1.

FEJEZET
Találkozások

Ennél többet soha nem autóztam egyhuzamban. Nem mintha ezzel sokat mondanék, hiszen
száz kilométernél messzebb még sosem jutottam a szülővárosomtól, de mégis: ez az út
minden számítás szerint iszonyú sokáig tartott. A MapQuest szerint nagyjából harminchét
óráig és tizenegy percig. Gondolom akkor, ha valaki szuperhős, és közben senkit sem kell
megmentenie.
A barátommal az ohiói Athensből indultunk. Ott születtem, és nőttem fel, ahogyan a
családom összes tagja. Bár sose beszéltünk erről, születésünktől eldöntött ténynek számított,
hogy nővéremmel az Ohiói Egyetemre fogunk járni, és ott is szerzünk diplomát. Ezért aztán
felért egy kisebb családi tragédiával, amikor néhány hónappal korábban, még másodévesként
a fejembe vettem, hogy ősszel átiratkozom. A tényt, ha lehet, még döbbenetesebbé tette, hogy
nem akárhová mentem, hanem a majdnem kétezer-ötszáz kilométerre fekvő Washington
államba, pontosabban a seattle-i Washingtoni Egyetemre. Szereztem viszont egy csinos kis
ösztöndíjat, amelynek láttán a szüleim kissé meginogtak, ha nem is billentek át teljesen. Attól
fogva a családi összejövetelek határozottan színesebbek lettek.
Költözésem oka mellettem ült, az ő viharvert Hondáján hajtottunk. Mosolyogva
fordultam felé. Denny Harris. Istenem, milyen gyönyörű! Tudom, nem a legférfiasabb jelző
egy srácra, de magamban mindig ezt használtam, mert tökéletesen illett rá. Egy bizsergetően
egzotikus helyről, az ausztráliai Queensland egyik kisvárosából származott, ahol az óceán
mellett töltött gyerekkora ruganyossá és napbarnítottá tette; nem izomagyúvá, inkább
természetessé, arányossá, sportossá. Nem nőtt túl magasra, de nálam azért magasabbra, még
ha tűsarkút húztam is, ez pedig éppen elég. Ehhez jött sötétbarna haja, amit szeretett lazán,
rendezett káoszban tartani. Imádtam belőni helyette, és ő elragadóan engedte, még ha végig
sóhajtozott is, és azzal fenyegetőzött, hogy egyszer leborotválja az egészet. Tudom, hogy ak-
kor is élvezte.
Melegség sugárzott sötétbarna szeméből, s ahogy most felém fordult, szikrák táncoltak
benne.
- Helló, bébi! Már nincs vissza sok, legfeljebb néhány óra. - Mindig elhódított, ahogyan
az akcentusa átjárta szavait. Nem tudott úgy megszólalni, hogy ne futott volna végig rajtam
az a furcsa kis bizsergés.
Nagy szerencsémre Denny nénjének három évvel korábban állást ajánlottak az Ohiói
Egyetemen, Denny meg, amilyen cukorfalat, vele tartott, és segített neki gyökeret verni. A
gimiben töltött egy év alatt annyira megszerette az Államokat, hogy nem is lehetett számára
kérdés az Ohiói Egyetem, ami a szüleim szemében - egészen a közelmúltig - ideális jelöltté
tette őt mint gyöngéd vonzalmaim tárgyát. Felsóhajtottam, és csak remélni mertem, hogy
gyorsan túljutnak a traumán.
Denny, abban a hitben, hogy az ő szavai miatt sóhajtozom, hozzátette:
- Tudom, hogy fáradt vagy, Kiera. Egy perc, és Pete bárjánál leszünk, azután
hazamegyünk, és bezuhanunk az ágyba.
Bólintottam, és lehunytam a szemem.
Pete nevét az a népszerű bár viselte, ahol újdonsült lakótársunk, Kellan Kyle amolyan
helybéli rocksztárnak számított. Bár arra készültünk, hogy hosszú időre hozzá költözünk,
nem sokat tudtam róla. Legfeljebb annyit, hogy amikor elsős középiskolásként külföldön
tanult, Denny Kellannel és a szüleivel lakott, meg még azt, hogy Kellan egy bandában
játszott. Bizony, két dolgot is tudtam titokzatos új lakótársunkról.
Kinyitottam a szemem, és kinéztem az ablakon, hogy lássam elsuhanni az öles, zöldellő
fákat, amint narancssárga színbe burkolja őket a kandeláberek fénye. Végre átértünk az utolsó
kaptatón is, pedig egy percig komolyan aggódtam amiatt, hogy Denny öreg kocsija nem fogja
bírni. Most éppen egy kanyargós úton haladtunk, a buja erdők, a sziklás vízesések és a
holdfényben fürdő nagy tavak között. Még az éjszaka sötétjében is látszott, milyen gyönyörű
ez a vidék. Máris láttam magam előtt, milyen csodálatos élet vár rám ebben a festői államban.
Már hónapokkal korábban elkezdtünk kimozdulni kényelmes athensi életünkből, amikor
Denny lediplomázott. Briliáns tehetség volt, s ezt nemcsak én gondoltam így. A tanárok mind
nagy tehetségként emlegették, és jobbnál jobb ajánlóleveleket írtak neki, amikor elkezdett
pályázni a különféle állásokra.
A gondolatát sem tudtam elviselni, hogy távol kerüljek tőle, még ha még két teljes évig
suliba kell is járnom, ezért mindenfele jelentkeztem az egyetemekre és főiskolákra, ahol csak
Denny megpályázott egy állást. A nővérem, Anna ezt legalábbis furának találta. Ő nem az a
típus, aki tűzön-vízen át követne egy pasit, még az olyan vonzót sem, mint Denny, én
azonban nem tudtam megállni. Elképzelni se bírtam az életet a pasim sugárzó mosolya
nélkül.
Amilyen briliáns elme, persze elnyert egy pazar gyakornoki állást Seattle-ben, saját
elmondása szerint a világ egyik vezető reklámügynökségénél, amely egy M betűs nagy
gyorsétteremlánc dolgaiért is felelt. Ezt a tényt amúgy mindenkivel megosztotta, aki csak
meghallgatta, méghozzá olyan áhítattal, mintha ők találták volna fel a levegőt vagy ilyesmi.
Nyilván nem sok embernek kínáltak ilyen gyakornoki állást. Nemcsak az számított, mennyit
fizetnek egy évre, de az is, mennyire engedik belefolyni a gyakornokokat a fontos
feladatokba. Denny egyből a csapat része lehetett, nemcsak egy kifutófiú. Szinte szikrázott az
izgalomtól, hogy Seattle-be költözhet.
Rajtam meg kitört a pánik. Kettesével szedtem a nyugtatókat, míg egy napon elfogadták
az átjelentkezésemet a Washingtoni Egyetemre. Tökéletes! Azután valahogy sikerült
elnyernem egy ösztöndíjat, ami kis híján a teljes tandíjat fedezte. Oké, agyban talán nem érek
fel Denny szintjére, de azért buta se vagyok. Még tökéletesebb! Attól a ténytől pedig, hogy
Dennynek vannak ismerősei Seattle-ben, s hogy egyikük kiadja nekünk a szobáját, amiért
csak a töredékét kell fizetnünk annak, amire számítottunk... nos, nagyon úgy tűnt, hogy a sors
is egymásnak teremtett minket.
Mosolyogva olvasgattam az utak, a parkok, az elsuhanó kisvárosok neveit. Utóbbiak
egyre sűrűbben követték egymást, ahogyan távolodni kezdtünk a fenséges hegyektől,
amelyek már nem is látszottak mögöttünk a sötétben. Esőcseppek jelentek meg a szélvédőn,
amint közeledtünk egy nagyobb város felé, ahol egy tábla továbbirányított minket Seattle
felé. Hamarosan ott leszünk. Nemsokára elkezdődik új életünk. Gyakorlatilag semmit sem
tudtam új lakóhelyünkről, de Dennyvel az oldalamon ráértem fölfedezni. Átnyúltam, hogy
megfogjam a kezét, ő pedig gyöngéden mosolygott rám.
Denny egy héttel korábban diplomázott le, egyszerre közgazdaságtanból és marketingből
(a kis okoska), azután el is kezdtünk csomagolni. A rákövetkező hétfőn kellett munkába
állnia. Szüleim nem ugráltak örömükben, hogy ilyen hamar szétválnak útjaink - miután
morogva elfogadták a döntésemet, arra készültek, hogy még bearanyozzák utolsó együtt
töltött nyarunkat. Igaz, hogy máris iszonyúan hiányoztak, Dennyvel mégis csaknem két
gyötrelmesen hosszú éven át külön éltünk - ő a nagynénjénél, én otthon miközben alig
vártam, hogy előbbre léphessünk a kapcsolatunkban. Próbáltam gyászos arcot vágni,
miközben elbúcsúztam a szüleimtől, de belül ragyogtam a tudattól, hogy végre saját életet
kezdhetünk.
A költözésben egyedül az ellen tiltakoztam, de körömszakadtáig, hogy odáig autózzunk.
Néhány röpke óra egy repülőgépen, szemben a napokon át tartó nyomorgással... nem kellett
agysebésznek lenni a helyes választáshoz, Denny azonban valamiért ragaszkodott a
tragacsához, és nem volt hajlandó hátrahagyni.
Gyanítottam, hogy Seattle-ben kapóra jön majd egy kocsi, de azért jó fél napot még
hisztiztem rajta. Végül Denny olyan szórakoztatóvá tette az utat, hogy még panaszkodni is
elfelejtettem, és persze annak is megtalálta a módját, hogyan tegye a kocsit egészen...
kényelmessé. Van néhány pihenőhely, amelynek emléke örökre belevésődött az agyamba.
Szélesen elmosolyodtam a gondolatra, és beharaptam az ajkam, ahogyan újfent felizgatott
a tudat, hogy végre lesz egy saját helyünk. Ám lehetett az út bármilyen szórakoztató, tele bol-
dogpillanatokkal, mégiscsak egyhuzamban tettük meg. Minden örömöm dacára halálosan
elfáradtam. S bármennyire igyekezett Denny meghitté varázsolni az autóját, az mégiscsak
autó maradt, én pedig egy igazi ágyról álmodtam. Mosolyom elégedett kis sóhajba fordult,
amint Seattle fényei végre megjelentek előttünk.
Denny előre felkészült az útra, így könnyedén odatalált Pete bárjához. A péntek esti
„igyunk egyet a hétvégére” őrület dacára sikerült találnia egy helyet a parkolóban, és
elegánsan bemanőverezett. A motornak még leállni se maradt ideje, máris kipattantam az
ajtón, és egy teljes percig nyújtózkodtam. Denny kárörvendően nézett, de végül követte a
példámat. Azután kézen fogva indultunk a bejárat felé. Később érkeztünk, mint számítottuk, a
banda már játszott, a zene hangjai kiszűrődtek a parkolóba. Ahogy beléptünk az ajtón, Denny
gyorsan végigpásztázta a helyet. Egy nagydarab fickóra mutatott, aki oldalt támasztotta a
falat, és a közönséget figyelte, ahogyan együtt élt a koncerttel, azután nekivágtunk a zsúfolt
helyiségnek, hogy eljussunk hozzá.
Menet közben elnéztem a színpad és az odafent játszó négy srác felé. Valamennyien
korombeliek lehettek, a húszas éveik elején. Gyors, lendületes rockot játszottak, az énekes
hangja pedig tökéletesen passzolt a stílusukhoz: nyers volt, mégis izgatóan szexi. Tényleg jól
nyomják, gondoltam, míg Denny gyakorlottan navigált a lábak és könyökök tengerében.
Óhatatlanul is az énekesre tapadt a tekintetem. Nem lehetett nem észrevenni - a dögösnél
is dögösebbnek tűnt, ahogy eleven tekintetével a színpad körül csoportosuló csajok tömegét
pásztázta. Világos, homokszínű haja tömött, vad fürtökben omlott a vállára. Felül
rövidebbnek tűnt, körötte mindenütt a lobon- cos rétegekkel, és éneklés közben imádni való
módon túrt bele ujjaival. Kócossága láttán Anna nyilván megjegyezné: mint aki most kelt fel
az ágyból. Jó, talán durvábban fogalmazna, de a nővérem mindig is hajlott a trágárságra. A
lényeg, hogy valóban olyannak tűnt, mint aki hancúrozott egy jót a színpad mögött.
Kipirultam a gondolatra, hogy talán tényleg... Akárhogy is, riasztóan vonzónak találtam.
Ilyen fellépése tényleg nincs mindenkinek.
Meglepően egyszerűen öltözködött, mint aki tudja, hogy kiegészítők nélkül is elég vonzó.
Szürke pólót viselt, könyékig feltűrt hosszú ujjal - épp elég szűket ahhoz, hogy sejtesse a
mögötte rejtőző mesés alakot. Tökéletesen hétköznapi fekete farmert vett hozzá, fekete
bakanccsal. Egyszerű, de hatásos. Akár a rock istene.
Mindezzel együtt - és igéző hangját nem számítva - a legnagyobb hatást mégis
hihetetlenül szexi mosolyával érte el. Éneklés közben csak egy-egy pillanatra villantotta fel,
de több nem is kellett. Egy szégyenlős kis félmosoly itt meg ott - flört az egész közönséggel.
Hihetetlenül hatásos.
Ellenállhatatlanul szexi volt, csak sajnos ezt ő is tudta.
Egyszerre nézett valamennyi rajongója szemébe, azok pedig egészen megőrültek attól,
ahogyan a tekintete átsuhant rajtuk. Most, hogy jobban megvizsgáltam, a félmosolyai a
legkevésbé sem tűntek szégyenlősnek... mintha a szemével minden egyes lányt levetkőztetne
a színpad környékén. A nővéremnek biztos lenne valami frappáns kifejezése erre a
jelenségre.
Egyre inkább belepirultam, ahogyan csábította az őt istenítő rajongókat, ezért inkább a
banda maradék három tagjára fókuszáltam.
Az énekes oldalán álló két srác annyira hasonlított egymásra, hogy csakis testvérek
lehettek. Nagyjából egyformának tűntek, kicsivel alacsonyabbnak az énekesnél, és
vékonyabbnak, nem olyan... formásnak. Ugyanaz a keskeny orr, ugyanaz a vékony száj.
Egyikük szólógitáron játszott, a másik basszuson, és mindkettő elment aranyosnak. Talán ha
az énekes helyett őket látom meg először, sokkal vonzóbbnak tűnnek.
A szólógitáros khakiszínű rövidnadrágot és fekete pólót viselt, utóbbin egy számomra
ismeretlen banda nevével és jelvényével. A haja szőke volt, rövid és tüskés. Mély átéléssel
játszott egy nehéznek tűnő számot, tekintete csak néha rebbent a közönség felé, amúgy végig
a kezét nézte.
Hasonlóan világos szemű, szőke testvére hosszabbra, az álláig növesztette a haját, amit a
füle mögé tűrt. Ő is rövidnadrágot viselt, olyan pólóval, amin mosolyognom kellett. Csak
ennyi állt rajta: „A bandával vagyok.” Szinte unott arccal pengette basszust, és folyton a
szólógitáros felé kapdosta a fejét, aki így jobban elnézve az ikertestvére is lehetett. Az a
benyomásom támadt, hogy szívesebben játszana az ő hangszerén.
Az utolsó srác elbarikádozta magát a dobokkal, így belőle nem sokat láttam. Örültem,
hogy egyáltalán vett magára valamit - sok dobos valamiért szükségét érzi, hogy szinte
meztelenül játsszon -, ugyanakkor neki volt a legkedvesebb arca a világon, nagy sötét
szemekkel és sörtére nyírt barna hajjal. Jó egycentis karikákkal tágíttatta a füleit. Nem
nagyon rajongok az ilyesmiért, de rajta valahogyan tetszett. A karjait olyan színes tetoválások
borították, mint a freskók, és miközben erőlködés nélkül verte a bonyolult ütemeket, széles
vigyorral pásztázta a közönséget.
Denny korábban csak annyit mondott, hogy új lakótársunk, Kellan a bandához tartozik.
Nem fejtette ki, melyik tag lenne az. Reméltem, hogy a nagy, mackós fickó a dobok mögött.
Olyannak tűnt, akivel könnyen ki lehet jönni.
Denny végre átkelt a tömegen, és eljutott a testes fickóhoz, aki észrevett minket, és széles
mosollyal mérte végig Dennyt.
- Helló, cimbora! De jó, hogy újra látlak! - Túlüvöltötte a zenét, miközben szörnyű
eredménnyel próbálta utánozni Denny akcentusát.
Magamban somolyogtam. Mindenki, aki egyszer is hallotta Dennyt, próbált úgy beszélni,
mint ő. Senkinek sem sikerült. Az akcentus valamiért erőltetettnek tűnik, hacsak valaki nem
Ausztráliából jön. Denny folyton igyekezett rávenni, hogy használjam, mert roppant
mulatságosnak találta, ahogy mások próbálkoztak, de miután tudtam, hogy úgysem lennék
képes rá, nem adtam meg neki ezt az elégtételt. Minek csináljak hülyét magamból?
- Helló, Sam, de rég nem láttalak. - Denny a Seattle-ben töltött középiskolai évében
barátkozott összes Kellannel. Miután Sam vele egyidősnek tűnt, feltételeztem, hogy őt is
onnan ismerte. Elmosolyodtam, ahogyan esetlen mozdulattal megölelték egymást.
Sam tényleg nagydarab srác volt, dagadozó izmokkal, aki alig fért el vörös pólójában. A
fejét teljesen kopaszra borotválta, ezért ha nem mosolyog, a közelébe se mertem volna menni.
Hamisítatlan fenyegetés áradt belőle, ami azután, hogy láttam a bár nevét a pólójára nyomva,
helyénvalónak is tűnt. Nyilván kidobóként dolgozott itt.
Sam közelebb hajolt hozzánk, hogy ne kelljen olyan hangosan beszélnie.
- Kellan mondta, hogy ma este jöttök. Nála fogtok lakni, igaz ? - A tekintete átsiklott rám,
ahogy Denny mellett álltam. - Ő a barátnőd? - tette hozzá, mielőtt még Denny válaszolhatott
volna az előző kérdésére.
-Ja, ő itt Kiera. Kiera Allen. - Denny mosolyogva fordult felém. Imádtam, ahogyan a
nevemet ejtette. - Kiera, ő itt Sam. A suliban nagy haverok voltunk.
- Szia. - Jobb híján én is elmosolyodtam.
Utálom az első találkozásokat. Ilyenkor egy kicsit mindig feszengek, és nagyon önérzetes
vagyok. Talán azért, mert nem érzem úgy, hogy bármi érdekes lenne bennem. Nem mintha
visszataszító volnék, csak nincs bennem semmi különleges. A hajam barna, hosszú, és
szerencsére dús, sőt természetesen hullámos. A szemem mogyoróbarna, és állítólag kifejező,
amit magamban mindig úgy fordítottam le, hogy túlságosan nagy. A magasságom egy
lányhoz képest átlagos, 165 centi, és karcsú vagyok, hála az iskolai futópályának. Mindezzel
együtt nagyon is átlagosnak érzem magam.
 Sam biccentett, azzal vissza is fordult Dennyhez.
Kellan még itt lesz egy darabig, de nálam hagyta a kulcsot, ha nem akartok maradni...
gondolom, hosszú út volt. - Benyúlt a zsebébe, és átadta a kulcsot Dennynek.
Ez igazán kedves volt Kellantől. Halálosan kimerültem, és nem kívántam mást, mint
becuccolni, azután két napig egyhuzamban aludni. Tényleg nem akartam kivárni a koncert
végét, hogy hozzájussunk a kulcsunkhoz.
Vetettem egy újabb pillantást a bandára. Az énekes még most is levetkőztetett a
tekintetével minden csajt, akit csak kiszúrt magának. Olykor hangosan, a fogai között szívta
be a levegőt, hogy az érzéki hanggal is nyomatékot adjon figyelmének, amikor pedig áthajolt
a mikrofonon, és a kezét nyújtotta rajongói felé, azok veszettül sikoltoztak az élvezettől. A
fiúk zöme a bár hátsó felébe szorult, bár némelyikük kitartóan a barátnője mellett maradt,
hogy látható utálattal méregesse az énekest. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy egy napon
valamelyik alaposan szét fogja rúgni a seggét.
Egyre inkább beleéltem magam, hogy a háttérbe húzódó dobos Denny „cimborája”.
Olyan jó természetű, laza típusnak tűnt, akivel könnyű összebarátkozni. Denny még egy
percet csevegett Sammel, hogy megtudja, mit csinál manapság. Miután befejezték,
elköszöntünk a kidobótól.
- Mehetünk? - kérdezte Denny. Látta rajtam, milyen fáradt vagyok.
- Ó, igen. - Mindennél jobban vágytam egy igazi ágyra. Kellan szerencsére azt is tudatta
Dennyvel, hogy az utolsó bérlő hátrahagyta néhány bútorát.
Denny fölnevetett, ahogy elnézett a banda felé. Figyeltem, miközben a barátja tekintetét
kereste. Denny szerette meghagyni az arcszőrzetét az állán és a szája fölött. Nem sokat és
nem dúsan, épp csak mintha egy hosszú kempingezésből térne vissza. Kisfiús arca ettől
idősebbnek és férfiasabbnak tűnt, noha a szőrszálak lágyak maradtak, és kellemesen
cirógatták a nyakamat... amellett hihetetlenül szexinek is tűnt tőle. Rájöttem, hogy nemcsak
egy okból akarok mielőbb ágyba jutni.
Miközben az arcára összpontosítottam, Denny fölemelte kezét, ujjai között a kulccsal, és
biccentett a barátja felé. Nyilvánvalóan elcsípte Kellan tekintetét, és jelzett neki, hogy hazain-
dulunk, de én annyira elvesztem az érzéki gondolatokban, hogy elfelejtettem megfigyelni,
kinek jelez. Így viszont még most sem lehettem biztos abban, hogy melyik tagja a zenekarnak
Kellan. Elfordultam, de a négyesből senki sem nézett egyenesen felénk.
Ahogyan az ajtó felé furakodtunk, rákérdeztem Dennynél.
- Amúgy melyikük Kellan?
- Hm ? Ja, még nem is mondtam, igaz ? - Biccentett a banda felé. - Az énekes.
A szívem kihagyott egy ütemet. Hát persze. Megálltam és visszanéztem, Denny pedig
követte a példámat. Mialatt a távozásra készültünk, a banda belekezdett egy másik számba.
Lassult a tempó, miközben Kellan hangja mélyebbé, lágyabbá s - ha lehet - még érzékibbé
vált. Mégsem emiatt torpantam meg.
A szavak miatt tettem. Gyönyörű, sőt szívszorító dolgokról énekelt. Költői vallomást tett
szerelemről és veszteségről, bizonytalanságról, sőt halálról. Hogy ha el kell hagynia valakit,
úgy emlékezzenek rá, mint jó emberre, aki nagy űrt hagy maga után. A nyálukat csorgató
csajok tovább domborítottak, és vetélkedtek a figyelméért, mintha észre se vennék a
változást, Kellan azonban egészen másmilyennek tűnt.
Mindkét kezét ráfonta a mikrofonra, s ahogyan a semmibe révedt, teljesen átadta magát a
zenének. Egész testével énekelt, mintha a szavak a lelke mélyéről szakadnának fel. Az előző
számmal csak a közönséget szórakoztatta, de ezt most mélyen átélte. Kétségkívül sokat
jelentett neki. A lélegzetem is elállt tőle.
Hű... - nyögtem fel, miután újra levegőhöz jutottam. - Hát... nem semmi fickó.
Denny bólintott a színpad felé.
Ja, ehhez mindig nagyon értett. Már a suliban is.
 Hirtelen azt kívántam, bárcsak egész éjjel maradnánk, Denny azonban ugyanúgy elfáradt,
mint én - ha nem jobban, hiszen majdnem végig ő vezetett.
Menjünk haza. - Mosolyogva néztem rá, és imádtam ennek a két egyszerű szónak a
hangzását.
Megragadta a kezem, hogy átvezessen a tömegen. Visszanéztem, és vetettem egy utolsó
pillantást Kellanre, mielőtt kiléptünk az ajtón. Döbbenetemre egyenesen rám nézett. Finom
remegés futott végig a testemen, ahogyan az a tökéletes arc kizárólag rám fókuszált. Az
erőteljes dallam tovább áradt, én meg újra azt kívántam, bárcsak végighallgathatnám.
Mennyire másnak tűnt most, mint amikor legelőször megláttam! Első pillantásra nem
éreztem mást, csak az... érzékiséget. Minden porcikájával ezt harsogta: Ha egyszer átölellek,
még a nevedet is elfelejted. Most valahogy mégis mélyebbnek, szinte megindítónak tűnt.
Vajon az első benyomásom csalt? Kellan mégis olyasvalaki, akit érdemes közelebbről
megismerni?
Együtt élni egy ilyen fickóval... hát érdekes lesz.
Denny könnyedén eltalált új lakóhelyünkre, ami nem esett
nagyon messze a bártól. Egy kisebb utcában állt, az összezsúfolt egyforma házak között, ahol
annyian parkoltak a padka mellett, hogy gyakorlatilag egyirányúvá tették az utat. A felhajtón
két kocsi is kényelmesen elfért, és Denny a bejárattól távolabb eső helyen állt meg.
Itt kirángatta három táskánkat a hátsó ülésről, míg én megragadtam a maradék kettőt,
azután elindultunk befelé. Kicsi, de bájos helyen találtuk magunkat. Az előszobában üres
fogas várta a kabátokat, alatta félkör alakú asztallal, ahová Denny ledobta a kulcsokat. Balra
egy rövid folyosót láttam, a végén egy ajtóval. Talán a fürdőszoba? A folyosón túl ki lehetett
venni a konyhai pultot, míg közvetlenül előttünk a nappali nyílt, a közepén túlméretezett
tévével. A fiúk sosem nőnek fel, gondoltam. Jobbra lépcsősor kunkorodott az emelet felé.
Ez utóbbit követtük, míg meg nem álltunk három ajtó előtt. Denny kinyitotta a jobb
oldalit - az elképesztően rumlis ágy és a sarokba támasztott kopott gitár alapján Kellan
hálószobájába jutottunk. Denny gyorsan becsukta az ajtót, és próbát tett a középsővel. A
fürdőszobára nyílt - ez sem nyert. Maradt a hármas számú ajtó. Mosolyogva tárta ki előttünk.
Elkezdtem körülnézni, de csak az impozáns méretű franciaágyig jutottam. Nem akarván
elmulasztani a kivételes esélyt, megragadtam Denny pólóját, és igézően az ágy felé húztam.
Nem sűrűn élvezhettük az egyedüllét áldásait. Rendszerint volt körülöttünk valaki: a
nénikéje, a nővérem vagy - brr! - a szüleim. Kiélveztem az alkalmat, bár rövidesen
felismertem, hogy korántsem leszünk olyan meghitten, mint reméltem, különösen nem az
emeleten - a vékony falak alig fogták vissza a hangokat. Akárhogy is, félredobtuk a
csomagokat, és kihasználtuk a lehetőséget, hogy a lakótársunk éjszakázik. A többi holmink
várhatott. Tudni kell a fontossági sorrendet.
Másnap korán reggel ébredtem, még mindig kótyagosan az utazástól, de már sokkal
üdébben. Denny békésen feküdt a maga oldalán, túlságosan is békésen ahhoz, hogy
fölébresszem. Apró borzongás futott végig rajtam a gondolatra, hogy mellette ébredhetek.
Eddig kevés alkalmunk nyílt egy teljes éjszakát együtt tölteni, mostantól azonban miénk volt
minden éjjel. Óvatosan és halkan fölkeltem, hogy kiosonjak a folyosóra.
Az ajtónk egyenesen Kellan szobájára nyílt, melynek ajtaja résnyire nyitva állt. A bezárt
fürdő a két kis szoba közé ékelődött. A családomban sosem zártuk a fürdőt, csak ha valaki
odabent tartózkodott. Az ajtó alatt ugyan nem láttam fényt, de már kivilágosodott annyira,
hogy ne is kelljen lámpát gyújtani.
Kopogjak be? Nem akartam idiótának tűnni, aki bekopog a saját ajtaján, de még nem
lettem bemutatva Kellannek, és nem akartam úgy összeismerkedni vele, hogy rányitok - sőt,
egyáltalán soha nem akartam rányitni. Az ajtaja felé sandítottam, és addig hallgatóztam, amíg
az erek dobolni nem kezdtek a halántékomon. Mintha lélegzést hallottam volna kiszűrődni a
szobájából, de ugyanúgy én is kiadhattam ezt a hangot. Múlt éjjel nem hallottam hazajönni,
de nem olyan típusnak tűnt, mint aki egy fülledt éjszaka után hajnalban kipattan az ágyból,
úgyhogy vállaltam a kockázatot, és benyitottam.
Amikor üresen találtam a fürdőt, szétáradt bennem a megkönnyebbülés. A
megkönnyebbülés és a heves vágy, hogy lemossam magamról az út porát. Miután gondosan
bezártam az ajtót - azt se akartam, hogy Kellan nyisson énrám -, kinyitottam a zuhany
csapját.
Múlt éjjel még sietve áttúrtam a holmimat a pizsamám után, mielőtt elájultam a
kimerültségtől. Most lehámoztam magamról a nadrágot és a felsőt, mielőtt beléptem a
perzselően forró víz alá. Mintha a mennyországban lettem volna. Hirtelen azt kívántam,
bárcsak Denny is ébren lenne. Azt kívántam, bárcsak itt lenne velem. Neki van a legszebb
teste, és még inkább, amikor csillog a víztől... de eszembe jutott, milyen holtfáradtnak tűnt
előző éjjel. Hát, talán majd máskor.
Kilazultam a forró vízben, és felsóhajtottam. A nagy sietségben nem hoztam magammal
sampont, de szerencsére találtam egy szappant. Talán nem a legkényelmesebb módja a
hajmosásnak, de nem szívesen használtam volna Kellan drágának tűnő cuccait. Kicsivel
tovább élvezkedtem a zuhany alatt, mint illett volna, tekintve, hogy mások is örültek volna a
meleg víznek, de akkor sem tudtam abbahagyni - olyan jól éreztem magam újra tisztán.
Végül elzártam a csapot, és megszárítkoztam az egyetlen rendelkezésre álló törölközővel.
Szörnyen vékonynak és aprónak tűnt; legközelebb magammal kell hoznom a nagy, puha für-
dőlepedőmet is. Miután sietve bebugyoláltam magam a kis törölközőbe, és felkészültem a
folyosó hűvös levegőjére, kinyitottam az ajtót. A sürgető vágy, hogy megtisztálkodjam,
nemcsak a pipereholmikat feledtette elvelem, de a váltóruhát is. Keményen koncentrálnom
kellett, hogy eszembe jusson, melyik bőröndbe csomagoltam a holmimat, amikor
észrevettem, hogy Kellan szobájának ajtaja időközben kinyílt - méghozzá nem véletlenül.
Az ajtóban állt, tunyán ásítozott, és csupasz mellkasát nyújtogatta. Szemlátomást
bokszeralsóban szeretett aludni. Nem tehettem róla, de egy pillanatra belefeledkeztem a
látványba. Az alvás a legkevésbé sem tett rosszat amúgy is kócos hajának - egyenesen
fenségesnek tűnt, ahogyan a létező összes irányban szerteszét állt a figyelmemet mégis
inkább a teste kötötte le. Éppoly mesés volt, mint gyanítottam. Denny sem szégyenkezhetett,
de az övé nevetségesen tökéletes benyomást keltett. Magasra nőtt, talán tizenöt centivel is
magasabbra, mint Denny, miközben hosszú és ruganyos izmaival leginkább egy
hosszútávfutóra emlékeztetett. Ha van nálam kiemelő filc, körberajzolhattam volna minden
jól elkülönülő izomcsoportot.
Mit mondjak... fenségesen nézett ki.
Megcsillant a tekintete, az a lehetetlenül sötétkék szeme, ahogyan igézőén féloldalt
hajtotta a fejét.
- Biztosan te vagy Kiera. - Halk és fojtott hangon beszélt, mint aki csak most ébredt.
Eluralkodott rajtam a zavarodottság, amint tudatosult bennem, hogy első találkozásunk
nem sokban különbözik attól, amitől rettegtem. Legalább mindketten fel vagyunk öltözve
úgy- ahogy. Miközben azért ostoroztam magam, miért nem vettem vissza legalább a
pizsamámat, mielőtt elhagytam a fürdőt, esetlenül felé nyújtottam a kezem, hogy legalább az
udvariasság halvány látszatát fenntartsam.
- Igen... szia... - motyogtam.
Arcán felsugárzott az az elbűvölő félmosoly, ahogyan kezet rázott velem. Láthatóan
mókásnak találta a reakciómat. Nem olyannak tűnt, mint akit fikarcnyit is zavar, hogy
egyikünk sincs rendesen felöltözve. Éreztem, ahogyan elpirulok, és másra se vágytam, csak
hogy bemeneküljek a szobámba, de nem tudtam, hogyan tudnék udvariasan kihátrálni a
visszás helyzetből.
- Te vagy Kellan? - Micsoda hülye kérdés. Nyilván ő az, ha egyszer hármasban élünk itt.
Ühüm... - Miközben lassan bólintott, továbbra is tüzetesen vizsgálgatott. Kicsit
tüzetesebben, mint ahogy szeretem, ha egy vadidegen a félig csupasz testemet méregeti.
-Bocsi a víz miatt. Lehet, hogy elhasználtam mindet... már ami meleg volt. - Elfordultam,
hogy az ajtógomb után nyúljak, remélve, hogy veszi a célzást.
Semmi gond. Nekem csak este kell, mielőtt elmegyek.
Eltűnődtem, hová akar menni, de csak annyit feleltem: Akkor még találkozunk. - Azzal
visszavonultam a szobámba. Mintha halk kuncogást hallottam volna magam mögött, ahogy
becsuktam az ajtót.
Hát nem alakult túl jól, de lehetett volna sokkal rosszabb is. Na, pontosan ezért nem
szeretem az első kínos találkozásokat - rendszerint komplett idiótaként kerülök ki belőlük, s
ez alól a mai sem kivétel. Denny állította, hogy már az első találkozásunkkor elbűvöltem. Én
egész máshogy emlékeztem. És előre rettegtem az előttem álló hónapoktól. A későbbi
találkozások során azért több ruha lesz rajtam... legalábbis remélem.
A bezárt ajtóhoz simultam, és vártam, hogy feloldódjon a zavarom.
-Minden oké ? - Denny tiszta, ausztrál akcentusa befurakodott gondolataim közé.
Résnyire nyitottam a szemem, és láttam, ahogyan az ágyon könyököl, és kíváncsian méreget.
Még mindig kimerültnek látszott. Reméltem, hogy nem én ébresztettem fel.
- Csak találkoztam a lakótársunkkal - adtam kapkodva magyarázatot.
Denny ismert annyira, hogy ne lepje meg túlzott reakcióm. Tudta, mennyire zavarba hoz,
ha egy szál törölközőben belefutok egy ismeretlenbe.
- Gyere ide. - Kitárta a karját, én pedig mohón másztam be mellé az ágyba.
Befészkeltem magam meleg, megnyugtató ölelésébe, ahogyan a karjai szorosan
körülzártak, és a testéhez vontak. Gyöngéd csókot lehelt vizes fejemre, azután hosszú sóhajjal
kifújta a levegőt.
- Biztosan ezt akarod, Kiera?
Elfordultam, és játékosan belebokszoltam a vállába.
- Nincs már túl késő ehhez ? Ha már itt vagyunk? - Belenéztem az arcába. - Még egyszer
NEM autózok ennyit...
Halványan elmosolyodott, de az arca komoly maradt.
- Tudom, mit adtál fel azért, hogy velem lehess... a családodat, az otthonodat. Nem
vagyok vak. Tudom, hogy hiányoznak. Csak nem szeretném, ha megbánnád ezt az egészet.
Az arcára fektettem a kezem.
- Elég. Többet nem akarok erről hallani. Még szép, hogy hiányzik a családom,
rettenetesen hiányzik minden, de akkor is megéri. Te mindent megérsz. - Ujjaim gyöngéden
cirógatták az arcát. - Szeretlek. Ott akarok lenni, ahol te vagy.
Ezúttal őszintén elmosolyodott.
- Ne haragudj, ha rosszat mondtam, de... nekem is te vagy a legfontosabb. Szeretlek. -
Azzal szenvedélyesen megcsókolt, és elkezdte lebontani rólam a hirtelen nagyon is óriásinak
tűnő törölközőt.
Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat arra, mennyire vékonyak a falak...
 2. FEJEZET

Idővel Denny és én kézen fogva lesétáltunk a belső lépcsőn. Tisztára mint az éretlen
kamaszok. Mindketten nagyon élveztük, hogy végre együtt élhetünk. Meg is mondtam
Dennynek, hogyan festünk, és nevetgélve léptünk ki a sarok mögül a konyhába.
Közvetlen azután, hogy felmértem, milyen apró a lakás, a dekoráció hiánya tűnt fel. A
helyet nyilvánvalóan csak éjszakai szállásként, amolyan agglegénylakásként használták.
Hamarosan el kellett mennem vásárolgatni egy kicsit. A falak túlságosan csupaszon
árválkodtak ahhoz, hogy egyetlen lány is hosszabb ideig úgy hagyja őket.
A konyha ezzel együtt elég nagynak tűnt. A túlsó falon a hosszú munkapultot a hűtő zárta
le. A szemközti, fele olyan hosszú falra került a sütő, fölötte a mikróval, míg a sütőtől balra
újabb rövid munkapult következett, rajta a frissen főtt kávéval. Illatától a nyál is összefutott a
számban. A helyiség hátsó felét közepes méretű asztal foglalta el, körülötte négy székkel és a
gyufa- skatulya nagyságú kertre néző nagy ablakkal.
A rövid és az ablakos fal közötti tér nyílt a nappalira, ahol most Kellant láttam. A reggeli
lapot tartotta a kezében, és az összehajtott címoldalt olvasgatta. Mostanra rövidnadrágot és
rövid ujjú pólót húzott. Hullámos haja még mindig kuszán állt, de rendezettebben, mint
korábban... tökéletesen. Noha egyszerűen öltözött, hirtelen mégis feszengeni kezdtem
farmeremben
és pólómban. Megszorítottam Denny kezét, és túltettem magam az érzésen.
- Helló, ember - vigyorgott Denny, és odalépett Kellanhez, aki csak most nézett föl.
- Helló, örülök, hogy idetaláltatok. - Kellan viszonozta a mosolyt, és megpaskolta Denny
vállát, ahogyan esetlenül megölelték egymást. Én is szélesen vigyorogtam. A pasik olyan mó-
kásak tudnak lenni.
Denny meleg mosollyal fordult felém.
- Hallom, Kierával már találkoztatok. - A mosolya fölélesztette bennem az emléket.
- Igen - csillant meg Kellan szeme, egy kicsit túlságosan is pajkosan. - Örülök, hogy újra
látlak. - Legalább szorult belé egy kis udvariasság. Még mindig mosolyogva lépett a kávéfő-
zőhöz, miközben a fenti szekrényből előszedett néhány bögrét. - Kávét ?
- Kösz, én nem kérek. Nem is értem, hogy tudjátok meginni azt a vacakot. - Denny
utálkozó arcot vágott. - Kiera viszont szereti. - Helyeslően bólogattam, ahogy fölnéztem
Dennyre. Ő még a kávé illatát se bírta. Annál jobban díjazta a teát, amit szórakoztatónak és
imádni valónak találtam.
Denny visszanézett rám.
- Éhes vagy? Szerintem maradt még kaja a kocsiban.
- Mindjárt felfallak. - Beharaptam az ajkam, és egy pillanatra elnéztem gyönyörű arcát,
azután lágyan megcsókoltam, és játékosan belebokszoltam a hasába. Semmi kétség, úgy
viselkedtünk, mint a fülig szerelmes kamaszok.
Röviden viszonozta a csókot, azután elfordult, hogy kimenjen. Így láttam meg a mögötte
álló Kellant, aki szórakozott arccal figyelt bennünket.
- Oké, akkor mindjárt jövök. - Denny elhagyta a konyhát, és hallottam, ahogyan felkapta
a kulcsot az előszobái kisasztalról, ahová előző éjjel dobta. Az ajtó egy pillanattal később be-
zárult mögötte, miközben én azon tűnődtem, miért nem zavar-
ja, hogy még most is azt a pólót és bokszeralsót viseli, amiben aludt.
Mosolyogva ültem az asztalhoz, és várakozni kezdtem. Néhány pillanattal később Kellan
lépett oda két bögre kávéval. Felálltam, hogy tejszínt és cukrot keverjek az enyémbe, de
ahogyan vetettem egy pillantást a kávéra, láttam, hogy megelőzött. Vajon honnan tudta, hogy
így szeretem ?
Észrevette zavart arckifejezésemet.
 Az enyémben nincs semmi. Cserélhetünk, ha nem szereted a tejszínt.
Nem... ami azt illeti, pont így szeretem. - Mosolyogva néztem, ahogy leült. - Csak olyan,
mintha olvasnál a gondolataimban.
Bár úgy lenne - nevetgélt, ahogy belekortyolt a kávéjába.
Hát, köszi. - Ajkamhoz emeltem a bögrét, és belekóstoltam a kávéba... mennyeinek
éreztem.
Kellan félrehajtott fejjel vizsgálgatott az asztal túlsó feléről.
-Szóval Ohio? Csupa vadgesztenye és szentjánosbogár, ugye?
Mosolyogtam, és magamban a fejemet csóváltam, amiért ilyen korlátolt ismeretekkel
rendelkezik az otthonomnak tekintett államról, de nem erőltettem a kérdést.
- Ja, mondhatjuk.
Kérdő pillantást vetett rám.
-- És hiányzik?
Alaposan megrágtam a választ.
- Hát a szüleim és a nővérem biztosan. - Elhallgattam és fel-sóhajtottam. - Nem tudom...
egyik hely olyan, mint a másik. Különben sem arról van szó, hogy soha többé nem láthatom.
- EImosolyodtam.
Összeráncolta a homlokát.
- Ne érts félre, de miért tetted meg ezt a nagyon hosszú utat?
Kicsit bosszantott a kérdés, de próbáltam nem mutatni. Nem ismertem annyira Kellant,
hogy pálcát törjek fölötte.
- Denny miatt - jelentettem ki mint a létező legnyilvánvalóbb dolgot.
- Aha. - Nem erőltette a kérdést, csak belekortyolt a kávéjába.
Miután sürgősen témát akartam váltani, kiböktem az első dolgot, ami az eszembe jutott.
- Miért énekelsz így? - Azonnal rádöbbentem, mennyire otromba a kérdés, és meg is
bántam, hogy kibukott belőlem. Egyáltalán nem így gondoltam. Csak azt akartam tudni,
miért... flörtöl... mindenkivel.
A kék szemek résnyire szűkültek.
- Ezt meg hogy érted? - Éreztem, hogy az énektudása nem olyasmi, amiről beszélgetni
szokott az emberekkel. Nem tűnt éppen indulatosnak, de akkor sem akartam sokat időzni a té-
mánál. Nem így kell jó benyomást tenni valakire, akivel egy fedél alatt lakunk.
Miközben megrágtam a választ, lassan belekortyoltam a kávéba, és éreztem, ahogyan
kipirulok.
- Nagyszerű voltál - igyekeztem megnyugtatni -, csak néha... tudod... - Nehezen találtam
az ideillő szót, de tisztában voltam azzal, hogy ideje végre felnőttként viselkednem. - ...Olyan
tolakodó - fejeztem be suttogva.
A vonásai ellágyultak, azután nevetni kezdett, de vagy öt percen át.
Ettől csak bosszús lettem. Nem viccnek szántam a kijelentést, és kezdtem tényleg zavarba
jönni, a kényelmetlenségről már nem is beszélve. Mi a fenének nyitottam ki egyáltalán a
számat ? Úgy meredtem a kávémra, mint aki legszívesebben fejest ugrana bele, hogy örökre
elnyelje az örvény.
Kellan végül fölfigyelt zavaromra, és igyekezett összeszedni magát.
- Bocs... én csak... tudod, nem egészen erre számítottam. - Egy pillanatra eltűnődtem
azon, hogy mégis mire számított, miközben visszanéztem rá. Még mindig nevetgélve
végiggondolta a dolgot. - Nem is tudom... Az emberek egyszerűen erre reagálnak. -
Megvonta a vállát.
„Embereken” természetesen a lányokat értette.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte huncutul csillogó szemmel.
Pompás. Most meg prűd nőszemélynek gondol, aki nem tud mit kezdeni ezzel.
- Neeem... - Alaposan megnyomtam a szót, miközben haragos pillantást vetettem rá. -
Csak olyan... soknak tűntél. Különben sincs szükséged erre, hiszen... nagyszerűek a dalaid.
Ettől kicsit megrökönyödött. Hátradőlt a széken, és úgy meredt rám, hogy a szívem
szaporábban kezdett verni. Hogy lehet valaki ilyen esztelenül jóképű? Feszengve néztem le
az asztallapra.
- Koszi. Majd próbálom észben tartani. - Újra fölnéztem rá. Gyöngéd mosolyából úgy
tűnt, komolyan is gondolja. Azután témát váltott. - Szóval, hogy találkoztatok Dennyvel?
Mosolyogva emlékeztem vissza.
- A suliban. Besegített az egyik órámon. Én elsőéves voltam, ő már a harmadik
évfolyamra járt. Azt gondoltam, ő a leggyönyörűbb ember, akit valaha láttam. -
Belevörösödtem a tudatba, hogy hangosan is gyönyörűnek neveztem, ráadásul egy másik pasi
előtt. Általában próbáltam kizárni ezt a szót a mindennapos társalgásból. Az emberek
olyankor mindig furán néztek rám, de Kellan csak békésen mosolygott. Talán hozzászokott
már az imádatot kifejező jelzőkhöz.
- Szóval egymásra találtunk, és azóta is együtt vagyunk. - Önkéntelenül is
elmosolyodtam, ahogyan az emlékek feltolultak bennem. - És mi van veled? Te hogyan
ismerted meg Dennyt? - Csak a történet alapvonalait ismertem, semmi többet.
Elgondolkodott egy pillanatra, miközben az ő ajkán is halvány mosoly játszott.
- Nos, a szüleim jó ötletnek találták, ha befogadnak egy cserediákot. Szerintem csak a
barátaiknak akartak imponálni... - A mosolya egy pillanatra elhalványult, aztán újra
felragyogott.
- Akárhogy is, Dennyvel az első perctől jól kijöttünk. Rendes srác.
Félrefordította az arcát, miközben átsuhant rajta egy kifejezés, amit nem igazán tudtam
azonosítani... szinte mintha gyászolna.
- Sokkal tartozom neki - tette hozzá csöndesen. Ahogy visszafordult felém, újra láthattam
sugárzó mosolyát. - A lényeg - vonta meg a vállát -, hogy bármit megtennék érte, így amikor
felhívott azzal, hogy szüksége van egy szobára... hát, ez a legkevesebb, amit tehetek érte.
- Ó! - Érdekelt volna az a múló szomorúság, de mostanra visszatért a régi kerékvágásba,
és nem akartam erőltetni a dolgot. Már csak azért sem, mert Denny visszatért a konyhába.
Bűnbánó pillantást vetett rám.
