De most már Simone is ott van,
hogy megtartson engem.
Simone. A nővérem.

17. FEJEZET

A napok hetekké állnak össze, a hetek hónapokká. Nem hallok felőle.

A seb ugyanott van, mint korábban, a tüdőmbe vájva, hogy minden
sóhajtás fáj. De már korántsem sóhajtok annyit. Először azt gondoltam,
hogy Simone ötlete, hogy kezdjek saját vállalkozásba, hülyeség. Hát nem
ezért mentünk szét Roberttel? Mert azt akarta, hogy a saját szabályaim
szerint játsszak, én meg azt, hogy a mások által kőbe vésett szabályok
szerint?
Néhány hét munkanélküliségbe tellett, míg rájöttem, hogy nem, nem
erről szólt az egész. Robert azt akarta, hogy az S szabályai szerint
játsszak. Dave azt akarta, hogy olyan szabályok szerint, amelyeket
máskor hoztak, más helyen, egy olyan világban, amely valójában csak a
férfiklubokban létezik, ahová most már nem teheti be a lábát. Ezt sem
akarom. És ekkor jövök rá, hogy most az egyszer nem kell az
extremitásokban élnem. Nem kell a félelmet a szeretőmmé tennem, de
nem is kell elfutnom előle. Ha szembe tudok nézni vele, egyszerre csak
egy részével, és meg tudom találni azt a tünékeny középutat… ami arra a
helyre vezet, ahol én hozok meg néhány szabályt, de a többit nem…
akkor talán jó lesz nekem.
Így hát veszem az akadályt, és magamnak fogok dolgozni. Kicsiben
kezdem, egy kis irodában, amit egy nagy irodaházban bérelek. Olyan
ügyfeleket hajtok fel, akiknek még nem túl nagy a profitjuk, akikben még
benne van a lehetőség; zöldfülű vállalkozókat, akiknek az ötleteit aranyra
lehet váltani. Én nekik adom az elgondolásaimat, ők nekem adják a
pénzüket. És a siker lépésről lépésre gyarapszik, mint a csepegtetve főzött
kávé. Eltart egy ideig, de ez a nem siettetett folyamat a kávét is jobbá,
ízesebbé teszi, és sokkal, de sokkal kielégítőbbé.
Simone és én rászoktunk, hogy hetente egyszer együtt lógunk a
városban. Néha vacsorázunk. Máskor felvesszük a legszorosabb
ruhánkat, és elmegyünk LA legexkluzívabb bárjaiba. Hagyom, hogy a
férfiak nézzenek, élvezem a figyelmüket, de itt meg is áll a dolog. Megint
vannak határaim, de ezek az én határaim. Csak azoknak az elvárásoknak
igyekszem megfelelni, amelyeket én állítottam. Ez teljesen új élmény
nekem, és néha szorongató is. Időnként kételkedek magamban, és úgy
érzem, valami rosszat teszek. De a férfiak a bárokban imádnak, a Simone-
nal való barátságom megerősödött, és az új ügyfeleim tisztelnek engem.
Az elkövetett hibáim nem vezettek teljes elutasításhoz. Nem törlődtem
ki… még a szüleim életéből sem.
Igen, még mindig a lányuknak neveznek. Néhány hetente beszélünk,
ennél gyakrabban soha. Nem értenek engem, de nem merik
megkérdőjelezni a változást. Félnek, hogy megint felemlegetem
Melodyt. Így hát lehet, hogy a félelem még mindig nekem dolgozik, és
sötét utakon kordában tartja a szüleim elutasítását.
A napjaim jól telnek. Csak éjszaka, amikor eloltom a fényeket, és
fekszem az ágyamban, veszem észre, hogy sóhajtozok. Ekkor szivárog át
a fájdalom az ajtó alatti résen.
Néha beszélek vele. Hálóingben lábujjhegyen kimegyek az apró hátsó
udvarra. Összehúzom magam a kerti széken, és felnézek a Holdra.
Megkérdezem, milyen rejtélyes dolgokat látott, mióta utoljára
beszéltünk. Megkérdezem, hogy mérges-e. Hogy fáj-e neki valami. Ha
már jobban érzem magam, megkérdezem, hogy az a kődarab, amit a
szívének nevez, még mindig értem dobog-e. Megkérdezem, hogy
belefárad-e néha az imádóiba, és volt-e valaki vagy valami, ami olyan jól
megértette őt, mint az óceán. És a boszorkányok és törzsi varázslók, akik
neki táncolnak, akik neki áldoznak és énekelnek, adnak-e olyan
ajándékokat, mint a dagály? És akkor lehunyom a szemem, és érzem,
ahogy emelkednek bennem a hullámok. Elképzelem, hogy mögöttem áll,
a keze a hajamba nyúl, aztán a vállamhoz ér, végül megfogja a mellem.
A bimbómmal játszik, míg olyan kemény nem lesz, mint az ő szíve.
Hallom, ahogy a szél hangján suttog.
– Még egy hurrikánt, csak nekünk!
És ott, a hátsó udvaron, odajön hozzám, előtűnve a sötétségből. A
kezemet a lábam közé csúsztatom, a hálóingem a combom közé
gyúródik, és érzem, ahogy a szájával végigmegy a gerincemen, majd át,
a csípőmön. Érzem, ahogy a keze megsimogatja a hasamat, megáll a
derekamnál, és gyengéden, de erősen tart.
A lábam szétnyílik, és hívogatja őt be, a mély vízbe. Nedves vagyok,
készen állok a fogadására, adakozóan és elérhetően. Mikor az ujjaimmal
megsimogatom a lábam közét, az ő nyelvét érzem magamon, ahogy a
csiklómmal játszik; majd belém nyal, megízlel, hogy remegnem kell tőle.
Aztán feláll, végigcsókolja a hajam vonalát, az államat, az arcomat.
