A TÖRPETÁRNÁK SÁRKÁNYAI

Elveszett krónikák
I. kötet

A törpetárnák sárkányai

Margaret Weis és Tracy Hickman kiadónk gondozásában

megjelent, még megrendelhető Dragonlance-regényei:

Krónikák

Margaret Weis és Tracy Hickman: Az őszi alkony sárkányai

Margaret Weis és Tracy Hickman: A téli éj sárkányai
Margaret Weis és Tracy Hickman: A tavaszi hajnal sárkányai

A krónikák folytatódnak

Margaret Weis és Tracy Hickman: Új nemzedék

Margaret Weis és Tracy Hickman: A nyári tűz sárkányai (1.)
Margaret Weis és Tracy Hickman: A nyári tűz sárkányai (2.)

Lelkek háborúja

Margaret Weis és Tracy Hickman: A hanyatló nap sárkányai

Margaret Weis és Tracy Hickman: Az elveszett csillag sárkányai
Margaret Weis és Tracy Hickman: A lenyugvó hold sárkányai

Legendák

Margaret Weis és Tracy Hickman: Az ikrek ideje

Margaret Weis és Tracy Hickman: Az ikrek háborúja
Margaret Weis és Tracy Hickman: Az ikrek próbája

Margaret Weis – Tracy Hickman

A TÖRPETÁRNÁK SÁRKÁNYAI

Delta Vision Kiadó

Budapest, 2010

MARGARET WEIS–TRACY HICKMAN

A TÖRPETÁRNÁK SÁRKÁNYAI

© Delta Vision Kft., 2010

Fordította: Kleinheincz Csilla
Borítókép: Matt Stawicky
Korrektúra: Dobos Attila
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
WEIS AND HICKMAN: DRAGONS OF THE DWARVEN DEPTHS
Copyright © Wizards of the Coast Inc., 2006

A Dragonlance és a Wizards of the Coast

a Hasbro Inc. leányvállalatának, a Wizards of the Coastnak
a bejegyzett védjegye.
A művekben megjelenő sajátos, egyéni alakok, helyszínek
és egyéb jellegzetességek következésképp
a Wizards of the Coast Inc. tulajdonai.
Minden jog fenntartva

A Wizards of the Coast Inc. európai központja:

T Hofveld 6d
1702 Groot-Bijgaarden
Belgium
Telefon: +322 467 3360
www.wizards.com

ISBN 978 963 9890 66 4

Delta Vision Kft.

Budapest 1092 Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (1) 769-1669
Fax: 36(1) 216-7054
www.deltavision.hu

Édesapám, George Edward Weis emlékére ajánlom szeretettel

ezt a könyvet.
Margaret Weis

Mindazoknak, akiknek áldozatvállalását csak a mennyekben dicsőítik.

Tracy Hickman
 Duncan király lebegő sírja

1. Ellenségek terme
2. Duncan sírja
3. Előcsarnok
4. Nagy promenád
5. Éneklő fény rubintornya
6. Udvar
7. Előszoba
 8. A pöröly rubinkamrájaElőszó

Joseph Campbell körrel írja az epikus mítosz útját.

A hős otthonának kényelméből indul – ez a kör felső
pontja – és a kalandra hívó szóval. A biztonságos és ismert
környezetből lép útjára, talán egy segítő kíséretében, és a
kaland küszöbére érkezik. Itt az utat vigyázó őrök akadályait
legyőzve a hatalom birodalmába kerül. Ebben a csodálatos új
országban további, őt támogató segítőkre talál és
próbatételekbe és ellenfelekbe ütközik, akik le akarják téríteni
útjáról. Megszerzi a nagy jutalmat – a szent házasságot, az
atya megbocsátását, az apoteózist vagy az elixírt. Célját elérve
azonban a hős még csak az út felét tette meg. Ezután
következik a menekülés a hatalom birodalmából, hogy,
akárcsak az ókori Odüsszeusz, hazatérjen, ahonnét elindult –
hogy rádöbbenjen: vagy otthona változott meg, míg ő oda volt
– vagy hogy őt magát változtatta meg a távollét.
Tanis, Laurana, Kova, Tasslehoff, Raistlin, Caramon,
Sturm és Tika – a dárda hőseinek – útja is hasonlóan kezdődött
húsz évvel ezelőtt. Ők is elhagyták otthonukat, rejtélyes,
hatalmas és ismeretlen birodalmakba hatoltak be, hogy ők is
nagy jutalmat nyerjenek el – noha szörnyű áron. És végül olyan
otthonba tértek volna vissza, amely visszavonhatatlanul más
lett, mivel ők maguk is megváltoztak.
Így indultunk mi is el Margarettel saját epikus utunkra
húsz évvel ezelőtt. Ismerős életünk biztonságától távol
ismeretlen birodalmakba vetődtünk el. Sok segítő kísért el
bennünket; mindannyiótokra emlékszünk és megbecsülünk.
Számos próbatétel is akadt, hogy eltántorítson bennünket
célunktól. Ezek különféle alakot és formát öltöttek. Mindért
fizetnünk kellett – olykor drágán –, mégis mentünk tovább.
Most ismét visszatérünk az otthonba, ahonnét a kalandra
indultunk oly sok esztendővel ezelőtt.
 Félünk, hogy másnak találjuk majd. Úgy emlékszünk rá,
amilyen volt, amikor még vad volt és fölfedezetlen – mielőtt
sok ezer szó leírta volna a világot.
Félünk, hogy mi magunk is megváltoztunk: homályosan
emlékszünk rá, milyen fiatalok voltunk, mennyire képtelenek
voltunk akkoriban elképzelni a kudarcot, és milyen nyersnek
tűnt számunkra a mesterségünk.
Mégis, ahogy a domboldalon állunk, a pirkadat ismét
megvilágítja a selyemfákat. A sárgaréz eresztékek ismét
csillognak az Utolsó Otthon fogadón, melyet mágikusan ismét
korábbi fényére bűvöltek. Az óra és a kalendárium visszaállt itt
Krynnen. Visszatértünk, és a világot olyannak találtuk, mint
amilyen a legelején volt – hőseink még zöldfülűek, ártatlanok,
mégis erő és remény tölti el őket. Emlékezetünk lencséjén
keresztül nézve itt újjászületik a világ.
És egy időre mi is fiatalok vagyunk.

Tracy Hickman, 2006. január

Kharas dala
Írta: Michael Williams

Három gondolat uralta

Thorbardin lakóinak elméjét
Dergoth sötétje után,
amikor ogrék táncoltak.
Egyik az elveszett fényé,
a sánta homályé,
a birodalom tárnáiban,
ahol a világosság megtörik.
Másik Derkin törpethán
 sötét csüggedéséé,
ki a Dicsőség tornya
borújába veszett.
Harmadik a világé.
Mely fáradt és sebzett,
a Bakacsintenger
legmélyéig.
A felföld
szíve alatt,
a kőboltozat
alatt,
a világ dicsőségének
apálya alatt.
Otthon az otthon alatt.

Kharas közöttünk járt,

királyok őre volt,
a pörölyt tartó kéz,
a hylarok karja.
Az aranygránát
sír mellé
három thánfit
temetett el.
Míg Derkin sötét
alagutakban bolyongott,
a törpenép termei
késekkel teltek meg,
gyilkosok és királycsinálók
keresték fel Kharast,
agát és ametiszt kincset
ajánlva, ha segít.
 A felföld
szíve alatt,
a kőboltozat
alatt,
a világ dicsőségének
apálya alatt.
Otthon az otthon alatt.

De szíve szilárd,
erős, mint a szikla.
Bátor szíve
jóhoz húz:
a hylarok pörölye
kitartott a termek mélyén,
elűzve a kételyt,
széthúzást, pártoskodást,
elfordult az árulóktól,
a vad járatoktól,
szabad ég alatt
esküdött meg rá,
hogy sem idő, sem ármány
nem állhat majd
a pöröly útjába,
ha nagy vész idején visszatér.
A felföld
szíve alatt,
a kőboltozat
alatt,
a világ dicsőségének
apálya alatt.
Otthon az otthon alatt.
 Első könyv

Prológ

Az elesett sárkánynagyúr, Verminaard véres teteme fölött állva

az aurak sárkányfattyú, Dray-yan látta tulajdon sorsát
felvillanni maga előtt.
A ragyogó villanás egy égből lehulló üstökös erejével
találta el, felgyújtva vérét és végigbizsergetve pikkelyes testét
egészen karmos lábáig. Az első robbanás után ötletzápor
zuhogott rá. Teljes terve pillanatokon belül megformálódott.
Dray-yan letépte díszes köpenyét és a sárkánynagyúr
tetemére ejtette, hogy elrejtse a hullát és a hatalmas vértócsát.
Az aurak sárkányfattyú pánikban volt, vagy legalábbis
rémültnek tűnhetett a figyelők számára. Dühösen kiabált
segítségért, megragadott néhány baazt – alacsony rangú
sárkányfattyak voltak, ostoba hiszékenységükről ismertek –, és
rájuk dörrent, hogy hozzanak hordágyat.
– Siessetek! Verminaard nagyúr súlyosan megsérült! A
lakosztályába kell vinnünk! Hamar! Hamar, mielőtt a nagyurat
legyűrik a sebei!
Dray-yan szerencséjére a Pax Tharkasban kaotikus
állapotok uralkodtak: menekülő foglyok, két egymással harcoló
vörös sárkány, több tonna lezúduló szikla robaja, amely
eltorlaszolta a hágót és rengeteg katonát agyonzúzott. Senki
nem figyelt föl az elesett nagyúrra, akit az erődbe vittek, sem
az őt kísérő aurakra.
Mikor Verminaard teteme már biztonságban a
lakosztályában volt, Dray-yan becsukta az ajtót, a hordágyat
cipelő baazokat őrként az ajtó elé állította, és parancsba adta,
hogy senki ne mehessen be.
Ezután Dray-yan kiszolgálta magát Verminaard legjobb
borával, majd leült a nagyúr íróasztalához és elkezdte átnézni a
titkos dokumentumait. Amit olvasott, kíváncsivá tette és mély
benyomást tett rá. A bort kortyolgatva tanulmányozta a
helyzetet, és gondolatban végigvette terveit. Időnként valaki
megjelent az ajtó előtt és parancsokat követelt. Dray-yan
kikiabált, hogy a nagyurat nem szabad megzavarni. Órák teltek
el, majd amikor leszállt az éj, Dray-yan résnyire nyitotta az
ajtót.
– Szóljatok Grag parancsnoknak, hogy Verminaard
nagyúr lakosztályába várják.
Időbe telt, mire a nagydarab bozak parancsnok
megérkezett. Dray-yan addig is azon töprengett, beavassa-e
bizalmába. Ösztöne azt súgta, ne bízzon senkiben, különösen
nem olyan sárkányfattyúban, akit alacsonyabb származásúnak
tart magánál. Kénytelen volt azonban beismerni, hogy egyedül
nem tudja kivitelezni a terveit. Segítségre lesz szüksége, és bár
megvetette Gragot, el kellett ismernie, hogy nem olyan ostoba
vagy hasznavehetetlen, mint a legtöbb bozak, akivel
találkozott. Grag valójában meglehetősen eszes volt és kiváló
katonai vezető. Ha ő vezette volna Pax Tharkast, nem pedig az
erőhívő, izomagyú Verminaard, nem lázadtak volna föl a
rabszolgák. Ez a katasztrófa sosem történt volna meg.
Sajnos soha senkinek még csak eszébe sem jutott volna
Gragot megtenni parancsnoknak az emberek fölött, akik a
„gyíkembereket” csillogó pikkelyeikkel, szárnyaikkal és
farkukkal csak gyilkolásra tenyésztett szolgáknak látták. A
sárkányfattyak képtelenek racionálisan gondolkodni, nem
alkalmasak semmiféle vezetői posztra a Sötét Királynő
seregében. Dray-yan tudta, hogy Takhisis maga is ezt hiszi, és
titkon megvetette miatta az istennőt.
Majd ő megmutatja. A sárkányfattyak bizonyítanak majd
előtte. Ha sikerrel jár, ő lehet a következő sárkánynagyúr.
De egyszerre csak egy gyíklépés.
– Grag parancsnok – jelentette be az egyik baaz.
Az ajtó kinyílt és Grag besétált. A bozak több mint hat
láb magas volt, hatalmas szárnyaitól pedig még nagyobbnak
tűnt. Bronzpikkelyeit kevés páncél takarta, mert inkább
előbbiekre és vastag bőrére hagyatkozott, hogy megvédjék.
Pikkelyeit jelenleg mocsok és por borította, vér csíkozta.
Szemmel láthatóan kimerült volt. Hosszú farka lassan ide-oda
csapkodott. Száját szorosan összepréselte agyarai fölött. Sárga
szeme résnyire húzódott, ahogy keményen Dray-yanra meredt.
– Hát te mit akarsz? – kérdezte Grag faragatlanul. –
Remélem, fontos. Szükség van rám odakint. – Akkor vette
észre az ágyon fekvő alakot. – Hallottam, hogy a nagyúr
megsebesült. Te ápolod?
Dray-yan jól tudta, hogy Grag nem kedvelte
különösebben az aurakokat és nem bízott bennük. A bozak
sárkányfattyakat harcosnak tenyésztették. Az aurakokhoz
hasonlóan varázslatokat kaptak Királynőjüktől, de azok
természete harci volt és nem annyira erős, mint az aurakoké. A
tagbaszakadt, megtermett bozakok többnyire nyíltan, kertelés
nélkül és lényegretörően cselekedtek.
Az aurakoktól azonban senki nem várta el, hogy
harcoljanak. Magasak és karcsúak voltak, természetükből
adódóan titkolózóak, sunyik és ravaszak, mágiájuk pedig
rendkívül erős.
Az aurak és bozak sárkányfattyakat úgy nevelték az
emberek, hogy gyűlölettel és bizalmatlansággal tekintsenek
egymásra, mert féltek, hogy túl erőssé válnak – legalábbis
Dray-yan erre jutott.
– A nagyúr súlyosan megsebesült – mondta hangosan
Dray-yan a baazok kedvéért, akik alighanem hallgatóztak –, de
imádkozom ő sötét felségéhez és minden remény megvan rá,
hogy felépül. Kérem, parancsnok, jöjjön be és csukja be maga
mögött az ajtót!
Grag habozott, majd engedelmeskedett.
– Tegyél róla, hogy az ajtó el legyen reteszelve – tette
hozzá Dray-yan. – Most pedig gyere ide!
Dray-yan Verminaard ágyához intette Gragot.
Grag lenézett, majd felpillantott.
– Nem sebesült – mondta. – Hanem halott.
– Igen – felelte Dray-yan közönyösen.
– Akkor miért mondtad, hogy életben van?
– Nem annyira neked mondtam, mint inkább a baaz
őröknek.
– Milyen férgek vagytok ti aurakok – acsargott Grag. –
Mindent kiforgattok…
– A lényeg – szólt Dray-yan –, hogy csak mi ketten
tudjuk, hogy halott.
A parancsnok értetlenül bámult rá.
– Hadd tisztázzam, parancsnok – mondta Dray-yan. – Mi
– te meg én – vagyunk az egyetlenek ezen a világon, akik
tudjuk, hogy Verminaard nagyúr nincs többé. Még azok a
baazok is, akik behozták a nagyurat a szobába, azt hiszik, hogy
él.
– Még mindig nem értem…
– Verminaard halott. Nincs nagyúr, senki nem vezeti a
vörös sárkány sereget – mondta Dray-yan.
Grag vállat vont, majd keserűen így szólt:
– Amint Ariakas császár megtudja, hogy Verminaard
meghalt, újabb embert küld, hogy vegye át a parancsnokságot.
Csak idő kérdése.
– Mindketten tudjuk, hogy ez hiba lenne – mondta Dray-
yan. – Te és én tudjuk, hogy vannak mások, alkalmasabbak.
Grag Dray-yanra nézet, és a bozak sárga szeme
megcsillant.
 – Kikre gondoltál?
– Magunkra – válaszolta Dray-yan.
– Magunkra? – ismételte Grag vicsorra húzott szájjal.
– Igen, magunkra – ismételte Dray-yan hűvösen. –
Nagyon keveset tudok a katonai taktikáról és stratégiáról.
Ezeket a te bölcs tapasztalataidra bíznám.
A parancsnok szeme ismét megcsillant, ezúttal mulatva
az aurak hízelgése hallatán. Visszanézett a tetemre.
– Szóval én parancsolnék a vörös sárkány seregnek, míg
te… mit csinálnál?
– Én leszek Verminaard nagyúr – jelentette ki az aurak.
Grag Dray-yanhoz fordult, hogy kérdőre vonja, mégis mi
az Abyssra gondolt utolsó megjegyzésével, de Verminaard
nagyúrral találta szembe magát. A hadúr dicsőségének teljében,
haragosan meredt Gragra.
– Nos, mit gondolsz, parancsnok? – kérdezte Dray-yan,
tökéletesen utánozva Verminaard mély, karcos hangját.
Az aurak által keltett illúzió olyan tökéletes és meggyőző
volt, hogy Grag önkéntelenül visszapillantott a hullára, hogy
meggyőződjön róla: az ember valóban halott. Amikor
visszafordult, Dray-yan ismét önmaga volt – arany pikkelyek,
kis szárnyak, kurta gyíkfarok, arrogancia és minden egyéb.
– Hogyan működne? – kérdezte Grag; még mindig nem
bízott az aurakban.
– Mi ketten meghatározzuk, mit tegyünk. Terveket
készítünk a hadsereg mozgására és a csatákra vonatkozóan,
ilyesmi. Természetesen ezekben a kérdésekben meghajlok
előtted – tette hozzá Dray-yan simulékonyan.
Grag felmordult.
– Én adom ki a parancsokat és veszem át a nagyúr helyét,
valahányszor nyilvánosság előtt kell megjelennie.
Grag átgondolta a javaslatot.
– Kihirdetjük, hogy Verminaard megsebesült, de a Sötét
Királynő áldásával már gyógyul. Addig is a helyébe lépsz, és a
„betegágyból” adod ki a parancsokat.
– Hamarosan – folytatta Dray-yan –, ha a Sötét Királynő
is áldását adja hozzá, a nagyúr felépül annyira, hogy rendesen
végezze a feladatát.
A parancsnok le volt nyűgözve.
– Még akár működhet is. – Vonakodó elismeréssel nézett
Dray-yanra.
Dray-yan észre sem vette.
– A legnagyobb gond az, hogyan szabaduljunk meg a
testtől. – Gyilkos pillantást vetett a hullára. – Olyan sok volt
belőle.
Verminaard nagyúr jókora ember volt – majdnem hét láb
magas, nehéz csontozatú, húsos és izmos.
– A bánya – javasolta Grag. – Dobd a hullát egy aknába,
majd omlaszd rá!
– A bánya az erőd falain kívül van. Hogyan csempésszük
ki a testet?
– Ti, aurakok át tudtok lépni a levegőn, legalábbis ezt
beszélik – felelte Grag. – Nem okozhat gondot, hogy a testet
láthatatlanul kividd.
– Mi a mágia, a tér és az idő csarnokaiban járunk –
mondta Dray-yan rosszallóan. – Gondolom, elvihetném a
rohadékot, bár legalább egy tonnát nyom. De hát áldozatot is
kell hoznia valakinek az ügyért. Ma megszabadulok tőle. Most
pedig mondd el, mi folyik az erődben! Elfogták a kiszabadult
foglyokat?
– Nem – felelte Grag, majd nyersen hozzátette: – Pyros
és Virágeső mindketten halottak. Az ostoba sárkányok
megölték egymást. A védelmi mechanizmus bekapcsolásával
sziklák torlaszolták el a hágót, gyakorlatilag kizárva a
csapatainkat, amelyek a túloldalon estek csapdába.
– A rabszolgák után küldhetnéd az itteni csapatainkat –
vetette fel Dray-yan.
– A legtöbb emberem a görgeteg alatt fekszik – mondta
komoran Grag. – Ott voltam, amikor hívattál – megpróbáltam
kiásni őket. Napokba, hetekbe telne még elegendő emberrel is,
ami viszont nincs. – Grag megrázta a fejét. – A sárkányok
segítségére van szükségünk; az számítana. Nyolc vörös sárkány
van a sereg mellé rendelve, de fogalmam sincs, merre
vannak… talán Qualinestiben. Vagy Abanasiniában.
– Ki tudom deríteni. – Dray-yan a papírhalmokra bökött,
amelyek az íróasztalt borították. – Verminaard nagyúr nevében
idehívom őket.
– A sárkányok nem fogadnak el parancsokat a
magunkfajtától – hívta fel rá a figyelmet Grag. – A sárkányok
lenéznek bennünket, még azok is, akik a mi oldalunkon állnak
és mellettünk harcolnak. Ugyanakkora esélye van, hogy a
vörösek ropogósra sütnek, mint annak, hogy nem. A
Verminaard-illúziód remélhetőleg becsapja őket. Különben…
Elgondolkodva elhallgatott.
– Különben? – kérdezte Dray-yan aggodalmasan. Az
aurak biztosra vette, hogy illúziója képes becsapni az
embereket és a többi sárkány fattyat. A sárkányokban már nem
volt ilyen biztos.
– Segítséget kérhetünk ő sötét felségétől. A sárkányok
neki engedelmeskednek, ha nekünk nem is.
– Igaz – ismerte el Dray-yan. – Sajnos a királynőnk
ugyanolyan rossz véleménnyel van rólunk, mint a sárkányai.
– Van pár ötletem – Grag kezdett belemelegedni –,
hogyan működhetnek együtt a sárkányok és sárkányfattyak,
ahogyan az emberek nem. Beszélhetek ő sötét felségével, ha
gondolod. Azt hiszem, ha elmagyarázom…
– Tedd azt! – vágta rá Dray-yan sietősen, örült, hogy
megszabadult a terhétől.
A bozakok istennőjük iránti hűségükről voltak híresek.
Ha Takhisis hajlandó bárkit meghallgatni, az Grag lehet.
Dray-yan visszakanyarodott a beszélgetés eredeti
témájához. – Tehát az emberek megszöktek. Hogyan történt?
– A harcosaim megpróbálták megállítani őket –
mentegetőzött Grag. Úgy érezte, őt hibáztatják. – Ebben az
erődben túl kevés a katona. Többször folyamodtam újabb
csapatokért, de a nagyúr azt mondta, máshol van rájuk szükség.
Néhány emberharcos, élükön egy átkozott solamniai lovaggal
és egy elfnővel, feltartóztatták a katonáimat, miközben a többi
ember kifosztotta a raktárt, és amire csak a kezüket rá tudták
tenni, lopott kocsikon meglovasították. Engednem kellett őket,
nem volt elég katonám, hogy utánuk küldjem őket.
– Az embereknek délre kell menniük, az az út pedig a
Kharolis-hegységbe visz. A közelgő tél miatt menedéket és
élelmet kell keresniük. Hányan menekültek el?
– Mintegy nyolcszázan. Akik a bányákban dolgoztak.
Férfiak, nők, gyerekek.
– Ah, szóval gyerekek is vannak velük. – Dray-yan
elégedett volt. – Ez lelassítja őket. Ráérünk, parancsnok,
kényelmesen üldözőbe vehetjük őket.
– Mi a helyzet a bányával? A seregnek acélra van
szüksége. A császár zaklatott lesz, ha a bánya bezár.
– Ezzel kapcsolatban van pár gondolatom. Ami az
embereket illeti…
– Sajnos most már vannak vezetőik – panaszolta Grag. –
Intelligens vezetők, nem olyanok, mint azok az ostoba vén
trotlik, a fürkészek. Ugyanazok a vezetők, akik kitervelték a
rabszolgalázadást, harcoltak és megölték a nagyurat.
– Az szerencse, nem pedig rátermettség kérdése volt –
hessegette el Dray-yan a feltételezést. – Láttam az úgynevezett
vezetőidet… egy félvér elf, egy kehes mágus és egy barbár
vadember. A többiekről ne is beszéljünk. Nem hiszem, hogy
fájnia kéne miattuk a fejünknek.
 – Üldözőbe kell vennünk az embereket – kötötte az ebet
a karóhoz Grag. – Meg kell találnunk és vissza kell hoznunk
őket, nem csak azért, hogy a bányában dolgozzanak. Van
valami velük kapcsolatban, ami létfontosságú ő sötét felsége
számára. Megparancsolta, hogy eredjek a nyomukba.
– Én tudom, mi az – jelentette ki Dray-yan. – Verminaard
leírta a jegyzeteiben. A királynő attól fél, hogy kiásnak valami
penészes, vén ereklyét, egy pörölyt vagy mit. Elfelejtettem, mi
a neve.
Grag a fejét rázta. Nem érdekelték az ereklyék.
– Utánuk eredünk, Grag, biztosíthatlak – mondta Dray-
yan. – Visszahozzuk a férfiakat, hogy a bányában dolgozzanak.
Nem foglalkozunk a nőkkel és a gyerekekkel, azok csak gondot
okoznak. Egyszerűen megszabadulunk tőlük…
– Ne az összestől! – húzta kéjes vigyorra a száját Grag. –
A katonáimnak szüksége van egy kis szórakozásra…
Dray-yan fintorgott. Undorítónak találta a
természetellenes vágyat, amit egyes sárkányfattyak az
embernőstények iránt tápláltak.
– Addig is egyéb fontos események is történnek a
világban, amelyek könnyen jelentős hatással lehetnek a
háborúra és ránk.
Dray-yan egy pohár bort töltött Gragnak, leültette az
asztalhoz és előretolt egy halom papírt.
– Nézd át ezeket! Külön felhívnám a figyelmet a
„Thorbardin” nevű helyre…

I.

A köhögésroham. Forró tea. A csirke nem sas.

Raistlin Majere fáradtan egy takaróba burkolózott, lefeküdt a

szénfekete barlang mocskos padlatára és aludni próbált. Szinte
azonnal köhögni kezdett. Remélte, csak a szokásos múló görcs,
mint ahogy olykor előfordult, és hamar elmúlik, de a szorító,
feszülő érzés a mellkasában nem csillapodott. Sőt, a köhögés
csak rosszabbodott. Levegőért kapkodva felült, vas ízét érezte.
Zsebkendő után kutatott, a szájához szorította. A kis barlang
vaksötétjében nem látott, de nem is volt rá szüksége: jól tudta,
hogy amikor elveszi a kendőt, azt vörös foltok pettyezik.
Raistlin ifjú volt, húszas évei elején, mégis úgy érezte
olykor magát, mint egy százéves, akit minden esztendő
megvámolt. Egészsége egy pillanat alatt omlott össze az
ősmágia legendás tornyában a rettegett próba alatt.
Fiatalemberként vállalta a próbatételt, és bár nem volt testileg
erős, viszonylag egészségesnek számított. Öregemberként
került ki onnét – egészsége gyógyíthatatlan csorbát szenvedett
–, még az istenek sem gyógyíthatták meg; vörösesbarna haja
kifehéredett, bőre csillogó aranyszínűre vált, látását átok
sújtotta.
A közönséges emberek elszörnyedtek. Egy próba, amely
megnyomorít egy fiatalembert, nem is próba, mondták. Inkább
szadista kínzás. A bölcs varázslók azonban jobban tudták. A
varázslat óriási erő, a mágia isteneinek ajándéka, és ilyen
hatalommal nagy felelősség is jár. A múltban ezzel vissza is
éltek. A mágusok egykor veszedelmesen közel kerültek a világ
elpusztításához. A mágia istenei közbeléptek, szabályokat és
törvényeket hoztak a használatára, és most csak azok a
halandók élhettek vele, akik képesek voltak felelősségteljesen
tenni.
Minden mágusnak, aki fejlődni akart hivatásában, le
kellett tennie egy, a rend magasabb rangú tagjai által kijelölt
próbát. Hogy biztosítsák: valamennyi varázsló, aki a
próbatételre vállalkozik, komolyan veszi a mágia művészetét,
az ősmágia rendjei elrendelték, hogy az életüket tegyék föl rá.
Még a siker sem járt áldozatok nélkül. A próbatételt úgy
alakították, hogy megtanítson a mágusnak valamit önmagáról.
Raistlin sokat megtanult magáról, jóval többet, mint
szerette volna. Szörnyű bűnt követett el a toronyban, amitől
egyik fele elszörnyedt, míg énjének másik fele tudta, hogy
ismét megtenné. A tett nem volt valódi, noha akkor annak
érezte. A próbatétel során a mágust egy illúzióba vetették. A
választások, amelyeket abban a világban hoz, az egész életére
rányomják bélyegüket – vagy el is veszik.
A rettenetes bűn, amelyet Raistlin elkövetett, ikerfivérét,
Caramont is érintette, aki elborzadva végignézte. A két testvér
sosem beszélt a történtekről, de emléke mindig közöttük volt és
árnyékot borított rájuk.
A torony próbájának segítenie kell a mágusnak
felismernie erősségeit és gyengeségeit, hogy megjavulhasson.
Ezért a büntetés. Ezért a jutalom. Raistlin esetében a büntetés
súlyos volt – egészsége tönkrement, látását átok sújtotta. A
próbáról homokóra formájú pupillákkal lépett ki. Felgyorsítva
látta az idő folyását, hogy alázatot és együttérzést tanuljon.
Akármire nézett, legyen az szép leány vagy frissen szedett
alma, pillantása alatt összeaszott a kortól.
A jutalom azonban megérte a büntetést. Raistlinnek most
már volt hatalma, ami megdöbbentette, megfélemlítette és
megrémítette azokat, akik a legjobban ismerték őt. Par-Salian,
a Konklávé vezetője Raistlinnek adta Magius botját, egy ritka
és értékes ereklyét.
Miközben Raistlin kétrét görnyedt a köhögéstől, kezét
akkor is a boton nyugtatta. Jelenléte megnyugtató, csillapító
volt. Megérte a szenvedés. A varázsbotot Magius készítette,
egyike a valaha élt legtehetségesebb mágusoknak. Raistlin már
több éve birtokolta a botot, de még mindig nem ismerte a teljes
hatalmát.
Kiújuló köhögése megrázta, húsát, csontját szaggatta. Az
effajta rohamok egyetlen ellenszere egy különleges gyógytea
volt, amelyet a legnagyobb hatás végett tűzforrón kellett
meginni. A jelenlegi szállásul szolgáló barlangban nem volt
tűzhely, sehogy nem lehetett vizet forralni. Raistlinnek el kell
hagynia takarója melegét, hogy forró vizet kerítsen a hideg
éjszakában.
Általában Caramon kéznél volt, hogy vizet hozzon és
megfőzze a teát. Ő azonban most nem volt itt. Raistlin erős és
egészséges, nagy szívű és nagy testű ikerfivére valahol odakint
mulatozott a többi vendéggel Zúgószél és Aranyhold
esküvőjén.
Későre járt – jóval elmúlt éjfél. Raistlin még mindig
hallotta az ünnepség zenéjét és a nevetést. Haragudott
Caramonra, amiért magára hagyta, és elment, hogy valami
lánnyal szórakozzon – valószínűleg Tika Waylannal –, ő pedig
gondoskodjon magáról, ahogy tud.
Raistlin fulladozva megpróbált fölállni és majdnem
összeesett. Megragadott egy széket, beleereszkedett és
összeroskadt, fejét a rozoga asztalra ejtette, amelyet Caramon
eszkábált össze egy ládából.
– Raistlin? – szólt egy vidám hang kintről. – Alszol? Van
egy kérdésem a számodra!
– Tas! – próbálta Raistlin kimondani a surranó nevét, de
egy újabb köhögőroham félbeszakította.
– Ó, nagyszerű – folytatta a vidám hang –, még ébren
vagy.
Tas… – vagyis Tasslehoff Fúróláb – beszökdécselt a
barlangba.
A surranónak többször megmondták már, hogy egy
udvarias közösségben az ember mindig kopog az ajtón (vagy
ebben az esetben a barlang bejáratát takaró összefont ágakon),
és megvárja a választ, mielőtt belépne. Tasnak nehezére esett
ehhez a szokáshoz igazodnia, mivel a surranótársadalomban ez
másként volt, ott az ajtókat a zord időjárás és a portyázó
rémmedvék kirekesztésére zárták csak be (és néha még a
rémmedvéket sem zárták ki, ha elég érdekesek voltak). Amikor
Tasnak egyáltalán eszébe jutott kopogni, általában ezt a
belépéssel egy időben tette – már ha a szobában tartózkodó
szerencsés volt. Máskülönben belépett, majd eszébe jutott,
hogy kopogjon – mint ahogy tette most is.
Tas fölemelte a takaró ágakat és ügyesen besurrant,
fényes lámpást hozva magával.
– Szia, Raistlin! – mondta Tas. A fiatal mágus mellé állt,
és koszos kezét és a lámpást az arcába tolta. – Milyen toll ez?
A surranók apró termetű népség, amely állítólag szegről-
végről a törpék rokona (a törpék más véleményen vannak).
Félelmet nem ismerő, kíváncsi faj, amelynek tagjai kedvelik a
színes ruhákat, bőrszütyőket, és az érdekes tárgyakat,
amelyeket erszényeikbe gyűjthetnek. A surranók az optimisták
népe, és sajnálatos módon az enyveskezűeké is. Tolvajnak
nevezni egy surranót tévedés. Ők soha nem akarnak lopni.
Csak kölcsönvesznek, mindig azzal a szándékkal, hogy
visszaadják, amit összeszedtek. Egy szűklátókörű emberrel
nehéz ezt megértetni, különösen, ha egy surranó kezét találja az
erszényében.
Tasslehoff fajának jellegzetes képviselője volt.
Körülbelül négy láb magas, attól függően, milyen magasra
kötötte aznap a kontyát. Tas meglehetősen büszke volt a
kontyára és gyakran kicsinosította, ahogyan ma éjjel is
teletűzdelte vörös juharlevelekkel. Vigyorogva fordult szembe
Raistlinnel, enyhén vágott szeme csillogott, hegyes füle
reszketett az izgatottságtól.
Raistlin annyi dühvel meredt Tasslehoffra, amennyit csak
össze tudott kaparni, miközben a fény elvakította és a fulladás
veszélye fenyegette. Kinyújtotta a kezét, megragadta a surranó
csuklóját, és megszorította.
 – Forró vizet! – hörögte. – Teát!
– Teát? – kérdezte Tas, csak az utolsó szót elcsípve. –
Nem, köszönöm, nemrég ettem.
Raistlin beleköhögött a zsebkendőbe. Vérfoltosan vette el
a szájától. Ismét dühösen nézett Tasra, és ezúttal a surranó
megértette.
– Ó, neked kell a tea! Amit Caramon szokott csinálni a
köhögésedre. Caramon nincs itt, hogy megfőzze, te pedig nem
tudod elkészíteni, mert köhögsz. Ami azt jelenti… – Tas
habozott. Nem akart tévedni.
Raistlin remegő kézzel az asztalon álló bögrére mutatott.
– Azt akarod, hogy hozzak vizet! – pattant fel Tas. –
Máris itt vagyok!
A surranó kirohant, nyitva hagyva az ágtakarót, hogy a
hideg szél befújt, megborzongatta Raistlint. Válla köré tekerte
a takarót, és újabb köhögőroham tört rá.
Tas egy pillanat múlva visszatért.
– Elfelejtettem a bögrét.
Megragadta a bögrét, és ismét elviharzott.
– Csukd be… – kezdte Raistlin, de nem tudta elég
gyorsan kimondani. A surranó eltűnt, a nyílászáró nyitva
maradt.
Raistlin kinézett az éjszakába. A mulatság most
hangosabb volt. Látta a tábortüzet és a táncoló emberek
körvonalait. A vőlegény és menyasszony, Zúgószél és
Aranyhold mostanra már a nászágyba térhettek. Egymás
karjaiban fekszenek; egymás iránti szerelmük,
megpróbáltatásaik, bánatuk, gyászuk, közös, hosszú és sötét
útjuk a boldogságnak ebben a pillanatában tetőzik.
Ennyi lesz csupán, gondolta Raistlin – egyetlen pillanat,
egyetlen szikra, amely felizzik, hogy aztán eltapossa a gyorsan
közelgő végzet. Neki volt egyedül annyi esze, hogy lássa. Még
Félelf Tanist is elringatta a béke és biztonság hamis érzete,
pedig neki több sütnivalója volt, mint a többieknek.
– A Sötétség Királynője nem szenvedett vereséget –
mondta Raistlin Tanisnak alig néhány órája.
– Nem nyertük meg a háborút – felelte Tanis –, de
megnyertünk egy nagy csatát…
Raistlin a fejét csóválta ekkora ostobaság hallatán.
– Hát nem látsz semmi reményt? – kérdezte Tanis.
– A remény a valóság tagadása – válaszolta Raistlin. – Az
igásló elé lógatott répa, hogy csak húzzon tovább, miközben
hiábavalóan próbálja elérni.
Meglehetően büszke volt a hasonlatra, és elmosolyodott,
ahogy visszagondolt rá. Újabb köhögőroham törölte le
mosolyát és vetett véget elmélkedésének. Mikor összeszedte
magát, ismét kinézett az ajtón, megpróbálta kivenni a surranót
a holdfényben. Raistlin szalmaszálba kapaszkodott és ezt tudta
is. Minden esélye megvolt, hogy a szétszórt surranó figyelmét
valami eltereli és teljesen megfeledkezik őróla.
– Ez esetben reggelre halott leszek – morogta Raistlin.
Még jobban haragudott Caramonra.
Gondolatai visszaszálltak a Tanisszal folytatott
beszélgetésre.
– Azt mondod ezzel, hogy adjuk föl? – kérdezte Tanis.
– Azt mondom, hogy vegyük el onnan azt a répát és
vágjunk neki az útnak nyitott szemmel – válaszolta Raistlin. –
Hogy szállsz majd szembe a sárkányokkal, Tanis? Hiszen
rengetegen lesznek! Többen, mint amennyit el tudsz képzelni!
És hol van a mi Humánk… hol van a sárkánydárdánk?
A félelf nem tudott válaszolni a kérdésre. Tanisra
mindenesetre mély benyomást tettek Raistlin szavai. Elment,
hogy rágódjon rajtuk, és most, hogy a lakodalomnak vége, az
emberek talán rábírhatók, hogy szembenézzenek helyzetük
komor valóságával. Az ősz véget ért. Az ajtón befúvó, hűvös
szél az előttük álló téli hónapokat jövendölte.
 Raistlint újabb köhögőroham fogta el. Amikor fölemelte
fejét, a surranó állt előtte.
– Visszajöttem – újságolta Tasslehoff ragyogó arccal és
szükségtelenül. – Sajnálom, hogy lassú voltam, de nem
akartam kilötyögtetni.
Óvatosan letette a gőzölgő bögrét az asztalra, és keresni
kezdte a gyógyfüves zsákot. A közelben megtalálta, fölkapta és
szétrántotta a száját.
– Az egész zsákot beleöntsem…?
Raistlin kikapta az értékes gyógyfüveket a surranó
kezéből. Óvatosan belerázott pár levelet a forró vízbe, és
feszülten figyelte, ahogy körbesodródnak és lesüllyednek a
bögre aljára.
Amikor a víz elsötétült és orrfacsaró szag töltötte meg a
barlangot, Raistlin reszkető kezébe vette a bögrét és szájához
emelte.
A főzet Par-Salian főmágus ajándéka volt – hogy a
bűntudatát enyhítse, gondolta Raistlin keserűen. Az enyhítő tea
lecsorgott a torkán és a görcsök azon nyomban megszűntek. A
fullasztó érzés – mintha pókhálók lepték volna be tüdejét –
elmúlt. Mélyet lélegzett.
Tas fintorgott.
– Ez a vacak úgy bűzlik, mint egy mocsári törpe
uzsonnája. Biztos vagy benne, hogy jobban érzed magad tőle?
Raistlin a teát kortyolgatta, élvezte melegét.
– Most, hogy már tudsz beszélni – folytatta Tas –, lenne
egy kérdésem erről a tollról. Hova is tettem?
Tas keresgélni kezdett kabátja zsebeiben.
Raistlin hidegen a surranóra nézett.
– Fáradt vagyok, szeretnék visszafeküdni, de nem
hiszem, hogy meg tudok tőled szabadulni, igaz, jól gondolom?
– Hoztam neked forró vizet – emlékeztette Tas. Hirtelen
aggodalom ült ki az arcára. – Nincs itt a tollam.
 Raistlin mélyet sóhajtott, miközben a surranó tovább
turkált aranysujtással díszített zsebeiben – egy ünnepi
köpenyről „vette kölcsön”, amibe valahol belebotlott egyszer.
Mikor nem találta, amit keresett, áttúrta bő nadrágja zsebeit,
majd a csizmái kerültek sorra. Raistlin legszívesebben ruhástul-
mindenestül kidobta volna a surranót, ha elég erős lett volna
hozzá.
– Ez új kabát – panaszolta Tas. – Sosem tudom, hol
találom a holmimat.
Korábbi ruhatárát teljesen újra cserélte, amelyet a velük
együtt utazó Pax Tharkas-i menekültek levetett és kidobott
holmijából szemezgetett össze az elmúlt hetek folyamán.
A menekültek rabszolgák voltak, akiket Verminaard
sárkánynagyúr bányamunkára kényszerített. A nagyurat végül
egy Raistlin és barátai által vezetett felkelés során megölték.
Fölszabadították a rabszolgákat és a Pax Tharkastól délre eső
hegyes vidékre menekültek velük. Bár ezt nehéz volt elhinni,
ez a surranó, Tasslehoff Fúróláb, egyike volt a lázadás
hőseinek. Ő és az élemedett korú, zavaros eszű varázsló, aki a
grandiózus Fizban, a Legendás néven nevezte magát,
akaratlanul is beindítottak egy gépezetet, amely több száz
tonnányi sziklát zúdított le egy hegyi hágóba, megakadályozva
a sárkányfattyúsereget, hogy Pax Tharkasba lépve leverje a
felkelést.
Verminaard Tanis és Fényeskardú Sturm kezétől halt
meg. A legendás elfkirály, Kith-Kanan varázskardja és a
solamniai lovag megörökölt pengéje áthatolt a nagyúr
páncélján és a testébe mélyedt. Fölöttük két vörös sárkány
harcolt és halt meg, vérük iszonytató esőként záporozott le a
rémült nézőkre.
Tanis és a többiek hamar úrrá lettek a káoszon. Néhány
rabszolga bosszút akart állni a sárkányfattyú szörnyetegeken,
akik korábban a gazdáik voltak. Tudván, hogy egyetlen
reményük a túlélésre a menekülés, Tanis, Sturm és Elistan
meggyőzték az embereket, hogy lehetőségük nyílt arra, hogy
családjukat biztonságba menekítsék.
Tanis munkacsoportokat szervezett. A nők és a gyerekek
összegyűjtöttek annyi készletet, amennyit csak találtak.
Élelemmel, takarókkal, szerszámokkal rakták meg az érc
szállítására használt szekereket – mindent elvittek, amiről úgy
gondolták, szükség lehet rá a szabadság felé vezető rögös úton.
A törpe Tűzkovács Kova ezekben a hegyekben született
és nevelkedett, és délre vezette a rabszolgák között lévő
síkföldi felderítőket, hogy biztonságos menedéket keressenek a
menekülteknek. Találtak egy völgyet a Kharolis csúcsai között.
A hegyormok már fehérlettek a hótól, de a lenti völgy még
buján zöldellt, a leveleket alig érintette az ősz vöröse és aranya.
Tiszta patakok szabdalták, a lankákat pedig barlangok fúrták
keresztül-kasul, melyeket otthonnak, élelemraktárnak és
támadás esetén menedéknek használhattak.
Az első napokban a menekültek minden pillanatban azt
várták, hogy sárkányok támadnak rájuk, üldözőbe veszik őket a
gonosz gyíkemberek, és erre minden esély megvolt, mert a
sárkányfattyú-seregnek nem okozhatott gondot a völgybe
vezető hágó megmászása. Meglepő módon Raistlin
ikertestvére, Caramon állt elő az ötlettel, hogy torlaszolják el
az utat egy lavinával.
A laza hóhalmokat megrázó és sziklákat hágóba görgető
mennydörgést Raistlin mágiája okozta – egy pusztító
villámvarázslat, amelyet a Xak Tsaroth elsüllyedt városából
szerzett éjkék varázskönyvből tanult. A kövekre még több hó
esett napokon és éjszakákon át, míg végül teljesen eldugaszolta
a hágót. Egyetlen teremtmény, még a szárnyas, karmos lábú
gyíkemberek sem tudtak bejutni a völgybe.
A menekültek napjai békés nyugalomban teltek, az
emberek fellélegeztek. A vörös és arany levelek a földre
hullottak és megbarnultak. A sárkányok és a fogság emléke
megkopott. A biztonságos és nyugodt helyen a menekültek
arról beszéltek, hogy itt töltik a telet, és azt tervezték, tavasszal
folytatják útjukat délre. Állandó otthonok építését emlegették,
hogy szétszedik a szekereket, és a fából durva viskókat
eszkábálnak, vagy kövekből és gyeptéglákból építenek lakot,
hogy melegen tartsa őket, amikor a tél hideg esői és hava elérik
a völgyet.
Raistlin szája megvető fintorra húzódott.
– Megyek, lefekszem – mondta.
– Megtaláltam! – kiáltotta Tasslehoff, eszébe jutott, hogy
a tollat biztonságos helyre tűzte – méghozzá barna kontyába.
Tasslehoff kivette a tollat a kontyából, tenyerén nyújtotta.
Óvatosan tartotta, akár egy értékes drágakövet és ámulattal
nézte.
Raistlin undorodva mérte végig a tollat.
– Ez egy csirketoll – jelentette ki.
Fölállt, vézna teste köré tekerte hosszú, vörös köntösét,
és visszatért a földpadlóra terített szalmazsákjához.
– Ó, gondoltam – mondta Tasslehoff halkan.
– Kifelé menet csukd be az ajtót – utasította Raistlin.
A szalmazsákra heveredett, magára húzta a takarót és
becsukta a szemét. Már-már elszunnyadt, amikor egy kéz
megrázta vállát és fölverte.
– Mi az? – csattant föl Raistlin.
– Ez nagyon fontos – mondta Tas komolyan, Raistlin fölé
hajolva, a vacsora fokhagymaszagát lehelve az arcába. –
Tudnak a csirkék repülni?
Raistlin behunyta szemét. Talán ez csak egy rossz álom.
– Azt tudom, hogy vannak szárnyaik – folytatta Tas –, és
tudom, hogy a kakasok fel tudnak röppenni a csirkeól tetejére,
hogy kukorékoljanak napkeltekor, de arra lennék kíváncsi,
hogy a csirkék fel tudnak-e repülni az égbe, mint a sasok?
Merthogy ez a toll lelibegett az égből, én meg fölnéztem, de
nem láttam elrepülő csirkéket, aztán eszembe jutott, hogy
sosem láttam még repülő csirkét és…
– Kifelé! – förmedt rá Raistlin, és az ágy mellett fekvő
Magius botja után nyúlt. – Vagy esküszöm, hogy…
– …varangyosbékává változtatsz és megetetsz egy
kígyóval. Igen, tudom. – Tas sóhajtva fölállt. – Ami a csirkéket
illeti…
Raistlin tudta, hogy a surranó soha nem fogja békén
hagyni, még a varangyosbékává változtatás fenyegetése mellett
sem, melyhez Raistlinnek különben sem lett volna ereje.
– A csirkék nem sasok. Nem tudnak repülni – mondta.
– Köszönöm! – lelkesedett Tasslehoff. – Tudtam! A
csirkék nem sasok!
Félrelökte az ágtakarót, tárva-nyitva hagyva, lámpáját
feledve, amely egyenesen Raistlin szemébe sütött. A mágust
éppen kezdte elnyomni az álom, amikor Tas éles hangja
visszarántotta az ébrenlétbe.
– Caramon! Hát itt vagy! – rikoltotta Tas. – Képzeld, a
csirkék nem sasok! Nem tudnak repülni! Raistlin maga mondta.
Van remény, Caramon! A fivéred téved. Nem a csirkékkel,
hanem a reménnyel kapcsolatban. Ez a toll egy jel! Fizban egy
tollesőnek nevezett varázslatot hozott létre, hogy megmentsen
bennünket, amikor lezuhantunk a láncról, és úgy kellett volna
libegnünk, mint a tollpihéknek, ehelyett azonban csak tollak
hullottak… csirketollak. A tollak megmentettek engem, bár
Fizbant nem sikerült.
Tas hangja szipogásba fúlt, ahogy barátja szomorú
halálára gondolt.
– Raistet nyaggattad? – kérdezte Caramon.
– Nem, segítettem neki! – jelentette ki büszkén Tas. –
Épp halálra köhögte magát, tudod, ahogy szokta. Vért
köhögött! Megmentettem. Elszaladtam vízért, amivel azt az
orrfacsaró löttyöt készíti. Most már jobban van, úgyhogy nem
kell aggódnod. Hé, Caramon, nem akarod meghallgatni, hogy a
csirkék…
Caramon nem akarta. Raistlin hallotta, ahogy ikertestvére
hatalmas csizmái sietősen dobognak a földön, ahogy a barlang
felé rohan.
– Raist! – kiáltott aggodalmasan Caramon. – Jól vagy?
– Hála neked, nem – motyogta Raistlin. Mélyebbre
fészkelte magát takarójába, szemét csukva tartotta. Jól látta
Caramont anélkül is, hogy ránézett volna.
– Egy surranó gyengéd ápolására voltam hagyatva –
mondta Raistlin –, míg te a nagy mellű Tikát paskoltad és
csiklandoztad.
– Ne beszélj így róla, Raist! – szólt rá Caramon, és
általában vidám hangja kemény élt kapott. – Tika helyes lány.
Táncoltunk. Ez minden.
Raistlin felmordult.
Caramon nagy lábát csoszorgatta, majd bűntudatosan így
szólt:
– Sajnálom, hogy nem voltam itt, hogy megfőzzem a
teád. Nem vettem észre, hogy ilyen későre jár. Hozzak…
Hozhatok valamit? Tehetek valamit érted?
– Befoghatod a szádat, becsukhatod azt az ajtóutánzatot,
és elolthatod ezt az átkozott fényt!
– Jó, Raist, persze. – Caramon fölemelte az összefont
ágtakarót, és visszaillesztette a helyére. Elfújta a gyertyát a
lámpásban, és levetkőzött a sötétben.
Caramon megpróbált csendesen mozogni, de nagy ember
lévén – gyengébb ikertestvérénél jóval egészségesebb és
izmosabb volt – beleütközött az asztalba, fellökött egy széket,
egyszer pedig, a káromkodásból ítélve, beverte fejét a barlang
mennyezetébe, miközben tapogatózva kereste zsákját.
Raistlin összeszorította fogát és fortyogva várta, hogy
Caramon végre leheveredjen. Fivére hamarosan horkolni
kezdett, Raistlin azonban, hiába volt kimerülve, éberen és
álomtalanul feküdt.
A sötétségbe meredt, mely nem vakította meg őt annyira,
mint az ikertestvérét és a többieket. Szeme nyitva volt a
homályban élő dolgokra.
– Csirketollak! – motyogta maróan, és ismét köhögni
kezdett.

II.

Egy új nap hajnala. Honvágy.

Félelf Tanis másnaposan ébredt, pedig nem is ivott. Fejfását

nem az éjszakai mulatozás, tánc és a túl sok sör okozta, hanem
az, hogy fél éjen át aggodalommal telve hánykolódott.
Tanis korán otthagyta előző nap a lakodalmat. Az ünnepi
hangulat zavarta. A hangos zenétől megrándult az arca, és
folyton hátratekingetett, nem árulják-e el hollétüket az
ellenségnek. Szeretett volna szólni a zenészeknek, akik
hangosan püfölték és fújták hangszereiket, hogy ne játszanak
olyan hevesen. Szemek figyeltek a sötétben, fülek hallgatóztak.
Végül megkereste Raistlint, mert a sötét lelkű, cinikus mágus
társasága jobban illett saját borúlátó kedvéhez.
Megfizetett érte. Amikor végül elaludt, lovakról és
répákról álmodott, hogy ő maga az igásló, aki soha véget nem
érő körben poroszkál, hiábavalóan keresve a répát, amit soha el
nem érhet.
– A répa először egy kék kristálypálca – mondta
bosszúsan, sajgó homlokát dörzsölve. – Meg kell mentenünk a
pálcát, nehogy rossz kezekbe kerüljön. Megtesszük, aztán
megtudjuk, hogy ez nem elég. Xak Tsarothba kell utaznunk,
hogy megkeressük az isten legnagyobb ajándékát, Mishakal
szent korongjait, csakhogy rájövünk, hogy nem tudjuk
elolvasni őket. Meg kell keresnünk azt, aki képes erre,
miközben egyre jobban belekeveredünk a háborúba… amiről
senki nem tudta, hogy éppen zajlik!
– Dehogynem tudtad – morogta egy nagy kupac, mely
alig látszott a barlang száját fedő takarókon átszűrődő halvány
pirkadati fényben. – Eleget utaztál, eleget láttál, eleget
hallottál, hogy tudd: háború készülődik. Csak nem akartad
beismerni.
– Sajnálom, Kova – mondta Tanis. – Nem akartalak
felébreszteni. Nem vettem észre, hogy magamban beszélek.
– Az az őrület jele, tudod-e? – morgott a törpe. – Ha
magadban beszélsz. Jobb, ha nem szoksz rá. Most eredj vissza
aludni, mielőtt fölvered a surranót!
Tanis a barlang másik végében heverő kupacra pillantott.
A barlang inkább csak egy hegyoldalba vájt lyuk volt. Kova,
aki mogorván ellenezte, hogy egy surranóval kelljen
megosztania hálóhelyét, egy távoli sarokba száműzte Tast.
Tanisnak azonban rajta kellett tartania szemét Tason, ezért
végül sikerült meggyőznie a törpét, hogy osztozzanak a
szálláson.
– Azt hiszem, azzal se ébreszteném fel, ha kiabálnék –
mosolygott Tanis.
A surranó békésen és ártatlanul aludt, akár a kutyák és a
kisgyerekek. Kapált és nyüszített álmában, mint egy eb, kis
ujjai mozogtak, mintha álmában mindenféle különös és
csodálatos holmit vizsgálgatna. Tas imádott szütyői, benne
„kölcsönvett” kincseivel, szétszórva hevertek körülötte. Az
egyiket párnának használta.
Tanis megjegyezte, hogy aznap át kell vizsgálnia a
szütyőket, míg Tas barangol. Rendszeresen átnézte a surranó
holmiját, olyan tárgyakat keresve, amelyeket mások
„elvesztettek” vagy „elejtettek”. Ezeket vissza szokta adni
tulajdonosaiknak, akik sértődötten átvették, és azt mondták,
hogy most már igazán kéne valamit kezdenie a surranó eme
rossz szokásával.
Mivel a surranók azóta csentek, mióta a Szürkekő
elhaladtában megteremtette őket (már ha hinni lehet a régi
legendáknak), Tanis nem sokat tehetett ellene, hacsak nem viszi
fel Tast egy hegy tetejére és hajítja le onnan, ahogy Kova
javasolta megoldani a problémát.
Tanis kikászálódott takarója alól, és olyan halkan, ahogy
csak tudta, elhagyta a viskót. Fontos döntést kellett aznap
meghoznia, és ha az ágyában marad és megpróbál aludni, csak
forgolódna és a fejét törné, ismét bosszús méltatlankodást
váltva ki Kovából. A reggeli hűvös ellenére – a telet már
határozottan érezni lehetett a levegőben – Tanis elhatározta,
hogy megfürdik a patakban és így mossa ki gondolatai közül a
répákat.
Barlangja csak egy volt a hegyoldalt tarkító számos lyuk
közül. Nem Pax Tharkas menekültjei szálltak meg elsőként
ezekben az odúkban. Falra festett képek jelezték, hogy egykor
ősi nép lakott itt. A festmények íjjal-nyíllal felfegyverkezett
vadászokat és szarvasra emlékeztető állatokat ábrázoltak,
melyeknek hosszú, hegyes szarvaik voltak agancsok helyett.
Némelyiken szárnyas lények látszottak. Hatalmas, tűzokádó
szörnyek. Sárkányok.
Egy ideig a barlang előtti kiszögellésen állt, lenézett a
völgy előtte szétterülő padlatára. Nem látta a patakot; a tájat a
vízről felszálló, alacsonyan terjengő pára borította. A nap
bevilágította az eget, de még nem emelkedett a hegyek fölé. A
völgy ködtakarójába burkolózott, mintha éppúgy gyűlölne
fölkelni, mint a vén törpe.
Gyönyörű hely, gondolta Tanis, a párás félhomályban
lemászott a sziklákról a nedves fűre, majd a fák által takart
patak felé tartott.
A juhar vörös és a dió- és tölgyfák arany levelei ragyogó
kontrasztot alkottak a fenyők sötétzöldjével, mint ahogy a
hegyek szürke köve is elütött a világító, frissen leesett
szűzhótól. A patakhoz vezető sáros csapán vadak lábnyomait
látta. Diók hevertek a földön és gyümölcsök lógtak dértől
csillogva az indákról.
– Ebben a völgyben átvészelhetnénk a téli hónapokat –
mondta ki Tanis hangosan gondolatait. Lecsúszott a
patakparton, míg a mély, sebes folyású víz partjára nem ért. –
Mit árthat? – kérdezte tükörképétől.
A fölfelé néző arc válaszul rávigyorgott. Tanisban elfvér
is csörgedezett, de ezt ránézésre senki meg nem mondta volna.
Laurana azzal vádolta, hogy elrejti örökségét. Talán így is volt.
Egyszerűbbé tette az életet. Tanis megvakarta szakállát, amit
egy elf sem lett volna képes növeszteni. Enyhén hegyes fülét
hosszú haj takarta. Teste nem az elfek karcsú kecsességével
bírt, hanem nagydarab volt, akár egy emberé.
Bőrtunikáját, nadrágját és csizmáját levetette, a patakba
gázolt, hullámokkal törölve el tükörképét, felszisszent a víz
váratlan hidegétől. Vizet fröcskölt mellkasára és nyakára, majd
lélegzetét visszatartva nekikészült, hogy alámerüljön.
Prüszkölve, fújva bukkant föl, szélesen vigyorgott, amikor
bizsergés járta át testét. Máris jobban érezte magát.
Végül is miért maradnának itt?
– A hegyek megvédenek a hideg szelektől. Ha
körültekintőek vagyunk, elegendő élelmünk lesz, hogy
átvészeljük a telet. – Tanis vizet fröcskölt, akár egy játszadozó
kisgyerek. – Biztonságban vagyunk ellenségeink elől…
– Mennyi időre?
Tanis azt hitte, egyedül van, és a másik hangot meghallva
szinte kipattant a vízből.
– Zúgószél! – kiáltotta Tanis hátrafordulva; a magas férfi
a patakparton állt. – Legalább hat évet öregedtem az ijedségtől!
– Mivel félelf vagy, több száz éves élettartammal, hat év
nem oszt, nem szoroz – jegyezte meg Zúgószél.
A félelf fürkészőn pillantott a síkföldire. Zúgószél nem
látott senkit, akiben elf vér csörgedezett volna, míg nem
találkozott Tanisszal, és bár ő félig elf, félig pedig ember volt, a
barbár teljesen idegennek találta. Akadtak alkalmak, amikor a
Tanis fajára tett megjegyzés sértés lett volna.
Tanis ezúttal melegséget látott a síkföldi szemében és
elmosolyodott. Ő és Zúgószél túl sok mindenen mentek
keresztül ahhoz, hogy a régi előítéletek megmaradjanak. A
sárkányok tüze kiégette a bizalmatlanságot és a gyűlöletet. Az
öröm és bánat könnyei pedig elmosták a hamvakat.
A félelf kigázolt a vízből. Bőrtunikájával megszárogatta
magát, aztán a hideg szélben borzongva leült Zúgószél mellé. A
hegyek közti résen besütő nap elpárologtatta a ködöt és hamar
felmelegítette őt.
Tanis félig tréfálkozva, félig komoly tekintettel méregette
Zúgószélt.
– Hogyhogy a vőlegény ilyen korán fent van a
nászéjszaka reggelén? Azt hittem, napokig nem látlak majd
téged és Aranyholdat.
Zúgószél a vízre tekintett; a nap megvilágította arcát. A
síkföldi magának való ember volt. Legbelső gondolatait és
érzéseit elzárta, megtartotta magának, nem osztotta meg
senkivel. Sötét ábrázata általában kifejezéstelen maszknak tűnt,
mint ahogy ezen a reggelen is, de Tanis fényt látott kiragyogni
alóla.
– Az örömöm túl nagy volt, hogy kőfalak közé zárjam –
mondta halkan Zúgószél. – Ki kellett jönnöm, hogy
megosszam a földdel és a széllel, a vízzel és a nappal. A tágas,
határtalan világ még most is túl kicsinek tűnik, hogy magába
foglalja.
 Tanis elfordította pillantását. Örült Zúgószél
boldogságának, de irigyelte is, és nem akarta, hogy ez
meglátsszon rajta. Azon kapta magát, hogy maga is vágyik
ilyen szerelemre és örömre. A helyzet iróniája az volt, hogy
megkaphatta volna. Csupán a sötét, göndör fürtök, villogó
barna szemek és az elbűvölő, féloldalas mosoly emlékét kell
száműznie hozzá.
Mintha csak a gondolataiban olvasna, Zúgószél
megszólalt:
– Ugyanezt kívánom neked is, barátom. Talán te és
Laurana…
Hangja elhalt.
Tanis megrázta fejét és témát váltott.
– Gyűlésünk lesz ma Elistannal és a fürkészekkel.
Szeretném, ha te és a néped is megjelennétek. El kell
döntenünk, mit tegyünk, maradjunk-e itt vagy menjünk tovább.
Zúgószél bólintott, de nem szólt semmit.
– Tudom, hogy nem jókor – tette hozzá Tanis szomorúan.
– Hedericknél, a főteokratánál nincs nagyobb ünneprontó, de
hamar meg kell hoznunk a döntést, mielőtt leesne a hó.
– Az alapján, amit mondtál, te már eldöntötted, hogy
maradnunk kéne – szólt Zúgószél. – Bölcs dolog ez? Még
mindig közel vagyunk Pax Tharkashoz és a sárkányseregekhez.
– Igaz – mondta Tanis –, de a Pax Tharkas és köztünk
lévő hágót kövek és hó torlaszolják el. A sárkányseregnek van
jobb dolga is annál, mint hogy utánunk eredjen. Ők nemzeteket
igáznak le. Mi csak egykori rabszolgák szedett-vedett hordája
vagyunk…
– …akik megszöktek, és ezzel arcul csapták őket. –
Zúgószél átható pillantása szinte keresztülfúrta Tanist. – Az
ellenségnek a nyomunkba kell erednie. Ha a leigázott népek
meghallják, hogy másoknak sikerült lerázniuk a bilincset és
megmenekülni, még fejükbe veszik, hogy megdönthetik uraik
hatalmát. A Sötét Királynő seregei utánunk jönnek majd. Talán
nem most rögtön, de jönni fognak.
Tanis tudta, hogy igaza van, és hogy Raistlin példázata a
répával szintén megállja a helyét. Maradni veszedelmes volt.
Az ellenség minden nappal közelebb férkőzhetett. Ám ezt nem
akarta beismerni. Félelf Tanis öt évig járta a világot, hogy
megismerje önmagát. Azt hitte, megtalálta, hogy aztán
visszatérve rádöbbenjen: nem az a férfi, akinek hitte magát.
Szeretett volna időt eltölteni – akármilyen keveset – egy
olyan helyen, amit otthonnak nevezhet, ahol gondolkodhat,
helyére rakhat pár dolgot. Az ingerlékeny, vén törpével és az
enyveskezű, néha rendkívül idegesítő surranóval megosztott
barlang aligha számított ideális otthonnak számára, de az úthoz
képest vonzónak tűnt.
– Jó érvek, barátom, de Hederick azt fogja mondani, nem
ez az igazi ok, amiért távozni akarsz – tapintott a lényegre
Tanis. – Te és a néped vissza akartok menni a hazátokba.
Vissza szeretnétek térni a Por-fennsíkra.
– Szeretnénk visszaszerezni, ami a miénk – mondta
Zúgószél –, amit elvettek tőlünk.
– Nem maradt semmi – mondta szelíden Tanis, Que-shu
kiégett falujára gondolva.
– Mi megmaradtunk – jelentette ki Zúgószél.
Tanis régóta tartott attól, hogy ez Zúgószél szándéka.
Megborzongott. A nap egy felhő mögé bújt, ő pedig átfázott.
– Tehát te és a néped külön akartok elindulni.
– Még nem döntöttük el – mondta Zúgószél –, de
ilyesmiben gondolkodunk.
– Hallgass meg, Zúgószél – szólt Tanis. – Tudom, hogy
sokat kérek, de a síkföldiek nagy segítségünkre voltak. Ezek az
emberek nincsenek hozzászokva, hogy így éljenek. Mielőtt
rabszolgasorba kerültek volna, boltosok és kereskedők,
földművesek és suszterek voltak. Menedékből és Vigaszból
származnak meg egy sor másik városból és faluból szerte
Abanasiniában. Soha nem kellett megélniük a vadonban. Nem
tudják, hogyan kell.
– És ezek a városlakók évszázadokig lenéztek bennünket
– mondta Zúgószél. – Barbároknak, vadembereknek neveznek
bennünket.
Engem pedig félelfnek, gondolta Tanis, de nem mondta
ki hangosan. Ehelyett így szólt:
– Amikor mindannyian rabok voltunk, félretettétek a régi
gyűlöletet és félreértéseket. Összedolgoztunk, hogy együtt
elszökhessünk. Minek felkavarni újra a sérelmeket?
– Mert más már előttem felhozta – felelte Zúgószél
keményen.
– Hederick – sóhajtotta Tanis. – Az az ember egész
egyszerűen szamár. Ezt tudod; bár a szamárságának
köszönhetően találkoztunk veled és Aranyholddal.
Zúgószél elmosolyodott az emléken. – Igaz – lágyult el a
hangja. – Nem felejtettem el.
– Hederick a tűzbe esik, Aranyhold kék kristálypálcája
meggyógyítja, ő pedig csak óbégat, hogy boszorkány,
visszadugja a kezét a tűzbe, majd elrohan az őrökért. Hát
ekkora tökfej. Ne figyelj arra, amit mond.
– Mások hallgatnak rá.
– Tudom – mondta borúsan Tanis. Fölvett egy marék
követ és egyenként bedobálta őket a vízbe.
– Megtettük a magunkét – folytatta Zúgószél. –
Földerítettük a vidéket, és megtaláltuk a völgyet. Megmutattuk
a ti boltosaitoknak, hogyan változtassák a barlangokat
lakhelyekké. Megtanítottuk őket nyomot olvasni és vadakat
elejteni, hurkot és csapdát állítani. Megmutattuk, mely bogyók
ehetőek, melyek mérgezőek. Aranyhold, a feleségem – most
először használta a szót, amelyet gyöngéd büszkeséggel ejtett
ki – meggyógyítja a betegeiket.
 – Hálásak, noha nem mondják ki. Te és a néped talán
biztonságban keresztül tudtok vágni a hegyeken a hazátokba,
mielőtt a kemény tél beállna, de mindketten tudjuk, hogy ez
kockázatos. Szeretném, ha velünk maradnátok. A zsigereimben
érzem, hogy össze kell tartanunk. Tisztában vagyok vele, hogy
nem maradhatunk itt – tette hozzá sóhajtva. – Tudom, hogy
veszélyes. – Habozott, mielőtt folytatta volna, tudván, hogyan
fogadja majd társa a javaslatát. Végül, mintha csak jeges vízbe
ugrana fejest, belevágott: – Biztos vagyok benne, hogy ha
megtalálnák Thorbardin törpekirályságát…
– Thorbardint! A törpék hegyi erődjét? – Zúgószél a
homlokát ráncolta. – Egy percet sem vesztegetnék rá.
– Gondolj csak bele! A mélyen a föld alatt rejtőző
törpebirodalom tökéletes menedék lenne az embereink
számára. Ott biztonságban átvészelhetnénk a telet a hegyek
alatt. Még a sárkányok szeme sem fedezhetne föl…
– Egy sírban is biztonságban lennénk! – jegyezte meg
Zúgószél maróan. – A népem nem vonul Thorbardinba. Nem
megyünk a törpék közelébe. Megkeressük a saját utunkat.
Végtére is, velünk nincsenek gyerekek, hogy lelassítsanak.
Arca elfelhősödött. A síkföldiek gyermekei elpusztultak,
amikor a sárkánysereg megtámadta falvaikat.
– Elistan most már veletek van – folytatta Zúgószél. – Ő
Paladine papja. Aranyhold távollétében is meg tudja gyógyítani
a betegeket, és elmondhatja a tieiteknek, hogy az istenek
visszatértek. A népem és én haza akarunk menni. Meg tudod
ezt érteni?
Tanis vigaszi otthonára gondolt. Eltűnődött, vajon áll-e
még a háza, túlélte-e a sárkánysereg támadását. Szívesen
gondolt arra, hogy igen. Noha öt éve nem járt otthon,
megnyugtató volt a tudat, hogy az ott áll, várva, hogy
befogadja őt.
– Igen – válaszolta –, meg tudom érteni.
 – Még nem hoztunk végleges döntést – mondta Zúgószél,
látva barátja megnyúló arcát. – A népünkből néhányan hozzád
hasonlóan hisznek a számok erejében, és hogy együtt kéne
maradnunk.
– Köztük a feleséged is – szólalt meg Aranyhold mögéjük
lépve.
Zúgószél fölemelkedett és megfordult, hogy találkozzon
új arájával, aki követte őt.
Aranyhold mindig gyönyörű volt. Hosszú, ezüstös szőke
haja – ez a szín népe körében ritkaságszámba ment – ragyogott
a reggeli sápadt fényben. Népe puha és hajlékony bőrruházatát
mindig olyan kecsességgel és eleganciával viselte, hogy azt
Palanthas előkelő hölgyei is megirigyelhették volna. Ezen a
hajnalon a szépség rongyos és alkalmatlan szónak tűnt
leírására. A köd mintha szétvált volna előtte, az árnyékok
elolvadtak.
– Csak nem miattam aggódtál? – kérdezte Zúgószél egy
árnyalatnyi nyugtalansággal.
– Nem, férjem – mondta Aranyhold, szeretetteljesen
elidőzve a szónál. – Tudtam, hol talállak. – Fölnézett a kék
égboltra. – Tudtam, hogy kint leszel az ég alatt. Idekint, ahol
szabadon lélegezhetsz.
Férje megfogta kezét, és arcukat összeérintve üdvözölték
egymást. A síkföldiek úgy vélték, egymás iránti szeretetüket
csak kettesben illik kimutatni.
– Jogot formálok arra, hogy megcsókolhassam az arát –
mondta Tanis.
– Erre a kiváltságra már tegnap jogot formáltál –
tiltakozott Zúgószél mosolyogva.
– Alighanem egész életemben ragaszkodni fogok hozzá –
mondta Tanis, és arcon csókolta Aranyholdat.
A nap felragyogott egy hegycsúcs mögül, mintha csak
Aranyholdat akarná megcsodálni, és lángra gyújtotta
hajzuhatagát.
– Ilyen szépség mellett hogyan létezhet gonosz a
világon? – kérdezte Tanis.
Aranyhold nevetett.
– Talán, hogy én jobban nézzek ki mellette – mondta
tréfálkozva. – Mielőtt félbeszakítottalak benneteket, komoly
dolgokról beszéltetek – tette hozzá komorabban.
– Zúgószél úgy gondolja, hogy nektek és a népeteknek
egyedül kéne elindulnia keletre, a síkság felé. Azt mondta, te
velünk szeretnél maradni.
– Ez igaz – mondta Aranyhold nyájasan. – Szeretnék
veled és a többiekkel maradni. Úgy hiszem, szükség van rám,
de a szavazatom csak egy a sok közül. Ha a férjem és a többiek
úgy döntenek, hogy mennünk kell, akkor távozunk.
Tanis egyikről a másikra nézett. Nem tudta, hogyan
fogalmazzon, ezért úgy döntött, egyszerűen előáll a farbával.
– Elnézést a kérdésért – kezdte félszegen –, de mi lett a
főnök lányával?
Aranyhold hosszan és vidáman ismét fölnevetett, még
Zúgószél is elmosolyodott.
Tanis nem értette, mi olyan mulatságos. Amikor először
találkozott velük, Aranyhold a főnök lánya volt, Zúgószél
pedig, egy alázatos pásztor, az alattvalója. Igaz, hogy forrón
szerették egymást, és Tanis számára úgy tűnt, Aranyhold
szívesen félretenné a vezetés felelősségét, de Zúgószél
makacsul nem hagyta. Ragaszkodott az alázatossághoz, arra
kényszerítve a nőt, hogy döntéseket hozzon. Ebben a
kényszerhelyzetben Aranyhold meg is tette.
– Nem értem – mondta Tanis.
– A főnök lánya tegnap adta ki utolsó parancsát –
magyarázta Arany hold.
Az esküvői szertartás során Zúgószél letérdelt elé, mivel
a nő volt az uralkodó, Aranyhold azonban megkérte férjét,
emelkedjen föl, így jelezte, hogy egyenlő felekként lépnek
házasságra.
– Aranyhold vagyok a síkvidékről – mondta. – Mishakal
és Que-shu papnője.
– Ki lesz Que-shu főnöke? – kérdezte Tanis. – A
síkföldiek között vannak túlélők a törzsetekből. Elfogadják
vajon Zúgószélt főnöknek? Erős vezetőnek bizonyult.
Aranyhold Zúgószélre nézett. Férje kerülte a pillantását,
és szándékosan a csobogó patakot bámulta. Ajka megfeszült.
– A que-shuiaknak hosszú az emlékezete – mondta végül
Aranyhold, látván, hogy a férje nem akar beszélni. – Tudják,
hogy az apám nem fogadta el Zúgószélt férjemül, és azt
parancsolta, kövezzék halálra. Ezt tudják, és a kék kristálypálca
nélkül Zúgószél és én mindketten elpusztultunk volna.
– Tehát nem fogadnák el főnöknek, noha tőle várnak
útmutatást.
– A que-shuiak igen – mondta Aranyhold –, de nem ők az
egyedüli nép. Vannak páran Que-kiriből is, ők egykor ádáz
ellenségeink voltak. Törzseink sokszor találkoztak a
harcmezőn.
Tanis száján kiszaladt néhány elf szó.
– Nem kérem, hogy fordítsd le, barátom – mondta
Aranyhold szomorú mosollyal. – Én és a népem is ismerjük a
mesét a két farkasról, amelyek egymás ellen fordultak és végül
az oroszlán felfalta mindkettőjüket. Nem könnyű az
embereknek felülkerekedni a velük született gyűlöleten.
– Te és Zúgószél megtettétek – jegyezte meg Tanis.
– Még mindig vannak gondjaink – ismerte be Aranyhold
–, de tudjuk, hová forduljunk segítségért.
Megérintette a nyakában hordott medált, az istennő
ajándékát és hitének jelképét.
– Lehet, hogy önző vagyok – mondta halkan Tanis. –
Talán csak nem akarok még búcsúzni.
 – Nem beszélünk búcsúról – jelentette ki határozottan
Aranyhold –, legalábbis ezen a boldog napon nem… az első
napunkon házastársakként.
Férje keze után nyúlt. Ujjaik összekulcsolódtak, és
visszaindultak lakhelyükre, magára hagyva Tanist a
patakparton.
Számukra ez talán örömnap volt, számára azonban
valószínűleg bosszúság és vita napja lesz.
Mintha csak igazolni akarná megérzését, Tasslehoff
Fúróláb tört elő az erdőből, olyan sebesen iszkolva, ahogy csak
kurta lábától telt, nyomában egy felpaprikázott molnárral.
– Nem érted! – kiáltotta hátra Tas a válla felett. – Vissza
akartam rakni!

III.

Széthúzás. Elengedés. A rossz rosszabbra fordul.

A menekültek gyűlése pontosan olyan rosszul indult, ahogy

Tanis tartott tőle.
A találkozóra egy ligetben került sor a patak mellett, mert
egy barlang sem volt elég nagy, hogy nyolcszáz férfi, nő és
gyermek elférjen benne. A menekültek képviselőket
választottak, hogy szóljanak nevükben, de nem akarták, hogy
felügyelet nélkül beszéljenek. Ezért a kis közösségből szinte
mindenki megjelent a gyűlésen, és megálltak a peremén,
ahonnét láttak, hallottak, és szükség esetén fel is szólalhattak.
Nem ideális helyzet, gondolta Tanis, mivel azok a képviselők,
akiket az ésszerű érvek megingattak volna, kénytelenek
megmakacsolni magukat, hiszen választóik figyelik őket.
A síkföldiek együtt érkeztek, mert nem tudtak
megegyezni képviselőben – rossz jel. Zúgószél komorabb és
mogorvább volt a szokottnál is. Aranyhold mellette állt, arca
pipacspiros volt a haragtól. A que-shui törzs tagjai elkülönülten
álltak a que-kiriektől. Egy síkföldi sem keveredett a korábbi
rabszolgákkal, hanem kölcsönös bizalmatlansággal méregették
a menekülteket.
Maguk a menekültek is megosztottak voltak. Elistan
követőivel együtt érkezett. Hederick a maga embereit hozta
magával. Tanis és barátai újabb csoportot alkottak.
Tanis körülnézett a gyűlésen, ahol az emberek szemük
sarkából lesték egymást. Előző éjjel mind együtt énekeltek és
táncoltak. Ennyit Aranyhold örömnapjáról.
A félelf Elistanra nézett, hogy nyissa meg a gyűlést.
Elistan egykor a fürkészek tanácsához tartozott, és egyike volt
azoknak, akik hatalmukat az emberek segítésére használták. Ő
volt az egyedüli köztük, aki szembeszegült Verminaard
sárkánynagyúrral, figyelmeztette a többieket, hogy botorság
hinni a hadvezér ígéreteinek – melyek végül hazugságnak
bizonyultak, és valamennyien Pax Tharkas vasbányájába
kerültek. Bár Elistan is fogoly volt, továbbra is ellenszegült
Verminaardnak, és kis híján az életével fizetett lázadásáért. A
lesoványodott fürkészt a sárkánynagyúr megkínozta, hogy a
Sötét Királynő szolgálatába állítsa.
Elistan haldoklott, amikor találkozott Aranyholddal. A nő
Tanis és a többiek társaságában hatolt be Pax Tharkasba, hogy
bátor kísérletet tegyen a foglyok kiszabadítására. Mélyen
megérintette, hogy a legyengült Elistan továbbra is
fáradhatatlanul segíti népét. Mishakal erejével meggyógyította,
és a férfi tudta, hogy egész életén át tartó keresése véget ért.
Megtalálta a valódi isteneket.
Elistan képes volt elolvasni és lefordítani Mishakal
titokzatos korongjait. Ezek alapján tanított népének Krynn ősi
istenségeiről, akikre már csak legendákban emlékeztek, ha
emlékeztek egyáltalán. Beszélt az embereknek Paladine-ről és
a fény többi istenéről. Beszélt Takhisisről, a Sötétség
Királynőjéről és a többi árnyékban lakozó hatalmasságról.
Mesélt Könyves Gileanról, az Egyensúly mérlegének istenéről,
aki a többi semleges istennel egyetemben arra ügyelt, hogy a
mérleg ne billenjen se erre, se arra, ahogyan a hatalom korában
történt, az Összeomlás néven ismert katasztrófát vonva maga
után, mely mindörökre megváltoztatta a világ ábrázatát.
Noha Elistan még csak negyvenes éveiben járt,
idősebbnek látszott. Vékony alakján Paladine tiszteletreméltó
fiának fehér köpenye lógott. Korábbi betegsége, noha
kigyógyult belőle, rajta hagyta kéznyomát, mint ahogy újonnan
talált hite is. Nem gyötörték kételyek többé, nem keresett.
Szemében bölcsesség és jókedv csillogott. Gyerekek vetették
magukat karjába. Az emberek csodálták és szerették, nem
kevesen közülük elfogadták tanításait és immár az istenek
követői voltak.
Hederick, a főteokrata nem volt közöttük. Az istenek
távollétében Hederick saját isteneket talált ki. Ezek a
fürkészistenek jól szolgálták, biztosították megélhetését, noha
sok egyebet nem tettek. Amikor Verminaard felbukkant,
elhagyta isteneit, behódolt a nagyúr hízelgéseinek és
hazugságainak, míg végül Pax Tharkas tömlöcében nem találta
magát.
Hederick bölcsen nem vett részt a lázadásban, mert úgy
vélte, csekély a siker esélye. Amikor meglepetésére a
rabszolgák győzedelmeskedtek, sietett oldalt váltani és
kihasználni a mások által megszerzett szabadságot. Mindig
irigykedett Elistanra, nem bízott benne, és titkon felháborította,
hogy a férfi most már képes „csodákat” tenni. Hederick nem
hitt ezekben, sem az új istenekben. Kivárt, hátha Elistanról
bebizonyosodik, sarlatán. Addig is, mivel hangos volt,
megnyerő modorú és azt mondta, amit mások hallani akartak,
sikerült sokakat a maga oldalára állítania.
 Tanis remélte, hogy aznap Elistan bölcs tanácsa
győzedelmeskedik, és meggyőzi a menekülteket, hogy itt
nincsenek biztonságban. Sajnos azonban, mielőtt Elistan
megszólalhatott volna, Hederick emelte föl a karját.
– Drága barátaim – kezdte a főteokrata behízelgően –,
azért gyűltünk ma össze, hogy mindannyiunk számára fontos
dolgokról beszéljünk.
Tanis sóhajtva nézett Elistanra, aki a többi fürkésszel
együtt a főteokrata mögött állt. A pap elkapta a félelf
pillantását, megvonta vállát és szomorúan elmosolyodott.
Hederick még mindig az emberek vezetője volt. Joga volt
elsőként megszólítani őket.
– Akadnak közöttünk, akik a völgy elhagyásáról
beszélnek – mondta Hederick. – Ez a völgy… biztonságos,
vadakban gazdag, védve van a téli szelektől, rejtve az
ellenségeinktől…
– Nem vagyunk rejtve – mormolta Tanis, felidézve
Zúgószél reggeli szavait. Barátaival együtt a tömegtől
elkülönülve állt, egy erdei fenyőnek vetette hátát. – Miért nem
szól Elistan és emlékezteti erre? Mondania, tennie kéne
valamit… ne csak álljon ott!
– Épp ellenkezőleg – szólt Laurana mellette. – Elistan
helyesen cselekszik. Hagyja, hadd mondja el Hederick, amit
akar, aztán mindent megválaszolhat.
Tanis rápillantott. Laurana még csak nem is figyelt
Hederickre, tekintete Elistanon pihent. Mandulavágású, tiszta,
kobaltkék égboltnál is kékebb szeme áhítattól csillogott; hangja
melegebben csengett, amikor a papról beszélt. Tanis
tűszúrásnyi féltékenységet érzett. Mások azt mondták, Elistan
annyi idős, hogy Laurana apja lehetne, de valójában a
gyönyörű elf hajadon jóval idősebb volt az emberférfinál.
Laurana ránézésre húszas évei elején járó lánynak tűnt, olyan
ifjúnak, mint barátnője, Tika Waylan, holott a valóságban az
ükanyja lehetett volna.
Nincs jogom a féltékenységre, emlékeztette magát Tanis.
Én vetettem véget a kapcsolatunknak. Én magam is másik nőbe
vagyok szerelmes, vagy legalábbis azt hiszem, szeretem.
Örülnöm kéne, hogy Laurana talált valaki mást.
Az ésszerű érvek ellenére Tanis száján kiszaladt:
– Te és Elistan aztán meglehetősen sok időt töltötök
együtt.
Laurana felé fordult, kék szeme olyan hideg volt, akár a
patak vize.
– Mire célzói? – kérdezte éllel.
– Semmire – válaszolt Tanis, meglepte a lány haragja. –
Nem gondoltam semmire…
– Valóban sok időt töltünk együtt – mondta Laurana. –
Évekig szolgáltam diplomataként apám udvarában, ahol, mint
te is tudod, minden mondatot alaposan meg kell fontolni,
nehogy megsértsen valakit. Egyetlen rossz hangsúllyal kiejtett
szó több évszázados viszályt indíthat el. Egy-két dologban
felajánlottam tanácsaimat Elistannak, ő pedig hálásan fogadta a
segítséget. Most pedig kifejezetten kikéri a véleményemet. Ő
nem kezel úgy, mint egy gyereket!
– Laurana, nem akartam…
A lány kihúzta magát és faképnél hagyta. Sokan a
jelenlévő emberek közül nem találkoztak más elf hajadonnal a
qualinesti elfek uralkodójának, a napszónoknak lánya előtt, és
soha nem fáradtak bele a bámulásába. Szépsége egzotikus,
idegen, szinte földöntúli volt. Szeme kéken ragyogott, haja
aranyesőként hullt vállára. Hangja dallamos volt, érintése
gyengéd.
Ez a ragyogó, elbűvölő nő az övé lehetett volna. Tanis is
olyan boldog lehetne, mint Aranyhold és Zúgószél.
– Kedvelheted a föld ízét – jegyezte meg Kova halkan. –
Az utóbbi időben gyakran kilóg a kapanyél a szádból.
 – Ő értette félre – mondta bosszúsan Tanis.
– Te voltál félreérthető – replikázott Kova. – Laurana már
nem az a kislány, aki beleszeretett a játszópajtásába, Tanis.
Felnőtt. Ő egy nő, asszonyi szívvel, vagy nem vetted észre?
– Észrevettem – mondta Tanis –, és még mindig úgy
gondolom, hogy helyes volt felbontani az eljegyzésünket – az ő
érdekében, nem az enyémben.
– Ha ebben hiszel, akkor engedd el őt!
– Nem csimpaszkodom belé – vágott vissza mérgesen
Tanis.
Túl hangosan kiáltott. Tekintetek fordultak felé, köztük
Laurana bátyjának, Gilthanasnak mandulavágású szeme is.
Hederick is meghallotta, és sértődötten elhallgatott.
– Mondani kívánsz valamit, félelf? – kérdezte Hederick
szemrehányóan.
– Húha, Tanis, most aztán bajban vagy! – röhincsélt
Caramon.
Tanis osztálya előtt megszidott nebulóként motyogott
valami bocsánatfélét, és visszavonult az árnyékokba. A többiek
sokatmondóan mosolyogtak, majd visszafordultak, hogy
meghallgassák Hederick szónoklatát, Gilthanast kivéve; ő
szigorú elítéléssel nézte Tanist.
Sok-sok éve Gilthanas Tanis barátja volt, amíg a félelf el
nem követte azt a hibát, hogy beleszeretett Lauranába, és ezzel
véget is ért a barátság. A helyzetet csak súlyosbította, hogy
Tanis nemrégiben kémkedéssel vádolta meg Gilthanast.
Bebizonyosodott, hogy tévedett, bocsánatot is kért, de az elf
nehezen bocsájtotta meg neki, hogy a másik képesnek tartotta
őt ilyen bűnre. A félelf bosszúsan gondolt arra, vajon mivel
tetézhetné mindezt.
Ekkor Fényeskardú Sturm lépett hozzá, és Tanis
megkönnyebbülten elmosolyodott. Az istenek áldják meg
Sturmot! A solamniai lovag a helyzet politikai oldalára figyelt,
és semmi egyebet nem vett észre.
– Hallod ezt az ostoba hólyagot? – kérdezte Sturm. – Azt
mondja, építsünk házakat ebben a völgyben. Még egy
városházát is! Szemmel láthatólag elfelejtette, hogy alig
néhány hete még a bőrünket mentettük.
– Hallom – válaszolta Tanis –, és sajnos ők is.
A tömegben többen mosolyogtak és egyetértően
bólogattak. Hederick festői szavai az e békés helyen eltöltött
kellemes télről vonzóan csengtek. Tanis bűntudatot érzett. Ő
maga is így gondolkozott. Talán előző esti beszélgetése
Raistlinnel tette, vagy az aznap reggeli Zúgószéllel, de egyre
nyugtalanabb lett. A völgy nem tűnt szemében többé a béke és
szépség zugának. Csapdában érezte magát, Raistlinre
gondolván a varázslóra pillantott, hogyan vélekedik.
Raistlin egy takarón üldögélt, amelyet a fivére terített le
neki. Varázsbotját karjában tartotta. Tekintete révedező volt,
befelé koncentrált. Úgy látszott, nem is figyel.
Hederick azzal zárta szónoklatát, hogy tavasszal a
menekültek folytatják útjukat Tarsisba, a tengerparti városba,
ahol találhatnak maguknak egy hajót, amely elviszi őket erről a
háború által széttépett földről.
– Valahová, ahol az emberek békében élhetnek – fejezte
be Hederick, erősen megnyomva az „emberek” szót. – Távol
azoktól, akik mindenféle bajt és viszályt okoznak a világban.
– Miféle népekről beszél? – kérdezte Tas érdeklődve.
– Elfekről – vakargatta a szakállát Tanis.
– Törpékről – morogta Kova.
– És surranókról – cibálta meg játékosan Caramon Tas
kontyát, mire a surranó felvisított.
Hederick feléjük pillantott, és rosszallóan összepréselte
száját, majd a közönség felé fordult, mintha azt kérdezné: „Na
ugye megmondtam?”
Azzal tapsvihar közepette visszavonult.
 – Milyen rövid az emlékezete – jegyezte meg Sturm.
Végigsimított hosszú bajszán, mely a solamniai lovagok
jellemzője és az ő büszkesége volt, apja kardjával és
páncéljával – egyedüli örökségeivel – egyetemben. – Elfek és
egy törpe mentették meg a nyomorult irháját!
– És egy surranó! – tette hozzá Tas felháborodottan.
– Talán Elistan majd emlékezteti – szólt Tanis, ahogy
Paladine tiszteletreméltó fia előrelépett.
– A jóság istenei tartják vissza a sötétséget – jelentette ki
Elistan –, ahogyan a havat is, amely hamarosan beborítja ezt a
völgyet, de eljön a tél és a gonosz erői is vele.
Hederick félbeszakította.
– Ha úgy van, ahogy mondod, tiszteletreméltó fiú, és az
istened, Paladine és a fény többi istene megóvott bennünket a
múltban, nem lehetünk nyugodtak afelől, hogy a jövőben is
megvédenek majd? – kérdezte a főteokrata.
– Az istenek segítettek, ez igaz – mondta Elistan –, és így
tesznek a jövőben is, de nekünk is el kell végeznünk a magunk
részét. Nem vagyunk karon ülő gyermekek, akiknek minden
szükségletét a szülőknek kell fedezniük. Felnőtt férfiak és nők
vagyunk. Szabad akarattal bírunk, amellyel az istenek ruháztak
fel bennünket. Képesek vagyunk döntéseket hozni…
– És úgy döntünk, hogy ebben a völgyben maradunk –
mondta Hederick.
Nevetés és taps tört ki.
Kova oldalba könyökölte Tanist.
– Oda nézz! – mondta sürgetően, és mutatta.
A síkföldiek távoztak. Hátat fordítottak a szónokoknak és
a többi menekültnek, elhagyták a ligetet. Zúgószél és
Aranyhold maradtak, szemmel láthatóan vonakodtak menni, de
aztán a férfi fejét csóválva elindult. Mondott valamit
Aranyholdnak, de a nő nem követte rögtön. Kutatva
végignézett a tömegen, míg meg nem találta Tanist.
 Aranyhold hosszan nézte, és szomorú mosolyában
bocsánatkérés volt. Aztán ő is hátat fordított, és a férjéhez
ment. Mindketten népükhöz csatlakoztak.
Mostanra már mindenki a távozó síkföldieket nézte.
Valaki felkiáltott: – Végre megszabadultunk tőlük! –, mások
azonban megjegyezték, hogy szégyen hagyni, hogy haraggal
váljanak el tőlük. Elistan mondani akart valamit, de a tömeg
hangzavara elnyomta. Hederick a háttérben mosolygott
elégedetten.
Raistlin jelent meg Tanis könyökénél, és megrángatta a
ruhaujját. A félelf érezte a száradó rózsaszirmok illatát, ami
Raistlin varázsszereket tartalmazó erszényéből áradt.
Megszimatolta a rothadás szagát is, amely körbelengte
Raistlint, és amelyet a rózsák balzsama sem volt képes teljesen
elnyomni. A rózsaszirmok nem az egyedüli varázsszerek
voltak, amelyeket a mágus magával hordott. Akadt néhány
kevésbé kellemes holmi is.
– Valami baj van – mondta Raistlin nyomatékosan. –
Nem érzed?
Felszisszent. Megragadta Tanis karját, hosszú, vékony
ujjai fájdalmasan mélyedtek a félelf bőrébe.
– Raistlin – csattant fel bosszúsan Tanis –, nincs idő…
– Csend! – Raistlin fölkapta fejét, mintha hallgatózott
volna. – Hol a surranó? Gyorsan! Szükségem van rá!
– Tényleg? – rikkantotta elámulva Tasslehoff. – Elnézést
– folytatta fontoskodva, rálépett Kova lábujjaira. – Át kell
jutnom. Raistlinnek szüksége van rám…
– Neked a legélesebb a szemed közöttünk – ragadta meg
Raistlin a surranót. – Nézz az égre! Hamar! Mit látsz?
Tas engedelmesen, fölnézett az égre, közben pedig
majdnem felbukott igyekezetében.
– Látok egy fehér felhőt, ami úgy néz ki, mint egy nyúl.
Ott, látod, Caramon? Hosszú füle van és pamacsfarka és…
 – Ne légy nevetséges! – acsargott Raistlin, úgy megrázva
Tast, hogy feje visszabukott. – Figyelj jobban!
– Segítene, ha tudnám, mit keressek – vetette föl
Tasslehoff alázatosan.
– Ettől a varázslótól kiráz a hideg – morgott Kova
szemöldökét összevonva, és a karját dörzsölgette.
– Nem tőle – mondta Tanis. – Én is érzem. Sturm! –
kiáltott, a lovagot keresve.
Sturm egy tölgyfa árnyékában állt, távol a többiektől,
kivált Raistlintől. A komoly lovag, aki a becsületkódex szerint
élt – Est Sularas est Mithos, vagyis „becsületem az életem” –
Raistlinnel és fivérével együtt nőtt fel, és noha a lovag kedvelte
Caramont, az ikertestvérét sosem sikerült megszeretnie, nem is
bízott benne.
– Én is érzem – mondta Sturm.
Nyugtalan csend szállt a seregletre. Az emberek erre-arra
fordulva keresték libabőrös karjukat bizsergető
félelemnyilallások eredetét. A síkföldiek megálltak és fölfelé
néztek. Zúgószél kardja markolatára tette a kezét.
– Ez emlékeztet valamire! – szólalt meg Tanis hirtelen.
– Xak Tsarothra – mormolta Sturm.
– Ott! – kiáltotta Tas, fölfelé mutatva. – Egy sárkány!
Magasan fölöttük repült, olyan messzeségben, hogy
gyerekjátéknak tűnt – ámbár halálos játéknak. Míg az emberek
rettegve nézték, a sárkány bedöntötte szárnyát és ereszkedni
kezdett, lassú, lusta körökkel szállingózva lefelé. A délelőtti
napfény vörös pikkelyeken csillant meg, és átsütött a szárnyak
hártyáján. A sárkányok fegyvertárához tartozó rettegés
végigsöpört a sokaságon. Egy idők kezdetétől való elemi
félelem, mélyen gyökerező iszony, amely megfacsarta a
szíveket és megremegtette a lelket.
– Fussatok! – ordította Hederick. – Fussatok, ha kedves
az életetek!
 Tanis megértette a rettegést. Ő is érezte a vágyat, hogy
elmeneküljön, fusson, amerre lát, a kétségbeesett pániktól
hajtva, hogy megmenekedjen az iszonyattól, de látta, hogy az
utolsó dolog, amit tenniük szabad, a futás. A legtöbb ember a
fák alatt állt, a sárkány tekintete elől a föléjük nyúló ágak
védték őket.
– Ne mozduljatok! – kiáltotta, bár a fojtó félelemtől
nehezére esett lélegezni. – Ha senki nem mozdul, a sárkány
talán nem vesz észre…
– Késő – mondta Sturm, és fölnézett a szörnyetegre. – A
sárkány látott mindent, amit kellett, és a lovasa úgyszintén.
A sárkány közelebb repült hozzájuk. Mindannyian látták
a nehéz páncélt és szarvas sisakot viselő lovast, aki
kényelmesen ült különleges nyergében a sárkány hátán, a
szárnyak között.
Kitört a zűrzavar. Sokan a barlangok felé rohantak.
Mások zokogva és reszketve rogytak a fűre.
Tanis moccanni sem bírt. Tekintetét képtelen volt levenni
a lovasról. Hatalmas termetű férfi volt, izmos karjai a hideg
dacára is csupaszak. Sisakja eltakarta arcát, Tanisnak mégsem
esett nehezére felismerni.
– Verminaard! – nyögte, összeszorított fogain keresztül
préselve a szót.
– Az lehetetlen – kiáltotta Sturm. – Ő meghalt!
– Nézd meg a saját szemeddel! – válaszolt Tanis.
– Halott volt, ha mondom – kötötte az ebet a karóhoz
Sturm, de hangja megrendülten csengett. – Senki nem élhet túl
olyan sebeket!
– Nos, ennek láthatólag sikerült – mondta Kova
komoran.
– Ne feledjétek, ő maga is nagy hatalmú pap volt, aki egy
mindenható istennőt szolgált – szólt Raistlin. – Takhisis talán
feltámasztotta.
 Valaki egyenesen Tanisba rohant, és szinte fellökte.
Félretaszította a félelfet és továbbszaladt.
Szinte mindenkin páni félelem lett úrrá. Az emberek a
szélrózsa minden irányába szétszéledtek. Asszonyok
sikoltoztak, férfiak ordítottak, gyerekek bömböltek. A sárkány
egyre lejjebb ereszkedett.
– Mind megőrültek! – kiáltotta Caramon, próbálta
túlharsogni a hangzavart. – Valakinek tennie kell valamit!
– Valaki tesz is – mondta Tanis.
Elistan eltökélten állt, kezét hite szimbólumára, a
nyakában függő medálra tette. Húsz követője köré gyűlt, és bár
sápadtak voltak, összeszedetten, figyelmesen hallgatták Elistan
utasításait. Laurana is közöttük volt. Megérezhette Tanis
pillantását, mert elfordította fejét, és futó, hűvös pillantást
vetett rá. Aztán ő és Paladine többi követője a tömegbe
vegyültek, erős kézzel megragadva azokat, akiken úrrá lett a
hisztéria, és segítettek azoknak, akik elestek, fellökték vagy
megtaposták őket.
A síkföldiek is a sárkány ellen készültek. Felajzották
íjaikat. A sárkány még túl messze volt a lövéshez, de
készenlétben álltak, hátha a szörnyeteg ártani akar a földön
lévőknek. Zúgószél parancsokat osztogatott. Mellette, vállt
vállnak vetve Gilthanas állt. Az elf célra tartva íját várt.
Tanis nem gondolt arra, hogy íját magával vigye, de vele
volt kardja, Kith-Kanan, az elfkirály varázsfegyvere. Kihúzta
és arra gondolt, milyen kevéssé veszi is hasznát az óriási vörös
sárkány ellen. Caramon is kivonta fegyverét. Raistlin szeme
csukva volt. Halkan kántált, egy varázslatot készített elő. Kova
csatabárdját markolta. Tasslehoff előhúzta tőrét, amelyet
Nyúlölőnek nevezett el, Caramon megjegyzése alapján,
miszerint hasznát veheti talán, ha feldühödött nyulak támadnak
rá. Tas azt állította, hogy a tőr mágikus, de Tanis szerint az
egyedüli csudálatos tulajdonsága az volt, hogy a szétszórt
surranó még nem vesztette el.
A barátok felfegyverkezve, a megnyerhetetlen csatára
készülve várták a fák árnyékában, hogy a sárkány mészárlásba
fogjon.
A vörös hátán ülő sárkánynagyúr gúnyosan tisztelgett.
Még ilyen messziről is hallották, ahogy mély hangon parancsot
kiált a sárkányának. A vörös könnyedén meglibbentette
hatalmas szárnyait, és fölfelé repült. Elszállt az íjászok feje
fölött, akik nyílzáport zúdítottak rá. Szinte mindegyik talált, de
nem okozott sérülést. A nyílvesszők a sárkány pikkelyein
koppanva a földre hullottak. A sárkánynagyúr kinyújtotta kezét
és egyenesen a ligetre mutatott.
A sárkány tűzviharra tátotta száját. A fák fellángoltak.
Perzselő hőség söpört végig Tanison és társain. Sűrű, fekete
füst ülte meg a levegőt.
Sturm elkapta Tasslehoffot, aki tátott szájjal csodálkozott
a sárkányra, fölkapta és vállára vetette. Caramon és Raistlin
már fedezék felé futottak, Kova a nyomukban. Tanis a
füstfelhőbe meresztette tekintetét, nem esett-e csapdába valaki
a ligetben.
A fák hevesen lángoltak. Égő ágak potyogtak körülötte. A
tomboló tűz hevétől felhólyagzott a bőre. Ha maradtak is a
ligetben emberek, halálra voltak ítélve.
Tanis agyán átfutott a komor gondolat, hogy vajon
Verminaard az egész völgyet fel szándékozik-e gyújtani, de a
sárkánynagyúr megelégedett a puszta félelemkeltéssel. A
sárkány fölemelte a fejét, lusta kecsességgel szárnyalva a
hegyek fölé. A szörnyeteg és lovasa hamarosan eltűntek szem
elől.
A tölgy-, juhar- és fenyőfákból álló liget fehéren izzott,
füstöt eregetett, mely az égre szállt és szétterült az egykori
békés völgy és biztos menedék fölött.
 IV.

Kova mesét mond. Sturm felidéz egy legendát.

A sárkány támadását követő órákban teljes volt a káosz. A páni

menekülés során családok vesztették szem elől egymást;
gyerekek szakadtak el szüleiktől, férjek feleségeiktől. Tanis és
barátai azon fáradoztak, hogy mindenkit lecsillapítsanak és
visszatereljenek a barlangokba, ahol biztonságban lehetnek, ha
a sárkány netán visszatérne. Aranyhold és Mishakal többi papja
ellátták a sebesülteket és lecsillapították a rettegőket. Elistan
segített nyugalmat és rendet teremteni, és délutánra minden
elveszett megkerült; a családok ismét egyesülhettek. Senki nem
halt meg, amit Tanis csodaként könyvelt el.
Aznap éjjel gyűlést hívott össze, hogy megbeszéljék a
szörnyű veszélyt, és ezúttal ő hozta a szabályokat. Nem lesz
több nyilvános gyűlés odakint. Ezt a találkozót a legnagyobb
barlangban tartották, amit csak találtak, és amelyet egészen
véletlenül Hederick választott ki lakhelyéül. Magas üreg volt,
természetes kürtővel kémény gyanánt, ami lehetővé tette a
teokratának a tűzrakást. Ezúttal a gyűlés csak a képviselőkre
korlátozódott. Tanis ebből nem engedett jottányit sem, és még
Hederick is vonakodva beismerte a félelf érveinek
bölcsességét. Mostantól senki nem merészkedhetett ki a
barlangokból nyomós ok nélkül.
A képviselők a barlangba tömörültek, minden talpalatnyi
helyet elfoglaltak. Tanis Sturmot és Kovát vitte magával, a
többieknek meghagyta, hogy maradjanak lakhelyükön.
Raistlint is elhívta, de a mágus még nem érkezett meg.
Caramonnak parancsba adták, hogy tartsa távol Tasslehoffot,
ha kell, láncolja a falhoz. A síkföldieket Zúgószél és Aranyhold
képviselték. A síkságok népe a szörnyű fölfedezés hatására,
hogy Verminaard még mindig él és megtudta hollétüket,
kénytelen volt újragondolni távozásukat. Elistan is jelen volt,
oldalán Lauranával.
Mint mindig, ezúttal is Hederick szólalt fel elsőként.
Tanis azt hitte, Hederick lesz az első, aki fölveti a
menekülést a völgyből, de döbbenten hallotta, hogy a
főteokrata még mindig a maradás mellett kardoskodik.
– Ez a támadás csak alátámasztja érvelésemet, miszerint
itt kell maradnunk a völgyben, ahol biztonságban vagyunk –
mondta Hederick. – El tudjátok képzelni, milyen rettenetes
tragédiába torkollhatott volna, ha a sárkány egy hegyi
ösvényen ér minket, ahol nincs fedezék és sehová nem
menekülhetünk? A szörnyeteg mindannyiunkat lemészárolt
volna! Így azonban a nagyúr rájött, hogy nem bír velünk és
elhordta az irháját!
– A sárkánynagyúr nem azért jött, hogy megtámadjon
bennünket, főteokrata – mondta Sturm. – Verminaard nagyúr
azért jött, hogy megkeressen, és sikerrel járt. Most már tudja,
hol vagyunk.
– És mihez kezd vele? – kérdezte Hederick karját
széttárva. Köré gyűlt támogatói bölcsen bólogattak. –
Semmihez. Mert nem tehet semmit! Nem hozhatja át a
csapatait a hágón. Ha a sárkánnyal tér vissza, egyszerűen a
barlangokban maradunk. Még Verminaard nagyúr sem égetheti
porig ezt a hegyet!
– Erre ne vegyél mérget – mormolta Tanis.
Összenézett Zúgószéllel. Mindketten élénken emlékeztek
a barbár que-shui falujának pusztulására, ahol a szilárd kőfalak
vajként olvadtak el.
Tanis kérdőn Elistanra nézett, vajon a tiszteletreméltó fiú
mikor akar megszólalni. Kezdtek komoly kételyek ébredni
benne a pappal és a fény isteneivel kapcsolatban. Elistan azt
állította, hogy a sárkánynagyurat az istenek segítségével ölték
meg, azonban a gonosz hadvezér nem volt halott. Tanis szerette
volna megkérdezni a paptól, vajon a fény istenei nem
akadályozhatták volna meg Verminaard visszatérését a
halálból. Ez azonban nem a megfelelő pillanat volt, hogy
megkérdőjelezze a tiszteletreméltó fiú hitét. A főteokrata csak a
lehetőségre várt, hogy leleplezze az új isteneket és visszahozza
a fürkészisteneket, akiket ő és követői saját előbbre jutásuk
érdekében népszerűsítettek. Tanis gyanította, hogy Hederick és
társai most is megpróbálják aláásni Elistan tanításait. Nem
hiányzik nekik az ő segítsége.
Majd félrevonom Elistant, gondolta Tanis. Addig is, a
tiszteletreméltó fiú támogathatna is ahelyett, hogy csak ül
némán. Ha olyan bölcs, ahogy Laurana állítja, beláthatja, hogy
nem maradhatunk itt.
– A veszély percről percre nő, emberek – szólította meg
Sturm az egybegyűlteket. – Verminaard tudja, hol vagyunk.
Nem azért keresett meg bennünket, hogy kiránduljon egyet!
Biztosak lehettek benne, hogy van valami terve velünk. Ha
semmit nem teszünk, mindannyiunkat biztos halálra ítéljük!
Az egyik képviselő, egy Maritta nevű nő, fölemelkedett.
Középkorú, kövérkés, közönséges arcú asszony volt, de
bátorsága és józan esze nagy szerepet játszott a menekültek
szökésében Pax Tharkasból. Csodálta Elistant és
haszontalannak tartotta Hedericket. Kezét összekulcsolta a
hasán és szembefordult a főteokratával.
– Te, uram, azt állítod, hogy ha itt maradunk,
biztonságban leszünk a sárkánytól, de a mi ellenségünk nem a
sárkány. A tél ugyanilyen halálos ellenség. Mi történik, ha
elfogy az élelmiszertartalék és megfogyatkoznak a vadak?
Amikor a fagy és a rendes ennivaló hiánya megbetegíti az
öregeket és a fiatalokat?
Tanis felé pördült.
– Te, félelf, meg azt akarod, hogy menjünk el. Jól van.
De hová? Válaszolj nekem! Azt akarod, hogy céltalanul
induljunk el, hogy aztán elkeveredjünk a vadonban vagy
halálra fagyjunk egy hegyoldalban?
Mielőtt Tanis válaszolhatott volna, hideg levegő áradt be.
A Hederick barlangját védő bonyolult, ágakból és állatbőrökből
eszkábált ajtó megzörrent, ahogy valaki félretolta. Fáklya
lobogott a szélben, a tűz lángja megremegett. Mindenki
odanézett, hogy lássa, ki érkezett.
Raistlin lépett be a gyűlésre. A mágus szemébe húzta
csuklyáját.
– Havazik – jelentette.
– Szeret rossz híreket hozni? – morogta bajsza alatt
Sturm.
– Mit keres itt? – kérdezte Kova.
– Én hívtam. Megmondtam neki, mikor legyen itt –
mondta Tanis bosszúsan. – Kíváncsi vagyok, miért késett
ennyit!
– Hogy drámai legyen a belépője – mondta Sturm.
Raistlin a tűzhöz ment. Lassan, ráérősen mozgott, jól
tudva, hogy minden szem őt figyeli, bár csak kevésben csillant
baráti érzelem. Mindenesetre nem zavarta, hogy közutálat
övezi. Tanis úgy vélte, Raistlin még élvezi is.
– Ne zavartasd magad, félelf – köhögött halkan Raistlin.
Kezét a tűz fölé tartotta, hogy megmelegedjen. A lángok fénye
vészjóslóan játszott csillogó, aranyszínű bőrén. – Valamit
mondani akartál a törpekirályságról.
Tanis még egy szót sem szólt erről, és most sem állt
szándékában ilyen hirtelen másokra zúdítani.
– Valóban gondoltam arra, hogy talán biztonságos
menedékre lelnénk Thorbardin királyságában… – kezdte.
Javaslata felzúdulást keltett.
– Törpék! – kiáltotta Hederick sötét képpel. – Semmi
dolgunk a törpékkel!
 Kijelentéséhez hangos helyesléssel csatlakoztak
támogatói. Zúgószél komor képpel rázta fejét. – A népem nem
utazik Thorbardinba.
– No hallgassatok ide! – szólalt meg Maritta. –
Törpepálinkát vedeltek és örültök az aranyuknak, ha a
boltjaitokba tévednek…
– Ez nem jelenti azt, hogy együtt kéne élnünk velük. –
Hederick mereven és leereszkedően meghajolt Kova felé. – A
jelenlévők természetesen kivételek.
Kova nem replikázott – rossz jel. Jó esetben a nyelvét
köszörülte volna a főteokratán. A törpe azonban csak csendben
ült és farigcsált. Tanis elnyomott egy sóhajt. Mindvégig tudta,
hogy a törpekirályságba utazás legnagyobb kerékkötője épp ez
a makacs vén törpe lesz.
A vita tovább tombolt. Tanis Raistlinre pillantott, aki a
tűznél melengette kezét, száját halvány mosolyra húzta. Okkal
dobta közénk ezt a tűzgolyót, gondolta Tanis. Valamit forgat a
fejében. De vajon mit?
– Még csak azt sem tudjuk, vannak-e törpék a hegység
alatt – jelentette ki Hederick.
Kova erre megmoccant, de még mindig nem szólt
semmit.
– Nincs ellenvetésem, hogy Thorbardinba menjünk –
szólt Maritta –, de tudvalevő, hogy a törpék háromszáz éve
bezárták kapuikat.
– Ez az igazság – szólalt meg Kova –, és azt mondom,
maradjanak is zárva!
Meglepett csönd támadt. Az emberek csodálkozva
bámultak a törpére.
– Nem segítesz – jegyezte meg suttogva Tanis.
– Ismered a véleményem – válaszolta Kova morcosan. –
Be nem teszem a lábam a hegy alá! Akkor se, ha megtaláljuk a
kapukat, ami egyébként nem fog sikerülni. Háromszáz éve
elvesztek.
– Tehát nem biztonságos itt maradnunk, és nincs hová
mennünk. Akkor mit tegyünk? – kérdezte Marietta.
– Itt maradunk – válaszolta Hederick.
Egymás szavába vágva beszéltek. A barlang gyorsan
forrósodott a tűz és a sok meleg test miatt. Tanis izzadni
kezdett. Nem szerette a zárt tereket, ugyanazt a levegőt szívni,
amit mások már kilélegeztek. Kísértésbe esett, hogy távozzon
és magára hagyja a többieket, boldoguljanak, ahogy tudnak.
Egyre nőtt a hangzavar, a vita moraja visszaverődött a
sziklafalakról. Majd Raistlin szelíden köhintett.
– Ha szólhatnék pár szót – kezdte lágy, eltorzult hangján,
mire csend támadt. – Tudom, hogyan találjuk meg Thorbardin
kulcsát. A titok Koponyatető alatt fekszik.
Mindenki értetlenül bámult rá, Kovát kivéve.
A törpe arca komor volt, állkapcsa megfeszült. Hörögve
vette a levegőt, és olyan vadul faragta a fadarabot, hogy a
forgácsok szanaszéjjel szálltak. Tekintetét a munkájára
szegezte.
– Raistlin, tiéd a figyelmünk – mondta Tanis. – Mi ez a
Koponyatető? Hol van és hogy érted, hogy alatta fekszik
Thorbardin kulcsa?
– Valójában keveset tudok a helyről – mondta Raistlin. –
Ezt-azt felcsipegettem a tanulóéveim alatt. Kova többet tudna
mondani nekünk…
– Igen, de nem fog – mondta Kova.
Raistlin ismét szólásra nyitotta száját, de nem jutott
odáig, hogy mondjon is valamit. A fonott ajtót ismét
félresöpörték, ezúttal baljós recsegő hangok kíséretében,
mintha nagy kezek motoznának rajta.
Caramon lépett be.
– Tanis – szólt aggodalmasan –, nem láttad Raistet? Nem
találom… Ó! Itt vagy! – Körbenézett az egybegyűlteken és
elvörösödött. – Elnézést. Nem tudtam…
– Mit keresel itt, testvér? – kérdezte Raistlin.
Caramon maflán nézett vissza.
– Én csak… egyik pillanatban még velem voltál, a
következőben meg már nem. Nem tudtam, hova tűntél. Azt
gondoltam…
– Dehogy gondoltad – csattant föl Raistlin. – Soha nem
gondolkozol. Azt sem tudod, mit jelent ez a szó. Nem vagyok
gyerek, aki nem mer kimerészkedni, ha nem foghatja a dadája
kezét! Ki vigyáz a surranóra?
– Én… ööö… egy asztallábhoz kötöztem…
Nevetés harsant. Raistlin dühödt pillantást vetett
ikertestvérére, és Caramon egy árnyékos sarokba húzódott.
– Én csak… itt várok.
– Kova! – szólalt meg Tanis. – Mi ez a Koponyatető?
Tudod, miről beszél?
Kova továbbra is makacs, haragos csendbe burkolózott.
Raistlin sem akart többet beszélni. Vörös köpenyének
alját félrelibbentve leült egy felfordított ládára, és fejére húzta
kámzsáját.
– Raistlin, mondd el, mire gondoltál… – mondta Tanis.
Raistlin megrázta fejét.
– Úgy tűnik, sokkal jobban érdekel benneteket, hogy
kinevethessétek az én együgyű fivéremet.
– Hadd duzzogjon – mondta Sturm undorodva.
Kova ledobta kését és a fadarabot, amely már alig volt
nagyobb egy fogpiszkálónál. A kés csörömpölve hullott a lába
elé a barlang padlójára. Kova szeme felizzott a ráncok
labirintusában, hosszú szakálla reszketett. A törpe alacsony és
zömök volt, vastag csontú karral és csuklóval, és egy
kézművesmester erős, ügyes kezével. Ő és Tanis
megszámlálhatatlan éve barátok voltak, barátságuk a félelf
boldogtalan ifjúkorára nyúlt vissza. Kova morgó, mély hangja
mintha a föld mélyéről tört volna fel.
– Majd én elmondom Koponyatető történetét – fogott
bele dühösen. – Rövidre és kedvesre fogom. Én dombi törpe
vagyok, vagyis neidar, ahogy a népemet ismerik, és büszke
vagyok rá! A népem évszázadokkal ezelőtt elhagyta Thorbardin
hegyi otthonát. Úgy döntöttünk, a világban fogunk élni, nem
alatta. Kereskedni kezdtünk az emberekkel és elfekkel. A
hegyek alól áruk tömege áramolt rajtunk keresztül másokhoz.
Nekünk köszönhetően rokonaink, a hegyi törpék,
megszedhették magukat. Aztán jött az Összeomlás.
– A tüzes hegy lezuhanása Krynnre számotokra, emberek
számára több generáció távolába esik, de számomra nem. A
nagyapám megélte. Látta a tűzesőt, amely az égből záporozott
alá. Érezte a földet fölpúposodni és rengeni a talpa alatt, látta a
tájat meghasadni. Otthonaink elpusztultak. Megélhetésünk
odalett, mert nem nőttek termények. Az embervárosok romba
dőltek, az elfek dühükben elvonultak a világtól.
– A gyerekeink sírtak éhségükben és reszkettek a
hidegtől. Ogrék, goblinok, ember haramiák és rablók
özönlötték el a világot. Kifosztották földjeinket, sokat
megöltek a népünkből. Hegy alatt élő rokonaikhoz
menekültünk. Könyörögtünk nekik, hogy fogadjanak be,
mentsenek meg az éhezéstől és a világot feldúló gonoszságtól.
Kova hangja elkomorult.
– A nagykirály, Duncan a szakállunkra csapta az ajtót!
Nem volt hajlandó beengedni a hegy gyomrába, és hadat
küldött, hogy tartson távol bennünket.
– Aztán nagyobb gonoszság ütötte fel fejét közöttünk,
mint amit valaha ismertünk. Szomorú, de ezt a gonoszt
megmentőnknek hittük. A neve Fistandantilus volt…
Caramon felől hang érkezett, mintha levegő után kapott
volna. Raistlin figyelmeztetően nézett ikertestvérére kámzsája
alól, aki erre elhallgatott.
 – Fistandantilus embervarázsló volt. Fekete köpenyt
hordott, és ennek intő jelnek kellett volna lennie számunkra, de
a saját szívünket is befeketítette a gyűlölet, és nem firtattuk
indítékait. Fistandantilus azt mondta nekünk, hogy
biztonságban meg kéne húzódnunk a hegyek alatt, ahol sok az
élelem és nem kell félnünk semmi ártástól. Hatalmas mágiával
erődöt emelt Thorbardin közelében, majd nagy törpe- és
embersereget toborzott, és Thorbardin ellen küldte.
– Thorbardin törpéi elhagyták hegyi otthonukat, és a
völgyben ütköztek meg velünk. Sokáig dúlt a csata, és mindkét
oldalon rengeteg törpe hullott el. Nem vehettük azonban fel
sikeresen a harcot a rokonainkkal. Amikor nyilvánvalóvá vált
az elkerülhetetlen vereség, Fistandantilus hatalmas haragra
gerjedt. Megesküdött, hogy egy törpe sem kaphatja meg
csodálatos erődjét. Mágiájával fölrobbantotta és magára
omlasztotta a várat. A robbanás mindkét oldalon több ezer
törpével végzett. Az erőd összeomlott, romjai most koponyát
formáznak, innét kapta nevét… Koponyatető.
– A túlélő neidarok ezt jelnek vették. A népem
visszavonult a völgyből, magával vitte halottait is. A hegyi
törpék becsukták és lepecsételték Thorbardin kapuit, nem
mintha azok után bármelyikünk is betette volna oda a lábát –
tette hozzá Kova keserűen. – Még ha könyörögnek, akkor se!
És most se tennénk!
Lezuttyant a széknek használt kiszögellésre, fölvette
kését és az övébe tűzte.
– Lehetséges, hogy Koponyatetőn van Thorbardin
kulcsa? – kérdezte Tanis.
Kova vállat vont.
– Nem tudom. Nem valószínű, hogy bárki megtudja
valaha. Az a hely el van átkozva.
– Elátkozva! Ugyan! – hurrogta le Raistlin. –
Koponyatető csak egy romos erőd, egy halom törmelék, semmi
több. Az egyedüli szellemek, akik járják, csak a tudatlanok
gyenge elméjében kísértenek.
– Még hogy gyenge elme! – vágott vissza Kova. –
Gondolom, a Komor-erdőben mindannyian gyengeelméjűek
voltunk.
– Az más volt – felelte Raistlin hűvösen. – Csak abból
gondolod, hogy a Koponyatető el van átkozva, mert egy nagy
mágus építette, és szerinted minden varázsló gonosz.
– Raistlin, nyugalom! – szólt közbe Tanis. – Senki nem
gondol ilyesmit.
– Néhányunk igen – mormolta Sturm.
Elistan fölemelkedett.
– Azt hiszem, van egy megoldásom.
Hederick kinyitotta száját, de Elistan megelőzte.
– Megkaptad a magad lehetőségét a szólásra, főteokrata.
Arra kérlek, légy egy kicsit türelmes és hallgass meg!
Hederick savanyúan elmosolyodott.
– Természetesen, Elistan. Mindannyian érdeklődve
várjuk, mit mondasz.
– Maritta asszony elég világosan és pontosan leírta
helyzetünket. Veszélyben vagyunk, ha itt maradunk és nem
teszünk semmit, de még nagyobb veszélybe kerülünk, ha sietve
távozunk és nem készülünk fel vagy nem tudjuk, hová tartunk.
A következőket javaslom.
– Képviselőket küldünk délre, hogy megkeressék a
törpekirályságot, hátha megtalálják a kaput, és ha sikerül, a
törpék segítségét kérjék.
Kova fölhorkant és kinyitotta száját. Tanis a csizmájára
taposott, mire a törpe csöndben maradt.
– Ha a törpék hajlandóak befogadni – folytatta Elistan –,
megtehetjük az utat Thorbardinba, mielőtt a tél legkeményebb
hónapjai eljönnének. Az utazásra azonnal sort kell keríteni –
tette hozzá Elistan. – Egyetértek Tanisszal és a többiekkel,
hogy minden itt töltött nappal egyre nő a veszély. Ennek
fényében a mágus javaslata ellenére – hajolt meg Elistan
Raistlin felé – sem hiszem, hogy lenne időnk egy másik
kirándulásra Koponyatetőbe.
– Másként gondolod, ha ott kopogtatsz egy hegy oldalán,
amely nem hajlandó kinyílni – mondta Raistlin, szeme
összeszűkült.
Mielőtt Elistan válaszolhatott volna, Hederick szólalt
meg.
– Kiváló ötlet, tiszteletreméltó fiú. Azt javaslom, küldjük
Félelf Tanist az útra barátjával, a törpével. Mindig is azt
mondtam, törpével fogd meg a törpét.
Hederick kacagott tulajdon tréfáján.
Tanist meglepte a főteokrata hirtelen beleegyezése:
azonnal gyanakodni kezdett. Arra számított, hogy Hederick
szilárdan ellenáll minden távozásra tett javaslatnak, most pedig
a tervet támogatta. Tanis körülnézett, mit gondolnak az
egybegyűltek. Elistan vállat vont, mintha azt mondaná, ő sem
érti, de használják ki a főteokrata váratlan állásfoglalás-
változását céljuk eléréséhez. Zúgószél néma és közönyös volt.
Nem tetszett neki az ötlet, hogy Thorbardinba menjenek. Ő és a
népe még mindig dönthetnek úgy, hogy külön vágnak neki az
útnak. Tanisnak erről eszébe jutott valami.
– Beleegyezem az útba – mondta Tanis –, és Kova is
velem jön…
– Igen? – emelte föl fejét Kova döbbenten.
– Igen – mondta Tanis ismét a törpe csizmájára taposva,
majd suttogva hozzátette: – Később elmagyarázom.
Fölemelte a hangját.
– Távollétemben a főteokrata és Elistan el tudják látni az
emberek vallási szükségleteit. Azt javaslom, a que-shui
Zúgószél vegye át a védelem parancsnokságát.
Most Zúgószélen volt a döbbenet sora.
 – Kitűnő ötlet – mondta Elistan. – Valamennyien tanúi
voltunk Zúgószél Pax Tharkas-i csatában tanúsított
bátorságának. Ma is láthattuk, ahogy ő és a népe legyőzik
sárkánytól való félelmüket és megtámadják a szörnyet.
Hederick olyan erősen törte a fejét, hogy
gondolkodásának folyamata az arcára volt írva. Először
szemöldökét húzta össze, majd szája feszült meg. A főteokrata
már nem volt biztos benne, hogy most is tetszik-e neki az ötlet,
noha ő maga javasolta, hogy Tanis és Kova menjenek
Thorbardinba. A teokrata biztos volt benne, hogy a félelfnek
valami alávaló terve van arra, hogy Zúgószélt tegye meg
vezetőnek. Hederick összeszűkült szeme a síkföldi felé fordult,
végigmérte az őzbőr tunikát és nadrágot, aztán arca felderült.
Zúgószél egy vadember, egy barbár. Tudatlan, iskolázatlan,
könnyű lesz hát manipulálni – legalábbis Hederick így vélte. A
dolgok állhatnának rosszabbul is. Tanis azt a kiállhatatlan
solamniai lovagot, Fényeskardú Sturmot is kiválaszthatta
volna, hogy legyen a vezető a távollétében. Ilyenek futottak át
Hederick agyán.
Tanis majdnem Sturmot választotta. Már nyelve hegyén
voltak a szavak, amikor meggondolta magát. Nemcsak azt
remélte, hogy így Zúgószél és a népe maradni fognak, biztos
volt abban is, hogy a síkföldi jobb vezető lenne. Sturm mindent
fekete-fehérnek látott, nem törődve a többárnyalatnyi
szürkével. Túl szigorú volt, hajlíthatatlan, merev. Zúgószél
jobb választás volt.
A főteokrata szélesen elmosolyodott.
– Ha a síkföldi elfogadja a feladatot, nekem nincs
ellenvetésem.
Zúgószél már-már visszautasította, de Aranyhold a
karjára tette kezét, és fölnézett rá. Nem szólt semmit, de férje
így is megértette.
– Gondolkozom rajta – mondta Zúgószél kis szünet után.
 Aranyhold rámosolygott. Zúgószél megfogta felesége
kezét. Hederick támogatói vezérük köré gyűltek, Maritta
Lauranához csatlakozott, és mindketten Elistannal kezdtek
beszélgetni. A gyűlés feloszlott.
– Mi az, hogy Thorbardinba megyek? – kérdezte Kova. –
Be nem teszem a lábam a hegy alá!
– Később – mondta Tanis.
Most beszélnie kell Sturmmal, hogy elmagyarázza, miért
választotta helyette Zúgószélt, holott a lovag bizonyára úgy
érzi, tanulmányai és születése alkalmasabbá teszik őt a
feladatra. Sturm érzékeny volt az ilyen dolgokra, könnyen
megsértődött.
Tanis átvágott a sokaságon. Kova még mindig
Thorbardinról morgott, olyan szorosan járva a nyomában, hogy
minduntalan a félelf sarkára hágott. Miközben a törpe
megpróbálta elkerülni, hogy a tűzrakóhelyre zuhanjon, Tanis
Hederick közelébe nyomakodott. A teokrata hátát fordította
neki, egyik talpnyalójával beszélgetett.
– Nincs más kiút a völgyből, csak a hegyeken keresztül –
magyarázta Hederick halkan. – A félelfnek és a törpének
hetekbe telik majd átkelni, és még több hétbe, míg ezt a nem
létező törpekirályságot keresik. Így megszabadulunk a
bajkeverő félvértől…
Tanis összeszorított szájjal továbbment. Szóval ezért
támogatja Hederick a tervet, hogy menjenek Thorbardinba.
Megszabadul tőlem. Azt hiszi, amint eltűnök az útból,
keresztülgázolhat Elistanon és Zúgószélen. Ebben én nem
lennék ennyire biztos.
Ennek ellenére Tanis nyugtalanul gondolt arra, hátha
Hedericknek igaza van. Ő és Kova talán valóban hetekig
küszködnek majd az átkeléssel.
– Ne aggódj amiatt, amit az a hólyag mond, fiam –
szólalt meg Kova mogorva hangja Tanis könyökénél. – Van
megoldás.
Tanis lenézett barátjára.
– Ez azt jelenti, hogy meggondoltad magad?
– Nem – felelte morcosan a törpe. – Ez azt jelenti, hogy
el tudom mondani neked, hol találod az ösvényt.
Tanis a fejét rázta. Majd meggyőzi a törpét. Most
elsősorban amiatt aggódott, nem bántotta-e meg Sturmot.
A lovag a tűz közelében állt, és a tűzbe bámult. Nem
keltett sértett benyomást. Sőt, úgy tűnt, mintha nem is lenne
tudatában annak, ami körülötte folyik. Tanis többször is nevén
szólította, mire Sturm fölnézett.
Sturm felé fordult. Kék szeme csillogott a fényben.
Általában szigorú és merev vonású arca most eleven és izgatott
volt.
– A terved nagyszerű, Tanis! – kiáltotta Sturm.
Megragadta Tanis kezét és megszorította.
Tanis döbbenten meredt barátjára.
– Milyen tervem?
– A Thorbardinba utazás. Meg tudod keresni és
visszahozhatod.
– Megkeresni? Mit? – Tanis egyre jobban
összezavarodott.
– Kharas pörölyét! Ez a valódi ok, amiért mész, nem így
van?
– Azért megyek Thorbardinba, hogy biztonságos
menedéket találjak a menekülteknek. Semmit nem tudok
semmilyen pörölyről…
– Elfelejtetted volna a legendákat? – kérdezte
megrökönyödve Sturm. – Épp a minap beszéltünk róla. Kharas
szent és mágikus pörölye… amellyel sárkánydárdákat
kovácsoltak!
– Ó, igen, persze. Sárkánydárdákat.
Sturm Tanis kétkedését hallva csalódottan mérte végig. –
A sárkánydárda az egyetlen fegyver, amellyel meg lehet ölni
egy sárkányt, Tanis. Szükségünk van rájuk, hogy
szembeszállhassunk a Sötét Királynővel és seregeivel. Láttad,
mi történt, amikor a nyílvesszők eltalálták azt a vörös
szörnyeteget! Lepattantak róla! A sárkánydárda azonban
istenek áldásával bíró fegyver. A nagy Huma is sárkánydárdát
használt, hogy legyőzze Takhisist…
– Emlékszem – vetette közbe gyorsan Tanis. – Kharas
pörölye. Észben tartom.
– Ne felejtsd el! Ez fontos, Tanis – mondta Sturm
komolyan. – Talán a legfontosabb feladat, amelyet életed során
magadra vállalsz.
– Nyolcszáz ember élete…
Sturm egy legyintéssel félresöpörte az érvet. – A pöröly
az egyetlen esélyünk a háború megnyerésére, és Thorbardinban
van. – Szorítása erősödött Tanis karján. A félelf érezte, hogy a
lovag reszket a benne felgyülemlett érzelmektől. – Meg kell
kérned a törpéket, hogy adják kölcsön! Kell!
– Úgy lesz, Sturm, megígérem – mondta Tanis,
meghökkentette barátja szenvedélye. – Ami pedig Zúgószélt
illeti…
Sturm pillantása azonban már továbbvándorolt és
Raistlinre és Caramonra tévedt.
Caramon halkan beszélgetett fivérével. A nagydarab férfi
arca gondterheltnek látszott. Raistlin türelmetlen mozdulatot
tett, majd közelebb hajolva mondott valamit ikertestvérének.
– Raistlin valamiben sántikál – mondta Sturm. – Vajon
miben? Minek hozta föl Koponyatetőt?
Tanis ismét tett egy próbát.
– Arra az időre, míg távol vagyok, Zúgószélt tettem meg
vezérnek…
– Jó választás, Tanis – válaszolt Sturm szórakozottan.
Az ikrek befejezték beszélgetésüket. Raistlin sietős
léptekkel, a szokásosnál lendületesebben kifelé tartott a
barlangból, Caramon boldogtalanul nézett utána. Megrázta a
fejét, majd ő is távozott.
– Bocsáss meg, Tanis – szólt Sturm, és elviharzott.
– Mi volt ez az egész? – kérdezte Kova.
– Sejtelmem sincs. Tudsz bármit erről a pörölyről?
– Miféle pörölyről? – kérdezte Kova mogorván. – Be
nem teszem a lábam a hegy alá.
Tanis felsóhajtott, és már maga is azon volt, hogy
kimeneküljön a barlangból, amikor észrevette Zúgószélt és
Aranyholdat a bejárat közelében. Úgy érezte, tartozik nekik
egy magyarázattal.
– Szép kis csapdát állítottál nekem, félelf – jegyezte meg
Zúgószél. – Beleestem, és még a feleségem sem hajlandó
kiszabadítani.
– Bölcs döntést hoztál – mondta Aranyhold.
Zúgószél a fejét rázta.
– Szükségem van rád, barátom – mondta Tanis őszintén.
– Ha elvállalom ezt az utat, tudnom kell, hogy van itt valaki,
akiben bízhatok. Hederick egy fajankó, aki katasztrófába vezet
bennünket, ha lehetősége nyílik rá. Elistan jó ember, de semmit
nem tud a harcról. Ha Verminaard és a seregei támadnak, az
emberek nem támaszkodhatnak arra, hogy az imák és a
platinakorongok megmentik őket.
Aranyhold gondterheltnek tűnt. – Tanis, nem kéne ilyen
foghegyről beszélned ezekről.
– Sajnálom, Aranyhold – mondta Tanis tőle telhető
szelídséggel –, de nincs időm most prédikációkra. Ahogy én
látom, ez az igazság. Ha ti és a törzsetek elindultok külön,
cserbenhagyjátok ezeket az embereket.
Zúgószél még mindig kételkedve nézett, de Tanis látta
rajta, hogy meginog.
– Meg kell vitatnom ezt a népemmel – mondta végül.
 – Tedd azt – mondta Tanis. – Hamarosan szükségem lesz
a válaszodra. Kova és én reggel indulunk.
– Te indulsz el reggel!
– Mielőtt aludni térnél, megkapod a válaszom – ígérte
Zúgószél, majd feleségével együtt távozott. Aranyhold kifelé
menet aggodalmas pillantást vetett Tanisra.
A félelf félretolta az ágakból szőtt ajtót, kilépett és
mélyen beszívta a friss levegőt. Hópelyhek szurkálták
hidegükkel a bőrét. Egy percig csak állt, belélegezte a hideg,
tiszta levegőt, majd elindult a hegyoldalt szegélyező ösvényen.
– Hova mész? – kérdezte Kova.
– Kiszabadítom Tasslehoffot. Hacsak le nem rágta az
asztal lábát mostanára…
– Hagyd csak megkötözve – javasolta Kova. –
Mindannyiunknak eggyel kevesebb gond lenne.
Továbbra is hópelyhek szállingóztak, de Tanis itt-ott
csillagokat látott kikandikálni a felhők közül. A hóesés ezen az
éjjelen nem lesz erős, épp csak fehérre festi majd a földet,
könnyebb lesz a vadászoknak követni a szarvast. A vad egyre
ritkább volt a völgyben, egyre nehezebben lehetett megtalálni.
– Miután lecsillapítottuk Tast, csomagolnunk kell –
folytatta Tanis, hallva maga mögött a törpe nehéz, csizmás
lépteit. – Pirkadatkor szeretnék indulni.
A lábdobogás elhallgatott. A törpe keresztbe fonta karját.
Úgy festett, mint aki addig szándékozik a sziklán állni, míg
gyökeret nem ereszt.
– Nem megyek. Mondtam, Tanis, be nem teszem a
lábam…
– …a hegy alá. Igen, már az első húsz alkalommal is
hallottam. – Tanis megtorpant és szembefordult a törpével. –
Tudod, Kova, hogy nem vagyok erre képes egyedül. Tudod,
hogy szükségem van a segítségedre. Beszélem a törpenyelvet
és úgy érzem, megértem a törpéket annyira, mint egy elfet vagy
embert, de nem annyira, mint egy fajtájukbeli.
– Én nem tartozom a fajtájukhoz! – csattant föl Kova. –
Én dombi törpe vagyok…
– Ami azt jelenti, te leszel az első dombi törpe, aki
háromszáz év óta először beteszi a lábát a hegy alá.
Történelmet fogsz írni, Kova. Gondoltál már erre? Talán még a
törpenemzetek egyesítését is neked fogják tulajdonítani! Aztán
itt van ez a pöröly. Ha megtalálnád Kharas pörölyét és
visszaszereznéd…
– Kharas pörölye! Csak valami meskete, Sturm fejét
tömte tele a nagyanyja – horkant föl Kova.
Tanis vállat vont.
– Természetesen rajtad áll – mondta. – Ha maradsz,
neked kell gondoskodnod Tasslehoffról.
Kova iszonyodva kapott levegő után.
– Nem lenne merszed megtenni!
– Kiben bízhatnék? Caramonban talán?
Tanis folytatta útját. Morgást, csoszogást és időnként egy
szusszanást hallott.
Majd a nehéz csizmák dobogását.
– Azt hiszem, mégis megyek – kiáltotta utána Kova
savanyúan. – Nélkülem sosem találnád meg a kaput.
– Esélyem sem lenne – mondta Tanis.
Elmosolyodott a sötétben, miközben a hó lustán hullott
körülötte.

