GALAKTIKA FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

DAVID KONSZTANTYINOVSZKIJ
Az idő fogva tart
MÓRA KÖNYVKIADÓ
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Давид Львович Константиновский: Весьма достойная судьба
© Западно–Сибирское книжное издательство, Новосибирск, 1985

FORDÍTOTTA FÖLDEÁK IVÁN

A FEDÉL PATAKI TIBOR MUNKÁJA

© Földeák Iván, 1989

Hungarian translation

HU ISSN 0238-3063
ISBN 963 11 6419 5

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó: Sziládi János igazgató
Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (88.8135/10)
Athenaeum Nyomda (88.1722), Budapest, 1989
Felelős vezető: Szlávik András vezérigazgató
Felelős szerkesztő: Székely Éva
A szöveghűséget ellenőrizte: Simándi Klára
Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea
Terjedelem: 10,92 (A/5) ív. IF 6233
HOLD, a FÖLD természetes eredetű bolygója,
s átlagosan 384 400 kilométerre van tőle.
A Nap visszaverődő fénye világítja meg.

Egy lexikonból

Az asztronómusok viszont azt állítják,

hogy a Holdnak nincs légköre, s ezért nem lakható.

V. I. Steingel dekabrista könyvéből 1819

Mi az élet? Az ember és a kakas egyaránt élnek...

I. D. Jakuskin dekabrista értekezéséből

1830-as évek
 Távirat
SZIGMA 99/287 12 05 1347 AALLOMAAS JURKOVNAK
KEEREM ENGEDEELYEET ODAREPUELNI SZEMEELYES
UEGYBEN TANAACSEERT NAGYON FONTOS ELOERE
KOESZOENOEM – KOSKIN

Távirat
AALLOMAAS 46/077 04 05 1824 SZIGMA KOSKINNAK
IGYEKEZZEN – JURKOV

Távirat
SZIGMA 101/314 09 05 2110 AALLOMAAS JURKOVNAK
NAGYON KOESZOENOEM STOP ELSOE RAKEETAAVAL
REPUELOEK – KOSKIN

Jurkov
Akkor állított be, mikor már éppen készültünk lefeküdni. Nágya
elégedetlenkedett. Én sem lelkesedtem túlságosan. Fogalmam sem volt,
minek kellek az általam sohasem látott Koskinnak.
Csörrent a házitelefon, felvettem a kagylót, s az állomás bejárati
zsilipjének ügyeletes robotja megszokott hangján jelentette:
– Vendége van.
– Vendégünk van – ismételtem meg mély sóhajjal Nágyának.
– Jó, jó – erősítette meg feleségem reményvesztetten. – Remélem, rám
nincs szükségtek? Ha megkínálod valamivel, mindent megtalálsz a
hűtőben.
Éppen ebben a pillanatban kopogtak.
– Tessék – mondtam –, jöjjön!
Az ajtó lassan kinyílt, s egy férfi lépett be bizonytalanul a szobába.
Ránk pillantott, lehorgasztotta fejét, s így maradt az ajtónál, a padlót
bámulta.
– Jó estét! – köszönt, de alig hallottam szavait. – Koskin vagyok.
Kimeredt szemmel bámultunk rá. A Holdon ritkán találkozol ilyennel.
Nágya tért elsőnek magához.
– Jó napot! – mondta.
Közelebb léptem, és becsuktam Koskin mögött az ajtót; a
körülményekből ítélve neki nem állt szándékában. Majd kezet nyújtottam.
Kézfogása gyönge és bizonytalan volt.
 – Kolja – dünnyögte.
– Üljön le! – kínáltam hellyel.
Leült a szék peremére, s aktatáskáját maga mellé tette. Azt hihetted,
hogy egy űrállomáson ül, s éppen most jelentették be: a járat késik.
Nágyával csak álltunk és néztük. Kolja Koskin fel-felemelte tekintetét, s
vastag szemüvege mögül röpke és félénk pillantásokat vetett ránk. Szeme
az üveg mögött erősen kidagadt. Világos, tulajdonosuk sokat olvas. Kolja
Koskin tekintete szomorú, kétségbeesett volt. Szeme alatt petyhüdt táskák
lógtak, arca pedig oly halovány volt, hogy csupán a komputerünk
archívumából kivett papír színével hasonlíthattuk össze. A haját, ez
nyomban feltűnt, nem ártott volna megmosnia, a szakállát pedig kifésülnie
és megborotválnia, s az sem lett volna baj, ha meglehetősen gyűrött zekéje
alatt rendesen gombolja be ingét: úgy tűnt, a gombokat és a gomblukakat
összekeverte, akár egy bohóc a gyerekeknek készült tévéműsorban. Egy
szó mint száz, volt mit nézni rajta.
– Dolgom van önnel – dünnyögte ismét. – Fontos. Nagyon fontos.
– Igen-igen, világos – feleltem, s törtem a fejem, mihez kezdjek vele. –
Hallgatom.
– Kérem, üljön le! – kínált székkel.
Az igazat megvallva kis híján azt feleltem: "Köszönöm". Nágya
kacagásban tört ki. A helyzet egyre érdekesebb lett.
Nos, elfogadtuk Koskin vendégszerető ajánlatát. Pillantását felkapta,
meggyőződött róla, hogy valóban leültünk, s ismét dünnyögni kezdett.
Ezúttal nyomban a lényeggel kezdte.
– Tudják, eltűnt a feleségem – jelentette ki minden teketória nélkül.
Még jó, hogy már a díványon ültünk! Nágya hanyatt dőlt a párnákra.
Ránéztem – alig tudta visszatartani kacagását. Éreztem, hogy kettesben kell
fogadnunk a vendéget.
Vendégünk különben csodálkozva pillantott Nágyára. S hozzátette:
– Már negyedik napja!
Nágyának egy percre sikerült komoly képet vágnia. De alighogy Koskin
lesütötte a szemét, nem állta meg, ismét elnevette magát.
– No, Jurkov! – kacagta el magát. – Nem is tudtam, hogy a szökésben
levő feleségek szakembere vagy...
Koskin ismét Nágyára pillantott. Tekintetében szemrehányás ült. Akkora
szemrehányás, hogy Nagyezsda rögtön szabadkozni kezdett:
– Nem, nem, ide figyeljen... Koskin... Hiszen én mindig azt hittem,
hogy Jurkov – fizikus. Nem így van?
Koskin elmosolyodott. Nagy kő esett le a szívemről. Hiszen tudják,
látogatók mindenfélék lehetnek. Nem, úgy látszott, Koskin elméje tiszta.
– Éppen erről van szó – jelentette ki. – S az én Masam – szintén fizikus.
– Ez természetesen nyomós érv! – nevette el magát Nagyezsda. – Nos,
tudja, a maga ügye... Hogy is mondjam.
Koskin megint elmosolyodott. Ezt kellőképp értékelni, kellett:
mosolygott, noha nyilvánvalóan nem sok kedve volt hozzá. Szó se róla,
keményen tartotta magát. Vártunk.
– Tudják, a feleségem beszélt magáról. Amikor a munkájáról mesélt. Én
természetesen egy kukkot sem konyítok az egészhez. Tudják, történész
vagyok. Csütörtökön valamiféle kísérletről beszélt, s annak lehetséges
veszélyeiről. Amikor nyugtalankodni kezdtem, azt felelte, hogy minden
rendben lesz, hogy felhasználja a maga tudományos munkáit és még
valakiét, de hogy kiét, arra már nem emlékszem.
– Frevilét? – segítettem neki találomra.
– Pontosan. Egyszer volt nálunk vendégségben, hivatalos ügyben
kereste meg Masát. A feleségével volt.
Frevil diákkori jó barátom. Egy nemzetközi építőbrigádban
ismerkedtünk meg a Hold túlsó oldalán (a Moszkva-tengernél, az
Űrhajósok öblénél). Utána közös témán dolgoztunk, együtt csináltunk
néhány munkát. Most annak az osztálynak a legjelesebb elméleti
szakembere, amelyik kétezer kilométerre helyezkedik el állomásunktól.
Laboratóriuma robotokat gyárt, a Holdon nagy irántuk a kereslet.
– Úgy – mondtam –, no és?
– Tehát, csütörtökön beszélgettünk, Masa pedig pénteken kiküldetésbe
repült a Földre. S képzeljék, eltűnt. Nos, ekkor elhatároztam, hogy
megkeresem magukat. Lehet, hogy tudja, merrefelé járhat.
– Nem fordult az igazgatósághoz, a Biztonsági Szolgálathoz?
– Nem – bizonytalanodott el Koskin –, olyan kínos... Különben Masa
sem örülne neki, hogy ekkora zajt csapok. Törtem, egyre csak törtem a
fejem, majd úgy döntöttem, hogy megkérdem magától...
– S miért nem fordult például Frevilhez? Koskin zavarba jött.
– Csak holnap indul rakéta az osztályra. Magukhoz viszont már ma
volt... Nem tudtam volna holnapig várni.
– Jól van, férfiak – szólalt meg Nágya, s felkelt. – Minden világos.
Megyek, és csinálok vacsorát. Kolja, nálunk fog aludni. S amíg a konyhán
ügyeskedem, beszéljétek meg Kolja problémáit.
Nágya kiment, én meg járkálni kezdtem az egyik sarokból a másikba.
Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek a dologhoz. Azonban segítenem
kellett. Kolja, Koskin csak ült és várt türelmesen. A legegyszerűbbel
kezdtem.
– Rendben, Kolja, mesélje el, hogyan történt.
– Szívesen – felelte készségesen Koskin. – Tehát, reggel későn keltem.
Ugye, megyek mosakodni, s egy üzenetet találok az asztalon a
feleségemtől: "Lerepülök a Földre. Holnap visszajövök, ebéd a
hűtőgépben. Ha tovább maradok, ne izgulj. Csókollak." Nos, ez minden. S
már negyedik napja nem jött vissza.
– A cédula magánál van?
– Igen, tessék.
Koskin átnyújtott egy papírt. Kibontottam és kétszer elolvastam.
– Kolja, ide még írtak valamit: "Ha valami történne, járj el az
étkezdébe."
– Igen, elfelejtettem. Elnézést.
– Tehát a felesége mégiscsak feltételezte, hogy tovább is elidőzhet?
– Ebben nincs semmi különleges. Sokszor nagyon magával dagadta a
munkája. De ha tovább marad, akkor is legfeljebb egy-két napra. S a
Földről feltétlenül értesített volna.
– Világos.
– Fülig benne volt a munkában – folytatta Koskin. – Esténként gyakran
a laboratóriumban maradt. Előfordult, hogy egyedül üldögéltem otthon,
majd benéztem hozzá. Sajnos, nem tudok neki segíteni, így hát egy ideig
téblábolok nála, majd együtt hazamegyünk.
– Úgy látom, hogy csodálatos a családi életük.
– Igen! – jelentette ki hevesen Koskin. – Azt hiszem, egyetlenegyszer
sem veszekedtünk.
Még mindig a szoba egyik sarkából a másikba járkáltam.
– Megbocsásson, Kolja, mégis felteszek néhány tapintatlan és banális
kérdést.
– Tessék, csak tessék!
– Leliet, hogy a felesége az utóbbi időben készült valahová? A földi
kiküldetésen kívül. Próbáljon visszaemlékezni, nem tett valami ilyesféle
megjegyzést?
– Nem. Biz' isten, nem, ha mondom.
– Nem történt valami rendkívüli esemény a családjukban?
– Az égvilágon semmi.
– Akkor lehet, hogy épp az ellenkezője igaz, nagyon is egyhangúan
zajlott az életük? Lehet, hogy a felesége csupán unatkozott?
– Nem hinném... Mondogatta, méghozzá elég gyakran, hogy nagyon
tetszik neki ez az élet, s csak ez az élet ad számára lehetőséget, hogy sokat
dolgozzon.
Magamban gyorsan végigfutottam az összes lehetséges változaton, és
éreztem, hogy végül igazi detektív lesz belőlem. Ugyan mi mást tehetnék!
– Gondolkozzék egy kicsit, Kolja! Nem fordult elő az utóbbi időben,
hogy a felesége beszélgetés közben hirtelen eltöprengett valamin?
– Nem, ha mondom, semmi rendkívüli nem történt.
– Miről beszélgettek a legtöbbet az utóbbi napokban?
– Lehet, hogy nem hiszi, de többnyire a munkánkról beszélgettünk. Ő
elmeséli; hogyan halad a munkájával, természetesen csak nagy
általánosságban, hiszen nekem fogalmam sincs róla. Én pedig mesélek neki
a magaméról, mindig szívesen hallgatja, s azt mondogatja, hogy ezzel
pótolja az el nem olvasott könyveket.
– S a felesége eltűnését megelőző estén?
– A monográfiámról beszélgettünk. Éppen egy hónapja fejeztem be az
első változatot, s a múlt héten kaptam meg a Földről a vita jegyzőkönyvét.
– Sok volt az észrevétel? – kérdeztem automatikusan, jóllehet ennek
természetesen nem volt köze az ügyhöz.
Koskin sóhajtott:
– Volt bőven!
Bólintottam. A szokásos história.
– Ne keseredjen el, Kolja, az első változattal mindig így van.
– Tudom én! Az észrevételek kapcsán sok a munka, én azonban
optimista vagyok. Azután meg – elmosolyodott és valósággal kivirult – az
én Masam is azt mondja, hogy semmiség az egész.
Rápillantottam. Az ördög se mondaná meg, mi van az arcára írva. Egy
dolog legalábbis világos volt: szerelmes a feleségébe, és csodás párt
alkotnak... Az ajtóhoz fordultam. Igaz is, hol van Nagyezsda, sokat kell
még várni a vacsorára? Kérdéseim Koskinhoz végzetesen kifogytak.
– Jól van – mondtam, noha egyelőre semmi jó nem történt. – Lehet,
hogy van valami feltételezése?
– Nincs – Koskin vállat vont.
– De valami csak megfordult a fejében?
– Nem...
– Tud aludni? – kérdeztem kétségbeesésemben. Koskin megértette.
– Ezeken az éjszakákon – mondta halkan – egyáltalán nem aludtam.
Fogalmam sem volt, mit tegyek. Semmiképp sem szerettem volna, hogy
valaki rájöjjön, eltűnt a feleségem, s nekem a leghalványabb elképzelésem
sincs róla, hol lehet. Egyre csak füleltem, nem ő jött-e meg. S töprengtem.
– Töprengett – ismételtem. – S hová lyukadt ki?
 – Sehová. – Koskin lehorgasztotta a fejét.
Végre bejött Nagyezsda, görgőasztalt tolt maga előtt, legutolsó
találmányunkat, nagyon büszke volt rá. Az asztalra pillantottam s
megnyugodtam: Koskin jól fogja érezni magát. Világos, hogy gondjai
meghatották Nagyezsdát. Istenem, mi minden volt ezen az asztalon!
Feleségem bőkezűségének csúcsa a krumpli volt, ami csak nemrég és igen
kis mennyiségben termett melegházunkban. A természetes és szintetikus
ételek dekoratívan voltak tálalva, akár egy diplomáciai fogadáson. S ahhoz,
hogy mindez nemcsak szép, de ízletes is, nem fért kétség – Nágya
nagyszerű háziasszony volt. Csak álltam a szoba közepén, s örültem:
feleségem jó szívének, a krumplinak s az igazat megvallva még annak is,
hogy ha egy kis időre is, de megfeledkezhetünk reménytelennek tűnő
témánkról.
Egy ideig nagy figyelemmel falatoztunk. Koskin egyszerre elszabadult.
– Vegyen, vegyen még! – kérlelte Nágya. Étvágyából ítélve nemcsak
hogy nem aludt, de nem
is evett az elmúlt négy napban. Nem volt, aki gondoskodjék Kolja
Koskinról.
– Vegye le a zakóját – javasoltam. – Jobban fogja érezni magát.
– Nincs ellenére? – fordult Koskin Nagyezsdához, mintegy jó modorát
kívánta ezzel kimutatni.
– Egy csöppet sem – egyezett bele Nagyezsda.
– S tolja odébb az aktatáskáját, hiszen zavarja. Koskin levette kabátját,
aktatáskájához azonban
nem nyúlt. Állandóan úgy ült, hogy az aktatáskája a lábához érjen.
Nágya észrevétlen rámkacsintott. Már éppen meg akartam Koskintól
kérdezni, vajon nem családi ékszerek rejtőznek-e nála. Rájöttem, hogy
természetesen ez a monográfiája. Ugyan mi más lehetett, amitől egy percre
sem hajlandó megválni?
– Teát vagy kávét kér? – kérdezte Nágya, amikor az asztalkán már csak
üres tányérok voltak.
– Képzelje el – felelte Koskin, aki a bőséges étkezéstől elálmosodott –,
a feleségem kávézik, csak kávét iszik, s megállás nélkül, egész nap! Én
viszont, az igazat megvallva; jobban kedvelem a teát...
– Akkor teázni fogunk – zárta le Nagyezsda. Az első csésze után
megkérdeztem:
– Kolja, mi a témája monográfiájának?
– Ó! – rögtön elevenebb lett. – Szibéria történelmét tanulmányozom.
– Melyik századot? – érdeklődött Nagyezsda.
 – A tizenkilencediket.
– Érdekes!
– Igen. – Koskin érezte, hogy Nagyezsda hálás hallgatóság, s egyre
inkább belelendült –, fantasztikus kor és micsoda emberek...
– Már megbocsásson – próbáltam meg lehűteni –, nem tartja kissé
különösnek, hogy a Holdon kutatja Szibéria történelmét!
– Ugyan mi mást tehettem volna? – felelte Koskin.
– Feleségemet meghívták, hogy dolgozzon a Szigmán, s ezt nem
utasíthatta vissza! A Földön természetesen jobban éreztem volna magam,
könyvtárak, kollégák. A Szigma vezetősége azonban elébe ment
kérésemnek! A témámat még a tervbe is felvették.
– Hogy tervbe vették, hát ez remek – értettem egyet vele. Koskin
tetszett. – Na és mi a helyzet az anyagokkal, hiszen egy csomó anyagra
lesz szüksége? S most nyilván még újabbakra, hogy tökéletesítse
monográfiáját.
– Semmi baj, megoldottuk, minden rendben! Szerződésünk van a
Tudományos Akadémia szibériai részlegével, a moszkvai könyvtárakkal,
űrpostán kapok mikrofilmeket, sőt könyveket. Ez rendben van.
– Nos, akkor világos. Nincs több kérdésem.
– A nehézségek másutt vannak! – kiáltott fel hevesen Koskin.
– Ugyan hol?
– Hát ott, hogy igen sok anyag egyáltalán nem áll rendelkezésünkre. A
tobolszki archívum annak idején leégett, a jenyiszeji levéltárat elöntötte az
árvíz...
– Nincs más, mint hogy együttérezzek önnel, Kolja
– jelentettem ki.
– Nos, nincs semmi megoldás? – érdeklődött Nagyezsda.
– A megoldás az irkutszki könyvtárakban lenne – sóhajtott Koskin. De
az ördög vinné, ott is nagy tűzvészek pusztítottak.
– Mit kíván hát tenni? – kíváncsiskodjam.
– Lehet, hogy valamit mégiscsak sikerül előkeríteni? – bizakodott
Nágya.
Koskin széttárta karját.
– Nos, a feleségemmel töprengtünk, sokat töprengtünk ezen...
Komoran sóhajtott.
Hogy figyelmét valamiképp elvonja, Nágya öntött még teát.
– Köszönöm – hálálkodott Koskin. – Annyira hiányzott már a tea.
– Igyon csak, amennyi jólesik – biztatta Nágya.
 – Mondják, itt az állomáson természetes a tea? Egyébként elnézést, azt
hiszem egészen mást akartam mondani...
– Ugyan, hiszen ez emberi dolog – felelte Nagyezsda. – Nem, Kolja, a
tea nálunk az állomáson, akárcsak a kávé, szintetikus.
– Nos, a Szigmán is! A feleségemet ez roppant bántja. Az a véleménye,
hogy ez az egyetlen baj a Holdon.
Látszott, képtelen rá, hogy egy percre is megfeledkezzen a feleségéről.
– Ide figyeljen Kolja – kezdte Nagyezsda, miután megvárta, amíg a
vendég felhajtja a második csésze teát –, menjünk, tegyük el magunkat.
Már későre jár. Nyilván fáradt a repülőút után, ne is tiltakozzon. Holnap
Jurkovval majd visszatérnek a problémákra. A reggel bölcsebb az esténél.
Menjünk, elkísérem a szobájába.
Legnagyobb csodálkozásomra Koskin engedelmesen felállt, és követte
Nágyát. Az aktatáskáját természetesen magával vitte. Különben lehet, hogy
a monográfiáján kívül még ott rejtőzött a pizsamája és a fogkeféje. Sietve
jóéjszakát kívántam Koskinnak.
Amikor tíz perc múlva beléptem hálószobánkba, Nágya már az ágyon
ült.
– Adtam neki sampont és ollót – jelentette. – És altatót.
– Remek – hagytam rá.
Egy percig a szoba küszöbén álltam, s a feleségemet néztem. Szívesen
elnézegettem, ahogy az ágyban üldögél, alvás előtt. Vászon hálóing volt
rajta. A haját éjszakára laza fonatba fonta össze. Semmi szépítőszer nem
volt arcán, csupán vékony krémréteg. Nágya kissé gunyorosan pillantott fel
rám. Szeme csillogott, arca nevetett.
– A te Koskinod – jegyezte meg – kész csoda.
Bólintottam.
Nágya maga elé meredt, hallgatott.
– Mit gondolsz – kérdezte azután halkan –, mi történhetett a
feleségével?
Megsimogattam Nágya haját. A feje apró és meleg volt. – Nem tudom...
Fogalmam sincs.
– Gyere minél gyorsabban – súgta.
Fogmosás közben kihasználtam az alkalmat, hogy tükör előtt állok, s
megnéztem magam. Önkéntelenül vállat vontam. Kész rejtély, mi
különlegeset találhat egy ilyen nő, mint Nágya egy férfiban, akinek nincs
máshol helye, mint a Holdon. S nem az elegáns Szigmán, hanem a
bázisoktól oly távol eső állomáson. S azt, hogy milyen régóta vagyok már
az állomáson, az utóbbi időben sokan észrevették... "Egyszerűen
szerencséd van, Jurkov" – közöltem tükörképemmel.
Majd Koskinra gondolva elüldögéltem a kád szélén. Pontosabban
mindkettőjükre. A Holdon természetesen bármi előfordulhat: különösen, ha
felidézzük meghódításának történetét. De még mennyi minden
megtörténhet! Rablások is voltak, meg rakétabalesetek is, néhány glider
balesetéről már nem is szólva... Megint egy banda garázdálkodik? Vagy
talán baleset történt, ami nem megy ritkaságszámba itt, a Holdon?... Nem,
különös.
A Hold meghódítása teljes ütemben haladt, még úgy tűnt, nem is olyan
rég építették az első bázist, most pedig már a Hold mindkét oldalán kisebb-
nagyobb települések nőttek ki: bányák, űrkikötők, farmok. S magától
értetődően különböző lobogó alatt működő tudományos laboratóriumok.
Egyik-másik különböző országokhoz tartozott, de nemzetközi szervezetek
is tartottak fenn laboratóriumot. A mi apró állomásunk egy nagy
komplexum része, mely a naptevékenységgel foglalkozik. Ami viszont a
Szigmát illeti, ez óriási új tudományos központ, amolyan város, modern
stílusban. Hogy éppen ott tűnjön el valaki titokzatos körülmények között?
Rövid töprengés után a központi irányítóterembe indultam.
Laboránsunk, Bob Bier volt épp az ügyeletes. A tudományos
együttműködés a Holdon manapság olyan megszokott, mint régebben az
Antarktiszon volt. A világ minden tájáról érkeznek dolgozni az állomásra, s
a legkülönbözőbb nyelveket hallhatod.
– Mi az, főnök, esti ellenőrzés? – kérdezte Bob angolul.
– Egy fenét – feleltem oroszul. – Dolgom van.
A kövér Bob volt a társadalmi munka leglelkesebb híve. Vesszőparipája
a művészi öntevékenység. Mindig tele volt gonddal, mindig rohant
valahová. Úgy, hogy mi sem ment könnyebben, minthogy rávegyem,
hagyjon magamra az irányítóteremben. El akartam kerülni a fölösleges
kérdezősködést. Valami azt súgta, minél kevesebben tudják, mi történt
Koskinnal, annál jobb.
Magamra maradva felhasználtam a helyi távíróösszeköttetést.

Távirat
SUERGOES AALLOMAAS: 54/166 11 05 2350 OSZTAALY
FREVILNEK KOEZOELD, MIT TUDSZ KOSKINA TERVEZTE
KISEERLETROEL – JURKOV

Távirat
97/541 OSZTAALY 16 06 0105 AALLOMAAS JURKOVNAK
 ABSZOLUT SEMMIT STOP: EGYUETT DOLGOZTUNK STOP.
NEM FEJEZTUEK BE – FREVIL

Távirat
AALLOMAAS 54/167 10 06 0110 OSZTAALY FREVILNEK
HA MEGTUDSZ VALAMIT KOSKINAAROL, SUERGOESEN
KOEZOELD – JURKOV

Frevil
Jurkov furcsa táviratai sehogy sem mentek ki a fejemből. Már régóta
kínlódom az álmatlansággal, minden új orvos, akit ezzel megkerestem,
újabb tablettákat írt fel. Féltem, hogy a késői táviratok végképp
kilendítenek a kerékvágásból. El kellett döntenem, milyen altatót vegyek
be s mennyit.
Claire próbálta elvonni figyelmemet.
– Akarod, hogy olvassak valamit?
Egy ideje szokásba hozta, hogy elalvás előtt felolvas nekem.
Pontosabban azóta, mióta orosz könyvek kerültek a kezébe. S nem
akármilyenek, hanem régiek. Claire gyorsan tökéletesítette mind nyelvi,
mind történelmi ismereteit, s már azon tréfálództam, épp ideje, hogy
felhagyjon a számítástechnikával, s áttérjen a szlavisztikára.
Bebújtam a takaró alá, s első dolgom az volt, hogy éjjeliszekrényem felé
fordultam. Ott őriztem a gyógyszereimet. Kinyitottam a szekrény kis
ajtaját, és a gyógyszerek kiszóródtak a padlóra.
– Miért nem válaszolsz? – kérdezte Claire.
Ebben a pillanatban eszembe jutott valami. Mégpedig: ezek a könyvek
nem akárkitől, hanem éppen Koskinától kerültek Claire-hez. Pontosabban a
férjétől, Nyikolajtól. Akkor kezdett vonzódni a régi könyvekhez, amikor
Koskinával belefogtunk közös munkánkba.
Megfordultam. Claire feje alatt volt mind a két párna, kezében vastag
kötésű könyvet tartott. Alaposan szemügyre vettem. Fiúsan nyírt rövid
frizurája volt, világos, hideg szemével meglepődve nézett.
Néhány másodpercig küzdöttem a csábítással, hogy nyomban
beszámoljak Claire-nek a táviratokról. S közben törtem a fejem, milyen
altatót vegyek be. Ezért is haboztam a válasszal. Claire azonban nem az a
fajta, aki sokáig tud várni. Egyébként sincs feltétlenül szüksége a
válaszodra, hogy döntsön.
– Tehát, akkor olvasni fogunk – jelentette ki határozottan. S belemerült
a könyvbe.
 Nem maradt más, minthogy némán bólintsak. Csak úgy, magamnak.
Majd hasra fordultam s nekiláttam, hogy felszedjem a padlóról a
kiszóródott gyógyszereket.
– Tudod, mi ez? – folytatta Claire. – Régi és új Oroszhon. Hetvenötből.
Természetesen ezernyolcszázhetvenötből.
Arra gondoltam, ha nyomban megosztom Claire-rel a különös táviratok
tartalmát, lehet, hogy Jurkov nem helyesli majd. Inkább nem sietek. S
megdicsértem magam körültekintésemért.
– Nos, szerintem ez a legérdekesebb – kezdte Claire. – Először azonban
egyet s mást el kell mondanom a szerzőről.
Ekkor eszembe jutott még valami. Valami egészen más. A helyzet nem
volt olyan egyszerű, mint kezdetben hittem. Hiszen Claire előbb vagy
utóbb tudomást szerez a táviratokról. S akkor aztán ő sem fog megdicsérni
azért, mert rögtön nem számoltam be neki róluk. Az nem kifejezés, hogy
nem fog megdicsérni. Elképzelni is nehéz, mi lesz. Jóllehet, talán nem is
olyan nehéz elképzelni.
– Volt egy szibériai kozák, Szemjon Cserepanov kezdte közben a
történetet Claire. – Tiszt, remek fickó és okos ember. Mindent a saját
erejéből ért el. Kijárta az iskolákat, írni kezdett. És sok érdekes dolgot
hagyott maga után.
Képtelen lévén eldönteni, hogy szóljak-e Claire-nek a táviratokról vagy
sem, gyenge jellememért önmagam szidtam, s egymás után kaptam be az
altatókat. Legalább ebben legyek határozott, döntsék gyorsan, és ne
habozzak egy percig se.
Claire tovább mesélt:
– Igaz, Cserepanov mindent sorjában írt le, amolyan
tudátárammódszerrel, ahogy ezt sokkal később nevezni kezdték. Ez pedig,
magad is megérted, nagy felháborodást váltott ki kortársai között. Egy szó
mint száz, nem egy Lev Tolsztoj. Ráadásul összekeverte az eseményeket és
a különböző korokat, hogy mi történt előbb és mi később, egy év vagy tíz
év neki mindegy volt, úgy adja elő, ahogy neki tetszik. Szívesen túlozta el
a dolgokat, valahogy a kelleténél érdekesebben tálalt mindent.
Egyenletes susogást hallottam, Claire simította végig szeretettel a
lapokat. Mint mindig, egy kicsit habozott, mielőtt belekezdett. Az egyik
altatós dobozt a bal, a másikat a jobb kezemben tartottam. S képtelen
voltam eldönteni, melyiket válasszam. (Számomra) ismerős história.
Keserveset sóhajtottam. Claire nem törődött velem.
– Minden olyan érdekes...
Végképp kedvem veszítve először nyitottam ki a számat:
 – Kezd ott, ahol akarod.
A tenyeremen méregettem a dobozokat.
– Mégiscsak egy boszorkány – jegyezte meg Claire suttogva. Ez annyit
jelentett, hogy a feleségem egy percre Koskinára gondolt.
Az altató, ami a bal kezemben volt, kicsúszott ujjaim közül.
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Életemben jelentkezett valamiféle de
termináltság. Leültem, és kihúztam a jobb kezemben maradt dobozból egy
tablettát.
– Rendben – felelte Claire. – Ide figyelj! "Tehát az irodalmi remények
és a keserves emlékek visszatartottak attól, hogy Kamcsatkára utazzam.
Most nagyon sajnálom, mert először..." No, itt egy kicsit ki lehet hagyni...
"Másodszor – megláttam volna Kamcsatkát és azt a bizonyos ritka
postamestert, akit az alábbi eset miatt ítéltek el: tudják vagy sem, de
Kamcsatkára a posta évente csak egyszer jut el, s ugyanígy évente csak
egyszer viszik el. Ezért a postamesternek egész esztendőben csupán egy
munkanapja van; Az egyik esztendőjén úgy alakult, hogy ez a végzetes nap
a névnapja volt..."
Ajkam közé fogtam a tablettát, nyúltam a vizespohárért, amit
odakészítettem az éjjeliszekrényre, s leöblítettem a keserű gyógyszert, de
sehogy sem akart lecsúszni a torkomon.
– Hallgatod, amit mondok? – kérdezte ebben a pillanatban szigorúan
Claire.
– Persze, persze! – siettem a válasszal, s természetesen félrenyeltem a
tablettát.
Amíg kiköhögtem magam, Claire tovább olvasott:
– Tehát, "az egyik esztendőben úgy alakult, hogy ez a végzetes nap a
névnapja volt, és a postamester nem tudta megállni, s a törvény megszabta
két óránál korábban távozott a lakomára, természetesen abbahagyta a
levelek felvételét, mert ő volt az egyetlen alkalmazott". Utána zárójelben
ez áll: "Még hogy helyettese is legyen!"
– Való igaz – vetettem közbe bizonytalanul.
– A továbbiakban zárójel nélkül folytatódik. "Közben a
kikötőparancsnok egy óra múlva küldött csomagokat, s azokat nem vették
fel."
A megmaradt altatókat tartalmazó doboz még a kezemben volt. Ez a
körülmény újabb belső vívódások oka lett. Ahelyett hogy rögtön a helyére
tettem volna! Kínzó töprengésbe merültem, elegendő lesz-e egyetlen
tabletta, vagy vegyek be még egyet.
– "A következő esztendőben – folytatta Claire – a kikötőparancsnok
panaszt nyújtott be, s újabb év múlva megérkezett a megkeresés, az arra
egy év múlva adott választ nem fogadták el, de a közel öt év múlva
megérkezett ellenőr már nem találta az élők sorában a vádlottat..."
Claire szünetet tartott. A tablettát néztem, s a postamesterre és magamra
gondolva közöltem:
– Remek történet.
– Ugye? – Claire felém fordult.
– Olvass még! – kértem. Számomra valóban érdekes volt. Jóllehet az az
átkozott probléma a tablettákkal erősen lekötött. Egyáltalán, zavarta
életemet.
– "Harmadszor: megfosztottam volna magamat az élvezettől, hogy
egyek egy olyan ételt, amelyet egyetlen ínyenc sem próbált még, ha nem
fordultam volna meg Jakutszkban, vagy Kamcsatkán nyáron."
Hiszen ha elhatározom, hogy beveszek még egy altatót, akkor először el
kell dönteni azt is: mégis, egy egészet vegyek be, vagy egy felet.
– "Tudni illik, hogy az észak-szibériaiak kedvenc étele télen a fagyott
nyers hal, amit apró szeletekre forgácsolnak, megöntöznek ecettel, olajjal,
megborsoznak, ezért is nevezik ezt az ételt forgácsnak, s meg kell vallani,
valóban finom."
– Ejh! – Nem tudtam türtőztetni magam. – Utoljára akkor ettem igazi
halat, amikor a Földön voltam. Mikor is?
Claire csak kacarászott. A mézesheteinket töltöttük a Földön. – Tehát
"...valóban finom. De vajon nyáron ehetsz-e belőle? Csak a mi távoli
északi vidékünkön lehet, Jakutszban vagy még annál is távolabb...
Kimennek a folyópartra... remek halat fognak, s nyomban, még elevenen a
vastag moharéteg alá dugják, az örökösen fagyott földre, pontosabban az
örök jégre, s betakarják. S amíg megteáznak, sétálnak, kártyáznak egyet, az
ivászat és a falatozás idejére..."
Elment a kedvem a tablettától. Azon vettem észre magam, hogy
undorral bámulom ezt a kis dobozt.
– "...az ivászat és falatozás idejére a hal tökéletesen megfagy, s igazi
forgács lesz belőle. Azt mondják, nincs ennél finomabb előétel, a fagylalt
hozzá képest ócskaság."
– Könnyen lehetséges – jegyeztem meg. S nagy lendülettel a padlóra
hajítottam a keserű vegyszerrel teli dobozt.
Claire egy másodpercre felém fordította tekintetét, majd ismét belebújt a
könyvbe.
–"Negyedszer, személyesen láttam volna..." Ezt, azt hiszem, átugorjuk...
És végül "ötödször – átélném a hudsoni kormányzó érzéseit, aki..."
 Ekkor kezdtem érezni, hogy hat az altató. Lassan édes álomba
merültem. Lemerültem, felbuktam, majd ismét lemerültem.
– "Partra" szállt Kamcsatkán – jutott el hozzám, amikor kissé
magamhoz tértem – ...errefelé kutya- és szarvasfogaton közlekedik.
Ismét elszunnyadtam.
– "Végül ötezer versztát megtéve látja Irkutszk városát..." – hallottam,
amikor legközelebb felébredtem. S épp a legjobbkor ébredtem, mert Claire
szigorúan megkérdezte: – Alszol?
– Látja Irkutszk városát – ismételtem tagoltán, s a lehetőség szerint
minél élénkebben, hogy eloszlassam kételyeit. Erőt vettem magamon,
kinyitottam a szemem, s megpillantottam a régi kötésű könyvet. S egy
nagyon távoli asszociáció hatására hozzátettem: – S nem sejti, hogy a Hold
mostani lakói közül valaki szívesen megfordulna a régi Irkutszkban...
– Igen – felelte Claire –, azt hiszem, Koskina férje mindent megadna
érte, csakhogy ennek a hudsoni kormányzónak a helyére kerülhessen!
Olvassak még?
Miután feleletre nem számított, nem is válaszoltam.
– "Örökre elválván Irkutszktól – kezdte ismét Claire –, el kell időznöm
egyes személyiségeknél, akik nevüket emlékezetessé tették."
Az álommal küzdve megkérdeztem:
– Ezt mind valóban, egyszerre, egy lélegzetre írta?
– Igen – volt a válasz. – Még csak új bekezdést se látok, íme, tessék!
Fel kellett emelkednem. Sima lapot pillantottam meg, két oszlopban
sűrűn tele volt írva. A szerző egyszerűen és keresetlenül rótta az egyik szót
a másik után. Még nagyobb rokonszenvet éreztem iránta. Tekintetem
végigfutott a sorokon. Ismerős szavak villantak fel előttem: "még hogy
helyettese is legyen", "ötezer versztát megtéve", "el kell időznöm egyes
személyiségeknél"...
– Tetszik nekem – jelentettem ki.
– Nekem is! – kiáltott fel Claire, – Hallgasd tovább!
Szerettem volna hallgatni, a szemem azonban magától lecsukódott, s
Claire hangja valahová a semmibe veszett. Nagy nehezen egy másodpercre
ismét felbuktam az álomból.
– "...Trescsiha, így nevezték szibériaiul Treszkin feleségét – jutott el
halkan hozzám. – ...Azt a feladatot tűzte maga elé, hogy gyermekeinek,
akik, azt hiszem, nyolcan voltak, egy-egy púd papírpénzt gyűjt..."
Ez volt az utolsó, amit még el tudtam csípni, aztán végleg elaludtam.
 Reggel, még félálomban voltam, de már hallottam a lapok zizegését.
Fordultam volna a másik oldalamra, hogy tovább aludjak, s kényelmesen
elnyújtóztam. Claire hirtelen megragadta a vállam, s rázni kezdett.
– Ébredj! Na, ébredj már, szaporábban!
Nagy nehezen kinyitottam a szemem. Megpillantottam Claire rémült
arcát.
– Itt történt valami!
Fölpattantam és körbepillantottam.
– Nem itt, hanem ott!
Claire maga előtt tartotta a régi könyvet, lassan lebegtek a fényes, sárga
oldalak.
– Á, az ördögbe! – nem tudtam türtőztetni magam, és hátrahanyatlottam
az ágyra. Ugyan mi történhetett egy könyvvel éjszaka, kérem, árulják el –
Claire kezdtem a lehetőségekhez képest minél nyugodtabban – tegnap
bevettem altatót és...
– Nem hiszel nekem?
– Persze hogy hiszek, csak kérlek, hagyj aludni!
– Nem, várj csak! Mindjárt elmondom.
– Rendben, hallgatlak.
Egyszóval megbékültem. Különben sem tehettem volna mást.
– Emlékszel a hudsoni kormányzóra? No, arra, aki útnak indult, utazott,
utazott, s megérkezett Irkutszkba?
– Emlékszem.
– És Trescsihára?
– Arra is emlékszem.
– S emlékszel, hogy mindez egymás után volt?
– Emlékszem, hogyne emlékeznék!
Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Veszélyes állapot: össze kellett
magam szedni.
– Veled még külön meg is néztük, te magad láttad, ott minden sűrűn
egybefolyik, mégcsak bekezdés sem volt...
– Igen, Claire, igen. – Magamban számoltam tízig s vissza, ahogy az
orvos tanácsolta. – No és?
Claire rám pillantott, majd a könyvbe, aztán ismét rám nézett. Nagyot
sóhajtott. S csak ezután mondta:
– Most pedig megjelent ott egy bekezdés. S a bekezdéstől teljesen új
szöveg.
– Hol? – tettem fel a lehető legostobább kérdést.
– Hát ott, ugyanazon az oldalon. Felültem.
 – Add ide! – kértem.
Claire felém nyújtotta a könyvet. A könyv – legalábbis küllemét
tekintve – pontosan ugyanolyan volt, mint a tegnapi. Claire arca olyan volt,
mintha azzal, hogy elveszem tőle a könyvet, valami borzalmas dologtól
szabadítanám meg,
Vizsgálgatni kezdtem az ismerős szöveget. "Vékony szeletekre
forgácsolják... Remek halat fognak..." Egyelőre minden a helyén volt.
"...kutya- és szarvasszánon közlekedik..." Rendben. "Látja Irkutszk
városát..." Úgy van! Valóban, a sor félbemaradt.
Felemeltem a tekintetem, s láttam, hogy Claire figyelmesen méreget.
Ismét belepillantottam a könyvbe, s megtaláltam azt a helyet, ahol
abbahagytam az olvasást, s megnéztem, hogyan folytatódik. Utána
nyomban Trescsiháról kellett hogy szó essék. De utána, mi több, új
bekezdéssel, egészen más szöveg volt...
A sort ujjammal követtem, és segítségül még ajkam is járt, gondosan
szótagolva olvastam a szöveget, mintha csak most tanultam volna meg
olvasni. Lassan, a szöveg lényegét csak kínkeservesen felfogva
silabizáltam: "Mellesleg eszembe jutott egy eredeti teremtés: 1844-ben,
télen Irkutszk terén megjelent egy fogat, egyetlen lovacska volt eléje
befogva. Egy francia hölgy ült benne, Madame Moro (az is lehet, hogy
nem így hívták, nem emlékszem), galambbal, spirituszos kávéfőzővel és
egyebekkel."
– Eljutottál a galambig és a kávéfőzőig? – kérdezte Claire.
– Igen... – csak ennyit tudtam kinyögni.
– Kérlek, olvasd tovább hangosan, mert különben képtelen lennék
elhinni!
– Rendben – mondtam engedelmesen, s tovább böngésztem a szöveget.
– "A fogat utasa egy szót sem tudott oroszul, s miután feleségemmel éppen
ezen a téren laktunk, Pirozskov házában, ismerősünk, Busch rendőrfőnök,
tudván, hogy nejem beszél franciául, megkérte, hogy tolmácsoljon neki."
– Az utolsó pillanatig reménykedtem benne, hogy csupán a
képzeletemben létezik ez az egész!
– "S tessék, mit mesélt Madame Moro – folytattam.
– Párizsban élt a férjével, aki sok zűrzavart okozott neki. A férje végül
egy dührohamában így szólt: »Minden száz mérföldért, ami elválaszt tőled,
száz frankot fizetek. Utazz el Kamcsatkára, és milliomos leszel!«"
– Szép dolog. S ráadásul Párizsból való! – dünnyögte Claire.
 – "A madame-nak kapóra jött ez a kijelentés olvastam –, vásárolt egy
fogatot s egy lovat, útitársként magához vett egy galambot, innivalónak
kávét – s ki hinné el – így jutott el Irkutszkba!"
– Valóban, ki hinné el...
– "Pedig ez valóban így történt."
– Frevil, ez az utóbbi mondat mintha szántszándékkal nekünk, nekem
meg neked íródott volna. Hát meg tudod ezt valakinek is magyarázni?
– Még maradt egy kicsi, végigolvasom. "Itt makacsul követelte, hogy
mutassák meg, melyik út vezet Kamcsatkára, s alig tudták rábeszélni, hogy
nyárig maradjon itt, s a Lénán hajózzon el odáig. Hogy utána mi történt,
nem tudom..."
A bekezdés véget ért, s elhallgattam. Belepillantottam, hogyan
folytatódik. Az állt ott, ami tegnap. "Örökre elválván Irkutszktól el kell
időznöm egyes személyiségeknél... »Trescsiha«, így hívták szibériaiul"... A
továbbiakban minden a helyén volt. Becsaptam a könyvet, és óvatosan,
mintha robbanásveszélyes anyag lenne, letettem az ágy mellé, az
éjjeliszekrényre.
– Mit szólsz hozzá? – kérdezte Claire, rá nem jellemző félénkséggel.
Vállat vontam.