- Sajnálom, de csak ezeket találtam. - Egy zacskó Cheetost és sós perecet tartott fel.
Kellan halkan elnevette magát, ahogy kinyújtottam a kezem, és megajándékoztam Dennyt
a legédesebb mosolyommal.
- A Cheetost választom. - Amikor Denny a homlokát ráncolta, de azért odaadta a zacskót,
Kellan még hangosabban nevetett.
Felfaltuk a kiadós reggelit, azután felhívtam a szüleimet (az ő költségükre, hadd
örüljenek), hogy tudassam, biztonságban megérkeztünk. Denny és Kellan a suli óta eltelt
időkről társalogott, míg én a szüleimmel. Az egész házban nem akadt más telefon, csak egy
olajzöld vezetékes a konyhában, ami még a hetvenes évekből maradt hátra. Ahogy Denny és
Kellan egyre színesebb és mulatságosabb történeteket cserélgetett, többször is bosszús
pillantással tudattam velük, hogy a nevetgélésük miatt alig hallom a szüleimet. Persze ezt is
mulatságosnak tartották, és csak még hangosabban nevetgéltek, míg végül bosszúsan hátat
fordítottam nekik. Nem mintha anya és apa másról is tudott volna beszélni, mint arról, hogy
mikor megyek végre haza.
A túlságosan hosszúra nyúlt társalgás után Dennyvel visszaindultunk az emeletre, ahol ő
gyorsan lezuhanyozott, míg én átfésültem a holmiját valami ruháért. A kedvenc fakított
farmerjét választottam, hozzá a világos bézs Henley pólóval, majd nekiláttam kirámolni a
többi cuccunkat az ágyra.
Aki előttünk itt lakott, volt olyan szíves, és hátrahagyta nekünk az ágyat (lepedővel,
mindennel), az öltözőasztalt, a kis tévét és az éjjeliszekrényt, utóbbin az ébresztőórával. Ezért
hihetetlenül hálás voltam, miután Dennyvel még egyetlen bútort se vettünk. Athensben a
rokonaink nyakán éltünk, hogy ezzel is spóroljunk. Számtalanszor próbáltam rávenni Dennyt,
hogy béreljen ki egy lakást, akár a legolcsóbbat is, de ő nem látott logikát abban, hogy erre
vesztegesse a pénzt, amikor mindkettőnk családja néhány percre lakik az iskolától. Hosszan
sorolhattam volna az indokokat, amelyek zöme egy saját ágy körül forgott... A szüleim
persze, bármennyire kedvelték is, nem ragaszkodtak hozzá, hogy beköltözzön a szobámba,
sőt még abba se mentek bele, hogy én költözzem Denny nagynénjéhez, és miután ők fizették
költséges tanulmányaimat, nem is nagyon erőltettem a dolgot. A lényeg, hogy mostantól már
csak takarékossági okokból is együtt kellett élnünk, úgyhogy végül mégiscsak nekem lett
igazam. Elmosolyodtam a gondolatra, ahogyan elkezdtem bepakolni a kis kétajtós szekrénybe
- egyik oldal az enyém, a másik az övé. Amennyi ruhával ketten rendelkeztünk, mindennel
végeztem, mire Denny lezuhanyozott.
Kivételes örömet okozott, hogy láttam őt egy szál törölközőben. Leültem az ágyra, ahol
karommal átfontam a lábam, és a térdemen nyugtattam az állam, úgy néztem öltözködés köz-
ben. Nevetve fogadta a kitüntető figyelmet, és nem okozott neki gondot, hogy ledobja előttem
a törölközőt. Fordított esetben én megkértem volna, hogy forduljon el, hunyja be a szemét,
vagy ilyesmi.
Miután felöltözött, letelepedett mellém az ágyra. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek,
hogy végigfuttassam ujjaimat nedves haján, és egy kicsit összeborzoljam. Türelmesen
várakozott, a szemében meleg fénnyel, az ajkán lágy mosollyal.
Amikor úgy tűnt, végeztem, homlokon csókolt, azzal visszatértünk a földszintre, hogy
felhozzuk a kocsiból a többi dobozt. Csak kettőt kellett fordulnunk - tényleg nem sok
mindent hoztunk. Egyvalami mindennél jobban hiányzott: némi táplálék, ezért letettük a
dobozokat az ágyra, és úgy döntöttünk, merész felfedezőutat teszünk az utcákon, amíg nem
találunk valami emészthetőt. Denny egy teljes évig élt itt, de az évekkel korábban történt, és
akkoriban még nem vezetett, ezért kértünk némi útbaigazítást Kellantől, mielőtt nekivágtunk.
Könnyen megtaláltuk a rakpartot és a Pike Place Marketet, ahol körülnéztünk, mielőtt
beszereztük a friss élelmet. Igazán gyönyörű helyre csöppentünk. Kéz a kézben sétálgattunk a
parton, néztük a Szoros vizén szikrázó napfényt. Meleg, tiszta nap köszöntött ránk, ezért
megálltunk, és néztük az ide-oda ingázó kompokat, miközben a sirályok alacsonyan siklottak
a fejünk fölött. Akárcsak mi, élelmet kerestek. A hűvös szellő magával hozta a sós víz illatát.
Tökéletesen elégedetten hajtottam a fejem Denny mellkasára, míg ő körém fonta a karját.
- Boldog vagy? - kérdezte, ahogyan a nyakamhoz dörgölte az állát, hogy puha
szőrszálaival megcsiklandozzon.
- Eszelősen. - Felé fordultam, hogy lágyan megcsókoljam.
Úgy csináltunk, mint a turisták: bejártuk az összes ajándékboltot, hallgattuk az utcai
zenészeket, felültünk egy kis körhintára, és elnéztük a halárusokat, amint a tömeg
üdvrivalgása közepette egymásnak hajigálják a méretes lazacokat. Végül összeszedtünk némi
friss zöldséget, gyümölcsöt és egyéb táplálékot, mielőtt visszaindultunk a kocsihoz.
Hazafelé azután felfigyeltünk Seattle egyik nagy hátulütőjére: a hullámvasútszerűen
meredek dombokra, amelyeket kézi váltós autóval szinte lehetetlen leküzdeni. Amikor
harmadszorra gurultunk bele a mögöttünk jövőbe, már annyira nevettünk, hogy a könnyünk
kicsordult. Végül egy darabban értünk haza, habár kétszer is eltévedtünk.
Még akkor is kis kalandunkon nevettünk, amikor a papírzacskókkal a karunkon beléptünk
a konyhába. Kellan fölnézett ránk az asztal mellől, ahol ült, maga előtt egy spirálfüzettel.
Talán dalszövegeket körmök ? Szórakozott mosollyal fogadott minket, azzal vissza is tért a
munkájához.
Denny elpakolta az ennivalót, míg én fölmentem, hogy átszortírozzam a maradék néhány
dobozt. Gyorsan ment. Miután előre tudtuk, hogy szűkösen leszünk, csak a
legszükségesebbeket hoztuk magunkkal. A legtöbb holmit, amit az életünk során
felhalmoztunk, a szüleim padlásán hagytuk. Annyi időbe se telt, mint gondoltam, amíg
eltettem a könyveinket, Denny öltönyeit, az iskolai cuccaimat meg a néhány fényképet és
emléktárgyat. Végül kipakoltam a fürdőbe, és mosolyogva láttam egydolláros samponunkat
Kellan drágának tűnő tisztálkodószerei mellett. Ennyi. Végeztem is.
Ahogy leértem a földszintre, és befordultam a nappaliba, Kellant és Dennyt a tévé előtt
találtam. Egy meccset néztek. Ez a helyiség sem különbözött a ház többi részétől - semmi
személyes jelleg. Tényleg muszáj lesz kezdenem ezzel valamit.
A nappalit a falhoz állított hatalmas tévé uralta, mellette a hátsó udvarra kivezető
tolóajtóval. Hosszú, kopottas kanapé foglalta el a szemközti falat, hozzá képest rézsútosan
egy kényelmesnek tűnő fotel. A kettő közé kerek asztal ékelődött, rajta régi lámpa. Kellan
láthatóan ugyanolyan egyszerűen élt, ahogyan öltözködött.
Denny elterült a hosszú kanapén, és úgy tűnt, alig képes nyitva tartani a szemét; láthatóan
nem sikerült kipihennie magát. Én is kezdtem érezni, hogy a hosszú utazás a délután tett
kirándulással kombinálva nem múlt el nyomtalanul, ezért odaléptem a kanapéhoz, és
fölmásztam Dennyre, aki arrébb csusszant, hogy behuppanjak közé és a háttámla közé,
lábammal az övén, karommal a mellkasán, fejemmel a vállán. Elégedetten sóhajtott fel, és
vont szorosan magához, hogy gyöngéden megcsókolja a fejem búbját. Lassú és állandó
szívverése kezdett álomba ringatni. Mielőtt lehunytam a szemem, vetettem egy pillantást
Kellan felé, aki a fotelben ült. Mintha átható érdeklődéssel figyelt volna minket. Nem sok
jelentőséget tulajdonítottam ennek, mielőtt a szemhéjam lezárult, és az álom magával
ragadott.
Valamivel később fölébredtem, amikor Denny megmoccant mellettem.
- Bocs, nem akartalak fölkelteni. - Akcentusa melegen és érzékien burkolta be szavait.
Tunyán kinyújtóztattam a tagjaimat, nagyot ásítottam, azután feltornáztam magam, hogy
lássam az arcát.
- Semmi baj - csókoltam meg félálomban. - Jobb is, hogy fölébredtem, máskülönben
egész éjjel csak forgolódnék. - Körülnéztem, de mást nem láttam a nappaliban.
Egyedül voltunk.
A gondolat nyomán tüstént tudatosult bennem, milyen szorosan egymáshoz simulunk a
kanapén. Pajkos kis mosollyal csókoltam meg újra, ezúttal alaposabban. Elnevette magát, de
hasonló szenvedéllyel viszonozta a csókot. Nem kellett sok, hogy a légzésem és a
szívverésem is szaporább legyen. Szétáradt bennem a vágyakozás az én forró, gyönyörű
barátom iránt; ujjaim maguktól szaladtak le a mellkasán, hogy becsússzanak a pólója alá, és
kitapintsák bársonyos bőrét.
Erős kezével megragadta a csípőmet, és átfordított, míg egymáson nem feküdtünk.
Boldogan felsóhajtottam és hozzásimultam. Valahol mélyen tudatosult bennem, hogy
ajtócsukódást hallok, Denny keze azonban még erősebben szorított, míg végül minden más
gondolatot kipréselt belőlem.
Szenvedélyesen csókoltam az állát, és haladtam lefelé a nyakán, amikor fojtott, kaján
kuncogás térített magamhoz az áhítatból. Fölegyenesedtem Denny ölében, amitől
meglepetten nyögött fel. Nem hallottam belépni Kellant, amit ezzel az arcszínnel le se
tagadhattam volna.
- Bocs. - Kellan alig tudta magába fojtani nevetését. A bejáratnál állt, és leemelte
dzsekijét a fogasról. - Egy perc, és itt se vagyok... ha tudtok addig várni. - Ezen eltűnődött
egy pillanatra. - Ha nem, az se zavar. - Még most is nevetgélve megvonta a vállát.
Hát engem nagyon is zavart. Azonnal oldalt hemperedtem, és mélységes zavaromban
szólni se tudtam. Dennyhez fordultam, abban a reményben, hogy talán képes visszatekerni az
időt néhány perccel, de ő csak feküdt, az arcán ugyanazzal a szórakozott mosollyal. A
bosszúság szétáradt bennem. Pasik!
Kétségbeesetten vágytam rá, hogy más kerüljön a középpontba, ezért kibukott belőlem:
- Te meg hová mész? - A kérdés nyersebben hangzott, mint reméltem, de már nem tudtam
visszaszívni.
Kellan hunyorogva, némi meglepetéssel fogadta a hirtelen kirohanást. Olyan érzésem
támadt, hogy szeretkezhettünk volna a kanapén, őt az se érdekelné. Nyilván nagyon
szabadosan gondolkodik az ilyesmiről, de talán csak incselkedni akart velem, nem
felbőszíteni. Máris kezdtem lehiggadni.
- A bárba. Ma este is lesz egy fellépésünk.
- Ó! - Most, hogy a szégyenkezésen kívül másra is figyeltem, már feltűnt, hogy másik
öltözéket visel: élénkvörös, hosszú ujjú inget és tökéletesre fakított kék farmert. Nemrég
fürödhetett: haja szokás szerint csodálatosan kusza, de még mindig nedves. Így már ugyanaz
a rockisten, akit előző éjjel ismertem meg.
- Ti is akartok jönni? - Elhallgatott, és kajánul elvigyorodott. - Vagy inkább maradtok?
- Nem, jövünk - bukott ki belőlem, inkább csak zavaromban és bosszúságomban,
mintsem a valódi vágytól, hogy lássam őt a színpadon.
Denny nem igazán értette a dolgot, de kissé csalódottnak tűnt.
- Tényleg?
Próbáltam elvenni a meggondolatlan kijelentés élét, de csak ennyire telt:
-Ja, tegnap is olyan jól nyomták. Szívesen hallgattam volna még egy kicsit.
Denny lassan felült a kanapén.
- Oké... akkor hozom a kulcsot.
Kellan aprót biccentett felém, az arcán még mindig kaján mosollyal.
- Akkor ott találkozunk.
Az autóban azzal próbáltam leplezni korábbi zavaromat, hogy a beszélgetésről faggattam
Dennyt, amit a konyhában folytatott Kellannel. Odafordultam hozzá.
- Kellan nem igazán... szokványos fickó, ugye? - Nem kérdésnek szántam, de végül mégis
az lett belőle.
Denny visszanézett rám.
- Hát, meg kell szokni. Tudom, hogy bájgúnárnak tűnik, de tényleg rendes tag.
- Csak az furcsa, hogy eddig még sosem beszéltél róla. Nem is tudtam, hogy ilyen közel
álltok egymáshoz. - Próbáltam visszaemlékezni arra a néhány alkalomra, amikor említette a
washingtoni barátját, de hirtelen egy ilyen se jutott eszembe.
Visszafordult az út felé, és megvonta a vállát.
- Hát, valahogy elszakadtunk egymástól, miután hazaköltöztem. Egyszer-kétszer
beszéltünk csak, miután visszatértem az Államokba... nem igazán tartottuk a kapcsolatot.
Elég elfoglalt.
Zavartan ráncoltam a szemöldököm.
- Ő úgy beszélt, mintha nagyon is közel állnátok egymáshoz. Mint aki igazán szeret. -
Furának éreztem, hogy ilyesmit mondok; a srácok sosem beszélnek így az érzéseikről. Nem
mintha Kellan szonetteket írt volna hozzá, vagy ilyesmi, egyszerűen csak ezt éreztette velem.
A megjegyzésekkel, hogy „tartozik Dennynek”, és „bármit megtenne érte”... a pasik nyelvén
ez egyenlő azzal, hogy szereti.
Denny mintha értette volna, mire akarok kilyukadni, s ettől egy pillanatig zavartan
pislogott.
- Semmi az egész, nem tudom, miért csinál belőle ekkora ügyet. Tényleg, nem téma. - Az
útra meredt, és beharapta az ajkát.
Most már tényleg kezdett kíváncsivá tenni.
- Szóval?
Csak hosszú szünet után felelt.
- Hát, azt tudod, hogy egy évet vele és a szüleivel éltem...
- Igen.
- Szóval, ő és az apja... mondjuk úgy, hogy nem voltak a legjobb kapcsolatban. Egy nap
az apja túl messzire ment, és nekiugrott. Én nem igazán akartam semmit, csak leállítani,
szóval közbeléptem, és... engem ütött meg helyette. - Egy pillanatra felém fordult, hogy lássa
a reakciómat, azután visszatért a vezetéshez.
Döbbenten meredtem rá. Még sosem hallottam ezt a történetet. Azért nagyon is Dennyre
vallott az ilyesmi. A szívem egy kicsit összeszorult Kellanért...
Denny összeráncolt homlokkal megrázta a fejét.
- Ettől az apja egy kicsit észhez tért. Soha többé nem bántotta, legalábbis amíg én ott
voltam. - Megcsóválta a fejét. - Azt nem tudom, utána hogy éltek... - Ahogy felém fordult,
kelletlen mosoly jelent meg az arcán. - Akárhogy is, Kellan ezután úgy érezte... mintha
tényleg egy család lennénk. - Fölnevetett, és visszafordult az úthoz. - Szerintem sokkal
izgatottabb a visszatérésem miatt, mint én.
Mire megérkeztünk a bárhoz, Kellan már ott volt; a banda többi tagjával hátul, a színpad
közelében ült egy asztalnál. Ő foglalta el az asztalfőt, lazán és kényelmesen elterülve. Sört
kortyolgatott. Tőle balra ült a hosszú szőke hajú srác, aki emlékezetem szerint a
basszusgitáron játszott, vele szemközt pedig a mackós dobos, akit szívesen elfogadtam volna
lakótársnak, míg a kör végén, a dobostól balra a csapat utolsó tagja, a szőke szólógitáros.
Kicsit meglepett, hogy nem vonulnak vissza valahová, és nem készülődnek a koncertre, de
láthatóan annyira bíztak a tudásukban, hogy még fölhajtottak néhány sört, mielőtt kiálltak a
színpadra.
Két lány egy közeli asztaltól leplezetlenül nyomon követte minden mozdulatukat. Az
egyik láthatóan kiszúrta magának Kellant. Elég részegnek és nyomulósnak tűnt, mint aki
bármelyik pillanatban kész felpattanni és belevetni magát az ölébe. Habár Kellan a legkisebb
figyelemre se méltatta, nem voltam biztos abban, hogy ellenére lenne, ha ezt tenné.
Kellan figyelmét a mellette ülő basszista kötötte le. Az ajtónál állva nem hallottuk, miről
beszélnek, de a többiek mind mosolyogva figyeltek rájuk.
Denny is észrevette őket. Mosolyogva felém fordult, azzal odavezetett az asztalukhoz.
Amikor már elég közel kerültünk, hogy halljuk a basszusgitárost, úgy éreztem, mégsem volt
olyan jó ötlet idejönni. Azt kívántam, bárcsak tartottam volna a szám - most ott lehetnénk a
meleg és kényelmes kanapén, a kellemes magányban -, Denny azonban kitartóan húzott
magával, míg én vonakodva követtem.
- ...az a lány, esküszöm... még életemben nem láttam ilyen didkókat. - A basszusgitáros
elhallgatott, hogy kerek kézmozdulattal illusztrálja a kijelentést, mintha a többiek másképp
nem értenék. - Meg ilyen rövid szoknyát. Körülöttünk mindenki kiütötte magát, úgyhogy
bebújtam az asztal alá, és annyira felhúztam a szoknyáját, amennyire csak tudtam, azután
fogtam a sörösüveget, és...
Kellan kézfejével megütögette a mellkasát, ahogy fölfigyelt Dennyre és rám. Megálltunk
előtte, az asztal túlsó végében. Denny halkan kuncogott. Én meg nyilván elpirultam, de
amennyire tudtam, igyekeztem fapofát vágni.
- Helló... most jön csak az igazán jó rész... - A basszusgitáros zavartnak tűnt.
- Griff... - mutatott felém Kellan. - Itt vannak az új lakótársaim.
A srác vetett egy pillantást Dennyre és rám.
- Aha... az új lakótársaid. - Visszafordult Kellanhez. - Nekem hiányzik Joey, ember...
annyira dögös volt! Komolyan, miért kellett kirúgnod? Nem mintha hibáztatnálak érte, de...
Elhallgatott, ahogyan Kellan újra mellkason vágta, ezúttal még erősebben, azután ügyet
sem vetve a tiltakozásra felénk mutatott.
- Fiúk, ők a barátaim, Denny és a barátnője, Kiera.
Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Nem tudtam, miért kellett kiköltöznie a régi
lakótársának, de kicsit zavarban éreztem magam a beszélgetés miatt, amibe csöppentünk.
Denny csak mosolygott, és fesztelenül köszönt.
- Sziasztok.
 Egy „hellót” még nekem is sikerült kipréselnem magamból.
Helló. - A basszusgitáros üdvözlésként felénk biccentett. - Griffin. - Tetőtől talpig
végigmért, amitől nagyon kényelmet- lenül éreztem magam. Még szorosabban markolásztam
Denny kezét, és félig behúzódtam mögé.
A basszusgitáros lehetséges ikertestvére, aki Kellannel szemközt ült, udvariasabb
köszönésre nyújtotta a kezét.
Matt. Sziasztok.
A szólógitáros, igaz ? - kérdezte Denny, ahogy kezet ráztak. Nagyon jó vagy!
Kösz, ember. - Láthatóan jólesett neki, hogy Denny emlékszik rá, melyik hangszeren
játszik. Griffin ugyanakkor felhorkant, és árulkodó pillantást vetett Mattre. - Ó, lépjél már
tovább, Griffin...
Griffin odafordult felé.
Én csak azt mondom, hogy totálisan elszúrtad azt az utolsó riffet. Az az én nótám, tényleg
nekem kéne játszani...
A Matt mellett helyet foglaló, mackós termetű fickó ügyet m vetett a nyilván régóta zajló
vitára, csak felállt, és felénk nyújtotta a kezét.
-Evan. A dobos. Örvendek.
Míg kezet ráztunk, Kellan felállt, és elindult az asztalok között a részeg csajok felé. Az,
amelyik korábban úgy megbámulta, kis híján elájult a közelségétől, ahogyan fölé hajolt,
félrehúzta a haját, és közvetlen közelről belesúgott valamit a fülébe. A lány bólintott, kissé
elvörösödött, azután Kellan fölegyenesedett, és fölkapott az asztal mellől két üres széket.
Miután otthagyta őket, a csajok úgy kuncogtak, mint az éretlen kamaszok.
Kellan is szélesen mosolygott, ahogyan letette a két széket az asztal végébe.
-Tessék, üljetek le.
Valahogy feszengtem az egész jelenet miatt, és nem igazán éreztem jól magam a
társaságban, de összeráncolt homlokkal helyet foglaltam. Kellan egyre szélesebb mosollyal
figyelt. Láthatóan élvezte, ha zavarba hozhatott.
Amint leültünk, Griffin figyelme Denny felé irányult.
- Mi ez az akcentus... brit vagy?
Denny előzékenyen elmosolyodott.
- Ausztrál.
Griffin úgy bólogatott, mint aki végig tudta.
- Á. Ez igen, pajtás.
Kellan és Evan fölnevetett, Matt viszont úgy nézett rá, mint a világ legnagyobb hülyéjére.
- Haver... nem kalóz, csak ausztrál.
Griffin önérzetesen kihúzta magát.
- Felőlem. - Nagyot húzott a söréből.
- Amúgy mi a neve a bandának? - kérdezte Denny előzékenyen.
Griffin nevetgélni kezdett, ahogy Kellan válaszolt.
- P. Fejek.
Elképedten néztem rá.
- Komolyan?
Griffin utálkozva csóválta a fejét.
- Lerövidítették, a kis köcsögök. Én az egészet ki akartam írni, úgy, ahogy van! Büszkén!
- Nagyot csapott az asztalra.
Matt a szemét forgatta.
- Ha valaha is ki akarunk törni ebből a bárból, olyan név kell, amit ki lehet írni a
plakátokra. - Legalább egyvalakinek voltak komolyabb tervei a jövőre nézve.
Griffin bosszús pillantást vetett Mattre, míg Kellan és Evan csak nevetett.
- Haver, a pólókat is megcsináltattam...
 - Senki sem gátol meg abban, hogy hordd őket - vágta rá Matt.
Kellan és Evan harsányabban nevetett, még Denny is csatlakozott hozzájuk. Önkéntelenül
elmosolyodtam.
- Nem vagytok ti testvérek?
Griffin elszörnyülködve nézett rám.
- Még szép, hogy nem!
Meglepettem fordultam Matthez, majd vissza hozzá. Tényleg elmentek volna ikerpárnak.
-Ó, ne haragudj, csak annyira...
-Unokatesók vagyunk - magyarázta Matt. - Apám és az ő apja volt ikerpár, ezért a
hasonlóság csak... véletlen. - Megcsóválta a fejét.
Griffin újra felhorkant.
Az biztos, hogy véletlen... mert messze dögösebb vagyok nálad. A többiek az asztal körül
csak nevettek, míg Matt a szemét forgatta.
Kellan hirtelen a levegőbe emelte két ujját, fölvetette az állát,majd kettőnkre mutatott.
Elfordultam arra, amerre nézett. A hosszú terem végén, a bárpult mögött idősebb nő állt.
Láthatóan pontosan tudta, mit akart Kellan az egyszerű gesztussal: odanyújtott az egyik
pincérnőnek két sörösüveget, és felénk mutatott.
Visszafordultam Kellanhez, de ő már Dennyvel beszélgetett az új munkájáról. Tudni
akarta, egészen pontosan mit jelent egy gyakornoki állás a reklámiparban. Miután ezt már
milliószor hallottam, nem figyeltem oda, inkább körülnéztem a bárban.
Pete bárja meghitt és otthonos helynek tűnt. Tölgyfa padlófényesre kopott a sokéves
használattól. A krémszínűre és pirosra festett fal szinte minden négyzetcentijét elborították a
különféle sörmárkák emblémái. Apadión többtucatnyi különböző méretű és stílusú asztal állt
teljes zsúfoltságban, leszámítva a terem egyik rövidebb végén magasodó színpad előtti
területet.
Maga a színpad is tölgyfából készült. Mögötte feketére festették a falat, elé különböző
stílusú és színű gitárokat lógattak be. Kétoldalt jókora hangfalak tornyosultak a közönség
fölé. A világítást még nem kapcsolták fel; a mikrofonok, gitárok és dobok a sötétben várták,
hogy gazdáik birtokba vegyék őket.
Elnéztem a nagy téglalap alakú helyiség másik vége felé, mialatt a srácok tovább
csevegtek körülöttem. A másik rövid oldalon húzódott a bárpult, mögötte, tükör előtt, hosszú
polcokon sorakoztak a legkülönfélébb palackok. A pultost mostanra teljesen lekötötte, hogy
italokat töltsön a tömegnek, amely egyre tömöttebb sorokban áradt be a kétszárnyú ajtón. A
bejárat mellet ti nagy ablakokon át beszűrődött a kinti neonok színes fénye.
Csinos, szőke pincérnő közeledett, hogy kihozza a sörünket. Dennyvel mindketten
megköszöntük, míg Kellan barátságosan biccentett felé, ami egy pillanatra fölkeltette a
kíváncsiságomat, de a pincérnő csak udvarias kis mosollyal nyugtázta a gesztust. Ügy látszik,
tényleg csak barátok.
Belekortyoltam a sörömbe, és elnéztem a pincérnőt, ahogyan eltűnt a hosszú falon nyíló
kétszárnyú ajtó mögött. Rozsdamentes acélt és nagy kapkodást láttam; idáig hallatszott az
edénycsörömpölés, ahogyan készült az étel. A konyha bejáratától nem messze boltív vezetett
át egy másik jókora helyiségbe, ahol néhány biliárdasztalt helyeztek el. Ahogyan a tekintetem
tovább- siklott a falon, a színpad közelében kis folyosót is észrevettem. Nyilak jelezték, hogy
itt találhatók a mellékhelyiségek.
Ahogy körülnéztem, a tekintetem megakadt a két lányon, akik korábban a fiúkat
vizslatták. Miután az asztal végén ültünk, Dennyvel félig eltakartuk előlük a kilátást. Az,
amelyik látványosan szemet vetett Kellanre, csöppet sem tűnt boldognak, amiért közvetlenül
mellé ültem - ami azt illeti, nyilvánvalóan ki volt bukva rám. Sietve elfordultam.
Egy pillanattal később éreztem, hogy valaki a hátam mögé lép. A testem ösztönösen
megfeszült, ahogy visszanéztem a vállam fölött. Az a lány csak nem akar ennyiért belém
kötni? Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor egy idősebb férfit láttam közeledni az
asztalunk felé.
Elegánsan öltözött, khakiszínű nadrágba és vörös galléros pólóba, amelynek mellrészére a
bár nevét hímezték. Őszes haja és viharvert arca alapján az ötvenes évei közepén járhatott. A
legkevésbé sem tűnt boldognak.
- Kész vagytok? Öt perc múlva kezdünk -jelentette be bosszúsan.
- Minden rendben, Pete ? - tudakolta tőle Kellan.
Hm, gondoltam. Pete biztos a Pete's tulaja. Milyen eredeti.
- Francokat... Traci telefonon felmondott, többet nem jön. Kettő helyett kell
dolgoznia,úgyhogy lesz elég bajunk.
Haragos pillantást vetett Kellanre. Ez kíváncsivá tett, amíg eszembe nem jutott a volt
lakótárs, Joey, akinek Kellan miatt kellett olyan hirtelen távoznia. Talán ebben is az ő keze
van? Kellan cserébe dühös pillantást vetett Griffinre, aki egészen összehúzta magát, és
hosszan belekortyolt a sörébe, mielőtt fölnézett.
-Bocs, Pete - motyogta.
Pete felsóhajtott, és csak megrázta a fejét. Nyilván hozzászokott már a kockázatokhoz,
amelyekkel a banda alkalmazása járt, de én akkor is megsajnáltam.
Önnagamat is megleptem váratlan kijelentésemmel.
-Azelőtt pincérnő voltam. Úgyis kellene egy munka, és esténként akkor is ráérek, ha
elkezdődik az iskola.
Pete kíváncsi pillantást vetett rám, mielőtt visszafordult volna Kellanhez, aki
elmosolyodott, és felénk mutatott a sörösüvegével.
-Pete, ők az új lakótársaim, Denny és Kiera.
Pete bólintott, és visszafordult hozzám.
-Betöltötted már a huszonegyet?
Idegesen mosolyogtam.
-Igen, májusban. - Átfutott az agyamon, mi lenne, ha nemet mondanék, miközben a sörét
iszom.
Újra bólintott.
-Akkor rendben. Elkél a segítség, méghozzá gyorsan. Hétfőn délután hatkor tudnál
kezdeni?
Dennyhez fordultam, miközben felötlött bennem, hogy talán meg kellett volna beszélnem
vele a dolgot. Miután a gyakornoki állás lekötötte az egész napját, csak esténként lehettünk
volna együtt. Denny ezzel együtt mosolygott, és ahogy felvontam a szemöldököm, alig
észrevehetően bólintott.
-Igen, az tökéletes lenne. Köszönöm. - Még egy napot sem töltöttem ebben az új
városban, de máris szereztem magamnak munkát.
 3.FEJEZET
Az új munka

Elképesztő élmény volt végighallgatni a teljes koncertet. A banda tényleg értette a dolgát,
Kellan pedig teljesen lenyűgözött. Őszintén meglepett, hogy még senki sem fedezte föl. Az
eladható rocksztár mintapéldánya lehetett volna: tehetséges és szívtipró, hihetetlenül dögös.
Ráadásul a zenekarának máris megvolt a maga rajongótábora. Alig csaptak bele a húrokba, a
színpad előtt máris jókora tömeg kavargott.
Denny hátrébb kísért, ahol több hely maradt mozogni és táncolni. A banda egy különösen
fülbemászó és könnyed számot játszott, Denny pedig megpörgetett, és szorosan magához
ölelt, ahogyan táncoltunk. Fölnevettem, és a nyakára fontam a karomat. Azután bedöntött,
amitől még jobban nevettem. A P. Fejek tényleg gyors számokat nyomott, de Dennyvel
összeszokott párost alkottunk, és könnyen tartottuk az ütemet.
Néha-néha fölnéztem a színpadra. Kellan igézően mozgott a zenére, ahogyan a szavak
között mosolyogva flörtölt a közönséggel. Mindenkit rabul ejtett a tekintetével, még én is
azon kaptam magam, hogy egyre többször és többször fordulok felé.
Miközben ruganyosan mozgó testét figyeltem, észrevettem, ahogyan Griffin Matthez
fordul, és bosszús pillantást vet rá. Valahogy anélkül is sikerült őt kiborítania, hogy ránézett
vagy egyetlen hangot is eltévesztett volna, amin önkéntelenül is nevetnünk kellett. Griffin a
szemét forgatta, míg Evan lassan megcsóválta a fejét, és velünk nevetett. Kellan vagy nem
figyelt fel a mozzanatra, vagy nem érdekelte, mindenesetre le nem vette tekintetét az őt
istenítő tömegről.
Néhány számban Kellan is felkapott egy gitárt, és együtt játszott Mattel. Az ő gitárját nem
hangosították ki úgy, mint Mattét, de a különböző hangok így is jól passzoltak egymáshoz.
Amikor pedig egyedül kezdett bele egy lassú számba, óhatatlanul feltűnt, milyen jól játszik,
legalább annyira jól, mint Matt. A legtöbben a színpad előtt tovább hullámzottak és ugráltak,
noha az ütem lelassult, míg hátul a párok elkezdtek lassúzni.
Denny közel vont magához, hogy átkarolja a derekam. Kisfiúsan elmosolyodott, amit
annyira szerettem, és szorosan átölelt. Boldogan sóhajtottam fel, amint újra a nyakára fontam
a karomat, majd miközben végigfuttattam ujjaimat sötét haján, lágyan megcsókoltam.
Ahogyan a zene áradni és gyorsulni kezdett, magamhoz szorítottam, vállára fektettem a
fejem, és belélegeztem csodás, ismerős illatát. A válla fölött figyeltem Kellant a színpadon. A
vokál szüneteiben édesen mosolygott rám, én meg viszonoztam a gesztust. Azután rám
kacsintott. Meglepetten hunyorogtam, mire elnevette magát.
Ezt követően egy másik gyors számot játszottak. A legtöbb pár visszatért az ilyenkor
szokásos ugráláshoz, de mi Dennyvel tovább ölelkeztünk, mosolyogtunk és csókolóztunk.
Amikor ez a nóta is véget ért, a tömeg zajongásán túl meghallottam Kellant, aki ezúttal
beszélt, nem énekelt.
- Kösz, hogy ma este is eljöttetek. - Itt elhallgatott, amíg a tömeg hirtelen feltörő
sikoltozása alább nem hagyott, majd kedvesen elmosolyodott, és feltartotta az ujját. - Egy
pillanatra a figyelmeteket szeretném kérni, amíg bemutatom az új lakótársaimat.
Feltartott ujjával egyenesen Dennyre és rám mutatott. Teljesen kipirultam, míg Denny
fölnevetett, és oldalt lépett, karjával még mindig a derekamon. Odafordultam hozzá,
beharaptam az ajkam, és azt kívántam, bárcsak a lassú szám után leléptünk volna. Ő
elvigyorodott, és arcon csókolt, míg Kellan az egész bárral tudatta a nevünket.
Szégyenkezve fúrtam a fejem Denny vállába, míg Kellan vidám hangon bejelentette:
- Nyilván mindnyájan örömmel halljátok, hogy hétfőn este Kiera is csatlakozik a mi kis
családunkhoz itt Pete bárjában.
A tömeg újra üdvrivalgásban tört ki. Nem tudom, miért, de még jobban elvörösödtem, és
bosszús pillantást vetettem Kellanre, miközben azt kívántam, bár fogná már be a száját.
Nevetve fogadta a zavaromat.
- Szeretném, ha mindenki nagyon kedves lenne hozzá... - Végignézett a szélesen vigyorgó
bandán. - Ez rád is vonatkozik, Griffin.
Ezután elköszönt a közönségtől, majd miután elhalt a kiáltozás, leült a színpad szélére.
Most, hogy már nem álltam a figyelem középpontjában, kezdett elmúlni a zavarom. Arra
gondoltam, odamegyek hozzá, hogy elmondjam neki, milyen jók voltak ma este, de láthatóan
nem szorult a dicséretemre - szinte azonnal legalább öt lány termett körülötte. Az egyikük
sört hozott neki, egy másik a hajával játszadozott, míg egy társa máris az ölébe fészkelte
magát. Abban is biztos vagyok, hogy láttam, amint belenyalt a nyakába. Ezek után végképp
úgy döntöttem, hogy nincs szüksége rám. Reggel is ráérek majd elejteni néhány dicsérő szót.
Dennyvel nem sokkal ezután távoztunk, és kimerültségünkben csak bezuhantunk az
ágyba. Nem tudom pontosan, mikor hallottam hazaérkezni Kellant, de sokkal később történt.
Ezért is lepett meg, hogy amikor másnap reggel kótyagosan lebotorkáltam a konyhába, már
ott ült az asztalnál, teljesen felöltözve és bosszantóan tökéletesen, miközben a kávéját
kortyolgatta, és újságot olvasott.
- Jó reggelt - köszönt túlságosan is elevenen.
- Aha - feleltem morcosan. Nem elég, hogy tehetséges, és röhejesen vonzó, de azon
szerencsések közé tartozik, akik kevés alvással is beérik.
Kerestem egy bögrét, és töltöttem magamnak egy kávét, amíg ő kiolvasta az újságot.
Odafent csobogni kezdett a víz, ahogyan
Denny a zuhanyozáshoz készülődött. Miután felhajtottam a kávét, az asztalhoz léptem, hogy
leüljek Kellannel szemközt.
Mosolyogva nézett fel. Egy pillanatra bosszúsan tudatosult bennem, hogy ugyanazt a
pizsamanadrágot és trikót viselem, amiben aludtam. Felbőszített ez a túlságosan tökéletes arc,
ahogyan méricskélt. De tényleg, nem sok áldás ez egyetlen embernek? Rohadtul nem tűnt
igazságosnak. Azután eszembe jutott a beszélgetés a kocsiban, meg az, amit Denny mesélt
Kellan apjáról. Ettől kezdtem lehiggadni. Még a jóképű srácoknak se mindig könnyű az élete.
- Szóval, mit gondolsz ? - kérdezte mosolyogva, mint aki előre tudja a választ.
Próbáltam összeráncolni a homlokom, mintha azt akarnám felelni, hogy pocsék volt, de
hiába erőlködtem, így végül kelletlenül fölnevettem.
- Hihetetlenek vagyok. Te tényleg, elképesztőek.
Elmosolyodott és bólintott, mielőtt újra belekortyolt volna a kávéjába. Nem igazán
sikerült megdöbbentenem.
- Koszi. Majd megmondom a fiúknak, hogy tetszett. - Fölnézett rám a szeme sarkából. -
Most nem volt olyan tolakodó?
Kezdtem elvörösödni, ahogyan visszaemlékeztem előző napi beszélgetésünkre, de ahogy
a fejemben újra lepörgettem a koncertet, némi meglepetéssel jöttem rá, hogy tényleg
visszavett egy kicsit az érzékiségből. Persze flörtölt, és mindenkit elbűvölt, de valahogy...
nem olyan leplezetlenül. Mosolyogva néztem rá.
- Igen, sokkal jobb volt... köszönöm.
Nevetve fogadta a megjegyzést, engem pedig elégedettséggel töltött el, hogy hallgatott
rám, miután kissé gorombán kritizáltam.
Néhány percig csöndben kortyolgattuk a kávénkat, majd hirtelen beugrott valami az előző
esti beszélgetésből. Mielőtt bármit tehettem volna, a szavak már ki is csúsztak a számon.
-Szóval előttünk Joey volt a lakótársad? - De tényleg, miért kell mindig fecsegnem, ha a
közelében vagyok? Ezzel muszáj lesz kezdenem valamit.
Lassan letette a bögréjét.
- Igen... nem sokkal azelőtt ment el, hogy Denny hívott a szoba miatt.
Az a furcsa pillantás csak még jobban fölkeltette az érdeklődésemet.
- Egy csomó cuccát itt hagyta. Nem fog visszajönni értük?
 Kellan egy hosszú pillanatig az asztalra meredt, mielőtt újra fölnézett rám.
- Nem... már biztosan nincs a városban.
A meglepetés újra megoldotta a nyelvem.
- Mi történt? - Igazán nem állt szándékomban föltenni ezt a kérdést. Eltűnődtem, vajon
válaszol-e.
Egy pillanatra elgondolkodott, mintha ő is ezen tűnődne.
- Egy... félreértés - felelte végül.
Eltökélten magamba zártam a gondolataimat, és a kávémra összpontosítottam. Ezt már
tényleg nem kell tovább feszegetnem. Nem rám tartozik, és nem akarom magamra haragítani
új lakótársamat. Különben sem számít. Az előző lakó helyzete meg a mi helyzetünk
Dennyvel két külön dolog. Legfeljebb abban reménykedhetek, hogy ha mégis visszajönne,
nem viszi el az ágyat. Ami elképesztően kényelmes...
Dennyvel a vasárnap hátralévő részét azzal töltöttük, hogy pihentünk, és felkészültünk a
másnap kezdődő munkás hétköznapokra. Denny a gyakornoki állással szinte semmit se ke-
resett, ezért mindketten megkönnyebbültünk, hogy ilyen gyorsan találtam magamnak munkát.
Megköszöntem Kellannek, hogy bemutatott Pete-nek, és magamban köszönetet rebegtem
Griffinnek, amiért nem fért a gatyájába, még ha a gondolattól újra pironkodnom kellett is.
Egészen nyugodt azért nem voltam. Bárban még sosem dolgoztam pincérnőként, ezért
Denny és Kellan órákon át kérdezgetett a különféle italokról meg arról, hogy mi van bennük.
Eleinte tiltakoztam. Ezen a téren sem büszkélkedhettem a tudomásommal, de különben is, a
pultos keveri az italokat, nekem csak el kell ismételnem a rendelést. Idővel mégis kezdtem
belemenni a játékba, miután előkerült egy sor igéző nevű koktél, amit szerintem csak Kellan
talált ki a meggyőzésemre. Akárhogy is, nem árthatott, ha a lehető legtöbbet tudom.
Estére már Denny is nyugtalankodni kezdett az első munkanapja miatt. Három különböző
ruhát is kikészített, átlapozta a régi tankönyveit, négyszer átrendezte az aktatáskáját, míg
végül leült a kanapéra, és a lábát paskolgatta. Kellan kimentette magát azzal, hogy találkozik
a fiúkkal. Úgy tűnt, a banda szinte mindennap próbál; hát ezért nem idegeskednek túlságosan
a fellépés előtt. Megragadtam a lehetőséget, és kihasználtam a magányunkat arra, hogy a
rendelkezésemre álló eszközökkel oldjam Denny szorongását.
A második alkalom után már eléggé oldottnak tűnt...
A hétfő reggel hamarabb eljött, mint vártam. Lementem a földszintre, hogy felhajtsam
reggeli kávémat, míg Denny felkészült az első napjára. Kellan szokott helyén, az asztalnál
ült: kényelmesen hátradőlt, a kávéját kortyolgatta, és újságot olvasott. A pólóját látva
kuncognom kellett: a fekete anyagra kövér betűkkel a Pöcsfejek szót nyomták. Amikor
meghallotta fojtott vihogásomat, elmosolyodott.
- Tetszik? Látom, hogy odavagy érte. - Rám kacsintott. - Ismerem az embereket.
Elmosolyodtam és bólintottam, mielőtt visszatért a kávéjához.
Valamivel később lejött Denny is, aki nagyon dögösen nézett ki világoskék ingében és
khakiszínű nadrágjában. Ahogy vetett egy pillantást Kellanre, a pólójára mutatott.
- Majd nekem is szerezz egy ilyet, ember.
Kellan nevetve bólintott, míg Denny hozzám lépett, és átkarolt. Összeráncoltam
homlokomat, ahogy arcon csókolt.
- Mi az ? - kérdezte, miközben gyorsan végignézett magán.
Elsimítottam az ingét, majd végigfuttattam az ujjaimat az állán.
- Csak... túlságosan jól nézel ki. A végén egy szőke titkárnőcske eloroz tőlem.
Felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott.
- Te buta...
Kellan felnézett az asztal mellől.
- Nem, igaza van, ember. - Komolyan megcsóválta a fejét. - Dögösen festesz. - Azzal
elvigyorodott, mielőtt visszatért a kávéjához.
 A szememet forgattam, azután hosszan megcsókoltam Dennyt, és szép napot kívántam
neki. Kellan is odajött, hogy játékosan megpaskolja az arcát. Denny, minden szorongása el-
lenére, elnevette magát, mielőtt az ajtó felé indult.
Aznapra nem sok tennivalóm maradt, miután az iskola csak két és fél hónap múlva
kezdődik, ezért újra felhívtam anyut, és megnyugtattam, hogy mindenki szörnyen hiányzik.
Persze azonnal felajánlotta, hogy küld egy repjegyet, ezért tudattam vele, hogy a honvágyat
leszámítva minden nagyszerűen alakul, már munkát is találtam magamnak. Anyu csak
sóhajtozott, ahogy sok szerencsét kívánt. Megkértem, hogy adja át az üdvözletem apunak és
Annának.
A nap többi részében tévét néztem, és figyeltem, ahogyan Kellan dalszövegeket ír az
asztalnál. Mintha folyton írogatott volna valamit: lejegyezte a gondolatait, azután kitörölte
vagy átrendezte őket, miközben töprengve rágcsálta a ceruzáját. Néha kikérte a
véleményemet egy-egy szövegről. Tőlem telhetően próbáltam a hasznára lenni, bár a
zeneelmélet nem tartozik az erősségeim közé. Szívesen figyeltem munka közben, és így az
idő is gyorsabban telt. Mielőtt észbe kaphattam volna, máris készülődnöm kellett a
műszakomra.
Lezuhanyoztam és felöltöztem, kisminkeltem magam, és lófarokba fogtam a hajam.
Felsóhajtottam, ahogyan belenéztem a tükörbe. Nem nagy szám, de tűrhető. Legalábbis
szerintem. Lementem a földszintre, hogy leakasszam a kabátomat az ajtó melletti fogasról.
- Kellan?
Felém fordult a nappaliból, ahol a tévé nézte.
- Igen?
- Nincs valahol egy menetrend? Meg akarom nézni, merre
jár a busz. - Denny még nem ért haza a munkából az egyetlen járművünkkel, ezért korábban
el kellett indulnom. Nem tudtam, mennyit kell majd buszoznom.
Zavartan nézett rám, amíg megértette, mit akarok.
- Ó... majd én elviszlek.
- Nem, nem. Erre semmi szükség. - Tényleg nem akartam ezzel terhelni.
- Dehogynem. Legurítok egy sört, dumálok kicsit Sammel. - Bedobta elbűvölő
félmosolyát. - Én leszek az első vendéged.
Remek. Remélem, nem borítom bele a sört az ölébe.
- Oké. Kösz. - Leültem mellé a kanapéra, hogy egy ideig együtt tévézzünk, ha már nem
kell sietnem.
- Tessék - nyújtotta felém a távirányítót. - Nekem mindegy, mit nézünk.
- Ó, köszi. - Értékeltem a kedves gesztust. Elkezdtem váltogatni a csatornákat, míg meg
nem állapodtam az HBO-nál. - Helló, neked megvannak a fizetős csatornák? - Valahogy fur-
csának tűnt, hogy erre szórja a pénzt, miközben mindegy neki, mit nézünk.
Pajkosan elvigyorodott.
- Griffin. Ő szereti, ha megvan a... tudod, minden. Ha idejönne. Szerintem ismer valami
csajt a kábeltévéseknél.