V.

Raistlin parancsa. Tika ultimátuma. Caramon választ.

Fistandantilus. Caramon ismerte ezt a nevet. Amikor hallotta,

hogy a testvére megemlíti, feszültté vált, és az is maradt a
gyűlés végéig, képtelen volt követni a vitát. Egy másik
beszélgetést idézett föl, amelyet ikerfivérével folytatott Xak
Tsarothban.
Raistlin azt mondta neki, hogy az elátkozott városban
tanyázó sárkány kincsei között akadt egy rendkívül értékes
varázskönyv is. Raistlin megparancsolta Caramonnak, hogy ha
legyőzik a sárkányt, keresse meg a könyvet és vigye el neki.
– Mégis, hogy néz ki? – kérdezte Caramon.
– Csontfehér pergamenre írták és éjkék bőrbe van kötve,
az elején ezüst rúnákkal – mondta Raistlin. – Érintésre pedig
halálosan hideg.
– És mit jelentenek azok a rúnák? – Caramon
gyanakodott. Nem tetszett neki, ahogyan Raistlin a könyvről
beszélt.
– Azt neked nem kell tudnod… – Raistlin rejtélyesen
elmosolyodott.
– Kié volt ez a könyv eredetileg?
Noha Caramon maga nem volt mágus, mivel sok időt
töltött el az ikertestvére körül, sokat tudott a varázslókról.
Legbecsesebb vagyonuk az életük során összegyűjtött
varázslatok jegyzéke volt. A mágia nyelvén írt varázsigék
mindegyike részletesen tartalmazta a pontos szöveget, az egyes
szavak helyes kiejtésére vonatkozó jegyzeteket, hajlításokat és
hangsúlyokat, valamint azt, milyen kézmozdulatokat és
alkotóanyagokat igényelnek.
– Sohasem hallottál róla, testvér – mondta Raistlin, egyik
furcsa eltévedése után, amikor mintha önmagában kutatott
volna valami elveszett után. – Ő volt az én rendem
legnagyobbika… a neve Fistandantilus.
Caramon vonakodott föltenni a következő kérdést, tartott
a választól. Visszagondolva rájött, hogy pontosan tudta, mit fog
hallani és azt kívánta, bárcsak csöndben maradt volna.
– Ez a Fistandantilus… fekete köpönyeget viselt?
 – Ne kérdezz többet! – Raistlin feldühödött. – Te is csak
olyan vagy, mint a többiek. Hogyan érthetne meg engem
akármelyikőtök is?
Caramon azonban megértette – akkor is, és most is; vagy
legalábbis úgy hitte, érti.
Megvárta, amíg a gyűlés kezd feloszlani, és
ikertestvéréhez lépett.
– Fistandantilus – suttogta, körülnézett, nem hallják-e
őket mások. – Ez a neve a gonosz varázslónak… akinek a
varázskönyvét megtaláltad…
– Csak azért, mert egy varázsló fekete köpönyeget hord,
még nem válik gonosszá – válaszolt Raistlin türelmetlen
legyintéssel. – Miért nem bírod ezt a tyúkeszedbe vésni?
– Mindenesetre – mondta Caramon, mert nem akarta
megismételni a beszélgetést, attól csak összezavarodott volna
–, örülök, hogy Tanis és Kova úgy döntöttek, nem mennek arra
a Koponyatetőre.
– Idióták egytől egyig! – tajtékzott Raistlin. – Tanis akár
a hegy oldalán is kopogtathat a törpe fejével, azzal se menne
többre. Soha nem találják meg a Thorbardinba vezető utat. A
titok Koponyatetőn van!
Köhögésroham tört Raistlinre, kénytelen volt elhallgatni.
– Csak felzaklatod magad – mondta Caramon. – Nem
tesz neked jót.
Raistlin elővette zsebkendőjét, szájához szorította.
Szaggatott lélegzetet vett, majd még egyet. A roham enyhült.
Kezét ikerfivére karjára tette.
– Gyere velem, Caramon! Sok a tennivalónk, de az időnk
kevés.
– Raist… – Caramon olykor képes volt olvasni fivére
gondolataiban. Ezúttal is így volt: pontosan tudta, mire készül
Raistlin. Ellenkezni próbált, de testvére szeme fenyegetően
összeszűkült, és Caramon visszanyelte szavait.
 – Visszamegyek a barlangunkba – mondta Raistlin
fagyosan. – Jössz vagy sem, te döntöd el.
Raistlin elsietett, Caramon jóval lassabban követte.
A varázsló úgy rohant, testvére pedig annyira elmerült
gondolataiban, hogy egyikük sem vette észre a mögöttük
lépkedő Sturmot.

***

Míg a gyűlés tartott, Tika Waylan a barlangban maradt,

amelyen Lauranával osztozott, és megpróbálta kifésülni
göndör, vörös hajának fürtjeit. Egy kis lócán ült, amelyet
Caramon eszkábált össze a számára. Egy lámpás fényénél
dolgozott, addig húzva a fafésűt hajában, míg gubancba nem
akadt. Megpróbálta türelmesen fellazítani a vörös hajcsomót,
ahogyan Laurana tanította, de Tikába nem sok türelem szorult.
Végül mindig megrántotta a fésűt, kitépve a csomót és egy
maréknyi hajat is vele együtt.
A takaró, amelyet a lányok a bejárat elé rögzítettek,
félrelibbent, huzatot és kavargó havat engedve be. Laurana
lépett be, kezében lámpással.
Tika fölnézett.
– Milyen volt a gyűlés?
Tika azóta csodálta Lauranát, hogy Qualinestiben először
találkoztak. A két lány szöges ellentéte volt egymásnak.
Laurana egy király lánya volt, elf és hercegnő, Tika pedig egy
hétvégi illuzionista és egy hétköznapi tolvaj gyermeke.
Tika szinte egész életében vadócként nevelkedett. Maga
is lopásra adta a fejét és tengelyt akasztott a törvénnyel. Otik
Sandeth, a vigaszi Utolsó Otthon fogadó tulajdonosa fogadta
végül be az árvát, és jövedelmező állást kínált neki
felszolgálólányként.
A két lány külleme is eltért. Laurana karcsú volt és
hajlékony, Tika bögyös és izmos. Az elflánynak aranyhaja és
rózsás bőre, az embernek lángvörös fürtjei és szeplői voltak.
Tika jól tudta, hogy a maga módján ő is szép, és
legtöbbször jól érezte magát a bőrében – kivéve, ha Laurana is
jelen volt. Az elflány szőkesége mellett még vörösebbnek
érezte magát, mint ahogy Laurana kecses alakja is csak
tudatosította benne, hogy milyen bögyös-faros ő maga.
– Hogy ment? – kérdezte újra Tika, örült, hogy leteheti
végre a fésűt. Karja és válla sajgott, fejbőre égett.
– Ahogy várható volt – sóhajtott Laurana. – Sok vitával.
Hederick hatalmas fajankó…
– Nekem mondod? – kérdezte Tika csípősen. – A
fogadóban voltam, amikor tűzbe dugta a kezét.
– Amikor úgy tűnt, nem képesek egyezségre jutni,
Elistan állt elő a megoldással. – Laurana hangját ellágyította a
csodálat. – A terve briliáns. Mindannyian beleegyeztek, még
Hederick is. Elistan azt javasolta, küldjünk egy delegációt
Thorbardin királyságába, kaphatunk-e náluk menedéket. Tanis
önként jelentkezett Kovával együtt.
– Caramon nem? – kérdezte Tika aggodalmasan.
– Nem, csak Kova és Tanis. Raistlin azt akarta, hogy
először valami Koponyatető nevű helyre menjenek, hogy
megkeressék a titkos bejáratot a törpekirályságba vagy valami
ilyesmi, de Kova azt mondta, Koponyatető kísértetjárta hely,
Elistan szerint pedig nem lett volna idejük megtenni az utat a
tél beálltáig. Raistlin dühösnek látszott.
– Azt meghiszem – borzongott meg Tika. – Egy
Koponyatető nevű kísértetjárta hely épp megfelelne neki, és
magával vinné Caramont is. Az isteneknek hála, hogy nem
mennek!
– Még Hederick is úgy vélte, hogy Elistan terve jó –
mondta Laurana.
– Azt hiszem, a bölcsességet az ősz haj szüli – jegyezte
meg Tika, és ismét fölvette a fésűjét. – Noha ez Hederick
esetében természetesen nem működött.
– Elistan haja nem ősz – tiltakozott Laurana. – Hanem
ezüstszínű. Úgy gondolom, az ezüst hajtól egy férfi tekintélyt
parancsolóbbnak néz ki.
– Szereted Elistant? – kérdezte Tika. Göndör fürtjei közé
dugta a fésűt, és cibálni kezdte.
Laurana arca megrándult a láttán.
– Add ide, inkább csinálom én!
Tika hálásan átengedte a fésűt.
– Túlságosan türelmetlen vagy – korholta Laurana. –
Tönkreteszed a hajad, pedig olyan szép. Irigyellek érte.
– Igazán? – döbbent meg Tika. – El nem tudom képzelni,
miért! A te hajad olyan csillogó és aranyló!
– És egyenes, mint a szög – mondta szomorúan Laurana.
A fésű az ő kezében gyengéden bontogatta a csomókat, míg
mindet ki nem oldotta. – Ami Elistant illeti, nem vagyok
szerelmes belé, de csodálom és tisztelem. Rengeteg fájdalmon
és szenvedésen ment keresztül. Ezek a tapasztalatok bárki mást
megkeserítettek és cinikussá tettek volna. Elistan azonban csak
együtt érzőbb és megértőbb lett tőlük.
– Ismerek valakit, aki azt hiszi, hogy szerelmes vagy
Elistanba – mondta Tika pajkos mosollyal.
– Kire gondolsz? – kérdezte Laurana elpirulva.
– Természetesen Tanisra – válaszolt Tika huncutul. –
Féltékeny.
– Az lehetetlen! – Laurana jobban meghúzta a fésűt, mint
szokta. – Tanis nem szeret. Egyértelműen a tudomásomra
hozta. Abba az embernőbe szerelmes.
– Az a szemét Kitiara! – fintorította el az orrát Tika. –
Már elnézést. Tanis pedig nem tudja elválasztani a szívét a…
nem mondom, mitől, de érted. Ugyanez a helyzet minden
férfinál.
 Laurana hallgatott, Tika pedig felfelé fordította arcát,
hogy megnézze, haragszik-e.
Laurana arcát enyhe pír öntötte el, szemét lesütötte.
Tovább fésülte barátnőjét, de nem figyelt oda, mit csinál.
Talán tényleg nem érti, döbbent rá Tika. Nagyon
különösnek tűnt számára, hogy egy százéves nő kevesebbet
tudjon a világról és a férfiakról, mint őt tizenkilenc évesen.
Laurana azonban apja erdei palotájában élte elkényeztetett és
védett életét. Nem csoda, hogy naiv volt.
– Tényleg úgy gondolod, hogy Tanis féltékeny? –
kérdezte Laurana egyre vörösebb arccal.
– Csak figyeld meg! Valahányszor meglát téged és
Elistant együtt, zöldre vált az arca, mint egy gobliné.
– Nincs oka azt hinni, hogy bármi van köztünk – mondta
Laurana. – Beszélek majd vele.
– Semmi ilyesmit nem fogsz tenni! – Tika olyan sebesen
pördült hátra, hogy a fésű a hajába akadt és kicsúszott Laurana
kezéből. – Hadd főjön a saját levében! Talán ez kitörli a
gondolataiból ezt a vadmacska Kitet.
– De hiszen az hazugság lenne – tiltakozott Laurana,
visszaszerezve a fésűt.
– Nem – mondta Tika. – No és ha igen? Háborúban és
szerelemben mindent szabad, és az istenek is jól tudják, hogy a
nők számára a szerelem háború. Bárcsak lenne valaki, akire
Caramon féltékeny lehetne!
– Caramon nagyon szeret téged, Tika – mondta
mosolyogva Laurana. – Bárki látja abból, ahogyan rád néz.
– Nem akarom, hogy csak ott álljon és meregesse a
szemét! Azt akarom, hogy tegyen is valamit!
– Ott van Raistlin… – kezdte Laurana.
– Ne gyere nekem Raistlinnel! – csattant föl Tika. –
Caramon inkább a rabszolgája, mint a fivére, és egy napon ő is
ráébred majd erre. Csakhogy addigra túl késő lesz. – Fölszegte
állát. – Valaki addigra már továbblép.
Nem folytatták a beszélgetést. Laurana az új és váratlan
fölfedezésen rágódott, hogy Tanis féltékeny lehet kapcsolatára
Elistannal. Ez megmagyarázná az aznapi megjegyzését.
Tika ült a lócán, amelyet Caramon készített számára, és
könnyeit nyeldeste – amelyeket bizonyára a fésű cibálása csalt
elő.

***

Caramon fivére mögött kullogott a kis barlang felé.

Ismerte a jeleket, tudta, hogy Raistlin valamit forral. Testvére
általában lassan, óvatos léptekkel, botjára vagy fivére karjára
támaszkodva járt, ezúttal azonban sietősen szedte a lábát, a
botja végén lévő arany sárkánymancsba foglalt kristálygömb
megvilágította útját. Vörös köpönyege fodrozódott bokája
körül. Nem nézett hátra, hogy Caramon követi-e. Raistlin tudta,
hogy igen.
A barlanghoz érve Raistlin félretolta a fatakarót és bebújt.
Caramon lassabban lépett be, és megállt, hogy éjszakára
megigazítsa az ajtót. Raistlin megállította.
– Nem szükséges – mondta. – Megint ki fogsz menni.
– Hozzak forró vizet teának? – kérdezte Caramon.
– Halálra köhögöm épp magam? – kérdezett vissza
Raistlin.
– Nem.
– Akkor nincs szükségem teára. – Raistlin kutakodni
kezdett holmijuk között. Fölemelte egy vizestömlőt és a fivére
felé nyújtotta. – Menj a patakhoz és töltsd tele!
– Van víz a vödörben… – kezdte Caramon.
– Ha az utunkra vödörben akarsz vizet vinni, tedd azt –
mondta Raistlin hidegen. – A legtöbben a vizestömlőt
alkalmasabbnak gondolnák.
 – Miféle út? – kérdezte Caramon.
– Az, amelyikre reggel indulunk – válaszolta Raistlin.
Caramon felé nyújtotta a vizestömlőt. – Tessék, vidd!
– Hová megyünk? – kérdezte Caramon, keze továbbra is
oldalánál maradt.
– Ó, ugyan már, Caramon! Ennyire még te sem lehetsz
ostoba! – Raistlin a testvére lába elé dobta a vizestömlőt. –
Tedd, amit mondtam! Korán indulni akarok, és alvás előtt még
tanulnom kell a varázslataimat. Ennivalóra is szükségünk lesz.
Raistlin leült a barlang egyetlen székébe, fölvette
varázskönyvét és kinyitotta. Kisvártatva becsukta, és mélyen
tarsolyába nyúlva előhúzott egy másikat – az éjkék kötésűt.
Nem ütötte fel, de kezében tartotta.
– Koponyatetőre megyünk, igaz? – kérdezte Caramon.
Raistlin nem válaszolt. Kezét a csukott könyvön
pihentette.
– Azt sem tudod, hol van! – fakadt ki Caramon.
Raistlin fölnézett fivérére. Aranyszínű szeme különösen
csillogott a bot mágikus fényében.
– Épp erről van szó, Caramon – mondta halkan. –
Tudom, hol van. Ismerem a helyét és azt is tudom, hogyan
juthatunk oda. Nem tudom, miért… – Hangja elhalt.
– Mi miért? – kérdezte Caramon értetlenül.
– Miért tudom… vagy honnan. Különös, mintha már
jártam volna ott korábban.
Caramon boldogtalannak tűnt.
– Tedd el azt a könyvet, Raist, és felejtsük el! Az utazás
túl megerőltető lenne a számodra. Nem tudjuk megmászni a
hegyet…
– Nem is szükséges – mondta Raistlin.
– Még ha el is áll a havazás – folytatta Caramon –, az út
hideg lesz, nedves és veszélyes. Mi történik, ha Verminaard
visszajön és a szabadban talál bennünket?
 – Semmi, mert nem talál bennünket a szabadban. –
Raistlin dühös pillantást vetett rá. – Ne vitatkozz, hanem töltsd
meg a vizestömlőt!
Caramon megrázta a fejét.
– Nem – mondta. – Nem fogom.
Raistlin sziszegve beszívta a levegőt, majd váratlanul
sóhajtott.
– Testvér – mondta lágyan –, ha nem tesszük meg az utat,
Tanis és Kova soha nem találják meg a kaput, nemhogy
bejutnának a hegy mélyére.
Caramon a fivére arcába nézett.
– Biztos vagy benne?
– Olyan biztos, mint a halálban, amely rájuk és
mindannyiunkra vár, ha kudarcot vallanak – mondta Raistlin
rezzenéstelen tekintettel.
Caramon nagyot sóhajtott. Fölemelte a vizestömlőt, és
kilépett a havas éjszakába.
Raistlin hátradőlt székében. Félretette az éjkék
varázskönyvet és kinyitotta a sajátját.
– Milyen egyszerű lélek vagy, testvér – jegyezte meg
maróan.

***

Amikor Caramon kilépett a barlangból, megpillantotta a

közelben álló Sturmot. Pontosan tudta, miért van itt a lovag,
látta, ahogyan figyelte őket. Sturm persze sohasem
alacsonyodna le odáig, hogy barátai vagy akár ellenségei után
kémkedjen. Az ilyen becstelenség megsértette volna a
becsületkódexet, a merev szabályokat, amelyek mentén a
solamniai lovagok életüket élték. A becsületkódex azonban
semmit nem mondott a barátságos meggyőzésről. Sturm azért
volt itt, hogy elállja Caramon útját és kihúzza belőle az
igazságot.
Caramon képtelen volt titkokat megtartani, és még ennél
is rosszabbul hazudott. Ha elmondja Sturmnak, hogy Raistlin
Koponyatetőre akar indulni, a lovag továbbadja Tanisnak, és
csak az istenek tudják, mi sül ki belőle – legjobb esetben
elmérgesedett vita, legrosszabb esetben végzetes törés a
barátok között. Caramon azt kívánta, bárcsak Sturm békén
hagyná.
Egy hevesebb hófúvás segített elrejteni mozdulatait, és a
hosszabbik úton ment le a patakhoz a lejtőn. A hófúvás elült. A
felhők eloszlottak, előbukkantak a csillagok. Hátranézve látta
Sturmot kirajzolódni Solinari ezüstös fényében, amint még
mindig az ikrek barlangja körül bóklászik.
Előbb-utóbb feladja, gondolta Caramon, és lefekszik
aludni.
Nem volt ínyére Raistlin terve, hogy induljanak erre a
kísértetjárta Koponyatetőre, de bízott ikertestvérében, és hitt az
érvelésének, miszerint szükséges az út, hogy életeket
menthessenek meg. Caramon tudta, hogy egyedül ő bízik meg
a fivérében. Vagyis, majdnem. Tanis gyakran fordult
Raistlinhez tanácsért, és inkább ez a tudás, és nem a testvére
érvelése győzte meg arról Caramont, hogy végül engedjen a
tervnek.
– Tanis egyetértene az utunkkal, ha lenne ideje
átgondolni – magyarázta Caramon magának. – Minden olyan
gyorsan történt, ez minden, és Tanisnak túl sok minden miatt
kell aggódnia.
Caramon okosabb volt annál, mint hogy firtassa, honnan
tudta Raistlin, hol találja Koponyatetőt, és hogyan tervezte
odajutni, mert sejtette, hogy úgysem értené. Régebben, amikor
kisgyerekek voltak, akkor sem értette az ikertestvérét, most
még annyira sem. A szörnyű próba az Ősmágia Tornyában
olyan dolgokban is mindörökre megváltoztatta Raistlint,
amiket Caramon elképzelni sem bírt.
A próba a kapcsolatukat is megváltoztatta. Az egyetlen
titok, amelyet Caramon megtartott, az volt, amit az
ikertestvéréről megtudott a toronyban. Sötét és taszító tudás
volt, és Caramon elsősorban azért őrizte meg, mert még
magának sem engedte, hogy elgondolkodjon róla.
Miután Caramonnak sikerült elkerülnie Sturmot,
fölemelte fejét és beszívta a hűvös, tiszta levegőt. Jobban
érezte magát a szabadban, távol a hangoktól. Itt képes volt
gondolkozni. Nem volt ostoba, mint ahogy sokan képzelték.
Szeretett minden oldalról megvizsgálni egy problémát,
megrágni, megfontolni, és ettől lassú felfogásúnak tűnt. Ritkán
osztotta meg gondolatait másokkal, tartott a gúnyolódásuktól.
Caramon lepődött meg a legjobban, amikor barátai támogatták
ötletét, hogy Raistlin varázslatával teremtsenek lavinát a hágó
elzárására.
Caramon annyival jobban érezte magát a szabadban,
hogy amikor újabb hófúvás érkezett, kidugta nyelvét, hogy
elkapja a hópelyheket, mint ahogy gyerekkorában tette. A hótól
mindig újra kisfiúnak érezte magát. Ha jobban havazik,
kísértésbe esett volna, hogy hanyatt belefeküdjön, és karjával-
lábával madarat rajzoljon. Azonban még nem volt ehhez elég
mély, és nem is tűnt úgy, hogy az lesz. Csillagok világítottak a
felhők között.
Caramon botladozva megkerült egy kiszögellést, és
szinte belerohant Tikába.
– Caramon! – kiáltott fel a lány kellemes meglepetéssel.
– Tika! – kiáltotta a férfi riadtan.
Úgy érezte magát, mint a harcos a csatában, aki a
koboldok elől megmenekülve goblinok karjaiba futott. Sikerült
megszöknie Sturm faggatózása elől, de ha volt valaki, aki meg
tudta bűvölni vörös fürtjeivel és bármit ki tudott húzni belőle,
az Tika Waylan volt.
 – Mit keresel idekint ilyenkor éjjel? – kérdezte a lány.
Caramon felmutatta a vizestömlőt.
– Vizet hozok.
Egy darabig csak csoszogott, aztán váratlanul kitört:
– Most mennem kell! – és elindult.
– Én is a patakhoz tartok – zárkózott fel mellé Tika. –
Félek, hogy eltévedek a hóesésben. – Karját a férfiéba öltötte. –
Ha veled vagyok, akkor persze kicsit sem félek.
Caramon tetőtől talpig reszketett. Régen azt gondolta,
Tika Waylan a legcsúfabb kislány, akit valaha látott, és egyben
a legnagyobb bosszúság. Öt évre elment, zsoldosként dolgozott
az ikertestvérével, és visszatérve Tika a legvonzóbb,
legcsodálatosabb nővé változott, pedig ismert párat.
A nagydarab, izmos és jóképű Caramon, akinek mindig
vidám volt a mosolya és jó a lelke, sosem szűkölködött női
társaságban. A lányok szerették és ő is szerette a lányokat.
Számtalan nővel bonyolódott viszonyba, több időt töltött
szénapadláson és kazlak mögött hancúrozva, mint amennyit
számon tudott volna tartani. Egy nő sem ejtette azonban rabul a
szívét. Aztán jött Tika. És ő sem érintette meg a szívét – az
sokkal inkább kiugrott a mellkasából a lány lába elé.
Jobb ember akart lenni Tika miatt. Okosabb és bátrabb
szeretett volna lenni, mégis, valahányszor együtt volt vele,
összezavarodott, különösen, ha a lány mellé simult, mint
ahogyan ezúttal is. Caramonnak eszébe jutott egy beszélgetése
Aranyholddal. A nő figyelmeztette, hogy bár Tika úgy
viselkedik és beszél, mint egy világot jól ismerő asszony,
valójában még mindig fiatal és ártatlan. Caramon nem
használhatja ki a helyzetet, különben mélyen megbánthatja.
Caramon ezért elhatározta, hogy uralkodik magán, de ez
nagyon nehezére esett, ha egyszer Tika úgy nézett rá, ahogyan
most is, hó csillogott vörös haján, arcát rózsásra csípte a hideg
és zöld szeme villogott.
 Caramonban hirtelen feltámadt a gyanú, hogy a lány nem
azért volt kint, hogy a patakhoz menjen. Nem volt nála vödör
és nyilvánvaló, hogy nem fürödni indult. Azért ment a
patakhoz, mert szeretett volna vele lenni, és aztán persze
Tikának a lehető legrosszabb mondat csúszott ki a száján:
– Azt hallottam, hogy a testvéred valami szörnyű,
Koponyatető nevű erődbe akart menni, de Tanis megtiltotta. –
Tika reszketve közelebb húzódott hozzá. – Örülök, hogy nem
mész el.
Caramon érthetetlenül motyogott és ment tovább. Arca
égett. Valószínűleg bűntudata olyan nagy betűkkel volt
homlokára írva, hogy még egy mocsári törpe is elolvashatta
volna. Látta, hogy a lány a vizestömlőre pillant, és zöld szeme
összeszűkül. Caramon elfojtott egy nyögést.
Tika elengedte a karját, és hátralépett, hogy dühének
teljes erejével sújtson le rá.
– Elmész, ugye? – kiáltotta. – Elmész arra a szörnyű
helyre, amiről mindenki tudja, hogy kísértetek járják!
Caramon erőtlenül tiltakozott.
– Nem is kísértetjárta hely.
Egy pillanattal később rájött, hogy tagadnia kellett volna
azt is, hogy elmegy, de nem tudott túljárni a lány eszén.
– Aha! Szóval beismered! Kova mondta, hogy
Koponyatetőn kísértetek járnak – válaszolta Tika. – Ő már csak
tudja. Errefelé született és nőtt fel. Tanis vajon tudja, hogy
elmentek? – Majd megválaszolta saját kérdését. – Hát persze,
hogy nem. Szóval elindultál volna, hogy megölesd magad
anélkül, hogy elbúcsúztál volna tőlem!
Caramon azt sem tudta, hol kezdje cáfolni a vádakat.
Végül esetlenül annyit mondott:
– Nem fogom megöletni magam. Raist azt mondja…
– Raist azt mondja! Raist ezt mondja! – utánozta Tika. –
Miért megy Raistlin egyáltalán? Mert a dolognak köze van
ahhoz a varázslóhoz, Fistandantilophoz vagy kihez. Akiről te is
meséltél. Az a gonosz mágus, aki fekete köpönyeget hordott, és
akinek az átkozott könyvét Raistlin magával cipeli. Laurana
elmondta, mi Kova véleménye Koponyatetőről. Csakhogy ő
nem tudta, amit te meg én… hogy Raistlint valami furcsa
kapcsolat fűzi ehhez a halott varázslóhoz.
– Nem mondtad el neki, ugye? – kérdezte Caramon félve.
– Senkinek nem mondtad el?
– Nem, de talán kéne.
Tika hátravetett fejjel, lángoló zöld szemmel fordult felé.
– Caramon, ha szeretsz, nem mész el. Megmondod a
fivérednek, hogy keressen mást, aki az életét kockáztatja érte,
cipekedik helyette és elkészíti a buta teáját!
– Szeretlek, Tika – mondta Caramon kétségbeesetten –,
de Raist a testvérem. Egymásra vagyunk utalva, és azt mondja,
hogy ez fontos. Hogy ezeknek az embereknek az élete függhet
tőle.
– Te pedig hiszel neki! – háborodott fel Tika.
– Igen – mondta Caramon csendes méltósággal. –
Hiszek.
Tika szemébe könny gyűlt és lecsorgott szeplős arcán. –
Remélem, hogy egy kísértet kiszívja a véredet! – zokogta, és
elrohant.
– Tika! – kiáltott utána Caramon sajgó szívvel.
A lány nem nézett vissza, csak rohant tovább,
megcsúszva és botladozva a havas kövek között.
Caramon szörnyen vágyott utána rohanni, de nem tette.
Mert mit is mondhatott volna? Nem adhatta meg a lánynak,
amit az akart. Nem adhatta föl a fivérét érte, bármennyire
szerette is. Mindig Raistlin az első. Tika erős volt. Raist
azonban gyenge, törékeny, erőtlen.
– Szüksége van rám – mondta magának. – Támaszkodik
és számít rám. Ha nem lennék mellette, könnyen meghalhatna,
mint amikor kicsi volt. Tika ezt nem érti meg.
Tovább baktatott a patak felé, hogy megtöltse
vizestömlőjét, noha most már nem fognak elindulni. Tika
egyenesen Tanishoz rohan, Tanis fölkeresi Raistlint és
megtiltja, hogy menjenek, Raistlin pedig tudni fogja, hogy
Caramonnak eljárt a szája. Ha húzza az időt, a fivére haragja
talán csillapul, mire visszaér.
Caramon ugyan kételkedett benne, de esély volt rá.

VI.

Elillanás. Szemek az égen. Nagymosás.

Caramon megállt a barlang előtt, hogy megacélozza lelkét,

majd félretolta bejáratot takaró ágakat, és belépett.
– Raist, sajnálom…
Elhallgatott. Ikertestvére mélyen aludt, keze a mindig
maga mellett tartott boton pihent. A varázskönyveit tartalmazó
zsák a bejáratnál állt, mint ahogy Caramon táskája is. Minden
elő volt készítve a korai távozáshoz.
Megkönnyebbültség söpört végig Caramonon.
Tika nem árulta el Tanisnak! Talán mégis megértette őt!
Caramon olyan halkan mozogva, ahogy csak tudott,
letette a vizestömlőt, majd levette ingét, lefeküdt és immár
tiszta lelkiismerettel azonnal elaludt.

***

Fivére rázva költögette.

– Maradj csendben! – sziszegte Raistlin. – Siess! Indulni
akarok, mielőtt a többiek fölébrednének!
– Mi van a reggelivel? – kérdezte Caramon.
 Raistlin undorodva pillantott rá.
– Éhes vagyok – mentegetőzött Caramon.
– Majd útközben harapunk valamit – válaszolta Raistlin.
Caramon sóhajtott. A két zsákot és a vizestömlőt vállára
lódítva követte fivérét a barlangból a szabadba. A fekete
égbolton csillagok ragyogtak. A levegő hideg volt és csípős,
szurkálta a tüdejüket. A hó elállt az éjszaka folyamán, miután
porral hintette föl a földet, de a hegyek fölött felhők
gyülekeztek. Mielőtt a nap véget érne, havazni fog.
Solinari, az ezüst hold sarló volt az égen. Lunitari,
Raistlin mágiájának patrónus istennője háromnegyedéig
meghízott. Vörös világa kísértetiesen vetült a hóra. Raistlin
fölnézett a holdra és elmosolyodott.
– Az istennő világítja meg utunkat hajnalig.
Caramon bízott abban, hogy fivérének igaza lesz. Most,
hogy már nem volt visszaút, minél gyorsabban olyan messze
akart kerülni a többiektől, ahogy csak lehetséges. Raistlinnek
szerencsére ez a jobb napjai közé tartozott. Alig köhögött,
ügyesen és sebesen ment az ösvényen.
Jó iramot tartottak, leereszkedtek a hegyoldalon a
völgyteknőbe és délnyugatnak indultak. Erdős részhez érve
már fák között haladtak, és hamarosan eltűntek a tábor és az
esetleges korán kelők szeme elől.
Caramon már fellélegzett, amikor páncélcsörgés és
összecsendülő fém zörömbölése zavarta meg. Eldobta zsákjait
és kardjához kapott, Raistlin keze a varázslatösszetevőit
tartalmazó erszényhez rebbent.
Az ágak vöröses árnyékából Fényeskardú Sturm lépett
elő. Megállt az ösvényen és elállta útjukat.
Raistlin dühös pillantást vetett Caramonra.
– Nem mondtam el neki, Raist! Becsületszavamra! –
habogta Caramon.
– A fivéred semmit nem árult el nekem, Raistlin –
erősítette meg Sturm is –, kíméld hát meg haragodtól. Könnyen
kitaláltam magamtól is. Sok éve ismerlek, és rájöttem, hogy
másokkal mit sem törődve a saját önző céljaidat fogod követni.
Amikor tegnap este elhagytad a gyűlést, tudtam, hogy el akarsz
szökni Koponyatetőre.
– Akkor – szikrázott Raistlin szeme – azt is tudnod kéne,
hogy nem tartóztathatsz fel, tehát állj félre és hagyj engem és a
fivéremet távozni! – Elhallgatott, majd hozzátette: – A
barátságunk kedvéért nem szeretném, ha bajod esne.
Sturm keze kardja markolatára tévedt, de nem vonta ki.
Tekintete Caramonra rebbent, majd vissza az ikertestvérére.
– Nem zavar, hogy az életedet kockáztatod, Raistlin.
Nem rejtem véka alá, hogy a világ szerintem jobb hely lenne
nélküled, de nincs értelme, hogy a testvéredet is a halálba
vezesd.
– Caramon önszántából jön – válaszolt Raistlin gúnyos
mosollyal a lovag őszinteségére. – Nem így van, testvér?
– Raistlin azt állítja, indulnunk kell, Sturm – mondta
Caramon a lovagnak. – Szerinte Tanis és Kova nem fogják
megtalálni Thorbardin hegyi kapuját a Koponyatetőn elrejtett
titkos kulcs nélkül.
– Sok fontos oka van annak, miért kéne sikeresen
bejutniuk Thorbardinba, nem így van, Fényeskardú Sturm? –
kérdezte Raistlin finoman köhintve.
Sturm merőn nézte.
– Egy feltétellel elengedlek – mondta Sturm. Eleresztette
kardját és félreállt. – Ha én is veletek megyek.
Caramon összerezzent, félt, hogy Raistlin dührohamban
tör ki.
Ehelyett testvére összeszűkült szemmel, furcsálkodva
mérte végig Sturmot, majd csendesen így szólt:
– Nincs ellenvetésem, hogy a lovag elkísérjen bennünket.
Neked, testvér?
 – Nincs – felelte Caramon megrökönyödve.
– Tulajdonképpen még hasznos is lehet. – Raistlin elment
a lovag mellett, és folytatta útját az erdőn keresztülvezető
ösvényen.
Sturm fölvette zsákját, amely a csengés-bongásból ítélve
páncélja nagyobb részét tartalmazta. Csak a rózsával és
jégmadárral, a solamniai lovagok jelképével díszített mellvértet
és a sisakját viselte, a többit inkább cipelte.
– Tanis tudja? – kérdezte halkan Caramon, amikor Sturm
csatlakozott mellé az ösvényen.
– Tudja. Megosztottam vele a gyanúmat, hogy szerintem
Raistlin elindul külön – válaszolta Sturm, és megigazította a
zsákot a vállán.
– Mondott… ööö… Tika neki bármit is?
Sturm elmosolyodott.
– Tehát neki elmondtad, csak Tanisnak nem?
Caramon pipacsvörös lett.
– Senkinek nem akartam elmondani. Tika sarokba
szorított. Nagyon dühös? – kérdezte bánatosan.
Sturm nem válaszolt. Megsimogatta hosszú bajszát, hogy
lovag módjára jelezze, szeretne elkerülni egy kellemetlen
beszélgetést.
Caramon sóhajtott és megrázta fejét.
– Csodálom, hogy Tanis nem próbálta megállítani
Raistot.
– Azt gondolja, van abban valami, amit Raistlin mond,
bár ezt Hederick előtt nem hangoztatta volna. Ha megtaláljuk a
kulcsot Thorbardinhoz és időben rábukkanunk a kapura is,
azonnal hírt kell vinnünk róla neki.
– Honnét fogjuk tudni, hogyan találjuk meg? – kérdezte
Caramon. – Hiszen ő átkel a hegyeken Kovával.
Sturm átható pillantást vetett Caramonra. – Érdekes,
hogy Raistlin ezt nem kérdezte meg Tanistól, nem igaz? Az a
feltételezésem, hogy ha megtalálja a kulcsot, maga kívánja
megkeresni Thorbardint. Mit gondolsz, mi után kutat
Koponyatetőn?
– Én… nem tudom – mondta Caramon, deres füvet
tapodó csizmáját bámulva. – Soha nem gondolkoztam el ezen.
Sturm élesen ránézett.
– Nem – jegyezte meg halkan. – Nem hiszem, hogy
elgondolkoztál rajta.
– Raist azt mondja, segítünk az embereken! – mondta
Caramon védekezőn.
Sturm felhorkant, majd suttogva megszólalt:
– Honnan tudja, hová megy? Honnan ismeri az utat?
Vagy csak céltalanul bóklászunk?
Caramon ikertestvérét nézte, aki magabiztosan gyalogolt
a fák közötti ösvényen. A mágus most lassabban ment, kereste
az utat, időnként botjával megütögette a földet, akár egy vak,
mégsem tűnt elveszettnek. Céltudatosan és eltökélten baktatott,
és amikor megállt körülnézni, csak sietve pillantott körbe, és
már indult is tovább.
– Azt mondta, tud egy másik utat, egy titkosat. –
Caramon elcsípte Sturm arckifejezését, és hozzátette: – Raist
sok mindent tud. Könyveket olvas.
Caramon azonnal megbánta, hogy megszólalt, mert
felötlött benne az éjkék varázskönyv képe. Gyorsan
elhessegette az emléket. Ha Raistlin valóban egy gonosz
varázsló egykori könyvében talált útmutatást, ő nem akart róla
tudni.
– Talán Kova elmondta neki – mondta Caramon, és a
lehetőség felvidította. – Igen, biztosan. Kova bizonyára
megmondta neki.
Sturm tudta, hogy semmi értelme felhívnia a figyelmet a
nyilvánvalóra – Kova még azt sem mondaná meg Raistlinnek,
reggel van-e vagy este. Caramon annyi évig hazudott
önmagának az ikertestvérével kapcsolatban, hogy akkor sem
ismerné fel az igazságot, ha az fenéken billentené.

***

A többiek előtt kaptató Raistlin nagyon jól tudta, hogy

fivére és a lovag róla beszélgetnek. Még azt is tudta, mit
mondanak, mindkettejüket szóról szóra idézni tudta volna.
Nem érdekelte. Hadd feketítse be a lovag, Caramon úgyis
megvédi. Mindig megvédte, még ha ez olykor émelyítő volt is.
Raistlin néha azt kívánta, bárcsak Caramon növesztene végre
magának egy gerincet, és szembeszegülne vele. Aztán eszébe
jutott, hogy ha ez megtörténne, Caramon nem lenne többé
hasznára, márpedig neki még szüksége volt rá. Egy napon
képes lesz ikertestvérétől függetlenül élni, de az az idő még
nem jött el.
Raistlin lopva hátrapillantott válla felett a másik kettőre –
fivére úgy caplatott, akár egy málhás állat; Fényeskardú Sturm,
az elszegényedett lovag pedig egy zsákban cipelte nemességét.
Vajon ő miért jött? – töprengett Raistlin. Piszkálta
kíváncsiságát a gondolat. A nemes lovagot bizonyára nem a
biztonságom aggasztja! Úgy tesz, mintha Caramon miatt
aggódna, de Sturm jól tudja, hogy a fivérem tapasztalt harcos.
Tud vigyázni magára. Sturm valami más okból csapódott
hozzánk. Vajon miért…? Miért érdekli ennyire Koponyatető?
De ha már itt tartunk, tette föl magának a kérdést
Raistlin: és engem?
Nem tudta a választ.
Raistlin végignézett az útjukban magasodó sziklafalon.
Az elméjében még mindig csak homályosan látszó képet
kereste, amely minden lépéssel egyre tisztább és élesebb lett.
Tudta, mit keres – vagyis tudni fogja, ha megpillantja. Ismerte
a Koponyatetőre vezető titkos utat, ugyanakkor mégsem. Már
korábban is járt ezen az ösvényen, mégsem tette rá soha a lábát
eddig. Meg is fordult itt és nem is, tette is és nem is.
Aznap, amikor a sárkány megtámadta a ligetet, Raistlin
épp egy új varázslatot írt le a varázskönyvébe, amikor tolla,
látszólag saját magától, a Koponyatető szót firkantotta a lapra.
Raistlin a szóra meredt, majd a tollra és a kezére,
amelyben tartotta. Kitépte az elrontott oldalt, és ismét
megpróbálta lejegyezni a varázslatot, ám a toll ismét azt írta:
Koponyatető. Raistlin lecsapta a tollat és emlékei között
kutatott, míg eszébe nem jutott, hol hallotta ezt a nevet és
milyen összefüggésben.
Fistandantilus. Koponyatető a mágus sírja volt.
Raistlin testén kellemetlen borzongás futott végig, vére
megbolydult, mintha láz bujkálna benne. Soha nem gondolt
bele korábban, de Koponyatető alighanem a táboruk közelében
áll. Milyen csodákra bukkanhat ott! Ősi mágikus ereklyékre,
varázskönyvekre, mint amilyet már talált egyet.
Ez volt a jutalom, Raistlint mégis az a homályos érzet
gyötörte, hogy sötétebb és baljósabb okból terelik Koponyatető
felé. Ha így áll a helyzet, majd foglalkozik vele, ha eljön az
ideje, és éppen ez volt az ok, amiért úgy döntött, magával viszi
Sturmot.
Fényeskardú Sturm öntelt, elviselhetetlen hólyag volt, aki
még pisálni sem mert anélkül, hogy ne mormoljon egy imát
fölötte. A karddal azonban jól bánt. Koponyatető talán nem
több omladozó, régi romnál, ahogyan előző este a gyűlésen
állította.
De még ő maga sem hitt ebben.

***

– Tehát Raistlin Koponyatetőre indult – mondta Kova, és

savanyúan hozzátette: – Azt mondanám, menjen csak, legalább
megszabadulunk tőle, de két jó embert is magával vitt a
halálba: Caramont és Sturmot.
– Reméljük, erre nem kerül sor – szólt Tanis. – Készen
állsz?
– Amennyire lehet – morogta Kova. – Szeretném, ha
megjegyeznéd, hogy szerintem csak az időt pocsékoljuk. Még
ha meg is találjuk a kaput, amit én kétlek, a törpék sosem
fogják kinyitni nekünk. Ha ki is nyitják, be nem engednek.
Thorbardin klánjainak szíve kemény és hideg, akár a hegy
maga. Csak azért megyek, félelf, hogy azt mondhassam: „én
megmondtam”.
– Annyi minden változik a világban, talán ez a törpék
szívével sincs másként – vetette föl Tanis.
Kova nagyot horkantott, és ment, hogy befejezze a
csomagolást, Tanisra hagyva a feladatot, hogy megnyugtassa a
rendkívül csalódott surranót.
– Hadd menjek én is, Tanis, kérlek, kérlek, kérlek! –
könyörgött Tasslehoff. Egy széken ült – amelyhez nem is olyan
régen hozzákötözték –, és a lábát rugdosta. – Ez így igazságos.
Végtére is az egyik legjobb térképemet használod.
– Még hogy téged elvinni! – morogta Kova a barlang
túlsó végéből. – Akkor aztán háromszáz évig is ott állhatunk a
zárt kapuk előtt. A törpék sosem engednének be surranót a
hegy mélyébe.
– Én azt hiszem, beengednének – mondta Tas lelkesen. –
Végül is a törpék és a surranók rokonok.
– Még mit nem! – hördült fel Kova.
– De igen – szállt vitába vele Tas. – Először voltak a
gnómok, aztán a Szürkekő, és a gnómok el akarták fogni, aztán
történt valami – már elfelejtettem, mi –, és Reorx néhány
gnómot törpévé, néhányat meg surranóvá változtatott, tehát mi
unokatestvérek vagyunk, Kova.
A törpe csak úgy prüszkölt felháborodásában.
 – Várj meg inkább odakint – javasolta Tanis a törpének.
Kova dühös pillantást vetett Tasra, majd felkapta a
zsákját és kiviharzott.
– Kérlek, Tanis – esdekelt Tas könyörgő szemekkel. –
Tudod, hogy szükséged van rám, hogy távol tartsalak a bajtól.
– Itt sokkal nagyobb szükségem van rád, Tas – mondta
Tanis.
Tasslehoff sértődötten rázta a fejét.
– Ezt csak úgy mondod.
– Most, hogy Sturm, Caramon és Raistlin elmentek,
Kova és én is távozunk, ki vigyáz majd Tikára? Hát Lauranára?
És Zúgószélre és Aranyholdra?
Tas elgondolkozott.
– Zúgószélnek ott van Aranyhold. Lauranának Elistan…
Mi a baj, Tanis? Elrontottad a gyomrod?
– Nem, nem rontottam el – csattant fel ingerülten Tanis.
Nem tudta, Laurana és Elistan említése miért rontotta el
azonnal a kedvét. Hogy ők ketten mit tesznek, ahhoz neki
semmi köze.
– Csak olyan arcot vágtál, mint azok, akiknek a hasa
fáj…
– Nem fáj a hasam! – torkolta le Tanis.
– Akkor jó – jegyezte meg Tas. – Semmi nem rosszabb,
mint a hascsikarás, ha az ember hosszú útra indul. Igazad van.
Tikának nincs senkije, mivel Caramon elment. Majd én
vigyázok rá.
– Köszönöm, Tas – mondta Tanis. – Nagy kő esett le a
szívemről.
– Jobb is, ha csatlakozom hozzá – tette hozzá Tas, akit
lenyűgözött új feladata. – Lehet, hogy veszélyben van.
Valójában azonban a surranó volt veszélyben. Tika, ha
csak tehette, sosem kelt föl dél előtt, és most még csak pirkadt.
Tanis bele sem mert gondolni, mi lesz Tas sorsa, ha most
beront a lányhoz.

***

Zúgószél és Aranyhold már várták Tanist. A nő szelíd

arccsókkal köszöntötte.
– Kérem majd az isteneket, vigyázzák lépteid – mondta
pajkos mosollyal –, akár akarod, akár nem.
Tanis maflán elmosolyodott és megvakarta szakállát.
Nem tudta, mit feleljen, ezért inkább Zúgószélhez fordult.
– Köszönöm, barátom, hogy elvállaltad ezt a
kötelezettséget – mondta Tanis. – Tudom, hogy nem volt
könnyű a döntés, mint ahogy félek, a feladat sem lesz az.
Tudod, mit kell tenned, hová kell mennetek, ha a völgyet
megtámadják?
– Tudom. – Zúgószél arca borús volt, bár halkan
hozzátette: – Az istenek velünk vannak. Reméljük, ilyen
támadásra nem kerül sor.
Az istenek inkább Verminaard mellett állnak, nem
mellettünk, gondolta Tanis kényszeredetten. Elvégre
visszahozták az életbe.
Azonban csak bólintott, megrázta Zúgószél kezét, és
ismét emlékeztette a találkahelyre, amiben megegyeztek – egy
mocsári törpe falura a hegy tövében, ahol Kova szerint
Thorbardin legendás kapuja volt.
Kova csak vonakodva és hosszas rábeszélés után árulta
el, hogy létezik ilyen falu. Nem volt hajlandó elárulni, honnan
tudott róla, ám Tanis azt sejtette, itt fogták el és börtönözték be
pár éve a vénséget a mocsári törpék, mely szívszaggató
megpróbáltatás részleteit Kova soha nem osztotta meg
senkivel.
Zúgószél az övébe tűzött, feltekert térképre mutatott.
Előző éjjel rajzolta, Tasslehoff egyik térképe alapján, miután
beszélt Kovával.
– Tudom, hol a falu – mondta Zúgószél. – A hegyek
túloldalán van, de ahogy most is, nincs módunk átkelni a
csúcsokon.
– Van egy hágó – mondta Kova egykedvűen.
– Mindig ezt mondod, de az embereim felderítették a
környéket, és nyomát sem lelik.
– És az embereid vajon törpék? Ha igen, beszélhetünk
róla – morogta Kova. Hátára szíjazva egy csatabárdot és egy
csákányt hordott. Megigazgatta őket, majd mogorván Tanisra
pillantott. – Ha menni akarunk, induljunk, ne csak
tereferéljünk.
– Akkor hát menjünk. Majd kijelöljük az utat, hogy
követhessetek, ha szükséges. Remélem…
A mondat közepén elhallgatott, félelem markolta meg a
gyomrát. Karja libabőrös lett, tarkóján felborzolódott a haj. Az
öregasszonyok azt mondták volna, hogy valaki végigsétált a
sírján. Aranyhold elsápadt, Zúgószél szaporán kapkodta a
levegőt, kezét ökölbe szorította. Kova lekapta hátáról fejszéjét,
és az ellenséget kereste, de az érzés elmúlt és nem bukkant föl
az ellen.
– Sárkányok – mondta Kova komoran.
– Ott vannak fent – borzongott meg Aranyhold,
összehúzva magán a köpenyét –, és figyelnek.
Zúgószél hátrahajtotta a fejét, az eget fürkészte. Tanis
csatlakozott hozzá, de egyikük sem látott semmit a sápadt kék
égen. Egyetértően egymásra néztek.
– Akár látjuk őket, akár nem, ott vannak fent. Készítsd
fel az embereket, Zúgószél! Ha jön a baj, nem sok időtök
marad menekülni.
Tanis még egy darabig álldogált mellettük, biztató és
megnyugtató szavak után kutatva. Nem talált egyet sem.
Vállára lendítette zsákját, és követte a törpét az ösvényen
lefelé.
Kova megtorpant és hátrakiáltott:
– Hozzatok csákányokat!
– Csákányokat! – ismételte Zúgószél homlokát ráncolva.
– Azt szeretné, ha utat vágnánk a hegyen keresztül? Kezdem
azt hinni, hogy rossz döntést hoztam. A népünknek külön
kellett volna elindulnia.
– Ésszerűek voltak az okaid a döntésre, férjem. Még a
que-kiri harcosok sem kérdőjelezték meg, amikor tudomásukra
hoztad. Elég eszük van, hogy tudják: a tömegben nagyobb a
biztonság. Az a törzsfő, aki minduntalan hátrapillantgat,
miközben előremegy, el fog botlani és elesik. Az apám mindig
ezt mondta.
– Átok az apádra! – fakadt ki Zúgószél dühösen. – Az ő
döntései sem voltak mindig helyesek! Ő utasította a népet,
hogy kövezzenek meg, vagy ezt talán elfelejtetted, főnök
lánya?
Faképnél hagyta a döbbent Aranyholdat.
– Nem úgy gondolta – mondta Laurana, aki felhágott a
domboldalon és mellé állt. – Sajnálom, meghallottam. Csak
aggódik, ennyi az egész. Nagy felelősség nyomja a vállát.
– Tudom – sóhajtott komoran Aranyhold. – Attól tartok,
én sem sokat segítek. Igaza van. Nem kéne minduntalan az
apámhoz hasonlítanom. Csak tanácsot akartam adni. Az apám
bölcs ember volt és jó törzsfő. Hibát követett el, de csak mert
nem értette.
Férje után nézett, és ismét sóhaj szakadt fel kebléből.
– Annyira szeretem, mégis úgy tűnik, jobban ártok neki,
mint legrosszabb ellenségeimnek.
– A szeretet olyan hatalommal ruház fel az ártalomra,
amivel a gyűlölet sem versenghet – mondta Laurana halkan.
Kova és Tanis után nézett, akik a völgyoldalon
leereszkedve alaktalan pacák voltak a szürke hajnalban.
 – Azért jöttél, hogy elbúcsúzz Tanistól? – kérdezte
Aranyhold, látva, hogy a lány a távolodókat figyeli.
– Azt hittem, el akar búcsúzni tőlem – válaszolta
Laurana. – Vártam rá, de csak nem jött. – Vállat vont. – A jelek
szerint nem fontos neki.
– De fontos, Laurana – mondta Aranyhold. – Láttam,
hogyan néz rád. Csak… – hallgatott el.
– Nem versenyezhetek egy vetélytárs emlékével –
mondta Laurana keserűen. – Kitiara mindig tökéletesnek fog
tűnni számára. Az ő csókjai mindig édesebbnek érződnek.
Nincs itt, hogy rosszat mondjon vagy tegyen. Én nem
győzhetek.
Aranyholdat szíven ütötték Laurana szavai. Egy emlékkel
versenyezni. Ő is erre kényszerítette Zúgószélt. Nem csoda,
hogy a férfinak nem volt ínyére. Elindult, hogy elnézést kérjen,
tudván, hogy friss házasok lévén szelíd bocsánatkérése
kedvező fogadtatásban részesül majd.
Laurana tovább állt és Tanis után nézett.

***

– Szia, Tika! – Tas belökte a barlang ajtaját és

beszökkent, csak az utolsó pillanatban jutott eszébe kopogni. –
Te is összeborzongtál pár perccel ezelőtt? Mert én igen. Egy
sárkány volt! Azt gondoltam, jobb, ha sietek, hogy
megvédjelek! Au! – kiáltott fel, és felbukott egy rakásban a
sötétben. – Tika? – Tas kinyújtotta a kezét. – Ez a bucka te
vagy?
– Igen, én. – A lány hangja bosszúsan csengett.
– Miért üldögélsz a sötétben?
– Gondolkodom.
– Miről?
– Hogy Caramon Majere a legnagyobb tökfilkó kerek e
világon. – Kis szünetet tartott, aztán hozzátette: –
Koponyatetőre ment a fivérével, igaz?
– Azt hiszem. Tanis ezt mondta.
Tika dühös pillantást vetett rá.
– Tanishoz küldtem Sturmot, hogy állítsa meg! Miért
nem tette?
– Tanis azt gondolja, hogy valami fontos lehet
Koponyatetőn.
Sturmról semmit nem tudok – mondta Tas, letelepedve a
sötétben Tika mellé. Vágyakozva sóhajtott fel. – Koponyatető.
Hát nem csodálatosan hangzik?
– Rémesen hangzik. Egy csapda – mondta Tika.
– Csapda? Bárcsak elmentem volna! Imádom a
csapdákat! – Tas vigasztalhatatlan volt.
– Nem olyan csapda – mondta bosszúsan Tika. – Úgy
értem, Raistlin csapdába vezeti Caramont. Egész éjszaka ezen
törtem a fejem. Raistlin a miatt a szörnyű, vén, halott varázsló
miatt megy, Fistandidli vagy mi a neve. Caramon mindent
elmondott róla és a bűnös könyvéről, amit Raistlin
kicsempészett Xak Tsarothból. Az a mágus gonosz volt, és az a
hely is az. Raistlin tudja ezt, de nem érdekli. A halálába vezeti
Caramont.
– Egy gonosz hely, amely egy gonosz mágusé volt, és
tele van csapdákkal! – sóhajtott Tas vágyakozón. – Ha nem
tettem volna le Tanisnak a nagyesküt, hogy itt maradok veled
és megvédelek, Tika, azonnal utánuk indulnék.
– Megvédeni engem? – húzta fel orrát Tika. – Nem kell
megvédened. Senki védelmére nincs szükségem. Caramonnak
van szüksége védelmezőre. Annyi esze van, mint egy
kecskefejő madárnak. Figyelmeztetni kell a fivérére. Tanis nem
teszi, ezért gondolom, az én feladatom.
Tika ledobta magáról a takarót, amelyet a vállára terített.
A barlang percről percre világosodott, és Tas most már látta,
hogy a lány utazáshoz öltözött: férfinadrágba, ingbe és
mellénybe, amely épp olyan volt, mint Kováé. Tas emlékezett
rá, hogy a törpe panaszkodott a hiányára. Még a surranót is
megvádolta, hogy ő lovasította meg!
Tika kardja, amelyet nemigen tudott használni, az
asztalon hevert, mellette a pajzzsal, amelyet viszont nagyon is
jól forgatott, bár nem egészen úgy, ahogy a pajzs készítője
tervezte. Egy helyen be volt horpadva, ahol fejbe vágott vele
egy sárkányfattyút.
Tas izgatottan talpra szökkent.
– Tanis ünnepélyesen megesketett, hogy vigyázok rád,
ezért ha Koponyatetőre mész, veled kell mennem!
– Nem megyek Koponyatetőre. Megkeresem Caramont
és visszatartom. Azt tervezem, hogy beszélek a fejével, míg
meg nem jön az esze.
Tas nem késett a véleményével:
– Azt hiszem, egyszerűbb megküzdeni egy gonosz
varázslóval Koponyatetőn, mint Caramon fejével beszélni.
– Valószínűleg igazad van. Mégis meg kell próbálnom. –
Tika fölemelte a kardot, hogy derekára övezze. – Rég
elmentek?
– Hajnal előtt, de Raistlin elég lassan megy.
Utolérhetjük…
– Csitt! – figyelmeztette Tika.
Valaki volt a bejáratot takaró ágak előtt. A napfény
aranyhajon csillant meg.
– Laurana! – nyögött fel halkan Tika, és sietve
visszarakta a kardot az asztalra. – Egy szót se, Tas! Még
feltartóztatna!
– Hát ébren vagy! – lépett be Laurana a barlangba. Tika
öltözékét látva döbbenten megtorpant. – Miért öltöztél fel így?
– Én… ööö… ki akarom mosni a ruhámat – mondta Tika.
– Az összeset.
 – És a kardodat is meg akarod mosni? – csipkelődött
Laurana.
Tika megmenekült a további füllentésektől, mert Laurana
tovább beszélt. – Szerencséd van. Lesz társaságod. Maritta
mosónapnak jelölte ki a mai napot. Az asszonyok mind leviszik
a patakhoz a ruhákat és az ágyneműket. Tas, te is segíthetsz.
Fogd csak azokat a takarókat!
Tas elkínzott pillantást vetett Tikára, aki tanácstalanul
vont vállat. Nem tudta, hogyan mászhatnának ki ebből a
csávából.
A surranó egy halom takaró alatt tántorogva már éppen
kilépett volna a barlangból, amikor Tika elcsípte a grabancát.
– Majd elszökünk, amikor az asszonyok ebédelni mennek
– súgta. – Figyelj engem! Amint jelt adok, rohanvást gyere!
– Ne aggódj a késői indulás miatt – suttogta Tas. –
Caramon hatalmas lábnyomait könnyű lesz követni, Raistlin
pedig nagyon, nagyon lassú.
Tika Tas és Laurana nyomában lecaplatott a patakhoz.
Csak remélni tudta, hogy a surranónak igaza van.

VII.

Dray-yan terve. Grag véleménye róla.

Dray-yan az óriási obszidiánasztal mellett ült a néhai

Verminaard nagyúr lakosztályában, és őurasága elfborának
utolját kortyolgatta. Az aurak emlékeztette magát, hogy
utasítania kell az elfek elleni harcokért felelős parancsnokot,
hogy küldessen még egy hordóval. Ahogy a bort iszogatta,
átvette az elmúlt napok eseményeit, mérlegelte, milyen hatással
lehetnek jövőbeni terveire. Az aurak sárkányfattyú néhány
eredménnyel elégedett volt, másokkal azonban már sokkal
kevésbé.
Az ő sötét felsége által Pax Tharkasba küldött vörös
sárkányok átláttak Dray-an Verminaard-álcáján, ahogy az
várható is volt. A sárkányokat fölháborította, hogy egy
sárkányfattyú parancsolgat nekik, akinek fajtáját csak
záptojásnak nevezték, és már a távozás küszöbén álltak.
Grag parancsnok imáival és terveivel Takhisis királynő
elé járult. Az istennő kegyesen meghallgatta, és mivel ínyére
voltak az ötletek, meghagyta a vörösöknek, maradjanak Pax
Tharkasban és vessék alá magukat Dray-yan terveinek,
legalább egy időre. Grag tájékoztatta az aurakot, hogy a
királynő csak azért támogatja, mert nincs más parancsnoka,
akit nélkülözni tudna a vörös sárkányhadsereg irányítására.
Dray-yan parancsnoksága csak ideiglenes. Siker esetén
azonban akár még állandó is lehet.
A vörös sárkányok vonakodó és mogorva segítségét
kihasználva Grag végre meg tudta nyitni a kőomlás által elzárt
hágót. Sárkányfattyúcsapatok masíroztak Pax Tharkasba, bár
nem nagy számban. A vörös sárkányseregre túl sok feladat
hárult. Elég sárkányfattyú volt, hogy a falakon őrködjenek, de
annyi már nem jutott, hogy vasbányákban dolgozzanak. A
csatatéren lévő parancsnokoknak égető szükségük volt
fegyverekre és páncélzatra. Az acél értékesebb volt az
aranynál. Dray-yannak vagy vissza kell szereznie a munkásait
vagy más megoldás után kell néznie. Úgy döntött, mindkettőt
megteszi.
Grag csapatokat küldött a menekültek után. Azonnal
megtalálták a nyomot, és követték egy lavinával elzárt
hágóhoz, amelyet a friss hó csak még inkább betemetett.
A vörösek kijelentették, hogy ennek a hágónak a
szabaddá tétele rendkívül nehéz lesz. Azt is egyértelművé
tették, hogy a hágók kitakarítása fárasztó, unalmas és nem
kifizetődő. Ansalon többi részén a sárkányok városokat égettek
föl, falvakat fosztottak ki, nem pedig sziklákat emelgettek. A
vörösek márpedig nem fogják a hágót szabaddá tenni, és ha
nem talál nekik valami érdekes és elfogadható munkát, akkor
mennek máshová.
Dray-yannak megfordult a fejében, megint megkéri
Takhisist, járjon közben a sárkányoknál, de nem vette be a
gyomra, hogy megint hason csúszva kérje a királynő segítségét.
Takhisis nem kedvelte a nyafogókat, és kegyeinek száma is
véges volt. Az olyan parancsnokokat kedvelte, akik magukhoz
ragadták a kezdeményezést, és a saját terveiket és ötleteiket
valósították meg, őt pedig hagyták, hadd szője ármányait.
Az aurak elvetette az ötletet, hogy seregével átkeljen a
hágón. Másvalami jutott eszébe, ami reményei szerint a Sötét
Királynő elismerését és dicséretét vívja majd ki a számára.
Dray-yan Verminaard nagyúr álcájában maga is
felderítést végzett, és fölfedezte a menekültek rejtekhelyét.
Örömmel töltötte el a látvány, ahogy riadt birkákként futottak
szerte. El tudta képzelni kétségbeesésüket, amikor látták, hogy
a férfi, akit halottnak hittek, visszatért.
Miután körberepülte a területet, Dray-yan elégedetten
látta, hogy a terve működni fog. Az ötletéhez sok győzködésre
lesz szüksége, de remélte, hogy a sárkányok üdítő
változatosságnak fogják tekinteni, és belemennek. Grag
parancsnokban már nem volt ilyen biztos.
Itt az idő kideríteni.
Dray-yan futárt küldött Graghoz a paranccsal, hogy látni
akarja. Pontosabban Verminaard nagyúr küldetett érte. Dray-
yan kimerítőnek találta az álca fenntartását, amelyhez minden
alkalommal használnia kellett illúzióvarázslatát, valahányszor
kidugta a fejét az ajtón és egy szolga után kiáltott. Alig várta a
napot, amikor végre-valahára eltemetheti Verminaardot.
Remélhetőleg, ha a terve működik, ez a nap nincs már olyan
messze.
 Grag megérkezett, Dray-yan megkínálta a borral, de a
parancsnok visszautasította, mondván, szolgálatban van.
– Mit mondanak a kék sárkány felderítők? – tudakolta
Dray-yan.
– Az egyik ma hajnalban repült át a völgy felett. Az
emberek a barlangjaikban maradtak – válaszolta Grag. – Úgy
tűnik, ott tervezik átvészelni a telet, mert a sárkány nem látta
jelét, hogy távozáshoz készülnének.
– Miért mennének? – vonta meg vállát Dray-yan. – Azt
hiszik, nem tudunk átkelni a hágón.
– Igazuk is van. Nem tudunk – felelte Grag komoran.
– Igaz, de több módon is ki lehet ugrasztani a nyulat a
bokorból. Van egy tervem.
Dray-yan elmagyarázta az ötletét.
Grag hallgatta. Először hitetlenül fogadta, és úgy bámult
Dray-yanra, mintha annak elment volna az esze. Ahogy
azonban az aurak kifejtette a tervét, türelmesen elmagyarázva,
hogyan kéne véghezvinni, Grag kezdte belátni, hogy a
másiknak igaza lehet. Ezt meg lehet csinálni! A terv merész
volt, bátor és veszélyes, de nem lehetetlen.
– Mit gondolsz? – kérdezte végül Dray-yan.
– A vöröseket meg kell győzni.
– Majd magam beszélek velük. Azt hiszem, bele fognak
egyezni.
Grag maga is így gondolta. – A csapataimnak gyakorlásra
van szükségük.
Dray-yan összevont szemöldökkel nézte. Ezzel nem
számolt.
– Szükséges ez?
– Figyelembe véve, mire akarod megkérni őket, igen! –
válaszolt paprikásan Grag.
Dray-yan elgondolkodott, majd lemondóan intett karmos
kezével.
 – Ám legyen. Mennyi idő?
– Egy hónap.
Dray-yan felhorkant.
– Ki van zárva.
– Az emberek nem mennek sehova.
– Ebben nem lehetünk biztosak. Egy heted van.
– Kettő – alkudozott Grag. – Különben nem egyezem
bele.
Dray-yan végigmérte.
– Találhatnék másik parancsnokot, akinek elég.
– Igaz – mondta Grag hűvösen –, de akkor eggyel többen
ismernénk a kis titkodat, Verminaard nagyúr.
– Két hetet kapsz – mondta Dray-yan. – Használd ki az
időt!
– Szándékomban áll. – Grag fölállt. – Hogy állnak a
tárgyalások a thorbardini törpékkel?
– Egész jól – válaszolt Dray-yan. – Ha jól alakulnak a
dolgok, nem lesz szükségünk az emberekre, és egyszerűen
megölheted őket.
– Ahhoz képes, hogy nem lesz rájuk szükségünk, sok
vesződséggel járnak – figyelmeztette Grag.
– Nem tűnhetünk gyengének. Ezeknek a rabszolgáknak a
halála legalább félelmet plántál azok szívébe, akik lázadáson
törik a fejüket.
Grag bólintott. Egy pillanatig habozott, majd megszólalt:
– Tudod, hogy nem kedvellek, Dray-yan.
Dray-yan elhúzta a száját.
– Nem azért születtünk erre a világra, hogy kedveljenek,
parancsnok.
– És soha nem alacsonyodnék le a talpnyalásig – folytatta
Grag.
– Hova akarsz kilyukadni, parancsnok? Dolgom van.
– Azt akarom mondani, hogy a tervedet briliánsnak
tartom. Történelmet írunk. Ariakas császár és a többi nagyúr
újdonsült tisztelettel és csodálattal fognak a fajunkra tekinteni.
– Ebben reménykedem – mondta Dray-yan. Bár nem
mondta ki, jólesett neki Grag dicsérete. Szinte már látta magát
a nagyúri páncélban. – Végezd jól a dolgod, parancsnok. Két
heted van.
Grag tisztelgett, és távozott, hogy megkezdje az
előkészületeket.
– Ó, és, parancsnok! – szólt utána Dray-yan. – Ha
gondolod, megemlítheted a briliáns tervemet ő sötét
felségének. Mintegy mellékesen…

VIII.

Egy törpe tudománya. Egy varázsló rejtélye.

A völgy, ahol a menekültek meghúzták magukat, mintegy tíz

mérföld hosszú és tíz mérföld széles tálat formázott. Kova és
Tanis dél felé tartottak, a hegyek lejtőjén maradva, nem
ereszkedtek le a völgyteknőbe. Kova kanyargós úton haladt.
Tanis azt is gondolhatta volna, hogy a törpe eltévedt és csak
kódorog, de sok éve utazott Kovával, és ismerte már.
Egy törpe talán eltéved a sivatagban, és egész biztosan
összezavarodik a tengeren, ha balszerencséje oda veti, de olyan
törpe még nem született, aki elvesztette volna az utat a
Kharolis hegyei és dombjai között, amelyeket ősei csizmái
koptattak régóta. Kova a völgyteknőből fölmagasodó
kőfalakon tartotta szemét, és időnként módosított útvonalukon.
Több órája gyalogoltak már, amikor a törpe váratlanul
jobbra fordult. A hegylábat maga mögött hagyva kapaszkodni
kezdett fölfelé egy meredek emelkedőn.
Tanis követte. Valami jel után kutatott, hogy Raistlin,
Caramon és Sturm erre jöttek-e, de nem talált.
– Kova – szólt Tanis, amikor kaptatni kezdtek –, merre
van innen Koponyatető?
Kova megállt, hogy tájékozódjon, majd keletre mutatott.
– Arra. Annak a hegynek a túloldalán. Ha arra indultak,
nem jutnak messzire. Azt hiszem, fölöslegesen aggódtunk.
– Arra nincs hágó?
– Használd a szemed, kölyök! Látsz hágót?
Tanis fejét rázta, majd elmosolyodott.
– Ebben az irányban sem látok hágót.
– Ó, az csak azért van, mert nem vagy törpe! – mondta
Kova és folytatta a mászást.

***

Caramon, Sturm és Raistlin lent voltak a völgyben,

követték a halvány, benőtt és időnként járhatatlan ösvényt,
amely olykor kerülőre kényszerítette őket az erdőben.
Mindegy, milyen messzire tévedtek a csapástól, Raistlin
tévedhetetlenül visszatalált.
A táboruk mellett csobogó patak kígyóként kanyargott
végig a völgyön, s többször keresztezte az ösvényt. Egészen
eddig valahányszor át kellett kelniük, a víz elég sekélyen
csobogott, hogy átgázolhassanak. Olyan helyre értek azonban,
ahol a patak mély volt és sebes sodrású, nem tudtak átkelni
rajta. Raistlin észak felé indult, a partot követve, és végül talált
egy pontot, ahol a víz csak bokáig ért.
Amint átértek, Raistlin visszavezette őket a parton, míg
ismét az ösvényre nem léptek.
– Honnan tudta, hol a gázló? – kérdezte halkan Sturm.
– Szerencséje volt – válaszolta Caramon.
Sturm komoran méregette Raistlint. – Sokszor van
szerencséje.
 – Még jó – mormolta Caramon –, különben régen
eltévedtünk volna.
Caramon meggyorsította a lépteit, hogy beérje elöl sétáló
fivérét.
– Nem kéne pihenned, Raistlin? – kérdezte Caramon
aggodalmasan, amikor utolérte. Aggasztotta a tempó, amelyet
törékeny ikertestvére diktált. Órák óta mentek már pihenő
nélkül. – Nagyon megerőltetted magad ma reggel.
– Nincs idő – mondta Raistlin, s megszaporázta a lépteit.
Az égre pillantott. – Napnyugtára oda kell érnünk.
– Hova oda? – kérdezte Caramon értetlenül.
Raistlin egy pillanatra összezavarodott, majd elhessegette
a kérdést. – Te…
Szavait köhögőroham szakította félbe. Fuldokolva
kapkodott levegő után.
Caramon a közelében téblábolt, tehetetlenül figyelte,
ahogy Raistlin megtörli a száját, majd összegyűri a zsebkendőt
és visszadugja a zsebébe – de nem elég gyorsan, hogy fivére ne
lássa a mágus köpönyegének vörösében játszó foltokat.
– Megállunk – jelentette ki Caramon.
Raistlin vitába akart szállni vele, de túl gyenge volt
hozzá. Fölnézett a napra, mely még a delelőjét sem érte el,
majd föladta és egy kidőlt fatörzsre rogyott. Sípolva lélegzett.
Caramon kihúzta a vizestömlő dugóját, és ahogy fivére felé
tartotta, látta, hogy Raistlin aranyszínű bőre láztól pirul. Tudta,
hogy bölcsebb, ha nem szól, mert azzal csak fölkeltené fivére
dühét, ezért a tömlő átadása örvén megérintette. Raistlin bőre
mindig természetellenesen forró volt, de Caramon úgy érezte,
most a szokottnál is melegebb.
– Sturm, gyűjtenél egy kis fát? Szeretnék tüzet rakni –
mondta Caramon. – Főzök neked teát, Raist. Szundikálhatsz
kicsit.
Raistlin olyan pillantást vetett ikertestvérére, amelytől
annak torkán akadtak a szavak.
– Szundikálni! – mondta Raistlin lesújtóan. – Azt hiszed,
surranókiránduláson vagyunk, testvér?
– Nem – felelte Caramon boldogtalanul. – Csak éppen
te…
Raistlin fölállt. Szeme kicsillogott csuklyája alól.
– Csak tessék, Caramon. Rakj tüzet! Te meg a lovag
tartsátok meg a pikniketeket. Talán horgászni is elmehetnétek,
foghatnátok pisztrángot. Ha befejeztétek, akkor próbáljatok
beérni! – Botjával a hóban sorakozó lábnyomaira mutatott. –
Nem okozhat gondot követni a nyomomat.
Köhögni kezdett, de sikerült elfojtania köpenye ujjával.
Botjára támaszkodva elindult.
– Az istenekre, egy lyukas rézfityingért is elmennék
horgászni! – jelentette ki hevesen Sturm. – Őt meg falják csak
fel a farkasok!
Caramon nem válaszolt, csak némán összeszedegette
saját és fivére cókmókját, majd ikertestvére nyomába eredt.
– Egy lyukas rézfityingért is – motyogta Sturm.
Mivel senki nem volt, aki felajánlhatott volna neki
ilyesmit, a lovag a vállára lendítette holmiját, és komoran a
másik kettő után indult.

***

Tanis cseppet sem lepődött meg, amikor Kova rábukkant

a régi törpeösvényre, amely rejtve, a hegyoldalba vésve
kanyargott. Kova fél szemmel a talajt fürkészve ment, a
másikkal a hegyoldalt nézte, csak számára látható jelek, titkos
ábrák után kutatva, amelyeket a Kharolis-hegységben és a
körül élő népek hagytak az idők során, mióta Reorx, a
törpeisten kikovácsolta a világot.
Tanis úgy tett, mintha meglepődött volna, és esküdözött,
hogy már biztos volt benne, menthetetlenül eltévedtek. Kova
dagadt a büszkeségtől, bár megjátszotta, hogy semmi különöset
nem tett. Tanis az előttük nyújtózó, hegyoldalban kanyargó
ösvényt nézte.
– Keskeny – mondta, arra gondolva, hogy talán a
menekülteknek is használniuk kell majd –, és meredek.
– Az hát – helyeselt Kova. – Törpelábra tervezték, nem
emberire. – Előremutatott. – Látod azt a hasadékot a
hegyoldalban elöl? Oda vezet ez az ösvény. Így jutunk át a
hegyeken.
A hasadék olyan keskeny volt, hogy szinte tökéletes V
alakot képezett. Tanis nem tudta megállapítani, milyen széles,
mert még messze jártak tőle, de innen nézvést úgy tűnt, két
egymás mellett haladó ember már csak szűkösen férne el. Az
ösvény, amelyen állt, egyes helyeken két ember széles volt, de
látta, hogy máshol libasorban kéne haladni.
Ő és Kova egyenletes tempóban kaptattak, mióta csak
elhagyták a hegyek lábát. Az ösvényt egyik oldalról a hegy
határolta, a másik oldalon azonban csak szakadék. Az efféle
terep a törpéket a legcsekélyebb mértékben sem zavarta. Kova
azt állította, hogy amíg a csizmájuk követ tapod, a lábuk nem
botlik meg. Tanis az ösvényen lépkedve Aranyholdra gondolt,
aki rettegett a magasságtól, és egy pillanatra azt kívánta,
bárcsak hinne ezekben az új istenekben, hogy imádkozhasson
hozzájuk: kíméljék meg az asszonyt és népét a szörnyű utazás
szükségességétől. Így azonban csak reménykedhetett, de
reménye sovány volt.
Ő és Kova egyre lassabban folytatták útjukat, mert bár a
törpe magabiztosan ment végig az ösvényen, Tanisnak jobban
kellett ügyelnie. A hegy szerencsére elfogta a havat, így az út
nem csúszott. Tanisnak így is a lába elé kellett néznie, és bár a
magasság nem zavarta, valahányszor átnézett a perem fölött a
lenti sziklákra, összeszorult a szíve.
 Késő délutánra elérték a hasadékot, amely pontosan
olyan keskeny és nehezen járható volt, mint amilyennek
messziről látszott.
– Éjszakára itt verünk tábort, ahol a falak megóvnak a
széltől – mondta Kova. – Reggel majd átkelünk.
Miközben Tanis megkereste a legkevésbé rossz helyet,
ahol a hideg éjszakát eltölthetik a sziklás omladékon, Kova
csípőre tett kézzel, lebiggyesztett szájjal állt, és a fölöttük
magasodó csúcsot kémlelte. Gondos szemrevételezés után
elégedetten horkantott.
– Gondoltam – mondta. – Hagynunk kell Zúgószélnek
egy jelet.
– Én hagytam jeleket – világosította fel Tanis. – Láttad.
Nem okozhat gondot neki az ösvény követése.
– Nem az ösvényt akarom megmutatni neki. Gyere, nézd
meg! – mutatott Kova egy nagy sziklára. – Mit látsz ott, fiú?
– Egy követ – mondta Tanis. – Pont olyan, mint az összes
többi.
– Nem, nem ugyanolyan! – jelentette ki diadalmasan
Kova. – Az a szikla csíkos… vörös és narancssárga. A körülötte
lévők viszont szürkék.
– Akkor biztos a hegyről gurult le. Fönt rengeteg laza kő
és szikla van.
– Ez a kő nem lezuhant. Valaki iderakta. Szerinted miért
tett ilyesmit? – Kova vigyorgott és roppant jól szórakozott.
Tanis a fejét rázta.
– Ez egy zárókő – jelentette ki Kova. – Ha kiütöd, kilöki
azt a sziklát, az pedig amazt, és mielőtt kettőt pisloghatnál, az
egész hóbelevanc a fejedre zúdul.
– Tehát azt akarod, hogy figyelmeztessem Zúgószélt,
senki ne bolygassa ezt a sziklát – mondta Tanis.
Kova felhorkant.
– A hidegtől megfagyott az agyad, félelf! Azt akarom
mondani neki, hogy ha üldözik, miután az összes ember
biztonságosan átért, üsse ki a követ. El fogja torlaszolni a hágót
mögötte.
– Azt tanácsoltad, vigyenek csákányokat. – Tanisnak
eszébe jutott a reggeli beszélgetés. Elgondolkodva nézte a
sziklát és megrázta fejét. – Ilyen bonyolult üzenetet nehéz
elmagyarázni anélkül, hogy írást hagynánk neki. Mondanod
kellett volna neki valamit erről reggel.
– Nem voltam biztos benne, hogy megtalálom.
Amennyire én tudtam, ha a népem hagyott egyáltalán
zárókövet, amit néha megtesz, néha meg nem, akkor nagy esély
volt rá, hogy már használták vagy magától leomlott.
– Ami azt jelentette volna, hogy ez a hasadék járhatatlan
– mondta Tanis. – Mi pedig fölöslegesen tettük volna meg ez
az utat, hacsak nincs másik ösvény.
Kova vállat vont.
– A népem által hátrahagyott jelekből ítélve ez az
egyetlen hágó. Nem tudhattuk, hogy járható-e még anélkül,
hogy idejöttünk volna, hogy megnézzük a saját szemünkkel.
– Akkor is említhetted volna Zúgószélnek a zárókövet.
Kova dühösen pillantott rá.
– Elárulom a népem bizalmát azáltal, hogy megmutatom
neked, félelf, nemhogy még egy rakás embernek is
elfecsegjem.
Dúlva-fúlva eltrappolt, otthagyta Tanist, oldja meg a
problémát. Végül a félelf fölvette Kova csákányát, és hegyével
a zárókő felé fordítva letette. Aki csak erre jár, azt hiheti, hogy
elejtették vagy ott hagyták. Remélte, hogy Zúgószél emlékezni
fog rá, hogy Kova külön felhívta a figyelmet a csákányokra, és
rájön, hogy ez egy jel. Az, hogy azt is kikövetkezteti-e, hogy a
jel arra utal, zárják le az utat maguk mögött, ha üldözik őket,
már más kérdés volt.
Kovát kényelmesen a sziklák közé húzódva találta, amint
szárított vadhúst rágcsált.
– Gondolkodtam azon, amit mondtál arról, hogy a törpék
megosztják-e titkaikat az emberekkel. Úgy gondolom, ha
mindannyian egy népnek tekintenénk magunkat, jobb lenne a
világ.
– Miért zúgolódsz, félelf? – kérdezte Kova.
– Csak azt mondom, szégyen, hogy nem bízunk
egymásban.
– Hát, ha mindannyian bíznánk egymásban, surranók
lennénk – mondta Kova. – Hová jutnánk akkor? Megyek
aludni. Tiéd az első őrség.
Kova elköltötte vacsoráját, majd takarójába burkolózott,
és hanyatt feküdt a sziklák között.
Tanis egy lejtős falnak támasztotta a hátát, és képtelen
lévén kényelmesen elhelyezkedni, a csillagos éjszakába
bámult.
– Ha nincs más kiút a völgyből, hogyan fogja Raistlin
megtalálni Koponyatetőt? – kérdezte.
– Valószínűleg odarepül seprűnyélen – motyogta Kova,
majd nagyot ásított, kilökött válla alól egy követ, behunyta a
szemét és elégedetten sóhajtott. – Akárcsak otthon – mondta,
ujjait összekulcsolva a mellén. Hamarosan horkolt.

***

Raistlin, Caramon és Sturm folytatták útjukat a völgyben,

egész délután gyalogoltak. Raistlint mintha természetellenes
erő fűtötte volna, ami nem hagyta pihenni, hanem egyre csak
tovább ösztökélte. Caramon többször fölvetette, hogy álljanak
meg, de csak az idejét vesztegette, mert Raistlin csupán pár
percet üldögélt, majd fölpattant, és nyugtalanul járkált föl-alá,
pillantása a már lemenőben lévő délutáni napot fürkészte.
– Napnyugta – csak ennyit lehetett kihúzni belőle, és
ment tovább.
A völgy erdős szakasza véget ért. Előttük nyílt mező
terült el. Eltűnt az ösvény, amelyet a fák között követtek,
Raistlin azonban ment tovább, átgázolt a havas füvön. Fejét
leszegve, botjára támaszkodva tört előre. Nem nézett se jobbra,
se balra, tekintetét lábára szegezte, mintha minden akaratával
arra figyelne, hogy egyik lábát a másik elé tegye. Kezét
mellkasára szorította. Lélegzete reszelősen hörgött tüdejében.
Sturm azt várta, hogy mágus bármelyik pillanatban
összeesik. Bölcsebbnek látta azonban meg sem említeni,
tudván, hogy minden próbálkozás jutalma Raistlin pihenése
bírására gyilkos pillantás és gúnyos megjegyzés.
– Ez sírba viszi a fivéredet – figyelmeztette Sturm
Caramont halkan.
– Tudom – mondta Caramon aggodalmasan –, de nem
akar megállni. Próbáltam beszélni vele, de csak feldühödik.
– De hová siet ennyire? Semmi nincs előttünk, csak egy
szilárd sziklafal!
A sima és érintetlen mező mintegy két mérföldre
nyújtózott, majd hirtelen véget ért egy völgyteknőből
felmagasodó, csupasz sziklafalban, mely természetes hidat
képezett két hegy között.
– Amint kitesszük a lábunkat a fák takarásából a nyílt
mezőre, még egy vaksi mocsári törpe is könnyen fölfedezhet.
Caramon lassú bólintással helyeselt és ment tovább.
– Nem tetszik ez nekem, Caramon – folytatta Sturm. –
Valami furcsaság van ebben. – Gonoszságot akart mondani, de
az utolsó pillanatban elharapta, nehogy megbántsa Caramont,
aki bólintott és baktatott tovább.
Sturm megállt és levegőt vett. Az ikrek után nézett,
megcsóválta a fejét.
– Azt hiszem, Raistlin megparancsolhatná Caramonnak,
hogy kövesse az Abyssba, és ő nem habozna egy csöppet sem –
mormolta az orra elé. A fivér iránti hűség csodálatra méltó volt,
de a hűségnek tisztán kéne látnia, nem vakon botorkálnia.
Caramon hátranézett válla fölött.
– Sturm? Jössz?
Sturm fölvette a zsákját, és megindult. A barátok iránti
hűsége megkérdőjelezhetetlen volt.

IX.

Ki az a Pheragas? Ha kísértetet látsz; ébressz föl!

Ahogy a nap lement és Kova meg Tanis nyugovóra tértek a

hegyen, Sturm, Caramon és Raistlin elérték aznapi útjuk végét
– egy csupasz sziklafalat.
Caramon és Sturm mindketten jól látták, hogy havas
mezőn átvezető útjuk zsákutcával végződik. A lenyugvó nap
sugarai megvilágították a hatalmas sziklafalat. Caramon azt
gondolta, talán átmászhatnak rajta, de a napfény megmutatta,
hogy a hegyoldal teljesen sima, alig egy-két kapaszkodóval. A
fala enyhén görbült, akár egy tál, és olyan magas volt, hogy a
világ legjobb ostromgépei is csak a derekáig értek volna föl.
Nem voltak barlangok, sem hasadékok, rajta átvezető utak,
Raistlin mégis makacs eltökéltséggel haladt felé.
Caramon nem említette, hogy sehová sem vezet az útjuk,
mert nem akarta a fivérét felbosszantani. Sturm semmit nem
mondott ki fennhangon, bár az orra alatt épp eleget mormolt.
Caramon hallotta, hogy a lovag magában motyog, miközben a
nyomában baktat. Tudta, hogy Sturm rá is haragszik, nemcsak
a fivérére, mert szerinte Caramonnak rég véget kellett volna
vetnie ennek és rábírnia Raistlint a visszafordulásra, és csak
azért nem teszi, mert fél az ikertestvérétől.
Sturmnak csak félig volt igaza. Caramon valóban tartott a
fivére haragjától, de örömmel kockáztatta volna ikertestvére
szurkálódását és szidalmait, ha azt gondolta volna, hogy
Raistlin helytelenül cselekszik vagy veszélybe sodorja magát.
Azonban nem volt meggyőződve róla, hogy ez a helyzet.
Raistlin tagadhatatlanul különösen viselkedett, de szemmel
láthatóan céltudatosan. Caramon úgy érezte, tiszteletben kell
tartania testvére döntéseit.
Ha kiderül, hogy tévedett és fölöslegesen utaztunk
ennyit, gondolta Caramon savanyúan, Sturmnak legalább
meglesz az elégtétele, hogy azt mondhatja: „én megmondtam
előre”.
Tovább törtek előre a mezőn. Raistlin megszaporázta
lépteit, ahogy a közelgő éjszaka árnyai végigkúsztak a völgyön.
Az égbolt üres volt, akárcsak körülöttük a táj. Mintha ők lettek
volna az egyedüli élőlények a világon.
Raistlin hátravetette csuklyáját, mely a vállára hullott, és
az előtte magasodó falra meredt. Pislogott, és kissé
meglepettnek tűnt, mintha most látná először, s nem tudná,
hogy került ide.
Zavara nem kerülte el Sturm figyelmét.
A lovag csörömpölve ledobta a páncélját tartalmazó
zsákot, zenebonája visszaverődött a hegyoldalról, és Caramon
foga belecsikordult.
– A fivérednek sejtelme sincs arról, hol jár, igaz? –
kérdezte Sturm. – Vagy hogy mit művel? – Átnézett válla
fölött. – Hamarosan sötétedik. Az erdőben letáborozhatunk. Ha
most nekilátunk…
Elhallgatott, mert senki nem figyelt rá. Raistlin elindult a
sziklafal töve mentén, tekintete a szürke követ fürkészte, amely
narancsszínben csillogott a lángoló naplementében. Több lépést
tett egyik irányban, majd, mivel nem találta meg, amit keresett,
megfordult és visszasétált. Pillantása nem hagyta el a falat.
Végül megállt, lesöpörte a sziklára tapadt havat, és
elmosolyodott.
– Ez az – mondta.
Caramon odalépett, hogy megnézze. Fivére egy
derékmagasságban a kőbe vésett jelet fedett föl. Caramon
felismerte, hogy egy rúna az, egyike a varázsnyelv jeleinek.
Gyomra összeszorult, libabőrös lett. Szerette volna
megkérdezni fivérét, hogyan tudott mérföldeken keresztül
gyalogolni az ismeretlen, kihalt völgyben, és pontosan erre a
helyre érkezni a hatalmas sziklafal tövében. Mégsem tette fel a
kérdést, talán mert félt, hogy Raistlin megválaszolja.
– Mit… mit jelent ez? – kérdezte inkább Caramon.
Sturm előrenyomakodott. Meglátva a rúnát,
elkomorodott.
– Gonoszságot jelent.
– Ez nem gonoszság; ez mágia – mondta Caramon, bár
tudta, hogy csak az idejét fecsérli. A solamniai lovag agyában a
kettő egy és ugyanaz volt.
Raistlin egyikükre sem hederített. Hosszú, kecses ujjai
gyengéden, simogatón pihentek a rúnán.
– Nem tudod, hol vagy, Pheragas? – szólalt meg
váratlanul Raistlin. – Ostrom esetén ez lett volna az
ellátóutunk, és erre menekülhettünk volna, ha a csata rosszul
sül el. Tudom, hogy néha tompa az eszed, Pheragas, de még te
sem felejthettél el egy ilyen fontos dolgot!
Caramon zavartan körülnézett, majd fivérére meredt.
– Kihez beszélsz, Raist? Ki ez a Pheragas?
– Természetesen te vagy az – válaszolt Raistlin
ingerülten. – Pheragas…
Caramonra pislogott, kezét homlokához emelte. Szeme
zavarossá vált.
– Miért mondtam ezt? – Megpillantva a rúnát ujjai alatt,
elrántotta kezét. Függőlegesen és oldalirányban is végignézett a
falon. Caramonhoz fordulva halkan megkérdezte: – Hol
vagyunk, testvér?
– Paladine legyen irgalmas! – fohászkodott Sturm. –
Elment az esze.
Caramon megnyalta száraz ajkát, majd habozva
megszólalt.
– Nem tudod? Te vezettél ide, Raist.
Raistlin türelmetlen mozdulatot tett.
– Csak azt mondd, hol vagyunk!
– A völgy keleti végében – nézett végig Caramon
környezetükön. – Úgy gondolom, Koponyatető a fal túloldalán
lehet. Említettél valami menekülőutat. „Ha a csata rosszul sül
el.” Mire… ööö… gondoltál?
– Fogalmam sincs – felelte Raistlin. A sziklafalra és a
rúnára nézett, szemöldökét összevonta. – Mégis, mintha
emlékeznék…
Caramon aggodalmasan fivére karjára tette kezét. – Nem
baj, Raist. Kimerültél. Pihenned kéne.
Raistlin rá sem hederített. A sziklafalat nézte és az arca
felderült.
– Igen, így van – suttogta. – Ha megérintem ezt a rúnát…
– Raist, ne – ragadta meg Caramon a fivére karját.
Raistlin körbelendítette botját, és rácsapott Caramon
csuklójára. Fivére fölkiáltva kapta vissza kezét. Raistlin
megérintette a rúnát és erősen megnyomta.
A sziklafal azon része, amelyre a rúnát vésték, besüppedt,
és mintegy háromhüvelyknyire a kőbe mélyedt. A mélyéből
csikorgás hallatszott, melyet hangos recsegés és nyikorgás
követett. A falba vésve egy öt láb magas, négyszögletes ajtó
képe jelent meg. Megremegett, lerázva a sziklára tapadt havat,
majd a hang elhallgatott. Semmi egyéb nem történt.
Raistlin homlokráncolva állt.
– Valami baj van a mechanikájával. Pheragas, lökd be
vállal az ajtót! Te is segíts, Denubis! Mindkettőtökre szükség
lesz, hogy kinyíljon.
Egyikőjük sem mozdult.
Raistlin ingerülten pillantott rájuk.
– Mire vártok? Hogy ész szivárogjon a fejetekbe?
Higgyetek nekem: nem fog megtörténni. Pheragas, ne tátogj,
mint egy partra vetett hal, hanem tedd, amit parancsoltam!
Caramon leesett állal bámulta ikertestvérét. Sturm
összehúzta a szemöldökét, és egy lépést hátrált.
– Nem akarom, hogy gonosz mágiához legyen közöm –
mondta.
Raistlin örömtelenül fölnevetett.
– Mágia? Megbolondultál? Ez nem mágia! Ha ez egy
varázslatos ajtó lenne, megbízhatóan működne! Ez a jel nem
mágikus jel, hanem az „ajtót” jelentő törperúna. A gépezet
háromszáz éves és beragadt, ez minden.
Testvére nézett.
– Pheragas!
– Nem vagyok Pheragas, Raist – mondta halkan
Caramon.
Raistlin rámeredt. Szeme megrebbent, majd lágyan
megszólalt.
– Nem, valóban nem vagy ő. Nem tudom, miért hívlak
folyton a nevén. Caramon, kérlek, nincs mitől tartanod. Csak
vesd a vállad az ajtónak…
– Várj egy percet, Caramon! – állította meg Sturm a
nagydarab férfit, aki épp engedelmeskedett volna. – Ez az ajtó
talán nem mágikus, ahogy állítod – vetett sötét pillantást a
bejáratra –, de én a magam részéről tudni szeretném, honnan
tudta a fivéred, hogy itt van.
Raistlin sötét pillantást vetett a lovagra, Caramon pedig
összehúzta magát, tartva attól, hogy fivére a lovagra támad.
Mindig két tűz közé került a testvére és barátai között, és utálta
ezt. A veszekedésüktől összeszorult a gyomra. Kérlelő
pillantással fordult a lovag felé, könyörgött, hogy ejtse a témát.
Végül is, csak egy ajtó volt…
Fivére nem fakadt ki. A dühkitörésre, amitől Caramon
tartott, nem került sor. Raistlin összeszorította száját. Az ajtóra
nézett, majd a csapásra, amelyet a hóban hagytak s mely az
erdőig húzódott a völgyben. Pillantása Sturmra tévedt, és ajkán
egy mosoly kísértete jelent meg.
– Soha nem bíztál bennem, Fényeskardú Sturm – szólt
Raistlin –, nem tudom, miért. Amennyire tudom, sosem
árultalak el. Sosem hazudtam neked. Ha időről időre bizonyos
tudást meg is tartottam magamnak, azt hiszem, ahhoz jogom
volt. Az igazat megvallva – tette hozzá Raistlin vállat vonva –,
nem tudom, hogyan találtam erre az ajtóra. Fogalmam sincs,
honnét tudtam, hogy itt van. Honnét tudtam, hogy kell kinyitni.
De megtettem, és ez minden, amit mondani tudok.
Fölemelte a kezét, mielőtt Sturm megszólalhatott volna.
– Tudom ezt is: az ajtó mögött egy alagutat találunk,
amely egyenesen Zhaman erődjéhez vezet, amelyet
Koponyatetőként is ismernek.
Raistlin az ajtóra nézett, sóhajtott.
– Legalábbis régen még így volt. Az alagút talán
megsemmisült a robbanásban.
– Most, hogy ilyen nyílt és őszinte voltál – jegyezte meg
Sturm –, gondolom, azt hiszed, hogy csak úgy besétálunk.
– Vagy ezt tesszük, vagy napokig keressük az utat a
hegyeken keresztül, majd még több napot áldozunk az
átkelésre – felelte Raistlin. – Csak rajtad múlik, lovag uram.
Melyiket választod szívesebben? Az időtakarékosság
érdekében Caramon és én ezt az utat választjuk. Nem igaz,
testvér?
– Persze, Raist – mondta Caramon.
Sturm még mindig sötét képpel bámult az ajtóra.
– Ugyan már, Sturm – szólt neki halkan Caramon. – Te
sem akarsz ezekben a hegyekben bolyongani. Talán sosem
találnál utat. Ahogy Raist is mondta, az ajtó nem mágikus.
Törpék építették. Pax Tharkasban láttunk ilyeneket. Az pedig
nem számít, honnan tudta Raist, hogy itt van. Talán olvasott
róla egy könyvben, aztán elfelejtette.
Sturm elgondolkozva méregette a barátját. Végül
elmosolyodott, és a vállára tette a kezét.
– Ha minden ember olyan hűséges és bizakodó lenne,
mint te, Caramon, a világ is boldogabb hely lenne. Sajnos –
pillantott Raistlinre – nem így van. De ahogy mondod, időt és
erőfeszítést spórol meg nekünk.
Sturm az ajtóhoz lépett, vállát a kőnek vetette. Caramon
csatlakozott hozzá és mindketten nekifeszültek a sziklának.
Először semmire nem jutottak, mintha csak a hegyet próbálták
volna eltolni. Megint meglökték, sarkukat a földbe fúrták, mire
a kőtömb olyan hirtelen csúszott hátra, lódult meg acélsínein,
hogy Caramon elvesztette az egyensúlyát és hasra esett. Sturm
is megbotlott és alig tudott megtámaszkodni.
A nap lenyugodott. Az eget csak némi fény világította be,
és hamarosan az is eltűnik majd.
– Shirak! – emelte föl Raistlin a botját. Az arany
sárkánykarmok közé foglalt kristály felragyogott. Elment a
fivére és Sturm mellett, aki habozva álldogált a kőfalban
támadt nyílás mellett, és belépett az alagútba.
Fény csillant hat láb hosszan az acélsínen, mely
egyenesen befutott az alagútba, mígnem elágazott, egyik ága
balra kanyarodva a falhoz simult. A másik ág folytatódott a
járatban, majd eltűnt a sötétségben. Raistlin érdeklődéssel
vizsgálta meg a mechanikát.
– Nézzétek! – mutatta. – Az ajtó kerekekre épült,
amelyek a sínen futnak. Az ajtót utána a falhoz lehet tolni,
hogy ne legyen útban.
Négy csille állt egy sorban a síneken. Még mindig jó
állapotban voltak, mert a hegy alatti járat jól le volt zárva. A
padló és a falak szárazak voltak. Raistlin belesett a csillékbe:
üresen álltak. A küllemükből ítélve sosem használták őket.
– A szekereket az alagúthoz lehet hajtani, a tartalmukat
pedig átrakodni a csillékbe. Vagy húzták vagy tolták őket a
síneken, végig a járatban, egészen Zhamanig. Így aztán ostrom
esetén is el lehetett látni az erődöt, és ha a vereség
elkerülhetetlennek látszott, az erődben lévők erre
menekülhettek.
– Ennek így semmi értelme – jelentette ki Caramon
körbepillantva.
– Minek? – kérdezte türelmetlenül a fivére.
– Kova szerint, amikor a varázsló látta, hogy vereséget
mérnek rá, úgy döntött, hogy megöli magát több ezer
katonájával együtt. – Caramon az alagút felé intett. – Miért
tette, ha biztonságosan el is menekülhetett volna?
– Igazad van, testvér – töprengett el Raistlin. – Valóban
különös. Kíváncsi vagyok…
– Mire? – kérdezte Caramon.
– Semmi – rázta meg fejét Raistlin, de továbbra is
tűnődve nézett maga elé.
– Ugyan! Az a mágus őrült volt – jelentette ki Sturm
kereken –, elemésztette a saját gonoszsága.
– Fistandantilusról sok mindent el lehetett mondani –
mondta Raistlin halkan –, de azt nem, hogy őrült lett volna. –
Lerázta magáról a révületet. – Meddő találgatásra fecséreljük
az időnket. Kétlem, hogy valaha is bárki megtudná az igazat
Zhaman végnapjairól.
Az alagút további vizsgálata egy törpekészítésű
fegyverekkel és vértekkel, fáklyákkal és lámpákkal,
csákányokkal és más szerszámokkal, tartós élelmiszerrel és
söröshordóval teli rejtekhelyet tárt fel. Az ennivalót mind
fölfalták a rágcsálók. A hordók is üresen kongtak, Caramon
mélységes csalódására, bár a fivére felhívta a figyelmét a
tényre, hogy az a sör, amelyik háromszáz évet áll valahol,
aligha lenne iható.
Sturm meggyújtotta az egyik fáklyát, és elindult, hogy
nyomokat keressen, amik az alagút lakottságára utalnának. Egy
mérföldre előremerészkedett a járatban, majd visszatérve
jelentette, hogy nem találta jelét annak, hogy más élőlények is
használnák az alagutat. Komoran megnyomta az „élőlények”
szót, emlékeztetve őket arra, hogy Koponyatető kísértetjárta
hely.
Raistlin csak mosolygott.
Caramon azt javasolta, aludjanak az alagút bejáratánál, és
másnap vágjanak neki az útnak. Raistlin ment volna tovább,
bár tudta, hogy nem sokat haladhat, mielőtt összeesne. Noha
már a végletekig kimerült, nyugtalanság gyötörte, képtelen volt
egy helyben maradni.
Keveset evett és megitta teáját, közben Caramon és
Sturm nyugodtan üldögéltek, kitárgyalva, mit tudnak a
törpekapukért vívott háborúról. Tudásuk jobbára Kova
elbeszéléseiből származott. Raistlin az alagútban bóklászott, a
sötétségbe fúrva tekintetét, s azt kívánta, bárcsak a mélyébe
tudna látni és kileshetné titkait. Mikor már annyira elfáradt,
hogy egy lépést sem bírt menni, lefeküdt a hálózsákjára, és
azon nyomban mély álomba zuhant.
Caramon és Sturm megvitatták, lezárják-e az alagutat a
kőajtó helyére tolásával. Végül úgy döntöttek, nyitva hagyják,
hátha sietve kell menekülniük.
Miközben Sturm a takarójába burkolózott, így szólt:
– Tudjuk, kint mi van. Azt viszont nem, hogy mi van
bent.
– És tudjuk, hogy nem követnek – ásított Caramon.
Mint kiderült, mindketten tévedtek. Odakint Tas és Tika
voltak, és őket követték.
 ***

Dél felé Tasnak és Tikának sikerült kereket oldaniuk a

nagymosás elől. Amikor eljött az ideje, hogy a csöpögő ruhákat
és ágyneműket bokrokra terítsék száradni, Tika lelkesen
jelentkezett a feladatra. Egy gyors könyökmozdulat, és Tas is
az önkéntesek közé lépett. A surranónak sikerült a holmijukat
megszerezni és egy rothadó fatörzs alatt elrejteni. Fölkapták a
csomagokat, ledobták a mosást, amit fel kellett volna
teregetniük, és elszöktek a táborból.
Könnyen megtalálták a három férfi nyomát. A hóban jól
látták Raistlin keskeny lábnyomát, a vájatokat, amiket köpenye
szegélye húzott a hóba, és botja bemélyedéseit. Caramon
csizmája mindig fivére közelében járt, hátul pedig, őrizőként,
Sturm nehéz léptei következtek.
Tika, tudván, hogy elvesztegették az értékes időt, és csak
fél napjuk van, mielőtt rájuk borul a sötétség, megpróbált
sietni. Ez nehéznek bizonyult, mert Tasslehoff figyelmét
minduntalan elvonta valami látnivaló, és folyton elkódorgott,
hogy megvizsgálja. Tikának vagy le kellett beszélnie, vagy
erőszakkal visszatartania, vagy ha éppen nem figyelt, utolérnie.
Amikor leszállt az éj, ők ketten még mindig az erdőben
bolyongtak.
– Meg kell állnunk – mondta Tika elcsüggedve. – Ha
továbbmegyünk, a sötétben eltéveszthetjük a nyomaikat. Ez a
tisztás vajon jó hely tábort verni?
– Van olyan jó, mint akármelyik másik – mondta Tas. –
Alighanem farkasok kószálnak a környéken, készen arra, hogy
széttépjenek, de ha tüzet rakunk, távol tudjuk őket tartani.
– Farkasok? – nézett Tika idegesen az erdőre.
Messzire vetődött Vigaszból és az Utolsó Otthon
fogadótól, ahol pincérlányként dolgozott, olyan útra lépett,
amelyre nem számított. Azt sem várta, hogy szerelmes lesz az
utazás során, méghozzá épp Caramon Majere-be, aki
könyörtelenül csúfolta kislány korában, és „répafejűnek”,
„pulykatojásnak” és „deszkafenekűnek” hívta.
Persze most már nem gúnyolódott vele így. Senki más
sem. Tika szépen kigömbölyödött; túlságosan is, gondolta, ha a
kecses, tündéri Lauranára gondolt. Bögyös lett, széles vállú,
erős, izmos karral amit nehéz tálcák hordozása és söröskorsók
emelgetése edzett az évek során. Mindig mulattatta, ha valaki
csinosnak mondta. Vörös fürtjei, zöld szeme és ragyogó
mosolya nem egy szívet meghódított Vigaszban, de most, hogy
Caramoné is köztük volt, az vált a legbecsesebbé.
Most pedig itt volt, távol az otthonától, vagy bármitől,
ami otthonra hasonlított volna, éjszaka egy sötét – koromfekete
– erdőben, egyetlen társával, egy surranóval. Noha Tasslehoff
volt a legjobb barátja és nagyon örült, hogy vele van,
önkéntelenül is azt kívánta, bárcsak ne beszélne annyit vagy
olyan hangosan, és különösen ne ugráljon fel minden furcsa
zajra azt kiabálva: „Hallottad, Tika? Mintha medve lett volna!”
Tika sok éjszakát eltöltött már a vadonban, de mindig
tapasztalt harcosok társaságában, akik jól tudták, hogyan
védjék meg magukat. Tika maga is részt vett pár harcban, ám
eddig az egyetlen fegyver, amit nagy elánnal használni bírt, a
vasserpenyő volt. Talált ugyan egy kardot, de ő is tudta, mert
épp elégszer a tudomására hozták, hogy azzal leginkább
önmagára jelent veszélyt.
Tika nem akarta egyedül tölteni az éjszakát. Úgy
tervezte, hogy Caramonnal lesz. Tudta, ha utoléri őket, sem
Sturm, sem Caramon nem küldené vissza védelem nélkül,
akármit mond is Raistlin. Magukkal kell vinniük Tassal együtt,
ő pedig távol tudná tartani Caramont a bajtól, amibe a fivére
keveri.
Egy közeli reccsenés hallatán majdnem megállt a szíve.
 – Mi volt az? – kérdezte.
Tas mostanra már elálmosodott és takaró alá bújt.
– Ne aggódj! – ásította Tas, és fejére húzta a takaróját. –
A goblinok szinte sosem támadnak éjszaka. Csak a kísértetek
és a vérivó lidércek.
Tika, aki először megnyugodott, ismét megrettent.
– Csak nem hiszed, hogy kísértetek kóborolnak ott? –
kérdezte elhűlve.
– Nincsenek temetők, legalábbis nem találtunk egyet
sem, ezért nem valószínű – mondta Tas némi töprengés után.
Akkorát ásított, hogy beleroppant az állkapcsa. – Ha mégis
feltűnne egy, ébressz föl. A világért le nem maradnék róla.
Tika azzal nyugtatta magát, hogy a reccsenés szarvastól,
nem pedig farkastól vagy medvétől származott, de hamar még
több fát dobott a tűzre. Aztán jutott csak eszébe, hogy azzal
elárulná hollétüket az ellenségnek, és pánik tört rá, vajon
eloltsa-e vagy sem.
Mielőtt eldönthette volna, a tűz alábbhagyott, és elfogyott
a tűzifa. Tika félt fát gyűjteni, és amikor az utolsó parázs pisla
izzása is elhalt, kardját markolva ült a sötétben, és szörnyen
utálta Tasslehoffot, amiért békésen alussza az igazak álmát,
miközben kísértetek, goblinok, farkasok, és ki tudja, hányféle
rémség csatangol a környéken.
A rettegés azonban kimerítő, ráadásul az egész napot
vízhordással ruhafacsarással és erdőben mászkálással töltötte.
Tika feje előrebukott. A kardot fogó kéz elernyedt.
Az utolsó gondolata, mielőtt álomba merült volna, az
volt, hogy őrködés közben nem szabad elaludni.