Távirat
OSZTAALY 02/10 10 06 0632 AALLOMAAS JURKOVNAK
KUELOENLEGES JELENSEEGET FEDEZTEM FEL KOEZE
VAN A KOSKIN CSALAADHOZ – FREVIL

Távirat
SUERGOES AALLOMAAS 03/09 07 05 0700 OSZTAALY
FREVILNEK
TAAVIRATILAG KOEZOELD A JELENSEEGET – JURKOV

Távirat
OSZTAALY 03/10 08 06 0725 AALLOMAAS JURKOVNAK
NYIKOLAJ KOSKIN REEGI KOENYVEEBEN SZOEVEG
MEGVAALTOZOTT – FREVIL

Jurkov
Legelőször is Frevil mindkét táviratát darabokra téptem. Majd még kisebb
cafatokra szaggattam őket. Aztán még apróbbakra. S csak utána hajítottam
bele a szemétkosárba.
 Bob Bier, aki az irányítópulthoz hívott, szerencsére már elaludt
karosszékében. Az ügyelet utolsó óráit rendszerint alvással töltötte.
Valamikor próbáltam harcolni ellene, de azután feladtam, s most örültem,
hogy Bob alszik. Abban biztos voltam, hogy nem olvasta a táviratokat.
Egyszóval az, ami Koskinnal történt, még nem terjedt el. Ez tehát rendben.
Ha egyáltalán beszélhetünk rendről ebben a helyzetben.
A szobámba indultam, s útközben próbáltam rendezni gondolataimat.
Nágya éppen reggelit készített. Amikor megálltam apró konyhánk
küszöbén, letette a kést, kezét megtörölte kötényében, s halkan
megkérdezte:
– Mi történt?
– Hol? – kérdeztem vissza, mintha nem sejteném, miről van szó.
– Az irányítópultnál – makacskodott Nágya. – Hiszen Bob hivatott,
ugye? Hallottam.
– Á! – legyintettem. – Semmi különös. A reggeli rádiótáviratok.
Fojtott hangon beszéltünk, nehogy felébresszük Koskint.
– Van valami a Biztonsági Szolgálattól? – kérdezte Nágya.
– Nincs. Ha a Holdon történt volna valami rendkívüli, mi már tudnánk.
– Úgy... Akkor mi van?
– Lehetséges – megpróbáltam, amennyire csak tőlem tellett, hogy
közömbös képet vágjak –, hogy a szokásos családi perpatvar?
Szerettem volna minél tovább megóvni Nágyát. Annál inkább, mert még
magam sem tudtam, hogy mitől óvom.
– Nem hinném – jegyezte meg, és ismét a konyhakés után nyújt, amit
már két hete meg akartam élesíteni. – Szerető feleség... Valahol másutt van
a kutya elásva.
Vállat vontam.
– Mi a véleményed, megtaláljuk? – kérdezte Nágya.
– Megtaláljuk – ígértem különösebb meggyőződés nélkül.
Ekkor lépett be Koskin.
– Jó reggelt! – üdvözöltük kórusban.
Koskin megmosdott, megfésülködött, gondosan megborotválkozott.
Orrára csúszott szemüvege fölül gondterhelten pillantott ránk.
– Jó reggelt! – dünnyögte alig hallhatóan.
Az ingén ismét összekeverte a gombokat. Látszott, ez ellen nincs mit
tenni.
– Van valami újság? – kérdezte Koskin. Nágya tagadón rázta a fejét.
– Kitaláltak valamit? – kérdezte Koskin tőlem.
– Nem – ismertem be.
 Leültünk reggelizni. Nágya ezúttal csak úgy-ahogy terített meg, nem ez
volt a legfőbb gondja. S ő maga is zavarodottan és izgatottan ült;
igyekezett kerülni Koskin tekintetét.
Különösebb lelkesedés nélkül fogtunk Koskinnal az evéshez. Nágya
nem nyúlt semmihez.
Amikor csüggeteg lakománk a végére ért, Koskin sértett gyermekként
meredt rám. Úgy döntöttem, hogy eljött a kérdések ideje. Kérdéseimet
ezúttal már előre elkészítettem.
– Mondja, Kolja, mivel foglalkozik a felesége?
– A feleségem? – ismételte el a kérdést. – Hiszen mondtam, hogy a
feleségem fizikus.
– Rendben, de mivel foglalkozik mint fizikus? Koskin zavarba jött.
– Nos, hát ezt képtelen lennék megmagyarázni... Hiszen tudja,
szakmáink annyira különböznek egymástól...
– Tudom. Akkor nézzük másképp. Nyilván hallott tőle néhány fizikai
szakkifejezést. Az is lehet, hogy megjegyzett egyet s mást abból, amit
véletlenül a laboratóriumában elolvasott. Amíg este várta, hogy befejezze a
munkáját.
– Aha! Világos. Rendben, mindjárt...
Koskin elgondolkozott. Vártam. Ez roppant fontos volt.
– Pauly elve... – kezdte bizonytalanul Koskin, és kérdőn rám meredt.
Biztatón bólintottam.
– Van ilyen. Még. Bátrabban, Kolja!
– Még az indetermináció elve... Azt mondta, hogy az indetermináció
elvének van egy másik oldala is.
– Még, még!
– A relativizmus hatásai... Planck állandója... Van ilyen?
– Igen.
– Ó, egészen el is feledtem! A Jurkov-Frevil-tételek!
Koskin, miután ezt is kivágta, büszkén rám pillantott, ő maga is
meglepődött ismereteitől.
– Elég – állítottam le.
Nágya az ingem ujjához ért, s így szólt:
– Talán fel kellene hívnod Frevilt... Á?
Megfogtam a kezét. Kicsi és hideg volt. Próbáltam megdörzsölni az
ujjait. Majd felálltam.
– Kolja, én most magával elrepülök a Szigmára. Nágya, kérlek csak a
legszükségesebbeket készítsd össze. Hamarosan megjövök. Indulás előtt
még valamit el kell intéznem.
 Távirat
SUERGOES AALLOMAAS 04/11 09 06 0834 OSZTAALY
FREVILNEK
AZONNAL REPUELJ SZIGMAARA TALAALKOZUNK
HALLBAN – JURKOV

Távirat
SUERGOES OSZTAALY 04/12 20 06 0845 AALLOMAAS
JURKOVNAK
NEM REPUELHETEK FOENOEKEIM JELENLEETEMET
KOEVETELIK IGAZGATOO TANAACS BIZOTTSAAG
KONZULTAACIOOK STOP ELNEEZEEST – FREVIL

Távirat
SUERGOES AALLOMAAS 04/13 07 06 1859 OSZTAALY
FREVILNEK POKOLBA AGGAALYAIDDAL GYERE – JURKOV

Frevil
Én persze odarepültem... Régi barátságunk ezt követelte. Tíz percig
tartottak fel a zsilipkamrában. A tudományos főtitkárt nem kerülhettük el:
ez a tapintatlanság csúcsa lett volna. Jurkovval együtt érkezett az a
fiatalember; Nyikolaj Koskin. Először velünk együtt akarta felkeresni
főnökünket, de azután Jurkov hazaküldte. S helyesen tette, így egyeztünk
meg: a formalitások elvégzése után Jurkovval együtt ellátogatunk
Koskinék lakására. S majd ott találkozunk.
Alighogy Nyikolaj Koskin elment, Jurkov elmesélte nekem, mi történt.
Én kinyitottam útitáskámat, s megmutattam a régi könyvet: megtaláltam a
szükséges oldalt, s odaadtam neki, hogy olvassa el.
– Ki ez a szerző? – kérdezte Jurkov szemét le nem véve a szövegről.
– Cserepanov – magyaráztam.
Jurkov sokáig tanulmányozta a titokzatos új bekezdést.
– Madame Moro... – dünnyögte.
Ily módon cseréltünk adatokat a problémáról. Befejezésül jobbnak
tartottam, ha elveszem a könyvet Jurkovtól, s útitáskámba csúsztatom.
Jurkov megkérdezte.
– Régóta dolgozol a nővel? Már úgy értem Koskinával?
– Körülbelül fél éve, de...
– Mi ez a "de"?
 – Nem is tudom, hogy mondjam... Valami nem jött össze közöttünk.
– Pontosabban?
– Az volt a benyomásom, hogy maga sem tudja, mit akar.
– Hogy hogy maga sem tudja, mit akar?
– No, tudod... A feladatot bizonytalanul határozták meg. Zavarosan. Ide-
oda kapkod. S húzza-halasztja az eredmények felmutatását.
– Úgy... – jegyezte meg halkan Jurkov. Figyelni kezdtem.
– Mit akarsz mondani?
– Bizonytalanul... – ismételte utánam Jurkov. – Nem világosak... Ide-
oda kapkod... Húzza-halasztja...
– Hát igen – erősítettem meg.
– Akkor miért egyeztél bele, hogy ilyen ügyetlen munkatársad legyen?
– Hiszen egyáltalán nem ügyetlen! Nem is úgy fest. Ragyogóan szervez,
és annyit dolgozik, hogy bármely férfin túltesz!
– Hm! – mondta Jurkov. S rám nézett, merőn a szemembe. – Akkor meg
miről van szó?
– Fogalmam sincs... – széttártam a kezem, mit tehettem volna még
hozzá?
Ekkor közölték velünk, hogy bemehetünk. Gyorsan rendbe hoztam
magam: a fejem búbján megigazítottam azt, ami még a hajamból maradt,
megsimogattam a bajuszomat, helyére huzigáltam a csokornyakkendőmet,
amit még Claire ajándékozott a születésnapomon, s megigazítottam a Hold
legjobb szabójánál rendelt zakómat. Jurkov szkeptikusan bámulta
készülődésemet. Zsebemből elővettem még két elengedhetetlen kelléket, az
egyiket (egy szájban feloldódó, kapszulás tablettát) bekaptam, a másikat, a
pipámat a fogaim közé dugtam. Most már minden rendben volt.
– Menjünk, kész vagyok – mondtam.
– Lehetetlen – morgott Jurkov.
Elsőnek indultam el, a széles ajtóhoz léptem, melyet az előszobában
dolgozó egyik lány kitárt előttünk. Régóta megszoktam Jurkov modorát.
Végtére is ez az ő dolga. Tehát előreindultam, Jurkov pedig követett.
A Szigma tudományos főtitkára, idős, köpcös férfi, arról volt híres, hogy
nem veti meg az élet örömeit. Bizonyára ez a szenvedélye tette lehetővé,
hogy megállja a helyét az adminisztratív gondok közepette is. Csak az a
kötelessége, hogy fogadja a vendégeket, az olyanokat, mint mi, mennyi
energiáját kötötte le. Mondogatták, hogy szaunát is építtetett magának.
Frissen felpattant hatalmas karosszékéből, s felénk hömpölygött, közben
hatalmas hasa fenyegetőn himbálódzott egyik oldalról a másikra. Magától
értetődik, hogy imádta az evést. Mellesleg a tekintélyes külső az ő posztján
feltétlenül szükséges. A főtitkár szemmel láthatóan virult.
Az üdvözlésre a szőnyegen került sor, mely a hatalmas dolgozószoba
egész középső részét beborította. Majd a kövér visszatért karosszékéhez,
mi pedig helyet foglaltunk két, jóval kisebb másikban, melyek masszív
asztala túloldalán álltak, s elkezdődött a szokásos ceremónia.
– Örülünk, hogy a Szigmán üdvözölhetünk két ilyen kiemelkedő
tudóst... – dünnyögte az orra alatt a tudományos főtitkár.
Körülnéztem. A Holdon szokatlan fényűzés vett körül. A Szigmát
különben is hihetetlenül nagyvonalúan építették. A tervezők szerették volna
megmutatni, hogy a Holdon nemcsak apró, spártai életmódra alkalmas
bázisok lehetnek. Itt például nem kabinok voltak, mint az állomáson
Jurkovnál, s nem is szobák, mint nálunk az osztályon, hanem lakások. A
kutatólaboratóriumokról már nem is beszélve. Ezeket úgy felszerelték,
hogy bármelyik földi jövevény megtiszteltetésnek vehette, ha meghívták
dolgozni.
– A mi Szigmánk feladata – folytatta a dünnyögést a kövér főnök –,
mint a neve is mutatja, hogy biztosítsuk a lehetőséget a komplex
kutatásokhoz, elősegítsük az összes tudomány, mind az egzakt, mind a
humán diszciplínák szintézisét...
Úgy vélem, már régóta kívülről bemagolta ügyeletes szövegét. Nem
nézett ránk, és Jurkov egy szempillantás alatt felhasználta ezt:
elterpeszkedett a karosszékben, és pihent a repülőút után. Én éppen
ellenkezőleg, feszülten ültem és vártam, mikor kezd a tudományos főtitkár
érdeklődni érkezésünk okáról. Ez katasztrófa lett volna: nekünk semmi
esetre sem volt szabad bárkinek is szólnunk a tegnapi eseményekről.
Jurkov mintha kitalálta volna, mi jár a fejemben; szemét kissé felnyitotta és
odakacsintott nekem: ugyan, egy csöppet se izgulj. S képzeljék, igaza lett.
Már jó néhányszor meglepett azzal, hogy milyen jól ismeri mind az emberi
természetet, mind a holdbéli szokásokat.
A kövér főnök elmormolta szövegét, s felállt, hogy kezet szorítson
velünk. Ezzel útra bocsátott bennünket. Igaz, szemmel láthatóan még
valami másra is gondolt, amikor futólag megkérdezte:
– Maguk nyilván Koskinához jöttek?
– Hmm-m! – kezdte határozatlanul Jurkov. – Voltaképp...
Mi azonban már nem érdekeltük a tudományos főtitkárt. Munkáját
elvégezte. Még egy perc, és szerencsésen elhagytuk fogadószobáját.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– Koskina laboratóriumába – vetette oda Jurkov. – Siessünk!
Végigrohantunk a folyosón, beugrottunk a páternoszterbe, majd
végigbarangoltunk néhány szerfölött sötét és kihalt folyosón, amilyenekből
több száz van a Szigmán. Útitáskám verdeste a térdem. Végül
megpillantottam az ismerős számot az ajtón.
– Ezertizenhármas – mormolta Jurkov. – Természetesen. Más nem is
lehetne.
Belöktem az ajtót – nem volt bezárva. Beléptünk.
Az ablakon gyönge fény hatolt be. Körülnéztünk. Sehol senki. Jurkov
végigtapogatta a falat, megtalálta a villanykapcsolót. Kigyúlt a földi
lámpafény. Tovább nézelődtünk. A számítógép pultja ki volt kapcsolva, az
asztalon nagy rendetlenségben papírok hevertek. Jurkov a hátsó falhoz
ment, melybe egy acélajtót vágtak. Lehajolt, majd kiegyenesedve
megállapította:
– Le van plombálva.
Bólintottam. Amikor Koskinánál jártam, ez az ajtó akkor is be volt
zárva, rajta pecsét.
Jurkov az asztalhoz lépett. Válogatni kezdte a papírokat. Odaléptem és
mellé álltam. Jurkov az egyik lapot a másik után vette fel az asztalról, én
pedig néztem.
– A test sebessége és koordinátái... – dünnyögte Jurkov. – A pontosság
paradoxona, úgy... A tárgyak kiválasztása... Ezt kutattátok együtt?
Zavarban voltam. Néztem Koskina számításait, s egyre jobban
csodálkoztam.
– Hűha! – végül már nem bírtam türtőztetni magam. – Hiszen ez
egészen érdekes!
S kitéptem a papírlapot Jurkov kezéből.
Belemélyedtem Koskina feljegyzéseibe, Jurkov a hátam mögött állt.
Lázasan felkaptam az asztalról a következő papírlapot, majd egy újabbat;
fantasztikus volt számításának a menete!
Jurkov közben az acélajtóhoz hajolt.
– A plombán ezertizenhármas szám – közölte. – Koskina pecsételte le.
Amikor ismét hozzám lépett, vállat vontam. A papírlapokat néztem,
melyek Koskina íróasztalán hevertek, s fogalmam sem volt, hogy mit
mondjak. Teljes értetlenség lett úrrá rajtam.
– Lehet, hogy egyszerűen elhallgatott valamit? – tételezte fel Jurkov.
– Honnét tudnám... – csak ennyit tudtam kinyögni.
– A munka egy bizonyos szakaszában már nem volt rád szüksége?
– Minden lehetséges... – préseltem ki magamból.
– S amíg te azt hitted, hogy összevissza csapong, ő határozottan tört a
célja felé.
 Felkaptam a fejem.
– Miféle cél felé?
– Egy kísérlet felé! – kiáltott fel Jurkov.
– De milyen felé? – kérdeztem ismét.
– Milyen felé... – ismételte Jurkov.
E szavakkal távozott. Követtem, s gondosan becsuktam magam mögött
az ajtót, nehogy mások figyelmét is magára vonja.
– Most hová? – kérdeztem.
– Menjünk, beszéljünk még Koljával... – felelte komoran Jurkov.
Ismét félhomályos folyosókon lépdeltünk végig, megtaláltuk a liftet, s
felmentünk a lakótérbe. A folyosók itt szűkebbek voltak, viszont több volt
a fény és az ember. Különösebb nehézség nélkül megtaláltuk Koskinék
lakását.
Jurkov kopogtatott; senki nem válaszolt. Jurkov hangosabban
kopogtatott. Megint semmi válasz. Ekkor könnyedén meglökte az ajtót. Az
ajtó kissé kinyílt. Jurkov felém fordult, mögötte álltam, s megkérdezte:
– Bemenjünk?
Bólintottam.
Beléptünk az előszobába, de senkit nem láttunk. Tovább mentünk a
nappaliba. Ott sem volt senki.
– Ne menjünk beljebb! – állított meg Jurkov.
Teljesen egyetértettem döntésével. Kényelmesen helyet foglaltunk a
kerek kémlelőnyílás alatt elhelyezett székeken, és vártunk. Nyikolaj
nyilván csak rövid időre szaladt ki valahová.
Körülnéztem – a Szigmán szokásos lakás. A Föld színes fotói a falakon,
könyvespolc, többnyire szakkönyvekkel, újságasztal, a sarokban televízió...
Úgy láttam, Jurkov elszundikált. Váratlanul felkapta a fejét. Már éppen
meg akartam kérdezni, mi történt, amikor figyelmeztetően intett.
Hallgattam és vártam. Végül Jurkov alig hallhatóan odasúgta:
– Hallod?...
Feszült figyelemmel hallgattam. Való igaz, valami volt a levegőben!
Távolról a zaj a földi eső hangjára emlékeztetett. Valahol, ez biztos, víz
folyt. Körülnéztem. Mintha a lakás mélyéről jött volna a hang. Izgatottan
felálltam.
Jurkov ebben a pillanatban nagyot csapott a térdére.
– Maradj csak! – szólt rám. – Pinkertoriok... Kolja elhatározta, hogy
lezuhanyozik, amíg megjövünk. Ennyi az egész.
Leültem. A víz hangja ebben a pillanatban elcsitult, a lakás mélyén
kinyílt a fürdőszoba ajtaja, léptek hangzottak... S mit gondolnak, ki lépett
be a nappaliba?
Koskina!
Jurkovval szólni sem tudtunk. Azon kívül, hogy a nyelvem nem forgott,
úgy éreztem, mintha az egész testem valamilyen kemény, szintetikus
anyagból lett volna. Akár egy járó baba, felálltam, hogy üdvözöljem az
asszonyt.
Koskina előbb vett erőt magán, így szólt hozzám:
– Üdvözlöm, Frevil. – S mintha mi sem történt volna. – Örülök, hogy itt
látom magukat.
Azután Jurkovhoz lépett. Jurkov határozatlanul felállt. Először láttam a
barátomat ilyen zavarban. A háziasszony kezet nyújtott neki, s megszólalt,
mint aki már várta látogatásunkat:
– Koskina. Marija.
– E... – nyögte Jurkov, mint aki elfelejtette a nevét. Végül mégiscsak
erőt vett magán. – Jurkov...
– Megismertem – jegyezte meg nyomban Koskina. – A fényképek
alapján, meg amúgy is. Nemhiába van tévénk.
Még mindig ott állt Jurkov előtt, s a kezét nyújtotta. Jurkov végül
észrevette a nő kinyújtott kezét, ő is kezet nyújtott, s megszorította
Koskina ujjait.
– Nagyon örülök – mondtam saját nevemben, de Jurkovnak is súgva.
– Igen – felelte szavaimhoz kapcsolódva Jurkov. – Örülök...
A következő pillanatban láttam, hogy teljesen magához tért. S már
egészen más hangon tette hozzá:
– NAGYON ÖRÜLÖK.
Koskina úgy tett, mint aki semmit nem vett észre, leengedte a kezét, és
könnyű, hanyag léptekkel végiglibbent a nappalin. Ámulva néztem. A
járása könnyű volt, és kecses, nem lépdelt, valósággal repült. Nem
véletlenül mondogatta róla Claire: "Boszorkány". Tehát bámultam
Koskinát. Frottír háziköntös volt rajta, lazán követte magas és karcsú
alakját, nedves haja szétterült a vállán. Amikor felénk fordult, láthattuk
hatalmas kék szemét, szép vonalú orrát és telt, ragyogó ajkát. Bal kezében
hajkefét tartott.
– Én voltaképpen... – Koskina felénk mutatva legyintett a kefével, s
egyúttal utalt rá, hogy mivel volt elfoglalva váratlan jöttünkig. – Ha
megengedik, befejezem... Tíz perc múlva már fogadóképes állapotban
leszek, ahogy illik.
A magam részéről úgy gondoltam, hogy lesz miről beszélgetnünk vele.
Jurkov azonban, úgy látszik, másként döntött.
 – Hálás köszönetünk – jelentette ki meglehetősen szárazon. – Majd
máskor.
Koskina felhúzta a szemöldökét. Jurkov hanghordozása szemmel
láthatóan meglepte és sértette, így maradt mozdulatlanul a nappali
közepén, féloldalt fordult felénk, köntösének szárnya finoman szétnyílt,
majd visszalebbent a helyére, keze a kefével vállmagasságban megállt.
– Nos – szólalt meg végül méltóságteljesen. – Ahogy tetszik. – S
köntöse zsebébe dugta a hajkefét. A beszélgetés véget ért.
Meghajoltam Koskina előtt, Jurkov biccentett, s az ajtóhoz indultunk.
S alighogy lépkedni kezdtünk az ajtó felé, az felpattant – s belépett
Nyikolaj Koskin. Az ajtó valóban felpattant, mert Kolja a lábával nyitotta
ki. Mindkét kezével töméntelen csomagot szorított magához, az üzletből
jött. Dermedten álltunk. Nyikolaj, mintha mi sem történt volna, végigmért
bennünket, s így kiáltott fel:
– Á, már itt vannak! Nagyon jó!
Annak az embernek a boldog arckifejezése ragyogott a képén, aki ismét
meglelte kedves feleségét. Az asztalhoz lépett, s lerakosgatta a
csomagokat.
– Kolja! – kiáltott rá Koskina. – Hányszor mondjam, hogy a konyhába
pakolj!
Ne feledjük, hogy a háziasszonytól már elbúcsúztunk. Nyikolaj érkezése
ugyan visszatartott bennünket, azonban semmin nem változtatott.
Meghajoltam Nyikolaj előtt, és magam után cibáltam Jurkovot. Jurkov
azonban nem mozdult, Nyikolaj viszont összecsapta a kezét.
– Hogyan?! El akarnak menni? Maradjanak, mindjárt asztalhoz ülünk!
Kiderült, hogy Masának ott kellett maradnia, s annyi munkája volt, hogy
nem volt ideje közölni velem. Mindjárt ebédelünk, s megünnepeljük
hazatértét, én pedig elnézést kérek azért, hogy alkalmatlankodtam.
Jurkov összeráncolta homlokát, s epésen megjegyezte:
– Ugyan, még hogy alkalmatlankodás. Semmiség.
– Így adódott... – dünnyögte Nyikolaj.
Jurkov Koskina felé fordult, s komoran így szólt: – Marija, maga igen
érdekes módon utazik kiküldetésbe.
Marija Jurkov felé fordult. Elvörösödött.
– Félreértés történt – jegyezte meg élesen.
Szinte éreztem, hogy pattan közöttük az elektromos szikra. Mintha ózon
szaga terjengett volna a levegőben. Még mindig fogtam Jurkov kezét, most
már biztos, ami biztos. Nyikolaj az újságosasztalkánál állt, melléhez
szorította az utolsó csomagot, s tekintetét zavarodottan feleségéről
Jurkovra emelte, majd vissza.
Koskina végül összeszedte magát.
– Ezek a mi családi ügyeink – vetette oda hanyagul, mintha mi sem
történt volna. – Nincs igazam, Kolja?
Nyikolaj zavarodottan, de habozás nélkül bólintott. Koskina már a kis
asztalnál állt, s példamutató háziasszonyként a csomagokat válogatta.
– Uhum – dünnyögte Jurkov, s nem lehetett tudni, egyetért vagy
ellenkezik.
– Kolja! – kiáltott fel Koskina. – Mint mindig, most sem a megfelelő
kávét Vetted! Ezerszer megmondtam, hogy csak "Szinte-arabik" kávét
vegyél, és ne mást!
Valahogy mégiscsak távoznunk kellett: ismét megcibáltam Jurkov
kabátujját.
– Igen, igen, megyünk – mormogta. Megkönnyebbülten sóhajtottam,
hála isten, ez is
véget ért!
Kiléptünk. Visszafordulva az ajtónyílásban megláttam Koskinát. Egyik
kezével a zár láncát tartotta, s úgy tűnt, alig várja, hogy becsukhassa az
ajtót.
Ekkor az eszembe jutott, hogy a régi könyv még mindig az
útitáskámban van. Pedig szívesen megszabadultam volna tőle. Igen, s
Claire is szigorúan meghagyta, hogy ne hozzam vissza.
Vissza kellett fordulnom. Koskina kelletlenül utat engedett. Kihúztam
útitáskámból a könyvet, és óvatosan a folyóiratasztal szélére helyeztem.
Azon kaptam magam, hogy félek, nehogy a könyv, amíg itt vagyok,
búcsúzóul valami trükkel álljon elő. De nem, nyugodtan feküdt az asztalon.
Óvatosan levettem róla a kezem. Semmi nem történt.
– Íme... e-e-e... a maga könyve – préseltem ki magamból félénken,
Marija és Nyikolaj Koskin tekintetétől követve. S választ sem várva az
ajtóhoz siettem.
Jurkov a folyosón Várt.
– Tűnjünk el! – mondta.
Zsebemben tablettát kerestem. Dörrent az ajtó, Koskina csapta be. Futva
elindultunk.
Tíz perc múlva már a Szigma űrrepülőterén voltunk. Még tíz perc, és
kezünkben volt a jegy haza: Jurkov az állomásra, én hozzánk, az osztályra.
Az indulásig még volt időnk, bementünk a büfébe, s vettünk egy-egy
adag hideg űrflottabeli csirkét. Nem szoktam meg, hogy állva egyek a
magas és szerintem roppant kényelmetlen asztalnál, de mi mást tehettem
volna, a holdi űrflotta igyekszik mindent a Földről másolni.
A csirkés tányérok fölé görnyedve még egy kicsit beszélgettünk az
elmúlt napok különös eseményeiről.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte Jurkov, s méregette a neki jutott
szárnyat.
– Fogalmam sincs – ismertem be. Nekem püspökfalat jutott.
– Megtehetjük természetesen azt is, hogy semmit sem teszünk...
– Meg bizony – értettem egyet vele.
– Végtére is, mi történt? Egy ember segítséget kért tőlünk. Mi
iderohantunk. Kiderült, hogy segítségünkre nincs is szüksége, s végül
minden elrendeződött. Minden rendben. Hazatérhetünk, s elfelejthetjük ezt
az egész históriát.
– Joggal megtehetnénk.
– A feleség visszatért a férjéhez. Happy end...
– Jurkov töprengve rágcsálta a szárnyat.
– Te biztos vagy benne? – kérdeztem óvatosan.
– Miben? Abban, hogy visszatért?
– Nem. Abban, hogy... Hogy ott, a Földön...
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – szakított félbe Jurkov. Ez azt
jelentette, hogy ugyanarra gondolunk.
Elment az étvágyam. Eltoltam magamtól a tányért. Jurkov öklével
bosszúsan az asztalra csapott.
– Tudod, ez igen komoly is lehet! – kiáltotta.
– S előre nem látható következményekkel járhat! Sürgősen meg kell
állítani őket! – S hirtelen, hangját lehalkítva megkérdezte: – Ugyan, mi van
a kezünkben? Csupán egy könyv, nagy dolog...
– Talán beszéljünk Nyikolajjal! – javasoltam.
– Nem. Nincs értelme. Ne feledd, hogy egy szerető férjjel van dolgunk.
– S ha Szibéria múltjának más szakértőhöz fordulnánk?
– Meglepsz. Vitát kezdeni a szöveg magyarázatáról... Nem, már
megbocsáss!
– Mégis, csoda történt ezzel a könyvvel!
– Nyugalom, Frevil. Semmi természetfeletti nem történt. Csupán
léteznek ok-okozati összefüggések.
Hallgattunk. Majd bejelentették, hogy a járatom indul. Mennem kellett.

Távirat
OSZTAALY 36/451 16 13 1850 AALLOMAAS JURKOVNAK
 UERTEEVEE ADAASAABAN MA MUESOR UJDONSAAGOK
SZIBEERIA MUULTJAAROOL LEHET SEGITSEEGEDRE LESZ
– FREVIL

Távirat
AALLOMAAS 54/622 09 14 0130 OSZTAALY FREVILNEK
TAAVIRATOD KEESVE JOETT ADAAST NEM LAATTAM
KOEZOELD A REESZLETEKET – JURKOV

Távirat
SUERGOES OSZTAALY 02/06 12 14 0835 AALLOMAAS
JURKOVNAK
ADAAST MA MEGISMEETLIK KILENCES CSATORNA
FELTEETLENUEL – FREVIL