Finoman megharapja az alsó ajkamat. Igen, ide tartozunk, pont ide, ahogy
körbevesz minket a kora tavasz hűvös szellője. Felnézek, és csak a
sötétkék éjféli eget látom néhány csillaggal, mert a Hold fénye elnyomja
a többit. De a Mars most is vörösen pislog.
Mars. A háború istene.
Érzem a lélegzetét a hajamon: a szél az. És érzem, ahogy a karja átölel.
Az ilyen pillanatokban minden érzékem felerősödik. A fű illata, mint
a kölni. A harmat cseppjei az ő izzadsága, ahogy rajtam dolgozik,
magáévá tesz, itt, a hátsó udvaromban.
Lejjebb csúszok a napozószéken, és amikor magamba nyomom az
ujjam, a Hold mintha egy kicsit jobban sütne; a gravitációja épp úgy vonz
és magával ragad, mint mindig. A vizek emelkednek, ahogy a csípőm az
elképzelt ritmusra mozdul. Nem mondhatnám, hogy bármelyikünk is
irányítja ezt. A ritmus, a szenvedélyes, olykor vad, előre
megjósolhatatlanul változó tempó, ez vagyunk mi. Elveszünk ebben.
Amikor megcsókolom őt, a szél megmozdul a fákon; amikor ívbe feszül
a hátam, ők is meghajolnak.
– Ilyen erős bennünk a szenvedély – mondja ekkor, és olyan
fájdalmasan kiált fel, ahogy csak a szerelemtől lehet. A keze most ott van
mindenütt. A mellemen, a csípőmön, a fenekemen. A hüvelykujjammal
megérintem magam a megfelelő helyen, míg a többi ujjammal elmerülök
magamban… de az ő hüvelykjét érzem, az ő keménysége nyomja belülről
a falaimat. Az extázis szinte elviselhetetlen. Megráz, belülről forral fel,
amiről eszembe jut, hogy az óceánban vulkánok is vannak. – Robbanj fel
bennem! – súgom. – Tegyél minket teljessé! És megteszi. A vizek elöntik
a partokat. Erő, szépség, rombolás… élet. Minden együtt van, ahogy
egymásba kapaszkodunk. Még mindig érzem, ahogy lüktet bennem, és
minden rándulás újabb hullámot ad a lassan megnyugvó áradatomnak.
Csak ekkor lesz teljes az orgazmusom.
Az ilyen éjjeleken kell még néhány másodperc, hogy megnyugodjon
a lélegzésem. Néhány perc múlva kezd elhalványodni a kép, és azután
jön a melankólia.
Mikor visszasétálok a hálószobámba, senki sincs ott, hogy lecsókolja
rólam a könnyeket.
De a szomorúság sem tart örökké. Meggyengül, ahogy felkel a Nap,
és egyre enyészik, ahogy belekezdek a teendőimbe, a munkámba, az
életembe. És ebben megtalálom önmagam. Mikor egy újabb szerződést
írok alá egy újabb ügyféllel, mikor felveszem az első alkalmazottamat,
mikor a dossziés szekrényem megtelik gyönyörű, valódi számokkal,
akkor jövök rá, hogy most már nem fogok elveszni. Várhat rám jó néhány
hegymenet, éles szikla, amit meg kell kerülnöm, de megvan hozzá az
iránytűm.
Vannak napok, amikor alig gondolok a múltra. Túlságosan igénybe
vesz a jelen, a jövő, az életem.
És aztán vannak olyan napok is, mint ez.
Pedig, jól indult. Hívást kapok egy potenciális ügyféltől, és
jegyzeteket írok a számítógépembe. A vonal másik végén levő nő sikeres
vendéglők tulajdonosa, amelyek mind Los Angeles megyében vannak.
Terjeszkedni szeretne, de elkelne neki egy kis útmutatás, hogyan vigye
végbe a tervét. Olyan projekt ez, amilyenekkel kezdő koromban sokat
foglalkoztam a régi cégemnél. Olyan kicsi feladat volt, hogy senki sem
törődött vele igazán, hogy sikeres lesz-e, vagy sem. De most az én
üzletem ez, és az ilyen ügyfelek nyújtják az üzemanyagot az állandó,
egyenletes emelkedéshez. Így hát elkérem az adatait, és megállapodunk
egy személyes találkozóban, majd megkérdezem, honnan hallott rólam.
– Valaki ajánlotta – mondja lágyan. – Az adóügyi tanácsadóm, Dave
Beasley.
Az ujjaim bizonytalanul lebegnek a billentyűk fölött.
– Dave – ismétlem meg.
– Igen, így van.
Beírom a nevet a megfelelő sorba. Ajánlotta Dave Beasley. Mikor már
a leírt szavakat nézem a képernyőn, akkor sem tudom felfogni a
jelentésüket.
– Mikor volt ez? – kérdezem.
– Ó, csak néhány nappal ezelőtt… talán egy hete. Hogy rohan az idő!
Rohan… De nem ezt akarja Dave is? Elfutni tőlem? Viszont tudnia
kellett, hogy ez a nő megemlíti a nevét. Tudnia kellett, hogy meg fogom
keresni őt.
– Meg tudná adni a céget, ahol dolgozik? – kérdezem, mintegy
mellékesen, mintha ez egy következő kérdés lenne az űrlapon.
Egy jól ismert cég nevét adja meg, amely annak a cégnek a közvetlen
konkurenciája, ahonnan Dave-et kirúgták. Vízszintesen mozdult el, de ha
meggondolom, hogy milyen állapotban volt akkor, amikor utoljára
láttam…
Befejezem a nővel a beszélgetést, bezárom az irodám, és elmegyek
megkeresni Dave-et.

