DANIELLE STEEL

VÁLTSÁGDÍJ

9
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Danielle Steel: Ransom
Published by Bantam Dell a Division of Random
House, Inc.
New York, New York
Copyright © 2004 by Danielle Steel
All rights reserved
Jacket design by Jorge Martínez and Andrew M.
Newman
Author photograph © Eliot Holtzman

Fordította Varga Monika

A fedél magyar változata Szakálos Mihály munkája

Hungarian edition
© by Maecenas Könyvkiadó, 2004

Hungarian translation
© by Varga Monika, 2004

10
Csodálatos gyermekeimnek,
akik mind különleges emberkék,
imádom, szeretem és tisztelem őket,
és különösen Samnek, Victoriának,
Vanessának,
Maxnek és Zarának, amiért merészek,
szeretni tudnak, türelmesek és bátrak.
Valamint azoknak a rendkívüli férfiaknak és
nőknek,
az állami, helyi és szövetségi ügynökségeknél,
akiket legtöbbször nem is ismerünk és látunk,
pedig mindannyiunk biztonságát vigyázzák.

Hálás köszönettel
és minden szeretetemmel:
d.s.

11
“A gyengédség erősebb a
szigorúságnál.
A víz erősebb a sziklánál.
A szeretet erősebb az
erőszaknál.”

Hermann
Hesse

12
 1.

PETER MATTHEW MORGAN A PULTNÁL ÁLLT, összesze-

degette a holmiját. Egy tárca, benne négyszáz dollár a
készpénzszámlájáról. A szabadlábra helyező iratok,
amiket magával kell vinnie és odaadnia a nevelőtisztjé-
nek. Azokat a ruhákat viselte, amelyeket az államtól ka-
pott. Farmernadrág volt rajta, fehér póló, farmering, fu-
tócipő és fehér zokni. Távolról sem emlékeztetett arra
az öltözékre, amelyben bevonult. Négy évet és három
hónapot nyomott le a Pelikán-öbölbeli Állami Börtön-
ben. Büntetése minimumidejét töltötte le, ami hosszú
idő volt ahhoz képest, hogy először ítélték el. Különösen
nagy mennyiségű kokain birtoklásáért kapták el, az ál-
lam emelt vádat ellene, esküdtszéki tárgyaláson ítélték
el, és a Pelikán-öbölbeli Állami Börtönben letöltendő
büntetést kapott.
Eleinte csak a haveroknak adogatott el. Ebből nem-
csak a saját adagjára futotta – észre sem vette, és ő ma-
ga is rászokott –, hanem anyagi szükségleteit, sőt család-
jáét is ebből fedezte. Az elfogatása előtti fél évben közel
egymillió dollárt keresett, de még ezzel sem tömhette be
a bankszámláján tátongó hatalmas lyukat, amit pénz-
ügyi machinációival okozott. Kábítószer, rossz befekte-
tések, veszteséges eladások, magas kockázatú áruügyle-
tek. Brókerként dolgozott egy ideig, gondja támadt a
Tőzsdefelügyelettel, nem akkora, hogy vádat emeltek
volna ellene, mert akkor a szövetségiek, és nem az álla-
miak tartóztatták volna le, de erre sosem került sor. A le-
hetőségeit bőven meghaladó, már-már az őrültséggel
határos életvitelt folytatott, annyi, bármikor robbanni
kész bombát tartott a kezében, és a rossz társaságnak
köszönhetően olyan komoly drogfüggőség alakult ki ná-
la, hogy járható útnak egyedül az ígérkezett, ha ő maga

13
is drogot kezd árulni, hogy ezáltal törlessze az adósságát
a dílerének. Felmerült holmi hamis csekkek és a hűtlen
kezelés gyanúja is, de ismét csak szerencséje volt.
A munkaadója – miután Petert kábítószerrel való üzér-
kedés miatt elfogták – úgy döntött, nem perli be. Mi ér-
telme lett volna? Peternek – bármennyit sikkasztott is –
addigra egy fityingje sem maradt, és maga az összeg vi-
szonylag kicsi volt a szóban forgó tételekhez képest, rá-
adásul a pénz már rég elfogyott. Semmi módon nem
tudta volna visszafizetni. Munkaadója csupán szánalmat
érzett iránta. Peter tudta, hogyan vegye le a lábukról az
embereket, tudta, hogyan szerettesse meg magát velük.
Peter Morgan testesítette meg a jó embert, akinek fél-
resiklott az élete. Valamiért, menet közben, túl sokszor
választotta a rossz utat, kihagyott minden, sikerrel ke-
csegtető lehetőséget. Barátai és üzlettársai még nála is
jobban sajnálták a feleségét és a gyerekeit, akik áldoza-
tul estek Peter őrült terveinek és rossz döntéseinek. De
aki csak ismerte, azt mondta, Peter Morgan alapvetően
rendes fickó. Nehéz lenne megmondani, mi, mikor
romlott el. Valójában sok minden, és már régen.
Az apja, a New York-i elit illusztris családjának le-
származottja, Peter hároméves korában meghalt. A csa-
ládi vagyon már évek óta apadóban volt, és az anyának
sikerült mindent elvernie, amit az apa rájuk hagyott, jó-
val azelőtt, hogy Peter átlépte volna a felnőttkor küszö-
bét. Nem sokkal az apa halála után, az asszony hozzá-
ment egy társadalmilag igen nagyrabecsült, arisztokrata
fiatalemberhez. A férfi, egy befolyásos bankárcsalád
örököse, őszintén ragaszkodott a fiúhoz és két testvéré-
hez, taníttatta és szerette, a legjobb magániskolákba já-
ratta őket, ugyanúgy, ahogy a két mostohafivért is, akik
az új házasság révén lettek Peter életének részei. A csa-
ládi egység kikezdhetetlennek, az anyagi háttér biztos-
nak látszott, de mindeközben az anya évről évre egyre
többet ivott, és egy intézetben fejezte be pályafutását,
gyakorlatilag árván hagyva Petert és két vér szerinti test-
vérét. Mostohaapjuk hivatalosan sosem fogadta örökbe

14
őket, és felesége halála után egy évvel újra megnősült.
Az új asszony nem látta indokoltnak, hogy a férje
– pénzügyileg, vagy akár másként – elkötelezze magát a
három gyerek mellett, akik nem a sajátjai. A férje előző
házasságából származó két gyerekről persze gondos-
kodni kívánt, igaz, őket is bentlakásos iskolába akarta
küldeni. De Peter anyjának korábbi házasságából szár-
mazó kölykökről hallani sem akart. A mostohaapa még
hajlandó volt fizetni hármójukra a bentlakásos iskolát, a
főiskolát, majd némi járandóságot is, de aztán – némi-
képp szégyenkezve – közölte, hogy az otthona többé
nem az otthonuk, és további anyagi támogatásra ne szá-
mítsanak tőle.
Ezt követően Peter az iskolában töltötte a vakációkat,
vagy azoknál a barátainál, akikkel képes volt annyira
megszerettetni magát, hogy azok az otthonukba invitál-
ják. És nagyon elbűvölő tudott lenni. Miután az anyja
meghalt, Peter megtanulta, hogy csakis a saját vonzere-
jére építhet. Ebből pedig bőven kijutott neki, és ezt ki is
használta. Ez idő tájt szeretetet és gondoskodást kizáró-
lag a haverjai szüleitől kapott.
Amikor a barátainál szállt meg az iskolai szünetek-
ben, gyakran megesett ez-az. Eltűnt némi készpénz, ti-
tokzatos módon felszívódni látszottak a teniszütők, ame-
lyek azután sem öltöttek testet, hogy Peter elutazott.
A kölcsönkért ruhadarabok sosem kerültek vissza tulaj-
donosukhoz. Egyszer egy aranyóra is köddé vált, minek
következtében egy zokogó szobalány lapátra került. Az
csak később derült ki, hogy Peter lefeküdt vele. Akkori-
ban tizenhat éves volt, és amit az óráért kapott – rábe-
szélte a lányt, hogy lopja el neki –, kitartott hat
hónapig. Élete másról sem szólt, mint hogy elég pénzt
szerezzen a megélhetésre. És ezért bármire hajlandó
volt. Kedves volt, udvarias, mindenki örült, hogy a
közelében tudhatja, és mindig ártatlannak tűnt, amikor a
dolgok rosszra fordultak. Senkinek meg sem fordult a
fejében, hogy egy ilyen helyes kölyköt rosszasággal,
netán lopással vádoljon.

15
 Egyszer az iskolai pszichológus felvetette ugyan, hogy
a fiú szociopata tüneteket produkál, de ezt még az isko-
laigazgató is „aligha hihető"-nek minősítette. A pszicho-
lógus bölcs meglátása szerint Peter – a felszín alatt – ke-
vesebb tudatosságot mutat, mint amennyit kellene.
Csakhogy a felszín hihetetlenül meggyőző volt. Nehéz
lett volna megmondani, ki lapul alatta. És Peter született
túlélő volt. Sármos, jó eszű, jóképű kölyök, akinek már
többször gellert kapott az élete. Saját magán kívül senki-
re nem számíthatott, és valahol, nagyon mélyen, már
komoly sebeket kapott. A szülei halála... mostohaapja
eltávolodása, és az, hogy jószerivel pénz nélkül hagy-
ta... a két testvére, akikkel egyetlenegyszer sem találko-
zott azt követően, hogy más-más bentlakásos iskolákba
kerültek a Keleti-parton... mindez megtette a maga ha-
tását. És amikor később – már főiskolásként – megtud-
ta, hogy a tizennyolc éves húga öngyilkosságot követett
el, ez újabb sebet ejtett már amúgy is megtépázott, fiatal
lelkén. Ritkán beszélt arról, mit kellett megtapasztalnia,
vagy mi szomorúságot kellett átélnie, mégis – összessé-
gében – felemelt fejjel előrehaladó, optimista, jó termé-
szetű kölyöknek tűnt, aki bárkit képes levenni a lábá-
ról... mint ezt gyakran megtette. De az élet korántsem
volt kegyes hozzá; bár külső szemlélő ezt nehezen hitte
volna. Senki nem gondolta volna, mi szenvedésen ment
keresztül. A képzelhetőnél súlyosabb sebeket kapott, de
ezeket mélyen titkolta.
A nők fáról aláhulló, érett gyümölcsként pottyantak
az ölébe, a férfiak jó haverként tartották számon. Főis-
kolás korában sokat ivott, de – a barátok szerint – soha
nem veszítette el az önkontrollját... és tényleg nem.
Legalábbis látszólag. Peter lelke mély sebeket kapott,
épp csak nem beszélt róluk.
Peter Morgan élete másról sem szólt, mint az odafi-
gyelésről. Mindig tudta, mit akar. Mostohaapja tartotta
magát az ígéretéhez, beíratta a Duke-ra, ahonnan egye-
nes út vezetett a Harvard gazdasági szakára, ahol is
Peter közgazdászként diplomázott. Megszerezte a szak-

16
mához kellő tudást, emellett adott volt az intelligenciá-
ja, a külleme és az értékes kapcsolatai, amelyekre az elit
magániskolákban tett szert. Mindenki biztosra vette,
hogy sokra viszi. Fel sem merült a kérdés, hogy sikeres
lesz-e. Brillírozott, ha pénzről volt szó – látszólag –, és
elképzelései kifogyhatatlanok voltak. Miután lediplomá-
zott, a Wall Streeten kapott munkát egy brókercégnél.
Két évvel később kezdtek rossz irányt venni a dolgok.
Peter megszegett egy-két szabályt, belepiszkált néhány
számlába, „kölcsönvett" kisebb összegeket. Rezgett a
léc, de aztán – mint mindig – a talpára esett. Ezt köve-
tően egy befektetési banknál vállalt állást, és kis ideig a
Wall Street „aranykezű" ifjaként tartották számon.
Mindene adott volt a sikeres élethez – a családot és a lel-
kiismeretet leszámítva. Mindenre kész terve volt, és ha-
tározott elképzelése, hogyan szakíthatja át másoknál
gyorsabban a célszalagot. Gyerekként egyvalamit meg-
tanult: az élet egy szemvillanás alatt atomjaira hullhat,
és hogy saját magának kell gondoskodnia saját magáról.
Szerencsés véletlenek ritkán adódnak, ha adódnak egy-
általán. Ha létezik is véletlen, mindenki maga kovácsol-
ja magának.
Huszonkilenc évesen feleségül vette Janetet, a káprá-
zatos első bálozót, aki történetesen annak a cégvezető-
nek volt a lánya, akinek Peter dolgozott, és két éven be-
lül két tündéri kislányuk született. Szebb életet álmodni
sem lehetett volna, Peter szerette a feleségét és imádta a
gyerekeit. Úgy tűnt, végül is sikerült a csúcsra vezető
hosszú, rögös útra lépnie, amikor a dolgok – megfejthe-
tetlen okoknál fogva – ismét kezdtek félresiklani. Másról
sem tudott beszélni, mint a pénzcsinálásról; csak ennek
élt, bármibe került is ez. Egyesek úgy vélték, túl nagy él-
vezetét lelte mindebben. Hogy minden túl könnyen
pottyant az ölébe. Belecsöppent a jólétbe, túl nagy tétek-
ben játszott, túl kapzsivá vált és – centiről centire –
hagyta kicsúszni az irányítást a keze közül. És végül a kis
stiklik, és a tudat, hogy mindent megszerezhet, amit
csak akar, maguk alá gyűrték. Rákapott, hogy a kiska-

17
pukat válassza, és bevállalja a rizikós ügyleteket, amikért
ugyan nem rúgták ki, de amiket az apósa nem igazán
díjazott. Úgy tűnt, Petert elkapta a gépszíj, és a veszély
közvetlen közelébe röpítette. Peter és az apósa többször
is komolyan elbeszélgetett, felesége szüleinek connecti-
cuti birtokán sétálgatva, és Janet apja úgy érezte, sike-
rült megértetnie magát. Egyszer és mindenkorra azt
próbálta Peter fejébe verni, hogy olyasmi, mint ingyen
ebéd, vagy gyorsvasút a sikerhez... nem létezik. Figyel-
meztette a vejét, hogy az ügyletek, amiket bevállal, a
források, amiket felhasznál, egy nap még visszaüthet-
nek. Esetleg már holnap. Előadást tartott a becsületes-
ség jelentőségéről, és biztosra vette, hogy Peter hallgat
óvó szavára. Szerette a vejét. De csupán annyit ért el,
hogy felidegesítette, és Peter úgy érezte, nyomás neheze-
dik rá.
Harmincegy évesen, először csak a „móka kedvéért",
kipróbálta a narkót. Nincs ebben semmi rossz, hajtogat-
ta, mindenki ezt csinálja, és mindent olyan „viccessé és
izgalmassá tesz". Janet betegre aggódta magát. Har-
minckét éves korára Peter Morgan már nagy bajban
volt, és – noha az ellenkezőjét hangoztatta – drogfüggő-
vé vált, a felesége pénzét kezdte költeni, mígnem az
apósa megálljt nem intett. Rá egy évre megkérték, hogy
lépjen ki a cégtől, és a felesége – elkeseredve és sokkolva
mindattól, amit Peter mellett kellett megélnie – hazaköl-
tözött a szüleihez. Peter soha nem erőszakoskodott vele,
de folytonos kokainmámorban élt, és a talaj kezdett ki-
csúszni a lába alól. Ekkortájt fedezte fel az apósa, mek-
kora adósságokba keveredett a veje, és mennyi pénzt
nyúlt le „diszkréten" a cégtől, de tekintve a köztük lévő
rokoni kapcsolatot és a lehetséges kárt, amit mindez
mindannyiukra – különös tekintettel Janetre – nézve
okozhat, inkább rendezte a tartozást. Peter beleegye-
zett, hogy a gyerekeket a felesége nevelje. A láthatási jo-
got egy aprócska malőrnek köszönhetően vesztette el,
amikor is érintve volt ő, három nő, egy nagy kupac ko-
kain egy jachton az East Hampton-i partoknál. A lányai

18
épp látogatóban jártak nála. A dadus a mobiljáról hívta
fel Janetet a hajóról. Az asszony azzal fenyegetőzött,
hogy rájuk küldi a Parti Őrséget. Peter menni hagyta a
dadust és a lányait, de Janet az újabb láthatásba már
nem egyezett bele. Csakhogy addigra Peternek már ki-
sebb gondja is nagyobb volt. Drogfogyasztása miatt te-
temes adósságai halmozódtak fel, és minden pénze rá-
ment az ingatlanpiaci rizikós befektetéseire. Innentől
fogva nem számítottak az ajánlólevelek, vagy az, hogy
mire képes... nem kapott munkát. Ahogy az anyja is a
halála előtt... leszálló ágba került. Egyrészt pénze sem
volt, másrészt drogfüggő volt.
Két évvel azután, hogy Janet elhagyta, munkát pró-
bált szerezni egy jó nevű, San Franciscó-i tőkebefektető
cégnél, de nem vették fel. Mégis San Franciscóban tele-
pedett le, és munka helyett kokainárusításból élt. Betöl-
tötte a harmincötöt, és a fél világ a sarkában lihegett az
adósságai miatt, amikor is nagy mennyiségű, eladásra
szánt kokain birtoklásáért lekapcsolták. Egész vagyont
keresett ezzel, de ötször ennyivel tartozott, amikor letar-
tóztatták, és ijesztő összegekkel volt adósa néhány na-
gyon veszélyes alaknak. Azok, akik ismerték – amikor
hallották, mi történt vele –, azt mondták, mindene meg-
lehetett volna, de sikerült minden centet elvernie. Ami-
kor letartóztatták, már ki sem látszott az adósságból, és
fennállt a veszélye, hogy a dílerek, akiktől az árut vette,
megöletik, vagy ha nem ők, akkor azok, akik az egé-
szet a háttérből finanszírozták. Peter senkinek semmit
nem fizetett vissza. Mert nem volt rá pénze. Legtöbbször,
az olyan esetekben, amikor az érintett börtönbe kerül, az
adósság behajtását elnapolják, vagy úgy tesznek, mintha
megfeledkeztek volna róla. Durvább esetekben a bör-
tönben gyilkolják meg az illetőt. A szerencséseket futni
hagyják. Peter remélte, hogy az utóbbiak közé tartozik.
Amikor börtönbe vonult, már két éve nem látta a lá-
nyait, és esélye sem volt rá, hogy újra találkozhasson ve-
lük. Rezzenéstelen arccal ülte végig a tárgyalást, intelli-
gensnek és bűnbánónak mutatta magát a tanúk padján.

19
Az ügyvédje próbaidőre felfüggesztett büntetést próbált
kicsikarni, de a bíró nem hagyta magát átverni. Több
– igaz, nem túl sok –, Peterhöz hasonló emberrel össze-
hozta már a sors, de egyikük sem hagyott ki annyi lehe-
tőséget, mint ez a vádlott. Peter nyitott könyvként hevert
előtte, és a bíró érzékelte, hogy valami nem stimmel.
Peter megjelenése és a tettei sehogy sem akartak össz-
hangba kerülni. A bíró nem volt vevő a közhelyszerű val-
lomásra, amelyet a vádlott unos-untalan ismételgetett.
A fellépése elegáns volt, de nem hiteles. Szeretnivalónak
tűnt ugyan, de olyan döntéseket hozott, amelyekkel sen-
ki nem tudott egyetérteni. És amikor az esküdtszék is
bűnösnek találta, a bíró hét év – Crescent Cityben, a Pe-
likán-öbölben – letöltendő büntetésre ítélte, egy olyan,
maximális védelmű börtönben, amely Kalifornia bün-
tetés-végrehajtási intézményeinek háromezer-három-
száz, legkeményebb elítéltjének adott „otthont", ötven
kilométerre San Franciscótól északra, tizenhét kilomé-
terre az oregoni határtól. Indokolatlanul súlyos büntetés
volt ez Peterre nézve; ő nem ide tartozott.
Aznapra, amikor kiengedték, Peter letöltötte, amit
„megszolgált": négy évet és három hónapot. Leszokott a
drogról, csak a maga dolgával törődött, a börtönigazga-
tó mellett kapott munkát, főként számítógépen dolgo-
zott, egyetlen fegyelmi vétséget sem követett el, egyetlen
jelentés sem készült róla a négy év alatt. És az igazgató
szentül meg volt győződve arról, hogy Peter bűntudata
őszinte. Mindenki, aki csak ismerte, azt mondta, Peter
nem akar még egyszer bajba keveredni. Mert megtanul-
ta a leckét. A feltételesen szabadlábra helyező bizottság
előtt is azt állította, egyéb vágya sincs, mint újra láthat-
ni a lányait, és olyan apává válni, akire egy nap még
büszkék lehetnek. Peter mindezt nagyon hitelesen adta
elő, szemlátomást ő is hitte, hogy az utóbbi hat-hét év
csupán megmagyarázhatatlan vételi zavar volt élete
egyébiránt hibátlan képernyőjén, amelyet innentől fog-
va tisztának és zavarmentesnek szándékszik megtartani.
És mindenki hitt neki.

20
 A törvény adta legelső alkalommal szabadult. Még
egy évig nem hagyhatta el Kaliforniát, és egy San Fran-
ciscó-i felügyelőtisztet neveztek ki fölé. Úgy tervezte, az
átmeneti szálláson marad, amíg munkát nem talál, és
– mint a bizottság előtt is mondta – félreteszi a büszke-
ségét. Bármilyen állást elfogad, amíg a saját lábára nem
tud állni, akár fizikai munkát is vállal, feltéve, hogy tisz-
tességesen megfizetik. De senkinek kétsége sem fért hoz-
zá, hogy Peter Morgannek lesz munkája. Kolosszális
hibákat követett el, de annak ellenére, hogy négy évet le-
nyomott a Pelikán-öbölben, mindenki intelligens, kelle-
mes embert látott benne, mint ahogy az is volt. Ha van
egy kis szerencséje, mint ahogy a jóakarói – beleértve a
börtönigazgatót is – kívánták, rátalál a helyes útra, és jó
élete lesz. Minden adott volt, hogy így legyen. Már csak
arra a kis szerencsére volt szüksége. És mindannyian re-
mélték, hogy része lesz benne, amikor szabadul. Az em-
berek mindig is szerették Petert, és kizárólag jót kíván-
tak neki. A börtönigazgató személyesen köszönt el tőle
és rázott kezet vele. Peter négy éven át csakis az ő keze
alatt dolgozott.
– Maradjunk kapcsolatban – mondta, és meleg tekin-
tettel méregette. Az előző két évben meghívta maguk-
hoz, hogy töltse együtt a karácsonyt vele, a feleségével és
a gyerekeivel, és Peter mindenkit levett a lábáról. Okos
volt, szeretetteljes, humoros, és igazán lenyűgözően
bánt az igazgató négy, tizenéves fiával. Képes volt jó
kapcsolatot kialakítani bárkivel, fiatallal, öreggel egy-
aránt. Az egyik fiút még arra is sikerült rávennie, hogy
jelentkezzen a Harvardra. És fel is vették. Az igazgató
úgy érezte, adósa ezért Peternek. Holott Peter csupán
kedvelte őt és a családját, és hálás volt mindazért a sze-
retetért, amit tőlük kapott.
– Egy évig még San Franciscóban maradok – mond-
ta kedvesen. – Csak remélni tudom, hogy hamarosan
keletre utazhatok, hogy láthassam a lányaimat. – Négy
éve még csak fényképet sem látott róluk, öt éve nem is
találkozott velük. Isabelle és Heather mostanra nyolc- és

21
kilencévesek lettek, jóllehet Peter emlékeiben még sok-
kal fiatalabban éltek. Janet már jóval korábban letiltotta
a láthatást, és a szülei ebben hathatósan támogatták.
Peter mostohaapja, aki a taníttatását finanszírozta, sok
éve halott volt. A fivére évekkel korábban lelépett a szín-
ről. Peternek senkije és semmije nem maradt. Csupán
négyszáz dollár a tárcájában, egy nevelőtisztje San
Franciscóban, és egy ágya az átmeneti szállón Mission
Districtben, a spanyol latin-amerikaiak által benépesí-
tett, valaha virágzó, de mostanra leszálló ágba került
körzetben. Peter ennek is a lepusztultabb részén lakott.
A pénzből, amije volt, nem sokáig húzhatta, négy éve
egy tisztességes hajvágásban sem volt része, a világon
semmije nem maradt, leszámítva némi kapcsolatot a ve-
zető elektronikai cégekkel és a tőkebefektetők világával a
Szilikon-völgyben, valamint még a drogdílerek nevét
tudta, akikkel korábban üzletelt, de ezeket nagy ívben el
akarta kerülni. Kilátásai gyakorlatilag a nullával voltak
egyenlők. Úgy tervezte, felhív néhány embert, amint a
városba ér, de tudta, jó esélye van rá, hogy csupán mo-
sogatói vagy benzinkutas munkát kap, bár ezt ő maga
sem tartotta valószínűnek. Végtére is a Harvardon szer-
zett közgazdász diplomát, előtte pedig a Duke-ra járt.
Ha mást nem is, felkutathat pár régi iskolatársat, akik ta-
lán nem hallottak róla, hogy megjárta a börtönt. De nem
áltatta magát azzal, hogy könnyű dolga lesz. Harmincki-
lenc éves volt, és akárhogy magyarázta is, az utolsó négy
év fehér foltként virított szakmai önéletrajzán. Hosszú,
meredek kaptatót kellett most megmásznia. De egészsé-
ges volt, erős, „tiszta", intelligens és még mindig hihetet-
lenül jóképű. Most már valami jónak kell történnie vele.
És ebben szentül hitt, ahogy a börtönigazgató is.
– Majd hívjon minket! – mondta ismét. Első alkalom-
mal mutatott törődést olyan elítélttel szemben, aki mel-
lette dolgozott. Igaz, a férfiak, akikkel a Pelikán-öbölben
foglalkozott, nyomába sem értek Peter Morgannek.
A Pelikán-öbölbeli fegyház maximális védelmű bünte-
tés-végrehajtási intézményként épült, a legveszélyesebb

22
bűnözők részére, akiket korábban a San Quentinbe
küldtek volna. A legtöbb elítélt magánzárkába került. Az
objektum a legkorszerűbb elektronikával felszerelt, szá-
mítógép-vezérelte épületegyüttes volt – gyöngyszem a
maga nemében –, ami alkalmassá tette az ország legve-
szélyesebb egyedeinek befogadására. Peter – mint ezt az
igazgató azonnal kiszúrta – nem tartozott közéjük. Csu-
pán az általa forgalmazott kábítószer mennyiségének és
az ezáltal képviselt pénz nagyságának köszönhette, hogy
fegyházbüntetésre ítélték. Ha a vádak kevésbé súlyosak,
minden bizonnyal egy kevésbé őrzött intézménybe ke-
rül. Nem kellett attól tartani, hogy megszökik, az erő-
szakosságnak még a gyanúja sem merült fel vele szem-
ben, semmiféle incidensbe nem keveredett, amíg a bün-
tetését töltötte. Mindent összevetve, civilizált ember
benyomását keltette. Mindazok, akikkel az évek során
szóba elegyedett, felnéztek rá, és Peter minden igyekeze-
tével azon volt, hogy kerülje a bajt. A börtönigazgatóval
való közeli kapcsolata valamiképp érinthetetlenné tette,
és védelmet biztosított számára. Nevét soha nem hozták
összefüggésbe a különböző bandákkal, az erőszakossá-
gukról, vagy a lázongásra való hajlamukról ismert cso-
portokkal. Peter csak a maga dolgával törődött. És több
mint négy év után úgy tűnt, viszonylag sértetlenül fogja
elhagyni a Pelikán-öblöt. Lehajtott fejjel ugyan, de letöl-
tötte a büntetését. Rengeteg jogi és pénzügyi írást elol-
vasott, meglepően sok időt töltött a könyvtárban, és fá-
radhatatlanul dolgozott a börtönigazgató mellett.
Az igazgató – saját kezűleg – ragyogó ajánlólevelet írt
a nevelőtisztnek. Ebben rossz útra tért fiatalembernek
festette le Petert, aki kis szerencsével rátalálhat a helyes
útra. És kétsége sem volt afelől, hogy ez bekövetkezik.
Arra számított, hogy csupa jó dolgot fog hallani Peterről
a jövőben. Harminckilenc évesen még előtte állt az élet,
mögötte pedig a legnívósabb iskolákban megszerzett tu-
dás. És remélhetőleg okul az elkövetett hibákból. Senki-
ben fel sem merült, hogy Peter nem a rögösebb, ámde
egyenes úton halad majd tovább.

23
 Peter és a börtönigazgató még egymás kezét szo-
rongatták, Peter már menni készült, amikor a helyi új-
ság riportere és fotósa kiszállt a furgonjából és odajött a
pulthoz, ahonnan Peter felmarkolta a tárcáját. Egy má-
sik elítélt is épp akkor írta alá a szabadlábra helyezési
papírjait. Találkozott a tekintetük, egymás felé biccen-
tettek. Peter tudta, ki az illető... mindenki tudta. Időről
időre összefutottak az edzőteremben, vagy a közös he-
lyiségekben, és a másik az utóbbi két évben rendszere-
sen bejárt az igazgatói irodába. Éveken át sikertelenül
folyamodott kegyelemért, és a roppant kitartó, nem hi-
vatalos börtönjogász címet vívta ki magának. Carlton
Watersnek hívták, negyvenegy éves volt, és huszonnégy
évet nyomott le gyilkosságért. Ha úgy vesszük, a börtön-
ben nőtt fel.
Carlton Waterst a szomszédja és annak felesége meg-
öléséért – illetve azok gyermekeinek súlyos bántalmazá-
sáért – börtönözték be. Tizenhét éves volt, a bűntársa
– a haverja – huszonhat, és előzőleg többször megjárta
a börtönt. Betörtek az áldozatok házába, és kétszáz dol-
lárt raboltak tőlük. A tettestársát már évekkel korábban
halálra ítélték, de Waters hosszú éveken át úgy vallott,
hogy jelen volt ugyan, de nem vett részt a gyilkolásban.
És ehhez tartotta magát. Az ártatlanságát hangoztatta,
miszerint úgy hatoltak be az áldozatok házába, hogy fo-
galma sem volt a haverja szándékairól. Az egész olyan
gyorsan történt, hirtelen minden rosszra fordult... és a
gyerekek túl fiatalok voltak, hogy ellene, vagy mellette
valljanak. Túl kicsik voltak, hogy azonosíthassák őket: jó
nagy verést kaptak, de ennyivel megúszták. Mindkét
férfi részeg volt. Waters azt mondta, teljesen kiütötte
magát, semmire nem emlékszik.
Az esküdtszék nem vette be a mesét, és – fiatalkorúsá-
ga ellenére – felnőttként kezelte a tárgyaláson. Bűnösnek
találták, és a fellebbezéshez való jogát is elvesztette. Éle-
te nagy részét börtönben töltötte; először a San Quen-
tinben, aztán a Pelikán-öbölben. Ez idő alatt elvégzett
egy főiskolát, és félúton volt a jogi diploma megszerzésé-

24
hez. Számtalan cikket publikált, a javító-nevelő intéze-
tekről és a törvénykezési rendszerről, s az évek során jó
kapcsolatot alakított ki a sajtóval. Azáltal, hogy bebör-
tönzése egész ideje alatt ártatlanságát hangoztatta,
Waters egyfajta (rács mögött lévő) hírességgé nőtte ki
magát. Ő szerkesztette a börtönújságot, és gyakorlatilag
mindenkit ismert odabent. Az elítéltek gyakran kikérték
a véleményét, a börtöntársadalom elismert tagjának
számított. Nem mintha Peter Morgan arisztokratikus,
elegáns fellépésével bírt volna. Kemény volt, erős és tag-
baszakadt. Sokat gyúrt, és ez meg is látszott rajta. Be-
börtönzésének korai időszakában – amikor még fiatal
volt és forrófejű – nem egy buliba belekeveredett, de az
utóbbi két évtizedben a börtönlakók mintapéldájául
szolgált. Erőteljes, rettenthetetlen emberként tartották
számon; börtönbeli kartonja makulátlan volt, ha nem is
az arany-, de a bronzmedál mindenképp megillette.
Waters volt az, aki értesítette a médiát a szabadulásáról,
és örömmel vette, hogy a helybéli sajtó megjelent.
Waters és Morgan sosem voltak jó haverok, de elis-
merték a másikat, megvitattak bizonyos jogi kérdéseket,
miközben Waters a börtönigazgatóra várt, és Peter szó-
ba elegyedett vele. Peter több cikket is olvasott, ame-
lyeket Waters a börtönújságba, vagy a helyi lapba írt, és
nehéz volt nem elismeréssel adóznia ennek a férfinak,
függetlenül attól, hogy bűnös volt-e, vagy sem. Kiváló
koponya volt, és megpróbált elérni valamit, annak elle-
nére, hogy börtönben nőtt fel.
Amikor Peter kisétált a kapun, szinte levegőt sem tu-
dott venni a megkönnyebbüléstől. Még egyszer vissza-
pillantott a válla fölött, és látta, hogy Carl Waters az
igazgató kezét szorongatja, miközben a helyi újság fotó-
sa elkattintja a gépét. Peter tudta, hogy Waters egy
modestói átmeneti szállásra megy. A családja még most
is a környéken lakott.
– Köszönöm, Istenem! – mondta Peter, egy percre
megtorpant, lehunyta a szemét, aztán belehunyorgott a
napba. Úgy érezte, mától új élet kezdődik. Kezével vé-

25
gigsöpört a szeme előtt, hogy senki ne láthassa előbugy-
gyanó könnyeit, odabiccentett az őrnek, és gyalog in-
dult el a buszmegálló felé. Tudta, hol találja, és alig vár-
ta, hogy odaérjen. Tízperces séta volt, és amikor leintet-
te a buszt és fellépett rá, Carlton Waters az utolsó
fotóhoz pózolt a börtön épülete előtt. Újra és újra azt
nyilatkozta a riportereknek, hogy ártatlan. Ha az volt,
ha nem, a története mindenképp érdekesnek számított,
és Waters tiszteletet vívott ki magának a börtönben az
elmúlt huszonnégy év során, s amikor csak tehette, az
ártatlanságát hangoztatta. Évek óta másról sem beszélt,
mint hogy könyvet készül írni. A két ember, akiket állí-
tólag megölt, és a két gyermek, akik ennek eredménye-
képp huszonnégy évvel korábban árvaságra jutottak,
egyszerűen elfelejtődtek. Waters cikkei és gondosan
megválogatott szavai a feledés fátylát borították rájuk.
Waters befejezni készült az interjút, miközben Peter
Morgan odasétált a buszmegállóhoz és megváltotta a je-
gyét San Franciscóba. Végre szabad volt.

2.

TED LEE SZERETETT DÉLUTÁNI MŰSZAKBAN DOLGOZNI.

Oly régóta csinálta, hogy mostanra megszokta. A dél-
utáni munka régi, kényelmes beosztássá vált. Lee detek-
tívfelügyelő négytől éjfélig dolgozott az Általános Ügy-
osztályon, a San Franciscó-i rendőrség kötelékében.
Rablások, testi sértések és egyéb erőszakos bűncselek-
mények ügyében nyomozott. A szemérem elleni vétség
a Nemi erőszak Csoporthoz tartozott. A gyilkosság az
Emberölésiekhez. Kezdetben, pár évig, ő is az Ember-
ölésieknél volt, és gyűlölte. Túlságosan kegyeden volt
számára ez a munka, és mindig furcsállotta azokat, akik
képesek voltak ebből karriert építeni maguknak.
Órákon át mást sem csináltak, mint üldögéltek
együtt, és a halott áldozatokról készült fényképeket ta-

26
nulmányozták. Egész életszemléletük eltorzult, köszön-
hetően annak, hogy megkeményítették a lelküket, hogy
el tudják viselni a látottakat. Abban, amit Ted csinált, a
rutin nagyobb szerepet kapott, de számára még így is
sokkal érdekesebbnek tűnt. A munka problémamegoldási
aspektusa kötötte le igazán, a megfelelő elkövetők ösz-
szepárosítása a megfelelő áldozatokkal. Huszonkilenc
éve dolgozott a rendőrségnél, tizennyolc éves kora óta.
Közel húsz éve volt nyomozó, és jól csinálta, amit csi-
nált. Egy ideig a Hitelkártyacsalások Osztályán dolgo-
zott, és végtelenül unta. De az Általános Ügyosztályt
mintha neki találták volna ki, ahogy a délutáni műsza-
kot is. San Franciscóban született és nőtt fel, Chinatown
szívében. A szülei még az ő megszületése előtt áttelepül-
tek Pekingből, és mindkét nagyanyja velük jött. A csa-
ládja az ősi hagyományokat követte. Az apja egész életé-
ben étteremben dolgozott, az anyja varrónő volt. Mind-
két fivére rendőrnek állt, ahogy ő is, közvetlenül azután,
hogy leérettségiztek. Egyikük a Tenderloin körzetben
járőrözött, és nem is vágyott többre, a másik lovas rend-
őr volt. Ted túlszárnyalta mindkettejüket, és szerették is
ezzel húzni. Nagy dolognak számított, hogy nyomozó
lett belőle.
Ted felesége második generációs kínai-amerikai volt.
A családja Hongkongból származott, és övék volt az ét-
terem, ahonnan Ted apja nyugdíjba vonult, és Ted így
ismerkedett össze a lánnyal. Tizennégy évesek voltak,
amikor egymásba szerettek, és Ted rajta kívül mással so-
sem randevúzott. Nem tudta, hogy ez jó-e, vagy sem.
Szenvedélyes szerelmet már évek óta nem érzett iránta,
de jól érezte magát vele. Sokkal inkább a legjobb bará-
tai, semmint szeretői voltak egymásnak. Shirley Lee jó
asszony volt. Nővérként dolgozott a San Franciscó-i
Közkórház intenzív részlegén, és sokkal több bűncselek-
mény áldozatává vált embert látott közveden közelről,
mint Ted. Többször találkoztak a munkatársaikkal, mint
egymással. De megszokták. Ted golfozni járt a sza-
badnapján, vagy vásárolni vitte az anyját, vagy oda,

27
ahová az asszony menni kívánt. Shirley inkább kártyáz-
ni szeretett, vagy vásárolgatni a barátnőivel, esetleg fod-
rászhoz menni. Ritkán esett ugyanarra a napra a sza-
badnapjuk, de már rég nem rágódtak ezen. Most, hogy
a gyerekek felnőttek, már kevés kötelezettségük volt egy-
más iránt. Nem így tervezték, de külön életre rendez-
kedtek be. Tizenkilenc éves koruk óta voltak házasok.
Huszonnyolc éve.
Legidősebb fiuk egy évvel korábban lediplomázott,
majd New Yorkba költözött. A másik kettő még a felső-
oktatás padjait koptatta, egyikük San Diegóban, a má-
sik a Kaliforniai Egyetemen. A három fiú közül egy sem
akart rendőr lenni, és Ted nem is hibáztatta őket ezért.
Ő a lehető legjobb döntést hozta, amikor rendőrnek
állt, de a fiainak valami jobbat akart, noha ő is csak jót
kapott a testülettől. Ha visszavonul, élete végéig teljes el-
látású nyugdíjra számíthat. Eszébe sem jutott nyugdí-
jaztatni magát, noha a következő évben a szolgálati ide-
je elérte volna a harminc évet, és sok barátja már évek-
kel korábban leszerelt. Elképzelése sem volt, mihez
kezdhetne magával, ha nyugdíjba vonul. Negyvenhét
évesen nem vágyott új karrierre. Ragaszkodott ehhez az
elsőhöz. Szerette a munkáját és az embereket, akikkel
együtt dolgozott. Ted jó néhányukat látta jönni-menni
az évek során, páran nyugdíjba mentek, egyesek kilép-
tek, másokat megöltek, vagy megsebesítettek. Az utóbbi
tíz évben ugyanaz az ember volt a partnere, és előtte
– kis időre – egy nőt osztottak be mellé. Négy évet
nyomtak le egymás mellett, aztán az asszony a férjével
együtt Chicagóba költözött, és belépett az ottani testü-
lethez. Ted azóta is rendszeresen kapta tőle a karácsonyi
üdvözlőlapokat. Kezdeti fenntartásai ellenére szeretett
együtt dolgozni vele.
Előtte Rick Holmquist volt a társa, aki kilépett a
rendőrségtől, és FBI-os lett. Azóta is együtt ebédeltek
hetente egyszer, és Rick folyton-folyvást cikizte Tedet az
„esetei" miatt. Őt hallgatva kétség sem fért hozzá, hogy
az FBI tevékenysége mindenki másénál fontosabb. Ted

28
már nem volt ennyire biztos ebben. Ő úgy látta, hogy a
San Franciscó-i rendőrség az FBI-nál több ügyet gön-
gyölít fel és több bűnözőt küld a rács mögé. Az FBI
munkája sokszor az információgyűjtésben és a nyomkö-
vetésben ki is merült, mert ilyenkor közbeléptek a külön-
böző ügynökségek, és elvették tőlük az ügyet. Rick útjait
nemegyszer keresztezték az Alkohol-, Dohány- és Fegy-
verfelügyelet, vagy pedig a CIA, az igazságügyisek, az
Ügyészség és a Békebíróság emberei. A San Franciscó-i
rendőrség, illetve Ted ügyeibe senki nem piszkált bele,
hacsak a gyanúsított át nem lépte az államhatárt, vagy
tanúvédelemhez nem ragaszkodott... mert ilyenkor ter-
mészetszerűleg felbukkantak a szövetségiek.
Nagy néha ugyanazon eseten dolgoztak, és Ted sze-
rette, ha így alakult. Közeli barátok maradtak, jóllehet
Rick már tizennégy éve kilépett a San Franciscó-i rend-
őrségtől, de még mindig kölcsönös tisztelettel viseltettek
egymás iránt. Rick Holmquist már öt éve elvált, Ted
és Shirley házassága megkérdőjelezhetetlennek tűnt.
Akármilyen posztot töltöttek is be, bármennyit változott
is a kapcsolatuk az évek során, nekik így volt jó. Rick be-
leszeretett egy fiatal FBI-ügynöknőbe, és az újranősülés
töltötte ki minden gondolatát. Ted gyakran viccelődött
ezzel. Rick szerette „kemény fickó"-nak mutatni magát,
de Ted tudta, hogy valójában kedves ember.
Ted mindig is azt szerette a legjobban a délutáni mű-
szakban, hogy a béke szigete várta, amikor hazaért.
A ház csendes volt, Shirley aludt. Az asszony nappal
dolgozott, és már elindult munkába, mire Ted reggel
felkelt. A régi időkben, amikor a fiúk még kicsik voltak,
mindenkinek így volt a legkényelmesebb. Shirley, mun-
kába menet, elvitte iskolába a gyerekeket, közben Ted
még aludt. Ted ment értük, a szabadnapjain, vagy ami-
kor csak tudott, ő edzett velük, de legalábbis eljárt a
meccseikre. Amikor dolgozott, Shirley közvetlenül az-
előtt ért haza, hogy neki indulnia kellett, így a fiúkra
mindig vigyázott valaki. És amikor Ted hazaért, min-
denki aludt. Ami azt jelentette, hogy Ted nem sokat ta-

29
lálkozott a feleségével, vagy a fiaival, nem látta felnőni
őket, de valahol kifizetődő volt, mert jóformán soha
nem kellett bébiszittert fogadniuk, és sosem kellett azon
aggódniuk, hogy a gyerekek felügyelet nélkül vannak.
Ők ketten, felváltva, ellátták ezt a feladatot. Igaz nagy
árat fizettek ezért: az időt, amit nem együtt töltöttek.
Volt idő, tíz-tizenöt évvel ezelőtt, amikor Shirley fellá-
zadt amiatt, hogy sosem látják egymást. Sokat veszeked-
tek emiatt, és átmeneti megnyugvást hozott, hogy Ted
műszakot váltott. Egy darabig mindketten megpróbál-
tak nappal dolgozni, de ekkor valahogy még többet ve-
szekedtek, ezért Ted egy kis ideig éjszakás volt, aztán
visszatért a délutáni műszakra. Még mindig ez volt a
legjobb.
Amikor aznap éjjel Ted hazaért, Shirley már aludt, a
házra csend borult. A fiúk szobái üresen árválkodtak.
Ted néhány évvel korábban vásárolta meg ezt a kis há-
zat a Sunset Districtben, és szabadnapjain szeretett lesé-
tálni a partra, és nézni, ahogy a tenger felől behömpö-
lyög a köd. Ettől a látványtól mindig újra embernek
érezte magát, békesség járta át, egy nehéz ügy, egy rossz
hét után is, még akkor is, ha valami felbosszantotta. Az
osztályon nagyban folyt a karrierépítés, ami néha idege-
sítette, de alapjában véve alkalmazkodni tudó, jó termé-
szetű férfi volt. Talán ezért is tartott ki még most is
Shirley mellett. Az asszony volt a forrófejűbb a család-
ban, ő vesztette el előbb a türelmét és haragudott meg a
másikra, ő gondolta úgy, hogy a házasságuknak és kap-
csolatuknak nem ott kéne tartania, ahol tart. Ted erős
volt, nyugodt és állhatatos, és az idők során valamikor
Shirley belátta, hogy ennyivel be kell érnie, és meg sem
próbált többet kicsikarni belőle. Ugyanakkor Ted is tisz-
tában volt vele, hogy amikor az asszony beszüntette a vi-
tát és a folytonos panaszkodást, valamiképp az élet is tá-
vozott a házasságukból. Mindketten feladtak valamit: a
szenvedélyt; a megszokásért és kényelemért cserébe. De
Ted tudta, hogy az élet nem más, mint folytonos „adok-
kapok", és egy rossz szava sem volt. Shirley jó feleség és

30
jó anya volt, nagyszerű gyermekeik születtek, az ottho-
nuk kényelmes volt, Ted szerette a munkáját, és azok,
akikkel együtt dolgozott, jó emberek voltak. Ki kíván-
hatna ennél többet? Ted soha nem vágyott többre, és ez
volt az, ami az asszonyt mindig is bosszantotta. Ted be-
érte azzal, amit az élet nyújtott, nem akart többet.
Shirley sokkal többet szeretett volna, mint amennyit
Ted az élettől elvárt. Mert ő valójában semmi többet
nem kívánt. Úgy volt elégedett az életével, ahogy volt.
Minden energiáját a munkájába és a fiaiba fektette. Hu-
szonnyolc év. Kevés szenvedély képes túlélni ilyen hosszú
időt, és az övék nem élte túl. Tedben fel sem merült a ké-
tely, hogy szereti-e Shirleyt: szerette. És feltételezte,
hogy Shirley is szereti őt. Az asszony nem nagyon mu-
tatta ki az érzelmeit, még ritkábban beszélt róluk. De
Ted elfogadta olyannak, amilyen, mint ahogy minden
mást is elfogadott, jót és rosszat, csalódást és örömöt.
Biztonságot adott minden éjjel ugyanahhoz a nőhöz ha-
zamenni, még ha a nő történetesen aludt is. Hónapok
– vagy talán már évek – óta nem beszélgettek, Ted
azonban tudta, hogy ha rosszra fordulnának a dolgai,
Shirley ott állna mellette, mint ahogy Shirley is mindig
számíthatna rá. Tednek elég volt ennyi. A lángolást és
izgalmakat, amelyeket Rick Holmquist az új barátnője
mellett élt át, nem neki találták ki. Ted nem vágyott iz-
galmas életre. Azt akarta, amije volt: munkát, amit sze-
retett, feleséget, akit jól ismert, három gyereket, akikért
bolondult, és... békét.
A konyhaasztalnál üldögélt, megivott egy csésze teát,
élvezte a békés ház csendjét. Átfutotta az újságot, meg-
nézte a postáját, tévézett kicsit. Hajnali fél háromkor
bújt be az ágyba az asszony mellé, aztán csak feküdt a
sötétben, gondolkodott. Shirley meg sem rezzent, nem
jutott el a tudatáig, hogy a férje mellette fekszik. Sőt
még odébb is hengeredett és mormogott valamit álmá-
ban, amikor Ted az oldalára fordulva hátat fordított és
elhúzódott tőle, miközben agya a megoldandó ügyön
járt. A gyanúsított – ezt majdnem biztosra vette – hero-

31
int csempész át Mexikóból, és reggel beszélnie kell erről
Rick Holmquisttel. Emlékeztette magát, hogy amikor
felkel, telefonálnia kell Ricknek, aztán lágyan felsóhaj-
tott és álomba szenderült.

3.
FERNANDA BARNES A KONYHAASZTALNÁL ÜLT, és a ha-
lomba rakott számlákra meredt. Olyan érzése volt,
mintha ugyanazt a számlakupacot látná négy hónapja,
a férje halála óta, aki két héttel karácsony után halt meg.
De nagyon is jól tudta, hogy noha a kupac ugyanolyan-
nak tűnik, valójában napról napra nő. Valahányszor
megérkezett a posta, új tételek adódtak az előzőekhez.
Végeérhetetlen folyamban áradtak a rossz hírek és ijesz-
tő információk, amióta Allan meghalt. Legutóbb a biz-
tosítótársaság közölte, hogy nem fizetik ki az életbiztosí-
tását. Fernanda és az ügyvédje számított erre. Allan vi-
tatható körülmények közt halt meg Mexikóban, egy
horgásztúrán. Éjszaka egyedül ment ki a hajóval, mi-
közben utastársai a hotelban aludtak. A személyzet sem
a hajón, hanem a helyi bárban tartózkodott, amikor
Allan kihajózott és valószínűleg a vízbe zuhant a fedél-
zetről. Öt nap múlva találták meg a holttestét. Tekintve,
hogy halála idején milyenek voltak az anyagi körülmé-
nyei, és tekintve a szerencsétlen levelet, amelyet Fernan-
dának hagyott hátra és amelynek minden sora kétség-
beesésről árulkodott, a biztosító azt gyanította, hogy ön-
gyilkosságot követett el. Fernanda is ezt gyanította.
A levelet a rendőrség juttatta el a biztosítónak.
Fernanda – az ügyvédjét, Jack Watermant kivéve –
soha senki előtt nem ismerte volna el, hogy az öngyil-
kosság jutott eszébe először, amikor aznap este felhívták.
Allan az előző hónapban sokkos állapotban volt és úrrá
lett rajta a pánik, folyamatosan azt mondogatta, hogy
rendbe hozza a dolgokat, de a levél egyértelművé tette,

32
hogy a végén már ő maga sem hitt ebben. Allan Barnes
afféle hihetetlenül szerencsés lottónyertes volt, aki az
internet-korszak csúcspontján ütötte meg a főnyere-
ményt, és épp csak szárnyait bontogató vállalkozását
kétszázmillió dollárért sikerült eladnia egy megacégnek.
Fernanda szerette azt az életet, amelyet ezt megelőzően
éltek. Tökéletesen megfelelt neki. Egy kicsi, kényelmes
házuk volt Palo Altóban, jó szomszédságban, a stanfordi
kampusz közelében. Az itteni főiskolán ismerkedtek
meg. A stanfordi kápolnában esküdtek a diplomaosztást
követő napon. Tizenhárom évvel később Allan megkö-
tötte élete legjobb üzletét. Több volt ez, mint amiről
Fernanda valaha is álmodott, amit remélt, szükségesnek
vélt, vagy akart volna. Eleinte fel sem fogta. A férje hir-
telen jachtot és repülőgépet vett, lakást New Yorkban
– hogy legyen hol megszállnia, ha ott vannak megbeszé-
lései –, házat Londonban, amelyről azt állította, hogy
mindig is erre vágyott. Nyaralót Hawaii-on, és egy ak-
kora házat a városban, hogy Fernanda sírva fakadt,
amikor először meglátta. Allan anélkül vette meg, hogy
őt megkérdezte volna. Fernanda nem akart palotában
lakni. Szerette azt a Palo Altó-i házat, amelyben azóta
éltek, hogy Wül fiuk megszületett.
Fernanda tiltakozása ellenére négy évvel ezelőtt
– amikor Will tizenkettő, Ashley nyolc és Sam alig két-
éves volt – beköltöztek a városba. Allan ahhoz is
ragaszkodott, hogy dadust fogadjon, hogy Fernanda vele
utazhasson, holott az asszony ezt sem akarta. Szeretett a
gyerekeivel lenni. Soha nem akarta a karrierjét építeni,
és szerencsésnek mondhatta magát, hogy Allan mindig
keresett annyit, hogy őket eltartsa. Megéltek kemény
időszakokat is, de amikor ez bekövetkezett, Fernanda
szorosabbra húzta otthon a nadrágszíjat, és átvészelték
a nehéz napokat. Szeretett otthon lenni az ő kis babái-
val. Will az esküvőjüket követő kilencedik hónapra szü-
letett, és Fernanda első terhessége alatt részmunka-
időben dolgozott egy könyvesboltban, de azóta sehol.
Művészettörténet szakon végzett a főiskolán, amely

33
viszonylag haszontalan tantárgy, hacsak az ember nem
akar diplomát, netán doktorátust szerezni belőle, aztán
tanítani, vagy múzeumban dolgozni. Ezt leszámítva Fer-
nandának nem volt piacképes tudása. Csak ahhoz ér-
tett, hogyan legyen jó feleség és anya, és ezt maradékta-
lanul teljesítette. A gyermekeik boldog, egészséges lelkü-
letű, érzékeny kis lényekké cseperedtek. Jóllehet Ashley
a tizenkettedik, Will a tizenhatodik évében járt – vagyis
problémás korszakukat élték –, Fernandának nem volt
gondja a gyerekeivel. És ők sem akartak a városba köl-
tözni. Az összes barátjuk Palo Altóban lakott.
A ház, amelyet Allan kiválasztott a család számára,
gigantikus volt. Egy híres tőkebefektető építtette, aki
csak akkor adta el, amikor visszavonult és Európába köl-
tözött. De Fernanda szemében palotának hatott. Chica-
go külvárosában nőtt fel, az apja orvos, az anyja tanár-
nő volt. Mindig is kényelemben éltek, de nem úgy, mint
Allannek, neki egyszerűek voltak az elvárásai. Egyébre
sem vágyott, mint hozzámenni a férfihoz, aki szereti, és
akinek csodálatos gyerekeket szülhet. Sok időt töltött a
kísérleti oktatási elméletek tanulmányozásával, lenyű-
gözte a gyermeknevelés pszichológiája, és művészet
iránti rajongását is átplántálta a gyerekeibe. Bátorította
őket, hogy olyasvalakivé váljanak, akik lenni szeretné-
nek, hogy elérjék mindazt, amiről álmodtak. És ugyan-
így járt el Allannel szemben is. De arra nem számított,
hogy a férfi álmai olyan szinten valósulnak meg, mint
ahogy megvalósultak.
Amikor Allan közölte vele, hogy kétszázmillió dollá-
rért adta el a céget, Fernanda kis híján elájult, és azt hit-
te, a férfi viccel. Csak nevetett a dolgon, úgy képzelte,
különleges szerencsével, egy-, kettő-, netán öt- – vagy ha
legmerészebb álmaik válnak valóra – tízmilliót kaphat-
nak a cégért, de kétszázmillióról álmodni sem mert. Ne-
ki elég lett volna annyi pénz, amiből kitaníttathatják a
gyerekeket és kényelmesen élhetnek életük hátralévő ré-
szében. Esetleg annyi, hogy Allan még viszonylag fiata-
lon visszavonulhasson, és Európában utazgatva tölthes-

34
senek el egy évet, és végigvonszolhassa a férfit az összes
múzeumon. Fernanda nagyon szeretett volna egy-két
hónapot eltölteni Firenzében. De olyan szerencse érte
őket, amelyre vágyálmaikban sem gondoltak. És Allan
élvezettel vetette bele magát a jólétbe.
Nemcsak házakat, bérleményeket, jachtot és repülő-
gépet vett, hanem néhány hihetetlenül rizikós, szuper-
technikai beruházásba is befektetett. És valahányszor
megtette, mindig biztosította Fernandát, hogy pontosan
tudja, mit csinál. Meglovagolta a hullámok taraját, és le-
győzhetetlennek képzelte magát. Száz százalékig meg-
bízott a saját döntésében, sokkal inkább, mint Fernan-
da. Emiatt veszekedések robbantak ki köztük. Allan csak
nevetett az asszony félelmein. Pénzt pumpált olyan vál-
lalkozásokba, amelyek még nem is bizonyítottak, miköz-
ben a piac megugrott, és – közel három évig – akármi-
hez nyúlt, az arannyá változott. Úgy tűnt, mindegy, mit
csinál, mindegy, mennyit kockáztat, nem tud veszíteni,
mint ahogy nem is vesztett. Az első egy vagy két évben,
papíron legalábbis, hirtelen jött vagyonuk megduplázó-
dott. Két olyan vállalatot is pénzelt, amelyekben a vég-
letekig hitt, noha többen figyelmeztették, hogy ezzel sa-
ját bukását készíti elő. De Allan senkire nem hallgatott,
sem a feleségére, sem a többiekre. Magabiztossága ré-
misztő magaslatokra hágott, miközben Fernanda az új
házat csinosította, és Allan lépten-nyomon a pesszimiz-
musa és a túlzott óvatossága miatt ugratta. Addigra már
Fernanda is hozzászokott az újonnan jött gazdagság-
hoz, és több pénzt kezdett költeni, mint amennyiről va-
laha is hitte, hogy el lehet költeni, de Allan folyton azt
mondogatta, hogy élvezze, amije van, és ne aggodal-
maskodjon. Fernanda maga is döbbenetként élte át,
hogy két, jelentős impresszionista festményt is megvásá-
rolhatott a Christie's aukcióján New Yorkban, és szó
szerinti megrázkódtatást okozott, hogy a nappali falára
akaszthatta őket. Soha fel sem merült benne, hogy vala-
ha is magáénak mondhat két ilyen festményt, vagy akár
ehhez hasonlókat. Allan gratulált az ízléséhez. A csúcs-

35
ra jutott és ezt roppant mód élvezte, és azt akarta, hogy
a felesége is osztozzon az örömében.
De akárhogy is szárnyalt a piac, Fernanda semmine-
mű extravaganciát nem engedett meg magának, ahogy
a szerény kezdetekről sem feledkezett meg. Allan család-
ja Kalifornia déli részéről származott, és jóval módo-
sabbak voltak, mint Fernandáék. Allan apja üzletember
volt, anyja háztartásbeli, fiatalkorában modellkedett.
Drága kocsikkal jártak, szép házat vittek, és a country
club tagjai voltak. Fernandára komoly benyomást tet-
tek, amikor először náluk járt, bár mindkettejüket vala-
hogy mesterkéltnek vélte. Allan anyja még egy bal-
zsamos estén is szőrmebundát viselt, amiről az jutott
Fernanda eszébe, hogy saját anyjának a Középnyugat
dermesztő telei ellenére sem volt ilyen bundája, és so-
sem vágyott volna rá. Allan mindig is szívesebben kérke-
dett a gazdagsággal, mint Fernanda, és azt követően,
hogy a siker melléje szegődött, ez még inkább fontossá
vált számára. Egyedül azt sajnálta, hogy a szülei mind-
ezt már nem élhették meg. Mert nekik mindennél töb-
bet jelentett volna. Fernandát valahol megkönnyebbü-
léssel töltötte el, hogy az ő szülei is elmentek már, és
mindezt nem láthatják. Tíz évvel korábban, autóbal-
esetben haltak meg egy fagyos éjszakán. De a lelke mé-
lyén úgy érezte, a szüleit sokkolta volna, ahogy Allan
szórja a pénzt, mint ahogy őt magát is idegesítette, még
azután is, hogy a két festményt megvette. Ezek értékálló
befektetések voltak, legalábbis őszintén remélte. És na-
gyon szerette őket. Allan kiadásainak legtöbbje viszont
kimerítette a „rongyrázás" kategóriát. De, mint nem
győzte hangsúlyozni, megengedhette magának.
És mert a piac közel három éven át mit sem vesztett
lendületéből, Allan újabb vállalkozásokba fektetett, és
jelentős részvénycsomagokat vásárolt kiemelt kockáza-
tú, szupertechnikai cégekben. Olyannyira bízott az ösz-
töneiben, hogy az már ellentmondott a józan észnek.
Barátai és kollégái a komputervilágból csak az Őrült
Cowboy néven emlegették, és gyakran ugratták is ezzel.

36
Fernandát egyre gyakrabban vette elő a lelkifurdalás,
amiért nem tud igazán társa lenni mindebben. Allan
gyerekként híján volt az önbizalomnak, az apja gyakran
lehordta, amiért nem mutat több bátorságot, de most
hirtelen olyan magabiztos lett, hogy Fernanda úgy érez-
te, mintha állandóan borotvaélen táncolna és nem is-
merné a félelmet. De a férje iránti szeretete legyőzte a
rossz érzéseit, noha azonkívül, hogy szurkolt neki a part-
vonalról, másban nem tudott a segítségére lenni. És pa-
naszra aztán végképp nem volt oka. Nettó vagyonuk há-
rom év leforgása alatt majdhogynem megtriplázódott,
Allan – úgy, ahogy volt – félmilliárd dollárt ért. Ami
minden képzeletet felülmúlt.
Fernanda és Allan boldogok voltak együtt azelőtt is,
hogy a gazdagság rájuk köszöntött volna. Allan jó ter-
mészetű, kedves fickó volt, aki szerette a feleségét és a
gyerekeit. Mindkettejük számára a boldogság időszaka
volt, amikor Fernanda gyermeknek adott életet, és Allan
legalább annyira imádta a „kölyköket", mint az asszony.
Különös büszkeséggel tekintett Willre, aki született atlé-
ta volt. És amikor először látta az akkor ötéves Ashleyt a
balettvizsgán, könnyek gördültek le az arcán. Csodála-
tos férj és apa volt, és mert megadatott neki a képesség,
hogy szerény vállalkozását csillagászati összegekért tud-
ja áruba bocsátani, olyan lehetőségekhez juttatta a gye-
rekeiket, amelyekről egyikük sem mert álmodni. Elér-
kezett az idő, amikor arról kezdett beszélni, hogy leg-
alább egy évre átköltözhetnének Londonba, és a
gyerekek európai iskolákba járhatnának. A gondolat,
hogy egész napokat tölthet a British Museumban, vagy
a Tate Galleryben, cseppet sem volt Fernanda ellenére.
Ezért aztán nem is tiltakozott, amikor Allan házat vett
a Belgrave Square-en, húszmillió dollárért. A legmaga-
sabb árért, amelyet az újkori történelemben jegyeztek.
Igaz, a ház maga volt a csoda.
Sem a gyerekeknek, sem Fernandának nem volt el-
lenvetése, hogy eltöltsenek ott egy hónapot a nyári szün-
időben. Mindannyian örömmel vetették bele magukat

37
London felfedezésébe. A nyár hátralévő részét a jachtju-
kon töltötték Franciaország déli partjainál, és meghívták
magukhoz Allan Szilikon-völgybeli barátait is. Allan ad-
digra valóságos legendává nőtte ki magát, bár akadtak,
akik legalább annyi pénzt kerestek, mint ő. De ahogy a
Las Vegas-i mulatókban is voltak, akik felmarkolták a
nyereséget és leléptek a színről, ugyanúgy voltak, akik
visszatolták zsetonjaikat az asztalra és továbbra is a sze-
rencsére bízták magukat. Allan egyik üzletet kötötte a
másik után, és nem kis tétekben játszott. Fernanda már
rég feladta, hogy megértse, mivel keresi férje a pénzt.
Vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket, és már-már
felhagyott az aggódással. Nagy néha elgondolkozott,
ilyen érzés lehet-e gazdagnak lenni. Három évébe telt,
mire hinni mert abban, hogy a férje álmai valóra váltak.
De aztán szétpukkant a buborék, három évre rá, hogy
Allan megütötte a főnyereményt. Az egyik cég, amelyet
csendestársként, de komoly összegekkel pénzelt a kulisz-
szák mögül, botrányba keveredett. Senki nem tudta, mi-
kor, mennyivel szállt be, de több mint százmillió dollárt
vesztett az ügyleten. Csodás módon akkor ez még jófor-
mán semmilyen káros hatással nem volt a vagyonukra.
Fernanda olvasott valamit az újságban a megbukott vál-
lalkozásról, és emlékezett rá, hogy hallotta Allant be-
szélni a cégről, ezért rákérdezett a dologra. Allan azt
mondta, nincs miért aggódnia. Százmillió dollár nekik
meg sem kottyan. A legjobb úton járnak, hogy vagyo-
nuk elérje az egymilliárd dollárt. Azt viszont már nem
árulta el az asszonynak, hogy akkor már kölcsönt vett
fel, és az egyre alacsonyabb hozamú részvényeit ajánlot-
ta fedezetül, amelyektől – amikor az összeomlás első je-
lei mutatkoztak – nem tudott elég gyorsan megszaba-
dulni, hogy adósságait rendezze. Úgy növelte a vagyont,
hogy kölcsönt vett fel, amelyből még több részvényt vá-
sárolt.
A második csapás nagyobb volt az elsőnél, és közel
kétszer annyi pénzük ment rá. A harmadik csapás után,
amikor a piac zuhanórepülésbe kezdett, már Allan is

38
aggódni látszott. A részvények, amelyekre kölcsönt vett
fel, egyik pillanatról a másikra elértéktelenedtek, és ott
állt nyakig adósságban. Ami ezután következett, csupán
fejesugrás volt, de a becsapódás oly mértékű, hogy az
egész internetes világ beleremegett. Hat hónap leforgá-
sa alatt mindene, amije csak volt, füstté vált, részvényei,
amelyek egykor kétszáz dollárt értek, mostanra egy cen-
tet sem. Barnesékra nézve mindez katasztrofális hatással
volt, ez túlzás nélkül állítható.
Allan, keserű beletörődéssel, eladta a jachtot és a re-
pülőgépet, közben nyugtatgatta Fernandát – és saját
magát –, hogy majd visszavásárolja őket, vagy ezeknél
jobbakat, egy éven belül, amint a piac fellendül, de
– természetesen – ez soha nem következett be. Nem-
csak arról volt szó, hogy mindenük elúszott, de minden
ügylet, amelybe beleinvesztált, eltűnt a süllyesztőben, és
amikor nagy kockázatú befektetései kártyavárként om-
lottak össze, nem maradt utánuk más, mint gigantikus
adóssághalmaz. Év végére Allan közel akkora adósságot
halmozott fel, mint amekkora egykor a semmiből tá-
madt vagyonuk volt. És ahogy az első cég hihetetlenül
szerencsés eladása is meglepetésként érte, Fernanda
most sem tudta felmérni, hogy rájuk nézve milyen kö-
vetkezménnyel járnak a jelenlegi események; jórészt
azért, mert a férje semmibe nem avatta be. Allan folyton
ingerült volt, állandóan a telefonon lógott, a világ egyik
részéből a másikba utazott, és kiabált vele, ha otthon
volt. Egyik estéről a másikra az őrület jelei ütköztek ki
rajta. A teljes és tökéletes pánik jeleit mutatta, és erre
minden oka megvolt.
Fernanda karácsony előtt „csupán" annyit tudott,
hogy Allan több százmilliós adósságba keveredett, és a
részvényei semmit nem érnek. Ennyit tudott, de sem ar-
ról nem volt fogalma, talál-e erre megoldást a férje, sem
arról, milyen elkeserítővé válhat a helyzetük. És akkor
ismét megtörtént a csoda: Allan – magukat megnevezni
nem kívánó üzletemberek, és kizárólag postafiókcímmel
bíró cégek nevében eljárva – újabb ügyleteket hozott te-

39
tő alá anélkül, hogy az ő neve említésre került volna.
Ennek eredményeképp az üzleti körök, amelyekben ott-
honosan mozgott, mit sem sejtettek kétségbeejtő helyze-
téről, mint ahogy ő sem szerette volna, ha mindez nyil-
vánosságra kerül. Egyrészt a büszkesége késztette titko-
lózásra, másrészt nem akarta elijeszteni magától azokat,
akikkel eddig üzleti kapcsolatban állt. Kezdte úgy érez-
ni, hogy a sikertelenség messziről érződik róla, holott
volt idő, amikor a győzelem illata lengte körül. Félelem-
ről árulkodott minden mozdulata, Fernanda is kezdett
egyre jobban megijedni, és miközben igyekezett leg-
alább érzelmi támogatást nyújtani a férjének, egyfolytá-
ban azon rettegett, mi lesz a velük és a gyerekeikkel.
Próbálta rábeszélni a férjét, hogy adják el a londoni la-
kást, a New York-i bérleményt, a hawaii-i nyaralót...
Allan Mexikóba repült, amikor még véget sem értek a
karácsonyi ünnepek. Mint mondta, komoly emberekkel
van találkozója, és ha ez az üzlet beüt, minden veszte-
ségüket fedezi. Mielőtt elutazott, Fernanda ismét felve-
tette, hogy kiköltözhetnének a városból, vissza Palo
Altóba, de erre Allan azt mondta, ne tegye már nevetsé-
gessé magát. Folyton azt hangoztatta, hogy a dolgok
majd jóra fordulnak, mégpedig hamarosan, és nincs mi-
ért aggódni. De a mexikói ügylet csak nem akart össze-
jönni.
Már két napja ott tartózkodott, amikor újabb pénz-
ügyi csapás érte. Egy héten belül három piacvezető cég
roppant össze, és magukkal rántották azt a kettőt is,
amelybe Allan a legtöbb pénzét fektette. A család gya-
korlatilag padlóra került. Allan még felhívta Fernandát a
hotelszobából, de mintha nem is lett volna magánál.
Előtte órákon át tárgyalt, és nagyrészt blöffölt. Nem volt
miről tárgyalnia, nem volt mit áruba bocsátania. Elsírta
magát a telefonban, de Fernanda biztosította, hogy
akármi történt is: szereti. De nem tudta megnyugtatni a
férfit. Allan úgy élte meg, hogy nincs más, mint vereség,
vagy győzelem: az ember vagy megmássza az Everestet,
vagy visszazuhan és kezdheti az egészet elölről. Alig né-

40
hány hete töltötte be a negyvenet, és a siker ami négy
éven át megadatott neki, és mindennél többet jelentett
számára – hirtelen köddé vált. Totális csődként élte meg
az életét. Fernanda mondhatott bármit, nem tudta lecsi-
títani. Hiába mondta, hogy ez az egész nem érdekli.
Hogy egy fűkunyhóban is boldogok lehetnének, amíg
szeretik egymást és a gyerekeiket. Allan ott ült a túlvé-
gen és sírt; belezokogta a kagylóba, hogy ilyen életet
nem érdemes élni. Nevetség tárgyává vált a világ szemé-
ben, és az életbiztosításán kívül semmi nem marad utá-
na. Fernanda ekkor emlékeztette, hogy van még néhány
ingatlan, amit el tudnának adni; mindent egybevetve
úgy százmillió dollárért.
– Van fogalmad róla, mennyivel tartozunk? – kérdez-
te Allan, és elcsuklott a hangja. Fernandának fogalma
sem volt... honnan is tudhatta volna, hisz a férje sosem
beszélt róla. – Több százmillió dollárról beszélünk. Ha
mindenünket eladnánk, akkor is adósok maradnánk az
elkövetkező húsz évre. Nem hiszem, hogy ki tudok
mászni ebből. Túl mélyre csúsztunk, kincsem. Vége.
Mindennek végérvényesen vége. – Fernanda nem lát-
hatta az arcán lecsorgó könnyeket, de kihallotta őket a
hangjából. Igaz, hogy ő nem igazán értette az egészet,
de Allan a kockázatos befektetéseivel, részesedései állan-
dó növelésével, a folyamatos kölcsönfelvétellel, hogy
újabb és újabb részvényeket vásárolhasson, mindenét
elvesztette. Illetve még annál is többet. Az adósság,
amellyel szembe kellett néznie, maga alá gyűrte.
– Nem, semminek nincs vége – közölte vele határozot-
tan Fernanda. – Csődöt jelentesz. Én majd munkába ál-
lok. Mindenünket eladjuk. Azt hiszed, érdekel? Azt se bá-
nom, ha az utcasarkon kell golyóstollat árulnom, csak az
számít, hogy együtt maradjunk. – Kedves gondolat volt
és a megfelelő hozzáállás a részéről, de Allan túlságosan
kétségbeesett volt, semhogy meghallja, amit mond.
Fernanda még egyszer felhívta akkor éjjel, hogy meg-
próbálja megnyugtatni, mert aggódott érte. Nem tet-
szett neki, amit Allan az életbiztosításáról mondott; a

41
férje állapota jobban idegesítette, mint az anyagi helyze-
tük. Tisztában volt vele, hogy a férfiak néha őrült dol-
gokra képesek, főleg ha pénzt veszítenek, vagy ha egy
üzlet nem jön össze. Allan egója is csak addig tartott,
ameddig a gazdagsága. És amikor Fernanda végre tele-
fonvégre kapta, hallotta, hogy a férfi már ivott. Feltehe-
tőleg nem is keveset. Elmosódva ejtette a szavakat, és
megállás nélkül azt hajtogatta, hogy neki már lőttek.
Fernanda annyira aggódott, hogy arra gondolt, másnap
Mexikóba repül, hogy ott legyen Allan mellett, amíg ő
folytatja a megbeszéléseit, de reggel, mielőtt bármit lép-
hetett volna, Allan egyik útitársa telefonált. Szaggatot-
tan beszélt, megtört hangon. Csak annyit tudott, hogy
Allan kihajózott, miután a többiek már lefeküdtek. A
személyzet sem volt ott, Allan késő éjjel indulhatott el,
egyedül kezelte a hajót. Mindenki csak arra tudott gon-
dolni, hogy lesodródhatott a fedélzetről, még a reggel
beköszönte előtt. A jachtot a helyi Parti Őrség kutatta
fel, miután a kapitány jelentette az eltűnését, de Allant
sehol nem találták. A kiterjesztett keresés sem vezetett
eredményre.
És ami még ennél is rosszabb, amikor Fernanda az-
nap végül is megérkezett Mexikóba, a rendőrség átnyúj-
totta neki a levelet, amelyet Allan neki szánt. Egy máso-
latot a rendőrség magánál tartott. Allan arról írt, hogy
milyen reménytelen helyzetbe került, hogy ebből már
nem tud kimászni, számára vége mindennek, és inkább
meghal, semmint elviselje a megaláztatást és szégyent,
ami akkor vár rá, amikor a világ rádöbben, milyen őrült
hibákat vétett, és ezzel mekkora bajba sodorta magát.
A levél minden sora kétségbeesésről árulkodott, és még
Fernanda is meg volt győződve róla, hogy a férje öngyil-
kosságot követett el, legalábbis arra készült. De lehet,
hogy egyszerűen csak részeg volt, és átzuhant a korlá-
ton. Biztosat nem lehetett tudni. De az volt a legvalószí-
nűbb, hogy szántszándékkal megölte magát.
A rendőrség kötelessége lévén továbbította a leve-
let a biztosítótársasághoz. Akik. a levélben foglaltakat fi-

42
gyelembe véve, megtagadták az életbiztosítás kifizetését,
arra hivatkozva, hogy Allan megszegte a biztosítási sza-
bályokat. Fernanda ügyvédje szerint esély sem volt rá,
hogy rávegyék őket a döntés megmásítására. A levél ön-
magáért beszélt.
És amikor végre megtalálták Allan holttestét, csupán
annyit tudtak megállapítani, hogy vízbe fulladt. Bűncse-
lekmény gyanúja nem merült fel, nem lőtte főbe magát,
képtelenség volt bizonyítani, hogy leugrott-e, vagy
„csak" lesodródott a fedélzetről, de figyelemmel arra.
amiket előzőleg a feleségének mondott, és tekintetbe véve
a levelet, amelyet hátrahagyott – minden amellett szólt,
hogy akkor és abban a pillanatban meg akart halni.
Fernanda már rég Mexikóban volt, amikor a holttes-
tet, egy átvonuló vihart követően, partra mosta az ár.
Letaglózó és szívbe markoló volt az azonosítás, és
Fernanda hálát adott az Úrnak, amiért a gyerekek nin-
csenek jelen, hogy mindezt láthassák. Heves tiltakozá-
suk ellenére otthon hagyta őket Kaliforniában, és egye-
dül repült el Mexikóba. Egy hét elteltével, véget nem
érő kihallgatások után, hazaindult, immáron özvegyen,
a repülőgép csomagterében, egy ládában magával hoz-
va mindazt, ami Allanből megmaradt.
A temetés kész gyötrelem volt. Az újságokban az je-
lent meg, hogy Allan hajóbalesetben vesztette életét
Mexikóban, és ezt mindenki készséggel elhitte. Senki-
nek, akivel valaha is üzleti kapcsolatban állt, sejtése sem
volt róla, hogy Allan milyen kétségbeejtő helyzetbe ke-
rült. A rendőrség bizalmas információként kezelte a bú-
csúlevelét, és semmit nem szivárogtatott ki a sajtónak.
Senki nem gondolta volta, hogy Allan padlóra került,
vagy még annál is lentebbre: ő legalábbis így élte meg.
Fernandát és az ügyvédjét nem számítva, senki nem sej-
tette, Allan milyen pénzügyi katasztrófába sodródott.
Nem egyszerűen tönkrement. Ijesztő összegekkel tar-
tozott, és Fernanda úgy vélte, több évbe is beletelik, mi-
re az Allan által okozott zűrzavart felszámolja. A férje
halála óta eltelt négy hónapban mindent eladott, a vá-

43
rosi házat kivéve, mert az Allan hagyatékát képezte. De
amint engedélyt kap rá, azt is el kell majd adnia. Szeren-
csére Allan minden más ingatlant az ő nevére íratott:
ajándékként kapta őket, így azokat pénzzé tehette. Ha-
marosan az örökösödési adót is ki kell fizetnie, és június-
ban a két impresszionista festményt is aukcióra bocsátja
New Yorkban. Amit csak lehetett, eladott, vagy eladni
készült. Jack Waterman, az ügyvédje biztosította, hogy
ha mindent, beleértve a városi házat is, pénzzé tesz,
egyenesbe kerül; igaz, egy centje sem marad. Allan a
kölcsönök nagy részét a cégei nevében vette fel, és Jack
már rászánta magát, hogy csődöt jelentsen, bár mind
ez idáig senkiben fel sem merült, hogy – Allan „birodal-
ma" romokba hever, és Fernanda nem is akarta ezt köz-
hírré tenni, már csak a férje iránti tiszteletből sem. Még
a gyerekek sem sejtették, mit jelent mindez rájuk nézve.
És egy napfényes májusi délutánon, négy hónappal
Allan halála után, Fernanda a konyhaasztalnál ülve pró-
bálta feldolgozni a történteket, érzelmileg bénultan és
értetlenül.
Húsz percen belül indulnia kellett Ashleyért és Sam-
ért az iskolába, mint ahogy óramű pontossággal min-
dennap megtette. Will egyedül jött haza, a BMW-vel,
amit az apja a tizenhatodik születésnapjára ajándéko-
zott neki, hat hónappal korábban. Igazság szerint Fer-
nandának már arra is alig maradt elég pénze, hogy etes-
se őket; alig várta, hogy eladhassa a házat, az árából ki-
fizethessen néhány adósságot, és szerény megélhetést
biztosítson a gyerekeinek. Tisztában volt vele, hogy rö-
vid időn belül munkát kell találnia, talán egy múzeum-
ban. Az életük fenekestül felfordult, és Fernanda nem
tudta, milyen szinten avassa be a gyerekeket. Annyit
már tudtak, hogy apjuk életbiztosításának kifizetését
megtagadta a biztosító, és hogy – amint Fernanda ma-
gyarázta nekik a hagyatéki tárgyalás befejeztéig kissé
szűkösebben kell élniük. De a három gyerek közül egyik
sem sejtette, hogy apjuk a halála előtt a teljes vagyonát
elveszítette, mint ahogy azt sem, hogy a biztosítótársa-

44
ság azért tagadta meg a kifizetést, mert felmerült az ön-
gyilkosság gyanúja. Ahogy mindenki, úgy ők is azt hit-
ték, hogy Allan balesetben hunyt el. Nem tudtak sem a
levélről, sem apjuk halálának körülményeiről, és ahogy
Allan jelenlegi üzleti partnerei sem, úgy ők sem gondol-
ták volna, hogy nem baleset történt. Csupán Fernanda.
az ügyvédje és a hatóságok számoltak ezzel a lehetőség-
gel. Egyelőre csak ők.
Fernanda minden éjszaka ébren feküdt az ágyában, a
legutolsó beszélgetésükön rágódott, újra és újra átpör-
gette magában az akkor elhangzottakat. Csak erre tudott
gondolni, és megbocsáthatatlan hibaként élte meg, hogy
nem indult el Mexikóba már korábban. A bűntudat és
az önigazolás érvei kavarogtak a lelkében; ehhez hozzá-
járult a döbbenet és a folyamatosan érkező számlák mi-
atti riadalom: Allan adósságai, amelyekről nem számolt
be, és amelyeket nem volt miből kifizetni. Fernanda el-
múlt négy hónapja a leírhatatlan félelem jegyében telt.
Úgy érezte, tőle függetlenül történnek a dolgok, és aki
kicsit is tisztában volt vele, hogy min megy keresztül, az
az ügyvédje volt. Jack Waterman együttérzett vele, a tá-
mogatásáról biztosította, minden szempontból csodála-
tosan viselkedett, és épp aznap reggel jutottak közös
döntésre, hogy a házat legkésőbb augusztusban eladás-
ra kell kínálni. A család akkor már négy és fél éve itt la-
kott, a gyerekek is megszerették a helyet, de Fernanda
nem tudott mit tenni ellene. Megfordult a fejében, hogy
segélyért folyamodik, hogy a gyerekek továbbra is elit is-
kolába járhassanak, de mind ez idáig egy lépést sem tett
ennek érdekében. Próbálta fenntartani a látszatot, és el-
titkolni anyagi csődjüket. Tette mindezt azért, hogy
Allan neve makulátlan maradjon, és a totális pánik kitö-
rését megakadályozza. Azáltal, hogy akiknek tartoztak,
nem is gyanították, hogy nincs miből visszafizetni az
adósságot, Fernanda időt nyert. A késedelmes fizetést
ráfoghatta a hagyatéki tárgyalás és az adóügyek elhúzó-
dására. Vért-verejtéket izzadt minden másodpercért, de
akiknek tartoztak, azoknak erről fogalmuk sem volt.

45
 Az újságok írtak ugyan bizonyos vállalkozások buká-
sáról, amelyek kapcsolatba hozhatók voltak Allan ne-
vével, de – csodával határos módon nem állt össze
a kép, és senkiben fel sem merült, hogy Allan lehetett a
főbefektető. Fernanda minden perce rettegéssel és ha-
zudozással telt, miközben igyekezett feldolgozni, hogy
eltűnt az életéből a férfi, akit valaha is szeretett, és pró-
bálta átsegíteni a gyerekeit a fájdalmon és csalódá-
son, amit az apjuk elvesztése jelentett. Zavarodott és
ijedt volt ő maga is, jóformán azt sem fogta fel, mi tör-
ténik vele.
Egy hete elment az orvoshoz, mert hónapok óta szin-
te semmit nem aludt, és a doktor felajánlotta, hogy
gyógyszereket ír fel, de Fernanda ezt nem akarta. Kí-
váncsi volt, úgy is végig tudja-e csinálni az egészet, hogy
semmit nem szed. Halálosan kimerült és kétségbeesett
volt, de minden nap tette egyik lábát a másik után, tar-
totta magát, már csak a gyerekek miatt is. Meg kellett
birkóznia a helyzettel, akárhogy is, de gondoskodnia
kellett a gyerekekről. De néha, főleg éjszakánként, ma-
guk alá gyűrték a pánik hullámai.
A hatalmas, elegáns, fehér gránit konyhában ülve fel-
pillantott az órára, és látta, hogy alig öt perce maradt,
hogy odaérjen a gyerekekért az iskolába, és tudta, hogy
sietnie kell. Gumiszalagot húzott a legfrissebb számla-
köteg köré, és behajította a dobozba, ahol az összes töb-
bit is tartotta. Eszébe jutott, hallotta már valahol, hogy
egyesek haragot éreznek azon szeretteik iránt, akik meg-
haltak; ő még nem jutott el idáig. Csak sírni tudott, és
azt kívánta, Allannek bárcsak lett volna annyi esze, hogy
nem kísérti a szerencsét, és nem dönti romlásba a saját
és a család életét. De haragot nem érzett, csupán szo-
morú volt és végtelenül ijedt.
A törékeny, karcsú kis nő – farmerban, fehér póló-
ban és szandálban – kirobogott az ajtón, de előtte még
fölkapta a retiküljét és a kocsikulcsokat. Hosszú,
egyenes szálú, szőke hajának fonata a hátát verdeste,
és – első pillantásra – akár a saját lányának is nézhet-

46
ték volna. Ashley, a tizenkét éves, de fejlett kislány,
már most majdnem ugyanolyan magas volt, mint az
anyja.
A nagyobbik fiú fölfelé ballagott a bejárati lépcsőn,
amikor Fernanda kiviharzott, és oda sem figyelve be-
húzta maga mögött az ajtót. Will magas, sötét hajú fiú
volt, megszólalásig hasonlított az apjára. Kék szeme
szinte világított, testalkatát bármely sportoló megiri-
gyelhette volna. Mostanság inkább nézték férfinak, mint
fiúnak; és Will mindent elkövetett, hogy anyjának táma-
sza legyen. Fernanda felváltva sírt és idegeskedett, és
Willt ez jobban aggasztotta, mint mutatta. Fernanda
megtorpant a lépcsőn, és lábujjhegyre állt, hogy meg-
csókolhassa a fiát. Will épp csak betöltötte a tizenha-
tot, de bárki tizennyolcnak, vagy még inkább húsznak
nézte volta.
– Jól érzed magad, anya? – Értelmetlen kérdés volt.
Fernanda négy hónapja mindenhogy érezte magát,
csak jól nem. Tekintetéből mást sem lehetett kiolvasni,
mint pánikot és a teljes és tökéletes zavarodottságot, és
ez ellen Will, akárhogy próbálta is, semmit nem tehe-
tett. Anyja fölpislogott rá, és bólintott.
– Ühüm – mormolta, de nem nézett a fia szemébe. –
Elmegyek Ashért és Samért. Ha hazaértünk, összeütök
néhány szendvicset... – ígérte.
– Ezt én is meg tudom csinálni – mosolygott rá
Will. – Este meccsem lesz. – Will a lacrosse- és a base-
ballcsapatba is bekerült, és Fernanda szeretett kijárni az
edzésekre és a mérkőzésekre, mindig elment, amikor te-
hette. De még ha ott is volt, újabban olyan szórakozott-
nak tűnt, hogy Will abban sem volt biztos, látja-e egyál-
talán a játékot.
– Ne menjek el értük inkább én? – ajánlotta. Most
már ő volt a ház ura. Ahogy mindannyiuk, úgy az ő szá-
mára is szörnyű volt a megrázkódtatás, de igyekezett
helyt állni az új szerepben. Még mindig nehéz volt el-
hinni, hogy az apja elment, és soha többé nem jön visz-
sza. Mindannyian borzalmas csapásként élték meg. Az

47
anyját is mintha kicserélték volna, és Willt néha aggasz-
totta, ahogyan az asszony vezet. Kész veszedelem volt
az utakon.
– Jól vagyok – biztosította a fiát Fernanda, mint min-
dig, és annak ellenére, hogy ezzel sem Willt, sem saját
magát nem sikerült meggyőznie, indult a kombijához,
kinyitotta az ajtaját, integetett, majd beszállt. A követke-
ző pillanatban már indított is. Will még ott állt egy per-
cig, nézte, ahogy az anyja elhajt, és a stoptábla ellenére
lassítás nélkül átrobog a kereszteződésen. Aztán, olyan
kifejezéssel az arcán, mintha az egész világ terhe az ő
vállát nyomná, kinyitotta kulcsával a bejárati ajtót, belé-
pett a csendes házba, és belökte maga mögött az ajtót.
Egyetlen ostoba mexikói horgásztúrának köszönhetően,
az apja mindörökre megváltoztatta az életüket. Mindig
ment valahová, ügyeket intézett, amelyekről azt állítot-
ta, hogy fontosak. Az utóbbi években szinte egy percet
sem töltött otthon, mindig valahol máshol volt dolga, le-
foglalta a pénzcsinálás. Az utolsó három évben Will
egyetlen meccsére sem ment ki. És ha Fernanda nem is
haragudott rá, amiért a halálával ilyen helyzetbe sodorta
őket, nyilvánvaló volt, hogy Will viszont igen. Mosta-
nában akárhányszor ránézett az anyjára, és látta, milyen
állapotban van, megvetést érzett az apja iránt, amiért
ezt művelte a feleségével és mindannyiukkal. Cserben-
hagyta őket. És Will gyűlölte ezért az apját, holott a tel-
jes történetet még nem is ismerte.

4.
AMIKOR PETER MORGAN LESZÁLLT A BUSZRÓL San
Franciscóban, hosszú percekig csak állt és nézelődött.
A busz a Market kerület déli részén tette le, és nem volt is-
merős ezen a környéken. Amíg itt élt, a város jobb ne-
gyedeiben tevékenykedett. A háza a Pacific Heightson
volt, a lakása, ahol a drogeladásokat bonyolította, a Nob

48
Hillen, üzleti ügyei a Szilikon-völgyben zajlottak. Soha
nem lakott ezen az olcsó környéken, de most – az állam-
tól kapott szabadulóruhájában – tökéletesen beleillett az
itteni képbe.
Egy darabig a Market Streeten sétálgatott, próbálta
megszokni, hogy ismét nyüzsögnek körülötte az embe-
rek; sebezhetőnek érezte magát, mintha ide-oda lökdös-
te volna a tömeg. Tudta, hogy hamarosan túllesz ezen.
De közel négy és fél, a Pelikán-öbölben letöltött év után
héj nélküli tojásnak érezte magát az utcán. Beült egy ét-
terembe a Marketen, hamburgert rendelt és egy csésze
kávét, és amikor belekóstolt, mintha a szabadság ízét
kóstolta volna... úgy érezte, ennél finomabbat soha éle-
tében nem evett. Aztán csak ácsorgott odakint, és figyel-
te az embereket. Nők jöttek-mentek és gyerekek és fér-
fiak, akik látszólag határozott céllal tartottak valahova.
Hajléktalanok heverésztek a kapualjakban, részegek bo-
torkáltak mindenütt. Balzsamos, kellemes este volt, és
Peter cél nélkül mászkált az utcákon. Jól tudta, hogy
előbb-utóbb meg kell jelennie a szállón, ahol ismét sza-
bályok lépnek életbe. De még ki akarta élvezni a szabad-
ságát, mielőtt bejelentkezik. Két órával később, miután
megérdeklődte, merre induljon, buszra szállt, és a Mis-
sion kerület, az átmeneti szállás felé indult.
A szálló a Tizenhatodik utcában volt. Leszállt a busz-
ról, és addig gyalogolt, amíg meg nem találta, aztán
csak álldogált, és új otthonát méregette. Közelében sem
járt azoknak a helyeknek, ahol azt megelőzően lakott,
hogy börtönbe került volna. Óhatatlanul is Janet és a két
lányuk jutott az eszébe; most hol lehetnek vajon? Na-
gyon hiányoztak a lányai a sok-sok éven át, amióta nem
látta őket. Olvasta valahol, hogy Janet újra férjhez
ment. Valamelyik magazinban látta, még a börtönben.
Petert már évekkel korábban megfosztották szülői jogai-
tól. Úgy gondolta, az új férj mostanra már nevére vette
a lányokat. Peter feje fölött réges-rég összecsaptak a hul-
lámok, és elszakították őt a gyerekeitől. Odébb hesseget-
te az emlékeket, és föllépdelt a lépcsőn a roskatag épü-

49
letbe, amely a visszaesőknek és a feltételesen szabadláb-
ra helyezetteknek kínált szállást.
Az előcsarnok macskák, vizelet és odakozmált étel
szagától bűzlött, a falakról pergett a vakolat. A pokol is
kívánatosabb hely lehet egy Harvardon végzett közgaz-
dász szemében, csak úgy, mint a Pelikán-börtön, de
Peter több mint négy évig kibírta ott is. Tudta, hogy ezt
is túl fogja élni. Mert született túlélő volt.
Magas, sovány, fogatlan néger ült a pultnál, és Peter
azonnal kiszúrta a karjain rikító jeleket. A férfi rövid uj-
jú inget viselt, és szemlátomást cseppet sem érdekelte,
hogy a tetoválásaiból ki mennyit vesz észre; arcára – sö-
tét bőre ellenére – könnycseppet tetováltatott: a börtön-
viseltség eltéveszthetetlen jelét. Fölpillantott Peterre, és
elvigyorodott. Mosolya szívélyes és örömteli volt. Mesz-
sziről felismerte a börtönből frissen szabadultakat.
– Segíthetek, haver? – Kinézete, ruhája, lehetetlen
frizurája és láthatólag arisztokratikus származása elle-
nére rögtön a börtönt megjárt embert látta Peterben.
Ahogy besétált, amilyen óvatosan méregette a pultnál
ülő férfit, az önmagáért beszélt. Mintha láthatatlan kö-
telék lenne köztük, azonnal egymásra ismertek. Peter
sokkal jobban hasonlított erre a férfira, mint bárkire a
régi világából. Mostanra ez a világ lett az ő világa is.
Peter bólintott, átnyújtotta neki az iratait, majd azt
mondta, be kell jelentkeznie az átmeneti szállóra; a pult-
nál ülő férfi ránézett, bólintott, kivett egy kulcsot a fiók-
ból és felállt.
– Megmutatom a szobádat – ajánlkozott.
– Kösz. – Peter csak ennyit mondott. Védekező me-
chanizmusa ismét bekapcsolt, ahogy négy éven át is fo-
lyamatosan működött. Tisztában volt vele, hogy alig va-
lamivel biztonságosabb ez a hely, mint a Pelikán. Gya-
korlatilag ugyanaz a csürhe élt itt is. És sokan közülük
előbb-utóbb újra a sitten kötöttek ki. Peter nem akart
visszakerülni a rácsok mögé, még önvédelemből sem
akart verekedésbe keveredni, nehogy ezzel megsértse a
feltételes szabadlábra helyezés szabályait.

50
 Két lépcsőfordulót fölballagtak a dohos szagot árasz-
tó lépcsőházban. A Viktória korabeli épület már azelőtt
is felújításra szorulhatott, hogy a jelenlegi célokra áten-
gedték volna. A házban csak férfiak laktak. Az emelet
macskaürüléktől és ritkán ürített szemetesektől bűzlött.
A portás végigment a folyosón, megállt az egyik ajtó
előtt és bekopogott. Mivel választ nem kapott, a kulcsá-
val kinyitotta, majd szélesre tárta az ajtót. Peter, a portás
nyomában, belépett a szobába. Alig valamivel volt na-
gyobb, mint egy takarítószeres fülke. A szegényes beren-
dezést egy erősen kopott szőnyeg, egy emeletes ágy, két
szekrény, egy viharvert íróasztal és egy szék alkotta. Az
egyetlen ablak, amelyre ráfért volna a festés, egy másik
ház tűzfalára nézett. Lehangoló volt az egész. A Peli-
kánban legalább modernek, jól megvilágítottak és tisz-
ták voltak a cellák. Vagy legalábbis Peteré az volt. Ez itt
inkább tömegszállásnak tűnt, de Peter bólintott és a má-
sik férfira nézett.
– Fürdőszoba a folyosó végén. Még egy fickó lakik itt,
azt hiszem, most dolgozni van – magyarázta a portás.
– Kösz. – Peter a felső ágyon nem látott ágyneműt, és
rádöbbent, hogy kerítenie kell magának, hacsak nem
akar a puszta matracon aludni, ahogy többen is tették.
Szobatársa holmijai szanaszét hevertek a padlón. A szo-
ba a totális káosz jeleit mutatta, és Peter egy percig csak
állt, kibámult az ablakon, és olyan érzések kerítették ha-
talmukba, amelyek már évek óta nem. Elkeseredettség,
szomorúság, félelem. Fogalma sem volt, hogyan tovább.
Munkát kell találnia. Pénzt kell szereznie. De úgy, hogy
közben „tiszta" marad. Kísértő volt a gondolat, hogy
megint drogeladásba kezd, hogy kivakarja magát innen.
A lehetőség, hogy elhelyezkedhet egy McDonald's-ban,
vagy mosogatói állást vállalhat valahol, nem igazán
dobta fel. Miután a portás elment, Peter fölmászott a
felső ágyra, aztán csak feküdt ott, a mennyezetet bámul-
va. Kis idő múlva – igyekezett kiszűrni a gondolataiból,
mi minden áll még előtte – elaludt.

51
Szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Peter Morgan
besétált az átmeneti szálláson lévő szobájába San Fran-
cisco Mission kerületében. Carlton Waters is birtokba
vette a magáét a modestói szállón. A szobán olyasvala-
kivel kellett osztoznia, akivel tucatnyi évet lenyomott a
San Quentinben: Malcolm Starkkal. Régi barátoknak
számítottak, és Watersnek fülig szaladt a szája, amikor
megpillantotta a haverját. Hasznos jogi tanácsokkal lát-
ta el Starkot, amelyeknek foganatjuk lehetett, mert ki-
eresztették.
– Hát te mit keresel itt? – Waters szemlátomást örült,
hogy láthatja, Stark csak vigyorgott. Waters sosem is-
merte volna be, de – huszonnégy év bebörtönzés után –
valóságos sokként érte a szabadság. Megkönnyebbülés
volt mindjárt egy ismerősbe botlani.
– Múlt hónapban szabadultam. Lenyomtam még
egy ötöst Soledadban, aztán tavaly kieresztettek. Utána
fél évre megint bevarrtak, fegyverviselésért. Nem nagy
ügy. Nemrég jöttem ki. És nem rossz ez a hely. Szerin-
tem van itt egy-két fazon, akiket te is ismersz.
– És mire kaptál ötöst? kérdezte Waters a másik sze-
mébe nézve. Starknak lenőtt a haja, arca sebhelyes volt.
Már gyerekként is sokszor keveredett verekedésbe.
– San Diegóban kapcsoltak le. Csempészetért. – Ká-
bítószerrel való kereskedésért ült akkor is, amikor
Waters először találkozott vele. Stark más munkához
nem értett. Negyvenhat éves volt, úgymond az állam
nevelte fel, tizenöt évesen már adta-vette a narkót, tizen-
két éves kora óta élt is vele. De amikor először börtönbe
került, emberölés is szerepelt a vádpontok között. Valaki
meghalt, amikor az egyik drogügylet balul ütött ki. – Ez
alkalommal senki nem sérült meg. – Waters biccentett.
Kedvelte a fickót, ugyanakkor a hülyesége ékes bizonyí-
tékát látta abban, hogy megint hagyta magát elkapni.
Csempészként. Ennél mélyebbre már nem is süllyedhe-
tett volna. Mert ez annyit jelentett, hogy valaki felbérel-
te, vigye át az árut a határon, de Starknak annyi esze
sem volt, hogy ezt sikeresen megoldja: különben nem

52
kapcsolták volna le. De előbb, vagy utóbb mindegyik er-
re a sorsra jut. Vagy legalábbis a legtöbbjük.
– No és ki van még itt? – érdeklődött Waters. Kette-
jüket hallgatva úgy tűnt, mintha az átmeneti szálló affé-
le férfiklub lenne, a börtönt megjártak testvériségének
gyülekezőhelye.
– Jim Free... és még néhányan. – Free, ha Waters jól
emlékezett, emberölés és emberrablás kísérlete miatt ke-
rült a Pelikánba. Egy fószer megbízta, hogy nyírja ki a
feleségét, de Free jól elszúrta a dolgot. Az esküdtszék
ezért neki és a megbízónak is megszavazott egy „tizest".
Azaz tíz év fegyházban letöltendő büntetést. Aki „ötöst"
kapott, csak öt évet ült. Aki a Pelikánba vagy – azt meg-
előzően – a San Quentinbe került, elmondhatta magá-
ról, hogy kijárta a bűnözés magasiskoláját. Bizonyos kö-
rökben ez többet ért, mint Peter Morgan harvardi köz-
gazdász diplomája. – És most hogyan tovább, Carl? –
érdeklődött Stark, mintha csak a nyári terveiről, vagy
közös cégük beindításáról faggatná Waterst. Két üzlet-
társ vitatta meg a jövőt.
– Vannak elképzeléseim. De legelőször is jelentkez-
nem kell a nevelőtisztemnél, és felkeresek néhány em-
bert, hátha tudnak munkát adni. – A családja a környé-
ken lakott, és Waters fejében már évekkel ezelőtt körvo-
nalazódott néhány terv.
– Én egy farmon dolgozok, paradicsomot csomago-
lok – mondta Stark. – Szar meló, de elég jól fizet. Trak-
tort akarok majd vezetni. Azt mondták, három hónapig
dobozoljak csak, azalatt kiismernek. Már csak két hóna-
pom van hátra. Van felvétel, ha érdekel – tette hozzá se-
gítőkészen.
– Előbb rápróbálkozom valami irodai állásra. Elpu-
hultam az évek során. – Waters elvigyorodott. Minden-
nek látszott, csak puhánynak nem, figyelemre méltó
kondícióban volt, de a fizikai munkához nem fűlött a fo-
ga. Hátha talál magának valami jobbat. És kis szeren-
csével össze is jöhet a dolog. A hadtáptiszt, aki mellett az
utolsó két évben dolgozott, ragyogó ajánlólevelekkel lát-

53
ta el, és Waters megbízható számítógép-felhasználói is-
meretekre tett szert a börtönben. A számtalan cikknek
köszönhetően, viszonylagos jártasságot szerzett az írás
területén is. Továbbra is szándékában állt könyvet írni
börtönben leélt életéről.
A két férfi üldögélt és beszélgetett egy darabig, aztán
vacsorázni indultak. Kötelesek voltak be- és kijelentkez-
ni, és kilenc órára vissza kellett érniük. Ahogy Malcolm-
mal az étterem felé ballagtak, Carlton Waters másra
sem tudott gondolni, mint hogy milyen furcsa is újra az
utcán sétálni és vacsorázni menni. Ilyesmiben hu-
szonnégy éve, tizenhét éves kora óta nem volt része. Éle-
te hatvan százalékát börtönben töltötte, holott még csak
meg sem húzta a ravaszt. Legalábbis ezt vallotta az es-
küdtszék előtt, és senki nem volt képes az ellenkezőjét
bizonyítani. De lezárult egy korszak. Sok mindent meg-
tanult a börtönben, amit máskülönben nem tudott vol-
na megtanulni. Már csak az volt a kérdés, mihez kezd-
jen mindezzel. Fogalma sem volt róla.