X.

A múlt emléke. A jövő reménysége. Késdobálás.

Aznap éjjel Sturmé volt az első őrség, Caramoné a második.
Raistlint nem kérték meg arra, hogy őrködjön. Sturm nem
bízott volna benne, Caramon pedig úgy gondolta, hogy fivére
túl gyenge; szüksége van a pihenésre.
Az éjszaka olyan békésen és csendben telt, hogy
Sturmnak nehezére esett ébren maradni. Végül kénytelen volt
fel-alá sétálni az alagútban, hogy elűzze az álmot. Miközben
menetelt, gondolatai, akárcsak máskor, ha egyedül volt,
Solamniában töltött idejére kalandoztak, mely emlék inkább
keserű volt, mint édes.
A Solamniában egykor olyannyira tisztelt lovagságot
szégyen övezte. Ennek számos oka volt. Az Összeomlás Krynn
minden zugában halált és pusztítást okozott, nem volt ez
másként Solamniában sem. Nem sokkal azután, hogy a
katasztrófára sor került, elterjedt a pletyka a solamniaiak
között, hogy a lovagok hatalmat kaptak az istenektől, hogy
megakadályozzák az Összeomlást, ám nem tették.
Azok, akik mindent elveszítettek – az otthonukat, a
megélhetésüket, a barátaikat és családjukat – örültek, hogy van
kit okolniuk, a lovagok pedig könnyű célpontnak bizonyultak.
A parázs helyzetet csak tovább szították azok, akik mindig is
irigykedtek a lovagok hatalmára, és akik – jogosan vagy
jogtalanul – úgy vélték, hogy a lovagság a szegények rovására
gazdagodott meg, nem csoda hát, ha kitört a baj.
Csőcselék rontott a lovagok csarnokaira és váraira, akik
ilyen körülmények között nem győzhettek. Ha védekeznek és
megölik az embereket, gyilkosokká lesznek. Ha nem szállnak
szembe a csőcselékkel, elveszíthetnek mindent, az életüket is.
A solamniai zavargások egy időre elcsitultak, majd újra
felütötték fejüket. A lovagok kétségbeesetten próbáltak
állandóságot és békét hozni az országnak, és néhol sikerrel is
jártak, ám a rend szétszakadozott, és az egyes lovagok sosem
tudták sokáig megőrizni hatalmukat.
Sturm családja keményen dolgozott azért, hogy
fenntartsák a békét ősi birtokukon, és sokáig sikerült is, mert a
Fényeskardúkat tisztelték és becsülték azok, akiken uralkodtak.
A falvaikba és városaikba azonban kívülállók érkeztek, és bajt
kavartak, mint szerte Solamniában. Ez valójában a Sötét
Királynő erőinek munkája volt, hogy aláássák
legengesztelhetetlenebb ellenségeik hatalmát. Ezt azonban
akkor még senki nem tudta. Fényeskardú Angriff, aki
megsejtette a bajt, feleségét és fiát délre küldte, Vigasz fák
tetejére épült városába, melyet biztos menedékként ismertek a
szorultságban lévők.
Sturm Vigaszban nőtt fel, anyja régi dicsőségről és
lovagságról szőtt meséin. Elolvasta és tanulmányozta a
Becsületkódexet – amelyet a lovagok hoztak létre –, és az eskü
szerint élt: Est Sularas est Mithos, vagyis „becsületem az
életem”. Ő és az anyja kevés hírt kaptak északról, de amit
hallottak, az rossz volt. Aztán eljött az idő, mikor egyáltalán
nem jöttek hírek. Amikor Sturm anyja meghalt, a fiú
elhatározta, hogy megkeresi az apját, és északra indult
Solamniába.
Sturm romokban találta családja otthonát, mert nem
csupán kifosztották, de felgyújtották és földig rombolták. Nem
találta meg az apját, és nem is bukkant nyomára, mi
történhetett Fényeskardú Angriff-fal. Ki ezt mondott, ki azt.
Senki nem tudott biztosat. Sturm úgy hitte, az apja halott;
különben semmi nem tartotta volna vissza attól, hogy
visszakövetelje ősei várát.
Noha az apja talán halott volt, az adósságai nagyon is
éltek. Angriff sok kölcsönt vett fel a földjeire, hogy
fenntarthassa őket és segítséget nyújthasson a szegény és
szűkölködő jobbágyoknak. A helyzet keserű iróniája, miszerint
a várat felforgatók azok voltak, akik életben maradtak, nem
kerülte el Sturm figyelmét. Kénytelen volt eladni elődei földjét,
hogy kifizesse az adósságokat. Mire végzett, csak az apja
kardja és páncélja maradt neki. Meg a becsülete.
Miközben Sturm az alagutat rótta a sötétben, ezek jártak
a fejében, lépteit csupán egy lámpás halovány fénye világította
meg. Egy éjszakával azelőtt, hogy visszatért volna Vigaszba, az
egyetlen otthonba, amelyet ismert, belépett a Fényeskardúk
kriptájába, ahol a halottaik nyugodtak. A családi kápolna
romjai között lévő termet csak egy lepecsételt bronzajtón
keresztül lehetett megközelíteni, amelynek kulcsa a
szentélyben rejtőzött. A nyomok arra utaltak, hogy a csőcselék
megpróbálta lerombolni az ajtót, abban a reményben, hogy
kincsekre lelnek. Az azonban kitartott, akárcsak évszázadokon
keresztül a Fényeskardúk.
Sturm megtalálta az elrejtett kulcsot, kinyitotta az ajtót és
némán, áhítattal belépett a kriptába. Látását könnyek
homályosították el. A félhomályban ott álltak őseinek sírjai.
Kőlovagok hevertek szarkofágjaik tetején, faragott kezük
faragott kardot markolt. Sturm apjának nem volt sírja, mert
senki nem tudta, hol temették el. A fiú egy élő rózsát helyezett
a padlóra apja emlékére, majd letérdelt és ősei bocsánatát kérte,
amiért cserbenhagyta őket.
Sturm egész éjjel virrasztott. Amikor a hajnal fénye a
kriptába szűrődött, nehézkesen fölállt, és ünnepélyes esküt tett
a kardjára, mely egyedül maradt meg számára, hogy
helyreállítja a Fényeskardú család becsületét és dicsőségét.
Elhagyta a termet, és ismét bezárta a bronzajtót. Addig őrizte a
kulcsot, míg az Abanasiniába vivő hajó fedélzetén nem állt,
majd a Solinari ezüst fényében Sturm az óceán mélyének adta.
Eleddig nem tett semmit esküje teljesítése érdekében.
Kimért léptekkel rótta az alagutat, búskomor
gondolatokba merülve, amikor megzavarták.
– Abbahagynád a sétafikálást? – kérdezte Raistlin
ingerülten. – Nem tudok aludni a dübörgésedtől!
Sturm megállt, és számonkérően a varázsló felé fordult.
– Mit remélsz, mit találsz ezen az elátkozott helyen,
Raistlin? Mi olyan fontos, hogy kockára teszed érte az
életünket?
Sturm csak Raistlin lámpás fényében csillogó homokóra-
szemeit látta. Valójában nem számított válaszra, ezért
meglepte, amikor Raistlin hűvös és tiszta hangon felelt neki a
sötétben.
– És te mit remélsz megtalálni Koponyatetőn?
Amikor Sturm nem válaszolt, Raistlin folytatta:
– Egészen biztosan nem az irántam való szeretet sarkallt
arra, hogy velünk gyere. Tudod, hogy Caramon és én képesek
vagyunk magunkra vigyázni, tehát miért jöttél?
– Nem kívánok szócsatát folytatni veled – válaszolta
Sturm. – Az indokaim csak rám tartoznak.
– Kharas pörölye – mondta ki Raistlin, a név utolsó
szótagját sziszegéssé nyújtva.
Sturm megdöbbent. Csak Tanisszal beszélt a pörölyről.
Ösztöne azt súgta, fújjon visszavonulót, de nem bírt ellenállni a
kihívásnak.
– Mit tudsz a pörölyről? – kérdezte halkan.
Raistlin durva, reszelős hangot hallatott, ami éppúgy
lehetett keserű kuncogás, mint torokköszörülés.
– Amíg te és a fivérem fakardokkal csépeltétek egymást,
én tanultam, amiért többször kigúnyoltál. Most pedig tőlem
vársz választ.
– Sosem gúnyoltalak, Raistlin – suttogta Sturm. –
Akármit gondolsz is rólam, ezt elhiheted nekem. Gyakran
megvédtelek, mint mikor a csőcselék tűzáldozatnak akart
ajánlani annak a kígyóistennek. Ha mindenáron tudni
szeretnéd, amiatt nem kedvellek, ahogyan a fivéreddel bánsz.
– Ami a fivérem és köztem történik, az csak ránk
tartozik, Fényeskardú Sturm – válaszolta Raistlin. – Te ezt nem
értheted.
– Igazad van. Nem értem – válaszolta Sturm hidegen. –
Caramon szeret téged. Az életét is odaadná éred, de te úgy
bánsz vele, mint egy kapcaronggyal. Most viszont aludnom
kell, tehát jó éjszakát neked…
– Kharas pörölyét eredetileg a Becsület pörölyének
hívták – mondta Raistlin. – Reorx kalapácsának tiszteletére
készítették, amellyel az isten kikovácsolta a világot. A Becsület
pörölye a béke jelképe volt Ergoth emberei, Qualinesti elfjei és
Thorbardin törpéi között. A harmadik sárkányháború során a
pörölyt egy nagy hősnek, Sárkányölő Humának adták, hogy a
mágikus Ezüstkarúval együtt kikovácsolja a sárkánydárdákat.
Visszaűzték a Sötét Királynőt az Abyssba, ahol azóta is
lakozik, vagyis, egészen eddig, lakozott. Duncan nagykirály és
a törpekapukért vívott háború idején a Becsület pörölyét
Kharasnak, a törpe hősnek adták, akinek a nevét annyi tisztelet
övezte, hogy a kalapácsot is átnevezték miatta. A pörölyt
utoljára a háborúban látták Kharas kezében, ám ő korán
elhagyta a csatamezőt, mélységes bánatot okozott neki, hogy
saját népe ellen kell harcolnia. Magával vitte a pörölyt
Thorbardinba, és semmit többet nem tudni róla, mert a hegyi
királyság kapuját bezárták és elrejtették a világ elől.
Raistlin elhallgatott, hogy mély levegőt vegyen, majd
hozzáfűzte:
– Aki visszaszerzi a pörölyt és sárkánydárdákat kovácsol
vele, azt hősként fogják tisztelni. Hírnévre és vagyonra,
becsületre és dicsőségre tesz szert.
Sturm nyugtalanul pillantott Raistlinre. A varázsló vajon
általánosságban beszélt, vagy a lovag legbensőbb gondolatait
fürkészte ki?
– Aludnom kell – mondta Sturm, és ment, hogy
felébressze a hangosan horkoló Caramont.
 – A pöröly nem Koponyatetőn van – szólt utána Raistlin.
– Ha létezik még, Thorbardinban van. Ha a pörölyt keresed,
Tanisszal és Kovával kellett volna tartanod.
– Azt mondtad, Thorbardin kulcsa Koponyatetőn van.
– Így van – felelte Raistlin –, de mióta hallgat rám bárki
is?
– Tanis hallgat rád – mondta Sturm –, ezért küldött veled
és a fivéreddel, hogy ha megtalálod a kulcsot, elvidd nekik.
Sturm hálás volt, amiért a varázsló erre nem szólt
semmit. A Raistlinnel folytatott beszélgetések mindig kihozták
a sodrából, és utána úgy érezte, hogy a világról alkotott fényes
elképzelései a valóságban ütött-kopottak, megfeketedtek.
Sturm felköltötte Caramont. A nagydarab férfi ásítozva és
nyújtózkodva átvette az őrséget. A lovag fáradt volt, és szinte
azonnal elaludt. Álmában Kharas pörölyével betört a családi
kriptába.

***

A vándorok számára eseménytelenül telt az éjszaka. Az

őrségben állók nem láttak és hallottak semmit. Akik még csak
nem is őrködtek – Tika és Tasslehoff – zavartanul aludtak.
Mindent látó szemek óvták őket.
A nap lassan és vonakodva virradt fel, sugarai vastag,
szürke felhőkön próbáltak keresztültörni, de végül sértődötten
elrejtőztek. Az égbolt esőt vagy havat jósolt, de végül nem
esett.
Amikor a szürke, erőtlen napfény megvilágította az
alagút bejáratát, Sturm, Caramon és Raistlin folytatták útjukat.
Fontolóra vették, helyére húzzák-e a kőajtót a hátuk mögött.
Megvizsgálva azonban kiderült, hogy még Raistlin sem
tudja, hogyan működik a szerkezet és miként lehet ismét
kinyitni, ha egyszer már becsukódott. De még ha ki is ismerik,
a gépezet egyszer már elromlott, és ez ismét előfordulhat.
Akkor pedig csapdába esnek, pedig fogalmuk sincs, mi vár
rájuk elöl. Az alagút talán el van torlaszolva, mely esetben
vissza kell térniük és elismerniük a kudarcot. Végül abban
maradtak, hogy nyitva hagyják az ajtót.
Elindultak az alagútban, Raistlin botjának kristálya
világította meg útjukat. Sturm egy fáklyát vitt magával, mert
nem volt ínyére, hogy a varázsló egyetlen szavával sötétségbe
tudja burkolni őket.
A törpe mérnökök által szerkesztett alagút egyenesen
átvágott a hegyen. A falak durvák voltak, a padló viszonylag
sima. Semmi jel nem utalt arra, hogy bárki is járt volna benne.
– Ha a törpék elmenekültek volna az ostromlott erődből,
elhajigált páncélt, törött fegyvereket, tetemeket találnánk –
mondta Caramon. – Ezt soha nem használták.
– Ami azt bizonyítja, hogy Fistandantilus nem
szándékosan rombolta le Zhamant – jelentette ki Raistlin. – A
robbanás baleset lehetett.
– Akkor mi okozta? – kérdezte kíváncsian Caramon.
– Elfajzott mágia – mondta Sturm.
Raistlin a fejét rázta.
– Nem tudok olyan varázslatról, sem elfajzottról, sem
másról, ami elég erős lenne, hogy egy ilyen erődöt a földdel
tegyen egyenlővé. Kova szerint a robbanás Zhaman
többmérföldes körzetét pusztasággá változtatta. A bölcsek
régóta töprengenek, mi történhetett valójában az erődben. Talán
mi majd felderítjük az igazságot.
– Kétségtelenül írsz majd róla egy tanulmányt – jegyezte
meg Sturm –, és a következő varázslógyűlésen felolvasod.
– Meglehet – mosolyodott el Raistlin.
Továbbmentek.

***
 Tasslehoff azzal keltette Tikát, hogy alaposan lehordta,
amiért elaludt. Bizonyára egy csomó szellemet elszalasztott,
amelyek kísérthették volna őket éjszaka.
Tika is megszidta magát, és belepirult a gondolatba,
mennyire megmosta volna a fejét Caramon, amiért őrségben
elaludt. Ingerülten rászólt Tasra, hogy fogja be a száját, és
induljon. Megkeresték a három férfi nyomát, és utánuk eredtek.
Ő és Tas korán nekiindultak, és behozták valamennyire a
lemaradásukat. A kevés alvás és a tudat, hogy távol van az
otthonától, rátelepedett Tika kedélyére. Mogorván viselkedett
Tassal és semmi kedve nem volt csevegni, még olyan érdekes
csemegékről sem, mint például hogy Tas megtalálta Hederick,
a főfürkész titkos élelmiszer-rejtekhelyét.
Tika pillantását a földre szegezve követte a nyomokat a
hóban, és küzdött a késztetéssel, hogy sarkon forduljon és
visszarohanjon a szálláshelyre. Ha talált volna rá módot,
hogyan osonjon vissza anélkül, hogy mások megtudnák, hogy
megszökött, megtette volna.
Tika talán kitalálhatott volna egy hihető mesét, de
Tasslehoffot nem tarthatta volna vissza attól, hogy kikotyogja
az igazságot, és rettegett attól, hogy az emberek kinevetik,
mondván, fut Caramon után, mint egy csitri.
Azonban nemcsak a gúnytól való félelem vitte előre. Tika
jószívű volt, Caramon iránti szerelme mély, és féltése nagyon is
valódi. Az a gondolat, hogy talán megmentheti Caramont
Raistlin ármányaitól, vezette az ösvényen.
Ami Tast illeti, ő örült, hogy ismét kalandozhat.
A délelőtt folyamán elérték az erdő szélét és meglátták a
puszta, havas mezőn átkígyózó nyomokat.
– Nézd, Tika! – mutatta Tas izgatottan, ahogy közelebb
értek a hegyhez. – A nyomok egy barlanghoz vezetnek!
Tas megragadta Tika kezét, és maga után húzta.
 – Imádom a barlangokat. Sosem lehet tudni, mit találunk
odabent. Meséltem arról az időről, amikor bementünk egy
barlangba, és két ogre volt bent és kést dobáltak, és először
ízekre akartak szedni és megenni, a lábujjaimmal kezdve? Nem
is tudtam, hogy a surranólábujjak kedvelt csemegének
számítanak ogrekörökben. Mindenesetre mondtam az
ogréknak, hogy egész jó vagyok késdobálásban, jobb, mint ők
ketten, és fogadtam velük, hogy ha győzök, nem esznek meg.
Természetesen játszaniuk kellett, a fogadás miatt. Az ogrék
adtak egy kést, amit el kellett dobnom, de ehelyett térden
szúrtam őket. Így nem tudtak utánam szaladni, és
megmenekültem a felfalatástól. Tika, te tudsz kést dobálni, ha
esetleg a barlangi ogrék meg akarnának enni?
– Nem – mondta Tika. Ő cseppet sem kedvelte a
barlangokat, és a szíve hevesen vert már a gondolatra is, hogy
be kell mennie egybe.
Tas éppen belelendült volna az ogrék részletezésébe, de
Tika ráparancsolt, hogy fogja be a száját, és amikor ez nem
vezetett célra, meghúzta a kontyát, megfenyegetve a surranót,
hogy tövestül kitépi, ha nem hajlandó végre elhallgatni és
hagyni, hogy gondolkozzon.
Tas nem tudta, min akar gondolkozni Tika, de a kontyára
kényes volt, és bár nem hitte, hogy a lány kitépné, nem akart
kockáztatni. Tika nagyon sápadt volt és összeszorította a száját,
amikor pedig azt hitte, hogy a surranó nem nézi, lopva letörölt
egy-egy könnycseppet.
A lábnyomok egyenesen a barlanghoz vezettek, ami
alagútnak bizonyult. Bent nagy, sáros csizmanyomok
sorakoztak, ebből Tika tudta, hogy Caramon és társai erre
mentek.
– Gyújtsd meg a lámpást! – mondta Tas. – Hadd lássuk,
mi van erre!
– Nem hoztam lámpást – nyögte Tika elkeseredetten.
 – Nem baj! – tapogatózott körbe Tas a sötétben. – Egy
egész halom fáklyát találtam.
– Ó, nagyszerű! – mondta Tika. Az előttük elterülő
sötétségbe bámult, és érezte, hogy térde elgyengül, gyomra
megremeg.
Tasnak sikerült meggyújtania az egyik fáklyát, és
körbejárt a barlangban, bekukkantott a csillékbe, megszemlélte
a falakat. – Hé, Tika! Gyere ide! Ezt nézd!
Tika nem akarta megnézni. Meg akart fordulni, hogy
visszarohanjon a táborba. Akkor Tas szétkürtölhetné, hogy úgy
viselkedett, mint egy ijedt pisis. Tika összeszorította a fogát, és
ment, hogy megnézze, mit talált a surranó – remélte, hogy
valami nem túl szörnyűségeset.
Tas a falra mutatott. Szénnel egy szívet rajzoltak rá,
közepén egy szó: „Tika”.
– Lefogadom, hogy ezt Caramon rajzolta – vigyorgott
Tas.
– Én is biztos vagyok benne – mondta lágyan Tika.
Kinyúlt és elvette a lángoló fáklyát a surranótól.
– Kövess! – Miközben szíve repesett a boldogságtól,
vezette az utat az alagútba, a sötétség mélyére.

XI.

Hit kérdése. Az alagút vége. Az emberevő szalagmi.

Kova és Tanis átaraszoltak a hágón, amely nem is hágó volt,

inkább csak egy nagyobb hasadék. A félelf elképzelte a
menekülteket, ahogy megpróbálnak átkelni a szűk, sziklás
résen, libasorban a gyerekekkel, és hőn remélte, hogy erre nem
kerül sor. A délelőtt javát sziklák között tekergéssel és
kőomlások megmászásával töltötték, mire végül átjutottak a
túloldalra.
Kova előremutatott a csatabárdjával.
– Tessék, félelf – mondta. – Thorbardin.
Tanis lenézett az alatta elterülő tájra. Hamuszürke lejtők
vezettek sötétzöld előhegyekig, melyeket sűrűn benőttek a
fenyők, s közöttük szürkén és csupaszon magasodott a
Kharolis-hegység legmagasabb csúcsa.
Tanis csüggedten nézte a hegyet.
– Ott semmi nincs.
– Igen – helyeselt Kova komor elégedettséggel. – Ahogy
meg is mondtam neked.
Valóban megmondta, de Kova hajlamos volt eltúlozni és
kiszínezni egy kicsit a történeteit, kivált azokat, amelyek népe
vélt vagy valós szenvedéseit ecsetelték. Bármennyire erőltette
is Tanis a szemét, kapunak vagy hasonlónak nyomát sem látta a
hegyoldalon, de még csak olyan helyet sem, ahol elfért volna.
– Biztos vagy benne, hogy ott van Thorbardin? –
kérdezte Tanis.
Kova a csatabárdjára támaszkodott, és merőn nézte a
hegyet.
– Errefelé születtem és nőttem fel. Őseim csontjai az
alattunk elterülő mezőn nyugszanak. Azért haltak meg, mert az
unokatestvéreink bezárták előttük a kaput. A Felhőfürkész
árnyékot borít mindannyiunkra. Mi, dombi törpék mind látjuk
fölénk magasodni álmainkban. Nem egykönnyen felejtem el
ezt a helyet.
Kova a földre köpött.
– Igen, ez itt Thorbardin.
Tanis nagyot sóhajtott, megvakarta a szakállát, és
megkérdezte magától:
– Abyssra, mit csináljak most?
Szemernyi reménye sem maradt, hogy sikerre viheti
küldetését. Sem neki, sem Kovának nem volt elképzelése sem,
hol keressék a törpekirályság elveszett kapuját. Évekig is
járkálhatnának Felhőfürkészen. Háromszáz éven át kapzsik és
kétségbeesettek keresték a kaput, de nem találták. Semmi oka
nem volt feltételezni, hogy ő és Kova sikerrel járnak ott, ahol
annyian elbuktak.
Tanis fejében megfordult, hogy föladja. Félig megfordult,
visszanézett arra, amerről jöttek, még egy lépést is tett, de
rájött, hogy képtelen visszamenni. Nem bírta elismerni a
vereséget, most még nem.
Kova továbbra is a csatabárdra támaszkodott, nézte,
ahogy barátja hol erre, hol arra forog. Amikor Tanis ismét felé
nézett, biccentett.
– Akkor tehát megyünk tovább – nyugtázta.
– Te is tudod, hogy csak idő kérdése, mikor támad
Verminaard – mondta Tanis, majd bosszúsan hozzáfűzte: –
Kell, hogy legyen út Thorbardinba! Csak mert senki nem talált
rá…
– Végtére is az istenek velünk vannak – dörmögte Kova.
Tanis éles pillantást vetett a barátjára, hogy kiderítse,
komolyan beszélt-e vagy gúnyolódott, de nem tudta
megállapítani. A törpe arcáról nem lehetett olvasni, a nagyját
eltakarta dús szakálla és bozontos szemöldöke.
– Hiszel abban, hogy az istenek velünk vannak? –
kérdezte Tanis. – Hiszel abban, amit Elistan és Aranyhold
tanítanak?
– Nehéz megmondani – mondta Kova feszengve.
Oldalvást Tanisra pillantott. – Ezek szerint te nem hiszed?
– Szeretnék. – Tanis megrázta fejét. – De képtelen
vagyok.
– Láttunk csodákat – mondta Kova. – Zúgószélt
ropogósra sütötte egy fekete sárkány. Elistan a halál küszöbéről
jött vissza.
– És Verminaard is visszatért halottaiból – jegyezte meg
Tanis szárazon. – Láttam Raistlint, amint szétszór pár
rózsaszirmot, mire a goblinok elalszanak a lába előtt.
– Az más – morrant Kova.
– Miért? Mert mágia? Ha mágikus, ha nem, ilyesmit
aligha lehet csodának nevezni.
– Én átkozottnak nevezem – morogta Kova.
– Csak abban vagyok biztos, hogy te velem vagy,
barátom – mondta Tanis mosolyogva, és Kova vállára csapott.
– Kívánni sem tudnék jobb társat. Az isteneket is beleértve.
Kova belepirult a dicséretbe, de mogorván csak annyit
mondott, hogy Tanis egy szamár, és nem lenne szabad ilyen
félvállról beszélnie a tudásán túl eső dolgokról.
– Azt hiszem, mennünk kéne tovább – mondta Tanis. –
Raistlin megtalálhatja még a kapu kulcsát Koponyatetőn.
– És ha megtalálja, gondolod, hogy el akarja hozni
nekünk? – horkant fel Kova megvetően. – És még azt állítod,
nem hiszel a csodákban.
Elindultak. Tanis tartott tőle, hogy hosszú és fárasztó
útnak néznek elébe a sziklafalon lefelé, amikor Kova
megtorpant.
– Nézd csak!
Tanis megnézte és megcsodálta, bár nem csoda volt,
hanem egy út. Az évszázadokkal korábban törpék által épített
utat a hegyoldalba vágták. Az ide-oda kanyargó út levezetett az
előhegyek közé, majd a túloldalon fölkúszott. A menekülteknek
csak idáig kell eljutniuk, utána már könnyű lesz a járás.
– Már persze, ha a kapuhoz vezet – mondta Kova, mintha
olvasott volna Tanis gondolataiban.
– Biztosan – mondta Tanis. – Hova máshová vezetne?
– Pontosan ezt kérdezte a többi is az elmúlt háromszáz
évben – jegyezte meg Kova szárazon.

***
 A hegy alatt utazó Sturm, Caramon és Raistlin
hosszúnak, fárasztónak és eseménytelennek találták útjukat. A
vidéken előfordultak földrengések, de a törpék által épített
alagút szinte sértetlenül vészelte át ezeket az eseményeket.
Helyenként repedéseket láttak a falon, itt-ott kisebb kőomlás
nehezítette előrejutásukat, de ez volt minden.
Az alagút egyenes volt, nem kanyarodott el semerre.
Nem kísértettek benne szellemek, és nem lakott benne más
sem. Több órán át gyalogoltak jó tempóban. Raistlin ismét
különösen felvillanyozottnak tűnt. Sietős tempót diktált,
megelőzte fivérét és Sturmot, botja az alagút padlóján
kopogott, vörös köpönyege bokája körül kavargott. Amikor a
másik kettő pihenőt kért, Raistlin epésen figyelmeztette őket,
hogy életek függnek a gyorsaságuktól.
A sötétben, ahol semmi nem mutatta az idő múlását, nem
tudták, milyen régóta mennek vagy hány mérföldet haladtak.
Időnként elhaladtak egy-egy falra vésett jel mellett, amely
mintha az idő múlását jelezte volna. A törpejelekről azonban
egyikük sem tudta, mit jelentenek.
Olyan régóta mentek, hogy Caramon titkon azon tűnődött
már, nem mentek-e rég túl Koponyatetőn. Talán már a
kontinenst is átszelték, és valami távoli birodalomban
bukkannak fel – a messzi déli Jégfalnál, például. Mélyen
elmerült képzeletében, hatalmas havas pusztaságokról szőtt
álmokat, amikor Sturm felhívta figyelmüket az alagútban
felgyűlt törmelék és omladék növekvő mennyiségére.
– Közeledünk a végéhez – mondta Raistlin. – A romok az
erődöt leromboló robbanás maradványai.
– És ha a robbanás beomlasztotta az alagutat? – kérdezte
Sturm.
– Reménykedjünk benne, hogy védve volt – mondta
Raistlin. – Amint látjátok, a támfák nem sérültek. Ez jó jel.
 Fáradtan vánszorogtak tovább. Sturm fáklyájának és
Raistlin botjának fénye nem hatolt messzire, és a mágus
majdnem beleütközött egy kőfalba, mire észrevette, hogy ott
van. Megtorpant, erre-arra vetve a fény csóvát.
– Remélem, hogy ez a rejtekajtó olyan, mint a másik –
jegyezte meg Caramon. – Különben a semmiért kutyagoltunk
ennyit.
– Nem bízol bennem, Pheragas, igaz? – mormolta
Raistlin. Fölemelte botját, hogy megvilágítsa a falat, és rárótt
jelek után kutatott.
– Ki ez a Pheragas? – dünnyögte Caramon.
– Talán jobb, ha nem tudod – jelentette ki Sturm
komoran.
– Megvan! – kiáltott fel Raistlin. Rámutatott egy
ugyanolyan jelre, mint amit a másik ajtón láttak – az „ajtót”
jelentő törperúnára.
Megnyomta a rúnát, amely besüllyedt a falba. Csikorgó,
majd kattanó hang hallatszott, ahogy a kő megnyílt és egy ajtó
körvonalai bontakoztak ki. Ezúttal a szerkezet működött. A
nehéz ajtó olyan gyorsan siklott félre, hogy csaknem elsodorta
Raistlint. A varázsló kénytelen volt köpenysuhogás közepette
félreugrani, mire Sturm elmosolyodott és megpödörte a bajszát.
A nehéz ajtó recsegett, csikorgott rozsdás sínjein, és a
folyosón végig visszhangzó csattanással simult a falhoz.
– Mi aztán alaposan bejelentettük az érkezésünket –
jegyezte meg Sturm.
– Csendet! – emelte fel kezét Raistlin.
– Kicsit késő – kacsintott Caramon Sturmra.
Raistlin dühösen rámeredt.
– Vedd le a sisakod, hátha benne maradt az agyad! A
hangok, amiket hallok, odakintről jönnek. – Az alagút
bejáratára mutatott, és most, hogy a visszhang elhalt, már
hallották a rekedt kiáltásokat és a fegyvercsörgést.
 Caramon és Sturm elővonták kardjukat, Raistlin a
szütyőjébe nyúlt.
– Dulak – mormolta, és botjának fénye kialudt, már csak
Sturm fáklyája világította meg az utat.
– Ezt miért csináltad? – kérdezte Sturm bosszúsan. –
Nem szívesen ismerem el, de hasznát vettük volna a
fényednek.
– Sosem bölcs az ellenség orrára kötni, hogy varázsló
vagy – mondta halkan Raistlin.
– A mágia leginkább lopva és sötétben működik, igaz? –
szurkálódott Sturm.
– Hagyjátok abba! – szólt rájuk Caramon.
Mozdulatlanul álltak, hallgatták a távoli csata zajait.
– Valaki mást is érdekelnek Koponyatető titkai – mondta
végül Sturm.
Raistlin erre feleszmélt.
– Megnézem, mi történik. Ti ketten itt maradhattok.
– Nem – jelentette ki Sturm. – Mindannyian megyünk.
Sturm óvatosan lépkedve, egyik kezében a fáklyát, a
másikban kardját tartva, átment az ajtón. Raistlin követte,
nyomában Caramon járt, hátra-hátrapillantva.

***

A sötét alagútban haladva Tasslehoff Fúróláb arra jutott,

ha életében nem lát ezután sziklát, az is több a soknál.
Kezdetben a titkos alagútban menetelés a hegy alatt izgalmas
volt. A sarkon túl talán egy csontvázharcos áll lesben, készen
arra, hogy rájuk vesse magát és megfojtsa őket. Egy lidérc
akarja tán kiszippantani lelküket, vagy amit az emberekkel
csinálni szeretnek.
Tika azonban cseppet sem találta izgalmasnak az
alagutat. Ideges és boldogtalan volt.
 Tas feladatának tekintette, hogy felvidítsa, ezért azzal
fűszerezte meg az utazást, hogy borzalmas, ijesztő,
szörnyűséges történeteket mesélt a hegyek alatti alagutakban
élő lényekről. A kívánt hatás helyett azonban a mesék még
mélyebbre taszították Tikát a borúba. A lány egy ízben meg is
fordult, hogy nyakon teremtse a surranót. Tas már hozzászokott
ehhez a viselkedéshez a barátai között, ezért időben elhajolt.
Úgy döntött, témát vált.
– Szerinted mióta megyünk, Tika?
– Úgy érzem, már hetek óta – válaszolta a lány sötéten.
– Azt hiszem, csak néhány órája – mondta Tas.
– Ugyan, mit tudsz te? – csattant fel Tika.
– Azt tudom, hogy unalmas – mondta a surranó.
Belerúgott egy kőbe, az végiggurult a padlón. – Maradt
ennivalónk?
– Most ettél!
– De az mintha napokkal ezelőtt lett volna! – Tas
meglengette karját. – Te magad mondtad, hogy már hetek óta
kutyagolunk…
– Ó, fogd már be… – kezdte Tika, de aztán beléfagyott a
szó.
Szörnyű robaj dübörgött végig a járaton, amelyet éles
csikorgás kísért. A föld megremegett, por hullott a falakról. A
morajlás és a nyikorgás több szívdobbanásig tartott, majd
váratlanul véget ért.
– Mi… mi volt ez? – rebegte Tika.
Tas eltűnődött.
– Azt hiszem, ez egy szalagmi volt – suttogta.
– Micsoda? – suttogta vissza Tika. Keze annyira
remegett, hogy a fáklya fénye ide-oda ugrált a barlangban.
– Egy szalagmi – mondta Tas komolyan. – Hallottam már
róluk. Barlangokban élnek, nagyok és szörnyen ádázak.
Sajnálom, Tika, de fel kell készülnöd a legrosszabbra. A hang,
amit hallottunk, valószínűleg a szalagmi volt, amint épp
fölfalja Caramont.
– Nem! – kiáltott fel Tika hevesen. – Nem hiszem… –
Elhallgatott, és a surranóra pillantott. – Várjunk csak! Sosem
hallottam még szalagmiról.
– Többet kéne kimozdulnod, Tika.
– Úgy érted, egy sztalagmit! – Tika úgy feldühödött,
hogy majdnem hozzávágta a fáklyát Tashoz.
– De hiszen én is azt mondtam – dünnyögte Tas
megbántva. – Szalagmi. Csak barlangokban fordul elő.
– A sztalagmit egy állócseppkő, ami a barlangokban
található, te tökfej! Miért ijesztettél rám? – Tika letörölte
homlokáról az izzadságot.
– Biztos vagy benne? – Tas nem szívesen vált meg az
ádáz, emberevő szalagmi ideájától.
– Igen, biztos vagyok. – Tika bosszús volt.
– Akkor, ha ez nem a Caramont felfaló szalagmi hangja
volt, honnan eredt? – kérdezte gyakorlatiasan Tas.
Tika erre nem tudott válaszolni, és azt kívánta, bárcsak ne
került volna szóba. Megfordult.
– Talán vissza kéne mennünk…
– Arra már voltunk, Tika – mondta Tas. – Tudjuk, mi van
ott… nagy fekete sötétség… de azt nem, hogy mi van elöl.
Lehet, hogy Caramont nem ette meg egy cseppkő, de ő és a
testvére attól még bajban lehetnek, és szükségük lehet a
segítségünkre. Hát nem lenne nagyszerű, ha mi – te meg én –
megmentenénk Caramont és Raistlint? Akkor kivívnánk a
tiszteletüket. Nem cibálnák meg a kontyomat vagy vernének a
kezemre, amikor én csak meg akartam vizsgálni azt a buta,
öreg botot.
Tika maga elé képzelte az alázatos, nyájas Raistlint,
amint túláradóan köszönetet mond az élete megmentéséért,
Caramon pedig szorosan magához öleli, és újra meg újra
elmondja, mennyire büszke rá.
Tasnak igaza volt. Mögöttük nem volt semmi más, csak
sötétség.
Tika tehát félve, de eltökélten folytatta útját az alagútban
Tas társaságában, aki azt remélte, a lány tévedett a
szalagmikkal kapcsolatban.

XII.

Halál a sötétben. Kísértethírnök.

Sturm alig tett meg pár lépést a teremben, máris belebotlott egy
mennyezetről leomlott súlyos gerendába. Fáklyája kis
fénytócsájában állva pusztítással találta szemközt magát, de
csak részleteket tudott kivenni. A szobát tűz perzselte meg. A
padlón bokáig állt a törmelék, nagyja megfeketedett és
megégett. A szénné perzselt tömbök egykor bútorok lehettek.
Sturm megkerülte a nehéz gerendát, félrerúgta a
törmeléket, és újabb ajtóra bukkant.
– A hangok innen kintről jönnek – szólt vissza halkan
barátainak.
– A fegyvertárból – mondta Raistlin. – Most már tudom,
hol vagyok. Ez volt a könyvtár. Milyen kár, hogy nem maradt
épségben!
Lehajolt, fölvette egy könyv maradványait. A lapok
hamueső kíséretében peregtek ki belőle. Csak a bőrkötés
maradt, de az is megperzselődött, sarkai megfeketedtek és
felpöndörödtek.
– Milyen kár – ismételte Raistlin lágyan.
Leejtette a könyvet, és fölnézett Sturmra, aki merőn
figyelte őt. – Fegyvertár? Könyvtár? Honnan tudsz ilyen sokat
erről az elátkozott helyről? – kérdezte a lovag.
 – Caramon és én egykor itt laktunk – válaszolta Raistlin
maró gúnnyal. – Nem igaz, testvér? Biztos vagyok benne, hogy
már említettük.
– Na, Raist! – motyogta Caramon. – Ne csináld!
Sturm továbbra is gyanakvóan méregette a varázslót;
mintha csak hitt volna neki.
– Ó, az ég szerelmére! – csattant fel Raistlin. – Ilyen
hiszékeny lennél, Fényeskardú Sturm? Tökéletesen ésszerű a
magyarázat. Láttam már térképeket Zhamanról. Tessék. A
rejtély meg van fejtve.
Raistlin letérdelt egy újabb könyvért, de az is elporlott
érintésére. Átpergette a hamut ujjai között. Sturm és Caramon
az ajtóhoz mentek a fáklyával. Raistlin a padlón guggolva,
botjába kapaszkodva hálásan üdvözölte a sötétséget, amely
elrejtette remegő kezét, az arcán gyöngyöző és nyakába csorgó
hideg verejtéket. Majdnem belebetegedett a rettegésbe, és azt
kívánta, bárcsak hallgatott volna azokra, akik figyelmeztették,
hogy ne jöjjön erre a helyre. Hazudott Sturmnak, hazudott a
fivérének. Raistlin soha nem látott térképet Zhamanról. Még
abban sem volt biztos, hogy létezik-e egyáltalán ilyen térkép.
Fogalma sem volt, hol keresse a hegyoldalban a rúnát. Sosem
hallott még Pheragasról. Nem tudta, honnan volt olyan biztos
abban, hogy a hangok a fegyvertárból érkeznek, vagy hogy ez a
helyiség a könyvtár volt valaha. Mint ahogy azt sem, honnan
tudta, hogy e szint alatt a mélyben egy laboratórium volt…
Raistlin megrázkódott és fejéhez kapott, mintha
belenyúlhatna és kitéphetné a sosem látott dolgok, helyek
emlékét.
– Hagyd abba! – suttogta kétségbeesetten. – Hagyj
békén! Miért kínozol?
– Raist? – szólt vissza Caramon. – Jól vagy?
Raistlin összeszorította fogát. Körmeit tenyerébe vájta,
hogy megállítsa keze remegését. Mély, reszkető lélegzetet vett,
és szorosan megmarkolta a botot, a hideg fát égő bőréhez
nyomta, s becsukta szemét. A félelem lassan elszivárgott, és
képes volt felállni.
– Jól vagyok, testvér – mondta, tudván, hogy ha nem
válaszol, Caramon érte jön. Lassan átvágott a törmelékkel
borított szobán, hogy csatlakozzon Sturmhoz és
ikertestvéréhez, akik az ajtónál álltak a hangokra fülelve, és
azon vitatkoztak, utánanézzenek-e vagy sem.
– Lehet, hogy egy ártatlan ember veszélybe került –
erősködött Sturm. – Megnézhetnénk, tudunk-e segíteni neki.
– Mit keresne egy ártatlan ember ezen a helyen? –
kérdezte Caramon. – Ez nem a mi harcunk, Sturm. Nem kéne a
fejünket egy goblintanyára bedugnunk. Várjunk, amíg véget ér,
aztán nézzük meg, mi maradt.
Sturm összevonta a szemöldökét.
– Maradj a fivéreddel. Én azért megnézem…
Fájdalom, kín és düh vadállati ordítása rázta meg a
padlót, port és törmeléket verve le a mennyezetről, elnyomva
Sturm többi szavát. A bömbölés elkínzott hörgéssel ért véget. A
rekedt hangok diadalmasan fölkiáltottak, és a kardcsattogás
fölerősödött. A három barát riadtan nézett össze.
– Ez sárkánynak hangzott! – mondta Caramon.
– Mondtam, hogy valaki bajban van! – Sturm ledobta a
páncélját tartalmazó zsákot, mely most haszontalan volt, hiszen
nem volt ideje felölteni. Caramon tiltakozásra nyitotta száját,
de mielőtt szólhatott volna, barátja már bele is vetette magát a
sötétségbe.
Caramon könyörgőn nézett ikertestvérére.
– Nem hagyhatjuk, hogy egyedül menjen, Raist!
Segítenünk kell neki.
Raistlin szája megrándult.
– Gondolom, igen, bár hogy miként küzdjünk meg egy
sárkánnyal, ha csak kardok és rózsaszirmok állnak
rendelkezésünkre, felfoghatatlan számomra.
– A hangjából ítélve megsérült. Azok a harcosok
alighanem sarokba szorították – mondta Caramon
reménykedőn, és a lovag után szaladt.
– Micsoda megkönnyebbülés! Egy sarokba szorított,
sebesült sárkány! – mormolta Raistlin.
Gondolatban sorra vette varázslatait, olyat keresve,
amely nem ingerelné fel még inkább a sárkányt – vagy nem
nevettetné meg. Kiválasztott egyet, amely megfelelőnek tűnt,
majd a fivére után sietett, remélve, hogy legalább Caramont
meg tudja óvni attól, hogy a Fényeskardúak utolsó nagy és
nemes csatájában elessen.

***

Caramon a romos könyvtárból kilépve követte Sturmot,

és egy tágas folyosón találta magát. Az erőd ezen része túlélte a
robbanás nagyját. Kárt csak a falakon és a padlón végigfutó
repedések és a leomlott mennyezetdarabok mutattak. A sárkány
üvöltése mintha a folyosó túlvégéről érkezett volna. A
bömbölés egyre hangosabb és rémítőbb lett.
A szörnnyel hadakozók hangjai is felerősödtek. Caramon
nem volt képes szavakat kivenni, de úgy hangzott, mintha
ellenfelüket gúnyolták és egymást biztatták volna. Sturm
előrerohant. Hátra sem nézett; nem tudta, Caramon követi-e
vagy sem.
Caramon óvatosabban közelített. A csata valamiért
szokatlannak érződött. Azt kívánta, bárcsak az ikertestvér is
csatlakozott volna hozzá.
Félig megfordult és halkan hátraszólt:
– Raist, siess!
Kéz kulcsolódott Caramon kezére, és egy hang suttogott
a sötétben:
 – Itt vagyok, testvér.
Caramon nagyot ugrott.
– A mindenségit, Raist! Ne settenkedj!
– Sietnünk kell – mondta komoran Raistlin –, ha meg
akarjuk akadályozni, hogy a lovagból gyújtós legyen.
Előresiettek, követve Sturm fáklyájának lángját és kardja
csillogását.
– Nem tetszik ez nekem – mondta Caramon.
– Nem is értem, miért nem – válaszolta Raistlin maróan.
– Bátran masírozunk a halálba…
Caramon a fejét rázta.
– Nem ez. Hallgasd a hangokat, Raist! Már korábban is
hallottam őket vagy hasonlóakat.
Raistlin az ikertestvérére nézve látta, hogy komolyan
beszél. Ők ketten évekig zsoldosként szolgáltak, és a varázsló
megtanulta tisztelni fivére képességeit és harcosösztöneit.
Raistlin hátravetette csuklyáját, hogy jobban halljon.
Caramonra nézett és bólintott.
– Igazad van. Hallottuk már ezeket a hangokat. Ostoba
lovag! – tette hozzá Raistlin. – Meg kell állítanunk, mielőtt
megöleti magát! Menj előre! Majd beérlek.
Caramon előresietett.
– Shirak – ejtette ki Raistlin a varázsszót, és botja fénye
felszikrázott. Menet közben észrevette egy óriási, lefelé
csavarodó vaslépcső maradványait. – Az a lakosztályomba
vezet – mondta magának.
Varázslata járt az eszében, nem is figyelt föl rá, mit
motyog.
– Sturm! Várj meg! – kiáltotta Caramon, amikor úgy
gondola, hogy a lovag meghallhatja a fegyvercsattogás
közepette.
Sturm megállt és megfordult.
– Mi az? – kérdezte türelmetlenül.
 – A hangok! – zihálta Caramon, az erőfeszítéstől lihegve.
– Sárkányfattyak. Figyelj csak! – Megragadta a barátja karját.
Sturm összevont szemöldökkel hallgatózott. Leengedte
kardját.
– Miért támadnának meg a sárkányfattyak egy sárkányt?
– Talán összevesztek – mondta Caramon, s próbált
lélegzethez jutni. – A gonosz önmaga ellen fordul.
– Én ebben nem lennék olyan biztos – érte be őket
Raistlin. A lovagról a fivérére nézett. – Érzi bármelyikőtök a
bénító rettegést, amit az efféle lények körül korábban mindig?
– Nem – felelte Sturm –, de a sárkány most nem lát
bennünket.
– Az nem jelent semmit. A táborban jóval azelőtt éreztük
a rettegést, hogy megpillantottuk volna a vörös sárkányt.
– Roppant különös – mormolta Sturm a homlokát
ráncolva.
– Csak azt tudjuk, hogy az ellenségem ellensége a
barátom – mondta Raistlin.
– Igaz – mosolyodott el halványan Sturm. – Ez esetben
segítsünk a sárkánynak!
– Segíteni a sárkánynak! – nézett nagyot Caramon. –
Mindkettőtöknek elment az esze?
Úgy tűnt, igen, mert Sturm ismét a harc felé rohant,
oldalán Raistlin sietett. Caramon a fejét csóválva szaladt fivére
és a lovag után.
A csatazaj fölerősödött, most már tisztán ki lehetett venni
a sárkányfattyak sziszegését és torokhangjait. A saját nyelvüket
beszélték közössel keverve, ezért Caramon minden negyedik
szót értett. A sárkány bömbölése csillapult, gyengült. Fény
áradt a fegyvertárból a folyosóra.
Sturm a falhoz simult. Az ajtóhoz lopakodott, és óvatosan
bekukkantott a terembe. A látvány annyira megdöbbentette,
hogy földbe gyökerezett a lába, és csak bámult. Caramon
visszarántotta.
– Na? – kérdezte.
– Van ott egy sárkány – mondta Sturm megrendülve –,
amilyet még soha nem láttam. Gyönyörű. – Megrázta magát,
visszatért a valóságba. – És súlyosan megsérült.
Caramon maga is megnézte.
Sturmnak igaza volt. A sárkány nem hasonlított egyik
másikra sem, amellyel Caramon valaha találkozott. Látott
sárkányokat olyan éjfekete pikkelyekkel, mint a Sötét Királynő
szíve, vörösekkel, akár a perzselő láng, kékekkel, akár a kobalt
égbolt. Ez azonban más volt. Kisebb volt a többinél és
gyönyörű, ahogy Sturm is megmondta. Pikkelyei fényesre
dörzsölt rézként csillogtak.
– Miféle sárkány ez? – fordult Caramon ikertestvéréhez.
– Ezt kell kiderítenünk – mondta Raistlin –, ami azt
jelenti, nem hagyhatjuk, hogy meghaljon.
– Négy sárkányfattyút láttam – jelentette Sturm. – Az
egyikük súlyosan sérült. A másik három még talpon van,
nekünk háttal. A sárkány lemészárlásával vannak elfoglalva.
íjakkal vannak felfegyverezve, nyilakkal lövik. Hátba
kaphatjuk őket.
– Hadd lássuk, mit tehetek – mondta Raistlin. – Hátha
időt és gondot takaríthatok meg mindannyiunknak.
Raistlin elővett valamit az erszényéből, elmorzsolta,
elmondta a varázsszavakat, és intett a kezével.
Ujjaiból lángoló tűzgolyó röppent elő, szállt át a termen
és hátba találta az egyik sárkányfattyút. A mágikus tűz
szétfröccsent a szörny pikkelyes bőrén. A fattyú borzalmas
üvöltésben tört ki, és összeesett a padlón, kínokban fetrengett,
miközben a lángok feketére perzselték pikkelyeit és
megégették húsát. Társai fejvesztve menekültek a közeléből,
mert a lángok egyre terjedtek és sarkukat nyalogatták.
– Ne feledjétek! – figyelmeztette Raistlin a berontó
Sturmot és Caramont. – A sárkányfattyak holtan legalább olyan
veszedelmesek, mint élve.
Sturm harci kiáltását hallatta:
– Arras, Solamni! Kelj fel, Solamnia!
A sárkányfattyú összerezzent a kiáltásra és új ellenfele
felé fordult volna, ám Sturm kardja zsigereibe mélyedt. A lovag
gyorsan kirántotta a pengét, mielőtt a lény kővé dermedhetett
volna, csapdába ejtve fegyverét. Caramon nem kockáztatott.
Kezét kardja markolatára fonta, és tarkón vágta a gombbal a
sárkányfattyút. Reccsenés hallatszott, és a lény
márványkeményen koppant a földön.
– Három halott! – jelentette Caramon, felhorzsolt
ujjbütykét nyalogatva. Sietett, hogy véget vessen a sérült
sárkányfattyú életének, de az már halott volt. Ahogy a közelébe
ért, a tetem porrá omlott. – Négy halott – helyesbített.
A csata véget ért. Sturm a sárkányhoz sietett. A hatalmas
lény elterült a padlón, csillogó rézpikkelyeit vér mocskolta.
Raistlin, amilyen gyorsan csak tudott, a sárkányhoz sietett. A
mágia mindig megfizettette vele az árát. Olyan fáradtnak érezte
magát, mintha nem három percig, de három napig harcolt
volna.
– Figyeld a folyosót! – utasította fivérét, amikor elhaladt
mellette. – Más sárkányfattyak is voltak a teremben. Ez a négy
csak azért maradt itt, hogy bevégezzék a feladatot.
Caramon végignézett a padlón szétszórt tengernyi
használt nyílon, és komor egyetértéssel bólintott. A lény
gyönyörű, fenséges látványt nyújtott. Ha sárkány volt is, nem
érdemelt ilyen szenvedést. Caramon kiment, hogy vigyázza az
ajtót.
Sturm leguggolt a sárkány feje mellé. A lény szeme
nyitva volt, de fénye egyre tompult. Nehezen lélegzett, és
ámulva nézett Sturmra.
– Egy solamniai lovag… Mit keresel itt? Te… a törpék
oldalán harcolsz? – A sárkány erőlködve fölemelkedett. – Meg
kell ölnöd a gonosz varázslót!
Sturm Raistlinre pillantott.
– Nem engem! – vakkantotta Raistlin. – A sárkány
harcoló törpékről beszél… Bizonyára Fistandantilusra gondol!
– Álmomban talált rám – mormolta a sárkány. –
Elvarázsolt, bebörtönzött… Most pedig elküldte a démonjait,
hogy megöljön…
A sárkány köhögött, vér fröccsent a szájából.
– Miféle sárkány vagy te? – kérdezte Raistlin. – Sosem
láttunk még hozzád hasonlót.
A csillogó test megremegett. A sárkány vaskos farka a
padlót verdeste, lába összerándult, szárnya rángott. Vér ömlött
ki száján, és feje lekonyult. Szeme a semmibe meredt.
Raistlin bosszúsan felsóhajtott.
Sturm rosszallóan nézett rá, majd lehajtotta fejét.
– Paladine, a fény és a kegyelem, a bölcsesség és igazság
ura – imádkozott –, vidd el ennek a nemes lénynek lelkét áldott
birodalmadba…
– Sturm, hallottam valamit! – rontott be Caramon a
terembe. Amikor észrevette, hogy a lovag imádkozik, zavartan
megtorpant, és ikertestvérére nézett. – Hangokat hallottam a
könyvtárból.
– Lovag – szólt csípősen Raistlin –, hagyd el az imát!
Paladine tudja, mit tegyen egy lélekkel. Nem kell, hogy
megmondd neki.
Sturm ügyet sem vetett rá. Befejezte imádságát, majd
fölemelkedett.
– Hangokat hallottam – kezdte újból bocsánatkérően
Caramon –, a folyosóról. Talán sárkányfattyak. Nem tudom
megállapítani.
– Menj a testvéremmel! – mondta Raistlin. – A varázslat
kimerített. Pihennem kell.
 Lerogyott a padlóra, hátát a falnak vetette.
Caramon megrémült.
– Raist, nem lenne szabad egyedül maradnod.
– Csak menj, Caramon! – mondta Raistlin, szemét
lehunyva. – Sturmnak szüksége van a segítségedre. Különben
is sírba viszel az aggodalmaskodásoddal!
A kristály sziporkázó fénye megvilágította aranyló bőrét,
arca beesett. Köhögni kezdett, mire zsebkendőjét kereste.
– Nem is tudom – habozott Caramon.
– Biztonságban lesz itt – mondta Sturm. – A
sárkányfattyak továbbálltak.
Caramon bizonytalan pillantást vetett fivérére.
– El kéne oltanod a fényt, Raist.
Raistlin várt, amíg fivére és Sturm csizmadobogása el
nem halt. Amikor biztos volt benne, hogy elmentek, Raistlin
fölállt, és remélte, hogy Caramon nem veszi a fejébe, hogy
visszamenjen érte.
Ahogy mondta, a terem egykor fegyvertár volt. A
régimódi lemezvértek állványai a padlón hevertek szanaszét. A
sárkányfattyak felborogatták őket, talán kincseket kerestek. A
véres padlót mindenféle fegyverek borították, legtöbbjük eltört
vagy menthetetlenül elrozsdált. Raistlin futó pillantást vetett
rájuk, de nem látott semmi érdekeset. A sárkányfattyak
intelligens lények voltak, akik fölismerték az értékeset. Már
bizonyára mindent elvittek, amit érdemes volt.
Raistlin odalépett egy tárgyhoz, amely megragadta a
figyelmét: egy nagy kendervászon zsák hevert az egykori
sárkányfattyú porhalma mellett. Lefektette botját a földre, és
letérdelt a zsákmány mellé, óvatosan, nehogy köpenye a vérbe
érjen.
Megbökte az egyik dudort: kemény, szilárd tárgyat érzett.
A vásznat vér áztatta el. Raistlin fürge ujjai kibogozták a
spárgacsomót, kilazították, és belepillantott a zsákba.
 Botja kristályának fénye egy sisakról szikrázott vissza, és
nem is akármilyenről. A sárkányfattyú felismerte értékét a
mocsok és por patináján keresztül is, és bár Raistlin nem értett
a páncélok finomságaihoz, azt még ő is látta, hogy a sisakot
egy hozzáértő mester készítette, hogy védje és díszítse
viselőjét.
Raistlin köpenye ujjával letörölte egy darabon a sisakról
a koszt. Három nagy rubin csillant meg a fényben.
Raistlin belekukkantott a zsákba, és mivel nem látott más
érdekeset, figyelmét ismét a sisakra fordította. Kezét elhúzta
fölötte, és pár szót mormolt. A sisak lágy, sápadt fényt
árasztott.
– Ó, szóval mágikus vagy… Kíváncsi vagyok…
A haj fölmeredt a tarkóján, és gerincén borzongás futott
végig. Valaki volt a helyiségben vele, és a háta mögé lopózott.
Raistlin lassan letette a sisakot, ugyanazzal a mozdulattal
fölvette botját, majd megperdült.
A sötétségből sápadt, hideg, árnyakkal körülvett szemek
néztek rá. Anyagtalanok voltak, sem fej, sem test nem tartozott
hozzájuk. Ezek nem eleven lény szemei voltak. Raistlin az
átkozott pillantásban felismerte az Abyssra kárhoztatott, a
Halál istenének foglyaként sínylődő lélek gyűlöletét és
fájdalmát, aki nem talál nyugalomra vagy enyhülésre szörnyű
létezése kínjai elől.
A szemek közelebb lebegtek, pokoli sötétséget kavarva
fel s húzva maguk után.
Raistlin fölemelte botját, maga elé tartotta. Ez volt
egyetlen védelme. Túl gyenge volt, hogy újabb varázslatot
szőjön, még ha eszébe is jutna olyan bűbáj, ami hatásos lehet a
rémséges kísértet ellen. Megfordult a fejében, hogy segítségért
kiáltson, de félt, hogy a szellem rátámadna. Mindenekfelett
meg kell akadályoznia, hogy a kísértet hozzáérjen, mert a halál
érintése kiszívná belőle a melegséget és az erőt, és felinná
életét.
A kísértet közelebb lebegett, de a bot fénye vakító
fehéren felragyogott, csaknem elvakítva Raistlint, aki
kénytelen volt eltakarni a szemét. A szellem megállt.
Egy hang szólalt meg: csontszáraz, hamupuha, és
láthatatlan szájból eredt.
– Az úr arra kér, hogy átadjak egy üzenetet a számodra,
Raistlin Majere. Megtaláltad, amit kerestél.
Raistlin annyira megdöbbent, hogy kis híján elejtette a
botját. Keze megremegett, és a fény reszketni kezdett. A
kísértet közelebb sodródott, mire Raistlin ismét megmarkolta a
botot, és előrelökte. A fény egyenletesen ragyogott, és a jelenés
elhátrált.
– Nem… értem. – Raistlin szája kiszáradt. Kétszer is
megpróbált kinyögni valamit, de a szavak károgásként törtek
elő a torkából.
– Nem is fogod érteni. Nem is kell, még sokáig nem.
Csak tudd, hogy az úr oltalmában állsz.
A kísértetszemek lecsukódtak, a sötétség szétoszlott.
Raistlin karja önkéntelenül reszketni kezdett, és kénytelen volt
leengedni a botot. Nagyon izgatott volt, és amikor egy hang
megszólalt a háta mögött, majd’ kiugrott a bőréből.
Sturm állt mögötte.
– Kihez beszéltél? – A lovag hangja undokul és
gyanakvón csengett. – Hallottam, hogy valakivel társalogsz.
– Magamban beszéltem – mondta Raistlin. A zsákba
lökte a sisakot, remélve, hogy a lovag nem vette észre. Élesen
megkérdezte: – Miféle hangokat hallott a fivérem? Hol van
Caramon?
Sturm nem hagyta magát félrevezetni. Tekintete
megakadt a csillogó fémen.
– Mi van a kezedben? – firtatta. – Miért rejtegeted? Hadd
lám!
 Raistlin fölsóhajtott.
– Semmit nem rejtegetek. Találtam ebben a zsákban egy
törpesisakot. Keveset tudok a páncélokról, de ez valamennyire
értékesnek tűnik. Magad is megnézheted. – Átadta a zsákot. –
Merre van Caramon?
– A vendégeinket szórakoztatja – mondta Sturm.
Kinyitotta a zsákot, előhúzta a sisakot és a fénybe
tartotta.
Halkan felsóhajtott.
– Gyönyörű munka. Nem láttam ehhez foghatót. – Sötét
pillantást vetett Raistlinre. – Még hogy valamennyire értékes!
Egy királyságot megér. Egy ilyen sisakot csak királyi vér
hordhat, egy herceg vagy talán maga az uralkodó.
– Ez megmagyarázza… – motyogta Raistlin. Foghegyről
odavetette: – Óvatosan bánj vele! Azt hiszem, elvarázsolt lehet.
A kísértet szavai jártak a fejében. Megtaláltad, amit
kerestél. Mit is keresett itt? Raistlin alig tudta felidézni. Azt
mondta Tanisnak, hogy Thorbardin kulcsát keresi. Igaz volt?
Vagy csak álca? Vagy az igazság a kettő között van?
– Vendégeket szórakoztat? – ismételte Raistlin, amikor a
lovag megjegyzése szöget ütött a fejébe. – Hogy érted? Nincs
bajban?
– Ez attól függ, mit értesz bajon – válaszolta Sturm, és
halkan fölnevetett.
Raistlin aggodalmasan fivére keresésére indult, de az
ajtóban beleütközött Caramonba. Ikertestvére arca pipacspiros
volt.
– Hé, Raist – vigyorgott bambán –, ide süss, ki van itt!
Caramon mellett Tika bukkant fel. Rámosolygott Raistlinre, de
mosolya hamar lehervadt a hideg pillantás súlya alatt.
A varázsló már épp szólt volna, de a terembe robogó
Tasslehoff beléfojtotta a szót, még a nyelve is összeakadt a
nagy fecsegésben.
 – Szia, Raistlin! Azért jöttünk, hogy megmentsünk
benneteket, de úgy tűnik, nincs rá szükségetek. Caramon azt
hitte, sárkányfattyak vagyunk, és majdnem miszlikbe aprított.
Hűha, az ott egy sárkány? Meghalt? Szegényke…
Hozzányúlhatok?
Raistlin gyilkos pillantást vetett fivérére.
– Caramon – szólította meg jegesen –, beszélnünk kell.

XIII.

Királyi vendég. A kiút. Szörnyű felfedezés.

Sturm végigsimított a sisakon, csodálta a kézművesmunkát.

Halványan érzékelte a teremben uralkodó feszültséget, hallotta
Raistlint, ahogy fojtottan, haragosan szapulja fivérét, Caramon
lábcsoszogását és sértődött válaszát, hogy nem az ő hibája,
Tikát, ahogy a gallérjánál fogva kipenderíti Tasslehoffot,
valami olyasmit morogva az orra alatt, hogy megkeresi a kiutat
erről a borzalmas helyről. Sturm tudatában volt a
történéseknek, de nem figyelt oda. Tekintete és gondolatai a
sisak felé fordultak.
Ujjbegyével óvatosan ledörzsölte a koszt az ékkövekről,
hogy azok fényesebben ragyogjanak. Az egyiken megakadt a
szeme: akkora volt, mint egy gyerekököl, a sisak közepébe
illesztve. Sturm elképzelte, milyen lenne a sisak kifényesítve,
ragyogón. Váratlanul elfogta a vágy, hogy felpróbálja.
Nem tudta, honnan ered az ötlet. Természetesen Krynn
összes acélpénzéért sem cserélte volna el a saját sisakját, amely
apjáé és előtte nagyapjáé volt, és ez nem illett volna a fejére.
Törpének készítették, és ezért egy embernek nagy lett volna. A
feje úgy zörögne benne, akár egy borsószem a dióhéjban,
Sturm mégis fel akarta venni. Talán arra volt kíváncsi, milyen
egy királyságnyi kincset viselni, vagy meg akarta ítélni a
munka minőségét, vagy a sisak szólította meg, és sürgette,
hogy nyomja a fejébe, húzza hosszú, szőke hajára, mely már
őszült, noha csupán huszonkilenc esztendős volt.
Levette apja sisakját, és a lábához tette. A másikat
fölemelve és csodálva Sturm felidézte, hogy Raistlin azt
mondta, a sisak varázserejű. A lovag elhessegette az ötletet.
Egy valódi harcos – és a törpe is bizonyára az volt – nem
engedne a páncélja közelébe mágust. Raistlin csak el akarta
ijeszteni. Magának akarta a sisakot.
Sturm a feje fölé emelte a sisakot. Meglepetésére és
elégedettségére úgy illett rá, mintha csak rá öntötték volna.

***

– Raist, mit gondolsz, miféle sárkány volt ez? – kérdezte

Caramon kétségbeesett próbálkozásában, hogy elterelje a
témát. – Különös színe van. Talán markáns sárkány.
– Úgy érted, mutáns sárkány, te tökfej – pirított rá
Raistlin. – Jelen pillanatban egy cseppet sem érdekel, mi volt!
– Dühösen beszívta a levegőt.
– Azt hiszem, mi keresünk valami kiutat, Caramon –
mondta ki Tika az első kétségbeesett gondolatot, ami csak az
eszébe ötlött. – Gyere, Tas! Keressünk kijáratot! – Elkapta a
surranó grabancát.
– De hiszen tudjuk, hogy jussunk ki! – vitatkozott Tas. –
Ahogyan bejutottunk!
– Keresünk egy másik utat – jelentette ki komoran Tika,
és kicibálta a teremből.
Raistlin megsemmisítő pillantást vetett Caramonra, aki
összehúzta magát, s szinte felére zsugorodott.
– Mit keres itt ez a lány? – kérdezte Raistlin. –
Megmondtad neki, hogy jöjjön? Igaz?
 – Nem, Raist, esküszöm! – Caramon bánatosan lógatta
fejét, boldogtalan tekintetét csizmájára fordította. – Fogalmam
sem volt róla.
– A sok ordas ostobaság közül, amiket elkövettél, ez a
legordasabb. Tudod, mekkora veszélybe sodortad? És a
surranó. Istenekre, a surranó!
Raistlin kénytelen volt elhallgatni, hogy levegőt vegyen a
folytatáshoz, de erre köhögésben tört ki. Sokáig nem bírt
megszólalni, és a zsebkendője után kapott.
Caramon vívódva nézte ikertestvérét, de nem mert együtt
érzőn szólni hozzá vagy segíteni. Így is épp elég nagy bajban
volt, ami semmilyen formában nem az ő lelkén száradt. Noha
egy része titkon fellelkesült, amiért Tika érdemesnek tartotta rá,
hogy utána eredjen, másik fele jobb szerette volna, ha a lány a
földrész túlfelén van inkább.
– Nem okoz majd gondot, Raist – mondta Caramon –, és
Tas sem. Sturm vissza tudja vinni őket a táborba. Mi pedig
megyünk Thorbardinba, vagy ahová menni akarsz.
Raistlin végre levegőhöz jutott. Megtörölte a száját, és
mogorva elismeréssel pillantott fivérére. Caramon terve
nemcsak Tikától és Tasslehofftól szabadítaná meg, de a
lovagtól is.
– Azonnal induljanak – harákolta Raistlin.
– Persze, Raist – mondta Caramon megkönnyebbülve. –
Beszélek Sturmmal… Sturm? Ja, itt vagy?
Megfordulva Sturmmal találta szemközt magát. Caramon
meglepetten nézett barátjára. A lovag levette a saját sisakját,
amelyet az életénél is többre becsült, és most egy koszos,
vérfoltos, számára túlságosan is nagy sisakot hordott helyette.
Rostélya egészen nyakáig lógott. Szemét alig lehetett látni a
kivágások felső részén át.
– Ööö, szép sisakot találtál, Sturm – mondta Caramon.
– A helyes megszólításom: „felség” – jelentette ki Sturm,
hangja furcsán szűrődött ki a sisak alól. – Megkérdeném a
neveteket és hogy honnan jöttetek, de nincs időm a
finomkodásra. Azonnal indulunk kell Thorbardinba!
Caramon riadt pillantást vetett fivérére. Fogalma sem
volt arról, mit művel Sturm. Nem vallott a komoly lovagra a
bolondozás.
Raistlin keskenyre húzott, csillogó szemmel figyelte a
lovagot.
– Mondtam neki, hogy a sisak varázserővel bír – mondta
halkan.
– Ugyan, Sturm! – szólt rá Caramon, immár
megszeppenve. – Ne viccelj! Beszéltem Raisttel, és arra
jutottunk, hogy vissza kéne kísérned Tikát és Tast a táborba.
– Nem tudom, ki ez a Sturm, akihez beszéltek –
szakította félbe a lovag Caramon mondandóját. – Én Grallen
vagyok, Duncan, a hegy alatti király fia. Azon nyomban vissza
kell térnünk Thorbardinba! – Hangja bánatosan csengett. – A
fivéreim meghaltak. Attól félek, minden elveszett. A királyt
azonnal értesíteni kell.
Caramon álla leesett.
– Grallen? Duncan fia? He? Raist, te tudod, miről beszél?
– Milyen érdekes – mormolta Raistlin, úgy vizslatva
Sturmot, mintha egy laboratóriumi kísérlet eredménye lenne
egy lombikban. – Figyelmeztettem. Nem hallgatott rám.
– Mi történt vele? – kérdezte Caramon.
– A sisak uralmat szerzett fölötte. Nem ritka az efféle
varázslat. Ott van a híres elf Imádat melltűje, amelyet egy
varázsló készített, hogy szeretett felesége lelkét belefoglalja.
Vagy Leonora éneklő sípja, ami…
– Raist! – szólt rá Caramon. – Fejezd be a
történelemleckét! Mi legyen Sturmmal?
– A sisak a jelek szerint egy Grallen nevű törpehercegé
volt – magyarázta Raistlin. – Vagy az ütközetben, vagy itt az
erődben. Nem ismerem a varázslat pontos mibenlétét, de a
sejtésem, hogy a herceg szellemének nyomós oka volt ezen a
világon maradni, méghozzá olyan erős ok, amiről még a
halálban sem akart lemondani. Lelke a sisak részévé vált,
remélve, hogy egyszer majd csak akad valaki, aki elég bolond,
hogy fölvegye. És íme, jött Fényeskardú Sturm.
– Tehát ez a törpeherceg most Sturm? – kérdezte zavartan
Caramon.
– Fordítva. Sturm a törpeherceg, Grallen.
Caramon rémülten nézett barátjára.
– Visszaváltozik valaha Sturmmá?
– Valószínűleg – mondta Raistlin –, ha leveszi a sisakot.
– Akkor vegyük le!
– Én nem tenném… – kezdte Raistlin, de Caramon már
megragadta a sisakot, és rángatni kezdte, hátha lehúzhatja
Sturm fejéről.
Sturm fájdalmasan, dühösen felkiáltott, és ellökte
Caramont.
– Hogy merészeled rám tenni a mocskos mancsodat,
ember! – Kardja után kapott.
– Elnézésedét esdeklünk, felség – lépett gyorsan közbe
Raistlin. – A fivérem nincs magánál. A csata heve
megzavarta…
Sturm eltette a kardját.
– A sisak rászorult, Raist – jelentette Caramon. – Meg
sem bírtam moccantani!
– Nem lep meg – jegyezte meg Raistlin. – Kíváncsi
lennék… – Gondolataiba mélyedt.
– Hogy érted azt, hogy nem lep meg? Ő itt Sturm! Meg
kell törnöd a varázslatot valahogyan, tégy valamit!
Raistlin megrázta fejét. – A bűbájt nem lehet megtörni,
míg Grallen herceg szelleme el nem engedi.
– És mikor lesz az? Sturm örökre törpe marad?
 – Nem valószínű – csattant fel Raistlin, és bosszúsan
hozzátette: – Ne kiabálj! Az összes sárkányfattyút a nyakunkra
csődíted! A herceg lelke egy küldetést akar befejezni. Talán
olyan egyszerű feladatot, mint hazatérni, hogy átadja fivérei
halálának hírét.
Raistlin elhallgatott, és elgondolkodva nézte a sisakot.
– Talán erre gondolt a hírvivő… – motyogta.
Caramon letörten a hajába túrt.
– Sturm azt hiszi magáról, hogy törpe! Ez szörnyű! Mit
tegyünk?
– Felség – szólt Raistlin, rá sem hederítve fivérére,
szavait egyenesen a lovaghoz intézve –, örömmel elkísérünk
Thorbardinba, de amint látod, emberek vagyunk. Nem tudjuk
az utat.
– Természetesen mutatom az utat – vágta rá azonnal
Sturm. – Gazdag jutalom vár benneteket a szolgálatért cserébe.
A királynak hallania kell a szörnyű hírt!
Caramon fivéréhez fordult, aki roppant elégedettnek tűnt.
– Nem használhatod ki így őt! – morogta Caramon.
– Miért nem? Megtaláltuk, amit kerestünk. – Raistlin
Sturmra mutatott. – Íme, Thorbardin kulcsa!

***

Tika leült egy törött oszlopra, és bánatosan sóhajtott.

– Bárcsak az egész erőd a fejemre omlana! Betemetne a
törmelék és vége lenne.
– Azt hiszem, már késő – mondta Tas a törmelékkel teli
folyosón bóklászva, fáklyája lángját és abroncsbotja hegyét a
homályos sarkakba dugva, hátha valami érdekesre bukkan. –
Az erőd már leomlott, amennyire csak leomolhatott.
– Akkor majd beleesem egy gödörbe – mondta Tika. –
Vagy legurulok a lépcsőn és kitöröm a nyakamat. Csak ne
kelljen ismét Caramon szeme elé kerülnöm. Miért, miért is
jöttem el? – Arcát tenyerébe temette.
– Nem úgy tűnt, mint aki repes a láttunkra, igaz? –
ismerte el Tas. – Ami furcsa, különösen, ha figyelembe
vesszük, miféle veszedelmeken mentünk keresztül, hogy
megmentsük attól az emberevő szalagmitól.
Tika füllentett, amikor azt mondta, hogy Tassal a kijárat
keresésére indul. Az erőd sötét volt és kísérteties, és noha a
surranó boldogan felfedezőútra indult volna, a lány nem volt
kalandvágyó kedvében. Csak Caramon közeléből szeretett
volna elkerülni. Tassal együtt a folyosón maradt, nem messze a
teremtől, ahol Caramon veszekedett a fivérével. Fáklyáik és
Raistlin botjának fénye kiszűrődött a járatba. Tika hallotta a
mérges hangokat, kivált Raistlinét, de nem tudta kivenni a
szavakat. Bizonyára kígyót-békát mond rá. Tika arca égett.
Elfacsarodott szívvel hintázott előre-hátra, és felnyögött.
Tasslehoff megnyugtatóan veregette a vállát, majd a
levegőbe szimatolt.
– Friss levegőt érzek – mondta orrát ráncolva. – Na jó,
talán nem éppen friss, de kinti levegőnek érzem, nem bentinek.
– Na és? – szipogta Tika.
– Azt mondtad Caramonnak, megkeressük a kivezető
utat. Azt hiszem, megtaláltuk. Gyere!
– Nem ilyen kijáratra gondoltam – sóhajtott Tika. –
Hanem a… slamasztikából kivezető útra…
– De ha találnánk egy kijáratot, ami jobb, mint a
bevezető út, és elmondanád Caramonnak, akkor ő
továbbadhatná Raistlinnek, aki ezután nem haragudna többé
ránk. Hasznossá tennénk magunkat.
Tika fölemelte fejét. Tasnak igaza volt. Ha bebizonyítják
a hasznosságukat, Raistlin nem lenne dühös rájuk. Caramon is
örülne, amiért utána ment. Tika is a levegőbe szimatolt. Először
csak a régóta föld alatti helyek nyirkos, áporodott szagát érezte,
de aztán fölfedezte, miről beszélt a surranó. A beszívott levegő
nedves volt és rothadástól bűzlő, ahogy Tas is mondta, de
legalább más, mint az idelenti lég.
– Azt hiszem, fentről jön – mondta Tika fölfelé kémlelve.
– Nem látom. Tartsd magasabbra a fáklyát!
Tas ügyesen egy ledőlt oszlopra mászott, majd onnan egy
másik kődarabra, amely azon feküdt, így válla Tika feje fölé
került. Olyan magasra tartotta fáklyáját, ahogy csak tudta, karja
szinte kiugrott a helyéből, ahogy nyújtózkodott. A fény egy
ingatag, vas gyalogjáró alját világította meg.
– A friss levegő határozottan onnan jön – jelentette ki
Tas, bár valójában nem igazán tudta megmondani, mi a
különbség. Azonban szerette volna Tika gondolatait elterelni a
gondokról. – Talán ha felmásznánk arra a gyalogjáróra,
találnánk egy ajtót, vagy valamit. Van nálad kötél?
– Nagyon jól tudod, hogy nincs – válaszolta Tika, és
ismét felsóhajtott. – Reménytelen.
– Nem az! – kiáltotta Tas. Fölnézett, nyakát tekergetve,
hogy jobban lásson. – Azt hiszem, ha erre az oszlopra állnál és
a válladra vennél, elérném a gyalogjáró alját. Érted, hogy
gondolom, ugye? – visszanézett Tikára. – Mint azok az
akrobaták, akiket a tavalyi vásárban láttunk. Volt egy fickó, aki
csomót kötött magára és…
– De mi nem vagyunk akrobaták – szögezte le Tika. –
Sokkal valószínűbb, hogy kitörjük a nyakunkat.
– Épp az imént mondtad, hogy azt szeretnéd, ha kitörnéd
– mondta Tas. – Na, Tika, legalább próbáljuk meg!
Tika a fejét rázta.
Tas vállat vont. – Akkor nincs más hátra, visszamegyünk
és megmondjuk Caramonnak, hogy kudarcot vallottunk.
Tika újra átgondolta a dolgot.
– Tényleg úgy gondolod, hogy sikerülne?
– Hát persze! – Tas óvatosan egyensúlyozta a fáklyát a
kövön, nehogy kialudjon. – Állj ide! Vesd meg a lábad! Maradj
nyugton! Fel fogok mászni a hátadon a válladra. Ó, várj csak!
Le kéne csatolnod a kardodat…
Tika kikapcsolta derékszíját, és letette a fáklya mellé.
Számos módon próbálkoztak, hogy a surranó Tika vállára
kerüljön, de emberre mászni korántsem volt olyan könnyű,
mint ahogy az akrobaták sugallták. Néhány kudarc után Tas
végre rájött, hogyan csinálja.
– Szerencse, hogy széles a csípőd – mondta Tikának.
– Kösz szépen – morogta a lány keserűen.
Tas fél lábát megvetette Tika csípőjén, és
felhúzódzkodott. Másik lábát a vállára tette, fellendült, és már
mindkét lábbal Tika vállán állt. Lassan, kicsit imbolyogva,
kezével a lány fejére támaszkodva felegyenesedett.
– Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz vagy! – lihegte Tika.
– Siess!
– Fogd meg a bokámat! – utasította Tas. Fölnyúlt és
megragadott két vasrudat. – Most már elengedhetsz!
Tas föllendítette jobb lábát, megpróbálta a gyalogjáróra
felrakni. Két próbálkozás után végre sikerült. Átdugta egyik
lábát a rudak között, aztán megakadt, mert nem tudta, mihez
kezdjen a másikkal. Egy pillanatig kényelmetlen, kifacsart és
veszélyes helyzetben függött.
Tika felnézve szájára tapasztotta a kezét, félt, hogy Tas
leesik.
Szerencsére Tas erkélymászó, párkányon suhanó és
tetőgerincen sétáló családból származott. Egy tekergőzés,
néhány nyögés, lábak átrendezése, hogy ne törje ki a csípőjét,
még több tekergés és furakodás, és átjutott a vasrudakon, és
már hason feküdt a gyalogjárón.
– Sikerült! – kiáltotta Tika lenyűgözve. – Mi van
odafönt? Van kijárat?
Hallotta Tast, ahogy a sötétben botorkál, de nem látta, mit
csinál. Egyszer mintha megbotlott volna valamiben, mert
bosszúsan azt mondta. – Au! – Végül visszajött, áthajolt a
korláton, és leszólt.
– Tika, szerinted miért hívják gyalogjárónak? Lóval
mégse lehetne végigmenni rajta.
– Honnan tudjam? Mit számít? – kérdezett vissza a lány
ingerülten.
– Csak kíváncsi voltam. Gondolom, pont azért, hogy
figyelmeztessenek.
Mielőtt Tika válaszolhatott volna, hogy ennek semmi
értelme, Tas hozzáfűzte:
– Egy csomó kötél van itt fent, csak úgy állnak a
tekercsek, és van fáklya is meg egy zsák valami puhával benne,
ami bűzlik. Keresek tovább.
Megint eltűnt. Tika fölvette a fáklyát és körülnézett,
cseppet sem volt ínyére, hogy egyedül maradt. Aztán eszébe
jutott, hogy nincs igazán egyedül: Caramon ott van, nem
messze. Ha hívná, eljönne.
Tas visszatért.
– Megtaláltam! Van egy lyuk a mennyezeten, ami azt
hiszem, egy aknába vezet, és biztos vagyok benne, hogy az a
külvilágra nyílik. Lefogadom, hogy fel tudnánk mászni az
aknán. Meg akarod próbálni?
– Igen – mondta Tika, azt gondolván, hogy akárhova
vezet is az akna, bizonyosan jobb, mint ahol most van. Bármi
jobb, mint most visszamenni Caramonhoz és a fivéréhez. –
Hogy jussak fel a gyalogjáróra?
– Leadok egy kötelet. Tartsd a fáklyát, hogy lássam, mit
csinálok!
Tika fölemelte a fáklyát. A táncoló fényben Tas a kötél
egyik végét a vaskorlátra kötötte. Megrángatta, hogy jól tart-e,
majd ledobta a végét Tikának.
– Jobb, ha eloltod a fáklyát – tanácsolta –, nehogy
utánunk jöjjenek a sárkányfattyak. Majd itt fent meggyújtok
egy másikat.
Tika eloltotta a fáklyát, majd megragadta a kötelet, és
egyik kezét a másik fölé helyezve kapaszkodni kezdett.
Kislányként egészen ügyesen mászott: a fák tetejére épült
Vigaszban lakó gyerekek úgy kúsztak fel-le, akár a pókok.
Azóta nem sokat kapaszkodott kötélre, de emlékezett a
módjára.
– Erős a karod – jegyezte meg Tas elismerően.
– És széles a csípőm – mormolta Tika. Áthúzódzkodott a
korláton.
– A szellőzőakna arra van. – Tas a fáklyájával egy
mennyezeten lévő, tágas lyukhoz vezette. Bár Tika nem látta a
napfényt, érezte a fentről leáradó friss levegőt, mely szelíden
cirógatta az arcát. Mélyet lélegzett.
– Biztosan ez a kijárat – mondta.
– És szerintem a bejárat is – mondta Tas. – A
sárkányfattyak erre jöttek be az erődbe. Onnan tudni, hogy itt
hagyták szanaszét a holmijukat.
– Ez azt jelenti, hogy vissza fognak jönni érte! – kiáltott
fel Tika rémülten.
– Bármelyik percben – helyeselt Tas vidáman –, ezért, ha
fel akarjuk deríteni az aknát, sietnünk kell.
– Mi van, ha sárkányfattyú őrök vannak az aknában? –
kérdezte Tika elhaló hangon.
Tas fölnézett a szellőzőaknába, homlokát töprengve
ráncolta.
– Nem hiszem – mondta végül. – Ha a sárkányfattyúk
visszamentek volna az aknán keresztül, magukkal vitték volna
a holmijukat. Nem. Valahol máshol vannak. Valószínűleg a
lenti romokat derítik föl.
– Akkor menjünk fel – mondta Tika beleborzongva a
gondolatba.
 Fölmásztak az akna alatti törmelékhalomra, és onnan a
járatba.
Sápadt, szürke fény szűrődött le fentről, ezért lent
hagyták a fáklyát. Az akna nem egyenesen vitt fölfelé, mint egy
kémény, hanem fokozatosan emelkedett, ezért könnyen esett a
mászás benne. A járaton leáradó szellő egyre erősebb és
hidegebb lett, és hamarosan megpillantották a súlyos, ólmos
felhőket, amelyek olyan közelinek tetszettek, hogy beléjük
markolhattak volna. A bejárat egy nagy ovális nyílás volt a
sziklán; pereme nedvesen csillogott a szürke fényben.
Tas kidugta a fejét a lyukon, majd azon nyomban vissza
is húzta.
– Sárkányfattyak! – suttogta Tas. – Rengetegen, alattunk
állnak.
Mindketten mozdulatlanok voltak, majd Tas ismét
fölemelkedett.
– Mit csinálsz?! – sziszegte Tika, megrángatva nadrágját.
– Meglátnak!
– Nem fognak – mondta Tas. – Fölöttük vagyunk. Gyere!
Lenézhetsz.
Tikának nem tetszett a dolog, de meg akarta nézni a saját
szemével. Óvatosan kidugta a fejét a lyukból.
A sárkányfattyak a romos erőd aljában gyülekeztek a
kevés száraz földterület egyikén. Körülöttük bűzös, baljós
mocsár terült el. A fönt kavargó szürke felhőkről kiderült: nem
fellegek, hanem a sötét, büdös vízről felszálló köd. A
sárkányfattyak vezérük köré csoportosultak. Nagyobb volt a
többinél, a pikkelye is más színű, és parancsokat osztogatott.
Hangja mélyen és hangosan csengett, a két barát tisztán
hallotta.
– Tika! – mondta Tas izgatottan. – Én beszélek
fattyúnyelven! Értem, mit mond.
– Én is értem – mondta Tika. – Ugyanis a közös nyelvet
beszéli.
Hallgattak tehát és figyeltek. Végül Tika azt suttogta:
– Gyere! Szólnunk kell a többieknek!
– Nem kéne még várnunk, hátha többet megtudunk?
– Eleget hallottunk – mondta Tika.
Visszamászott az aknába; Tas még egy percig
hallgatózott, majd követte.
– Tudod, Tika – szólalt meg Tas, amikor visszaértek a
gyalogjáróhoz –, mégiscsak jó, hogy erre jöttünk.
– Én is épp erre gondoltam – mondta Tika.

XIV.

Rossz fairek. Ki menjen vissza?

– Raistlin! Caramon! Sturm! Egy sárkányfattyúsereg várakozik

odakint! – kiabálta Tas a fegyvertárba rontva.
– A sárkányfattyak azt tervezik, hogy megtámadják a
mieinket a völgyben! – mondta Tika a surranó szavába vágva.
– Hallottuk a nagydarab fickót, ahogy ezt mondja a katonáinak!
A támadást Pax Tharkasból vezetik.
– Onnan tudjuk, hogy most már értem a fattyúnyelvet –
kiabálta túl Tas Tikát. – Jé, miért viseli Sturm azt a fura
sisakot?
Raistlin dühösen nézet rájuk.
– Egy kukkot se értek abból, amit itt összehordtatok.
Egyszerre csak egy beszéljen!
– Tas – szólt Tika –, menj és őrködj a folyosón!
– De, Tika…
A lány vasvillatekintettel nézett rá, mire a surranó elinalt.
Tika megismételte, amit fent hallottak, és hozzátette:
– Ezek a sárkányfattyak egy nagyobb sereghez tartoznak.
Azért helyezték őket ide, hogy gondoskodjanak róla: a mieink
ne jöjjenek erre. Jó, hogy Tas meg én itt vagyunk – mondta,
dacos pillantást vetve Raistlinre –, különben nem tudtuk volna
meg, mekkora veszélyben vannak a menekültek.
Raistlin Caramonra nézett, aki sóhajtott és megrázta a
fejét.
– Ez tovább bonyolítja a dolgokat – mondta Raistlin.
– Mi? Hogyan? Nem értem – mondta Tika.
Nem erre a fogadtatásra számított.
Azt remélte, legalább Caramon elégedett lesz. No nem a
hírrel, ami elég szörnyű volt, a legrosszabb, amit csak
hozhatott, hanem vele és Tassal, amiért idejében megtudták,
támadás készülődik, hogy meg lehessen akadályozni.
Caramon azonban csak gondterhelten és bánatosan
álldogált, Raistlin szája pedig pengényire szorult össze. Sturm
vonásaiból nem tudott olvasni, mert a lovag egy furcsa sisakot
viselt, amely eltakarta az arcát. Mindent összevetve, Tika úgy
vélte, valamennyien különösen viselkednek.
– Mi a baj veletek? Azonnal indulnunk kell! Most
azonnal! És miért viseli Sturm azt a fura sisakot?
– Igaza van, Raist – mondta Caramon. – Vissza kéne
mennünk.
– Mit tesznek a menekültek, amint figyelmeztettük őket?
– kérdezte Raistlin. – Hová mehetnek, ahol biztonságban
lesznek? – Sturmra pillantott. – Thorbardinba.
– Természetesen Thorbardinba kell mennünk – szólalt
meg Sturm türelmetlenül. – Épp eleget késlekedtünk. Megyek.
Ha ti emberek velem akartok jönni, gyertek!
Elindult kifelé. Raistlin gyorsan közbelépett, és elé
penderülve megérintette a lovag karját.
– Veled akarunk tartani, felség, de szükséghelyzet alakult
ki, amivel először foglalkoznunk kell. Ha egy pillanatot még
várnál…
 – Felség! – Tika Sturmra meredt, majd halkan odaszólt
Caramonnak: – Megint fejbe vágták?
– Hosszú történet – motyogta Caramon erőtlenül.
– Hogy úgy mondjam – szólalt meg Raistlin szárazon –,
Sturm magán kívül van.
Visszanézett fivérére.
– A lovaggal kell mennünk. Talán sosem nyílik újabb
alkalom, hogy megtaláljuk a törpekirályságot.
– Nem, vissza kell mennünk a táborba – makacskodott
Tika.
– Zúgószél tudja, hogy támadás várható – mondta
Raistlin. – Fel fog készülni rá.
– Miért ne tehetnénk mindkettőt? – kérdezte Caramon. –
Magunkkal visszük Grallen herceget a táborba. Aztán a herceg
Thorbardinba vezetheti a menekülteket. Meg is van oldva.
– Grallen herceg? Az meg ki? – kérdezte Tika, de senki
nem válaszolt neki.
– Kitűnő ötlet, de nem fog működni – jelentette ki
Raistlin.
– Dehogynem – mondta Caramon.
– Csak próbáld meg – vont vállat Raistlin. – Mondd meg
Grallen hercegnek!
Caramon feszengve az ajtónál álló, lábával doboló
Sturmhoz ment.
– Felség, úgy tervezzük, Thorbardinba megyünk, előbb
azonban kis kitérőt kéne tennünk. A barátaink csapdába estek
az északi völgyben…
Sturm elhúzódott. A sisak szemrésein át dühös pillantást
vetett Caramonra.
– Északon! Nem megyünk északra. A mi utunk keletre
visz a Dergoth-fennsíkon át. Hálás lettem volna a
társaságodért, emberfia, de ha északra tartasz, egyedül mész.
– Megmondtam – szólt Raistlin.
 Caramon nagyot sóhajtott.
– Mi baja Sturmnak? – érdeklődött Tika ijedten. – Miért
beszél így?
– A sisak átvette az uralmat fölötte – mondta Caramon. –
Azt hiszi, hogy egy háromszáz éve élt törpeherceg.
Megszállottan el akar jutni Thorbardinba.
– A sisak nem engedi, hogy bármi mást tegyen –
magyarázta Raistlin. – Bűbájjal értelmetlen vitatkozni.
– És ha leütnénk, megkötöznénk és magunkkal vinnénk?
– kérdezte Tika.
Caramon elszörnyedt.
– Tika, Sturmról beszélünk!
– A jelek szerint mégsem – csattant fel Tika. – Hanem Izé
hercegről. – Nem értette, mi folyik itt, de annyit igen, hogy
tudja, hova halad a beszélgetés, és cseppet sem tetszett neki. –
Caramon Majere, a barátaink veszélyben vannak! Nem
hagyhatjuk őket cserben!
– Tudom – válaszolt Caramon búsan. – Tudom.
– Kétlem, hogy képesek lennénk leütni – jegyezte meg
Raistlin. – A sisak megvédené az ártalomtól. Ha
megpróbálnánk megtámadni, harcolna velünk és valaki
megsérülne. Csak azért mert Sturm törpehercegnek képzeli
magát, nem jelenti azt, hogy nem tudja használni a kardját.
Tika Raistlin és Caramon közé lépett, utóbbi felé
fordulva, széttárt karral, vörös fürtjei reszkettek, zöld szeme
csillogott.
– Thorbardin és herceg ide vagy oda, valakinek
figyelmeztetnie kell Zúgószélt és a többieket! Nekünk vissza
kell mennünk, Caramon. A fivéred és Sturm elmehetnek
Thorbardinba.
– Igen, Caramon – mondta Raistlin méztől csöpögő
hangon. – Menj csak a barátnőddel! Hagyj csak itt, hadd keljek
át Dergoth fennsíkján egy lovaggal, aki törpének képzeli
magát. Természetesen mindketten meghalunk, a küldetésünk
kudarcot vall, de legalább ti ketten jól fogjátok érezni
magatokat.
Tika annyira feldühödött, hogy legszívesebben bemosott
volna Raistlin aranyszín arcába, de tudta, hogy azzal csak
rontana a helyzeten. Körmét tenyerébe vájta, hogy megőrizze
önuralmát, és továbbra is Caramon felé fordult, kényszerítve,
hogy ránézzen, meghallgassa és elgondolkozzon azon, amit
mond.
– Raistlin túloz – mondta Tika. – Bűntudatot akar benned
kelteni. Varázsló! Ott a mágiája, és ahogy mondta, a sisak
megvédi Sturmot, aki még mindig képes használni a kardját.
Velem kell jönnöd!
Caramon gyötrődött. Arca csúnyán, foltokban
elvörösödött, máshol elsápadt. Fivérére, majd Tikára pillantott,
végül mindkettejükről elkapta tekintetét.
– Nem tudom – motyogta.
Tasslehoff dugta be a fejét.
– Borzasztó hangosak vagytok – mondta szigorúan. – A
folyosó végén is hallani, ahogy kiabáltok!
Tika dühödt hallgatásba burkolózott. Caramon még
mindig nem válaszolt, Sturm pedig elkezdett fel-alá járkálni,
türelmetlenül várta, hogy indulhassanak.
– Ahogy te döntesz, testvér – mondta Raistlin.
Tika Caramonra nézett.
– Nos?
Caramon feszengve nézett vissza rá.
– Van egy ötletem – mondta. – Mindannyian fáradtak és
éhesek vagyunk. Hosszú napunk volt. Menjünk vissza az
alagútba, harapjunk valamit, és beszéljünk erről reggel.
– A fivéreddel tartasz – mondta Tika fagyosan.
– Nem tudom – köntörfalazott Caramon. – Még nem
döntöttem el. Gondolkoznom kell.
 Tika egy pillantást vetett rá – vádló, zölden villogó
tekintete, amely szinte felnyársalta Caramont, majd dühösen
kiviharzott.
– Tika! Várj…! – indult utána Caramon.
– Mit képzelsz, hová mész? – kérdezte Raistlin. –
Segítened kell meggyőzni a herceget, hogy maradjon. Nem fog
örülni a késlekedésnek.
Caramon nézte, ahogy Tika végigmegy a folyosón a
könyvtár felé. Minden porcikája is szikrázott a dühtől.
– Tas, menj vele! – suttogta Caramon, hogy a fivére ne
hallja meg.
Tas engedelmesen eliszkolt. Caramon hallotta, hogy ők
ketten beszélgetni kezdenek.
– Tika, mi a baj? – loholt Tas a lány után.
– Caramon egy agyalágyult hülye! – válaszolta Tika, a
mérgét nyelve. – Én pedig utálom!
– Caramon! – szólalt meg éles hangon Raistlin. –
Szükségem van rád!
Caramon mélyet sóhajtott, és csatlakozott
ikertestvéréhez.

***

Hosszas győzködés után Raistlin végül rábeszélte Grallen

herceget, hogy maradjon éjszakára Koponyatetőn. Azt mondta,
neki és a fivérének pihenésre van szükségük az út előtt, és a
herceg végül mogorván beadta a derekát.
Visszatértek a könyvtárba, majd onnan az alagútba.
Caramon, aki félt, hogy a sárkányfattyak rájuk találhatnak, be
akarta csukni az ajtót. Raistlin felhívta a figyelmét arra, hogy a
sárkányfattyak nem tudják, hogy ott alszanak, így biztonságban
vannak. A kőajtó bezárása nagy zajjal járna. A sárkányfattyak
előző alkalommal is csak a sárkány bömbölésétől nem hallották
meg a robajt. Nem volt több vita. Az ajtó nyitva maradt.
Keveset ettek, mert még hosszú út állt előttük –
akármerre indulnak is. Sturm megette, amit kapott, majd azon
nyomban mély álomba zuhant, melyből nem lehetett fölverni.
Caramont annyira nekikeseredett, hogy alig pár falat
ment csak le a torkán. Tika nem szólt hozzá, rá se nézett. A
lány hátát a kőfalnak vetve ült, és borúsan rágcsálta a szárított
húst. Raistlin, mint mindig, alig evett, majd félrevonult, hogy
varázslatait tanulmányozza, és mindenkire ráparancsolt, hogy
hagyják békén. A padlóra telepedett, köpenyét maga köré
tekerte, hogy melegen tartsa, botja halvány fényébe burkolózott
és könyvét a térdére támasztotta.
Tasslehoffot lenyűgözte a törpévé lett Sturm. Míg ettek,
csevegett a herceggel, és amikor Sturm elaludt, Tasslehoff
továbbra is mellette üldögélt és bámulta.
– Még horkolni is másként horkol, mint Sturm! –
jelentette Tas, amikor Caramon odament megnézni, mi a
helyzet a lovaggal.
Caramon a fivérére pillantott, majd lehajolt, hogy
megfogja a sisakot.
– Le akarod húzni? Hadd segítsek! – ajánlotta fel Tas, és
izgatottan hozzátette: – Utána felvehetem én? Lehetek herceg?
Caramon csak mordult egyet. Rángatta a sisakot,
csavarta, és amikor nem ért célt, megütötte, hátha
meglazíthatja.
A sisak azonban szorosan tartott.
– Csak Sturm fejével együtt fog lejönni – mondta Tas. –
Gondolom, azzal nem próbálkozunk?
– Nem – válaszolta Caramon.
– Kár – mondta Tas csalódottan, de elgondolkodva. –
Nos, ha nem lehetek törpe, legalább láthatom Sturmot
törpeként. Mókás.
– Mókás?! – hörrent fel Caramon.
 A falnak dőlt, karját keresztbe fonta, majd kényelmesen
elhelyezkedett a padlón. Fölajánlotta, hogy elsőként őrködik.
Tika fölállt, leporolta a kezét és elindult felé. Caramon elfojtott
egy nyögést, és felkészült a legrosszabbra.
– Ízlett a vacsora? – kérdezte idegesen, és
föltápászkodott.
Tika válla fölött Raistlinre nézett. Mikor látta, hogy az
elmerült az olvasásban, halkan megszólalt:
– Döntöttél. A fivéreddel tartasz, igaz?
– Tika, figyelj, gondolkodtam – mondta Caramon. – Mi
lenne, ha mind Thorbardinba mennénk holnap? Találkoznánk
Kovával és Tanisszal, aztán Raistlin velük maradhatna, mi
pedig visszamehetnénk, hogy figyelmeztessük a többieket…
– Visszamegyünk, hogy eltemessük őket, úgy érted –
vágott közbe Tika. Sarkon fordult és visszatért fal melletti
vackához.
– Nem érti – mondta Caramon magának. – Nem érti,
milyen gyenge Raistlin, mennyire rosszul szokott lenni.
Szüksége van rám. Nem hagyhatom magára. A menekültekkel
minden rendben lesz. Zúgószélnek van esze. Tudni fogja, mit
tegyen.
Raistlin, aki csak tettette, hogy varázslatait
tanulmányozza, elmosolyodott az orra alatt elégedettségében,
mikor látta Tikát visszavonulni. Becsukta a könyvet, visszatette
a zsákba, amelyet mindig fivére cipelt helyette, és hirtelen
rátört az egész napi erőfeszítés fáradtsága. Eloltotta botja
fényét, és elbóbiskolt.

***

Leszállt az éj, az alagútban a sötétség áthatolhatatlanná

sűrűsödött. Tika ébren ült, a különféle hangokra fülelve: Sturm
reszelős horkolására, Caramon fészkelődésére, Tasslehoff
megrándulásaira és szipogására, és más hangokra, amelyek
talán patkányoktól eredtek, de az is lehet, hogy nem.
Tika tudta, mit kell tennie. Csak a bátorságot gyűjtötte
hozzá.
Caramon akkorát ásított, hogy megreccsent az állkapcsa.
A sötétben matatva megkereste Tast és felrázta.
– Nem bírom tovább nyitva tartani a szemem – suttogta.
– Vedd át az őrséget!
– Persze, Caramon – motyogta Tas álmosan. – Nem baj,
ha Sturm mellé ülök? Lehet, hogy felébred, és akkor
megkérdezhetem a herceget, viselhetem-e egy kis időre a
sisakot.
Caramon mormogott valamit, hogy a herceg és a sisak
felőle mehetnek az Abyssba. Tika hallotta, hogy a férfi hozzá
lép, mire gyorsan lefeküdt és becsukta szemét, bár a sötétben
ez úgysem látszott.
Caramon a nevén szólította.
– Tika – suttogta hangosan, tétován.
Nem válaszolt.
– Tika, próbáld megérteni – mondta a férfi könyörgőn. –
Raisttel kell mennem. Szüksége van rám.
Tika csöndben maradt. Caramon nagyot sóhajtott,
megbotlott Sturm lábában, előkotorta takaróját és leheveredett.
Amikor már horkolt, Tika fölállt. Megkereste a zsákját és egy
fáklyát, majd odakúszott Tashoz, aki azzal szórakoztatta magát,
hogy abroncsbotjával Sturmot bökdöste, hátha felébred.
– Tas – suttogta Tika fojtottan. – Gyújtsd meg, kérlek, ezt
a fáklyát nekem!
Tas mindig örömmel segített, most is rögtön a zsebébe
túrt. Elővett egy kovát és egy taplósdobozt, és a fáklya
hamarosan fényesen lángolt. Tika a lélegzetét is visszafojtotta,
félt, hogy a fény felébreszti az alvókat. Raistlin motyogott
valamit, majd a fejére húzta csuklyáját és elfordult. Sturm meg
sem moccant. Caramon, aki még egy ogrerohamot is átaludt
volna, tovább horkolt.
Tika aprót sóhajtott. Nem akarta felébreszteni a harcost,
de kicsit csalódott volt.
– Nem emlékszel, mit csináltam a kardommal? –
kérdezte Tast.
A surranó eltöprengett.
– Levetted, amikor felmásztunk a gyalogjáróra.
Gondolom, elfelejtetted a nagy izgalomban. Valószínűleg még
mindig azon a kövön hever az erődben.
Tika elnyomott egy sóhajt. Egy igazi harcos nem
felejtené el, hová rakta a kardját.
– Menjek vissza érte? – kérdezte lelkesen Tas.
– Nem, persze, hogy nem! – tiltakozott Tika. – Ki tudja,
miféle szörnyű dolgok lapulnak itt éjszaka? Nézd, mi történt
Sturmmal!
Ezúttal Tason volt a sor, hogy felsóhajtson. Vannak
szerencsés fráterek. Nem igazság!
– Hadd kérjem kölcsön Nyúlölőt! – mondta Tika.
Tas gyengéden megveregette a kését, majd átadta.
– Ne veszítsd el! Hová mész? – kérdezte Tas.
– Vissza a táborba, hogy figyelmeztessem a többieket.
– Veled megyek! – szökkent talpra Tas.
– Nem – rázta meg Tika vörös fürtös fejét. – Őrségben
vagy, elfelejtetted? Nem mehetsz el.
– Tényleg. Azt hiszem, igazad van – értett egyet Tas, ami
váratlanul érte Tikát. Attól tartott, hogy vitatkoznia kell majd. –
Megyek, ha szükséged van rám – mondta Tas. – De ha nem,
inkább itt maradok. Nem akarok lemaradni Sturm törpeségéről.
Ilyesmit nem látni mindennap. Megyek, felébresztem
Caramont.
– Nem teszel semmi ilyet – jelentette ki Tika komoran. –
Meg akar majd állítani.
 Övébe tűzte Tas kését, és a vállára lendítette zsákját.
– Tényleg egyedül mész? – kérdezte lenyűgözve Tas.
– Igen – mondta Tika –, és egy szót se szólj senkinek.
Érted? Reggelig semmiképp. Megígéred?
– Megígérem – vágta rá rögtön Tas.
Tika ismerte Tast, és tudta, hogy az ígéretek csak
tollpihék egy surranó szemében – könnyű őket félresöpörni.
Szigorúan nézett rá.
– Esküdj a szütyőidben található összes tárgyra! –
mondta. – Változzanak mind csótányokká, és szaladjanak szét
az éjszakában, ha megszeged az ígéretedet!
Tas szeme elkerekedett a szörnyű eskü hallatán.
– Muszáj? – kérdezte feszengve. – Már megígértem…
– Esküdj! – szólt rá Tika vérfagyasztó hangon.
– Esküszöm. – Tas nagyot nyelt.
Tika biztos volt benne, hogy ez a rettenetes eskü legalább
pár órára elég lesz, addig mindenképp, míg némi előnyhöz jut,
így aztán elindult az alagútban. Nem ment messzire, amikor
eszébe jutott valami, és ismét megfordult.
– Tas, átadnál Caramonnak egy üzenetet?
Tasslehoff bólintott.
– Mondd meg neki, hogy megértem. Tényleg megértem
őt.
– Megmondom neki. Viszlát, Tika! – integetett Tas.
Úgy érezte, nem helyes, hogy Tika csak így egyedül
elindul. Föl kéne keltenie valakit. Aztán eszébe jutott, hogy a
szütyőiben lapuló rengeteg csodálatos holmi mind csótánnyá
változik és szétszéled, és nem tudta, mit tegyen. Leült Sturm
mellé, és próbált valami kibúvót keresni az ígéret alól. A Tikát
kísérő fény egyre zsugorodott, mígnem már egyáltalán nem
látta, és még mindig nem jutott eszébe semmi kiút.
Tovább törte hát a fejét, olyan erősen, hogy órák teltek el
észrevétlenül.
 ***

Raistlin tévedett, amikor azt állította, a sárkányfattyak

nem tudnak az alagútról. Egy zsákmány után kutató baaz
rábukkant a titkos járatra. Már benne járt, amikor meghallotta a
visszatérő embereket. Mielőtt észbe kapott volna, már be is
érték, és csapdába esett. Fontolóra vette, hogy megtámadja
őket, mivel csak öten voltak, az egyikük ráadásul egy vinnyogó
korcs surranó, egy másik pedig nő.
A lány láttán a baaznak jobb ötlete támadt. Megöli a
többit, elfogja a kicsikét, elszórakozik vele, aztán
visszahurcolja a többiekhez és törpepálinkára cseréli.
Biztonságos távolságba hátrált a csoporttól, és onnan kémlelte
őket.
Ketten harcosok voltak, akik magabiztosan viselték a
kardjukat. A harmadik gyűlöletes mágus volt, bottal, amelynek
fénye bántotta a baaz szemét. A sárkányfattyú utált minden
varázshasználót, nem bízott bennük, és csalódottan úgy döntött,
magára hagyja a csapatot, legalább egy kis időre. Talán
egyikük elalszik majd őrség közben, és akkor odalopózhat és
álmukban lemészárolhatja őket.
A baaznak csalódnia kellett, mert a nagydarab harcos
vállalta az első őrséget, és végig éberen figyelt. A sárkányfattyú
még a karmát is alig merte moccantani, nehogy a férfi
meghallja. Aztán a megtermett harcos felébresztette a surranót,
és a baaz reményei feléledtek, mert még, egy Krynnre nemrég
érkezett sárkányfattyú is tudta, hogy bár a surranók ízletesek,
nem lehet megbízni bennük. Azt is tudta azonban, hogy a
surranók füle éles, a szemük pedig még élesebb, ez itt pedig
még a szokásosnál is éberebbnek tűnt. Ráadásul teljesen ébren
volt.
A sárkányfattyú felkészült a hosszú, unalmas éjszakára,
amikor szerencséje váratlan fordulatot vett. Az embernő fáklyát
gyújtott, pár szót váltott a surranóval, majd egymagában
elindult az alagútban. Elhaladt a sárkányfattyú előtt, aki az
árnyékokba húzódott, és igyekezett csendben maradni. Ha a
lány elfordította volna fejét, meglátta volna a fáklyafényben
csillogó rézpikkelyeket és a vágytól égő szemeket, azonban a
lába elé nézett. Nem vette észre a sárkányfattyút.
A baaz feszülten várakozott, hátha a surranó vagy valaki
más a lány után indul, de senki nem mozdult.
Lassan, halkan, hogy karmai ne csattogjanak a kőpadlón,
a baaz a nőstény után lopakodott az alagútban.
Hagynia kell, hogy eltávolodjon a többiektől, mielőtt
rátámadna, hogy senki ne hallja a sikoltozását.

XV.

Caramon választása. Tikának hiányzik a

serpenyője. Raistlin elhibáz egy varázslatot.

– Hogy mit csinált? – Caramon Tas fölé tornyosult. Arca

vörös volt, szeme villogott. A surranó még sosem látta ilyen
dühösnek. – Miért nem ébresztettél fel?
– Megígértette velem! – nyüszítette Tas.
– Mikor tartottad be valaha az ígéretedet? – kiabálta
Caramon.
– Gyújtsd meg nekem azt a fáklyát, de tüstént!
– Azt mondta, ha szólok neked, a szütyőimben minden
csótánnyá változik – válaszolta Tas.
Fény lobbant. Raistlin szemét dörzsölve felült.
– Mi van veletek? Ne óbégass, Caramon! Akkora ricsajt
csapsz, hogy még a holtakat is fölvernéd!
– Tika elment – mondta Caramon, kardövét felcsatolva. –
Az éjszaka közepén távozott. Visszament, hogy figyelmeztesse
a többieket.
– Hát… jó neki – mondta Raistlin. Egy darabig némán
figyelte a fivérét, majd megszólalt: – Mit képzelsz, hová mész?
– Utána.
– Ne légy ostoba! – mondta Raistlin fagyosan. – Órákkal
ezelőtt elment. Soha nem fogod utolérni.
– Talán megállt pihenni. – Caramon megragadta a
fáklyát. – Várj meg itt! Menj vissza aludni. Nem leszek
sokáig… – Elhallgatott, majd elváltozott hangon megkérdezte:
– Hol van Sturm?
– Ó, az ég szerelmére… – Raistlin sietve felkászálódott.
– Shirak! – parancsolta, mire a bot fénye feléledt. – Ide vezet,
ha a surranó van őrségben!
– Oda ment – mutatott Tas a könyvtárra. – Azt hittem,
pisilni megy.
– Mondott bármit? – Raistlin szeme lázasan csillogott.
– Megkérdeztem tőle, viselhetem-e a sisakot, mire azt
mondta, hogy nem – mondta durcásan Tas.
Raistlin kezdte összeszedegetni holmiját.
– Sturm után kell mennünk. Fogalma sincs, mit csinál.
Egyenesen besétálhat a sárkányfattyúsereg közepébe!
– Nem igazság! – morgott Tasslehoff, szütyőit
összeszedve. – Egész éjjel Sturm viselhette a sisakot. Mondtam
neki, hogy most én jövök.
– És mi legyen Tikával? – kérdezte Caramon. – Egyedül
van.
– Ő visszamegy a táborba. Nincsen veszélyben. Sturm
viszont igen.
Caramon gyötrődött.
– Nem is tudom…
Raistlin fölvette zsákját.
– Azt csinálsz, amit akarsz. Én megyek Sturm után. –
Azzal elindult.
– Én is – mondta Tas. – Talán ma éjjel rám kerül a sor,
hogy a sisakot viseljem. Tikának adtam Nyúlölőt, Caramon –
tette hozzá, mert megsajnálta a barátját. – A kardját a folyosón
hagyta. Ó, és megkért, hogy adjak át neked egy üzenetet!
Csaknem kiment a fejemből. Meghagyta, hogy mondjam meg
neked, hogy megérti.
Caramon halkan felnyögött és megrázta a fejét.
– Maradnék és beszélgetnék még veled, de mennem kell
– mondta Tas. – Raistlinnek szüksége lehet rám.
Tas várt egy kicsit, hogy Caramon vele tart-e, de a
nagydarab férfi nem mozdult. A surranó, tartva tőle, hogy
másik két társa magára hagyja, megfordult és elrohant.
Caramon hallotta a hangját a könyvtárból.
– Viszem a zsákodat, Raistlin!
Hallotta a fivére válaszát is:
– Ha hozzáérsz, levágom a kezedet!
Caramon döntött. Tika megértette őt. Meg is üzente. Az
erődbe vezető ajtóban érte be ikertestvérét.
– Hadd vigyem! Neked túl nehéz – mondta Caramon, és
a vállára vette Raistlin cókmókját.

***

Tika órákig gyalogolt, a harag, a csalódottság és a

szerelem parázsként izzott a szívében. Először a szeretet
lángolt fel benne, majd halt el, hogy utat engedjen a dühnek. A
tűz táplálta erejét, és jó utat megtett, legalábbis így gondolta.
Nehéz volt megmondani, milyen messzire jutott; az alagút
végtelennek tűnt. Miközben ment, magában beszélt,
képzeletbeli társalgást folytatott Caramonnal, és megmondta
Raistlinnek, pontosan mit gondol róla.
Egyszer azt gondolta, hall valami a háta mögül, és
megállt, szíve kalapált – nem a félelemtől, hanem a reménytől.
– Caramon! – kiáltott fel lelkesen. – Hát utánam jöttél!
Annyira örülök…
Várt, de nem kapott választ. A hangot sem hallotta újra,
és úgy gondolta, hogy bizonyára csak képzelődött.
– Vágyálom – mormolta, és dühösen egy kőbe rúgott,
amely végiggurult a padlón. – Nem jön utánam.
Abban a pillanatban szembenézett az igazsággal, és
kialudt benne a tűz.
Caramon nem jön. Tika ultimátumot intézett hozzá: ő
vagy a fivére. Caramon Raistlint választotta.
– Mindig is Raistlint fogja választani – mondta magában
Tika. – Tudom, hogy szeret, de mindig Raistlint választja majd.
El sem tudta képzelni, miért van ez így. Csak annyit
tudott, hogy így lesz ez mindaddig, míg valami el nem
választja a két testvért egymástól, és talán azután is.
Ismét hallotta a hangot, és ezúttal tudta, hogy nem
képzelődött.
– Tasslehoff? Te vagy az?
A surranóra vallana, ha otthagyná az őrposztját, hogy
utána loholjon. Valószínűleg utána akar lopózni, hogy rávesse
magát a homályból, majd kacagva hempergőzzön a földre a
lány riadalma láttán.
Akár Tas volt, akár nem, nem válaszolt.
Ismét meghallotta a hangot: rekedt lélegzés és kaparászó
léptek, és akárki volt is, nem vesződött többé azzal, hogy
csöndben lopózzon.
– Tasslehoff – gyengült el Tika hangja. – Ez cseppet sem
mulatságos…
Már amikor kimondta a szavakat, tudta, hogy nem
Tashoz beszél. A félelem jeges csomóba rántotta össze
gyomrát. Torka elszorult. Sem lélegezni, sem nyelni nem bírt.
Bal kezébe vette a fáklyát, s majdnem elejtette. Jobbja
görcsösen az övébe tűzött tőr markolatára fonódott. Nem akart
meghalni, egyedül, a sötétben, és a gondolatra rémült nyögés
szakadt ki belőle.
Nem látott jól, de hallotta a kőpadlón csikorduló karmok
neszét, és azonnal felismerte, hogy üldözője egy sárkányfattyú.
Félelme először arra ösztökélte, hogy fusson, de hiába
sikoltotta az agya, hogy meneküljön, a lába meg sem mozdult.
Különben sem volt hova rohanni. Sehová nem menekülhetett.
Sehol nem bújhatott el.
A rekedt zihálás és morgás egyre közeledett. A
sárkányfattyú megelégelte a lopakodást.
Közvetlenül a lány előtt bukkant ki a fáklyafénybe, és
egyenesen rárontott. Tika láttán rusnya, pikkelyes pofája habos
vigyorra húzódott. Felhördült, nyál fröccsent a szájából. Görbe
kardot viselt, de nem húzta még elő. Nem akarta megölni a
zsákmányát; először ki akarta élvezni.
Tika közel engedte a szörnyet – nem azért, mert ez lett
volna a terve, egyszerűen megdermedt a rettegéstől. A
sárkányfattyú vörös szeme csillogott; karmos ujjai kinyúltak.
Széttárta szárnyát és a lányra vetette magát, hogy magával
rántsa a kőpadlóra, és leszorítsa.
Tikában kikristályosodott az elszántság. Az tette biztossá
kezét, változtatta félelmét erővé. Visszakézből meglendítette a
fáklyát, és a sárkányfattyú vicsorgó képébe vágta. Ütése
tökéletesen, noha véletlenül célba talált, és röptében érte a
lényt.
Az ütés félrecsapta a baaz fejét, míg lendülete néhány
lábra a másik irányba vitte tovább, így elvesztette az
egyensúlyát. Nagyot puffant a kőpadlón, szárnyai alá szorultak.
Tika félredobta a fáklyát, és két kézre kapva tőrét azon
nyomban a baazra vetette magát. Dühös rikoltással szúrt és
vágott.
A sárkányfattyú felbömbölt, és megpróbálta megragadni
a lányt. Tika nem tudta, hova szúr; semmit nem látott tisztán,
mert vörös düh homályosította el látását. Ami csak mozgott,
oda csapott, rúgott, taposott, szúrt és vágott. Csak azt tudta,
addig kell harcolnia, míg a másik nem moccan többé.
Aztán tőre kőbe ütközött, és fájdalmas zsibbadás öntötte
el karját. A fegyver kicsúszott vértől iszamós kezéből. Tika
pánikba esve kapott a kés után. Megragadta, fölkapta és
megpördült – ellenfele azonban már holtan hevert lába előtt. A
szikla, amit megütött, a kővé vált sárkányfattyú volt.
Tika zihálva kapkodott levegő után, egész testében
remegett, szájában borzasztó, keserű ízt érzett. Öklendezni
kezdett, de utána jobban érezte magát. Vadul kalapáló szíve
megnyugodott. Könnyebben lélegzett már, és csak ekkor érezte
meg a karján és lábán ejtett karmolások égő fájdalmát. Fölvette
a fáklyát, a sárkányfattyú fölé tartotta, és várta, hogy a tetem
porrá omoljon. Csak amikor elporladt, hitte el, hogy csakugyan
meghalt.
Tika összerázkódott, és már-már összerogyott volna a
padlón, amikor eszébe jutott, hogy más szörnyek is
leskelődhetnek a sötétben. Gyorsan letörölte kezéről a vért,
hogy jobb fogás essék a tőrön, és várt. Karjában és lábában
perzselt a fájdalom, és a lány reszketni kezdett.
Gondolatai kitisztultak. Ha lettek volna mások is, már rég
rátámadtak volna. Ez a teremtmény egyedül cselekedett, abban
a reményben, hogy megtarthatja magának a zsákmányát.
Tika szemügyre vette a sebeit. Karját és lábát hosszú,
recés karmolások borították, de ezeken kívül nem érte sérülés.
Heves támadása teljesen meglepte a sárkányfattyút. A
karmolások fájdalmasan égtek, és bőségesen véreztek, de az jót
jelentett. A vérzés megakadályozza, hogy a sebek
elmérgesedjenek.
Tika a kulacsából vizet lötybölt sebeire, lemosta arcáról
és kezéről a sárkányfattyú vérét, és kiöblítette a száját, hogy
megszabaduljon a rémes íztől. Kiköpte a vizet; félt lenyelni,
nehogy megint felforduljon a gyomra.
Halálosan fáradt volt, émelygett és reszketett. Szeretett
volna összegömbölyödni és kisírni magát, de nem bírta
elviselni a gondolatot, hogy még egy percet ebben a rettenetes
alagútban töltsön. No és el kell jutnia Zúgószélhez, nem volt
vesztegetni való ideje.
Tika fogát összeszorítva az övébe tűzte Nyúlölőt, és
eltökélten ment tovább.