18. FEJEZET

Alig Több mint félóra alatt odaérek a Culver Cityben működő jogi
tanácsadó iroda jellegtelen épületéhez. Nem hívtam fel, mert nem voltam
biztos abban, hogy beszélni akar velem. De ha nem esett át teljes
személyiségcserén, találkozni azért fog velem, ha személyesen jelenek
meg nála; ha másért nem, hát azért, hogy elkerülje a jelenetet a
munkahelyén. Bejelentem magam a recepciósnál. Szeretném, ha a
hangom könnyű és szakmai lenne, de egy réteg idegesség színezi el a
hangom. Nem, mintha számítana. A legtöbb ember ideges, ha elmegy az
adóügyi jogászához. Alig két perc múlva kijön. A Chipotle-ban látott
embert kicserélték, és akit itt látok, már sokkal jobban hasonlít a volt
vőlegényemhez. Gyakorlott mosollyal üdvözöl, megrázza a kezem,
mintha egy ügyfele volnék, és bevezet az irodájába. Amint az ajtó
becsukódik, eltűnik a mosolya, és aggódva tekint rám. Leginkább ezt
vártam tőle. De amit nem vártam… vagy legalábbis nem számítottam rá,
hogy ilyen kifinomult lesz az irodája berendezése. Szép, talán még szebb,
mint amilyen az előző volt. És annyira ő! A falak fehérek, az asztala
rendezett, nincs rajta egyetlen ottmaradt papír sem. A dossziészekrények
ragyognak, mintha most fényesítették volna ki őket. Nincsenek
növények. Nincsenek képek. Egy tartóban Jack Nicklaus aláírással egy
golflabda pihen. Dave nem rajong a golfért, de úgy gondolja, hogy kéne.
Apró hazugság ez, ami az őt körülvevő nagyobbakat támogatja.
– Látom, lett állásod – mondom, ahogy az aláírást nézegetem. Ha nem
lenne fölötte az eredetiséget igazoló oklevél, nem tudnám, mi van
odaírva. Nem lehet könnyű filctollal egy golflabdára írni.
Nem válaszol azonnal. Szép lassan elsétál a székéig, így biztosítva,
hogy hatalmi helyzetben legyen.
– Ha ránéztél volna a cég weboldalára, tudhattad volna- jelenti ki.
– Igen – mondom, és felé fordulok. – De ebből még nem tudom,
miértajánlottál az egyik ügyfelednek.
Finoman bólint. Látszik, hogy már várta a kérdést.
– Szóval felhívott Lynn Johns? – mosolyodik el kissé maliciózusan. –
Kis ügyfél, de arra gondoltam, jól jön neked most bármi. Mondd csak,
Kasie, milyen érzés újra kispályásnak lenni? – Figyelmesen nézem az
arcát.
– Nem, nemcsak azért küldted őt hozzám, hogy lásd, elfogadok-e egy
ilyen kis ügyfelet; hogy lásd, mennyire vagyok megszorulva. De akkor
miért? Van itt valami csapda, amit nem látok?
Állja a tekintetemet, de csak öt másodpercig, aztán hirtelen elfordul. –
Egy tanácsadó kellett neki. Bölcs megoldásnak tűnt, ha téged ajánllak.
– Bölcs?
 – Nézz körül! – csattan fel. – Visszajöttem oda, ahol voltam, igaz,
máshelyszínre, de ugyanabba a pozícióba, ugyanolyan presztízzsel. A
sikkasztásról szóló pletykák elhallgattak, néhány héttel az utolsó
beszélgetésünk óta. Belesúgtad a kérésed annak a férfinak a fülébe, mire
a karrierem hirtelen felívelt a kanálisból, frissen mosva, orgonaillatúan.
Változtat a testtartásán, az arca kipirult a haragtól és a szégyentől.
– Gondolod, most ő lett az én hősöm? – gúnyolódik. Amiért Mr. Dade,
aki most a menyasszonyomat bassza, végtelen kegyelmében úgy döntött,
hogy nem rombolja le az életem? Felteszem, azért jöttél, hogy köszönjem
meg neki. Hogy még jobban megalázkodjak előtte. A szavai elhalnak, és
én azt figyelem, hogy mit is mond nekem ez az egész Robertről és a vele
kapcsolatos érzéseimről.
– Nem – mondom –, nem kérnélek rá, hogy köszönetet mondj
bárkinek is azért, mert nem akar megsemmisíteni. Nekem sem kell
megköszönnöd. Sem szavakkal, sem ügyfelekkel. – Na, ja. Én azért
inkább biztosra megyek, ha nem bánod. Még mindig nem néz rám. Ez
így elég vicces. Itt vagyunk az irodájában, ahonnan a várost és a hegyeket
is lehet látni, és ami sokkal szebb, mint az enyém. Egy erős cég jól
megalapozott hatalmát tudhatja maga mögött. És mégis ő fél tőlem. Már
régen voltam ilyen helyzetben, és most, mint egy volt dohányos, aki
beszívja mások füstjét, valami bűnös élvezetemet lelem a hatalom
illatában.
De nem gyújtok rá.
– Csinálj, amit akarsz, csak azt mondom, hogy a jövőd nem függ attól,
hogy támogatsz-e engem, vagy sem.
– Én nem támogatlak téged, Kasie – vág vissza. – Csak annyit fogok
tenni, hogy küldök neked egy-két ügyfelet. Ha lehet, ne feküdj le velük,
jó?
Mosolygok a sértésen; kiérdemelte, hogy a fejemhez vágja. És én
kiérdemeltem a jogot, hogy elsétáljak. Így hát elmegyek, és magára
hagyom Dave-et a sikerével és a haragjával.
 ***

Nincs kedvem hazamenni. Inkább elmegyek egy kis hotel bárjába,

nem messze Dave irodájától. Keresek egy csendes helyet egy sötét
sarokkal. A koktél-pincérnő egy perc alatt ott van.
– Mit hozhatok? – kérdezi erőltetetten magas hangon, egy kicsit túl
szívélyesen.