- Aha - pirultam el a gondolatra. Épp azon tűnődtem, miféle műsorokat szokott itt nézni
Griffin, amikor tudatosult bennem, hogy éppen mi megy. Egy erotikus jelenetnél álltam le,
benne egy meztelen férfival és nővel, akik láthatóan átadták magukat a szenvedélynek. A
férfi vagy vámpír volt, vagy csak nagyon szeretett harapdálni, mindenesetre nagy odaadással
csócsálta a nő nyakát, aminek az eredménye rengeteg vér és rengeteg nyalás lett. Elpirulva
kapcsoltam vissza Kellan eredeti csatornájára, és dobtam felé a távirányítót.
Próbáltam ügyet sem vetni a pillantására, ahogyan halkan elnevette magát.
Amikor már elég későre járt, Kellan lekapcsolta a tévét, és felém fordult.
- Mehetünk?
Mosolyogni próbáltam.
 - Persze.
- Ne félj, nem lesz semmi baj - nyugtatgatott.
Felkaptuk a kabátunkat, és kiléptünk az ajtón. Hiába reméltem, hogy Denny idejében
hazajön, és elvisz. Egész nap nagyon hiányzott, de gyanítottam, hogy sokat kell dolgoznia.
Reméltem, hogy azért jól telik az első napja. Meg azt is, hogy az én első napom jól telik
majd.
Amikor Kellan autójához lépnünk, mosolyognom kellett. A régi, hatvanas évekből
hátramaradt erőművet a felirata Chevy Chevelle Malibuként azonosította. Csupa fekete
dukkó és króm - vadítóan és képtelenül dögös, akár a gazdája. Felsóhajtottam, ahogyan
belegondoltam hihetetlen vonzerejébe, amit a kocsi csak még jobban hangsúlyozott.
A belső tér meglepően tágasnak tűnt, elöl és hátul fekete bőrülésekkel. Magamba kellett
fojtanom a nevetésem, ahogyan megláttam az ódivatú kazettás magnót. A nappali tévéjét
leszámítva Kellant láthatóan nem izgatta a műszaki fejlődés. Nem mintha minket izgatott
volna - Dennyvel még mobiltelefont se használtunk. Ahogyan beült a volán mögé, Kellanen
látszott, hogy élvezi a vezetést. De tényleg, miért van az, hogy a pasik elalélnak az ilyen
vagány kocsiktól?
Az úton mindketten hallgattunk, ettől hamarosan azt kezdtem érezni, mintha ideges kis
pillangók röpdösnének a gyomromban. Az első munkanap miatt az ember mindig betegre iz-
gulja magát. Kifelé meredtem az ablakon, és számolni kezdtem a lámpaoszlopokat, hogy
elvonjam a figyelmemet.
Amikor - a huszonötödik lámpaoszlop után - megérkeztünk Pete bárjához, hirtelen
ráeszméltem, hogy sejtelmem sincs, mit tegyek, vagy hová menjek. Szerencsére a szőke lány,
aki a minap kihozta a sörünket, már az ajtóban várt, Jenny néven bemutatkozott, és miközben
intett Kellannek, bekísért a folyosóra. A folyosó a mosdókkal szemközti hátsó helyiségbe
vezetett.
Nagy raktárban találtam magam, ahol polcokon sorakoztak
a röviditalokkal és sörökkel, szalvétákkal, sóval, borssal és egyéb fontos bárkellékekkel teli
dobozok. A szemközti falnak néhány pótasztalt támasztottak, mellettük egy halom székkel,
míg egy másik falnál az itt dolgozók öltözőszekrényei álltak. Jenny az egyik dobozból
kihalászott nekem egy pólót. Megmutatta, melyik öltözőszekrény az enyém, és hol tudok
becsekkolni. Fogtam vörös Pete’s feliratú pólómat, és a mosdóban átöltöztem. Máris sikerült
ellazulnom. Csak attól, hogy úgy néztem ki, mint a többiek, kezdtem azt érezni, hogy ide is
tartozom.
Amikor azt mondtam Pete-nek, hogy már dolgoztam pincérnőként, erősen túloztam.
Egyik nyáron beugrottam a nővérem helyett, amíg ő elment „felfedezni a belső énjét”, bármit
jelentsen is ez. A kis bisztró, ahol dolgozott, talán ha feleakkora forgalmat bonyolított, mint a
Pete’s egy átlagos estén. Ez egy kicsit megrémített.
Ahogy néhány perccel később kiléptem a folyosóra, megláttam Kellant, aki a sörét
kortyolgatta, és a hosszú bárpultnak támaszkodott. A pultos csaj messze előrehajolt, és
igézően szemezgetett vele. Még vörös munkapólójának alját is levágta, ami ettől arcpirítóan
rövid lett, Kellan azonban ügyet sem vetett rá, csak a sörét iszogatta, majd elmosolyodott,
amikor meglátott.
Összeráncolt szemöldökkel néztem a sörét. Felfigyelt a pillantásomra.
- Bocs, de Rita megelőzött. - Elmosolyodott. - Majd legközelebb.
A pultos, Rita, idősebb szőkeség volt (bár erősen kételkedtem abban, hogy ez volna az
eredeti hajszíne), aki olyan sokat szolizott, hogy a bőre kezdett ráncossá válni. Valamikor
régen talán vonzó lehetett, de az idő nem bánt vele túl kegyesen. A saját szemében így is
ellenállhatatlanul gyönyörű maradt, ezért leplezetlenül flörtölt, s mint később megtudtam,
rettentően élvezte a munkáját, különösen azt a részt, amikor továbbadott minden pletykát,
amit a vendégeitől hallott. A műszakom alatt többször is elvörösödtem, amikor hallottam a
történeteit, és megfogadtam magamban, hogy sosem fogok megbízni egy pultosban
(nem mintha azelőtt megbíztam volna) - különösen nem ebben.
Az éjszaka során árnyékként követtem Jennyt, ahogy fölvette a vendégek rendeléseit.
Kicsit zavarónak találtam, hogy a legtöbb vendég rendszeresen járt ide, és mindig ugyanazt
rendelte. Jenny csak odalépett hozzájuk, és ilyeneket kérdezett: „A szokásosat, Bili?”, mire a
vendég bólintott, ő pedig elmosolyodott, mielőtt elindult a bárpult vagy a konyha felé, hogy
továbbítsa a rendelést, ami igazából el sem hangzott. Félelmetesnek tűnt az egész.
Jenny felfigyelt aggódó arcomra.
- Ne aggódj, belejössz. Hét közben könnyű kijönni a törzsvendégekkel... velük nem lesz
semmi gond. - Összeráncolta a homlokát. - Legalábbis a többségükkel. A többinél majd segí-
tek. - Ahogy melegen elmosolyodott, végtelen hálát éreztem a kedvességéért. Megjelenése
tökéletesen illett pezsgő személyiségéhez. Ahogy mondani szokás, tipp-topp kis csaj volt,
hullámzó szőke hajjal, halványkék szemmel és olyan kerek idomokkal, amelyek nem egy
illetlen pillantást vontak magukra a vendégek részéről. Eszembe se jutott, hogy
féltékenykedjek rá, ahhoz túlságosan is édesen viselkedett. Azonnal éreztem, hogy jól ki fo-
gunk jönni.
Valamikor az este folyamán Kellan odajött hozzám, hogy borravalót adjon az italért, amit
ki sem vittem neki. Mosolyogva mentette ki magát.
- Egy másik bárban van koncertünk. - Hüvelykujjával a válla mögé bökött. - Megyek is a
srácokhoz... segítek a kipakolásban meg minden.
- Tényleg köszönöm a fuvart, Kellan. - Sietve arcon csókoltam, s ettől valamiért
elpirultam, amit Rita kérdő szemöldökvonogatással nyugtázott.
Kellan mosolyogva nézett le rám, és azt felelte, hogy szóra sem érdemes. Hamarosan el is
ment, de útban kifelé még odavetett annyit a válla fölött, hogy „mulassatok jól”.
Később Denny ugrott be, hogy lássa, hogyan boldogulok.
Hosszan megölelt, és gyöngéden megcsókolt, ami szintén nem kerülte el Rita figyelmét. Az
én ízlésemnek túlságosan is kihívóan mérte végig Dennyt, aki csak néhány percig maradt -
kapott egy projektet, amit már aznap este el kellett kezdenie. Önfeledten boldognak tűnt, és
az öröme rám is átragadt. Azon kaptam magam, hogy a távozása után is szélesen mosolygok
mindenkire.
Ha éppen nem árnyékként követtem Jennyt, segítőnek fogtak be. Az éjszaka nagy
részében az asztalokat törölgettem, poharakat mosogattam, kisegítettem a konyhában, amikor
pedig kezdett leülni az este, a falfirkákat takarítottam le a mosdó faláról. Pete adott valami
szürke festéket meg egy kis ecsetet, a többit rám bízta. Rita utasított, hogy minden szaftosabb
szöveget jegyezzek meg, és továbbítsak neki. Jenny csak mosolygott, és sok szerencsét
kívánt. Felsóhajtottam.
A női mosdóval kezdtem, abban a reményben, hogy kevésbé lesz durva, mint a férfiaké, s
különben sem akartam csak úgy besétálni a férfivécébe. A nőknél három fülke nyílt, és
tollakkal, filcekkel mindhármat kívül-belül kidekorálták. Újra felsóhajtottam, és azt
kívántam, bárcsak lenne egy festőhengerem. Így el fog tartani egy darabig.
Némelyik szöveg könnyednek és ártatlannak tűnt - Szeretem Christ, A.M.+ T. L.; Itt járt
Sara; Utálom a vodkát; Menj haza, részeg vagy (ezen kuncogtam egy sort) -, a java azonban
már kevésbé: Fel vagyok pörögve, muszáj dugnom egyet, a barátomnak óriási dákója van,
ötletszerűen felfirkált szitokszavak. Néhány felirat általam is ismert emberekre utalt: Samtől
mindig nedves leszek; Imádom Jennyt (hm, gondolkodtam el, ezt nem a női mosdóban
vártam volna); Rita nagy görény (vajon erre gondolt, amikor megkért, hogy a szaftosabbakat
továbbítsam neki ?).
S végezetül, a falfirkák zöme a bandatagoknak szólt. Ez eleinte meglepett, de végül is
logikusnak tűnt, hiszen a fiúk gyakran játszottak itt - és még én is vonzónak találtam őket.
A Griffinnek szóló üzeneteket nem lehetett félreérteni, bár még arra se tudtam rávenni
magam, hogy végigolvassam őket, csak gyorsan lekentem festékkel az árulkodó szavakat,
amelyek
kel a lányok kifejezték, hogy mit szeretnének csinálni vele, vagy éppen mit szeretnének, ha ő
csinálna velük. Láttam egy különösen jól sikerült rajzot, ami olyan részletességgel mutatta be
az aktust, hogy attól tartottam, sokáig nem tudom majd kiverni a fejemből. Felsóhajtottam,
ahogy eszembe jutott, hogyan fogok majd pironkodni, ha legközelebb találkozom Griffinnel.
Nyilván imádni fogja a feszengésemet.
Matt és Evan a szolidabb rajongókat vonzotta. A lányok ilyesmiket írtak Evannek:
Imádom, akarom, holnap hozzámennék; míg Mattet így dicsőítették: Rohadtul dögös, rám
mindig számíthat, Matt a király.
A falfirkák túlnyomó többsége persze mégis Kellannek szólt. Kezdve az édesebbjétől -
Kellan szeret; Mindörökre Kellan, a leendő Mrs. Kyle-tól... - a nem olyan édesekig. Kellan
szemlátomást igazat mondott: a nők a szexuális kisugárzására reagáltak. Sokan majdnem
olyan félreérthetetlenül fogalmaztak, mint Griffin esetében, amikor leírták, mit és hogyan
csinálnának vele.
S akkor még nem beszéltem azokról, akik mintha egészen közelről ismerték volna. Akár
igazat mondtak, akár nem, tényleg belemerültek a szaftos részletekbe: Kellan kinyalta a...
(gyorsan lefestettem, hogy pontosan mit is nyalt ki); Leszoptam Kellan... (fúj, de tényleg); Ha
kell valaki, hívd... (csak pislogtam, de itt egy valódi telefonszám következett); Kellan
feldugta a...
Ezt már el se olvastam. Máris kezdtek szörnyű látomásaim lenni Griffinről. Csak az
hiányzott, hogy a lakótársammal kapcsolatban is legyenek.
Amikor végeztem a női mosdóval, és átmentem a férfiakhoz, már a legkevésbé sem
aggódtam. Semmi sem lehetett gorombább annál, amit a lányok összehordtak.
Jenny rendes volt, munka után hazavitt. Bármennyire próbáltam csöndben mozogni,
fölébresztettem Dennyt, ahogy beléptem a szobánkba. Türelmesen végighallgatta az első
napról szóló beszámolómat, majd legalább egy órán át beszélt az új munkahelyéről. Mintha a
föld fölött járt volna, s ezzel boldoggá tett engem is.
Dennyvel és Kellannel gyorsan kialakítottuk a napi rutint. Szinte mindig Kellan kelt
elsőnek, így általában már várt a frissen lefőzött kávé, amikor lecsoszogtam a konyhába. Itt
elcsevegtünk, és a kávénkat kortyolgattuk, amíg Denny odafent zuhanyozott, és készült a
munkába.
Denny nem ragaszkodott hozzá, hogy vele együtt keljek, miután késő éjszaka jártam
haza, de én szívesen kikísértem minden reggel. Csak úgy sugárzott a mosolya, ahogy
távozott. Nem győzött áradozni az új munkahelyéről, és én vele örültem. Miután elment,
bőven maradt időm magamra, s bár lassan kezdett aggasztani, hogy néhány hónap múlva
kezdődik a suli, szívesen tettem-vettem volna valamit napközben. Eddig jórészt csak szu-
nyókáltam, és tévét néztem.
Úgy tűnt, Kellannek sincs más munkája a bandán kívül. Délután vagy kora este elment
néhány órára, hogy a srácokkal találkozzon, hét közben előfordult, hogy kisebb bárokban
játszottak, de Pete lekötötte az összes pénteket és szinte valamennyi szombatot. Néha elment
kocogni - párszor engem is hívott, de túlságosan feszengtem ahhoz, hogy igent mondjak -, az
idő fennmaradó részében pedig csak pihent, olvasott, írt, énekelt, vagy a gitárján játszott.
Magára mosott és főzött, az ágyat leszámítva a környezetét is rendben tartotta. Könnyen ki
lehetett jönni vele mint lakótárssal.
Pete-nél is könnyen fölvettem a munka ritmusát. Korlátozott pincérnői tapasztalataim
kezdtek visszatérni. Az első héten Denny minden este benézett, és hagyta, hogy rajta
gyakoroljak. Különféle dolgokat rendelt az étlapról, és igyekezett a lehető legjobban
megbonyolítani, hogy lássa, boldogulok-e. Minden alkalommal elnevettem a dolgot, pedig
sokat segített. A harmadik estén végre azt kapta, amit rendelt, aminek örültem, mert a srácok
a konyhán már kezdtek komolyan kibukni ránk.
Meglepett, hogy milyen gyakran bejár a banda hét közben is. A fiúk mindig ugyanannál
az asztalnál ültek, hátul, a színpad mellett. Szerintem az se számított volna nekik, ha éppen
foglalt. A bárban mindenki tudta, hogy az az ő asztaluk, így ha feltűntek, az ember vagy
eltűrte a társaságukat, vagy átköltözött egy másik asztalhoz.
Hét közben is sokan bejártak, de az igazi tömeg hétvégenként jelent meg, s bár a nők
továbbra is Kellan után csorgatták a nyálukat, hétköznap inkább a törzsvendégek jöttek, akik
rendszerint nem törődtek a fiúkkal. Rendszerint. Azért mindig akadt néhány fanatikus
rajongó. A fiúk mindig próba után jöttek, vagy ha aznap este fölléptek, közvetlenül a buli
előtt. Minden áldott nap gyakoroltak.
Lefoglalt asztaluk éppen hozzám tartozott. A második este mind együtt jelentek meg. A
fogamat csikorgatva léptem oda hozzájuk, de szerencsére Denny is velük volt. Ez
határozottan megkönnyítette, hogy szóba elegyedjek velük. Másként, így egy csapatban,
túlságosan is félelmetesnek tűntek, főként úgy, hogy az emlékeimben még mindig elevenen
éltek a mosdóban látott falfirkák. Ahogy számítottam, Griffin láttán vörösebb lettem a ráknál,
amit ő végtelenül szórakoztatónak talált.
A rákövetkező hétfőn - miután már mögöttem állt a kaotikus hétvége, a rengeteg
emberrel, akiket a srácok péntek és szombat este a bárba vonzottak (azon az első hétvégén
akkora volt az őrület, hogy alig emlékeztem rá) - már sokkal lazábban közelítettem a
bandához. Sajnálatos módon addigra már ők is túlságosan megszokták az én jelenlétemet, és
Evant leszámítva, aki mindig olyan kedves volt velem, láthatóan mindnyájan az örömüket
lelték abban, ha cukkolhattak.
Amint megláttam őket, felsóhajtottam, és a szemem forgattam. Kezdődött elölről. Evan
lépett be elsőként, és mackósan magához ölelt. Fölnevettem, amint újra kaptam levegőt. Matt
és Griffin megint összevitatkozott valamin, de Griffinnek útközben így is sikerült ráverni a
fenekemre. Segélykérően fordultam Sam felé, aki a legkisebb figyelemre se méltatta a
négyest. Ennél kevesebbért is mindenki másnak szétrúgta volna a seggét, de úgy látszott, a
bandatagok bármit büntetlenül megtehettek.
Kellan érkezett utoljára, tökéletes külsővel, mint mindig. Aznap este gitárlógott a vállán;
néha magával hozta, amikor valami új anyagon dolgozott. Imádni való mosollyal biccentett
felém, mielőtt helyet foglalt.
- A szokásosat, fiúk? - Tőlem telhetően próbáltam ugyanolyan magabiztosnak tűnni, mint
Jenny.
- Igen, köszönjük, Kiera - felelt a csapat nevében udvariasan Hvan.
Griffin persze nem bírt magával.
- Hogy a faszba ne, kislány - vigyorgott. Nyilván tudta, hogy a trágárságával csak még
nagyobb zavarba hoz, ezért játszotta ezt minden akalommal. Amennyire tudtam, ügyet se
vetettem rá, és próbáltam játszani a közömböst.
A dolog láthatóan nem vált be, mert azonnal felfigyelt a zavaromra.
- Te olyan édes vagy, Kiera. Mint egy ártatlan kisiskolás. - Kaján mosolyai csóválta meg
a fejét. - Szívesen letépném a... virágodat. - Rám kacsintott.
Elsápadtam, és csak meredten néztem. A torkomon akadt minden szó.
Kellan halkan kuncogott, ahogy látta arckifejezésem, míg a Griffin mellett ülő Matt
felhorkant.
- Öreg, már évek óta Dennyvel van. Szerintem erről lekéstél.
A szám is eltátottam, ahogy a társalgást hallgattam. Tényleg kitárgyalják a
szüzességemet... itt a fülem hallatára? Teljesen megdermedtem, moccanni se tudtam.
Griffin odafordult Matthez.
- Milyen kár... én fölrepíthettem volna a csúcsra.
Evan és Kellan nevetve fogadta a szavait, míg Matt alig bírta visszatartania nevetését.
 -Volt már olyan egyáltalán, hogy fölrepítettél valakit... a csúcsra?
Griffin utálkozva horkant fel.
- Olyanokat tudok, amikről nektek fogalmatok sincs. Rám még senki se panaszkodott.
Kellan elvigyorodott.
- De repetát se kért.
- Baszd meg, ember! Ha kell, itt helyben bebizonyítom! Hozz egy lányt... - Körülnézett a
bárban, mintha önkéntest keresne. A tekintete végül rajtam állapodott meg, amitől csak még
jobban elsápadtam, és hátrálni kezdtem.
- Neeee! - A srácok mind egyszerre kiáltottak fel, miközben hátrébb léptek Griffintől, és
kinyújtották a karjukat, mintha úgy kellene őt visszafogniuk.
Miután visszanyertem a lélekjelenlétem, és a társalgás végre elterelődött a
tapasztalatlanságomról, úgy gondoltam, ennél jobb alkalom nem is kell a visszavonuláshoz.
Lassan oldalazni kezdtem, de Griffin tekintete követni kezdett. Szélesen elvigyorodott,
miközben elengedte a füle mellett a többiek nevetését.
- Ha már úgyis odalett az ártatlanságod, Kiera - vetett egy bosszús pillantást a többiekre -,
bár szerintem erről csak a vibrátorod tehet - fordult vissza hozzám, ahogyan a többiek sza-
kadtak a nevetéstől -, legalább valami disznóságot mondj. - Világos szeme pajkosan
szikrázott, ahogyan játszadozni kezdett a nyelvébe szúrt piercinggel. A gyomrom is felfordult
ettől a buja gesztustól. Tényleg nem akartam megadni neki ezt az örömet.
Elfintorodtam, ahogy elfordultam tőle.
- Vissza kell mennem dolgozni, Griffin.
- Ó, ugyan már... csak egy icipici káromkodást. Sosem használsz csúnya szavakat? -
Megragadta a karomat, ahogyan próbáltam elmenekülni.
Sokkal jobban izgatott, hogy kiszabaduljak a szorításából, mint hogy odafigyeljek arra,
mit mondok.
- De igen, Griffin, szoktam káromkodni - jelentettem ki, miközben máris megbántam a
szavaimat.
- Igazán? Hadd halljuk. - Láthatóan szórakoztatta az ötlet, hogy megpróbálok olyan
goromba lenni, mint ő. Evant zavarba hozta a szívósságom, és a szemét forgatta. Matt a
tenyerére támasztotta az állát, és előrehajolt, míg Kellan beletúrt a hajá
ba, és hátradőlt, de mindketten érdeklődéssel figyeltek. Kezdtem igazán kényelmetlenül
érezni magam.
Haragos pillantást vetettem Griffinre.
- A francba.
Matt és Kellan egyszerre nevetett föl, míg Griffin a füle mögé simította szőke haját.
- Ó, ez fájt. Most halljunk egy igazit.
- Ez az igazi. - Mást sem akartam, csak visszatérni a bárpulthoz, de foglyul ejtett ez a fura
beszélgetés. Kellan már nyíltan nevetett a szorultságomon, miközben kezdtem úgy érezni,
hogy mindegyikük közül rá haragszom a legjobban.
- Oké, akkor most próbálkozzunk meg valami színesebbel... kezdjük egy könnyűvel. Mit
szólnál a... kurva élethez? - Kajánul elvigyorodott, miközben összefonta karját a mellkasán.
- Hogy lehetsz ilyen gyerekes, Griffin? - A szememet forgattam, és némán könyörögve
Evanhoz fordultam, hogy vessen véget a társalgásnak, miután úgy tűnt, rajtam kívül ő az
egyetlen, aki szintén kezd zavarba jönni.
Griffin csak még jobban nevetett szorult helyzetemen.
- Nem vagy képes kimondani, igaz?
- Nem lenne semmi értelme. - Nem mintha én nem szitkozódtam volna... csak általában
biztos helyen, a gondolataimban, ahol nem bánthattam meg senkit. Amúgy meg nem akartam
megadni Griffinnek ezt az örömet. Belegondoltam, hogy egyszerűen hátat fordítok, és véget
vetek ennek az ostoba játéknak, de el tudtam képzelni, ezen hogy nevetnének.
 Áthajolt az asztal fölött, és összekulcsolta az ujjait.
- Gyerünk már! Mondj valamit, bármit. Nem érdekel... csak mondj valami mocskosat -
könyörgött.
Kelletlenül topogtam, még mindig a menekülés útját kerestem. És ha csak pofon vágnám?
Az biztosan másra terelné a figyelmet... de nem ismertem annyira, hogy tudjam, hogyan re-
agálna rá. Még csak az kéne, hogy magamra haragítsam... vagy még jobban beindítsam.
Kellan elérkezettnek látta a pillanatot.
- Engem egyszer tolakodónak hívott.
Griffin úgy nevetett, hogy kis híján leesett a székről.
Dühödt pillantással fordultam Kellanhez, aki elragadóan ártatlan arccal nézett föl rám, és
maga elé emelt kézzel védekezett. Végre esélyt kaptam a menekülésre, így, miközben az
egész asztal rázkódott a nevetéstől, beleértve a szövetségesemet, Evant is, visszasiettem a
bárpulthoz.
Reméltem, hogy az arcom nem lángol rákvörösen, ahogyan odaléptem Ritához, aki már
összeszedte a fiúk italát. Lopva vetettem egy pillantást az asztal felé. Griffin és Matt még
most is Kellan ostoba megjegyzésén nevetett. Evan mentegetőzve nézett rám; ő legalább
restellte magát, amiért kinevetett. Kellan, még mindig kuncogva, magához vette a gitárját, és
szórakozottan pengetni kezdte.
Halkan énekelni kezdett egy dalt, amit korábban még nem hallottam. Ebből a távolságból
nem hallhattam a szövegét, de a dallam bizsergetően végigáradt a tagjaimban. Ösztönösen
közelebb léptem a fiúkhoz, hogy jobban halljam.
- Én nem vesztegetném rá az időt - jegyezte meg Rita.
- Micsoda?
- Arra ott - mutatott Kellan felé. - Eszedbe se jusson.
Nem igazán értettem, mire gondol, mégis elfelejtettem közölni vele, hogy engem csak a
dal érdekel.
- Hogy érted? - kérdeztem inkább.
Cinkos kacsintással közelebb hajolt, és láthatóan örült, hogy pletykálkodhat egy kicsit.
-Hát az biztos, hogy rohadtul dögös, de csak összetörné a szívedet. Az ilyen csak
kifacsarja és félredobja az embert.
- Ó! - Nem igazán döbbentem meg, tekintve az elvakult rajongókat, akik minden
koncertre eljöttek, és a falfirkákra, amelyeket a mosdó falán hagytak. - Köztünk nincs semmi
ilyen. Csak a lakótársam... semmi egyéb. Én csak hallani szeretném a...
- Nem tudom, hogyan tudsz együtt élni vele - szakított félbe, miközben felé nézett, és
vágyakozva beharapta az ajkát. -
Én belebolondulnék, ha nap mint nap látnám. - Letett néhány bontott sört a pultra.
Kezdett kicsit bosszantani, ahogyan bámulta, és úgy beszélt róla, mintha nem is halandó
ember lenne.
- Sokat segít, ha az embernek van egy igazi barátja. - A megjegyzés epésebbre sikerült,
mint vártam, de tényleg, mégis mit gondolt, hogyan élünk mi abban a házban?
Halkan fölnevetett.
- Ó, kislány... tényleg azt hiszed, hogy egy ilyen alakot az érdekel? Nekem férjem volt,
bébi, és a legkevésbé se zavarta. - Halvány mosoly játszott az ajkain, ahogy letette a pultra az
utolsó két üveget. - Azért így is megérte. - Rám kacsintott.
A számat is eltátottam a döbbenettől. Rita kétszer olyan idős lehetett, mint én, s mint
hallottam, éppen a negyedik férjét fogyasztotta. Kellan láthatóan nem volt túlságosan
válogatós. Kezdett nagyon úgy tűnni, hogy bárkit képes az ágyába cipelni. Ezek után tényleg
fura, hogy még egy lánnyal se találkoztam a házban.
Valahogy összeszedtem magam.
- Neki talán nem számít, de nekem igen - mormoltam, azzal felkaptam az üveget, és
visszaindultam a fiúk asztalához. Zaklatottnak éreztem magam, bár nem igazán tudtam,
miért.
 4.FEJEZET
Változások

Ahogyan azt előre lehetett látni, Denny rövid úton mindenkit lenyűgözött a munkahelyén,
viszont korántsem töltöttünk együtt annyi időt, mint amennyit szerettem volna. Próbáltam
magam tartani a rítushoz, hogy minden reggel kikísérem, de ahogy minden este egyre később
és később estem ágyba, úgy lett egyre nehezebb és nehezebb fölkelni vele. Végül be kellett
érnie annyival, hogy megcsókoltam az ágyból indulás előtt. Miután jó benyomást akart tenni
a főnökeire, általában tovább maradt bent, mint ahogy nekem indulnom kellett dolgozni, így
rövidesen kiderült, hogy csak hétvégén, a műszakom előtt vagy azon az egy-két szabad estén
lehetünk együtt, amit hét közben otthon töltöttem.
Denny persze mindent megtett, hogy a lehető legtöbbet lásson. Munka után beugrott a
bárba; néha vacsorára is maradt, vagy csak megivott egy sört Kellannel és a fiúkkal. Amikor
gyöngéden megölelt és megcsókolt, a törzsvendégek már előre felnyögtek. Az egyikük még
egy összegyűrt szalvétával is megdobott minket. Miután gyaníthatóan Griffin volt a tettes,
örülhettem, hogy csak egy szalvéta volt.
A június gyorsan eltelt ebben a hajtásban, és mielőtt észbe kaphattunk volna, már júliust
írtunk. Dennynek július negyedikén délután be kellett mennie az irodába. Ezen kicsit
felhúztam magam, miután azt terveztük, hogy leugrunk Denny kedvenc strandjára (egy kis
nap és víz jót tett az én nap- és vízimádó barátomnak), de megígérte, hogy utána bejön a
bárba, és ott tölti az egész estét, még ha nekem dolgoznom is kell. Ettől kicsi: jobban éreztem
magam.
Végül a nap túlnyomó részében egy könyvet olvastam, és napoztam a kis hátsó udvaron.
A „napozás” szót úgy is lehet érteni, hogy a bőröm ugyanolyan szép árnyalatúra képes lesülni
mint Dennyé, de erről szó sincs. Az én bőröm előbb élénk rózsaszínűre vált, majd rögtön
vissza alabástromfehérre, ezért miután kétrészes fürdőruhát vettem, felállítottam a napernyőt,
hogy legalább a leégést elkerüljem, és élvezzem a nap melegét, ha a barnító hatását nem is.
Olvastam a könyvemet, és sütkéreztem a melegben, ami a combomat és a hátamat
csiklandozta. Fölnéztem, és kiszúrtam egy kecses szitakötőt, amint a hosszú fűszálak hegyén
táncol, néhány centire az orromtól. Teste ugyanabban a türkiz árnyalatban játszott, mint az
indiánok ékszerei, amelyeket a helyi ajándékboltokban árultak, és tökéletesen elégedettnek
tűnt, ahogyan megtelepedett, és élvezte a kellemes napsütést, akárcsak én. Mosolyogva
nézegettem, mielőtt visszatértem a könyvemhez. Örültem, hogy legalább nem vagyok
teljesen egyedül.
Végül, miután a testem magába itta a napi D-vitamin-szükségletet, a naptól kábán
botorkáltam vissza a házba, ahol szinte azonnal elaludtam a kanapén. Fél órával
műszakkezdés előtt ébredtem, és kezdtem kapkodva átöltözni. Az utolsó percben értem ki a
buszhoz, majd a megállótól a bárba, de legalább kipihenten álltam munkába.
Denny ezúttal is állta a szavát: este eljött a bárba, amint végzett a munkahelyén.
Szokatlanul sokan jöttek össze egy ilyen ünnepnaphoz képest, ezért csak a bárpultnál tudott
leülni. Rita olyan sokatmondó pillantásokkal méregette, hogy tényleg kezdett felbőszíteni,
amikor hirtelen megjelent Kellan és a banda. Visszafoglalták szokott asztalukat, és szívesen
szorítottak helyet Dennynek is. Még a zsúfolt teremben is egész este hallani lehetett, hogyan
harsog az asztaluk a nevetéstől.
Mielőtt a zenekar fellépett, Denny elvonult Kellannel biliárdozni egyet. Útban a konyha
felé megálltam, és nekitámaszkodtam a boltívnek. Akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra,
ahogyan elnéztem őket. Játék közben megállás nélkül bolondoztak és társalogtak, mint akik
hosszú évek óta barátok, és soha, egy napra sem váltak el egymástól.
Azt sem álltam meg somolygás nélkül, milyen béna a biliárdban Kellan. Denny nevetve
látta, hogyan szúrja el a legegyszerűbb golyókat is, majd próbálta megtanítani néhány
fortélyra, de Kellan csak nevetett, és a fejét rázta, mint aki tudja, hogy soha életében nem fog
belejönni. Én se nagyon értettem hozzá. Denny, aki tényleg jól játszott, egyszer-kétszer
engem is próbált tanítgatni - „egyszerű fizika, Kiera”, mondogatta, mintha ettől minden lökés
varázsütésre könnyebb lenne. Denny észrevette, hogy őket figyelem, és felém kacsintott, mire
boldogan felsóhajtottam, azzal visszatértem a munkámhoz.
Éppen végeztek a játékkal, és Kellan már elindult vissza a színpadhoz, amikor odakintről
meghallottuk a tűzijáték pattogását. Matt és Griffin mohó érdeklődéssel indult megnézni,
nyomukban féltucatnyi lánnyal. Evan és Jenny egy perccel később vigyorogva követte őket
másik fél tucat vendéggel. Kellan is közelebb lépett hozzánk egy alacsony lánnyal, akinek
szőke hajában érdekes mintát alkottak a harsánypiros és kék csíkok. Lazán átkarolta a lány
vállát, és mosolyogva intett, hogy kövessük. Vállat vontunk, és tucatnyi más emberrel a
nyomunkban kiléptünk a bárból.
Így a bentiek nagyjából fele a parkolóban állt, és a Union-tó fölé boruló égre meredt, ahol
egyik rakéta a másik után durrant szét. Lélegzetelállító színek és gyönyörű minták
világították meg a város kontúrjait. Griffin és Matt oldalt állt, a tűzijátékot nézte, vagy
legalábbis Matt nézte, míg Griffin egy lányt fogdosott, hogy cserébe kapjon egy csattanós
pofont - és kiélvezzen minden pillanatot. Jenny átkarolta Evan derekát, s ahogy hozzábújt, a
parkoló másik oldaláról nézte a tűzijátékot.
Denny is átkarolt, és szorosan a mellkasához vont, míg én elernyedtem, és a vállára
hajtottam a fejem. Kellan előttünk állt, egyik karjával lazán átölelte a lányt, kezével annak
farzsebében. A sörét is magával hozta, és ahogy elfordult a lánytól, hogy belekortyoljon,
észrevette, hogy Dennyvel mögötte állunk. Lenyelte az italt, azután kedvesen elmosolyodott,
ahogyan elkapta a tekintetem. Elpirultam, Denny pedig elégedetten sóhajtott fel, és
megpuszilta a fejem.
A lány Kellanhez beszélhetett, mert az visszafordult hozzá, és halkan mondott neki
valamit, mire lábujjhegyre állt, és megcsókolta a nyakát, miközben a farmerja zsebébe
csúsztatta kezét. Kellan elmosolyodott, és szorosan magához ölelte, míg én belegondoltam,
hogy holnap reggel találkozom-e majd vele.
A figyelmem újra visszafordult a tűzijáték felé, amikor a hátunk mögött felmordult
valaki.
- Hé! Nem azért fizetlek titeket, hogy az eget bámuljátok!
Pete állt az ajtóban, és elégedetlen tekintettel nézte Kellant.
A bandának már a színpadon kellett volna játszania.
- Tessék dolgozni - mutatott a bár felé. Egy kurta pillantással fölnézett a tűzijátékra,
azután a tekintete megakadt Jennyn és rajtam. - Ti is. Menjetek... szolgáljatok fel. Az
emberek szomjaznak odabent.
Jenny kiszabadult Evan karjából, és könnyedén Pete elé libbent.
- Bocs, főnök - szólt vidáman, azzal arcon csókolta Pete-et, és eliramodott a bár felé.
Kellan azonnal követte, nyomában a piros-kék hajú lánnyal.
-Ja... bocs, főnök. - Azután, az arcán cinkos kis mosollyal, ő is nyomott egy gyors puszit
Pete arcára. A lány akaratlanul is vihogni kezdett, ahogyan Jenny nyomában besietett a bárba.
Dennyvel még elidőztünk egy hosszú pillanatig egymás karjaiban, elnéztük a színpompás
fényeket, azután követtük a többieket. A banda aznap este különösen jól nyomta, és Denny is
végig ott maradt. Néhányszor lopva táncoltunk is egyet. A mű- szak végére készen álltam,
hogy hazamenjek, és bebújjak vele az ágyba. Ahogy végeztem a dolgommal, véletlenül még
elcsíptem Kellant, amikor távozott. Legnagyobb meglepetésemre nem láttam vele senkit.
Denny megragadta a kezem, amikor néhány perccel később felbukkantam az öltözőből, és
összemosolyogtunk, mielőtt mi is hazaindultunk.
Később, amikor meghitten és boldogan összebújtunk, arra gondoltam, hogy szeretem az
itteni életem, és mérhetetlen örömömre szolgál a tudat, hogy legalább két évig semmi sem
fog változni.
Csak két hetet kellett várnom, amikor egy péntek este mégis megváltozott minden.
A fiúk szokás szerint az asztaluknál ültek, lazultak egy kicsit a koncert előtt. A közelben
ülő lányok legnagyobb örömére Griffin levette a pólóját. Samnek mutogatta az új tetkóját,
amit valamikor a héten varratott magára: egy kígyó fonódott rá érzékien egy meztelen nő
testére. Sam vigyorgott; láthatóan nagyon tetszett neki. Én egy kicsit ízléstelennek tartottam:
a kígyó túlságosan is érzékinek tűnt, a nő pedig egyenesen aránytalannak - ekkora didkókkal
bárki orra bukna. Mégis mosolyognom kellett, hiszen az ízléstelen tetoválás tökéletesen illett
tulajdonosához.
Matt szintén egy új tetoválást mutogatott Samnek: egy szimbólumot a csuklója belső
felén. Nem tudtam, mit jelenthet, de akkor is messze jobban tetszett, mint Griffiné. Sam
szórakozottan biccentett, azzal vissza is tért a csupasz nőhöz. Vártam, mikor húzza vissza
Griffin a pólóját. Evan, akinek az egész karját elborították a tetoválások, ügyet sem vetett az
egészre - túlságosan lekötötte, hogy a színpad szélén ücsörögjön, és a rajongóival flörtöljön.
Kellan fordítva ült a székén, és engem figyelt. Intett, hogy menjek oda.
- Hé. Sört? - kérdeztem.
Melegen elmosolyodott, és bólintott.
- Igen. Kösz, Kiera. - Hirtelen elkezdtem azon tűnődni, neki is vannak-e tetkói, mint a
többieknek. Azután elvörösödtem, amint eszembe jutott, hogy láttam őt szinte teljesen
pucéran.
Ha van is tetoválása, gondosan rejtegeti. Fölfigyelt kipirult arcomra. - Mi az ?
Úgy döntöttem, legegyszerűbb, ha egyenesen rákérdezek.
- Neked is van? - mutattam Griffin vállára.
Vetett egy pillantást Griffin félmeztelen testére.
- Tetkóm? - kérdezte, ahogy visszafordult felém. Megrázta a fejét. - Nem, nem tudnám
elviselni, hogy valamit kitörölhetetlenül belém véssenek. - Felvillantott egy mosolyt. - Hát
neked?
Elpirultam ártatlan érdeklődésétől.
- Nem... ebben tényleg szűz vagyok. - Azonnal megbántam a kijelentést, ahogy a fejem
búbjáig elvörösödtem. Kuncogni kezdett, élvezte a reakciómat, miközben azt motyogtam: -
Akkor hozom a sörödet...
Amilyen gyorsan csak tudtam, kereket oldottam, miközben magamban azt mondogattam,
hogy tényleg gondolkodnom kellene, mielőtt megszólalok. Kis híján feldöntöttem Dennyt,
amint belépett a bárba.
- Ó, hé! Tudod, mi történt? - ragadta meg a vállamat, miközben alig fért a bőrébe.
Mosolyogva láttam lelkesedését.
- Sejtelmem sincs - feleltem.
- Mark ma félrevont bent a cégnél. Azt akarják, hogy segítsek felállítani az új irodát
Tucsonban. - Őt láthatóan felizgatta a kilátás, de az én szívem kihagyott egy ütemet.
- Tusodban? Tényleg? És meddig tartana? - Próbáltam nem elvenni a lelkesedését, de
valahogy nem repestem az ötlettől.
- Nem is tudom... talán néhány hónapig? Kettőig? - Megvonta a vállát.
Leesett az állam.
- Néhány hónapig? De még csak most rendezkedtünk be! Nincs egy hónap az iskoláig. Be
kell iratkoznom, most kapjuk az új órarendet, a könyveket... én most nem mehetek Tucsonba.
Kissé zavartan nézett rám.
- Nem is kell jönnöd. Csak néhány hónapról van szó, Kiera.
Már nem törődtem a lelkesedésével. Kezdtem dühös lenni.
- Micsoda? - kiáltottam fel, mire a körülöttünk állók mind felénk fordultak. Denny
gyöngéden megfogta a karom, és kivezetett az ajtón.
 Miután félrevonultunk a parkolóban, megragadta a vállam, és maga felé fordított.
- Ez a munkám, Kiera... a közös jövőnk. Ezt kell tennem. - Egyre jobban átütött az
akcentusa, ahogyan eltöltötte az aggodalom.
Éreztem, ahogyan előbuggyannak a könnyeim.
- Két hónap, Denny... az rengeteg idő. - Amióta együtt jártunk, a leghosszabb idő, amire
különváltunk, az a két hét volt, amikor a nagyapja halála után hazament meglátogatni a szüle-
it. Gyűlöltem annak a két hétnek minden egyes percét.
Letörölte hüvelykujjával a könnyeimet.
- Hé... nincs semmi baj. Talán nem fog addig tartani. Nem tudom biztosan. - Szorosan
magához ölelt. - Értünk teszem, Kiera, oké ?
- Nem - sírtam fel újra. Két hónap egész örökkévalóságnak tűnt. - És mikor kell menned?
- Hétfőn. - Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Denny egy idő után elengedett. -
Sajnálom, nem akartalak ennyire fölzaklatni. Azt hittem, te is örülni fogsz. - Összeráncolta a
homlokát. - Talán várnom kellett volna, amíg végzel a munkával.
Amíg szipogva törölgettem a könnyeimet, máris bűntudatot éreztem.
- Nem, minden rendben. Csak megleptél, ez minden. Túlreagálom a dolgot. Minden
rendben lesz, de tényleg.
Néhány percre újra magához ölelt.
- Sajnálom... nem maradhatok. - Szégyenlős mosollyal nézett rám. - Azt akarják, hogy
menjek vissza az irodába tisztázni a részleteket. Mennem kell, tényleg ne haragudj. Csak mu-
száj volt elmondanom...
Visszanyeltem a könnyeimet.
- Menj csak. Különben is dolgoznom kell...
Tenyerébe fogta az arcomat.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek - suttogtam.
Megcsókolta a homlokomat, azzal futva visszaindult a kocsija felé. Láthatóan sietnie
kellett. Felsóhajtottam, és integettem, ahogy elhajtott. Lehangoltan tértem vissza a bárba.
Legelőször azt láttam meg, hogy Kellan Ritával beszélget, és a sörét kortyolgatja, míg hátával
a bárpultnak támaszkodik. Hát persze. Ígértem neki egy sört, mielőtt... megjött Denny. A
gondolat újra könnyeket csalt a szemembe. Gyorsan letöröltem őket, de így sem kerülték el
Kellan figyelmét.
Összeráncolta a homlokát, és elindult a bejárat felé, ahol még most is álltam.
- Minden oké ?
Elnéztem a válla fölött, mert tudtam, ha meglátom az aggódást a szemében, a könnyek
újult erővel törnek föl belőlem.
- Igen...
- Kiera... - Könnyedén a karomra fektette az ujjait, én pedig ösztönösen fölnéztem rá.
Az aggodalom a tekintetében és a váratlanul könnyed érintés azonnal megtette a magáét:
potyogni kezdtek a könnyeim. Habozás nélkül szorosan magához ölelt. Gyöngéden simogatta
a hátamat, és a fejemen nyugtatta arcát. Megnyugtató érzés áradt szét bennem, mégis tovább
zokogtam, miközben a körülöttünk állók csak néztek. Ő nem törődött velük, sem kérdő te-
kintetükkel (elképzeltem, miket mesélnek majd), csak egyetlen szó nélkül magához ölelt, míg
el nem apadtak a könnyeim.
Egyszer Sam is odalépett hozzá, talán hogy tudassa, ideje kezdeniük, de mielőtt egyetlen
szót szólhatott volna, Kellan csak megrázta a fejét. Kicsit hátrébb húzódtam, hogy letöröljem
arcomról a könnyeket.
- Már jobban vagyok. Köszönöm. Menj csak, te vagy az est lénypontja.
Nyugtalanul mért végig.
- Biztos ? Mindenki tud várni még néhány percet...
 Meghatott az ajánlata, de megráztam a fejem.
- Nem, tényleg jól vagyok. Különben is vissza kell mennem dolgozni. Neked is lógok egy
sörrel.
Elengedett, és halkan nevetgélt.
- Majd legközelebb. - Megcirógatta a karomat, majd halvány mosollyal elfordult, hogy
csatlakozzon a többiekhez, akik már elhelyezkedtek a színpadon.
A banda mindig jól játszott, de most azt is óhatatlanul észrevettem, hogy Kellan tekintete
a szokásosnál többet keresi az enyémet. Olykor a homlokát is összeráncolta, amire megnyug-
tatónak szánt mosollyal feleltem. Valóban jobban éreztem magam. Nem kellett aggódnia
miattam, bármennyire kedves volt is tőle.
A bár zárása után a szokottnál tovább maradtam, még Jennyt is visszautasítottam, aki
előzékenyen fölajánlotta, hogy hazavisz. Egyszerűen nem álltam készen rá, hogy
hazamenjek. Már az fájt, ha belegondoltam, hogy erről kell beszélnem Dennyvel, vagy hogy
talán még haza sem ért. Nem igazán tudtam eldönteni, melyik a gyötrelmesebb, és egyelőre
nem is akartam kideríteni.
Fordítva ültem a pult közelében, a szék háttámláján lógattam a karom, és feldúcoltam az
állam. Hétfő... Eddig minden olyan csodálatosan ment, erre most van egy hetem, mielőtt
Denny két teljes hónapra eltűnik az életemből. Belegondoltam, milyen lesz nélküle, de még
túl korainak tűnt erről agyalni. Ott lesz a holnap délután, azután az egész vasárnap, azután...
nos, ki tudja, mikor látom legközelebb.
Éreztem, ahogyan újra kicsordulnak a könnyeim, és dühödten letöröltem őket. De most
komolyan, csak néhány hónap az egész, emiatt kár ennyire kibukni. Higgadj már le, utasítot-
tam magam.
Mielőtt még megláttam volna, éreztem, ahogyan Kellan leült mellém.
- Hé. - Gyöngéden elmosolyodott. - Akarsz róla beszélni ?
Elnéztem a színpad felé, ahol a banda még most is lógott.
Evant lekötötte Sam, Griffin és Matt azonban meredten nézte
Kellant és engem. Griffin torz vigyorral tett valami megjegyzést, mire Matt a szemét forgatta,
és nevetett. El tudtam képzelni, miről beszélhetnek. Na nem, itt nem akarok beszélni róla. Ha
már nem tudom megállni sírás nélkül, nem akarom, hogy az összes P. Fej lássa. Épp eleget
szívatnak így is. Megráztam a fejem.
Kellan látta, ahogyan a tekintetem a bandára tapad, és mintha olvasott volna a
gondolataimban.
- Akarod, hogy hazavigyelek?
