WILLIAM JAMES

BÖLCSELETE.
ÍRTA

Dr TRIKÁL JÓZSEF
EGYETEMI MAGÁNTANÁR

KÜLÖN LENYOMAT A »HITTUDOMÁNYI FOLYÓLRAT«-BÓL

BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. NYOMÁSA
1912
19391. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
 WILLIAM JAMES BÖLCSELETE.
BEVEZETŐ.
HEGEL-FÉLE INTELLEKTUALIZMUS már negyven éven keresz-
tül őrlődött Angliában és Amerikában. Green és Brad-
ley bölcselete is Hegel abszolút bölcseletének voltak
leányai. Az Abszolútum, a Föltétlen képezte minden létnek
és megismerésnek kiinduló pontját, a főtételét, amelyből úgy a
valóság világa, mint az egész értelmi és erkölcsi világ az alté-
teleken és lefolyó következtetéseken át magyarázatot nyert.
Amit egy szempontból felmérni, megvilágítani, rendszerbe fog-
lalni lehetett, azt az abszolút bölcselet mind feldolgozta. Úgy
látszott, hogy az ellentmondás a világszemléletből ki van
küszöbölve. Ha a világtörténelem ebben a bölcselettörténeti
időpontban hirtelen lezáródik, egy világ fölött elmélkedő
lény az emberi szellem nagy képletét átgondolva talán arra
a meggyőződésre jut, hogy a tudatos elme csakugyan min-
dennel felszámolt, ami érték és ismeret a fizikai, a szellemi
és erkölcsi világrendben egy időben létezett.
Azonban az élet csak visszafelé tekintve foglalható lelki
képletekbe, mikor alkotásai már eseményekké váltak. Ami
azonban még a történés szándékaiban rejlik, amiben a dolgozó
élet lüktet, az előre nem látható és értelmi képletekbe nem
foglalható. Gondolkodásunk törzsfogalmai (kategóriái) csak
a »lett «-re illeszthetők; az akaratnak, a törekvésnek ered-
ményeit előre meg nem rajzolják. Az eleven életfolyama-
tokban az akarás, a mérés, a neki vágás jut előbbre; az akarat
ezekben a maga benső késztetéseit követi; magamagát való-
sítja meg. Milyen eredménnyel, arról az értelem csak a
küzdelmek után adhat számot.
 4

Mert nemcsak az értelemnek van bizonyos belső beren-

dezése, rátermettsége, hogy a dolgokat fogalmilag feldol-
gozza és megértesse, hanem az ember egész egyénisége is a
maga képességeinek, hajlamainak összességében bizonyos
észszerűséget, praestabilita harmóniát alkot, amely meg-
valósulni, megszületni akar! Az akaratnak categoricus
imperativusa, hogy azt akarja kivetíteni, a létbe helyezni,
ami az egyéniségben szunnyad és születésre vár! Ez az akarat
nem törődik szabályokba foglalt lélektani vagy logikai tör-
vényekkel! Nem is az ismeretelmélet tézisein keresztül vezet
célhoz, hanem követi a maga benső törvényszerűségét, eleven
bizonyosságát, a »certitude vivante«-t, amely még a történés
közben igazít el s nem a történés után.
Úttalan utakon, töretlen rögökön halad előre, ahol az
igazságot csak majd a fölfedezés után szemlélhetjük. Ezen
»eleven igazság« hódít a tudomány számára új ismereteket,
így növekedik szellemi kincstárunk egyre kiserkenő javakkal.
Merj előre haladni és lásd, mi történik? Ez az akarat vezény-
szava! Az elméleti ész, a fogalmakkal törvényekkel dolgozó
értelem pedig ennek az eleven, merni tudó akaratnak nyomában
halad és a talált értékeket a maga nyelvén közkinccsé teszi..
Ennek az alanyi akaratelvűségnek, a hódítás, a mérés
bölcseletének képviselője William James. Ő valóban idejében
érkezett! Akkor, amidőn a Hegel-Green-Bradley-féle
abszolút bölcselkedés egészen alá volt ásva. Kant iskolája,
amelyben James nevelkedett, a fejlődés bölcselete, amelyet
maga is előadott, készakaratos, gazdag bölcseleti egyéni-
sége, művészi és misztikus színezetű jelleme mind közre-
működtek arra, hogy ne egy egyetemes és abszolút értékű
igazságból magyarázza a részeket, a bölcselet nagy kérdéseit,
hanem hogy a megtapasztalt részekből állítsa össze bölcseleti
meggyőződéseit. Oly lángoló volt temperamentuma, hogy
- sajnos – az értelem lekicsinylésében eljutott a legszél-
sőbb határokig! Az elmélyedő, fontolgató gondolatmunkának
kevés benső értéket tulajdonított. Lelke előtt csak a
teremtés, az alkotás lebegett, ez pedig nem a nyugvó értelem,
hanem a törekvő akarat műve!
 5

James bölcselete az akaratnak, a cselekvésnek, a fel-

szabadított alanyiságnak bölcselete. Az akarat mindig egyéni,
az egyén pedig mindig különálló, esetleges és nem általános.
A világfolyamatok nála az akaratok története és nem az
értelemé. Az akarat a művész, az értelem a másoló! Élet,
benső erő, érték az akarat alkotó munkájában van és nem
az értelem másolásában. Az értelem másolása szavak, fogal-
mak, tételek, törvények felállítása útján megy végbe. De
mindez csak kép, szimbólum. Élet, lét, mozgalmasság csak
a valóságban törtet, bugyog, amely a maga titokzatos praes-
tabilita harmóniáját, a maga sajátos tervrajzát tettekben
fejezi ki.
így a modern bölcseletben ismét felébred az a szó ágos-
toni megkülönböztetés az intellectus és a ratio, az elméleti
és gyakorlati ész között. Az intellectus az elméleti értelem,
a ratiónak, a gyakorlati észnek és a gyakorlati akaratnak
nyomain halad és szérűbe hordja azt, amit a gyakorlati érte-
lem által megvilágított akarat vetett és aratott. Mert a gya-
korlati értelem intuitiv látása mint az eszes akaratnak is
termékeny magja átlelkesíti azokat a szellemi, erkölcsi és
fizikai képességeket, amelyeket az egyén magával hoz a
világba és magából kifejt, kiél. Ismerd meg magadat: ez
szokrateszi mondás, melyhez a modern bölcselő hozzáadja:
légy az, ami vagy. Az akarat lenni akar és létét az élet tör-
ténetébe írja. De ha ez a lét a létnek új alakja és a létnek
új értéket ad, akkor világos, hogy nem járt úton halad előre,
hanem maga vág magának utat azzal a gyakorlati érte-
lemmel és eleven bizonyossággal, amelyet az összefoglaló
értelem később újból áttekint és ellenőriz.
A voluntarizmus ily szempontból arra a tapasztalati
tényre utal, hogy a Gondviselés munkája szüntelen létet ad
gazdag alkotó egyéniségeknek, egyéni tehetségeknek. Egyéni-
ség t. i. egyéni fölismerés és egyéni akarás. így a voluntarizmus
még nem túloz. A voluntarizmus akkor válik veszedelmessé,
ha a feldolgozó, a csűrbe gyűjtő, a tisztítgató értelem mun-
káját lekicsinyíti és több értéket tulajdonít a nyers anyagnak,
mint a feldolgozott, az elkészített anyagnak; ha elfeledi,
 6

hogy a lélek nemcsak nyugtalan erő módjára (dynamice)

működik (raison vivante, ratio); hanem megfontoltan (sta-
tice) is (értelem) és hogy mind a kettő csak az egy léleknek
kétféle tevékenysége.
Az ember gazdag képességei és képességeinek még gaz-
dagabb elemei között az egyensúlynak meg kell lenni. És ez
az egyensúly hiányzik W. James bölcseletéből. Egy irányban
szerfölött kifejlődött tehetsége és túlheves temperamentuma
vak az összefoglaló, a rendszerező értelem értékes munkás-
ságával szemben! Innen erednek összes hibái. Ezért tagad
minden tárgyilagos igazságot, minden nyugvást, minden
állandóságot. Csak az akaratot nézi, amely örök akarás,
szakadatlan elf olyas, levés. így az élet is szüntelen alak-
öltés, elváltozás, nincs semmi, ami a világban kétszer meg-
ismétlődnék. Nincs előtte nyugalom, csak cselekvés és sza-
kadatlan keletkezés! Legfeljebb a világfolyamatok végén
volna helye a végső leszámolásnak, az értelem munkájának.
Minden modern irány: pszichologizmus, relativizmus, volun-
tarizmus, activizmus, miszticizmus bölcseletében bennrejlik.1

William James élete és irodalmi működése.

James élettörténetének nagy vonásait a The Harward
Graduates Magazin 1910. decemberi száma rajzolta meg.
Innen állította össze Boutroux is Jamesről írt munkájában,
amely a Revue de Métaphysique et de Morale folyóiratban
jelent meg.
Apja, Henry James, mélyérzelmû és misztikus hajlamú
pap volt, szívesen foglalkozott vallásbölcseleti kérdésekkel
és főleg Swedenborgnak írásait olvasgatta. Apjának kedélye
és lelkének hangulatos világa tagadhatatlan hatással volt
fiára, mert hiszen William James bármily szakszerűen fog-
lalkozott is természettudományokkal és bármily tárgyilago-
san tudott is a természettudományokba elmélyedni, lelke

1
Ezek a jellegzetes gondolatok különösen a The Will to Believe
és a Pluralistic Universe ötödik, hatodik és hetedik fejezetében éle-
sednek ki.
 7

mégis a papi család vallásosságával, a hit erejével és élmé-

nyeivel volt eltelve. Ily hangulatos környezetben ébrednek
föl a művészi Ösztönök, itt gyökeredzenek meg a vallásos
gondolatok és érzések. William James (1860-61.) művészi
pályára is gondolt és festészettel is foglalkozott. A természet-
hez és a természettudományokhoz való vonzódása azonban
Harwardba vitte, hol kémiával és anatómiával foglalkozott.
Temperamentuma sokfelé ragadta érdeklődését. 1863-ban az
orvosi tudományok felé fordítja figyelmét, de csak 1869-ben
szerzi meg belőle az oklevelet. Közben (1867-68.) Berlinben
tanul fiziológiát. 1873-76-ban fiziológiát tanít. Midőn pedig
a lelki életnek fiziológiai alapon való tanulmányozására főleg
Németországban laboratóriumokat állítanak föl, ő is ebben
az irányban kezd működni és 1875-ben már pszicho-fiziologiát
ad elő. Vezeti a laboratóriumi kísérleteket Lawrenceben,
talán az első amerikai ilynemű intézetben.
Szoros értelemben vett bölcseletet azonban mindeddig
még nem tanított. 1879-80-ban hirdetett először előadást
a fejlődés bölcselete címen a bölcseletek köréből és többé
már nem is adott elő sem anatómiát sem fiziológiát. 1880-ban
mint tanársegéd tanít bölcseletet, míg végre 1883-ban e szak-
ban rendes tanár lesz. 1889-ben pedig a lélektannak tan-
székét vette át, ahol nagy tehetségét és hivatását kellőképen
értékesíthette.
Ezen a téren mélyreható eredményeket ért el és a lelki
élet természettudományi tárgyalásában akár Wundtot, akár
Ebbinghaust is fölülmúlta. Szerencsés érzékkel észrevette,
hogy pusztán mechanikus kísérletekkel és az így nyert pusz-
tán egyéni jellegű és értékű eredményekkel nem lehet a lelki
élet titkait bevilágítani és bármennyire is hangsúlyozta, hogy
a filozófiai magj^arázatot távoltartja és pusztán leírja a lelki
élet tényeit, mégis mélységes bepillantást (introspectiót)
vetett a lélekbe és azt az elemző, betekintő és kritikusan
figyelő szemléletet a kísérletekkel egybekapcsolta.
1892-ben a laboratóriumot is elhagyja és ezentúl csak
bölcselőnek nevezi magát. Ráismert tehetségére és ráunt a
kísérletezésre. Szívéből mondotta azt, amit kisebb lélek-
 8

tanának végére vetett: Ez még nem tudomány; ez a tudo-

mánynak csak reménye. És minden természet-tudományos
eljárás ellenére is vallja, hogy egy metafizikus fogja a lelki
élet nagy kérdéseit helyesen megoldani.
Ö maga is metafizikussá vált. Ezentúl megjelenő müvei
úgy hatnak, mint hosszú időn keresztül visszafojtott vágyak,
sejtések elemi kitörései. Az 1896-ban megjelent müve: The
Will to Believe (Wille zum Glauben) a hit jogát tanítja. Főleg
az első értekezésében meglepő eredetiséggel tárgyalja, miért
van hitünknek tárgyi jelentősége és igazsága. Hasonló lég-
körben mozog az 1899-ben megjelent Talks to Teachers stb.,
amelyben az élet és a lélek fontos kérdéseiről tárgyal. A The
Varieties of Religious Experience (1901-1903) a vallás ere-
detével, természetével, hatásaival, a vallásos élet típusaival
foglalkozik. A Pragmatisme (1907.) az igazság mibenlétének
kérdésével foglalkozik. Mi az? Hogyan jutunk hozzá? Hány-
féle az? A vallás problémája vetette föl lelkében az igazság
kérdését! Mivel pedig látja, hogy az igazság új értelmezése
ellentéteket keltett föl, ^ a Pluralistic Universe művében nagy
világtani szempontokba állítja be gondolatait az igazság, a
bölcselet eredetére, a mindenség mibenlétére, a szellemi világ
természetére vonatkozólag. Lelkében feloldódik a világegye-
tem alkotó elemeire és mintegy megint újra születik minden
úgy, hogy lássuk, mikép alakul a világ. Vízióval dolgozik
és látásokat varázsol elénk is, amelyekbe az ő sajátságos
jelleme, misztikus hangulata, heves temperamentuma is
belejátszanak, sőt bölcseletének hordozóivá válnak.
Benső tapasztalatból tudja, mily nagy szerepe van az
akaratnak, a temperamentumnak ép a lét és az ismeret nagy
metafizikai kérdéseinek megoldásában s rájut arra, hogy
bölcselő okoskodásai és szemléletei csupán az ő tempera-
mentumos lelkének megnyilvánulásai. „Amint a modern
művészetben a természet a művész egyéni látásán, tem-
peramentumán ^resztül lép a szemlélet körébe, úgy az ő leg-
modernebb bölcselete is a temperamentumon keresztül szű-
rődve ölt új alakot.
Nyíltan vallja, hogy a bölcseleti rendszerek bölcseleti
 9

látások, s hogy a bölcselet nem az értelmi elmélyedésnek,

hanem az akaratnak, az ember legbensőbb jellemének műve.1
Ez a jellem visszhangzik a világ nagy kérdéseire a maga benső
minőségének, színvegyületének megfelelőleg. »Az okosko-
dásokkal, gyötrődjék bár velük Carlyle, Schopenhauer,
vagy Spencer, ki törődik?«
Mint Plato, Lucretius, Malphigi, Swedenborg, úgy ő is
meg volt győződve, hogy az egész nagy természet benn van
a legkisebb dologban is – tota in minimis existit natura –
és ép azért főleg az ember, ez a mindenre visszhangot adó
szervezet alkalmas arra, hogy a nagy természet titkait a
maga visszahatásaiban megvilágítsa, kifejezze. Mivel pedig
a világ folyton alakulásban van, az ember visszahatásai,
magyarázatai, látásai is a világról változnak és temperamen-
tumán keresztül más más értéket, jelentést nyernek.
A temperamentum ily fokú hangsúlyozása nem lep meg
bennünket, ha akár az amerikai nép mozgalmas, fejlődéstől
lüktető életét szemléljük, akár abban az izgalmas erőben
gyönyörködünk, amely James írásaiban duzzad! Sorai, gon-
dolatai, képei mögött erős akaratú, hatalmas erejű és fölötte
rábeszélő képességű író rejlik, akinek szinte hangsúlyozását
is halljuk, arckifejezését is látjuk.
Ő előtte a szavaknak, a gondolatoknak, a rendszereknek
csak akkor van értékük, ha van még bennük életerő, vér-
keringés, fejlődés; ha közvetlen viszonyban vannak az eleven
élettel; arra hatnak, avagy abból képesek hatásokat átvenni.
Tehát a befejezett, az állandó, a kész, a változatlan örökkévaló-
ság, a puszta eszme szemében mitsem ér! Ezek a múltnak
leltárai; a múlté, amely már nincs! A jelennek új szavak, új
jelentések kellenek! S azért iparkodott ő mindenbe új értel-
met, új nézőpontot bevinni. Azért törekedett a mozgó élet
vágyait ellesni és a régi gondolatokat is mozgásba hozni. Ép
azért minden jelszót, gondolatot, tant személyes ügyévé tesz,
saját lelkébe nyel el, hogy onnan lélekkel, erővel telve lépjen
azután elő. Mindig szivéből beszél, önmagát magyarázza

1
Első fejezet.
 10

De ép azért, mert az örökkévalót az idő kereteibe illesz-

tette s a maradandóságot szakadatlan keletkezéssé értékelte
át, a legszebb gondolatai is kellemetlenül csengnek el. A lót
és keletkezés, állandóság és elváltozás, mozgás és mozgatás
fogalmaink szerint talán kizárják egymást és mégis az élő
élete ebben áll! Az élet nem az ellentéteknek eltörölése, hanem
azoknak egy közös cselekvésben való szervezése.
Mivel James csupa cselekvésben látta a mindenséget,
Istenről, a lélekről, a hitről, tudásról, az erkölcsről, a tudo-
mányról csupa befejezetlen választ adott. Mindez elmaradt
volna, hogy ha kevesebb temperamentummal dolgozik, és
belátja, hogy az értelem se nem pusztán gondolat, sem pusz-
tán cselekvés, hanem a kettő együtt véve. Ha rájön arra,
hogy lelkünk nemcsak akarattal néz a jövőbe, hanem a
multat is logikával felméri, összegezi és az értelem össze-
foglaló eredményei ép úgy kiindulásai a gazdag cselekvésnek,
amint az akaratos készségek útmutatói a tevékenységnek.
Akaratát pusztán a gyakorlati értelem irányította; az
elméleti gondolkodás nem szabályozta. Szenvedélye volt a
hit, hogy az emberiség az erkölcs es a vallás révén egy folyton
magasabb rend felé halad (melioralizmus) és hogy ezen úton
isteni erők is kísérik és segítik. Gyermeksége meggyőződésé-
nek vallotta, hogy mi benső összeköttetésben vagyunk Isten-
nel, aki azonban ép oly véges, mint mi, csak hatalmasabb
nálunk és idealizmussal, szebb reményekkel tölt el bennünket.
Tanította, hogy semmi jó nem vész el, hanem hatásaiban
tovább él, ha nyomaira nem is bukkanunk.
Ez a nemes gondolkodása és lelkülete barátságos köte-
lékekkel fűzte őt korunk legjelesebb bölcselőihez, főleg a
franciákhoz, akikkel együtt dolgozott egy újabb idealizmus
javára, bár – sajnos – tőlünk nagyon különböző utakon.
 11

James lélektana.
James természettudományos lélektant írt1; bölcseleti
magyarázatokat elvileg kiküszöbölt. Ő a bölcselet, főleg a
metafizika alatt csupán alanyi értékű szemléleteket, a böl-
cselő temperamentumán átszűrődő nézeteket értett. Más
szerinte a tények világa és más a tények magyarázata. A té-
nyek, a hatások többé-kevésbbé tárgyi jellegű, tapasztalati
adatok. A magyarázat ellenben a tényeknek szemlélete és
értékelése a mi sajátságos összetételű belső világunkon és
főleg akaratunkon keresztül.
Á nyers, a világnézettel meg nem hamisított anyagot
az általános és józan emberi ész ragadja meg. Nincs is James-
nek más vágya, mint hogy ezeket a nyers adatokat maga előtt
lássa úgy, amint azokat minden épérzékű és elfogulatlan
lelkű ember észleli és érzékeli. Minden szaktudomány ugyanis
csakis ily nyers anyaggal és ily naiv naturalizmussal dolgozik.
A természettudományok úgy dolgoznak a külvilággal, mintha
az tőlünk teljesen független volna. A mechanika pl. beszél
anyagról, amely tömeg és erőt bocsát ki. A fizika minden
kritika nélkül parányokkal (atom) és azok távolba hatásával
dolgozik. A kémia minden felülvizsgálás nélkül átveszi a fizika
eredményeit, a fiziológia pedig a kémiát. A lélektan is, ha
pusztán természettudományos alapra kíván helyezkedni,
minden utógondolat nélkül elfogadja a természettudomány-
nak eredményeit és azokhoz hozzácsatolja a maga sajátos
szemléletét és módszeres eljárását, de szintén csak nyers álla-

1
James főműve: Principles of Psychology, in two volumes,
London, 1900. Ezenkívül írt egy kisebb lélektant is egy kötetben:
Psychology, Briefer Course, 1892. Főfejezetek, amelyek bennünket
érdekelnek a nagy kiadásból, I. kötet 1., 7., 8., 9., 10., 14., 16. feje-
zetei és a II. kötetnek a logikai gondolkodásról, érzelmekről, ösztön-
ről és akaratról szóló részei. Végül nevezetes James zárószava, amely-
ben a bölcselet és a lélektan egymáshoz való viszonyát tárgyalja.
Ügy ezen fejezetben, mint James többi műveinek is ismertetése
alkalmával, összefoglalom az egyes fejezetek gondolatmenetét és ép
azért külön idézeteket nem alkalmazok.
 12

pótban, amint arról a józan emberi ész beszél és elkerül

minden bölcseleti feltevést, bölcseleti magyarázatot.
James közvetetlenül ezzel a szándékkal és ily módszer-
rel akarta megírni lélektanát. Látszólag szigorúan távol
tartott minden egységesítő, értékelő és metafizikai természetű
bölcseleti magyarázatot vagy bölcseleti előítéletet. Célja volt
a lelki tényeket leírni, azokat elemezni, osztályozni és mind-
ezek után magyarázni. Lelki tényei pedig az érzetek, vágyak,
kedélymozgalmak, fogalmak, képzetek, logikai megfontolások,
a figyelem, az akarat és más efféle. Magyarázatai pedig pusztán
az okoknak és azok következményeinek vizsgálatára terjed-
nek, amennyiben a tapasztalás határain belül mindez lehetsé-
ges. A lélektannak tehát tényei, valamint azok magyarázatai
a józan emberi ész keretében mozognak, a mélyre tekintő,
a fogós kérdések mind künn rekednek. így már a lélektanból
kirekeszti és az ismeretelmélet körébe utalja annak magya-
rázatát is, mikép ismerhet meg valaki valamit vagy valakit?
Szerinte az elméleti (és nem a természettudományos) lélektan
ad arról fölvilágosítást, hogyan lehetséges egyáltalán benső,
lelki tudatállapot? Tudatvilágunkra tökéletes feleletet csak
akkor adhatunk, ha már az ismeretelmélet és az elméleti
lélektan a maguk körében kimondották az utolsó szót. Akkor
már lehetséges a természettudományos lélektannak ideiglenes
jellegű adatait, igazságait az ismeretelmélet és elméleti lélek-
tan adataival benső összhangba hozni. Ep azért arra int, hogy
ne gáncsoljuk a természettudományos módszert, ha adatai,
ha vizsgálatának tárgyai laposak, nem magasröptüek és be-
fejezetlen alakúak! A tökéletlen és elnagyolt kezelés sokszor
gyakorlatilag szükségesebb, mint az áteszményiesített, a
kikészített mű.
A lelki élet ily szélesen kezelt tényeit (érzetek, gondola-
tok, átmenő tudatállapotok és a tudatba foglalt ismeretek)
csak a külső világgal, t. i. a fizikai környezettel kapcsolatban
tudjuk helyesen átvizsgálni. A régi lélektannak James szerint
az volt a hibája, hogy a lelket föltétlennek és oly szellemi
lénynek tekintette, amely különféle képességekkel (emlékezet,
képzelet, gondolkodás, akarat) felruházva mintegy a külső
 13

világ hatásainak figyelembevétele nélkül fejti ki életét. Az új

lélektan azonban észrevette, hogy benső képességeink a
külső világ hatásainak, működésének megfelelnek; ez utóbbiak
szellemi gazdagodásunkat, megismerésünk biztonságát elő-
mozdítják. Kifejlődő szokásaink, emlékezetképeink, általános
fogalmaink, következtetéseink csak úgy hozzáillenek ezen
egyhangúsággal és sokféleséggel felékesített világhoz, mint
kedélymozgalmaink és ösztöneink. »A szellem és a világ kölcsö-
nösen közreműködtek egymás kifejlesztésében és ép azért
egymáshoz illenek.«
Ez a felismerés sokféle fejlődési elméletnek és annak a
meggyőződésnek egyengette útját, hogy szellemi életünk
gyökerében teleologikus jellegű. Más szóval érzéseink, gondo-
lataink, szellemi · műveleteink mindmegannyi hasznos és
pontos válasz a külső világ érintéseire, izgalmaira, hogy jó-
létünket és fönmaradásunkat a külső világban biztosítsuk.
Ε szemléletnek fontos következményei vannak. Elő-
ször: minden lelki jelenség akár megfigyelhetjük, akár nem,
közvetlenül testi működésekből ered és ugyanolyan műkö-
déseket is válthat ki. Érzetek, sőt puszta gondolatok követ-
kezményeikben mozgatnak, motorikus természetűek. Másod-
szor: minden lelki állapot valamiféle elváltozást jelent az
agyvelő féltekéiben. Ezen a föltevésen nyugszik az újabb
lélektani vizsgálódások munka-hipotézise, amely ma már szinte
a természettörvény erejével bir. Igaz, hogy ez a föltevés -
mondja James – a materialisztikus gondolkodás szempontjait
érinti, de ez az él letompul, mihelyt megállapítjuk a tényt,
hogy magának a tudásnak benső természetét, sajátságait
semmiféle anyagi ok okosan meg nem magyarázza. Azért
minden anyagelvű látszat mellett is James elveti az anyagelvű-
ségnek főbenjáró következtetéseit.
Ε bevezető szempontok útján James rátér a tulajdon-
képeni tárgyra. Mivel az idegrendszer három részből áll:
a felfogó idegekből, az ingereket tudomásul vevő közép-
ponti idegrendszerből és a vezető idegekből, azért ő is először
beszél az érzetekről, azután a tudatról és végül a mozgásról,
az akaratról.
 14

Hogyan indul meg az élők lelki világa? Mint fiziológus

szívesen megengedi, hogy az élők cselekedeteinek nagy
részét úgy tekinthetjük, mint külső ingerekre való öntudat-
lan, gépies és célszerű ideg visszahatásokat, ösztönösséget.
Ezt a lelki élet tapasztalható célszerűsége is nyilvánvalóvá
teszi, amely, Hartmann szavaival élve, a tudattalannak világos
látása. Vannak azonban olyan cselekedetek is, amelyeket
nem tekinthetünk csak gépies visszahatásoknak, hanem
tudatosaknak. Ha egy békának kivesszük idegcentrumait,
akkor az továbbra is vissza hat az ingerekre, csakhogy
gépiesen. De ha idegrendszere még ép, akkor önkénytesen!
Vájjon puszta látszat-e ezen önkénytesség? Valójában nem
működik-e az állat úgy az egyik, mint a másik esetben
pusztán gépiesen? Föl kell tehát vennünk, – mondja – hogy
az állatnak puszta gépies (reflex) cselekvése és a mi akarat-
életünk között vannak átmenetek és hogy a kettő között
hidat képező cselekvések olyanok, amelyek néha gépiesek,
néha ellenben önkénytesek, tudatosak. Ezek félig reflex-
cselekvéseknek is nevezhetők.
James az ösztönök, a reflex-cselekvések materialisztikus
magyarázatát elveti. Helyteleníti azt a nézőpontot, amely min-
den ösztönös cselekvésben pusztán gépies visszahatást lát. Az
inger és az érzet párhuzamosságának kérdését az anyagelvű föl-
fogás egészen a gépiesség szellemében oldotta meg. Bizonyos
ingerek szerinte mindig bizonyos érzeteket keltenek és bizo-
nyos cselekvéseket váltanak ki. Ez a nézőpont azonban
tarthatatlan, bármily egyszerűnek lássék is és bármily
kecsegtető eredménnyel csalogasson is! Mert ha a cselekvés
csupán külső hatásra való ösztönös visszahatás, mire való
akkor a természet háztartásában a tudat, az eszme? Mint
minden működésnek, a tudat, az eszme működésének is céllal
kell birnia. A priori ki van tehát zárva, hogy a tudatnak ne
legyen célja. És mi más lenne a tudat célja, mint kiválasztás,
megfontolás és az élet föntartásának és jólétének biztosítása.
A tudat vezeti tehát az idegrendszert és azt a legjobb eshető-
ség felé tereli. Tények és a gondolkodás egyaránt tiltakoznak
az ellen, hogy mi és az érző világ puszta gépek vagyunk.
 15

Igen súlyos következtetések folynak ebből. Belátjuk,

hogy nem szabad elfogultaknak lennünk és tudományos
szempontjainkat a tényekhez kell illesztenünk és nem szabad
a tényeket előítéletes elméletekbe begyűrnünk. A fizikai
kauzalitást ki kell tágítanunk a lelki oksággal és a kettőt
a tényekhez kell alkalmaznunk. Az érzéki tapasztalatot,
amely elegendőkép megfejti a kezdetleges és egyszerű életnek
megnyilvánulásait, ki kell bővítenünk lélektani tapaszta-
lással, amely gyökeresen különbözik az előbbitől. Lelki tapasz-
talataink ugyanis először mindig öntudathoz vannak kap-
csolva és másodszor hivatásuk az idegközpontokat saját
céljaikra kihasználni és tevékenyen és erővel teljesen benyúlni
az élet folyásába.
Csak az a kérdés, hogyan értelmezzük tudományosan
a lelki tapasztalatot? Nem lehet-e ezt is úgy kezelni, mint
a fizikai tapasztalatot? Nem lehet-e föltételezni, hogy amint
a fizikai tapasztalat csupa egyszerű elemekből szövődik össze,
úgy a lelki élet is, mint benső tapasztalás, lelki elemeknek,
lelki parány oknak összeolvadásából jön létre? Az asszocionis-
ták így gondolkodtak. Azt hitték, – mondja James -
»hogy az érzetek, a képzetek és a mozgások azok az elemek,
amelyekből a lelki élet fölépül. A dolgok közötti viszonyos-
ságot is, amelyet mi lelkünkben megállapítunk, a képzetek
közötti állítólag társulások eléggé magyarázzák. Az akaratos
és az ösztönszerű törekvéseket pedig megvilágítják azok az
irányzatok, tendenciák, amelyek úgy a képzetekben maguk-
ban, mint a benső gerjedelmekben megvannak. Egy és ugyan-
azon diagrammá jelképezheti a külső és a belső világot.
A pontok és a körök egyfélekép jelentik a sejteket és a
képzeteket. A sejtek között húzható vonalak pedig az ideg-
szálakat, illetve az asszociációkat.«
Ez az egyrészt anyagelvű, másrészt asszociációs néző-
pont tehát önálló parányokra szedte szét és azokból építette
föl a lelki életet. Sokáig volt ünnepelt elmélet, mert nem-
csak az anyagelvű világnézetnek volt követelménye, de a
pszicho-fizikai parallelizmus is szívesen kacérkodott vele.
A természettudósok pedig azt hitték, hogy amint Galilei és
 16

Newton megtalálták a testek mozgásának alapformáit,

amelyekre a külső tapasztalás összes bonyolult mozgásait,
összetett változásait vissza lehet vezetni, úgy az asszocio-
nisták is felfedezték a lelki mozgások közös alapformáit,
amelyekből a lelki élet gazdag világát le lehet származtatni.
James igen erős állást foglalt e parányelméletű lélek-
tan ellen. Folyton hangsúlyozta, hogy ilyen áthatolhatatlan,
egymástól független és működéseikben változhatatlan lelki
elemek semmifélekép sem egyeztethetők össze a lelki tapasz-
talás bonyolult, színgazdag, egymásba fűződő, mozgalmas
természetével. Amiben az asszocionisták, a Herbart-iskola
és a parallelisták lelki egységeket látnak, azok nem élnek
a lélek eleven életében önálló életet; azokat a lélek folyamatos
mozgalmasságából az elvonó értelem emeli ki és önálló-
sítja, öncsalódás tehát a bonyolult lelki életnek ily egyszerű
elemekből való levezetése. A legegyszerűbb érzetek sem
jelennek meg a benső tapasztalásban soha mint önálló
elemek. Csak nagyon finom és pontos lelki elemzés képes az
elemeket a bonyolult, az egymásba folyó lelki élményekből
kihámozni és önálló megfigyelés tárgyává tenni. Ellenben
mindaz, amit tudatunkban átélünk, szemlélet alá vehetünk,
mindaz összetett, számtalan fonálból összerótt, bonyolult
élmény.
Hogyan figyeljük és elemzzük tehát lelki élményeinket?
Introspeetio, benső szemlélés útján. Ennek azonban helyes-
nek kell lenni. A lelki életünk sem nem egység nélküli soka-
ság, sem nem sokaság nélküli egység, hanem a kettő együtt
véve. Tárgya az öntudat a maga köz vetetlen mivoltá-
ban. De e lelki mezőben élményeink nem úgy vannak
egymás mellett, mint a tárgyak a térben; sem pedig oly
merev egységet nem alkotnak, mint a matematikai egységek.
Az egy gazdag, benső tartalom, mely egy és mégis sokféle;
megkülönböztethető elemek vannak benne és egymástól
mégsem szakíthatok el; nincs külön gondolat, külön érzelem,
külön akarat és nem is ezek összerovásából áll elő a lelki
élet, hanem a gondolattal együtt jár az érzelem; az érzelem
meg nem működik akarat és gondolati elem nélkül; az akarat-
 17

nak pedig szintén van tárgya, amit akarunk és ami tetszik

vagy nem tetszik. Az öntudat folyam, e folyamban futnak
egymással karöltve a különböző lelki állapotok. Ha azokat
szétszedjük, egymástól elkülönítjük, magát az élményt
kivesszük természetes fekvéséből, környezetéből, azt tár-
gyiasítjuk és oly értéket tulajdonítunk neki, amellyel az
a maga sodrában nem bír. Úgy csinálunk, mint mikor a
költeményt szavakra bontjuk szét és azt hisszük, csak e
szavakból áll a költemény. A szavak ugyan benn vannak a
költeményben, de a szavakban nincs benn a költemény.
A költemény az eleven élményben van, amely a szavakban
kifejezi magát.
A lelki életnek alapténye tehát, amelyet kiki bensejé-
ben is tapasztalhat, az, hogy van öntudatunk, amelyben a
lelki állapotok lefolynak, szünet nélkül egymásra következ-
nek. Ennek az öntudatnak pedig « négyféle sajátsága van.
1. Minden lelki élmény, állapopot azzal az igénnyel lép föl,
hogy ő része a személyes tudatnak.
2. Az élményt, a személyes tudat körén belül folyton
váltakoznak és soha egy és ugyanazon élmény kétszer ugyan-
úgy nem fordul elő.
3. Minden személyes tudat észrevehetően folyamatos,
hézagosság nincsen a lelki életben.
4. A tudat valamely tárgynak csak bizonyos elemei
iránt érdeklődik, a többi elemeket elhanyagolja. Munkája
közben befogad, illetve elmellőz, szóval válogat a tárgyak
különféle hatásai között.
Szabad és röpkefolyású víz az öntudat; benne fürödnek
képzeteink; ott nyernek színt, onnan lopnak érzelmeket
és összhangba is ott olvadnak. James annyira szerelmes
képzeletének felszálló képeibe, hogy haragosan ront a hagyo-
mányos lélektanra, mert állítólag darabokra morzsolta az
oszthatatlan öntudatot és a morzsákat önálló állagokká
merevítette. Pedig – mint látni fogjuk – ő meg a másik
végletbe esett, mert az öntudatnak folyamát állagosította –
bár talán öntudatlanul.
De bármit érezzek, gondoljak vagy akarjak, többé-
 18

kevésbbé mindig tudatában vagyok személyes létezésemnek.