Az italkülönlegességekre nézek; acai mojito, őszibarackos Bellini,
gyömbéres körte-martini… alkoholos bűnök, amelyekbe
antioxidánsáldásokat rejtettek. De nem akarom ma átverni magam.
– Egy scotchot kérek – mondom halkan.
– Valamilyen különleges fajtát?
– Valami drágát – mondom, egy leheletnyi mosollyal az arcomon. Az
arca felderül, és már egy kicsit szolgálatkészebb, ahogy feljegyzi a
kérésemet az írólapjára, és elmegy, hogy leadja a pultosnak. Lehunyom
a szemem, és felidézem a pillanatot. Robert és én ott ültünk abban az
üvegfalú bárban. Ő pezsgővel kínált. Én akartam valami erősebbet…
A pincérnő visszajön az italommal. Nem kérdezem, mennyi, ő meg
nem mondja az árát. Ha el is kell adnom a házam az emlékezésért, akkor
is megéri.
Összekoccantom a jégkockákat. Akkor kivett egy scotch-ban ázott
jégkockát, és végighúzta a Herve Leger kivágásánál, aztán fel, a
combomon, a lábam között… Aztán megkóstolta a whiskeyt.
Felemelem a poharam, és átnézek az aranybarna italon. Mi legyen ma
a köszöntő? Cheers? Nem vagyok boldog. Salut? De hogyan legyek
egészséges, ha a szívem még mindig darabokban van! Még feljebb
emelem a poharam.
– Az emlékekre! – mondom halkan magam elé, majd a számhoz
teszem a scotchot.
Az íze füstös és pazar, és igen, rá emlékeztet. A szexre emlékeztet.
Jobb lett volna, ha Dave azt mondja, hogy a dolgok egy hete változtak
meg körülötte, vagy egy napja, egy órája. De hónapokkal ezelőtt történt.
Robert helyrehozta Dave dolgait a szakításunk után néhány nappal. És
ezzel visszajött az az idő, amikor még velem volt, mielőtt még
továbblépett volna. És most? Ki tudja, mit érezhet most?
Lehet, hogy már mással van.
Lehunyom a szemem, hogy elhessegessem a gondolatot.
Még egy korty, még egy emlék, még egy könnycsepp.
– Ez az asztal jó lesz.
A szemem még mindig csukva, és nem is tudom, hogy az emlékeimből
jöttek-e elő a hangok, vagy a mellettem álló férfiból. És nem egyszerűen
egy férfiból…
Megszorítom a kezemben levő poharat; a lélegzetem felgyorsul.
Hallom, hogy valamit ledobtak az asztalra.
Résnyire nyitom a szemem. Egy pakli kártya. A nyitott dobozból egy
pikk dáma lóg ki, egy magányos szívkirálynő, félig kihúzva, mintha
szökni próbálna. Nem nézek fel, de látom a lábát, látom az erős kezeit,
ahogy az oldala mellett lógnak, mintha arra várnának, hogy megfogjanak
valamit. – Szeretnéd érdekessé tenni?
Csak ekkor nézek fel a szemébe. Mindig ilyen viharos volt a tekintete?
Ilyen reményteli? Szeretnék hozzányúlni, de inkább a kártya után nyúlok.
– Azt hiszem, ez most érdekes – mondom, ahogy kihúzom a lapokat,
és mérsékelt ügyességgel keverni kezdek. Leül velem szemben, és nézi a
kártyák táncát.
– Még érdekesebbé – mondja lágyan. – Ha jobb lapjaim lesznek, akkor
elmegyünk, és iszol velem valamit.
– És ha nekem lesznek jobb lapjaim? – kérdezem. A szavak nehezen
jönnek ki belőlem, az érzéseim túl közel vannak a felszínhez, hogy ne
remegjen a hangom.
A kezemre teszi a kezét, és megállít a keverésben.
– Akkor én iszom veled egyet.
A tenyerén a bőrkeményedések egy kicsit keményebbek, mint
ahogyan emlékeztem, a köztünk levő feszültség egy kicsit súlyosabb.
Finoman elhúzódok.
– Ihatunk egyet, de nem megyek el az asztaltól. – Tovább keverek,
majd nagyon gondosan osztok. – Még nem.
 Nézi a mozdulataimat. Egy villanásnyi zavart látok benne, ahogy
megkérdezi, mit játsszunk.
– Nyílt lapos pókert – mondom kissé darabosan.
– Nem blackjacket?
– Nem. – Felemelem a kezem. – Ez most más hely, más idő, más játék.
– A szemébe nézek, és állom a tekintetét. – És mint minden játéknak,
ennek is vannak szabályai. Készen áll a szabályok szerint játszani, Mr.
Dade?
Az ajka felfelé görbül az egyik oldalon. Lassan elveszi a kártyáját.
– Apróban játszunk?
– Titkokkal – mondom – és válaszokkal.
– Komolyan? – kérdezi. Egy pár jön be a bárba, a hangjuk túl harsány
ehhez a világításhoz. A szemem sarkából látom, ahogy a nő fémvégű
magas sarkúja a padlóhoz ütődik.
– Úgy tűnik, arrafelé haladsz, hogy te hozod a szabályokat, Kasie –
mondja.
– És egy szempillantás alatt megváltoztatom őket – mondom. – De a
játék alapstruktúrája érintetlen marad. Érthető? Lehetünk kreatívak
abban, hogy hogyan és mit kockáztatunk, de a játék az póker. A
szabályok azok, amik.
Bólint, és lenéz a kártyáira.
– Nem egészen értem, hogyan kell megnyerni egy titkot.
– Majd megtanítom – mondom, és a kártyákra figyelek. Az asztalra
teszem a kezem, mintha valami láthatatlan dolgot érintenék meg vele.
– Egy titok a tét.
Elmosolyodik.
– Tartom a titkodat, és emelem egy válasszal.