Jurkov
Már öt perccel az adás előtt a tévékészülék előtt ültünk Nágyával.
Bekapcsoltuk. Amikor a képcső kivilágosodott, új bemondónőt
pillantottunk meg, újabb kellemes külsejű teremtés. A hölgy lopva az előtte
levő lapra pillantgatott, s a lehető leglelkiismeretesebben és összes báját
bevetve beszélni kezdett:
– Most pedig a Földről felvételről megismételjük A tudomány élete
ciklus soron következő adását.
A képernyőn megjelent a főcím: Újdonságok Szibéria múltjáról.
Nágyával egymásra néztünk. Már régen elmeséltem neki utunkat
Frevillel, látogatásunkat Szigmán Koskinéknál. S az összes lehetséges
feltételezésen végigmentünk.
A képernyőn a megszokott műsorvezető jelent meg, természetesen a
tudományok doktora. Mint mindig, élénken dörzsölte a kezét, és
behízelgőn mosolygott.
– Jó estét, kedves barátaink! – közölte vékony hangon. – Ma a
történettudósok legújabb eredményeiről szeretnénk beszámolni. Mint
tudják, nagy figyelmet szentelnek mindennek, ami a dekabristákkal függ
össze. Szülőföldünk mindenki számára oly kedves múltjának egyik dicső
fejezete ez.
– Egyelőre hideg – jegyezte meg Nágya.
– Stúdiónk vendége ma – folytatta a műsorvezető a jeles novoszibirszki
tudós, e-e-e... – belepillantott a papírba – Galina Vjacseszlavovna... e... –
ismét bele kellett pislantania a papírjába – Aljosina. Galina
Vjacseszlavovna, kérem, számoljon be szenzációs felfedezéséről!
A képen megjelent Galina Vjacseszlavovna, egy sovány, szemüveges
hölgy, az operatőr a könyvtári katalógusterem megszámlálhatatlan doboza
előtt mutatta be. Nyilván a rendező ötlete volt, aki másképp képtelen volt
maga elé képzelni Galina Vjacseszlavovna munkáját. Az unalmas háttér
előtt ez a szerencsétlen asszony, aki egyébként egyáltalán nem volt öreg, és
ahogy megállapíthattuk, igencsak vonzó teremtés volt, a képernyőn
egyszerre öregasszonynak tűnt – amolyan "penészvirágnak". S ettől az első
pillanatban szerzett benyomásunktól a későbbiekben sem tudtunk
szabadulni.
– A felfedezés érdeme – jegyezte meg szerényen összehúzva magát a
Penészvirág – nem egyedül az enyém. És szeretném mindenkivel
megosztani, aki a dekabristák életével foglalkozik...
– Persze, persze! – a műsorvezető nyomban közbevágott.
– A dekabristák szibériai életével foglalkozik – fejezte be makacsul
Penészvirág.
– Meleg – jegyezte meg Nágya.
– Meg kell, hogy mondjam – kezdte Penészvirág jól begyakorolt tanári
hangon –, a dekabristákról jó néhány kortársuk hagyott hátra írásos
visszaemlékezéseket. – Kétségbeesetten felsóhajtottam; világos,
hosszadalmas előadásra kell felkészülnöm. – Többek között Jefimov,
Linden, Szemjonov...
– Znamenszkij – szólt közbe élénken a műsorvezető, hogy mindenki
lássa, készült az adásra.
– Tökéletesen igaza van – dicsérte meg Penészvirág, s szemüvege felett
olyan pillantást vetett rá, amilyent a tanárok rendszerint lusta és szemtelen
diákjaiknak tartalékolnak. – Valamint Szemjon Ivanovics Cserepanov.
– Forró! – kiáltott fel Nágya. Ami engem illet, összerezzentem, s a
készülékre meredve előredűltem.
– Igen, igen – erősítette meg fontoskodva a műsorvezető, mintha
szükség lett volna egyetértésére. S miután már félbeszakította szegény
Penészvirágot, nyomban bele is lendült: – S itt feltétlenül meg kell
említésünk a Cserepanov testvéreket, ők készítették Oroszországban az
első gőzmozdonyt...
Galina Vjacseszlávovnát nem lehetett egykönnyen zavarba hozni.
– Erre itt nincs szükség – hangja váratlanul ellentmondást nem tűrően
recsegett. – Ami nem tartozik a dologhoz, arra itt nincs szükség. Nincs
szükség!
Ekkor bizonyára mind a Földön, mind a Holdon sok-sok néző elnevette
magát. Csupán Nágya és én voltunk kivételek. Túlságosan komolynak
bizonyulhatott a dolog.
Penészvirág szünetet tartott, meggyőződött, hogy ellenfele romokban
hever, s visszatért előadásához.
– Szemjon Ivanovics Cserepanov – kezdte ismét kiegyensúlyozott
hangon – ezernyolcszázkilencben született. Sok dekabristát ismert, s
barátságban volt velük. Kedvenc műfaja a rövid, gyakran humoros novella.
Ő írta az Egy szibériai kozák visszaemlékezéseit.
– Bizonyára azt, amit Frevil mutatott neked – mondta Nagyezsda. – Már
egészen forró.
Ekkor a műsorvezetőnek ismét sikerült közbekotyognia.
– Legyen szíves – hadarta, s közben a kezét dörzsölte, mintha valami
isten tudja miféle nagy dolgot kérdezne –, ismertesse meg nézőinket ezzel
a művel.
– Éppen ezt akartam tenni – felelte Penészvirág.
S e szavak kíséretében fogalmam sem volt honnét, de elővett egy
könyvet.
– Íme – mutatta fel Galina Vjacseszlavovna – a Régi és Új Oroszország
almanach kilencedik kiadása.
– Ez volt nálatok? – kérdezte Nágya.
– Nem tudom – feleltem. – Hallgassuk meg. Az előadás folytatódott.
– Ha megengedik, felolvasok belőle egy keveset mondta Penészvirág
némi kétellyel, ami szemmel láthatóan hallgatóságára vonatkozott: nem
tudni, érdemes-e rájuk időt pazarolni. – Hogy némi képük legyen a korról.
S azért is – ekkor, hogy felkeltse a nézők érdeklődését, elmosolyodott –,
hogy meggyőződjenek a szerző sajátos humoráról.
– Igen, éppen kérni akartam! – kiáltott közbe hevesen a műsorvezető, s
negédesen hol Penészvirágra, hol a tévékamerára kacsintgatott. Galina
Vjacseszlavovna azonban rá se hederített.
– Kezdem – közölte, s kinyitotta a könyvet. – Elmesélek itt egy
anekdotát Alekszandr Ivanovics Jakubovicsról. – Penészvirág elkapta
tekintetét a könyvről, kinézett szemüvege fölül, s megjegyezte: – Aki
elfelejtette, emlékeztetem rá, hogy ezt a dekabrista századost húsz
esztendei száműzetésre ítélték, s a nyercsini bányákba küldték.
– Persze, persze – vetette gyorsan közbe a műsorvezető.
– Folytatjuk – vette át tőle megint a szót Penészvirág. – "Ő mesélte,
hogy Szibériába egy italt kedvelő idős tiszt társaságában utazott, akit
azonban ez a tulajdonsága nem gátolt meg abban, hogy roppant szigorú
legyen. Valamelyik útjukba eső városban lakott Jakubovics egyik rokona,
akivel szeretett volna találkozni. Árgus kísérőjét megkérni hiábavaló dolog
lett volna. Jakubovics betegnek tettette magát, s így kénytelenek voltak
éjszakára megállni ebben a városban. Őr és foglya alaposan felöntöttek a
garatra, s együtt feküdtek le aludni. Amikor az öreg már mélyen aludt,
Alekszandr Ivanovics kihúzta zsebéből bilincse kulcsait, levette béklyóit,
ágytársára rakta át, kulcsra zárta, s rokonához távozott, ahol reggelig
maradt."
Penészvirág hirtelen elvihogta magát. S nem is akárhogy, egyre inkább
úrrá lett rajta a kacagás. Képtelen volt abbahagyni. A dolog úgy végződött,
hogy arcát a könyv lapjai közé rejtette. S csak annyi látszott, ahogy vállai
remegnek.
– Valóban! – nyögte ki zavarában a műsorvezető. Hangja nyomban
magához térítette szegény Galina
Vjacseszlavovnát. Felemelte arcát a könyvből, erőt vett magán, s
folytatta az olvasást:
– "Képzelhetik az öreg rémületét"... hihihi... "amint bilincsbe verve s
foglya nélkül ébredt"... hihi... "aki mellesleg épp idejében állított be, hogy
megnyugtassa." Hihihihihi...
Penészvirág úgy kacagott, akár egy iskolás lány. És képzeljék el, mi is
vele kacagtunk!
S ez még sokáig tartott volna, ha nincs a műsorvezető.
– Megbocsásson, e-e-e... – belepillantott kis papírjába – Galina
Vjacseszlavovna, kíván még hozzátenni valamit?...
Penészvirág levette szemüvegét, és apró, csipkés zsebkendőjével
letörölte könnyeit. S miután megnyugodott, megcsóválta a fejét, mintha
szemrehányást tenne magának meggondolatlan viselkedéséért, s ismét a
könyv után nyúlt.
– S még valami – folytatta, s feltette szemüvegét. – "Máskor Jakubovics
egy állomáson teázott. Odaérkezett egy ismeretlen hölgy, az udvarias
gavallér invitálására a szamovárhoz ült, beszédbe elegyedtek, s Alekszandr
Ivanovics okos és vidám társalgásával meghódította, ám ekkor bejöttek és
jelentették, hogy befogták a lovakat. Jakubovics felállt, meghajolt újsütetű
ismerőse előtt – Penészvirág mélyet sóhajtott, ajka ismét mosolyra
húzódott, de leküzdötte vágyát – ...s hangosan megcsörrentette bilincseit –
kacagását azonban már nehezen tudta visszatartani olvasás közben –,
melyek létét a hölgy nem is sejtette – ekkor hangzott fel az első hihi –,
mivel eddig beszélgető partnere, nyugodtan ült. A hölgy felsikoltott, és
elveszítette eszméletét..."
 Penészvirág a térdére hajította a könyvet, arcát elfedte kezével, és
megállíthatatlanul kacagni kezdett.
Nágyával csak ültünk, egymásra mosolyogtunk, s még azt is
elfelejtettük, miért kapcsoltuk be a televíziót.
Végül azonban a műsorvezető arra késztetett, hogy magunkhoz térjünk.
– No de, e... Galina Vjacseszlavovna... Penészvirág ismét lekapta
szemüvegét, s elővette zsebkendőjét.
– Természetesen – folytatta, miközben a kacagástól potyogtak a könnyei
– a mi irodalmár kozákunk elfelejtette megemlíteni, hogy Jakubovics
sehogyan sem tudta ülve üdvözölni a hölgyet. – Látszott, hogy ez a részlet
rendkívül fontos Galina Vlacseszlavovna számára. – Nagyon valószínű,
hogy Jakubovics, amikor a hölgyet a szamovárhoz invitálta, szándékosan
óvatosan állt fel, nehogy bilincsei megcsörrenjenek. Hanem amikor
elbúcsúztak... hi... nem tudta megállni, hogy kihagyja ezt a lehetőséget!
– Galina, e... Vjacseszlavovna – ismételte makacsul a műsorvezető –,
talán elmondaná egyedülálló felfedezését?
Penészvirág letörölte könnyeit. Azután elrejtette kendőjét. Szemüvegét a
könyvre helyezte, s igen komolyan folytatta:
– Ezek a bizonyítékok, melyeket Szemjon Ivanovics hagyott ránk,
természetesen a Szibériába száműzött dekabristák szellemi frissességéről
tanúskodnak. Ne feledjük azonban, hogy sorsuk valóban igen nehéz volt.
Ugyanez az Alekszandr Ivanovics Jakubovics például tizenhárom esztendőt
töltött a nyercsini bányákban, utána pedig az irkutszki kormányzóságot
jelölték ki lakhelyéül.
Galina Vjacseszlavovna feltette a szemüvegét, s elhallgatott. Most már
egyáltalán nem hasonlított penészvirágra.
– Felfedezésünk Iván Ivanovics Szuhinov sorsával függ össze. Ez a
zászlós a tizenkettes honvédő háború bátor résztvevője. Pontosabban az
ezernyolcszáztizenkettesé. Örökös kényszermunkára ítélték.
Galina Vjacseszlavovna kis öklére támasztotta arcát, és elnézett
valahová a kamera mellé, de még a műsorvezető sem vette a bátorságot,
hogy félbeszakítsa.
– Iván Ivanovics, aki a száműzettek zerentuji telepének foglya volt,
elhatározta, hogy megszökik. S nem egyedül. Felkelést akart szítani, hogy
kiszabadítsa a dekabristákat, Ivan Ivanovics volt a vezetője az
összeesküvésnek. Azonban...
Galina Vjacseszlavovna térdére eresztette a kezét, és mélyet sóhajtott.
– Azonban akadt egy áruló, egy bűnöző, és az összeesküvést felfedték...
Szuhinovot főbelövésre ítélték. Az ítélet végrehajtása előtt azonban még
meg is akarták botozni...
Galina Vjacseszlavovna összeszorította a kezét.
– S akkor tudják, hogy mi történt. Ivan Ivanovics a főbelövést el tudta
fogadni. A testi fenyítés azonban rosszabb volt számára a halálnál is...
Galina Vjacseszlavovna összeszorított öklével néhányszor apró, hegyes
térdére csapott.
– Képzeljük magunk elé a tizenkettes háború hősét, amint
száműzöttként nyirkos és komor börtönében tengődik. Éjszaka van. Reggel
pedig vár rá a szégyenletes megaláztatás...
Galina Vjacseszlavovna mélyet sóhajtott.
– Rögvest el is árulom: a hős nem tudta elviselni, hogy megalázzák. S
nyomban elárulok valami mást is: nem szerepel a főbe lőttek listáján sem.
Ekkor ismét megjelent a képernyőn a műsorvezető.
– De megbocsásson, e... Galina Vjacseszlavovna... Semmilyen csoda
folytán nem párologhatott el!
– Éppen erről van szó. – Galina Vjacseszlavovna felemelte mutatóujját.
– Mi mást tehetett Szuhinov?
A műsorvezető vállat vont.
– A rendelkezésünkre álló dokumentumok szerint Szuhinov a
kockázatos, de számára egyedül lehetséges megoldást választotta. Hogy
elkerülje a szégyenletes megaláztatást, végzett magával. Cellájában
felakasztotta magát bilincseinek szíjára.
Nágya tapogatva megkereste a kezem, és megszorította. Összeszorult a
torkom. A műsorvezető is zavarba jött.
– Igen ám! – kiáltott fel Galina Vjacseszlavovna, s felpattant. A kamera
alig tudta követni. A könyv a földre esett. – Találtunk egy új
dokumentumot, amelyik arról tanúskodik, hogy Szuhinov sorsa másképp
alakult! Igen, igen, másképp!
A tudós hölgy elmosolyodott, és széttárta karját.
– Szemjon Ivanovics Cserepanov archívumában találtunk egy
feljegyzésekkel telerótt papírlapot, tartalmának felét lényegében
rejtjelezték. Kozákunk nyilván tartott rosszakaróitól. S természetesen nem
véletlenül félt. Mit is tartalmaznak ezek a feljegyzések?
– Sikerült megfejtenie? – kérdezte a műsorvezető. Ő is felállt, s
odalépett Galina Vjacseszlavovnához.
– Magától értetődik – felelte hanyagul a tudós nő.
– Akkor hát mit tartalmaznak?
Galina Vjacseszlavovna izgalmában dobbantott lábával.
– Azt tartalmazzák, hogy a botozás előtti éjjelen a börtönben megjelent
egy bátor tiszt. Egy huszár lefegyverezte az őrséget, betörte a cella ajtaját,
és kiszabadította Szuhinovot.
– Tehát így állunk... – dünnyögte Nágya.
– Fantasztikus! – kiáltott fel a műsorvezető. – Ki volt ez a merész
huszár?
Galina Vjacseszlavovna némán megkerülte karosszékét, és leült. Helyet
foglalt a műsorvezető is.
– Tudja... – szólalt meg bűntudatosan Galina Vjacseszlavovna, s ismét
átváltozott Penészvirággá. – Ezt nem sikerült megállapítanunk.
– Na és legalább hozzávetőlegesen?
– Mit jelent, hogy hozzávetőlegesen? – fortyant fel Penészvirág. – Egy
emberről, egy élő személyről van szó!
– Jól van, jól van – próbálta nyugtatgatni a műsorvezető.
– Olyan emberről van szó, aki rendkívüli, bámulatra méltó tettet hajtott
végre. Még azt is merném állítani, hogy fantasztikus hőstettet!
– Meleg – súgta Nágya. Hangja megremegett.
– Egymaga hatolt be a gondosan őrzött börtönbe, ahol pedig
államellenes bűnözőket tartottak fogva! Ha nem lenne ez a dokumentum, el
sem tudnánk hinni! Ez fantasztikus!
– Tűz! – szólalt meg Nágya. Hangja remegett, és nem engedelmeskedett
akaratának.
A műsorvezetőnek azonban esze ágában sem volt meghátrálni.
– Akkor hát – kérdezte – lehetetlen megtudni, ki volt ez a férfi?
– Képzelje el – felelte Penészvirág –, nincs róla semmi információnk.
Honnét került elő s utána hová ment? Sőt...
– Micsoda? – kérdezte a műsorvezető, és órájára pillantott.
– Ezer kilométeres körzetben egyetlen huszár sem tartózkodhatott!
Penészvirág összecsapta kezét.
– Tűz, tűz! – kiabálta Nágya.
– Semmit nem tudunk Szuhinov további sorsáról... Mi történt vele
utána? Kijutott-e a tajgából? Ha sikerült megmenekülnie, akkor... Egy szó
mint száz, töméntelen kérdéssel állunk szemben!
– Mi is – dörmögtem.
– Engedje meg, hogy megköszönjem önnek, e... Galina Vjacseszlavovna
– ezt már a műsorvezető mondta –, a nagyszerű beszélgetést. Nem, először
is gratulálnom kell ehhez az egyedülálló, meghökkentő felfedezéshez,
ehhez a rejtjelezett dokumentumhoz, s csak azután fejezhetem ki
köszönetemet. Egyébként – a műsorvezető végleg belezavarodott, s még
egyszer behízelgőn elmosolyodott – hadd gratuláljunk, és mondjunk
köszönetet!
– Megértetted, Jurkov? – kérdezte suttogva Nágya. Felálltam, és
kikapcsoltam a tévét.
Egy ideig némán fel s alá jártam. Nágya a sarokban ült, és onnan figyelt.
– Igen – összegeztem. – Azt hiszem...
Még járkáltam egy kicsit. Megjegyeztem, hogy ellenőrizni kell.
– A központi irányító terembe megyek – közöltem Nágyával.
A központi írányítóteremben Juanito volt az ügyeletes, új
gyakornokunk, egy kosárlabdázó-termetű, huszonöt éves fiatalember. Ezen
az estén a fiúk próbán voltak, az utóbbi időben belehabarodtak a
színjátszásba, és elhatározták, hogy az állomás fennállásának évfordulójára
eljátsszak az Ész bajjal járt. Juanito is játszott benne valamilyen szerepet;
lelkesen az önképzőkör próbájára indult, s magamra hagyott az
irányítóközpontban.
Először a Szigmával léptem kapcsolatba, s kértem Koskinék lakását. A
telefont Marija vette fel. Szokás szerint néhány udvarias mondatot
váltottunk, majd kértem, hogy hívja Kolját a telefonhoz.
– Nincs otthon – hallottam a választ.
– Szeretnék vele beszélni! – makacskodtam.
– Ő viszont... Különben már hallotta, hogy nincs otthon.
– Később otthon lesz? Kérem, közölje, mikor hívhatom ismét!
– Nem tudnám pontosan megmondani...
– Talán a munkahelyén van? Legyen szíves árulja el a munkahelyi
telefonját, felhívom ott.
– Nem, nincs a munkahelyén.
– Egyáltalán a Szigmán van?
Éreztem, hogy Koskina zavarba jött. Végül nagy nehezen kinyögte:
– Nem mondhatom meg.
– Vagyis? – szaladt ki a számon.
Csend köszöntött be. Majd Koskina nyilván elszánta magát valamire.
– Értse meg – kezdte akadozva –, Kolja fizetés nélküli szabadságot vett
ki.
– Hosszú időre?
– Néhány napra. Pontosan nem emlékszem.
– S nem tudja, hol találhatom meg?
– Tegyük fel, hogy nem.
– Nem tudom elhinni.
– Nos, rendben. – A kagylóból sóhaj tört ki. – Nos, mit mondhatok
magának... Kolja magánügyeit intézi, szabadságot vett ki. Hol van most és
mit csinál; ez tulajdonképpen az ő magánügye. Igaz?
– Igaz – értettem egyet vele. Majd értetlenül elhallgattam.
Értetlenségemnek az volt a forrása, hogy Koskina szavai egyáltalán nem
hangzottak élesen, ahogy kellett volna. Hiszen emlékeztem, hogyan
beszélt, amikor Frevillel nála jártunk! Nem, hangjában nyugtalanság és
keserűség bujkált...
– Marija – kezdtem óvatosan. – Masa – folytattam kedvesebben. –
Semmit nem akar mondani?
A kagylóból egy hang sem hallatszott.
– Talán – folytattam még óvatosabban – akar valamit közölni velem?
S ekkor megtörtént az, aminek történnie kellett.
– Akarok, mégpedig ezt: a viszontlátásra! – felelte tagoltán az asszony.
Én viszont elszántam magam...
– S mi a csudának kellettek magának azok a különcségek? – kérdeztem
békésen.
Szünet következett. Majd csendes, gondterhelt hangon megszólalt
Koskina:
– Mire gondol?
Zavarodottan hümmögtem. Majd ezt mondtam:
– Hát, erre a... Galamb, spirituszos kávéfőző... Ismét szünet következett.
Koskina nem felelt.
– És még valami – kezdtem újból. – Mit talált ki? Száz frank minden
száz mérföldért. Hiszen ez kész vicc!
– Miről beszél? – kérdezte rövid habozás után Koskina.
– Jól van.... – hagytam rá. – Mégis a legjobb kávé a természetes, ugye?
S a legjobb kávéfőző a spirituszos.
– Ide figyeljen – tört ki Koskina –, milyen jogon... Elhallgatott.
Leállította magát.
– Madame Moro-Koskina... – suttogtam, s ajkam a mikrofonhoz
szorítottam. S hirtelen egészen váratlanul így kiáltottam fel: – Markoskina!
Levágta a kagylót.
Megvakartam a tarkóm...
Ezután hívogatni kezdtem a Hold látható felén levő központi űrállomás
tudakozóját. Bárkinek, aki már megpróbálta felhívni az űrállomás
tudakozóját, nem szükséges elmondani, mennyi időre és milyen erős
idegekre van ehhez szükség. A teljes reménytelenséggel határos
próbálkozás. Állandóan csak rövid zúgást hallasz: foglalt, foglalt... Már
éppen le akartam tenni a kagylót, amikor váratlanul szerencsém lett.
Kedves női hangon csendült a kagylóban:
 – Itt a tudakozó.
– Mondja meg, legyen szíves – kezdtem hadarva –, milyen járatok
indulnak a Holdról Szibériába!
– Naponta van közvetlen járat Novoszibirszkbe, Irkutszkba, Ulan-
Udébe s van Jakutszkba, átszállással Tündában.
– Köszönöm.
Jobbra-balra forogtam az ügyeletes karosszékében. Ez még nem volt az
a teljes információ, amire szükségem volt.
Tíz perc múlva hirtelen eszembe jutott valami! Pirx! Az előírást
megszegve szolgálati csatornán felhívtam ugyanennek a központi
űrkikötőnek az igazgatóságát.
– Telefonközpont – felelte rögtön egy fiatal férfi.
– Lesz szíves megmondani – kértem –, még mindig dolgozik maguknál
Pirx, a pilóta?
– Jelenleg – harsant a pontos válasz – a személyszállítási szolgálat
vezetőjének a posztját tölti be.
Jobbat nem is kívánhattam volna.
– Beszélhetnék vele?
– Kapcsolom.
Csuda nagy szerencsém volt!
– Halló, itt Pirx! – csendült fel az ismerős hang. Éreztem, ahogy
mosolyra húzódik a szám. Az építőbrigádunkban mindenki kedvence volt,
elszánt fickó. – Halló, itt Pirx! – ismételte meg ezúttal már türelmetlenül. –
Ki beszél?
Szokása szerint eszperantóul beszélt.
– Remek – szóltam bele a mikrofonba. – A telefonnál Jurkov.
– Á, üdv! Sürgős dolgod van? El kell engednem az embereimet.
– Megvárom.
Egy ideig nehezen kivehető hangokat hallottam. Majd azok is
elhallgattak.
– No – jelentette Pirx –, szabad vagyok. Te persze nem azért hívsz, mert
hiányoztam neked?
– Hát bizony – vallottam be lelkiismeretesen.
– Akkor térj rögtön a tárgyra!
– Rendben. Rátérek. Tudod a dolog úgy áll... Lehet persze, hogy
mondasz valami hasznosat.
– Mindent, ami csak tőlem telik.
– Tudod, van egy feltételezésem... Lehetséges, hogy űrkikötőtökből le a
Földre, Szibériába repült egy férfi. Néhány nappal ezelőtt.
 – Az én űrkikötőmből – nevette el magát Pirx naponta tudod hányan
repülnek Szibériába?
– El tudom képzelni. Mégis megpróbálnád ellenőrizni? Megvannak az
utaslisták?
– Meg. Elő a névvel, ha tudod. Intézkedem, hogy megkeressék.
– A neve Koskin.
Pirx elnevette magát. Sokáig és derűsen kacagott.
– Nyikolaj a keresztneve? – kérdezte végül.
– Pontosan.
– S olyan kócos és gyűrött?
– Igen, róla van szó. Nem értettem a dolgot.
– Tudod, Jurkov, van egy különleges utastípus: elveszíti a jegyét és a
poggyászcéduláját, lekési az indulást és így tovább. Ő éppen ehhez
tartozik. Elhagyta a jegyét, s nekem kellett vele foglalkoznom, ezzel a te
bizonyos Koskinoddal.
– Azért felültetted? – kérdeztem.
– A legközelebbi szibériai járatra. Segítségre volt szüksége.
– Vagy úgy... – jegyeztem meg hangosan. Magamban pedig árra
gondoltam: nem is számítottam másra.
– Valami történt?
– Lehetséges. Egyelőre nem tudom biztosan.
– Jól van, öregfiú. Ha kedved lesz, elmondod. Mindenesetre Pirx a
rendelkezésedre áll.
Azon töprengtem, mit kérdezzek még.
– Talán emlékszel valamire... Milyen volt a poggyásza?
– Hát olyan hétköznapi. Egy táska mindenféle kacattal. Azt hiszem, a
nagy sietségben még a vámot is elkerülte. Ugyan, mit is néztek volna nála?
Az effélék nem szállítanak tiltott árut.
– Biztos vagy benne, hogy Koskin volt? – kérdeztem még egyszer,
biztos, ami biztos.
– Hiszen láttam az iratait! Mindent kiborított az asztalra, ami a zsebében
volt. Még egyszer próbáltuk együtt megkeresni a jegyét.
– S egyébként mi volt a zsebében?
– Útlevél – kezdte a felsorolást Pirx –, munkaadói igazolás a Szigmáról,
házassági bizonyítvány, fegyverviselési engedély...
– Milyen fegyverre? – szakítottam félbe.
– Lézerpisztolyra. Azután régi elismervények, felesége fényképe...
Hűha! – kapott észbe Pirx. – Csak nem gondolod, hogy magával vitte a
Földre ezt a micsodát, amikor az engedély csak a Holdra szólt!
 – Ne izgulj, barátocskám – nyugtattam meg. – Csak úgy kérdeztem.
– Tudod, nálam itt sok minden előfordul... – jegyezte meg fáradtam
Pirx.
– Hogy kerültél ebbe a beosztásba?
– Á! Kotyogni kezdett a szívem... Az orvosok azonban biztatnak.
Reggelente kocogok. Különben is. Remélem, hogy még repülhetek. Vagy
navigátorként helyezkedem el. Mit gondolsz, sikerülni fog?
– Feltétlenül – jelentettem ki meggyőződéssel. – Neked feltétlenül
sikerül.
– Nos, ez minden? Akkor szia! Öt perc múlva kezdődik egy
értekezletem.
Kikapcsoltam a csatornát, és a belső telefonon hivattam Juanitót.
Rohant, ahogy éppen volt, kisminkelve és Szkalozub jelmezében.
Kénytelen voltam szomorú hírt közölni vele; haza kell mennem.
Otthon várt Nágya. Nem aludt, a konyhaasztalnál ült, fejét kezére
hajtotta. Leültem vele szemben.
Egy ideig hallgattunk, majd Nágya felegyenesedett, és így szólt:
– Nos, mi lesz?
Válasz helyett én is kérdést tettem fel:
– Mondd, elhinnéd, ha valaki azt mondja neked, hogy lehet utazni az
időben?
Nagyezsda eltöprengett, majd elnevette magát.
– No látod – sértődtem meg.
– Tudod – magyarázta –, hirtelen az jutott az eszembe: mi lenne, ha
valaki meghallaná beszélgetésünket az állomásról!
– Botrány lenne – ismertem el. – Te azonban nem válaszoltál rendesen a
kérdésemre.
– Hm! Azt is mondhatnánk, hogy... Tudod, elméletileg bizonyos
objektumok számára igen, mások számára viszont nem. Te ezt legalább
olyan jól tudod, mint én.
– Tudni ugyan tudjuk... Nincs azonban bizonyítékunk. Mert, ugye,
nincs? Tehát a dolog vitatható. Mondd, van valakinek kísérleti bizonyítéka
rá, hogy nem lehet utazni az időben?
– De hiszen arra sincs bizonyíték, hogy lehet.
– S mi lenne az, Nagyezsda, ami téged arra késztetne, hogy higgyél
ebben?
Nágya rövid ideig töprengett, majd így fogalmazta meg gondolatát:
– Ha ez lehetséges volna, már régóta lennének rá bizonyítékok. Például
űrjövevények nyomaira bukkantunk volna.
 Fürkészőn farkasszemet nézett velem: megértettem-e, amit mondott, s
azt, amit akart mondani.
– Úgy – zártam le. S kimondtam azt, amit várt tőlem: – S mi van, ha a
múltban találunk napjainkból érkezett jövevények nyomaira?
Nágya sokáig habozott a válasszal.
– De – kezdte hosszas hallgatás után – van egy fontos "de".
Bizonyítékra van szükség ahhoz, hogy ez valóban bizonyíték...
Széttártam a karomat, s föl s alá kezdtem járkálni a konyhában.

Távirat
AALLOMAAS 09/111 7 14 2354 FREVIL OSZTAALYAANAK
BEIGAZOLOODIK STOP TARTSUK KAPCSOLATOT – JURKOV

Távirat
SZOLGAALATI SZIGMA 12/537 16 21 1325 FREVIL
OSZTAALYAANAK
TUDNAK-E VALAMIT KOSKINEEK CSALAADJAANAK
TARTOOZKODAASI HELYEEROEL
TISZTELETTEL – TUDOMAANYOS FOETITKAAR

Távirat
OSZTAALY 26/412 13 21 1640 SZIGMA TUDOMAANYOS
FOETITKAARNAK
ANNYIT SEM TUDUNK MINT MAGA STOP TISZTELETTEL –
FREVIL

Frevil
Az, hogy a Nagyfőnök hivatott, úgy ért, mint derült égből a villámcsapás.
Békésen üldögéltünk Claire-rel, és vacsoráztunk... Egy percig értetlenül
bámultam a belső telefonhálózat kagylóját. Majd a feleségemre
pillantottam.
– No, menj! – vont vállat.
Felpattantam az asztaltól, átöltöztem és rohantam. A fogadószobában a
titkárnő, egy kacér nőszemély kajánul odasúgta:
– No, szép kis meglepetés várja! Ettől kezdve már alig hajlott a lábam.
A Nagyfőnök dolgozószobája közepén állt, kezét zakója zsebébe
süllyesztette.
– Jó estét! – üdvözöltem a lehető legfesztelenebbül.
– Üdvözlöm – felelte a Nagyfőnök. – Üdvözlöm, üdvözlöm!
 Ez semmi jót nem ígért. Majd a Nagyfőnök körbejárt, s ismét elém állt,
keze a zsebében maradt.
– Mondja, Frevil – kérdezte kissé emelt hangon –, nem történik magával
valami szokatlan dolog?
––Nem... – dünnyögtem. – Úgy érzem, nem.
– Hm! Azt hallottam, hogy a barátjával, Jurkovval váratlanul elrepültek
valahová... Mégis reméltem, hogy minden rendben.
– Én is reméltem – vallottam be őszintén –, hogy minden rendben.
– Úgy látom, Frevil, mindketten hasztalan bizakodtunk... Egyébként
semmi értelme a szót szaporítani. Menjen a laboratóriumába.
– A laboratóriumomba? – csodálkoztam. – Miért, mi van ott?
– Ha! Majd meglátja.
Megfordultam és távoztam. Az előszobában a zsebemből előhúztam egy
tablettát. A titkárnő annyira szívélyes volt, hogy vízzel kínált. Úgy látszott,
valami valóban komoly dolog történt.
Az út a laboratóriumig túlságosan rövidnek bizonyult... És mi várt ott
rám!
Az igazat megvallva, látogatók vártak rám. Ketten. De miféle
látogatók... A csodálkozástól kővé dermedve álltam az ajtóban, s onnan
nézegettem őket.
Az egyikőjük hosszú, sarkáig érő bő szoknyát viselt; történelmi
regények illusztrációiból emlékeztem ilyenre; szoknyája bő szegélyét
gazdagon díszítették szalagok, olyasmik, amiket annak idején fodornak és
masninak neveztek; a hölgy dereka hihetetlen karcsúra volt befűzve, szinte
teljesen áttetszőnek tűnt. Tekintetem feljebb vittem, és sima, testhez
feszülő blúzt pillantottam meg, bő ujjal, majd tovább emeltem pillantásom
a hölgy szűk, kikeményített gallérjából kikandikáló nyakára. Efelett
pedig...
Másik látogatóm csillogó, sarkantyús csizmát hordott, lábára feszülő
fehér nadrágját a csizma szárába dugta, rövid, tarka zekéjét kacskaringós,
aranyos sujtás díszítette, vállát kerek, aranyos vállbojt ékesítette, s
könyökben meghajlított kezében szertartásosan tartotta szép, magas
fejfedőjét, egy megszámlálhatatlan sok dísszel ékesített csákót. S a
vállbojtja felett...
Igen, a blúz kikeményített egyenes gallérja felett Koskina, a vállrojtok
felett Nyikolaj képét pillantottam meg!
Végleg megbizonyosodtam: feltételezéseink Jurkovval beigazolódtak.
Sajnos.
Annyi erőt még éreztem magamban, hogy ne essek hanyatt a
csodálkozástól, majd úgy-ahogy meghajoltam. Nyikolaj válaszul
megpendítette sarkantyúját, Koskina pedig, képzeljék el, pukedlit csinált.
Kikerestem a zsebemből még egy tablettát, és bekaptam. Majd amennyi
humorérzékem még maradt, azt mind segítségül híva megkérdeztem:
– Hogyan szólíthatom önöket? Kegyelmességteknek? Madame,
grófnőnek?
– Meglészünk nélküle – közölte komoran Koskina.
– Tudják, hogy eltűnésüket felfedezték?
– Feltételezzük – felelte Nyikolaj.
– Önöket keresik!
– Hadd tegyék – vetette oda Koskina.
Őket egyáltalán nem hozta zavarba a helyzet. Csupán annyit kérdeztem:
– Honnét vették ezeket a kellékeket?
– Nos... – akadt meg egy pillanatra Koskina. Kolja kölcsönözte egy
bizonyos helyen.
– Vissza fogom adni – tette hozzá Nyikolaj. – Legközelebb, amikor ott
leszünk.
– Hol van ez az "ott"?
– Hát, ahol... – dünnyögte Nyikolaj.
– Ne vesztegessük az időt a részletekre! – vágott közbe Koskina.
A helyzettől függetlenül akartam neki egy bókot mondani. S minden
alakoskodás nélkül jegyeztem meg.
– Ez a ruha igazán jól áll magának.
Koskina nagyot fújtatott.
– Úgy érzem magam benne, mint akit befalaztak s hihetetlen vékony
derekára mutatott. Egyébként nyomban megperdült, hogy még teljesebben
megmutassa öltözékét. Kék szeme csillogott.
– S magának is, Nyikolaj – tettem hozzá. Szakállát gondosan
megnyírták, viszont arcát dús oldalszakáll díszítette, ami, akárcsak hetyke
bajsza, szerfölött illett öltözékéhez. – Olyan csinos és férfias.
– Uhum, nekem is tetszik – felelte Koskin, és újból összeütötte csizmája
sarkát. Látszott, hogy már jól betanulta szerepét.
– Érdekes. És mivel magyarázták öltözéküket, amíg ide repültek? S itt,
az osztályon?
– Azt mondtuk, hogy egy öntevékeny színjátszócsoport tagjai vagyunk –
vetette oda Koskina.
– Látom, mindent alaposan végiggondoltak...
– Az igazat megvallva, dolgunk van magával – szólt közbe Koskina. –
Nyilván sejtette.
 – Miben lehetek a szolgálatukra?
A kérdést így tettem fel, s arra gondoltam, hogy már nagyon is
tizenkilencedik századi módon fejeztem ki magam.
– Bizonyos számításokat kell elvégeznem – kezdte rögtön a tárgyra
térve Koskina. – Néhány kiegészítő számítást. Ezek meglehetősen
bonyolultak azoknak a berendezéseknek, melyek a Szigmán vannak.
Tudomásomra jutott, hogy új típusú robotokat készít, melyek éppen ilyen
típusú feladatok elvégzésére szolgálnak.
– Tervezésük azonban még nem fejeződött be...
– Ezt tudom. Nekem nem a robotok kellenek. Elég a komputerblokkjuk.
Velük mi a helyzet?
– Ilyen blokkok vannak itt, a laboratóriumban.
– Remek. Be tudja kapcsolni őket?
Azt hiszem, erre mondják oroszul, hogy nyomban szarvánál ragadta a
bikát. Jurkov használta ezt a kifejezést.
– Kérem – feleltem. – A maga kedvéért megteszem.
– Köszönöm – válaszolta Koskina, s kinyitotta táskáját, ami olyan apró
volt, hogy először észre sem vettem. – Ezt retikülnek hívják – magyarázta
–, ami lefordítva annyit jelent, hogy nevetséges és ostoba kis táska. – S
nekilátott, hogy retiküljéből rettenetesen összegyűrt lapokat húzzon elő. –
Itt vannak a feljegyzéseim – magyarázta kisimogatva a papírlapokat.
Szörnyű kényelmetlenségeket kell kiállnom.
A blokkokhoz indultam. Bekapcsoltam a tápegységeket, ellenőriztem a
blokkok működését. Természetesen a mérnökeim sokkal jobban csinálták
volna, hiszen én elméleti szakember vagyok, tőlem viszont most csak azt
várták, hogy kapcsoljam be őket, én pedig abszolút biztos voltam
blokkjaimban.
– Kezdheti – közöltem, miután visszatértem Koskinához.
– Uhum – Koskina összesen ennyi válaszra méltatott, s könnyed
léptekkel máris odalibbent a programozó szerkezethez. Hosszú ruhája alig
tudta követni.
– Segítsek? – kérdezte Nyikolaj.
Koskina egy pillanatra felemelte tekintetét papírjairól.
– Na, azt már nem! – kiáltotta. – Semmi szükség rá.
A programozó billentyűihez ült. Mi Nyikolajjal a sarokban a Planck
arcképe alatt álló kis heverőn foglaltunk helyet. Nyikolaj listán pödörgette
bajszát. Beszélni akartam vele, azonban képtelen voltam megszabadulni a
gondolattól, hogy csupán nagyvilági csevegést folytathatnék egy
huszártiszttel. Ezért azután sehogy sem tudtam elkezdeni. Nyikolaj a
Planck-arckép felé fordult, előhúzta lornyettját, és közvetlen közelről
vizsgálgatni kezdte a képet.
– Ide figyeljen, Frevil – szólalt meg váratlanul Koskina, és felénk
fordult. – Részemről természetesen nem túl ildomos, hogy így betörök
magához, felhasználom technikai eszközeit, s ráadásul semmiféle
magyarázatot sem adok.
– Ugyan, dehogy – szabadkoztam.
– Jól van, ne alakoskodjon. Fogadja bocsánatkérésem. Arról van szó,
hogy nincs időm magyarázkodni.
– Sejtem...
– Na és persze nemcsak erről van szó. Vannak egyéb körülmények is.
– Megértem.
– Lehetséges. De az is lehetséges, hogy nem érti. Ne játssza tovább az
együgyűt! Gondolom, maga tényleg sejt egyet s mást. Úgyhogy néhány
szót mégis mondok. Gondjaink vannak a stabilitással. Túl nagy az energia
szóródása, el tudja képzelni?
– Vagyis?...
– Vagyis a delta-E ide-oda kitér. Ami az előjelet illeti, azzal minden
rendben, azt beállítottam, hanem a nagyságrendben előfordulnak
fluktuációk.
– S akkor mi van?
– Néhány napot, hónapot tévedünk, sőt egyszer egy évvel később
utaztunk el, mint kellett volna.
– El tudom képzelni.
– Egy kukkot sem ért, már megbocsásson. Kerüljön csak egyszer egy
ilyen blúzban nyár helyett a tél kellős közepébe, negyvenfokos fagyba. S
ez még a legkevesebb, ami megtörténhet.
Mit felelhettem volna? Ezt mondtam:
– Részvétem...
– Köszönöm. Nos, ezt akarom kiszámítani és egyet s mást átalakítani...
Most pedig megbocsásson, dolgozni fogok.
Elfordult, és ismét nyomogatni kezdte a billentyűket. Nyikolajra
pillantottam. Szeme majd leragadt, s nyilvánvalóan nem vágyott semmiféle
beszélgetésre, még a legnagyvilágibbra sem.
Felálltam. Koskina rám se hederített. Nyikolaj leplezetlenül szendergett,
s ijesztően oldalra dűlt. Úgy éreztem, hogy rám semmi szükség saját
laboratóriumomban. Planck ezt az egész fantasztikus helyzetet
rendíthetetlen nyugalommal bámulta a képről – a hosszú ruhás hölgyet a
programozó berendezésnél, a huszárt a Hold laboratóriumában – s engem,
akire itt az égvilágon semmi szükség se volt.
Legyintettem és elmentem.
Otthon Claire haragosan fogadott. A helyzetből ítélve a Nagyfőnök
titkárnője alaposan felvilágosította.
Claire szinte magánkívül volt.
– Megjelent az a boszorkány?! – sziszegte, s szeme összeszűkült. – Mi
az, tán seprűnyélen repült ide?
Igyekeztem megmagyarázni Claire-nek, miért jött Koskina.
– Tudod, gondjai vannak a stabilitással... – kezdtem bizonytalanul. –
Delta-E...
– Á, a stabilitással! – kiáltott fel Claire. – S neked ezért ott kell hagynod
a vacsorádat, a feleségedet, s rohannod kell, hogy segíts ennek a
boszorkánynak? Delta-E! Ismerjük mi ezt a delta-E-t!...
Ezzel kirohant a szobából.
Nekem már minden mindegy volt. Elcsigázottan ledőltem, s csupán a
pulzusomra tudtam gondolni, az orvosom legutóbbi látogatásakor
figyelmeztetett, hogy kerüljem az izgalmakat, és ügyeljek az érverésemre.
Miután kissé megnyugodtam, felálltam. Kerestem Claire-t, de nem volt
otthon. Majd a pipám után kutattam, de azt se találtam. Elindultam a
központi irányítóterembe.
Ott – szerencsére – laboratóriumom egyik mérnöke volt az ügyeletes.
Szíves hozzájárulásával kapcsolatba léptem az állomással, és a telefonhoz
hívattam Jurkovot.
– Nos, mi újság? – kérdezte nyomban.
–Itt van Koskina – közöltem vele. A mérnök előtt nem volt értelme
titkolóznom, az osztályon már jó néhányan tudtak Koskina érkezéséről.
– Koljával?
– Igen. Koskina hosszú szoknyát visel, Nyikolaj huszáregyenruhát.
– Mire van szüksége?
Suttogóra fogtam.
– Bizonyos számításokat kell végeznie. Valami nincs rendben nála.
– Éspedig?
Megfordultam. A mérnök szerencsére már nem volt a szobában.
– Szóródik az energia. Az eredménye: üres szakadékok az időben.
– Világos. Erre számítani lehetett.
Hallgattunk.
– Mire gondolsz? – kérdeztem.
– Arra, hogy mit tanácsolhatnék neki – felelte Jurkov.
– Milyen értelemben?
 – A számítások kapcsán. A stabilitás fokozása érdekében.
– Tehát feltételezed... – kezdtem és elakadtam.
– Hogy joguk van megtenni a dolgot? – fejezte be helyettem Jurkov. –
Semmi esetre sincs! – kiáltott fel.
Rémülten hátrafordultam. Nem, egyedül voltam.
– Ez teljes felelőtlenség! – harsogott Jurkov hangjától az egész
vezérlőállás.
– Talán próbáljam meg lebeszélni őket? – javasoltam.
– Nevetséges! – vetette ellen Jurkov. – Nem fog sikerülni. Ez nem a
legalkalmasabb pillanat számukra. Nem hallgatnak majd ránk.
– Akkor mit tegyek?
– Nos, éppen erről van szó!... Mert az alapvető energiaforrás volt. Óriási
galibát okozhatnak...
– Galibát? Az mi?
– Zűrzavar. Amolyan szólásmondás. Valaha ebből keletkezett a
világmindenség. Akár az atommagból.
– Á! Világos. Akkor most mit tegyek?
– Menj át hozzájuk! – Jurkov szerfölött bosszús volt. – Mi mást
tehetnél.
Ezzel elbúcsúztunk.
Rövid habozás után – be kell ismernem, kissé félve – elindultam a
laboratóriumba.
A kép, amely fogadott, végképp kihozott a sodromból. Az én Claire-em
és Marija Koskina egymást átölelve turbékoltak, mint két galamb!
– Hiszen ez "bordó" színű – magyarázta bizalmasan Koskina, miközben
bemutatta feleségemnek a ruháját.
– Ez itt – pontosította Claire oly gyöngéden, ahogy még velem sohasem
beszélt, és akkora érdeklődéssel, ami álmai netovábbja lett volna, ha a
munkájában lelhető fel.
– Hát igen – felelte Koskina. S élvezettel elismételte: – Bordó. Nagyon
divatos.
– Világos – bólintott Claire. – S mi van még?
– Az együtteshez még sál vagy pelerin tartozik. Ajánlatos, hogy
ugyanabból az anyagból készüljenek.
– Magának mi van?
– Pelerinem.
– Mutassa!
Nézegetni kezdtek valamilyen szövetdarabot. Jobbnak láttam, ha nem
lépek oda hozzájuk. Abba a sarokba indultam, ahol Nyikolajt hagytam.
 Koskin a heverőre borulva aludt. Csákója a padlón hevert. Nem tudván,
mit kezdjek magammal, félénken leültem Koskin lábánál.
– Uraim... – dörmögte álmában. – Uraim, én ezt nem hagyom
annyiban...
A heverő peremén ültem, tőlem jobbra ott turbékolt Claire és Koskina,
balra Nyikolaj dünnyögött álmában.
– Égszínkék... – mondta Koskina.
– Őrség!... Őrség! – kiabálta Nyikolaj.
– És a fehér? – érdeklődött Claire. – A fehér nagyon jól állna.
– A fehér olyan hétköznapi – felelte röviden Koskina.
– Hétköznapi? – kérdezte vissza Claire.
– Úgy bizony – vetette oda hanyagul Koskina –, ezt írja a Moszkvai
Hírmondó.
– Hé, Arszentyij... – szólított valakit halkan Nyikolaj. – Arszentyij, a
lovak befogva?
– Ha nem fehéret, akkor milyet? – érdeklődött Claire.
– Csapj közéjük! – hörögte fojtottan Nyikolaj. Hajtsd, testvér, ahogy
csak bírod...
– Olvasztott vajszínűt – felelte tagoltán Koskina. Éreztem, hogy nem
sok kell és vége. A legszívesebben elnyúltam volna Nyikolaj mellett a
heverőn.
– És az arcszíne? – érdeklődött Claire. – Úgy látom, megváltozott az
arcszíne...
– Ecetet isznak – magyarázta Koskina. – Mindnyájan. Hogy
sápadtabbak legyenek.
– Balról kerüld ki! – üvöltött Nyikolaj. – Jobbról a törzsőrmester!...
– Micsoda szörnyűség! – kiáltott fel Claire. – S maga ivott?
– Miért, mit gondolt? – felelte Koskina. – Hát persze!
Összeszedtem minden erőmet, és odaléptem hozzájuk:
– Kikapcsolhatom a blokkokat? Hiszen nincs szüksége rájuk.
Koskina összecsapta a kezét.
– Semmi esetre sem! Még nem fejeztem be!
A programozó berendezéshez ugrott. Claire gyilkos pillantással
ajándékozott meg... A heverőhöz oldalogtam, és valóban Nyikolaj mellé
dőltem. Betakaróztunk díszes köpenyével. Nyikolaj dünnyögésétől kísérve
hamarosan elszunnyadtam.
Amikor felébredtem és fölültem, Claire és Koskina már a laboratórium
padlóján rakosgatta szét blokkjaim programszalagjait.
– Sebesség... – mondta Claire. – Hol a sebesség?
 – Itt van – válaszolta Koskina. – És a koordináták? Adja ide őket...
Egy szó mint száz, békésen dolgoztak együtt.
Ültem, és néztem őket. Nyikolaj elcsendesedett, és halkan szuszogva
mélyen aludt. Planck rendíthetetlen nyugalommal nézte az egészet.
– Most már kikapcsolhatom? – kérdeztem.
– Igen – felelte Koskina fejét felkapva. – Nagyon köszönöm.
Felálltam, odaléptem, és kikapcsoltam a blokkokat.
Koskina már tekercsbe csavarta a szalagokat. Claire segített neki.
– És most hová mennek? – érdeklődtem.
– Haza, a Szigmára. Egyet s mást még be kell fejeznünk.
– A hipermezon-berendezést?
– Hát... – jött zavarba Koskina. – Valami ilyesmit.
Az egyik laboratóriumi asztalon találtam egy drótdarabot, és átkötöttem
vele a tekercset, hogy Koskina könnyebben tudja vinni.
– Köszönöm – nevette el magát. – Nem számítottam rá.
– Elfeledkezett róla, hogy keresik magukat – jegyeztem meg. – A
Szigmán rögtön elkapják.
– Mindenre számítottam. Az automata zsilipeken át megyünk. Onnét
pedig van egy folyosórendszer, amit senki nem használ.
– Nos, ha mindenre számítottak... – mosolyodtam el határozatlanul.
Nem maradt más hátra, mint hogy felébresszük a huszárt. Kiderült, ez
nem is olyan egyszerű. Csak közös erőfeszítéssel tudtuk felemelni.
Oldalszakálla összeborzolódott. Még álmosan nézelődött, Koskina azonban
már fel is vette csákóját a padlóról, és a fejébe nyomta. Claire figyelmesen
megigazította a huszár vállán a zekét.
– Ezt mentének hívják – magyarázta büszkén barátnőjének Koskina.
Az álmos Nyikolaj automatikusan pödörni kezdte a bajszát. Claire oldalt
lépett, hogy kedvére kigyönyörködhesse magát benne. Nyikolaj eszébe
jutott a lornyetti és közömbös tekintettel meredt Claire-re.
– Akkor menjünk! – utasította Koskina.
– És a pelerin? – kapott észbe Claire.
– Ó, az ördögbe! – kiáltott fel nagyvilági vendégünk.
Claire Koskina vállára terítette a pelerint, s a nyakánál begombolta.
Most már minden rendben volt.
– Előre! – adta ki ismét a parancsot Koskina.
Kiléptünk a laboratóriumból. Koskina a régies hosszú ruhában, hóna
alatt a papírtekerccsel, mögötte Claire, majd egy bajszát pödrő álmos
huszár lépdelt félrecsúszott csákóval a fején, míg a sort én zártam le.
A folyosón nyomban meggyőződtünk róla, hogy a Nagyfőnök titkárnője
nem vesztegette az idejét. Az osztály munkatársai egytől egyig itt
sorakoztak, hogy megnézzék a vendégeket. Oda a tekintélyem, ó, csak erre
tudtam gondolni...
Végül négyesben maradtunk. Némán jutottunk el a kijáratig, ahol az
űrkikötőig vezető egysínű vasút állomása volt.
Koskina búcsúzóul ismét pukedlizett egyet, Nyikolaj összecsapta
sarkantyúját.
– No és – kérdeztem – mindnyájukat kiszabadítják?
A házastársak egymásra néztek, s egy szót se szóltak. Claire megfogta a
kezem.
– Talán – kíváncsiskodtam tovább – még lázadást is szítanak?
A házaspár elmosolyodott.
– Miért ne – folytattam –, csak egy pár lézerpisztoly kell hozzá...
– Hm! – dünnyögte Claire, és felhúzta szemöldökét. Elhallgattam.
– Köszönet a segítségért – mondta Koskina, megragadta Nyikolaj
zekéjének aranysujtásos ujját, és az állomáshoz indultak.
Öt perc múlva a Nagyfőnöknél voltam a jelentéssel. Némán
végighallgatott, egyszer sem szakított félbe. Befejeztem, a Nagyfőnök
azonban egy szót sem szólt.
Ekkor én kérdeztem meg tőle:
– Talán tegyünk valamit?
– Kapcsolatba lépett Jurkovval? – szólalt meg a Nagyfőnök.
– Igen.
– Próbálja ellenőrzése alatt tartani az ügyet... Bízom magában és
Jurkovban...
Amikor már az ajtó felé tartottam, a Nagyfőnök utánam szólt:
– Frevil! Megfordultam.
– Tessék?
– Magukkal igazán nem unatkozik az ember.
Kimentem.