Visszafordultam felé, és hálásan bólintottam. Amúgy is gyorsan fogyatkoztak az esélyeim
arra, hogy ilyen későn hazajussak.
- Igen, köszönöm.
- Oké, akkor összeszedem a cuccom, és mehetünk. - Elbűvölően rám mosolygott, én
pedig valamilyen okból belepirultam. Odasétált a srácokhoz, akik legurítottak még egy utolsó
italt Sammel, és mondott nekik valamit. Bólintottak. Griffin oldalba bökte Mattet, és
önelégülten vigyorgott. Kellan megrázta a fejét, ahogy magához vette a gitárját. Már
visszafordult felém, amikor Evan megragadta a karját, és mondott valamit neki. Kellan vetett
rá egy ingerült pillantást, és megrázta a fejét. Evan láthatóan beérte a válasszal, mert
elengedte a karját.
Kellan visszatért hozzám, és melegen elmosolyodott.
- Kész vagy?
Bólintottam és felálltam, miközben felsóhajtottam, és próbáltam felkészülni rá, hogy vagy
otthon találom Dennyt, vagy nem. Távoztunkban erőtlenül intettem Ritának. Felhúzta a
szemöldökét, sokatmondóan elmosolyodott, és rám kacsintott, hogy ettől újra elpiruljak.
Szemlátomást azt gondolta, hogy amint kettesben maradok Kellannel, a legelső dolgom lesz
ráugrani. Valahogy nyugtalanná tett ez a tudat.
A hazaút meghitt csöndben telt. Kellan egyszer sem erőltet- te a beszélgetést. Kedvessége
és a korábbi gyöngéd ölelés emléke bírt rá arra, hogy mégis meg akarjak nyílni előtte.
Denny elmegy... - törtem meg halkan a csöndet.
Döbbentem kapta felém a fejét.
- Hogyhogy?
Közbevágtam, amint tudatosult bennem, milyen sötétre sikerült a kijelentés.
- Nem, csak néhány hónapra... csak a munkája miatt.
Elernyedt, és halványan el is mosolyodott.
- Ó, már azt hittem...
Felsóhajtottam.
- Nem, csak én reagáltam túl. Minden a legnagyobb rendben, csak...
- Még sosem voltatok külön - fejezte be helyettem.
Megkönnyebbüléssel töltött el a tudat, hogy megért engem.
- Igen. Mármint voltunk, de nem ilyen hosszú ideig. Azt hiszem, egyszerűen csak
megszoktam, hogy mindennap találkozunk, és... olyan sokáig vágytam rá, hogy végre együtt
éljünk. Minden tökéletesen ment, erre most...
- Erre most elmegy...
- Igen. - Felé fordultam. Az útra meredt, és láthatóan mélyen a gondolataiba temetkezett.
Az utcai lámpák sárgás fénye időközönként szétáradt az arcán. A hatás csak még vonzóbbá
tette. Egészen megigézett, ahogyan az arca hol fénybe, hol sötétbe borult; nem tudtam levenni
róla a tekintetem. Eltűnődtem, mire gondolhat.
- Semmire... - Újra felém fordult, mire felriadtam a révedezésből. Csak most tudatosult
bennem, hogy hangosan is föltettem a kérdést. Elmosolyodott. - Én csak reméltem, hogy jól
mennek majd a dolgaitok. Ti ketten... - Nem fejezte be a gondolatot, csak mosolygott, és
tovább meredt az útra.
Elvörösödtem, miközben újfent arra gondoltam, hogy jobban oda kellene figyelnem,
miket mondok a jelenlétében. Nyilvánvalóan még a gondolataimra is ügyelnem kell, mert a
közelében akaratlanul is ki-kicsúsztak a számon.
Nem sokkal később ráfordultunk a felhajtóra. Felsóhajtottam, és valamennyire
megnyugodtam. Denny viharvert öreg Hondája már ott parkolt a ház előtt. Azt hiszem,
mégiscsak abban reménykedtem, hogy otthon lesz. Kellanhez fordultam.
- Nagyon köszönök... mindent.
Szinte szégyenlősen nézett vissza rám.
- Szívesen, Kiera.
Kiszálltunk, és bementünk a házba, ahol fölsiettem a lépcsőn. Megálltam az ajtónknál,
kezemmel a gombon, és hirtelen nyugtalanná tett a gondolat, hogy be kell lépnem.
- Nem lesz semmi baj, Kiera - szólt Kellan lentről, az ajtó mellől, ahonnan engem figyelt.
Elmosolyodtam, és suttogva jó éjszakát kívántam, azután összeszedtem magam, és
beléptem a sötét szobába. Miután becsuktam az ajtót, beletelt néhány pillanatba, amíg a
szemem hozzászokott a sötétséghez. Hallottam Dennyt megfordulni az ágyban, mielőtt még
láthattam volna. Felkönyökölt, és engem nézett.
- Szia... későn jöttél. - Álmos hangján még jobban átütött az akcentusa.
Nem szóltam. Még most sem tudtam biztosan, hogyan érzek ezzel az új helyzettel
kapcsolatban, leszámítva azt a tényt, hogy mélyen elszomorít. Leültem az ágy végébe, és
felhúztam a pizsamámat, míg ő némán figyelt. Csak azután törte meg a csendet, hogy
átöltöztem.
- Kiera... - suttogta. - Mondj végre valamit.
Felsóhajtottam, és bemásztam a takaró alá, miközben ő oldalt fordult, hogy
szembekerüljön velem. Ujjai végigfutottak a hajamon, majd az arcomat cirógatták.
 - Mi zajlik idebent ? - kopogtatta meg lágyan a halántékomat.
Elmosolyodtam.
- Csak nem tudom, milyen lesz nekem nélküled. - A mosoly rögtön lehervadt az
arcomról.
Megcsókolta a homlokom.
- Otthon, munka, otthon, munka... Talán pont ugyanolyan, mintha itt lennék.
- Lehet, de egy percét se fogom élvezni. - Meredten néztem a párnáját.
- Te is hiányozni fogsz nekem - nevetett föl.
Belenéztem a szemébe.
- Igazán?
Meglepetten hunyorgott.
- Hát persze. Várjunk csak... te azt hiszed, hogy én akarok menni ? Hogy nekem könnyű?
Hogy nekem nem fogsz minden egyes nap hiányozni ?
- Igen. - Ez a gondolat az este folyamán többször is megfordult a fejemben.
Most ő sóhajtott fel.
- De hát ez nevetséges, Kiera. - Felvillantotta előttem kedves mosolyát. - Halálosan unod
majd, olyan sűrűn foglak hívni.
Sikerült kipréselnem magamból egy mosolyt.
- Azt ne is várd. - Elkomorodtam. - Tényleg menned kell, muszáj ezt csinálnod?
Felhagyott a mosolygással, ahogy hallotta a hangomat.
- Igen. - Lassan bólintott.
Fölvetettem az állam.
- És visszajössz, amint végeztél?
- Abban a szent pillanatban - mosolyodott el újból.
- Rendben. - Egy pillanatra elhallgattam. - Akkor már csak egyvalamit kell tisztáznunk...
Kíváncsi pillantást vetett rám.
- Mi lenne az ?
Arcára fektettem a tenyerem, és gyöngéden megcsókoltam
- Hogy hogyan töltsük el ezt az utolsó két napot.
Elmosolyodott, és közelebb hajolt, hogy a fülembe súgja mindazt, amit az elkövetkező
két napban tehetünk. Mosolyogtam, nevettem, a vállába öklöztem, újra nevettem, elpirultam,
végül szenvedélyesen megcsókoltam. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy a dolgok
nemsokára megváltoznak...
A hétfő reggel gyorsabban eljött, mint azt valaha is lehetségesnek tartottam volna. Az
utolsó két nap minden egyes percet próbáltuk együtt tölteni. Denny hihetetlenül türelmesen
viselte, hogy rajta lógtam. Jól tudta, milyen nehéz lesz ez a számomra. Magamban azt
reméltem, hogy legalább ilyen nehéz lesz az ő számára is. Egy részem azt akarta, hogy jól
boldoguljon, nyűgözze le a főnökeit, és érezze magát csodálatosan, de még jobban örültem
volna annak, ha akkora szívásnak éli meg az egészet, hogy többé egy napra sem akar majd
elválni tőlem.
Kellan kedvesen felajánlotta, hogy kivisz minket a reptérre, így elbúcsúzhattam Dennytől.
Annyira hálás voltam ezért. Tudtam, hogy túl ideges lennék a vezetéshez, ahhoz meg
végképp nincs erőm, hogy egy taxiban köszönjünk el. A létező legutolsó pillanatig Dennyvel
kellett lennem, és látnom kellett felszállni a gépét, hogy rendesen lezárhassam a dolgot.
Ám ahogy a gép végül felszállt, mi pedig ott maradtunk Kellannel a reptéren, hirtelen
mégis azt kívántam, bár otthon lennék, és telezokoghatnám a párnámat. Kellan, látva feltörni
készülő könnyeimet, édesen átkarolta a vállam, és némán visszaterelt a kocsihoz.
Szinte alig érzékeltem, ahogyan visszaértünk az autóhoz, és hazamentünk. Magamban a
legkülönfélébb borzalmas helyzeteket álmodtam meg, a létező összes rosszat, ami miatt soha
többé nem láthatom az én gyönyörű barátomat. A zokogás végül az autópályán kapott el.
 A drága Kellan, akit meglepő módon egyáltalán nem taszították a könnyeim, ahogyan a
legtöbb srácot taszították volna, leültetett a kanapéra, majd hozott egy doboz zsebkendőt és
egy pohár vizet. Azután lehuppant a fotelba, és keresett valami ostoba vígátékot, amit mind a
ketten nézhettünk. Az ötlet bevált: rövid idő múlva már mindketten nevettünk. Valamikor a
film vége felé kezdtem elaludni, és éreztem, ahogyan Kellan rám terít egy könnyű takarót,
mielőtt álomba zuhantam.
Órákkal később, egyedül ébredtem a nappaliban. Újra lepörgettem magam előtt azt az
utolsó néhány percet a repülőtéren, egyszerre gyűlöltem és kiélveztem a gyöngéd búcsút...
Denny szorosan magához ölelt, én pedig megragadtam az arcát, és olyan mélyen, olyan
szenvedélyesen csókoltam, ahogyan csak tudtam - legalább legyen min gondolkodnia, ha
egyszer elmegy. Végül elhúzódott tőlem, kifúlva, de gyöngéd mosollyal az arcán.
- Szeretlek... nemsokára újra veled leszek, rendben? Ne aggódj. - Arcon csókolt, én meg
csak bólintottam. Egyetlen szót se tudtam kipréselni összeszorult torkomon.
Ezután odalépett Kellanhez, aki tőlünk tisztes távolságra várakozott, onnan nézte
búcsúnkat. Denny még egyszer visszanézett rám, mielőtt Kellanhez hajolt, hogy súgjon
valamit a fülébe. Kellan elfehéredett, és vetett felém egy pillantást. Denny elhúzódott tőle,
elkomolyodott, és a kezét nyújtotta neki. Kellan sápadt arccal és kissé zavartan bólintott,
elfogadta, és megrázta Denny kezét, azután halkan odasúgott neki valamit. Ahogy őket
néztem, azon tűnődtem, mit mondhatott neki Denny. Az után Denny utoljára még felém
fordult, küldött egy csókot, és felszállt a gépre. Magamra hagyott.
Elcsigázottan sóhajtottam fel, ahogy újra fölidéztem az emléket. Hirtelen megcsörrent a
telefon, én pedig rohantam, hogy fölvegyem. Denny édes hangja betöltötte az elmémet és a
szívemet. Még csak fél napja volt tőlem távol, de máris gyötrelmesnek éreztem a hiányát.
Elmesélte, milyen volt az utazás, és éppen hol tartózkodik. Sokáig feltartottam a telefonnál,
míg végül azt mondta, le kell tennie, de megígérte, hogy este, lefekvés előtt még hívni fog.
Duzzogva beleegyeztem.
Aznap este dolgoznom kellett, és utáltam a műszak minden egyes percét. Szinte fizikai
fájdalommal töltött el a tudat, hogy talán emiatt mulasztom el Denny hívását. Nem mondta,
pontosan mikor fog hívni, csak annyit, hogy lefekvés előtt - de kinek a lefekvési idejéhez
képest, az övéhez vagy az enyémhez? Ez egész éjjel nem hagyott nyugodni. A végén még
Ritával is összekaptam, aki tett egy rosszízű megjegyzést arról, hogy végre kettesben
maradhatok Kellannel. Összekevertem a vendégek rendeléseit, és még annyi fáradságot se
vettem, hogy elnézést kérjek. Még Griffin is kapott egyet a fejére, amikor megmarkolta a
fenekemet. Azt a pillanatot, mondjuk, kimondottan élveztem...
Kellan aznap sokáig bent maradt, és munka után haza is fuvarozott. Egész úton kész
idegroncs voltam, csak reménykedni tudtam, hogy nem mulasztottam el Denny hívását, hogy
még ébren van, és tudok vele beszélni, akár órákon át. Talán csak lefekszem a konyhapultra,
és ott alszom, így addig beszélhetünk, amíg be nem ájulok. Nem... tényleg össze kellett
szednem magam.
Kellan mosolyogva hallgatta sóhajtozásomat.
-Lefogadom, hogy Denny még ébren van, ha fel akarod hívni.
Visszamosolyogtam rá.
-Köszönöm, hogy ma egész nap engem fuvarozgattál.
Halkan fölnevetett.
Nagyon szívesen, Kiera. - Egy pillanatig nem fordítottam el a tekintetem, csak azután
hagytam, hogy a gondolataim újra visszatérjenek Denny utolsó öleléséhez.
A telefon néhány perccel az érkezésünk után csörrent meg, én pedig vigyorogva, mint
kisiskolás, az első csöngetésre fölvettem. Denny tudta, hogy dolgozom, ezért tökéletesen
időzített. Ellazultam, amint arra gondoltam, hogy igazából fölöslegesen idegeskedtem egész
éjjel. Denny is vágyott rá, hogy beszéljen velem. Így vagy úgy, de elért.
 Kellan belépett, és mosolyogva kivette a kezemből a telefont.
-Jó éjt, Denny - köszönt bele, azzal visszaadta a kagylót, rám kacsintott, és indult
lefeküdni.
Mi meg csak beszéltünk és beszéltünk... órákon át.
 5.FEJEZET
Magányosan

Az az első hét volt a leghosszabb egész életemben. Miután az iskola még mindig nem
kezdődött el, és egész nap nem akadt túl sok tennivalóm, fájóan éreztem minden egyes nap
minden egyes órájának minden egyes percét, még azt is, ahogyan a másodpercmutató lassan
előrearaszolt.
Kellan a maga részéről mindent megtett, hogy szórakoztasson. Elcsevegett velem kávézás
közben, megpróbált megtanítani gitározni (ami elképesztően rosszul ment), végül még futni
is elrángatott, hogy rövid úton megutáljam Seattle-t. Az igaz, hogy gyönyörű város, de vajon
kedvez-e a futóknak, akik szívesebben sportolnának egy lapos pályán, mint a meredek
dombokon? Hát nem. Még a fél távot se tettük meg, máris visszafordultam, hogy
hazagyalogoljak. Kellan nevetett rajtam egy sort, de végül felajánlotta, hogy hazasétál velem.
Gyöngének és némiképp ostobának éreztem magam, ezért mondtam neki, hogy csak fusson
tovább, azzal visszakutyagoltam, hogy átadjam magam az önsajnálatnak.
Kellan eljött velem vásárolni is, amikor a készleteim vészesen kezdtek leapadni.
Mulatságos, ugyanakkor teljességgel zavarba ejtő élmény volt. Szerencsére női dolgokból jó
időre fölszerelkeztem - akkor éreztem volna magam igazán zavarban, ha ezeket is vele kell
megvennem. Azért így is belepirultam, amikor lazán bevágott a bevásárlókocsimba egy
doboz óvszert. Kivettem a dobozt, s miközben diszkréten körülnéztem - az arcomon nyil-
vánvalóan a legőszintébb szörnyülködéssel úgy adtam vissza neki, mintha égetné a kezem.
Először nem vette el, csak értetlenkedő mosollyal nézett, de ahogy az arcom és a mozdulata-
im egyre lázasabbak lettek, végül kivette a kezemből, és visszatette a polcra, miközben
leplezetlenül kinevetett zavaromért.
Gyorsan túltettem magam az eseten, és továbbtoltam a kocsit, míg Kellan, aki együtt
énekelt a nyálas háttérzenével (betéve tudta az összeset), különféle dolgokat dobált be, de
most előtte mindig kikérte az engedélyemet. Mosolyogva néztem vonzó, sugárzó arcát.
Félúton járhattunk az üzletben, a kukoricapelyhek között, amikor a hangszórókból hirtelen
egy duett hangzott fel. A női szólamnál várakozó pillantásokat vetett rám, míg én éreztem,
ahogyan a forróság felkúszik az arcomon. Mondjuk úgy, hogy nem születtem énekesnőnek.
Láthatóan jól szórakozott vonakodó arckifejezésemen, és még hangosabban énekelte a
következő versszakot, miközben hátrafelé haladt, és olyan széles mozdulatokat tett, mintha
szerenádot adna. Rettenetesen zavarba jöttem, főként amikor a szembejövők
megmosolyogtak és kinevettek minket. Ő ügyet sem vetett rájuk, csak tovább énekelt, és
figyelte, ahogyan az arcom egyre vörösebb és vörösebb lesz. Szinte szikrázott a szeme,
annyira élvezte kínos feszengésem.
Végül szélesre tárt karokkal és felhúzott szemöldökkel elhallgatott, várva, hogy
bekapcsolódjak, de én makacsul ráztam a fejem, és játékosan a karjára vertem, hátha végre
sikerül leállítanom. Erre fölnevetett, és elkapta a kezem, hogy ott, a sor kellős közepén
megpörgessen, sőt még be is döntsön, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a szerenádot.
Egy idősebb pár kedvesen mosolygott ránk, ahogy elgurult mellettünk.
Amikor már nem bírtam nevetés nélkül, ha nagyon halkan is, de elénekeltem a lányos
részt. Elbűvölően mosolygott rám, azután kuncogva eleresztett. Végeztünk a vásárlással - és a
duettel -, én pedig megfogadtam, hogy mostantól készségesen el- éneklek mindent, amit akar.
Egyszerűen több feszengéssel jár, ha ellentmondok neki.
Leginkább csak azért hívtam fel a szüleimet, hogy azzal is teljen az idő. Nem állt
szándékomban beszámolni arról, hogy Denny egyedül hagyta az ő kicsikéjüket egy idegen
városban, de valahogy mégis kicsúszott a számom - utána órákig hallgathattam a „tudtam,
hogy ez így nem lesz jó, minél előbb haza kell költöznöd” szónoklatot. Ezredszer is
kijelentettem, hogy Seattle- ben maradok, mert itt vagyok boldog. Vagy inkább leszek, ha
Denny végre visszajön. Ismételten megnyugtattam őket, hogy nincs miért aggódniuk.
Denny napjában kétszer-háromszor is felhívott, mely alkalmak a nap fénypontjaivá
váltak. Idővel azon kaptam magam, hogy egyre többet lógok a konyhában, és csak arra várok,
mikor csörren meg a telefon. Eleinte ez tényleg bosszantott. Önálló ember vagyok, egy napot
csak kibírok anélkül, hogy beszélnék vele, ha véletlenül elmulasztom egy hívását. De néhány
órát mindenképpen. Próbáltam nem rögeszmésen állni a dologhoz, de persze nem sikerült, és
csodaként éltem meg minden telefonhívást, amit csak kaptam tőle.
- Helló, bébi.
Tudtam, hogy úgy vigyorgok a telefonra, mint egy idióta, de nem tehettem róla. Annyira
hiányzott a hangja.
- Hé... - sóhajtottam bele a kagylóba. - Hogy vagy... mikor jössz már haza? -
Összerezzentem a gondolatra, hogy éppen úgy beszélek, mint a szüleim.
Denny is kuncogni kezdett, amint ez tudatosult benne.
- Remekül vagyok. Fáradtan, de remekül. Sajnos még nem végeztünk itt... bocs. - Őszinte
sajnálatot hallottam ki a hangjából, amit nem álltam meg mosolygás nélkül.
- Semmi gond... csak az a helyzet, hogy őrülten hiányzol.
- Te is nekem.
Ez lett a mi kis mindennapos rutinunk. Hazajössz ? Nem, még nem. Hiányzol. Te is
nekem. Mosolyra késztetett, mennyire szeretem ezt a kölyköt.
- Csak gyorsan bekapok valamit ebédre, azután mennem kell. Mit csinálsz ma este, hogy nem
kell dolgoznod? – Halk nyögést hallottam, mintha halálos fáradtan lerogyna egy székre.
Felsóhajtottam.
- Semmit az égvilágon. Kellan bandája a Razorsben játszik, úgyhogy teljesen egyedül
leszek... - Ahogyan a mondat végére értem, tehetetlenül néztem körbe a hirtelen hatalmassá
váló házon. Valaha tényleg szűkösnek éreztem?
- Miért nem mész el te is ? - Hallottam, ahogyan ásít.
Zavartan néztem a telefonra.
- Hová?
- Kellannel... tudod, meghallgatni a bandát. Legalább nem lennél otthon egyedül... -
Lopva újra ásított, majd olyan hangot hallottam, mintha lehuppant volna az ágyára.
- Tényleg nagyon fáradt vagy, igaz ? - Bántott, hogy én tartom ébren, de még nem álltam
készen arra, hogy letegyem a telefont.
-Ja... azt meghiszem. - Hallottam a hangján, ahogyan elmosolyodik. - Más kedvéért nem
is maradnék fent.
Máris éreztem, ahogyan elszorul a torkom. Olyan nagyon hiányzott.
- Nem akarlak még jobban lefárasztani. Reggel is beszélhetünk, mielőtt munkába indulsz.
Reggelizhetnénk együtt. - Próbáltam megőrizni a látszatot, mintha boldoggá tenne ez a kilá-
tás, miközben mást sem akartam, csak felsírni, hogy jöjjön végre haza.
Nagyot ásított.
- Biztos? Tényleg nem bánnád...
De, legszívesebben egész éjjel beszélgettem volna.
- Persze... egyél, aludd ki magad, és siess haza hozzám.
- Szeretlek, Kiera.
- Én is szeretlek... jó éjszakát.
-Jó éjszakát. - Még egyszer ásított, mielőtt letette a telefont.
Egy teljes percen át némán meredtem a kagylóra, míg a makacs könnycseppek
végigperegtek az arcomon. Még csak kilenc nap telt el, és hová jutottam... itt sírdogálok nagy
magányomban. Kezdett nagyon nem tetszeni. Talán igaza van, és jót tenne, ha kimozdulnék?
Így legalább gyorsabban telne az este. Mire észreveszem magam, máris ideje reggelizni. A
gondolat jobb kedvre derített. Letöröltem a könnyeimet, és fölsiettem az emeletre, Kellan
szobájához.
Bekopogtam a csukott ajtón, ő pedig azonnal kiszólt:
- Gyere be.
Belépéskor elpirultam; még nem volt fogadóképes állapotban. Az ágyon állt, arccal az
ajtó felé, és a farmerjét gombolta. Tiszta pólója még az ágyon hevert, míg elképesztően
kidolgozott teste csak úgy fénylett a víztől, mert előtte zuhanyozott.
Kíváncsi pillantásokkal méregetett.
- Mi az?
Rádöbbentem, hogy az ajtóban állok, és tátott szájjal meredek rá. Nagy nehezen
összeszedtem magam.
- Öö... én csak... szóval arra gondoltam, hogy veled mehetnék... tudod, a Razorsbe...
meghallgatni a bandát. - Minden egyes szóval, ami elhagyta a szám, egyre ostobábbnak
éreztem magam. Hirtelen azt kívántam, bárcsak az én ajtómat nyitottam volna ki, ne az övét,
még ha ettől teljesen magamba zuhanok is.
Széles mosollyal kapta fel a pólóját az ágyról.
- Igazán ? Nem unod még halálosan, hogy engem hallgass ? - Rám kacsintott, ahogyan
felhúzta a pólót mesés testére.
Nagyot nyeltem. Nem tehettem mást, meg kellett bámulnom. Eközben újra azon kaptam
magam, hogy eltátom a számat.
- Nem, még nem... Így legalább lesz mit csinálnom. - Azonnal megbántam, hogy ezt
mondtam; nyilván iszonyú gorombának tartott ezért.
Ő csak fölnevetett, ahogyan átfuttatta ujjait sűrű, nyirkos haján, majd magához vette a
zselét, és néhány gyakorlott mozdulattal csodálatosan kusza frizurát csinált magának. Őszinte
érdeklődéssel figyeltem. Még sosem láttam, hogy valaki így lőtte be a haját. Még csak bele se
nézett a tükörbe; ösztönösen tudta, hogyan keltse a rendezett káosz látszatát - és legyen ellen-
állhatatlanul vonzó.
Pislogni kezdtem, ahogy válaszolt.
- Persze, mindjárt mehetünk. - Leült az ágyra, hogy felhúzza a bakancsát, és megpaskolta
maga mellett a helyet. Leültem és néztem, miközben még mindig végtelenül ostobának
éreztem magam, amiért idejöttem. - Dennyvel beszéltél az imént?
- Igen...
Megállt, és puhatolódzó pillantást vetett rám.
- Lehet már tudni, mikor jön haza? - kérdezte, mielőtt fölvette a másik bakancsát.
- Nem - sóhajtottam fel.
Kedvesen elmosolyodott.
- Már biztos nem tart soká. - Felállt, és magához vette az újabbik gitárját, hogy eltegye az
ágyon fekvő nyitott tokba. - Meglátod, gyorsan elrepül az idő. - Olyan bátorítóan mosolygott
rám, hogy nekem is mosolyognom kellett. - Kész vagy? - Becsukta a tokot, és vállára vette a
pántot.
Bólintottam, azzal elindultunk lefelé. Magához vette a kulcsait, én meg az
igazolványomat és némi készpénzt a borravalóból, azután már indultunk is.
Az este meglepően jól sikerült. A Razors szűkösebbnek tűnt Pete bárjánál: hosszú,
téglalap alakú helyiségében elöl alakították ki a színpadot, vele szemben a hosszú bárpulttal,
míg a többi teret az asztalok és székek töltötték ki. Kellan a legközelebbi asztalhoz ültetett,
hogy a legelső sorból láthassam a műsort.
A banda szokás szerint hihetetlen jól játszott, valahogy mégis visszafogottabban, mintha
csak magánelőadást tartana nekem és húsz legközelebbi barátjának. Kellan egy bárszéken ült,
miközben énekelt és gitározott, s most, hogy a kiéhezett rajongók távol maradtak, felére
visszavett az érzékiségből. Nem mintha a lányok nem sikoltoztak volna itt is utána meg a
többi srác után, csak épp nem miatta zarándokoltak el ide, ahogyan eszement társaik a
zenekar törzshelyére, Pete-hez.
Azon kaptam magam, hogy teljesen magával ragad Kellan előadása, tényleg odafigyelek
a szövegre és a hangszínre. Néhány nótát még együtt is énekeltem vele, amitől sugárzóan el-
mosolyodott, amikor észrevette. Denny remek ötletet adott, és az este gyorsan eltelt. Mielőtt
észbe kaptam volna, a fiúk már a cuccot pakolták, míg Kellan elköszönt a jelen lévő
ismerősöktől. Néhány közelebb furakodó lányt arcon is csókolt, azután már indultunk is
hazafelé.
Útközben mosolygott, és halkan énekelgette az utolsó számot, miközben hüvelykujjával
verte a ritmust a kormányon. Azt a dalt hallottam újra, ami Seattle-ben töltött első esténken
annyira megindított, s amitől úgy éreztem, egy pillanatra látom Kellan legbelső énjét.
Felfigyelt érdeklődésemre, és szélesen mosolyogva rám nézett, úgy énekelt tovább.
- Imádom ezt a számot. - Viszonoztam a mosolyát, ő pedig bólintott, és tovább énekelt. -
Úgy látom, számodra is fontos. Valami különleges jelentése van? - Nem kellett volna ezt kér-
deznem. Nos, most már megtörtént...
Elhallgatott, és kérdő pillantást vetett rám.
- Hm. - Még a dobolást is abbahagyta, s csak lassan fordult vissza az út felé.
- Mi az? - kérdeztem félénken, remélve, hogy nem bántottam meg.
Félig elmosolyodott, és nem úgy tűnt, mint aki szívére vette a dolgot.
- Ezt még senki sem kérdezte tőlem. Mármint a bandán kívül. - Megvonta a vállát, ahogy
rám nézett. Elvörösödtem és elfordultam. Nyilván komplett idiótának tart, amiért ilyeneket
kérdezgetek tőle.
- Igen... - felelte halkan.
Hunyorogni kezdtem, ahogy visszafordultam felé. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy
akaratlanul is kimondtam, amire gondoltam, és csak helyesel, hogy komplett idióta vagyok,
de ő melegen elmosolyodott, mielőtt hozzátette:
- Igen, sokat jelent nekem...
Nem árult el többet. Beharaptam az ajkam, és tudatos döntést hoztam arról, hogy nem
kérdezősködöm többet, bármenynyire érdekel is a válasz. Abból, ahogy minden figyelmét az
útra szegezte, de lopva vetett felém egy-egy pillantást a szeme sarkából, látni lehetett, hogy
nem szívesen beszélne erről. A hallgatás mérhetetlen erőfeszítést követelt a részemről, de
tiszteletben tartottam az érzéseit, és nem szóltam.
Másnap a reggeli telefonban beszámoltam Dennynek az estémről, ő pedig hallhatóan
örült, hogy nélküle is jól éreztem magam. Nekem csöppet sem tetszett a gondolat - én vele
akartam jól érezni magam -, de igazat kellett adnom neki. El kell járnom hazulról, és fel kell
találnom magam, amíg nincs velem. A búslakodással semmire se megyek.
Elkezdtem hát többet lógni Jennyvel. Már a következő vasárnap délután átjött sivár
otthonunkba, ahol teljesen ledöbbent azon, mennyire jellegtelen minden. Az egész délutánt a
piacon és kis üzletekben töltöttük, próbáltuk felkutatni a legolcsóbb, mégis legtetszetősebb
holmikat, amelyekkel feldobhattuk kicsit a helyet.
Sikerült találni egy-két kellemes art deco darabot a nappaliba, néhány festői tájképet a
szobámba, pár kávés és persze egy teás témájú posztert a konyhába, meg egy érdekes, lehulló
vízcseppet ábrázoló fotót a fürdőbe. A kezembe akadt egy régi Ramones- plakát, amit
Kellannek szántam, akinek a szobája éppoly sivárnak tűnt, mint a ház többi része.
Szereztem egy rakat üres képkeretet is, és ezen felbátorodva előhívattam a képeket,
amelyeket a beköltözésünk első hetében kattogtattunk el Denny kamerájával. Némelyik
rólam és Dennyről készült, néhány csak a fiúkról, és pár - köztük a kedvencem, amit a
családommal is meg akartam osztani - mindhármunkról. Jennyvel persze felhajtottunk
néhány kifejezetten csajos holmit is: kosarakat, dísznövényeket, mintás törölközőket a
fürdőbe. Meg egy olcsó üzenetrögzítőt, így nem kellett azon izgulnom, hogy elszalasztok egy
telefonhívást.
 Nem tudtam, Kellan mennyire fog lelkesedni azért, hogy lányossá varázsoljuk a lakását,
mindenesetre nem találtuk otthon,
amikor hazaértünk a bevásárló körútról. Kuncogva nekiláttunk, hogy mindent a helyére
tegyünk, mire visszatér. Épp végeztünk a konyhában, amikor végül beállított.
Végigmért Jennyt és engem, ahogyan föltettük az utolsó kávés nyomatot is, majd
elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Azután fölnevetett, elfordult, és elindult föl a
szobájába. Jennyvel úgy láttuk, ennél több elismerésre hiába is várnánk, ezért vihogva
folytattuk a lakásfelújítási projektet.
Amikor Jennynek nem sokkal később el kellett mennie, jelentkezni a műszakra,
megköszöntem neki, hogy segített eltölteni az időt és kicsinosítani a házat. Búcsúzóul
felkiáltott Kellannek, majd miután megkapta a választ, integetett, és sietve távozott. Abban a
tudatban, hogy Kellan aligha van elragadtatva a változástól, csöndben lopództam föl az
emeletre.
Az ajtaja csikorogva résnyire nyílt, így épp ki tudtam venni, ahogyan az ágy szélén ül, és
üres arckifejezéssel mered a padlóra. Kíváncsian kopogtam be az ajtón. Fölnézett, ahogyan
benyitottam, és a szobájába invitált.
- Hé... ne haragudj a cuccokért. Ha nem tetszik, mindent leszedek. - Szabadkozva
elmosolyodtam, és leültem mellé az ágy peremére.
Mosolyogva csóválta meg a fejét.
- Nem, minden oké. Amúgy is kicsit... üres volt. - A válla fölött a falra akasztott plakátra
mutatott. - Tényleg tetszik... rendes tőled.
Mosolyogva néztem vissza rá.
- Gondoltam, hogy örülni fogsz neki. - Azon tűnődve, merre járhattak korábban a
gondolatai, kibukott belőlem: - Minden oké ?
Zavartan nézett rám.
- Persze, semmi gond... miért?
Hirtelen zavarban éreztem magam, bár nem tudtam biztosan, miért.
- Semmi, csak úgy éreztem... de tényleg, ne haragudj.
Egy hosszú pillanatra elgondolkodott, és úgy tűnt, azon vívódik, elmondjon-e valamit.
Még a lélegzetemet is visszafojtottam, ahogyan szembesültem áthatóan kék tekintetével.
Hirtelen elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Nem vagy éhes ? Beugrunk Pete-hez ? - Sugárzóan mosolygott - Olyan régen nem
jártam ott...
A bár rendesen megtelt, pedig még alig kezdődött el az este. Kellannel a szokott asztalnál
ültünk le, és Jenny mosolyogva indult felénk, hogy fölvegye a rendelésünket. Hamburgert és
sört kértünk, s miközben vártunk, elnéztem a tömeget. Furcsa érzés volt, kettesben lenni
Kellannel egy nyilvános helyen, különösen ott, ahol dolgozom. Rita érdeklődéssel figyelt
minket, míg én próbáltam kerülni vele a szemkontaktust. Hajlamos volt a létező
legrosszabbat feltételezni rólunk.
Úgy tűnt, Kellant az égvilágon semmi sem izgatja. Kényelmesen hátradőlt, föltette a
lábát, és engem nézett. Hirtelen belém villant, hogy az egész napot Jennyvel töltöttem, azután
meg le - kötött a lakberendezés, most pedig itt vagyok Pete-nél. S közben egész nap nem
beszéltem Dennyvel. A gondolat kellemetlenül érintett. Még nem múlt el nap úgy, hogy ne
beszéltünk volna egymással. Annyira nyugtalanított a dolog, hogy kis híján megkértem
Kellant, vigyen haza.
Észrevette hangulatváltozásomat.
-Minden oké?
Ráeszméltem, hogy bután viselkedem, meg hogy az új üzenetrögzítőmön annyit
hallgathatom Denny hangját, amennyit csak tetszik, ha valamiért kihagynám egy hívását.
Elmosolyodtam és megvontam a vállam.
 -Semmi, csak Denny-vágyam támadt. Majd elmúlik.
Eltűnődött a válaszomon, azután lassan bólintott.
Miután Jenny kihozta a sörünket, szótlanul kortyolgatta a magáét, s közben átható
tekintettel figyelt. Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam, ezért örültem, amikor
néhány perccel később megérkezett a vacsoránk. A feszengés gyorsan elmúlt, evés közben
már oldottan társalogtunk. Nem tudom, mennyi ideig ültünk és ettünk, beszélgetünk és
söröztünk, csak azt tudom, hogy végül nem voltunk egyedül az asztalnál.
Ahogy minden este, a P. Feje: többi tagja is tiszteletét tette Pete-nél, és habozás nélkül
csatlakozott hozzánk, még ha nem is hívtuk. Nem bántam. Jól éreztem magam a fiúk
társaságában. Griffin társaságában talán nem annyira, de amíg bírt parancsolni a kezének,
addig őt is elviseltem.
Szerencsére Kellan mellé, az asztal túlsó oldalára ült. Persze muszáj volt hátba veregetnie
Kelant, és megjegyeznie:
- Szép fogás, ember - miközben gúnyos pillantást vetett felém. Én a szememet forgattam,
miközben Kellan csak nevetett. Matt mellém huppant le, míg Evan az asztal végéhez húzott
egy széket.
Jenny nemsokára mindenkinek sört hozott, és aznap estére én lettem a banda ötödik tagja.
Szívesen figyeltem a srácokat akció közben, és miután sokan eljöttek, bőven nyílt alkalom rá,
hogy lássam, amint kapcsolatba lépni az emberekkel. Oké, többnyire a lányokkal. Érdekesnek
találtam a különbséget, ahogyan mindegyikük másként „lép kapcsolatba" a rajongókkal.
Persze ez alól senki, még a hallgatag Matt és az édes Evan se húzta ki magát. Mindannyian
élvezték, hogy sztárok, csak épp eltérő formában és eltérő mértékben.
A skála legszélső végén állt Giffin, aki legszívesebben a karján húzogatta volna a
hódításait jelző strigulákat, ha ez valaha is eszébe jut, de így sem habozott részletesen
beszámolni a kalandjairól, valahányszor találkozott valakivel, aki hajlandó volt meghallgatni.
Ezt visszataszítónak találtam, ezért amennyire lehetett, igyekeztem elkerülni. A banda többi
tagja, ahogyan a pasik általában, annál izgatóbbnak tartotta a beszámolókat, de némelyik lány
is megállt, hogy a nyálát csorgassa a gusztustalan történeteken. Szinte láttam, ahogyan
gondolatban odaképzelik magukat a mesék szereplőinek helyébe.
Griffin mintha bizarr vetélkedést folytatott volna Kellannel, folyton azt kérdezgette, hogy
neki megvolt-e ez vagy az a lány. Becsületére legyen mondva, Kelan nem szállt be a
versengésbe. Sosem adott egyenes választ Griffinnek, és diszkréten témát váltott, mielőtt még
elárulta volna, hogy az adott lányt „megcsinálta-e”. Ahogy így jobban végiggondoltam rövid
ismeretségünket meg azt, vajon együtt volt-e az adott valakivel vagy valakikkel, rájöttem,
hogy még sosem láttam senkivel. Legfeljebb csak flörtölni - állandóan és mindenkivel
flörtölni. Pedig tényleg kiélvezte a népszerűséget. Rengeteget tudtam a hódításairól, de
jobbára csak a bárban lógó lányoktól, a banda tagjaitól és - fúj! - a vécé faláról. Miután azt
nehezen tudtam volna elhinni, hogy egy ilyen jó megjelenésű srác ne találjon minden ujjára
valakit, óhatatlanul is elkezdtem azon tűnődni, hová járhat.
Jelenleg egy barna hajú nővel csevegett: félrehajtotta vállig érő haját, és közelebb hajolt,
hogy belesúgjon valamit a fülébe, mire az kuncogni kezdett, és végigsimított a mellkasán.
Elfordultam, hogy megfigyeljem a színpad szélén ülő Evant.
Evan féktelenül mókás fickó hírében állt. Annak alapján, amit róla hallottam, kiszemelt
magának egy-egy lányt, akivel rövid ideig együtt járt, majd amikor már kezdett volna
komolyra fordulni a dolog, gyorsan átváltott valaki másra. Akibe beleszeretett, azt nagyon
mélyen szerette, csak sosem tartott túl sokáig az érdeklődése. Kicsit túlságosan is sokat volt
„szerelmes”. Jelenleg épp egy szűk nadrágos, bögyös szőkére áldozta minden figyelmét.
Elmosolyodtam, és odafordultam Matthez, a banda egyetlen tagjához, aki hozzám
hasonlóan a többieket figyelte. Visszamosolygott rám, és csöndben iszogatta tovább a sörét.
Matt már-már félénken fogadta a lányok közeledését. Sosem láttam, hogy bárkihez is
odament volna. Mindig azok pécézték ki maguknak, de általában még olyankor is beérte
annyival, hogy beszélgetett és flörtölgetett velük. Tökéletesen meg tudtam érteni őt és a
visszahúzódását. Sok szempontból hasonlítottunk egymásra, bár mielőtt az estének vége lett,
még Matt is fölkeltette egy csinos lány érdeklődését, aki közelebb húzott hozzá egy széket.
Megcsóváltam a fejem, belekortyoltam a sörömbe, és folytattam az emberek - jó, a banda -
megfigyelését. A köröttem zajló szüntelen flörtöléstől hirtelen nagyon-nagyon hiányolni
kezdtem Dennyt. Szomorúan meredtem a sörösüvegre, amikor éreztem, hogy valaki közelebb
húzódik hozzám. Fölnéztem Kellanre, aki mosolyogva nyújtotta felém a kezét. Zavartan
fogadtam el, és hagytam, hogy fölállítson.
- Biliárdozunk egy kicsit... velünk tartasz ? - Biccentett Griffin felé, aki ledöntötte a söre
maradékát.
Nem vágytam rá túlzottan, hogy Griffin közelében legyek, de Kellan olyan biztatóan
mosolygott rám, hogy azon kaptam magam, rábólintok az ajánlatra. Átkarolt, és együtt
mentünk át a biliárdszalonba. Észrevettem, hogy a lány, akivel korábban flörtölt, néhány
barátnőjével együtt követ minket. Griffin az ő nyomukban járt, hogy nagyon is illetlen módon
mustrálgassa őket.
Ő lökött először, míg Kellan mellettem állt, kezében a fölfelé meredő dákóval.
Vigyorogva nézte, hogy Griffin egy golyót se képes eltenni, azután az asztal fölé hajolt, és
miután fölnézett rám azzal a huncut félmosollyal, ő is lökött egyet. Fölnevettem, amikor a
fehér golyó messze elkerülte a kiszemelt célt. Kellan az asztalra meredt, és a homlokát
ráncolta, azután újra fölnézett, és ő is elnevette magát, miközben a vállát vonogatva
fölegyenesedett. Barátnője vigasztalóan simogatta meg a hasát, de ő még csak felé se nézett.
Griffin elismerően csapkodta a vállát, ahogyan ellépett előtte.
- Szép lökés! Kösz.
Eltette a következő két golyót, míg Kellan mellettem ült a bárszéken, oldalán a lánnyal,
aki egészen rátapadt, és olyan szemmel méregette, mint aki legszívesebben ott helyben az
ölébe ugrana. Kellan szórakozottan simogatta a térdét, ujjai el-elkalandoztak a szoknyája
alatt, amíg Griffin lökéseit nézte.
A flörtölés miatt kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam, ezért tettem egy gyors
megjegyzést a játékra.
- Nem nagyon megy neked a biliárdozás, igaz ? - Kajánul elmosolyodtam.
Nevetve fordult felém.
- Nem, kösz, hogy észrevetted. - Visszafordult Griffinhez, miközben a barna lány tunyán
beletúrt a hajába. - Szerintem Griffin ezért szeret velem játszani. - Újra fölnevetett, és moso-
lyogva fordult a lányhoz, aki kuncogva nézett vissza rá.
Én csak a szemem forgattam.
- Talán ha jobban odafigyelnél... - Ahogyan felém fordult, és eljátszotta a sértődöttet,
nekem is vihognom kellett.
Egy hosszú pillanatra hirtelen elkomolyodott, azután nevetve csóválta meg újra a fejét.
- Igen... talán...
Elfordultam, és figyeltem Griffint, ahogyan két újabb pontot szerez. Nem is játszott
rosszul. Kellan újra nevetgélni kezdett, mint aki mulatságosnak talált valamit. Ahogy felé
fordultam, láttam, hogy ismét engem figyel, és fanyar mosoly játszik az ajkán.
- Neked kéne játszanod a nyertessel. - Lágyan megérintette térdemet a dákót tartó
kezével.
Kikerekedett a szemem. Nem igazán értettem a biliárdhoz... bár láthatóan ő sem. Még
riadtabban fordultam Griffin felé, aki két lökés között megpróbálta felkapni egy lány
szoknyáját a dákója végével. Nincs az az isten, hogy vele biliárdozzak! Kellan egyre
hangosabban nevetett, ahogyan leolvasta arcomról, mit gondolok.
Kellan befejezte a játszmát (oké, Griffin iszonyúan elkalapálta), majd arcon csókolta a
hirtelen nagyon szomorúvá váló barna lányt. Ezután búcsút mondtunk Jennynek, a banda
többi részének és a kíváncsi Ritának, majd Kellan hazavitt. Lehettem bármennyire magányos,
az este meglepően jól sikerült - de móka ide, móka oda, amint hazaértünk, a legelső dolgom
volt ellenőrizni, hány hívást mulasztottam el.
Egyet sem... az égvilágon egyet sem. Elcsigázottan felnyögtem, és felcsoszogtam az
emeletre.
Miután egész este nem hallottam felőle, Denny másnap reggeli telefonhívása kissé
felbosszantott. Nem győzött mentegetőzni, mindenre megesküdött, hogy a munkahelye kész
bolondokháza, még enni sincs ideje, nem hogy engem hívni. Egy sor kreatív módot kitalált,
hogy kárpótoljon, amíg végül sikerült megnevettetnie, és éreztem, hogy a bosszúságom
némileg alábbhagy. Csakhogy néhány estével később mindez újra megtörtént, majd néhány
nap múlva ismét.
S már nemcsak emiatt kellett aggódnom és bosszankodnom, de lassan eljött az iskolai
beiratkozás ideje is. Úgy volt, hogy Denny fog körülvezetni az új campuson. Nem mintha
jobban ismerte volna nálam, de úgy terveztük, hogy erre szánjuk az egész napot: vasárnap
kiruccanunk, és elintézzük a beiratkozást (nyugodtan rábízhattam az órarendem
megszervezését is), azután benézünk a könyvesboltba, sétálunk egy nagyot az iskola terü-
letén, és fölfedezzük a dolgokat - mindezt együtt. Most, hogy határozatlan időre elutazott,
egyedül kellett elintéznem mindent.
Szerda reggel is a brosúrákat, tájékoztatókat és a kiterjedt campus térképét bújtam,
amikor Kellan belépett a konyhába. Denny távolléte újra felbőszített, míg végül hevesen
kitörtem, és egy széles karmozdulattal mindent lesöpörtem az asztalról. Persze csak ezután
tudatosult bennem, hogy Kellan ott áll közvetlenül mögöttem, különben nem lettem volna
ilyen színpadias. Egyszerűen csak ki nem álltam a gondolatot, hogy ott fogok bolyongani a
suliban egyedül, mint egy eltévedt turista.
Kellan nevetve fogadta kirohanásomat, mire riadtan pördül- tem felé.
- Alig várom, hogy elmondhassam Griffnek. - Szélesen mosolygott, és egy kicsit
túlságosan is élvezte a feszengésemet. Még jobban elvörösödtem, ahogyan belegondoltam
Griffin kaján elégtételébe. Remek.
- Kezdődik a suli ? - Biccentett a földön szanaszét heverő brosúrák felé.
Nagy sóhajjal hajoltam le, hogy fölszedegessem őket.