Fernanda felvette Ashleyt és Samet az iskolánál, aztán

balettórára vitte a kislányt, és hazaautózott Sammel.
Mint mindig, Willt most is a konyhában találták. Ha ott-
hon volt, Will ideje nagy részét evéssel töltötte, bár ez
nem látszott meg rajta. Atlétaalkat volt, nyurga és erős,
és már most több mint száznyolcvan centi. Allan száz-
nyolcvannyolc magas volt, és Fernanda feltételezte – lát-
ván, hogy fia úgy nő, mintha nyújtanák –, hogy Will is
hamarosan eléri ezt a magasságot.
– Mikor kezdődik a meccsed? – kérdezte, miközben
egy pohár tejet töltött Samnek, almát tett a sütik mellé a
tányérra, és az egészet a kisfiú elé tette. Will egy szend-
vicset tömött magába, amely majd szétpukkant a puly-
kahústól, a paradicsomtól és a sajttól, és csöpögött a
mustártól és a majonéztől. A kölyök aztán tud enni!
– Valamivel hét után – felelte Will két falat között. –
Eljössz? – Az anyjára pillantott, úgy – tett, mintha nem

54
érdekelné, de Fernanda tudta, hogy nagyon is érdekli.
És mindig elment. Még most is, amikor annyi minden
más foglalkoztatta. Szeretett mellette lenni, szurkolni
neki; már-már kötelességének érezte. Eddig legalábbis.
Mert hamarosan valami mást is meg kell tennie érte. Ez
idáig „csak" főállású anya volt, és ennek élvezte minden
pillanatát. A gyerekeivel töltött percek még értékesebbé
váltak a szemében Allan halála óta.
– Hogyan is hagyhatnám ki? A fiúra mosolygott, de
mosolya fáradtságról árulkodott; igyekezett nem gon-
dolni a számlákra, amelyeket a dobozba hajított, mielőtt
a kicsikért indult az iskolába. Mintha minden nappal
egyre több és több számla érkezett és végösszegük meg-
többszöröződött volna. Elképzelése sem volt, mennyi
pénzt szórhatott el Allan. Ahogy azt sem tudta, miből
fogja a számlákat kifizetni. A lehető legrövidebb időn
belül, a lehető legtöbbért kell eladnia a házat. Próbálta
száműzni fejéből a gondokat, amikor Willt faggatta. –
És kivel fogtok játszani?
– A Marinosokkal. Szívni fognak. Tuti, hogy mi nye-
rünk. – Az anyjára vigyorgott, és Fernanda is elmosolyo-
dott, látva, hogy Sam csak a süteményt falja be, az al-
mára rá sem néz.
– Ez igazán jó hír. Edd meg az almát is, Sam! – szólt
rá anélkül, hogy a fejét feléfordította volna. Sam csak
mormolt valamit válaszul.
– Nem szeretem az almát – bökte ki végül. Barna sze-
mű, tűzvörös hajú, szeplős, imádnivaló kis hatéves kö-
lyök volt.
– Akkor egyél őszibarackot. Gyümölcsöt is, ne csak
süteményt! – Katasztrófa ide, vagy oda, az élet ment to-
vább. Meccs, balett, uzsonna iskola után. Fernanda a
gyerekek kedvéért igyekezett fenntartani a normalitás
látszatát. És maga miatt is. De ha nincsenek a gyerekek,
ép ésszel nem tudta volna végigcsinálni.
– Will sem eszik gyümölcsöt – vágta rá Sam, és mor-
cosnak tűnt. Fernanda – mondhatni – minden „színből"
tartott otthon egyet. Will fekete hajú volt, mint az apja,

55
Ashley szőke, mint ő, Sam pedig lángvörös, noha senki
nem tudta, kinek a génjeit örökölhette. A családban
– már amennyire ők tudták – egyik ágon sem voltak vö-
rös hajúak. Hatalmas barna szemével és miriádnyi szep-
lőjével Sam úgy nézett ki, mint a reklámok és képregé-
nyek „rosszcsontja".
– Ha jól érzékelem, Will mindent kievett a hűtőből,
amit csak talált. Gyümölcsnek már nem maradt hely a
hasában. – Fernanda Sam kezébe nyomott egy ősziba-
rackot, aztán az órájára pillantott. Négy óra múlt, és ha
Willnek hétkor meccse lesz, legkésőbb hatkor fel kell tá-
lalnia a vacsorát. És ötkor elhoznia Ashleyt a balettról.
Régebben is, és most különösen, az élete apró idősza-
kokra forgácsolódott, de már senki segítségére nem szá-
míthatott. Röviddel Allan halála után felmondott a ház-
vezetőnőnek, és elbocsátotta az au-pair lányt is, aki Sam
körül segédkezett. Amennyire lehetett, csökkentette
a költségeket, és amit tudott – beleértve a házi munkát
is –, ő maga végzett el. És a gyerekek szemlátomást él-
vezték a dolgot. Imádták, hogy az anyjuk minden pilla-
natukban jelen van, noha Fernanda tisztában volt vele,
hogy hiányzik nekik az apjuk.
Körülülték a konyhaasztalt, és Sam elpanaszolta,
hogy aznap az egyik negyedikes belekötött az iskolában.
Will bejelentette, hogy még a héten le kell folytatnia egy
„házi" tudományos kísérletet, és megkérte Fernandát,
hogy szerezze be az ehhez szükséges rézhuzalokat. Az-
tán kiokította az öccsét, hogyan kell verekedni. Ő már
gimnazista volt, a másik kettő még általános iskolába
járt. Will január óta is hozta a jó jegyeket, de Ashley
eredményei drasztikusan romlottak, és Sam osztályfő-
nöke megjegyzést tett rá, hogy a kisfiú túl sokat sírdogál.
Még nem heverték ki a megrázkódtatást. Ahogy Fer-
nanda sem. A könnyei nem akartak elapadni. És mint-
ha a gyerekek is hozzászoktak volna ehhez. Will vagy
Ashley nem tudott úgy bemenni anyjuk szobájába, hogy
síráson ne kapták volna. A legkisebb gyerek előtt még
próbálta tartani magát, noha Sam négy hónapja vele

56
aludt, és néha ő is meghallotta, hogy sír. Fernanda még
álmában is sírt. Ashley épp néhány napja panaszkodott
Willnek, hogy az anyjuk soha nem nevet, mosolyogni is
alig látja. Olyan lett, mint egy zombi.
– Fog még mosolyogni – mondta Will megértően –,
adj neki egy kis időt. – Már nem a régi kamaszfiú volt,
az utóbbi időben sokkal inkább felnőttként viselkedett,
és megpróbált az apja helyébe lépni.
Mindnyájuknak időre volt szüksége, hogy feldolgoz-
zák a történteket, és Will minden igyekezetével azon
volt, hogy betöltse a családfő szerepét. Holott Fernanda
ezt nem várta el tőle. Gyakran úgy érezte, koloncként
lóg a fia nyakán. Will beiratkozott egy nyári lacrosse-
táborba, és Fernanda örült ennek. Ashley a barátnőjé-
hez készült Tahoe-ba, és úgy volt, hogy Sam napközis
táborba jár ugyan, de itt marad vele a városban. Fer-
nandát megnyugtatta a tudat, hogy mindegyik gyereké-
nek lesz elfoglaltsága. Így legalább marad ideje gondol-
kodni és az ügyvédjével együtt kitalálni, mihez is kezd-
jen. Nagyon remélte, hogy a ház azonnal elkel, amint
piacra dobják. Még ha ez újabb megrázkódtatást is fog
okozni a gyerekeknek. Fogalma sem volt róla, hova köl-
töznek, ha majd eladta a házat. Mindenképpen valami
kicsi – és olcsó – helyre. Kétség sem férhetett hozzá,
hogy előbb-utóbb kitudódik Allan totális csődje, amint
ahogy az is, mekkora adósságot halmozott fel a halála
előtt. Mind ez idáig mindent megtett a férje védelmé-
ben, de elkerülhetetlen volt, hogy fény derüljön az igaz-
ságra. Allan „bukása" nem olyasmi volt, amit mindörök-
re titokban lehetett tartani, bár Fernanda biztosra vette,
hogy egyelőre senki sem tud róla. Halálában is csodála-
tos, tiszteletre méltó emberként emlegették, érdemeit
zengedező cikkek jelentek meg róla. Bármibe került is
ez. És Fernanda tudta, hogy Allan is így akarta volna.
Amikor pár perccel öt óra előtt elindult Ashleyért,
megkérte Willt, hogy vigyázzon Samre. Aztán a San
Franciscó-i balettintézethez hajtott, ahol Ashley heti há-
romszor vett órát. Fernanda azzal is tisztában volt, hogy

57
a továbbiakban ezt sem engedhetik meg maguknak.
Amint megtörténik, aminek meg kell történnie, csupán
annyit tud nyújtani a gyerekeinek, hogy iskolába járatja
őket, otthont és élelmet biztosít számukra. Ezenfelül
semmi mást; hacsak jól fizető állást nem talál magának,
amire kevés esély volt. De már ez sem számított. Leg-
alábbis nem sokat. Éltek, és ott voltak egymásnak. Fer-
nandát más érdekelte. Állandóan azon tépelődött ma-
gában, Allan miért nem tudta ezt megérteni. Miért dob-
ta el magától az életet ahelyett, hogy felvállalta volna a
hibái és a rossz döntései következményeit? Miért nem
tudta elviselni, hogy elpártolt mellőle a szerencse? A fér-
fi mintha folytonos „üzleti" lázban égett volna. A sors a
magasba repítette, majd a mélybe hullajtotta; és ennek
a többiek itták meg a levét. Fernandának és a gyerekek-
nek nem a pénz hiányzott, hanem Allan. Tett, amit
tett... csak sajnos nem sok jó sült ki belőle. Élvezték a jó-
létet, a gyerekeket szinte elborította a sok, értelmetlen
játékszer; számtalan házat, lakást és bérleményt mond-
hattak magukénak. A hajó és a repülő értelmetlen pénz-
kidobásnak tűnt Fernanda szemében. A vége az lett,
hogy a gyerekek elvesztették az apjukat, ő pedig a férjét.
Túl nagy árat fizettek négy évnyi mesés gazdagságért.
Fernanda azt kívánta, bár sose gazdagodott volna meg a
férje, és sose költöztek volna el Palo Altóból. Még akkor
is ezen morfondírozott – mint újabban egyre gyakrab-
ban –, amikor lefékezett a balettintézet előtt a Franklin
Streeten. Épp akkor ért oda, amikor Ashley balettruhá-
ban és edzőcipőben – balettcipőit himbálva – kilejtett az
épületből.
Alig tizenkét éves volt, de talán szögegyenes, szőke
hajának köszönhetően – amelyet anyjától örökölt – ta-
padtak rá a tekintetek. Arcvonásai akár egy kámeáé, és
alakja ígéretes kiteljesedést sejtetett. Lassan-lassan kis-
lányból nővé érett, bár nem olyan lassan, mint azt Fer-
nanda szerette volna. Komoly tekintete a koránál idő-
sebbnek mutatta. Az elmúlt négy hónapban mind a há-
rom gyerek hirtelen felnőtt. Fernanda is száz évvel

58
idősebbnek érezte magát, holott majd csak nyáron fogja
betölteni a negyvenet.
– Hogy ment? – kérdezte Ashleyt, amikor a kislány
még be sem csusszant az ülésre, de mögöttük már feltor-
lódtak az autók, és némelyek vad dudálásba kezdtek.
Amint Ashley befészkelte magát és bekapcsolta a biz-
tonsági övet, az anyja már indított is.
– Jól. – Ashley valósággal ragyogott, amikor kijött a
balettórákról, de most fáradtnak és kedvetlennek tűnt.
Minden mozdulat erőfeszítésébe került, ahogy mind-
annyiuknak is. Fernanda úgy érezte, hogy – hónapok
óta – árral szemben úszik. És most ezt látta Ashleyn is.
A kislánynak ugyanúgy hiányzott az apja, ahogy a test-
véreinek és az anyjának.
– Willnek meccse lesz. Nincs kedved eljönni ve-
lünk? – kérdezte Fernanda, amint észak felé lavírozott a
Franklin Street-i csúcsforgalomban.
– Tanulnom kell. – Ashley a fejét rázta. Ő legalább
igyekezett, bár a teljesítményén ez nem látszott meg. És
Fernanda nem is hánytorgatta fel neki. Tudta, hogy ő
maga sem érdemel tisztességes jegyeket. Úgy érezte, ő
az, aki pillanatnyilag bukásra áll. Elintézni néhány tele-
fonhívást, a számlákkal foglalkozni, rendben tartani
a házat és a gyerekeket, nap, mint nap szembesülni a
szörnyű valósággal: szinte már erre sem futotta az ere-
jéből.
– Akkor vigyázz Samre ma este, amíg én elmegyek.
Jó? – Ashley bólintott. Fernanda azelőtt sosem hagyta
őket egyedül, de most nem volt, aki vigyázzon rájuk.
Senki nem volt, akit felhívhatott és a segítségét kérhette
volna. Váratlan gazdagságuk mindenkitől elszigetelte
őket. És váratlan szegénységük még inkább. Régi bará-
tait zavarba ejtette a hirtelen jött pénz. Az életük túlsá-
gosan megváltozott, és új életstílusuk eltávolította őket a
többiektől. És Allan halála meg a gondok, amelyeket
maga után hagyott, csak fokozta ezt a távolságot. Fer-
nanda nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen el-
keserítő helyzetükről. Telefonhívásait megszűrte, és csak

59
ritkán hívott vissza bárkit is. Senkivel nem akart be-
szélni. A gyerekeit kivéve. És az ügyvédet. A depresszió
valamennyi klasszikus tünete jelentkezett rajta, de kin
nem jelentkezett volna az ő helyében? Harminckilenc
évesen váratlanul megözvegyült, szinte mindenét el-
vesztette, a házukat is beleértve. Csak a gyerekei marad-
tak meg.
Amikor hazaértek, vacsorát főzött nekik, és hatkor
megterített. Hamburgert és salátát készített, és egy tál
krumpliszirmot tett az asztalra. Köze sem volt az egész-
séges étkezéshez, de ezt legalább hajlandók voltak meg-
enni. Fernanda csak piszkálgatta az ételt, azzal már nem
is bajlódott, hogy hamburgert is vegyen a tányérjára, és
a salátája nagy része is a szemetesben kötött ki. Ritkán
volt éhes, ahogy Ashley is. A kislány megnyúlt, lesová-
nyodott az elmúlt négy hónapban, és ettől valahogy idő-
sebbnek nézett ki.
Ashley felment megírni a házi feladatát, és Sam a té-
vét nézte, amikor háromnegyed hétkor Fernanda és
Will elhajtott a Presidióba. Will a kesztyűjét és a base-
ballmezét viselte, és jóformán nem is szólt az anyjá-
hoz. Hallgatagon, gondolataikba merülve tették meg
az utat, és amikor odaértek, Fernanda egyenesen fel-
ment a lelátóra, és leült a többi szülő közé. Senki nem
szólította meg, és ő sem próbált beszélgetésbe ele-
gyedni. Az emberek nem tudták, mit mondhatnának
neki. A fájdalmát látva, mindenki feszengeni kezdett.
Mintha azt hitték volna, hogy a vesztesége ragályos. Az
asszonyok, akik biztonságos, kényelmes, normális életet
éltek a férjük oldalán, nem akartak a közelébe kerülni.
Fernanda tizenhét év után hirtelen egyedülálló lett, úgy
érezte magát, mint egy pária, és csendben ülte végig
a meccset.
Will két hazafutást is teljesített. A csapata hat nullára
nyert, és a fiú jókedvűnek tűnt, ahogy hazafelé mentek.
Szeretett nyerni, és utált veszíteni.
– Megálljunk egy pizzáért? – kérdezte Fernanda.
Will habozott, aztán bólintott. Beszaladt a pénzzel, amit

60
az anyja a kezébe nyomott, nagy pizzát rendelt és rá
mindent, amit csak adni tudtak, és amikor visszaért, az
anyjára mosolygott, majd beült a kocsiba, és ölében a
pizzásdobozzal elhelyezkedett az utasülésen.
– Kösz. anya... és kösz, hogy eljöttél... – Mondani
akart mást is, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. El
akarta mondani, mennyit jelent számára, hogy Fernan-
da minden mérkőzésén ott van, és meg akarta kérdezni,
az apja miért nem volt ott soha. Kisfiúkora óta leg-
alábbis. Allan egyetlen egy lacrosse-meccsét sem látta.
Magával vitte ugyan – néhány üzletfelével egyetem-
ben – a Világbajnokság és a Super Bowl mérkőzéseire,
de az más volt. Will egyetlen meccsére sem ment ki. De
az anyja mindig, s ahogy hazafelé autóztak, Fernanda a
fiára pillantott, és Will visszamosolygott rá. Azoknak a
csodálatos pillanatoknak egyike volt ez, ami ritkán esik
meg anya és gyermekei között, de amelyre mindnyájan
örökké emlékezni fognak.
Az ég a rózsaszín és a mályva finom árnyalataiban
játszott, amikor Fernanda a kocsifelhajtóra kanyarodott,
és egy percig csak nézte, ahogy fia a pizzáját egyensú-
lyozva kikászálódik az autóból. Hónapok óta most elő-
ször nyugalom, béke és elégedettség járta át, úgy érezte,
mégiscsak képes megbirkózni mindazzal, amit az élet ki-
szabott rá, és hogy mindnyájan túlélik ezt az egészet.
A végén talán jóra fordulnak a dolgok, mondta magá-
nak, ahogy lezárta a kocsit és Will után indult a lépcsőn.
Mire magában mosolyogva halkan becsukta maga mö-
gött az ajtót, a fia már a konyhában volt.

5.
CARLTON WATERS AZ ELŐÍRT IDŐPONTBAN, két nappal a
szabadlábra helyezése után, bejelentkezett a nevelőtiszt-
jéhez. Mint kiderült, ugyanahhoz a felügyelőtiszthez ke-
rült, mint Malcolm Stark, így együtt mentek jelentésté-

61
telre. Watersnek heti egyszer kellett jelentkeznie, ahogy
Starknak is. Stark eltökélte, hogy többet nem megy visz-
sza a börtönbe. Nem keveredett zűrbe, amióta kienged-
ték, és eleget keresett a paradicsomfarmon ahhoz, hogy
fenntartsa magát, a helyi kávézóban evett, és még né-
hány sörre is futotta. Waters is elment a farmra, ahol
Stark dolgozott, és irodai állásra jelentkezett. Azt mond-
ták, hétfőn választ kap.
A két férfi megállapodott, hogy a hétvégét együtt töl-
tik, bár Carl azt mondta, vasárnap meg akarja látogatni
a rokonait. Mindkettejüket figyelmeztették, hogy kötele-
sek a körzetben maradni, és csak engedéllyel hagyhatják
el a kerületet, de Waters megnyugtatta Starkot, hogy a
rokonai csupán néhány buszmegállónyira laknak. Kö-
lyökkora óta nem látta őket. Szombat este egy közeli ét-
teremben vacsoráztak, aztán egy bárban lógtak, base-
ballt néztek a tévében, és kilencre visszamentek a szálló-
ra. Egyikük sem akart bajba keveredni. Letöltötték az
idejüket, most már csak békére vágytak és szabadságra,
semmi törvénybe ütközőt nem szándékoztak elkövetni.
Waters azt mondta, reméli, hogy megkapja a munkát,
amire jelentkezett. Ha nem, valami más után kell néz-
nie. De nem idegeskedett emiatt. Tízkor már mindkét
férfi aludt, és mire másnap reggel hétkor Stark felkelt,
Waters már nem volt sehol, csak egy cetlire firkantott
néhány sort. Azt írta, a rokonaihoz ment, és majd este
találkoznak. Stark később látta, hogy Waters reggel fél
hétkor jelentkezett ki a portán. Stark a nap hátralévő ré-
szét jórészt a szállón töltötte, sportközvetítéseket nézett,
a többiekkel beszélgetett. Nem foglalkozott vele különö-
sebben, hova is mehetett a cimborája. Waters azt mond-
ta, a rokonait látogatja meg, és ha rákérdezett valaki,
Stark mindenkinek ezt adta tovább.
Nagyjából déli tizenkettőtől Jim Free-vel volt együtt.
Később kimentek a legközelebbi Jack in the Boxba, és
tacost vettek vacsorára. Free volt az, akit a férj felbérelt,
hogy tegye el láb alól az asszonyt, de Free jól elszúrta a
dolgot, minek következtében mind a ketten rács mögött

62
kötöttek ki. Ha kettesben voltak, sosem beszéltek bűnös
előéletükről. Ahogy mások sem. A börtönben még csak-
csak szóba hozták, de amint kiléptek a „szabad világ-
ba", eltökélten maguk mögött akarták tudni a múltat
Bár Free-ről messziről lerítt, hogy megjárta a börtönt.
Mindkét karját tetoválások borították, és a messziről fel-
ismerhető börtöntetkó, a könnycsepp is ott díszelgett az
arcán. Olyasvalakinek tűnt, aki senkitől és semmitől sem
riad vissza. Tudott vigyázni magára, és ez meg is látszott
rajta.
A két férfi az esti meccs eredményét latolgatva üldö-
gélt; falták a tacost, az aznap látott mérkőzésekről be-
szélgettek: a játékosokról, akiket imádtak, akiknek még
az átlagütéseit is csodálták... és a baseball történelmi
pillanatairól, amelyeken sajnálatos módon nem lehettek
jelen. Afféle beszélgetés volt ez, amit két férfi bárhol,
bármikor meg tud ejteni, és Stark elvigyorodott a bajsza
alatt, amikor a haverja a „csajáról" kezdett mesélni.
Free egy benzinkúton dolgozott, onnét ismerte. A ben-
zinkút közvetlen közelében egy kávézó működött, a lány
ott volt pincérnő. Free elmondása szerint csinosabb por-
tékát még nem hordott hátán a föld, a csajszi kiköpött
Madonna; mindezt Stark erőteljes hümmögéssel fogad-
ta. Korábban is hallott már ilyen ömlengéseket, még
bent a börtönben, de már akkor is kétségbe vonta a rab-
társak éleslátását. Mert a bigéknek, akikkel összetalálko-
zott, közük sem volt ahhoz, amit a pasijuk mesélt róluk.
De ha Free ilyennek akarja látni a nőjét... ám legyen;
semmi kifogása ellene. Free-nek is joga van az álmaihoz
és az illúzióihoz.
– Tudja, hogy ültél? – kérdezte őszinte kíváncsi-
sággal.
– Ja. Megmondtam neki. De a bátyja is lenyomott
pár évet autólopásért. Nem izgatta fel magát... – Úgy
tűnt, vannak emberek, akik az időszámítást a rács mö-
gött eltöltött időben mérik; és vannak, akik ezt elviselik.
Klubtagok lettek, egy titkos társaság tagjai. Előbb-utóbb
egymásra találtak.

63
 – Elhívtad már valahova? Stark is kinézett magának
egy nőt a paradicsomföldön, de még nem mert közeled-
ni hozzá. Az udvarlási technikája kissé berozsdásodott.
– Gondoltam, majd a jövő hétvégén... – mondta Free
feszengve. Amíg odabent voltak, romantikáról és vad
szexcsatákról álmodoztak. De amikor kikerültek, nehe-
zebb volt megvalósítani, mint gondolták. A való világban
sok szempontból kezdőnek számítottak. És mind közül
a nők meghódítása volt a legnehezebb. Az átmeneti szál-
lón lakó férfiak idejük nagy részében egymással lógtak,
kivéve azokat, akik házasok voltak. De még nekik is idő-
be került, amíg újból „megismerkedtek" a feleségükkel.
Hozzászoktak az asszonymentes férfiléthez, és biztonsá-
got nyújtott a csupa férfi alkotta közösségben élni; mint
a papoknak, vagy a katonáknak, akik túl sokáig szolgál-
tak a seregben. A nők a bizonytalansági tényezőt jelen-
tették az egyenletben. A kizárólag férfiakból álló közeg-
ben otthonosan mozogtak és könnyen eligazodtak.
Stark és Free a bejárati lépcsőn üldögélt, nagyban du-
máltak, amikor Carlton Waters aznap este beállított.
Nyugodtnak és gondtalannak tűnt, mint aki kellemes
napot tudhat maga mögött; rámosolygott a másik kettő-
re. Kigombolt kék farmering volt rajta, fehér póló, far-
mernadrág és westerncsizma; a csizmáját por lepte.
Majd egy kilométert gyalogolt a buszmegállótól ezen a
gyönyörű tavaszi estén. És szemlátomást ragyogó han-
gulatban volt. Fülig ért a szája, és látszott rajta, hogy jól
érzi magát.
– Hogy vannak a rokonaid? – érdeklődött udvariasan
Stark. Valahol röhejesnek érezte, hogy itt kint ennyire
számít a jó modor, és hogy el is várják az embertől, hogy
feltegyen bizonyos kérdéseket. A sitten az viselkedett a
lehető legokosabban, aki megtartotta magának a taná-
csait, és semmit nem kérdezett. A Pelikán-börtönben és
a hozzá hasonló helyeken az emberek személyük elleni
támadásként élték meg a faggatózást.
– Jól, biztosan jól. Közbejöhetett valami. Még át is
kellett szállnom, hogy a farmjukra érjek, ezek meg el-

64
mentek valahová. Szóltam nekik, hogy megyek, de sze-
rintem elfelejthették. Jöttem-mentem a ház körül, üldö-
géltem egy darabig a verandán, végül bebattyogtam a
városba, és bekaptam pár falatot. Aztán visszabuszoz-
tam ide. – Láthatólag nem idegesítette a dolog. Már at-
tól jól érezte magát, hogy buszozgathat és sétálhat a
napsütésben. Gyerekkora óta nem volt ilyesmiben része.
Pedig abban a pillanatban, amikor a másik kettő mellé
zöttyent a lépcsőre, épp úgy viselkedett, mint egy kö-
lyök. Boldogabbnak tűnt, mint előző nap. Élvezte a sza-
badságot. Amikor hanyatt dőlt a lépcsőn, olyasvalaki-
nek látszott, akinek mázsás súlyok kerültek le a válláról.
Malcolm Stark levigyorgott rá. Ebből a szögből tisztán
látszott, hogy hátsó foga egy sincs, csak az elöl lévők
vannak meg.
– Ha nem ismernélek, azt mondanám, kamu ez a ro-
konlátogatás, és te nővel voltál egész nap – ugratta
Waterst. Cimborája arcán olyan elégült, dévaj kifejezés
ült, ami rendszerint a jól sikerült szex után jelenik meg a
férfiak ábrázatán.
Carlton Waters hangosan felnevetett, áthajított egy
követ az út túloldalára, de nem kommentálta a hallotta-
kat. És kilenc órakor mindhárman felálltak, kinyújtóz-
tatták izmaikat, és bementek az épületbe. Tudták, hogy
elérkezett a takarodó ideje. Aláírták a jelenléti ívet a
portán, és a szobáikba mentek. Waters és Stark az ágyon
üldögélve még beszélgettek egy keveset, Jim Free egye-
nesen a saját szobájába ment. Az éjszakai kijárási ti-
lalom a megszokás ismerős, békés érzetét nyújtotta,
eszükbe sem jutott a házszabályok vagy a takarodó ellen
tiltakozni.
Starknak másnap reggel hatkor kelnie kellett, így tíz
órára már mindkét férfi aludt, ahogy az egész ház is. Ha
ilyenkor látta őket az ember, békés álomba szenderülve,
nem is gondolta volna, hogy milyen veszélyesek, vagy
milyen veszélyesek voltak, és mennyi bajt okoztak a vi-
lágnak, mielőtt ide kerültek. De remélhetőleg, legalább-
is legtöbbjük, okult a leckéből.

65
 6.
FERNANDA MOST IS A GYEREKEIVEL TÖLTÖTTE a hétvé-
gét, mint mindig. Ashley a júniusi balettelőadás próbá-
ján volt, aztán moziba és vacsorázni ment a barátnőivel.
Mindenhova Fernanda vitte el autóval, miközben Sam
ott ült mellette az anyósülésen. Szombaton áthívta ma-
gukhoz játszani Sam egyik kis barátját, és mindnyájan
kimentek Will meccsére, amíg Ashley balettórán volt.
A kis fickók lekötötték minden energiáját, de Fernanda
örült ennek. Minden velük töltött perc valóságos meg-
váltás volt.
A papírmunkát vasárnapra hagyta, és neki is állt.
amíg Ashley még aludt, Sam videózott, és Will a házi kí-
sérletén munkálkodott, miközben fél szemmel a háttér-
zajul szolgáló sportközvetítést nézte a szobájában lévő
tévén. A meccs unalmas volt, a Giants vesztésre állt.
ezért nem is nagyon figyelt oda. Fernandának sem sike-
rült az adónyomtatványokra koncentrálnia, amiket az
ügyvéd nyomott a kezébe azzal, hogy feltétlenül töltse ki
őket. Szíve szerint leginkább a tengerparton sétált volna
a gyerekekkel. Ebédnél fel is vetette az ötletet, de a gye-
rekek nem voltak vevők rá. Fernandának bármi meg-
felelt volna, csak adóügyekkel ne kelljen foglalkoznia.
Rövid szünetet iktatott be, kiballagott a konyhába egy
csésze teára, amikor is hangos robbanás rázta meg a
környéket. Mintha a közvetlen közelükben csapott volna
be a mennykő... aztán hosszú csend következett. Sam ki-
robogott a konyhába, és döbbenten pislogott fel az any-
jára. Mindkettejük tekintete félelemről árulkodott.
– Mi volt ez? – kérdezte ijedten a kisfiú.
– Nem tudom. Mindenesetre jó nagyot szólt – felelte
Fernanda. Már hallották is a szirénák üvöltését a tá-
volból.
– Óriási nagyot helyesbített Will, aki szintén besza-
ladt, majd egy perccel később, értetlen kifejezéssel az ar-
cán Ashley is lejött, és mindnyájan ott ácsorogtak a

66
konyhában, azt latolgatva, mi történhetett. A szirénák
mintha az ő utcájukban szóltak volna, és gyorsan köze-
ledtek. Egyre többen jöttek, aztán villogó lámpákkal há-
rom rendőrautó is elhúzott az ablakok előtt.
– Szerinted mi volt ez anya? – kérdezte újra Sam, és
izgatottnak tűnt. Egészen úgy hangzott, mintha bomba
robbant volna valamelyik szomszéduk otthonában, bár
ezt Fernanda nem tartotta valószínűnek.
– Talán gázrobbanás mondta, miközben mindhár-
man az ablakon át nézték a villogó lámpákkal érkező
újabb és újabb kocsikat. Kinyitották a bejárati ajtót, és
kilestek az utcára. Addigra már vagy egy tucat rendőr-
autó felvonult és még több közeledett, és három tűzoltó-
autó is elsüvített előttük. Kimentek a járdára, és látták,
hogy az utca végén lángokban áll egy autó, a tűzoltók
azt próbálták oltani. A házakból kijöttek az emberek, az
utca teljes hosszán, és egymás közt tárgyalták az esemé-
nyeket. A kíváncsibbak megközelítették az égő autót, de
a rendőrök hátrébb terelték őket. Kicsivel később a
rendőrkapitány autója is megjelent a helyszínen, de ad-
digra már nem sok néznivaló maradt, a kocsiból kicsa-
pó lángok kezdtek kihunyni.
– Úgy tűnik, kigyulladt egy autó és a benzintank be-
robbant – próbált magyarázatot találni a rejtélyre Fer-
nanda. Látnivaló szinte már semmi nem akadt. De mi-
korra a rendőrkapitány kiszállt a kocsijából, rendőrök és
tűzoltók nyüzsögtek mindenütt.
– Az is lehet, hogy autóbomba volt. – Will szemláto-
mást érdekesnek találta ezt a lehetőséget. Álldogáltak
odakint, aztán visszamentek a házba, ügyet sem vetve
Sam nyafogására. A kisfiú még nézni szerette volna a
tűzoltóautókat, de a rendőrség senkit nem engedett a
helyszín közelébe. A rendőrök megszámlálhatatlanul so-
kan voltak, keselyűk módjára köröztek a helyszín körül,
egyre és egyre többen gyűltek össze. A kiégett kocsi már
senkit nem érdekelt, de tagadhatatlan volt, hogy a rob-
banás emlékezetes nyomot hagyott mindenkiben. Fer-
nanda is „megugrott", amikor meghallotta.

67
 – Nem hiszem, hogy bomba lett volna mondta,
amikor becsukták maguk mögött az ajtót. Egy benzin-
tartály is nagyot tud durranni. Szerintem a kocsi már
éghetett egy ideje, csak senki nem vette észre.
Na jó... de mitől gyullad ki egy autó? – értetlenke-
dett továbbra is Ashley. Fernanda sem értette a dolgot,
de a lehetőségek ijesztőek voltak.
– Előfordul. Valaki, oda sem figyelve, eldob egy égő
cigarettát. Vagy ilyesmi. A vandalizmusról nem is be-
szélve... – mondta, bár ő maga sem gondolta komo-
lyan. Ezt a környéket messziről elkerülték a vandálok.
Fogalma sem volt, hogyan magyarázza a történteket.
– Én azt mondom: autóbomba volt – erősködött
Will. Örült, hogy otthagyhatta a „tudományos" kísérle-
tét. Utálta csinálni, és minden – különösen egy autó-
bomba – kapóra jött, hogy szabaduljon tőle.
– Túl sokat nintendózol – jegyezte meg Ashley a sze-
mét forgatva. – Senki nem robbantgat autókat, ilyen
csak a tévében és a filmekben létezik.
Mindenki visszatért előző tevékenységéhez. Fernan-
da folytatta az adópapírok kitöltögetését az ügyvédje,
Jack Waterman részére. Mielőtt kijött a nappaliból, Will
bejelentette, hogy elfogyott a rézdrót, és anélkül nem
tudja befejezni a kísérletet; Fernanda megígérte, hogy
hétfőn vesz még. Ashley letelepedett Sam mellé, együtt
nézték meg a film végét. Bő két órába is beletelt, mire
az utolsó rendőrautó is eltűnt az utcából, a tűzoltók már jó-
val korábban elmentek. De mire Fernanda nekiállt va-
csorát főzni, ismét újra csendes volt a környék. Épp a
mosatlant pakolta be a mosogatógépbe, amikor meg-
szólalt a csengő. Fernanda habozva álldogált a bejárati
ajtó előtt, kilesett a kukucskálón és látta, hogy két férfi
áll odakint, egymással beszélgetnek. Fernanda még so-
ha nem látta egyiküket sem. Farmerban, pólóban áll-
dogált ott, a keze még vizes volt, amikor megkérdezte:
„Ki az?" Azt felelték, rendőrtisztek, bár nem látszottak
annak. Egyik férfi sem viselt egyenruhát, és Fernanda
már-már arra a döntésre jutott, hogy nem nyit ajtót,

68
amikor egyikük a kukucskáló elé tartotta a jelvényét úgy,
hogy az asszony is jól lássa. Fernanda félve nyitott ajtót,
és gyanakodva méregette őket. Mindkettejüknek biza-
lomgerjesztő arca volt, és elnézést kértek a zavará-
sért, miközben Fernanda kissé megzavarodva pislogott
fel rájuk.
– Valami baj van? Fel sem merült benne, hogy a lá-
togatásuknak bármi köze lehet a délután kiégett autó-
hoz, vagy a durranáshoz, amit akkor hallottak, amikor a
benzintartály berobbant. El nem tudta képzelni, mit
akarhatnak. Eszébe villantak az Allan halála utáni gyöt-
relmes napok, amikor a mexikói hatóságokkal kellett
tárgyalnia.
– Feltarthatnánk néhány percre? – Mindketten utcai
ruhában voltak, egyikük ázsiai, a másik fehér férfi volt.
Mindketten a negyvenes éveiket taposták, és jól mutat-
tak sportzakóban, ingben és nyakkendőben. Lee és
Stone detektív néven mutatkoztak be, átnyújtották a
névjegyüket is, amint beléptek a hallba. Semmi vészjós-
ló nem volt bennük, és az ázsiai mosolyogva nézett Fer-
nandára. – Nem akarjuk megrémíteni, asszonyom. Bal-
eset történt ma délután nem messze önöktől, itt, az ut-
cában. Ha itthon volt, talán hallotta is. – Kedves volt és
udvarias, amitől Fernandában azonnal oldódott a fe-
szültség.
– Igen, igen. Ha jól sejtem, kigyulladt egy kocsi, az-
tán berobbant a tankja.
– Ésszerű feltételezés – hagyta jóvá a Lee néven be-
mutatkozó nyomozó. Úgy fürkészte az asszonyt, mintha
kutakodni akarna a gondolataiban. Volt valami Fernan-
dában, amire felfigyelt. A másik detektív egy szót sem
szólt. Társára bízta a kérdezősködést.
– Nem akarnának beljebb jönni? – kérdezte Fernan-
da. Egyértelmű volt, hogy azok ketten még nem szándé-
koznak elmenni.
– Ha nem bánja... Pár perc az egész. – Fernanda be-
vezette őket a konyhába, és észrevette a szandálját a
konyhaasztal alatt. A két rendőr olyan tiszteletre méltó-

69
nak és kötelességtudónak tűnt, hogy hirtelen feszélyezni
kezdte, hogy ő mezítláb van.
– Foglaljanak helyet intett a konyhaasztal felé, amit
nagy részben már letakarított. Gyorsan felkapott egy
rongyot, a morzsák maradékát is eltüntette és a mosoga-
tóba szórta, aztán leült a férfiak mellé. – Mi történt?
– Még dolgozunk az ügyön, de a szomszédokat is sze-
retnénk kihallgatni. Más is tartózkodott a házban, ami-
kor a robbanást meghallotta? – Fernanda látta, hogy a
nyomozó körbepillant, és felméri az elegáns konyhát.
Ami valójában óriási, teremnek is beillő helyiség volt, fe-
hér gránit munkapultokkal, a legutolsó trend szerinti
felszereléssel és egy hatalmas, fehér muránói üvegcsillár-
ral. Olyan pompázatos volt, mint a többi helyiség. A ház
maga is impozáns, őrületesen nagy és hivalkodó volt:
Allan akkortájt vásárolta, amikor csillaga felívelőben
volt, és el is várták tőle, hogy ilyen otthonban lakjon.
Lee nyomozóval szemközt azonban egy farmeros-pólós,
szemlátomást normális és nyugodt nő ült, aki befőttes-
gumival fogta össze a haját. Első pillantásra kamasz-
lánynak tűnt, és vitathatatlan jelei voltak, hogy nemrégi-
ben vacsorát készített, ami meglepte Lee-t. Arra számí-
tott, hogy egy ilyen házban szakács tesz-vesz a konyhán.
Nem egy csinos, mezítlábas-farmeros asszonyka.
– A gyerekeim is itthon voltak – bólintott Fernanda.
– Még valaki? – Ahogy szakácsra is számított, úgy
szobalányok és házvezetőnő jelenlétét is természetesnek
vette volna. A házat elnézve joggal számolt kiszolgáló
személyzettel. Néhány au-pair lány, netán egy inas is be-
lefért a képbe. Furcsállotta, hogy egyedül az asszony volt
otthon. Nem tudott másra gondolni, csak hogy minden-
kinek kimenője volt vasárnap.
– Nem, csak mi. A gyerekeim és én – felelte egysze-
rűen az asszony.
– A férje sem? – A kérdés hallatán Fernanda habozni
látszott, és félrekapta a tekintetét. Utált magyarázkodni.
Ez az egész még túl új volt számára, és a szó fájt, akár-
hányszor ki kellett mondania.

70
 – Nem. Özvegy vagyok. A hangja lágy volt, és picit
elcsuklott. Magát a szót is gyűlölte.
– Bocsánat. Kiment bármelyikük is a házból, mielőtt
a robbanást meghallották? Olyan kedvesen tette fel a
kérdést, hogy Fernanda maga sem tudta, miért – kezd-
te megkedvelni a férfit. Mind ez idáig Lee nyomozó be-
szélt. A másik, Stone detektív, meg sem mukkant. De
Fernanda látta, hogy az ő tekintete is ide-oda rebben és
körbepásztázza a konyhát. Mindketten mindent alapo-
san felmértek, őt magát is beleértve.
– Nem. Utána mentünk ki, de előtte nem. Miért? Va-
lójában mi történt? – Talán valaki rosszindulatból oko-
zott tüzet, és nem magától gyulladt ki az a kocsi, gon-
dolta.
– Még mi sem tudjuk – mosolygott megnyugtatóan
Lee. – Ki sem pillantott az ablakon, semmi gyanúsat
nem látott az utcán? Senki és semmi szokatlant nem vett
észre?
– Nem. Az íróasztalomnál ültem és írtam, a lányom
odafent aludt, az egyik fiam videózott, a másik a kötele-
ző iskolai kísérleten dolgozott...
– Volna kifogása ellene, ha őket is megkérdeznénk?
– Nem, dehogy. Szerintem a fiúk rém izgalmasnak
fogják találni az egészet. Szólok nekik. – Ted Lee tekintete még
rajta csüggött, amikor visszafordult az ajtóból. – Esetleg
hozhatnék egy pohár italt? – Mindkét férfihoz szólt, de
ők mindketten a fejüket rázták, és elutasították a kíná-
lást. Végtelenül udvariasan viselkedtek. – Egy perc, és itt
vagyok – mondta Fernanda, és felrobogott a lépcsőn a
gyerekekhez. Közölte velük, hogy itt a rendőrség, és né-
hány kérdést szeretnének feltenni nekik. Amint várható
volt, Ashley a száját húzta. Éppen telefonált, és nem
akarta félbeszakítani a beszélgetést. De Sam izgatott lett.
– Le fognak tartóztatni bennünket? – kérdezte ijed-
ten és reménykedőn. Még Willnek is sikerült annyi idő-
re elszakadnia a nintendójától, hogy megemelintse a
szemöldökét, és kissé érdeklődő kifejezést varázsoljon
az arcára.

71
 – Csak igazam volt, nem? Autóbomba? – kérdezte
reménykedve.
– Nem, nem hinném. Azt mondják, még nem tudják,
mi történt, de szeretnék kideríteni, láttunk-e valakit,
vagy valami gyanúsat. És Sam, nem fognak letartóztatni
minket. Még ők sem hiszik, hogy te követted el. – Sam
arcán csalódottság suhant át. Will felállt és indult az
anyja után, de Ashley nyűgösködni kezdett.
– Én minek menjek le? Átaludtam az egészet. Nem
mondanád meg nekik? Marcyvel beszélgetek. – Komoly
dolgokról folyt a szó. Mint például az egyik nyolcadikos
fiúról az iskolában, aki az utóbbi időben élénk érdeklő-
dést mutatott Ashley iránt. A lány szerint ez fontosabb
és érdekesebb volt, mint a rendőrség.
– Szólj Marcynek, hogy majd visszahívod. És te ma-
gad mondd el a rendőröknek, hogy aludtál – felelte Fer-
nanda, és elindult a lépcsőn. A gyerekek lemasíroztak az
anyjuk után, és mögötte léptek be a konyhába. A két
nyomozó felállt, és rájuk mosolygott. Helyes kis kölykök
voltak, az anyjuk pedig nagyon csinos nő. Ted Lee-t
hirtelen szánalom fogta el iránta; az arckifejezéséből
ítélve, ahogy az iménti kérdésére válaszolt, csak nemré-
giben özvegyülhetett meg. Ted ösztönösen ráérzett dol-
gokra, már csak azért is, mert közel harminc éve hall-
gatott ki embereket, és figyelte őket válaszadás közben.
Az asszony megsebzettnek tűnt, amikor a kérdésére fe-
lelt, de mostanra, a gyerekeitől körülvéve, szemlátomást
megnyugodott. Ted figyelmét az aprócska, vörös hajú
ördögfióka sem kerülte el, aki csillogó szemmel bámult
fel rá.
– Az anyukám azt mondja, hogy nem fognak letar-
tóztatni minket. – Sam nem kerülgette a forró kását.
Mindenki elnevette magát, és Ted mosolyogva nézett le
a kisfiúra.
– Így igaz, fiam. De talán segítségünkre lehetsz a nyo-
mozásban. Rendőrbiztosnak nevezünk ki, aztán, ha
majd felnősz, még detektív is lehet belőled.
– De én még csak hatéves vagyok mondta Sam bo-

72
csánatkérően. Egészen úgy hangzott, mintha többet
tudna segíteni, ha idősebb lenne.
– Oda se neki. És hogy hívnak? – Lee nyomozó értett
a gyerekek nyelvén, a fiúcska máris a tenyeréből evett.
– Samnek.
– Én Lee nyomozó vagyok, ő pedig a társam. Stone
nyomozó.
– Bomba volt? – vágott közbe Will, és Ashley a sze-
mét forgatva nézett a bátyjára jelezve, hogy élete leghü-
lyébb kérdését hallotta. Semmi más nem érdekelte, csak
hogy visszamehessen az emeletre telefonálni.
– Még az is lehet – válaszolta őszintén Ted Lee. – Elő-
fordulhat. De nem vagyunk biztosak benne. A helyszí-
nelők még vizsgálódnak. Centiről centire végig fogják
nézni a kocsit. Nem is gondolnád, mi mindent meg tud-
nak állapítani. – A gyerekeknek nem árulta el, de már
tudták, hogy bomba robbant. Semmi értelme nem lett
volna halálra rémíteni a szomszédokat. Egyedül azt
akarták kideríteni, ki az elkövető. – Kiment-e a házból,
vagy kinézett-e valamelyikőtök az ablakon, mielőtt a
robbanást meghallottátok?
– Én igen – vágta rá azonnal Sam.
– Te? – nézett rá csodálkozva az anyja. – Kimentél
a házból? – Ezt szinte kizártnak tartotta, és gyanakod-
va méregette a fiút, ahogy a bátyja és a nővére is. Ashley
ott helyben letette volna a nagyesküt, hogy az öccse
azért mondta ezt, mert fontoskodni akar a rendőrök
előtt.
– Kinéztem az ablakon. A film kezdett nagyon uncsi
lenni.
– No és mit láttál? – kérdezte érdeklődve Ted. Úgy
tűnt, a fiúcskának megvan a magához való esze, és
Tedet az egyik fiára emlékeztette, amikor az még kicsi
volt. Sam is ugyanolyan nyíltan közeledett az idegenek-
hez, ugyanolyan mulatságos dolgokat mondott, amitől
mindenki egyből a szívébe zárta. – Mit láttál, Sam? –
kérdezte ismét, és leült az egyik konyhaszékre, hogy ne
tornyosuljon a kisfiú fölé. Ted Lee szép szál ember volt,

73
és amint lezöttyent a székre. Sam azonnal a szemébe
mélyesztette a tekintetét.
– Csókolóztak – szögezte le határozottan, és arcára
kiült az undor.
– Az ablakotok előtt?
– Nem. A filmben. Ezt untam meg. A csókolózás
olyan unalmas...
Erre még Willnek is vigyorognia kellett. Ashley elkun-
cogta magát, és Fernanda szomorú mosollyal nézte a ki-
sebbik fiát. azon tűnődve, Samnek vajon megadatik-e,
hogy ebben az életben részese lehet egy igazi csóknak.
Talán az ő, Fernanda életében nem. De a saját életé-
ben...? Odébb hessegette a zavaró gondolatokat, mi-
közben Ted tovább faggatta a kisfiút. És odakint mit
láttál?
– Farber néni a kutyáját sétáltatta. Az a dög mindig
meg akar harapni.
– Ez igazán nem szép tőle. És mit láttál még?
– Cooper bácsit a golfzsákjával. Minden vasárnap
golfozni megy. És még egy bácsi sétált kint az utcán, de
őt nem ismerem.
– Hogy nézett ki? – kérdezte Ted mintegy mellékesen.
Sam a homlokát ráncolta, annyira gondolkodott.
– Nem tudom. De biztos, hogy nem ismerem.
– Semmi különöset nem vettél észre rajta? Esetleg
egy sebhelyet? Kicsit sem emlékszel, hogy nézett ki?
Sam a fejét ingatta.
– Tudom, hogy ott volt, de nem nagyon figyeltem rá.
Cooper bácsit néztem. Jól oldalba taszította a golfzsák-
jával Farber nénit, és az a dög ugatni kezdett. Kíváncsi
voltam, hogy megharapja-e.
– És megharapta? – kérdezte Ted hirtelen támadt ér-
deklődéssel.
– Nem. Farber néni megrántotta a pórázt, és rá-
üvöltött.
– Cooper bácsira? – érdeklődött mosolyogva Ted,
mire Samnek is fülig szaladt a szája. Tetszett neki ez a
rendőr, és csuda jó móka volt a kérdéseire válaszolni.

74
 – Nem magyarázta türelmesen –, a kutyával üvöl-
tözött, nehogy megharapja Cooper bácsit. Aztán néz-
tem tovább a filmet. És még ezután valami nagyot dur-
rant.
– És mindösszesen ennyit láttál...
Sam ismét erősen koncentrált, majd bólintott.
– Aha. De nem... volt ott egy hölgy is. Őt sem isme-
rem. Futott.
– Melyik irányból?
Sam határozottan a robbantás helye felé bökött.
– És ő hogy nézett ki?
– Semmi különös. Nagyjából olyan volt, mint Ashley.
– Azzal a bácsival volt, akit nem ismersz?
– Nem, a bácsi a másik irányból jött, a hölgy még ne-
ki is ütközött. Farber néni kutyája őt is megugatta, de a
hölgy csak szaladt tovább. Ezt láttam – zárta le a beszél-
getést, és zavartan pislogott fel a többiekre. Nyilvánvaló-
an attól tartott, megint azzal fogják vádolni, hogy zöld-
ségeket beszél. Nem először fordult volna elő.
– Remek kis fickó vagy, Sam – mondta Ted, és a fi-
úcska bátyjára és nővérére nézett:
– És ti, gyerekek, láttatok valamit?
– Én aludtam – közölte vele Ashley, minden ellensé-
geskedés nélkül. Szimpatikusnak találta a rendőrt. És a
kérdéseit érdekesnek.
– Én a házi kísérletemen dolgoztam – felelte Will –,
fel sem néztem, amíg meg nem hallottam a robbanást.
Jó... ment a tévé, és a Giants játszott, de... ez az izé ak-
korát szólt, hogy csak na!
– Efelől semmi kétségem – mondta Ted, bólintott és
felállt. – Ha bármelyikőtöknek bármi eszébe jutna, nyu-
godtan hívjatok. Édesanyátoknál megvan a számunk.
Fernandában felmerült még egy kérdés.
– Kinek a kocsija volt? Valamelyik szomszédé, vagy
az itt parkoló vendégeiké? – Előzőleg nem tudta beazo-
nosítani a roncsot, annyira körbevették a tűzoltóautók.
Az autó a felismerhetetlenségig kiégett, teljességgel a
lángok martalékává vált.

75
 – Az egyik szomszédjuké, Mclntyre bíróé. Valószínű-
leg ismeri is. A bíró úr nem tartózkodott a városban, de
a felesége igen. Éppen indult volna valahová, és nagyon
megijedt. Szerencsére még a házban volt, amikor a bal-
eset bekövetkezett.
– Én is nagyon megijedtem – sietett leszögezni Sam.
– Mindnyájan megrémültünk – ismerte el Fernanda.
– Mintha az egész utca felrobbant volna tette hoz-
zá Will. – Fogadni mernék, hogy autóbomba volt. –
Nem hagyta magát lerázni.
– Mindenkit kiértesítünk, amint bármi biztosat meg-
tudunk – ígérte Ted, bár Fernanda az ellenkezőjét gya-
nította.
– Feltételezve, hogy autóbomba volt... Mclntyre bí-
rónak szánták? – kérdezte hirtelen támadt érdeklő-
déssel.
– Valószínűleg nem. Abból, ami jelenleg megállapít-
ható, véletlenszerű, kamikáze akcióról van szó... – De
Fernanda már egy szavát sem hitte. Túl sok rendőrautó
bukkant fel, és a rendőrfőnök is túl gyorsan megjelent a
helyszínen. Kezdte úgy érezni, hogy Willnek van igaza.
Ezek tudnak valamit, bár roppant udvariasan tagadják.
Túl sok rendőr vonult fel egy – úgymond – véletlen tűz-
esethez.
Lee nyomozó köszönetet mondott, aztán a társával
egyetemben elköszönt. Fernanda elgondolkozva csukta
be mögöttük az ajtót.
– Hát ez érdekes volt – mondta Samnek. A kisfiú fon-
tossága teljes tudatában feszített mellette, lévén, hogy a
rendőrség összes kérdését megválaszolta. Még akkor is
erről beszélgettek, amikor Fernanda felkísérte a gyere-
keket a szobájukba, aztán lement, hogy rendbe hozza a
konyhát.
– Jó megfigyelő a kölyök – közölte Ted Lee Jeff
Stone-nal, miközben átsétáltak a szomszédba, ahol sen-
ki nem látott és nem hallott semmit. Az összes házat vé-
gigjárták az utcában, beleértve Farberék és Cooperék
otthonát is, akiket Sam név szerint említett. Senki nem

76
tudott semmiről, vagy legalábbis nem emlékezett sem-
mire. Tednek még mindig a vörös ördögfióka járt az
eszében, amikor három órával később visszaértek az
őrsre, és kávét töltött magának. Épp tejszínt löttyintett
a kávéscsészéjébe, amikor Jeff Stone váratlanul meg-
szólalt:
– A héten jelentés érkezett Carlton Watersről. Nem
lehet, hogy ne emlékeznél rá. Tizenhét évesen kinyírt
néhány embert, de nem vették figyelembe, hogy az idő
tájt kiskorú volt, és akárhányszor folyamodott is kegyele-
mért, elutasították. Viszont a napokban szabadult. Pa-
pírforma szerint most valahol Modesto környékén kell
lennie. McIntyre volt az ügyben eljáró bíró. Ha jól em-
lékszem, még az újságok is megírták. McIntyre-nak fél
pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy Waters bűnös.
Waters folyton azt hangoztatta, hogy a haverja húzta
meg a ravaszt és lőtt, miközben ő épp csak jelen volt, és
az egész ügyben olyan ártatlan, mint egy ma született
bárány. Pár évvel később a haverját méreginjekcióval ki-
végezték a San Quentinben. Ha nem tévedek, Waters a
Pelikánban ült.
– És mit akarsz mindebből kihozni? – kérdezte Ted,
gőzölgő kávéjába kortyolva. – Hogy Waters tette? Mér-
hetetlen ostobaság lenne a részéről. Huszonnégy évvel
később felrobbantani az őt elítélő bírót, alig néhány
nappal azután, hogy kiengedték? Nem lehet ennyire
ütődött. Az alapján, amit olvastam róla, nem hülye az
ürge. Ha valaki, ő aztán tudja, hogy ezzel a lépéssel
„csak oda" expresszjegyet vált a Pelikánba, ahogy azzal
is tisztában van, hogy mindenki őt gyanúsítaná. Valaki
más követte el, vagy tényleg véletlen, hogy épp a bíró
kocsija robbant fel. McIntyre jó sok fickót rács mögé jut-
tatott, mielőtt nyugalomba vonult. Nem Waters az
egyetlen, akit börtönbüntetésre ítélt.
– Csupán hangosan gondolkoztam. Mindenesetre
érdekes egybeesés. De lehet, hogy nem több. Talán
megérné egy pillantást vetni rá. Volna kedved felautóz-
ni Modestóba holnap?

77
 – Persze. Miért ne? Ha gondolod, hogy kisülhet vala-
mi a dologból. Én ugyan nem hiszem, de semmi kifogá-
som egy kis vidéki kocsikázás ellen. Mindjárt munka-
kezdéskor indulhatunk, és hétre már ott is lehetünk. Ad-
digra talán felbukkan valami nyom. – Mert mostanáig
csak annyi vált bizonyossá, hogy senki nem látott senkit
és semmi gyanúsat. Egyetlen szomszéd sem tudott sem-
mi érdemlegeset mondani.
A helyszínelők gyanúja viszont hitelt érdemlően beiga-
zolódott: valóban bomba robbant. Méghozzá csinos da-
rab. A bíró és felesége testi épségében komoly kárt te-
hetett volna, ha a kocsiban ülnek. De mint kiderült –
idő előtt robbant. Annak ellenére, hogy el volt látva idő-
zítővel; a bíróné nagyjából öt perccel maradt le arról,
hogy az égi világosság fényeskedjék neki. Amikor a fele-
sége által megadott számon felhívták McIntyre-t, ő is ha-
tározottan azt nyilatkozta, hogy valaki meg akarhatta
gyilkolni. De ahogy Ted, ő is úgy vélte, hogy ez aligha
Carlton Waters lehetett. Watersnek túl sok erőfeszítésébe
került visszanyerni a szabadságát, semhogy azt, néhány
nappal azután, hogy kiengedték, máris kockára tegye.
– A fickónak ennél több esze van – magyarázta a bí-
ró a telefonban. – Elolvastam pár cikkét. Mindegyikben
az ártatlanságát hangoztatja, de annyira azért nem hü-
lye, hogy a szabadlábra helyezése hetében megpróbál-
jon kinyírni. – Tucatnyi egyéb lehetőség is felmerült,
mások neve is szóba került, akikről a bíró gyanította,
hogy örök haragot esküdtek ellene, és már szabadultak.
Utolsó ítéletét öt évvel korábban hozta meg.
Ted és Jeff mindenesetre elautózott Modestóba, és
épp akkor értek a szállóhoz, amikor Malcolm Stark, Jim
Free és Carlton Waters visszatért a vacsorázásból. Jim
Free rábeszélte a többieket, hogy menjenek ki a benzin-
kútnál lévő kávézóba, mert így a barátnőjével is talál-
kozhatott.
– Jó estét, uraim! – köszönt rájuk Ted, mire mindhá-
rom férfi azonnal óvatossá és ellenségessé vált. Kilomé-
terekről megorrontották a zsarukat.

78
 – Mi szél hozta ide önöket? – érdeklődött Waters,
amikor meghallotta, honnan érkeztek.
– Történt ez-az a házunk táján – magyarázta Ted. –
Hogy rövidre fogjam: bomba robbant McIntyre bíró úr
kocsijában. Talán emlékszik még a nevére – mondta, és
egyenesen Waters szemébe nézett.
– Hogyne, nagyon is. Nem nagyon komálom azt a fa-
zont – vágta rá habozás nélkül Waters. Szívesen meg-
szorongatnám a tökeit, de annyit nem ér, hogy vissza-
menjek a sittre. Kinyiffant? – kérdezte reménykedve.
– Szerencsére nem. Nem tartózkodott a városban.
De a felesége éppen csak megúszta. Alig öt percen múlt.
– Hmm – mondta Waters. A csalódottság jeleit nem
lehetett felfedezni az arcán. Lee figyelte a másikat; nem
volt nehéz megállapítani, hogy intelligens emberrel áll
szemközt. Waters nyugodt és hűvös volt, mint egy dél-
sarki jégtömb, és Lee hajlott rá, hogy igazat adjon a bí-
rónak. Waters nem olyasvalakinek tűnt, aki akkora os-
tobasággal, mint hogy felrobbantja az őt elítélő bíró
autóját, megkockáztatná, hogy ismét becsukják. De szá-
molni kellett azzal, hogy amilyen okos, olyan vakmerő
is. Busszal könnyedén eljuthatott a helyszínre, elhelyez-
hette a bombát, kényelmesen visszaérhetett Modestóba,
és takarodóra már ismét a szálláson lehetett. Ted ösztö-
nei azonban azt súgták, nem Waters az ő emberük. An-
nak ellenére, hogy ez a három férfi így, együtt félelmetes
triót alkotott. Ted tudta, ki a másik kettő, és hogy mikor
engedték ki őket. A szabadlábra helyezési belső köröz-
vényeket mindig végigfutotta. És most emlékezett a ne-
vekre. Ennek a háromnak sok minden volt rovásán. Egy
pillanatig sem hitt Waters ártatlanságát hangoztató me-
séiben, és most sem tudott megbízni ebben az ember-
ben. De tapasztalatból tudta, hogy valamennyi volt el-
ítélt alibivel szolgál bármely időpontra: ha történetesen
nem a barátnőjével hetyegett, akkor a barátaival futott
a parkban, vagy épp az ügyvédjével volt megbeszélése.
A könyökén jöttek már ki az ilyen alibik. Waters minden
dió közül a legkeményebbnek számított, és Ted nem na-

79
gyon örült neki, hogy ráadásul az átlagosnál több esze
van. Watersön a szociopaták összes jellemvonása felis-
merhető volt, a lelkiismeretet – ha ugyan – legfeljebb
hallomásból ismerte, viszont vitathatatlanul okos volt.
– Ha már itt tartunk: merre járt tegnap? – kérdezte
Ted. Waters rezzenetlenül állt vele szemben, és jeges te-
kintettel méregette.
– A környéken. Elbuszoztam a rokonaimhoz. Nem
voltak otthon. Elüldögéltem a verandájukon, aztán
visszajöttem és a fiúkkal lötyögtem egy ideig. – Senki
nem volt, aki az alibije első részét igazolhatta volna, így
Ted nem is bajlódott azzal, hogy neveket kérdezzen.
– Pompás. Tudja valaki igazolni, hogy valóban arra-
felé járt? – kérdezte Ted, és egyenesen Waters szemébe
nézett.
– Néhány buszsofőr. És a jegyeket is megtartottam,
ha érdekli.
– Hadd látom. – Waters dühösen pislogott, de felment
a szobájába és lehozta őket. A jegyeket szemlátomást fel-
használták, mégpedig a modestói körzetben. Mindegyik-
ről hiányzott az ellenőrző szelvény. Ezeket akár maga
Waters is letéphette, bár Ted nem hitte. Waters abszolút
nyugodtnak látszott, amikor visszaadta neki őket. – Az-
tán semmibe nem belekeveredni, fiúk. Ha bármi új fej-
lemény van, jövünk és újra meglátogatjuk magukat. –
Mindhárman tisztában voltak vele, hogy Tednek jogá-
ban áll faggatózni, vagy ha neki úgy tetszik, akár nyo-
moztatni is utánuk. Rendőri felügyelet alatt álltak.
– És nehogy seggbe találjon vágni benneteket az ajtó,
amikor kimentek – morogta Jim Free a bajsza alatt, ami-
kor a két rendőr távozott. Ted és Jeff is hallotta, de nem re-
agáltak rá, beszálltak a kocsijukba és elhajtottak. Waters
hosszasan nézett utánuk, tekintetéből sütött a gyűlölet.
– Disznók – kommentálta az eseményeket Malcolm
Stark, de Waters egy szót sem szólt. Sarkon fordult, és
bement az épületbe. Érdekelte volna, hogy valahány-
szor azok ott, San Franciscóban kifogynak az ötletekből,
azonnal ide rohannak-e, hogy kikérdezzék. Azt csinál-

80
tak vele, amit akartak, és ez ellen semmit nem tehetett,
amíg felügyelet alatt állt. De azt mindenképp el akarta
kerülni, hogy visszazsuppolják a sittre.
– Mit gondolsz? – kérdezte Ted a társát, miután elin-
dultak. – Szerinted Waters körül minden rendben van?
– Ő maga bizonytalan volt, úgy gondolta, bármi lehet-
séges. Az ösztönei azt súgták, gyanús a pasas, az esze vi-
szont azt, hogy valaki más helyezte el a bombát.
Watersnek több esze van annál, semhogy ilyen ostoba-
ságot műveljen. Okos a jómadár. De Tednek el kellett is-
mernie, hogy már ránézésre rosszfiúnak látszik. Lehet-
séges, hogy a bombát csupán figyelmeztetésnek szánták,
valami komolyabb dolog bekövetkeztét akarták jelezni
vele, mert a robbanás csak akkor ölte volna meg a bírót
vagy a feleségét, ha épp a kocsiban ülnek, vagy a közvet-
len közelében tartózkodnak.
– Nem, nem hinném – felelte Jeff Stone. – Ha engem
kérdezel, az ipse mocskos dolgokra képes. Én ugyan be
nem veszem az ártatlanságáról szóló dumát. Szerintem
van annyira vakmerő, hogy bebuszozzon a városba, el-
helyezze a bombát McIntyre autóján, aztán hazajöjjön
vacsoraidőre. Kinézem belőle. Ugyanakkor okosabb is
annál, hogy ezt meglépje. Szerintem most nem őt keres-
sük. De egy fél pillanatig sem bíznék meg benne. Fog ő
még csücsülni. Biztosra veszem, hogy hallunk még felő-
le. – Mindketten nemegyszer tapasztalták már, hogy a
Watershöz hasonló alakok újra a börtönben kötnek ki.
Ted ugyanígy gondolta.
– Mindenesetre nem ártana megmutatni a fényképét
az utcában lakóknak. Talán a Barnes gyerek felismeri,
ha meglátja a fotóját. Az ember soha nem tudhatja...
– Ártani nem árthat – bólintott beleegyezően Jeff.
A három férfi járt az eszében, akikkel az imént találkoz-
tak. Egy emberrabló, egy gyilkos és egy drogdíler. Szép
kis kompánia, semmi jóra nem lehet számítani tőlük. –
Ha visszaértünk, lehívom a fotóját a nyilvántartásból.
És kedden meg is mutathatjuk a szomszédoknak. Aztán
kiderül, látta-e bárki is az utcában.

81
 – Szerintem nem találunk ilyet – mondta Ted, ami-
kor visszakanyarodtak a gyorsforgalmira. Modestóban
tombolt a hőség, az út semmilyen kézzel fogható ered-
ménnyel nem járt, mégsem bánta, hogy vállalkoztak rá.
Azelőtt csak hallomásból ismerte Carlton Waterst, fur-
csa volt hús-vér valójában látni. Különös érzései voltak
ezzel a férfival szemben, és halálos biztonsággal érezte,
hogy útjaik még keresztezni fogják egymást. Mert Wa-
ters egész lénye törvénybe ütköző volt. Huszonnégy évet
ült, és Ted biztosra vette, hogy most még veszélyesebb,
mint amikor lecsukták. Élete kétharmadát a „gladiátor-
iskolában" töltötte. Nyomasztó volt a gondolat, és Ted
csak remélni merte, hogy nem öl ismét embert, mielőtt
újra rács mögé kerül.
A két nyomozó egy ideig csendben autózott, aztán új-
fent a robbantásra terelődött a szó. Jeff azt tervezte, be-
veszi magát a számítógép elé, és lehívja mindazok listá-
ját, akiket McIntyre, bíráskodása húsz éve alatt, valaha
is elítélt. És megnézi, hogy közülük kik vannak szabad-
lábon. Különösen azokra figyel oda, akik előbb szaba-
dultak, mint Carl. Egyvalamit mindketten biztosra vet-
tek: a bomba nem véletlenül robbant fel ott, ahol felrob-
bant. Személyre szóló ajándéknak szánták McIntyre
bírónak, vagy – ha őt elvétik – a feleségének. Cseppet
sem volt megnyugtató a gondolat, bár Ted gyanította,
hogy nagyjából már sikerült beazonosítaniuk az elköve-
tőt. Szó sem volt róla, hogy Carlton Waterst levették
volna a gyanúsítottak listájáról. Nem tudott elfogadható
alibit igazolni magának, igaz, terhelő bizonyítékok sem
szóltak ellene: Ted és Jeff fogadni mert volna rá, hogy
nem is fognak ilyet találni. Watersnek több a sütnivaló-
ja, semhogy hibát kövessen el. Ha mégis ő helyezte el a
bombát... sosem tudják rábizonyítani. A személyes ta-
lálkozás, ha másra nem is, arra jó volt, hogy Ted rajta
tartsa a szemét ezen az emberen. Ha jól sejtette, eljön
még a nap, amikor Carlton Waters újra fellép a bűnözés
színpadán. Ez – szinte elkerülhetetlen volt. Waters a
génjeiben hordozta a rosszat.

82
 7.
KEDDEN DÉLUTÁN ÖTKOR MEGSZÓLALT A CSENGŐ. Fer-
nanda a konyhában ült, Jack Waterman levelét olvasta,
amelyben az ügyvéd pontos listát adott arról, mi min-
dent kell még eladnia, és hogy mindezekért mennyi
pénzre számíthat. Csupán óvatos becslésekbe bocsátko-
zott, bár mindketten őszintén remélték, hogy ha Fer-
nanda túlad mindenén, beleértve az Allantól kapott ék-
szereket is – márpedig ezekből akadt bőven – , új életet
kezdhet a nulláról indulva... és nem sokkal lentebbről,
mint ez Fernandát rémálmaiban kísértette. Legjobb
esetben is a semmire építve élhet tovább, bár fogalma
sem volt róla, hogy az elkövetkező években miből tartja
majd fenn magát és a gyerekeket... arról már nem is be-
szélve, hogy miből fogja finanszírozni az egyetemi ta-
nulmányaikat, ha elérik azt a kort. Pillanatnyilag egye-
dül abban bízott, hogy egyszer csak kipattan fejéből az
isteni szikra. Egyelőre mást sem akart, mint túlélni min-
den egyes napot, úszni az árral, és – még ha fogcsikor-
gatva is – nem összeroppanni.
Will az emeleten volt és házi feladatát írta, vagy leg-
alábbis úgy tett. Sam a szobájában játszott, Ashley a ba-
lettelőadásra próbált, és előreláthatólag hét óra körül
végzett. Ezért Fernandának a szokottnál kicsivel ké-
sőbbre kellett elkészítenie a vacsorát, így maradt ideje a
borongásra. A konyhaasztalnál ülve merengett, és ösz-
szerezzent, amikor felvisított a csengő. Nem várt senkit,
és bár sok minden járt a fejében, a két nappal azelőtti
robbanás fel sem merült a gondolataiban, amikor a be-
járati ajtóhoz ment, és a kukucskálón kilesve Ted Lee-t
pillantotta meg. A nyomozó egyedül volt, fehér inget,
sötét színű nyakkendőt és zakót viselt. Másodszori látás-
ra is roppant tiszteletre méltó benyomást keltett.
Fernanda meglepett arckifejezéssel nyitott ajtót, és is-
mét elhűlt a férfi magassága láttán. A nyomozó egy
szürkésbarna borítékot tartott a kezében és zavartan to-

83
porgott, amíg beljebb nem invitálták. Érzékelte a fe-
szültséget a másik tekintetében, látta, milyen zilált a ha-
ja, és hogy minden mozdulata bizalmatlanságról árul-
kodik. Elgondolkodott, vajon mi nyomaszthatja az asz-
szonyt. Úgy nézett ki, mintha a világ összes baja az ő
vállát nyomná. De amikor beljebb lépett, a nő elmoso-
lyodott és szívélyességet erőltetett magára.
– Üdvözlöm, nyomozó úr. Hogy s mint? – kérdezte
fáradt mosollyal.
– Nagyszerűen. Nagyon sajnálom, hogy ismét zavar-
nom kell. Azért ugrottam be, hogy megmutassak egy fo-
tót. – Körbepillantott, ahogy vasárnap is. A ház le-
nyűgöző volt, a berendezési tárgyak felbecsülhetetlen
értékűek. Mintha csak múzeumban járna. De a farme-
ros-pólós Fernanda, ahogy vasárnap is, valahogy oda
nem illőnek tűnt a hétköznapi viseletben. Ebben a kör-
nyezetben szinte elvárta volna az ember, hogy az asz-
szony szőrmebundáját maga után húzva vonul, miköz-
ben estélyi ruhája uszálya a lépcsőket söpri. És mégsem
tűnt nagyvilági hölgynek. Ted ösztönei azt súgták, hogy
kedvelni tudná ezt a nőt. Egy normális, kedves asszonyt
látott maga előtt, aki – ki tudja, milyen oknál fogva – na-
gyon szomorú. Valósággal körbelengte a bánat, ennek
ellenére – ha Tedet nem csapták be a megérzései – min-
den gondolata a gyerekei körül forgott, anyatigrisként
védelmezte őket. Ted mindig is jó emberismerő volt, és
úgy érezte, most is bízhat az ösztöneiben.
– Megtalálták már az illetőt, aki felrobbantotta
McIntyre bíró kocsiját? – kérdezte Fernanda. Bevezette
Tedet a nappaliba, és hellyel kínálta az egyik puha, ké-
nyelmes bársonykanapén. A szoba lágy bézs színben
pompázott, mindenütt bársony-, selyem- és brokátfelü-
letek fodrozódtak, a függönyök akár egy palota díszei is
lehettek volna. Ted nem sokat tévedett. Fernanda és
Allan a drapériákra egy középkori palazzo berendezése-
inek kiárusításán tett szert Velencében.
– Még nem. De szeretnénk mindennek a végére jár-
ni. Van nálam egy fénykép, szeretném, ha megnézné, és

84
szólna, ha ismerősnek találja. És ha Sam itthon van...
nem bánnám, ha ő is vetne rá egy pillantást. – Nem
hagyta nyugodni az ismeretlen férfi, akit a kisfiú látott –
állítása szerint életében akkor először. Túl egyszerű lett
volna, ha Sam a fotó alapján azonnal beazonosítja
Carlton Waterst. Véletlen bármikor bekövetkezhet, bár
Ted nem számolt vele. Nem lehet, hogy ekkora szeren-
cséje legyen. A lehetséges elkövetők felkutatása általá-
ban sokkal több időbe került, de néha a jó fiúknak állt a
zászló. Remélni sem merte, hogy most is erről van szó.
Előhúzta a borítékból a kinagyított képet, és az asz-
szony kezébe nyomta. Fernanda szinte megbabonázva
meredt a fényképen látható arcra, aztán megrázta a fe-
jét, és visszaadta a fotót.
– Nem hinném, hogy valaha is találkoztam vele –
mondta halkan.
– De előfordulhatott... – erősködött Ted, miközben
árgus szemmel figyelte minden mozdulatát és megnyil-
vánulását. Az asszony egyszerre tűnt nagyon erősnek és
végtelenül gyengének. Felfoghatatlan volt, mitől ilyen
szomorú, ha egyszer ilyen körülmények közt élhet, bár
számításba kellett venni, hogy alig négy hónapja vesz-
tette el a férjét.
– Nem, nem hinném – mondta őszintén Fernanda. –
De valahogy mégis ismerős. Az ember nem könnyen fe-
lejt el egy ilyen arcot. Láthattam már valahol? – kérdez-
te a homlokát ráncolva, mintha az emlékeiben kutatna
és erősen próbálna emlékezni.
– Esetleg az újságokban. Nemrég engedték ki. Nagy
port vert fel az ügy. Tizenhét évesen börtönözték be, a
barátjával egyetemben. Huszonnégy éven át az ártat-
lanságát hangoztatta, azt állítva, hogy a haverja húzta
meg a ravaszt.
– Szörnyű. Függetlenül attól, ki húzta meg a ravaszt.
Maga szerint ártatlan volt? – Mert ő bizony kinézett be-
lőle egy gyilkosságot.
– Nem, semmiképp – felelte Ted őszintén. – De ra-
vasz a fickó. És mostanra talán már ő maga is hisz a me-

85
séjében. Nemegyszer találkoztam már ilyennel. A bör-
tönök tele vannak ártatlanul elítéltekkel, akik a rosszin-
dulatú bírókat és a tehetetlen ügyvédeket okolják a be-
börtönzésükért. Nem sok férfi... vagy ha már itt tar-
tunk... nő ismeri be, amit elkövetett.
– És kiket öltek meg? – kérdezte megborzongva Fer-
nanda. Már a gondolat is borzasztó volt.
– A szomszéd házaspárt. És kis híján a gyerekeiket is,
de azok még szinte ki sem nőttek a csecsemőkorból,
ezért nem sokat törődtek velük. Túl kicsik voltak, hogy
azonosíthassák őket. A szülőket lemészárolták, kétszáz
dollárért és az apróért, amit még a tárcájukban találtak.
Számtalanszor szembesülünk ezzel. Véletlenszerű ag-
resszió. Életeket áldoznak fel pár dollárért, egy szippan-
tásnyi drogért, egy lőfegyverért. Ezért nem dolgozom
már az Emberölésieknél. Túlságosan lehangoló. Az em-
ber olyan kérdéseket kezd feltenni magában az emberi
fajról, amelyekre nem is akarja tudni a választ. – Fer-
nanda bólintott, bár azt gondolta, hogy az sem lehet
sokkal jobb, amivel a férfi jelenleg foglalkozik. Egy autó-
bomba sem különösebben lélekemelő, és akár meg is öl-
hette volna a bírót, vagy a feleségét. De ez még mindig
kevésbé brutális, mint az a bűntett, amelyet a nyomozó
épp az imént Carlton Waters rovására írt. Már a fényké-
pe láttán is megfagyott Fernanda ereiben a vér. Volt va-
lami dermesztő és ijesztő a férfiban, ami még a fotóján
keresztül is érzékelhető volt. Ha találkozott volna vele,
bármikor felismerné. Biztosra vette, hogy soha életében
nem látta még ezt az embert.
– Mit gondol, megtalálják az illetőt, aki felrobbantot-
ta a kocsit? – kérdezte kíváncsian. Érdekelte volna, hogy
a bűnesetek hány százalékát derítik fel, és ez mennyi
energiájukba kerül. Úgy tűnt, ez a nyomozó roppant lel-
kiismeretesen végzi a munkáját. Kellemes arcú, nyílt te-
kintetű, intelligens, jó modorú férfi volt. Fernanda nem
ilyennek képzelte a detektíveket. Valamiért „kemé-
nyebb" fellépést várt volna tőlük. Ted Lee azonban civi-
lizált, mondhatni normális ember benyomást keltette.

86
 – Lehet válaszolta Ted őszintén. – Mindenesetre
azon vagyunk. Ha véletlenszerű akcióról van szó, az
megnehezíti a dolgot, mert akkor nincs indíték és nincs
lehetséges gyanúsított, vagyis gyakorlatilag bárki lehe-
tett. De az ember meglepő összefüggésekre jön rá, ha
kissé a felszín mögé ás. Itt adva van egy bíró, ezért úgy
gondolom, indítékot sem lesz nehéz találni. Valószínű-
leg a bosszú munkált valakiben, akit a bíró úr börtönbe
juttatott. És ez a valaki úgy érzi, nem érdemelte meg a
büntetést, és ennek hangot is akart adni. Ha ilyesvalaki-
ről van szó, nagyobb esélyünk van rá, hogy elkapjuk.
Így jött a képbe Waters, illetve... hogy egészen pontos
legyek, a társam vetette fel ezt a lehetőséget. Waters a
múlt héten szabadult. McIntyre bíró vezette a tárgya-
lást, és ő volt az, aki elítélte.
– Huszonnégy év hosszú idő, hogy valaki folyamato-
san bosszút forraljon valaki más ellen, és a világ legosto-
bább dolga felrobbantani a bíró kocsiját még azon a hé-
ten, amikor végre kiengedik. Waters okosabb ennél, de
lehet, hogy igazából már csak a börtönben érzi otthon
magát. Ha ő, vagy valaki hozzá hasonló tette, arra ha-
marosan fény derül. Akárki is volt, előbb-utóbb eljár a
szája, és erről a „téglák" telefonon jelentenek. A legtöbb
használható ötletet a névtelen bejelentőknek és a fizetett
informátoroknak köszönhetjük. – A nyomozó olyan vi-
lágra engedett rálátást, amelyet Fernanda egyáltalán
nem ismert, és nem is állt szándékában megismerni.
Borsódzott a háta attól, amit férfi mondott, mégis olyan
izgalmasnak tűnt az egész. – A legtöbb ügyben sok em-
ber érintett, és még többen vannak, akiknek valamiképp
tudomásuk van róla. És legtöbbjük nem tud titkot tarta-
ni. Szinte megkönnyebbülés számukra, ha vallomást te-
hetnek. Ami nagy szerencse ránk nézve. Nincs más dol-
gunk, mint mindennek utánanézni és minden szálat fel-
göngyölíteni. Waters is amolyan „tipp" a részünkről,
talán túl kézenfekvő épp őt gyanúsítanunk, de semmi-
képp nem árt, ha lenyomozzuk. Volna kifogása ellene,
ha Samnek is megmutatnám a fotót?

87
 – Nem, dehogyis. Fernanda is kíváncsi volt, vajon
Sam felismeri-e a férfit, noha nem akarta kitenni annak
a veszélynek, hogy esetleg olyan bűnözőt azonosít, aki
később bánthatja, vagy bosszút akar állni rajta. Ezért rá
is kérdezett: – Mi lesz, ha felismeri? Titokban tartják
majd a fiam kilétét?
– Természetesen. Még véletlenül sem tennénk ki koc-
kázatnak egy hatéves kisfiút – válaszolta Ted kedvesen.
– Ahogy egy felnőttet sem, ha már itt tartunk. Mindent
megteszünk, hogy megvédelmezzük a forrásainkat. –
Fernanda megkönnyebbülten bólintott, aztán felvezette
a nyomozót a hatalmas lépcsőn Sam szobájába. A férfi
lenyűgözve bámult fel az óriási csillárra a lépcsőházban.
Fernanda ezt is egy málladozó velencei palotából vásá-
rolta, és apró kristálydarabkákra szedve, hajón hozatta
át San Franciscóba.
Bekopogott Samhez, aztán szélesre tárta az ajtót. Ted
közvetlenül mögötte állt. Sam a padlón játszott a játé-
kaival.
– Szia! – vigyorgott fel a nyomozóra. – Most azért
jöttél, hogy letartóztass? – Nyilvánvaló volt, hogy a leg-
kevésbé sem aggasztja Ted látogatása, sőt, mintha örült
volna, hogy ismét láthatja a férfit. Roppant fontosnak
érezte magát vasárnap, amikor Ted megkérdezte, hogy
mit látott, és mindent részletesen elmeséltetett vele. És
jóllehet csupán egyetlenegyszer találkoztak eddig, meg-
érezte, hogy Ted Lee kedves, barátságos ember, aki sze-
reti a gyerekeket. Sam ezt csalhatatlan biztonsággal
meg tudta állapítani.
– Ugyan! Nem foglak letartóztatni. Viszont hoztam
neked valamit – mondta Ted, és a zakója zsebébe túrt.
Nem említette Fernandának, hogy ajándékot akar adni
a fiúnak. Amíg beszélgettek, egészen kiment a fejéből.
Odanyújtott valamit Samnek. A kisfiú elvette, és szinte
benne rekedt a levegő, amikor meglátta, mi az: egy
fénylő bronzcsillag, amely megszólalásig hasonlított ah-
hoz az ezüstszínű jelvényhez, amelyet Ted a tárcájában
tartott. – Ezennel detektívsegéddé nevezlek ki, Sam. Ez

88
azt jelenti, hogy mostantól fogva mindig igazat kell
mondanod, és jelenteni nekünk, ha rossz fiúkat, vagy
gyanús alakokat látsz lófrálni a környéken. – A jelvény-
be azonosító számot is ütöttek, a San Franciscó-i Rend-
őrség neve alá: afféle szóróajándék volt, amit a rendőrök
az ismerőseiknek osztogattak. Sam csak pislogott, mint-
ha új barátjától egy irgalmatlan nagy gyémántot kapott
volna. Fernandát megmosolyogtatta a fia arckifejezése,
aztán – köszönete jeléül – Tedre mosolygott. Ez igazán
kedves volt tőle. És Sam még mindig nem tért magához.
– Csodálatos! Egyszerűen csodálatos! – mondta Fer-
nanda, és ragyogó mosolyt villantott a kisfiúra, majd
– nyomában Teddel – besétált a szobába. Mint a ház
többi helyisége, ez is gyönyörűen volt berendezve. A sö-
tétkék szín dominált a szobában, vörössel és naranccsal
ötvözve, és fellelhető volt itt minden, amit egy fiú csak
kívánhat magának, beleértve a hatalmas képernyőjű té-
vét, amin videókat nézhet, a hifitornyot és egy játékok-
tól és könyvektől roskadozó szekrényt. A szoba közepén
halomban álltak a legók és a távirányítású kisautók;
Sam ezekkel játszott, mielőtt a felnőttek bejöttek volna.
Ted azonnal kiszúrta az ablakfülkét. Ha jól gyanította,
Sam onnan nézte az utcát vasárnap, amikor felfigyelt az
ismeretlen bácsira, akiről nem tudott pontos személyle-
írást adni. Ted a fiúcska kezébe nyomta Carlton Waters
fotóját, és megkérdezte, hogy látta-e már valaha is a ké-
pen látható illetőt.
Sam csak állt és hosszasan meredt a fotóra, ahogy ko-
rábban az anyja is. Volt valami Waters tekintetében,
ami borzongással töltötte el az embert, ugyanakkor kép-
telen volt letépni róla a pillantását... még ha csak a
fényképéről is volt szó. Az előző napi látogatás után Ted
bizton állíthatta, hogy Waters tekintete a valóságban
még félelmetesebb. De egy szót sem szólt, nehogy meg-
zavarja a fiút, aki csendben, várakozón álldogált, mi-
közben a két felnőtt érdeklődve méregette. Egyértelmű
volt, hogy Sam erősen gondolkodik, az emlékeiben ku-
tat a ráismerés jeleit keresve, de végül visszaadta a fotót

89
és megrázta a fejét. Az arcán azonban látszott, hogy
még mindig a gondolatai foglalkoztatják, és ez Ted fi-
gyelmét sem kerülte el.
– Ijesztő – jelentette ki a kisfiú, amikor visszaadta
Tednek a fényképet.
– Annyira ijesztő, hogy nem mered elmondani, hogy
láttad őt? – tapogatózott óvatosan Ted a fiúcska tekinte-
tét keresve. – Ne felejtsd el, most már detektivsegéd vagy.
Mindent el kell mondanod, amire emlékszel. Soha nem
fogja megtudni, hogy te elárultad, hogy megláttad őt. –
Ahogy Fernandát, úgy a fiát szerette volna megnyugtat-
ni, de Sam újra csak a fejét rázta.
– Az a bácsi ugyanilyen szőke volt, de nem így né-
zett ki.
– Ezt most miért mondod? Eszedbe jutott még vala-
mi arról a bácsiról, akit az utcán láttál? – Néha csak ké-
sőbb ugranak be dolgok. Ez még a felnőttekkel is gyak-
ran megesik.
– Nem – felelte Sam őszintén. – De ennek a bácsinak
megnéztem a fényképét, és nem emlékszem, hogy lát-
tam volna őt. Ő egy rossz bácsi? – kérdezte kíváncsian,
az ijedtség minden jele nélkül. Biztonságban érezte ma-
gát otthon, az új rendőrnyomozó barátja és a mamája
mellett, és tudta, hogy itt baj nem érheti. Soha semmi
rossz nem történt még vele azonkívül, hogy elveszítette
az édesapját, és meg sem fordult a fejében, hogy bárki is
bántani akarná.
– Nagyon rossz bácsi – felelt a kérdésére Ted.
– Meggyilkolt valakit? – Samet majd' szétvetette a kí-
váncsiság. Úgy kezelte az egészet, mintha egy izgalmas
filmet nézne, amelynek azonban semmi köze a valóság-
hoz. Ezért aztán nem is érezte, hogy veszélyben lenne.
– Ő és az egyik haverja megölt két embert. – Amint
ezt Ted kimondta, Fernandán erőt vett az aggodalom.
Nem szerette volna, ha a nyomozó a két gyerekről is be-
szél a kisfiúnak, akiket Watersék szintén bántalmaztak.
Nem akarta, hogy Samnek rémálmai legyenek, mint ez
az apja halála után gyakran előfordult. Sam attól rette-

90
gett, hogy az édesanyja – vagy netalántán ő maga – is
meg fog halni. Ebben a korban a gyerekeket már izgat-
ja ez a téma, és – azok után, ami az apjával történt – ért-
hető volt, hogy Samet különösen foglalkoztatja a dolog.
Ted ösztönösen ráérzett erre. Neki is voltak gyerekei, és
még véletlenül sem akarta megrémíteni a fiúcskát. – Na-
gyon hosszú időre börtönbe csukták ezért. – Fontosnak
érezte érzékeltetni, hogy Waters büntetést kapott a tetté-
ért, hogy nem afféle utcai vagány, aki véletlenszerűen le-
lecsap, és nem kell viselnie a cselekedetei következ-
ményeit.
– De most már kint van? – kérdezte érdeklődve Sam.
Kint kellett hogy legyen, különben Ted nem gondolta
volna, hogy ő sétált az utcán vasárnap, és nem akarta
volna tudni, hogy látta-e őt.
– A múlt héten engedték ki, de huszonnégy évet bör-
tönben töltött. Szerintem megtanulta a leckét – tette
hozzá, hogy megnyugtassa Samet. Egy ilyen korú gye-
rekkel épp így kellett beszélni, és Ted most nagyon ipar-
kodott. Mindig is szerette a gyerekeket, és értett a nyel-
vükön. Ez Fernandának is feltűnt, ezért úgy gondolta, a
férfinak is lehetnek gyerekei. Jegygyűrűt látott a nyomo-
zó bal kezén, amiből az következett, hogy házasember.
– De akkor miért gondolod, hogy ő robbantotta fel
azt az autót? – Jó kérdés. Sam érzékeny pontra tapin-
tott. Okos fiú volt, a logikája figyelemre méltó.
– Egyeseknek szokásuk felbukkanni ott, ahol senki
sem várná tőlük. Neked, mint detektívsegédnek, ezt is
meg kell tanulnod, Sam. Egyetlen szálat sem szabad el-
varratlanul hagyni, még ha magad sem hiszed, hogy ez
eredményre vezet. Néha az a kellemes meglepetés ér,
hogy ezáltal találod meg az embered.
– Szerinted ő csinálta? Ő robbantotta fel a kocsit? –
Samet lenyűgözte Ted munkamódszere.
– Nem, szerintem nem ő volt. De vissza kellett jön-
nöm, hogy leellenőrizzem ezt a nyomot is. Mert mi lett
volna, ha ugyanaz a bácsi van a képen, akit te az utcán
láttál, és én nem veszem a fáradságot, hogy megmutas-

91
sam neked a fotót? Megúszta volna a dolgot, márpedig
ezt nem akarjuk, ugye nem? – Sam megrázta a fejét, mi-
re a két felnőtt egymásra mosolygott, aztán Ted vissza-
csúsztatta a fényképet a borítékba. Okosabbnak hitte
Waterst, semhogy olyasmit kövessen el, hogy azonnal rá
terelődjön a gyanú, de az ember sosem tudhatja. Rá-
adásul Samtől új információt hallott: az elkövető szőke
volt. Az autóbombás kirakójátékban újabb apró darab-
ka került a helyére. – És ha még nem mondtam volna:
nagyon tetszik a szobád – mosolygott le kedvesen a kis-
fiúra. – Csudaszép játékaid vannak.
– Neked vannak gyerekeid? – kérdezte Sam, és fölpis-
logott a férfira. Még mindig a kezében szorongatta a jel-
vényét, mintha ez lenne a legértékesebb holmija, mint
ahogy – számára legalábbis – az is volt. Figyelmes aján-
dék volt Ted részéről, Fernanda őszintén meghatódott.
– Igen, vannak – válaszolta Ted, atyáskodó mozdulat-
tal megborzolva a kisfiú haját. – De ők már nagyok. Két
fiam főiskolára jár, a harmadik New Yorkban dolgozik.
– Rendőr?
– Nem, tőzsdeügynök. Egyikük sem akar rendőr len-
ni – mondta. Eleinte ez csalódottsággal töltötte el, de
mostanra belátta, hogy mindenkinek így a legjobb.
Rendőrnek lenni fárasztó, gyakran unalmas, veszélyes
munka. Ted mindig szerette, amit csinált, és örült, hogy
ezt csinálhatja. De Shirley kezdetektől fogva amellett
kardoskodott, hogy a fiúkat taníttatni kell, szerezzenek
diplomát. Az egyik fiú a főiskola elvégzése után jogi
egyetemre akart menni, a másik az orvosi egyetem elő-
készítőjére járt. Ted büszke volt rájuk. – És te mi akarsz
lenni, ha nagy leszel? – kérdezte érdeklődve, bár Sam
még túl fiatal volt ahhoz, hogy ezt eldönthesse. De ha
Ted jól sejtette, a kisfiúnak hiányzott az apja, és jólesett
neki, hogy – ha csak néhány percig is – elbeszélgethet,
amúgy „férfi módra". Tednek fogalma sem volt róla,
milyen helyzetbe került Fernanda a férje halála után, de
mindkét alkalommal, amikor náluk járt, az az érzése tá-
madt, hogy nincs férfi a háznál, az asszony idősebb fiát

92
leszámítva. Fernanda feszültnek, idegesnek, sebezhető-
nek tűnt, mint akinek túl sok problémával kell egyedül
megküzdenie.
– Baseballjátékos – jelentette be Sam –, vagy rend-
őr – tette hozzá, szeretetteljes pillantással nézegetve a
kezében tartott bronzcsillagot, és a két felnőtt ismét el-
mosolyodott. Fernanda épp azon mélázott, milyen imád-
nivaló is a fia, amikor Will lépett be. Felnőttek hangját
hallotta az övével szomszédos szobából, és kíváncsi lett,
kik lehetnek azok. Elmosolyodott, amikor meglátta
Tedet, és Sam azonnal közölte vele, hogy ő most már se-
gédnyomozó.
– Pazar! – vigyorodott el Will, aztán Tedre nézett. –
Bomba volt, igaz?
Ted lassan bólintott.
– Igen. – Jóképű volt a kölyök, és éles eszű, mint az
öccse. Fernandának igazán remek gyerekei voltak.
– Tudják már, ki tette? – érdeklődött Will, mire Ted
újra elővette a rendőrségi fotót, és odaadta neki.
– Láttad valaha a környéken ezt a férfit? – kérdezte
csendesen.
– Ő volt az? – Will kíváncsian és igen hosszasan ta-
nulmányozta a képet. Carlton Waters tekintete rá is
ugyanolyan igézően hatott, végül azonban visszaadta
Tednek a fotót, és megrázta a fejét. Soha, egyikük sem
látta Carlton Waterst; ez is valami. Mindez nem igazol-
ta Waters tökéletes ártatlanságát. A bűnösségét viszont
erősen megkérdőjelezte.
– Minden lehetséges nyomnak utána akarunk járni.
Pillanatnyilag semmi nincs, ami kapcsolatba hozhatná
az üggyel. Valóban soha nem láttad még őt, Will?
– Nem, soha. – A fiú ismét megrázta a fejét. – De
esetleg valaki más láthatta. – Will élvezte, hogy a nyo-
mozóval beszélgethet, az ösztönei azt súgták, hogy Ted
jó ember. Tisztességes, becsületes férfi benyomását kel-
tette, aki ráadásul a gyerekek nyelvén is ért.
– Eddig még senki nem jelentkezett. De majd min-
denkit értesítünk a fejleményekről. – Ted az órájára né-

93
zett, és közölte, hogy mennie kell. Fernanda lekísérte a
lépcsőn, de a férfi megtorpant a bejárati ajtó előtt. Szá-
mára is érthetetlen volt, miért érez sajnálatot az asz-
szony iránt, aki ilyen házban, ilyen körülmények közt él-
het. – Gyönyörű az otthonuk – mondta –, és csodálatos
a berendezés. Sajnálom, ami a férjével történt – tette
hozzá együttérzően. Huszonnyolc év házasság megtaní-
totta az együvé tartozás értékére. Ugyan már eltávolod-
tak egymástól a feleségével, de még mindig nagyon so-
kat jelentettek egymásnak. Fernanda magányossága
azonban szinte kézzel tapintható volt, halotti lepelként
borult rá az egyedüllét.
– Én is – mondta szomorúan az asszony.
– Baleset volt?
Fernanda habozni látszott, aztán a férfira nézett.
Olyan nyers, csupasz fájdalom villant a tekintetében,
hogy Ted egy pillanatig levegőt sem kapott.
– Talán... mi sem tudjuk. – Elhallgatott, aztán maga
számára is megmagyarázhatatlanul kibökte: – Elképzel-
hető, hogy öngyilkosságot követett el. A tengerbe zuhant
a fedélzetről Mexikóban, éjszaka. Egyedül volt a hajón.
– Nagyon sajnálom – mondta még egyszer Ted, ki-
nyitotta az ajtót, majd visszafordult. – Ha bármit tehe-
tünk önért, kérem... csak szólnia kell.
Többek között azt szerette a munkájában, hogy meg-
ismerkedhetett a Fernandához hasonló asszonyokkal
és a gyerekeikkel. Az ilyen emberekért megérte csinál-
ni, amit csinált. És ez a család különösképp a szívéhez
nőtt. Függetlenül attól, mennyi pénzük volt – láthatóan
jó sok –, bánat telepedett az életükre. Néha nem számít,
hogy az ember gazdag, vagy szegény, életük során
– anyagi helyzetüktől függetlenül – ugyanazon dolgok
megeshetnek velük, és a gazdag ugyanúgy sérül, mint a
szegény. Nem számított, hogy Fernanda mekkora ház-
ban él, milyen elegáns csillár világítja be a lépcsőhá-
zat... senki nem volt, aki éjszakánként magához ölelje,
magányos volt, és egyedül kellett felnevelnie három gye-
reket. Ha vele, Teddel, történne valami, Shirley ugyan-

94
úgy magára maradna a háron fiúval. Még akkor is ezek
a szomorú gondolatok jártak a fejében, amikor az asz-
szony halkan becsukta mögöte az ajtót. Ted a kocsijá-
hoz ballagott és elhajtott.
Fernanda visszaült az asztalához, és ismét végigolvas-
ta Jack Waterman levelét. Felhívta, hogy időpontot be-
széljen meg vele, de a titkárnőből csak a másnapi vissza-
hívás ígéretét tudta kicsikarni Az ügyvéd úr aznapra le-
húzta a rolót. Fernanda háromnegyed hétkor autóba
ült, és elment Ashleyért. A kislány jó hangulatban szállt
be a kocsiba, egész hazafelé úton a balettelőadásról, az
iskoláról és számtalan kis barátnőjéről folyt a szó.
Ashleyt épp csak meglegyintette a pubertás, még erősen
kötődött az anyjához. Fernanda tisztában volt vele,
hogy ez néhány éven belül megváltozik. De egyelőre
még „közeli barátnők" voltak, és az anya hálás volt a
sorsnak minden ilyen pillanatért.
Amint beléptek a házba, Ashley azt kezdte ecsetelni,
milyen tervei vannak júliusra, amikor is a Tahoe-tó mel-
lett fog nyaralni. Alig várta már, hogy júniusban véget
érjen az iskola. Mindnyájan várták a szünidőt, noha
Fernanda tudta, hogy nyáron még magányosabb lesz,
hiszen Ashley és Will is elutazik. De legalább ott marad
neki Sam. A lelke mélyén örült, hogy Sam még ilyen ki-
csi, és nem lépett a függetlenedés útjára. A kisfiú még
ezer szállal kötődött hozzá, különösen most, hogy az
apja elment... igaz, Allan túl sok figyelmet nem fordí-
tott rá az utóbbi években. Mindig annyira elfoglalt volt.
Jobban tette volna, ha a gyerekeivel törődik, gondolta
magában Fernanda, amint felment a bejárati lépcsőn,
akkor talán nem lett volna ideje anyagi csődbe vinni a
cégeit, romba dönteni a családja és – végül – a saját
életét.
Este vacsorát főzött a gyerekeknek. Mindenki fáradt
volt, mégis jobb hangulatban voltak, mint az utóbbi idő-
ben bármikor. Sam kitűzte az új jelvényét, és vacsora
közben a robbantásról beszélgettek. Fernandát meg-
könnyebbüléssel töltötte el a tudat, hogy minden való-

95
színűség szerint kifejezetten a bíró ellen irányult a rob-
bantás, és olyasvalaki követhette el, akit az valamikor sú-
lyos büntetésre ítélt, nem pedig véletlenszerűen csapott
le az elkövető, nem törődve vele, ki lesz az áldozat. De
még ha így is történt, kellemetlen érzés volt tudni, hogy
olyan emberek mászkálnak odakint, akik kárt akarnak
tenni másokban és azok tulajdonában. Ő és a gyerekei is
könnyen megsérülhettek volna a robbanásnál, ha törté-
netesen épp arra sétálnak, és csak a vakszerencsének kö-
szönhető, hogy senki nem volt a közelben, és Mrs.
McIntyre a házban, a bíró pedig városon kívül tartózko-
dott. Mind a három Barnes gyereket lenyűgözte ez a tu-
dat. A gondolat, hogy valami nagyon különleges történt
az utcájukban, olyasvalakivel, akit ismernek, ugyanúgy
hihetetlennek tűnt számukra, ahogy Fernanda számára
is. De hihetetlen volt, vagy sem, megtörtént, és bármi-
kor újra megtörténhetett. Saját sebezhetőségének tuda-
ta foglalkoztatta még akkor is, amikor aznap este ágyba
bújt. És Allan jobban hiányzott, mint eddig bármikor.