Annak, hogy »én« vagyok. Folyton valami jön tudatomba
és folyton az én tudatomba. Az »enyém« és az »én« kétféle
szemléletet ébresztenek lelkünkben és kétféle elemzésnek
is a tárgyai. Mik tehát az »enyém«-nek és mik az »én«-nek ele-
mei? Mi az »enyém« és mi az »én«?
A tapasztalati »enyém« körébe háromféle javak tartoz-
nak: szellemi, anyagi, társadalmi javak. A szellemi javak
(t. i. a gondolat, érzelem, akarat) benső javak; a másik kettő
(t. i. az anyagi és a társadalmi javak) az »én«-nek külső
javai. Az emberek szeretete, nagyrabecsülése, a tisztelet, a
mi szociális javainkhoz tartozik. A tulajdon pedig anyagi
javainkhoz. Ε háromféle jó között rendnek, méltányos-
ságnak kell lennie.
Mindezt James élénk képzelettel, költői lelkesedéssel,
finom elemzéssel szemlélteti, megérezteti. Az összhangot
azonban mihamar megzavarja az »én«nek magyarázása.
Az »én« gondolja el azt, ami az »enyém«. De milyen ez az
»én«? Ki ez a gondolkodó? A folyamatos öntudat-e az, vagy
valami mélyebb valóság, pld. a »lélek«, a transzcendentális
»én«, vagy valami szellem? Az »én«-neek tapasztalati elemzése
egy főtényt mutat és ez az öntudat jelenségeinek szüntelen
változásai között is az »én«-nek mindig érezhető azonos-
sága. »Én« alatt mindenki azt érti, ami mindig ugyanaz,
ami állandó. James oly szépen indul, hogy szinte a spiri-
tualizmus hangjai csendülnek meg szavaiban. Látja, hogy
a tudat nem a lelki elemeknek mozaikképe. A tudat több
mint az elemeknek összege. A tudat több mint az elemi
hatásoknak színdús és egységes képe. El sem képzelhető,
hogy anyagi részecskéknek vagy lelki elemeknek (nevezzék
ezeket bármikép is) bizonyos száma ilykép összegesíthető.
Az összegben minden alkotórész az marad, ami előbb volt
és az összeg is csak annak szemében összeg, aki az egysé-
geket elnézi, észre nem veszi, úgy hogy csak az összeget
látja. Az »én« mint jelenség ellenben oszthatatlan tudat-
állapot, amelyben a dolgok sokasága úgy összeolvad, hogy
az egységben a sokféle alkotórészt már nem látjuk.
 19

Mi az már most, – ez a dolog lényege – ami ezt az

egységet megteremti? Mi gondolkodik, mi kombinál ben-
nünk? Van-e a gondolat mögött gondolkodó, a cselekvés
mögött cselekvő? Azt várjuk az előzmények után, hogy
igen! És James ezt a feleletet megtagadja. Tudja, hogy a
spiritualisták milyen álláspontot foglalnak el. De hisz ő már
eleve kizárta a természettudományos lélektanból a lélek
szerepét és azt hiszi, hogy azt a cselekvő szerepet, amelyet
mi a léleknek tulajdonítunk, eléggé megoldja maga a tudat-
egység, amely mindig tapasztalható és amely maga műveli
a sokféleségnek egységbe olvasztását.
James nehézsége a lélek ellen az, hogy a lélekben csak
lényeges (substantialis) tudategység lehetséges, míg a mi tuda-
tunknak a változások között is tapasztalható azonossága nem
lényeges (substantialis) azonosság, hanem csak működési
(functionalis) azonosság. Mindig van bennem valami a régiből,
de az a régi mégis sohasem egészen a régi. Az én tegnapi
»én«-em működésében, színeiben, gazdagodásában más,
mint a mai. A tegnapi »én«-ém átment a maiba; a mai átmegy
a holnapiba stb. Ezek a folytatólagos, egymáshoz hasonló,
de nem azonos és szám szerint különböző »én«-ek, amelyek a
multat ugyanazon módon fogják fel, eléggé megmagyarázzák
a személyes egységet és azonosságot. A tudatnak a folyama
szintén ezt fejezi ki. Mindig ugyanazok vagyunk, de soha-
sem egészen ugyanazok. Herakleitos mondása: mindig
ugyanazon folyóba lépünk és mégsem ugyanabba! Ezt James
így változtatja meg: mindig ugyanabba az »én«-be lépünk és
mégsem ugyanabba! Utolsó szava pedig: a gondolat a gon-
dolkodó!
Nem szakítom félbe James tárgyalásának menetét
kritikai megjegyzéseimmel; mindezekre még külön pontban
fogok kitérni.
Miután a lelki életet az »én« révén összefogta, áttér az
»én« működésére! A figyelemről szóló szép, de ismert gondo-
latokat tárgyaló fejtegetése után a fogalmi megismerésre
tér át. Itt már újra az eleven képzeletű művész szólal meg!
Újra beállít bennünket a lelki élet eleven és rohanó folya-
 20

mába! Újra hangsúlyozza: nézz mindent ebben a folyóban!

Ne végy ki belőle semmit, ha kiveszesz egy elemet, egy érzel-
met, egy gondolatot, egy fogalmat, nem az igazit tartod
kezedben, hanem csak annak hüvelyét.
Ami csak élmény bennünk, az mind szerves! Ha a lélek
elhagyja a testet, testünk szervetlen, alkotórészeire bomlik.
Ha érzet, képzet, fogalom stb. elhagyja a maga lelki ágyát,
szintén szervetlenné válik. Főleg áll ez a fogalomról. A foga-
lom, amint az iskolás bölcselet tárgyalja, James szerint már
nem élettel teljes, hanem merev valami, amiben nincs hajlé-
konyság, fejlődőképesség. Mert a régi bölcselet minden
fogalma a lélek egy befejezett alkotása, amelynek örökké
ugyanannak kell maradnia, ami. A lélek maga gazdagod-
hátik, új ismeretekkel bővülhet, fogalmait újra készítheti,
de ezek az új fogalmak gyökeresen ujak, a régiekhez semmi
közük. Amint Plato eszméi merev és kész eszmék voltak,
ép úgy fogalmaink is a lelki élet egy-egy fejlődési fokának
kész képletei.
James a fogalmak készítésére nézve teljesen eltér
tőlünk. Nála a fogalom egy egyszerű felismerési folyamatnak
végső eredménye. Azért a szellemi élet legalacsonyabb fokán
álló lény is képes (pl. a polip) fogalmat alkotni, ha tud
valamely régi tapasztalatra egy újabb esetben visszaemlé-
kezni. Az azonosság felismerése Jamesnél már fogalomalkotás.
Lelkünk azonban nemcsak egy-egy dolgot képes meg-
ismerni. Van ereje arra is, hogy a dolgok egész osztályára is
ráismerjen, vagyis a bennük hasonló vonásokat meglássa,
így hozza létre az általános fogalmakat. James azonban
csak az egyes fogalmaknak tulajdonít értéket, mert értékkel
előtte csakis az egyes dolgok bírnak. Lesajnálja az összes
bölcselőket Sokratestől napjainkig, kicsúfolja a nominalisták
és a realisták harcát azért, mert annyit vitatkoztak az általá-
nos fogalmak elsőbbsége fölött. Pedig ezeknek csak egy
hasznuk van, hogy az egyes dolgokról való ismereteinket
világosabbá, tartalmasabbá teszik. Minden fogalmi meg-
ismerésben a lélek megkülönböztet és összekapcsol. Ε két
művelet minden lelki látás és haladás alapja.
 21

A megkülönböztetés Jamesnél azért játszik fontos

szerepet, mert szerinte a tudat egybeolvadó folyamat. Minden
elem kiszakíthatatlan egységben fekszik a tudat folyásának
síkjában. Hogyan történik tehát a megkülönböztetés? Mi
annak az alapja?
Különbözők azok a dolgok, amelyek 1. mint közvetet-
lenül különbözők lépnek tudatunkba; 2. amelyek külön-
bözőségét az értelem úgy fogja fel és 3. amelyek az élmények
kapcsolásából külön-külön kiragadhatok. Következőleg: 1.
különbözők azok az élmények, amelyek külön-külön ideg-
rezgést igényelnek, vagy amelyeknél az idegérintés egymás
után következik; 2. különbözők azok az élmények, amelyeket
különböző faji vagy nemi fogalom alá csoportosítunk;
3. a zenei összhang, bár egységes élmény, de ha az egyes
hangokat ki tudjuk emelni, akkor azok külön élmények.
A figyelemnek nagy szerepe van ily összetett és mégis egy-
séges élmények felbontásánál. A gyakorlás pedig ezt az
elemző készségünket csak még jobban kiműveli.
Az analitikus értelem tehát az egységben a sokaságot ra-
gadja meg. A szintetikus, az összekapcsoló pedig a sokaságban
az egységet. A szintetikus gondolkodásnak alapja az eszme-
társítás, amely a lélek összehúzó munkásságából származik.
Mikor képek és képzetsorok egy pont körül csoportosulnak,
távolságok áthidaltatnak, a rokon elemek a tudat egész
látóegéről összefutnak. Hogyan lehetséges mindez? Azon
előre föltételezett összhang alapján, amelyet James az anyag
és a szellem között feltételezett. A testet a lélek nélkül, a
lelket a test nélkül nem tudja már elképzelni. A kettő műkö-
désében benső összhangba olvad s a test a lélek hangszerévé
finomul el. Az anyag gépiessége akaratos cselekvésekké
tágul, az akarat cselekvésköre viszont átlelkesített mecha-
nizmussá, szokásokká keményedik. A lélek szellemi műve-
letei rálehelődik az idegrendszerre és az egy vetítő szerke-
zetté módosul; az utóbbi viszont mint inger- és ösztöndús
anyag új és új ismétlésekben keresi gyönyörűségét. íme
szokásainknak, készségeinknek, képzettársításunknak, íté-
leteinknek, következtetéseinknek, akaratelhatározásainknak
 22

eredete. Ami egyszer a tudat révén megérintette az ideg-

rendszert, az többé el nem vész, azt számtalan szálak fűzik
a tudat egész világához, úgy hogy mindig felújulhat és min-
dig egy-egy körnek akár eleme, akár pedig központja lehet.1
Mennél érzékenyebb idegrendszerünk, mennél könnyeb-
ben vezetik az idegszálak a külső vagy belső érintéseket,
annál ügyesebbek, leleményesebbek vagyunk. Ha pedig
tehetségünknél fogva lelki életünk érzelmi és értelmi elemeit
szabadon választott tárgyak körül tudjuk csoportosítani, a
képzelet világába jutunk. A képzelet ép úgy az eszmetársí-
táson nyugszik, mint az emlékezet. Csak míg az emlékezet
a lelki élet rendes működésének, a képzelet az alkalmas
pszichofiziologiai szervezetnek ajándéka.
Képzet, fogalom, emlékezet, képzelet és képzettársítás
képezik a logikai gondolkodásnak anyagát. Mert van közön-
séges és van logikai gondolkodás. Az előbbi a tapasztalás
köz vetetlen adatait a maguk rendjében sorolja elő (repro-
ductio); az utóbbi az adottakból új gondolatokat termel
(productio). A kettő között a megkülönböztető szempont
tehát a termelőképesség.2
A logikus gondolkodás elemzéssel és elvonással dolgozik,
kihalássza a lényeges jegyet és annak révén új kapcsolatokat
keres. Az éles szem ennek a lényeges jegynek föltételeit,
kisérő körülményeit, következményeit rögtön észreveszi.
De ez az éles szem az éles elmének a jele. Az éles elme
pedig a dolgokat nem mint osztatlan egységeket, hanem mint
számos alkotórész összegét tekinti, amelyek mindegyike
céllal, fontossággal bír. A dolgok alkotó elemeit és azok
rendeltetését megismerni megint ugyanannyi, mint ural-
kodni az egész dolog fölött; mint belátni annak szerke-
zetébe és működése lényegébe; mint képességgel birni arra,
hogy a dolog hivatását, munkáját saját céljaink tökéletes
szolgálására fordítsuk. Erre pedig részint saját igyekezetünk,
részint pedig a természetünkbe ojtott gyakorlati és eszté-

1
A Psychology X. és XVI. fejezete.
2
Psychology XXII. fejezet.
 23

tikai érdeklődés segítenek. Nehéz azonban megállapítani,

a figyelem fejleszti-e ki a gyakorlati és esztétikai érdeklődést,
vagy ez az utóbbi két készség magától ébreszti-e fel az érdek-
lődést és figyelmet.
De a figyelem, a gyakorlati és az esztétikai érdeklődés
magukban még gyengék az éles gondolkodás gyámolítására,
ha lelkünk nem gazdag képzetsorokban és e sorok nem elég
elevenek és termékenyek fürge társulásokra. Minden művész,
minden gondolkodó úgy termel új értékeket, hogy a lelkében
felmerülő eszmét képzettársítás révén számtalan kapcsolat-
ban, helyzetben, környezetben látja és ezen összbenyomás,
lelki áttekintés alatt kinő a lappangó gondolat, igaz-
ság is.
Lelki életünk értelmi oldalát kiegészíti érzelmi világunk.
Nélküle életünk befejezetlen, vértelen, fölötte szegény volna.
Mert milyen volna az az élet, amelyben ugyan igazságok tükrö-
ződnének és visszatükröződnének, de alanyiságunk a maga
melegségével, rokon- vagy ellenszenvével soha elő nem lépne!
Érzelem nélkül nincsen előttünk semminek értéke. Érzelem
nélkül a dolgok lehetnek igazak vagy nem igazak, de a jó
vagy a rossz, a kellemes vagy kellemetlen megkülönbözte-
tések érzelem nélkül színre nem kerülnének.
Az érzelmek adnak mindennek alanyi, egyéni értéket,
becset. Érzelmeinknél fogva nyernek a dolgok becsülést,
szeretetet! Érzelmeink teszik előttünk kedvessé a külső
világot. Akinek nincsenek érzelmei, az hidegen néz a termé-
szetre, a növény- és állatvilágra, a szülőkre, a gyermekekre.
Abból nem árad ki semmi báj, semmi kellem, semmi élet.
Ami tetszik, ami felmelegít, ami szeretetre gyullaszt, az
mind azért tűnik föl előttünk ünnepi pompában, megkoszo-
rúzva, mert azt saját érzelmeinkkel, mint aranyos, lenge
fátyollal, beborítjuk. Mi a mi szeretetünket, lelkesedéseinket,
ábrándjainkat kivetítjük és belenézzük a külső világba.
Önmagunkat látjuk a dolgokban, magunkat megkettőzzük,
megsokszorosítjuk, reményeinket, érzelmeinket szétszórjuk
s azt hisszük, hogy mindez más, mindez nem mi vagyunk!
Csak amely lényekben mi valamikép bennélünk, azok
 24

lelkesítenek, azok sugároznak ránk vissza kéjt, gyönyörű-

séget, vagy esetleg fájdalmat, szenvedést.
Ép mert az érzelmeknek ily bájosan kedves, ily boldo-
gító hatásuk van, fölötte finom kérdés, honnan és mikép
erednek érzelmeink? És e kérdésre is többnyire a világnézet
felel és nem az éles lélektani elemzés. A materialista az
érzelmeket az érzetekkel azonosítja. A túlzó idealista pusztán
a szellemi »én«-ből fakadó kellemes élménynek tartja. A kö-
zömbösek az érzelmeket külön érző szervhez kötik és époly
érzetelemnek tartják, mint teszem a tapintásérzetet.
Jamesnek külön véleménye van az érzelmek eredetéről.,
Még í 884-ben közölte gondolatait a Mind-ben és véletlenül
ugyanazon évben bocsátott ki a német Lange is egy művet:
Über die Gemütsbewegungen, amelyben ugyanoly ered-
ményre jut, mint James, anélkül, hogy Jamesről hallott
volna. Az elméletnek neve periferikus érzelemelmélet.
James az érzelmeket épúgy mint az egész lelki életet testi
folyamatokra vezeti vissza. Az érzelmek forrásai tehát testi
érzetek, még pedig számos felbonthatatlan és helyzetükre
nézve meg nem határozható érzetelemek, amelyek egymással
összeolvadnak és mint kéj vagy fájdalom jönnek tudatunkba.
Az érzetek más hatással vannak a felsőbb- és mással az alsóbb-
rangú idegrendszerre. Amott megérzéseket, emitt pedig
mozgalmasságot, cselekvő készségeket ébresztenek föl. Ezek
a gerjedelmek végighullámzanak az egész szervezeten és
minőségükben új ingereket és hatásokat hoznak létre, ame-
lyek mint periferikus, felületi érzéki ingerek hatnak az érző
idegközpontokra és azokat az érzeteket váltják ki, ame-
lyeket mi kéjeseknek vagy fájdalmasaknak tartunk. Szóval az
érzelmek a test felületén fakadó érzeteknek tudomásul vételei.
Így azután megértjük, miért mondja James: mi »szomo-
rúak vagyunk, mert mi sírunk; haragosak vagyunk, mert
jelünk vagy reszketünk«. A sírás mint izommozgás és mint
testi érzet lelkemben szomorúságot; a reszketés is mint testi
izomérzet haragos képzeteket gerjeszt föl. A testi hatás
tehát előbb valamely testi érzetet, ez pedig az érzelmi, a
lelki állapotot szüli.
 25

James akaratlanul is az anyagelvű álláspontot erősíti,

bár az anyagelvűséget elveti. Tapasztalatilag akarja ele-
mezni az érzelmeket és azt hiszi, hogy ha mindezeket a
testi érzeteket és gerjedelmeket eltávolítjuk, más összetevő
nem marad az érzelem számára. Mégis látva az érzelmeknek
azt az óriási jelentőségét, amelyet az imént röviden vázoltam,
bevallja, hogy ez a szemlélet nem magyarázza meg az összes
érzelmeket; nem főleg az igen finom szellemi érzelmeket,
hanem csak a vastag és heves érzelmeket. Az erkölcsi és az
esztétikai érzelmek valószínűleg másképen keletkeznek. És
amint a testi és a szellemi élet közötti faji különbözőséget
abban látja, hogy a szellemi életnek más a működési termé-
szete, más az oksága, úgy az érzelmekre nézve is azt vallja,
hogy azok értéküket nem keletkezésük módjától, hanem
önmaguktól nyerik. Ha tehát valamely érzelem mélységes,
tiszta, nemes, szellemi, az ilyen marad akár testi folyamatok-
ból eredjen, akár nem. Ha tehát az érzelmi jelenség élettani
eredetét magyarázza is, mégsem akarja annak lelki értékét
lefokozni.
Sőt James még tovább is megy. Megengedi, hogy a
testi folyamatokon kívül még más okok is közreműködhet-
nek érzelmeink kipattanásánál. Sőt az is lehetséges, hogy
előbb hatnak a gondolatok, képzetek, tehát a lelki elemek a
testre és ezek a lelki elemek szülik ama élettani mozgásokat
(sírás, reszketés), amelyeknek eredménye az érzelem.
Gazdag képzet- és érzelemvilágon épül föl az akarat-
képzeteink és érzelmeink képezik akaratunk indító okát,
lökéseit.
Amint James eddig is a lelki élet jelenségeit elemeiben
kipontozni, leírni törekedett, úgy az akaratélet tárgyalásá-
nál is mély bepillantást nyújt a folyamatok keletkezésébe,
és végső eredményébe!
Amilyen az élet, olyan a cselekvés is. Az élet kezdetleges,
gyermeki megnyilvánulása gyermeki, kezdetleges akaratot
mutat. Zsenge korunkban szervezetünk belső berendezése

1
XXV. és XXVI. fejezet.
 26

ösztönök útján fejezi ki magát. Nem tudjuk, mire vagyunk

képesek és sohasem is tudnók, ha ösztönszerű cselekedeteink
nem volnának. Az ösztönök működésében azonban a termé-
szet felfedezi képességeit, belső erőit, a rájuk elmélő öntudat
pedig megőrzi azok emlékét és új cselekedetek kiinduló pont-
jává teszi azokat.
Az akaratéletben tehát először az ösztönök hozzák tudo-
másunkra,, mire vagyunk képesek«
Mikor azonban igazi akaratról szólunk, már tudatos és
készakaratos cselekedetek lebegnek szemeink előtt. Az ösz-
tönök szabad játékát az értelmi elemek mérsékelik és kor-
mányozzák. Az érzetek, a testi ösztönzések azonban továbbra
is megmaradnak és ezekhez csatlakozik a lelki kép. mely az
érzeteknek irányt ad. Ë két elemből áll az akarat. Más lelki
elemet hiába keresünk.
De elég-e az akarat kiváltásához ez a mozgató képzet,
vagy talán még egy külön »fiat«-ra, parancsszóra is szük-
ség van.
Kétféle cselekedeteink vannak! Olyanok, amelyek min-
den különösebb megfontolás nélkül is létrejönnek, és olyanok,
amelyek lelki gyötrődések között születnek meg. Az elsőnek
oka a cselekvésnek puszta gondolata (ideomotoiikus csele-
kedetek), a másiké a megfontolás.
Az öntudat ugyanis maga is erő és ösztönös természetű.
A mozgást, amelyet jelez, föltétlenül létre is hozza, hacsak
ellentétes gondolatok akadályt nem gördítenek eléje. Minden
gondolatnak ugyanis van fiziológiai ellenképe, az idegtevé-
kenység, amely maga is mozgási hajlammai bír, mert minden
idegfeszültség kisülni akar. A mozgás tehát csak természet-
szerű következménye az öntudatban és az idegrendszerben
végbemenő folyamatnak és ha semmi nem gátolja az eszmét,
célt is ér.
Máskép áll a dolog a megfontolt cselekedeteknél. Mérle-
gelés, elmélődés akkor szükséges, ha a tudatban számos egy-
mással ellenkező eszme merül föl, amelyek a maguk céljáért,
tárgyáért és a győzelemért küzdenek. Ez a tépelődés hetekig
is eltarthat, míg az eszmék egymást gátoló rugalmasságukból
 27

veszítenek és valamely felindulás a győzelmet egyik vagy

másik javára eldönti.
Az elhatározás lélektanilag ötfélekép mehet végbe.
Az első az értelmi alak. Ennél a gondolatok benső értékét
összemérjük és a melyik föltétlen bizonyossággal hat, annak
javára döntünk.
A második esetben is határoznunk kell, de az értelem
nem képes föltétlen bizonyosságra szert tenni. Mindkét olda-
lon ugyanis egyforma értékű bizonyítékok vannak, és nincs
egy sem, amelyik a pálmát elragadhatná. Határozni azonban
mégis kell, mert érezzük, hogy jobb egy kevésbbé helyes el-
határozás is, mint semmi határozás. Bár kívülről is érvénye-
sülhet befolyásolás, szabadságunknak mégis tudatában va-
gyunk és érezzük, hogy így is meg úgy is dönthettünk volna.
Van harmadszor olyan eset is, midőn a különféle eshető-
ségek, cselekvések iránt közömbösek vagyunk, egyszerre
azonban természetünk heve elragad és valamely irányban cse-
lekszünk.
Hányszor történik meg (negyedszer) hogy benső vilá-
gunkban, érzéseinkben, gondolkodásunkban hirtelen meg-
változunk. Kényelmes, egykedvű természetünkből kilépünk,
s nagy, terhes feladatokra szenteljük magunkat. Jellemünk
erkölcsi magaslatokra lendül és elhatározásaink is átlelke-
sülnek.
Cselekedeteink javarésze végül minden nagyobb benső
erőfeszítés nélkül megy végbe. Vannak azonban esetek, midőn
akár el tudjuk biztosan dönteni, mi a helyes, akár nem,
érezzük, hogy erőmegfeszítéssel jár a cselekvés végrehajtása.
És ez az életenergia kiáradása mutatja, hogy szabadon cse-
lekszünk, hogy mi cselekszünk, mert mi ennek a benső meg-
feszülésnek tudatában vagyunk. Ez az akaratelhatározás
ötödik képe.
Az előbbi eseteknél is létezik akaratmegfeszülés, van mű-
ködő erő, de mi annak tudatára nem jutunk. Nem érezzük
a döntés izgalmas és kínos perceit. Itt azonban ép ezt érezzük.
Az akarat mindig mint erő nyilvánul, erő nélkül nincs
akarat, vagy legfeljebb csak beteges akarat és tehetetlenek
 28

vagyunk. Gondolkodásunk ugyan helyes irányban működ-

hetik, de helyesen nem tudunk cselekedni. Az erkölcsi élet
nagy tragédiáiban ez a gyönge akarat szerepel. A jó és a
rossz közötti helyes megkülönböztetés megvan, gondolotaik-
ban gyötrődnek is a szerencsétlenek, de kivitelre, a jó szán-
dék megvalósítására képtelenek. Ilyenek az érzelmes rajongók,
az iszákosak, a trottlik, kiknek élete az értelem és a cselek-
vés ellenmondásain gördül tova.
Viszont az erős akaratúak a küzdelmekkel síkra szálnak
és minél nagyobbak az akadályok, annál hevesebb ellentál-
lást fejtenek ki. Szinte a cselekvésnek törvényszerűsége, hogy
az erős akaratú a legnagyobb ellentállás irányában dönt.
Ámde akarni, erősen akarni, nem annyi-e mint egy pontra
nézni erősen, mereven, kitartóan! Nézni úgy, hogy az egész
cselekvésmezőt átlássuk, abba betekintsünk, az eshetősé-
geket felleljük, a gyönge oldalakat kitapogassuk. Mindez
pedig a figyelem összpontosítása útján jön létre. Ép azért,
ha mi az akaratnak benső lényegét önmagunkban tanul-
mányozzuk, észrevesszük, hogy az egészséges akaratnak
lélektani összetevői összeesnek a figyelemnek föltételeivel és
hogy a mozgások csak fiziológiai folyamatok, amelyek az
idegfolyamatokhoz csatlakoznak. A cselekvési lehetőségek
közül egyre sasszemmel tekinteni, annak értékét átlátni,
és a tudat központjába mélyíteni, annyi mint kimondani:
fiat! Es ebben a pillanatban a tudat és az idegfolyamatok
között létrejön az a titokzatos kapcsolat, amely a belső moz-
galmasságot külső cselekvéssé változtatja. A figyelemnek
megfeszülése tehát az akaratnak lényegéhez tartozik. _4z élet
külső drániáielőb
Csak az a kérdés, ennek a »fiat«-nak kimondása meg van-e
határozva, vagy nincs! Szabadon mondjuk-e ki, vagy az
okok mondatják ki azt velünk?
James szerint a lélektan erre választ nem adhat! Minden
testet öltött eszme ugyanis a figyelem bizonyos mérvű meg-
feszülését kívánja. Ezen benső erőlködés nélkül cselekvés
létre nem jöhet. Egy nem sikerült esetben, egy-egy bukás-
nál azonban lehetetlen eldönteni, hogy az embernek módjában
 29

volt-e több figyelemenergiát igénybe vennie, mint amennyit

vett, vagy nem volt módjában? Kimerítette-e energia-
készletét, vagy nem? Ily mérésekre mi képtelenek vagyunk.
Pedig ezen fordul meg, hogy adott esetben máskép is csele-
kedhettünk volna-e, mint tényleg cselekedtünk!
A tudásnak – mondja tovább James – befejezett
viszonylatokkal és nem változókkal van dolga. Ahol a tör-
vényszerűség alól örökös kilengések vannak, ott megszűnik
a tudomány. A tudomány mindig determinista, még a lélek-
tan is. S azért a lélektan csak általános törvényekkel fog-
lalkozik, így az akaratnál a képzetek indító és gátoló okaival;
az akaratnak a figyelemhez való viszonyaival; a föltételekkel,
amelyek között az akarás létrejön, de nem foglalkozik azon
figyelemerőségek mérésével, amelyek egy-egy akarat létre-
jövéséhez szükségesek. A lélektan módszere következőleg
eltekint az akarat szabadságától és azon feltételeket kutatja,
amelyek az akaratot általában kicsalják és nem azokat,
amelyek azt szabaddá teszik. Ezzel azonban az akarat sza-
badságát nem akarja tagadni. Szóval James gyakorlatilag
a determinizmus alapján áll, de elméletileg a kérdést nyitva
tartja.
Az akarat szabadságának eldöntését James a metafizika
körébe utalja.
Mégis mintha belátná a determinizmus erkölcsi hát-
rányait: a lélek erejének elbágyadását, az erők lehangolását,
a beszámítás tagadását és azért egy fejezetben tárgyal
az akarat megfeszítésének szükségességéről, az élet küzdel-
meivel, nehézségeivel szemben a harc fölvételéről és a hősies
lelkek követéséről.
A természettudományi szemlélet talaján gondolkodó
James tehát determinista, de érezzük, hogy mégsem az!
Csupán a rendszer, az általános törvénybefoglalás kedveért,
amely mindent metafizikai képletekbe kivan foglalni, hódol
az elméleti determinizmusnak, de a metafizikus James az
akaratszabadság mellett érez.
Általában James művének utolsó fejezetében úgy jár
mint Kant, aki a Gyakorlati Ész kritikájában mindazt ismét
 30

megvallotta, amit az Elméletiben megtagadott. James is

mint bölcselő, mint »látó« az erkölcsi élet követelményének
tartja az akarat szabadságát. Számára a determinizmus pusz-
tán ideiglenes és módszertani álláspont.
Műve végén még egyszer előveszi a testi és a lelki élet
közötti összefüggés kérdését és beismeri, hogy pozitív és
anyagelvű alapon a szellemi élet legfinomabb és legmaga-
sabb kérdéseit nem lehet megtudni. Hogyan jön létre az
öntudat az agyban? Mikép felel meg a gondolat, a képzet
annak a tárgynak, amelyre vonatkozik? Mikép alakul ki a
magasabb lelki élet? Mind oly mély kérdések, amelyeket
semmiféle természettudományi lélektan kielégítően nem
képes megoldani. Es érzi, hogy az is mind, amiről tár-
gyalt, oly nyers, oly alanyi leírás, hogy bizony törvény
gyanánt venni annak eredményeit nem lehet.
Még egyszer rágondol a lelki élet monisztikus, spiritua-
lisztikus és atomisztikus magyarázatára és úgy találja, hogy
legtöbb valószínűsége a spiritualizmusnak van, bár ez az
elmélet – szerinte – nem képes megmagyarázni egyes rend-
kívüli lelki jelenségeket, pl. a személyiség átváltozásait,
vagy egy-egy egyénnél előforduló többszörös tudatállapotot,
a kettős »én«-t. Ezeket a lelki jelenségeket az atomisztikus
elmélet jobban megmagyarázza. Az atomizmus szerint agyunk
billió kis részecskékből áll és ezek a részecskék a tudat egyes
elemeinek felelnek meg. De lehet-e tudatos arányokból olyan
tudatfolyam, a melyről ő álmodott? Ámde ezen a ponton
James megint nehézségeket lát és azt mondja: most már
a zavar teljes.
Látja James legfőbb gondolatának, a tudat folytonos
folyásának más nehézségeit is! Hogyan lehet azt megismerni,
ami folyton folyik, s ha mégis megismerem, akkor a folyam-
nak mégis meg kell olykor állania is, s nem szabad folyton
folynia! Folyás és állapot kizárják egymást. És mégis hogy
tudnók mi lelki életünket leírni, ha annak egyes mozzanatai
legalább egy percre nyugalmi állapotba nem jutnának?
Bizonyos elkedvetlenedéssel fejezi be művét James.
»Ez még nem tudomány, ez csak reménye a tudománynak.«
 31

Az anyag készen van, de hiányzik a helyes bepillantás. Oly

féríiura van szükség mint Galilei és Lavoisier! De ha ilyen
fellép, csak metafizikus lehet. Addig is lássuk be, hogy sötét-
ségben tapogatódzunk és ne felejtsük el, hogy természettudo-
mányos föltevéseink felülvizsgálatra szorulnak és csak ideig-
lenes értékűek.

William James lélektanának bírálata.

William James – mint láttuk – természettudományi

lélektant akart írni. A bölcseleti nézőpontokat kiküszöbölni
óhajtotta tárgyalásából. Célja volt leírni a lelki élet természet-
rajzát s azt köz vetetlen okaiból megmagyarázni. Ezt az el-
járást ő eredetinek, a saját álláspontjának tartotta.
Nehéz azonban az embernek hajlamaiból, világnézetéből
kivetkőződni s a rideg szemlélő álláspontjára helyezkedni.
Nehéz ez akkor is, ha úgy szemléli valaki a lelki élet röpke
képeit, elillanó, mozgalmas eseményeit, mint James. Mert a
világon nincs semmi, ami teljes összefüggésben nyilatkoz-
tatná ki magát; nincs semmi, amit maradék nélkül egyetlen
sastekintettel belátnánk! Az emberi elme pedig nem szereti
a hézagosságot; benne van a horror vacui s önmagából szövi
ki az áthidaló szálakat. A maga hitéből, reményeiből, sejté-
seiből, vagy esetleg hajlamai által vezetett akaratindításaiból.
így történik azután, hogy a legridegebben felállított kérdések
kidolgozásának is alanyi alaphangulata van. Néha ez az
alanyi alaphang nyilvánvalóan előtérbe lép; néha a háttérben
marad, de mint egy láthatatlan és titkos kéz dolgozik az ese-
mények, az adatok kiválasztásánál, csoportosításánál és érté-
kelésénél. Sohasem tudunk pártatlanok lenni; vagy akara-
tunk, vagy értelmünk csapásán haladunk, sokszor öntudat-
lanul is.
Optikai csalódásba esett James is, mikor csak a leíró
és a nagyjában magyarázó álláspontra helyezkedett és a böl-
cseleti gondolkodás nézőpontjait eleve elhárította! Igyekezete
balul ütött ki, mert sok igen értékes és nagyjelentőségű
kérdést az elméleti lélektanba és az ismeretelméletbe utalt és
 32

azokról semmi felvilágosítást nem adott. Ilyenek teszem:

hogyan lehetséges egyáltalán tudat? Milyen értéke van
tudatunknak? Milyen a mi megismerésünk? Más kérdésekről
pedig egyszerűen hallgat, mint pl.: az eszme, az értelem,
értelmi képességeink bővebb tárgyalása. Ezen anyagki-
választás maga fölébreszti a gyanút, nem lappang-e James
szavai, magyarázatai mögött oly metafizikai szemlélet, amely
őt kidolgozásában irányítja, anyagcsoportosításában látha-
tatlanul is vezeti?
Valóban James sokkal alanyiasabb, ösztönösebb ter-
mészetű bölcselő, semhogy legbensőbb természetét el tudta
volna nyomni. Szenvedélyének éle az intellektualizmus ellen
irányul! Nyíltan nem lép föl ellene, nem üzen hadat
sem az értelem szerkesztő erejének, sem az értelmi meg-
ismerésnek, csak arra törekszik, hogy a lélektan köréből
mindazokat az elmélkedéseket, föltevéseket kiküszöbölje,
amelyeket az értelem puszta elmélyedés és gondolkodás
révén a tudománynak adott. Ez az ellenszenv sugalja a ter-
mészettudományos, tapasztalati álláspontot, bár ebben sem
hisz. Nem hitt benne föltétlenül akkor sem, amikor a lélek-
tant megírta. A fogalomról, az egyéni tudat bizonytalansá-
gáról szóló fejtegetései – mint látni fogjuk – ezt bizonyítják.
A The Will to Believe művének bevezető szavai pedig nyíltan
vallják, hogy a tapasztalat ugyan a tudás alapja, de a
tapasztalatunk leírásából származó tételeink is ideiglenes
értékűek. Sőt maguk a tapasztalati tények is átmenő jelen-
ségek, ideiglenesek! A világnak és benne minden jelenségnek
az örök keletkezés, fieri szempontjából fakadó szemlélete
késztette őt arra, hogy a fizikai és a lelki világból egyaránt
mindazt kiküszöbölje, ami az állandóságnak, a nyugalomnak
hordozója. így azután elveti az intellektualizmust, lenézi
a dualizmust és beletorkollott a misztikus világnézetbe és
valamiféle panpszichizmusba.
James tehát csak külsőleg gondolkodik természet-
tudományosan, de belsőleg misztikus. Természettudományos
akar lenni, mikor az agy és a lelki élet közötti szoros össze-
függést szinte anyagelvű módon magyarázza; misztikus,
 33

mikor a kettő között előre megrajzolt összhangot tanít;

természettudományos, mikor érzeteket, képzeteket, emléke-
zeteket lokalizál; misztikus, mikor az anyagnak a szellemi
élet számára való ellágyulását, a reflexeknek és az öntudatos
akaratnak egymásba való átmenetelét, az agyatomoknak
pszichikai telítettségét tárgyalja úgy, hogy végül sem nem
materialista, sem nem spiritualista, hanem panpszichista.
James akarata ellenére is három hatalmas metafizikai
gondolat hatása alatt áll. Vallja az örökös fieri, a fejlődésnek
gondolatát, következőleg szereti a voluntarizmust és gyűlöli
az intellektualizmust; másodszor abban a meggyőződésben
él, hogy az egész anyagvilágot a szellem hatja át, az alakuló
és az alakító szellem s nem valami merev lélek; végül harmad-
szor nézete szerint az ember legbensőbb természete, termé-
szetének magja mutatja, hogy ő szociális lény és hogy igazi
sociusát, testvérét egy magasabb rendben találja meg és
ez az Isten. Amit James Istenről, az imádságról,., erkölcsi
kötelességeinkről, akaratunk megfeszítéséről ír, egy nagy
gondolkodónak legszebb gondolatszilánkjai, amelyeket akkor
szikrázott ki, mikor elfelejtkezett arról, hogy nem akar
bölcselő lenni.
Talán nem sértem emlékét, ha azt mondom, hogy ter-
mészettudományi álláspontját az utolsó fejezetben vissza is
vonta. Ez az ő Retractatiója. Mintegy önmagát leleplezi
és beismeri, hogy amit természettudományi és rideg tapasz-
talati alapon a lelki életről meglehetett írni, az nagyon kevés,
és nagyon hézagos. Jöjjön tehát a metafizikus, aki az ellen-
téteket elsimítja, a hézagokat kitölti és a lelki életet egy
alapgondolatból megrajzolja. Ez a metafizikus azonban a
lélekkel fog dolgozni.
James lélektanából kiküszöbölte a lelket, bár ő maga hitt
benne. Hiszen egy későbbi munkájában, a Human Immorta-
lityben, ő magyarázza a test és a lélek összeműködését egészen
sajátos alapon. De az ő hitének lélekfogalma és a bölcselők
helytelen lélekfogalma között nagy volt a különbség és a
Herbart, a Lotze-féle lélekparányt, azt a merev, változha-
tatlan lélekalanyt rendszerébe nem tudta befogadni. A lélek,
 34

amint a keresztény bölcselet tanítja, nem ilyen. A lélek a test

alakítója és a fejlődőképes lelkivilágnak fejlődőképes szel-
lemi életelve. Valóban praestabilita harmóniában van a
testtel, mert benső természete és hivatása, hogy a testtel közös
életet éljen! A testnek is viszont képessége, hogy átlelkesül-
jön és amint a szervetlen testek a szerves testekben szerve-
sekké válnak, úgy a szerves testek a lélek által lelkesekké
legyenek. Az élet csodás fizikájában egység és sokaság; múlt
és jelen; azonosság és különbözőség összeolvadnak. A lelkes
testben pedig a gondolkodás és kiterjedés; a gépies ösztö-
nösség és a készakaratos tevékenység; az azonosság és a
folytonos fejlődés; az élettani folyamatok és átlelkesült
tudatvilág; az idegpályák és lelki megszokások helyt fog-
lalnak.
Ha két rész hidrogén és egy rész oxigén vízzé egyesülnek,
ki keresi, hol van az egyik és hol a másik elem? A keresztény
bölcselet sem keresi a lélek szállását! Ahol a test van, ott van
a lélek! Az egész testben! A lelkes szervezet érez és éreztet;
befogad és visszahat; lát és láttat; gondolkodik és cselekszik.
Csak kevesen látják ellenfeleink sorában a keresztény bölcse-
letnek rugalmasságát és észszerűségét. Bizonyos, – írja
Klemm – hogy a skolasztikus bölcselet kereteibe a modern
tudomány felfedezései csodálatos szerencsével illeszthetők be.
És ez a kapcsolat nem dialektikus mesterkedés eredménye.
Tagadhatatlan, hogy korunk lélektanának metafizikai követ-
keztetései Aristoteleshez térnek vissza. 1
James ismerte a dualizmus álláspontját, de nem a helyes
dualizmusét! Ismerte a francia keresztény bölcseletnek des-
cartesi tanításait, de nem figyelte meg a louveni iskolának
nagysikerű munkásságát, amely a deäcartesi elemeket a
francia és belga keresztény gondolkodásból kigyomlálta és
a régi aristotelesi és sz. tamási gondolatokat a maguk tisz-
taságában visszahelyezte.
Ha James ismeri ezt a fejlődésképes, a testtel életközös
lelket, bizonnyal más képet ad a lélekről. Amit a XII. feje-