- Igen, és még egyszer sem jártam a campuson. Fogalmam sincs, mi merre van. -
Fölegyenesedtem, hogy a szemébe nézzek. - Én csak... úgy volt, hogy Dennyvel együtt
megyünk. - Utáltam magam, amiért azt a benyomást keltettem, hogy nélküle még a
legegyszerűbb dolgokat se vagyok képes elintézni. Bármennyire nem lesz könnyű egyedül
megismerkedni új környezetemmel, muszáj lesz boldogulnom Denny nélkül is. - Lassan már
egy hónapja távol van...
Kellan átható, sőt túlságosan is átható pillantásokkal méregetett, míg félre nem
fordítottam a tekintetem.
- A fiúkkal néha szoktunk játszani az egyetemen. - Amikor visszafordultam hozzá,
halványan elmosolyodott. - Ami azt illeti, elég jól ismerem a helyet. Ha akarod,
körbevezetlek.
Óriási megkönnyebbülés töltött el a gondolatra, hogy lesz egy kalauzom.
- Ó, igen, kérlek. - Kapkodva igyekeztem összeszedni magam. - Persze csak ha nem
bánod...
Imádni való mosollyal nézett rám.
- Nem, Kiera, nem bánom...
Próbáltam nem észrevenni a mondat végére helyezett különös hangsúlyt.
- Holnap lesz a beiratkozás. El tudnál vinni, azután vasárnap újra, hogy körülnézzünk?
Szélesen elmosolyodott.
 - Jól hangzik.
Másnap Kellan készségesen elvitt az iskolába, és ott elkísért a felvételi irodába, amelyről
láthatóan pontosan tudta, hol van.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm - hálálkodtam.
Fölemelt kézzel hárította el a szavaimat.
- Tényleg nincs mit.
- Én akkor is nagyon hálás vagyok. Sejtelmem sincs, meddig kell várnom a soromra,
úgyhogy menj csak nyugodtan haza. Majd elcsípek egy buszt.
Fura pillantást vetett rám, azután elmosolyodott.
- Sok szerencsét.
Együtt vártam a többi, idegesnek tűnő diákkal. Miközben magam elé meredtem,
próbáltam végigmenni a kurzusokon, amelyekre jelentkezni fogok, míg csak hozzám nem
lépett egy nő, hogy intsen a felvételi iroda ajtaja felé.
Meleg és meghitt szobában találtam magam, ami kicsit oldotta a szorongásom. Két
hihetetlenül nagy könyvespolcon vaskos, keménytáblás kötetek sorakoztak. Az
iratszekrények és az udvari ablak elé állított óriási, rendezett íróasztal ugyanabban a sötét
cseresznyeszínben pompázott, ami tökéletesen illett a bézs falakhoz. Mindenfelé zöldellő
szobanövények. Nem akárki lehet az iroda lakója, gondoltam - nekem három napnál tovább
semmit sem sikerült életben tartanom.
Az íróasztal mögött ülő nő fölnézett rám, amint asszisztense bekísért a nyitott ajtón.
Hivatalos külseje láttán hirtelen eltöltött a slamposság és kényelmetlenség érzése. Furcsamód
arra vágytam leginkább, hogy Kellan itt legyen velem. Tudtam, neki a legkisebb gondot se
okozná, hogy odasétáljon ehhez a nőhöz, megcsillogtassa előtte igéző félmosolyát, és
megszerezzen tőle mindent, amit csak akar. A nő a tenyeréből enne. Átfutott rajtam a
féltékenység. Mennyivel egyszerűbb az élet, ha az ember tudja magáról, milyen
ellenállhatatlan!
Felsóhajtottam, és kihúztam magam, ahogy közeledtem felé. Talán nem vagyok
különösebben igéző teremtés, gondoltam, de megvan a magamhoz való eszem, és az ilyen
helyen egyedül ez számít. Kinyújtottam a kezem, miközben próbáltam elképzelni, mit tenne a
helyemben Denny.
- Helló. Kiera Allen vagyok. Erre a tanévre átiratkoztam ide, ezért úgy gondolom,
regisztrálnom kell. - Elégedetten mosolyodtam el. Nem is rossz.
Ő is elmosolyodott, és megfogta a kezem.
- Örülök, hogy itt van, Kiera. Miben segíthetek?
Helyet foglaltam. Sokkal jobban ment, mint amire számítottam. Leültünk, és
megbeszéltük, mit tanultam az Ohiói Egyetemen, és mi kell még ahhoz, hogy lediplomázzak.
Megbeszéltük az órarendet, és egyeztettük a kurzusokat, hogy lássuk, hogyan passzolnak
egymáshoz. Ebben a szemeszterben csak háromra kell majd járnom, ami tökéletesen
megfelelt. Így marad elég időm tanulni és őszintén szólva aludni, ha már egyszer késő estig
dolgozom.
A találkozó végére kijelöltük a három kurzust. Európai irodalom az összes nagy
klasszikussal: a Bronte nővérekkel, Austennel, Dickensszel. Tényleg alig vártam, hogy
elkezdődjön. Mikrogazdaságtan - ezt Denny javaslatára vettem fel, aki azzal biztatott, hogy
majd segít. Mondtam neki, hogy egyedül is boldogulok, de ő alig várta, hogy taníthasson. És
végül a pszichológia szak. Igazából általános pszichológiát akartam tanulni, de csak egyetlen
nyílt kurzus fért be az órarendembe: a szexuálpszichológia. Kipirult arccal, de jelentkeztem.
Majd leg- hátulra ülök, és egy szót se szólok. S ha majd hazajön, Denny ebben is segíthet...
Amikor valamivel később elhagytam a felvételi irodát, meglepetten láttam, hogy Kellan a
folyosón támasztja a falat, mindkét kezében egy-egy kávéspohárral. Amikor meglátott, felém
nyújtotta az egyiket, és felhúzta a szemöldökét. Önkéntelenül is szélesen elmosolyodtam,
ahogyan odaléptem hozzá.
- Hát te mit keresel itt ? - kérdeztem, miközben elvettem a felém kínált kávét. - Mondtam,
hogy nem kell megvárnod.
- Gondoltam, azért mégis jobban örülnél egy fuvarnak. - Fölemelte a saját poharát, és
belekortyolt a kávéjába.
Egy hosszú pillanatig csak kábán meredtem rá, mielőtt megcsókoltam az arcát.
- Köszönöm, Kellan... köszönök mindent.
Mosolyogva rám nézett, és megrázta a fejét.
- Gyere, menjünk haza. Útközben majd elmeséled, hová fogsz járni. - Elvigyorodott.
Ahogyan eszembe jutott a pszichológia szak, mélyen elvörösödtem, ő pedig elragadóan
nevetett rajtam.
Vasárnap körülvitt az egyetem területén. Meglepően sok emberrel találkoztunk, akik vagy
kezdtek visszaszállingózni az iskolába, vagy hozzám hasonlóan most először jártak itt. A
hatalmas campus inkább kisebb városra emlékeztetett, mint iskolára. Kellan elsőnek
természetesen a kis bárt mutatta meg, ami az egyetemi könyvesbolttal szemben nyílt.
Mosolyogva ingattam a fejem, amikor beléptünk, hogy bekapjunk egy gyors ebédet, és
megigyunk egy sört, mielőtt belevágunk kis kalandunkba. Ezután betértünk a könyvesboltba,
ahol megtaláltam minden tankönyvet, amire csak szükségem lehet. A legtöbbet használtan
vettem meg, amivel egy kalap pénzt spóroltam - ezek a könyvek iszonyú drágák.
Mosolyognom kellett, míg Kellannel sorba álltunk - egy vaskos anatómiai atlaszt lapozgatott,
miközben két kacarászó egyetemista lánnyal diskurált. Mindig csak az a flört...
Ezután keltünk csak át az úttesten, hogy belépjünk a campus területére. Lélegzetelállítóan
gyönyörűnek találtam. A téglaépületekhez vezető csapások keresztül-kasul behálózták a
gyönyörűen gondozott parkokat és pázsitot. Mindenfelé cseresznyefák álltak; tavasszal a
campus tényleg páratlan látványt nyújthatott. Különböző korú és származású emberek
hevertek a fűben, élvezték a napos időt.
Kellan mosolyogva kalauzolt az elegáns épületek között. Nemcsak a nevüket tudta, de azt
is, melyikben mit tanítanak: Gowen Hall - ázsiai irodalom és politológia; Smith Hall - tör-
ténelem és földrajz; Sacery Hall - filozófia, szociológia és közgazdaságtan (ahol a
mikrogazdaságtani óráim is lesznek); Miller Hall - a felvételi központ, vagyis az egyetem
egyetlen épülete, ahol már jártam; Raitt Hall - kommunikációs képzés és táplál-
kozástudomány. ..
Csak sorolta és sorolta, mi merre található. Elhoztam a tájékoztató anyagokat, de alig
vette elő őket. Úgy tűnt, betéve tud mindent. Nála jobb idegenvezetőt nem is remélhettem, és
idővel azon kaptam magam, hogy egyre hálásabb vagyok érte - a kedvességéért, s nem
csupán azért, mert láthatóan a campus összes zugát ismerte, amit kissé furcsának találtam,
miután azt a benyomást keltette bennem, hogy csak néhányszor zenéltek itt a fiúkkal.
Leginkább talán azért voltam neki hálás, hogy miközben bejártuk az ösvényeket és az
épületek folyosóit, egészen láthatatlanná váltam mellette. Szinte mindenki tekintetét magára
vonta: a lányok - sőt olykor a fiúk is - leplezetlenül megbámulták. A fiúk, ha éppen nem őt
nézték, értetlen arccal figyelték a lányok reakcióját, mint akik nem értik a dolgot. Nekem
tökéletesen megfelelt így, amíg ő volt az, akit bámulnak. Denny elutazása óta tényleg nagyon
magányosnak éreztem magam, és egyre depressziósabb lettem. Egy csomó olyan embert
láttunk, akit nem ismertem, és nem is aznap akartam megismerni, ezért boldogan
beleolvadtam a tömegbe.
Kellan igazán kellemes társaságnak bizonyult, és udvariasan elcsevegett velem. A
folyosókon csak néhány lánnyal szemezett, a többiek pillantását meglepő módon kerülte. Ez
kissé gyanakvóvá tett. Bebarangoltuk az egyetem szinte egész területét, a különböző épületek
hosszú folyosóit. Mindenképp meg akarta mutatni, mely épületekben lesznek az óráim, ezért
elvezett az előadókhoz, és apróra elmagyarázta, hogyan juthatok el oda a leggyorsabban.
 A délután néhány leplezetlen pillantást leszámítva eseménytelenül telt, míg hirtelen bele
nem botlottunk valakibe, aki mindkettőnket meglepett. A folyosón éppen a tanterem felé
tartottunk, ahová az európai irodalom óráimra kell majd járnom, amikor a hátunk mögött
felkiáltott valaki.
- Ó! Istenem! Kellan Kyle!
Kellan zavartnak tűnt, ahogyan egy göndör vörös hajú és szeplős arcú kis fruska felénk
ugrándozott a folyosón. Azután olyan páni rémület futott át az arcán, hogy egy pillanatra azt
hittem, sarkon fordul, és elrohan, de mielőtt még bármit tehetett volna, az aprócska teremtés a
nyakába ugrott, és csókolgatni kezdte.
Döbbenten és feszengve néztem őket. A lány egy pillanatra levált az ajkáról, hogy
izgatottan felsóhajtson.
- Nem tudom elhinni, hogy meglátogatsz a suliban!
Kellan hunyorgott, meglepetésében a száját is eltátotta, de nem felelt.
A lány vetett felém egy pillantást, és elkomorodott.
- Ó, látom, most nem érsz rá. - Kis táskájából papírt és tollat kerített, lefirkantott rá
valamit, azután kihívó mozdulattal bedugta Kellan farmerjának zsebébe. Kellan zavartan
toporgott tovább.
- Hívj fel - búgta neki a lány, majd még egyszer szenvedélyesen megcsókolta, mielőtt
elszaladt a folyosón, hogy egy pillanat múlva eltűnjön a szemünk elől.
Kellan továbbindult, mintha a legkevésbé sem találná különösnek ezt az egészet, nekem
pedig sietnem kellett, hogy utolérjem. Nem tehettem róla, akaratlanul is kíváncsi
pillantásokkal bombáztam, míg ő úgy viselkedett, mintha az ilyesmi mindennapos lenne az
életében. Végül nem bírtam tovább, és felé fordultam.
- Ki volt ez? - kérdeztem rá.
Zavartan és elragadóan ráncolta a homlokát, ahogy koncentrálni próbált.
- Tényleg sejtelmem sincs. - Benyúlt a zsebébe, és elővette a cetlit. - Hm... itt az áll, hogy
Candy. - A tekintetébe lassan felismerés költözött. Elvigyorodott, és visszanézett arrafelé,
amerre a lány eltűnt, míg én kissé bosszúsan forgattam a szemem. Minden korábbi
gyanakvásom igazolást nyert.
Ahogy továbbmentünk, meglepett azzal, hogy összegyűrte, és a szemetesbe hajította a
cetlit. Eltűnődtem ezen, miközben kezdtem lehiggadni. Már azt hittem, hogy... Candy
nemsokára kap egy izgalmas telefonhívást. Nem tudtam visszatartani a somolygást. Szegény
kislány. Pedig milyen izgatott volt.
Egy héttel később, egy napos és vidám vasárnap délelőtt céltalanul pörgettem a
tévécsatornákat. Nem igazán érdekelt semmi, túlságosan elvesztem a gondolataimban. Előző
éjjel Denny megint nem hívott. Ez lassan egyre gyakoribbá vált, én pedig kezdtem tényleg
elveszíteni a türelmem. Hiába próbáltam emlékeztetni rá magam újra meg újra, hogy néhány
hét múlva hazajön, és véget ér ez a földi pokol, semmi sem javított a kedélyemen - aznap
aztán végképp nem. Belemerültem az önsajnálatba. Legalábbis ezt terveztem.
Ezredszerre sóhajtottam fel, amikor Kellan hirtelen fölbukkant a nappaliban, hogy
odalépjen a tévé elé.
- Gyere. - Felém nyújtotta a kezét.
Zavartan néztem föl rá.
-Hm?
- Nem fogsz még egy napot azzal tölteni, hogy a kanapén sóhajtozol. - Elmosolyodott. -
Most velem jössz.
Nem mozdultam, csak mogorván meredtem rá. Nem értettem, hogyan lehet valaki ilyen
jókedvű.
Arcán megjelent az az elbűvölő félmosoly.
- A Bumbershootra.
 - Bumber... mire?
Egyre szélesebb lett a mosolya.
- A Bumbershootra. Ne aggódj, élvezni fogod.
Sejtelmem sem volt róla, miről beszél, ezért gúnyosan elmosolyodtam.
- Kár lenne elrontani egy ilyen tökéletes napot...
- Majd meglátjuk. - Sugárzóan elmosolyodott, és hirtelen a lélegzetem is elakadt szépsége
láttán. Hm, ez még érdekes is lehet...
- Rendben - sóhajtottam fel, és kinyújtott kezére ügyet sem vetve egymagam
tápászkodtam fel, hogy bosszúságot színlelve feltrappoljak az emeletre, miközben ő csak
nevetett.
Hétköznapi rövidnadrágot és pólót viselt, hát leutánoztam: a legrövidebb
rövidnadrágomat és egy feszes, ujjatlan felsőt választottam. Nézte, ahogyan lejövök a
lépcsőn, azután magában somolyogva félrefordította a tekintetét.
- Kész vagy? - Magához vette a kulcsait és a tárcáját.
- Ja. - Még most sem tudtam, mibe akar belerángatni.
Meglepő módon Pete-hez hajtottunk.
- A Bumbershoot is Pete-nél van? - kérdeztem gúnytól csöpögő hangon.
Kellan elmosolyodott, és a szemét forgatta.
- Nem, a srácok vannak Pete-nél.
A szívem váratlanul megsajdult.
- Ó, akkor ők is jönnek?
Behúzta a kéziféket, és a homlokát ráncolta, ahogyan látta csalódottságomat.
- Igen... ugye, nem baj?
Ugyan miért zavarna, gondoltam, és megráztam a fejem.
- Felőlem rendben. Különben is csak az utatokban leszek...
A legaranyosabb módon oldalt billentette a fejét.
- Te sosem vagy az utunkban, Kiera.
Elmosolyodtam, és kinéztem az ablakon, hogy a szívem kihagyjon még egy ütemet. A
srácokkal való lógás együtt járt valamivel, amit a legkevésbé sem kedveltem, és az a valami
most egyenesen felém tartott. Griffin. Felsóhajtottam, hogy Kellan is észrevegye figyelmem
tárgyát. Halkan kuncogott, és közelebb hajolt, hogy a fülembe súgjon.
- Ne félj! Megvédelek Griffintől.
A váratlan közelségtől kicsit elpirultam, de azért küldtem felé egy biztató mosolyt. Griffin
megdöngette az ablakot, és megijesztett, azután az üveghez préselte az ajkát, és obszcén moz-
dulatokat tett a nyelvével, hogy a piercingje ott kopogjon az ablakon. Elfintorodtam, és
félrefordítottam a fejem.
Matt kinyitotta a hátsó ajtót Kellan oldalán, és mosolyogva nézett rám, halványkék
szemében őszinte örömmel.
- Helló, Kiera, te is velünk jössz? Tök jó. - Behuppant, és becsukta az ajtót, míg én
bólintottam.
- Szia, Matt.
Evan az én oldalamra eső ajtót nyitotta ki, és felajánlotta Griffinnek a középső ülést.
- Nem, nem. Én aztán nem utazom a ribik helyén. Ülj csak be. - Griffin méltatlankodva
rázta a fejét.
- A nagy fenét, ember. Az ablak mellett kell ülnöm, különben rosszul leszek. - Evan
fölsóhajtott, azzal újra a középső ülésre mutatott. Griffin a szemét forgatta, és átnézett Mattre.
Matt visszamosolygott rá, de tüntetően nem mozdult. Griffin karba tette a kezét, és tüntetően
ő se mozdult. Evan és Kellan egyszerre sóhajtott fel.
- Ó, Pete szerelmére - nyögtem fel, azzal óvatosan átmásztam az első ülésről, hogy
elfoglaljam a ribik helyét, ahogyan Griffin elbűvölően megfogalmazta.
 - Király! - Griffin gyorsan becsusszant mellém az ülésre, és rácsapta az ajtót Evanre.
Azonnal megbántam a döntésemet, és segélykérőén néztem Kellanre, de ő csak megvonta a
vállát. Fölsóhajtottam, és oldalazni kezdtem Matt felé, míg Griffin olyan szorosan hozzám
tapadt, amennyire csak a hatalmas hátsó ülésen lehetett.
Evan elöl foglalt helyet, odaintett nekem, azzal elindultunk, bárhová mentünk is. Az út
szerencsére nem tartott sokáig. Csak háromszor kellett rácsapnom Griffin kezére, amikor a
combomra tette, és egyszer a nyakamról fejtettem le a karját. Kellan időről időre vetett ránk
egy pillantást a tükörben, de nem láttam elég sokáig az arcát, hogy tudjam, bosszús-e, vagy
épp ellenkezőleg, remekül mulat.
A Bumbershootról kiderült, hogy Seattle zenei és művészeti fesztiválja. Kellan letette a
kocsit az utcán, és a kezét nyújtotta, hogy kisegítsen az autóból, amit nagyon édes gesztusnak
találtam. Ahogy beléptünk a Seattle Centerbe, örültem, hogy később sem engedte el a kezem,
mert hatalmas tömeg hömpölygött odabent. Kellan megvette a jegyemet is - ragaszkodott
hozzá, hogy ő fizessen, ha egyszer ő hívott el azután elindultunk fölfedezni a hatalmas
központot.
Fantasztikus élmény volt: kiállítások és előadások mindenfelé. Útközben elhaladtunk a
Space Needle közelében, Kellan pedig közelebb húzott magához, és azt mondta, hogy
később fölmehetünk, ha van kedvem. Ahogy beljebb jutottunk, a hely annál csodálatosabbnak
tűnt. Tucatnál is több színpadot állítottak fel, és közel ennyi zárt koncerttermet, mindenütt
más-más bandákkal. Minden zenei stílus képviseltette magát, a reggae-től a rockig. Még egy
komikust is láttam a tömegben. Számtalan bódéban árulták a kaját és az emléktárgyakat, és
még egy komplett vidámparkot is összeszereltek. Azt se tudtam, hová nézzek.
Szerencsére úgy tűnt, Griffin és Matt pontosan tudja, hová akar menni, így őket követtük
a tömegben. Ahogy közeledtünk az egyik szabadtéri színpadhoz, a tömeg egyre sűrűbbé vált.
Megszorítottam Kellan kezét, ő pedig elmosolyodott, és közelebb húzott magához. Még
mindig nagyon hiányzott Denny, de szívesen lógtam Kellannel. Volt benne valami...
megnyugtató.
Griffin, Matt és Evan céltudatosan tartott a rajongók kemény magja felé, akik egy olyan
rockbandára őrjöngtek, amiről még életemben nem hallottam. Számomra kicsit erőszakosnak
tűntek, ezért megkönnyebbüléssel töltött el, hogy Kellan a káosztól tisztes távolságra megállt.
Hallgattuk a koncertet, és Kellan némelyik számot együtt énekelte a bandával, de közben
végig a kezemet szorongatta. Hozzá préselődtem, amikor hátulról durván félrelöktek, hogy
elfurakodjanak mellettünk. Ahogy ezt látta, Kellan a derekamra csúsztatta kezét, és odahúzott
maga elé, a biztonságba. Griffinnel ellentétben az ő kezére nem csaptam rá. Melegnek,
megnyugtatónak éreztem az ölelését.
Egy ideig elnéztem a bandát - személy szerint én többre tartottam Kellant és a fiúkat -,
azután tekintetem végigpásztázott a hullámzó tömegen. A többi P. Fejet nem láttam (a banda
nevén még most is kuncognom kellett). Ahogy tüzetesebben is körülnéztem, végül oldalt
találtam meg őket: kis körben álltak néhány idegennel, akikkel cigarettákat adogattak körbe.
Miért gondoltam, hogy nem csak dohány van bennük?
Kellan észrevette érdeklődésemet, és feléjük fordult. Fölnéztem rá, és az arcát kémleltem,
míg a barátait figyelte. Kíváncsian vártam, odamegy-e hozzájuk. Kék szeme megcsillant a
napfényben, majd egy hosszú pillanat után lenézett rám, és mosolyogva megvonta a vállát.
Azután minden figyelmével újra a koncert felé fordult.
Megkönnyebbülten láttam, hogy szívesen marad mellettem. Ezen kicsit el kellett
tűnődnöm, de végül úgy döntöttem, egyelőre elég annyit tudni, hogy beéri az én
társaságommal, és egyáltalán nem rossz ránézni. Amellett manapság épp eleget voltam
egyedül, és a közelsége - akár jó, akár rossz - oldotta a magányomat.
Mintha hetek óta most először lazultam volna el: elfordultam, és derekára csúsztattam a
kezem, miközben fejemet a mellkasára hajtottam. Ereztem, ahogyan egy kicsit megdermed a
váratlan közelségtől, azután ő is ellazult, hüvelykujjával lágyan megcirógatta a hátam.
Igazából nem tudom, miért, de elégedetten fölsóhajtottam meleg ölelésében.
A nap nagy részét így töltöttük, megismertük az összes különféle színpad összes zenei
stílusát. Griffin és Matt vezetett minket. Griffin be-beszólt minden szebb lánynak, aki mellett
elfurakodott, és némelyek válaszoltak is, míg mások csak utálkozva rázták a fejüket. Matt
néha tarkón vágta, hogy útirány-változtatást javasoljon. Evan mellettünk baktatott, a tömeget
nézte, és időnként kérdő pillantást vetett Kellanre, aki még most is a kezemet fogta. Amint
egy színpad vonzáskörébe értünk, a srácok eltűntek, igyekeztek minél közelebb férkőzni az
agresszív kemény maghoz, míg Kellan mellettem maradt, és szemlátomást nem bánta, hogy
nem mehet közelebb. Éreztem némi bűntudatot, amiért távol tartottam attól, amit a többiek a
legjobb „bulinak” neveznek, de szívesen vettem a közelségét, így nem szóltam.
Déltájban megálltunk az egyik bódénál, hogy vegyünk néhány hamburgert sült
krumplival. Kellan kifizette az ebédemet, majd mosolyogva mutatott a pázsit egy üres
foltjára. Miután Matt és Evan letelepedett, Matt magához vett egy vizesüveget, és beletöltött
valamit az üdítőjükbe. Griffin előttük guggolt, és felé nyújtotta a poharát, hogy abba is
töltsenek. Nem tudtam pontosan, mi van az üvegben, de abban nem kételkedtem, hogy
valamilyen alkohol. Összevontam a szemöldököm, majd felsóhajtottam. A srácok sosem
változnak.
Matt előzékenyen felém nyújtotta az üveget. Ahogy leültem mellé, megráztam a fejem.
Megvonta a vállát, és fölnézett Kellanre, aki nagy meglepetésemre szintén visszautasította.
Szívószállal a számban elmosolyodtam, ahogyan belekortyoltam a tiszta üdítőbe. Örültem,
amiért Kellan nem érezte szükségét, hogy „feldobja” a bulit. Matt csak újra megvonta a
vállát, majd miután gyorsan belekortyolt, visszatette az üveget a hátizsákjába.
Griffin felállt Matt előtt, és oldalt lépett, mintha le akarna huppanni mellém, de Kellan
gyorsan elfoglalta a helyet, mielőtt ő megtehette volna. Hálásan simultam hozzá, míg ő já-
tékosan megbökött a vállával. Griffin vetett egy bosszús pillantást Kellanre, mielőtt
leheveredett Evan mellé, Matt túlsó oldalára.
Nevetve láttam csalódottságát, no meg azt a tényt, hogy egy vonalban helyezkedünk el a
pázsiton, ahelyett, hogy körben ülnénk - igaz, amikor meghallottam, miről beszélget Griffin
Evannel, nem győztem hálásnak lenni ezért. Matt hozzájuk fordult, de én az „ilyet még nem
láttál”, és „kurvára nem hittem a szememnek” szavak hallatán sietve Kellanre néztem, aki
elvigyorodott, és a szemét forgatta. Miután kizártam a tudatomból Griffin szavait, próbáltam
beszélgetésbe bonyolódni Kellannel.
A lányok persze itt sem voltak mások, mint azokon a helyeken, ahol eddig megfordultam
vele. Már azzal magához vonzotta őket, hogy ült a fűben, falatozott, és közben velem dumált,
pedig most először úgy tűnt, ügyet se vet rájuk. Általában legalább egy mosolyra vagy
szemkontaktusra méltatta őket, ma azonban beérte azzal, hogy mellettem ücsörög, és velem
társalog. A többiek kész örömmel kitöltötték az utána maradt űrt, és a lányok között akadtak
is olyanok, akik legalább az ő figyelmüket próbálták elnyerni, ha már Kellannel kudarcot
vallottak. Egyenes vonalunk körül lassan különös, aránytalan oválist alkottak a flörtölgető
csajok. Csodálatosnak tűnt számomra, hogy ha csak egy napra is, de én sajátítom ki Kellan
minden figyelmét.
Ebéd után a fiúk úgy döntöttek, hogy tesznek egy próbát a kis vidámparkkal. Evan, Matt
és Griffin, akik láthatóan közömbösek voltak minden fájdalomra, befizettek egy olyan ijesztő
menetre, hogy alig mertem odanézni. A hinta, amelybe beszálltak, nem csupán gyorsan
lengett előre-hátra, miközben egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, de miután elérte
a csúcspontot, mindenki fejjel lefelé lógott ki belőle. A legkevésbé se tetszett.
Megszorítottam Kellan kezét, ahogy közeledtünk, ő pedig elgondolkodva nézett le rám.
Valamivel távolabb megtorpant, míg a fiúk sorban álltak. Kérdő tekintettel néztem föl rá, de
ő csak békésen mosolygott. Befészkeltem magam a karjába, és a vállára hajtottam a fejem,
hálásan, amiért a hinta közelébe se megyünk.
A másik három srác, akiket minden oldalról lányok fogtak körbe, láthatóan élvezte az
őrült menetet. Félre kellett fordítanom a fejem, ahogyan fölértek a csúcsra. Kellan kuncogva
figyelte, azután elfordult, és a kevésbé ijesztő látványosságok felé terelt. Nevetve tettünk
próbát néhány vásári attrakcióval. Végül nyert nekem egy kitömött állatot, én pedig hálám
jeleként gyorsan arcon csókoltam.
Ahogy hátrahagytuk a vidámparkot, egy kislány hirtelen sírva fakadt előttünk, amikor
fagylaltja a forró kövezetre pottyant. Édesanyja hiába próbálta megvigasztalni, a kislány nem
kért belőle. Kellan elnézte a kétségbeesetten igyekvő anyukát és a kivörösödött arcú gyereket,
ahogyan megkerültük őket. Azután visszanézett rájuk, majd le rám. Értetlenül ráncoltam a
homlokom, ahogyan vetett egy pillantást a plüssmackóra, amit az imént nyert nekem.
- Nem baj ? - kérdezte, majd biccentett a kislány felé, aki még most is vigasztalanul sírt
olvadozó fagylaltja fölött.
Mosolyogva fogadtam az előzékenységét, és odaadtam neki a mackót.
- Nem. Vidd csak.
Kimentette magát, és a kislányhoz sétált. Miután egy gyors pillantással engedélyt kért az
anyától, aki elmosolyodott és bólintott, lekuporodott a kislányhoz, és felé nyújtotta a
plüssmackót. A kislány azonnal magához ölelte a játékot, és abbahagyta a sírást. Egyik
karjával szégyenlősen anyja lábába kapaszkodott, a másikkal szorosan magához ölelte
szerzeményét, miközben halkan köszönetet mondott Kellannek, és kuncogni kezdett. Kellan
összeborzolta a haját, és felállt, hogy az anyához forduljon, aki hálásan köszönetet mondott
neki. Kellan biccentett, és mosolyogva felelte, hogy semmi gond. Melegséget éreztem a
szívemben, amikor visszatért hozzám.
A kezéért nyúltam, és elvigyorodtam, amikor elvette, hogy az ujjaink egymásba
fonódjanak.
- Aranyból van a szíved, ugye, tudod?
Sietve körbenézett.
- Nehogy bárkinek elmondd. - Azután elvigyorodott, és felnevetett. - Akarod, hogy
nyerjek neked egy másikat?
Tudtam, semmilyen játék sem helyettesítené az édes emléket, amelyet az imént ültetett el
a fejemben, ezért mosolyogva megráztam a fejem.
- Nem, köszi. - Aranyosan elmosolyodott, azzal visszavezetett oda, ahol a srácokat
hagytuk.
Amikor kezdett besötétedni, és a fáradtságtól szinte jártányi erőm se maradt,
visszaindultunk a kocsihoz. Úgy döntöttem, egy napra éppen elég volt Griffin közelségéből,
ezért bemásztam előre, Kellan és Evan közé. Önkéntelenül is mosolyognom kellett, ahogyan
láttam Griffin fancsali arckifejezését.
Ahogy a kocsi mozgása kezdett álomba ringatni, Kellan vállára fektettem a fejem. Miután
egy teljes napig fogtam a kezét, és hagytam, hogy átkaroljon, ez a legkevésbé sem esett a
nehezemre. Furcsamód vágytam is az érintésére. Kis híján tényleg elaludtam, amikor
éreztem, hogy a kocsi megáll, majd felpattannak az ajtók. Ki akartam nyitni a szemem, hogy
elköszönjek a fiúktól, de a testem egyszerűen nem akart engedelmeskedni.
- Helló, Kellan, még beugrunk egy kicsit Pete-hez. Jössz? - Nem tudtam volna
megmondani, ki kérdezte... talán Evan.
Éreztem, ahogyan Kellan megmozdul egy kicsit, mintha lenézne rám, ahogy ott pihegek a
vállán.
- Nem, ma kihagyom. Azt hiszem, hazamegyek, és bedugom az ágyba.
A nyitott ajtón túl hosszú csönd lett.
- Vigyázz, Kellan, Joeyból egy is elég volt, és... Denny a haverunk, ember. - Én is bele
akartam szólni, miközben egyre bosszúsabban hallgattam a szóváltást, de fáradt agyam addig
se tudott összpontosítani, amíg feleltem volna.
Kellan részéről még hosszabb hallgatás következett.
- Szó sincs ilyesmiről, Evan. Én soha... - Nem fejezte be a gondolatot, pedig igazán
érdekelt volna, mit akart mondani. - Ne aggódj. Lehet, hogy később még beugrok.
- Oké, addig is hali. - Az ajtó halkan becsukódott.
Kellan nagyot sóhajtott, azután kifordult a parkolóból. Hazafelé az ébrenlét és az álom
határán sodródtam. Legszívesebben az ölébe hajtottam volna a fejem, de tudtam, hogy ezzel
túlfeszíteném a barátságunk kereteit. Úgy tűnt, alig néhány másodpercnyi út után az autó
ismét megáll.
Kellan egy percig várt a sötét, néma autóban, miközben magamon éreztem a tekintetét.
Arra gondoltam, hogy illene föltápászkodnom és bemennem, akkor ő is visszatérhetne Pete-
hez, de őszintén érdekelt, mihez fog most kezdeni, és az igazat megvallva, nagyon is jól
éreztem magam a vállán. A csönd egyre sűrűsödött a kocsiban. Ettől egyre szaporábban vert a
szívem, amitől viszont egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, így végül nagyot ásítottam,
és kinyújtóztam.
Fölemeltem a fejem, hogy lássam, amint gyönyörű kék szemével engem figyel.
- Szia, hétalvó - suttogta. - Már kezdtem azt hinni, hogy be kell vigyelek.
- Ó... ne haragudj. - Belepirultam a gondolatba.
Halkan elnevette magát.
- Semmi gond. Igazán nem bántam volna. - Egy pillanatra elhallgatott. - Jól érezted
magad?
Visszagondoltam a napra, és rájöttem, hogy nagyon is.
- Igen, csodás volt. Kösz, hogy elhívtál.
Szinte szégyenlősen fordította el a fejét.
- Tényleg nincs mit.
- Bocs, hogy miattam lemaradtál az őrjöngésről. - Elnevettem magam.
Velem nevetett, azután újra felém fordult.
- Ne sajnáld. Inkább tartok a karomban egy gyönyörű lányt, mint hogy holnapra csupa
kék-zöld legyek. - Kissé zavartan elmosolyodott. Elpirultam, és lesütöttem a szemem.
Egyszerre tűnt nevetségesnek és hihetetlenül hízelgőnek, hogy egy ilyen jó megjelenésű
valaki engem hívjon gyönyörűnek. - Oké, akkor induljunk. Bekísérlek.
Megráztam a fejem.
- Nem, erre tényleg semmi szükség. Egyedül is boldogulok. Menj csak vissza Pete-hez.
Láttam, ahogyan egy szemvillanás alatt éberré válik. Rájöttem, hogy azt hitte, átaludtam
az Evannel folytatott beszélgetést.
Próbáltam oldani a feszültséget.
- Gondolom, a fiúk is odamentek, nem?
Láthatóan megkönnyebbült.
- Ja, de nekem nem muszáj. Már ha nem akarsz egyedül maradni. Rendelhetünk egy
pizzát, megnézhetünk egy filmet, vagy valami.
A pizza hirtelen nagyon is jó ötletnek tűnt, még a nyál is összefutott a számban. Kellan
nevetve fogadta zavaromat.
- Oké, ahogy hallom, a gyomrod is erre voksol.
- Hát jó, legyen. - Elmosolyodtam.
Hatalmas, csípős pizzát rendeltünk, amit állva, a konyhában ettünk meg, miközben
nagyokat nevettünk azokon a dolgokon, amiket a Griffin és a fiúk aznap műveltek. Végül
bekucorodtam a fotelbe, ő pedig elterült a kanapén, és betette A herceg menyasszonyát. Arra
még halványan emlékszem, ahogyan a kisfiú a nagyapjával beszélt, azután mély álomba
zuhantam. Arra ébredtem, hogy Kellan befektetett az ágyamba, és lágyan rám borította a
takarót.
 - Kellan... - suttogtam.
Megdermedt a mozdulat közepén.
- Igen?
A sötétben alig tudtam kivenni az alakját.
- Elfelejtettünk fölmenni a tűtoronyba...
Elmosolyodott, és eligazította a párnámat.
- Majd legközelebb.
Miután végzett, megtorpant, és továbbra is fölém hajolt. A sötétben nem tudtam olvasni a
szemében, mégis kellemesen megborzongtam, ahogyan magamon éreztem a tekintetét. Egy
újabb hosszú szünet után elmosolyodott.
- Jó éjt, Kiera - suttogta, azzal távozott, én pedig mosolyogva emlékeztem vissza a napra,
amíg eszembe nem jutott, hogy nem is hiányoltam Dennyt... túlságosan.
 6.FEJEZET
Együtt és külön

Attól a naptól jobban odafigyeltem Kellanre. Nem tudtam nem észrevenni, mennyire édes.
Ahogyan kedvesen odabiccent, amikor belép a bárba; ahogyan éneklés közben néha rám néz,
és elmosolyodik; ahogyan minden reggel elcsacsog velem a kávé mellett. S hogy mennyire
szeretem, amikor otthon egyenesen nekem énekel. Mindennap közelebb éreztem magam
hozzá, amit egyszerre élveztem, és találtam nyugtalanítónak. Talán nem helyes, de a
közelsége elterelte a figyelmemet Denny távollétéről. Még mindig vágyakoztam Denny
hívásaira, de amikor egy-két nap is eltelt nélkülük, Kellan társasága feledtette velem
magányomat. Kellan pedig láthatóan nem bánta, ha velem töltötte az idejét. Szinte úgy tűnt,
mintha keresné rá az alkalmat.
Tovább folytattuk a baráti flörtölést, amit a Bumbershooton kezdtünk. Szebb napokon
odakint telepedtünk le a kertben: a füvön fekve olvastunk, és élveztük a napsütést. Ilyenkor
általában levetette a pólóját, s ahogy mellette feküdtem, a szívem nagyokat dobbant. Amikor
végül elszunnyadt, oldalt fordultam, hogy elnézzem nyugodt, tökéletes arcát. Néha, amikor
ezt tettem, még nem igazán aludt el, és mosolyogva résnyire nyitotta a szemét, amitől menten
elvörösödtem, és gyorsan átfordultam a hasamra, amin ő halkan nevetett.
A szabadnapjaimon néha hazajött a próba után, ahelyett, hogy a fiúkkal elment volna
Pete-hez; ilyenkor együtt vacsoráztunk, és összebújva megnéztünk egy filmet. Olykor
átkarolt, és gyöngéden cirógatott az ujjbegyeivel. Máskor a kezemet fogta, az ujjaimmal
játszott, és felvillantotta azt a hihetetlenül szexi mosolyát.
Azokon az estéken, amikor el kellett mennem dolgozni, együtt ücsörögtünk a kanapén,
olvastunk, vagy a tévét néztük indulás előtt. Engedte, hogy hozzá bújjak, és a vállára hajtsam
a fejem. Egyszer, amikor teljesen kimerültem egy zaklatott éjszaka után, és annyira hiányzott
Denny, összebújtunk a kanapén, és gyöngéden magához vont, hogy ölébe hajtsam a fejem.
Így aludtam el, hozzá simulva, miközben a karjával oltalmazó- an átölelt, a másik kezével
pedig a hajamat cirógatta. Valahol az agyam mélyén tudtam, hogy ez máris több, mint amivel
Denny is kiegyezne, de olyan megnyugtatónak, olyan gyöngédnek éreztem a figyelmét.
Kicsit engem is aggasztott, hogy ennyire élvezem a közelségét... mégsem tettem semmit,
hogy távolabb tartsam magamtól.
Egyik este valaki egy különösen pörgős számot választott a zenegépen, mire Griffin, aki
büszkén viselte Pöcsfejek-pólóját, kötelességének érezte, hogy a közeli asztaloktól fölállítson,
és a táncparkettre rángasson minden lányt. Azok persze készséggel vele tartottak, míg végül
kiszúrt engem, és igéző mozdulatokkal felém indult. Eltökéltem, hogy a testem közelébe sem
engedem azokat a szemtelen ujjakat, ezért fölemeltem a kezem, és hátrálni kezdtem előle.
Evan fölnevetett, és elkapta egy gyors körre Jennyt, aki végigkacagta az egész táncot. Matt az
asztalnál maradt, onnan nézte a többieket.
Griffin már kis híján elért, amikor hirtelen azt éreztem, hogy elrántanak, és néhányszor
megpörgetnek. Kellan nevetve nézte Griffin csalódott ábrázatát, miközben még néhány
pörgetéssel átterelt a helyiség túlsó végébe. Elmosolyodtam, ahogyan utoljára még
megforgatott, majd miután megcsókolta a kezem, elengedett. Egy szemvillanás alatt
féltucatnyi másik lány vetette rá magát, akik mind táncolni akartak a rock istenével. Az éj-
szaka hátralévő részét ezzel is töltötte: egymás után vitte táncba az önként jelentkezőket.
Könnyedén, minden erőlködés nélkül mozgott a zene ütemére, lenyűgöző volt még nézni is.
Azon kaptam magam, hogy a műszakom alatt jó néhányszor felé rebben a tekintetem.
Még akkor is Kellan igézőén mozgó testére gondoltam, amikor munka után benyitottam a
házba. Telefoncsörgés fogadott. Elmosolyodtam, és arra gondoltam, hogy ilyen késői órán
csak Denny kereshet, így kisebb sokként ért, amikor meghallottam a hangot a vonal túlsó
végén.
 - Szia, húgi.
- Anna! Milyen rég nem hallottam a hangodat... csak nincs valami baj ? Miért hívsz ilyen
későn?
- Csak ma kaptam meg a csomagodat... - Küldtem a szüleimnek és Annának néhány képet
a városról, a suliról, a bárról meg Kellanről, Dennyről és rólam. - Édes istenem... ki az a dö-
gös pasi, és miért nem beszéltél róla abban a pillanatban, hogy megláttad?
Tudnom kellett volna, hogy Kellan föl fogja piszkálni a nővérem érdeklődését.
- Ő a lakótársam, Kellan.
- A francba! Fölülök az első gépre, hogy meglátogassalak.
A nővérem és Kellan egy szobában... na, az lenne csak érdekes.
Valamiért egyáltalán nem akartam Annát a közelébe engedni.
-Annyira azért nem lehet sürgős... várjunk csak, mi van Phillel?
- Phillel? Ugyan már! A dögös lakótársad mellett labdába se rúghat. - Anyutól tudtam,
hogy Anna két teljes hét ismeretség után összebútorozott Phillel. Nos, a mézeshetek láthatóan
véget értek.
- Most akkor sem alkalmas. Nemsokára kezdődik az iskola, és Denny még nem jött
haza...
- Miért, hová ment ?
- Jesszusom, Anna, ti már nem is beszéltek anyuval? - Felsóhajtottam. Nem szívesen
tárgyaltam volna ki a dolgot még egy családtaggal.
- Ha rajtam múlik, nem. Szóval, mi történt?
- A munkája... egy időre Tucsonba kellett költöznie. - Az az „egy időre” kezdett egész
örökkévalóságnak tűnni, és Denny ma sem telefonált.
- Aha, szóval ott aszalódik a sivatagban, téged meg kettesben hagyott azzal a szuper
pasival ? - Szinte láttam magam előtt, ahogy gúnyosan elvigyorodik.
- Ne csináld már, Anna... szó sincs ilyesmiről. - Felsóhajtottam. Kicsit talán...
barátságosabbak voltunk egymással, mint korábban, de egyáltalán nem úgy, ahogy a nővérem
gondolta.
Anna fölnevetett.
- Oké, akkor halljuk a paramétereket... Kellannek hívják, igaz? És milyen?
- Hát, olyan... - Hogyan is lehetne leírni Kellant ? - Olyan... kedves. - Vetettem egy gyors
pillantást az emelet felé, abban a reményben, hogy Kellan már alszik. Néhány órája eljött
Petetői, miután a Jennyvel folytatott társalgás alatt egymás után háromszor is ásítania kellett.
A végtelenségig senki sem lehet egyszerre korai pacsirta és éjszakai bagoly.
- Jaj, istenem... csak nem meleg? Szinte az összes dögös szőke az. - Elcsigázottan nyögött
fel.
Nevetnem kellett. Nos, annak alapján, amit eddig hallottam róla, Kellan a lehető
leghatározottabban nem meleg.
- Nem, szerintem biztos nem az.
- Csodás! Akkor mikor mehetek? - Egészen fölvidult a kilátástól.
Magamban felsóhajtottam. Nem akarja feladni.
- Oké, mit szólnál a téli szünethez ? Akkor mindnyájan elmehetnénk bulizni egy jót. -
Még most sem tudtam kiverni a fejemből, hogyan táncolt Kellan. Az biztos, hogy nem
unatkoznánk mellette.
- Ó... az csodás lenne. Tánc közben mindig kimelegszik az ember, én meg segíthetnék
levenni a pólót az izzadságtól fénylő testéről... azután meg összebújhatnánk a takarók alatt a
hosszú, fagyos, téli éjszakában...
- Jesszusom, Anna! Nekem együtt kell élnem ezzel a pasival.
Egyáltalán nem tetszett a kép, amit épp most ültetett el a fejemben. Máris a legkülönfélébb
változatokban láttam. - Amúgy meg ha szerinted Kellan dögös, akkor látnod kellene a
barátját, Griffint.
- Tééényleg?
- Úgy bizony.
A beszélgetés hátralévő részében mást se csináltam, csak Griffin erényeiről győzködtem.
Életemben nem hazudtam még ennyit.
Másnap délután, kétnapos késéssel, Denny végre fölhívott. Ügy éreztem, időtlen idők óta
nem beszéltünk egymással, már úgy igazából. Másra se vágytam, csak hogy végre láthassam
és megölelhessem, ő viszont gyorsan letudta a társalgást, és olyan távolinak tűnt, mint aki
inkább kötelességből telefonál, nem szükségből. Alig néhány perc után kimentette magát
azzal, hogy épp most kezdődik egy tárgyalása. A gyomrom görcsbe rándult, és a szívem a
torkomban dobogott, ahogy elbúcsúztam, és letettem a kagylót. Húsz teljes percen át
meredtem rá, abban a reményben, hogy visszahív, miközben végig azon töprengtem, miért
beszélünk egymással egyre kevesebbet.
Aznap éjjel rémülten riadtam fel, a szívem vadul vert a pániktól. Szörnyű
lidércnyomásból ébredtem. Magára az álomra nem emlékeztem, csak a rettenetre. Sikoltani
akartam, üvölteni, ahogyan a torkomon kifér, miközben azt sem tudtam, miért. Felültem az
ágyban, és átkaroltam a térdem, így próbáltam szabályozni a légzésem és a szívverésem. Nem
akartam újra lehunyni a szemem. Körülnéztem a sötét szobában, próbáltam kivenni a valóság
elemeit. Öltözőszekrény, tévé, éjjeliszekrény, Denny helye mellettem... igen, minden
valóságos, gyötrelmesen valóságos.
Mindennél erősebb vágyat éreztem, hogy beszéljek Dennyvel. Biztosan nem tudtam, de
úgy éreztem, róla szólt az álmom. Belegondoltam, késő van-e ahhoz, hogy felhívjam a
hotelszobájában. Kiültem az ágy szélére, és megnéztem az órát. Fél négy. Telefonálni már túl
késő, fölébreszteni meg túl korán. Várnom kell néhány órát, azután meglátjuk, el tudom-e
csípni még munka előtt.