Távirat
IRKUTSZK 564/309 12 28 0615 AALLOMAAS JURKOVNAK
SZUEKSEEG VAN SEGITSEEGEERE STOP KOEZOELJE
MIKOR REPUELHETUENK MAGAAHOZ – KOSKINA
FOEPOSTA POSTE RESTANTE

Távirat
 SUERGOES AALLOMAAS 740/118 07 28 1034 IRKUTSZK
FOEPOSTA POSTE RESTANTE MAARIA KOSKINAANAK
VAAROM – JURKOV

Távirat
IRKUTSZK 987/224 04 28 J 305 AALLOMAAS JURKOV
REPUELOEK – KOSKINA

Jurkov
– Csalódott? – kérdezte Koskina, alighogy megpillantottam.
– Miért? – csodálkoztam.
– Hát... Hogy nem krinolinban vagyok.
Elmosolyodtam. Főképp azért, hogy jobb kedvre derítsem. Koskina
nagyon fáradtnak tűnt. Természetesen, hiszen repülőút állt mögötte, az oka
azonban nyilvánvalóan nemcsak ez volt.
– Nem – mondtam. – Nem csalódtam.
– Még Irkutszkban átöltöztem. A sok kacat a csomagjaimban van.
Egyébként is ott szerettem volna hagyni.
– Az irkutszki űrkikötőben?
– Ugyan, dehogy. – Értetlenségem láttán összeráncolta homlokát.
– Világos... Mégis úgy döntött, hogy megőrzi emlékül.
– Nem tudom, hogy emlékül-e... Szükségem van a segítségére.
Különben maga már nyilván tud róla.
– Hallgatom.
Az asztal melletti karosszékekbe ültünk, egymással szemben. Táviratai
ott hevertek az asztalon. Nágya még nem jött haza a munkából, s
négyszemközt lehettünk.
– Hogyan is kezdjem... No, egy szó mint száz, a ruhát elhoztam, Kolját
viszont otthagytam.
– Ott?
– Ott bizony.
Hátravetette a fejét. Ajkát beharapta, hunyorgott. Olyan ember
benyomását keltette, mint akinek többé nincs mit veszítenie.
– Hogyan történhetett meg?
– Kijelentette, hogy nem térhet vissza. Megvannak rá az okai. Stb.
– És maga?...
Koskina felhúzta a vállát.
– Mit tehettem volna én? Amit bármelyik nő. Kijelentettem, hogy
ostoba, és én elrepülök.
 – Világos...
Koskina leeresztette a vállát, és összegörnyedt. Még ránéztem. Kék
szeme már nem ragyogott, ajka sápadt volt, orrnyerge fölött két haránt
irányú ránc jelent meg.
– Na, nyugodjon már meg! – legyintett hirtelen, miután megértette
pillantásomat. – Kikészítem, kifestem magam, s majd ismét kinézek
valahogy.
– Maga így is – feleltem – jobban néz ki, mint valaha.
– Tudom, hogy most milyen vagyok... Nyilván sejti, hogy egészen más
ügyben jöttem magához.
– Tehát elkezdjük? – Próbáltam ismét jobb kedvre deríteni.
– Elkezdjük... Sorjában mindent el kell mondanom – összefonta ujjait,
és elkomorodott –, nem is tudom, mivel kezdjem. Talán kezdem a dolog
fizikai oldalával. Nincs ellenvetése?
– Egy csöpp sem.
Koskina összerezzent, kihúzta magát. Végre érezni lehetett benne
valami magabiztosságot.
– Szóval a kvantummechanika elemi dolgai. Mint ismeretes,
egyvalamely tárgyról nem mondhatjuk el, hogy egy bizonyos pillanatban
egy meghatározott helyen van; ezt nem állíthatjuk eléggé egzakt módon.
– Vagyis pontosan.
– Hát igen. Mi most magával az állomáson vagyunk, ez természetesen
igaz, viszont a kvantummechanika szempontjából ez csak a valószínűség
meghatározott szintjén igaz, és nem abszolút módon.
Koskina megállt, hogy kifújja magát. Észrevettem, hogy arca kipirul, s
megörültem.
– Világos, honnan indul ki – mondtam.
– Tehát – folytatta Koskina – az egész kvantummechanika a
valószínűségre épül. Hogy az állomáson vagyunk – valószínű,
valószínűségi értéke közel áll az egyhez, ez minden. De hiszen ez az elv az
idővel összefüggésben is létezik. Helyesen mondom?
– Kétségkívül. Csupa fül vagyok.
– S remélem, hogy megbocsátja nekem, hogy ismerős igazságokat
ismétlek el. Félek azonban, hogy kihagyok valamit.
– Mesélje úgy el, ahogy magának kényelmesebb.
– Lám, például iderepül a maga Freviljéhez. Ül a rakétában. A rakéta
valahol az állomás és az osztály között száguld. Egy bizonyos pillanatban
konkrétan hol található? Milyen sebességgel repül? Mi tudjuk: minél
pontosabban határozod meg egy tárgy sebességét, annál kevesebbet tudsz a
koordinátáiról. Ismert paradoxon, a meghatározhatatlanság elvének másik
oldala. Tehát, ha nagyon pontosan számítja ki a sebességet, amellyel
rakétája repül, akkor gyakorlatilag már nem fogja tudni, hol van.
– Jó, hogy az utasok többsége ezt nem sejti!
– Micsoda?! – kiáltott fel értetlenül Koskina.
– Semmi. Bocsánat, hogy félbeszakítottam.
– Tehát itt már közeledünk az időhöz. – Mélyet sóhajtott. – A tárgy
energiavesztesége, ami az idő eltolásához kell, egyenlő a Planck-
állandóval. – Koskina felvette az asztalról táviratát, s hátoldalára a blúza
zsebéből elővett rúzzsal hanyagul feljegyezte: ΔE*Δt>h. Majd levonta a
következtetést: – A tárgy nincs eléggé meghatározva időben!
S a rúzst visszadugta a zsebébe.
– Bizonyos tárgyak szempontjából ez magától értetődően igaz... –
próbáltam ellentmondani.
– A protonra ez így érvényes?
– Így.
– Nos, ez azt jelenti, hogy itt volt mit keresni. Minél jobban
megváltoztatod az energia szóródását, annál inkább szóródik az idő is.
– Jól van. De hogyan jutott el...
– Az emberhez? Hát így. Hiszen Kolja mindig ott van előttem. S nap
mint nap csak ezt ismétlem: "Kolja, fésülködj meg, Kolja, borotválkozz
meg! Kolja, gombold be rendesen az inged!..." Bánatosan elnevette magát.
– Hm – kételkedtem –, ez lehet csak külsőség.
– Számára ez nem külsőség – felelte hevesen Koskina. – Kolja tele van
érzelemmel, hangulata gyorsan változik... Mit is akar tőle, humán,
művésztípus! Nos, képzeljük el: mi lenne, ha Kórjából pedáns alak válna?
A művészből, igen, belőle matematikus lenne? No, tegyük fel! Annak, amit
csak feltételesen pszichikai energiának nevezünk, a szóródása váratlanul
lecsökken, a delta-E közeledni fog a nullához, tehát megváltozik a delta-t
is. Kolja Koskin helyet változtat az időben.
– Nos, ebben van valami...
– Egy szó mint száz, hogy is van ez? Tehát létezik egy ilyen
összefüggés. Ha az ember jellemére hatnak, az elmozdul az időben. És
fordítva: mozdítson át valakit egy másik századba – barátja egészen más
ember lesz. A tárgy időbeli elmozdításával együtt a jellemzői is nyomban
megváltoznak. Szinkronban vannak egymással. Megváltozik egyik-másik
fő jellemvonása, ráadásul alaposan. Természetesen lehetségesek kivételes
esetek is; azonban ritkán: akkor, amikor egyszerre sok dolog mozdul el, s
csak egy kicsit.
 – Elvileg így igaz – helyeseltem. – Marad azonban még egy halom
probléma. Kolja előre vagy visszafelé változtat helyet az időben? S milyen
nagyságrendben, vagyis hány évre vagy, mondjuk, évszázadra?
– Természetesen van egy halom probléma. – Koskina legyintett. –
Végigelemeztem az összes valószínűséget. Egy keveset változtattam a test
tömegén a hipermezon-berendezés segítségével, akkumulátort varrtam be,
biostimulátort alkalmaztam, kiderítettem, hogyan mérhetjük a nagy,
makroszkopikus testek kvantumfluktuációját... Egy szó mint száz, áttértem
a kísérletekre.
– Az ezertizenhármas szobában?
– Igen.
– Az acélajtó mögött...
– Látta? Amikor engem kerestek, igaz?
– Természetesen. A szobaszáma épp a legjobb ehhez a témához.
– Hm, és az acélajtó is jó szolgálatot tett... Nos, áttértem a kísérletekre.
Az időeltolás nagyságrendjével sokáig vesződtem. Hiszen mindent nekem
kellett csinálnom! Még jó, hogy ott voltak nálam Frevil robotjai, nélkülük
ugyan mihez kezdtem volna. Azután itt volt az előjel: előre vagy hátra...
Hiszen mindent magamon próbáltam ki, ó, hogy dobált előre és hátra!
Istenem, hol megfordultam... No, jól van. – Koskina megrázta a fejét, s
ettől haja szétterült a vállán. – Túl sok a líra. Egy szó mint száz, végül
összejött egy takaros kis berendezés, amolyan karkötőféle.
– Bizonyára engem is magával ragadott volna, hiszen szerfölött érdekes
feladat... A stabilitást megoldotta?
– Meg. Most már minden rendben. Nincsenek üres szakadékok az
időben.
– Remek.
– Azért nem mondanám. Megoldottam, s ezzel nagy gondot zúdítottam
a fejemre...
Koskina lehunyta szemét, és elhallgatott. Majd fáradtan rám pillantott, s
lassan újból beszélni kezdett:
– Tudja, a férjem történész...
Miután ezt kimondta, mélyet sóhajtott, ismét hallgatásba burkolózott,
eltöprengett. Vártam egy kicsit. Koskina hallgatott, és meg se moccant.
Mint aki sóbálvánnyá dermedt.
Ekkor észbe kaptam. Be kell ismernem, csak ekkor jutott eszembe, hogy
nem a lényegről beszélünk. Koskina segítséget kért tőlem, én pedig a fizika
elveire tereltem a beszélgetést.
– Marija – kezdtem –, Masa. Biztos benne, hogy sok az időnk?
 Koskina magához tért.
– Nem – válaszolta fejét csóválva.
– Akkor térjen a lényegre!
– Köszönöm... – Egész testével előredőlt, könyökét a térdére helyezte,
fejét tenyerébe hajtotta. Úgy éreztem, nem sok kell, és sírva fakad.
– Beszéljen, Masa!
A padlóra meredt. Majd felemelte tekintetét, és halkan beszélni kezdett:
– Tudja, Kolját veszély fenyegeti. Vadásznak rá, a szó szoros
értelmében. Azután, hogy rohammal bevette a zerentuji börtönt... nos,
lehet, hogy látta, volt róla adás a tévében... egyébként egyáltalán nem
valamiféle szuperman, hiszen emlékszik rá, milyen volt itt, a Holdon, a mi
korunkban, amikor azonban más időbe került... most olyan... ráadásul még
lézerpisztoly is van nála... s tessék, most vadásznak rá.
Felpattantam.
– És ha visszatérne? Arra gondolok, mi lenne, ha visszatérne a mi
korunkba?
Koskina a térdére csapott.
– Persze! Csakhogy Kolja semmi áron nem akar visszatérni.
Fel s alá kezdtem járkálni a szobában.
– És maga nem tudja... nélküle... visszahozni időben?
– Nos, ez itt a bökkenő! Az időszabályozója kézi kapcsolású. Ezt csak ő
teheti meg, a saját akaratából.
Leültem. A helyzet világos.
– Amennyire én látom, maga azt szeretné...
Koskina lehunyta a szemét, s így, behunyt szemmel mondta:
– Kérni szeretném, hogy jöjjön velem oda!
– Oda – ismételtem önkéntelenül. Nem volt könnyű végiggondolni az
egészet.
Koskina kinyitotta világoskék szemét, tekintete lángolt, valósággal
égetett; hátradőltem a karosszékben.
– Értse meg, ott férfiak vannak, zsandárok, lovon és fegyverrel! Mit
tehetnék ellenük? Maga, maga viszont kitalálhat valamit...
Koskina szipogni kezdett, és lehorgasztotta a fejét.
– Azt mondtam neki, hogy többé nem térek vissza... Fáj a szívem érte.
Ugyan, mit is beszélek! Ismét felsírt, és blúzának ujjával megtörölte a
szemét. – Félek, hogy hamarosan történik vele valami. Rossz az
előérzetem...
Könnyes szemekkel nézett rám, tekintetében végtelen kétségbeesés
lakozott.
 – Magától értetődik – jelentettem ki –, hogy magával repülök.
– Köszönöm – felelte, de alig hallottam szavát.
– Nincs mit – válaszoltam. – Még ma indulnunk kell.
Koskina egyenesen ült, ujjaival szemét törölte.
– Kérem, bocsásson meg nekem... S értsen meg. Ugyan, kihez
fordulhattam volna még? Maga tisztában volt az egésszel, tudott
mindenről...
– Ezt hagyjuk – zártam le, és felálltam. – Most lássuk a menetrendet.
– Csak még valamit.
Már félúton voltam a belső telefon pultja felé. Kénytelen voltam
megállni.
– Valami lényeges dolog?
– Szerfölött – kezdte Koskina nagyon is óvatosan.
– Éspedig?
Felállt, s felém közeledett. Szeme már közvetlenül arcomnál volt.
Tekintetében zavart és talán bűntudatot éreztem.
– Karkötőjének nem lesz autonóm irányítása. – Széttárta karját. – Tudja,
egyszerűen nincs több autonóm irányítású berendezésem. Olyan
berendezést kap, amit én fogok irányítani. Oda és vissza én fogom
szállítani. Vagyis teljesen tőlem függ majd.
– Rendben – legyintettem. – Semmi baj.
A belső vonalon felhívtam az ügyeletest, s megtudtam a szibériai járatok
menetrendjét. A mait már lekéstük, de az első reggeli rakétát még
elérhetjük.
– Kérlek, lépj kapcsolatba az űrkikötővel – mondtam az ügyeletesnek –,
s rendelj két jegyet!
– Hármat – hallottam a hátam mögött. Megfordultam, és
meglepetésemben kiejtettem a kezemből a mikrofont. Nágya állt az
ajtóban.
– Kettőt – jelentettem ki olyan határozottan, ahogy csak tőlem telt.
– Nem. Hármat! – ismételte meg Nágya, s mint mindig, figyelmesen
felnézett rám,
– De hiszen arról van szó, hogy... – avatkozott közbe Koskina.
– Tudom, miről van szó – szakította félbe nyugodtan Nágya.
Kis feleségem határozottan a szemembe nézett, állta a tekintetem, a
szeme sem rebbent. Megszoktam, hogy mindenben támaszkodjak rá, hogy
mindig olyan pulóverben járok, amit ő kötött, hogy megvitathatom vele
munkabeli problémáim, megszoktam, hogy remek háziasszony... Most
viszont zavarba hozott.
 Szeretem a feleségemet. Nem akartam kitenni semmiféle veszélynek.
De mit tehettem volna? Fogtam a mikrofont, és ezt mondtam az
ügyeletesnek:
– Rendeljen hármat.
– Nos, akkor rendben – jegyezte meg Nágya. – Jó estét!
– Ha úgy gondolja... – mosolyodott el először Koskina. – Legyen akkor
jó.
– Az lesz – jelentette ki határozottan Nágya. – Mindjárt készítek
vacsorát.
– Segítek – közölte Koskina szerényen, és felállt. Nemsokára már
görgették is be a kis, kerekes asztalt, s békésen körülültük.
– Megszokják majd, hogy mindig Koskinékkal vacsorázzanak – mondta
Marija.
– Nem vagyunk ellene – felelte Nágya. – Ugye, Jurkov?
Válaszul rámosolyogtam.
– Csakhogy minden rendben legyen maguknál fejezte be Nágya.
– Igyekezni fogunk – nevette el magát Koskina. Csak éppen sehogy sem
jön össze.
– Különben csak teával tudjuk megkínálni, kávé nincs –, mondta Nágya
nyilvánvalóan azért, hogy elvonja a figyelmét.
– Jó lesz a tea is – bólintott Koskina. – Bármi jó lesz.
Vacsora után megvitattuk a fontos kérdést: honnét szerezzünk megfelelő
ruhát az utazáshoz. Ez komoly problémának bizonyult.
– A felesége számára találok ruhát – mondta Koskina. – No, itt-ott át
kell majd alakítani... felhajtani, kiengedni... – mérte végig szakszerű
tekintettel Nágyát. – Két ruhám van, az egyiket átalakítjuk. De hogy
magával mit kezdünk, fogalmam sincs.
– Miért, így nem lehet? – kérdeztem naivan.
– Mit gondol! – rémült meg Koskina. – Semmi esetre sem.
– Hát, nem tudom...
Ekkor ragyogó ötletem támadt.
– Hamarosan visszajövök – mondtam. – Egyelőre alakítsák át a ruhát,
rögtön jövök.
S elindultam a szakköri szobába.
Természetesen már tartott a próba. A színpadon Juanito fontoskodva
terpeszkedett Szkalozub jelmezében, Bob Bier pedig Famuszovnak öltözött
be. Miután díszletük még nem volt, a sűrített tej ládáin ültek.
– "Pompás fiú – ejtette ki a szavakat gondosan, nagy igyekezettel Bob
Bier –, akit mindenki csak szeret, unokaöccse nagyszerű gyerek."
 – "Csak nagyon eltömik holmi újmódi elvek – felelte fontoskodva
Juanito –, most leszerelt, búcsút mondott a karriernek, falura ment, bújja a
könyveket."
Szerencsére senki más nem volt itt. A fiúk kettesben gyakorolták a
jelenetet. Rendezőjük egyáltalán nem volt, mindenki magát rendezte.
Csöndben üldögéltem az utolsó sorban, úgy döntöttem, várok egy kicsit.
– Ide figyeljen, Jurkov – szólalt meg nyomban Bob Bier, már angolra
térve át.
– Elnézést, hogy megzavartam magukat – szabadkoztam.
– Ugyan, épp jókor jött. Éppen vitába keveredtünk. "Falu", ez valami
olyasmi, mint a mi szomszédos Talmenusz farmunk?
– Igen.
– Ugye – jelentette ki ünnepélyesen Bob Bier, és nyelvet öltött Juanitóra
–, mit mondtam neked?
– Bele lehet bolondulni ezekbe a klasszikusokba morogta Juanito
spanyolul.
– Gyerünk tovább! – utasította Bob Bier.
– Ugyan miért én? Én mindent elmondtam. Most te jössz.
– Aha! Akkor rajta! – adta ki Bob Bier most már magának az utasítást. –
"Az ifjúság!... Ezért oly téveteg! Én inkább az ön példáján okulnék, rég
ezredes, habár a hadseregben új még."
– "Jól választom meg barátaimat – folytatta lelkesen Juanito –, új
csillagokat sűrűn adnak" – itt azonban megakadt. – Csillagokat,
csillagokat...
– Mi az, megakadt a lemez? – kérdezte gúnyosan Bob Bier.
– Csillagokat... – ismételte automatikusan Juanito, s képtelen volt
visszaemlékezni a következő mondatra.
Bob Bier súgott neki:
– "Az öregek kihullanak..." Mindenki magának súgott.
– "Az öregek kihullanak!" – kiáltotta kétségbeesetten Juanito, és
elhallgatott.
– Mi az, meghibbantál? – kérdezte Bob Bier.
– Van egy kérdésem – bökte ki Juanito.
Bob Bier felnyögött. A próba nyilván már régóta tartott.
– Magához, Jurkov – fordult hozzám Juanito.
– Hallgatom – feleltem.
– Mi van ezekkel a "csillagokkal"? Természetesen nem vagyok
szakavatott történész. De ha jól tudom, a történet a tizenkilencedik
században játszódik, ez áll a szöveggyűjteményben. Hát már voltak akkor
mesterséges égitestek?
– Elég! – kiáltott fel Bob Bier. – Taknyos! Műveletlen! Nincs több
erőm!
– Tehát te kérdezhetsz, de én nem?! – fortyant fel Juanito.
Egyszerre pattantak fel, és mellen ragadták egymást. Recsegve szakadt
a ruhájuk. Ragyogó ötletemet teljes bukás fenyegette. Ahogy csak tőlem
telt, végigrohantam a nézőtéren, s egy ugrással fent teremtem a színpadon.
Meg kell, hogy mondjam, a fiúk korábbi hobbija a karate volt, tehát
tudtam, mitől kell tartanom.
– Te!... Ostoba szamár! – kiabálta Bob Bier, s Juanitót cibálta, akinek a
parókája már végképp leesett, s most Bob cipője alá került.
– Ó, te, te!... Hatökör! – sivította Juanito, s már készült, hogy
elgáncsolja Biert.
Azt is el kell mondani, hogy elválaszthatatlan jó barátok s különben is
remek fickók voltak. Kezdettől fogva éreztem, hogy színjátszó
szenvedélyük tévedés.
– Nyugalom! – szóltam rájuk, és közéjük furakodtam. Ruhájuk többé
néni recsegett, s megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A fiúk elengedték
egymást, s a színfalak mögé indultak.
– Juanito! – hívtam. – Idejönnél egy percre?
Ott, egyenest a színpadon vetkeztettem le. Úgy meghökkent, hogy egy
szót sem kérdezett. Egyáltalán, egy kukkot sem szólt. Nyilván azt hitte,
hogy el akarom venni tőle a szerepet.
Amikor pedig már alsógatyában eloldalgott a kulisszák mögé, Juanito, a
balsors sújtotta színész csak ennyit mondott nekem oroszul:
– Sok sikert kívánok!
Nem tudta, hogy jókívánsága éppen kapóra jött, én viszont nem
mondhattam el neki, miért.
A következő pillanatban megjelent a színen Bier Famuszov:
– Megpróbálja?...
Összekaptam Szkalozub jelmezét, és kirohantam a teremből. A
körülmények folytán én majd máshol próbálok.
Koskina gondosan végignézte, mit hoztam, összeráncolta homlokát,
elvileg azonban helyeselte a dolgot: – Azt hiszem, jó lesz.
– Felpróbálod? – kérdezte Nágya.
– Majd később – legyintettem.
Nágya ruhája már készen volt. Előszedtük a szekrény tetejéről a régi,
ütött-kopott bőröndöt, s nekiláttunk, hogy bepakoljuk a ruhákat. Koskina
félrehívott, és fojtott hangon megkérdezte:
 – Még valami... Van lézerpisztolya?
– Van – feleltem. – De hiszen...
Koskina megfordult – meg akart róla győződni, hogy Nágya nem hall
bennünket.
– Ott igen komoly a helyzet, hiszen mondtam. A rendőrök fel vannak
fegyverezve.
Haboztam.
Koskina szemében veszélyes fény gyúlt.
– Beleteheti az én útitáskámba – jegyezte meg. Nos, ez már sok volt!
– Rendben – egyeztem bele. – Elviszem. Beleteszem a saját
bőröndömbe.
– Azt hiszem, megússzuk az ellenőrzést – vetette oda hanyagul Koskina.
– Ezeket a járatokat ritkán ellenőrzik.
Vállat vontam. Előkerestem a pisztolyomat, ellenőriztem az elemet,
soha nem használtam, és bedugtam Szkalozub jelmeze alá, a bőrönd
legaljára.
Szerencsésen eljutottunk az űrkikötőig. A rakéta menetrend szerint
indult. A pénztárnál megvettük a jegyeket, s hármasban elindultunk, hogy
beszálljunk. Minden rendben ment, s már arról a pillanatról ábrándoztam,
amikor beszállunk a rakétába, s kényelmesen elhelyezkedünk a
karosszékben. Ne feledjék, hogy éjszaka nem aludtunk, ez volt a legelső
reggeli járat.
Az útlevélvizsgálaton gyorsan átestünk, s már indultunk az összekötő
folyosóhoz, amikor egy fiatal, egyenruhás vámőr nőtt ki a földből.
– Szúrópróbaszerű ellenőrzés – jelentette ki franciául.
Magas, határozott és magabiztos volt. S hihetetlenül sovány. Azt
hihetted, az egyenruhája vállfán lóg. Koskina elöl lépdelt útitáskájával: át
tudott surranni a vámos előtt, s most megállt, megfordult, és zavarodottan
nézett rám.
Próbáltam olyan képet vágni, mintha a fiatalember közlendője azokra az
utasokra vonatkozna, akik mögöttem és Nágya mögött jöttek.
A vámos azonban az utamat állta, és megismételte: – Szúrópróbaszerű
ellenőrzés.
A hangja születésétől fogva vékony volt, azonban igyekezett mély
hangon beszélni, s ebből valami fura dolog lett.
Nem volt mit tenni, leraktam bőröndünket a fémállványra. A vámos
gyorsan végighúzta felette kezét, egy fémdobozt tartott ujjai között. A kis
doboz nyomban zümmögni kezdett.
 – Kérem, nyissa ki! – szólalt meg basszus hangon. Kinyitottam a régi
zárat. Köröttünk lassan gyülekezni kezdtek a bámészkodók.
– Menjenek és szálljanak be! – utasította a vámos az érdeklődőket,
nekem meg azt dünnyögte: – Elnézést, nyilván tévedés, nekem azonban
teljesítenem kell a kötelességemet.
A fiatalember korrektségéhez nem fért kétség. Véletlenül egy példás
hivatalnok került az utunkba. Sajnos ettől nem lett könnyebb a helyzetem.
Hiszen tudtam, mi történik majd.
– Még egyszer elnézését kérem! – jegyezte meg a fiatalember, és
kinyitotta a bőröndöt.
Koskinára pillantottam. Kétségbeesésében már indult volna felém, én
azonban intettem, hogy ne közeledjen.
A vámos már Szkalozub kitüntetéseiben és vállbojtjában gyönyörködött.
– Fesztiválra készülnek? – érdeklődött.
Komolyan, a legkisebb irónia nélkül kérdezte, és én bólintottam.
Végtére a fiúk előadásukkal valóban valamilyen fesztiválra akartak eljutni.
– Remek jelmez! – dicsérte meg a fiatalember. Nekem, magától
értetődik, őrültmód hiányzott dicsérete...
Nágya, aki természetesen mit sem sejtett, nyugodtan állt mellettem,
megfogta a kezem. Nyilván unatkozott, hogy így kell állnia és várnia, amíg
véget érnek a formalitások, s ezért belém karolt. S nyomban odasúgta:
– Te izgulsz. Mondd, miről van szó.
A vámos már felemelte Szkalozub ősz haját. Koskinára sandítottam.
Tekintete zavarodott volt. Nágya ezt súgta:
– Tüstént megmondod, mi történik itt.
A vámos a bőrönd alján végre rá tapintott a lézerpisztolyra. Vége,
gondoltam megkönnyebbülten. Általában kedvelem a világos és tiszta
ügyeket. A fiatalember sovány orrához emelte a pisztolyt, majdnem
hozzáért. Látszott, hogy nem hisz a szemének.
– Koller bandája! – hallottam a hátam mögül a tömegből.
– Jurkov – sóhajtott fel halkan Nágya, és megszorította a kezem.
– Jurkov bandája! – hangzott nyomban a tömegből.
Amíg a vámos a pisztoly szemlélgetésével volt elfoglalva, Koskina felé
biccentettem, hogy induljon el a rakétához.
– Jurkov, Jurkov, Jurkov bandája! – ismételték most már innen is és
onnan is a tömegből. Nekem mindegy volt. S miután mindegy volt, nem
tiltakoztam.
Koskina a vámos háta mögött jeleket rajzolt nekem a levegőbe. Persze
nem értettem.
 – Menjünk! – szólt hozzám a fiatalember igen vékony hangon.
A szokásos mondat, minden világos. Ráérősen becsuktam a bőröndöt,
leemeltem a kis asztalról. Nágyával elindultunk, Koskina pedig –
megfordultam, hogy meggyőződjem róla – az ellenkező irányba tartott.
Az apró, fülledt szobában a fiatal vámos hosszasan és gondosan
kitöltötte a jegyzőkönyvet. Nyilván ez volt gyakorlatában az első eset.
Nágya elcsendesedve, mozdulatlanul ült mellettem, s még mindig fogta a
kezem.
Csak egy ember segíthetett rajtunk. Ő minden bizonnyal még ezzel a
járattal útnak indított volna bennünket.
– Legyen szíves, mondja meg – fordultam a vámoshoz –, mikor
kezdődik az utasforgalmi főnök munkaideje.
– Pirxé? – a fiatalember felemelte fejét a papírból. – Kiküldetésben van
a Hold túlsó oldalán.
A válasz kimerítő volt...
– Kíván beszélni a helyettesével?
– Nem-nem – tiltakoztam –, nem akarok.
Nem maradt más hátra, mint hogy tovább üljek ebben a fülledt
szobában!
Alig egy óra múlva a jegyzőkönyv elkészült. A vámos diadalittasan
összeszedte papírjait.
Egy pillanatra végigfutott rajtam a gondolat: talán magyarázzam el
neki? Ugyan, hogyan magyaráznám meg ennek az egyenruhás
fiatalembernek itt, a Holdon, az űrkikötőben, hogy
ezernyolcszázvalahányban a Földön, Szibériában sürgősen a segítségére
kell Koljának sietni, aki azt találta ki, hogy megmenti a dekabristákat?
Igen, aligha tudok kimagyarázkodni.
– Akkor most mi lesz velünk? – kérdezte nyugtalanul Nágya.
– Tekintettel az ellenőrzés rendkívüli körülményeire – jelentette ki
ünnepélyesen a fiatalember –, valamint tekintettel a feltartóztatott
személyére, egyelőre leszállítom magukat a járatról. A pisztoly nálam
marad. Maguk szabadok, de nincs joguk elhagyni a Holdat. Az ügy további
fejleményeiről értesítést kapnak.
Töprengve üldögéltünk tovább.
– Ez minden – tett pontot mondandója végére, s mindezt megerősítendő,
a jegyzőkönyvet a komputer programozóegységébe helyezte. Az űrlapok
egy szempillantás alatt eltűntek.
Úgy tűnt, ránk már nincs szükség. Felálltam.
– Nem ismertem azonnal meg – a fiatalember váratlanul áttért az
oroszra. S először mosolyodott el. Csak itt kaptam észbe.
Rámeredtem. Nyilván nagyon elképedt arckifejezést vághattam.
– A fizikatudományi karon tanulok, levelező hallgatóként –, magyarázta
értetlenségemre a fiatalember. – Nemrég vizsgáztunk a Jurkov-Frevil-
tételből.
Végre eljutott a tudatomig, mit beszél. Megpróbálkoztam hát.
– Talán megengedi, hogy elrepüljünk?...
A fiatalember zavarba jött. Végül azonban mégiscsak megtalálta a
helyes választ.
– Látja – vékony, hosszú kezével a komputer programozóegységére
mutatott –, hiszen már továbbítottam az összes adatot...
Nagyot sóhajtottam.
– Kelj fel, Nagyezsda – mondtam. – Menjünk haza.

Távirat
IRKUTSZK 351/129 08 29 2354 AALLOMAAS JURKOVNAK
MIT TEGYEK
UERKIKOETOEBEN VAGYOK – KOSKINA

Távirat
SUERGOES AALLOMAAS 059/009 17 30 0630 OSZTAALY
FREVILNEK
AZONNAL INDULJ A FOELDRE IRKUTSZKBA STOP
UERKIKOETOEBEN VAAR KOSKINA STOP REESZLETEKET A
HELYSZÍNEN TISZTAAZD – JURKOV

Távirat
SUERGOES AALLOMAAS 059/010 09 30 0631 IRKUTSZK
UERKIKOETOE KOSKINAANAK
VAARJA FREVILT MAGYARAAZZA EL NEKI MIT
CSELEKEDJENEK – JURKOV