Különös, hogy ilyen játékos módon beszélünk egymással, amikor oly
sok idő, fájdalom és kétértelműség választ el minket. De úgy érzem, hogy
ez a legjobb út. Maradj a kártyánál, Kasie – súgja az angyalom. – A
számok valami szilárd dolgot adnak a kezedbe! Az angyalom tanul. Kezdi
megérteni ezt az énemet is.
És ahogy megy a játék, újra emeljük a tétet; megadunk még egy
választ. Az arca kifejezéstelen, mint egy pókerjátékosé. De a keze remeg,
épp csak egy kicsit, de azért látom. És tudom, hogy ennek nem sok köze
van a kártyához.
Ezt a kört én nyerem, mert a pókerem üti flushét. A fémsarkas nő
iszogat, míg a párja a telefonba szitkozódik.
Robert hátradől a székén.
– Azt hiszem, ki kell fizetnem az adósságomat.
– Igen. Először a válaszaidat szeretném. – Lassan összeszedem a
lapjainkat, és egy csinos halomba rendezem. – Hogy találtál meg,
Robert? Követtél?
– Igen…
Egy nagy levegőt veszek, és keverni kezdem a lapokat.
– Csak ma?
– Nem. Eddig már kétszer követtelek.
Nem nézek föl, de a szívem a kezemben levő lapokkal együtt kavarog.
Amiről most beszélt, az egy vadászra jellemző. De egy vadásznak nem
mindegy. Ahogy Simone kifejtette nekem, a vadászok tudják, hogyan
kell elköteleződni. De az elköteleződés sohasem volt probléma köztünk.
– De még tartozom egy titokkal – folytatja. A kezem megáll. Ránézek,
és várok. – Szükségem van rád – mondja olyan halkan, hogy előre kell
hajolnom, hogy halljam. – Ez az én titkom. Nagyobb szükségem van rád,
mint neked volt bármikor is rám.
– Ez nem igaz.
Az ujját a pakli tetejére teszi; a bárpultnál a nő még egy kört rendel. –
Sokat gondolkodtam a metaforádon. Az óceánon és a Holdon. Az a
helyzet, hogy az óceán nemcsak az árapály miatt olyan fontos. Sokkal
több annál. De a Hold? Ha nem lenne óceán, mi célja volna? Nem lenne
más, mint egy puszta kődarab, ami visszaveri a Nap fényét.
– Azt akarod mondani, hogy az életednek nincs célja nélkülem? –
kérdezem szárazon.
– Nem. Azt mondom, hogy te vagy az egyetlen dolog ezen a földön,
ami ideköt. Ha veled vagyok, akkor tudom, hogy az valóságos.
Érzem, meg tudom fogni. Ha veled vagyok, több vagyok, mint más.
Mikor nem vagyok veled, a fejem a csillagokban van.
 – De épp ez az, amit szeretsz – emlékeztetem. – Ezért szakítottunk.
Azálmaidnak akartál élni, anélkül, hogy nyomot hagynál, anélkül a
bonyodalmas szabályrendszer nélkül, ami szerint mi, többiek élünk.
Ami szerint én élek.
– Azért szakítottunk, mert féltem.
A két utolsó szó gyorsan, hirtelen szakad ki belőle. Ez az első eset,
hogy elpirul.
Lassan elhúzza a kezét.
– Ez eddig két titok – mondja. – Túlfizettelek, Gondolkodom, mielőtt
ismét kezembe venném a kártyák.
– Nem – mondom. – Szerintem még közel sem fizettél eleget. Egy
röpke mosolyt látok átsuhanni az arcán, ahogy egy újabb kört osztok. Ez
a játék gyorsabban megy. Látom, hogy blöffölnöm kell, de ehhez értek.
De még így is nyer egy full house-zal a két párom ellen. A scotch felé
nyúlok.
– Fel kell tenned a kérdéseidet, ha választ akarsz.
– Ha megpróbálok a szabályok szerint játszani – kezdi lassan –, ha
megpróbálok együtt élni a következményekkel, akkor megbocsátasz
nekem? Újrakezdhetjük?
– Ez két kérdés.
– Te meg tartozol még egy válasszal, úgyhogy három.
Leteszem az italom, és a kártyákért nyúlok.
– Ezek nem valódi kérdések.
– Már miért?…
– Őszintén mondod, hogy meg tudsz változni? – vágok közbe. A
hangom feszült és magas, és épp elég erős ahhoz, hogy magára vonja a
hangoskodó pár figyelmét a bárpultnál. – Egész életedben a hatalmat és
az erőjátékot művelted. Lehet, hogy a neved nem olyan ismert, mint
Koché vagy Gatesé, de zárt ajtók mögött mindenki tudja, hogy veled nem
lehet szembemenni. Veled, aki egyetlen inzultus miatt képes vagy
tönkretenni bárkit. Ez vagy te, Robert! – Ez az a férfi, akit ismernek –
javít ki lágyan. – Azt kérdezem, mi lenne, ha az az ember lennék, akit
láttál? Már láttál engem, nem, Kasie? Leskelődtél a függöny mögül.
Tudod az igazságot Ózról. Összeszorítom a fogam, de az állam még
mindig remeg. A kártyák kiesnek a kezemből, és szétterülnek az asztalon,
ami most szívekkel és kárókkal van tele.
A pultos felhangosítja a rádiót. Simon & Garfunkel énekel a csendről.
Robert a kezét mutatja nekem, tenyérrel fölfelé, mintha azt mutatná, hogy
nem rejteget semmit.
– Nemrég Dameon vezette a prezentációt a Maned Wolf-nál. Nem
ment jól. Nem értette azokat a nüanszokat, amiket te igen. Nem fogjuk
őket többé megbízni.
– És?
– Asha a háttérben maradt. Találkoztam vele, ahogy elindultam a
garázsból. Azt mondta, bedöglött az autója. Mivel esőre állt,
felajánlottam, hogy elviszem.