1
Viertel jahrschrift. III. Heft. 1907.
 35

zetben megírt a lélekről, az a Descartes-féle lélekre illik. De

nemcsak más felfogással írt volna a lélekről, hanem elkerülte
volna a panpszichistikus tömecselméletet is, ami pedig az ő
főgondolatával, az egybeolvadó tudatfolyammal homlok-
egyenest ellenkezik. Fejtegetéseibe kevesebb miszticizmus
is vegyült volna. Mivel pedig a miszticizmus mindig homá-
lyosságot (penombrát) borít a gondolatokra, több lett volna
nála a világos látás is, különösen amikor az erkölcsi gondo-
latokat szellőzteti.
Ezekután áttérhetünk James főbb gondolatainak mél-
tatására, esetleg helyesbítésére!
Az anyagelvű álláspont ép úgy, mint Descartes,
az állatokat tökéletes gépekké tette. Minden állati mozgás
idegreakció, szükségszerű cselekvés, amelyben az eszmének,
az állati észnek semmi nyoma sincsen. A keresztény bölcselet
minden időben állást foglalt e nézettel szemben és az állatot
állati lélekkel, érzéki megismerőképességgel ruházta föl,
amelynek segítségével az állat rendeltetésének körén belül
bizonyos önkény tes és körültekintő életet él. Sz. Tamásnak
az állati lélekre, az érzéki megismerésre és cselekvésre
vonatkozó szép fejtegetései a keresztény bölcseletnek igen
értékes lapjai.
Ha újabban Maeterlincknek a növények intelligenciájáról
szóló költői fejtegetéseit olvassuk, ezek sem ellenkeznek a
keresztény felfogással. Az intellectus externus, Isten bölcses-
ségéből származó okos és célszerű berendezés benső ösztönös-
seggel és helyesen igazítja el a növényt az élet és a fajfentartás
nagy küzdelmeiben!
A keresztény bölcselet azokat az élőlényeket, amelyek
belülről nőnek és benső életelvből cselekszenek, mindig lelkes
szervezeteknek tekintette. A lélek áthatja a test minden
ízét, porcikáját; összhangzatos egészben foglalja össze összes
idegszálait, erőit, képességeit, úgy hogy egyrészt az összes
alkotórészeknek egy egészben való és egészért való életét
eléri, másrészről pedig a részeknek külön hivatását és célszerű-
séget is fentartja. Ahol a sokféleség és az egység már a test-
nek kifejlődésében, a szervek összejátszásában így biztosítva
 36

van, ott a lelki élet is mint változatosság és állandóság; mint

folytonos fejlődés és azonosság; mint szabadakaratos cselek-
vés és bizonyos fokú gépiesség és ösztönösség nyilvánul meg.
Talán így ellentétes elemeket kapcsoltunk össze, de ez az el-
lentmondás csak a mi fogalmi gondolkodásunk számára
meglepetés, az életben azonban a coincidentia oppositorum
minden megújulásnak a lelke.
Azért a keresztény bölcselet elveti a monisztikus, az
általános világlelket, mert ez minden egyéni életet elfojt,
minden egyéni akaratot egy egyetemes akarat méhébe foglal
és a szabad akaratot és az erkölcsi élet változatosságát tönkre-
teszi.
Elveti az asszociációkból, mint lelki elemekből, töme-
csekből felépülő lelki életet is, mivel a szétmorzsolt lélek-
elemek mint kis önálló alanyok egyrészt a kelleténél sokkal
nagyobb önállóságra jutnak, másrészt ép különálló életük-
nél fogva a harmonikus együttműködést, a lelki jelenségek
összjátékát lehetetlenné teszik.
De milyen álláspontot foglaljunk el Jamesnek a tudat
folyására vonatkozó nézetével szemben? Miben is áll ez az
elmélet?
A tudatfolyam-elmélet három főgondolatot foglal magá-
ban. Az első gondolat hangsúlyozza, hogy lelki életünk egy-
séges, tovaáramló lelki valóság, olyan mint a folyam, amely-
ben lelki életünk minden úgynevezett eleme, érzet, szemlélet,
képzet, érzelem, akarat, eleven egyesülésben, szerves benső-
ségben olvad össze csak úgy, mint a vízben a H20. Elvonó
gondolkodásunk kiemelheti ugyan a folyamból az egyes ele-
meket, de abból nem következik, hogy azok tényleg elszi-
getelve is léteznek. Ezen egymás után folyó tudatvilág majd
a képzet, majd az érzelem, majd az akarat oldalát mutatja,
de képzet, érzelem, akarat azért akkor sincsenek egymástól
elszakítva, hanem a gondolatnak van érzelemhangulata és
cselekvő ösztönössége: az érzelem részint akaratirány, ré-
szint a tudatba szökkenő kéj, vagy fájdalom; az akarat-
nak is van gondolati eleme, célja, amely felé tör, vagy amely-
től fut, amint az akarás tárgya tetszik vagy nem tetszik.
 37

A másik főgondolat azt fejezi ki, hogy ez a folyam folya-

matos; hézagosság vagy időszakadékok nem részelik föl. Ha
pedig ilyen állapot tényleg fenforog, pl. a tudat kettéhasa-
dásánál (kettős én, a személyiség változásai) akkor beteges
állapottal van dolgunk.
A harmadik gondolat a másodikat értelmezi és azt
mondja, ha idő szempontjából ájulás vagy alvás következ-
tében a tudat megszakadhat ugyan, de a tudat felébredése
után az mint egész tűnik föl előttünk és minden úgynevezett
rész, az egységes »én« mozzanata gyanánt jelenik meg. Ha
pedig ez a tudatösszefüggés a fölébredés után nem jelentkezik,
akkor lelki betegséggel van dolgunk. Az egészség helyreállítása
azt ismét visszahozza. A tudatállapotok tehát finom szálak-
kal szövődnek össze, az egyik átmegy a másikba, s viszont
a másik javítólag, bővítőleg hat az elsőre és ez az egy be-
ró vódás hol gyorsabb, hol lassabb. Ha lassú, akkor gondo-
lattárgyakat figyelünk, ha gyors, akkor meg a gondolatok
közötti vonatkozásokat, viszonyokat szemléljük. Az előbbiek
mint kemény dolgok, mint állagok tűnnek föl, az utóbbiak
mint kötőfonalak jelennek meg a szilárdak között.
James a gondolatfolyam kemény elemeit sallangokkal
kirojtozva szemléli; ezek a rojtok is arra valók, hogy az
összeszövődést és mozgó tovairamlást elősegítsék, hogy
sehol hézagosság ne legyen.
A keresztény bölcselet is tanított ezekhez hasonló gon-
dolatokat, bár más alakban és kevesebb festőiséggel. Sz.
Ágostonnál és utána a nagy skolasztikusoknál igen termé-
keny és meglepő fejtegetéseket találunk a lelki élet benső
egységére.
Amit a természettudományos felfogás »én«-nel jelöl, azt
Sz. Ágoston léleknek mondja. Ez a lélek pedig érez, gondol-
kodik, akar és összes működéseit a testi szervekkel fejti ki.
De értelem, akarat, emlékezet nem három különböző
dolog, hanem egy, amint csak egy az élet és nem három
Consequenter (memoria, intellectus, voluntas) nee trés sub-
stantiae sunt, sed una substantia. Quocirca tria haec eo
sunt unum, quo una vita, una essentia. Eo vero tria quo ad
 38

se in vicém referuntur.1 Az érzelemben nagyon helyesen

észrevette az akaratot, sőt akaratnak nevezte az érzel-
meket. Voluntas est in omnibus his motibus . . .2
A keresztény gondolkodás szerint tehát az »én«, a lélek
gondolkodik, érez és akar. De ez a lélek egyszerű, anyag-
talan, nem esik a térbeli kategória fogalma alá és ép ezért
a gondolat, az érzelem, az akarat sem lehetnek önálló lelki
elemek, önálló lelki parányok; a lélekben, az »én«-ben az
elemek mind benső egységbe olvadnak. Itt ebben az »én«-ben
bugyognak föl az érzelem, az akarat, az értelem; ott játszó-
dik le az élet drámája az érzés, az akarat és az értelem között.
»Ego cum deliberabam, ut iam servirem domino Deo meo,
sicut dein disposueram, ego eram, qui volebam, ego, qui
nolebam, ego, ego eram. Nee plene volebam, nee plene
nolebam. Ideo mecum contendebam et dissipabar a me
ipso.«3
A lelki életnek ily benső és egységes szemlélete a tudat
folytonosságát megkívánja. Ahol nincsenek részek, ott csak
tartam van, durée; ott csak qualitasok, minőségek lehetnek,
ott mennyiségeknek helyük nincsen. A felfogásban tehát
nincs ellentmondás köztünk és James között. Csak akkor
térünk el a modern állásponttól, midőn felvetik a kérdést,
milyen a benső, a tárgyi értéke ennek a folyton folyamat-
ban, változásban levő lelki világnak? Van-e annak föltétlen
értéke? Van-e föltétlen igazság, ha gondolatelemeink örökké
folynak? Ez a nézőpont már egészen új helyzetet te-
remt! Itt már a benső lelki szemléletet kozmológiai, fejlődés-
elméleti föltevésekkel keverik össze. Ennek a kérdésnek
bátran új címet is adhatunk: »A tudattartalmak fejlődés-
rajza«, és kezdhetjük a bevezető kérdéssel, mit kell helye-
sen érteni az ismeretelméletben fejlődés alatt?
Újabban fejlődés alatt azt értik, hogy valamely realitás
tökéletlen állapotából tökéletesbe megy át, úgy azonban,

1
De Trinit. X. c. 18.
2
De civit. Dei. XIV. c. 6.
3
Conf. 8. c. 10. n. 22.
 39

hogy az előbbi alak teljesen eltűnik és a másodiknak ad

helyet. Ismeretkörünkre vonatkozólag pedig ez annyit jelent,
hogy a kezdetleges tökéletlen képzetek, fogalmak, sőt maga
a kezdetleges lelki világ is az idő folyamán eltűnik és töké-
letesebb lép helyébe. Tehát nincs semmi tárgyi értékű foga-
lom vagy ismeret! Minden elválik, minden átalakul, a régi-
ből mi sem marad meg.
Hogy James is minden igazságot csak föltevésnek,
minden fogalmat túlhaladott megismerésnek értékel, az
onnan ered, mivel a tudatfolyamban csak a változást látja
és nem vesz észre benne semmi állandót, semmi magot.
A keresztény álláspont ily örök teremtést és örökös el-
múlást nem fogadhat el! A változás valamely állandó ténye-
zőnek organikus benső kifejlődése. A fogalom tehát részben
merev, részben nem! Merev, mert a fejlődés dacára sem
semmisül meg egész tartalma; nem merev, mivel minden
tárgyi értékű ismeret a megismerő alany képességeinek ki-
bontakozása, és az ismeretnek fejlődésképessége folytán
úgy nőhet a lélekben, amint a gyümölcs is nő és érik a
fáján.
Ezt különben James is kénytelen műve utolsó fejezeté-
ben elismerni, mikor afölött elmélkedik, hogy a tudat elemei
mégsem oly gyorsan iramlanak tova, mert hisz akkor egy
elemre sem volnánk képesek ráismerni.
Sokkal súlyosabb nehézség merül föl James fejtege-
tése közben az »én« körül. Miez az »én«? Van-e gondolkodó,
cselekvő alany bennünk, amely különbözik a gondolattói
és cselekvéstől. James – tudjuk – ezt tagadja és utolsó
szava: a gondolat maga a gondolkodó.
A gondolat a gondolkodó! Ez a kifejezés nem új a ke-
resztény bölcselet történetében. Descartes óta, aki a lelket
a gondolat alakjában szemléltette, állandóan szőnyegen volt
e kérdés és folyton tárgyalták, lehet-e azt mondani, hogy a
lélek gondolat vagy sem? A régebbi írók közül csak Leo
Françoist említem meg, aki határozottan kimondja, hogy a
gondolat a léleknek nem művelete vagy határozmánya,
hanem maga a lélek. »Donc la pensée n'est pas un mode,
 40

mais un attribut identifié avec l'être même de l'âme. On

peut distinguer ces deux choses par une précision de logique,
mais on ne peut les séparer et regarder l'une comme sujet
et l'autre comme attribut, que par une abstraction chimé-
rique, comme nous l'avons remarqué.«1
Ugyanerre az álláspontra jut Laberthonnière is ismer-
tetve James lélektanának francia kiadását.2 »Le penseur
en nous c'est la pensée! Il n'y a pas une âme derrière le Je,
qui pense: c'est le Je qui pense, qui est l'âme.
Mi nem gondoljuk, hogy a gondolkodónak és a gondo-
latnak; a cselekvőnek és a cselekedetnek, az oknak és a kö-
vetkezménynek megkülönböztetése pusztán logikai elvonás
eredménye és hogy a kettő egymással azonos. Hogyan is
volna lehetséges, hogy az »én«, amely bennem minden fejlő-
désem mellett is ugyanaz, a folyton hullámzó gondolatokkal
teljesen összeesnék! Nem történik-e meg, hogy lelki meg-
rendülések alkalmával egész múltunknak búcsút mondunk
és új eszmékért küzdünk? Es e nagy lelki átalakulás
dacára is meggyőződésünk, hogy mi nem új »én«, hanem a
régi »én« vagyunk; csak az »én« udvara, lelki légköre lett más.
Más továbbá az érés, a fejlődés magában az »én«-ben és
más gondolataink fejlődése. Az »én« fejlődése a lappangó,
a még szunnyadó erőknek felébredésében, képességeinknek
megizmosodásában és elfinomulásában áll; a gondolat-
világ fejlődése ellenben új nézeteknek befogadásában vagy
kinövésében, a régieknek pontosabb körülhatárolásában
vagy pedig egész új felfogásoknak, új lelki életnek megkez-
désében nyilvánul meg. De az utóbbi soha sem oly benső
fejlődés, mint az előbbi. Az előbbi belülről érés, az utóbbi sok-
szor külső elemeknek csak rárakodásából jön létre! Az előbbi
úgy feslik ki, mint a virág bimbójából, az utóbbi külső fel-
díszítésnek is lehet eredménye. Szebb lelki életnek szebb a
kifejezése is; mégis a szép kifejezés sokszor csak csinált és
nem belülről kivetített szépség.

1
Oeuvres de Le François, Edition Migne. I. 2. 797. o.
2
Annales de Philosophie Chrét. 1910. november. Nr. 2.
 41

Ha elvetem az »én« állagiságát, állagosítanom kell annak

működését és kapok cselekvést cselekvő nélkül, jelenséget
megjelenő nélkül, a létezésnek módjait létező nélkül. Vagy az
»én« az állag, vagy gondolatvilágom az, de állag nélkül ki nem
jövök, hiába akarja James e szót kiküszöbölni. És tényleg,
mikor James kiküszöbölte természettudományos lélektaná-
ból a lélek állagát, beiktatta az állagiasított fierit, keletkezést.,
mint a világban az egyedüli valóságot.
Jamesnek az érzelemre és az akaratra vonatkozó téve-
dései is a lélek, az »én« természetének félreértésén ala-
pulnak. A tudatfolyam az »én«. A folyton változó áramnak
hulláméle az »én«. Inkább következmény, mint ok; inkább
állítmány, mint alany. Hiányzik tehát az »én«-bői a kiindulás,
a teremtő önkénytesség, mert az maga is csak következ-
mény, leszármazás.
Jamesnél az érzelem is szenvedő jellegű állapot. A testi
folyamatok rálehelik hatásaikat a lélekre és kikényszerítik
belőle a maguk természetének megfelelő kedélyhangulatot.
Szóval a test gépiességének az érzelemvilág gépiessége felel
meg.
Szerintünk az érzelem a lélek egyéniségének tükre.
Alanyi természetű, előre nem sejthető visszahatása lelkünk-
nek. Érzeteink lehetnek egyetemesek, mindannyiunknál
ugyanazok; de érzelmeink összefüggnek egyéniségünk alap-
rajzával, képességeink színdús világával, temperamentu-
munk üdeségével. Szóval az érzelemvilágban egész tudatos
létünk, »én«-ünknek csodás elemei visszhangzanak. Az érze-
tekről nem következtethetünk a jellemre, az akaratra, a
szívj óságra, a lelkületre; de tárd föl érzelmeidet s tudom
ki vagy? Tudni akarod, milyen a lelked, milyen árnyak
vagy fénysugarak vannak benne? Akarod megismerni
önmagadat? Akarod lelked minőségét átélni? Figyeld
meg érzelmi elváltozásait; örömeit és szomorúságait; lel-
kesedését és elbágyadását! Figyeld meg az élet minden
körülményei között és feldereng előtted a mennyország
vagy a pokol! Gyermekségedtől mostanig fusd végig érzelmi
életed folyamát és megismered jellemed és lelked fejlődésé-
 42

nek történetét. Rányitsz az örvendetes vagy szomorú tényre,

mint törekedtél önmagadat nemesíteni, fegyelmezni. Mint
erőlködtél az önző, az akaratos természetet legyőzni és nemes
vonásokat felöltem. Átlátod, mennyit tettél ennek az »én«-
nek szépítésén, vagy mennyi mulasztást követtél el! Mert
arra kell törekedned, hogy lelked harmonikus hangokat
adjon és az életnek fénysugarait dalos lélekkel fölfogjad, a
sötéteket pedig magadon nyom nélkül átbocsássad! Rajta
kell lenned, hogy szép »én« légy magad erejéből és a testnek
torz hatásait eltompítsd.
Mert James »én«-je nem aktív, hanem passzív »én«; nem
erőforrás, hanem csak erők eredője, ép azért nála az akarat
sem lehet ok, hanem csak hatás! Minden determinizmus
az egységesítő, az általánosító, a rendszerező elme szülöttje!
A tudós szabályokat keres és fél a kivételektől. Az értelem
szereti az egyformaságot, a képleteket, a törvényeket. De
az élet nemcsak szabály, hanem kivétel is; nemcsak gépies-
ség, hanem önkénytesség is; nemcsak állandóság, hanem
változatosság is. Az élet egyformaságát új kiindulások
szakítják meg! A fejlődés unalmas menetelét hatalmas
erőfeszítések tarkítják!
James ezt jól tudta és bár mint a természettudományos
lélektan szerzője a determinizmust tanította, mint meta-
fizikus az akarat szabadságát vallotta. Ö úgy nézett a vi-
lágra, mint örök készülés és munka alatt levő valóságra:
ahol pedig valami készül, ott az akarat dolgozik. A deter-
minizmus az intellektuális abszolutizmus csataszava. Azé
az abszolutizmusé, amely a világot mint kész valóságot és
a világban mindent mint az abszolútum kifejezését szemlélte!
Itt csak törvényszerűségnek, föltétlen meghatározottságnak
van helye. Ha ellenben a világ élete mint fejlődésfolyamat
hömpölyög tova, akkor az akaratnak Ys van benne szerepe,
a szabadságnak is van helye; a kivételekkel is számolni kell.
így lett James indeterminista. Mi persze más úton jutunk
ugyanezen eredményhez! Mi is tanítjuk, hogy a világot nem
méri föl a puszta gépiesség, a természettudományos tör-
vényszemlélet! A lét és a gondolat; az anyag és a szellem;
 43

a fizikai és a szellemi kauzalitás még mindig mint dualitás

állnak egymással szemben és a világegyetem pályáján más
törvényszerűség lép elénk, mint az emberiség szellemi
életének folyamán! Aki ezt a dualitást elismeri, az előtt a
szabad akarat kérdése sem nehézség többé. Aki a szellem
alatt magára elmélő, fejlődő és tevékeny létet ért, az az
akaratnak szabadságát nem tagadhatja.
A szabad akarat kérdése a léleknek kérdése! Ha nincs
lélek, akkor csak szükségszerű törvényszerűség működik;
ha van lélek, akkor a lélek saját törvényei és céljai szerint
futja meg pályáját! Es ennek a léleknek tevékenységét ne
az eredő, hanem az okság irányában keressük. A külső és
belső hatók tudatossá és cselekvőkké a lélek életén és aka-
ratán át lesznek!
Most, ha William James lélektanára még egy futó pil-
lantást vetünk, szögezzük le, hogy fáradozását siker nem
koronázta. Nézőpontját nem sikerült keresztülvinni. Föl-
tevés nélküli, pusztán természettudományos lélektant óhajtott
adni és végső soraiban be kellett vallania, hogy a tudomány-
nak csak árnyékát tudja nyújtani. És amit megírt, amit
végig gondolt, az is tele van föltevéssel, bölcseleti gondola-
tokkal. Az anyagelvűséget elvetette és mégis annak mély-
ségei fölött járkál és nem egyszer beleszédül. Leíró módszert
akar alkalmazni és amit leír, arról azt tanítja, hogy folyton
elváltozik, átalakul. Ai fieri világnézete is át és átjárja ta-
pasztalati megfigyeléseit.
A lélektanból kirekesztette az ismeretelméleti fejtege-
téseket, mert érezte, hogy itt még jobban elveszíti a tapasz-
talás és a leírás számára a talajt. Amit a fogalomról, az érte-
lem elvonásáról mondott, már előrevetik a pragmatizmus
árnyékát. Hiszen nominalisztikus gondolatvilágát be kel-
lett csak állítania a fejlődés bölcseletének kereteibe és léter-
jött a pragmatizmus.
 44

William James pragmatizmusa.

A gondolatok és gondolatirányok lassan alakulnak ki
a bölcselő lelkében. Az elemek szinte öntudatlanul szövőd-
nek össze, a szövet csendben készül, míg végre valami sze-
rencsés szellemi megtermékenyülés folytán az egész bölcseleti
szemhatár kiderül és a bölcselő előtt az új kép föltárúi.
A pragmatizmus1 alapgondolatai már akkor lappangtak
James lelkében, midőn a fejlődés bölcseletét előadta. Akkor
ő már végleg leszámolt a Green- és Bradley-féle idealiz-
mussal, és a .Föltétlen bölcseletével. Nézetei még jobban
megerősödtek a lelki élet tanulmányozása közben. Á böl-
cseleti szemlélődés kiküszöbölése; a lelki életnek intro-
spektiv szemlélete; a fogalmak eredetének, tartalmá-
nak magyarázása; az általános fogalmak kevésbe vétele;
a nominalizmus és realizmus vitájának lekicsinylése; az
erkölcsi ideálok konkrét jelentőségének hangsúlyozása, az
akarat erkölcsi értékének és jelentőségének kidomborítása
már sejtetik a további gondolatokat.
Mi köze is lehetne Jamesnek Greenhez vagy Bradley-
hez? Greenhez, aki szerint nem mi gondolkodunk, hanem
az önmagát belénk sugárzó isteni értelem; vagy Brad-
leyhez, aki szerint Isten minden és minden Isten és ennek
az egy valóságnak van csak értelme; minden más a világon
puszta látszat. Igazság és tévedés; jó és rossz; törekvő
érzelem és akarat; vallás és erkölcs; tér és idő mind csak
látszat, alanyi káprázat, amelyek az Abszolutumban össz-
hangba olvadnak. Ő a coincidentia oppositorum.
Ennek a túlzó és merész szemléletnek csak a radikális
empirizmus lehetett ellenlábasa. Minden készen van? Semmi
sincs készen! Van föltétlen igazság? Nincs igazság! Minden

1
Főműveinek címe: Pragmatism, a new name for some old
ways of Thinking. 1907. A nyolc előadásból álló műnek vezető gon-
dolatai a II. What Pragmatism means, és a VI. Pragmatism's Con-
ception of Truth fejezetekben vannak. A felmerült ellenvetésekre
a The Meaning of Truth, 1909. válaszolt. E művében enyhítette
állításait az igazság alanyi értékéről.
 45

az értelem kisugárzása? Minden az akarat parancsszava!

Csak az értelem belátásának van meggyőző ereje? A ben-
nünk gerjedező hitnek van igazi jelentősége. Az értelem az
igazság forrása? Az akarat teremti az igazságokat. Az abszo-
lút bölcselet tételeire ilyen ellentétes tételeket állít föl James.
Az általánossal szembeállítja az egyénit; a befejezett
és örök igazságokkal a folyton keletkezőt és végnélküli
teremtést; az eszmével a tettet; a törvényekkel gúzsba
kötött akarattal a szabad akaratot; az istenivel az emberit.
Ezen gondolatoknak merész kikezdéseit már a The Will to
Believe művében megtaláljuk. Bevezető szavaiban önmagát
nyíltan radikális empiristának vallja. Empiristának, mivel
a tapasztalati igazságokat is, ha mégoly meggyőzőek is,
puszta föltevéseknek minősíti, a melyeket a szellemi haladás
és kutatás idővel folyton kiigazít. Radikálisnak hívja magát,
hogy a tapasztalatban bízó empiristákkal is minden gon-
dolatközösséget megtagadjon.
A világ csupa sokféleség és nem egység. Az értelem a
sokféleséget sohasem volt képes maradék nélkül egységbe
foglalni. Mindig hátramaradt egy X, legyen az sors, vélet-
len, szabadság, vagy önkény, amely mint »más« minden
egységesítést eltaszított. Ép azért fölösleges is az egységesí-
tés! A pluralizmus a világ állandó alakja. Nincs is oly szem-
lélődés, amelybe a világ mint egységes tény elhelyezkednék.
Azért van helye a lehetőségnek, a valóságos kezdetnek, a
valóságos végnek, a rossznak, a kárhozat krízisének, az
erkölcsi életnek, igazi Istennek, úgy, amint ezeket az egész-
séges emberész elgondolja.1
Az empirikus bölcselet lemond az abszolút igazság
elérésének eszményéről. »Hol található az meg ezen hold-
világos és álmokkal átszőtt földtekén?« Megszólalt-e vala-
mely harang bűvös hangja fülünkben, mikor az igazságra
rányitottunk?2 Nem látjuk-e ellenkezőleg, hogy sohasem
vagyunk készen igazságainkkal?

1
I. m. bevezetőjében.
2
I. m. első értekezésében.
 46

Honnan van mégis az emberben az a nyugtalanság és

idegesség, hogy folyton épít és rombol, összetesz és szétbont?
James ezt is a mi idegrendszerünkből magyarázza meg!
Olykor idegeink kifáradnak a soknak, a káosznak, a zűr-
zavarnak szemléletében és édes érzéssel telünk el, ha a sok-
féleségben egységet, a változatosságban hasonlóságot fede-
zünk fel. S ez az édes érzés, amely az összhang láttára eltölt
bennünket, az észszerűségnek érzelme, mely annál inten-
zivebb, minél pontosabb összefüggést találunk a világban
és minél összhangzóbb rendszerbe illeszthetünk be mindent.
De ez az érzelem is hamar betölti lelkünket s akkor
megint kilépünk a rendszerből és megint csak mindennek
egyéni értékét és becsét mérlegeljük, megint empiristák
vagyunk. Egyszerűsítés és világosság, összefoglalás és édes
megkülönböztetés a lélek váltakozó igénye.
Hogyha azonban ezen általánosításnak értékét keres-
sük, meglepő eredményre jutunk. Minden általánosítás az
eleven élet egyéni színeit elejti és csak a közöseket emeli ki.
Ez pedig az életnek megrövidítése, az eleven valóságnak
szűk látókörű szemlélete. Es ez az oka, hogy a bölcseleti
rendszerek oly kevés népszerűséggel birnak. Mert minket nem
az értelem művészetével megszerkesztett élet, hanem az ele-
ven élet érdekel! Nem az erkölcsi szabályok nyúlnak be
életünkbe, hanem az erkölcsös egyéniségek. Nem az eszté-
tikai elméletek teremtik az ízlést, hanem az igazi művészet
nyomán fakad az ízlés.1
Szürke minden elmélet, barátom,
De zöld az élet aranyfája. (Goethe).
Semmiféle másolás sem pótolja az élet teljét. Semmiféle
kivonat nem feledteti el a lét gazdagságával behintett világot.
Ha nem tudod egységbe foglalni a külső, a tapasztalati
világot, még kevésbbé a lelki, a vallásos életet. Itt nyílnak
csak csodálatos életszínek! Itt szólalnak meg csak bámulatos
nyelvek. A vallásos zseninek, csakúgy mint a művészinek,
megvan a maga kifejezése, arca, hangja, művei. Mindnyájan

1
I. m. harmadik értekezése.
 47

természetünkben hordjuk a képességet, hogy Istennel kap-

csolatba lépjünk, kegyelmes kiáradását megsejtsük, de még-
sem mindnyájan nyerjük el ezt a megszentelő pillanatot.
Rá sem nyitunk szívünk ez érző szálaira! Nem is lessük el
Istennek érintését. A vallásos zseni életéből nagy rímben
csendül ki ez a titokzatos összeköttetés, Istennel való benső
kapcsolat és kinyílnak a mi szemeink is saját képességeink
és erőink számára.
Mennyi lélek élt éjjeli, vak életet a kegyelemmel szem-
ben, míg végre fölismerte önönmagát, rájött lelkének igé-
nyére; az Istennel való szentelő élet szükségességére. James
annyira a való élet látása alatt áll, hogy a vallásosságot is
csak ebben az Istennel való köz vetetlen élésben látja. Amennyi
az élet, annyi a valóság! És amennyi a valóság, annyi az
igazság! A vallás csak annyit ér, amennyi életet teremt!
Nem a hit a vallásnak mérője, hanem a belőle fakadó cselek-
vés! Cselekedjél és vallásos vagy! A pragma, az akció és
nem az elmélet méri föl a vallás értékét!
Minden elő van hát készítve James lelkében a pragma-
tizmus számára. Megtalálta már a szót is a »Vallásos tapasz-
talatok« gyűjtése közben, gondolataival felmérte a szó
jelentőségét, útmutató szerepét, a tudományokhoz való
viszonyát. Látta az új szimbólum ismeretelméleti hatását az
igazság kérdésének megfejtésére. Érezte annak szerepét a
metafizika területén is.
A lét minden eleme – úgy látja – benső eleven össze-
függésben van egymással és mint hatalmas eleven folyam
hömpölyög a távoli jövő ismeretlen céljai felé. Az értelem
fénysugara elcsúszik e folyam fölött, de csak csúszik,
át nem világít rajta. Hogy nyúljak tehát hozzá? Mily értelmi
fogalmakkal? Az akaratnak kell fellángolnia! Be kell vágnia,
szét kell hasítania ezt a folyamot! Működtetni, dolgoztatni
kell. Célok szolgálatába kell beállítani és amennyire beválik
sejtésünk, amennyire engedelmeskedik, annyi igazságot, tanú-
ságot árul el. Mi tehát az igazság forrása? Az akarat! Mi az
igazság célja? A tett, a siker! És amennyi a siker, annyi az
igazság. Mi a tudomány? x4z akarat diadalmas útjának ismer-
 48

tetése. Igazság, tudomány az akarat céljainak és érdekeinek

szolgál.1 Nem azért tudunk, hogy tudjunk, hanem hogy
cselekedjünk. Nem azért tudunk, mert megismerés a célunk,
hanem azért tudunk, mert merni bátrak voltunk. Es miért
mertünk? Mert összetett és gazdag egyéniségünk, ösztönös
és képességekkel felruházott természetünk kivirágzani és
.gyümölcsözni akar. Minden kultúrának alapja mi vagyunk;
a mi művelődési, erkölcsi és érzelmi csirákkal dúsan feléke-
sített természetünk, amely akaratunkat, értelmünket a maga
céljainak megvalósítására kifejleszti és működteti, összes
képességeink a lényünkből felbugyogó célszerűségnek esz-
közei és szolgái. Észrevesszük-e, hogy a pragmatizmusnak
lendítő ereje a fejlődés gondolata?
Mi tehát a pragmatizmus? kérdi James a Pragmatisme
című művében. Egyrészt – feleli – új módszer; másrészt
pedig az igazság keletkezésének története.
Mint uj módszer a pragmatizmus az elvont igazságok
tárgyi értékét azon haszon szerint értékeli, amelyet azok
a mindennapi élet számára nyújtanak. Mint az igazság tör-
ténete pedig azt akarja bebizonyítani, hogy minden emberi
igazság az életnek igényeiből, követelményeiből nő ki és
addig érvényes, amíg az életnek rá szüksége van, amíg az
hasznot hoz. íme Darwin »adoptatiója« az ismeretelméletben.
A pragmatizmus tehát Ítéleteink igazságát a gyakorlati
haszon mértékével igyekszik felmérni. Lássunk egy példát!
Ha két Ítélet látszólag egyformán értékes, akkor azt kell
kérdeznem, melyik válik inkább javamra? 2 Mily cselekvést
vált ki az egyik és milyent a másik? Mily lendületet ad az
egyik és milyent a másik? A pragmatista szemében pl.
ilyen szavak: »Isten«, »anyag«, »értelem«, »abszolút«, »ener-
gia«, magukban még semmit sem jelentenek. Megkísérli
tehát, mily kamatot hoznak a gyakorlati életben, ha szerintük
cselekszik. A pragmatizmus így – úgy látszik – elveszi az

1
Eme gondolatok csirái már a Will to Believe harmadik
értekezésében el vannak hintve.
2
A második előadásban: Mit akar a pragmatizmus?
 49

elméletek elvontságát, merevségét és rugalmasakká teszi azo-

kat. Az elméletek szerszámokká válnak. Az elméleteknek az
lesz a céljuk, hogy a múltnak eredményeit összefoglalják és
új sikerekhez vezessenek. Azért erőnek, gyakorlati haszonnak
kell bennük rejleni.
A pragmatizmus tehát az igazság kiválasztásának vezető
szempontja. Ha ugyanis egy gondolat nem csiraképes, illetve
nem termőképes, akkor annak nincs is semmi értelme. Ha pedig
két ellentétes gondolatunk van és egyikből sem tudunk semmi
hasznot kihozni, akkor fölösleges affölött vitatkozni, melyik
igaz? A gyakorlati élet számára egyik sem jelent semmit!
»Mennyi fölösleges vitának vetünk véget, – mondja James
– ha a bölcselők veszekedését ezen próbakőnek tesszük ki.«
De ha az igazság célja a haszon, akkor az igazság mivoltát
is a hasznossági elv dönti el. A haszon az igazságnak nemcsak
célja, hanem lényeges jegye is. Igaz az, ami az életet bővíti
és gazdagítja. Ami bennünket a létért való küzdelemben
felfegyverez és bátorságunkat gyarapítja.
A pragmatizmus tehát szakít az igazság mibenlétéről
és benső természetéről szóló régi fölfogásunkkal. Az iskolás
felfogás szerint gondolataink akkor igazak, ha a tárggyal
megegyeznek, ha gondolataink tartalma felméri a tárgy
lényegót. A pragmatizmus ezt a nézetet nem ismeri el. A prag-
matizmus az igazat a hasznossal, a jóval azonosítja. A gya-
korlati érdeket, a hasznosságot teszi az igazság lényegévé.
Igazság a pragmatista szemében faji fogalom, amely a külön-
böző fáradozások értékét a tapasztalat számára felraktá-
rozza. Vagy más szavakkal: igaz az, ami az elméleti meg-
győződés, mezején is bizonyos okokból jónak látszik.
Önzetlen, a puszta elmélet terén mozgó igazságnak
James rendszerében nincs helye. »Minden igazság emberi
szükségletek kiegészítésére szolgál.« Az igazságnak nem az
a célja, hogy összhangot teremtsen a gondolat és valóság
között, hanem hogy az eleven életbe lépjen, szerepet játsszék
és hasznot hozzon.1