Furcsamód mintha neszeket hallottam volna a földszintről. Valaki a tévét kapcsolgatta.
Abban a hitben, hogy Kellan ébren van, és hajlandó beszélgetni velem, fölkeltem, és lefelé
indultam a lépcsőn. Akkor jöttem rá, hogy Kellan nincs egyedül, amikor kiléptem a sarok
mögül, és megjelent előttem a nappali. Legszívesebben sarkon fordultam volna, és
visszaoldalogtam volna a szobámba, de már elkéstem.
- Kiera! Te szexi kis vadmacska! - Griffin állt a nappali közepén, és szürcsölte a sörét,
kezében a távirányítóval. - Dögös pizsi. - Rám kacsintott, mire fülig elvörösödtem.
Kellan mentegetőzve nézett felém a kanapéról, ahogy leléptem az utolsó lépcsőfokról.
- Helló, ne haragudj. Nem akartunk fölébreszteni. - Matt a kényelmes fotelből fordult
felém, és mosolygott rám. Evant nem lehetett látni.
- Nem ébresztettél föl... rosszat álmodtam. - Megvontam a vállam.
Kellan elmosolyodott.
- Sört? - emelte fel a saját üvegét.
- Persze. - Egy darabig nem akartam visszaaludni.
Elindult, hogy kerítsen egy üveggel a konyhából, míg én esetlenül álltam Matt és a fotel
mögött. Griffin tovább pörgette a csatornákat a tévén. Matt is a képernyő felé fordult. Kellan
egy perc múlva visszatért, és miközben felém nyújtott egy sört, biccentett a kanapé felé.
Követtem.
Griffin is a kanapéra telepedett, az asztal közelében, ahová letette a sörét, miközben a
homlokát ráncolta. Bármit keresett is a tévén, nem találta. Sietve Kellan elé léptem, és a
kanapé túlsó végébe telepedtem. Kellan mosolyogva és a fejét csóválva ült közénk, hozzám
közelebb, amit örömmel nyugtáztam. Felé fordultam, és a testéhez simultam, miközben
felhúztam a lábam a kanapéra. Egészen a szokásommá vált, hogy hozzábújok. Mosolyogva
nézett le rám, átkarolt, és játékosan megveregette a vállam. A vállára hajtottam a fejem, és
visszamosolyogtam rá.
 Griffin, aki még mindig bosszúsnak tűnt, hirtelen megszólalt.
- Tudod, gondolkodtam. - Matt hangosan felnyögött, mire én nevetve fordultam felé.
Griffin egyikünkkel sem törődött. - Ha ez a banda feloszlik... - Fölemeltem a fejem, és
összeráncoltam a szemöldököm, de Kellan csak mosolyogva nézett. - Szerintem dicsőítő
zenét fogok játszani.
Nem tehettem róla, önkéntelenül is félrenyeltem a sört. Ahogy prüszkölni kezdtem, a java
visszajutott az üvegbe, míg a többit fuldokolva lenyeltem. Kellan mosolyogva nézett a saját
söre fölött, azután megcsóválta a fejét, és a szemét forgatta Griffin kijelentése hallatán.
Matt elfordította tüskés, szőke fejét, hogy hitetlenkedve nézzen Griffinre.
- Te? Dicsőítő zenét? Ne már...
Griffin elmosolyodott, miközben tovább váltogatta a csatornákat.
- De! Ott az a sok kiéhezett, dögös szűzlány! Gondold csak át! - Kajánul elvigyorodott,
miközben én még mindig a sörtől fuldokoltam.
Végül elvigyorodott, és abbahagyta a csatornák váltogatását, miután láthatóan megtalálta,
amit keresett. Nyeltem néhányszor, és hosszan beleittam a sörbe, hogy lenyugtassam érdessé
vált torkomat.
Griffin néha a legváratlanabb dolgokat mondta - már csak ezért is tökéletesen illett
Annához. Sóhajtva gondoltam bele ebbe, majd a tévé felé fordultam, és végre megláttam, hol
állt le. Pornónak tűnt... vagy valamilyen kábeltévés műsornak, ami a lehető legközelebb állt
hozzá. Ereztem, ahogy az arcom kipirosodik, és zavartan néztem le az üvegemre. Matt és
Griffin kényelmesen hátradőlt, míg Kellan átható tekintetével engem figyelt.
Próbáltam megőrizni a hidegvérem. Ha felkelek és távozom, Griffin másnap végig rajtam
köszörülné a nyelvét. Ha maradok,
és egy ideig úgy teszek, mintha én is a filmet nézném, talán annyiban hagyja a dolgot. A
tévéből áradó hangok ezzel együtt nem könnyítették meg a dolgom. De tényleg, miért néznek
a pasik ilyeneket? És Kellan miért néz engem?
Végül fölém hajolt, és belesuttogott a fülembe.
- Nem érzed magad kényelmetlenül?
Megráztam a fejem. Nem akartam, hogy még prűdebbnek gondoljon, mint amennyire
egyébként nyilván gondolt. Ha már itt tartunk, az lenne a legjobb, ha ügyet se vetne rám, csak
nézné ezt a vackot. Belegondoltam, meddig kell még itt maradnom, mielőtt észrevétlenül
távozhatok. Mintha csak hallaná a gondolataimat, Kellan előrehajolt, hogy eltakarja előlem
Griffint, és engem is eltakarjon Griffin elől. Hálásan mosolyodtam el, és néztem föl rá.
Átható figyelemmel nézte a tévét, én pedig érdekesnek találtam az arckifejezését. A
legkevésbé sem vágytam arra, hogy lássam a filmet, az viszont lenyűgözött, hogy Kellant
figyelhettem, miközben nézi.
Eleinte csak bámulta a tévét, ám idővel a tekintete változni kezdett, egyre elevenebben
lángolt. Ahogy belekortyolt a sörébe, ajkai néhány pillanatig elidőztek az üveg száján, s
ahogy szétnyíltak, mintha valamivel szaporábban vette volna a levegőt. Miközben továbbra is
a képernyőre tapadt, lassan megnyalta az ajkát, majd mint egy lassított felvételen, nyelve
végigsiklott a fogain.
Olyan ellenállhatatlanul vonzónak találtam, hogy halk nyögés tört fel a torkomból, és
levegőt is elfelejtettem venni. A tévé elfojtott minden mást, de Kellan ebből a közelségből
mégis meghallotta a hangot. Tündöklő kék tekintete lesiklott rám. Hirtelen megértettem,
miért nem tud egyetlen lány sem ellenállni neki. Éreztem, ahogyan a szívem máris
szaporábban ver. El nem tudtam képzelni, hogyan mondhat bárki is nemet neki. Én vajon
megtenném, ha próbálkozna valamivel? Vajon mi járhat a fejében? Ki tudja...
Mintha csak válaszolna a kimondatlan kérdésre, gyorsabban kezdte venni a levegőt. A
tekintete hirtelen a szám felé rebbent, s akkor megtudtam. Pontosan értettem, mi jár a fejében.
Nem szabadna erre gondolnia. És nekem nem szabadna akarnom, hogy erre gondoljon. A
nyelvével újra megérintette az alsó ajkát, míg a szemével rátapadt a számra. A tekintete még
tüzesebben lángolt. Ahogy lenézett rám, lassan közelebb hajolt hozzám. A szívem vadul vert.
Tudtam, hogy távol kellene tartanom magamtól, csak egyszerűen nem jutott eszembe, miért.
Moccanni is képtelen voltam.
Lehunytam a szemem, és éreztem, ahogyan egyre közelebb húzódik. Egyszerre tudatosult
bennem, mennyire közel kerültünk egymáshoz - az oldalával hozzám préselődik, karja még
mindig a combomon, keze a lábamon. A tudattól és a tévéből áradó szenvedélyes hangoktól
borzongás futott végig a gerincemen. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után végre megérintett,
de nem egészen úgy, ahogy vártam. A homloka ért össze az enyémmel, hogy orromhoz
simuljon az övé. A bőrömön éreztem, ahogyan halkan, visszafojtottan levegő után kapkod.
Ösztönösen fölemeltem az állam, hogy rátaláljak az ajkára, miközben a torkomból újabb
erőtlen nyögést tört fel.
Egy tized másodperccel azelőtt, hogy az ajkaink találkoztak volna, amikor már a bőrömön
éreztem testének hevét és puha száját, orra hegye lágyan végigsimított az arcomon.
Felnyögtem a majdnem csóktól, míg ő zihálva kifújta a levegőt, majd olyan zaklatott hang
hagyta el az ajkát, hogy megborzongtam. Mozdulatlanná vált, két szaggatott lélegzetvétel
között, míg én öntudatlanul olvadoztam az ölelésében. Még jobban felhúztam a térdem, az
ölemben nyugvó kezem rátalált a combjára. A szája felé fordítottam a fejem. Olyan édesen
illatozott...
Hirtelen megragadta a csuklómat, és szinte fájdalmasan megszorította. Ajkai a fülem felé
rebbentek, azután meghallottam érdes hangját.
- Gyere velem.
Nem tudtam, mit fog csinálni, azt sem tudtam, én mit fogok csinálni, de felálltam és
követtem. Matt és Griffin teljesen elfeledkezett rólunk, még azt se vette észre, amikor
elsuhantunk előttük. Kellan meglepő módon a konyha felé vezetett.
Nem tudtam biztosan, hogy ott mihez fogunk kezdeni, de elképzeltem, amint félrevonulunk a
fiúk elől, hogy magához vonjon egy hosszú, szenvedélyes csókra. Elképzeltem, ahogyan
összeborzolja a hajam, ahogyan szorosan megölel. Elképzeltem, ahogyan egész testével
hozzám simul. Mire a konyhába értünk, már alig kaptam levegőt.
Kellan viszont nagyon is észnél volt. Amint kiértünk a konyhába, eleresztette a kezem,
letette a sörét a pultra, és engedett magának egy pohár vizet. Én a gyors hangulatváltozástól
összezavarodva és kissé bosszúsan már kezdtem azt hinni, hogy csak képzeltem, ami a
nappaliban történt. Pedig nagyon úgy tűnt, hogy csak úgy pattognak közöttünk a szikrák.
Meg akart csókolni, ezt biztosan tudtam, és ami még felkavaróbb, én is meg akartam csókolni
őt. Kezdtem teljesen összekavarodni.
Gyöngéden elmosolyodott, mintha semmi különös nem történt volna. Felém nyújtotta a
vizet, miközben elvette a sörömet, és letette az övé mellé a pultra. Vettem egy nagy levegőt,
hogy lehiggadjak. Hirtelen nagyon-nagyon ostobának éreztem magam. Természetesen semmi
sem történt. Ő is csak egy hétköznapi fickó, aki beindul, ha lát egy ostoba szexfilmet; azt már
csak én költöttem hozzá, hogy szenvedélyesen vágyik rám. Istenem, mekkora idiótának
tűnhettem, ahogyan lehunyt szemmel vártam, hogy megcsókoljon. A zavarodottság szétáradt
az egész testemben, és hálásan ittam a vizet, legalább addig se kellett ránéznem.
- Bocs a filmért... - Visszafordultam felé, ahogy megszólalt. Elmosolyodott. - Griffin,
hát... ő már csak Griffin. - Vállat vont, mielőtt más vizekre evezett. - Az előbb a lépcsőn
nagyon zaklatottnak tűntél. Elmondod, mit álmodtál? - Nekidőlt a konyhai pultnak a hűtő
közelében, és összefonta mellkasán a karjait, tökéletesen higgadtan és összeszedetten.
Még mindig átkozottul ostobának éreztem magam.
- Nem emlékszem... - motyogtam. - Csak azt tudom, hogy szörnyű volt.
- Ó - sóhajtott fel csöndesen.
Azt kívánva, bárcsak maradtam volna az ágyamban, letettem a szinte üres poharat, és
indultam, hogy fölmenjek.
- Fáradt vagyok... Jó éjt, Kellan.
Elmosolyodott, ahogy elsiettem előtte.
- Jó éjt, Kiera - suttogta.
Ahogy visszanéztem, tekintetemmel gondosan kerülve Mattet, Griffint és a végtelennek
tűnő erotikus filmet, a nappalin keresztül a konyha hátsó ablakát kerestem. Az üvegben
tisztán láttam Kellan tükörképét. Még most is a pultot támasztotta, csak kissé görnyedtebben.
A hüvelyk- és a mutatóujja közé csípte az orrnyergét, mint akinek megfájdult a feje.
Eltűnődtem ezen, de nem akartam, hogy észrevegyen, ezért inkább fölsiettem az emeletre.
Miközben másra se vágytam, csak hogy kirekesszem a fejemből annak az idióta filmnek a
hangjait.
Kicsit elpirultam, amikor másnap reggel viszontláttam Kellant, de ő csak mosolygott, és
kávéval kínált. Nem tett említést a zavarba ejtő epizódról, amit természetesen én sem hoztam
fel. Ahogy leültem vele szemben az asztalhoz, láttam, hogy újra fölvette pöcsfejes pólóját.
Ahogy összeráncoltam a homlokom, mintha kissé elsápadt volna.
Nem értettem a reakcióját, ezért jobb híján a pólóra mutattam.
- Elfelejtetted, hogy nekem is ígértél egy ilyet - jegyeztem meg olyan könnyed hangon,
amennyire csak tőlem telt.
Láthatóan ellazult.
- Ó... igazad van. - Bólintott.
Azután hirtelen megvonta a vállát, és felállt, hogy levesse magáról. Csak tátott szájjal
meredtem rá, ahogy kibújt belőle, majd közelebb hajolt, hogy rám adja. Szólni se tudtam a
döbbenettől. A teste minden figyelmet magának követelt, ahogyan felhúzta rám a pólót. Még
segíteni se tudtam neki. Úgy kellett átbujtatni a karomat a lyukon, mintha kétéves lennék.
- Tessék. Megkapod az enyémet. - Elmosolyodott, miközben tovább állt előttem, és
legkevésbé sem feszélyezte, hogy félig meztelen.
Az arcom lángolni kezdett, ahogy nyilván rákvörösre pirultam.
- Én nem úgy értettem... nem kellett volna... - Még egy rendes mondatot se tudtam
összefűzni.
Halkan elnevette magát.
- Ne törődj vele. Majd szerzek másikat. Nem is hinnéd, Griffin hány ilyet csináltatott. -
Újra fölnevetett, ahogy indult, hogy elhagyja a konyhát. Önkéntelenül is megbámultam izmos
hátát; széles vállát, ahogyan a mellkasánál kissé elkeskenyedett, majd csípőben még inkább,
hogy óhatatlanul is lefelé terelje a tekintetem. Kellan visszanézett az ajtóból, és rajtakapott,
ahogyan megbámultam. Lenézett rám, és félig elmosolyodott. - Mindjárt jövök. - Ahogy a
szemembe nézett, és kedvesen tovább mosolygott, újra fülig elpirultam.
Azután magával ragadott az illata. Még a szememet is lehunytam, olyan bámulatosan
erőteljesnek éreztem. Megmarkoltam a pólót, és mély levegőt vettem. Nem tudom, hogy a
szappant, a drága sampont, az öblítőt, valamilyen arcvizet vagy csak a természetes illatát
éreztem-e rajta, de mindig teljesen belekábultam, és most teljesen átitatott engem is. Még
akkor is csak ültem, és a pólóját szagolgattam, mint egy idióta, amikor visszatért.
Félrehajtotta a fejét, és kíváncsian mosolygott, mire mélyen elvörösödtem, és elengedtem
az anyagot. Hirtelen azt kívántam, bár ne ébredtem volna fel aznap reggel. Hányszor
csinálhatok hülyét magamból huszonnégy óra leforgása alatt? Visszatért a helyére, és megitta
a kávéját. Immár tengerkék pólót viselt, ami csak még elevenebbé tette a szeme színét.
Nagyot nyeltem, és próbáltam a kávémra koncentrálni.
A nap többi része átlagosan telt. Mostam, ő elmosogatott. Felporszívóztam, ő gitározott.
Mégis egész álló nap sanyargattam magam. Múlt éjjel hihetetlenül ostobán viselkedtem, ezért
azt terveztem, hogy távol tartom magam tőle, de persze amikor leült kicsit tévézni, mielőtt
elment próbálni a srácokkal, vágyakozó pillantásokat vetettem a kanapéra. Észrevette, és fe-
lém nyújtotta a kezét, miközben a másikkal megpaskolta ma
inga mellett a párnát. Nem tudtam ellenállni. Elmosolyodtam, és habozás nélkül mellé
kucorodtam, hogy a vállára hajtsam a fejem. Kezdtem a rabja lenni.
A hétvége rengeteg kézfogással, kanapén való összebújással, tétova konyhai öleléssel és
udvari napozással telt, de a zavarba ejtő csók közeli helyzet nem ismétlődött meg. Mire észbe
kaphattam volna, hétfő lett, és másnap végre elkezdődött a suli.
Egy délutáni hívás azután újra bosszússá tett, és megviselte az idegeimet.
- Helló, bébi. - Denny akcentusa hallatán általában elmosolyodtam, most azonban csak a
homlokomat ráncoltam, ahogyan eszembe jutottak az egyre ritkuló és egyre hűvösebbnek
tűnő beszélgetések. - Kiera?
Rádöbbentem, hogy még nem is köszöntem neki.
- Szia - motyogtam.
Felsóhajtott.
- Haragszol rám, igaz?
- Talán... - Igen, haragszom.
- Sajnálom... tudod, mostanában rengeteg dolgom volt. Esküszöm, semmi köze hozzád,
csak nem jut időm semmire.
A mentegetőzésétől nem lett jobb kedvem.
- Ha te mondod, Denny...
Újra felsóhajtott.
- Most van időm... akarsz beszélni a suliról?
Halványan elmosolyodtam, amiért emlékezett, azután újra elkomorodtam, ahogyan
eszembe jutott, milyen nyugtalan vagyok a másnap miatt.
- Bárcsak itt lennél... nagyon ideges vagyok.
Kuncogott. Talán visszaemlékezett rá, hogy általában én nyugtattam meg őt.
- Á, bébi... fogalmad sincs róla, mennyire szeretnék ott lenni veled. Nagyon hiányzol.
Erre már szélesen elmosolyodtam.
- Te is hiányzol nekem... tökfej.
Őszintén fölnevetett.
- Most pedig mondd el, mi van veled. Hallani akarom a hangodat.
Fölnevettem, és a rákövetkező órában mindent elmeséltem, ami az eszembe jutott. Talán
csak azt a kis részletet hagytam ki, mennyire közel kerültünk egymáshoz Kellannel, és
milyen meghitt perceket töltünk együtt a kanapén, mást azonban mindent elmondtam. A
módszer talán nem volt olyan hatékony, mint ahogyan én szoktam megnyugtatni az ő idegeit,
de azért működött... valamennyire. Azután már végig tudtam csinálni a műszakot, utána
pedig anélkül tudtam lefeküdni, hogy görcsbe szorult volna a gyomrom.
Másnap reggel annál inkább görcsöltem, amikor lejöttem kávézni. Néhány óra múlva
kezdődött a suli. Az első iskolai napot még az első munkahelyi napnál is jobban gyűlöltem,
ezért összeráncolt szemöldökkel néztem, ahogyan Kellan kitöltötte a kávéját, miközben egy
dalt énekelgetett, apró mosollyal az ajkán. A banda mindig gyorsan pörgette le ezt a számot,
ő azonban most lassan és lágyan énekelte, mint egy balladát... gyönyörűen.
Beléptem a konyhába, és a pultra támaszkodtam, úgy hallgattam. Ahogy felém fordult,
tovább énekelt, és még szélesebb lett a mosolya. Talán felfigyelt melankóliámra, vagy már
elég jól ismert ahhoz, hogy tudja, mennyire nem várom ezt a mai napot - de az is lehet, hogy
csak unatkozott. Akárhogy is, kinyúlt felém, megragadta a kezem, és magához húzott.
Meglepetten kaptam levegő után, azután fölnevettem, ahogy átkarolta a derekam, és lassan
táncolni kezdett.
Egyre hangosabban énekelt, és eltúlozta mozdulatainkat, míg végül kipörgetett és vissza.
Játékosan be is döntött, én pedig felkacagtam, ahogyan néhány pillanatra elfeledkeztem
idegességemről. Miután felállított, mindkét keze lecsusszant a derekamra. Boldogan
felsóhajtottam, és átfontam karjaimmal a nyakát, miközben tovább hallgattam a gyönyörű
dalt.
Hirtelen abbahagyta az éneklést, és mélyen a szemembe nézett. Rádöbbentem, hogy máris
kezdtem beletúrni a hajába, és az ujjam köré tekertem a fürtjeit. Hihetetlenül kellemesnek
éreztem, de kényszerítettem kezeimet, hogy húzódjanak vissza, és nyugodjanak meg a vállán.
- Tudom, hogy jobban szeretnéd, ha Denny lenne itt... - jegyezte meg csöndesen,
miközben tovább tartott a karjában. Denny említésére egy pillanatra megdermedtem. -
Mégis... le hetek én, aki elvisz a suliba az első napon? - Édesen elmosolyodott a mondat
végén.
A szívem máris szaporábban vert a közelségétől és kedvességétől, de próbáltam úgy
tenni, mint akire nincs ilyen nagy ha tással.
- Persze - feleltem szigorúan.
Fölnevetett, és még egyszer megszorongatott, mielőtt elengedett.
- A lányok mindig ezt mondják - mormolta maga elé, ahogyan kivett nekem egy
kávésbögrét a szekrényből.
Abban a hitben, hogy megbántottam, kapkodva szabadkozni kezdtem.
- Sajnálom, én nem úgy gondoltam...
Újra fölnevetett, és visszanézett rám, ahogy kitöltötte a kávémat.
- Nem mondtam komolyan, Kiera. - Nézte, ahogyan a csészém megtelik. - Legalábbis
nem annyira.
Elvörösödtem.
- Hát... akkor... köszönöm. — Akadozva törtek fel belőlem a szavak, amit még
mulatságosabbnak talált.
Szorongva öltözködtem, majd hihetetlenül hosszú ideig pepecseltem azzal, hogy
kifésüljem a hajam, és kisminkeljen magam. Nem mintha ettől jobban festettem volna, mégis
összeszedettebbnek éreztem magam, ami remélhetőleg segített abban, hogy ne legyek annyira
zavarban a bemutatkozások során. Talán jobb lenne meghúzni magam az első héten, amíg
meg nem szokom az új helyem.
Felkaptam a táskám, és bedobáltam a könyveket, egy marokra való ceruzát meg néhány
jegyzetfüzetet. Ma csak egy órára kellett bemennem, amiért nem lehettem elég hálás: mikro-
gazdaságtanra. Elkomorodtam, ahogy erre gondoltam... ez Denny kedvence, erről beszélne a
legszívesebben. Na jó, le se tudnám lőni, ha egyszer belekezdene. Elmosolyodtam. Talán
később felhívom, legalább lesz miről beszélnünk - nemcsak arról, mennyire hiányzik.
Amikor elérkezett az ideje, lementem a földszintre, ahol Kellan mosolyogva várt a
kanapén.
- Kész vagy?
Boldogtalanul felsóhajtottam, ahogyan odasétáltam hozzá.
- Nem.
Megfogta a kezem, és szégyenlősen elmosolyodott, amitől egészen más okból lettem
nyugtalan, azzal el is indultunk. Útban az egyetem felé nem hallatszott más hang, csak
ahogyan a gyomrom korog. Tényleg, nem olyan nagy ügy ez, mondogattam a testemnek... de
nem hallgatott rám.
Kellan közel lakott az egyetemhez, így az út nem tartott soká. Mielőtt észbe kaptam
volna, már le is álltunk a parkolóban. A szívem esztelenül gyorsan vert. Nyilván sápadtnak
tűntem... sőt betegnek, mert miután leállította a motort, aggódó pillantást vetett rám. Azután
kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Zavartan figyeltem, ahogyan körbesétálta a kocsit, és kinyitotta
a felém eső ajtót.
Elvigyorodtam.
- Ennyivel azért még megbirkózom - biccentettem a kocsi felé, ahogy kiszálltam.
Elmosolyodott, és újra megfogta a kezem. Örültem megnyugtató érintésének, és
gyöngéden megszorítottam az ujjait, miközben mosolyogva nézett.
- Gyerünk - biccentett a félelmetes téglaépület felé, ahol az órámat tartották.
Ahogyan elindultunk, kérdő pillantást vetettem rá.
- Te meg hová jössz ?
Nevetgélni kezdett, ahogyan felém fordult.
- Természetesen elkísérlek az osztályodhoz.
A szememet forgattam, és ostobának éreztem magam, amiért úgy érzi, szükségem van
erre. De tényleg, képes vagyok megbirkózni ezzel a... szorongással.
- Nincs rá semmi szükség. Egyedül is boldogulok.
Bátorítóan megszorította a kezem.
- Akkor vedd úgy, hogy én szeretném. - Félrefordítottam a fejem, ahogyan odaértünk az
épülethez, és ő kinyitotta előttem az ajtót. - Nem mintha olyan sok dolgom lenne, vagy
ilyesmi. Úgyis csak szunyókálnék. - Fanyarul elmosolyodott, ahogy visszafordultam felé, és
elnevettem magam.
- Akkor meg miért kelsz ilyen korán?
Ő is nevetett, ahogyan végighaladtunk a folyosón, miközben nem kevés lány nyíltan
megbámulta, amint egy modellnek is beillő pasi sétálgat közöttük.
- Nem tudatos, hidd el. Én is jobban örülnék egy egészséges alvókának, mint ennek a
négy-öt órának.
- Annál inkább otthon kéne lenned, és szunyókálnod. - Közeledtünk az előadóterem felé.
- Úgy is lesz. - Elmosolyodott, ahogy kinyitotta a terem ajtaját, és nagyon úgy tűnt, hogy
ide is besétál velem. Talán észrevette kérdő pillantásomat, mert elvigyorodott. - Szeretnéd, ha
bejönnék veled?
Elengedtem a kezét, mielőtt megtehette volna.
- Nem. - Már azzal is sokat segített, hogy idáig kísért. Sokkal oldottabbnak éreztem
magam. Félrehajtottam a fejem, és egy hosszú pillanatig elgondolkodva néztem. - Köszönöm,
Kellan. - Közelebb hajoltam, és gyors csókot nyomtam az arcára.
Lenézett rám, s ahogy a tekintetünk találkozott, kis mosoly játszott az ajkán.
- Nagyon szívesen. Később érted jövök.
Tiltakozni kezdtem.
- Igazán nem kell... - Egy pillantással belém fojtotta a szót, én pedig elhallgattam és
elmosolyodtam. - Rendben... akkor később találkozunk.
Tekintete bejárta a termet, mielőtt visszatért hozzám.
- Jó mulatást. - Azzal hátat fordított, és elment, én pedig önkéntelenül is hosszan elnéztem
távolodó alakját. Sajnos visszanézett, és rajtakapott, hogy bámulom. Elmosolyodott és inte-
getett, én azonban szörnyen elvörösödtem, és ostobán éreztem magam.
De most komolyan: van olyan, hogy valaki egyszerűen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Ahogy az előadóba léptem, kiderült, hogy nemcsak én gondolkodom így. A közelben ácsorgó
lányok zöme még mindig az ajtóra meredt, talán abban a reményben, hogy Kellan
meggondolja magát, és mégis csatlakozik a csoporthoz. Néhány kuncogtak és sugdolództak,
sőt a folyosó felé mutogattak. Mások meg rám.
Ha attól nem lettem volna rákvörös, ahogy Kellant bámulták, mindenképp elpirulok attól,
ahogyan engem bámultak. A Kellannel való lógás egyik kellemetlen mellékhatása az volt,
hogy az emberek elkezdtek érdeklődni utánam, miután ő eltűnt a képből. Ennyit arról, hogy
majd csöndben meghúzom magam az utolsó sorban. Elsiettem a lányok előtt, miközben
néhányan a tekintetemet keresték, mintha csak azt szeretnék, hogy csatlakozzak hozzájuk - és
persze pletykáljak Kellanről. Nem sok kedvem volt olyanokkal cseverészni, akiket nem
ismerek, ezért kerestem egy helyet az előadóterem hátsó részében, ahol csak kevesen
várakoztak. Néhány lány ide is követett a tekintetével, de egyikük se jött utánam.
Az óra teljesen lekötött, és mire észbe kaphattam volna, már vége is lett. Mosolyogva
nyugtáztam, milyen kellemesen éreztem magam, s hogy mennyire nem kellett volna
aggódnom. Eddig is jól teljesítettem a suliban. A nővérem azt mondta, igazi stréber vagyok -
nem tudom, sértésnek szánta-e, de igazat kellett adnom neki. Mindig is sokkal könnyebben
boldogultam a feladatokkal és a vizsgákkal, mint az emberekkel. Nem tudtam, hogy ez
milyen pályára tesz alkalmassá. Még nem választottam magamnak főtárgyat, de egyre inkább
hajlottam az angol felé - bár arról aztán végképp nem tudtam, milyen munkára tesz al-
kalmassá. Sokat féltékenykedtem Dennyre, amiért ilyen maga biztosan boldogul. Ő mindig
tudta, mi akar lenni, azután csak odament és megcsinálta. Amíg én a sötétben tapogatództam.
Kellan betartotta az ígéretét, és az ajtó előtt várt. Elmosolyodtam, amikor megláttam, bár
tényleg nem kellett volna itt lennie. Megfogta a kezem, ahogy odaléptem hozzá. Az a néhány
lány, akit korábban megfigyeltem, utánam lépett ki az előadóból. Amikor rájuk mosolygott,
szó szerint vihogni kezdtek. Én csak a szememet forgattam, és a fejemet ráztam.
- Menjünk már, Casanova - húztam el a még mindig kacarászó lányok elől.
Összeráncolta a homlokát, azután elnevette magát.
- Milyen volt az órád?
- Csodás! - Fejrázással fogadta az áradozásom. Látszott rajta, hogy ő sosem találna
érdekesnek egy közgazdasági előadást. Mosolyogva gondoltam arra, ahogyan ott ülne, és
halálra unná magát. - Szóval... szunyókáltál egyet?
Elvigyorodott és bólintott.
- Ja, egy teljes órát. Most már háromig jó vagyok.
Megcsóváltam a fejem.
- Hogy csinálod ezt ?
Elnevette magát, ahogyan kiléptünk az épületből.
- Ez egy áldás... vagy inkább átok.
Egész héten elvitt a suliba, és értem is jött, amit már csak azért is fölöslegesnek éreztem,
mert Denny hátrahagyta nekem imádott Hondáját, mégis örültem neki, mert annyira azért
nem szeretek váltós kocsit vezetni. Eldumáltunk és nevetgéltünk. Kikérdezett minden
előadásról, hogy mi tetszett a legjobban, és mi a legkevésbé. Ragaszkodott hozzá, hogy
mindennap bekísérjen az első órámra, amit szintén fölösleges, bár kedves gesztusnak
találtam. A lányok elcsöndesedtek a közeledtére, s ahogy elbúcsúztunk, olyan meredten
bámulták, hogy a nyáluk is elcsöppent. Kellanben persze tudatosult a figyelmük,
némelyiküket ki is tüntette egy-egy kacsintással, majd suli után mindig a folyosón vagy a
parkolóban várt - egyszer egy pohár kávéval, amivel önfeledten boldoggá tett.
Kellemessé tette számomra az iskola első hetét, a beszokást, amitől a legjobban tartottam,
amiért nem lehettem neki elég hálás. Azon a héten csak egyvalami történt, ami nem tett
boldoggá - az viszont nagyon boldogtalanná tett. Denny.
Azon a hétvégén már alig láttam a méregtől. Miután elment, eleinte mindennap fölhívott.
Azután lassan áttértünk az egy-egy napos szünetekre, ám ezen a héten öt teljes napig nem
hallottam felőle - semmit! Utoljára a sulikezdés előtti napon beszéltünk egymással. Tényleg
vártam, hogy fölhív, és megkérdezi, hogy boldogulok... de nem. Üzeneteket hagytam a
hoteljében, de a munkája miatt csak nagy ritkán tartózkodott ott. Végül vasárnap este, miután
már felhúztam a pizsamám, és lefekvéshez készülődtem, úgy döntöttem, teszek egy utolsó
kísérletet. Amikor kapcsolták a szobáját, majdnem kiugrottam a bőrömből - de az örömöm
nem tartott sokáig.
- Helló, bébi. - Jól ismert akcentusa megmelengette a szívemet, pedig nagyon fáradtnak
tűnt a hangja.
- Hé! Minden oké ? Ha túl fáradt vagy, hívhatlak holnap is... - Beharaptam az ajkam, és
reméltem, hogy nem fogja ezt kérni. Nekidőltem a konyhai pultnak, és elrebegtem egy gyors
imát.
- Nem, örülök, hogy hívtál. Úgyis beszélnünk kell. - Hirtelen azt kívántam, bárcsak azt
akarná, hogy holnap hívjam. A gyomrom is görcsbe rándult.
- Igazán? - Próbáltam uralkodni a hangomon. - És miről?
Hallgatott, mire a szívem zakatolni kezdett.
- Tettem valamit, aminek nem fogsz örülni - felelt végül.
Magamban gyorsan listát készítettem azokról a dolgokról, amelyeknek nem örülnék.
Eközben újra megjelent lelki szemeim előtt az az este, amikor azt a hülye filmet néztük, és
belegondoltam, mi minden történhetett volna. Annak biztosan Denny sem örült volna.
Összeszorult a torkom, és csak ennyit sikerült kinyögnöm:
- Mit?
Olyan hosszú ideig hallgatott, hogy legszívesebben ráüvöltöttem volna: mondd már ki!
- Kedd este, munka után... - Itt újra elhallgatott, miközben peregni kezdtek előttem egy
valóra vált rémálom képei. - Szóval Mark fölajánlott egy állandó itteni állást...
A megkönnyebbülés szétáradt bennem; ennél sokkal-sokkal nagyobb szörnyűségre
készültem.
- Ó, Denny, már azt hittem...
Félbeszakított.
- Elfogadtam.
Az agyam teljesen lebénult. Egy teljes másodpercbe telt felfogni, mire gondol. Amikor
megtörtént, a lélegzetem is elakadt.
- Úgy érted... nem jössz vissza, igaz ?
- Ez életem nagy lehetősége, Kiera. Vezetői állást nem ajánlanak csak úgy
gyakornokoknak. - Denny hangja megremegett a telefonban. Nagy nehézséget okozott neki,
hogy kimondja ezt. Nem szívesen tett semmi olyat, amivel fájdalmat okozott nekem. -
Kérlek, próbálj megérteni...
- Megérteni ? Mindent hátrahagytam, hogy idejöjjek veled! Most meg itt akarsz hagyni ?
- A könnyek kezdtek feltörni belőlem, de egyelőre visszatartottam őket. Később is ráértem
összeomolni.
- Csak két évről van szó... ha vége a sulinak, te is átköltözhetsz ide. - Könyörgőre fogta. -
Nemsokára megint együtt leszünk. Te is megszereted ezt a helyet...
A szívem kihagyott még egy ütemet. Két év ? Néhány hétig is alig bírtam ki nélküle, mi
lenne velem két hosszú éven át... amikor az hosszabb idő, mint amióta együtt vagyunk?
- Nem, Denny.
Nem válaszolt azonnal. A csönd kezdett fülsüketítővé válni.
- Ezt hogy érted?
- Nem! Azt akarom, hogy gyere vissza! Maradj velem, keress másik állást. Tehetséges
vagy, biztosan lesz valami! - Most már én könyörögtem neki.
- Én ezt akarom, Kiera... - suttogta.
- Jobban akarod, mint engem? - Tudtam, hogy nem tisztességes ilyet kérdezni, de alig
láttam a méregtől.
-Kiera... - Elcsigázottan ejtette ki a nevemet. - Tudod, hogy nem erről van szó...
- Igazán? - Nem tudtam uralkodni az indulatomon. - Hát pedig innen nézve nagyon úgy
tűnik, hogy a munkát választod helyettem, és elhagysz érte. - Agyam egy parányi része le
akarta zárni ezt a beszélgetést, hogy ne gázoljak tovább a lelkébe, de nem hallgattam rá.
- Csak két év, bébi. Elmegyek hozzád minden adandó alkalommal... - próbálkozott
tovább, egyre erőtlenebbül.
Kis híján felrobbantam. Két év... két rohadt év! Gondolkodás nélkül, sőt anélkül, hogy
előtte méltóztatott volna beszélni velem, elfogadott egy állást több ezer kilométerre innét,
azután meg napokig nem osztotta meg velem az információt! Én meg itt ragadtam Seattle-
ben. A szüleim úgy-ahogy elfogadták költözésemet - amiben nyilván nagy szerepet játszott az
ösztöndíj is -, de azt már végképp nem engednék, hogy továbbálljak egy másik iskolába, egy
másik államba! Legalábbis biztosan nem fizetnék, én pedig egyedül nem engedhetem meg
magamnak. Az általam elnyert ösztöndíj az én nagy lehetőségem. Nem hinném, hogy a sors
sok ilyet tartogatna a számomra.
Itt ragadtam, amíg véget nem ér az iskola... és ő tudta ezt.
Tudta! Dühömben levontam a legképtelenebb következtetést: akarta, hogy itt maradjak.
Akarta, hogy különváljunk. Szakított velem. A harag még inkább föllángolt bennem. Hát nem
adom meg neki az esélyt, hogy ő mondja ki.
- Ne fáradj azzal, hogy meglátogatsz, Denny! Te már választottál! Remélem, élvezni
fogod az új munkádat! - Alaposan megnyomtam a szót. - Én itt maradok, te meg ott.
Végeztünk... viszlát.
Miután lecsaptam a kagylót, ki is húztam a telefont. Nem akartam, hogy visszahívjon.
Annyira feldühítettem magam, hogy nem akartam vele még egyszer beszélni. Arra a gondo-
latra, hogy soha többé nem látom, olyan gyorsan következett a teljes kétségbeesés, hogy
levegőt is alig kaptam. Felnyögtem, ahogyan forogni kezdett velem a világ. A padlóra
rogytam, miközben előtörtek könnyeim, és többé nem tudtam visszatartani őket.
Mintha órákon át rázott volna a görcsös zokogás, mielőtt felálltam. A hűtőhöz léptem,
hogy vizet töltsek magamba, de az ajtónál megláttam egy nyitott üveg bort, ami valahogy
megmaradt. Megragadtam, és nagyot húztam belőle, egyenest a palackból. Tudtam, hogy ez a
legostobább módja a gyásznak, de kellett valami. Kellett valami, ami tompítja az érzéseimet.
Most nem tudtam megbirkózni velük.
A törékeny borospohár helyett egy vastag falú vizespoharat fogtam, amit színükig
töltöttem, majd elkezdtem magamba dönteni az italt. Valósággal égetett. Semmilyen bort nem
szabad így inni, de én kétségbeesetten vágytam rá, hogy föloldjam a fájdalmamat.
Néhány pillanat alatt kiürítettem a poharat, majd gyorsan töltöttem még egyet. A zokogás
végül abbamaradt, csak a könnyek áradtak tovább. Lelki szemeim előtt még mindig Denny
arcát láttam: gyönyörű, meleg, barna szemét, kisfiús mosolyát, önfeledt nevetését, a testét, a
szívét. Gyorsan ittam egyet, mielőtt az én szívem kettéhasad a fájdalomtól.
Ez nem lehet igaz, mondogattam magamban. Nem lehet, hogy csak úgy véget érjen, hogy
soha többé ne legyünk együtt. Azt mondta, én vagyok a szíve, és az ember nem mond le csak
úgy a szívéről. Szív nélkül nem élhet senki.
Épp végeztem a második pohárral, és már kitöltöttem a harmadikat - sajnálatos módon az
utolsót, amikor meghallottam a bejárati ajtó nyitódását.
Nagyon késő lehetett - vagy nagyon korán, nézőpont kérdése -, Kellan mindenesetre
ekkor ért haza, miután az estét a fiúkkal Pete-nél töltötte. Belépett a konyhába, és egy laza
mozdulattal a pultra hajította a kulcsait, majd megtorpant, amikor észrevett. Ha nem
dolgoztam, ilyenkor csak nagyon ritkán szoktam fent lenni.
-Hé.
Felé fordultam, de még most sem hagytam abba az ivást.
A mozdulattól egy pillanatra összemosódott előttem a világ. Helyes.
Néma csöndben néztem. Kék szeme kissé üvegesnek tűnt, nyilván ő is felhajthatott a
fiúkkal néhányat, talán többet is. Szokott egyszerű öltözékét viselte, amit úgy szeretett:
kellően feszes pólót, fakított farmert, fekete bakancsot. Talán a bor, talán a veszteség miatt,
de ma este még a szokottnál is elragadóbbnak tűnt feltúrt, borzas hajával. Hű, ötlött fel agyam
egy távoli csücskében, amelyik még tudott gondolkodni: sokkal hatásosabban eltereli a
gondolataimat, ha az ő látványát iszom magamba, nem a bort.
- Jól vagy? - Oldalt fordította a fejét, és kérdő pillantást vetett rám. Olyan elképesztően
vonzónak tűnt, hogy egy pillanatra még inni is elfelejtettem.
- Neeem. - A rövid szó is szaggatottan tört fel belőlem; a bor máris megtette a magáét.
Viszont elég erősnek éreztem magam tőle, hogy kapkodva hozzátegyem: - Denny nem jön
vissza... szakítottunk.
 Gyönyörű arcán azonnal megjelent az együttérzés, ahogy közelebb lépett. Egy pillanatig
azt hittem, a karjaiba akar vonni. A gondolattól is szaporábban vert a szívem, de ő csak
nekidőlt a pultnak, és megtámaszkodott. Tovább vedeltem a bort, miközben néztem, ahogyan
figyel.
- Akarsz róla beszélni ?
Belegondoltam.
- Nem.
Vetett egy pillantást a pulton álló üres palackra, majd a pohárra, amit épp akkor végeztem
ki.
- Kérsz egy tequilát ?
Elmosolyodtam. Úgy éreztem, mintha évek óta nem tettem volna.
- Még szép.
Kinyitotta a hűtő fölötti szekrényt, és kutatni kezdett a különféle üvegek között, amelyekről
még csak nem is tudtam, hogy ott vannak. Ahogyan nyújtózott, a pólója megfeszült az
izmain, miközben látni engedte a csípőjét. A Dennyvel kapcsolatos gyötrelmes gondolatok
lassan halványodni kezdtek, ahogyan elnéztem ezt a képtelenül vonzó fickót. Az ördögbe is,
átkozottul dögös.
Megtalálta, amit keresett, és visszafordult hozzám. Felsóhajtottam, ahogyan a pólója
visszahullott a nadrágjára. Alkohollal átitatott agyamban hirtelen szétáradt a végtelen magány
Egyedül maradtam. Elköltöztem a világ végére Denny miatt, most pedig teljesen magamra
maradtam. Elnéztem Kellan testét, ahogyan igézőén mozgott a ruha alatt, miközben poharat,
sót és citromot kerített. Magányérzetem elfakult, kezdett valami egészen mássá alakulni.
Végzett a töltéssel, majd egy isteni mosollyal felém nyújtotta a poharat.
- Azt mondják, szívfájdalomra a legjobb orvosság.
Ahogyan a pohárért nyúltam, ujjhegyeink összeértek. A parányi érintésre is forróság
sugárzott szét a kezemben, miközben önkéntelenül arra gondoltam, hogy ő lenne a legjobb
orvosság.
A bárban számtalanszor láttam, ahogyan a vendégek a feleseket tolták. Nekem sem ez
volt az első alkalom, Kellan azonban olyan érzékien csinálta, hogy már a látványtól
romlottnak éreztem magam. A szervezetemben keringő alkoholtól lassan minden
mozdulatához erotikus kisugárzást társítottam. A tequilába mártotta ujját, úgy nedvesítette
meg a kézfejét, majd az enyémet. Kis sót hintett a kezünkre, míg én azon tűnődtem, hogyan
érezhetek még mindig melegséget érintésének helyén. Figyeltem, ahogyan felnyalja a sót,
láttam markáns állát, ahogyan hátrahajtott fejjel leküldi az italt, és néztem elfintorodó ajkait,
ahogyan a citromba harapott. A lélegzetem is elállt tőle.
Összeszedtem magam, én is felhajtottam a felest, azután a tequila már meg is ütött. Ha a
bor égetett, hát ez egyenesen perzselt. Összerándultam, Kellan azonban jóízűt nevetett rajtam.
Sietve töltött egy másodikat. Nem beszéltünk. Nem igazán akartam társalogni, ő pedig
megértette. Némán döntöttük magunkba a második felest, s ezúttal megálltam borzongás nél-
kül.
A harmadikra már bizsergetően melegnek éreztem a testem. Egyre nehezebben
összpontosítottam, de továbbra is olyan figyelmesen követtem Kellan minden mozdulatát,
amennyire tőlem telt. Az ő helyében engem feszélyezett volna, ha valaki ilyen rendületlenül
megbámul, de ő úgy tett, mint aki észre sem veszi. Eszembe jutottak a szájtáti rajongói a
klubból. Talán már megszokta.
A negyedik löketnél határozottan láttam, hogy Kellan tekintete még üvegesebbé válik, de
azért lazán és könnyedén mosolyog. Miközben töltött, mellélocsolt egy kis tequilát, majd föl-
nevetett, ahogy fölkapta a citromszeletét. Elnéztem, miközben szopogatta, és elfogott az az
őrült késztetés, hogy vele együtt harapjak bele a sajátomba.
Az ötödik felesre a korábban érzett minden kétségbeesés, minden magány és gyötrelem
átalakult valami egészen mássá - vágyakozássá. Még pontosabban: az előttem álló félisten
iránti vágyakozássá. Emlékeztem a szikrákra, amelyek néhány éjszakával korábban pattogtak
közöttünk, és akár valósak voltak, akár nem, újra át akartam élni azt a szenvedélyt.
Gondolkodás nélkül megtettem, amit már a legelső löketnél akartam. Megragadtam a
kezét, ahogyan közel hajolt, hogy lenyalja róla a sót. Lágyan a bőréhez préseltem nyelvem, a
só íze kellemesen vegyült el az ő aromájával. A lélegzete is elállt, ahogyan nézte, amint
ledöntöttem a tequilámat. Sietve letettem a poharat, és félig nyitott szájába helyeztem a
citromszeletet. Fölemeltem hozzá az ajkamat. Félig a citromot szopogattam, félig a száját.
Lángolt bennem a tűz.
Ahogy lassan elhúzódtam tőle, magammal vittem a citromot is. Gyorsan és szaggatottan
lélegzett. Gondosan kivettem a számból a citromot, és a konyhapultra tettem, miközben ér-
zékien megnyaltam az ujjaimat. Kellan csak ledöntötte a maga italát, miközben tekintetét egy
pillanatra sem vette le rólam. Azután lecsapta a poharát, megnyalta az alsó ajkát, és
megragadta a nyakam, hogy újra magához vonjon.
 7.FEJEZET
Tévedések

Azzal a borral követtem el az első hibát. A tequilával a másodikat... de őszintén szólva most
mindennél jobban zavart lüktető fejfájásom. Az ablakon át beáradó éles napfénytől könnybe
lábadt a szemem, de ha lehunytam, a szoba olyan hevesen kezdett forogni, hogy utána
tökéletesen mozdulatlan tekintettel kellett a mennyezet egy pontjára merednem. Felnyögtem.