Megdermedek; a gyomromban valami hányingerszerűt érzek. Én
vagyok az a nő, akivé Mr. Dade tenni akar téged.
– Nem romlott el az autója.
– Tudom.
– Csak most tudod.
– Akkor is tudtam – sóhajt fel, és egy vágyakozó pillantást vet a
scotchom felé. – Meg akartam érteni, mit látsz bennük. Dave-ben,
Tomban, Ashában. Mind úgy beszéltek rólad, mintha egy prostituált
lennél. Egy fizetett kurva, akit fixírozással és erőszakoskodással lehet
felszedni. Egy ribanc, aki nem érdemli meg a tiszteletet és az
udvariasságot. és mégis azt kérted tőlem, hogy ne bántsam őket. Meg
akartam érteni, miért.
Ő itt Robert Dade, és én szívesen és lelkesen vennék részt a hálószobái
játékaiban. Nem azért, mert szükségem van a segítségére, hanem azért,
hogy lássam, meg tudom-e törni.
A scotchért nyúlok, és felé tolom, hogy igyon belőle.
– Segített… megérteni?
Robert átveszi az italt, de nem emeli a szájához.
– Valamelyest. – Lehunyom a szemem, hogy ne toluljanak elém a
szavai által keltett képek: Asha Robert karjában, Robert alatt, ahogy
átöleli a lábával, ahogy én szoktam. Ahogy belenyomja a körmét a
bőrébe. Asha fegyvert csinál a szexből. – Egy szociopata. – Ez a szó fejbe
vág. Lassan kinyitom a szemem. – Csak önmaga érdekli. Nem érdekli
senki más, és jobban élvezi a bosszút, mint a szerelmet. És te nem akarsz
olyan lenni. De azt kérted, hogy kíméljem meg őt, Tomot és Dave-et,
mert te különb vagy náluk. Nálam is különb vagy.
– Robert, te…
– Lefeküdtem-e vele? – ingatja a fejét. – Nem. De nyilvánvalóan ezt
akarta. A kabátját az autómban hagyta, abban a reményben, hogy ezzel
újra felkeresem őt.
– Melyik kabátját? – kérdezem. Nem számít igazán, de próbálom
magam elé képzelni.
– Egy rókaprém díszítés van rajta.
Bólintok. Ismerem. – Visszaadtad neki? – Nem tűnt helyénvalónak,
hogy még egyszer találkozzak vele – rázza a fejét. – Nem azért, mert
kísértésbe estem volna vele, hanem azért, mert tudtam, hogyan bánt
veled, és ha még egyszer látom, lehet, hogy tönkretettem volna, mint a
vőlegényedet. Megpróbálok tisztességes lenni, Kasie. Jobb lenni. –
Szünetet tart, és iszik. – így hát úgy döntöttem, visszaveszek egy kicsit,
és ahelyett, hogy tönkretenném a karrierjét, odaadom a kabátját az
Üdvhadseregnek. Feltör belőlem a nevetés. Úgy 700 dolláros kabát
lehetett. Nem kis dolog egy Asha pozíciójában levő embernek. A
gondolat, hogy egy munkanélküli csellengő tinédzser fogja viselni,
vidámsággal tölt el.
Lenézek az asztalon heverő kártyákra. – Köszönöm, hogy leszálltál
Dave-ről.
Bólint, és most ismét komoly lesz.
– Tom Love sem feketebárány többé. Megérdemelné, hogy az legyen,
de kiengedtem a hurokból.
Felnézek, és visszaveszem a scotchot.
– Miért?
Megvonja a vállát, és most egyszerre szégyenlősnek tűnik. – Mint
mondtam, megpróbálok jobb lenni. Azt hiszem, talán… talán itt az ideje,
hogy abbahagyjam a menekülést.
A szemébe nézek, és iszom egyet.
 – Építem az életemet – mondom csendesen. – Olyat, amire büszke
lehetek. Ha visszatérnék oda, ahol abbahagytuk… nem hiszem, hogy jó
ötlet lenne. Nem tudom, hogy akarom-e.
Látom rajta a fájdalmat, ám ezúttal nem húzódik el, és nem válik
hideggé.
– Mit szeretnél, Kasie?
– A saját lábamon akarok állni. Szeretném megtudni, hogy mi a
függetlenség. Én szeretném diktálni a tempót magamnak. Csak egy
életem van. Bele akarok kóstolni, és azt akarom, hogy szóljon valamiről.
– Akkor azért nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk – mondja
suttogva –, mert akkor az életed nem szól semmiről? – Nem, hanem azért,
mert rosszul indítottuk. Ha Dave és én a kényelemre alapoztuk az
életünket, te és én… a csalásra alapoztuk a románcunkat.
Bólint, és megfordít egy lapot az asztalon.
– Gondoltam, hogy valami ilyesmit fogsz mondani. Ezért azt
gondoltam… mi lenne, ha elölről kezdenénk?
– Tessék?
– Tudod. – Fiús mosolya egy pillanat alatt elbűvöl. – Kezdhetjük
mindjárt itt. Amikor utoljára találkoztunk, egyfajta álruhában voltam.
Mindent elrejtettem, ami a… szentimentalizmusomra utalhatott volna. –
Kérdőn nézek iá, de nem szakítom félbe. – Mindent elrejtettem, amiből
az derült volna ki, hogy lágy vagyok és gyenge. Egy…
– Egy idegen voltál – fejezem be a mondatát.
Bólint.
– Igen. Idegen neked… és te is idegen voltál magadnak.
Felsóhajtok, ahogy újraélem az emlékeket.
– Hagytam, hogy egy idegen felcsípjen egy blackjack-asztalnál. – Igen
– mondja óvatosan. – És most azt kérdezem tőled, megengeded-e, hogy
egy barát felszedjen egy bárban.