1
A hatodik előadás: A pragmatizmus igazságfogalma.
 50

De hát akkor »mi az igazságnak készértéke? Mit nye-

rünk, ha mi azt aprópénzzé felváltjuk?« Igaz képzetek azok,
amelyeket mi mindig folyósíthatunk, érvényesíthetünk és
igazolhatunk. Az igazság nem állapot (statikus), hanem
valóságos esemény. A képzet nem igaz, hanem igaz lesz,
ha az események igazolják. Az igazság érvénye maga az
érvényesülés folyamata.
James biológiai, élettani alapon is iparkodik ezt meg-
magyarázni. »Mi a valóság világában élünk, amely szá-
munkra végtelenül hasznos és végtelenül káros lehet. Oly
gondolatok, amelyek megmondják, mit várhatunk, érvénye-
sek és egyúttal igaz gondolatok. Legfőbb kötelességünk
ilyen gondolatok után törekedni. Az igazság birtoklásának
tehát semmiesetre sincs öncélja; a cél életszükségleteink
kielégítése. Sohasem választottuk volna ki az igaz képze-
teket a többiek közül, ha kezdettől fogva nem lettek volna
hasznosak«. »Az egészséges emberi ész előtt valamely tudat-
állapot igazsága ennek a tudatállapotnak oly támogatása
és vezetése, amely fáradságra érdemes«, és kifizeti magát.
A hasznos képzetek tehát gyakorlati értékkel bírnak
és tárgyaik is mindig gyakorlati fontosságúak. Azért szük-
séges e tárgyakra vonatkozó ítéleteket, igazságokat
felhalmozni és megőrizni. Ha azután valamely dolog az
életben megismétlődik, akkor a rája vonatkozó képzeteink
is beigazolódnak. Az igazság tehát ez esetben is a beiga-
zolódás.
Minden igazság ily hitelből él. Gondolataink, meggyőződé-
seink addig érvényesek, amíg nekik semmi sem mond ellent;
ép úgy mint a papírpénz is csak addig ér, amíg érvényes-
ségét mindenki elfogadja. »Önök tőlem, én pedig mástól
fogadok el beigazolást. Mi egymás között igazságainkkal
közlekedünk. De meggyőződéseink felső épületének összes
pilléreit oly tételek képezik, amelyeket valaki szemlélhetőleg
bebizonyított.«
A közmegegyezés is hasznos vezetés és eligazítás a való-
ság világában. Ezen értékes eligazítás teszi lehetővé, hogy
mi a valósággal köz vetetlen és hathatós érintkezésbe lépjünk
 51

és így jobban is dolgozhatunk, mint ha enélkül szűköl-

ködnénk.
De mi ez a valóság? Először is a konkrét tények összes-
sége. Ennek alkotórészei pedig az érzéki észrevevések, ame-
lyeket valami belőlünk csodálatosan kikényszerít. Az érzéki
észrevevés képezi meggyőződéseink pilléreit. Az érzéki észre-
vevések adják a nyers tapasztalati világot. Ez a tapasztalás
még nincs kikészítve, elosztályozva, értékük szerint fém-
jelezve. Erre szolgálnak képzeteink, nézeteink, fogalmaink
és fogalomrendszereink.
Ezek a fogalmak és ezeknek egymáshoz való viszonyaik,
amelyeket mi intuitive megismerünk, alkotják a valóságnak
második osztályát. Ide tartoznak még az alapelvek, a meg-
határozások is. Mindezeknek tárgyai gondolatbeli tárgyak;
viszonyaik első tekintetre felismerhetők és semmi szemléleti
igazolásra nem szorulnak. Hogy 1+1=2; hogy a fehér
kevésbbé különbözik a szürkétől mint a feketétől; hogy
az okot követi az okozat, mindezeket a tételeket kiki belátja
és azonnal igazaknak tartja. Ezekről áll a tétel: ami egyszer
igaz, mindig igaz. Az elvonások világában az igazság örök.
De ezek a képzetek vagy igazságok nem képeznek tuda-
tunkban egészen különálló világot. Ezeknek is van tárgyi
világgal érintkező alapjuk; ezek sem egészen alanyiak.1
A valóság harmadik osztályát régi igazságaink képezik.
A pragmatizmus megértésénél ezeket különösen szem előtt
kell tartanunk, mert főkép ezek elmellőzése – mondja
James – idézte elő a legkíméletlenebb kritikát a pragma-
tizmus ellen.2
A mi szellemi világunk folyton bővül, gazdagodik. De
ez a gyarapodás nem történik úgy, hogy az új igazság egy-
szerűen a régi mellé helyezkedik. Akkor nem volna semmi
szerves összefüggés a múlt és a jelen, képzetek, fogalmak
között. Gondolatainknak' érése máskép megy végbe. Először
az új igazságnak alkalmazkodnia kell a régihez! Hozzája

1
Ezek a gondolatok a második előadásban vannak kipontozva.
2
U. o.
 52

kell simulnia. Az érintkező pontnak létre kell jönnie. Titkos

célunk, hogy ezen egybeolvadás a legkisebb zavarral és a
legsimább folytonossággal menjen végbe. Másrészt a régi
igazság sem marad meg a maga merevségében! Ellágyul,
alakíthatóvá finomul, hogy az újjal kapcsolatba jöhessen.
Szóval a régi értékek átértékeltetnek és úgy tűnnek föl,
mint sokkal tágabb elveknek egyes esetei. Az igazság fel-
gombolyítása tehát így megy végbe: a tényekből elméleteket
szövünk ki, ezeket megint a tényekhez alkalmazzuk, hogy új
eseteket fűzhessünk hozzájuk a tapasztalat világából. Ezek
az új tények megint új igazságokat szolgáltatnak; az új
igazságok viszont új adatokat ölelnek föl és így megy ez a
végtelenségig.
Az igazság és tények kölcsönös szemlélete nyújtja az
elméleteket, amelyek sok-sok egyes jelenséget foglalnak
össze. De az elméletek is csak hasznos eszközök, melyek a
gondolatokat és tényeket összekapcsolják. Az elmélet rövi-
dített írás, amelyben a természetre vonatkozó gondolatainkat
megrögzítjük. Emberi nyelv az, amellyel magunkat tájékoz-
tatjuk. Ez a nyelv többnyire alanyi föltételektől függ és
egy és ugyanezen nyelv keretén belül sokféle dialektus is
lehet. Az elméletek kiépítésénél is nagy szabadsággal járha-
tunk el és sokféle dialektusban gondolhatjuk el ugyanazon
valóságot.
A valóság földolgozása bizonyos törzsfogalmak, kate-
góriák szerint történik. Ezeket is pótolhatjuk, ezek
helyébe is mást tehetünk és az új törzsfogalmak is ép oly
alkalmasak lennének tapasztalataink feldolgozására, mint
a mostaniak.1. A valóság maga néma. Mi beszélünk a valóság
helyett.2
De talán vannak apriori törzsfogalmaink, mint az
okság és a substantialitas, amelyek tapasztalatainknak álta-
lános érvényű elemei és arra vannak hivatva, hogy egységes
tapasztalatot lehetővé tegyenek? James elismeri, hogy

1
Az ötödik előadásban.
2
Hetedik előadásban.
 53
egészséges emberi értelmünk fel van fegyverezve ily egysége-
sítő törzsfogalmakkal, de azok eredetét máskép magyarázza.
Azok nem aprioriak, hanem az ember történelmi életének
folyamán fejlődtek ki. Alapvető gondolkodásmódszereink még
legrégibb őseinknek felfedezései és érvényességüket az összes
fejlődési fokokon át megtartották. 1 Emberi föltalálás ered-
ményei, amelyek a gyakorlásban győzelmesen beváltak.
De ha a gyakorlati élet talajáról kiemeljük azokat, nem tud-
juk, mily határok között érvényesek.
A peripatetikus iskola megpróbálta a kategóriákat vég-
érvényesen leszögezni, megmerevíteni és rendszerbe foglalni.
De a kritikai gondolkodás és a modern természetszemlélet
feloldotta bilincseikből a fogalmakat. Atom, aether, magne-
tikus mezők stb. léptek nyomukba. De ezekben sem bízunk,
mert mindezek az eleven valóságnak rövidített lelki képletei.
Számolhatunk velük, eredményt is nyújtanak, de végleg
ne kössük le magunkat hozzájuk.
Emberi indokokból állítunk fel kérdéseket és emberi'
igényeinknek felelnek meg azok. A mindenség rendkívül
rugalmas, alkalmazkodó, alaktalan anyag, amelyből mindent
csinálhatunk. Hamis és igaz ítéleteink alanyát mi teremtjük
és mi teremtjük az állítmányt is. Az ember mindennek a
mértéke, sőt teremtője. A világ még befejezetlen, ki nem
forrott, ki nem fejlődött. Az ember teremtő erővel rendel-
kezik és segíti a világot új értékek létrehozásában. Mi terem-
tők vagyunk úgy ismereteinkben, mint cselekvésünkben.
A világ az ő alakját tőlünk várja.
Ezek a gondolatok azonban már a metafizikába csen-
dülnek be.

A pragmatizmus bírálata.
James ismeretelmélete szorosan összefügg azokkal a
tanulmányokkal, amelyeket a fejlődéstan, a lelki élet, a vallá-
sos tapasztalatok körében végzett. A fejlődéstan a minden-

1
Az ötödik előadás: A pragmatizmus és az egészséges emberi
értelem.
 54

séget az örök mozgalmasság, a szüntelen alaköltés pazar

színeiben mutatja be. A lelki élet tanulmányozása képet
nyújtott a lélek mélységeiben végbemenő folyamatokról, az
élmények szakadatlan, láncolatos elillanásáról, a képzetek,
fogalmak, ítéletek, érzelmek, akarattünemények ellejtéséről.
A vallásos élet a lélek lényegét új erők felbuggyanásában
szemlélteti, látóhatárát kiszélesíti és érzi, hogy ott az elérhe-
tetlen mélységekben új világ, szebb és nagyobb élet lüktet,
amelynek érintései a lélekben látásokat, vágyakat, tetteket
fakasztanak. Mindezeket James leírta, elbeszélte, felület-
képeket, síkrajzokat adott róluk.
De eljött az idő, mikor a bölcselő Jamest nemcsak el-
illanó árnyak vértelen körvonalai érdekelték, hanem fel-
merült előtte a kérdés is, mi ezeknek az élményeknek magja,
gyakorlati értéke. Erezte, hogy képzet, fogalom, ítélet,
igazság, elmélet, tudomány magasabb igénnyel lépnek elénk
és kérdést intéznek a bölcselőhöz: Mit tartasz felőlünk? Mi
a mi belső lényegünk? Mi a mi értékünk?
Itt már színt kell vallanunk és itt a feleletből kitűnik,
meg tudunk-e maradni a szemléletnek és kutatásnak tárgyias
talaján, vagy tisztán alanyi álláspontra helyezkedünk?
Valóban James gondolkodása nem ment az alanyi
elemektől, mikor ismeretelméletét feltárja. A helyes logika a
képzet, fogalom, Ítélet, tudomány kérdéseit úgy oldja meg,
hogy a lelki élet e sajátságos tényeit benső mivoltukban,
tervrajzukban, összeállásukban, saját belső értékeiben vizs-
gálja. James ellenben ép ezt az alapvető szemléleti és kuta-
tási módot elejti és a fejlődés szemüvegén keresztül, mint
egyszerű élményeket vizsgálja. Más pedig az élmény eredete
és más az élmény értéke. Más az élmény mint jelenség és más
mint lelki alakulat! Az a misztikus életlendület, amely
James képzeletében mindent forgat, átalakít és mivoltában
egyre elváltoztat, kavarja, forgatja a logikai fogalmakat is
úgy, hogy azok is mind egyre változnak, semmi benső
állandósággal, kész értékkel nem bírnak. A világot azonban
nemcsak dinamikusan, hanem statikusan is kell szemlélnünk.
A másik idegen szín, amely James bíráló tekintetét meg-
 55

zavarta, az ideálizmusból szövődik ki. Mi az, ami öntudatunk

számára adva van? kérdezte már Berkeley? És az angol
püspök ráfelelte: esse percipi. A világ az én képzetem.
Lelki életemben a tárgy és az alany egy. Az eszme és a tárg\^
képzeteimben egységet alkotnak. Milyen a külső világ, azt
én csak képzeteimből tudom! De képzeteim alanyiak, tehát
a rajtuk felépülő egész szellemi élet is alanyi.
De ha így van a dolog, ha soha önmagamból ki nem
mehetek, mert mindig csak képzeteim körében mozgok,
hogyan beszélhetek igazságról, tudományról, fogalmak érté-
kéről? Mikép őrzöm ellen képzeteim erejét és értékét? Mint
próbáljam ki gondolataim teherviselő képességét? Jamesnek
itt támad a gondolata: minden képzet, fogalom, ítélet
annyit ér, amennyi Ígéretet, reményt bevált. Mert minden
lelki elem jelent, igér valamit. Beváltja igéretét? Kifizeti
magát? Akkor számomra az igaz. Igazság nem képzeteimnek
a tárggyal való összhangzása. Nem is lehet az, hiszen a
tárgyat mi nem is ismerjük magában. Nem tudjuk, milyen
az? Igaz az, ami beigazolódik vagy beigazult. Ez a beigazo-
lódás pedig annyit jelent, mint kihatás, működés, siker,
haszon és nem annyit, mintha a valóság alakjával, színével,
hatásával hozzám szólna és én annak szavait megérteném.
A valóság magában véve alaktalan, de azzá válik, amit
belőle csinálok. A világ tele van alaköltési képességgel. Mi
öntjük tehát formába, mi adunk neki értelmet és valóságot.
Bennünk fakadnak föl az élet hangjai, alakjai és ösztönzései,
hogy tegyünk, működjünk kifelé, s ha az eszme ígérete
testet ölt, ha életünket a valósághoz alkalmazza és hasznot
hoz, akkor az igazság feltárul előttünk. Az igazság mint
siker, felelet az eszme kérdésére.
Lehet-e e szemléletmóddal megegyeznünk? Bizony
nagy távolságok választanak el bennünket James néző-
pontjától. Nem fogadhatjuk el sem a fejlődéselméletnek
oly költőies alakját, sem az egyéni teremtésnek azt a vég-
telenig kifeszülő erejét, amelyet James az embernek tulaj-
donít. A természetben sem látunk alaktalan anyagot. A világ
sem kifejezés nélküli agyagtömb, amelyből a cserepes alkot
 56

mindent a maga tehetsége szerint. Beszédes, dallamos, kife-

jező nyelven szól hozzánk minden és mi a világ dalát boldog
öntudatunkba hozzuk, megértjük. A létnek és az életnek
elillanó (dinamikus) szemlélete mellett az állandóság beállítá-
sának is van jogosultsága, mert célok, tervrajzok keretében
pereg a mindenség élete.
James mozgófényképes világszemlélete csak olyan túl-
ság, mint az abszolút bölcselkedés megmerevedett elmél-
kedései a nyugalom örökkévalóságáról. A különbség csak
az, hogy az egyik az örök változásból, és a járulékok mozgal-
masságából nem képes levezetni az élet és a lét állandó
elemeit; a másik pedig az abszolútnak, a föltétlennek mozdu-
latlanságából nem tudja megérteni az egyéni alaköltések,
jellegek lehetőségét. Mind a két bölcselet túlzás. A helyes
szemlélet az állandóságot a változással, a fejlődést a benső
törvényszerűséggel; a létet a keletkezéssel szövi össze.
A világ rugalmas, tevékeny, önmagukat megvalósító benső
ösztönzések élete, amelyek azonban benső mivoltuknak,
a maguk természetének megfelelőleg alakulnak ki.
Az élet, a történelem ezen állandó és változó erők
működésének, összefonódásának eredménye.
A görög bölcseletben, Aristoteles oldotta meg a
fizikai világra nézve azt a nagy ellentétet, amely az örökké-
való állandóság (eleaiak) és a szakadatlan folyamatosság,
történeti elváltozás (Herakleitos) szemlélete között elterült.
Ő a platói formákat, az állandóságnak elvét az anyagnak
belső alakító, kiképző erejévé tette és az anyagot az alaköltés,
a célbaszökés tulajdonságával ruházta föl. Az anyag másszóval
abban a célban, alakban virágzik ki, amelyre a benne levő
alak képesíti. Az egész világfolyamat is alaköltés, benső
képességeinek kivirágzása, benső szándékainak feltörekvése.
Amit tehát mi örök keletkezésnek látunk, az egy állandó
tervrajznak belső érése. Amit pedig állandóságnak látunk,
az szakadatlanul megvalósítja magát. így kapcsolódik össze
a világban az egység (állandóság) és sokaság (keletkezés).
Es ez a belső összefűződés teszi lehetővé a megismerést is.
Ha a világ föltétlen egység volna, nem tudnók megmagya-
 57

rázni a szakadatlan nézeteltérést. De ha csupa változás

volna, nem lehetne elgondolni megint a megegyezést. Világos
tehát, hogy amint a létben, úgy a gondolkodásban is az
állandóság és lelki fejlődés egybeszövődnek! Megismerhetünk
és megismerésben bővülhetünk. Az abszolút értékű meg-
ismerés, amely fölényesen leszólja a küzködő, a vívódó,
a folyton tanuló, önmagát folyton javító és kiigazító szel-
lemeket, csak oly túlzás, mint ellenlábas állítása: nincs semmi
biztos megismerés, mert nincs állandóság, nincs két azonos
világpillanat. Akik az örök keletkezésre esküsznek, azok
előtt rámutatunk a mechanikus berendezésében, törvényei-
ben, alkotmányában a szemléletünk előtt mindig ugyanazon
világépületre. Pythagoras, Archimedesz törvényei, a hő,
a fény, a villamosság törvényei állandó tételek. Viszont,
akik minden érést, ismeretfejlődést eleve kizárnak és a lét
gazdag valóságát örök érvényű, változhatatlan tézisekbe
akarják bezárni, és ott azt fogva tartani, azok előtt hivat-
kozunk a tudományos történetre, az önmagát folyton javító
emberi megismerésre. Hivatkozunk arra, hogy a világban
nincs minden oly befejezetten adva, mint az élet körforgása,
vagy a csillagok járása, hanem főleg az emberi szellem
alkotóképessége törvényekben ki nem fejezhető képződést,
életet mutat, amelyet egyéni elváltozásai folytán csak nagy
körvonalakban lehet szabály, tétel alá foglalni. A szellemi
tudományoknak szellemi törvényszerűsége különbözik a.
fizikai világ fizikai törvényeitől, bár mind a kettőnek vannak
úgy állandó, mint elváltozó tényezői és sem az első, sem főleg
a második nem csúszik ki a logikai megismerés alól.
Szóval az alanyias gondolkodású szofistákkal szemben
valljuk az állandóságot; a mindent megmerevítő abszolutis-
tákkal szemben az életgazdaságot.
A keresztény bölcselet mindig helyes úton járt úgy
világnézetében, mint a világ megismerésének tanításában.
A keresztény bölcselők le nem tértek a klasszikus gondolkodók
útjáról.
A keresztény bölcselet a lelket oly képességekkel ruházta
fel, amelyek alkalmasak az anyagvilág változásainak meg-
 58

értésére; az anyagot pedig úgy elfinomította, hogy az hajlé-

konnyá vált a lélek érintéseinek átvitelére és közlésére.
Ε bölcs mérséklet megóvta attól, hogy akár a lelket
anyaggá, akár az anyagot lélekké faragja. A lélek és az anyag
benső egymásra való utaltságuk mellett is megtartották
önálló természetüket és hivatásukat, önálló működési körü-
ket. A természetben szüntelenül tapasztaljuk az elemek
vegyülését és ismerjük a vegyületek tulajdonságait is, de
azért azt is tudjuk, hogy a szabadon létező elemek termé-
szetükre, hatásaikra nézve egymástól különböznek. A lélek
és anyag is belső egységbe olvadnak, de tudjuk, hogy az
anyag érzékszervekkel fegyverzi föl a lelket, a lélek pedig
átlelkesíti az érzékszerveket. Érzékszerveink közlik a külső
világ hatásait és átadják egyúttal a lélek szándékait. A külső
világ némasága a lélekben szólal meg; a lélek belső látása
pedig a külső világban nyer megérzékítést.
A lélek, az elfinomult anyag és a jelenségek anyagi
világa még bensőbb harmóniában, szorosabb egymásra-
utaltságban és életközösségben állnak elénk, ha arra gon-
dolunk, hogy mindezek az életformák, viszonylagos értékek
és különbözőségek mögött van az örök lét, a tiszta egység,
a Föltétlen, az Isten mint értelem és mint a teremtő és .végtelen
alkotó szeretet. Az ő meglátására leesik szemünkről a
Maia leple és az eredet egységében látjuk a különféleséget;
a végtelen értelem és szeretet megnyilvánulásában mindennek
értelmét és sajátos célját; a közös forrás és származás dacára
is az egyedesítés természetszerűségét.
A világ látszólagos ellentmondásai csak a tér- és időbeli
szemlélet keretében merülnek fel. Mihelyt azonban a tér és
idő mögé tekintünk, azok eloszlanak.
Ezen szempontból következik, hogy a világon mindennek
van benső értéke és célja és nem mi vagyunk a jelenségek
mértéke. A célokat, az értékeket, bármily alkotó elmék
legyünk, nem mi tűzzük a világ elé. Mi csak öntudatunkra
hozzuk a világ titkait, rejtett életét, néma pályafutását.
Nagyon öntelt és fölötte elvakult lélek mondhatja csak:
én vagyok a dolgok mértéke. Tudom, hogy ezt a tételt
 59
egyedül az ember foglalhatja így szavakba. De az állatvilág
is nem úgy él-e, mint ha ö volna a világegyetem eg3Tedüli
birtokosa és haszonélvezője? És egy felsőbb szellemi lét,
amelyen James is eltűnődik, nem mondhatja-e el még nagyobb
joggal, hogy ö a dolgok mértéke. És egyiknek sem lesz igaza!
Ha a tér- és időbeli szemlélet fölé helyezkedünk, látjuk, hogy
mindennek saját berendezése, fölépülése, tehát maga célja
és maga igazsága van, amely tőlem független.
A helyes tapasztalati elmélkedés tehát elveti azt a
kiindulást, hogy mindent ego-centrikus, saját egyéni beállí-
tásunk szempontjából nézzünk. Mindennek a maga célját,
a maga berendezését, a maga természetét, a maga ráter-
mettségét kell nézni, felismerni és tudatunkra hozni. Minden-
ben van érték, élet, törekvés, és ezek mind együttvéve:
természet, rátermettség, érték, törekvés adják a világ igaz-
ságát. A lét és igazság tárgyi értelemben azonos fogalmak.
Mert minden lét meghatározott céllal, hivatással, erő-
mennyiséggel megalapozott valóság, csak úgy, mint én is
igazság vagyok. Köztem és a külső világ között az a különb-
ség, hogy létem igazsága javarészt öntudatomba jön és
tudatossá teszem erőimnek, képességeimnek benső szándékát
s vagy szerintük, vagy ellenük élek. Az öntudatlan világot
ellenben a maga benső mivolta önmagára elmélés nélkül
életi le. Bennem a tárgyi igazság alanyi képzetekbe, fogal-
makba öltözködik és ráismerek nemcsak magam, hanem
önmagam megismerésének segítségével a jelenségek minő-
ségének igazságára is.
A lét tehát több, mint én vagyok, több, mint a mi kép-
zeteink, több, mint a mi haszonkeresésünk. Az igazság is
több, mint a mi haszonhajhászásunk kielégítése, vagy sike-
reink összessége. Pedig a pragmatizmus, a humanizmus
ezeket tagadják. Céllá teszik az emberi élet leghétköznapiasabb
foglalkozását, a haszonkeresést. Igazsággá kiáltják ki a
verejtékkel dolgozó ember munkáját, a sikert. Életünk
vezető szempontjául állítják ezt a legkevésbbé ideális törek-
vést és elfordítják figyelmünket az önzetlen céloktól.
Hát valóban nem volna a léleknek más berendezése,
 60

mint sikermegérzés? Valóban nincs a világban több képes-

ség, mint haszonhozam? Nincs más célja szellemi, erkölcsi
életünknek, mint haszonkielégítés?
A pragmatizmus azt feleli: szellemünk a haszonkeresés-
ben finomult ki!
Ez tévedés! Lelkünk a maga alkotásában olyan, hogy
a hasznot is látja. De nemcsak a hasznot! És nem is a haszon
tette azzá, ami! Létezése első pillanatától fogva volt belső
alakja és gazdag rátermettsége. A létezés milyensége és a
lét egy! A lélek sohasem lehetett amorf, alaktalan. Alakkal
biró valóság az, és alakja szerint felismer, alakít, vezet, él.
És milyen az alakja? Erre máskép felel a pragmatizmus
és máskép felelünk mi, bár mind a ketten introspektió,
önmagunk működésének megfigyelése után adunk választ.
A pragmatizmus csak élményfolyamot lát önmagában; képze-
tet, fogalmat, érzelmet, akaratot, amelyek mind szakadatlan
változásban iramlanak tova. Visszaható (reakció) szerkezetet
lát bennünk, amely a világnak ránk való hatására felel.
Mindent élmény alakjában lát és semminek benső értékét
nem mérlegeli. Mindent vetítve szemlél, de a vetületet magát
nem elemzi. így azután ép az élmények milyenségét és belső
természetét nem figyeli meg.
Nálunk az élményszemlélet másodrangú. Mi elsősorban
a lelki életet önmagában, csak azután vizsgáljuk működésében.
Első pillantásunk nyugvó, statikus; a másik mozgó, dinamikus.
És az első tény számunkra nem csak valamely élménynek a
szemlélete, hanem maga a megismerés. Ismerek, ez a leg-
közvetlenebb lelki tény és ezen nyugszik a másik: az
okoskodás.
A léleknek, mielőtt élményt lát, egyáltalán látnia kell.
Ez a látás pedig az ismerés felébredése. Az ismerésen pedig
pihen az okoskodó képesség. Vannak igazságok, amelye-
ket a lélek egyszerűen lát, azért, mert értelmes természetű.
Ha elvitatjuk ezt a képességét, lerontjuk természetét. Az
intuitió, a léleknek szabad megismerő képessége, megelőz
minden okoskodást. Ez a világos meglátás az alapja minden
okoskodásnak, fürkésző kutatásnak. Nélküle a lélek tehetet-
 61

len és halott. Annyira hozzátartozik a lélek lényegéhez, hogy

Descartes a gondolatot és a lelket azonosítja. A lélek –
mondotta – a gondolat.
Minden léleknek alaprajza tehát a látás, bizonyos igaz-
ságoknak okoskodás nélküli belátása. Ilyen igazságok:
1. az összes értelmi axiómák. PL az egész nagyobb, mint
bármelyik része. Egy dolog egyazon időben vagy létezik,
vagy nem létezik. Ha két mennyiség egy harmadikkal
egyenlő, azok egymás között is egyenlők. 2. Világos szemlé-
leteink körébe tartoznak benső világunknak összes tényei:
a megismerés, az akarat, az érzés, a gyönyör, a fájdalom.
3. Intuícióink körébe tartoznak mindazon ismeretek, amelye-
ket állandó, világos és egyhangú érzéklések nyújtanak,
így: a fény, a mozgás, a testeknek tulajdonságai. Ezek
képezik összes föltétlenül biztos igazságaink, közmeggyőző-
déseink alapját. Ezek a lélek világának alapkövei, kölcsönös
megegyezésünk támaszai. Ezért nincs közöttünk bábeli
nyelvzavar, mert tudásunk, meggyőződéseink egy mezőben
összhangzanak. Természetünk belső ösztönzése ismerteti el
azokat. Ezek összes szellemi, erkölcsi, társadalmi nézeteink-
nek archimédeszi pontjai.
Okosan kétségbe nem vonhatjuk ezen igazságok értékét,
mivel akkor egyáltalán afölött is kételkednünk kellene,
hogy kételkedünk-e valóban? Vagj^ hogy létezünk-e igazán?
Vagy vannak-e érzékszerveink? Tagadnunk kellene saját
létezésünket. De nem tagadnók mindezt, ha nem léteznénk,
ha nem ismernénk, ha igazságot nem látnánk! Képességeink
és ezek az első igazságok úgy tartoznak össze, mint az erő és
a látás, a test és a kiterjedés.
A lélek ezen megismerő képességén és első belátásain,
ismeretein épülnek föl összes ismereteink, különböző
tudományaink és tudományágaink. Ezeken a területeken
működik elemező, összetevő okoskodásunk. A lélek kilép
önmagából és megragadni törekszik a jelenségeket, a tár-
gyakat. Itt van helye az igazságnak és a tévedésnek; a véle-
ménymegegyezésnek és különbözésnek, a föltevéseknek és
a bebizonyított tételeknek. »A vélemény a világ királynője«,
 62

mondja a francia közmondás, és valóban minden tudomány

nagymennyiségű véleménnyel dolgozik. Hisz a világ gazdag,
sokoldalú, bámulatos erőhatású! Más-más oldalról nézve
más és más képet, hatásokat, tulajdonságokat nyújt. Ezt
mindenki belátja. Plasztikus is, alakítható is a világ. Ha más
és más szándékkal, föltevéssel lépünk eléje, más és más
eredményt is mutathat. Ezen nyugszik a kémiai elemzés,
bizonyos elemeknek elszigetelése és olyan helyzetben való
vizsgálata, amilyenben a természetben nem fordulnak elő.
Ezt is elismerjük.
Mégis mindezeket a kísérleteket csak azért tehetjük meg,
mert vannak biztos támpontjaink azon egyetemes igazsá-
gokban.
James is elismeri olykor ezen tárgyilagos igazságok léte-
zését (Will to Believe), de hozzáteszi, hogy ezek csak az
elvonások világában léteznek és a gyakorlati élethez nincs
közük. Mi ezt tévedésnek tartjuk. A lélekben semmi sem
pusztán elméleti és semmi sem kizárólag gyakorlati. A kettő
között kölcsönhatások, egymásba való átmenetek vannak.
A gondolatok mindannyian erők is, az erők pedig működnek.
Az elvonások ugyanis a gyakorlati élet tanúságaiból szállnak
föl; és hatásaikban megint csak a földre, erre a világra száll-
nak le. Az eleven élet rohamos változásainak pillérei ezek
a világos igazságok.
Talán máskép áll a dolog a pusztán értékítéleteknél.
Látszólag itt van igazán helye az akaratnak, az alanyi ter-
mészet kívánságainak, a puszta viszonylagosságnak. Nem
tagadhatjuk, hogy érzéseink, érzelmeink, akaratirányaink
nagyon különbözők. Ahány fej, annyi az ízlés és ízlésítélet.
De a tévedésnek is legtöbbször az ízlésbeli értékítéletek
az okai.
Bármily véleménygazdagság legyen is azonban az
értékítéletek mezején, mégis itt is találunk mi közös érint-
kezési, megegyezési pontokat, amelyek a föltétlen viszony-
lagosságot mérséklik. Érzéseinkben is vannak közös színek,
akaratunkban is vannak közös indító okok, különben nem
tudnánk egymás érzésére és akaratára hatni. Testi életünk
 63

alaprajza és idegrendszerünk mindenkiben hasonló; a javak

és veszélyek, amelyek életünket ápolják, illetőleg támadják,
közösek; kell tehát lenni közös javalló, illetőleg elutasító
ítéleteinknek az értékek körében is.
Mindaz, ami életünket szebbé, gazdagabbá teszi, jó;
mindaz, ami lerontja, rossz. Ami kedvedre van, jó, ami elle-
ned van, rossz. Amit magadnak nem kívánsz, ne tedd másnak;
amit szeretsz, oszd meg mással. Véded a magadét? becsüld
meg a másét! Mindezek az értékítélet, az erkölcsi és az
esztétikai világnak alapelvei.
A pragmatizmus erre, úgy látszik, könnyen válaszol l
Igen, ezek erkölcsi életünk közös vonásai, de nem a haszon-
nak útjait mutatják-e meg 1 Nem az élet keresi-e ezeket
a pályákat, hogy sza,badon, jókedvvel fejlődhessék? Igaza
van a pragmatizmusnak! Az erkölcsi élet legegyetemesebb
törvényei védik magát az életet. Eletföntartó elemek ezek.
De kizárólag az-e a célja az erkölcsi életnek, hogy nekünk
hasznot hajtson? Az épület alapfalainak bizonyára hasz-
nossági céljuk van, a rajta épülő ház is hasznos. De csak ez!
Nem fejezünk-e ki építészetünkben többet, mint hasznot?
Nem ragyogtatjuk-e rajta kultúránkat, életfelfogásunkat,
szellemi életünk követelményeit? A stílek, díszítéseink,
berendezéseink kifejezik az ember gondolatvilágát, élet-
felfogását, törekvéseit. A »szép« ember, az »erős« ember,
a »lovag«, a »renaissance« embere, a barokk, a rokokó, a
biedermayer stíl játszi felfogású embere kifejezi magát kőben,
falon, képben, a tér kiképzésében, az ornamentikában.
Hányszor lép háttérbe a haszon, az élet kényelmének ke-
resése a történelem szellemének hatása alatt?
Az erkölcsi szabályok mindenesetre védik az egyént,
a fajt; kifejlesztik a lappangó képességeket, de miután
általános öntudatba jutottak és törvényerőre emelkedtek,
belekapcsolódnak a szellem fejlődésének érdekeibe és töké-
letesebb célokat szolgálnak. Sok erkölcsi felfogás kedvenc
gondolatainknak sorsában osztozik. Elmúlnak, amint vál-
toznak eszményeink és törekvéseink is. Az élet folyása el-
sodorja a múló értékeket itt is, ott is. Ezért úgy tűnik föl
 64

a dolog, mintha minden elváltoznék még erkölcsi életünkben

is. Ám ez csak látszat; erkölcsi világunk törzsfogalmai csak
oly állandók, mint testi és szellemi életünk alappillérei.
A pragmatizmussal tehát csak részben egyezünk meg!
Alapgondolataink teljesen különböznek egymástól! Mi a
szellemi és erkölcsi világot nem semmiből származtatjuk,
hanem bizonyos alaprajzzal, benső tervvel bíró valóságból,
amely a törvényszerűségeknek és a kifejlődésnek gazdag lehe-
tőségét hordozza magában. Amint nem lehetne sohasem fa,
ha nem volna még, úgy a lelki életnek is megvan a sejtszerű
berendezése, csíraképessége és kifejlődési ösztönössége. De
amint van a szellemi élet létezésének, működésének mini-
muma, ép úgy van maximuma is. Minden korlátolt és
határok között mozog. Semmi erőinek korlátait át nem lép-
heti. A szellemi és erkölcsi élet is a maga körvonalain belül
feslik, domborodik, virágzik, hervad és megint életre ébred,
megint új alakban, új színekben mutatkozik be, de mindig
benső tervszerűségből, benső törvényszerűségéből, amely
adva van, bontakozik ki.
Ismerjük a letűnt évezredek szellemi termékeit, ismer-
jük évezredek bölcseleti, vallási, erkölcsi, társadalmi, gaz-
dasági felfogását, érezzük az idők patináját; látjuk a körül-
mények módosító hatását; máskép lélekzünk mi is abban
a levegőben; de egyúttal a régi ember összes vágyaiban,
törekvéseiben, küzdelmeiben, a megismerés szűk köréből az
ismeretlen felé való kilendüléseiben a mi sorsunkat, a mi
harcainkat, a mi eszményeinket ismerjük föl. Az életnek van
külső színe és van benső tartalma, A külső folyton megújul,
de a benső, az általános emberit, az örök emberit mutatja.
Az ember a maga eszméjét törekszik szakadatlan testi-lelki
harcban megvalósítani, több-kevesebb sikerrel célt is ér,
de eszméjét túlhaladni, önmagából mást alkotni nem képes.
A legszédítőbb haladásunk dacára is érezzük, hogy míg
bizonyos pontokon folyvást előrehaladunk, termelünk, más
területeken azonban az emberi szellem lángja már a lehető
legmagasabbra csapott föl és önmaga remekét megismételni
már nem is képes. A modern irodalom és művészet bizonnyal
 65
rossz néven veszi, ha legnagyobb erőfeszítéseit sem tudjuk
úgy értékelni, mint Homérosz műveit, a világtörténelem
nagy eposzait, a görög világ nagy drámáit és vígjátékait;
a klasszikus világ ékesszólását; a kereszténység művészeté-
nek remekeit, Shakespeare drámáit. Spinoza, Novalis,
Fichte, Schelling, Maeterlinck, Bergson sem képesek minden
miszticismusuk dacára a keresztény közép- és újkor
misztikus életének sem mélységét, sem magasságát elérni.
Erkölcsi haladásunk minden bölcseleti támogatása mellett
sem képes oly életet életbe hívni, mint a vallásos erkölcstan.
Sőt mennél finomabb, szétágazóbb erkölcsi műveket írunk,
annál hitványabb életet élünk.
Ugyanez áll a fizikai világra is. Ha James és a modern
misztikus fölfogás látása igaz volna, akkor a világ felszíne oly
gyorsan változnék, amilyen gyorsan a föld a nap körül
forog. Megengedjük, hogy életlendület dolgozik a mindenség
méhében, de az élet, ha lendület is, lassan végzi munkáját.
A világ élete hosszú, nincs szüksége gyorsan végezni munkáját;
a mi életünk ellenben rövid és azért gyorsabban fejlünk,
módosulunk. Nem a világ változott szemmelláthatólag,
hanem mi. Néhány év is mély nyomot hagy idegrendszerünk-
ben; külsőnk megkeményedik, vonásaink merevekké vál-
nak; érzéseink átalakulnak; vágyaink elmúlnak es ujaK
jönnek; gondolkodásunk elveszíti élénkségét és nézeteink-
ben megcsontosodunk. Es mi máskép nézzük a tavaszt,
a nyarat, az őszt, a telet. Máskép tekintünk gyermek-
re ményink és bánátink tanyáira. Új hangulatokat fedezünk
föl a napsugárban, a mezőn, az erdőben! Valóban ezeknek
mi vagyunk az értékei. Impresszióink változnak és azt
hisszük: a világ képe öltött új köntöst. Ezek a mi élményeink,
röpke fodrai az elillanó élet perceinek. Hangulataink csalóka
játékot űznek velünk és azt hisszük, a világban ment végbe
elváltozás.
A fejlődésnek itt van helye. Önmagunk fölé kell helyez-
kednünk és át kell látnunk, hogy bennünk van elváltozás
és hogy ezen elváltozást mi helytelenül a világra vetítjük.
Helytelenül, mert sok tévedésnek leszünk áldozataivá!
 66