8.
PETER MORGAN MINDENKIT VÉGIGTELEFONÁLT, akivel
valaha is kapcsolatba került, mielőtt elhagyta San Fran-
ciscót. Tette mindezt abban a reményben, hogy munkát
talál, vagy legalább felvételi beszélgetésre hívják. Alig
valamivel több mint háromszáz dollár maradt a tárcá-
jában, és igazolnia kellett a felügyelőtisztje előtt, hogy
mindent megtesz annak érdekében, hogy álláshoz jus-
son. És valóban mindent megtett. Már majdnem egy
hete visszatért a városba, ennek ellenére semmi nem
akart összejönni. Az emberek elköltöztek, az arcok meg-
változtak, akik még emlékeztek a nevére, azok vagy nem
is fogadták a hívását, vagy fogadták ugyan, de azonmód
elhajtották, már azt is bosszantónak találták, hogy egy-
általán a hangját hallják. Négy év a normális életben

96
hosszú idő. És azok közül, akik korábban ismerték, szin-
te mindenki tudta, hogy börtönben volt. Nem lelkesed-
tek az ötletért, hogy újra találkozzanak vele. És az első
hét végére Peter is belátta, hogy drasztikusan csökkente-
nie kell az elvárásait, ha állást akar találni. Nem számí-
tott, milyen remek munkát végzett a börtönigazgató
mellett; sem a Szilikon-völgyben, sem a pénzügyi szfé-
rában nem akartak szóba állni vele. Túlságosan „rázós"
múltat tudhatott maga mögött, és mindenki feltételezte,
hogy négy év alatt, a börtönben, még piszkosabb trük-
köket tanulhatott el, mint amilyeneket azt megelőzően
ismert. Nem beszélve a drogfüggőségéről, ami végül is
a bukásához vezetett.
Végül már éttermekben próbálkozott, kisebb üzletek-
ben, egy lemezboltban, a legvégén egy szállítmányozási
vállalatnál. Mindenütt közölték vele, hogy túl jó, túl
képzett... az egyik helyen egyenesen diplomás, sznob
faszfejnek titulálták. És ha ez még nem lett volna elég:
börtönviselt ember volt. Nem kapott, nem adtak neki
munkát. A második hét végére már csak negyven dollár-
ja maradt, kilátásai a minimum alá süllyedtek. Az átme-
neti szálló közelében lévő, sarki tortillasütödében a mi-
nimálbér felét hajlandók voltak megadni, készpénzben,
feketemosogatásért, de ebből nem tudott megélni, csak-
hogy az alkalmazói nem voltak rákényszerülve, hogy
többet fizessenek. Számtalan illegális bevándorló ácsin-
gózott a helyre, akik fillérekért elvégezték volna a mun-
kát. De Peter nem a túlélésre hajtott. Elkeseredettség
vett erőt rajta, amikor ismét végigpörgette a régi telefon-
regiszterét, és amikor tizedszerre kezdte elölről olvasni,
akkor is ugyanott állt meg a lapozásban. Phillip Addi-
son. Eltökélte, hogy ezt az embert, soha, de soha nem
fogja felhívni. Addisonhoz csak és kizárólag rossz emlé-
kek fűzték, régebben is csak bajt hozott rá. Peter még
abban sem volt száz százalékig biztos, hogy nem neki
„köszönheti", hogy a drogügylet miatt lekapcsolták. Va-
gyonokkal tartozott ennek az embernek, nem kis rész-
ben azért, mert ő maga is bőven fogyasztott a rá bízott

97
kokainból, de ahogy régebben, úgy most sem tudta vol-
na megadni a tartozását. Valamilyen titokzatos oknál
fogva az elmúlt négy évben Addison mintha megfeled-
kezett volna a kintlevőségéről. Láthatólag beletörődött,
hogy nem tudja behajtani, amíg Peter rács mögött van.
De Peter gyanította, hogy nem végleg feledkezett meg
róla, és semmiképp sem szándékozott emlékeztetni rá.
Ha megfeszül, se tudta volna kifizetni, amivel tartozott,
sem most, sem később, és valószínűleg Addison is tisztá-
ban volt ezzel.
Phillip Addison hivatalosan csupán egyetlen cégóri-
ást ismert el magáénak – ennek részvényeit a piacon is
jegyezték –, holott még fél tucat, kevésbé törvényes vál-
lalkozás is a tulajdonában volt; ezekről a széles publi-
kum semmit nem tudott. Ezeket a cégeket már csak
azért is titkolni kellett, mert kiterjedt kapcsolatban álltak
az alvilággal. Ha valaki, akkor Addison állást tudott vol-
na kínálni valamelyik „háttér"-vállalatában. Ez is mun-
ka lett volna, jó pénzért. De Peter nem tudta rávenni
magát, hogy felhívja. Addison az a fajta ember volt, aki
ha egyszer beléd mélyeszti a körmeit, többé már nem
ereszt. De Peter elérkezett arra a pontra, amikor nem
volt más választása. Aznap épp egy benzinkútról ta-
nácsolták el. Arra hivatkozva, hogy az egy önkiszolgá-
ló kút. Kimondatlanul ugyan, de nem akarták, hogy
egy börtönből frissen szabadult egyén kezelje a pénzt.
A Harvardon szerzett közgazdász diplomájának semmi
hasznát nem vette. És legtöbben csak nevettek a börtön-
igazgató ajánlólevele láttán. Peter a kétségbeesés szélén
állt. Nem voltak barátai, nem volt családja, senkit nem
tudott felhívni, senkitől nem kérhetett segítséget. És a
felügyelőtisztje azt mondta, jobban teszi, ha belátható
időn belül állást szerez. Minél tovább nincs munkája,
annál nagyobb rá az esély, hogy megfigyelés alá helye-
zik. A rendőrök is tisztában voltak vele, milyen nyomás-
nak vannak kitéve a felügyeltek, ha elfogyott a pénzük,
és hogy miféle tevékenységekre hajlamosak kétségbe-
esésükben. Peter kezdett pánikba esni. Jóformán egy

98
centje sem maradt, de ennie kellett, és szállásdíjat is fi-
zetnie valamiből.
Két héttel azután, hogy kilépett a Pelikán-börtön ka-
puján, Peter csak ült és vagy fél órán át Phillip Addison
telefonszámára meredt, majd felkapta a kagylót és tár-
csázott. Egy titkárnő közölte vele, hogy Mr. Addison
külföldön van, és megkérdezte, akar-e üzenetet hagyni.
Peter megadta a nevét és a telefonszámát. És két órával
később Phillip visszahívta. Peter borongós hangulatban
üldögélt a szobájában, amikor valaki felkiabált a föld-
szintről, hogy valami Addison nevű pacák keresi. Peter
lerohant a telefonhoz, a gyomra összeszorult az ideges-
ségtől. Ami most kezdődik, akár katasztrófa is lehet rá
nézve. Vagy megváltás. Lévén, hogy Phillip Addisonról
volt szó, bármelyik előfordulhatott.
– Minő meglepetés! – hallotta Addison kelletlen
hangját. Mindig, mindenkivel gunyoros hangnemben
beszélt. De legalább visszahívta. Mégpedig gyorsan. –
Mikor mostak partra a hullámok? Mióta vagy szabad-
lábon?
– Majdnem két hete – mondta Peter halkan, és azt kí-
vánta, bár fel se hívta volna. De pénzre volt szüksége.
Kevesebb mint tizenöt dollárja maradt, és a nevelőtiszt-
je nem hagyta békén. Már az is megfordult a fejében,
hogy segélyért folyamodik. De mire megkapná, ha egy-
általán megkapná, már éhezne és nem lenne fedél a fe-
je fölött. Mostanra megértette, milyen könnyű egyre lej-
jebb és lejjebb csúszni. Kétségbeesés. Kilátástalanság.
Nem volt kérdéses, mindez milyen mélységekbe taszít-
hatja az embert. És pillanatnyilag egyedül Phillip Addi-
sonba kapaszkodhatott. Azt mondogatta magában,
hogy amint valami jobb akad, azonnal búcsút int neki.
Leginkább az aggasztotta, és igyekezett nem gondolni
rá, hogy Addison általában belemélyeszti a karmait
azokba, akiken segít, és gátlástalan módszerektől sem ri-
ad vissza, hogy maga mellett tartsa őket. De Peter elju-
tott arra a pontra, amikor nem maradt más választása.
Nem volt kit felhívnia. Még olyan mosogatói állást sem

99
tudott szerezni magának, amit tisztességesen megfizet-
tek volna.
– No és mi mindennel próbálkoztál, mielőtt eszedbe
jutottam volna? – harsogta a telefonba Addison. Tudta,
mikor kell elkezdeni a nevelést. Nem egy börtönt meg-
járt ember dolgozott már nála. Kiszolgáltatottak voltak,
elkeseredettek, és hálásak, ahogy Peter Morgan is. Addi-
son ezt felettébb élvezte. – A hozzád hasonlóknak nem
sok munka akad – mondta ki a nyilvánvalót. De még
nem lőtte el minden puskaporát. – Persze autómosónak,
vagy cipőpucolónak még mindig elmehetsz... Csak va-
lahogy nem tudlak elképzelni ilyen „pozícióban". Mit
tehetnék érted? – kérdezte, már-már jólnevelten.
– Munka kellene – mondta Peter egyszerűen. Belát-
ta, hogy semmi értelme a köntörfalazásnak. De arra
azért vigyázott, hogy munkát mondjon, ne pénzt.
– Üres lehet a zsebed, ha rászántad magad, hogy en-
gem felhívj. Mikor ettél utoljára?
– Nem régen, nem sokat. De annyira azért nem va-
gyok éhes, hogy bármi őrültséget bevállaljak. Nem me-
gyek vissza a sittre, se a te, se senki más kedvéért. Elég
volt. Négy év hosszú idő. Munkára van szükségem. Ha
tudsz ajánlani valamit, ami nem törvényellenes, azt
hálásan megköszönöm. – Peter még soha nem érezte
ennyire megalázva magát, és ezzel Phillip is tisztában
volt. És élvezte. Peter nem hozta szóba az adósságát,
de egyikük sem feledkezett el róla, mint ahogy azt is
mindketten jól tudták, mekkora kockázatot vállalt Peter
a telefonhívással. De egyszerűen muszáj volt munkához
jutnia.
– Kizárólag törvényes ügyleteim vannak! – Addison
olyan ingerültnek tűnt, mint egy tollait borzoló madár.
Az ember soha nem tudhatta, mikor hallgatják le a tele-
fonvonalát, bár ebből a szempontból biztonságban érez-
te magát. Egy lenyomozhatatlan mobilkészülékről kez-
deményezte a hívást. – Jössz nekem némi pénzzel. Nem
is kevéssel, ha már itt tartunk. Jó pár embert szarban
hagytál, amikor lebuktál. A vége az lett, hogy mindenkit

100
nekem kellett kifizetnem. Mert ha nem teszem, utánad
mennek a börtönbe, és ott nyírnak ki. – Peter érezte,
hogy ezennel megkezdődött a zsarolás, noha volt igaz-
ság abban, amit Addison mondott. Tőle kért kölcsön a
legutolsó bulihoz, de letartóztatták, mielőtt törleszteni
tudott volna, ráadásul a rendőrség lefoglalta az akkor
még eladatlan „árukészletet". Így, vagy úgy, de több
százezer dollárral tartozott Addisonnak, és ezt le sem ta-
gadhatta. Addison eddig – ki tudja, miért? – nem akar-
ta behajtani rajta a pénzét. De mindketten tudták, hogy
Peter az adósa.
– Levonhatod a fizetésemből, ha akarod. De ha nem
jutok munkához, képtelen leszek visszafizetni. – Innen
is meg lehetett közelíteni a problémát, és Addison is
érezte, hogy van ebben némi igazság, noha ő már nem
számított rá, hogy ezt a pénzt valaha is viszontlátja. Rég
leírta a veszteségek között, amelyekkel egy ilyen ügy-
let óhatadanul együtt jár. De az nagyon tetszett neki,
hogy Peter ennyire kiszolgáltatott helyzetbe került vele
szemben.
– Kukkants be hozzám. Talán megállapodásra jutha-
tunk... – mondta elgondolkodva, mint akit először kész-
tet töprengésre a dolog.
– Mikor? – Peter csak remélni merte, hogy a közeli
jövőben sor kerül a találkozóra, de semmiképp nem
akarta ráerőszakolni magát Addisonra. A titkárnő azt
mondta, hogy külföldön tartózkodik. Vagy ez csak por-
hintés lett volna?
– Ma délután ötkor – közölte Addison. Nem kérde-
zett rá, hogy megfelel-e az időpont. Nem érdekelte, ráér-
e, vagy sem. Ha Peter neki akar dolgozni, meg kell ta-
nulnia, hogy akkor ugrik, amikor ő füttyent. Eddig csak
pénzt kölcsönzött neki, de soha nem volt az alkalma-
zottja. Ezennel új helyzet állt elő.
– Hova menjek? – kérdezte Peter elhaló hangon.
Még mindig nemet mondhat, ha Addison valami
eszement, túlságosan rizikós állást kínál fel neki. Peter
kész volt felvállalni minden olyan munkát, ahol kizsák-

101
mányolják, rosszul fizetik, vagy semmibe veszik. De csak
törvényes keretek között.
Addison bediktálta a címet, kérte, hogy legyen pon-
tos, aztán letette. San Mateó-i címet adott meg. Peter
tudta, hogy Addison innen irányítja a legális vállalkozá-
sát. A szupertechnológiákat előállító cég megalakulása
első évében felülmúlhatatlan profitot termelt, de aztán
csőstől jöttek a bajok. A következő években a vállalkozás
hol nyereséges, hol veszteséges volt, az internetvilág ösz-
szeomlása érzékenyen érintette. A részvények árfolyama
drasztikusan esett, ahogy más vállalkozások esetében is.
Addison cége a sebészet csúcstechnológiai készülékei
gyártására szakosodott, és ha Peter jól tudta, a génsebé-
szet is a profiljukba tartozott. Addison mérnöki és orvo-
si végzettséggel is rendelkezett. És – mint ez az elmúlt
években is bebizonyosodott – különös érzéke volt a
pénzcsináláshoz. De túl sokat képzelt magáról. Azt hit-
te, hogy simán megússza, ha drogügyletekbe bonyoló-
dik, ha kábítószer-központokat hív életre Mexikóban,
aztán szép nyugodtan heroint árusít a Missionban. Leg-
jobb vevői a juppik közül kerültek ki. Nem tudták, hogy
tőle vásárolnak, mint ahogy – értelemszerűen – senki
nem tudhatta. A családja is abban a hiszemben élt, hogy
kizárólag tisztességes üzletei vannak. Addisonnak Ross-
ban volt háza, a gyerekei magániskolába jártak, minden
tiszteletre méltó jótékonysági egyesületnek és San Fran-
cisco legnívósabb klubjainak tagja volt. Mindenki a kö-
zösség oszlopát látta benne.
De Peter ennél jobban ismerte. Először akkor talál-
koztak, amikor Peter bajba keveredett, és Phillip Addi-
son felajánlotta a segítségét. Eleinte még a drogot is ol-
csóbban adta neki, és beavatta, hogyan kell eladni. Ha
a saját drogfogyasztását kontrollálni tudja, és nem veszí-
ti el az ítélőképességét, Peter valószínűleg sosem kerül
börtönbe.
Addison okosabb volt ennél. Soha nem nyúlt a kábí-
tószerhez, amit árusított. Okos volt, és leleményesen
igazgatta titkos birodalmát. És általában jó lóra tett.

102
Petert azonban rosszul mérte fel, ambíciózusabbnak, ra-
vaszabbnak képzelte. A végén kiderült róla, hogy csu-
pán egy kedves fickó, aki rossz útra tért, és akinek fogal-
ma sincs róla, mibe mászott bele. A hozzá hasonlók je-
lentették az igazi kockázatot Phillip Addisonra nézve,
mert nem működtek az ösztöneik. Peter csupán piti kis
bűnöző volt, akit a körülmények, a rossz döntései és
nem utolsósorban a drogfüggősége tett azzá. Addison
nagyban játszott. Úgy döntött, hogy a bűnözés útjára
lép, és a döntése egy életre szólt. Peter azonban maga
mögött akarta tudni a múltját. Ennek ellenére Addison
úgy gondolta, még hasznát veheti. Peter jó eszű, tanult
ember volt, a megfelelő helyen, megfelelő emberektől
körülvéve nevelkedett. Jó iskolákba járt, jóképű volt, a
fellépése hibátlan, jól nősült, bár a házassága zátonyra
futott. És a harvardi közgazdász diplomájába senki nem
köthetett bele. Amikor először találkoztak, Peter még jó
kapcsolatokkal rendelkezett. Ezek a kapcsolatok már a
múlté voltak, de Addison úgy érezte, hogy ha Peternek
sikerül lábra állnia – az ő segítségével –, még hasznára
lehet. Figyelembe véve, amit az elmúlt négy év során a
börtönben tanulhatott, talán még inkább, mint koráb-
ban. Peter amatőr volt, amikor lecsukták, eltévelyedett,
ártatlan lélek. De ha profiként hagyta el a börtönt...
Addisonnak épp ilyen emberekre volt szüksége. Egyelő-
re csupán annyit akart kideríteni, Peter mennyit „fejlő-
dött", mit akar kezdeni magával, és elkeseredettségében
mit hajlandó bevállalni. Azt állította ugyan, hogy legális
munkát akar, de Addisont ez a legkevésbé izgatta. Kicsit
sem érdekelte, mit beszél Peter. Úgy látta, egyedül az
lehet kérdéses, mire hajlandó a másik, aki nem mellé-
kesen – még mindig tartozik neki. Ez a tény jelentősen
erősítette az ő pozícióját, és legalább annyira gyengítet-
te Peterét. Addison ugyanakkor azt sem felejtette el,
hogy Peter száját nem hagyta el az ő neve, nem rángat-
ta bele az ügybe, amikor lekapcsolták, és ez arra utalt,
hogy megbízható ember. Addison ezt felettébb értékel-
te. Peter senkit nem rántott magával, amikor lebukott.

103
Ha úgy vesszük, ennek köszönhette, hogy Addison nem
ölette meg. Peter, bizonyos szempontból legalábbis, de
becsületesnek bizonyult. Már ha számít a betyárbe-
csület.
Peter abban a ruhában szállt fel a San Mateó-i busz-
ra, amelyet pillanatnyilag magáénak mondhatott. Tisz-
ta, ápolt benyomást keltett, és a haját is normális frizu-
rára vágatta. De csak azt a farmert, azt a farmeringet és
azt az edzőcipőt tudta felvenni, amit a szabadulásakor
kapott. Zakója nem volt, és pénze sem, hogy öltönyt ve-
gyen a felvételi beszélgetésekre. Gyalogosan közelítette
meg a megadott címet, és mire odaért, remegett a felin-
dulástól.
Eközben Phillip Addison az irodájában, az asztalánál
ült, és egy vaskos iratcsomót lapozgatott. A papírköteg
már több mint egy éve pihent az íróasztalába zárva; a
lapokon élete nagy álmát látta megvalósulni. Több mint
három éve csakis ez foglalkoztatta. Ez volt az egyedüli
terv, amiben Peter segítségét igénybe akarta venni.
Hogy Peter készségesen, vagy akarata ellenére áll so-
rompóba, a legkevésbé sem érdekelte. Csupán az volt a
kérdés, hogy képes-e megtenni, amit meg kell tennie.
Ha valamit, akkor Addison ezt nem akarta elszúrni.
A kivitelezés a Bolsoj Balett összehangoltságát, a cége
által gyártott sebészeti műszerek megbízhatóságát és
egy lézernyaláb tökéletes, tűhegynyi pontosságát igé-
nyelte. Itt nem lehetett tévedni. Úgy gondolta, Peter al-
kalmas a feladatra. Ezért is hívta vissza. Abban a pilla-
natban körvonalazódott benne az elgondolás, amikor
megtudta, hogy Peter telefonon kereste. Amikor a tit-
kárnője jelentette, hogy Peter Morgan megérkezett, Ad-
dison visszacsúsztatta a dossziét a zárható fiókba, és fel-
állt, hogy a vendégét köszöntse.
Amikor Peter belépett a helyiségbe, egy magas, ötve-
nes évei végén járó, kifogástalan úriembert látott maga
előtt, aki méretre szabott angol öltönyt, elegáns nyak-
kendőt, és olyan inget viselt, amit csakis Párizsban vehe-
tett. A cipője is fényesen csillogott, amikor megkerülte

104
az asztalt, és előrejött, hogy kezet rázzon Peterrel. Nem
vett, vagy nem akart tudomást venni Peter rongyairól,
amiket ő legfeljebb autómosáshoz használt volna. Peter
nem is áltatta magát. Addison olyan volt, mint a fényes
padlón tovasikló márványgolyó. Ahogy Peter, úgy más
sem tudott volna fogást találni rajta. Addison minden
gyanú felett állt. De Peternek nem tetszett, hogy ennyi-
re barátságosan fogadja. Most úgy tűnt, hogy az adós-
ság, amit Addison volt szíves felemlegetni a telefonban,
feledésbe merült.
Egy darabig semmiségekről beszélgettek, aztán Phil-
lip megkérdezte, milyen munkát tudna elképzelni magá-
nak. Peter elmondta, mely területek érdekelnék. Marke-
ting, pénzügyek, befektetések, cégek részekre bontása,
újak létrehozása, bármi, ami vállalkozással kapcsolatos,
és Addison úgy gondolja, neki megfelelne. Aztán felsó-
hajtott, és Phillip szemébe nézett. Ideje volt kiteríteni a
lapjait.
– Nézd, muszáj dolgoznom. Munkát kell kapnom,
különben az utcán végzem egy bevásárlókocsival és egy
konzervdobozzal. De lehet, hogy kocsim nem is lesz,
csak konzervdobozom. Bármit elvállalok, amit ajánlani
tudsz, ésszerű keretek között. Nem akarok visszamenni
a börtönbe. Rövidre fogva: szívesen dolgoznék neked.
De csak valamelyik törvényes vállalkozásodban. A többi
túl kockázatos rám nézve. Nem mászhatok bele semmi-
be. És nem is akarok.
– Finnyás lettél az elmúlt négy évben. Öt éve,
amikor megismertelek, nem voltak kifogásaid...
– Sokkal fiatalabb voltam, hülye és kicsit őrült. Öt-
venegy hónap a Pelikánban visszarántja az embert a va-
lóság talajára, és helyére billenti az eszét. Jó tanulólecke
volt, már ha leckének lehet nevezni egyáltalán. Soha
többé nem megyek vissza. Előbb meg kell, hogy ölje-
nek. – És komolyan gondolta.
– Érezd szerencsésnek magad, hogy idáig élve meg-
úsztad – mondta ki nyíltan Addison. – Sokakat felbosz-
szantottál azzal, ahogy eltűntél a színről. És mi van a

105
tartozásoddal? – kérdezte, nem mintha szüksége lett vol-
na a pénzre, de emlékeztetni akarta Petert az adósságá-
ra. Váratlan volt a kérdés. Leginkább Addison számára,
mert Peter már számított rá.
– Mondtam már: hajlandó vagyok ledolgozni, idővel
levonhatod a fizetésemből. Ennyit tudok tenni érted.
Semmim nem maradt, amit neked adhatnék. – Addison
is tudta, hogy ez az igazság. Mindketten tudták. Peter
őszinte volt vele. Annyira őszinte, amennyire egy Addi-
son-félével őszinte lehet az ember. Mert Addisont őszin-
teséggel nem lehetett meghatni. De azt még ő is belátta,
hogy sziklából nem lehet vizet fakasztani. Peternek nem
volt pénze, hogy visszafizesse az adósságát. De a tehet-
sége és a küzdőszelleme megmaradt, és pillanatnyilag
ennyi is elég volt.
– Még most is megölethetnélek, azt ugye tudod? –
kérdezte halkan Addison. – Közös mexikói barátaink
közül valaki boldogan elvállalná a melót. Nem beszélve
a kolumbiai ismerősünkről, aki már a börtönben ki
akart nyírni. Megkértem, hogy ne tegye. Mindig is ked-
veltelek, Morgan – mondta Addison társalgási hang-
nemben, mintha csak egy golfjátszmáról lenne szó.
Rendszeresen eljárt golfozni az ipari cégek és az állam
vezetőivel. Fontos politikai kapcsolatokkal rendelkezett.
Olyan tökéletes álcát épített ki maga köré, hogy – ha va-
lami balul ütne ki – semmi módon nem lehetne kikezde-
ni, és ezzel Peter is tisztában volt. Addison befolyásos
ember volt, maga a megtestesült gonosz, a tisztességet és
a becsületességet hírből sem ismerte. Eleve ilyennek szü-
letett. Peter legalábbis így gondolta. Addison minden
szempontból verhetetlen volt. Ha beáll hozzá, valószí-
nűleg csak egy gyalog lesz Addison valamelyik sakk-
játszmájában. De ha nem, előbb-utóbb, minden eltö-
kéltsége ellenére, újra a Pelikánban köt ki, és dolgozhat
ismét a börtönigazgatónak.
– Ha igaz, amit a kolumbiairól mondtál... akkor kö-
szönöm – mondta udvariasan. Nem akart hazudni;
Addison közlésére, miszerint mindig is kedvelte őt, nem

106
reagált. Ő soha nem kedvelte Addisont. Túl sokat tudott
róla, semhogy kedvelni tudja. Addison ránézésre szép
volt, de belül rohadt. A felső körökből választott magá-
nak feleséget, és négy, nagyon szép gyerekük született.
Azon kevesek, akik jól ismerték, tudták, hány álarcot vi-
sel, és magával a Sátánnal azonosították. De a világ sze-
mében sikeres, tiszteletre méltó úriember volt. Peter
azok közé tartozott, akik jól ismerték.
– Úgy gondoltam, ha életben maradsz, egyszer még
hasznodat vehetem – jegyezte meg Addison elgondol-
kozva, mint aki forgat valamit a fejében, mint ahogy for-
gatott is. – És talán elérkezett ez az idő. Kár lett volna
hagyni, hogy a börtönben halj meg. Volna valamim szá-
modra. Azután jutott eszembe, hogy beszéltünk. A fel-
adat hajszálpontos kivitelezést igényel. Technikai felké-
szültségre, gondos előkészítésre és profi szakemberek
összehangolt munkájára van szükség. – Egészen úgy
hangzott, mintha nyílt szívműtétről lenne szó. Azok
alapján, amit hallott, Peter elképzelni sem tudta, mi len-
ne a dolga.
– Mely területen? – kérdezte, és kissé megkönnyeb-
bült, hogy munkáról beszélgetnek. Addison végre már
nem a megöletésével fenyegetőzött és nem a tartozását
emlegette fel. Rátértek az üzletre.
– Még nem készültem fel rá, hogy mindenbe beavas-
salak. De hamarosan megteszem. Előbb még utána kell
járnom ennek-annak. Egész pontosan: te fogod elvégez-
ni a kutatást. Nekem végig kell gondolnom, kivitelezhe-
tő-e a terv. Ennyi lesz az én dolgom. De mindenekelőtt
tudnom kell, hogy beszállsz-e. Te koordinálnád az egé-
szet. Nem hinném, hogy a technikai felkészültséged
elégséges a terv megvalósításához. Mint ahogy az
enyém sem. Neked kellene felkutatnod a szakembere-
ket, akikre rá lehet bízni a végrehajtást. A végén aztán
osztoznánk a profiton. Bevennélek az üzletbe, nem csak
az alkalmazottam lennél. És ha jól csinálod, nagyot ka-
szálhatsz. – Petert kíváncsivá tették a hallottak. A mun-
ka érdekesnek, igazi kihívásnak és jövedelmezőnek ígér-

107
kezett. Épp ilyenre volt szüksége, hogy lábra tudjon áll-
ni, saját befektetéseket eszközöljön, esetleg beindítsa a
saját vállalkozását. A befektetésekhez mindig is jó érzé-
ke volt, és sok mindent megtanult, mielőtt rossz útra tért
volna. Épp ilyen lehetőségre volt szüksége az újrakez-
déshez. Olyan jól hangzott, hogy hinni is alig mert ben-
ne. De talán megfordul a szerencséje. Addison most az
egyszer tisztes munkát ajánl, és Peter hálás volt ezért.
– Hosszú távú kutatási feladatokról van szó, amik
akár évekig is elhúzódhatnak? – Ez biztos megélhetést
jelentett volna, de hosszabb időre kötné Addisonhoz,
mint azt Peter szerette volna. Igaz, így lenne ideje a sa-
ját lábára állni, ami nem mellékes szempont. Talán még
a gyerekek láthatási jogát is visszakapná. Peter erről ál-
modozott olyankor, amikor hagyta, hogy az álmai ma-
gukkal ragadják. Öt éve nem látta a lányait, és bele-
sajdult a szíve, ha erre gondolt. Mindent elszúrt az
életében, még a gyerekeivel való kapcsolatát is, holott
ők akkor még pici babák voltak. Remélte, hogy eljön
a nap, amikor nem lesznek idegenek egymás számára.
Ha biztos anyagi háttérrel rendelkezik, lesz mire hivat-
kozva megkeresnie Janetet, még akkor is, ha ő már újra
férjhez ment.
– Nem egészen – folytatta Addison a feladat ismerte-
tését, amit Peternek szánt –, viszonylag rövid idő alatt
lebonyolítható. Pár hónap alatt lefut, de lehet, hogy csak
hetek kellenek hozzá. Némi kidolgozási és előkészületi
idő persze szükségeltetik, de a megvalósulás egy, legfel-
jebb két hónapot vesz igénybe, és természetesen utó-
munkálatok is lesznek. Nem, semmiképp nem nevez-
ném hosszú távú tervnek. Viszont különösen nagy pénzt
lehet szakítani vele. – Peter képtelen volt rájönni, miről
lehet szó. Addison talán új szupertechnikai gépet akar
piacra dobni, és Peter dolga lenne a bevezetés, különös
tekintettel a marketingre és a píárra. Másra nem tudott
gondolni. Vagy talán egy felszálló ágban lévő részvény-
társaságot kell gatyába rázni, és amint eljut a nyilvános
jegyzésig, gyorsan értékesíteni. Addison felettébb ködö-

108
sen fogalmazott, Peter csak hallgatta, és igyekezett kita-
lálni, mi lesz a feladata.
– Termékbevezetésről, – fejlesztésről, vagy valamiféle
piackutatásról beszélünk? – próbált fogódzót találni.
– Úgy is mondhatjuk – bólintott Addison, aztán el-
hallgatott. Még valamit el kellett mondania, mielőtt be-
avatja Petert. – Régóta foglalkoztat ez a terv, de úgy ér-
zem, most érkezett el az idő a megvalósítására. Azt hi-
szem, a ma reggeli hívásod afféle égi jel volt – mondta
ördögi vigyorral. Számító, ijesztő volt a tekintete, Peter
még sosem látott ilyet.
– És mikor kezdhetnék? – Az járt a fejében, hogy már
csak tizenöt dollárja maradt, amiből legfeljebb az azna-
pi vacsorára és a másnapi reggelire futja. Feltéve, hogy a
McDonald's-ban eszik. Ha nem ott, akkor még estére
sem elég. És aztán mehet koldulni az utcára, ami követ-
kezményekkel jár, ha rajtakapják.
Addison érzelemmentes pillantással méregette.
– Ma, ha neked is megfelel. Szerintem minden adott,
hogy nekifogjunk. Bontsuk szakaszokra a munkát. Négy
hét áll rendelkezésedre, hogy mindent végiggondolj és
előkészíts. Illetve... elvárom, hogy ez idő alatt megtaláld
a megfelelő embereket. – Peter szíve nagyot dobbant.
Ez jobb, mint amit remélni mert. Imái meghallgatásra
találtak volna?
– De mégis... kiket kellene felfogadnom? – Még min-
dig nem értette, mit kell csinálnia, mire kell figyelnie,
mit kell elérnie. Annyit azonban már érzékelt, hogy a
terv titkos, és nagy valószínűséggel a szupertechnikák-
hoz van köze.
– Ezt rád bízom. De, természetesen, velem is egyez-
tetned kell, bár úgy gondolom, ezen a téren jobb kap-
csolatokkal rendelkezel, mint én – szívélyeskedett Addi-
son. Aztán kinyitotta a fiókot, amelyet kulcsra zárt, ami-
kor Peter belépett, előhúzta a vaskos papírköteget,
amelybe évek óta gyűjtögette az anyagot, és odaadta Pe-
ternek. A dosszié újságkivágásoktól, jelentésektől duz-
zadt; mindenről szó esett benne, amihez Allan Barnes-

109
nak az elmúlt négy év során köze volt. Peter átvette a
mappát, kinyitotta, aztán Phillipre nézett. Lenyűgözte,
amit látott. Pontosan tudta, ki az az Allan Barnes. Pénz-
ügyi és szupertechnológiákkal foglalkozó körökben min-
denki ismerte a nevét. Barnes nagyágyúnak számított az
internetes világban, a nagyok között is a legnagyobbak
közé sorolták. Az iratok közt néhány fénykép is volt róla
és a családjáról. Az anyag mindent tartalmazott, amit
Barnesról érdemes volt tudni.
– Közös üzletet tervezel vele?
– Terveztem. De már nem aktuális. Úgy tűnik, nem
igazán vagy képben. Januárban meghalt. Egy özvegy és
három gyerek maradt utána.
– Borzasztó – mondta Peter együttérzően. Nem ér-
tette, hogyan kerülhette el a figyelmét a hír, bár voltak
időszakok a Pelikánban, amikor nem jutott hozzá az új-
ságokhoz. Akkoriban nagyon távolinak tűnt a való világ.
– Érdekesebb lett volna akkor megvalósítani a tervet,
amíg Barnes még élt. Ő kedvezőbben reagált volna. De
ha már így esett... hajlandó vagyok az özveggyel üzle-
telni – jelentette be nagylelkűen Addison.
– Üzletelni? – pislogott értetlenül Peter. – Ő vette át
a „birodalom" irányítását? – Tényleg kikerülhetett a kör-
forgásból. Erről aztán végképp semmit nem olvasott.
– Feltételezem, hogy Barnes az asszonyra hagyta a
vagyonát, ha nem is az egészet. Mert a kölyköknek is jár
valami – magyarázta Phillip. – Egy közös ismerősünk
úgy tájékoztatott, hogy az asszony az egyedüli örökös.
Azt viszont biztos forrásból tudom, hogy Barnes leg-
alább félmilliárdot ért, mielőtt meghalt. Horgásztúrán
volt Mexikóban. Lesodródott a fedélzetről és a tengerbe
veszett. Semmi nem szivárgott ki azzal kapcsolatban,
hogy mit akarnak kezdeni a cégeivel, de ha jól gya-
nítom, a döntés – a legtöbb esetben – az özvegy kezé-
ben van.
– Megkerested már? Jelezted, hogy szívesen társul-
nál vele? – Peterben soha fel sem merült, hogy Allan
Barnes és Phillip Addison ugyanazon üzleti terepen

110
mozognának, de a társulás izgalmas lehetőségeket ve-
tett fel; ha Addisonnak voltak is likviditási gondjai, egy
csapásra megszűntek volna, ha sikerül a Barnes-féle bi-
rodalom valamelyik cégébe bekapcsolódnia; Peter leg-
alábbis így képzelte. Egyikük sem hitte volna, hogy a
Barnes-birodalom gyakorlatilag már nem létezik... hamu
sem maradt utána. Azt pedig végképp nem gondolták
volna, hogy Barnes élete emiatt ért véget. Allan
mestermunkát végzett, amikor jogi szempontból kifo-
gástalan cégeivel fedezte kifogásolható tevékenységű
vállalkozásait. Senki, még Addison – aki kiváló kapcso-
latokkal rendelkezett – sem sejtette, milyen mélységek-
be bukott alá Barnes. Fernanda, az ügyvéd és Allan cé-
geinek vezetői tudták csak, mekkora a baj. De mind ez
idáig tartották a szájukat, noha nyilvánvaló volt, hogy
nem lehet a végtelenségig eltitkolni. A Barnes halála
óta eltelt négy hónapban semmi nem került nyilvános-
ságra, így Allan hírneve még a régi fényében ragyogott.
Fernanda fenn akarta tartani a látszatot, úgy érezte,
tartozik ennyivel a férje emlékének és a gyerekeinek.
Barnes vállalkozásait tisztelet övezte, és ha Addisonnak
sikerült volna partnerségre lépni valamelyikkel – Peter
legalábbis így látta –, a Barnes-cégek aranyló ragyogá-
sából némi csillámpor az Addison-féle cégeknek is ju-
tott volna. Bárminemű együttműködés a Barnes-
birodalommal előrelépést jelentett volna, és Peter a leg-
messzebbmenőkig támogatta az ötletet. Allan Barnes
nevét és eredményeit mindenki tisztelettel emlegette, a
legnagyobb csodálat hangján beszéltek róluk. Ha sike-
rül összehoznia az ügyletet a két cégcsoport között, ak-
kor ismét jegyezni fogják a nevét. A jók között. Peter
úgy érezte, a legmerészebb álmai válnak valóra. Csak
ült, és az új kilátásokkal eltelve mosolygott fel Addison-
ra, még mindig a dossziét szorongatva, amit Phillip a
kezébe nyomott.
– Nem, nem kerestem a közvetlen kapcsolatot Mrs.
Barnesszal – mondta Addison. – Erre még nem állunk
készen. Előbb találd meg az embereket.

111
 – Az lesz a legjobb, ha ezt átolvasom. Akkor végre
tisztán látom, milyen természetű is a tervezett együtt-
működés...
– Erre semmi szükség – közölte Phillip. átnyúlt az
asztalon és elvette a mappát Petertől. – Ebben nem ta-
lálsz mást, mint Barnes és cégei felemelkedésének törté-
netét, kronológiai sorrendben. Megbízható az anyag,
nekem elhiheted, de csak olyasmi van benne, amit te
már úgyis tudsz – szögezte le határozottan. Peter kez-
dett összezavarodni. Az egész ügyet a titokzatosság ho-
málya lengte körül; embereket kellett felfogadnia meg
nem nevezett célra, meg nem nevezett területre, olyan
munkára, amit Addison még körvonalazni sem volt haj-
landó. Több volt ez, mint zavaró, de Addison épp ezt
akarta. Rámosolygott Peterre az asztala mögül, aztán a
dossziét visszazárta a fiókba.
– Kiket vegyek fel, amikor azt sem tudom, mit kell
csinálnunk? – értetlenkedett Peter.
– Tudod te, Morgan. Nem igaz? Vagy érthetőbben
fogalmazzak? Vedd elő a barátaidat, akiket az elmúlt
négy évben ismertél meg.
– Miféle barátaimat? – Peter egyre zavarodottabbnak
tűnt.
– Biztosra veszem, hogy találkoztál néhány érdekes
fickóval, akiknek nincs kedvük ellenére egy kis „vállalko-
zás", főleg, ha jó pénzt kereshetnek vele, és a végén
csendben eltűnhetnek a balfenéken. Csak annyit kérek,
hogy gondolkodj el a dolgon, és szervezd be azokat, akik
alkalmasak erre a speciális feladatra. Nem várom el tő-
led, hogy magad végezd el a munkát. Csupán annyi a
dolgod, hogy mindent megszervezz és teljesítsd a tervet.
– Milyen tervet? – Peter a homlokát ráncolta, és már
nagyon nem tetszett neki ez az egész. Szakmai szem-
pontból nézve az elmúlt négy éve úgymond „fehér folt"
volt. Kizárólag erőszaktevőkkel, gyilkosokkal és tolva-
jokkal érintkezett. És amint ez átsuhant az agyán, mi-
közben még mindig Addisont nézte, megfagyott ereiben
a vér. – És hol jön a képbe Barnes felesége?

112
 – Roppant egyszerű. Amint mindent előkészítünk...
illetve, amint te mindent előkészítesz, ajánlattal állunk
elő. Persze neki pénzébe fog kerülni. De nem fog gara-
soskodni. Ésszerű árat szabok. Tudom, mennyi maradt
rá, és tudom, mit visz el ebből az örökösödési adó.
Barnes félmilliárdot ért a halála pillanatában, az állam
ebből lecsípi a maga közel ötven százalékát. Amikor
mindez megvan, a nőnek még mindig marad kétszáz-
milliója. Nem kérünk többet, csak a felét. És akkor, sze-
rintem, még nem is kértünk sokat.
– De miért fizetne ennyit? – kérdezte Peter elhaló
hangon, bár valahol, a lelke mélyén, már sejtette a vá-
laszt.
– Bármelyik gyereke életéért, csak hogy épségben vi-
szontláthassa. Szerintem kétszer ennyit is megadna. Ha
úgy vesszük, csupán arra kérjük, hogy ossza meg velünk
az örökségét. Akárhonnan nézem, tisztességes az aján-
lat, és biztosra veszem, hogy fizetni fog. Miért, te nem?
– kérdezte Addison ördögi vigyorral.
Peter Morgan felpattant ültéből.
– Azt kéred tőlem, hogy raboljam el valaki gyerekét
százmilliós váltságdíj fejében? – Peter úgy érezte, mind-
ez nem itt és nem vele történik. Meredten nézte az asz-
tal mögött ülő férfit. Phillip Addisonnak elmentek ott-
honról.
– Dehogy! Hova gondolsz?! – ingatta a fejét Phillip,
és nyugodtan hátradőlt a székében. – Csupán annyit
kérek, hogy keresd meg és válaszd ki azokat, akik al-
kalmasak a feladatra. Profikra van szükség, nem ilyen
amatőrökre, mint te, vagy én. Piti bűnözőként vonultál
börtönbe, holmi drogügylet miatt. Közöd nincs az em-
berrabláshoz. Ahogy nekem sem. Nem is szeretem em-
berrablásnak hívni. Fogjuk fel üzleti tranzakcióként.
Allan Barnes úgy robbant be a köztudatba, mint egy
lottónyertes. Ennyi... Szerencséje volt. Ezt készséggel
aláírom. De nem látom be, miért kéne mindent az özve-
gyének hagyni. Te vagy én is könnyedén megüthettük
volna a főnyereményt. És ha Barnes életében nem is,

113
legalább halálában adakozzon. A gyerekeinek kutya ba-
ja nem esik. Záros határidőn belül épségben és egész-
ségben visszaszolgáltatjuk őket, és cserébe csak egy sze-
letet kérünk a tortából, amit a feleségére hagyott. És mi-
ért ne kaphatnánk egy szeletet? Barnes se dolgozott meg
érte, az isten szerelmére! Egyszerűen csak szerencséje
volt. De most eljött a mi időnk! – Phillip mosolygott, de
tekintetében gonosz fények csillantak.
– Megőrültél? – Peter kihúzta magát, és a másik férfi-
ra meredt. – Van fogalmad róla, mennyit kaphatunk
ezért? Akár halálra is ítélhetnek... ha lebukunk, ha
nem, ha baja esett a gyerekeknek, ha nem. Még az em-
berrablási kísérletet is halállal büntetik. És azt kéred tő-
lem, hogy mindezt megszervezzem? Ne számíts rám.
Keress magadnak más balekot! – közölte Peter, és az aj-
tó felé indult. Addison meg se rezzent.
– A helyedben nem így viselkednék, Morgan. Rád
nézve is csak jó származhat mindebből. – Peter vissza-
fordult, és értetlenül pislogott a másikra. Arra már gon-
dolni sem mert, mennyivel tartozik Addisonnak. De szí-
vesebben vette volna, ha a konkurencia nyírja ki, és nem
halálos ítéletet szabnak ki rá. Mások szerencsétlenségére
és fájdalmára, a gyerekeik túlélésére építeni... ez nem az
ő műfaja volt. Már a gondolattól is felfordult a gyomra.
– Jó? – kérdezett vissza. – Ugyan mi jó származna
abból, ha a megbízatásodból elrabolnám mások gyere-
keit? – Szinte beleköpte a szavakat Phillip arcába. Meg-
undorodott Addisontól. Rosszabb volt, mint amire em-
lékezett. Sokkal, sokkal rosszabb. Volt benne valami
nem is emberi, a pénzéhsége az őrülettel volt határos.
Amit viszont Peter nem tudhatott, az az volt, hogy
Addison birodalma bajba került, és ha nem adnak ha-
talmas dózisú pénzinjekciókat a karjába, a cégóriás kár-
tyavárként omlik össze. Addison eleinte a kolumbiai üz-
lettársaitól kért kölcsönt, és a pénzt nagy kockázatú,
komputeres ügyletekbe fektette, amelyek óriási nyere-
séggel kecsegtettek. Egy ideig hihetetlen összegeket ka-
szált, de aztán más szelek kezdtek fújni. Nem egyszerű-

114
en megfordult a széljárás, hanem a szelek tornádóként
söpörtek végig a birodalmán. Addisonnak aztán nem
kellett elmagyarázni, hogy – a kolumbiaiak gyilkos han-
gulatba tudják hergelni magukat, ha veszélyben érzik a
pénzüket. Sürgősen lépnie kellett. Peter hívása a lehető
legjobbkor futott be.
Peter kérdését nagyon egyszerűen elintézte.
– Hogyhogy mi jó származna belőle? – kérdezte
Phillip Addison sátáni vigyorral. – Megmenthetnéd a
gyerekeid életét.
– Mit jelentsen az, hogy „megmenthetném a gyere-
keim életét"? – Peter hirtelen nagyon ideges lett.
– Ha jól emlékszem, van két kicsi lányod, akiket már
évek óta nem láttál. Boldogult ifjúkoromban a volt apó-
sodat is ismertem. Kedves ember. És biztosra veszem,
hogy a gyerekek is aranyosak. – Phillip Addison tekinte-
te nem eresztette Peterét, akinek valami jeges és der-
mesztő szánkázott végig a gerincén.
– Hogy jön ez ide? – kérdezte, és érezte, hogy bukfen-
cet vet a gyomra. A szörnyeteg, ami ott bent mocorgott,
nem más volt, mint a vegytiszta félelem. De ez alkalom-
mal nem önmagát, hanem a gyerekeit féltette. Azáltal,
hogy szóba állt Addisonnal, akarata ellenére veszélybe
sodorta őket. Már a gondolattól is a rosszullét kerülgette.
– Nem olyan nehéz kideríteni, hol lehetnek. Sze-
rintem te is megtalálnád őket, ha nagyon akarnád.
Ha utunkba állsz, vagy bármi módon keresztbe teszel,
intézkedünk felőlük. És nem lesz váltságdíj. Csak
szép csendben eltűnnek, és soha senki nem látja viszont
őket. – Peter arcából kifutott a vér.
– Azt akarod mondani, hogy ha nem rabolom el a
Barnes gyerekeket, vagy ha nem szervezem meg az el-
rablásukat, megöleted a lányaimat? – Peter hangja el-
csuklott és remegett, miközben feltette a kérdést. És tud-
ta a választ.
– Pontosan ezt mondtam. És nincs választásod, ha
nem tévedek. De szándékomban áll úgy intézni a dol-
got, hogy neked is megérje. A Barnes kölykök hárman

115
vannak, nekem bármelyik megfelel. Ha mind a hármat
el tudod kapni, jó. Ha csak az egyiket, az is jó. Bérelj fel
három embert a munkára. Profikat, ne olyan amatőrö-
ket, mint te vagy. Tiszta munkát akarok, ne legyen sem-
mi gubanc. Keresd meg az embereket, és fogadd fel
őket. Hajlandó vagyok ötmilliót fizetni nekik, fejenként,
átutalom a pénzt az általuk megadott svájci vagy dél-
amerikai számlára. Induláskor százezret kapnak, a töb-
bit akkor, ha már kezünkben lesz a váltságdíj. Neked tíz-
milliót adok, ha levezényled a dolgot. Kétszázezret in-
duláskor, a különbözetet egy svájci bankszámlára. És a
tartozásodat is elfelejtem. A többi az enyém. – Peter
gyors kalkulációt végzett, és kiszámolta, hogy – százmil-
lió dolláros váltságdíjat alapul véve – Addison hetvenöt-
milliót tartana meg magának. Ő és a három bérenc osz-
toznának a maradékon, ami szintén nem kis falat. De
Addison elég egyértelműen lefektette az alapszabályo-
kat. Ha ő, Peter, nem áll rá a dologra, a gyerekei meg-
halnak. Ez nem afféle „kemény belemenés" volt, ami
futballpályákon gyakorta előfordul. Hanem szabályos
nukleáris hadviselés. Akárhogy dönt is, egérfogóba ke-
rül. Átfutott az agyán, hogy figyelmezteti Janetet a lá-
nyokra leselkedő veszélyre, még mielőtt Addison lecsap-
hatna rájuk, de ő maga sem hitt abban, hogy ez ered-
ményre vezethet. Addison bármire képes, és ezzel Peter
is tisztában volt. Nem akarta, hogy a gyerekeknek baja
essék: sem az ő lányainak, sem a Barnes gyerekeknek.
Hirtelen öt kis élet került veszélybe, a sajátjáról nem is
beszélve.
– Megőrültél – mondta, és visszarogyott a székbe.
Nem látta a kiutat, és félt, hogy talán nincs is kiút.
– Ismerd el, hogy azért az okos őrültek közé tarto-
zom – mondta mosolyogva Addison. – Szerintem a terv
úgy jó, ahogy van. Keríts embereket a feladatra. Ígérd
be nekik a százezret, indulásra. Te is megkapod a ma-
gad kétszázezrét. Abból futja rendes göncökre és valami
tisztes szállásra, ahol ellehetsz, amíg mindent kigon-
dolsz, és lefut a dolog. És találd ki, hova teszed a gyere-

116
keket, amíg a váltságdíjra várunk. Tekintve, hogy nem-
régiben veszítette el a férjét, szerintem Mrs. Barnes
gyorsan fizetni fog azért, hogy épségben lássa a gyereke-
it. Még egy családtagot nem akar elveszíteni. – Joggal
feltételezte, hogy az asszony nehéz napokat él át, és ad-
dig akarta ütni a vasat, amíg még meleg. Az isteni gond-
viselésnek tudta be, hogy Peter épp aznap tárcsázta a
számát. Erre a jelre várt és erre az emberre. Peternek
minden adottsága megvolt ahhoz, hogy végigvigye az
ügyet, és – a Pelikánban töltött éveknek köszönhetően –
megfelelő ismeretségekkel is rendelkezett. Ismeretségei
voltak persze, de Peter nem ilyen munkára vágyott. Szí-
ve szerint kisétált volna az irodából. De akkor mi lesz a
lányaival? Addison a tökénél fogva ragadta meg. Ha
akarta volna, akkor sem tudott volna szebben fogalmaz-
ni. És akárhonnan nézzük, a lányai élete a tét... vagyis
nincs választása. Vállalhat-e ekkora kockázatot? Ő ma-
ga sem hitte, hogy Janet szóba állna vele, ha felhívná, de
ha mégis... mire meggyőzné, hogy a közös gyerekeik
élete veszélyben forog, a lányok addigra már halottak
lennének. Nem vállalhatta ezt a kockázatot. Különösen
veszélyes emberrel állt szemben. Addison minden szív-
fájdalom nélkül meggyilkoltatta volna a lányait.
– És ha nem jól alakulnak a dolgok? Ha valamelyik
Barnes gyereknek baja esik, netán meghal?
– A te dolgod gondoskodni róla, hogy ilyesmi ne for-
dulhasson elő. A szülők nem igazán lelkesednek a gon-
dolatért, hogy a halott gyereküket kell pénzzel kiváltani-
uk. Ettől még a zsaruk is idegesek lesznek.
– A zsarukról már most nyugodtan megfeledkez-
hetsz. Ha eltűnik valamelyik gyerek, az FBI fog a sar-
kunkban lihegni.
– Ühüm. A te sarkadban. Meg a haverjaid sarká-
ban – közölte Addison kedélyesen. – Én Európában töl-
töm a nyarat. Úgy tervezzük, hogy Dél-Franciaország-
ba utazunk. A szakértelmedben bízva... rád hagyom az
ügyet. – Nehogy felmerüljön a gyanú, hogy netalántán
köze van hozzá. – De ha esetleg menet közben lekap-

117
csolnák valamelyik emberedet, kész vagyok a megígért
összeg felét kifizetni. Ebből bőven futja az ügyvédi költ-
ségekre, vagy akár a szökésre is. – Addison mindenre
gondolt. – Te pedig, barátom, tégy belátásod szerint: el-
szórhatod a pénzed, vagy eltűnhetsz Dél-Amerikában.
Tízmillióból ott szépen meg lehet élni. Talán még üzle-
telni is fogunk. Az ember sosem tudhatja. – És az örök-
létig azzal zsarolná Petert, hogy felfedi a hollétét az FBI
előtt, ha nem teszi meg, amit kér tőle. Petert ez izgatta a
legkevésbé, sokkal inkább a lányai életéért aggódott. Jól-
lehet, kis totyogósok voltak, amikor utoljára látta őket.
de szerette mindkettőt, és inkább meghalt volna, sem-
hogy veszélynek tegye ki őket. A börtönt vagy a halál-
büntetést is vállalta volna, ha ezáltal megvédelmezheti
őket. De pillanatnyilag csak az foglalkoztatta, hogy
egyedül rajta múlik, túlélik-e a Barnes gyerekek az em-
berrablást, vagy sem. Az ő életükért reszketett, nem a
tízmillióért.
– És honnan tudjam, hogy tényleg fizetni fogsz?
Amint Peter száját elhagyta a kérdés, Addison már tud-
ta, hogy az embere horogra akadt.
– Kétszázezret kapsz, készpénzben, előlegként. A töb-
bi a svájci bankszámládon landol, amint túlvagyunk a
dolgon. Kezdetnek kétszázezer is megteszi. A különbö-
zetet akkor fizetem, amikor pénzünkhöz jutunk. Bárme-
lyik volt sittes a seggét verné a földhöz örömében, ha
ennyit kapna. Nincs igazam? – Azt nem is említette,
amit egyszer már elmondott: hogy Peter régi adóssága is
feledésbe merül. Peter nem válaszolt, némán meredt
Addisonra, alapjaiban rázta meg, amit hallott. Az el-
múlt két órában ismét fenekestül felfordult az élete.
Semmi módon nem tudta volna megmagyarázni, ho-
gyan jutott ennyi pénzhez, és egész hátralévő életében
bujkálnia kellett volna. De Addison még erre is gondolt.
– Majd azt mondjuk, hogy kölcsönöztem neked némi
pénzt, és briliáns befektetéseidnek köszönhetően nagyot
kaszáltál. Senki nem fog tudni róla. – Kizárólag ő. És
akárhogy keverte is a kányákat, fennállt a veszély, hogy

118
valakinek eljár a szája. A börtönök tele voltak olyanok-
kal, akik azt hitték, fedezve vannak, mígnem valaki „el-
adta" őket. Ahogy ő is ki lesz szolgáltatva Addison ké-
nye-kedvének, amíg csak él. Már most a markában volt.
Abban a pillanatban, hogy Addison beavatta a tervébe.
Peter számára minden elveszett. És a lányai számára is.
A Barnes gyerekekről nem is beszélve.
– És ha nincs pénze a nőnek? Ha Barnes mindenét
elveszítette? – puhatolózott. Hihetetlen dolgok meges-
nek, különösen a jelen gazdasági viszonyok között. Va-
gyonok keletkeznek és tűnnek el, és Everest nagyságú
adósság marad utánuk. Addison még az ötletet is nevet-
ségesnek találta.
– Viccelsz? Barnes egy éve még félmilliárdot ért.
Ennyi idő alatt ennyi pénzt akkor sem tudott volna el-
verni, ha akarta volna. – Bár voltak, akiknek sikerült. De
mert Barnesról volt szó, Addison ezt elképzelhetetlen-
nek tartotta. Túl okos volt, semhogy mindenét, esetleg a
vagyona nagy részét elveszítse, Addison legalábbis nem
hitte. – Annak az embernek minden porcikája aranyat
ért. Higgy nekem! Megvan a pénz. És az asszony fizetni
fog. Ki ne fizetne az ő helyében? Egyebe sem maradt,
csak a gyerekei meg a pénze. És mi csupán a felét kér-
jük. Marad még neki bőven, és a családjának sem esik
baja. – Legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint. Min-
den azon áll, vagy bukik, hogy Peter a megfelelő embe-
reket választja-e ki a feladatra. Egyedül őt terheli a fele-
lősség. Az élete rémálomba csapott át az elmúlt két órá-
ban. Kilátástalanabb helyzetbe még sosem került,
legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy egyszer
idejut. Ha nem jól alakulnak a dolgok, halálbüntetésre,
de minimum is életfogytig tartó börtönre számíthat.
Addison kihúzta az íróasztala egyik fiókját, és elővett
egy pénzzel teli borítékot. Már azelőtt odakészítette,
hogy Peter megérkezett volna. Most átnyújtotta az asz-
tal fölött.
– Százezer dollár van benne, kezdetnek. A másik
százezret a jövő héten kapod, készpénzben, és arra köl-

119
töd, amire akarod. A végén majd levonjuk a tízmillió-
ból. Csóró sittesként sétáltál be ide két órával ezelőtt, és
gazdag emberként távozol. Ezt soha ne feledd. És ha
bármi módon bele akarnál keverni az ügybe, vagy a ne-
vem egyetlenegyszer is elhagyná a szádat, huszonnégy
órán belül halott vagy. Értve vagyok? És mielőtt eszedbe
jutna olajra lépni, vagy visszatáncolni... gondolj a lá-
nyaidra. – Peter Morgan a markában volt. És ezt Addi-
son is jól tudta. Peter számára nem volt kiút. Már most
elkezdheted keresni az embereket. A legjobbakat aka-
rom. A jövő héten kezdheted a nő megfigyelését. És
amikor felfogadod az embereket, feltétlenül verd a fejük-
be, hogy ne akarjanak se a százezrükkel lelépni, se be-
köpni bennünket, mert két napon belül halottak lesz-
nek. Ezt garantálom. – Látszott a tekintetén, hogy ko-
molyan gondolja, és Peter hitt neki. Tudta, hogy ő is
erre számíthat.
– Mikor csináljuk? – kérdezte érzelemmentes han-
gon, a zsebébe csúsztatva a borítékot. – Eldöntötted már
az időpontot?
– A jövő és a rá következő héten felfogadod az em-
bereket, aztán négy, legfeljebb hat hétig megfigyelés
alatt tartjátok a családot. Annyi elég lesz, hogy mindent
megtudjatok róluk. A július eleje szerintem megfelel-
ne. – Ő Cannes-ba utazik július elsején. El akarta hagy-
ni az országot, mielőtt a fiúk akcióba lépnek. Peter ezt
magától is kitalálta.
Bólintott, és a másik férfira nézett. Az élete új irányt
vett az elmúlt két órában. A zsebében tömött boríték la-
pult, abban százezer dollár. És a jövő hét folyamán még
százezerrel gazdagabb lesz. De ez már nem is érdekelte.
Egyetlen délutánt töltött Phillip Addisonnal, és eladta
a lelkét a lányai életéért cserébe. Ha ügyesen csinálja,
a Barnes gyerekek is életben maradnak. A többi nem
számított. A tízmillió dollár csupán vérdíj. Eladta a lel-
két Phillip Addisonnak. Azt se bánta volna, ha ott, hely-
ben meghal. Bizonyos szempontból már úgyis halott
ember volt. Anélkül, hogy bármit mondott volna, sar-

120
kon fordult, és kifelé indult a szobából. Addison csak né-
zett utána, de amikor Peter az ajtóig ért, megszólalt:
– Sok szerencsét! És maradjunk kapcsolatban.
Peter bólintott, kiment az irodából, és leliftezett a
földszintre. Fél nyolc volt, amikor kilépett az épületből.
Már órákkal korábban hazament mindenki. Senki nem
járt a környéken, amikor Peter a sarki szemetes fölé ha-
jolt és hányni kezdett. Úgy érezte, egy örökkévalóságig
állt és öklendezett ott.

9.
AZNAP ESTE CSAK. FEKÜDT AZ ÁGYÁN az átmeneti szál-
lón, és az járt a fejében, hogy felveszi a kapcsolatot a volt
feleségével. Figyelmeztetni akarta, hogy nagyon vigyáz-
zon a lányokra. De Janet biztosan azt hinné, hogy meg-
őrült. És Addisonnak sem akart támadási felületet kínál-
ni, nehogy túszként tartsa magánál a gyerekeket, amíg ő
el nem végzi a feladatot, amit elvállalt. Bár Addison
okosabb volt ennél. Számíthatott rá, hogy ha a lányai
veszélybe, vagy bajba kerülnek, Peternek nem marad
veszítenivalója, és könnyedén ellene fordulhat. Vagyis,
ha Peter megteszi, amivel megbízták, a lányok bizton-
ságban lesznek. Az elmúlt öt évben – de lehet, hogy so-
ha életükben semmit nem tett a gyerekeiért. Most vi-
szont a saját életét kínálta fel az övékért cserébe. Még
mindig kétségei voltak, hogy végig tudják-e vinni a dol-
got. De ha a megfelelő embereket fogadja fel, talán sike-
rülhet. Minden attól függ. kiket választ ki. Ha néhány
esztelen, óvatlan bűnözőt talál a munkára, fennáll a le-
hetősége, hogy pánikba esnek és megölik a gyerekeket.
A lehető legokosabb, legkitartóbb, legnyugodtabb em-
bereket kell kiválasztania, akik mesterei a szakmájuk-
nak; már ha létezik ilyen egyáltalán. Azokról, akiket
a börtönben megismert, bebizonyosodott, hogy nem
nagyon értik a dolgukat vagy legalábbis hiba csúszott

121
a számításaikba –, hisz lekapcsolták őket. De azt el kellett
ismernie, hogy Addison terve hibátlan. Feltéve, hogy
Barnes özvegyének valóban rendelkezésére áll a pénz,
amit kérni akar tőle. Bár az aligha hihető, hogy százmil-
liót tart otthon, készpénzben, a kekszesdobozba zárva.
Még ezen gondolkozott az ágyán fekve, amikor a szo-
batársa hazaért. Peter eldöntötte, hogy másnap átjelent-
kezik egy nem túl elegáns, nem túl drága szállodába.
Nem akarta, hogy magyarázkodnia kelljen hirtelen tá-
madt gazdagsága miatt, bár Addison megígérte, hogy
hivatalosan is bejelenti az egyik kisebb alvállalkozásába,
és tanácsadónak nevezi ki. A cég elméletileg piackuta-
tással foglalkozott, holott a drogügyletek fedőcége volt.
De évek óta problémák nélkül működött, és senki nem
köthetett bele, hogy Peter itt vállalt állást.
– Hogy s mint? – kérdezte a szobatársa. Egy Burger
Kingben robotolta végig a napot, hamburger és sült
krumpli szagától bűzlött. Ami igazán szerény előrelé-
pésnek tekinthető ahhoz képest, hogy az előző héten
még olyan helyen dolgozott, ahol a rosejbni mellé sült
halat adtak. Akkor az egész szoba halszagot árasztott.
A hamburgerszag alig valamivel volt elviselhetőbb.
– Jó napom volt. Munkát kaptam. Holnap kiköltö-
zöm innen – felelte Peter élettelen hangon. A szobatár-
sa sajnálta, hogy elmegy. Peter mindig csendben volt,
nem sok vizet zavart, csak a maga dolgával törődött.
– Milyen munkát? – Még ő is első pillantásra meg-
látta Peterben a „finom úriembert" – igaz, pillanatnyi-
lag farmerban és pólóban járt –, és tudta róla, hogy ta-
nult ember. De akármilyen végzettsége volt is, ugyan-
abban a cipőben járt, mint mindenki, aki nemrég
hagyta el a börtönt.
– Piackutatás. Nem fizet túl jól, de szállásra és kajára
futja belőle. – Peter nem tűnt különösebben lelkesnek.
Még mindig émelygett. Úgy érezte, vége az életének.
Szinte már azt kívánta, bár visszakerülne a börtönbe.
Ott legalább egyszerű volt az élet, és az ember a jobb jö-
vő reményében tengette a napjait. Ő már semmiben

122
nem reménykedhetett. Neki ezennel befellegzett. Hisz
eladta a lelkét a Sátánnak.
– Hát ez nagyszerű, komám! Örülök, hogy így ala-
kult. Elmegyünk valahova és megünnepeljük? – Rendes
fickó volt a szobatársa, lenyomott pár évet a megyei bör-
tönben marihuána árusításáért, Peternek semmi baja
nem volt vele, igaz, trehány lakótársnak bizonyult.
– Inkább nem. Megfájdult a fejem. És reggel dolgoz-
nom kell menni. – Valójában azon akart gondolkozni,
már most is ezen törte a fejét, hogy kiket béreljen fel Ad-
dison tervéhez. Különös körültekintést igényelt a kivá-
lasztásuk, nem kockáztathatta meg, hogy feljelentik
azok alapján, amit tőle hallottak, vagy ha úgy dönt,
hogy mégsem alkalmazza őket. Egyikükkel sem ismer-
tetheti a pontos tervet, amíg személyesen nem találko-
zott velük, és nem győződött meg róla, hogy megbízha-
tók. Akárhogy is, nagyon óvatosan kell eljárnia. Össze-
szorult a gyomra, ha csak rágondolt. És mind ez idáig
egyetlen jelöltje volt. Nem emberrablásért ítélték el, de
Peter úgy gondolta, alkalmas lehet a feladatra. Ismerte
az emberét, és nagyjából azt is sejtette, hova mehetett,
miután kiengedték a börtönből. Nincs más dolga, mint
kideríteni, jelenleg hol tartózkodik. Úgy tervezte, más-
nap reggel ezzel kezd, miután áthurcolkodott egy hotel-
ba. Egymást kergették fejében a gondolatok, hánykoló-
dott, forgolódott egész éjszaka.
Amint felkelt, indult és szállodát keresett magának.
Bebuszozott a központba, és a Tenderloin környékén,
a Nob Hill déli lábánál ráakadt a megfelelő helyre.
A hotel kicsi volt és személytelen, viszont elég forgalmas,
hogy senki ne figyeljen fel a személyére. Egy hónapot
előre kifizetett, készpénzben, aztán visszament a Mis-
sionba, a szállóra, és összeszedte a holmiját. A portán ki-
jelentkezett, hagyott egy cetlit a szobatársának, sok si-
kert kívánt neki, majd ismét buszra szállt. A Macy's-ben
ruhavásárlásba kezdett. Jó érzés volt, hogy ismét meg-
engedheti magának. Több öltönyt vett, inget és nyak-
kendőt, egy sportzakót, bőrdzsekit és néhány pulóvert.

123
Ú j fehérneműt és néhány pár rendes cipőt. Aztán visz-
szament a hotelba, és birtokba vette a szobáját. Miután
letisztálkodott, ismét embernek érezte magát. Majd ét-
termet keresett, ahol megvacsorázhatna. Zsebesek lóf-
ráltak az utcán, részegek hevertek a kapualjakban. Az
egyik leparkolt kocsiban éppen drogra alkudtak, de ezt
leszámítva csak üzletembereket és turistákat látott min-
denütt. Itt senki nem figyelt a másikra, az ember köny-
nyen beleolvadt a környezetébe, és Peter épp erre vá-
gyott. Nem akarta felhívni magára a figyelmet.
Miután megvacsorázott, jó fél órán át telefonálgatott.
Tudta, kit keres, és meglepően könnyen a nyomára
akadt. Úgy döntött, másnap buszra ül, és kimegy Mo-
destóba. De előtte még vesz egy mobiltelefont. A rendőri
felügyelet alatt állók nem birtokolhattak mobiltelefont.
Ez kiváltképp azokra vonatkozott, akik előzőleg drogos
bulik miatt ültek. De Addison azt mondta, vegyen ma-
gának egyet. És ő volt a főnök. Peter is tudta, hogy a fel-
ügyelőtisztje sosem fog rájönni, hogy mobiltelefont vá-
sárolt magának. Még aznap reggel értesítette a címválto-
zásról és hogy munkát talált, és a nevelőtisztje örömmel
fogadta a híreket.
Peter felhívta Addison irodáját, a hangpostafiókra be-
diktálta a mobilja és a szállodája telefonszámát is.
*
Fernanda vacsorát főzött a gyerekeknek akkor este. Egy-
re jobban várták már, hogy véget érjen az iskola és el-
kezdődjön a szünidő. Will tűnt a leglelkesebbnek, há-
rom héten át más dolga sem lesz, mint lacrosse-t játsza-
ni a táborban. A két kisebb is izgatottan tárgyalta a
nyári terveket. És miután másnap kitette őket az iskolá-
nál, Fernanda beautózott a városba, hogy találkozzon
Jack Watermannel. Sok megbeszélnivalójuk volt. Fer-
nanda mindig is kedvelte a férfit, aki mostanában a vég-
ítélet harsonája szerepére kárhoztatott. Ő kezelte Allan
hagyatékát, és ezt megelőzően is barátok voltak már
hosszú évek óta. Elképesztette, milyen szörnyű állapot-

124
ban maradtak Allan ügyei, milyen katasztrofális dönté-
seket hozott a barátja, és hogy mindez milyen hatással
van Fernanda és a gyerekek életére.
A titkárnő kávét töltött, amint Fernanda belépett az
irodába, Jack zord arckifejezéssel nézett rá az asztala
mögül. Néha szabályosan gyűlölte Allant azért, amit
tett. Fernanda olyan kedves asszony, igazán nem ezt ér-
demelte. Ezt senki nem érdemelte.
– Beszéltél már a gyerekekkel? – kérdezte.
Fernanda letette a csészéjét, és megrázta a fejét.
– A házról? Még nem. Ráérnek megtudni. Augusztus
előtt úgysem dobjuk piacra. Majd akkor szólok nekik.
Felesleges, hogy három hónapig ezen aggódjanak. Rá-
adásul az is időbe telik, amíg elkel.
Hatalmas ház volt, a fenntartása csillagászati össze-
gekre rúgott. És az ingatlanpiac sem a legjobb napjait
élte. Jack egyértelművé tette, hogy Fernandának muszáj
eladnia, hogy még az év vége előtt kezében legyen
a pénz. Azt tanácsolta, hogy amit lehet, már most kezd-
jen el árusítani, és külön-külön pénzzé tenni. Elsősor-
ban a bútorokat. Közel ötmilliót költöttek a ház beren-
dezésére, amiből sok minden nem mozdítható, mint
például a márvány, amit a fürdőszobákba és a művészi
konyhába építettek be. De a velencei csillárt, amelyet
négyszázezerért vettek, aukcióra bocsáthatják New
Yorkban, és abból lehet valamennyi bevétel. És voltak
más dolgok is, amiket el lehetett adni. Fernanda tudta,
hogy mennyire fel fogja zaklatni a gyerekeket, ha elkez-
dődik a berendezések kiárusítása. De nem is akart erre
gondolni, ezért csak mosolyogva nézett Watermanre.
Az ügyvéd visszamosolygott rá. Az asszony hősiesen vi-
selte az elmúlt négy hónap csapásait, és Waterman cso-
dálta érte. Fernanda azt kérdezte, Allan vajon felmérte-
e, milyen következményekkel jár rá nézve ez az egész.
Allant ismerve Jack úgy gondolta, a barátját ez a legke-
vésbé sem érdekelte. Kizárólag az üzlettel és a pénzzel
törődött. Voltak időszakok az életében – üstökösként
való berobbanása a komputervilágba, vagy
hullócsillag-

125
szerű hanyatlása idején amikor csak magával foglal-
kozott. Jóképű, elbűvölő, hiperintelligens férfi volt, aki
azonban némi nárcisztikus jellemvonással is rendelke-
zett. Még az öngyilkossága is a saját elkeseredettségét
volt hivatott hangsúlyozni, a feleségére és a gyerekeire
egyáltalán nem gondolt. Jack azt kívánta, bár többet
tudna tenni az asszonyért, noha már eddig is annyit se-
gített, amennyit módjában állt.
– Mentek valahova a nyáron? – kérdezte, és hátradőlt
a székében. Jóképű férfi volt. Ugyanarra a főiskolára
járt, ahova Allan és Fernanda, de ő utána a jogi egye-
temre iratkozott be. Ők hárman már nagyon régóta is-
merték egymást. Watermannek is kijutott a gyászból az
évek során. Feleségül vett egy ügyvédnőt, aki harmincöt
évesen agydaganatban meghalt. Jack soha többé nem
nősült meg, és a házasságuk nem tartott annyi ideig,
hogy gyerekeik születtek volna. Saját vesztesége együtt-
érzővé tette Fernanda fájdalmával szemben, és irigyelte
őt a gyerekeiért. Leginkább az aggasztotta, miből fog
megélni az asszony, miután kifizették Allan adósságait.
Azt tudta, hogy Fernanda szívesen vállalna munkát mú-
zeumban, vagy elmenne tanítani. Fernanda arra gon-
dolt, hogy ha Ashley és Sam, netán Will iskolájában si-
kerülne tanári állást kapnia, a gyerekek taníttatását fe-
dezni tudná. De a megélhetéshez ennél sokkal több
pénzre volt szükség. A „szegénységből a gazdagságba,
majd vissza a szegénységbe" utat járták. Sok ember erre
kényszerült az internetes piac összeomlásakor, de – hála
Allannek – az ő történetük a többiekénél is hajmeresz-
tőbb volt.
– Will táborba megy, Ash Tahoe-ba – válaszolta Fer-
nanda. – Sam és én itthon maradunk. A tengerpartra
bármikor leruccanhatunk.
Jack szinte bűnösnek érezte magát, amiért ő az
augusztust Olaszországban tölti, és már a nyelve hegyén
volt a kérdés, nincs-e kedve az asszonynak és a gyerekek-
nek vele tartani... De nem hívhatta őket magával, mert
egy baráti társasággal utazott. Pillanatnyilag nem volt

126
nő az életében, és bár gyengéd érzelmeket táplált Fer-
nanda iránt, saját tapasztalatból tudta, hogy túl korai
lenne közeledni hozzá. Allan négy hónapja ment el.
Amikor az ő felesége meghalt, teljes egy évig nem ran-
devúzott senkivel. De az elmúlt hónapokban egyre töb-
bet foglalkoztatta a gondolat. Fernandának szüksége
volt valakire, aki támaszt nyújt, aki a gyerekeknek is
gondját viseli, és Jack valamennyiüket nagyon szerette.
Fernanda mit sem sejtett a férfi érzelmeiről.
– Talán lemehetnénk Napába egy-két napra, amikor
a gyerekeknek véget ér az iskola – vetette fel óvatosan
Jack, és Fernanda rámosolygott köszönete jeléül. Oly
régóta ismerték egymást, hogy bátyjaként gondolt
Jackre. Soha meg sem fordult a fejében, hogy a férfi ta-
lálkára akarja hívni, és mellette leélni az életét. Tizenhét
év alatt elszokott a randevúzgatástól, és nem is állt szán-
dékában újrakezdeni. Pillanatnyilag fontosabb dolgok
foglalkoztatták. Mint például a túlélés, és hogy miből
fogja etetni a gyerekeit.
– Örülni fognak neki – válaszolta a napai meghí-
vásra.
– Az egyik barátomnak hajója is van. Egy gyönyörű
vitorlás. – Állandóan azon törte a fejét, mivel tudná fel-
vidítani a nőt és elszórakoztatni a gyereket anélkül, hogy
az igyekezete tolakodónak vagy terhesnek hatna. Fer-
nanda félénken pislogott rá, miközben kávéja utolsó
kortyát is kiitta.
– Odalesznek a gyönyörűségtől. Allan sokszor kivitte
őket hajókázni. Én tengeribeteg leszek tőle. – Legalább
annyira utálta a jachtot, amennyire Allan imádta. Már
attól rosszul volt, ha a fedélzetre kellett lépnie. És most a
hajók említése Allan halálának körülményeit jutatta az
eszébe. Soha többet nem akart hajót látni.
– Akkor kitalálunk valami mást – ajánlotta kedvesen
Jack. A következő két órát az üzleti ügyek megbeszélésé-
vel töltötték, nem sokkal déli tizenkettő után végeztek a
papírmunkával. Fernanda szemlátomást átlátta a gon-
dokat, és felelős döntéseket hozott. Felületességgel még

127
véletlenül sem lehetett vádolni. Jack azt kívánta, bár
többet tehetne érte.
Ebédre imitálta, de az asszony elhárította a meghí-
vást, mondván, rengeteg elintéznivalója van, és már a
fogorvoshoz is bejelentkezett. Valójában ezek a megbe-
szélések, amikor jóformán csak kétségbeejtő helyzetük-
ről folyt a szó, annyira felzaklatták, hogy minden ilyen
találkozó után úgy érezte, muszáj levegőhöz jutnia és
egy kicsit egyedül maradnia. Egy közös ebéd során elke-
rülhetetlenül ismét csak a bajokról és Allan adósságairól
beszélgetnének. Tisztában volt vele, hogy Jack sajnálja
őt, és ez igazán kedves volt tőle. De Fernanda ettől siral-
masnak és szánalmasnak érezte magát. Megkönnyeb-
bülve vett búcsút a férfitól, és egyedül autózott vissza
Pacific Heightsra. Hosszan kifújta a levegőt, hátha így
oldódik a gyomrába markoló pánik. Mire kilépett az
irodából, a gyomra öklömnyivé ugrott össze, ezért is
utasította vissza az ebédmeghívást. Helyette inkább va-
csorázni hívta magukhoz a férfit, a rákövetkező hétre, és
Jack megígérte, hogy telefonálni fog. Ha a gyerekei tár-
saságában fogadja, az talán tompítja rendes találkozóik
ijesztő légkörét. Jack végtelenül gyakorlatias ember volt,
és elég nyersen fogalmazta meg a dolgokat. Fernandát
valószínűleg letaglózta volna a döbbenet, ha megsejti,
hogy a férfi romantikus érzelmekkel viseltetik iránta.
Ilyesmi meg sem fordult a fejében, pedig számtalanszor
találkoztak már. Mindig is csodálatos embernek látta
Jacket, aki megingathatatlan, mint egy szikla, és sajnál-
ta, hogy soha nem nősült újra. Jack azt mondta neki és
Allannek is, hogy azért, mert még nem sodorta útjába a
véletlen a megfelelő személyt. Fernanda azt is tudta,
hogy Jack rajongott a feleségéért, és Allan nemegyszer
figyelmeztette, hogy meg se próbálja összehozni valame-
lyik barátnőjével, így Fernanda letett róla. Fel sem me-
rült benne, hogy Jack és az ő útjai egy nap még keresz-
tezhetik egymást. Szerelemmel szerette Allant, még most
is. Nem számított, hogy elbukott, hogy katasztrofális ál-
lapotban voltak az ügyei, amikor elment, Fernanda szá-

128
mára ő volt a tökéletes férj. Nem állt szándékában új férj-
jel helyettesíteni, épp ellenkezőleg. Úgy képzelte, élete
hátralévő részében is csakis és kizárólag Allan felesége
marad, nem szándékozott randevúkra járni. És ezt a
gyerekeknek is elmondta, akiket egyrészt megnyugtatott
a gondolat, különösen Samet, másrészt sajnálták érte.
Ashley már többször beszélgetett erről Willel, ha ket-
tesben voltak, amikor az anyjuk elment valahová Sam-
mel, vagy más ügyek kötötték le.
– Nem akarom, hogy egész életében magányos ma-
radjon – közölte a bátyjával, akit mindig zavarba ho-
zott, ha a húga ezt a témát feszegette. Nem szívesen
gondolt rá, hogy az anyjuknak más férfihoz is köze lehet
az apjukon kívül. Ashley – akárcsak az anyja – született
házasságközvetítő volt, és sokkal romantikusabban szem-
lélte a világot.
– Apa nemrég halt meg – vágta rá szokás szerint Will,
mert mindig ideges lett, ha erről kellett beszélnie. – Adj
neki időt. Vagy anya mondott valamit? – kérdezte kissé
aggódva.
– Aha, azt, hogy senkivel nem akar megismerkedni.
Hogy apa felesége akar maradni egész életében. És ez
olyan szomorú. – Fernanda még mindig viselte a jegy-
gyűrűjét. Esténként nem járt el sehova, hacsak nem mo-
ziba vagy pizzát enni vitte a gyerekeket. Nagy néha,
Will meccsei után, beültek a Mel's Dinerbe. – Re-
mélem, hogy egy nap találkozik valakivel, akibe belesze-
ret – sóhajtotta Ashley, mire Will a szemét forgatta.
– Ez nem rád tartozik! – dörrent rá a húgára.
– De, rám is tartozik. Jack Watermanhez mit szól-
nál? – kérdezte, mert kissé jobb megfigyelő volt, mint az
anyja. – Szerintem odavan anyáért.
– Elment az eszed, Ashley? Csak barátok.
– Hát... az ember sosem tudhatja. Az ő felesége is
meghalt. És utána sosem házasodott meg. – Aztán hirte-
len aggodalmas képet vágott. – Lehet, hogy homokos?
– Már miért lenne homokos?! Rengeteg barátnője
volt. Egyszerűen undorító vagy – mondta Will, majd ki-

129
viharzott a szobából, mint mindig, ha az anyja nem lé-
tező szerelmi élete szóba került. Nem is szeretett ebből a
szempontból gondolni az anyjára. Fernanda az anyja
volt, és semmi kivetnivalót nem talált benne, ha élete vé-
géig egyedül marad, mindaddig, amíg ez neki is megfe-
lel, márpedig Fernanda ezt mondta. Ami az anyjának
jó, neki is jó. Ashley fiatal kora ellenére, sokkal előrelá-
tóbb volt.
A hétvégét a szokásos tevékenységekkel töltötték, és
miközben Fernanda szombaton a lelátón ült Marinben,
és Will lacrosse-meccsét nézte, Peter Morgan buszra
szállt és elindult Modestóba. Az új ruháit viselte, amelye-
ket abból a pénzből vett, amit Addisontól kapott. Tisztes,
rendes úriember benyomását keltette. Az illető, aki az át-
meneti szállón felvette a telefont, annyit hajlandó volt
közölni, hogy Carlton Waters ott lakik. Ez volt a második
szálló, amit Peter felhívott. Fogalma sem volt róla, mit
fog mondani, ha odaér. Beszélnie kellett Watersszel, és
kipuhatolnia, hogyan reagál a dologra. Ha ő maga nem
is vállalkozik rá, tudnia kell – lévén, hogy huszonnégy
évet ült börtönben gyilkosságért –, hogy kit érdemes fel-
kérni a munkára. Hogy Peter hogyan húzza ki belőle ezt
az információt, az más kérdés... különösen akkor válik
rizikóssá a helyzet, ha Waters semmiképp nem akar kö-
télnek állni, vagy egyenesen személye elleni sértésnek ve-
szi a megkeresést. A „kutatás", ahogy Addison nevezte,
távolról sem volt olyan egyszerű, mint első pillantásra
látszott. Peter már a modestói buszon ült, de még mindig
azon morfondírozott, hogyan közelítse meg a problémát.
Mint kiderült, az átmeneti szálló alig néhány ház-
tömbnyire esett a végállomástól, és Peter gyalogosan in-
dult el a késő tavaszi hőségben. Levette a bőrdzsekijét,
az inge ujját visszahajtotta. Mire a telefonon kapott cím-
re ért, új cipőjén vastagon ült a por. De még így is üzlet-
ember látszatát keltette, amikor felballagott a lépcsőn a
portáig.
Amikor Waters után tudakozódott, közölték vele.
hogy Waters elment valahova, és Peter úgy döntött, oda-

130
kint várakozik. Nem tudhatta, Waters hova ment és mi-
kor jön vissza. A pult mögött ülő illető azt mondta, Wa-
tersnek rokonai élnek a környéken. Talán náluk van.
Vagy a haverjaival csavarog. De a portás annyit még el-
árult, hogy kilenckor van a takarodó, Waters addigra
biztosan visszaér.
Peter hosszan ücsörgött a verandán, és öt óra tájban,
amikor már úgy érezte, ideje lenne enni valamit, isme-
rős alakot pillantott meg az utcán, aki két másik férfi tár-
saságában, lassan közeledett. Waters impozáns figura
volt. Könnyen kosárlabdázónak, vagy rögbihátvédnek
nézhették volna. Erőteljes alkata a magasságában és a
vállszélességében is megmutatkozott, ráadásul a börtön-
ben nem kevés időt töltött testépítéssel, meggyőző ered-
ménnyel. Rossz helyen és rossz időben a külseje félelmet
keltett volna, de Peter biztos forrásból tudta, hogy Wa-
ters huszonnégy évi bebörtönzése alatt egyszer sem ke-
veredett összetűzésbe. Ennek ellenére alig-alig volt meg-
nyugtató az információ. Jó esély volt rá, hogy Waterst
felbőszíti az ajánlat, és esetleg laposra veri Petert, amiért
egyáltalán fel merészelte tenni a kérdést. Peter semmi-
képp nem akarta, hogy verekedésig fajuljanak a dolgok.
Waters szúrós szemmel méregette, miközben komó-
tosan átballagott az utcán. Azonnal felismerték egymást,
noha sosem voltak baráti viszonyban. Waters pontosan
az volt, akire és amire Addison leadta a rendelést: profi,
ellentétben az amatőr Peter Morgannel. Bár, hála Addi-
sonnak, most már ő is a nagyok között játszott, noha er-
re a legkevésbé sem volt büszke. Valójában gyűlölte,
amit csinált, de nem volt más választása.
A két férfi egymás felé biccentett, Peter a verandán
állva nézte a másikat, és Waters egyenesen az övébe fúr-
ta ellenséges pillantását, amint feljött a lépcsőn. Peter
ezt sem találta különösebben megnyugtatónak.
– Keresel valaki? – kérdezte Waters. Peter bólintott,
de nem mondta meg, hogy kit.
– Hogy s mint – Köröztek egymás körül, mint két
pitbull, és Peter tartott tőle, hogy Waters támadni fog.

131
A másik két férfi, Malcolm Stark és Jim Free, kissé lema-
radt, nézték, mi fog történni.
– Megvagyok. És te? – Peter csak biccentett válaszul,
tekintetük egymáséba tapadt, mint a mágnes, amelyet
nem lehet letépni a fémről. Peter még mindig nem tud-
ta, mit fog mondani, de úgy érezte, Waters sejti már,
hogy miatta jött ide. És tényleg így lehetett, mert Waters
anélkül, hogy bármit mondott volna Peternek, Malcolm
Starkra és Jim Free-re nézett. – Mindjárt jövök utá-
natok. – A két férfi Petert fixírozta, amikor elmentek
mellette, aztán hagyták becsapódni a lengőajtót maguk
mögött, és Waters ismét Peterre nézett, de ekkor már kí-
váncsiságról árulkodott a pillantása. – Velem akartál be-
szélni? – Peter ismét bólintott, majd felsóhajtott. Nehe-
zebb volt, mint várta, és sokkal félelmetesebb. De nem
kis pénz volt a tét. Nehéz volt megjósolni, hogyan reagál
majd Waters, vagy mi lesz a válasza. És a hely sem alkal-
mas a beszélgetésre. Waters könnyedén rájöhetett, hogy
fontos dologról van szó. Annak kellett lennie. Ők ketten
jó ha tíz szót váltottak a négy év alatt, amit ugyanabban
a börtönben töltöttek, és Peter most egészen idáig uta-
zott San Franciscóból, hogy találkozzon vele. Waters kí-
váncsian várta, mit fog hallani. Mi az, ami miatt Peter
három órán át buszozott, és hajlandó volt egész nap őt
várni? Morgan olyasvalakinek tűnt, aki nagy horderejű
dolgokat forgat a fejében.
– Beszélhetnénk valahol? – kérdezte egyszerűen, és
Waters bólintott.
– Van egy park az utca végében. – Ráérzett, hogy
Peter nem bárba, étterembe, vagy a szálló társalgójába
akar menni, ahol bárki kihallgathatja őket.
– Az jó lesz – intézte el néhány szóval Peter, és Wa-
terst követve lement a lépcsőn.
Éhes volt és ideges, a gyomrát mintha valamilyen
nagy kő ülte volna meg, amint egy szót sem szólva egy-
máshoz, végigballagtak az utcán. Tíz hosszú percbe is
beletelt, mire elérték a parkot. Peter lerogyott az egyik
padra, Waters azonban hosszasan habozott, mielőtt

132
melléült volna. Aztán szinte nem is mozdult, csak a ba-
gót vette elő a zsebéből. A börtönben ragadt rá ez a szo-
kás, de Petert meg sem kínálta. Üldögélt egy darabig,
végül a másikra nézett, unottan, mégis kíváncsian.
Peter pontosan az a sittes volt, aki iránt semmiféle
tiszteletet nem érzett. Egy pénzes manusz, aki kizárólag
a saját hülyeségének köszönheti, hogy lekapcsolták, rá-
adásul még a börtönigazgatónak is benyalt, hogy az iro-
dán dolgozhasson. Waters nehéz időket tudhatott maga
mögött, és hosszú éveket töltött magánzárkában. Ezt
követően nap, mint nap gyilkosokkal, nemi erőszakért
elítéltekkel, emberrablókkal érintkezett, csakis olyanok-
kal, akiket hosszú időre bevarrtak. Peter nevetséges kis
négy éve sehol nem volt az ő huszonnégy évéhez képest.
És Waters az utolsó pillanatig az ártadanságát hangoz-
tatta, sőt, még most is. De, függetlenül attól, hogy ártat-
lanul, vagy megérdemelten ítélték-e el, élete legnagyobb
részét börtönben töltötte, és a Peter Morganhoz hason-
ló alakok nem nagyon érdekelték. Viszont ez az ember
egészen San Franciscótól idáig eljött, hogy találkozzon
vele, ezért meghallgatja a mondókáját... de ennél töb-
bet nem szándékozott tenni érte. Mindez az arcára volt
írva, amikor méterekkel maga elé sercintette a bagót, és
a másik férfi felé fordult. Petert már a tekintete láttán is
kis híján kirázta a hideg; ez akkor is mindig így volt,
amikor a börtönigazgató irodájában nagy néha összefu-
tottak. Waters várt, és nem lehetett tovább húzni a csen-
det. Peter azzal tisztában volt, hogy meg kell szólalnia,
csak azt nem tudta, hogy mivel indítson. Waters ekkor
ismét nagyot sercintett.
– Min gondolkodol? – kérdezte, és egyenesen Peter
szemébe nézett. A tekintete erejétől Peternek a lélegzete
is elakadt. A kocka el volt vetve.
– Nagyszerű üzleti ajánlatot kaptam – vágott bele,
miközben Waters rezzenéstelen pillantással méregette.
Észrevette, hogy Peter keze remeg, és az új ruhák sem
kerülték el a figyelmét. A dzseki drágának tűnt, a cipő is.
Peter Morgan szemlátomást sínen volt. Waters még

133
mindig paradicsomot csomagolt a farmon, minimális fi-
zetségért, és hiába jelentkezett irodai munkára, elhesse-
gették, mondván, ez még túl korai lenne. – Nem tudom,
téged érdekelne-e, de a biztonság kedvéért meg akarta-
lak kérdezni. És a tanácsodat is szeretném kikérni. –
Amint Peter idáig jutott, Waters már tudta, hogy nem
tisztességes a meló. Hátradőlt a padon, és a homlokát
ráncolta.
– És miből gondoltad, hogy engem érdekelhet, vagy
hogy segíteni fogok? – tapogatózott óvatosan.
– Nem tudom. Fogalmam sincs. – Úgy döntött, őszin-
te lesz. Egy ilyen veszélyes emberrel szemben ez az egye-
düli járható út. Ő legalábbis nem látott másikat. – Szar-
ban vagyok. Tartoztam valakinek, mielőtt lesitteltek,
több százezer dollárral, és most besétáltam a csapdájá-
ba. Azt mondja, akkor ölet meg, amikor akar, és ez va-
lószínűleg igaz is, bár eddig megkímélt. Viszont üzletet
ajánlott. Amit nem utasíthatok vissza. Mert különben,
mint mondta, megöli a lányaimat. És én hiszek neki.
– Szimpatikus ismerőseid vannak – kommentálta a
hallottakat Waters, aztán előrenyújtotta a lábát, és po-
ros cowboycsizmája szemlélésébe merült. – Meg meri
tenni? – kérdezte kíváncsian, és szinte megsajnálta
Petert.
– Meg, ha engem kérdezel... meg. Szóval nyakig ülök
a szarban. És megbízott egy munkával...
– Munkával? – Waters hangjából sernrniféle érzelem
nem csendült, továbbra is a csizmáját nézegette.
– Nagy dobás lenne. Nagyon nagy dobás. És a fizet-
ség is figyelemre méltó. Ötmilliót kapnál, ha beszállsz.
Induláskor százezret kápéban, a többit a végén. – Amint
kimondta, már nem is tűnt olyan sértőnek, mint eleinte
gondolta. Ha beszáll Waters, ha nem, jól fizető ajánlat-
tal kereste meg. Mindkettejüknek sokat hozna a konyhá-
ra. Waters bólintott, mint aki magától is rájött erre, de
szemlátomást nem hatotta meg az összeg. Végtelenül
nyugodnak tűnt.
– És te mennyit szakítanál?

134
 Őszinteség. Megint csak őszinteség. Vagy betyárbe-
csület?
– Tízmilliót. Kétszázezret az elején, készpénzben. Az
én dolgom lenne mindent megszervezni, és felfogadni
az embereket.
– Hány embert?
– Hármat, téged is beleértve. Már ha benne vagy...
– Kábítószer? – Waters elképzelni sem tudta, mennyi
heroin vagy kokain érhet ennyi pénzt. Ahogy más „áru-
cikkről" sem tudta elképzelni, hogy ennyit érhet. Még
egy drogüzlethez – egy különösen nagyszabású drogüz-
lethez – képest is rizikós lehet a meló, ha valaki hajlan-
dó ennyit fizetni érte. De amikor Peterre nézett, az csak
a fejét rázta.
– Rosszabb. Vagy jobb. Nézőpont kérdése. Elméleti-
leg „tiszta" munka. El kellene rabolnunk valakit, ma-
gunknál tartani pár hétre, begyűjteni a váltságdíjat, el-
engedni, aztán olajra lépni.
– Mégis kit? – bődült fel Waters. – Az elnököt?
Peter alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. De
nem tehette. Halálosan komoly dolgokról folyt a szó, rá-
juk, kettejükre nézve legalábbis.
– Dehogy, három gyereket. Vagy hármuk közül vala-
melyiket. A megbízóm egyikükkel is beérné.
– És a megbízód amúgy normális? Huszonötmilliót
fizetne négyünknek, hogy elkapjunk három gyereket,
aztán hazaengedjük őket? Neki mi a jó ebben? Mennyi
lenne a váltságdíj?
Petert idegesítette, hogy a részletekbe is be kell avat-
nia, de ha nem teszi, Waters soha nem áll kötélnek.
– Százmillió. Hetvenötöt tartana meg magának. Ez
az elképzelés. – Waters füttyentett, aztán minden előze-
tes figyelmeztetés nélkül Peterre vetette magát, egyik ke-
zével a torkát kezdte szorongatni, kis híján a szuszt is ki-
szorította belőle. Peter érezte, hogy a vénái és artériái
már szétdurranással fenyegetnek, amikor Waters olyan
közel hajolt hozzá, hogy az arcuk csupán néhány centi-
re volt egymástól.

135
 – Ha szórakozol velem... kicsinállak! Ugye, te is tu-
dod?! – Szabad kezével letépte Peter ingét – a gombok
szanaszét pattogtak –, hogy ellenőrizze, nincs-e bepo-
loskázva. De nem volt.
– Nem a rendőrség küldött – nyögte Peter az utolsó le-
heletével. Waters addig tartotta a markában, amíg Peter
végül már csillagokat kezdett látni és kevés híján eszmé-
letét vesztette. Waters ekkor váratlanul elengedte, és a
legnagyobb lelki nyugalommal hátradőlt a padon.
– Ki a megbízód?
– Nem árulhatom el – mondta Peter a nyakát dör-
zsölgetve. Még mindig úgy érezte, hogy Waters keze a
torkára tapad. – Ez is a megállapodás része. – Waters
biccentett. Ez ésszerűnek tűnt.
– És kinek a gyerekeiről lenne szó?
– Ezt sem mondhatom meg, amíg be nem szállsz a
buliba. Ha elvállalod, mindenről tájékoztatni foglak.
Egy hónapig, esetleg hat hétig csupán megfigyelés alatt
kellene tartanunk a családot, hogy megismerjük őket és
a szokásaikat, aztán lecsapnánk. Még keresnem kell egy
helyet, ahol „tárolni" tudnánk az árut...
– A megfigyelésben nem tudok részt venni. Dolgoz-
nom kell – jegyezte meg Waters gyakorlatiasan, mintha
a munkarend vagy egy teherautó túrajáratának összeál-
lításáról lenne szó. – Legfeljebb hétvégenként. Hol is?
Friscóban? – Peter bólintott.
– A hét közbeni megfigyelést én megoldom. Talán
kevésbé leszünk feltűnőek, ha váltogatjuk egymást. – Ez
mindkettejük számára ésszerűnek tűnt.
– És tényleg van annyi pénzük? Vagy a megbízód
csak álmodozik?
– Egy éve még félmilliárdjuk volt. Ennyi idő alatt
nem tudtak elkölteni ennyi pénzt. A családfő meghalt.
Az özvegyétől kérjük a váltságdíjat. És fizetni fog... épp
a gyerekeiért ne fizetne? – Waters megint csak bólintott.
Ez a rész is rendben lévőnek látszott.
– Gondolom, tisztában vagy vele, hogy ezért halálra
ítélnek bennünket, ha lebukunk – jegyezte meg mintegy

136
mellékesen Waters. – És ki garantálja, hogy az embered
nem ad föl minket, ha megcsináljuk? Idegenekben nem
szoktam megbízni. Nem mondta ki ugyan, de Peter-
ben megbízott, még ha naiv kis okostojásnak tartotta is.
A börtönben csak jót hallott róla. Nem játszotta az
eszét, leülte, amit kiszabtak rá, és senkit nem köpött be.
Ezt mindennél többre becsülte.
– Mindannyiunknak jó előre ki kell gondolnunk, ho-
va megyünk, ha vége lesz. Szerintem meg lehet csinálni,
aztán a magunk urai leszünk. De ha bárkinek is eljár a
szája... akkor végünk – mondta Peter csendesen.
– Ühüm, és a megbízódnak is, ha beszélni kezdesz.
Ennyire bízik benned?
– Talán. Hogy dögölne meg ott, ahol van. Nem ha-
gyott számomra más választást. A gyerekeim életét nem
kockáztathatom. – Waters ismét megértően bólintott,
noha neki nem voltak gyerekei.
– Kivel beszéltél már?
– Senkivel. Nálad kezdtem. Úgy gondoltam, ha be-
szállni nem is akarsz, ötleteket biztosan tudsz adni. És
felkészültem rá, hogy becsúszik néhány pofon, mielőtt
elhajtasz a bús francba. – Egymásra vigyorogtak, aztán
Waters felnyerített.
– Apám, te aztán nem félted a golyóidat! Ha rossz
pillanatban találsz meg, még a szart is kiverem belőled!
– De minimum is megfojtasz – próbált viccelődni
Peter, mire Waters megint felröhögött. Nevetése mély
morajlásként hangzott, ami tökéletes összhangban állt a
pillantásával. – Mit szólsz hozzá?
– A megbízód vagy elmeháborodott, vagy tényleg
gazdag barátai vannak. A... a „célszemélyekről" mit
tudsz?
– Hallottam már róluk.
– És van pénzük?
– Több mint elég – biztosította Peter, és Waters most
először elgondolkozni látszott. Ekkora összegekről még
csak kábítószerügyletekkel összefüggésben hallott, és ha
igaz, amit Peter mondott, ujjgyakorlat végigzongorázni

137
a dolgot. – De még mindig nem tudom, hova fogom
tenni őket. Mármint a gyerekeket.
Nem nagy ügy. Egy hegyi kunyhót bármikor ki-
bérelhetsz. És az sem jelent nehézséget, ha lakókocsi-
val akarsz leparkolni a sivatag közepén. De a jó életbe...
mi macerával járhat három gyerekre vigyázni?! Hány
évesek?
– Hat, tizenkettő és tizenhat.
– Basszus! Elég húzós. De ötmillióért akár Drakula és
a kicsinyei mellett is bébiszitterkednék.
– Nem eshet bajuk. Épségben kell visszaszolgáltat-
nunk őket. Így szól a megállapodás – emlékeztette Peter.
– Értem – mondta Waters, kikérve magának a figyel-
meztetést. – Ki a fene fizetne százmillkót egy halott kö-
lyökért? Vagy akár háromért? – Tényleg értette.
– Az asszony, feltételezhetően, gyorsan kicsengeti a
váltságdíjat. A férjét elvesztette, a gyerekeit biztosan
nem akarja elveszíteni. Egy-két hete rámegy, mire ösz-
szeszedi a pénzt, de nem fogja elhúzni. Végtére is a gye-
rekeiről van szó.
– Örülök, hogy a nővel kell tárgyalni – mondta
Waters elgondolkodva. – Egy asszony nem fog minket
hat hónapon át izzasztani. Tuti kellenek majd neki a
kölykei. – Ekkor felállt, és lenézett Peterre, aki még min-
dig a padon ült. Waters úgy érezte, eleget hallott, és visz-
sza akart menni a szállóra. Volt min gondolkodnia. – Át-
gondolom, aztán értesítelek. Hol érhetlek el? – Peter át-
nyújtott neki egy cédulát, amin a mobilja száma
volt. Még akkor felírta, amikor a verandán ülve vára-
kozott.
– És ha részedről rendben a dolog, tudsz még embe-
reket szerezni a munkára? – kérdezte, és ő is felállt.
– Meglehet... De csak olyanok jöhetnek szóba, akik-
ben megbízok. Nem az a kérdés, hogy találok-e jelent-
kezőt, hanem hogy tudják-e tartani a pofájukat. Ha ez
az egész lefut, minden zsaru utánunk veti magát. Nem
akarnék börtönben megrohadni. – Peter a legmesz-
szebbmenőkig egyet tudott érteni ezzel.