***

Tasslehoff fölvezette Caramont, Raistlint és Sturm

herceget – ahogy elnevezte – a szellőztetőn. A kijáratot elérve
óvatosan, reménykedve kikémleltek. Az éjszaka folyamán nem
hallottak sárkányfattyakat, és remélték, hogy a sárkány halála
és az erőd kifosztása után odébbálltak. Az ellenség azonban a
kijárat alatt táborozott.
A sárkányfattyak a földön feküdtek, összegömbölyödve,
farkukat lábuk köré tekerték, szárnyukat összehajtották.
Legtöbbjük az erődben talált kincsekkel teli zsákokra hajtotta
fejét. Egyikük őrködött, hátát egy kőnek vetette. A feje hébe-
hóba lebiccent, válla előreesett, majd egy rándulással fölrázta
magát.
– Úgy emlékszem, seregről beszéltél – jegyezte meg
Caramon szárazon. – Én csak tizenötöt számolok.
– Az majdnem sereg – felelte Tas.
– Megközelítőleg sem – mondta Caramon.
– Tizenöt vagy ezerötszáz, kis különbség – mondta
Raistlin –, ha el kell mennünk mellettük.
– Hacsak nincs másik út. – Caramon Sturmra pillantott,
aki megrázta sisakos fejét.
– Thorbardin arra van. – Délre intett. – A Dergoth-
fennsíkon túl.
– Igen, tudom – mondta Caramon. – Az elmúlt öt percben
háromszor is elmondtad. Az erődből vezet ki más út? Titkos
járat?
– A seregünk az erőd kapuját ostromolta. Elöl törtünk be,
és elsöpörtük a védőket.
– Ez az egyetlen út – mondta Raistlin.
– Nem tudhatod biztosan. Felderíthetnénk a környéket.
– Hidd el – mondta Raistlin szárazon –, tudom.
Caramon megrázta a fejét, de nem szállt vitába vele.
– Egyszerűen megvárjuk, míg a sárkányfattyak távoznak
– döntötte el Raistlin. – Nem henyélhetnek itt egész nap.
Valószínűleg visszatérnek majd az erődbe, hogy kincsek után
kutassanak. Amint bementek, elindulhatunk.
– Most kéne őket megölnünk – mondta Sturm. – Ezek
csak goblinok. Négyen könnyűszerrel legyőzhetjük a férgeket!
Caramon megdöbbenve pillantott Sturmra. – Goblinok?
Azok ott nem goblinok. – Tanácstalanul Raistlinre nézett. –
Miért hiszi őket goblinoknak?
– Bámulatos – jegyezte meg Raistlin, kíváncsisága
feltámadt. – Csak találgathatok, de mivel a sárkányfattyak nem
léteztek a herceg életében, a sisak nem tudja, minek vélje
ezeket a szörnyeket. Ezért a herceg azt látja, amit vár:
goblinokat.
– Nagyszerű – mormolta Caramon. – Igazán pompás.
A perem fölött lenézett egy meredek, fekete, sima falra,
mely harminclábnyira nyúlt és nagy törmelékhalomban ért
véget, amelyet az erőd romjai és más kövek, sziklák alkottak. A
kupac alatt nagyobb száraz tér terült el, ott táboroztak a
sárkányfattyak, azon túl pedig köd és a mocsár kipárolgása
látszott csak.
– Azt hiszem, le tudnánk mászni a falon – mondta
Caramon kétkedve. – Kissé csúszósnak tűnik.
 Caramon várt, míg nem látta a sárkányfattyú fejét
lebiccenni, felhúzta magát, hogy jobban körülnézhessen. Amint
megérintette a sima, fekete követ, szitokban tört ki és
visszarántotta a kezét.
– A fenébe! – dörzsölte meg vörös tenyerét. – Ez a rohadt
kő jéghideg! Mintha egy befagyott tóba dugnám a kezem!
– Hadd nézzem! – jelentkezett lelkesen Tas.
Az őr fölkapta a fejét. Ásított és körülnézett. Caramon
megragadta a surranó grabancát, és visszahúzta.
– Te legalább le tudsz lebegni a varázslatoddal – morogta
Caramon a fivérének. – Nekünk köteleket kell használnunk,
hogy el tudjuk tartani magunkat a kőtől. Lassú lesz, és közben
jó célpontot nyújtunk.
Raistlin oldalvást ikertestvérére pillantott.
– Ma bal lábbal keltél, testvér.
– Hát, igen… – Caramon megdörgölte borostás állát. Pár
napja nem borotválkozott, és a szakálla viszketett. – Csak
aggódom Tika miatt.
– Engem hibáztatsz, mert elment egyedül.
– Nem, Raist, nem hibáztatlak – sóhajtotta Caramon. –
Ha éppen tudni akarod, magamat hibáztatom.
– Engem is hibáztathatsz – mondta Tas bűnbánóan. –
Vele kellett volna mennem.
A surranó megragadta kontyát, és büntetésként jól
megrángatta.
– Ha van kit hibáztatni, akkor az Tika. A saját
oktondisága miatt ment el – mondta Raistlin. – Legyen elég
annyi, hogy jóval kisebb veszélyben forog, ha visszamegy a
táborba, mint ha itt lenne velünk.
Caramon megmoccant. És már-már megszólalt, de
Raistlin megelőzte.
– Jobb, ha felkészülünk a távozásra. Caramon, te és Tas
menjetek vissza, és hozzátok ide a többi kötelet és bármit,
amiről úgy gondoljátok, hogy hasznát vehetjük. Én itt maradok
őfelségével.
Amint Caramon és Tasslehoff fölálltak, Sturm azt hitte,
indulnak, és csak Raistlin meggyőző érvelése akadályozta meg,
hogy a lovag előrerohanjon.
– Remélem, hogy a sárkányfattyak hamarosan bemennek
– mondta Caramon. – Nem sokáig tarthatjuk itt Sturmot.

***

Caramon és Tas visszatértek a kötéllel, és nekiláttak,

hogy előkészítsék az utat lefelé a hegyoldalon. Amint Sturm
rájött, mire készülnek, felajánlotta segítségét. A lovag semmit
nem tudott a hegymászásról, de Grallen herceg egész életében
a törpék föld alatti termeiben lakott a hegy gyomrában, értett
hozzá. Tanácsai értékesnek bizonyultak. Megmutatta
Caramonnak, hogyan kössön erős csomókat és miként tudja
legjobban lehorgonyozni a köteleket.
Miközben dolgoztak, odalent felébredt a
sárkányfattyútábor. Az őrködő Raistlin észrevette, hogy a
vezetőjük egy bozak: nagyobb és alighanem eszesebb is volt,
mint a baazok, és nem annyira parancsnokként, mint inkább
zsarnokként és rabszolgahajcsárként viselkedett.
Amint felébredt, addig rugdosta és ütötte-verte a
baazokat, míg morogva, méltatlankodva mind föl nem
kászálódtak. A bozak férges húsdarabokat osztott szét közöttük,
magának és a szemmel láthatóan testőrként szolgáló öt baaznak
tartva meg a konc nagyját.
Annyit Raistlin a közös, a katonai argó és a fattyúbeszéd
keverékéből ki tudott hámozni, hogy a bozak arra utasította
katonáit, menjenek vissza az erődbe, és hozzanak el mindent,
ami értékesnek tűnik. Emlékeztette őket, hogy le fogja csípni a
maga hasznát, és senki ne próbáljon meg semmit megtartani
magának, különben levágja a szárnyukat.
A sárkányfattyak a bozak vezetésével becsörtettek az
erődbe, és Raistlin hamarosan a folyosókról hallotta
visszaverődni a parancsnok torokhangú kiáltásait, messze a
szellőző alatt.
Caramon, kezében a kötéllel, feszülten várakozott, míg a
sárkányfattyúhangok és a lábdobogás el nem haltak. Akkor
fivérére nézett és bólintott.
– Készen állunk.
Raistlin a nyílás peremére mászott. Megragadta Magius
botját, elhelyezkedett, lenézett a nyolcvan lábbal alatta elterülő
talajra, és fölemelte karját.
– Ne, Raist! – szólalt meg váratlanul Caramon. – Le
tudlak vinni a hátamon.
Raistlin hátranézett.
– Számtalanszor láttad már, hogy ezt csinálom, testvér.
– Igen, tudom – felelte Caramon. – Csak… a mágiád nem
mindig működik.
– A mágiám azért nem működik mindig, mert ember
vagyok és gyarló – mondta Raistlin bosszúsan, mert nem
szerette, ha erre emlékeztetik. – A bot mágiája azonban nem
hagy cserben soha.
Raistlin magabiztos szavai dacára ugyanazt a
bizonytalanságot érezte, mint máskor is, ha teljesen a mágiára
bízta magát. Mint mindig, most is megszidta magát
dőreségéért. Karját széttárta, kimondta a parancsszót, és a
levegőbe vetette magát.
Magius botja valóban nem hagyta cserben. A varázslat
körbevette, lefelé indult vele, és úgy szárnyára kapta, mintha
csak bogáncs pihéje lenne.
– Bárcsak megtehetném! – mondta Tasslehoff sóvárogva,
átkukkantva a perem fölött. – Mit gondolsz, Caramon,
megpróbálhatnám? Talán maradt még egy kis varázslat…
 – És lemondanál az örömről, hogy lemászhatsz ezen a
sima sziklafalon, ami olyan hideg, hogy lenyúzza a bőrödet, ha
csak megérinted? – Caramon felmordult. – Miért tennél ilyet?
Lenézett. Raistlin integetett neki, hogy jelezze: épségben
van, majd az erőd bejáratához sietett. Ott maradt egy darabig és
fülelt, aztán ismét intett, hogy tiszta a levegő. Caramon
leeresztette holmijukat, közte a surranó abroncsbotját és Sturm
páncélját is, amelyet Raistlin hátra akart hagyni, de Caramon
ragaszkodott ahhoz, hogy magukkal vigyék.
Raistlin leoldozta a csomagokat, odébb húzta azokat,
majd a bejárat közelében egy szikla mögé bújt, hogy ha a
sárkányfattyak kijönnének, meglephesse őket. Caramon, Tas és
Sturm elindultak lefelé.
Sturm gyakorlott könnyedséggel ereszkedett le, csak a
kezét használta. Tas rájött, hogy a kőfalon mászás valóban jó
mulatság. Amikor ellökte magát a lábával, a levegőbe repült,
majd visszalendült. Jókedvűen ugrált a sziklafalon, míg
Caramon mogorván rá nem szólt, hogy hagyja abba a
szórakozást, és szálljon le a földre. A harcos lassan mászott,
félt teljes súlyával a kötélre csimpaszkodni, és esetlenül
keresgélt támaszt a lábával. Ő ért le utolsónak, és őszinte
megkönnyebbüléssel sóhajtott fel. Ehhez képest a
törmelékhalmon leereszkedés szinte gyerekjáték volt. Éppen
összeszedegették a holmijukat, amikor Raistlin kiemelkedett
rejtekhelyéről, és pisszegve csendre intette őket.
– Valaki jön!
Caramon riadtan nézett fel a szellőzőnyílásból lelógó
három kötélre. Innen lentről már látta, honnan kapta az erőd a
nevét: kísértetiesen hasonlított egy halálfőre. A szellőzőjárat
volt az egyik szeme, a mellette lévő szellőzőé meg a másik. Az
erőd bejárata szolgált a koponya szája gyanánt, több sor
töredezett sztalagmittal és sztalaktittal. A szemgödörből lelógó
kötelek ország-világnak hirdették ottlétüket. Caramon agyán
átfutott, hogy elrejtőzik a mocsár sűrű kipárolgásai között, de a
sárkányfattyak oda is követnék őket, harcolni pedig szárazon
szeretett volna.
Kihúzta a kardját. Tasslehoff Nyúlölőt siratva megragadta
az abroncsbotját, és Sturm is fegyvert rántott. Caramon
remélte, hogy Grallen herceg van olyan jó harcos, mint
Fényeskardú Sturm. Raistlin a szikla mögött megbújva
varázslásra készült.
A bozak és öt baaz testőre léptek ki az erődből, hogy a
maguk szakállára átvizsgálják a zsákmány halmát, hátha a
többi sárkányfattyú vissza akar tartani magának valamit. A
tolvajok kirablására készülő bozak nem számított támadásra: ő
és társai megrettentek, amikor felfegyverzett ellenfelekkel
találták szemközt magukat.
A sárkányfattyakat azonban harcra tenyésztették és
nevelték, és a bozak hamar felocsúdott. Először varázslattal
próbálkozott, melyet a legnagyobb fenyegetésnek tűnő
harcosra bocsátott. Karmos mancsából vakító fénysugár tört elő
és találta el Sturmot, aki felkiáltott, mellkasához kapott és
nyögve a földre rogyott.
Amikor a bozak látta, hogy a lovag földre kerül,
Caramon felé fordult, kitárta szárnyait, amitől még nagyobbnak
tűnt, és acsarogva, kardját szélesen meglendítve a férfira
rontott. Caramon az első csapást kardjával védte ki; a támadás
erejétől könyékig zsibbadt a karja.
Mielőtt összeszedhette volna magát, a bozak megpördült,
és vastag gyíkfarkával kiütötte alóla a lábait. Caramon térdre
rogyott. Miközben kétségbeesetten próbált talpra állni,
fölnézve a felemelt karddal rárontó bozakot pillantotta meg.
Caramon fölemelte saját fegyverét, és a pengék
összecsendültek.
Raistlin észrevétlenül lapult rejtekhelyén a bejárat
közelében. Rózsaszirmokat szórva szét varázsálmot bocsátott a
legközelebbi három baazra. Nem igazán bízott a sikerben, mert
korábban is kipróbálta már ezt és más varázslatokat is a
sárkányfattyakon, és akkor képesek voltak ellenállni a
mágiának.
Két baaz megbotlott, a harmadik pedig eltátotta száját,
kardja leereszkedett – ám csupán egyetlen pillanatra. Sikerült
leráznia magáról az álmot, és a harcba vetette magát. A másik
kettő talpon maradt, és ami még rosszabb, rájöttek, hogy egy
varázsló próbálta megbűvölni őket. Karddal kezükben
megpördültek és megpillantották Raistlint.
Raistlin éppen tüzes halált készült szórni rájuk, amikor
rémületére azt tapasztalta, hogy a varázsige szavai nem jutnak
eszébe. Kétségbeesetten kutatott emlékei között, ám a
varázsszavakat sehogy nem találta. Keserűen átkozta
ostobaságát. Inkább figyelte Tikát és a fivérét előző éjjel, mint
hogy a varázslatait tanulmányozta volna.
Az egyik sárkányfattyú már oda is ért hozzá, ádázul
meglendítette a kardját. Raistlin nem tehetett mást, fölemelte a
botját, hogy hárítsa a csapást, és remélte, hogy az nem törik
szilánkokra.
Ahogy a kard elérte a botot, valami villant, valami
csattant, és üvöltés harsant. A baaz elejtette a kardját és
acsarogva, fájdalmában a kezét markolászva ugrált körbe.
Társa sorsát látva a másik sárkányfattyú óvatosan, de
folyamatosan közelített Raistlinhez és a botjához. A varázsló a
sziklának vetette a hátát, és maga elé tartotta botját.
Egyik sárkányfattyú sem foglalkozott a surranóval, azt
hitték, nem jelent fenyegetést és utolsónak hagyhatják. Az
egyik baaz Sturmhoz rohant, talán, hogy megadja neki a
kegyelemdöfést, talán, hogy kirabolja, talán mindkettő
egyszerre.
– Hé, gyíkpofa! – kiáltotta Tasslehoff, és odaszaladva
fejbe vágta a baazt az abroncsbotjával.
 Az ütés csak felbosszantotta a vastag koponyájú
sárkányfattyút. Karddal kezében megfordult, hogy a surranó
belét ontsa, de nem bírta elkapni. Tasslehoff hol ide, hol oda
szökkent, gúnyolódva biztatta a baazt, hogy próbálja csak
eltalálni.
A sárkányfattyú újra meg újra meglendítette kardját, de
akárhova csapott, a surranó mindig máshol volt, gúnyneveket
gajdolt és abroncsbotjával csapdosta. Hosszas ugrándozás,
hajolgatás, és „pikkelyesfenekű” és „sárkányfika” sértések után
a baaz türelme elfogyott, és Tas után vetette magát.
Tasslehoff elcsalta a sárkányfattyút Sturmtól, de
balszerencséjére izgalmában nem figyelt a lába elé, és vészesen
közel került a mocsárhoz. Tas ugrott egy utolsót, hogy a baaz
ketté ne hasítsa, de megcsúszott egy kövön, és csapkodva,
kapálózva belepottyant a mocsár vizébe.
A baaz épp utána vetette volna magát, amikor a bozak
éles parancsszava észhez térítette. Pillanatnyi habozás után a
baaz otthagyta a surranót – aki eltűnt a sötét vízben –, majd
társához rohant, hogy segítsen neki elintézni a varázslót.
Caramon és a bozak nagy csapásokat váltottak, amelyek
szikrát csiholtak pengéikből. Egyenlő ellenfelek voltak, bár
Caramon talán győzött volna, mert a bozak egész éjjel mulatott
és rossz bőrben volt. Azonban a fivére iránt érzett féltés és a
sürgetés, hogy minél hamarabb véget vessen a harcnak
óvatlanná tették Caramont. Úgy látta, be tud támadni, de túl
későn vette észre, hogy bedőlt egy cselnek. Kardja elrepült és
szívszorító csobbanással hullott a vízbe a háta mögött.
Caramon elgyötört pillantást vetett fivérére, majd amikor a
bozak rárontott, oldalra lépett és odébb gurult földön.
A férfi rúgott egyet, és térden találta a bozakot. A
sárkányfattyú fájdalmasan felhördült, és viszonozta a rúgást.
Gyomorszájon találta Caramont, amitől annak elakadt a
lélegzete és egy pillanatra védtelen maradt. A bozak fölemelte
kardját és meg akarta adni a kegyelemdöfést, amikor a háta
mögül érkező rémítő, elkínzott sikoly megakasztotta a
lendületét, és a sárkányfattyú hátrapillantott.
Caramon is fölemelte fejét, hogy lássa. Ő is, a bozak is
rettenettel eltelve bámultak csak.
Raistlin közelében éjszaka rongyaitól övezett sápadt,
hideg szempár lebegett. Egy sárkányfattyú már a földön volt és
porrá omlott szét. A másik baaz vérfagyasztóan sikoltozott,
miközben karját kifacsarta a testetlen szemekhez hasonlóan
sápadt kéz. A baaz összeaszalódott a kísértet pokolbéli érintése
alatt, és kővé dermedő haláltusájában összeesett.
Caramon megpróbált felállni, biztos volt benne, hogy a
kísértetek következő áldozata a fivére lesz. Legnagyobb
döbbenetére azonban azok ügyet sem vetettek Raistlinre, aki a
szikláknak lapult és botját maga elé tartotta. Az élettelen
szempár és a mögötte lebegő sötétség szörnyű fellegként a
bozakra hullott. A sárkányfattyú elkínzottan rikoltozott a
halálos marok fogságában. Forgolódva próbált kiszabadulni, de
szorosan tartották.
Hogy a bozak teste kezdett megdermedni, Caramonnak
eszébe jutott, mi szokott történni a fajtája testéve, amikor
meghaltak, ezért kúszva, négykézláb mászva minél messzebb
próbált kerülni a tetemtől. A bozak csontjai felrobbantak. A
borzalmas hő és a szél leverte a lábáról Caramont és ez egy
pillanatra megdermesztette.
Megrázta fejét, hogy kitisztuljon, és sietve fölemelkedett,
de a csata már véget ért. Két túlélő sárkányfattyú az irháját
mentve visszamenekült az erődbe. A kísértetek utánuk
lebegtek, és Caramon meghallotta a halálsikolyokat.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd megfagyott ereiben a
vér.
Két halvány szem lebegett Raistlin mellett.
Caramon az ikertestvére felé rohant, bár sejtelme sem
volt, miként mentse meg.
Aztán meglátta a szempárt leereszkedni, mintha az
élőhalott meghajolt volna a testvére előtt. A szemek eltűntek,
csak csontfagyasztó hideget és áldozataik porát hagyták maguk
után.
– Megsérültél? – zihálta Caramon.
– Nem. Hát te? – kérdezte Raistlin kurtán. Gyors
pillantást vetett a fivérére, így megkapta a választ a kérdésére,
majd Sturmra nézett. – Mi lelte?
– Nem tudom. Valamiféle varázslat találta el. Raist, azok
a kísértetek…
– Ne törődj a kísértetekkel! Súlyosan megsérült? –
kérdezte Raistlin, félrelökve fivérét.
– Nem tudom – sántikált utána Caramon. – Mással
voltam elfoglalva.
Megragadta fivére karját, megállítva Raistlint.
– Az a lény meghajolt előtted. Te idézted meg?
Raistlin hidegen mérte végig fivérét, ajkán gúnyos
mosoly játszott.
– Túlbecsülöd a hatalmamat, testvér, ha azt hiszed,
parancsolni tudok az élőholtaknak. Megnyugtathatlak, az efféle
varázslat messze túlszárnyalja a képességeimet.
– De, Raist, én láttam…
– Ugyan! Csak képzelődtél. – Raistlin szinte felnyársalta
tekintetével. – Hányszor mondjam még, hogy nem szeretem, ha
hozzám érnek!
Caramon elengedte ikertestvérét.
Raistlin elsietett, hogy megnézze Sturmot. Caramon nem
emlékezett, hogy fivére bármikor is ennyire aggódott volna a
lovagért, és úgy sejtette, Raistlin inkább Grallen herceget félti.
Utána eredt, miközben Tasslehoff prüszkölve és sarat köpködve
kimászott a vízből.
– Fúj! – törölte ki surranó vizes haját a szeméből. –
Milyen butaság ide mocsarat helyezni! Hogy van Sturm? Miről
maradtam le?
Raistlin kitapintotta a lovag pulzusát. A mellvért
megpörkölődött, de a csapás nagyját felfogta. Raistlin
érintésére Sturm keze megmozdult, szeme kinyílt. Megpróbált
felkelni.
– Raist – mondta Caramon, és talpra segítette Sturmot –,
ha nem te hívtad őket, miért segítettek a kísértetek nekünk?
Miért csak a sárkányfattyakra támadtak?
– Nem tudom, Caramon – sóhajtott elkínzottan Raistlin.
– Nem vagyok az élőholtak szakértője.
Mivel látta, hogy fivére még mindig válaszra vár, Raistlin
felsóhajtott. – Több magyarázat lehetséges. Te is éppolyan jól
tudod, mint én, hogy az élőholtakat gyakran hátrahagyják
őrködni. Talán a sárkányfattyak elvettek valamiféle szent
ereklyét, vagy ahogy a lovag szokta hangoztatni előszeretettel,
a gonosz önmaga ellen fordult.
Caramont nem győzte meg.
– Talán. – Fivérét vizslatta, majd váratlanul megszólalt: –
Tágulnunk kéne, mielőtt a többi baaz visszaér.
Raistlin az erőd bejáratára nézett, amely egy koponya
vigyorgó száját formázta, és úgy látta, a romok kiröhögik.
– Nem hiszem, hogy a többi visszajönne, de igazad van.
Mennünk kell. – Végignézett a földön szanaszét heverő
zsákmányhalmokon, és megrázta a fejét. – Kár, hogy nincs
időnk átkutatni ezeket. Ki tudja, milyen értékes tárgyakat
találtak odalent?
– Akkor sem nyúlnék hozzájuk, ha fizetnének érte –
mondta Caramon, sötét pillantást vetve a kupacokra. –
Rendben, felség. Mutasd az utat!
Sturm kábának tűnt, de néhány kisebb égést leszámítva
kezén és karján sértetlen volt. A mocsárba vetette magát, és
bokáig belemerült a vízbe. A köd hömpölyögve köré
csavarodott.
– Most másztam ki onnan – méltatlankodott Tas. – Nem
olyan szórakoztató, mint elsőre tűnik. – Megvonta a vállát és
fölkapta az abroncsbotját. – No jól van. Úgysem lehetek ennél
vizesebb. – Beugrott a vízbe és Sturm után gázolt.
Raistlin elfintorodott. Fölhúzta köpenyét a térde fölé,
botjával a mocsárba döfött, hogy megvizsgálja a fenekét, majd
óvatosan a sötét vízbe lépett.
Caramon utána ment, és nyúlt, hogy fivérét támogassa.
– Csak hallottam, hogy az a kísértet mond valamit neked,
Raist. Mintha gazdájának nevezett volna.
– Milyen élénk a képzeleted, testvér – vágott vissza
marón Raistlin. – Talán, ha ennek vége, írhatnál egy könyvet.

XVI.

Tika figyelmeztetése. Zúgószél válaszúton.

A menekültek döntenek.

Laurana a Tikával közös barlangban feküdt az ágyon. Egész

nap és éjjel fent volt, eltűnt barátnője és a surranó után kutatott,
és mostanra teljesen kimerült. A szemére mégsem jött álom.
Folyton eszébe idézte, mit mondott Tika, mit tett, amikor
legutóbb együtt voltak. A jelek szinte kibökték a szemét.
Azonnal rá kellett volna jönnie, hogy Tika Caramon után akar
indulni és hogy Tas is vele megy. Vissza kellett volna tartania
őket.
– Ha nem lettem volna annyira elfoglalt, nem
gondolkoztam volna… más dolgokon…
Mint például Tanison. Laurana éppen behunyta a szemét
és kezdett elszenderedni, amikor Aranyhold hangja felverte.
– Laurana! Megtalálták!
 Két síkföldi vitte Tikát egy hordágyon a barlangba, ahol a
betegeket és sebesülteket ápolták. Az emberek köré sereglettek
bámészkodni, a nők együtt érzőn és szánakozón mormoltak, a
férfiak fejüket csóválták. A hordágyat gyengéden letették a
földre. Zúgószél tüzet rakott, felesége hűs vizet hozott. Laurana
Tika fölé hajolt.
– Hol találtak rá?
– A patak partján feküdt – mondta Aranyhold.
– Tas vele volt?
– Egyedül volt. A surranónak nyomát se láttuk.
Tika fájdalmasan felnyögött, és nyugtalanul összerezzent.
Szeme tágra nyílt és fényesen ragyogott ugyan, de csak saját,
lázban égő világát látta. Amikor Aranyhold fölé hajolt, Tika
fölsikoltott és vadul ütni kezdte öklével. Zúgószélnek és két
síkföldinek kellett lefognia, és még akkor is szabadulásért
kapálózott.
– Mi a baja? – kérdezte riadtan Laurana.
– Nézd azokat a karmolásokat! Valami vadállat
megtámadta – válaszolta Aranyhold, és borogatást tett Tika
homlokára. – Egy medve vagy talán egy puma.
– Nem – mondta Zúgószél. – Egy sárkányfattyú.
Felesége fölemelte fejét és megrökönyödve nézett rá. –
Honnan tudod?
Zúgószél néhány szürke hamucsíkra mutatott Tika
páncélján. – Csak a karján és a lábán vannak karmolások, míg
egy vadállat az egész testén rajta hagyta volna a nyomát. A
sárkányfattyú megpróbálta leteperni és megerőszakolni…
Laurana megrázkódott. Zúgószél komoran nézett maga
elé, felesége gondterheltnek tűnt.
– Mi a gond? – kérdezte Laurana. – Rendbe jön, nem?
Meg tudjátok gyógyítani…
– Igen, Laurana, persze – mondta Aranyhold
megnyugtatóan. – Hagyjátok itt velem. – Lesimította Tika
vörös fürtjeit, melyek csatakosak voltak a verejtéktől, és kezét
a nyakában hordott Mishakal-medálra tette. – Össze kell
hívnod a tanácsot, férjem.
– Először beszélnem kell Tikával.
Aranyhold tétovázott, majd így szólt:
– Jól van. Hívlak, amint fölébredt, de csak röviden
beszélhetsz vele. Ennivalóra és pihenésre van szüksége.
– Hadd maradjak! – könyörgött Laurana. – Az én hibám.
Aranyhold megrázta a fejét.
– Meg kell keresned Elistant.
Laurana nem értette, de azt látta, hogy a két síkföldi
aggódik valami miatt. Követte Zúgószélt kifelé.
– Mi az? Mi a baj?
– Tikát egy sárkányfattyú támadta meg – mondta
Zúgószél. – A támadásnak itt vagy a közelben kellett történnie.
Laurana végre megértette a szörnyű utalást.
– Az istenek legyenek kegyesek hozzánk! Ez azt jelenti,
hogy az ellenségeink utat találtak a völgybe! Aranyholdnak
igaza volt… meg kell keresnem Elistant…
– De csendesen! – figyelmeztette Zúgószél. – Hozd
magaddal! Egyelőre ne szólj senki másnak! Nem akarunk
pánikot kelteni.
– Nem, persze, hogy nem – mondta Laurana, és elsietett.
Az emberek tiszteletteljes távolságban álltak a barlangtól,
a hírekre vártak. A szívesen nevető és mindig vidám Tikát
majdnem mindenki kedvelte a táborban, leszámítva a
főteokratát.
Maritta megállította Lauranát, amikor kilépett a
barlangból, és aggódva kérdezte, hogy van Tika. Laurana már
látta, könnyebb lenne mindenki számára bejelentést tennie.
– Most meglehetősen beteg, de Aranyhold vele van, és fel
fog épülni – mondta Laurana az egybegyűlteknek. – Pihenésre
és nyugalomra van szüksége.
 – Mi történt vele? – kérdezte Maritta.
– Nem tudjuk meg, amíg föl nem ébred – válaszolt
kitérően Laurana. Sikerült kiszabadítania magát, és Elistan
keresésére indult.
Útban Aranyhold felé találkozott vele.
– Hallottam Tikáról – mondta a férfi. – Hogy van?
– Rendbe fog jönni, hála az isteneknek! – mondta
Laurana. – Zúgószél beszélni szeretne veled.
Elistan fürkészőn nézett rá. Látta a lány arcán az
aggodalmat és a félelmet, és már-már megkérdezte volna mi a
baj, de végül meggondolta magát.
– Azonnal megyek.
Visszatérve látták, hogy páran még mindig a barlang
körül őgyelegnek. Laurana ismét megnyugtatta őket, hogy Tika
fel fog épülni, és a legtöbb, amit tehetnek érte, hogy imájukba
foglalják a nevét.
Zúgószél a barlang bejáratánál állt. Amikor Elistan és
Laurana odamentek hozzá, hogy beszéljenek, Aranyhold
félrevonta a takarót és behívta őket.
– A láza lement és a sebei gyógyulóban vannak, de még
mindig gyötrik a megpróbáltatásai. De beszélni akar veled,
ragaszkodik hozzá.
Tika takaróba csavarva feküdt a tűz mellett. Még mindig
annyira sápadt volt, hogy szeplői – élete megkeserítői – élesen
elütöttek fehér bőrétől. Mégis megpróbált felülni, amikor a
többiek beléptek.
– Zúgószél! Beszélnem kell veled! – mondta sürgetőn, és
remegő kezét kinyújtotta. – Kérlek, hallgass rám…
– Úgy lesz – mondta Zúgószél mellé térdelve –, de előbb
igyál egy kis erőlevest, aztán feküdj le, különben a feleségem
mindkettőnket kihajít a hidegbe.
Tika megitta a levest, és arcába visszatért némi szín.
Laurana mellé térdelt.
 – Annyira aggódtam érted!
– Sajnálom – mondta bűnbánóan Tika. – Aranyhold
elmondta, hogy mindenki engem és Tast kereste. Nem
akartam… nem gondolkoztam… – Nagyot sóhajtott és letette a
tálat. Arca eltökélt volt. – Mint kiderült, jól tettük, hogy
elmentünk.
– Várj egy pillanatra! – szólt Zúgószél. – Mielőtt
elmeséled a történetedet, áruld el, hol a surranó? Tasslehoff
biztonságban van?
– Amennyire csak lehet, azt hiszem – mondta erőtlenül
Tika. – Raistlinnel, Caramonnal és Sturmmal van. Már ha
Sturmnak nevezhetjük egyáltalán…
Aggodalmas tekintetük láttán Tika felsóhajtott.
– Az elejéről kezdem.
Elmesélte történetét, hogyan határozta el, hogy Caramon
után indul és beszél a fejével.
– Butaság volt; ezt most már tudom – mondta bánatosan.
Elmondta, hogy Tas és ő hogyan mentek be az alagútba,
amely a hegy alá vezetett, hogyan bukkantak ki a túloldalon
Koponyatetőn, ahol egy halott sárkányra, egy sárkányfattyú-
hordára és Thorbardin hercegére, Grallenre találtak, aki
korábban Fényeskardú Sturm volt.
– A sisak, amit felvett, el volt varázsolva vagy átkozva.
Nem értettem, Raistlin meg nem akart róla beszélni – mondta
Tika.
Elistan komor volt, Zúgószél kétkedő, Aranyhold pedig
aggodalmas. Borogatást tett Tika homlokára, és azt mondta,
pihennie kell.
Tika levette a borogatást.
– Tudom, hogy nem hisztek nekem. Én sem hinnék
magamnak, csakhogy a saját két szememmel láttam. Még
beszéltem is ezzel a… Grallen herceggel. Caramon azt mondta,
a sisak várt valakire, aki végül fölveszi, hogy kényszeríthesse,
hogy Thorbardinba menjen és elmondja a királynak, hogy a
csata elveszett.
– Háromszáz év késéssel – mondta halkan Laurana.
– De amint látjátok, így rájöttek a nyitjára, hogyan
jussanak be Thorbardinba – mondta Tika. – Ez a Grallen herceg
odavezeti őket.
Összenéztek. Zúgószél megrázta fejét. A síkföldi
születésétől fogva irtózott a mágiától, és amit hallott, túl
furcsának tűnt, hogysem elhihette volna. A közvetlen
veszedelemmel foglalkozott inkább.
– Hallottad, hogy a sárkányfattyak azt mondják, sereg
közeledik ide a völgybe.
– Igen. Ezért jöttem vissza. Hogy figyelmeztesselek
benneteket.
– Miért nem jött veled vissza Caramon? – kérdezte
szigorúan, rosszallással Zúgószél. – Miért küldött el egyedül?
– Caramon jönni akart – mondta Tika makacsul védve a
férfit. – Mondtam neki, hogy ne. Azt mondtam, Sturmmal, a
fivérével és Tassal kellene maradnia, mivel Sturm törpének
képzeli magát. Azt mondtam neki, elboldogulok egyedül, és
úgy is lett.
Szeme elsötétült, keze ökölbe szorult.
– Amikor az a szörnyeteg rám támadt, megöltem.
Végeztem vele!
Látta a többiek aggodalmát, mire sírásban tört ki.
– Caramon nem tudta, hogy egy sárkányfattyú bújik meg
abban a járatban! Senki nem tudta! – Zokogva hanyatlott vissza
a szalmazsákra.
– Most pihennie kell – jelentette ki határozottan
Aranyhold. – Azt hiszem, férjem, mindent tudsz, amit tudnod
kell.
Kitessékelte a többieket, majd visszatért Tikához,
átölelte, és hagyta, hadd sírja ki magát.
 – Mit tegyünk, tiszteletreméltó fiú? – kérdezte Zúgószél.
– A döntés a tiéd – mondta Elistan. – Tanis téged tett meg
vezetőnek.
Zúgószél nagyot sóhajtott, és borúsan délre nézett.
– Ha hiszünk Tikának…
– Hát persze, hogy hiszünk neki! – szólt közbe dühösen
Laurana. – Az életét kockáztatta, hogy figyelmeztessen
bennünket!
– Hederick és a többiek viszont nem fognak hinni neki –
jegyezte meg Zúgószél.
Laurana elhallgatott. Zúgószélnek természetesen igaza
volt. A főteokrata és a talpnyalói nem akartak távozni, és
minden kifogásba belekapaszkodnak, csak hogy
maradhassanak. Már hallotta is Hedericket, amint azt
magyarázza az embereknek, hogy Tikában nem lehet bízni.
Korábban tolvaj volt, most pincérnő (és azt csak az istenek
tudják, mi még), aki a szeretője után rohant, és csak azért
találta ki ezt a mesét, hogy elfedje bűneit.
– Kevesen szeretik Hedericket – mondta Laurana. – Tikát
viszont igen.
– Ami még fontosabb – tette hozzá Elistan –, hogy téged
kedvelnek és tisztelnek, Zúgószél. Ha azt mondod az
embereknek, hogy veszedelem közeleg és menniük kell,
hallgatni fognak rád.
– Gondolod, hogy távoznunk kell? – kérdezte Laurana.
– Igen – vágta rá Zúgószél. – Így gondoljuk azóta, hogy a
sárkány elrepült fölöttünk. Délre kéne indulnunk, mielőtt a
nagy havazások elzárják a hegyi hágókat. Ez a völgy már rég
nem biztonságos menedék. Tika története csak megerősíti a
félelmeimet.
Elhallgatott, majd halkan hozzátette:
– De mi van, ha tévedek? Az utazás bizonytalanságoktól
és veszélytől övezett. Mi van, ha elérjük Thorbardint és a
kapukat zárva találjuk? Vagy ha soha nem is találjuk meg
Thorbardint? Addig bolyonghatunk a hegyekben, míg éhen
nem halunk vagy meg nem fagyunk. Arra kérem az embereket,
hogy hagyják el a biztonságos menedéket és induljanak a
veszedelembe. Ennek nincs értelme.
– Épp az imént mondtad, hogy ez a hely nem biztonságos
– mondta Elistan. – A sárkány érkezése óta az emberek
nyugtalanok, félnek. Tudják, hogy a sárkányok szemmel
tartanak, bár mi nem látjuk őket.
– Nehéz a teher – szólt Zúgószél. – Százak élete van rám
bízva.
– Nemcsak rád, barátom – mondta szelíden Elistan. –
Paladine veled van. Félelmeidet és aggodalmaidat tárd az isten
elé!
– Jelet ad nekem, tiszteletreméltó fiú? Megmondja az
isten, mit tegyek?
– Az isten sosem fogja megmondani, mit tégy – mondta
Elistan. – De bölcsességgel ruház fel, hogy meghozd a helyes
döntést, és erővel, hogy véghez is vidd.
– Bölcsesség. – Zúgószél mosolyogva megrázta a fejét. –
Én nem tartozom a bölcsek közé. Pásztor voltam…
– Pásztorként képességeidre és ösztöneidre hagyatkoztál,
hogy a nyájadat megőrizd a farkasoktól. Ezzel a bölcsességgel
ruházott fel Paladine, erre támaszkodhatsz.
Zúgószél fontolóra vette.
– Hívd össze az embereket egy déli gyűlésre! – mondta
végül. – Akkor megmondom, hogyan döntöttem.
Ahogy távoztak, Laurana visszanézett a válla fölött
Zúgószélre. A barlang felé lépkedett, ahol kis oltárt emeltek az
isteneknek.
– Jó ember. A hite erős és megingathatatlan – mondta. –
Tanis jól választott. Bárcsak…
Elhallgatott. Nem akarta gondolatait hangosan
kimondani.
– Bárcsak mi, kedvesem? – kérdezte Elistan.
– Bárcsak Tanis rátalálna ugyanerre a hitre – mondta
végül Laurana. – Nem hisz az istenekben.
– Tanis nem fog rátalálni a hitre – mondta Elistan
mosolyogva. – Sokkal inkább a hit fog rátalálni, ahogyan
engem is megtalált.
– Nem értem.
– Én sem vagyok biztos benne, hogy én értem – ismerte
el Elistan. – A szívem aggódik Tanisért, ám Paladine
megnyugtatott, hogy aggodalmamat nyugodtan rábízhatom.
– Remélem, erős válla van – sóhajtotta Laurana.
– Akkora, mint a mennyország – mondta Elistan.

***

Ha Zúgószél beszélt is Paladine-nal, nem sok

megnyugvást és vigaszt nyert belőle. Sötét, komoly arccal állt a
sokaság elé. Szavai nem voltak megnyugtatóak és vigasztalóak.
Mesélt az egybegyűlteknek Tika utazásáról, és elmondta, hogy
a lovag, Fényeskardú Sturm megtalálta az utat Thorbardinba
(bár a részletekről hallgatott). Zúgószél azt is elmondta, hogy
Tika kihallgatta a sárkányfattyakat, amint arról beszélnek, hogy
támadásra készülnek a völgy ellen, és hogyan támadta meg egy
szörnyeteg, amikor visszaindult, hogy figyelmeztesse őket.
Hederick összeszorította száját, égnek emelte tekintetét
és felhorkant.
– Tika Waylan kedves lány, de ahogy többen emlékeztek
rá, pincérnőként dolgozott…
– Én hiszek neki – jelentette ki Zúgószél, és határozott
hangja legalább ideiglenesen Hederickbe fojtotta a szót. –
Hiszem, hogy ez a völgy, amely egykor a béke menedéke volt,
hamarosan csatatérré változhat. Ha itt ránk támadnak, nincs
hova futnunk, hol oltalomra lelnünk. Csapdába esünk, mint a
patkányok, és szabadon elfoghatnak vagy lemészárolhatnak
bennünket. Az istenek küldték ezt a figyelmeztetést, és
helytelenül cselekszünk, ha elengedjük a fülünk mellett. Azt
javaslom, néhány napon belül kerekedjünk fel és induljunk
délnek, Thorbardinba, ahol találkozunk a barátainkkal.
– Ugyan, gondolkozz már! – szólalt meg Hederick. A
tömeg felé fordult, kezét feltartva csendet parancsolt. – Nem
találjátok különösnek, hogy az istenek az üzenetet egy
pincérnőre bízták, ahelyett, hogy kerestek volna valakit, akit az
emberek becsülnek és tisztelnek…
– Mit például te? – kérdezte Zúgószél.
– Azt akartam mondani, mint Elistan tiszteletreméltó fiú
– mondta Hederick szerényen –, de igen, azt hiszem, az istenek
engem is hírvivőnek tehettek volna.
– Ha sört akartak volna rendelni – súgta Laurana fülébe
Gilthanas.
– Csitt, bátyám! – szólt rá a lány. – Ez komoly dolog!
– Persze, hogy az, de nem hallgatnak Zúgószélre.
Kívülálló, akárcsak mi. – Lauranára pillantott. – Tudod,
életemben először kezdem megérteni, milyen kirekesztettnek
érezhette magát Tanis, amikor még közöttünk élt.
– Én nem érzem magam egyedül közöttük – ellenkezett
Laurana.
– Hát persze – vonta össze szemöldökét Gilthanas. –
Neked ott van Elistan.
– Ó, Gil, ne kezdd te is! – mondta Laurana, de a bátyja
már elsétált, hogy a síkföldiek mellé álljon. Nem szólították
meg az elfet, de némán és tiszteletteljesen helyet szorítottak
neki maguk között.
A kívülállók összetartanak.
Lauranának utána kellett volna mennie, de haragudott rá,
Tanisra, Tikára és mindenkire, aki szándékosan félreérteni
látszott a kapcsolatát Elistannal. Úgy dolgozott Elistannak,
ahogy az apjának egykor: diplomataként és közvetítőként.
Tehetsége volt ahhoz, hogy az emberekkel beszéljen,
megnyugtassa őket, segítsen nekik feldolgozni a haragot és
józan belátásra térni. Ő és Elistan jó párost alkottak. De ebben
semmi romantikus nem volt! A férfi olyan volt számára, akár
az apja.
Vagy a bátyja.
Gilthanasra nézett, és haragja bűntudattá szelídült.
Egykor nagyon közel álltak egymáshoz. Amióta Elistannal
együtt dolgozott, alig beszélt Gilthanasszal. Nem, már
korábban sem. Amióta Tanis ismét belépett az életébe.
Talán nem is Tanis miatt történt, töprengett. A bátyja
most sem látta szívesebben kapcsolatát a félelffel, mint
korábban. De leginkább az emberekhez fűződő viszonya
bántotta a csőrét. Szerinte Lauranának távol kellett volna
tartania magát tőlük, hiszen felettük álló.
Gilthanas az apjukhoz hasonlóan dühös volt, mert az
istenek egy embert választottak ki visszatérésük bejelentésére.
Az isteneknek az elfekhez kellett volna eljönniük, akik végtére
is választott nép voltak. Az emberek túlkapásai idézték a
világra az istenek haragját is egykor.
– Mi vagyunk a jó gyerekek – mondta magának Laurana.
– Mi nem érdemeltünk büntetést. De valóban jók voltunk?
Vagy csak sosem csíptek fülön?
Az elfekben nem éltek efféle kételyek. Ők biztosak
voltak a világban elfoglalt helyükben. Az emberek azonban
folyton kétségek között őrlődtek, mindig kutattak, mindig
kérdeztek. Lauranának ez tetszett az emberekben. Nem érezte
olyan egyedül magát a kételyeivel.
Eszébe jutott, hogy sosem próbálta ezt elmagyarázni
Gilthanasnak. Eltökélte, hogy beszél vele, megmagyarázza.
Ránézett, és rámosolygott, hogy mutassa: nem haragszik. A
bátyja észrevette, de szándékosan kerülte a tekintetét. Laurana
felsóhajtott, és ismét a gyűlésre fordította figyelmét.
A vita folytatódott. Elistan Zúgószélt támogatta, ahogyan
Maritta is.
– Valamennyien láttuk a sárkányt – mondta Maritta –, a
hátán azzal a szörnyeteg Verminaarddal. Most egyikünket
ebben a völgyben, vagy olyan közel, hogy szinte már itt történt,
megtámadták. Ha ez nem jele annak, hogy nem vagyunk többé
biztonságban, nem tudom, mi lenne az.
Hederick érvelése azonban szintén meggyőző volt, és
súlyt adott neki, hogy az embereket éppen nem fenyegette
veszély, de ha elhagynák a barlangok menedékét a vadonért,
biztosan veszélybe kerülnének, mint ahogy azt Tika példája is
mutatja.
Zúgószél nem tudott érvelni ez ellen. A teher súlyosan
nyomta a szívét, és ezt nyíltan fel is vállalta.
– Ha elmegyünk, néhányan közülünk, vagy akár
mindannyian elpusztulunk – mondta –, de azt hiszem, ha itt
maradunk és nem teszünk semmit, ha figyelmen kívül hagyjuk
Tika figyelmeztetését, egy kegyetlen és brutális ellenség
áldozataivá válunk.
Abban legalább biztos volt, hogy a saját népe vele tart. A
síkföldiek egyöntetűen úgy vélték, hogy veszedelem közeleg,
és abban még a que kiriek is megegyeztek, hogy Zúgószél a
főnökük. Csendes támogatásuk magabiztossággal töltötte el
Zúgószélt, ahogy az istennel töltött idő is. Nem hallott
halhatatlan hangot, amely ígéreteket tett volna neki, nem
vigasztalta halhatatlan kéz, mégis azzal a megnyugtató tudattal
hagyta ott az oltárt, hogy nincs egyedül.
Többet is mondott volna, ám ekkor mozgolódás támadt a
bejáratnál. Aranyhold jelent meg, Tika erőtlen lépteit
támogatva.
– Jönni akart – mondta Aranyhold. – Megpróbáltam
rábeszélni, hogy pihenjen, de azt mondta, beszélnie kell.
Az emberek együtt érzőn összesúgtak. A lány karján
begyógyultak a karmolások, de még látszott a nyomuk. A láztól
sápadt és gyenge Tika eltolta magától Aranyhold kezét, és
megállt, hogy elmondja a magáét.
– Csak emlékeztetni szeretnélek mindnyájatokat, ki
szabadított ki benneteket Pax Tharkasból – kezdte Tika –, ki
mentett meg a rabszolgaságtól és a haláltól. Nem a főteokrata
volt – vetett megsemmisítő pillantást Hederickre. – Hanem
Félelf Tanis és Tűzkovács Kova, akik elmentek megkeresni
Thorbardint. Fényeskardú Sturm, Caramon és Raistlin Majere,
akik nagy veszedelmek közepette Koponyatetőre mentek, ahol
megtalálták a módját, hogyan jussanak be Thorbardinba.
Zúgószél és Aranyhold, akik megtanítottak arra, hogyan
maradjatok életben és meggyógyították a sebeiteket.
– Egyiküknek sem volt kötelessége megtenni. Már rég
hazamehettek volna, de nem tették. Itt maradtak és kockára
tették az életüket, hogy segítsenek nektek. Tudom, hogy nehéz
elmenni… de… de szeretném, ha erre gondolnátok.
Sokan valóban gondoltak rá és eszerint érveltek, a
távozás mellett téve le voksukat. Mások bizonytalankodtak.
Zúgószél hagyta, hadd folyjon szabadon a vita, de amikor
ugyanazok az érvek ismét előkerültek, megálljt parancsolt.
– Én döntöttem. Nektek is ezt kell tennetek. A feleségem
meg én és mindazok, akik el akarnak kísérni, holnapután
hajnalhasadtakor útra kelnek.
Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette:
– Az út nehéz lesz és veszedelmes, és nem ígérhetem,
hogy Thorbardinban vagy bárhol a világon biztonságos
menedékre lelünk. Egyet viszont megígérhetek: az életemet
nektek ajánlom. Mindent megteszek, hogy közétek és a
sötétség közé álljak. Harcolni fogok a védelmetekben, míg ki
nem lehelem a lelkem.
 Néma csend kísérte távozását a gyűlésteremből. Népe és
Gilthanas követték. Tika ragaszkodott hozzá, hogy a saját
barlangjába térjen vissza, mondván, ott jobban tud pihenni.
Az emberek Elistan köré gyűltek, tanácsot és
megnyugtatást remélve. Sokan szerették volna, ha meghozza
helyettük a döntést – maradjanak vagy menjenek? Erre nem
volt hajlandó, de azt nyomatékosan közölte, hogy mindenkinek
döntenie kell. Többször tanácsolta nekik, hogy gondjaikkal és
kételyeikkel járuljanak az istenek elé, és örült, amikor látta,
hogy többen az oltárhoz mennek. Mások azonban pufogva
elvonultak, azt morogva, mi haszna az olyan isteneknek, akik
nem mondják meg, mi a teendő?
Laurana Elistan mellett maradt, türelmesen segítette,
maga is megnyugtatást és tanácsokat ajánlott fel. Amikor az
utolsó ember is távozott, rátört a fáradtság és a levertség.
– Korábban sosem értettem, hogyan szolgálhat valaki
önszántából egy gonosz istent. Most már értem – mondta
Elistannak. – Ha Takhisis papja lennél, fűt-fát megígérnél
nekik. Az ígéreteidnek szörnyű ára lenne, és nem tartanád be
őket, de nem számítana. Az emberek nem hajlandóak
felvállalni a felelősséget a tulajdon életükért. Azt akarják, hogy
valaki megmondja nekik, mit tegyenek, és kell nekik egy
bűnbak, akire mutogathatnak, ha valami kudarcba fullad.
– Még csak nemrégiben tértek vissza az istenek, Laurana
– mondta Elistan. – Az emberek olyanok, akár a vakok, akik
ismét látnak. A fény legalább annyira vagy még jobban bántja
őket, mint a sötétség. Adj nekik időt!
– Idő… abból nincs sok – sóhajtotta Laurana.
Az emberek többsége úgy döntött, Zúgószéllel tart. A
távozás mellett a fent repülő sárkányok legalább annyival estek
a latba, mint az érvei. Hederick és követői azonban
kijelentették, hogy maradnak.
– Itt leszünk, hogy visszafogadjuk azokat, akik
visszafordulnának – jelentette ki Hederick, vészjóslón téve
hozzá: – Akik túlélik…
Aznap, éjjel és másnap is Zúgószél fáradhatatlanul
dolgozott, válaszolt a kérdésekre, segített eldönteni az
embereknek, mi vigyenek magukkal, pakolni. A menekültek
nehéz utat tettek meg Pax Tharkasból a völgybe, és már tudták,
mire lesz szükségük az úton. Még a kisgyerekek is motyóba
kötötték holmijukat.
Zúgószél nem tudott aludni az indulás előtti éjszakán.
Ébren feküdt, a sötétségbe bámulva, kételkedve magában és a
döntésében, míg Aranyhold végül át nem ölelte. A férfi
megcsókolta és átkarolta, végül lélegzetét az asszonyéhoz
igazítva aludt el.

***

Zúgószél hajnal előtt talpon volt. Az emberek előbújtak

barlangjaikból a szürkületben, köszöntötték barátaikat,
rászóltak csemetéikre, akik nyaralásként kezelték a távozást és
felhőtlen lelkesedéssel hancúroztak. Hederick is megjelent,
sokat sóhajtozott és gyászosan búcsúzott, mintha már holtan
látná őket az úton.
Zúgószél érezte, hogy néhányan kezdenek meginogni, és
elhatározta, hogy útnak indulnak, amint az égbolt
kivilágosodik, mielőtt még megváltoztatnák elhatározásukat.
Felderítői rábukkantak Tanis csapájára, és jelentették, hogy az
út eleje könnyű lesz; ez majd felderíti az embereket és
megnöveli magabiztosságukat.
Ragyogó napra virradt. Mielőtt elindultak volna, a
felderítők azzal a hírrel tértek vissza, hogy a törpe ösvénye egy
eddig rejtőző hágóhoz vezet a hegyek között. Zúgószél
áttanulmányozta az elnagyolt térképet, amelyet Kova rajzolt
neki, és emberei megerősítették, hogy ugyanarról van szó. A
térkép böngészése közben Zúgószélnek eszébe jutott a törpe
utolsó rejtélyes utasítása – vigyenek magukkal csákányokat.
Noha ez többeket megterhelt, követte a parancsot.
Az emberek megéljenezték a hírt, hogy találtak egy
hágót, és jó jelnek vélték a jövőre nézve. A menekültek
csendben, különösebb hűhó vagy bosszankodás nélkül
felkerekedtek. Viszontagságos életük felkészítette őket a
nehézségekre. Hozzászoktak az erőfeszítésekhez; mérföldeket
gyalogoltak idáig, és készek voltak még többet menni. Jó
egészségnek örvendtek: Mishakal meggyógyította betegeiket.
Még Tika is majdnem teljesen felépült. Lauranának feltűnt,
hogy barátnője szokatlanul komoly és csendes, és inkább
magában gyalogol, kerülve a társaságot. A test sérülései
behegedtek; a lélek sebei azonban mélyebbek voltak, és azokat
még egy istennő sem tudta begyógyítani.
Sütött a nap. Egyre melegebb lett, épp csak annyira
lehetett érezni a hideget, hogy bele ne izzadjanak a mászásba.
Maritta menetdalba fogott, és hamarosan mindenki csatlakozott
hozzá. A menekültek jó iramban mentek, egyenletesen haladtak
előre az ösvényen.
Zúgószél érezte, hogy a teher a vállán könnyebb már.

***

Aznap éjjel, a menekültek távozása után Hederick, a

főteokrata magányosan üldögélt a barlangjában. A napot azzal
töltötte, hogy legpompásabb beszédeivel árasztotta el követőit,
akik a maradás mellett döntöttek. Kevesebben tartottak vele,
mint várta, és mind hallották már korábban Hederick tirádáit.
Amint leszállt az éj, mindannyian találtak valami kifogást,
hogy távozhassanak ágyukba, vagy a tűz köré gyűltek, hogy
fekete pettyet játszanak – egy szerencsejátékot, amelyet
számokat jelentő fekete pontokkal díszített fehér négyzetekkel
játszottak. Mivel a főteokrata szigorúan megtiltotta a
fogadásokat, az emberek jobbnak látták, ha játékukat titokban
tartják.
Hederick egyedül, közönség nélkül találta magát. Az
éjszaka csendes volt, szinte felfoghatatlanul néma. A főteokrata
hozzászokott a tábor zsivajához, ahhoz, hogy pöffeszkedve
körbejárjon. Ennek most már vége. Bár igyekezett nem
kimutatni, bosszantotta, hogy ilyen kevesen bíztak meg benne
annyira, hogy maradjanak, és inkább elindultak az ismeretlenbe
egy durva, műveletlen barbár után. Hederick azzal vigasztalta
magát, hogy majd megbánják.
Most azonban, hogy egyedül maradt, és ideje volt
gondolkodni, ő bánta meg a dolgot. Ült a sötétben és
nyugtalanul gondolt arra, mi történne, ha annak az ostobácska
pincérlánynak lenne igaza.

XVII.

Nincsenek árnyékok. Túl sok árnyék.

Egy törpe álmai.

Ugyanaz a nap, amely megmelengette a menekültek szívét,

Caramon, Raistlin, Sturm és Tas feje fölött is ott ragyogott az
égen. Őket azonban nem melegítette és nem vidította fel.
Pusztaságban vándoroltak, kietlen vidéken, mely sivár volt,
üres és lehangoló. Dergoth fennsíkján vágtak keresztül.
Azt hitték, semmi nem lehet rosszabb a Koponyatetőt
övező mocsáron átgázolásnál. A víz rothadástól és bomlástól
bűzlött. Nem tudták, miféle lények élhetnek a nyálkás víztükör
alatt, de valami biztosan lakott ott. Ezt látták a váratlanul
fodrozódó felszínből, a lábuk mellett elsuhanó érzésből, hogy
fölvertek valami mocsárlakót. Közel kellett maradniuk
egymáshoz, hogy el ne veszítsék egymást szem elől a sűrű
ködben. Kénytelenek voltak lassan, csúszkálva haladni, hogy
elkerüljék a rejtett akadályokat és víz alatti ágakat.
A mocsár szerencsére nem volt nagy, és hamarosan
száraz, lapos és kemény talajt éreztek a lábuk alatt. A köd
gomolyogva nyúlt utánuk, de a hideg szél hamar szétkergette.
Ismét látták a napot, és bizakodóak voltak, azt hívén, túl
vannak a nehezén. Sturm egy távoli hegyvonulatra mutatott.
– A Felhőfürkésznek nevezett csúcs alatt van Thorbardin
– mondta Grallen herceg, és Raistlin diadalmas pillantást vetett
Caramonra.
Rövid pihenő után folytatták útjukat Dergoth fennsíkjára.
Itt már nem élt semmi. Egykor mezők és erdők terültek itt el,
madarakkal és vadakkal. Háromszáz évvel korábban csatatérré
vált, ahol törpék vívtak keserű harcot egymással. A mezőt vér
áztatta, a szarvasokat lemészárolták, a madarak elmenekültek.
A füvet letaposták és a fákat kivágták, hogy halotti máglyát
építsenek, amin elégethetik a halottakat. Az élet azonban
megmaradt. A fák visszanőttek volna. A fű kizöldülhet, az
állatok visszatérhetnek.
Aztán a szörnyű robbanás, amely lerombolta az erődöt,
mindenkit megölt mindkét oldalon. Minden életet elpusztított,
olyan dühvel szaggatta szét, hogy írmagja sem maradt. Sem
fák, sem fű, sem vadak, sem rovarok. Még zuzmó vagy moha
sem. Csak a halál. A tűztől perzselt földet eltorzult,
megfeketedett, megolvadt páncél és hamukupacok borították –
ennyi maradt a két hatalmas seregből, amelyek küzdelmei
egyetlen rettenetes pillanatban véget értek, amikor a tűz
leolvasztotta húsukat, felforralta vérüket és teljesen
elemésztette őket.
A Koponyatető és Thorbardin között elterülő Dergoth-
fennsík a csüggedés mezeje volt. A nap fent ragyogott ugyan a
kék égbolton, de fénye hideg volt, akár a távoli csillagoké, és
nem tartogatott meleget azok számára, akik kénytelenek voltak
ezen a szörnyű helyen átkelni, mely még egy surranó kedvét is
letörte.
Tasslehoff csak ment, nézte hamuval borított bakancsát,
mert annak szemlélése is jobb volt, mint előrenézni, és semmit
nem látni, csak a pusztaságot – amikor valami különöset vett
észre. Fölnézett az égre, majd le a földre, és végül feszülten
megszólalt:
– Caramon, elvesztettem az árnyékomat.
Caramon hallotta ugyan a surranót, de elengedte a füle
mellett. Épp elég volt a fivére miatt aggódnia. Raistlint nagyon
megviselte az út. Akármilyen különös erő tartotta talpon
Koponyatető felé, az úgy tűnt, távozásukkor elhagyta. Az
utazás a mocsáron át kimerítette. Lassan ment, botjára
támaszkodva, minden lépés megviselte.
Mégsem volt hajlandó megállni pihenni. Ragaszkodott
hozzá, hogy folytassák útjukat, mondván, Grallen herceg
úgysem hagyná, hogy pihenőt tartsanak, ami alighanem igaz
volt. Caramonnak minduntalan vissza kellett fognia Sturmot,
aki sebesen szedte lábát, tekintetét a hegyekre szegezve,
különben lehagyta volna a lassan lépkedő mágust.
– Nézd csak, Caramon, te is elvesztetted a tiédet! –
mondta Tas megkönnyebbülten. – Így máris nem érzem magam
annyira rosszul.
– Mit veszítettem el? – kérdezte Caramon, fél füllel
odafigyelve.
– Az árnyékodat – mutatta Tas.
– Valószínűleg dél körül lehet – mondta fáradtan
Caramon. – Ha a nap közvetlenül a fejünk fölött van, nem
látszik az árnyékunk.
– Én is erre gondoltam – mondta Tas –, de nézd csak a
napot! Majdnem a látóhatárnál jár. Csak néhány óra van
sötétedésig. Nem – sóhajtott –, az árnyékunk tényleg eltűnt.
 Caramon, bár ostobán érezte magát, megfordult, hogy
megkeresse az árnyékát. Tasnak igaza volt. A nap előtte volt,
mögötte azonban nem nyújtózott árnyék. Még a lábnyomait
sem látta, holott azoknak élesen ki kellett volna rajzolódniuk a
finom, szürke hamuban. Váratlanul az a rémítő érzés tört rá,
hogy megszűnt létezni.
– A holtak földjén járunk. Élőknek itt semmi
keresnivalója – szólalt meg Raistlin suttogásnál alig erősebben.
– Nem vetünk árnyékot. Nem hagyunk nyomokat.
Caramon megrázkódott.
– Gyűlölöm ezt a helyet.
Baljóslatúan méregette Sturmot, aki megállt, hogy
bevárja őket, és türelmetlenül dobolt lábával.
– Raist, mi van, ha az az elátkozott sisak, amit visel,
halálos csapdába vezet bennünket? Talán vissza kéne
fordulnunk.
Raistlin vágyakozva gondolt vissza Koponyatetőre. Nem
értette, miért, de amíg ott voltak, erősnek és egészségesnek,
szinte újra egésznek érezte magát. Itt minden lépés megerőltető
volt, legszívesebben lerogyott volna a hamuszürke földre és
elaludt volna a halottak porában. Köhögött, megrázta fejét, és
erőtlenül intett a lovag felé.
Caramon megértette. Sturm a sisak befolyása alatt
mindenképpen Thorbardinba tartott. Ha visszafordulnak,
nélkülük folytatja az utat.
Raistlin megrántotta Caramon ingujját.
– Mennünk kell tovább! – zihálta. – Nem törhet le
bennünket ez az átkozott vidék!
– Jól mondod, testvér! – helyeselt Caramon
megkönnyebbülten. Erős karját támogatón fivére könyöke alá
csúsztatta, hogy segítse erőtlen lépteit, és hamarosan beérték
Sturmot.
– Remélem, visszakapom az árnyékomat – mondta
Tasslehoff, mögöttük baktatva. – Kedveltem. Mindenhová
velem jött.
Lassan vánszorogtak tovább.

***

Tanis látta, hogy árnyéka megnyúlik és végigkúszik az

ösvényen. Már csak pár óra napfényre számíthattak.
Leereszkedtek a hegyről, gyorsan haladtak a fenyők közt
kanyargó ősi törpeösvényen. Még néhány mérföld és elérik az
erdőt. A hegyen eltöltött, kőmatraccal és sziklapárnával
szolgáló, kényelmetlen és sivár éjszakák után nagyon kellemes
volt a tűlevél derékalj gondolata.
– Füstöt érzek – torpant meg Kova.
Tanis a levegőbe szimatolt, és ő is megérezte. Eddig nem
tűnt föl neki: a táborban mindent áthatott a főzéshez rakott
tüzek füstje. Fáradt volt az egész napos gyaloglástól, és nem is
látta át elsőre, ez mit jelenthet. Amikor feleszmélt, fölnézett az
égre.
– Ott – mutatta a fekete füstcsíkokat, melyek a fenyők
közül szálltak föl, nem messze tőlük. Összehúzott szemmel
nézte. – Talán erdőtűz.
Kova megrázta fejét.
– Égett húsnak érzem.
Összevonta szemöldökét és borús pillantást vetett a
füstre.
– Nem erdőtűz az. – A földbe szúrta csákányát és
savanyúan megjegyezte: – Mocsári törpék. Erről a faluról
meséltem neked. – Körülnézett. – Föl kellett volna ismernem
hol járunk, de korábban másik irányból jöttem.
– Vajon ez az a falu, ahol fogva tartottak?
Kova nagyot szortyintott, arca céklavörösre színeződött.
– Százezer évig is várhatsz arra, hogy annak a helynek a
közelébe menjek!
– Hát persze – somolygott Tanis, majd témát váltott. –
Eddig mindig városokban találkoztunk mocsári törpékkel.
Különös most a vadonban rájuk bukkanni.
– Arra várnak, hogy kinyíljon a kapu – mondta Kova.
Tanis értetlenül meredt a törpére.
– Milyen rég vannak itt?
– Háromszáz éve. – Kova legyintett. – Errefelé mindenütt
a vackaikba botlik az ember. Aznap, amikor a kapuk bezárultak
és ők kint maradtak, a mocsári törpék leültek a hegy elé, és
vártak, bizonyosra vették, hogy a kapuk ismét kinyílnak majd.
Még mindig várakoznak.
– Legalább annyi kiderült a mocsári törpékről, hogy
derűlátóak – jegyezte meg Tanis. Letért az útról egy ösvényre,
amely a füst irányába kanyarodott.
– Mit képzelsz, hová mész? – kérdezte Kova, és
lecövekelt.
– Beszélek velük – felelte Tanis.
Kova felhorkant. – Mivel a surranó nincs itt, hiányzik a
heti ostobaság?
– A mocsári törpéknek érzékük van ahhoz, hogy
megleljék, ami rejtve van – válaszolta Tanis. – Xak Tsarothban
is láthattuk, hogyan találnak utat a titkos járatokba és
alagutakba. Ki tudja? Talán tudnak egy bejáratot a hegy
mélyébe.
– Ha találtak, miért élnek kint? – kérdezte Kova, de a
barátja után caplatott.
– Talán nem tudják, mire bukkantak.
Kova megrázta fejét.
– Még ha meg is találták a bejáratot Thorbardinba, sosem
fogod kihüvelyezni az értelmét annak, amit mondanak, és ne
hagyd, hogy rábeszéljenek a vacsorára! – Elfintorodott. – Fúj!
Micsoda bűz! Még a sült patkánynak is jobb illata van ennél!
 A füst megsűrűsödött, a bűz még orrfacsaróbb lett. Ha
ezen a tűzön főztek, Tanis el se tudta képzelni, mit
kotyvasztottak a mocsári törpék.
– Ne aggódj! – mondta, eltakarva száját és orrát a
kezével, igyekezett minél kevesebb levegőt beszívni.
Az ösvény egy fák között nyílt réshez vezette őket. Kova
és Tanis itt megtorpantak, és komor csendbe burkolózva néztek
végig a szörnyű látványon. Minden épület leégett, minden
mocsári törpét lemészároltak, testük megperzselődött. Csupán
az elszenesedett holttestek és a megfeketedett hús füstölgő
kupacai maradtak.
– Nem sült patkány – morogta Kova. – Hanem sült
mocsári törpe.
Rongyot kötöttek orruk és szájuk elé, és füsttől könnyező
szemmel vágtak át a lerombolt falun, hátha valaki élőre
bukkannak. Kutatásuk reménytelennek bizonyult.
Akárki tette is, gyorsan és könyörtelenül csapott le. A
gyávaságukról ismert mocsári törpéket a jelek szerint
váratlanul érte a támadás, nem jutott idejük elmenekülni.
Helyben lemészárolták valamennyit. Egyes tetemeken lyukak
tátongtak, másokat miszlikbe kaszaboltak. Megint mások
bordái közül félig elégett nyílvesszők meredeztek. Voltak,
akiken nem látszott sérülés, mégis holtan hevertek.
– Gonosz varázslat működött itt – szólt Tanis
elkomorulva.
– Nem csak az.
Kova lehajolt, és óvatosan fölvette egy felfordított
bográcsot viselő mocsári törpe mellől egy törött kard
markolatát. A rögtönzött sisak rövid időre talán megmentette
viselőjét, hogy a tábor pereméig kúszhasson, mielőtt támadója
beérte, és megfizettette vele a kard eltörésének árát. A mocsári
törpe, fején a bográccsal, kitekeredve, eltört nyakkal feküdt.
– Sárkányfattyú – mondta Kova a kardot vizslatva.
 Noha csak a felét találta meg, könnyűszerrel felismerte a
Sötétség Királynőjének szolgái által használt különös, fogazott
pengét.
– Tehát a hegynek ezen az oldalán vannak – jegyezte meg
Tanis komoran.
– Talán most is figyelnek – mondta Kova, ledobva a
törött kardot és előhúzva csatabárdját.
Tanis is elővonta a kardját hüvelyéből, és mindketten az
árnyékokba fúrták tekintetüket.
A nap utolsó sugarai a hegyek mögé buktak. A fenyőfák
alatt már sötétség honolt. A közelgő éjszaka árnyai
elkeveredtek a füsttel, és bajosan lehetett látni bármit is.
– Nem tehetünk többet ezekért a szerencsétlenekért –
mondta Tanis. – Menjünk!
– Rendben – egyezett bele Kova, ám ekkor mindketten
megdermedtek.
– Hallottad? – kérdezte halkan Tanis.
Alig látta Kovát a homályban.
A törpe közelebb araszolt, hátát Tanisénak vetette, és azt
súgta:
– Mintha páncélcsörömpölés lenne, valami nagy testű
lény próbál átosonni az erdőn.
Tanisnak eszébe jutottak a nagy szárnyú sárkányfattyak,
akiknek súlyos tagjait lemezvért és láncing védte. Szinte látta
maga előtt a szörnyeket, amint keresztüllopakodnak a
fenyőerdőn, zörgetik az avart, száraz levelekre lépnek és ágakat
törnek – épp ilyen neszeket hallottak most. A zaj váratlanul
elhallgatott.
– Megláttak! – sziszegte Kova.
Tanis védtelennek és feltűnőnek érezte magát a nyílt
terepen, és szíve szerint szólt volna Kovának, hogy rohanjanak
a fák közé, de elnyomta a késztetést. Az alkonyat és a füst
miatt, akármi volt is odakint, nem látta, még ha meg is hallotta
őket. Ha elmenekülnének, felhívnák magukra a figyelmet, és
elárulnák, hol vannak.
– Ne mozogj! – figyelmeztette Tanis. – Várj!
Az erdei ellenség a jelek szerint ugyanerre jutott. Nem
hallottak több mozgolódást, de tudták, hogy a másik még
mindig ott van és vár.
– A fenébe! – mormogta Kova. – Nem ácsoroghatunk itt
egész éjjel. – Mielőtt Tanis megakadályozhatta volna, a törpe
fölemelte a hangját. – Gyíkfika! Fejezd be az ólálkodást, és
gyere elő, harcolj velünk!
Kiáltást hallottak, amely gyorsan elhallgatott. Aztán egy
hang elővigyázatosan megszólalt:
– Kova? Te vagy az?
Kova leengedte a bárdját.
– Caramon? – kérdezte.
– És én, Kova! – visította valaki. – Tasslehoff!
Kova felnyögött és megrázta a fejét.
Nagy zörgés támadt az erdőben. Fáklyák gyulladtak, és
Caramon bukkant elő a fák közül, félig cipelve Raistlint, aki
alig állt a lábán. Tasslehoff rohant elébük, kézen fogva és úgy
cibálva Sturmot.
– Figyeljétek, kit találtam! – kiáltotta Tas.
Tanis és Kova a lovagra meredtek, aki túl nagy sisakot
viselt. A félelf Sturmhoz ment, hogy átölelje, de a lovag
elhúzódott, meghajolt, majd tartózkodóan megállt. Pillantása
Kovára esett, és cseppet sem barátságosan mérte végig.
– Nem ismer meg téged, Tanis – mondta Tasslehoff, alig
bírva magában tartani a lelkesedést. – Egyikünket sem ismer
meg!
– Csak nem megint beütötte a fejét? – fordult Tanis
Caramonhoz.
– Á, csak elvarázsolták.
Tanis Raistlinre pillantott.
 – Nem én voltam – mondta a varázsló, és fáradtan
lerogyott egy fatönkre, amely túlélte a tüzet. – A lovag saját
maga művelte ezt.
– Hosszú történet, Tanis. Mi történt itt? – kérdezte
Caramon, komoran nézve végig a falu pusztulásán.
– Sárkányfattyak – mondta Tanis. – A szörnyetegek a
jelek szerint átkeltek a hegyeken.
– Igen, mi is összefutottunk párral – mondta Caramon. –
Még Koponyatetőn. Gondolod, hogy még a környéken vannak?
– Egyet sem láttunk. Tehát sikerült eljutnotok az erődbe?
– kérdezte Tanis.
– Igen, és majd’ kibújunk a bőrünkből, hogy
elkeveredtünk arról a borzalmas helyről és arról az átkozott
fennsíkról. – Fejével abba az irányba bökött, amerről érkeztek.
– Hogyan találtatok ránk?
Raistlin köhögött és fivérére nézett. Caramon
elvörösödött, és zavartan rakosgatta ide-oda nagy lábát.
– Azt hitte, ennivalót szimatolt – mondta Raistlin
jegesen.
Caramon bárgyún elvigyorodott és megvonta a vállát.

***

Kova eközben Sturmot és Tasslehoffot nézte, aki alig

bírta visszafojtani kicsattanó jókedvét.
– Mi baja Sturmnak? – kérdezte Kova. – Miért néz rám
ilyen vasvillaszemekkel? Honnét szerezte azt a sisakot? És
miért viseli? Nem is illik rá! Az a sisak… – Kova közelebb
lépett, hogy jobban szemügyre vegye az alkonyi fényben –
törpekéz munkája!
– Ő nem Sturm! – buggyant ki Tasból a nevetés. – Ő
Grallen herceg a hegy alól! Hát nem csodálatos, Kova? Sturm
azt hiszi, törpe. Kérdezd csak meg tőle!
 Kova szája tátva maradt, majd csattanva becsukódott.
– Nem hiszem el. – A lovaghoz lépett. – Ide figyelj,
Sturm! Nem hagyom, hogy kigúny…
Sturm kardja markolatára tette a kezét. Kék szeme a sisak
árnyékában fagyos volt és kemény. Dadogva mondott valami
törpéül, mintha nehezére esne formálni a szavakat, de a nyelv
felismerhető volt.
Kova leesett állal bámult rá.
– Mit mondott? – kérdezte Tas.
– „Ne közelíts, dombi söpredék” – fordította Kova –,
vagy valami ilyesmi. – A törpe mérgesen mérte végig
Caramont, és különösen Raistlint. – Valaki azonnal mondja
meg, mi folyik itt!
– A lovag volt a hibás – ismételte Raistlin, és hidegen
pillantott Kovára. – Nekem semmi közöm hozzá.
Figyelmeztettem, hogy a sisak mágikus és jobban teszi, ha
békén hagyja. Nem hallgatott rám. Fölvette, és ez az
eredménye. Azt hiszi magáról, hogy ő Grallen herceg, akárki is
az.
– Egy thorbardini herceg – mondta Kova. – Duncan
király egyik fia a három közül. Grallen háromszáz éve élt. –
Mivel nem bízott meg teljesen Raistlinben, közelebb húzódott
a sisakhoz. – Ez a sisak valóban méltó a királyi vérhez –
ismerte el. – Sosem láttam hozzá foghatót! – Kinyújtotta a
kezét. – Ha lehetne…
Sturm kivonta a kardját, és hegyét Kova mellének
szegezte.
– Ne menj közelebb! – intette Raistlin. – Meg kell
értened, Kova. Te dombi törpe vagy. Grallen herceg
ellenségnek vél, az ellenetek folytatott harcban esett el.
– Értem! – fakadt ki dühösen Kova. Sturmon tartva a
szemét fölemelt kézzel elhátrált. – Vagyis nem értek semmit. –
Dühösen pillantott Raistlinre. – Egyetértek Tanisszal. Ez
varázslattól bűzlik!
– Igen – válaszolta Raistlin hűvösen –, de nem az
enyémtől.
Elmesélte, hogy véletlenül bukkant rá a sisakra, és hogy
Sturm meglátta nála és teljesen elbűvölte a tárgy.
– A sisakba rejtett varázslat valószínűleg egy harcost
keresett, és amikor Sturm hozzáért, a bűbáj hatalmába kerítette.
A varázs nem gonosz. Nem árt neki, csak kölcsönveszi a testét
egy időre. Ha eljutunk Thorbardinba, a herceg lelke hazatérhet.
A varázslat valószínűleg elengedi a lovagot, és ismét az a régi
komor és savanyú Fényeskardú Sturm lesz, akit eddig
ismertünk.
Tanis visszanézett Sturmra, aki még mindig kivont
karddal állt és sötéten méregette Kovát.
– Azt mondtad, a varázslat „valószínűleg” elengedi –
fordult Raistlinhez.
– Nem én varázsoltam el, Tanis. Nem tudhatom biztosan.
– Ismét köhögött, majd kis szünet után folytatta: – Lehet, hogy
nem világos ennek a jelentősége a számodra. Grallen herceg
tudja, hol találjuk Thorbardin kapuját.
– Reorx szakállára! – kiáltott fel Kova. – A mágusnak
igaza van!
– Mondtam, hogy Thorbardin kulcsa Koponyatetőn van.
– Én sosem kételkedtem benned – mondta Tanis –, bár
bevallom, én inkább térképre gondoltam. – Megvakarta a
szakállát. – Ahogy látom, a gond itt az, hogyan akadályozzuk
meg a herceget abban, hogy megölje Kovát, mielőtt odaérünk.
– A herceg azt hiszi, zsoldosok vagyunk. Mondhatnánk
azt, hogy Kova a foglyunk – javasolta Caramon.
– Eszedbe ne jusson! – bődült fel Kova.
– Mit szólnátok egy követhez, aki a béke feltételeiről jött
tárgyalni? – kérdezte Raistlin.
Tanis Kovára pillantott, aki úgy érezte, vitára szólították
fel, és azzal érvelt, hogy ezt a mesét senki épeszű nem hinné el.
Végül vonakodva mégis rábólintott.
– Mondjátok meg neki, hogy én is herceg vagyok, a
Neidar klánból.
Tanis elrejtette mosolyát, és ment, hogy elmagyarázza a
helyzetet Grallen hercegnek, aki a jelek szerint ezt a mesét
elfogadhatónak találta, mert Sturm ismét hüvelyébe lökte a
kardját, és mereven meghajolt Kova előtt.
– Most, hogy ezt megbeszéltük – szólalt meg Caramon –,
megkérdeném, van-e valami ennivalótok? Nálunk minden
elfogyott, amit hoztunk.
– Fel nem foghatom, hogyan lehetsz éhes – mondta
Raistlin, köpenyének ujját orra és szája elé szorítva. – Ez a bűz
borzalmas! Legalább kerüljünk ki a szél útjából!
Tanis még egyszer végignézett az elpusztított falun, a
szánalmas, összeesett, füstölgő testeken. – Miért tennének
ilyesmit a sárkányfattyak? Miért vennék a fáradságot, hogy
mocsári törpéket mészároljanak le?
– Természetesen azért, hogy elhallgattassák őket –
mondta Raistlin. – Valamibe belebotolhattak, amibe nem kellett
volna… a sárkányfattyak titkába vagy olyasmibe, aminek a
védelmére a fattyakat utasították. Így aztán halállal kellett
lakolniuk.
– Kíváncsi vagyok, mi lehetett az a titok – töprengett
Tanis.
– Kétlem, hogy valaha is megtudnánk – vont vállat
Raistlin.

***

Maguk mögött hagyták a falut és visszatértek az

ösvényre, amely a hegyen vezetett Thorbardin felé.
– Imát mondtam a szegény mocsári törpékért – jelentette
be Tasslehoff komolyan, és Tanis mellé zárkózott. – Elistan
tanított meg rá. A lelküket Paladine-nak ajándékoztam.
– Ajánlottad – javította ki Tanis. – A kezébe ajánlottad a
lelküket.
– Azt is – sóhajtotta Tas.
– Jól tetted, hogy erre is gondoltál – mondta Tanis. –
Nekünk nem jutott eszünkbe.
– Titeket lefoglalnak a nagy dolgok – mondta Tas. – Én
majd törődöm a kicsikkel.
– Egyébként – jutott váratlanul Tanis eszébe – én a
táborban hagytalak! Hogyhogy most Raistlinnel, Caramonnal
és Sturmmal vagy? Azt mondtam, vigyázz Tikára.
– Ó, azt is tettem! – mondta Tasslehoff. – Várj csak,
elmesélem!
Belefogott a történetbe, amelyet Tanis egyre komorabban
hallgatott.
– Hol van Tika? Miért nincs veletek?
– Visszament, hogy figyelmeztesse Zúgószélt – mondta
Tasslehoff vidáman.
– Egyedül – Tanis Caramon felé fordult, aki hasztalan
próbálta elrejteni megtermett testét ikertestvére mögött.
– Éjszaka osont el, Tanis – mondta Caramon védekezőn.
– Nem igaz, Raist? Nem tudtuk, hogy elment.
– Utána mehettetek volna – mondta Tanis szigorúan.
– Igen, utána mehettünk volna – szólalt meg Raistlin
negédesen –, és akkor mire jutottál volna, félelf? Itt kóborolnál
a hegyen és keresnéd a Thorbardinba vezető utat. Tika nem volt
veszélyben. Az utat, amit használtunk, csak mi ismertük.
– Reménykedjünk benne – mondta Tanis mogorván.
Előrement, lenyelte a dühös szavakat, amelyek csak
ártottak volna. Évek óta ismerte Raistlint és Caramont, és tudta,
hogy az ikrek közti köteléket nem bonthatja meg semmi.
Egészségtelennek tartotta, de nem az ő dolga volt beleszólni.
Remélte, hogy a Tika és Caramon közt szövődő románc elég
erőt ad a nagydarab harcosnak, hogy elszakadjon fivére halálos
szorításából, de úgy tűnt, ez sem volt elegendő.
Tanis nem tudta, mi történt Koponyatetőn, de a bánatos
pillantásból, amelyet Caramon a fivérére vetett, úgy sejtette,
hogy Tika megpróbálta rávenni a férfit, hogy vele tartson, csak
ezt a varázsló megakadályozta.
– Ha bármi történik Tikával, Raistlinen porolom le –
mormolta a bajsza alatt Tanis.
Legalább Tikának volt annyi esze, hogy megvitte a hírt
Zúgószélnek. Tanis remélte, hogy a lány időben eljut a
menekültekhez és azok pedig hallgatnak a figyelmeztetésre és
menekülnek. Akármennyire is szeretett volna, most nem
mehetett vissza. Küldetése, hogy megtalálja Thorbardint,
nyolcszázszor fontosabbá vált.

***

Kova sereghajtóként kullogott Sturm után, képtelen volt

levenni szemét a lovagról és a csodálatos sisakról, amit viselt –
bár ha hinni lehetett Raistlinnek, inkább a sisak viselte őt. A
törpe semmiféle varázslatban nem bízott, különösen nem
Raistlinében, arról pedig senki nem tudta volna meggyőzni,
hogy a mágus keze nincs a dologban.
Kova kénytelen-kelletlen elismerte, hogy valami
megváltoztatta Sturmot. A lovag gagyogott ugyan pár szót,
amit tőle tanult, de nem sokat, és egészen biztosan nem ismerte
Thorbardin nyelvét, amely kicsit különbözött a dombi törpék
nyelvjárásától.
Miután tábort vertek, Tanis megkérte a herceget, hogy
írja le az utat Thorbardinba. Grallen herceg örömmel elmondta:
egy gerincről beszélt, amelyet követve felhághatnak a hegyen.
Elmagyarázta, milyen messze kell utazniuk és hogyan lelhetik
meg a titkos kaput, bár azt nem árulta el, miként nyithatják ki,
ha egyszer rátaláltak.
Tanis Kovára nézett megerősítésért. A törpe nem tudta,
pontosan melyik gerincről beszél a herceg, de a magyarázat
hihetőnek tűnt, bár ezt nem ismerte el hangosan.
Csak annyit mondott morogva, hogy másnap majd
kiderül, mi az igazság, és hogy azt kívánja, bárcsak Tanis végre
hagyná őket pihenni.
Amikor Kova lefeküdt, fölnézett az égboltra, és addig
kutatta, míg meg nem találta a vörös csillagot, Reorxnak, a
világ kikovácsolójának tüzét.
Kova ráébredt, hogy tetszik neki a gondolat, hogy követ
legyen. Amikor Raistlin felvetette, természetesen ellenkezett,
mert a varázslótól eredt az ötlet, de hamar beadta a derekát.
Fejébe szöget ütött a gondolat: és ha valóban követ
lennék? Ha én vagyok a törpe, aki végre összebékíti a
csatározó klánokat?
Sokáig feküdt éberen, nézte az égen röpködő szikrákat,
ahogy az isten folytatta soha véget nem érő munkáját és tovább
kovácsolta a világot, és magát is a szikrák egyikének látta,
csakhogy az ő fénye mindörökké ragyogni fog.

XVIII.

A völgy elfagyása. Veszélyes ösvény. A zárókő.

A menekültek számára az utazás első napja viszonylag

könnyűnek bizonyult. A második napon, amikor az út
nehezebbé vált, nem sokat haladtak. Az ösvény fölfelé
kanyarodott, közben egyre meredekebb és keskenyebb lett, míg
végül szinte szalagnyira fogyott, egyik oldalán csupasz
sziklafallal, a másikon rémítő, több száz láb mély szakadékkal.
Azután következett a hágó. Már majdnem odaértek, de előbb itt
kellett átjutniuk.
Libasorban kellett menniük a veszélyes szakaszon.
Zúgószél megállította őket. Sokan már a meredély látványától
és közelségétől megrettentek. Ahogy Tanis előre látta,
Aranyhold is közöttük volt.
A Por fennsíkján született és nevelkedett, melynek sima,
jellegtelen vidéke mérföldekre nyúlt minden irányba, a ragyogó
égbolt és közte nem magasodott semmi. Aranyhold számára új
volt a hegyekből és völgyekből álló világ, és még mindig nem
szokta meg.
Zúgószél a sor mentén járkált, amikor az egyik síkföldi
érte rohant.
– Aranyholdról van szó – mondta a férfi. – Jönnöd kell!
A síkföldi feleségét a sziklának vetett háttal találta, arca
sápadt volt, egész testben remegett. Amikor Zúgószél odament
hozzá, a kéz, amely halálos szorítással megragadta, jéghideg
volt.
Aranyhold a sor elején haladt. Zúgószél nem felejtette el,
mennyire fél az asszonya a magasságoktól, és megpróbálta
rábeszélni, hogy inkább a végén menjen, de Aranyhold hallani
sem akart róla. Abból már kigyógyult, mondta, és
magabiztosan előrelépdelt. Talán sikerült is volna átjutnia, mert
nem volt hosszú a szakasz, de elkövette azt a hibát, hogy
lenézett. Látta magát a levegőben, majd a sziklás talajra
zuhanni, törött csontokkal és koponyával, vére a kövekre
freccsen és tócsába gyűlik a teste alatt.
– Sajnálom, képtelen vagyok rá, férjem – mondta halkan.
Amikor Zúgószél gyengéden előreösztökélte, teste
megdermedt. – Kérek még pár percet.
– Aranyhold – mondta Zúgószél lágyan, visszanézve az
ösvényre, ahol sorban vártak a menekültek. – Mások is néznek,
belőled akarnak bátorságot meríteni.
 Aranyhold könyörgő pillantást vetett rá. – Menni akarok.
Tudom, hogy mennem kell, de képtelen vagyok mozdulni!
Lenézett a perem fölött a szikla csupasz falára, a kövekre,
a fákra és a völgyre, mely végtelen messzinek tűnt a lába alatt,
majd megrázkódott és ismét behunyta szemét.
– Ne nézz le! – tanácsolta Zúgószél. – Nézz inkább fel!
Nézz előre! Látod azt a V alakú hasadékot? Az a hegyen
átvezető hágó. Csak azon kell átkelnünk, és már a túlsó oldalon
is vagyunk!
Aranyhold előrenézett, megrázta fejét és a sziklához
préselte a hátát.
– Imádkoztál az istenekhez bátorságért? – kérdezte
Zúgószél a feleségét.
Aranyhold reszketegen elmosolyodott.
– Szívemben lakik Mishakal bátorsága, férjem, de még
idő kell neki, míg a lábamba is eljut.
Zúgószélt elöntötte a szeretet, és megcsókolta Aranyhold
arcát. A nő olyan erővel karolta át, hogy szinte kiszorította
belőle a szuszt. Zúgószél visszavezette az ösvényről a biztos
talajra, és azon törte a fejét, mit tegyen.
Akadnak mások is, akik a feleségéhez hasonlóan
nehéznek, ha nem egyenesen lehetetlennek találják majd az
átkelést. Ki kell találnia, hogyan segíthet rajtuk.
Utasította az embereket, hogy álljanak meg pihenni, míg
átgondolja a dolgot. Amíg a fejét törte, az egyik felderítő sietve
visszaérkezett az ösvényről, és intett Zúgószélnek.
– Valami furcsára bukkantunk – jelentette a síkföldi. –
Elöl, a hágó bejáratánál ott fekszik a törpe csákánya.
– Talán túl nehéz volt már cipelni – vetette föl Zúgószél.
A felderítő elmosolyodott és megrázta fejét.
– Mint tudod, főnök, nem igazán szívelem a törpéket, de
meg kell hagyni, még sosem találkoztam eggyel sem, aki ne
bírt volna egy hegyet is el a hátán, ha épp nekidurálta magát.
Nem valószínű, hogy hátrahagyta volna a csákányt.
– Hacsak nem volt jó oka rá – mondta Zúgószél
elgondolkodva. – Nincs más? Semmi, ami arra utalna, hogy őt
és Tanist megtámadták vagy egyéb szörnyű sorsra jutottak?
– Ha harcra került volna sor, látnánk a jeleit, de a
köveken nincs vérnyom, nincs árok a földön, nincsenek
hátrahagyott csomagok és holmik. Úgy vélem, a csákányt
szántszándékkal hagyták itt valamiféle jelzésként, de egyikünk
sem tudja, mit jelenthet.
– Hagyjátok ott, ahol találtátok – mondta Zúgószél. –
Senki ne nyúljon hozzá! Megnézem magam. Talán meg tudom
fejteni ezt a rejtélyt.
A síkföldi biccentett és visszatért a társaihoz. A felderítő,
név szerint Saskarom, egy puma könnyű, de biztos lépteivel
haladt végig az ösvényen. Zúgószél követte tekintetével, és a
csapást nézte. Néhol kiszélesedett annyira, hogy ketten vagy
akár hárman is elférjenek egymás mellett. Ezekre a helyekre
odaállíthatna Saskaromhoz hasonló embereket, akik nem
félnek a magasságoktól, hogy erős és biztos kézzel segítsék az
ösvényen botorkálókat.
Zúgószél felvázolta tervét, önkénteseket toborzott;
zömök, erős és tériszony által nem kínzott férfiakat választott,
és helyezett el az ösvény különböző pontjain. Aranyholdhoz
ment, elmagyarázta neki, mit kell tennie, és megmutatta neki az
első segítőt, aki alig pár lépésre állt a párkányon, kezét
kinyújtva.
– Csak pár lépést kell egyedül megtenned – mondta
Zúgószél a feleségének. – Ne nézz le! Vesd a hátad a falnak és
csak Éjsólyomra figyelj!
Aranyhold bátortalanul bólintott. Meg kellett próbálnia; a
férje számított rá. Szíve a torkában dobogott, szája száraz volt,
akár a tapló. Sikerült megtennie az utat, és görcsösen
megszorította Éjsólyom kezét. A férfi segített neki elaraszolnia
mellette, és míg erősen tartotta, megnyugtatóan beszélt hozzá.
A következő ember távolabb állt, de Aranyhold diadalmasan,
bár kissé reszketőn visszamosolygott Zúgószélre, és
továbbtapogatózott.
A férje büszke volt rá. A terve működni látszott, de
lassan, nagyon lassan haladt. Néhány embernek persze nem
okozott semmiféle nehézséget az átkelés. Az Aranyholdat
követő Maritta magabiztosan lépkedett az ösvényen, elhárítva
Éjsólyom kezét. Mások azonban úgy kapaszkodtak belé,
mintha az életük függene tőle. Egyesek állni sem bírtak, ők
négykézláb kúsztak.
Ilyen tempóval az egész napjuk vagy még több idő is
rámegy arra, hogy elérjék a hágót. Zúgószél átadta Elistannak a
parancsnokságot, és előrement, hogy megnézze magának a
csákányt, amelyet a törpe olyan megmagyarázhatatlanul
hátrahagyott.

***

Zúgószél igazat adott Saskaromnak. A csákányt

szándékosan hagyták hátra, de vajon miért? Nem az ösvény
jelölésére, hiszen az itt már jól követhető volt. Észrevette a
csíkos követ, mely elütött a többitől, és megfigyelte, hogyan
fekszik rajta a csákány.
Nem csak fekszik a kövön, gondolta, ahogy leguggolt,
hogy jobban szemügyre vegye. Hegyét óvatosan aláékelték.
Zúgószél fölállt, keresztbe fonta a karját, és tüzetesen
minden irányban szemügyre vette a hegyoldalt. Felderítői
átkeltek a hasadékon és jelentették, hogy átjutottak a hegyen. A
túloldalon megtalálták Tanis jelzéseit is.
Mit jelenthetett akkor ez a jel? Hogy fontos, afelől nem
volt kétsége.
Legalább van időm kiókumlálni, gondolta, ahogy
végignézett az ösvényen, a menekültek lassú során.
Nem jutott annyi ideje, mint gondolta.

***

Késő délután, amikor a nap hanyatlani kezdett és az

ösvényre árnyék borult, Zúgószél megállította a menetet. Örült
az elért haladásnak. Már csak száz embernek kellett megtennie
az utat a hágóig a veszélyes szakaszon. Senkit nem veszítettek
el, bár akadt néhány szívdermesztő pillanat, amikor megbotlott
egy láb vagy kicsúszott egy kéz a szorításból. Vagy amikor egy
kisfiú lecövekelt az ösvényen és képtelen volt megmozdulni,
hogy végül az egyik férfinak kellett visszaaraszolnia érte, hogy
megmentse.
Akik már átkeltek, készülődtek, hogy a hágóban töltsék
az éjszakát. Megkönnyebbültek, hogy véget ért az utazásnak
ezen szakasza, és reménykedtek, hogy a nehezén túl vannak.
Zúgószél felderítői jelentették, hogy egy ősi törpeútra
bukkantak. Innen már könnyebb lesz az utazás.
Zúgószél úgy számolta, hogy másnap délelőtt már át is
érnek a hágón. Néhányan azok közül, akik még nem tettek
próbát az ösvénnyel, több időt igényelnek, mert sokuk még
annyi bátorságot sem talált magában, hogy akár megkíséreljen
átkelni. Némi megnyugvást találtak a tényben, hogy társaik
gond nélkül átjutottak, és azt mondták Zúgószélnek, egy
átpihent éjszaka után ők is képesek lesznek rá. Mindenki jó
hangulatban volt, tábort vertek éjszakára. Laurana és Elistan
mindketten felajánlották, hogy ezzel a csoporttal maradnak,
mire Zúgószél úgy hagyta ott őket, hogy biztos volt benne:
emberei jó kezekben lesznek.
Az éjszaka hideg volt, a sziklákon a fekhely messze nem
kényelmes. Zúgószél lebeszélte a menekülteket a tűzrakásról; a
hegyen a fény világítótoronyként ragyogna. Az emberek
kabátokba és takarókba burkolóztak, és amennyire csak tudtak,
közelebb húzódtak egymáshoz melegedni, belesimultak a
sziklák réseibe, amennyire csak tudtak, felkészültek a hideg és
sivár éjszakára. Zúgószél körbejárt, pár szót váltott az őrökkel,
hogy biztos legyen benne: mind ébren vannak és éberen
figyelnek. Mindvégig a csákány problémán törte a fejét.
Mielőtt lefeküdt volna, még megállt fölötte, és a hideg
csillagok alatt azon töprengett, vajon mit jelenthet.

***

Zúgószélt felesége ijedt kiáltása riasztotta fel. Arra

ébredt, hogy Aranyhold a vállát markolássza.
– Valami van ott!
Zúgószél is érezte és sokan mások is, mert hallotta, hogy
körülöttük nyugtalanul felkiáltanak és mocorogni kezdenek az
emberek. Már talpon volt, amikor az egyik őrszem odafutott
hozzá.
– Sárkányok! – mondta halkan, feszülten, visszafogva a
hangját. – Átrepülnek a hegyek fölött!
– Mi az? – kérdezgették az emberek rémülten, miközben
Zúgószél követte az őrt kifelé a hágóból egy nyílt területre,
ahonnét már jól látott. Északra nézett és beleremegett.
Sötét szárnyak takarták el a csillagok fényét. Sárkányok a
völgy túlfelén. Lassan repültek, szárnyuk szélesen csapkodott,
mintha súlyt cipelnének, és csak nehezen tudnának a levegőben
maradni. Zúgószelet sólyomra emlékeztették, amely
prérinyulat próbál felkapni.
A sárkányiszony megborzongatta, ám most már
felismerte és nem adta meg magát neki. Éppen szólította volna
a harcosait, amikor lépteket hallott és megfordulva népével
találta szemközt magát, akik némán és várakozóan köré
gyűltek és parancsaira vártak.
 – Ez az a támadás a táborunk ellen, amire Tika
figyelmeztetett – mondta, maga is csodálkozva higgadtságán. –
Nem hiszem, hogy a sárkányok tudják, hogy elmentünk.
Mondjátok meg az embereknek, hogy feltétlenül maradjanak
csöndben, és bújjanak el! Az életük függ tőle. Egy csecsemő
sírása is árulónk lehet.
Aranyhold néhány síkföldi társaságában elsietett, és
magyarázni kezdte a veszélyt az embereknek.
Itt-ott felnyöszörgött egy gyerek, nyögések és elfojtott
kiáltások hallatszottak, ahogy a sárkányiszony szétterjedt, de
Aranyhold és a többiek ott termettek, hogy az istenekhez
intézett imákkal vigaszt nyújtsanak. Hamarosan nehéz, fojtó
takaróként megülte a tábort a csönd. Emberek gubbasztottak a
hágó árnyékában a sziklák és kövek között, és várakozva
mellkasukhoz szorították gyermekeiket.
A sárkányok a leégett liget fölé értek. Lunitari ezen az
éjszakán félig telt meg, fénye megcsillant a vörös pikkelyeken
és a vezérsárkányon ülő sisakos alakon. Zúgószél Verminaard
nagyúr szarvas sisakját ismerte fel benne. Mögötte még négy
vörös sárkány repült. Ahogy Zúgószél figyelt, a sárkányok
röpte lelassult. Komótos, nehézkes köröket megtéve a
menekültek barlangjai fölé kerültek.
Nem olyan kecses, fürge vörös sárkányok voltak, mint
amelyeket Zúgószél Pax Tharkas egén látott csatázni. Ezek
lassan repültek, és a síkföldinek újfent az a benyomása támadt,
hogy nehéz súlyt cipelnek.
Gilthanas jelent meg mellette.
– Mi lesz Lauranával és a többiekkel, akik az ösvény
túlsó oldalán maradtak? – kérdezte.
Zúgószél Hederickre és a hátramaradottakra gondolt, és
csak a fejét rázta, mert nem látott reményt. Aztán észbe kapott:
Gilthanas nem erre gondolt, hanem azokra, akik még nem
tették meg a nehéz szakaszt. Nyílt területen táboroztak, a hegy
oldalában, ahol nem akadt menedék, és nem tudtak elrejtőzni.
– Át kell hoznunk őket – mondta Gilthanas.
– A sötétben? Túl kockázatos – rázta a fejét Zúgószél. –
Reménykedjünk benne, hogy a sárkányok megelégednek a
barlangokkal, és nem jut eszükbe erre jönni.
Felkészült, várta, hogy a sárkányok tüzet okádjanak a
barlangokra, ám erre nem került sor. Ehelyett a szörnyek
tovább köröztek a völgyben, alakzatban egyre lejjebb
ereszkedve. A Verminaardot szállító sárkány tovább lebegett és
figyelt fentről. Zúgószél nem értette a dolgot, ám ekkor még
érthetetlenebb látványban volt része.
Csomagok hullottak alá a sárkányok hátáról; legalábbis
annak tűntek. Zúgószél el sem tudta képzelni, mit dobhattak le
a sárkányok, aztán elakadt a lélegzete iszonyatában.
Ezek nem csomagok voltak, hanem sárkányfattyak, akik
leugráltak a sárkányok hátáról! Látta a leszökkenő
szörnyetegek szárnyait szétterülni, a pikkelyes bőrükön és
kardjaik hegyén megcsillanó holdfényt.
A sárkányfattyak szárnya tompította zuhanásukat, és
lehetővé tette, hogy siklással érjenek földet. A teremtmények a
jelek szerint nem voltak gyakorlottak a sárkányról leugrásban.
Néhányan fejjel előre a sűrű erdőbe bucskáztak, sokan pedig
kapálózva és rugdalózva a patakba zuhantak. Dühös kiáltások
harsantak az éjszakában. Zúgószél hallotta a földet ért fattyak
elkiabált parancsszavait, ahogy a tisztek megpróbáltak rendet
vágni a fejetlenségben, megtalálni embereiket és
felsorakoztatni őket.
Hamarosan sikerrel járnak. A sárkányfattyak a
barlangokhoz masíroznak és fölfedezik, hogy a zsákmány
kirepült a kalickából. Akkor pedig utánuk indulnak.
– Igazad van – mondta Gilthanasnak. – Át kell hoznunk a
többieket. – Fejét ingatta. – Az istenek legyenek irgalmasak
hozzánk!
 A meredek és keskeny ösvényen nappal is épp elég
félelmetes volt a haladás. Most arra kell kérnie az embereket,
hogy éjszaka tegyék meg az utat, méghozzá sötétben. És
csendben.
Zúgószél visszament a veszélyes ösvényen, és látta, hogy
Elistan és Laurana már várják.
Elistan megelőzte.
– Már mindenkit fölkeltettünk és készen állunk.
– Szegény Hederick – mondta halkan Laurana, nézve,
ahogy a sárkányfattyak elárasztják a hegyet.
Zúgószélnek nehezére esett szívében szánalmat találni a
férfi vagy az általa megtévesztettek iránt. Ideje sem volt, hogy
gondolkozzon rajta. Végignézett az összegyűlteken. Sápadt
arcuk fehéren világított a sötétben, de mindannyian csendesek
és elszántak voltak. Zúgószélnek nem volt ínyére, amit tennie
kellett, de nem maradt más választása.
– Be kell kötnünk a szájukat.
Elistan és Laurana mindketten úgy néztek rá, mintha
elment volna az esze.
– Nem értem… – kezdte Laurana.
– A csend az egyetlen reményünk a megmenekülésre –
magyarázta Zúgószél. – Ha valaki lezuhanna, a sárkányfattyak
meghallanák a sikolyait.
Laurana elsápadt, kezével eltakarta száját.
– Igaz – mondta halkan Elistan és elsietett.
– Jól vagy? – kérdezte Lauranától.
– Igen – nyögte a lány halkan.
– Helyes. – Zúgószél élénken, tárgyilagosan beszélt. –
Azonnal el kell indulniuk. Nincs veszteni való időnk. A
sárkányfattyak megtámadják a barlangokat, de hamarosan
felfedezik, hogy eltűntünk. Akkor pedig utánunk erednek.
– Biztonságban leszünk a hágóban? – kérdezte Laurana.
– Remélem – felelte Zúgószél, magát legalább annyira
nyugtatva, mint az elf hajadont. – Mi sem tudtuk, hogy itt a
hágó, pedig hónapokig éltünk itt. Szerencsével és az istenek
segítségével a sárkányfattyak nem találnak ránk. Ha mégis,
meg tudjuk magunkat védeni a támadástól.
Elhallgatott, mély lélegzetet vett. Felragyogott előtte,
mintha villám csapott volna belé, a csákány képe, ahogy a
csíkos, oda nem tartozó kő alá ékelve fekszik.
– Siessetek! – utasította Lauranát. – Mozogjanak! Ne
hagyd, hogy megálljanak! – Elfordult, majd visszanézett. – Aki
megmakacsolja magát, az hátramarad. Nincs időnk senkit
pátyolgatni. Mindenki mozogjon!
Visszament maga is a veszélyes ösvényen, azt gondolta,
sötétben még könnyebb is átkelni. Nem látta, milyen mélyre
zuhanna, sem az éles sziklákat, amelyeken pozdorjává zúzhatta
volna magát. A férfiak, akik napközben segítettek, ismét
elfoglalták a helyüket, készen arra, hogy segítsék az átkeléshez
készülőket. Elistan hátul maradt, mindenkihez volt egy
megnyugtató szava és egy imája Paladine-hoz. Az emberek
bekötött szájjal araszolni kezdtek az ösvényen.
Zúgószél megállt, hogy hátranézzen a táborra. Néhány
sárkányfattyú már a barlangok felé rohant. Amint elérik a
lakóhelyeket, zavarba hozza majd őket áldozataik hiánya.
Először azt gondolják, az emberek mélyebbre húzódtak, és
átkutatják az alagutakat és járatokat. Előbb-utóbb azonban
rájönnek az igazságra: az odúkat elhagyták. Verminaard tudta,
hogy a menekültek nem mehetnek északra. A legkézenfekvőbb
útvonal a déli. Ott fogja először keresni őket.
Zúgószél keletre nézett, töprengve, hány órájuk van hátra
hajnalhasadásig.
Nem hitte, hogy túl sok…
– Gyertek velem! – szólt a harcosaihoz. – A
fegyvereitekre nem lesz szükség. Csákányok kellenek! És
hozzatok pár embert, akik a bányában dolgoztak!
 ***

A sárkányfattyak első hulláma megtört a sziklákon, ahol

a menekültek laktak egykor. Az áldozatok szívébe félelmet
plántáló bömbölés szitkozódásra váltott, ahogy sorban
berontottak a barlangokba csak összeeszkábált bútorokat,
játékokat és ruhákat találtak, és azokat az élelmiszer- és
vízkészleteket, amelyeket a menekültek kénytelen voltak
hátrahagyni.
Zúgószél a bányászokat elvezette oda, ahol Kova a
csákányt hagyta. Megmutatta nekik a szerszámot és a csíkos
követ, és elmagyarázta, hogy szerinte mit szeretett volna
üzenni ezzel a törpe.
A bányászok, amennyire csak a holdak és a csillagok
fényénél lehetséges volt, megvizsgálták a környéket, és
megegyeztek abban, hogy ez egy zárókő. Azt azonban nem
tudták megmondani, működni fog-e.
Az átkelés folytatódott, noha kínzó lassúsággal. Zúgószél
végig az eget fürkészte. Még nem világosodott, de a csillagok
már halványulni kezdtek.
Az utolsó néhány ember mászott át. Egyikük, egy fiatal
nő, megbotlott és elesett. Könnyek csorogtak le az arcán és
egész testében remegett, de egy hang sem hagyta el a száját.
Aranyhold felemelte és elvezette.
Laurana volt az utolsó előtti átkelő. Gilthanas, egyike a
sziklán segítőknek, elfnyelven mondott neki pár szót,
miközben átsegítette. A lány megragadta a kezét és
megcsókolta az arcát.
Elistan kelt át utolsónak. Hátán egy gyermeket cipelt, a
kisfiú a nyakába kapaszkodott. A pap szilárdan lépkedett,
egyszer sem ingott meg. A kisfiú édesanyja, aki a túloldalon
várt, eltakarta a szemét, képtelen volt nézni az átkelésüket.
 – Ez jó móka volt, Elistan – mondta a kisfiú, lehúzva
szájáról a rongyot, amikor biztonságba értek. – Megismételjük?
Az emberek, habár reszketegen, de fölnevettek. A férfiak
elhagyták az ösvényt, és mindenki elindult a hágóba.
A táborban a sárkányfattyak előbújtak a barlangokból.
Most már elég világos volt az ég, hogy Zúgószél lássa, mi
történik. Verminaard sárkánya földet ért. Sárkányfattyak
özönlöttek a nagyúr köré, aki áthajolt hátasa nyaka fölött, hogy
tisztjeivel konzultáljon. Parancsára a másik három sárkány
keresztülrepült a völgyön. Az egyik keletre indult, a másik
nyugatra szállt.
A harmadik pedig délre, egyenesen feléjük tartott.
A sárkány nem feléjük nézett, hanem a völgy fenekén
kutatott.
– Gyorsan, gyorsan! – sürgette Zúgószél az embereket
halkan, úgy terelve őket, ahogy egykor a juhait. – Rejtőzzetek
el a hágóban! Menjetek minél beljebb!
Az emberek siettek. Nem estek pánikba, és Zúgószél már
arra gondolt, hogy megmenekülhetnek, amikor kiáltás hasított
a csendbe:
– Várjatok! Ne hagyjatok itt! Ne hagyjatok itt!
A sárkány meghallotta a kiáltást. A szörnyeteg fölemelte
fejét és pillantása feléjük villant.
Zúgószél átkozódva hátrafordult.
Hederick szaladt az ösvényen, pocakja fel-alá ugrált futás
közben, arca foltosra pirult, tátott szájjal zihált. Talpnyalói
mögötte lökdösték és taszigálták egymást páni félelmükben.
Hederick a meredélyhez ért. Zúgószélre nézett, majd le,
és elsápadt.
– Nem tudok ezen átmenni!
– Nekünk sikerült – válaszolta Zúgószél hűvösen, és a
sárkányra mutatott, amely irányt váltott és már feléjük
szárnyalt.
 Hedericket barátai félretolták, az ösvényre léptek és
átsiettek. A főteokrata félelmében reszketve kúszott utánuk.
Biztonságosan átjutott, és amint a túloldalra ért,
Zúgószélnek rontott, már készült a számonkérésre. A férfi
azonban megragadta és néhány síkföldi karjába taszította, akik
elkapták a főteokratát és a hágóba hurcolták.
A sárkány fölemelte fejét és nagyot bömbölt.
Zúgószél a törpe hátrahagyott csákányához rohant. Válla
fölött átnézve látta, hogy a sárkány üvöltése magára vonta
Verminaard nagyúr figyelmét. Hátasa fölrúgta magát és az égbe
szökött. A sárkányfattyak is feléjük kezdtek rohanni.
Gyorsabban haladtak a földön, mint az emberek, mert
szárnyaik is segítették őket. Ugrándozva, szökkenve siklottak
az ösvényen, akár egy pikkelyes patak.
Verminaard sárkánya sebesen szállt a hágó felé. A
sárkányfattyak is gyorsabban közeledtek, mint ahogy arra
Zúgószél számított.
Zúgószél megragadta a csákányt, majd megnézte, az
utolsóként botladozók is biztonságban beértek-e a hágóba.
– Paladine, légy velünk! – fohászkodott Zúgószél, majd
főhajtásként Kova előtt hozzátette: – Reorx, irányítsd kezemet!
Zúgószél lecsapott a csákánnyal a csíkos kőre, ott találta
el, ahova a hegye mutatott. A szikla pattogva legurult a
hegyoldalon, Zúgószél pedig hátraugrott. Először nem történt
semmi, és szíve elfacsarodott. Látta a sárkányt lecsapni.
Verminaard kinyújtotta a kezét, és a hágóra mutatva irányította
a hátasát.
Ekkor megrázkódott a föld. Robajló, csikorgó hang
hallatszott és Zúgószél döbbenten látta, az egész hegyoldal
megindul és felé robog.
Sarkon fordult és a hágó menedéke felé rohant. Kövek
kaptak gellert más sziklákon és repültek el a feje fölött. A
kőomlás mennydörgő robajjal omlott le a hegyoldalon,
magával sodorva az ösvényt, amelyen a menekültek az imént
keltek át. A hágó bejárata kezdett megtelni kövekkel.
Zúgószél a földre vetette magát, karjával védte a fejét.
Nem látta a sárkányt, de hallotta csalódott bömbölését. A
kőomlás még percekig zuhogott, majd hirtelen csendbe fulladt,
amit csak néhány kő odébb csúszása vagy helyrezökkenése tört
meg.
Zúgószél óvatosan fölemelkedett, hogy körülnézzen. A
táj teljesen megváltozott. A hágó bejáratát hatalmas sziklák
zárták el. Hallotta a sárkányszárnyak verdesését az újdonat
kőfal mögött. A szörnyeteg nem tudott leszállni; a lavina
elsodorta a maradék vízszintes szakaszt is a hegyen. A
hangokból ítélve a teremtmény megpróbálta átásni magát a
törmeléken a hágóba, ez azonban haszontalannak
bizonyulhatott, mert a sárkány hamar felhagyott a kísérlettel.
Zúgószél az ég felé nézett. Havas hegycsúcsok
magasodtak mindkét oldalon fölé. Félelemmel telve gondolt
arra, hogy a sárkány a hágó fölé szállhat. A hasadék keskeny
volt és meredek; egy sárkány bajosan fért volna el benne,
egészen bizonyosan megsérültek volna a szárnyai. A
szörnyeteg azonban fentről így is elpusztíthatja őket.
Zúgószél feszülten várta, hogy a hatalmas vörös test és
szárnyak árnyéka eltakarja a hajnalt, ám a sárkány nem
bukkant fel. A síkföldi csak akkor eszmélt rá, hogy a
szörnyeteg elrepült, amikor már nem szorongatta a
sárkányiszony. Pillanatnyilag biztonságban voltak.
De csak egy ideig.
Zúgószél utat keresett magának a kövek között, hogy
csatlakozhasson a többiekhez. Az emberek egymást átölelve
nevettek, sírtak és hálaimát mondtak az isteneknek. Zúgószél
képtelen volt csatlakozni az ünnepléshez. Jól tudta, miért nem
támadott Verminaard. Semmi értelme nem volt kockára tenni a
sárkánya épségét a hágóban, amikor csak annyit kellett tennie,
hogy megvárja, míg felbukkannak a túloldalon. Ahogy Tika is
mondta, a hegy másik felén sárkányfattyak táboroztak. A
menekültek nem rejtőzhetnek el az örökkévalóságig a hágóban.
Előbb-utóbb el kell hagyniuk, és a nagyúr katonái kétségkívül
várni fogják őket.
Egyedül abban reménykedhettek, hogy Tanis, Kova és a
többiek megtalálják Thorbardin kapuját.
Különben a menekültek elérnek útjuk végére.

Második könyv

I.

Grallen herceg visszatér. Thorbardin kapuja.

És most?

A mágikus sisak hatalma alatt álló Sturm vezetésével a barátok

egyre feljebb hágtak a Felhőfürkészre egy hegyoldalba vágott
meredek szoroson, mely csak egy volt a számtalan rés közül, és
a herceg irányítása nélkül nem találtak volna rá vagy nem
indultak volna el rajta, csupán véletlenül.
Tanis továbbra is jelölte az utat a menekültek számára, és
nemegyszer megfordult a fejében, vajon nem hiába teszi-e.
Gyakran hátranézett, remélve, hogy jelét látja a
biztonságuknak, ám a hágót gyakran köd vagy alacsony felhők
takarták el, és nem látott semmit.
Kaptatni egyszerű volt. Valahányszor meredek és
nehezen járható szakaszhoz értek a szorosban, sziklafalba
vágott durva lépcsők segítették haladásukat. Még Raistlin sem
találta megerőltetőnek az utat. Az éjszakai pihenés visszaadta
az erejét, azt mondta, hogy a tiszta, hűvös hegyi levegő
kitisztította a tüdejét. Kevesebbet köhögött, és a kedve is
viszonylag derűsnek volt mondható.
A nap fényesen sütött, az égbolton felhő sem járt. Látták
maguk alatt a sivár pusztaságot és a távolban a romba dőlt
erődöt, mely Caramon szavaival élve úgy festett, akár egy
tálcára helyezett koponya. Amennyire Tanis meg tudta ítélni. –
habár nem tudta, hova tartanak –, jókora utat megtettek.
Többször is kérte Sturmot, mutassa meg céljukat, ám a lovag
megrázta sisakos fejét és nem volt hajlandó válaszolni, csak
kaptatott tovább. Tanis Kovára nézett, de a törpe vállat vont.
Úgy tűnt, rendkívül kételkedik a sikerben.
– Ha van is kapu a hegyoldalban, én nem látom –
morogta.
Ahogy egyre magasabbra kapaszkodtak, úgy hűlt le és
ritkult a levegő. Az emberek, a félelf és a surranó szédülni
kezdtek, nehezen vették a levegőt.
– Remélem, nem megyünk már sokat – mondta Tanis
Sturmot beérve. – Ha mégis, attól félek, nem mindegyikünk
bírja majd.
Hátranézett Raistlinre, aki a földre rogyott. Ennyit a
tiszta hegyi levegőről. Caramon egy sziklának támaszkodott,
Tasslehoff szédelgett. Még Kova is nehezen kapott levegőt, bár
el nem ismerte volna, hogy valami baja van.
Sturm fölemelte a fejét és kinézett a sisak szemrésein.
– Mindjárt ott vagyunk.
Egy mintegy öt láb széles párkányra mutatott a
hegyoldalban. A szoros ott véget ért. Tanis visszanézett Kovára,
és legnagyobb meglepetésére a vén törpe szeme felragyogott,
arca kipirult. Kezével szakállát fésülve állt.
– Azt hiszem, ez lesz az, fiú! – mondta halkan. – Azt
hiszem, közel vagyunk!
– Miért? Látsz valamit? – kérdezte Tanis.
– Csak egy érzés – mondta Kova. – Helyesnek érződik.
 Tanis körülnézett.
– Én nem érzek semmit. Nem is látok semmit, ami
kapura hasonlítana.
– Nem is fogsz – jelentette ki Kova büszkén –, azokkal a
félig elf, félig emberi szemeiddel semmiképp. Ismerd el,
barátom! Soha nem találtad volna meg egyedül az utat!
– Örömmel beismerem – válaszolta Tanis mosolyogva. –
No és te?
– Beismertem volna – bizonygatta Kova –, ha meg
akartam volna találni, de egészen eddig nem akartam.
Tanis tekintete végigfutott a hatalmas szürke sziklafalon.
– Ha megtaláljuk a bejáratot, vajon beengednek a hegyi
törpék?
– Én nem ezt kérdezem magamtól – mondta Kova.
Tanis kérdőn pillantott rá.
– Én arra vagyok kíváncsi, vajon vannak-e még törpék a
hegy alatt, hogy akár igennel, akár nemmel megfeleljenek.
Talán a kapu azért maradt csukva háromszáz évig, mert senki
nem maradt életben, hogy kinyissa.
Sturm már elindult, és Kova a nyomába eredt. Tanis
visszanézett a többiekre.
– Jövünk! – szólt Caramon.
Raistlin bólintott, és botja és fivére támogatásával mászni
kezdett. Tasslehoff mögöttük téblábolt.
Elhagyták a szorost és a kiszögelléshez értek.
– Ezt törpék építették – mondta Kova a párkányt taposva.
– Itt vagyunk, félelf! Megérkeztünk!
A párkány széles és sima volt. Egykor még szélesebb
lehetett, ám egyes részei vagy letörtek vagy lemállottak az idők
folyamán. Nem sokat, talán ha harminc lépést haladtak rajta,
amikor Sturm megállt és szembefordult a sziklafallal. Kova
mohón fürkészte a követ, majd szeme könnybe lábadt, és
hosszú, reszketeg sóhaj hagyta el a száját. Amikor megszólalt,
hangja fátyolosan csengett.
– Megtaláltuk, Tanis. Ez itt Thorbardin kapuja.
– Igen? – Tanis akármerre nézett, csak sima követ látott.
Sturm kinyújtott kézzel a falhoz lépett.
– Ezt figyeld! – mondta halkan Kova.
Raistlin könyökével félrelökte Tanist, annyira mohón
várta, mi fog történni. Tasslehoff Sturm mellé sietett és
várakozóan nézett a sima sziklafalra.
– Én a helyedben nem állnék oda – figyelmeztette Sturm.
– Nem akarok lemaradni semmiről – méltatlankodott Tas.
Sturm vállat vont és ismét a hegy felé fordult. Kezét
fölemelve, hangosan, törpéül szólalt meg.
– Grallen vagyok, Duncan, a hegymélyi király fia!
Lelkem visszatér atyáim termeibe. Reorx nevében
parancsolom, hogy a kapu nyíljon ki!
Az isten neve hallatán Kova lekapta sisakját és a
mellkasához szorította, majd meghajtotta a fejét.
Fény tört elő a Sturm sisakja közepébe ágyazott rubinból.
A Reorx tüzéhez hasonlatos vörös és ragyogó sugár
megvilágította a hegyoldalt.
A föld megremegett, Tanis négykézlábra esett. A hegy
megrázkódott. Raistlin botjával támasztotta meg magát.
Caramon elvesztette az egyensúlyát, és visszacsúszott az
ösvényen. A hegy oldalában egy hatalmas, hatvan láb magas és
harminc láb széles kapu jelent meg. Bentről csikorgó zaj
hallatszott.
– El az útból! – bődült el Kova. Grabancánál fogva
megragadta Tasslehoffot és oldalra penderítette.
A gigászi szikla, akár egy söröshordó dugója, kilökődött
a hegyoldalból és végiggördült a párkányon, épp, ahol a
surranó állt az imént.
Most, hogy a kapu kitárult, látták a hatalmas, csavaros
gépezetet, amely előretolta a nagy gránittömböt. A szikla
végigcsikorgott a párkányon, és utána is folytatta útját. A
gépezet nyikorgott, egyre kijjebb lökve a nehéz kőtömböt, míg
az a hegyoldal fölé lógott.
A kőtömböt toló tengely erős tölgyfából készült, de nem
bírta a terhelést és eltörött. A szikla elvált tőle és nagy robajjal
lezuhant a hegyről, égzengéssel érve földet a lenti köveken. A
barátok döbbent némaságban bámultak utána. Aztán megszólalt
Raistlin.
– Thorbardin kapuja immár nyitva áll – mondta –, és nem
lehet bezárni.