Amint az ideges ember mindig másban keresi a hibát, ép

úgy az impresszionista lélek is önmagán kívül látja az el-
változást, bár ő a mindig más! Rá kell arra is jönnünk,
hogy az impresszionizmusnak rendkívül simulékony az ereje,
és az irodalom, művészet, bölcselet leginkább képes lelkünkbe
besugározni és ítéleteinket, meggyőződéseinket megváltoz-
tatni. Hangulatokon épül föl, a hangulat pedig egyrészt
átragad, másrészt nézőpontjainkat és fogalmainkat is át-
alakítja.
Az impresszionizmus mindent érzésekre épít és végül
egész szellemi életünket, a világról való képzeteinket is
magához hasonlóvá teszi és azt mondja: olyan a világ,
amilyen én vagyok; fölösleges is az alanyi világon kívül
tárgyit, a belső világon kívül külsőt is tekintetbe venni.
Fölösleges rajtam kívül létező (transcendens) világról be-
szélni is. Az alanyi és a tárgyi világ a mi gondolkodásunkban,
megfigyelésünkben összeesik.
Ez a csodálatos miszticizmus ele veszíti erejét, ha 'arra
gondolunk, hogy a természettudományok mitsem építhetnek
rája és minden erővel azon vannak, hogy a külvilágot ép
ezen alanyi szemlélet fátyolaitól megszabadítsák. A fejlődés-
elmélet pedig ép azon fáradozik, hogy az élőlények érzék-
szerveinek keletkezését és elfinomulását ép a külső világnak
alakító, kifejlesztő befolyásából magyarázza.
A nagy mindenségben minden bizonyos rokonságban
van egymással. Egy értelem, egy szeretet gondolt el mindent.
Es amint mindent egy világ számára alkotott, ép úgy egy-
más iránt hajlékonysággal, fogékonysággal is fegyverzett
föl! A legkülönbözőbb képességek is összhangba olvadnak és
a világ harmóniájában egy-egy hangot képeznek. Plató,
Lucretius, Malphigi, Swedenborg, Emerson vallották: tota
in minimis existit natura. Mindenben van egység és az egy-
ségben mégis van sokaság. Az egység biztosítja a külső világ
megismerhetőségét, a sokaság pedig a formagazdagságot,
a különf éleséget, a megismerésnek tárgyait. Az egység adja
Plato szájába a szavakat: a dolgok »megismerhetők, mert
egytől eredvén minden, tehát egymásnak megfelelők«.
 67
A sokaság pedig kifejleszti megismerőképességünk erőit és
a különbözőség iránt tájékoztat.
Az alanyi és a tárgyi világ kettészakítása tehát nem
fölösleges, sőt szükséges. Ha nem azonosíthatjuk az ideg-
mozgást a tudattal; az aetherrezgést a látással; a fizikai
okságot a lélektanival, akkor meg kell különböztetnünk a
lelki világ törvényszerűségét és benső berendezését a fizikai,
az anyagi világtól. Még tovább megyek! A kívülről ható
benyomások, érzetek önállósága, azok szabályszerű ismét-
lődése és eltűnése; tőlünk függetlenül végbemenő elválto-
zásaik; a számos különböző jellemű és belvilágú embertársunk
lelki világának, egyéniségének megismerése tagadhatatlanná
teszik, hogy a világ több, mint alanyi érzeteink összessége.
Akkor föl kell ismernünk, hogy a kívülről eredő és érzékein-
ket érő benyomások önállóak. Látnunk kell, mint tűnnek el
és ismétlődnek szabályszerűen; mint változnak el anélkül,
hogy változásaiknak okai lennénk. És nem érezzük-e, hogy
folyton más-más jellemű, egyéniségű emberekkel állunk
szemben? Tagadhatatlan, hogy a világ nem alanyi érzeteink
összessége, a világ több, mint a mi képzetünk.
Vessük el hát magunktól Berkeleynek ködsapkáját, amely-
től nem vagyunk képesek látni, a nyers valóságot.
Van bizony annak tőlünk független, önálló élete, ame-
lyet mi csak tudomásul veszünk. Van állandó magja, önön-
magához való hűsége akkor is, ha mi hangulatainkban, élmé-
nyeinkben megváltozunk. Puszta változókból lírai költé-
szetet zengünk, de nem alkotunk tudományt. Még a szel-
lemi tudományok, a történelem és a társadalomtudomány is
összeomolnak, ha bennük alanyi élményeink múló felhő-
képeit szemléljük. A temperamentumos látásnak a képzelet
világában, a művészetekben van helye. Ott jogosult kizáró-
lagosan az individualizmus.
Hasítsuk hát ketté az anyagi és a szellemi világot.
Két önálló, bár egymásra utalt valóságok azok. Ami a test
javára szolgál, nevezzük azt – nem bánom – haszonnak;
de ami a lélek javára szolgál, ami a lelket emeli, eszményie-
sebb, nemesebb magaslatra emeli, az önzetlen vágyakból
 68

fakad. A lélek vágya pedig az elmélyedés, a világ értel-

mének befogadása, a benne való nemes gyönyörködés.
Minél tökéletesebben tárulnak föl előtte a lét titkai, annál
világosabban látja a saját maga rendeltetését, erejét, célját,
boldogságát. Ez természetesen jó, bonum, de nem haszon!
A haszon üzleti fogalom! Üzleti nyelven beszél róla James is.
Az utile az hasznos, de még nem okvetlenül jó, bonum.
Sok hasznos nem jó, és sok jó nem hasznos, főleg az erkölcsi
és a gyakorlati életben. Bonum et verum convertuntur,
mondta az iskola is Sokratesszel. De sohasem állította,
hogy a haszon és az igazság felcserélhetők.
James – mint láttuk – lélektanában a tudatnak
jelentőségét helyesen fogta föl. Ha mindennek van célja: v
a tudatnak is van. És mi más lehet természetszerűleg a
tudat célja, mint a helyes gondolkodás és az igazság keresése.
Jól látta ezt Pascal is, akinek tagadhatatlanul hatással kell
lennie úgy Jamesre, mint Bergsonra, hogy az ember leg-
nagyobb dicsősége a gondolkodás és legszebb célja a helyes
gondolkodás. Travaillons donc à bien penser.1 Ha a gondol-
kodás célja a haszonkeresés, akkor valóban fölösleges!
Az ösztönök több biztonsággal és világosabb látással érik el
a haszon javait. A gondolkodás a hasznosban is az igazat
keresi.
De minek az igazság felé törekvés, ha azt úgysem
érjük el? Minek fogalmakat alkotni, ha a valóság megfog-
hatatlan? Hiszen csak parányi az, amit mi a világból látunk
és mi kisded képzeteinket felfújjuk és dédelgetjük a valóság
számára. »Végtelen a valóság; mindenütt mint középpont
mutatkozik, kerülete ellenben sehol sem látható. És mi az
ember a természetben? A végtelennel szemben semmi,
a semmivel szemben pedig minden. Középpont a semmi és
a minden között. Minden dolog a semmiből származik és
a végtelenig lendül föl. Ezt a bámulatos törtetést ki követ-
heti? Ε csodáknak szerzője igen, de más senki! A végletek
számunkra nem léteznek és mi sem létezünk számukra.

1
Pensées XXIII.
 69
Kiesünk körükből, vagy azok a mi énünkből. íme, a mi
természetünk! Képtelenek vagyunk mindent tudni és kép-
telenek vagyunk semmit sem tudni.1 Hullámzunk a tudat-
lanság és tudás között.2 »Így tűnődött már Pascal is és mégis
arra unszolt, hogy helyesen gondolkozzunk. C'est donc la
pensée qui fait l'être de l'homme et sans quoi on ne le peut
concevoir! A gondolat az ember lényege és mi más lenne
a célja, mint a megismerés. De megismerés a valóság határai
között folyik le. »Nagy zaj siketít; nagy fény megvakít;
nagy távolságban elvész látásunk stb. A kicsi fiatalság és
késő vénség akadályozzák a szellemet; sok vagy kevés táp-
lálék akadályozza a cselekvést. Sok és semmi tanítás elbutít.«
A valóság lendületében vannak határvonalak, amelyeken
belül emberek vagyunk, látunk, hallunk, érzünk, gondol-
kodunk, cselekszünk. Ez a mi hazánk és házunk, e határok
között gazdálkodunk, élünk. Itt alkotunk fogalmakat, itt
szerzünk ismereteket, itt van a gondolkodás és cselekvés
zónája. Az északi és a déli sarkon elalszik az élet. Csak a
közbeeső övek az életnek, a termékenységnek hazája. Mit
keressz ott, ahol nincs hazád és ahol te is idegen vagy a létre?
A lét és a létező összetartoznak. Bizonyos lét bizonyos
léterőt szül, hordoz és nevel. A lét is keresi a maga gyer-
mekeit; a gyermek is a maga szülőjét. Ott van csak otthonias
és családias élet, hol az anya gyermekére és a gyermek anyjára
ismer. A létnek is vannak tehát zónái, ahol otthon van
a szülő és a szülött, a megismerő és a megismert világ egy-
aránt.
Itt akad meg James és Bergson egyaránt! A létezés
határain túl néznek! Az már más lét! Az már kiesik érzékeink-
ből és felfogó képességeinkből egyaránt. Mi nem vagyunk
végtelenek; minden ízünkben a végesség korlátol. De azért
a mi végességünk megfelel a mi zónánk, a mi ismeretkörünk
végességének és arra az övre nézve urak vagyunk szelle-
münkre és szívünkre egyaránt. A határolt létnek határolt
a gyermeke is. De a gyermek az anyára nézve egyenrangú.
1
Pascal: Pensées XXVII.
2
U. o.
 70

Képes-e a gyermek az anya természetét megismerni, őt meg-

érteni, neki engedelmeskedni, tőle kérni? Bizonnyal képes!
A mi tehetségeink is felmérhetik a mi létanyánk, földanyánk
erőit. A mi korlátoltságunkat anyánk korlátoltságának
köszönjük. A mi pedig korlátolt, az a gyermek számára
megérthető.
De az értés, a fölismerés lassú munka! Semmiféle
szövet nem készül el egyszerre. A szálak kezdetben ritkák,
azután sűrűbbek, végül csak a szövetet látjuk, a szálak
egybeolvadnak. így szövődnek lelki világunk elemei is;
a fogalmak, az Ítéletek, a következtetések és végül a tudo-
mány. Mindegyik a maga nemében egy-egy szövet, amelyet
a lélek, a gondolkodás, ró szövetté. A képzet a világ vetülete
és annak tudomásul vétele, itt a lélek csak befogad. A foga-
lomban már cselekszik, már mér, már szerkeszt, már össze-
tesz. A fogalom számtalan lelki feltevés, mérlegelés ered-
ménye. A fogalom megfogja azt, ami előtte van. Abból a
szempontból, amint az őt érdekli. Kifejti annak értékét,
magját, szerkezetét és ha rányitott titkára, akkor kimondja:
megvan! A fogalomnak elsősorban nincs metafizikai célja.
Metafizikai céljuk a metafizikai fogalmaknak van; mikor
az emberi tapasztalás zónáin túl nézünk s látjuk, hogy létünk
e kihasított határain túl is van lehetőség, valóság, élet.
Akinek fogalma van valamiről, az ezt az összeszőtt
lelki képletet szálaira szétszedheti és akkor látja, mennyi
lappangó ítélet, körültekintés, erő rejlik egy fogalomban.
Az életben azonban minden erővel, fejlődőképességgel,
alakuló hajlékonysággal bir. Az anyag és a szellem egyaránt:
A természetet a szellem nemesíti, finomítja, ojtja; a szelle-
met pedig a természet differenciálja, porhanyítja, boronálja
és több termékenységre serkenti. Az élet alakítja az ember
szellemi javait és az ember egyre javítja, bővíti, pontos-
sabbá teszi fogalmait és ismereteit. Így halad a tudomány
A fogalmak tehát nem halnak meg, nem merevednek meg,
hanem úgy nőnek, amint a mi lelkünk és értelmünk fejlődik.
Ezzel a mozgalmassággal versenyt tartanak Ítéleteink,
tudományelméleteink. Az élet sohasem szünetel; a szellemi
 71

világ is útban, készülőben van! A természet folyton dolgozik

a hópehely kristályában, a virág színes szirmain; az ember-
is egyre szövi erkölcsi meggyőződéseinek, tudományának
szövetét és miközben szövi, ő maga is bontogatja képességeit,
tehetségének árnyalatait, hogy igazán alkalmas legyen a
világ titkainak lefátyolozására. A szellem tehát mozgalmas,
izgalmas és érzékeny valóság. Feslik, képződik, alakul,
felfogó és kifejező, megértő és összetevő munkájában.
És minél többet lát, annál élesebben néz; minél több valóság
nyílik meg számára, annál mélységesebben pillant az isme-
retlenség távlataiba. Befogadóképesség, megértés, távolba-
látás (intuíció) kölcsönös hatások közben bővülnek, mélyül-
nek és finomulnak.
Amint a természetben az élet lelke lüktet, úgy lüktet
az szellemi életünkben is. Merevség sem ott, sem itt nincsen.
Merevség csak akkor van, ha az ember maga csomót köt
szellemi életén és egy adott pillanatban összefoglalja isme-
reteit, tudományát. De ezt is azzal a meggyőződéssel teszi,
hogy szellemi élete azért még tovább lüktet és tovább gaz-
dagodik. Tudja, hogy hol érte el már célját, az igazságot és
tudja, mi van még előtte. Ha pedig célt ér, az nem jelent
merevséget, hanem a szellem útjának bizonyos irányát,
amelyen haladnia kell, hogy a vélemények meggyőződésekké
váljanak.
Mi erre a meggyőződésre logikai szükségszerűséggel
jutottunk. A mi szemléletünknek más eredménye nem is
lehet. A pragmatizmus azért hajlik el a másik irányba, mert
más előzmények képezik pilléreit. Mi valljuk, hogy a szel-
lemi élet lényegében más, mint az anyag; a pragmatizmus
azt tartja, hogy csak fejlődés útján bontakozott ki a lelki
élet az ősi ösztönösségek köréből. Szerintünk a szellem-
nek és az anyagnak más-más benső törvényszerűsége van;
a pragmatizmus szerint a szellemi élet törvényei az anyag-
világ elfinomulásának kiszövődései; mi a lélek értékes mun-
káját az öntudatba, önmaga és a világ életének megismeré-
sébe helyezzük; a pragmatizmus előtt a faji kifejlődés lebeg
mint cél és a lelki életet is pusztán az emberi természet érdé-
 72

keinek, hasznának kielégítésében látja; a mi gondolataink

szerint a tiszta igazságnak önértéke és célja van; a prag-
matizmus szerint a gondolkodás és igazság csak eszköz a faj
életének érvényesülési munkájában.
Mi eddig a mi álláspontunkból bíráltuk a pragmatizmus
fő tételeit és ebből a nézőpontból is lehetetlen az állítás,
hogy csak a hasznossági elv a módszeres kutatásnak, az
ismeretelméletnek és tudományelméletnek vezető elve. Ha
a szellem önálló értékkel és hivatással bír. akkor annak
öncélja is van és az nemcsak az anyagnak szolgálója, nem-
csak faji érdekek előmozdításának eszköze.
De ha eltekintünk is álláspontunktól és a pragmatiz-
must a saját elvei alapján vizsgáljuk, akkor is meggyőződünk
tévedéséről.
A pragmatizmus, mint láttuk, először az igazság meg-
állapításának módszerét nyújtja. Szerinte a gondolkodásnak
célja a hasznos és gyakorlatias cselekedetek művelése.
Ha tehát két gondolat benső értékét ismerni akarjuk, akkor
csak azt nézzük, melyiknek van nagyobb kihatása és jelen-
tősége életünkre. Melyik vezet közelebb célunkhoz, a si-
kerhez?
Igaz-e az? Látszólag igaz, ha az elmélkedésnek csak a
végét nézzük. De annak a megállapítása, mi a hasznos, mi
az igaz, nem oly egyszerű dolog, amint az látszik. Az első
tekintetre itt csak úgy járunk el, mint a mesterember, aki
veszi a mértéket és azt két szál fához illeszti és nézi, melyik
üti meg a mértéket. Amelyik megüti, az a hasznos. Pedig mikor
valamely gondolat helyességét, igazságát kutatjuk, akkor
annak benső szerkezetét, alkotórészeinek kapcsolatát, elemei-
nek összefüggését nézzük és ha az elemek szilárd össze-
tartozását átlátjuk, akkor nyilvánvaló a gondolat, az igazság
benső hordozó ereje? Természetesen, ha a gondolatot nem
vagyunk képesek így elemezni, akkor legfeljebb találomra,
vagy tetszésünk szerint választunk. De ha annak szerkezetét
ismerjük, akkor biztosan rábízhatjuk magunkat. Es akkor
az eszme nem azért igaz, mert hasznot hoz, hanem azért
hoz hasznot, mert igaz. A gyakorlati élet lesz a gondolat
 73

igazságának ellenpróbája. De csak ha igaz. Építs házat

vagy hidat; fuss a lég szárnyain vagy villamerővel, mindig
előbb gondolatban szerkeszted meg tervedet, és ha az igaz,
ha leszámoltál minden, még a legkisebb körülménnyel és
eshetőséggel is, akkor eszméd győzni fog és sikert aratsz.
De ha tévedtél számításodban, elbukol. Az elméletben rejlő
benső igazság a gyakorlatnak rendíthetetlen alapja.
James a maga elméletét csak nagyon korlátolt számú
gondolatra alkalmazhatja. Főleg olyanokra, amelyeknek
metafizikai igazságát eszünk még ki nem meríti. Azután
olyanokra, amelyek a szívnek törvényeiből fakadnak.
»Mert vannak – mondja Pascal – a szívnek is törvényei, ame-
lyeket az ész nem fog föl. «Olyanokra, amelyek puszta érték-
itéletek és csak tetszésünkre vagy nem tetszésünkre épülnek.
A pragmatizmus azonban dicsekszik, hogy a friss ter-
mészet bájait, az élet pírját leheli a tudományra. Az életnek
kell a tudományt naggyá és gazdaggá tennie; s a tudomány-
nak nem szabad az életet szűkké és lapossá elváltoztatni.
Azért az élet érdekeinek és nem a logika zörgő alakzatainak
kell az életet vezetnie.
Mindenesetre igaz, hogy az élet gazdagsága ad új anya-
got és lendületet a tudománynak. Az is tény, hogy a leg-
finomabb és legszellemesebb észbeli törzsfogalmak és műve-
letek is csak akkor értékesek, ha életbőséggel töltjük meg
azokat. Ebből azonban nem következik, hogy a tudomány
eredeti célját félre kell löknünk és csak az élet friss igényeire
kell figyelemmel lennie. A tudománynak célja mindig elméleti
és nélkülözi az életnek színes elemeit, egyéni vonásait. De
azért az élet rajta nyugszik, csak úgy amint a legszebb
erdő és a legbájosabb virágliget is a szürke, a mozdulatlan
földből sarjadzik. Az élet örök változatossága a föld kőbordáin
és szilárd kővázán nyugszik. Csak ornamentikája öltözik
új és új színekbe, leplekbe. A tudomány is az élet vasvázát
képezi, enélkül összeomlik minden. És amint a ház terv-
rajzának pontos számítások képezik alapját, ép úgy az élet
állandó elemeit is súlyok és mértékek tartják egyenlegben,
hogy rajta játszhasson az élet röpke mozgalmassága.
 74

James téved, mikor a tudományt csak az állandóság,

a fényes különélés merev képében mint szellemi fogalmak-
nak elvont rendszerét szemléli. A tudomány a lélek vetülete,
a lélekben pedig elmélet és életérdek együtt vannak.
James tehát túlságosan kiszínezi azokat az elemeket,
amelyeket mi is vallunk és vak azok iránt, amelyeket mi el
nem hanyagolhatunk. A hasznossági elv a kutatásnak egyedüli
módszere nem lehet, mert az csak járulék, az igazság járu-
léka. Minden igaz hasznos, de nem minden hasznos igaz.
Az igazság mibenlétének megállapításánál ez a szempont
lebeg előttünk.
Máskép is meggyőződhetünk még erről!
Mi is az igazság a pragmatizmusban? Életrevalóság!
És mik az elméletek, a feltevések? Eszközök az élet céljai-
nak megvalósítására. Tehát amennyi egy gondolatban az
életrevalóság, annyi az igazság. És mennél többet igér az
elmélet, annál bizonyosabb, igazabb. The truth of an idea
is constituted by its working, az igaznak eszméjét a munka-
képesség képezi. Ez a pragmatizmus szállóigévé vált alap-
gondolata.
Az eszme tehát dolgozik. De magától vagy más utján?
Az eszmét mi visszük be az életbe; a mi lelkünkből pattan
ki; a mi kezünkben válik fegyverré! Nem tőlünk függ-e
tehát az eszme ereje? Hány termékeny eszme fonnyad el
alkalmatlan egyének ügyetlensége folytán! És hány rossz
eszme hódít »veszedelmes« emberek szájában és munkájában!
A sikerből tehát nem lehet az eszme benső igazságát megálla-
pítani. Néha egy nagyreményű gondolat levegőbe hangzik
el, máskor meg a közepes is megfogamzik.
De mit jelentenek e szavak: hasznos, gyakorlati, jó?
Oly nyilvánvaló-e a dolgok hasznossága, hogy szinte a
természet ösztönösségével hatnak reánk? Bizony az ember
élete sokkal összetettebb, sokkal bonyolultabb, semhogy oly
könnyen rányithatna a hasznosra vagy eltalálná a neki
való jót. Az állat ösztöne szerint feltalálja a hasznost. Nem
is kell gondolkodnia felette; megérzi mi kell természetének?
De az embernek nagyon sok az igénye, lelki és testi vágya.
 75

Amíg az embert csak érzéki ösztönei vezetik, valóban

ösztönszerű biztonsággal találja meg a hasznost. De ha az
ember kinő az ösztönök gépies vezetése alól és az értelem
nemesebb uralma alá kerül, akkor az ész határozza meg,
mi jó, mi hasznos, mi neki való. De az értelem a hasznost
a maga módja, a maga természete szerint szemléli. Mivel
pedig az értelem szeme először mindig az igazságot tekinti
és azt ítélet alakjában bontja ki, azért a hasznosban, a célra-
vezető dolgokban is először ítéletének igazságát, helyességét
keresi. És amit igaznak állapított meg, arról azután látja,
hogy az, amily mértékben igaz, amily arányban ellenmon-
dást nem foglal magában, olyan arányban hasznos is.
Igen, az ösztönnél az első tekintet a hasznosra esik és
ami hasznos, az az ösztön és sokszor az értelem szempontjá-
ból igaz is. Ennek is megvan az oka! Az ösztön benső termé-
szete szerint vak értelmesség. Vak, mert az állat saját ösztö-
nének nagyszerű eszességére soha rá nem elméi. Értelmesség,
mert bár az állatba kívülről beültetett értelmesség (intellectus
externus), mégis oly biztosan, célbaszökőleg, életfentartóan
működik, mint a legbiztosabb és leghelyesebb önmagát szem-
lélő értelem. Ami tehát az állat életében az ösztönből kifo-
lyólag hasznos, az előbb önmagában véve igaz is. (A vak
értelem igazsága.) Az embernél ellenben mindig csak az
lehet hasznos, amit becsületes elméje először igaznak szemlélt.
Minden igazság hasznos tehát! De a hasznos az igazság
benső mivoltának csak egy kis eleme, járuléka. Azért nem
szabad a hangsúlyt reáhelyezni! Nem szabad a hasznot
nagyon aláhúzni. Igazi értéke az igazságnak az igaz! Amennyi
benne a bizonyosság, a meggyőző erő, amennyi belátást
nyújt a világba, annyi az igazság benne. A belátás persze
megint kihatásnak lehet a forrása, de a kihatás nem ad
semmi többletet magához az igazsághoz, hanem azt leg-
feljebb igazolja.
Ebből következik, hogy valamely elméletnek is az igaz-
sága saját értékkel, önértékkel bír. Nem azért igaz az,
mert mint jó eszköz gyakorlati célokat megvalósít; hanem
azért is jó eszköz, mert jól ki van gondolva, jól át van értve.
 76

Ha tehát valamely elmélet gyakorlati célok szolgálatában

áll, akkor benső igazsága arra irányul. Ha csak elméleti
célja van, akkor az elmélet eltekint az élettel való érintke-
zéstől. Mily gyakorlati célja lehet annak, ha Plato műveinek
sorrendjét megállapítjuk? Mennyivel mozdítja az elő anyagi
vagy szellemi kultúránkat?
Ugyanez áll a tudományokról is! Természetesen az
emberiség történetének kezdetleges korszakaiban az ember
mindent a létért való küzdelemért tett. Csak nagyon későn
jutott el azon kedvező anyagi és szellemi magaslatra, hogy
ismeretei fölött elmélkedhetett, a természetet és önmagát
önzetlenül a kenyérkérdés mellőzésével szemlélhette. De
viszont minden nép történetében találunk oly időszakot,
amidőn sokan minden gyakorlati haszon reménye nélkül
átadták magukat a legelvontabb logikai, ismeretelméleti,
erkölcsi, vallási kérdések tanulmányozásának. Ez Aristoteles
szerint a szabad ember legméltóbb foglalkozása. Az igazi
bölcs élete, a »tökéletes élet«, a lélek tevékenysége, a lelki
szükségletek kielégítésére irányuló élet. Az otium cum
dignitate, a világ bölcselkedő szemléletébe elmerült, érdek-
nélküli, szellemi élvezetekben elillanó élet. Nem a munka
boldogít, mert aki dolgozik, még célt keres. Aki ellenben célját
elérte, az elért cél boldogító tudatában van és önzetlenül az
igazságnak élhet. Ez az elmélkedő élet megízlelteti azt az
isteni életet, amely halála után rá vár.
A középkor nagy dialektikai századai, a renaissance
szép élete, művészettel és ihlettel átitatott levegője az önmagá-
nak élő és nem az üzérkedő, haszonkereső embertípusok képei.
Igaz, mindennek vannak hasznos következményei a világ-
rendben. A középkor nagy logikai vitái sem multak el nyom
nélkül az emberiség történetében; de nem az a fő, milyen
esetleges eredményeket értünk el, hanem mit akartunk
köz vetetlenül elnyerni. A tiszta tudományok célja önzetlen,
a fejlődés természettudományos céljaitól független és ép
azért el kell fogadnunk, hogy van önzetlen tudományos
szellem. Van igazságszemlélet haszonvárás nélkül; van
kutatás az igazság, kizárólag az igazság boldogító bírása
 77

céljából. Mindebben pedig a lélek fejezi ki önzetlen célját

és akaratát.
Ám az önzetlen lelkület legszebb megnyilvánulása a
művészet. Bár a művészet és élet egymásból táplálkozik,
a művész célja mégis több, mint az élet nyers szemlélete.
A művészlélek az élet fölé helyezkedik és azt az ő eszményisé-
gében szeretné kifejezni. Főleg az az elvont, transzcendentális
művészet, amely a valóságos életnek eszmei légkörét, stilizált
visszfényét nyújtja, – amint azt pl. Maeterlincknél látjuk –
annyira kívül esik minden hasznossági szemléleten, annyira
a gondolatok tiszta magaslatain él, hogy minden anyagi,
gyakorlatias, hasznossági szempont eleve egészen ki van már
rekesztve. A létnek, a műveltségnek legmagasabb foka tehát
az önzetlenség magaslataira vezet.
Az emberi lelkeknek szinte benső igénye, fejlődésének
szükségszerű következménye, hogy erre a magaslatra jusson.
Oda, hol a levegő megritkul és az élet önzetlen szeretetének
meleg sugarai ragyogják be a gyönyörű, a végtelen tájakat.
Csak mikor a tudományos logika annyira az élmények fölé
felemelkedik, mint azt Husserlnél látjuk; mikor az intuiciós
érzések oly előtérbe lépnek, mint Bergsonnál, akkor hathat
az aetherkönnyű fogalmi művészet is oly erővel, mint
Maeterlincknél. »Az emberek e légkörben is csodálkozva
nyitják tágra szemüket, de az élet végtelen szépsége, gazdag-
sága és embervoltuk nagyszerűsége az, amin mámoros
lélekkel csodálkoznak.«
Ne mondja senki, hogy végső elemzésben ezek is haszon-
ban virágzanak ki. Tegyük föl, hogy végigszemléljük Agla-
vaine és Sélysette történetét s a jóság és a szépség fanatiz-
musa mély erővel hat reánk, természetesen ezen erkölcsi
és szellemi növés, önmagunk felmagasztosulása erkölcsi jó
és haszon. De ez a jóság az igazságból száll föl és nem a tiszta
haszonkeresésből, amint azt Pierce és James kieszelték.
A szellemi élet történetének gyönyörű kivirágzásaként
nyílik föl lelkünkben a tény, hogy mi az élettel más viszonyba
is léphetünk, mint üzleti viszonyba, hogy célunk lehet
annak közelébe egészen önzetlenül is eljutni. »A mi valódi
 78

sorsunk: a mi életfölfogásunk« – mondja Maeterlinck.

Bizony annyiféle a sorsunk, amennyi az életfölfogásunk.
Az ember sorsa azonban nem egyforma, nem hasonló egymás-
hoz. Hála Istennek, hogy nem egyforma és nem unalmas!
Pedig a hasznosság unottan egységessé tenné a világot és
ezen unott munkásság hozzá még nagyon alacsony is volna,
puszta üzérkedés.

James vallásbölcselete.
Érzéseink, képzeletvilágunk titkos sejtései, értelmi szem-
lélődéseink meglátásai, akaratunk szövevényes szálai mind
kifejezésre jutnak vallásos életünkben. A vallás gyűjtő-
lencséje és egyúttal gyújtópontja képességeinknek, a bennünk
lappangó erőknek és irányelveknek; feltárója benső világunk
titkainak; kifejezője az ember színes, gazdag, finoman össze-
tett egyéniségének. Az embert a maga igaz természetében,
rejtett mivoltában, bámulatos erőiben a vallás nyilatkoztatja
ki. Vallás nélkül még önmagunk előtt is ismeretlenebbek
volnánk.
James úgy látja, hogy az ember több, mint a mikép
magát otthon és a társaságban íróasztalnál vagy a hivatal-
ban, szórakozó helyen vagy a természetben bemutatja. Több,
mint amennyit szavai, gondolatai, tettei mutatnak. Ezek
mind csak felcsillanásai valami mélyenfekvő, eleven életnek;
fellobbanása valami titokzatos tűznek. A lángész és a szent
azoknak az elrejtett erőknek heves kitörései. Bennük mindaz
elevenebben, sziporkázóbban jelenik meg, ami bennünk,
közönséges emberekben, csak hamu alatt pislog. Mi csak
anyag vagyunk! Súlyos, merev anyag! A tűz, a láng halvá-
nyan pislog bennünk! A lángész és a szent az ősi tűz, a tiszta
erő képét nyújtják és csodálatos érzékenységgel mutatják
a magasabb és tökéletesebb életnek körvonalait, ébresztéseit,,
kegyelmes kiáradását
James már lélektanában és ismeretelmeletében is Kidom-
borítja e hitét és az emberi természetet úgy hagyja érvénye-
síteni, amint azt egy igazán természettudományos és tapasz-
 79

talati alapon nyugvó elme el sem tűri. Minden természet-

tudomány t. i. befejezett, leélt jelenségekkel foglalkozik. Úgy
elemzi, szemléli, magyarázza a maga tárgyát, amint az
orvosnövendék metéli, nézi, önmagának magyarázza a hulla
egyes részeit. Nincs azokban az élettelen tagokban többé
élet, nincs mozgás, nincs elváltozás. A történetíró a törté-
netet, a nyelvész a nyelvet, az ismeretelméleti gondolkodó a
lélek műveleteit, a kémikus az alkotó elemeket, az elmúltnak,
a kifejezettnek, a bevégzettnek, a nyugalomnak, a lenyo-
matnak képeiben nézik. James ellenben az egy, a változatlan,
az örök iránt részvéttelen! Az ő szeme csak létesülést, alak-
öltést, örökös változást lát. A létesülés az ő igazsága! A léte-
zést a létesülővel nem kapcsolja össze. A nyugvó lét értelmi
csalódás.
Megvesztegető e szemléleti mód, bár oly régi mint
Protagorasz. Vitatkozzunk-e a szemlélettel? Csak a tényekre
hivatkozzunk! Hol lenne az orvostudomány ma, ha nem
boncolt volna és boncolásának eredményét igazságnak nem
tekinti? Hol volna a fizika, a kémia, történettudomány, a
nyelvészet, az ismeretelmélet, hacsak a létesülés alakjában
nézték volna a világot? Aki csak a létesülés kizárólagos
igazságában hisz, az tagadja a tudomány lehetőségét és
vallja a teljes tudattalanságot.
James a vallásos élet lényegét is csak a vallásos élet
örökös létesülésében, keletkezésében és folyásában látja,
Lélektani és ismeretelméleti tanai vallásbölcseletének kereteit
s egyúttal korlátait is képezik. A vallásos embert önmagában
és a mindenséggel kapcsolatban szemléli. Önmagában mint
eleven, alakuló, saját természetét szüntelenül megvalósító,
egyre létesülő jellemet. A mindenséggel kapcsolatban, mert
a mindenség is élet, fejlődő, alaköltő tény, amely magát az
emberbe beleérzi, hatásokat, erőket kölcsönöz neki. Az ember
a világ nélkül, a világ az ember nélkül nem éri el célját.
Létesülésükben egymásra szorulnak. Az ember és a ter-
mészet életének egymásra utalása, egymásba szövődése,
egymás kölcsönös áthatása James gondolatvilágának alapja.
Az ember az a zöngeszekrény, amely úgy a világ, mint saját
 80

természetének érintéseit elzöngi. Amennyit a világ kicsal

belőle, annyi igazságot közöl s amit kifejez, az mind igazság.
Az ember kozmométer, a világegyetem minden szellemi és
erkölcsi értékének mérője.
Ámde minden hangszer, sőt még az egynemű hang-
szerek is más-más hangon, más-más hangszínnel szólalnak
meg. Minden kis világ más és más hangszínnel visszhangzik a
mindenség hangjára. A mi hangszínünk pedig jellemünktől
függ! Vallásos nézeteink és meggyőződéseink sajátos jelle-
münknek válaszai. A derült nézetű máskép felel a világ
hatására, mint a szomorú lélek. Akinek soha lelki újjászüle-
tésre nem volt szüksége, máskép mondja el vallásos dalait,
imáit, mint a megtért.
Érzés Jamesnél minden a vallásban! A hangérzés, fény-
érzés, színérzés mind alanyiak, egyediek. A kozmikus, a
vallásos érzés is alanyi, viszonylagos, egyéni. Súlyos követ-
kezmények folynak innen. James a vallás bölcseletét is csak
úgy alanyi élményekre építi föl, mint lélektanát és ismeret-
elméletét. A fogalmak, a tételek túlélt lelki képletek. Es amint
minden fogalom, minden igazság a valóságnak csak elhervadt,
halavány képe; úgy a vallás dogmái is viszonylagos értékűek,
az értelem művészi képletei, amelyek a tiszta vallásos érzé-
seket nem fejezik ki. Nem is az értelem a vallás útmutatója
és forrása, hanem az érzes, az akarat, a jellem. Nem is a
vallás dogmáiból kell a vallás mibenlétét megállapítani,
hanem a vallásos élmények átélőinek leírásaiból és az egészsé-
ges közvéleményből. James egészen következetesen jutott
el ide. Mivel az emberi szellem magasabb, tökéletesebb
működéseiben kevesebb értéket lát, mint az élményekben
és érzésekben, természetesen a vallásos élet mezején is az
egyéni vélemény és a közvélemény lesz a mérték, az irá-
nyító. James mind a kettőt vallásbölcseletének tengelyévé
tette.
James vallásbölcseletét főleg két művében dolgozta ki. 1

1
The Will to Believe and other Essays in popular Philosophy.
1897. és: The Varieties of Religious Experience. 1901-1902.
 81