138
 – A megbízómnak a július lenne a legmegfelelőbb.
Külföldön lesz. és azt akarja, hogy már az újságok se ír-
janak az ügyről, mire visszatér. Vagyis alig valamivel
több mint egy hónapjuk van rá, hogy mindent meg-
szervezzenek, kiválasszák a feladatra alkalmas embere-
ket és megfigyelés alá vonják a nőt. Aztán elrabolják a
gyerekeit.
– Nem gond mondta Waters, miután szótlanul bal-
lagtak egymás mellett hosszú perceken át. Peter eköz-
ben azon gondolkodott, vajon mi járhat Waters fejében,
és hogy hallani fog-e róla ezek után. Waters egy pillan-
tásra sem méltatta, amíg a szálló elé nem értek. Megin-
dult fölfele a lépcsőn, aztán megpördült, és Peterre né-
zett. Olyan halkan, hogy senki sem hallhatta – Peter is
csak a szájáról tudta leolvasni a szavakat –, azt mondta:
„Benne vagyok." És ezzel belépett az épületbe. Peter
dermedten nézett utána, de csak a lengőajtó csapódását
látta. Húsz perccel később már a buszon ült, hazafelé
tartott.

10.
CARLTON WATERS TÖBB MINI EGY HÉT MÚLVA hívta a
mobilján. Azt mondta, sikerült még két embert szerez-
nie a munkára. Malcolm Starkot és Jim Free-t. Mind-
ketten alkalmasak a feladatra, és a pofájuk sem fog eljár-
ni. Mindhárman úgy tervezték, hogy Kanadán vagy
Mexikón át Dél-Amerikába mennek, miután lefut a
„dolog". Az öt-öt milliójukat is dél-amerikai számlára
kérték, ahol bonyodalom nélkül hozzájuthatnak. Ma-
guk között már szó esett róla, hogy a pénzüket esetleg a
drogbizniszben kamatoztatnák, de határozott elképzelé-
se egyiküknek sem volt. Waters ismert olyanokat, akik
útlevéllel látják el, és átjuttatják őket a mexikói határon.
És ha már átjutottak, akárhová mehetnek. Egyébre sem
vágytak, mint letudni a melót, megkapni a pénzüket,
aztán eltűnni a balfenéken. Egyiküket sem tartotta itt

139
semmi, egyikük sem volt házas. A kávéházi pincérnő
felültette Jimet. Kiderült, hogy barátja van, és Jim egy-
általán nem érdekli. Csak flörtölt vele.
Új élet várta őket Dél-Amerikában. Már csak egy
nyugodt helyre volt szükségük, ahol meglapulhatnak,
amíg túszul tartják fogva a Barnes gyerekeket. Peter azt
mondta, ő majd gondoskodik erről. Waters ráállt, hogy
a hétvégén elkezdi a család megfigyelését. De ehhez au-
tó kellett, és Peter azt mondta, ő majd vesz egyet. Hét-
köznapi, észrevehetetlen járgányt, amire senki nem fi-
gyel fel. És egy furgonra is szükségük volt a lebonyolítás-
hoz. Úgy állapodtak meg, hogy szombaton találkoznak,
Peter szállodájában. Carl délelőtt kilenctől este hatig
tudta vállalni a megfigyelést hétvégenként. Peterre ma-
radtak a hétköznapok és szombat-vasárnap esték. Ez
elégségesnek tűnt. Peter úgy gondolta, hogy az asszony
– három gyerek mellett – nem nagyon járkálhat el ha-
zulról. És végül is csupán egy hónapról volt szó. Tízmil-
lióért elüldögél ő a kocsiban egész nap, ha kell, éjszaka
is. Telefonált Addisonnak, és jelentette, hogy megvan-
nak az emberek. Addison elégedett volt a fejlemények-
kel, és felajánlotta, hogy az autót és a furgont is ő fizeti.
Mindkettőtől meg kell szabadulni egy hónap múlva,
amikor a munka elvégeztetett.
Peter még aznap délután vásárolt egy Ford kombit.
Ötéves volt, jó sok kilométert futott már, és igen megfe-
lelően, fekete színű volt. Másnap egy másik helyen vett
egy öreg furgont, és helyet bérelt neki az egyik parkoló-
házban. Aznap este hatkor már Fernanda háza előtt vá-
rakozott. Felismerte a nőt és a gyerekeket, a fénykép
alapján, amit Phillip dossziéjában látott, és a nevükre is
emlékezett. Beleégtek az agyába.
Látta, hogy Fernanda és Ashley bemegy a házba,
majd újra elindult valahová, és Peter a nyomába eredt.
A nő hajmeresztően vezetett, két piros lámpán is áthaj-
tott. Peterben felmerült, hogy talán ivott. Három kocsi-
val mögötte parkolt le a Presidio-stadion közelében, és
nézte, ahogy kiszáll. Fernanda a lelátón ülve nézte végig

140
Will meccsét, aztán a fiával együtt sétált vissza a kombi-
hoz, és megölelték egymást, mielőtt beültek. A szerető
ölelés láttán – Peter maga sem értette, miért megsaj-
dult a szíve. Az asszony gyönyörű volt, szőke és törékeny,
és amikor hazaértek, a fiú nevetett, amikor kiszállt az
autóból. Jó kedve volt. Győztek. Peter nézte, ahogy kart
karba öltve felmennek a bejárati lépcsőn. Szeretett vol-
na velük lenni, és furcsán kirekesztettnek érezte magát,
amikor azok ketten beléptek a házba, és becsukták az aj-
tót. Figyelte, hogy a nő bekapcsolja-e a riasztót, amikor
hazaér, mert ez fontos információ volt. De nem kapcsol-
ta be. Egyenesen a konyhába ment.
Peter nézte, ahogy a helyiségben felgyulladnak a fé-
nyek, és elképzelte az asszonyt, amint vacsorát készít a
gyerekeinek. Ashleyt és Willt igen, de Samet eddig még
nem látta. A fotó alapján mosolygós, vörös hajú fiúcska
volt. Később este észrevette a nőt, amint a hálószobája
ablakában álldogál. Távcsővel figyelte, és látta, hogy sír.
Csak állt ott, a könnyek végigperegtek az arcán, le a há-
lóingére; aztán elfordult és elment az ablaktól. Furcsa
érzés volt így látni őt. Mintha bepillantást nyert volt a
család életébe. Egy balettruhás lányka; egy anya, aki
megöleli a fiát, miután a csapata megnyerte a lacrosse-
meccset, és akinek könnyek csorognak az arcán, miköz-
ben a hálószobája ablakában áll; valószínűleg a férjét si-
ratta. Peter hajnali kettőkor hajtott el. A házra akkor
már három órája sötétség borult. Rájött, hogy felesleges
ilyen sokáig maradnia, de mint mindent, először ezt is ki
kellett tapasztalni.
Másnap reggel hét órakor már ott volt. Nyolcig gya-
korlatilag semmi nem történt. Nem érzékelt mozgoló-
dást a konyhában, még azt sem tudta megállapítani, ég-
nek-e odabent a lámpák. A háznak az a része a reggeli
nap fényében fürdött, és tíz perccel nyolc előtt a nő va-
lósággal kiszáguldott az ajtón. Visszafordult, és beszélt
valakihez, aki mögötte volt az előtérben, aztán egy ne-
héz szatyrot vonszolva a kis balerina is megjelent. A la-
crosse-játékos segített neki a cipelésben, majd a garázs-

141
hoz ment a saját kocsijáért. A bejárati ajtó még tárva-
nyitva állt, Fernanda türelmetlenül pillantgatott vissza,
míg végül a legkisebb is előjött. Amikor megpillantotta.
Peter nem tudott elnyomni egy mosolyt. Sam élénkpiros
pólót viselt, amelynek tűzoltókocsi díszelgett a hátul-
ján, tengerészkék kordnadrágot és menő, piros tornaci-
pőt. Torka szakadtából énekelt, az anyja elnevette ma-
gát és integetett neki, hogy szálljon már be. A hátsó
ülésre mászott be, mert elöl a nővére ült, ölében a táská-
val. Amikor az iskolához értek – pár kocsival mögöttük
Peterrel –, Fernanda segített kiszállni a lányának. Peter
el nem tudta képzelni, mi lehet a szatyorban, amit
Ashley alig bírt felvonszolni a lépcsőn. És mint egy kis
viháncoló kutyakölyök, Sam is bement a nővére után,
de az ajtóból még visszafordult, és vigyorogva csókokat
dobált az anyjának, aki egy darabig még az iskola előtt
ácsorgott. Ő is puszikat küldött és integetett, majd visz-
szaült a kombiba. De addig nem indult el, amíg mind-
két gyereket el nem nyelte az épület.
Aztán Laurel Village-be ment bevásárolni, hosszasan
tologatta a bevásárlókocsit, elolvasott minden címkét,
ellenőrizte a szavatosságot, mielőtt bármit is a kocsijába
tett volna. Rengeteg gyerekeknek való ételt – müzlit,
sutit, rágcsálnivalót – vett, és hat szelet marhahúst.
Megtorpant a virágospult előtt, elgyönyörködött a virá-
gokban, úgy tűnt, venni akarna belőlük, de aztán szo-
morú kifejezéssel az arcán továbbment. Peter az autó-
ban maradhatott volna, de úgy döntött, követi a nőt,
hátha így jobban megismeri. És amit látott, lenyűgözte.
Az ő szemében Fernanda testesítette meg a tökéletes
anyát. Szemlátomást minden, amit tett, gondolt, vagy
vásárolt, a gyerekeinek és a gyerekeiről szólt. Beállt mö-
gé a pénztársorba. A nő felkapott egy képes magazint,
átpörgette, aztán visszatette. Peternek az is tetszett,
hogy olyan egyszerű a ruházata. Egy percig sem gon-
dolta volna senki, hogy a férje félmilliárdot hagyott rá.
Fernanda aznap rózsaszín pólót, farmernadrágot és
klumpát viselt; gyereklánynak hatott ebben az öltözék-

142
ben. És sorban állás közben egyszer csak megfordult, és
váratlanul Peterre mosolygott. A férfi kifogástalan lát-
ványt nyújtott az új, legombolható gallérú, kék ingében,
khaki nadrágjában és mokaszinjában. Fernanda a hoz-
zá hasonló kinézetű férfiak közt nőtt fel, és az idegen
akár Allan barátja is lehetett volna. Magas volt, jóképű
és szőke. De Peter – miután módjában állt minden hoz-
záférhetőt elolvasni róla – tudta, hogy alig hat hónappal
fiatalabb, mint az asszony. Vagyis gyakorlatilag egykorú-
ak. Mindketten jó iskolákat végeztek. A nő a Stanfordra
járt, ő a Duke-ra. Ő továbbtanult, a nő férjhez ment. És
még a gyerekeik is hasonló korúak voltak. Sam hatéves
volt, Isabelle és Heather nyolc, illetve kilenc. A nő kissé
emlékeztetett Janetre, de sokkal csinosabb volt, ő pedig
– holott ennek nem volt tudatában – kiköpött olyan volt,
mint Allan, szőke kiadásban. Fernandának ez azonnal
feltűnt, amikor visszatette a helyére a magazint, és meg-
akadt a tekintete a férfin. És amikor elejtett – ahelyett,
hogy a gumiszalagra tette volna – egy tekercs papírtör-
lőt, a férfi készségesen felvette és visszaadta.
– Köszönöm – mondta a nő kedvesen, és Peter ki-
szúrta a jegygyűrűjét. Még mindig hordja; ez is kedves
gesztus tőle. Fernanda úgy tetszett neki, ahogy volt; és
hallgatta, amint a nő a pénztárossal cseveg, akivel szem-
látomást jó barátságban voltak. Fernanda elmondta,
hogy a gyerekek körül minden rendben, és hogy Will
Sporttáborba megy. Peternek ez azonnal eszébe juttatta
a megbízatását, és elgondolkodott, vajon mikor megy
táborozni a kölyök. Mert ha, tegyük fel júliusban, az azt
jelenti, hogy Waters és a haverjai maximum két gyere-
ket tudnak elkapni. És ha erre gondolt, máris rosszul
érezte magát. Fernanda nyilvánvalóan olyan rendes em-
ber volt, oly hűséges volt a férjéhez, és olyannyira ra-
jongott a gyerekeiért, hogy ha valaki, ő aztán vég-
képp nem érdemelte meg, hogy ilyen gyalázatos dolgot
műveljenek vele. Százmillió dollárt kérnének cserébe
azért, hogy megtarthassa mindazt, amije van és amit
szeret.

143
 Mázsás súlyként nehezedett vállára a gondolat, amint
nézte, hogy az asszony hazafelé menet figyelmen kívül
hagy két piros lámpát és egy stoptáblát a California
Streeten. Égnek állt az ember haja attól, ahogy vezetett.
Peter eltűnődött, vajon mi járhat az asszony fejében, mi-
közben áthajt a tiloson. De amit a hazaérkezéskor ta-
pasztalt, még inkább meglepte. Házvezetőnő, vagy leg-
alábbis bejárónő felbukkanására számított, aki segít ki-
pakolni. Ehelyett Fernanda nyitotta ki a bejárati ajtót, és
nyitva hagyta, amíg minden zacskót, egyiket a másik
után, saját kezűleg be nem vitt a házba. A személyzet
szabadnapos lehet, döntötte el magában Peter. Ezt kö-
vetően, nagyjából délig, az asszony nem mutatkozott.
Egyszer kijött ugyan valamiért, amit a kocsiban felejtett,
és ismét elejtette a papírtörlőt, de ez alkalommal Peter
nem ugrott, hogy visszaadja neki, ahogy a boltban tette.
Nem mozdult. Nem akarta, hogy a nő észrevegye. De
mindent megfigyelt.
Fernanda kissé ziláltnak tűnt, amikor három óra táj-
ban kirobogott a házból, kocsiba vágta magát és ferge-
teges sebességgel az iskola felé vette az irányt. Nem so-
kon múlott, hogy össze nem ütközött egy busszal. Az
alapján, amit aznap látott, Peter biztonsággal állíthatta,
hogy a nő kész istencsapása a többi közlekedőre nézve.
Túl gyorsan vezetett, áthajtott a tiloson, indexelés nél-
kül sávot váltott, és kevés híján két, zebrán áthaladó
gyalogost is elütött az útjába kerülő kereszteződések-
ben. A nő szemlátomást mindebből semmit nem vett
észre, csikorgó gumikkal fékezett le két kisebbik gyereke
iskolája előtt. Ashley már az épület előtt ácsorgott,
együtt csacsogott-vihogott a barátnőivel, és öt percre
rá, egy irgalmatlan nagy papírrepülőbe kapaszkodva
Sam is megjelent. Fülig ért a szája, amikor megölelte az
anyját. Peter csak nézte őket, és sírni támadt kedve.
Nem amiatt, amit ő, Waters és a cimborái elkövetni ké-
szültek, hanem mert hiányoztak a gyerekei. Hirtelen
rádöbbent, hogy az ő élete is ilyen lehetett volna. Ha
nem ront el mindent, még most is Janet és a lányok

144
mellett élhetné a mindennapjait. És akkor lennének
gyerekei, akik magukhoz ölelik. Lenne felesége... majd-
nem olyan szép, mint ez a kis szőke szépség. A magá-
nyosság érzete a lelkébe mart, ha arra gondolt, hogy
mindez neki egyszer már megadatott, de esélye sincs
rá, hogy visszaszerezze.
Hazafelé megálltak egy háztartási boltnál, ahol Fer-
nanda villanykörtéket és új seprűt vásárolt, valamint egy
szendvicsdobozt, aminek Sam még hasznát veheti a
napköziben. Kitette a ház előtt a kisfiút, mondott vala-
mit Willnek, aki kijött az öccséért, aztán balettórára vit-
te Ashleyt. És még aznap délután, miután hazavitte a
kislányt, elment Will egy másik meccsére. Úgy tűnt, az
élete a gyerekei körül forog. Egész héten nem ment se-
hová, csak iskolába vitte a gyerekeket, Ashleyt balettra,
és elment Will meccseire. Ezenkívül semmi mást nem
csinált. És Peter, amikor jelentett Addisonnak, azt is
megemlítette, hogy az asszony nem tart személyzetet.
Ami meglepő, az ő anyagi körülményei között.
– Mit számít az? – kérdezte bosszúsan Addison. – Ta-
lán zsugori.
– Vagy nincs rá pénze – mondta Peter, és ez még in-
kább felkeltette a kíváncsiságát a nő iránt. Fernanda
megfontolt embernek tűnt, és amikor egyedül volt, min-
den mozdulatából szomorúság áradt. De ha a gyerekei-
vel volt, mosolygott, nevetgélt, és gyakran magához ölel-
te őket. És Peter azt is látta, hogy minden este a hálószo-
bája ablakában állva sírdogál. Ilyenkor legszívesebben
magához szorította volna, ahogy Fernanda szokta a gye-
rekeit. Az asszonynak szüksége lett volna a szerető öle-
lésre, de nem volt, aki megtegye.
– Senki nem tud félmilliárdot elkölteni egy év alatt –
mondta erre Phillip. Nem aggasztotta a dolog.
– Nem, de azt biztosra veheted, hogy rossz befekteté-
sekkel ennél jóval többet is veszíteni lehet, különösen, ha
mélyrepülésbe kezd a piac. – Ha valaki, akkor Phillip
ezt jól tudta. De amennyit ő vesztett, az csak aprópénz
Allan Barnes vagyonához képest.

145
 – Sehol nem olvastam, hogy Barnes cégei bajba ke-
rültek volna. Higgy nekem, Morgan, van ezeknek pén-
zük. Barnesnak legalábbis volt, így a nőnek is kell legyen.
Talán csak nem szeret költekezni. Folytatod a megfigye-
lést? – kérdezte Addison. Elégedett volt a dolgok jelenle-
gi állásával. Peter gyorsan megszervezte a csapatot, és
azt mondta, hétvégén Tahoe-ba utazik, hogy rejtekhe-
lyet keressen. Ki akart bérelni egy kisebb házat, nem túl
sűrűn lakott övezetben, ahol ők és a gyerekek ellehetnek,
amíg az anyjuk ki nem fizeti értük a váltságdíjat.
Addison számára mindez csupán üzlet volt. Személyes,
vagy érzelmi okok nem befolyásolták. Peternél már az
érzelmek is belejátszottak a dologba, miután látta, hogy
a nő hozza-viszi, folyamatosan ölelgeti és puszilgatja a
gyerekeit. A könnyeiről már nem is beszélve, amelyeket
éjszakánként, a hálószoba ablakában állva sírt el.
– Folytatom, persze – mondta kissé feszülten. – Bár
semmi mást nem csinál, csak a kölyköket fuvarozza és
áthajt a piroson.
– Remek. Remélem, egyiket sem nyírja ki, mielőtt el-
kapnánk őket. Iszik?
– Nem hiszem. Nem látszik rajta. Szerintem inkább
zaklatott, vagy másutt járnak a gondolatai. – Előző nap
is látta, hogy a nő kevés híján elcsapott egy idős asz-
szonyt az egyik kereszteződésben. Mindenki veszett du-
dálásba kezdett, Fernanda kiugrott a kocsiból és elné-
zést kért, és Peter látta, hogy közben sír. Megőrült a nő-
től. Semmi másra nem tudott gondolni, kizárólag őrá,
és nemcsak azért, amit ellene terveztek, hanem azért,
amit mondani szeretett volna neki, ha a közelébe kerül-
het. Ha nem ez lett volna a felállás, szívesen megismer-
kedett volna vele. Ha nem ilyenek a körülmények. Peter
szemében Fernanda testesítette meg az ideális nőt. Lát-
ta, hogyan bánik a gyerekeivel, és egyre jobban csodál-
ta ezért. A szíve mélyén örült, hogy nap, mint nap lát-
hatja, és eltűnődött, hogyan nézhetett ki, amikor Barnes
elvette. És amikor Fernandát fiatal lányként képzelte
maga elé, úgy érezte, menten eszét veszti.

146
 Miért nem akkor találkoztak? Miért ilyen kegyetlen
az élet? Miközben ő csupán annyit ért el, hogy romba
döntötte a saját és a volt felesége életét, Fernanda hoz-
záment egy szerencsés fickóhoz és családot alapított. És
hihetetlenül gyönyörű volt. És elég volt megpillantania
Samet, a fiúcska azonnal belopta magát a szívébe.
Ashley maga volt az életre kelt szépség. És Will olyan fiú
volt, akit minden apa a sajátjának kívánna. Bármit tett
is Allan Barnes, bárhogy szerzett is nevet magának az
üzleti életben, az biztos, hogy tökéletes családot mond-
hatott magáénak. Peter kukkolónak érezte magát, mi-
közben az asszonyt figyelte, és amikor este visszament a
szállodába, azon kapta magát, hogy róla álmodozik, és
alig várta, hogy reggel visszamehessen és újra láthassa.
A nő régi barátságok és elveszített szerelmek szelleme-
ként kísértett a gondolataiban. Valójában egy letűnt
életre emlékeztette. Arra a világra, amelynek mindig ré-
szese szeretett volna lenni, és kis időre meg is adatott ne-
ki; de valahányszor Fernandára nézett, eszébe jutott,
milyen életet, milyen lehetőségeket játszott el. Fernanda
testesítette meg mindazt, amit Peter valaha is akart, és
amit már soha többé nem szerezhet meg.
Szombaton nagyon nem szívesen adta át a megfigye-
lést Carlton Watersnek. De otthagyta neki a Fordot, ő
maga a furgonnal indult el Tahoe-ba. Az internetről le-
töltötte a kiadó házak címét. Nem akart közvetítőn ke-
resztül házat bérelni. Bár mindaddig ez sem jelentett
volna gondot, amíg az ügynökség alkalmazottai össze
nem találkoznak Carllal és a cimboráival. De Peter még
akkor is mondhatta volna, hogy valakik betörtek a bér-
leménybe, amíg ő San Franciscóban tartózkodott. Gon-
dosan ügyeltek rá, hogy a kapcsolatukra ne derüljön
fény, és mind ez idáig rendben is mentek a dolgok. Mo-
destóban – Starkot és Free-t leszámítva – senki nem sej-
tette, hogy Waters a városba ment. És takarodóra kü-
lönben is visszaért.
Ami azt jelentette, hogy este hat után senki nem fi-
gyelte volna Fernandát, mert Peter előreláthatólag csak

147
tíz óra körült ért vissza Tahoe-ból. De ha az asszony
nem változtat szokott programján, addigra már rég ott-
hon lesz a gyerekeivel együtt. Ha késő este el is ment ha-
zulról, csakis Will vagy Ashley barátainak otthonáig au-
tózott, hogy hazavigye a gyerekeket egy-egy buli után.
Nem szerette, ha Will éjszaka vezet, bár a fia rendszere-
sen felhívta rá a figyelmét, hogy az ő vezetési stílusa jó-
val kiegyensúlyozottabb. Ezt Peter is megerősíthette vol-
na. Mindazok alapján, amit látott, megállapította, hogy
a nő kész veszedelem a többi autósra nézve.
– Mit tervez mára a mi kis madarunk? – kérdezte
Carl, amikor átvette Petertől a kocsikulcsokat. Baseball-
sapka volt rajta, ami árnyékolta az arcát. Elváltoztatta a
külsejét, napszemüveget vett fel. Peter a saját ruháit vi-
selte, amikor követte a nőt, és ha túl sokan jártak az ut-
cán, tett pár kört a háztömb körül, mielőtt leparkolt vol-
na. Úgy gondolta, eddig senki nem szúrta ki, Fernanda
legalábbis biztosan nem.
– Valószínűleg elviszi valamilyen meccsre a nagyob-
bik fiút, talán Marinba. Vagy balettra a kislányt. A kis-
krapekot mindig mindenhova magával hurcolja. Általá-
ban nem sokat mozgolódnak, gondolom, e hétvégén
sem lesz másként. – Noha gyönyörű szép volt az idő.
Fernanda nem sokat mozdult ki otthonról. Gyakorlati-
lag soha nem ment sehova. – Jól figyeld meg magadnak
a kölyköket. A nő szinte minden idejét velük tölti, és a
kicsit egy percre sem hagyja magára. – Peter úgy érezte,
mintha elárulta volna a családot. Waters biccentett.
Nem állt szándékában összebarátkozni Barnesékkal.
Számára ez csak megfigyelői munka volt, semmi több.
Üzlet. Peter számára azonban már szenvedéllyé vált.
De Carlton Waters ezt nem tudhatta. Elvette a kulcso-
kat, beült a Fordba, és a Morgan által megadott címre
hajtott. És azon a napfényes májusi napon, délelőtt tíz
óra tájban, Peter elindult Tahoe-ba.
Egész úton Fernanda körül forogtak a gondolatai,
azon tűnődött, mi lenne, ha ő most kiszállna az ügyből.
Pofonegyszerű: Addison megöletné a lányait, és nem

148
sokkal később őt, Petert is. Ha feladná magát – csak
hogy időt nyerjen, vagy meghiúsítsa a tervet –, Addison
a börtönben tetetné el láb alól. Ennyire egyszerű ez.
Nincs visszaút. Csak előre menekülhet. És mire elérte
Truckee-t, Waters már a nőt követte Marinba, Will
lacrosse-meccsére. Addigra már mind a három gyereket
látta, és a nő is pontosan olyan volt, amilyennek elkép-
zelte. Átlagos, külvárosi háziasszony; az ilyenek soha
nem hozták lázba. Az ő szemében ez a nő csupán áldo-
zat volt, egy jól jövedelmező munka áldozata, semmi
több. Peter azonban földre szállt angyalnak látta Fer-
nandát. Waters nem tudta értékelni, amit látott. Ő leg-
feljebb egy dögös pipiről állította volna, hogy „jó nő“.
Ha megkérdezik, Fernandáról is azt mondta volna,
hogy csinoska, de olyan... semmilyen. Feltűnt neki,
hogy az asszony nem sminkeli magát. Akkor legalábbis
nem, amikor a gyerekeivel van. És Fernanda a férje ha-
lála óta valóban nem vette elő a sminkkészletét. Ez már
nem számított. Ahogy az elegáns ruhák, a magas sarkú
cipők és az Allantől kapott ékszerek is jelentőségüket
vesztették. Az ékszerek egy részét már eladta, a többi a
széfben pihent január óta. Ahhoz, amit csinált, amilyen
életet élt, felesleges lett volna felcicomáznia magát.
Amikor odatalált a listán szereplő első címre, Peter
látta, hogy a házat három oldalról is épületek veszik kö-
rül. A szomszédok alig karnyújtásnyira voltak; vagyis a
hely nem felelt meg a kívánalmaiknak. A következő
négy házzal is ez volt a probléma. A hatodikat ésszerűt-
lenül magas áron akarták bérbe adni. A következő négy,
különböző okokból, de szintén hagyott kívánnivalót ma-
ga után. Ám az utolsó, Peter nagy megkönnyebbülésére,
minden szempontból megfelelt. Gazos-kátyús, széles, de
nagyon hosszú kocsiút vezetett a bejáratig, és a ház nem
is annyira ház volt, mint rozzant viskó; az ablaküvegek
annyira elszürkültek, hogy nem lehetett belátni rajtuk,
ami újfent csak az épület előnyeit növelte. A házban volt
négy hálószoba, egy jobb napokat látott, de üzemképes
konyha, és egy hatalmas nappali kandallóval, amelybe

149
– ha Peter jól látta – még életet lehetett csiholni. És a
ház mögött csupasz sziklafal magasodott. A tulajdonos,
aki beengedte, elmondta, hogy mar régóta senki nem
lakja a házat. A fiai éltek itt egy darabig, de már évekkel
korábban elköltöztek; ő csak befektetésként tartotta meg
a házat. Úgy döntött, hogy kiadja, mert a lánya sem
akart ide költözni. Mindkét fia Arizonában élt, ő pedig
úgy tervezte, hogy a lányánál, Coloradóban tölti a nya-
rat. Peter azt mondta, fél évre venné ki bérleményt, és
megkérdezte az öreget, nem bánja-e, ha kicsit kipofozza
a helyet, befüvesíti az udvart, mert mint utalt rá – az
üzletfeleit akarja itt fogadni. A tulaj repesett a boldog-
ságtól. Hinni sem mert a szerencséjében, hogy ilyen
bérlőt kapott ki magának. Peter az áron sem vitatkozott.
Aláírta a bérleti szerződést, letette a kauciót, három hó-
napot előre kifizetett, és délután négykor már hazafelé
robogott, amikor Carlton Waters felhívta a mobilján.
– Baj van? – kérdezte Peter aggódva. El nem tudta
képzelni, mi történhetett. Kiszúrták volna Waterst? Ne-
talántán összetűzésbe keveredett a nővel, vagy a gyere-
kekkel?
– A madárkánknak kutya baja. A hülye fia hülye
meccsét nézi. Nem az a kimondott örökmozgó, nem
igaz? És valamelyik kölyök mindig ott van mellette. –
Ami kissé megnehezíti a dolgukat, de nem annyira, hogy
nehézséget okozzon. A nő túl kicsi és túl gyenge; bármi-
kor el tudnak bánni vele. – Azért hívlak, mert eszembe
jutott valami. Ki fogja beszerezni a harci eszközöket?
Peter pár másodpercig értetlenül pislogott, mire fel-
fogta, miről van szó.
– Gondolom, te. Semmi biztosat nem mondhatok,
amíg Addi... addig amíg a „főnököt“ meg nem kérde-
zem. De szerintem nem akar részt venni a beszerzésben,
nehogy hozzá vezessenek el a szálak. Meg tudod oldani?
– Tudta, hogy Phillipnek fél másodpercébe sem kerülne
felfegyverezni őket. De azzal is tisztában volt, Addison
nem akarja, hogy a neve bármilyen összefüggésben is
kapcsolatba hozható legyen az üggyel.

150
 – Ha nagyon muszáj. Automata kell – szögezte le
Waters ellentmondást nem tűrően.
– Olyan géppuskaszerűség? – kérdezte döbbenten
Peter. – Minek? – A gyerekeknél nem lesz fegyver. A nő-
nél sem. És ha nem szúrják el, a rendőrökkel – akik álta-
lában magukkal szokták hordani a pisztolyukat – sem
fognak összetűzésbe keveredni.
– Mert általában jelentősen leegyszerűsíti a dolgo-
kat – vakkantotta Waters. Peter bólintott. Addison pro-
fikat akart... hát megkapta.
– Akkor ezt rád bízom – mondta erőtlen hangon. Az-
tán beszámolt róla, milyen „rejtekhelyet” talált. Waters
egyetértett vele. Eszményibb helyet álmodni sem lehe-
tett volna. Minden készen állt. Már csak azt kellett el-
dönteniük, július mely napján lendüljenek akcióba. És
akkor lecsapnak...! Első hallásra ez roppant egyszerű-
nek tűnt, de amikor bontotta a hívást, Peter a már-már
ismerős szorítást érezte a gyomra tájékán. Néha úgy
érezte, a lelkiismerete tiltakozik ily módon. Fernandát
egyik balettóráról a másik meccsre követni, az egy do-
log. Automata fegyvereket használni, elrabolni tőle a
gyerekeit, és az életükért cserébe váltságdíjat követel-
ni... az meg egy másik dolog. Peter nagyon is tisztában
volt a különbséggel.

11.
JÚNIUS ELSŐ HETÉBEN, AZ UTOLSÓ TANÍTÁSI NAPON
Fernanda azt sem tudta, hova kapjon. Ashleynek és
Samnek is fellépése volt az iskolában. Utána segíteni
kellett nekik hazavinni valamennyi felszerelésüket és
tankönyvüket. Will baseballcsapatának újrajátszó mér-
kőzése volt, még aznap este lacrosse-meccs, amit Fer-
nanda kénytelen volt kihagyni, ha látni akarta Ashley
balettelőadását. Úgy érezte magát, mint egy laborató-
riumi patkány, egész nap egyik gyerektől a másikig ro-

151
hangált. És ahogy máskor, úgy most sem volt segítsége.
Nem mintha Allan segítség lett volna, ha még életben
van. De januárig dolgozott náluk egy dada, akire az
alapvető dolgokban azért számíthatott. Mostanra azon-
ban nem volt kihez fordulnia. Családja nem volt, más-
más okokból ugyan, de még a legközelebbi barátaival is
elveszítette a kapcsolatot, és most döbbent rá, hogy vol-
taképp minden tekintetben Allantől függött. De ő el-
ment, és neki senkije nem maradt, csak a gyerekei. Ah-
hoz túlságosan kínosak voltak a körülményeik, hogy
most vegye fel ismét a kapcsolatot a régi barátokkal.
Olyan volt, mintha egy lakatlan szigeten élne a gyere-
keivel. Tökéletesen elszigeteltnek érezte magát.
Peter addigra már kétszer is beszélt vele, először a
szupermarketban, mindjárt a legelső napon, másodszor
egy könyvesboltban, amikor is Fernanda rápillantott és
elmosolyodott; furcsán ismerősnek találta az idegent.
Elejtette a kezében tartott könyveket, és Peter könnyed
mosollyal nyújtotta át azokat neki. Utána már csak biz-
tos távolból figyelte a nőt. Egyszer felült a lelátóra a Pre-
sidióban, de jóval Fernanda háta mögé, így az asszony
nem vehette észre. Peter egy pillanatra sem vette le a te-
kintetét róla.
Feltűnt neki, hogy Fernanda már nem sírdogál a
hálószobaablakban. Néha elálldogált még ott, üres pil-
lantással figyelte az utcát, mintha várna valakit. Peter
ilyen estéken úgy érezte, mintha egyenesen belelátna az
asszony lelkébe. Talán még azt is meg tudta volna mon-
dani, mi jár ilyenkor a fejében. Valószínűleg Allanről
ábrándozott. Peter úgy gondolta, Barnes roppant sze-
rencsés fickó volt, hogy ilyen felesége lehetett, és eltűnő-
dött, vajon Barnes is tisztában volt-e ezzel. Mert az em-
berek néha nem becsülik meg, amijük van. Ő viszont a
nő minden megnyilvánulását értékelni tudta, tetszett
neki, ahogy hozza-viszi a gyerekeit, ahogy magához öle-
li őket. Pontosan olyan anya volt, amilyet Peter is akart
volna magának, ahelyett az alkoholista rémálom he-
lyett, aki neki kijutott, és aki nem szerette, nem akarta és

152
végül sorsára hagyta. És szorult helyzetében még a mos-
tohaapja is elfordult tőle. Fernanda gyerekei azonban
nem ismerték a magára hagyottságot és a szeretetlen-
séget.
Peter szinte már féltékeny volt rájuk. És amikor az-
nap este meglátta a nőt, semmi másra nem tudott gon-
dolni, mint hogy mennyire szeretné megölelni, meg-
nyugtatni; de közben azt is tudta, hogy erre sosem ke-
rülhet sor. Mert őt arra fogadták fel, hogy megfigyelés
alatt tartsa az asszonyt, még több félelmet és fájdalmat
okozzon neki; és ha nem teszi, a megbízója megöli
a gyerekeit. Volt némi irónia a helyzetben. Ha meg akar-
ja menteni a saját gyerekei életét, veszélybe kell sodor-
nia mások gyerekéit, válogatott kínzásoknak kitennie a
nőt, akit egyre inkább csodált, és aki erős – keserédes,
néha már zavarba ejtő – érzéseket váltott ki belőle. Va-
lahányszor megpillantotta, vágyakozás lett úrrá rajta.
Ashley balettelőadásának estéjén is követte, közvetle-
nül mögötte parkolt le a virágüzlet előtt, ahol Fernanda
csokrot rendelt, hosszú szárú, rózsaszín rózsából. Vett
egy másikat Ashley tanárnőjének, és a két csokorral
egyensúlyozva lépett ki a boltból. Ashley már a balettis-
kolában volt. Sam pedig Will meccsén ült; Will egyik
barátjának volt egy Samhez hasonló korú öccse, és az
édesanyjuk felajánlotta, hogy magukkal viszik a kisfiút
is. Sam ugyanis épp aznap délután jelentette be, hogy a
balett lányoknak való. Ahogy Peter nézte, hogy minden-
ki indul a dolgára, átfutott a fején a gondolat, hogy ha
Waters és a cimborái aznap akarnának lecsapni, ha
Ashleyt nem is, a két fiút könnyedén elkaphatnák.
Waters addigra már beszerezte a gépfegyvereket, Jim
Free egyik barátján keresztül. A férfi, akitől megvették,
Los Angelesből küldte át a fegyvereket, golftáskásba cso-
magolva, Greyhound buszon, poggyászként feladva.
A táskák rendben megérkeztek, nyilvánvaló volt, hogy
senki nem vizsgálta át a tartalmukat. Peter tetőtől talpig
reszketett, amikor értük ment. És miután átvette, a kocsi
csomagtartójába zárta a táskát. Nem merte megkockáz-

153
tatni, hogy felvigye a szállodai szobájába. A rendőrség-
nek elméletileg jogában állt bármikor átkutatnia a szál-
láshelyét, előzetes figyelmeztetés vagy házkutatási pa-
rancs nélkül, és a nevelőtisztje is akkor nézhetett volna
be hozzá, amikor csak kedve tartotta; bár erre ke-
vés volt az esély. A tiszt nyugodt volt Peter felől, különö-
sen most, hogy már munkát is talált magának. De nem
volt semmi értelme kockáztatni. Eddig nagyszerűen ha-
ladtak a dolgok.
Peter a balettintézet előtt várt Fernandára és Ashley-
re, és látta, hogy a kislány arca ragyog, amint magához
öleli a rózsaszín rózsák csokrát. Fernandán látszott, hogy
végtelenül büszke a lányára. Az előadás után találkoztak
Willel és Sammel, és megünnepelendő az estét, beültek
a Mel's Dinerbe a Lombard Streeten. Amint elfoglalták
az asztalukat, Peter is becsusszant az egyik sarokboksz-
ba, és egy csésze kávét rendelt magának. Olyan közel ült
hozzájuk, hogy akár meg is érinthette volna őket. Ami-
kor Fernanda elsétált mellette, a parfümje illatát is érez-
te. Az asszony khaki színű szoknyát, fehér, V kivágású
kasmírpulóvert és – amióta Peter ismerte – most először
magas sarkú cipőt viselt. A haját leengedte, kirúzsozta
az ajkát; nagyon csinos volt, és nagyon boldog. Ashley is
ki volt sminkelve, és még az a balettruha volt rajta, amit
a fellépésen viselt. Will a lacrosse-mezében feszített.
Sam részletesen elmesélte a meccset. A bátyja csapata
győzött, és aznap korábban a baseballcsapat is meg-
nyerte az újrajátszást. Volt mit megünnepelniük akkor
este, és Peter szomorúnak, magányosnak érezte magát,
miközben nézte őket. Tudott a készülő eseményekről.
És már előre fájt a szíve Fernandáért. Ahogy figyelte a
családot, kísértetnek érezte magát. Aki látja a jövőt, tud-
ja, milyen szívfájdító dolgok következnek, de aki semmit
nem tehet, hogy ezeket megakadályozza. Ha meg akar-
ta menteni a saját gyerekei életét, lakatot kellett tenni a
szájára és elhallgattatni a lelkiismeretét.
A június hátralévő részében a család jószerivel el sem
hagyta a házat. Csak a gyerekek barátai látogatták őket.

154
Fernanda párszor Samet vitte ide-oda, és vásárolni
ment Ashleyvel, hogy a Tahoe-ba szükséges dolgokat
beszerezzék. Egyszer egyedül indult el vásárolgatni, szó-
rakozásképpen, de csak egy árva szandált tudott felmu-
tatni, amikor hazaért. Még januárban megígérte Jack
Watermannek, hogy a minimumra, vagy legalábbis kö-
zel a minimumra csökkenti a kiadásokat. A férfi meghív-
ta őt és a gyerekeket Napába arra a hétvégére, amelyre
az Emlékezés napja esett, de nem tudtak elmenni, mert
Willnek akkor lacrosse-meccse volt, és az anyja maga
akarta a helyszínre és visszafuvarozni. Nem szerette vol-
na, ha Will egyedül megy ki autóval Marinba, épp egy
ünnepi hétvégén. Jack, „esőnapként" felajánlotta a júli-
us 4-ei hétvégét; Will akkorra már a táborban, Ashley
Tahoe-ban lesz. De Fernanda azt mondta, hogy ő és
Sam szívesen elmennek, és Jack megígérte, hogy magá-
val viszi őket az egyik barátja által szervezett július 4-ei
piknikre. Fernanda és Sam alig várta már a kirándulást.
És Jack is; jobban, mint azt Fernanda képzelte volna. Az
ő szemében a kapcsolatuk ártatlan barátság volt, ahogy
régebben is. De megváltoztak a dolgok, és velük együtt
Waterman érzései is. Ha jól tudta, Fernanda nem talál-
kozgat senkivel. Ashley nem állta meg megjegyzés nél-
kül, amikor tudomást szerzett a meghívásról. Kerek pe-
rec közölte, hogy Jack odavan az anyjáért.
– Miket beszélsz, Ash?! Jack csupán egy régi barát.
Ne ízléstelenkedj! Ashley kifejtette, és nem lehetett el-
tántorítani tőle, hogy márpedig Jack Waterman igenis
szerelmes Fernandába.
– Igaz ez, anya? – nézett föl érdeklődve a palacsintá-
jából Sam.
– Dehogy, kicsim. Jack apa barátja volt. – Mintha ez
bármit is jelentene. Ráadásul apa már elment.
– Na és? Mit számít az? – kommentálta Ashley; és el-
csent egy falatot Sam palacsintájából, mire a kisfiú a
szalvétájával kezdte püfölni.
– És akkor hozzámész feleségül, anya? – pislogott
szomorúan Sam.

155
 – Dehogy megyek! – vágta rá talpig zavarban Fer-
nanda. – Senkihez nem megyek feleségül. Még mindig
apát szeretem.
– Akkor jó – mondta a fiúcska elégedetten, és hatal-
mas adag palacsintát tömött a szájába; a szirup a póló-
jára csöpögött.
Június utolsó hetében Fernanda szinte ki sem lépett a
házból. Minden idejét lekötötte a csomagolás. Össze
kellett szedni és bepakolni Will lacrosse-felszerelését,
ahogy azokat a holmikat is, amiket Ashley magával
szándékozott vinni Tahoe-ba. Nem akart vége szakadni
a ruhaáradatnak. Úgy tűnt, valahányszor becsomagol
valamit, a gyerekek előveszik, és abban parádéznak.
Hétvégére minden ruhájuk koszos volt ismét, és Fernan-
da kezdhette elölről az egészet. Ashley valamennyi ru-
háját végigpróbálta, és az anyja ruhatárának felét is köl-
csönkérte. És Sam váratlanul bejelentette, hogy nem
akar napközibe menni.
– Ugyan már, kicsim! Nagyon fogod szeretni! – győz-
ködte Fernanda, miközben újabb adag mosnivalót töm-
ködött a gépbe. Egyszer csak Ashley tipegett be a mosó-
konyhába, az anyja magas sarkújában és pulóverében.
– Veszed le azonnal! – dörrent rá Fernanda. Közben
Sam eloldalgott, viszont megjelent Will, hogy megkér-
dezze, az anyja a stoplisait is bepakolta-e, mert azokra
szüksége lesz az edzéseken.
– Ha valamelyikőtök is hozzá merészel nyúlni a hol-
mikhoz, amiket egyszer már összekészítettem...! Ko-
molyan mondom, nem állok jót magamért! – Ashley
megállapította magában, hogy az anyjának elmentek
otthonról, Will pedig felszaladt az emeletre, hogy meg-
keresse a cipőit.
Fernanda szörnyen feszült volt egész nap. Valójában
szomorú lett attól, hogy mindketten elutaznak. A gyere-
kei fontosabbak voltak neki, mint valaha, ők jelentették
egyedüli társaságát és szórakozását, és üres lesz a ház.
ha csak ő és Sam lesznek otthon. Gyanította, hogy Sam
is hasonlóképpen érez, és ezért is nem akar napközibe

156
menni. Újra és újra emlékeztette a július 4-ei hétvégére, a
napai kirándulásra. Biztosra vette, hogy a kisfiú pom-
pásan fogja érezni magát, ha most még nem is lelkesedik
az ötletért. Hiányozni fog neki a nővére és a bátyja. Will
három hétre megy el, Ashley kettőre. Ennyi idő egy
örökkévalóságnak tűnt Sam és Fernanda szemében is.
– Visszajönnek, mire észrevennéd, hogy elmentek –
mondogatta Samnek. Ezzel legalább annyira saját ma-
gát próbálta megnyugtatni, mint a kisfiút. És odakint
Peter is legalább ennyire szomorkodott. Hat napon be-
lül le fognak csapni, és onnantól fogva még ennyire sem
lehet részese az asszony életének. Talán, egyszer, valahol
még összefutnak, és ha van egy kis szerencséje, Fernan-
da sosem fogja megtudni, milyen szerepe volt a borza-
lomban, amelynek rövidesen szenvedő alanya lesz. Peter
arról álmodozott, hogy egy szép nap még véletlenül
egymásba botlanak, vagy megint követheti a nőt, vagy
egyszerűen csak megpillanthatja. Ekkor már teljes egy
hónapja figyelte az asszony minden lépését. És Fernan-
dának nem tűnt fel a dolog. A gyerekeknek sem. Böl-
csem óvatosan járt el, ahogy hétvégenként Carl Waters
is. Őt egyáltalán nem nyűgözte le Fernanda. Úgy gon-
dolta, a nő végtelenül hétköznapi és unalmas életet él, és
azon tűnődött, hogyan bírja ezt ép ésszel. Gyakorlatilag
a négy fal között létezett, és ha mégis elment valahova,
vitte magával a gyerekeit is. Peter épp ezt szerette benne
a legjobban.
– Én azt mondom, még hálás is lesz nekünk, ha egy-
két hétre megszabadítjuk a kölykeitől – közölte Waters
valamelyik szombaton. – Hiheteden, hogy egy lépést
sem tesz nélkülük.
– Szerintem ez csodálatra méltó – jegyezte meg hal-
kan Peter. Ő legalábbis csodálta érte az asszonyt, Waters
a legkevésbé sem.
– Nem csoda, hogy a férje meghalt. Csóringert biztos
az unalom vitte el – morogta a bajsza alatt Carl. A meg-
figyelést tartotta a munka legunalmasabb részének,
Peternek egyedül ez volt kedvére való.

157
 – Lehet, hogy többet járt el hazulról, amíg meg nem
özvegyült – vetette fel, de Waters csak a vállát vonogat-
ta, átadta a kocsit, és indult az állomásra, hogy visszabu-
szozzon Modestóba. Nagyon nem bánta, hogy a meg-
figyelés a végéhez közeledik, és végre a tettek mezejére
léphetnek. Alig várta már, hogy rátehesse a kezét a pén-
zére. Addison állta a szavát. Ő, Stark és Free is megkap-
ta a maga százezrét. A biztonság kedvéért bőröndbe
zárva, a modestói buszvégállomás értékmegőrző széfjé-
be rejtették a pénzt. Mielőtt Tahoe-ba indulnak, majd
magukhoz veszik. Minden készen állt. Megkezdődött a
visszaszámlálás.
Eddig minden a tervek szerint haladt, és Peter bizto-
sította Addisont, hogy ez a továbbiakban is így marad.
Nem lesz gikszer, az ő oldalukról legalábbis biztosan
nem. És az első probléma, amellyel váratlanul szembe-
sülniük kellett, valóban nem az ő részükről, hanem
Addison részéről jelentkezett. Az íróasztalánál ült, épp a
titkárnőjének diktált, amikor két férfi sétált be az irodá-
jába, felmutatták a jelvényüket, és közölték, hogy le van
tartóztatva. A titkárnő sírva rohant ki a szobából, senki
nem tett kísérletet rá, hogy megállítsa, miközben Phillip
rezzenéstelen pillantással méregette az idegeneket.
– Ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha hallot-
tam – húzta el végül a száját. Ha jól sejtette, a rajta-
ütésnek az amfetaminlaborjaihoz lehet köze; és ha így
van, akkor most először bekövetkezett, hogy az illegá-
lis vállalkozásait kapcsolatba hozták a törvényes üzletei-
vel. A két férfi, aki még mindig a jelvényét felmutatva
állt, hétköznapi inget és farmernadrágot viselt. Egyikük
latin-amerikai, másikuk afro-amerikai ősökkel büsz-
kélkedhetett, és Phillipnek fogalma sem volt róla, mit
akarhatnak tőle. Amennyire ő tudta, a drogügyletek
rendben mentek. Egyetlen szál sem vezethetett el hoz-
zá, a vállalkozásokat vezető emberek megbízhatóak
voltak.
– Le van tartóztatva, Addison! – ismételte meg a la-
tin-amerikai, mire Phillip Addison nevetésben tört ki.

158
 – Most viccel? A Jóisten áldja már meg magukat...
ugyan milyen váddal tudnának letartóztatni?! – Szemlá-
tomást szórakoztatta a dolog.
– Az átutalásaival nincs minden rendben. Bebizo-
nyosodott, hogy óriási összegeket juttatott az állam ha-
tárain túlra. Felmerült a pénzmosás gyanúja – magya-
rázta a latin-amerikai, és ő maga is kicsit nevetségesnek
érezte magát. A társával együtt reggel óta megfigyelésre
voltak kirendelve egy másik ügyben, és már nem volt
idejük átöltözni, mielőtt ide küldték őket. Addisont nem
hatotta meg a belépőjük, és mindketten kissé hülyén
érezték magukat; nem bánták volna, ha hivatalosabb
öltözékben mutatkozhatnak, ami esetleg megfélemlíte-
né, de legalábbis tiszteletre késztetné Addisont. Phillip
Addison a székében hátradőlve úgy mosolygott rájuk,
ahogy a rossz magaviseletű gyerekekre szokás.
– Biztosra veszem, hogy az ügyvédeim el tudják ren-
dezni az ügyet, fölösleges engem letartóztatniuk. Megkí-
nálhatom önöket egy csésze kávéval?
– Köszönjük, nem kérünk – felelte a fekete bőrű ügy-
nök. Egyikük sem túl régen kezdte a szakmát. És a nyo-
mozást vezető különleges ügynök a szájukba rágta, hogy
meg se próbálják alábecsülni Addisont, mert veszélye-
sebb, mint első pillantásra látszik. Ezt mindkét fiatal
ügynök úgy értelmezte, hogy Addisont testőrök veszik
körül és fel lesz fegyverezve, de ennek semmi nyomát
nem látták.
Phillip akkor döbbent rá, hogy nem a rendőrséggel,
hanem az FBI-jal áll szemközt, amikor a fiatal latin-
amerikai ismertetni kezdte a jogait; bár nem mutatta,
felettébb zavarónak találta ezt a tényt. A nyomozás ve-
zetői időhúzásnak szánták a letartóztatást, és csupán re-
mélni merték, hogy előrébb viszi a vizsgálatot. Hosszú
ideje rajta tartották már a szemüket Addisonon. Érezték,
hogy valami nem stimmel körülötte, de bizonyítani nem
tudták, mégis úgy döntöttek, hogy kijátsszák a lapjaikat.
– Ez csakis valami félreértés lehet, biztos úr... úgy
értem... különleges ügynök úr... – Már maga a meg-

159
szólítás is olyan nevetségesnek tűnt; a rabló és pandúr
közötti erőviszonyokat elevenítette fel.
– Lehet, hogy az. Nekünk azonban be kell kísérnünk
önt. Le van tartóztatva, Mr. Addison. Megbilincseljük,
vagy hajlandó önként velünk jönni? – Phillip nem szán-
dékozott bilincsbe verve kivonulni a saját irodájából.
Felállt, dühös képet vágott, és már kicsit sem szórakoz-
tatta a dolog. Bármilyen fiatalnak tűntek is, a két ügynök
komolyan mondta, amit mondott.
– Van fogalmuk róla, mit csinálnak? Felfogták, hogy
pert akaszthatok a nyakukba jogtalan fogva tartásért és
a személyiségi jogaimban való korlátozás miatt? –
Phillip elsápadt a dühtől. Amennyire ő tudta, ezeknek
itt semmi nem lehetett a kezükben, ami alapján letar-
tóztathatnák. Bőven lett volna rá ok, de azokat ők nem
ismerhették.
– Mi csak a munkánkat végezzük, uram – mondta
nagyon udvariasan a fekete bőrű, Price névre hallgató
ügynök. – Akkor tehát velünk jön, uram?
– Előbb beszélek az ügyvédemmel. – Addison tár-
csázta a számot, közben a két ügynök az asztala előtt áll-
va, türelmesen várakozott. Phillip vázolta a történteket.
Az ügyvédje megígérte, hogy fél órán belül az FBI-köz-
pontban lesz, és azt tanácsolta Addisonnak, hogy ne ta-
núsítson ellenállást, menjen az ügynökökkel. Az is kö-
rülbelül fél órát vesz igénybe, amíg San Mateóból a
Citybe érnek; addig tartson ki. A letartóztatási paran-
csot a Főügyészség állította ki, és legfőbb vádpontként
az adócsalást említették benne; nevetségesen kis összeg
miatt. Ha valamire, Phillipnek erre végképp nem volt
szüksége. – Három nap múlva Európába utazom! – kö-
zölte magából kikelve az ügynökökkel, akik kivezették
az irodájából. A titkárnőjét mintha a föld nyelte volna
el, de a kivonulásukat kísérő tekintetekből Phillip megál-
lapíthatta, hogy a nő már mindenkinek beszámolt róla,
mi történt. Hamuszürke arccal lépett ki az épületből.
Amikor az FBI-központba értek, és bemutatták Rick
Holmquist különleges ügynöknek, arca szürkesége ha-

160
lottfehérre váltott. Pénzmosás, adócsalás és államok köz-
ti illegális pénzmozgatás volt ellene a vád. Holott piti
dolgok ahhoz képest, amit még elő tudtak volna ásni ró-
la. Aztán befutott az ügyvédje, aki az együttműködés
mellett tette le a voksát. Arra hivatkozva, hogy az Ame-
rikai Egyesült Államok Főügyészsége adta ki az elfogatá-
si parancsot, és hogy az FBI jogosult eljárni az ügyben.
Phillip Addisonnak jogában állt tanácskozni az ügyvéd-
jével, csakhogy a különterembe Holmquist különleges
ügynök is követte őket, aki egyáltalán nem érezte jól ma-
gát ettől, és egy percig sem dőlt be Phillip Addisonnak.
A dühkitörései, ártatlanságának folyamatos hangoztatá-
sa mondhatni lepergett róla. Igazság szerint Holmquist-
nak Phillip Addison úgy volt ellenszenves, ahogy volt;
különösen azok után, amivel az embereit megfenyegette.
Holmquist különleges ügynök hagyta, hogy ügyvéd
és védence pár szót váltsanak egymással, aztán három
órán keresztül faggatta Phillipet, és a válaszok cseppet
sem elégítették ki. Már korábban aláírta a szükséges pa-
pírokat, és Phillip irodájának átvizsgálása folyamatban
volt, miközben ők „beszélgettek". A házkutatási paran-
csot egy szövetségi bíró adta ki, a Főügyészség indítvá-
nyozására. Alapos gyanú merült fel Addison cégei tör-
vényességét illetően, és szinte biztosra vették, hogy a fér-
fi pénzeket folyat át a vállalkozásain... mégpedig milliós
nagyságrendben. Ahogy az már lenni szokott, most is
egy fizetett informátor adta a tippet, csakhogy most
nagyhal akadt a horogra. És amikor Phillip értesült ró-
la, hogy akkor épp fél tucat FBI-ügynök kotorászik az
irodájában, úgy érezte, menten feltépi az artériáit.
– Csinálj már valamit! Ez egyszerűen felháborító! –
üvöltött rá az ügyvédjére, aki csak a fejét ingatta, és pró-
bálta elmagyarázni, hogy semmit nem tehet, mert a
házkutatási parancs a legfelsőbb szintről érkezett, és ha
egyszer már elkezdték, nem lehet leállítani.
– Pénteken Európába utazom – közölte Addison,
mint aki elvárja, hogy a nyomozás is szüneteljen, amíg ő
nyaral.

161
 – Majd meglátjuk, Mr. Addison mondta udvaria-
san Holmquist. Találkozott már ilyen emberekkel ko-
rábban is, kellemetlen frátereknek tartotta őket. És szí-
vesen eljátszadozott velük. Szándékában állt erre a férfi-
ra is ráijeszteni, de, természetesen, csak azután, hogy
őrizetbe vették. Tudta, bármekkora óvadékot állapítsa-
nak is meg, lévén, hogy annyi a pénze, amennyi, Addi-
son perceken belül szabad lesz ismét. De amíg az óvadé-
kot ki nem szabják, jogában állt kérdéseket feltenni ne-
ki, és nem akarta elszalasztani a lehetőséget.
A délután hátralévő részét Addison kihallgatásával
töltötte. Ezután hivatalosan is őrizetbe vette, és közölte
vele, túl késő van már, hogy bármelyik szövetségi bírót
az óvadék miatt zaklassák. Addisonnak a börtönben kel-
lett töltenie az éjszakát, és legkorábban másnap délelőtt
kilenckor szabadulhatott, miután letették érte a pénzt.
Phillip Addison tajtékzott, de az ügyvédje sem sokat tu-
dott mit tenni az érdekében. Phillip még mindig nem
értette pontosan, hogy alapjában véve mire is irányul a
nyomozás. Követelésekről, letétekről és az összegekről
faggatták, amelyek titokzatos módon eltűntek, miután
elhagyták az államhatárt, különösen vonatkozott ez ar-
ra a számlájára, amelyet egy nevadai banknál más né-
ven vezetett; az állam tudni akarta, miért nyitotta ezt a
számlát, mire használja, és honnan származik a pénze.
Addison annyit azonban már megállapíthatott, hogy
nem a droglaborok miatt tartják bent. Azokhoz az ügy-
letekhez a Mexico City-beli, szintén nem a saját nevén
nyilvántartott számlájáról érkezett a pénz, és a haszon
különböző svájci bankszámlákon landolt. A vizsgálódás
jelenleg adócsalás ügyében folyt. Holmquist ügynök azt
mondta, az elmúlt néhány hónapban több mint tizen-
egymillió dollár jelent meg, majd tűnt el a nevadai
számláról. Annyi már megállapítást nyert, hogy Phillip
sem az alapösszeg, sem a kamatok után nem fizetett
adót. Addison még akkor sem látszott aggódni, amikor
éjszakára a cellájába kísérték, bár dühös pillantásokat
vetett Holmquistre és az ügyvédjére is.

162
 Holmquist ezek után azokkal az ügynökökkel beszélt,
akik átkutatták Addison irodáját. Semmit nem találtak.
A komputerfájlokat is átnézték, hátha terhelő adatokra
bukkannak. Az anyagokat kinyomtatták és behozták
a központba. Addison íróasztalát is kinyitották: egy töl-
tött pisztolyt és szeméhes iratokat találtak benne, vala-
mint négyszázezer dollár készpénzt. Ez felkeltette Holm-
quist érdeklődését. Egy átlagos üzletember nem tart
ennyi pénzt a fiókjába zárva, főleg nem kápéban; és ki-
derült, hogy Addisonnak a pisztolyra sincs engedélye.
Két kartondobozba pakolták, amit az asztalban még ta-
láltak, és a két dobozt az egyik ügynök most Ricknek
akarta adni.
– Mit csináljak vele? – nézett Rick az embereire.
Egyikük azt mondta, úgy gondolták, talán ő is át akarja
nézni, mi van benne. Rick már-már utasította őket,
hogy tegyék a többi bizonyíték közé, de az utolsó pilla-
natban meggondolta magát, és a dobozokat bevitte az
irodájába.
A pisztoly műanyag bűnjeles zacskóba került, ahogy
a kis sajtcédulák, cetlik, feljegyzések mindegyike is kü-
lön-külön, átlátszó műanyag borítékba; maga sem tudta
volna megmagyarázni miért, de Rick ezeket kezdte el
olvasgatni. A jegyzetlapok némelyikén neveket és tele-
fonszámokat látott, és feltűnt neki, hogy Peter Morgan
neve kétszer is szerepel, két különböző telefonszámmal.
Már a második doboz felénél tartott, amikor megtalálta
az Allan Barnesról összeállított dossziét, amely az üzlet-
ember karrierjének utolsó három évét dolgozta fel, és
olyan vastag volt, mint a San Franciscó-i telefonkönyv.
Furcsa, hogy Addison épp egy ilyen anyagot őrizget,
gondolta magában Holmquist, és félretette a mappát.
Úgy döntött, erről is kifaggatja Addisont. Az anyagban
több fényképet is talált Barnesról, amelyek régi magazi-
nokban és napilapokban jelentek meg, és az egyiken a
feleségével és a gyerekeivel volt látható. Egészen úgy
tűnt, mintha Addisonnak Barnes lett volna a rögeszmé-
je; vagy pedig irigysége tárgya. A többi anyag, amit a

163
dobozokban talált, érdektelennek bizonyult Rick szá-
mára. De a Főügyészség emberei talán még hasznukat
vehetik. Álkulccsal nyitották ki az íróasztalt, és a két
ügynök biztosította Ricket, hogy amikor elhagyták
Addison irodáját, az asztal üres volt. Mindent elhoztak
belőle, és mindent bizonyítékcímkével láttak el, még
Addison mobilját is, amelyet előzőleg elfelejtett magával
hozni.
– Ha vannak eltárolva benne telefonszámok, ne fe-
lejtsétek el kiírni őket.
– Már megtörtént – mosolygott rá az egyik ügynök.
– És találtatok valami érdekeset?
– Csak ugyanazokat a számokat, amiket az asztalá-
ban is. És amíg ezen dolgoztunk, egy Morgan nevű ille-
tő hívta, de amikor azt mondtam, hogy FBI, letette. –
Az ügynök felnevetett, és Holmquist is.
– Nem csodálom. – De a név szöget ütött a fejében.
Morgan neve és a telefonszáma két helyre is fel volt írva
a Phillip asztalából származó papírokon; vagyis olyasva-
laki lehet, aki rendszeres kapcsolatban áll Addisonnal,
ha már egyszer a mobiltelefonján keresi. Előfordulhat,
hogy mindez semmit nem jelentett, de Holmquist ösztö-
nei – mint már nemegyszer – működésbe léptek: olyan
volt ez, mint valami görcs, ami valahonnan mélyről és
korábban indul, de csak a végén rántja össze az izmot.
Holmquist úgy érezte, ez a név még fontos lehet. Meg-
ragadt a fejében, és valamiért nem hagyta nyugodni.
Már hét óra is elmúlt, amikor eljött az irodából.
Phillip Addisont addigra már őrizetbe vették éjszakára.
Az ügyvédje is hazament végre, bár előtte hosszasan
nyaggatta őket, hogy most az egyszer tegyenek kivételt,
és engedjék el az ügyfelét. Ilyen késői órán már csak né-
hány ügynök tartózkodott az épületben. Rick barátnője
elutazott a városból, és hazafelé menet Rick úgy dön-
tött, felhívja Ted Lee-t. A barátságuk arra az időre datá-
lódott, amikor együtt végezték el a rendőrakadémiát,
ezt követően pedig tizenöt évig dolgoztak egymás mel-
lett. Rick mindig is az FBI-hoz akart kerülni, ahol har-

164
mincöt év volt a felvételi felső korhatár. Ő már betöltöt-
te a harminchármat, amikor a felvételét kérte. Tizen-
négy éve dolgozott különleges ügynökként. Még hat
évet kellett lehúznia, hogy ötvenhárom évesen, húsz év
FBI-os szolgálati idő után nyugdíjba mehessen. Ted
gyakran cukkolta azzal, hogy neki csak egy kell a har-
minc év szolgálati időhöz, és akkor ő már visszavonul-
hat, bár egyikük sem szándékozott ilyen korán a nyugdí-
jaztatását kérni. Mindketten szerették, amit csináltak,
Ted talán jobban is, mint Rick. Holmquist feladatai vég-
telenül unalmasak tudtak lenni, és néha úgy érezte, be-
lefullad a papírmunkába. Voltak napok, mint ez a mai
is, amikor azt kívánta, bár még mindig a rendőrségen
lenne Ted mellett. Szívből gyűlölte az Addisonhoz ha-
sonló alakokat. Csak az idejét rabolták, a hazugságaik
fele annyira sem voltak annyira meggyőzőek, mint ők
azt hitték, és a viselkedésük felháborította.
Ted első csengetésre felvette a mobilját, és elmosolyo-
dott, amikor meghallotta Rick hangját. Tizennégy éve
már, hogy hetente egyszer együtt ebédeltek vagy vacso-
ráztak. Ez volt a legjobb módja, hogy kapcsolatban ma-
radjanak.
– No, mi az? Unatkozol? – viccelődött Holmquist. –
Gyorsan felkaptad. Semmi nem történik a belváros-
ban?
– Csendes esténk van – ismerte el Ted. Néha jólestek
az ilyen napok. És Jeff Stone, a társa, megbetegedett. –
Feléd mi újság? – Ted feltette a lábát az asztalra. Az elő-
ző napi betörésről írta a jelentését. De ezenkívül nem
volt más dolga, Rick eltalálta. Unatkozott.
– Már megint olyan napom volt, amikor elgondolko-
zom, miért is léptem ki a rendőrségtől. Most jövök az iro-
dából. Ma annyi papírt feldolgoztam, hogy egy nyomda
is megirigyelhetné. Lekapcsoltunk egy igazi „nagyfiút",
adócsalásért és pénzmosásért. Bicskanyitogatóan nagy-
képű a fickó.
– Ismerhetem esetleg? Nálunk is fennakadt már egy-
két ilyen jómadár.

165
 – De nem ilyen. Az ő ügyét bármikor becserélném
nemi erőszakra, rablásra, vagy lövöldözésre. Lehet,
hogy hallottad már a nevét. Phillip Addisonnak hívják,
rengeteg vállalkozás tulajdonosa, elismert társasági em-
ber. Vagy kétszáz cégben benne van a keze, és szerintem
ezeken keresztül éri el, hogy ne kelljen adót fizetnie.
– Szóval nagyhal – kommentálta Ted. Mindig meg-
lepte, ha ilyen kaliberű alak horogra akadt, és jó érzés
volt tudni, hogy néha még ők sem kerülhetik el a letar-
tóztatást. Ez még náluk, a rendőrségen is előfordult.
És mit csináltatok vele? Óvadék fejében elengedtétek?
évődött Rickkel. Az efféle gyanúsítottaknak regimentnyi
ügyvédje volt, de minimum is egy nagyon jó. Azok leg-
többjének, akiket Rick tartóztatott le, nem okozott gon-
dot kicsengetni a pénzt, kivéve talán a fegyver- és drog-
csempészeket, akik egyik államból a másikba szállították
az árut. De az aktakukacoknak és az adócsalóknak min-
dig futotta óvadékra.
– Hűvösön tölti az éjszakát. Mire befejeztük a „tere-
ferét", már egy bíró sem volt elérhető, hogy kiszabja az
óvadékot. – Rick Holmquist felnevetett, és Ted is elvi-
gyorodott. Hízott a májuk a gondolatra, hogy egy
Addison kaliberű gazembert sikerült legalább egy éjsza-
kára rács mögé küldeni.
– Peg a nővérénél van New Yorkban. Nincs kedved
bekapni valamit? Túl fáradt vagyok, hogy főzőcskézzek
magamnak – mondta Rick, és Ted az órájára pillantott.
Gyerek volt még az idő, és a jelentés megírásán kívül
semmi dolga nem akadt. Magával viszi a csipogóját és a
mobilját. Ha nagyon akarják, el tudják érni, és akkor
visszajön. Nyugodtan elmehet vacsorázni Rickkel.
– Mi lenne, ha tíz perc múlva találkoznánk a Harry's-
ben? – javasolta a megszokott helyet. Évek óta ebbe az
étterembe jártak. Kérnek egy csendes asztalt, ahogy
mindig, valahol a hátsó traktusban, ahol zavartalanul
beszélgethetnek. Részegek randalírozásától sem kellett
tartaniuk. Ők ilyenkorra a bárba teszik át a székhe-
lyüket.

166
 Rick már ott volt, amikor Ted megérkezett, a bár-
pultnál ülve szopogatta a sörét. Megengedhette magá-
nak, már nem volt szolgálatban. Ted szinte soha nem
ivott alkoholt. Minden agysejtjére szüksége volt, hogy
rendesen tudja végezni a munkáját.
– Pocsékul nézel ki – vigyorgott a barátjára, amikor
észrevette. Valójában semmi gond nem volt Rickkel,
csupán fáradtnak tűnt. Hosszú nap állt mögötte, Tedé
épp csak elkezdődött.
– Kösz, te is – viszonozta a gesztust Rick, aztán lete-
lepedtek az egyik sarokasztalhoz és rendeltek két steak-
et. Még nyolc óra sem volt. Ted szolgálata éjfélkor járt
le. Megették a húst, és fél tízig beszélgettek. Ekkor
Ricknek hirtelen eszébe jutott valami.
– Megtennél nekem egy szívességet? Rossz érzéseim
vannak. Általában nem jönnek be, de néha igen. Ennek
az Addison fickónak két cédulát is találtunk az asztalán,
amelyiken ugyanaz a név szerepelt. Valahogy megra-
gadt az agyamban, és nem hagy nyugodni. Olyan érzé-
sem van, hogy észre kellene vennem, vagy meglátnom
valamit. – A tény, hogy a név kétszer is felbukkant, azt
súgta Ricknek, hogy ennek igenis jelentősége van.
– A Szürkületi zónában biztos értékelnék az alakításo-
dat – forgatta a szemét Ted. Rick szerette hangoztatni,
hogy a megérzései általában jónak bizonyulnak; de nem
mindig bizonyultak annak. Legalábbis nem elégszer,
hogy Ted feltétlenül megbízzon bennük. De ez ellen
semmit nem tehetett. – Mondd már a nevet! Majd le-
futtatom, ha visszamentem. De ha akarsz, akár velem is
jöhetsz. – És akkor mindketten saját szemükkel bizo-
nyosodhatnának meg róla, hogy az illető állt-e már le-
tartóztatás alatt, netán megjárta-e valamelyik állami
börtönt.
– Jó. Elleszek én ott, amíg te keresgélsz. Gyűlölök ar-
ra hazaérni, hogy Peg nincs otthon. Ez borzasztó, Ted.
Néha már úgy érzem, része az életemnek – mondta
Rick aggodalmas képpel. A válása óta féltőn óvta a füg-
getlenségét, és megszerette a szabadságot. De újabban

167
egyre többször beszélt arról, hogy ez a lány más. Érintő-
legesen már a házasság is szóba került köztük.
– Mondtam én... előbb-utóbb rászánod magad,
hogy elvedd. És jól járnál vele. Rendes lány. Sokkal
rosszabbat is kikaphattál volna. – Mint általában. Rick
ugyanis különös vonzalmat táplált a laza erkölcsű nők
iránt, de Peg nem olyan volt.
– Ő is mindig ezt mondja – vigyorodott el, majd fize-
tett, mert ő volt a soros, aztán együtt ballagtak vissza Ted
irodájába. Rick lefirkantotta a nevet és a két telefonszá-
mot, a cetlit Ted kezébe nyomta. Ő már ellenőrizte, hogy
állt-e már szövetségi körözés alatt az illető. Ennek nem
találta nyomát. De előfordult már, hogy amiről a szövet-
ségieknek nem volt tudomásuk, azt az államiak tudták.
Amikor visszaértek az irodájába, Ted betáplálta a ne-
vet a számítógépbe, kávét töltött mindkettejüknek, és
miközben várakoztak, türelmesen végighallgatta, ahogy
a barátja Pegről áradozik. Ted örült neki, hogy Rick ko-
molyan gondolja a kapcsolatát a lánnyal. Ő házasember
volt, és úgy gondolta, mindenkinek házasságban kéne
élnie. Rick ennek hosszú évek óta ellenállt.
Még a kávéjukat kortyolgatták, amikor a komputer
kiköpte a választ. Ted belepillantott a jelentésbe, felhúz-
ta a szemöldökét, aztán odaadta a papírt Ricknek.
– Érdekes barátai vannak a te kis adócsalódnak.
Morgan hat hete szabadult a Pelikánból. Felügyelet alatt
áll San Franciscóban.
– És miért ült? – Rick átvette a papirost, és első be-
tűtől az utolsóig végigolvasta a kinyomtatott szöveget.
A jelentésben szerepelt minden, Morgan ellen felhozott
vád, a felügyelő tisztje neve és a Missionban lévő átme-
neti szálló címe is. – Mi a csuda köze lehet A-Közösség-
Pillére-Nagybecsű-Uraságnak egy ilyen jöttmenthez? –
mondta ki hangosan Rick, de legalább annyira saját
magától kérdezte, mint Tedtől. A kirakójáték újabb da-
rabkájára bukkantak.
– Nehéz lenne megmondani. Ki tudja, miért kerül-
nek kapcsolatba egymással az emberek? Lehet, hogy

168
már azelőtt ismerték egymást, hogy Morgant lesittelték,
és a szabadulása után megkereste Addisont. Lehet, hogy
barátok voltak – jegyezte meg Ted, és újabb adag
kávét töltött mindkettőjüknek.
– Meglehet. – Vészcsengők szólaltak meg Rick fejé-
ben. Kissé megzavarodva nézett Tedre. Különös dol-
gokat találtunk Addison asztalában. Hogy mást ne
mondjak, egy töltött fegyvert és egy kis zsebpénzt: négy-
százezret készpénzben. Valamint egy nyolc centi vastag
dossziét, amibe egy bizonyos Allan Barnesról szóló anya-
gokat gyűjtögetett. Még Barnes feleségéről és gyerekei-
ről is szerzett fényképet. – Ted furcsa pillantást vetett rá.
Ez a név benne is megpendített bizonyos húrokat.
– Furcsa. Nincs egy hónapja, hogy találkoztam velük.
Helyes kölykök.
– Jaj, hagyjál már! Láttam a fotót. A nő se csúnya.
Hogy keveredtél ismeretségbe vele? – Rick mindent tu-
dott a családról. Allan Barnes eleget szerepelt a címlapo-
kon üstökösszerű feltűnése és az üzleti sikerei miatt. De
nem úgy, mint Addison, ő nem várta el, hogy a társasá-
gi rovat lehozza, amint a nyitány kezdetére bevonul az
Operába. Mások voltak a gyökereik, és Barnes cégeivel
kapcsolatban soha nem kapott lábra szóbeszéd. Úgy
tűnt, ő tisztességes játékot játszik. Rick legalábbis sosem
hallott az ellenkezőjéről, ahogy Ted sem. Barnes eseté-
ben fel sem merült az adócsalás gyanúja, és Ricket meg-
lepte, hogy a barátja ismeri Barnes özvegyét. Úri népek
voltak ezek ahhoz képest, hogy Ted csak úgy – köteles-
sége teljesítése közben – összefuthasson velük.
– Valaki felrobbantott egy autót az utcájukban – ma-
gyarázta Ted.
– Arrafelé sűrűn megesik. Hol is laknak, a Hunter's
Pointon? – élcelődött Rick.
– Nagyon humoros vagy. A Pacific Heightson laknak.
Valaki bombát helyezett el McIntyre bíró kocsijában,
négy nappal azután, hogy Carlton Waterst kienged-
ték. – Ted ismét furcsa pillantást vetett Rickre. Beugrott
neki valami. – Hadd nézzem csak még egyszer azt a je-

169
lentést! – Rick visszaadta, és Ted újra végigolvasta. Peter
Morgan is a Pelikánban ült, és akkortájt helyezték sza-
badlábra, amikor Waterst. – Néha tényleg olyan érzé-
sem támad tőled, mintha a Szürkületi zónát nézném.
Waters is a Pelikánban volt. Érdekelne, hogy ez a két fic-
kó nem ismerte-e egymást. Watersről találtatok valamit
Addison feljegyzései között? – Túl szép lett volna. Rick
a fejét rázta. Ted megjegyezte Morgan szabadlábra he-
lyezésének időpontját, aztán bepötyögött valamit a gép-
be. Amikor megkapta, amit akart, a barátjára nézett. –
Ezek ketten ugyanaznap szabadultak. – Ez akármit is
jelenthetett, mégis érdekes egybeesésnek tűnt. Jóllehet
Ted is tudta, hogy a dolognak valószínűleg nincs je-
lentősége.
– Bocs, hogy ezt mondom, de ezzel kitörölhetjük... –
jegyezte meg Rick. És ha valaki, akkor Ted jól tudta,
hogy a barátjának igaza van. Egy zsaru sosem építhet a
véletlenekre. Néha kezükre játszott a szerencse, de a
„véletlenek" nyoma legtöbbször a semmibe vezetett. –
Hogy is állunk azzal a robbantással?
– Sehogy. Gyakorlatilag semmit nem sikerült kide-
rítenünk. Szerintem az ördögnek tartoztunk azzal az
úttal, de még Waterst is meglátogattuk Modestóban.
Legalább tudja, hogy még mindig rajta tartjuk a sze-
münket. De nem hinném, hogy köze volt hozzá. Annál
több esze van...
– Mit tudhatod te azt?! Némelyek olyan hülyék, hogy
égnek áll tőlük az ember haja szála. Végigfuttattátok a
keresést? Előfordulhat, hogy a bíró másik „rajongója" is
a közelmúltban szabadult. – De a barátját ismerve biz-
tosra vette, hogy ez is megtörtént. Tednél következete-
sebb és kitartóbb nyomozót nem ismert. Gyakran kí-
vánta, bár sikerülne átcsábítania az FBI-hoz. A jelenle-
gi munkatársai közül némelyik az agyára ment. És
mindig szeretett Teddel dolgozni. Sok információt meg-
osztottak egymással még most is, és gyakran megvitat-
ták egymás problémáit. Nemegyszer – sőt, valójában
elég sokszor – azáltal oldottak meg egy-egy ügyet, hogy

170
beszélgettek róla. Néha, ahogy ma este is, úgy érezték,
egymás gondolatait visszhangozzák, és legtöbbször en-
nél több segítség nem is kellett. – De még mindig nem
árultad el, hogy is volt az a dolog Mrs. Barnesszal és
a bombával. Gondolom, nem ő volt a legfőbb gyanúsí-
tott – csipkelődött Rick, és Ted vigyorogva ingatta a fe-
jét. Szerettek viccelődni egymással.
– Ugyanabban az utcában lakik, ahol McIntyre bíró.
És a történet idején az egyik gyereke épp az ablakban
lógott, és... megmutattam neki a Watersről készült
rendőrségi fotókat, és... semmi. Nem tudta azonosítani.
A kihűltnél is hidegebb volt a nyom. Nem volt mit kö-
vetnünk.
– Holott szívesen rátapadtál volna a nőre – engedett
el egy újabb fricskát Rick. Szerette „kóstolgatni" a ba-
rátját. Tette mindezt abban a tudatban, hogy Ted bár-
mikor revansot vehet. Mert adva volt Peg. Hosszú idő
óta az első nő, akit Rick komolyan vett. Talán még sen-
kit sem vett ennyire komolyan. Ted nem tudott hozzá-
szólni a dologhoz, mert ő kamaszkora óta kitartott
Shirley mellett; Rick azt állította, hogy ez már beteges.
Ugyanakkor csodálta is érte Tedet; noha jól tudta abból,
amit a barátja elmondott – és főleg abból, amit nem
mondott el –, hogy a házassága már rég nem olyan,
mint a kezdetek kezdetén. De még mindig együtt voltak,
és a maguk módján szerették egymást. Huszonnyolc év
után hiába is várna többet az ember.
– Egy szót sem szóltam a nőről – jegyezte meg Ted. –
Csupán a gyerekeiről állítottam, hogy helyes kölykök.
– Ha jól értem... nem tudtad a nyakába varrni a rob-
bantást állapította meg Rick. Ted nemet intett.
– Ahogy senki másnak sem. Waters beleillett volna a
képbe. De ő nem kispályás. Nem keveredett zűrbe... ed-
dig legalábbis nem. És nem igazán díjazta, hogy felke-
restem.
– Na és? Kit érdekel? – kérdezett rá nyíltan Rick. Ki
nem állhatta Carlton Waterst és a hozzá hasonlókat. Tud-
ta, ki ez az ember, és ő sem díjazta, amit róla olvasott.

171
 – Magam is így vagyok vele – bólintott Ted. Rick a
barátjára nézett. Kezdett körvonalazódni a fejében egy
gondolat. Fel nem foghatta, milyen kapcsolatban állhat
egymással Peter Morgan és Phillip Addison; de már a
kapcsolat megléte sem tetszett neki. Ő maga is azt
mondta volna, semmit nem jelent, hogy Carlton Waterst
és Morgant ugyanazon a napon engedték ki. De úgy ítél-
te meg, senkinek nem származhat belőle baja, ha utána-
járnak a dolognak. És mint egy REF-es a sok közül.
Peter Morgan is Ted „fennhatósága" alá tartozott.
– Kérhetnék tőled valamit? Nekem nem áll jogom-
ban kiküldeni az embereimet Morgan szállására. De te
ráállíthatnál valakit a feladatra. Felügyelet alatt áll, ház-
kutatási parancs sem kell hozzá, hogy átnézzétek a hol-
miját. Még a nevelőtisztjével sem kell egyeztetned. Ak-
kor mentek, amikor akartok. Csak annyit szeretnék
megtudni, bármi is utal-e rá, hogy közeli kapcsolatban
áll Addisonnal, vagy bárki mással, aki érdekes lehet.
Nem tudom, miért, de ez a férfi úgy vonz engem, mint
nektár a méhet.
– Atyavilág! Csak azt ne mondd, hogy az FBI-nál át-
mentél homokosba! – nevetett fel Ted, de valahol igazat
adott a barátjának. Ha nem is mindig, de azért meg le-
hetett bízni az ösztöneiben. Néha jól jártak, ha a megér-
zéseire hallgattak; néha nem. – Na jó, kezembe veszem
a dolgot. Aztán hívlak, ha van valami. – Másnap dél-
előttre úgysem volt programja, és ha van egy kis szeren-
cséje, Morgan sem lesz a szállón, ami megkönnyítené a
kutatást. Körülnéz egy kicsit a szobájában, aztán kide-
rül, talál-e valamit.
– Örök hálám! – mondta Rick, fölkapta a Morganről
szóló jelentést, félbehajtotta és a zsebébe gyűrte. Jól jö-
het még; különösen, ha Tednek sikerül előásnia valamit.
De Ted nem sokra jutott a szállón. A portás közölte
vele, hogy Morgan már elköltözött, de készségesen meg-
adta az új címét. Ezek szerint Peter nevelőtisztjének még
nem volt alkalma átvezetni a címváltozást a számítógé-
pes adatbázisban, ami egyrészt bosszantó, másrészt ért-

172
hető volt; valamennyien túlterheltek voltak. Ted a kezé-
be nyomott cédulára pillantott, és látta, hogy Peter a
Tenderloinon talált új lakhelyet magának; Ted eltökélte,
hogy teljesíti, amit előző este Ricknek ígért, ezért oda-
ment. A recepción közölték vele, hogy Morgan nem tar-
tózkodik a szállodában. Ted felmutatta az igazolványát,
és a kulcsot kérte. A recepciós megkérdezte, gond van-e
a vendéggel, mire Ted mondta, hogy ez csak rutinellen-
őrzés. Korábban is szálltak már meg ott REF-esek. Ezért
a recepciós nem sokat zavartatta magát, vállat vont, és
átadta a kulcsot Tednek, aki gyalog ment fel az emeletre.
A szoba, amelybe belépett, személytelen volt és tiszta.
A szekrényben lógó ruhák újnak tűntek. Az íróasztalon
lévő papírokat csinos halomba rendezték. Semmi figye-
lemre méltó nem volt a helyiségben. Morgan se fegy-
vert, se kábítószert, se csempészárut nem tartott magá-
nál. Még csak nem is dohányzott. Vastag, gumipánttal
átfogott címjegyzékes füzete az asztalon hevert. Ted be-
lelapozott, és az „A" betűnél meg is találta Addison ne-
vét. Amikor átkutatta az asztalt, két jegyzetlapon akadt
meg a tekintete; egy pillanatra levegőt sem kapott. Az
egyik cédulán Waters modestói száma volt, a másik cé-
dula láttán megfagyott ereiben a vér. Fernanda címe állt
rajta. Se név, se telefonszám. Csak a cím, de Ted azon-
nal felismerte, név nélkül is. Becsukta a címjegyzéket,
összegumizta, visszatolta a fiókot, majd miután még
egyszer körbepillantott, kiment a szobából. Amint beült
a kocsijába, már hívta is Ricket.
– Valami bűzlik. Nem tudom, mi. De most már én is
azt mondom, itt valami nem stimmel. – Ted aggódott,
és ez kiült az arcára is. Egy ilyen Morgan-féle fickónál
miért van felírva Fernanda címe? Milyen kapcsolatban
áll Watersszel? Vagy csak a börtönből ismerik egymást?
De akkor honnan ismeri a modestói számát? Addison-
nak mire kellett Morgan telefonszáma? És Morgannek
miért van meg az övé? Addison miért állította össze azt
a nyolc centi vastag aktát Allan Barnesról, amelyikben
Fernanda és a gyerekek fényképe is benne van? Hirtelen

173
túl sok lett a kérdés, és túl kevés a biztos válasz. Adva
volt két bűnöző – az egyiküket gyilkosságért ítélték el –,
akiket ugyanaznap engedtek ki. Túl sok a véletlen egy-
beesés. Rick olyasmit hallott ki a barátja hangjából,
amit már évek óta nem. Teden pánik lett úrrá, bár ő
maga sem értette, miért.
– Most jövök Morgan szobájából – magyarázta. –
Már nem az átmeneti szállón lakik. Hanem egy hotel-
ban a Tenderloinon, és a szekrénye tele van új ruhákkal.
Beszélek a felügyelőtisztjével, megkérdezem, esetleg
nem kapott-e munkát...
– De miből gondolod, hogy ismeri Addisont? – ér-
deklődött Rick. Az előbb ért vissza az óvadéki tárgyalás-
ról. Addison gyakorlatilag abban a pillanatban szaba-
dult, hogy kiszabták az óvadékot. Kétszázötvenezer dol-
lárban állapították meg az összeget, ami Addison
számára aprópénz. És a bíró ahhoz is hozzájárult, hogy
két nap múlva Európába utazzon a családjával. A szö-
vetségi nyomozást nem függesztették fel, és Addison
ügyvédje azt mondta, azt az ügyfele távollétében is nyu-
godtan folytathatják. Különben is: legyen ez az FBI ba-
ja, ne az ügyfeléé, és a bíró egyetértett vele. Afelől senki-
nek nem volt kétsége, hogy Addison négy hét múlva
visszatér San Franciscóba. Igazgatnia kellett a birodal-
mát. Rick nézte, amint Addison elhajt az ügyvédjével.
És kíváncsi volt, Ted mit talált Morgan szobájában.
– Talán régről ismerik egymást. A bejegyzés Addison
nevével és telefonszámával nem mostanában íródott, ez
látszik a tintán – magyarázta Ted. De miért van meg
Morgannek Waters modestói száma? És miért írta fel
Fernanda Barnes címét név és telefonszám nélkül? Mi-
ért csak a címet?
– Miért? – visszhangozta Rick a szót, amely Tedet
sem hagyta nyugodni.
– Én is ezt kérdezem. Nem tetszik ez nekem, magam
sem tudom, miért. Messziről érzem, hogy készülőben
van valami, csak nem tudom, micsoda. – Aztán támadt
egy gondolata. – Beugorhatnék hozzád és megnézhet-

174
ném az anyagot, amit Addison Barnesról állított össze?
– Abból talán kiderül valami. – És megtennél egy szíves-
séget? – kérdezte Ted. és elfordította a kulcsot az indító-
ban. Egyenesen Rick irodájába szándékozott menni,
hogy megnézze a dossziét, és mindent, amit Rick addig
összegyűjtött. Egyre jobban izgatta az ügy. Fogalma sem
volt róla, Fernandának mi köze ehhez az egészhez, de
ha jól sejtette, az asszony körül forognak a dolgok.
Fernanda ideális célpont, több szempontból is. Tednek
elképzelése sem volt, melyik lehet ez a szempont, azt
sem tudta, kik érintettek az ügyben, és miért éppen ők.
De talán abban a dossziéban választ talál mindenre.
– És mi lenne az a szívesség? – emlékeztette Rick.
Ted kissé szórakozottnak tűnt, mint ahogy az is volt.
Próbált értelmes magyarázatot találni a dolgokra, de
a részek sehogy sem akartak illeszkedni. Túl sok volt
a nyitott kérdés. Morgan. Waters. Addison. Fernanda.
A robbantás. Egyértelmű kapcsolatot egyik között sem
sikerült felfedeznie. Egyelőre.
– Nézz utána Addison pénzügyeinek a kedvemért.
Áss olyan mélyre, amilyen mélyre csak tudsz, aztán
meglátjuk, mire megyünk vele – mondta Ted és elin-
dult. Gyanította, hogy Rick ezt egyébként is megtette
volna, de ő olyan gyorsan akart hozzájutni az informá-
cióhoz, amilyen gyorsan lehetett.
– Már megtörtént, igaz, egyelőre csak a felszínt ka-
pargattuk meg. De már ez is elég volt hozzá, hogy teg-
nap letartóztassuk. Gyanús üzletek Nevadában, be nem
fizetett adók. Pénzek utaztatása egyik államból a másik-
ba. – Nevadában nem voltak állami adók, a hely maga
volt a mennyország az olyanoknak, mint Addison, akik
vélhetőleg némi piszkos pénzen is rajta tartották a kezü-
ket. – Azt kell mondjam, bagatell, amit eddig találtunk
róla. A legrosszabb az egészben, hogy valószínűleg
megússza. Nem hinném, hogy egy napot is ülni fog. Jó
ügyvédei vannak – mondta Rick, és csalódottnak tűnt a
hangja. – De még nem fejeztük be a vizsgálatot. – Mind-
ketten tudták azonban, hogy ez időbe telik.

175
 – Úgy értem, nézz a körmére. Kukkants be a szőnyeg
alá. Szedd fel a kocsija padlóját.
– Szó szerint? – kérdezte döbbenten Rick. Nem értet-
te, mit keres ennyire Ted. Pillanatnyilag ezt még maga
Ted sem tudta. De a hatodik érzéke azt súgta, ha keres-
nek, találnak is valamit.
– Nem, nem szó szerint. Csak alaposan nézzetek utá-
na mindennek. Tudni akarom, milyen pénzei vannak a
fickónak, nem támadt-e gondja valamelyik vonalon.
Nagyítóval vizsgáljátok át az anyagi helyzetét. És ne
tartson két hónapig. Kaparjatok elő róla mindent, amit
csak tudtok, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudjá-
tok. – Tisztában volt vele, hogy a nyomozás általában
elhúzódik, különösen akkor, ha „csak" pénzről volt szó.
és emberélet nem került veszélybe. De lehet, hogy eb-
ben az esetben nem csak pénzről van szó. Talán veszély-
ben forog valakinek az élete. – Ne fogjátok vissza maga-
tokat. Tíz perc múlva ott vagyok – mondta Ted, miköz-
ben már a belváros felé hajtott.
– Annyi idő alatt nem lesz meg – szabadkozott Rick.
– Mennyi időre van szükségetek? – csattant fel Ted.
Maga sem értette, mitől ilyen ideges.
– Néhány órára. Egy-két napra. De igyekszem még
ma elő ásni mindent, amit lehet. – Szól az ügynökeinek,
hogy vegyék fel a kapcsolatot a washingtoni számítógé-
pes elemzés és ellenőrzés csoporttal, valamint az infor-
mátoraikkal, akik az illegális pénzügyi hálózatokat is is-
merik. De mindez idő.
– Krisztusom, nem lehettek ennyire lassúak! Mozgass
meg minden követ! Félúton járok. Öt perc múlva nálad
vagyok.
– Akkor én neki is látok. Szépen végigolvasod Allan
Barnes aktáját, addig mi megpróbálunk kideríteni vala-
mit. Viszlát! – mondta, és letette a kagylót.
Mire Ted az irodájába ért, Rick már kikészítette az
asztalra a Barnes-aktát, és három ügynöke ült a számí-
tógépeknél, hívta a többi ügynökséget és néhány jól
megválasztott informátort, hogy előássák, amit lehet.