Istenem, még mindig részeg vagyok?
A legkisebb fejmozdulat nélkül próbáltam körülnézni az idegen szobában. Szent szar... ez
nem is az én ágyam! Lenéztem, és azonnal meg is bántam, mert a fejem robbanással
fenyegetett, a szoba meg kifordult a sarkaiból. Észrevettem csupasz testemet, belegabalyodva
az idegen ágyneműbe. Szent szar... meztelen vagyok!
Próbáltam tökéletes mozdulatlanságban maradni és a sűrű homályban utat vágni az előző
éjszaka emlékeihez. Ó... istenem... ne... Egyszeriben pontosan tudtam, hol vagyok. Az ágy
túlsó oldala felé fordultam, de üresen találtam. Kellan eltűnt. A fejem és most már a
gyomrom is hevesen tiltakozott a hirtelen mozdulatok ellen.
A francba, francba, francba, gondoltam hirtelen dühömben. A halántékomat dörgöltem,
egyre keményebben, hátha abbamarad a kíméletlen lüktetés. Emlékek árasztották el az agyam
- mint egy véres baleset képei, amelyeket nem akartam látni, mégsem tudtam megállni, hogy
ne nézzek oda.
Az a hihetetlen első csók... mohó és eleven, tele szenvedéllyel. Ahogyan a kéz megfeszül
a nyakamon, és közelebb von. A másik kéz a hátamon. Kellan lassan nekiszorít a pultnak,
azután fölemel rá. Lábaim rákulcsolódnak a derekára. Ujjaim beletúrnak a hajába. Részegítő
illata, a tequila íze a nyelvén...
A tequila futó emlékétől is görcsbe rándult a gyomrom. Nem szívesen lettem volna
rosszul itt az ágyban, ezért megkockáztattam az újabb émelyítő szédülést, és felültem.
Vártam egy pillanatig, hogy kitisztuljon a fejem, majd amikor rájöttem, hogy ez nem fog
bekövetkezni, körülnéztem valami ruha után. Csak az ujjatlan felsőmet láttam, ahogyan az
ágy mellé állított gitáron lógott. Szuper.
Lassan összeszedtem magam, és felálltam, hogy kissé meg- tántorodjak. De tényleg, nem
kéne már jobban lennem? Vetettem egy pillantást az órára... 14.30. Máris ? Ennyit a suliról...
a pszichológiaórának mindjárt vége. Óvatosan az ajtó felé léptem. A bugyim a közelében
hevert. Fölsóhajtottam, és lassan lehajoltam, hogy fölvegyem. Gyorsan magamra kaptam,
miközben a gyomrom vészesen összerándult.
Miután magamra rángattam legalább egy ruhadarabot, úgy döntöttem, most nem a
szemérem a legnagyobb gondom. Különben se tudtam, merre lehet Kellan, csak azt, hogy a
gyomrom már nem tréfál. Kirohantam a fürdőbe, és még épp idejében értem ki, hogy zajosan
rárogyjak a vécécsészére.
Ahogyan a hűvös porcelánnak támasztottam a fejem, újabb emlékek tolultak fel bennem.
...Kellan ujjai végigsimítanak a nyakamon, az ajkai követik őket. A fejem hátrabukik, a
szemhéjam lezárul. Szaggatottan veszem a levegőt. Halkan felnyögök. Zihálok. Lehúzom a
pólóját. Bámulatosan tökéletes a mellkasa. Kemény izmai, puha bőre. Ahogyan levegő után
kapkod, ahogyan ujjaim végigsimítanak a testén. Ahogyan halkan felsóhajt, ahogyan
magához von. Karjai körém fonódnak, és felnyalábolnak. A lépcső felé indulunk...
A gyomrom újra nekilódult, a veríték kiverte a homlokomat. Á, mennyire utálom a
tequilát. És ezek az újabb kéretlen emlékek...
...Részegen botladozik a lépcsőkön, amin mindketten nevetünk. Elterül, és teljes súlyával
rám nehezedik, miközben azt motyogja, „bocsi", és nyelve újra végigfut a nyakamon. Levegő
után kapkodok, ahogyan a merevedése hozzám préselődik. Beszippantom a fülcimpáját.
Forró száját érzem a magamén. Kezei lerángatják rólam a nadrágot...
 Ó, gondoltam magamban, miközben a gyomrom kavargott... akkor ott kell keresnem a
lépcsőn.
..Ahogyan próbálom kigombolni a farmerét, és nevetek, ahogyan tétova ujjaimmal sehogy
se boldogulok. Kellan lágyan szopogatja alsó ajkam. Én a mellkasát cirógatom. Egy kéz a
mellemet simogatja az ujjatlan felső alatt. Lágyan beleharapok a vállába. Az ujjak az alsómba
csusszannak, majd a síkos bőrön köröznek, mielőtt utat találnak belém. A szenvedély a
tekintetében, ahogyan látja, hogy elakad a lélegzetem. Ahogyan könyörgök neki, hogy vigyen
a szobájába...
Ó, istenem, rezzentem össze. Könyörögtem neki, szó szerint könyörögtem neki... valaki
itt helyben lőjön agyon! Azzal újra nekilódult a gyomrom.
..Ahogy felkap a padlóról. Leszaggatja a bugyimat. Lerúgja a cipőjét, majd levedli a
farmerjét, miközben én nevetek, mert még most sem tudok neki segíteni. Azután ő is nevet,
ahogy megszabadít a felsőmtől. Puha nyelve a mellbimbóm körül siklik, becézgeti, ízlelgeti.
Ahogy játékosan ledönt az ágyra. Leveszi a bokszer- alsóját. Magamba iszom gyönyörű,
csupasz testének látványát. A nevetés elhal, ahogyan a dolgok hirtelen nagyon is komollyá
válnak. Tekintete végigszalad a testemen, azután ajkai bejárják minden porcikámat. Ujjaim
végigsiklanak minden testrészén, kitapintanak minden tökéletesen megformált izomszálat.
Megcsókolom erős, sima állát... nyakát... mellkasát... hasát. Ahogy felnyög, amint nyelvem
körbefonja...
Valamivel jobban éreztem magam, és ahogy feltérdeltem, próbáltam visszaemlékezni a
többire.
...A hátamra fordít, és lágyan belém hatol. Felnyög az élvezettől. Együtt mozog a csípőnk.
Ahogy a gyönyör ütemesen kiárad és visszahúzódik. Azok a kellemes hangok, amelyeket
kiad. Azok a meglepő hangok, amelyeket én kiadok. Az a végtelennek tűnő idő, amíg részeg
testünk magába szívja a kéjes érzéseket. Lélegzetének melege a nyakamon. Megragadom, és
magamhoz rántom, ahogyan közeleg a végső pillanat... olyan átható, olyan hihetetlen. Egy
hangként sikoltunk, ahogyan együtt megyünk el. Érzem magamban szétáradni a forróságát.
Vele együtt zihálok, ahogyan a szívünk lassabban kezd verni. Egymás szemébe meredünk.
Egymás karjában zuhanunk mély álomba...
Reszketeg lábamra álltam, majd megmostam az arcom és a fogam. Meglepetten
tudatosult bennem, hogy a vele töltött elmúlt éjszaka valami hihetetlen volt.
Mélyen elgondolkodva léptem a szobámba, és álltam meg az ajtóban, hogy lenézzek a
tökéletesen érintetlen ágyra. Az elmúlt éjjel összes érzése, Dennyvel való szakításunk, amit
előbb alkohollal próbáltam feledni, majd... igen, Kellannel, hirtelen egyszerre szakadt le rám.
Térdre rogytam, és sírva fakadtam.
Nem emlékszem, mikor, de valamikor a nap folyamán lementem a földszintre, és
összeszedtem a lépcsőről a nadrágomat. Belebújtam, s ahogy ott álltam a lépcsőn, nem
tudtam, mitévő legyek. Teljesen kiszáradt a szám, és még mindig lüktetett a fejem -
leginkább mégis a szívem fájt.
Leültem a lépcsőre, és a kezembe temettem arcomat. Újra előtörtek belőlem a könnyek, s
velük a fura vágy, hogy Kellan végre hazajöjjön. Csak egy barátra vágytam, aki átkarol, és
azt suttogja a fülembe, hogy minden rendben lesz. Hogy nem követtem el életem legnagyobb
hibáját, amikor múlt éjjel szakítottam Dennyvel... vagy életem két legnagyobb hibáját, ha
Kellant is számítjuk... Tényleg nem tudom, mi ütött belém előző éjjel. Nyilván a tequila, de
ez minden? Rita imádja az ilyen szaftos kis pletykákat... nem mintha tervezném, hogy
elmondom neki, de ez a sok figyelmeztető jel... én mégis figyelmen kívül hagytam mindet.
Mintha nem látnám nap mint nap, ahogyan rutinszerűen teszi a szépet a csajoknak. S akkor
még nem beszéltünk arról a kis... félreértésről... a volt lakótársával, Joeyval. Ez nyilván-
valóan bevett gyakorlat nála.
Remek, gondoltam. Nemcsak teljesen egyedül maradtam, de mint Joeyt, engem is nyilván
arra fog kérni, hogy távozzak. Hajléktalanná tesz. Ez valahogy nem állt össze a fejemben.
Mást se láttam tőle, csak hogy a lehető legkedvesebb mindenkivel. Oké, engem szeret húzni,
de sosem szívtelen vagy kíméletlen. Nem hiszem, hogy képes lenni csak úgy kitenni az
utcára, amikor nincs hová mennem. Viszont azt elérheti, hogy kényelmetlenül érezzem
magam, és én akarjak elmenni. Legszívesebben máris indultam volna... Ahogyan magabiztos,
laza mosolyára emlékeztem, görcsbe rándult a gyomrom. Még egy név a hódításai listáján,
gondoltam komoran. Különben is, hol van? Látni se bírja a képemet, ezért ment el valahová?
Mekkora idióta vagyok! Az biztos, hogy életemben nem iszom több tequilát.
Végül fölemeltem meggyötört testemet, és elindultam a pohár vízért, amire olyannyira
vágytam. Hármat is ittam. Közben visszadugtam a telefont, és húsz teljes percig meredtem rá.
Mindennél jobban vágytam rá, hogy felhívjam Dennyt, és elmondjam neki, mekkora
szükségem van rá, és hogy hatalmas hibát követtem el az éjjel - még annál is nagyobbat, mint
amiről tud. Mégsem tettem. Meggátolt benne az emésztő bűntudat. Miután újabb öt percet
bámultam azt a hülye készüléket, rávettem magam, hogy fölmenjek és lezuhanyozzak, hátha
lemoshatom magamról ezt a reményvesztett érzést. Ez sem használt. Utána csak feküdtem az
ágyon, közös képünkre meredtem, és vigasztalanul zokogtam.
Egészen addig, amíg sikerült lecserélnem addigi szorongásomat egy újra. Dolgoznom
kellett. Tétován öltözködtem fel, a hajam laza, széthulló lófarokba fogtam, fölkentem egy kis
sminket. Szörnyen festettem, szörnyen éreztem magam, de legalább a szoba nem forgott már
velem, és már a gyomrom sem háborgott. Ha még a szívemmel is tudnék kezdeni valamit...
140
Késve értem be a Pete-hez - még mindig nem szoktam meg a Honda váltóját, és a
dombok nem könnyítettek a dolgon -, ahol elsiettem Rita mellett. Még csak az kellett, hogy
bármilyen következtetést levonjon a külsőmből. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogyan hátul
ledobtam magamról a kabátot. Nem tudhattam, Kellan megjelenik-e aznap este. Furcsa lesz
újra látni... miután oly sokat láttam belőle ? A gondolatba is belepirultam, ahogyan
visszaindultam a bárba. A tekintetem végigszaladt az asztalokon, de nem láttam sem őt, sem
a banda többi tagját. Vettem egy nagy levegőt, azzal az agyam hátsó részébe száműztem
minden Dennyvel és Kellannel kapcsolatos gondolatot.
Egyfajta kábulatban sikerült végigdolgoznom a műszak első felét, csak akkor borultam ki,
amikor Jenny félrevont, hogy megkérdezze, mi a baj. Azonnal potyogni kezdtek a könnyeim,
ahogyan beszámoltam a beszélgetésről, amit előző este folytattam Dennyvel. Jenny tüstént
magához ölelt, amitől csak még jobban kellett sírnom, mert közben azt mondogatta, hogy
minden rendben lesz, hogy Dennyvel egymásnak teremtett minket az ég, így előbb-utóbb
minden rendeződik. Eközben olyan megnyugtatóan mosolygott rám, hogy idővel tényleg
kezdtem azt érezni, nincs minden veszve - míg eszembe nem jutott az éjszaka második része.
Ahogyan szorosan magához ölelt, kísértést éreztem rá, hogy elmondjam ezt is.
-Jenny...
Hátrébb húzódott, és édesen mosolygott, várva a folytatást. Olyan nyílt és őszinte
érdeklődéssel nézett rám. Nem ismertem nála rendesebb lányt, ettől pedig csak még jobban
elborzadtam saját magamtól. Nyilván nem értene meg... kezdene másként tekinteni rám.
Talán rosszakat gondolna rólam, és nem akarna többé a barátom lenni. Egy részem
kételkedett abban, hogy ilyen keményen ítélné meg a tetteimet, de éppen akkor én is ke-
ményen ítéltem meg őket, és nem akartam kockáztatni, hogy más is ugyanígy gondoljon rám.
Nem, Kellanről nem beszélhetek senkinek.
- Kösz, hogy meghallgattál.
- Bármikor, Kiera. - Elmosolyodott, és még egyszer magához szorított, azután mindketten
folytattuk a munkánkat.
Úgy egy órával később a bejárat felől meghallottam egy hangot, amitől a lélegzetem is a
torkomon akadt: Evan zengő, harsány nevetését, ahogy a bárba lép. Matt szorosan a
nyomában járt, majd elsietett Evan mellett, miközben ugyanúgy nevetett. Kábultan néztem
őket. Kettő letudva... maradt még kettő. Griffin néhány pillanattal később érkezett, és nagyon
úgy tűnt, hogy ki van bukva. Dühödt pillantást vetett Evanre és Mattre, akik még mindig
nevettek... szemlátomást éppen rajta. Rájuk mutatott, azután elfordult, és a törzsasztala felé
indult. Én meg ostobán meredtem tovább az ajtóra, mialatt Evan és Matt nevetve követte
Griffint.
Már csak egy maradt.
Tovább bámultam az ajtót, de semmi sem történt. A fejemet csóváltam, és idiótának
éreztem magam, ahogy tudatosult bennem, hogy nem fog eljönni. El akar kerülni még itt a
bárban is ? Ez valahogy még rosszabbnak tűnt, mint ha otthon elkerülne. Éreztem, ahogyan
újra feltolulnak a könnyeim.
Jenny odalépett hozzám, hogy a vállamra tegye a kezét.
- Nem festesz valami jól... minden rendben van?
Pislogva nyeltem vissza a könnyeket.
- Persze, semmi gond. - Az érzelmi hullámvasút lassan fölemésztette minden erőmet.
Teljesen kikészültem.
Ez Jenny figyelmét sem kerülte el.
- Menj haza, Kiera.
Megráztam a fejem. Majd csak boldogulok...
- Jól vagyok, Jenny... csak hosszú ez a nap. Majd kibírom valahogy.
Az öltöző irányába fordított.
- Menj csak, ma este úgysincs nagy élet... majd én fedezlek. - A vállamon tartotta a kezét,
amíg el nem értünk a hátravezető folyosóhoz.
- Hidd el, Jenny, erre semmi szükség...
- Tudom... tudom... kemény csaj vagy, meg minden... - Kajánul elmosolyodott. - Most
menj haza... majd holnap te maradhatsz, ha akarsz, és én lépek le korábban.
Nevetve csóváltam a fejem. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, és nagyon
megtetszett az elgondolás.
- Rendben... igen, holnap visszaadom.
Nem emlékszem, hogyan vezettem haza; az egyik pillanatban még a parkolóban
búcsúzkodtam Jennytől, aki megígérte, hogy holnap benéz; a másikban már ráfordultam a
felhajtóra, és üresen találtam a helyet, ahol Kellan autója állni szokott. Még nem jött haza. Ez
irritált kicsit, majd elszomorított, míg végül még fáradtabbnak éreztem magam.
Bevonszoltam magam a házba, azután föl az emeltre. Sietve pizsamát húztam, és bezuhantam
az ágyba. Még kicsordult néhány könnycseppem, mielőtt elragadott az álom.
Könnyed léptekre ébredtem, úgy tűnt, alig néhány pillanattal később. Kellan végre
hazatalált. Vetettem egy pillantást az órára: 23.10. Talán úgy gondolta, most már
biztonságban hazatérhet, nem kell találkoznia velem. Visszanyeltem a végtelen magányérzet
hirtelen jött könnyeit. Mégiscsak bent kellett volna maradnom dolgozni...
Furcsamód a szobám ajtaja résnyire nyílt. Nagyszerű, hát mégis arra kér, hogy távozzak,
és erre most látja elérkezettnek az időt. Egy tökéletes nap tökéletes befejezése. Szia, Kellan, a
szívem már úgyis darabokra tört, nincs kedved még apróbb szilánkokra széttaposni? Talán ha
azt látja, hogy alszom, vár legalább reggelig. A hirtelen ötlet megcsillantotta előttem a
reményt, és tökéletes mozdulatlanságba dermedtem, miközben lassan és egyenletesen
próbáltam venni a levegőt.
Hát nem jött be. Most meg leült mellém az ágyra. A gyökér. Tényleg nem tud várni
reggelig, hogy beledöngöljön a földbe? Ellenálltam a késztetésnek, hogy felsóhajtsak, és
megkérjem, menjen vissza a szobájába, holnap reggel úgyis elmegyek, többé nem akarok a
terhére lenni. Reméltem, hogy magától is elmegy, úgyhogy tovább színleltem az alvást.
A keze megérintette a vállam, nekem pedig keményen ellen kellett állnom a kísértésnek,
hogy lerázzam magamról.
- Kiera? - A nagyon is jól ismert akcentus befurakodott sötét gondolataim közé.
A sokktól felpattant a szemem, miközben élesen fordultam az ágyamon ülő alak felé.
- Denny? - A könnyek tüstént kibuggyantak a szememből. Lehet, hogy még alszom?
Vagy ez a valóság?
Elmosolyodott, tekintete melegen csillant fel.
- Hé - suttogta.
- Mi... de hát... hogyan...? - Zavaromban egyetlen épkézláb kérdést se tudtam kinyögni.
Az arcomra fektette a tenyerét, és letörölt egy könnycseppet.
- Te vagy az én szívem... - Csak ennyit mondott.
Zokogva ültem fel, és karoltam át a nyakát.
- Denny... - Összetörtén próbáltam szavakat találni. - Annyira sajnálom... - A lelkem
mélyén még jobban sajnáltam Kellant, mint a veszekedésünket, de ezt mégsem mondhattam
el neki.
- Sss... - Magához vont, lágyan ringatott, és a hajamat cirógatta. - Most már itt vagyok...
minden rendben.
Amikor hátrahúzódtam, hogy a szemébe nézzek, az ő arcán is könnyeket láttam.
- Visszajöttél... miattam...?
Felsóhajtott, és a fülem mögé simított egy haj tincset.
- Hát persze... miért, mit hittél? Azt hitted, csak úgy elengedlek? Szeretlek... - A hangja
megcsuklott a szónál.
Visszanyeltem a gombócot a torkomban.
- És a munkád?
Felsóhajtott.
- Nemet mondtam nekik.
Hirtelen reménytelenül és a végletekig önzőnek gondoltam magam. Két év... múlt éjjel
még egész örökkévalóságnak tűnt, de most, hogy itt tartottam őt a karjaimban, nevetségesen
rövidnek éreztem.
- Annyira sajnálom. Túlreagáltam a dolgot. Persze hogy el kell fogadnod azt az állást.
Hívd fel őket... két év... az semmiség. Hiszen ez az álmod... - A pánik kezdte átvenni a
bűntudat helyét.
- Kieraa... - hallgattatott el. - Már odaadták az állást valaki másnak.
- Ó. - Beharaptam az ajkam. - A gyakornoki helyed?
Újra felsóhajtott.
- Azt meg akkor adták valaki másnak, amikor elvállaltam az állást.
Ahogy a tények tudatosultak bennem, hirtelen nem volt mit mondanom. Denny mindent
feladott - csakis értem. A gyakornoki állást, amiről álmodott, amiért egyáltalán ideköltöztünk,
de még azt a helyet is, amit gyakornokoknak szinte soha nem ajánlanak fel. Minden elúszott,
csak mert én nem tudtam kivárni két rövidke évet, ő pedig nem akart elveszíteni.
A fájdalom és a bűntudat könnyei újra feltörtek belőlem.
- Sajnálom. Annyira sajnálom, Denny, annyira sajnálom... - ismételtem újra és újra, míg ő
a vállához szorított. Amikor pedig végre elapadtak az önzésem fölött ontott könnyeim, újra
megtörtem, amint eszembe jutott az elmúlt éjszaka Kellannel.
Denny csak magához ölelt, egyre azt hajtogatta, hogy minden rendbe fog jönni, hogy
együtt vagyunk, és más nem számít. Végül, amikor már semmi mással nem tudta elterelni a
gondolataimat, gyöngéden megfogta az államat, hogy hosszan és édesen megcsókoljon.
A csók jól ismert melegsége egy múló pillanatra megnyugtatott, elterelte gondolataimat a
mardosó bűntudatról. Az ajkaim szétváltak, így nyelve könnyedén rátalált az enyémre, amivel
agyamnak egy egészen másik területére hatott. A vágy szétsugárzott bennem, ahogyan
mohón megcsókoltam. Az utolsó néhány könnycseppnek már így sem tudtam megálljt
parancsolni, de ő gyöngéden letörölte őket a hüvelykujjával.
Visszaengedett a párnákra, és megcsókolta az ajkam, a homlokom, miközben végig az
arcomat cirógatta. Ujjaim beletúrtak a hajába, végigsiklottak az arcán, az állán, az ujjbegyeim
számára oly ismerős puha szőrszálakon, a száján. Még most sem tudtam elhinni, hogy itt van
velem.
Egy időre agyam leghátsó fertályába száműztem a fájdalmat, a bűntudatot és a
borzongást, amit az elmúlt éjszaka történései miatt éreztem. Ezekkel később is ráértem
megbirkózni, abban a pillanatban csak rá akartam figyelni. Magamhoz vontam elkóborló
ajkait, és remegve megcsókoltam. A torka mélyéről kéjes nyögés tört fel, ahogyan egyre
gyorsabban vette a levegőt.
Eltoltam magamtól, amíg félresöpörtem testemről a takarót. Túl hosszú ideig volt túl
távol tőlem. Sokkal közelebb akartam őt tudni.
- Gyere ide.
Egy pillanatra fölegyenesedett, és sietve levetkőzött, azután bemászott hozzám a takaró
alá, és körém fonta a karjait. Befészkelte magát, hogy csókokkal borítsa el a nyakam.
- Annyira hiányoztál... - szuszogta a bőrömbe.
A lélegzetem elakadt, és pislogva nyeltem vissza a könnyeimet. Később, korholtam
magam.
- Te is annyira hiányoztál, Denny - sóhajtottam, ahogyan újra megcsókoltam. Mintha
fuldokoltam volna, úgy kapdostam utána, az éltető oxigén után, csak csókoltam és csókoltam.
Mást sem akartam, mint őt. Mást sem akartam, csak hogy puha ajka az enyémre tapadjon,
nyelve lágyan mozogjon a számban. Az agyam lassan kezdte átadni magát az érzéseknek,
felhagyott a gondolkodással.
Kezével lassan, gyöngéden lehúzta a nadrágom. Felsóhajtottam, és még erősebben
csókoltam. Amint lehántotta rólam a nadrágomat, visszatért a bugyimhoz. A tudatom hirtelen
új életre ébredt: egyszerre megrémített a gondolat, hogy valamiképp tudni fogja... a hatodik
érzéke megsúgja neki, hogy hűtlenné váltam, de ő habozás nélkül lehúzta rólam az alsót.
Ajkai egy pillanatra sem hagytak el, továbbra is zihálva vette a levegőt. Nem utált. Még
mindig vágyott rám.
Ujjai belém hatoltak, mire elmém éles rándulással leállt. Többé már semmi sem érdekelt.
Levettem a felsőm, és mást se akartam, csak egész testemmel őt érezni. Az ajkai lassan
eltávolodtak, hogy leszaladjanak a nyakamon, a mellemen, a mellbimbóimmal játszadoztak,
ujjai nyirkos bőrömön siklottak. A nevét nyögdécseltem.
- Ó, Denny...
Nyelve még egyszer körbetáncolta a mellbimbómat, mielőtt fölnézett az arcomra.
Visszavontam őt magamhoz.
- Szükségem van rád... - suttogtam, és teljes szívemből, minden létező értelemben
komolyan gondoltam.
Gyöngéden fölém hajolt, és ujjai helyét valami sokkalta kielégítőbb vette át. Felnyögtem,
és behunytam a szemem, ahogyan belém siklott, majd remegés szaladt végig a testemen,
ahogyan mozogni kezdett. A magány fájdalma, ami az elmúlt hetekben egyre csak erősödött
bennem, váratlanul újra feltolult, és egy könnycsepp formájában kicsordult a szememből.
- Istenem, mennyire hiányoztál...
A fülemhez hajolt.
- Szeretlek... - súgta bele zihálva.
Iránta érzett vágyam együtt csapott fel az övével. Nem tudtam magamba fojtani a
hangokat, de nem is akartam. Abban a tökéletes pillanatban nem érdekelt, hol vagyok, és
hogy ki lehet még ott. Csak az érdekelt, hogy Dennyvel végre újra egyek lehetünk. Együtt
jutottunk fel a csúcsra. Azután hosszú ideig a karjában tartott, a hajamat cirógatta, és a
halántékomat csókolgatta, míg az álom el nem ragadta.
 Én pedig egyszeriben nagyon is éber lettem.
A szoba, amit betöltött Denny könnyed lélegzetvételének hangja, hirtelen fojtogatóvá
vált. Bűntudatom és fájdalmam, amit eddig valahogy sikerült magamba fojtanom, most újult
erővel tért vissza. Nem akartam fölébreszteni Dennyt, nem akartam, hogy lássa rajtam a
kétségbeesést, ezért kapkodva belebújtam a ruhámba, és otthagytam a szobában, hogy olyan
halkan tegyem be magam mögött az ajtót, amennyire csak lehet. Egy pillantást se vetettem
Kellan ajtajára, csak leindultam a földszintre. Egészen a nappaliig eljutottam, mielőtt kitörtek
belőlem az első könnyek.
Nem kellett, csak hogy lássam Denny csomagjait, rajtuk a hanyagul rávetett kabáttal -
máris fölemelkedett a zsilip, ami mindaddig visszatartotta a bűntudat könnyeit. Lerogytam a
fotelbe, a hűvös karfára fektettem fejem, és csak zokogtam. Mintha órák teltek volna el, és
még mindig ott kucorogtam, mélyen beletemetkezve gondolataimba, a kétségbeesésbe és a
lelkifurdalásba, amikor az ajtó felől kopogás hallatszott, hogy kiragadjon szánalmas
állapotomból. Azon tűnődve, ki lehet az ilyenkor, és remélve, hogy nem ébreszti föl Dennyt,
letöröltem a könnyeimet, és csöndben az ajtóhoz siettem, hogy kinyissam.
A gyűrött külsejű Samet láttam a küszöbön, amint a nagyon részegnek tűnő Kellant
támogatta.
- Azt hiszem, ez a tiéd. - Ki sem várta, amíg a döbbenet kiül az arcomra, csak belépett, és
bevonszolta Kellant a nappaliba, ahol ledobta az első ülőhelyre. - Tessék, most már a te gon-
dod.
Hitetlenkedve néztem Kellanre. Tegnap este se ivott keveset, de még sosem láttam, hogy
akár közel ennyire berúgott volna. Ahogyan görnyedten ült a fotelban, még a fejét is alig tud-
ta tartani.
- Mi történt ? - kérdeztem.
- Hát, whiskyt ivott, az egyszer biztos. Nem tudom, én már így találtam rá. - Sam
megvonta vaskos vállát.
- Te találtad meg?
-Ja, nem volt nehéz. Kis híján elestem benne, ahogyan ott feküdt az ajtómban. - Elindult,
hogy távozzon, miközben végigsimított borotvált koponyáján és fáradt arcán. - Na, én le-
szállítottam a hülyegyereket. Most már muszáj aludnom egy kicsit. Teljesen kivagyok.
- Várj. Szerinted mi történt... - Elhallgattam, ahogy Sam köszönés nélkül távozott. -
Remek...
Visszatértem oda, ahol Kellan még mindig meggörnyedve ült, és azon tűnődtem, mi
történhetett vele. Nyilván a csajokkal bulizott. A tudat felbőszített, azután meg az a gondolat,
hogy mi' ért bőszít ez az egész. Megpaskoltam a combját.
- Kellan...
Lassan fölemelte a fejét, hogy hunyorogva nézzen bele a lámpa fényébe.
- Helló, az én kedvenc lakótársam... - Furán megnyomta a szót, és beharapta utána az
ajkát. Tántorogva állt fel, vagy inkább próbált felállni. Amikor visszazuhant a fotelba,
meglepettnek tűnt.
Felsóhajtottam, és felé nyújtottam a kezem.
- Engedd, hadd segítsek.
Düh villant a tekintetében, ahogyan fölnézett rám.
- Nem kell a segítséged. - Csak úgy köpködte felém a szavakat.
Döbbenten engedtem el a kezét, majd figyeltem, ahogyan sikeresen feláll... azután rögvest
elkezd oldalt borulni. A segítségére siettem, a vállamra húztam a karját, és megtámasztottam
a mellkasát, hogy megtartsam a súlyát - akár akarja, akár nem. Ernyedten bukott rám, és már
nem próbált eltolni magától.
Szörnyen bűzlött a whiskytől és hányadéktól. Megint csak belegondoltam, mit
művelhetett.
 - Gyere! - A lépcső felé vonszoltam. Közelsége fölelevenítette bennem az elmúlt éjszaka
emlékét, bár még most sem tudtam, mit érzek ezzel kapcsolatban - leszámítva a maró bűntu-
datot. Félresöpörtem a gondolatot. Most nem értem rá ezzel foglalkozni.
Valahogy sikerült felrángatnom a lépcsőn, bár minden esetlenül megtett fokra jutott
legalább egy, ahol visszahátrált. Félúton elkezdett a földre görnyedni, és egy pillanatra már
attól féltem, megint rám zuhan a lépcsőn. Az emlék olyan elevenen éledt föl bennem, hogy a
gondolatba is belepirultam, de megböktem a mellkasán, hogy tovább tereljem. Nem szólt,
csak vetett rám egy zavart pillantást, mint aki nem tud választani a bosszúság és egy másik
érzelem között, amibe bele se mertem gondolni.
Már kis híján fölértünk, amikor zajosan a falnak ütköztünk. Megdermedtem, és vetettem
egy riadt pillantást az ajtónk felé, azon imádkozva, nehogy felverjük Dennyt. Kellan követte
a tekintetem, de az arckifejezését nem láttam, annyira lekötött az ajtó figyelése. Miután nem
hallatszott mozgolódás, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és fordultam vissza
Kellanhez, aki már üres tekintettel meredt a padlóra.
Valahogy segíteni akartam neki. Arra gondoltam, talán ha lemosnám róla ezt a förtelmes
szagot, másnap könnyebb szívvel kelne fel. A felébredés önmagában sem lesz kellemes, ez a
bűz csak még jobban megviselné a gyomrát. Kirángattam a fürdőbe, és ráültettem a vécére.
Némán, ködös tekintettel nézett.
Ahogy a vizet folyattam, felötlött bennem, hogy képes lesz-e megfürdeni egyedül - már a
gondolatba is belepirultam, hogy nekem kellene őt levetkőztetnem. Ezt a problémát egy
szemvillanás alatt megoldotta, amikor tántorogva felállt, és átlépett a kád peremén, hogy
megálljon a zuhany alatt - tetőtől talpig felöltözve. Ezután nekidőlt a szemközti falnak, és
összerogyott mellette, majd lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a víz eláztassa. A csöppek az
arcára permeteztek. Haja nedvesen tapadt a fejéhez. Az ajkai résnyire nyíltak, sekélyesen
vette a levegőt. Az átázott póló csak kihangsúlyozta izmainak tónusát. Még így kívül-belül
elázva is pompás látványt nyújtott.
Fölsóhajtottam. A bakancsa elég távol került a víztől, hogy a zoknijával együtt
lehámozzam róla, mielőtt teljesen átázik. Belegondoltam, mit tehetnék még. Félresimítottam
a haját az arcából, és hagytam, hogy a víz teljesen átjárja. Még mindig csukott szemmel
felnyögött. Bár tudtam volna feledni, előző éjjel hogyan túrtam bele a hajába... Az emléktől
fájdalmasan elszorult a torkom.
Olyannyira mozdulatlanná vált, hogy már attól tartottam, elájult. Egyedül megmozdítani
se tudtam. Szólnom kellene Dennynek - de mi van, ha Kellan elkotyogja magát? Ha egy-
szerűen a szemébe mondja, mi történt? Semmiképp nem akartam, hogy Denny tudomást
szerezzen erről. Alighogy visszatért hozzám, miután mindent feladott... csakis értem. Nem
élné túl, ha megtudná.
Elzártam a vizet, de Kellan még most sem mozdult. Félresöpörtem néhány kóbor
hajszálat az arcából. Semmi reakció.
- Kellan... - Óvatosan megpaskoltam az arcát. Még mindig semmi. - Kellan... - Kicsit
nagyobb erővel vágtam pofon. Halkan felnyögött, azután kábán felnyitotta a szemét. Próbált
összpontosítani az arcomra, mielőtt mérhetetlen lassúsággal behunyta a szemét, és megingatta
a fejét.
- Gyerünk! - Megragadtam a vállát, azon tűnődve, képes leszek-e kiemelni a zuhany alól.
Eddig próbáltam megkönnyíteni számára a másnap reggelt, de már a legkevésbé sem tűnt jó
ötletnek. Csak lassan reagált az unszolásomra, míg végül lassan fölkelt, és kimászott a
zuhany alól, hogy botladozva mindenfelé széthordja a vizet. Amennyire lehetett,
megszárogattam őt és magamat, azután megtöröltem, és az ujjaimmal kifésültem a haját.
Mintha ezzel is fájdalmat okoztam volna neki, így inkább abbahagytam.
Megfogtam a kezét, és visszavezettem a szobájába. Oly sok mindent szerettem volna
kérdezni tőle, de láthatóan nem volt beszédes kedvében. Mielőtt előző este a dolgok
kezdtek... kicsúszni a kezemből, ő is tiszteletben tartotta a hallgatásomat. Ennyit igazán
megtehettem érte.
Attól, hogy egy szobában tartózkodtam vele, a nem kívánt emlékek csak még
elevenebben hatoltak a gondolataim közé - különösen akkor, amikor levetette a pólóját.
Sietve elfordultam, és az ajtó felé vettem az irányt, amikor kezdte kigombolni a farmerjét, de
azért nem tudtam megállni, hogy az ajtórésen át vissza ne nézzek. Tántorogva próbálta
lehámozni magáról nadrágját, miközben alaposan meggyűlt a gondja a nedves anyaggal. Már
arra gondoltam, visszamegyek, és mégiscsak segítek, amikor végül egyedül is boldogult. Egy
szál bokszeralsóban állt meg az ágy előtt.
Azután hirtelen beletúrt a hajába, és az ajtó felé fordult. Nem tudtam, lát-e a kis résen át.
Aligha, főként ha belegondoltam, milyen nehezére esett az arcomra összpontosítania a
fürdőben. Éreztem némi bűntudatot, amiért a tudta nélkül kilestem, de annyira érdekelt, mit
fog csinálni, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek.
Képtelen voltam bármit leolvasni az arcáról. Kifejezéstelenül nézte az ajtót, majd az
ágyat, azután újra az ajtót. Még egyszer utoljára az ágyhoz fordult, azután végképp
elveszítette a gravitációval vívott csatát, és nehézkesen a takaróra zuhant.
Néhány pillanatig még figyeltem. Amikor a lélegzése lassabb és egyenletesebb lett, úgy
döntöttem, végképp kiütötte magát, és visszalopództam a szobájába. Megtorpantam, elnéztem
szív- fájdító tökéletességét, majd addig rángattam alóla a takarót, míg úgy-ahogy sikerült
befednem a testét. Ahogy az álma fölött őrködtem, hirtelen őrült vágy tört rám, hogy
megcsókoljam. Leültem az ágy szélére, halkan felsóhajtottam, és egy csókot leheltem a
homlokára. Hátrasimítottam a haját, és megcirógattam az arcát, miközben azon tűnődtem, hol
járhatott... s hogy gondolt-e egyáltalán a velem töltött éjszakára. Áruljam el neki, hogy Denny
visszatért? Mit mondana neki? Örökre megváltoztatná a dolgokat?
Ahogy megmoccant, ijedten elkaptam a kezem. Ködös tekintete rátalált az enyémre, mire
megdermedtem.
- Ne félj - mormolta. - Nem mondom el neki. - Azzal lehunyta a szemét, és visszaájult.
Ott ültem az ágy szélén, és a szavain töprengtem. Tényleg nem fogja elmondani? Honnan
tudja egyáltalán, hogy Denny visszajött ? Milyen lesz a holnapunk?
 8.FEJEZET
A seggfej

Másnap reggel kótyagosan keltem. Tényleg nem volt egyszerű visszabújni az ágyba Denny
mellé, főként azután, hogy álmában boldogan fölsóhajtott, és magához ölelt. Olyan bűntudat
támadt bennem, hogy legszívesebben újra elmenekültem volna, de erővel rávettem magam,
hogy hunyjam le a szemem, és maradjak, ahol vagyok.
Amikor reggel befordultam a konyhába, a meglepetéstől a földbe gyökeredzett a lábam.
Tűnhetett előző éjjel bármilyen részegnek, Kellan most is korábban ébredt, mint én, ám ellen-
tétben a beköltözésem óta eltelt minden reggellel - sőt, most először megismerkedésünk óta -,
nagyon pocsékul festett. Visszahúzta előző éjjel levetett pólóját, s ezt leszámítva csak bok-
szeralsót viselt. Zilált és szerteszét álló haja csak kihangsúlyozta, mennyire fáradtak a
vonásai, milyen mélyek a karikák a szeme alatt, mennyire sápadt a bőre. A konyhaasztalnál
gubbasztott, és a kezébe temette az arcát. Nagyon lassan és alaposan, a száján át vette a
levegőt.
- Minden rendben? - suttogtam.
Elfintorodott a fájdalomtól, ahogy fölnézett rám.
- Igen - súgta vissza. Valahogy nem hittem neki.
- Kávét? - Úgy leheltem magam elé a szót, hogy megóvjam a legkisebb fájdalomtól is.
Így is összerezzent, de azért bólintott. Ahogy odaléptem a géphez, hogy főzzek egyet,
kíváncsian méregettem. Miután nemrég én is átmentem ugyanezen, együtt éreztem vele, bár
csakis ő tehetett arról, hogy ilyen szégyentelenül leitta magát. Próbáltam a lehető legkevesebb
zajt okozni, mert minden apró hangtól, koccanástól, még a vízcsobogástól is összerezzent.
Tényleg komoly fájdalmai lehettek.
Önkéntelen is eltöprengtem azon, hogy ki vagy mi miatt bukott ki ennyire. Hol járt tegnap
egész nap, amíg én itt senyvedtem? Próbáltam végigfutni tegnap éjszakai korlátolt beszélge-
tésünkön, de miután néhány mondatnál többet nem nyögött ki, semmire sem
támaszkodhattam. Csak egyetlen megjegyzése ütött szöget a fejembe, az viszont rendesen.
Gondolkodás nélkül kibukott belőlem a kérdés, méghozzá a szokványos hangerővel.
- Honnét tudtad, hogy Denny visszajött? - Gyötrelmes nyögéssel temette kezébe az arcát,
én pedig bűnbánóan fogtam be a számat.
- Láttam a kabátját... - mormolta.
Meglepetten hunyorogtam. Éjjel nem úgy tűnt, mint aki bármit is érzékel a világból,
nemhogy olyan jelentéktelen apróságot, mint egy odavetett kabát.
- Ó! - Nem tudtam, mi mást mondhatnék, viszont egyre inkább aggasztani kezdett
sápadtsága. - Biztos, hogy minden rendben?
Bosszúság parázslott a szemében, ahogyan fölnézett rám.
- Remekül vagyok - közölte hűvösen.
Zavartan fejeztem be a kávéfőzést, és vártam, amíg kifolyik az utolsó csöpp is. Azután
kerestem két bögrét a szekrényben. Hirtelen megtörte a csöndet.
- És te... veled minden rendben? - kérdezte lassan.
Felé fordultam. Fura kifejezéssel méregetett. Abban a reményben, hogy kicsit jobban érzi
magát, megnyugtatóan elmosolyodtam.
- Igen, remekül vagyok.
Mintha újabb rosszullét tört volna rá. Az asztalra fektette a karját, és hagyta lebukni a
fejét. Szuszogva vette a levegőt, mint aki mindenáron próbál egyenletesen lélegezni.
Elkezdtem kitölteni a kávét, hátha attól összeszedi magát.
- Tegyél bele egy kis Jacket. - Kissé elfordította a fejét, hogy biztosan megértsem.
Elvigyorodtam. Csak nem mondta komolyan? Amikor fölemelte a fejét, hogy rám nézzen,
nyomát se láttam rajta jókedvnek. - Kérlek.
 Felsóhajtottam, és megvontam a vállam.
- Te tudod.
Amilyen csöndben csak tudtam, feltúrtam a hűtőt egy palack Jack Daniels után. Letettem
elé az üveget az asztalra. Kellan még a koccanásra sem emelte föl a fejét. Miután tejszínt és
cukrot tettem a kávémba, az övét feketén hagytam, és óvatosan az üveg mellé tettem. Még
most sem moccant meg. Töltöttem bele néhány csöpp alkoholt, majd elkezdtem
visszacsavarni a kupakot.
Kellan köhintett egyet, így jelzett, hogy töltsék még egy ujjnyit, de a fejét még most sem
emelte föl a karjáról. Fölsóhajtottam, és beletöltöttem a bögréjébe egy szemtelenül nagy
adagot, mire épp csak egy picit emelte föl a fejét.
- Köszönöm.
Félretettem az üveget, és csatlakoztam hozzá az asztalnál. Nagyot kortyolt a kávéból,
utána a fogai között sziszegve magába szívta a levegőt. Talán túl erősre sikerült. Azért
reméltem, hogy ha mástól nem is, ettől magához tér.
Néma csöndben kortyolgattam a kávémat, miközben nem tudtam, mit mondjak ennek a
pasinak, akivel nem olyan rég még túlságosan is szoros kapcsolatban álltam. Pedig milliónyi
kérdésem lett volna hozzá, amelyek zöme a körül forgott, hogy jelentettem-e bármit is a
számára..., búcsút kell-e intenünk régi barátságunknak..., és hogy hol a pokolban járt egész
nap. Végül úgy döntöttem, hogy csak egyetlen sürgető kérdés van, amit feltétlenül meg kell
vitatnom vele, amíg Denny odafent van az emeleten.
- Kellan... - Tényleg egy porcikám se kívánta ezt a beszélgetést. - Akkor éjjel... - Némán
figyelt a kávéja fölött. Nem tudtam, mi jár a fejében.
Megköszörültem a torkom.
- Csak nem akarom, hogy... félreértés legyen - fejeztem be csöndesen. Még én sem
tudtam igazán, hogy mit akarok ezzel mondani. Azt sem tudtam, hogyan érzek ezzel a sráccal
kapcsolatban, aki olyan kedvesen viselkedett velem, amíg Denny távol volt. Nem mintha
ezen kellett volna törnöm a fejem, most, hogy Denny visszatért... egyszerűen csak nem
akartam elveszíteni a barátságát. Úgy éreztem, hogy... fontos a számomra.
Ivott egy hosszú kortyot, mielőtt válaszolt.
- Kiera... nincs közöttünk semmilyen félreértés. - Hűvös és színtelen hangon beszélt.
Végigszaladt rajtam a borzongás. A gyomrom is görcsbe rándult a gondolatra, hogy máris túl
késő, máris tönkrement a kapcsolatunk.
Néma csöndben ültünk, és ittuk meg a kávénkat. Töltöttem még egy feketét Kellannek,
majd megkönnyebbülten figyeltem, ahogyan ezúttal alkohol nélkül hajtja fel. Valamivel
később lejött Denny is, aki köszönt Kellannek. majd zavart arckifejezéssel mérte végig. A
barátja tényleg pocsékul festett.
- Minden oké, cimbora? - kérdezte előzékenyen, miközben átkarolta a vállamat, és leült
mellénk az asztalhoz. Megdermedtem. Hirtelen iszonyú kényelmetlenül éreztem magam
Dennyvel és Kellannel egy helyiségben.
Kellan összerezzent.
- Nem, ami azt illeti, muszáj visszafeküdnöm. Örülök, hogy újra itt vagy, Denny. -
Elsietett előtte, még a tekintetét is kerülte, és nemsokára hallottam, ahogyan fölfelé tart a
lépcsőn.
Denny homlokráncolva fordult felém.
- Iszonyúan néz ki. Szerinted mi történt vele ?
- Biztos valami lánnyal volt.
Némi bosszúság szűrődött át a hangomon, ahogy ezt mondtam. Denny mélyen a
szemembe nézett.
- Minden rendben ment köztetek, amíg nem voltam itt? - Mosolygott, úgyhogy
valószínűleg nem gyanított semmit.
 A gyomrom mégis összerándult a pániktól, de azért sikerült kipréselnem magamból egy
mosolyt, és a derekára csúsztattam a karom.
- Leszámítva, hogy mennyire hiányoztál, nem volt semmi gond. - Szörnyen éreztem
magam. Talán most lenne itt az ideje, hogy elmondjam?
A tekintete melegen és szeretetteljesen időzött el rajtam. Ez ráébresztett, hogy akkor se
tudnám elmondani neki, ha akarnám. Képtelen lennék elviselni, hogy ez a szempár egészen
másként nézzen rám. Hozzám hajolt, és gyöngéden megcsókolt.
- Te is nagyon hiányoztál, de...
Visszahúzódtam, és érteden pillantást vetettem rá.
- De mi?
Halkan felsóhajtott.
- Most nincs munkám, Kiera. Nem maradhatunk itt úgy, hogy csak te keresel. Még ma
beszélnem kell néhány emberrel, hátha összejön valami. - Megvonta a vállát, és reménykedve
nézett rám.
Visszanyeltem bosszúságomat, ahogy emlékeztettem magam arra, mennyi mindent
föláldozott értem. És hogy igazából neki kellene haragudnia rám - ha tudná az igazat.
- Most mindjárt? - Reméltem, hogy ráér holnap is, akkor hosszú távolléte után legalább
lesz egy teljes napunk. Egye fene, arra az egy napra a bár is meglesz nélkülem...