***

Tanis megnézte, mindenki rendben van-e. Caramon

visszamászott a szurdokba, Kova pedig megpróbálta távol
tartani Tasslehoffot, aki mindenáron meg akarta ölelni,
mondván, megmentette az életét.
– Hol van Sturm? – kérdezte Tanis riadtan, attól félt, a
lovagot szétzúzta a szikla.
– Bement – mondta Raistlin. – Nem sokkal azután, hogy
a kapu kinyílt.
– A fene vigye el! – mordult fel Tanis.
Bepillantottak, de nem láttak és hallottak semmit. Meleg,
erősen földszagú levegő áradt ki a barlangból.
– Sötétségszaga van – mormolta Caramon.
Tanis és Caramon kivonták kardjukat, Raistlin a
szütyőjébe nyúlt. Kova komor arccal markolta meg
csatabárdját. Lassan és óvatosan elindultak befelé.
Kivéve Tasslehoffot.
– Lefogadom, hogy háromszáz éve én vagyok az első
surranó, aki Thorbardinba teszi a lábát! – kiáltotta, majd
abroncsbotját meglengetve berontott. – Hahó, törpék! Itt
vagyok!
 – Inkább háromszáz évszázada – mondta Kova
ingerülten. – Surranó sohasem léphetett a hegy mélyébe. Jó
okkal, teszem hozzá!
A törpe Tas után caplatott. Tanis és a többiek utánuk
siettek, ám ekkor a sötétben Tasslehoff elkiáltotta a
legszörnyűbb szót, amit csak surranó mondhat.
– Hoppá!
– Tas! – kiáltotta Tanis, de nem érkezett válasz.

***

Sápadt napfény szűrődött be a kapun, és rövid szakaszon

megvilágította útjukat. Azonban hamarosan maguk mögött
hagyták a fényt és elnyelte őket az áthatolhatatlan és végtelen
éjszaka.
– Az orromig se látok – morogta Caramon. – Raist,
gyújtsd meg a botod!
– Ne! – figyelmeztette Tanis. – Még ne! Nem akarjuk idő
előtt leleplezni magunkat. Halkabban beszéljetek!
– A törpék már tudják, hogy itt vagyunk – mondta
Caramon ingerülten –, hacsak nem süketek mind.
– Talán – mondta Tanis –, de egy kis óvatosság sosem árt.
– A törpék látnak minket a sötétben – morogta Caramon
az ikertestvérének. – Tanis is lát! Csak mi vagyunk vakok.
A sötétségből futó lépek és páncélcsörömpölés
hallatszott. Caramon fölemelte a kardját, de Tanis megrázta a
fejét.
– Kova az – mondta nekik. – Megtaláltad Tast? –
kérdezte a törpétől, amikor az melléjük ért.
– És Sturmot – jelentette Kova komoran. – Tessék!
Nézzétek meg a saját szemetekkel! Az a lüttyő surranó ezúttal
nagy slamasztikába keveredett. Elfogták őket a theiwarok!
– Én semmit sem látok! – morogta Caramon.
 – Csitt, fivér! – szólt rá halkan Raistlin.
Tanis elfszemével látta Sturmot a földön feküdni: vagy
halott volt, vagy eszméletlen. Tasslehoff a lovag mellett
guggolt, kezében Grallen herceg sisakját tartotta. Úgy tűnt, épp
föl akarta venni, amikor megzavarták.
Hat, térdig érő láncinget viselő, kardot tartó törpe vette
körül a surranót – legalábbis Tanis úgy vélte, törpék. Nem volt
benne biztos, mivel még sosem látott hozzájuk hasonlót.
Soványak és alultápláltak voltak, hosszú, ápolatlan, fekete
hajjal és kusza szakállal. Bőrük nem olyan dióbarna volt, mint
a törpéké általában, hanem betegesen sápadt, fehér, mint a
halak hasa. Érezte mosdatlan testük bűzét. Három törpe
Tasslehoffra szegezte kardját. A másik három Sturm köré gyűlt
és úgy tűnt, a páncéljára fájt a foguk.
– Mi történik? – kérdezte Caramon emelt hangon
suttogva. – Mi folyik ott? Nem látok!
– Shirak! – szólt Raistlin, és botján a kristály fehér
fénnyel felragyogott.
Tanis dühösen pördült felé.
– Azt hittem, megmondtam…
Éles sikolyok vágtak a szavába. Döbbenten megfordult és
látta, hogy a törpék ledobják kardjaikat, hogy eltakarják a
szemüket. Fájdalomtól nyöszörögtek és dühös szitkok hagyták
el szájukat.
Kova visszanézett Raistlinre, és a szeme összeszűkült.
– Most miért nézel így rám? – kérdezte a mágus. – Azt
mondtad, ezek theiwar törpék. Ők rendkívül érzékenyek a
fényre.
– Ezt talán tudják a törpék – vágott vissza Kova
ellenségesen. – De nem találkoztam még emberrel, aki hallott
volna a theiwarokról.
– Most végre találkoztál – válaszolta fagyosan Raistlin.
Kova Tanisra pillantott, aki megrázta a fejét. A félelf
sosem hallott még theiwar törpékről, pedig évek óta Kova
barátja volt. Raistlin valóban különösen viselkedett ezen az
úton, még önmagához mérten is.
– Vissza, theiwar férgek! – parancsolta Kova törpéül.
Előrelépett, bárdját fenyegetően megemelte.
– Dombi törpe söpredék! – acsargott az egyik theiwar, és
magában motyogva mozgatni kezdte ujjait.
– Állítsátok meg! – figyelmeztetett Raistlin. – Varázsol!
Kova megtorpant.
– Te vagy a varázsló! – kiáltott Raistlinre. – Állítsd meg
te!
– Akkor eredj az útból!
Kova a földre vetette magát, miközben villámok zúgtak
el a feje fölött és eltalálták a theiwar mellkasát. A terem nagy
robajjal megrázkódott. A theiwar füstölgő teste összerogyott.
Társai felhagytak a próbálkozással, hogy kirabolják Sturmot, és
kereket oldottak. Láncingük csörgése és csizmájuk dobogása
még hallatszott egy darabig, majd elhallgatott.
– Nem mentek messzire – figyelmeztette társait Tanis.
– Mocskos theiwarok! – füstölgött Kova, és dühösen
nézett Tanisra. – Mondtam, hogy hiba volt visszajönni!
Bemegyek a folyosóra és őrködöm. Te foglalkozz a lovaggal! –
Elindult, majd elbődült: – És vedd el a surranótól azt a sisakot!

***

Raistlin Sturm fölött állva megvilágította a lovagot,

miközben Caramon megvizsgálta.
– Életben van. Erősen ver a szíve. Nem tudom, mi baja.
Nem találtam sérülést…
Tanis szigorúan pillantott Tasra.
– Nem én voltam! – mondta Tas azonnal. – A földön
találtam, már nem volt magánál. A sisak mellette volt. Azt
hiszem, elejtette.
– Vagy inkább a sisak ejtette őt – szólt Raistlin. – Mivel
Grallen herceg végre atyái csarnokaiba ért, a sisak mágiája
elengedte a lovagot. Amikor Sturm fölébred, önmaga lesz
megint… elég kár.
Tanis a surranó felé nyújtotta a kezét.
– Azt hiszem, jobb, ha azt ideadod.
Tasslehoff mellkasához szorította a sisakot.
– Azok a ronda törpék el akarták lopni! Én mentettem
meg! Nem próbálhatnám fel csak egyetlenegyszer? Szeretnék
törpe lenni…
– Csak a testemen keresztül! – bömbölte Kova a sötétből.
– Sturm! – rázta Caramon a barátja vállát. – Sturm!
Ébredj!
A lovag felnyögött és kinyitotta szemét. Egy darabig
zavartan bámult Caramonra, aztán tekintetében felismerés
csillant.
– Miért hagytál ilyen sokáig aludni? Fel kellett volna
ébresztened. Már régen az én őrségemben járhatunk. – Sturm
felült, majd amikor váratlanul megszédült, a homlokára
szorította kezét. – Olyan különös álmom volt…
Tanis magához intette Raistlint.
– Emlékezni fog bármire?
– Kétlem – mondta Raistlin. – Sőt, talán még azt is
nehezen hiszi el, amikor elmagyarázzuk neki, mi történt.
– Sturm, esküszöm, ez igaz! – mondta Caramon.
Fölvetted a sisakot és egyszer csak nem voltál önmagad. Törpe
lettél. Grallen herceg. Már nem Koponyatetőn vagyunk.
Elvezettél Thorbardinba. Nem, Sturm, tényleg így volt! Nem
hazudok. Megtörtént, esküszöm. Ha nem hiszel nekem,
kérdezd Tanist.
Sturm Tanis felé fordult és döbbenten húzódott el tőle.
– Mit keresel itt Koponyatetőn? Hiszen te Kovával
mentél!
Elhallgatott és zavartan körülnézett.
– Igaz lenne, amit Caramon mond? Hogy én
valamiféle… bűbáj alatt álltam? Itt vagyunk Thorbardinban?
És én vezettelek ide benneteket? – Döbbenete teljes volt. –
Nem értem, ez hogyan lehetséges! Fogalmam sincs, hol
vagyunk, vagy hogyan kerültünk ide!
– Talán legközelebb, amikor rád szólok, hogy ne nyúlj
valamihez, hallgatsz rám – jegyezte meg Raistlin.
Sturm Raistlinre pillantott, és arca elsötétült haragjában.
Aztán tekintete a sisakra tévedt, amelyet Tasslehoff vonakodva
és hosszas huzavona után Tanisnak adott. Sturm sokáig nézte,
és dühe elpárolgott. Ismét Raistlinre pillantott, és mogorván
megszólalt.
– Talán úgy lesz. – Fejét rázva megfordult és elindult a
fény köréből a sötétségbe.
– Egy kis magányra van szüksége – állította meg Raistlin
Tanist, aki már indult volna a lovag után, hogy beszéljen vele.
– Sturmnak egyedül kell ezt feldolgoznia. Neked mással kell
foglalkoznod, félelf!
– Igen – mondta Caramon. – Itt vagyunk Thorbardinban.
– Tanisra nézett. – No és most?
Jó kérdés.

***

A kapu páncéldarabokkal, törött fegyverekkel és egy régi

csata maradványaival teleszórt folyosóra nyílt. Tanis
körülnézve a felgyűlt por és a pókhálók alapján úgy ítélte,
senki nem járt itt azóta, hogy háromszáz éve véget ért a háború.
Tasslehoff, hogy megvigasztalja magát a sisak elvesztése miatt,
a szemétben turkált, Raistlin pedig a botjával böködte. Kova
rontott elő a sötétségből.
 – Valaki jön! A küllemük alapján hylar törpék! – tette
hozzá. – Csatlakoztak a theiwarokhoz.
Fény világított a távolban. Még nem látták a törpéket, de
hallották a kövön kopogó nehéz bakancsokat, páncélzörgést, a
láncing csörömpölését és a fegyverek csörgését. Mély hang
szólt parancsolóan. Szitkok feleltek rá, és futó léptek
hallatszottak.
A bakancsdobogás folytatódott és feléjük tartott.
– Maradjatok készenlétben – mondta nekik Kova –, majd
én beszélek. – Szúrós pillantást vetett Tasslehoffra.
– Kik azok a hylar törpék? – kérdezte az orra alatt
Caramon. – Mi a különbség köztük és a theiwarok között?
– A theiwarokat sötét törpékként ismerjük, mert gyűlölik
a fényt. Nem szabad megbízni bennük. Régóta uralkodni
akartak a hegy alatt, és talán most már el is érték a céljukat.
– A theiwarok azok a törpék, akik tudnak varázsolni –
mondta Raistlin.
Kova baljós pillantást vetett a varázslóra. – Amint
mondtam, a theiwarokban nem szabad megbízni.
– Thorbardinban a hylarok uralkodtak – folytatta Kova. –
A királyuk, Duncan zárta be előttünk a kaput és hagyta, hogy
éhen vesszünk.
– Az rég volt, barátom – szólt halkan Tanis. – Ne
bolygassuk a múltat!
Kova nem válaszolt. A dobogó bakancsok közeledtek.
Sturm fölvette saját sisakját, amelyet Caramon hozott el neki,
és előhúzta kardját. Raistlin újabb varázslathoz készülődött,
Tasslehoff megpörgette az abroncsbotját. Tanis végignézett
rajtuk.
– Szívességet szeretnénk kérni a törpéktől –
figyelmeztette őket. – Emlékezzetek azokra, akik számítanak
ránk!
– Jobb, ha nekem adod Grallen sisakját – mondta Kova.
 Tanis átadta neki. Kova elvette, letörölt valamennyi koszt
róla, majd ingujjával megtörölgette a rubinokat. Végül a hóna
alá csapta és várakozva megállt.
– Ezek a hylarok is félnek a fénytől? – kérdezte
Caramon.
– Nem – válaszolta Kova. – A hylarok nem félnek
semmitől.

II.

Egy hős újjászületése. Váratlan nehézségek.

Egy tucat hylar törpéből álló különítmény ment végig váll váll
mellett a folyosón. Egy kivételével láncinget, afölött nehéz
lemezvértet viseltek. Az az egy törpe mocskos és beteges
kinézetű volt, csuklóin bilincset viselt. Míg a hylar törpék a
betolakodókkal foglalkoztak, ő a földre rogyott, mintha minden
ereje elhagyta volna. Az egyik törpe a vállára tette kezét és
valamit mondott neki. A beteg törpe bólintott, mintha
biztosítani akarná társát arról, hogy jól van.
Néhány hylar kardot fogott kezében, mások lándzsákat
szorongattak, hátukról csatapörölyök lógtak szíjakon. Többen
különös, zöld fénnyel égő lámpásokat vittek, amelyek nagy
területet világítottak be. A törpék lassan, de egyenletes
tempóban haladtak a folyosón.
Ahogy közelebb értek, az egyik törpe előrelépett. Ő is
páncélt viselt, akárcsak társai, ám fölé vett egy köntöst is, rajta
egy kalapács képével. Kezében is pörölyt tartott, méghozzá
hatalmasat, nagyobbat a törpéknél szokásosnál. Markolatát
Reorxot, a kovácstűz istenét, a világ teremtőjét dicsőítő rúnák
vésetei borították, és a kalapács fejére is rákúsztak.
Sturm a pörölyre meredt és Tanishoz húzódott.
 – Az ott Kharas pörölye! – suttogta. – Felismerem az ősi
festményekről!
– Jó szemed van, emberfia – szólalt meg a törpe a közös
nyelven. Megemelte a pörölyt, és szeretettel nézett végig rajta.
– Ám ez nem a valódi pöröly, csak annak mása. A kalapácsot
akkor készíttettem, amikor fölvettem a nevemet, mert én
vagyok Kharas – mondta büszkén. – Arman Kharas. A kisebbik
Kharas, az újjászületett. Egy napon megkapom a tudást,
hogyan találhatom meg a valódi pörölyt. Addig a napig
emlékeztetőként hordozom ezt magammal, hogy mindig
eszembe idézze, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott.
– Nagy istenek! – mormolta Sturm. Nem mert Tanisra
nézni.
Arman Kharas magasabbra nőtt társainál. Ő volt a
legszálasabb törpe, akit Tanis valaha látott, és testfelépítése és
izomzata Caramonéval vetekedett. Válla széles volt, mellkasa
boltozatos, lába vaskos és izmos. Vállára hosszú, fekete haj
omlott, befont szakálla túllógott derekán is. Ékkövekkel
kirakott és a kalapács jelével díszített sisakot viselt.
Arman és katonái húsz lépésre a barátoktól megálltak. A
többi hylar gyanakvással kevert döbbenettel meredt rájuk.
Arman nyugodtan mérte őket végig, majd intett néhány
harcosának.
– Menjetek, nézzétek meg, mi volt az a robaj.
A katonák elszaladtak a barátok mellett, bizalmatlan
pillantást vetve rájuk.
– A zaj, amit hallottatok, a kinyíló Északi kapu volt –
váltott Kova törpére.
Arman futó pillantást vetett rá, majd elfordította
tekintetét és várta katonái visszatérését. Sietve érkeztek vissza,
jelentették, hogy az Északi kapu nyitva van és nem lehet újra
bezárni; a kapukő romokban hever a hegy lábánál.
– Ti műveltétek ezt? – kérdezte Arman a homlokát
ráncolva.
– Nem mi törtük össze a kaput, ha erre gondolsz –
válaszolta Kova.
Tasslehoff, aki eddig merőn nézte a törpék lámpásait,
felkiáltott.
– Kukacok vannak bennük! Világító kukacok! Caramon,
nézd…
– Négy ember, egy neidar és egy surranó. – Arman úgy
ejtette ki az utolsó szót, mintha rossz ízű lenne.
– Tasslehoff Fúróláb – mondta Tass, előrelépve, kezét
kinyújtotta.
Caramon fülön csípte és visszarántotta. Erősen tartotta
Tasslehoff vállát, Raistlin pedig a segítségére sietett és botját a
surranó elé tartotta.
– Én csak udvarias akartam lenni – méltatlankodott Tas
megbántva.
– Hogyan jutott be négy ember, egy neidar és egy surranó
a lezárt kapun? – kérdezte Arman.
Kova szólásra nyitotta száját, de Arman parancsolóan
fölemelte a kezét.
– Hogy került hozzátok az a sisak? Ősi hylar munkánk
tűnik, fejedelmi pénzt megér. Hogy kerülhetett egy neidar
tulajdonába?
– Találtuk – válaszolta Tas a surranók szavajárásával. –
Biztos elvesztettétek.
Caramon sóhajtott, és nagy tenyerét a surranó szájára
tapasztotta.
Kova némán fortyogott, amióta Arman megszólalt. Nem
bírta tovább és dühösen kifakadt.
– Látom, hogy a hegyi törpék háromszáz éve nem
tanultak jó modort! – mondta mérgesen. – Egy vén előtt állsz,
tacskó, mégsem szorult beléd annyi udvariasság, hogy
megkérdenéd a nevemet vagy hogy mit keresünk itt, mielőtt
még nekiállnál vádaskodni!
Arman elvörösödött.
– Hylar herceg vagyok. Én teszem fel a kérdéseket és én
adom ki a parancsokat. De azért – mondta kis szünet után, ami
elárulta, hogy nem annyira magabiztos, mint mutatja –
megengedem, hogy megmagyarázd. Mutatkozzatok be!
– Kova vagyok, Durgar fia, aki Tűzkovács Reghar fia.
Egy dombi törpe – tette hozzá Kova szinte kiabálva –, mint
apám és előtte a nagyapám is. Ki az apád, Arman Kharas, hogy
hercegnek nevezed magadat?
– Amint mondtam, Arman Kharas vagyok, Hornfelnek, a
hylarok thánjának fia. Én vagyok a törpék hősének újjászületett
utódja. Amikor a nevemet kaptam, szent fény sugárzott
körülöttem, Kharas szelleme belépett a testembe. Eleven
megtestesülése vagyok, sorsom, hogy megtaláljam Kharas
pörölyét, egyesítsem a törpenemzeteket és atyámat, Hornfelt
tegyem meg királynak.
Miközben Arman dicső örökségét citálta, Tanis látta,
hogy néhány katonája a szemét forgatja és többen pironkodva
csoszognak. Az egyikük valamit motyogott, a mellette állók
pedig elvigyorodtak. Jókedvük hamar elpárolgott, amikor
Arman feléjük pillantott.
Kova a szakállát simogatta. Nem tudta, mit feleljen erre,
ezért visszafordította a szót a kapura.
– Mondtam, Arman Kharas, hogy a kapu megnyílt
előttünk. A pusztulásában azonban nem működtünk közre. A
párkány, amelyen a kőtömbnek feküdnie kellett volna, az idők
folyamán elmállott, és a gépezet túllökte rajta a kapukövet. A
tengely nem bírta el a súlyát, letört, és a szikla lezuhant a
szakadékba.
– Hogy találtatok rá a kapura, amely háromszáz évig
rejtve volt, Tűzkovács Kova? – kérdezte Arman Kharas
összevont szemöldökkel. Továbbra is a közös nyelvet
használta, hogy mindannyian megértsék. – És hogyan jutottál
be ember társaiddal együtt?
– És a surranóval – motyogta Tasslehoff Caramon
tenyere mögül. – Mintha nem is léteznék!
– Csak szeretné – morogta Caramon.
– Ez vezetett bennünket – emelte fel Kova Grallen
sisakját. – A barátaim Koponyatetőn találták a sisakot…
– Én találtam meg Koponyatetőn a sisakot – javította ki
Raistlin. Meghajolt Arman Kharas előtt. – Raistlin Majere
vagyok, ő pedig a fivérem, Caramon.
Caramon sután meghajolt.
– Azonnal felismertem, hogy a sisak mágikus – folytatta
Raistlin. – Előző tulajdonosa szelleme szállta meg, aki meghalt
abban a csatában. Grallennek hívták, Duncan fia volt…
Arman fölkiáltott, és kezét a kardjára téve hátrált egy
lépést. Katonái kiabálva, csörömpölve köré gyűltek, mély
hangjuk csak úgy zengett.
Caramon és Sturm is a kardjukhoz kaptak. Kovára
néztek, aki éppoly tanácstalan volt, mint a többiek. Nem erre
számítottak. Azt feltételezték, hogy hősként ünneplik majd
őket, ha visszaviszik a halott herceg sisakját. Most azonban
úgy tűnt, kénytelenek lesznek harcolni, ha kedves az életük.
Arman parancsoló mozdulattal vetett véget a
tumultusnak. Sötét, komor ábrázattal nézte a sisakot, majd
ismét Raistlinre pillantott.
– Egy embervarázsló. Gondolhattam volna. Te hoztad ide
a sisakot? – kérdezte.
– Én találtam meg – mondta Raistlin. – Ez a nemes lovag
– intett Sturm felé – felajánlotta, hogy viseli, lehetővé téve a
törpehercegnek, hogy elfoglalja a testét. A sisak varázslata alatt
álló Grallen herceg megkért bennünket, hogy kísérjük el atyái
csarnokába. A herceg szelleme nyitotta ki a kaput. Örülünk,
hogy sikerült teljesítenünk lelke kérését, nem igaz, Sturm? –
kérdezte Raistlin nyomatékosan.
– Sturm vagyok, Fényeskardú Angriff fia – mondta
Sturm, le nem véve kezét a kardjáról. – Megtiszteltetés, hogy
szolgálhattam az elesett herceget.
Arman végignézett rajtuk, sötét szeme villogott busa
szemöldöke alatt.
– Te jössz, Tanis – mondta Raistlin halkan.
Tanis Kovára pillantott, aki vállat vont. Ő is ugyanolyan
értetlen volt, mint a többiek.
– Fenség – mondta Tanis, Arman Kharashoz intézve
szavait –, Raistlin rendkívül diplomatikus, amikor azt mondja,
hogy önszántunkból jöttünk a sisakkal. Az igazság az, hogy
nem volt más választásunk. A sisak túszul ejtette a barátunkat,
Fényeskardú Sturmot és kényszerítette, hogy jöjjön
Thorbardinba. Nem tudta, mit tesz. Foglyul ejtette egy
háromszáz éve halott herceg. Nem tudtuk, ki ez a herceg.
Egyikünk sem hallott róla Kován kívül, aki ismeri a népetek
történelmét.
– Nagyon is jól ismerem, Tudom, hogyan zárt ki a
hegyről Duncan, hogy éhen haljunk…
– Nem segítesz – sziszegte Tanis.
Kova a szakállába morgott.
Kharas a fejét rázta.
– Ha hiszek a meséteknek és valóban ártatlanul hoztátok
vissza a sisakot, az még rosszabb. – A sisakra nézett és arca
még jobban elsötétült. – Grallen herceg sisakja meg van
átkozva, és ha ez valóban az övé, a fejünkre hoztátok az átkot.
Ránk uszítottátok a törpék végzetét!
Tanis sóhajtott.
– Sajnálom. Nem tudhattuk. – Suta bocsánatkérés volt, de
nem jutott eszébe egyéb.
– Talán tudtátok, talán nem – szólt Arman Kharas. – A
thánok tanácsa elé kell bocsátanom a kapu pusztulásának
ügyét. Lehetőségetek lesz előttük is elmondani a történeteteket.
Ha elhiszik…
– Mi az, hogy „ha elhiszik”? – füstölgött Kova. – Van
képed a szakállas felemnek mondani, hogy a barátaim és én
hazudunk?
– Csak a ti szavaitok bizonyítják, hogy ez a sisak az,
aminek állítjátok. Talán csak hamisítvány.
Kovát szinte felfújta a méreg. Mielőtt azonban
megszólalhatott volna, Raistlin hidegen azt mondta:
– Egyszerű módja is van annak, hogy megállapítsuk,
igazat beszéltünk-e, fenség.
– Hogyan? – kérdezte gyanakodva Kharas.
– Vedd föl a sisakot – mondta Raistlin.
Kharas elszörnyedve nézett a sisakra.
– Egy törpe sem merészelné! A tanács majd eldönti,
hogyan a leghelyesebb eljárnunk.
– Majd én fölveszem! – ajánlkozott Tasslehoff, de senki
nem kérte meg rá.
– Nincs szükségem rá, hogy ennek a tanácsnak vagy
bárki másnak bizonyítsam: nem vagyok hazug! – Kova olyan
mérges volt, hogy beszélni is alig bírt. Sarkon perdülve barátai
felé fordult. – Mondtam nektek, hogy hiba volt idejönni! Nem
tudom, ti mit terveztek, de én megyek! És ha már ennyire nem
látják szívesen a sisakot, azt is magammal viszem!
Kova hóna alá csapta a sisakot és elindult a folyosón az
elromlott kapu felé.
– Állítsátok meg! – parancsolta Arman Kharas, és intett.
– Fogjátok el őket!
Katonái már mozdultak is. Sturm lenézett a torkát
csiklandozó törpelándzsára. Tanis érezte, hogy valami hegyes
hátba böki. Caramon égnek emelte az öklét. Raistlin mondott
neki valamit, mire mogorván leengedte a karját. Tasslehoff
csapott egyet abroncsbotjával, de egy törpe kirúgta a kezéből,
és megragadva Tas üstökét kést szegezett a torkának.
Kova a zűrzavarra megfordult. Arca kivörösödött
dühében, erei kidagadtak a halántékán. Lábához téve Grallen
sisakját védekezően megállt fölötte és fölemelte csatabárdját.
– Az első törpe lelkét, aki hozzám közelít, atyái
csarnokába küldöm, Reorx engem úgy segéljen!
Arman Kharas éles parancsot vakkantott, és négy törpe
kivont fegyverrel Kovára vetette magát.
– Mindannyiunkat megölet, Tanis! – kiáltotta Raistlin.
Tanis odakiabált Kovának, hogy hagyja abba, de a
felbőszült dombi törpe tovább szitkozódott, átkozódott és vad
ívben meglendítette bárdját. Vagy nem hallotta a félelf
parancsát, vagy elengedte a füle mellett. A törpeharcosok
lándzsáikkal böködték, Kova pedig a bárdjával csapkodott.
Közben egy másik katona mögé lopózott, és lábát kinyújtva
elgáncsolta Kovát, aki hanyatt esett. A többi harcos rávetette
magát. Egyikük kicsavarta kezéből a bárdot, a többiek lefogták
kezét-lábát.
– Thorbardini cselvetés! Számítottam rá!
Figyelmeztettelek, Tanis! – bömbölte Kova, és megpróbált
kiszabadulni, ám sikertelenül. – Mondtam, hogy így bánnak
majd velünk!
Amint Kova csuklójára kötél került, a katonák talpra
rántották a még mindig átkozódó és fröcsögő törpét.
Valamennyien – Kharasszal egyetemben – Grallen sisakját
bámulták, amely ott állt a földön, ahová Kova lerakta. Egyikük
sem mozdult érte, megérinteni sem merték.
– Majd én viszem – ajánlotta fel Raistlin.
Kharason látszott, kecsegtetőnek találja az ajánlatot,
végül mégis megrázta fejét.
– Nem – mondta. – Ha ez az átok Thorbardinba érkezett,
szálljon rám.
Lehajolt a sisakért. A többi törpe elhátrált tőle, és
elszörnyedve várták, hogy valami borzalmas történjen.
Kharas megfogta a sisakot, és önkéntelenül megrándult
az arca, amikor hozzáért.
Semmi nem történt.
A sisakot a hóna alá vette és letörölte arcáról a verejtéket.
Társainak intett.
– Vegyétek el a fegyvereiket és jól kötözzétek meg őket!
A törpék megkötözték őket, kivéve Raistlint, aki
megtiltotta, hogy hozzáérjenek. A harcosok ránéztek,
összepislogtak és békén hagyták. Arman megállt, hogy a beteg
törpét szelíden fölsegítse, majd átvezette csapatát a sötét
csarnokon.
Tanis, hátánál egy böködő lándzsával, követte.
– Nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő alkalom, hogy
megkérjük őket arra, szállásoljanak el nyolcszáz embert –
mormolta Raistlin, mögé zárkózva.
Tanis komor pillantást vetett rá.
A mögötte lépkedő törpe ismét megbökte.
– Mozogj, féreg! – mordult rá törpéül.
Egyre mélyebbre mentek a hegy szívébe a törpék – és
talán a saját – végzetükkel együtt.

III.

Hit. Remény. Hederick

A menekültek átvágtak a keskeny hágón. Lassú és fárasztó út

volt, mert kövek és repedések között kellett kanyarogniuk, fél
szemmel a szürke és felhőkkel borított eget fürkészve. Nem
láttak ugyan sárkányokat, de érezték állandó jelenlétüket. A
teremtményekből áradó sárkányiszony nem volt erős, de ez a
félelem szintén a szívükre nehezedett, tovább terhelte lelküket
és lelassította az embereket.
– A sárkányok számára túl veszélyes a hágóban leszállni.
Miért bajlódnának vele? – kérdezte Zúgószél Elistantól. – Csak
ki kell várniuk, míg előbukkanunk, amit előbb-utóbb meg kell
tennünk, mert nincsenek készleteink, hogy sokáig időzzünk itt.
Amint a szabadba megyünk, ránk támadnak, nekünk pedig
fogalmunk sincs arról, milyen messze van Thorbardin, vagy
hogy kapunk-e menedéket ha odaérünk.
– Érzem a félelmet, akár egy árnyékot a szívemen –
mondta Elistan –, de az árnyékot, barátom a napfény hívja
életre. Más szemek is lenéznek és vigyáznak ránk.
Emlékeztetni kéne erre is az embereket.
– Akkor jobb, ha előbb te emlékeztetsz engem – mondta
Zúgószél. – Elismerem, a hitem most ugyancsak próbára van
téve.
– Az enyém is – válaszolta Elistan nyugodtan, mire
Zúgószél meglepetten nézett rá.
Elistan elmosolyodott.
– Meglepettnek tűnsz. Az istenekbe vetett hit nem jön
könnyen, barátom. Nem látjuk és nem halljuk őket. Nem
sétálnak mellettünk, mint óvó szülők, babusgatva és
kényeztetve minket, nem fogják a kezünket, hogy el ne essünk.
Azt hiszem, ha így tennének, hamar fellázadnánk és
megharagudnánk rájuk.
– Nem helytelen kételkedni bennük?
– A kétely természetes. Halandók vagyunk. Elménk az
istenekéhez képest, amely akkora, mint a mennyország maga,
csak kavics méretű. Ők tudják, hogy nem érhetjük fel őket
ésszel. Türelmesek és elnézőek velünk.
– Büntetésül egy tüzes hegyet hajítottak le az égből –
mondta Zúgószél. – Ezrek haltak meg és további ezrek
szenvedtek miatta. Ezt hogyan magyarázzuk?
– Sehogy – felelte egyszerűen Elistan. – Bánatot és
haragot érezhetünk. Ez teljesen természetes. Ha rágondolok,
dühöt érzek. Nem értem, miért tették az istenek. Folyamatosan
megkérdőjelezem tetteiket.
– Mégis hű maradsz hozzájuk – csodálkozott Zúgószél. –
Szereted őket.
– Ha gyerekeid lesznek, ők talán sosem haragszanak
meg? Soha nem kételkednek benned, nem dacolnak veled? Azt
szeretnéd, hogy a gyerekeid alázatosak és meghunyászkodók
legyenek, akik mindig tőled várják a válaszokat és kérdés
nélkül engedelmeskednek?
– Természetesen nem – mondta Zúgószél. – Az ilyen
gyenge gyermekek sosem tudnák kiharcolni a maguk igazát a
világban.
– Szeretnéd a gyerekeidet akkor is, ha dacolnának veled
és fellázadnának ellened?
– Haragudnék rájuk, de szeretném őket – mondta
Zúgószél csendesen és pillantása Aranyholdra tévedt, aki az
emberek között sétált és halkan beszélt hozzájuk, vigaszt és
enyhülést hozva. – Mert a gyermekeim.
– Így szeretnek minket a fény istenei.
Az egyik síkföldi a közelükben téblábolt, nem akarta
félbeszakítani a társalgásukat, de a jelek szerint fontos híreket
hozott. Zúgószél odafordult hozzá és intett Elistannak, hogy
maradjon még.
– Igen, Éjsólyom, mi az?
– A félelf és a törpe által hagyott csapás levezet a hegyről
egy fenyőerdőbe, majd egy keskeny szurdokban ismét
fölkapaszkodik. Az elf, Gilthanas, akinek olyan a szeme, akár a
sasé, egy tátongó lyukat lát a hegyoldalban. Úgy hiszi, az lehet
Thorbardin híres kapuja.
– Vagy egy barlang… vagy egy sárkány tanyája – mondta
Zúgószél.
Miközben kételyeinek hangot adott, szomorúan
rámosolygott Elistanra.
Éjsólyom megrázta a fejét.
– Gilthanas szerint a lyuk négyszögletes, egyenes
peremmel. Nem természet és nem is sárkány formálta.
– Milyen a terep köztünk és a kapu között, ha ugyan az?
– kérdezte Zúgószél.
– Szél és ég előtt nyitott – válaszolta Éjsólyom.
– És a sárkányok szeme előtt is – mondta Zúgószél –,
valamint a sárkányfattyúsereg előtt.
– Igen, főnök – felelte Éjsólyom. – Az ellenség odakint
van és mozgolódik. Sárkányfattyú csapatokat láttunk a hegy
lábnál, a hegyek közé tartanak.
– Tudják, hogy itt vagyunk. A sárkányok elmondták
nekik.
– Megvédhetjük a hágót – javasolta Éjsólyom.
– Viszont nem maradhatunk itt a végtelenségig. Elegendő
készletünk van az elkövetkező néhány napra, és hamarosan a
hó is leesik. Milyen ez az ősi út?
– Jó építés. Ketten kényelmesen elférnek egymás mellett,
de nincs fedezék, míg el nem érjük a fák sorát lent, ahol ismét
fölkapaszkodik az út a hegyre. Egy fa vagy bokor sem nő
addig.
Zúgószél elkeseredve ingatta a fejét.
– Menj vissza és figyeld meg az ellenséget és azt a lyukat
a hegyoldalban. Értesítsetek, amint valaki kijön vagy bemegy!
Abból lemérhetjük, valóban a kaput találtuk-e meg.
Zúgószél visszafordult Elistanhoz.
– Mit tegyek most, tiszteletreméltó fiú? Úgy tűnik,
megtaláltuk Thorbardin kapuját, de nem érhetjük el. Az istenek
egyik kezükkel megáldanak, a másikkal pofon vágnak.
Elistan éppen válaszolni akar, amikor Aranyhold
odalépett hozzájuk.
– Én jövök – mondta. Sugárzott róla a düh, ajka
megfeszült, kék szeme csillogott.
Zúgószél felsóhajtott.
– Milyen gonddal érkezel, kedvesem?
– Egy régi gonddal… Hederickkel. Hogy Mishakal miért
nem rántotta ki a lábát, amikor átkelt azon a sziklán… –
Aranyhold megpillantotta Elistant és elpirult. – Elnézést,
tiszteletreméltó fiú. Tudom, hogy ezek a gondolatok bűnösek…
– Hederick még egy isten türelmét is próbára tenné –
mondta Elistan szárazon. – Biztos vagyok benne, hogy
Mishakalt is megkísértette a gondolat. Miféle zűrt kavar már
megint?
– Az emberek között járkál és azt állítja, hogy Zúgószél a
halálunkba vezetett bennünket. Ő okozta a lavinát, és most már
nem térhetünk vissza a barlangokba. Csapdába estünk a
hágóban, ahol megfagyunk vagy éhen halunk.
– És még mi mást? – kérdezte Zúgószél, mert Aranyhold
habozva elhallgatott. – Mondd a legrosszabbat!
– Hederick azt szorgalmazza, hogy adjuk meg magunkat
Verminaardnak.
– Hederick vezette a nyakunkra a sárkányt! – mondta
dühösen Zúgószél. – Azért voltam kénytelen előidézni a
kőomlást, mert veszélybe sodort mindnyájunkat! Sorsára
kellett volna hagynom!
– Az emberek hallgatnak rá? – kérdezte Elistan
elkomorodva.
– Attól tartok, igen, tiszteletreméltó fiú. – Aranyhold
együtt érzőn férje karjára tette a kezét. – Nem a te hibád. Az
emberek is tudják ezt, de fáznak, fáradtak és nyomasztja őket a
sárkányiszony. Nem mehetnek vissza a barlangokba, de félnek
továbbmenni.
– Tudják, mit tenne velük Verminaard! Visszaküldené
őket a bányába!
– Ezt én erősen kétlem – mondta Elistan. – Gyilkosság és
nem fogolyszerzés szándékával érkezett a barlangokhoz.
– Az emberek ezt nem fogják elhinni. A vadonban
kóborló elveszett lélek még a börtöncellát is menedéknek látja
– mondta Aranyhold. – Beszélned kell velük, férjem. Nyugtasd
meg őket. Éjsólyom elmondta, hogy a felderítők talán
megtalálták a kaput…
– Nem mintha sok hasznunk lenne belőle – morogta
Zúgószél. – Egy sárkányfattyúsereg állomásozik köztünk és a
kapu között, és még abban sem vagyunk biztosak, hogy ez a
lyuk a hegyoldalban a kapu-e. Talán csak egy barlang. Ha
pedig a kapu, talán egy törpesereg vár ránk mögötte, hogy
lemészároljon!
Zúgószél nekikeseredve egy kőre ült, válla
megereszkedett.
– Tanis rossz embert választott. Én nem tudom, mi a
teendő.
– Te legalább tudod, mit ne tegyünk! – mondta
Aranyhold élénken. – Ne hallgass Hederickre!
Zúgószél erre elmosolyodott és még halkan fel is
nevetett, bár nevetése hamar elhalt. Átölelte Aranyholdat és
magához húzta.
– Mit tanácsolsz, kis feleség?
– Mondd meg az embereknek az igazat. – Aranyhold
kezébe fogta férje arcát és szeretettel nézett a szemébe. – Légy
őszinte hozzájuk. Csak ennyit kérnek. Megadjuk imáinkat az
isteneknek és arra kérjük őket, segítsenek át a hosszú éjszakán.
A hajnal új napot és új reményt hoz majd.
Zúgószél megcsókolta.
– Te vagy az örömöm és a megváltásom. Az istenek
tudják csak, mire mennék nélküled.
– Egy kis áldást már most kaptunk – mondta Aranyhold
férje karjaiba fészkelve magát. – A sárkányok tudják, hol
vagyunk. Nem kell többé rejtőzködnünk. Tüzet rakhatunk
melegedni.
– Valóban – mondta Zúgószél. – Nem csupán a melegért,
de dacból is meggyújtjuk a tüzeket, és ahelyett, hogy
megmentésért könyörögnénk az istenekhez, hálát mondunk
nekik a megsegítésünkért. Nem is gondolunk a megadásra!
A menekültek a sárkányok dacára tüzeket raktak, és
amikor azok már fényesen, meleget és jókedvet sugározva
égtek, az emberek hálaimát küldtek az isteneknek. A
sárkányiszony mintha elolvadt volna, a szívek felderültek.
Mindenki reményteljesen beszélt a másnap hajnalról.
Hederick látta, hogy elvesztette hallgatóságát, mire
abbahagyta a beszédet a megadásról és a többiekkel együtt
jámboran hálaimát mormolt az égieknek. Nem hitt ezekben az
új istenekben, bár úgy tett, így kívánták politikai érdekei.
Magában azonban korlátok nélkül bízott, és valóban úgy
gondolta, ha megadnák magukat, ahogy javasolta, képes lenne
a nagyúr kegyeibe férkőzni. Hederick a menekülésben azonban
egyáltalán nem hitt. Meg volt róla győződve, hogy Zúgószél
csak egy tudatlan tuskó, aki inkább látná mindnyájukat holtan,
mint hogy meghajoljon az ellenség előtt.
Hederick nem csüggedt el. Politikusként tisztában volt
vele, hogy a tömegek állhatatlanok. Nem kell mást tennie, csak
várnia, és mindannyian az ő nézetére térnek majd. Úgy ment
aludni, hogy elégedetten gondolt a másnapra, amikor Zúgószél,
Elistan és a követőik kénytelenek lesznek beismerni a
vereséget.

***

Felvirradt a másnap és változást hozott, ám az nem volt

kedvező. A sárkányok közelebb repültek, a sárkányiszony
erősödött, hidegebb lett, a nap sápadtabb.
Hederick Zúgószélhez lépett és fennhangon
megszólította, hogy minél többen hallják.
– Mit teszel most, főnök? A népünk kezd megbetegedni,
hamarosan meg is halnak páran. Te is éppúgy tudod, ahogy én,
hogy itt nem maradhatunk. Az isteneitek cserbenhagytak
benneteket. Ismerd be, hogy ez a vállalkozás elhamarkodott
volt! Az egyetlen esélyünk, ha megadjuk magunkat a
sárkánynagyúrnak… kellemetlen és veszélyes feladat, de
vállalkozom rá.
– És megkapod Verminaard fejpénzét, amiért a kezébe
adsz bennünket – mondta Zúgószél.
– Veled ellentétben én csak az emberek jólétére gondolok
– vágott vissza Hederick. – Te előbb látnád a pusztulásunkat,
mint hogy beismerd, hogy tévedtél!
Zúgószél boldogan látta volna egyvalaki pusztulását, de
erről hallgatott.
– Netán arra vársz, hogy az istenek csodát műveljenek? –
kérdezte Hederick gúnyolódva.
– Talán – morogta Zúgószél, majd sarkon fordult és
faképnél hagyta.
– Az emberek nem követnek többet! – figyelmeztette
Hederick. – Meglátod.
Zúgószél ezt igen valószínűnek tartotta. Ahogy a
menekültek között sétált, látta, ahogy összebújnak, arcuk
beesett és sápadt. A tűz lobogása, amely elmúlt éjjel
megmelengette a szívüket, rég hideg hamuvá omlott. Még
néhány napra elegendő élelmük és vizük maradt, és nem voltak
messze a kaputól – már ha az valóban kapu volt, és ha a törpék
beeresztik őket.
Ha. Túl sok a kérdőjel.
– Ránk férne egy csoda – mondta Zúgószél komoran,
tekintetét az égre emelve. – Nem kell nagynak lennie, mint
amilyen egy hegy odébb görgetése… elég egy kicsi is.
Valami hideg és nedves csípte meg arcát. Odakapott, és
érezte az elolvadó hópelyhet. Egy másik a szemébe hullott; a
harmadik az orrára pilinkázott. Fölnézett a szürke fellegekre, a
lassan szállingózó fehér csillagokra.
Csoda helyett az istenek újabb megpróbáltatást küldtek.
A hó elzárja a hágót. El kell hagyniuk, vagy kockáztatják, hogy
bent ragadnak.
Noha a kétségbeesés Zúgószélre nehezedett, érezte, hogy
a lelke megkönnyebbül. Először nem értette, de aztán
megvilágosodott. A sárkányiszony eltűnt. A sárkányok nem
keringtek többé az égen.
Nézte a sűrűn hulló havat, és legszívesebben térden állva
mondott volna köszönetet, de nem volt vesztegetni való ideje.
Zúgószél megkapta a csodáját. Csak rajta múlt, mihez
kezd vele.

IV.

Arman sorsa. Csengő üllő. Lőrések és féregfús.

Kova sokszor ecsetelte már Thorbardin törpebirodalmának

szépségeit Tanis előtt, de mindig egy csepp keserűséggel, mert
bár egy dombi törpe sem cserélte volna el helyét a „fenti
világban”, hogy egy hegy alatt éljen, mindannyiukat
mélységesen sértette, hogy ennek lehetőségét is megtagadták
tőlük.
Tanis titokban mindig azt gondolta, hogy Kova bizonyára
csak eltúlozza leírásait a hegyi királyság csodáiról. A barátja
elvégre sosem látta ezeket a saját szemével, csak elismételte a
meséket, amelyeket az apjától hallott, aki viszont a nagyapjától
tanulta ezeket, és így tovább, nemzedékről nemzedékre. Kova
meg volt győződve róla, hogy Thorbardinban hatalmas vagyon
van felhalmozva, amit megtagadtak tőle és népétől. Így aztán,
amikor mesélt egy gigászi függőcseppkőbe épült városról,
Tanis mindig gondosan elrejtette a mosolyát.
Most azonban a hegy alatti utakat járva Tanis kezdte azt
gondolni, igazságtalanul viselkedett öreg barátjával. Míg az
emberek kőtömböket egymásra rakosgatva építkeztek, a törpék
a hegy belsejéből vájták ki otthonaikat, gyarapítás helyett
elvették a követ, s így építményeik gyönyörű és lenyűgöző
formákban olvadtak össze.
A kaput elhagyva egy hatalmas, hengeres oszlopok által
tartott csarnokba jutottak. A különös, világító férgek és a
Raistlin botjának végén ragyogó kristály fénye csodálatos,
faragott törpe életképeken csillogott.
Noha a csarnok most néptelen volt, minden jel arra utalt,
hogy úgy építették, hogy kiszolgálja a nagy kapun egykor ki-be
járó forgalmat. Egykor vaskerekű csillék futottak a padlóba
ágyazott síneken, árut és látogatókat szállítva a hegy mélyére.
Tanis ámulva nézett körül, elképzelte a nyüzsgő törpéket
és a Thorbardinba látogató egyéb népeket. Egykor elfek jártak
itt és emberek, mert a törpeáruk és kézműves termékek
ugyancsak keresettek voltak. Akkoriban csak úgy áradt
Thorbardinba az arany és az ezüst. Vas, acél, és a hegy
mélyéből kiásott értékes kövek hagyták el cserébe.
A vassíneket mostanra ellepte a rozsda. A csillék
oldalukon hevertek, kerekeiket megfagyasztotta az idő. A
boltok, ahol egykor edényeket és bográcsokat lehetett kapni,
csilleabroncsokat, fajátékokat, kardokat, páncélt és csillogó
ékszereket, most csak a szellemek szomorú és üres álmait
szolgálták ki.
A házakat bedeszkázták, ablaktábláik leszakadtak;
faajtajuk rozsdás zsanéron függött.
– Tanis! – szólította meg Caramon halkan. – Nézd csak
Kovát! Valami baj van.
Tanis aggódó pillantást vetett hátra a törpére.
Caramonnak igaza volt: Kova nem volt valami jó színben. Már
nem szidta foglyul ejtőiket és a kapálózást is abbahagyta, ami
nem volt jó jel. Arcán foltok ütköztek ki, elszürkült és
helyenként kipirosodott. Légzése erőltetettnek tűnt. Őreik
gyorsabb tempóra ösztökélték őket. A törpekatonák
készenlétben tartották fegyvereiket és árgus szemmel lesték
őket.
– Fenség – kiáltott előre Tanis –, megállhatnánk pihenni
vagy legalább lelassítanánk?
– Itt nem – felelte Arman. – Így is túl sokat időztünk a
birodalomnak ebben a részében. Azért jöttünk, hogy a
fivéremet, Csákányt kiszabadítsuk – mutatott a beteges törpére,
aki mellette bandukolt. – Hallottuk a kapu zörgését és
felderítettük, mi történt, de most már távoznunk kell, mielőtt
jönnek a theiwarok.
– Tehát a birodalomnak ezt a részét a theiwarok uralják?
– kérdezte Tanis Kovára pillantva, aki oda sem figyelt. – A
theiwarok és a hylarok hadban állnak egymással?
– Még nem – mondta komoran Arman. – De csak idő
kérdése.
– Ilyen a mi szerencsénk – mormolta Sturm. – Nem elég
a föld feletti háború, még alatta is dúl.
Tanisnak is ugyanez járt az eszében, és azon töprengett,
hogyan befolyásolhatja ügyét a törpék viszálya, ám ekkor arra
eszmélt, hogy Raistlin mellé lép. Megcsapta orrát a
rózsaszirom és a bomlás bántó egyvelege, és odébb húzódott.
– Egy szóra csak, félef – mondta Raistlin. – Ha már a
theiwarok kerültek szóba, nem találod különösnek, hogy nem
lepődtek meg a láttunkon? Ellentétben Arman Kharasszal és a
katonáival.
– Hogy őszinte legyek, nem emlékszem a theiwarok
viselkedésére – mondta Tanis –, csak a kardjaikra.
– Ez nem tréfadolog – mondta Raistlin feddően, és
mielőtt Tanis válaszolhatott volna, sértődötten visszasétált a
fivéréhez.
Tanis sóhajtott. Volt ugyan némi elképzelése arról, mire
célzott Raistlin, de nem hiányzott neki újabb gond, ezért
elhessegette. Ismét Kovára nézett. Barátja állkapcsa megfeszült
– talán haragjában, talán fájdalmában – a makacs, vén törpénél
nehéz volt ezt megmondani.
Caramon megkérdezte tőle, nem beteg-e vagy fáj
valamije, de Kova rá sem hederített, csak menetelt tovább, meg
se hallotta barátai aggodalmát.
Tanis meglepetésére Arman Kharas a menet éléről
hátramaradva a foglyai mellé ment. Úgy tűnt, érdekesnek
találja őket, mert minduntalan rájuk tévedt a tekintete, kivált
Tanisra.
– Te nem vagy ember – mondta.
– Elfvér is csörgedezik az ereimben – vallotta be Tanis.
Arman bólintott, mintha erre ő maga is gondolt volna.
– Ez a csarnok egykor gyönyörű lehetett – mondta Tanis.
– Talán most, hogy a kapu nyitva áll, Thorbardinnak ez az
elhagyatott zuga is újjáépülhet. Visszatérhet a régi bőség.
– Ez a terület már a theiwaroké, és őket aligha érdekli az
újjáépítés, sokkal inkább a sötét ármányok és titkok. És a
birodalomnak ezt a szegletét nem hagyták el a lakói – mondta
Arman, vészjóslón fűzve hozzá: – A theiwarok körülöttünk
vannak, az árnyékokból leskelődnek, nem maradunk-e túl soká
a területükön.
– Miért nem támadnak ránk? – kérdezte Tanis, örült,
hogy a hylar herceg legalább beszédbe elegyedik vele.
– A theiwarok a magányos, fegyvertelen ellenfeleket
szeretik, mint amilyen a féltestvérem volt. Véletlenül theiwar
birtokra tévedt, mire foglyul ejtették. Váltságdíjat követeltek,
de az apám nem volt hajlandó haramiáknak és gyilkosoknak
fizetni. A kémeim jelentették, hol tartották fogva Csákányt, és
az apám az én vezényletem alatt elküldte katonáit, hogy
kiszabadítsuk.
Elhagyták a csarnokot, és egy ősi templomnak tűnő
helyre értek, ahol a különböző istenek szimbólumait vésték a
falakba.
– Rengetegen látogathattak Thorbardinba a régi időkben
– jegyezte meg Tanis.
– Ansalon minden tájáról jöttek a népek – mondta
büszkén Arman –, még a távoli Istarból is, hogy vásároljanak
és csereberéljenek. Gazdagságot és bőséget hoztak a
népünknek. – Hangja megkeményedett, szavai megkeseredtek.
– Előidézték az Összeomlást, aztán a háborút, és
gazdagságunknak vége szakadt.
– Nem szakadt volna vége, ha a hegy alatt élők nem
zárják be a kaput és nem tartják távol az unokatestvéreiket,
akiknek joguk lett volna belépni – mondta Kova, hosszú idő
óta első ízben szólalt meg.
Tanis megkönnyebbülve látta, hogy Kova arcába kezd
visszatérni a szín. Ez és a régi vita fölelevenítése jelezte, hogy
a vén törpe kezd magához térni, bármi baja volt is.
– Nem kéne ebbe belemennünk – intette Tanis, de falra
hányt borsó volt, amit mondott.
– Duncan királynak – vagy Derkinnek, ahogy ti neidarok
elneveztétek – nem volt beleszólása a dologba – állította
Arman. – Az Összeomlás minket is ugyanúgy érintett. Sok
földműves kotorékunk megsemmisült, élelmiszerkészletünk
megcsappant. Ha hagytuk volna, hogy a népetek bejöjjön
Thorbardinba, nem tudtunk volna megmenteni. Együtt haltunk
volna éhen.
– Ezt mondod te. – Kova felhorkant, de hiányzott
hangjából a megszokott harag és meggyőződés.
Tekintete ide-oda cikázott az egykor pompás városban, és
bár próbálta elrejteni, jól láthatóan megdöbbentette és
elkeserítette a látvány. Thorbardin csodáiból felborult csillék és
rozsdás zsanérok maradtak.
Tanis úgy döntött, témát vált, mielőtt Kova újabb tirádába
fog.
– Ha az Északi kapu nyitva marad, a theiwarok kezébe
kerül. Hogyan befolyásolja ez a hylarokat?
– A kapu nem marad nyitva – mondta Arman
közönyösen. – Hacsak nem akadályozza meg valami, a thánok
tanácsa katonákat küld majd ki az őrzésére, hogy távol tartsák a
betolakodókat, míg újra be nem lehet zárni.
– Te úgy gondolod, hogy a kapunak nyitva kéne
maradnia, igaz? – kérdezte Tanis, remélve, hogy szövetségesre
talált.
– Azt gondolom, hogy az a sorsom, hogy Kharas
pörölyének föllelése után én kormányozzam a törpék egyesült
nemzetét – mondta Arman. – Ehhez a kapunak nyitva kell
maradnia.
– Miért vagy olyan biztos benne, hogy te fogod
megtalálni a pörölyt? – kérdezte Kova.
Arman fölszegte az állát és kieresztette a hangját. Szavai
végigvisszhangzottak a barlangon. – Így szólt Kharas: „Kharas
pörölye csak akkor tér vissza, ha igaz és becsületes szívű törpe
érkezik, hogy egyesítse a nemzeteket. Az lesz erényei
bizonyítéka.” – Kezét mellkasára tette. – Én vagyok az a törpe.
Durva hang támadt a sötétben: néhány katona a
szakállába röhögött. Ha Arman Kharas meg is hallotta,
eleresztette a füle mellett.
– Kérdezd tovább Kharas pörölyéről! – unszolta Sturm
Tanist, aki megrázta fejét.
Kova ismét némaságba burkolózott. Az öreg törpe sosem
ismerte volna be, hogy elfáradt, de Tanis észrevette, hogy a
gyaloglás megviseli.
– Mennyit kell még mennünk, mire kiérünk a theiwar
területről? – kérdezte Tanis.
– Át kell kelnünk azon a hídon – mutatott Arman előre. –
Ha már átértünk a Nyugati tárnákba, biztonságban leszünk. Ott
megpihenhetünk.
Hatalmas barlang nyílt előttük, amelyen különös kőhíd
ívelt át. Mindkét oldalon kis, három láb magas törpeszobrok
díszítették, korlátot alkotva, nehogy a rajta járók leszédüljenek.
A híd közepén vassínek futottak, kétoldalt járdával. Az
építményen ugyanúgy az elhanyagoltság jelei mutatkoztak,
mint mindenen Thorbardinnak ezen a részén. Néhány
törpeszobornak hiányzott a feje vagy a karja, mások teljesen
megsemmisültek, foghíjat hagyva maguk után.
– A barlang neve Csengő Üllő, mert azt beszélik, az
üllőre csapó kalapács csendülése az örökkévalóságig
visszhangzana benne – mondta Arman Kharas.
– Kitűnő védelem – mondta Sturm, elismerően nézve
végig a hídon. Előretekintett, de alig látott a sötétben. – Jól
látom, hogy azok ott lőrések a mennyezeten?
Armannak jólesett a lovag dicsérete.
– Az ellenség sosem jutott át a hídon. Az Északi kapu
védői köveket, olvasztott ólmot és forró olajat zúdítottak
azokra, akik megkíséreltek átkelni. Keveseknek sikerült,
csontvázaik azóta is a barlang fenekén hevernek.
Kova ennek említésére elkomorult. Szemöldökét
összehúzva megtorpant.
– Én nem kelek át – jelentette ki.
Arman félreértette.
– Most már senki nem megy oda föl. Nincs mitől
félned… – kezdte atyáskodva.
– Félnem? – Kova elvörösödött. – Ez nem félelem!
Hanem tisztelet. A népem meghalt ezen a hídon, te pedig azt
mondod, temetetlenül hevernek itt, lelkük elveszetten kóborol.
– Az én népem is itt fekszik – mondta Arman. – Amikor
elérkezik az áldott nap, és a két királyság egyesül, parancsba
adom, hogy mindkét oldal halottai megkapják a nekik kijáró
tiszteletet.
Kovát megdöbbentette a kijelentés, és elhagyták a
szavak. Motyogott valami olyasmit, hogy talán mégis átkel a
hídon, de továbbra is furcsállva méregette Armant.
Arman előreküldte néhány harcosát, hogy ellenőrizzék:
biztonságos az átkelés. A foglyokkal együtt követte őket, és
többi katonája zárta a sort, így kezdték meg a hosszú utat a
Csengő Üllőn át a másik oldalra.
– Őrült, akár egy mormota – motyogta Kova.

***

– Ez aztán hosszú híd – jegyezte meg Tasslehoff nagy

sóhajjal.
Caramon egyetértően mordult egyet.
Tasslehoff eddig úgy kerülte el a bajt, hogy a törpék
annyira gúzsba kötötték, hogy képtelen volt kiszabadulni.
Valahányszor meglátott valami érdekeset és arra indult, a
harcosok hátba bökték egy lándzsával. Caramon azon tűnődött,
meddig megy ez még így, mielőtt a surranó megszökik vagy a
törpéknek annyira elegük lesz belőle, hogy felnyársalják.
– Azt hittem, hogy egy lőrésekkel védett hídon átkelni
izgalmas lesz, de nem az. Unalmas.
– És eddig említés sem esett vacsoráról – morogta
Caramon. – A gyomrom olyan üres, hogy szinte a gerincemhez
tapadt. Mit esznek a thorbardini törpék?
– Férgeket – mondta Tasslehoff. – Mint amik a
lámpásokban vannak.
– Nem! – kiáltotta Caramon elképedve.
– De bizony – mondta Tas. – A törpéknek óriási birtokaik
vannak, ahol ilyen hatalmas férgeket tenyésztenek, és a
mészárszéken féregtarjára meg gulyáshúsra meg féregbordára
bontják…
Caramon elhűlt.
– Raist, Tas azt mondja, hogy a törpék férgeket esznek.
Igaz ez?
Raistlin eddig Tanis és Arman beszélgetésére fülelt, és
olyan pillantást vetett Caramonra, ami világosan tudomására
hozta, hogy nem szeretné, ha ostoba kérdésekkel zaklatnák.
Caramon egyszeriben azt vette észre, hogy korántsem
olyan éhes, mint addig. A surranó áthajolt a korlát fölött és
megpróbálta kivenni a barlang alját.
– Ha leesnék, addig zuhannék, míg a világ másik oldalán
ki nem pottyanok? – kérdezte Tas.
– Ha leesnél, addig zuhannál, míg el nem érnéd az alját,
mert akkor szétloccsannál a köveken – mondta Caramon.
– Azt hiszem, igazad van – mondta Tas. Előrenézett
Kovára, Tanisra és Arman Kharasra, akik egymás mellett
mentek. – Hallod, mit beszélnek?
– Nem – mondta Caramon. – Semmit nem hallok a
dobogástól, zörgéstől és csattogástól. Ezek a törpék
hangosabbak, mint egy mulatozó ogre!
– Nem beszélve a mennydörgésről – mondta Tas.
Caramon zavartan pillantott rá.
– Milyen mennydörgés?
– Nemrég mennydörgést hallottam – mondta a surranó. –
Biztos vihar készülődik.
– Itt lent akkor sem hallanád a mennydörgést. – Caramon
összeráncolta homlokát. – Nem csak képzelődsz?
– Dehogy, Caramon. Miért tenném? Mennydörgést
hallottam, és a lábamban is éreztem, mint amikor a mennykő
lecsap…
Most már Caramon is hallotta. Fölnézett a sötétségbe.
– Ez nem mennydörgés… Raistlin, vigyázz!
 Caramon előrevetette magát, lerántotta fivérét és
védelmezőn eltakarta. Egy hatalmas szikla zuhant oda, ahol
Raistlin állt korábban, szétzúzott két törpeszobrot és nagy
lyukat ütött a korlátba, mielőtt pattogva eltűnt volna a
sötétségben.
A hylarok szerteszéledtek, amikor egy második szikla is
követte az elsőt. Ez célt tévesztett és messze elkerülte a hidat.
Hallották, ahogy az első kő földet ér és széttörik.
– Raistlin! Oltsd el a fényt! – kiáltotta Tanis. – Mindenki,
a földre!
– Dulak! – zihálta Raistlin, és botja végén kialudt a fény.
A törpék behúzták a lámpások ajtaját, és a társaság sötétségbe
burkolózott.
– Nem mintha sokra mennénk ezzel – morogta Kova. – A
theiwarok sötétben jobban látnak, mint fényben. Csak idő
kérdése, míg célba vesznek.
– Mintha azt mondtad volna, a lőrésekhez vezető út
járhatatlan – mondta Tanis Armannak.
– Az is volt. – Csak a törpeparancsnok maradt állva,
döbbent dühvel nézett fölfelé. – A theiwarok bizonyára
helyrehozták, bár ez különös…
Hangja elakadt, amikor újabb szikla zuhant le, valamivel
előrébb ütközve a hídnak. Megrepesztette a követ, és a híd
ijesztően megrázkódott.
– Caramon! – csattant fel Raistlin ingerülten. – Szállj le
rólam a tohonya testeddel! Nem kapok levegőt.
– Sajnálom, Raist – mondta Caramon, odébb
helyezkedve. – Jól vagy?
– Egy hídon fekszem, hanyatt, koromsötétben, miközben
valaki sziklákkal hajigál. Nem, nem vagyok jól – válaszolt
Raistlin.
Újabb szikla zuhant a korlátra, még több törpeszobrot
zúzva szét. Mindenki összerezzent.
 – Ez éppen csak elkerült! – jelentette Sturm komoran. –
Nem maradhatunk itt, míg fasírttá zúznak!
– Milyen messze van fedezék? – kérdezte Tanis Armant
suttogva.
– Nem messze. Még negyven lépésre.
– Rohannunk kéne – vetette fel Tanis.
– Nem mindenki lát úgy a sötétben, mint te, félelf –
mondta Caramon. – Inkább lapítsanak ki a sziklák, mint hogy
lezuhanjak a hídról.
Mind behúzták a fejüket, amikor újabb kő csattant a
közelükben.
Arman intett az embereinek.
– Nyissátok fel a lámpákat!
A katonák sebesen engedelmeskedtek, és mindannyian
rohanni kezdtek.
– Ez a híd mégsem olyan unalmas, mint hittem –
lelkesedett Tasslehoff. – Gondoljátok, hogy legközelebb forró
olajat öntenek ránk?
– Csak fuss, a fenébe is! – parancsolt rá Tanis.
Tasslehoff nyakába szedte a lábát, és mivel fürge volt és
hozzászokott már a veszély elől meneküléshez, hamar
megelőzött mindenkit. Caramon botladozott utána, fivére
mellett maradva. Raistlin fölkapta köpenye szegélyét, és botját
szorongatva, sebesen rohant. Sturm zárta a sort. Esetlenül,
megkötözött kézzel menekültek, de a sziklák kiváló ösztönzést
jelentettek, hogy tovább fussanak.
Váratlanul kiáltás harsant mögöttük. Csákány, a beteg
törpe megbotlott és térdre rogyott. Arman megpördült. Látva
testvére szorult helyzetét, Grallen sisakját az egyik katonának
nyújtotta, aki azonban elhúzódott, megrázta a fejét és rohant
tovább.
– Majd én átveszem! – kiáltotta Kova. – De tedd
szabaddá a kezem!
 Újabb szikla süvített el mellettük, mire mindannyian
önkéntelenül is lebuktak. Csákány rémülten felkiáltott, mikor a
kő mellette csapódott a hídba, szilánkokkal terítve be. Kharas
csak egy pillanatig habozott, aztán előkapta a kését, átvágta
Kova béklyóját, majd odalökte neki a sisakot. Arman egy
korlátra hulló és lepattanó sziklát kikerülve visszarohant.
Megragadta fivére kezét, fölemelte és a vállára lendítette.
Tovább rohantak a hídon. A féreglámpások fénye először
itt, aztán amott is felizzott, ahogy ide-oda himbálóztak. A vadul
imbolygó ragyogásban a törpeszobrok vad táncba fogtak, ami
tovább fokozta a halállal való versenyfutás kísértetiességét.
Tanis Kova mellett maradt, akit most már a sisak is
terhelt, hátha segítségre van szüksége. A vén törpe azonban
kitartóan szaladt, fejét lehajtotta, lábai sebesen jártak. Szorosan
tartotta Grallen sisakját, és bár az életéért futott, komor
elégtétellel mosolygott maga elé, ami nem jósolt jót azoknak,
akik ismét megpróbálnák elvenni tőle az ereklyét.
Még több szikla hullott alá a zölddel megvilágított
sötétségből, olyan közel süvítve el mellettük, hogy érezték
arcukon a légmozgást. Tanis már látta az út végét egy nagy
kapubolt alatt. A fény rácsokon és egy, szerencsére felvont,
hullórostély ádáz hegyein csillant meg.
A látvány új erőt öntött a lemaradozókba. Tasslehoff érte
el először a bejáratot, mögötte dübörögve érkeztek a
törpekatonák. A barátok voltak a következők. Raistlin a nyílás
előtt összerogyott és fivérének kellett behurcolnia. Arman
Kharas volt az utolsó, hátán Csákánnyal. Amint elhagyták a
hidat, a kövek zápora abbamaradt.
– A theiwarok minket céloztak meg – zihálta Sturm.
– Raistlint célozták – javította ki Tanis.
Kova felhorkant.
– Azt mondtam, hogy a theiwarok gonoszak. De azt
sosem állítottam, hogy ne lenne meg a magukhoz való eszük.
 V.

Reorx temploma. Kharas pörölye.

Különös találkozás.

Valamennyien a földre roskadva kapkodtak levegő után, még a

szívós törpék is, akik általában csak nevetnek a fizikai
megpróbáltatásokon. Tanis nyelve hegyén kérdések tolongtak,
de nem maradt benne szusz, hogy fel is tegye őket.
Raistlin a kapuház falának dőlt. A lámpások fényében
aranyszínű bőre furcsa, zöld árnyalatot kapott. Szemét
lehunyta, lélegzése időnként hörgéssé vált.
– Nem sérült meg, csak kimerült – tájékoztatta őket
Caramon.
– Mindannyian kimerültünk, nem csak a fivéred – szólt
Sturm ingerülten, és a görcsöt igyekezett kimasszírozni a
lábszárából. – A nap első felét egy hegy megmászásával
töltöttük. A torkom kiszáradt. Vízre és pihenésre van
szükségünk…
– …és ennivalóra – tette hozzá Caramon, majd sietve
megjegyezte: – például zöldségre vagy effélére.
– Ez a hely is theiwar területen belül van és nem
biztonságos. Nem messze azonban van egy Reorx-templom –
mondta Arman. – Ott biztonságban megpihenhetünk.
– Raist, menni fog? – nézett Caramon kétkedve
ikertestvérére.
Raistlin behunyt szemmel elfintorodott.
– Gondolom, muszáj lesz.
– Attól félek, meg kell kérjelek, vidd a sisakot – fordult
Arman Kovához. – Szegény Csákány nem tud a segítségem
nélkül továbbmenni, és a katonáim nem akarnak ahhoz az
ereklyéhez hozzáérni.
– Ha azt hiszik, hogy ez a sisak olyan szörnyű, miért nem
hajítják le a hídról és hagyják a fenébe? – kérdezte Caramon
Kovától.
– Te ledobnád a halott apád csontjait arról a hídról? –
kérdezett vissza Kova dühösen. – Akár elátkozták, akár nem, a
herceg szelleme visszatért népéhez és nyugovóra kell helyezni.
Arman sürgette a távozást, ezért nyögve és morogva
átkeltek a felvonóhídon, amelyet évek óta nem csörlőztek fel.
Sturm üldözőktől tartva javaslatot tett arra, hogy vonják fel, de
Arman azt felelte, hogy a szerkezet elrozsdált és nem működik.
– A theiwarok nem fognak üldözőbe venni – fűzte hozzá.
– Azt is mondtad, hogy nem támadnak ránk – mondta
Kova.
– Az atyámat feldühíti majd, hogy meg mertek támadni
engem és a katonáimat – jelentette ki Arman. – Ez háborúhoz
vezethet.
Elhagyták a kapuházat és egy főútra jutottak, amelyet
még több elhagyatott épület és üzlet szegélyezett. Utcák és
sikátorok nyíltak különböző irányokba. Nem voltak fények,
hangok, semmi jele annak, hogy itt lakna bárki is.
Raistlin sántikált, fivére segített neki menni. Kova fejét
leszegve masírozott, kezében szorongatta a sisakot. Tassehoff
léptei is veszítettek frissességükből. Arman elhagyta a főutat és
balra fordulva egy mellékutcán vezette végig őket.
Nagy épület emelkedett előttük. A kalapács jelével
díszített bronz ajtószárnyak nyitva álltak.
– Reorx temploma – mondta Arman.
A hylar katonák menet közben levették sisakjukat, de úgy
tűnt, ezt inkább a szokás, mintsem a valódi tisztelet és áhítat
diktálja. Bent érezhetően felengedtek és kényelmesen
elhelyezkedtek, kinyújtóztatták lábukat az egykori oltár helyén,
nagyokat kortyoltak söröskulacsukból, és tarisznyájukban
ennivaló után kutattak.
Arman tanácskozott harcosaival, majd egyiküket
elszalajtotta, hogy vigye meg a híreket az apjának. Egy másikat
utasított, hogy őrködjön az ajtónál, két másikat pedig a barátok
mellé állított.
Tanis megmondhatta volna neki, hogy kicsi az esélye a
szökésüknek, mivel egyikük sem kíván másodszor átkelni a
Csengő Üllőn, ám túl fáradt volt a vitához.
– Itt töltjük az éjszakát – jelentette ki Arman. – Csákány
még nem elég erős az utazáshoz. De azt hiszem, biztonságban
leszünk. A theiwarok rendszerint nem merészkednek ilyen
messzire, de biztonság kedvéért elküldtem az egyik
emberemet, hogy erősítést hozzon a Nyugati tárnákból.
Tanis kitűnő ötletnek tartotta.
– Kioldoznátok legalább? – kérdezte Armant. – A
fegyvereink nálatok vannak. Nem áll szándékunkban
megtámadni benneteket, csak a mondanivalónkat szeretnénk a
tanács elé tárni.
Arman elgondolkodva méregette, majd bólintott.
– Oldozzátok el őket! – parancsolt katonáira.
A hylarok nem tűntek boldognak, de engedelmeskedtek.
Arman a fivére körül foglalatoskodott, gondoskodott arról,
kapjon enni és kényelmesen feküdjön.
Tanis kíváncsian nézett körbe a templomban. Szerette
volna tudni, vajon Reorx éppúgy megjelent-e a törpék előtt,
ahogy a többi isten is jelezte létezését. A templom romos állaga
és az éjszakára letáborozó törpék hányavetisége alapján
azonban úgy vélte, az istenük, ki tudja, mi okból, még nem
tájékoztatta visszatéréséről a népét.
A bölcsek szerint a világ akkor jött létre, amikor Reorx,
az egyensúly istenének, Gileannak barátja, ráütött kalapácsával
az Idő üllőjére, arra kényszerítve ezzel a Káoszt, hogy
lelassítsa pusztító ciklusát. A pöröly alól kipattanó szikrák
lettek a csillagok. Fényüket lelkekké formálták, majd halandó
testbe költöztették az istenek, és nekik adták Krynn földjét,
hogy ott éljenek. Noha a törpék teremtésének kérdése mindig is
vita tárgya volt (ők úgy vélték, kovácsisten formálta őket,
mások szerint a törpéket Gargath kaotikus Szürkeköve hozta
létre), szilárdan hitték, hogy ők Reorx választott népe.
A törpéket lesújtotta, amikor Reorx a többi istennel
együtt távozott az Összeomlás után. Sokan el sem akarták
hinni, és hitükbe kapaszkodtak, bár imáikra némaság felelt
csupán. Így aztán, míg Krynn többi népe elfeledte a régi
isteneket, a törpék még mindig imádták és tisztelték Reorxot,
régi történeteket regéltek róla, és bíztak abban, hogy egyszer
majd visszatér a népéhez.
A thorbardini törpék még mindig Reorx nevére esküdtek,
Tanis épp elég szitkot hallott a hídon, hogy tudja: az átkaikhoz
is őt hívják segítségül. Kova is így tett ismeretségük évei alatt,
bár Reorx több száz éve távol volt. Kova szerint a papjai az
Összeomlás előtt eltűntek, ugyanakkor, amikor az igazi
istenekéi is. De vajon voltak-e a hegy alatt újabb papok?
Barátai szintén a templomban nézelődtek, Tanis sejtette,
hogy legalább néhányuknak hasonló gondolatok járnak a
fejében. Amikor Arman körbejárt és mindenkit megkínált,
Caramon csak bánatosan bámult az ételre.
A törpék valamiféle sózott húson rágódtak. Caramon
éhesen méregette, majd Tasslehoffra nézett, és a férgekre
gondolva megrázta a fejét. Arman vállat vont és Kovát is
megkínálta, aki motyogva köszönte meg a nagy darab húst.
Raistlin visszautasított minden élelmet, és rögtön
lefeküdt. Tasslehoff törökülésben ült az egyik lámpás előtt,
vacsoráját rágcsálta és a férget bámulta. Kova elmondta neki,
hogy ez olyan féreg lárvája, amely a kövön rágja át magát. Tast
lenyűgözte az értesülés, és minduntalan megkocogtatta az
üvegablakot, hogy lássa a kukac tekergését.
 – Szóljunk az istenek visszatéréséről? – kérdezte Sturm
Tanist, és letelepedett mellé.
Tanis határozottan megrázta fejét.
– Így is épp elég nagy bajban vagyunk.
– Meg kell említenünk az isteneket – kötötte az ebet a
karóhoz Sturm –, amikor Kharas pörölyéről kérdezősködünk.
– Nem hozzuk szóba a pörölyt – jelentette ki kurtán
Tanis. – Megpróbáljuk elkerülni a törpetömlöcöt!
Sturm elgondolkodott.
– Igazad van. Kínos lenne megemlíteni az isteneket,
különösen, ha Reorx nem tért vissza hozzájuk. De azt nem
látom be, miért ne kérdezhetnénk meg Armant a pörölyről. Úgy
tűnik, ismerik a történetét.
– Felejtsd el, Sturm! – szólt rá élesen Tanis, majd
Kovához ment, hogy pár szót váltson vele.
Leült a törpe mellé és elfogadott egy kevés ennivalót.
– Mi a baja Caramonnak? Még sosem láttam, hogy ételt
utasított volna vissza.
– A surranó azt mondta neki, hogy ez féreghús.
Tanis kiköpte a falatot.
– Szárított marhahús – kuncogott Kova.
– Megmondtad Caramonnak?
– Nem – válaszolta a törpe ravasz mosollyal. – Ráfér egy
kis fogyás.
Tanis Caramonhoz ment, hogy eloszlassa a félelmeit.
Otthagyta a nagydarab férfit, hadd rágja ádáz tekintettel a
kemény és rágós marhahúst és hadd esküdözzön, hogy letépi a
surranó hegyes fülét és a bakancsába tűzi, és visszaült, hogy
befejezze beszélgetését Kovával.
– Hallottad ezeket a törpéket Reorxot emlegetni a
szitkokon kívül? – kérdezte Tanis.
– Nem. – Kova ölében tartotta Grallen sisakját, kezét
oltalmazón rátette. – És te se emlegesd!
 – Ezek szerint nem hiszed, hogy Reorx visszatért volna
hozzájuk?
– Mintha bizony visszatérne hozzájuk! – horkant fel
Kova. – A hegyi törpék kizárták Reorxot, amikor becsapták
előttünk a kaput!
– Sturm megkérdezte… szerinted szólnunk kéne a
törpéknek az istenek visszatéréséről?
– Én azt sem mondanám meg egy hegyi törpének, hogy
találja meg hóviharban a szakállát! – mondta Kova megvetően.
Kova a sisakot fogva egy falnak támaszkodott, és
alváshoz készülődött.
– Fél szemedet tartsd nyitva, barátom! – suttogta Tanis.
Kova felmordult és bólintott.

***

Tanis körbejárt. Sturm a földön feküdt és a sötétségbe

bámult. Tasslehoff a féreglámpa mellett szunnyadt el.
– A fenébe az összes surranóval – morogta Caramon,
betakargatva Tast. – Éhen is halhattam volna! – Gyanakvón
körbekémlelt. – Nem bízom ezekben a törpékben, Tanis –
mondta halkan. – Őrködjön valamelyikünk?
Tanis megrázta a fejét.
– Valamennyien kimerültünk, és holnap meg kell
jelennünk a tanács előtt. Észnél kell lennünk.
Lefeküdt az elhagyott templom hideg kőpadlójára, és arra
gondolt, hogy még sosem volt ennyire fáradt, mégsem bírt
elaludni. Látta maga előtt, ahogy törpebörtönbe vetik őket és
sosem látják újra a nap világát. Máris bezártnak érezte magát; a
kőfalak ránehezedtek. Akármilyen hatalmas volt a templom,
nem akadt benne elég levegő Tanis számára. Úgy érezte,
megfullad, és megpróbálta lerázni magáról a pánikot, ami rátört
a sötét és zárt terekben.
 Teste sajgott a fáradtságtól, és már kezdett ellazulni és
elbóbiskolni, amikor Sturm hangja felébresztette.
– A hősöd, Kharas, ott volt az utolsó csatánál, igaz?
Tanis halkan káromkodott és felült.
Sturm és Arman a terem távolabbi felében ültek egymás
mellett. A törpeharcosok horkolásától remegtek a falak, de
Tanis tisztán hallotta a beszélgetést.
– Kharas a nevét a solamniai lovagoktól kapta – mondta
Sturm. – Kharas az én nyelvemen lovagot jelent.
Arman többször bólintott és büszkén megsimogatta
szakállát, mintha Sturm őróla, és nem híres őséről beszélne.
– Igaz – jelentette ki Arman. – A solamniai lovagokat
lenyűgözte becsülete és bátorsága.
– Az utolsó csatában nála volt a legendás pöröly? –
kérdezte Sturm.
Tanis elfojtott egy dühös nyögést. Közbelépett volna,
mert nem akarta, hogy a törpék megsejtsék: azért érkeztek,
hogy ellopják a pörölyt, de már elkésett. Többet ártana, mint
használna. Ezért aztán csendben maradt.
– Kharas bátran küzdött – mesélte Arman roppant
elégedetten –, noha erősen ellenezte a háborút, azt mondta,
fivér nem ölhet fivért. Kharas még a szakállát is leborotválta,
hogy jelezze, nem ért egyet a harccal, és ezzel megdöbbentette
népét. A sima áll a gyávák jele.
– És akadt, aki annak is nevezte Kharast, mert amikor
látta, hogy a törpék mindkét oldalon elvesztették a józan
eszüket, és gyűlöletből és bosszúból öldöklik egymást,
elhagyta a csatateret és magával vitte Duncan király két fiának
tetemét, akik egymás mellett harcolva estek el. Így élte túl
Kharas a szörnyű robbanást, amely több ezer törpe és ember
életét követelte.
– Duncan király látta fiainak holttestét, és amikor hírt
kapott a robbanásról és megtudta, hogy számtalan törpe fekszik
holtan Dergoth fennsíkján, parancsba adta, hogy zárják be
Thorbardin kapuit. Gyászában megfogadta, hogy többen nem
halnak meg ebben a szörnyű háborúban.
– Azt mondod, Duncannek két fia volt, akik mindketten
meghaltak a harcmezőn és Kharas visszavitte a holttestüket. Mi
a helyzet Grallen herceggel? – Sturm elsápadt; aggodalmasnak
tűnt. – Fogalmam sincs, honnan tudom, de a herceg nem a
csatatéren halt meg. A testét sosem találták meg.
Arman sötét pillantást vetett a sisakra. Kova elaludt, de
még álmában is erősen szorongatta a relikviát.
– A tanács majd eldönti, elmondja-e azt a történetet –
mondta Arman szigorúan. – Most nem beszélünk róla.
– Akkor beszéljünk kellemesebb témákról – mondta
Sturm. Hangja elfátyolosodott a tisztelettől. – Életem során
számos történetet hallottam Kharas legendás pörölyéről, a szent
fegyverről, amelyet Sárkányverő Huma is forgatott. Leghőbb
vágyam, hogy láthassam a pörölyt és leróhassam tiszteletemet
előtte.
– Mint mi mindannyian – mondta Arman.
Sturm összevonta szemöldökét, mintha a törpe gúnyt
űzne belőle.
– Nem értem – mondta mereven.
– Kharas pörölye elveszett. Háromszáz évig kerestük. A
szent kalapács nélkül egyetlen törpét sem lehet nagykirálynak
megtenni, és nagykirály nélkül a törpenemzet sosem lesz
egységes.
– Elveszett? – kérdezte Sturm megrökönyödve. – Hogyan
veszíthettek el a törpék egy ilyen értékes ereklyét?
– Nem elveszítették – vágott vissza dühösen Arman
Kharas. – Miután a kapuk bezárultak, a klánok ármányt szőttek
Duncan király megdöntésére, akit most már gyengének
tartottak. Minden egyes thán Kharas elé járult és arra kérte,
hogy segítse őt a trónra. Kharas egyikükkel sem akart
közösködni, ezért titkos úton elhagyta Thorbardint és önkéntes
száműzetésbe vonult. Sok-sok évig távol maradt. Végül az
utazásoktól megfáradtan és honvágytól gyötörten visszatért
Thorbardinba, ám a helyzet csak romlott.
– A királyságot polgárháború dúlta fel. Kharas egyszer
még beszélni tudott Duncan királlyal, mielőtt az meghalt volna.
A gyásztól sújtott hős a csodálatos kriptába vitte a király
holttestét, amelyet Duncan maga épített, és magával vitte a
híres pörölyt is. Elmeséltem, mit mondott – tette hozzá Arman.
– A próféciát, amelyet beteljesítek.
Sturm udvariasan bólintott, de a próféciák nem
érdekelték.
– Tehát a pöröly Duncan király kriptájában van.
– Csak feltételezzük. Kharas nem tért vissza, hogy
elmondja. Senki nem tudja, mi lett a sorsa.
– Hol van ez a kripta?
– Minden törpe végső nyugvóhelyén, a Thánok
völgyében.
Sturm hosszú bajuszát cibálta, mely biztos jele volt
gondterheltségének. Tanis kitalálta, mi a baj. Egy igaz lovag
sem zavarná meg a nemes halottak szent álmát, ugyanakkor
nagyon vágyott a pörölyre.
– Talán – szólalt meg – beengednének a sírboltba.
Természetesen áhítattal és tisztelettel tenném. Miért rázod a
fejed? Tiltott?
– Úgy tűnik – mondta Arman. – Amikor Kharas nem tért
vissza, a thánok és követőik a sírhoz rohantak, mindannyian
maguknak akarták követelni a pörölyt. Harc tört ki a szent
völgyben, és amikor a csata a leghevesebben dúlt, hatalmas erő
tépte ki a kriptát a földből és emelte az égbe.
– A kripta eltűnt? – Sturm elkeseredett.
– Nem tűnt el. Látjuk, de nem érjük el. Duncan kriptája
több száz lábbal a Thánok völgye fölött lebeg.
 Sturm homloka elfelhősödött.
– Ne törj úgy le, lovag uram – vigasztalta Arman. – Lesz
még alkalmad látni a csodálatos pörölyt.
– Hogy érted? – kérdezte Sturm.
– Mint már említettem, én vagyok az a törpe, akiről a
prófécia szól. Az én sorsom, hogy megtaláljam Kharas
pörölyét. Amikor eljön az idő, maga Kharas vezet hozzá, és
biztos vagyok benne, hogy ez az idő már nincs messze.
– Honnan tudod?
Armannak nem akaródzott felelni. Azt mondta, fáradt,
megnézte fivérét, majd lefeküdt.
A mélységesen csalódott Sturm borús némaságba
burkolózott. Tanis az áthatolhatatlan sötétségbe bámult. A
pöröly, amelyre szükségük volt a sárkánydárdák
kikovácsolásához, elveszett, de legalábbis elérhetetlen volt.
Úgy tűnt, semmi nem megy rendben.

***

Kova azt tette, amit Tanis javasolt: fél szemét nyitva

tartva aludt. Azonban szeme tágra nyílt, amikor egy idegen
törpét látott olyan nemtörődöm módon és magabiztosan a
templomba lépni, mintha az ő birtoka lenne. Kova még sosem
látott hozzá hasonlót. Pompás, fényes és sűrű szakálla volt,
hosszú, göndör haja a hátára omlott. Kék kabátot viselt
aranygombokkal, széles peremű csizmája a combjáig ért, ingét
fodrok díszítették, nagy karimájú kalpagján vörös toll
lengedezett. A meghökkentő látványra Kova fölegyenesedett.
Figyelmeztetőn fel akart kiáltani, ám a törpe pimasz
viselkedése és a tény, hogy egyenesen Kovához ment és
udvariatlanul méricskélni kezdte, beléfojtotta a szót.
– Nocsak – mondta végül homlokát ráncolva Kova. – Ki
vagy?
 – Tudod a nevemet – szólt a törpe, továbbra is őt
bámulva –, mint ahogy én is tudom a tiédet. Régi barátod
vagyok, Tűzkovács Kova.
Kova fröcsögve tiltakozott.
– Még mit nem! Soha életemben nem volt barátom, aki
ilyen cicomát hordott. Tollak és fodrok! Egy palanthasi ficsúrt
is szégyenbe hoznál!
– Akkor is ismersz. Gyakran szólítasz. A szakállamra
esküszöl, és arra kérsz, hogy vegyem el a lelkedet, ha hazudnál.
– A törpe a sötétségbe nyúlt és előhúzott egy flaskát. A dugót
kihúzva beleszagolt, majd szélesen elvigyorodott és megkínálta
Kovát.
A törpepálinkaként ismert erős szesz illata megtöltötte a
levegőt.
– Egy kortyot? – kérdezte az idegen.
Kova elméjében szörnyű gyanú támadt. Támaszra volt
szüksége, megfogta hát az üveget, szájához emelte és
meghúzta. A tüzes pálinka égette a nyelvét, torkon ragadta,
megszorongatta a nyakát, majd perzselve lecsúszott a
gyomrába, ahol felrobbant.
Kova nedves sóhajt hallatott, és kitörölte szeméből a
könnyeket.
– Jó, mi? Hazai párlat – mondta a törpe, majd büszkén
hozzátette: – Lefogadom, hogy még sosem ittál ehhez foghatót.
Kova bólintott és felköhögött.
A törpe visszamarta a flaskát, maga is meghúzta, majd
visszadugaszolta és a levegőbe dobta, ahol az eltűnt. Leguggolt
Kova elé, aki feszengeni kezdett az idegen fekete szemének
átható pillantása alatt.
– Kitaláltad már a nevem? – kérdezte a törpe.
Kova olyan jól ismerte a nevét, akár a sajátját, de a
felismerés úgy fejbe kólintotta, hogy el sem akarta hinni, ezért
megrázta a fejét.
 – Nem csinálok belőle nagy ügyet – mondta a törpe vállat
vonva és vidáman mosolyogva. – Legyen elég annyi, hogy én
jól ismerlek, Tűzkovács Kova. Ismertem az apádat és a
nagyapádat is, és ők is ismertek engem, még ha túl makacs is
vagy ahhoz, hogy ezt elismerd. Ez elégtételül szolgál és nagy
örömömre van.
– Ezért – mondta a törpe előrehajolva, és durván
megbökte Kova szegycsontját – megteszek érted valamit.
Lehetőséget adok neked, hogy hős legyél. Lehetőséget adok,
hogy megtaláld Kharas pörölyét és a sárkánydárdák
kikovácsolásával megmentsd a világot. Tűzkovács Kova, a
nevedtől fog visszhangozni Ansalon minden csarnoka és
palotája.
Kova gyanakvó maradt.
– Mi a hátulütője?
A törpe kétrét görnyedt a nevetéstől. Furcsamód, a
többiek a templomban nem hallották. Senki nem mozdult.
– Nincs sok időd hátra, Tűzkovács Kova. Tudod te is,
igaz? Néha nem kapsz levegőt, fáj az állkapcsod s a jobb
karod… ugyanilyen tünetek kínozták az apádat is a vége felé.
– Nem így van! – jelentette ki Kova sértődötten. –
Ugyanolyan egészséges vagyok, mint bármelyik törpe a
jelenlévők közül. Sőt, még egészségesebb!
Az idegen vállat vont.
– Csak annyit mondok, figyelned kell rá, milyen
örökséget hagysz magad után. A nevedet bárdok énekelik majd,
miután meghaltál, vagy jelentéktelen, magányos és elfeledett
halálban lesz részed?
– Mint már kérdeztem, mi a hátulütője a dolognak? –
kérdezte Kova homlokráncolva.
– Csupán fel kell venned Grallen sisakját – mondta a
törpe.
– Ahá! – kiáltott föl Kova. Bütykeivel megkocogtatta az
ölében pihenő sisakot. – Tudtam! Egy csapda!
– Nem csapda – mondta a törpe, és önelégülten simogatta
a szakállát. – Grallen herceg tudja, hol van a pöröly. Tudja,
hogyan érje el.
– Mi a helyzet az átokkal? – szegezte neki Kova.
A törpe vállat vont.
– Van veszélye. Nem tagadom, de az élet is
szerencsejáték, Tűzkovács Kova. Mindent kockára kell tenned,
hogy mindent visszanyerhess.
Kova elgondolkozott, és oda sem figyelve dörzsölte bal
karját. Amikor észrevette, hogy a másik törpe sunyin
mosolyogva nézi, abbahagyta.
– Gondolkodom rajta – mondta Kova.
– Tedd azt – állt föl a törpe, majd kinyújtózkodott és
ásított.
Kova tiszteletből szintén fölemelkedett.
– Te… ööö… felajánlottad ezt másnak is?
A törpe ravaszul kacsintott.
– Ez csak rám tartozik.
Kova felhorkant.
– Tudják… ezek a törpék… hogy itt vagy?
A törpe bosszúsan nézett körül a templomban.
– Úgy néz ki, mintha tudnák? Elkényeztetett kölykök!
„Tedd ezt! Tedd azt! Add nekem ezt! Add nekem azt! Engem
áldj meg, ne őt! Hallgasd meg az imáimat; az övét viszont ne!
Én méltó vagyok rá. Ő nem.” Pfuj!
A törpe nagyot kiáltott. Az ég felé emelt öklét rázta, és
újra meg újra felordított. A hegy megremegett és Kova
reszketve térdre rogyott.
A törpe leeresztette a karját. Lesimította kabátját,
eligazgatta zsabóját, majd visszaszerezte tollas kalpagját.
– Talán visszatérek Thorbardinba – mondta kacsintva, és
ravaszul mosolyogva. – Talán nem. Attól függ.
 Fejébe nyomta a kalapját, átható pillantást vetett Kovára,
majd vidám dalt fütyörészve kisétált a templomból.
Kova tovább térdelt.
Arman Kharas felébredt, és a padlón kuporogva talált rá.
– Ó, szóval érezted a rengést – mondta. – Ne félj! Kicsi
volt. Mi zörgetőnek hívjuk – mert csak megzörget pár edényt.
Semmi több. Feküdj vissza!
Arman leheveredett, átfordult a másik oldalára, és
kisvártatva már horkolt is.
Kova remegő térdekkel fölállt és letörölte homlokáról a
verítéket. Grallen sisakjára nézett és nem először gondolt arra,
milyen lenne hősnek lenni. A karjában lüktető fájdalom jutott
eszébe, aztán a halál, és hogy senki nem fog emlékezni rá. A
Thorbardinban zörgő edényekre gondolt.
Visszafeküdt, ám nem jött szemére álom. Félrerakta a
sisakot és ügyelt rá, hogy hozzá se érjen.

VI.

Vágyott becsvágy. Tervek az olvadásra.

Dray-yan fel-alá járkált a szobában, és várta, hogy Grag

visszatérjen a jelentésével. A járkálás, akárcsak a vállrándítás,
olyan viselkedésforma volt, amelyet az emberektől tanult el.
Amikor először látta Verminaard nagyurat a szobát róva
gondolkodni, Dray-yan megvetést érzett az erőpazarlás miatt.
Ez még azelőtt volt, hogy Dray-yannak a saját gondjai miatt
főtt volna a feje. Most már az aurak is járkált.
A felhangzó kopogásban Dray-yan felismerte Grag jelét,
és Verminaard hangján kikiáltott, hogy lépjen be.
Grag belépett és gyorsan becsukta az ajtót maga mögött.
– Nos? – kérdezte Dray-yan, látva Grag megnyúlt képét.
– Mik a hírek?
– Thorbardin kapuja nyitva van és a hegyekben havazik.
Föl kellett adnunk a rabszolgák üldözését.
– Kár – mondta Dray-yan.
– A hó nehéz és nedves és mindent eltakar! – védekezett
Grag. – Mind a vörös, mind a kék sárkányok megtagadták,
hogy havazásban repüljenek. Azt mondják, megtapad a
szárnyukon. Nem látnak a hóesésben, nem tudnak tájékozódni,
és félnek, hogy a hegyoldalnak ütköznek. Ha hóhoz szokott
sárkányokat akarunk, el kéne küldenünk a déli fehér
sárkányokért.
– Őket a Jégfal-hadjáratban használják. Még ha bele is
egyeznének abba, hogy eljöjjenek, több hétig kéne
egyezkednünk Feal-Thas nagyúrral, márpedig nekem nincs erre
időm.
– Nem úgy látom, mintha izgatnának a rabszolgák –
jegyezte meg Grag –, pedig nagy erőket fektettél a
megtámadásukba.
– Nem is izgatnak. A rabszolgák felőlem az Abyssba
mehetnek. – Dray-yan elfintorodott, és egy fekete szalaggal
átkötött tekercsre mutatott az íróasztalán. – Elismerést kaptam
Ariakastól, amiért megdupláztam a vaskitermelést.
– Ennek örülnöd kéne, Dray-yan – mondta Grag, azon
tűnődve, miért nem repes az aurak.
– Hadd fogalmazzam meg másként. Verminaard nagyúr
kapott elismerést – mondta Dray-yan a fogát csikorgatva, majd
kiköpött.
– Ah! – mondta Grag, megértve végre.
– A betörés Thorbardinba az én tervem volt! – tajtékzott
Dray-yan. – Az én ötletem! Én töltöttem időt azokkal a szőrös,
kancsal theiwar patkányokkal! És kié a dicsőség? Verminaardé!
Meghívást kapott a császártól, hogy Nerakában megkaphassa
Ariakas hálás köszönetét és előléptetését. Mit tegyek, Grag?
Nem sétálhatok be ő sötét felsége templomába ezt az
illúzióvarázslatot viselve, és nem is akarok! Én, Dray-yan,
érdemlem meg az elismerést, a köszönetet, az előléptetést!
– Még mindig küldhetsz egy üzenetet Ariakasnak, hogy
Verminaard meghalt.
– Ariakas olyan gyorsan kijelölne ide még egy ember
nagyurat, hogy a pikkelyeim csak úgy füstölnének, méghozzá
azt a nőstényt, akit Kék Úrnőnek neveznek. Semmit nem
szeretne jobban, mint parancsolni a vörös seregnek, és a
hallottak alapján utálja a sárkányfattyakat. Ha ő venné át a
hatalmat, mindketten egykettőre a vasbányában találnánk
magunkat!
Dray-yan ismét járkálni kezdett. Karmai lyukakat vájtak
a szőnyegbe, és most már a kövön is karcolásokat hagytak.
– A császár ismét a szökött rabszolgák után
kérdezősködik, és arról az ereklyéről, a törpekalapácsról
faggatózik. Úgy tűnik, megszállottja. Azt akarja, hogy én,
vagyis Verminaard, keressem meg neki és vigyem magammal
Nerakába. De honnét ássak elő egy pókhálós vén kalapácsot? A
császár biztosítékot akar arra is, hogy a rabszolgák mind
meghaltak. Veszélyes elemek is rejtőznek közöttük, elf
orgyilkosok vagy hasonlók.
Grag némán nézte a fel-alá járkáló aurakot. Fikarcnyit
sem érdekelte a másik becsvágya, hogy sárkánynagyúr legyen,
de Dray-yannak egyvalamiben igaza volt. Grag maga is hallott
pár pletykát a Kék Úrnőről. Gragnak jó élete volt itt, és ezt
tudta is.
– Mit tegyünk a rabszolgákkal? – kérdezte Grag. –
Alighanem kihasználják a havazást, hogy a leple alatt
ellopózzanak mellettünk és bemenjenek Thorbardinba.
Dray-yan szembefordult vele.
– Vannak csapataink a környéken?
– Néhány, de a legtöbben Thorbardin déli része körül
állomásoznak. Nem érnének időben északra. Kár, hogy
Verminaard nagyúr elbaltázta a támadást a völgy ellen.
Dray-yan elfojtott egy szitkot. A támadás terve – hogy
sárkányháton viszi be a sárkányfattyúcsapatokat – briliáns volt.
Maga felügyelte a csatát Verminaard nagyúr álcájában, és nem
szerette, ha emlékeztetik a kudarcra. Nem örült, hogy Grag
ismét felhozza.
– Az emberek tudták, hogy jövünk! – acsargott. – Ez az
egyetlen magyarázat. Tudni akarom, honnan jöttek rá!
– Nem érted, Dray-yan? A hibát Verminaard nagyúr
követte el – nyomta meg Grag a nevet. – A nagyúr nem tudta
tartani a száját. Elfecsegte nagyszerű ötletét arról, hogy
fattyakat ültet a sárkányokra és úgy küldi őket az emberek
után. A kémeik megneszelték, és sikerült figyelmeztetniük a
rabszolgákat, akiknek így maradt idejük elmenekülni.
Legalábbis ezt fogod mondani a császárnak, ha megkérdezné.
Dray-yan észrevette a bozak szemében a csillanást.
– Igazad van, Grag! – mondta Dray-yan lenyűgözve. –
Verminaard nagyúr hibája volt. Tovább! Említetted a
környéken állomásozó csapatainkat. Mi a helyzet a
Koponyatetőn várakozó katonákkal?
– Nem jelentek meg a találkozóhelyen. Vagy megszöktek
vagy halottak.
– Tehát – mondta Dray-yan – Verminaard nagyúr
ügyetlenségének köszönhetően nincs elég katonánk a
környéken, hogy megakadályozzuk, hogy az emberek elérjék
Thorbardint.
– Verminaard nagyúr valóban rosszul intézte ezt. Kár –
folytatta Grag –, mert ő sötét felsége tudja, hogy a te ötleted
volt, hogy sárkányfattyú katonákat ültess a sárkányokra. A
királynő elégedett veled.
– Tényleg? – kérdezte hitetlenkedve Dray-yan. – Akkor
miért nehezíti meg az életemet? Miért nem takarítja el az égről
a hófelhőket, hogy a sárkányok repülni tudjanak?
– A kisebb istenek minden tőlük telhetőt megtesznek,
hogy dacoljanak vele – hessegette el Grag az akadékoskodást.
– Ő sötét felsége nem sokat törődik velük. Lehetőséget ad
neked, Dray-yan, hogy bizonyíts, és bár még mindig nem
kedvellek…
– Mindig ezt mondod – acsargott Dray-yan.
– …a sikered valamennyi sárkányfattyú számára jót
jelent. Ha sárkánynagyúr lennél, abból mindannyian hasznot
húzhatnánk.
– Igen, folytasd – mondta Dray-yan.
– Verminaard nagyúr így is elég nagy bajban van, amiért
hagyta, hogy a foglyok megszökjenek. Most ezt tovább tetézte
azzal, hogy képtelen volt újra elfogni őket.
– De Verminaard nagyurat megdicséri Ariakas császár,
amiért tárgyalt a törpékkel.
– A tárgyalásokat rád bízta, amíg ő a foglyok nyomába
eredt.
– Briliáns… – mormolta Dray-yan.
– Ha Verminaard nagyúr ismét kudarcot vall, majd utána
nemtelen és jelentéktelen halált hal, te azonban az előtérbe
kerülsz és megmented a helyzetet, a császár nem fukarkodhat a
jutalommal. Ő sötét felsége gondoskodna róla.
Dray-yan némán emésztette az ötletet. Minél tovább
töprengett rajta, annál jobban elnyerte a tetszését. Valamennyi
tévedését Verminaard számlájára lehetne írni. A dicsőség
viszont az övé lenne. Szélesen vigyorogva a bozak pikkelyes
vállára csapott.
– Szép munka, Grag! Jó páros vagyunk!
– Remélem, ezt észben tartod majd akkor is, ha
sárkánynagyúr leszel – mondta Grag mereven, pikkelyei
ingerültségében összezördültek. Nem szerette, ha hozzáértek.
– Úgy lesz! Úgy lesz. Mit szeretnél jutalomként, Grag? –
kérdezte Dray-yan leereszkedően.
– Egy regimentet – vágta rá Grag –, egy emberi
regimentet.
Dray-yan elvigyorodott.
– Azt hiszem, ez megoldható. Nos, ami a rabszolgákat
illeti…
– Meg tudjuk támadni őket a rendelkezésre álló
csapatokkal – mondta Grag. – A katonák, akik elsöpörték a föld
színéről azt a mocsári törpe falut, még mindig a környéken
vannak.
– Mocsári törpék? – Dray-yan meg is feledkezett róluk.
– Akik fölfedezték a titkos járatainkat.
– Ó, azok. Nem – válaszolt Dray-yan pillanatnyi
töprengés után. – Verminaard nagyúr ezt is elrontja. Hagyja,
hogy az emberek elérjék Thorbardint. – Az aurak szomorúan
megrázta fejét. – Végzetes hiba a nagyúr részéről, nem igaz,
Grag?
– Végzetes – csattintotta össze fogsorát Grag.
– Ő sötét felsége szerencséjére – folytatta Dray-yan, és
tintáért, tollért és pergamenért nyúlt – a zseniális aurak, aki
Verminaard másodtisztjeként szolgált, kéznél lesz, hogy
mentse, ami menthető.

VII.

Rossz álmok. Óriásgombák. Titkos gondolatok.

Kova felébredve észrevette, hogy tenyere Grallen sisakján

pihen. Gyorsan elkapta a kezét és gyanakvón méregette az
ereklyét. Élénken emlékezett az előző éjszakai álomra, hogy az
szinte valóságnak tűnt. Természetesen sületlenség volt az
egész. Ó, persze Elistan és Aranyhold találkozhat az isteneivel.
Ők végül is emberek; és az emberek; azok mindig ismerősként
beszéltek az isteneikről, mintha csak barátok lennének, aztán
nekiláttak téríteni, mindenkivel megosztották hitüket, akivel
csak találkoztak.
Nem így Tűzkovács Kova. Számára a vallás mély és
személyes ügy volt. Persze olykor Reorx szakállára esküdött,
de azt is tisztelettel tette, és nem verte nagydobra idegenek
előtt istene erényeit. Hiszen ha megtenné, talán még a surranó
is úgy döntene, hogy Reorx híve lesz!
Reorx nem az a fajta hatalom volt, aki beleüti az orrát
egy törpe magánügyeibe. Ugyanígy egy törpének se kéne azért
nyaggatnia az istenét, hogy avatkozzon közbe. Kova legalábbis
így érzett. Úgy tűnt számára a hallottak alapján, hogy a többi
törpe nem ért egyet ezzel. Az a sok beszéd arról, hogy a törpék
ezt meg azt követelnének Reorxtól…
Már persze ha hihet egy cifra nadrágos idegennek, akinek
nincs jobb dolga, mint mások álmát megzavarni.
Kova a sisakot méregette. Azért fogadta el Armantól,
mert dühítette, hogy a hylar elvette tőle. Máskülönben, ismerte
be, hozzá sem nyúlt volna az átkozott holmihoz. Afelől kétsége
sem volt, hogy valóban meg van átkozva.
A sisak mágiát sugárzott, vagyis a theiwarok, az egyedüli
varázsláshoz konyító törpék készítették. Valóban ősi volt, és a
theiwarok sem voltak egykor olyan ármányosak és sötét
lelkűek, mint manapság. A sisak idevezette őt és a barátait, és
megmutatta, hogyan léphetnek be a kapun, bár az kétséges volt,
hogy ez jó dolog-e. Sturmnak nem ártott. Kova szemszögéből
nézve az emberből törpévé válás fejlődésnek számított.
A sisak azonban mégiscsak mágikus volt, és Kova
szemében nem létezett jó mágia. Esze ágában sem volt
fölvenni.
Tanisra nézett, aki még mindig aludt, bár sóhajaiból és
motyogásából ítélve korántsem békésen.
 – Vajon elmondhatom-e neki az álmomat?
Összes barátja közül a félelf volt az egyetlen, akinek el
merte volna mondani. Tudta, mit szólnának a többiek, ha
kiderülne, hogy Reorx felajánlotta neki a lehetőséget, hogy
megtalálja Kharas pörölyét. Amint meghallanák, hogy csak fel
kell venni a sisakot, Raistlin és Sturm rögtön a fejükbe
nyomnák. Az ki volt zárva, hogy Caramonnak elmondja. Ő
csak továbbadná az ikertestvérének. Kova még csak számításba
sem vette Tasslehoffot.
– Nem – döntött Kova. – Tanisnak sem mondhatom meg.
Ott van az a sok menekült, akikkel foglalkoznia kell. Soha nem
ártana nekem, de ha döntenie kéne, megkérne, hogy vegyem fel
a sisakot…
Kova felsóhajtott, majd mogorván azt morogta: – Álom
volt! Egy ostoba álom. Mintha bizony hős lehetnék… vagy az
akarnék lenni!

***

Arman másnap kora reggel felverte őket – legalábbis úgy

sejtették, reggel van; nem tudták megbecsülni az időt. Tovább
gyalogoltak a törpebirodalomban, amelynek méretei ámulatba
ejtették őket, mert – Tasslehoff szavaival élve – „csak
terpeszkedett föl, le és mindenfelé”.
– Thorbardin háromszáz négyzetmérföldet foglal el a
hegy alatt – dicsekedett Arman. – Minden szinten építettünk
lakóházakat, boltokat és üzleteket, mindet rendszer szerint
elrendezve. Thorbardin bármelyik részén bemehetsz egy
városba és tudni fogod, mit hol találsz.
Ezt Tanis nem tudta volna igazolni. Ő eltévedt az
útvesztőben; számára minden utca, bolt és lakóhely
egyformának tűnt, míg el nem jutottak az Arman által
szállítókürtőknek nevezett hatalmas lyukakig, amelyek
valamennyi szintet összekötötték. Közöttük vaskos láncokra
erősített üstök zörögtek föl-le. Akik a szintek között kívántak
közlekedni, és nem akartak a lánclétrákon mászni, beülhettek
egy ilyen üstbe és céljukhoz vitethették magukat.
Tanis lenézett az egyik kürtőbe, és döbbenten látta,
milyen sok szint van. Arman Kharas a törpemérnöki
képességek csúcsának tartotta az üstöket, és elvárta, hogy a
foglyai is elámuljanak. Csalódott volt, amikor kiderült, hogy ők
már találkoztak hasonló szerkezettel Xak Tsaroth
romvárosában, és lenézően annyit mondott, hogy azt is
bizonyára törpemérnökök készítették.
Nem az üstökben utaztak, amiért Caramon hálás volt;
utolsó tapasztalatát a törpeközlekedésről szívesen elfelejtette
volna. Ahol haladtak, azt Arman a Thánok útjának nevezte. A
theiwarok elhagyott városi lakaiból egy erdőbe jutottak – egy
különös és csodálatos vadonba, amely a Nyugati tárnák néven
ismert hatalmas természetes barlangban nőtt. Itt a társak
ámulata még Arman Kharas szerint is megfelelő volt.
– A fák mind gombák! – kiáltotta Tasslehoff.
A surranó lelkesen tapsikolt, és véletlenül elejtett egy kis
kést, amelyről Tanis látta, hogy Arman Kharasé. Tanis gyorsan
fölkapta a fegyvert, és míg a törpe buzgón mutogatta a
gombaerdő csodáit, ügyesen Arman csizmájába csúsztatta.
Raistlin, aki régóta tanulmányozta a gyógyfüveket és
növényeket, lelkesen vizsgálgatta a fejük fölé tornyosuló
gigászi gombákat. Azok és a többi furcsa, sötétkedvelő növény
a gazdag talajból nőttek ki, átható földszaggal töltötte meg a
levegőt. Nem volt kellemetlen, de arra emlékeztette Tanist,
hogy mélyen a felszín alatt van, élve eltemetve.
Váratlanul szörnyű érzés tört rá, hogy ha nem jut ki
innen, megfullad. Mellkasa összeszorult, homlokán verejték
csorgott végig. Kísértésbe esett, hogy elszakadjon a többiektől
és visszarohanjon a kapuhoz. Még a rá záporozó kövek
gondolata sem tántorította el. Megnyalta száraz ajkát és
menekvés után nézett.
Mellette Kova állt, szilárdan és megnyugtatóan.
– A régi gond? – kérdezte a törpe halkan.
– Igen! – Tanis tunikája gallérját rángatta, amely, bár laza
volt, mégis szorította.
Kova előhúzta kulacsát, amelyet a templom közelében
egy közkútnál töltött meg.
– Tessék, igyál! Próbálj valami másra gondolni!
– Másra, mint hogy be vagyok zárva egy sírboltba? –
kérdezte Tanis, majd kortyolt a hideg vízből és homlokára és
nyakára fröcskölte.
– Tegnap éjjel álmom volt – mondta Kova mogorván. –
Reorx meglátogatott és felajánlotta, hogy nekem adja Kharas
pörölyét. Csak fel kell vennem hozzá a sisakot.
– Akkor vedd fel! – mondta Sturm. – Miért haboznál?
Kova összehúzta a szemöldökét és szembefordult a
nyakába szuszogó lovaggal.
– Nem hozzád beszéltem, Fényeskardú Sturm, hanem
Tanishoz.
– A törpék istene meglátogat és azt mondja, vedd fel a
sisakot, és cserébe elvezet Kharas pörölyéhez, te pedig nem
akartad elmondani nekem?
– Álom volt! – emelte fel a hangját Kova.
– Mi volt az álom? – kérdezte Caramon hozzájuk lépve.
Sturm elmagyarázta a helyzetet.
– Hé, Raist! – kiáltotta Caramon. – Jobb, ha ezt te is
meghallgatod!
– Mit kell meghallgatni? – futott oda Tasslehoff.
Raistlin vonakodva elszakadt a gombák
tanulmányozásától és csatlakozott hozzájuk. Sturm elmesélte
neki az addigiakat, miközben Kova váltig erősködött, hogy
csak álom volt és már bánja, hogy egyáltalán megemlítette.
 – Biztos vagy benne, hogy csak álom volt? – kérdezte
Tanis. – Elvégre mégiscsak Reorx templomában voltunk.
– Szóval most már hiszel az istenekben? – kérdezte
Kova.
– Nem – felelte Tanis.
Sturm megrovó pillantást vetett rá.
– De azt hiszem… – Tanis elhallgatott.
– Úgy gondolod, fel kéne vennem a sisakot? – kérdezte
Kova.
– Igen! – jelentette ki Sturm határozottan, és Raistlin is
csatlakozott hozzá.
Tanis nem felelt.
– A sisak nem árulta el Sturmnak, hol a pöröly – mondta
Kova.
– Sturm nem törpe – vetette ellen Caramon.
Kova dühösen nézett rá.
– Te talán felvennéd a sisakot, te tohonya tuskó?
– Én igen! – kiáltott Tasslehoff.
Caramon megrázta a fejét.
– Gondoltam – mordult fel Kova. – Nos, félelf?
– Ha megtalálnád Kharas pörölyét és visszajuttatnád a
törpékhez, hősként tisztelnének – mondta Tanis. – A thánok
mindent megadnának neked, amit csak kérsz, talán még a
királyságukat is megnyitnák a menekültek előtt.
– Ó, szamárság! – mondta Kova, és fortyogva elvonult.
– Rá kell venned, hogy feltegye a sisakot, Tanis – mondta
Sturm. – Az egyik katona beszéli a közös nyelvet és
kikérdeztem a pörölyről. Kerek perec megmondta, hogy soha
nem létezett, csupán mese. Ha hihetünk neki, Arman Kharas
keresztül-kasul átkutatta már a Thánok völgyét, hogy bejusson
a kriptába. De ha Kova tudja, hogyan találja meg a pörölyt…
– Igaza van, Tanis – szólt Raistlin. – Meg kell győznöd
Kovát, hogy vegye fel a sisakot. Nem árt neki, Sturmnak sem
lett semmi baja.
– Csak bábbá tette és hatalmába kerítette a testét – vágott
vissza Tanis –, más személlyé változtatta és arra kényszerítette,
hogy idejöjjön.
– De vissza is hozta – mondta Raistlin kezét széttárva,
mintha nem értené, mire a nagy felhajtás.
– Ismered Kovát. Tudod, mennyire meg tudja makacsolni
magát. Szerinted hogyan kéne ráadni a sisakot, ha ő még csak
el sem akar gondolkodni rajta? Kötözzük meg, fogjuk le és
nyomjuk a fejébe?
– Nálam van kötél! – ajánlkozott Tas segítőkészen.
– Neki kell döntenie – jelentette ki Tanis. – Tudjátok,
hogy minél többet unszoljátok, annál jobban megmakacsolja
magát és még kevésbé áll rá. Azt javaslom, ti ketten hagyjátok
békén. Hadd hozza meg ő a saját döntéseit!
Raistlin és Sturm összenéztek. Mindketten ismerték
Kovát és tudták, hogy Tanisnak igaza van. Raistlin biccentett és
visszatért a gombáihoz, Sturm pedig bajuszát cibálva elsétált.
Tanis azt kívánta, bárcsak a törpe tartotta volna a száját.
– Az Abyss vigye el! – mormogta.
Arman lépett hozzá.
– Eleget időztünk itt. Hírt kaptam, hogy a thánok tanácsa
fogad benneteket.
– Ez rendes tőlük – mondta Caramon. – Megpróbálom
Raistlint elszakítani a gombáktól.
Caramon a fivére után indult, és végül egy groteszk
növény előtt találta négykézláb kuporogva, amelynek fekete
levelei és lila szára tehéntrágya szagától bűzlött. Végül rávették
a távozásra, de csak azzal az ígérettel, hogy később visszajöhet
még folytatni a vizsgálódást.
Raistlin bőbeszédűen ecsetelte a csodákat, amiket látott,
és teljesen belopta magát Arman szívébe azzal, hogy
végeérhetetlenül faggatta a gombák termesztésével
kapcsolatban: milyen talajt kedvelnek, hogyan tartják nedvesen
a földet, és így tovább, végig a Thánok útján.
Tanis azzal vigasztalta magát, hogy Kova megdöbbentő
bejelentése egészen elfeledtette vele, hogy mérföldekkel a föld
alatt van.
Úgy gondolta, ezért hálásnak kéne lennie.