Frevil
A Nagyfőnök így szólt:
– Igen. Repülnie kell!
Claire ezt mondta:
– Egyedül nem engedem el.
A Nagyfőnök intézkedett:
– Menjenek együtt!
 Az események ezután ijesztő gyorsasággal követték egymást.
Estére Claire-rel már le is szálltunk Irkutszkban. Alighogy kiléptünk az
alagútból, Claire elöl, én a poggyászunkkal mögötte, rögtön megláttuk
Koskinát. Várt minket. Gyorsan üdvözöltük egymást, és Koskina
megkérdezte:
– Elhozták a régi ruhákat?
Nem tudtam mást válaszolni:
– Nincsenek itt...
Koskina összecsapta a kezét.
– Ebben az öltözékben akarnak megjelenni a tizenkilencedik
században?!
Ott álltunk előtte, s fogalmunk sem volt, mit tegyünk.
– Jól van – döntött. – Lesz, ami lesz.
S a kijárathoz vezetett bennünket. Közben állandóan ezt ismételte:
– Gyorsabban, siessünk!
Kirohantunk az űrkikötőből, s a taxiállomáshoz vágtattunk. Futás
közben alig-alig tudtam igazából kortyintani a valódi, csodás földi
levegőből. A Föld volt a lábam alatt, a Föld! A legszívesebben megálltam
volna, hogy körülnézzek... Koskina betuszkolt minket egy taxiba, a hátsó
ülésre, ő maga a sofőr mellé ugrott, s ráparancsolt a vezetőre:
– Irány a központ!
A kocsi nekilódult. Már éppen Koskinához akartam fordulni a Jurkov
által a táviratban ígért részletek végett, Koskina azonban tekintetét a
taxisofőrre emelte, s ujját a szájához szorította. Claire-hez fordultam, aki
már Koskinával csivitelt, a téma az volt, milyen színű ruha illik jobban az
ő szeméhez. Ekkor megpróbáltam az oldalt és alul elsuhanó vidéket nézni.
Fantasztikus formájú magas épületek, kisebb házak csoportjai, hatalmas
kéményű gyártelepek, útkereszteződések, parkok és ligetek, fölöttük pedig,
akár a méhek, az irkutszki lakosok rajokban keringő csillogó helikopterei –
mindez oly gyorsan váltakozott, hogy csak úgy káprázott tőle a szemem.
Hátradőltem az ülésen, és bosszúsan arra gondoltam: az akaratomtól alig-
alig függő események úgy sodornak, akár egy apró porszemet.
Töprengésemből Koskina hangos szava térített magamhoz, ezt mondta a
sofőrnek:
– Azt hiszem, itt... tegyen ki bennünket.
Valahol a folyóparttól nem messze szálltunk ki. Majdnem a taxiban
felejtettem a csomagunkat.
Claire és én még csak a környéket nézegettük. Koskina viszont már
cselekedett. Útitáskájából tompa fényű, fehér fémből készült karkötőket
vett elő. Minden különösebb ceremónia nélkül megfogta jobb kezem,
ráhúzott egy karkötőt, és hopp! csuklómra csattintotta a zárat. Majd
ugyanilyet húzott Claire jobb kezére is, és hopp! ugyanígy becsattintotta.
Közben pedig szakadatlanul beszélt. Komor gondolatok, homályos
előérzet és fejfájás kínzott, s képtelen voltam arra kényszeríteni magam,
hogy hallgassam. Természetesen ez hiba volt. Az információ magától
értetődően fontos volt, s Koskina minden bizonnyal figyelmeztetni akart
arra, hogy mi fog most történni, s utasításokat adott arra vonatkozóan,
hogyan viselkedjünk, miféle veszélyek lehetségesek. Sürgősen be kellett
szednem egy tablettát. Lehetséges, hogy Koskina le akarta előttünk festeni
azt a képet, ami ránk várt, s legalább valamennyire enyhíteni akarta feszült
izgalmunkat. De ismétlem, mindebből kimaradtam.
Végül észrevettem, hogy heves szavai abbamaradtak. Egyetlenegyet
sem értettem belőlük. Vállat vontam.
Koskina megcsóválta a fejét, és ezt dünnyögte:
– Igen, azt hiszem itt.
E szavait végre meg tudtam különböztetni.
Majd szeméhez emelte jobb kezét, s a csuklóján észrevettem egy
ugyanilyen karkötőt. Karkötője csatján apró, csillogó bütyköket
pillantottam meg. Bal kezének ujjaival Koskina nagyon óvatosan, látható
félelemmel megérintette a gombokat. Mintha varázsolt volna, még az ajka
is mozgott közben: nyilván valamit számolt. Megéreztem: most valami
történni fog.
– Lenne szíves... – kezdtem a lehetőség szerint minél udvariasabban.
– Tartsa az útitáskáját! – kiáltott fel váratlanul Koskina. Megragadta a
táskáját, és példáját követve én is mellemhez szorítottam útipoggyászom.
Köröttem egy szempillantás alatt minden megváltozott. A magas
épületek, a gyárkémények, az út, a Föld felületét kivéve, majdhogynem
minden eltűnt. Rájöttem, hogy végbement az időutazás.
Éjszaka volt. Körös-körül mindent hó takart. Jóllehet, lámpák nem
voltak, az éjszaka rendkívül világos volt: fent az égen töméntelen apróbb
és nagyobb csillag ragyogott, fényük lent visszaverődött a tiszta, szikrázó
hóbuckákon. Olyan szokatlan csönd volt, hogy majd belesüketültél.
Egyetlen motor hangja sem törte meg, se taxi, se rakéta nem járt erre.
Messziről valamiféle őskorból visszamaradt élőlény hangja hallatszott, de
ez is nyomban elhallgatott. Lehet, hogy ló vagy kutya volt,
gyerekkoromban láttam őket az állatkertben. S ismét csend lett.
– Ó! – kiáltott fel Claire. Éppen hogy vállon tudtam ragadni, kis híján a
vízbe zuhant. Kiderült, hogy közvetlenül a vízparton álltunk, háttal a
folyónak, és csak a csoda mentett meg attól, hogy bele ne zuhanjunk. A víz
sötét, gyorsan mozgó sávként paskolta a havas partot. Bevallom, némi
szemrehányással pillantottam Koskinára.
– Adjon hálát, hogy nem a vízre szálltunk le – felelte tekintetem láttán
komoran. – Legutóbb... Na, jól van.
Nem volt értelme akadékoskodni.
Összehúztam magam. A hőmérséklet mínusz tíz, de az is lehet, hogy
mínusz húsz fok. A folyó itt még nem fagyott be, sűrű fehér köd ülte meg.
Azt hihetted, a felhők egészen a vízig ereszkedtek le, s súlytalanul úsznak a
sodrásban. Elgyönyörködtem a képben. Koskina észrevette, elkapta
pillantásom, s halkan így szólt:
– Az Angara...
Koskinára mosolyogtam. Mosolyom – megéreztem – eléggé
kényszeredettre sikerült, egyre jobban átfagytam.
– Kapcsolja be a ruhája fűtését! – emlékeztetett Koskina.
Valóban! Bekapcsoltam a fűtést, s a hölgyek ugyanezt tették.
– Menjünk! – adta ki a parancsot Koskina, Elindultunk. A hóbuckák
közül hamarosan keskeny, de elég keményre taposott, havas útra értünk, s
könnyebben haladtunk. Előttem épületek tűntek fel, körvonaluk régi
rézkarcok és rajzok képeire emlékeztetett. Szép számmal találkoztam
ilyenekkel az iskolai történelemkönyvekben és az ifjúsági regényekben.
Felidéztem magamban földi gyermekkorom, és egyre jobb lett a kedvem.
Meg kell jegyeznem, most remekül éreztem magam jobban, mint bármikor
valaha, s kész voltam annyit és addig gyalogolni, amennyit s ameddig kell.
Észbe kaptam: hiszen ez az időutazás hatása, vele együtt egy pillanat alatt
megváltozott a delta-E, következésképp a jellemem is. Most már nem volt
szükségem semmiféle tablettára, s éreztem, hogy képes vagyok mindenre.
– Csak nehogy találkozzunk valakivel! – suttogta fojtott hangon
Koskina. – Különben ezekben a ruhákban űrbéli jövevényeknek hisznek
bennünket.
– Nem – igazította ki Claire –, akkoriban még boszorkányoknak és
varázslóknak hívták őket.
– S mit tettek, ha találkoztak velük? – kérdeztem, hogy a beszélgetést
fenntartsam.
– Ugyan mit tesznek az ördögi erőkkel? – tisztázta a kérdést röviden
Koskina.
Nem kívántam folytatni a beszélgetést.
Csodás kép tárult elénk: három ember lépdelt az éjszakai havas
pusztaságban a csillagos égbolt alatt az ősi város felé! Arra gondoltam,
hogy ebben a világban bizonyára nem ismerik még az atomenergiát, s
magam sem hittem el azon nyomban, hogy feltevésem igaz lehet. Aztán
észbe kaptam, hogy az itteni lakosok bizonyára nem ismerik sem az
elektrotechnikát, sem a rádiólokációt. Ekkor kezdett csak eljutni a
tudatomig, hogy milyen mélyre merültünk az időben... "Lám, hová vitt
téged az ördög, Frevil!" – gondoltam. Ettől a gondolattól azonban csak a
kedvem lett jobb, és az út lett érdekesebb (régebben ettől búskomorságba
estem volna).
Talán egy óráig gyalogoltunk. Az erőm nem fogyott. Ráadásul
egyetlenegyszer sem botlottam meg! Pedig a Holdon, saját századomban
már bizonyára elkedvetlenedtem volna... Időnként Claire kezéhez értem,
hogy meggyőződjek róla, ő is remekül érzi magát. Koskina elöl lépdelt,
egy percre sem állt meg, mintha örökmozgó munkálna benne.
Lám, az építmények már elmaradtak mellettünk. Szerencsére senkivel
nem találkoztunk.
Koskina végül megszólalt:
– Megérkeztünk.
Beléptünk egy meglehetősen nagy házba. Becsszóra, fából épült, kész
vagyon egy Hold-lakó számára, a Földön pedig igencsak ritkán találkozni
ilyennel. A ház üres volt, és koromsötét.
– Nincs itt senki? – kérdezte Claire.
Koskina felelt:
– A személyzetet, itt így hívják a szolgákat, elengedtem a kocsmába.
Bevezetett egy tágas szobába, felkattintotta öngyújtóját, és meggyújtotta
a gyertyákat. Majd felkapta az egyiket, s a lángot tenyerével elfedve a
többi szobába indult.
Claire-rel körülnéztünk. Két magas ablak nyílt az utcára, közöttük nagy
tükör lógott. A szoba közepén hosszú asztal állt, terítő borította, körötte
hajlított támlájú székek sorakoztak. Az asztalon két gyertyatartó magaslott,
mindegyikben négy gyertya ragyogott fényesen, lángjuk visszaverődött a
tükörben és az ablaküvegeken.
Az ajtóban megjelent Koskina.
– Semmi nyoma! – kiáltotta kétségbeesetten, majd megmagyarázta: –
Természetesen, Koljának...
Egy percig mozdulatlanul állt. Néztük, és fogalmunk sem volt, mit
tegyünk. Ezer kérdést szerettem volna feltenni. Kié ez a ház, miképp
telepedtek le itt, s milyen viszonyban vannak az e századbeli lakókkal?
Sajnos a pillanat nem volt alkalmas a kérdezősködésre. Inkább hallgattam.
– Na, rendben – jelentette ki határozottan Koskina. – Gyorsan öltözzünk
át!
Kihozott egy nagy halom régi ruhát, s Claire-t átkísérte a másik
szobába.
Válogatni kezdtem a ruhákat. Korántsem huszáruniformisok voltak.
Elég gyorsan kiválasztottam a kacatok közül egy nadrágot, majd azt is
megkerestem, amit föléje vehetek. Sebesen felöltöztem, s közben füleltem,
miről beszélget Koskina és Claire a szomszédos szobában. A ruhák mérete
nagyjából megfelelt. S az egyik pár cipő felment a lábamra.
Némi félelemmel léptem a tükörhöz. A futó szemrevételezés
eredményével meg lehettem elégedve. Öltözékem kissé zsákszerű volt, de
megfelelt. Visszamentem a kacatokhoz, s kiválasztottam még valamit, ami
körülbelül egy átmeneti kabátnak felelt meg.
– Bejöhetünk? – kérdezte Claire a szomszéd szobából.
– Igen – válaszoltam, s a hölgyek beléptek. Nagyszerűen festettek.
Látszott, hogy a körülmények ellenére Koskina is szívesen, mutatkozik
régi öltözékben. Ami Claire-t illeti, ő valósággal ragyogott az örömtől. Az
alkalomnak megfelelő bókokkal illettem mindkettőjüket.
– Saját ruhájukat rejtsék útitáskájukba – közölte válasz helyett Koskina.
– Hogy senki ne lássa.
Amíg Claire teljesítette az utasítást, én gyönyörködtem benne. Be kellett
ismernem, bármilyen szép is, mindig megakadt a szemem alakja
szögletességén. Most ennek a nyomát sem láttam! Claire maga volt a
megtestesült nőiesség. Elbűvölve bámultam.
– Mi az, talán elaludt? – térített magához boldog állapotomból Koskina
hangja. – Menjünk, be kell fűteni a kemencét, amíg meg nem fagyunk. Ne
feledjék, hol vannak...
Néhány perc múlva már a tűzifa előtt álltam, próbáltam felidézni
magamban, mit mesélt róla indulás előtt Jurkov. Miután Koskina ellátott a
szükséges tanácsokkal, beraktam a fát a kemencébe.
Ekkor csapódott a bejárati ajtó.
– Csönd! – adta ki suttogva a parancsot Koskina. – Ide, hozzám! –
hívott fojtott hangon a szobába. Húzódjanak meg, mintha itt sem lennének.
Szapora férfiléptek hallatszottak. Visszafojtottam a lélegzetemet. A
lépések közeledtek. Még egy másodperc. Valósággal beletapadtunk a falba.
A következő pillanatban az ajtó felpattant, és belépett a szobába... Nyikolaj
Koskin!
Koskina odaugrott férjéhez. Megölelték egymást. Mi Claire-rel sietve
elfordultunk.
– Kolja, élsz, egészséges vagy? – hallottuk akaratlanul is.
 – Masa, kedvesem, hát iderepültél! – felelte Nyikolaj.
Claire a kezemnél fogva elhúzott. Félrehúzódtunk, majd végképp
elhagytuk a szobát, és a kemencével foglalatoskodtunk.
A tűz azonban sehogy sem akart égni. A füst a képembe csapott...
úgyhogy Koskinéknak volt elég idejük.
Hamarosan azonban kijöttek hozzánk.
– Hé – nevette el magát Koskina erőfeszítéseim láttán –, ez nem
robottechnika! Adja ide, majd én!
Feltápászkodtam, nem volt több erőm guggolni és a füstöt szívni.
Amikor végre kiköhögtem magam, Nyikolaj a sarokba hívott.
Végre alaposabban szemügyre vehettem. Ezúttal civilben volt. A régi
ruha ünnepélyesen, sőt, úgy tűnt, kissé dandysen állt rajta. Mintha egyenest
Nyikolaj számára találták volna ki, s mindig csak ilyet hordott volna. A
haja fel volt magasítva, nyilván ez volt a divat. Vékony keretbe foglalt
keskeny szemüvege új kifejezést kölcsönzött arcának.
– Nagyságos uram – fordult Nyikolaj méltóságteljesen hozzám –,
örülök, hogy üdvözölhetem a mi...
– Kolja, egyszerűbben! – szakította félbe felesége. A mi emberünk.
Ez azonban nem hozta zavarba Nyikolajt. A mosolynak még az árnyéka
sem suhant végig az arcán. Ugyanolyan komolyan és meggyőződéssel
folytatta:
– Uram, tiszta szívemből remélem...
Beszélt, én pedig csak csodálkoztam, mennyire megváltozott. Csak a
delta-E volna az oka? No, magától értetődik, hogy feledékenységének és
szégyenlősségének nyoma sem maradt, fiatalos, magabiztos férfi állt
előttem. De nemcsak ezt láttam. Talán még többet éreztem... Öltözék,
frizura, szemüveg – nemcsak erről volt szó. Előttem a tizenkilencedik
század tősgyökeres gyermeke állt! Legalábbis sokkal inkább a
tizenkilencedik századé, mint a miénké. Akaratlanul is arra gondoltam,
hogy ez inkább a kedvére való lehet... A gondolattól csodálkozás futott
végig rajtam, sőt némi rémület is. Érdekes, vajon a felesége ráébredt-e
erre? S még arra is gondoltam; ha ennyire megváltozott, hogyan fog
visszatérni a mi korunkba.
Nyikolaj közben egészen közel hajolt a fülemhez.
– Nos, uram – kezdte sebesen suttogva –, eljön velem?
Nyomban bólintottam. Az időutazás eredményeként szokatlan
kalandvágy ébredt bennem.
Nyikolaj egy szempillantás alatt feladta rám a kabátomat, vagy ahogy
ezt itt hívták.
 – Nagyságos uram, itt valamit tisztázni kell – magyarázta, miközben fél
kezével begombolta öltözékem, másikkal pedig valamit a fejembe
nyomott.
Koskina utunkat állta.
– Kolja! Megint?...
Claire belekapaszkodott kabátom szegélyébe, vagy hogy is hívják.
– Mi rögtön... – dünnyögte bizonytalanul Nyikolaj. – Hölgyeim... Mi
gyorsan...
Ügyesen elsurrant Koskina mellett, kitépett Claire kezéből, és máris a
tornácon teremtünk. A nők sikolya követte lépteink.
– No, Frevil úr, hol van? – suttogta türelmetlenül a sötétből Nyikolaj.
Vaktában lépkedtem a sűrű ködben. Nyikolaj elkapott, amikor leestem a
tornácról.
Szaporán lépdeltünk az utcán. Alig tudtam követni Nyikolajt. Csak egy
percre álltunk meg: Nyikolaj bal kezével megfogta saját karkötőjét, jobbal
az enyémet, majd ujjai hegyével végigsimított a csaton, nyilván a
gombokon, s észrevétlen utazni kezdtünk az időben: úgy tűnt azonban,
egészen keveset, alig egy-két esztendőt, mivel lényeges változást magunk
körül nem vettem észre. Továbbmentünk.
Sokáig lépdeltünk, amíg egy magas kerítésbe nem ütköztünk. Földbe
ásott, csupasz fatörzsekből állt.
– Várjon itt! – vetette oda Nyikolaj, és eltűnt az éjszakában.
A várakozás a vészjósló kerítés tövében, a sötétben váratlanul
izgalmasnak és kellemesnek tűnt számomra... Nyikolaj, néhány perc múlva
visszatért.
– Menjünk tovább! – jelentette ki buzgón. Mentem utána, de nem
tudtam, hová és miért. Mellesleg ez nem különösebben izgatott. Egyfajta
hetykeséget, sőt vakmerőséget éreztem magamban. A szapora gyaloglás
után egy kis háznál álltunk meg. Nyikolaj kopogtatott az ablakokat – nem
tudni, miért – lezáró egyik fatáblán. Beengedték a házba, és én ismét kint
maradtam, és türelmesen vártam.
Amikor Nyikolaj kilépett, először kérdezősködtem. Roppant érdekeltek
az ablakokat takaró fatáblák.
– Megbocsásson, erre... mi szükség?
– Ez, nagyságos uram, csak éjszakára szolgál. Zsaluknak hívják –
vetette oda, hátra sem fordulva, s már ismét elindult valahová.
– S a mi ottani házunkon?...
– Azon is van, uram. Szedjük szaporábban a lábunkat. – Utána siettem.
Utunk harmadik pontja egy apró épület volt. Vagy húsz méterre tőle
megálltunk.
– Tehát nem jön füst, azt jelenti, hogy már kész... – Remek – jegyezte
meg Nyikolaj.
Arra gondoltam, hogy a kéményből előjövő füstről van szó: az égbolt
tiszta volt – valóban, füstnek nyoma sem volt. Ez volt azonban minden,
amit szavaiból megértettem.
– Talán megmagyarázná... – próbálkoztam másodszor is.
– Később, később, nagyságos uram – suttogta izgatottan Nyikolaj. –
Magyarázkodásra most nincs időnk. Gyerünk!
Felmentünk a tornácra. Az ajtó kilincséhez nyúltam, s nem győződtem
meg róla, hogy befelé vagy kifelé nyílik-e, ezért meglehetősen sokáig és
sikertelenül rángattam. Nyikolaj próbált beavatkozni, én azonban első
szerettem volna lenni, hajtott a kíváncsiság, s ami a lényeg, eszeveszett
elszántságot éreztem magamban – minden bizonnyal életemben először.
Az ajtó váratlanul magától kinyílt. Pontosabban valaki belülről
kinyitotta. Egyenest a küszöbön nőtt ki a földből egy férfi. Magas és erős
volt. Az ajtót kinyitva egy lépést hátrált, lent valami fémesen megcsendült,
majd zörögni kezdett. Akaratlanul is odapillantottam, és becsületszóra, a
szívem máris a torkomban dobogott. A lábán bilincs volt, igazi, múzeumi
darab! Azt hiszem, legalább egy percre volt szükség, amíg rájöttem: éppen
az ellenkezője az igaz, a múzeumban vannak olyan bilincsek, mint ezek.
– Parancsoljon, uraságod – szólalt meg mély hangon, s Nyikolajnak
meg ezt mondta: – Jó estét, bátyuska!
Felemeltem a tekintetem. A házban haloványan égtek a mécsesek, s
pislákoló fényüknél rémülten vettem észre a férfi szakállas arcán a mélyen
odaégetett bélyeget. Amúgy jóindulatúan mosolygott, mosolya azonban
félelmetesre sikerült. Jobban megnéztem, és észrevettem, hogy orrcimpája
ki van szakítva.
– Arszentyij a nevem – hallottam mintegy félálomban.
Idegeim a végletekig feszültek, már éppen nyúltam a zsebembe a
tablettáim után, de magától értetődik, sem a zsebet, sem a tablettákat nem
találtam a szokott helyen.
– Jó napot... – tértem végre nagy nehezen magamhoz.
A férfi válla mögött megjelent még egy, legalább ennyire félelmetes arc.
– Én pedig Ekés vagyok – mutatkozott be a másik férfi. Hangja rekedt,
náthás volt. – Jöjjenek be, jóuraim!
– Testvérek, befűtöttétek a fürdőt? – kérdezte tőle Nyikolaj.
– Amennyire csak tőlünk telt – felelte Ekés, miközben végigmért.
Alig fértünk el négyen a kis szobában. Arszentyij és Ekés
összébbhúzódtak, némi helyet adtak nekünk.
– Vetkőzzön le, nagyságos uram! – utasított Nyikolaj.
Lehúztam a kabátomat, vagy mit is.
– Nem, uram, teljesen – vetette oda Nyikolaj. S gyorsan, szaporábban!
Magamon kívül voltam a csodálkozástól. Ugyan kész voltam bármire,
de... Nyikolaj már dobta is le összes ruhadarabját, s ott állt, jobb kezén a
karkötővel.
– Hm – próbáltam tiltakozni –, komolyan? Így illik?
– Bizony, uram, csak nyugodtan! – Nyikolaj elnevette magát. – Így illik!
Követnem kellett példáját.
– Csak ezt ne vegye le! – biccentett Nyikolaj karkötőm felé.
– Akkor mi történik? – érdeklődtem én, a fizikus, naivan a történésztől.
– Nagyságos uram, elveszíti az időrögzítést. S nemcsak ezt. Akkor aztán
kereshetem...
Ekés kinyitotta előttünk a ház mélyébe vezető ajtót. Forróság és füst
csapott meg. Nyikolaj meglökött, és én valósággal berepültem az ajtón. Az
ajtó becsukódott mögöttünk.
Álltam és körülnéztem... Nyikolaj vizet loccsintott rám.
– Nagyságos uram, ez fürdő – magyarázta –, itt mosakodnak, világos? A
hideg víz ebben a csöbörben van, íme a korsó, a forró víz az üstben, íme a
szappan, samponnal nem szolgálhatunk. Ennek padka a neve, ez pedig a
padló. S ez itt a vesszőnyaláb. Gyerünk, szappanozza be magát uraságod,
ne húzza az időt!
Nekiláttam, hogy teljesítsem Nyikolaj utasításait. Irányítása mellett
valahogy jól ment a dolog. S ami a lényeg, hamarosan még élveztem is az
egészet. Semmivel össze nem hasonlítható gyönyörűséget éreztem.
Számomra legalábbis teljesen szokatlan kaland volt. Még azt is kibírtam,
amikor Nyikolaj lefektetett a padra, s a vesszőnyalábbal csépelni kezdte a
hátamat. Majd helyet cseréltünk, s tiszta erőből próbáltam Nyikolajnak
visszaadni, mindazt, amit rám pazarolt. A karkötő egy cseppet sem zavart.
Nyikolaj pedig egyre csak ismételte:
– Még! Még!
Teljesen elerőtlenedve másztunk fel a polcokra. Bágyadtán dűltünk
egymáshoz.
– Ki lehet bírni? – kérdezte Nyikolaj.
Csak bólintani tudtam, többre nem volt erőm. Nyikolaj még egy kancsó
vizet öntött a kemence izzó köveire. Könyörögve kértem:
– Elég!
Nyikolaj a fülembe súgta:
 – Jól megnézte Ekést? Elmenekült földesurától. Előtte azonban
felgyújtotta ura kastélyát. Elfogták, megbüntették, látta? Itt minden nyáron
megszökik a börtönből. Félelmet nem ismerő, nagylelkű atamán.
Varázslattal bír a golyó ellen, és semmitől sem fél.
– Hát a másik? – kérdeztem.
– Arszentyij? Lovász. Azért száműzték, mert lovakat kötött el. Adj neki
három lovat, s senki nem kél versenyre vele! Mondhatnánk, hogy ő a
helybéli Pirx!
Nem tudtam megállni:
– Hogy csodálkozna Pirx ezen a hasonlaton...
– Ejh, uram! – kapott hirtelen észbe Nyikolaj. – Túl sokáig üldögélünk
itt magával. Na, húzódjon csak a szélére. Elfeledtük, miért is jöttünk.
Engedelmesen a falhoz húzódtam, s csupán ennyit jegyeztem meg:
– Hát el lehet felejtkezni arról, amit nem tudsz?
– Rendben – hagyta rám békítőn Nyikolaj, s ő is szabaddá tette a polc
középső részét. – Mindjárt maga is meglátja.
Mintegy megrendelésre nyílt az ajtó, s valaki belépett. A halovány
fénynél egy harminc év körüli férfit pillantottam meg. Fekete bajusza és
gondosan nyírott szakálla volt. Akármilyen kevés volt is a fény, észre
kellett vennem, milyen különösen büszkén tartja a fejét, sűrű volt a
szemöldöke, orra nemes metszésű.
Így szólt:
– Jó napot, uraim!
Nyikolaj felállt, és meghajolt a férfi előtt. Én is felálltam és
meghajoltam. Amikor leültünk, az az ember, ott lent, beszappanozta a
vállát, Nyikolaj pedig a fülembe súgta:
– Ő Iván Dmitrijevics Jakuskin, dekabrista... Nagy emberek voltak,
felkeltek a cár ellen, ez nyomban a napóleoni idők után történt, világos?
Húsz év száműzetés... A bilincset csak azért szedték le róla, hogy
bemehessen a fürdőbe...
Miután lefröcskölte magát, Jakuskin felmászott hozzánk a polcra, leült,
és a falnak dőlt.
– Talán mehetnénk? – kérdeztem Nyikolajtól. A hőség és a pára már
fojtogatott.
– Nem – súgta oda Nyikolaj –, tűrjön még egy kicsit! Már nem kell
sokáig.
Hamarosan kitárult az ajtó, s belépett rajta még egy férfi. Felénk csupán
biccentett, s nyomban hátat fordított, a pad felé indult, úgyhogy felelni sem
tudtunk üdvözlésére, én pedig még csak végig sem tudtam mérni. Később,
amikor korsóval a kezében az üsthöz indult, a fény egy pillanatra az arcára
esett. Csupán annyit láttam, hogy szemöldöke vastag, szeme nagy.
– Figyelem! – súgta egyenest a fülembe Nyikolaj. Először inkább
éreztem, később már odasandítva láttam is, hogy a mellettünk ülő Jakuskin
összerezzent, egész testében megfeszült, majd hirtelen mélyen előrehajolt a
faltól. A következő pillanatban felpattant és leugrott a polcról. Nyikolaj
fájdalmasan a térdemre csapott. Meglepődve lenéztem. Megcsendült a
lezuhanó és a sarokba guruló kancsó. Még mindig mit sem értve lefelé
bámultam, s két férfit láttam, akik keményen megölelték egymást, az
egyikőjük tetőtől talpig szappanos volt, a másiknak pedig a hátán egy
nyírfalevélke tapadt a lapockái közé.
– No, lám! Találkoztak! – kiáltott fel majdnem teljes torokból Nyikolaj.
Különben ezek az emberek amúgy sem hallottak volna meg bennünket
most, s ez teljesen nyilvánvaló volt, senkivel nem törődtek. – Ő Alekszandr
Besztuzsev, szintén húszévi száműzetésre ítélték, s Marlinszkij néven ír –
folytatta Nyikolaj kissé halkabban. – Történelmi jelenet szemtanúja! Itt
vannak Irkutszkban, útban száműzetésük színhelye felé. Egyikőjük a
Bajkálon át Csita felé tart, a másik Jakutszkba a Lénán. Egy perccel ezelőtt
még gondolni sem merték volna, hogy valaha is találkoznak még!
– Nyikolaj már készült, hogy újból a térdemre csap, én azonban odébb
húztam a lábam. – Hiszen egyikőjük sem sejtette, hogy a másik itt van
mellette, világos?
A férfiak kibontakoztak az ölelésből, és izgatottan, a francia és orosz
kifejezéseket keverve beszélgetni kezdtek. Nyikolaj feszülten fülelt.
Látszott, hogy igyekszik, nehogy egy szót is elengedjen. Nem zavartam.
Vagy tizenöt perc telt el így. Azok ketten lent tovább beszélgettek.
Nyikolaj hallgatta őket, arckifejezéséből most már rájöttem, hogy nemcsak
hallani akarja mindazt, amit beszélnek, de az emlékezetébe is akarja vésni.
Besztuzsev hirtelen megfordult és felénk nézett. Nyikolaj nyomban felém
nyújtotta kezét.
– Zavarunk. Gyerünk! Gyorsabban...
Milyen szomorúan, milyen kedvetlenül kelt fel. Igyekeztünk
láthatatlanok lenni, minél kevesebb zajt csapni, elsurrantunk a két férfi
mellett, sietve leöblítettük magunkat, kiléptünk, s óvatosan betettük
magunk után az ajtót.
– Besztuzsevnél van Puskin új poémája, a Cigányok – mondta Nyikolaj.
– Jakuskin még nem olvasta. Ejh! – sóhajtott fel. – Ha tovább
hallgathattam volna őket...
Őszinte sajnálattal szorítottam meg nedves könyökét.
 Arszentyij és Ekés törülközőket nyújtottak felénk. Betekertük magunkat
a hűvös és kellemes szövetbe, és pihentünk a padon, megint egymáshoz
szorulva. Nyikolaj ruhája zsebéből elővett egy ütött-kopott noteszt, orrára
tette a szemüvegét, s töltőtollával, amit még nyilván a Holdról hozott
magával, gyorsan írni kezdett, sietett rögzíteni a hallottakat. Én viszont
teljesen átadtam magam a kellemes bágyadtságnak... Majd meghallottam
Ekés hangját, aki ezt dúdolta:

Felkelek én áldás nélkül,

útra kelek kereszt nélkül,
tanyától tanyáig...

Arszentyij basszus hangon ismételte:

ajtótól ajtóig...
zöldfüvű mezőig...

Nyikolaj odasúgta nekem:

– Ez nem más, mint varázsige, a golyók ellen, Ekés erre tanítja
Arszentyij t!
Nagy erőfeszítéssel egy pillanatra felnyitottam a szemem, s megláttam,
hogy egymással szemben ülnek a padlón, az egyik félelmetes képű a
másikkal szemben... Lehunytam a szemem.
Miután kipihentük magunkat, készülődni kezdtünk. Ekés és Arszentyij
segítettek felöltözni. Nyikolaj még sugdolózott velük egy kicsit. Ügyesen
kiemelték az ablakot a hátsó falból, és Nyikolaj meglepetésemre kimászott
a nyíláson.
– Ugyan miért ne mehetnénk ki az ajtón? – kérdeztem.
– Uram, talán azt hiszi, hogy a bűnözőket kíséret nélkül engedték a
fürdőbe? – kérdezte tőlem felelet helyett Nyikolaj.
Utánuk másztam...
Miután kijutottunk az utcára, megköszöntük Ekésnek és Arszentyijnek a
segítséget, és elbúcsúztunk tőlük. Arszentyij odahajolt hozzám, és
búcsúzóul fojtott hangon ezt súgta:
– Mi az, testvér, megláttál engem, a zsiványt, s égnek állt a hajad szála?
S mély hangon halkan felnevetett.
Ismeretlen udvarokon lépdeltünk át sebesen, hogy mielőbb elszakadjunk
az őröktől. Amíg a fürdőben voltunk, felkelt a Hold, és nagyon világos lett.
 Vagy tíz perc múlva, amikor már biztonságban voltunk, hirtelen
eszembe jutott valami. Megálltam, és Nyikolajt is megállítottam.
– Ide figyeljen – mondtam neki, s felmutattam a Holdra –, hiszen nincs
rajta senki!
S miközben ezt mondtam, szinte alig hittem szavaimnak. Ez a tény
sehogy sem fért a fejembe. Szerettem volna, ha valaki megerősíti.
– Ez még semmi – felelte Nyikolaj, nyilván megsejtette, mit érzek. –
Még senki nem is járt ott, úgy bizony, nagyságos uram.
Felfedezésem annyira felizgatott, hogy képtelen voltam akár egy lépést
is tenni. Nyikolaj még hozzátette:
– Ez azonban nem jelenti, hogy nem figyeltek fel a Holdunkra. A
dekabrista Steingel írt róla...
– Mint költő? – pontosítottam. – De ezt sokan megtették...
– Nem, mint tudós! – kiáltott fel Nyikolaj. – S szakavatottan.
Igyekeztem megnyugtatni magam, mégpedig a következőképp:
– Igen, igen... Dekabristák, azután a forradalmuk, majd az első
szputnyikuk...
– Igen, nem sokkal utána – Nyikolaj nem tudta megállni, hogy ne
gúnyolódjon. – Mindjárt másnap. Reggel.
– Kérem, miért gúnyolódik?! – könyörögtem. S azt hiszem, most
először szakadt ki belőlem: – Uram!...
Végleg hozzászoktam a tizenkilencedik századhoz.
– Menjünk, várnak a nők – zárta le a beszélgetést Nyikolaj. – Mindjárt
megkapjuk a magunkét.
Továbblépdeltünk.
Fogalmam sincs, mire gondolt útközben Nyikolaj, előttem viszont egyre
Arszentyij és Ekés arca lebegett.
– Ide figyeljen – kérdeztem –, talán Ekés valóban meg tudja babonázni
a fegyvert? S a golyók tényleg elkerülik?
– Hm! – Nyikolaj csak ennyit válaszolt.
– Pontosabban? – kíváncsiskodtam tovább.
– Ott a folklór – közölte Nyikolaj –, de vannak irodalmi bizonyítékok
is...
– Hogyan tudná megmagyarázni? Maga mint történész? Hallottam már
a régmúlt hasonló jelenségeiről, de mint fizikus nehezen tudnék
tudományos magyarázattal szolgálni.
Nyikolaj hallgatott. Nyilván megvonta a vállát. Nem láttam, de azt
hiszem, így lehetett. Végül ennyit mondott:
– Oroszul így mondják: a bátort még a golyó is elkerüli. Bár lehet, hogy
csak egy bizonyos ideig... Azt hiszem, ez a kockázatvállalás képessége.
Egyszerűen bátorság. Másrészt az, hogy kiszámítja, hová csapódik be a
golyó. A fegyverek ekkortájt nem túl fejlettek. S még valami. Képzelje el,
az, aki lő, fél a varázslattól, s egyébként is halálosan reszket, nehogy
találkozzon az atamánnal. Hát el tudja így találni?
– Önszuggesztió... – dörmögtem. – Hit a természetfeletti erőkben... S
mit gondol, sokan hisznek bennük?
– A tizenkilencedik században vagyunk, nagyságos uram.
Sokáig mentünk. Szerettem volna még beszélgetni Ekésről és
Arszentyijről. Megkérdeztem:
– Úgy látom, maga igen jó viszonyban van az atamánnal és barátjával?
– Való igaz – felelte barátságosan Nyikolaj. – Én és Masa is. Azt is
merném mondani, hogy valamiféle barátság alakult ki közöttünk.
– De hiszen ez teljesen szokatlan. Ráadásul ebben a korban.
– Eltalálta, Frevil. A mi részünkről azonban minden világos,
együttérzünk velük, érdekesek számunkra stb. Ami viszont őket illeti...
– Igen, éppen erről van szó!
– Azt hiszem, ez is megmagyarázható. Ahogy másokkal viselkedsz, úgy
viselkednek veled is. Igaz? Ami azonban a lényeg, értelmes népség!
Mindent látnak és értenek. Az államellenes embereket tisztelik, hisz ők
maguk sincsenek jó viszonyban a hatalommal. Ezért is kerültek ide. Hiszen
a dekabristák államellenes egyének. Ha pedig a dekabristákkal
szimpatizálsz, akkor ez a tisztelet rád is átszáll.
– Világos – értettem egyet Nyikolajjal.
– Csak egy a bökkenő – tette hozzá Nyikolaj. – Ezeket az itteni
viszonyokat a különböző rendek között lehetetlenség megszokni nekünk.
Már jó néhányszor kértem Arszentyijt és Ekést, hogy engem és Masát
tekintsenek magukkal egyenrangúnak.
– És mit feleltek erre?
– Tudja, azt hiszem, bíznak bennünk! Természetesen nem tartanak
maguk közül valónak, mégis...
– Észrevettem.
– Észrevette. No, látja! Kiderül, hogy valami mégiscsak változik –
örvendezett Nyikolaj. S még hozzátette: – Nagy siker, hogy épp ők fűtötték
be a fürdőt. Jakuskin mellesleg megemlékezik majd emlékirataiban az
arcukról és a bilincseikről.
– Az emlékiratai, úgy látom, meglehetősen szűkszavúak lesznek.
– Természetesen!
– Éppen ezért volt feltétlenül szükség rá, hogy megtudja a részleteket...
 – Tökéletesen igaza van, Frevil. S ha keveset is, de valamit mégis
megtudtam ma.
Végül eljutottunk az ismerős térre.
– Na, uraságod, ide a karkötőjével! Ideje visszatérnünk!
Nyikolaj felé nyújtottam a kezem, ő megérintette a csatot, és könnyedén
visszaállította óráinkon az időt. A ház szerencsére változatlanul ott állt a
helyén.
– Nézzen csak át a túloldalra! – mutatott oda Nyikolaj. – Ott, Pirozskov
házába fog majd beszállásolni a kozák író, Szemjon Cserepanov. Úgy
tizenöt év múlva vagy valamivel később.
Megjegyzését majdnem úgy fogtam fel, mint a legtermészetesebb
dolgot.
Fellépdeltünk a tornácra, kinyitottuk az ajtót, s a nagyszobából
kiszűrődő fény felé indultunk. Még mielőtt megpillantottuk volna az
asszonyokat, Koskina nyers hangját hallottuk.
– S még erre mondják, hogy gyorsan jönnek?
A gyertyák már majd leégtek az asztalon, a nők az ablaknál álltak:
Claire a tükörtől balra, Koskina jobbra. Amíg távol voltunk, régies, magas
frizurát készítettek, s most küllemük még nagyobb hatást tett ránk. Minden
rendben lett volna, ha arckifejezésük nem annyira azonos. Nyilván a
hosszú várakozás elcsigázta őket. Természetesen mi voltunk a bűnösök.
Amíg töprengtem, hogyan is enyhítsem haragjukat, Nyikolaj már
cselekedett is.
– Ó, hölgyeim, de elfáradtam!... – kiáltott fel bohóckodva, és lezökkent
a legközelebbi székre. S alighogy mindhárman felé, Nyikolaj felé
fordultunk... eltűnt. Alig vettem észre, hogy előtte bal kezével csuklójához
ért.
Koskina valamit dünnyögött az orra alatt, de nem hallottam, hogy mit.
Vagy két perc múlva Nyikolaj ismét a széken ült. Kezében egy csokor
virágot tartott. Vállán vízcseppek ragyogtak, tenyerével lerázta őket. Majd
hanyagul odavetette:
– No, jó nagy esők vannak Szibériában.
– Kolja, hagyd abba! – kiáltotta Koskina. – A vicceid nem hatnak rám.
Nyikolaj felállt, s nejének nyújtotta a virágokat.
– Úrnőm, bocsáss meg! De muszáj volt. A tudomány számára. Szent
igaz. – Koskina kérlelhetetlen maradt.
– Teljesen kikészültem! Hát szabad ezt! Na és Claire, ő miben bűnös?
Az ilyen jelenetek, mint ismeretes, végtelen sokáig elhúzódhatnak. Úgy
döntöttem, hogy beavatkozom:
 – Gyerünk, inkább békességben vacsorázzunk meg! Gyertyafénynél.
Kimondhatatlanul boldog voltam, amikor Claire nyomban mellém állt.
– Gyerünk! Hoztam szendvicseket a Holdról... Claire felemelte
útitáskánkat, és kutatni kezdett benne. Úgy tűnt, Koskina haragja enyhült,
és elfogadta a virágokat. Nyikolaj nyomban boldog mosolyra fakadt.
Azt hittük, csodás este vár ránk. Kényelmesebben elhelyezkedtem, és
rágyújtottam a pipámra. Oly kellemes volt az izgalmas kalandok után...
Nem is hallottam azonnal, hogy halkan kopogtatnak az ajtón.
Mindnyájan mozdulatlanná dermedtünk: Nyikolaj, Koskina a
virágokkal a tükör előtt, Claire az útitáskával a kezében.
– Vagy úgy... – suttogta Koskina.
A kopogás megismétlődött, most már hangosabban.
– Mit tegyünk? – nyögte zavarodottan Claire.
– Jöjjön be! – szólalt meg hangosan Nyikolaj, határozottan felkelt az
asztaltól, és kitárta az ajtót.
Alacsony, gondosan öltözött s határozatlan, gyermeteg arckifejezésű,
gyűrött képű férfit pillantottunk meg. A tekintetéből kiolvashattuk, hogy
bármivel szívesebben foglalkozott volna, mint ezzel az előttünk még
ismeretlen dologgal. Pufók arcán lassan hunyt ki a fagy nyoma.
– Méltóságos uram – fordult a férfi tisztelettudón Nyikolaj Koskinhoz –,
és önök, nagyságos uram és hölgyeim – dünnyögte tovább, s mindkét
kezével a melléhez szorította a sapkáját –, alázatosan kérem, hogy
bocsássák meg, hogy ily tapintatlanul betörtem magukhoz ebben az
alkalmatlan órában, azonban méltóságod engedelmével, a szolgálat
körülményei... – Nagy nehezen fogtam fel e számomra különös beszéd
fordulatait.
– Uram – szakította félbe Nyikolaj. – Engedje meg, hogy bemutassam a
kormányzósági hivatal irodavezetőjét, Jeliszerij Sztyepanovics Migalev
kancelláriai hivatalnokot. – A férfi mélyen meghajolt, sapkáját még mindig
melléhez szorította. – A nejem – mondta Nyikolaj. Koskina hanyagul
biccentett. – Vendégeink francia utazók, akik távoli országokból érkeztek
Szibériába.
A kis termetű férfi felénk fordult.
– Bon jour! – köszönt Claire. Meghajoltam.
– Miben lehetek a szolgálatára? – kérdezte Nyikolaj.
– Látja... – jött zavarba Migalev. – Hm... Azzal bíztak meg...
Koskina közben ezt súgta a fülembe:
– Semmi vész, Frevil. A külleme nagyon is megfelel. Ez egy apró kis
hal, nem titkosügynök és nem felügyelő. Minden rendben.
 Ez végképp megnyugtatott. Egy perc múlva azonban már nagy
figyelemmel hallgattuk Migalevet.
– Tehát, uraim, azzal bíztak meg – folytatta nagy igyekezettel mormolva
–, hogy figyelmeztessem magukat, miként Irkutszk összes jó szándékú
lakóját a rendkívüli eseményre. – A férfi mélyet lélegzett. Városunkban
bűnöző jelent meg, már nyilván hallottak róla. Roppant veszélyes alak.
– Miféle bűnözőről van szó? – kérdezte hangjában némi fenyegetéssel
Koskina. Közben nyilván mindegyikünk fejében ugyanaz fordult meg.
Nyikolaj ideges mozdulattal megigazította a szemüvegét.
– A kormányzósági hivatal – dünnyögte Migalev őfőméltósága
utasítására foglalkozni kezdett ezzel a rendkívüli eseménnyel...
– Vagyis a kormányzó utasítására – magyarázta Nyikolaj Claire-nek és
nekem.
– A kormányzói hivatal mindent megtesz – folytatta Migalev előre
elkészített beszédét –, hogy elfogják és példásan megbüntessék a bűnözőt.
Kérjük a város lakóit, ne nyugtalankodjanak, ugyanakkor ne feledkezzenek
meg önnön biztonságukról, valamint arról, hogy együttműködjenek a
hatalommal a bűnöző elfogásában. Ez a bűnöző a zerentuji lázító.
– Ördög és pokol! – káromkodta el magát Claire. S a szendvicset a
terítőre ejtette. – Természetesen – tette hozzá Claire – a vajas felével lefelé
esik!
Kihúztam a pipát a számból, de nyomban vissza is dugtam.
– S vajon önök – kérdezte óvatlanul Nyikolaj – mit tesznek az oly
veszélyes bűnöző elfogása érdekében?
A hivatalnok felélénkült.
– Ó, ellenőrző posztokat állítottunk az országút mentén... S ugyanígy az
összes fontosabb helyen... Most pedig Zamarajev altiszttel és embereivel
körbejárjuk a város lakóit, hogy megtegyük a szükséges bejelentést... Lám,
már itt is van –, fejezte be a hivatalnok, s az ajtóban megjelent egy
tekintélyes külsejű, egyenruhás alak.
– Uraim! – harsant hangja. – Állok szolgálatukra! Zamarajev altiszt!
– Szerfölött örülünk – jegyezte meg tartózkodón Koskina. Nyikolaj
hümmögött valamit. Mi Claire-rel nem tudtuk, mit tegyünk.
– Zamarajev úr – folytatta az apró termetű hivatalnok –, azt a megbízást
kapta a nagyméltóságú kormányzó úrtól, hogy csípje el a lázitól.
Zamarajev úr volt Zerentujban azon a szerencsétlen napon, s arcról ismeri
a veszélyes bűnözőt.
Az asztalon, mint már említettem, két gyertyatartó volt. Koskina
követhetetlen mozdulattal feldöntötte az egyiket.
 – Ó! – sikoltott fel halkan, különben nem igyekezett túlságosan, hogy
leplezze valódi szándékát.
A gyertyák leestek, elaludtak, végiggurultak az asztalon. Még sötétebb
lett.
A kormányzósági hivatalnok felugrott, hogy segítsen, az altiszt követte.
Elhúzódtunk az asztaltól. Egykét percig, biztonságban voltunk, de vajon
meddig tarthat? Hívatlan vendégeink hamarosan újból meggyújtották a
gyertyákat. S abban a pillanatban, amikor a rendőraltiszt az asztal fölé
emelte a gyertyatartót a teljes fényben ragyogó négy gyertyával, egyszer
csak megjelent mellette Nyikolaj Koskin.
Emlékezetemben később többször felidéztem ezt a pillanatot, s
eltöprengtem azon, mi is történt. Feltétlenül így kellett történnie? Nem lett
volna jobb, ha Nyikolaj a szoba másik sarkába húzódik, és az árnyékban
kivárja a kellő pillanatot? Segített volna ez valamit? Vagy az altiszt akkor
sem hagyott volna békében bennünket? Óvatlanság volt Nyikolajtól, vagy
hanyagság, vagy talán végzetes véletlen, ami szerencsétlen kalandjainkat
végigkísérte? Vagy lehet, hogy Nyikolaj szándékosan, a tizenkilencedik
században rá jellemző vakmerőséggel toppant a csendőr elé?
Az események így alakultak tovább:
Az altiszt a gyertyákat majdnem Nyikolaj arcához emelte. S ő maga is
előrehajolt; a gyertya tartóval.
Fagytól vörös orrával valósággal végigszagolta Nyikolajt, kis híján
hozzáért hatalmas bajszával. Ez természetesen mindössze egy másodpercig
tartott, én azonban úgy éreztem, hogy örökkévalóság volt. A csendőrtiszt
hirtelen visszahőkölt.
– Ő az! – üvöltött fel. – A zerentuji lázító!
Az apró emberke sapkájával rémülten eltakarta az arcát. Mindhárman:
Claire, Koskina, én, sóbálvánnyá dermedtünk. Majd észrevettem, hogy az
apró termetű emberke kisurrant a házból. Nyikolaj mellé álltam.
Rövid csend következett. Azután dörrent a nyíló ajtó, s lábak
dübörögtek végig a házon. A robaj egyre közeledett, s a küszöbön
hamarosan még egy hívatlan vendég jelent meg. A következő pillanatban
berohantak a többiek. Gyertyák fénye futkosott a falon. A szoba
fegyveresekkel telt meg, egyenruháik gombja csillogott.
– Zsandárok – magyarázta hadarva Nyikolaj. – S ami a kezükben van,
az fegyver.
– Csend legyen! – Szakította félbe durván az altiszt. Utolsónak az apró
termetű férfi jött be. Megállt az ajtóban, és óvatosan lesett ki sapkája alól.
– Uraim – harsogta tekintélyt parancsolón az altiszt –, kérem, őrizzék
meg nyugalmukat! Legyenek józanok!
Gyertyatartóval a kezében végigjárta a szobát, asszonyainkra pillantott,
odalépett hozzám, és végignézett rajtam. Még közelebb húzódtam
Nyikolajhoz.
Az altiszt szabadon maradt kezével intett a hozzá legközelebb álló
zsandárnak, az közelebb lépett, és fegyverét Nyikolajra emelte. Koskina
fojtott hangon felsikoltott, a virágcsokor kiesett kezéből, és széthullott a
padlón. Claire útitáskánkkal a kezében még mindig a falhoz simult.
– No lám – jelentette ki elégedetten az altiszt, és végre az asztalra
helyezte a gyertyatartót.
Koskinához fordultam.
– El kell rejtőznünk! – suttogtam. – Ugyan, mi sem könnyebb, mint
hogy elrejtőzzünk egy másik században. Hol a karkötője?
– A karkötő a kezemen van – felelte tagoltán Koskina. – Nem erről van
szó. A kódex nem engedi.
– Miféle kódex?! – kérdeztem majdnem kiabálva. A fegyver csöve
Nyikolajra meredt...
– Koljával megegyeztünk, ez a Koskina-kódex, mi így hívjuk. Egy s
mást már megértettünk, azt például, hogy miképp kell bánni az
időutazással. Egyikőnknek sincs joga csodás módon,
megmagyarázhatatlanul eltűnni. Az időnek megvannak a maga törvényei,
minden kort tisztelni kell, fel tudja ezt fogni? Nincs rá erkölcsi jogunk.
Legalábbis életszerűnek kell lennie. Világos?
A fegyver csöve fél méterre volt Nyikolaj mellétől, a karkötők csatja –
mind Nyikolajnál, mind Koskinánál – ott volt közvetlenül az ujjúknál.
Mégis kénytelen voltam elismerni, hogy igaza van... Igaza! De mi lesz
ezután?
Nyikolaj a következő pillanatban az ablakhoz ugrott. A fegyver csöve
nyomban követte. Nyikolaj az ablak mellett valamire rácsapott, s láttam,
hogy a zsaluk szétnyílnak. Most már csak az ablaküveg választotta el
Nyikolajt a megmeneküléstől.
– Ha szökni próbál, lövök! – kiáltotta az altiszt. A zsandárok közelebb
húzódtak. Az irodafőnök helyettese az ajtó mögé bújt.
– Rohanj! – suttogtam, s habozás nélkül fedeztem testemmel Nyikolajt.
Ebben a pillanatban Koskina nagy erővel maga felé rántotta a terítő
szegélyét – a gyertyák a padlóra röpültek.
A sötétségben üveg csörömpölt, s rájöttem, hogy Nyikolaj kitörte az
ablakot. Mindez a másodperc törtrésze alatt történt. A félhomályban láttam,
hogy a fegyver megmozdult a zsandár kezében. Dübörgés, majd ütést
éreztem a bal vállamban, s füst borított be mindent.
– Megsebesült? – hallottam Nyikolaj hangját.
– Nem! – kiáltottam, ahogy csak erőmből telt.
A pipa kiesett a számból, s nyomban ropogva összetört a zsandár
csizmája alatt.
– Uram! – jegyeztem meg nem éppen a legjobb pillanatban. Tiltakozni
akartam a zsandárnál.
A vállamba erős fájdalom nyilallt, kezdetben elviselhetetlennek
éreztem, kis híján felnyögtem, de uralkodtam magamon. Újból üveg
csörrent.
A füstben és félhomályban megpillantottam Koskinát. Egyik kezével
Claira-t támogatta. A zsandárok háta mögött a tükör felé igyekeztek.
Abból, hogy milyen nesztelenül és gyorsan mozgott, rájöttem, hogy a régi
öltözék egy csöppet sem zavarja. Nemsokára egy ugrással a tükörnél
termett, s gyors mozdulattal kihúzott mogulé valamilyen tárgyat. A hölgyek
ezután mellém sodródtak.
– Most már lehet – hallottam Koskina hangját. – Ugorjunk ki az
ablakon! Legalábbis látszólag.
Szemem előtt megvillant karkötőjének csatja.
– Tévedsz, nem szöksz meg – hallottam a hátam mögött az altiszt
hörgését. – Nem fogsz...
Hogy mit akart még mondani, már nem tudtam meg. Koskinával és
Claire-rel egy parkban tértünk magunkhoz. Meleg volt, illatoztak a lombok
és a virágok, madárcsicsergés hallatszott. Ott, ahol ültünk, sötét volt,
tőlünk nem messze azonban lámpák égtek. Hívtam Nyikolajt – senki nem
válaszolt. Távolról az utca moraja jutott el hozzánk.
– Hol lehet Nyikolaj? – kérdeztem.
– – Hol! – kiáltotta ingerülten Koskina. – Honnét tudjam? Hiszen
önirányítású a karkötője! Magukat át tudtam hozni más korba, ő viszont
önmagát irányítja...
Tanulmányozni kezdte karkötőjét. Megkérdeztem Claire-t:
– Hogy érzed magad? Minden rendben?
Claire végül odafigyelt rám. Eddig ugyanis teljes bénultság tartotta
fogva. Felém fordult, és lassan így szólt:
– Rendben...
Amikor meglátta a vért a vállamon, kiejtette kezéből az útitáskát, amit
addig a kezében szorongatott. A táska a földre huppant.
– Mi van veled?! – Claire odarohant hozzám. Eltaláltak?!
– Előfordul ez is –, felelte Koskina, de nem nézett ránk. A karkötőjével
volt elfoglalva.
Claire megpróbálta levenni a vállamról a tenyerem.
– Nagyon fáj? Mutasd, hadd nézzem, mit kell tenni!
– Be kell kötni! – felelte habozás nélkül Koskina. Menjünk a lámpához.
Tettünk néhány lépést, s egy szokatlan utcai lámpaoszlopnál kötöttünk
ki. Nem adott túl sok fényt.
Ekkor végre jobban megnéztem azt a tárgyat, amit Koskina a tükör
mögül elővett; most a hóna alatt szorongatta. Lézerpisztoly volt. Koskina
nem tudott mit kezdeni vele, egy pillanatig töprengett, majd a
lézerpisztolyt hanyagul hosszú ruhájának öve mögé dugta.
Claire már végképp magához tért, s ismét olyan volt, mint mindig.
Határozott mozdulattal félretolta Koskinát.
– Majd én átkötözöm.
Óvatosan lehántotta rólam először azt, amit zakónak neveztem volna,
majd a vékony, csipkés inget. Be kell ismernem, minden mozdulata nagy
fájdalmat okozott.
– Micsoda batiszt! – sóhajtott fel Claire, miközben az inget vizsgálgatta.
– Na, mindegy.
S magabiztos mozdulatokkal csíkokra szaggatta.
– Kiderül, hogy igazi hős vagy – jegyezte meg, s lelkesen a szemembe
nézett.
– Hm! – feleltem szkeptikusan. – Sohasem szereztél volna tudomást
róla, ha nem kerülünk a tizenkilencedik századba. – Rövid töprengés után
helyesbítettem: – Vagyis egyikünk sem szerzett volna róla tudomást...
– Nem sikerül – dünnyögte kétségbeesetten Koskina. – Az indikátort
nem fejeztem be, siettem... – Kész volt karkötőjét a legelső útjába eső
fához vágni. – Sehogy sem találom.
Ekkor nem bírtam magam türtőztetni, s a fájdalomtól kissé
elfintorodtam.
– Bocsáss meg, kedvesem! – mondta Claire. – Még egy csomó, és kész.
Egy perc múlva sebem be volt pólyálva. Ha nem mozgattam a bal
kezem, akkor a fájdalom elviselhető volt.
– Amíg én itt vacakolok... – jutott el hozzánk Koskina ideges
dünnyögése. – Amíg én itt veszkődöm...
Azután felém fordult.
– Ide figyeljenek, egy időre el kell hagynom magukat! Mi a
véleményük?
– Csak nyugodtan! – feleltük egyszerre.
Koskina vállára helyeztem egészséges kezem. A következő pillanatbán
kezem már a levegőt markolta, mert Koskinának hűlt helye volt.
Claire-rel magunkra maradtunk. Körülbelül egy óráig vártuk Koskinát.
Azután töprengeni kezdtünk, hogy mit is tegyünk. A lámpák és a fülünkbe
jutó utcai zaj azt a gondolatot ébresztette bennünk, hogy talán magunk is
megkísérelhetjük, hogy kijussunk innét. Szerencsére velünk volt útitáskánk
mostani öltözékünkkel.
A táskával bebújtunk a bokrok közé, és sietve átöltöztünk. A lámpához
már olyan külsővel léptünk ki, amilyennel sem a Földön, sem a Holdon
senkit nem leptünk volna meg. Bátran elindultunk a fasoron át, s
hamarosan egy utcára jutottunk ki.
Az utca kihalt volt – nyilván azért, mert már későre járt. Magától
értetődik, hogy az utca számunkra ismeretlen volt, hiszen korábban
sohasem jártunk Irkutszkban. Különben a legkisebb gondunk is nagyobb
volt, mintsem hogy az építészeti emlékeket nézegessük. A messzeséget
lestük, taxira vártunk, mindegy volt, hogy légpárnás vagy mágnespárnás,
csak valaki segítsen és felvegyen.
Végre felbukkant valami. Claire felsikoltott örömében. Igen, taxi volt.
Csendben gördült az úttesten, nem emelkedett föléje. Elöl zöld lámpa égett
barátságosan. Claire intett, és a taxi megállt.
– Szabad? – kérdezte Claire, miután bedugta fejét az első ablakon.
– No – felelte a sofőr.
Ezt igenlő feleletnek értékeltük a számunkra ismeretlen nyelvjárásban.
Ezt a modellt nem ismertem. Elöl valami iszonyú hangosan zörgött,
hátulról pedig gyanús füst csapott ki. Különben válogatni nem állt
módunkban. A vezető kinyitotta a hátsó ajtót, mi egy szemvillanás alatt
bemásztunk, és elhelyezkedtünk a széles, puha ülésen.
A taxi gurulni kezdett az úton. Úgy dübörgött, hogy majd
belesüketültünk. Észrevettem, hogy a sofőr visszapillantó tükrében folyton
minket figyel. Amikor megállt egy ósdi villanyrendőr előtt, felém fordult,
kinyújtotta kezét, megtapogatta zekémet, s hirtelen megszólalt:
– Márkás, ugye?
Fogalmam sem volt, mit feleljek rá. Ezért jobbnak láttam, ha hallgatok.
Éreztem, hogy ezzel megsértettem a vezetőt.
A taxi hirtelen meglódult, s a sofőr megkérdezte:
– No, végül is merre menjünk?
Claire a szavakat gondosan hangsúlyozva így szólt oroszul:
– Kérem, az űrrepülőtérre!
 Legnagyobb csodálkozásunkra a sofőr hirtelen lefékezett, de úgy, hogy
szinte vezényszóra mind előrerepültünk. Sebesült vállam fájdalmasan
megütöttem.
– Na, kifelé! – utasított bennünket a vezető, hátrafordult, és kivágta az
ajtót. – Na, szaporábban!
Kénytelenek voltunk engedelmeskedni. Kimásztunk az útra
szerencsétlen útitáskánkkal, s egy kukkot sem értettünk. A sofőr kihajolt az
ablakon.
– Leszopják magukat, és hülyéskednek, a bolondját járatják, a
bolondját!
Járműve meglódult, s csak a füst maradt utána az úton. Claire-rel
egymásra pillantottunk. Valami hiba történhetett, de hogy mi, magunk sem
tudtuk. Hirtelen belénk nyilallt, hogy mennyire magunkra maradtunk,
időben és térben... A zsebemhez nyúltam, legalább a zsebem a helyén volt,
s szokás szerint egy tablettát vettem elő. A delta-E nagyságrendje tehát
visszatért a szokásosra. "Ismét a tabletták!" – gondoltam.
– Mit tegyünk? – kérdezte Claire.
– Fogalmam sincs – ismertem be suttogva. – Gőzöm sincs. Halvány lila:
gőzöm sincs.
Találtunk egy padot, leültünk és elszenderedtünk. Ez volt minden, amit
tehettünk. Fáradtság lett úrrá rajtunk, égett a vállam, szédültem, s minden
olyan bizonytalan volt. A doktor tanácsára gondolva ismét figyelni
kezdtem a pulzusomat...
Arra ébredtünk, hogy leestünk a padról. Claire nyilván puhán ért földet,
mert kiflivé görbülve újból elaludt. Én viszont bevertem a fejem, felültem,
nyomban magamhoz tértem és körülnéztem.
Vizsgálódásom eredménye megdöbbentő volt.
Először is a közelben semmiféle padot nem találtam, ami már magában
meglepő volt. Másodszor, köröttem, úgy, általában, nagy változások
történtek.
Felettünk fényesen megvilágított helikopterek és légpárnás járművek
röpködtek összevissza. S valahol mellettünk és lent utcák zúgtak, éppen
hogy a közelünkben, és lent voltak... Felálltam, imbolyogva tettem néhány
lépést, majd belekapaszkodtam egy kerítés rácsába. Lepillantottam. Claire-
rel egy magas épület tetejére kerültünk, amit helikopterek leszállóhelyének
képeztek ki – nos, ez történt.
Nyilván Koskina foglalkozott velünk. Elhatározta, hogy saját korunkba
transzportál. Miért? Mi történt velük? Ezt csak találgatni lehetett.
Vártam még egy kicsit. Lehet, hogy Koskina meggondolja magát? Vagy
valami megakadt a karkötőjében, s most kijavítja? Vagy az is lehet, hogy
már felszökött a lázam, és mindez lázálom?
De nem, semmi nem változott. Odavánszorogtam az irányítópulthoz, és
taxit hívtam. Majd mentem, hogy felébresszem Claire-t.
Az űrkikötőbe repültünk, onnét pedig haza.

Távirat
OSZTAALY 161/558 10 02 1020 AALLOMAAS JURKOVNAK
VISSZATEERTUENK STOP FREVIL MEGSEBESUELT
KOORHAAZBAN VAN – CLAIRE

Távirat
OSZTAALY 161/613 17 02 1147 AALLOMAAS JURKOVNAK
PROOBAALJ TENNI VALAMIT FREVIL MEGBIZAASAABOOL
AZ ORVOS – ALAAIRAAS OLVASHATATLAN

Távirat
SUERGOES NOVOSZIBIRSZK 101/097 12 02 1305
AALLOMAAS JURKOVNAK
KOLJA BAJBAN KOEZOELJE UERKIKOETOEVEL
EERKEZEES MIKOR LEHETSEEGEES – KOSKINA