»A hit akarása« a hitnek észszerű alapvetése. Igazolása mind-

azoknak, akik hisznek a tapasztalaton túl fekvő világban.
»A vallásos tapasztalatok különféleségében« pedig a hitet a
vallásos típusok élményeiben mutatja be. Ezek az élmények,
átélések, tapasztalatok ép oly valósággal bírnak, mint a
fizikai élet jelenségei. Ép oly erővel működnek, mint a hő,
fény és a villany. Tehát nem lehet a vallásos lelkek átéléseit
közönyösen elmellőznünk.
Elemezzük a két műnek gondolatait külön-külön. Miért
hiszünk tehát? Mi a mi hitünk forrása? Mi a mi hitünk
indító oka? Ezekre a kérdésekre James »A hit akarásá«-nak
bevezetőjében és annak első előadásában felel meg.
Hiszünk, mert egész életünk hit. Nincs különbség hit és
tudás között. A tudás hit, a hit pedig tudás. Mind a kettőnek,
a hitnek és a tudásnak, létesítő oka az akarat. Valamikor
sz. Ágoston a bölcselők egy részéről ezt mondotta: »quod
amant, volunt esse veritatem«. »Amit szeretnek, azt akarják
igazságnak elfogadni.« Ez a mondás áll Jamesről is.
Ha önmagunkba pillantunk, feldereng előttünk a nagy
tény, hogy lelkünknek világfölényes sejtései, vágyai, kíván-
ságai is vannak! Erezzük, hogy létünk keretei kitágulnak
és egy magasabb rend határait érintik. Vágyódunk lelki éle-
tünket tovább folytatni a testi élet körén kívül; magasabb
szellemi lénnyel kívánunk kapcsolatba jutni és erkölcsi törek-
véseink fenmaradását biztosítani akarjuk. Van-e jogunk
ezen szellemi igényeinkben hinnünk? Nem cselekszünk-e ész-
ellenesen, ha reményeinket nemcsak álmoknak, de valóságok-
nak tartjuk? Ha meggyőződésünk, hogy létünk és szellemi
és erkölcsi műveink túlélik az időt és a mulandóságot?
James a kérdésekre így felel: minden igazság eszköz az
emberi akarat kezében! {Minden igazság azért igazság, mert
termékeny; mert előbbre visz!Ep ez a termékenység mutatja,
hogy valamely meggyőződésűnk igaz-e vagy nem! Ahol
működés van, ott erő is van! És amennyi a működés, annyi
az erő. Épen így: ahol működés van, ott igazság van és men-
nél gazdagabb az okozat, annál életképesebb az ok, az igazság.
Ugyanezen mértékkel kell a hitnek ígéreteit is érté-
 82

kelni. A hit ígér, új látómezőt nyit emberi életünk és rendel-

tetésünk elé. Kérdés, mikor leszünk gazdagabbak, nemesebbek,
boldogabbak, munkaképesebbek, fölényesebbek, ha hiszünk,
vagy ha nem hiszünk? Ha a hitet választjuk, vagy ha azt
elvetjük. Mivel pedig az emberi természet mélységeiből
fakadnak ezek az unszolások, nem haladhatunk el közöm-
bösen mellettük, hanem választanunk kell vagy a hitnek, vagy
a hitetlenségnek ígéretei között. Mit tegyünk tehát? Hogj'an
állapítsuk meg, melyik igaz? Az eredményekből, a javakból,
amelyeket egyik is, másik is ígér! És világos, hogy a hit sokkal
gazdagabbá, elevenebbé, eszményiebbé teszi életünket, mint
az elcsüggesztő hitetlenség! A hit látómezőt nyit, a hitetlenség
pedig látómezőt lezár! Az egyik az életkedvet, életbátorságot
növeli, a másik azt elhervasztja. Tehát több erő és több igaz-
ság, több meggyőződés van a hitben, mint a hitetlenségben.
De talán lehetünk közömbösek a hittel, illetőleg a hitet-
lenséggel szemben? Itt nincs helye a közömbösségnek. Mert
a közömbös a hitetlen sorsában, lemondásában, tétovázásá-
ban részesül és lemond a hitnek előnyeiről, buzdításairól,
kilátásairól.
Mindebből az következik, valahányszor az életben vá-
laszúton vagyunk és a választást el nem mellőzhetjük;
valahányszor eszünk világossága cserben hagy és nem tudjuk
megállapítani, melyik irányban haladjunk; ily fontos pilla-
natokban azon irányba induljunk, amelyik egészségünket,
testi-lelki jólétünket felvirágoztatja; ahol több öröm, több
boldogság, több remény, több tökéletesség vár reánk.
A hitnek szálai is ezen belátásból szövődnek és erős meggyőző-
déssé sodródnak! A hitnek forrásai ott vannak, ahol az emberi
akarat ered! A hit is, az akarat is a létnek fentartásán,
nemesítésén, gazdagításán dolgozik.
De még más kihatása is van a hitnek! Benső kapcso-
latba, személyes viszonyba hoz a külső világgal, a nagy min-
denséggel! A hit leveszi szemünkről Maia leplét és látjuk,
hogy a természet, a mindenség nem csak »valami«, hanem
velünk szemben »te«. Ezt a gondolatot különben megtaláljuk
az indus bölcseletben, Schopenhauernél, a pantheistáknál
 83

egyaránt. Helyes értelme az, hogy minden a közös leszár-

mazás, az isteni teremtés folytán testvéri viszonyban van
egymással és a hit ezt a testvéri érzést egyetemessé, min-
dent átfogóvá teszi.
James jól látja, hogy a hitet kiemeli az ész belátásainak
köréből és a sejtések, vágyak, akaratok összetevőiből szár-
maztatja, de utal ép az értelem gyöngeségére, sokszor vak-
ságára. Ha fülünkben megszólalna a harang, mikor az igaz-
ságot megragadtuk, akkor az értelemre kellene hallgatnunk.
Mivel azonban ezt a hangot nem halljuk, azért kell vágya-
inkra bíznunk magunkat.
Miután James a hit jogosultságát így bebizonyította,
leszállt a lelki élet nagy hőseinek, a szenteknek és a miszti-
kusoknak benső világába, kutatta a hitnek eleven megnyil-
vánulását, világot mozgató hatását. Ő is érzi, mint Schopen-
hauer, hogy a mindenség az emberi természet két nagy
rímében, a lángészben és a szentben jut kifejezésre.
Az előbbi szellemének erejével, az utóbbi pepiig csodá-
latos érzéseivel leplezi le a világegyetem titkait./Az előbbi
gondolatainak mélységével széles látómezőt nyit, az utóbbinak
szeme titkokat lát, mélységekbe pillant, keresztmetszetben
szemlél. Ott az ész, itt a hit és az érzés alkot.
»A vallásos tapasztalatok különféleségé«-ben James nagy
szeretettel és mély tisztelettel áll meg a misztikusok, a szen-
tek, a vallásos tűzzel eltelt lelkek előtt. (Első fejezet.) Éles
ellentéte ő azoknak a sivár, cinikus és gúnyolódó elemeknek,
akik pathologikus elváltozásokra, érzelmi eltévedésekre,
vagy értelmi alábbvalóságra vezetik vissza a vallásos élet
nagy tetteit és meglátásait. A testi és a lelki élet minden-
esetre kapcsolatban vannak egymással. A lélek az életnek,
a fejlődésnek, a testi szerveződésnek is a lelke. A nagy lélek
nagy energiát fejleszthet ki és a túlfeszültség az idegrend-
szert nemcsak elfinomítja, de sokszor károsan is befolyá-
solja. De azért a lángész nem szüli az őrültséget; sőt leg-
több őrült eredetileg nagyon gyönge szellemi képességekkel
bír. Viszont a legtöbb lángész egészséges idegrendszerrel
bírt.
 84

A beteges állapotok természetesen bizonyos izgalmas-

ságot idéznek elő a lélek életében! Eszmetársulásaink meg-
gyorsulnak, képzelődő tehetségünk színesebb, érzelemvilá-
gunk gazdagabb lesz. Ezek a rendellenes okok azonban nem
szülik sem a lángészt, sem a vallásos lelket; ezek csak ki-
emelik, megnövesztik, működésre serkentik a meglevő erő-
ket, képességeket. A lángész és a szent szellemi életében
tehát gondolataiknak ne élettani eredetét keressük, hanem
azok benső, lélektani, ismeretelméleti és erkölcsi értékét mér-
legeljük és csodáljuk.
Az orvosi anyagelvűség csak kémiai folyamatokra,
benső szervi elváltozásokra ügyel, mikor egy-egy szent vagy
lángész előtt megáll. De helytelenül! A testi elváltozások
csupán alkalmi okai a lélek kedély világának, működési irá-
nyának, de nem szülik sem a lángészt, sem a szentet. Sok
emberben mennek végbe ugyanazok az élettani folyamatok
és sem szentet, sem lángészt nem teremtenek. Más a gondo-
latok eredete és más azok belső értéke. Az esetleg betegesen
törékeny szervezet felderítése semmit sem von le a gondo-
latok benső értékéből, erejéből, igazságából. A remekművet
is mindig mint készet, befejezettet szemléljük; így ele-
mezzük, így vizsgáljuk s nem keressük, mily lelkiállapotban,
mily egészségben volt a művész, mikor alkotott.
A második fejezetben James a vallás mivoltát lélektani
szempontból vizsgálja. Mi a vallás lényege? Mi az eredete,
benső természete? Nem a tan, nem a hit igazságainak ösz-
szessége érdeklik őt; ezek már szerinte a vallásos léleknek
önmagyarázatai, elgondolásai, kifejezései. A kezdet kezdete
csak az érzés, a belső vágy Istennel kapcsolatba jutni. Ez
az érzés kezdetben, amíg nincs tárgya, alaktalan, olyan,
mint a többi ösztönösség és homályos sejtelem. Alakot a
tárgy kölcsönöz neki. Tárgya pedig Isten, a végtelen lény!.
Rája irányul a vágy, tőle nyer kifejezést. Minden vallásos
érzés Isten felé tör. De mikor megtalálta tárgyát, ezt a tár-
gyat az értelem különfélekép gondolja és jellemzi. A fő az,
hogy az ember komolyan és lelki megilletődéssel vegye fon-
tolóra az istenséget.
 85

De ha a vallás eredetileg több mint a dogmák összessége,

akkor az másrészt a puszta erkölcsi érzésnél is több. A sztoi-
cizmus pl. lehet benső akaraterő, elszántság, kiképezett
komoly jellem és életirány, de még nem vallásosság! A val-
lásosság életerő, természetünk benső gazdagsága és bősége,
életkörünknek kibővítése. Gondolkodási, cselekvési irányok
szunnyadnak benne, amelyek az életet gazdagítják, új
javakkal feldíszítik. És ha számunkra talán a külső világ
elpusztulna, képes az új belső világot, nemes életet terem-
teni, telve boldogsággal, örömmel, érzelmi és gondolatbeli
gazdagsággal. Nyomában mennyegzői öröm fakad a lélek-
ben, Benső szabadsággal telik el s az örök élet javai szálla-
nak le. Új viszony feszül ki Isten és a lélek között, boldog
függőség és örömteljes áldozatkészség, megnyugvás és biza-
lom. Az élet minden pillanata, minden eseménye, minden
oromé és baja át van hatva a végtelennel való személyes
egybefűzés érzésével és tudatával. Ez a vallásosság!
Ám hogyan, mi módon buggyannak föl ezek az érzések?
Mily titkos forrásokból fakadnak sejtelmeink? Honnan táp-
lálkoznak erővel és hittel? (III. fejezet.)
James e kérdés megvilágítására a valóság világát ki-
bővíti és az értelem ismereteit az érzelem és az akarat sejté-
seivel és követeléseivel gazdagítja. Értelem és érzés egy-
formán a valóságot ragadják meg. Az értelem szellemi
ruhába, alanyba, állítmányba, határozókba, fogalmakba és
ítéletekbe öltözteti tapasztalatait; az érzést az ösztönök
ápolják; sejtések, vágyak, új szellemi irányok, erős elhatá-
rozások fejezik ki. S amint az értelem látásai a valóság
egyik oldalát szemléltetik, az érzések viszont a valóságnak
másik oldalát hozzák közelebb életünkhöz.
Van-e ennek a benső érzésnek tárgyi értéke és jelentő-
sége? Van-e valóban tárgya a vallásos érzésnek, amely Isten
közelében pihen, Istent dédelgeti, az Ő megszentelő jelen-
létének hatása alatt gerjedez? Ez fontos kérdés! Mert a
vallásos érzésnek és átélésnek ez a boldogító ígérete s köz-
lése. A lélek Istenben van s Isten a lélekben. Ez az érzés
valóban megérez, vágyódik, világfölényes látásokban villan
 86

ki, benső megrendülésekben,„szomorú: vagy vidám hangu-

latokban lobban föl. A szem nem hisz úgy látásának, a fül
hallásának, a tapintás érzéklésének, amint hisz az átélő
lélek az ő közvetetlen élményeinek, annak a színes, moz-
galmas, látomásos, érzésdús, Istentől fakasztott életnek,
amelynek színtere a lélek mélysége.
James ennek megvilágosítására számos példát hoz föl
a múltból és a jelenből, beszélteti a letűnt idők átélőit és
újabb korunk látóit. Elmondja tapasztalataikat, érzéseiket,
hitüket és kicsendül belőlük az a sajátságos élet, amelyet
mi nem ismerünk, nem látunk, amit csak ők tudnak és él-
veznek.
Valóság-e ez vagy álom? Elhigyjük-e, hogy ők Istent
csakugyan átélik? James hiszi, sőt többet hisz az ösztönök-
nek, mint az értelemnek. »Az ösztönök vezetnek; az értelem
csak az ösztönök nyomában kullog.« Tanaink, rendszereink,
levezetéseink az érzéseknek magyarázatai, fogalmi elgondo-
lásai. Másolatok, fölvételek, a közvetetlen érzések átírásai
szavakba. Melyikben van több erő, élet és kikényszerítő
látás? összes bizonyításaink nem érnek föl az érzés pilla-
natnyi erejével.
A vallásos átélések pedig függnek a temperamentumtól.
(IV. fejezet.) Mert vannak olyanok, akik csak egyszer és olya-
nok, akik kétszer születtek. Vannak, akik lelki megrendülésen
soha át nem estek és vannak megtérők, új életre ébredők.
Az előbbiek ismét részint sötét (pesszimista) világnézetűek,
részint derűs fölfogásúak, de mind a kettő még a természetes
vallásos élet levegőjében él. A megváltást, a felszabadulást
a »kétszer születettek« élik át. A megtérés bizonyos kétlelkű-
ségnek, kettős énnek egyesülése, benső ellentéteknek ki-
egyenlítődése. Aki lélekben csak egyszer született, az előtt
nincsenek ellentétek, mindennek csak egy jelentése van.
A kétszer szülötteknél azonban a világ többoldalú és telve
van talányokkal. A természet és a szellem, a test és a lélek,
az anyagi és a lelki élet küzdenek egymás ellen és az egyiket
fel kell adni, a másikat pedig uralomra kell juttatni. Ők
élik át a belátás és az ösztönösség harcát. Ők beszélnek
 87

így: látjuk a jót és nem cselekesszük; látjuk a rosszat és

tesszük.
De honnan fakad a hirtelen átalakulás, a megtérés?
James a tudatalatti világban látja a megtérés forrását.
A látható »én« külső világa mögött lappang a láthatatlan »én«
a maga gondolatkörével, érzéseivel, hajlamaival. Nem is
sejtjük, mi rejlik, mi megy végbe bennünk, amíg a minden-
napi élet gondjaival, törekvéseivel vagyunk elfoglalva.
Néha ugyan észrevesszük, hogy gondolatainkba új elemek
szövődnek; érezzük, hogy sajátságos hangulatok, érzelmek
zavarják meg lelki nyugalmunkat, de azután ott hagyjuk
azokat, mert nem tudjuk, honnan erednek; hogyan jutunk
hozzájuk?
James számot ad róluk! Ezek mind a tudat alatti
világnak a tudatosba való kitörései. Előkészítői egyénisé-
günk átalakulásának, esetleg a megtérésnek. És nélkülünk,
észrevétlenül megy végbe a nagy változás. Mert ha az a tudat-
alatti világunk gazdagon kifejlett s a külső ellenállás pedig
nem erős, egy adott lélektani pillanatban elborítja a tuda-
tosat s uralmába ejti egész benső és külső életünket. Itt az
új élet kezdete; boldog és érzelemdús életé, amely új világot
lát maga előtt, új célokkal és új erőkkel, gszűnik a kettő-
ség, eltűnik a benső küzdelem és az egész lelket lefoglalja
az odaadás érzelme. A benső nyugtalanság helyébe lép a
béke, a megelégedés, az életöröm, a tettvágy. Lát a megtérő
igazságokat, amelyek eddig rejtve voltak. Az élet titkai
levetik fátyolukat, világossá válnak a rejtett dolgok, anél-
kül, hogy értelmi bizonyítékainkban gazdagodtunk volna.
Szépen és kedvesen ragyog az élet napja; a sötét árnyak
eltűnnek s megdicsőülten tűnik föl a jövő. A legnagyobb
boldogság kíséri a megtérőt.
És mi része mindebben az isteni kegyelemnek? James
nem tér ki a felelet elől. A megtérőben – mondja – az
egész tudatalatti világ az isteni gondviselés munkája. Itt,
a lélek fenekén érintkezik Isten a lélekkel, ott közli érin-
téseit, indításait. Így jut el a lélek azon szilárd, legyőzhe-
tetlen összeszedettséghez, benső erőhöz, amelyből hősies
 88

tettek is fakadhatnak. Ez a szentség állapota. (VIII.

fejezet.)
A szentség a lelki megállapodás, az egyensúly elnyerése!
A belső küzdelmek, az akadályok, az ellentétes erők elsi-
mulnak. A lélek ereje győzött. Az ember akarattá válik a
szó szoros értelmében. Félelem, lustaság, irigység, a rang és
a mód ' szeretete, kicsinyes gyanakodások eltűnnek. »Az
igazi szerzetesnek – mondja egy középkori misztikus –
az életben csak egy lantra van szüksége. A szent tűz eléget
minden alantas akadályt. Fenkölt cselekedetek, amelyek
számára előbb még lehetetleneknek tűntek föl, most köny-
nyűek. Alakiságok és közönséges szeszélyek nem uralkodnak
rajta. A vallásos érzés már központja az értelemnek és az
érzelmi világnak egyaránt. Ennek az érzésnek tárgya pedig
az Isten; célja a benső egyesülés, a hódolás és az ő követése;
hatása a felszabadulás a dolgok alól, az emelkedettség vég-
telen érzése, a választófalak leomlása; végső eredménye,
hogy az ember a személyes élet központját az önzetlen, a
lemondó érzelmek világába helyezi át, ahol csak »igen« van
és nincs többé »nem«.
Természetesen ennek a világnak megvan a maga külső,
érzékelhető kifejezése is. Engedelmesség és szegénység (as-
kesis); a lelki erő, amely minden önző érdeket elűz; a test
tisztasága és a mindent átkaroló szeretet egészen az ellenség
szeretetéig. Es mindez azért lehetséges mert a szent köz-
vetetlenül érzi Isten jelenlétét és hogy Isten lehessen az ő
mindene, kész ő e földön semmivé válni.
James nagyon színesen, számos példával és klasszikus
életrajzi adatokkal ecseteli a szentek erényeit. Még az úgy-
nevezett túlzásokat is. Végül fölveti lelkében a kérdést, mi
az életszentségnek értéke? (IX. fejezet.)
James nehéz kérdés előtt áll, mert az összes vallások
szeme előtt lebegnek a legkezdetlegesebb alakjuktól fölfelé
a bölcseleti vallásokig, az elvont pantheizmusig. Mily mór-
téket állítson föl? Mily szempontot érvényesítsen annak
megítélésére, melyik vallás értékes, melyik nem? Minden
vallás mozgat; mindegyik lelki igényeket táplál és érzel-
 89

meket gerjeszt. Mindegyik a lét nagy titkaira ad választ

ós a lélek nyugtalanságát csitítja. A szent élet boldogsága
is ebből a békéből, örömből, erőből sarjadzik. Ha tehát ez
az elem minden vallásban megvan, akkor a vallásos, a szent
életnek benső értéke is ezekben a kibékítő, felszabadító,
megnyugtató és új életirányokat fejlesztő hatásokban van.
De ezek a gerjedelmek, vágyak, gondolatok összhangzatban
vannak a lélek egyéb törekvéseivel is. Segítik, ébresztik
bennünk a haladás, a művelődés, a boldogulás után való
igyekezetünket is. Szóval a természetfölötti a természetes
életbe szövődik be. Isten igényei az ember igényeihez alkal-
mazkodnak, a kettő egymást nem gátolja. A vallásos élet
szépsége az emberi cselekedetek eszménye gyanánt ragyog.
A hit hívőségének legbensőbb indító oka, hogy az az élet
eszményével összhangzatban van. A vallások története
bizonyítja, hogy azok a vallásos elemek, amelyek az élettel
már összhangzatban nem voltak, eltűntek, vagy átalakultak.
Ez a gondolkodás a vallás értékének alanyi fölfogásához
vezet ugyan, de ezen alanyi szemléletnek az egész élet ki
van téve. Nem föltétlen értelmi bizonyosság kölcsönöz meg-
győződést a vallásnak, ilyen nincs is James bölcseletében;
hanem az élettel való belső kapcsolat, az életigény. Ezt a
gondolatot James úgy kiélezi, hogy szinte kegyeletünket is
megsérti, amikor a vallás megnyilvánulásának külső formáit
lekicsinyli, vagy amikor annak igazságát a puszta hasznos-
ság szempontjából mérlegeli. Érzi ezt James is és magyará-
zatként csak annyit mond, hogy ő nem hiszi a vallásos igaz-
ságok föltétlen tárgyi értékét. Meggyőződése, hogy bár
ismereteinkben az igazság felé haladunk, de azt még el nem
értük. Főleg pedig az orthodoxia, a theologia és a hierarchia
ellen foglal állást, amelyek nézete szerint a bensőséget nél-
külözik, a személyességet a vallásból elpárologtatják és a
vallást puszta tanrendszerré fokozzák le. A vallások »bűnei«
is – mondja – nem az ősi szűzies vallásos érzésekből ered-
nek, hanem a később felburjánzó osztályszellemből, uralom-
vágyból és a szenvedélyeknek kitöréseiből, amelyek minden
más gondolkodást engesztelhetetlent gyűlölnek.
 90

De az egyéni, a személyes vallásosságot is James na-

gyon felületes gondolkodással értékeli. Nagy lelki erőt,
hatalmas erőfeszítést lát a szentek életében, mégsem rajong
valami nagyon értük. Inkább csodálja erényeiket, de kö-
vetésreméltóknak nem tartja. Mert annyira egyéni az élet-
szentség, azért szorul szerinte letompításra, egyetemesítésre,
köznapiasításra. Isten forró szeretete, a test tisztasága, az
irgalmasság cselekedeteinek művelése társadalmi javak,
követésreméltó példák ugyan, de csak – gondolja – kor-
látok között. A test fegyelmezése, a földi javak nélkülözése
főleg a mai lágy időkben önuralomhoz, lemondáshoz, küz-
déshez szoktatnak és a testi és a lelki élet önállóságára ér-
lelnek. James ugyanis jól látja, hogy a mai élvezetvágy, a
küzdelmek kerülése, az önzés ápolása összefügg a vallásos
eszmények elhervadásával. Az életnek nincs erős magja,
lelkesítő, vezető eszménye, szilárd hite. A szentek minden
cselekedete isteni erőből táplálkozik. Lelkük világának köz-
pontjában Isten jelenlétének tudata áll. Tőle nyernek meg-
világosítást, erősítést; reá vezetnek vissza minden gondola-
tot, érzelmet, tettet. Mivel pedig Isten lelke a munka, a
tett lelke, azért ők is a boldogságot a küzdésben, a harcban
és nem a kényelemben, a pihenésben találják föl.
Természetesen nem mindenki képes úgy begyökeredzeni
Istenbe, mint a nagy szentek. De mindannyian az ő meg-
szentelő jelenlétében élhetünk. És ez szükséges is, mert a
szentek hősies erényei a világ javára válnak; az erkölcsi
haladást tehát a szentek nyomain érjük el. Ez a vallásosság
haszna, gyümölcse.
De a szentek nemcsak a tett emberei, hanem gondol-
kodók is. Nemcsak hasznot hajtanak, hanem nagy eszméket,
igazságokat közölnek. Nem helytelen-e tehát a vallást pusz-
tán a hasznosság szempontjából, pragmatikus alapon érté-
kelni? Nem volna-e helyesebb, ha a hasznot inkább az igaz-
ságból származtatnék le, mint az igazságot a haszonból?
Ez annál is megfontolandóbb, mert a szentek közül sokan nem-
csak a tettnek, hanem az igazságnak hősei is, amelyhez benső
megvilágosítás, csodás, kegyelemteljes meglátás útján jutnak.
 91

James jól látja, hogy a szentek benső vallásossága

misztikus élményekkel van átitatva. (X. fejezet.) Innen
ered testi és szellemi erejük! A kérdés tehát, mi az a misz-
tikus élmény, a misztikus tudatvilág és miben különbözik
az a közönséges tudattól?
Misztikus élmény alatt rendesen homályos, szavakkal ki
nem fejezhető és érzelmileg elmosódott nézeteket, szemléle-
teket értenek, amelyek a tapasztalati megfigyelés és a rendes,
logikus gondolkodás, tapasztalás kereteit túllépik.
James a misztikus élmények négy jellemző vonását
sorolja föl. Ezek:
1. A leírhatatlanság. A misztikus nem tudja szavakkal
kifejezni magát; az ő állapota ismeretképekbe nem foglal-
ható. Eredeti élmény az ő világa, amelyet sem közölni, sem
másra átvinni nem képes. Hasonlít az talán az érzelemhez,
mert az érzelmet nem lehet teljesen lefesteni, sem megma-
gyarázni, sem annak értékét éreztetni. Tapasztalataik szó-
val kisiklanak a rendes megismerés és megértés hálójából.
2. Bár a misztikus élmények kifej ezhetetlenek, bizo-
nyosságuk alanyilag az átélő számára teljesen föltétlen.
Hatásuk az átélőre csodálatos.
3. Az átélés, az elragadtatás állapota csak rövid ideig
tart. Félórát, egy órát, legfeljebb két órát vesz igénybe.
4. Ezen idő alatt a misztikus szervezete nyugalmi álla-
potban van. Akarata nem működik, sőt úgy érzi, hogy egy
magasabb hatalom hatása alatt van és az cselekszik benne és
általa.^A hipnotikus jelenségektől mégis lényegesen külön-
bözik. Az utóbbiak ugyanis nem emlékeznek vissza, mi tör-
tént velük? A misztikus ellenben az után is mindent tud és
mélységes érzelem árulja el annak jelentőségét és kihatását.
A misztikus élményben mégis legcsodálatosabb dolog
az, hogy oly dolgok vagy igazságok ismeretére vezet, ame-
lyek megismerő tehetségünk határain kívül esnek. Sz. Teréz
ily elragadtatásai között a kinyilatkoztatott hit legsúlyo-
sabb igazságait szemléli és érti, bár a tudat rendes állapotá-
ban azt mégsem tudja kifejezni. így van ez a többi misz-
tikusnál is.
 92

De ha ezt a rendkívüli kegyelmet, megismerő képes-

ségünknek természetfölötti úton való kibővítését, nem is
értjük meg, annak lehetőségét a mindennapi élet egyes
feltűnőbb jelenségeivel megmagyarázhatjuk. Rájöhetünk
ugyanis megfigyelés útján arra, hogy a mi közönséges
tudatunkban is bámulatos felvillanások keletkeznek. Olykor
rendes úton, máskor pedig rendellenes, mesterséges hatások
révén. Például: igen érdekes benső tapasztalás az, ha egy
szó vagy mondat jelentése hirtelen szembeötlik. Ha olykor
úgy érezzük magunkat, mintha az élet titkára rányitottunk
volna! Máskor meg olyan érzés fog el, mintha önmagunkat
sikerült volna felfödözni. »Hast du nie gespürt, dass du deines
wahren Ich mit deinem geistigen Auge nur in wenigen
heiligen Augenblicken gewahr geworden.«1
A tudat világnak egy sajátos neme az is, amelyet rend-
ellenesen a kéjgáz és az éter élvezete lelkünkből kivált és
a lét titkai felől új szempontokat nyújt. Ez a tudatállapot
is James szerint azt bizonyítja, hogy a rendes, értelmes tuda-
ton kívül más tudatvilág is lappang bennünk, amelyet fel
lehet szabadítani. De ha lekötve marad is az, magunktartá-
sára mégis befolyhat és új nézeteket ojthat be rendes lelki
életünkbe. Tudatunk világának határait vajmi nehéz még
lezárni és felmérni.
Mindezek a tudatsajátságok rávilágítanak a misztikus
tudat mivoltára, amelynek lényege Isten köz vetetlen jelen-
létének érzése. Kozmikus tudatnak is elnevezhetjük és
mindenesetre a tudatnak magasabb foka. Amint az öntudat
az állati tudatot, úgy múlja fölül James szerint a kozmikus
tudat a közönséges tudatot. A misztikus tudat azonban nem
magától jelentkezik; azt elő kell idézni. A test fegyelmezése,
az érzékek lenyűgözése útján juthatunk csak el az elragad-
tatás és az Isten-látás magaslatára. Elragadtatás nélkül
nincs misztikus tapasztalat. A keresztény misztika az ima
lépcsőin emelkedett fel a szemlélődés csúcsára, a test nélküli,
szem nélküli látáshoz. Mert csak az önmagunkból való ki-

1
Kingley mondása.
 93

lépés és a léleknek közvetetlen látása nyitja meg a misztikus

tapasztalatok világát.
De helyt állanak-e a misztikusok azon meggyőződések
igazságáért, amelyeket átélnek? Mindenesetre! Bár élmé-
nyeiket kifejezni nem tudják, mégis érzik, tudják és vallják,
hogy a véges és a végtelen között a korlátok át vannak hi-
dalva. Es ez a misztikus élmény veleje. Élek én, de már nem,
hanem Krisztus él énbennem; ez a misztikusok nyelve is.
Az Istennel való egyesülés minden misztika célja és végső
eredménye. Ezért oly könnyű a misztikusnak a pant heiz -
musba átcsapni és ezért oly természetes az ő derült, lírai
felfogásuk és gazdag érzésviláguk.
De ha a vallásos átélés oly meggyőző erővel hat is az
átélőre, abból nem következik, hogy másokból is képes ezt
a személyes hitet kiváltani. Azért tehát a vallásos átélések
mindig csak alanyi tekintéllyel bírnak. Csak azok gondolat-
világában játszanak nagy szerepet, akik maguk is átélők.
Különben is az átélés a megismerésnek csak egyik módja;
mások meggyőződéseikhez más úton jutnak el, pl. a meta-
fizikai elmélődés útján.
Metafizikai elmélődés! Ez a gondolat James lelkében
új kérdést vet föl. Melyik az elsőbbrangú tényező a vallások
történetében és a vallásos hit kiépülésében: az átélés-e vagy
az elvont okfejtő gondolkodás? Melyik játszott nagyobb
szerepet a hitbeli meggyőződések öntudatra ébresztésében?
James azt hiszi, hogy többet köszön a vallásos élet a misztiku-
sok élményeinek, mint a metafizikusok tapasztalatot túl-
lépő okoskodásainak. Mert a vallásos életben az érzelmek-
nek, az alanyi élményeknek általában fontosabb szerepük
van, mint a logikai következtetéseken nyugvó metafiziká-
nak. Sőt ha alanyi élmények egyáltalán sohasem lettek volna,
az értelem sem szerkesztett volna sohasem metafizikát.
Istenről alkotott fogalmaink, az ő létét bizonyító érveink is
csak azok előtt bírnak tárgyi jelentőséggel, akikben azok
az érzelmi alapok benne rejlenek. Ha pedig ezek az érzelmek
kipusztulnak, akkor a theologiai iskolák még virágozhatnak
ugyan, de az igazi vallásosság elpárolog. Mert a vallásosság
 94

nem fogalmi műremekekből táplálkozik, hanem a lélek, a

szív mélységeiből. Ezért James Isten létének bizonyító ér-
veit Kant szellemében kezeli. Isten tulajdonságait is hasonló
értelemben magyarázza. Síkképek azok, mélység, mozgás
és élet nélkül.
De ha azok az elvont tulajdonságok, amelyekkel Istent
feldíszítjük, az ő lényegét nem is derítik föl, mégis meg-
teremtik az áhítatnak a légkörét. Tehát nem fölöslegesek!
Az emberi lélek dicshimnuszát zengik el és annál fensége-
sebben csendülnek el, mennél érthetetlenebbek. Ily esztétikai
hatásra, reményeket gerjesztő gondolatokra sok léleknek
ép úgy szüksége van, mint a szépen felékesített templomra.
De ezek már valóban nyers gondolatok! James tévesen
értelmezi a léleknek azt a szellemi erőfeszítését, amely Isten
megértésére irányul. Ép úgy helytelenül magyarázza az
isteni tiszteletnek külső formáit is.
A lélek – mondja – Istennel az áldozat, a gyónás,
de legfőkép az ima által közlekedik. Az áldozat régi nyers
alakja idő folytán a vallásokban egyre elfinomul és szellemi
alakot ölt. Véres áldozatok helyét a szívnek felajánlása, a
a kereszténységben pedig Krisztus engesztelő áldozata fog-
lalja el. A bűntől és annak kínjaitól a bűnbevallás útján
szabadulunk. De mégis az imádság a vallásos életnek és
érzelemnek a lelke. Az ima különbözteti meg a vallásos
életet az erkölcsi vagy az esztétikai élettől. Az ima nyújt
segélyt és üdvösséget a léleknek, mert az imában merül alá
abba az ősforrásba, amelyből életet nyer. Ez az ima pedig
a léleknek a tette, amelynek révén személyes viszonyba
lép azon titokzatos hatalommal, akinek közelségét érzi.
Ha ez a közelség megvan, minden megvan, ami a vallás
lényegét alkotja. A dogmák és a szertartások is fölöslegesek.
Viszont az utóbbiak dacára is a vallásosság csak illúzió, ha
nincs meg benne ama személyes érzelmi viszony. A vallás
ereje az ima erejétől függ. Az ima hatása pedig az Istenhez
való viszonyunk bensőségétől. Az ima erőket szabadít föl
és ezek az erők hatásokat idéznek elő akár alanyi, akár
tárgyi értelemben.
 95

De elragadtatás, Isten végtelen titkainak látása, az

imában való édes összeolvadás, az áldozatok, a bűnös álla-
potból való kiemelkedés finom gerjedelmekre, titkos lelki
mozgalmasságra, csodálatos gondolatok és belátások fel-
ébredésére, szóval rejtett benső világra és benső küzdelmekre
nyit rá. A mindennapi élet szürkesége, az apró-cseprő ba-
jaink és örömeink távol vannak ezektől a kegyelemteljes izgal-
maktól. Úgy tűnik föl, mintha minden emberben két »én« volna.
Az egyik a világ számára, a másik Isten és a lélek számára.
Aki csak a világnak és gondjainak él, az sohasem jut az ő
mélyebb valóságának tudatára.
James a léleknek ezt a csendes kertjét – mint már
többször láttuk – tudatalatti világnak nevezi. Úgy látja,
hogy emberi természetünknek központja, magja itt van.
A lélek fölényes életének ez a forrása. A látomások, az el-
ragadtatások, a nyelvek adománya, a titkos hangok hal-
lása, felsőbb kinyilatkoztatások megérzése itt megy végbe.
Az álomszerű állapotok, az automatikus mozgáskészségek,
telepatikus hajlandóságok is itt keletkeznek. Ez a tudat-
alatti világ telve van készségekkel, erővel; színesebb, gaz-
dagabb, mint a tudatos élet. A léleknek ez a »másik oldala«
képes Isten hatásait felfogni, megérezni és tudatba hozni.
Ezen a ponton közli Isten a lélekkel önmagát, jóságát, gon-
dolatait, szándékait, amelyekről a misztikusok beszélnek és
tanúbizonyságot tesznek, hogy a mi ismereteinkben, a mi
lelki életünkön kívül van még magasabb, előkelőbb szellemi
élet is.
Mi következik mindebből? (XIII. fejezet.)
1. A látható világ és a mi szellemi életünk csak egy kis
része egy sokkal magasabb szellemi világnak. Ez ad jelentő-
séget, értelmet a mi ismereteinknek, vágyódásainknak.
2. A mi célunk ama magasabb világgal való benső és
összhangzatos egyesülés.
3. A benső életközösség és imádság ama szellemi világ-
gal – legyen az akár személyes, akár személytelen – tárgyi
valósággal bír. Ebből az egyetemes lelki világból szellemi
erők ömlenek át a mi lelki világunkba és hatásokat idéznek elő.
 96

4. Új életerők válnak ki az emberből és ő boldogságos

hangulattal telik el.
5. A felszabadulás, a béke érzelme ül lelkébe és gyara-
podik szeretete mások iránt.
Ezek az érzések és gondolatok mindenféle vallásból
kicsendülnek és ezek szülik az erős hitet és rendíthetetlen
meggyőződést. Az ész minden okoskodásánál többet érnek
ezek az alanyi élmények. Összes logikai alakjaink és tudo-
mányos elméleteink csak szimbolikus elgondolások, jel-
képes beszédek; személyes élményeink azonban a legeleve-
nebb valóságok.
Összes emberi ismereteink ugyanis tárgyi és alanyi
elemekből állnak. Akármily gazdag tapasztalás álljon is
rendelkezésünkre, az utóbbiakat sohasem szabad elmellőz-
nünk. Mert a tárgyakról leszűrődő képzeteink a dolgoknak
csak ideális képei. Magukat a dolgokat létezésükben, mi-
voltukban megragadni nem tudjuk. Azok továbbá mindig
mint kívülünk létezők jelennek meg. Alanyi állapotaink
ellenben a mi legközvetetlenebb élményeink. A létezés és
az átélés bennük összeesik. Épúgy a legegyszerűbb alanyi
vallásosság is több erővel mozgat., mint a legmélyebb, de
legszemélytelenebb tudomány. Azért fog a benső vallásos-
ság mindig jelentős és köz vetetlen szerepet játszani az em-
beriség életében.
Mindezekből kitűnik, hogy az összes életet alakító
erők között a legkihatásosabb a vallás ereje. A vallás igen-
lése a gazdag, a megnyugtató életnek akarása. A természeti
és a természetfölötti élet erői futnak össze a vallásos lélek-
ben. Nemcsak e világ erkölcsi és fizikai erői működnek benne,
hanem . Istennek végtelen ereje is, amely a mindenségben
mindenütt dolgozik.
Könnyebb azonban Istenről, Végtelenről beszélni, mint
annak helyes fogalmát megadni. A hívőt csak eligazítják a
Szentírás szavai, a hittanítók magyarázatai, James azonban
a szavakban csak szimbólumokat lát és nem a valóságnak
kifejezéseit.
Es valóban Jamesnek egészen sajátos fogalmai vannak
 97

Istenről amelyek az átélés bölcselőjéhez illenek. Arra nem

tud felelni, micsoda Isten rajtunk kívül, hanem csak arra,
mi Ő bennünk?
Bennünk Ő a tudatos életnek tudattalan folytatása.
Irányítása, vezetése, benső munkássága, ez Isten. Ez a ve-
zetés valóság, ez a működés nyilvánvaló. Isten működik,
tehát van!
De milyen ő, mi a természete, erre nem ad választ.
A theologiának tanítását Isten tulajdonságairól elvetette,
maga pedig újakat nem nyújt.
Isten létezése a legvigasztalóbb tény. Azért bízunk,
hogy ha minden fölfordul is, hajótörést szenved is ezen a
világon, minden mégsem mehet tönkre. A régi eszmények
valahol másutt föl fognak ébredni. James végül hitvallást
tesz. Ő mindig hitte, hogy ez a mi kis világunk csak egyike
a számtalan tudatvilágnak, amelyek kívülünk vannak.
Ezek a világok oly tapasztalatokkal bírnak, amelyek a mi
életünkre is jelentőségesek. így emelkedünk ki a tudományos
világ szűk köréből, amely az élet gazdag és színdús tartal-
mából csak parányi részt nyújt, a sejtések végtelen világába.