176
Egyébként is tervbe volt véve, hogy tüzetesen átvizsgál-
ják Addison ügyeit. Rick most csupán felgyorsította a
dolgot. Jelentősen felgyorsította. És három óra múlva,
amikor Ted és Rick szendvicset eszegetve beszélgetett,
eredményre jutottak. A három ügynök együtt jött át
Rick irodájába, és egy kupac papírt nyomtak a kezébe.
– A lényeget mondjátok! – kérte Rick, és rájuk nézett.
Ted addigra már végzett a Barnes-aktával. Semmi mást
nem talált benne, mint jelentéseket és újságcikk-kivágá-
sokat Allan Barnes győzelmeiről és eredményeiről, vala-
mint egyetlen fényképet Fernandáról és a gyerekekről.
– Addisonnak harmincmilliós tartozása van. Süllye-
dőben a Titanic – jelentette az egyik ügynök. Az egyik
legjobb informátoruk ez alkalommal valóságos arany-
bányának bizonyult.
– A fenébe! – mondta Rick, és Tedre nézett. – Szép
kis adósság!
– A holdingja került bajba – magyarázta az egyik
ügynök –, és eddig sikerült titokban tartania. De már
nem sokáig. Olyan zsonglőrmutatványt hajtott végre,
amivel nyugodtan felléphetne valamelyik cirkuszban.
Azt hiszem, úgy kezdődött, hogy befektetéseket eszkö-
zölt az egyik dél-amerikai kapcsolata megbízásából. És
elbukta a pénzt. Hogy az ügyfeleit ki tudja fizetni, más
„vállalkozásoktól" kért kölcsön, és így kezdte el felhal-
mozni ezt a baromi nagy adósságot. Szerintem kis oda-
figyeléssel még hitelkártyacsalást is rá tudnánk bizonyí-
tani. De ennél jóval csúnyább dologba mászott bele,
ami ha kiderül – az informátorom szerint legalábbis –,
még óvadék fejében sem engednék ki. Irgalmatlan sok
pénzre lenne szüksége, hogy mindenkinek mindent
visszafizessen, de már senki nem akar hitelezni neki.
Egy másik informátorom azt mondja, Addison már
évek óta benne van a pénzmosási buliban is. Erre hasz-
nálta azt a nevadai számlát, csak még nem tudjuk, ho-
gyan. De ha csupán az a kérdés, hogy Addison bajban
van-e, a válaszom: igen. Mégpedig marha nagy bajban.
Nyakig ül a szarban. Ha a miértekre és hogyanokra is

177
kíváncsi vagy, netán arra, kinek a pénzét játszotta el, ar-
ra azt mondom, adj még időt. És még embert. Most jön
a meló nehezebb része. Sok mindent le kell még ellen-
őriznünk. De az biztos, hogy szar helyzetben van az em-
berünk.
– Azt hiszem, egyelőre ennyi is elég lesz – mondta
Rick halkan, aztán megköszönte a három ügynöknek a
gyors munkát, különösen, hogy olyan gyorsan szóra bír-
ták az informátoraikat. Amikor a három férfi kiment,
Tedhez fordult. – Nos, mit gondolsz? – Szinte látta, hogy
Ted fejében teljes sebességre kapcsolva pörögnek a fo-
gaskerekek.
– Adva van egy fickó, akinek – jelenlegi tudásunk sze-
rint – harmincmilliós adóssága van; de lehet, hogy több.
Adva van egy asszony, akire durván félmilliárdot ha-
gyott a férje, már ha a sajtónak hinni lehet... én nem
mindig szoktam. De mondjuk, hogy csak a felét örököl-
te: könnyű préda a három gyerekével. És adva van még
két bűnözőnk, akiket hat hete engedtek ki a rács mögül,
és akik most szabadon kószálnak. És mindkettejük vala-
mi módon kapcsolatba hozható Addisonnal, ahogy egy-
mással is. Ezenkívül fölrobban egy autó, történetesen
épp abban az utcában, ahol a mi kis „csalimadarunk"
lakik. A nő ragyogó célpont, a gyerekeivel egyetemben.
Azt kérdezed, mit gondolok? Azt gondolom, hogy
Addison le akar csapni a nőre; szerintem erről szól az az
akta. Soha nem tudnánk bíróság elé ráncigálni, vagy
bármit is rábizonyítani, de biztosra veszem, hogy készül
valami, és ha nagyon szabadjára akarnám ereszteni a
képzeletemet, azt mondanám, Addison Morgan révén
jutott el Watersig. Talán mindkettejüket bevonta az ügy-
be, talán nem. Szerintem Waters a nőt követte, amikor
McIntyre bíró kocsiját felrobbantotta; már ha ő tette.
Egyre inkább kezdem azt hinni, hogy ő volt. Nem lehet
véletlen egybeesés, hogy azok ketten ugyanabban az ut-
cában laknak. Waters, ha már úgyis ott volt, gondolta:
miért ne üthetne két legyet egy csapásra? Pech, hogy a
kis Barnes gyerek nem ismerte fel, de ne akarjon az em-

178
ber mindent egyszerre. Úgy vélem, összeesküvés készü-
lődik Fernanda Barnes ellen. Most azt gondolhatod,
hogy megőrültem, ráadásul semmit nem tudok bizonyí-
tani, de akkor is ez a véleményem. Az ösztöneim azt
súgják, hogy igazam van.
Az évek során mindketten megtanultak hallgatni a
megérzéseikre, és ritkán tévedtek. Mi több, a másik ösz-
töneiben is megbíztak, ahogy most Rick is. Logikusnak
tűnt számára, amit Ted felvázolt. A bűnözők így gon-
dolkodtak, az alvilágban így működtek a dolgok. De a
sejtések partját a bizonyítás partjától elválasztó szédítő
szakadékot ritkán lehetett első próbálkozásra átugrani.
Gyakran oly sokáig tartott az elméleteket igazolni, hogy
közben emberéletekben is kár esett. És ha Tednek igaza
van, akkor ebben az esetben is fennáll ennek a veszélye.
De nem volt más támpontjuk, csak az ösztöneik, és amíg
valaki nem lép valamit az asszony vagy a gyerekei ellen,
semmit nem tehettek értük. Az egész csupán megérzé-
sekre épülő elmélet volt pillanatnyilag.
– Milyen összeesküvés? – kérdezte Rick komolyan.
Egyetértett azzal, amit Ted mondott. Túl régóta voltak
zsaruk, semhogy óriásit tévedhetnének. – Ki akarják
csalni az asszony pénzét? – Ted megrázta a fejét.
– Ha egy ilyen Waters-féle jómadár is benne van a
buliban, akkor nem. Waters nem fehérgalléros bűnöző.
Szerintem el akarják rabolni a nőt, vagy a gyerekeit.
Addisonnak harmincmillió dollár kell, mégpedig sürgő-
sen. A nő félmilliárdot ér, vagy közel annyit. Nem tetszik
nekem, amit ez a két tény sejtet. És hogy Waters is a
képben van. De még ha nincs is... Az nem változtat
azon a másik tényen, hogy Addisonnak olyan vastag
dossziéja van a nő férjéről, mint a manhattani telefon-
könyv. És fényképe a nőről és a gyerekeiről.
Ez Ricknek sem tetszett, de eszébe jutott valami.
– Addison két nap múlva Európába utazik. Mi a fe-
nének tenne ilyet, ha egyszer szarban van?
– A felesége valószínűleg semmit nem sejt. És ha el is
hagyja az országot, az semmin nem változtat. Nem ő

179
végezné a piszkos munkát. Véleményem szerint elvé-
geztetné valakivel. És ha nem tartózkodik az országban,
amikor „a dolog" megtörténik: sziklaszilárd alibije van.
Vagy legalábbis ő azt hiszi, bármibe lefogadnám. Ha
nem tévedek, a kérdés már csak az, ki fogja elvégezni, és
mikor. – Már csak azt nem tudták, egész pontosan mi is
az a „dolog". De hogy nem „jó dolog" készülődik, ab-
ban mindketten egyetértettek.
– Behívatod Morgant és beszélsz vele? – kérdezte ér-
deklődve Rick. – Vagy Waterst? – Ted a fejét rázta.
– Nem akarnám, hogy megorrontsanak valamit. Ki-
várom, amíg lépnek. De az asszonyt figyelmeztetni sze-
retném. Ennyivel tartozom neki.
– Szerinted engedélyezik, hogy védelmet rendelj ki
mellé?
– Talán. Még ma este beszélek a kapitánnyal. De
előtte még az asszonnyal. Esetleg látott valamit, vagy
tud valamit, amit mi nem. Valamit, amiről nem is tudja,
hogy tudja. – Mindketten találkoztak már ilyennel. Ál-
líts kicsit a fókuszon, és máris kitisztul a kép. Bár Ted
gyanította, hogy a kapitány ez egyszer hülyének fogja
nézni. Általában hajlott rá, hogy Ted megérzéseire ha-
gyatkozzon, hisz elég sokszor beigazolódtak. Ahogy a
pénz kamatozik a bankban; Ted eldöntötte, hogy ezzel
fog érvelni. Teljesen biztos volt benne, hogy igaza van.
És Rick is. Szívesen felajánlotta volna, hogy FBI-ügynö-
köket küld segítségül, de kevés volt ahhoz a kezükben,
hogy indokolt lett volna egy ilyen lépés. Különben is: az
ügy most már a San Franciscó-i rendőrségre tartozik.
Jóllehet, Addisonnál megtalálták azt az aktát. Ennek el-
lenére nem hitte, hogy a főügyész felhatalmazná, hogy
ügynököket küldjön ki a Barnes család védelmére. De
így is, úgy is fel kellett hívnia, hogy tájékoztassa a fejle-
ményekről. Jóformán semmi olyan bizonyítékuk nem
volt, ami alapján emberrablásban való szövetkezéssel
vádolhatnák Addisont. Még nem volt. De Ricknek sem
volt kétsége afelől, hogy minden jel ebbe az irányba mu-
tat, és Ted is eléggé ijedtnek látszott, amikor felállt. Itt

180
valakinek baja esik. Hacsak nem tesznek ellene valamit,
de maga sem tudta, mit kéne tenni. Mindenképpen meg
akarta vitatni az ügyet a kapitánnyal, miután beszélt a
nővel. De az ajtóból még visszafordult, és Rickre nézett.
– Nincs kedved velem jönni, csak úgy, kikapcsolódás-
képp? Majd meglátjuk, mit gondolsz az ügyről, miután
találkoztunk a nővel. Kíváncsi lennék a véleményedre. –
Rick bólintott, és követte a barátját. Két őrült irodai nap
állt mögötte. Az egész Addisonnal kezdődött, az íróasz-
talában talált jegyzetlappal, amelyen egy név állt, és a
dossziéval, amelyben az Allan Barnesról szóló anyago-
kat tartotta. Eleinte úgy tűnt, nincs jelentősége egyiknek
sem. De lassan kezdtek körvonalazódni a dolgok. Rick
és Ted öreg rókák voltak, hosszú időt eltöltöttek már a
szakmában, együtt és külön-külön is. Ismerték a bűnö-
zők észjárását. Megtanultak úgy – vagy közel olyan be-
tegesen – gondolkodni, mint ők. Mert csak így tudták el-
érni, hogy mindig egy lépéssel előttük járjanak. De Ted
csak remélni merte, hogy ez esetben is lépéselőnyben
vannak.
Miután beszálltak a kocsiba, felhívta Fernandát a
mobiljáról. Rick szólt az irodában, hogy néhány órán át
házon kívül lesz; ennyi ideig biztosan eltart a „megbe-
szélés". Nagyon hiányzott már neki a Teddel való
együttes munka. Már előre élvezte a közös „kirucca-
nást". De ezt szóba sem merte hozni a barátja előtt. Ted
túlságosan ideges volt, semhogy kellemes oldaláról tud-
ta volna felfogni a dolgot. Fernanda otthon volt, elfúló
hangon szólt bele a kagylóba. Mint mondta, épp a fia
holmijait készíti össze, aki táborba indul.
– Ismét a robbantással kapcsolatban? – kérdezte,
eléggé zavarodottnak tűnt. Ted hangos zenét hallott a
háttérből, ebből arra következtetett, hogy legalább az
egyik gyerek otthon van. Remélte, hogy mind a három.
Nem állt szándékában megrémíteni őket, a nőnek vi-
szont szólnia kellett. El akarta mondani neki az elméle-
tét. Még ha meg is ijeszti azzal, amit mondani fog, fi-
gyelmeztetnie kell.

181
 – Nem egészen – felelt Ted kitérően. – Közvetve kap-
csolatban van vele, de most másról lenne szó. – Fernan-
da azt mondta, várja őket, és letették a telefont.
Ted leparkolt a kocsibejárón, és amíg a bejárati ajtó-
hoz ment, körbe-körbepillantgatott, azon tűnődve, meg-
figyelés alatt tartják-e az asszonyt. Lehet, hogy Waters
vagy Morgan odakint lapul valahol az utcában. Fenn-
állt ennek a lehetősége, Ted azonban úgy döntött, az
elülső, jól látható front irányából közelíti meg a házat.
Peter Morgan nem ismerheti fel őt, de azt se bánta, ha
ő, vagy Waters mégis kiszúrja. Mindig is vallotta, hogy
ilyen helyzetekben a jól látható rendőri jelenlét az elret-
tentés legjobb eszköze. Az FBI a „láthatatlan védelem"
hatékonyságát hangoztatta, de Ted személy szerint erről
azt gondolta, ez a módszer az élő csali szerepére kárhoz-
tatja az áldozatot.
Peter Morgan látta bemenni őket. Egy pillanatra át-
futott az agyán, hogy ezek mintha zsaruk lennének, de
aztán elhessegette a gondolatot. Ugyan mit akarna a
rendőrség a nőtől? Az üldözési mánia jelei kezdtek mu-
tatkozni rajta, hisz tudta, hogy közeledik a nap. Azt is
tudta, hogy előző nap letartóztatták Addisont, csip-csup
adóügyek miatt. Addison azt mondta, aggodalomra
semmi ok. Ő, a megbeszéltek szerint, elutazik Európá-
ba, a terv nem változik. Minden a lehető legnagyobb
rendben van, nyugtatgatta magát Peter. És akárki is volt
az a két fickó, aki most bemenni készült a házba, a nő
szemlátomást jól ismerte őket. Az ázsiai becsengetett, és
a nő szélesen rámosolygott, amikor ajtót nyitott. Talán a
tőzsdeügynökei, vagy az ügyvédei lehetnek, gondolta
Peter, vagy valakik, akik a pénzét kezelik. A bankárok
néha pont úgy néznek ki, mint a zsaruk. Nem is vesző-
dött azzal, hogy felhívja Addisont és beszámoljon neki a
látogatásról. Semmi nem indokolta. Különben is: Addi-
son azt mondta, pár napig ne keresse, hacsak probléma
nem merül fel, vagy lenyomozhatatlan mobiltelefonról
nem tudja hívni. De Peter készüléke nem ilyen volt.
Még nem volt rá ideje, hogy megvegye azt a típust, amit

182
Addison javasolt, bár feltett szándéka volt, hogy a jövő
héten beszerzi. És miközben a ház előtt várakozva ezen
jártak a gondolatai, odabent Fernanda hellyel kínálta
Tedet a nappaliban. Elképzelése sem volt, miért kereste
fel ismét a nyomozó. Azt pedig még kevésbé sejthette,
hogy amit Ted Lee-től a következő öt percben hallani
fog, mindörökre megváltoztatja az életét.

12.
AMIKOR FERNANDA AJTÓT NYITOTT Tednek és Ricknek,
egy pillanatra rájuk mosolygott, aztán félreállt, hogy
beengedje őket. Feltűnt neki, hogy Tedet ez alkalommal
egy másik társa kísérte el; olyan fesztelenül és barátian vi-
selkedtek egymás társaságában, hogy ez a derűs nyuga-
lom Fernandára is óhatatlanul átragadt. Bár azt is azon-
nal észrevette, hogy Lee nyomozót aggasztja valami.
– A gyerekek itthon vannak? – kérdezte Ted, miköz-
ben az asszony betessékelte őket a nappaliba. Fernanda
felkacagott. Az emeleten olyan hangosan bömbölt a ze-
ne, hogy kis híján a csillár is beleremegett.
– Én magam általában nem ilyen „zeneműveket"
hallgatok – mondta mosolyogva, majd itallal kínálta
őket, amit ők udvariasan visszautasítottak.
Úgy látta, hogy a másik férfi irányításhoz szokott em-
ber lehet, és eltűnődött, vajon Ted feljebbvalója-e, vagy
csupán valaki, aki helyettesíti a társát, akivel a múltkor
járt itt. Ted észrevette, hogy az asszony Ricket mérege-
ti, ezért gyorsan elmagyarázta, hogy a kísérője különle-
ges ügynök, egyébiránt régi barátja. Fernanda elképzel-
ni sem tudta, mit akarhat tőle az FBI, és még kíváncsibb
lett, amikor Ted ismételten rákérdezett, hogy mind a
három gyerek otthon van-e. Bólintott.
– Will holnap táborba megy. Feltéve, hogy addigra si-
kerül mindent megszerveznem, és elérnem, hogy az ösz-
szes holmija, amit egyszer már bepakoltam, a táskáiban

183
maradjon, amíg el nem indul itthonról. – Úgy érezte,
mintha az olimpiai válogatottra csomagolna, és felfog-
hatatlannak tűnt, hogyan tartozhat ennyi lacrosse-felsze-
relés egyetlen gyerekhez. – Ashley holnapután Tahoe-ba
utazik. Sam és én pár hétre kettecskén maradunk. – Jól-
lehet még el sem utaztak, Fernandának máris hiányzott
Ashley és Will. Ez lesz az első alkalom Allan halála óta,
hogy bármelyik gyerek is távol lesz tőle, és az elválás a
szokottnál is nehezebbnek ígérkezett. Várakozón nézett
a két férfira, még mindig nem értette, miért keresték fel.
– Mrs. Barnes, rossz érzéseim vannak – kezdte Ted
óvatosan. – Ennyi, nem több. Egy öreg zsaru ösztönei
azt súgják, hogy baj lesz. De fontosnak ítélem a dolgot,
ezért jöttünk el. Lehet, hogy tévedek, bár nem hinném.
– Elég ijesztően hangzik – mondta Fernanda, és
homlokát ráncolva nézett egyik férfiról a másikra. Fel
nem foghatta, mi ez az egész. Ahogy két órával ezelőtt a
két férfi sem.
– Szerintünk is. A rendőri munka olyan, mint egy
ezerdarabos puzzle kirakása: körülbelül nyolcszáz da-
rabka az ég, a többi a víz. Hosszú ideig nem akar össze-
állni a teljes kép, de aztán az embernek sikerül kiraknia
az ég, vagy az óceán egy kicsinyke részletét, apránként
kezdenek illeszkedni a részek, és az ember megsejti, mi
is az, amit lát. Nekünk pillanatnyilag még csak az ég egy
részletét sikerült kiraknunk, egy nagyon kicsi részletét,
de nekem nagyon nem tetszik, amit látok. – Fernanda
nem értette, mi a csudáról beszél, és egy pillanatra átfu-
tott az agyán, hogy talán ő, vagy a gyerekek csináltak
valami rosszat, holott tudta, hogy nem. Mégis valami
bizonytalan, kellemetlen érzés markolt a gyomrába,
ahogy a férfira nézett. Ted olyan megfontoltnak, olyan
aggódónak, olyan komolynak tűnt. Fernanda magán
érezte Rick figyelő tekintetét.
– Elkövettünk valamit? – tette fel nyíltan a kérdést,
Ted arcát fürkészve. Az megrázta a fejét.
– Nem. De attól tartok, valaki önök ellen készül elkö-
vetni valamit. Ezért vagyunk itt. Csupán megérzés, de

184
már a gondolatot is olyan aggasztónak találtam, hogy
úgy éreztem, el kell jönnünk. A végén kiderülhet, hogy
semmiség az egész. – Mély levegőt vett, majd hozzátet-
te: – De sajnos az ellenkezője is. – Fernanda figyelmesen
hallgatta, minden érzéke riadót fújt. Ted épp ezt akarta
elérni.
– Miért akarna bárki is bántani minket? – kérdezte
Fernanda döbbenten, és Ted ráébredt, milyen naiv is
valójában az asszony. Egész életében burokban élt, külö-
nösen az utóbbi években. Az ő világában az emberek
nem követtek el semmi rosszat; főleg nem olyasmiket,
amikkel Tednek és Ricknek nap, mint nap szembesülnie
kellett. Fernanda soha nem ismert egyetlen rossz embert
sem, azt sem tudta, hogy egyáltalán léteznek. De azok
tudtak az ő létezéséről.
– Az ön férje nagyon sikeres ember volt. Veszélyes
alakok mászkálnak odakint. Lelkiismeret és erkölcsi tar-
tás nélküli emberek, akik épp az olyanokra vadásznak,
mint ön is. Veszélyesebbek, mint képzelné, vagy hinni
szeretné. Erős a gyanúm, hogy közülük valakik megfi-
gyelés alatt tartják önt, vagy terveznek ön ellen valamit.
És nincs rá garancia, hogy a tervezgetésnél nem men-
nek tovább. Semmit nem merek biztosra mondani, előt-
tem is csak pár órája kezdett körvonalazódni a kép. És
beszélni szerettem volna erről önnel. Elmondom, mi az,
amit tudunk, és hogy mit gondolok minderről, aztán
meglátjuk, hogyan tovább. – Rick szerette régi társát
„munka közben" megfigyelni, hallgatta, ahogyan a nő-
vel beszél, és ahogy mindig, úgy most is csodálatra kész-
tette Ted kedvessége és modora. Őszinte volt anélkül,
hogy indokolatlan félelmet ébresztett volna a másikban.
Rick tudta, hogy Ted az igazat fogja mondani, azt, aho-
gyan ő látja a dolgokat. Mindig így csinálta. Tájékoztat-
ta az áldozatokat, és utána minden tőle telhetőt elköve-
tett, hogy megvédelmezze őket. Rick leginkább ezért az
eltökéltségéért, a tisztességéért, a becsületességéért sze-
rette Tedet.
– Megrémít, amint mond – suttogta Fernanda, és

185
Ted tekintetéből próbálta kiolvasni, mennyire rossz a
helyzet, és nem tetszett neki, amit látott.
– Tudom, és nagyon sajnálom – mondta kedvesen a
nyomozó. Legszívesebben megszorította volna az asz-
szony kezét, csak hogy megnyugtassa, de nem tette.
– Holmquist különleges ügynök tegnap letartóztatott
egy férfit. – Rickre pillantott, az bólintott. Ted folytatta:
– Ez a férfi egy vállalatóriást igazgat. A felszínen rop-
pant sikeres, ám trükkökhöz folyamodott, hogy elkerül-
je az adózást, a pénzmosástól sem riadt vissza, és gyanít-
hatóan ez lett a veszte. Nem hiszem, hogy bárki is sejte-
né, mivel foglalkozik a színfalak mögött. Társadalmilag
elismert, megbecsült ember. Felesége van, gyerekei, és a
világ szemében ő maga a két lábon járó siker. – Fernan-
da bólintott, figyelmesen hallgatta Tedet, igyekezett
mindent megjegyezni. – Ma reggel utánanéztünk a pénz-
ügyeinek, és kiderült, hogy a látszat ez esetben is csal.
Az illető harmincmillió dollárt bukott. És nagyon úgy
tűnik, hogy nem is a saját harmincmillióját veszítette el.
Ráadásul azok, akik a befektetésekkel megbízták, nem
azok a kimondott rendes, törvénytisztelő állampolgárok.
Az ilyenek gyűlölik elveszíteni a pénzüket, és vélhetőleg
erősen szorongatják az emberünket. Szorul körülötte a
hurok. Az informátoraink szerint joggal érzi elkeserítő-
nek a helyzetét.
– Rács mögött van? – Fernanda még emlékezett a
történet elejére, amikor is Ted azt mondta, hogy a férfit
előző nap letartóztatták.
– Óvadék ellenében kiengedték. Valószínűleg sok
időnk rámegy, mire bíróság elé tudjuk állítani. Jó ügy-
védei vannak, befolyásos kapcsolatai, és tulajdon-
képpen ügyesen csinálja, amit csinál. De a kulisszák
mögött irtózatosan nagy a baj. Talán nagyobb, mint
sejteni véljük. Pénzhez kell jutnia, mégpedig gyorsan,
hogy felszínen... vagy még inkább... hogy életben ma-
radhasson. Elkeseredettségében őrültségekre is képes
lehet.
– De mit akarna tőlem? – értetlenkedett Fernanda.

186
 – Még én sem tudom. Phillip Addisonnak hívják az
illetőt. Mond valamit önnek ez a név? – Ted az asszony
arcát figyelte, de nem látta rajta a felismerés jeleit. Fer-
nanda megrázta a fejét.
– Azt hiszem, olvastam már róla az újságokban. De
találkozni soha nem találkoztam vele. Lehet, hogy Allan
ismerte, vagy tudta, ki ő. Allan sok embert ismert. De én
soha nem találkoztam ezzel a férfival. Nem ismerem.
Ted elgondolkodva bólintott, majd folytatta:
– Találtunk egy dossziét az íróasztalában. Egy nagyon
vaskos, nyolc-kilenc centi vastag dossziét, tele az ön fér-
jéről szóló újságkivágásokkal. Első pillantásra úgy tűnik,
mintha az ön férje és a sikere lett volna Addison rögesz-
méje. Talán csodálta őt, és példaképének tekintette. Úgy
vélem, figyelemmel kísérte minden megmozdulását.
– Sokan így voltak vele – mondta Fernanda szomorú
mosollyal. – Az álmaik megvalósulását látták benne.
Legtöbben úgy gondolták, egyszerűen csak szerencséje
volt. Volt is. De csupán egy kevés szerencse párosult a
hihetetlen adottságai mellé. A legtöbb ember ezt nem
vette észre. Allannek különleges érzéke volt az üzlethez
és a nagy kockázatú befektetésekhez. Sokat kockáztatott
– mondta szomorúan –, de legtöbben csak a sikereit vol-
tak hajlandók meglátni. – Még most sem akarta elárul-
ni a férjét azzal, hogy a bukásáról is beszél, amely leg-
alább akkora, végeredményben nagyobb is volt, mint a
sikerei. Külső szemlélő számára, aki csak az újságokban
olvasott róla, Allan Barnes maga volt a megtestesült
„amerikai álom".
– Nem tudom, hogy Addison mi célból gyűjtötte ösz-
sze azt az anyagot róla. Évekre visszamenően. Lehet,
hogy ártalmatlan az érdeklődése, lehet, hogy nem. Na-
gyon alapos munka. Túlságosan is alapos. Még a maga-
zinokban és napilapokban megjelent fotókat is eltette a
férjéről, és az egyik képen ön is rajta van a gyerekekkel.
– És ez az, ami önt aggasztja?
– Részben. Ez csupán egy aprócska darab a kirakójá-
tékban, egy darabka ég. Egész pontosan két darabka.

187
Mert Addison íróasztalában rábukkantunk, illetve
Holmquist különleges ügynök rábukkant egy névre is.
Az öreg zsaruk ösztönösen ráéreznek dolgokra, néha
maguk sem értik, honnan támadnak a megérzéseik. Rá-
néznek valamire, ami első pillantásra semmiségnek lát-
szik, és megszólal fejükben a vészcsengő. Ez történt
Holmquist különleges ügynökkel is. Lenyomoztuk a fic-
kót, akinek a neve a cédulán szerepelt. Peter Morgan-
nek hívják, egyszer már elítélték. Néhány hete szabadult
a börtönből. A bűnözők közt kispályásnak számít,
egyébiránt érdekes ember. A Duke-on végzett, majd
közgazdász diplomát szerzett a Harvardon, előtte ter-
mészetesen kijárta a megfelelő előkészítő iskolákat. Az
anyja a pénzéért ment hozzá a második férjéhez, vagy
valami ilyesmi. – Ted mindezt onnan tudta, hogy olvas-
ta a Peter feltételes szabadlábra helyezéséről szóló jelen-
tést, abban szerepeltek ezek az adatok. Mindent elolva-
sott, mielőtt eljött volna Fernandához. – Az egyetem
után egy brókercégnél helyezkedett el, itt valami zűrje
támadt, átment egy befektetési bankhoz, és jól házaso-
dott. A vállalatvezető lányát vette el, gyerekeik születtek,
de aztán megint jöttek a gondok. Drogügyekbe kevere-
dett, először csak kipróbálta a szert... de lehet, hogy ké-
sőbb annyira rászokott, hogy aztán már kénytelen volt
árulni is. Pénzt sikkasztott, egyik őrült dolgot a másik
után követte el, a felesége elhagyta, elvesztette a gyere-
kei felügyeleti és láthatási jogát, átköltözött ide. És itt
még lejjebb csúszott. Droggal való üzérkedés miatt kap-
csolták le. Piti dolgokat művelt a nagyobb halakhoz ké-
pest, mégis őt kapták el. De megérdemelte. Az ilyenek-
ről mondják, hogy szép reményű ifjú, aki rossz útra tért.
Megesik. A legjobb lehetőségekkel rendelkező emberek
néha elkövetnek mindent, ami csak módjukban áll,
hogy elrontsák az életüket. Hát neki sikerült. Több mint
négy évet ült. A börtönigazgató mellett dolgozott, aki
szerint rendes, megbízható fickó. Egyelőre nem tudom,
milyen kapcsolatban állnak egymással, de Addisonnál
kétszer is fel volt írva Morgan neve. Nem tudom, miért.

188
És Addison neve is szerepel Morgan telefonregiszteré-
ben. Nem új keletű a bejegyzés, réginek látszik.
– Morgan pár hete még az átmeneti szállón húzta
meg magát, és egy fillérje sem volt. Most egy másodosz-
tályú hotelban lakik a Tenderloinon, és új ruhák lógnak
a szekrényében. Nem mondanám, hogy megütötte a fő-
nyereményt, de szemlátomást sínen van. Utánajártunk,
kocsit vett magának, fizeti a szállásdíjat, nem keveredett
zűrbe, mióta kiengedték, munkához jutott. Csak azt
nem tudjuk, milyen kapcsolat fűzi Addisonhoz. Előfor-
dulhat, hogy már azelőtt is találkoztak, hogy Morgan
börtönbe került volna, és most csak felújították az isme-
retségüket. De ez az „ismeretség" nagyon nem tetszik
nekem, és Holmquist különleges ügynöknek is rossz ér-
zései vannak ezzel kapcsolatban.
– A másik, ami nem tetszik, hogy Morgannel egy na-
pon szabadult egy bizonyos Carlton Waters nevű rab is.
Talán hallott már róla. Tizenhét éves korába ítélték el.
gyilkosságért. Számos cikket megjelentetett, amelyek-
ben az ártatlanságát hangoztatta, és éveken át kegyele-
mért folyamodott, de nem kapta meg. Valamennyi kér-
vényét visszautasították. Végül is huszonnégy évet nyo-
mott le. Ő és Morgan is a Pelikánban ült, ugyanabban
az időben. És ugyanaznap engedték ki őket. Semmi
nem utal arra, hogy Addison és Waters kapcsolatban
állnának egymással, de Morgan szobájában megtalál-
tuk Waters telefonszámát. Vagyis rábukkantunk a hár-
mójuk közti kapcsolódási pontra. Gyenge kis kapocs,
készséggel elismerem. De nem szabad figyelmen kívül
hagynunk.
– Nem ennek a Watersnek a fotóját mutatta meg ne-
künk a robbantás után? – Fernandának ismerősnek tűnt
a név, és Ted helybenhagyólag bólintott.
– De igen. Kimentem hozzá Modestóba. Az ottani át-
meneti szállón lakik. Lehet, hogy semmi jelentősége,
mégsem tudok átsiklani a tény fölött, hogy ön ugyanab-
ban az utcában lakik, ahol Waters bombát helyezett el
McIntyre bíró kocsijába. Bizonyítékot nem tudok felmu-

189
tatni, csak a megérzéseimre hagyatkozom. És az ösztö-
neim azt súgják, hogy ő tette. De mit keresett itt? A bíró-
ra vetette ki a hálóját, vagy önre? Esetleg két legyet akart
ütni egy csapásra? Nem volt olyan érzése mostanában,
hogy szemmel tartják, követik, hogy egy ismeretlen arc
egynél többször is szembejön önnel? Még véletlenül sem
botlott bele ugyanabba az „idegenbe"? – Fernanda a fe-
jét csóválta, és Ted emlékeztette magát, hogy Morgan
rendőrségi fotóját is meg kell mutatnia az asszonynak.
Nem vagyok biztos benne, mégis úgy érzem, hogy ön a
kiindulópontja mindennek. Morgan szállodai szobájá-
ban, egy papírfecnire felfirkálva, megtaláltuk az ön cí-
mét. Addison erős érdeklődést mutat az ön férje... de
még az is lehet, hogy... kifejezetten ön iránt. Sehogy sem
tetszik nekem az az akta. Már csak azért sem, mert
Addison kapcsolatban áll Morgannel. Aki viszont kap-
csolatban áll Watersszel. És Morgannek megvan az ön
címe. Ezek rossz emberek. Waters a lehető legrosszabb.
Akármit is mond, ő és a haverja lemészárolt két embert,
kétszáz dollárért és némi apróért. Waters kész életveszély.
Addisonnak gyorsan és sok pénz kell. Morgan sehol sincs
hozzájuk képest, de össze tudja hozni kettejüket. Közben
még egy autóban is bomba robban, gyanúsított nincs, én
mégis azt mondom, hogy Waters tette. Épp csak bizonyí-
tani nem tudom. – Saját magát hallva, még Ted is azt
mondta volna, hogy túlzottan messzemenőek a követ-
keztetései, ezért nem is csodálkozott volna, ha Fernanda
a futóbolondok között könyveli el. De minden idegszála
felborzolódott, jelezve, hogy baj van, nagyon nagy baj;
valami rossz készülődik. Minden igyekezetével azon
volt, hogy erről meggyőzze az asszonyt. – Ha más nem
is, az mindenképpen az elméletem mellett szól, hogy
Addisonnak pénz kell. Sok pénz. Harmincmillió, záros
határidőn belül, különben elsüllyed a hajója. És bele
sem merek gondolni, mi mindenre hajlandó ő, vagy mi-
re hajlandók a többiek, hogy megszerezzék neki ezt a
pénzt. Nem tetszik, hogy figyelte a férje tevékenységét,
és hogy megtaláltuk nála az ön és a gyerekek fotóját.

190
 – De mit akarna tőlem, ha egyszer pénz kell neki? –
kérdezte olyan ártatlan arckifejezéssel Fernanda, hogy
Rick Holmquistnek mosolyognia kellett. Csinos asz-
szonyka volt, szimpatikusnak találta, őszinte, kedves te-
remtésnek tűnt, aki nyilvánvalóan jól érezte magát Ted
társaságában, de eddig oly védett életet élt, hogy nem ér-
tette, miféle veszély leselkedik most rá. Fogalma sem le-
hetett róla. Soha életében nem találkozott a Watershöz,
Addisonhoz, vagy a Morganhez hasonló emberekkel.
– Ön ideális célpont magyarázta Ted. – Az ilyen
lelkiismeretlen alakok szemében valóságos aranybánya.
A férje után rengeteg pénz maradt, és senki nincs, aki
megvédje. Ezek úgy tekintenek önre, mint valami pén-
zes ládikára, amit csak fel kell ragadni, elszaladni vele, és
máris megoldódik minden problémájuk. Ha sikerülne
elkapniuk önt, vagy a gyerekeket – ők legalábbis úgy
gondolják –, nem okozna gondot harminc-, netán öt-
venmilliót kifizetnie. Az ilyen emberek gyakran ábrán-
dokat kergetnek, egy idő után hinni kezdenek a saját
fantazmagóriájukban és a saját maguk által kiagyalt tör-
ténetekben. Beszélgetnek egymást közt a börtönben,
tervezgetik, mi mindent tudnának közösen véghezvinni.
És ki tudja, mit mondott nekik Addison, vagy hogy mi-
ben állapodtak meg? Csak sejthetjük. Valószínűleg úgy
képzelik, hogy önnek a bőre alatt is pénz van; nincs ab-
ban semmi rossz, ha ők is kapnak belőle. Csak az erő-
szakhoz értenek, és ha erőszakhoz kell folyamodniuk,
hogy megkapják, amit akarnak, hát lelkifurdalás nélkül
megteszik. Nem úgy gondolkodnak, mint ön, vagy én.
Lehet, hogy még Addison sem sejti, mi jár ezeknek a fe-
jében. Nem ő lenne az első, aki elgurít egy hógolyót, és
ezzel lavinát indít el: a végén már csak azt veszi észre,
hogy emberek sérültek meg, vagy még nagyobb bajuk
esett. Semmi konkrétumot nem tudok felmutatni, ami-
vel az elméletemet bizonyíthatnám, de higgye el nekem,
valami nagyon nem stimmel a képen. Hirtelen túl sok
égdarabka került egymás mellé az asztalon, és úgy vé-
lem, vihar közeledik, mégpedig nagyon csúnya vihar.

191
Nem tetszik, amit látok. – Az még kevésbé tetszett neki.
amit az ösztönei súgtak.
– Azt akarja mondani, hogy a gyerekek és én veszély-
ben vagyunk? – Fernanda tisztán akart látni ebben a
kérdésben, és egyenesen a férfi szájából hallani a vá-
laszt. Annyira felfoghatatlan volt számára ez az egész,
hogy pár percig csak emésztette a hallottakat, és feszül-
ten nézett a vele szemközt ülő két férfira.
– Igen – vágta rá kertelés nélkül Ted. – Azt hiszem,
hogy az említett „urak" egyike, vagy mindegyike – és le-
het, hogy vannak, akikről még nem is tudunk – kiszemel-
te önt magának. Talán máris a nyomába szegődtek, és
tartok tőle, hogy valami nagyon csúnya dolog fog történ-
ni. Rengeteg pénzről van szó; és ezek nem látják be, mi-
ért kéne, hogy az összes önnél maradjon, és különöseb-
ben biztatni sem kell őket, hogy egy részét meg akarják
szerezni maguknak. – Fernanda ekkor már értette.
Ted szemébe nézett, és határozottan kijelentette:
– Nincs.
– Mi nincs? Úgy gondolja, nincs veszélyben? – Ted
szíve hevesen verni kezdett, amikor rádöbbent, hogy az
asszony egy szavát sem hitte el. Valószínűleg hibbant-
nak tartja.
– Nincs pénz – mondta egyszerűen Fernanda.
– Tessék? Hogy érti, hogy „nincs pénz"? – Az asz-
szonynak bőven volt. Amazoknak meg nem. Ez egyikük
számára sem volt kérdéses.
– Nincs pénzem. A vagyonom nulla. Zérus. A férjem
emlékét megóvandó, eddig nem hoztuk nyilvánosságra,
de nem lehet örökre titokban tartani. Mindenét elvesz-
tette, sőt, több százmilliós adósságot hagyott hátra. Ön-
gyilkos lett... Vagy csak hagyta, hogy megtörténjen ve-
le az a dolog Mexikóban? Ezt már sosem tudjuk meg.
Mert képtelen volt feldolgozni a bukást. A világ, amit
létrehozott, darabjaira hullott. Semmink nem maradt.
A halála óta sorban el kellett adnom mindent: a repülőt,
a jachtot, a házakat, a bérlakásokat, az ékszereimet, a
műtárgyakat. Augusztusban ezt a házat is meg kell hir-

192
detnem. Semmink sincs. Annyi pénz sem maradt a
bankszámlámon, hogy év végéig kihúzzuk belőle. Le-
het, hogy még a gyerekeket is ki kell vennem az iskolá-
ból. – Semmiféle érzelem nem tükröződött az arcán,
miközben Tedhez beszélt. Túl régóta élt együtt mindez-
zel, az elmúlt öt hónapja a tökéletes pánik jegyében telt,
de már érzéketlenné vált a sorsával szemben. Az élete
ebbe a szakaszba jutott. Beletörődött. Ha tetszik, ha
nem, Allan ilyen helyzetben hagyta. És Fernanda még
most is a férjét siratta, nem az elvesztett gazdagságot.
A pénz nem érdekelte; a párja hiányzott. De akárhogy
is: Allan siralmas állapotokat hagyott örökül, és Ted
csak pislogott.
– Azt akarja mondani, hogy semmi pénze nincs? Se-
hol egy államkötvény, némi megtakarítás, pár millió egy
svájci bankszámlán? – Számára is ugyanolyan hihetet-
lennek tűnt, mint egykor Fernanda számára.
– Higgye el, nekünk új cipőre sem futja. Novemberre
már a fűszerest sem fogom tudni kifizetni. Amint felszá-
moltam ezt a zűrzavart, munkába kell állnom. De addig,
teljes „munkaidőben", azt szervezem, mit és mennyiért
lehet eladni, hogy a befolyt pénzből melyik adósságot
kell törleszteni, mennyi adót kell fizetni, és ehhez hason-
lók. Igen, Lee nyomozó, azt mondom, hogy semmink
nincs. Csak ez a ház, és az árából talán rendezni tudjuk
a férjem személyes tartozásainak maradékát. Feltéve,
hogy jó pénzért sikerül eladnom magát a házat is, és
mindazt, ami benne van. Amint a vállalati jogászok be-
jelentik Allan cégeinek a csődjét, kissé fellélegezhetünk.
De még ezt követően is évekbe telik, hogy – okos ügyvé-
dek segítségével, akiket már nem engedhetek meg ma-
gamnak – kimásszunk a csávából. Ha ez a Mr. Addison
azt hiszi, hogy harmincmillió, vagy akár harmincezer
dollárt is ki tud húzni belőlem, hát nagyot téved. Talán
értesíteni kellene erről. – Ahogy ott ült a kanapén, Fer-
nanda kicsinek, ugyanakkor méltóságteljesnek látszott.
Fellengzősségnek vagy feszélyezettségnek nyoma sem
volt a viselkedésében. Hitelesnek tűnt. Rick Holmquist

193
egészen a nő szavai hatása alá került, ahogy Ted is. Fer-
nanda története a „szegénységből hirtelen a csúcsra jut-
ni, majd a gazdagságból ugyanilyen gyorsan alábukni"
történet volt. De – már amennyire ők megítélhették – az
asszony jól vette az akadályt. A férje úgy szállt ki a tör-
ténetből, hogy csupán egy üres erszény maradt utána.
Ennek ellenére Fernanda egyetlen rossz szóval sem illet-
te. Ted már ezáltal is bizonyítottnak látta, hogy ez az
asszony egy szent. Különösen, ha tényleg igaz, amit
mond, és annyija sem maradt, hogy a gyerekeit etetni
tudja. Ehhez képest neki és Shirleynek nem lehet oka
panaszra; munkájuk is volt, és ott voltak egymásnak. Az
imént hallottak már csak azért is idegesítették, mert
ezek szerint a nő még kiszolgáltatottabb helyzetben van,
mint eleinte gondolta. A külvilág úgy tudja, hogy dollár-
milliókkal rendelkezik, és így automatikusan célponttá
válik, mint egy pajta oldalára felfestett célzókör, holott
semmije sincs; ami dühöngésre, vagy egyéb erőszakos
cselekedetekre késztetheti azokat, akik elkapják őt, vagy
a gyerekeket.
– Annak, aki elrabolna engem, vagy a gyerekeimet,
tíz centet sem tudnék adni – mondta nyugodtan Fer-
nanda. – Nincs miből. És nincs kitől kérni. Allannek és
nekem nem volt, úgymond „családunk", csak egymásra
számíthattunk; és most már pénz sincs. Átvizsgáltam
mindent, higgyék el. A házat még elvehetik tőlem, de
mást nem. Készpénzem nincs. – Nem magyarázkodott,
nem szabadkozott. És Ted, miközben hallgatta, azon
kapta magát, hogy az asszony őszintesége legalább any-
nyira tetszik neki, mint nyugodt méltósága. – Lehet,
hogy magunknak ártottunk azzal, hogy nem szellőztet-
tük meg a dolgot. De úgy éreztem, tartozom annyival
Allannek, hogy titokban tartom, amíg csak lehet. A bú-
csúlevele olyan zaklatott és szégyenteli volt. Fenn akar-
tam tartani a „legendáját", amíg csak tudom. De rövid
időn belül minden kiderül. Nagyon rövid időn belül, azt
hiszem. Nem tudjuk elkerülni, hogy nyilvánosságra ne
kerüljön. Mindenét elvesztette. A befektetései vesztesé-

194
gesek voltak, a feltételezései és kalkulációi helytelennek
bizonyultak. Nem tudom, mi történhetett. Megőrült,
cserbenhagyták a megérzései, vagy fejébe szállt a dicső-
ség és legyőzhetetlennek hitte magát? Nem volt az. Sen-
ki sem legyőzhetetlen. A férjem szörnyű hibákat köve-
tett el. – Ez nagyon udvarias megfogalmazása volt an-
nak a ténynek, hogy Barnes egy cent nélkül, százmilliós
adósságok közt hagyta a családját. Elbukott, és ennek a
felesége és a gyerekei isszák meg a levét. Néhány percbe
beletelt, mire mindez eljutott Ted tudatáig, és hogy
mindez mit jelent az asszonyra nézve, különösen a jelen-
legi helyzetben.
– És a gyerekek? – kérdezte Ted, és igyekezett, hogy-
ne látszódjon meg rajta az ijedtség. – Kötöttek rájuk,
esetleg önre, biztosítást emberrablás ellen? – Tudta,
hogy létezik ilyen fajta biztosítás, ha máshol nem, a lon-
doni Lloyd's-nál biztosan. Azt is tudta, hogy az Allan-
hez hasonló emberek általában bebiztosítják magukat
arra az esetre is, ha netán elrabolnák valamelyik család-
tagjukat. Vagy akár zsarolás esetére.
– Nem. Minden kötvényünk érvényét vesztette. Pil-
lanatnyilag egészségbiztosításunk sincs, az ügyvédem
épp most intézi. A biztosító közölte, hogy Allan életbiz-
tosítására sem fizetnek. A búcsúlevele túlságosan árul-
kodó, szinte egyértelművé teszi, hogy öngyilkosságot
követett el; mindnyájan így gondoljuk. A rendőrség ta-
lálta meg a levelet. És nem hiszem, hogy valaha is lett
volna biztosításunk emberrablás ellen. Szerintem a fér-
jem nem gondolta, hogy ez a veszély fenyegetne ben-
nünket. – Pedig gondolnia kellett volna rá, futott át Ted
agyán, és Rick fejében is hasonló gondolatok jártak.
Aki olyan gazdag volt, mint Barnes, és akiről mindenki
tudta, hogy piszkosul gazdag, annak számolnia kellett
vele, hogy veszélyek leselkednek rá. Ahogy a feleségére
és a gyerekeire is. Vagy még inkább rájuk. A családja
volt Barnes Achilles-ina, mint mindenkinek az ő pozíci-
ójában. De nyilvánvalóan nem vett erről tudomást, és
Ted hirtelen dühbe gurult, bár nem mutatta. Számos

195
okból nem tetszett neki, amit hallott, ahogy Rick
Holmquistnek sem.
Mrs. Barnes – mondta halkan Ted –, ha így áll a
helyzet, úgy vélem, még nagyobb a kockázat. Azok az
emberek, és mindenki más is úgy tudja, hogy önnek ren-
geteg pénze van. Mindenki ezt feltételezi. Holott nincs
pénze. Szerintem minél gyorsabban nyilvánosságra hoz-
zuk a dolgot, annál kedvezőbb lesz önre nézve. Még ha az
emberek nem is hiszik el. Mert, véleményem szerint, leg-
többen nem fogják elhinni. De minden lehetséges válto-
zat közül az ön szempontjából ez a mostani a legrosz-
szabb. A világ szemében ön értékes préda, jóllehet ez csak
a látszat. És úgy gondolom, hogy a veszély nagyon is va-
lóságos. Ezek az emberek készülnek valamire. Nem tu-
dom, mire. Még azt sem tudom, hányan vannak, de biz-
tosra veszem, hogy kifőztek valamit. Három nagyon go-
nosz emberről beszélünk, és ki tudja, kit vontak még be.
Nem a pánikkeltés a célom, de úgy gondolom, ön és a
gyerekek komoly veszélyben vannak. – Fernanda szótla-
nul ült egy hosszú percig, csak nézett Tedre, próbált bá-
tornak mutatkozni, de nyugodtsága felszínén most elő-
ször repedések keletkeztek, szemét könnyek futották el.
– Mit tegyek? – suttogta. A zene még most is bömbölt
az emeleten, és a két férfi feszengve nézett a nőre, nem
tudták, mivel könnyíthetnék meg a helyzetét. Fernanda
iszonyú nagy bajban volt. A férjének köszönhetően. –
Mit tegyek, hogy megvédjem a gyerekeimet?
Ted mély levegőt vett. Tisztában volt vele, hogy nincs
joga ilyet ígérni, hisz még nem egyeztetett a kapitány-
nyal, de annyira megsajnálta ezt asszonyt. És bízott az
ösztöneiben. – Ez a mi dolgunk. Ugyan még nem be-
széltem meg a kapitánnyal. Rick és én az FBI-irodából
egyenesen idejöttünk. De szeretném kirendelni pár em-
beremet a védelmükre, egy-két hétre, addig megpróbál-
juk kideríteni, mire készülnek ezek a jófirmák. Lehet,
hogy mindez képzelgés a részemről. De nem árthat, ha
valaki vigyáz önökre. Majd meglátjuk, hogyan viszo-
nyul a dologhoz a kapitány, de szerintem egy-két embert

196
rá tudunk állítani a feladatra. Véleményem szerint vala-
ki megfigyelés alatt tartja önöket. Rick egyetértően
bólintott. – És te? – fordult hozzá Ted, és Rick nyugta-
lanul nézett vissza rá. – Addison a te madarad. – Az FBI
nyomozott utána, tehát Rick rendelkezett a szükséges
döntési jogkörrel; ezzel ő és Ted is tisztában volt. – Tud-
nál adni egy ügynököt egy-két hétre, aki segít a ház és a
gyerekek megfigyelésében? – Rick habozott, majd bó-
lintott. Ebben az ügyben az ő kezében volt a döntés.
Nélkülözni tud egy embert. Esetleg kettőt is.
– De egy, legfeljebb két hétnél többről nem lehet szó.
Aztán majd meglátjuk. – Végül is az asszony fontos sze-
mély. A férje még fontosabb volt. De ami még fonto-
sabb, hogy nagy fogás lenne az FBI részéről, ha Addi-
sont sikerülne úgy lekapcsolniuk, hogy bizonyítani tud-
ják a részvételét egy összeesküvésben. Nyomozóként
már sok furcsa dolgot megéltek mindketten. És Ted biz-
tos volt az igazában. Ahogy Rick is.
– Szeretnék megbizonyosodni róla, hogy senki nem
követi önt, vagy a gyerekeket. – Fernanda bólintott. Az
élete hirtelen még borzalmasabb rémálommá változott,
mint amit Allan halála után kellett megélnie. Allan el-
ment. Szörnyű emberek tartják szemmel minden lépé-
sét. Fennáll a veszély, hogy a gyerekeket elrabolják. Még
soha életében nem érezte ilyen elveszettnek és sebezhe-
tőnek magát, még Allan halálakor sem. Úgy érezte, a
végzet készül lecsapni rá, és – emberi számítások sze-
rint – semmit nem tehetett, amivel megvédelmezhette
volna a családját, és rettegéssel töltötte el, hogy valame-
lyik gyereke, netán mind a három megsérülhet, vagy
még ennél is rosszabb történik velük. Hősiesen próbálta
tartani magát, de minden igyekezete ellenére kibugy-
gyantak a könnyei, és végigcsorogtak az arcán. Ted
együttérzően nézett rá.
– És mi legyen a táborral? – kérdezte könnyek közt
Fernanda. – Will azért elmehet?
– Tudja valaki, hogy hova megy? – kérdezte csende-
sen Ted.

197
 – Csak a barátai és az egyik tanára.
– Az újságokban semmi nem jelent meg erről? – Fer-
nanda megcsóválta a fejét. Miért írtak volna róluk?
Semmi nem indokolta. Ő az utóbbi öt hónapban gya-
korlatilag el sem hagyta a házat. Allan ragyogó pályafu-
tásának vége szakadt. A Barnes család nemhogy régi
hírnek, de még csak hírnek sem számított, és ez meg-
könnyebbüléssel töltötte el. Sohasem szerette, hogy az
újságokban szerepel a nevük, most még kevésbé vágyott
rá. Bár Jack Waterman figyelmeztette, hogy kellemetlen
sajtóra számíthat, és ismét a kíváncsiság középpontjába
kerül, amint bejelentik Allan anyagi összeomlását;
Fernanda lélekben felkészült erre. Waterman azt mond-
ta, ennél rosszabbra nem kell számítania. És akkor jön
ez. – Szerintem elmehet – válaszolta meg Ted Fernanda
azon kérdését, hogy Will elutazhat-e. – De figyelmeztet-
ni kell őt, és a tábor vezetőségét is, hogy legyenek óvato-
sak. Ha bárki érdeklődne utána, idegenek bukkannának
fel, azt állítva, hogy rokonok vagy ismerősök, mondják
azt, hogy a fiú nincs ott, és azonnal értesítsenek bennün-
ket. Beszélnie kell a fiával, mielőtt elmegy. – Fernanda
bólintott, előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, és kifúj-
ta az orrát. Újabban mindig hordott zsebkendőt magá-
nál, mert mindig talált valamit egy fiókban vagy szek-
rényben, ami Allanre emlékeztette. Például a golfcipő-
jét. Vagy a notebookját. Egy kalapot. Egy levelet, amit
évekkel korábban neki írt. A ház tele volt olyan tárgyak-
kal, amelyek sírásra késztették. – A lánya pedig Tahoe-
ba utazik, ugye? Kikkel megy?
– Egy kis barátnőjével és annak családjával. Ismerem
a szülőket. Kedves emberek.
– Jó. Hadd menjen ő is. Szólunk a helyi erőknek,
hogy szervezzék meg a védelmét. Biztos akad egy embe-
rük, aki elüldögél egy kocsiban a ház előtt. Talán jobb is,
ha a kislány sem lesz itt. Még eggyel csökken a lehetsé-
ges áldozatok száma. – Fernanda jól láthatóan összerez-
zent, amikor az áldozat szó elhangzott, és Ted bocsánat-
kérően pislogott rá. Számára ez máris egy újabb „eset

198
volt, vagy valami, amiből könnyen „eset" lehet; csalá-
doktól, személyektől függetlenül. És Rick is hasonló-
képp gondolkozott. Lehetőséget látott rá, hogy Phillip
Addisont sarokba szorítsa, mégpedig betonszilárd vá-
dak alapján. Fernanda viszont csak a gyerekeire tudott
gondolni. A saját biztonsága egy percig sem érdekelte.
És félt, soha életében nem félt még ennél jobban. Ted
látta rajta. – Mikor indulnak? – kérdezte, és fejében egy-
mást kergették a gondolatok. Első dolga lesz elintézni,
hogy két ember járja végig az utcát. Tudni akarta, hogy
a parkoló autókban várakoznak-e férfiak, és ha igen,
kik azok.
– Sam és ön mennek valahová? Mik a terveik?
– Sam napközibe jár majd. – Ennél többre nem fu-
totta. Will táboroztatása sokba került, de nem akarta
megfosztani a fiút ettől az élménytől. Egyik gyerek sem
tudta, milyen katasztrofális az anyagi helyzetük, bár
annyit már érzékeltek, hogy nem engedhetnek meg
annyit maguknak, mint régebben. Fernanda még nem
magyarázta el nekik, milyen következményekkel jár rá-
juk nézve a pénztelenség; úgy döntött, vár a bejelentés-
sel, amíg a házat meg kell hirdetnie. És akkor rájuk om-
lik a mennyezet. Valójában már rájuk omlott. Csak a
gyerekek még nem vették észre.
– Nem igazán tetszik az ötlet – mondta elgondol-
kodva Ted. – Még visszatérünk rá. A többiek mikor in-
dulnak?
– Will holnap, Ashley holnapután.
– Jó – mormolta Ted. Nem bánta, hogy elmennek.
Két célponttal kevesebb. Vagyis felére csökken a lehetsé-
ges áldozatok száma. Rickre nézett. – Utcai ruhásokat,
vagy egyenruhásokat küldjünk? – Még ki sem mondta,
már tudta, hogy nem a megfelelő helyre címezte a kér-
dést. A két szervezet gyökeresen eltérő elveket vallott a
védelmet illetően. A rendőrség a „látható" védelem eré-
nyeit hangsúlyozta, lévén, hogy így elijesztik a potenciá-
lis elkövetőket; az FBI inkább csapdába csalni szerette
őket. De ebben az esetben Ted is látni szerette volna,

199
mit lépnek – már ha lépnek egyáltalán – a gyanúsítot-
tak, ezért hajlott rá, hogy – bizonyos határig – elfogadja
Rick nézeteit. Mindezt végiggondolta, még mielőtt be-
léptek volna a házba.
– Számít ez? – kérdezte Fernanda, a történtektől kis-
sé összezavarodva. A feje lüktetett.
– Igen – biccentett Ted. – Nagyon is számít. A ma-
dárkáink talán előbb akcióba lendülnek, ha utcai ruhá-
sokat küldünk. – Fernanda kezdte kapisgálni.
– Mert akkor nem is feltételezik róluk, hogy rend-
őrök? – Ted bólintott. Fernandát mindez rémülettel töl-
tötte el.
– Szeretném, ha egyikük sem menne el hazulról,
amíg az embereink meg nem érkeznek. Számításaim
szerint még ma. Milyen programot terveztek estére?
– Úgy volt, hogy egy pizzériában vacsorázunk. De
itthon is megoldhatjuk.
– Legyen ez az utóbbi – kérte határozottan Ted. –
Hívom, amint beszéltem a kapitánnyal. Ha minden
összejön, legkésőbb éjfélre itt lesz két emberünk. – Ekkor
már a rendőr beszélt belőle.
– Nálunk fognak... aludni? – kérdezte elhűlve Fer-
nanda. Erre eddig még nem is gondolt. Ted elnevette
magát, Rick is elmosolyodott.
– Remélhetőleg nem. Azért lesznek itt, hogy éberen őr-
ködjenek, és szemmel tartsák a házat. Nem szeretném,
ha bárki is bemászna az ablakon, amíg ön és a gyerekek
alszanak. Riasztójuk van? – kérdezte. Feleslegesen. Kel-
lett, hogy legyen. A nő bólintott. – Kapcsolja be, amíg
az embereink ide nem érnek. – Aztán Rick felé for-
dult. – Te mivel szállsz be a buliba?
– Reggel felé ide küldöm két ügynökömet. – Ha Ted
emberei itt lesznek, az asszonynak hathatósabb véde-
lemre úgysem lesz szüksége. Két ügynökét le kell vennie
egy másik „munkáról", helyettesíteni őket... ez időbe
telik. Ekkor Rick Fernandára nézett, tekintetéből együtt-
érzés sugárzott. Kedves kis nő volt, és Rick ugyanúgy
sajnálatot érzett iránta, mint Ted. Tudta, milyen nehéz

200
lehet most neki. Sok hasonló esettel találkozott már,
rendőrként és FBI-ügynökként egyaránt. Lehetséges ál-
dozatok. Tanúvédelem. Csúnya vége lehet, mint ahogy
gyakran megtörtént. Remélte, hogy ez alkalommal sze-
rencsés kimenetelű lesz a dolog. De jó esély volt az ellen-
kezőjére is. – Ami azt jelenti, hogy négy ember vigyáz
majd önökre, két rendőr és két ügynök. Biztonságban
lesznek. Osztom Lee nyomozó véleményét a két nagyob-
bik gyereket illetően. Jó ötlet elküldeni őket a városból.
Fernanda bólintott, és feltette a kérdést, amely az
utolsó fél órában kínozta:
– Mi történik, ha megpróbálnak elrabolni bennün-
ket? Hogyan fogják csinálni?
Ted felsóhajtott. Gyűlölte megválaszolni ezt a kér-
dést. Egy biztos. Ha pénzt akarnak a nőtől, meggyilkol-
ni nem fogják, mert akkor nem lenne, aki kifizesse a
váltságdíjat.
– Feltehetően erőszakot fognak alkalmazni, talán le-
szorítják az útról, és elviszik azt a gyereket, aki akkor ön-
nel van. Vagy betörnek a házba. Bár ez gyakorlatilag ki-
zárható, ha négy ember fog itt őrködni napi huszonnégy
órában. – De ha mégis megpróbálnák – a tapasztalat
legalábbis azt mutatta –, valaki biztosan meghal, lehet,
hogy egy rendőr, lehet, hogy egy emberrabló; esetleg
mindkét oldalon lesznek veszteségek. Az őrizetre kijelölt
emberek pontosan tudják, milyen veszélyekkel jár az ef-
féle feladat. Ennek vállalása a munkájuk részét képezte,
erre esküdtek fel.
Rick ekkor Tedre nézett.
– Ujjlenyomatot és hajmintát kell vennünk a gyere-
kektől, mielőtt elmennek. – Próbálta olyan kíméletesen
előadni, amennyire csak lehetett, de Fernandán azonnal
úrrá lett a pánik.
– Arra mi szükség? – kérdezte, holott ő is tudta. Még
számára is nyilvánvaló volt.
– Az azonosításhoz, ha netán elkapnák őket. Az ön
ujjlenyomatára és hajmintájára is szükségünk lesz – tette
hozzá Rick bocsánatkérően, mire Ted közbevágott:

201
 – Még ma este küldök valakit – mondta halkan, mi-
közben Fernanda fejében vadul kergették egymást a
gondolatok. Ez vele és a gyerekeivel történik? Annyira
hihetetlennek tűnt, hogy tulajdonképpen fel sem fogta,
és azon se csodálkozott volna, ha soha nem lesz képes
megérteni. Lehet, hogy ez a két férfi itt csak képzelődik?
Talán mindketten becsavarodtak. Túl régóta csinálják,
amit csinálnak. Vagy minden lehetőségek közül a leg-
rosszabb: tényleg ez történik vele, és ennek a kettőnek
igaza van. Nem tudta eldönteni. – Intézkedem, hogy
valaki járja végig az utcát, és írja fel a rendszámokat –
mondta Ted, sokkal inkább Ricknek, mint Fernandá-
nak. – Tudni akarom, ki van odakint. – Rick bólintott.
Közben az asszony azon tűnődött, valóban figyeli-e va-
laki őt, vagy az otthonát. Neki mindenesetre nem tűnt
fel.
Nem sokkal ezután a két férfi felállt. Ted lenézett a
nőre, és nem volt nehéz észrevennie, milyen ideges Fer-
nanda. Valósággal sokkot kapott. – Rövidesen jelentke-
zem, és beszámolok róla, mit sikerült intéznem, és hogy
kiket várhat. Addig is zárja be az ajtókat, kapcsolja be a
riasztót, és ne engedje ki a gyerekeket. Semmiképp nem
léphetnek ki a házból. – Miközben beszélt, az asszony
kezébe nyomta a névjegykártyáját. Előzőleg is adott
már neki egyet, de ha jól gyanította, a nő azt már „el-
vesztette". És valóban. A névjegy valamelyik fiókban la-
pult, és Fernanda, ha agyonütik se tudta volna, hol ke-
resse. Álmában sem gondolta volna, hogy egyszer még
szüksége lehet rá. – Ha bármi szokatlant észlel, azonnal
hívjon. A mobilszámom is rajta van. És a csipogómé is.
Néhány órán belül magam is keresni fogom. – Fernan-
da bólintott, képtelen volt megszólalni. Kikísérte a két
férfit. Mindketten kezet ráztak vele, de amint kiléptek
az ajtón, Ted még visszafordult és megnyugtatónak
szánt pillantást vetett az asszonyra. Nem lett volna szíve
otthagyni anélkül, hogy pár biztató szót ne mondott vol-
na neki. – Minden rendben lesz – mondta már-már
gyengéden, aztán lement a lépcsőn Rick után. Fernan-

202
da becsukta mögöttük az ajtót, és bepittyegte a riasztó
kódját.
Peter Morgan látta, hogy a két férfi kijön a házból, de
nem sokat törődött velük. Először volt „megfigyelésen";
Tedék szerencséjére. Waters öt másodperc alatt kiszúrta
és tudta volna, hova tegye őket. Peter nem.
Rick beült Ted kocsijába, és döbbent arckifejezéssel
nézett volt társára.
– Atyaúristen! Szerinted hogyan lehet elszórni ennyi
pénzt? Az újság azt írta, hogy Barnes félmilliárdot ér; és
ez nem volt olyan régen; egy, maximum két éve. Tuti,
hogy elmentek neki otthonról.
– Ühüm – bólogatott boldogtalanul Ted. – Vagy csak
egy lelkiismeretlen fráter volt. Ha a nő igazat mond... –
Márpedig Fernandának semmi oka nem volt hazudni;
szavahihetőnek tűnt. – ...pokoli helyzetben lehet sze-
génykém. Főként, ha számításba vesszük – és minden jel
erre utal –, hogy Addison és a bérencei a nyomában
vannak. Őket aztán nem fogja tudni meggyőzni, hogy
nincs pénze.
– És akkor mi lesz? – kérdezte elgondolkozva Rick.
– A szokásos. – Mindketten jól tudták, hogy ha ez be-
következik, azonnal megjelennek a színen az emberrab-
lásiak, a közvetítők és a kommandósok. Ted őszintén re-
mélte, hogy nem jutnak el idáig. Akármi rossz dolog is
volt készülőben, Ted Lee elhatározta, hogy minden le-
hetséges eszközzel, amit csak módjában áll felhasználni,
megpróbálja megakadályozni. – Szerintem a kapitány
azt fogja gondolni, hogy mind a ketten füvet szívtunk –
vigyorgott Rickre. – Valahányszor együtt vagyunk, min-
dig belemászunk valamibe.
– Ha tudnád, mennyire hiányzik ez nekem – mondta
mosolyogva Rick, aztán Ted megköszönte neki, hogy
két embert is ad a munkára. Tudta, hogy csak rövid idő-
re számíthat rájuk, különösen, ha semmi nem történik.
Bár Tednek az volt az érzése, hogy hamarosan történni
fog valami. Lehet, hogy Addison előző napi letartózta-
tása idegessé tette a madárkákat, netán pánikba estek.

203
És úgy érezte, hogy Addison külföldi útjának is köze van
a dologhoz. Ha pedig így van, akkor bármikor történhet
valami. Lehet, hogy hamarosan.
Ted visszavitte Ricket az irodájába, és fél órával ké-
sőbb ő is belépett a sajátjába.
– A kapitány bent van? – kérdezte a rangidős tiszt tit-
kárnőjét, egy csinos, kék egyenruhás lányt, aki bólintott.
– Pocsék hangulatban van – suttogta.
– Remek. Én is – villantott rá egy vigyort Ted, azzal
besietett a kapitány irodájába.

Will kijött a szobájából, lerobogott a lépcsőn, és a bejá-

rati ajtóhoz indult. Fernanda az asztalánál ült, és azon-
nal megállította.
– Ne! Bekapcsoltam a riasztót – kiáltott rá a fiúra,
hangosabban, mint eredetileg szándékozott. Will meg-
torpant, és értetlenül nézett rá.
– Jó, jó. Csak egy percre ugrom ki. Ki kell vennem a
lábszárvédőmet a kocsiból. – Fernanda a felhajtón állí-
totta le a kombit, amikor hazaért, de tudta, hogy addig
nem mehet ki, amíg a rendőrség meg nem érkezik.
– Bent maradsz! – förmedt a fiára éles hangon. Will
döbbenten meredt rá.
– Valami baj van, anya? – Látta, hogy valami nem
stimmel, és Fernanda bólintott, könnybe lábadt a szeme.
– Igen... nem... illetve mégis. Beszélnem kell veled,
Ash-sel és Sammel.
Az asztalánál ülve azon gondolkozott, mikor és
mennyit mondjon el a gyerekeknek. Még neki magának
sem sikerült feldolgoznia a történteket, és mindazt, amit
Tedtől és Ricktől hallott. Túl nagy falat volt, és a gyere-
keket valószínűleg még jobban megviseli. Erre aztán
végképp semmi szükségük, ahogy neki sem. Elég csapás
érte már őket az elmúlt hat hónapban. Elgondolkozva
nézett Willre. Nincs rá mód, hogy eltitkolja előlük. Mu-
száj elmondania nekik. És úgy tűnik, most jött el az idő,
ha egyszer Will már úgyis rájött, hogy valami baj van. –

204
Lehívnád a többieket, életem? Családi megbeszélést tar-
tunk – mondta komoran, de majdnem elcsuklott a hang-
ja. Az utolsó családi megbeszélés az apjuk halálakor
volt, amikor közölte velük a rossz hírt. Will az anyjára
meredt, arcára kiült a félelem, aztán szó nélkül sarkon
fordult, és felment az emeletre, megkeresni a többieket.
Fernanda reszketve ült a székében. Csak arra tudott
gondolni, hogy meg kell védelmeznie a gyerekeit. És
imádkozott magában, hogy a rendőrség és az FBI segít-
ségével képes legyen rá.

13.
A CSALÁDI MEGBESZÉLÉS ZÖKKENŐMENTESEN ZAJLOTT,
már amennyire az adott körülmények között lehetséges
volt. Öt percre rá, hogy értük küldte Willt, a gyerekek
megjelentek a nappaliban; miután Sam szobájában egy
darabig azt találgatták, mi lehet a baj. Végül Will azt
mondta, egyelőre menjenek csak le, és egymás után,
születésük sorrendjében le is jöttek a lépcsőn, Will vezet-
te a sort. Mindhárman aggodalmas képet vágtak, ahogy
az anyjuk is, várakozás közben.
Fernanda megvárta, amíg Ash és Sam elhelyezkedik
a kanapén, és Will elterpeszkedik a székben, amely vala-
ha az apja kedvence volt. Miután Allan elment, ösztö-
nösen magáénak tekintette. Most már ő volt a férfi a
családban; és minden igyekezetével azon volt, hogy mél-
tóképpen helyettesítse az apját.
– Mi a baj, anya? – kérdezte halkan. Fernanda csak
nézte őket, nem tudta, hol kezdje. Annyi mindent el kel-
lett mondania; és egyetlen jó hírrel sem szolgálhatott.
– Még mi sem tudjuk pontosan – felelte őszintén.
Úgy döntött, mindent elmond az ügyről, amit csak tud.
A gyerekeknek is mindenről tudniuk kell; Ted legalább-
is ezt mondta. És Fernanda hajlott rá, hogy egyetértsen
vele. Ha nem figyelmezted őket a lehetséges veszélyekre,

205
azzal talán még nagyobb veszélynek teszi ki őket. Le-
het, hogy semmi. – Igyekezett megnyugtató hangsúllyal
kimondani a szavakat; Ashleyn mégis páni félelem lett
úrrá, hogy az anyja netán beteg. Nekik már csak ő ma-
radt. De amikor Fernanda folytatta, mindhárman rájöt-
tek, hogy nem erről van szó. Fernanda úgy érezte, ennél
sokkal rosszabb a helyzet. – Lehet, hogy a végén kide-
rül, feleslegesen aggódtunk – futott neki ismét, miköz-
ben mindnyájan úgy érezték, a percek halálos lassúság-
gal vánszorognak. Az előbb itt járt a rendőrség. Tegnap
letartóztattak valakit, egy rossz embert, aki vélhetőleg
valami nagyon csúnya dolgot készül elkövetni. Találtak
nála egy dossziét apáról, és fotókat mindannyiunkról.
Úgy tűnik, az illetőt nagyon érdekelték apa sikerei és...
– elhallgatott egy pillanatra –...és a pénzünk. – Azt
még nem szándékozott bejelenteni, hogy tönkrementek.
Elég bajuk van szegény gyerekeknek így is; ez még vár-
hat. – Az íróasztalában találtak egy nevet és telefonszá-
mot is, olyasvalakiét, akit nemrég engedtek ki a börtön-
ből. Sem apa, sem én soha nem ismertük ezeket az em-
bereket. – Megnyugtatásnak szánta, de még az ő
fülében is idétlenül hangzottak a szavak. A gyerekek le-
nyűgözve bámultak rá, nem vágtak közbe, nem tettek
megjegyzést. Számukra annyira idegen, annyira érthe-
tetlen volt a történet, hogy még véletlenül sem tudták
volna kitalálni, mi lehet a végkifejlet. – Átkutatták an-
nak a férfinak a szállodai szobáját, aki nemrég jött ki a
börtönből, és nála pedig egy másik nevet és egy másik
telefonszámot találtak, egy nagyon-nagyon veszélyes em-
berét, aki szintén mostanában szabadult. Még a rendőr-
ség sem tudja, milyen kapcsolatban állhat egymással ez
a három ember. De úgy tűnik, az a férfi, akit az FBI teg-
nap letartóztatott, bajban van, és sok pénzre lenne szük-
sége. És egyikük hotelszobájában megtalálták a mi cí-
münket is. A rendőrség attól tart... – Fernanda nagyot
nyelt. Minden önuralmára szüksége volt, hogy nyugodt
hangon tudja folytatni. – Szóval attól tartanak, hogy a
férfi, akit letartóztattak, el akar raboltatni valakit közü-

206
lünk, hogy pénzhez jusson. – Ennyi, dióhéjban. A gye-
rekek, egy végeérhetetlen pillanatig, csak pislogtak rá.
– Ezért van bekapcsolva a riasztó? – Will furcsán mé-
regette az anyját. A történet annak is hihetetlennek tűnt,
aki hallgatta, és annak is, aki elmondta.
– Igen. Két rendőrt küldenek a védelmünkre, és két
FBI-ügynököt. Csupán egy-két hétre, hátha azalatt ki-
derül valami. Lehet, hogy ez az elmélet úgy, ahogy van,
nem állja meg a helyét, lehet, hogy senki sem akar bán-
tani bennünket. De jobb félni, mint megijedni. A rend-
őrség azt kérte, legyünk óvatosak, és ide küldik az embe-
reiket.
– Itt laknak majd velünk? – szörnyülködött Ashley.
Az anyja bólintott. – Azért elmehetek Tahoe-ba? –
Fernandát megmosolyogtatta a kérdés. Legalább egyi-
kük sem kezdett el sírni. Ha jól sejtette, nem is egészen
fogták még fel a dolgot. Számára is olyan érzés volt,
mintha egy rossz filmet nézne. Ismét bólintott.
– Igen. A rendőrség szerint jobb is, hogy nem leszel a
városban. De nagyon óvatosnak kell lenned, és vigyáz-
nod az idegenekkel. – Bár tudta, hogy az a család, akik-
hez Ashley megy, roppant körültekintő és gondos, ezért
is egyezett bele, hogy elengedi hozzájuk. De mielőtt
Ashley elutazik, még felhívja és figyelmezteti őket is.
– Én nem megyek el a táborba – jelentette be hirtelen
Will, a hangja feszült volt, aggodalmas pillantást vetett
az anyjára. Ő megértette. Jobban, mint a másik kettő.
Igaz, idősebb volt náluk. És hogy az apja elment, ő ját-
szotta a védelmező szerepét. Fernanda nem várta el tő-
le, hogy ő viselje ezt a terhet. Tizenhat éves, hadd élvez-
ze ki gyermek- és ifjúkora maradékát.
– De igenis elmész – mondta határozottan. – El kell
menned. Ha történne valami, vagy rosszabbodna a
helyzet, azonnal felhívlak. Ott nagyobb biztonságban
leszel, itthon megőrülnél az unalomtól velem és Sam-
mel összezárva. Szerintem az elkövetkező hetekben,
amíg ez az ügy le nem zárul, vagy amíg a rendőrség ki
nem deríti, mi folyik a színfalak mögött, Sam és én túl

207
sok mindent nem fogunk csinálni. Hidd el, sokkal jobb
lesz neked a táborban. – Will nem válaszolt, csak ült a
székében, meghányta-vetette magában a dolgot. Sam
inkább az anyja érzéseire volt kíváncsi.
– Te félsz, anya? – kérdezett rá nyíltan, és Fernanda
bólintott.
– Igen. Egy kicsit. – Finoman fogalmazva. – Elég
ijesztően hangzik. De a rendőrség majd megvéd minket.
Sam. Mindnyájunkat megvédenek. Nem lesz semmi
baj. – Ebben nem volt olyan biztos, mint amilyen hatá-
rozottan állította, de szerette volna megnyugtatni a gye-
rekeket.
– És a rendőröknél pisztoly is lesz, amikor itt lesznek
nálunk? – faggatózott tovább Sam.
– Igen, azt hiszem. – Nem kezdte el magyarázni az
egyen- vagy utcai ruhás rendőrök bevetésének előnyeit
és hátrányait, ahogy azt sem, hogy őket élő csaliként
fogják használni, hogy a bűnözőket gyorsabban elkap-
hassák. – Éjfélre itt lesznek. Addig nem szabad kimen-
nünk, ez minden. A riasztót bekapcsoltam. Óvatosnak
kell lennünk.
– És nekem kell majd napközibe járni? – kérdezte
Sam, remélve, hogy nem. Rég elment a kedve az egész-
től, meggondolta magát. És tetszett neki a gondolat,
hogy fegyveresek fognak a házukban mászkálni. Ezt a
részt izgalmasnak találta.
– Azt hiszem, kihagyhatod a napközit, Sam. Majd ki-
találunk magunknak valami programot. – Akár múze-
umba is mehetnek, vagy az állatkertbe, kézműves foglal-
kozásokra, vagy a Szépművészeti Múzeum gyerekelő-
adásaira; egy a lényeg, hogy Sam mindig mellette
legyen. A válasz boldoggá tette a kisfiút.
– Juhé! – rikoltotta, és körbetáncolta a nappalit. Will
nagyon csúnyán nézett rá, és rászólt, hogy üljön vissza a
fenekére.
– Képtelenek vagytok felfogni, hogy ez mit jelent. Ti-
teket csak Tahoe és a napközi érdekel? Valaki el akar ra-
bolni bennünket, vagy anyát! Nem fér abba az ostoba

208
fejetekbe, hogy ez mivel járhat?! – Will szemlátomást
nagyon zaklatott volt, de amikor a két kicsi felment az
emeletre, igyekezett kissé rendezni a sorait a kitörés
után. És ismét vitába szállt az anyjával. – Nem megyek
táborba. Nem foglak itt hagyni, anya, csak hogy nyu-
godtan lacrosse-ozhassak három héten át. – Már elég
nagy volt ahhoz – tizenhat, majdnem tizenhét éves –
hogy Fernanda őszintén beszélhessen vele.
– Ott nagyobb biztonságban leszel, Will – mondta
könnyekkel a szemében. – A rendőrség is azt akarja,
hogy elmenj. Ahogy Ashley is Tahoe-ba. Sam és én jól
elleszünk itt, négy ember fog vigyázni ránk. Szeretném,
ha elmennél, legalább miattad ne kelljen aggódnom. –
Próbált a lehető legőszintébben elmondani mindent, és
sok igazság volt abban, amit mondott. A táborban Willt
elnyeli a fiúk névtelen tömege, és ez egyben biztonságot
is nyújt. Ashleynek minden lépését szemmel tartják Ta-
hoe-ban. És akkor neki már „csak" Sam miatt kell ag-
gódnia. Három helyett „csak" egy miatt.
– És veled mi lesz? – Will őszintén féltette az anyját,
átkarolta a vállát, amitől Fernandának ismét könnyek
szöktek a szemébe, amint ők is felballagtak a lépcsőn a
fiú szobájába.
– Nekem hajam szála sem görbül. Engem nem fog-
nak bántani – mondta olyan határozottsággal, ami meg-
lepte Willt.
– Miért gondolod?
– Mert valakinek ki kell fizetnie a váltságdíjat, és ha
engem elkapnak, nem lesz, aki megtegye. – Borzasztó
volt belegondolni is, de ez volt az igazság.
– És Sam?
– Négy profi vigyáz rá, kétlem, hogy bármi baja es-
ne. – Bátor mosolyt varázsolt az arcára, már csak azért
is, hogy Willt megnyugtassa.
– Hogyan történhetett ez, anya?
– Nem tudom, kisfiam. Mondhatni, ránk jár a rúd.
Apád túl sikeres volt. És ez egyeseket őrült elképzelések-
re sarkall.

209
 – De ez olyan... – Will le sem tagadhatta volna, hogy
halálosan megrémült, és Fernanda sem bánta volna, ha
nem kell őt, vagy bármelyik gyerekét, ennyi félelemnek
és veszélynek – lehetséges veszélynek – kitennie. De úgy
érezte, kötelessége mindent elmondania nekik. És büsz-
ke volt rájuk, amiért úgy fogadták, ahogy. Különösen
Will. –...ez olyan beteges!
– Igen, beteges – értett egyet Fernanda. – De sajnos
sok őrült szaladgál a világban. És köztük rossz emberek
is. Csak remélni merem, hogy ezek az emberek gyorsan
elveszítik az érdeklődésüket irántunk, vagy rájönnek,
hogy nem érdemes bajlódni velünk. Még az is lehet,
hogy a rendőrség téved. Egyelőre minden csak elmélet
és gyanú, de nem szabad félvállról vennünk. Ugye, ne-
ked sem tűnt fel, hogy figyelne bennünket valaki? –
Nem számított érdemi válaszra, de rémülten látta, hogy
Will elgondolkodik, majd bólint.
– De igen, azt hiszem... de nem vagyok biztos ben-
ne... párszor láttam ugyanazt a fickót az utca túloldalán
egy kocsiban üldögélni. Semmi ijesztő nem volt benne.
Rendes ember benyomását keltette. Normálisan nézett
ki. Rám mosolygott. Azt hiszem, azért figyeltem fel rá...
– Will zavarba jött, de aztán folytatta. –...azért figyel-
tem fel rá, mert egy kicsit apára emlékeztetett. – Amint
kimondta, Fernanda előtt is derengeni kezdett egy ho-
mályos emlékkép, de egyelőre nem tudta hova tenni.
– Emlékszel rá, hogyan nézett ki? – kérdezte aggód-
va. Lehet, hogy a rendőrségnek mégis igaza van, és ezek
az emberek a nyomukba szegődtek. De ő még mindig
abban reménykedett, hogy a rendőrség téved.
– Részben – mondta Will. – Hasonlított apára, de vi-
lágosabb volt a haja, és ugyanúgy is öltözött, mint apa.
Egyszer legombolható gallérú ing volt rajta, a másik al-
kalommal zakó. Azt hittem, vár valakire. Normális pa-
sasnak tűnt. – Fernanda elgondolkodott, vajon a férfi
szándékosan öltözött-e így; ilyen öltözékben bárki a
szomszédságba tartozónak hitte volna. Néhány percig
még beszélgettek, aztán Will bement a szobájába, hogy

210
felhívja a haverjait, és elköszönjön tőlük, mielőtt tábor-
ba megy. Fernanda figyelmeztette, hogy senkinek ne be-
széljen az emberrablás gyanújáról. Ted elmagyarázta,
miért fontos, hogy titokban tartsák: ha híre megy a do-
lognak, netán még az újságokba is bekerül, akkor a kör-
nyéket ellepik az „utánzók". A gyerekek megígérték,
hogy senkinek nem szólnak egy szót sem. Fernanda is
csak azt a családot akarta értesíteni, akiknél Ashley ven-
dégeskedni fog.
De most Tednek telefonált. El akarta mondani neki,
amit Willtől hallott. A titkárnő közölte vele, hogy Lee
nyomozó a kapitánnyal tárgyal, de majd később vissza-
hívják. Fernanda megállt az ablakban, próbálta rendez-
ni a gondolatait, tűnődve futtatta végig a tekintetét az
utcán; tényleg van odakint valaki, akit ő nem lát, de aki
talán most is őt figyeli? Mindeközben Ted és a kapitány
üvöltve vitatkoztak. A kapitány úgy látta, hogy ez az
FBI problémája, nem az övék. Az FBI tartóztatta le az
első számú gyanúsítottat, elsősorban is pénzügyi vádak
alapján; ehhez a rendőrségnek az égadta világon semmi
köze, ezért ő nem fogja az emberei drága idejét arra pa-
zarolni, hogy egy Pacific Heights-i háziasszony és a há-
rom kölyke mellett bébiszitterkedjenek.
– Hallgass már végig, a Jóisten áldjon meg! – ordított
rá Ted. Jól ismerték egymást, régi barátok voltak. A ka-
pitány két évvel Ted előtt végzett az Akadémián, és
számtalan ügyön dolgoztak már együtt. Tisztelte-be-
csülte Ted munkáját, de most úgy gondolta, a barátjá-
nak elment az esze. – És mi van, ha valamelyiküket elra-
bolják? Az kinek a problémája lesz? – Mindketten tud-
ták, hogy az már mindenki problémája lesz. Az FBI-é és
a rendőrségé is. – Beletenyereltem valamibe. Érzem.
Higgy nekem. Csak pár napot adj, egy hetet, vagy ket-
tőt, hadd járjak utána a dolognak. Ha kiderül, hogy té-
vedtem, egy éven át magam fényesítem ki a cipődet.
– Nem akarom, hogy kifényesítsd a cipőmet. És az
adófizetők pénzét sem akarom gyerekmegőrzésre po-
csékolni. Mi a fészkes fenéből gondolod, hogy Carlton

211
Waters is belekeveredett? Semmilyen bizonyíték nincs
rá, és ezt te is tudod.
Ted rezzenéstelen pillantással nézett a kapitány sze-
mébe.
– Minden bizonyíték, amire szükségem lehet, itt
van. – A fejére mutatott. Már kiküldött egy álruhás
rendőrnőt, parkolóőrnek öltözve, hogy ellenőrizze végig
a Fernandáék utcájában várakozó kocsikat. Parkolóórák
ugyan nem voltak, de azokra a járművekre, amelyek két
óránál hosszabb ideig akartak az utcában parkolni, ki
kellett ragasztani az ott-tartózkodási engedélyt, így te-
hát egy parkolóőr jelenléte akár indokolt is lehetett, és
senkinek nem szúrhatott szemet. Ted idegesen várta a
híreket, kíváncsi volt, kik üldögélnek a leparkolt autók-
ban, és hogyan néznek ki; meghagyta a rendőrnőnek,
hogy minden egyes rendszámot írjon fel a háztömb kö-
rül. Ted és a kapitány még nagyban vitatkoztak, amikor
a nő jelentkezett. Ted titkárnője jelentette, hogy Jami-
son nyomozó van a vonalban, azt üzeni, van valamije
Ted számára, és hogy sürgős. A kapitány bosszankodni
látszott, amikor Ted odakapcsoltatta a hívást, majd a fü-
léhez szorítva a kagylót, hosszú percekig szótlanul állt.
A végén elmorzsolt pár szitokszót a fogai közt, majd a
kapitányra nézett és letette a telefont.
– Gondolom, most azt fogod mondani, hogy Carlton
Waters meg az az ürge, akit az FBI letartóztatott, éppen
az asszony házát rohamozzák, talpig fegyverben. – A ka-
pitány elhúzta a száját, és az égre emelte a tekintetét.
Elege volt már az ilyen történetekből. De Ted halálosan
komolynak tűnt, amikor a szemébe nézett.
– Nem. Csupán annyit állítok, hogy Peter Morgan, az
a REF-es, akinek a hotelszobájában Waters telefonszá-
mát megtaláltuk, ott ül egy kocsiban Barnesék házával
szemközt. Legalábbis minden arra utal, hogy ő az. Az
autó az ő nevén van. És az egyik szomszéd már többször
kiszúrta. Hetek óta ott dekkol a háznál, vagy valahol a
közelben. De a szomszéd szerint rendes embernek lát-
szik, és nem törődött vele. Nem gondolt semmi rosszra.

212
 – A francba! – A kapitány a hajába túrt, és Tedre né-
zett. – Már csak ez hiányzott! Ha elrabolják a nőt, az új-
ságok másról sem fognak írni, mint hogy a kisujjunkat
sem mozdítottuk, hogy megakadályozzuk. Jól van, jól.
Kit állítottál rá az ügyre?
– Még senkit. – Ted elmosolyodott. Nem akarta,
hogy bebizonyosodjon az igaza, bár tudta, hogy igaza
van. És a szerencse a kezére játszott azzal, hogy Jamison
be tudta azonosítani Morgant. Szólni fog az emberei-
nek, hogy egy ujjal se nyúljanak hozzá. Nem akarta el-
riasztani. Az egész bagázst el akarta kapni, akárkik és
akárhányan legyenek is, függetlenül attól, hogy Waters
is benne van-e a buliban, vagy nincs. Akármilyen össze-
esküvést is szőttek Fernanda ellen, Ted csírájában akar-
ta elfojtani, letartóztatni az összes résztvevőt, és megvé-
delmezni az asszonyt és a gyerekeit. Nem ígérkezett
könnyű feladatnak.
– Összesen hányan is vannak ezek? Mármint
Barnesék – kérdezte gorombán a kapitány, de Ted job-
ban ismerte ennél.
– Az asszony és három gyerek. De az egyik holnap tá-
borba megy. A másik holnapután Tahoe-ba, őt nyugod-
tan a helyi seriff gondjaira bízhatjuk. És akkor már csak
a nő marad meg egy hatéves kölyök.
A kapitány jóváhagyólag bólintott.
– Adj melléjük két embert, éjjel-nappal vigyázzanak
rájuk. Ennyi talán elég lesz. Vagy Holmquist haverod is
küld valakit?
– Valószínűleg – felelte Ted. Kínos volt, hogy Rickkel
még azelőtt megtárgyalta a dolgot, hogy a kapitánnyal
beszélt, de néha ez is előfordult. Az információcsere
gyakran segített az ügyek gyorsabb megoldásában.
– Beszélj vele, és mondd el, hogy mit tudtunk meg
Morganről. És mondd meg neki, hogy tutira küldjön két
embert, különben szétrúgom a seggét, ha legközelebb
találkozunk!
– Köszönöm, kapitány – vigyorgott rá Ted, és kiment
az irodából. Elintézett néhány telefonhívást, mindent

213
megszervezett Fernanda és Sam védelmére. Aztán
Ricket hívta, és beszámolt neki Morganről. És utasítot-
ta az egyik fiatal tisztet, hogy hívja le Morgan rendőrsé-
gi fotóját, hogy meg tudja mutatni Fernandának és a
gyerekeknek. Majd elővett az asztalából egy nyilvántar-
tómappát, iktatta, és ezzel hivatalosan is rendőrségi
üggyé tette Fernandáék esetét. Emberrablásra szövetkezés
gyanúja, írta vastag betűkkel a fedélre. Belülre felírta az
asszony és a gyerekek nevét. A „gyanúsított(ak)" rovat-
ban Morgan nevét tüntette fel. A többiek „részvétele”
pillanatnyilag még nagyon is kérdéses volt, bár némi ha-
bozás után Phillip Addison nevét is felírta, röviden meg-
említve, hogy vaskos aktát találtak nála Allan Barnesról.
És ez még csak a kezdet volt. Ted tudta, hogy a java még
hátravan. Néhány apró felhőfoszlányt ábrázoló darab a
helyére került. De ettől még az a rész, ahol az égnek kel-
lett lennie, csak alig valamivel lett összefüggőbb. Az ég-
boltnak ezen a részén egyelőre csak Peter Morgan arca
látszódott. De Ted a zsigereiben érezte, hogy hamaro-
san – amint a kirakójáték kezd összeállni – a többiek ké-
pe is kirajzolódik.
Aznap este hat óra tájban visszahajtott Fernandáék-
hoz. És ahogy korábban, most is úgy közelítette meg a
házat, hogy azt bárki észrevehesse; vendégnek akart lát-
szani, akinek a látogatása magától értetődő. A nyakken-
dőjét levette, és zakó helyett dzsekit húzott. A rendőr-
tiszt, akit magával vitt, baseballsapkát, pólót és farmert
viselt. Bárki Will barátjának nézhette volna, Tedet pedig
az apjának. Fernanda és a gyerekek épp pizzát ettek a
konyhában, amikor ők ketten megérkeztek. Az asszony
azonnal ajtót nyitott, amint a kukucskálón át felismerte
Tedet. Az őt kísérő fiatalember hozott magával valamit.
Egy vállára vetett sporttáskában, ami tökéletesen illett
fiatalos, sportos megjelenéséhez. Ted pár, halk szóval
utasította, hogy pakoljon ki a konyhában, ő maga – mi-
után engedélyt kért rá – letelepedett az asztalhoz, az
asszony és a gyerekek mellé. Aztán elővette a borítékot.
– Hoztál még képet? – érdeklődött Sam.

214
 – Igen – felelte a kisfiúra mosolyogva Ted.
– Most éppen kiről? – Ha már egyszer Ted legutóbb
nyomozósegéddé léptette elő, Sam igyekezett ennek
megfelelően, hivatalosan viselkedni. Olyan nyeglén tet-
te fel a kérdést, hogy még Fernanda is elmosolyodott.
Noha mosolygásra semmi oka nem volt. Ted már előző-
leg odatelefonált, és tájékoztatta, mit sikerült kideríteni-
ük Morganről. Ezek szerint a férfi már hetek óta szem-
mel tartotta, és ő mindebből semmit nem vett észre.
Ami a megfigyelőképessége teljes hiányáról árulkodott,
és ez aggodalommal töltötte el. Ted közölte a családdal,
hogy nem sokkal éjfél után már négy ember fog vigyáz-
ni rájuk. Két rendőr és két FBI-ügynök. Samet lázba
hozta a bejelentés, és mindenáron tudni akarta, hogy
lesz-e náluk fegyver. Korábban már az anyját is ezzel
nyaggatta, de a nyomozótól is hallani akarta.
– Igen, lesz – nyugtatta meg Ted, aztán előhúzta a
fényképet a borítékból, és Will kezébe nyomta. – Ezt a
férfit láttad várakozni az utca túloldalán?
A fiú épp csak rápillantott a fotóra, bólintott, majd
visszaadta Tednek.
– Igen, őt – mondta kissé szégyenlősen. Meg sem for-
dult a fejében, hogy szólnia kéne az anyjának, hogy
ugyanaz a férfi, ugyanabból a kocsiból kétszer is rámo-
solygott. Szimpatikusnak találta a férfit. Egy kicsit az ap-
jára emlékeztette.
Ted körbeadta a fényképet. Sem Ashley, sem Sam
nem ismerte fel Morgant, de amikor a fotó odaért hoz-
zá, Fernanda hosszasan nézte. Tudta, hogy látta már a
férfit valahol, de nem emlékezett rá, hogy hol. Aztán
hirtelen eszébe jutott. A szupermarketben lehetett, vagy
a könyvesboltban. Ő elejtett valamit, a férfi meg felvet-
te, és – ahogy Will – ő is felfigyelt rá, milyen döbbenetes
a hasonlóság az ismeretlen és Allan között. Mindezt el-
mondta Tednek.
– Emlékszik, mikor történt ez? – kérdezte nyugodtan
a férfi, mire Fernanda azt felelte, hogy az utóbbi hetek-
ben lehetett, de nem biztos az időpontban; ez is csak azt

215
támasztotta alá, hogy Morgan jó ideje figyeli őket. –
Most is odakint van – magyarázta halkan a gyerekeknek.
Ted, és Ashley levegő után kapkodott. – És nem teszünk
ez ellen semmit. Ezzel az a célunk, hogy kiderítsük, oda-
megy-e hozzá valaki, és ha igen, akkor kicsoda; jelent-e
valakinek, és ha igen, akkor kinek; és hogy egyáltalán
mire készül. Arra kérnélek benneteket, hogy amikor ki-
mentek a házból, egy pillantást se vessetek rá, tudomást
se vegyetek róla, mintha nem is létezne. Tegyetek úgy
mint aki semmiről nem tud – mondta Ted nyugodtan.
– Most is ott van kint? – kérdezte Ashley, és Ted bólo-
gatott. Jamison nyomozó leírásából tudta, milyen autót
és hol kell keresnie. De még véletlenül sem nézett oda.
A saját kocsiján jött, beszélgetett, nevetgélt a fiatal rend-
őrrel, aki vele volt, igyekezett eljátszani, hogy ő csupán
vendég itt, aki a fiát hozta látogatóba. Akár meggyőző is
lehetett az alakítás. A fiatal tisztet a fiának is nézhették
volna; és valóban nem volt sokkal idősebb, mint Ted
gyerekei.
– Mit gondol, tudja az az ember, hogy maguk rend-
őrök? – kérdezte Will.
– Remélhetően nem. Bár mérget nem vennék rá. Le-
het, hogy kiszúrta. Csak remélni merem, hogy azt hiszi,
az édesanyád ismerősei vagyunk. – De kétség nem fér-
hetett hozzá, hogy négy embert nem lehetett úgy ráállí-
tani a feladatra, hogy azt senki ne vegye észre; a jelenlé-
tük figyelmeztető jel lesz Morgan és – ki tudja, mire szö-
vetkezett – bandája számára. A lelepleződés után két-
esélyes lesz a folytatás. A nyilvánvaló rendőri jelenlét
vagy nagyobb körültekintésre készteti az emberrabló-
kat, vagy végérvényesen visszarettenti őket; bár ez utób-
bit Ted nem tartotta valószínűnek. De semmiképp nem
tudta elkerülni a lelepleződést. Fernandának és a család-
jának védelemre volt szüksége. Ha ez elriasztja a rosszfi-
úkat, hát úgy is jó. Mindenképpen rendőri beavatkozás
szükségeltetett ahhoz, hogy az asszony és a gyerekei biz-
tonságban legyenek. Persze egyes műszakokat rendőr-
nők „visznek" majd; ettől ideig-óráig kevésbé lesz egyér-

216
telmű, hogy a zsaruk is beléptek a képbe. De előbb, vagy
utóbb bárki felfigyelne rá, hogy napjában kétszer négy-
felnőtt érkezik a házhoz, mindenhová követik Fernan-
dát és a gyerekeket, és huszonnégy órán át jelen vannak:
ha más nem is, ez minden bizonnyal megriasztaná a jó-
madarakat. De Ted nem tudott jobbat kitalálni. A kapi-
tány felvetette, hogy a „10B"-vel is élhetnének. Ami
szakzsargonban azt jelentette, hogy jelöletlen autót állí-
tanának a ház elé, és abban egy utcai ruhás nyomozó
ücsörögne naphosszat. Ted szerint ez semmire nem lett
volna jó, és különben is hülyén vette volna ki magát, ha
Morgan és a rendőr két, leparkolt kocsiból méregeti
egymást. A helyi rendőrőrs készséggel ráállt, hogy jár-
őröket küldjön a környékre; jelen pillanatban ez elégsé-
gesnek tűnt.
Mire minderről beszámolt a családnak, a fiatal rend-
őrtiszt jelentette, hogy készen áll. Papírtörlővel párnázta
alá és szétpakolta a műszereit. Az aktatáskája kinyitva
feküdt, a két ujjlenyomatkészletetet a mosogató mellé
tette. Az egyik párnán fekete, a másikon piros tinta volt.
Ted azt mondta Barneséknak, hogy egyesével oda kelle-
ne menniük a mosogatóhoz. Willt kérte elsőnek.
– Mire kell nektek az ujjlenyomatunk? – kíváncsisko-
dott Sam. Épp csak felérte a pultot, hogy láthassa, mit
csinál Will és a rendőrtiszt. Csuda érdekes volt, ahogy a
rendőr Will ujjait gyakorlott mozdulattal előbb a párná-
ra nyomta, egyik oldalukról a másikra gördítette, majd
ugyanezt a mozdulatot megismételte egy kartonlapon,
amelyen külön rubrika volt a kéz mindenegyes ujjának.
A gördítésre azért volt szükség, hogy tiszta lenyomatot
kapjon, és Will meglepődve vette észre, hogy a tinta
nem hagy foltot a bőrén. Előbb a piros lenyomatokat ké-
szítették el, aztán a feketéket. Will, ahogy Ashley és Fer-
nanda is, értette, miért van erre szükség, de senki sem
szívesen magyarázta volna el Samnek. Hogy abban az
esetben, ha elrabolnák vagy megölnék valamelyiküket,
az ujjlenyomataik alapján tudják azonosítani őket. Nem
volt túl lélekemelő kilátás.

217
 – A rendőrség tudni szeretné, ki vagy te, Sam –
mondta Ted egyszerűen. – Ez sokféleképpen megálla-
pítható. De ez a módszer is alkalmas rá. Az ujjlenyoma-
taid ugyanilyenek maradnak, amíg csak élsz. – Ezt Sam-
nek nem feltétlenül kellett tudnia, de elfogadta magya-
rázatképp. Ashley következett, aztán az anyja, Sam volt
az utolsó. Az ujjlenyomatai aprócska foltokként virítot-
tak a kartonlapon.
– De miért kell fekete és piros is? – érdeklődött Sam,
amikor a rendőrtiszt másodjára is levette az ujjlenyo-
matait.
– A fekete a rendőrségé lesz – magyarázta Ted –, a
piros az FBI-é. Ők szeretnek felvágni. – A kisfiúra mo-
solygott, a többiek mögöttük ácsorogtak, és nézték őket.
Szorosan egymás mellé álltak, mintha egymás közelsé-
géből merítenének erőt, és Fernanda tyúkanyóként ma-
gasodott föléjük.
– Miért épp a pirosra esett az FBI választása? – kér-
dezte Fernanda.
– Hogy ennyivel is különbözzenek tőlünk – mondta
a fiatal rendőrtiszt. Más magyarázat nem volt rá. De a pi-
ros tintás ujjlenyomatok mindig is az FBI-t illették.
Miután ezzel végzett, a rendőr elővett egy aprócska
ollót, és mosolyogva Samre nézett.
– Lecsippenthetnék egy kicsit a hajadból, fiam? –
kérdezte udvariasan, mire a kisfiú szeme elkerekedett.
– Minek?
– Sok mindent meg tudunk állapítani az emberek ha-
jából. Ez kell például DNS-egyeztetéshez. – Erre a tu-
dásra aztán végképp nem volt szüksége egyiküknek sem,
de nem tehettek mást, mint hogy engedelmeskednek.
– Az csak akkor kell, ha elrabolnak, nem? – Sam ré-
mültnek tűnt, a fiatalember is elbizonytalanodni lát-
szott. Fernanda közbelépett.
– Ezt kérik tőlünk, Sam. Én is adok a hajamból. – Ez-
zel kivette az ollót a rendőr kezéből, lenyisszantott egy
tincset Sam hajából, aztán a sajátjából, végül a másik
két gyerekéből. Nem akart nagy feneket keríteni a do-

218
lognak; úgy gondolta, hogy ha ő csinálja, és nem egy
idegen, az kevésbé ijesztő a gyerekek számára. Nem
sokkal ezután, egymást közt halkan sutyorogva, a gye-
rekek felmentek az emeletre. Sam az anyjával akart
maradni, de Will kézen fogta, és azt mondta, beszélni
szeretne vele. Úgy vélte, az anyja meg akarja vitatni az
elkövetkezendőket Teddel, és ez – mint helyesen feltéte-
lezte – csak megrémítené Samet. Ki tudja, mi vár rájuk.
Máris annyi minden történt velük. Fernanda azzal is
tisztában volt, hogy éjféltől fogva – amikortól négy fel-
fegyverzett rendőr tartózkodik majd az otthonukban –
az életük drámaian megváltozik.
– Fényképet is kérnénk róluk – mondta halkan Ted
az asszonynak, miután a gyerekek kimentek. – És sze-
mélyleírást. Magasság, testsúly, különös ismertetőjel,
bármi, amit említésre méltónak talál. Bár a hajminta és
az ujjlenyomat is nagy segítség lehet...
–...ha elrabolják őket? Ugyan, mit számít ez akkor
már? – Minden idegszála berzenkedett ellene, hogy ezt
kimondja, de hallani akarta a választ. Már semmi más-
ra nem tudott gondolni, csak arra, hogy mi lesz, ha va-
lamelyik gyerekét elrabolják. De annyira rémisztő volt a
gondolat, hogy túl sokáig nem is mert rágódni rajta.
– Fontos lehet. Különösen egy olyan fiatal fiúcska
esetében, mint Sam. – Tednek nem állt szándékában el-
mondani, hogy a hasonló korú gyerekeknek gyakran
nyoma vész, és esetleg csak tíz év múltán találnak rájuk,
amikor már másik családban, egy másik életet élnek,
vagy másik államban, netán másik országban tartják
fogva őket; ilyenkor a hajminta és az ujjlenyomat „jól
jön" a hatóságoknak, hogy azonosítani tudják a még élő
– vagy már halott – gyermeket. Ashley és Will esetében
nem fenyegetett ez a veszély; hogy tőlük is mintát vettek,
csupán „biztonsági tartalék" volt. Lévén, hogy itt pénz-
ről volt szó, nem kellett attól tartani, hogy ők is eltűn-
nek, és máshol más életre kényszerítik őket. Még ha el is
rabolják és fogva tartják őket, számítani lehetett rá,
hogy szabadon engedik őket, amint a váltságdíj kifize-

219
tésre kerül. Ted csupán remélni merte, hogy ha ez bekö-
vetkezik, senkinek nem esik bántódása, és az emberrab-
lók életben hagyják a gyerekeket. De minden erejével
azon volt, hogy ez ne következhessen be. Viszont az ösz-
szes eshetőséggel számolniuk kellett, ezért volt fontos
beszerezni a hajmintákat és az ujjlenyomatokat. Arra
kérte Fernandát, hogy amint lehet, juttassa el hozzá a
kért információkat, majd nem sokkal ezután a fiatal
rendőrtiszttel együtt távozott.
Ezt követően Fernanda lerogyott a konyhaasztalhoz,
üres tekintettel bámult a semmibe a kiürült pizzásdoboz
fölött, azon morfondírozva, hogyan történhetett mind-
ez, és mikor lesz vége. Őszintén remélte, hogy azokat a
gonosztevőket, akik szövetkeztek ellene, hamarosan el-
kapják. Még mindig voltak kételyei, bízott benne, hogy
csak mások képzelete játszik vele, és pillanatokon belül
kiderül, hogy ebből az egészből egy szó sem igaz. Bele
sem mert gondolni, mi van, ha mégis ez az igazság:
érezte, hogy előbb-utóbb eluralkodik majd rajta a hisz-
téria, és a gyerekeket ki sem meri engedi a négy fal kö-
zül. Eddig tartotta magát, igyekezett nyugodtnak mu-
tatkozni, már csak azért is, hogy ne rémítse meg őket
a kelleténél jobban. És mindaddig azzal áltatta ma-
gát, hogy sikerült megőriznie a hidegvérét, amíg az üres
pizzásdobozt a hűtőbe nem tette, narancslét nem töltött
a teájába, és a tiszta törlőruhát a szemetesbe nem ha-
jította.
– Jó, jó, nyugi – mondta magának hangosan –, min-
den rendben lesz. – De amikor a helyére akasztotta a
konyharuhát, észrevette, hogy remeg a keze. Rémálma-
iban sem gondolta volna, hogy vele ez megeshet, és azt
kívánta, bár ott lenne mellette a férje. Kíváncsi lett vol-
na, ő hogyan viselkedik. Biztosra vette, hogy Allan hatá-
rozottabban és higgadtabban kezelte volna a helyzetet,
mint ő.
– Jól vagy, anya? – Will épp akkor jött le a konyhába
egy kis jégkrémért, amikor Fernanda már felmenni ké-
szült.