***

A gombaerdő gondozott gombakerteknek adta át helyét,

ahol más penészfélék és különös kinézetű növények is nőttek.
Arman most már sürgette őket, nem hagyott nekik pihenőt. A
mezőkön dolgozó törpék abbahagyták a munkát és
megbámulták őket. Még az ekéket húzó apró termetű pónik is
fölemelték fejüket, hogy vessenek rájuk egy pillantást. Nem
egy törpe ledobta a kapáját vagy gereblyéjét és futásnak eredt a
földeken, talán hogy szétkürtölje a hírt: háromszáz év óta
először „égimeszelők” jutottak a hegy alá.
Thorbardin népesebb vidékein működött még a
csillerendszer. Arman katonái több kocsit lefoglaltak,
kiparancsolták belőlük a rajtuk utazó törpéket és megmondták
nekik, hogy várják meg a következőt. Ezek a törpék még sosem
láttak embert, és alighanem mesének tartották őket, akárcsak a
pörölyt. Földbe gyökerezett lábbal, tátott szájjal bámultak, a
gyerekek ijedten sivalkodtak.
A törpék nagyrészt csak bámészkodtak, de nem szólaltak
meg. Itt-ott azonban elhangzott pár megjegyzés, melyek mind
Kovára irányultak, akiről öltözete és szakállának fazonja
alapján lerítt, hogy dombi törpe. Jól látták rajta, hogy nem
tartozik a hegy alá, és hamarosan elterjedt a híre, hogy neidar,
egy ellenség.
Tanis jól tudta, hogy Kova és a népe háromszáz éves
sérelmeket dédelgetnek Thorbardinnal szemben. Csak remélni
tudta, hogy a hegyi törpék nagylelkűbbek lesznek. Végtére is,
megnyerték a háborút – már ha győzelemnek lehet azt nevezni,
hogy mindkét oldalon ezrek haltak meg. A sötét pillantásokból
és a szakállba dörmögött megjegyzésekből ítélve azonban
egyik oldal sem készült még fel sem a felejtésre, sem a
megbocsátásra.
Nem minden szitok és kő irányult a kívülállókra, az
egyik göröngy két lapockája között találta az egyik katonát.
Nem volt nagy, és ártalmatlanul pattant le a mellvértről, de a
hylar katonák feldühödtek és már a gonosztevők után eredtek
volna, ám azok eltűntek a tömegben.
Arman szigorúan emlékeztette katonáit, hogy a tanács
délután ülésezik és nem késhetnek el. A harcosok morogtak, de
tették, amit parancsoltak nekik. Tanis érezte, hogy ez csak
kifogás. Ahogy körülnézett az összegyűlt törpék csoportján és
komor arcukon, azt látta, amit Arman Kharas – a tömeg
túlerőben és ádáz hangulatban volt. Ami viszont
megdöbbentette és nyugtalanította, hogy ezek a törpék nem
theiwarok voltak.
– Gondok vannak a hegy alatt – mondta Kova némileg
somolyogva.
– Derítsd ki, mi történik! – mondta Tanis. – Ez hatással
lehet a tanács döntésére velünk kapcsolatban.
Kovának nem fűlött a foga ahhoz, hogy Arman
Kharasszal beszéljen, de belátta, hogy Tanisnak igaza van.
Mielőtt a tanács elé állnak, tudniuk kell, milyen a politikai
helyzet Thorbardinban. Várt, amíg mindannyian a csillékbe
ültek és az zakatolva elindult a hegy mélyébe, és csak akkor
szólította meg Armant. Kova nem volt hozzászokva ahhoz,
hogy információt csalogasson elő másokból. Kényelmetlenül
érezte magát, azt se tudta, hol fogjon hozzá. Szerencsére
Arman beszédes hangulatban volt és Kovához fordult.
– Egyesek számára a háború nem ért véget – szólt, és
Kova nem tudta eldönteni, hogy ezt bocsánatkérésnek vagy
vádnak szánta-e.
– Egyesek számára soha nem is fog véget érni –
válaszolta keserűen Kova –, addig nem, míg a hegy alatt lakók
biztonságban és kényelemben élnek, miközben a népem a
földet túrja és goblinokkal és ogrékkal harcol, hogy megvédje
tőlük.
Arman felhorkant.
– Azt hiszed, mi itt lent jól élünk?
– Nem így van? – szegezte neki a kérdést Kova, és a
mellettük elsuhanó mezőkre, lakályos otthonokra és üzletekre
mutatott.
– Gazdagnak tűnik – mondta Arman –, de nem látod a
több száz bányászt, akiknek nincs munkájuk, mert a vasbányák
bezártak, vagyis – tette hozzá – mégiscsak láttad őket, ők
dobáltak meg kővel.
– A bányák bezártak! – kiáltott fel meglepetten Kova. –
Miért? Kimerültek?
– Ó, rengeteg a vasércünk – mondta Arman –, csak nincs,
aki megvegye. Ha minden thorbardini törpének tíz kardra vagy
tizennégy bográcsra vagy harminchat lábosra lenne szüksége, a
vasöntőinknek talán lenne elég munkájuk, de hát ennyi
senkinek nem kell. A bányák tulajdonosai nem tudták megadni
a bányászok bérét, a munka nélkül maradt törpék pedig nem
tudnak fizetni a henteseknek, azok a földtulajdonosoknak, azok
meg a parasztoknak…
– A gyermekeinket sárkányok, goblinok és gyíkemberek
öldösik – mondta Kova dühösen. – A felszínen háború tombol,
te pedig arról panaszkodsz, hogy nem tudjátok kifizetni a
hentesnek a számlát! De már így is többet fecsegtem, mint
kellett volna. A félelf elmondja majd a történetünket, amikor a
tanács elé állunk.
Arman szeme megcsillant.
 – Mondjál többet arról, ami a felszínen történik!
Kova megrázta a fejét.
– Idelent is háború készül – mondta Arman, amikor a
másik törpe nem folytatta. – Te is láttad azokat a törpéket.
Hallottad, hogy nevezte. Thorbardinban még mindig a tanács
uralkodik, de a nép egyre elégedetlenebb. Egy éve egyetlen
theiwar sem mert volna rátámadni egy hylarra. Most azonban a
növekvő zúgolódás miatt az ellenségeink, a theiwarok és a
daergarok gyengének és sebezhetőnek látnak bennünket.
Arman elhallgatott, majd váratlanul ismét megszólalt:
– Megkérdezted, milyen jelet kaptam, hogy közel sorsom
beteljesülése. Elmondom. Úgy hiszem, az Északi kapu
kinyílása volt a jel.
– És mi van Grallen sisakjával? – kérdezte Kova.
Arman arca elsötétült.
– Nem tudom. Nem igazán értem a szerepét. – Megvonta
vállát, majd felderült. – De bízom Kharasban. Vezetni fog
engem. Közel az én időm.
Kova feszengett az ülésen. Megmagyarázhatatlan
bűntudat fogta el az álma miatt, mintha ő és Reorx
összeesküvést szőttek volna Arman háta mögött.
– Ne légy vén bolond! – korholta magát Kova.
Arman Kharas elhallgatott. Elragadtatott kifejezés
játszott arcán, mintha a sorsáról álmodozna.
A barátok mentek tovább a Thánok útján, mindannyian a
saját gondolataikba és álmaikba merültek.
Caramon a veszedelmesen ide-oda imbolygó csille
peremébe kapaszkodott és Tikára gondolt, átkozta magát,
amiért egyedül elengedte és imádkozott, hogy ne essen baja.
Tudta, magát vádolná, ha bármi történne a lánnyal. Remélte,
hogy Tika megbocsát neki és megérti, ahogy mondta.
Raistlinnek szüksége van rám, Tika, mondta Caramon
magában újra meg újra, nagy kezével a csille peremét szorítva.
Nem hagyhatom magára.
Raistlin a Koponyatetőn történt furcsa eseményeken törte
a fejét. Hogyan ismerte ki magát egy olyan helyen, ahol még
sohasem járt? Miért hívta máshogy Caramont, miközben a név
mégsem tűnt ismeretlennek? Miért védték meg a lidércek?
Sejtelme sem volt, ugyanakkor mélyen nyugtalanította az
érzés, hogy valójában mégiscsak tudja. Kellemetlen gondolat
volt, bosszantotta, mintha valami létfontosságú dolgot kéne
felidéznie, és már a nyelve hegyén lenne a válasz, mégsem
emlékezne rá.
– Az úr arra kér… – mondták neki a kísértetek. De
milyen úr?
– Nem az én uram – jelentette ki Raistlin határozottan. –
Akármit tesz is meg értem, sosem lesz az én uram!
Sturm Kharas pörölyére és annak hosszú és dicsőséges
történetére gondolt. Eredetileg a Becsület pörölyének hívták,
évszázadokkal korábban kovácsolták Reorx kalapácsának
emlékére, és a törpék a béke jeleként adták át Ergoth
embernépeinek. Azt beszélték, hogy egy időben még Kith-
Kanan, a nagy elfkirály is birtokolta. Mindig békés és
tisztességes célokra használták, soha nem vérontásra.
Így esett, hogy Sárkányverő Huma megkereste a pörölyt
és egy híres törpekovács kezébe adta, megkérve, hogy
készítené el az első sárkánydárdákat. Huma ezekkel és az
istenek áldásával felfegyverkezve vissza tudta űzni a Sötétség
Királynőjét és gonosz sárkányait az Abyssba.
Ezután a pöröly eltűnt, hogy aztán ismét felbukkanjon
egy méltó hős kezében – Kharaséban, aki a kalapáccsal próbált
békét kovácsolni, ám kudarcot vallott, és az ereklye is
elveszett.
Bárcsak én vihetném vissza a lovagoknak! – mondta
magában Sturm. Megállnák a Rózsa nagymestere előtt és azt
mondanám: „Vedd ezt, uram, és kovácsolj segítségével áldott
sárkánydárdákat!” A pöröly segítene a lovagoknak legyőzni a
gonoszt, engem pedig feloldozna bűneim alól.
Tasslehoff gondolatairól nem olyan könnyű számot adni,
mivel azok, akár egy részeg méh, virágról virágra szálltak.
Ilyesféle gondolatok futottak át az agyán:
Caramonnak nem kéne ennyire rám hajolnia. (Bosszúsan)
Nem fogok kiesni. Ó! Azt nézd! (Izgatottan.) Megnézem
közelebbről is. Nem, azt hiszem, mégsem. (Bánatosan.) Ott is
megy. Nocsak! Még több törpe! Hahó, törpék! Én Tasslehoff
Fúróláb vagyok! Az ott egy retek? (Lelkesen.) Arman, egy
retekkel dobtak meg? Furcsa színű retek volt. (Kíváncsian.)
Még sosem láttam fekete retket. Megnézhetem? Nem kéne
ennyire morcosnak lenned. (Sértetten.) Nem is talált el olyan
erősen. Hűha! Azt nézd! (Izgatottan)…
Tanis gondolatai Zúgószél és a menekültek körül
forogtak, kíváncsi volt, túlélték-e a támadást és úton vannak-e
már Thorbardinba. Ha igen, alighanem számítanak rá, hogy
biztonságos menedéket talál nekik a törpekirályságban.
Tanis visszaemlékezett az előző őszre, amikor Vigasz
mellett egy dombtetőn találkozott Kovával, és nem először
töprengett el azon, hogy jutott onnan idáig – törpecsillében
zötykölődve a rozsdás kerekeken, mérföldekkel a föld színe
alatt, nyolcszáz férfi, nő és gyermek terhével a vállán. Hogyan
keveredett bele egy háborúba, amelyet nem akart megvívni.
Hogyan segített visszahozni az isteneket, akikben nem hitt.
– Pedig én csak betértem a kocsmába, hogy igyak a régi
barátokkal – mondta mosolyogva, majd felsóhajtott.
Kova a csillében kuporgott, Grallen sisakját szorongatta,
és a kerekek kattogásából azt hallotta ki:
– Kevés az idő. Kevés az idő. Kevés az idő…

VIII.
 A régi törpeút. Nyomok a hóban.

A menekültek a hóban gázoltak, amit Zúgószél az istenek

áldásának könyvelt el. Nagy pelyhekben, egyenesen hullott a
szürke égből. Szélcsend uralkodott. Csend volt, mert a
hótakaró minden hangot elfojtott.
Tartott tőle, hogy a hó nem csak áldás, de átok is lesz,
mert csúszóssá és veszélyessé teszi a járást. Hederick, aki ismét
azzal szembesült, hogy az istenek túljártak az eszén, nyílt
csonttöréseket és jégen megcsúszó és halálba zuhanó
embereket jósolt, mert az ősi út bizonyára rossz állapotban van,
feltöredezett és kátyús.
Hederick nem ismerte a törpéket. Ha azok utat építettek,
az tartós volt. Noha az út keskeny volt, ép maradt és
biztonságos járás esett rajta, mert a törpék figyelembe vették,
hogy a rajta haladók rossz és jó időben, télen és nyáron, esőben
és hóban, jégzáporban és ködben, ónos esőben és szélfúvásban
egyaránt használni fogják. Ahol az út a legmeredekebb volt,
árkokat vájtak a kőbe a csúszásveszély ellen, és falat emeltek,
hogy az emberek ne zuhanjanak le a hegyoldalon.
Míg a hó elrejtette őket ellenségeik elől, egymást is alig
látták. Az emberek egymáshoz közel maradtak, nem merték
szem elől veszíteni az előttük járókat, nehogy eltévedjenek.
Időnként, amikor a hó olyan sűrűn hullott, hogy senki nem
látott semmit a vattaszerű pelyheken kívül, kénytelenek voltak
megállni és megvárni, míg meg nem szűnt a hózápor, és ismét
folytathatták útjukat.
Így is jól haladtak azonban, és Zúgószél abban bízott,
hogy estére már lejutnak a hegyről.
Eddig még nem támadták meg őket, Zúgószél azonban
egyfolytában azon töprengett, miért. Attól félt, hogy
ellenségeik az erdőben várnak rájuk, de felderítői eddig még
nem bukkantak sárkányfattyak nyomára, amit pedig a hóban
könnyűszerrel fölfedeztek volna.
– Talán a sárkányfattyak vére ugyanúgy lassabban kering
az ereikben, mint a gyíkoké – vetette föl Gilthanasnak.
Ők ketten a sor elején haladtak. A fenyőerdő közvetlenül
előttük magasodott; a hóesésen keresztül látták a fákat, melyek
olyan sötétzölden pompáztak, hogy szinte kéknek tetszettek.
Néhány menekült már elérte az erdőt és tábort vert. Zúgószél
úgy tervezte, hogy ott, a fák alatt maradnak, amíg ő felmászik a
hegyre, hogy megvizsgálja a nyílást, valóban a törpe
királyságba vezet-e.
– Vagy az ellenség megvárja, míg leszáll az éj – jegyezte
meg Gilthanas.
– Igazán megnyugtató – mondta Zúgószél.
– Te vagy az, aki szerint az istenek ajándékának is be kell
nézni a szájába – vágott vissza Gilthanas.
– Ez túl könnyű így – mormolta Zúgószél.
Abban a pillanatban Gilthanas elvesztette az egyensúlyát
a jeges havon, és csúnyán elesett volna, ha Zúgószél nem kapja
el.
– Ha ez könnyű, nem akarom tudni, mit nevezel
nehéznek, síkföldi – morogta Gilthanas. – A ruhám átázott. A
lábam úgy átfagyott, hogy már nem is érzem. Szinte már egy
sárkány tüzének is örülnék.
Zúgószél megborzongott, nem a hidegtől, hanem valami
névtelen balsejtelemtől. Megfordult és fölnézett a hegyre,
kipislogta a szempillájára telepedett hópelyheket. Amikor a
hóesés egy pillanatra alábbhagyott, ki tudta venni az ösvény
mentén az embereket, ahogy az úton vánszorognak.
– Hamarosan eláll a havazás – jósolta Gilthanas.
Zúgószél egyetértett vele. Érezte a változást. A szél
feltámadt, örvényeket kavart a hóba. A levegő melegedni
kezdett. A havazás eláll, és a sárkányok ismét szárnyra kapnak.
 Mire ő és Gilthanas elérték a fenyvest, néhány menekült
nagy máglyát rakott egy tisztáson. Zúgószél elégedett volt a
hellyel, amelyet a felderítői kiválasztottak. A fenyőágak
összefonódtak, olyan tetőt alkotva, amelyen még a
sárkányszemek is nehezen látnának át. Az asszonyok nedves
takarókat és ruhákat aggattak fel a tűz közelében az ágakra
száradni, néhányan pedig Tika vezetésével azon tanakodtak,
mit főzhetnének vacsorára. Gilthanas feledte panaszait a
hidegre, és arról beszélt, hogy vadászcsapatot kéne toborozni.
Elindult, hogy embereket keressen, akik csatlakoznának hozzá.
Tika felépült sérüléseiből, ám Zúgószél aggódott érte. A
lány a levesekről, ragukról és sült vadhúsról csevegő
asszonyok között állt. Máskor ragadós nevetése lerázta volna a
havat a faágakról, mindenki arcára vidám mosolyt csalva. Most
is megszólalt ugyan és elmondta a véleményét, de levert volt és
csendes.
Aranyhold a férje mellé lépett, karjára tette kezét, és fejét
a vállára hajtotta. Az ő tekintete is Tikán nyugodott.
– Nem önmaga – mondta a férfi. – Talán nem gyógyult
meg teljesen. Beszélned kéne Mishakallal róla.
Aranyhold megrázta a fejét.
– Az istenek meg tudják gyógyítani a hús és a csont
sérüléseit, de a szívét nem képesek. Szerelmes Caramonba, és ő
is szereti Tikát, vagy legalábbis szeretné, ha szabadon
választhatna.
– Szabad – mondta Zúgószél komoran. – Csak annyit kell
tennie, hogy megmondja a fivérének, hagyja, hadd élje az életét
a változatosság kedvéért a maga szája íze szerint.
– Caramon erre nem képes.
– Képes lenne rá, ha akarná. Raistlin hatalmas mágus,
hatalmasabb, mint amennyire sejteti. Okos és ravasz. El tud
boldogulni a világban. Nincs szüksége a fivérére.
– Nem érted. Caramon mindezt tudja. A legnagyobb
félelme – mondta Aranyhold halkan –, hogy a fivérének egy
napon már nem lesz rá szüksége.
Zúgószél felmordult. A feleségének igaza volt: nem
értette. Saskaromhoz fordult, aki türelmesen várakozott
mellette.
– Találtunk valamit, amit látnod kéne – mondta a
felderítő fojtott hangon. – Csak neked – tette hozzá
Aranyholdra pillantva.
Zúgószél követte. A hó itt ritkásabban esett, alig porozta
be a talajt. Miután két mérfölddel beljebb hatoltak a fák közé, a
mocsári törpék romba dőlt falujához és szénné égett tetemeihez
értek.
– Szerencsétlenek – mondta Zúgószél, dühösen ráncolva
homlokát.
– Megpróbáltak elmenekülni. Még csak nem is gondoltak
harcra – mondta Saskarom.
– A mocsári törpék nem harcolnának – értett egyet
Zúgószél.
– Megölték őket, miközben menekültek a támadó elől.
Nézd: nyílvesszők a hátukban, kettéhasított fejek. Felnégyelt
gyerekek. És ez! – Karmos lábnyomokra mutatott a fagyott
sárban. – Ezt sárkányfattyak tették.
– Vannak frissebb nyomok?
– Nem. A támadás napokkal ezelőtt történt – mondta
Saskarom. – A hamu hideg. A támadók rég távoztak. De nézd,
még mit találtunk! Itt – mutatta a lábnyomokat. – És itt. Meg
itt. És itt van ez is.
Egy elgörbült cinkanálra mutatott, amelyet egy mocsári
törpe gyerek testére tettek egy fenyőággal és egy fehér tollal
együtt.
– Ajándék a halottaknak – mondta halkan. – Ezek a
lábnyomok a surranóé.
Zúgószél a kanálról az apró testre nézett és megrázta
fejét.
– Felismerem a kanalat. Hederické.
– Biztosan elejtette – mondta Saskarom, és mindketten
elmosolyodtak.
– Mindenhol látni Tasslehoff lábnyomait, és van két
másik, szorosan egymás mellett – egy nagy és egy kisebb. A
bot vége itt hagyta a nyomát.
– Caramon és Raistlin. Tehát idáig eljutottak – szólt
Zúgószél.
– A félelf itthagyta a szokásos útjelzését, itt vannak a
törpe szegecselt bakancsának nyomai és ez itt a lovagé,
Fényeskardú Sturmé. Amint látod, hosszasan álldogáltak itt és
beszélgettek; a lábnyomaik mélyebben nyomódtak a talajba.
Aztán arra mentek tovább, fel a hegyre.
– A barátaink élnek és együtt vannak, hacsak – mondta
Zúgószél elboruló arccal – nem voltak itt a sárkányfattyak
támadásakor.
– Nem hiszem. Utána érkeztek. Láthatod, hol léptek a
hamuba. Akármilyen okuk volt is sárkányfattyaknak erre a
mészárlásra, nem a barátaink miatt tették. Én úgy sejtem,
pusztán a gyilkolás öröméért vetemedtek erre.
– Talán – mondta Zúgószél kétkedve. Nem akarta
hangosan kimondani a gondolatait, mert bár nem tudott róla,
azok Raistlinéval vágtak egybe: a mocsári törpék okkal haltak
meg. – Tartsuk ezt titokban, nincs szükség arra, hogy
megijesszük a többieket. Amint mondtad, akárki tette is, már
régen távozott.
Saskarom egyetértett vele és a többi felderítővel együtt
visszatért a táborba, hogy egyen és pihenjen. Kora reggel
indulniuk kell föl a hegyre.
Éjszaka elállt a havazás. A levegő felmelegedett és a
széljárás megváltozott, az óceán felől fújt nyugatra. A hó
olvadni kezdett, és Zúgószél, mielőtt elaludt volna, amiatt
aggódott, hogy másnapra kisüt a nap és visszatérnek a
sárkányok.
Az istenek azonban nem feledkeztek meg róluk. Amikor
megvirradt, a napot nem lehetett látni. Vastag ködtakaró borult
a hóra és a fenyvesre. Az emberek a szürke lepel alatt vártak az
erdőben, míg Gilthanas, Zúgószél és két felderítő megmászták
a hegyoldalt, a tátongó nyílás felé tartva, amely talán
Thorbardin kapuja volt.

IX.

Az Életfa. A thánok tanácsa. Cseberből vederbe.

A zörgő csille végigzötyögött a fémsíneken és Thorbardin

szívébe – egy óriási barlangba – szállította a bajtársakat.
Előttük gigantikus föld alatti tó terült el, abból pedig a világ
egyik csodája emelkedett ki.
A látvány olyan lenyűgöző volt, hogy hosszú percekig
senki nem bírt megszólalni vagy mozdulni. Caramon nagyot
nyelt, Raistlin halkan sóhajtott. Tasslehoff elnémult, ami már
önmagában is csoda volt. Tanis csak bámult. Kovát a lelke
mélyéig megrendítette a látvány. Egész életében hallotta a
meséket, és a gondolat, hogy itt van és háromszáz év óta
elsőként a népéből láthatja ezt a legendás helyet, felkavarta.
Arman Kharas kiszállt a csilléből.
– A hylarok Életfája – mondta, porondmesterként intve. –
Lenyűgöző, nem igaz?
– Soha nem láttam még csak hozzá foghatót sem –
mondta ámulva Tanis.
– Nem is fogsz – jegyezte meg Kova fátyolos hangon, és
szíve megtelt büszkeséggel. – Ezt csak törpék építhették.
A hylarok Életfája óriási függőcseppkő volt, amely az
Urkhan-tenger néven ismert tóból emelkedett ki. Alján keskeny
volt, de fölfelé törve fokozatosan vastagodott, míg végül már
tekergetni kellett nyakukat, hogy a felső szinteket
megpillanthassák. Külsejére különös, irizáló tengeri korall
telepedett, és a miriádnyi ág lüktető meleg fénye szinte napként
világította meg a barlangot. Ezek mellett az Életfa minden
részén fények csillogtak, mert a törpék hatalmas várost
építettek a sztalaktitba. Ez volt a híres Életfa, a hylarok több
évszázados otthona.
A tavat különböző pontokon kábelek mentén sikló
csónakok szelték át, mindenféle klánba tartozó törpét szállítva
az Életfához és vissza, mert ahogy a neve is elárulta, ez volt
Thorbardin lüktető szíve. A hylar törpék a saját városuknak
nevezték, de valamennyi klán tagjai üzleteltek itt, használták a
fogadókat, kocsmákat és sörözőket, amelyek minden szinten
megtalálhatók voltak.
A mólókon nagy volt a nyüzsgés. Dokkmunkások
csörtettek föl-alá ki-berakodva a csónakokat, miközben az
utasok türelmesen, hosszú sorokban várták, hogy átjussanak.
A Nyugati tárnákból elterjedt a hír, hogy a kapu ismét
kinyílt, és a belépő égimeszelők fogságba estek és a thánok
tanácsa elé viszik őket. Nagy tömeg gyűlt össze a mólóknál,
hogy megbámulják az idegeneket. Itt nem került sor
rendbontásra, mint a külső kerületekben. Néhány törpe ugyan
összevonta szemöldökét, ellenszenvük jórészt Kovára, a
surranóra és a varázslóra irányult. Kova azt is észrevette, hogy
sok tekintet a kezében hordott ereklyére irányul – Grallen
sisakjára. Ennek is elterjedt a híre. A pillantások sötétek,
keserűek, vádlóak voltak. Sok törpe a gonosz elhárítására ősi,
óvó mozdulatot tett.
Kova idegesen fogta a sisakot. Akármilyen átkot is
hordoz az ereklye, az erős lehet. Ezek a törpék nem tudatlan,
babonás theiwarok vagy együgyű klarok voltak, hanem
nagyrészt hylarok, műveltek és gyakorlatiasak. Kova vádló
kiáltásokat is szívesebben viselt volna el, mint ezt a nehéz,
baljós csendet, amely halotti lepelként ült a tömegen.
Amikor Arman Kharas katonákat küldött előre, hogy
kerítsenek egy kábeles csónakot, Caramon aggodalmas
pillantást vetett Tanisra.
– Mit tegyünk a törpével? – kérdezte.
– Mi van vele? – kérdezett vissza Tanis értetlenül.
Caramon a csónakra bökött.
– Megesküdött, hogy soha sem teszi ilyenbe a lábát.
Tanis emlékezett rá: Kova rettegett a csónakoktól. Azt
állította, azért, mert Caramon egy horgászás során majdnem
vízbe fojtotta. Tanis aggódva nézett barátjára, attól félt, hogy
jelenetet fog rendezni. Meglepetésére Kova csendes közönnyel
szemlélte a csónakokat, és egy kicsit sem tűnt zaklatottnak.
Egy pillanat múlva Tanis arra is rájött, miért.
Még nem született olyan törpe, aki úszni is tudott volna.
A vízbe vetett törpe elsüllyed, mint a kő – mint egy zsák kő.
Egyikük sem érzi magát biztonságban a vízen, és a
csónakjaikat is ennek szellemében tervezték. Lapos törzsűek,
hosszúak, szélesek voltak, szóba sem jöhetett, hogy inogjanak,
imbolyogjanak a vízen. A magas, ablaktalan fapalánk mellett,
amely az alul kavargó vizet teljesen eltakarta, alacsony padok
álltak.
Arman sürgetőn a csónakba tessékelte a bajtársakat,
mondván, nagy utat kell még megtenniük, mire a thánok
tanácsa elé állnak, amely a legfelső szintek egyikén található.
Miután elindultak, a mólón álló törpék utánuk bámultak. Aztán
felharsant egyikük:
– Dobjátok azt az átkozott sisakot a tóba és Marman
Armant is vele együtt!
Marman Arman. A „marman” „félnótást” jelentett törpe
nyelven. Kova Armanra pillantott, kíváncsi volt mit tesz, de
csak a hátát látta. Arman a csónak orrában ült és egyenesen
előrenézett. Háta merev volt, válla megfeszült, állát
előreszegte. Úgy tette, mintha nem hallotta volna a sértő
szójátékot.
Kova kicsit odébb helyezkedett, hogy Arman arcát is
láthassa. A fiatal törpe elpirult, állkapcsa megfeszült. Kezét
ökölbe szorította, körmei a tenyerébe vájtak.
– Megtalálom – esküdött. Sebesen pislogott és pilláin
könnyek ültek. – Megtalálom!
Kova zavartan elfordította tekintetét, azt kívánta, bárcsak
ne látta volna. Nem kedvelte Armant, mert dicsekvőnek és
beképzeltnek tartotta, de elfogta a szánalom iránta, ahogyan
egykor megsajnálta a félelfet is, aki nem talált otthonra sem az
emberek, sem az elfek között, az árvaságra jutott ikreket,
akiknek már zsenge korban meg kellett állniuk a maguk lábán,
és a fiatal solamniai fiút, akit elszakítottak apjától és kénytelen
volt száműzetésben felnőni.
Kova tudatosan nem tette Armant a többiek mellé. Nem
állt szándékában az ifjú törpe segítségére sietni, aki elfogta
őket, de egykor ugyanígy nem tervezte azt sem, hogy Tanis,
Sturm, Raistlin vagy Caramon segítségére siet. Ha bárki
megvádolta volna vele, hevesen letagadta volna. Az ikrek
szomszédok voltak; Tanis üzlettárs. Ez volt minden.
Ebben a pillanatban Kova mégis mélységes szánalmat
érzett Arman Kharas iránt. Ha a vén törpe meglátta volna, ki
kiabálta a sértést, felpofozta volna a csúfolódót.

***

A kábeles csónak az Életfa mólójához koccant. Itt

nagyobb tömeg várakozott, több klán tagjaiból. A katonák
elkerítettek egy területet és távol tartották a bámészkodókat. A
barátok ugyanolyan sötét pillantásokkal és homlokráncolással,
baljóslatú csenddel szembesültek, amit csak a surranó vidám
hangja tört meg, aki minduntalan be akart mutatkozni és kezet
rázni, de a komor arcot vágó Caramon mindig elrángatta.
A tömeg mélyén halk moraj támadt, akár egy több
torokkal bíró hatalmas fenevad morgása. A zaj egyre
hangosabb és fenyegetőbb lett, és a tömeg váratlanul
előrelódult, nekifeszült a katonáknak, akik összekapaszkodva
és lábukat keményen a kőpadlón megvetve tartották őket
vissza.
– Jó lenne, ha mihamarabb elvinnéd őket, felség! –
kiáltotta a kapitány törpenyelven Armannak. – Néhányan klar
dokkmunkások, és ismered a klarokat: bolondok, mint a veszett
denevérek. Nem tudom őket sokáig visszatartani.
Arman egy felvonókürtőre mutatott, amely föl-le vitte a
törpéket az Életfa hosszában. A bajtársak rohanvást elindultak,
mögöttük a hylar katonákkal, akik megböktek mindenkit, aki
lándzsáik hegyéhez közel merészkedett.
Bemásztak a nagy vödörszerű hordozókba, amelyek
Caramon örömére sokkal szilárdabbnak tűntek, mint a
főzőüstből lett felvonó, amelyet Xak Tsarothban láttak. A
barátok Arman Kharasszal együtt az üstben szorongva kinéztek
a hoppon maradt csőcselékre. A felvonó meglódult, és zörögve
elindult fölfelé, összerázva utasait.
Feszült csendben tűrték a zörgő, kattogó, rázkódó utat.
Az idegen világ, amelyben találták magukat, a nyomasztó
sötétség, az eddigi veszedelmek és az ellenséges fogadtatás
kezdték megviselni őket.
– Bárcsak sose találtad volna meg ezt a sisakot! – szólalt
meg váratlanul Kova, dühös pillantást vetve Raistlinre. –
Mindig olyasmibe ártod magad, amihez semmi közöd!
– Ne engem hibáztass! – vágott vissza Raistlin. – Ha az
az eszement lovag hallgatott volna rám és nem ütötte volna az
orrát bele…
 – …most nem lennénk itt Thorbardinban – szakította
félbe Sturm fagyosan.
– Nem – forrázta le Kova. – Máshol lennénk, ahol az
emberek nem akarják elnyisszantani a torkunkat!
– Szállj le Raistlinről, Kova, jó? – mondta Caramon
felpaprikázva. – Nem csinált semmi rosszat!
– Nincs szükségem arra, hogy megvédj, Caramon – szólt
Raistlin, majd keserűen hozzátette: – Felőlem aztán mind az
Abyssba mehettek.
– Én mindig el akartam látogatni az Abyssba – szólalt
meg Tasslehoff. – Te nem szeretnél odamenni, Raistlin?
Bizonyára szörnyű! Úgy értem, szörnyen csodálatos.
– Ó, fogd már be, te kőagyú! – dörrent rá Kova.
– Jó tanács ez mindannyiunknak – mondta Tanis halkan.
A zötykölődő felvonó egyik oldalának támaszkodott
keresztbe font karral, fejét lehajtotta. Mindenki azonnal rájött,
mire gondol – a menekültekre, akik iránt felelősséggel
tartoztak és azokra, akik rájuk számítottak, hogy biztonságba
vigyék őket. Talán a menekültek most is az életükért futnak
ellenségeik elől, reményüket a túlélésre őbeléjük helyezik, és
ez fogadja majd őket: felgerjedt csőcselék, kardok és lándzsák,
sötétségből rájuk hajigált sziklák.
Sturm bosszúsan csavargatta a bajuszát. Caramon
bűntudatosan elpirult. Tasslehoff kinyitotta a száját, de ismét
becsukta, amikor Raistlin szelíd intelemként vállára tette a
kezét. Kova az üst padlójára szegezte sötét pillantását, és nem
nézett egyikükre sem, mert sejtette – helyesen –, hogy
mindenki őt figyeli.
Meg Grallen sisakját. Az elátkozott holmit.
Az üst felzakatolt és egyre magasabbra emelkedett a
kürtőben. Amikor végül rázkódva megállt, a sztalaktit legfelső
szintjeinek egyikén találták magukat. Arman szerint itt volt a
Thánok ülésterme, ahol a tanács összegyűlt aznap, hogy a kapu
pusztulását és egy kísértet visszatérését megbeszélje.

X.

Thorbardin thánjai. Sötét szövetségesek.

Tanis és a többiek nem tudták, hogy a Thánok üléstermébe

lépve csapdába sétálnak, mert előttük és sok thán előtt is rejtve
Takhisis királynő többeket elcsábított és rávett, hogy
csatlakozzanak sötét ügyéhez.
Thorbardint évszázadok óta a thánok tanácsa uralta.
Mind a nyolc törpekirályságnak volt egy széke a tanácsban:
Hylarnak, Theiwarnak, Heidarnak, Klarnak, Daewarnak,
Daergarnak és Agharnak.
A hylarok műveltségük és született diplomáciai és
vezetői érzékük miatt régóta Thorbardin uralkodóklánjának
számítottak. Noha jelenleg nem volt nagykirály, a hylarok
thánjuk, Hornfel vezetése alatt névleges hatalmat gyakoroltak a
királyságok fölött, és keményen dolgoztak azért, hogy ne törjön
ki polgárháború a hegy alatt. A bányák bezárása után Hornfel
felismerte, hogy a törpék megváltása a világ felé nyitás és a
kapuk kitárása lehet. Sajnos ezzel kapcsolatban még a hylarok
is megosztottak voltak; néhányan kimerészkedtek volna a
felvilágba, mások szerint az veszedelmes hely volt, és jobb, ha
a kapuk zárva maradnak.
A neidarok voltak az egyedüliek, akik egykor régen
vetekedhettek volna a hylarokkal az uralomért, de nyughatatlan
természetüknek túl szűkösek és kicsik voltak a hegymélyi
barlangok. Már jóval az Összeomlás előtt elhagyták
Thorbardint, hogy világot lássanak, iparosként dolgoztak, vagy
földet műveltek, növényeket termesztettek és olyan állatokat
tenyésztettek, amelyek nem éltek meg a hegy alatti örök
sötétségben. A neidarok és a többi klán jó viszonyban maradtak
egymással, míg el nem jött az Összeomlás és a világ
mindörökre megváltozott.
Ahogy az éhség és a járványok végigsöpörtek a hegyi
királyságon, Duncan nagykirály úgy döntött, hogy a dombi
törpék maguk is elboldogulnak és meghozta a nehéz döntést,
hogy bezárják a kapukat. A neidarok feldühödtek. Nekik is
szembe kellett nézniük az éhínséggel és a betegségekkel, és
ami még rosszabb, goblinok, ogrék és mindenre elszánt
emberek támadtak rájuk. Szakítottak hát a hegymélyi
törpékkel, és háborúba vonultak ellenük, aminek rettenetes
következményei lettek. A neidaroknak ennek ellenére még
mindig volt széke a tanácsban, noha az évszázadok óta
betöltetlenül állt.
A klarok szerencsétlenségtől sújtott nép voltak, egyesek
azt suttogták, Reorx megátkozta őket, amikor Klar csalni
próbált egy kockajátékban az isten ellen. A klánt őrület fertőzte
meg. Minden klar családnak volt legalább egy tagja, aki vagy
részben vagy teljesen eszelős volt. A klarok ezért távolságot
tartottak, és ez meg is felelt nekik, mert jól értettek az
alagútásó urkhanférgek kezeléséhez, a földműveléshez és az
állattenyésztéshez. A hylarok magukat a klarok védelmezőinek
tartották, akik cserébe megfogadták, hogy mindenben
támogatják a hylarokat.
Ha a klarokat Reorx elátkozta, a daewarokat szerette –
legalábbis ők ezt állították. Hajlamosak voltak választott
tevékenységeikben a megszállottságra, magukat az isten
kiválasztottjainak látták és klánjuk sok tagja Reorx papjául
szegődött. Hatalmas, gazdagon díszített templomokat építettek.
A papok magas díjat kértek szolgálataikért, és a befolyó
pénzből még nagyobb katedrálisokat emeltek.
Amikor az istenek elhagyták a világot, a daewarok
összeomlottak, megzavarodtak. Néhányuk, az igazi papok
eltűntek. Akik maradtak, azoknak többé nem volt hatalma a
birodalmon átsöprő betegségeket meggyógyítani és a
terményekre növesztő varázslatokat bocsátani. A többi törpe a
daewarokat hibáztatta szerencsétlenségükért, és megtámadták a
templomokat. A daewarok attól félve, hogy gyönyörű
katedrálisaikat lerombolják, továbbra is azt hangoztatták, hogy
Reorx és a többi isten még mindig a világban vannak; csak
távol tartják magukat a halandóktól.
A daewar papok folytatták napi tevékenységeiket,
táplálták a Reorx templomaiban égő lángot, könyörögtek neki,
hogy hallgassa meg imáikat, időnként pedig „csodát” tettek,
hogy bebizonyítsák, az isten figyelt rájuk. Az ádáz daewar
harcosok pedig – éppolyan megszállottak a csatában, mint
papjaik hitükben – tettek róla, hogy a többi klán távol maradjon
királyságuktól.
Ahogy telt-múlt az idő, a legfanatikusabb hívek
kivételével mindenki elvesztette a hitet az istenekben.
Néhányan szektákba verődtek, amelyek mindenfélét imádtak, a
szent albínó patkánytól kezdve egy különleges kőalakzatig.
Sok daewar katonáskodásra adta a fejét, és a klánnak volt a
legjobban képzett, legádázabb, legelkötelezettebb hadereje a
hegy alatt.
Noha a daewarok kitűnő harcosok voltak, nem
számítottak különösebben eszesnek vagy leleményesnek. „Az
agyuk is szakállat eresztett”, szólt a mondás.
A daergarok a theiwar klán oldalhajtásai voltak, és
unokatestvéreik „sötét” törpéknek tartották őket. Azzal
vádolták őket, hogy a törpekapukért vívott háborúban a hylarok
ellen szövetkeztek, mire Duncan király a hegy legmélyére
száműzte őket. Ez nem jelentett számukra nagy büntetést,
mivel régóta bányászként dolgoztak, és értettek hozzá, hogyan
tárják fel az értékes érceket, legyen az vas, arany vagy ezüst.
A bányászat hanyatlása súlyosan érintette a daergarokat,
akik koldusbotra jutottak. Birodalmuk utcáin huligánok és
bandák uralkodtak, a nyomorgó törpék úgy keresték meg a
betevőt, ahogy tudták, általában törvénytelen módon.
A daergarok a hylarokat vádolták nyomorúságukért, úgy
vélték, a bányák bezárása ellenük irányuló ármány volt. A hylar
thán, Hornfel attól tartott, hogy a daergarok és a theiwarok
összeesküdnek a tanács megdöntésére és Thorbardin
elfoglalására. Hornfel mindent megtett, hogy békülékeny
legyen mindkettővel, ennek szerencsétlen következményeként
azonban gyengének látszott.
Mint kiderült, Hornfel elkésett. A theiwarok és a
daergarok nem csak tervezték az összeesküvést, de már meg is
kötötték, és nagy hatalmú új barátokat találtak, hogy segítsék
ügyüket.
A mocsári törpékként ismert agharoknak szintén volt
széke a tanácsban, Krynn többi részének legnagyobb
ámulatára. Az általánosan megvetett, kétségbeejtően tudatlan és
hírhedten gyáva mocsári törpék még csak nem is voltak valódi
törpék – legalábbis ezt állították róluk az „igazi” fajtársaik. A
rossz nyelvek szerint gnómvér csordogált az ereikben. (Ezt
természetesen a gnómok cáfolják.) Hogy az agharok miért
kaptak széket a tanácsban, annak oka a korai időkre nyúlik
vissza, amikor Thorbardint még csak építették.
Akkoriban a theiwarok voltak a hegyi törpék vezetői. Azt
is látták azonban, hogy a hylaroknak egyre nagyobb a
befolyása, és mindenáron meg akarták őrizni többségüket a
tanácsban. Régóta félelemben tartották a mocsári törpéket, és
azt hitték, képesek lesznek továbbra is kényszeríteni őket arra,
hogy támogassák az ő javaslataikat. A theiwarok ragaszkodtak
hozzá, hogy az agharok is kapjanak egy széket és szavazatot a
tanácsban.
A hylarok átláttak a theiwarok tervén és megpróbálták
megakadályozni, ám a theiwarok leleményesen kijelentették,
hogy ha az agharokat kizárják a tanácsból, hamarosan a többi
klán is követni fogja őket. Ez feldühítette a forrófejű
daergarokat és megrémítette a bizonytalan klarokat. A
hylaroknak nem volt más választásuk, mint hogy beadják a
derekukat, és így, noha a mocsári törpéknek nem állt városa a
hegy alatt, de minden részét megfertőzték, akár az étrendjüket
alkotó patkányok, széket kaptak a tanácsban. A theiwarok
sajnálatára azonban az agharok legtöbbször a hylarokat
támogatták, mert azok szánták őket és jól bántak velük
(legalábbis mocsári törpe mércével mérve).
A nyolcadik szék a Holtak királyságáé volt. A törpék
mélységesen tisztelték őseiket, és bár ez a szék mindig üresen
állt, úgy érezték, halottaik is részesei a törpeéletnek és nem
merülnek feledésbe.
A kilencedik szék a nagykirályé volt, akit a tanács
választott maguk közül, ám háromszáz éve ez is üresen
árválkodott. Arman Kharas szerint nem is lesz nagykirály, míg
Kharas pörölye elő nem kerül. Ez azonban talán csak kifogás
volt, hiszen éltek nagykirályok a pöröly előtt is. A jelenlegi
nyugtalan állapotok mellett egyik klán sem volt elég erős
ahhoz, hogy magához ragadja a trónt. Az egyik thán azonban
arra törekedett, hogy ez a helyzet megváltozzon.
A theiwar Realgar rendkívül veszedelmes törpe volt,
jóval veszélyesebb, mint azt bárki sejtette volna. Ezt részben
küllemének köszönhette, mivel alacsony volt és vézna.
Családja szegény volt, mint a templom egere, és már a mocsári
törpéket is irigyelte. Az éhség visszafogta testi fejlődését, ám
élesre csiszolta elméjét.
A szegénység elől úgy menekedett meg, hogy eladta
magát egy theiwar boszorkánymesternek, különféle alantas
munkát végezve el, mint amilyen a rablás és a gyilkosság. A
verések között Realgar fölcsipegette azokat a varázslással
kapcsolatos tudnivalókat, amiket a mestere elejtett. Mivel okos
volt és ravasz, hamarosan jártasabb lett gazdájánál is a sötét
mágiában. Bosszút állt a boszorkánymesteren, elhunyt mestere
lakhelyére költözött és szorgalmasan dolgozott, hogy ő legyen
a leginkább félt és következésképp a leghatalmasabb törpe a
Theiwar birodalomban. Thánnak nevezte ki magát, de nem
elégedett meg ennyivel. Realgar eltökélte, hogy nagykirállyá
koronáztatja magát. A theiwarok ismét uralomra kerülnek a
hegy alatt.
Sehogy sem tudta véghezvinni nagyratörő tervét. A
theiwarok nem voltak képzett harcosok. Semmit nem tudtak a
fegyelemről és soha nem rendeződtek volna összetartó harci
egységbe. Az önző theiwarok nem értették az önfeláldozás
fogalmát sem, és nem tűrték a fényt. Ha a szemükbe
világítottak, gyakorlatilag megvakultak.
Értettek ahhoz, hogyan szúrjanak másokat hátba a
homályban, használják sötét mágiájukat ellenségeik ellen,
hogyan raboljanak el másokat és hogyan lopjanak. Noha ezek a
képességek lehetővé tették, hogy a theiwarok saját
királyságukban túléljenek és megőrizzék hatalmukat, soha nem
győzhetnék le segítségükkel az erős hylarokat vagy az ádáz
daewarokat. Úgy tűnt, hogy mindörökre a gyűlölt Hornfel
árnyékában kell élniük.
Realgar évekig borongott nagyravágyása romjai fölött,
míg végül panasza el nem jutott valaki fülébe, aki sötét és
elégedetlen lelkeket keresett. Takhisis, a Sötétség Királynője
meglátogatta Realgart, aki meghajolt előtte. Takhisis
felajánlotta, hogy segít neki elérnie céljait néhány szolgálatért
cserébe. Ezek nem voltak különösebben nehezek, és valójában
a theiwaroknak kedveztek. Realgarnak nem esett nehezére
megtartania a szerződés rá eső felét, így aztán Takhisis is
betartotta a szavát.
Realgar fölkereste a daergarok thánját, Rance-t, és
ajánlattal állt elé: talált egy vevőt a bezárt daergar bányák
vasércére. Azt akarta, hogy néhány bányát, amelyek mélyen el
vannak rejtve a birodalom labirintusszerű mélyében, nyissanak
újra meg. A bányászok ismét dolgozhatnak, de titokban.
Ezért és Realgar eljövendő királyságának egy részéért
Rance megígérte, hogy titkos alagutat fúr a hegyen át Pax
Tharkasba, amely jelenleg Verminaard sárkánynagyúr uralma
alatt állt. Ennek azonban a többi thán tudtán kívül kell
megtörténnie.
Rance nagydarab törpe volt, nem különösebben éles eszű,
aki azért lett thán, mert jelenleg az ő verőlegényekből álló
bandája került hatalomra. Nem érdekelte különösebben, ki lesz
a nagykirály, mindaddig, míg ő is részesedik a haszonból. Ezért
aztán megépítette a titkos alagutat Pax Tharkasba. Hornfel nem
tudta, hogy először Realgar és Rance nyitották ki Thorbardin
kapuit, és a legelső külvilági, aki belépett, Verminaard nagyúr
volt.
Az üzlet megköttetett. Cserébe egy sárkányfattyú
különítményért, amely segít legyőzni a hylarokat, a theiwarok
és daergarok beleegyeztek abba, hogy vasércet adjanak el Pax
Tharkasnak kardokkal és buzogányokkal, harci kalapácsokkal
és fejszékkel, acél nyíl- és lándzsahegyekkel együtt. Mindez
jókor jött Verminaard nagyúrnak, noha nem érte meg, hogy ezt
felismerje.
Így azonban Dray-yan képes volt fenntartani a
vasércutánpótlást, és kiváló fegyverekkel látta el a
sárkányseregeket.
A sárkányfattyúsereg már belépett a titkos alagútba.
Realgar készen állt a támadás elindítására, amikor az Északi
kapu kinyitása és a kívülállók érkezése megakasztotta a tervét.
Megpróbálta maga megölni az égimeszelőket, hátha
megszabadulhat tőlük, mielőtt bárki rájönne létezésükre. A
sárkányfattyúmérnökök megjavították és újjáépítették a Csengő
üllő fölötti lőréseket. Munkájuk titok volt, mert a parancsnokuk
akkor akarta használni a lőréseket, ha a hylar sereg behatolna a
területükre.
Realgarnak nem volt ideje titkokra. Felküldte theiwarjait,
hogy gördítsenek sziklákat a hídra.
Ez azonban nem volt olyan könnyű, mint ahogy Realgar
képzelte. A theiwarok nem voltak erősek, nehezükre esett
helyzetbe gurítani a köveket. Nem látták célpontjaikat – a
varázsló botjának fénye elvakította őket, valahányszor a
lőrések pereme fölé hajoltak –, és csak elengedték a köveket,
nem céloztak. Az égimeszelők megmenekültek és Realgar
összetűzésbe került a sárkányfattyú-parancsnokkal, Graggal,
aki lehordta, amiért elárulta legjobb stratégiai védelmüket.
– Lehet, hogy ez a győzelmünkbe kerül – mondta neki
hidegen Grag. – Miért nem hívtál engem és a katonáimat?
Hamar elbántunk volna ezzel a söpredékkel. Még jutalmat is
kaptál volna. Ezek a bűnözők voltak az emberek lázadásának
kirobbantói. Vérdíj van a fejükre tűzve. A ballépésed miatt
most már mélyen Thorbardin szívében vannak, ahol nem
érhetjük el őket. Ki tudja, milyen bajt kavarnak?
Realgar átkozta magát, amiért nem hívta a
sárkányfattyakat, hogy segítsenek neki megölni az
égimeszelőket. Nem tudta, hogy pénz is járna érte, különben
biztosan megtette volna.
– Ezek a rabszolgák Thorbardin felé tartanak – folytatta
Grag füstölögve. – Azt tervezik, hogy bejutnak valahogy.
Nyolcszáz ember van odakint, gyakorlatilag a küszöbötökön!
– Nyolcszáz harcos? – kérdezte Realgar megrettenve.
– Nem. Felük gyermek és idős ember, de a férfiak és
néhányan a nők közül szívós harcosok, és néhány isten is
mellettük áll. Persze csak gyenge istenek, ám a múltban már
többször bosszúságot okoztak nekünk.
– Remélem, nem azt akarod mondani, hogy félsz néhány
száz rabszolgától és a vézna isteneiktől? – kérdezte Realgar
megvető fintorral.
– Elbánok velük – válaszolt Grag komoran –, de meg kell
osztanom a csapataimat és két fronton kell háborút vívnom,
miközben fennáll a veszélye, hogy bekerítenek.
– Még nem léptek be a hegy mélyére – mondta Realgar. –
A tanács engedélyére lenne szükségük hozzá, és azt nem
kapják meg egykönnyen. Azt hallottam, hogy magukkal hoztak
egy elátkozott ereklyét, Grallen sisakját. Még Hornfel sem
olyan lágyszívű vagy ostoba, hogy nyolcszáz embert
beengedjen Thorbardinba, különösen, ha átok kíséri őket! Ne
aggódj, Grag! Ott leszek a tanács ülésén. Minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy a terveinket előremozdítsam.
Realgar elküldte besúgóit, hogy terjesszék el: az
idegenek magukkal hozták a halott herceg elátkozott sisakját.
Mindenki ismerte a sötét történetet, noha a hylarok háromszáz
éve megtiltották, hogy nyíltan beszéljenek róla. Miután Realgar
mindent megtett, hogy a népét az idegenek ellen hangolja,
elment a tanácsülésre.
A theiwar varázsló nem hordott köpönyeget. Realgar
renegát volt, akárcsak a legtöbb törpevarázsló. Semmit nem
tudott az ősmágia rendjeiről, még azt sem tudta, hogy mágiája
a sötét isten, Nuitari ajándéka, akinek megtetszettek ezek a vad
törpék. Realgarnak varázskönyve sem volt, mert írni-olvasni
sem tudott. Azokat a varázslatokat használta, amelyeket a
mestere is használt őelőtte, és így tovább az ősidőkig.
Realgar páncélt viselt a tanácsülésen, méghozzá kiválót,
mert a theiwarok jól értettek az acél megmunkálásához. Sisakja
keményített bőrből készült, kormozott üveggel a szemnyílások
előtt, hogy fényérzékeny szemét védje. Az álarc további
előnyeként senki nem láthatta hosszú, keskeny orrú, kancsal és
gyér szakállú menyétképét.
Realgar még be sem léphetett, amikor Rance
feltartóztatta.
 – Mit tudsz ezekről az égimeszelőkről? – kérdezte Rance.
– Ne olyan hangosan! – sziszegte Realgar, és félrevonta
Rance-t.
– Úgy hallottam, hogy ezek az égimeszelők beléptek az
Északi kapun és átjutottak a birodalmadon! Van közöttük egy
varázsló és egy neidar is! Miért engedted be őket a kapun?
Miért hagytad, hogy idáig jussanak? Hogyan befolyásolja ez a
terveinket?
– Ha befogod egy percre, megmondom! – csattant fel
Realgar. – Nem engedtem be őket. Tönkretették a kaput, vagyis
máris bűnözőkké váltak. Ami a sisakot illeti, a hylarok számára
talán átok, számunkra pedig áldás. Tartsd a szád és kövess
engem!
Rance-nek ez cseppet sem volt ínyére, mert fikarcnyi sem
bízott theiwar testvérében. Ha egyedül lettek volna, addig
nyaggatta volna Realgart, míg nem kap válaszokat, de
megérkezett Hornfel és gyanakvón pillantott feléjük. Nem
mutatkozhatnak túl barátságosnak egymással. Rance orra alatt
morogva berontott a tanácsterembe, és elfoglalta a daergarok
trónját. Realgar a saját székére telepedett.
A thánok tanácsa összegyűlt az ülésre.

XI.

Grallen sisakja megszólal. Kova fogadást köt.

A Thánok tanácsterme előkelő épület volt az Életfa külső

falánál. Teljes díszben pompázó hylar katonák kísérték át a
bajtársakat a kétszárnyú bronzajtókon egy hosszú, lenyűgöző
csarnokba, amelyet oszlopok szegélyeztek. A végén ívelt
emelvény állt, rajta kilenc trónnal, amelyeket csíkos
márványból faragtak, mindegyiket más színből a fehértől a
szürkén és a vörösesbarnán át a zöldig. A holtak trónja fekete
obszidiánból készült. A kilencedik, középső trón nagyobb volt
valamivel a többinél, hófehér márványból faragták, arany és
ezüst díszítette.
A katonák sorfalat álltak az oszlopok mentén. Arman
Kharas előrevezette a bajtársakat egy kupola alá a székek előtt.
így a tanácshoz szóló egyúttal a nagykirályhoz is beszélt,
akinek trónja elöl állt, a többi thán pedig oldalról figyelt. Mivel
azonban nem volt nagykirály, a beszélőnek vagy a csarnok
közepéig kellett hátrálnia, hogy valamennyi thánt lássa, vagy
minduntalan a forgatnia kellett a fejét, és így hátrányba került.
Kova a barátai előtt sétált, kezében Grallen sisakjával. A
tanácsterem előtt volt egy rövid szóváltása Armannal, melyikük
vigye a sisakot. Kova valójában szerette volna, ha semmi köze
nincs az elátkozott ereklyéhez, és boldogan lemondott volna
róla, ám büszkesége nagyobb volt és nem hagyta, hogy a hylar
fogja. Reorx ígérete szintén ott visszhangzott gondolatai
között.
Arman Kharas sem akarta a sisakot. Azért kérte, hadd
vigye, mert a tisztesség úgy kívánta, majd nagylelkűen nem
erőltette a dolgot, mondván, hogy egy perlekedés vérontáshoz
vezethetne.
Kova mögött Tanis lépdelt, Sturmmal az oldalán. Raistlin
és Caramon követték, közrefogva Tasslehoffot. Raistlin
megfenyegette a surranót, hogy álomvarázst bocsát rá, ha ki
meri nyitni a száját, és bár máskor Tas elbűvölőnek találta
volna az „elbájolást”, nem akart semmiről lemaradni, így aztán
őrlődött, mit tegyen. Végül úgy döntött, bármelyik nap
elbájolódhat, míg a megjelenés a thánok tanácsa előtt egyszeri
lehetőség, ezért hősies erőfeszítéssel befogta a száját.
A thánok trónjaikon ültek, nyugodtságot sugározva, bár a
kapu megnyitása és az elátkozott sisak érkezése megrázta őket.
Csupán az agharok thánja, Hólyag, a Hólyag klán főhólyagja
nem zaklatta föl magát, ő békésen szundikált. Átaludta a
legtöbb ügyet, és csak akkor ébredt fel, amikor egy különösen
nagy horkolás felrázta. Ilyenkor pislogott, ásított, vakarózott és
ismét álomba merült.
Kova jól megnézte magának a thánokat, akiket Arman
Kharas bemutatott nekik, felmérve, melyikük barátságos, és
melyikük veszélyes. A hylar Hornfel tekintélyt parancsoló és
nemes külsejű törpe volt, komoly és méltóságteljes. Értelmes
tekintete sorra megpihent a barátokon. Kova láttán aggodalom
futott át arcán, és a sisakra nézve vonásai megkeményedtek.
A theiwar Realgar, akinek trónja a legsötétebb árnyékban
állt, homlokráncolva és undorral nézte őket, akárcsak a daergar
thán, Rance. Kovát ez nem lepte meg – a sötét törpék
mindenkit gyűlöltek. Őt a sunyi elégedettség aggasztotta, ami
körüllengte a theiwart. Kova nem látta Realgar szemét a
kormozott üvegen keresztül, de a megvető szájbiggyesztés
nyugtalanította, mintha Realgar tudott volna valamit, amit a
többiek nem. Kova eltökélte, hogy rajta tartja a theiwaron a
szemét.
A daewarok vezetője, Gneiss, lenyűgöző jelenség volt
harci díszeiben, de ez volt minden, amit el lehetett mondani
róla. Tufa a Klar klánból ugyanolyan űzött tekintettel
nézelődött, mint többi klar, az épeszűeket is beleértve.
Minduntalan bizonytalan pillantásokat vetett Hornfelre, mintha
azt várná, majd ő megmondja, mit gondoljon. A daergar Rance
a neidarok ellensége volt, mert mindig is így volt és így lesz. A
kérdés csupán az volt, a daergarok szövetkeztek-e a
theiwarokkal.
Amikor minden thán bemutatkozott, Kova
tiszteletteljesen meghajolt a Holtak királyságának üres trónja
előtt, majd dacosan hajbókolt az üres neidar trónus előtt is.
Hornfel tekintete elkomorult. Realgar hangosan felhorkant,
fölverve a főhólyagot, aki morgott egy sort, mielőtt ismét
összegömbölyödött és elaludt volna trónján.
Kova megkezdte a bemutatkozást.
– Tűzkovács Kova vagyok. – Tanishoz fordult. – Ő
pedig…
Realgar durván félbeszakította.
– Miért nincsenek ezek a bűnözők vasra verve?
Tönkretették az Északi kaput. Orgyilkosok és kémek. Miért
nem a tömlöcben vannak?
– Nem vagyunk kémek – mondta dühösen Kova. –
Sürgős híreket és figyelmeztetést hozunk a kinti világból.
Takhisis királynő, akit a törpék Hamis Fémként ismernek,
visszatért az Abyssból, és magával hozta gonosz sárkányait.
Sárkányembereket teremtett, sárkánynagyurak által vezetett
ádáz harcosokat, akik háborút indítottak a világ ellen. Sok
királyság már elesett, köztük Qualinesti. Thorbardin lehet a
következő.
A thánok mind egyszerre kezdtek beszélni, kiabáltak és
hevesen gesztikuláltak, ujjal mutogattak egymásra és Kovára,
aki szintén ordibált és mutogatott.
– A papjaink tudnák, ha a Hamis Fém visszatért volna –
mondta Gneiss megvetően. – Nem láttuk ennek jelét.
– Ami pedig a sárkányokat és sárkányembereket illeti,
gyerekek vagyunk talán, hogy ilyen mesékben higgyünk? –
kiáltotta Rance.
A főhólyag felrezzenve, zavartan nézett körül.
– Mi folyik itt? – kérdezte Sturm Tanist, aki Kován kívül
az egyetlen volt, aki értette a törpenyelvet. A lovag a
solamniaiak méltóságteljes formalitásaihoz szokott, ezért
megdöbbentette a zűrzavar. – Ez részeg perpatvar, nem pedig
királyok tanácskozása!
– A törpék nem sokat adnak a ceremóniára – szólt Tanis.
– Kova elmondta nekik, hogy Takhisis visszatért. Ők vitába
szálltak vele.
 – Bebizonyítom, hogy kémek! – Realgar hangja vékony
volt és reszelős, enyhén nyüszített, mintha mindig áldozatnak
képzelné magát. – A harcosaim megpróbálták letartóztatni őket,
de Arman Kharas és a verőlegényei elüldözték őket, holott
semmi keresnivalójuk nem volt a birodalmunkban.
– Minden jogom megvolt, hogy a fivéremet
kiszabadítsam a börtönötökből – vágott vissza dühösen Arman.
– Megszegte a törvényeinket – mondta sértődötten
Realgar.
– Nem szegett meg semmiféle törvényt. Elraboltátok,
hogy megpróbáljatok váltságdíjat kicsikarni…
– Ez hazugság! – ugrott talpra Realgar.
– Az is hazugság, hogy futnunk kellett az életünkért a
Csengő üllőn át? – dörögte Arman Kharas. – A néped sziklákat
hajigált le a lőréseken, hogy halálra zúzzon bennünket!
– Mit hallok? – emelkedett fel Hornfel a trónjáról. Baljós
pillantást vetett a theiwarok thánjára. – Erről eddig nem is
hallottam!
Tanis lefordította barátainak a törpeszavakat, Kova
azonban nem vette le szemét a theiwarról. Megpróbálta
visszaterelni a beszélgetést arra, miért érkezett ő a társaival, de
nem jutott sokra. Váratlanul ráébredt, mit akar mondani
Realgar, és elkeserítette, hogy Arman és ő lépre mentek.
– Elismerem, hogy megtámadtuk hylar testvéreinket –
mondta Realgar. – A katonáim meg akarták akadályozni, hogy
ezek a bűnözők a birodalmunkba hatolhassanak. Az
égimeszelők kémek. Megpróbáltak észrevétlenül Thorbardinba
lopózni, és magukkal hozták az átkozott sisakot is, hogy
elpusztítsanak. Sikerrel is jártak volna, de az enyéim
meghiúsították a tervüket.
– Kémek? Bűnözők? – ismételte Hornfel felbőszülten. –
Ezt mondogatod, Realgar, de miféle alapod van ezekre a
vádakra? – Hangjába hideg él költözött. – És ez azt sem
magyarázza meg, miért próbáltad megölni a fiamat és a hylar
katonákat.
Kova tudta, mi következik. Látta maga előtt a csapdát, de
mire megpillantotta, már bele is esett.
– Igen, megpróbáltuk megölni őket, hogy megvédjük
Thorbardint. Ezek az égimeszelők – mutatott Realgar Tanisra
és a többiekre – és a neidar talpnyalójuk kinyitották a kaput,
hogy a jelenleg a hegylábnál rejtőzködő ember hadseregük
támadást indíthasson ellenünk!
A thánok döbbenten elhallgattak, és mindannyian, még
Hornfel is, gyanakvó pillantást vetettek Kovára és barátaikra.
Realgar hátradőlt a trónusán.
– Sajnálom, Hornfel, de a fiad is a terv részese. A
katonáim le akarták tartóztatni az égimeszelőket, de a fiad
megmentette őket. Feltárta előttük a védelmünk gyengeségeit.
– Realgar elhallgatott, majd hozzátette: – Vagy talán te ezt már
mind tudod, Hornfel. Talán te is részt vettél az
összeesküvésben.
– Hazugság! – kiáltotta dühösen Arman. Realgarra
vetette magát, de a katonák kivont fegyverrel gyorsan
körbevették, és a bajtársakat is bekerítették.
– Így akar Hornfel nagykirály lenni! – kiáltotta Realgar. –
Eladja Thorbardint az embereknek!
A főhólyag azzal járult hozzá az általános fejetlenséghez,
hogy a trónjára állva teli tüdőből azt visítozta, hogy
mindannyiukat megölik az égimeszelők. Gneiss, a daewar thán
talpra ugrott és fellengzősen rendet parancsolt, ám senki nem
hallgatott rá. A klar thán is fölállt, kezében késsel.
Tanis feladta a fordítást, inkább egyszerűen összefoglalta,
mi folyik.
– Ez szörnyű! – mondta Sturm komoran. – Most már
soha nem fogják beengedni a menekülteket!
– A kérdés inkább az: honnan tud a menekültekről? –
sziszegte Raistlin. – Mondd meg Kovának, hogy ezt kérdezze
meg tőle!
– Nem értem, miért számítana ez bármit is – mondta
Sturm türelmetlenül.
– Hát persze, hogy te nem érted – válaszolta gúnyosan
Raistlin. – Kérdezd meg, Kova!
A törpe megrázta a fejét.
– Nem figyelnek – mondta elkeseredve. – Besétáltunk
Realgar csapdájába. Most már nem sokat tehetek ellene.
Hornfel védekezésre kényszerült, kimerítően tagadta
Realgar vádjait. Arman Kharas is tagadott, kijelentve, hogy
véletlenül bukkant a bajtársakra, és hozzátette, hogy
letartóztatta és a tanács elé állította őket.
– Grallen átkával együtt! – kiáltotta Realgar.
– Csendet, mindenki! – ordította Hornfel, és a többi thán
végre elhallgatott. Addig nézte őket szúrós szemmel, míg mind
helyet nem foglaltak. A katonák elengedték Armant, aki
lesimította szakállát, és dühös pillantást vetett Realgarra, aki
csak rosszindulatúan vigyorgott.
Hornfel Kovához fordult és komoran megszólalt.
– Válaszolj nekem, Tűzkovács Kova a Neidar klánból!
Igazak a vádak?
– Nem, a vádak hamisak, nagy thán.
– Kérdezd a völgyben rejtőző emberekről! – acsargott
Realgar.
– Valóban egy csoport ember nevében érkeztünk –
mondta Kova.
– Beismeri!
– Viszont ők nem katonák, hanem menekültek! – vágott
vissza Kova mérgesen. – Férfiak, nők és gyerekek. Nem
hadsereg! És nem próbáltunk meg beosonni Thorbardinba. Az
Északi kapu megnyílt előttünk.
– Hogyan? – kérdezte Hornfel. – Hogyan találtatok rá a
kapura, amely háromszáz éve rejtve volt?
Kova vonakodva válaszolt, mert tudta, hogy hiba
elmondani, hiszen ezzel egyenesen a theiwar kezére játszik,
mégsem tudott egyéb magyarázatot.
– Grallen sisakja vezetett ide és nyitotta ki nekünk a
kaput.
Raistlin Tanis mellett állt, és keze a félelf karjára
kulcsolódott.
– Mondd meg Kovának, kérdezze meg a theiwart,
honnan tudott a menekültekről! – sürgette.
– Mit számít? – vont vállat Tanis. – Miután a kapu
kinyílt, a törpéi bizonyára körülnéztek.
– Lehetetlen – válaszolta Raistlin. – A theiwarok nem
állhatják a napfényt!
Tanis rámeredt.
– Ez igaz…
– Csitt ti ketten! – figyelmeztette őket Sturm.
Hornfel előrelépett, és fölemelte a kezét, hogy csendet
parancsoljon.
– Az ellened és a barátaid ellen emelt vádak súlyosak,
Tűzkovács Kova – jelentette ki. – Engedély nélkül léptetek be
a birodalmunkba. Tönkretettétek a kaput.
– Az nem a mi hibánk volt! – kiáltotta Tasslehoff, mire
nyomban félig megfojtotta Caramon nagy tenyere.
– Idehoztátok azt az elátkozott sisakot…
– Grallen sisakja nincs elátkozva – fortyant fel Kova –, és
ezt be is tudom bizonyítani.
Fölemelte a sisakot és a fejébe nyomta.
A thánok egy emberként ugrottak talpra, még az aghar is,
aki tévesen azt hitte, azért állnak fel, mert az ülést
berekesztették.
Raistlin Tanis karjába vájta a körmeit.
– Ez nagyon rosszul is elsülhet, barátom.
 – Te akartad, hogy vegye fel azt a vackot! – mondta
Tanis.
– Én nem ezt a helyet és időt választottam volna –
válaszolt Raistlin.
Sturm ösztönösen kardhüvelyére tette a kezét, elfelejtve,
hogy a törpék elvették a kardját. A lefoglalt fegyverek a bejárat
mellett maradtak. Sturm felmérte a távolságot, vajon eléri-e a
kardját, mielőtt a katonák rávetnék magukat. Tanis látta az
arcát és kitalálta, mire gondol. Figyelmeztető pillantást vetett a
lovagra. Sturm engedelmesen bólintott, de pár lépéssel
közelebb helyezkedett az ajtóhoz.
Kova a tanácsterem közepén állt a sisakkal a fején, és
hosszú, feszült pillanatokig semmi nem történt. Tanis kezdett
fellélegezni, de aztán a sisak ékköve vörösen felragyogott,
piros-narancs fénnyel árasztva el a csarnokot – szent tűzként
lángolva közöttük. A sisak eltakarta Kova arcát, csak a szakálla
látszott ki alóla és a szeme.
Tanis nem látta Kovát abban a szempárban, és úgy tűnt, a
törpe sem ismeri meg őket. Úgy nézett körül, mintha
idegenekkel teli szobába lépett volna.
A thánok némák voltak, hallgatásuk komor és baljóslatú.
Mindannyian pörölyükre, kardjukra tették kezüket, vagy
mindkettőre egyszerre. A katonák készenlétben tartották a
fegyvereiket.
Kova nem figyelt a thánokra, sem a katonákra. A
környezetét vette szemügyre, a sisak szemrésein át mindent
alaposan megnézett, mint az, aki hosszú út után tér vissza a
szeretett helyre.
– Otthon vagyok… – mondta Kova másvalaki hangján.
Hornfel dühös arckifejezése kételynek adta át helyét.
Fiára nézett, aki a fejét rázta és vállat vont. Realgar csak
somolygott, mintha erre számított volna.
– Csak színészkedik – motyogta.
 Kova az emelvényhez ment, föllépdelt a lépcsőn és leült
egy üres trónusra – a fekete trónra, amelyet a Holtak
Királyságának szenteltek. Kihívóan nézett végig a thánokon,
mintha felszólítaná őket, csak merjenek tenni ellene.
A thánok mindannyian dermedt döbbenettel meredtek rá.
– Senki nem ülhet a halottak trónjára! – kiáltotta Gneiss.
Megragadta Kova karját, és megpróbálta lerángatni a trónról.
Kova meg sem moccant, ám a daewar thán váratlanul
hátratántorodott, mintha láthatatlan pöröly sújtott volna le rá.
Lezuhant az emelvényről, és félelemtől és megrökönyödéstől
remegve elterült a padlón.
Kova a Holtak Királyságának trónján ült, fején a halott
sisakjával, és megszólalt.
– Grallen herceg vagyok – mondta, és hangja szigorúan,
hidegen csendült, és cseppet sem hasonlított a sajátjára. –
Visszatértem atyáim csarnokába. Így fogadtok engem?
A többi thán a még mindig földön fetrengő daewart leste.
Senki nem segített neki. Most már egyikük sem vigyorgott
vagy legyintett.
Rance Hornfelhez fordult és idegesen megszólalt:
– Te a leszármazottja vagy. A te családod hozta a fejünkre
az átkot. Te beszélj vele!
Hornfel a tisztelet jeleként levette sisakját, és
méltóságteljesen megközelítette a trónt. Arman elkísérte volna
az apját, ám a thán intett a fiának, hogy maradjon a helyén.
– Az istenek hoztak atyáid csarnokában, Grallen herceg –
mondta Hornfel udvariasan, ám büszkén és félelem nélkül,
ahogy az a hlyarok thánjához illett. – Bocsánatodat kérjük a
rajtad esett sérelemért.
– Nekünk daergaroknak semmi közünk nem volt hozzá –
jelentette ki hangosan Rance. – Csak hogy tudd.
– Nem igazságos, hogy átok sújtson bennünket – tette
hozzá Gneiss, és feltápászkodott. – Apáink apái nem tudtak
semmit az ellened szőtt összeesküvésről.
– Az átkodnak csak a hylarokat kéne sújtania – mondta
Rance.
– Micsoda kutyakomédia! – csattant fel Realgar.
– Nyughassatok! – szólt rájuk Hornfel, dühösen mérve
őket végig. – Hallgassuk meg a herceget!
Tanis megértette. Hornfel okos volt. Próbára tette Kovát,
hogy eldöntse, csak játszik-e, vagy valóban megszállta Grallen
herceg szelleme.
– Volt idő, amikor megátkozhattalak volna benneteket –
mondta Kova, és hangja ijesztő és kemény élt kapott. – Volt
idő, amikor a haragom lerombolta volna ezt a hegyet. – Dühe
fellángolt. – Hogy merészelsz feleselni velem, hylar Hornfel?
Hogyan merészeled tovább sértegetni a szellememet? Idő előtt
haltam meg, saját fajtám keze által!
Kova keményen a trón karfájára sújtott.
A hegy megrázkódott, az Életfa megremegett. A padló is
belerengett, és a thánok trónjai összezörrentek az emelvényen.
A mennyezeten repedés futott végig, az oszlopok
megcsikordultak. Az aghar főhólyag fülhasogatón felvisított és
elájult.
Hornfel térdre borult. Most már ő is félt. Mindannyian
rettegtek. A katonák egyenként térdre ereszkedtek a kőpadlón.
A thánok követték őket, csak Realgar állt, végül ő is
meghajtotta térdét, bár látszott, hogy nincs ínyére.
A rengés abbamaradt, és a hegy elcsendesült.
Tanis gyorsan körülnézett, hogy mindenki jól van-e.
Sturm fél térden volt, karját tisztelgésre emelte, ahogy a
lovagok szokták király jelenlétében. Raistlin állva maradt,
botjára támaszkodva egyensúlyozott, arca és gondolatai rejtve
maradtak csuklyája árnyékában. Caramon lekapta sisakját. Még
mindig szorosan tartotta Tasslehoffot, aki bánatosan motyogta:
– Bárcsak Fizban is láthatná! – Tanis visszafordította figyelmét
Kovára, kíváncsi volt, mi sül ki ebből az egészből.
Semmi jó, gondolta elkomorulva.
Akkora volt a csend, hogy Tanis hallotta a padlóra szitáló
kőpor neszezését.
Hornfel ismét megszólalt, hangja tétován csengett.
– A fivéreid bevallották bűneiket haláluk előtt, Grallen
herceg. Noha nem ők öltek meg, felelősnek tartották magukat a
halálodért.
– Azok is voltak – mondta a herceg vészjóslóan. – Én
voltam a legfiatalabb, az apám kedvence. Attól féltek, atyám
félreállítja őket és engem tesz meg Thorbardin örökösévé.
Noha igaz, hogy nem az ő kezük mérte rám a végzetes csapást,
az ő kezük általuk haltam meg.
– Fiatal voltam. Életem első csatájában harcoltam. A
bátyáim megfogadták, hogy vigyáznak rám és
megvédelmeznek. Ehelyett a halálomba küldtek.
Megparancsolták, hogy egy kisebb csapattal Zhamanba, a
gonosz varázsló erődjéhez vonuljak. Azt tettem, amit mondtak.
Miért ne tettem volna? Szerettem és csodáltam őket. Le
akartam őket nyűgözni. Az embereim figyelmeztetni próbáltak.
Mondták, hogy a küldetés öngyilkosság, de nem hallgattam
rájuk. Megbíztam a fivéreimben, akik szerint az embereim
hazudtak, a csata szinte már meg is van nyerve. Enyém lehet a
varázsló foglyul ejtésének és hazahurcolásának dicsősége.
– Ezzel a sisakkal ajándékoztak meg, mondván,
legyőzhetetlenné tesz. Azonban tudták az igazságot: nem
leszek sebezhetetlen. A sisakot a theiwarok készítették, az ékkő
varázslata foglyul ejti a lelkemet, hogy bosszúszomjas
szellemem ne térhessen vissza és mondhassa el, mi történt.
– A bátyáid szégyellték, ami történt, nemes herceg –
mondta Hornfel. – Elismerték bűnüket Kharas előtt, majd
harcolva a halálba vetették magukat. Amikor atyád megtudta a
keserű híreket, gyászba borult. Mindent megtett, hogy
jóvátegye a történteket. Szobrot emelt a tiszteletedre és
sírboltot építtetett. A fivéreidet jeltelen sírba temették.
– Atyám mégsem ejtette ki soha többé a nevemet –
mondta Grallen herceg.
– Nemes atyád magát hibáztatta, felség. Nem bírta
elviselni, hogy emlékeztessék a tragédiára. „Három fiút
vesztettem el, mondta, egyet csatában, kettőt a sötétség
emésztett el.” Valójában nincs okod megátkozni bennünket,
nagy herceg – tette hozzá Hornfel keserűen. – A trón, amelyen
egykor atyád ült, a halála óta üresen áll. Kharas pörölye
elveszett. Még annyi vigaszunk sem maradt, hogy
felkereshetnénk atyád sírját, mert egy szörnyű erő kitépte a
földből és most a Thánok völgye fölött függ. Ott lebeg a
nagykirály kriptája, elérhetetlenül, örök büntetésként és
emlékeztetőként.
– A nemzetünk széthúz, és attól félek, hamarosan
polgárháború tör ki. Nem tudom, mit árthatnál még nekünk,
Grallen herceg – mondta Hornfel –, hacsak nem rogyasztod
ránk a hegyet.
– Tyűha! – füttyentett Tasslehoff. – Tényleg meg tudná
tenni Kova? Le tudja rombolni a hegyet?
– Csend! – parancsolt rá Tanis, és olyan haragos képet
vágott, hogy Tasslehoff elhallgatott.
– Volt idő, amikor lesújtottam volna rátok bosszúmmal,
de a lelkem sokat tanult az elmúlt évszázadok során.
Kova hangja ellágyult. Felsóhajtott, és ökölbe szorult
keze elernyedt.
– Megtanultam megbocsátani.
Kova lassan fölemelkedett.
– Fivéreim lelke továbbment életútjuk következő
állomására. Az apámé szintén távozott, és vele Kharas nemes
lelke is. Hamarosan én is csatlakozom hozzájuk, mert immár
megszabadultam a kegyetlen varázslattól, amely megkötött.
 – Mielőtt távoznék, ajándékot szeretnék adni nektek…
egy figyelmeztetést. A Hamis Fém visszatért, de visszajött
Reorx és a többi isten is. Thorbardin kapuja ismét nyitva áll. A
nap fénye besüt a hegy mélyére. Ha ismét bezárjátok a kaput,
kicsukjátok a fényt, és a sötétség elemészt.
– Ez csak színjáték – morogta Realgar. – Hát nem
látjátok?
– Fogd be a szádat, vagy én fogom be! – szólt rá Tufa. A
klar még mindig a kését szorongatta.
– Köszönjük, Grallen herceg – mondta tisztelettudóan
Hornfel. – Szívünkbe véssük szavaidat.
Arman Kharas fölemelkedett.
– Ez minden, amit mondani kívánsz nekünk, Grallen
herceg? Nincs üzeneted a számomra?
– Fiam, hallgass! – feddte meg Hornfel.
– A herceg azt mondta, az istenek visszatértek közénk!
Erről az időről beszélt Kharas: „Amikor visszatér az istenek
hatalma, akkor a pöröly ismét Krynn szabadságát kovácsolja
ki.”
Arman Kharas a Holtak Királyságának trónja elé állt.
– Mondd meg, hogyan léphetek be Duncan kriptájába!
Áruld el, hol van Kharas pörölye, nemes herceg, mert a sorsom
az, hogy megtaláljam!
Az ékkő fénye elhalványult, majd pislákolva kialudt.
– Várj, Grallen herceg! – kiáltotta Arman. – Nem
mehetsz el anélkül, hogy elárulnád!
Kova lassan fölemelte a kezét és levette a sisakot. Nem
tűnt sem diadalmasnak, sem mámorosnak, inkább fáradtnak.
Arca beesett és sápadt volt. Úgy tűnt, annyi évet öregedett,
ahány esztendeje a herceg halott volt.
– Te tudod! – kiáltott fel hirtelen Arman, és Kovára
mutatott. A fiatal törpe hangjából sütött a düh. – Neked
elmondta!
 Kova elhagyta a holtak trónját, ismét hóna alá véve
Grallen sisakját.
Realgar felkacagott.
– Ez csak egy csel, egy színjáték! Végig hazudott.
Fogalma sincs, hol keresse a pörölyt!
– Ismerte Grallen herceg életének és halálának
körülményeit – mondta Hornfel. – A hegy rengett, amikor nem
hittünk neki. Talán Reorx és a többi isten valóban visszatért.
– Egyetértek Realgarral – mondta Rance. – A
Felhőfürkész korábban is rengett már, és akkor senki nem
állította, hogy ez több lenne a hegy mozgásánál. Ezúttal mitől
lenne másképp?
Kova átvágott a thánok között, de Arman elé toppant.
– Mondd meg, hol találom a pörölyt! Herceg vagyok. Ez
a sorsom.
– Miért mondanám meg? – fortyant fel Kova. – Hogy
elvehesd a pörölyt és a barátaimat meg engem tömlöcbe
vethess?
– Legyenek a barátai túszok a pörölyért cserébe –
javasolta a daewar.
– Ha megteszitek, a pöröly még háromszáz évig rejtve
marad! – mondta Kova dühösen.
Realgar gyanakvón fürkészte kancsal szemével Kovát.
Elmosolyodott, majd így szólt:
– Fogadást ajánlok.
A többi thán kíváncsian nézett rá. Az istenükhöz
hasonlóan minden törpe kedvelte a szerencsejátékokat.
– Miféle fogadást? – kérdezte Hornfel.
– Ha ez a neidar megtalálja Kharas pörölyét és
visszaadja, mi fontolóra vesszük, hogy beengedjük ezeket az
embereket a birodalmunkba… már persze ha nem hadseregről
van szó. Ha kudarcot vall, ő és a barátai a foglyaink maradnak,
a kaput pedig bezárjuk.
 Hornfel a szakállát simogatta, és elgondolkozva nézte
Kovát. A daewar elégedetten bólintott, a klar pedig halkan
felvihogott és megvakarta állát a kés nyelével.
– Nem mondod, hogy ezt tervezik! – fakadt ki Sturm,
miután Tanis lefordította az elhangzottakat. – Nem hiszem el,
hogy ilyen komoly dologra fogadást kössenek! Persze Kova
biztos nem megy bele.
– Egyetértek a lovaggal – mondta Raistlin. – Valami
bűzlik.
– Talán – mormolta Kova –, de néha sokat kell
kockáztatni, hogy sokat nyerhess. Állom a fogadást – mondta
hangosan –, egy feltétellel. Velem azt tehettek, amit akartok, de
ha veszítek, a barátaim szabadon elmehetnek.
– Nem teheti, Tanis! – ellenkezett Sturm döbbenten és
mérgesen. – Kova nem játszhat szerencsejátékot Kharas
pörölyével!
– Nyugodj meg, Sturm! – szólt rá Tanis csípősen. – A
pöröly még senkié, ezért senki nem tehet vele semmit.
– Ezt nem hagyom! – jelentette ki Sturm. – Ha ti nem
tesztek semmit, majd teszek én. Ez szentségtörés!
– Hadd intézze Kova a maga módján, Sturm – intette
Tanis. Amikor a lovag el akart fordulni, megragadta a karját és
kényszerítette, hogy meghallgassa. – Nem vagyunk
Solamniában. A törpék birodalmában vagyunk. Semmit nem
tudunk a szabályaikról, a törvényeikről és a szokásaikról. Kova
viszont igen. Hatalmas kockázatot vállalt, amikor felvette azt a
sisakot. Tartozunk neki annyival, hogy megbízunk benne.
Sturm habozott. Egy pillanatra kész volt szembeszállni
Tanisszal, de aztán meggondolta magát és vonakodva bólintott.
– Álljuk a fogadást – mondta Hornfel a többi thán
nevében is –, ezekkel a feltételekkel: Nem fogadunk el
kikötéseket a barátaiddal kapcsolatban, neidar Tűzkovács
Kova. A sorsuk a tiéddel van összekötve. Ha valóban
megtalálod Kharas pörölyét és visszajuttatod hozzánk,
fontolóra vesszük, hogy beengedjük az általad képviselt
embereket Thorbardinba, attól függően, milyen véleménnyel
leszünk róluk. Amennyiben, ahogy állítod, családok és nem
katonák, szívesen látjuk őket. Ez elfogadható?
– Az istenek legyenek irgalmasak hozzánk! – mormolta
Sturm.
Kova a tenyerébe köpött és kinyújtotta kezét. Hornfel
követte példáját, majd paroláztak és a fogadás megköttetett.
Hornfel Tanishoz fordult.
– Ti a barátotok távollétében a vendégeink lesztek. Az
Életfa vendégszállásán pihenhettek, biztonságotok érdekében
őröket állítunk.
– Köszönjük – mondta Tanis –, de a barátunkkal tartunk.
Nem indulhat egyedül egy veszélyesnek ígérkező küldetésre.
– A barátod nem megy egyedül – mondta Hornfel kis
mosollyal. – A fiam, Arman elkíséri őt.
– Ez őrültség, Kova! – mondta Raistlin lágy hangon. –
Tegyük fel, hogy megtalálod a pörölyt. Mi akadályozza meg
ezt a törpét abban, hogy ellened forduljon, meggyilkoljon és
ellopja?
– Én akadályozom meg ebben – jelentette ki Kova
dühösen.
– Nem vagy már olyan fiatal, mint egykor – vágott vissza
Raistlin –, sem pedig olyan erős, Arman pedig mind
fiatalságban, mind erőben bővelkedik.
– A fiam sosem tenne ilyesmit – fortyant fel Hornfel.
– Soha! – mondta Arman is sértetten. – A szavamat adom
apám fiaként és hylarként, hogy a barátotok életét megvédem.
– Tulajdonképpen Kova is megölheti Kharast és
ellophatja a pörölyt – csicseregte Tasslehoff vidáman. – Nem
igaz, Kova?
Kova elvörösödött, Caramon pedig nagyot sóhajtott és
kezét a surranó vállára téve az ajtó felé vezette.
– Kova, ne egyezz bele! – kérlelte Sturm.
– Nincs mibe beleegyezni – jelentette ki Hornfel
véglegességet sugárzó hangon. – Sem ember, sem félember,
nem beszélve a surranóról, nem szennyezheti be nagykirályunk
sírboltját. A thánok tanácsának ülése véget ért. A fiam elkísér a
szállásotokig. – Hornfel sarkon fordult és távozott.
A katonák a bajtársak köré gyűltek, akiknek nem volt
más választásuk, mint velük tartani.
Kova Tanis mellett haladt. Az öreg törpe meghajtotta a
fejét, válla megereszkedett. Kezében Grallen sisakját
szorongatta.
– Tényleg tudod, hol keresd a pörölyt? – kérdezte tőle
Tanis suttogva.
– Talán – mormolta Kova.
Tanis a szakállát vakargatta.
– Tudod, hogy nyolcszáz ember életét tetted fel erre a
„talán”-ra?
Kova fél szemmel barátjára sandított.
– Van jobb ötleted?
Tanis a fejét rázta.
– Gondoltam – mordult Kova.

XII.

Égimeszelő fogadó. Sturm vitatkozik.

Kova farigcsál.

A barátok számára biztosított szállás az Életfa legalsó szintjén

helyezkedett el, egy régebbi és a többinél ritkábban használt
negyedben. Valamennyi épület elhagyatottan, bedeszkázva állt,
és Kova meg is mondta, miért.
 – Minden emberi léptékű – az ajtók, az ablakok. Az
Életfának ezt a részét emberek elszállásolására alakították ki.
– Égimeszelővárosnak nevezték – tájékoztatta őket
Arman. – Ezt a negyedet tartották fenn az ember és elf
kereskedőknek, akik egykor itt éltek és dolgoztak. Az egyik,
fajotok számára épített fogadóban szállásolunk el benneteket.
Caramon megkönnyebbült. Miután törpeléptékű csillékbe
és üstökbe préselte nagydarab testét, aggódott a rövid
törpelábakra szabott ágyak miatt.
A fogadó jobb állapotban volt, mint az épületek többsége,
mivel egy vállalkozó szellemű törpe raktárnak használta.
Emeletes volt, ólomüveg ablakokkal és masszív tölgyfa ajtóval.
– Az Összeomlás előtt minden este teltház volt – mondta
Arman, betessékelve „vendégeit”. – Ansalon minden zugából
érkeztek kereskedők, Istarból, Solamniából, Ergothból. Egykor
az ivó nevetéstől és az arany csengésétől volt hangos. Most
azonban csend honol itt.
– Leszámítva a patkányok visítozását. – Raistlin
undorodva összehúzta magán köpönyegét, ahogy több, a
lárvalámpás fényétől megzavart rágcsáló keresztülfutott a
padlón.
– Legalább az ágyak a mi méretünkre vannak szabva –
mondta Caramon hálásan –, mint ahogy az asztalok és a székek
is. Ha most még enni- és innivalónk is lenne…
– Az embereim hoznak majd nektek húst, sört és tiszta
ágyneműt – mondta Arman, majd Kovához fordult. – Azt
javaslom, aludjuk ki magunkat. Kora reggel azonnal indulunk a
Thánok völgyébe. – Arman habozott, majd megkérdezte: –
Gondolom, oda megyünk?
Kova csak egy morranással válaszolt. Egy székhez ment,
belerogyott, majd elővett egy faágat és farigcsálni kezdte
bicskájával. Arman Kharas az ajtóban maradt, tekintete Kován
pihent, remélvén, hogy az idős törpe még mást is elárul.
 Kovának a jelek szerint nem volt több mondanivalója.
Tanis és a többiek körülnéztek a sötét és lehangoló ivóban, nem
tudták, mitévők legyenek.
Arman összevonta szemöldökét. Látszott, hogy
legszívesebben ráparancsolna Kovára, hogy beszéljen, de a
helyzete ezt nem engedte meg. Végül így szólt:
– Őröket állíttatok kint, hogy a pihenéseteket ne zavarja
semmi.
Raistlin gúnyosan felkacagott. Tanis figyelmeztetően
ránézett, mire a varázsló elfordult. Sturm elment és nekilátott,
hogy a sarokban felhalmozott hordók, dobozok és ládák közül
kirángasson néhány ágykeretet. Caramon felajánlotta a
segítségét, és Tasslehoff is jelentkezett, bár az ő első dolga az
volt, hogy lyukakat ütött a ládákba, hogy kiderítse, mi van
bennük. Arman tovább figyelte őket, Kova pedig farigcsált.
Végül Arman megcibálta a szakállát és megkérdezte,
kinek van még kérdése.
– Nekem – mondta Caramon, feje fölé emelve az egyik
nehéz ágyat, majd a padlóra helyezte. – Mikor kapunk
vacsorát?

***

Az étel egyszerű volt, az egyik hordóból csapolt sörrel

öblítették le. Arman Kharas végül elszakadt tőlük. Tanis
megsajnálta a fiatal törpét és bosszús volt Kova miatt, aki
igazán megtehetett volna annyit, hogy kedves az ifjúval, akinek
élete álma tört össze. Kova azonban rosszkedvűen üldögélt,
ezért Tanis hallgatott, tartván tőle, bármit mondana, attól csak
romlana a helyzet. Kova csendben evett, sebesen lapátolva
szájába az ételt, és amikor végzett, otthagyta az asztalt és újra
faragásba fogott.
Sturm vacsora alatt végig úgy ült, mint aki karót nyelt,
felborzolódott bajsza és kék szemének jeges csillogása
árulkodott helytelenítéséről. Raistlin csak csipegetett, alig
evett, tekintete elrévedt, gondolataiba mélyedt. Caramon több
sört ivott a kelleténél és fejét az asztallapra fektetve elaludt.
Csak Tasslehoff csevegett vidáman a nap izgalmas
eseményeiről, és nem bánta, hogy senki nem figyel rá.
Raistlin hirtelen félretolta a tányérját és fölállt.
– Tanulom a varázslataimat. Nem szeretném, ha
megzavarnátok. – Elfoglalta az egyetlen kényelmes széket, és a
nagy kőkandalló mellé húzta, amelyben Tanisnak sikerült kis
tüzet raknia.
Raistlin megvetően nézett ikertestvérére, aki az asztalon
elterülve, sörszagúan hortyogott.
– Remélem, valaki majd ágyba dugja azt a nagy maflát –
mondta Raistlin. Elővette a varázskönyvét, és hamarosan
belemerült az olvasásba.
Sturm és Tanis a legmasszívabb ágyhoz húzták a részeg
Caramont, és ledobták a matracra. Aztán a lovag Kovához
ment és mellette megállva lenézett rá.
– Kova, ezt nem teheted – mondta Sturm.
Kova bicskája végigkaristolta a fát, és egy különösen
nagy forgács elrepült és eltalálta Tasslehoffot, aki éppen egy
nagy láda zárjának kinyitásával volt elfoglalva.
– Nem mehetsz ilyen fontos küldetésre Arman
Kharasszal! Először is, nem vagyok biztos benne, hogy
épelméjű. Másodszor, túl veszélyes. Meg kéne tagadnod a
feladatot, hacsak valamelyikünk el nem kísérhet.
Kova bicskája alól forgácsok kunkorodtak ki és hullottak
a lába elé.
Sturm elvörösödött.
– A thánok nem tagadhatják meg ezt tőled, Kova. Csak
mondd meg nekik, hogy nem hozhatod el a pörölyt megfelelő
védelem nélkül! Én szívesen elkísérlek.
 Kova felpillantott.
– Piha! – mondta, és ismét lenézett. Újabb forgács pattant
le. – Kikísérnéd a pörölyt Thorbardinból, egyenesen
Solamniába!
Sturm rácsapott öklével az asztalra. Az óntányérok
összezördültek, Tas pedig úgy megijedt, hogy elejtette tolvaj
kulcsát.
– Hé! – szólt rá szigorúan a surranó. – Maradjatok
csendben! Raistlin meg én gondolkozni próbálunk.
– A pöröly létfontosságú az ügyünkhöz! – fakadt ki
dühösen Sturm.
– Csendesebben, Sturm! – intette Tanis. – A falak ugyan
vastagok, de az ajtó nem, az őrök pedig közvetlenül előtte
strázsálnak.
– Csak törpéül beszélnek – mondta Sturm, de azért
lehalkította hangját. Tett néhány kört az ivóban, hogy
lenyugodjon, aztán ismét Kova elé állt.
– Elnézést a kiabálásért, de úgy érzem, nem fogod fel a
küldetés fontosságát. A sárkánydárda az egyetlen ismert
fegyver, amely képes megölni a gonosz sárkányokat, és a
kikovácsolásukra csak Kharas pörölye használható. Ha a
lovagokhoz vinnéd a kalapácsot, hős lennél, Kova. A neved
halhatatlanná válna a legendákban és énekekben. És ami
legfontosabb: több ezer életet mentenél meg!
Kova nem nézett fel rá, bár úgy tűnt, érdekli a lovag
mondandója. Farigcsálása lelassult, már csak apró forgácsok
pattogtak a földre. Tanisnak nem tetszett a beszélgetés iránya.
– Elfelejtetted, mi célból jöttünk, Sturm? – kérdezte
Tanis. – Menedéket keresünk nyolcszáz férfi, nő és gyerek
számára. Kova megígérte a törpéknek, hogy átadja nekik a
pörölyt, ha megtalálja. Cserébe Hornfel ígéretet tett, hogy
befogadja a menekülteket Thorbardinba. Ezt nem teszi meg, ha
megpróbálunk kereket oldani a törpék szent pörölyével.
Valószínűleg ki sem jutnánk élve. Nézz szembe a tényekkel,
Sturm! A sárkánydárda egy álom, egy legenda, egy mítosz.
Nem vagyunk abban sem biztosak, hogy létezett-e egyáltalán
ilyen fegyver.
– Vannak köztünk, akik biztosak – válaszolta Sturm.
– A menekültek és az őket fenyegető veszély valódiak –
vágott vissza Tanis. – Egyetértek Sturmmal abban, hogy holnap
nem lenne szabad egyedül útra kelned, Kova, de nekem kéne
veled tartanom.
– Nem bízol bennem, félelf, erről van szó? – sápadt el
Sturm, szeme tágra nyílt.
– Bízom benned, Sturm – sóhajtott Tanis. – Tudom, hogy
az életedet áldoznád értem, Kováért vagy bármelyikünkért.
Nem kételkedem a bátorságodban, a becsületedben vagy a
barátságodban. Csak… amiatt aggódom, hogy nem vagy
gyakorlatias! A józan ész szavát elcserélted az emberiség
megmentéséről szőtt vágyálomra.
Sturm megrázta fejét.
– Tisztellek és becsüllek, akár az apámat, akit sosem
ismertem. Ebben a kérdésben azonban nem tágítok. Mi van, ha
most megmentünk nyolcszáz életet, ha aztán több ezret
elveszítünk, amikor a gonosz királynő rabságba taszítja egész
Ansalont? A sárkánydárda most talán álom, de hatalmunkban
áll valóra váltani! Az istenek azért vezéreltek ide, hogy
megkeressem Kharas pörölyét, Tanis. Teljes szívemből hiszem
ezt.
– Az istenek nekem mondták meg, hol találom,
Fényeskardú Sturm. – Kova övébe tűzte bicskáját, felállt, és a
faágat, amelyet farigcsált, a tűzbe vetette. – Megyek aludni.
– Sturmnak egy dologban igaza van, Kova – mondta
Tanis. – Meg kéne mondanod a thánoknak, hogy azt akarod,
egyikünk kísérjen el. Nem érdekel, ki az. Vidd Sturmot vagy
vidd Caramont! Csak vigyél magaddal valakit! Megteszed?
 – Nem. – Kova egy törpeméretű ágy felé indult, amelyet
a szoba távolabbi sarkában talált magának.
– Gondolkozz ésszerűen, barátom! – Tanis egyre jobba
elkeseredett a törpe makacsságát látva. – Nem mehetsz egyedül
Arman Kharasszal! Nem bízhatsz meg benne.
– Valójában, Kova, ha valóban hasznos útitársat
szeretnél, akkor engem választasz – szólt Raistlin a tűz mellől.
– Mintha benned bárki is megbízna! – Sturm vészjóslóan
a varázslóra pillantott. – Nekem kéne mennem.
Kova félúton megállt és visszafordult. Arca lángvörös
volt a haragtól.
– Előbb vinném a surranót, mint bármelyikőtöket!
Nesztek! – Dühösen az ágyhoz masírozott.
Tasslehoff talpra szökkent.
– Engem? Elviszel, Kova? – kiáltotta lelkesen.
– Nem viszek senkit – morogta Kova.
Az ágyához ment, lefeküdt, fejére húzta a takarót, majd
hátát a többiek felé fordítva odébb hengeredett.
– De, Kova – nyafogott Tas –, azt mondtad…
– Tas, hagyd békén! – szólt rá Tanis.
– Azt mondta, hogy elvisz magával! – vitatkozott Tas.
– Kova fáradt. Mindannyian azok vagyunk. Úgy
gondolom, aludnunk kéne. Talán reggel más színben látjuk a
dolgokat.
– Kova azt mondta, elvisz – motyogta Tasslehoff. – Meg
kéne fennem a kardomat.
Végigtúrta szütyőit a kése után. Nyúlölőt ugyan nem
találta, de több érdekes tárgyra bukkant, amelyek feledtették
vele a tőrét.
Raistlin egy csattanással becsukta könyvét.
– Remélem, büszkék vagytok magatokra – mondta,
ahogy az ágy felé menet elhaladt Sturm és Tanis mellett.
– Reggelre jobb fényben látja majd – mondta Sturm.
 – Én nem vagyok ebben olyan biztos. – Tanis a törpére
pillantott. – Tudod, milyen makacs.
– Majd jobb belátásra bírjuk – mondta Sturm.
Tanis, aki időnként megpróbált érvekkel hatni a
lobbanékony vén törpére, nem volt ennyire bizakodó.

***

Kova a sötétségbe bámulva feküdt. Sturmnak igaza volt.

Tanisnak is. Még Raistlinnek is igaza volt! A logika azt
diktálta, hogy másnap vigye magával valamelyiküket. Ha köti
az ebet a karóhoz, Hornfel engedélyezi. A thánoknak nem
lenne más választása, mint beleegyezni.
Ahogy azonban tovább töprengett, Kova rájött, hogy
helyesen döntött. Helytelen okokból ugyan, de helyesen.
– A Becsület pörölye nem a lovagoké és dicsőségről szőtt
álmaiké – mondta magában Kova. – Nem is az elfeké. Nem az
embereké, akármekkora bajban vannak is. A pörölyt törpék
kovácsolták és törpéké is marad. Nekik kell eldönteniük, mi
legyen vele, és ha ez azt jelenti, hogy arra használjuk, hogy
megmentsük magunkat, akkor ám legyen.
Jó indok volt és jól is csengett, de nem ez volt az
egyetlen oka annak, hogy Kova egyedül akart útnak indulni.
– Ezúttal én leszek a hős.
Persze mindig fennállt a lehetősége, hogy a hős Arman
Kharas lesz, de Kova ezt nem tartotta valószínűnek. Reorx
biztosította arról, hogy ha felveszi a sisakot, a pöröly lesz a
jutalma.
Tűzkovács Kova, a nép megmentője, a törpenemzet
egyesítője. Talán akár még Tűzkovács Kova nagykirály is
lehet.
Kova elmosolyodott az orra alatt. Utóbbi nemigen
valósulhatott meg, de egy vén törpének engedtessék meg, hogy
álmodozzon.

XIII.

Hamis Fém. Különös hálótársak. Kova ígérete.

A bajtársak számára úgy tűnt, még csak az imént feküdtek le,

amikor Arman Kharas az ajtón dörömbölve fölverte őket.
Mélyen a föld alatt, napfény hiányában nem tudták
megbecsülni az időt, de Kharas biztosította őket, hogy a kinti
világban a nap első sugarai már melengetik a hegytetőket.
– Honnan tudod? – morogta Caramon. Nem tetszett neki,
hogy „az éjszaka közepén” felverték, különösen sörtől
másnapos kedvében nem.
– Vannak Thorbardinnak olyan részei, ahol látni a napot,
és ahhoz igazítjuk a vízóráinkat. Ma is láthatod az egyik ilyen
helyet – fordult komolyan Kovához. – A nap fénye mindig
megvilágítja Kalil S’rithet – a Thánok völgyét.
Sturm komoran Tanisra nézett, aki megrázta a fejét és
Kovát bámulta. A vén törpe azonban inkább a szobában
bóklászott és különféle dolgokkal foglalatoskodott – felvette a
páncélját, a „griff-sörényes” sisakját, Grallenét pedig az övére
fűzte.
Tanis látta, hogy Sturm arckifejezése megváltozik. Tudta,
mit fog mondani a lovag, még megszólalt volna, és meg akarta
állítani, de elkésett.
– Kova – mondta Sturm –, légy észnél! Vidd magaddal
valamelyikünket!
Kova Armanhoz fordult.
– Szükségem lesz egy fegyverre. Nem nézek szembe
azzal, ami kitépte a sírboltot a földből anélkül, hogy csatabárd
lenne a kezemben.
 Arman Kharas leszíjazta hátáról a díszes pörölyt. Bánatos
pillantást vetett rá, majd átnyújtotta Kovának.
– Ez a tiéd – mondta Kova. – Én a sajátomat használom.
Arman összevonta a szemöldökét.
– Megkaptad a tudást, hol keresd a valódi pörölyt. Neked
kéne magaddal vinned a másolatot. Külön erre az alkalomra
csináltattam. Ez az én tiszteletadásom Kharas felé. Te viszed
majd a király kriptájába Kharas dicsőségének jeleként.
Kova nem tudta, mit mondjon. Jobban érezte volna
magát a csatabárdjával a kezében, de nem akarta még jobban
megbántani az ifjú törpét.
Kova kinyújtotta kezét, megfogta a pörölyt, aztán
majdnem elejtette. Úgy sejtette, most már tudja, miért adta át
neki Arman. A pöröly nehéz volt és esetlen, szépen meg volt
munkálva, de rosszul egyensúlyozták ki. Próbaképpen lendített
vele egy-kettőt, és majdnem eltört a csuklója.
Gyanakodva Armanra pillantott, nem neveti-e ki. Az ifjú
törpe azonban komolyan nézett, és Kova rádöbbent, hogy
minden szava szívből jött.
Kova kezet nyújtott Armannak.
– Elfogadom a barátság nevében.
Arman tétovázott, majd mereven kezet rázott vele.
– Talán félreismertük Armant – mondta Tanis.
Sturm felhorkant.
– Egy hamis mágikus pörölyt cipelve lófrál. Azt hiszem,
ez csak megerősíti, hogy bolond.
Raistlin szólni akart, de aztán meggondolta magát.
Elgondolkodva nézte Kovát és a pörölyt.
– Mi az? – kérdezte Tanis a varázslót.
– Megint beszélned kéne Kovával.
Tanis megmondhatta volna neki, hogy csak
időpocsékolás, de a holmiját összeszedegető Kovához lépett.
Tasslehoff is felajánlotta a segítségét, minek következtében
Kova szegényebb lett a kedvenc bicskájával. Azonnal lecsapott
a surranóra, megragadta és Tas tiltakozó kiáltásaival mit sem
törődve kirázta az erszényeit.
– Sturm, egy szóra! – szólt Raistlin.
Sturm gyanakodott a varázsló homokóra szemében
csillogó fény láttán, de az ablakhoz kísérte.
– Az a pöröly az igazi pontos mása? – kérdezte halkan
Raistlin.
– Én csak festményen láttam a pörölyt – mondta Sturm –,
de az alapján egyformák.
– Hogyan különböztethető meg a valódi a hamistól?
– A pöröly állítólag pehelykönnyű, amikor lecsap, mégis
az isten ereje áll mögötte, és amikor Thorbardin szent üllőjére
sújt, hangját a földön és az égben mindenhol hallani lehet.
Raistlin éles pillantást vetett a hamis pörölyre. Kezét
ruhaujjába csúsztatta, és odasúgta:
– Kova ki tudná cserélni a pörölyöket.
Sturm rábámult – vagy nem értette, vagy nem akarta
megérteni.
– Kovánál van a hamis pöröly – magyarázta Raistlin. –
Csak ki kell cserélnie az igazi és a hamis pörölyt. Megtartja az
igazit és a törpéknek adja a másikat.
– Felismerik a különbséget – mondta Sturm.
Raistlin elmosolyodott.
– Azt hiszem, nem. El tudom varázsolni a hamis pörölyt,
hogy létrehozzam az általad említett jeleket – vagy legalábbis
hasonlóakat, hogy a törpék sokáig ne jöjjenek rá a turpisságra.
Miután Arman kezébe kapja a pörölyt, amelyet egész életében
keresett, nem fogja a hibáit keresgélni. Meg tudom tenni – tette
hozzá –, de segítened kell.
Sturm megrázta a fejét.
– Ebben én nem veszek részt.
– De hiszen ez megoldja minden problémánkat! –
győzködte Raistlin, kezét Sturm karjára tette. A lovag
megborzongott az érintéstől, de meghallgatta. – A törpék
megkapják, amit akarnak és mi is. Miután a sárkánydárdákat
kikovácsoltuk, visszaviheted nekik a pörölyt. Nem ártunk
senkinek – de sokakon segíthetünk.
– Ez nem… becsületes – mondta Sturm.
– Nos, ha becsületre vágysz, akkor kérlek, mondj egy
becsületes imát a kisgyerekekért, amikor a Sötét Királynő
sárkányai hamuvá égetik őket. – Raistlin szorítása erősödött. –
Te választhatsz élet és becsület között, de gondolj azokra,
akiknek nincs választásuk, akik szenvednek és meghalnak a
Sötét Királynő uralma alatt. Márpedig uralkodni fog, Sturm. Te
is éppúgy tudod, mint én, hogy a jó erői – elég vacak erők –
semmit nem tehetnek, hogy megállítsák.
Sturm hallgatott. Raistlin érezte és látta a benne dúló
küzdelmet. A lovag karizmai megfeszültek. Szeme csillogott,
keze ökölbe szorult. Nem csupán az ártatlanokra gondolt, de
önmagára is. Ő vinné a pörölyt a lovagságnak. Ő kovácsolná ki
a híres sárkánydárdákat. Ő lenne a solamniaiak és a többi nép
megmentője.
Raistlin sokat megsejtett Sturm gondolatai közül, és
majdnem el is találta. A varázsló azt hitte, a lovagot elcsábítja a
dicsőség vágyálma, de valójában Sturmra a közelgő háborúban
szenvedő ártatlanok képe hatott. Ismét látta lelki szemei előtt
Que-shu füstölgő romjait és a lemészárolt gyerekeket.
– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte Sturm vonakodva.
Soha nem gondolta volna, hogy egyszer még segíteni fog
Raistlinnek ármányt szőni. Ismét emlékeztette magát az
ártatlanokra.
– Beszélned kell Kovával – mondta Raistlin. – Mondd el
neki a tervet. Rám nem hallgatna.
– Nem vagyok meggyőződve arról, hogy rám hallgat –
mondta Sturm.
 – Legalább próbáljuk meg! Ültesd a fülébe a bogarat! –
Raistlin elhallgatott, majd halkan hozzátette: – Tanisnak ne
szólj!
Sturm megértette. Tanis nem egyezne bele ilyen cselbe.
Nem csak becstelen volt, de veszélyes is. Ha a törpék
rájönnének, az mindannyiuk halálát jelentené, de a háború
megnyerésére a legjobb esélyt a sárkánydárdák kínálják – ezt
azonban a félelf makacsul tagadta.
Sturm mereven bólintott. Raistlin elmosolyodott
csuklyája sötétjében. Győzelmet aratott az erényes lovag fölött,
letaszította magas piedesztáljáról. A jövőben, ha Sturm erkölcsi
leckéi túl fárasztóak lennének, Raistlinnek csak annyit kell
mormolnia: „Kharas pörölye”.
– Majd én félrevonom Tanist. Te beszélj Kovával!
Tanis visszaszerezte Kova bicskáját, és elküldte
Tasslehoffot, hogy nézzen utána egy furcsa hangnak, amit az
épület hátsó részéből hallott. Utána megbeszélte Kovával az
utat; pontosabban ő beszélt, Kova pedig hallgatott. Raistlin
ekkor kérdezte meg, beszélhet-e vele.
– Aggaszt Caramon állapota – mondta Raistlin
komolyan. – Nincs túl jól.
– Csak túl sokat ivott – válaszolt Tanis. – Másnapos.
Nem ez az első alkalom. Azt hittem, már hozzászoktál.
– Azt hiszem, ez valami komolyabb – erősködött
Raistlin. – Valami betegség. Kérlek, vess rá egy pillantást!
– Te többet tudsz a betegségekről, mint én, Raistlin…
– Szeretném kikérni a véleményedet, félelf – mondta
Raistlin. – Tudod, mennyire tisztellek.
Tanis nem igazán hitte, de mivel nem akarta vállalni a
kockázatot, hogy Caramon netán tényleg megbetegedjen,
elkísérte a varázslót az ágyig, amelyben a férfi feküdt
borogatással a szemén.
Raistlin aggodalmasan ácsorgott fivére mellett, míg Tanis
megvizsgálta Caramont, pillantása azonban Sturmon és Kován
pihent. Nem hallotta a beszélgetésüket, de nem is volt rá
szükség. Pontosan tudta, mikor említette meg a lovag a
törpének a pörölyök kicserélését, mert Kova álla leesett.
Döbbenten meredt Sturmra, majd homlokát ráncolva, hevesen
megrázta fejét.
Sturm tovább beszélt, erősebben győzködte. Őszintén,
komolyan beszélt. Megint szóba hozta az ártatlanokat, de Kova
csak a fejét rázta, bár kevésbé hevesen. Sturm tovább beszélt,
és a törpe kezdte meghallgatni, átgondolni szavait. Kova
Armanra, majd a hamis pörölyre pillantott. Szemöldökét
összeráncolta. Raistlinre nézett, aki rezzenéstelenül állta
pillantását. Kova elfordította tekintetét. Mondott valamit
Sturmnak, aki megfordult és megjátszott nemtörődömséggel a
varázslóhoz sétált.
– Hogy van szegény Caramonunk? – kérdezte Sturm egy
halálos ágynál virrasztó rokon komorságával.
Raistlin a fejét rázta és sóhajtott.
– Csak túl sokat ivott – mondta Tanis elkeseredetten.
– Talán a féreghús tette – jegyezte meg Raistlin.
– Ó, istenek! – nyögött fel Caramon. Hasára szorítva
kezét kigördült az ágyból és a sarokba rohant, majd belehányt a
felmosóvödörbe.
– Látod, Tanis – mondta Raistlin szemrehányón. – A
fivérem nagybeteg! A gondjaidra bízom. Nekem váltanom kell
pár szót Kovával indulás előtt.
– Nekem meg veled, Raistlin – mondta Sturm. – Már ha
van egy perced.
Elsétáltak, otthagyták Tanist, aki a szakállát vakargatva
nézett utánuk.
– Mire készülnek? Kovát akarják meggyőzni, gondolom.
Hát, sok szerencsét hozzá!
Caramonhoz ment, hogy megnyugtassa: senki nem etette
férgekkel.
– Kova megígérte, hogy fontolóra veszi – mondta Sturm.
– Akkor gyorsabban kéne fontolgatnia – mondta Raistlin.
– Időbe telik, míg elmondom a varázslatot, és ifjú barátunk
egyre türelmetlenebbül várja az indulást.
Arman az ajtóban állt, karját keresztbe fonta. Időnként
összevonta a szemöldökét, nagyot sóhajtott és bakancsával
topogott.
– Miután megtaláltuk Kharas pörölyét, a Csillagok
templomába kell vinnünk – jelentette ki Arman. – Azt
mondtam az apámnak, hogy napnyugtára odaérünk, vagy talán
már hamarabb is.
Kova rámeredt.
– Mit képzeltél? Hogy csak úgy besétálunk a kriptába,
felkapjuk a pörölyt, aztán kisétálunk?
– Nem tudom – válaszolta Arman fagyosan. – Te tudod,
hogyan lehet megtalálni.
Kova felmordult és megrázta a fejét. Becsukta zsákját,
fölemelte és a vállára lendítette. Pillantása találkozott
Raistlinéval és megbiccentette a fejét.
– Megteszi! – mondta Raistlin föllelkesülve Sturmnak. –
Van egy gondom viszont. A varázslatom átváltoztatás,
lekicsinyíti a tárgyat.
– Lekicsinyíti? – hűlt el Sturm. – Mi nem akarjuk
összezsugorítani a pörölyt!
– Tisztában vagyok vele – mondta Raistlin ingerülten. –
Módosítom a varázslatot, hogy a pöröly súlyát, és ne a méretét
csökkentse. Van egy kis esélye, hogy hibázok, ez esetben a
cselünkre fény derül.
Sturm sötéten nézett rá.
– Akkor nem kéne folytatnunk.
– Kicsi az esélye, mint mondtam – jegyezte meg Raistlin.
– Nagyon kicsi.
 Kovához ment, aki ellenségesen meredt rá összevont
szemöldöke alól.
– Ez a másolat finom kézművesmunka – mondta Raistlin.
– Megfoghatom egy pillanatra, hogy közelebbről
megvizsgáljam?
Kova körülnézett. Arman eltűnt az ajtóból és kint sétált,
hogy megszabaduljon csalódottságától. Tanis Caramonhoz
beszélt az ivó másik végében. Kova lassan a pörölyért nyúlt.
Ügyetlenül kihúzta a hevederéből és átnyújtotta.
– Nehéz – jegyezte meg figyelmeztetően.
Raistlin megfogta a pörölyt, a súlyát próbálgatta, aztán
úgy tett, mintha a rúnákat olvasgatná.
– Könnyebb lenne vinni – mondta Kova, páncélja
szíjaival babrálva –, ha nem nyomna ennyit.
– Figyel bárki? – mormolta Raistlin.
– Nem – simogatta Sturm a bajszát. – Arman kint van,
Tanis pedig a fivéreddel.
Raistlin behunyta szemét. Fél kézzel megmarkolta a
pörölyt, a másikkal végigsimított a rúnákkal borított fémen.
Halkan beszívta a levegőt, majd különös szavakat mormolt,
amelyektől Kovának olyan érzése támadt, mintha rovarok
futkároznának a lábszárán. Már megbánta döntését, és a
pörölyért nyúlt, hogy visszavegye.
Aztán Raistlin felsóhajtott és kinyitotta a szemét.
– Valóban nehéz – mondta, és visszaadta. – Óvatosan
használd!
A varázslat a jelek szerint kudarcot vallott. Kova
megkönnyebbült. Megragadta a pörölyt és szinte
hátratántorodott. A kalapács olyan könnyű volt, akár a surranó
csirketolla.
Raistlin szeme csillogott; kezét visszacsúsztatta köpenye
ujjába.
Kova alaposan szemügyre vette a pörölyt, de nem látott
változást. Már éppen visszatette volna a hevederbe, mikor
elcsípte Raistlin pillantását és eszébe jutott, hogy a kalapácsnak
nehéznek kéne lennie. Kova nem volt különösebben jó színész.
Kétszeresen is bánta, hogy beleegyezett a tervbe, de már nem
volt visszaút.
– Nos, akkor én megyek – jelentette be. Meggörnyedve
állt, mintha lenyomná a pöröly súlya, amely valójában a
szívére nehezedett.
– Örülnék, ha meggondolnád magad – mondta Tanis
hozzá lépve, hogy elbúcsúzzon. – Még van időd meggondolni
magadat.
– Igen, tudom. – Kova megdörgölte az orrát.
Megköszörülte torkát, majd mogorván megszólalt. – Tégy meg
egy szívességet ennek a vén törpének, Tanis! Hadd legyen
esélyem dicsőséget szerezni egyszer ebben az unalmas életben!
Tudom, hogy ostobán hangzik…
– Nem – mondta Tanis, és Kova vállára tette a kezét. –
Egyáltalán nem hangzik ostobán. Reorx kísérje lépteidet!
Kova kihúzta magát, majd csatlakozott Arman
Kharashoz, aki kerek perec ráparancsolt, hogy indulniuk kell.
Hylar katonák kíséretében útra keltek. Két hylar harcos
hátramaradt, elfoglalták őrhelyüket a fogadó ajtaja mögött.
– Remélem, nem felejtették el a reggelit – ült fel
Caramon az ágyban.
– Azt hittem, rosszul vagy – forrázta le Raistlin.
– Most, hogy hánytam, már jobban vagyok. Hé! –
Caramon fölkelt, az ajtóhoz ment és kidugta a fejét. – Mikor
eszünk?
Tasslehoff addig bámult kifelé az ablakon, míg Kova el
nem tűnt a sarkon, majd egy székbe rogyott.
– Kova megígérte, hogy elkísérhetem a Lebegő Sírhoz –
rugdosta Tas a szék lábát.
Tanis tudta, hogy hiába próbálná elmagyarázni a
surranónak: Kova nem tett ilyen ígéretet, csak falra hányt borsó
lenne, ezért otthagyta, bízva abban, hogy öt perc múlva el is
felejti az egészet, amint talál valami érdekeset.
Sturm is kibámult az ablakon.
– Le tudnánk gyűrni az őröket az ajtó előtt, Tanis. Csak
ketten vannak.
– No és? – kérdezte Raistlin maróan. – Hogyan jutunk ki
észrevétlenül Thorbardinból? Törpének álcázzuk magunkat?
Tas talán meg tudná tenni, de nekünk álszakállat kéne
ragasztanunk és térden állva csúsznunk.
Sturm belevörösödött a gúnyba.
– Legalább beszélhetnénk Hornfellel. Elmondhatnánk
neki, hogy aggódunk a barátunkért. Talán meggondolja magát.
– Gondolom, kérhetünk audienciát – mondta Tanis –, de
kétlem, hogy sikerrel járnánk. Világosan megmondta, hogy
csak törpék léphetnek be a szent sírba.
Sturm továbbra is borúsan bámult ki az ablakon.
– Kova útban van a Thánok völgye felé – szólt Tanis – a
Holtak Királyságába, miközben egy őrült törpe lesi és egy
halott herceg szelleme kíséri. Ha aggodalmaskodunk, az nem
segít.
– De ha imádkozunk érte, az talán igen – mondta Sturm,
és letérdelt.
Raistlin vállat vont.
– Én visszafekszem.
– Legalábbis amíg meg nem érkezik a reggeli – fűzte
hozzá Caramon.
Nem tehettek egyebet. Tanis az ágyához ment, lefeküdt
és a mennyezetet bámulta.
Sturm halkan imádkozni kezdett.
– Tudom, hogy amit tettem, rossz, de a nagyobb jó
érdekében cselekedtem – üzente Paladine-nak. Összekulcsolta
a kezét. – Mint mindig…
 ***

Tasslehoff felhagyott a székláb rugdosásával. Megvárta,

míg Sturm belemerül az imádkozásba istenéhez, Tanis szeme
lecsukódik és légzése egyenletessé válik, és míg meg nem
hallotta Caramon hangos horkolását és a csendet, ahogy
Raistlin reszelős köhögése elhallgatott.
– Kova megígérte, hogy mehetek – motyogta. – „Előbb
vinném a surranót, mint bármelyikőtöket”, ezt mondta. Tanis
aggódik miatta, de feleennyit sem aggódna, ha tudná, hogy vele
vagyok.
Tasslehoff megszabadult szütyőitől. Fájt a szíve, hogy
hátra kell hagynia őket, szinte meztelennek érezte magát
nélkülük, de hajlandó volt erre az áldozatra a barátjáért.
Lecsusszant a székről, és olyan halkan, ahogy csak egy eltökélt
surranó képes, Tas kinyitotta az ajtót és némán kilopakodott.
A két katona neki háttal állva beszélgetett, nem hallották
meg őt.
– Hahó! – köszönt rájuk Tas hangosan.
Az őrök elővonták kardjukat és gyorsabban
megpördültek, mint ahogy Tas törpékből valaha is kinézte
volna. Nem tudta, hogy ennyire fürgék tudnak lenni, különösen
talpig fémben.
– Mit akarsz? – vicsorogta az egyikük.
– Vissza! – mutatott a másik a fogadóra.
Tas beszélt egy keveset törpéül. Néhány szót minden
nyelven ismert, mert mindig jól jön, ha az úton bárkivel hozza
is össze a sors, azt mondhatja neki: „De hiszen elejtetted!”
– Az abroncsbotomat kérem – mondta Tas udvariasan.
A törpék rábámultak, egyikük pedig fenyegető
mozdulatot tett a fegyverével.
– Nem „kardot” – mondta Tas, félreértve a mozdulatot. –
Hanem abroncsbotot, surranónyelven hupakot. Huuu-pak.
A katonák még mindig nem értették. Kezdtek bosszúsak
lenni, Tasslehoff úgyszintén.
– Abroncsbot! – ismételte hangosan. – Ott van
mellettetek!
Sturm kardjára mutatott. A harcosok megfordultak, hogy
odanézzenek.
– Hoppá! Tévedtem! – mondta Tasslehoff. – Erre
gondoltam. – Már szökkent is, és megragadta abroncsbotját.
Egy ugrás és egy csattanás – a bot tompább végével képen
teremtette az egyik őrt, a villájával pedig gyomorba szúrta a
másikat.
Tas fejbe vágta mindkettőt, hogy ne keljenek fel túl
hamar és ne okozzanak gondot. A kisebbik sisakját levette.
– Raistlin jó ötletet adott. Törpének fogom álcázni
magamat!
A sisak túl nagy volt rá és csak lötyögött a fején. A
láncingben szinte elveszett, és mintha hattonnányi súly nyomta
volna. Le is vette rögvest és inkább a bőrvértet öltötte magára.
Az álszakáll ötletét jónak tartotta, és elgondolkozva nézett
végig a törpe arcszőrzetén, de nem volt semmi, amivel
lenyírhatta volna. Tas levette a sisakot, kirázta kontyát, haját az
arca elé húzta, majd visszavette a fejfedőt. Hosszú sörénye
kikandikált alóla.
A szeme elé lógó haj azonban némi gondot okozott, mert
nem látott ki mögüle rendesen, és az orrát is csiklandozta, ezért
időnként meg kellett állnia tüsszenteni. De a barátja minden
áldozatot megért.
Tasslehoff megállt, hogy megcsodálja magát egy törött
tükörben. Lenyűgözte a látvány: senki meg nem különböztette
volna egy törpétől. Sietve elindult az utcán. Kova és Arman
jókora előnnyel indultak, ám Tas bízott benne, hogy utoléri
őket.
 Végtére is, Kova megígérte neki.

XIV.

Háromszáz évnyi gyűlölet. A Thánok völgye.