James vallásbölcseletének bírálata.

Leibnitz mondja, hogy a bölcselők többnyire nem az-

által vétkeznek, amit állítanak, hanem amit tagadnak.
Igen ráillenek e szavak Jamesre is. James meggyőződéses,
szellemes, hittel áthatott szavaival szinte megnyer és el-
vakít. Úgy érezzük, hogy velünk van; úgy látjuk, hogy
gondolatainkat találja el; örülünk, hogy eszméket és lelke-
sedést csal ki belőlünk. A népszerű hitvédelem sok gondo-
latot fog tőle átvenni. Örömmel fogja a világba dobni főleg
az anyagelvűség ellen elszórt gondolatsziporkáit. A tudo-
mányos hitvédő a sok gondolattal, jamesi megfigyeléssel
egészíti ki ismereteit. A vallásbölcselet is a kiinduló lépése-
ket James szellemében teszi meg.
Jamesnek azonban rengeteg hibái is vannak. Egyoldalú-
lag kiemelkedő elme; egy szempontból látó gondolkodó.
 98

Vak más nézetekkel szemben. Tele van ellentmondásokkal

is. Hívő és mégis kételkedést fakaszt. Istent vall és mégis
túlzóan természeti alapokra helyezkedik. Pantheista ízű és
mégis véges lény jellegét viseli az ő istene. Két művében:
»A hit akarása «-ban és a »Vallásos tapasztalatokban«
még pantheista; de a több istenség, a pluralizmus gondo-
latai is már felcsillannak bennük. Küzd az orvosok anyag-
elvűsége ellen és még sincs bátorsága felszabadulni a
pathologikus úton-módon való magyarázgatások alól. Isten
megszentelő közléseit sokra becsüli, a misztikusok élményeit
mégis közel hozza az ópiumszívók, a hasisélvezők látásai-
hoz. Látja a hipnotikusok és az extázis alatt lévők lelki
élményeinek különbözőségét, mégis óvakodik a természet-
fölöttinek kiemelésétől. Látja az ima erejét és a vallás lel-
kének nevezi azt; de az imát gerjesztő külső isteni tiszte-
letet ízetlenül kezeli.
Amit támad, amit lekicsinyel, abban vét az igazság
ellen és a tételes vallások ellen! Amilyen kedvesek építő
gondolatai, ép oly hányavetiek és kegyetlenek bíráló, tagadó
állításai.
»A hit akarása« képezte kiindulásunk tárgyát. James
érzi természetünk Istenhez törekvését; látja ideáljaink
benső erejét és azt az irányt, amely felé azok ragadnak.
Tudja, hogy a hitnek van jogosultsága, mert termékenyen
működik, előbbre visz. De a hit gyökerei nála rossz talajból
szívják életerejüket.
Az ő hite nem a mi hitünk. A mi hitünk tárgyi, az övé
alanyi. A mi hitünk az isteni kinyilatkoztatás forrásaira
támaszkodik, az övé a köz vetetlen átélésekre. A mi hitünket
az értelem fénye megvilágosítja ós belátássá, meggyőződéssé
alakítja; az ő hite élettani erőknek ösztönös megnyilvánu-
lása, amely az ész közreműködése nélkül az ösztön biztos-
ságával eléri célját. Érzékszerveinket kibővítette a természet-
fölötti dolgok megérzésének képességével.
Így azután az ő hite nem is vallásos hit, hanem a ter-
mészetben rejlő erők érvényesülési vágya. Ezek az erők
választás elé állítják az embert. Helyesen cselekszel, ha kö-
 99

veted benső sugallásaidat, mert hisz azok a te titkos valód-

ból fakadnak. Vágyakozol hinni? Higyj! Benned ég a vágy,
hogy higyj; ha tehát hiszesz, természeted bölcs előrelátását
követed és ez téged előbbre visz. Ez a hit nem természet-
fölötti, hanem élettani tekintéllyel bír. Életerő. Ha nem
is tudod célját, kövesd; hisz a természetben mindennek
van célja.
Ez a hit egy vallásnak sem a hite; ez az emberi ter-
mészet valamely elrejtett szervének működése, amelyet
James fölfedezni vél!
Ilyen James hite! Köz vetetlen forrása csak az önálló,
a független, a benső törvényszerűséggel bíró érzelem. De itt
rejlik a hiba is! Mert az érzelem nem független. Az emberi
természetben minden lelki elem áthatja egymást. Az érzel-
met az ész; az észt az érzelem! Az akaratot az érzelem és
az ész; az érzelmet az ész és az akarat; az észt az érzelem
és az akarat. Sz. Ágoston, sz. Tamás jól látták, hogy az em-
beri természetben minden értelmes, minden emberi. Még
az ösztönök is emberiek és nem állatiak. Mikor pedig Ja-
mesnek az érzelemről szóló gondolatait ismertettem, rá-
mutattam arra, hogy az érzelem egész lelkes egyéniségünk-
nek visszahatása a külső vagy belső érintésekre. Tehát érte-
lem és érzelem (illetve akarat); tudat és tevékenység a való-
ságban szét nem választhatók. Azért Fouilléenál a gondolat
idée-force, vagyis a gondolatnak cselekvő ereje, az érze-
lemnek pedig eszmeébresztő képessége van.
James ellenben ezt a belső kapcsolatot, ezt a kölcsönös
egymásrahatást lelki életünk elemei között, megszünteti.
Az érzelmek, főleg a hitnek érzelme saját benső, az értelem-
től független célszerűséggel és ösztönösséggel bir, amely
pontosabban és biztosabban eléri célját, megérzi a maga
tárgyát, mint az értelem. De ép itt rejlik James optikai
csalódása! Mert miért ragadja meg a hitnek érzelme a maga
tárgyát, mert vak, vagy mivel értelemmel van átitatva?
Ha vak, akkor amit lát, átél és tapasztal, sohasem jöhet
öntudatomba! Ha pedig azért lát, azért átél, mert értelmes,
akkor nem az érzelem, hanem az értelem az átélésnek, a
 100

lelki tapasztalatoknak megragadó szerve, az érzelem pedig

legfeljebb ama kegyelemteljes tapasztalatoknak kísérő jelen-
sége. /
James lélektanában élénken festette, hogy a mi lelki
életünk folyam, amelyben minden együtt benső összhangzat-
ban él! Mi is valljuk ezt és ép azért nem engedjük a hitnek
érzelmét az értelem rovására önállósítani. Amint a látás,
hallás, ízlés, szaglás csak akkor látás, akkor hallás, akkor
ízlés, akkor szaglás, ha a különféle ingerek lelkembe, értel-
membe jutnak; a vallás érzelme is akkor válik hitté, ha
értelmem ráelmél, azt befogadja, hálójába megragadja és
tudatos alakba öltözteti. Ε lelki feldolgozás előtt bennem
a hit csak valami sejtés, nyugtalanság, ködös érzés, de nem
hit. Hitté értelmem közreműködése dolgozza föl. Szóval a
hitérzelem mint vitális erő, mint életerő nem létezik,^ hanem
mihelyt az hit, akkor már az értelem alakító munkássága
alatt alakult ki hitté. De James erre a meggyőződésre nem
juthatott. Miután az értelem megismerőképességét kétségbe-
vonta, ki kellett kapcsolnia annak közreműködését a hit-
beli meggyőződésekből is. Honnan ered akkor a hit meg-
győző ereje \ Csak a vitális életerő, az ösztönös benső sugal-
latok maradnak még hátra. így kap a hit sajátos világossá-
got, önfényt, de így szaporítja meg James az emberi meg-
ismerőképességét egy magában véve rejtett és misztikus
látással, az értelemtől független hitnek önlátásával.
Itt azonban felmerülhet a kérdés, hogyan jut ily hitérzés
nélkül a primitiv ember a természetfölötti igazságoknak,
Istennek ismeretéhez? Akármilyen egyszerű Isten-fogalom-
hoz? Csakis az okság lélektani útján. Az értelmes emberi
természet valóban »reagál« (Reactio-készülék) a mindfen-
ségre. »Mert ami Istenről ismeretes, nyilvánvaló előttük.
Mert Isten kijelentette nekik. Ami ugyanis benne láthatatlan,
a világ teremtése óta a teremtett dolgokból érthető és lát-
ható, miként az ő örök hatalma és istensége is, úgy hogy
nem menthetik magukat.«1 Megvan tehát a képességünk

1
Sz. Pál, Róm. 1, 18-23.
 101

arra, hogy Isten eszméjét a világból és önmagunkból életre-

keltsük. Igaza van Leibnitznek, hogy a szellem, jobban
mondva az emberi természet olyan, mint a márvány, melyben
az erek preforrnálják a szobor alakját. Lelki életünk beren-
dezése, fogékony képességeink, feltörő vágyaink mint érzé-
keny, eleven szervek lesik el a nekik való hatásokat és
kikövetkeztetik a hatásoknak okait, titkos szerzőit.

War nicht das Auge sonnenhaft,

Wie könnten wir das Licht erblicken?
Lag nicht in uns des Gottes eigne Kraft,
Wie könnt' uns Göttliches entzücken? (Goethe.)

Valóban isteni fény van bennünk és ez isteni fény

világánál látjuk, érezzük Isten hatásait. In lumine tuo
videmus lumen tuum. De ez a fény nemcsak az érzelemnek,
nem is pusztán az akaratnak vagy az észnek boldog tulaj-
dona. Ez az egész emberi természetet átragyogja, finom-
sággal, ihlettel, érzékenységgel tölti el. Ez a fény maga az
eszes emberi természet! Hatása alatt minden készségünk
átlelkesül, átnemesedik, világfölényessé válik.
Az atomisztikus lélektan ellen küzdő James a hit erede-
tének felderítésénél atomistává válik. S miért? Mert az
értelem megismerőképességét, föltétlen igazságait kétségbe-
vonta és amit elvett az értelemtől, t. i. a biztosságot, a föl-
tétlen meggyőződést, azt az átélés, a hit érzelmének körébe
utalta. Az ész következtetései nem lépik túl a tapasztalati
világot, de a hívő átélései közlekednek a magasabb világgal!
Az ész korlátolt, a szív korlátlan. Az ész megismerő ereje a
tapasztalaton túl tárgytalan; az érzelemé tárgyilagos. íme
az eszes emberi természetnek kettéhasítása. Nem úgy
csinált-e James is, mint Kant? Nem utalta-e át ő is a meta-
fizikai világ megismerését ép úgy a gyakorlati ész, körébe,
mint Kant?
»A hit akarásának« folytatása a vallásos tapasztalatok
külön félesége. Az elsőben szólt a hit jogosultságáról, az
utóbbiban a vallásos életnek festői képét és értékelméletét
adta.
 102

Ismerjük az egyes fejezetek tartalmát. Örvendünk, hogy

az első fejezetben a nyers és durva orvosi materializmus
ellen állást foglal. Valóban pusztán a szervi élet beteges
elváltozásaiból nem lehet oly magasfokú erkölcsi és szellemi
értékeket levezetni, mint a materialisták vezetik. Ma már
a bölcselők az ellenkező irányban is érdeklődnek. Nem azt
nézik, hogyan hat a test a lélekre, hanem miként hat a lélek
a testre. »Minden test – mondja Plato – amelynek moz-
gása kívülről ered, lélektelen. Némelyik azonban önmagának
belső rugója, az lélektermészetű, vagyis az maga a lélekA
Azok a mozgások, amelyek a szerves világban észlelhetők,
benső mozgások, lélektermészetűek. Mindenben van lelkes-
ség, de a szellemi természetű lélek mégis az emberi testben
bontakozik ki. És ha ez a lélek rendkívüli, akkor nemcsak
ellágyítja, de fölötte érzékennyé is teszi a testet a belső és
a külső hatásokra. Was ist der Mensch? kérdezi Novalis.
Ein vollkommener Trope des Geistes! Valóban az ember
a szellemnek képes kifejezése és nem a szellem a mása az
anyagnak. A szellem maga ölt testi arcot s nem az anyag
finomul el szellemmé. A gondolatok, az érzelmek a szellemnek
rendkívüli kifejezései, megnyilvánulásai. Tehát ne azt nézzük,
milyen testben feslik ki az élet, hanem azt, mit érnek, »mik
a súlyuk« a lélek művelne. Mikép hat, mit művel az a
külső világban. Mert az utókor számára mi marad meg a
testből? Semmi! Csak a szellem ereje él a történelemben
és az életben.
De az a gazdag erkölcsi és szellemi világ, amely a szent,
a misztikus lelkéből kisugárzik, sokszor egy áldott pillanat-
nak, az élet benső megújhodásának édes gyümölcse. Hogyan
jön létre az a szellemi és erkölcsi átalakulás, amely a meg-
térés nyomában jár? Mily benyomások, lelki gerjedelmek
előzik meg az újjászületést a sötétségből a fénybe? Minden-
nek van elégséges oka, a megtérést is elégséges okkal kell
megmagyarázni.
Mi a megtérést Isten különös kegyelmének tulajdonít-

1
Symposion, XXIV.
 103

juk, amely megérinti és megihleti a lelket. A kegyelem majd

rohammal veszi be a lelket, majd meg finom aknamunkát
folytat a régi ember ellen, míg a bűnnek erősségei talajukat
veszítik es összeomlanak. James ezzel a látszólag egyszerű
magyarázattal nem elégszik meg. Mélyebb és szemléltetőbb
elemzéshez fordul; leszáll a lélek örvényeibe és ott keresi a
megtérés titkát. S megtalálja-e?
A lélektanban beszélt már a tudatfolyamról. Ott szem-
lélte már ennek a folyamnak elillanó habjait, tovairamló
gyöngyszemeit. De ennek a folyamnak – mondja – nem-
csak tükre, hanem mélysége is van és ezen mély rétegen
nyugszik a felvillanó tudatvilág. A mélységben sötétség
van és nyugalom, de az a nyugalom, az a sötétség csak látszó-
lagos. Csodálatos kitörései vannak a mélységnek és csodá-
latos életet lök föl a tudat felszínére. Mi van tehát ott?
Mennyi erő, mennyi képesség van felhalmozva, azt mi nem
tudjuk. A nemes ércek, a drágakövek a föld mélységeiben
vannak s mi e kincseknek csak ágait tördeljük. A tudatos
élet egy mély, ismeretgazdag alvilágnak pislogó mécse.
Az igazi fény lenn lobog.
Az öntudatalatti világ tehát az igazi szellemi világ.
A tudatos élet szegényes, kis világ. Innen törnek föl a lángész
látásai, itt megy végbe a szent átélése és a bűnös ember
megtérése.
Tudatalatti világ! Ez tehát a bűvös szó, amely mindent
megmagyaráz, amihez a tapogatódzó, fürkésző tekintetünk
már nem férkőzhetik. De valóság-e ez, vagy álom, amelybe
tevékenységünket elringatjuk. Itt, ennél a kútnál találkozik
a modernista, a pathologusok lelki életét vizsgáló orvos, a
nagy szellemek pszichológus elemzője, a pantheista, a
misztikus! Elégséges magyarázatot nyújt-e tehát a tudat-
alatti világ?
Az öntudatlan lelki világ nagyon élénken foglalkoz-
tatja a tudományos irodalmat. Akik róla beszélnek, két
főcsoportba oszthatók. Az egyik csoport az egységes öntudat
korlátain belül marad; a másik csoport a személyiséget, az
»én«-t, a tudatot kettéhasítja úgy, hogy két tudat, két »én«,
 104

két személyiség válik ki egy alanyból s felváltva hol ez, hol

a másik működik. Külön kell e két csoportot tárgyalnunk.
Kétségtelen, lelki életünk működésében sok oly benső
jelenség történik, amit mi nem figyelünk meg. Rágondolok
pl. egy névre, de nem jut eszembe. Tovább haladok, mással
foglalkozom és íme, egyszerre csak felvillan lelkemben a
név. A tudatosan megkezdett munkát öntudatlanul is
tovább folytatom. Egy más eset! Látok egy tárgyat és
sajátságos érzelem fog el! Miért? Bizonyosan az első alka-
lommal kellemes vagy kellemetlen benyomással volt reám,
amelynek hatása tovább is él bennem. Ez az utózönge tehát
tudattalan.1 Geyser emlékezetünkbe hozza azokat az Öntu-
datlan lelki folyamatokat is, amelyek akkor mennek bennünk
végbe, amikor síkképeket plasztikusan szemlélünk. A mi
élettani látásunk ugyanis felületi és nem három dimenziójú,
nem testi. Mi mégis testeket látunk, azokat a térbe helyezzük és
egymás mellé elrendezzük. Ez csak úgy lehetséges, hogy
bizonyos mozgató érzetelemek és meg nem figyelt Ítéletek
összefűződnek és a testek síkjukból kidomborodnak. Hasonló
öntudatlan működés megy végbe akkor is, midőn ítéleteket
és következtetéseket alkotunk; amikor nyelvtani szabályok
szerint beszélünk és még sok más esetben. Világos, hogy
lelki életünk egész működése és tartalma sohasem tárul ki
előttünk a maga gazdagságában. Nézővonalunk csak bizo-
nyos elemekre irányul és az eszmetársítás mechanizmusa
segít bennünket gondolkodásunkban, hogy rokon ismereteink
összesorakozzanak és támogassanak, a tudat küszöbe alól
az öntudatba lépjenek.
Ezek a tudattalan lelki működések nem bontják meg
lelki világunk egységét, nem alkotnak két »én«-t belőlünk és
úgy élettani, mint lélektani úton (eszmetársítás törvényei)
is megmagyarázhatók.
A másik nézet ellenben az öntudatlan lelki működéseket
mint egy elkülönített tudatvilág kifejezését fogja föl. Ez az
új tudatvilág is tudatos, ennek is megvan a maga külön átélő

1
Lipps: Leitfaden der Psych. 97. 86.
 105

alanya, tartalma és gazdagsága. Ez a nézet tehát az egy

oszthatatlan emberi természetet két »én«-re bontja, két alany
között szétosztja. Amint a tenger bizonyos mélységeinek
bizonyos sajátos életvilága, faunája van, úgy látnak ők az
emberben is más-más tudat világot, más-más gondolatokkal
és érzelmekkel. A rendes tudaton kívül tehát megkülönböz-
tetik még a subliminale ego-t, a tudat vonal alatt levő »én«-t
is, amely a hétköznapi tudat előtt rejtve volt és amelynek
semmiféle ismerete sincs arról, ami lenn történik. De míg
némelyek, Janet,1 Binet,2 ezt a lelki élet beteges szétforgácso-
lódásának tudják be, Meyers és James ebben is rendes és
természetes lelki életet látnak. Ő előttük a lélek is olyan,
mint a tenger. Csillogó felszíne a közönséges tudat, mérhe-
tetlen mélységében azonban ott dereng az a másik lelki világ,
amelyet mi át nem pillanthatunk, csak működéseiből ismer-
hetünk. Mert ez a felső réteg az alsó övekből táplálkozik.
Innen csapnak föl az új hírek; innen erednek kitöréseink
és meg villanásaink. A telepathia, a gondolatolvasás, a
távolba látás sejtetik ennek a kulisszák mögötti világnak
létezését és színnel, erővel teljes gazdagságát; sejtetik
egyúttal azt is, hogy ezen a szellemi világon kívül más vilá-
gok is vannak. A törvények rendszerének ismeretét ezen
éteri világból kapjuk. Ezen túl van »a szellemi életnek
világa, amely bár az anyagi világtól független, de az éteri
világ révén mégis megközelíthető.3«
Így álmodozik Meyers és éhez a misztikus világhoz
csatlakozik James is; az ő szemlélete is ily csodálatos
jellegű.
De mit csináljunk mi ezzel a más lelki világgal? A lélek-
tan a lelki jelenségek eredetével, módosulásaival, össze-
függéseivel, lefolyásával foglalkozik. És csak ezekkel a tuda-
tos tényekkel! Van-e tehát annak jogosultsága, hogy ezen
a lélektanon kívül még egy »Unter-Psychologie«-t, egy tudat-

1
L'automatisme psychologique. Paris, 1889.
2
L'altération de la personalité. Paris. 1892.
3
Human Personal. 165. ο.
 106

vonal alatt levő lélektant is szem előtt tartsunk? Tudhatunk-e

mi arról valami bizonyosat, mikor ép a tudatalattiság a
jellemvonása? Nem azokról az öntudatlan lelki működésekről
beszélek, amelyek rendes lelki életemben bizonyos törvény-
szerűséggel és megszokással mennek végbe és az én »én«-emet
képezik, hanem arról az állítólagos második »én«-ről, vagy az
»én«-nek arról a második övéről, amely mégis egy külön
világot képez számomra. Képezheti-e ez egy új lélektani
tudományágnak tárgyát?
A VI. nemzetközi lélektani kongresszuson1 ezt az elmé-
letet »kényelmes hipotézisnek«, asylum ignorantiae-nak
nevezték. Ugyanott B. Leroy azt is mondotta, hogy ez
»kényelmes »formula« oly jelenségek megmagyarázására,
amelyekben személyiségemnek semmi része sincsen«.2 Wuntd
pedig már 1893-ban 3 óva intett minden elhamarkodottság-
tól. Ez az elmélet – írja – »ein ausgeprägtes Beispiel jener
Art psychologischer Scheinerklärungen, die darin bestehen,
dass man für die zu erklärenden Dinge einen neuen Namen
einführt, mit dem dann die Erklärung für abgemacht gilt.
So besitzt diese Theorie auf jede Frage eine Antwort, die
keine Antwort ist, weil sie nur in einer Namenverkleidung
der Erscheinungen selber besteht.«
Mi tehát igen előkelő tekintélyek alapján ezt az akár
beteges, akár misztikus tudatalatti lelki világot figyelembe
nem vehetjük. Ha az orvosok betegeknél kettős »én«-re, tudat-
talan »én«-re, kettős személyiségre bukkannak, ez eseteket
mint rendkívülieket kezelik és annak élettani okát is keresik,
A természet bizony nemcsak a testet, hanem a lelket is
elcsúfíthatja. De a torz mindig kivétel a szabály alól; a torz
lélektana más, mint az egészséges ember lelki élete.
James is tudja, hogy a tudatalatti világot eddig csak kevés
és beteg egyénnél tapasztalták és mégis általánosít. »Kevés
azon emberek száma, akiknél a tudat alatti keletkezését

1
Congrès international de Psychologie. Genf. 1910. p. 97., 104.
2
U. ο. 99.
3
Phil. Studien Bd. VIII. 27. o.
 107

gyakorlatilag ki lehetett mutatni. Azoknak is nagy részük

hipnotizálható személyekből, vagy hisztériás betegekből áll.«
És James mégis a beteges emberek bomlott lelki világával
azonosítja a vallásos élet legfontosabb megnyilvánulását.
Ezekből a beteges, kulisszamögötti történésekből származtatja
a vallás legfinomabb jelenségeit. Igaz, hogy James e titok-
zatos külön lelki világ kialakulása számára Istennek is ad
helyet, mintha itt nyilvánulna meg az ő kegyelmének ereje;
de ezt nem a tudós, hanem a hívő számára mondja és a
tudós előtt a természetfölöttit egészen természetes ruhába
öltözteti. »A lélektan és a vallásos tapasztalat oly erőkkel
számolnak, amelyek a tudatos Én határain kívül esnek és
az Én életének megváltást hoznak. De a lélektan ezeket az
erőket tudatalattiaknak minősíti, hatásaikat pedig bizonyos
idegfolyamatoknak tulajdonítja és vallja, hogy azok az
emberi határokat nem lépik túl. A keresztény theoiógia
ellenben azt hangsúlyozza, hogy ezek az istenségnek köz-
ve tétlen, természetfölötti hatásai.« Nemde világos, hogy
James itt Isten legmagasabb kegyelemműködését bizonyos
tudatalatti idegfolyamatokból származtatja? És vájjon ez
nem orvostani materializmus-e?"
Ezekből az idegfolyamatokból serkennek föl tehát a lélek
sajátos érzései, a nyugtalanság, a vágy egy szebb és tökéle-
tesebb élet után. Innen ered a belátás, hogy bennünk valami
nincs rendben; hogy a jelenlegi állapot tökéletlen és azért
fölfelé kell törekednie. Ez a fölfelé törekvés csalja ki belőle
a gondolatot, hogy ő egy magasabb renddel kapcsolatban van
és hogy ennek a magasabb rendnek magját önmagában
birja. Ez a belátás pedig rávezeti őt arra is, hogy ez a tökélete-
sebb kívüle a világegyetemben is működik és hogy ő hozzá
menekülhet mindannyiszor, ha alsóbb lénye hajótörést szen-
vedett. És mindezekután maga James felveti a kérdést:
van-e tárgyi valósága e tapasztalatoknak? Létezik-e az a
magasabb (Höhere) valóban? James azt feleli: létezik az a
tudatalattiban, sőt maga a tudatalatti, az a »tökéletesebb«..
Igaz, hogy az átélő úgy érzi, mintha kívülről vezetné őt az
isteni gondviselés, de az csak látszat, mert az a föltétlen
 108

benne van. »A véges Én egyesül a föltétlen Énnel, mert

az azonos Istennel és azonos a világlélekkel.«
Tárgyalásomban James művének egyes részeit átugor-
tam, hogy egy vonalban levezessem, mi is az a James-féle
tudatalatti? A lélektani mezőről átugortunk a metafizikaira s
innen a legsajátosabb pantheizmusba. Most már látjuk, mi
ez a James-féle tudatalatti lelki világ? Az »én« felső rétege
képezi az egyéni tudat vonalát. Alatta van a tudat világnak
éjbe, sötétbe merülő világa. És ennek is a mélyén »szunyókál«
(Eckhardt misztikus szavaival élve) Isten, aki minden, aki
mindenben benn van; és akiben szintén minden benn y an.
Ha James főtételét művének elején így állítja föl, akkor
sokkal természetesebben gördülnek le következtetései. Mert
így egyszerre mindent látunk. Látjuk, mi a kegyelem kitörése?
mi a misztikus látása és átélése? mi a megtérés? mi a boldog
együttélés és összhang Istennel? mi az isteni sugallat? mi az
elragadtatás? Mindezek Istennek bennem létrehozott hatá-
sai. Kár Jamesnek fiziológiai vagy ismeretelméleti magj'ará-
zatokat adni. A pantheizmus látszatra a legegyszerűbb szem-
lélet. Isten minden és minden Isten. Ezzel valóban mindent
ki lehet magyarázni. Méltán mondotta Leuba a pszicho-
lógusok VI. nemzetközi kongresszusán,1 hogy »a nagy
amerikai pszichológus elvakíttatta magát a vágytól, hogy
egy új világot fedezzen fel«. Boutroux pedig James vallás-
bölcseletéről nyíltan kimondotta, hogy ez a különös hit a
fantáziának vagy pedig bizonyos értelmi és erkölcsi tempera-
mentumnak terméke.2 Ezen a ponton a tudós lemond a
kutatónak tudományáról és egyszerűen látóvá válik. Itt nem
lehet vitatkozni az élmények minőségéről, itt csak hiszünk.
Ha pedig bírálatba bocsátkozunk, a pantheizmus ellen kell
pörbe szállnunk. Mi ezt nem tesszük, már csak azért sem,
mert James későbbi művében, a Pluralizmusban, – mint
látni fogjuk – önmaga ellen foglal állást, mikor Istent
megint véges lénynek, nagy embernek tartja.

1
VI. Congrès ... p. 133. 0.
2
Revue de Met. et de Morale. Paris, 1908. 12.
 109

A tudatalatti világ, James magyarázása értelmében,

határos a csodálatossal, a talányszerűséggel, aminek a tudo-
mányban nincs helye. A vallástudomány és a helyes misztika
sem szorul reá, mert Isten természetfölötti működését, kegyel-
mes leereszkedését, a megtérést, az átélést, az elragadtatást
pantheizmus nélkül is megmagyarázhatjuk és jobban meg-
érthetjük, mint James alapján. A pantheizmusban ugyanis
megszűnik az egyéni akarat, a személyes öntudat, a kósz-
akaratos törekvés és cselekmény, ami pedig mind a tökéletes
ember fogalmához tartozik. James pantheizmusában továbbá
egymás mellé kerül vallásos ihlet és ópiumos álom; látomások
és alkoholmámor; megtérés és hipnotikus szuggeszció és a
kétféle jelenségeket úgy összekapcsolja, hogy közeli a vád,
hogy Jamesnél Isten maga esik szívgörcsökbe, örületekbe és
más pathologikus helyzetbe.1
Ne csodálkozzunk most már azon, ha James a vallásos
élet minden jelenségét eltorzítja; vagy ha az egyik pillanatban
feldicséri azt, amit a másodikban lekicsinyel. Ö maga jól
látja a vallásos lélek boldogságát, az emberi nyugtalanságok
elsimulását, a lélek vágyainak beteljesedését. Látja a lemon-
dás, a szegénység, a hősiesség magasztos példáját, Isten lelké-
nek a vallásos lélekhez való közelségét, mégis, mikor a szent-
ség értékét elemezi, szinte fellázítja lelkiismeretünket. Mi
ugyanis nála a vallásos élet értékének fok jelző je? Az emberi
igények érvényesülése. És mitől függnek az igények? Bizony-
nyal a fejlődéstől. Szóval a vallás nem természetfölötti,
hanem természetes tény, amelynek célja az emberi haladás
előmozdítása. A vallás élettana az ember élettanából fakad!
Nem emel ki a természet határai fölé, hanem arra irányul,
hogy a természetben hivatásunkat becsületesen betöltsük.
James logikusan gondolkodik. Hiszen nála Isten sem
természetfölötti lény, hanem a világnak egyik alkotórésze.
És ha az én legbensőbb valóm maga Isten, akkor magam,
illetve Isten fölé csak nem emelkedhetem! Az ember maga
tehát ép úgy természetfölötti, mint természeti lény, hisz a

1
Esser, Mausbach: Religion, Christenthuni, Kirche. I. 352. ο.
 110

kettő voltaképen egy. Sőt ha Isten vagyok és Ő vezet engem

érzéseimben és gondolataimban, lehet-e ezen érzés fölé más
tanítót vagy bírót állítani? Van-e jogosultsága az egyháznak,
a hittannak, a hierarchikus és egyházi szervezkedésnek?
Nem inkább arra szolgálnak-e ez intézmények, hogy a lélek
mélységéből fakadó szűzies vallásos érzéseket elfojtsák? És
mire való az a nagy erőfeszítés is, amelyet a szentek életében
tapasztalunk? Elég ebből annyi, amennyi az emberiség életét
előbbre dobja, eszményi irányba tereli. Es míg egyrészt a
szenteket utánzásképen a modern világ elé állítja, másrészt
mérsékli hevét: csak módjával.
De a misztikus vallásos élmények – mint láttuk – nem-
csak érzésekről, hangulatokról adnak számot, hanem igazsá-
gokról is! Ezeket az igazságokat az átélő nem képes szavakba
foglalni; a nyelv kifejezőképességét, az észnek pedig a törzs-
fogalmait fölülmúlják. Látások, mélységes szemlélődések,
isteni megvilágítások lendítenek fel a legmagasabb igazságok
szirtjeire. Elég azokat látni és a lélek eltelik mély meggyőző-
désekkel; jobban hisz e látásoknak, mint az érzékszervek
adatainak.
Hogyan lát és mit lát a misztikus, arról igen bőven írtam.
Nem akarok tehát ismétlésbe bocsátkozni. Csak ki akarom
emelni, hogy James a misztikus élményeit a kéjgázosnak
mámoros látásaival egy színre helyezi; az utóbbiban látja
ugyanis a misztikus intenciónak előfokát. Mi a misztikus
egész jellemét, lelki berendezését, rátermettségét máskép
értékeljük, mint James. A keresztény misztika az erkölcsi
és a szellemi tökéletességnek ki virágzása és nem egy dekadens,
elcsenevészett, vagy bomlott idegrendszernek túlfeszítéséből
származó lázas, rémes álomlátás. A misztikus látásai erő,
lelkesedés és nagy tettek forrása: a dekadenseknek mestersé-
ges mámora ellenben a testi és a lelki rothadásnak bevezetője.
Hogyan lehet tehát a két lelki elragadtatást egyszerre csak
említeni is, mikor oly különböző forrásokból erednek és oly
teljesen ellentétes hatást létesítenek?
A legcsodálatosabb előttünk mégis az, hogy James más
szempontból a misztikusok szellemi meggyőződéseit oly
 111

sokra becsüli. Többre tartja, mint az értelem fáradságos

működését, az elmélyedő gondolkodás következtetéseit.
Tagadja Kanttal az Isten létét bizonyító érvek föltétlen erejét
és ugyanakkor felmagasztalja az olyan zavaros vizekből fel-
bugyogó misztikus látások értékét. A keresztény misztikának
joga van az átélés tárgyi igazságát hangsúlyozni, mert vallja
úgy az értelemnek megismerőképességét, mint Isten termé-
szetfölötti működésének lehetőségét és mind a kettőben az
igazság szerzésének forrását ismeri föl. De James ismeret-
elmélete csak nagyon alanyias értékekhez visz, misztikája
pedig lapos, tehát sem az egyiknek, sem a másiknak nincs
joga a föltétlen és tárgyias igazsághoz. Mivel azonban James
is látja, hogy a cselekvésnek lendítő ereje az igazság, azért
érzi, hogy valamelyiket a kettő közül mégis föl kell díszítenie
a tárgyi igazság jellegével és íme, a belső átéléseket magasz-
talja föl. Ezek ugyanis tudatalatti világból fakadnak, amely-
nek magja maga Isten, tehát isteni tekintéllyel és erővel
birnak^A metafizikai igazságoknak tehát közvetlenül Isten
a forrása és az összes vallásos igazságok az Ö érintéséből,
erejéből nyernek tárgyi alapot és bizonyosságot. De mikor
megint erre a meggyőződésre jut, akkor látja, hogy sokan
épúgy elvetik az átélés tanúbizonyságait, mint az értelem-
nek okfejtéseit. Hogy lehet ez? James könnyen túlteszi magát
e nehézségeken és azt mondja, az átélések csak azokra nézve
tárgyi jellegűek, akik átélnek; másoknak ellenben joguk
van azok erejében kételkednie Ez azonban szomorú ered-
mény, mert most már a vallási és metafizikai igazságok egy-
aránt elvesztették szilárd alapjukat. Sem az észben, sem a
szívben nincs szilárd talajuk és a kételkedésnek tág tere nyílik.
Más szóval: mikor látszólag legközelebb jutottunk Istenhez,
akkor legtávolabb estünk el tőle. Ha ez a tény igaz, James a
legszebb önvallomással és szónoklattal sem képes a lelket
Istenhez közelebb hozni. Az átélések mámorából szőtt himes
fátyolt az anyagias kéz lerántja a vallásos átélő fejéről és
többé nem lát mást, nem ragad meg mást, mint az érzékeinek
körébe eső természetet és annak erejét.
Nincs tehát más hátra, mint visszavonulást fújni, vagy
 112

njáltan az anyagelvűség pártjára állni. Ha visszavonulunk,

le kell győznünk a pragmatizmus bűvös igézetét, be kell
vallanunk az értelem megismerőkőpességét, el kell fogadnunk,
hogy az okság, a célszerűség törzsfogalmai elvezetnek Isten-
hez. Vallanunk kell Isten világfölötti lényét, természetfölötti
működését, megszentelő hatását, kegyelmeinek kiáradását a
lélekre. Ezekből az átélésekből összeszőhetjük azután Isten
természetfölötti erejét és mondhatjuk Jamesszel: Isten
működik, tehát Isten van. És ezt meggyőződéssel, egyetemes
és általános hitet érdemlő módon hangsúlyozhatjuk, mert
van tárgyi alapja úgy az értelemben, amely megismer, mint
a szívben, amely megérez. Sem az észt, sem a szívet nem sza-
bad lekicsinylenünk; mind a kettő a valóság világával érint-
kezik, mind a kettő ismereteket nyújt. A keresztény misztika
az iskolás bölcselettel párhuzamosan született, nőtt és virág-
zott. Az ész egyensúlyozta a szívnek ábrándozásra, rajon-
gásra, túlzásra való hajlamait; a szív viszont az értelmet
az egyoldalúságtól őrizte meg. Mihelyt a kettő egymástól
elszakadt, vagy az egyik a másik fölé vágyott kerekedni,
megbillent a szemlélődés, túlzó rajongásba csapott az érzelem
és megszületett a heterodox, a helytelen, az egyoldalú bölcsel-
kedés és misztika.
Ez a sors érte Jamest is, sőt ő még különösebb helyzetbe
jutott. Tagadja az értelem megismerőképességét, de nincs
ereje az átélés tárgyilagosságát sem állítani. Így az ő lelke
csak hisz ez a hit sem meri jogát föltétlenül és hangosan
érvényesíteni. Hite a kételkedő hite? S bármennyire hang-
súlyozza is, hogy ő hisz Istenben, hisz más szellemi világban
is, ismeretelméleti, sőt anyagelvű tévedéseivel vagy túlzásai-
val annyira megrendítette lelkünket, hogy szánakozunk
hiszékenysége fölött. Nem hiszem, hogy akadjanak követői.
Akik műveit elolvassák, vagy elfogadják tévedéseit és akkor
nem hisznek; vagy nem fogadják el és akkor legfeljebb néhány
lelkes gondolatot tesznek magukévá, de hitüket más alapra
építik. És ha utána nézünk, mi James ezen örökös bukdácso-
lásának oka? azt hiszem, a következő. Annyira begyökeredzett
az élettani fejlődés pozitivista és természettudományos gondo-
 113

latkörébe, hogy minden ismeretelméleti, erkölcsi és vallásos

igazságot csak a szakadatlan elváltozás, keletkezés és kiélés
alakjában szemlél. Másrészt lényének másik oldala annyira
át van hatva a szülői ház, a hagyományok, a személyes tapasz-
talatok misztikus emlékeivel, hogy a tudóst egyre hatalmába
kerítik ezek a megszentelő érzések, visszaemlékezések és
képek. Valóban két személy él ő benne! Az egyik küzd a
másik ellen és sem a meggyőződéses tudós, sem a hitből erős,
vallásos egyéniség nem képes benne megacélosodni. És így
egyéniségének mind a két eleme befejezetlen marad.