Nem tehetek róla, felnevetek.
A szemembe néz, és ahogy ezt csinálja… visszahozza az összes régi
érzést. Az izgalmat, a vágyódást, a szexet…
– Még mindig te vagy az én óceánom – suttogja.
Megrázom a fejem.
 – Nem.
Leesik az álla, de most sem lesz dühös.
– Rendben van akkor. Nem foglak kényszeríteni…
– Nem óceán vagyok – mondom. – De ha ez a nap jól sül el, akkor
lehetek a barátnőd.
Megdermed.
És aztán a mosolya akkora, hogy felfénylik tőle az egész terem.
Kivilágosodik a szívem is.
Nem veszi le rólam a szemét, úgy int a pincérnőnek.
– Ez a scotch jó lesz – mondja neki. – Szeretnék venni egy üveggel,
hogy felvigyük a szobába.
– Sajnos azt nem lehet.
Előveszi a pénztárcáját, és letesz az asztalra 400 dollárt.
– Talán mégis lehet.
A pincérnő fél másodpercig gondolkodik, majd felkapja a pénzt, és
egy perc múlva visszatér egy papírzacskóval, amelybe a whiskeyt
rejtette.
Gyorsan kimegyünk a bárból, és egyenest az előtérbe vezető széles
folyosóra jutunk.
– El se hiszem – kezdem, de még mielőtt befejezhetném, magához
húz. A karjában vagyok, és megcsókol. A keze a hajamat simogatja, aztán
a hátamat. Az én kezem a vállán nyugszik, és erősen szorítom őt, szinte
félek elengedni.
Néhány tinédzser jön arra.
– Menjetek szobára! – rikkantja az egyik. Robert egy kissé hátrább
lép.
– Ez a fiú a korát meghazudtolóan bölcs!
Elnevetem magam, aztán odamegyünk a recepcióhoz, és én szinte
szégyenlősen hátramaradok, mialatt ő bejelentkezik, és megkapja a szoba
kulcsát.
Miközben nézem őt, ahogy megadja a recepciósnak az adatokat, van
néhány pillanatom, hogy megállják. Ez egy vakmerő húzás… sokkal
vakmerőbb, mint Vegasban volt, mert most már tudom, mibe megyek
bele. Mi lesz, ha megint minden rosszul sül el?
 De amikor elfordítom a fejem, és meglátom a tükörképemet,
felismerem magam. Tudom, hogy ki vagyok.
Már nem lehet engem irányítani. Megvan bennem a bátorság ahhoz,
hogy a magam ura legyek. Maga a tény, hogy ez eszembe jut, hogy ezt
átgondolom… már ez is jelent valamit. Azt jelenti, hogy ez alkalommal
nem fogok elveszni.
Így amikor megfordul, és a kezét nyújtja, gondolkodás nélkül
elfogadom, remegés nélkül, és ahelyett, hogy hagynám, hogy vezessen,
ott megyek mellette. Egy perc alatt a szobánkban vagyunk. Ez most nem
olyan grandiózus, mint a Venetianben, de melegebb, a színei és vonalai
lágyabbak és egyszerűbbek. Felkap a karjába, mint egy hercegnőt a
mesében, majd letesz a king-size ágyra, olyan finoman, hogy felsóhajtok.
Óvatosan lefekszik mellém, és megérinti az arcomat.
– Kasie – mondja.
– Igen?
– Ígérd meg, nem hagyod többet, hogy idegenek vigyenek fel
hotelszobákba, rendben?
Megragadom a párnát, és jól fejbe ütöm vele. Egy pillanat múlva az
ágyon hengergőzünk, nevetünk, a ruháink összegabalyodnak, és én újra
meg újra megcsókolom őt.
Végül lefog, a karomat a matrachoz nyomja, és a szemembe
mosolyog, majd leereszkedik, és megcsókolja a nyakam.
– Ma nincs rajtad parfüm.
– És baj? – nevetek föl.
– Egyáltalán nem – mondja már lágyabb hangon. – Szeretem az
illatodat. Mégis…
A hangja elhalkul, ahogy legurul rólam. Felkel, odamegy a
szekrényhez, ahova a scotchot tettük, és odahozza az ágyhoz. A szemem
elhomályosodik annak emlékére, amikor az első nap töltött nekem egy
pohárral… amikor még idegenek voltunk. – Te nem iszol? – kérdeztem
akkor. Ő elmosolyodott, és rejtélyesen, incselkedve nézett rám. – Ó,
dehogynem. Én is iszom.
De most nincs itt pohár. Egyszerűen leül az ágy szélére, kinyitja az
üveget, és belemártja az ujját. Mikor kihúzza, nedves a folyadéktól.
Hűvös ujját vigyázva végighúzza a fülem mögötti finom részén. Én
teljesen mozdulatlanul fekszem, és tudva, hogy mi fog történni, szinte
vibrálok a várakozástól.
Az arcát a hajamhoz viszi, majd érzem, ahogy a nyelve a bőrömet
csiklandozza, mikor lenyalja a scotchot. Megharapdálja a fülcimpámat,
és addig kóstolgatja, míg a légzésem egyenetlenné nem válik, és nem
nyúlok felé.
Ám ő elhúzódik. Még nem végzett a fura parfümözéssel.
– Vedd le a blúzod! – mondja halkan.
És megteszem.
Most semmi sem állít meg. Sem a bűntudat, sem a csalás érzése, sem
a félelem. Tudom, hogy mit akarok. Ívbe feszítem a hátam, hogy
levehesse a melltartómat. A mellbimbóim megkeményednek a scotch
érintésétől, és felnyögök, ahogy a nyelvével végignyalja, a fogával
megharapdálja őket, miközben a kezével mindenütt simogat. Újra
belenyúl a scotchba, de ezúttal a számon húzza végig az ujját, és a füstös
ital elkeveredik a bőröm sójával. Ki-be mozgatja az ujját, én közben
lágyan lenyalom a cseppeket róla. Szabad kezével a lábam közé nyúl,
megnyomja a puncimat, és én megragadom az ingét.