220
 – Nem biztos – felelte őszintén. Fáradtnak tűnt.
A mögötte álló nap kimerítette. – Nagyon nem tetszik ez
nekem. – Visszaroskadt a székre, Will mellett üldögélt az
asztalnál, amíg a fiú a jégkrémet kanalazgatta.
– Még mindig azt akarod, hogy elmenjek a tábor-
ba? – kérdezte Will aggódva. Fernanda bólintott.
– Igen, kicsim. – Nem bánta volna, ha Samet is vele
küldheti. Nem akarta, hogy bármelyik gyerek is otthon
legyen, várva a rossz bekövetkeztét. De Sam még túl ki-
csi volt, maga mellett akarta tartani. Ted azt javasolta, a
lehető legkevesebbszer mozduljanak ki a házból. Gon-
dolni sem szeretett rá, hogy a nő kocsiba ül, és ezzel tá-
madási felületet nyújt. Megvitatták, hogy ilyen esetben a
rendőrök beszálljanak-e a nő autójába, vagy inkább kö-
vessék. Ted amellett kardoskodott, hogy üljenek be mel-
lé. Rick és a kapitány azt mondta, inkább kövessék.
Vagyis ismét eljutottak az élő célpont problémakörig.
Ezért javasolta Ted, hogy ha megoldható, ne is menjen
el hazulról.
Aznap este Fernanda felhívta a családot Tahoe-ban,
akikhez Ashley készült, vázolta a helyzetet, és legna-
gyobb titoktartást kért. Ők sajnálkoztak, és megígérték,
hogy nagyon fognak vigyázni a kislányra, amit Fernan-
da hálásan megköszönt. Úgy tűnt, nincs ellenükre, hogy
járőrkocsi körözzön a házuk körül; legalább lesz még ott
valaki Ashley védelmére. Sem Ted, sem Rick nem hitte,
hogy a kislány támadásnak lenne kitéve Tahoe-ban, de
úgy gondolták, nem árt óvatosnak lenni. És Fernandát is
megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy a lányát bizton-
ságban tudhatja.
Ébren feküdt az ágyán, amikor az ajtócsengő meg-
szólalt. Mind a négy tiszt egyszerre érkezett. Peter Mor-
gan már elment, egyiküket sem láthatta. Addigra már
kiismerte a nő napirendjét, tudta, hogy ilyenkor már
nem megy sehova. Peter általában fél tíz-tíz tájban távo-
zott, nagy ritkán később, ha a nő moziba vitte a gyere-
keket. De aznap korán „levonult". Látta, hogy a nő is és
a gyerekek is otthon voltak egész este. Visszament a ho-

221
telba. Szinte már sajnálta, hogy a megfigyelésnek rövi-
desen vége. Szeretett a nő és a gyerekek közelében len-
ni, szerette elképzelni, mivel foglalatoskodnak éppen,
szerette időről időre megpillantani az alakjukat az ab-
laküvegen át.
Fernandának eszébe jutott, hogy felhívja Jack Water-
mant és beszámol neki az eseményekről, de túlságosan
fáradt volt, és különben is őrültségnek hangzott az
egész. Mert mit is mondhatna? Hogy néhány rosszfiú
anyagot gyűjtött róluk, és egyikük kint ül a ház előtt egy
leparkolt kocsiban, és minden lépésüket figyeli? És ak-
kor mi van? Kézzel fogható bizonyíték nincs rá, hogy
bárki is el akarná rabolni őket. Csupán a gyanúja me-
rült fel. Még az ő számára is olyan felfoghatatlan volt. És
mit tudna csinálni Jack? Fernanda úgy döntött, vár még
néhány napot, meglátja, hogyan alakulnak a dolgok, és
csak azután beszél az ügyvéddel. Nem akarta még ezzel
is terhelni, a pénzügyei elrendezése úgyis elég munkát
adott neki. Hétvégén különben is találkoznak. Rákövet-
kező nap, hogy Ashley elutazik Tahoe-ba, Jack leviszi
őket Napába. Bőven lesz ideje, hogy mindent elmeséljen
neki. Ezért aztán nem is hívta fel.
A tisztek, akik éjfélkor érkeztek, végtelenül udvaria-
sak voltak, és miután körbenéztek a házban, úgy hatá-
roztak, hogy a konyhát jelölik ki székhelyül. Itt kávé és
étel is rendelkezésükre állt. Fernanda felajánlotta, hogy
készít pár szendvicset, mire azt mondták, hogy ez iga-
zán nem szükséges, de megköszönték a kedvességét, az-
tán birtokba vették a helyiséget.
Mind a négy tiszt férfi volt, és ahogy Ted is mondta,
ketten a San Franciscó-i rendőrségtől, ketten az FBI-tól
jöttek; letelepedtek és barátságos beszélgetésbe kezdtek,
miközben Fernanda kávét főzött. Gondoskodtak róla,
hogy a riasztó be legyen kapcsolva, Fernanda megmu-
tatta nekik, hogyan kell kezelni. Két férfi levette a zakó-
ját, így az asszony láthatta a hónaljtokba és az övükbe
dugott pisztolyaikat. Hirtelen úgy érezte, mintha vala-
miféle ellenállási, vagy földalatti mozgalomba csöppent

222
volna, és gerillák vennék körül. A fegyverek látványa
egyrészt saját sebezhetőségét tudatosította benne, más-
részt a biztonságérzetét növelte. És bármilyen barátsá-
gosak voltak is, mindnyájan tudták, oka van annak,
hogy a házban tartózkodnak. Fernanda már a szobájá-
ba indult, amikor ismét csengettek. Két férfi kijött a
konyhából, és az ajtóhoz ment. Fernanda meglepődött,
amikor pár másodperccel később Ted bukkant fel az
előtérben.
– Valami baj van? – kérdezte, és érezte, hogy a szíve
vad zakatolásba kezd a félelemtől. Vagy lehet, hogy
a nyomozó ez alkalommal jó híreket hozott? De azon-
nal rádöbbent, hogy a jó híreket Ted telefonon közölte
volna.
– Dehogy. Minden rendben. Gondoltam, beugrom
hazafelé menet, és megnézem, hogy vannak. – A férfiak
addigra már visszamentek a konyhába. Fernanda tudta,
hogy az ő műszakjuk tizenkettőig tart. A következő „tur-
nus" másnap délben érkezik, és éjfélig marad. Ami azt
jelentette, hogy a gyerekek pisztolytáskás emberektől
körülvéve eszik majd meg a reggelijüket. A jelenet A ke-
resztapára, emlékeztette. Az egyetlen – nem
elhanyagolható – különbség az, hogy ez itt az ő élete, és
nem egy film. Vagy ha film, akkor a rosszabbak közül
való. – A fiúk? Jól viselik magukat? – kérdezte Ted, az
asszonyt méregetve. Olyan fáradtnak tűnt, hogy
legszívesebben, baráti gesztusként, magához ölelte
volna, de nem tehette.
– Igazán figyelmesek velem – felelte erőtlen hangon
Fernanda, és Tedben felmerült, hogy a nő előzőleg alig-
hanem sírhatott. Az ijedtség és a zaklatottság jeleit vélte
felfedezni rajta, holott korábban lenyűgözte, milyen
nyugodtan viselkedik a gyerekek előtt.
– El is várom tőlük, hogy figyelmesek legyenek – mo-
solygott Ted Fernandára. – Nem akartam zavarni. Bizo-
nyára nagyon kimerült. Csupán beugrottam, hogy egy
pillantást vessek a fiúkra, és megmutassam, kinek a ke-
zében van a gyeplő. Ez sosem árt. Ha bármi baj lenne

223
velük, nyugodtan hívjon. – Úgy beszélt róluk, mintha a
gyerekei lennének, és bizonyos szempontból azok is vol-
tak. A keze alatt dolgozó férfiak és nők többsége még oly
fiatal volt, hogy gyerekeknek tekintette őket. Kérte,
hogy nőket is osszanak be erre a feladatra. Úgy vélte,
Fernanda és a gyerekek az ő jelenlétüket könnyebben el-
viselik, és kevésbé találják ijesztőnek. De az első csoport
kizárólag férfiakból állt; halkan társalogtak a konyhá-
ban, míg ő az asszonnyal beszélt az előtérben. – Önnel
minden rendben?
– Többé-kevésbé. – Várni, hogy történjen valami, a
bizonytalanság... ezt volt a legnehezebb elviselni.
– Remélhetően nemsokára vége lesz. Lecsapunk rá-
juk, amint valami hülyeséget csinálnak. Mert mindig
csinálnak. Mondjuk kirabolnak egy italboltot közvetle-
nül a nagy balhé előtt. Arra gondoljon, hogy ezek a fic-
kók már megjárták a börtönt, ami azt bizonyítja, hogy
korábban sem voltak túl ügyesek abban, amit csináltak.
Ez is a kezünkre játszik. Ahogy arra is számíthatunk,
hogy némelyikük egyenesen arra utazik, hogy elkapják.
Macerás a rácsokon kívül élni, a tisztes megélhetést nem
nekik találták ki. Szívesen visszamennek a börtönbe. Ott
fedél van a fejük fölött, és naponta háromszor ingyen
kaját osztanak – az adófizetők pénzéből. Nem hagyjuk,
hogy önnek, vagy a gyerekeknek baja essék, Fernanda.
Most először szólította a keresztnevén a nőt. Fernan-
da rámosolygott. Már attól jobban érezte magát, hogy a
férfit hallgatta. Mert Ted nyugodt volt, és a közelsége
megnyugtató.
– Olyan félelmetes ez az egész. Szörnyű belegon-
dolni, hogy léteznek emberek, akik ártani akarnak ne-
künk. Köszönöm mindazt, amit értünk tesz – mondta
hálásan.
– Igen, szörnyű. És ijesztő. De nincs mit megköszön-
nie. Engem ezért fizetnek. – Fernanda volt a megmond-
hatója, hogy Ted nagyon jól csinálta, amit csinált, és
ugyanez a benyomása volt Rick Holmquistről, a fiatal
rendőrről, aki az ujjlenyomataikat levette, és a konyhá-

224
ban ülő négy tisztről is. Higgadt profizmus érződött
minden mozdulatukon.
– Úgy érzem magam, mintha egy filmben szerepel-
nék – mondta szomorú mosollyal Fernanda, és leült a
lépcsőre a nagy, velencei csillár alá. Ted mellé telepe-
dett. Suttogtak, mint két kölyök a sötétben. – Örülök,
hogy Will holnap elmegy. Bárcsak mindhármójukat len-
ne hova elküldenem itthonról, nem csak Willt és Asht.
Sam számára ez olyan rémisztő. – Ted tudta, hogy az ő
számára is az.
– Eszembe jutott valami. Nem tud egy biztonságos
helyet, ahol Sammel együtt meghúzhatnák magukat
pár napra? Nem kell most azonnal indulniuk. Az itteni
őrizetük pillanatnyilag elégségesnek tűnik. Ez arra az
esetre kéne, ha az informátoraink azt jelentenék, hogy
több embert szállt be a buliba, mint gondoltuk, vagy ki-
csúszna a kezünkből az irányítás. Jó lenne egy hely, ahol
senki nem keresné önöket, ahova átmenekíthetjük és el-
bújtathatjuk a fiával. – Több szempontból is könnyebb
lenne egy ilyen helyen megvédelmezni őket, bár annak
is megvoltak az előnyei, ha a városban maradnak. Itt
perceken belül megérkezik az erősítés, ha támadásra,
vagy túszejtésre kerülne sor. Akárhányan is szövetkezze-
nek ellene, a közeli rendőrőrsökről pillanatokon belül
emberek tucatjai érkeznének a segítségére. Ez fontos
szempont volt, de Ted szeretett minden eshetőséggel
számolni, és nem bánta, ha kéznél van egy B-terv is.
Fernanda azonban a fejét csóválta válaszul.
– A többi házunkat eladtam már. – Ami ismételten
eszébe juttatta Tednek az elképesztő történetet, amit
délután mesélt a nő, miszerint Allan minden pénzét el-
veszítette. Képtelen volt felfogni, hogyan lehet bárki is
annyi ostoba és felelőtlen, hogy félmilliárd dollárt hagy-
jon kicsúszni a kezéből. De a jelek szerint Allan Barnes-
nak sikerült. Semmi, szó szerint semmi nem maradt a
feleségének és a gyerekeinek.
– Barátok, rokonok, akiknél esetleg megszállhatná-
nak? – Fernanda ismét csak a fejét ingatta. Nem volt ki-

225
hez fordulnia. Egyetlen olyan, közelinek mondható ba-
rátja sem maradt, akit ezzel terhelhetne. És a gyerekein
kívül nem volt más rokona.
– Senkit nem szeretnék veszélybe sodorni – mondta
töprengve a nő. Nem mintha bárkire is számíthatott vol-
na, vagy bárki előtt szívesen felvállalta volna a jelenlegi
körülményeit; lett légyen szó az anyagi helyzetükről,
vagy a lehetséges emberrablásról. Allannek sikerült el-
idegenítenie maguktól minden ismerősüket, hihetetlen
sikerei és az ebből fakadó káprázatos gazdagság láttán
még a legjobb barátok is feszélyezve érezték magukat, és
kerülni kezdték őket. Allannek még arra is volt gondja,
amikor aláhullott a szédítő magasságból, hogy erről
senki ne szerezzen tudomást. A halála után vált nyilván-
valóvá, hogy mindazok, akikkel ismeretséget tartott
fenn, az üzlet- vagy munkatársi kategóriába tartoztak;
és Fernandának eszébe sem jutott tőlük segítséget kérni.
Persze ott volt még Jack Waterman, a család jó barátja
és ügyvédje. Fernanda úgy tervezte, hogy neki majd el-
mond mindent. De búvóhelyet Jack sem tudott volna fel-
ajánlani. Ha nagy néha leruccant Napába, szállodában
szállt meg, itt, a városban csak egy kis lakást tartott fent.
– Pedig jót tenne önnek, ha elszabadulna innen – je-
gyezte meg Ted elgondolkozva.
– Úgy volt, hogy Sam és én Napába megyünk a hét-
végén. De kicsit komplikált lesz, ha „négy plusz főt" kell
magunkkal vinnünk. – Sok élvezet nem lesz benne, sem
neki, sem Samnek, sem Jacknek, ha négy zsaruval ösz-
szezárva kell szoronganiuk egy kocsiban.
– Addig még akármi is történhet – mondta Ted, és
Fernanda rábólintott.
Aztán Ted bement a konyhában a „fiúkhoz", váltott
velük pár szót, majd hajnali egykor távozott. Fernanda
felvánszorgott a lépcsőn. Végeérhetetlennek tűnő nap
állt mögötte. Hosszú, forró fürdőt vett, és éppen csak
fölmászott az ágyra Sam mellé, amikor egy emberalak
suhant el a hálószoba ajtaja előtt. Fernandát mintha ru-
gók lökték volna le; de aztán csak állt az ágy mellett,

226
minden ízében reszketve, hálóingben. Aztán egy férfi-
alak töltötte ki az ajtókeretet. Az egyik rendőr volt az, ki-
biztosított fegyverrel. Nyugodt pillantást vetett a reszke-
tő, hálóinges asszonyra.
– A kötelező őrjárat – mondta nyugodtan. – Itt min-
den oké?
– Jól... jól vagyok... köszönöm... – lehelte jólnevel-
ten Fernanda. A férfi biccentett, majd lement a konyhá-
ba. Fernanda, remegő tagokkal, felkászálódott az ágyra.
Furcsa érzés volt idegeneket tudni az otthonában. És
amikor végül, Samet magához szorítva elaludt, arról ál-
modott, hogy fegyveresek nyargalásznak fel s alá a ház-
ban. Egy film képkockái peregtek előtte. A keresztapáé.
Először Marlon Brando jelent meg. Aztán Al Pacino.
Aztán Ted. Aztán a gyerekek. És a végén, amikor az
álom a mélybe rántotta, Allan közeledett felé. Nem sok-
szor álmodott vele, amióta meghalt, de még másnap
reggel is ez az álomkép kísértette.

14.
AMIKOR WILL ÉS SAM LEJÖTT REGGELIZNI, Fernanda épp
szalonnás rántottát sütött a konyhaasztalnál ülő két rend-
őrnek és két ügynöknek. Még le sem rakta a férfiak elé a
tányérokat, amikor a két fiú már befészkelte magát kö-
zéjük. Látta, hogy Samet felettébb izgatják a fegyverek.
– Golyó is van benne? – bökött rá az egyik pisztolyra,
mire az egyik rendőrtiszt tele szájjal elmosolyodott és
bólintott. Fernanda eközben a gyerekeknek készített en-
nivalót. Kicsit szürreálisnak tűnt, hogy a fiai talpig fel-
fegyverzett férfiak közt költik el a reggelijüket. Kezdte
kapisgálni, mit jelent a „gengszterek babája" kifejezés.
Sam palacsintát kért, Will szalonnás tojást – ahogy „a
nagyok" is –, és Fernanda készséggel előállította mind-
kettőt. Ashley békésen aludt fent a szobájában. Korán
volt még. Willnek tíz órakor kellett felszállnia a buszra,

227
és Fernanda már megkérdezte a rendőröktől, hogy kikí-
sérheti-e az induláshoz. Ők azt mondták, ez nem jó öt-
let, mert túlságosan is felhívná a figyelmet arra a tényre,
hogy a fiú elutazik. Feltéve, hogy tényleg követi őt vala-
ki, a legjobb, ha az asszony otthon marad a másik két
gyerekkel. Majd az egyik tiszt kiviszi Willt a buszhoz.
Azt tanácsolták, a fiú már a garázsban szálljon be a ko-
csiba, feküdjön le a hátsó ülésre, így senki nem veheti
észre, hogy elhagyta a házat. Ez egy kicsit túlzásnak
tűnt, de Fernanda is belátta, hogy ártani nem árthat.
Így aztán fél tízkor elbúcsúzott Willtől a garázsban, a fiú
végigfeküdt a hátsó ülésen, majd néhány perccel később
az egyik tiszt kitolatott a kocsival; külső szemlélő számá-
ra úgy tűnhetett, hogy egyedül ül az autóban. Amikor
néhány háztömbnyit eltávolodtak, szólt Willnek, hogy
most már felülhet, aztán végigbeszélgették a hátralévő
utat. Minden csomagjával és lacrosse-felszerelésével
egyetemben feltette a fiút a buszra, megvárta, amíg a jár-
mű elindul, és úgy integetett utána, mintha a saját fiát
búcsúztatná. Egy órával később ért vissza a házhoz.
Peter ekkor már a helyén volt, és látta, hogy az idegen
beáll Fernanda kocsijával a garázsba. Azt is látta, ami-
kor a férfi aznap reggel korábban elhajtott, de előzőleg
nem láthatta, mert az éjszakai műszak azután érkezett,
hogy ő már elment. És a négy tiszt közül csupán ezt az
egyet vette észre. Meglepte, hogy korán reggel ismeret-
len alakot lát mozgolódni a ház körül; eddig ilyet még
nem tapasztalt. De az meg sem fordult a fejében, hogy a
férfi, aki beparkol a garázsba, rendőr lehet. Barnesék
háza táján minden csendesnek és rendben lévőnek lát-
szott. Petert magát is meglepte, milyen bosszantónak ta-
lálja, hogy egy férfi bukkant fel a nő és a gyerekei köze-
lében. Ő maga sem tudta mivel magyarázni az érzést,
csak remélni merte, hogy az idegen csupán egy ismerős
– és nem több –, aki korán érkezett, hogy segédkezzen
valamiben az asszonynak. A férfi délben távozott, ter-
mészetesen viselkedett, és Sam bőszen integetett utána,
mintha csak egy baráttól köszönne el.

228
 Aztán megérkezett a váltás. Két FBI-ügynök és két
rendőrnő. Peter azt hitte, két házaspár érkezik látogató-
ba. Az előző műszakot adó másik három férfit nem lát-
hatta elmenni, mert ők a hátsó kijáraton, a szomszédok
telkén át távoztak.
Amikor este levonult a helyszínről, a vendégek még
mindig ott voltak. Úgy tűnt, már sosem fognak haza-
menni, de Peter nem látta értelmét, hogy tovább marad-
jon. Már mindent tudott a nőről, amit tudnia kellett ró-
la. Szinte biztosra vette, hogy soha nem kapcsolja be a
riasztót. De az se gond, ha bekapcsolja... Waters úgyis
elvágja a vezetékeket, mielőtt bemennének. A megfigye-
lés eljutott arra a pontra, amikor már inkább megszokás-
sá vált; az utóbbi hetekben semmi újat nem tudott meg a
nőről. Pontosan tudta, mikor, kivel, hova megy, és meny-
nyi ideig marad. Örömét lelte benne, hogy követheti az
asszonyt, nem csupán azért csinálta, mert Addisonnak
ezt ígérte. Szeretett a nő és a gyerekei közelében lenni,
szerette látni őket. Számára ez nem kötelesség volt, ha-
nem egyfajta élvezet. De értelmetlennek tűnt ott dekkol-
ni a ház előtt, miközben a nő két házaspárt szórakoztat
egész nap. A látogatók kedves, barátságos embereknek
tűntek, fecserészve-kacarászva érkeztek ugyanabban az
autóban. Ted személyesen válogatta össze a párokat,
megmondta nekik, milyen ruhát vegyenek fel, hogyan
játsszák el a baráti házaspárt. Noha Peter még sosem lát-
ta, hogy az asszony látogatókat fogadna, Fernanda bol-
dog mosollyal üdvözölte őket, és Peter egy fél másodper-
cig sem gyanította, hogy a „vendégek" a rendőrségtől
és az FBI-tól jöttek. Semmi nem utalt rá, hogy Barnesék
körül megváltozott volna a légkör. Tulajdonképpen meg-
nyugvással töltötte el, hogy korán leléphet, még a házas-
párok távozás előtt. Fáradt volt, és nem sok látnivaló
akadt. Azonkívül, hogy a látogatókat beengedték, sem a
nő, sem a gyerekek nem hagyták el a házat. Egyszer meg-
pillantotta Samet, a kisfiú a szobája ablakában játsza-
dozott valamivel, és Fernandát látta a konyhában moz-
golódni, valószínűleg vacsorát készített a barátainak.

229
 A rákövetkező nap volt a megfigyelés utolsó napja.
A tervek szerint Carlton Waters, Malcolm Stark és Jim
Free nála töltik majd az éjszakát. Reggel még be kellett
szereznie számukra ezt-azt, ezért a szokottnál később ért
Fernandáék elé. Ashley addigra már elindult Tahoe-ba
a barátaival, és az őrzők is lecserélődtek. Szerencséjére,
vagy szerencsétlenségére, Peter az előző napi váltást
sem láthatta, mert a rendőrök a hátsó kijáraton át közle-
kedtek. És amikor este tízkor, fájó szívvel, utoljára elhaj-
tott a ház elől, úgy gondolta, hogy csupán Fernanda és
a gyerekek vannak odabent. Akkor már nem volt ott,
amikor éjfélkor a régi csapat távozott, és megérkeztek az
újak. Igazából Fernandát sem látta egész nap, és a gye-
rekeket sem. Úgy gondolta, a nőt kimeríthette az előző
napi vendéglátás, vagy egyszerűen csak sok a dolga.
A gyerekeknek befejeződött az iskola, sehova nem kel-
lett menniük, és Peter úgy vélte, élvezik a szabadságot és
a semmittevést. Napközben egyszer-egyszer megpillan-
totta az asszonyt valamelyik ablakban, és az már koráb-
ban is feltűnt neki, hogy újabban leereszti a redőnyöket
éjszakára. Szörnyű magányosság tört rá, ha nem láthat-
ta a nőt, és amikor utoljára elhajtott a ház elől, rádöb-
bent, milyen nagyon fog hiányozni neki ez az asszony.
Máris hiányzott. Remélte, hogy egy napon még talál-
koznak. Elképzelni sem tudta, milyen lesz az élet nélkü-
le. Ez legalább annyira elszomorította, mint az, amit el-
követni készültek ellene. Már a gondolattól is rosszul
volt. Annyira aggódott emiatt, hogy fel sem merült ben-
ne, hogy az asszony és a gyerekek védelem alatt állnak.
Miután semmit nem vett észre, semmit nem is jelentett
Addisonnak. Zöldfülű volt a megfigyelés terén.
Félrehessegette a nővel kapcsolatos érzelmeit, és in-
kább arra próbált koncentrálni, mit fognak lépni vele
szemben, amikor a társai elrabolják egyik, vagy akár
mindegyik gyerekét. De ennek még a gondolatát is utál-
ta, és igyekezett másra gondolni, amíg vissza nem ért a
szállodába. De egyre csak a nő járt a fejében. Stark.
Waters és Free már ott voltak, és nekitámadtak, hogy

230
hol a jó francban maradt ilyen sokáig. Éhesek voltak, va-
csorázni akartak menni. Peter őelőttük soha nem ismer-
te volna be, milyen nehezére esett otthagyni a nőt, még
ha ez az „otthagyás" csupán annyit jelentett is, hogy fel-
szabadul egy parkolóhely az utcában, ahol „Ő" lakik.
Ezeknek soha, de soha nem vallotta volna be, hogy tisz-
teli és csodálja ezt az asszonyt, és hogy megszerette, a
gyerekeivel együtt.
Peter épp csak megérkezett, máris vacsorázni indul-
tak. Négyesben ballagtak át az étterembe, amelyet
Peter fedezett fel magának a Missionban. Mind a né-
gyen előző nap voltak raporton a nevelőtisztjüknél, és
mert mind a négyüknek már csak kéthetente kellett je-
lentkezniük, csak azután fogják észrevenni az eltűnésü-
ket, hogy elhagyták az országot. Ahogy Addison is
meggyőzte őt, Peter is meggyőzte a többieket, hogy
Fernanda nagyon gyorsan ki fogja fizetni a váltságdíjat
a gyerekeiért. Feltehetően néhány napon belül. És a há-
rom férfinak, akinek a tervből a kivitelezés rész jutott,
nem volt oka kételkedni Peter szavaiban. Ők csak a
pénzükhöz akartak hozzájutni. Őket cseppet sem érde-
kelte, hogy az asszony és a gyerekek hogyan vészelik át
a dolgot. Nekik teljesen mindegy volt, kit kell elrabolni-
uk és miért; jó pénzért készek voltak bármire. És az el-
ső százezrüket már megkapták, készpénzben. A külön-
bözet akkor kerül kifizetésre, ha a váltságdíjat behajtot-
ták. Addison pontos instrukciókkal látta el Petert, hova
utaltassa majd az asszonnyal a pénzt. Öt különböző, le-
nyomozhatatlan Kajmán-szigeteki számlára, ahonnan
Addison és Peter része két svájci bankszámlára vándo-
rol, a maradék három részlet pedig Costa Rica-i szám-
lákra. A gyerekeket addig kell fogva tartani, amíg a
pénz meg nem jelenik a számlákon, és Waters dolga
lesz figyelmeztetni az asszonyt, hogy ha értesíteni meri
a rendőrséget, a kölykök meghalnak; Peter ezt minden-
áron szerette volna elkerülni. Ezért csak azt adta utasí-
tásba Watersnek, hogy közölje a nővel a váltságdíj pon-
tos összegét.

231
 Semmi szükség nem volt rá, hogy „felesküdjenek" a
feladatra. A másik három nem is sejtette, hogy Phillip
Addison a megbízó, és aki beköpné a többieket, nem-
csak a saját részétől esne el, de ki is nyírnák; ezzel mind-
nyájan tisztában voltak. A terv minden részletre kitért,
és senkinek nem hagyott menekülési útvonalat. Peter
másnap reggel eljön a szállodából, eközben a többiek,
ahány gyereket csak tudnak, levisznek a tahoe-i bérelt
házba. Peter, álnéven, már szobát foglalt magának egy
Lombard Street-i motelban. Egyedül azáltal volt össze-
függésbe hozható a másik hárommal, hogy az ember-
rablás előtti este együtt vacsoráztak, és a többiek is az ő
szállodai szobájában töltötték az éjszakát. Hálózsákokat
hoztak magukkal, a földre terítették. Peter akkor kelt és
öltözött fel, amikor ők, aztán külön-külön hagyták el a
hotelt. A többiek a parkolóházba mentek, ahol tele
tankkal, indulásra készen várta őket a furgon. Még nem
döntötték el, mikor csapnak le. Előbb körüljárják a tere-
pet, aztán, ha majd minden elcsendesedik a házban, ak-
cióba lendülnek. Óra/percre nem volt meghatározva,
mikor kell a tettek mezejére lépniük, és sietségre sem
volt okuk. Peter nagyjából akkor jelentkezett be a Lom-
bard Street-i motelbe, amikor a többiek beszálltak a fur-
gonba. A másik szállodai szobáját is fenntartotta, ne-
hogy a kijelentkezéssel felhívja magára a figyelmet.
Minden készen állt. A többiek átpakolták a golftáskákat
– a fegyvereket – a Fordból a furgonba. És odakészítet-
tek még némi kötelet, elégségesnek tűnő ragasztószala-
got, és hihetetlen mennyiségű lőszert. A parkolóházhoz
menet bőségesen bevásároltak; ennyi étel több napra is
elég. Számításaik szerint nem fog elhúzódni a dolog.
A kölykök etetése nem az ő gondjuk. Különben sem ma-
radnak náluk annyi ideig, hogy emiatt aggódniuk kell-
jen. Mogyoróvajat, lekvárt, kenyeret és egy kis tejet vet-
tek a gyerekeknek. A többit, amit vásároltak, már ma-
guknak szánták: rum, tequila, sok-sok sör, konzerv- és
mirelitételek, mivel főzni egyikük sem szeretett. A bör-
tönben soha nem kellett főzniük magukra.

232
 Harmadik napja voltak rendőrök és FBI-ügynökök a
házban, amikor reggel Fernanda felhívta Jack Water-
mant, hogy ő is és Sam is influenzás, ezért nem tudnak
elmenni Napába. Még mindig meg akarta beszélni a
történteket Jackkel, de a dolgok olyan zűrzavarosak vol-
tak, már-már irreálisnak hatottak. Hogyan mondja el,
hogy férfiak táboroznak a nappalijában, és fegyveresek
ülik körül az asztalt a konyhában? Olyan idétlenül
hangzott. Főleg, ha ez az egész feleslegesnek bizonyul.
Fernanda remélte, hogy soha nem kell beszámolnia er-
ről Jacknek. Aki nagyon sajnálta, hogy mindketten meg-
betegedtek, és felajánlotta, hogy Napába menet beugrik
hozzájuk, de Fernanda azt felelte, még mindig nagyon
gyengének érzi magát, és nem szeretné, ha esetleg őt is
megfertőznék.
Ezután felkucorodott az ágyra Sammel, és betett egy
filmet a videóba. Addigra már adott reggelit a négy fér-
finak; összebújtak Sammel, a kisfiú feje az ő vállán pi-
hent, amikor szokatlan hangokat hallott lentről. A riasz-
tó nem volt bekapcsolva, nem is volt rá szükség, hisz két
rendőr és két FBI-ügynök vigyázott rájuk. Tapasztalt
szakemberek voltak, a fegyverük mindig a kezük ügyé-
ben, a riasztó már túlzásnak tűnt, ezért Fernanda előző
este már nem is kapcsolta be, sőt, gyakorlatilag azóta
nem, hogy megérkeztek. Ted is azt mondta, akár még
véletlenül is működésbe hozhatják, amikor ki-bejárkál-
nak a hátsó ajtón, hogy odakint is ellenőrizzék a dolgo-
kat. Úgy hallatszott, mintha feldőlt volna valami a kony-
hában, egy szék, vagy ahhoz hasonló. Fernanda nem so-
kat törődött vele, hisz a négy férfi odalent volt, feküdt
tovább nyugodtan Samet magához ölelve, aki már szun-
dikált a vállán. Egyikük sem tudott aludni éjszakánként,
néha könnyebb volt napközben szundítani egy kicsit,
ahogy most Sam is tette az anyja karjában.
Aztán elfojtott beszédet hallott, majd lépteket a lép-
csőn. Kíváncsi lett volna, mi folyik odalent, és arra gon-
dolt, talán feljönnek megnézni, mi van velük, de nem
akart felkelni és megzavarni Samet. Ekkor három

233
símaszkos férfi robbant be az ajtón, megálltak az ágy vé-
génél, hangtompítós M16-os gépfegyvereiket rájuk sze-
gezték. A kisfiú szeme tágra nyílt, amikor meglátta őket,
és megrezzent az anyja karjában, amikor az egyik fegy-
veres közelebb lépett. Sam tekintetéből, ahogy Fernan-
dáéból is, páni félelem sütött, és az asszony azon imád-
kozott magában, nehogy lelőjék őket. Még az ő gyakor-
latlan szeme is látta, hogy azok gépfegyverek.
– Semmi baj, Sam... semmi baj – mondta halk, re-
megő hangon, bár maga sem tudta, mit beszél. Fogalma
sem volt róla, hogy a védelmükre kirendelt emberek hol
lehetnek, de a jelenlétüknek semmi nyoma nem volt,
egyetlen hang sem hallatszott lentről. Samet magához
szorítva hátrébb húzódott az ágyon, mintha ez meg-
menthetné őket ezektől az emberektől. Egyikük szó nél-
kül kitépte a kisfiút a kezéből, és Fernanda felsikoltott,
amikor elragadták tőle a gyermekét. – Ne vigyék el! -
könyörögte szánalmasan. Eljött a perc, amelytől rette-
gett, és ő nem tudott mást csinálni, csak könyörögni. Le-
küzdhetetlenül tört fel belőle a zokogás, az egyik férfi
őrá szegezte a fegyverét, közben a másik megkötözte
Sam kezét és lábát, és leragasztotta a száját. A kisfiú sze-
me tágra nyílt a halálos félelemtől. – Ó, istenem! – sikí-
totta Fernanda, amikor két férfi az összekötözött kezű és
lábú gyereket bekényszerítette egy vászonzsákba, mint-
ha csak a szennyest csomagolnák össze. Csak Sam ijedt
nyögései és Fernanda sikolyai hallatszottak, amikor a
férfi, aki a legközelebb állt hozzá, belemarkolt az asz-
szony hajába és olyan erővel rántotta hátra a fejét, hogy
félő volt, a hajjal együtt a nő fejbőrét is letépi.
– Ha még egyet nyikkansz, kicsináljuk a kölyköt. Ezt
pedig nem akarod, ugye, nem? – Fernanda annyit meg-
állapíthatott, hogy erős testfelépítésű a férfi. Kopott
dzseki, farmernadrág és munkásbakancs volt rajta. Sí-
maszkja alól kivillant egy szőke hajtincs. A másik férfi
zömökebb volt, de erős, egyetlen mozdulattal a vállára
hajította a vászonzsákot. Fernanda moccanni sem mert,
nehogy megöljék a fiát.

234
 – Hadd menjek vele! – kérte reszkető hangon, de a
két férfi nem válaszolt. Parancsot teljesítettek, és azt a
határozott utasítást kapták, hogy a nőt ne vigyék ma-
gukkal. Maradnia kellett, hogy legyen, aki kifizeti a vált-
ságdíjat. Más nem tudta volna elintézni helyette. – Ké-
rem... kérem... ne bántsák! – könyörgött, és térdre ve-
tette magát, amint a három férfi kirohant a szobából,
majd le a lépcsőn. Amikor látta, hogy elviszik a fiát, Fer-
nanda felugrott, ő is lerohant a férfiak után. A lépcsőn
mindenütt véres lábnyomok vöröslöttek.
– Ha szól a rendőrségnek, vagy bárkinek, a fia meg-
hal. Fernanda bólintott, jelezve, hogy megértette.
A férfi hangját letompította a símaszk.
Melyik ajtó nyílik a garázsba? – kérdezte a másik
férfi, akinek Fernanda vérfoltokat látott a nadrágján és a
kezén. Előzőleg egyetlen lövést sem hallott. De most
csak Samre tudott gondolni, és rámutatott a garázsba
nyíló ajtóra. Az egyik férfi ráfogta a gépfegyverét, a má-
sik a harmadiknak dobta át a zsákot. Az a vállára hají-
totta Samet. A zsákból egyetlen hang sem hallatszott,
egyetlen mozdulat sem látszott, de Fernanda tudta, hogy
a férfiak eddig még semmi olyat nem csináltak a fiúval,
amitől meghalhatott volna. Ismét a nagydarab szólalt
meg. Ashley és Will hálószobájában is jártak, mielőtt a
nőhöz bementek volna, de nem találták a gyerekeket.
– Hol vannak a többiek?
– Nincsenek itthon – felelte Fernanda. A férfiak egy-
másra bólintottak, és lerohantak a hátsó lépcsőn. Fer-
nandának ismét eszébe jutott, vajon hol lehetnek a
rendőrök.
Az emberrablók a garázsba tolattak be a furgonjuk-
kal, és eközben senki nem vette észre őket. Senki nem fi-
gyelt fel az érkezésükre, munkásembereknek látszottak;
megkerülték a házat, egy törülköző segítségével beütöt-
ték az egyik ablakot, kinyitották, majd bemásztak. És
mielőtt betörték volna az ablaktáblát, hatástalanították
a riasztót, elvagdosták a zsinórokat. Az évek során dol-
gozták ki ezt a módszert, és profin alkalmazták. Senki

235
nem vett észre semmit. Ahogy most sem látta senki,
hogy kinyitják a garázskaput, hogy ki tudjanak állni a
furgonnal. Fernanda látta, hogy az egyik férfi kitárja a
jármű hátsó ajtaját, hogy be tudja tenni a rakadótérbe
Samet. Ha lett volna fegyvere, lelőhette volna őket, de
mert nem volt, semmi módon nem tudta megállítani
őket, és ezzel ő is tisztában volt. Kiáltani sem mert, hogy
segítségül hívja az őrizőiket, mert félt, hogy akkor az
emberrablók megölik Samet.
A férfi, aki a zsákot vitte, bemászott hátulra, beránci-
gálta Samet is, a fiúcska teste a hátsó lökhárítóhoz verő-
dött. A másik két férfi bedobálta a fegyvereit, és amikor
az ajtó nagy döndüléssel bezáródott, a furgon elejéhez
szaladtak. Pár pillanattal később már el is hajtottak.
Fernanda zokogva állt a felhajtón. Rettegését csak fo-
kozta, hogy senki nem hallotta és nem látta, mi történik
vele. A furgon ablakai színezettek voltak, és a férfiak
már csak azután vették le a símaszkokat, hogy befordul-
tak a sarkon, így az asszony nem láthatta az arcukat. Az
is csak később jutott eszébe, hogy a rendszámot meg kel-
lett volna jegyeznie. Nézte, ahogy elhajtanak, magukkal
viszik a fiát, és imádkozott, ne öljék meg.
Még mindig zokogva visszarohant a házba, fel a lép-
csőn, át a vérfoltos előtéri szőnyegen, be a konyhába,
hogy megkeresse a rendőröket. A konyhája helyén mé-
szárszéket talált. Az egyik férfi feje betört, a másik férfi
koponyájának hátsó részét elvitte az Ml6-os golyója.
Agyveleje a konyha falára fröccsent. Fernanda még so-
ha életében nem látott ilyen borzalmat, és a látvány
olyan döbbenetes volt, hogy sírni sem tudott. A két FBI-
ügynököt mellkason és szíven lőtték, egyikük a konyha-
asztalra bukott, hátán tányér nagyságú lyuk tátongott,
a másik a hátán feküd t a konyha kövén. A két FBI-os
a 40-es kaliberű Sig Sauerját szorongatta, a rendőröknél
is ott volt a 40-es kaliberű Glockjuk, de nem maradt rá
idejük, hogy használják őket; az emberrablók lelőtték
őket. Csak az utolsó pillanatban észlelték a veszélyt,
előtte még beszélgettek, kávézgattak, nem is sejtették,

236
mi vár rájuk. Mind a négyen meghaltak. Fernanda ki-
szaladt a helyiségből, hogy telefonáljon valakinek. Meg-
találta Ted névjegyét, és azonnal tárcsázni kezdte a férfi
mobilszámát. Annyira eluralkodott rajta a pánik, hogy
eszébe sem jutott, hogy a 911-et is hívhatná, és az em-
berrablók különben is óva intették tőle, hogy „bárkinek
is szóljon". De miután négy tiszt is meghalt, ez elkerül-
hetetlen volt.
Ted az első csengésre felvette, otthon volt, elintézett
némi papírmunkát, és a Glockját tisztogatta, amit már a
hét eleje óta halogatott. Először csak furcsa torokhango-
kat hallott, mintha egy sebesült vadállat morgott volna a
kagylóban. Fernanda nem találta a szavakat, amikkel el-
mondhatná, mi történt; szívet tépően belezokogott a te-
lefonba.
– Ki az? – kérdezte éles hangon Ted. Bár félt, hogy
tudja. A lelke mélyén azonnal érezte, hogy Fernanda
az. – Beszéljen! – utasította határozottan. A nő összeszo-
rította a fogait, és azokon át szűrve szedte a levegőt. –
Beszéljen már! Hol van?
– Ehel.. .elra... elrabolták! – sikerült végre kinyögnie
a nőnek, tetőtől talpig reszketett, szinte levegőt venni
vagy megszólalni sem volt ereje.
– Fernanda... – Megismerte a hangját. – Hol vannak
a többiek? – Az asszony tudta, hogy az embereit kérde-
zi, de képtelen volt megmondani neki.
Csillapíthatatlanul rázta a zokogás. Semmi mást nem
akart, mint visszakapni a fiát. És a rémálom még csak
most kezdődött.
– Halott... mind halott. – Nagy nehezen sikerült ki-
mondania. Ted nem merte megkérdezni, hogy a
„mind"-be Samet is beleérti-e. De nem, a fiú nem hal-
hatott meg. Az emberrablók azzal nem sokra menné-
nek, ha az anyja szeme láttára megölik a gyereket. – Azt
mondták, megölik, ha bárkinek is szólok... – Ted hitt
nekik, és Fernanda is.
– Azonnal ott leszek. – Azzal letette anélkül, hogy
bármi mást kérdezett volna a nőtől. Beszólt a központ-

237
ba, megadta a címet, és meghagyta, hogy a riasztást kó-
dolva adják le, nehogy a média értesülhessen a dologról.
Utána Ricket hívta, és kérte, hogy azonnal küldje ki a
sajtószóvivőjüket Fernanda házához. Ellenőrzés alatt
kell tartani, mi jelenik meg a sajtóban, hogy ezzel se
kockáztassák Sam életét. Rick legalább annyira ideges-
nek tűnt, mint Ted, és mobilját a füléhez szorítva, már
rohant is ki az ajtón, és pár másodperccel később már be
is fejezték a beszélgetést.
Ted, miután gyorsan összerakta és a tokjába csúsztat-
ta a fegyverét, kirobogott a bejárati ajtón. A piros villo-
gót felcsapta a kocsi tetejére, bekapcsolta, majd amilyen
gyorsan csak tudott, Fernandához hajtott. De már jóval
azelőtt, hogy odaért volna, szirénázó rendőrautók lepték
el az utcát. Három mentőautót is kiküldtek. Kilenc rend-
őrkocsi sorakozott a ház előtt, egy másik lezárta a ház-
tömbhöz vezető utat. Pedig csak pár perccel korábban
értek oda, mint Ted. Még ki sem szállt, amikor további
két mentőautó érkezett, mögöttük Rick is befutott.
– Mi a fene történt? – kérdezte Rick, amint Ted mel-
lett felloholt a bejárati lépcsőn. A házban már nyü-
zsögtek a rendőrök, de sem Fernandát, sem a védelmé-
re kirendelt két rendőrtisztet és két ügynököt nem látták
sehol.
– Pontosan én sem tudom... Samet elrabolták...
egyelőre én is csak ennyit tudok... a nő azt mondta,
„mind halott", de aztán letettem, leadtam a riasztást, és
téged hívtalak. – Amint beértek a házba, Ted azonnal
észrevette a véres lábnyomokat a lépcsőn és a szőnye-
gen. Ezeket követve beléptek a konyhába, és szemük elé
tárult a látvány, amely már Fernandát is sokkolta. Mind-
ketten sok borzalmat láttak már pályafutásuk során, de
ez még nekik is sok volt.
– Szentséges Isten! – suttogta Rick, Ted szólni sem
tudott. Mind a négy emberük halott volt; csúnya, brutá-
lis halált haltak. Nem is emberek, állatok lehettek, akik
ezt művelték. Ted érezte, hogy elönti a düh, aztán sar-
kon fordult, hogy megkeresse az asszonyt, visszaszaladt

238
az előtérbe. Addigra már húsz rendőr kiabált, rohangált
a házban, gyanúsítottak, bűnjelek után kutatva. Ted utat
tört köztük magának, közben hallotta, hogy az FBI-os
szóvivő parancsokat osztogat, hogy tartsák kívül a saj-
tót. Már majdnem elindult fölfelé az emeletre, amikor
meglátta, hogy Fernanda a nappaliban a földre roskad-
va zokog, feje a szőnyegen nyugszik. A nő hisztérikus ál-
lapotban volt, amikor Ted melléje térdelt. Felemelte, a
karjába zárta, a haját simogatta. Aztán csak térdelt ott,
magához szorítva ringatta az asszonyt. És amikor Fer-
nanda végre ránézett, tágra nyílt szemébe kiült a rette-
gés. A férfi vállára hajtotta a fejét.
– Elvitték az én kicsikémet... ó, Istenem!... elvitték
az én kicsikémet! – A lelke mélyén egy pillanatig sem
hitte, hogy ez bekövetkezhet. Ahogy Ted sem. Túlságo-
san vakmerő, hihetetlen és őrült elképzelésnek tűnt. És
mégis megtörtént. És nem egyszerűen elrabolták a gye-
reket, hanem még négy embert is megöltek.
– Visszahozzuk. Megígérem. – Maga sem tudta, ele-
get tud-e tenni az ígéretének, de hajlandó volt mindent
megígérni, amivel megnyugtathatja az asszonyt. Két
mentős jött be a nappaliba, kérdőn néztek Tedre. Ted
nem hitte, hogy a nő megsérült volna, de nagyon rossz
idegállapotban volt. Az egyik orvos letérdelt mellé, és
halkan beszélni kezdett hozzá. Fernanda nyilvánvalóan
sokkot kapott.
Ted segített lefektetni a nőt a kanapéra, előtte levette
róla a cipőjét. A cipő is véres volt, és Fernanda már ösz-
szejárkált benne mindent. Felesleges lett volna a kana-
pét is összekenni. Addigra már a rendőrségi fotósok
vették át a terepet, fényképet, videófelvételt készítettek
a helyszínről. A borzalmak helyéről. A házat elözön-
lötték a rendőrök, voltak, akik sírtak, a többiek halkan
beszélgettek, és egyre több FBI-os autó is befutott. Fél
órán belül a helyszínelők is megérkeztek, szövetszála-
kat, üvegdarabokat, rostszálakat gyűjtöttek be, DNS-
mintát vettek a rendőrség és az FBI bűnügyi labor-
jai részére. És már két válságszakértő is ott állt a tele-

239
fon mellett, a hívásra várva. Általános volt a felhábo-
rodás.
Késő délután vonultak el a házból, Fernanda addigra
már a szobájában feküdt. A konyhaajtó elé sárga szala-
got feszítették, ezzel jelezve, hogy az bűnügyi helyszín,
amelynek érintetlennek, vagy ahogy ők mondták, „ste-
rilnek" kell maradnia. A legtöbb rendőrautó már el-
ment. Négy rendőrt hagytak ott Fernanda védelmére.
A kapitány is eljött felmérni a károkat, megrázta és mo-
rózussá tette a látvány. A szomszédoknak semmit nem
mondtak. És visszaverték az újságírók rohamait is. Hi-
vatalos közleményt adtak ki, miszerint baleset történt.
A holttesteket a hátsó ajtón át szállították el, miután a
sajtó képviselői már elmentek. A rendőröknek nem kel-
lett elmagyarázni, hogy senkinek nem járhat el a szája,
amíg a fiú ki nem szabadul. Bármi, ami a médiában
megjelenik, veszélyes lehet rá nézve. Ezért senki nem
nyilatkozhat az újságíróknak.
– Bevallom – mondta a kapitány Tednek, mielőtt el-
ment –, először azt hittem, hogy megőrültél. De most
már látom, hogy ők az őrültek. – Ilyen mészárlással évek
óta nem találkozott, és első kérdése azt volt, hogy az asz-
szony hallott-e, vagy látott-e valamit – egy rendszámot,
vagy hogy merre indultak el az elkövetők , ami a segítsé-
gükre lehet a nyomozásban. De Fernanda nem tudott
segíteni. Az emberrablók valamennyien símaszkot visel-
tek, egyikük meg sem szólalt, a másik kettő is csak keve-
set beszélt. És az asszony különben is túl zaklatott volt
ahhoz, hogy a részleteket megjegyezze. Ugyanannyit
tudtak, amennyit eddig. Hogy kik lehetnek az elkövetők,
és hogy ki állhat mögöttük. Semmi új momentum nem
merült fel, hacsak az nem, hogy két rendőrtiszt és két
FBI-ügynök meghalt, és egy hatéves kisfiút elraboltak.
Pár perccel azután, hogy Fernanda felhívta Tedet, nyo-
mozók mentek ki Peter tenderloini szállodájába, de a re-
cepciós azt mondta, Mr. Morgan reggel elment, és még
nem jött vissza. Peter előző esti vendégei a személyzeti
bejárón át távoztak, senki nem vette észre őket, és sem-

240
mi módon nem voltak kapcsolatba hozhatók Peterrel.
A nyomozók átkutatták a szobáját, de mint arra Ted
számított is, semmit nem találtak. A madárka elröppent,
noha szemlátomást minden holmiját a szobájában
hagyta. Kódolt körözvényt adtak ki Peter és Carlton
Waters ellen, valamint Peter kocsijára. Mindenki tudta,
hogy roppant elővigyázatosan kell eljárniuk, nehogy
megriasszák az emberrablókat és ezzel veszélybe sodor-
ják a gyereket.
Carlton Waters és a haverjai akkor telefonáltak Peter-
nek, amikor már áthajtottak a Bay Bridge-en, és Berke-
leyben jártak. Az új számán hívták. Peter nem sokkal ko-
rábban vásárolt magának egy lenyomozhatatlan mobilt.
– Támadt egy kis problémánk – közölte Waters. Nyu-
godtnak, ugyanakkor mérgesnek is tűnt.
– Miféle probléma? – Egy szívdobogtató pillanatig
Peter azt hitte, hogy kinyírták a nőt, vagy a kisfiút.
– Elfelejtetted megemlíteni, hogy négy zsaru „lakik"
a bigénél. Ott dekkoltak a konyhában. – Egyre ingerül-
tebb lett a hangja. Nem számítottak rá, hogy négy zsa-
rut is haza kell vágniuk ahhoz, hogy elkaphassák a köly-
köt. Ez nem volt benne a megállapodásban. Ráadásul
Peter nem is figyelmeztette őket.
– Micsoda? Ez... nevetséges. Nem láttam bemenni
őket. Valamelyik nap meglátogatták a nőt a barátai, de
ez minden. Egyedül volt. – Mindezt nagyon magabizto-
san állította. Bár előző nap is tíz óra körül eljött a ház
elől; talán utána mentek be. Eltűnődött, vajon ezért mu-
tatkozott-e oly kevésszer a nő az elmúlt napokban. De
kitől kaphatott tippet, hogy mi készül? Senkitől nem
tudhatta meg. Nem történt más, mint hogy Addisont le-
tartóztatták holmi adóügyek miatt. Sem a rendőrség,
sem az FBI nem sejthetett semmit, hacsak Addison vé-
letlenül el nem szólta magát. De Peter biztosra vette,
hogy a megbízójának ennél több esze van. Elképzelni
sem tudta, mi történhetett, hol csúsztak félre a dolgok.
– Na, mindegy. Akárki is volt vele, többé már nem je-
lent gondot. Nekem elhiheted mondta Waters, és ki-

241
sercintette a bagót a nyitott kocsiablakon. Stark vezetett,
Free a hátsó ülésen ült. A fiú még mindig a zsákban a ra-
kodótérben, a fegyverek és a kaja mellett. Free lábánál
egy Ml6-os hevert és marokfegyverek egész arzenálja,
főként 45-ös kaliberű, félautomata Rugerek. Carl a ked-
vencét, egy Uzi Mac-10-est, magánál tartotta; ezt az ap-
rócska automata gépfegyvert még azelőtt megtanulta
tisztelni és használni, hogy börtönbe került volna.
– Megöltétek őket? – kérdezte elhűlve Peter. Ez ren-
desen összekuszálja a dolgokat, és tudta, hogy Addison
sem fog örülni neki. Ennek nem lett volna szabad meg-
történnie. Több mint egy hónapon át szemmel tartotta
a nőt. Mikor léptek be a képbe a rendőrök? És ők kit tar-
tottak szemmel? Peter érezte, hogy végigszánkázik a há-
tán a hideg. Mint Addison mondta, olyasmi, hogy in-
gyen ebéd, nem létezik. Peter már-már látta kicsúszni a
kezéből a tízmillióját.
Carlton Waters válaszra sem méltatta.
– Szólj a zsaruknak, hogy tartsák a pofájukat. Senki
nem tudhatja meg, hogyan murdalt meg az a négy. Ha
az újságok bármit is lehoznak erről, a kölyöknek annyi.
Ezt a nővel is közöltem, de talán jobb, ha te is emlékez-
teted rá. Semmi zűrt nem akarunk, amíg hozzá nem ju-
tunk a pénzhez. Ha ez lemegy a TV-ben, minden segg-
fej a nyomunkban liheg majd. A francnak sincs erre
szüksége.
– Akkor talán nem kellett volna kinyírnotok azt a
négy rendőrt. Jézusom, most mit csináljak? Hogy ve-
gyem rá őket, hogy hallgassanak?
– Akárhogy is csinálod, a lényeg, hogy marha gyor-
san csináld. Fél órája jöttünk el. Ha a zsaruk köpnek, öt
perc múlva már benne leszünk a hírekben.
Peter tudta, hogy a mobilja lenyomozhatatlan, de
nem szívesen kísértette a sorsot. Ám Watersnek igaza
volt. Ha az emberrablásnak – megfejelve négy rendőr
meggyilkolásával – híre megy, állami hajtóvadászat in-
dul ellenük, ellenőrzésekre számíthatnak minden sztrá-
dán és minden mellékúton, felforgatják utánuk az állam

242
minden szegletét, minden határon megállíthatják őket:
sokkal nagyobb lesz a felhajtás, mintha „szimpla" em-
berrablásról lenne szó, bár az esetben is kiterjedt nyo-
mozással kellene számolniuk. De a négy rendőr meg-
gyilkolásával új helyzet állt elő. Sam még életben volt, és
a rendőrség is tudta, hogy egy darabig még életben is
marad. De négy ember meghalt. És ez új helyzetet te-
remtett. Bármennyire is nem lelkesedett a feladatért,
Peter felhívta a rendőrség központi számát, és egy őr-
mestert kért a telefonhoz. Tudta, teljesen mindegy, mi-
lyen számon hívja őket, kinek adja át az üzenetet, az il-
letékesek pillanatokon belül értesülni fognak róla. Elha-
darta, amit Carl a szájába rágott.
– Ha a sajtóban bármi is megjelenik a négy halott
zsaruról és az emberrablásról, a kölyök meghal – mond-
ta, és azzal letette. Ted és a kapitány kevesebb mint két
percen belül megkapta az üzenetet. Ez gondot jelentett,
tekintve, hogy két rendőr és két FBI-ügynök is meghalt,
de egy kisgyerek élete volt a tét.
A kapitány felhívta a rendőrfőnököt, és közösen arra
a döntésre jutottak, hogy csupán annyit tudatnak a saj-
tóval, hogy négy tiszt, kötelessége teljesítése közben, éle-
tét vesztette. A közleményben az szerepel majd, hogy
roppant veszélyes küldetés közben „baleset" érte őket.
További részleteket később hoznak nyilvánosságra, ez-
zel is időt hagyva az érintett családoknak, hogy feldol-
gozzák a tragédiát, ami érte őket. Ennél többet egyelőre
nem tehettek, egyszerűbb és elfogadhatóbb magyaráza-
tot nem tudtak kitalálni négy „hatósági közeg" halálára,
tekintve, hogy érdeklődésre tarthatott számot az ügy,
hisz a városi és a szövetségi erők is érintve voltak. Egy-
előre talán ennyi is megteszi. Muszáj működnie, leg-
alábbis addig, amíg az emberrablókat el nem kapják,
vagy a fiú ki nem szabadul. Aztán – ha a gyerek élete
már nem lesz veszélyben – a lovak közé dobhatják a
gyeplőt. A kapitány, az FBI sajtószóvivőjével együtt,
maga fogalmazta meg a közleményt, Carl Waters is hal-
lotta a rádióban, miközben még Tahoe felé robogtak.

243
Azonnal hívta Petert, és megdicsérte, amiért ilyen jó
munkát végzett. Peter, a Lombard Street-i motelszobá-
ban ücsörögve, komoly dilemma elé került. Nem a ter-
vek szerint haladtak a dolgok, és úgy érezte, ezt köteles-
sége lenne jelentenie Addisonnak. Watersnek nem árul-
ta el, hogy erre készül, bár Waters természetesnek vette,
hogy Peter számot ad a történtekről a megbízójának.
Még mindig mérges volt rá, amiért olyan hanyagul vé-
gezte a megfigyelést; végül is ez sodorta bajba őket.
Mert négy halott zsaru igenis bajt jelent.
Peter tudta, milyen számon éri el Addisont Dél-Fran-
ciaországban, fel is hívta a mobiljáról. Phillip épp a ho-
telszobában tartózkodott. Az eddig még szóba sem ke-
rült, hogy Peter esetleg csatlakozhatna a többiekhez Ta-
hoe-ban. Sőt, inkább az volt az elképzelés, hogy olyan
távol tartja magát tőlük, amennyire csak lehet, hogy
semmiképp ne tudják összefüggésbe hozni se velük, se
Addisonnal. Úgy volt, hogy majd jelenti, hogy betörtek
a bérelt házba; de csak jóval azután, hogy a váltságdíjat
átvették.
Addison előző nap érkezett meg Cannes-ba, még iga-
zán bele sem élte magát, hogy vakáción van. Tudta,
hogy körülbelül mikorra várható az akció, ahogy azt is,
milyen terv szerint haladnak a fiúk. Jó hírekre számított,
nem problémákra. Utasításba adta, hogy várjanak né-
hány napot, mielőtt a váltságdíjat kérik. Időt akart
hagyni Fernandának, hogy bepánikoljon. Mert minél
inkább úrrá lesz rajta a félelem, annál gyorsabban fizet.
Úgy gondolta, a nő gyorsan előkeríti a pénzt.
– Nem tudnál érthetőbben fogalmazni? – kérdezte
Peter makogását hallva. Peter maga sem tudta, hogyan
fogja beadagolni neki, hogy Waters és a haverjai kinyír-
tak négy zsarut. És azt legalább ilyen nehéz lesz elma-
gyarázni, hogy ő miért nem vette észre, hogy a zsaruk a
házban vannak. Azzal indított, hogy csak a legkisebb
gyereket sikerült elkapni, a többiek nem voltak otthon.
– Mondom: adódott egy kis gond. – Levegőt sem
mert venni.

244
 – Bántották a gyereket, vagy az anyját? – kérdezte
metsző hangon Addison. Ha a gyerek meghalt, ugrott a
váltságdíj. Akkor lesz csak igazán szarban.
– Nem – vágta rá Peter. Igyekezett nyugodt marad-
ni. – Dehogy. Viszont négy rendőr ment be a házba teg-
nap este azután, hogy én eljöttem. Mert amíg ott voltam,
esküszöm, oda senki nem tette be a lábát. Csak a nő volt
otthon, meg a gyerekek. Még egy szobalány sem. Nem
tudom, hogyan kerültek oda a zsaruk. De Waters azt
mondja, amikor ők bementek, már ott voltak.
– Ééés...? – nyújtotta el a szót Addison.
– És, hát... kinyírták őket.
– A rohadt életbe! A hírekben már bemondták?
– Nem. Waters még a kocsiból felhívott. Aztán én
hívtam a rendőrséget, és megüzentem, hogy ha a sajtó-
ban bármi is megjelenik a négy zsaru haláláról, vagy az
emberrablásról, a kölyök meghal. Közleményt tettek
közzé. De abban csak annyit mondanak, hogy négy
rendőr, veszélyes küldetés közben halálos „balesetet"
szenvedett. És a fiúk a nőnek is megmondták, hogy a
gyerek meghal, ha eljár a szája a zsaruknak.
– Hála Istennek, hogy megtetted! A kölyköt amúgy is
égre-földre keresték volna, de ha ez kitudódik, nekünk
végünk. Innentől NewJersey-ig mindenki utánunk vetné
magát. Más se kell, mint hogy a zsaruk sűrű fésűvel átfé-
süljék az államot, rendőrgyilkosok után kutatva. Ezt sok-
kal komolyabban veszik, mint az emberrablást. Tudják,
hogy a gyereket addig úgysem nyírjátok ki, amíg a vált-
ságdíjat meg nem kapjátok. De négy zsaru halála az már
más tészta. – Nem volt feldobva. De mindketten tudták,
hogy a rendőrség, Sam érdekében, kerülni fogja a nyil-
vánosságot, nehogy ezzel még nagyobb bajba sodorják
a gyereket. – Úgy látom, jól kezelted a helyzetet, de a
többiek... vadbarmok. Bár, gondolom, nem volt más
választásuk. A négy rendőrt nem vihették magukkal.
Addison a Katt Carlton-beli lakosztálya teraszán ült
Cannes-ban, a naplementét nézte, közben azon gondol-
kozott, mi legyen a következő lépés. Legjobb lesz, ha

245
lemész hozzájuk. – Ez a terv megváltoztatását, méghoz-
zá alapvető módosítását jelentette.
– Tahoe-ba? Soha! Még csak az kell, hogy együtt lás-
sanak velük. – Vagy velük együtt kapják el, mert olyan
őrültségre vetemednek, mint hogy kirabolnak egy büfét
pár szendvicsért. De ezt már meg sem merte említeni a
főnökének. Addison már így is ideges volt a négy zsaru
meggyilkolása miatt. Ahogy ő is.
– Azt viszont végképp nem akarhatja egyikünk sem,
hogy elessünk százmilliótól. Fogd fel úgy, hogy felügye-
led a mi kis „befektetésünket". Szerintem megéri.
– De miért akarod, hogy odamenjek? – Peter kezdett
pánikba esni.
– Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább úgy
látom, hogy abban a háromban nem lehet megbízni. És
a kölyök velük van. Ha bántják, netán véletlenül meg-
ölik, nekünk befellegzett. Talán nincsenek is meg a szük-
séges adottságaik a „gyermekmegőrzéshez". Elvárom
tőled, hogy megvédelmezd a mi kis „vagyontárgyunkat".
– Előfordulhat, hogy az a három erőszakosabb, mint
gondolták. Elég, ha csak egyiküknél szakad el a cérna.
Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy megölik a kölyköt,
de valami nagyon hasonló könnyedén bekövetkezhet. És
mert csak egy gyerek volt, akit a pénzért cserébe felajánl-
hattak, Addison nem akart kockázatot vállalni. – Azt
akarom, hogy odamenj! – szögezte le határozottan.
Ha valamit, akkor ezt Peter egyáltalán nem akarta,
de belátta, hogy Addisonnak igaza van. És ha már ott
lesz, legalább vigyázhat Samre.
– Mikor?
– Még ma. Sőt, akár már most is indulhatsz. Tartsd
rajtuk a szemed. És a gyereken. Mikor akarod felhívni
az anyját? – Ezt csupán ellenőrzésként kérdezte. Mielőtt
elhagyta az országot, minden lépést előre kigondoltak.
Igaz, négy zsaru megölésével egyikük sem számolt. Ez
nem szerepelt a tervben.
– Egy-két napon belül. – Így beszélték meg, ebben ál-
lapodtak meg.

246
 – Hívj, ha odaértél. Sok szerencsét! – mondta Addi-
son, és letette a telefont. Peter csak ült, és az üres falat
bámulta. Nem a tervek szerint alakulnak a dolgok. Ta-
hoe közelébe sem akart menni, amíg azok még ott van-
nak. A tízmillióját akarta, aztán eltűnni a balfenéken.
Bár abban sem volt biztos, hogy ezt akarja. Azért ment
bele ebbe az egészbe, hogy a lányai életét megmentse.
És ha lemegy Tahoe-ba Watershöz és a többiekhez, na-
gyobb az esély rá, hogy elkapják. De tudta, már a kez-
det kezdetétől fogva tudta, hogy nincs választása. Pró-
bált nem gondolni Fernandára, és arra, mit élhet át
most a nő. A tisztálkodószereit és a borotváját egy táská-
ba szórta, a két tiszta inggel és az alsóneműkkel egye-
temben, amelyeket egy papírzacskóban hozott magával.
Tíz perccel később már indult. De bármit érezzen is a
nő, legyen bármilyen rémült is, Peter egyvalamit biztos-
ra vett: ha a kifizeti a százmilliót, visszakapja a fiát.
Vagyis bármilyen rosszul érezze is most magát, a meg-
próbáltatásai egy nap véget érnek, és minden jóra for-
dul. Peter, ebbe a gondolatba kapaszkodva, elhagyta a
motelt, és leintett egy taxit. A Fisherman's Wharfra vi-
tette magát, ott átszállt egy másik taxiba és Oaklandbe
ment, egy használtautó-kereskedésbe. A kocsit, amit az
előző hónapban használt, a Marinában hagyta, egy hát-
só úton. Leszerelte róla a rendszámtáblákat, egy kukába
dobta őket, majd vagy hat háztömböt gyalogolt a mote-
lig, ahol készpénzzel fizetett.
Oaklandben megvásárolt egy öreg Hondát, ezt is
készpénzzel fizette ki, és egy óra múlva már hívta is
Phillip Addisont, és jelentette, hogy úton van Tahoe-ba.
Sokkal biztonságosabb volt másik kocsit használni, nem
azt, amellyel a múlt hónapban a nőt követte; előfordul-
hat, hogy azt valamelyik szomszéd mégis kiszúrta. És
most, hogy Waters és a többiek négy zsarut megöltek,
mindannyiuk számára még kockázatosabb lett a vállal-
kozás, és Peter számára tovább növelte a kockázatot,
hogy Tahoe-ba kell mennie. De tisztában volt vele, hogy
nincs választási lehetősége. Addisonnak igaza volt. Peter

247
sem bízott Watersékben, és nem akarta, hogy még an-
nál is rosszabb történjék, mint ami már megtörtént.
Jóval azelőtt, hogy elérte volna Vallajót, az ő és
Carlton Waters fotója már az állam valamennyi rendőr-
ségi számítógépén megjelent. Ugyanígy körözést adtak
ki a régi kocsira is, amelynek rendszámtábláitól Peter
csak nemrég szabadult meg. A körözvényben arra is fi-
gyelmeztették a rendőröket, hogy semmi nem szivárog-
hat ki, mivel „emberrablás van folyamatban". Peter
egyszer sem állt meg útközben, nem lépte át a sebesség-
határokat, nehogy ezzel hívja fel magára a figyelmet.
Addigra az FBI már megfigyelés alatt tartotta Addisont
Franciaországban. És Fernanda már csak az emberrab-
lók telefonhívására várt, hogy a rendőrség és az FBI
meg tudja találni Samet.

15.
ESTÉRE VALAMENNYI RENDŐRSÉGI FOTÓ, amire csak
szükségük lehetett, elkészült. A tisztek családját értesítet-
ték, földi maradványaikat, illetve amennyi belőlük meg-
maradt, átszállították a halottasházba. A feleségeket és
családokat tájékoztatták a körülményekről, és arról,
hogy egy kisgyerek élete forog veszélyben, ezért egyikük
sem beszélhet a történtekről, mindaddig nem mondhat-
ják el az igazságot, amíg elrablói a fiút el nem engedik.
Mindnyájan megértették és elfogadták a feltételeket. Jó
emberek voltak, és mint rendőr- és ügynökfeleségek,
tisztában voltak vele, milyen nehézséget jelent egy ilyen
helyzet. Az őket és a családjaikat ért csapást próbálták
feldolgozni, tapasztalt rendőrségi és FBI-pszichológusok
segítségével.
Addigra már szakértők dolgoztak Peter Morgan és
Carl Waters jellemrajzán. Mindkettejük szobáját tüzete-
sen átvizsgálták, a barátaikat kikérdezték, és a modestói
átmeneti szálló igazgatója új információval is szolgált:

248
két másik rendőri felügyeletes, Malcolm Stark és Jim
Free, Watersszel együtt távozott a szállóról. Ez új lendü-
letet adott a nyomozásnak, újabb rendőrségi fotók, újabb
személyleírások és körözvények futottak be az interne-
ten keresztül az állam valamennyi rendőrőrsére és FBI-
irodájára. Quanticói szakértők is segítették a rendőrség
munkáját. Beszéltek Waters, Stark és Free felügyelőtiszt-
jével és a munkaadóikkal, Peter nevelőtisztjével, aki el-
mondta, hogy csupán felületesen ismerte Morgant, va-
lamint beszéltek azzal az emberrel is, aki papírforma
szerint Peter főnöke volt, de aki szemlátomást nem is is-
merte őt. Három órával később az FBI-osok kiderítet-
ték, hogy a vállalat, ahol Morgan állítólag alkalmazás-
ban állt, alvállalkozása Phillip Addison egy nagyobb cé-
gének. Mint Rick Holmquist helyesen feltételezte, Peter
állása csupán álca volt, és Ted egyetértett vele.
Ted felhívta a takarító szolgálatot, akiknek gyilkossá-
gi helyszíneken szokták igénybe venni a munkájukat.
Aznap éjjel gyakorlatilag atomjaira szedték szét Fernan-
da konyháját. A gránitlapokat is fel kellett feszegetni,
darabjaira bontani mindent; a gépfegyverek szörnyű
pusztítást vittek végbe mindenütt. Ted tudta, hogy a
konyha reggelre távolról sem lesz olyan elegáns, mint
volt, leginkább bombatámadás helyszínére fog emlékez-
tetni, de legalább tiszta lesz, és nem marad látható nyo-
ma – legalábbis vérfoltok formájában nem – annak a
borzalmas mészárlásnak, ami akkor folyt itt, amikor a
négy tisztet megölték, és az emberrablók magukkal vit-
ték Samet.
Még négy tisztet rendeltek ki az asszony védelmére,
ezúttal mind a négyen rendőrök voltak. Fernanda az
ágyában feküdt az emeleten. Ted egész nap és egész éj-
jel ott maradt. Egy percre sem ment el. Minden hívást a
mobiljáról intézett, a nappaliban rendezte be a főhadi-
szállását. Az egyik tapasztalt válságszakértő is ott volt
még, az emberrablók hívását várta. Nem is volt kérdé-
ses, hogy a hívás be fog futni. Egyedül az volt a kérdés,
hogy mikor.

249
 Már majdnem kilenc óra volt, amikor aznap este Fer-
nanda, hamuszürke arccal, lejött a szobájából. Semmit
nem evett és nem ivott egész nap. Ted néhányszor meg-
kérdezte, vigyen-e neki valamit, de aztán magára hagy-
ta. Talán így volt a legjobb. Ha az asszonynak mégis
szüksége lenne rá, ő ott volt lent. Nem akart még ő is a
terhére lenni. Pár perccel korábban Shirleynek is telefo-
nált, beszámolt neki a történtekről, és bejelentette, hogy
a helyszínen, az emberei mellett tölti az éjszakát. Min-
denen rajta akarta tartani a szemét. Shirley azt mondta,
megérti. Régebben előfordult, hogy Ted – ha megfigye-
lésre osztották be, netán be kellett épülnie valamelyik
bűnözői csoportba – hetekre is eltűnt. Shirley már hoz-
zászokott. Az őrült világ és a munkaidő-beosztás már
évekkel korábban elválasztotta őket egymástól, és ennek
mostanra megmutatkozott a hatása. Shirley néha úgy
érezte, hogy már évek óta nem él házasságban, férje
utoljára akkor volt, amikor a gyerekek még kicsik voltak,
de lehet, hogy már akkor sem. Azt csinált, amit akart,
külön baráti köre volt, a saját életét élte. Ahogy Ted is.
Sok rendőrrel és a feleségével megesik az ilyesmi. Előbb,
vagy utóbb a munka külön életre kényszeríti őket. És ők
még szerencséseknek mondhatták magukat. Ők még
nem váltak el. Nem úgy, mint a régi barátaik legtöbbje.
Például Rick is.
Fernanda úgy suhant be a nappaliba, mint egy szel-
lemalak. Megállt, hosszasan nézett Tedre, aztán leült.
– Telefonáltak már? – Ted megrázta a fejét. Szólt vol-
na a nőnek, ha befut a hívás. Azt Fernanda is tudta, de
muszáj volt megkérdeznie. Egész nap ekörül forogtak a
gondolatai.
– Még túl korai lenne. Időt akarnak hagyni önnek,
hogy mindent végiggondolhasson, és kellőképpen meg-
ijedhessen. – A válságszakértő is ezt mondta. Ő most az
emeleten volt, Ashley szobájában, egy speciális telefon-
készüléket csatlakoztatott rá a fővonalra.
– Mit csinálnak a konyhában? – kérdezte Fernanda,
bár nem igazán érdekelte. Soha többé nem akarta látni

250
azt a helyiséget, és soha nem fogja elfelejteni, amit ott lá-
tott. Ezzel Ted is tisztában volt. És megkönnyebbüléssel
töltötte el, hogy az asszony egyébként is el akarta adni a
házat. A történtek után tanácsos is lett volna.
– Helyrepofozzák. – Fernanda hallotta, hogy épp a
gránitlapokat törik fel. Úgy hangzott, mintha az egész
házat le akarnák rombolni, és nem is bánta volna, ha
megtörténik. – A vevők egy konyhát szeretnének majd
ott látni – mondta Ted. Igyekezett más irányba terelni a
nő gondolatait, és Fernanda, akarata ellenére, el is mo-
solyodott.
– Betuszkolták egy zsákba – mondta, és Tedre me-
redt. Lelki szemei előtt újra és újra lejátszódott a jelenet,
és sokkolóbb volt, mint az, amit a konyhában látott, bár
az is örökre az emlékezetébe vésődött. – Leragasztották
a száját.
– Tudom. Samnek semmi baja nem lesz – nyugtat-
gatta Ted, közben imádkozott magában, hogy így le-
gyen. – Néhány napon belül hírt adnak magukról. Ta-
lán még azt is megengedik, hogy beszéljen vele. – A vál-
ságszakértő is azt mondta, hogy amikor beszél az
emberrablókkal, ragaszkodjon hozzá, hogy pár szót
válthasson a fiával is, csak hogy tudják, még életben
van. Semmi értelme nem lett volna váltságdíjat fizetni
egy halott gyerekért. De Ted ezt nem mondta Fernan-
dának. Csak ült, nézte az asszonyt, aki üres tekintettel
nézett vissza rá. Fernanda úgy érezte, hogy a lelke meg-
halt. És ez volt az arcára írva is. A bőre szürkészöldes ár-
nyalatban játszott; és látszott a nőn, hogy rosszul van.
Több szomszéd is firtatni kezdte, valójában mi történt
Barneséknál. Valaki meghallotta az asszony sikolyait.
De amikor mindegyiküket kikérdezték, kiderült, hogy
látni senki nem látott semmit. És a rendőrök nem szol-
gáltak felvilágosítással.
– Szegény tisztek családjai. Borzalmas lehet számuk-
ra. Most biztos gyűlölnek engem. – Fernanda fürkésző
pillantás t vetett Tedre. Bűnösnek érezte magát. Azok
a férfiak azért voltak itt, hogy megvédelmezzék őt és

251
a gyerekeit. Úgy érezte, a halálukért ő is legalább annyi-
ra felelős, mint az emberrablók.
– Ez a munkánk. Néha ilyesmi is előfordul. Vállaljuk
a kockázatot. Legtöbbször nincs is semmi baj. De ha
nem jól alakulnak a dolgok... mindnyájan tudjuk, mire
esküdtünk fel. A családtagjaink is tudják.
– Hogyan lehet ezzel a tudattal élni?
– Lehet. Bár sok házasság nem éli túl. – Fernanda
bólintott. Ha úgy vesszük, az övé is befuccsolt. Allan
úgy döntött, inkább kiszáll. Ahelyett, hogy vállalta vol-
na a felelősséget. Sorsára hagyta őt. Ahelyett, hogy el-
takarította volna maga után a romokat. Sőt, ezt is in-
kább meghagyta neki. Mostanában már egyre inkább
így látta a dolgot. Ted is hasonlóképp vélekedett. És
szegény asszonynak most még ezzel a helyzettel is meg
kell birkóznia. Sajnálta érte. Támaszt szeretett volna
nyújtani neki, és szándékában állt mindent elkövetni,
ami csak módjában állt, hogy visszakaphassa a gyer-
mekét. A kapitány hozzájárult, hogy Ted a házban ma-
radjon, amíg az ügy le nem zárul. Valójában onnantól
lesz igazán rizikós a dolog, ha az emberrablók telefo-
nálnak.
– És mit mondjak nekik, amikor majd a pénzt ké-
rik? – Egész nap ezen törte a fejét. Nem volt mit nekik
adni, és azon tűnődött, vajon Jack nem tudna-e felhajta-
ni valahonnan egy kis pénzt. Ami csodaszámba menne,
ráadásul sok függ attól is, mennyit követelnek az ember-
rablók. Valószínűleg sokat.
– Ha van egy kis szerencsénk, le tudjuk nyomozni a
hívást, és villámgyorsan rajtuk ütünk. – Ha lesz egy kis
szerencséjük. Ha lesz. Ted tudta, hogy gyorsan el kell
kapniuk az elkövetőket, és kiszabadítaniuk a fiút.
– És ha nem tudják lenyomozni? – Fernanda szinte
suttogva tette fel a kérdést.
– Megoldjuk – mondta Ted nagyon határozottan,
hogy megnyugtassa a nőt. Holott jól tudta, távolról sem
olyan biztos a dolog, mint ahogy most állította. De egy-
előre nem tehettek mást, mint vártak. Aztán majd meg-

252
látják, mi lesz, ha az emberrablók telefonálnak. A köz-
vetítők ugrásra készen várakoztak.
Fernanda még nem is fésülködött aznap, de így is na-
gyon csinos volt. Ted szemében legalábbis.
– Ha hozok valami ételt, megpróbál enni egy kicsit?
Minden erejére szüksége lesz, amikor tárgyalnia kell ve-
lük. – De tudta, hogy ez még túl korai lenne. A nő még
nem heverte ki a sokkot, amit az aznap látottak és átél-
tek okoztak. Fernanda a fejét rázta.
– Nem vagyok éhes. – Képtelen lett volna egyetlen
falatot is lenyelni. Csak Samre tudott gondolni. Hol le-
het? Mit csináltak vele? Bántották? Él még? Halálosan
retteg? Ezernyi rémisztő gondolat cikázott át az agyán.
Fél órával később Ted hozott neki egy csésze teát, és
Fernanda a nappali padlóján ülve, felhúzott térdeit át-
karolva, lassan elkortyolgatta. Ted sejtette, hogy a nő
egy szemhunyásnyit sem aludt. Idegtépő lehetett szá-
mára a várakozás. Ahogy mindannyiuk számára. De
Fernandának volt a legnehezebb. És a másik két gyerek-
kel még nem is beszélt. A rendőrség azt tanácsolta, vár-
jon ezzel addig, amíg valami hírt nem kapnak. Felesle-
ges lett volna megrémíteni őket, márpedig ha elmondja
nekik, biztosan pánikba esnek. A helyi erőket értesítet-
ték, és a rendőrség fokozott védelmet vont Will és Ash-
ley köré. Bár Ted úgy gondolta, hogy miután Samet
már elkapták, a többiek biztonságban vannak, és a felet-
tesei egyetértettek vele. A másik két gyereket meg sem
próbálják majd elrabolni. A céljaikhoz elég Sam is.
Fernanda elnyújtózott a nappali szőnyegén, egy szót
sem szólt. Ted leült a közelében, a jelentéseket olvasgat-
ta, és néha-néha az asszonyra pillantott. Kis idő múltán
kiment, hogy ellenőrizze az embereit, közben a nő el-
aludt. Amikor Ted visszaért, ott találta a nappali padló-
ján álomba szenderülve. Nem ébresztette fel. Szüksége
volt az alvásra. Először arra gondolt, hogy felviszi a szo-
bájába, de végül úgy döntött, nem zavarja meg az ál-
mát. Éjfél körül ő maga is leheveredett a kanapéra, és
szundított pár órácskát. Még sötét volt, amikor feléb-

253
redt, és hallotta, hogy a nő sír. Még mindig a földön fe-
küdt, a fájdalomtól bénultan. Ted nem mondott sem-
mit, csak leült mellé a szőnyegre, magához ölelte. A nő
a karjaiba bújt, és hosszú órákon át feltartóztathatatla-
nul zokogott. Már pirkadt, mire elapadtak a könnyei.
Ekkor elsuttogott egy „Köszönöm!"-öt, és felment a szo-
bájába. Addigra már az előtéri szőnyegből is kitisztítot-
ták a vérfoltokat. Ted délig aztán nem is látta Fernan-
dát. Az emberrablók még mindig nem jelentkeztek.
A nő óráról órára rosszabb állapotba került.
Délután, az emberrablás másnapján, Jack Waterman
telefonált. Amikor megcsörrent a telefon, mindenki fel-
ugrott. A rendőrök elmagyarázták Fernandának, hogy
neki kell felvennie, nehogy elijessze az emberrablókat a
zsaruk jelenléte, bár gyanítaniuk kellett, hogy ott van-
nak, hiszen már akkor is ott voltak, amikor Samet elvit-
ték. Fernanda felvette a telefont, és kis híján könnyekben
tört ki, amikor meghallotta, hogy csak Jack az. Azon
imádkozott, hogy ezek már az emberrablók legyenek.
– Nos, javul az influenzád? – érdeklődött csevegő, ba-
ráti hangnemben Jack.
– Nem... nem mondhatnám.
– Igen, a hangodon is hallom. Igazán sajnálom. Sam
hogy van? – A nő egy végeérhetetlen percig hallgatott,
majd minden erőfeszítése dacára kitört belőle a sírás. –
Fernanda? Jól vagy? Mi történt? – Fernanda nem tudta,
mit mondjon. Képtelen volt abbahagyni a sírást. Jack
pillanatról pillanatra egyre idegesebb lett. – Átjöjjek? –
A nő eleinte tiltakozott, de végül beleegyezett. Úgyis
igénybe kell vennie a segítségét. Amint az emberrablók
előállnak a követelésükkel, elszabadul a pokol.
Jack tíz perc múlva már az ajtóban állt, és valósággal
földbe gyökerezett a lába, amikor belépett az előtérbe.
Fél tucat, jól láthatóan felfegyverzett, utcai ruhás rend-
őr, és csapatnyi FBI-ügynök téblábolt a házban. Az egyik
közvetítő is lejött az emeletről, hogy egy kicsit megmoz-
gassa a végtagjait. Ted az embereivel beszélgetett a le-
csupaszított konyhában. És az egész őrület közepén ott

254
állt Fernanda, halálra váltan. Ismét sírva fakadt, amikor
meglátta Jacket. Ted a többi rendőrt és ügynököt is be-
terelte a konyhába, és magukra csukta az ajtót. Fernan-
da nem tudta, hol kezdje.
– Mi folyik itt? – kérdezte döbbenten Jack. Nyilván-
való volt, hogy valami szörnyűség történt. Leültek egy-
más mellé a kanapéra, de öt percbe is beletelt, mire Fer-
nanda annyira össze tudta szedni magát, hogy kimond-
ja a szavakat.
– Elrabolták Samet.
– Kicsoda? Ki rabolta el?
– Még nem tudjuk. Elejétől a végéig elmesélte Jack-
nek a borzalmas történetet, beleértve azt a jelenetet is,
amikor Samet egy vászonzsákba tuszkolták, valamint a
négy rendőrtiszt lemészárlását a konyhában.
– Ó, Istenem! Miért nem telefonáltál? Tegnap miért
nem szóltál? – Most döbbent rá, hogy ez az egész nem
sokkal azután történt, hogy a nő lemondta a napai ki-
rándulást. Jack készségesen elhitte, hogy mindketten el-
kapták az influenzát. Holott valami sokkal rosszabbal
kellett szembenézniük. Teljes valójában még fel sem
tudta fogni, amit a nőtől hallott, de már maguk a szavak
is rettegéssel töltötték el.
– És mit csináljak, amikor majd a váltságdíjat kérik?
Semmi pénzem nincs, amit odaadhatnék Sam életéért
cserébe. – Jack ezt mindenki másnál jobban tudta. Fo-
gós kérdés volt. – A rendőrség és az FBI azt mondja, az
emberrablók valószínűleg azt hiszik, Allan minden va-
gyonát megörököltem. Biztos, hogy ezt hiszik.
– Nem tudom – ingatta a fejét tanácstalanul Jack. –
Remélhetőleg elkapják őket, mielőtt le kell tenned a
pénzt. – Elképzelhetetlen volt, hogy Fernanda bárhon-
nan is készpénzt tudjon összekaparni; nemhogy na-
gyobb összeget, de még centeket sem. – A rendőrségnek
van sejtelme róla, hova vihették Samet? – Ezt pillanat-
nyilag senki nem tudta.
Két órán át beszélgettek, Jack átkarolta a nő vállát, és
megígértette vele, hogy mindenképpen telefonál, ha

255
bármi új fejlemény van, vagy ha csupán emberi szóra
vágyik. És mielőtt elment, kínos javaslattal állt elő. Fel-
vetette, hogy nem ártana, ha Fernanda most már hiva-
talosan is meghatalmazná, mint ügyvédjét, hogy dönté-
si helyzetben legyen, és – ha vannak még egyáltalán –
minden pénzügyi forrást igénybe vehessen az ő nevében
akkor is, ha Fernandával netalántán történne valami.
Amit mondott, legalább annyira lehangoló volt, mint
amikor a rendőrség hajmintát vett a gyerekektől, hogy
DNS-egyezés alapján tudják azonosítani őket, ha neta-
lántán meghalnának. Jack azt mondta, másnap átküldi a
szükséges papírokat, amiket Fernandának alá kell ír-
nia. És pár perccel később távozott.
Fernanda maga sem tudta, hová tart, amikor bement
a konyhába. A férfiak épp kávéztak. A nő megfogadta
magában, hogy soha többé nem lépi át ennek a helyi-
ségnek a küszöbét; ám egyszer csak odabent találta ma-
gát. Mintha nem is az ő konyhája lett volna. Az összes
gránitlapot eltávolították, a konyhaasztalt – a régire
négy halott ember vére fröccsent, és a cseppeket magá-
ba szívta a falap – egy egyszerű, hétköznapi darabbal
pótolták, és a székeket sem látta még soha. Akárha bom-
batámadás helyszínén járt volna; de legalább semmi
nem emlékeztetett a borzalomra, amelynek előző nap
szemtanúja volt.
Amikor a nő megjelent, a négy, őrizetére kirendelt
rendőr azonnal talpra ugrott. Ted, hátát a falnak tá-
masztva, épp az embereivel beszélgetett, és elmosolyo-
dott, amikor Fernanda belépett. Az asszony visszamo-
solygott rá. Jól emlékezett rá, hogy előző éjjel a férfi öle-
lő karjaiból merített erőt. Bármilyen szörnyűségeken
kellett is keresztülmennie, ha Ted közelében lehetett,
békesség és nyugalom járta át.
Az egyik rendőrtiszt egy csésze kávét nyomott a kezé-
be, és fánkkal kínálta. Fernanda elvett egyet, és félig el is
rágcsálta, mielőtt a szemetesbe dobta volna. Két napja
ez a pár falat volt az összes szilárd táplálék, amit magá-
hoz vett. Két napja kávén és teán élt; a testi és idegi ki-

256
merültség határára jutott. Mindnyájan tudták, hogy
nem történt előrehaladás az ügyben. Ezért tartózkodtak
is az ez irányú kérdések megvitatásától. Semleges té-
mákra terelték a szót, aztán Fernanda felment és lefe-
küdt. Látta, amint az egyik közvetítő, Ashley szobájába
menet, elsétál hálószobája nyitott ajtaja előtt. Meg sem
fordult a fejében, hogy át kéne öltözni éjszakára; csak
zuhanyozás előtt vetkőzött le. Úgy érezte magát, mintha
hadgyakorlaton lenne, és csupa hímnemű fegyveres
venné körül. De sem a férfiakkal, sem a fegyverekkel
nem sokat törődött. Egyedül a fia érdekelte. Csak őérte
izgult, őérte élt, csak őt akarta, és csak őrá tudott gon-
dolni. Egész éjjel ébren feküdt az ágyán – a cukor és a
koffein pumpálta az ereiben a vért –, arra várva, hogy
hírt kapjon Samről. Semmit nem tudott tenni a fiáért.
Csak imádkozott, hogy még életben legyen.

16.
AMIKOR MÁSNAP REGGEL FELÉBREDT, a felkelő nap még
aranyos ragyogásba vonta a várost. Addig nem is tuda-
tosult benne, hogy július 4-e van, amíg le nem ment a
földszintre, és meg nem pillantotta a dátumot az újsá-
gon, amit az egyik tiszt felejtett az asztalon. Nem vasár-
nap volt ugyan, de ahogy ott ült és a napfelkeltét nézte,
arra gondolt, szívesen elmenne a templomba. De nem
tehette. Amíg az emberrablók nem telefonálnak, nem
hagyhatja el a házat. Kicsivel később Ted csatlakozott
hozzá a konyhában, és neki is megemlítette a dolgot.
A férfi gondolkozott egy percig, aztán azt kérdezte, mi
lenne, ha odahívnának egy papot. Ezt még hallani is na-
gyon furcsa volt. Régebben szerette misére vinni a gye-
rekeket vasárnaponként, de ők – Allan halála után –
megtagadták a templomba járást. És Fernanda is meg-
ingott a hitében, ezért az utóbbi időben már ő maga
sem járt el. De érezte, hogy most jót tenne a lelkének, ha

257
beszélhetne egy pappal, együtt imádkozhatna vele...
bár ő maga talán már el is felejtette, hogyan kell.
– Nagyon lehetetlen kérés? – kérdezte, és látszott raj-
ta, hogy zavarban van. Ted megrázta a fejét. Napok óta
ott „lakott" a házban, egy pillanatra sem hagyta magá-
ra az asszonyt. Csupán tiszta ruhát hozott magának.
Fernanda tudta, hogy a rendőrök Will szobáját nevezték
ki „hálóteremnek". Egyszerre csak egyikük aludt, a töb-
biek őrizték a házat, a telefont és őt. Egy-egy nap alatt,
egymást váltva, négy, vagy akár öt férfi is lepihent Will
ágyában.
– Semmi furcsa nincs benne, azok után, ami önnel
történt. Keressek valakit én, vagy egy konkrét személy-
hez ragaszkodik?
– Mindegy – válaszolta félénken Fernanda. Önmaga
számára is meglepő volt, de miután több napot összezár-
va töltöttek, kezdett barátjaként tekinteni a férfira. Úgy
érezte, vele mindent megbeszélhet. Egy ilyen helyzetben
nem volt helye büszkeségnek, szégyennek vagy köntör-
falazásnak; csak az őszinteség és a fájdalom maradt.
– Elintézek néhány telefonhívást – mondta Ted. Két
órával később már egy fiatalembert engedett be az aj-
tón. Szemlátomást ismerték egymást. Váltottak pár
szót, majd a fiatalember követte Tedet az emeletre. Fer-
nanda az ágyán feküdt, amikor Ted bekopogott a nyi-
tott ajtón. A nő felült, csodálkozva nézett rá, nem értet-
te, ki lehet a társaságában lévő férfi. Az ismeretlen szan-
dált, pólót és farmernadrágot viselt. Fernanda csak
hevert az ágyán, azt kívánta, bár telefonálnának már az
emberrablók, amikor megzavarták.
– Helló! – mondta Ted az ajtóban toporogva, kissé
kínosan érezte magát. A nő nem mozdult. – Hadd mu-
tassam be az egyik barátomat. Dick Wallis. Dick Wallis
atya. – Fernanda felkelt az ágyról, odament hozzájuk, és
megköszönte az atyának, hogy eljött. Sokkal inkább lát-
szott futballistának, mint papnak. Nagyon fiatalnak
tűnt, a harmincas évei közepén járhatott, de Fernanda
érezte a szavaiból és a tekintetéből sugárzó kedvességet.

258
Amikor beljebb invitálta, Ted szó nélkül visszament a
földszintre.
Fernanda a hálószobájához tartozó kis nappaliba ve-
zette be a papot, majd hellyel kínálta. Nem tudta, mit
mondjon neki. Megkérdezte tőle, tudja-e, mi történt.
Wallis atya azt felelte, hogy tudja. Elmondta a nőnek,
hogy a főiskola után két évig a profi ligában játszott, de
aztán úgy döntött, papnak áll. Fernanda, aki elragadta-
tottan hallgatta, arról is értesült, hogy a férfi harminc-
kilenc éves, és tizenöt esztendeje szentelték fel. Teddel
akkor ismerkedett meg, amikor rövid ideig rendőrségi
káplánként dolgozott, és Ted egyik közeli barátját meg-
ölték. Tedben akkor sok kérdés merült fel az élet értel-
mét illetően; illetve akkoriban az élet értelmetlenségét
látta igazolva.
– Néhanapján mindnyájan felteszünk magunknak
ilyen kérdéseket. Bizonyára most az ön fejében is hason-
ló gondolatok fogalmazódtak meg. Hisz Istenben? –
Fernandát váratlanul érte a kérdés.
– Azt hiszem. Régebben hittem. – Furcsa pillantást
vetett a férfira. – Az elmúlt néhány hónapban kissé elbi-
zonytalanodtam. A férjem hat hónapja halt meg. Azt hi-
szem, öngyilkos lett.
– Szörnyen félhetett, ha képes volt ilyesmit elkövet-
ni. – Érdekes gondolat volt, és Fernanda bólintott. Eb-
ből a szemszögből még sosem vizsgálta a dolgot. Allan
félt. És úgy döntött, távozik.
– Igen, valóban. És most én is rettegek – mondta
őszintén, és sírni kezdett. – Annyira, de annyira félek,
hogy meg fogják ölni a fiamat! – Képtelen volt abba-
hagyni a sírást.
– Ön szerint meg lehet bízni Istenben? – kérdezte
kedvesen Wallis atya, és Fernanda hosszasan elgondol-
kodott.
– Nem vagyok biztos benne. Miért engedte, hogy ez
megtörténjék, és miért hagyta meghalni a férjemet? Mi
lesz, ha meggyilkolják a fiamat? – kérdezte, és a hangja
zokogásba fúlt.

259
 – Tanuljon meg újra bízni Istenben. És bízzon ezek-
ben az emberekben, akik itt vannak. Bízzon benne,
hogy a segítségére lesznek és visszahozzák önnek a fiát.
Akárhol legyen is most Sam, Isten kezében van. Isten
most is látja őt, Fernanda. És önnek mást nem is kell
tudnia. És semmit nem kell tennie. Hagyja őt Isten ke-
zében. – És ekkor valami olyan furcsát mondott, hogy
Fernanda nem is tudta, mit válaszolhatna rá. – Néha
mindannyiunknak szörnyű megpróbáltatásokban van
részünk. Úgy érezzük, beleőrülünk, vagy belehalunk a
csapásokba. De a végén megerősödve jövünk ki a dolog-
ból. A „megtiszteltetés" lehető legkegyetlenebb formája
ez, de fura mód Isten így fejezi ki irántunk a nagyrabe-
csülését. Tudom, őrültségnek hangzik, de akkor is így
van. Ha Isten nem szeretné önt, és nem hinne önben,
nem állítaná ilyen borzalmas kihívások elé. Fogja fel
úgy, mint Isten által adott kitüntetést. Hiszem, hogy erő-
sebb lesz tőle. Isten így akarja tudatni, hogy szereti, és
hisz önben. Ez egyféle dicséret a részéről. El tudja fo-
gadni, amit mondok?
Fernanda szomorkás mosollyal nézett a fiatal papra,
és megcsóválta a fejét.
– Nem. – És nem is akarta elfogadni. – Nem kérek az
ilyen „dicséretekből". A férjem halálát sem akartam.
Szükségem volt Allanre. És most is. szükségem lenne rá.
– Egyikünk sem vágyik a megpróbáltatásokra, Fer-
nanda. Egyikünk sem. Nézze meg Krisztust a kereszten.
Arra gondoljon, számára mekkora lehetett a kihívás.
Akikben bízott, elárulták, és ezzel a halálát okozták. De
aztán jött a Feltámadás. Isten bebizonyította, hogy bár-
mekkora próbatétel elé állít is minket, a szeretete nem
szűnik irányunkban. Minden egyes megpróbáltatás erő-
síti irántunk való szeretetét. Isten szereti önt, Fernanda.
– Csendben ültek egy hosszú percig, és annak ellenére,
hogy Fernanda számára őrültségnek tűnt, hogy Isten az
emberrablás révén fejezi ki tiszteletét, mégis jobban
érezte magát egy kicsit, maga sem értette, miért. A fiatal
pap jelenléte nyugtatóan hatott rá. A férfi kis idő múltán

260
felállt, és Fernanda megköszönte, hogy eljött. Mielőtt tá-
vozott volna, az atya gyengéden Fernanda fejére helyez-
te a kezét, és megáldotta; a nő megnyugtatónak találta
ezt a gesztust. – Imádkozni fogok önért és Samért. Sze-
retnék majd találkozni vele – mosolyodott el Wallis atya.
– Remélem, hogy lesz rá alkalom. – Az atya bólintott,
aztán magára hagyta. Semmi „papos" nem volt a visel-
kedésében, de Fernandának tulajdonképpen tetszett,
amit mondott. Hosszú ideig elücsörgött a szobájában,
aztán lement, hogy megkeresse Tedet. A nappaliban ta-
lált rá, a mobiljáról telefonált, de letette, amikor az asz-
szony belépett. Rickkel beszélgetett, csak hogy agyonüs-
se az időt. Egyikük sem tudott új hírekkel szolgálni.
– Milyen volt?
– Nem is tudom. Wallis atya csodálatos ember. Vagy
őrült. Még nem tudtam eldönteni – mondta Fernanda,
és elmosolyodott.
– Valószínűleg mindkettő. De nekem nagyon sokat
segített, amikor az egyik barátom meghalt, és képtelen
voltam beletörődni, hogy értelmetlen halált halt. Hat
gyereke volt, a felesége a hetedikkel volt terhes. A bará-
tomat egy hajléktalan ölte meg, minden ok nélkül meg-
késelte, és hagyta elvérezni. Szó sem volt bátor küzde-
lemről, hősi halálról. Jött egy holdkóros a késével. A haj-
léktalan elmebeteg volt. Előző nap engedték ki az állami
idegklinikáról. Olyan értelmetlen volt az egész. Olyan
nagyon értelmetlen. – Ugyanolyan értelmetlen, mint
hogy négy embert megöltek a nő konyhájában, és elra-
bolták a fiát. Ennek sem volt semmi értelme.
– Azt mondta, hogy Isten így fejezi ki a nagyrabecsü-
lését irántam – árulta el Fernanda.
– Nem hiszem, hogy ebben egyet tudnék érteni vele.
Ugyan... marhaság! Talán valaki mást kellett volna hív-
nom – mondta Ted bátortalanul.
– Nem. Én szimpatikusnak találtam Wallis atyát.
Szeretnék még találkozni vele. Ha ennek az egésznek
vége lesz. Nem is tudom. Azt hiszem, segített.
– Én is mindig így éreztem vele kapcsolatban. Szent

261
életű ember. És megingathatatlan a hitében. Bárcsak
magamról is el tudnám mondani ugyanezt – tette hozzá
halkan Ted, és Fernanda ismét elmosolyodott. Valahogy
békésebbnek tűnt. Jót tett neki, hogy beszélhetett a pap-
pal, még ha furcsa dolgokat hallott is tőle.
– Allan halála óta nem voltam templomban. Azt hi-
szem, haragudtam Istenre.
Minden oka megvolt rá – mondta Ted.
– Talán nem. Az atya szerint, ha megfelelünk a kihí-
vásoknak, lélekben erősebbek leszünk.
– A nehéz élethelyzetekben valóban formálódik az
ember jelleme. De bárcsak kevesebb alkalmunk lenne a
formálódásra – sóhajtotta Ted.
– Igen – mondta halkan a nő. – Én is ezt kívánom.
Bementek a konyhába a többiekhez. A férfiak a kony-
haasztalnál kártyáztak, és épp akkor érkezett meg egy
tálca szendvics. Fernanda, oda sem figyelve, felkapta és
megette az egyiket, majd két pohár tejet ivott rá. Tedhez
egy szót sem szólt, miközben evett. Azon gondolkozott,
amit Wallis atya mondott, hogy ez az egész Isten nagy-
rabecsülésének jele. Eleinte furcsán hangzott, de minél
többet gondolt rá, annál inkább el tudta fogadni. És
amióta elrabolták tőle a fiát, most először érezte teljes
bizonyossággal, hogy Sam még életben van.