Kova abban reménykedett, hogy csendben és gyorsan eljutnak

Kalil S’rithbe, a Thánok völgyébe, hűhó, kellemetlenségek és
bámész tömegek nélkül. A thánok azonban nem tartották a
szájukat. A törpebirodalomban elterjedt a hír, hogy egy neidar
Kharas pörölyét keresi.
Kova, Arman és a kíséretük elhagyva Égimeszelővárost,
ellenséges csőcselékbe ütköztek. A törpék Kova láttán öklüket
rázták, sértéseket kiabáltak, azt ordították, hogy menjen vissza
a dombok közé vagy még kellemetlenebb helyekre. Armannak
is kijutott a gúnyolódásból, őt árulónak és a régi gúnynevén
„Bolond Armannak” nevezték.
Kova füle égett a szégyentől és a haragtól. Most már
örült Raistlin tervének, hogy csempésszék ki a valódi pörölyt
Thorbardinból és hagyják a hamisat a törpéknél. Magával viszi
a pörölyt, és undok rokonait hagyja a hegy alá zárva.
A csőcselék annyira felzúdult, hogy az a veszély
fenyegetett, Kova és Arman a Thánok völgyének állandó lakói
lesznek, de Hornfel a lázadás kitöréséről értesülve kiküldte
katonáit. A harcosok oszlásra szólították a tömeget,
lándzsáikkal és kardlapjukkal nyomatékosították parancsukat.
Lezárták a völgybe vezető Nyolcadik utat, de ez időt vett
igénybe. Armannak és Kovának várniuk kellett, míg a katonák
leterelik az útról a gyalogosokat és leszállítják a csillékről az
utasokat. Ha Kova figyelt volna, egy rendkívül különös
küllemű törpét láthatott volna a tömegen keresztültörni: egy
sovány (egyesek gebének is mondanák) fiút, akinek sisakja
lötyögött a fején és szakálla a szemrésen kandikált ki. Kova
azonban se látott, se hallott a dühtől. A pörölyt a kezében
szorongatta és azt kívánta, bárcsak betörhetné vele néhány
hegyi törpe fejét.
Amikor a furcsa kinézetű törpe beérte volna őket, a
katonák kijelentették, hogy a Nyolcadik út tiszta. Arman
Kharas és Kova beszálltak az első csillébe. A vén törpe épp
leült, amikor ismerős, éles kiáltást hallott.
– Hé, Kova! Várj meg!
Kova fölkapta fejét. Megfordult, de a csille elrobogott,
mielőtt megnézhette volna, ki kiáltott.

***

Tasslehoff utat tört, rúgott és könyökölt magának a

törpék dühös tömegén keresztül. Sikerült olyan közel kerülnie
Kovához, hogy rákiáltson, várja meg, ám akkor a barátját
szállító csille meglódult és gurulni kezdett a síneken. Tas azt
hitte, kudarcot vallott.
Aztán eszébe jutott, hogy Küldetésen van. A barátai mind
aggódtak amiatt, hogy Kova egyedül indult el. Sturm még
imádkozott is miatta. Szörnyen nagyot csalódnának benne –
Tasslehoffban –, ha hagyná, hogy olyan apróság, mint egy
regimentnyi lándzsákkal felfegyverzett törpe megállítsa.
Arman és Kova hat összekapcsolt csille közül az elsőbe
szálltak; a herceg kíséretéhez tartozó katonák melléjük akartak
ülni, de ő visszaparancsolta őket, így a másik öt kocsi üres
maradt.
A csillék felgyorsultak. A törpekatonák kart karba öltve,
terpeszben álltak, barikádot képezve, hogy a csőcselék ne
férhessen hozzá a kocsikat hajtó gépezethez. Tas megpillantott
közöttük egy rést. Négykézlábra ereszkedett és átmászott egy
őr lábai között, aki annyira el volt foglalva a nehéz testek
visszaszorításával, hogy észre sem vette a surranót.
Tas végigrohant a sínek mentén és beérte az utolsó csillét.
Behajította abroncsbotját, majd a kocsi hátuljára ugrott, és
kullancsként tapadt rá.
Egy feszült pillanat után, amikor csaknem meglazult a
fogása, Tas átvetette egyik lábát a kocsi peremén.
Áthúzódzkodott, majd belehuppant, csatlakozva az
abroncsbothoz a csille aljában.
Tasslehoff a hátán feküdt, csodálta a mellette elsuhanó
függőcseppköveket, és arra gondolt, mennyire örülni fog Kova,
ha látja.

***

A Hetedik, Nyolcadik és Kilencedik utak mind Khalil

S’rithbe, a Thánok völgyébe vezettek. Mindegyik út egy
Őrcsarnoknak nevezett bejárathoz futott, noha soha egyetlen
törpe sem őrködött ott. Nem volt rá szükség. A völgyet a
hódolat és a tisztelet őrizte. Csak a halottaikat végső
nyugalomra helyező törpék léptek be ide, és csak addig
maradtak, míg lerótták tiszteletüket a holtak előtt.
A régi időkben másként volt, legalábbis Kova úgy
hallotta. Az Összeomlás előtt Reorx papjai ápolták a völgyet,
mindent rendezetten, tisztán tartottak. A törpék eljöttek, hogy a
családi ünnepeket őseikkel együtt ünnepeljék meg. Zarándokok
érkeztek, hogy meglátogassák az ősi thánok sírjait.
Miután a papok eltávoztak, a nép tovább látogatta a
völgyet, de ápolás híján a fű megnőtt és elvadult, a sírok állaga
leromlott, és hamarosan a törpék nem jöttek többet. Noha
továbbra is tisztelték őseiket és gondoltak rájuk, belefoglalták
őket politikai és napi életükbe, útmutatást és segítséget kértek
tőlük, már vonakodva zavarták csak meg az álmukat. Miután a
család nyugovóra helyezte halottját a sírban vagy kőhalom
alatt, elbúcsúzott tőle és távozott, s csak akkor tért vissza a
völgybe, ha újabb családtagot kellett eltemetni.
A Thánok völgye szent föld volt, évszázadokkal
korábban áldotta meg Reorx. Egykor a csend és a béke szigete
volt, most a bánat hatotta át. A völgy ezenkívül a nap, a szél, a
felhők és a csillagok lakául is szolgált, mert egész
Thorbardinban csak ezt világította meg a napfény. Ez volt a
másik oka annak, hogy a törpék csak ritkán látogatták. Olyanok
voltak, akár a méhben a magzat, aki sír, ha világosságot lát.
Miután egész életüket a hegy alatti kényelmes sötétségben
töltötték, a thorbardini törpék kényelmetlenül – védtelennek és
sebezhetőnek – érezték magukat, amikor a völgy szélfútta,
napszítta ürességében léptek.
Az Őrcsarnok hatalmas bronzajtaját a Nyolcadik
Királyság jele díszítette: egy fekvő kalapács, amely
nyugalomban pihent, miután az azt forgató kéz letette.

***

Az utazás során a Nyolcadik úton sem Kova, sem Arman

nem szólalt meg. Hallgattak akkor is, amikor elindultak a
bronzkapu felé. A hátuk mögötti zűrzavar zaja a távolba fakult.
Mindketten saját gondolataikkal, reményeikkel, álmaikkal,
vágyaikkal és félelmeikkel voltak elfoglalva.
Elérték a kettős ajtószárnyakat, és kimondatlan egyezség
alapján külön oldalakra tették kezüket – Kova a bal, Arman a
jobb szárnyat ragadta meg. Sisakjukat levéve és fejüket
meghajtva lökték be Khalil S’rith hatalmas kapuját.
Ragyogó, vakító napfény csapta őket arcon. Arman
Kharas hunyorgott és fölemelte a kezét, hogy eltakarja a fényt.
Kova sűrűn pislogott, majd nagyot kortyolt a csípős hegyi
levegőből, és arcát megfürdette a meleg napsugarakban.
– Reorxra! – sóhajtotta Kova. – Nem is tudtam, mennyire
hiányzott már! Olyan mintha most keltem volna életre!
Ironikus, gondolta, hogy épp a halál völgyében.
Arman eltakarta a szemét. Nem bírt a tágas, kék égre
nézni.
– Számomra ez olyan, akár a halál – mondta komoran. –
Nincsenek falak, határok, akadályok, sem kezdet, sem vég.
Látom magam fölött a világmindenség végtelenjét, amihez
képest én semmi vagyok, vagy semminél is kevesebb, és ez
nem tetszik nekem.
Kova ekkor értette meg, mekkora szakadék tátong népe
és a hegy alatt élők között. Egykor mindkét klán jól érezte
magát a napfényben és a sötétségben egyaránt. Most ami életet
jelentett az egyiknek, halált a másiknak.
Kova eltöprengett azon, a népe visszatérhetne-e valaha a
régi élethez, ahogy Arman Kharas látta álmaiban. A szitkokat,
sértéseket, gyűlölködést hallva – ami sokkal élesebb,
fájdalmasabb és halálosabb volt, mint a lövedékek –, és a saját
szívében lobogó dühöt érezve Kova kételkedett ebben, pöröly
ide vagy oda. Noha harag fűtötte, bánat is környékezte, mintha
valami fontos kincset veszített volna el.

***

A két törpe megvárta, míg szemük hozzászokik a

fényhez, mielőtt elindultak volna. Egyikük sem látott jól, ezért
nem vették észre a kocsiból kikászálódó Tasslehoffot. Levette
az ormótlan sisakot és a büdös és viszketős bőrvértet, majd a
bronzkapu felé iramodott, hogy meglepje Kovát, mert mindig
szórakoztató volt nézni, ahogy a vén törpe nagyot ugrik és
elvörösödik.
Tas berohant és a napfény elkápráztatta. A világosság
ragyogó és váratlan volt. A surranó kezét a szemére szorítva
visszatántorodott a kapun át. A fényáradat az agyába döfött, és
csak egy kékkel erezett és sárga pöttyökkel borított vörös foltot
látott maga előtt. Amikor ez az egyébként szórakoztató és
érdekes jelenség véget ért, Tas kinyitotta a szemét, és látta,
hogy a bronz ajtószárnyak becsukódtak, ő pedig ott maradt a
sötétségben, mely rosszabb volt, mint valaha.
– Rengeteg vesződség – morgolódott Tas a szemét
dörzsölve. – Remélem, Kova értékelni fogja.

***

A Thánok völgye egy több ezer évvel korábban beomlott

barlang volt, amely így felszínre került. A halottak kis
sírhantok alatt feküdtek, amelyek zörgő, barna fű közül
emelkedtek ki, vagy kődombok alatt, amelyeknek kőajtaja volt,
a gazdag és nagy hatalmú törpék pedig mauzóleumokban
pihentek. Mindegyik sírt kő jelölte, amelybe a család nevét
vésték, alatta az egyes családtagok saját neveinek oszlopával.
Egyes famíliáknak több ilyen kő is jutott, mert gyökereik
messzire nyúltak. Kova menet közben nyitva tartotta a szemét
neidar nevek után kutatva, beleértve a sajátját, a Tűzkovácsot
is. Amikor Duncan lezárta a hegyet, az is viszályra adott okot a
klánok között, hogy a Thorbardinba temetkezni visszatérő
neidarok is ki voltak rekesztve hagyományos temetőjükből.
A sírok között nem vezetett ösvény vagy út. Ritkán
tapodta a tájat halandó láb. Kova és Arman a hantokat
kerülgették. Céljukat – Duncan sírját – azonnal
megpillantották, amint szemük hozzászokott a fényhez.
A díszes és kifinomult épület inkább kis palotához, mint
sírbolthoz hasonlított; több száz lábbal a völgy közepén
elterülő csendes, kék tó fölött lebegett. A tavat a kripta helyén
támadt lyukba beszivárgó, olvadt hegyi hólé táplálta.
Kova nem bírta levenni szemét a csodás látványról.
Ámultan nézte a sírt. Korábban is látott már törpekéz emelte
emlékműveket, de ezzel egyik sem vetekedett. A többtonnás sír
úgy lebegett a felhők között, mintha pehelykönnyű lenne.
Lángvörös cseréppel borított fehér márvány tornyocskák
csillogtak a napfényben. A festett üvegablakok erkélyekre
nyíltak. A szintek között lépcsők vezettek föl-le és körbe az
épületen.
A sírból mély, dallamos hang zendült fel és visszhangzott
végig a völgyön. Még egyszer felhangzott, majd a zene
elhallgatott.
– Mi volt ez? – kérdezte meglepetten Kova.
Arman Kharas fölnézett a lebegő sír csodájára.
– Egyesek szerint Kharas az, a pöröllyel. Senki nem tudja
biztosan.
A hang ismét felzendült, és Kovának el kellett ismernie,
valóban fémen csendülő kalapácséra hasonlít. Arra gondolt,
ami várhat rájuk a sírban – már ha eljutnak oda –, és azt
kívánta, bárcsak megfogadta volna Sturm tanácsát és
ragaszkodott volna hozzá, hogy Hornfel engedje a barátait is
vele.
– Duncan király már életében elkezdte építtetni a sírt –
mesélte Arman. – Pompás emlékműnek szánta, ahová a
gyermekeit, azok gyermekeit és az utánuk következőket is
eltemethetik. Álma a hylar dinasztiáról azonban nem vált
valóra. Két fia egyszerű, jeltelen kőhalom alatt fekszik. Grallen
sírja pedig mindörökre üres marad.
– Amikor a király meghalt, Kharas, akit taszított a klánok
marakodása, maga vitte a testét a sírba. Mivel tartott attól, hogy
a király temetését megszentségtelenítené a civódó thánok
illetlen viselkedése, Kharas mindenkinek megtiltotta, hogy
részt vegyen rajta. Állítólag megpróbáltak belépni, de a nagy
bronzajtók becsapódtak előttük. Kharas sosem tért vissza. A
thánok a kapun dörömböltek, megpróbálták felfeszíteni. A föld
ekkor olyan erővel rendült meg, hogy az épületek
összeomlottak, az Életfa megrepedt, a tó pedig kiöntött és
elárasztotta a környező földeket.
– Amikor a hegy rengése alábbhagyott, a bronzkapu
feltárult. A thánok, akik mind alig várták, hogy megkeressék és
magukénak kiáltsák ki a pörölyt, összeverekedtek, ki lépjen be
elsőként a völgybe. Véresen és összeverve rohantak be, de
elszörnyedésükre azt látták, hogy a király sírját egy rettentő
hatalom kitépte a földből és a fejük fölé helyezte, hogy ott
lebegjen.
– Az évek során számtalan törpe próbálta meglelni a
módját, hogy bejusson, de a mai napig egyikük sem járt
sikerrel, és most – fordította Arman sötét szemét a sírról
Kovára – te, egy neidar, azt állítod, ismered a titkot. – Arman
megsimogatta hosszú, fekete szakállát. – Én azonban
kételkedem ebben.
Kova ráharapott a csalira.
– Hol van Grallen herceg sírja? – Rátört az érzés, hogy jó
lenne már maga mögött tudni az egészet.
– Nem messze. – Arman előremutatott. – A fekete
obeliszk az a tó mellett. Egykor Duncan sírja előtt állt, még
mielőtt kiszakadt volna a földből. Ott áll a herceg szobra,
amögött pedig egy márvány kapubolt maradványa, amely
összeomlott, amikor a hegy megrendült.
Arman Kovára pillantott.
– Mit teszünk, miután eljutottunk a herceg sírjához? Vagy
nem szeretnéd elárulni nekem? – tette hozzá mereven.
Kova úgy érezte, tartozik az ifjú törpének, végtére is
odaadta neki a pörölyét.
– A sírjához kell vinnem a sisakját – mondta Kova.
Arman döbbenten rámeredt.
– Ez minden? Semmi a pörölyről?
– Ilyen formában nem – válaszolta kitérően Kova.
Volt egy érzése, egy benyomása, de semmi konkrét.
Főleg ezért nem mondott semmit a barátainak, és ez is
közrejátszott abban, hogy úgy döntött, otthagyja őket.
– De beleegyeztél a fogadásba Realgarral…
– Ugyan már – mondta Kova a halottak hantjai között
sétálva –, mutass nekem olyan törpét, aki törpének meri
nevezni magát, miután visszautasított egy fogadást!

***

Tasslehoff a bronzkapura bámult, aztán odament és

gyorsan belerúgott az egyik ajtószárnyba, nem mintha bízott
volna benne, hogy ki tudja nyitni így, inkább mert annyira
bosszankodott. Tas lábujjából a zsibbadás egész a válláig
felkúszott, és még bosszúsabb lett.
Tas a földre ejtette az abroncsbotját, mindkét kezét az
ajtónak támasztotta, és meglökte. Hiába erőlködött azonban,
semmi nem történt. Megállt, hogy letörölje homlokáról a
verejtéket, és azt gondolta, hogy senki másért nem vesződne
ennyit, csakis Kováért. Úgy érezte, hogy a kapu kicsit engedett,
ezért ismét megtaszította, teljes súlyával nekiveselkedett.
– Tudod, ki jönne most jól? – kérdezte magától Tas, teljes
erővel az ajtónak feszülve. – Fizban. Ha itt lenne, tűzgolyót
hajítana a kapura, és az rögtön kitárulna.
A kapu pontosan ezt tette.
Kitárult, Tas pedig azon kapta magát, hogy a levegőnek
és a napfénynek feszül neki. Orra esett, és erről megint eszébe
jutott Fizban: ő is a földre vetette volna magát – leszámítva,
hogy az ajtó kinyílását nem kísérte láng, füst és a bolondos
öreg mágus varázslataival járó általános pusztítás. Tas egy
percig a fűben feküdt, és barátja halálára gondolva sóhajtozott.
Utána azonban eszébe jutott a Küldetés, talpra szökkent, majd
körülnézett.
Akkor vette észre, hogy a bronzajtó becsukódik mögötte.
Tas az abroncsbotjáért ugrott, és az utolsó pillanatban sikerült
berántania, mielőtt a kapu döndülve becsapódott. Megfordult,
felnézett az égre a lebegő sírra. Hangot hallott, mintha pöröly
csapott volna le egy gongra. A surranó le volt nyűgözve.
Tas több percet elvesztegetett azzal, hogy ámulva nézte a
sírt. A pöröly ott volt az égen lebegő mauzóleumban, Kova
pedig oda tartott érte. Tas fátyolos hangon sóhajtott.
– Remélem, nem sértem meg az érzéseidet, Takhisis
királynő, amiért ezt mondom – szólt komolyan –, és
szeretnélek biztosítani arról, hogy egy napon tényleg
ellátogatok még az Abyssba, de most minden helyek közül
leginkább Duncan sírjában szeretnék lenni.
Tasslehoff a barátja keresésére indult.

***

Grallen herceg sírja egyike volt a sok kőhalomnak,

hantnak és temetkezési dombnak, amelyek a völgy közepén
tükröződő tó körül helyezkedtek el. Itt nyugodtak évszázadok
óta a thánok és családjaik. Grallen sírja volt egyedül üres;
nyitva állt, hogy befogadja a testet, amely sosem fog előkerülni
már. A sírhelyet fekete obeliszk és a herceg szobra jelölte, mely
teljes harci díszben, ám fegyverek nélkül ábrázolta Grallent. A
kezek üresek voltak, akár a sír maga.
Arman Kharas a herceg szobra előtt állt tiszteletteljesen
lehajtott fejjel, kezében saját sisakjával. Kova kiszáradt szájjal,
lassan előresétált. Tanácstalan volt. Az üres sírban kéne
hagynia a sisakot? Már épp elfordult volna, amikor hideg
érintést érzett. A szobor kőkeze az övére kulcsolódott.
Kova gyomra összeszorult. Keze úgy remegett, hogy
csaknem elejtette a sisakot. Mozdulni próbált, ám a kőmarok
szorosan tartotta. A szobor arcába, majd szemébe nézett, és
látta, hogy az nem üres kő: élettől csillogott.
 A kőajkak megmozdultak.
– A fejem csupaszon állta a napot és a szelet, az esőt és a
havat a hosszú évek során.
Kova megborzongott és azt kívánta, bárcsak ne jött volna
el. Habozott, megacélozta magát, majd félelemtől reszketve a
szobor fejére helyezte a sisakot. Fém csikordult a kövön. A
sisak a hideg arcra csúszott és eltakarta a szemét. A vörös
drágakő felragyogott.
– Megyek, csatlakozom a fivéreimhez. Régóta várnak
rám, hogy együtt indulhassunk a következő útra.
Béke érzése öntötte el Kovát, és nem félt többé. Túláradó
szeretet érzett, amely mindent megbocsát. Szinte vonakodva
engedte el a sisakot, majd hátralépve fejet hajtott. A béke
érzése megfakult. Arman lélegzete elakadt, és amikor Kova
szeme elől eloszlott a köd, látta, hogy a herceg immár
kősisakot visel.
Lenyelte a torkában lévő gombócot, kidörgölte szeméből
a könnyeket, és körülnézett. Miután megtalálta, amit keresett,
megkerülte az obeliszket.
– Mit teszünk most? – kérdezte Arman mögötte. – Hová
mész?
– Ahhoz a boltívhez ott – mutatta Kova.
– A boltív Kharas emlékműve volt – mondta Arman. –
Ledőlt, amikor a sírt kiszakították a földből. Sok esztendeig
romokban hevert. Az apám újjáépíttette és újraszentelte, hátha
a pörölyhöz vezet bennünket, de nem történt semmi.
Kova bólintott.
– Át kell mennünk alatta.
Arman hitetlenkedve nézett rá.
– Ugyan! Számtalanszor átmentem már rajta, de semmi
nem történt.
Kova nem válaszolt, a szuflát inkább a járásra tartogatta.
Ahogy Raistlin érzéketlenül emlékeztette, nem volt már fiatal.
Az összezördülés a csőcselékkel, az út a völgyön át és a
találkozás a szoborral kimerítették. Amennyire tudta, talán még
hosszú utat kell megtennie a pörölyig.
A boltív ugyanabból a fekete márványból épült, mint az
obeliszk. Egyszerű volt, csupán néhány szót faragtak rá:
„Várok és figyelek. Nem tér vissza többé. Gyászolom
Kharast.”
Kova megállt. Előre-hátra hintázott a sarkán, míg döntött,
majd nagy levegőt véve, szemét behunyva átrohant a boltív
alatt. Közben felkiáltott:
– Gyászolom Kharast!
Kovának a boltív túloldalán a barna fűbe kellett volna
rohannia, ehelyett bakancsa rozoga padlódeszkán dobogott.
Döbbenten kinyitotta a szemét és egy homályos teremben
találta magát, amelyet egyetlen, falba vágott, nyíl formájú
résen beszökő napsugár világított meg.
Kova mélyet lélegzett, majd ámultan kifújta a levegőt.
Megfordulva látta a messzeségben a boltívet. Távoli hangot
hallott: – Gyászolom Kharast –, és Arman jelent meg a
kapubolt alatt. Csodálattal nézett körül.
– Itt vagyunk! – kiáltott fel. – A sír belsejében vagyunk!
– Térdre hullott. – A végzetem beteljesülés előtt áll.
Kova a nyíl formájú réshez botladozott és kinézett.
Odalent látta a barna füvet, a napsütötte tavat és az obeliszket.
Szeme elkerekedett. Gyorsan hátralépett.
– Gyorsan! Zárd el az utat! – kiáltotta, de elkésett.
– Gyászolom Kharast! – kiáltotta egy éles hang.
Tasslehoff Fúróláb abroncsbottal a kezében, rohanvást
megérkezett a boltíven át.
– Megígérted, hogy elviszel, Kova – mondta –, de
elfelejtetted, én pedig nem akartam, hogy rosszul érezd magad,
hát eljöttem utánad.
– Egy surranó! – kiáltott fel elszörnyedve Arman. – A
nagykirály sírjában! Ez megengedhetetlen! Vissza kell mennie!
Tasslehoffra rontott, aki annyira meglepődött, hogy
elfelejtett elfutni. Arman megragadta és már áthajította volna a
boltíven, amikor hirtelen elengedte.
– A boltív eltűnt! – hűlt el Arman.
– Áruljátok el – tápászkodott fel Tas a padlóról –, hogyan
jutunk vissza a földre, ha a boltív eltűnt?
– Lehet, hogy nem jutunk vissza – mondta Kova
komoran.

XV.

Gyíkok. Bolhák. Patkányok.

– Mesélj még erről a pörölyről! – mondta Dray-yan.

– Csak egy pókhálós, régi törperelikvia – válaszolt
Realgar. Gyanakodva mérte végig a gyíkembereket. – Semmi
olyan, ami érdekelhetne benneteket.
– A nagyúr úgy hallotta, amelyik törpe megtalálja a
pörölyt, az lesz a nagykirály – mondta Dray-yan –, most pedig
kiderül, hogy két törpe elindult megkeresni. Ezt elmulasztottad
megemlíteni Verminaard nagyúrnak.
Realgar összevonta szemöldökét.
– Nem gondoltam, hogy a nagyurat érdekelheti.
– Épp ellenkezőleg – mondta Dray-yan, hosszú nyelve
kiszisszent fogai közül, majd visszaszívta. – A nagyurat minden
érdekli, ami itt történik Thorbardinban.
Az aurak sárkányfattyú és parancsnoka, Grag Thorbardin
mélyén találkoztak a theiwarok thánjával. Dray-yan egyik
fizetett besúgója vitte meg a hírt a pörölyről egy
sárkányfattyúfutárnak, aki elég fontosnak ítélte, hogy átkeljen a
titkos alagutakon és az éjszaka közepén felverje Gragot, ő
pedig elég jelentősnek tartotta, hogy Dray-yant is fölkeltse.
Ugyanez a hírnök a szökött rabszolgákról és az őket vezető
orgyilkosokról is hírt hozott.
Dray-yan és Grag gyorsan Thorbardinba mentek, hogy
megbeszéljék ezeket Realgarral. Az aurak korábban is
találkozott a theiwar vezérrel, csak akkor Verminaard álcáját
viselte. Úgy döntött, amikor Realgarral beszél, pikkelyes
valójában jelenik meg. Azt mondta, Verminaard nagyúr már
útban van Thorbardin felé, és megérkezik, mire a pöröly
előkerül.
Realgar vicsorra húzta száját.
– A nagykirály kilétét fejszék, kardok és lándzsák fogják
eldönteni, nem pedig egy rozsdás fémdarab. – A thán
megvakarta a nyakát, elcsípett egy bolhát, ujjai között
elroppantotta, majd félredobta.
Dray-yan türelmesen folytatta kérdezősködését. Ariakas
rendkívül hevesen érdeklődött a pöröly iránt. Dray-yan
kételkedett benne, hogy a császárt érdekelte, ki a törpék
nagykirálya.
– De a pörölynek állítólag varázsereje van.
Realgar éles pillantást vetett a fattyakra. Most már
értette, mire megy ki a játék. – A sárkánydárdák. Arra
gondoltok, nem igaz? – Fölnevetett. – Értem már, miért érdekli
Verminaard nagyurat.
Dray-yan és Grag összenéztek. A parancsnok megrázta a
fejét.
– A nagyúr semmit nem tud holmi sárkánydárdákról –
mondta Dray-yan.
– Ezek olyan dárdák, amelyek sárkányok… és más
gyíkok… megölésére alkalmasak – sorolta Realgar undok
mosollyal.
Dray-yan vészjóslón a theiwarra nézett, legszívesebben
kitekerte volna a büdös kis féreg nyakát. Békességre kellett
azonban törekednie, a terveik a törpén álltak vagy buktak.
– Tájékoztatom a nagyurat ezekről a sárkánydárdákról –
mondta Dray-yan. – A pöröly addig is ott van a… – Elfelejtette
a nevet, és Gragra pillantott segítségért.
– Thánok völgyében – mondta Grag.
– Két törpe indult megkeresni…
– Mehetne akár kétszáz is. Nem fogják megtalálni. És ha
igen, mit számít az? – Realgar Dray-yanra vigyorgott. – Vagy
netán magadat tennéd meg hegymélyi királynak, gyík?
Az aurak Grag kedvéért fattyúnyelven válaszolt.
– Hidd el, te mocskos patkány, semmi vágyam egy rakás
szőrös, férges rágcsáló nagykirálya lenni. Már az is épp elég
büntetés, hogy rabszolgahajcsárnak kell lennem.
Mindannyiunknak áldozatot kell azonban hoznunk az ügy
érdekében.
Grag farka egyetértően megrándult.
Realgar, aki nem értett fattyúnyelven, idegesen nézett
egyikről a másikra.
– Mit mondtál neki?
– Azt mondtam Gragnak, hogy álmodni se mernék ilyen
magasságokról, thán – mondta Dray-yan. – Szerény
becsvágyam kielégül akkor, ha Verminaard nagyurat
szolgálhatom. – Szünetet tartott. – Ugyanezt nem mondhatom
el Verminaard nagyúrról.
Realgar bozontos szemöldöke összeszaladt kancsal
szeme fölött, hogy szinte el is takarta.
– Hogy érted?
Dray-yan Gragra pillantott.
– Elmondjuk neki?
Grag komolyan bólintott.
– A thán nagy segítségünkre volt eddig. Joga van tudni.
– Mit? – kérdezte Realgar.
– Gondolkozzunk el azon, mi történne, ha Verminaard
nagyúr hozzájutna Kharas pörölyéhez, és Thorbardin
nagykirálya lenne. Ő irányítaná a vasérckitermelést. Övé lenne
a haszon.
– Ember nem lehet nagykirály! – kiáltotta Realgar,
haragosan kihúzva magát. – A pöröly egy darab fém. Semmi
több.
– Ő sötét felsége nem tartja a pörölyt csak egy darab
fémnek – mondta Dray-yan. – Talán őt is érdeklik ezek a
lándzsák.
– Dárdák – javította ki Grag. – Sárkánydárdák.
Dray-yan vállat vont.
– Amennyiben szerinted a pöröly nem több egy
fémdarabnál, akkor nincs mitől félned. Ha azonban valóban
varázserővel bír, Ariakas császár ő sötét felsége nevében
megjutalmazza azt, aki elébe hozza, és Thorbardin
nagykirályává emeli. Ez pedig Verminaard nagyúr lesz.
– Verminaardnak nincs joga uralkodni felettünk! –
jelentette ki Realgar dacosan.
Dray-yan nagyot sóhajtott.
– A nagyúr becsvágya és mohósága egyaránt hatalmas.
Nem mintha ez bármiben is csökkentené nagyszerűségét – tette
hozzá sietve.
– A segítségét kértem, hogy engem királlyá tegyen –
mondta Realgar. – Ha tudtam volna, hogy magának akarja a
trónt, soha nem kötöttem volna üzletet vele. Én leszek a király,
nem más, különösen nem egy ember!
Egy darabig csak fortyogott, aztán számítóan végigmérte
Dray-yant. – Te eszesnek tűnsz… ahhoz képest, hogy gyík
vagy, persze.
Dray-yan nem nézett Gragra, mert félt, hogy kitör
belőlük a nevetés.
– Hálás vagyok a jó véleményedért, thán – mondta Dray-
yan, majd sóhajtva hozzátette: – Bárcsak a nagyúr is osztaná!
 – Úgy beszélsz, mintha más szolgálatába szeretnél állni –
jegyezte meg Realgar. – Mintha új urat keresnél.
– Grag és én fontolóra vennénk – mondta Dray-yan –,
attól függően, mit nyerhetünk.
– Részt a bevételből.
Dray-yan és Grag megbeszélték az ajánlatot.
– A patkány ráharapott a csalira – mondta az aurak
fattyúnyelven. – Ahogy megbeszéltük: amikor a pörölyt
megszerzik, én lefoglalom a thánokat – vagyis a nagyúr
foglalja le őket –, a csapataid addig belépnek Thorbardinba, és
elfoglalják a törpeerődöket.
Grag bólintott.
– A csapatok az alagútban várnak a parancsomra. Ha a
törpék megtalálják a pörölyt, a Csillagok templomának
nevezett helyre viszik. Miután a thánok összegyűltek,
lezárhatjuk a kijáratokat, így ők és a pöröly fogságba esnek
odabent.
– Miután a nagyúr szomorú véget ér – mondta Dray-yan
–, és a pöröly a kezemben lesz, elbeszélgetek a thánokkal.
Megértetem velük, ki mostantól a főnök. – Vészjósló pillantást
vetett Realgarra.
– Mi, sárkányfattyak leszünk az elsők a Sötét Királynő
szolgálatában, akik egy egész nemzetet behódoltatnak
Ansalonon – jegyezte meg Grag. – Ariakas császár nem tehet
mást, meg kell adnia a nekünk kijáró tiszteletet. Talán egy
napon sárkányfattyú viseli majd a Hatalom Koronáját.
Dray-yan szinte érezte már fején a koronát. Vonakodva
szakította el magát az álomtól, és ismét a munkára fordította
figyelmét.
– Grag és én megbeszéltük a dolgot – mondta Dray-yan a
theiwarnak. – Beleegyezünk a feltételeidbe.
– Gondoltam, hogy ti, gyíkok beleegyeztek majd –
mondta Realgar vicsorogva.
 – Van egy tervünk arra, hogyan kezeljük a nagyurat –
folytatta Dray-yan –, de Grag parancsnokot meg engem először
is a birodalmatokba belépett hat orgyilkos aggaszt. Ezek az
emberek az elfek szolgálatában állnak. Azért küldték őket Pax
Tharkasba, hogy öljék meg a nagyurat. Túlélte a támadást, de
nekik is sikerült elmenekülniük.
– Úgy hangzik, mintha félnél ezektől a bűnözőktől –
mondta Realgar.
Dray-yan karmai megrezzentek. Valami egészen
különlegeset tartogatott Realgarnak arra az időre, amikor ő lesz
az úr.
– Nem félek tőlük – jelentette ki Dray-yan. – De tisztelem
őket, ahogyan neked is tisztelned kéne őket. Okosak és
ügyesek, és isteneik áldásával bírnak.
– És halottak – mondta Realgar sunyin. – Nem kell
aggódnod miattuk.
Dray-yan nyelve ki-be csusszant. Nem hitt Realgarnak.
– Halottak? Hogyan? – kérdezte élesen.
Egy törpe zavarta meg őket, aki berontott a thán
pöcegödörre emlékeztető lakhelyére, és saját nyelvén kezdett
karattyolni. Realgar érdeklődve hallgatta, és kusza szakállából
szuvas fogú vigyor villant ki. Szinte ugyanakkor egy baaz
sárkányfattyú is megjelent. Tisztelgett és várta, hogy Grag
megszólítsa.
A baaz jelentett, majd a parancsnok elmondta a híreket
Dray-yannak.
– Emberek kisebb csoportja közeledik az Északi
kapuhoz. Felderítőcsapatnak tűnnek.
– A szökött rabszolgák?
– Szinte bizonyos. Egyikük az a rendkívül magas
síkföldi, aki Verminaarddal harcolt. Más hozzá hasonlókat
vezet, mindannyian állatbőröket viselnek. Összesen hatan
vannak. Egy elf úr is velük van, őt is láttuk Pax Tharkasban.
 – Úgy vélem, ugyanazokat a híreket kaptuk – mondta
Realgar, aki a sárkányfattyakat figyelte. – Emberharcosok
érkeztek az Északi kapuhoz.
– Igen – válaszolta Dray-yan. – Ugyanazok a bűnözők,
akik Pax Tharkasban megszöktek előlünk.
– Áldott legyen ő sötét felsége! – dörgölte össze Realgar
koszos kezeit elégedetten. – Ezúttal nem menekülnek meg.
– Elküldöm a csapataimat, hogy megöljék őket – mondta
Grag.
– Ne, várj! – szólt közbe Realgar. – Nem szabad megölni
őket. Legalább kettőt szeretnék elfogatni.
– Az élő ellenség veszedelmes ellenség – mondta Grag. –
Öljük meg őket és legyünk túl a dolgon!
– Rendes körülmények között egyetértenék – mondta
Realgar –, de szükségem van erre a söpredékre, hogy
bizonyíthassam Hornfel és a többi tanácstag előtt, hogy egy
emberi sereg fenyeget bennünket. A tanács elé hurcolom ezeket
a kémeket, és leleplezem őket, hadd vallják be céljaikat!
Hornfelnek nem lesz más választása, mint hogy bezárja az
Északi kaput, így tovább folytatódhatnak titkos üzelmeink a
sárkánysereggel. A theiwarok gazdagok és hatalmasok lesznek,
a hylarok pedig éhen halnak. Hamarosan én uralkodom a hegy
alatt – pöröly ide vagy oda.
– De tudod, hogy nincs emberhad – mondta Grag. – Ezek
csak elkeseredett rabszolgák. Miért állítanának ezek az
emberek mást?
– Mire végezek velük, nemcsak azt mondják majd, hogy
egy támadásunkra ideküldött sereg parancsnokai, hanem el is
fogják hinni a vallomásukat, és mindazok is, akik hallják őket.
Addig ti és a csapataitok menjetek az erdőbe, keressétek meg a
többi embert és öljétek meg őket!
– Nekem te ne parancsolj… – kezdte Grag, karmos
mancsa a kardja után kapott.
 – Türelem, parancsnok – intette Dray-yan, majd saját
nyelvükön hozzátette: – Ez a Realgar lehet, hogy egy patkány,
de ravasz. A rabszolgák tekintetében tedd azt, amit mondott.
Fogd el őket élve! Hadd higgye, hogy egyelőre ő van
nyeregben! Addig is szeretném, ha kiderítenéd, igazat mond-e.
Az orgyilkosokat megölték, ahogy állítja? Ha nem, akkor
végezz velük te!
– Ne sutyorásszatok! Mostantól a közös nyelven
beszéljetek a jelenlétemben! Mit mondtál neki? – kérdezte
Realgar gyanakvóan.
– Amit mondtál nekem, thán – válaszolta alázatosan
Dray-yan. – Átadtam a parancsodat Gragnak, miszerint az
embereinek élve kell elfogniuk a síkföldieket.
Realgar mordult egyet.
– Ha elfogtátok őket, tömlöcbe velük! Ott leszek, hogy
kikérdezzem őket.
– Parancsnok, hallottad a thán utasításait – mondta Dray-
yan közös nyelven. Realgarra pillantott. – Gondolom, nincs az
ellen kifogásod, hogy Grag parancsnok megtekintse a hat
orgyilkos tetemét…
– Mi sem könnyebb – mondta Realgar. – Néhány törpém
majd elkíséri. – Intett néhány árnyékban ólálkodó theiwarnak.
– Úgy véled, ez a Grag képes teljesíteni a parancsaimat? – tette
hozzá Realgar, becsmérlően mérve végig a sárkányfattyú
parancsnokot.
– Ahhoz képest, hogy gyík, meglehetősen eszes –
válaszolta szárazon Dray-yan.

XVI.

Duncan sírja. Még egy Kharas.

– A sisak valóban el volt átkozva! – mondta Arman félelemtől
és haragtól reszkető hangon. Kova felé pördült. – A halálunkba
csaltál bennünket!
Kova gyomra összeszorult. Egy szörnyű pillanatra eszébe
ötlött, milyen lenne bezárva lenni ide, várni a halált, aztán
eszébe jutott a herceg kőkezének érintése, a békesség, ami
elöntötte.
– Csak nem képzelted, hogy besétálunk és a pöröly a
földön hever? – kérdezte Armantól. – Mielőtt megtaláljuk,
valószínűleg próbatételt kell kiállnunk. Talán belehalunk, de
nem a halálba küldtek minket.
Arman gondolkodóba esett.
– Valószínűleg igazad van – mondta megnyugodva. –
Gondolnom kellett volna erre. Egy próba, hogy eldőljön,
melyikünk méltó.
Napfény szivárgott be az ablakréseken. Arman az övén
viselt bőrerszénybe nyúlt, és előhúzott egy darab megsárgult
pergament. Óvatosan kihajtogatta és a fényhez ment, hogy
tanulmányozza.
– Mid van? – kérdezte kíváncsian Kova.
Arman nem válaszolt.
– Egy térkép – mondta Tasslehoff a törpe mellé
furakodva, és átnézett a könyöke fölött. – Imádom a térképeket.
Ez mit ábrázol?
Arman hátat fordított a surranónak.
– A sírt – válaszolta. – Az építészé volt. Nemzedékek óta
a családunk tulajdona.
– Akkor csak használnunk kell a térképet, hogy
megkeressük a pörölyt! – mondta Tas lelkesen.
– Nem, te tökfej – mondta Kova. – A pöröly azután került
a sírba, hogy Duncant eltemették. Nem lesz rajta a térképen. –
Armanra nézett. – Igaz?
– Nem – mondta Arman a térképet tanulmányozva, majd
fölpillantott környezetükre, és ismét lenézett a pergamenre.
– Megnézhetem? – kérdezte Kova.
– A térkép nagyon régi és foszladozó – mondta Arman. –
Nem szabad sokat tapogatni. – Összehajtogatta és ismét övébe
rejtette.
– Legalább a kijáratot megmutatja – szólt Tas. – Biztos
van ajtó.
– És mégis mit érünk vele, ha egy mérföld magasan
vagyunk a levegőben, te tökkelütött? – kérdezte Kova.
– Ó – mondta Tas –, igaz.
A mágikus boltív, amelyen áthaladtak, szintén Duncan
halála után épült, alighanem ugyanaz az erő emelte, mint
amelyik kitépte a sírt a földből és a felhők közé repítette.
Ugyanaz a hatalom, amely talán még mindig a sírban lapul és
rájuk vár.
Arman körbejárta a helyiséget, bekukkantott az árnyékos
sarkokba és kinézett a nyílforma nyílásokon a távoli földre.
Kovához fordult.
– Először is a kijáratot kéne megkeresned.
– Azt keresem, amiért idejöttem – válaszolta komoran
Kova –, vagyis a pörölyt.
Mintha csak a szó idézte volna meg, ismét felzendült a
dallamos hang. Már nem halkan zengett, mint odalent, hanem
áradón szárnyalt. A levegő jóval azután is vibrált, hogy a
bongás elült.
– Ez a hang teljesen átjárt, még a fogaimban is érzem –
mondta Tas elbűvölve. A mennyezetre nézett és felmutatott. –
Onnan fentről jön.
– Lépcsők vezetnek fölfelé – jelentette Arman a szoba
túlsó végéből. Elhallgatott, majd kimérten hozzátette: –
Sajnálom, hogy elveszítettem az önuralmam. Többet nem fog
előfordulni, megnyugtathatlak.
Kova közönyösen bólintott. Maga is körül szeretett volna
nézni a teremben.
– Mit mond a térkép, hol vagyunk?
– Ez az Ellenségek terme – mondta Arman. – Ezek a
trófeák Duncan király csatáinak dicsőségét hirdetik.
Számos fegyver, pajzs és egyéb háborús eszköz volt
kiállítva vésett ezüstplakettek társaságában, amelyek Duncan
király ellenségei fölött aratott győzelmeiről regéltek, beleértve
a híres, ogrék ellen vívott hadjáratban véghezvitt tetteket. Az
utolsó, a saját faja elleni keserű és szörnyű háborúból azonban
nem voltak trófeák.
Kova elcsípte a surranót, amikor az fel akart emelni egy
nagy ogrebárdot.
– Tedd azt le! – mondta Kova feldühödve. – Mit dugtál
még el a szütyőidbe…?
– Nincsenek szütyőim – mondta Tas szomorúan. – Ott
kellett hagynom őket, hogy felvehessem a törpepáncélt.
– Akkor a zsebeidbe – fröcsögte Kova –, és ha rájövök,
hogy elloptál valamit…
– Soha életemben nem loptam! – tiltakozott Tas. – Lopni
bűn.
Kova beszívta a levegőt.
– Nos, ha rájövök, hogy „kölcsönvettél” valamit vagy
fölvettél valamit, amit más elejtett…
– Halottaktól lopni szörnyű bűn – jelentette ki Tas
komolyan. – Elátkozott dolog.
– Befejezhetem a mondatot? – bődült el Kova.
– Igen, Kova – szeppent meg Tas. – Mit szerettél volna
mondani?
Kova dühösen rámeredt.
– Elfelejtettem. Gyere velem!
Megfordult és a sarokba ment, ahol Arman a lépcsőt
találta. Tas az egyik tárlóhoz lépett és letett egy kis, csontnyelű
kést, amely valahogy az ingujjába csúszott. Megveregette,
sóhajtott, majd csatlakozott Kovához, aki merőn nézett egy
csomó, falnak támasztott pörölyt.
– Gondolom, az rendben van, ha te lopsz a halottaktól…
– mondta Tas.
– Én? – hördült fel Kova. – Én nem…
Elhallgatott, nem tudta, mit mondjon.
– Mi van Kharas pörölyével? – kérdezte Tas.
– Az nem lopás – mondta Kova. – Az… megtalálás. Van
különbség.
– Tehát, ha én találok meg valamit, akkor megtarthatom?
– kérdezte Tas. Végtére is azt a csontnyelű kést is csak úgy
találta.
– Ezt nem mondtam!
– Dehogynem.
– Hol van Arman? – Kova hirtelen rádöbbent, hogy
egyedül vannak.
– Azt hiszem, felment azon a lépcsőn – mutatta Tas. – Ha
nem kiabálsz, akkor hallhatnám, hogy beszél valakihez.
– Ki a csudához beszélhet? – kérdezte Kova nyugtalanul.
Fülelt, és valóban két hangot hallott, az egyik határozottan
Armané volt.
– Egy kísértet! – találgatta Tas, és fölrohant a lépcsőn.
Kova elkapta a surranó ingét.
– Ne olyan hevesen!
– De ha kísértet van fent, nem akarok lemaradni róla! –
kiabálta Tas Kova markában vergődve.
– Csitt! Hallani akarom, miről beszélnek.
Kova felosont a keskeny lépcsőn, nyomában Tas
lopakodott. A grádics meredek volt, nem látták, hova vezet.
Kova hamarosan zihálni kezdett, a lábába görcs állt. Mégis
továbbkapaszkodott, ám aztán megtorpant. Két kő lépcsőfok
különös szögben állt, nagy, embernyi rést hagyva maguk
között. Bentről fény szűrődött ki.
 – Huh – morrant Kova. – Egy titkos járat.
– Imádom a titkos járatokat! – Tas máris bemászott
volna.
Kova elkapta a bokáját és kihúzta.
– Előbb én.
Kova a járatba mászott. A másik végén résnyire nyílt
faajtó látszott. Belesett rajta. Tas nem látott a törpe testétől,
ezért addig vonaglott és kúszott, míg a fejét be nem ékelte
Kováé mellé.
– A kripta – mondta Kova halkan. – A király itt nyugszik.
– Levette a sisakját.
Egy díszes márványszarkofág állt a terem közepén,
tetején a király faragott másával. A túloldalon zárt, hatalmas,
bronz és arany kétszárnyú ajtó magasodott, amelyet csak
különleges alkalmakkor nyitottak volna ki, mint amilyen a
nagykirály halálának évfordulója. Törpeharcosok szobrai álltak
a szarkofág körül, néma, örök őrök gyanánt. A sír előtt egy
aranyüllőről és egy állványról lógó acél- és aranypáncélról
ragyogott vissza a fény.
Arman térdepelt, sisakja mellette pihent a padlón. Fölötte
egy fehér hajú és hosszú szakállú törpe állt és lenézett rá. A kor
meghajlította a hátát, de még így is magasabb és
tagbaszakadtabb volt Kovánál.
– Nem kísértet – suttogta Tas csalódottan. – Csak egy
öreg törpe. Nem sértésből mondom, Kova.
A törpe a surranóba rúgott.
– Maradj csendben!
– Megtiszteltetés, hogy találkozhatok veled, nagy Kharas
– mondta Arman megindultan.
Kova szeme tágra nyílt, szemöldöke felszaladt a homloka
tetejéig.
– Kharas? Kharast mondott? – kérdezte Tas. – Már van
két Kharasunk: Arman meg a halott. Ez egy másik? Hányan
vannak?
Kova ismét megrúgta, mire Tas a bordáit dörzsölgetve
elhallgatott.
– Kelj fel, ifjú! – szólt az agg törpe. – Nem kéne
meghajolnod előttem. Én nem vagyok király, csak a király
álmának őre.
– Évszázadokra itt maradtál – mondta Arman ámulva. –
Miért nem tértél vissza a népedhez, nagy Kharas? Szükségünk
van az útmutatásodra.
– Útmutatást adtam a népnek – mondta keserűen a vén
törpe –, de nem kértek belőle. Nem a magam akaratából
vagyok ebben a sírban. Mondhatjuk, hogy ide száműzött a
népem ostobasága.
Kova szeme összeszűkült, és megcibálta a szakállát.
– Sajátos megfogalmazás.
Arman szégyenkezve hajtotta le a fejét.
– Valóban ostobán viselkedtünk, Kharas, ám ez most meg
fog változni. Visszatérsz közénk és elhozod a pörölyt. Egy
király alatt egyesülünk újra.
A vén törpe merőn nézte a fiatalt.
– Miért jöttél, Arman Kharas?
– Hogy… tiszteletemet tegyem Duncan király előtt –
hebegte Arman.
Kharas szomorúan elmosolyodott.
– Azt hiszem, te a pörölyért jöttél.
Arman elvörösödött.
– Szükségünk van a pörölyre! – mondta védekezően. – A
népünk szenved. A klánok széthúznak. Az Északi kapu, amely
évszázadokig zárva volt, most kinyílt. A szóbeszéd szerint a
fenti világban háború dúl, és attól félek, a hegy alatt is kitör. Ha
visszavihetném a pörölyt Thorbardinba, az apám nagykirály
lehetne és ő… – elhallgatott.
– Mit tenne? – kérdezte szelíden Kharas.
 – Egyesítené a klánokat. Visszahívná neidar
unokatestvéreinket a hegybe. Megnyitná a kapukat az emberek
és elfek előtt, újraindítaná a kereskedelmet.
– Dicséretes célok – mondta Kharas, bölcsen bólogatva.
– De miért van szükséged a pörölyre ezekhez?
Arman zavartnak tűnt. – Magad mondtad, mielőtt
távoztál: „Kharas pörölye csak akkor tér vissza, ha igaz és
becsületes szívű törpe érkezik, hogy egyesítse a nemzeteket. Az
lesz erényei bizonyítéka.”
– Te lennél az a törpe? – kérdezte Kharas.
Arman fölemelte a fejét és kihúzta magát.
– Arman Kharas vagyok – jelentette ki büszkén. –
Megtaláltam a bevezető utat, holott háromszáz éven át
senkinek sem sikerült.
Kova összevonta a szemöldökét. – Még hogy ő találta
meg a bevezető utat!
Ezúttal Tas rúgta meg őt.
– Csss!
– Miért nevezted el magadat Kharas után? – kérdezte a
vénséges vén törpe.
– Természetesen mert nagy hős vagy!
– Kharas nem akart hős lenni – szólt Kharas halkan. – Ő
csak hű maradt a hitéhez, és azt tette, amit helyesnek látott.
Merőn nézte Armant, majd megkérdezte:
– Mi a neved?
– Arman Kharas – felelte az ifjú törpe.
– Nem, te hívod magadat annak. Mi a neved? –
erősködött Kharas.
Arman a homlokát ráncolta.
– Nem értem, mire gondolsz. Ez a nevem.
– A név, amellyel születtél – mondta Kharas.
Arman csúnyán elvörösödött. – Mit számít az? A nevem
az, amit mondok. Én választottam a nevemet, és amikor
megtettem, áldott vörös fény ragyogott fel…
– Igen, igen – legyintett türelmetlenül Kharas. – Tudok
róla. Mi a neved?
Arman kinyitotta a száját, majd ismét becsukta és nagyot
nyelt. Az arca még jobban elvörösödött, és valamit motyogott.
– Mi? – hajolt közelebb Kharas.
– Véső – mondta Arman durcásan. – A nevem Véső, de
ez nem egy hős neve!
– Még lehet hősé – mondta Kharas.
Arman a fejét rázta.
Kova felmordult. A hangra az agg törpe fölemelte a fejét
és éles pillantást vetett a titkos járat irányába. Kova visszabújt
az árnyékokba, és magával húzta a surranót is.
Kharas elmosolyodott, ujjaival beletúrt fehér szakállába,
majd visszafordult Armanhoz.
– Nem egyedül jöttél, igaz? – kérdezte.
– Még ketten érkeztek velem – mondta Arman, majd
meggondolatlanul hozzátette:
– A szolgáim.
– Szolgáiii?! – kapott levegő után Tas. – Hallottad ezt,
Kova? Azt várta, hogy Kova majd felfortyan vagy előront és
fejbe vágja Armant a pöröllyel, netán tüzet okád, esetleg
mindezt egyszerre.
Kova azonban csak ücsörgött és a szakállát cibálta.
– Hallottad, Kova? – sutyorogta Tas hangosan. – A
szolgájának nevezett!
– Hallottam – mondta Kova. Abbahagyta a szakálla
cibálását, és lesimította.
– Szolgák, mi? Gondolom, akkor nem kell őket próbára
tennem – jelentette ki Kharas.
Huzat csapta be a faajtót, majdnem odacsípve a surranó
kontyát.
– Milyen goromba! – méltatlankodott Tas, akinek az
utolsó pillanatban sikerült visszarántania a haját.
– Nyisd ki! – utasította Kova sötét arccal.
Tasslehoff megpiszkálta a kilincset, mire az a kezében
maradt.
– Hoppá!
– Van álkulcsod, nem? – morogta Kova. – Most az
egyszer hasznát vehetnénk.
Tas végigtapogatta a zsebeit.
– Biztos az egyik szütyőmben hagytam.
– Ó, Reorx szerelmére! – hördült fel Kova. – Csak annyi
haszon származik belőled, hogy néha kinyitsz egy-két zárat, és
most ezt sem tudod megtenni?
A kulcslyukra szorította a fülét.
– Hallasz valamit? – kérdezte Tas.
– Nem.
– Mennünk kell! – rángatta Tas Kova ingujját. – A
kaporszakállú Kharas valószínűleg a pörölyhöz vezeti a mi
Kharasunkat! Meg kell előznünk!
– Ez nem verseny – mondta Kova, aztán hirtelen
megfordult és olyan sebesen döcögött le a lépcsőn, hogy a
surranót teljességgel meglepte. Tasnak ugyancsak szednie
kellett a lábát, ha utol akarta érni.
– Arman valódi neve Véső, a testvére meg Csákány. Véső
meg Csákány! – kuncogott a surranó. – Ez vicces!
Kovának nem volt megjegyzése. Az Ellenségek termének
szintjére érve keresgélni kezdett, a falakat kopogtatta és a
padlón dobogott, nincs-e valahol titkos ajtó.
– A fenébe! Hogy jutunk ki innen?
Tas a zsebébe túrt.
– Ez segít? – húzott elő egy darab pergament. – Arman
térképe. Találtam – tette hozzá nyomatékkal.
Kova felé nyújtotta a térképet.
A törpe habozott, majd megfogta.
 – Arman bizonyára elejtette – mormolta Kova.

XVII.

Caramon kihagyja a reggelit.

Grag lekési az ebédet.

Sturm imáját hallgatva Tanis lecsillapodott és megnyugodott.

Gondjai egy időre magára hagyták, és álomba szenderült.
Raistlin köhögése verte fel.
Raistlint jó ideje nem gyötörte roham – most
kiparancsolta Caramont az ágyból, hogy elkészítse különleges
gyógyfüves teáját. Ehhez fel kellett éleszteni a tüzet,
megkeresni a kannát, majd felforralni a vizet, ami szerencsére
lekötötte Caramont és végre nem beszélt annyit ennivalóról. A
törpék még nem hoztak nekik semmit, és a harcos egyre jobban
aggódott.
Raistlin kortyolgatta a teáját, és köhögése alábbhagyott.
A székben bóbiskolt, olyan közel húzódva a tűzhöz, amennyire
csak tudott. Sturm tovább térdelt, megnyugvást lelve imáiban.
Tanis irigyelte a barátját. Hinni akart – milyen vigasztaló lenne
Kova sorsát az istenek kezébe helyezni, hinni abban, hogy
vigyáznak rá és vezetik lépteit! Ugyanez a hit megnyugtatná
afelől is, hogy Hornfel belátja majd az igazságot,
megváltoztatja döntését és kinyitja a kapukat a menekültek
előtt.
A hit helyett azonban Tanis gondolatban minden lépésre
elkísérte Kovát, sötétséget és veszedelmet látva mindenütt.
Nyugtalanul forgolódott, és már megpróbált volna
visszaaludni, amikor Caramon kérdése kiverte a szeméből az
álmot.
– Hé, látta valaki Tast?
 Tanis azonnal talpra szökkent és már indult is, hogy
átkutassa a helyiséget. Hiába.
– A fenébe! Néhány perce még itt volt!
– Nem is tudom – csóválta a fejét Caramon. – Már egy
ideje nem láttam, amióta Kova elment. Persze én Raistlin teáját
készítettem…
– Sturm – mondta Tanis, félbeszakítva a lovag
imádkozását –, láttad Tasslehoffot?
Sturm mereven fölkászálódott, majd gyorsan körülnézett.
– Nem. Nem figyeltem rá. Nem láttam, amióta Kova
elment.
– Nézd meg fent! – utasította Tanis.
– Minek? – suttogta Raistlin. – Tudod, hova ment! Kova
után.
– Akkor is nézz körül! – mondta Tanis komoran.
Benéztek a ládák alá, a szekrényekbe, a fenti szobákba,
de a surranónak nyomát se látták. Amikor Tanis és Caramon a
felső szintet vizsgálták át, Sturm kihasználta az alkalmat, hogy
pár szót váltson Raistlinnel.
– Tas tönkreteheti a tervünket! Mit tegyünk?
– Most semmit nem tehetünk – fintorodott el Raistlin.
– Fent egyedül a patkányok kellemetlenkednek –
jelentette Caramon, amikor Tanisszal együtt lement a lépcsőn.
– Megkérdezhetnénk az őröket, nem látták-e.
– Felhívnánk a figyelmet arra, hogy eltűnt – mondta
Tanis. – Így is elég nagy bajban vagyunk, nem kell Hornfelnek
tudnia, hogy egy surranót szabadítottunk rá a gyanútlan
lakosságra. Különben meg Tas talán magától visszajön.
– Mint ahogy én meg talán át tudok sétálni ezen a falon –
mondta Sturm –, de valószínűtlen.
Raistlin szólni akart, ám ekkor egy törpe rájuk nyitott.
Megdermedtek, várták a szörnyű hírt, hogy Tasslehoffot
megtalálták és a tóba, a börtönbe vagy még szörnyűbb helyre
dobták.
– Reggeli – jelentette be a törpe.
Az őr tartotta az ajtót, míg két, nehéz fatálakkal
megrakott tálcákat cipelő törpe belépett. Caramon
beszippantotta az ínycsiklandó illatot és rögvest helyet foglalt
az asztalnál.
A többiek összenéztek, azon tűnődve, az őrök
észreveszik-e, hogy eggyel kevesebben vannak, de a strázsák
nem számolták meg őket. Levették a tálakat a tálcákról, majd
szétosztották őket, letettek két vekni barna kenyeret és néhány
korsó sört, aztán távoztak, becsukva maguk mögött az ajtót.
Egy emberként lélegeztek fel.
– Ezek más őrök voltak – mondta Tanis. – Nem azok,
akik itt voltak Kova indulásakor. Biztos őrségváltás történt.
Úgy tűnik, senki nem vette észre Tas eltűnését. Ameddig lehet,
tartsuk is fenn ezt a látszatot!
Sturm és Tanis asztalhoz ültek. Caramon már mert is az
ételből.
– Finom az illata – mondta éhesen. Fölvett egy tálat és a
fivérének vitte. – Tessék, Raist. Gomba barnamártásban. Azt
hiszem, hagyma is van benne.
Raistlin elfordította a fejét.
– Enned kell, Raist – mondta Caramon.
– Tedd csak le oda! – mutatott Raistlin a széke mellett
egy asztalra.
Caramon letette a tálat. Raistlin rápillantott, és már
elfordult volna, de aztán alaposabban szemügyre vette.
Az étel valóban ínycsiklandó volt. Tanis nem gondolta,
hogy megéhezik, de fölvette a kanalát. Sturm Paladine-hoz
imádkozott, hogy áldja meg az ételt. Caramon egy darab
kenyeret tört, a szószba tunkolta, és már épp a szájához emelte
volna, amikor Magius botja lecsapott, és kiütötte kezéből a
földre.
 – Ne edd meg! – zihálta Raistlin. – Egyikőtök se nyúljon
hozzá!
Ismét lendült a bot és lesodorta Sturm tálját, majd Tanisét
is összezúzta, amikor épp belemerítette volna a kanalát.
A tálak széttörtek, a szósz szétfreccsent. A gombák
végigcsúsztak az asztalon és a padlóra pottyantak.
Mindenki Raistlinre meredt.
– Méreg! Azok a gombák halálosak! Nézzétek! – mutatta.
A padlóra loccsant étel vonzására előbújtak a patkányok
lyukaikból, hogy részt vegyenek a lakomában. Az egyik
lefetyelni kezdte a kiömlött szószt, de alig párat kortyolt,
amikor kis teste megremegett majd megmerevedett. Oldalára
dőlt, végtagjai rángatóztak. Szája szélén hab ütközött ki, majd
rövid haláltusa után elernyedt. A többi patkány vagy okult
társuk szörnyű sorsából, vagy nem tetszett nekik a szag, mert
visszaiszkoltak lyukaiba.
Caramon elsápadt, majd felugrott az asztal mellől és
ismét meglátogatta a vödröt a sarokban.
Sturm dermedten nézte a döglött patkányt.
Tanis elejtette a kanalat, keze remegett.
– Honnan tudtad?
– Talán emlékszel még, hogy tanulmányoztam egy kicsit
a gombákat, amikor átkeltünk az erdőn – mondta Raistlin. –
Ahogy emlékszem, néhányan közületek mulatságosnak
gondoltátok az érdeklődésemet. Arman és én a törpepálinkáról
társalogtunk, ami, mint tudjátok, gombából készül. Különösen
azt találtam figyelemre méltónak, hogy a pálinka alapját
képező gombát megerjedve biztonságos elfogyasztani, míg
nyersen vagy főzve mérgező. Még sosem találkoztam olyan
növénnyel vagy gombával, ami ilyen tulajdonsággal bír, ezért
jól az emlékezetembe véstem. A raguban pedig felismertem a
törpepálinka-gombát. Aki megpróbált megölni bennünket, nem
gondolta, hogy észrevesszük.
 – Nem is vettük volna észre – ismerte el Tanis. – Hálásak
vagyunk, Raistlin.
– Igen – mormolta Sturm. Még mindig a döglött patkányt
bámulta.
– Vajon ki próbált megölni bennünket? – tűnődött Tanis.
– Azok a törpék, akik az ételt hozták! – kiáltott fel Sturm
és talpra szökkent. Az ajtóhoz rohant, feltépte és kirontott rajta.
A kardjával és Caramon fegyverével együtt tért vissza.
– Elmentek – jelentette –, és az őrök sincsenek itt.
Legalább a fegyvereinket magunkhoz vehetjük. Készen állunk,
ha visszajönnek.
– Elsősorban Kova miatt kéne aggódnunk – jelentette ki
Raistlin éles hangon. – Nem gondoltatok rá, hogy ha mi a
pörölyt keressük, talán másoknak is arra fáj a foguk, például a
Sötét Királynőnek és szolgáinak?
– A sárkánydárdák űzték vissza Takhisist az Abyssba –
mondta Sturm. – Biztosak lehettek benne, hogy mindent
megtesz, nehogy újakat kovácsoljanak.
– Megpróbáltak megölni bennünket. Kova talán már
halott – mondta halkan Tanis.
– Nem hiszem. Az ő megölésével várnának, míg meg
nem találja a pörölyt – jegyezte meg Raistlin.
– Talán az összes törpe a sötétséggel áll szövetségben –
mondta Sturm komoran.
– Egykor a sötét törpék Takhisist szolgálták, vagy
legalábbis így van megírva – mondta Raistlin –, és ha
emlékszel még, Tanis, megkérdeztem, honnan tudtak a
theiwarok arról, hogy a menekültek az erdőben vannak. Akkor
elhessegetted a kérdést, de azt hiszem, nem kell a theiwar
thánnál messzebb néznünk. Mi is a neve…
– Realgar. Egyetértek – mondta Tanis. – Hornfel talán
nem bízik bennünk és nem kedvel, de nem az a fajta, aki
gyilkosságig lealacsonyodna. De nem látom, hogyan tudnánk
bebizonyítani a gyanúnkat, vagy hogyan kaphatjuk el őket.
– Könnyen – mondta Caramon, visszatérve az asztalhoz,
kézfejével a száját törölgette. – Akárki tette is, ma vissza fog
még jönni, hogy lássa, sikerrel járt-e. Amikor ideérnek,
meglepetésben lesz részük.
Raistlin, Tanis és Sturm Caramonra néztek, majd össze.
– Le vagyok nyűgözve, testvér – mondta Raistlin. – Néha
villanásnyit látunk is az eszedből.
Caramon jólesően elpirult.
– Köszönöm, Raist.
– Tehát halottnak tetetjük magunkat, és amikor a gyilkos
belép…
– Elcsípjük és szóra bírjuk – mondta Caramon.
– Működhet – ismerte el vonakodva Sturm. – Hornfel elé
visszük a gyilkost, és bebizonyítjuk, hogy Kova veszélyben
van.
– És Tas is – emlékeztette őket Caramon.
– Akárhol van is – sóhajtotta Tanis. Egy pillanatra
megfeledkezett a hiányzó surranóról.
– Hornfel megengedi majd, hogy Kova után menjünk –
szögezte le Sturm.
Tanis ebben nem volt biztos, de legalább a merénylet
védekezésre kényszeríti a thánokat, hacsak nincsenek
mindannyian benne vastagon.
– A gyilkos a holttestünkre számít majd. Hogy kéne
kinéznünk megmérgezetten?
– Kár, hogy a tálak összetörtek – mondta Sturm. – Ez
árulkodó lehet.
– Egyáltalán nem – mondta hűvösen Raistlin. – A
haláltusánkban is levernénk a tálakat. Most pedig, ha
megengeditek, a lehető leghatásosabban elrendezem a
tetemeiteket.
 ***

Minél többet gondolkodott rajta Realgar, annál kevésbé

tetszett neki a gondolat, hogy Grag besétáljon az Életfába,
hogy megtekintse a megmérgezett orgyilkosokat. A theiwar
thán hosszan, hevesen és meglehetősen logikusan érvelt azzal,
hogy Grag – aki, „gyík” lévén, ahogy Realgar nevezte,
szárnyakkal és farokkal együtt – feltűnést keltene. A hullák
nem mennek sehová. Grag megtekintheti őket, amint a pöröly
biztonságban, theiwar kézben van.
Dray-yan azonban kötötte az ebet a karóhoz. Nem bízott
az orgyilkosokban és a theiwarban sem. Biztos akart lenni
benne, hogy a foglyok valóban olyan halottak, mint ahogy
Realgar állítja. Grag álöltözetben, köpenyben és csuklyában
megy majd. A törpék észre fogják venni a magas bozakot; ezen
nem lehet segíteni. Ugyanakkor elterjedt a pletyka, hogy
emberek érkeztek Thorbardinba; Gragot is annak fogják tartani.
Realgar megadta magát, mert nem tehetett mást.
Megvetette a „gyíkokat”, de szüksége volt rájuk és a seregükre,
hogy legyőzze és behódoltassa a többi klánt. Grag gyíkharcosai
máris bizonyítottak, amikor megtámadtak egy csapat barbárt,
akik az Északi kapun léptek be. A sárkányfattyak nemcsak az
embereket fogták el, de egy elf urat is foglyul ejtettek.
A foglyokat átadták a theiwaroknak, hogy azok
kivallathassák őket. Grag is jelen akart lenni, de Dray-yan azt
mondta, hogy erre nincs szükség. Mindent tudott ezekről az
emberekről, amit kellett. Realgarnak csak rá kell vennie egyet-
kettőt, hogy mondják el az „igazat”, és vallják azt, hogy azért
érkeztek Thorbardinba, hogy lerohanják a törpekirályságot. Az
a véget jelenti majd számukra. Miután Grag egy-két percig
figyelte a törpék vallatását, el kellett ismernie, hogy a
theiwarok értenek a kínzáshoz. Nem volt kétsége, hogy
hamarosan kezükben lesz a vallomás.
 Realgar sokat vesződik a semmiért, gondolta Grag.
Miután Thorbardint elfoglalták, ő és a csapatai amúgy is
megölik a rabszolgákat. Dray-yan azonban helyesen mutatott rá
arra, hogy a bizalmatlanság szítása az emberek és a törpék
között csak az ő malmukra hajtja a vizet. Hadd higgyék a
hylarok, hogy emberek fenyegetik a birodalmukat. Utána jóval
kevésbé bíznak meg egy égimeszelőben.
Grag elégedetten, hogy minden a terv szerint halad,
követte a négy sötét törpét a fogadóhoz. Realgar nem tartott
velük, ő szükségállapotra hivatkozva rendkívüli ülésre hívta
össze a thánok tanácsát. Magával akart vinni két foglyot, hogy
bemutassa őket a thánok előtt.
– Ez a leleplezés fejetlenséget okoz majd a thánok között
– mondta Dray-yan Gragnak –, neked pedig jut időd
összegyűjteni és elhelyezni a csapataidat. A thánok szépen
benne ragadnak a csapdában.
– Realgarral együtt – mondta Grag, és karmai
összecsattantak.
– Azzal a mocskos kis féreggel együtt, és amikor Kharas
pörölye előkerül, a „nagyúr” ott lesz, hogy átvegye.
– Verminaard kiváló tervet főzött ki – vigyorgott Grag. –
Kár, hogy befürdik vele. Szerencsére két briliáns alparancsnoka
ott lesz, hogy megmentse a tervet.
– Igyunk a briliáns alparancsnokokra – emelte fel
törpepálinkával teli korsóját Dray-yan.
Grag is fölvette korsóját. Koccintottak, majd nagyot
kortyoltak. A sárkányfattyak csak nemrég fedezték fel ezt az
erős szeszt, és egyetértettek abban, hogy a törpék, bár undorító,
szőrös kretének, két dologhoz értenek: az acél
megmunkálásához és ahhoz, hogy jó pálinkát főzzenek.
Grag akkor is érezte nyelvén a szeszt és gyomrában az
izzást, amikor elhagyta a csónakot, amely őt és theiwar kísérőit
átvitte a hylarok Életfájához. Realgar és két foglya – mindkettő
összeverve, véresen – ugyanabban a ladikban utaztak.
A foglyokat vászonzsák rejtette, hogy senki ne lássa őket,
míg el nem érkezik Realgar nagy pillanata a thánok előtt. A két
férfi eszméletlenül hevert a csónak fenekén, bár az egyik
időnként felnyögött, mire az egyik theiwar belérúgva
elhallgattatta. Az egyik fogoly egy magas barbár volt, a
menekültek vezetője, a másik pedig az elf nemes. Grag
pikkelyei összezörrentek az elfvér szagára. Remélte, hogy
Realgar nem ölte meg. A sárkányfattyú Ansalon minden népét
gyűlölte, de az elfek számára külön helyet tartott fent szíve
sötét bugyraiban.
Grag észrevette, hogy a vászonzsákon kezd átszivárogni
a vér. Kíváncsi volt, hogyan képzelte Realgar a foglyok
feltűnésmentes elszállítását a tanácsba.
Realgar a jelek szerint nem aggódott ilyen apróságok
miatt. Álarca szemrésein át az Életfára nézett, és önelégülten
beszélt a napról, amikor klánja elhagyja nyirkos barlangjait és
erre a pompás helyre költözik. Rámutatott pár elsőrangú
üzletre, amelyet már kinézett a népe számára. Ami a lakhelyét
illeti, Hornfel otthonába költözik majd. A hylar thánnak nem
lesz már rá szüksége: ő a Thánok völgyében lakik majd.
Grag hallgatta a sötét törpe dicsekvését és hetvenkedését,
és magában mosolygott rajta.
Kevés sötét törpe kelt át a theiwar birodalomból az
Életfához, mert manapság gyér volt a két nép közötti
kereskedelem. A dokk, ahová a theiwarok általában
megérkeztek, üresen állt. Realgar és törpéi feltűnés nélkül
rángatták ki foglyaikat a csónakból. Azonban amint az utcákra
értek, nyüzsgő tömegbe ütköztek, amely hevesen pletykált az
„ő” pörölyüket kereső neidarról. Kevesen figyeltek fel a
theiwarokra és a véres vászonzsákokra. Akik mégis
rákérdeztek, azoknak a theiwarok azt felelték, hogy
„disznóölés” volt.
 Grag és kísérői elváltak Realgartól. Az utcákon járó
törpék vészjóslóan néztek a sárkányfattyúra, és égimeszelőként
neki is kijárt a sértésekből. Ő azonban rá sem hederített, csak
ment tovább, karmos, rongyokba csavart lába csoszogott a
macskaköveken, és végig mosolygott.
A theiwarok a város égimeszelő-negyedébe vezették
Gragot. Nem sokat haladtak, amikor két sötét alak vált ki egy
épület árnyékából és a theiwarokhoz siettek, hogy pár szót
váltsanak velük. Sokáig beszélgettek törpéül, majd két theiwar
kuncogva a fogadó felé intett. Rámutattak két hylar törpére,
akik gúzsba kötve, zsákkal a fejükön hevertek egy sikátorban.
Grag türelmetlenül várta, hogy valaki elmagyarázza neki,
mi folyik itt. Végül az egyik theiwar odafordult hozzá.
– Elintéztük őket. Jelentheted az uradnak, hogy az
égimeszelők meghaltak.
– Az utasításom úgy szólt, hogy nézzem meg a saját
szememmel – mondta Grag. – Hol vannak a hullák?
A theiwar összevonta a szemöldökét.
– Az utca végén egy fogadóban, de időpocsékolás
megnézni, és lelepleződhetünk. A hylarok bármelyik percben
ideérhetnek.
– Vállalom a kockázatot – jelentette ki Grag. Elindult az
épület felé, majd megállt és a hylar törpékre mutatott. – Velük
mi a helyzet? Halottak?
– Természetesen nem – mondta a theiwar bosszúsan. –
Magunkkal visszük őket.
– Egyszerűbb megölni őket – vetette fel Grag.
– De kevésbé kifizetődő – vigyorgott a theiwar.
Grag csak a szemét forgatta.
– Biztos vagy benne, hogy az égimeszelők bent halottak
– kérdezte komoran –, vagy csak a váltságdíjért akarod őket
megtartani?
– Nézd meg magad, gyík – vicsorgott a theiwar, és a
repedt ablakra mutatott.
Grag belesett rajta. Az embereket felismerte Pax
Tharkasból. Ott volt a solamniai lovag, immár nem túl
lovagiasan elterülve az asztal alatt. A félelf mellette feküdt, a
varázsló egy székbe rogyott. Grag örömmel látta, hogy a
mágus is a halottak között van. Emlékezete szerint gyenge és
beteges fickó volt, de a varázslók mindig bajt okoztak. A
nagydarab, csupa izom harcos az ajtónál feküdt, a méreg
alighanem lassabban hatott nála. Talán segítségért indult.
– Halottnak tűnnek – ismerte el –, de ellenőriznem kell a
hullákat, hogy biztos legyek benne.
Az ajtó felé indult, de a theiwarok egyszeriben mind az
útjába álltak, kancsal, kis szemük dühösen villogott rá.
– Most mi a gond? – kérdezte Grag.
Az egyik theiwar mocskos ujjával rábökött.
– Ki ne foszd a hullákat! Ami náluk van, a miénk.
A többi theiwar nyomatékosan bólogatott.
Grag undorodva mérte végig, majd félretolta őket. A
theiwarok vitába szálltak volna vele, de a sárkányfattyú
egyértelművé tette, hogy vele nem lehet kukoricázni. Mancsát
a kardja markolatára ejtette, mire a törpék morogva elálltak az
ajtó elől. Amint Grag kinyitotta, ketten besurrantak előtte.
Leguggoltak a bejáratnál heverő nagydarab férfi mellé, és
nekiláttak leráncigálni bőrcsizmáit. A másik kettő utánuk sietett
és egyenesen a halott mágus felé tartottak.
Grag lassabban óvakodott be, szemét a lovagon tartotta.
Az átkozott solamniaiakat nehéz volt megölni. Grag számára
úgy tűnt, hogy a lovag túl egészségesnek tűnik ahhoz képest,
hogy halott. Előhúzta kardját és az ember fölé hajolt, hogy
kitapintsa a pulzusát, amikor rettegő sikolyok hangzottak fel
mögötte, utána két összekoccanó, túlérett dinnye loccsanásával,
ahogy a két theiwar kobak összecsattant.
Ezt szinte azonnal vakító villanás, rikoltás és egy szitok
követte. A lovag és a félelf talpra szökkentek. Grag a villámtól
félvakon feléjük vágott kardjával. A félelf felborította az
asztalt, kivédve ezzel a csapást.
– Egy sárkányfattyú! – kiáltotta a lovag a kardját
meglendítve.
Grag lebukott.
– Ne öld meg! Élve fogd el! – kiáltotta valaki.
Grag úgy sejtette, magára maradt a harcban, és amikor
kipillantott az ablakon, látta, hogy igaza van. A két életben
maradt theiwar megpörkölődött szakállal és hajjal iszkolt az
utcán.
Grag orra alatt átkokat szórt rájuk. Két kipróbált és ügyes
harcos állt vele szemben, de sokkal jobban aggódott a mögötte
lévő varázsló miatt. A sárkányfattyú éppen le akarta gyűrni a
félelfet, amikor kántálás ütötte meg a fülét. Váratlan álmosság
lett úrrá rajta, és megtántorodott. Grag felismerte a bűbájt, és
megpróbált küzdeni ellene, ám a varázslat legyőzte.
Az utolsó, amire emlékezett, ahogy a földre hanyatlott, a
rózsaszirmok tánca volt a feje körül.

***

– Innen tudtak a sötét törpék rólunk és a menekültekről –

mondta Raistlin.
Az eszméletlen sárkányfattyú fölött állt, és nézte, ahogy
Sturm és Caramon megkötözik a lény kezét és lábát.
– Mondtam a tanácsülésen, Tanis, hogy ezt fontos
kideríteni.
– Én meg már kétszer mondtam, hogy sajnálom –
csattant fel Tanis. – Legközelebb hallgatok rád, megígérem. A
kérdés most az, mit jelent ez? Mit keresnek sárkányfattyak
Thorbardinban?
– Ez azt jelenti, hogy Verminaard és a csapatai
szövetségben állnak a törpékkel – mondta Sturm.
Tanis megrázta a fejét. Elfordult, majd váratlanul és
dühösen az asztal lábába rúgott.
– A fenébe! Azt mondtam a menekülteknek, hogy
hagyják el a biztonságos völgyet, és csapdába vezettem őket!
Hogy lehettem ennyire ostoba?
– Talán néhány törpe szövetséget kötött a Sötét
Királynővel – mondta lassan, fennhangon gondolkozva
Raistlin. – De nem hiszem, hogy Thorbardin elesett volna,
akkor nem vittek volna bennünket a tanács elé. Kétlem, hogy
Hornfelnek és a többi thánnak tudomása lenne erről, és ha
további bizonyítékra vágysz, Tanis, vedd észre, hogy ez a
sárkányfattyú álöltözetet visel. Ha ők uralkodnának
Thorbardinban, nem próbálná meg elrejteni kilétét. Én úgy
sejtem, Verminaard a sötét törpékkel szövetkezett. Ez Realgart
és talán azt a másik thánt, Rance-t jelenti.
– Ez valószínű, Tanis – mondta Sturm. – Hornfel és a
többiek alighanem semmit nem tudnak erről.
– Ezért hajították ránk a theiwarok a sziklákat, amikor
Thorbardinba érkeztünk – mondta Caramon –, és ezért
próbáltak most megmérgezni. Félnek, hogy elmondjuk
Hornfelnek!
– Vagyis pontosan ezt kell tennünk – szólt Raistlin. –
Meg kell mutatnunk neki ezt itt… ezért is akartam, hogy élve
fogjuk el.
– Egyetértek abban, hogy értesítenünk kell Hornfelt –
mondta Tanis. – De hogyan?
– Ez könnyű lesz – jegyezte meg komolyan Sturm. –
Csak ki kell sétálnunk az ajtón. A törpék, akik elfognak,
egyenesen a thánok elé visznek majd.
– Hacsak nem ölik meg előtte – mondta Raistlin.
– Megyek én – ajánlkozott Sturm.
– Te nem beszélsz törpenyelven – mondta Tanis. – Kérek
egy kis időt, hogy megkeressem Hornfelt. Ti várjatok egy
keveset, aztán vigyétek a sárkányfattyút a thánok tanácsa elé.
Lenézett a bozakra, aki megmoccant.
– Azt hiszem, kezd felébredni. Megint álomvarázst kéne
bocsátanod rá.
– Meg kell őriznem az erőmet – mondta Raistlin. – Ha
fejbe vágnátok, az kevésbé viselne meg engem.
Caramon megropogtatta lapátkezét.
– Nem okoz nekünk gondot, Tanis. Ne aggódj!
Tanis biccentett. Átmászott a széttört bútorokon és a két
sötét törpe ajtó melletti testén, aztán a küszöbön megállt.
– Mi van Kovával? Hát Tassal?
– Ők túl messze vannak – mondta halkan Raistlin. – Nem
tudunk segíteni nekik.
– Csak imádkozhatunk – tette hozzá Sturm.
– Azt rátok bízom – lépett ki Tanis a fogadóból, hogy
letartóztattassa magát.

XVII.

Tasslehoff talál valamit. Kova fala.

Még több lépcső.

Kova és Tas az Ellenségek termének padlóján guggoltak,

előttük a kiterített térképpel. A nyíl formájú ablakokon beeső
ragyogó napfény eltompult, kísérteties ködbe merült, amelynek
különös vörös árnyalata volt, és Kovának olyan érzése támadt,
hogy alkonyat veszi körül. Ködpamacsok szivárogtak be a
terembe és nehezítették meg a látást.
– Bárcsak tudnék olvasni törpéül! – tartotta fel Tas a
lámpást, amelyet Kova a fogadóból hozott magával, és fényét a
térképre irányította. – Mit jelent az a firka?
 Kova rácsapott a surranó kezére. – Ne nyúlj hozzá! És ne
izegj-mozogj annyit! Ide-oda rángatod a fényt.
Tas zsebre dugta a kezét, hogy az rendesen viselkedjen,
és próbált kevesebbet ficeregni.
– Mit gondolsz, Arman miért nevezett téged a
szolgájának, Kova? Ez nem volt szép tőle, különösen azok
után, amiket érte tettél.
Kova morgott valamit az orra alatt.
– Nem értettem – mondta Tas, de mielőtt Kova
megismételhette volna, a dallamos hang ismét felzendült és
végigvisszhangzott a termen.
Tas várt, amíg a rezgés elhalt, aztán ismét próbálkozott:
– Mit gondolsz, Kova?
– Azt hiszem, hogy a pöröly itt van. – Kova tömpe
ujjával a térképre bökött.
– Hol? – kérdezte Tas lelkesen fölé hajolva.
– Megint mocorogsz! – nézett rá megrovóan Kova.
– Sajnálom. Hol?
– A legtetején. Amit Rubinkamrának neveznek.
Legalábbis én odatenném a pörölyt, ha olyan helyet keresnék,
ahol senki nem találja meg. – Kova nehézkesen fölkászálódott
és megdörgölte sajgó térdeit. Óvatosan összehajtogatta a
térképet és az övébe dugta. – Odamegyünk, de először
megkeressük Armant.
– Armant? – ismételte Tas döbbenten. – Miért keressük
őt?
– Mert egy fiatal bolond – mondta Kova mogorván –, és
mert valakinek vigyáznia kell rá.
– De Kharasszal van, aki egy jó és tiszteletre méltó törpe,
legalábbis mindenki ezt mondja.
– Egyetértek a surranóval – szólalt meg egy hang a
homályban. – Miért aggódsz a hylar miatt? Végtére is ősi
ellenséged.
 Kova kikapta a pörölyt hevederéből, sietségében
megfeledkezve róla, hogy nehéznek kéne láttatnia.
– Lépj ki a fénybe! – kiáltotta Kova. – Ahol látlak is!
– Szívesen. Nincs szükséged fegyverre – mondta a törpe
a lámpás fényébe lépve.
Hosszú, fehér szakálla és haja volt, arca ráncos, akár egy
aszott alma. Sötét, átható tekintetű szeme ártatlanul csillogott,
akár egy újszülötté. Hangja erősen, mélyen és fiatalosan
zengett.
– Figyelemre méltó pörölyöd van. – A vénséges törpe
hunyorgott a fényben. – Emlékszem egy ugyanilyenre.
– Ha közelebb jössz, a fejedet is megismertetem vele –
figyelmeztette Kova. – Ki vagy?
– Ő is egy másik Kharas, mint az, amelyik a sírban van
Armannal! – mondta Tasslehoff. – Hányan vannak most már?
Hárman vagy négyen?
A vén törpe még egy lépést tett feléjük.
Kova fölemelte a pörölyt.
– Azonnal állj meg!
– Nincs fegyverem – mondta szelíden Kharas.
– A kísérteteknek nincs is rá szükségük – jelentette ki
Kova.
– Nagyon valóságosnak tűnik ahhoz, hogy kísértet
legyen, Kova – suttogta Tas.
– A surranónak igaza van, Miből gondolod, hogy nem az
vagyok, akinek mondom magam?
– Bah! – horkant fel Kova. – Minek nézel engem?
Mocsári törpének?
– Nem. Neidarnak nézlek, bizonyos Tűzkovács Kovának.
Sokat tudok rólad, beszéltem rólad a barátoddal.
– Arman nem a barátom – mondta Kova savanyúan. –
Hegyi törpe nem lehet a barátom, és a szolgája sem vagyok!
– Nem is gondoltam ilyesmire, és nem Armanról
beszélek.
Kova ismét felhorkant.
– Nem számít – mondta a legújabb Kharas. Mosolyától
összeszaladtak arcán a ráncok. – Még mindig érdekel azonban,
miért keresnéd meg Armant. Azért jöttél, hogy megszerezd
Kharas pörölyét.
– És Kharas pörölyével együtt is távozok – jelentette ki
Kova határozottan –, de viszem az ifjú Armant is. Most pedig
mondd meg, mit csináltál vele!
– Semmit nem tettem vele. – Kharas vállat vont. –
Megmondtam neki, hol találja a pörölyt. El fog tartani egy
darabig. Úgy tűnik, elvesztette a térképét.
– Elejtette – mondta Tas lógó orral.
– Igen, én is úgy gondoltam, ez történhetett – mondta
Kharas vékony mosollyal. – Mit szólnál, Tűzkovács Kova, ha
azt mondanám, hogy egyenesen a pörölyhöz tudlak vezetni?
– Hogy egy gödörbe lökj vagy letaszíts valamelyik
toronyról? Köszönöm, nem. – Kova a törpe felé rázta a
pörölyét. – Ha valóban nem akarsz ártani nekünk, menj a
dolgodra, hagyj minket magunkra, és hagyd békén Armant is.
Nem rossz fiú, csak megtévelyedett.
– Meg kell leckéztetni – mondta Kharas. – A hegyi
törpéknek mind szükségük van a leckére, nem igaz? Nem ezt
gondoltad?
– Ne érdekeljen, mit gondolok! – fortyant fel Kova. –
Csak menj és tedd, amit máskor szoktál.
– Rendben, de előbb fogadást ajánlok. Lefogadom a
lelkedbe, hogy Armanhoz kerül a pöröly.
– Állom – mondta Kova. – Különben is badarság az
egész.
– Meglátjuk – szélesedett el Kharas mosolya. – Ne
feledd, felajánlottam, hogy megmutatom, hol van a pöröly, de
te visszautasítottál.
 A vénséges törpe visszalépett az örvénylő vörös ködbe és
eltűnt.
Kova megborzongott.
– Elment?
Tas a törpe hűlt helyéhez ment és kezével hadonászott a
ködben.
– Nem látom. Mondd csak, Kova, ha elviszi a lelkedet,
végignézhetem?
– Szép kis barát vagy! – Kova leengedte a pörölyt, de
minden eshetőségre készen a kezében tartotta.
– Remélem, hogy nem viszi el – mondta Tas udvariasan,
de őszintén. Vagyis nagyrészt őszintén. – De ha mégis…
– Ó, fogd be a szád! Épp elég időt elvesztegettünk arra,
hogy ezzel a fickóval bájcsevegjünk, akárki volt is. Meg kell
keresnünk Armant.
– Nem, a pörölyt kell megkeresnünk – vitatkozott Tas –,
különben Kharas megnyeri a fogadást és elviszi a lelkedet.
Kova megrázta a fejét, és ismét a lépcső felé indult.
– Visszamegyünk a titkos járatba? – kérdezte Tas
kapaszkodás közben. – Tudod, nem mentünk még fel a lépcső
tetejére. Szerinted hová vezet? Szerinted mi van odafönt? Rajta
volt a térképen?
Kova megállt az egyik lépcsőfokon, megfordult és
fölemelte öklét.
– Ha még egyet kérdezel, én… letömöm a torkodon az
abroncsbotodat!
Ismét felfelé dobogott a lépcsőn, elfojtva egy nyögést. A
fokok meredekek voltak, és ahogy Raistlin is mondta, ő már
nem volt fiatal.
Tas utána sietett, azon töprengve, hogyan lehet valakinek
a torkán lenyomni egy abroncsbotot. El ne felejtse
megkérdezni.
Megérkeztek a titkos járat helyére, de az már sehol nem
volt. A lépcsőfokok, amelyek mögött rejtőzött, ismét helyükön
álltak, és akárhogy próbálkozott Kova, nem tudta újra kinyitni.
Kíváncsi volt, Arman miként bukkant rá a járatra. Valószínűleg
a vén törpe keze volt a dologban, aki állítólag ismerte Kharast.
Kova morogva, sötét képpel hágott fel a lépcső tetejére.
Fent megnézte a térképet. Elérték a sír második szintjét.
Itt galériák, előszobák, a Nemesi promenád és egy
vacsoraterem foglaltak helyet.
– A thánok nagy lakomát rendeztek volna az elesett
király tiszteletére – mormolta Kova. – Legalábbis így tervezte
Duncan, de a tort soha nem tartották meg. A thánok a koronáért
marakodtak. Kharas volt a király egyetlen gyászolója. – Kova
körülnézett a sötétben és komoran hozzáfűzte: – És az, aki
fölemelte a sírt és a felhők közé tette.
– Ha nem tartották meg a tort, talán maradt némi
ennivaló – mondta Tas. – Éhen halok. Merre van a
vacsoraterem? Erre?
Mielőtt Kova válaszolhatott volna, a surranó már végig is
rohant a termen.
– Várj! Tas! Annyi eszed van, mint egy kilincsnek! Nálad
van a lámpa! – kiáltotta Kova a ködös homályba, de a
surranónak már nyoma veszett.
Kova nagyot sóhajtott és utána eredt.

***

– A csudába! – nézett végig Tas az étkezőasztalon, amely

a portól eltekintve üresen állt. – Semmi. Gondolom, az egerek
vagy az a Kharas megették. Sebaj. Háromszáz év után az étel
különben sem lett volna olyan jó ízű.
Tas ismét azt kívánta, bárcsak elhozta volna magával a
szütyőit. Általában talált bennük valami rágcsálnivalót – egy
húsos pitét, pogácsát, vagy mazsolát, ami nem is volt olyan
rossz, ha az ember lekaparta róla a szöszt. Az étel gondolatára
még jobban megéhezett, ezért elhessegette.
Az étkezőasztalon nem volt semmi érdekes. Tas
céltalanul bóklászott, elfelejtett morzsa után kutatva. Hallotta a
távolban Kova bömbölését.
– A vacsorateremben vagyok! – kiáltotta Tas. – Nincs
ennivaló, nem kell sietned!
Erre még több ordítás volt a válasz, de Tas nem értette
Kova szavait. Valamit kiabált Armanról.
– Azt hiszem, meg kell keresnem – mondta Tas, ezért
párszor elkiabálta a nevét, noha nem túl lelkesen. Benézett az
asztal alá és néhány sarokba is bekukkantott.
Nem találta meg Armant, ám lelt valamit, ami sokkal
érdekesebb volt, mint egy beképzelt, ifjú törpe, aki a „surranó”
szót mindig úgy mondta, mintha rothadt fügébe harapott volna.
Az egyik sarokban egy szék állt, mellette pedig egy asztal,
azon könyv, toll, tinta és egy szemüveg.
Tas a könyvhöz közelítette a lámpást, amelynek borítóján
mindenféle krikszkrakszok látszottak. Úgy vélte, törpenyelven
írták, aztán eszébe jutott, hogy talán az írás mágikus és egy
varázskönyvet talált, mint amilyen Raistliné volt, és amelybe
Tas soha még csak bele sem pillanthatott, hiába ígérte meg,
hogy szörnyen vigyázni fog, nem gyűri meg a lapokat és nem
önti le szurokbabteával. Az okuláré közönséges szemüveg volt,
illetve közönséges lett volna, ha az üvege átlátszó, és nem
rubinpiros.
A surranó két vágy között őrlődött. A könyv után nyúlt,
aztán keze a szemüveg fölé rebbent, majd vissza a könyvhöz.
Végül eszébe jutott, hogy egyszerre foglalkozhat mindkettővel
is – fölveszi az okulárét és úgy nézi meg a könyvet.
Fölemelte a szemüveget és a fülére hurkolta a szárát,
közben megállapította, hogy mintha egyenesen az ő számára
készítették volna. A legtöbb okuláré túl nagy volt és folyton
lecsúszott az orráról. Ez viszont fent maradt. Elégedetten
keresztülnézett a lencséken, és látta, hogy az üveg a vöröses
ködöt még rőtebbre színezte. Ezt leszámítva a szemüveg nem
csinált semmit, nem homályosította el a látását, mint a többi
okuláré szokta. Tas azt gondolta, hogy így nem különösebben
hasznos, majd fölvette a könyvet.
Megvizsgálta a címet.
– ”Duncan, Thorbardin Nagykirályának Története és az
Ogrecsaták, a Törpekapukért Vívott Háború, és az Utána
Következő, Polgári Zavargásokkal Terhes Tragikus Események
Krónikája.” Hű! – Tas megállt, hogy kibogozza nyelvét, amely
beletört az utolsó szavakba.
Kova érkezett, a ködbe meregetve szemét.
– Tasslehoff, te agyalágyult, hová lettél?
Tas lekapta a szemüveget és egyik zsebébe dugta. Ugyan
csak úgy rábukkant, vagyis szabad prédának számított, de nem
volt benne biztos, hogy Kova is így gondolná, Tas pedig nem
akart vitatkozni.
– Itt vagyok! – kiáltotta.
– Mit csinálsz? – kérdezte Kova, majd, miután észrevette
a fényt, odacsörtetett a surranóhoz.
– Semmit – felelte Tas megbántva. – Csak ezt a régi
könyvet néztem meg. Kova, tudok törpéül olvasni! Nem
beszélem és nem értem meg, de olvasni tudom. Hát nem
érdekes?
Kova elvette a lámpást és egy pillantást vetett a könyvre.
– Az nem is törpe, te féleszű. Nem tudom, mi. Armannak
láttad nyomát?
– Kinek? Ja, neki? Nem, de nézd csak ezt a könyvet!
Duncan királyról szól. A címe is azt írja, meg egy rakás egyéb
dologról, tragikumról meg polgári zavargásokról.
Elhallgatott, mivel hirtelenjében nem tudta elolvasni a
címet. A szavak ismét firkákra, körökre, pontokra, vonalakra és
kacskaringókra estek szét. Amikor a szemüvegen át nézte őket,
értelmesek voltak, most azonban, hogy az okulárét zsebre
vágta, se füle, se farka nem volt az egésznek. Tasban óvatos
sejtelem támadt, miről lehet szó.
Odasandított, hogy Kova figyeli-e. A törpe Arman nevét
kiabálta, de senki nem válaszolt.
– Nem tetszik ez nekem – mormolta Kova.
– Ha a pörölyt keresi, nem fogja elárulni, hol van, nem
igaz? – érvelt Tas. – Meg akar előzni bennünket.
Kova felmordult és megdörzsölte az orrát, majd magában
motyogva megint elővette a térképet. Kezében tartva egy
falhoz ment, és vizslatni és tapogatni kezdte. A térképre nézett,
majd a falra, és összehúzta szemöldökét.
– Kell lennie itt egy titkos ajtónak. – Kopogni kezdett a
falon a pöröllyel. – A térkép szerint a Nemesi promenád a
túloldalán van, de nem tudok rájönni, hogyan juthatok át oda.
Tas elővette az okulárét, szeméhez tartotta, és lenézett a
könyvre. A Zavargások és a Tragikumok visszatértek. Tas a
szemüvegen át Kovára pislogott, vajon másmilyennek látszik-
e.
Csalódottságára Kova ugyanolyan maradt, ám a fal sokat
változott. Valójában nem is fal volt.
– Nincsen fal, Kova – mondta Tas. – Menj csak tovább és
egy sötét csarnokba jutsz, ahol sorban szobrok állnak.
– Hogy érted, hogy nincs fal? Már hogy ne lenne! Nézd
csak meg!
Amikor Kova megfordult, hogy dühös pillantást vessen
rá, Tas gyorsan lekapta a szemüveget és a háta mögé dugta.
Ilyen jól régen szórakozott. A fal ismét ott volt: szilárd kő.
– Hűha! – lehelte Tas elámulva.
– Ne pazarold az időt – dörrent rá Kova –, inkább gyere
és segíts megkeresni a titkos ajtót. A promenád a fal túloldalán
van. Végigmegyünk rajta, felmászunk egy lépcsőn, aztán még
egyen, és már ott is vagyunk a Rubinkamrában a pörölynél! –
Összedörzsölte a kezét. – Közel vagyunk! Egészen közel! Csak
át kell jutnunk valahogy ezen a rohadt falon!
Tovább kocogtatta a köveket. Tas fölemelte a
szemüveget, még utoljára átnézett rajta, majd a zsebébe dugva
bátran a falhoz ment, becsukta a szemét – hátha az okuláré
tévedett és beveri az orrát –, és egyenesen belesétált.
Hallotta Kova elbődülését, aztán az ordítás a törpe
torkában szakadt, hogy köhögés lett belőle, végül azt kiabálta:
– Tas! Te féleszű! Hová tűntél?
Tas körülnézett. Tisztán látta Kovát, de az a jelek szerint
nem látta őt, mert fel-alá rohangált a kőfal mentén, amely nem
is volt ott.
– A túloldalon vagyok – kiabálta Tas. – Mondtam.
Nincsen fal. Csak úgy látszik, mintha lenne. Át tudsz rajta
sétálni!
Kova tétovázott, egy keveset téblábolt, aztán
visszaakasztotta a pörölyt hevederébe és letette a lámpást a
földre. Fél kézzel eltakarta szemét, a másikkal előrenyúlt, és
lassan, óvatosan megindult előre.
Semmi nem történt. Kova elvette kezét a szeme elől.
Ahogy Tas mondta, egy hosszú, sötét csarnokban találta magát,
amelyet törpék, alkóvokban álló szobrai szegélyeztek.
– Elfelejtetted a lámpást – mondta Tas, és visszament
érte.
Kova ámulva nézte a surranót.
– Honnan tudtad, hogy a fal nem valódi?
– A térkép jeleiből – mondta Tas, és átadta Kovának a
lámpást. – Hova vezet ez a folyosó?
Kova megnézte a térképet.
– Nincs is jelölve.
– Ugyan! – legyintett Tas. – Mit tudsz te a térképekről?
Én szakértőjük vagyok. Végigmegyünk ezen a csarnokon vagy
sem?
Kova a térképre nézett és megvakarta a fejét.
Visszatekintett a falra, amely nem volt a helyén, majd a
surranóhoz fordult. Tas ragyogó mosollyal bámult vissza rá.
Kova összevonta szemöldökét, majd elindult a folyosón,
végigpásztázva a fénnyel a szobrokon, és közben magában
motyogott, amire hajlamos volt a surranó társaságában.
Tasslehoff zsebre dugta a kezét, megveregette a
szemüveget, majd jólesően felsóhajtott. Varázsszemüveg! Még
Raistlinnek sem volt ilyen csodálatos okuláréja.
Tas szerette volna, a pompás szemüveg mindörökre, vagy
legalább az elkövetkező néhány hétre az övé marad – e kettő a
surranóknál nagyjából ugyanazt jelentette.

***

Miközben Kova a Nemesi promenádon sétált végig,

lámpása fényét ide-oda vetve, megfeledkezett Tasslehoffról és
az eltűnő kőfal rejtélyéről. A pörölyt szinte már a kezében
érezte.
Minden alkóvban, amely előtt elhaladt, egy törpeharcos
állt, Duncan-korabeli páncélban. A hosszú sor mentén
végiglépdelve Kova azt képzelte, díszőrség áll neki sorfalat,
ceremoniális öltözékben, hogy tisztelegjenek előtte. Hallotta
éljenzésüket: Tűzkovács Kova, a pöröly megtalálója!
Tűzkovács Kova, az egyesítő! Tűzkovács Kova, a
sárkánydárda elhozója! Tűzkovács Kova nagykirály!
Nem, döntötte el Kova. Nem akart nagykirály lenni. Ha
az lenne, a hegy alatt kéne élnie, ő pedig túlságosan is szerette
a friss levegőt, a kék eget és a napfényt. De a többi cím tetszett
neki, különösen a sárkánydárda elhozója. A törpeharcosok
sorának végére ért, és ott állt Sturm, ragyogó páncélban, és
tisztelgett előtte. Mellette Caramon ácsorgott ünnepélyesen, és
Raistlin, alázatosan és szelíden a törpe jelenlétében.
Laurana is ott volt, és mosolyogva megcsókolta, és Tika
meg Otik, aki egész életére ingyen sört ígért, ha megtiszteli
fogadóját a látogatásával. A vigyorgó és integető Tasslehoff is
felbukkant, de Kova elhessegette a képét. Ebben az álomban
nem lehet surranó. Elhaladt Hornfel előtt, aki mélyen
meghajolt, és Tanishoz ért, aki büszkén nézett öreg barátjára. A
sor végén pedig a cifra gúnyás törpe állt az álmából, és
rákacsintott.
– Nincs sok idő… – mondta Reorx. Kova fagyot érzett.
Megtorpant és letörölte homlokáról a jéghideg verejtéket.
– Megérdemlem. Álmodozom, holott nyitva kéne
tartanom a szemem. – Megfordult, hogy a surranóra rivalljon. –
Mit képzelsz, csak a szádat tátod, amikor fontos küldetésben
járunk!
– Nem tátom a számat – tiltakozott Tas. – Armant
keresem. Nem hiszem, hogy járt erre. Látnánk a lábnyomait a
porban. Valószínűleg nem tudta, hogy a fal nem is fal.
– Valószínűleg – mondta Kova lelkifurdalással.
Dicsőségről szőtt álmában teljesen megfeledkezett az ifjú
törpéről.
– Forduljunk meg és menjünk vissza? – kérdezte Tas.
A szoborsor véget ért. A promenádról rövid folyosó nyílt
balra. A térkép szerint egy lépcsőhöz vezetett, az pedig egy
következőhöz. Rejtett, titkos lépcsőkhöz. Az ifjú Arman sosem
bukkan rájuk. Máshogy is feljuthat a Rubinkamrához, de az az
út hosszabb és bonyolultabb. Hacsak nem mutatta meg neki az
irányt a magát Kharasnak nevező törpe.
– Mi találjuk meg a pörölyt elsőként – jelentette ki Kova.
– Végül is már idáig eljutottunk, és a térkép szerint közel
vagyunk. Amint nálunk a pöröly, megkeressük Armant.
Nyomában a surranóval végigsietett a folyosón, és a
végén megtalálta a lépcsőt. Kova elindult fölfelé, lába ismét
sajogni, térde ismét fájni kezdett, és tüdejében ismét érezte a
bosszantó légszomjat. Azzal terelte el róla figyelmét, hogy
megpróbálta eldönteni, mit tegyen a pöröllyel, ha megtalálja.
Tudta, mit vár tőle Sturm és Raistlin. Azt is, mit akar
Tanis. Azt azonban nem tudta, hogy ő, Kova, mit szeretne,
noha a magát Kharasnak nevező vénséges törpe közel járt az
igazsághoz.
Megleckéztetni őket. Igen, ez jól hangzott, nagyon is jól.
Megleckézteti őket – a törpéket, Sturmot, Raistlint…
mindenkit.
Elérte az első lépcsőfordulót, és egy nagyon szűkös,
nagyon sötét és nagyon üres kamrába jutott. Kova feltartotta a
lámpást, és végigpásztázta a falat, míg a térképen jelölt
keskeny boltívet meg nem találta. Belesett és magasra emelte a
lámpást.
Tasslehoff, aki szintén bekukucskált, felsóhajtott.
– Még több lépcső. Kezdem szörnyen unni őket. Te nem,
Kova? Amikor az én síromat építik, remélem, földszintes lesz,
hogy ne kelljen folyton fel-le mászkálni.
– A te sírodat! – gúnyolódott Kova. – Mintha bárki sírt
emelne neked! Valószínűleg egy rémmedve bendőjében
végzed, ha pedig halott vagy, nem mászkálsz sehova, se fel, se
le.
– De talán mégis – ellenkezett Tas. – Nem akarok halott
maradni. Az unalmas. Szellemként vagy kísértetként vagy
libavércként visszatérnék…
– Lúdvércként – javította ki Kova.
Halogatta a sötét pillanatot, amikor sajgó lábait ismét rá
kell vennie, hogy megmásszák a következő lépcsősort, amely a
térkép szerint háromszor olyan hosszú volt, mint a korábbiak.
– Talán meg se halok – mondta Tasslehoff
elgondolkodva. – Talán mindenki azt hiszi majd, hogy
meghaltam, de nem igazán leszek halott, aztán visszatérek és
mindenkit jól meglepek. Te is meg fogsz lepődni, Kova, ugye?
Kova úgy döntött, lépcsőt mászni nem olyan fájdalmas,
mint a surranó fecsegését hallgatni, ezért felsóhajtott,
összeszorította a fogát és ismét kapaszkodni kezdett fölfelé.

XIX.

A theiwarok foglyai.
Tanis figyelmezteti a thánokat.

Zúgószél arra eszmélt, hogy hideg víz loccsan az arcába.

Fuldokolva levegő után kapott, majd felnyögött, amikor
beléhasított a fájdalom. Amikor kinyitotta szemét és meglátta
ellenségeit maga körül, elfojtotta nyögését, hogy azok ne
vegyék észre, mennyire szenved.
Ragyogó fénytől sajdult meg a feje. Szerette volna ismét
becsukni a szemét, de ki kellett derítenie, mi folyik, ezért
kényszerítette magát, hogy körülnézzen.
Nagy, kőfalú helyiségben volt, amelyet oszlopok
szegélyeztek – gyűlésteremnek tűnt, mert kilenc nagy,
trónszerű szék állt félkörben egy emelvényen, nem messze
onnan, ahol gúzsba kötött kézzel és lábbal feküdt a padlón.
Több törpe állt fölötte, és hangosan vitatkoztak mély
hangjukon. Zúgószél felismerte egyiküket – egy vézna kis
korcsot, aki kormozott üvegű sisakot viselt és aki a szót vitte.
Ő tette fel a kérdéseket, ugyanazokat újra meg újra. Amikor
pedig nem kapta meg a kívánt válaszokat, ráparancsolt a
többiekre, hogy ismét idézzenek elő fájdalmat.
Zúgószél nyögést hallott, és elfordította pillantását a
törpékről. Gilthanas feküdt mellette. A síkföldi eltűnődött,
vajon ő is olyan kutyául fest-e, mint az elf nemes. Ha igen,
akkor bizonyára közel áll a halálhoz.
 Gilthanas arcát a homlokán és ajkán lévő vágásokból
szivárgó vér maszatolta be. Fél szeme bedagadt, állkapcsán
duzzanat, arcán nagy kék folt volt. Ruhája elszakadt, bőre
megégett és felhólyagzott, ahol vörösre izzított vasat nyomtak
hozzá.
Az elffel jobban elbántak, mint az emberekkel. Zúgószél
úgy sejtette, a mocskos törpék Gilthanast inkább szórakozásból
kínozták, és nem azért, hogy vallomást csikarjanak ki belőle.
Most egy grandiózus küllemű mocsári törpe hideg vizet locsolt
az elf arcába és aggodalmasan megpaskolta az arcát, de ő
eszméletlen maradt. Zúgószél visszafeküdt és magát átkozta.
Elővigyázatlanok voltak. Ő és emberei – összesen hatan –
fegyveresen, óvatosan lépek be a kapun, hogy körülnézzenek
és megállapítsák, hogy valóban a legendás bejárat-e
Thorbardinba. A támadás váratlanul érte őket. A sárkányfattyak
az árnyékokból törtek elő, majd gyorsan és hatékonyan
lefegyverezték és ártalmatlanná tették őket.
Zúgószél vaksötétben, egy börtöncellában ébredt arra,
hogy egy szőrös és bűzös leheletű törpe hajol fölé és közös
nyelven azt kérdezi tőle, hányan vannak a seregében, hol
rejtőznek és mikor tervezték megtámadni Thorbardint.
Zúgószél újra meg újra elmondta, hogy nincs hadsereg,
és nem terveztek támadást. A törpe azt mondta, hogy bizonyítsa
be, árulja el, hol vannak az emberek, hogy a saját szemével
győződhessen meg az igazáról. Zúgószél átlátott a szitán, és
megmondta a szőrös korcsnak, hogy menjen és ugorjon le a
hegyről. Aztán a törpék megpróbálták megoldani a nyelvét, és
addig rugdosták és ütlegelték, míg el nem veszítette eszméletét,
aztán fölrázták, zsákot húztak rá és elszállították. Először
kocsiban utazott, majd csónakon, aztán ismét elájult, és itt
ébredt. Azon töprengett, vajon a társai hogyan jártak. Hallotta a
sikolyaikat és nyögéseiket, és büszkén gondolt arra, hogy a
másik négy síkföldi sem adja meg a törpéknek a válaszokat,
amikre vártak.
A feje kezdett kitisztulni, és eldöntötte, hogy nem fog
úgy heverni a törpék lába előtt, mint egy bűnöző.
– Paladine, adj erőt! – fohászkodott Zúgószél, és a fogát
összeszorítva felült.
A vézna törpe mondott neki valamit és oldalba rúgta.
Zúgószél elfojtott egy nyögést, de nem volt hajlandó
visszafeküdni. Egy másik, magasabb és őszülő szakállú törpe
dühösen rászólt sisakos társára. Zúgószél jól megnézte
magának. Nemes arcvonásai és büszke tartása volt, és bár nem
nézett barátságosan a síkföldire, az ember véres és összevert
állapota feldühítette.
Parancsot vakkantott és intett az egyik őrnek, aki
elhagyta a tanácstermet, és kisvártatva egy bögre büdös
folyadékkal tért vissza. Zúgószél ajkához tartotta. A síkföldi
fölnézett a nemesnek látszó törpére, aki megnyugtatóan
biccentett.
– Idd ki! – mondta a közös nyelven. – Nem árt neked. –
Bizonyítékul ő is beleivott.
Zúgószél kortyolt a főzetből, köhögve és köpködve,
ahogy a tüzes tea lecsordogált a torkán. Jóleső meleg árasztotta
el a testét. A lüktető fájdalom enyhült. Amikor újabb italt
ajánlottak fel neki, mégis megrázta a fejét.
A nemes törpe nem vesztegette az időt udvariaskodásra.
– Hornfel vagyok – mondta –, a hylarok thánja. Realgar,
a theiwar thán, aki elfogott téged és társaidat, azt állítja, hogy
emberekből és elfekből álló sereggel érkeztél, hogy megtámadj
bennünket. Igaz ez?
– Nem, uram, nem igaz – mondta Zúgószél, nehezen
mozgatva dagadt ajkait.
– Hazudik! – acsargott Realgar. – Nem egészen egy órája
bevallotta az igazat!
– Ő hazudik – mondta Zúgószél, vészjóslón nézve a
theiwarra. – Én vagyok a menekültek vezetője, akik korábban
Pax Tharkas gonosz sárkánynagyurának rabszolgái voltak.
Asszonyok és gyerekek is vannak velünk. Egy völgyben
húztuk meg magunkat, nem messze innen, de sárkányok és
sárkányemberek támadtak ránk, és kénytelenek voltunk
meneküléshez folyamodni.
Figyelte a thán arcát, és látta, hogy amikor sárkányokról
és sárkányemberekről beszél, Hornfel vonásain hitetlenség lesz
úrrá.
– Hallottunk már ilyen hazugságokat, Hornfel – mondta
Realgar –, ugyanezt mondta a többi égimeszelő is.
Zúgószél fölemelte a fejét. Égimeszelők. Ez csak a
barátait jelentheti. Kíváncsi volt, hol vannak, biztonságban
vannak-e, mi folyik itt. A kérdések már a nyelve hegyén voltak,
de nem tette fel őket. Többet meg kéne tudnia a törpéktől,
mielőtt mond valamit, amit nem kéne.
A törpék azonban ismét egymás között kezdtek
vitatkozni, és Zúgószél egy árva szót sem értett. Az a
benyomása támadt, hogy a Hornfel nevű törpe nem bízik meg
Realgarban, vagy legalábbis nem kedveli. Úgy tűnt, az egyik
thán Realgarhoz húz, egy másik meg Hornfelhez, a többiek
viszont nem tudtak határozni.
Gilthanas megmoccant és felnyögött, de a törpék nem
törődtek vele. Zúgószél nem tudott segíteni az elfnek, sem
másnak. Csak ült, figyelt és várakozott.

***

Tanisnak nem esett nehezére elfogattatni magát, igaz,

először ki kellett szabadítania foglyul ejtőit. A fogadó
közelében sétált az utcán, amikor két hylar őrbe botlott, akik
gúzsba kötözve, felpeckelt szájjal hevertek. Elvágta
kötelékeiket és segített nekik felállni, majd elmondta nekik,
hogy rendkívül sürgős ügyben beszélnie kell Hornfellel. A
törpék láthatóan dühösek voltak, ám nem Tanisra. Ők is
beszélni akartak a thánjukkal, és rövid megfontolás után úgy
döntöttek, hogy a félelfet is magukkal viszik.
Az őrök egy felvonóba tuszkolták. Más törpék
megbámulták és sötéten méregették, többen odakiáltottak,
szerették volna tudni, mi a helyzet. A hylaroknak azonban sem
idejük, sem kedvük nem volt válaszolni. Szorosan megragadták
Tanist, noha biztosította őket arról, hogy nem próbál meg
elmenekülni; találkozni akart Hornfellel. Amikor a felvonó
megállt, az őrök is hátramaradtak, hogy megkérdezzenek más
katonákat arról, hol találják a thánt.
– A thánok tanácsában – volt a válasz.

***

Tanisnak rossz kedve volt. Keveset aludt és nem evett

semmit, feldühítette a merényletkísérlet, nagyon aggódott Kova
és Tas miatt, nyugtalanította, hogy sárkányfattyak vannak
Thorbardinban. Úgy lépett a thánok tanácsába, hogy eltökélte,
megérteti Hornfellel, mekkora veszélyben forognak. Úgy
tervezte, elmondja, amit akar, aztán hagyja, hadd emésszék
meg a thánok a szavait. Amikor a barátai megérkeznek a
fogollyal, arra használja majd a szörnyeteget, hogy nyomatékot
adjon figyelmeztetésének. Követelni fogja, hogy ő és a társai
megkereshessék Kovát és Tast a Thánok völgyében. Tanis meg
volt győződve róla, hogy barátját valamiféle kelepcébe csalták
vagy fogják csalni.
A szavak a nyelve hegyén voltak, de amikor belépet a
thánok tanácsába, és megpillantotta az összevert, megkötözött
és vérző Zúgószélt és az alig öntudatánál levő Gilthanast,
rémületében és döbbenetében elfelejtette, mit akart mondani.
Tanis megtorpant és a barátaira meredt. A thánok
elhallgattak és rábámultak, megakadva azon, mit keres ott.
Leginkább Realgar döbbent meg, aki meg volt győződve róla,
hogy a félelf és társai halottak. Bajt szimatolt, de nem tudta,
hogyan védje ki, mert sejtelme sem volt, hol siklott félre a
terve.
Tanis szeretett volna megszólalni, de az őrök belekezdtek
panaszaikba. Hornfel komoran magyarázatot követelt, miért
van szabadon a fogoly, a katonák pedig dühösen Realgarra
mutogatva válaszoltak. A többi thán azzal járult hozzá a
fejetlenséghez, hogy hangosan kérdezgették, mi folyik itt.
Tanis látta, hogy pillanatnyilag az őrök jobban védik őt,
mint ő tudná magát, ezért Zúgószélhez sietett, aki felült és hátát
egy oszlopnak vetette. Gilthanas a padlón hevert mellette, és
inkább holtnak látszott, mint élőnek.
– Mi történt? Ki tette ezt?
– Rajtunk ütöttek – válaszolta Zúgószél, és fájdalmas
grimaszt vágott. Akadozva vette a levegőt. – Sárkányfattyak. A
kapunál vártak ránk. Ne aggódj! A menekültek biztonságban
rejtőznek. Elistant hagytam vezetőnek…
– Csitt, ne beszélj! Majd én megfejtem ezt.
Zúgószél véres kézzel belekapaszkodott.
– A sisakos törpe megpróbálta elérni, hogy bevalljuk:
meg akartuk támadni őket… – Zúgószél nehezen lélegezve
visszahanyatlott. Verejték pettyezte homlokát és csordult le
arcán.
Tanis Gilthanas nyakára tette a kezét és a szívverését
kereste. Az elf nemesnek ápolásra volt szüksége.
Hornfelnek sikerült túlkiabálnia a többi thánt és rendet
teremtenie. A törpeőrök belefogtak történetükbe, kezdve azzal,
hogyan szökött meg a surranó és ütötte le őket (ezt a részt
gyorsan eltussolták), majd egyre növekvő dühvel elsorolták,
hogy amint visszanyerték eszméletüket, négy theiwar teperte le
őket. Legközelebb már arra eszméltek, hogy az égimeszelő
(Tanis) elvágja kötelékeiket, és követeli, hadd beszélhessen
Hornfellel.
Hornfel villámló szemel nézett Realgarra.
– Mit jelentsen ez?
– Majd én elmondom, thán – emelkedett fel Tanis. – A
theiwarok félre akarták állítani az őreinket, hogy bennünket
megmérgezhessenek.
– Hazugság! – acsarogta Realgar. – Ha valaki megpróbált
megmérgezni, az nem én voltam és nem is a népem. Ami az
őröket illeti, a törpéim részegen találták őket, és úgy döntöttek,
megleckéztetik őket.
Az őrök hevesen tagadtak. Egyikük Realgarra vetette
magát, a másiknak úgy kellett visszafognia.
– Bizonyítékunk van – mondta Tanis. – Megvannak a
mérges gombák és a két theiwar holtteste, akik meg akarták
szemlélni munkájuk eredményét, és bizonyítékunk van egy
ellenünk elkövetett merényletnél súlyosabb ügyre is, nagy
thánok.
– Mi a helyzet a mi bizonyítékainkkal? – kérdezte
Realgar Zúgószélre mutatva. – Ez az ember és a társai
elismerik, hogy egy emberekből és elfekből álló sereggel
érkeztek, hogy megtámadják a birodalmunkat!
– Ha ő vagy az övéi közül bárki is ezt mondta, csak azért
tehette, hogy megszabaduljon a kínzástól. Nézzétek, mit tettek
velük! – mondta Tanis. – Így bánnak bármelyik faj becsületes
tagjai a foglyokkal? Figyelmeztetlek benneteket, Thorbardin
thánjai – folytatta Tanis komoran –, valóban van egy sereg,
amely meg akarja támadni Thorbardint, de nem emberek
alkotják, hanem a Sötét Királynő sárkányemberei.
– El akarja hitetni velünk ezt a mesét, hogy elterelje a
figyelmünket és az embereivel együtt váratlanul lecsaphasson
ránk! Én nem vesztegetem az időmet azzal, hogy ennek az
égimeszelőnek a hazugságait hallgatom. Fel kell készítenem a
seregeimet, hogy visszaverjük az emberhad támadását…
Realgar az ajtó felé indult.
– Állítsátok meg, thánok! – figyelmeztette őket Tanis. –
Elárult benneteket! Szövetségre lépett ezekkel a
sárkányemberekkel és gonosz gazdájukkal, Verminaard
nagyúrral. Kinyitotta nekik Thorbardin kapuit.
– Realgar – szólalt meg szigorúan Hornfel –, maradnod
kell, hogy megfelelj a vádakra…
– Nem vagy nagykirály, Hornfel! – vágott vissza Realgar.
– Nem parancsolgathatsz nekem!
– Őrök, tartsátok vissza! – parancsolta Hornfel.
Realgar kinyitotta a tenyerét, megmutatott egy fekete
obszidiángyűrűt, és ujjára húzta. Bűzös füst tört kavargott elő a
gyűrűből, visszatántorítva az őröket, akik köhögni kezdtek és
levegőért kapkodtak.
Realgar eltűnt.
– A theiwar igazat mond, Hornfel – jelentette ki Rance. –
A valódi veszélyt ezek az emberek és a barátaik, az elfek
jelentik. Ne hallgass ennek az égimeszelőnek a hazugságaira!
– Bizonyítékom van! – feleselt Tanis. – A barátaim és én
elfogtunk egy sárkányembert. Idehozzák a szörnyeteget, hogy a
saját szemetekkel lássátok!
– Nem várok – döntötte el Hornfel. – Magam megyek
megnézni. Te velem jössz, félelf!
– Megyek, thán – válaszolt Tanis –, de előbb el kell
látnom a barátaimat. A sérüléseik súlyosak. Ápolásra
szorulnak.
– Már hívtam az orvosainkat – mondta Hornfel. – A
barátaidat az ispotályba viszik, de – tette hozzá komolyan –
mindaddig foglyok maradtok, míg ki nem derítettem az
igazságot.
Elhagyta a thánok tanácsát, és Tanisnak nem volt más
választása, mint hogy kövesse. A többi thán is úgy döntött,
velük tart, köztük Rance-szel, akinek fejében kezdett
megfogalmazódni a gondolat, hogy Realgar talán elárulta őt.
A főhólyag is velük ment, bár ő azt hitte, ebédelni
indulnak.

XX.

Menekülés. Úszás. Háború a hegy mélyén.