Dobálni kezdem magam a matracon, ahogy simogat.
Feljebb emelkedik, hogy levehessem róla az ingét, majd ismét felé
nyúlok. Ezúttal enged nekem, és én lehúzom magamhoz. Úgy irányítom,
hogy a hátára feküdjön, majd rámászok.
– Most én jövök.
Kinyitom a nadrágját, de mindvégig a szemébe nézek. Ő a mellemet
cirógatja, mialatt én a gombokkal vagyok elfoglalva, majd leveszem a
nadrágját, aztán a boxer alsóját. A tenyerembe öntök egy kis scotchot, és
ahogy az ujjaim között átszivárog, benedvesítem a hűvös folyadékkal a
farkát, mielőtt a meleg számba venném.
Ezt az ízt akartam.
Felnyög, az ujjával a hajamba túr, miközben falom őt, az ajkam fel-le
jár rajta, a kezem mindenfelé mozog a testén. Élvezem, ahogy a mellem
az izmos combjához nyomódik.
 Robert istenekké akart tenni minket. De mint a régi görögök, én is az
emberi alakjukat imádom. Ő az én Olümposz-lakóm, és alig várom, hogy
birtokba vegyem.
Elengedem, felkelek, és lassan leveszem a maradék ruhát is róla. Ő
csak nézi, és a vágya átsüt a távolságon, ami elválaszt minket. A tekintete
intenzitása önmagában is élvezethullámot indít el a testemben. Egy
pillantás elég ettől az embertől, hogy beinduljak.
Normális ez? Tényleg; leszünk-e valaha, is normálisak?
Talán igen, talán nem. De lehet, hogy nem is kell. Most, hogy már
tudjuk, hogyan kell csinálni, lehetünk egyszerűen csak önmagunk. Az
ágy mellett állok, már meztelenül, és nagyon, nagyon készen. Ő felül, a
kezét a lábam közé nyomja, és érzi, hogy milyen nedves vagyok. Feláll,
rám hajol, és hihetetlenül gyengéden csókol; majd megragad, és durván
visszadob az ágyra. Szeretem ezt; a gyengéd románc és a brutális
szenvedély csábító keverékét. Ez vagyunk mi. Rám fekszik, az arcát az
arcomhoz teszi, és újra megcsókol. Átölelem a karommal, és
hozzászorítom magam. A teste olyan ismerős… mint az otthonom.
Finoman a hasamra fordít, a karom kinyújtom a fejem fölé, és
széttárom neki a lábam, de csak egy kicsit. Ezúttal nem mondom, hogy
kérem, nem akarom, hogy teljesítsen. Inkább élvezem a csókokat,
amelyek egy ösvényt alkotnak a két vállam között. Mindegyik egy kicsit
más, mint az előző, és mindegyik tüzeli a bennem levő szenvedélyt.
Mikor végül belém nyomja magát, elakad a lélegzetem. Semmi sem
hasonlít ehhez az érzéshez. Egymásra teszem a bokám, a farkát
megszorítom a hüvelyemmel, hogy minden egyes dudorát érezzem,
minden dobbanását, ahogy együtt ringatózunk, megkomponálva a saját
csendes szerelmi dalunkat. Érzem, ahogy a nyelvével a fülemben játszik,
és a keze megfogja a mellemet, simogatja, és még jobban megkeményíti
a bimbóimat. Mikor a nevemet suttogja, felrobban a világ.
De látni akarom őt; látni akarom az igazi Robert Dade-et. A férfit, aki
csak nagyon keveseknek mutatta meg magát.
Mintha megérezné, visszaegyenesedik a térdére, az oldalamra fordít,
és így már rá tudok nézni. Még sohasem láttam ilyen nyitottnak.
Ahogy rám néz, látom, hogy… szeret.
 Szerelmes belém.
Az egyik lábam még mindig az ágyon fekszik, a másikat felteszem a
vállára. Felemelem a karom, és az ujjammal finoman játszom a mellén,
magamhoz húzva őt.
És így, hogy ott térdel elérnem az ágyon, belém jön. A szemembe
nézve lök, és én szédülök a túláradó érzésektől, amelyek szétterjednek a
testemben. De ha az egész szoba megmozdulna, még akkor sem
engedném el a tekintetét. Megsimogatja a combomat, és közben folytatja;
a boldogságom fokozatosan leírhatatlan extázissá alakul. Kiabálok,
ahogy átvisz a peremen. Az izmai megfeszülnek, a testem remeg, és ő
egyetértően felmordul. Ez az érzés annyival jobb, mint a fantázia! Ez az
orgazmus nemcsak erős…
…de gyönyörű is.
A nevét suttogom, és ő az én nevemet, amikor hatalmas belső erővel
belém robban. Érzem, ahogy kitölt, és tudom, hogy ebben a pillanatban
úgy kapcsolódok Roberthez, ahogy még sohasem kapcsolódtam
senkihez. Még lüktet bennem, ahogy lassan leengedem a lábam.
Mintha már nem bírná tartani magát, lerogy mellém, csendben. Az
egyik karja átöleli a derekam.
Néhány pillanatig nem mondunk semmit.
– Ha újrakezdjük – mondja halkan – túl korai azt mondani, hogy
szeretlek?
– Lehet – mondom egy kimerült mosollyal. – De én is szeretlek téged.
Túl gyorsan haladunk, igen. Még ma délután is úgy hittem, hogy
Robert a múlt. Hónapok óta először látom. Finoman szólva, ez az egész
nagyon kaotikus. De, végül is, minden az egyensúlyról szól. És különben
sem tehettem semmit. Magához húzott a gravitációja.
Most már nem egy idegen. Ő az én Holdam…