Peter Morgan két órával azután ért a Tahoe-tóhoz a

Hondával, hogy Carl és a csapata megérkezett Sammel.
A kisfiú ekkor még mindig a zsákban volt.
– Több eszed is lehetne – mondta Peter Malcolm
Starknak, aki bevitte a zsákot az egyik hátsó szobába, és
felhajította az ágyra. – Nem ártott volna levenni a kö-
lyök szájáról a ragasztószalagot. Mi van, ha nem kap le-
vegőt? – Stark üres tekintettel pislogott, és Peter már
örült, hogy eljött. Addisonnak igaza volt. Ezekre nem
lehet rábízni egy gyereket. Peter tudta, hogy három
szörnyeteggel áll szemben. De csak szörnyetegek voltak
képesek elvégezni egy ilyen munkát.

262
 Carl faggatni kezdte, miért jött Tahoe-ba. Peter azt
felelte, a megbízója utasította erre, miután értesült a
négy zsaru haláláról.
– Berágott? – kérdezte aggódva Carl.
Peter habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Meglepődött. A zsaruk megölése komplikáltabbá
teszi a dolgokat. Nagyobb erőkkel folyik utánunk a kuta-
tás, mintha csak a gyerekről lenne szó. – Carl egyetér-
tett. Pokoli balszerencse.
– Még mindig nem értem, hogyhogy nem vetted ész-
re azt a négy zsarut – mondta bosszúsan.
– Én sem. – Peter nem tudta kiverni a fejéből gondo-
latot, hogy talán Addison szólta el magát, amikor az
FBI kihallgatta, és ezzel tippet adott nekik. Más magya-
rázatot nem talált a dologra. Ő nagyon körültekintően
járt el mindvégig, amíg Fernandát követte. És mind ez
idáig Waters, Stark és Free sem követett el hibát; leg-
alábbis nem tudtak róla . És amikor a rendőrség karjai-
ba futottak a nő konyhájában, nem maradt más válasz-
tásuk, mint gyilkolni. Ezt még Peter is belátta. Átkozott
balszerencse. Mindannyiukra nézve. – Hogy van a kö-
lyök? – kérdezte ismét, és remélte, hogy nem látszik raj-
ta, mennyire aggódik. Starkon viszont az nem látszott,
hogy be akarna menni a hátsó szobába és kiengedni a
gyereket.
– Valakinek meg kéne néznie – vetette fel Carl. Jim
Free a kaját hordta be a konyhába, mindnyájan nagyon
éhesek voltak. Nehéz nap és hosszú út állt mögöttük.
– Majd én – ajánlkozott Peter. Lassú léptekkel, mint
akit nem is érdekel az egész, bement a hátsó szobába, és
leoldotta a kötelet a zsákról. Óvatosan széthajtotta a
zsák száját, közben attól rettegett, hogy Sam talán már
meg is fulladt. Egy nagy, barna szempár pislogott fel rá.
Peter a szája elé szorította a mutatóujját. Már maga sem
tudta, kinek az oldalán áll: a gyerek anyja, a gyerek el-
rablói, vagy egyszerűen csak a gyerek oldalán. Félig le-
hámozta a zsákot Samről, és amilyen kíméletesen csak
tudta, letépte a szájáról a ragasztószalagot, de a kezét és

263
a lábát nem oldozta el. – Jól vagy? – Sam bólintott. Az
arca maszatos volt, és rémültnek látszott. De legalább
még élt.
– Te ki vagy? – kérdezte suttogva a fiú.
– Nem számít – suttogta vissza Peter.
– Rendőr? – Peter megrázta a fejét. – Ó! – Sam töb-
bet nem is mondott, csak csendben figyelt. Néhány perc-
cel később Peter kiment a szobából, és átsétált a konyhá-
ba, ahol a többiek már ettek; valaki disznóhúst és babot
tett fel sülni egy lábosba. Csilit is szórt bele rendesen.
– Enni kéne adni neki – nézett Peter Watersre, az bó-
lintott. Erre sem gondoltak. Ahogy arra sem, hogy meg-
itassák. Elfelejtették. Kisebb gondjuk is nagyobb volt,
mint Sam élelmezése.
– A Jézus szerelmére, ez itt nem egy napközi ottho-
nos óvoda! – dohogott Malcolm Stark, mire Jim Free
felröhögött. – Hagyd a zsákban a kölyköt.
– Ha megölitek, nem kapunk érte pénzt – mutatott rá
gyakorlatiasan Peter. Carl Waters elnevette magát.
– Igaza van. Az anyja biztos beszélni akar vele, ha
majd telefonálunk. A fenébe is, egyszer-egyszer igazán
adhatunk neki enni, ha már százmillió dolcsit hoz a
konyhára. Valaki vigyen neki vacsorát – mondta Peterre
nézve, mintegy rátestálva a feladatot. Peter vállat vont,
két szelet kenyér közé berakott egy szelet sonkát, és visz-
szament a hátsó szobába. Leült az ágyra Sam mellé, és
a szendvicset a fiú szája elé tartotta. De az csak a fejét
rázta.
– Gyerünk, Sam, enned kell! – győzködte Peter, mint-
ha csak ismerné a fiút. És mivel több mint egy hónapon
át figyelte, úgy érezte, ismeri is. Olyan kedvesen beszélt
vele, ahogy a lányaival szokott, ha rá akarta venni őket
valamire.
– Honnan tudod a nevemet? – kérdezte döbbenten
Sam. Peter addigra már százszor is hallotta, milyen né-
ven szólítja Fernanda a fiát.
Szüntelenül az járt a fejében, vajon mit csinálhat
most a nő, mennyire rázták meg a történtek. Látta, mi-

264
lyen bensőséges a kapcsolata a gyerekeivel, és sejtette,
hogy nagyon megviselhették a mai események. De a fi-
úcska figyelemre méltóan jó állapotban volt, különösen
azok után, amit át kellett élnie; ráadásul négy órán át
zötykölődött egy vászonzsákba zárva. Bátor kis kölyök
volt, Peter csodálta érte. Újra a szája elé tartotta a
szendvicset, és Sam ez alkalommal beleharapott. Végül
is megette a felét, és amikor Peter visszapillantott az aj-
tóból, azt mondta: – Köszi. – Peternek ekkor még eszé-
be jutott valami, visszament a fiúhoz, és megkérdezte,
nem kell-e kimennie a mosdóba. Sam zavartan nézett
rá, és Peter azonnal rájött, mi lehet a baj. A fiúcska már
rég összepisilte magát. Az ő helyében bárkivel megtör-
tént volna. Kiszabadította a zsákból a fiút. Sam nem
tudta, hol van, és félt az elrablóitól; beleértve Petert is.
Peter kivitte a fürdőszobába, megvárta, amíg elvégzi a
dolgát, aztán visszavitte a szobába és lefektette az ágyra.
Ennél többet nem tehetett érte. De még betakargatta
egy pléddel, mielőtt otthagyta. Sam addig követte a te-
kintetével a férfit, amíg be nem zárult mögötte az ajtó.
Mielőtt nyugovóra tért volna, Peter aznap este még
egyszer bement a fiúhoz, és kivitte a fürdőszobába. Fel
kellett ébresztenie Samet; de inkább ez, mint hogy
újabb „baleset" történjék. Egy pohár tejet és kekszet is
vitt neki. Sam jó étvággyal elfogyasztotta, majd udvari-
asan megköszönte. És amikor másnap reggel meglátta a
férfit, elmosolyodott.
– Téged hogy hívnak? – puhatolózott óvatosan.
Peter habozott egy pillanatig, de aztán úgy döntött,
semmi vesztenivalója. A gyerek úgyis látta az arcát.
– Peternek. – Sam biccentett. És Peter nemsokára
reggelit vitt neki, sonkás rántottát. Anélkül, hogy meg-
beszélték volna, eldöntetett, hogy ő lesz a „dada".
A többiek örültek, hogy nem nekik kell ezzel foglalkoz-
ni. A pénzüket akarták, nem egy hatéves gyereket pá-
tyolgatni. És fura mód Peter úgy érezte, mindezt Fer-
nandáért teszi, mint ahogy, bizonyos szempontból, így
is volt.

265
 Délután elüldögélt a fiú mellett egy darabig, és este is
bement hozzá. Leült mellé az ágyra, és megsimogatta
a haját.
– Meg fogtok ölni? – kérdezte vékonyka hangon Sam.
Látszott rajta, hogy fél, és hogy nagyon szomorú, de
Peter sírni még egyszer sem látta. Tudta, hogy félelme-
tes lehet számára a helyzet, de már az elejétől fogva na-
gyon bátran viselkedett.
– Nem, én... nem engedem! Néhány napon belül
visszaküldünk az édesanyádhoz. – A kisfiún nem lát-
szott, hogy elhinné, pedig Peter igyekezett nagyon meg-
győző lenni. Sam főleg a többiek miatt aggódott. Hal-
lotta jönni-menni, beszélni őket a házban, de egyikük
sem jött be hozzá soha. Örültek, hogy Peter elvállalta a
feladatot. Ahogy ő mondta, a „befektetésüket felügyeli",
és ezt a többiek roppant viccesnek találták.
– És majd felhívjátok anyát, és pénzt kértek tőle? –
kérdezte halkan Sam, és Peter bólintott. A szívéhez nőtt
ez a gyerek, míg a többieket egyáltalán nem érdekelte.
Azok inkább a zsaruk kinyírásáról beszélgettek; és hogy
milyen jó érzés volt megtenni. Peternek hányhatnékja
támadt, ha őket hallgatta. Szívesebben volt a kisfiúval.
– Igen, ez az elképzelés – felelte a fiúnak arra a kérdé-
sére, hogy pénzt fognak-e kérni az anyjától. Azt nem
említette, mikor, mert még ő maga sem volt benne biz-
tos. De – a tervek szerint – pár napon belül.
– Nincs neki – súgta Sam halkan. Petert méregette,
próbált rájönni, kivel áll szemközt. Már-már megsze-
rette ezt a férfit, de azért óvatos volt vele. Mégiscsak
egy emberrabló! Bár vele eddig nagyon rendesen visel-
kedett.
– Mije nincs? – kérdezte kissé megzavarodva Peter.
Más dolgok jártak a fejében, mint például az, hogyan
fognak olajra lépni. Kész tervük volt erre is, mégis nyug-
talankodott. A másik három Mexikó felé veszi az irányt,
és onnan, hamis útlevéllel, Dél-Amerikába mennek.
Peter úgy tervezte, hogy először New Yorkba repül, és
megpróbálja elintézni, hogy találkozhasson a lányaival.

266
 Aztán meg sem áll Brazíliáig. Volt ott néhány barátja,
még a drogos időkből.
– Anyának semmi pénze nincs – suttogta Sam. Ez
olyan titok volt, amiről senkinek nem lett volna szabad
beszélnie, Peternek mégis elárulta.
– Hogyne lenne! – mosolyodott el a férfi.
– Nem érted, hogy nincs neki?! Apa ezért ölte meg
magát. Mert minden elveszett. – Peter arcából kiszaladt
a vér, levegőt sem kapott: ez a kölyök azt sem tudja, mit
beszél! Igaz, olyan fájón őszintén és komolyan beszélt,
ahogy csak a gyerekek tudnak.
– Én úgy tudom, hogy édesapád balesetben... hajó-
balesetben halt meg.
– De írt anyának egy levelet. És anya azt mondta apa
ügyvédjének, hogy apa öngyilkos lett.
– És ezt te honnan tudod? Sam elpirult, de végül
kibökte:
– Az ajtónál hallgatóztam.
– Pénzről is beszéltek? – kérdezte aggódva Peter.
– Sokszor. Minden nap. Anya azt mondta, hogy min-
den pénzünk elfogyott. Csak „szabóságaink", vagy
mink maradtak. Azt mondogatta folyton, hogy akárho-
vá nyúl is, csak „szabóságot" talál. – Peter jobban értet-
te, mint a gyerek. Fernanda nyilvánvalóan nem „szabó-
ságról", hanem adósságról beszélt. – És anya azt is
mondta, hogy el kell adnunk a házunkat. De nekünk
még nem akart szólni róla. – Peter bólintott, aztán a kis-
fiú szemébe mélyesztette a tekintetét.
– Erről senkinek nem beszélhetsz! Megígéred? – Sam
biccentett, de nagyon lehangoltnak tűnt.
– Azok... – bökött állával az ajtó felé – meg fognak
ölni, ha anya nem fizet, ugye? – Szomorú szemmel né-
zett Peterre, aki határozottan megrázta a fejét.
– Nem engedem, hogy ez megtörténjen! – suttogta. –
Esküszöm! – Azzal kiment a szobából, és csatlakozott a
többiekhez.
– Hát te aztán jó sok időt töltesz azzal a kölyökkel! –
fanyalgott Stark, mire Waters ráförmedt.

267
 – Ha akarod, vigyázhatsz rá te is! Én a hátam köze-
pére sem kívánom.
– Én szeretem a gyerekeket – jelentette be Jim Free. –
Olyan friss, porhanyós a húsuk. – Harsányan felröhö-
gött. Amennyire Peter tudta, Free-t soha nem vádolták
gyerekek bántalmazásával, feltehetően most is csak
poénkodott, de Peter nem volt vevő az ilyen poénra. És
ezt a hármast, úgy ahogy volt, ki nem állhatta.
Csak másnap reggel környékezte meg Waterst. Töp-
rengő arckifejezéssel állt elé, mint akit aggaszt valami.
– Mi lesz, ha az asszony nem fizet? – szegezte neki a
kérdést.
– Fizetni fog. Vissza akarja kapni a kölykét. Annyit fi-
zet, amennyit kérünk. – Előző este épp azt fontolgatták,
hogy a megbeszéltnél többre veszik le a nőt; így nekik is
nagyobb falat jut.
– És ha nem?
– Szerinted? – húzta el a száját Waters. – Ha nem fi-
zet, akkor felesleges volt elhoznunk a gyereket. Megsza-
badulunk tőle, és annyi. – Peter és Sam is épp ettől félt.
De Sam előző esti vallomása az anyja pénzügyi hely-
zetéről, új megvilágításba helyezte a dolgokat Peter szá-
mára. Egy pillanatig sem hitte volna, hogy az asszony-
nak anyagi gondjai vannak. Volt egy-két gyanús jel, de
Peter nem számolt komolyan ezzel az eshetőséggel.
Amit Sam mondott, és ahogy mondta, meggyőzte
Petert, hogy a kisfiú nem hazudik. És ez megmagyaráz-
ta, miért nem jár el hazulról a nő, miért nem csinál so-
ha semmit, miért nincs személyzet a házban. Peter arra
számított, hogy Fernanda – mint dúsgazdag özvegy –
nagyvilágibb életet él. Később úgy gondolta, azért ma-
rad mindig otthon, mert nagyon szereti a gyerekeit; de
lehet, hogy más oka volt rá. Az anyja és az ügyvéd köz-
ti beszélgetés, amit Sam kihallgatott, túlontúl életszerű-
nek tűnt. Persze, a „nincs pénz" kinek-kinek mást jelent.
Lehet, hogy a nőnek van pénze, de nem annyi, ameny-
nyihez szokva volt. Az öngyilkosságra való utalás is ér-
dekes. Ha Allan Barnes valóban öngyilkosságot követett

268
el, elképzelhető, hogy azért tette, mert elúszott a vagyo-
na. Peter őszintén aggódott, egész nap ez járt a fejében,
és azt latolgatta, milyen következményekkel jár ez őrá, a
többiekre és – különösen – Samre nézve.
Két napig tengtek-lengtek, aztán úgy határoztak, fel-
hívják a nőt. Mind a négyen elérkezettnek látták az időt.
Peter lenyomozhatatlan mobiljáról telefonáltak, Peter
pötyögte be a számot. A nő az első csöngésre felvette,
szinte belekiáltott a kagylóba. De azonnal elcsuklott a
hangja, amikor rájött, ki a hívó fél. Peter nyugodtan be-
szélt, közben vérzett a szíve a nőért. Kétséget sem ha-
gyott a kilétét illetően: már az elején bejelentette, hogy
Samről vannak hírei. A válságszakértő a másik készü-
lékről hallgatta a beszélgetést, miközben a többiek a hí-
vást igyekeztek lenyomozni.
– Az egyik barátom szeretne beszélni magával –
mondta Peter, és átballagott a hátsó szobába. Fernanda
közben levegőt sem mert venni, és széles karmozdula-
tokkal integetett Tednek. De ő már tudta. A közvetítő
már rácsatlakozott a vonalra, és a beszélgetés rögzítésre
került.
– Szia, anya! – mondta Sam. Fernandának könnybe
lábadt a szeme, elakadt a lélegzete.
– Jól vagy, kicsim? – Alig tudott megszólalni, és egész
testében reszketett.
– Aha. Jól. – Mielőtt Sam bármi mást mondhatott
volna, Peter kikapta a kezéből a készüléket, mert Waters
árgus szemmel figyelte őket. Attól félt, hogy Sam – csak
hogy megnyugtassa az anyját – azt találja mondani,
hogy nagyon jól bánnak vele, és nem akarta, hogy ezt a
többiek is hallják. Amikor ismét nála volt a telefon, Peter
tisztán és érthetően adta elő a követelésüket. A beszéde
iskolázottságra vallott, ami meglepte Fernandát. Azok
után, amit néhány napja az otthonában tapasztalt, arra
számított, hogy primitív bunkókkal kell majd tárgyalnia.
De az a férfi, akivel most beszélt, nyilvánvalóan nem
volt az. Tanult, higgadt embert benyomását keltette, és
furcsa mód kedvesség csendült a hangjából.

269
 – Jegyet válthat a fiának a hazaútra. Százmillió dol-
lárba kerül. – Peternek szeme sem rebbent, amikor ki-
mondta az összeget. A többiek figyeltek és egyetértően
bólogattak. Tetszett nekik Peter stílusa. Udvarias volt és
megfontolt, ahogy üzletemberhez illik. – Kezdje el ösz-
szerakosgatni a pénzt. Hamarosan ismét jelentkezünk,
és tudatjuk, milyen formában kérjük – mondta Peter, és
bontotta a vonalat, mielőtt az asszony válaszolhatott
volna. A többiek felé fordult, azok örömujjongásba
kezdtek. – Mennyi időt adjunk neki? – kérdezte Peter.
Addisonnal úgy számolták, egy, maximum két hét ele-
gendő a tranzakcióra. Úgy gondolták, felesleges ennél
hosszabb határidőt szabni, de azok után, amit Samtől
hallott, Peter attól félt, teljesen mindegy, mennyi időt
adnak a nőnek. Ha egyszer nincs pénze, ennyit a föld
alól sem tud előteremteni. Tételezzük fel, hogy Barnes
csupán nem túl kifizetődő befektetéseket eszközölt. Ak-
kor az asszonynak maradhatott egy-két milliója, de nem
több. De azok után, amit Sam a „szabóságaikról" és az
apja öngyilkosságáról mondott, Peter már ebben is ké-
telkedett. Különben is: mire mennének vele, ha pár mil-
liócskát kellene ötfelé osztaniuk?
A másik három részegre itta magát aznap este, Peter
Sammel beszélgetett órákon át. Csuda kis pofa volt a
kölyök, és szemlátomást nagyon elszomorodott, miután
az anyjával beszélt.
Eközben Fernanda letaglózva ült a nappaliban, elke-
seredve nézett Tedre.
– Most mit csináljak? – Úrrá lett rajta a kétségbeesés.
Álmában sem gondolta volna, hogy ennyi pénzt kérnek.
Százmillió őrületesen nagy összeg. Csakis őrültek kér-
hetnek ennyit.
– Megkeressük Samet – mondta csendesen Ted.
Nem mintha maradt volna más választásuk. Csakhogy
a vonalat nem tudták lenyomozni. A hívó túl gyorsan le-
tette, bár ez a rendelkezésükre álló eszközökkel nem je-
lentett volna gondot, ha a hívást azonosítható vonalról
kezdeményezik. Az emberrablók azonban lenyomozha-

270
tatlan mobiltelefonról beszéltek. Egy-két készüléktípus
képes erre a trükkre. A gazemberek mindenre felkészül-
tek. De legalább Fernanda tudott beszélni a fiával.
Miközben Ted a kapitánynak jelentett, Fernanda fel-
hívta Jack Watermant. Beszámolt róla, mennyi pénzt
követelnek az emberrablók, és Jack döbbent csendben
hallgatott a túlvégén. Félmilliócskát nagy nehezen össze
tudott volna kaparni, amíg a ház eladásra nem kerül, de
a nőnek jóformán már semmi pénze nem maradt a
bankban. Ötvenezer dollár volt a számláján. Csupán
abban reménykedhettek, hogy a rendőrség megtalálja a
fiút, mielőtt az emberrablók megölnék. Jack imádko-
zott, hogy így legyen. Fernanda azt is elmondta, hogy
a rendőrség és az FBI gőzerővel dolgozik, de az em-
berrablókat mintha a föld nyelte volna el. Mind a négy
férfi, akiről sejtették, hogy érintett az ügyben, eltűnt.
A megbízható informátorok sem tudtak segíteni.
Will két nap múlva telefonált haza, és abban a pilla-
natban, hogy meghallotta az anyja hangját, már tudta,
hogy történt valami. Fernanda tagadott. De Will jobban
ismerte ennél. Végül az asszony megtört és sírni kezdett,
elmondta, hogy Samet elrabolták. Will könyörögve kér-
te, hadd jöhessen haza a táborból.
– Erre semmi szükség. A rendőrség mindent elkövet,
hogy megtalálják. Jobb lesz, ha ott maradsz, Will. –
Fernanda úgy vélte, a fiú számára túlságosan lehangoló
és felkavaró lenne most otthon lenni.
– Anya – zokogta Will a telefonba –, szeretnék mel-
letted lenni. – Fernanda felhívta Jacket és megkérte,
hogy menjen el a fiúért, és amikor másnap délután be-
lépett az ajtón, Will könnyekben tört ki, és az anyja kar-
jába vetette magát. Hosszú percekig csak álltak és ölel-
ték egymást, és este órákon át beszélgettek a konyhá-
ban. Jack csak rövid időre maradt, nem akart zavarni.
Váltott pár szót Teddel, néhány percig beszélgetett a
rendőrökkel, és megtudta tőlük, hogy egyelőre nincs
előrelépés az ügyben. Detektívek fésülték át az államot,
de eddig még senki nem jelentette, hogy bármi gyanúsat

271
látott volna. A nyomozók mindenkinek megmutatták a
négy feltételezett elkövető rendőrségi fotóját, de senki
nem látta őket. Sem a kisfiú, sem a ruhadarabjai nem
kerültek elő. Sam nyom nélkül eltűnt, ahogy az elrablói
is. Akárhol is lehettek. Lehet, hogy még nem hagyták el
az államot, lehet, hogy már Mexikóban jártak. Ted tisz-
tában volt vele, hogy hosszú ideig rejtőzködhetnek, a fiú
szempontjából talán túlságosan is hosszú ideig.
Will a saját szobájában aludt aznap este, a rendőrök át-
költöztek Ashleyébe. Sam szobájában is aludhattak volna,
de valahogy szentségtörésnek érezték. Fernanda még
hajnal négyre sem tudott elaludni, lement, hogy meg-
nézze, Ted ébren van-e. A férfi nyitott szemmel feküdt
a kanapén, gondolkodott. A rendőrök a konyhában be-
szélgettek, mint mindig, most is kezük ügyében tartva a
fegyvereiket. A helyiség készenléti központnak, vagy in-
tenzív kezelőrészlegnek tűnt, ahol mindenki ébren, fel-
fegyverezve tölti az éjszakát, arra várva, hogy megvé-
delmezhesse őt. A napok egybefolytak. Nem számított,
éjszaka van-e, vagy nappal. A férfiak mindig ott voltak
a konyhában, telefonálgattak, éberen őrködtek.
Fernanda a kanapé mellé húzott egy széket, és elkese-
redve nézett Tedre. Kezdte elveszíteni a reményt. Neki
nem volt pénze, a rendőrség nem találta a fiát. Egyetlen
aprócska nyom sem akadt, ami az emberrablók nyomá-
ra vezethette volna őket. A rendőrség és az FBI is kitar-
tott amellett, hogy nem kaphat nyilvánosságot az eset.
Az csak összekuszálná a dolgokat, és megnehezítené a
helyzetet. Ha felbosszantják az emberrablókat, azok
minden bizonnyal a kisfiún vezetik le a dühüket, és meg-
ölik. Senki nem akarta vállalni ezt a kockázatot. Fernan-
da sem.
Ted aznap este hazaugrott pár órácskára, együtt va-
csorázott Shirleyvel. Megvitatták az ügyet, és az asszony
nagyon sajnálta Fernandát. Teden is látta, hogy ugyan-
így érez. Megkérdezte, van-e esély rá, hogy időben meg-
találják a gyereket, és Ted őszintén megmondta, hogy
nem tudja.

272
 – Mit gondol, mikor fogunk újra hallani felőlük? –
kérdezte Fernanda, amikor Ted visszaért. A nappalira
sötétség borult, csak az előtérből szűrődött be némi fény.
– Hamarosan jelentkeznek, és közlik, mikor, milyen
formában kérik a pénzt – biztosította Ted, bár Fernan-
da szerint ennek nem volt jelentősége. Megállapodtak,
hogy megpróbál haladékot kicsikarni. De az emberrab-
lók előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy nem tud fizetni.
Ted tudta, hogy ez idő alatt meg kell találniuk Samet.
Délután felhívta Wallis atyát is. Más lehetőségük már
nem maradt, mint az imádság. Időt kellett nyerniük.
A rendőrség és az FBI is egyfolytában az informátorait
nyaggatta, de senki nem hallott Samről és az emberrab-
lókról.
Akik másnap reggelt telefonáltak. Hagyták, hogy Fer-
nanda beszéljen Sammel. A kisfiú hangjában most féle-
lem vibrált. Carl Waters fölétornyosult, Peter odatartot-
ta a füléhez a mobilt, és Fernandának be kellett érnie
egy halk „Szia, anya!" – sóhajtással, aztán már el is vették
a fiától telefont. Majd a már ismert hang közölte vele,
hogy ha beszélni akar a gyerekével, ki kell fizetnie a vált-
ságdíjat. Öt napot adtak, hogy összeszedje a pénzt,
megígérték, hogy másnap tudatják vele a „szállítási fel-
tételeket" is, azzal letették. Ez alkalommal Fernandán
úrrá lett a rettegés. Nem tudott fizetni. És a vonalat is-
mét nem sikerült lenyomozni. A rendőrség csupán any-
nyit tudott kideríteni, hogy a négy férfi közül egyik sem
jelentkezett a felügyelőtisztjénél azon a héten, de ez már
régi hírnek számított. Tudták, kik az emberrablók. Csak
azt nem tudták, hova tűntek, és mit csináltak Sammel.
Mindeközben Addisonnak bombabiztos alibije volt,
nyugodtan nyaralt Dél-Franciaországban. Az FBI leel-
lenőrizte a kimenő hívásait. Nem kezdeményezett távol-
sági beszélgetést az Államokba, és nem fogadott hívást
mobiltelefonról. Amióta az FBI, néhány órával az em-
berrablást követően, rácsatlakozott a szállodai telefon-
vonalra, Addison nem lépett kapcsolatba az emberrab-
lókkal. Azok pontos utasítást kaptak, és ehhez tartották

273
magukat. Peter minden igyekezetével azon volt, hogy
megvédje Samet. Carlt és a többit csak a pénz érdekel-
te. Ted és Rick, a két szervezet, a különböző ügynöksé-
gek és informátorok nem jutottak egyről a kettőre.
Fernanda úgy – érezte, beleőrül az aggodalomba.

17.
AMIKOR UTOLJÁRA TELEFONÁLTAK, az emberrablók kö-
zölték Fernandával, hogy már csak két napja maradt,
hogy leszállítsa a pénzt. Ekkor már türelmetlennek tűn-
tek. Nem engedték, hogy beszéljen Sammel, és a rend-
őrök tudták, hogy kezdenek kifutni az időből. Talán már
ki is futottak. Tudták, hogy lépni kéne, de nem tudták,
mit. Az a kevés nyom, ami a rendelkezésükre állt, sehova
nem vezetett, fogalmuk sem volt, hol lehetnek az ember-
rablók, így semmit nem tehettek. Minden követ meg-
mozgattak, de mert egyetlen újabb nyom sem bukkant
fel, senki nem tudott még csak tippet sem adni, merre
keresgéljenek tovább, tétlen várakozásra ítéltettek.
Amikor Peter figyelmeztette a nőt, hogy a fizetési ha-
táridő két nap múlva lejár, az átutalásra vonatkozó inst-
rukciókkal is ellátta. Egy Bahama-szigeteki számlára
kérte a teljes összeget, nem arra a Kajmán-szigeteki
számlára, amely eredetileg szóba került. A bahamai
bank már megkapta az utasításokat, hogy a pénzt mely
kétes vállalkozásokon folyassák keresztül. Peter és
Phillip része végül genfi, a másik háromé Costa Rica-i
számlákon jelenik meg. Amint Waters, Stark és Free Ko-
lumbiába vagy Brazíliába ér, átutaltathatják maguknak
a pénzt.
Fernanda mit sem tudott a bonyolult részletekről. Ve-
le csak a bahamai bank nevét közölték, ahova két napon
belül át kell utalnia százmillió dollárt. Csakhogy nem
volt mit átutalni. Remélte, hogy a rendőrség és az FBI
kiszabadítja Samet, mielőtt lejár a határidő, de egyre in-

274
kább rettegett, hogy nem találják meg a fiát időben.
Óráról órára kevesebb volt a remény rá.
– Több időre van szükségem, hogy összeszedjek eny-
nyi pénzt mondta Peternek a telefonba, és bármennyi-
re igyekezett is, a hangjából kiérződött a pánik. Sam éle-
téért küzdött. És minden erőfeszítésük, minden bevetett
eszközük és mozgósított emberük ellenére, sem az FBI,
sem a rendőrség nem tudott eredményt felmutatni.
Nem segíthettek.
– Fogy az idő – szögezte le határozottan Peter. – A tár-
saimnak nincs kedvük tovább várni – mondta, és meg-
próbálta leplezni saját elkeseredettségét. Miért nem csi-
nál már valamit a nő? Waters és a többiek minden nap
szóba hozták, hogy ki kellene nyírni a kölyköt. Számuk-
ra ez gyerekjáték lett volna. Úgy érezték, hogy ha nem
kapják meg a pénzüket, a gyerek halálával méltó bosz-
szút állhatnak. A kisfiú kevesebbet jelentett számukra,
mint egy üveg tequila, vagy egy pár cipő.
Az sem izgatta őket, hogy Sam látta és esetleg azono-
sítani tudja őket. A borzalmas trió úgy tervezte, hogy
mindörökre eltűnik Dél-Amerika vadonjaiban. Hamis
útlevelek várták őket a mexikói határ túloldalán. Csak
oda kellett menni és felmarkolni a papírokat, aztán le-
lépni. Utána királyként élhetnek, amíg világ a világ. De
legelőbb persze az kellett, hogy a nő kifizesse a váltság-
díjat. Ahogy teltek az órák és a napok, Peter egyre in-
kább úgy látta, hogy Sam igazat mondott. A nőnek nem
volt pénze, amit a bahamai számlára utalhatott volna.
Peter elképzelni sem tudta, mit fog csinálni az asszony.
Fernanda sem tudta. Peter szíve szerint rákérdezett vol-
na, mik a tervei, de feltételezte, hogy van valaki az asz-
szony mellett, aki megmondja neki, hogy ilyenkor mi a
teendő.
Jack ekkorra már tájékoztatta, hogy maximum hét-
százezer dollár hitelt tud keríteni, az összeget jelzálog-
ként ráterheltetné a házra. De ez sem lett volna elég a
Váltságdíjra. A banknál senki nem ismerte Fernanda kö-
rülményeit, de ha ismerik is, legelőbb harminc nap múl-

275
va tudták volna folyósítani a kölcsönt. Waters és a bará-
tai két napon belül akarták a pénzt.
Fernandának egyetlen kártya sem maradt a kezében,
amit kijátszhatott volna. És úgy tűnt, ebben a játszmá-
ban Tednek, Ricknek és a csapatnyi FBI-ügynöknek
sem osztottak lapot, bár mindannyian megesküdtek rá,
hogy már minden követ megmozgattak. Ennek ellenére
Fernanda úgy látta, egy lépéssel sem voltak közelebb a
megoldáshoz, mint aznap, amikor Samet elrabolták.
Peter is így érezte.
– Az a szuka csak szórakozik velünk! – dühöngött
Waters, miután Peter letette. Amikor a beszélgetésnek
vége szakadt, Fernanda zokogásban tört ki.
– Azért nem olyan könnyű százmilliót összeszedni –
mondta Peter, és fájt a szíve az asszonyért. El tudta kép-
zelni, milyen nyomásnak lehet most kitéve szegény. – A
férje hagyatékát feltehetően zárolták, és amíg az örökö-
södési adó összegét meg nem állapítják, és levonásra
nem kerül, az ügyvédek valószínűleg nem hagyják,
hogy a nő a pénzéhez jusson. Legalábbis nem olyan
gyorsan, mint mi szeretnénk.
Peter időt akart nyerni a nőnek, és meg sem merte
említeni a többiek előtt, hogy gyanúja szerint az asz-
szonynak egy fityingje sincs, mert attól félt, hogy Water-
sék azonnal rávetik magukat Samre. Peter úgy érezte,
borotvaélen táncol. És borotvaélen táncolt Fernanda is.
– Nem várunk tovább – jelentette be Waters. – Ha a
szuka két napon belül nem fizet, a kölyöknek annyi, mi
pedig lelécelünk. Nem ücsöröghetünk itt az örökkévaló-
ságig, arra várva, hogy a zsaruk ránk találjanak. – Poko-
li hangulatba került a hívás után, egyre és egyre azt haj-
togatta, hogy a nő csak szívatja őket, aztán – miután fel-
fedezte, hogy a tequila és a sör is elfogyott – eszelős
őrjöngésbe kezdett, üvöltözött, hogy elege van minden-
ből, de főleg a moslékból, amit már ki tudja hány napja
esznek. A többiek egyetértően bólogattak.
Eközben San Franciscóban Fernanda a szobájában
ült egész nap, mint már hosszú napok óta, és csak sírt és

276
rettegett, hogy meg fogják ölni a fiát, vagy talán már
meg is ölték. És Will is halovány szellemként kísértett a
házban. Legtöbb idejét a rendőrökkel töltötte a konyhá-
ban, de akárhová ment is, akárkivel beszélt is, a feszült-
ség már-már az elviselhetetlenségig fokozódott. És ha
Ashley hazatelefonált, Fernanda eljátszotta, hogy min-
den a lehető legnagyobb rendben van. A kislány még
mindig nem tudta, hogy Samet elrabolták, és Fernanda
nem is akarta, hogy megtudja. Csak rontott volna a
helyzeten, ha Ashley is hisztérikus állapotba kerül.
– Meg fognak ölni, ugye? – kérdezte Sam szomorú
tekintettel, miután Peter beszélt az anyjával. Sam hallot-
ta, miről beszélgetnek az elrablói, és érezte, hogy mér-
gesek, amiért ennyire elhúzódik az ügy.
– Megígértem, hogy nem hagyom – suttogta Peter.
Bekukkantott a kisfiúhoz a hátsó szobába, miután befe-
jezte a beszélgetést Fernandával. De még Sam is tudta,
hogy ezt az ígéretet nem lehet teljesíteni. Mert ha Peter
megpróbálná, a többiek őt is megölnék.
Peter visszaballagott a nappaliba, ahol a társai egyre in-
dulatosabban azt tárgyalták, hogy elfogyott a sör, és hogy
a nő direkt késlekedik a fizetéssel. Végül Peter felajánlot-
ta, hogy bemegy a városba és bevásárol. Ő biztosan nem
szúr szemet senkinek. Bárki szimpatikus turistának nézte
volna, aki nyaralni jött a tóhoz, talán épp a gyerekeivel.
Watersék azt mondták, ha már elmegy sörért, némi
tequila-utánpótlást is hozzon, na és kínai kaját. A gyom-
ruk fordul fel attól, amit maguknak tudnak főzni. Peter
étvágya is jelentősen megcsappant az utóbbi napokban.
Sörbeszerzés ürügyén bement a városba. Átautózott a
főutcán, és még további három városkán áthajtott, azon
gondolkozva, mihez kezdjen. Bár nem is volt kérdéses.
Samnek igaza volt. Kezdenek kifutni az időből. És
amennyire ő meg tudta ítélni, ez a váltságdíjbuli veszett
fejsze nyele. Csupán azt kell eldönteni, hagyja-e, hogy
megöljék a kisfiút, vagy sem. De ha azt vállalni tudta,
hogy saját élete kockáztatásával megmenti a lányai éle-
tét. .. akkor Samért is vállalnia kell a kockázatot.

277
 Egy kemping közelében félreállt a furgonnal, és elő-
vette a mobilját. Egy dolgot biztosan tudott: nem akart
visszakerülni a Pelikánba. Erős késztetést érzett, hogy
azonnal gázt adjon és elpucoljon, de tudta, hogy ha
nem megy vissza, a többiek végeznek Sammel.
Beütötte a számot és várt, és amint arra számított is,
Fernanda első csengetésre felvette. Udvariasan bejelent-
kezett, megnyugtatásképp közölte, hogy Sam jól van,
majd arra kérte az asszonyt, hogy adja át a kagylót vala-
melyik rendőrtisztnek, aki a közelében tartózkodik. Fer-
nanda habozott, elbizonytalanodva pislogott Tedre,
majd közölte, hogy nincsenek rendőrök a közelben.
– Jól körülnézett? – érdeklődött mindenbe belefáradva
Peter. Tudta, hogy számára minden elveszett, de már
nem érdekelte. Már csak Samre tudott gondolni. És mi-
közben beszélt, rádöbbent, hogy amit tesz, azt a nőért te-
szi. – Biztosra veszem, hogy lehallgatják a vonalat –
mondta nyugodtan. – Mrs. Barnes... kérem... hadd
beszéljek valamelyikükkel. – Fernanda szeme tágra nyílt
a döbbenettől, de engedelmesen Ted kezébe nyomta a
kagylót. Fogalma sem volt róla, hogy most mi következik.
– Ted Lee – vakkantotta Ted a kagylóba.
– Negyvennyolc órájuk maradt, hogy kiszabadítsák a
fiút. Négy fegyveres őrzi... engem is beleértve. – Peter
nem egyszerűen információval szolgált, de a segítségét
is felajánlotta. Tudta, hogy muszáj. Tudta, hogy tennie
kell valamit, a saját lelki békéje érdekében. Segíteni
akart az asszonyon, segíteni akart Samen. És szenvedett
attól, hogy csak ennyit tud tenni értük.
– Morgan, maga az? – Nem lehetett más. Ted tudta,
kivel beszél. Peter nem ismert el és nem tagadott sem-
mit. Fontosabb dolgok foglalkoztatták. Bediktálta a cí-
met, és részletesen leírta a házat és a környékét.
– A fiút az egyik hátsó szobában tartják... tartjuk...
fogva. Én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segít-
sek maguknak, de lehet, hogy nem úszom meg élve.
Ted ekkor feltette a kérdést, amire már régóta választ
szeretett volna kapni. Ez a telefonbeszélgetés is rögzítés-

278
re került, ahogy a többi is, amióta az emberrablók beje-
lentkeztek. – Phillip Addison áll a háttérben?
Peter hosszasan hallgatott, majd bólintott.
– Igen. – Tudta, hogy számára már minden elveszett.
Akárhova megy is, Addison rátalál, és kinyírja. De lehet,
hogy Waters és a haverjai már sokkal korábban bevég-
zik a munkát.
– Nem felejtem el, amit most tett – mondta Ted, és
komolyan gondolta. Fernanda feszülten figyelt. Érezte,
hogy most valami fontos dolog történik, csak azt nem
tudta, hogy jó, vagy rossz.
– Nem azért csinálom – mondta szomorúan Peter. –
Hanem Samért... és Mrs. Barnesért... kérem, mondja
meg neki, hogy sajnálom. – Ezzel letette, a mobiltele-
font az utasülésre dobta, visszakanyarodott a bolthoz, és
annyi sört és tequilát vett, ami a másik hármat életük vé-
géig részegen tartja. És amikor visszament a házba,
négy zacskó kínai kaja is volt nála, és mosolygott. Hirte-
len elöntötte a szabadság érzete. Életében most az egy-
szer helyesen cselekedett.
– Hol a francban voltál ilyen sokáig? – kérdezte
Stark, de azonnal kiengesztelődött, amikor az ételt, a
sört és három üveg jó minőségű tequilát meglátta.
– Majdnem egy órát vártam a kajára – panaszolta
Peter, aztán hátrament megnézni Samet. A kisfiú már
aludt a szobájában. Peter megállt az ágy mellett, egy
hosszú percig nézte az alvó gyereket, majd sarkon for-
dult, és kiment a szobából. Nem tudta, mikor jönnek.
De remélte, hogy nagyon gyorsan.

18.
AMIKOR PETER MORGAN BONTOTTA A VONALAT, Fer-
nanda ijedten kérdezte: – Mi történt?
Ted a nőre nézett, és kis híján elsírta magát.

279
 – Tahoe-ban vannak. Morgan elárulta, pontosan
hol. – Ez volt az áttörés, amire vártak. Ez az egyetlen re-
ményük maradt.
– Ó, istenem! – suttogta Fernanda. – De miért tette?
– Azt mondta, Samért és önért. Azt kérte, mondjam
meg, hogy sajnálja. – A nő bólintott, azon tűnődve, va-
jon miért gondolta meg magát az emberrabló. Akármi-
ért is, ő hálás volt, amiért megtette. Mert ezzel megmen-
tette a fia életét. Vagy legalábbis megpróbálta.
Minden mozgásba lendült egy szempillantás alatt.
Ted vagy száz telefonhívást lebonyolított. Felhívta a ka-
pitányt, Rick Holmquistet és a három különleges osztag
parancsnokait. Aztán a rendőrparancsnokot és a seriffet
Tahoe-ban, meghagyva nekik, hogy egyelőre semmit ne
csináljanak. Ők beleegyeztek, hogy a rendőrség és az
FBI különleges osztagaival összhangban fognak csele-
kedni. Minden egy nyílt szívműtét precizitásával zajlott,
és Ted azt mondta, másnap délutánra minden készen
áll, hogy lecsapjanak. Fernanda köszönetet mondott,
aztán ment és elmondta a híreket Willnek, aki sírva fa-
kadt örömében.
Mire másnap reggel Fernanda felkelt, Ted tucatnyi
emberrel beszélt már telefonon, és Will épp csak meget-
te a reggelijét, amikor a nyomozó már menni készült.
Ted azt mondta, máris huszonöt ember tart Tahoe felé.
Az FBI egy nyolcfős kommandóscsoportot küldött, to-
vábbi nyolc személyt irányítói posztra, a rendőrségi kü-
lönleges osztagban is nyolcan voltak, plusz Rick és ő. És
húsz, vagy még annál is több helyi rendőr lesz segít-
ségükre a feladat végrehajtása közben. Rick a legjobb
embereit vitte magával a városból, mesterlövészeket, és
egy helikoptert is küldött két pilótával. Ted a rendőrség
legjobb bevetési osztagát választotta ki, és velük küldte
az egyik válságszakértőt is. Úgy tervezte, két rendőrt
hagy ott Fernanda és Will védelmére.
– Vigyen magával! – könyörgött az asszony kétség-
beesetten. – Én is ott szeretnék lenni. – Ted habozott,
nem volt biztos benne, hogy ez okos dolog lenne. Bármi

280
megtörténhet, bármikor félrecsúszhatnak a dolgok, ha
ilyen sok ember érintett egy ügyben. Nem lesz egyszerű
kihozni a fiút a házból, még Morgan segítségével sem.
Akár még az is előfordulhat, hogy a rendőrök lövik le
Samet, amikor rajtaütnek az elrablóin. Az adott körül-
mények között jó esély volt rá, hogy nem tudják élve ki-
szabadítani a gyereket. És az anyjának nem szabadna
ott lenni, amikor bekövetkezik a legrosszabb – Kérem! –
mondta Fernanda, könnyek csorogtak az arcán. És jobb
meggyőződése ellenére Ted képtelen volt nemet mon-
dani neki.
Fernanda nem árulta el Willnek, hova megy. Felsza-
ladt az emeletre, magára kapott egy futócipőt és egy pu-
lóvert, Willnek csupán annyit mondott, hogy elmegy
Teddel. Azt nem mondta, hogy hova. Ráparancsolt a fi-
úra, hogy maradjon a házban a rendőrökkel. És mielőtt
Will tiltakozhatott volna, Fernanda már kint volt az aj-
tón, és a következő pillanatban Ted már indított is.
A kocsiból felhívta Rick Holmquistet, aki már szintén
úton volt négy különleges ügynökkel és a kommandó-
sokkal. Annyi ember tartott Tahoe-ba, hogy akár egy
egész rendőrőrsöt ki lehetett volna állítani belőlük. A ka-
pitány folyamatos tájékoztatást kért, amit Ted meg is
ígért.
Fernanda csendben ült, amíg áthajtottak a Bay
Bridge-en. Újabb fél órát autókáztak, mielőtt Ted meg-
szólalt volna. Felelőtlenségnek érezte, hogy hagyta ma-
gával jönni az asszonyt, de már késő volt meggondolnia
magát. És ahogy észak felé haladtak, a nő kezdett kissé
ellazulni, ahogy Ted is. Arról beszélgettek, amit Wallis
atya mondott. Fernanda próbált úgy tenni, ahogy az
atya tanácsolta, igyekezett arra gondolni, hogy Sam Is-
ten kezében van. Ted úgy vélte, Morgan hívása is ezt bi-
zonyítja.
– Vajon miért telefonált? – töprengett hangosan Fer-
nanda. Azt, amit a férfi mondott, hogy Samért és őérte
teszi, amit tesz, nem tudta értelmes magyarázatként el-
fogadni, ahogy Ted sem.

281
 – Az emberek néha furcsa dolgokat csinálnak –
mondta halkan Ted. – Amikor a legkevésbé sem számí-
tunk rá. – Látott már ilyet elégszer. – Lehet, hogy őt
egyáltalán nem is érdekli a pénz. De ha a többiek rájön-
nek, mit csinált, egész biztosan megölik. – Ha viszont él-
ve megússza, el kell tüntetni a tanúvédelmi program ré-
vén. Mert ha visszaküldik a börtönbe, azzal a halálos
ítéletét írják alá. Ahogy azt sem éli túl, ha a többiek rá-
jönnek, hogy elárulta őket.
– Maga egész héten nem volt otthon – jegyezte meg
Fernanda, amint elhaladtak Sacramento mellett.
Ted a nőre nézett és elmosolyodott.
– Mintha csak a feleségemet hallanám.
– Neki is nehéz lehet – mondta Fernanda együttér-
zően, de a férfi nem kommentálta a dolgot. – Elnézést,
nem akartam tapintatlan lenni. Csupán azon tűnődtem,
milyen nehéz lehet ez a házastársaknak.
Ted bólintott.
– Nehéz. Vagy legalábbis az volt. Mára már hozzá-
szoktunk. Még kölyökkorunkban házasodtunk össze
Shirleyvel. Tizennégy éves korom óta ismerem őt.
– Az hosszú idő – mondta mosolyogva Fernanda. –
Én huszonkettő voltam, amikor feleségül mentem
Allanhez. Tizenhét évig tartott a házasságunk.
Ted ismét bólintott. Gyorsabban telt így az idő, hogy
az életükről és a házastársukról beszélgettek. Mindket-
ten úgy érezték, mintha régi barátok lennének. Az el-
múlt héten szinte minden idejüket együtt töltötték, még-
pedig nehéz körülmények között. Az asszony számára
hihetetlenül nehéz volt ez az időszak.
– Szörnyű érzés lehetett, amikor... amikor meghalt a
férje – mondta együttérzően Ted.
– Szörnyű volt. A gyerekeknek is, különösen Willnek.
Azt hiszem, úgy érezte, hogy az apja cserbenhagyott
minket. – És újabb súlyos csapás lesz, amikor el kell ad-
ni a házat.
– Az ilyen korú fiúknak szükségük van „férfimintá-
ra". – Arra gondolt, amikor az ő fiai voltak akkorák,

282
mint Will. Ő sem sokat volt velük. Talán ezt sajnálta leg-
jobban életében. – Én soha nem voltam otthon, amikor
a gyerekek kicsik voltak. Ilyen árat kell fizetni ezért a
munkáért. Többek között.
– De ott volt nekik az anyjuk – jegyezte meg kedvesen
Fernanda, próbálta kicsit megnyugtatni a férfit, mert
látta, hogy nyomasztja a dolog.
– Az nem elég! – csattant fel Ted, majd bocsánatké-
rően pislogott az asszonyra. – Elnézést, nem úgy értet-
tem...
– Dehogyisnem. És talán igaza is van. Én nagyon
igyekszem, de néha úgy érzem, egyedül kevés vagyok.
De Allan nem sok választási lehetőséget hagyott szá-
momra azzal, hogy úgy döntött, ahogy.
Könnyű volt megnyílni ez előtt az asszony előtt.
Könnyebb, mint azt Ted szerette volna, miközben észak
felé robogtak a nő kisebbik fiáért.
– Shirley és én majdnem elváltunk, amikor a gyere-
kek még kicsik voltak. Hosszasan beszélgettünk róla, de
aztán elvetettük az ötletet. – Furcsa érzés volt a
legféltettebb családi titkairól mesélni.
– Szerintem helyesen tették, hogy együtt maradtak. –
Fernanda őszintén csodálta ezért Tedet és a feleségét.
– Talán. Jó barátok vagyunk.
– Kell is, hogy legyenek. Huszonnyolc év után! – Ezt
néhány napja mesélte a férfi. Most negyvenhét éves volt,
tizenkilenc éves korában vette el a feleségét. Fernanda
ezt csodálatra méltónak találta. Számára ez nagyon
hosszú időnek tűnt, és feltételezte, hogy a két embert
szoros kötelék fűzi egymáshoz.
Ekkor azonban a férfi olyasmit mondott, amire Fer-
nanda egyáltalán nem számított.
– De már régen „kinőttük" egymást. Pár évvel ezelőt-
tig fel sem tűnt. Egy reggel azonban arra ébredtem,
hogy ami volt, mindörökre eltűnt, viszont ami helyette
maradt, talán ugyanolyan jó. Barátság.
– És az elég? – kérdezte különös arckifejezéssel a nő.
Ilyen vallomások a halottas ágy mellett szoktak elhang-

283
zani, és Fernanda nagyon remélte, hogy ez most nem
a fia halottas ágya. Rá se mert gondolni, hova is mennek
és miért. Könnyebbség volt, hogy a férfiról és nem
Samről beszélgettek.
– Néha – felelte őszintén Ted. Shirley járt a fejében,
az életük, hogy mennyi mindenben volt részük és meny-
nyi mindenben nem. – Néha jó érzés hazamenni egy
baráthoz. Néha nem elég. Mostanában már alig beszél-
getünk. Ő éli a saját életét. Én a magamét.
– De akkor miért vannak még mindig együtt, Ted? –
Rick Holmquist is ugyanezt kérdezgette tőle évek óta.
– Lustaságból, kényelemből. Félünk a magányosság-
tól, a változástól. Öregek vagyunk mi már ehhez.
– Ugyan már! A hűséget és a tisztességet miért nem
említi az okok között? Lehet, hogy a feleségében több
szeretet lakozik, mint maga azt gondolná. Nem sok bi-
zodalma lehet saját magában, ha ezek miatt nem hagy-
ta még el a feleségét. Vagy ő magát. Lehet, hogy a fele-
sége jobban szereti, mint maga azt hinné – mondta
Fernanda nagylelkűen.
– Nem hiszem – csóválta meg a fejét Ted, és elgon-
dolkozott azon, amit az asszony mondott. – Azt hiszem,
azért maradtunk együtt, mert mindenki ezt várta el tő-
lünk. Az ő szülei, az enyémek. A gyerekeink. Bár szerin-
tem ők most már nem foglalkoznának vele. Felnőttek, ki-
repültek. Fura, de mostanra Shirley lett a családom. Né-
ha úgy érzem, mintha a húgommal élnék együtt.
Kényelmes így. – Fernanda bólintott. Számára ez egyál-
talán nem tűnt borzalmasnak. Meg sem fordult a fejé-
ben, hogy randevúzni járjon, hogy új társat keressen ma-
gának. Tizenhét év alatt annyira hozzászokott Allanhez,
hogy elképzelhetetlennek tartotta, hogy más férfi mellett
térjen nyugovóra. Bár tudta, hogy ez is eljön egyszer. De
nem mostanában. – És ön? Hogyan képzeli a jövőt? –
A beszélgetés veszélyes szakaszhoz ért, de Fernanda
tudta, hogy Ted a nagyon kínos témákat nem fogja fe-
szegetni, nem olyan férfi volt. Az idő alatt, amíg ott lakott
a házában, mindig tisztelettel és kedvesen bánt vele.

284
 – Nem tudom. Úgy érzem, örökre Allan felesége ma-
radok, akkor is, ha ő esetleg nincs jelen az életemben.
– Én úgy láttam, hogy „nincs" jelen – jegyezte meg
Ted.
– Igen, tudom. Ashley is folyton ezt hajtogatja. Állan-
dóan azzal macerál, hogy randevúzni kellene járnom.
De kisebb gondom is nagyobb ennél. Eddig túlságosan
elfoglalt voltam, halálra aggódtam magam, hogyan fo-
gom visszafizetni Allan adósságait. Hosszú ideig eltart.
Hacsak nagyon jó árat nem kapok a házért. Az ügyvé-
dünk hamarosan csődöt jelent, és így az üzleti tartozá-
sok rendeződnek. Amikor felfogtam, mekkora a baj, kis
híján szörnyethaltam.
– Szomorú, hogy a férje semmit nem tudott megtar-
tani a vagyonából – mondta Ted. Fernanda biccentett,
figyelemre méltó higgadtsággal kezelte a tényt.
– Soha nem tudtam megszokni, hogy annyi pénze
van. – Aztán mondott valamit, amin maga is elmosolyo-
dott. – Őrültségnek hangzik, de mindig is úgy éreztem,
hogy ez már túl sok. Illetlenül sok. – Vállat vont. – De
egy darabig jó móka volt. – Mesélt a két impresszionista
festményről, amiket megvásárolt, és Ted lenyűgözve
hallgatta.
– Csodás érzés lehet, hogy ilyesmi van a birtokában.
– Csak volt. Néhány évig. Egy belga múzeum vette
meg mindkettőt. Egyszer talán odautazom, hogy ismét
láthassam őket. – Szemlátomást nem törte le, hogy el
kellett adnia a képeket. Ted szerint ez igazán nemes
gesztus volt tőle. A nő szenvedélyes ragaszkodást csakis a
gyerekei iránt mutatott. És Tedet mindennél jobban le-
nyűgözte, hogy Fernanda milyen jó anya. És feltehetően
jó felesége volt Allan Barnesnak, aki ezt – Ted meglátása
szerint – meg sem érdemelte. De ezt nem hozta szóba az
asszony előtt. Úgy érezte, nem lenne illő ilyet mondania.
Egy ideig csendben autóztak, majd amikor elhajtot-
tak egy Ikeda-étterem és egy vegyesbolt előtt, Ted meg-
kérdezte, megálljanak-e enni, de Fernanda azt felelte,
nem éhes. Egész héten alig evett.

285
 – Hova szeretne költözni, ha eladta a házat? – Ted
azon sem csodálkozott volna, ha az asszony a várost is
elhagyná a történtek után. Ki hibáztathatta volna érte?
– Talán Marinba. Nem akarok messzire menni. Nem
akarom, hogy a gyerekek elszakadjanak a barátaiktól. –
Ted hülyén érezte magát, de a válasz hallatán megköny-
nyebbült.
– Örülök neki – mondta, és a nőre pillantott, aki kis-
sé meglepődve nézett vissza rá.
– Egyszer eljöhetne hozzánk vacsorára. – Fernanda
hálás volt a férfinak mindazért, amit tett. Ted viszont at-
tól félt, hogy ha rosszul alakulnak a dolgok Tahoe-ban,
ha Sam meghal, az asszony aligha akar majd újra talál-
kozni vele. Ennek a rémálomszerű időszaknak az élő
mementója lesz a szemében. Vagy talán már most is az.
A gondolat, hogy talán soha többé nem láthatja a nőt,
máris szomorúsággal töltötte el Tedet. Szeretett beszél-
getni vele, tetszett neki, hogy a nő bájos, könnyed mó-
don kezeli a dolgokat, hogy kedvesen bánik az embere-
ivel. Még az emberrablás kellős közepén is gondoskodó,
figyelmes volt velük szemben. Akármekkora vagyont
halmozott is fel a férje, a nőnek nem szállt a fejébe a
gazdagság, ami viszont a férjéről nem mondható el. Ha
Ted jól sejtette, az asszony alig várta már, hogy megsza-
badulhasson a háztól. Ideje volt.
Az út hátralévő részében a nő nem sokat szólt. Min-
den gondolatát Sam töltötte ki.
– Minden rendben lesz – mondta halkan Ted, ami-
kor már a Donner-hágón jártak. Fernanda aggódva for-
dult a férfi felé.
– Miért olyan biztos ebben? – Igazság szerint Ted
nem volt biztos benne, és ezt mindketten jól tudták.
– Nem vagyok. De minden tőlem telhetőt elkövetek,
hogy így legyen – ígérte az asszonynak. De Fernanda
ezt már eddig is tudta. Ted eltökélten védelmezte őt és a
családját, amióta ez az egész csak elkezdődött.

286
A tahoe-i házban a férfiak egyre nyugtalanabbá váltak.
Egész nap egymást marták. Stark már délután fel akar-
ta hívni Fernandát, hogy megfenyegesse. Waters azt
mondta, várjanak ezzel estig. Peter óvatosan felvetette,
hogy adni kéne még egy napot a nőnek, hogy összeszed-
hesse a pénzt. Ráérnek holnap telefonálni neki. Jim
Free-t hidegen hagyta a vita, csak a pénzét akarta, és el-
tűnni a fenébe. Meleg nap volt, és mindnyájan sok sört
ittak, Peter kivételével, aki tiszta fejjel akart gondolkod-
ni, és időnként be-benézett Samhez.
Nem tudott úgy bemenni a kisfiúhoz, hogy a többiek
észre ne vegyék, de aggasztotta, hogy nem tudja, Tedék
mikor készülnek lecsapni. Tudta, hogy a rajtaütés gyors
és kíméletlen lesz, és neki nagyon észnél kell lenni,
hogy megmenthesse Samet.
A másik három késő délutánra teljesen lerészegedett.
Még Waters is. Hat órára már mind a hárman aludtak
a nappaliban. Peter ült, nézte őket, aztán hátrament Sam
szobájába. A fiúnak semmit nem mondott, csak le-
feküdt mellé az ágyra, és a gyereket magához ölelve el-
aludt. A lányairól álmodott.

19.
MIRE TED ÉS FERNANDA TAHOE-BA ÉRT, a helyi rendőr-
ség már kiüríttetett egy kisebb motelt a különleges ala-
kulatok részére. Lerobbant, olcsó kis hely volt, a szobák
nagy része a nyári szezon közepén is üresen állt. Az a ke-
vés vendég, aki ott szállt meg, boldogan felmarkolta a
„lelépti díjat", és zokszó nélkül odébbállt. És két rendőr
már kisebb teherautónyi ételt is hozott a közeli gyorsbü-
féből. Minden készen állt. Az FBI nyolc, túszkiszabadí-
tásban jártas kommandóst küldött, és a rendőrségi egy-
ség is hasonlóan felkészült emberekből állt. A helyi zsa-
ruk körberaj zották a motelirodát, némelyikük még nem
is tudta, mire föl ez a nagy felhajtás. Már több mint öt-

287
ven ember várakozott a helyszínen, amikor Ted kiszállt
a kocsiból és körülnézett. Még ki kellett választani, kik és
hogyan menjenek be az emberrablók rejtekhelyére.
A helyi kapitány felelt a felszerelésért, az útlezárásokért
és a helyi rendőrökért. Magát az akciót Rick irányította,
a moteliroda melletti szobában rendezkedett be, a mo-
telirodát meghagyta a helyi rendőrkapitánynak. A kom-
munikáció zavartalanságát műholdas kocsik egész sora
biztosította, Ted Ricket látta kilépni az egyikből, épp
mikor Fernanda is kiszállt a kocsiból. Ez a szervezett ká-
osz egyszerre volt ijesztő és megnyugtató.
– Hogy állunk? – kérdezte Ted Ricket. Mindkét férfi
fáradtnak tűnt. Ted két óránál többet egyvégtében na-
pok óta nem aludt, Rick előző éjjel le sem feküdt. Sam
volt a „szent cél", akiért itt mindenki áldozatot hozott;
szívmelengető érzés volt ez az anyja számára. Ted szólt
az egyik tisztnek, hogy adjanak egy szobát Fernandának.
– A célegyenesben vagyunk – mondta Rick, és a nő-
re pillantott. Fernanda fáradt mosollyal nézett vissza rá.
Látszott rajta, hogy igyekszik tartani magát, de már na-
gyon kimerült. Idegtépő volt a várakozás, bár az segített
egy kicsit, hogy Teddel más dolgokról is beszélgethetett.
Ted a szobájába kísérte az asszonyt. Ott már a külön-
leges osztag pszichológusa és egy rendőrnő várt rá. Ted
magukra hagyta őket, aztán átment Rick szobájába,
amely most a parancsnoki szoba szerepét töltötte be.
A falhoz tolt asztalokon hegyekben állt a szendvics és az
előrecsomagolt saláta; a rejtekhely alaprajzát és a kör-
nyék térképét ezek fölé függesztették ki. A felhalmozott
élelmiszer szokatlanul táplálónak tűnt, lévén, hogy sem
az FBI kommandósai, sem a különleges egység tagjai
nem fogyasztottak zsíros ételeket, cukrot és koffeint,
mert ezek kezdetben adrenalinlöketet adtak ugyan, de
később lassítólag hatottak; ezek az emberek nagyon
odafigyeltek rá, hogy mit esznek. A szobában ott ült a
helyi rendőrkapitány is; a különleges egység vezetője
épp akkor lépett ki az ajtón, hogy megnézze az embere-
it. Mintha a normandiai partraszállásra készülnénk, fu-

288
tott át Ted agyán, amikor felmarkolt egy szendvicset, és
lerogyott az egyik székre. Rick ott állt mellette. Minden-
ki a „háború kitörését" várta. Nagyszabású mentőak-
cióra készültek, és az ennek érdekében felsorakoztatott
technikai és emberi tudás több, mint lenyűgöző volt.
A „célpont" tőlük alig három kilométernyire helyezke-
dett el, ugyanezen utcában. Az URH használatát letil-
tották, nehogy az emberrablók – már ha rendelkeznek
egyáltalán a megfelelő eszközökkel – lehallgathassák
őket, és hogy a sajtó se kaphasson „fülest" ily módon.
Minden létező elővigyázatossági lépést megtettek, hogy
ne veszélyeztessék az akciót, ennek ellenére Rick aggód-
ni látszott, miközben Teddel együtt a rejtekhely alapraj-
zát nézegette. A helyi földhivataltól szerezték be a raj-
zot, és óriásira nagyíttatták.
– Az informátorod szerint a gyereket valahol a ház
hátulsó traktusában tartják fogva – mondta, és rábökött
egyik hátsó helyiségre, ami nem is esett messze a telek-
határtól. – Innen könnyen kihozzuk, nem is ez a gond.
Hanem a sziklafal, ami a ház mögött van. Négy embe-
rem simán le tud itt menni, de nem tudom elég gyorsan
kihozni őket, főleg, ha a gyerek is velük van. Pillanatok
alatt leszednék őket. – Ekkor a ház bejárati oldalára
mutatott. – A kocsifelhajtó meg hosszabb, mint egy fut-
ballpálya. Motorral semmibe nem kerül megtenni ezt
az utat, de szerintem felfigyelnének a dübörgésre. Ha
meg robbantunk... nagy valószínűséggel a kölyök is
meghal.
A különleges rendőri egység parancsnoka és az FBI
kommandósai két órája már ezt a problémát próbálták
megoldani, de nem tudtak egyezségre jutni. Pedig Ted
tudta, hogy muszáj. Peter Morgannel nem léphettek
kapcsolatba, hogy közös tervet dolgozzanak ki. Az ő ke-
zükben volt a döntés; jól, vagy rosszul, de dönteniük kel-
lett. Ted örült, hogy Fernanda nincs ott a szobában, és
nem is tud a lehetséges veszélyekről. A nő kiborult vol-
na. Itt mindenki hangosan gondolkodott, de akárhogy
csűrték-csavarták is, a végén oda lyukadtak ki, hogy

289
akármit tesznek is, a kölyök – így, vagy úgy – de min-
denképp meghal.
Ted arról sem volt meggyőződve, hogy ez még nem
történt meg. A váltságdíj késett; és Ted biztosra vette,
hogy az emberrablók már eljátszadoztak a gondolattal,
hogy meg kéne ölniük Samet. Ennek még akkor is fenn-
állt a veszélye, ha időben pénzükhöz jutnak. Sam elég
idős volt ahhoz, hogy azonosítani tudja őket, ami az el-
rablói számára rizikóssá tette a dolgot, még akkor is, ha
tele zsebbel távozhatnak. Addison ugyanígy ítélte meg a
helyzetet, ezért is parancsolta le Petert Tahoe-ba, hogy
tartsa rajta a szemét a többieken. Mert végül is kevesebb
fáradsággal jár kinyírni a kölyköt, mint élve visszajuttat-
ni az anyjához. És mert pénz még nem cserélt gazdát,
az emberrablóknak minden okuk megvolt rá, hogy
megöljék a gyereket, mielőtt olajra lépnek. Rick és a szo-
bában tartózkodó többi ember szavakba is öntötte eb-
béli félelmeit. Még jó egy órán át kínozták egymást,
amikor is Rick Tedre nézett.
– Számításaid szerint mennyi esélyünk van rá, hogy
élve kihozzuk a gyereket? Mert számításaim szerint
semmi. És ez esetben a „semmi" tényleg azt jelenti,
hogy nulla, zérus... vagy nevezd, aminek akarod. – Pró-
bált őszinte lenni a barátjával. Meglátása szerint semmi
módon nem tudták úgy intézni a dolgot, hogy Sam élet-
ben maradjon... feltéve, hogy a fiú még életben van.
– Hozass még embereket! – üvöltött rá magából ki-
kelve Ted. Nem azért jött el idáig, hogy „elveszítse" a
kölyköt. Bár közben érezte, hogy itt mindenki a legjob-
bat próbálja kihozni magából. Őt a küldetéstudat fűtöt-
te: Meg kell menteni egy kisfiút!; noha tisztában volt az-
zal is, hogy Rick és azok is, akik a szobán belül és kívül
tartózkodtak, ezért gyűltek most össze. Hogy megment-
senek egy Sam nevű kisfiút.
– Kisebb hadsereg táborozik odakint! – ordított visz-
sza Rick. – Nem tűnt fel, mennyien vannak?! Itt nem
„még több emberre" van szükség, hanem csodára! –
Rick a fogai közt szűrte át a szavakat. Néha akkor vé-

290
gezték a legjobban a munkájukat, ha haragudtak egy-
másra.
– Akkor azon legyél, hogy bekövetkezzen a csoda!
Rendelj ki okosabb fickókat a feladatra. De ne tárd szét
sajnálkozva a karod, és ne engedd, hogy egy kisgyerek
meghaljon! – Ted úgy érezte, menten szétveti a düh.
– Nem látod, hogy épp ezen munkálkodom?... Segg-
fej! – süvöltötte Rick, de szerencsére annyian voltak a
szobában – és mindannyian egyszerre beszéltek –, hogy
senkinek nem tűnt fel, hogy Ted ordít, és hogy Rick
visszaordít. Talán még egymásnak is estek volna, ha a
különleges egység parancsnoka új ötlettel nem áll elő;
amit aztán leszavaztak. Mert amit ő kigondolt, azzal járt
volna, hogy a mentőegységre golyózápor zúdul. Peter a
lehető legjobb rejtekhelyet választotta ki. Lehetetlenség
volt épségben kihozni a kisfiút a házból, de ha mégis si-
kerül, arra több ember élete rámegy. Ezt Rick már rég
felfogta, és Ted is kezdte érteni; talán sok felnőtt életébe
kerül, hogy egy fiúcska megmenekülhessen. De erre es-
küdtek fel. Mindnyájuknak ez járt a fejében.
– Nem hagyom vágóhídra terelni az embereimet! –
mennydörögte a különleges osztag vezetője, és minden-
re elszántan nézett Ted szemébe. – Legalább ötven szá-
zalék esélyük legyen rá, hogy ha kihozzák a gyereket, ők
is életben maradnak!
– Egyetértek – mondta Ted mindenbe beletörődve,
és csak annak örült, hogy Fernanda nincs a közelben,
hogy mindezt hallja. Kilenc óra tájban Rickkel együtt
kiballagott a „parancsnoki szállás"-ról. Kész tervük még
nem volt, és Ted attól rettegett, hogy nem is lesz. Abban
órákkal korábban megállapodtak, hogy Samet hajnal-
ban kell kihozniuk. Onnantól fogva, hogy az emberrab-
lók másnap reggel felkelnek, már túl nagy lenne a koc-
kázat, márpedig még egy napot nem várhattak. Az em-
berrablók úgy tervezték, hogy valamikor másnap még
utoljára felhívják Fernandát. Kilenc óra múlva hajnalo-
dik, az idő vészesen fogyott. – A francba, de utálom ezt
az egészet! – nézett Ted Rickre, és hátát egy fának tá-

291
masztotta. Senki nem tudott előállni semmilyen épkéz-
láb ötlettel. Egy óra múlva felderítésre küldik a helikop-
tert, infra- és hőérzékelős műszerekkel; ezeket a házon
belül nem is tudnák használni. Az egyik műholdas kocsi
is a helikopter legénységének munkáját segíti majd.
– Én is utálom – felelte csendesen Rick. Nemcsak az
idejük, de az erejük is fogytán volt. Hosszú éjszaka várt
rájuk.
– Mi a fenét mondjak a nőnek? – kérdezte gyötrődve
Ted. – Hogy a legjobb embereinket hoztuk ide, mégsem
tudjuk megmenteni a fiát? – Azt eszébe sem jutott volna
megemlíteni, hogy a fiú esetleg meghalhat. Vagy talán
már meg is halt. Nem jól álltak a dolgok, ez a legkeve-
sebb, amit állíthat.
– Beleszerettél, ugye? – kérdezte váratlanul Rick, és
Ted megállapította magában, hogy a barátjának elment
az esze. Férfiak egymás közt ritkán szoktak ilyesmiről
beszélgetni, nagyon ritkán. És Rick épp ezt a pillanatot
választotta!
– Megőrültél? Zsaru vagyok, az isten szerelmére!
Ő pedig áldozat, a fiával együtt. – Már a gondolattól is
mérges lett, és Rickre is, amiért egyáltalán felvetette. De
a barátját nem lehetett félrevezetni, még ha Ted hajlan-
dó is lett volna becsapni magát, és Rick szerint éppen
ezt csinálta.
– Ugyanakkor ő nőből van, te pedig férfiból. Fernan-
da gyönyörű és sebezhető. Egy hétig a házában laktál.
Nem kellett volna, te mégis így döntöttél. És te vagy az
a fickó, aki már öt éve nem feküdt le a feleségével. Ha jól
emlékszem, ezt mondtad, amikor legutóbb erről beszél-
gettünk. Érző, emberi lény vagy, az istenért! Csak ne
hagyd, hogy ez megzavarja a munkádat. Nagyon sok
ember teszi kockára itt az életét. Nem küldheted vágó-
hídra az embereidet, amikor semmi esély nincs rá, hogy
élve ki tudod hozni őket és a gyereket. – Ted lehajtotta a
fejét, majd egy perc múlva ismét Rickre nézett. Köny-
nyek csillogtak a szemében, nem ismerte be, de nem is
tagadta, amit Rick Fernandáról mondott. Maga sem

292
tudta, hogy igaz-e, vagy sem. De egyvalami bebizonyo-
sodott számára ezen az éjjelen: az asszonyért ugyanany-
nyira aggódik, mint a fiáért.
– Meg kell tudnunk oldani, hogy élve hozzuk ki.
Csak ennyit mondott.
– Sok múlik a kölykön is, és a „beépített" emberün-
kön. Ezt a részt nem tudjuk ellenőrzésünk alatt tarta-
ni. – És akkor még nem beszélt a szerencséről, a sorsról,
a többi emberrablóról és a férfiak képességeiről, akiket
beküldenek. Az akció sikere rengeteg, előre nem látható
tényezőtől függött, ezek egyikét sem tudták befolyásolni.
Néha minden az ember ellen dolgozik, de a végén sze-
rencsésen keveredik ki belőle. Máskor nagyszerűen ha-
ladnak a dolgok, csak a végén fordul rosszra minden.
Erre mondják, hogy a szerencse forgandó.
– És Fernanda? – kérdezte halkan Rick. – Ő hogyan
érez? – Mármint Teddel, nem a fiával kapcsolatban.
Ezeket a hirtelen váltásokat mindketten értették, a sok
évnyi barátságnak és összeszokottságnak köszönhetően.
– Nem tudom – válaszolta Ted boldogtalanul. – Há-
zasember vagyok.
– Már rég el kellett volna válnotok – mondta ki őszin-
tén Rick. – Mindketten jobbat érdemeltek.
– Shirley a legjobb barátom.
– De már nem vagy szerelmes belé. Sőt, abban sem
vagyok biztos, hogy valaha is szerelmes lettél volna belé.
Együtt nőttetek fel. Amikor megismertelek bennete-
ket, már úgy éltetek egymás mellett, mint a testvérek.
A tietek olyan, előre elrendezett házasság volt, amilyen
száz évvel ezelőtt volt szokásban. Mindenki elvárta,
hogy összeházasodjatok, mert nekik így pompásan meg-
felelt. És tulajdonképpen nektek is. – Nem tévedett. Ted
apja hosszú éveken át Shirley apjánál dolgozott, és ször-
nyen büszke volt a fiára, amikor az eljegyezte a főnök lá-
nyát. Ted soha nem randevúzott más lányokkal. Eszébe
sem jutott. Csak amikor már túl késő volt. De akkor
már, merő tisztességből, hűséges maradt; és a mai napig
hűséges volt, ami ritkaságszámba ment egy zsarunál.

293
A stresszes élet, az őrült munkabeosztás, hogy szinte so-
ha nem látják a feleségüket és a gyerekeiket, vagy hogy
mindig váltott műszakban dolgoznak, sok rendőrt vitt a
kísértésbe, párszor még Ted is megingott. Rick csodálta
a vasakaratáért, vagy ahogy ő nevezte, az erényövéért,
amíg még együtt dolgoztak. Ő sajnos nem mondhatta el
magáról ugyanezt. A válás valóságos megváltásnak bi-
zonyult a végén. És most rátalált a nőre, akit igazán sze-
retett. Tednek is ezt kívánta. És ha Fernanda az, akit
Ted akar, ha ezt az asszonyt szerette meg... részéről
rendben. Csak nehogy elveszítsék a gyereket. Ezt kíván-
ta az asszony és Ted érdekében is. A nő soha nem tudná
feldolgozni, vagy elfelejteni ezt a tragédiát, ahogy Ted
sem. És minden valószínűség szerint Ted magát okolná
amiatt, hogy a küldetés nem járt sikerrel. De annak,
amit a kisfiú kiszabadításáról mondtak, semmi köze
nem volt a szerelemhez. A munkájukat végezték.
A többi csak körítés.
– Egy másik világhoz tartozik – mondta Ted aggód-
va. Ő maga sem tudta, mit érez az asszony iránt, de félt,
hogy van abban valami, amit Rick mondott, annyi min-
denképp, hogy érdemes legyen elgondolkozni rajta.
Nemegyszer rágódott már ezen, bár az asszonynak
minderről egy szót sem ejtett. – Másfajta életet él. A jó
ég megáldjon, a férje félmilliárd dollárt ért! Okos fickó
lehetett – jegyezte meg alázatosan, és a barátjára nézett
a motelt és környékét beborító sötétben. A többiek hal-
lótávon kívül beszélgettek.
– Neked is megvan a magadhoz való eszed. És
mennyire volt okos a férje? Ugyanolyan gyorsan elveszí-
tette a pénzét, ahogyan megszerezte, megölte magát, és
sorsukra hagyta a feleségét és a gyerekeit. – Sok igazság
volt ebben is. Tednek pillanatnyilag több pénze volt
a bankban, mint az asszonynak. A jövője biztosított, a
gyerekeié is. Közel harminc éven át keményen megdol-
gozott érte.
– Ő a Stanfordra járt. Én gimnáziumba. Zsaru va-
gyok.

294
 – Jó ember vagy. Jól járna veled. – Mindketten tud-
ták, hogy a mai világban ritka az olyan ember, mint
Ted. Jó ember volt és becsületes. Rick is tisztában volt
ezzel, és ahogy szeretetből szokta is mondogatni volt
partnerének, Ted nálánál sokkal jobb ember. Ted nem
így látta a dolgot, és határozottan tiltakozott Rick állás-
pontja ellen. Néha muszáj volt. Rick sok embert felbosz-
szantott, mielőtt kilépett volna a rendőrségtől. Mindig
mindenkinek megmondta a véleményét, az FBI-nál sem
tett másként. Nagy szája volt, és nem habozott kimon-
dani, amit gondolt. Most is épp ezt csinálta, nem érde-
kelte, akarja-e hallani Ted, vagy sem. Úgy érezte, el kell
mondania. Akkor is, ha ezzel felidegesíti, vagy feldühí-
ti a barátját. – Azt szeretném, ha te is boldog lennél –
mondta kedvesen. – Megérdemelnéd. – Nem akarta,
hogy Ted magányosan öregedjen meg. Márpedig mind-
ketten jól tudták, hogy Ted épp efelé tart, már évekkel
korábban rálépett erre az útra.
– Nem hagyhatom ott csak úgy egyszerűen Shir-
leyt – mondta elkeseredve Ted. Máris bűntudat gyötör-
te, ugyanakkor kimondhatatlanul vonzódott Fernan-
dához.
– Ezzel most ne foglalkozz. Várd ki a végét ennek az
őrületnek. Lehet, hogy Shirley hagy faképnél. Több
esze an, mint neked. Ha a jó szerencse az útjába vezér-
li a megfelelő férfit, ő lesz az első, aki kilép az ajtón. Cso-
dálom, hogy eddig nem tette meg. – Ted bólintott, ez
már neki is megfordult a fejében. Shirley kevésbé ra-
gaszkodott a házastársi kötelékhez, mint ő. Az asszony
maga mondta, hogy csupán a lustaság tartja még mel-
lette, és hát persze az, hogy még mindig szereti. Bár az
utóbbi időben egyre gyakrabban hangoztatta, hogy azt
se bánná, ha egyedül kellene élnie, lehet, hogy az lenne
a jobb; igaz, gyakorlatilag már most is egyedül élt, oly
keveset találkoztak. És Ted is így érzett. Magányos volt a
házasságában. Már nem ugyanazokat a dolgokat, nem
ugyanazokat az embereket kedvelték. Csupán a gyere-
kek miatt tartottak ki egymás mellett huszonnyolc éven

295
át. De ők már évekkel ezelőtt kirepültek a családi fészek-
ből. – Nem kell még ma este döntésre jutnod. Fernandá-
nak jelezted már a dolgot? – Erre azóta kíváncsi lett vol-
na, amióta először találkozott az asszonnyal. Olyan
könnyed, ártatlan bensőségesség jellemezte Ted és a nő
viszonyát, ami feltételezte, hogy ezek ketten még nem is
ébredtek rá egymás iránti, kölcsönös vonzalmukra. Rick
azonnal kiszúrta, milyen természetesnek veszik a másik
közelségét. Azt is tudta, hogy Ted számára Fernanda
lenne a tökéletes nő. Ezt Ted is érezte, de soha nem be-
szélt az asszonynak az érzéseiről. Tekintve, hogy milyen
körülmények között találkoztak, nem is akarta, nem is
merte volna szóba hozni a dolgot. És azt sem tudta el-
dönteni, hogy Fernanda, azonkívül, hogy elismeri a
munkáját, és értékeli, amit érte és a gyerekeiért tesz,
érez-e iránta valamit. Ted inkább arra hajlott, hogy ne-
ki itt – főleg azok után, hogy Samet elrabolták – babér
nem terem.
– Nem, semmit nem mondtam neki. – Rick erre a vá-
laszra számított. – Aligha ez a megfelelő időpont. – Eb-
ben mindketten egyetértettek. És Ted még abban sem
volt biztos, hogy össze tudja szedni a bátorságát, ha ez
az egész véget ér. Valahogy helytelen lépésnek tűnt vol-
na. Mintha tisztességtelen előnyhöz akarna jutni az asz-
szonynál.
– Szerintem kedvel téged – mondta Rick, és Ted elvi-
gyorodott. Két gimnazista, vagy még annál is fiatalabb
kölyök beszélget így, amikor kavicsot dobálnak a szünet-
ben, és megtárgyalják, mi a helyzet a hatodikos kiscsaj-
jal. De megkönnyebbülés volt, ha csak néhány percig is,
Ted Fernanda iránti érzéseiről beszélgetni, és nem Sam
életben maradásának esélyeit latolgatni. Mindkettejük-
nek szüksége volt egy kis pihenésre.
– Én is kedvelem őt – mondta ellágyulva Ted, és arra
gondolt, milyen szép volt az asszony, amikor órákon át
beszélgettek a sötétben, vagy amikor elaludt mellette
a padlón, miközben Samről várták a híreket. Ted szíve
olvadozott.

296
 – Akkor szerezd meg – suttogta Rick. Rövid az
élet. – Ezt mindketten tudták, számtalan bizonyítékát
látták már ennek az elmúlt években.
– Az már biztos – sóhajtotta Ted, és ellökte magát a
fától, amelyhez eddig támaszkodott. Érdekes beszélge-
tés volt, de vannak ennél fontosabb dolgaik is. Mind a
kettőjüknek jót tett ez a kis szünet. Különösen Tednek.
Örült, hogy megtudta, mit gondol Rick a dologról. So-
kat adott a véleményére.
Amíg beballagott a barátja után az épületbe, Ricknek
még Ted vallomása járt a fejében, de amint beléptek a
parancsnoki szoba ajtaján, azonnal újra az érvek és el-
lenérvek kereszttüzében találták magukat. Éjfél is el-
múlt, mire végre megállapodtak az akciótervben. Sem-
mire nem nyújtott garanciát, de jobbat nem tudtak kita-
lálni. A különleges egység parancsnoka azt mondta,
hogy röviddel hajnal előtt indulnak a házhoz, addig is
azt tanácsolta mindenkinek, hogy próbáljanak aludni
egy keveset. Ted egy órakor jött ki a parancsnoki szobá-
ból, és Fernanda szobájához ment, hogy megnézze, mit
csinál az asszony.
Fernanda egyedül volt, amikor Ted odaért. Az ajtó
zárva volt, de az ablakon át látta, hogy ég a villany, és
hogy az asszony nyitott szemmel fekszik az ágyon és a
semmibe bámul. Ted beintegetett neki. Fernanda azon-
nal felpattant, és ajtót nyitott. Rettegett, hogy esetleg is-
mét az emberrablók jelentkeztek. A hívásait átirányítot-
ták az egyik kis műholdas kocsiba.
– Mi történt? – kérdezte a nő idegesen, és Ted sietett
megnyugtatni. Az a pár óra, amit itt töltöttek, elviselhe-
tetlenül hosszúnak tűnt, és nem csak az asszony számá-
ra. A csapatok alig várták már a bevetést, közben mos-
tani „küldetésükről" beszélgettek. Sokan kint sétálgattak
a sötétben, teljes fegyverzetben, golyóálló mellényben,
álcafestékkel kikent arccal.
– Hamarosan indulunk.
– Mikor?
– Még hajnal előtt.

297
 – Otthonról semmi hír? – kérdezte nyugtalanul Fer-
nanda. A rendőrök még ott voltak Willel, kezelték a te-
lefont, de Ted tudta, hogy sem mostanában, sem az el-
múlt órákban nem futott be újabb hívást, sem Petertől,
sem a haverjaitól. Ted biztosra vette, hogy Morgannek
nem lesz alkalma még egyszer telefonálni. Már megtet-
te, amit megtehetett. És ha sikerül megmenteniük
Samet, az nagy részben neki lesz köszönhető. Az ő segít-
sége nélkül a fiúra a biztos halál várt volna. Nekik most
az a dolguk, hogy elkapják a labdát, amit Morgan eldo-
bott, és rohanjanak vele, ahogy csak tudnak. És rohanni
fognak. Hamarosan.
– Azóta nem jelentkezett – válaszolta Ted a nő kér-
désére, és Fernanda bólintott. Hiábavaló lett volna re-
mélni, hogy a dolog jelenlegi szakaszában hírt hall Sam
felől. – Minden csendes. – A rejtekhely kocsifeljárójától
nem messze egy minden lehetséges kommunikációs és
megfigyelési műszerrel felszerelt műholdas kocsi vára-
kozott, de nem tapasztaltak mozgást. A kommandós,
aki az egyik domb tetejéről infraérzékelős távcsővel fi-
gyelte a helyszínt, azt jelentette, hogy már órák óta
nem lát fényt a házban. Ted nagyon remélte, hogy az
emberrablók még akkor is alszanak majd, amikor le-
csapnak rájuk. A támadási terv leglényegesebb pontja a
„meglepetés ereje" nevű tényező volt, még ha ez azt is
jelentette egyben, hogy Morgan segítségével nem szá-
molhattak. Képtelenség lett volna elvárni tőle. – Hogy
érzi magát? – kérdezte Ted halkan, igyekezett kiverni a
fejéből a Rickkel folytatott korábbi beszélgetést. Nem
szeretett volna semmi ostobaságot mondani vagy tenni.
Azok után, hogy a barátja előtt elismerte őket, a
Fernanda iránti érzelmei még valóságosabbaknak tűn-
tek. A nő vállat vont, kerülte a tekintetét, miközben a
férfi őt figyelte.
– Szeretném, ha már vége lenne – hadarta ijedten a
nő –, de közben rettegek is tőle. – Mind ez idáig
minden okuk megvolt feltételezni, hogy Sam még
életben van, de legalábbis mindnyájan ebben
reménykedtek. Az este

298
folyamán Fernanda felhívta Wallis atyát, és megpróbált
erőt meríteni a pap megnyugtató szavaiból.
– Hamarosan vége lesz – ígérte Ted, de azt már nem
merte hozzátenni, hogy minden rendben lesz. Üres szó-
lamnak hatott volna csupán, még az asszony fülében is.
De akármi lesz is a vége: pár órán belül lecsapnak.
– Velük megy? – Fernanda komoly pillantással für-
készte Ted arcát.
– Csak a kocsibejáróig. A többi már a különleges
osztag és a kommandósok dolga. A terep-előkészítő bri-
gád már kialakított egy kis „védelmi fészket" a felhajtó-
út menti bokrokban. Ami túl sok takarást nem nyújtott
ugyan, de ő legalább a közelben lesz, amikor elszabadul
a pokol, ami óhatatlanul bekövetkezik.
– Mehetnék én is? – Ted határozottan megrázta a fe-
jét, tudomást sem vett az asszony könyörgő tekinteté-
ről. Ezt már végképp nem engedhette meg, túl veszé-
lyes lett volna. Ha nem jól alakulnak a dolgok, az asz-
szony egyszer csak a tűzvonalban találná magát,
bármikor leüthetnék egy puskatussal, lekaszabolhatnák
az emberrablók golyói, bennéghetne a „fészekben", ha
az emberrablók esetleg kitörnének, és menekülés köz-
ben felgyújtanák a védelmi állást. Lehetetlenség volt
előre megmondani, mi fog történni. – Aludjon egy ki-
csit – javasolta Ted, bár sejtette, hogy az asszony hiába
is próbálkozna vele.
– Szól majd, amikor indulnak? – Fernanda tudni
akarta, mikor, mi történik, ami teljességgel érthető volt.
Az ő fiáért kockáztatták itt valamennyien az életüket.
Legalább lélekben velük és a fiával akart lenni; nem
akarta elveszíteni Samet. Ted bólintott, megígérte, hogy
beszól, mielőtt elindulnának. A nő arcára kiült a féle-
lem. Számára Ted jelentette az egyedüli kapaszkodót.
Ő volt az, aki át tudta vezetni a rettenet dzsungelén. –
Addig hol lesz?
Ted rámutatott egy ajtóra.
– Két bungalóval odébb. – Két városi rendőrrel
együtt. Rick a mellettük lévőben szállásolta el magát.

299
 Fernanda furcsa pillantást vetett rá, mintha csak azt
akarta volna mondani, hogy lépjen beljebb. Egymás ar-
cát fürkészve ácsorogtak az ajtóban, és Ted úgy érezte,
olvas az asszony gondolataiban.
– Pár percig még maradhatok... ha... gondolja... ?! –
Fernanda bólintott. Semmi titkolni- vagy szégyellnivaló
nem volt abban, amit tettek. A függönyök széthúzva, a
villany égett, bárki beláthatott a szobába.
Ted beljebb lépett a nőt követve, és leült a szobában
található egyetlen székre. Fernanda az ágy szélére eresz-
kedett, idegesen méricskélte a férfit. Hosszú éjszakát
tudhattak maguk mögött, még hosszabb órák álltak
előttük, és senki nem várhatta el az asszonytól, hogy
most majd szépen elalszik. A gyermeke élete forgott ve-
szélyben, és ha netalántán bekövetkezne a legrosz-
szabb... Fernanda legalább lélekben a fiával akart lenni.
Bele sem mert gondolni, hogyan fogja elmondani a má-
sik két gyereknek, ha Sammel történik valami. Ashley
még azt sem tudta, hogy a testvérét elrabolták. Még azt
sem heverte ki, hogy az apját hat hónappal ezelőtt el-
vesztette. Ki tudja, milyen hatással lenne rá, ha az
öccsét... meggyilkolnák? Fernanda pár órája beszélt
Willel telefonon. Próbált erősnek mutatkozni, de a be-
szélgetés végére mindketten elsírták magukat. Ennek el-
lenére Ted úgy látta, hogy az asszony elismerésre méltó-
an jól tartja magát. Úgy gondolta, hogy ő közelről sem
lenne ennyire higgadt és összeszedett, ha az ő valame-
lyik gyerekéről lenne szó.
– Gondolom, esélyem sincs rá, hogy rá tudjam venni
egy kis alvásra – mosolyodott el. Legalább annyira ki-
merült volt, mint az asszony, de ez más volt. Ő a mun-
káját végezte.
– Én is úgy gondolom – felelte őszintén Fernanda.
Még néhány óra, és a különleges osztag és a komman-
dósok körbeveszik a házat. – Jó lenne híreket kapni...
– Én se bánnám. – Ted is próbált annyira őszinte len-
ni, amennyire lehetett. – De néha az a jó hír, hogy nincs
hír. Szerintem az emberrablók majd csak később fognak

300
telefonálni, hogy kiderítsék, sikerült-e összeszednie a
pénzt. – Százmillió dollárt. Ted ki sem merte mondani
az összeget. Ő még sosem látott ennyi pénzt, és az is fe-
szélyezte, hogy a nő férje pár éve még a mellényzsebé-
ből ki tudta volna fizetni a váltságdíjat. Nem is értette,
miért nem történt már meg mindez korábban. De akár-
honnan nézte is a dolgot, úgy látta, hogy sokkal inkább
Fernanda az áldozat, és nem a gyerekek. – Evett ma
már valamit? – Sok tálcányi szendvics, pizzaszelet és
fánk járt körbe; ha nem figyelnek, akár bele is fulladhat-
tak volna. A több liternyi kávéról már nem is beszélve.
Mindenki – a különleges egység tagjait és a kommandó-
sokat leszámítva – kávéval és Coca-Colával tartotta éb-
ren magát; úgy érezték, muszáj koffeint pumpálni a vér-
áramba, hogy teljesíthessék a tervet. Annyit minden-
esetre elértek, hogy elaludni egyikük sem tudott. Az
adrenalin éltette mindannyiukat. Fernandának erre
nem volt szüksége. Az idegesség és a félelem lüktetett az
ereiben. Az ijedtségtől tágra nyílt szemmel kapaszko-
dott az ágy szélébe, kétségbeesetten nézett Tedre, és
közben azon gondolkozott, visszazökken-e az élete vala-
ha is a rendes kerékvágásba.
– Ugye, terhes önnek, hogy itt kell üldögélnie ve-
lem? – kérdezte szomorúan. Mintha egy kislány kupor-
gott volna az ágy szélén. Holott csupán hetek választották
el a negyvenedik születésnapjától, és csak remélni mer-
te, hogy Sam is ott lesz vele, hogy megünnepelhessék.
– Dehogy! Örömmel teszem – mosolygott rá Ted. –
Ön igazán kellemes társaság.
– Ó, nem, újabban már nem – zihálta a nő, bár ma-
ga sem volt tudatában, hogy levegő után kapkod. – Az
utóbbi években... hónapokban... én már senkinek nem
jelentettem kellemes társaságot. – Már nem is emléke-
zett rá, milyen az, amikor „felnőttek" beszélgetnek egy-
mást közt, rég elfelejtette, milyen volt, amikor Allan va-
csorázni vitte, és mindent jól kibeszéltek, és jóízűen
elvihorásztak a hétköznapi problémákon a fehér abrosz
fölött. Ted nagyon közel került hozzá, hogy betölthesse

301
ezt az űrt. Csakhogy Fernanda élete fenekestül felfor-
dult. Egyik csapás a másikat követte. Először elment
Allan, és egy nagy rakás... bajt hagyott örökségül. És
most megtörtént Sammel, ami megtörtént.
– Nehéz évet tudhat maga mögött. – Ted minden
szavából elismerés csendült. – Én nem is tudom, hogyan
csináltam volna végig a maga helyében. – Ha Samnek
nem esik bántódása, és Ted remélte, hogy így lesz,
Fernanda életében akkor is jelentős változások következ-
nek be. És ha mindaz igaz, amit Rick a beszélgetés so-
rán mondott, elképzelhető, hogy az ő, Ted életében is.
Azzal, amit Rick a házasságáról mondott, nem talált sü-
ket fülekre Tednél. Különösen az a rész ragadta meg,
hogy talán Shirley lesz az, aki elsőként lép. Ő, Ted soha
nem tette volna meg a kezdőlépést, de már neki is meg-
fordult a fejében, hogy a felesége otthagyhatja. Shirley
kevésbé volt hagyománytisztelő, mint ő, és – főként az
utóbbi években – azt csinált, amihez kedve volt.
– Néha olyan érzésem van, hogy már sosem lesz nor-
mális életem. – De hát mikor volt? Az sem volt normá-
lisnak mondható, ahogy Allan berobbant a gazdagok
közé. Az elmúlt néhány évük a pénzügyi őrület jegyé-
ben telt. És most jött ez. – Úgy terveztem, hogy most
nyáron majd megnézek egy-két házat Marinban... –
De ha, Isten bocsássa meg, Sammel történne valami,
akkor mihez kezd? Talán távolabbra költözik, csak hogy
meneküljön az emlékek elől.
– Nagy változás lesz ez önnek és a gyerekeknek is –
mondta Ted arra, hogy kisebb házba kell költözniük. –
Vajon hogyan fogadják majd?
– Ijedten. Dühösen. Boldogtalanul. Izgatottan. Min-
den gyerek így reagál a költözésre. Szörnyű lesz mind-
annyiunk számára. De talán jót tesz... – Feltéve, hogy
három gyerekkel költözik, és nem kettővel. Most csak
erre tudott gondolni. Csend telepedett rájuk. Ted há-
rom óra tájban, lábujjhegyen kilopakodott a szobából,
amikor az asszonyt végre elnyomta az álom. Így Ted is
tudott aludni pár órácskát, a földön fekve. A szoba két

302
ágyát a másik két férfi már elfoglalta, és Tedet nem is
nagyon érdekelte, hol alszik. „Mi állva is tudunk aludni,
mint a lovak", szokta mondogatni Rick. És néha tényleg
nagyon közel jártak ehhez.
A különleges osztag parancsnoka reggel ötkor jött éb-
reszteni. Ted hirtelen felriadt, és azonnal éberré vált.
A másik két rendőr már felkelt, az ajtóból köszöntek
vissza, amikor ő feltápászkodott. Ted hideg vizet paskolt
az arcára, fogat mosott, fésülködés gyanánt beletúrt a
hajába, közben a parancsnok ott toporgott mögötte, azt
firtatva, hogy akkor ő is velük egy autóban szándékozik-
e jönni. Ted azt mondta, inkább a saját kocsijával megy
utánuk, hogy ne legyen láb alatt.
Amikor kifele menet elhaladt Fernanda ajtaja előtt,
látta, hogy a nő már fent van és fel-alá járkál a szobá-
ban. Fernanda azonnal az ajtónál termett, amikor az
ablakon át megpillantotta a férfit. Aztán csak állt és né-
zett rá, a szemével könyörgött, hogy vigye magával. Mi-
közben tekintetük egymáséba fonódott, Ted megsimo-
gatta az asszony vállát. Sejtette, vagy legalábbis sejteni
vélte, hogyan érez most a nő, és szerette volna meg-
nyugtatni. De ígérni nem ígérhetett semmit. Ő és az
emberek mindent elkövetnek Fernanda és Sam érdeké-
ben. Gyűlölte otthagyni az asszonyt, de muszáj volt.
Hamarosan kivilágosodik.
– Sok szerencsét! – Fernanda nem vette le a tekintetét
a férfiról, szeretett volna vele menni. Olyan közel akart
lenni a fiához, amilyen közel csak tudott.
– Minden rendben lesz, Fernanda. Abban a pillanat-
ban telefonálok, amint kihoztuk.
A nő nem szólt, csak bólintott, és nézte, amint a férfi
beszáll a kocsijába és elhajt az úton a fia felé.
Ugyanebben a percben négy kommandós megkezdte
a leereszkedést a ház mögötti sziklafalon, mind a négyen
feketébe voltak öltözve, mint a betörők, az arcukat is fe-
ketére mázolták, fegyvereiket a testükhöz szíjazták.
Ted fél kilométerre a kocsibejárótól állította le az au-
tót, egy kisebb facsoport takarásában. Halkan elsétált a

303
sötétben a felderítők mellett a „fészekig", amelyet a kü-
lönleges egység emberei alakítottak ki. Amint körbené-
zett, látta, hogy mindenkinek Heckler Koch MP5-ös
van a kezében. A különleges osztag és az FBI komman-
dósai is ezt a 223 mm-es automata gépfegyvert használ-
ták. Teden kívül még öt másik férfi volt a fészekben, és
miközben felvett egy golyóálló mellényt és fejhallgatót
tett a fejére, hogy hallja, ami a műholdas kocsiban el-
hangzik, hallgatta, amint a többiek beszélgetnek és a sö-
tétséget kémlelik. Hirtelen mozgást észlelt maga mögül,
az egyik fegyveres, terepruhás felderítő csusszant be
melléjük a „fészekbe". Ted odanézett, hogy lássa, az ő
egyik embere-e az, vagy Rick valamelyik ügynöke, és
ekkor konstatálta, hogy egy nő érkezett. Először fel sem
ismerte, de aztán rájött, ki az. Fernanda a felderítők
egyenruháját viselte. Mégiscsak sikerült idehozatnia
magát, valakit meggyőzött, hogy a helyi rendőrséghez
tartozik, és kapott egy álcaruhát, amit viharos gyorsa-
sággal magára is öltött. Ott volt Ted mellett, ott, ahol
nem lett volna szabad lennie, veszélynek kitéve, a tűzvo-
nalban, vagy legalábbis nagyon közel a tűzvonalhoz.
Ted legszívesebben felpofozta és visszaküldte volna a
motelba. De már túl késő lett volna, az akció kezdetét
vette, és tudta, mennyire vágyik rá az asszony, hogy ott
lehessen, amikor Samet kihozzák; már ha sikerül kihoz-
ni. Ted dühös, helytelenítő pillantást vetett a nőre, meg-
csóválta a fejét, de egy rossz szava sem volt hozzá, kép-
telen volt haragudni rá. Fernanda a férfi tenyerébe
csúsztatta a kezét, melléguggolt, aztán csendben várták,
hogy Ted emberei visszahozzák Samet az édesanyjához.