Jurkov
Pirx még soványabb lett, mióta nem láttam. A forgó karosszékben most
úgy ült előttem, akár egy ágrólszakadt veréb. Talán a betegség vagy az
évek tették meg a magukét, az is lehet, hogy sok gonddal járó beosztása is
hozzájárult.
Előtte álltam, dolgozószobája egyik sarkából a másikba sétáltam, kész
voltam akár a lába elé vetni magam. A kis veréb sóhajtozva nézett, izgett-
mozgott karosszékében, vele együtt forgott, ha eltűntem látóköréből.
Könyörögtem Pirxnek, hogy engedjen el a Holdról; jól tudtam, mire
ösztönzöm; de hiszen a körülmények úgy alakultak, hogy feltétlenül
repülnöm kellett!
– Tehát mégis történt valami – összegezte Pirx.
– Igen – erősítettem meg. Nem volt értelme ködösítenem. – Történt,
most már biztos, hogy történt.
– Nem akarod elmondani?
– Egyelőre egyszerűen nem tehetem. Pirx orrnyergét dörzsölve üldögélt.
– Már harmadik napja itt van nálam egy jelentés: hordágyat küldtek egy
Frevil nevű utas elé – jegyezte meg közömbösen.
Elhallgattam.
– Nos? – kérdezte Pirx.
– Igen – feleltem.
– Akkor mégis miről van szó?
– Adott esetben arról, hogy segíteni kell egy bajba jutott emberen. Ez
neked elég?
– Ez nekem elég – mondta Pirx.
Az asztal széléhez tolt egy ív papírt s egy tollat.
– Ez meg mi?! – tiltakoztam.
– Ülj le! – utasított Pirx. – Írd lent alá! Ha felfedeznek, nyilatkozatod
fölé odagépelem, hogy saját kérésedre vegyenek fel hozzánk.
Aláírtam.
– Menjünk! – adta ki a parancsot Pirx. – Éppen előkészítik a rakétát
Novoszibirszkbe.
Hosszú folyosókon lépdeltünk végig. A szolgálati lift felemelt a
rakétába. Pirx odakísért az idős fedélzeti mérnökhöz, s dünnyögve mutatott
be úgy, hogy rá sem ismertem a nevemre. A fedélzeti mérnök az arcomra
nem emlékezhetett – még azelőtt végezte el a főiskolát, hogy Frevillel
felállítottuk tételünket. Különben is látszott, hogy fülig belemerült a start
előkészületeibe.
– A gyakornokunk – vetette oda hanyagul Pirx. Feladattal bíztam meg a
novoszibirszki űrkikötőben. Kérem, vigye el oda!
Észrevétlen rám kacsintott és eltűnt.
Egyelőre üzemanyag-felvétel folyt, beugrottam a rádióshoz, s
megkértem, hogy kössön össze az állomással. A rádiós egészen kis fiú volt,
ártatlan, szürke szemű, új, gyürődésálló egyenruhában; első útja volt, s
jószerivel még nem is ismerte a szabályzatot. A központban változatlanul
Frevil egyik robotja ült. Úgyhogy először Bob Bierrel kellett beszélnem,
majd Juanitóval, s csak ezután hallottam meg Nágya hangját.
– Repülök – mondtam neki.
– Jurkov, könyörgök, légy óvatos!
Rémülten megfordultam, ez a novoszibirszki rádiós azonban annyira
tapintatos volt, hogy kiment a fülkéből.
– Megígérem – nyugtatgattam.
– S minél előbb térj vissza! Ne feledd, megőrülök nélküled...
– Addig köss nekem valamit! Rendben?
– Rendben. Ne beszélj butaságokat!
 A rádiós belépett a fülkébe, ami azt jelentette, beszélgetésem túl
hosszúra nyúlt. Elbúcsúztam Nágyától, s elindultam a kemény pótüléshez,
amit a fedélzeti mérnök jelölt ki számomra.
Reggel beléptem a novoszibirszki űrkikötő várótermébe. Koskinát
nyomban észrevettem: tetőtől talpig szőrmében volt, de még milyenben! A
hosszú, sarkáig érő bunda vörösrókából volt, a sapka pedig, ha nem
tévedek, cobolyprémből.
– Ugyancsak egzotikus öltözék – jegyeztem meg, miközben
üdvözöltem.
– Már nem volt időm átöltözni – felelte Koskina.
Arcába pillantottam, és megértettem, hogy valóban így van. Szeme
száraz volt, és bánatos, járomcsontjai hegyesen meredeztek... Elkaptam
tekintetem. Tapintatlanság volt részemről, hogy akkor nézek egy nőt,
amikor az jól tudja, hogy nincs a legjobb formában. – Mi van Frevillel? –
kérdezte Koskina.
– Kórházban van.
– Világos... A pisztolyért alaposan megmosták a fejét?
– Még folyik a vizsgálat.
Kezét muffjába rejtette, ami szintén vörösróka prémből készült. Fázósan
megvonta vállát. A váróteremben meleg volt.
– Mindenért én vagyok a bűnös.
– Ugyan.
– Pedig tudom...
– Elkezdjük? – javasoltam.
– Igen – jelentette ki határozottan Koskina. – Menjünk. Útközben
mindent elmagyarázok.
Áthaladtunk a várótermen, s felmentünk a mozgólépcsőn. Mindenki
kimeredt szemmel bámult bennünket, pontosabban Koskinát, még
pontosabban a bundáját.
– Mi van Koljával? – kérdeztem.
– Kolját letartóztatták – közölte röviden Koskina. – Mint különlegesen
veszélyes, államellenes bűnözőt.
A mozgólépcsőről lelépve Koskina, nem tudni, miért, oda kísért, ahol a
pénztárak voltak.
– Mi az, talán elrepülünk valahová? – kérdeztem.
– Mindjárt elmondom. A novoszibirszki űrkikötő Kolivanyban van. Ez
egy régi város, Novoszibirszktől nem messze.
Amíg beszélt, elhaladtunk a pénztárak mellett, s lefelé lépdeltünk.
– No és? – érdeklődtem. – Mi következik ebből?
 – Az, hogy Kolivany éppen az a hely, ahová mennünk kell.
Koskina a falhoz lépett, sima felületén keresett valamit. Alaposan
meglepődve figyeltem mozdulatait. Végül meglelte, amit keresett, és
megmutatta nekem. Aprócska, ferdén odakarcolt kereszt volt.
– Bevallóm – ismerte be Koskina –, én karcoltam a körömreszelőmmel.
Utána karon fogott, s velem együtt lemért a faltól tizenhat lépést.
– Hogy ne a tetőn kössünk ki – magyarázta. Rozsdaszínű muffjából
tompa fényű karkötőt vett elő.
– Valóban takaros kis jószág – dicsértem meg.
– Nincs szükségem a bókjaira. Adja a kezét! A jobb kezét!
Ekkor észbe kaptam.
– Ide figyeljen, Masa, és a korabeli öltözék?
– Ejh!... Nincs rá idő.
Odanyújtottam jobb kezem, és Koskina csuklómra rögzítette a karkötőt.
– És ne feledje – tette hozzá –, a magáé nem autonóm irányítású. Csak
én tudom az időben mozgatni. Beleegyezik a feltételeimbe?
– Bele.
– No, akkor...
Koskina felhajtotta bundája jobb ujját, és láttam, hogy megérintett
valamit.
Egy kunyhónál, hóbuckák között találtuk magunkat. Ragyogóan derűs
nap volt, körös-körül minden szikrázott. Egyik oldalt a buckák
hullámokként húzódtak a látóhatárig, másik oldalon házak és egy templom
tűnt fel a buckák mögött. Nem messze lejtő ereszkedett a hó borította
folyóhoz; a szél itt-ott elhordta a havat, s kilátszott alóla a jég. A folyó igen
széles volt. A nap kíméletlenül elárasztott mindent fénnyel, s meglehetősen
magasan állt, a homlokom sütötte, amikor felé fordultam, és hunyorogtam
az élvezettől.
– Mégiscsak vegye fel a kapucniját, és kapcsolja be a fűtést! –
tanácsolta Koskina. – Elfelejtettem figyelmeztetni.
Nem siettem megfogadni tanácsát.
– De hiszen tavasz van, Masa, micsoda tavasz! Úgy éreztem, hogy még
a kunyhó sötét falai is
meleg fényt árasztanak. Füst gomolygott a tető felett, mesés illatot
árasztva maga körül, szétolvadt a világoskék, ragyogó égbolton.
– Nos, igazán nem hittem volna, Jurkov, hogy maga ilyen szentimentális
lesz! – Koskina odalépett hozzám, saját kezűleg húzta a fejemre a kapucnit,
és bekapcsolta a fűtést. – Így jobb, hiszen ez szibériai tavasz.
Koskinát követve átlépdeltem a hóbuckákon.
 – Ugye nem nehéz a járás? – kérdezte.
– Remekül megy.
– És a hangulata?
– Derűs.
– Feltöltődött erővel?
– Úgy érzem.
– A delta-E remekül működik magánál – összegezte Koskina.
Letaposott úthoz értünk.
– Ez a szibériai országút? – kérdeztem.
– Nincs messze az igazságtól – felelte Koskina. Íme, az ott az Ob –
mutatott a folyóra. – Ez az állomás – intett a kunyhó felé, ahová indultunk.
– Úgy – mondtam. – És hol van Kolja?
– Kolja! – nyögte Koskina. – Nos, ide figyeljen... Rajtunk ütöttek a
házunkban, Kolja, Claire, Frevil és én, mind ott voltunk. A zsandár
ráismert Koljára, látta Zerentujban. Megjátszottuk, hogy az ablakon át
menekülünk. Bottal üthetik a mezőn a nyomunk. Kolja kitörte az ablakot.
Mi azonban nem ugrottunk ki, hanem Claire-rel és Frevillel egyszerűen
áttettem magunkat más időbe. Az én Koljám viszont valóban kiugrott ezen
az ablakon. A házat pedig tényleg körülvették. Kolját ott a lugasban
nyomban elkapták a csendőrök.
– És aztán?...
– Bezárták a kazamatákba – felelte Koskina, s ezzel lezárta az ügyet.
Hallgattam, s töprengtem a hallottakon.
– És aztán?
– Aztán hazaküldtem Claire-t és Frevilt. Én pedig igyekeztem minél
közelebb kerülni a férjemhez.
– Kolja nem tudta használni karkötőjét, hogy eltűnjön a kazamatákból?
A biztonsági csatornát se használták?
– Nem tehette. És én sem. Több csodát nem teszünk. Nem engedjük
meg magunknak.
– Önök tehát?...
– Megértettük. Igen, idővel fegyelmezettek lettünk...
– És ő azóta ott van? – kérdeztem roppant türelmetlenül.
– Nem. Kolja zerentuji hőstettei körül nagy lármát csaptak, s ezt követte
a legfelsőbb utasítás: vigyék fel Péterburgba. S tessék, most oda viszik.
Koskina tagoltán beszélt, mint aki előadást tart.
– Kolja bizonyára tudja, mi vár rá Péterburgban.
– Ehhez semmi kétség nem fér.
– S mégsem akarja használni karkötőjét...
 – Pontosan! Különben itt még sok más is van... Egészen a
tizenkilencedik század embere lett. Gondolok a tetteire... Különben is,
maga nem ismeri Kolját.
– Azt hiszem, most már ismerem... Elhallgattam. Majd megkérdeztem:
– Ha jól értem, a szibériai országúton szállítják, ugye?
– Pontosan így van. A kazamatákban Kolját úgy őrizték, hogy többé-
kevésbé természetes eszközökkel lehetetlen lett volna kiszabadítani. Most,
amikor úton van, lesz ilyen alkalom. Ezért kértem, hogy utazzon ide.
Hangja remegett. – Mennyi ideig ült a kazamatákban?
– Amíg fogoly volt, elmúlt a tél. Nem tudtam meg rögtön; eltelt még
egy kis idő, mióta útnak indultak vele. Belefáradtam, kikészültek az
idegeim. Nem megy már az egérfogás. – Elnevette magát. – Egy szó mint
száz, a nagyobb biztonság kedvéért nyomban áprilisba tettük át magunkat.
Kolját ma kell hogy átszállítsák az Obon.
– Ezt pontosan tudja? – kérdeztem, biztos, ami biztos.
– Egészen pontosan. Először is Kolja egész útját végigkísértem az
időben. A skálám pontos, részletes, lehetővé teszi ezt. Másodszor, vannak
segítőtársaim, akik állandóan a nyomában jártak, és külön is figyelték.
Tegnap megelőzték a menetet, ma ide kell, hogy érjenek, az állomásra. Itt
beszéltük meg a találkozót. Úgyhogy megismertetem magát velük.
– Azt mondta, hogy a "menetet"? Koskina értetlen pillantást vetett rám.
– Hát persze! Kolját kétlovas kocsin szállítják. Előtte és mögötte kíséret,
lovas zsandárok. A kíséret parancsnoka egy altiszt, az, aki Irkutszkban
felismerte Kolját. Szóval, komoly kíséret. Nos, ezért is ijedtem meg, és
hívattam magát.
– Helyesen tette – jegyeztem meg őszintén.
Azt hiszem, figyelhettek bennünket az ablakból, mert alig léptünk az
ajtóhoz, kitárult, és ketten léptek ki rajta.
– Íme, a segítőtársaim – közölte örömmel Koskina.
Üdvözöltük egymást. Azok ketten érdeklődve méregettek engem és a
ruhámat, én viszont kissé félénken szemlélgettem őket. Látszott, hogy
Koskina segítőtársainak nem jutott könnyű sors osztályrészül, korábbi
életük bélyege ott díszlett arcukon és torz orrcimpájukon.
Meghatározhatatlan színű bundát viseltek.
– Testvér, az én nevem Ekés – jelentette ki méltóságteljesen és rekedten
egyikőjük.
– Engem pedig Arszentyijnek tisztelnek – dörmögte társa.
– Jurkov, több akadémia tagja – mutatott be Koskina. – A mi emberünk.
A barátok még egyszer figyelmesen végigmértek tetőtől talpig. Majd
Ekés megjegyezte:
– Tehát megyünk és megnézzük?
– Menjünk – egyezett bele határozottan Koskina. Megkerültük a
kunyhót, kiderült, hogy mögötte három erős szürke ló vonta trojka és egy
parasztszán vár bennünket, azt hiszem, ilyet régi palehi dobozokon láttam.
Koskinát és engem kényelmesen elhelyeztek, s lábunkat remek bundába
göngyölték,
– Ez mi – nem tudtam türtőztetni magam –, medvebőr?
– Pontosan az, uraságod – felelte Arszentyij.
Ekéssel előreültek, Arszentyij megragadta a gyeplőt, és vágtatni
kezdtünk. A lovak repültek, Arszentyij oda-oda füttyentett nekik, a szánkó
könnyedén siklott a letaposott úton, a szél arcunkba csapott. Körös-körül
minden fehéren ragyogott... Láttam, hogy még Koskina is kipirult és
kivirult.
A kanyarban a szánkó megbillent, s valami a szánkó mélyén
megcsörrent a szalmában.
– Mi az ott? – kérdeztem.
– A mi vasaink – felelte Ekés.
– Bilincsek – magyarázta Koskina.
– Talán levették őket? – értetlenkedtem.
– Nélkülük kényelmesebb – nevette el magát rekedten Ekés.
– Hogyan csinálták? – érdeklődtem.
– Értünk hozzá, uraságod – jegyezte meg Ekés, megfordult, és újból
kacagni kezdett.
Úgy láttam, hogy Koskina segítő társai derék emberek.
Útelágazáshoz értünk, s egy keskeny, alig letaposott útra tértünk. A
lovak lépésbe váltottak át. Sokáig haladtunk egy lejtő oldalában, a szán
erősen megdőlt, s bele kellett kapaszkodnunk az oldalába. Azután újabb
kanyar következett, s az út felfelé emelkedett. Nemsokára kijutottunk a
dombtetőre, és megálltunk.
Mind kipattantunk a szánból. Innét messzire elláttunk, alattunk húzódott
a folyó, mögötte a látóhatár pereméig magasodott a túlpart. Sötét erdők és
behavazott síkságok váltakoztak, a nyílt helyeken jól láttuk az utat.
Mindnyájan arra néztünk.
– Tessék, ott jönnek – szólalt meg elsőnek Ekés. A vakító napsütéstől és
a fehér hótól fájt a szemünk.
Megnéztem, merre mutat Ekés prémes kabátujjával, és én is
megpillantottam őket. Néhány fekete pont volt. Hamarosan észrevettem,
hogy az egyik nagyobb a többinél. Valószínűleg ez volt a szekér. Előtte és
mögötte a fekete pontok szorosan egymáshoz bújtak – ők voltak a lovas
rendőrök. A szekér hol utolérte az élen haladókat, hol lemaradt és
egybeolvadt azokkal, akik mögötte kocogtak.
– S ott az én Koljám... – dünnyögte Koskina. Mi, a három férfi egy szót
sem szóltunk. Ugyan mit mondhattunk volna? Egyelőre semmit. Csak
annyit, hogy itt vagyunk, hogy segítsünk. Ezt azonban ő maga is tudta.
Visszafelé egy ideig mindnyájan hallgattunk. Aztán, hogy levezessem a
feszültséget, így szóltam:
– De jó lenne most valahová egy korábbi időbe kerülni, legalább fél
évvel! Akkor Kolját még nem fogták el.
– Nálunk ez a mondás járja: az időt vissza nem fordítod –, felelte
szavaimra Arszentyij.
– Nem ok nélkül mondogatják... – mormogta Koskina.
Továbbra is némán lépdeltünk a kunyhóhoz. Ekés Koskinát és engem a
hátsó szobába vezetett, ahol rajtunk kívül senki nem volt, majd távozott.
Egy perc múlva Arszentyij behozott egy hatalmas, fényesre pucolt és
forróságot árasztó rézszamovárt. Még meg sem tudtuk köszönni, Arszentyij
máris eltűnt. A fehér térítővel letakart asztalon a szamovár vadon virágzó
növénynek tűnt. Koskina bundáját egy üres székre hajította, a szekrényből
díszesen festett csészéket, teáskannát és bádogdobozban teát vett elő. Amíg
végignéztem az olcsó kőnyomatokkal teleaggatott falakat és a
rongyszőnyeggel letakart, tisztára sikált padlót, Koskina elkészítette a teát.
Levettem a zekémet, és odaültem melléje.
– Itt fogunk várni – jelentette ki.
Már megittunk egy csészével, amikor eszembe jutott:
– Hiszen maga jobban szereti a természetes kávét, nem?
– Sajnos – csóválta meg a fejét Koskina – az állomásokon általában nem
tartanak.
Öntött még teát. Ittunk és hallgattunk. Egyszer csak Koskina észbe
kapott.
– Ó, egészen megfeledkeztem róla! Hiszen ma egy falat étel sem volt a
szájában!
A szekrényből előhúzott egy köteg perecet és a szamovár mellé tette.
Nem voltam éhes, de hogy eleget tegyek az egzotikus csábításnak,
félbetörtem egyet, és rágni kezdtem.
így üldögéltünk: Koskina a csészére meredt, én a perecet rágtam. Az idő
lassan telt. A térítőn ott sötétlett az ablakráma keresztjének árnyéka, de
szinte meg sem moccant.
Elszántam magam, és megkérdeztem Koskinától azt, ami már régóta
furdalta az oldalamat.
– Masa, legyen szíves, árulja el, engem valóban roppant érdekel, hogyan
kezdődött ez az egész?
Felemelte tekintetét, és fürkészőn végigmért.
– Talán azt hiszi, hogy kevés volt a saját munkám? Vagy hogy
kíváncsiságból tettem?...
– Egyáltalán nem hiszem – magyarázkodtam. Egyszerűen szeretném
tudni.
Koskina vállat vont.
– Ahogy e korban mondják, melyben most vagyunk – kezdte halovány
mosollyal –, engedelmével, akkor elmondom.
– Csupa fül vagyok – feleltem, s igyekeztem felvenni hangnemét, hogy
legalább valamivel felvidítsam.
– Nem, ez nagyon is komoly dolog! – tiltakozott próbálkozásomra. –
Nekem, tudja, kezdettől fogva nem volt kedvem ezzel viccelni.
– S mikor volt a kezdet?
– Hm! – Koskina egy percre elgondolkozott. Igen, nyilván akkor,
amikor hozzámentem Koljához. Hiszen tudja, hogy ő történész, Szibéria
múltjával foglalkozik. Én pedig már régóta szerettem volna a Holdra
kerülni, a Szigmára. Kissé ellentmondásos, ugye? S íme, nem sokkal az
esküvő után meghívtak oda dolgozni. Nem tudtam, hogyan közöljem
Koljával, féltem... Látja, néha elképesztően gyáva vagyok.
– Nem akarom elhinni – mosolyodtam el.
– Nem hiszi, pedig így igaz!... No, szóval elmondtam neki. Féltem,
hogy vitatkozni fog, majd mérlegel... Ő azonban rögtön beleegyezett. Hát
így volt, miattam átköltözött a Holdra, négyszázezer kilométerre a
Szibériájától, könyvtáraitól, kollégáitól.
– A munkáját azonban folytatta. Koskina elmosolyodott.
– Természetesen folytatta! Hiszen megszállottan rajong érte. Elértem,
hogy témáját vegyék fel a Szigma tervébe. A különböző tudományágak
közelítésére hivatkoztam. Gondjai átköltözésünkkel természetesen
alaposan megnőttek. Támogattam, ahogy csak bírtam. Igyekeztem segíteni
neki... Kolja írt egy érdekes monográfiát, elrepült megvitatására, s ott
elárasztották észrevételekkel.
– Mindig így van az első változattal – mondtam, és eszembe jutott, hogy
ugyanezt mondtam Koljának az első este.
Koskina sóhajtott.
– Igen, de honnét vegyen anyagot hozzá? Ami a fő, a Földön is alig van,
nem maradtak meg a szibériai tűzvészek és áradások után. Nos,
elhatároztam, radikális módon segítek Kolján. Hogy megszerezze azokat
az évkönyveket és egyéb forrásokat, melyek elégtek vagy elsüllyedtek.
– Kolja mit szólt volna ehhez? Hogy rég elveszett dokumentumok
kerülnek a kezébe?
Koskina az asztalra csapott tenyerével.
– Kitaláltam volna valamit! Dédanyám szibériai származású volt. Azt
mondtam volna Koljának, hogy az ő papírjai között találtam őket.
– Eléggé kockázatos dolog...
– No és? – kérdezte a szemembe nézve Koskina. A kockázattól nem
félek. Minél bonyolultabb egy feladat, annál jobban fűt a vágy. Felmértem,
milyen lehetőségei vannak az időutazásnak. Átnéztem a szakirodalmat, a
szerzők körét, így jutottam el Frevilhez. Sokat segített nekem, részéről
nagy szívesség volt, hogy együttműködött velem. Természetesen titokban
tartottam a dolgot. Úgy éreztem, megrémül, ha megtudja, hogy valójában
miről van szó;
– Világos. Természetesen megvolt rá az oka, hogy óvatos legyen.
Koskina az asztal felett széttárta a karját.
– Ugyan, mit tehettem volna?... Nos, amikor kész volt a mintapéldány –
Koskina ekkor akaratlanul is pillanatnyi szünetet tartott, és mély lélegzetet
vett –, akkor elrepültem a Földre, Irkutszkban áttettem magam a
tizenkilencedik századba, s mint megsejtette, Madame Moro lett belőlem.
Úgymond kísérletként.
– Szerfölött merész dolog volt!
– Nem mondhatnám hogy túlságosan megijedtem. Viszont borzasztóan
izgultam. Előtte megnéztem Kolja könyveit, felfrissítettem
franciatudásomat...
– És az ötlet: zsémbes férj, száz frank minden száz mérföldért? Honnét
találta ezt ki?
– Egy nő bármit ki tud találni – jelentette ki Koskina. S még hozzátette:
– Ha szerelmes.
– És az öltözék? A kellékek?
– Nos, éppen akkor kezdték el a felkészülést erre a színházi fesztiválra.
– És Kolja huszáregyenruhája szintén onnét van?
– Nem. Egyszer elkerültünk égy bálra... Tudja, az indikátor elromlott...
De ez egy másik történet.
– Térjünk vissza Madame Moróhoz. Kolja akkor izgult, hogy maga
eltűnt.
– De hiszen semmit nem mondhattam neki, egy szót sem! – kiáltott fel
Koskina. – Azt hittem, gyorsan megjárom, azonban az út elhúzódott,
elromlott a visszatérő blokk... Kolja nem tudott semmiről, izgult, de mi lett
volna, ha tud az egészről?
– Mégis, ha jól emlékszem, első útja sikeresen ért véget.
Koskina tagadón rázta a fejét.
– Csak mint fizikai kísérlet. Koljának nem hoztam anyagot.
Megértettem, hogy ezt csak a kort ismerő szakember teheti meg. Úgy hogy
az igazi eredmény a semmivel volt egyenlő. Ráadásul jött ez a meglepetés:
nem vártam, hogy rövid látogatásom rögtön megörökítődik.
– Nyomok... – jegyeztem meg. – Tett egy lépést, megmaradt a nyoma.
Madame Moro nem létezett, senki nem tudott róla, Cserepanov
emlékirataiban sem szerepelt. Megjelent, tehát akadtak szemtanúk is.
Cserepanov leírta érkezését, következésképp könyvében nyomban
megjelent egy új fejezet.
Koskina kezét melléhez emelte.
– Képzelje el, erre nem is gondoltam. Annyi bajom volt a
számításokkal, a kísérlet műszaki részével, hogy erről teljesen
megfeledkeztem. Az ördög vinné, persze hogy feltétlenül maradnak
nyomok!
– Jó, hogy ezúttal csupán papíron.
– Rájöttem, hogy maguk Frevillel sejtik, miről van szó. A helyzet egyre
bonyolultabb lett. De – Koskina ekkor elmosolyodott – arra is rájöttem:
tudni nyilván egyetlen ember sem tudhatja.
– És maga...
– Elhatároztam, hogy folytatom! Miután jómagam semmit nem tudtam
megszerezni, kénytelen voltam Kolját beavatni a dologba. Tűzbe jött, és
gyorsan elsajátította a technikát. Útnak indítottam. Jómagam pedig a
Szigmán maradtam. Tudja, a készülékem még nem volt teljesen
kidolgozva, én a Szigmáról fedeztem, hogy biztosítva legyen a
visszatérése.
– Akár egy űrhajósé.
– Igen, valahogy így. Nos, ez volt az igazi rémálom számomra! Nagyon
ódzkodtam, hogy egyedül indítsam útnak, más kiút azonban nem volt.
– Nos, végül is szerencsésen visszatért.
– Igen, visszatért. De micsoda galibát okozott! Anyagokért küldtem, ő
pedig megrohamozta a zerentuji börtönt.
– Elhatározta, hogy segít a dekabristáknak...
– Jó kis ramazurit csapott! Volt vele lézerpisztoly, és Kolja használta.
Hát igen, ezt már tudja... Ez ismét belekerült Cserepanovba, azután pedig a
tévéadásba... Szóval, kirántottam Kolját a korból, először és utoljára akkor
használtam a vészcsatornát, és visszahoztam.
– Ez bizonyára helyes döntés volt – szaladt ki a számon.
Koskina nagyot sóhajtott, s fáradtan maga elé tette a kezét.
– Bizonyára... Anyagokra viszont szüksége volt! Sürgősen
tökéletesítettem a készüléket, úgyhogy ketten kelhettünk útra.
– Masa – kezdtem mély meggyőződéssel –, a maga példája
szemléletesen bizonyítja, nincs a világon semmi, amit egy szerető feleség
meg ne tenne a férjéért.
– Jól van, ezt megjegyeztem – felelte komoran Koskina. – A példa.
Legyen hát példa... – Mélyet sóhajtott. – Nos, kettesben útnak indultunk.
Csendben, hogy ne hagyjunk nyomot. A szó szoros értelmében a kezénél
fogva vezettem Kolját, féltem, hogy megint valami zűrzavart csinál. Úgy
látszott, minden rendben megy. Elromlott azonban a stabilizátor,
összevissza mászkáltunk az időben. S ráadásul még keresni is kezdtek
bennünket, mint eltűnteket.
– Ekkor fordult ismét Frevilhez, ugye?
– Igen, pontosan ekkor. Nála elvégeztem a számításokat, majd otthon a
laboratóriumomban bevezettem a szükséges változtatásokat az
egyenletekbe. Éjszakánként, titokban dolgoztam.
– S megint útnak indultak...
– Természetesen! – kiáltott fel Koskina. – A rakétában majdnem
beleütköztünk a Szigma tudományos főtitkárába, szerencsére észrevettük,
és kitértünk előle. A Földön először tizenöt évvel későbbre kerültünk, mint
szerettük volna, s engem majdnem felismert Cserepanov felesége, hiszen ő
volt akkor, az első alkalomkor a "tolmácsom"... Egy szó mint száz,
rengeteg kalandot éltünk át, míg eljutottunk oda, és gyökeret vertünk.
– Hogyan telepedtek le?
Koskina fáradtan megtörölte homlokát. Elmosolyodott, majd
elkomorodott. Látszott, hogy emlékei ellentmondásosak.
– Kolja az ezernyolcszázhuszonkilences esztendőt választotta, azt
mondta: erre van szüksége tudományos munkájához. Néha kirándulásokat
tett más esztendőkbe is, folyamatosan azonban ebben éltünk. Szép és
valószínű mesét talált ki arról, hogy milyen családi okok miatt költöztünk
ide Moszkvából. Hivatalba lépett a Kelet-Szibériai Főkormányzóságon,
hogy dokumentumokhoz juthasson, na meg, hogy megélhessünk, én a
háztartást vezettem, és ismerkedtem a helybéli hölgyekkel. El sem hiszi,
még a mi karkötőink is divatba jöttek, igaz, senki nem sejtette, mire valók.
Házat béreltünk, s kezdtem hozzászokni ehhez az élethez. Sőt, még tetszett
is... S egyszer csak, képzelje el, azt vettem észre, hogy Kolja már nem
gyűjt anyagot, már nem érdekli.
Elhallgatott. Ajkát beharapva ült. Vártam egy kicsit, majd
megkockáztattam egy feltételezést.
– S ekkor úgy döntött, hogy komolyan beszél vele. Koskina rám
pillanatott, és lesütötte a szemét.
– Természetesen. Az alábbi dolog derült ki. Én ugye folyvást azt
latolgattam, hogyan térünk majd vissza, s hogyan magyarázzuk meg
távollétünket. Az én Koljám pedig, lám, nem is gondolt a visszatérésre!
Nos, ez volt aztán a meglepetés.
– Emlékszem.
Koskina váratlanul kitört:
– Nézze meg az ember, hogy én, buta, nem jöttem rá előbb! Még csak a
szemére sem vethetem, talán az ő bűne? Nekem kellett volna rájönnöm
már régen: ugyan miért foglalkozik valaki korunkban Szibéria múltjával, a
dekabristákkal? S ugyan mi csábította oda, talán nincs más dolga, ugye?
Én ostoba, ostoba! Hiszen ő odavalósi, szibériai, a tizenkilencedik század
gyermeke, rettentően vonzódott oda, szörnyű vágy csábította, erről van
szó!
Megvártam, amíg Koskina megnyugszik. Ismét megdörzsölte a
homlokát. Majd könnyes hangon folytatta:
– Hiszen keresték mindenütt: államellenes bűnöző! Egyszerűen
senkinek nem jutott eszébe, hogy az új hivatalnok és a zerentuji lázító –
egy és ugyanaz a személy. Minden egy hajszálon múlott: az ajánlólevelet
Moszkvából Kolja saját maga írta, a kérdésekre, hogy mi újság
Moszkvában, a szakirodalom alapján válaszolt... Még jó, hogy a kort
remekül ismeri, ez nem vitatható.
– Tudom, hogyan végződött beszélgetésük. Koskina bólintott. Lenyelte
könnyeit.
– Hát igen. S magához repültem, segítségért.
– Engem pedig elkaptak az űrkikötőben...
– S Frevilt küldte. – Egy percre megállt. – A szívem érezte, hogy aznap
valaminek történnie kell... Hiszen Frevil egyszerűen Kolja elé ugrott,
helyette fogta fel a golyót!
Meglepetten felkiáltottam:
– No, nézd csak!
Erről nem volt tudomásom.
– Hát igen – folytatta sietve Koskina. – A maga Frevilje.
Koskina elhallgatott, ujjaival dobolt az asztalon. Jó orvosai voltak az
osztálynak.
 Tehát nem tévedtem, amikor jó néhány évvel ezelőtt barátomul
fogadtam. A delta-E természetesen a segítségére volt, de csupán a delta-E
megváltozása miatt nem történhetett volna meg. Lám, ilyen az én Frevilem.
Csak szerencsésen végződjön minden.
– A feladat világos – jelentettem ki.
Koskina rám nézett, majd elkapta tekintetét, és zavarba jött.
– Nagyon bízom magában – mondta, különös hallgatásba merült, majd
valamivel halkabban még hozzátette: – S nemcsak e tekintetben.
Ez utóbbi nyilván azt jelentette, hogy nem tudom maradéktalanul
felfogni a feladatomat. Kérdőn Koskinára pillantottam. Rövid szünet után
szólalt meg ismét. Először azonban kérnem kellett:
– Legyen szíves, magyarázza meg! Rövid habozás után beszélni
kezdett:
– Kérem, segítsen abban, hogy kiszabadítsam Kolját, magától értetődik,
hogy ez a legfontosabb. De – itt szünetet tartott – még valamire szeretném
kérni. Mégpedig arra, hogy vegye rá Kolját, hogy térjen vissza.
– Világos – jegyeztem meg némi habozás után.
– Az első dolog bonyolult és veszélyes – magyarázta Koskina. – A
második pedig... Félek, hogy a második sem könnyű.
Mélyet sóhajtottam, elgondolkoztam, s kénytelen voltam elismerni,
hogy igaza van.
– Bizonyára így van.
Koskina felvonta szemöldökét, s észrevettem, hogy orrnyergén a ráncok
még mélyebbek lettek.
– Értse meg – kezdte hevesen –, maga az egyetlen, aki segíthet. Én
képtelen vagyok rá. Kolja úgy tiszteli magát, hiszen éppen magát kereste
fel a kritikus pillanatban, amikor eltűntem, és különben is... – Hangja
elakadt. – Csak maga tud rá hatni. Minden reményem magában van!
Zavarba jöttem. Szerettem volna valamiképp megnyugtatni. Az asztal
felett feléje nyújtottam a kezem, s tenyeremmel betakartam reszkető ujjait.
– Megpróbálom – jelentettem ki. – Ígérem. Koskina néhányszor
bólintott, haja szétbomlott.
– Uhum – csak ennyit tudott kinyögni.
Kék szeme könnyekkel telt meg, majd a könnyek patakokban
végigfolytak az arcán, bőgött, akár egy iskolás lány, s szétkente könnyeit.
Kopogtattak.
– Ideje mennünk – jegyezte meg Koskina, s felállt.
Ismét a szekrényhez lépett, elővett egy hímzett törülközőt, és szárazra
törölte arcát. Ajka duzzadt és cserepes volt.
 Én is felálltam, fogtam a kabátomat, és az ajtóhoz indultam.
– Várjon! – szólt Koskina.
Visszatértem. Koskina mozdulatlanná dermedt az asztalnál. Megálltam
vele szemben, és vártam.
– Tessék – mondta.
Gyors mozdulattal előhúzott muffjából egy lézerpisztolyt, és közénk
helyezte az asztalra.
Néhány percig némán néztem a fegyvert. Éreztem, hogy Koskina
tekintetével követ.
– Koljáé? – kérdeztem.
– Igen – felelte gyorsan.
Várt. A pisztolyt néztem. A Földön még a legrendkívülibb helyzetben is
kategorikusan tiltották használatát.
– Fogja – mondta Koskina.
Tovább néztem a pisztolyt. Ha a mi korunkban a Földön tilos használni,
akkor mit mondhatnék használatáról a tizenkilencedik században? Egy
ember életéről volt azonban szó, ki kellett szabadítani a csendőrök karmai
közül.
– Megtagadja? – kérdezte halkan Koskina. Talán más körülmények
között nem értem volna hozzá, lehet, hogy az új delta-E ösztönzött...
Különben is, mi értelme mindent az energiaszóródás számlájára írni?
Koskinára pillantottam, s láttam, hogy szeme ismét könnyes. Megint
kopogtak.
Felvettem a pisztolyt az asztalról, és a zsebembe dugtam.
Koskina mélyet sóhajtott, és bundájához lépett. Utolértem, ráadtam a
bundát, majd felvettem kabátomat, és kiléptünk a szabadba.
Láttam, hogy a kunyhónál még egy szán áll, három pej paripa volt elé
fogva (azt hiszem, így hívják a barna színűeket). Mind a pej paripák, mind
a szürkék patáikkal türelmetlenül topogtak, mintha tudták volna, mi vár
rájuk. A pej paripák mögött a szánban Ekés ült, a szürkék szánjában
Arszentyij állt. Ekés jelére Koskina beszállt mellé, s én hívására
Arszentyijhez másztam be.
A szánok meglódultak.
Megint egy útelágazásig száguldottunk, de egy másikhoz. Ismét
letértünk egy keskeny útra, s lassabban haladtunk tovább. Mi Arszentyijjal
mentünk elöl, Koskina Ekéssel követett. Az út egyre lefelé tartott, egyre
lejjebb, lejtősen, s enyhe kanyart írt le. Fokozatosan leereszkedtünk egy
horhosba, majd még lejjebb jutottunk, és közvetlenül a vízmosás alján
haladtunk tovább. A meredek havas lejtők eltakartak bennünket.
 Arszentyij felemelte a kezét, jelzett Ekésnek, és meghúzta a kantárt.
Megálltunk. Majd mindnyájan kiszálltunk, és Ekést követve óvatosan,
gyalog indultunk tovább. Végre megállt és intett. Még néhány lépést
tettünk, és megálltunk mellette. Erről a helyről, ha egy kicsit kidugtuk
fejünket a hóbuckák mögül, láthattuk a folyót. A partján álltunk, csak
meredek gerincének csillogó jégkérge takart el bennünket az illetéktelen
tekintetek elől.
A folyó sík tükrén túl elénk, tárult a másik part. A zsandárok óvatosan
ereszkedtek le a folyó jegére. Libasorban haladtak. A lovak bizonytalanul
lépdeltek, csúszkáltak a meredek lejtőn. A nap nyilván már megolvasztotta
a jég tetejét. Amikor a lovas élcsapat lent összegyűlt, megjelent a fedeles
szán. A két ló csak üggyel-bajjal tartotta meg a part tetején. Az utazószán
lassan lecsúszott a folyó jegére. Majd egyesével kezdtek lefelé ereszkedni a
menetet záró lovasok is.
Vártunk. Senki nem vett bennünket észre, nyugodtan várhattunk. Az
elöl vágtató lovasok elérték a folyó közepét. Ekés a szánjához ugrott.
Arszentyij is az övéhez, s mi Koskinával követtük őket. A szánba ugorva
láttam, ahogy Arszentyij megragadja a gyeplőt, s hallottam hosszú, átható,
zsiványosan éles füttyét. Ugyanilyen füttyszó harsant mögöttünk, Ekés és
Koskina irányából. A szánok suhanni kezdtek. A füttyszó halkuló szavára
kicsusszantunk a jégre, mely néhol teljesen csupasz volt, másutt viszont hó
takarta. Hallottam, ahogy a patkók a jégen kopogtak, s horkantottak a
paripák. Eszeveszett sebességgel vágtattunk, hogy elvágjuk a menet útját.
A kíséret gyorsan közeledett. Szőrmekucsmákat, a köpenyegek felett
nemeztakarókat pillantottam meg. A csendőrök hátán szuronyos puskák
meredeztek. A szuronyok élén vakítón csillogott a napfény.
Észrevettek bennünket. Az egyik elöl haladó lovas elvált társaitól, s a
menet mellett a szánhoz lovagolt, megvillant tokjából előhúzott kardja.
Meglóbálta a szablyát, nyilván utasításokat osztogatott. A menet megállt, a
zsandárok sietve lekapták vállukról puskájukat. A lovas a fedett szánhoz
ugratott, a szán is megállt, s körülvették a kísérő lovasok. Nemsokára
hallottuk a harsogó parancsszavakat. Néhány csendőr gyorsan fél térdre
ereszkedett, s fegyverét igazgatta.
Egyre sebesebben közeledtünk. Már meg tudtam különböztetni az
arcokat. A férfinak, aki az utasításokat osztogatta, hatalmas bajsza és – ha
jól láttam vörös orra volt. A zsandárok, akik sietve befejezték fegyverük
töltését, felkapták és ránk emelték puskájukat. Újabb parancs harsant, majd
száraz ropogás csattant. Arszentyij fejéről lerepült a kucsma, és a térdemre
esett.
 – Jurkov! – ért utol hátulról Koskina kétségbeesett kiáltása.
Nehéz lett volna megmagyarázni, mi történt. Persze ismét mindent az
energiára foghattam volna, hiszen azon a napon több száz esztendőt
repültünk át. Mégis inkább az egészet az idegek számlájára írhatjuk... Mert
bármit mondanak is, még soha életünkben nem kerültünk hasonló
helyzetbe.
Előkaptam lézerpisztolyomat, az üres térre irányítottam, és
megnyomtam a gombot. A lézersugár előtört, és táncolni kezdett a jég
felett.
– A zöld sugár! – kiabálták összevissza a csendőrök. – Akárcsak
Zerentujban!
A lovak felágaskodtak, a lovasok megfordították őket, s egymással
versengve vágtattak a túlparthoz, azok pedig, akik leszálltak lovukról,
elkapták paripájukat, és sietve felpattantak rájuk. Volt aki csak úgy futott,
nyilván a kocsis. A pánik leírhatatlan volt. A kardos lovas megzavarodva
keringett a zsandárok között. Ugyanolyan sebesen távolodott tőlünk, mint
ahogy mi feléje közeledtünk. Csak az elhagyott szán feketéllett
magányosan a folyó közepén.
A zsandárok bizonyára még felfelé kapaszkodtak a parton, amikor
célunk elértük – nem tudom, nem néztem. Csak a szánt láttam magam
előtt, amelyen Kolja kellett, hogy üljön. Arszentyij hirtelen megrántotta a
gyeplőt, a lovakra kiáltott, de az állatok nem tudtak nyomban megállni,
patájuk csúszott a jégen, s a szán vele – az lett a vége, hogy mind
egymásba csúsztunk, a mi szánunk, Ekésé és a konvojé.
A szánok végre megálltak. Meglepetten vettem észre, hogy még mindig
nyomon a fegyver elsütőbillentyűjét. Leeresztettem a pisztolyt, a jég
sisteregni kezdett a szántalpak mellett, pára csapott a magasba.
– Jó kis játékszered van, testvér! – nyögte Ekés.
Nagy erőfeszítéssel levettem ujjam a billentyűről. Szidtam magam,
hogy nem tudtam megállni. Nyilván elboldogultunk volna lézer nélkül is.
Nem tudom. Lehet, hogy nem. Azért vadul káromkodtam magamban.
Koskina elsőnek ugrott ki, odarohant a fedett szánhoz, feltépte ajtaját.
Mire odaértünk, már cibálta is kifelé Kolját.
Kolja nagy nehezen kikászálódott, lábán és kezén csörögtek a bilincsek.
Nem is kiszállt, inkább ügyetlenül kimászott a jégre. Sovány, kifejezéstelen
arcát ritkás borosta fedte. Haja megnőtt. Lötyögő pápaszeme mögül
értetlen pillantást vetett ránk. Szemüvegének egyik üvege elrepedt. Fején
fekete báránybőr sapka, vállán fekete báránybunda volt.
Egy percig még közömbösen álldogált a jégen, egyik oldalról Koskina,
a másikról én támogattam. Majd tekintete végigfutott rajtunk. S ekkor
végre eljutott a tudatáig, hogy mi is történt. Nevetni kezdett. Sokáig
kacagott, feltartóztathatatlanul, hol mély hangon, hol majdnem visítva.
Egész teste rázkódott a nevetéstől, harsány hahotáját bilincseinek csörgése
kísérte.
Már nem kellett támogatni, s ezért egy lépésre eltávolodtam tőle.
Arszentyij megmutatta átlukasztott kucsmáját. Koskina tekintetét le nem
vette Koljáról, kék szeme úgy ragyogott, mint régen...
Ekés rám kiáltott. Odaléptem hozzá. Kolja bilincseire mutatott.
Rájöttem, mit akarnak tőlem. Ekés már ismerte technikánk lehetőségeit.
Amikor Kolja abbahagyta a nevetést, munkához láttunk. Most már
mindegy volt – hiszen már használtam a pisztolyt.
Kolja kezét nyújtotta, én pedig úgy irányítottam a pisztolyt, hogy senkit
ne sértsek meg, és könnyedén elvágtam az acélt. Ugyanezt tettük a másik
kezével is. A bilincsek lehulltak, a lánc utoljára csörrent.
Ezután elvágtuk a bal lábán levő abroncsot, és Kolja máris nyújtotta a
jobb lábát. Fölé hajolva az utolsó millimétereket olvasztottam, amikor
kialudt a fénysugár. Felegyenesedtem, és nézegetni kezdtem a pisztolyt.
Ezalatt Ekés köpött egyet, lehajolt, felnyögött, és Kolja lábbilincsei már
repültek is. Koskina lelkesen felkiáltott.
Ismét a pisztolyra pillantottam. Az utasítás szerint ilyen esetekben
ellenőrizni kellett az elemet. Átváltottam a kapcsolót, és láttam, hogy ez
elem teljesen kimerült.
– Mi az, vége? – kérdezte gúnyosan Ekés.
Feldobtam a pisztolyt a tenyeremben, majd körülnéztem. Tőlünk nem
messze egy lézersugár vágta lék ásítozott. Nagy lendülettel belehajítottam
a fegyvert. Egy pillanat alatt elmerült, még csak nem is csobbant.
– Sietnünk kell! – jegyezte meg nyugtalanul Arszentyij.
Gyorsan lovainkhoz indultunk. Az állatokat már dér borította. Koskina
nem engedte el Kolja kezét, beültette Ekés szánjába, és ő is mellé ült. Én
Arszentyijhez ugrottam be. Vágtatni kezdtünk a folyón.
– Most hová?! – kiáltottam Arszentyijnek.
– Uraságom, az állomásra nem mehetünk! – felelte a vállán át. – Innét
nem messze van egy téli szálláshely, ott tölthetjük az éjszakát. Holnap
útibatárba szállunk át, szánnal itt nem jutunk messzire.
Megfordultam. A fehér hómezőben a fekete utazószán gyorsan eltűnt a
szemünk elől.
Úgy fél óra múlva találtunk rá a partra, mely itt is elég meredek volt, a
lovak nagy nehezen húzták csak fel a szánt. Erdőhöz értünk. Ez már a sűrű
és sötét tajga volt. Már az ágak sűrű sátra alatt siklottunk, amikor
megfordultam, és még egyszer visszapillantottam a folyóra. A nap a
látóhatár peremére ereszkedett, s közben mintha megnőtt, megdagadt
volna. A következő pillanatban belemerültünk a tajgai félhomályba, mely
annál sűrűbb lett, minél beljebb haladtunk a fák között.
Körülpillantottam – a fák vastag, arannyal áttört, fekete törzsére, a
töméntelen vihar döntötte óriásra a tajga mélyén. Alattunk halkan
csikorogtak a szántalpak, mögöttünk néha fel-felhorkant egy ló. Elég
sokáig haladtunk így. A folyó felől, amelytől még meglehetősen messzire
eltávolodtunk, váratlanul erős zúgás hallatszott. A zúgás, egyre hangosabb
lett, ide-oda hömpölygött, dübörgésbe csapott át, majd ahogy kezdődött,
ugyanolyan váratlanul abba is maradt.
– Ez meg mi? – kérdeztem Arszentyijtől, s akaratlanul is felfigyeltem rá,
hangom mily furcsán cseng az erdő ismét helyreállt csendjében.
– Zajlik a folyó – felelte Arszentyij. – A jég már hasad valahol.
Nemsokára elértük a téli szálláshelyet. Hóbuckák közé bújt, apró
kunyhó volt. Arszentyij a lovakkal foglalatoskodott, Ekéssel utat tapostunk
a házikóig, eltakarítottuk a havat a rozoga ajtó elől, és benyitottunk.
Koskina és Kolja még mindig a szánban ültek, s nem mozdultak.
Észrevettem, hogy Kolja keze már bebújt Koskina muffjába. Egymást
nézték, és boldogan mosolyogtak.
– Hé! – kiáltott rájuk Ekés. – Kiszállás, jó uraim, vége az útnak!
Zavarodottan mocorogni kezdtek, majd egymást támogatva
kikászálódtak a szánból, s követtek bennünket a szálláshelyre.
A kunyhóban volt egy apró kályha, két durván összetákolt pad; a falon
állatbőrök és néhány elemózsiával teli zsák lógott. Ekés kiment, és egy öl
tűzifával tért vissza. Valahonnét a lábbelijéből előkapart egy kést, aprófát
hasított a hasábokból, és nekilátott, hogy tüzet gyújtson a kályhában. Egy
perc sem telt bele, s már lángolt a tűz. Újabb perc múlva már hangosan
ropogott, duruzsolt a tűzifa, és meleg áradt a kályhából.
Arszentyij jelent meg a küszöbön.
– Kifogjam a lovakat? – kérdezte. Ekés rövid töprengés után felelte:
– Egyelőre nem kell. Ki tudja... Arszentyij bólintott.
– Csak jól kösd meg őket! – tette hozzá Ekés.
– Már megkötöttem.
Ekés felénk fordult.
– Uraim, melegedjenek meg itt, és cseverésszenek. Mi pedig sétálunk
egy kicsit, lehet, hogy egy nyuszi beleakad a hurokba.
 Arszentyij és Ekés elmentek. Közelebb húztuk a padokat a kályhához,
és leültünk: én az egyik padra, Koskina Koljával a másikra. Koskina
kinyitotta a kályha ajtaját, és nézte a tüzet. A lángok visszfénye az arcán
táncolt, vörös bundája fényesen ragyogott.
Meleg lett, Koskina kigombolta bundáját, Kolja levette feltűnő sapkáját,
és maga mellé tette a padra. Lehajtottam kapucnimat, és kikapcsoltam
ruhám fűtését. Csak ültünk a tűznél, és hallgattunk. Fogalmam sincs, hogy
nekik mi járt a fejükben, én semmire nem akartam gondolni.
Meglehetősen sokáig üldögéltünk így, amikor megéreztem magamon
Koskina tekintetét. Először próbáltam úgy tenni, mintha nem venném
észre, Koskina azonban makacsul bámult rám. Felkaptam a fejem, s
kiolvastam tekintetéből, mit akart mondani. Ekésnek igaza volt, valóban
beszélnünk kellett egymással.
– Nos, Kolja? – kezdtem vidáman, s igyekeztem, hogy mindaz, amit
mondok, minél természetesebbnek hasson. – Gyerünk, menjünk haza!
Kolja tagadón megrázta a fejét, és határozottan kijelentette:
– Nem.
Koskinára pillantottam és megkérdeztem:
– Itt akar maradni? Valóban?
– Természetesen – felelte Kolja.
– Hiszen megmondtam! – Koskina képtelen volt türtőztetni magát.
Kolja rápillantott, és alig észrevehetően elhúzódott tőle. Nyilván ő maga
sem vette észre. Felfortyantam.
– Ide figyeljen, Kolja – kezdtem hevesen, érveket túlságosan nem kellett
keresgélnem. – Végtére is, ki hatalmazott fel bennünket? Honnan veszi a
jogot, hogy azt tegye, amit jónak lát, vagy ami egyszerűen az eszébe jut?
Hirtelen félé fordultam, sőt, azt hiszem, még hadonásztam is.
– Hiszen maga történész, Kolja – folytattam –, nem jött rá azonnal,
hogy mit tesz? Csintalankodni támadt kedve? Hogyan hatolhat be a
múltba? Át akarja szabni a történelmet? Ki akarja javítani? Legalább az
emlékiratokban? Hol a tisztelet országunk múltja iránt, arról már nem is
szólva, hogy minden állampolgár kell, hogy tisztelje a múltat. S egyáltalán,
nem feltétlenül kell mindent átformálni, amint lehetőség nyílik rá!
Kolja megmozdult a padon, és öklével tenyerébe csapott.
– Nem akartam mindent megváltoztatni – kezdte.
– Ne tartson... már nem is tudom, minek néz engem...
– Hiszen maga a tudomány embere – mondtam –, lehet, hogy rendkívüli
tehetséges tudós...
Kolja megigazította szemüvegét, majd halkan így szólt.
 – Téved. Nem tartom magam kiemelkedő tudósnak. Egyben igaza van;
természetesen a tudomány embere vagyok. A tudománynak köszönhetem,
hogy itt vagyok. Nem kívánok lemondani róla.
– Ha a tudomány képviselője, meg kell, hogy értse; veszélyes dolog
beleavatkozni a múltba, ez a legszörnyűbb következményekkel járhat
éppen a jövőben! Előre nehezen megjósolható, lehetséges, hogy alig
észrevehető, de az is lehetséges, hogy igen komoly, váratlan
következményekkel jár, olyanokkal, hogy beleszédül, ha rájuk gondol. Az
élet okokból és okozatokból áll! Ha megváltoztatja az okokat, várhatja,
hogy valahol valami történik. Tudatában van ennek, vagy sem?
– Tudatában van... – Koskina lehorgasztotta fejét. – Maga most vádolja
őt. De akkor engem is vádolnia kell. Tetteink rendkívül sok embert
érintenek, lehet, hogy a Föld és a Hold összes lakóját.
– Na ugye! – kiáltottam fel. – Maga ezt is megtenné érte, úgy döntött,
hogy magára vállalja bűnét?
– Rá kellett volna ébrednem, hogy az általam elért eredményeket
miképp használhatja fel.
– Kolja – szóltam rá – meggondolatlanul és nem megfelelő célok
érdekében használta fel a tudományos eredményeket. Elég volt már a
szomorú példákból...
– Ez az én bűnöm – felelte Kolja. – S nem kívánom senkivel
megosztani.
Mélyet sóhajtottam. Éreztem, hogy valaki velem együtt sóhajtott. De az
is lehet, hogy csak én hallottam így.
– És a felelőtlensége?! – kiáltottam fel. – Vegyük Szuhinovot.
Megmentette a haláltól...
– Igen – szakított félbe méltóságteljesen Kolja.
– Igen – erősítette meg állhatatosan Koskina.
– Maga megmentette, ez igaz. Megmenteni valakit – ez a lehető
legnemesebb dolog, nem vitatom. De lehet, hogy Szuhinovnak erre nem
volt szüksége. Megkérdezte tőle? Lehet, hogy ő szívesebben vállalta volna
a halált. Szuhinov – lázadó lélek, a harc volt életének értelme, még halála
is harci tett volt, a tiltakozás legszélsőségesebb formája. Maga ezt viszont
csodás, kortársai számára megmagyarázhatatlan megmeneküléssel cserélte
fel. Megfosztotta Szuhinov életét logikus befejezésétől, megfosztotta ezt az
embert életének utolsó határozott tettétől, megfosztotta a dekabristákat
történetük egyik dicső fejezetétől. Maga egyszerűen megfeledkezett róla,
hogy nem minden élet nemes. Megfosztotta Szuhinovot saját halálától, s ez
ugyanaz, mintha életének egy részétől fosztotta volna meg, hiszen a halál,
ne feledje, életünk elidegeníthetetlen része, ez a halál pedig méltó lett
volna Szuhinovhoz!
Elfáradtam. Elszoktam attól, hogy sokat beszéljek.
– És még valami – hozzá kellett tennem. – Kiszabadította Szuhinovot
börtönéből. És mi lesz azután? Hová menjen? Hiszen sorsa elrendeltetett.
Köröskörül tajga, vadállatok, ezer meg ezer versztára teremtett lelket nem
talál, a vidék valamennyire is hiteles térképe még vágyálomként sem
létezik, nyilván azt sem tudták, hogy hová folyik az Amur! Kalandorság,
értelmetlen kalandorság, Szuhinov kétségek között hányódott, tévelygések
között élt, magának meg kellett volna értenie ezt!
Kifulladtam. Elcsigázva a kunyhó falának dőltem.
– Egyetért velem? – fordultam Koskinához. Koskina bólintott, de nem
emelte fel tekintetét.
Hogy végleg lezárjam mondandómat, még hozzátettem:
– Egy szó mint száz, Kolja, annyi galibát okozott... Koskinával némán
Koljára pillantottunk. Fejét lehorgasztva ült, báránybőr-sapkáját
gyűrögette. Hosszúra nőtt haja a homlokába hullott. Vártunk. Kolja végre
megszólalt:
– Mégis maradok. Koskina felfortyant:
– De miért?!
Én is kiabálni kezdtem:
– Folytatni akarja dicső hőstetteit?!
Kolja hallgatott, s ez természetesen becsületére vált. A lehetőségekhez
képest nyugodtan megkérdeztem tőle:
– Közelebbről, mit szeretne tenni?
Koskina dermedten várt. Az igazat megvallva éri is. Kolja sapkáját a
pad szélére helyezte, és halkan így szólt:
– Teljesíteni szeretném kötelességem. – Azután magyarázatul
hozzáfűzte: – Úgy érzem, kötelességem, hogy segítsek a Szibériába
száműzött dekabristáknak. Iszonyatosan nehéz a sorsuk.
Ismét megkérdeztem:
– Nem lehetne még konkrétabban?
– Lőni többet nem fogok – felelte Kolja. – Különben sincs mivel –
nevette el magát. – Ez egyébként csak a javamra szól. Maga nyilván már
rájött mindenre, vagy ha nem, Masa elmesélte magának. Most már tudom,
milyen óvatosan kell bánni az idővel. Minden évszázaddal, évtizeddel. S
magától értetődően minden emberrel. Szavamat adom, hogy semmiféle
csodára vagy beavatkozásra nem kerül sor. Úgy segítek a dekabristákon,
ahogy tudok. Apró jó cselekedeteket fogok elkövetni. Ha legalább egyetlen
arra méltó embernek megkönnyítem a sorsát – elmondhatom, hogy nem
éltem hiába.
Ismét felsóhajtottam. Éreztem, képtelenség meggyőzni. Igyekeztem
elkerülni Koskina pillantását, s felálltam.
Az ajtóhoz léptem, és kipillantottam. A félhomály kissé sűrűbb lett, a
magasban megjelent az első félénken pislogó csillag. Körös-körül néma,
halotti csend uralkodott. Szerettem volna tudni, vajon messzire jutott-e
Arszentyij és Ekés, azonban képtelen voltam rájönni. Csodás helyzetbe
csöppentem – a tajga mélyére, ember nem látta vidékre, régmúlt korba...
A kapucnimat nem húztam fel, és az esti fagy lassan bebújt a gallérom
mögé. Újból eszembe jutott Ekés és Arszentyij. Hosszú út áll előttünk, s
még nem tudjuk, mikor használhatjuk karkötőinket, és mikor juthatunk
haza.
– Jurkov! – hívott Koskina. Elhatároztam, teszek még egy kísérletet.
– Kolja, barátom – kezdtem a lehető legbensőségesebben. – Gyerünk,
térjünk vissza!
Fürkésző pillantást vetettem rá. Koskina ugyanezt tette. Kolja levette
szemüvegét, s piszkos zsebkendőjével törölgetni kezdte.
– Értsétek meg – kezdte halkan, bizalmasan. – Hiba történt. No,
előfordul. A természet tévedése. A természetnek is joga van néha tévedni.
Azt hiszem, még el is mosolyodott.
– Miféle tévedésről beszélsz? – kérdezte élesen Koskina.
– Nem abban a korban születtem, amikor kellett volna – magyarázta
őszintén Kolja.
Alig tudtam visszatartani magam. Megkérdeztem:
– Biztos benne?
– Hát... – kezdte. – Amennyire az ember biztos lehet valamiben.
– Ide figyeljen, Kolja – tiltakoztam –, ez komolytalan beszéd.
– Ugyan miért? – kérdezte türelmesen. – Gyerünk, töprengjünk el rajta.
Lám, maga, Jurkov, kiváló tudós a saját korában, ezt nem vitatom. De
lehet, hogy még csak nem is sejti, hogy nagyszerű mamutvadász.
Harmincezer évvel ezelőtt tehetséges és szép emberek nemzedékét
menthette volna meg az éhségtől, a kihalástól. Te pedig, Masa, noha a saját
századodban is remek nő vagy, bölcs asszony, csodálatos teremtés,
szerencsére a feleségem is, de ezen kívül még rendelkezel az űrnavigátor
ritka talentumával. Megmenthetnél például egy expedíciót, amelyik
százezer év múlva eltéved a Vadászkutyák csillagképben. Hiszen
megtörténhetne, nem? Persze hogy megtörténhetne!
Kénytelenek voltunk elismerni.
 – Nevezzék a természet pazarlásának, valószínűségnek vagy ahogy
akarják – folytatta. – Velem éppen ez a helyzet. Maga, Jurkov, nem sejti,
hogy vadász. Az is lehet persze, hogy nem vadász, hanem éppenhogy
fizikus. Az is lehet, hogy Masa fizikus és egyáltalán nem navigátor. Én
viszont épp az az eset vagyok...
– Ide figyeljen Kolja... – kezdtem, de azért tovább töprengtem szavain.
– Azt gondolja, hogy a mi korunkban hiábavaló az élete?
Jóságos, nyugodt és magabiztos pillantást vetett rám. Majd ezt felelte:
– Nem, jól tudom, hogy az életben mindig szükség van hőstettekre...
Próbáljon mégiscsak megérteni. Hiszen létezik valami, amit úgy hívnak,
hogy hivatás. Ez megmagyarázhatatlan, de megkerülhetetlen dolog. Csak
akkor, lehetsz úrrá rajta, ha engedelmeskedsz neki. Igaz?
– Igaz – feleltem gépiesen, miután ezt jól ismertem a magam példáján.
– Tehát ez a kor, a dekabristák, Szibéria, mind együtt, ez az én
hivatásom. Lehet, hogy tévedésből valóban néhány száz évvel később
születtem... – Szünetet tartott. – Egy másik korban találtam rá igazi
énemre, nos, mi ebben a rossz?
Végigpillantott rajtunk. Hallgattunk.
– Micsoda kor volt! – kiáltott fel szenvedélyesen. – Ne feledjék, bátran
kimondhatjuk, ezek az emberek sem a saját korukban éltek, évtizedekkel
előzték meg... S technikai segédeszközök nélkül, jól jegyezzék meg! –
Kolja sokatmondón megrázta jobb kezét, és a karkötő megcsillant. –
Mekkora lelkierejük volt, micsoda energia lakozott bennük. Szerették
volna másoknak, a munkának, a tudománynak szentelni életüket, akárcsak
mi...
Mély lélegzetet vett. Majd folytatta:
– Ők elődök, s mi az ő útjukat követjük. Talán nem így van? Feláldozták
magukat. Mi talán nem vagyunk készek megtenni ugyanezt a jóság, az
igazságosság jegyében, hogy megvédjünk valakit, hogy segítsünk valakin?
Engedjék meg, hogy lemondhassak karrieremről, a Szigma kényelméről...
– Hogy lemondjon tulajdon életrajzáról – pontosítottam. – Le akar
mondani eddigi életéről, így van?
– De hiszen ők feláldozták az életüket! – kiáltott fel Kolja.
– Saját korában is megállná a helyét – emlékeztettem, s már alig
reménykedtem, hogy segíthetek Koskinán.
– Ugyan, hogy gondolja – Kolja bosszúságában majdnem kiabált –,
lehet még valahol másutt is szükség rám, ha egyszer már láttam, hogy itt
hozhatok hasznot?!
Váratlanul elhallgatott. A szavakat keresve kezét melléhez szorította.
 – Itt akarok élni – szakadt ki belőle fáradtan és elszántan – s ez nem
csupán óhaj! Higgye el, érzem, tudom, itt szükség van rám, itt kell lennem,
éppen, hogy itt!
Kezét térdére ejtette. A szemüvegét bal kezében tartva, rövidlátón
hunyorogva nézett bennünket, jóságos szeme kissé kidagadt. Világos volt:
semmi mást nem akar, mint azt, hogy megértsük.
– Megmondtam! – súgta ismét a fülembe Koskina. S haragosan ezt
dünnyögte: s ez az én karkötőim műve...
– A karkötőid csodálatos találmányok! – kiáltott fel Kolja. – Gondold
csak meg! Most az emberek már nemcsak a térben, hanem az időben is
képesek utazgatni... A lényeg azonban, természetesen, egészen más!
– Mi a lényeg maga szerint? – kérdeztem.
– Hát nem érti? Ezek a dolgok lehetővé teszik, hogy az ember, bárki,
például én, jobban megismerje önmagát! Talán nem ez a tudomány
eredendő és legfontosabb célja? Ismerd meg önmagadat! S találd meg igazi
énedet! Lehetőségeink gazdagabban mutatkoznak meg így! Kiválaszthatod
azt a kort, amelyikben nagyobb szükség van rád, ahol teljesebben
megvalósíthatod önmagadat végül is. Pontosan megkeresheted azt az
egyetlen helyet az időben és térben, ahol személyiséged a
legmaradéktalanabbul megvalósíthatod!...
Azon kaptam magam, hogy szájtátva hallgatom ezt a kisfiút. Semmi
kétség, diadalmaskodott felettünk.
– S mindez maguknak, hármuknak köszönthető folytatta. – S csakis így
történhetett. A feleségemnek, Jurkovnak és Frevilnek köszönhető: a maguk
koponyája készítette ezt elő. Masa, a te szerelmed hozta ezt létre. Csak az
agyadat automatikusan irányító emberszeretet hozhatta ezt létre. Mi több, a
szeretet egy bizonyos valaki iránt, nem elvont módon, akárkinek címezve
dolgozott ez a szeretet, hanem olyan valaki felé irányult, egy átlagember
felé, akinek megvannak a maga gyarlóságai és fogyatékosságai.
Szerencsém volt, hogy ez a szeretet felém irányult. Ez azonban, úgy
hiszem, csupán véletlen volt.
Rosszul éreztem magam. Lám, mindent alaposan végiggondolt, de még
milyen alaposan, mi pedig megpróbáltuk durva beavatkozással, másra
bírni. Megvoltak a magunk földhözragadt, ésszerű, valóságos
elképzeléseink, ez nem vitás, őt viszont magasztos érzelmek és eszmék
vezérelték.
– Kolja – szólaltam meg a lehető legbékésebben.
– Mégis mi legyen azokkal a galibákkal, amiket a maga számlájára
írhatunk? Hogyan takarítsuk el, töröljük ki őket a múltból?
 – Már végiggondoltam – felelte, majd kijavította magát: – Vagyis most
jutott eszembe. – Így folytatta:
– Visszatérek a zerentuji lázadás korába. Onnantól kezdem új életemet,
s megígérem, hogy semmi közöm nem lesz Zerentujhoz. Minden úgy megy
majd, mint azelőtt... Sajnos eddigi jelenlétem ilyenformán megszűnik. S
eltűnik minden nyom. S a továbbiakban szintúgy.
– Ez már jobb – értettem egyet vele, és megkönnyebbülten sóhajtottam.
Odaléptem a lócához, ismét leültem, s bámulni kezdtem a tüzet. – Ez
azonban még nem minden, világos? Hiszen a múltban marad. Jelenléte,
bármely cselekedete talán nem számít beavatkozásnak?
Feléje fordultam. Koskina kérdőn meredt Koljára. A férfi gyanakvó
pillantást vetett rám.
– Erre is gondoltam – mondta. – Látják, volt ott valaki... Hogyan
foghatnám rövidebbre... Szóval, a dekabristák emlékirataiban vannak rá
utalások, hogy voltak fogolytársaik és szövetségeseik. Tehát ez a valaki a
szövetségesük volt. Könyveket, leveleket juttatott el nekik, segítette őket,
ahogy tudta. Szeretném végigélni az életét. Megtenni legalább azt, amit ő
megtett. Nem lépve ki életének keretei közül. S következésképp nem
változtatván a történelem menetén.
Egy percig töprengtem szavain, majd megkérdeztem:
– S mi van vele, ezzel az emberrel?
– Hm! – felelte Kolja. – Beszélgettem vele.
– Mi az – nem tudtam türtőztetni magamat –, meg akart egyezni vele?
És miféle kincseket ígért neki cserébe a sorsáért?
Kolja halálosan megsértődött.
– Csupán beszélgettem vele. Bevallotta, ha nem lett volna szükség arra,
hogy segítsen a dekabristákon, elutazott volna Szibériából a birtokára.
– Kicsoda ez az ember?
– Egy száműzött nemes. Becsületét védelmezve került Szibériába.
Büntetése lejárt. Egyszer már visszautasította, hogy áthelyezzék máshova
szolgálni, azért, hogy a dekabristákkal maradhasson. Otthon azonban öreg,
beteg, félig vak anyja várja. Gazdasága tönkremegy, szárazság volt, a
parasztok nyomorognak, egyenként és családostul adják el őket.
– Értem. És a különbségek?
– A rokonsága csak később jelent meg a színen. Ő az anyjával lesz,
teljesíti gyermeki és földesúri kötelességeit.
– Tehát azt javasolta neki...
– Pontosan. Szavamat adtam neki, hogy mindent megteszek, amit ő tett
volna a dekabristákért. Hogy nem leszek sem lusta, sem kishitű, nem fogok
reszketni a hatalom képviselői előtt. Hogy a legkisebb kérést is teljesítem.
– Gyakorlatilag hogy történt a dolog?
– Megegyeztünk, hogy elfoglalom állását a kormányzósági hivatalban, s
átveszem tobolszki házát. Elutazását pedig mint jelentéktelen eseményt
elrendezzük. Ha mindent gondosan intézünk, gyakorlatilag elkerülhetjük a
következményeket. Esztendőről esztendőre végiggondoltam mindent. A
kazamatában éjjelente ezt csináltam, volt rá időm. Látható következményei
nincsenek.
– No és az ő dolgai... azok a tettek, amiket elkövetett, ismeretesek maga
előtt?
– Pontosan. A dokumentumok alapján.
– Hát igen-n-n... – dünnyögtem.
Még hozzá kellett szoknom a gondolathoz.
Eszembe jutott, hogy ismerkedésünk első estéjén, Kolja ironikus
mosolyra késztetett. Később érdeklődést éreztem iránta, értetlenséget és
bosszúságot, rokonszenvet, felháborodást váltott ki bennem, bizonyára az
összes lehetséges érzés végigfutott rajtam. Most viszont már tisztelettel
néztem rá, megnőtt a szememben, egyre nagyobb megbecsüléssel
méregettem a lócán üldögélő, kiálló járomcsontú, a kazamatában lenőtt
hajú, fekete báránybőrbundás férfit. A kályha lángjának halványuló
visszfénye ott játszott izgatott arcán.
Gondolataimba merülve felálltam, felvettem s a lángok közé vetettem
néhány fahasábot. Ekés hozta be őket. Ott guggoltam a kályha előtt, s
néztem, hogyan nyelik el a hasábokat az előbb kékes, majd narancsszínű
lángnyelvek. Visszaültem a lócámra. Koljára és Koskinára pillantottam.
Kolja várakozásteljesen nézett rám. Koskina fejét lehorgasztva ült, s
muffjának szőrméjével babrált. Próbáltam magam elé képzelni, mi mehet
most végbe a lelkében. Éreztem, hogy mindkettőjük sorsáért engem terhel
a felelősség. Nem voltam nyugodt. Segítenem kellett nekik. De hogyan – el
sem tudtam képzelni. Kínlódtam.
S ekkor meghallottam Koskina hangját.
– Kolja – kérdezte halkan –, ennek a férfinak nem volt felesége?
Gyorsan elfordultam. Koskina tekintetét a padlóra szegezve ült. Kolja
elfordult. A férfi nem válaszolt azonnal.
– Volt – törte meg végül a csendet. Közömbösen elfordította tekintetét.
Minden izmom megfeszült. Csend volt.
– Azzal lett híres, hogy segített a dekabristáknak – tette hozzá Kolja alig
hallhatóan.
A beköszöntő csendben csupán a fahasábok ropogtak a kandallóban.
Most nem néztem sem Koljára, sem Koskinára. Egy vagy két perc telt el,
amikor meghallottam, hogy Kolja mocorog a lócán. Úgy éreztem, hogy
mondani akar valamit. De mielőtt Kolja kinyithatta volna a száját,
felcsattant Koskina hangja:
– Milyen volt az asszony? Kolja sóhajtott.
– Kék szemű...
Nyilván még hozzá akart valamit tenni. Koskina azonban megelőzte.
Hozzám csak ennyi jutott el:
– Vele maradok.
Akaratlanul is felkaptam a fejem, s felugrottam próbáltam összeszedni
magam. Erre mellesleg nem volt szükség, mert Koskina és Kolja kerülték
tekintetemet. Egymást nézték, és csakis egymást látták... Arcuk ragyogott,
s azt hiszem, egyáltalán nem a kályha visszfénye csillogott rajta.
Gondolataim elkalandoztak. Igyekeztem összeterelni őket, de nem volt
egyszerű. Kolja hallgatott. Próbáltam valahol megállítani gondolataimat.
Azután hirtelen bosszúság fogott el, hogy lám, milyen szerencsés fickó ez a
Kolja, és ingerülten rászóltam:
– Mondjon már végre valamit! Koskina válaszolt helyette:
– Ez az én kötelességem.
– Micsoda? – kérdeztem, nyilván szerfölött ostoba képet vághattam.
– Utánam jött a Holdra – magyarázta nyugodtan Koskina. – Én pedig
vele maradok Szibériában.
– A tizenkilencedik században? – szaladt ki a számon.
– Pontosan – hangsúlyozta Koskina. – Elfeledte, mit tettek akkortájt a
feleségek.
– A dekabristafeleségek! – tiltakoztam.
– Miből gondolja, hogy nem szeretnék hasonlítani rájuk? S éppen
ebben.
Összecsaptam a kezem.
– Ugyan, mihez kezd majd?
– Segíteni fogok Koljának abban, amit ő csinál – jelentette ki
határozottan Koskina.
Fogalmam sem volt, mit feleljek.
– Az a feleség tanított egy leánynevelő intézetben –, jegyezte meg
Kolja. – Léteztek az úgynevezett "lancasteri iskolák", Jakuskin szervezte
az elsőt.
– Milyen tárgyat tanított? – érdeklődött a leghétköznapibb módon
Koskina.
– Matematikát és kézimunkát.
 – Megfelel – vágta rá Koskina. Felpattantam, majd ismét leültem.
Koskinára meredtem. S azon kaptam rajta magam, hogy a legkisebb
csodálkozás nélkül, sőt, ellenkezőleg, lelkesedéssel nézem.
– Kolja – nyögtem ki, miután feléje fordultam –, magának nincs mit
mondania?
Kolja vállat vont. Feltette repedt szemüvegét, és méregetni kezdett.
Mintha valami fafejű alak lettem volna. Majd megszólalt:
– Masa nyilván tudja, mit beszél.
– S ez minden? – csodálkoztam.
– Ugyan mit akar még? Mindig bíztam benne. Mindig.
Észrevettem, hogy ismét megfogták egymás kezét. A látottakból ítélve
nekem már nem volt mit tennem.
Újból sóhajtottam, felkeltem a lócáról, felvettem kapucnimat és az
ajtóhoz indultam. Egyszerűen megfeledkeztem arról, hogy most az ajtón
kilépve még nem jutok haza.
– Nos, ami pedig Madame Morót illeti – szólt utánam Kolja. –
Kezdetben Masa berendezése nem volt teljesen... Félek, hogy Madame
Moro végül is megmarad. Remélem, hogy nem okoz bajt.
– És a pisztoly, amit elhajítottam? Senki nem találja majd meg?
– A pisztoly eltűnik. Mert ha nem támadom meg Zerentujt, a mai
összecsapásra sem kerül sor.
– Igaz – kénytelen voltam egyetérteni vele. Amikor az ajtóhoz léptem,
utolért Koskina. Kezét a vállamra tette. Megfordultam. Szó se róla, a
szeme boldogan ragyogott.
– Jurkov... – kérlelt. – No, örüljön nekünk... Rámosolyogtam. Be kell
ismernem, hogy először nagy erőfeszítésembe került. Később – kérem,
higgyék el, tiszta szívemből tettem.
– Köszönöm – mondta.
Valami nem hagyott nyugton.
– Masa... – kezdtem bizonytalanul. – Természetesen hiszek abban, hogy
a maga és Kolja szándékai szilárdak. Vagyis egy csöppet sem kételkedem,
de... tudja... Bármi előfordulhat. Vele, magával. Ha valami történik, vissza
tudnak térni?
Koskina bólintott: – A karkötők velünk vannak.
– Rendben... – szólaltam meg. Nem tudtam befejezni a mondatot.
Kivágódott a kunyhó ajtaja.