A sárkányfattyú a padlón elterülve hevert. Caramon fölötte állt

és felhorzsolt öklét nyalogatta.
– Kemény koponyája van ennek a lénynek –
panaszkodott. – Én csak azt szeretném tudni, miért nem öljük
meg és mutatjuk meg a törpéknek a holttestét? Sokkal
egyszerűbb lenne.
– Visszavonom, amit az eszedről mondtam az imént,
fivér – mondta Raistlin. Émelygett és legyengült a varázslat
utóhatásaként, és ettől kutya kedve kerekedett.
– He? – értetlenkedett Caramon.
– Nem lenne holttest, amit megmutathatnánk –
magyarázta türelmesen Sturm. – Emlékszel, mi történik, ha
megölsz egy ilyet. Vagy felrobbannak, vagy porrá omlanak,
vagy…
– Ó, igen, persze, Elfelejtettem. – Caramon vidáman a
homlokára csapott.
– Mennünk kéne – mondta Raistlin. – Tanisnak bőven
jutott idő, hogy a thánokkal beszéljen.
– Ennek a szépségnek a látványától a thánok biztosan
figyelnek végre ránk – mondta Sturm. – Hozd az asztalt,
Caramon, segíts felrakni rá!
Megpróbálták fölemelni a sárkányfattyút, de a szárnyaitól
csak nehézkesen lehetett megmozdítani a szörnyeteget.
Caramonnak az az ötlete támadt, hogy üssék ki az asztal lábait,
és a falapot hevenyészett saroglyaként használják. Odahúzta az
eszméletlen sárkányfattyú mellé és letette a földre.
Az erőfeszítéstől nyögve hasra fordította a
sárkányfattyút, hogy a szárnyak ne akadályozzák annyira a
szállításban. A szörnyeteg a testéhez húzta őket, hogy ne
zavarják a köpeny viselésében, de amikor az álomvarázs elérte,
ellazult és szárnyai kiterültek. Caramon és Sturm együttes
erővel fölemelték és a fa asztallapra ügyeskedték a lényt.
– Ez a szörny annyit nyom, mint egy kisebbfajta ház! –
lihegte Sturm.
Caramon, aki alighanem fel tudott volna emelni egy
kisebb házat, ha úgy hozza a kedve, egyetértően bólintott, és
letörölte arcáról a verejtéket. A sárkányfattyú nemcsak súlyos
volt, de kard mellett páncélt is viselt köpenye alatt. Sturm
elvette a fegyvert és félredobta.
– Egészen az Életfa tetejéig el kell cipelnünk ezt az
ördögfajzatot? – kérdezte Caramon a fejét rázva. – Ööö, Raist,
nem tudnád…
– Nem! – csattant fel Raistlin. – Már elgyengítettek a ma
használt varázslatok. Nektek kell megtennetek minden tőletek
telhetőt.
– Tiéd a feje – mondta Sturm Caramonnak.
A nagydarab harcos lehajolt, megragadta az asztalt, rajta
a szörnyeteggel, és nyögve fölemelte a padlóról. Sturm is
megfogta a maga végét, és sikerült kimanőverezniük a
sárkányfattyút és saroglyáját az ajtón.
– Várjatok! – szólt rájuk Raistlin. – Le kéne takarnunk
egy pokróccal. Így is épp elég feltűnést fogunk kelteni,
nemhogy még egy szörnyet is végig vigyünk az utcán.
– Siess! – zihálta Sturm.
Raistlin fölkapott két takarót, és leterítette a
sárkányfattyút.
 – Majd megyek előttetek – ajánlotta fel Raistlin –, és utat
török.
– Gondolod, hogy az nem vesz ki sokat belőled? –
kérdezte Sturm keserűen.
Raistlin vagy nem hallotta, vagy úgy döntött, hogy
elengedi a füle mellett a megjegyzést. Elébük vágott az utcán,
botjának fénye élesen ragyogott.
Sturmnak és Caramonnak időről időre meg kellett állnia
pihenni és fogást váltani, hogy enyhítsék válluk és hátuk
sajgását. Viszonylag jól haladtak, míg el nem érték Thorbardin
lakottabb kerületeit. Az égimeszelők láttán a törpék rögtön
körbevették őket, és tudni akarták, hová mennek és miért.
Raistlinnek sikerült találnia egy törpét, aki ismerte
annyira a közös nyelvet, hogy akadozó beszélgetést
folytathasson vele. Elmagyarázta neki, hogy egyik társuk
súlyosan megbetegedett, és a felső szintre akarják vinni, ahol
tudomásuk szerint az ispotály van.
A törpe meg akarta nézni a beteg égimeszelőt és a takaró
után nyúlt, de Raistlin a pokróccal fedett fejre tette a kezét.
– Nem ajánlom, hogy hozzá érj – mondta halkan,
sziszegő hangján. – Attól félünk, a dögvész sújtotta le.
A törpe elhátrált, sötéten mérve végig a bajtársakat, majd
figyelmeztetést kiáltott a többieknek, akik még a korábbinál is
bizalmatlanabbul nézték őket.
– Mit mondtál nekik? – kérdezte Sturm. – Az
arckifejezésükből ítélve meg akarnak ölni bennünket!
– Nem számít – mondta Raistlin. – Majd később
elsimítjuk. Egyelőre távol maradnak. Menjünk!
A törpék szabad utat engedtek nekik, de mögöttük komor
és néma kíséretként összeverődtek. A bajtársak elértek a
felvonóhoz, és szembesültek az újabb problémával.
– Az asztal nem fér bele az üstbe – mondta Caramon.
– Dobjuk a sárkányfattyút az aljába! – javasolta Sturm.
 – Figyelnek bennünket – figyelmeztette Raistlin. A
percről percre növekvő törpetömegre mutatott. – Ügyeljetek rá,
hogy a szörnyeteg végig le legyen takarva!
Bemászott az üstbe. Sturm és Caramon megdöntötték az
asztalt, mire a sárkányfattyú lecsúszott róla és egy kupacban a
felvonó aljára csuklott. Raistlin sietve megigazította a takarót.
A következő üstbe annyi törpe préselődött, amennyi csak
tudott, és mellettük haladtak fölfelé, végig szemmel tartva őket.
Sturm az üst falának dőlt, és a vállát dörzsölte. Caramon
meghajlította kezeit, majd a hátát, hogy kilazítsa izmaiban a
csomót. Raistlin a felvonóban álló törpéket figyelte, azok meg
őt.
Egyikük sem vette észre a sárkányfattyút borító takaró
enyhe remegését, míg már túl késő volt.

***

Grag arra eszmélt, hogy ellenségei ismeretlen helyre

cipelik. Továbbra is eszméletlenséget színlelt, kivárt, és a
theiwart átkozta, aki mindent elrontott. A sárkányfattyú
kénytelen lesz felfedni magát, ami sajnálatos volt, de nem
lehetett rajta segíteni. Gragnak vissza kellett térnie a
csapatához, és értesítenie kell Dray-yant, hogy ennek
megfelelően módosíthassák terveiket.
Az esély akkor kínálkozott, amikor Gragot az üst aljába
borították. Lerántotta a takarót és talpra szökkent. Első dolga
volt a varázslót legyőzni. A gyomrába könyökölt és ezzel
ártalmatlanná tette: a mágus levegő után kapott és
összerogyott. A két harcos kardja után nyúlt. Grag megperdült,
farkával elsöpörve őket, és hátralökte a lovagot, hogy az
majdnem kibucskázott a felvonóból.
Grag szívesen rendezte volna a számlát és végzett volna a
három emberrel, különösen a lovaggal, de nem volt rá ideje. Az
üst peremére szökkent, és egy pillanatig ott gubbasztott, míg
felmérte környezetét. Lenézett a felvonó kürtőjében az Életfa
távoli törzsére. Először le akart libegni a szárnyai segítségével,
de a kürtő keskeny volt, és ő félt, hogy beverné a szárnyait a
kőperembe és megsérülne.
A második üstben utazó törpék nagy hangzavart csaptak,
mutogattak, kiáltoztak és rémülten rikoltoztak a szörny láttán.
A következő szinten a felvonóra váró törpék meghallották a
kürtőben visszhangzó ricsajt, és megpillantották az üst szélén
egyensúlyozó, széttárt szárnyú, gyíkfarkát tekergető
sárkányfattyút. Egyiküknek gyorsan vágott az esze, megragadta
az irányítókart és meghúzta, megállítva a felvonót.
Az üst még lengett, amikor Grag kiugrott belőle. Lábbal
előre érkezett a földre, és szembetalálta magát Hornfellel és
Tanisszal.
Hornfel egyetlen pillantást vetett a szörnyetegre, majd
előhúzta kardját és támadásba lendült. Tanis az üstbe pillantott,
látta, hogy Caramon felsegíti Raistlint, Sturm pedig igyekszik
kikászálódni. Miután látta, hogy jól vannak, Hornfel
segítségére sietett. A daewar thán, Gneiss lassabban követte, de
hamarosan beérte a hylart és az űzött tekintetű klart. Éles
csatakiáltással és hatalmas bárdját meglendítve rohant, hogy
csatlakozzon hozzájuk. A katonák először megrémültek a
szörnyetegtől, de thánjaik bátor példáját látva összegyűltek és
utánuk futottak.
Grag nem akart harcolni. Az ellenség túlerőben volt, és
sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas. Gyorsan
körülnézett, és megpillantott valamit, ami tó fölé nyúló teraszos
kertnek tűnt. Grag nyakába szedte a lábát. Szárnyai
segítségével siklott a föld fölött, átröppenve az akadályokon, és
könnyűszerrel lehagyta az üldöző törpéket.
Az erkélyhez érve ráugrott a korlátra, egy pillanatig
egyensúlyozott, míg felmérte, hol van és milyen messze esik,
ahová el akar jutni. Nem tudott repülni, de ahogy a sárkányról
leugorva megtanulta, szárnyaival képes volt lassítani
ereszkedését. A levegőből kiszúrta a theiwar mólót, és bár
messze balra nyújtózott, meg tudott annyira fordulni, hogy
minél közelebb érjen vizet a theiwar birodalomhoz.
Fölnézve Grag látta a törpéket átbámulni az erkély
korlátján. Lent még több – sok száz – törpe állt és fölfelé
meresztette a szemét.
Ennyit a tervükről, hogy titokban tartják a sárkányfattyak
létezését.
Grag vállat vont, és szárnyai megremegtek.
Parancsnokként szokva volt a csata váratlan változásaihoz.
Nem vesztegethette az időt a múlt hibái feletti sajnálkozásra. A
jövőn kellett törnie a fejét, eldönteni, mit tegyen és miként, és
mire félig leereszkedett, már tudta, mi legyen a következő
lépése. Nagy csobbanással ért vizet.
A sárkányfattyak nem kedvelik a vizet, de ha muszáj,
tudnak úszni. Grag a theiwar oldal felé vette az irányt,
kutyaúszással és erős lábának csapásaival hajtotta előre
pikkelyes testét.
Grag elérte a mólót, és csöpögve kimászott a vízből.
Letépte magáról köpenyét és ázott halomban otthagyta. Aztán
ugrándozva, repülve a titkos alagutak felé indult, ahol serege
várakozott rá.

***

– Ez egyike azoknak a szörnyetegeknek, akikről

beszéltél? – Hornfel áthajolt a korláton, és nézte, ahogy a
sárkányfattyú, finoman, akár egy hulló levél, lesiklik.
– Ezek a sárkányfattyak nagy hatalmú lények – szólt
Tanis –, mágiát éppúgy használnak, mint acélt. Seregeik
Ansalon nagy területeit meghódították. Kiűzték a
qualinestieket földjükről és elfoglalták Pax Tharkast és az
országunkat, Abanasiniát.
– Honnét jöttek ezek az ördögfajzatok? – kérdezte
Hornfel elszörnyedve. – Soha még csak nem is hallottam a
fajtájukról!
– Újak Ansalonon – válaszolta Tanis a fejét rázva. – Nem
tudjuk, mi szülte ezt a gonoszat, csak azt, hogy számosak.
Okos és ádáz harcosok, holtan éppolyan veszedelmesek, mint
élve.
– És úgy hiszed, beférkőztek Thorbardinba? Talán csak
ez az egy…
– Olyanok, mint az egerek – mondta Sturm. – Ha egyet
látsz, biztosra veheted: még húsz rejtőzik a falakban.
– Vérzel – mondta Tanis.
– Igen? – Sturm az arcához emelte a kezét, és amikor
visszahúzta, vér kenődött rá. – A teremtmény farka eltalált. –
Bánatosan csóválta a fejét. – Sajnálom, hogy elmenekült.
Teljesen megtévesztett bennünket.
– Hogy van Raistlin és Caramon? – kérdezte Tanis,
aggódva pillantva körbe.
– Raistlinnek jutott a java. Gyomorszájon könyökölték.
Egy ideig fájni fog a hasa, de rendbe jön. A sárkányfattyú
majdnem kiütötte Caramont a felvonóból. Azt hiszem, inkább
megrázta a dolog, nem sérült meg.
Tanis megfordulva látta, hogy az ikrek felé közelednek.
Raistlin kicsit meggörnyedt, és szaggatottan lélegzett. Arcáról
komor eltökéltség sütött.
– Jól vagy? – kérdezte Tanis aggódva.
– Ne törődj velem! – mondta Raistlin türelmetlenül. –
Mit teszünk Kova és a pöröly ügyében?
Tanis megcsóválta fejét. Látta már korábban, hogy
Raistlin elájul egy bevert lábujjtól, most viszont egy olyan
ütést, ami erősebb embert is ágynak döntött volna, úgy ráz le,
mintha meg se kottyant volna neki.
Caramon loholt ikertestvére után. Raistlinre nézett és
megrándult az arca.
– Sajnálom, hogy elvesztettük – mondta kétségbeesetten.
– Nem történt baj, és talán még jól is jön. Elértük, amit
akartunk. A törpék a saját bőrükön tapasztalhatták meg az
igazságot. Most azonban új gondokkal kell megküzdenünk.
Miközben Tanis mesélt barátainak Zúgószélről és
Gilthanasról, Hornfel komoly beszélgetésbe merült a daewarok
és a klarok thánjaival. A főhólyagot sehol nem találták. A
sárkányfattyú szerencsétlen módon egyenesen ráugrott, amikor
menekülőre fogta, és a rettegő főhólyag azt hitte, ütött az órája.
Megfordult és elinalt a legsötétebb, legmélyebb lyukba, amit
csak talált, és ott is marad, míg a patkányok száma
megcsappan, és kénytelen előbújni a rejtekhelyéről.
Az aghar thán hiánya senkit nem aggasztott, és kétséges
volt az is, hogy egyáltalán észrevették-e. Rance, a daergarok
thánjának hűlt helye azonban már feltűnt nekik, és elsötétedett
az arcuk. Senki nem látta a távozását. Hornfelnek nem sok
kétsége volt afelől, hogy legrosszabb félelmei váltak valóra. A
hegy alatti klánok egyesítéséről szőtt reményei
szertefoszlottak. Önmagában a theiwar–daergar szövetség is
rossz lett volna, ám most már az is bebizonyosodott, hogy a
renegát törpék titokban megnyitották Thorbardin kapuit a
sötétség erői előtt. A tragédia, amelynek elkerülésén oly sokat
fáradozott – vagyis a polgárháború – elkerülhetetlennek tűnt.
A daewar thán, aki a legkevésbé akart rosszat gondolni
rokonairól, volt most a legtüzesebb, és azonnal összehívta
volna seregeit, hogy megütközzön velük. Az űzött tekintetű
klar Hornfelt követte, és bármit megtett volna, amire parancsot
ad. A klar haderők azonban nem voltak teljesen megbízhatóak.
Ádáz harcosok voltak ugyan, de fegyelmezetlenek és
rendezetlenek.
 A theiwar nem volt harcosnép, ám a sötét daergarok igen.
Számosan voltak, ádázak, hűségesek, és rokonaik, kivált a
hylarok iránt izzó gyűlölet égett bennük. Hornfel úgy látta, ha
egy seregnyi szörnyeteg is csatlakozik hozzájuk, az
pusztuláshoz és katasztrófához vezet.
Miután Hornfel megtárgyalta a helyzetet a thánokkal, és
amennyire lehetett, összeállítottak egy tervet, Tanishoz lépett,
hogy elnézését kérje a korábbi bánásmód miatt.
– Örömmel biztonságos menedéket nyújtanék a
gondodban lévő menekültek számára, félelf – mondta Hornfel,
majd komoran hozzátette: –, de félek, hogy a hegy alatt senki
számára nem lesz menedék – akár ember, akár törpe.
– Talán nem olyan szörnyű a helyzet, mint ahogy
gondolod, thán – mondta Tanis. – Mi van, ha a daergarok
mégsem szövetkeztek a theiwarokkal? Láttam Rance arcát,
amikor először megpillantotta a sárkányfattyút, és nem látszott
sunyiság rajta. Ugyanolyan döbbent és elszörnyedt volt, mint
ti, többiek.
– Amikor én láttam, dühösnek tűnt – mondta Raistlin. –
Elhaladt mellettünk a felvonó felé menet, és az arca egészen
sötét volt a haragtól. Összevonta szemöldökét és ökölbe
szorította a kezét, és magában motyogott. Én úgy sejtem, nem
tudott arról, hogy a theiwarok beengedték Thorbardinba ezeket
a szörnyű, új szövetségeseket, és nincs ínyére a dolog.
Hornfel hálásan nézett rájuk.
– Reményt adtok nekem, barátaim, és gondolkodnivalót.
Sok múlik most Kharas pörölyén. Ha visszakerül hozzánk, és
bizonyítékot kapunk Reorx visszatérésére, a daergarok
szerintem nem állnak a theiwarok mellé. A daergarok nem
olyan gonoszak és eltorzult gondolkodásúak, mint amilyenné a
theiwarok váltak. A klánjuk számára súlyos csapás volt a
bányák bezárása, és többen bűnözésre adták a fejüket, de a
szívük mélyén hűek Thorbardinhoz. Hajlandók lesznek
hallgatni a józan észre, és ők is szívesen üdvözölnék Reorxot
az oltárnál. A valódi pöröly visszatérése rendkívül kedvező
lenne most!
– Nemcsak kedvező – mondta Sturm –, hanem egyenesen
isteni ajándék. Az istenek okkal vezettek ide bennünket.
Valóban? Tanis eltűnődött. Vagy tévedések és ballépések
sorozata hozott ide bennünket, hibás utak és rossz döntések,
balesetek és kudarcok, és hébe-hóba egy-egy győzelem?
Bárcsak tudnám!
– El kell érnünk Kovát és Armant – mondta –, pontosan
az általad ismertetett okokból, thán.
– Attól félek, ez lehetetlen – jelentette ki Hornfel
komolyan. – A törpéim jelentették, hogy a Thánok völgyének
bronzkapuja bezárult, és akármit teszünk, nem nyílik ki.

XXI.

Egy hős halála. Kova döntésre jut.

Kova a lépcsőn ült a sötétben, combját és fáradt, öreg, recsegő

térdeit masszírozva. Lábai felmondták a szolgálatot, egy
tapodtat sem akart tenni többet. Az utolsó fokokon
fájdalomkönnyektől félig vakon mászott fel, melyeket az
izmaiban folyékony tűzként izzó fájdalom csalt a szemébe.
Mindene fájt, rossz kedve volt, és személyes sértésnek vette,
hogy Tasslehoff ezzel szemben milyen vidám. A surranó
csattogó léptekkel futott le a lépcsőn.
– A lépcső ott véget ér… Te meg mit ücsörögsz itt? –
kérdezte a surranó elámulva. – Siess! Már majdnem a tetején
vagyunk!
Éppen akkor szólalt meg a gong, igen hangosan, még
nagyobb erővel, mint korábban. A hang végigrezgett a lépcső
mentén és Kova koponyáján.
– Nem mozdulok – morogta. – Armané lehet a pöröly.
Egy lépést sem teszek.
– Csak húsz lépés és ott is vagy – sürgette Tasslehoff.
Megpróbálta a karjait Kova hóna alá kulcsolni, hogy odébb
vonszolja. – Ha a fenekeden idébb csúsznál…
– Eszemben sincs! – hördült fel dühösen Kova. – Engedj
el!
– Nos, ha nem vagy hajlandó felmenni, akkor menjünk le
-mondta Tas elkeseredve. – A térkép szerint más úton is el lehet
jutni a tetőre…
– Le sem megyek. Egyáltalán nem megyek sehová.
Kova titkon attól tartott, hogy meg sem bír moccanni.
Nem maradt ereje, és mellkasába is visszatért a tompa sajgás.
Tas elgondolkodva nézte, majd letottyant a lépcsőre.
– Gondolom, nem lenne olyan rossz mindörökre itt
maradni – mondta Tas. – Elmondhatnám neked a legjobb
történeteimet. Meséltem már arról, hogy találtam egy gyapjas
mamutot? Egy nap az úton sétáltam, amikor ádáz bömbölést
hallottam az erdőből. Megnéztem, mi az, és kiderült, hogy az
ordítás…
– Megyek! – szólalt meg Kova. Fogát összeszorítva kezét
a surranó vállára tette, és nyögve felkászálódott. Feje
kóválygott, megtántorodott, és Tasba kapaszkodva kellett
megtámaszkodnia.
– Karold át a vállamat! – javasolta Tas. – Nem, így. Jó.
Támaszkodhatsz rám. Együtt felmegyünk. Egyesével.
A módszer nélkülözött minden méltóságot. Kova
visszautasította volna, de félt, hogy segítség nélkül nem lenne
képes rá. Nem annyira a pöröly utáni vágy hajtotta, mint
inkább a félelem, hogy sokadszorra is meg kell hallgatnia a
gyapjas mamut történetét. A surranóra támaszkodva fölfelé
tántorgott a lépcsőn.
 – Nem bánom, ha rám támaszkodsz, Kova – szólalt meg
Tas egy perc után –, de muszáj ennyire? Szinte már térden
kúszom!
– Azt hittem, azt mondtad, csak húsz lépcsőfok van
hátra! – morogta Kova, de kevésbé nehezedett a surranóra. –
Már harmincat összeszámoltam és még mindig nem látom a
végét.
– Mit számít pár fokkal több vagy kevesebb? – kérdezte
Tas könnyedén, majd, amikor érezte Kova kezét fojtogatóan
összeszorulni a nyakán, sietve hozzátette: – Világosságot látok!
Nem látod a fényt, Kova? Mindjárt a tetején vagyunk.
Kova fölemelte a fejét, és el kellett ismernie: a lépcsősor
sokkal világosabb, mint korábban. Már a lámpást is elolthatták
volna. Kovának az utolsó fokokon szinte kúsznia kellett már,
de vánszorogva fölért.
A lépcső tetején vasalt faajtó állt. Réseken beszűrődő
napfény világította meg útjukat. Tas meglökte az ajtót, de az
nem moccant. Megmozgatta a kilincset, majd megrázta a fejét.
– Be van zárva – jelentette. – A fenébe! Majd
megtanulom, hogy soha ne hagyjam el a szütyőimet!
A surranó lerogyott.
– Ez a sok lépcső a semmiért!
Kova képtelen volt elhinni. Sajgó lábai szintén
tiltakoztak. Bosszúsan meglökte az ajtót, és az kitárult.
– Még hogy be van zárva! – horkant fel Kova, megvető
pillantást vetve a surranóra.
– Mondom, hogy be volt zárva! – mondta Tas. – Nem
sokat tudok a harcról, a politikáról, az istenek visszatéréséről
vagy a többiről, de a zárakat ismerem, és ez be volt zárva.
– Nem volt – szólt Kova. – Csak nem tudod használni a
kilincset.
– Dehogynem! – felelte sértődötten Tas. – A kilincsek,
ajtógombok és zárak szakértője vagyok. Az az ajtó be volt
zárva, ha mondom.
– Nem volt! – kiáltotta Kova dühösen.
Mert ha az ajtó be volt zárva, az azt jelenti, hogy valaki –
vagy valami – kinyitotta, amikor ő meglökte, és ebbe nem akart
belegondolni.
Kova kisétált a napfénybe. Tasslehoff követte, és menet
közben a bosszúságot okozó ajtóba rúgott.
Elérték a sír tetején a pártázatot. Velük szemben egy
csipkézett kőfal emelkedett. Kovától balra ablaksorokkal
ellátott torony magasodott, tőle jobbra pedig egy alacsonyabb,
zömökebb másik. A tornyok és a kőfal mögött azúr égbolt
terült el.
– Nem akarok egy szót se hallani róla többet… A nagy
Reorx szakállára! – Elakadt a szava.
– Ó, Kova! – sóhajtotta Tasslehoff.
A napfény rubinpiros, átlátszó, csiszolt üvegkazettákból
emelt, gúla formájú tetőn csillogott. Kova lábában a fájdalmat
és a mellkasában az égést elmosta a csodálat és az ámulat.
Orrát az üveghez nyomta, és a surranó is úgy tett,
megpróbáltak belesni.
– Ez az? – kérdezte Tas halkan.
– Ez az – felelte Kova fátyolos hangon.
A gúla csúcsából egy vékony kötélre erősített
bronzpöröly lógott le, mely lassan ide-oda himbálózott a
kamrában. A mennyezet koszorúján huszonnégy hatalmas
bronzgong volt, mindegyiken egy rúnával. Valamennyi a nap
óráit jelölte az Ébredés órájától kezdve az Első evés órájáig; a
Dolgos órától kezdve a Második evés órájáig; és így tovább az
Alvás óráiig. A pöröly ide-oda lengett, minden lendületnél
megváltoztatva helyzetét, úgy időzítve, hogy az óra kezdetén
mindig eltaláljon egy gongot, és így tovább végtelen körben.
Kova még sosem látott ilyen csodálatosat.
– Ez valóban lenyűgöző – sóhajtotta Tasslehoff.
Visszahúzta a fejét és megdörzsölte az orrát, amelyet úgy az
üveghez szorított, hogy kilapult. – A törpék lógatták fel így a
pörölyt?
– Nem – mondta Kova, majd rekedten hozzátette: – Ez
varázslat. Hatalmas varázslat. – Noha a nap kellemetlenül
sütötte a tarkóját, beleborzongott a gondolatba.
– Varázslat! – Tas fel volt villanyozva. – Még jobb! Nem
is tudtam, hogy a törpék képesek ilyen varázslatra.
– Mert nem is! – mondta Kova ingerülten. A himbálózó
pöröly felé intett. – Nincs olyan tisztességes törpe, aki
ilyesmivel rukkolna elő, nemhogy még véghez is vigye!
Ugyanaz a mágia, amely kitépte ezt a sírt a földből és az égbe
küldte, csinált Kharas pörölyéből palanthasi kakukkos órát, és
– borúsan sóhajtott és ismét a pörölyre nézett – akárki akarja is
a pörölyt megszerezni, be kell jutnia, meg kell állítania a
lengését, majd le kell húznia a mennyezetről. Én innen úgy
látom, ez lehetetlen. Mennyi vesződség a semmiért!
Amint kimondta, titkon, váratlanul nagy
megkönnyebbülés öntötte el.
A döntés, hogy kicserélje-e a pörölyöket, kikerült a
kezéből. Visszamehet Sturmhoz, Raistlinhez és Tanishoz, és
megmondhatja nekik, hogy a pöröly elérhetetlen. Megpróbálta.
Minden tőle telhetőt megtett. Egyszerűen nem ezt szánta neki a
sors. Sturmnak boldogulnia kell a sárkánydárdák nélkül.
Tanisnak más módot kell találnia, hogy meggyőzze a törpéket:
engedjék be a menekülteket a hegy mélyébe. Ő, Tűzkovács
Kova soha nem válik hőssé.
Némi komor elégtétellel gondolt arra, hogy legalább
Arman Kharas sem szerzi meg a pörölyt.
Kova már indult volna vissza a lépcsőn lefelé, amikor
ráébredt, hogy egyedül van. Pánik lett úrrá rajta. Elfelejtette a
surranókkal együtt utazás szabályait. Az első szabály: soha ne
hagyd, hogy egy surranó elunja magát. Második szabály: soha
ne veszítsd szem elől az unatkozó surranót!
Kova felnyögött. Már csak ez hiányzott! Egy surranó egy
mágiától átjárt sírban! Elbődült:
– Tasslehoff Fúróláb…! Ó, megvagy!
A surranó az alacsony, zömök torony mögül bukkant elő.
– Ne csámborogj el! – szidta Kova. – Visszamegyünk és
megkeressük Armant.
– Rossz helyen állsz, Kova – jelentette ki Tas.
– Tessék? – bámult rá a törpe.
– Azt mondtad, hogy onnét, ahol állsz, nem érheted el a
pörölyt, és igazad van. Onnan tényleg nem lehet. Rossz helyen
állsz. De ha megkerülöd ezt a tornyot, van rá mód. Gyere, nézz
megint be!
Tas az üveghez dugta az orrát, és Kova vonakodva, de
némi izgalommal követte példáját.
– Látod azt a párkányt a falon, a gongok fölött?
Kova hunyorogva benézett. Úgy vélte, látja, amiről Tas
beszélt. Egy hosszú kőpárkány szögeik a kamrába.
– Ha az egy párkány, nem valami széles – mormolta.
Tas eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Kova olyan
borúlátó!
– Arra gondoltam, ha van párkány, valahogyan biztosan
ki lehet rá jutni, és meg is találtam a módját. Gyere velem!
Tas a zömök torony mögé futott. Kova lassabban követte,
még mindig azt kereste, hogyan juthat le a sírról. Kinézett a
kőcsipkék fölött, de csak a vörös köd pamacsait és örvényeit
látta.
– Nem ott, Kova! Itt! – kiáltotta Tas.
A surranó egy vasalt, kétszárnyú faajtó előtt állt.
– Be van zárva – mondta Tas, szigorúan méregetve az
ajtót.
Kova odament, meglökte az egyik ajtószárnyat, mire az
némán kitárult.
 – Hogyhogy mindig ezt csinálod? – nyafogott Tas.
Napfény áradt be, mintha évszázadok óta arra várt volna,
hogy megvilágítsa ezt a sötétséget.
Kova tett néhány lépést, majd megtorpant. A sarkában
járó Tasslehoff beleütközött.
– Mi az? – kérdezte a surranó, és megpróbált elnézni
mellette a keskeny folyosón.
– Egy tetem – mondta Kova megrázva a fejét. Majdnem
rálépett.
– Kié? – suttogta fojtott hangon Tas.
Kovának nehezére esett a beszéd.
– Azt hiszem, Kharasé.
A holttestet egy ablaktalan, két kettős ajtó közötti
előszobába zárták, és jó állapotban maradt. A tetem érintetlen
volt, a bőre, akár a pergamen vagy a régi irha, ráfeszült a
csontokra. Egy szokatlanul magas törpeférfi volt, hosszú hajjal,
de csak borostányi szakállal. Kovának eszébe jutott, hogy
mesélték: Kharas lenyírta a szakállát bánatában a törpekapukért
vívott háború miatt, és utána sem hagyta visszanőni. A tetem
díszes páncélt viselt, ahogy az illett a harcoshoz, aki végső
nyugvóhelyére vitte a királyt. A heveder, amelyben a hírnevét
hozó pöröly pihent, üres volt. Kezében nem fogott fegyvert.
Testén nem látszott sérülés, mégis úgy tűnt, kínok között halt
meg, mert keze torkát markolta, aszott szája tágra nyílt.
– Itt a gyilkos – mondta Tas a test mellé guggolva. Egy
skorpió maradványaira mutatott. – Halálra marta.
– Egy hős nem halhat meg így – mondta Kova dühösen.
– Kharasnak ogrékkal, óriásokkal, sárkányokkal harcolva
kellett volna meghalnia.
Nem pedig egy féreg csípésétől.
Nem pedig a gyenge szívétől…
– De ha ez Kharas és halott – mondta Tas –, akkor ki a
másik Kharas? Aki azt mondta Armannak, hogy megmutatja
neki, hogyan találja meg a pörölyt?
– Én is ezen tűnődöm – mondta Kova komoran.
Az előszoba végében újabb kétszárnyú ajtó állt, mögötte
a Rubinkamrával, abban pedig Kharas pörölyével. Kova tudta,
hogy az ajtó zárva van, mint ahogy azt is, hogy előtte kinyílik,
akárcsak a korábbiak. Miután látta a párkányt, rájött, hogyan
szerezheti meg a pörölyt.
Lenézett Kharas holttestére, a nagy hősre, aki nemtelen
és értelmetlen halált halt.
– A lelke szálljon Reorxhoz! – mondta Kova halkan. –
Bár úgy gondolom, az isten réges-rég magához vette.
Kova lenézett a tetemre, és váratlan döntésre jutott.
Reorxra, én nem végzem így! – fogadta meg.
– Hé! – szólalt meg hangosan. – Mit képzelsz, hová
mész?
Tasslehoff türelmetlenül állt az előszoba végében az ajtó
előtt, és Kovát várta, hogy nyissa ki.
– Segítek neked megszerezni a pörölyt.
– Nem – torkolta le Kova mogorván. – Te megkeresed
Armant.
– Én? – Tas elámult, bár kellemesen érintette a felkérés. –
Arman megtalálása szörnyen fontos, Kova. Soha senki nem
hagyja, hogy szörnyen fontos dolgokat csináljak.
– Én most hagyom. Nincs más választásom. Keresd meg
Armant, és mondd meg neki, hogy akiről azt hiszi, Kharas, az
valaki más, és azt is áruld el, hogy tudod, hol van a pöröly.
Aztán vezesd ide!
– De ha megteszem, megtalálja a pörölyt – vitatkozott
Tas. – Azt hittem, te akarod megtalálni.
– Már megtaláltam – jelentette ki Kova hidegvérrel. – Ne
vitatkozz többet! Nincs időnk. Eredj!
Tas végiggondolta a feladatot.
– Arman figyelmeztetése valóban szörnyen fontos, de azt
hiszem, kihagyom. Nem kedvelem különösebben. Jobb
szeretnék veled maradni.
– Így vagy úgy, de mész – mondta Kova határozottan.
Tas megrázta a fejét, megragadta a kilincset, és
belecsimpaszkodott. Kovának rövid küzdelem után sikerült
lefeszegetnie a surranó ujjait. Jól megragadta Tas grabancát,
majd végighúzta a vonagló, tiltakozó surranót a padlón és
kilódította.
– És erre is szükségem lesz – mondta Kova, ügyesen
kicsavarva az abroncsbotot a surranó kezéből, majd becsapta
előtte az ajtót.
– Kova! – Tas hangja fojtottan, messziről érkezett a
bronzajtón keresztül. – Nyisd ki! Engedj be!
Kova hallotta, hogy a kilincset rángatja, az ajtót rugdossa
és öklével dörömböl. A törpe az abroncsbotot felemelve
megfordult és elsétált. Tas hamarosan megunja az ajtó
ütlegelését, és mivel nem lesz jobb dolga, elmegy megkeresni
Armant.
Kova valóban érzett némi bűntudatot, amiért elküldte a
surranót, hogy szembenézzen egy szellemmel vagy vámpírral,
vagy akármi is a magát Kharasnak állító lény. Gyorsan
elhessegette azonban a lelkifurdalást azzal, hogy a surranónak
lenyűgöző tehetsége van a túléléshez.
– Csak másokat visz a sírba. Inkább a szellem miatt kéne
aggódnom – mormolta Kova.
Az igazság az volt, hogy Kova nem hagyhatta, hogy a
surranó tanúja legyen annak, amit tenni akart. Tasslehoff
Fúróláb soha életében nem tartott még meg titkot. Komolyan
megesküdne a kontyára, hogy soha nem árulja el, öt perc múlva
pedig már ország-világnak kikürtölné, márpedig ezt a titkot
meg kellett tartani. Életek függtek tőle. Több ezer élet…
Kova rácsapott a kettős ajtóra, mely visszhangozva
kivágódott, aztán besétált a Rubinkamrába.
 XX.

Kova titka. A pöröly.

Tas csodálatos felfedezést tesz.

A kamrába vörösen szűrődött be a rubinszínű üvegtetőn át a

napfény, meleg izzással töltve meg a helyiséget. Kova a
párkányra sétált, és csodálattal gondolt arra, hogy itt lehet.
Alázatot, megrendülést, diadalt érzett.
Nézte, ahogy a pöröly lassú ívben ide-oda himbálózik,
ahogy háromszáz éve már. Vajon Kharas függesztette fel? Kova
a nyakát nyújtogatta, hogy lássa. A pöröly egy egyszerű
vaskampóról lógott. Kovának az volt a benyomása, hogy a
pörölyt Kharas akasztotta fel, de talán más kezek adták a
varázslatot. Mások készítették az órákat jelző gongokat és
formálták meg a gyönyörű rubintetőt. Ugyanezek a kezek
szakították ki a sírt a Thánok völgyéből és helyezték az égbe,
és ezek a kezek még mindig itt vannak a közelben, talán arra
várva, hogy Kova torka köré szoruljanak.
Nézte, ahogy a pöröly számolja a múló perceket, ahogy
megszámolta Kova életének perceit is születésétől kezdve a
mostani pillanatig, ahogy számba vette gyenge, öreg szívének
dobbanásait.
Minden törpe arról álmodott, hogy ő lehet, aki megtalálja
Kharas legendás pörölyét. Erről beszéltek a söröskorsók fölött.
Elmesélték a történetet a gyermekeiknek, akik fakalapácsokat
készítettek és azt játszották, hogy törpehősök. Kova is erről
álmodozott, de túl gyakorlatias gondolkodású volt, és tudta,
hogy ez nem több álomnál. Hogyan válhatna belőle, a
kovácsból, játékkészítőből és vándorból, aki saját népétől is
elidegenedett, fajának hőse?
 Mégis az lett valahogy. Egy csoda folytán az istenek
idevezérelték. Okkal hozták ide, és biztosan tudta, mi a cél.
A fölötte ingó pöröly halkan suhogott, ahogy átszelte a
levegőt. Kova érezte arcán a szelét, és úgy képzelte, Reorx
lélegzete az. Mereven mozogva, fintorogva a fájdalomtól,
esetlenül letérdelt a párkányon. Öreg térdei nyikorogva
tiltakoztak. Csak remélte, hogy fel tud majd állni.
– Reorx – mondta a rubinvörös izzásba meredve –, te
nem a fény istenei közé tartozol, mint Paladine és Mishakal.
Olyan isten vagy, aki a fényt és a sötétséget egyaránt meglátja
egy ember lelkében. Gondolom, tudod, miért vagyok itt. Azt is
tudod, mit akarok tenni. Paladine rosszallaná, ha itt lenne.
Mishakal elszörnyedve az égre emelné csinos karjait.
– Azt gondolom, becstelen vagyok – tette hozzá Kova
feszengve –, és amit tenni szeretnék, abban nincs tisztesség,
noha Sturm is beleegyezett, és ő a legbecsületesebb ember, akit
ismerek.
– Mert látod, Reorx – magyarázta Kova –, én csak
kölcsönveszem a pörölyt. Nem lopom el. Teszek róla, hogy
visszakerüljön a törpékhez. Csak arra akarom használni, hogy
kikovácsoljuk a sárkánydárdákat, és miután az megtörtént és
megnyertük a Sötét Királynő elleni háborút, visszajuttatom a
pörölyt, kicserélem az igazit a hamisra. A törpék nem fognak
rájönni a különbségre. Mivel azt gondolják, birtokukban van a
valódi pöröly, nagykirályt választanak, megnyitják a világ előtt
Thorbardin kapuját, beengedik a menekülteket és minden
rendben lesz. Senkinek nem esik bántódása, de sok jó
származik belőle.
– Ez a tervem – mondta Kova, és megpróbált megint
fölállni. Sikerült, de csak a surranó abroncsbotjára
támaszkodva. – Úgy gondolom, ha nem tetszik neked, majd
letaszítasz innen, vagy hasonló büntetést mérsz ki rám.
Kova várt, de nem történt semmi. A kettős ajtó
becsukódott mögötte, de olyan lassan és halkan, hogy észre
sem vette.
A csendet jelnek vette, hogy ha az isten áldásával nem is,
de a beleegyezésével bír, és a párkány széléhez sétált, majd
lenézett a kamrába. Csak a vörös fényt látta. Átfutott az agyán,
vajon milyen mély, de aztán vállat vonva elhessegette a
gondolatot. Fölnézett a pörölyre és felmérte a távolságát a
párkánytól. Az abroncsbotra nézett, majd ismét a pörölyre, és
úgy vélte, a terve talán működhet.
Kova a párkányra hasalt. Megragadt az abroncsbotot,
karját kinyújtotta, amennyire csak bírta, és amikor a pöröly
elsuhant mellette, a bot kampós végével a kötél után kapott.
Eltévesztette, de nem sokkal. Csak még pár ujjnyival
kijjebb kellett araszolnia a párkányon. Megragadta másik
kezével a kőperemet, és várta, hogy a pöröly ismét elsuhanjon
előtte.
Kova teljes erőből meglendítette karját, és lendülete
csaknem lerántotta a párkányról. Egy vérfagyasztó pillanatra
azt hitte, le fog zuhanni, aztán az abroncsbot beleakadt a
kötélbe, és Kova, akár egy horgász, megrántotta.
Az abroncsbot végén lévő bőrszíj a kötélbe gabalyodott,
és Kova hevesen dobogó szívvel, lassan és óvatosan behúzta a
botot és a pöröly kötelét.
Az abroncsbotot félredobva megragadta a pörölyt és a
párkányra húzta. Szünetet kellett tartania, mert nem kapott
levegőt. Kóválygott a feje, és különös fények örvénylettek a
szeme előtt. Az érzés hamar elmúlt, utána már képes volt
felülni, és ölébe húzva a pörölyt, ámulattal és tisztelettel nézett
végig rajta.
– Köszönöm, Reorx – mondta halkan. – Jót cselekszem
vele. Arra használom a pörölyt, hogy öregbítsem nevedet. A
szakálladra és a sajátomra esküszöm.
A pöröly egy csoda volt; le sem bírta róla venni a szemét.
A hamisítvány ugyanúgy nézett ki, mégis más érzés volt
megfogni. Rátette a kezét Kharas pörölyére, és érezte, hogy
élettől reszket. Mintha egy jóságos és bölcs értelemhez
kapcsolódna, aki gyászolja az emberiség gyengeségeit, ám
megérti őket és megbocsát nekik. Egyes törpék megesküdtek
rá, hogy Kharas olyan sokáig hordozta a pörölyt, hogy a lelkét
is beleoltotta, és Kova csaknem el is hitte.
Ekkor ébredt rá, hogy amelyik törpe valaha is
megérintette az igazi pörölyt, sosem csapható be a hamissal.
Szerencsére egy törpe sem élt, aki valaha hozzá ért. Még
Hornfel sem ismerné fel a különbséget. A másolat ugyanúgy
nézett ki és ugyanannyit is nyomott, hála Raistlin
varázslatának. Mindkét pöröly könnyű volt, a rúnák azonosak,
a szín majdnem ugyanaz. A valódi pöröly aranyfénnyel izzott,
amivel a másik nem rendelkezett, ezért az igazit a hevederben
rejtve kell tartania.
Ami a különbségeket illeti, a hamis pöröly valószínűleg
nem üt akkorát és olyan pontosan, mint emez. Kova szerette
volna kipróbálni, mert hallotta, hogy Kharas pörölye
összeolvad az őt forgató törpével, és nem annyira az érintésre,
mint inkább az elmére reagál; de ezzel várnia kell, míg ő és a
barátai jóval maguk mögött hagyják a törpekirályságot.
Eszébe jutott, hogy Arman bármelyik pillanatban
felbukkanhat, ezért elővette a hevederből a hamisítványt –
közben arra gondolt, mennyire ócskának és olcsónak tűnik a
valódi mellett. Kharas pörölyét a hátán lévő hevederbe
csúsztatta, a kötél végére kötözte a hamisat, majd jól hátrahúzta
és elengedte, hogy himbálózzon.
A hamis pöröly előre-hátra ingázott, ahogy a lendülete
vitte, azonban lassan megállt és mozdulatlanul függött a
mennyezetről. Kova pánikba esett. Most, hogy abbahagyta a
lengést, valóban elérhetetlenné vált!
Lefeküdt és kinyújtotta az abroncsbotot. Nem érte el, és
egy pillanatra elkeseredett. Aztán eszébe jutott, hogy
Armannak hosszabb a karja, és máris könnyebben lélegzett. Ez
voltaképpen kapóra is jött neki, mert legalább lesz magyarázata
arra, miért vallott kudarcot.
Kova a kettős ajtóhoz sétált, kinyitotta az egyik szárnyát,
és kikukucskált az előszobába. Armannak nyoma sem volt,
csak Kharas hevert a földön. Az üres szemgödrök vádlóan
szegeződtek rá. Kovának ez nem tetszett, azért becsukta az
ajtót, és leült a peremre. Kharas pörölye a gerincének
nyomódott, melegséget sugározva a testébe, ami csökkentette a
fájdalmát.
Kova várakozott.

***

Miután Kova olyan durván kidobta a Rubinkamrából,

Tasslehoff több percet arra vesztegetett, hogy bevessen minden
trükköt az ajtó kinyitására, ám kudarcot vallott. Utána kesergett
egy sort abroncsbotja elvesztésén, a törpék gorombaságán és az
élet általános igazságtalanságán. Végül, mivel az ajtó nem nyílt
ki, Tas úgy döntött, akár meg is teheti, amit Kova kért tőle, és
Arman keresésére indult.
A surranónak nem kellett messzire mennie. Csak meg
kellett fordulnia, mert Arman épp akkor bukkant elő a jobbra
álló toronyból.
– Arman! – üdvözölte Tas örömmel.
– Surranó – húzta el száját Arman.
Tas felsóhajtott. Armant nem volt könnyű megkedvelni.
– Hol van Kova? – kérdezte Arman.
– Ott bent – mutatott Tas az ajtóra. – Csodálatos
felfedezést tettünk! Kharas pörölye odabent van.
– És Kova is? – kérdezte Arman megrettenve.
– Igen, de…
 – Félre az útból! – Arman meglökte a surranót, aki
elterült a kövön. – Nem szerezheti meg a pörölyt! Az az
enyém!
Tas rosszkedvűen, lehorzsolt könyökét dörzsölve
feltápászkodott.
– Egy hulla is van bent – mondta. – Kharas holtteste! –
Jól megnyomta a nevet. – Kharas meghalt. Teljesen. Már régóta
halott, úgy vélem.
Arman vagy nem figyelt rá, vagy nem értette az
összefüggést, de az is lehet, hogy nem zavarta, hogy egy olyan
Kharasszal csevegett, aki mumifikálódva hever az előszobában.
Arman a kettős ajtóhoz ment, és a kilincsre tette a kezét.
– Be van zárva – kezdte Tas.
Arman szélesre tárta az ajtót és besétált.
– Hogyan csinálják? – kérdezte Tas csalódottan.
Az ajtó felé lódult, de Arman Kharas becsapta előtte.
Tasslehoff elkeseredetten felkiáltott, meghúzta a
kilincset, nekifeszült az ajtónak. Az meg sem moccant.
Vigasztalhatatlanul lerogyott a küszöbre és duzzogott. A törpék
csak úgy nyitogatják az ajtókat, őt, a surranót meg kicsukják.
Tas akkor megfogadta, hogy ha minden kötél szakad, akkor az
alsónadrágjában fogja hordani a tolvajkulcsait.
Egy perc múlva eszébe jutott, hogy ha nem is lehet jelen,
legalább láthatja, mi történik a kamrában. A tetőre rohant, és
orrát a rubinpiros üvegnek nyomta. Ott volt Arman és Kova,
kicsit oldalt húzódva, a pöröly pedig a kötélről csüngött, amely
nem himbálózott többé. Arman kezében volt valami.
– Az abroncsbotom! – kiáltotta Tas felháborodva. Az
üvegre ütött. – Hé! Tedd azt le!
– Nem hiszem, hogy hall téged – mondta Kharas.
A surranók nem éreznek félelmet, ezért bizonyosan nem
a rettegéstől ugrott Tasslehoff többlábnyit. Biztos csak kedve
volt szökdécselni. Lelkesedés nélkül még néhányat ugrott,
hogy bebizonyítsa.
Tas szembefordult a fehér hajú és szakállú, görnyedt
vállú törpével. A surranó korholón fölemelte az ujját.
– Sajnálom, ha ezzel megbántom az érzéseidet, de nem
hiszem, hogy Kharas vagy. Ő holtan fekszik abban az
előszobában. Láttam a hulláját. Halálra marta egy skorpió, és
tapasztalatom szerint senki nem lehet egyszerre eleven és holt.
– Talán Kharas kísértete vagyok – vetette fel a törpe.
– Először én is azt hittem – Tas megbökte a törpe karját
–, de a kísértetek anyagtalanok, te pedig anyagból vagy.
Büszke volt a tudományos szóra. Az is ott volt a
Fejlemény és a Spekuláció mellett.
Ez ötletet adott neki. A szemüveg! A rubin szemüveg
lehetővé tette, hogy olyan írást olvasson el, amit nem ismert, és
átlátott a falon, ami nem volt ott. Talán erről a titokzatos
törpéről is lerántja a leplet.
– Hé! Nézz csak a hátad mögé! Mi az ott? – kiáltotta Tas,
és a törpe bal válla fölé mutatott.
A törpe megfordult.
Tas előrántotta a szemüveget, orrára biggyesztette, és
átnézett rajta.
Annyira megdöbbentette a látvány, hogy elfelejtette ismét
levenni. Csak bámult, teste elernyedt, gondolatai ködbe
vesztek.
– Te… – hebegte erőtlenül. – Te… – nagyot nyelt, és
kinyögte: – sárkány vagy.
Hatalmas volt, a legnagyobb sárkány, akit Tasslehoff
látott, még Pax Tharkas rémséges vörös sárkányánál is
óriásibb. Ugyanakkor a legszépségesebb. Pikkelyei
aranyszínben tündököltek a napfényben. Büszkén tartotta fejét,
teste erős volt, mégis kecsesen mozgott. Nem tűnt vadnak,
olyasféle sárkánynak, aki a surranókat csemegének nézi, bár
Tasnak az az érzése támadt, hogy ha akar, nagyon is ádázán tud
nézni. A sárkány most csak aggodalmasnak és zavartnak
látszott.
– Ó – mondta a sárkány a surranó orrán lévő
rubinszemüvegre pillantva –, már gondolkoztam azon, hová
tettem.
– Megtaláltam – mondta azonnal Tas. – Azt hiszem,
elejtetted. Meg fogsz ölni?
Tas valójában nem félt, csak szerette volna tudni,
hányadán állnak. Bár nem akarta, hogy megölje egy sárkány,
ha mégis úgy alakulna, nem szeretett volna lemaradni róla.
– Meg kéne öljelek – mondta szigorúan a sárkány. –
Megláttad, amit nem lett volna szabad látnod. Gondolom, nagy
árat fizetek még ezért. – A sárkány vonásai megkeményedtek. –
De nem érdekel. Takhisis királynő és alávaló szolgái
visszatértek a világra, igaz?
– Ez azt jelenti, hogy nem vagy alávaló szolga? –
kérdezte Tas.
– Így is mondhatod – felelte a sárkány, vidám csillogással
bölcs, ragyogó szemében.
– Akkor azt mondom. – Tas megkönnyebbült. – Igen, a
Sötét Királynő visszatért és rengeteg zűrt okoz. Elűzte a
szegény elfeket a hazájukból, és sokukat meg is ölte, meg ő és
a sárkányai meggyilkolták Aranyhold családját és a népét, még
a kisgyerekeket is. Az nagyon szomorú volt. – A surranó szeme
könnyel telt meg. – És vannak ezek a lények, akiket
sárkányfattyaknak hívnak, és úgy néznek ki, mint a sárkányok,
de mégsem, mert két lábon járnak, mint az emberek, de
szárnyuk, farkuk és pikkelyeik vannak, mint a sárkányoknak,
és igazán komiszak. Vannak vörös sárkányok, akik felgyújtják
az embereket, meg fekete sárkányok, akik lemarják a húst a
csontokról, és még ki tudja, mennyi fajta.
– De egy olyan sárkány sincs, mint én – mondta a
sárkány. – Nincsenek arany- vagy ezüstsárkányok…
 Tasslehoff feszengett. Valahol már látott arany- és
ezüstsárkányokat, de nem tudta hova tenni az emléket. Valami
egy faliszőnyeggel és Fizbannal kapcsolatban… Az emlék már
majdnem felmerült, de aztán ismét elillant. Kipukkadt, mint
egy léggömb.
– Sajnálom, de soha nem láttam még hozzád hasonlót. –
Tas felderült. – Egyszer láttam viszont egy gyapjas mamutot.
Akarsz róla hallani?
– Talán majd máskor – mondta a sárkány udvariasan.
Még aggodalmasabbnak és komolyabbnak tűnt.
– Egyébként Tasslehoff Fúróláb vagyok.
– Engem Estcsillagnak hívnak – mondta a sárkány.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte kíváncsian Tas.
– Én vagyok Kharas pörölyének őre. Biztonságban
megőriztem, míg vissza nem tértek az istenek, és el nem jött
egy becsületes és tisztességes törpehős érte. Most elvégeztem a
kötelességemet, a büntetésemet letöltöttem. Nem tarthatnak itt
tovább.
– Úgy beszélsz róla, mintha börtön lett volna – mondta
Tas.
– Az volt – válaszolta Estcsillag komoran.
– De hiszen – tárta szét a karját Tasslehoff, és fölnézett a
tágas, kék égre –, bárhová elrepülhettél volna!
– Kötött az ígéretem, amelyet háromszáz éve tettem.
Most már szabadon távozhatok.
– Harcolhatnál mellettünk – mondta Tas komolyan. –
Lefogadom, hogy csomót tudnál kötni egy olyan vörös
sárkányra, és megetetnéd vele a szárnyát!
Estcsillag elmosolyodott.
– Bárcsak segíthetnék, kis barátom! Mit sem szeretnék
jobban. De nem tehetem. Mi, sárkányok, esküt tettünk, és bár
én elleneztem és ellene szólaltam fel, nem szeghetem meg.
Noha nem harcolhatok az oldalatokon, megteszek minden
tőlem telhetőt, hogy segítsek. Ezek a sárkányfattyak, akikről
beszéltél, nagyon aggasztanak.
– Mit teszel velük? Letömöd a torkukon a szárnyukat?
– Ha elmondanám, elrontanám a meglepetést. Ég veled,
Tasslehoff Fúróláb! – mondta Estcsillag. – Megkérlek, őrizd
meg a titkomat, mert a világnak még nem szabad tudnia, hogy
létezik a fajtám, de azt is értem, hogy a titkok nagy terhet
jelentenek egy ilyen vidám és gondtalan szív számára. Ezért
nem helyezem rád ezt a terhet.
Tas nem értette. Alig hallotta, mert a gombóccal
küszködött a torkában. A sárkány olyan csodálatos és szépséges
volt, és olyan boldogtalannak látszott, hogy Tasslehoff levette a
rubin szemüveget és kis kezében előrenyújtotta.
– Azt hiszem, ez a tiéd.
A sárkány lenyúlt hatalmas karmával, amellyel teljesen
be tudta volna teríteni a surranót, és óvatosan fölemelte
hegyével a szemüveget.
– Ó, mielőtt elfelejteném – mondta Tas, szomorúan
nézve, hogyan tűnik el a szemüveg a sárkány mancsában –,
hogyan jutunk le erről a sírról? Nem mintha nem élvezném az
itt-tartózkodást – tette hozzá gyorsan, azt gondolva, hogy a
sárkány megsértődhet –, de magára hagytam Tanist, Caramont
meg a többieket, és minduntalan bajba keverednek, ha nem
vagyok velük.
– Ó, igen – mondta Estcsillag. – Értem.
A sárkány nagy rúnát írt a kövezetre. Rálehelt, mire
csillogó arany fénnyel világítani kezdett.
– Amikor készen álltok a távozásra, lépj erre a rúnára, és
az elvisz a Csillagok templomába, ahol a törpe thánok már
összegyűltek, hogy a pöröly visszatérését várják.
– Köszönöm, Estcsillag – mondta Tas. – Látlak még
valaha?
– Ki tudja? Mindenki sorsa az istenek kezében van.
 Estcsillag teste ugyanolyan arany fénnyel kezdett
ragyogni, mint a rúna. A csillogás elhalványult, kifakult, majd
fényes ködben teljesen eltűnt. Tasnak sűrűn kellett pislognia és
orrot fújnia. Még mindig nem látott tisztán, amikor valaki
megkocogtatta a vállát.
Egy fehér szakállú, görnyedt törpe állt előtte, kezében
egy rubinszemüveget tartott.
– Tessék – mondta a törpe. – Ezt elejtetted. És vigyázz,
hogy el ne veszítsd! Az efféle szemüvegek nem nőnek minden
fán.
Tas mondani kezdte, hogy mindig becsben fogja tartani,
de aztán nem fejezte be a mondatot, mert a törpe már nem volt
ott, sem sehol máshol.
– Ó, sebaj – vidult fel Tas –, visszakaptam a szemüveget!
Majd nagyon vigyázok rá. Mint a szemem fényére.
Visszadugta az okulárét a zsebébe, ellenőrizte, hogy
biztonságosan elhelyezte-e, majd visszament a vörös
üvegtetőhöz.
Kova és Arman már nem voltak ott, mint ahogy a pöröly
sem. Tas azon gondolkodott, mi történhetett velük, és
komolyan megfordult a fejében, hogy megpróbálja betörni az
üveget, hogy bemászhasson, és kiderítse, ám ekkor a
kétszárnyú ajtó kinyílt.
Arman kisétált a napfényre.
– Nálam van Kharas pörölye! – hirdette diadalmasan.
Annyira elégedett volt magával, hogy még Tasra is
rámosolygott. – Ide nézz, surranó! Nálam van a szent pöröly!
– Örülök – mondta Tas udvariasan, és bizonyos
értelemben úgy is volt; Arman valóban büszkeségtől és
boldogságtól sugárzott. Ha Arman örömében osztozott, úgy
Kova bánatában is. A vén törpe az ifjú nyomában bandukolt,
csendesen, de korántsem olyan leverten és csalódottan, mint
ahogy Tas félt tőle.
 – Sajnálom, Kova – tette kezét vigasztalóan a törpe
vállára, aki azonnal lerázta. – Azt gondolom, neked kellett
volna megszerezned a pörölyt. Ó, mellesleg visszakaphatom az
abroncsbotomat?
Kova átadta neki.
– Az istenek választottak – mondta.
Tas nem értette, mi köze volt az isteneknek a pöröly
megtalálásához, de nem akart Kovával vitatkozni ebben a
szomorú állapotában, inkább témát váltott.
– Találkoztam egy aranygyapjas mamuttal, Kova!
Megmutatta a kijáratot – mondta.
Kova ingerülten nézett rá.
– Egy szót se többet gyapjas mamutokról! Se most. Se
máskor.
– Mi? – kérdezte zavartan Tasslehoff. – Nem gyapjas
mamutot mondtam. Nincs olyan, hogy aranygyapjas mamut.
Én egy arany… gyapjas mamuttal találkoztam.
Tasslehoff a szájára szorította a kezét.
– Miért mondtam ezt? Nem gyapjas mamutot láttam.
Hanem egy arany… gyapjas mamutot.
Akármennyire erőlködött, csak nem tudta kimondani a
szót… csak a gyapjas mamutot.
Tas nagyot sóhajtott. Annyira szerette volna elmondani
Kovának, Tanisnak és a többieknek, hogy ő, Tasslehoff Fúróláb
beszélt egy arany… gyapjas mamuttal, és most nem teheti. Az
agya tudta, mit akart mondani, csak a nyelve zavarodott össze.
Kova megvetően elsétált. Arman Kharas a pártázat
mentén járkált, a pörölyt a magasba tartva, és kiáltozva hozta a
világ tudtára, hogy ő, Arman Kharas találta meg. Tas Kova után
somfordált.
– De tényleg megtaláltam a kijáratot – mondta. –
Találkoztam… ööö… valakivel, aki megmutatta. Csak rá kell
lépnünk arra az aranyszínű rúnára, és az valahová elvisz majd.
Elfelejtettem, hova.
A fényesen ragyogó rúnára mutatott a kövön.
– Ó, igen! A Csillagok templomába. Az apád is ott van –
fordult Tas Armanhoz –, és várja a pöröly visszatérését.
Kova döbbentnek és kételkedőnek tűnt. Arman kísértésbe
esett, de gyanakodott.
– Hogy került ide ez a rúna? – kérdezte.
– Mondtam. Találkoztam valakivel. A sír őrzőjével. Ő
egy… – Tas megpróbálta kimondani. A „sárkány” szó már a
nyelve hegyén volt, de pontosan tudta, hogy „gyapjas
mamutnak” fog hallatszani, ezért inkább lenyelte. –
Találkoztam Kharasszal. Ő mutatta meg a rúnát.
Arman arca elsötétült, mint ahogy Kováé is.
– Kharas halott – mondta Arman. – Leróttam tiszteletem
a szelleme előtt. Amint lehet, visszatérek, és gondoskodom
arról, hogy tisztességesen eltemessék. Nem tudom, ki vagy mi
volt az a jelenés…
– Nyugtalan, kóbor lelke volt – mondta Tas élvezettel –,
akit arra kárhoztattak, hogy boldogtalan kínok között járja be
királya sírját, zokogva, nyögdécselve, kezeit tördelve, és addig
nem szabadulhat, míg egy igazi törpehős vissza nem tér és fel
nem szabadítja. Ez a hős te vagy – mondta Tas Armannak. –
Kharas lelke immár szabad. Áldását adta rám, aztán ellebegett,
mint egy szappanbuborék. Egy pukkanás, és eltűnt.
Kova tudta, hogy a surranó folyékonyan hazudik. Egy
szót se mert azonban mondani, mert Arman áhítattal hallgatta a
hajmeresztő mesét.
– Tiszteletben tartjuk Kharas utolsó kívánságát. – Arman
levette a sisakját, és lehajtott fejjel megállt az aranyszínű rúna
előtt.
– Valójában honnan került elő ez a rúna? – kérdezte Kova
rekedten suttogva, majd felháborodottan hozzátette: – Egy
törpe sem pukkant soha!
 – Megmondanám az igazat, Kova – sóhajtotta Tas –, de
nem tudom. A nyelvem nem engedi.
Kova dühösen pillantott rá.
– És azt várod, hogy rálépjek egy furcsa rúnára, és
hagyjam, hogy Reorx tudja, hova röpítsen?
– A Csillagok templomába, ahol már várják a pöröly
visszatérését.
– Siessetek! – kiáltotta Arman türelmetlenül. – Ez az én
diadalom pillanata.
– Van egy olyan érzésem, hogy meg fogom ezt bánni –
morogta Kova a szakállába, de Armand mellé csörtetett, és az
aranyszínű rúnára állt.
Tasslehoff csatlakozott hozzájuk. Csodálatos titok őrizője
volt, az elmúlt néhány évszázad legnagyobb titkáé, amely
mindenkit ámulattal töltene el… és egy léleknek sem árulhatta
el. Az élet nagyon igazságtalan.
A rúna felragyogott.
Tas keze a zsebére tévedt és összezárult a rubin
szemüveg körül. Valami megcsiklandozta ujjait. Előhalászta. A
rúna aranyfénnyel felragyogott, a vörös köd köréjük gyűlt, és
nem látta többé a sírt. Csak Kovát, Armant és egy fehér
csirketollat. Akkor értette meg Tas.
Remény. Ez volt a titok, és ezt meg tudta osztani
másokkal. Még ha senkinek egy árva szót sem bír beszélni az
arany… gyapjas mamutról.

***

Amikor elterjedt a híre a törpebirodalomban, hogy a

Thánok völgyébe nyíló ajtó bezárult és nem hajlandó kinyílni,
Thorbardin törpéi végre elhitték, hogy valami nagy esemény áll
a küszöbön. A Nyolcadik utat megnyitották, és a törpék kocsin
és gyalog mentek, hogy virrasszanak az Orcsarnok előtt.
 A nap a végéhez közeledett, amikor a hatalmas
ajtószárnyak váratlanul kitárultak. Egy magányos, vén törpe
jelent meg, hosszú, fehér hajjal és szakállal. Nem Arman
Kharas volt, sem a neidar törpe, és az összegyűlt törpék
gyanakodva méregették.
Az agg törpe megállt előttük. Fölemelte kezét, csendet
kérve, és némaság hullott a sokaságra.
– Kharas pörölyét megtalálták – jelentette be a törpe. – A
Csillagok templomába viszik, hogy felajánlják Reorxnak, aki
visszatért és közöttetek jár.
A törpék gyanakodva és csodálkozva nézték. Egyesek a
fejüket rázták. A vén törpe szigorúan fölemelte a hangját.
– A pöröly egy vékony kötélen lógott, előre-hátra
himbálózva, számolva életetek perceit. A kötelet elvágták, a
pöröly kiszabadult. Ti, Thorbardin klánjai azonban még mindig
ugyanazon az életkötélen függtök, ide-oda lendülve fény és
sötétség között. Reorx adja, hogy jól válasszatok!
A különös törpe megfordult és visszasétált a nagy
bronzajtó mögé. A bátrabb törpék követték a Thánok völgyébe,
abban a reményben, hogy beszélhetnek vele, kérdéseket
tehetnek fel, válaszokat követelhetnek. Az ajtón belépve
azonban elvakította őket a völgybe sütő nap fénye, és mire
visszanyerték látásukat, az idegen törpe nem volt sehol.
Akkor pillantották meg a csodát.
Duncan sírja nem lebegett többé a felhők között, hanem
ott állt, ahová háromszáz évvel korábban felépítették. A
napfény fehér tornyokra sütött, és megvilágított egy rubinpiros
üvegtetőt. A tó eltűnt, mintha soha nem lett volna.
A törpék akkor rájöttek az ismeretlen törpe kilétére, és
sisakjukat lekapva letérdeltek, úgy áldották Reorxot
megbocsátásáért és kegyéért.
Grallen szobra őrizte a sírt, amelynek belsejében
megtalálják majd Duncan király végső nyugvóhelyét és a hős
Kharas földi maradványait. A kősisak a szobor kőfején
nyugodott, faragott arca végtelen békességet sugárzott.

XXIII.

A Csillagok temploma. A pöröly visszatér.

A holtak menete.

Tanis és társai Zúgószéllel és Gilthanasszal voltak az

ispotályban, amikor Hornfel meghozta nekik a hírt, hogy a
pörölyt megtalálták.
Zúgószél és Gilthanas már mindketten eszméletükön
voltak és valamivel jobban érezték magukat. Raistlin
ifjúkorában tanulmányozta a gyógyítást, és mivel nem bízott a
törpeorvosokban, maga is megvizsgálta sérüléseiket, amelyek
közül egy sem volt súlyos. Mindkettőnek azt tanácsolta,
maradjanak ágyban, és ne igyanak a törpegyógyítók által kínált
gyógyfőzetekből.
– Csak ebből a vízből igyatok! – figyelmeztette őket. –
Caramon maga hozta a kútról, és én is igazolni tudom a
tisztaságát.
Hornfel türelmetlenül várta, hogy indulhassanak a
Csillagok templomához, de volt annyira szívélyes és talán
bűntudatos, hogy a két fogoly egészsége után érdeklődjön, és
elnézést kérjen a durva bánásmódért. Saját testőrségének
katonáit állította az ágyuk mellé, azzal az utasítással, hogy úgy
vigyázzanak az emberre és az elfre, mintha őt magát őriznék.
Tanis csak ekkor merte magára hagyni barátait.
– Gondolod, hogy Kova valóban megtalálta Kharas
pörölyét? – kérdezte Gilthanas.
– Nem tudom, mit higgyek – felelte Tanis. – Nem tudom,
miben reménykedjek… hogy megtalálta a pörölyt, vagy abban,
hogy nem. Úgy látom, a pöröly előkerülése több gondot szül,
mint amennyit megold.
– Sötétségben jársz, Félelf Tanis – mondta csendesen
Zúgószél. – Fordulj a fény felé!
– Megpróbáltam – válaszolta halkan Tanis. – Belefájdult
a szemem.
Nem teljesen aggodalom nélkül hagyta ott barátait, de
nem lehetett egyszerre két helyen, és neki meg a többieknek a
Csillagok templomában kellett lenniük, hogy tanúi legyenek
Kova visszatérésének, és talán meg is védjék. Ha valóban
megtalálta Kharas pörölyét, sokan lesznek, akik elvennék tőle.

***

A Csillagok temploma a törpék számára a világot jelentő

Thorbardin legszentebb helye volt, mert abban hittek, hogy itt
található a kürtő, amely a Reorx otthonául szolgáló városba
vezet.
A kürtő természetes képződmény volt, amelyet
Thorbardin építése során találtak meg. Senki nem tudta
megmérni a mélységét, vagy állapíthatta meg, milyen messzire
nyúlik a föld alá. A belé vetett kövek sosem értek földet. A
törpék, azt gondolva, hogy talán csak nem hallják, beledobtak
egy üllőt is, tudva, hogy ha becsapódik, visszhangzó
csörömpölést fognak hallani.
A törpék hallgatóztak. Órákig, napokig. Hetek múltak el,
aztán hónapok, és még mindig nem hallottak semmit. Akkor
jelentették ki a törpe papok, hogy a kürtő szent hely, mivel
egyértelműen Reorx birodalmához köti ezt a világot. Azt is
mondták, ha valaki elég bátor, hogy egyenesen belenézzen,
láthatja Reorx csodálatos városának fényeit, amelyek, mint
csillagok ragyognak odalent. A törpék nagy templomot emeltek
a lyuk köré, és Csillagok templomának nevezték el.
 A kürtő fölé egy dobogó nyúlt, ezen helyezték el a törpék
Reorx oltárát. Derékmagas falat emeltek a lyuk köré, bár egy
törpe sem követte volna el azt a szentségtörést, hogy
belemászik vagy beleugrik. Itt végezték a törpepapok a
legszentebb rituálékat, köztük az esküvői és névadási
szertartásokat. Itt koronázták meg a nagykirályokat.
A törpék tisztelettel övezték a templomot, oda jártak
alázatosan imádkozni Reorxhoz, hogy áldását kérjék és
dicsőítsék. De ahogy telt az idő és növekedett Thorbardin
hatalma, a törpék gondolkodása is megváltozott. Hiszen nagy
hatalmúak és erősek, miért könyörögjenek egy istennek? Már
nem kérni, hanem követelni érkeztek, követeléseiket kövekre
írták és a kürtőbe hajították. Néhány törpepap elítélendőnek
tartotta a szokást és szót emelt ellene. A törpék azonban nem
hallgattak rájuk, így aztán Reorxot követelések árasztották el,
hogy adjon meg a népének mindent a gazdagságtól kezdve az
örök ifjúságig és a kifogyhatatlan törpepálinka-készletig.
A jelek szerint Reorx ebbe belefáradt, mert amikor az
Összeomlás bekövetkezett, a mennyezet beomlott és elzárta az
összes bejáratot. A törpék megkísérelték elhordani a
törmeléket, de valahányszor megmozdítottak egy követ vagy
egy gerendát, újabb omlott le, és végül feladták a próbálkozást.
Duncan nagykirály nyittatta meg újra a templomot. Azt
remélte, ezáltal újra Reorxra talál, és tervet készített, mely
szerint a nagy ukharférgek rágnák át magukat a romokon.
Kritikusai szerint a férgek nem állnának meg, hanem a
templom falain is átfúrnák magukat, és úgy is történt néhány
helyen, ahol az idomárjaik nem fékezték meg őket időben.
Ezeket a lyukakat azonban könnyű volt kifoldozni, és a törpék
ismét beléphettek a templomba.
Duncan király nem találta meg ott Reorxot, ahogyan
remélte. A legenda szerint a király hasra feküdt és úgy kémlelte
a kürtőt, remélve, hogy megpillantja a híres csillagokat, ám
csak sötétséget látott. A templomot azonban továbbra is szent
helynek tartotta, ahol az isten emléke még mindig jelen van,
még ha maga az istenség el is távozott. A fontos szertartásokat
ismét a Csillagok templomában tartották, ezért ez volt a
legkézenfekvőbb hely a thánok számára Kharas pörölyének
fogadására. Hornfel azért imádkozott, hogy ez hamar
bekövetkezzen, mert a hegyi királyság teljesen felbolydult.
A szárnyas gyíkszörny híre gyorsan elterjedt a
királyságokban, és szenzációvá terebélyesedett. A szűkszavú
törpék nem hajlamosak a pletykálásra, nem színezik és fújják
fel a történéseket, ezt az emberekre hagyják. A meséjét
cizelláló törpe nem megbízható. Egy emberközösségben a
felvonóról leugró sárkányfattyú hatszáz tűzokádó, királyságra
támadó sárkánnyá változott volna. A törpék azonban, akik
látták a sárkányfattyút leugrani az Életfáról és átrepülni a tó
fölött, híven adták vissza a történéseket a szomszédaiknak és
rokonaiknak.
Egy törpe sem tudta hova tenni a lényt, csak abban voltak
biztosak, hogy gonosz. Mindegyiküknek más és más elmélete
volt arról, miféle és hogyan került Thorbardinba. Egy dologban
egyetértettek – ilyen szörnyeteget nem láttak, amíg a kapu
zárva volt. Ez az eredménye, ha kinyitják a világra. Tanist és a
többi „égimeszelőt” még a korábbinál is nagyobb gyanakvással
figyelték.
A Kilencedik úton már több száz törpe tolongott, hogy
elérje a templomot. Számos helyen ökölharc alakult ki, és
Hornfel félt, hogy ennél rosszabbra is sor kerülhet. Ha a törpék
benyomulhatnak a templomba és környékére, zavargások
törhetnek ki és többen megsérülhetnek, ezért úgy döntött, a
templomot bezárja a nép előtt. Csak a thánok és őreik lesznek
tanúi a pöröly visszatérésének.
Miután Hornfel a saját szemével látta a sárkányfattyút,
elhitte, hogy Tanis igazat mond: a theiwarok elárulták
Thorbardint a Sötét Királynő erőinek. Attól félt, hogy Realgar,
tudván, hogy csalárdságára fény derült, ezt az alkalmat ragadja
meg a támadásra. A theiwar sereg, amely alig volt több
felfegyverzett csőcseléknél, nem aggasztotta Hornfelt, akinek
csapatai képzettek és fegyelmezettek voltak, de a félelf
figyelmeztette, hogy a sárkányemberek hada is támadásra
készen állhat. Ebben az esetben valószínűleg először a
templomot támadják meg, hogy megszerezzék a pörölyt.
Hornfel felfegyverzett katonákat akart a templom körül, nem
rendetlen tömeget.
Hornfel a daergarok miatt is aggódott. Ha Rance Realgar
mellé áll, és a sötétség erői támogatják őket, még Kharas
pörölye sem lesz képes megmenteni a népet.
A hylar thán bátor és nemes törpe volt, akinek értéke
megmutatkozott ezen a sötét órán. Hornfel készségesen
elismerte, hogy megtévesztették Realgar hazugságai, és
félreismerte Tanist és a többieket.
– Túl sokáig éltem a hegybe zárkózva – mondta
szomorúan. – Látnom kell a napfényt, be kell szívnom a friss
levegőt.
– Amire neked szükséged van – javasolta Sturm – az
Reorx. Őt pedig nem fogod egy gödör alján megtalálni.
Hornfel átgondolta. Mint sok más törpe, ő is sokszor
esküdött Reorxra, azonban még sohasem imádkozott hozzá, és
nem tudta, mit mondhatna. Beszámoltak neki a különös törpe
szavairól, aki a völgy bejáratánál jelent meg, és aki Thorbardin
sorsát kötélen függőnek nevezte. Hornfel imája végül egyszerű
és őszinte lett:
– Reorx, adj nekem bölcsességet és erőt, hogy azt
tegyem, ami helyes.
Készenlétben tartotta katonáit, akárcsak a daewarok
thánja, Gneiss, akinek gondolatai Hornfelére rímeltek, kivéve
Reorx visszatérését. Ha az isten újra eljött volna, először egy
daewar előtt jelent volna meg, mert ők építették és gondozták
szentélyeit. Gneiss egyelőre színét se látta.
Tufa, a klarok thánja látta a sárkányfattyút és égett a
vágytól, hogy megölje. Elképzelte, ahogy ezek a szörnyek sötét
és titkos utakon bekúsznak Thorbardinba, ezért kiküldte törpéit,
akik kiismerték magukat a vaksötétben és a labirintusszerű
alagutakban, hogy derítsék fel a terepet.

***

A thánok összegyűltek a Csillagok templomában,

mindannyian állig felfegyverzett őrök kíséretében. Hornfel az
égimeszelőket is meghívta, hogy csatlakozzanak hozzájuk. A
templom nagy, négyszögletes épület volt, négy bejárattal a
négy égtáj irányában. Az ajtóktól tágas csarnokok indultak,
amelyek a belső teremben keresztezték egymást. Az oltárterem
kör alakú volt, mert a kürtő köré építették – amely egy kerek,
csillagos sötétségből álló tó volt, fölötte kupola. A mennyezet
kivágása a lyuk fölé került, méretében és formájában is követte
azt, jelképezve, hogy az isten birodalmának nincs sem eleje,
sem vége.
Reorx oltárát, amely már Duncan idejében is ősi volt,
soha nem mozdították el. A kürtő fölé nyúló dobogón állt,
vörös gránitból készült egy üllő mintájára. A törpe thánok
feszengve figyelték, azon töprengtek, nem kéne-e áldozatot
bemutatniuk az isten visszatérésének alkalmából. Senki nem
tudta, mit kéne mondaniuk vagy tenniük, ezért inkább nem
kockáztatták meg, hogy megsértsék az istent, akiről tudvalevő
volt, mennyire sértődékeny, és inkább levették sisakjukat és
feszélyezetten álltak egyik lábukról a másikra.
A nagy oltárterem ezen kívül üres volt: nem voltak
trónok, székek, padok. Akik beléptek, azoknak tiszteletteljesen
meg kellett állniuk az isten jelenlétében. A thánok közül
Hornfel, Gneiss, és a klar Tufa voltak jelen. Együtt léptek be,
halkan és aggodalmasan beszélgettek. Tanis és barátai kicsit
távolabb álltak és nem sokat beszéltek. A törpék fáklyákat
helyeztek el a falakon lévő tartókban, de a lángok nem tudták
megvilágítani a hatalmas termet. Mintha sötétség áradt volna ki
a lyukból és fojtotta volna el őket, mert bár a levegő tiszta volt
és nyugodt, a fáklyák minduntalan kialudtak. Még Magius
botjának ragyogása is tompábbnak tűnt, s csak Raistlint
világította meg.
– Két thán hiányzik – mondta Sturm. – A theiwar és a
daergar.
– Realgar távolléte nem lep meg – mondta Tanis –, de
kezd úgy tűnni, hogy a daergarok egyesítették erőiket sötét
rokonaikkal.
Az aghar thán is hiányzott, de ezt senki nem vette észre.
A feszültség nőttön-nőtt, ahogy a pörölyre várakoztak. Az
idegek pattanásig feszültek, a beszélgetés akadozott. Senkinek
sejtelme sem volt róla, mi történik majd, de a legtöbben úgy
hitték, valami rossz. A klarok vezetője számára túl nagy volt a
nyomás, és rémítő kiáltást hallatott – vad, szívdermesztő
vonítást, amely végigvisszhangzott a termen, mire a törpeőrök
elővonták fegyvereiket. Sturm, Caramon és Tanis a kardjukhoz
kaptak. A klar elvicsorodott és intett, hogy nem akart ő semmit,
csak a feszültséget vezette le.
– Remélem, nem ismétli meg – mondta Caramon, kardját
ismét a hüvelybe tolva.
– Kíváncsi vagyok, mi tart ilyen sokáig – mondta Sturm.
– Talán rajtuk ütöttek…
– Még abban sem lehetünk biztosak, hogy a pörölyről
szóló híresztelések igazak – jegyezte meg Raistlin. – Ez akár
csapda is lehet. Talán azért küldtek ide minket, hogy távol
tartsanak a pörölytől.
– Nekem se tetszik ez az egész – mondta Tanis. – Nyitott
vagyok a javaslatokra.
– Azt mondom, hogy Tanis meg én menjünk a Thánok
völgyébe és keressük meg Kovát – mondta Sturm.
– Nem, nekünk kéne mennünk, Sturm – szólalt meg
Raistlin.
Sturm habozott egy pillanatig, majd így szólt:
– Igen, Raistlinnek meg nekem kéne mennünk.
Tanist annyira meglepte a váratlan, furcsa szövetség,
hogy kiment a fejéből, mit akart mondani. Éppen azt javasolta
volna, hogy mindannyian induljanak a völgybe, amikor egyszer
csak ott termett előtte Tasslehoff.
Tanis még soha senkinek nem örült ennyire. Kockáztatva,
hogy elveszti ingóságait, megölelte Tast. A többiek is melegen
üdvözölték a surranót, majd azonnal kérdésekkel árasztották el.
– Hogy kerültél ide? Hol van Kova? Nála van Kharas
pörölye?
– Egy varázsrúnával, amit egy aranygyapjas mamut
készített – válaszolt Tas egyszerre mindegyik kérdésre. – Kova
is ott van és nem, nincs nála a pöröly. Az Armannál van.
Tas Kovára mutatott, aki az oltár mellett állt a dobogón.
Mellette Arman Kharas pöffeszkedett, diadalmasan a magasba
emelve a bronzkalapácsot.
– Én, Arman Kharas, megtaláltam Kharas pörölyét! –
dörögte. – Most visszaszolgáltatom a népemnek!
Tas felsóhajtott. Örült, hogy a pöröly előkerült, de
aggódott vén barátja miatt.
– Remélem, Kova nem veszi nagyon a szívére.
– Én is aggódtam miatta – mondta Tas. – De Kova
egészen vidám. Az ember azt hinné, ő találta meg a pörölyt.
Sturm és Raistlin összenéztek.
– Dicsőség az isteneknek… – kezdte Sturm, de imáját
félbeszakították.
Forró láng csapott fel a kürtőből és robbant fel közöttük.
A ragyogó fény elvakította őket, a robajlás pedig elárasztotta
érzékeiket és sokakat a földre döntött.
Tanis félvakon, kábán feltápászkodott, kardja után
tapogatózott, és megpróbálta kivenni, mi történt. Homályosan
észlelte, hogy valami szörnyűség mászik ki a lyukból. Amikor
látása kitisztult, észrevette, hogy egy férfi az, kék páncélban és
sisakban, amint könnyedén a peremre húzza magát.
Verminaard nagyúr. Nagyon is elevenen.

XXIV.

Hiszem, ha látom. A valódi fém és a hamis.

– Verminaard halott volt! – kiáltotta rekedten Sturm. – Magam

szúrtam keresztül a szívét!
– Valami nincs rendjén! – zihálta Raistlin.
– Igen, nem lehet megölni a rohadékot – mondta
Caramon.
– Nem az! – suttogta Raistlin, de legyűrte a köhögés.
Kétségbeesetten próbált megszólalni, ajkát vér pettyezte. – A
fény… megvakított… varázslat… – Kétrét görnyedt, levegő
után kapott. A köhögés megrázta a testét, és nem bírt több szót
kinyögni.
– Hol van Kova? – kérdezte aggodalmasan Tanis. –
Látod?
– Útban van az oltár – mondta Sturm, nyakát
nyújtogatva. – Amikor utoljára láttam, Arman mellett állt.
A sisakos fej feléjük fordult. Verminaard észrevette őket;
talán még azt is hallotta, mit beszélnek. Nem látszott rajta
aggodalom. Figyelme Kharas pörölyére irányult és a törpére,
aki tartotta.
Arman Kharast nem döntötte le lábáról a mágikus
robbanás. Szilárdan állt, szorosan markolva a pörölyt,
szembenézve a szörnyű ellenséggel, aki fölé magasodott,
parancsolt az elemeknek, tüzet és vakító fényt forgatott. Aki
Reorx lakhelyéről, a szent helyről emelkedett ki, gúnyt űzve az
isten hatalmából.
– Ki merészeli megszentségteleníteni a templomunkat? –
kiáltotta Arman. Sápadt, de elszánt volt hosszú, fekete szakálla
alatt, és félelem nélkül nézett szembe az ellenséggel.
– Verminaard, a vörös sárkánysereg nagyura. Ariakas,
Ansalon császára és Takhisis, a Sötétség Királynője nevében
meghódítottam Qualinestit, Abanasiniát és a Por-fennsíkot.
Most Thorbardint is a listához írom. Hozzátok elém a pörölyt,
hajtsatok fejet és emeljetek nagy királlyá, vagy pusztuljatok el
álltó helyetekben!
Sturm halkan megszólalt:
– Le kéne rohannunk. Nem küzdhet meg
mindannyiunkkal.
A sárkánynagyúr fölemelte a kezét és a lovagra mutatott.
Fénysugár csapott ki a kezéből és találta el Sturm mellvértjét.
Villám csapkodott a lovag körül. A padlóra zuhant és kínok
között fetrengett.
Verminaard egy pillanatra sem vette le szemét Armanról,
aki elszörnyedve meredt a varázslattól sújtott lovagra,
görcsösen szorongatva a pörölyt.
– Lásd a hatalmamat! – mondta Verminaard az ifjú
törpének. – Hozd ide a pörölyt, vagy te leszel a következő!
Tanis látta, hogy Caramon keze összeszorul kardja
markolatán.
– Ne légy bolond, Caramon! – szólt rá halkan Tanis. –
Menj, nézd meg Sturmot!
Caramon az ikertestvérére pillantott. Raistlin a botjára
támaszkodott. Kimerült a köhögéstől, kezét szájára szorította.
Megrázta a fejét, mire fivére vonakodva elengedte kardját, és
letérdelt a lovag mellé.
Kovát leverte lábáról a robbanás ereje. A dobogóra
tántorodott, Arman mögé. Valami ragacsosat tapintott az arcán,
valószínűleg vért, de nem törődött vele. A thánok többé-
kevésbé talpon voltak, mint ahogy testőreik is. Túlerőben
voltak, de a lovagot ért csapást látva egyikük sem merte
megtámadni Verminaardot.
– Add neki a pörölyt! – mondta Hornfel a fiának. – Nem
ér annyit, mint az életed.
– A pöröly az enyém! – kiáltotta Arman dacosan. – Én
vagyok Kharas!
Lerázta magáról a félelmet, ami a többieket megbénította.
Meglendítette a pörölyt és a sárkánynagyúrra vetette magát.
Amikor a törpe rárontott, a sárkánynagyúr egy lépést
hátrált, hogy jobb helyzetből verhesse vissza a támadást. Lába
túl közel tévedt a peremhez, megcsúszott és majdnem beleesett
a kürtőbe, csak úgy menekült meg, hogy elejtette buzogányát
és megkapaszkodott a gránitoltárban.
Tasslehoff Fúróláb ekkor zsebébe nyúlt a szemüvegéért.
A surranok az emberektől eltérően sohasem kételkednek.
Verminaard meghalt. Tanis és a többiek megölték, mégis itt
volt, aminek semmi értelme nem volt. Raistlin azt mondta,
hogy valami nincs rendjén, és ha valaki, akkor ő ért hozzá.
Talán nem volt a legkedvesebb ember, akivel Tasslehoff
találkozott, de ő volt a legokosabb.
– Csak gyorsan odapillantok – mondta Tas magának.
Zsebébe nyúlt, és előhúzott valamit, ami egykor
mandarin lehetett. Nem sok hasznát vehette, ezért eldobta, és
miután egy szilvamagot és egy gyűszűt is előkotort, megtalálta
a rubin szemüveget és az orrára biggyesztette.
Arman Kharas lecsapott. A pöröly megtörte Verminaard
szorítását az oltáron, a következő ütés pedig hátrapenderítette.
A sárkánynagyúr kétségbeesetten próbált védekezni, de
megtántorodott, és rémületében és dühében ordítva a kürtőbe
zuhant.
Senki nem mozdult, nem szólalt meg. Arman Kharas
döbbent hitetlenséggel bámult a lyukba, aztán ráébredt
győzelmére. Fölemelte a pörölyt, és Reorxot dicsőítve
boldogan meglengette a levegőben. A thánok és a katonák vad
éljenzésbe fogtak.
Caramon feltámasztotta Sturmot, aki kába volt a
fájdalomtól, de élt. A nagydarab harcos hangosan vivátozott és
hujjogott, a lovag erőtlenül mosolygott.
Raistlin a kürtőre nézett, tekintete kemény volt és
csillogó.
– Valami nincs rendben…
– Raistlinnek igaza van, Tanis! – Tasslehoff a barátjába
kapaszkodott. – Az ott nem Verminaard!
– Ne most, Tas! – próbálta lerázni Tanis a surranót. –
Meg kell néznem Sturmot…
– Mondom, hogy nem Verminaard volt! – kiáltotta Tas. –
Egy sárkányfattyú volt, aki úgy nézett ki, mint Verminaard!
– Tas…
– Egy illúzió! – lehelte Raistlin. – Most már értem.
Verminaard pap volt, Takhisis királynő követője. A két
varázslatot pedig, amely megvakított bennünket és amely
legyűrte Sturmot, csak mágus használhatta.
A törpe thánok Arman Kharast éltették, aki a pörölyt a
karjában dédelgetve állt a dobogón és fürdött a dicsőségben.
– Egy sárkányfattyú? – kérdezte Tanis, az oltár felé
pillantva. – Miért álcázná magát egy sárkányfattyú
Verminaardnak?
– Nem tudom – felelte Raistlin halkan –, de ez a
győzelem túl könnyű volt.
– Nézzétek! – kiáltotta Caramon.
Karmos mancsok nyúltak ki a kürtőből és ragadták meg a
dobogó peremét. A többi sárkányfattyútól eltérően neki nem
volt szárnya. Pikkelyei tompa, zöldes aranyfényben csillogtak,
magas volt és vékony, gyíkfarka rövid. Örvényekkel és
rúnákkal díszített köpönyeget viselt. Fölszegte fejét, a
mennyezetre nézett, majd fölemelte a karját, mintha jelezne,
aztán a mit sem sejtő ifjú törpe felé lopakodott.
Arman háttal állt neki, nem látta a veszélyt, a thánok
azonban igen, és figyelmeztetően felkiáltottak. Kova ennél
többet tett. Megragadta saját pörölyét és a kürtő felé rohant.
– Kova! Állj meg! – kiáltotta Tanis, és barátja segítségére
rohant, amikor meghallotta Sturm figyelmeztetését.
– Tanis! Fölötted!
Tanis fölnézve látta, hogy felfegyverzett sárkányfattyak
ugranak le rájuk, a mennyezetre vágott nyíláson át.
Ugyanakkor további sárkányfattyúcsapatok törtek be a déli
ajtón. A keletin egy csoport állig felfegyverzett theiwar rontott
be. Sturm sápadtan, reszketve fölállt, kardját kezébe fogta.
Caramon mellé lépett, arra az esetre, ha a lovag meginogna.
Raistlin ajka mozgott, ujjbegyein varázsfény játszott.
Tasslehoff sértéseket és gúnyolódásokat rikoltozva ugrált fel-
alá, és abroncsbotját rázva kiabálta a fattyaknak, hogy kapják
el, ha tudják.
Fejetlenség uralkodott el a templomban, ahogy a
sárkányfattyak suhogó karddal padlót értek. Hornfel kosszarvat
emelt az ajkához és hívására hylar katonák árasztották el a
templomot az északi bejárat felől. A daewarok nyugatról
nyomultak be, és a barátok és ellenségek középen találkoztak
dübörgő robaj közepette. Csata dúlt a kürtő körül. Acél csattant
acélon, sárkányfattyak és haragos törpék rikoltották
csatakiáltásukat, haldoklók és sebesültek sikoltoztak.
Tanis kétségbeesetten kutatott Kova után, megpróbálta
megtalálni a zűrzavarban, de sehol sem lelte. Aztán kénytelen
volt elfeledkezni barátjáról, és az életéért küzdeni.
 ***

Arman Kharas szárnyalt. Magasra tartotta a pörölyt, és

kihívóan megrázta azok szakálla előtt, akik évekig kinevették,
Bolond Kharasnak nevezték, akik kételkedtek benne.
Mindenért kárpótlást kapott. Megtalálta Kharas pörölyét és
azzal legyőzte a félelmetes sárkánynagyurat. Hős volt, ahogy
mindig is álmodott róla. Örömkiáltás szakadt fel a torkából.
Lelkesedésében azonban nem vette észre a kürtőből kimászó
szörnyeteget.
A thánok meglátták a veszélyt. Arman apja is észrevette
és fiához rohant, hogy segítsen, ám abban a pillanatban
sárkányemberek hullottak fentről, fattyúsereg tört be délről és
tomboló theiwar csőcselék keletről.
Tanisnak és barátainak köszönhetően a theiwarok és a
sárkányfattyak nem lepték meg a thánokat, ahogy tervezték. A
hylarok, a daewarok és a klarok felkészültek. Kürtök harsantak,
és seregeik beözönlöttek a templomba, hogy megtámadják
ellenségeiket. A küzdelem ádáz volt, elkeseredett és dühödt. A
templom hamarosan megtelt lökdösődő, nyomakodó és
vagdalkozó küzdőkkel. A padló hamarosan iszamós lett a
vértől.
Hornfelt, vértől vörös csatabárdjával, legyűrte az ellenség
túlereje, és elvesztette fiát a szeme elől.
Kovát lesodorták a dobogóról, amikor Verminaard
felbukkant. Megdöbbentette a látvány, de nem sokat tehetett. A
vén törpe már ereje végén járt. Lába merev volt, háta sajgott,
válla hasogatott. Sérülései is fájtak, és emésztette a bűntudat.
Becsapta Armant. Az ifjú törpe azt hitte, áldott fegyvert
forgat a kezében, nem tudta, hogy az csak egy darab fém,
amelyet Raistlin elvarázsolt.
Amikor Armand Verminaardra rontott, Kova meg akarta
állítani, ám az ifjú ügyet sem vetett rá. Kova elfordította a fejét,
nem bírta nézni Arman biztos halálát. Aztán meghallotta
Verminaard dühös és az ifjú diadalmas kiáltását.
Kova időben pillantott fel, hogy lássa a sárkánynagyurat
a lyukba zuhanni.
– Hm. Valami nincs rendben – mondta Kova magában,
tudtán kívül visszhangozva Raistlint.
Aztán a lyukból kimászott egy sárkányfattyú.
Kova megrökönyödve bámult rá. Amennyire ő tudta, a
sárkányfattyak mérföldekre voltak, távol Thorbardintól.
Sejtelme se volt róla, hogyan került ide ez a fattyú és mit
keresett a kürtőben. A meglepetés azonban hamarosan dühnek
adta át a helyét. A sárkányfattyaknak semmi keresnivalójuk
nem volt a törpék hazájában. A düh döbbenetre változott,
amikor Kova látta, hogy a zöldesarany szörnyeteg a kígyók
kecsességével felhúzódzkodik a dobogóra a gyanútlan, fiatal
törpe mögött.
A sárkányfattyúnak a pörölyre fájt a foga. Kova látta,
hogy a szörny szeme rá szegeződik. Figyelmeztetően felkiáltott
és fegyvere után nyúlt, teljesen elfeledve az ifjút féltve, hogy ő
az, akinél a valódi pöröly van.

***

Dray-yan diadala pillanatához közeledett. Színjátéka

mindenkit megtévesztett, még a saját sárkányfattyait is.
Valamennyien látták Verminaard nagyurat becstelen végzetébe
zuhanni. Dray-yan a sárkánynagyúr káprázatálcájában azt
színlelte, hogy letántorodik a dobogóról. Esés közben elkapta a
peremet és ott függött, várta, hogy Grag és csapatai
megostromolják a templomot. A csata zűrzavarának
takarásában az aurak levetkőzte álcáját és felhúzódzkodott.
A bolond törpeifjú egymaga állt ott, háttal Dray-yannak,
kezében a pöröllyel, és szétkürtölte a világba, hogyan ölte meg
a sárkánynagyurat.
Dray-yan kísértésbe esett, hogy erős varázslataival ölje
meg Armant, de elővigyázatosnak kellett lennie. Ha
elhamarkodja, a pöröly kicsúszhat a törpe kezéből és a kürtőbe
zuhanhat, elveszhet mindörökre. Noha Takhisis királynőnek
tetszett volna ez a megoldás, Dray-yan számára nem felelt
meg. Már látta magát Neraka templomába lépni és átnyújtani a
pörölyt Ariakas nagyúrnak.
Dray-yant akadályozta tervében, hogy nem volt kardja.
Az aurakok általában kerülik a fegyverek használatát, és
inkább varázslataikra támaszkodnak a csatában. Lábához
szíjazva azonban akadt egy kés a köpenye alatt.
A törpén nehéz páncél volt, ám ez nem tántorította el
Dray-yant. Az auraknak nem volt szüksége arra, hogy átszúrja
és létfontosságú szervet találjon el. Elég egyetlen karcolás is. A
kést méregbe mártotta, ezt a halálos trükköt kapak rokonaitól
tanulta el.
Dray-yan késsel a kezében Arman mögé óvakodott.

***

Kova megragadta Kharas pörölyét, kirántotta

hevederéből, és a kürtő felé iramodott, miközben végig azt
ordította Armannak, hogy nézzen a háta mögé. Miközben
rohant, ráébredt, hogy fájdalmai eltűntek. Fáradtsága elszállt,
karja erős volt, lába izmos. Szíve egyenletesen, erősen vert.
Kova ismét ifjú törpe volt, hatalmas és sérthetetlen.
Arman Kharas végre meghallotta Kova figyelmeztetését.
Az ifjú törpe éppen belevetette volna magát a harcba, ám
megfordulva döbbenetére rémítő ellenféllel találta szemközt
magát.
Kova csak néhány lépésre volt a dobogótól, amikor egy
baaz sárkányfattyú ért földet az orra előtt, és görbe kardját
meglendítve rátámadt. Kovának nem volt ideje efféle
ostobaságokra. El kellett érnie Armant, mielőtt az ifjú bajba
kerül. Kova dühe erejével meglendítette a pörölyt, és fejbe
vágta a baazt.
A sárkányfattyú szertefoszlott; teste olyan gyorsan váltott
át húsból kővé és kőből porrá, hogy Kovát teljesen beterítette
az undok mocsok. A dobogóra pattant, ahol Arman és a
sárkányfattyú élethalálharcot vívtak a pörölyért.
Acél villant a sárkányfattyú kezében. Dray-yan
megpróbálta fél kézzel ledöfni Armant, a másikkal pedig
kicsavarni a pörölyt a markából. Arman néhány, a karján ejtett
vágásból vérzett, de nehézvértje megóvta a testét, és nem
törődött ellenfele erőtlen csapásaival.
Arman éppen fölemelte volna a pörölyt, hogy lesújtson
ellenségére, amikor remegés futott végig rajta. Arca elsápadt,
szeme kitágult. Hideg verejték ütközött ki homlokán. Az ezer
késpengeként szúró fájdalom a zsigereiben térdre
kényszerítette.
Dray-yan megragadta a pörölyt, hogy kitépje a törpe
kezéből. Arman azonban meggyengülve, fájdalomtól gyötörve
is szorosan fogta és nem engedte el. Küzdött a szörnyeteggel,
ám ereje apadóban volt. A méreg lángolt az ereiben. Már nem
érezte a kezét és lábát. Marka elernyedt és lecsúszott a
pörölyről, Dray-yan pedig elkapta.
Dray-yan zsákmányával a kezében már átugrott volna a
reszkető test fölött. Menekülni akart a templomból, ám útját
elállták.
Kova állt Arman fölött, a sárkányfattyúval szemben, és a
Dray-yan kezében tartott pörölyre mutatott.
– A rossz pöröly van nálad – szólt Kova komor
elégedettséggel.
Dray-yan zavar pillantása a kezében tartott fegyverről a
törpénél levő pörölyre tévedt. Azonnal rádöbbent, hogy
átverték. A törpe pörölye dühös, szent fénnyel lángolt, a
sárkányfattyú még csak ránézni sem bírt. Ha gondolkodott
volna, hamarabb is rájöhetett volna, hogy a pöröly, amit
megszerzett, hamis. Nem áramlott benne varázslatos élet, nem
őrizte mágia.
Dray-yan átkozta a mocskos kis csalókat, és a padlóra
dobta a hamis pörölyt. Fölemelte kezét, ujjain mágia lobbant,
és Kovára vetette magát.
– Reorx, segíts meg! – fohászkodott Kova, és a valódi
pörölyt meglendítve mellkason ütötte a sárkányfattyút.
Csontok törtek. Dray-yan felrikoltott és összerogyott a
dobogón. Majdnem legurult róla, de rövid gyíkfarkának egy
csapásával sikerült megmenekülnie. Kova éppen végzett volna
az aurakkal, amikor eszébe jutott, hogy a sárkányfattyak
haláluk után is képesek ártani. Fogalma sem volt, mit tesz majd
a zöldesarany sárkányfattyú, mert még sosem látott hasonlót,
ezért inkább megrúgta, hogy lelökje a dobogóról.
Dray-yan kétségbeesetten megmarkolta Kova csizmáját,
remélve, hogy ha lerántja, megmarkolhatja pörölyt, ellenfelét
pedig a lyukba taszíthatja.
Kova kicsavarodott és hevesen rugdosta a sárkányfattyút,
de annak sikerült a peremhez rántania őt. Ha Kova belezuhan a
lyukba, a pöröly is vele együtt, és azt nem engedheti. Hogy
megmentse a pörölyt, meg kell ölnie a szörnyeteget, még ha ez
azt is jelenti, hogy ő meghal.
Kova megcélozta a sárkány fattyú ocsmány fejét, de
mielőtt lesújtott volna, a pöröly ugrott egyet a kezében, és az
aurak csuklójára csapott. Vér fröcskölt, és Dray-yan keze
elernyedt Kova csizmáján.
A törpe lelökte a rikoltozó, átkozódó sárkányfattyút a
dobogóról.
Kovából kiszállt az erő, és négykézlábra rogyva bámult a
sötétségbe, míg a szörnyeteg el nem tűnt szem elől, de még
akkor is hallotta a sikolyát. Dray-yan kiáltozása sokáig
folytatódott és valójában soha nem szakadt meg, csupán
elhalkult.
– Kudarcot vallottam… – mondta Arman, szemhéja
megrebbent.
A hátán feküdt a dobogón, arca hamuszínű volt és
eltorzulta fájdalomtól. Megborzongott és levegő után kapott.
Kova összeszoruló szívvel térdelt mellé.
– Kudarcot vallottam… – mormolta Arman ismét. – A
pöröly… elveszett.
– Nem – mondta Kova. – Győztél. Ellenfeled halott.
Legyőzted és megmentetted Kharas pörölyét. Tessék,
megmutatom.
A két pöröly, a valódi és a hamis, egymás mellett feküdt a
dobogón.
Kova felvette az egyiket és a törpe kezébe helyezte, majd
gyengéden összezárta rajta az ujjait. A pöröly lágy fénnyel
ragyogott, amely beburkolta Armant.
Megkínzott teste ellazult, fájdalmas fintora kisimult.
Tekintete kitisztult, és mellkasához szorította a pörölyt.
– Hős vagyok – lehelte, ajka alig mozdult. – Arman…
Kharas.
Lehunyta szemét, mélyet lélegzett, majd sóhajtva kifújta.
Nem vett több levegőt.
Kova szeme megtelt könnyel. Egyszeriben nagyon öreg
és fáradt lett, és utálta magát. Megsimogatta az ifjú törpe kezét,
amely még halálában is szorongatta a pörölyt. Eszébe jutott
valami, amit a vén, fehér hajú törpe mondott a sírban.
– Nem „Arman” vagy, egy kis Kharas – mondta Kova a
távozó léleknek. – Hanem Véső, Hornfel fia, a hős, aki
megmentette Kharas pörölyét, és így fognak rád emlékezni.
Kova fölvette a hamis pörölyt. Fogta egy darabig, míg az
isten bocsánatáért esedezett és búcsút intett álmainak. Aztán
körülnézett, látja-e valaki. Törpék és sárkányfattyak szúrták és
vágták egymást, véreztek és haltak meg körülötte. Csak
egyvalaki nézte Kovát: Tasslehoff tágra nyílt szemmel
egyenesen őt bámulta.
– Ó, mindegy – mordult fel Kova. – Neki úgysem hisz
majd senki.
Azzal a kürtőbe hajította a pörölyt.

***

Kharas pörölyének ragyogó fénye elárasztotta a

templomot, bátorságot plántálva a törpék lelkébe és
elbizonytalanítva ellenfeleiket. Amikor azonban Hornfel már
éppen azt gondolta volna, hogy győznek, több száz
nehézpáncélos törpe masírozott be. Felismerte zászlóikon a
daergarok jelvényét, és kétségbeesett, mert a theiwarok
éljenzéssel üdvözölték sötét törpe szövetségeseiket.
A pöröly fénye azonban nem halványult el, és Hornfel
döbbenten nézte, ahogy a daergarok a theiwarok ellen
fordulnak, levágva az üdvözlésre kinyújtott karokat, és
átgázolva a testeken.
Hornfel a csata hevében elszakadt a fiától, de szíve
büszkeséggel telt meg, mert tudta, hogy Arman és a pöröly
valahol még dicsőséges harcot vívnak.

XXV.

Egy álom vége

Grag a törpékkel harcolva is rajta tartotta a szemét Dray-yanon.

Általában semmi sem okozott neki akkora boldogságot, mint
egy jó csata, ám a mai küzdelem nem hozott örömet. Dray-yan
színészkedése tetszett neki, szélesen vigyorgott, amikor
Verminaard nagyúr a kürtőbe zuhant, és hallgatta katonái
sziszegését és röhögcsélését, akik nem voltak beavatva és
valóban azt hitték, hogy a megvetett ember halálának tanúi.
Grag nézte, ahogy Dray-yan kimászik a lyukból, aztán
figyelmét a törpékre kellett fordítania. Ennél a pontnál kezdett
hanyatlani a jókedve.
A csata nem úgy alakult, ahogy Grag tervezte. Azt
gondolta, hogy a törpéket teljesen váratlanul éri majd a
támadás. Ehelyett ő lepődött meg. Tény, hogy leleplezték, és
kénytelen volt felfedni, hogy egy „gyík” van a bűzös hegyben,
de egy gyík nem jelent sereget, és a törpéknek nem lett volna
szabad rájönniük, hogy támadás készül ellenük. Valahogy
azonban mégis előre látták. Valószínűleg azok az átkozott
emberek figyelmeztették őket.
Grag és csapatai túlerővel szemben találták magukat. Azt
remélte, hogy csak néhány törpe testőrt kell felkoncolnia, most
azonban négy erős törpesereggel kellett szembenéznie: a
hylarokkal, a daewarokkal, a klarokkal és a daergarokkal. Grag
gyors hatalomátvételre készült, nem arra, hogy a hegy mélyén
minden egyes törpével meg kell vívnia.
Kétes szövetségesei, a theiwarok még haszontalanabb
harcosoknak bizonyultak, mint várta, pedig elvárásai nem
voltak magasak. Először is a theiwarok gondatlanságának
köszönhetően a klarok rábukkantak a titkos járatokra, és többet
lezártak átkozott kőrágó férgeikkel, csapdába ejtve Grag
legjobb katonáit. A csata során a theiwarok többet fosztogattak,
mint harcoltak, otthagyták a küzdelmet, hogy az elesettek
hulláira vessék magukat és lerángassák aranygyűrűiket és
ezüstláncaikat. Amint megszedték magukat zsákmánnyal,
elinaltak a templomból, hogy patkánylyukaikban duzzogjanak
tovább.
 Miközben Grag a törpékkel harcolt, türelmetlenül várta,
hogy Dray-yan megszerezze az átkozott pörölyt és ezzel
megadásra kényszerítse a törpéket. Egy pillanatra úgy tűnt, az
auraknál van a kalapács. Elfordította tekintetét, hogy torkon
szúrja ellenfelét. Amikor visszanézett, Dray-yan már a
dobogón volt és egy ádáz vörös fénnyel égő pörölyt markoló
törpével küzdött. Amikor Grag látta, hogy az aurak bajba
került, megpróbált a közelébe férkőzni, de minden oldalról
körbevették, és kénytelen volt az életéért küzdeni. A következő
pillanatban a törpe az átkozott pöröllyel belökte Dray-yant a
kürtőbe!
Ahogy Grag az aurak rémült sikolyait hallgatta, ráébredt
a gondolat, hogy immár ő Pax Tharkas erődjének parancsnoka.
Verminaard sárkánynagyúr végre halott volt, és Dray-yan is
elpusztult. Grag azonban túlélte őket, és azonnal átlátta,
hogyan tudná a szerencsétlen thorbardini fiaskó felelősségét
feletteseire hárítani.
Dray-yantól eltérően Grag nem törekedett arra, hogy
sárkánynagyúr legyen. Nem akart a politikával bajlódni.
Egyedüli vágya az volt, hogy jó parancsnok legyen és
dicsőséges csatákat vívjon a Sötét Királynőért. Tudta, mikor
szenvedett vereséget. Nem volt szégyen megfutamodni, és nem
volt értelme jó katonák életét áldozni egy reménytelen ügyért.
Grag élesen felkiáltott, és hangja túlharsogta a csatazajt.
Sárkányfattyai meghallották, és azonnal tudták, mit jelent.
Megkezdték a rendezett visszavonulást.
Grag csapatait igazgatva kivezette a sárkányfattyakat az
úton, amelyiken betörtek: a déli kijáraton. Néhány bátor törpe,
két emberharcos vezetésével üldözőbe vette őket, de nem
kapták el az ellenséget. A sárkányfattyak sokkal gyorsabban
tudtak közlekedni, mint a törpék vagy emberek. Grag az egyik
titkos alagúthoz vezette a katonáit, amelyet a klarok még nem
fedeztek fel, majd otthagyta őket, míg ő kitérőt tett, hogy
Realgarral kapcsolatos elintézetlen ügyeinek végére pontot
tegyen. Ennek végeztével a csatát túlélt sárkányfattyakat
bevezette a Pax Tharkasba futó alagútba. Miután mind bent
voltak, Grag parancsba adta, hogy zárják le a járatot. Miután
imádkoztak Takhisishez és ellátták sebeiket, a sárkányfattyak
megkezdték hosszú útjukat vissza Pax Tharkasba.
Egy napon Grag visszatér majd Thorbardinba.
Egy napon, amikor királynője diadalmaskodik.

***

A csata a templomban majdnem olyan gyorsan véget ért,

mint ahogy kitört. A theiwarok, akiknek amúgy sem volt
gyomra a harchoz, látva a sárkányfattyak visszavonulását vagy
elmenekültek, vagy megadták magukat. Mint kiderült, Realgar
nem volt közöttük. A háttérből irányított, és amikor úgy látta,
vesztésre állnak, a thán kereket oldott.
Miután biztosították a templomot, véget ért a harc és a
foglyokat is elvitték, Hornfel szétküldte a katonáit, hogy
nézzenek be Thorbardinban minden résbe és repedésbe, hogy
felleljék Realgart. Hornfel élve akarta elfogni a thánt, hogy a
tanács előtt feleljen bűneiért. Míg Hornfel parancsokat
osztogatott, mindenkinél a fia felől érdeklődött. Armant
azonban senki nem látta, és nem tudták, mi lett a sorsa. Csak
annyit tudtak, hogy a pöröly fénye rendületlenül ragyogott a
harc során, bátorságot öntve a szívekbe és megacélozva a
karokat.
Hornfel jólesően gondolt arra, hogy a fiával győzelmi
vacsorán ünnepelhet, amikor megfordulva megpillantotta a
neidart, Tűzkovács Kovát, aki némán és tiszteletteljesen állt
mellette. A vén törpe bánatos arcára pillantva azonban a szíve
elszorult.
Eltakarta a szemét, majd fejét fölemelve halkan azt
mondta:
– Vezess a fiamhoz!
Kova Reorx oltárához vezette a thánt. Arman a dobogón
feküdt, kezét a pörölyre kulcsolva, szemét lehunyva.
A bajtársak a közelben csoportosultak. Tanis karján tépett
szélű vágás húzódott, Sturm szeme fölött felhasadt a bőr, és
még mindig a varázslövedék utóhatásaitól szenvedett. Caramon
keze eltört, mert állon vágott egy sárkányfattyút. Raistlin
sértetlennek látszott, bár ezt nem lehetett biztosan
megállapítani, mert nem válaszolt a kérdésekre és csuklyáját
mélyen a szemébe húzta. Tasslehoff inge elszakadt, orra
vérzett. Vére elkeveredett könnyeivel, ahogy lenézett a törpe
holttestére.
– Mi történt? – kérdezte Hornfel gyászolva. – Semmit
nem láttam a fejetlenségben.
– A fiad hősként élt és hősként halt meg – mondta
egyszerűen Kova. – Egy kürtőben elrejtőzött sárkányfattyú
támadt rá, és megpróbálta elvenni tőle a szent pörölyt. Egy
mérgezett tőrrel megszúrta. Bár a fiad tudta, hogy meg fog
halni, tovább harcolt, megölte a sárkányfattyút, és a tetemét a
kürtőbe hajította.
Tasslehoff tátott szájjal hallgatta Kova hazugságát. Már
el akarta mondani, mi történt valójában, de a törpe olyan
szigorú vasvillatekintettel nézett rá, hogy inkább befogta a
száját saját magától.

***

Arman Kharas teste három napig feküdt kiterítve az

Életfában. A negyedik napon Hornfel és Thorbardin
törpekirályságának thánjai és Tűzkovács Kovás, neidar
rokonuk végső nyugvóhelyére kísérték Arman Kharast. Testét
hőse, Kharas szarkofágja mellé helyezték, és mindkettejüket
Duncan király sírjába temették a Thánok völgyében. Az ifjú
törpe sírján a táblát Tűzkovács Kova véste kőből. Ez állt rajta:

A templom csatájának hőse, aki visszahozta Kharas

pörölyét és legyőzte Verminaard sárkánynagyurat.
Tiszteljük nevét:
Véső, Hornfel fia

Egy másik testet is nyugovóra helyeztek, bár jóval

kevesebb ceremóniával. Realgart meggyilkolva találták, nyakát
fültől fülig elvágta valaki. Csak a teste mellett talált karmos
lábnyomok utaltak gyilkosa kilétére.
Hornfel úgy döntött, teljesíti a Realgar által kínált alkut,
bár hozzátette: akkor is befogadta volna a menekülteket
Thorbardinba, ha nem kötöttek volna fogadást. Tanis és társai
szabadon elhagyhatták Thorbardint, hogy elvigyék az örömhírt
az övéiknek és a Déli kapuhoz vezessék őket, amely nyitva
várja majd őket.
– Nyitva áll előttük és a világ előtt – ígérte Hornfel.

***

A csata utáni éjszakán Kova a szokásosnál is komorabb

és savanyúbb volt. Elhúzódott a többiektől, nem felelt a
nekiszegezett kérdésekre, és azt állította, kimerült és mindenki
hagyja békén. Nem vacsorázott, hanem rögtön lefeküdt aludni.
Raistlinnek is rosszkedve volt. Ellökte magától a tányért,
mondván, hogy felfordul a gyomra az étel gondolatára. Sturm
próbált enni, de végül letette a kanalat és fejét tenyerébe
támasztva ült, arcát elrejtette. Csak Caramonnak volt jókedve.
Miután meggyőződött róla, hogy a raguban nincs gomba,
nemcsak a saját adagját ette meg, de a fivéréét és Sturmét is.
Tasslehoffnak is nyomott volt a hangulata. Bár
visszakapta erszényeit, még arra sem vette a fáradságot, hogy
végignézze őket. Egy széken ült, a lábát rugdosta, és valamit
babrált a zsebében.
Tanis megkocogtatta a surranó vállát.
– Beszédem van veled.
Tas sóhajtott.
– Gondoltam.
– Gyere ki, ne zavarjuk Kovát! – mondta Tanis.
Tas csoszogva követte a félelfet a fogadó elé. Ahogy
Tanis becsukta az ajtót, látta, hogy Sturm és Raistlin fölkelnek
az asztal mellől és Kova ágyához lépnek.
Tanis a surranóhoz fordult.
– Mondd el, mi történt Duncan sírjában! Mi történt
valójában! – nyomta meg a szót Tanis.
Tas feszengve álldogált egyik lábáról a másikra.
– Ha elmondom, Kova dühös lesz.
– Egy szót sem szólok neki – ígérte Tanis. – Nem tudja
meg.
– Hát jó. – Tas ismét sóhajtott, de ezúttal
megkönnyebbülésében. – Jó lesz megszabadulni a tehertől. El
sem tudod képzelni, milyen nehéz titkokat őrizni! Szóval
találkoztam ezzel az aranygyapjas mamuttal…
– Ne gyere a mamuttal! – szólt rá Tanis.
– De ez fontos része a történetnek – vitatkozott Tas.
– A pöröly – emlékeztette Tanis. – Kova találta meg
Kharas pörölyét, nem igaz?
– Mindketten megtaláltuk a pörölyt – próbálta Tas
elmagyarázni –, és a valódi Kharas testét meg a skorpiót, aztán
Kova elvette az abroncsbotomat, és azt mondta, menjek el.
Akkor találkoztam az Estcsillag nevű aranygyapjas mamuttal,
de egy szót sem mondok többet róla. Megígértem, tudod…

***
 Sturm és Raistlin egymás mellett álltak Kova ágyánál. A
törpe a fal felé fordulva, nekik háttal feküdt.
– Kova – szólította meg Sturm –, alszol?
– Igen – morogta Kova. – Menj innen!
– Nálad volt a valódi pöröly, igaz? – kérdezte Raistlin. –
Nálad volt, amikor beléptél a Csillagok templomába.
Kova mozdulatlanul feküdt egy darabig, aztán hirtelen
felült. Kipirult arccal feléjük fordult.
– Igen – szűrte összeszorított fogain keresztül –, és
örökké szégyellni fogom magamat miatta!
Raistlin szája megrándult.
– És egy hulla kezében hagytad! Te érzelgős vén bolond!
– Hagyd abba, Raistlin! – parancsolta Sturm dühösen. –
Hagyd békén Kovát. Mi ketten tévedtünk. Kova tette
becsületes és nemes volt.
– Hány ezren fizetnek majd az életükkel ezért a nemes
gesztusért? – Raistlin köpenye ujjába dugta a kezét, és
komoran mérte végig a lovagot. – A nemesség és a becsület
nem öli meg a sárkányokat, Fényeskardú Sturm.
Raistlin elvonult. Amikor a fivére az útjába került,
rádörrent:
– Caramon, készítsd el a teámat! Émelygek.
Caramon Sturmról Kovára nézett – aki összekuporodott
az ágyán –, majd vissza a testvérére, aki dühösebb volt, mint
valaha.
– Ó, persze, Raist – mondta Caramon leverten, és sietett,
hogy engedelmeskedjen.
Sturm Kova vállára tette kezét.
– Helyesen cselekedtél – mondta. – Büszke vagyok rád,
és mélységesen szégyellem magamat.
Sturm sötét pillantást vetett Raistlinre, aztán ment, hogy
meggyónjon és megbocsátásért fohászkodjon.
 Tasslehoff és Tanis visszatérve csendes szobát találtak,
leszámítva Sturm suttogó imáját Paladine-hoz. Tas annyival
jobban érezte magát most, hogy kiöntötte a lelkét, hogy
kiborította szütyőit és átbogarászta tartalmukat, végül a
rendetlenség közepén nyomta el az álom.

***

Kova kimerült, de nem talált megnyugvást az alvásban,

mert nem jött a szemére álom. Feküdt az ágyában a
sötétségben, néha elszundított, de minduntalan felriadt a
gondolatra, hogy az aurak megfogja a csizmáját és a kürtőbe
rántja. Végül nem bírta tovább. Felkelt, kisurrant az ajtón és
leült a küszöbre.
Az éjszakába meredt. Fények szikráztak, de nem a
csillagok hideg kristályfényével, amelyek szépsége mindig a
szívébe mart. Ezek Thorbardin fényei voltak – lámpásokba zárt
lárvák, amelyek addig világítottak, míg elég idősek nem lettek
a kőrágáshoz.
Kova hallotta az ajtó nyílását, és fölugrott; félt, hogy
Sturm vagy Raistlin jön, hogy tovább nyaggassa. Amikor látta,
hogy Tanis az, visszatelepedett.
A félelf mindkettejük számára kényelmes csendben
üldögélt mellette egy darabig.
Végül Kova megszólalt:
– Nálam volt a pöröly, Tanis, a valódi. – Egy pillanatra
elhallgatott, majd mogorván hozzátette: – Kicseréltem őket.
Hagytam, hogy Arman azt higgye, az igazit találta meg, holott
a hamisat szerezte meg.
– Sejtettem – mondta Tanis halkan, rövid hallgatás után.
– A végén azonban azt tetted, ami helyes.
– Nem tudom. Ha Armannál lett volna a valódi pöröly,
talán nem halt volna meg.
 – A pöröly nem menthette volna meg az aurak mérgétől.
Ha pedig Kharas pörölye nem lett volna nálad, amikor a
sárkányfattyúval harcoltál, mostanra a Sötét Királynő kezébe
került volna – mondta Tanis.
Kova eltöprengett ezen. Talán a barátjának igaza van.
Ettől nem lett helyesebb az, amit tett, de talán idővel képes lesz
megbocsátani magának.
– Reorx azt mondta, a törpe, aki megtalálja a pörölyt, hős
lesz, Tanis. Neve örökké élni fog. – Kova felhorkant. –
Gondolom, ez is csak azt mutatja, hogy még az istenek sem
tudhatnak mindent.
– Ebben én nem lennék olyan biztos – válaszolta Tanis.

Kiadja a Delta Vision Kft.

Felelős kiadó: Terenyei Róbert
Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft.
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Megjelent 2010-ben, Budapesten,
29,5 ív terjedelemben.