20.
PETER REGGEL ÖTIG ALUDT SAM MELLETT, aztán mint-
ha valami ősi ösztön azt súgta volna, hogy ébredjen fel.
Kinyitotta a szemét, lassan megmozdult. Sam még

304
aludt, a feje Peter vállán pihent. Majd ugyanaz a meg-
magyarázhatatlan megérzés arra késztette Petert, hogy
levágja a köteleket a fiú kezéről és lábáról. A gyerek az-
óta volt megkötözve, hogy elrabolták, nehogy szökni
próbáljon. Sam már megszokta, beletörődött a helyze-
tébe az elmúlt héten. Megtanulta, hogy Peterben job-
ban megbízhat, mint a többiekben. És mikor Peter most
meglazította a csomókat, Sam az oldalára fordult, és
egyeden szót suttogott: „Anya!"
Peter a gyerekre mosolygott, felkelt és az ablak elé
állt. Még sötét volt odakint, de az ég már nem áthatol-
hatatlan tintafekete volt, inkább szénfeketébe játszott.
Tudta, hogy a nap hamarosan feljön a hegy mögül. Egy
újabb nap. A várakozás újabb végeérhetetlen órái. Tud-
ta, hogy fel fogják hívni Fernandát, és megölik a gyere-
ket, ha az asszony nem fizet. Watersék még mindig úgy
gondolták, hogy bőven van pénze, és csak szórakozik ve-
lük. Számukra semmit nem jelentett volna meggyilkolni
egy kisfiút. És ha rájönnének, hogy ő mit csinált, ugyan-
olyan szívfájdalom nélkül megölnék őt is. De Petert ez
már nem érdekelte. Eladta az életét a Sam életéért cse-
rébe. Ha sikerülne vele együtt megszöknie, kész szeren-
cse lenne, de nem számolt ezzel a lehetőséggel. Ha ő is
megy, az csak lelassítaná a mentőcsapatokat, és ezzel
még nagyobb veszélynek tenné ki a fiút.
Még mindig az ablaknál állt, amikor valami neszt
hallott, mintha egy madár első, reggeli rezdülése lett
volna, aztán egyetlen, apró kavics hullott alá és halk puf-
fanással földet ért a porban. Peter felnézett, nem is any-
nyira látta, mint érezte, hogy mozgolódást észlel, és
amikor ismét felnézett, négy fekete alakot látott fekete
köteleken aláereszkedni a sziklafalról. Semmi nem jelez-
te az érkezésüket, de Peter érezte, hogy ott vannak, és a
szíve dörömbölni kezdett. Nesztelenül kinyitotta az ab-
lakot és kikémlelt a sötétbe, nézte, ahogy az alakok egy-
re lejjebb és lejjebb érnek, míg végül eltűntek a szeme
elől. Egyik kezét Sam szájára szorította, hogy ne tudjon
felkiáltani, gyengéden addig rázta, amíg a gyerek ki nem

305
nyitotta a szemét, és Peter látta, hogy felébredt. Amikor
Sam ránézett, Peter előbb a szájához tette a mutatóuj-
ját, majd az ablakra mutatott. Sam figyelt, nem nagyon
értette, mi történik, de tudta, hogy akármi következzék
is most, Peter segíteni fog neki. Mozdulatlanul feküdt az
ágyon, aztán észrevette, hogy Peter eloldozta a köteleit,
és napok óta most először tudta megmozdítani a kezét
és a lábát. Egyikük sem mozdult, aztán Peter odament
az ablakhoz. Először semmit nem látott, aztán észrevet-
te őket, ott guggoltak a sötétben, úgy háromszáz méter-
nyire a ház mögött. Egy fekete kesztyűs kéz jelzett, mire
Peter megfordult és felnyalábolta a gyereket az ágyról.
Az ablakot nem merte jobban kinyitni, mint amennyire
már nyitva volt. A keskeny résen emelte ki a fiút. Nem
esett nagyot, de Peter tudta, hogy a végtagjai még el
vannak gémberedve. Még a karjában tartotta, amikor
utolsó pillantást vetett a fiúcska arcára. A tekintetük egy
végtelenül hosszú percre egymáséba kulcsolódott. Peter
ennél több elérzékenyülést nem engedett magának, el-
engedte a fiút, majd előremutatott, és Sam, mint egy
csecsemő, négykézláb bemászott a bokrok közé. Már el-
tűnt Peter szeme elől, amikor a fekete kéz ismét felemel-
kedett és intett. Peter csak állt és bámult kifelé, amikor
zajokat hallott maga mögül a házból. Megrázta a fejét,
becsukta az ablakot, és visszafeküdt az ágyra. Nem
akarta a szükségesnél nagyobb veszélynek kitenni a fiút.
Ahogy Sam ott mászott a porban, a bokrok felé, fo-
galma sem volt róla, hova megy. Csak elindult abba az
irányba, amit Peter mutatott. Ekkor kinyúlt két kéz,
megragadta, olyan gyorsan és olyan erővel rántotta be a
bokrok közé, hogy Samnek még a lélegzete is elakadt.
Felnézett új fogvatartóira.
– Ti rosszfiúk vagytok, vagy jófiúk? – kérdezte suttog-
va a feketére mázolt arcú, fekete fej maszkot viselő ide-
gentől, aki a karjában tartotta. A férfi, aki a mellkasához
szorította, kis híján elsírta magát a megkönnyebbüléstől,
amikor meglátta a gyereket. Eddig minden óramű pon-
tossággal haladt, de még hosszú út állt előttük.

306
 – Jófiúk – suttogva vissza az idegen. Sam bólintott, és
már készült megkérdezni, hogy hol van az anyukája,
amikor a körülötte lévő férfiak jeleztek egymásnak, és
egy kéz lenyomta a földre. Az arca tele lett porral. Ekkor
már hosszú rózsaszín és sárga csíkok virítottak az ég al-
ján. A nap még nem kelt fel, de a férfiak tudták, hogy ez
már csak percek kérdése.
Azt a lehetőséget, hogy a sziklafalon fölfelé, kötélen
vigyék ki a gyereket, már az elsők között kizárták; gép-
fegyverrel könnyedén leszedhették volna őket, ha az
emberrablók felfedezik a fiú eltűnését. Peter kivételével
valamennyi elrablójára nézve veszélyt jelentett, hisz elég
idős volt ahhoz, hogy azonosíthassa őket, és elmondhas-
sa a rendőröknek mindazt, amit hallott és látott.
A különleges osztagnak nem maradt más választása,
mint a kocsibejáró felé távozni, ahol szintén könnyű cél-
pontot nyújtottak. A feljárót szegélyező bokrok menedé-
kében kellett kimenniük, de néhol olyan csenevészek
voltak a növények, hogy egyáltalán nem biztosítottak ta-
karást. Az egyik férfi felkapta Samet és erős karjába szo-
rította. Aztán mind a négyen legörnyedtek és rohanni
kezdtek, de egy idő után már csak hason csúszva tudták
folytatni az útjukat. Mindeközben nem szóltak sem egy-
máshoz, sem a fiúhoz. Precíz tánclépéseket követve ha-
ladtak, amilyen gyorsan csak tudtak. Közben a nap fel-
bukkant a hegy mögül, az ég kezdett kivilágosodni.
Peter az előbb azt hallotta meg, hogy valamelyik tár-
sa kiment a fürdőszobába. Most a víztartály zubogását
hallotta, aztán káromkodást, mert akárki is volt az, aki
felkelt, véletlenül belerúgott valamibe az ágyához visz-
szafele menet. És pár perccel később még valamelyikük
is felébredt. Peter mozdulatlanul hevert az ágyon, majd
úgy döntött, ő is felkel. Nem akarta, hogy bárki is bejöj-
jön a szobába és felfedezze, hogy a fiú eltűnt.
Mezítláb sétált ki a nappaliba, kipillantott az abla-
kon, de semmit nem látott. Leült.
– Korán fent vagy – szólalt meg egy hang a háta mö-
gött. Peter összerezzent és megfordult. Carlton Waters

307
volt az. Szeme puffadt volt ez előző esti ivászattól. –
Hogy van a kölyök?
– Jól – mondta Peter, és igyekezett érdektelenséget
színlelni. Egy életre elege lett ezekből az emberekből.
Waters fedetlen mellkassal mászkált, csak a farmerja
volt rajta, ebben is aludt. Kinyitotta a hűtőajtót, valami
étel után kotorászott, de végül csak egy sört vett elő.
– Felhívom az anyját, ha a többiek is felkeltek –
mondta Waters, és leült a Peterrel szemközti díványra. –
Neki is jobb, ha megvan a pénz, különben tudjuk, mi
lesz – mondta közönyösen. – Nem fogok itt üldögélni az
örökkévalóságig, és várni, hogy a zsaruk megtaláljanak.
Jó lesz, ha ezt a nő is a fejébe veri. Nem hagyom szívat-
ni magam.
– Talán nincs is annyi pénze – jegyezte meg Peter,
és vállat vont. – És akkor csak az időnket vesztegettük. –
Peter már tudta, amit Waters még nem.
– A haverod nem vállalta volna be a bulit, ha a bigé-
nek nincs lóvéja – mondta Waters, majd felállt és az ab-
lakhoz ment. Az ég addigra pirosas aranyszínben ját-
szott, és a kocsifelhajtó felső része is tisztán kivehető volt.
Waters felmorrant, kiszaladt a verandára. Úgy látta,
hogy valami megmozdul, majd eltűnik – A francba! –
mondta, aztán visszaszaladt a házba a fegyveréért, és
ordítva hívta a többieket.
– Mi a baj? – kérdezte Peter. Felállt a székről, és ag-
gódva nézett Watersre.
– Nem tudom. – A másik kettő álmosan feltápászko-
dott, de már nyúltak is a gépfegyvereikért, és Peter szíve
őrülten vert. Nem volt rá mód, hogy figyelmeztesse a
férfiakat, akik Samet a mellkasukhoz szorítva menekül-
tek kifelé a behajtó mentén. Peter tudta, hogy még nem
juthattak olyan messzire, hogy biztonságban legyenek.
Waters intett Starknak és Free-nek, hogy menjenek
ki. És ekkor észrevették őket. Waters és a másik kettő
mellett kitekintve, Peter is meglátta a fekete szellemala-
kot, aki meggörnyedve rohan, és tart valamit a karjá-
ban. Az a valami Sam volt. Waters, minden előzetes fi-

308
gyelmeztetés nélkül, rájuk lőtt, és Stark is elengedett egy
sorozatot.
Onnan, ahol ültek, Fernanda és Ted is jól hallotta a
lövéseket. Nem volt rádiókapcsolatuk a kommandósok-
kal. Fernanda lehunyta szemét, és nagyon erősen meg-
szorította Ted kezét. Nem tudták kideríteni, mi történik
éppen, nem tehettek mást, mint vártak. A fészek oldalá-
ban kémlelőnyílások is voltak, de onnan semmit nem
láttak. De abból, hogy a gépfegyver felugatott, Ted már
tudta, hogy az emberek elindultak Sammel kifelé. Azt
nem tudhatta, hogy Peter is velük van-e. A fiúra nézve
veszélyesebb, ha igen.
– Ó, Istenem...! Ó, Istenem! – suttogta Fernanda,
amikor újabb lövéseket hallottak. – Kérlek... Istenem! –
Ted nem mert a nőre nézni. Csak meredt előre a hajna-
li fényben, és szorította az asszony kezét.
Rick Holmquist kilépett, és megállt a bejáratnál.
– Látsz valamit? – kérdezte tőle Ted, de Rick a fejét
rázta. A gépfegyverek ismét felugattak. Mindketten tud-
ták, hogy még tucatnyi kommandós várakozik a kocsi-
felhajtó mentén, és ott volt az a négy, akik felülről eresz-
kedtek le. Ezenkívül kisebb hadseregnyi fegyveres várta,
hogy támadhasson, amint a fiút kihozták.
A gépfegyver elhallgatott, hang sem hallatszott.
Waters megpördült, és Peterre nézett.
– Hol van a kölyök? – Valami felkeltette a gyanúját,
bár Peternek fogalma sem volt róla, mi lehetett az.
– A hátsó szobában. Megkötözve.
– Biztos? – Peter bólintott. – Akkor miért gondolom
úgy, hogy épp azt láttam, amint az egyik fickó őt viszi
innen kifelé... Beszélj!... Hadd halljam! – Hátra-
lökte Petert a ház falának, a gépfegyvere csövét a nyaká-
nak nyomta, épp csak meg nem fojtotta. Stark és Free
értetlenül bámult rájuk. Waters Jim Free-hez fordult,
és ráparancsolt, hogy menjen be a szobába és nézze
meg a gyereket. Free pár pillanattal később már jött is
vissza.
– Eltűnt! – jelentette halálra váltan.

309
 – Tudtam... te mocskos szemétláda...! – Waters gyil-
kos tekintettel nézte Petert, a fegyver csövével szinte át-
szúrta a nyakát. Malcolm Stark is Peterre szegezte a
fegyverét. – Te hívtad ránk őket, ugye, te kurva áruló?!
Hát mi történt? Berezeltél? Megsajnáltad a kölyköt? In-
kább minket meg magadat sajnálnád! Most húztál ki a
zsebünkből tizenöt milliót, a magadéból meg tízet. –
Waters a dühtől és a félelemtől vakon ordított. Abban
biztos volt, hogy akármi történjék is, ő vissza nem megy
a börtönbe. Inkább öljék meg.
– Ha a nőnek lenne pénze, már fizetett volna. Talán
Addison nem jól mérte fel a helyzetet – mondta Peter
reszelős hangon. A többiek most először hallották a
megbízójuk nevét.
– Honnan a francból tudhatnád te azt? – Waters
megfordult, végignézett a felhajtó azon részén, amit
még beláthatott, aztán pár lépést eltávolodott a háztól.
Stark rohan t utána. De nem sok mindent láthattak.
A férfiak, akik magukkal vitték Samet, már az út felénél
jártak. Rick megpillantotta őket, és intett Tednek. És
szinte ugyanabban a pillanatban meglátta Carlton
Waterst és Malcolm Starkot is, akik tüzelni kezdtek az
embereikre. Sam kirepült az egyik férfi karjából, de egy
másik kéz elkapta. Úgy adogatták előre, ahogy váltóbo-
tot a futóversenyen. Stark és Waters lőtt mindenre, ami
csak mozdult.
Fernanda szeme tágra nyílt, Teddel együtt nézett be-
felé a kocsibejáróra. Épp abban a pillanatban nyitotta ki
a szemét, amikor Rick egyik embere megcélozta Waterst
és tüzelt. Waters eldőlt, mint egy kivágott fa. Arccal előre
vágódott a porba, és Stark rohanni kezdett vissza, a ház
felé, golyók röpködtek körülötte. Peter és Jim Free már
bementek a házba, és Stark felordított, amikor beért.
– Eltalálták Carlt! – Fegyverrel a kezében Peterhez
fordult és ráüvöltött. – Miattad halt meg, te mocsok! –
Aztán beleeresztett egy sorozatot. Peter a másodperc tö-
redékéig élt még, látta, hogy a golyók félbeszakítják a
testét. Jim Free lába elé zuhant.

310
 – Most mit csinálunk? – kérdezte Free Starktól.
– Elhúzunk innen a francba, ha tudunk. – Mindket-
ten tudták, hogy a bozótos mindkét oldalon túl gyér, és
mögöttük egy sziklafal magasodott. Nem volt felszerelé-
sük, amivel megmászhatták volna, így nem maradt más
kiút, mint előre kitörni, a kocsifeljárón, ahol már holt-
testek hevertek, nemcsak Carlé, hanem a férfiaké, akiket
ő és Stark lelőtt, mielőtt Waterst eltalálták volna. Három
test feküdt a ház és az út közti részen, Sam is látta őket,
miközben a férfi, aki vitte, rohant vele az út felé. Egyre
gyorsabban szaladt, és váratlanul alig fél méterre Fer-
nanda és Ted előtt bukkant elő. A nap már bevilágította
a behajtóút teljes hosszát, így már ők is láthatták a kisfi-
út. Fernanda zokogásban tört ki, amikor megpillantotta
a fiát. A következő pillanatban Sam már ott volt a karjá-
ban, és mindenki sírt. A fiúcska szeme tágra meredt az
ijedségtől, látszott rajta, hogy sokkot kapott, végtelenül
koszos volt, de ujjongva örült az anyjának. Fernanda
képtelen volt megszólalni.
– Anya!... Anya!... Anyaaa! – Fernanda annyira sírt,
hogy semmit nem tudott mondani a fiának, csak a kar-
jába kapta, mindketten a földre estek. Fernanda csak fe-
küdt ott, ringatta a kisbabáját, és szerette, mint minden
pillanatban azóta is, hogy elvették tőle. Hosszú ideig fe-
küdtek a földön, aztán Ted gyengéden felsegítette őket,
és intett a hátrébb álló embereknek, hogy vigyék el őket
innen. Neki és Ricknek is könnyek csorogtak az arcán,
amint anya és fia után néztek, ahogy a többi rendőrtiszt-
nek is. Egy orvos jött Fernandáék elé. Átvette, és egy vá-
rakozó mentőautóhoz vitte Samet, Fernanda, a fia kezét
fogva, ott szaladt mellettük. A gyereket a helyi kórházba
szállították kivizsgálásra.
– Hányan maradtak még odabent? – kérdezte Ted
Ricktől, és a keze fejével letörölte a könnyeit.
– Hárman, gondolom. Waterst leszedtük. Tehát ak-
kor marad Morgan és a másik kettő. Bár kétlem, hogy
Morgan még életben lenne... szóval csak ketten lehet-
nek bent. – Morgan halála jóformán elkerülhetetlen

311
volt, miután a társai felfedezték, hogy Sam eltűnt.
Waters halála pedig csak olaj volt a tűzre. Azt még lát-
ták, hogy Stark visszamenekül a házba, de azt is tudták,
hogy bent levőknek nincs hova menniük.
A mesterlövészek elfoglalták a helyüket. Engedélyt
kaptak az emberrablók „kilövésére", az egy Morgant ki-
véve. Feltéve, hogy életben van még. Aztán megjelent a
különleges osztag egyik embere egy kézi hangszóróval.
Felszólította a bent lévőket, hogy feltartott kézzel jöjje-
nek ki. Nem kapott választ, senki nem jött elő a házból.
Két percen belül negyven ember lendült támadásba:
mindent bevetettek: könnygázgránátokat, nagy teljesít-
ményű lőfegyvereket, géppuskákat és fénybombákat,
amelyek valósággal megvakították az embert, amikor
felrobbantak, képtelenné tették a tájékozódásra, és a be-
lőlük szétfröccsenő apró sörétek csíptek, mint a méhful-
lánk. A robbanássorozat, amely megrázta a házat, sike-
títő volt. A mentő ekkor indult el Fernandával és Sam-
mel. A nő még látta, hogy Ted és Rick, golyóálló
mellényben, az út szélén áll. A férfiak URH-n beszéltek
valakivel, vele már nem is törődtek.
Fernanda később az egyik FBI-ostól hallotta a motel-
ban, hogy a ház ostroma kevesebb mint félóráig tartott.
Stark jött ki először, fuldoklott a könnygáztól, golyót ka-
pott a karjába és a lábába is. És közvetlenül mögötte
megjelent Jim Free is. Az ügynök úgy mesélte, hogy Free
egész testében reszketett, és úgy visított, mint egy kisma-
lac. Mindkettejüket azonnal őrizetbe vették, és vissza-
zsuppolták a börtönbe, a feltételes szabadlábra helyezé-
si szabályok megszegése miatt, és vád alá helyezték őket.
Egy éven belül bíróság elé kerülnek Sam elrablása, a két
rendőrtiszt és az FBI-ügynök meggyilkolása miatt, aki-
ket a kiszabadítási akció során lőttek le, valamint a négy
tiszt meggyilkolása miatt, akiket akkor öltek meg, ami-
kor Samet elrabolták.
Amikor bementek a házba, megtalálták Peter Mor-
gan holttestét. Rick és Ted megvárta, amíg elszállítják.
Ezután megnézték a szobát, ahol Samet fogva tartották,

312
és az ablakot, amelyen át Morgan kimenekítette. Min-
den ott volt, ami a vádemeléshez kellett. A furgon, a
fegyverek, a tartalék lőszerek. Peter a saját nevén bérel-
te ki a házat. És Ted már a másik három elkövető nevét
is ismerte. Carlton Waters halálát senki nem élte meg
veszteségként. Alig több, mint két hónapja szabadult.
Ahogy Peter is. Két elvesztegetett élet; hiábavaló volt
megszületniük, és még hiábavalóbb volt élniük.
Ted és Rick három jó emberét veszítette el aznap, há-
rom profit, nem beszélve azokról, akik San Franciscó-
ban haltak meg, amikor Samet elrabolták. Free és Stark
soha többé nem fogja látni az éltető napfényt; Ted biz-
tosra vette, hogy halálra ítélik őket gyerekrablás miatt.
A tárgyalás csupán formalitás lesz, voltaképp szükségte-
len is. Ez a kettő nem érdemli meg, hogy éljen. Az csak
leegyszerűsítené a dolgot, ha bűnösnek vallanák magu-
kat, bár Ted ebben kételkedett. Stark és Free a végsőkig
tagadni fog, fellebbeznek, akárhányszor csak lehet, ha
ezzel elérik, hogy még egy nappal tovább élhetik – min-
denki számára felesleges – életüket a börtönben.
Rick és Ted kora délutánig a helyszínen maradt.
Mentők jöttek-mentek, a halott kommandósok és az
ügynök holttestét elszállították, fényképek készültek, a
sebesülteket is ellátták; akárha háborús zónában jártak
volna. Ijedt szomszédok kíváncsiskodtak át, akiket kiker-
getett az utcára a hajnali géppuskatűz robaja; jöttek
megnézni, hogy mi történt, magyarázatot követeltek.
A rendőrök mindenkit megnyugtattak, és igyekeztek
fenntartani a forgalom zavartalanságát. Ted az ájulás
határán állt a kimerültségtől, amikor visszaért a motel-
ba, de még bement Fernanda szobájába, hogy megnéz-
ze Samet. Nemrég értek vissza a kórházból, és a kisfiú
meglepően jó állapotban volt. Tednek rengeteg kérdése
lett volna, de legelőbb is arról akart megbizonyosodni,
hogy Sam jól van. A fiú az anyjába csimpaszkodva fe-
küdt az ágyon, amikor Ted belépett a szobába. Sam üd-
vözült mosollyal nézett fel az anyjára; mellette egy tál-
cán kisebb hadseregre való hamburger púposodott, és

313
szólt a tévé. Addigra már mindegyik – de szó szerint
mindegyik – rendőr és FBI-ügynök bekukkantott hozzá.
Csak látni akarták, hogy semmi baja, megsimogatták a
fejét, aztán már mentek is. Az életüket kockáztatták mi-
atta, barátaik vesztek oda. De ez a kiskölyök megérte.
Emberek haltak meg aznap. De ha nem áldozzák fel az
életüket, akkor ez a kisfiú hal meg. És az a férfi, aki be-
látta ennek a jelentőségét, és segített őt megmenteni,
szintén halott.
Fernanda dehogy mert volna lazítani az ölelésén! De
fülig érő szájjal nézett Tedre, amikor az belépett. A férfi
izzadt volt, határtalanul fáradt, és a borosták már kiüt-
köztek az állán és az arcán. Rick nem is habozott közöl-
ni vele, hogy úgy néz ki, mint egy csöves. Aztán ment,
hogy bekapjon pár falatot, és lebonyolítson néhány eu-
rópai hívást.
– Nos, fiatalember... – villantott hatalmas vigyort
a fiúra Ted, miközben a tekintetével Fernandát simogat-
ta –, igazán örülök, hogy ismét találkozhatunk. Született
hős vagy, nekem elhiheted. Egy szép nap talán nyomo-
zó válik belőled. – Még nem akarta kérdéseknek alávet-
ni. Időt akart hagyni a gyereknek, hogy fellélegezhessen
és kicsit megnyugodhasson; bár számtalan kérdése lett
volna. De szegény kölyöknek még bőven lesz szerencsé-
je a rendőrséghez. – Tudom, hogy az anyukád nagyon
boldog, hogy újra láthat. – Elbicsaklott a hangja. – És én
is – tette hozzá nagyon halkan. Ahogy mindazoknak,
akik éjt nappallá téve dolgoztak azon, hogy megtalálják
a kisfiút – aznap nem először –, újfent kicsordult a köny-
nye. Sam feléje fordult, vigyázva, hogy még véletlenül se
távolodjon el az anyja testétől, és erőtlenül fölmosoly-
gott rá.
– Azt mondta, sajnálja – mondta elkomorodó tekin-
tettel. Ted bólintott. Értette, hogy a fiú Peter Morganről
beszél. – Tudom. Nekem is ezt mondta.
– Hogyan találtatok meg? – kérdezte kíváncsian
Sam. Ted leroskadt az ágy melletti székre, és beleborzolt
a fiúcska hajába. Még soha életében nem érzett ekkora

314
megkönnyebbülést; kivéve talán akkor, amikor az egyik
fia elkóborolt, és mindenki azt hitte, hogy belefulladt a
tóba. De szerencsére nem történt meg.
– Felhívott bennünket.
– Nagyon rendes volt velem. De a többiek... olyan...
félelmetesek voltak.
– Elhiszem, kicsim. Ők rossz emberek. Soha többé
nem jönnek ki a börtönből. – Nem kezdte el magyaráz-
ni, hogy halálra fogják ítélni őket emberrablás miatt.
Úgy gondolta, a kisfiúnak ennyi információ is bőven
elég. – És az egyiket, Carlton Waterst, lelőtték a rend-
őrök. – Sam biccentett, és az anyjára pillantott.
– Azt hittem, már soha többé nem lehetek veled –
suttogta.
– Én tudtam, hogy nem foglak elveszíteni – jelentette
ki bátran Fernanda, bár voltak pillanatok, amikor nem
volt ennyire biztos ebben. A motelból hazatelefonáltak,
és Will zokogni kezdett, amikor meghallotta az öccse,
aztán az anyja hangját. Fernanda Wallis atyát is felhív-
ta. Ashley még azt sem tudta, hogy a testvérét elrabol-
ták. Pedig alig néhány kilométerre volt tőlük. De Fer-
nanda azt szerette volna, ha még néhány nyugodt napot
eltölt a barátaival; nem akarta felidegesíteni, amíg el
nem csitulnak a dolgok. Ne is sejtse, mi történt. Úgy ter-
vezte, hogy csak azután számol be neki az események-
ről, miután Ashley „kinyaralta" magát. Mindenkinek
így lesz jobb. És nem tudta kiverni a fejéből, amit Wallis
atya mondott: hogy Isten nagyrabecsülésének a jele,
hogy Samet elrabolták. Fernanda eljutott arra a pontra,
hogy köszönte szépen, de az ilyen „nagyrabecsülésből"
inkább nem kért. Pedig az atya ismét szóba hozta a dol-
got, amikor reggel beszéltek.
– Mit szólnál hozzá, ha nemsokára hazavinnélek
benneteket? – Ted a fiúra, aztán a nőre nézett. Sam a
vállát vonogatta. Ted tartott tőle, hogy Sam félni fog a
házban, amelyből elrabolták. De hát úgysem maradnak
ott sokáig.

315
 – Jó sok pénzt kértek, mi? – A fiút szemlátomást ezt
sokkal jobban érdekelte. Föllesett az anyjára, aki bólin-
tott. – Pedig én megmondtam Peternek, hogy nekünk
nincs pénzünk. Mert apa mindet elvesztette. De nem
árulta el a többieknek. Vagy csak nem hittek neki. – Tu-
lajdonképpen dióhéjban erről szólt a történet.
– És te ezt honnan tudod? – ráncolta a homlokát az
anyja. Ez a kis ember többet tudott, mint gondolta vol-
na. – Mármint hogy nincsen pénzünk... – Sam zavarba
jött, és szégyenlősen pislogott fel rá.
– Kihallgattam, amit Jackkel beszéltél... – vallotta
be, és Fernanda beletörődő mosollyal nézett Tedre.
– Az édesapám erre azt mondta volna, hogy aki kí-
váncsi, hamar megöregszik.
– De miért? – kérdezte értedenül Sam, és erre még
Ted is elnevette magát.
– Csak! Azért! Mert! De mindenképpen csúnya dolog
kémkedni az édesanyád után – rótta meg Fernanda a fi-
út, bár valójában nem volt harag a szavaiban. Nem ér-
dekelte, mit tud és mit nem tud Sam. Ez a nap a fia új-
raszületésének a napja. Csak az számított, hogy hazavi-
heti magával.
Ted még kérdezett ezt-azt, aztán Rick is beállított a
maga kérdéseivel. Sam válaszai nem lepték meg őket.
Lassan-lassan a kirakójáték minden darabkája a helyére
csusszant.
Reggel hat órára minden rendőr elhagyta a motelt,
Fernanda és Sam is beült Ted kocsijába. Rick a saját
emberei autójába szállt be, de előtte még jelentőségtel-
jesen Tedre kacsintott, aki játékosan a levegőbe bok-
szolt válaszul.
– Ne csináld már! – morogta, de Rick csak vigyorgott.
Örült, hogy jóra fordultak a dolgok. Sokkal rosszabbul
is alakulhatott volna. Ki tudta előre kiszámítani? Bátor
életeket vesztettek, de Sam élt. És szemlátomást virult.
– Nehéz munka, de valakinek meg kell csinálni –
csipkelődött suttogva, Fernandára utalva. Igazán kedves
nő volt, Rick nagyon megkedvelte. De Tednek nem állt

316
szándékában semmi őrültséget elkövetni. A pillanat
heve tovaszállt, és ő ismét hűséges volt Shirleyhez. És
Fernandának megvolt a maga élete, a maga problé-
máival.
A hazaút gyorsan, eseménytelenül telt. A mentősök
és az orvosok megállapították, hogy Sam meglepően jó
állapotban van ahhoz képest, milyen megpróbáltatáso-
kat kellett elviselnie. Fogyott pár kilót, és egész úton éhes
volt. Ted megállt egy Ikedánál, sajtburgert, sült krump-
lit, tejturmixot és négy doboz süteményt vett neki.
És mire a házuk elé értek, Sam már mélyen aludt.
Fernanda elöl ült Ted mellett, és szinte ahhoz is fáradt
volt, hogy kiszálljon.
– Ne ébressze fel. Majd én beviszem – mondta Ted,
amikor levette a gyújtást. A visszaút egészen más han-
gulatban telt, mint az odaút, akkor mindketten feszültek
voltak, attól féltek, hogy elveszíthetik Samet. Az elmúlt
hét a rettegés hete volt.
– Hogyan tudnám megköszönni? – kérdezte Fernan-
da a férfira nézve. Barátok lettek az elmúlt héten, és so-
ha nem felejti el neki, amit értük tett.
– Nem szükséges. Ezért fizetnek – nézett Ted is az
asszonyra, de mindketten tudták, hogy ennél többről
van szó. Sokkal többről. Ted a rémálom minden percé-
ben ott állt a nő mellett, és kész lett volna az életét áldoz-
ni Samért. Mert ő ilyen ember volt egész életében.
Fernanda a férfihoz hajolt, és megpuszilta az arcát. Egy
pillanatra mindkettejük számára megállt az idő. – Még
el kell töltenem egy kis időt Sammel, szeretnék feltenni
neki néhány kérdést. Majd megtelefonálom, mikor jö-
vök. – Tudta, hogy Rick is ki akarja hallgatni a fiút. Fer-
nanda bólintott.
– Jöjjön, amikor csak akar – mondta halkan. Aztán
Ted kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót, a karjába vette az
alvó gyereket. Fernanda követte a férfit a bejáratig.
A nyitott ajtóban már ott állt két rendőrtiszt, mindkettő-
jüknél ott volt a fegyverük is, mögöttük Will ácsorgott.
Hirtelen félelem ömlött el az arcán.

317
 – Ó, Istenem, megsérült? – Tekintete Ted arcáról az
anyjáéra vándorolt. – Nem is mondtad.
– Semmi baja, drágám. – Fernanda gyengéden át-
ölelte a fiát. Gyerek volt még ő is, noha tizenhét éves. –
Csak alszik. – És mindketten elsírták magukat. Hosszú
idő kell még ahhoz, hogy ne szorítsa össze a szívüket az
aggodalom. Egyik csapás a másik után érte őket. Hosz-
szú hónapok óta nem a normális életüket élték, lassan el
is felejtették, milyen is az.
Ted felvitte Samet a szobájába, óvatosan lefektette az
ágyra. Fernanda levette a kisfiú cipőjét. Sam motyogott
valamit álmában, az oldalára fordult, de nem ébredt fel.
Ted és Fernanda nézték az alvó gyermeket. Szívmelen-
gető érzés volt ismét az otthonában, az ágyában látni,
ahogy a feje a párnáján pihen.
– Akkor reggel majd jelentkezem – mondta Ted az
emeletről lefele menet. Megállt az ajtóban. A két rend-
őrtiszt már elment, miután Fernanda köszönetet mon-
dott nekik.
– Nem megyünk sehova – ígérte a nő. Abban sem
volt biztos, hogy félelem nélkül ki mer lépni a házból a
jövőben. Furcsa érzés lesz, hogy ismét egyedül lesznek,
és egy darabig még bizonyára abban a tudatban élnek,
hogy lehetnek odakint valakik, akik terveznek ellenük
valamit. De remélhetően több ilyen szörnyűség már
nem történik velük. Fernanda Jack Watermant is felhív-
ta Tahoe-ból. Megállapodtak, hogy közleményt tesznek
közzé arról, hogy Allan vagyona elúszott. Máskülönben
az asszony és a gyerekek állandó célpontok lesznek. És
Fernanda megtanulta a leckét.
– Pihenjen egy kicsit – javasolta Ted, és az asszony
bólintott. Butaság volt, tudta, de nem örült, hogy a férfi
elmegy. Már egészen megszokta, hogy bármilyen késői
órán is beszélgethet vele, hogy a nap minden percében
ott van körülötte, hogy alhat mellette a padlón, amikor
sehol máshol nem tud elaludni. Mert Ted mellett biz-
tonságban érezte magát. Erre csak most döbbent rá. –
Majd hívom – ígérte ismét férfi. Fernanda még azután is

318
azon tűnődött, hogyan tudná meghálálni neki, amit ér-
tük tett, miután már rég becsukta mögötte az ajtót.
Fernanda felment az emeletre. A ház kihaltnak tűnt.
Hang se hallatszott. És sehol egy rendőr, egy fegyver, se-
hol egy váratlanul megcsörrenő mobiltelefon, sehol egy
válságszakértő, aki lehallgatja a telefonvonalakat. Hála
Istennek! Will a szobájában várt rá. A fiú mintha egyet-
len éjszaka leforgása alatt felnőtt volna.
– Jól vagy, anya?
– Hát... – mondta óvatosan. – Azt hiszem. –
Fernanda úgy érezte magát, mint akit lehajítottak egy
magas épület tetejéről, a lelke több sebből vérzett. Sok-
sok sebből, de már gyógyulóban voltak. Sam megke-
rült. – És te?
– Nem is tudom. Olyan ijesztő volt ez az egész. Sem-
mi másra nem tudok gondolni. – Fernanda bólintott.
Willnek igaza volt. Ő is csak erre tudott gondolni, és
még hosszú-hosszú ideig emlékezni fog rá.
Aztán Fernanda elment zuhanyozni, Will lefeküdt.
Közben Ted hazahajtott. Senki nem volt otthon, ami-
kor belépett a házba. Senki nem várta. Shirley szinte
már soha nem volt otthon. Vagy dolgozott, vagy a bará-
taival volt, akiknek a legtöbbjét Ted nem is ismerte. Si-
ketítő volt a csend, és Ted, hosszú idő óta először, végte-
lenül magányosnak érezte magát. Hiányzott neki Ashley
és Will, hogy Fernanda nem jön oda beszélgetni hozzá,
hogy nincsenek körülötte az emberei. Az elmúlt időszak
egy kicsit a fiatalságára emlékeztette, amikor még őt
küldték megfigyelésre. De persze nemcsak a társai és
a munka, hanem Fernanda is hiányzott neki.
Lerogyott egy székre, a levegőbe bámult. Arra gon-
dolt, hogy felhívja az asszonyt. Jólesett volna hallani a
hangját. Mindent megjegyzett, amit Rick mondott. De
Rick is másként intézi a dolgait, ő is. Nem telefonált.

319
 21.
TED MÁSNAP BESZÉLT RICKKEL, megérdeklődte, mire
jutott Addisonnal. Vádat készültek emelni ellene em-
berrablásra szövetkezés miatt, és azonnal letartóztatják,
amint visszaér a városba. Ted feltételezte, hogy visszajön.
A bíró, aki Addison utazását engedélyezte, biztosította
Ricket, hogy Addison esetében nem áll fenn a szökés gya-
núja.
Ted őszintén remélte, hogy a bírónak igaza van.
– Már hazafelé repül a mi kis madarunk – vigyorog-
ta a telefonba Rick.
– Ez gyorsan ment. Úgy tudtam, egész hónapban
Franciaországban marad.
– Úgy volt. De tegnap beszéltem az Interpollal és
a párizsi irodánkkal. Úgy döntöttünk, nem várunk. Le-
tartóztattuk emberrablásra szövetkezés vádjával. És az
egyik kedvenc informátorom épp az előbb hívott. Az
emberünknek igen széles az érdeklődési köre. Hogy úgy
mondjam, tudományos területen is tevékenykedik. Né-
hány amfetaminlabort is pénzel, és nem kis összegekkel.
Öröm lesz elbeszélgetni vele.
– Szívesen megnéztem volna az arcát, amikor az em-
bereitek beállítottak – nevette el magát Ted, noha azon
semmi nevetnivaló nem volt, amit Addison elkövetett.
De Ted úgy hallotta, Addison mindig is nagyon nagyra
volt magával. Ideje volt megnyirbálni a szárnyait.
– A felesége kis híján szívrohamot kapott. Felpofozta
őt is, meg az egyik ügynököt is.
– Szép jelenet lehetett – mosolygott Ted. Még mindig
nagyon fáradt volt.
– Az ügynökünknek nem nagyon tetszett. Ó, majd'
elfejtettem: az autórobbantással kapcsolatban is igazad
volt. Jim Free azt mondja, Waters tette. Ők addig nem is
tudtak róla, amíg Waters el nem szólta magát valame-
lyik este Tahoe-ban, amikor berúgott. Gondoltam, ér-
dekelni fog a dolog.

320
– Legalább a kapitány elhiszi végre, hogy nem őrül-
tem meg.
Aztán Rick elmondta, hogy a pénz nagy részét, amit
Addison előlegbe fizetett Watersnek, Starknak és Free-
nek, megtalálták a modestói buszpályaudvar értékmeg-
őrzőjében, bőröndökbe zárva. Ez súlyos bizonyíték Ad-
dison ellen. Free árulta el, hol keressék.
Majd Rick, szokásához híven, minden átmenet nél-
kül témát váltott, és azonnal a lényegre tért.
– Na, mondtál neki valamit, amikor hazavitted? –
Természetesen Fernandáról beszélt.
– Miről? – adta az értetlent Ted.
– Ne játszd itt nekem a hülyét! Pontosan tudod, mire
gondolok. – Ted felsóhajtott.
– Nem, semmit nem mondtam. Bár gondoltam rá,
hogy felhívom, de mi értelme lett volna, Rick? Nem len-
ne tisztességes Shirleyvel szemben.
– De igen. Sőt, magaddal szemben is ez lenne a tisz-
tességes. És Fernandával szemben is. Szüksége van rád,
Ted.
– Talán nekem is őrá lenne szükségem. Csakhogy ne-
kem már van... valakim.
– Ami neked van, az rossz – vágta rá durván Rick,
ami nem felelt meg a valóságnak, mindketten tudták.
Shirley jó asszony volt, csak Tednek nem őrá volt szük-
sége, már évek óta nem. Ezzel az asszony is tisztában
volt. És ő legalább akkorát csalódott Tedben, mint Ted
őbenne. – Remélem, megjön az eszed, mielőtt még túl
késő lenne! – mondta szenvedélyesen Rick. – Erről jut
eszembe... szeretnék megbeszélni veled valamit. Együtt
vacsorázhatnánk a jövő héten.
– Miről lenne szó? – kérdezte kíváncsian Ted. Érde-
kelte volna, hogy Rick nem az esetleges újránősülését
akarja-e megvitatni vele, nem mintha ő szakértőnek
mondhatta volna magát házasulás témában. Épp ellen-
kezőleg. De Rick a legjobb barátja volt, és a barátok
mindent megosztanak egymással.
– Ha hiszed, ha nem, a tanácsodat szeretném kérni.

321
 – Állok rendelkezésedre. Egyébként mikor akarsz ki-
menni Samhez?
– Menj először te. Te jobban ismered. Nem akarnám
még jobban megrémíteni a kölyköt, és lehet, hogy ne-
ked szívesebben elmondja, amit tudni akarunk.
– Oké, majd jelentem, mit intéztem.
Megállapodtak, hogy néhány napon belül hívják egy-
mást. És másnap Ted kiment meglátogatni Samet. Fer-
nandánál épp ott volt Jack Waterman. Szemlátomást
nagyon belemerültek az üzleti ügyekbe, és Jack nem
sokkal azután, hogy Ted megérkezett, már távozott is.
Ted minden idejét a fiúcskával töltötte. Fernanda szóra-
kozottnak és roppant elfoglaltnak tűnt. Tednek egyre az
járt a fejében, van-e a nő és az ügyvéd között valami.
Ésszerű feltételezés volt. Összeillő pár lettek volna. Ted
esküdni mert volna rá, hogy Waterman is így gondolja.
Másnap szűkszavú közlemény jelent meg az újságok-
ban, amely Allan Barnes katasztrofális pénzügyi buká-
sáról tudósított. Egyedül azt hagyták ki, hogy Barnes
feltehetően öngyilkos lett. Fernanda akarta így, gondol-
ta Ted, amikor átfutotta a cikket. Eltűnődött, vajon a nő
előző nap nem ezen a közleményen dolgozott-e Jackkel;
talán ezért tűnt olyan zaklatottnak, amit Ted meg is tu-
dott érteni. De ideje volt a nyilvánosság elé tárni a prob-
lémát. A sajtó mindeddig nem szerzett tudomást az em-
berrablásról. De előbb-utóbb ez is napvilágot lát, legké-
sőbb a tárgyalás idején. Amit még ki sem írtak, és egy
darabig még nem is fognak. Stark és Free már a börtön-
ben csücsült, mivel a letartóztatással a feltételes szabad-
lábra helyezésük automatikusan érvényét vesztette.
Sam készségesen együttműködött. Ámulatra méltó
volt, mi mindenre emlékezett, és rni mindent megfigyelt
a számára félelmetes körülmények között. Fiatal kora el-
lenére kiváló tanúnak ígérkezett.
Ezt követően felgyorsultak az események Fernanda és
a gyerekek körül. Fernanda betöltötte a negyvenedik
évét, és a születésnapján a gyerekek elvitték a Palacsin-
tapalotába. Egy évvel korábban még azt mondta volna,

322
a háta közepére sem kívánja ezt a születésnapot, de
most már örült, hogy megérhette. A gyerekeivel együtt.
Nem sokkal ezután elmondta nekik, hogy el kell adniuk
a házat. Ashley és Will szinte ledermedt a döbbenettől,
Sam könnyedén vette az akadályt. Ő ezt is tudta; nem-
csak kihallgatta, meg is jegyezte, miről beszél az anyja és
az ügyvéd. Miután az anyjuk megtette a bejelentést, a
két nagyobb gyerek azonnal felfogta, hogy gyökeres vál-
tozások elé néznek. Ashley egyre csak nyafogott, hogy
milyen megalázó lesz majd elmondani az iskolában, és
ha a többiek megtudják, hogy az apjuknak minden pén-
ze elveszett, lesznek lányok, akik nem is fognak szóba
állni vele; Will közölte a húgával, hogy egyszerűen un-
dorító, amit beszél. Ő végzős volt azévben. Senkinek
nem merték elmondani, hogy emberrablás célpontjai
voltak a nyáron. Túlságosan ijesztő történet volt ahhoz,
hogy a szokásos, „Ez történt velem a nyári szünidőben"
című fogalmazásba beleírhatták volna. Csak egymás kö-
zött beszéltek róla. A rendőrség is ezt kérte, nehogy öt-
letet adjanak az „utánzóknak", és nehogy szagot fogjon
a sajtó. Az egyik érdeklődő, aki megnézte a házat, leve-
gő után kapkodott, amikor meglátta a konyhát.
– Uramisten! Ez még be sincs fejezve! Az ember
azt várná, hogy egy ilyen mesés házban mesés a konyha
is! – mondta szemrehányóan az ingatlanközvetítőnek és
Fernandának; Fernanda legszívesebben lekevert volna
egy pofont a nőnek, de nem tette.
– Egyszer már kész volt – mondta inkább. – De múlt
nyáron egy kis baleset történt...
– Miféle baleset? – kérdezte idegesen a nő, és Fernan-
da leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy beleordítsa az ar-
cába: két rendőrtisztet és két FBI-ügynököt öltek meg
itt. De úrrá lett a késztetésen, és türtőztette magát.
– Semmi komoly. De úgy döntöttem, felszedetem a
gránitlapokat. – Mert eláztatta őket a vér, tette hozzá
magában.
Az emberrablás olyan valószerűtlennek tűnt, mintha
meg sem történt volna velük. Sam elmesélte a dolgot a

323
legjobb barátjának az iskolában, de a fiú nem hitt neki.
Samet azután még a tanítónő is jól lehordta, amiért
összevissza hazudozik, és mindenféléket kitalál. Sam sír-
va ment haza.
— A tanító néni nem hitt nekem! – hüppögte az any-
jának. De ki hitt volna? Fernanda néha maga sem tudta
elhinni. Olyan rettenetes volt, hogy még mindig nem
tudta feldolgozni, és ha csak eszébe jutott, annyira erőt
vett rajta a félelem, hogy kényszerítenie kellett magát,
hogy valami másra gondoljon.
Elvitte a gyerekeket egy pszichiáterhez, aki segített
feldolgozni a traumatikus élményeket. A pszichiátert
meglepte, milyen szépen átvészelték a dolgot, bár oly-
kor-olykor Samnek voltak még rémálmai, ahogy Fer-
nandának is.
Ted szeptemberben még látogatta Samet, hogy bizo-
nyítékot gyűjtsön és összeállítsa a tanúvallomását, de ok-
tóberre végzett. Utána telefonon sem kereste őket.
Fernanda sokat gondolt a férfira, még az is eszébe jutott,
hogy majd ő fogja felhívni. Ő továbbra is árulta a házat,
próbált kisebbet találni maguknak, és munkát keresett.
Gyakorlatilag az összes pénze elfogyott, de igyekezett
nem pánikba esni. Esténként azonban gyakran erőt vett
rajta a csüggedés, és Will észrevette rajta. Felajánlotta,
hogy eljár dolgozni iskola után, hogy ezzel is segítsen.
Fernanda még maga sem tudta, miből fogja finanszíroz-
ni a fia egyetemi tanulmányait. Szerencsére Will jól ta-
nult, és jegyei alapján már felvételt nyert a Kaliforniai
Egyetemre, de Fernanda tisztában volt vele, hogy vala-
honnan elő kell teremteni a pénzt a kollégiumra is. Né-
ha nehéz volt elhinni, hogy Allannek több százmillió
dollárja volt, igaz, csak egy rövid ideig. Az asszony so-
sem gondolta volna, hogy valaha is megtapasztalja a
pénztelenségnek azt a szintjét, amelyen most álltak. És
ez félelemmel töltötte el.
Egyik nap Jack elvitte ebédelni, és megpróbált beszél-
ni vele a helyzetéről. Mint mondta, nem akarta túl ko-
rán szóba hozni a dolgot, Fernanda esetleg tolakodás-

324
nak vette volna Allan halála után, aztán jött a gyerek-
rablás, ami – teljesen érthető módon – mindannyiukat
nagyon felzaklatta. De ő már hónapok óta ezen gondol-
kozik, és döntésre jutott. Elhallgatott, mint aki dobper-
gésre vár, bár Fernanda egyetlen dobost sem látott a
környékükön.
– Milyen döntésre? – kérdezte értetlenül.
– Össze kell házasodnunk. – Fernanda döbbenten
nézett rá az asztal fölött, egy pillanatig azt hitte, a férfi
viccel, de aztán látta, hogy nem.
– És ezt... csak úgy... eldöntötted? Anélkül, hogy en-
gem megkérdeztél volna, vagy megbeszéltük volna?
Hogy én mit gondolok a dologról, az cseppet sem ér-
dekel?
– Fernanda, tönkrementél. Többé nem engedheted
meg magadnak, hogy a gyerekeidet magániskolákba já-
rasd. És Will ősztől egyetemre megy – tájékoztatta a nőt
Jack, majd mintegy mellékesen hozzátette: – Neked pe-
dig nincs olyan tudásod, amivel labdába rúghatnál a
munkaerőpiacon.
– Te most munkát ajánlasz, vagy feleségül kérsz? –
Fernanda hirtelen nagyon dühbe gurult. Ez az ember a
feje fölött akar dönteni az ő életéről. Ráadásul egy szó-
val sem említette a szerelmet. Amit mondott, inkább ál-
lásajánlatnak hatott, nem lánykérésnek, és ez mélyen
sértette Fernandát. És volt valami vállon veregető ab-
ban, ahogy az egészet elővezette.
– Ne légy nevetséges! Feleségül kérlek, természetesen.
És nem mellékes szempont, hogy a gyerekek már ismer-
nek engem. – Jack nem hagyta kizökkenteni magát.
Számára az volt a fontos, hogy mi szól a házasság mel-
lett; a szerelem nem tartozott ezek közé. Kedvelte a nőt.
Úgy vélte, ez elég indok ahhoz, hogy elvegye.
– Igen, de... – Fernanda úgy döntött, Jack őszintesé-
gét őszinteséggel viszonozza. – Én nem szeretlek. – Ki-
csit sem találta hízelgőnek a férfi ajánlatát, sokkal in-
kább megalázónak érezte. Olyan volt, mintha Jack egy
kocsira alkudna, és nem feleségül kérne valakit.

325
 – Majd megtanuljuk szeretni egymást – mondta Jack
eltökélten. Fernanda mindig is kedvelte őt, tisztességes,
megbízható embernek, jó embernek ismerte meg, de
kettejük között nem volt meg az a varázslatos vonzalom.
Márpedig Fernanda tudta, hogy ha valaha is még egy-
szer férjhez megy, azt csakis emiatt a „varázslat" miatt
teszi. De minimum is szerelemből.
– Szerintem mindkettőnk szempontjából ez a lehető
legésszerűbb lépés. Én már sok éve megözvegyültem, té-
ged pedig Allan... már bocsánat a kifejezésért... jó
nagy szarban hagyott. Fernanda, gondoskodni akarok
rólad és a gyerekeidről. – Ez egy pillanatra megérintet-
te a nő szívét, de nem eléggé.
Mély levegőt vett, a férfi szemébe nézett, aki a vála-
szára várt. Jack nem látta indokoltnak, hogy gondolko-
dási időt adjon neki. Nagyon jó ajánlatott tett, és biztos-
ra vette, hogy az asszony elfogadja; akárha egy állásról,
vagy házról lett volna szó.
– Sajnálom, Jack – mondta Fernanda olyan kedve-
sen, amilyen kedvesen csak tudta –, de nem. – Kezdte
kapisgálni, miért nem nősült meg újra Jack. Ha mindig
is így állt hozzá a lánykéréshez, ha mindig is ilyen néze-
tei voltak a házasságról, jobban tette volna, ha kutyát
vesz magának.
– Miért nem? – kérdezte megzavarodva a férfi.
– Bizonyára megőrültem, de úgy képzelem, hogy ha
valaha is újra férjhez megyek, csakis szerelemből te-
szem.
– Már nem vagy tizenéves csitri, a kötelességeidre is
gondolnod kell. – Vagyis hajtsa rabszolgasorba a fejét,
ha Willt a Harvardra akarja járatni? Jól ellesz a fiú a vá-
rosi főiskolán is. Fernandának nem állt szándékában el-
adni a lelkét egy olyan férfinak, akit nem szeret; még a
gyerekei kedvéért sem. – Szerintem gondold át még
egyszer...
– Csodálatos ember vagy, nálam jobbat érdemelnél –
mondta Fernanda, és felállt. Tisztában volt vele, hogy
most egy sokéves barátságot húzott le a WC-n, és felte-

326
hetően üzleti ügyekben sem számíthat többé a férfi se-
gítségére.
– Meglehet – mondta Jack. Amilyen erősen tudta,
megrántotta az öblítőtartály láncát, és Fernanda már
hallotta is a lezúduló víz zubogását. – Én mégis téged
akarlak elvenni.
– Én viszont nem akarok hozzád menni – szögezte le
határozottan Fernanda. Rádöbbent, hogy a sok-sok év
alatt sem sikerült igazán kiismernie a férfit. Érzéketlen
és uralkodásra hajlamos, számára csak az a fontos, amit
ő gondol, mások érzelmei nem foglalkoztatják: valószí-
nűleg ezért is nem akart soha senki hozzámenni. Meg-
hozta a döntését, és úgy képzelte, hogy az asszony majd
engedelmesen teszi, amit mond neki; Fernandának
semmi kedve nem volt így leélni a hátralévő életét.
Hogy egy olyan férfi írja neki elő, hogy mit kell csinál-
nia, akit még csak nem is szeret. Jack ajánlata felért egy
arculcsapással, és a másik tiszteletének legteljesebb hiá-
nyáról árulkodott. – Ja, és...! – mondta még hátrapil-
lantva a válla felett, és a szalvétáját elegáns mozdulattal
a székre ejtette. – Ki vagy rúgva, Jack! – Azzal hátat for-
dított a férfinak, és kisétált az étteremből.

22.
A HÁZ VÉGRE ELKELT, DECEMBERBEN, közvetlenül kará-
csony után. Így még ott tölthették az ünnepeket, a feldí-
szített fa a velencei csillár alatt magasodott. Tulajdon-
képpen szép lezárása volt ez életük egy időszakának, ne-
héz évet tudhattak maguk mögött. Fernanda még nem
talált munkát magának, de nem adta fel a keresést. Szí-
ve szerint részmunkaidős titkárnői állást vállalt volna,
mert így még tudta volna hozni-vinni Ashleyt és Samet
az iskolából. És szeretett volna velük lenni, amikor ott-
hon vannak. Tudta, hogy más anyák úgy hidalják át a
problémát, hogy bébiszittert fogadnak, napközibe írat-

327
ják a gyerekeket, vagy lakáskulcsot akasztanak a nya-
kukba; ő akkor sem választotta volna egyik megoldást
sem, ha megengedhette volna magának. Továbbra is
annyi időt szeretett volna a gyerekeivel tölteni, amennyi
csak lehetséges volt.
A többnél is több döntést kellett meghoznia, miután a
ház elkelt. Egy házaspár vásárolta meg, akik akkor tele-
pültek át New Yorkból, és az ingatlanközvetítő nem
győzte hangsúlyozni, hogy Fernanda milyen jó vásárt
csinált. Az asszony bólintott, és azt mondta, ő is nagyon
örül. Jó dolog a sok pénz, csak sokáig tartson, gondolta
magában. Az elmúlt éve tulajdonképpen egy gyors-
talpaló tanfolyamként is felfogható, amikor is a fejébe
verték, hogy mi fontos és mi nem fontos az életben. És
azok után, hogy Samet elrabolták, Fernandának már
nem voltak kételyei. Csak és kizárólag a gyerekek számí-
tanak. Minden más elhanyagolható. A pénz is – bár-
mekkora összeg is legyen – jelentőségét vesztette, csak
addig volt érdekes, amíg enni tudott adni belőle a gyere-
keinek.
Úgy tervezte, hogy a berendezést külön adja el, a
jobb darabokat majd aukcióra bocsátja. De mint kide-
rült, a vevőknek úgy tetszett a ház, ahogy volt, és hajlan-
dók voltak tetemes összegeket kifizetni az egyes bútor-
darabokért, jelentősen megnövelve ezzel a ház vétel-
árát. A feleség egyik ámulatból a másikba esett, hogy
milyen jó ízlése van Fernandának. Úgy tűnt, minden
érintett fél jól járt.
Fernanda és a gyerekek januárban költöztek ki.
Ashley sírt. Sam is szomorúan téblábolt. És Will, mint
az utóbbi időben mindig, most is óriási segítség volt az
anyjának. Fáradhatatlanul pakolt és hurcolta a dobozo-
kat. És akkor is az anyjával volt, amikor Fernanda ráta-
lált „leendő otthonukra". Miután minden adósságot ki-
fizetett, a „palota" árából maradt még annyi, hogy ezt a
házikót megvegye; nem kevés jelzáloggal megterhelve.
A ház Marinban állt, a Sausalito negyedben, a dombte-
tőn, ahonnan remek kilátás nyílt a vitorlásokra, a kikö-

328
tőre, az Angyal-szigetre és a Belvederére. Békés, barát-
ságos, szerény, csinos kis otthon volt, a gyerekek is azon-
nal beleszerettek, amikor meglátták. Fernanda úgy dön-
tött, hogy Ashleyt és Samet átíratja a helyi általános is-
kolába, Will azonban marad a régi helyén és ingázni fog
az iskolaév hátralévő hónapjaiban, amíg le nem érett-
ségizik. Két hétre rá, hogy beköltöztek, Fernanda kurá-
tori munkát kapott egy művészeti galériában, alig öt
percre a házuktól. Megengedték, hogy mindennap há-
romkor hazamenjen. Nem sokat fizettek ugyan, de az
asszony legalább rendszeres jövedelemre tett szert. És
addigra már új ügyvédet is talált magának, egy nőt. Jack
még mindig vérig volt sértve, amiért nem fogadta el az
ajánlatát. Ha néha eszébe jutott a dolog, Fernanda úgy
gondolta, egyszerre szomorú és nevetséges az egész.
Jack hihetetlenül nagyképűen viselkedett, amikor meg-
kérte a kezét. Természetének ezt az oldalát korábban
nem is ismerte.
Amiben viszont semmi mulatságosat nem tudott fel-
fedezni, és feltehetőleg soha életében sem fog, az az em-
berrablás volt. Még mindig rémálmai voltak miatta.
Mintha nem is velük történt volna meg. Többek között
emiatt sem bánta, hogy el kellett adniuk a régi házat.
Ott egyetlen nyugodt éjszakája sem volt, állandóan attól
rettegett, hogy ismét valami baj éri őket. Sausalitóban
sokkal nyugodtabban aludt. És az előző év szeptembere
óta nem hallott Tedről. Azóta hónapok teltek el. A férfi
végül márciusban jelentkezett. Malcolm Stark és Jim
Free tárgyalását áprilisra tűzték ki. Előzőleg már kétszer
elhalasztották, de Ted azt mondta, ez most már a végle-
ges időpont.
– Szükségünk lenne Sam tanúvallomására – mondta
feszengve, miután megkérdezte a nőtől, hogy van.
Tednek folyton Fernanda járt a fejében, de soha nem
hívta fel, hiába is rágta a fülét Rick Holmquist. – Félek,
hogy ijesztő lesz számára – tette hozzá halkan.
– Én is félek tőle – értett egyet az asszony. Furcsa volt
ismét erről beszélgetni a férfival. Ted végig mellette állt

329
a bajban, de részese is volt az irtózatos eseményeknek,
meg nem is. Ted nem tudhatta, milyen érzések marad-
tak ezzel kapcsolatban Fernandában, és részben ezért is
nem jelentkezett. Félt. hogy minden pillanatban az em-
berrablásra emlékeztetné a nőt. Rick erre persze azt
mondta, hogy baromság. De túl fogja élni mondta
Fernanda, még mindig Samről beszélve.
– Hogy van?
– Nagyszerűen. Mintha meg sem történt volna a do-
log. Új iskolába jár, és Ash is. Azt hiszem, jót tett nekik a
váltás. Itt tiszta lappal indulhattak.
– Hallom, elköltöztek.
– Szeretem az új házunkat – ismerte el Fernanda, és
Ted hallotta a hangjából, hogy mosolyog. Öt percre
tőlünk, egy galériában dolgozom. Egyszer igazán meg-
látogathatna minket.
– Úgy lesz – ígérte a férfi, de Fernanda csupán a tár-
gyalás előtt három nappal hallott ismét felőle. Ted azért
telefonált, hogy megmondja, pontosan hol kell megje-
lennie Sammel. Amikor az anyja elmondta, mit kell ten-
nie, a kisfiú sírva fakadt.
– Nem akarom! Soha többé nem akarom látni őket! –
Az anyja is épp így érzett. De Samnek még sokkal
rosszabb lehetett. Fernanda felhívta a pszichiátert, és
időpontot kért. Amikor bementek, arról beszélgettek,
hogy a fiú képtelen lesz vallomást tenni, és hogy bölcs
dolog lenne-e egyáltalán tanúskodnia. A végén Sam ki-
jelentette, hogy mégis megteszi. És a pszichiáter úgy vél-
te, talán ezzel végérvényesen le tudja zárni magában az
„ügyet". Fernanda attól félt, inkább ismét rémálmai
lesznek tőle. Az ,,ügy", ha úgy vesszük, már lezárult. Az
elrablói közül ketten meghaltak, köztük az a férfi is, aki-
nek a megmenekülését köszönhette. A másik kettő bör-
tönben volt. Számára itt ért véget a történet, és úgy
gondolta, Sam számára is. De a megjelölt időben, kissé
reszkető térddel, megjelent a kisfiúval az Igazság Csar-
nokánál. Sam reggeli után gyomorfájásra panaszkodott,
és az anyja sem érezte jól magát.

330
 Ted az épület előtt várt rájuk. Olyan volt. amilyennek
az asszony emlékezett rá. Nyugodt, makulátlan öltöze-
tű, ápolt, intelligens. És nagyon aggódott Sarn miatt.
– Hogy s mint, kedves segédnvomozóm? – mosoly-
gott le a fiúra, aki fancsali képet vágott.
– Hányingerem van.
– Az bizony nem jó. De beszéljük csak meg! Mitől
van hányingered?
– Félek, hogy bántani fognak – mondta a kisfiú őszin-
tén. Érthető volt a félelme. Előzőleg is bántották.
– Én azt nem hagyom! – Ted kigombolta a zakóját,
egy pillanatra szétnyitotta, hogy Sam láthassa a piszto-
lyát. – Ezenkívül a tárgyalóteremben bilincsbe lesznek
verve. Sem a kezüket, sem a lábukat nem tudják majd
mozdítani.
– Ők is megkötöztek engem – mondta boldogtalanul
Sam, és sírni kezdett. De legalább beszélt a félelmeiről.
Fernanda egyre rosszabbul volt, Tedre pillantott, aki
ugyanolyan aggódva nézett vissza rá. Aztán támadt egy
ötlete. Azt mondta Fernandának, üljenek be a szemköz-
ti kávézóba és igyanak valamit, ő is csatlakozik hozzá-
juk, amint tud.
Húsz perc alatt elintézte. Beszélt a bíróval, a közvád-
lóval és a védőügyvéddel, mindnyájan támogatták az
elgondolását. Samet és az édesanyját a bíró szobájában
fogják kihallgatni, csak az esküdtek lesznek jelen, a vád-
lottak nem. Samnek így soha többé nem kell látnia azt
a két embert. Fényképről is azonosíthatja őket. Ted ar-
ra hivatkozott, hogy nagyon megviselné a kisfiút, ha a
tárgyalóteremben kellene vallomást tennie, és ismét ta-
lálkoznia kellene az elrablóival. Sam ragyogó arccal
fogadta a hírt, Fernanda is megkönnyebbülten felsó-
hajtott.
– Szerintem kedvelni fogod a bírót. Nagyon kedves
néni, majd meglátod – mondta Ted Samnek. A bírónő
tényleg nagyon szívélyesen fogadta a fiút, szinte olyan
volt, mint egy nagymama, az egyik szünetben még tejjel
és sütivel is megkínálta, és megmutatta neki az unokái

331
fényképét. Tiszta szívéből sajnálta a gyereket és az any-
ját mindazért, amin keresztül kellett menniük.
A vád kezdte a kihallgatást, Sam vallomástétele kitöl-
tötte a délelőttöt. Amikor végeztek, Ted ebédelni vitte
őket. A védelem délután tervezte feltenni a kérdéseit,
fenntartva a jogot, hogy akár későbbi időpontban is
visszarendelhesse tanúskodni a fiút, amennyiben szük-
ségesnek látja. Sam eddig nagyszerűen vette az aka-
dályt. Ted nem volt meglepve.
Egy kis olasz étterembe mentek, nem messze az Igaz-
ság Csarnokától. Túl sokáig nem maradhattak el, de
Ted tudta, hogy a nőnek és a gyereknek is jót tesz, ha
egy kicsit kiszabadulhatnak a bíróságról. Sam és az any-
ja csendesen eszegették az ebédjüket. Mindkettejüket
megviselte a kihallgatás, fájdalmas emlékeket ébresztett,
és Fernanda nem tudta, milyen hatással lesz ez a fiára.
De egyelőre úgy tűnt, Sammel minden rendben, csak
szótlan volt.
– Sajnálom, hogy még ezt is végig kell csinálniuk –
mondta Ted, és a számlát kérte. Fernanda felajánlotta,
hogy fizeti a felét, de a férfi mosolyogva visszautasította.
Az asszony piros ruhát és magas sarkú cipőt viselt az-
nap, és Ted azt is észrevette, hogy kisminkelte magát.
Kíváncsi lett volna, randevúzik-e a nő Jackkel. Vagy ha
nem vele, akkor valaki mással. De nem mert rákérdezni.
Annyit mindenesetre megállapított, hogy Fernanda sok-
kal jobb érzelmi állapotban van, mint tavaly júniusban
és júliusban volt. A költözés és a munka jót tett neki.
Ő maga is jelentős változtatásokra szánta el magát. Elúj-
ságolta, hogy harminc év után kilép a rendőrségtől.
– Hogyhogy? – kérdezte az asszony döbbenten. Ted
tetőtől talpig zsaruból volt, és Fernanda tudta, hogy
imádja a munkáját.
– A régi társam, Rick Holmquist magánbiztonsági
céget akar indítani. Magánnyomozás, hírességek szemé-
lyi védelme, hasonlók... Nekem egy kicsit felvágósnak
tűnik az egész, de Rick nagyon komolyan veszi magát.
Majd én is igyekszem. És Ricknek igaza van. Harminc

332
év után ideje váltani. – Fernanda azzal is tisztában volt,
hogy harminc év szolgálati idő után Tednek a fizetésé-
nek megfelelő összegű nyugdíj jár. Jó boltot csinált. És
feltehetően Rick cége is szépen fizet majd.
Délután a védelem megpróbálta ízekre szedni Sam
vallomását, de nem jártak sikerrel. A fiút nem lehetett
zavarba hozni, megingathatatlan volt, mindenre ponto-
san emlékezett. Akárhogyan igyekeztek is belekötni,
mindig ugyanúgy mondta el a történetet, újra és újra.
A fotók alapján, amelyeket a vád mutatott be, azonosí-
totta mindkét vádlottat. Fernanda nem tudta azonosíta-
ni őket, lévén, hogy símaszkot viseltek, amikor Samet el-
vitték, de a beszámolója a fia elrablásáról megindító
volt, és mindenki elborzadt, amikor elmondta, hogyan
mészároltak le négy embert a konyhájában. A nap vé-
gén a bírónő megköszönte az együttműködésüket, és
hazaengedte őket.
– Te vagy a nap hőse! – mondta sugárzó arccal Ted a
kisfiúnak, amikor elhagyták a bíróság épületét. – Hány-
ingered van még?
– Már nincs – felelte fülig érő szájjal Sam. A kedves
bíró néni is megdicsérte, amiért olyan ügyes volt. Alig
múlt hétéves, de Ted azt mondta, egy felnőtt sem csinál-
hatta volna jobban.
– Akkor mit szólnál egy fagyihoz? – A Ghirardelli
Square-t javasolta úti célul, a kocsiján követte Fernan-
dát és Samet. A kisfiú nagyon élvezte a kiruccanást,
ahogy Fernanda is. Mindnyájan ünnepi hangulatban
voltak. Sam hatalmas, gyümölcsös-tejszínhabos fagy-
laltkelyhet rendelt magának, a felnőttek is engedélyez-
tek maguknak egy-egy pohárka italt.
– Olyan érzésem van, mintha születésnapi zsúron
lennénk – kuncogta Fernanda.
Óriási megkönnyebbülés volt számára, hogy Sam bí-
rósági „szereplése" befejeződött. Ted azt mondta, nem
valószínű, hogy még egyszer behívnák tanúskodni. Ab-
ból, amit Sam elmondott, a védelem semmit nem tud a
vádlottak mentségére felhozni. Ted számára nem volt

333
kérdéses, hogy mindkét férfit bűnösnek fogják találni, és
bármennyire is nagyanyós a bírónő, halálbüntetést fog
kiszabni rájuk. Mert ennek így kellett lennie. Ted el-
mondta, hogy Phillip Addison ügyét a szövetségi bírósá-
gon tárgyalják majd, emberrablásra való szövetkezés,
adócsalás, pénzmosás, kábítószerrel való kereskedelem
a vád ellene. Addison is hosszú időre a rács mögé kerül,
és ismét csak nem valószínű, hogy Samnek vallomást
kellene tennie az ügyében. Ted azt fogja javasolni Rick-
nek, hogy fogadtassa el bizonyítékként a szövetségiekkel
Sam vallomását, amit az állami bíróság előtt tett, hogy a
további megpróbáltatásoktól megkíméljék. Nem volt
biztos benne, hogy járható ez az út, de bármire kész
volt, csak hogy Sam újabb meghurcoltatásoknak már ne
legyen kitéve. Rick is hamarosan kilép az FBI-tól, de
Ted tudta, hogy jó kezekben hagyja Addison ügyét, sőt,
ő maga is vállalta, hogy tanúskodik. Rick félre akarta ál-
lítani az útból Addisont, igyekezett legalább életfogytig
tartó büntetést kiharcolni. Komoly vádakat hoztak fel
ellene, és Rick azt akarta, hogy igazság szolgáltassék.
Fernanda megkönnyebbült. Jó érzés volt, hogy ezt a
szennyes ügyet végre maguk mögött tudhatják. Azzal,
hogy többé a bíróságon sem kell megjelenniük, vége
szakad a rémálomnak.
És a történet végső lezárásaként egy hónap múlva
megszületett az ítélet. Szinte napra pontosan egy éve
kezdődött minden, Ted akkor csengetett be Fernandá-
hoz, az utcában történt autórobbantás ügyében. Aznap,
amikor az újságok tudósítottak az ítéletről, Ted felhívta
az asszonyt. Malcolm Starkot és James Free-t a bíróság
bűnösnek találta az ellenük felhozott vádakban, és
mindkettőjüket halálbüntetésre ítélte. Fernanda nem
tudta, mikor lesz a kivégzés, vagy lesz-e egyáltalán, mert
az elítélteknek természetesen fellebbezési joguk volt, és
biztosra vette, hogy élni is fognak törvény adta jogaik-
kal. Phillip Addison pere még nem kezdődött el, de a
férfit őrizetben tartották, és az ügyvédei mindent el-
követtek, hogy késleltessék a tárgyalást. De előbb,

334
vagy utóbb, Fernanda ebben nem kételkedett, őt is el
fogják ítélni. Vagyis, ahogy a másik kettő esetében is,
igazság fog szolgáltatni. De ami a leglényegesebb: Sam
élt és virult.
– Olvasta az újságban, milyen ítélet született? – kér-
dezte Ted, amikor felhívta a nőt. Jól hallhatóan remek
hangulatban volt, és azt mondta, rengeteg a dolga. Már
hivatalosan is nyugdíjba vonult, és a kollégák pazar bú-
csúpartit szerveztek a tiszteletére az előző héten.
– Igen – válaszolta Fernanda. – Bár igazából ellen-
zem a halálbüntetést. – Elfogadhatatlannak tűnt számá-
ra, és volt annyira vallásos, hogy higgye, senkinek nem
áll jogában kioltani mások életét. De kilenc ember meg-
halt, és egy kisfiút elraboltak. És miután az ő fiát rabol-
ták el, kezdte másként megítélni a dolgot. – De ebben az
esetben jogosnak érzem – ismerte el Tednek. – Azért
csak más, ha velünk esnek meg a szörnyűségek. – Holott
azt is tudta, hogy ha a fiát megölik, az se hozta volna
vissza az életbe, ha a gyilkosokat halálra ítélik, mint
ahogy neki sem segített volna kiheverni a veszteséget. Ő
és Sam nagyon, nagyon szerencsések voltak. Ezt Ted is
tudta. Másként is alakulhattak volna a dolgok, de örült,
hogy nem így történt.
Hosszasan beszélgettek, aztán Fernanda hirtelen
megkérdezte:
– És mikor jön el hozzánk? – Sokkal tartozott ennek
az embernek, a legkevesebb, amit megtehet, hogy egy-
szer egy jó vacsorát főz neki hálája jeléül. Az elmúlt hó-
napokban hiányzott neki a férfi társasága, bár minden
jel arra utalt, hogy mindkettejük élete sínen van. Remél-
te, hogy soha többé nem kell igénybe vennie Ted, vagy
bárki hozzá hasonló „szakember" szolgálatait, de azok
után, amit mindketten átéltek, barátjaként tekintett a
férfira.
– Valójában ezért hívtam. Meg akartam kérdezni,
mikor ugorhatnék be. Volna egy aprócska ajándékom
Sam számára.
– Magánkívül lesz az örömtől, hogy találkozhat

335
magával. – Fernanda elmosolyodott, és az órájára pil-
lantott. Indulnia kellett dolgozni. – A holnap este meg-
felel?
– Hogyne. – Ted is elmosolyodott, és még egyszer be-
diktáltatta magának az új címet. – Mikor?
– Hét óra tájban?
Ted azt mondta, az neki is jó, majd letette a telefont.
Aztán csak ült az új irodájában, kibámult az ablakon, a
gondolataiba merült. Hihetetlen, hogy az egész alig egy
éve történt. Akkor is ez futott át az agyán, amikor, nem
is olyan régen, meglátta az újságban a McIntyre bíró
haláláról szóló gyászjelentést. A bíró is szerencsésnek
mondhatta magát, hogy nem egy autóbomba ölte meg.
Végül is természetes halállal halt meg.
– Álmodozunk, álmodozunk? És dolgozni ki fog? –
kiáltott be Rick. Épp Ted irodája előtt ment el, megtor-
pant az ajtóban. Az új cégük beindult és sikerrel kecseg-
tetett, igaz, ők is mindent elkövettek ennek érdekében.
A szolgáltatásuk minden igényt kielégített, és jelentkező
is akadt bőven. Ted épp az előző héten mondta egykori
és egyben utolsó „rendőrpárjának", Jeff Stone-nak,
hogy sokkal jobban élvezi ezt a munkát, mint várta. És
örült, hogy ismét Rick mellett dolgozhat. Annál jobb öt-
lete, mint hogy beindítja ezt a biztonsági céget, nem is
támadhatott volna.
– Hagyjuk a süketelést az álmodozásról, különleges
ügynök. Tegnap ki vett ki háromórás ebédszünetet? Ha
még egyszer előfordul, levonom a fizetésedből! –
Rickből kibuggyant a nevetés. Tegnap Peggel ebédelt.
Még néhány hét, és összeházasodnak. Rick rózsaszín-
ben látta a világot. Már csak azért is, mert Ted lesz az
esküvői tanúja. – És szerintem a nászút idejére sem jár
fizetett szabadság. Itt rengeteg a munka. Ha valaki nő-
sülgetni meg nászutazgatni akar Olaszországban, azt a
szabad idejében tegye.
Rick széles vigyorral az arcán lépett be Ted irodájá-
ba, és lehuppant az egyik székre. Évek óta nem érezte
ilyen boldognak magát. Beleunt, belefáradt a munkába,

336
amit az FBI-nál kellett végeznie, élvezte, hogy most a sa-
ját cégénél a maga ura.
– Hadd hallom, mi jár a fejedben? – nézett a barátjá-
ra. Látta, hogy Tedet emészti valami.
– Holnap este Barneséknál vacsorázom. Sausalitó-
ban. Elköltöztek.
– Ez igazán jó hír. Ha megenged egy tapintatlan kér-
dést: tisztességesek a szándékai, Lee nyomozó? – Rick
tekintete sokkal komolyabb volt, mint a szavai. Ismerte
Ted érzéseit, vagy legalábbis azt hitte, hogy ismeri őket.
Csak azt nem tudta, Ted mihez kezd velük, ha valami-
hez is kezd egyáltalán. Ezt még Ted sem tudta.
– Csak a gyerekekkel szeretnék találkozni.
– Jaj, ez elég rosszul hangzik – nézett rá csalódot-
tan Rick. Ő boldog volt Peggel, ezért mindenki mást is
boldognak akart látni. – Hagyod parlagon heverni azt a
jó asszonyt?
– Jó asszony... – mormolta Ted. Sok mindennel nem
tudott még megbékélni, és lehet, hogy soha nem is fog.
– Szerintem van valakije. Nagyon jól nézett ki a tárgya-
láson.
– Lehet, hogy a kedvedért öltözött ki – vetette fel
Rick, mire Ted felnevetett.
– Ne beszélj már hülyeségeket!
– Te se! Néha az agyamra mész. Sőt... tulajdonkép-
pen többször igen, mint nem. – Rick felpattant, és kiro-
bogott az irodából. Tudta, hogy amilyen fafejű a barát-
ja, úgysem lehet meggyőzni.
Mindkét férfi munkával töltötte a délutánt. Ted késő
estig maradt, mint mindig.
Másnap irodán kívül volt dolga, Rick épp csak elcsíp-
te, amikor este – egyenesen az irodából – Sausalitóba
indult, egy szépen becsomagolt dobozkával a kezében.
– Az mi? – kérdezte Rick.
– Nem rád tartozik – válaszolta Ted kedvesen.
– Akkor jó! – vigyorogta Rick, miközben Ted elsétált
mellette. – Sok szerencsét! – kiáltott utána, és Ted még
akkor is nevetett, amikor becsukódott mögötte az ajtó.

337
Rick állt, hosszasan nézett a barátja után, remélte, hogy
kedvezően alakulnak számára a dolgok aznap este.
Most már végre valami jó is történhetne vele. Megszol-
gált rá.

23.
FERNANDA MÉG A KONYHÁBAN TÜSTÉNKEDETT, amikor
megszólalt a csengő. Ashleyt kérte meg, hogy nyisson aj-
tót. A kislány vagy tíz centit nőtt az elmúlt évben, Ted
egészen meglepődött, amikor meglátta. Tizenhárom éves
kora ellenére már nem gyerek volt, hanem kész nő. Rövid
farmerszoknyát, az anyja egyik szandálját és feszülő pó-
lót viselt; nagyon csinos lány volt, és bárki Fernanda
ikertestvérének nézte volna. Ugyanaz az alak, ugyanaz
a mosoly, ugyanazok a méretek, ugyanaz a hosszú szőke
haj; bár Ashley már most magasabb volt az anyjánál.
– Hogy s mint, Ashley? – kérdezte Ted könnyedén,
amint belépett a házba. Mindig is szerette Fernanda
gyerekeit. Mert udvariasak voltak, illedelmesek, kedve-
sek, barátságosak, okosak és szellemesek. Meglátszott
rajtuk, hogy Fernanda mennyi szeretettel és törődéssel
nevelte őket.
Amikor Ashley beengedte Tedet, Fernanda kidugta a
fejét a konyhából, borral kínálta a férfit, amit az vissza-
utasított. Keveset ivott, akkor is, ha nem volt szolgálat-
ban; márpedig újabban soha nem volt szolgálatban.
Fernanda újra eltűnt a konyhában, de megjelent Will,
aki szemlátomást örült, hogy ismét találkoznak. Kezet
ráztak, aztán leültek és beszélgettek pár percig. Will su-
gárzó arccal hallgatta, amit Ted az új vállalkozásukról
mesélt. Ekkor azonban Sam rontott be a szobába. Csu-
da kis kópé volt az élénkvörös hajával. Fülig ért a szája,
amikor meglátta Tedet.
– Anya azt mondta, hogy ajándékot adsz nekem. Mit
hoztál? – követelőzött. Ekkor jött be az anyja a konyhá-
ból, és azonnal rápirított.

338
 – Sam, hát illik ezt...?!
– Te mondtad, hogy... – kezdett volna méltatlankod-
ni a fiú.
– Tudom. De mi van, ha meggondolta magát, vagy
elfelejtette? Nem hozhatod ilyen kínos helyzetbe!
– Ó! – Sam már éppen elszégyellte volna magát, ami-
kor Ted odaadta neki a csomagocskát, amit az irodából
hozott magával. Kicsi volt, szögletes, és nagyon titokza-
tosnak tűnt a kisfiú szemében. Sam huncut mosollyal
vette át az ajándékát. – Kinyithatom?
– Persze. – Ted kellemetlenül érezte magát, amiért a
másik két gyereknek semmit nem hozott, de ezt a vala-
mit már a tárgyalás óta őrizgette Samnek. Számára na-
gyon sokat jelentett, és remélte, hogy a fiúcska is értékel-
ni fogja.
Sam kinyitotta a dobozt, és egy kis bőrtárcát talált
benne. Ted harminc éve kapta, harminc évig hordta
magánál. Sam széthajtotta a tokot; aztán látszott, hogy
nem is mer hinni a szemének. Nagyon lassan a férfira
emelte a pillantását. Ted rendőrjelvényét tartotta a ke-
zében, még az azonosító száma is bele volt vésve. Ted
számára ez élete elmúlt harminc esztendejét jelképezte.
Fernandát is majdnem annyira meghatotta az ajándék,
mint a fiát.
– Ez... ez igazi?! – Sam hol a jelvényre meredt, hol
a férfira. De még ő is meg tudta állapítani, hogy ez bi-
zony az eredeti. A tok kissé viharvert volt, de a csillagot
Ted szépen kifényesítette. Most ott csillogott a kisfiú te-
nyerén.
– Igen. Már nyugdíjba vonultam, nincs szükségem rá.
De még mindig nagyon sokat jelent nekem. Szeretném,
ha a tied lenne. Innentől fogva nem detektívsegéd vagy,
Sam. Hanem igazi nyomozó. Ez nagy előrelépés ám! És
neked egyetlen év alatt sikerült! – Mert pontosan egy
éve nevezte ki Samet „segédnyomozóvá", amikor elő-
ször találkoztak az autórobbantás okán.
– Fölvehetem?
– Persze, hisz a tiéd. – Ted segített kitűzni a csillagot,

339
és Sam rohant, hogy megnézze magát a tükörben. Fer-
nanda könnybe lábadt, hálás szemmel nézett a férfira.
– Ez... ez hihetetlenül... kedves öntől – mondta elfú-
ló hangon.
– Kiérdemelte. Nehéz próbát kellett kiállnia. – Mind-
ketten tudták, hogy mit, és Fernanda bólintott. Ted vi-
gyorogva nézte, ahogy Sam fel s alá parádézik a szobá-
ban a jelvényével.
– Nyomozó vagyok, nyomozó vagyok! – kiabálta,
majd váratlanul Tednek szegezte a kérdést: – És akkor
bárkit letartóztathatok?
– A helyedben azért vigyáznék azzal, kit tartóztatok
le – intette óvatosságra a férfi. – Veszélyes lenne, ha
mindjárt az „igazi nagyhalakkal" kezdenéd, még a vé-
gén megharagudnának rád. – Ted gyanította, hogy
Fernanda elveszi a fiútól a jelvényt, és bezárja oda, ahol
a többi „értékes" örökséget – Allan karóráját és man-
dzsettagombjait – tartotta. De azt is biztosra vette, hogy
fiú időről időre kiköveteli magának, hogy megnézhesse.
Bármelyik gyerek ezt csinálta volna.
– Akkor az összes barátomat letartóztatom! – jelen-
tette be büszkén Sam. – Anya... anya, elvihetem az is-
kolába és megmutathatom nekik? – Olyan izgatott volt,
hogy legszívesebben máris indult volna. Ted örült az
örömének. Ezek szerint jól döntött.
– Mi lenne, ha inkább én vinném be? – javasolta az
anyja. – És hazahoznám, miután már mindenkinek
megmutattad, és mindenkinek mindent elmeséltél.
Nem szeretném, ha valami baja esne az iskolában. Ez
egy nagyon, de nagyon különleges ajándék.
– Tudom én azt! – mondta önérzetesen a kisfiú.
Pár perccel később leültek vacsorázni. Fernanda
marhasültet készített, mellé Yorkshire-pudingot, főtt
krumplit, párolt zöldséget. Desszertnek csokitorta volt
és jégkrém. A gyerekek elhűltek a finom fogások láttán,
és Ted is megtisztelve érezte magát, hogy az asszony
ennyit bajlódott a főzéssel. Minden nagyon finom volt.
Vacsora után még elüldögéltek, beszélgettek az asztal-

340
nál, a gyerekek közben felmentek a szobáikba. Néhány
hetük volt még a nyári szünetig, és Will azt mondta, fon-
tos, hogy jól sikerüljenek a záródolgozatai, muszáj ta-
nulnia. Sam is bevonult a szobájába, a jelvényét is vitte;
mint mondta, csak nézegetni akarja. Ashley rászállt a te-
lefonra, és a barátnőivel fecserészett.
– Minden nagyon ízlett, köszönöm. Ilyen pompás va-
csorát már évek óta nem ettem. Még egyszer köszö-
nöm – mondta Ted, és úgy érezte, mozdulni sem bír.
Újabban minden este vagy nagyon későig dolgozott,
vagy lement az edzőterembe, de éjfél előtt ritkán kevere-
dett haza. És még ritkábban jutott eszébe, hogy hazafe-
lé menet beüljön valahová vacsorázni. Nagy néha nap-
közben lelépett az irodából, hogy bekapjon valamit.
– Nem is tudom, mikor ettem utoljára házi kosztot. –
Shirley mindig is utált főzni, inkább a szülei étterméből
hozatott ételt. Még a gyerekek kedvéért sem állt a tűz-
hely mellé, inkább étterembe hordta őket.
– Hogyhogy? A felesége nem főz magára? – kérdezte
meglepetten Fernanda. És ugyanabban a pillanatban,
amikor kimondta a kérdést, észrevette, hogy a férfi ujján
nincs ott a jegygyűrűje. Előző évben, Sam elrablása ide-
jén még hordta. De most nem volt ott.
– Már nem – vetette oda kurtán Ted, de aztán ő is
érezte, hogy ez magyarázatra szorul. – Szétköltöztünk,
nem sokkal karácsony után. Azt hiszem, ez várható volt,
és talán már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennünk.
De még így sem volt könnyű. – Mindez öt hónapja tör-
tént, Ted azóta nem járt el sehova, egy nővel sem rande-
vúzott. Furcsa módon még mindig úgy érezte, hogy há-
zasember.
– Történt valami? – kérdezte együttérzően Fernan-
da. Elszomorította, amit hallott. Tudta, hogy Ted meny-
nyire hűséges volt a feleségéhez, hogy mindennél előbb-
re valónak tartotta a házasság szentségét; bár készséggel
beismerte, hogy közte és a felesége között azért nincs
minden rendben. Mindezt azzal magyarázta, hogy ők
ketten nagyon különböző személyiségek.

341
 – Igen. Nem. Egy héttel karácsony előtt bejelentette,
hogy Európába megy a barátnőivel, és csak szilveszter
után jön haza. És nem értette, mi kifogásom van ellene.
Úgy értelmezte, hogy meg akarom akadályozni, hogy ő
jól érezze magát, holott én csupán annyit szerettem vol-
na elérni, hogy otthon maradjon velem és a fiúkkal. Er-
re azt mondta, harminc éven át ezt csinálta, most már
neki is kijár egy kis szórakozás. Valahol érthető. A félre-
tett pénzéből utazott el, keményen megdolgozott érte.
És, mint utólag kiderült, nagyszerűen érezte magát.
Aminek szívből örültem. De ez az eset rávilágított,
mennyire semmi közünk nincs már egymáshoz. Ez
évek óta így volt, én mégis ragaszkodtam a házasság-
hoz. Egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy jobb lett vol-
na már akkor elválnunk, amikor a gyerekek még kicsik
voltak. De miután elutazott, gondolkodóba estem, és
feltettem neki néhány kérdést, amikor hazaért. Shirley
azt mondta, őt már régóta foglalkoztatta a válás gondo-
lata, de nem merte szóba hozni. Mert nem akart meg-
bántani az „érzéseimben"... csakhogy ez kevés egy há-
zassághoz.
– Három hétre rá, hogy különmentünk, talált magá-
nak valakit. Otthagytam neki a házat, én beköltöztem
egy lakásba, az irodához közel. Még szoknom kell a
helyzetet, de különben jól elvagyok. Néha azt kívánom,
bár előbb léptünk volna. Öreg vagyok én már a rande-
vúzgatáshoz. – Ted betöltötte a negyvennyolcat. Fer-
nanda negyvenegyedik születésnapja is vészesen közele-
dett; és ő is hasonlóképpen érzett. – És maga? Gyakran
találkozgat az ügyvédjével? – Ted tavaly nyáron biztos-
ra vette, hogy Waterman Fernandára „utazik", csak
hagyni akart neki egy kis időt, amíg a nő beletörődik az
özvegységbe... Ám ekkor elrabolták Samet. Ted nem is
sejtette, milyen közel jár az igazsághoz.
– Jackkel? – kacagott fel a nő, és megcsóválta a fe-
jét. – Miből gondolta? – Mert Ted nem is annyira rákér-
dezett, mint meggyanúsította a dologgal. De végül is: a
zsarut az emberismeret teszi jó zsaruvá.

342
 – Azt volt az érzésem, hogy... „elképzelései" vannak
magával kapcsolatban. – Ted vállat vont, és a nő reak-
ciója láttán kezdte úgy érezni, hogy hülyét csinált ma-
gából.
– Ó, igen, elképzelései... azok tényleg voltak. Úgy
képzelte, hogy majd hozzámegyek a gyerekek érdeké-
ben. És cserébe ő fizeti a számlákat helyettem. Vagy
ahogy ő megfogalmazta, „döntésre jutott". Vagyis ön-
hatalmúlag eldöntötte, hogy mi a jó nekem és a gyereke-
imnek. Egyedül az nem jutott eszébe, hogy mindezt ve-
lem is megbeszélje. Kénytelen voltam nemet mondani.
– De miért? – kérdezte döbbenten Ted. Jack Water-
man okos volt, sikeres és jóképű. Minden szempontból
a nőhöz illő. Erre Fernanda kikosarazza?
– Mert nem szeretem – mondta egyszerűen a nő,
mintha ez mindenre magyarázat lenne. Aztán kápráza-
tos mosolyt villantott Tedre. – Kirúgtam... mint ügyvé-
det is.
– Szegény! – Ezt már Ted sem tudta nevetés nélkül
megállni. Maga elé képzelte az ügyvédet, amint házas-
sági ajánlattal áll elő. És nemcsak visszautasítják, de
közben elveszít egy ügyfelet is. – Kár érte. Olyan rendes
embernek tűnt.
– Akkor menjen hozzá maga! Én nem fogok. Jobb
nekem egyedül, a gyerekeimmel. – Látszott rajta, hogy
komolyan gondolja. És ahogy Ted elnézte, tényleg egye-
dül volt. Nem is tudta, mit mondhatna erre. – Maguk
most akkor elváltak, vagy csak különköltöztek? – Nem
mintha számított volna. Egyszerűen csak kíváncsi volt
rá, mennyire komolyan gondolja Ted, hogy elhagyja
Shirleyt. Fernanda legalább annyira nehezen tudta el-
hinni, hogy Ted válófélben van, mint maga Ted.
– Legkésőbb hat hét múlva kimondják a válást. – Ted
hangja szomorúnak tűnt. De huszonkilenc év után mi-
lyen lehetett volna, ha nem szomorú? Már kezdte meg-
szokni a helyzetet, de nehezen dolgozta fel a változást.
– Arra gondoltam, hogy talán elmehetnénk... mozi-
ba? puhatolózott óvatosan. Fernanda elmosolyodott.

343
Hihetetlen volt, hogy innen kell indulniuk, azok után,
hogy hosszú napokat töltöttek egymás társaságában, egy-
más mellett aludtak a földön, egymás kezét szorongat-
ták, amíg a kommandósok ki nem menekítették Samet.
– Jól hangzik. Feltűnt... mindannyiunknak... feltűnt,
hogy keveset látjuk az utóbbi időben – mondta, és pró-
bált őszintének tűnni. Bár tulajdonképpen nagyon fájt,
hogy a férfi soha nem kereste.
– Attól féltem, hogy rossz emlékeket idézek fel...
mindannyiukban... azok után, ami történt.
Fernanda értetlenül csóválta a fejét.
– Semmilyen rossz emlékünk nem fűződik magához,
Ted. Sőt... maga jelentette az egyedüli jót. Azonkívül,
hogy Samet visszakaptuk. – Tedre mosolygott, és meg-
hatotta a férfi figyelmessége. Mindig olyan kedves volt
hozzá, és a gyerekeihez is. – Samet boldoggá tette azzal
a jelvénnyel.
– Örülök. Úgy terveztem, hogy majd valamelyik fi-
amnak adom, de aztán Sam mellett döntöttem. Kiérde-
melte.
Fernanda bólintott.
– Szerintem is – mondta. Ott zsibongott a fejében
minden mondat, amit már elmondott és amit még nem
mondott el Tednek. És érezte, hogy a férfinak is vannak
kimondatlan gondolatai. Köztük már rég lehetett volna
„valami", ha Ted nem veszi halálosan komolyan az es-
küjét, ami egy megromlott házassághoz fűzte. De
Fernanda még ezt is szerette benne. Elölről kellett kez-
deniük mindent. Ted a nő szemébe nézett, és hirtelen
mindkettejük számára semmivé foszlott az elmúlt év.
Nem magyarázkodtak. Ted áthajolt az asztalon, és meg-
csókolta Fernandát.
– Annyira hiányoztál! – suttogta. A nő bólintott, és el-
mosolyodott.
– Nekem is. Fájt, hogy egyszer sem hívtál fel. Azt hit-
tem, hogy megfeledkeztél rólunk. – Suttogva beszéltek,
hogy senki ne hallja őket. A ház kicsi volt, és a gyerekek
közel voltak.

344
 – Éreztem, hogy jelentkeznem kéne, de... hülye vol-
tam – mondta Ted, és újra megcsókolta Fernandát.
Nem tudott betelni vele, és azt kívánta, bár ne várt volna
ilyen sokáig. Hónapokig nem hívta, mert úgy gondolta,
nem elég jó, nem elég gazdag neki. De Fernanda soha
nem így gondolkodott. Ted most eszmélt rá, hogy félre-
ismerte az asszonyt. És arra is most döbbent rá, hogy már
akkor szerelmes volt belé, amikor Samet elrabolták. És
Fernanda már akkor viszontszerette. Mert köztük meg-
volt az a „varázslatos vonzalom", amiről Fernanda
Jacknek beszélt, és amit az ügyvéd soha életében nem fog
megtapasztalni. Isteni ajándék volt számukra ez a szere-
lem, és Fernanda azt kívánta, hogy Isten mindig ilyen for-
mában nyilvánítsa ki iránta való megbecsülését, ne úgy,
hogy veszteséget, félelmet és rettegést bocsát le rá. Erről
a boldogságról álmodtak mindketten, már hosszú ideje.
Csókolóztak még egy kicsit. Aztán Ted segített le-
szedni az asztalt, és Fernandát követve kiment a kony-
hába. Ahol csókolóztak még egy kicsit. Ted éppen gyen-
géd ölelésébe vonta volna a nőt, amikor Sam becsörte-
tett, a szívrohamot hozva rájuk.
– Le vagy tartóztatva! – süvöltötte, és képzeletbeli
pisztolyát Tedre irányította.
– Én? De hát miért? – kérdezte a férfi mosolyt eről-
tetve az arcára, bár közben a frász kerülgette. Fernanda
– zavarában – csak vihogott.
– Mert megpusziltad az anyukámat! – jelentette ki el-
lentmondást nem tűrően Sam, de aztán széles vigyor te-
rült szét az arcán, és szégyenlősen zsebre dugta a „fegy-
verét".
– Na és? Talán tiltja a törvény? – kérdezte Ted. Oda-
húzta az ölelésükbe a gyereket.
– Á, nem, miattam a tied lehet – vonogatta a vállát
Sam, és kiküzdötte magát közülük. Zavarba ejtőnek ta-
lálta az ölelésüket. – Szerintem szeret téged. Azt mond-
ta, hogy hiányoztál neki. Nekem is hiányoztál – mond-
ta, azzal eltűnt, hogy jelentse Ashleynek, Ted az anyu-
kájukkal puszilkodik.

345
 – Akkor hát ez eldöntetett. – Ted boldogan magá-
hoz ölelte az asszonyt. – Hallottad, az enyém lehetsz.
Most mindjárt magammal vigyelek, vagy később jöjjek
érted?
– Inkább maradj most itt – felelte óvatosan Fernan-
da. Tednek ez is megfelelt.
– Rám fogsz unni. – Shirleyvel ez történt, és ez kissé
megingatta Ted önbizalmát. Fájdalmas volt rádöbben-
ni, hogy akit szeret, többé már nem szereti viszont. De
Fernanda nem ilyen nő, és Ricknek igaza volt: Fernan-
dával sokkal jobban összeillettek, mint Shirleyvel.
– Soha nem fogok rád unni – mondta halkan a nő.
Soha senki mellett nem érezte magát akkora biztonság-
ban, mint Ted mellett azokban a hetekben, a szörnyű
körülmények ellenére. Szokatlan módja ez a másik meg-
ismerésének. De ki kellett várniuk az idejüket, ami most
elérkezett.
Ted az előszobában búcsúzkodott a nőtől, megígérte,
hogy másnap telefonál. Minden megváltozott. Mostan-
tól normális életet élhet. Nem kell bent éjszakáznia az
irodában, a munkaidő végén hazamehet, és lesz, aki ha-
zavárja. Megszűnnek a túlórák és a délutáni műszakok.
Éppen a jó éjt-csóknál tartottak, amikor Ashley kíván-
csiskodott ki az előszobába, és mindentudó pillantást ve-
tett rájuk. És semmi elutasító nem volt a viselkedésében.
Szemlátomást természetesnek vette, hogy egymás karja-
iban találja őket, és Ted örült ennek. Erre a nőre várt
egész életében, ilyen családra vágyott, amióta a saját
fiai felnőttek, magáénak akarta a kisfiút, akit megmen-
tett és megszeretett, magáénak akarta a nőt, akire szük-
sége volt.
És Fernanda számára Ted jelentette a szerelmet,
amelyről azt hitte, már soha többé nem fog rátalálni.
Ted még egyszer, utoljára megcsókolta, aztán lesietett
a lépcsőn a kocsijáig, és búcsút intett. Fernanda még ak-
kor is mosolyogva állt az ajtóban, amikor a férfi már rég
elhajtott.
Ted maga elé vigyorogva vezetett, és a híd közepén

346
járt, amikor megcsörrent a mobilja. Remélte, hogy Fer-
nanda az, de csak Rick volt.
– Na? Mi volt? Már kilyukad az oldalam a kíváncsi-
ságtól.
– Semmi közöd hozzá! – mondta Ted még vigyorog-
va. Újra kölyöknek érezte magát, különösen, ha Rickkel
beszélgetett. Fernanda mellett viszont ismét férfinak
érezte magát.
– De van! – erősködött Rick. – Az akarom, hogy bol-
dog légy.
– Boldog vagyok.
– Komolyan? – kérdezte Rick bizalmatlanul.
– Komolyan. Igazad volt. Mindenben.
– Hát nem megmondtam?! Legyek átkozott, ha nem
így volt. Gratulálok, barátom! Ideje volt, hogy bekö-
szöntsön hozzád a boldogság – mondta megköny-
nyebbülve Rick, úgy tűnt, szívből örül a barátja szeren-
cséjének.
– Igen – mondta egyszerűen Ted –, ideje volt már.
Azzal letette a telefont, és mosolyogva áthajtott a hídon.

347
 ISBN 963 203 112 1

Maecenas Könyvkiadó, Budapest,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
Felelős kiadó: a Maecenas Könyvkiadó igazgatója
Szerkesztette: Bánki Lászlóné Katona Ilona
Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály
Szedte és tördelte az Alinea Kft.
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Terjedelem: 20 (A/5) ívCanielle Steel