Távirat
 LAATHATOO UERKIKOETOE 456/301 07 03 0841
AALLOMAAS JURKOVAANAK
AZ UT RENDBEN LEZAJLOTT UEDV – PIRX

Távirat
AALLOMAAS 17/442 15 03 0929 LAATHATOO OLDAL
UERKIKOETOEJE PIRXNEK
KOESZOENOEM STOP HAZATEEREES UTAAN SZAKITSON
IDOET LAATOGASSON MEG BENNUENKET – NAGYEZSDA

Távirat
AALLOMAAS 17/443 10 03 0935 OSZTAALY CLAIRE
FREVIL
NYUGTALANKODOM STOP TAAVIRATOZZAATOK MEG
HOGY VAN FREVIL – NAAGYA

Frevil
Claire csendesen belépett a kórterembe, s leült az ágyam fejénél a székre.
Segítségével kényelmesebben elhelyezkedtem a párnákon. Még nem
engedték meg, hogy felkeljek, az egyik kezem szorosan a mellemhez
pólyázták. A másikkal viszont elértem Claire-t. Hallgattunk. Való igaz,
nemcsak én hallgattam, Claire sem ejtett egy szót sem. Az utóbbi időben
rendkívül megváltozott. Mintha a visszatérés után nem állt volna helyre az
energiaszóródása. Persze, nem erről volt szó.
– Hogyan lehetséges ez! – kiáltott fel Claire, s megragadta a kezem. –
Egészen kiment a fejemből!
S odanyújtotta Jurkov feleségének táviratát. Még nem olvastam végig,
amikor röviden kopogtak az ajtón, és belépett a doktor; szokása szerint
nem várta meg a választ. Amilyen gyorsan csak tudtam, bedugtam a
táviratot a matrac alá.
– Jó napot, jó napot! –éneklő hangon üdvözölt vidáman az orvos, s egy
szempillantás alatt az ágyam mellett termett. Olyan kerek és joviális volt,
akár egy labda, valósággal gurult. Ha rá néztél, nem tudtad megmondani,
hány éves. Rózsaszín arcából egészség és optimizmus sugárzott. A doktor
életkoráról az osztályon a legellentmondásosabb feltételezések hangzottak
el; mi több, óvatosan adtak nekik hangot: mindenki félt, hogy doktorunk
észbe kap, inkább választja a békés nyugdíjas életet, és távozik a Földre.
Claire mielőtt köszönt, meggyőződött róla, hogy elrejtettem a táviratot.
– Úgy! – folytatta a doktor, mosolygott, és a kezét dörzsölte. A legfőbb
gyógyszer már itt van! Csak figyeljenek oda, legyenek óvatosak az
adagolással... Viccelek, persze hogy viccelek! – kacsintott nekem, majd
Claire felé fordult, és nyilván neki is kacsintott. – Ma nem kötözzük át,
pihenjen. Viszont vendége jött...
Az ajtó ekkor ismét kitárult, és a küszöbön megjelent a Nagyfőnök. Úgy
éreztem, hogy a távirat éppen alattam van, ahogy a mesebeli hercegnő alatt
a borsószem. A Nagyfőnök tartózkodón üdvözölte Claire-t és engem, majd
kérdőn a doktorra pillantott.
– Túléli! – nevette el magát a doktor.
– Remélem is – felelte röviden a Nagyfőnök. – És a diagnózis?
Az orvos habozás nélkül elhadarta mindazt, amiben megegyeztünk.
– Már torkig vagyok ezekkel a fesztiválokkal! Mindig történik valami.
Ha nem ez, akkor más.
Igaz, a hangja kissé szokatlanul csengett.
A Nagyfőnök összefogta kezét a háta mögött, s némán végiglépdelt a
kórtermen. Vártunk, Claire izgatottan görbítette a hátát. A doktor a falhoz
tapadt, hogy a lehetőség szerint minél kevesebb helyet foglaljon el. Én a
párnába fúrtam a fejem.
– Tegyük fel... – jegyezte meg végül a Nagyfőnök.
Claire megkönnyebbülten hátradőlt székén. Az orvos ismét
elmosolyodott. Én is igyekeztem mosolygós képet vágni.
– Évente egyszer – kezdte szokása szerint éneklő hangján az orvos –
még a töltetlen puska is elsül!
A Nagyfőnök fejének alig észrevehető biccentésével az ajtóhoz
irányította az orvost. A doktor kigurult, s azt hiszem, nagy kő esett le a
szívéről. Már éppen én is ki akartam fújni magam, mert a főnök távozni
készült, amikor a szobából kilépve hirtelen megfordult és ezt dünnyögte:
– Hát még a megtöltött...
Közben sokatmondón pillantott rá valamire, ami az ágyamon hevert.
Amikor az ajtó becsapódott, értetlenül körülnéztem. Ugyan mit vehetett
itt észre a Nagyfőnök?
– Ó, ó! – súgta Claire, s csuklómhoz ért. Felkiáltottam. Pizsamám ujja
felcsúszott, és kikandikált Koskina karkötője.
– Na és? – kezdtem.
– Most már semmi baj – felelte hidegvérrel Claire. Hallgattunk.
– Egyébként azt hiszem, talán levehetem – jelentettem ki különösebb
meggyőződés nélkül.
– Bizonyára – helyeselt nyomban Claire, és vállat vont.
– De mi van, ha egyszer csak szükségük lesz ránk?
 – Nos ez az – mondta Claire.
Nézegetni kezdtem a fehér fémet, mintha megtudhatnék valamit.
Felkaptam tekintetem, s láttam: Claire blúza ujját feltűrve szintén
karkötőjét vizsgálgatja.
Majd anélkül, hogy összebeszéltünk volna, fejünk a kórterem kerek
ablaka felé fordult. Fényes csillagokkal teleszórt, fekete égbolt nézett le
ránk. A Föld kékes korongjából gyönge fény áradt. Úgy néztük, mintha
láthattuk volna Jurkovot és Koskináékat.
– Nincsenek ott – suttogta Claire.
– Hogyhogy nincsenek? – Még vissza is hőköltem.
– Ha visszatértek korunkba, akkor természetesen most ott lehetnek –
pontosította Claire. – Nem hiszem azonban, hogy egyszerre mindnyájan
visszatértek volna. Nem olyan egyszerű ez az egész... Ha pedig a
tizenkilencedik században vannak, akkor nincsenek ott, azon a Földön,
amit mi veled látunk. Nos, hogy még vagy már nincsenek – ez attól függ,
hogyan végződik a dolog.
– Vagyis? – mocorogni kezdtem párnáimon. A kórház nem a legjobb
hatással volt agyműködésemre.
Claire elfordította a fejét.
– Aki visszatér – jegyezte meg egészen halkan –, az még megjárja. Ha
viszont valamelyikőjük a tizenkilencedik században marad... – Claire
sóhajtott. – Az, kedvesem, már nem létezik, és soha nem is fog.
Hallgattam, s az események kérlelhetetlen menetén töprengtem.
Könnyen megeshet ez is. Claire kis szünetet tartva hozzátette:
– Itt még a te Koskinád is tehetetlen a karkötőivel...
Már éppen tiltakozni akartam: végtére mi is láttunk olyan embereket,
akik a tizenkilencedik században éltek, beszéltünk velük: azonban éreztem,
hogy ez most lényegtelen, na meg nem is idevaló. Nem erről van szó.
Ismét nézegetni kezdtem a tompa fényű fémtárgyat. Azt mondtam:
– Egyelőre nem vesszük le.
– Nem – egyezett bele készségesen Claire.

Távirat
OSZTAALY 165/101 12 03 1512 AALLOMAAS JURKOVAANAK
FREVIL GYOOGYUL AALLAPOTA KIELEEGITOE STOP
IZGULUNK JURKOV MIATT VAARJUK A HÍREKET – CLAIRE

Távirat
 LAATHATOO UERKIKOETOE 456/922 13 03 1658
AALLOMAAS BIERNEK
BOB KEZÉÉT LAABAAT TOERI HOLNAP INDUL
ELOEADAAS A NYITOO NAPON – JUANITO

Távirat
AALLOMAAS 17/631 06 03 1745 OSZTAALY CLAIRE
FREVIL
NINCSENEK HIREK – NAAGYA

Jurkov
A kunyhó ajtaja hirtelen kivágódott, s a küszöbön megjelent Arszentyij.
Tetőtől talpig havas volt.
– Bekerítettek! – kiáltott rémülten és ugyanilyen gyorsan el is tűnt.
A kitárt ajtóhoz ugrottunk. Alighogy kiszaladtunk a kunyhóból, lövések
dörrentek, s néhány golyó süvített el a fejünk felett.
– Hasaljon le, uram, gyorsan! – hallottam Ekés hangját.
Koskinát és Kolját követve én is belefúrtam magam a hóba. A hó
porhanyós volt, s belesüppedtünk egy buckába. A szám tele lett hóval,
betapasztotta a szemem. Hogy levegőt kapjak, kissé felemeltem a fejem.
Számban jeges víz volt, lenyeltem. Miután pislogtam néhányat,
észrevettem, hogy szempilláimon cseppek remegnek, s mindegyiken
szivárvány csillog. A lövések egyébként nem haltak el. Nem a
legalkalmasabb idő volt arra, hogy szivárványosan lássam a világot.
– Alig jutottunk el magukhoz... – hallottam ismét Ekés hangját.
Óvatosan megfordultam és körülnéztem. Közvetlenül a kunyhó
bejáratánál feküdtem. Tőlem balra volt Kolja, mögötte Koskina, még
távolabb Arszentyij. Tőlem jobbra feküdt Ekés. Előttünk lovas és gyalogos
zsandárok csatárlánca húzódott, kétoldalról körbefogta a kunyhót.
Szorosan bekerítettek.
– Lám, bátyuska, ez az orosz gondatlanság – jegyezte meg Ekés
félhangon. – Azt gondoltuk, hogy elszakadtunk tőlük, és vége.
Természetesen mindkét trojkánk a lánc mögé került. Elvágtak a
szánoktól. A szánok az úton álltak, ha eljuthattunk volna hozzájuk... Ekés
látta, hogy merre nézek, és ezt, suttogta:
– Orrod tőle fokhagymás...
Koskinának, Koljának és nekem is volt karkötőnk: Ekés és Arszenytij
nem rendelkezett velük.
Trojkáinktól kissé távolabb, az úton győztes képpel parádézott lován az
altiszt. Az állat hol jobbra, hol balra fordult, a tiszt elálló, dér borította
bajsza és a vörös orra folyvást felénk fordult. Az altiszt egymás után adta
ki az utasításokat a zsandároknak: minden parancsa után valamivel
szorosabbra húzódott a gyűrű.
– Elszánt férfi – jegyezte meg halkan Ekés. Soron következő parancsára
a lánctól elvált öt csendőr, és puskáját előreszegezve megindult. Az aki
középen állt, az általunk kitaposott ösvényen lépdelt. A többiek nehezen
haladtak, derékig süppedtek a hóba. Mind az öten lassan és
megállíthatatlanul közeledtek. Lépésről lépésre, egyre közelebb és
közelebb.
– Na, testvér, vége a mesének – suttogta nekem Ekés. – Most jól nyisd
ki a szemed. Ne maradj le...
A következő pillanatban láttam, hogy Ekés teljes testmagasságban
felegyenesedik az ösvényen. Az altiszt kiabálni kezdett, a zsandárok
megálltak, és engedelmesen fegyverükhöz tapadtak. Ekés rekedt hangon
dúdolni kezdte:

Felkelek én áldás nélkül,

útra kelek kereszt nélkül...

Lövések dörrentek. A fenyőkről hó hullott. Egyetlen golyó sem találta el

Ekést. Egy kicsit megingott, de ment előre, szemben a zsandárokkal. Az
altiszt ismét felkiáltott, a csendőrök sietve újratöltették puskáikat. Az
ösvényre kiugrott Arszentyij, utolérte Ekést, mellette lépdelt, bele-
belesüppedt a buckákba. Most már ketten dúdolták, az egyik rekedt, a
másik mély hangon:

tanyától tanyáig,
ajtótól ajtóig...

A csendőrök fegyverükhöz tapadtak. Lövések csattantak. A csendőröket

mindössze néhány lépés választotta el Ekéstől és Arszentyijtől, mégis
minden golyó célt tévesztett. Ekés és Arszentyij továbblépdeltek, és
akkurátusan dalolták:

zöldfüvű mezőig...

Az altiszt felüvöltött, kikapta a hozzá legközelebb álló csendőr kezéből

a puskát, és célzott. A ló toporzékolni kezdett alatta, az altiszt a fegyver
tusával odavágott, és ismét célzott.
– Az ördögbe! – jegyezte meg tőlem balra Koskina és Kolja.
Porhó és lőporfüst kavargott a levegőben a tisztás felett. Ekés és
Arszentyij még egy lépést tettek előre.

A zöld füvű mezőn,

a széles legelőn...

Az altiszt lőtt. Arszentyij válla közé húzta a fejét. Ebben a pillanatban

észrevettem, hogy Ekés váratlanul felkapta Arszentyij előtt a kezét, ilyen
oldalt és felfelé irányuló mozgást akkor tesznek, ha valakit el akarnak
kapni. Az egyik csendőr felkiáltott. Ekés néhányszor megrázta a kezét,
majd ujjait szétnyitva megfújta tenyerét, mintha azt akarta volna mutatni,
mennyire égeti tenyerét az elkapott golyó.
– Atamán! – hörögte fojtott hangon az a csendőr, aki előtte állt az
ösvényen, és elejtette a puskáját.
Ekés rekedten folytatta:

Áll-hever fehér-forró Alatür-kö...

S meglendítette karját. Valamit nagy erővel az altiszt felé hajított. Nem

tudom, de úgy éreztem, hogy odarepült valami. Az altiszt hirtelen
megingott nyergében, lova oldalt ugrott, lelépett az útról, s mellső lábaival
a hóba süppedt. Az altiszt eldőlt, a puska kihullott a kezéből, és
belesüllyedt egy hóbuckába, majd a puska után az altiszt is lezuhant.
Üvöltése sokkal inkább hatott, mint mindaz, amit addig kiabált. Az
előttünk álló zsandár nyomban megfordult és rohanni kezdett visszafelé,
egymást lökdösték, hogy kiérjenek az ösvényre. Alig telt el néhány perc, és
már messze futottak az úton. Közöttünk és a trojkáink között nem maradt
senki.
Körülpillantottam. A többi zsandár beásta magát a hóba.
– Hé! – kiáltotta oda nekünk Ekés.
– Előre! – szakadt ki belőlem.
Koskinát és Kolját előreengedve a trojkákhoz rohantam. Valahonnét
oldalról lövés csattant, nem törődtem vele. Kolja kiáltását is hallottam, de
azt hittem, Koljának csak a lába bicsaklott ki, miközben beugrott a szánba.
A lovak elkötése Arszentyij számára egy másodperc kérdése volt.
Segítségre nem volt szüksége, én az oldalán át zuhantam bele a szánba.
Száguldani kezdtünk az úton. Arszentyij vágtatott elöl a szürkékkel, az ő
szánkójába kerültem én és Kolja, mögöttünk a pej paripák röpítette
szánkóban Ekés ült Koskinával.
Az út a magas parton vezetett; a folyó mentén, a fák mögött olykor
hatalmas, kihalt térségeket pillantottam meg, mögöttük pedig ott húzódott
a túlpart. Időről időre zúgás és dübörgés hallatszott lentről; most már
tudtam, mi ez. Arszentyij hajszolta, űzte a lovakat, már tajtékosak voltak,
testük gőzölgött: Ekés nem maradt le tőlünk. Világos, számíthatunk arra,
hogy üldözni fognak.
Észrevettem, hogy Kolja homlokát ráncolja, orrnyergét dörzsöli,
csuklóját dörzsölve fintorog. Odahajoltam hozzá, és felhúztam rövid
bundájának az ujját.
– Semmiség, kis karcolás – mosolyodott el.
A kezén valóban csak apró seb volt. Én azonban karkötőjére
pillantottam. A gellert kapott golyó a csat egy részét összenyomta. Éppen
azt a részt, ahol az apró, csillogó gombok voltak. A szélső gomboknak
nyoma sem maradt. Tudtam, hogy ezek az információ betáplálására
szolgáltak...
– Begyógyul... – nyugtatott meg Kolja.
Aligha érthette, hogy mi történt. Előttem viszont világos volt. Kolja
örökre a tizenkilencedik század embere marad.
Hirtelen, majdnem közvetlen közelemben megpillantottam az altisztet: a
bennünket keresztező országúton vágtatott egy másik lovon, elvágta
menekülésünk útját, trojkáink alig tudtak elsuhanni mellette. A szán
mögött, melyben Ekés és Koskina ült, már egy szakasz zsandár vágtatott,
élükön az altiszttel. A helyzet válságos volt.
A szánok oldalt dőltek, majdnem felborultak, a két pár bilincs és a
medvebőr a hóbuckákba repült: Arszentyij meredeken átkanyarodott a
másik, keskenyebb útra. Én megfogtam Kolját, aki hátrafelé tekintgetett,
ahol a felesége volt, s majdnem kirepült a szánból. Ekés utánunk fordult,
az altiszt a zsandárokkal követte. Elöl megláttam azt, amiért Arszentyij erre
az útra kanyarodott, meredek lejtő ereszkedett lefelé, s a nap felé néző
irtásba torkollott. A csupa jég lejtő csak úgy szikrázott előttünk. Egy
lendülettel áthajtottunk rajta, és máris az irtás túloldalán voltunk.
Mögöttünk a zsandárok kiabálása és szitkai elkeveredtek az altiszt
parancsszavaival. Megfordultam: az elöl vágtatok elterültek a lejtőn, lovak
és emberek kavarogtak, a hátul lovaglók viszont meg tudtak állni a lejtő
tetején.
Továbbszáguldottunk. Megállás nélkül robogtunk, kihajtottunk az
erdőből, átvágtunk a mezőn, ismét fák közé hajtottunk be és
továbbrobogtunk. Az üldözők újból közelebb kerültek hozzánk, egyre
világosabban hallottuk a lovak patájának kopogását és a kiáltozást, már
tisztán ki lehetett venni az altiszt harsány parancsait... Ekés hangja ért
hozzánk, hátulról sziszegte, de csak mi hallottuk, én ezt vettem ki belőle:
– ...elágazás... állj...
Akkor jöttem rá, mit akar mondani, amikor Arszentyij egy útelágazásnál
hirtelen megállította a lovakat. Megfordultam. Ekés trojkája mögöttünk
állt, ő pedig karjában hozta a gyengén tiltakozó Koskinát.
– Üljön ide, nagysága! – mondta Ekés, és Koskinát Kolja mellé ültette.
Magától értetődő, hogy teljesen értetlenül bámultuk Ekést.
Arszentyijhez futott, néhány szót váltottak.
– És hogyan tovább? – hallottam Arszentyij kérdését.
– Testvér, ez nem a te gondod – felelte Ekés, és félreállt, hogy
elhajthassunk.
Arszentyij nyomban a lovak közé csapott, letért a mellékútra, és
vágtatni kezdtünk.
Hátrafordultam és néztem, mi történik majd az útelágazásnál. Ekés
ráérősen visszatért szánjához, kissé hátrafordult és visszafelé pillantgatott.
A mi utunk egyenesen folytatódott tovább, és jól láthattam az elágazást.
Ekés ült és nézelődött. Majd végül megrántotta a gyeplőt, és trojkája eltűnt
az erdőben az országúton. A következő pillanatban az útelágazásban
megjelent az altiszt, mögötte a zsandárok. Rájöttem, hogy mit tervez Ekés.
Az altiszt mégis észrevett bennünket. Megállította lovát, paripája
felágaskodott, s ő kis híján lerepült a nyeregből, végül azonban mégis ülve
maradt. Visszahívta az Ekés után iramodott zsandárokat.
Néhány perc múlva a szakasz már utánunk vágtatott. A távolság gyorsan
csökkent...
Koskina tekintetét Kolja kezére irányítottam. A férfi bundájának ujja
felcsúszott, és kilátszott a karkötő összenyomott része.
Koskina hunyorogva biccentett.
– Lehet vele csinálni valamit? – kérdeztem a füléhez hajolva.
Koskina ismét hunyorított.
– E századon belül... ha megjavítjuk... közlekedhet az időben – suttogta.
Tíz-tizenöt perc múlva rájöttem, hogy hamarosan minden véget ér. Az
altiszt lova már közvetlenül a hátam mögött horkantott, amikor
hátrafordultam, majdhogynem elértem tajtékos pofáját. Üldözőnk,
valahányszor megfordultam, dühödten vicsorgatta fogát, közben bajszának
a vége felfelé kunkorodott, vörös orra szélesre tágult. Közvetlenül mögötte
vágtattak a zsandárok. Köpenyük majdnem összeért.
 – Minden rendben – súgta oda nekem Koskina. Minden rendben,
Jurkov. Vele maradok.
Lovaink szemmel láthatóan fáradtak, Arszentyij hiába nógatta őket, nem
hatott, futásuk lelassult... Koskina hozzám hajolt, és bal kezével jobb
csuklójára mutatott. Megértettem, mit akar mondani. Kolja nem
menekülhet át egy másik korba. Koskina megtehette volna, hogy Kolját és
Arszentyijt magára hagyja, de nem akarta. Ezt nekem ajánlotta fel.
Nem kellett volna mást tennie, mint hogy elmozdítsa a kis kart...
Tagadón ráztam a fejem. S ebben a pillanatban rájöttem, mit kell tennünk.
Egyetlen mozdulattal kioldottam zekém cipzárát.
– Hajts! – kiáltottam Arszentyijra.
Arszentyij felpattant, füttyentett... A lovak, összeszedve utolsó erejük,
vágtatni kezűtek. Távolodni kezdtünk az altiszttől. A távolság egyre nőtt.
Hamarosan már vagy száz méter választott el tőle, később még több is. A
lovak erejük végén jártak, de volt még egy kis időm, távolról rosszul láttak
bennünket.
Egy másik kézmozdulattal lerántottam magamról a zekét. A
harmadikkal Koskina kezébe nyomtam, ő pedig, szerencsére nem tudván,
mit akarok, átvette tőlem. Ezután elkaptam Kolja rövid bundájának
gallérját, és lerántottam róla, csak úgy repültek a gombok. Kolja úgy
meglepődött, hogy még mindig háttal fordult felém, ezt kihasználva
lehúztam róla bundáját. Magyarázkodásra nem volt idő. Belebújtam a
bundába, és biztos, ami biztos, felhajtottam a gallérját. S végül, ami a
legfeltűnőbb, fogtam s letéptem Kolja fejéről a báránybőr sapkát, s a
fejembe nyomtam. Lovaink már kifulladtak. Készen voltam, de még
vártam egy kicsit, amíg az altiszt megint közelebb került. Ezalatt zekém
Kórjára húztam. Mivel a szalmában szemüvege után kotorászott, nem
tudott ellenkezni. Koskina a segítségemre volt. Elkaptam pillantását,
mindent értett, tekintete beszédesebb volt minden szónál. A távolság húsz
méterre vagy még annál is kevesebbre csökkent. A kapucnit Kolja fejére
tettem, s egészen a szeméig húztam. Azután átvetettem magam a szán
oldalán.
Futni kezdtem, pontosabban megpróbáltam futni, miközben derékig
süppedtem a hóba. Néha szilárdabb talajra értem, lábam csúszkált, néha
mellig belesüppedtem egy hóbuckába, és úszó mozdulatokat téve
kapálództam, hogy kimásszak belőle. A legfontosabb az volt, hogy
merőlegesen tartsam az irányt, s minél előbb távolodjak az úttól. Hátam
mögött hallottam üldözőm zaját, tehát minden rendben volt. Bundám
ujjába és gallérja mögé hó került, elolvadt és összekeveredett
verítékemmel, lélegzetem már régen akadozott, mohón kapkodtam a hideg
levegő után. Hátam mögött zsandárok üvöltöztek, harsogott az altiszt, a
hangok egyre közelebbről hallatszottak. Ágak csapkodták arcom, amikor
beomlott alattam a szilárd jégréteg, kapaszkodó kezem véresre karmoltam.
Hátam mögött már nemcsak hangokat, de nehéz fúj tatást is hallottam.
Az erdő ritkásabb lett. Utolsó erőfeszítésemmel még néhány métert
végigkínlódtam, s a magas partra jutottam. Lábaim alól a part meredeken
ment a mélybe. Nem volt más választásom, a hóba vetettem magam, és
legurultam a lejtőn. Pörögni kezdtem, már nem tudtam, hol az égbolt, és
hol van a folyó, kezem a mellemhez szorítottam, csak ennyire telt erőmből,
arcom telis-tele lett hóval, nem kaptam levegőt, s úgy éreztem, mintha
szétszakadna a mellem.
A jéghez csapódva megálltam. Nem volt hová gurulnom. Rövid bundám
ujjával letöröltem a havat arcomról, és fekve kifújtam magam.
Megnyomogattam a derekam, amit bevertem. Megigazítottam a sapkát a
fejemen. Úgy éreztem, most már nincs miért sietnem.
Felpillantottam. Fenn a parton összegyűltek a zsandárok. Az altiszt
előttük állt peckesen. Nyilván észrevette, hogy mozgok, mert újból
parancsokat osztogatott. Szavai tompán visszhangoztak a folyó felett.
Valami baj lehetett azonban, nyilván átnedvesedett a puskapor. Tovább
feküdtem, derekam rettenetesen fájt; nem hittem, hogy ilyen messziről el
tudnak találni. Ami viszont a legfontosabb – még mindig azt hitték, hogy
én vagyok Kolja, s ácsorogtak, lehetőséget adva Koskinéknak, hogy minél
messzebbre jussanak.
Végül mégiscsak eldördült egy lövés. Először száraz csattanást
hallottam, majd föntről dübörgés hallatszott, s nyomban követté
visszhangja. Ezt különösen hosszúnak éreztem, és kissé felemeltem a
fejem. A visszhang zúgássá változott és gyorsan erősödött.
Felkönyököltem. A zúgás végigfutott a folyón, majd visszatért és ismét
növekedett. Valahonnét dübörgés hallatszott. Gyorsan felültem. A dübörgés
abbamaradt. A beköszöntő mély csöndben halk, lassú, lopakodó susogást
hallottam. Felpillantottam, és azt láttam, hogy egy jégtáblán úszom.
Felpattantam.
Különös érzés volt... A jég kezdetben egy tömegben úszott: a széles
jégtükör megmozdult, és ahogy volt, egészben megindult a partok között.
Majd megjelentek az első jégmentes foltok. A szabad vízfelületek szürkék
voltak, és a fagyban pára dőlt belőlük. Feneketlen, csábító mélységet
sejtettem alattuk.
A jégtáblámat vitte, sodorta az ár. A közepén álltam, lábam szétvetettem,
s a tábla szabadon siklott a vízen, oda-odacsapódott a többihez, susogás
hallatszott, majd lökést éreztem, amit recsegés kísért. Nagy nehezen állva
maradtam, a jégdarab széle morzsolódott és töredezett, a tábla megingott,
majd továbbúszott a sötét vízen. S újból megismétlődött az egész. Majd
újból és újból. Úgy siklottam, mintha vitorláznék, egészen beleszédültem.
Az ütközésektől a tábla meg-megpördült, s bármelyik ütközés akár az
utolsó is lehetett volna. Siklás, ütközés, majd siklás tovább. Csak jeget és
vizet láttam, köröttem az egész világ jégből és vízből állt.
Kiabálást hallottam a hátam mögött, megfordultam. A zsandárok
üvöltöztek. Meglepődtem, milyen gyorsan és milyen messzire jutottam
tőlük. A zsandárok hadonásztak, még ki tudtam venni, hogy valahová
előremutogatnak, odanéztem.
Mélyen a folyóba nyúló, szürke sziklát pillantottam meg. A sodrás
egyenest arrafelé vitt. Láttam, hogy az előttem úszó jégtábla a sziklához
érve egy pillanatra mozdulatlanná dermed, majd mintha fel akarna mászni
a szirtre, aztán egy pillanat alatt a szemem láttára apró szilánkokra hasad.
Tekintetem nagy nehezen tudtam csak elkapni a víztől. Ott, amerre a
folyó tartott, naplemente lángolt, a hatalmas, bíborvörös nap közvetlenül a
folyó felett lebegett a vörös fényű felhők borította kék égbolton. Hogy
tekintetem el ne kalandozzon, makacsul arrafelé néztem. A nap elérte a
látóhatárt, s a folyóba bukva alvadni kezdett. Gyönyörködtem a képben.
Magamban pedig készültem rá, hogy megmártózom a jeges vízben. A
sodrás vitt előre. Néztem a napot.
– Hé-é-é! – kiáltás harsant.
Nem akartam megfordulni. Majd észbe kaptam, hogy egy nő hív, és a
túlpartról kiabálnak felém. Megfordultain. Távolban, a lejtőn, a naplemente
vörös fényét visszaverve fényesen ragyogott Koskina vörös bundája. Tehát
sikerült átjutniuk a túlpartra, és most már nem érhették utol őket. Mögöttük
a szánoknál néhány alak állt, körvonalaikat nem tudtam kivenni. Koskina
integetett.
Ösztönösen próbáltam megőrizni egyensúlyomat, és visszaintettem
neki. Koskina feje fölé emelte karját. Egyik kezével a másikra mutatott.
Mindent pontosan láttam: ragyogott a naplemente, vörös bundája lángolt.
Láttam, amint szabaddá teszi csuklóját. Majd leengedte karját, s szabad
kezével csuklójához nyúlt.
Még hallottam, hogy a jégtábla recsegve a sziklához ütődik.

Távirat
SZOLGAALATI SIGMA. 18/976 13 20 1145 AALLOMAAS
JURKOVNAK
KEEREM KOEZOELJEEK MIT TUDNAK KOSKINEEK.
SORSAAROOL – TUDOMAANYOS FOETITKAAR

Távirat
AALLOMAAS 28/937 08 20 1330 SZKÍMA TUDOMAANYOS
FOETITKAARNAK
SORSUK MEELTOO MOODON ALAKULT – JURKOV

Távirat
SZOLGAALATI SZIGMA 18/997 12 20 1725 AALLOMAAS
JURKOVNAK
INFORMAACIOO ESETEEN KEEKEM KOEZOELJE A
REESZLETHKET – TUDOMAANYOS FOETITKAAR

Távirat
AALLOMAAS 29/106 23 20 2115 SZIGMA TUDOMAANYOS
FOETITKAARNAK
KOEZLOEM A REESZLETEKET DELTA E PER DELTA T
EGYENLOE H AHOL H AZONOS PLANCK
AALLANDOOJAAVAL UEDVOEZLETTEL – JURKOV