James metafizikája.
Minden gondolkodó kutatásainak végső eredményeit
összekötni, a kuszált szálakat összeróni igyekszik. James
beszélt a lélekről, beszélt a mindenség erőiről, beszélt Isten-
ről, a végső kérdések azonban még hátramaradtak. Mi a
lélek? Mi az Isten? Mi a világ? Milyen viszonyban van a
lélek (vagy az ember) Istennel? Milyen viszonyban van a
világgal? Milyen összefüggés van Isten és a világ között?
A végtelen jó és a rossz; a végtelen tökéletes és a sok tökélet-
lenség között?
Ez volt mindig a bölcselőknek, a vallástanítóknak keser-
ves keresztje. Ez a fogas kérdés: honnan van a rossz? Mikép
lehet Isten lényegével, benső jóságával és gondviselésével
a világon hömpölygő nyomorúságnak óriási áradatát össze-
egyeztetni? James a keserű valóságok láttára újra elemzés
alá veszi a vallásnak és a bölcseletnek feleleteit: szétszedi
azokat és miután nem elégítik ki lelki igényeit, új meg-
oldást ajánl. De hogy jobbat ad-e, azt mindjárt meglátjuk.
»A pluralistic universe«, vagy a francia fordítás szerint
»Philosophie de l'expérience« a műnek a címe, amelyben James
ama súlyos metafizikai kérdésekre megfelel. Nyolc előadás
keretében vezeti le gondolatait és jut el végső következte-
téseihez.
Az első szól a bölcseleti gondolkodás azon fajairól,
amelyek e kérdésekre válaszolnak. De már eleve kikapcsolja
 114

úgy az anyagelvűséget, mint a pozitív vallásoknak és az isko-

lás bölcseletnek hitvallásos tanítását. Azt hiszi, hogy ezek a
felfogások ma sem nem gyakorlatiak, sem nem életképesek.
Ma az egyedül helyes álláspont a pantheizmus és a spiritualiz-
mus szerencsés összerázásából, keveréséből jön létre. Ámde
ennek a szellemi pantheizmusnak is két alakja van: az egyik
egyelvű (monista), a másik többelvű (pluralista). De az egy-
elvű pantheizmus tele van ellentmondással. Egymás mellett
van benne a végtelen és a véges, a föltétlen és a viszonylagos;
a tökéletes és a tökéletlen. A végtelentől, a korlátlantól, a
tökéletestől nem vezet híd a végeshez, a viszonylagoshoz
és a tökéletlenhez. Bár ez a kételvűség más, mint a theizmus-
nak kételvűsége, mégis csak ledönti azt a tökéletes összhangot,
amelynek Isten, a világ és az ember természete között kell
fennállania. Mi és a világ föltétlenül csak részek maradunk;
rész pedig nem lehet az egész gazdagságának osztályrészese.
A résznek természete és föltételei nem az egésznek termé-
szete és föltételei. Az egyelvű pantheizmus tehát ép oly kevéssé
megnyugtató, mint a monarchikus jellegű kételvű theizmus.
A második előadás elmondja, mint iparkodnak a monis-
ták a világos ellentmondásokat kiegyenlíteni és a világot
benső egységbe foglalni. A lények nem függetlenek, mondják
Lotze, Royce és Bradley. Ha függetlenek volnának, nem
lenne közöttük benső összefüggés. Ep ez az egymásra utaltság
megengedi, hogy a látszólag önálló morzsákból álló világot
egyre bővülő és mind általánosabb fogalmainkban összekap-
csoljuk. A legáltalánosabb fogalom pedig az abszolútnak,
a föltétlennek fogalma és ebben a fogalomban, mint a leg-
terjedelmesebb körben, minden fogalom benfoglaltatik.
James ezen okoskodásra azt feleli, hogy amik gondola-
tainkban, fogalmainkban még ellentmondást nem foglalnak
magukban, azok a valóságban tényleg kizárhatják egymást.
A valóság világa más, mint a fogalmak világa. A valóság
adatai egyrészt egymástól függetlenek, másrészt azonban
összefüggők. Ezt a bizonyos függetlenséget az abszolutisták
figyelmen kívül hagyják. Az abszolút bölcselete tehát nem.
föltétlenül helytálló!
 115

Az abszolút bölcselet kiváló képviselője Hegel. Vele és

módszerével foglalkozik a harmadik előadás. Hegel túlzottan
észelvű és mindazt valótlannak és állhatatlannak tartja, ami
csak érzéki tapasztalati és nem fogalmi bizonyossággal bir.
Másrészt ő a tagadás logikájának a megalapítója. Ha a fogal-
mak – mondja Hegel – egymást kizárják, akkor azok egy-
mást tagadják. De ép azért, mert egymást tagadják, egyúttal
egymást vonzzák, előhívják. Ha pedig az állítás és tagadás
által mozgásba jönnek, akkor a legmagasabb eszméig, az
abszolúthoz felvezetnek. Hegel azt hitte, hogy ez a dialektikai
fogalmi játék csakugyan az örök, az oszthatatlan és szükség-
képes igazság birtokába juttatta. De egy igen fontos körül-
ményre nem gondolt. Az ő abszolútja csakis úgy jött létre,
hogy a világot elvonások révén szétmorzsolta úgy, hogy ezek
a részek bár az egységnek a részei, a tökéletesnek elemei,
mégis a teljes tökéletessel, az abszolúttal szemben tökélet-
lenek. Ha pedig a részek tökéletlenek, hogy lehet az abszolút
tökéletes? Ha pedig tökéletesek a részek, hogy lehet akkor
tökéletlenség, rossz és bűn a világon?
Az abszolút bölcselkedés tehát pusztán ragyogó, miszti-
kus gondolkodásból összeszövődő föltevés. Ellentéte a sok-
elvűség, vagyis az a szemlélet, hogy a valóság nem összefüggő
zárt rendszer, hanem egymástól független valóságok foglalata.
James a negyedik előadásban Fechnerrel foglalkozik és
ugyanezt a témát máskép világítja meg. A minden egyénisé-
get felszívó föltétlen bölcselettel szemben feltárja a valóság
eleven és gazdag világát. Már Fechner szemében is a világ
eleven és tudatos s ez a tudatosság nála a testeknek arányá-
ban nő. A föld tudata – mondja – felsőbbrangú az ember
tudatánál; a különböző szellemi lények tudatossága pedig
hierarchikus rendben szemlélhető. Isten maga pedig minden-
nek, ami csak létezik, tudatosságát magában foglalja. James
szerint ez a bölcselet Hegelével szemben előnyben van, mert
nemcsak Istennel, hanem más közbeeső tudatos élettel is
foglalkozik és rámutat arra is, hogy a tudatos lények szabadon
egyesülhetnek és szétválhatnak, részei lehetnek egy egyeteme-
sebb tudatos létnek anélkül, hogy önállóságukat elveszítenék.
 116

Az ötödik előadásban bontakozik ki James gondolat-

világa. A véges tudatok – mondja – alkotják a végtelent!
Lehetséges-e ez a tétel? Van-e benne ellentmondás? A pan-
theizmus alaptana, hogy mi Isten részei vagyunk és Isten
nem más, mint a véges természetű részek összessége. A Hegel-
féle pantheizmus lényege pedig az, hogy a dolgok úgy léteznek,
amint azokat mi megismerjük. Ámde a véges lények máskép
ismerik magukat és azért máskép is léteznek mint ahogyan az
Abszolút ismeri azokat. Nem bonyolítja-e ez az említett pan-
theizmust ellenmondásba % Mi következik ebből? Vagy
léteznek a lényegileg különböző öntudatok, vagy nem!
Az előbbi föltevés az öntudatok különbőzőségét ugyan meg-
magyarázza, de nem azok benső egységét és a világ már csak
szétmorzsolt és szakadozott egyetemesség képét mutatja.
A pantheizmus tehát összeomlik. A második feltevés mellett
a világban van különbözőség és ellentmondás, de helyes-e
e különbözőség és ellentmondás? Egymásnak ellentmon-
dók lehetnek-e a valóban létezők, vagy ez az ellentmondás
csak látszat, az értelemnek játéka? Romboljuk le – mondja
James – az intellektualizmust, mert ez minden félreértés
forrása. A logikai intellektualizmus eligazít ugyan valamikép
úgy az összismeretnek, mint a cselekvésnek világában, de
nem ad számot, nem fejti meg a valóságnak természetét. Sőt
lehetetlenné teszi a valóságos, a létező világnak elméleti
megismerését, amely tényleg egyrészt független, másrészt
függő; egy és mégis sokféle, állandó és mégis szüntelen
változó.
A hatodik előadás Bergson gondolatait ismerteti, ame-
lyekkel tönkretette az intellektualizmust. A görög bölcselet
azt hitte, hogy több a nyugalom, mint a mozgás és hogy a
valóság egy, változatlan és leszögezett. Főleg Zeno gondol-
kodott így. Ma látjuk, hogy legfőbb a mozgás. A valóság
folytonosan nő. A teremtés szüntelen. Az életfejlődés sza-
kadatlan átalakulás. Az élet képe olyan, mint a léleké.
S amint a lelki élet számtalan homályos szálnak összhang-
zatos összeállása, ép olyan a külvilág élete. »Je suis donc
unité multiple et multiplicité une.« Sokfélék egysége és egy
 117

sokféleség vagyok. És ilyen a világ is. Ámde az értelem csak

egységeket ad ott, ahol a valóság sokféleséget nyújt. Álla-
potokat szemléltet ott, ahol a valóság szakadatlan átmene-
teket tüntet föl; változatlanságot tapogat ott, ahol csupa
mozgalmasság van. És mindenütt sötétség, mindenütt ellent-
mondás merül föl, mihelyt a tiszta nyugalomból, a merő
állapotokból átmeneteket, mozgalmasságot akarunk össze-
szerkeszteni. Egyszersmindenkorra le kell tehát mondanunk
a logikai axiómákról, amelyeket a valóságos élet mindig
felcsúfol. A valóságos élet több, gazdagabb, mint az értelem
szűk meghatározásai. Hogy a világot és az életet megismer-
hessük, be kell magunkat is ágyaznunk a változások vilá-
gába, a lélek szabad pillantásához, az intuícióhoz kell for-
dulni és empiristának, megtapasztalónak kell lenni.
A hetedik előadásban rámutat James, hogy az abszolu-
tisták főleg ezen egy sokféleség és változó állandóság ellen
küzdenek. Már pedig a »föltétlen« a legnagyobb képtelenség.
Mert ha nincsen semmi külső dologgal benső viszonyban és
mégis minden különböző és ellentétes viszonyt önmagában
hordoz, mi más lesz az, mint szintén egy sokféleség? A föl-
tétlen tehát mitsem ér! Az egyedül helyes világkép csakis az,
amelyben a dolgok folyton változnak, örökké elkülönülnek
és részint ugyanazok maradnak, részint másokká válnak,
mivel azok nem egyszerűek, hanem benső mivoltukban
nagyon is összetettek. Ép azért a lények, amelyek önmagukban
csupa összetett egységek és egynemű összetételek, miért
ne lehetnének egymástól is elkülönítve? És elkülönített
mivoltukban miért ne alkothatnának egy-egy magasabb
öntudatot, amely egyúttal ismeri és uralkodik is az alsóbb-
rangú tudat világ fölött? így James is oda jut, ahová Fechner.
Ő is számtalan tudatvilágot tanít, amelyek mind egy-egy
kört képeznek úgy, hogy a legkisebb kör köré sorakoznak
a többiek, az egyre bővülőbbek, az egymást bezárok, míg
végre az Isten, mint a legnagyobb kör, az összes köröket
magába foglalja. James állításának bizonyítására hivat-
kozik a lelki életnek újabb időkben fölfödözött és tanulmá-
nyozott rendellenességeire: a kétféle személyiségre; a szel-
 118

lemi életnek gépiességére és végül a misztikus élmé-

nyekre.
James végső ellenvetését az intellektualizmus ellen a
nyolcadik előadásban teszi meg. Főleg itt foglalkozik a
vallásos tapasztalatokkal, amelyek egészen sajátos és különös
természetűek, az értelem megfogóképessége elől egyre ki-
siklanak és megváltoztatják a közönséges tapasztalatokat is.
A vallásos átélő úgy találja, hogy az ő személyes élete kap-
csolatban van egy magasabbrangú és hasonló jellegű, szin-
tén személyes tudattal, amely úgy benne, mint kívüle
is működik. Ez a felsőbb öntudat szellemi és láthatatlan
légkörben lakozik. Forrása sok kegyelemnek, mert a lélek
vele csodálatosan mély és titokzatos kapcsolatban van.
Ε vallásos tapasztalatok megdöntik úgy a természet-
rajongók álláspontját, akik szerint az emberi tudat a világon
a legmagasabb, mint a kételvű theistákét, akik bár elfogad-
ják Istent, de végtelen távolságot feszítenek ki Isten és a
mi tudatunk közé. Pedig e távolság nem végtelen, mert.
Isten is véges lény. Ha végtelen volna, nem lehetne az ember
vallásos tapasztalatainak, átéléseinek tárgya. A vallásos
tapasztalatok tehát mindenségről és Istenről új képet nyúj-
tanak. Igaz, hogy Isten lényege ezentúl is rejtve marad,
de legalább az elméleti nehézségek oldódnak meg. A rossz
lehetségessé válik, mert az ember véges, tehát rosszat el-
követhet. De Isten szempontjából nincs akadály a rossz
ellen, mert ő is véges úgy tudásában, mint akaraterejében.
Nincs a világon semmi föltétlenül tökéletes, tehát a tökélet-
lenségnek is van helye.
James tehát ellentétbe jön a keresztény vallásnak és
a monotheizmusnak istenfogalmával, amelyek szerint Isten
végtelen. Megellenzi az abszolutisták nézeteit is, mert sze-
rintük is Isten végtelen. Ha Isten végtelen, akkor végtelenül
több, mint az ember; ha pedig az embert végtelenül fölül-
múlja, akkor többé nem lehet a vallásos tapasztalat tárgya.
James végső következtetései pedig ezek:
Az ember és a mindenség lényegileg ugyanaz.
De az ember véges.
 119

Tehát a mindenség is véges; ha nem volna véges, nem

esnék a tapasztalat körébe.
De az, ami véges, sokféle.
Tehát a mindenség is sokféle.
De Isten is egy része a mindenségnek, tehát Ö is véges,
az Ő működése nem lehet más, mint amit az alsóbbrangú
részek létrehoznak.
Isten a nagy ember!
Íme, James új metafizikájának utolsó hangja.

James metafizikai gondolkodásának kritikája.

James metafizikai gondolatainak megindítója a »rossz-

nak« ősrégi kérdése. A »rossz« a fizikai és a »rossz« az erkölcsi
világban! Miért változik át a valóság látszattá? Az igazság
tévedéssé? A tökéletesség tökéletlenséggé? James mindezen
kérdésekre, titkokra csak akkor tud válaszolni, ha az emberi
tudaton kívül egy másik tudat világot is föltételez, amely
azonban szintén véges. A rossz sem a fizikai, sem az erkölcsi
világban nem lehet egy végtelen Isten műve. A rossz és a vég-
telenség egymást kölcsönösen kizárják. Ámde a rossz tapasz-
talati valóság, tehát Isten végessége is tapasztalati tény.
Ez az ő gondolatmenete.
James, a »radikális« empirista, aki a természet rendjé-
ben nem hisz tapasztalataink föltétlen igazságában, a
természetfölötti világ titkait a gyönge emberi tapasztalatok
mértékével mérlegeli! Bizony sokkal több igazságot nyújt
a »szenvedő« igaz dala, aki Kr. e. XVI. századdal elmélkedett
a sok bú és baj forrása fölött és végre is arra a meggyőző-
désre jutott, hogy fizikai érzékszerveivel oly gyarló és erköl-
csileg, jellemileg is oly gyönge ember Isten titkait és útjait
le nem leplezheti. A babiloni dal német fordítása így
hangzik:
Wie könnten erforschen die Wege Gottes die Sterblichen?
Wer am Abend noch lebte, ist tot am Morgen,
Plötzlich wird er betäubt, eilends zerschlagen;
In diesem Augenblick singt und spielt er noch,
 120

Im Nu schon heult er wie ein Klagemann.

Tag und Nacht ändert sich ihr (der Menschen) Sinn
Hungern sie, so gleichen sie einer Leiche,
Sind sie satt, so stellen sie sich gleich ihrem Gott;
Im Glück sprechen sie vom Heraufsteigen zum Himmel;
Sind sie im Leid, so reden sie vom Hinabsteigen in die
[Unterwelt . . .

Mindenesetre, ha Jamessel elfogadjuk, hogy bölcseleti

rendszereink csak temperamentumunknak világszemléleti
alakban való leszűrődése, akkor a jó és a rossznak úgy a fizi-
kai, mint az erkölcsi világban való megítélése is inkább alanyi
és egyéni, testi és lelki organizacziónknak kifejezése, mint az
elmélyedő gondolkodásnak.
Azok, akik a rossznak kérdésével foglalkoztak a tör-
ténelem folyamán, háromféle eredményhez jutottak. Vagy
végessé tették a végtelent, vagy a végtelen mellé új világ-
teremtőt helyeztek, vagy a rosszban nem tárgyi valóságot
láttak, hanem a valóságnak természetszerű fogyatkozását,
a végességnek szükségszerű következményeit.
A görög világ istenei James-féle nagy emberek. Nagy
erényeknek, nagy erőknek, nagy bűnöknek hordozói. A lét
hatalmas alakulásai, akik fölényesen néznek le a köznapi
élet apró-cseprő eseményeire és jó- vagy rosszindulatulag
azokba beleszólnak. De fölöttük is lebeg a végzet, a sors,
mely mint ólmos és veszedelmes felhő szórja le villámait
rájuk is és amelynek hatalma ellen hiába küzdenek. A görög-
derű minden pajzánsága ebben a keserű félelemben hangzik el.
A gnosztikusok, különösen Marcion, a világban levő
összes bajt a demiurgnak tulajdonították, aki fölött van
a végtelen jó Isten.
Sz. Ágoston a rossz problémáját csak úgy tudta meg-
oldani, hogy azt a valóságok, a létezők, az állagok világából
kikapcsolta és a létezők végességének mintegy természet-
szerű kifolyását értelmezte. Malum illud, quod quaerebam,
unde esset, non est substancia; quia si substancia esset,
bonum esset. Minden létező magában véve jó, ha helyes
viszonyban és rendben van beállítva. A rossz a dolgok hely-
 121

telén rendjéből, beállításából származik. Mindennek megvan

a természetben a maga helye, célja, illetősége és minden
csak a teljes rendben, a maga levegőjében, a maga természe-
tes viszonyában érvényesül és fejti ki jóságát. Zavard össze
a dolgokat és belőlük semmi jó nem származik. A rossz
úgy a fizikai, mint az erkölcsi rendben, a zűrzavarból, a dolgok
rendjének és céljának felkavarásából ered. De ez a zűrzavar
nem Isten akarata; abba befolytak és befolynak az emberek
vágyai, szeszélyei, akaratai.
A rosszat ma sem tudjuk máskép magyarázni, meg-
nyugtatóbban megoldani. És ez a megoldás megfelel az ember
nemesedésének, tökéletesedésének is. Mert ha a rossznak oka
a rendetlenség; ha az ipari, kereskedelmi, gazdasági, értelmi
és erkölcsi világban a rossz gyökere az ember akaratából
szövődik ki, világos, hogy a jó csak akkor győzheti le a rosszat,
ha minden képességünket, érzelmünket, az élet összes
javait az igazság, a méltányosság, a természet rendje és
módja szerint használjuk. A jó uralma egy tökéletesebb
és magasabbrangú világrendet valósít meg úgy az emberi-
ség életében, mint azon kívül is. A világon lévő rossz-
ból tehát a dolgoknak és nem Istennek végessége következik!
A rossz a teremtmények esetlegességének és végességének
járuléka. Ami lehetséges, esetleges és nem szükségszerű, az
különböző elhelyezést, elbánást tűr el; az különböző viszony-
latokban léphet föl. Es ép a természetellenes viszony nem
engedi a dolgokat a maguk benső mivoltukban érvényesülni.
Ami továbbá véges, az a romlásnak és a mulandóságnak is
zsákmánya. A felbomlási folyamat pedig a létezőre nézve
rossz és kínnal teljes.
Ha mi szükségképen léteznénk, akkor minden körül-
mények között ugyanazok maradnánk. Térben és időben
változatlanok lennénk s az idő bennünk nyomokat nem
hagyna hátra. Érzelmeink, akaratunk, gondolkodásunk nem
lennének kitéve az örökös levésnek (fieri), hanem egészséges
benső jellegünk állandóan érvényesülne, magát mindig és
mindenütt egyformán kifejezné. A jellem – mondja Novalis
– »ein vollkommen ausgebildeter Wille«. Tökéletesen kifej-
 122

lődött akarat. Változatlan, önmagához mindig hasonló, sőt

magával azonos. Világos, hogy a mi jellemünk nem ilyen,
mert akaratunk a körülmények szerint növésben, illetőleg
fogyásban van. De ez a változandóság máris tökéletlenség;
a tökéletlenség pedig a végességnek következménye és egy-
úttal a rossznak gyökere.
A rossztól soha meg nem szabadulhatunk! Benső mi-
voltunkban kellene átlényegülnünk, ha a rosszat ki akarnók
irtani természetünkből. De a rossz elleni küzdelem jó és
Isten és emberek előtt érdem. A több ember, a fölényes ember
ebből a harcból nő ki. Vince te ipsum, mondotta sz. Ignác.
Halj meg és azután új légy! Stirb und werde! mondotta
Fichte. A James-féle meliorizmus is ezt az ideált fejezi ki.
A kultúra haladása is abból az eszményből sarjadzik, amely
úgy a lét megismerésén, mint az erkölcsi jóság megvalósí-
tásán fáradhatatlanul dolgozik.
De ismereteink fogyatékosságából, a dolgok átalakulásá-
ból, a fizikai és az erkölcsi rosszból csak a mi végességünk, a mi
fejlődésképességünk és nem Isten végessége következik.
Miért teremtett Isten ily folyton változható, esedékes, szün-
telenül fogyó-növő világot, az az ő titka. De ha ilyet terem-
tett, akkor abban kell harcnak, küzdelemnek, akaratnak
lenni és mindezek nyomában kell jónak és rossznak sarjadnia.
Bizonnyal legtöbb emberre nézve a halál a legrosszabb. Ez
alól nincs is kivétel! És következik-e ebből, hogy Istennek is
meg kell halnia? Ezt James sem állítja! Lám, ha a mi véges-
ségünkből Isten végessége következik, akkor a mi múlandósá-
gunkból Isten múlandósága is következnék. Csak Götter-
dämmerung, istenek alkonya van; Istennek nincs alkonya.
James küzd az abszolútum ellen! Az ellen az istenfoga-
lom ellen, amely minden egyéniséget elnyel! Tudjuk, hogy
Spinoza, Hegel és az oxfordi bölcselők rendszerében az abszolú-
tum túltengése folytán a dolgok elvesztették önállóságukat,
egyéniségüket, saját létalapjukat, formájukat. Náluk minden
dolog értelmét, önállóságát nem önmagában, hanem az abszo-
lútum istenfogalmában bírja. Ebben a rendszerben az ember
nem gondolkodik, nem akar, nem egyéni lét, hanem benne
 123

minden az Isten. A dolgok is Isten jelenségei. Erre az elmé-

letre a túlzó intellektualizmus és a belőle kiserkenő fogalom-
költészet vezetett. A mindent egységesítő és a mindent benső
összefüggésben látni óhajtó ész irtózik a mástól, mert az szá-
mára x, azaz ismeretlen! Az ismeretlenbe tehát Istent helyet-
tesítette bele.
Ezt az értelmi szerkesztőműveletet mi sem helyeseljük.
De James irtózik a theizmusnak gondolatvilágától is,
az sem kell neki. Azt mondja, hogy az sem nem életképes,
sem nem gyakorlati. Miért? Mert a vallásos gondolkodás
Istent végtelennek tekinti, a dolgokat, a többi teremtménye-
ket pedig végeseknek! Isten végtelen öntudat, minden más
tudat ellenben véges. Tegyük föl, hogy Jamesnek van igaza.
Tegyük föl, hogy Isten nem mindentudó, nem mindenható,
nem a legjobb! Megnyugodhatik-e gondolatunk, elménk egy
ily világrendben? Ha Isten csak oly véges lény, mint mi, csak
erősebb, hatalmasabb, kielégíti-e hitünket ily Isten? Nem!
Ezen világrend fölött is ott lebeg a végzet, a sötét éjszaka,
az örökké nyugtalanító űr, a mulandóságnak, a pusztulásnak
árnya.
De James fél az elront mindenistenítéstől és azért mor-
zsolta szét az egész világot önálló egyedekre és talán istenekre
is. Mert ez a pluralizmus! T. i. a lét összes alkotórészeinek
egyéni érvényesülése az egymásra utaltság keretében. Helyes!
De ez a pluralizmus nincs-e meg a theizmusnak dualisztikus
alakjában? Nincsenek-e a keresztény bölcseletben önálló
állagok, sajátos rendeltetéssel és céllal? És mégis nem egy
világ keretében él-e minden önálló életet és hivatást? James
nem mélyedt el sohasem igazán a kereszténybölcselet szellemé-
ben. Amely bölcselet a szabad akaratnak és a végső célnak tala-
ján áll, az tanítja úgy az egyén önállóságát, mint az Istennel
való benső egyesülést.
De James azt hiszi, hogy a pluralizmus közelebb hozza
Istent hozzánk, mint a Hegel-féle elvont monizmus. Ha Isten
véges, akkor tudom, hogy az ő működései ép olyanok, mint
az alsóbbrangú lényekéi, az ő képességei a mi képességeink.
Nem áll az idő keretein kívül, nincs külön története, hanem
 124

csak olyan az ő élete, mint a miénk. Szóval Isten előkelő és

fölényes világfölöttiségéből leszáll az időbe és a térbe és
mint a mindenség egy láncszeme éli a mindenségnek közös
életét és lejátssza napjait a mi világunkban. Ez a világban élő
Isten érezteti, ízlelteti és kifejezi magát a vallásos tapasztala-
tokban. A vallásos élmények, amint azokat Myers, James,
Freud stb. megfigyelték, ép oly való élmények, mint egyéb
tapasztalataink. Bennük kételkedni nem lehet! Közelebb is
hoznak bennünket Istenhez, mint az észből kiszőtt istenérvek.
Ám James téved, ha azt hiszi, hogy az emberiesített
Isten bensőbb viszonyban van hozzánk, mint a világfölötti,
végtelen Isten. Isten teremtő működése, föntartó és gond-
viselő tevékenysége szorosabb kapocs minden végességnél és
emberiesített vonásoknál. A zsoltárok szerzői, a próféták, az
Úr Jézus, sz. Pál, a keresztény misztikusok Isten végtelensé-
gét csodálták, tanították, de a végtelenben egyúttal az Atyát
imádták. Elragadóbb eszmény az embernek Istenhez való fel-
törekvése, istenivé magasztosulása, mint az Istennek emberré
való letörpülése. Unigenitus siquidem Dei Filius suae divinita-
tis volens nos esse participes, naturam nostram assumpsit,
ut homines deos faceret factus homo.1 És a legnagyobb keresz-
tény misztikusok Isten erejében és fényességében látták és
érezték elragadtatásaik közben a természetfölöttieket. Nem
akarták ők, hogy Isten a hétköznapiasság színvonalára leszál-
jon, ellenkezőleg vágyódtak in montes Dei, Isten hegyeire.
Minden metafizika felveti a kérdést: mi az ember célja?
Mi történik vele, ha lelke kiszakad e mulandó testből és világ-
ból? Mi a lélek rendeltetése? Ezekre a kérdésekre James a
Human immortality című munkájában felel. A halhatatlanság
ellen – mondja – rendszerint azt az érvet hozzák fel, hogy a
gondolatok az agynak termékei, azok az agy működéséből
származnak. James ezt tagadja és felállítja híres transmissziós
(átbocsátó) elméletét. Az agy a gondolatokat nem termeli.
Az agy pusztán átbocsátja magán a lélek hatásait, mint a
lencse a nap sugarait. Az agy az a csatorna, amelyen keresztül

1
Sermo S. Thomae Aquinatis, in opusculo 57.
 125

a lélek működése, a gondolat a világba lép. Aki ismeri a lelki

világ fölényes természetét, vagy olvasta Myers kutatásait,
belátja, hogy lelki működéseink túlragyogják az agynak képes-
ségeit és hogy sok esetben tényleg az agy az a vágán3~, amely-
nek segélyével a gondolat az anyagi élet útjaira belép. A val-
lásos megtérések, a gondviselésszerű imameghallgattatások,
a hirtelen meggyógyulások, a közel jövőre irányuló figyelmez-
tetések, a megjelenések a halál órájában, a távolbalátások
pusztán az agynak tulajdonságaiból – mondja James -
meg nem magyarázhatók. Mindezekből pedig egyúttal az
következik, hogy egyéniségünknek a testnél mélyebb gyökere
és tartósabb élete is van. Legalább is a vallásos tapasztalatok
emellett tesznek tanúságot.
Jamesnek állásfoglalása azért mégsem elég határozott,
a »Varieties of religious experience«-ben még szinte a halhatat-
lanság ellen foglal állást. De a »Human immortality« hatá-
rozottan inkább mellette, mint ellene van.
Egyébként az egyéni halhatatlanság illenék egyedül a
pluralizmus írójához. Ha a világban minden létezőnek van
egyéni önállósága, sajátos formája, akkor a léleknek is sajál-
létalappal, formával kell bírnia. És akkor a lélek nem olvad
be valami egyetemes lelki létbe, hanem megtartja a maga
különállóságát a téren és az időn túl is. Másrészt azonban éhez
az eredményhez sem okvetlenül szükséges James pluraliz-
musa; ez a gondolat a dualizmus keretében még szebben
elfér.
Meggyőződésem, hogy James metafizikája igen rövid
életű. Jobban mondva csak ő hitt benne. Nincs is szoros
összefüggésben egyéb gondolataival. Ha a bölcselet valóban
csak a temperamentumnak volna megnyilvánulása, akkor
ez a metafizika bizony csak James temperamentumának
felel meg. Isten és a világ, a lélek és a világ, Isten és a lélek
kettősségét felbontani nem lehet.
 BEFEJEZŐ.

Kezdetben volt az eszme. mondja a keresztény bölcselet.

Kezdetben volt az akarat, a tett, mondja a fejlődés alapján
nyugvó akaratelvűség. Az eszme valósul meg a világban,
tanította Plato. A vak, az ösztönös akarat fejleszti ki magá-
ból az észt is, mondják korunk voluntaristái.
James is voluntarista és a voluntarizmus gondolatát
egészen végiggondolta. Szerencsésen-e vagy nem, azt az egész
vonalon megfigyeltük.
Tagadhatatlan, hogy vannak érdemei! A pszicho-
fiziológiai lélektan nagyon tévedett, mikor a lelki élet jelen-
ségeit egészen gépiesen, teljesen az anyagelvűség vezető
eszméi szerint iparkodott kísérletileg, tapasztalatilag ele-
mezni. James helyesen mutatott rá, hogy ezek a jelenségek
egyrészt nincsenek úgy elkülönítve egymástól, amint azokat
a laboratóriumokban megfigyelik; másrészt nem is úgy jön-
nek létre, amint azt a megfigyelők föltételezik. Nyílt és
őszinte vallomása, hogy a természettudományos álláspont
magában nem kielégítő és nem oldja meg a lelki élet leg-
sajátosabb kérdéseit, ismét spekulativ és metafizikai irányba
terelte az érdeklődést. Nyilvánvalóvá vált, hogy a tapasz-
talati és a metafizikai lélektan egymásra vannak utalva és
együtt oldják meg a magasabb lelki életnek egészen sajátos,
minden más, alsóbbrangú lelki élettől lényegesen különböző
megnyilvánulásait.
A pragmatizmus körül fölmerült szellemi harcok is
elmélyítették az igazság benső mivoltának kérdését. Újból
eleven tárgyalás alá jönnek a nominalizmus és a realizmus
 127
nagy kérdései. Mi a fogalom? Hogyan födi a fogalom a maga
tárgyát? Mi az az elvonás? Mi az ítélet? Az ítélet kelet-
kezésénél egyedül az igazság érdeke vezet-e, vagy más
érdek is, pld. a haszon? Mi a bizonyosság? Van-e föltétlen
bizonyosság és mi a bizonyosságnak döntő indító oka? ^ls
ezen megbeszélések kapcsán tagadhatatlanul megállapíttatott,
hogy az emberi tudás és gondolkodás fejlődésére az élet
igényei ösztönzőleg hatottak. De nyilvánvalóvá vált az is,
hogy más a haszon, az érdek, és más az igazság? A haszon
érzéki jó; az igazság ellenben szellemi jó. A hasznosság
életünk külsejét; az igazság életünk belsejét érinti. A hasz-
nosnál a felszínen maradunk, az igaznál ellenben a dolgokat
értelmünkkel áthatni törekszünk, hogy céljukat, mivoltukat
megragadjuk.
Az anyagelvű fölfogáson nevelkedett vallásbölcselet
is talál sok őszinte és igaz szót James írásaiban! Minden-
esetre láthatja, hogy a vallásos életnek mélységesebb alapjai
vannak, mint azt főleg a szociáldemokrácia szolgálatában álló
anyagelvûség és fejlődéselmélet tanítják. A misztikusok
és a szentek tapasztalatai ép oly valóságos tapasztalatok,
mint a mieink. Nincs jogunk tagadni azoknak állításait!
Léggyöngébbek James metafizikai gondolatai. For-
galomba hozott új szavával, a pluralizmussal azonban fel-
újította a keresztény bölcseletnek tanait. Mert sz. Tamás
és az iskola is a pluralizmus alapján állanak. Nagy tévedése
volt azonban Jamesnek, hogy a világfölötti és a világot
teremtő és fönntartó Isten fogalmát eltorzította és Istent
a világ elemévé lefokozta. Akarva, nem akarva, a pantheiz-
musba sülyedt; minden pantheizmus pedig az abszolút
bölcselkedés vizeire evez. James küzdött az Abszolútum
ellen és ha végiggondolja álláspontját, rájön, hogy pan-
theizmusa révén már az Abszolútum örvényei fölött lebeg.
Érezte egyébként ő maga is rendszerének ellentmondá-
sait és dolgozott is azon, hogy gondolatainak szétfutó szálait
összekösse. Művét nem adhatta ki; közbejött halála meg-
akadályozta.
Munkássága nem maradt terméketlen. Az a Marden-
 128

Trine-féle idealizmus, amely Amerikából Európába is már

átcsapott, bízó, életbátorságot lehelő, végtelenséget szom-
jazó szellemével James műveiből táplálkozik, a James-féle
vallásbölcseleten nyugszik. Az a sajátságos, új realisztikus
ismeretelméleti irány pedig, amely tanítja, hogy a mi tapasz-
talataink teljesen visszaadják a dolgok mivoltát, csak a
pragmatizmusra adott ellenválasz. A miszticizmus iránt fel-
ébredt érdeklődés is a vallásos tapasztalatok írójából szövő-;
dik ki.
Ma James és sokban elvtársa Bergson divatosak, mert
rendszerükben kifejezésre hozzák egyrészt a természettudo-
mányos kutatásokat, másrészt az embernek a tapasztalati
világon kívül álló sejtéseit, igényeit és megéreztetik, hogy
a világ több,mint amit róla tapasztalatunk nyújthat és ép
ott van a mindenség igazi élete, súlypontja, ahová meg-
figyeléseink már el nem jutnak. Szóval a lekicsinyelt, az
elhanyagolt metafizika visszanyerte ismét az emberi szellem
megbecsülését az élet a maga komolyságát, eszményiesebb
tartalmát és célját; a keresztény bölcselet idealizmusa pedig
a maga jogosultságát.
A szellemi küzdelmek kipróbálják a nézetek, az elvek
benső erejét, hordozó képességét, életbőségét. A keresztény
gondolkodás pillérei ma is szilárdak, ez a bölcseleti vajúdások-
nak jelenleg is beigazolt tanúsága.
 TARTALOM.
Bevezető ............................................................................................ 3
William James élete és irodalmi működése ........................................... 6
William James lélektana ...................................................................... 11
William James lélektanának bírálata ....................................................... 31
William James pragmatizmusa ............................................................. 44
William James pragmatizmusának bírálata ........................................... 53
William James vallásbölcselete ............................................................ 78
William James vallásbölcseletének bírálata ......................................... 97
William James metafizikája ................................................................ 113
William James metafizikájának bírálata ................................................ 119
Befejező ....................................................................................... ….. 126
 Nihil obstat

Dr. LAD. BABURA

censor.
Nr. 5913.
Imprimatur.
Strigonii, die 3 Sept. 1912.

LUDOVICUS RAJNER
episcopus, vicarius generalis.