- Sajnálom, de mielőbb meg kell lennie. Ismerek vagy fél tucat embert, akivel még ma
beszélni akarok. - Magához vont egy ölelésre, míg én lehunytam a szemem, és azt kívántam,
bárcsak maradhatna, miközben jól tudtam, hogy itt kell hagynia... megint.
- Oké... - Fölemeltem a fejem, és belecsókoltam a nyakába. - Tudom, hogy találsz
valamit... egy ilyen okos fiú. - Elvigyorodtam. - Nincs miért aggódnunk, igaz?
Fölnevetett.
- Azért ez még mindig bajnok...
Összeráncoltam a homlokom.
- Tudod, sosem értem, mit akarsz ezzel mondani, de... oké.
Mosolyogva nézett rám.
- Hogy lehetek ennyire szerencsés ? - kérdezte csöndesen.
A bűntudat könnyei öntudatlanul is megcsillantak a szememben. Ha tudná az igazat...
mindjárt nem tartaná magát ilyen szerencsésnek. A boldogságom jelének vette a könnyeket,
és arcon csókolt, azután fölmentünk az emeletre, ahol felöltözött, és készülni kezdett, hogy
szerez magának valami munkát. Az ágyon ülve, némán figyeltem. Próbáltam nem aggódni
amiatt, hogy talál-e valamit... miközben próbáltam kirekeszteni magamból a bűntudatot. Ez
utóbbi nem ment olyan könnyen. Furdalt a lelkiismeret, amiért elvesztette a munkáját, amiért
Kellannél kerestem vigaszt, és most titkolóznom kellett. Még soha semmit nem kellett
eltitkolnom Denny elől. Ez egyáltalán nem tetszett.
Búcsúzóul megcsókolt, és láthatóan alig várta, hogy nekivágjon a napnak. Viszonoztam a
csókját, és sok szerencsét kívántam neki. Hallottam, ahogy lesiet a lépcsőn, hallottam az ajtó
csapódását és a motor dübörgését. Újra hatalmába kerített a magányérzet. Hogyan lehet, hogy
negyvennyolc óra képes megváltoztatni... mindent? Az ágyon ülve próbáltam eltemetni
magamban a dolgot, míg végül felsóhajtottam, és készülődni kezdtem a sulira.
Nem láttam viszont Kellant, miközben megfésülködtem, és kisminkeltem magam,
felkaptam a táskám és a könyveimet, majd elindultam kifelé. Végignéztem az üres felhajtón.
Kellannek már csak a kocsija miatt is vissza kell mennie Samhez, gondoltam önkéntelenül.
Visszanéztem a házra, az utcára nyíló konyhai ablakra. Meglepetésemre Kellan ott állt, és
kifürkészhetetlen arccal engem figyelt. Intettem volna neki, de tüstént elfordult, és eltűnt.
Nagyot nyeltem. Ennyire visszavonhatatlanul tönkretettem a barátságunkat ?
Hiába is próbáltam odafigyelni az órákon. Gondolataim folyton elkalandoztak: hol a
boldogság töltött el, amiért Denny visszatért; hol a bűntudat, amiért mindent föladott értem,
én meg hűtlenséggel fizettem érte; hol bánat, amiért elveszítettem Kellan barátságát; hol
bosszúság, hogy csak ilyen keveset jelentettem a számára, s hogy ez miért érdekel egyáltalán;
hol újra a bűntudat, hogy Denny helyett ő sajátítja ki szinte minden gondolatomat - majd
kezdődött elölről az egész. A nap végére a fejem is belefájdult.
Denny még munkára vadászott, amikor hazaértem. Miután beléptem az ajtón, úgy
döntöttem, hogy egy kis agyatlan tévézés segíthet elterelni a figyelmemet. Ahogy
bekémleltem a nappaliba, megláttam Kellant, aki még most is bokszeralsóban hevert a
kanapén. A képernyőre meredt, de szerintem nem is látta. Felötlött bennem, hogy egyszerűen
fölmenekülök az emeletre, és elrejtőzöm előle, amíg Denny hazatér, de megráztam a fejem,
letettem a táskám, és fölakasztottam a kabátom. Amilyen szokványosan csak tudtam,
besétáltam a nappaliba, és leültem a kanapéval szemközti fotelbe. A dolgok végül csak
visszatérnek a rendes kerékvágásba, el fognak múlni ezek a kellemetlen érzések, és nem
akarom meghosszabbítani a szenvedést azzal is, hogy elkerülöm Kellant.
Felém rebbent a tekintete, ahogy leültem, azután unottan tovább nézte a műsort. Egyre
kényelmetlenebbül éreztem magam. Úgy tűnt, mégsem volt ez olyan remek ötlet. Nagyot
nyeltem, ahogy körülnéztem a szobában. A néhány kis dísztárgy, amit Jennyvel vettünk,
tényleg feldobta a helyet. Ez meg a rólunk készült fotók, amelyeket szétszórtam a nappaliban.
Valahogy minden vidámabbnak tűnt tőlük. Tudom, hogy a fiúk nem sokat adnak a
lakberendezésre, de ez a hely még agglegénylakásnak is túl jellegtelen volt. Vagy talán a
háziúr ennyire puritán? Szuper, talán már azzal is bajba kevertem Kellant, hogy a bele-
egyezése nélkül átrendeztem a dolgokat.
Elnéztem egy képet, amelyen mindhárman boldogan mosolyogtunk, amikor még sokkal
egyszerűbbnek tűntek a dolgok. Végül föltettem a kérdést, mielőtt meggondoltam volna
magam.
- Kitől béreled ezt a helyet ?
Rideg és színtelen hangon válaszolt, miközben egy pillanatra sem vette le tekintetét a
tévéről.
- Senkitől. Az enyém.
- Ó. - Meglepődtem. - De hogyan volt annyi pénzed, hogy...?
- Éreztem, mennyire tolakodóan hangzik a kérdés, ezért inkább be se fejeztem.
A tekintete csak egyetlen pillanatra rebbent felém.
- Nem volt. - Újra a tévére meredt. - A szüleim néhány éve meghaltak autóbalesetben, ők
hagyták rám ezt a kis... palotát.
- Hanyag mozdulattal körbemutatott a szobán. - Én voltam az egyetlen gyerekük... - Ezt úgy
mondta, mint ha a szülei sosem hagyják rá a lakásukat, ha lett volna bármilyen beleszólásuk a
dologba.
- Ó... ne haragudj.
Azt kívántam, bárcsak néhány perccel visszatekerhetném az időt, és befognám azt a
cserfes számat. Kellan még mindig pocsékul festett, nyilván a legkevésbé sem vágyott erre a
beszélgetésre. Kicsit meg is lepett, hogy egyáltalán válaszolt. Ahogy körülnéztem a szobán,
újra eszembe jutott, milyen sivárnak tűnt néhány héttel ezelőtt. Semmiképp sem keltette
boldog gyermekkori otthon benyomását.
- Ne sajnáld. Van ilyen.
Mintha csak egy hörcsög elvesztéséről beszélt volna, nem a szüleiről. Hirtelen eszembe
jutott Denny megjegyzése a családjáról. Erről is szívesen megkérdeztem volna, de nagyon
nem tűnt helyénvalónak, még az együtt töltött éjszaka után sem. Lehetett bármilyen intim az
együttlétünk, valahogy még intimebbnek éreztem, ha a családjáról faggattam volna.
- Akkor miért adod ki a szobát ? Ha egyszer tiéd az egész ház ?
- És miért erőltetem még mindig a beszélgetést ? Elgondolkodva fordult felém. Válaszolni
kezdett volna, de hirtelen becsukta a száját, és megrázta a fejét. Ahogy visszafordult a
 tévé felé, hűvösen csak ennyit felelt:
- Jól jön a pluszpénz.
Nem vettem be, de nem is firtattam a dolgot.
Egyszeriben megbántam, hogy egyáltalán felhoztam ezt a számára láthatóan fájdalmas
témát, és odaléptem hozzá, hogy leüljek a kanapé szélére. Fáradtan nézett föl rám.
- Nem akartam vájkálni az életedben. Sajnálom.
- Ne is törődj vele. - Nyelt egyet, én pedig figyeltem, hogyan mozog az ádámcsutkája.
Nem akartam mást, csak megölelni. Komolyan úgy festett, mint akire ráfér egy ölelés,
ezért a mellkasa fölé hajoltam, és alácsúsztattam a kezemet. Meleget sugárzott, de egész
testében reszketett, és sekélyesen vette a levegőt. Karjai nem emelkedtek föl, hogy
viszonozzák a gesztust, sőt egész testében érezhetően megmerevedett. Halk sóhajjal jutott
eszembe, azelőtt milyen könnyednek és bensőségesnek éreztem az érintését - úgy tűnt, ennek
is búcsút mondhatok. Hátrébb húzódtam, hogy megkérdezzem, szüksége lenne-e valamire.
A lélegzetem is elállt, ahogyan láttam az arcát, a szemét. Olyan gyötrelem sugárzott
belőle, mintha éles fájdalmat okoztam volna neki. Szeme a semmibe révedt, és mindenre
fókuszált, csak rám nem, miközben máris résnyire szűkült a haragtól. Nyitott ajkain át
sziszegve és szaporán vette a levegőt. Abban a pillanatban eleresztettem.
- Kellan...?
- Bocsáss meg... - szólt érdes hangon, ahogy felült a kanapén.
A karja után nyúltam. Nem tudtam, mit mondhatnék, csak azt tudtam, hogy nem
haragudhat rám ennyire.
- Várj... beszéljük meg... kérlek...
Hideg és dühös tekintete visszatalált rám.
- Nincs mit megbeszélnünk. - Bosszúsan megrázta a fejét. - Mennem kell. - Lesöpörte
magáról a karom, és felpattant.
- Elmész? - kérdeztem csöndesen, miközben tovább gubbasztottam a kanapén.
- El kell hoznom a kocsimat - közölte, azzal elhagyta a nappalit.
- De hát... - Elhallgattam, amint elért hozzám az ajtó csapódása.
Legszívesebben fölképeltem volna magam. Csak egy dolog rosszabb annál, ha felhozol
egy kínos témát, és ezzel fájdalmat okozol a lakótársadnak: ha meggondolatlanul lefekszel
vele. Szép volt, Kiera.
A kanapén maradtam, és néztem a tévét, de egyetlen képkockát se láttam, annyira
elvesztem a gondolataimban. Valamivel később Kellan lejött az emeletről, immár
lezuhanyozva és átöltözve, nyirkos és torzonborz hajjal. Az arca sápadtnak, a szeme
fáradtnak tűnt, de azért valamivel jobban festett. Nem nézett rám, csak felkapta a kabátját
távozás előtt.
- Kellan... - mondtam ki a nevét gondolkodás nélkül. Valamilyen okból nem akartam,
hogy így menjen el. Felém fordult. Korábban oly hűvös tekintetében mintha szomorúság
csillant volna.
Felálltam, hogy odalépjek hozzá. Máris tetőtől talpig elpirultam, és mérhetetlenül
ostobának éreztem magam, nemcsak a beszélgetés, de az együtt töltött éjszaka miatt is.
Lesütöttem a szemem, de még így is láttam, ahogy összeráncolja a homlokát. Amikor a
bakancsa megjelent a látómezőmben, úgy éreztem, elég közel kerültem hozzá.
- Tényleg sajnálom, ami a szüleiddel történt - motyogtam szemlesütve, majd
megkockáztattam egy pillantást az arcára.
Láthatóan sikerült lehiggadnia. Azt sem érzékeltem, hogy megfeszült volna a
közelségemtől. Egy hosszú pillanatig elgondolkodva nézett rám, mielőtt válaszolt.
- Minden rendben, Kiera - szólt csöndesen, még mindig szomorú tekintettel.
Minden rendben? Akkor barátok vagyunk? Fontos vagyok a számára? És ő fontos a
számomra? Annyi kérdés rajzott a fejemben, de ahogy láttam rajtam nyugvó szomorú
tekintetét, egyiket sem mondtam ki hangosan. Nem tudtam, mi mást tehetnék, hát
odahajoltam hozzá, és arcon csókoltam. Félrekapta a tekintetét, és nagyot nyelt. Azután
elfordult az ajtó felé.
Átmentem a konyhába, s ezúttal én néztem őt az ablakból. A járdán állt, és a tarkóját
dörzsölgette, mintha újra megfájdult volna a feje. Egy pillanatig azon tűnődtem, mire vár,
azután eszembe jutott, hogy nincs itt az autója. Néhány perccel később reflektorok fénye
söpört végig a házon, ahogy Griffin befordult VW furgonjával, amit minden más napon
mókásnak találtam volna. Kellan megkerülte a kocsit, és visszanézett a házra, mielőtt beült.
Szemlátomást nem készült rá, hogy ott lát az ablakban, és amikor észrevett, olyan átható
pillantást vetett rám, hogy a szívem kihagyott egy ütemet. Ezután megcsóválta a fejét,
elfordult, és beült az autóba. Griffin néhány pillanattal később elhajtott.
Denny úgy húsz perccel később, leverten érkezett haza. Az állásvadászat nyilván nem
sikerült túl jól. Újra bűntudat fogott el, és fájdalmasan éreztem a gombócot a torkomban.
Most már mindig furdalni fog a lelkiismeret ? Denny jókedvet színlelt, ahogyan leült a
fürdőszobában, hogy beszélgessünk egy kicsit, amíg a munkába készülök. Mindig próbált
boldoggá tenni és megóvni minden fájdalomtól.
Miközben elvitt dolgozni, arról faggatott, mit csináltam a távollétében. A javát már
elmondtam telefonbeszélgetéseink során, néhány dolgot meg természetesen soha nem
mondhattam el, de azért így is sikerült fölidéznem pár mulatságos epizódot, amiről még nem
hallott. Jókat nevettünk, míg egész úton meséltem. Egymás kezét fogtuk, és még akkor is
Griffin egyik idióta megjegyzésén gúnyolódtunk, amikor besétáltunk a bárba.
Csak egyetlen pillantást kellett vetnem Jenny döbbent ábrázatára, máris eszembe jutott,
mennyi minden megváltozott az előző esti fél műszak óta. Jenny mindenesetre gyorsan össze-
szedte magát, és mire hozzánk lépett, már fülig ért a mosolya.
- Denny! Annyira örülök, hogy látlak. - Széttárta a karjait, hogy szorosan magához ölelje.
Denny, akit kicsit meglepett a lelkesedése, csak pislogott, és esetlenül viszonozta az
ölelést. Önkéntelenül is elnevettem magam. Jenny szemlátomást nagyon örült Dennynek, de
leginkább miattam, hogy újra együtt vagyok vele. Denny, aki az egészből mit sem értett,
kezdett kicsit összezavarodni.
Jenny kibontakozott az ölelésből, és játékosan a karjára csapott.
- Soha többé ne hagyd így itt ezt a kislányt, majdnem meghasadt a szíve! - Azzal könnyed
csókolt lehelt Denny még most is érteden arcára, mielőtt hozzám fordult, és magához ölelt. -
Látod... mondtam, hogy minden rendben lesz - súgta a fülembe.
Hálásan szorítottam magamhoz.
- Annyira köszönöm, Jenny. - Hátrébb léptem. - Tartozom neked egy fél műszakkal. Ne
felejtsd el, ma korán végzel.
Elmosolyodott, és megragadta a karom.
- Nem is tudnám elfelejteni. - Biccentett a bárpultnál ülő jó vágású fickó felé. - Csak rám
vár... - Dennyvel mindketten felé fordultunk, hogy alaposan megnézzük magunknak. - Elme-
gyünk abba az új klubba a téren, amint végzek itt.
Mosolyogva fordultam vissza hozzá.
- Felőlem már mehettek is. Csak előtte egyetek valamit. A hétfő mindig nyugodt..., és
tényleg sokkal tartozom neked.
Jenny visszafordult a férfihoz, majd rám nézett, és aggódva összeráncolta gyönyörű arcát.
- Biztos ? Néhány órát még biztosan kibírunk... csak amíg levonulnak a vacsoravendégek.
Denny is kitett magáért.
- Majd én segítek. - Mosolyogva nézett rám. - Az asztaltörléshez például remekül értek.
Fölnevettem, és visszafordultam Jennyhez.
- Látod, megleszünk. Menj... érezd jól magad.
Felkacagott, és újra magához ölelt.
 - Oké... és még egyszer kösz. - Dennyt is újra arcon csókolta. - Neked is kösz, Denny.
Tényleg örülök, hogy látlak.
Mosolyogva sietett el a bárpult felé, ahol váltott néhány szót a partnerével, mielőtt
hátraindult, hogy átöltözzön. Dennyhez fordultam, aki melegen mosolygott rám.
- Majdnem meghasadt a szíved? - kérdezte csöndesen.
Megráztam a fejem, ahogyan eszembe jutott, hogyan éltem meg a szakításunkat - és mekkora
ostobaságot követtem el, csak hogy enyhítsek a fájdalmamon.
- Fogalmad sincs, milyen szörnyű volt... - Ez maradjon is így.
A mosoly lehervadt az arcáról, ahogyan magához vont, és gyöngéden megcsókolt. Valaki
a vendégek közül drámai hangon felnyögött, majd nevetni kezdett, ahogyan szétváltunk.
- Menjünk... - fogtam meg Denny karját, hogy magammal húzzam az öltöző felé. - Nem
szórakozni jöttünk ide!
Másnap reggel lementem a konyhába, és megálltam az ajtóban. Kellan természetesen már ott
várta, mikor fő le a kávé. A pultnál támaszkodott, a mennyezet felé emelte a tekintetét, és
láthatóan mélyen elgondolkodott. Újra visszanyerte bámulatos régi formáját, mintha a tegnap
meg sem történt volna. A szeme felém rebbent, ahogyan felfigyelt a megjelenésemre.
Félmosolyra húzódott a szája, de a tekintete hűvös és távoli maradt. Remek, még mindig
feszélyezi a társaságom.
- Hé - suttogtam.
- Jó reggelt - biccentett, miközben nem vette le rólam a szemét.
Végül én fordítottam hátat átható tekintetének, hogy keressek magamnak egy bögrét.
Néma csöndben vártam, mikor lesz kész a kávé, miközben azt kívántam, bár ne lennének
ilyen bonyolultak a dolgok, és ne éreznék ilyen mardosó bűntudatot. Miután kifolyt a kávé,
töltött magának egy bögrével, majd felém nyújtotta a kiöntőt.
- Kívánod, hogy töltsek neked is ? - A furcsa fogalmazásra felkaptam a fejem. A szeme
még mindig ridegnek tűnt, de legalább már mosolygott. Ettől csak még kényelmetlenebbül
éreztem magam.
- Öö... igen. - Nem tudtam, mit válaszolhatnék egy ilyen szenvtelenül udvarias kérdésre.
A válasz hallatán csak még szélesebben mosolygott.
- Netán tejszínt ?
Nagyot nyeltem. Csöppet sem tetszett az arca, sem a fura kérdés. Mi ütött belé? Akkor
már inkább hallgatna...
- Igen - préseltem ki magamból.
Elvigyorodott, és a hűtőhöz lépett, hogy tejszínt kerítsen. Felötlött bennem, hogy
otthagyom az egészet, és visszamenekülök az emeletre, de visszatért, mielőtt elindulhattam
volna. Megdöntötte a tejszínes dobozt.
- Csak szólj, ha úgy gondolod, hogy elég. - Halkan és gördülékenyen beszélt, de még
mindig rideg hangon.
A tekintetemet figyelte, miközben töltött, így csak a szokott mennyiség töredékét engedte
a kávémba, mielőtt kértem, hogy hagyja abba. Közelebb hajolt.
- Biztos, hogy ennyi elég? - suttogta. - Azt hittem, kedveled.
Nyeltem egyet, és elfordultam. Fagyos nevetés tört fel belőle, míg a cukorral
pepecseltem, és a kávét kavargattam. De tényleg, mi a frász van vele ?
Egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.
- Szóval, veled és Dennyvel... minden a régi? - kérdezte végül.
Elpirultam.
- Igen.
- Csak így egyszerűen... - Oldalt fordította a fejét, amit máskor annyira imádtam, most
mégis szinte fenyegetőnek tűnt. - Egyetlen kérdés nélkül ? - Egy pillanatra megrémültem,
hogy mit érthet ezen. Meggondolta magát, és mégis elmondja Dennynek? Szenvtelen
tekintetét fürkésztem, de nem tudtam kiolvasni belőle semmit. Az ajkai torz mosolyra
húzódtak. - És... elmondod neki? - Ahogy durva mozdulatot tett a kezével, még jobban
elvörösödtem.
- Nem... természetesen nem. - Félrefordítottam a tekintetem, majd kapkodva
visszanéztem rá. - És te ?
Megvonta a vállát.
- Nem, mondtam már, hogy nem. Különben sem számít az egész. - Fagyos hangjától
végigfutott a hátamon a borzongás. - Csak kíváncsi voltam...
- Nos, nem, nem mondom el... és neked is hálás lennék, ha így tennél... - A különös
beszélgetéstől egyre bosszúsabbá váltam. - Múlt éjjel meg mi történt veled? - bukott ki
belőlem.
Fölemelte a bögréjét, és kajánul elvigyorodott, miközben tekintete a lelkem mélyéig
hatolt. Válasz nélkül ivott egy hosszú kortyot. A vigyor önmagában megtette válasznak - úgy
döntöttem, mégsem akarom annyira tudni, hogy mi vagy ki „történt” vele. Nem is bírtam
tovább ezt a megaláztatást; hátat fordítottan, és fölsiettem az emeletre. Ereztem, ahogy a
tekintete még a lépcsőkön is követ.
Próbáltam elfelejteni Kellan viselkedését, és az iskolai munkámba temetkeztem. Az egyik
könyvtárban ültem - ami azt illeti, a legcsodálatosabb könyvtárban, amit valaha láttam; mint-
ha csak a Harry Potterből vágták volna ki. Tanulással töltöttem az irodalom és pszichológia
közti egyórás szünetet, amikor egy ismerősnek tűnő lány állt meg az asztalomnál. Összevont
szemöldökkel nézett le rám, én meg ugyanúgy vissza, miközben azon tűnődtem, hol láttam
már. Beletelt néhány másodpercbe, amíg a rugószerű vörös fürtökről azonosítottam.
Candy... Kellan lelkes rajongója. Összerezzentem, és lesütöttem a szemem, amint
rádöbbentem, hogy több közös van bennünk, mint gondolná, míg ő merev léptekkel indult
vissza az asztalához, ahol két barátnőjével ücsörgött. Elég bosszúsnak tűnt, ebből
gyanítottam, hogy Kellan tényleg nem hívta fel. Ahogy felém mutatott, a barátnői még a
szájukat is eltátották, amit próbáltam nem észrevenni. Különben se értettem, mit találnak
bennem olyan érdekesnek.
Később a pszichológiaórán a két lány, akivel társalgott - s akiről nem is tudtam, hogy egy
osztályba jár velem -, lehuppant a két oldalamra.
- Szia - köszöntött vidáman a szőke. - Tina vagyok. Ő meg itt Genevieve. - A barna
mosolyogva integetett.
- Sziasztok - köszöntem bátortalanul, mint aki legszívesebben láthatatlanná válna.
- A barátnőnk, Candy mondta, hogy nem rég látott itt a suliban Kellan Kyle-lal... igaz ez?
- kérdezte Tina izgatottan, mint aki alig bír uralkodni magán.
Oké, térjünk egyenesen a tárgyra.
- Ühüm.
Tina sugárzóan elvigyorodott, amíg a barátnője kuncogni nem kezdett.
- Ó... akkor ismered?
Magamban összeborzadtam. Ha tudnátok, mennyire!
- Igen, a lakótársam.
A barna Genevieve játékosan a vállamba bokszolt.
- Ne már!
Azt hittem, Tina menten szívrohamot kap. Azért összeszedte magát, és úgy bújt hozzám,
mintha hirtelen a legjobb barátnők lennénk.
- Mondd csak, hogy is hívnak?
Elmulasztottam a bemutatkozást, amit most szégyenlősen bepótoltam.
- Kiera. Kiera Allen.
- Szóval, Kiera... mondd csak, te és Kellan... tudod...? - kérdezte Genevieve
sokatmondóan.
 Miközben újra összerezzentem, vetettem egy ingerült pillantást a faliórára, és némán
elátkoztam a professzort, akinek éppen ma kellett késnie. Anélkül feleltem, hogy a barnára
néztem volna.
- Nem. Ő csak a pasim barátja. - Nagyjából igazat is mondtam. Nem tudtam, hányadán
állunk Kellannal, de azt biztosan kijelenthettem, hogy nincs közöttünk semmi.
Ettől mindketten fölvidultak, mintha eltávolítottam volna az útjukból a legutolsó akadályt
is. Valamiért én is jobban éreztem magam, és kezdtem ellazulni. Talán számítanom kellett
volna rá, hogy Kellan népszerűsége engem is utolér, de nem vágytam rá, sőt arra se, hogy
bárki boncolgassa a kapcsolatunkat. Ez rám is állt. Minél kevesebbet gondoltam rá, annál
jobb.
- Olyan szívdöglesztően jó pasi! - áradozott Genevieve. - Mondj el mindent, tudni akarjuk
az utolsó mocskos kis részletet is!
- Hát, nincs nagyon mit mondani... olyan átlagos fickó. - Igaz, szívdöglesztő pasi, aki
reggel igazi seggfejként viselkedett velem, de ettől még tényleg átlagos. Nem tudtam, mi
mást mesélhetnék róla... ami pedig a mocskos kis részleteket illeti, azokat az égvilágon
senkivel sem akartam megosztani.
A legszívesebben némán ültem volna a helyemen, hogy hallgassam a tanárt, aki végre
fölbukkant, és előkészült az órára, de a két lányt a legkevésbé sem érdekelte, mit akarok.
Nem, amíg ott ülhettek egy bennfentes mellett, aki hírekkel szolgált a rock istenéről. Úgy-
ahogy lehalkították a hangjukat, de végig faggattak az egész előadás alatt.
Eleinte próbáltam úgy tenni, mintha ott se lennének. Nem hagyták abba. Azután
próbáltam válaszolni az egyszerűbb kérdésekre, hátha beérik ennyivel. Van barátnője ? Nem,
nem hinném. Legalábbis én még sosem találkoztam vele. Sokat szokott gitározni ?
Állandóan. Énekel a zuhany alatt? Igen. Elpirultam, ahogy erre válaszoltam, mire vihogni
kezdtek. Van testvére? Nincs. Összeráncoltam a homlokom. Nem, tényleg teljesen egyedül
van. Hol lakik? Seattle-ben, válaszoltam némi gúnnyal. Ennél többet nem szedtek ki belőlem.
Bokszert hord vagy sima alsót ? Fogalmam sincs. Pontosan tudtam a választ, csak nem kötöt-
tem az orrukra. Mindig ilyen dögös ? Igen, sóhajtottam, ahogy belegondoltam, milyen
tökéletesen fest minden áldott reggel, miközben én olyan vagyok, mint egy élőhalott - bár
azért erre a szabályra is volt kivétel. A lányok összevihogtak. Láttad már meztelenül ? Erre
aztán végképp nemmel feleltem, mire még hangosabban kuncogtak, és nyilván igennek
vették a válaszomat - híven az igazsághoz.
Fölnéztem az órára. Még csak az előadás fele ment le. Most ismertem csak fel, mekkorát
tévedtem. Azt reméltem, hogy néhány ártatlan kérdéssel lefegyverzem őket, azután szépen
békén hagynak, de most, hogy végre beszédre bírtak, eszük ágában se volt abbahagyni a
faggatózást. Nyilván élvezték feszengésemet a meztelenségre vonatkozó kérdésnél, mert abba
az irányba indultak tovább. Ugye, elképesztő a teste ? Legszívesebben azt feleltem volna,
hogy még annál is elképesztőbb. Jól csókol ? Ezúttal se válaszoltam, pedig tudtam volna
miről mesélni... ó, igen, ő aztán tényleg tudja, hogy kell csókolni. „Csináltam” már vele ?
Határozott hallgatással feleltem, miközben bőszen reménykedtem, hogy nem pirulok el.
A heves ostrom közepette rájöttem, hogy nem maguk miatt faggatnak. Persze nyilván ők
is kíváncsiak, de igazából csak szívességet tesznek Candynek, amikor feltárják a Kellannel
ápolt kapcsolatomat. Még az is felötlött bennem, hogy mégsem egy osztályba járunk, csak
idáig követtek.
Felizzott bennem a harag, és következetesen elengedtem a fülem mellett minden további
kérdést... a jelentékteleneket ugyanúgy, mint a durván indiszkréteket, amelyek hallatán
önkéntelenül elvörösödtem. Mégis, miféle ember az, aki ilyesmiket kérdez valakitől, akit nem
is ismer? Megkönnyebbülés áradt szét bennem, amikor véget ért az előadás, és mindenki
kezdett szétszéledni. Sietve összeszedtem a holmimat, miközben ők intéztek hozzám néhány
utolsó kérdést, amelyeket ugyanúgy figyelemre se méltattam.
 Higgadtan - legalábbis közel higgadtan - kimentettem magam, azzal az ajtó felé indultam.
„Helló, nem akarod, hogy segítsünk a házi feladatban?”, hallottam még őket távozóban. Erre
az órára is csak az időmet vesztegettem. Egészen más kérdésekre kerestem választ a
szexuálpszichológia terén.
Másnap reggel jó előre fölkészítettem magam Kellan feszélyező viselkedésére, csakhogy
nem találtam a konyhában... de még a házban sem. Akkor sem volt otthon, amikor előző nap
hazaértem az iskolából. Jobban belegondolva, még akkorra sem ért haza, amikor Dennyvel
lefeküdtünk. Belesajdult a szívem, amikor lementem, és nem találtam ott... nem kortyolgatta
a kávéját, nem olvasgatta az újságot, és nem nézett föl rám mosolyogva. Amíg Denny távol
járt, kezdtem a szükségesnél korábban kelni, csak hogy minden reggel lássam. A felismerés
kissé nyugtalanított, de félresöpörtem ezt az érzést. Már úgyis mindegy. A barátságunk sosem
lesz ugyanolyan... mintha soha nem is létezett volna. A könnyeimmel küszködve főztem meg
a kávét.
Denny valamivel később ébredt, majd gyorsan belevágott a munkakereséssel töltött újabb
napba. Búcsúzóul megcsókolt, miközben én az iskolára készültem. Nem mintha számítottam
volna rá, hogy Kellan Denny visszatérése után is mindennap elvisz a suliba - főként nem a
legutóbbi konyhai beszélgetésünk után -, mégis elszomorodtam, ahogy a buszt vártam.
Hiányoztak közös útjaink. Talán mégiscsak örülnöm kellene a ridegségének. Talán kezdtem
túlságosan is vonzódni hozzá. Most, hogy Denny visszatért, ennek az érzésnek többé semmi
helye az életemben. S persze előtte is sok olyasmi történt, aminek sosem lett volna szabad
bekövetkeznie.
Akármennyit maradt is el otthonról, úgy tűnt, a bárban nem tudom elkerülni Kellant. Nem
kellett sokat várni arra az esti műszakra, amikor a négyes befutott, és leült a szokott asztalá-
hoz. Kellan átnézett rajtam, és egyenesen Ritához lépett, hogy maga vigye ki a srácok sörét.
Ezt furcsamód bántónak éreztem. Most már nem is szolgálhatok fel neki? Rita átnyúlt a pult
fölött, és összeborzolta a haját, míg ő közelebb hajolt, és kacéran mosolygott rá. Ez is
bosszantott, főként miután tudatosult bennem, hogy Ritával is van bennünk valami közös. A
gondolattól olyan rosszullét kerülgetett, hogy nem is bírtam tovább nézni incselkedésüket.
Odaléptem Jennyhez, aki épp végzett egy vendéggel, és hogy elfeledkezzem a
gondjaimról, megkérdeztem tőle, hogyan sikerült a randija.
- Helló, Jenny, még nem is kérdeztem tőled, hogy érezted magad abban a klubban.
Jenny csípőre tette a kezét, és a bárpulthoz sétált. Felsóhajtottam, ahogy megláttam, merrefelé
tart. Miután én kezdeményeztem a beszélgetést, nemigen tehettem mást, mint hogy követtem,
még akkor is, ha Kellan tovább flörtölgetett Ritával. De komolyan, miről tudnak ennyit
beszélgetni ? Ó, istenem, csak nem nála járt akkor este? Tényleg vele találkozgat?
- Kész katasztrófa. - Jenny természetesen a randijárói beszélt, én pedig mindent
megtettem, hogy rá fókuszáljak, ne a legutóbbi borzasztó gondolatomra. Jenny csak a pultnál
állt meg, így én közvetlenül Kellan mögött cövekeltem le, és keményen próbáltam tökéletes
hátára bámulni, amint áthajolt a pult fölött. - Még egy ilyen unalmas pasit, Kiera... A
desszertnél már alig bírtam ébren maradni.
Kellan félig elfordította a fejét, ahogy meghallotta a nevem. Vetett egy pillantást Jennyre,
majd sietve rám is. Jenny odafordult hozzá.
- Helló, Kellan. - Kellan udvariasan biccentett felé, rólam azonban tudomást sem vett.
Jenny folytatta a mesélést. - Azután lefújtam az egészet, úgyhogy a klubba már nem is
jutottunk el.
Jenny elfordult, és elhadarta a rendelést Ritának, aki bosszúsnak tűnt, amiért nem
birtokolhatta tovább Kellan figyelmét. Vonakodva kitöltötte az italokat. Jenny visszafordult
felém, míg Kellan tovább meredt maga elé, csak fél füllel hallgatva minket.
-Jóképű ördög, de... - Jenny a halántékára mutatott. - Idefent nincs túl jól eleresztve.
Kellan elmosolyodott, de megállta nevetés nélkül a megjegyzést. Újjáéledt bennem a
remény, hogy vége a rosszkedvének, hogy talán újra kedves lesz velem. Tovább
koncentráltam Jennyre.
- Nagyon sajnálom, Jenny... - Ennyiben hagytam a dolgot. Nem tudtam, mi mást
mondhatnék még. Nem túl sok tapasztalatot szereztem a randizás terén...
Jenny átvette az italokat Ritától.
- Nem nagy ügy... - vont vállat. - Valahol rám is vár valaki. - Elmosolyodott, és
visszaindult a vendégek felé.
Máris jobban éreztem magam, amióta láttam Kellant mosolyogni, ezért a bárpult
közelében maradtam. Amikor Ritát egy vendég a pult túlsó végébe szólította, megragadtam
az alkalmat.
- Kellan... - szólítottam meg halkan.
Önelégült arckifejezéssel fordult felém. Belesajdult a szívem, ahogy szinte gúnyosan mért
végig.
- Kiera... - Lapos hangon, színtelenül beszélt, korábbi jókedve nyom nélkül elpárolgott.
Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. A végén a négy sörre mutattam, amit még most is a
kezében szorongatott.
- Kivittem volna nektek...
Kihúzta magát, én pedig egyszeriben szürke kisegérnek éreztem magam, ahogyan fölém
magasodott.
- Egyedül is boldogulok... kösz. - Durván elfurakodott mellettem, ahogyan visszaindult az
asztal felé.
Nagyot nyeltem, és felsóhajtottam. Miért bosszantja ennyire a jelenlétem? Miért nem
lehetünk többé barátok? És miért hiányzik ennyire ?
Péntek reggel, míg Dennyvel összebújtunk a kanapén, Denny századszor is felsóhajtott,
és nyugtalanul fészkelődött a karjaimban. A munkakeresése nem alakult valami fényesen.
Telítődött a piac, gyakornoki állásokat pedig amúgy is ritkán kínáltak. Azon a héten minden
nap és minden este állást keresett, miközben kipróbálta minden létező kapcsolatát. Félig
tréfásan megemlítette, hogy talán elmehetne krumplit sütni a McDonald’sba, akkor legalább a
bérletet tudnánk miből fizetni. Kellan azt mondta, ne aggódjon emiatt, ami szöget ütött a
fejembe. Láthatóan nem hiányzott neki a pénz, de akkor miért adta ki a szobáját ?
Ahogy elnéztem Dennyt, egy pillanatra felötlött bennem, hogy talán kaphatna valamit
Pete-tői, de miután Kellan az utóbbi időkben csak megnehezítette az életem, végül úgy
döntöttem, hogy ez mégsem lenne a legjobb ötlet. Arról nem is beszélve, mennyire
kényelmetlenül érezném magam a kettőjük társaságában. A házban se ment egykönnyen,
pedig Kellan igazán nem sokat volt otthon. Ha mégis, hideg tekintettel figyel
te minden mozdulatunkat, minden érintésünket. Más se hiányzott, csak hogy a
munkahelyemen is ezt tegye.
A hangulat a bárban kezdett feszültté válni. Nem mintha másnak feltűnt volna, mennyire
megváltozott Kellan viselkedése, engem azonban nagyon is zavart. A srácok továbbra is kí-
méletlenül ugrattak, csakhogy most már Kellan hergelte őket. Amikor az asztalukhoz léptem,
többet nem fojtotta Griffinbe a szót, ha épp egy trágár történetet mesélt. Egyenesen úgy tűnt,
mintha ugyanúgy élvezné őket, és mindig sikerült tökéletesen időzítenie a kérdéseit, hogy a
legdurvább részletek az én jelenlétemben hangozzanak el.
- Mit mondtál, hány csajjal, Griff ? Nem, még sosem hallottam arról a pózról. Várj csak,
mit csinált azzal a banánnal?
Még gyötrelmesebbnek éreztem, amikor az én véleményemet is kikérte Griffin egy-egy
története kapcsán. Ilyenkor szörnyen elvörösödtem, és a lehető leggyorsabban távoztam,
anélkül, hogy feleltem volna. Evan a homlokát ráncolva kérte, hogy ne legyen már ilyen
velem, míg Matt csak halkan nevetgélt, de Kellan és Griffin teli torokból nevetett, mintha
életükben nem láttak volna ennél mulatságosabb dolgot. Harsány hangjuk egészen a bárpultig
követett, ahol szinte már alig vártam, hogy helyettük Ritával kelljen beszélnem.
A műszakom alatt Kellan mindvégig sikamlós, félreérthetetlen megjegyzéseket tett.
Hűvös és átható tekintettel méregetett, bármerre jártam. Megrezzent, valahányszor
megérintettem, még ha csak véletlenül is. Elérte, hogy kezdjem kellemetlenül érezni magam.
Igazán elszomorított, hogy egyetlen hülye kis hiba semmissé tett egy ilyen szép
barátságot. Vágyakoztam az után a Kellan után, aki eltársalgott velem a kávéja mellett, aki
édesen átölelt, és engedte, hogy a vállára hajtsam a fejem, aki megvigasztalt, és ágyba dugott,
ha kiborultam Denny miatt. S azon ritka alkalmakkor, amikor képes voltam a szokásos bénító
bűntudat nélkül tekinteni arra a kótyagos éjszakára, kellemes, sőt drága emlékek bukkantak
föl bennem. Bántott, hogy Kellan ennyire nyilvánvalóan másként emlékszik, s hogy azzal az
egyetlen éjszakával mindent tönkretettem kettőnk között.
Leginkáb mégis haragot éreztem.
Összerácoltam a homlokom, ahogy tudatosultak a bennem kavargó gondolatok, és
elfordítottam a fejem, hogy Denny ne lássa rajtam a csalódottságot. Már értettem, miért
menekült el Joey. A szesz utáni Kellan igazi hamisítatlan seggfej. Nekem sajnos nincs más
lehetőségem, hogy csak úgy máshová költözzek - pont nekem, aki akkora cirkuszt csináltam,
amikor Denny ezzel próbálkozott. Nem, ez túlságosan sok kellemetlen kérdést vetne föl.
Kezdtem megutálni és egyszerre fájón hiányolni Kellant. Azt kívántam, bárcsak ő költözne
el. Az nagyban leegyszerűsítené a dolgomat. A gondolattól mindenesetre furcsán görcsbe
rándult a gyomrom.
Denny felfigyelt zavarodottságomra.
- Mi a baj ?
Kipréseltem magamból egy mosolyt, és megvontam a vállam.
- Csak aggódom miattad. - Utáltam hazudni neki, bár ebben is volt némi igazság. Tényleg
aggódtam miatta, csak éppen többet foglalkoztatott Kellan viselkedése. Kezdett komolyan
nyugtalanítani, hogy miért érdekel ez jobban.
Denny átkarolt, és odavont a vállához. Még a sóhajtozással is felhagyott. Mindig próbált a
kedvemben járni... ettől csak még pocsékabbul éreztem magam. A bűntudat tízszeres erővel
tért vissza, valahányszor Denny rám mosolygott. Ahogy gyöngéden megcsókolta a
homlokomat, fölnéztem rá. Édesen mosolygott, és végigsimított ujjaival az arcomon.
- Miden rendben lesz, Kiera. - Gyöngédsége egyszerre dagasztotta és törte össze a
szívemet.
Lehajolt, és lágyan a számra tapasztotta ajkait. Mély sóhajjal cirógatta arcomat, simított
rajta végig hüvelykujjával, csókolt egyre szenvedélyesebben. Elolvadtam az ölelésében,
melegségében és gyöngédségében, ahogy viszonoztam a csókját. Keze lesiklott a csípőmre,
felhúzott az ölébe. Elmosolyodtam, és arra gondoltam, mennyire örülök, hogy velem van
egész délelőtt, és még maradt egy jó óránk az iskola előtt...
Befészkeltem magam az ölébe, és végigfuttattam ujjaimat a haján. Két csók között rám
mosolygott. Már épp kezdtem volna szaporábban venni a levegőt, amikor meghallottam a
bejárati ajtó nyitódását. Kellan a múlt éjjel nem jött haza - ami azt illeti, egymás után
másodszor maradt ki. Amikor eltűnődtem, kivel találkozgat, a gondolat képtelen módon
ingerültté tett, de bárkinél járt is, épp most tért haza. Megdermedtem, és elnéztem az ajtó felé.
Kellan tekintete rögvest találkozott az enyémmel. Gúnyosan, sőt rosszindulatúan nézett
ránk, majd ahogy Denny megfordult, hirtelen ellágyultak a vonásai. Még el is mosolyodott,
bár a tekintete ettől ugyanolyan érzéketlen maradt.
-Jó reggelt.
- Csak most jöttél haza, haver? - érdeklődött Denny vidáman, miközben lágyan cirógatta
tovább a combomat.
Kellan egy hosszú pillanatig nem felelt, azután újra elmosolyodott. Denny szemébe
nézett, mintha én ott se lennék.
 -Ja, kicsit... - vetett felém egy hűvös pillantást - ...elvoltam.
Dennynek nem tűnt fel a ridegsége. Csak vállat vont, és visszafordult hozzám. Ahogy
felálltam az öléből, elmosolyodott, és a derekamra csúsztatta a kezét. Úgy ültem vissza, hogy
egyszerre láthassam Dennyt és Kellant. Fura érzés volt, ahogyan megosztoztak a
látómezőmön - a gyomrom mindenesetre görcsbe rándult tőle. Denny továbbra is szerető
tekintettel nézett, míg Kellan hűvösen, összeráncolt homlokkal meredt ránk. Legszívesebben
belesüppedtem volna a kanapéba.
Kellan végül motyogva elnézést kért, mielőtt elindult fölfelé. Valamennyire ellazultam,
amikor hallottam az ajtaja csukódását. Denny kérdőn felvonta a szemöldökét, és átkarolt,
hogy újra beültessen az ölébe, de összehúzott szemöldököm láttán elnevette magát, és csak
szorosan magához ölelt, amíg el nem jött az ideje, hogy elinduljak a suliba.
Ezúttal Denny vitt el, aki végre bejárta velem az egyetem területét. Próbáltam ugyanolyan
jó kalauza lenni, amilyen nekem volt Kellan. A távoli nap emlékeibe belesajdult a szívem,
ahogyan megmutogattam a pszichológia tanszék felé eső téglaépületeket. Denny
természetesen a közgazdaságtanról akart hallani, így miközben kéz a kézben sétálgattunk a
pázsitot keresztülszelő ösvényeken, elmondtam mindent, ami belefért a rendelkezésre álló
rövid időbe.
Miután beléptünk az épületbe, Dennyt ugyanúgy megragadta az iskola szépsége, mint
annak idején engem. Mintha visszatértünk volna egy régi korba, amikor a praktikus formák
és a funkcionalitás helyett még a művészetet és a kimunkált építészeti részleteket helyezték
előtérbe. Kinyitotta előttem az ajtót, majd kuncogva megjegyezte, hogy a
szexuálszichológiáról bővebben is hallani akar, amikor majd értem jön. Mosolyogva hajoltam
hozzá, hogy egy hosszú csókkal elbúcsúzzunk. Valaki elfurakodott mellettünk, hogy
besiessen az előadóba, mire vonakodva elköszöntem, és a helyemre mentem.
Különösnek tűnt ez a tantárgy, főként ilyen zaklatott elmével. A tananyag inkább szólt a
szexuális magatartás pszichológiai és társadalomtudományi vetületeiről, mint a szex
működéstanáról, miközben érintette a kulturális különbségeket, az egészséges szexualitást, az
erőszakos magatartásformákat. A téma nagyon is illett jelenlegi helyzetemhez, ezért
nemegyszer azon kaptam magam, hogy a tanár állításai helyett a saját problémáimat elem-
zem. Kicsit meg is könnyebbültem, amikor véget ért az óra.
A parkolóban örömmel láttam viszont Denny ócska Hondáját, méghozzá ugyanazon a
helyen, ahol óra előtt hagyta. Kiszállt, és széles mosollyal indult felém.
- Hé - üdvözölt, arcán nagy kedvencemmel, a félénk kisfiús mosollyal, azzal felkapott, és
megpörgetett a levegőben. Felkacagtam, és a nyakára fontam akarom. Miután felhagyott a
pörgetéssel, letett, hogy hosszan és szenvedélyesen megcsókoljon.
Amint újra levegőhöz jutottam, belenéztem szikrázó tekintetébe.
- Valakinek jobb kedve van...
Elvigyorodott, és gyöngéden megfricskázta az orromat.
- Ma délután felhívtak... az egyik kapcsolatom mégiscsak tud valamit. - Kihúzta magát,
míg én mosolyogva mértem végig. - Tudd meg, hogy az SLS reklámügynökség legifjabb
alkalmazottját látod magad előtt.
- Ó, drágám... - Szorosan magamhoz öleltem, és megcsókoltam az arcát. - Ez nagyszerű! -
Hátrébb léptem, hogy mélyen a szemébe nézzek. - Tudtam, hogy találsz valamit. Egy ilyen
okos fiú!
Szerető pillantással nézett le rám.
- Folyton ezt mondod. - Egy pillanatra elidőzött rajtam a tekintete. - Annyira, de annyira
szeretlek. És annyira, de annyira sajnálom...
A bűntudat belém mart. Én szúrtam el, és ő sajnálja?
- Ne... ez már nem számít. Most már minden rendben lesz, ahogyan mindig is volt. -
Ahogy elmosolyodtam, könnyek szöktek a szemembe. - Én is nagyon szeretlek.
 Egy teljes percen át csókolóztunk a járdán, miközben az emberek két oldalról kikerültek
minket. Ügyet sem vetettünk rájuk, elmerültünk egymás ölelésében. Denny végül hátrahúzó-
dott, mosolyogva megfogta a kezem, és hazafuvarozott.
Aznap este dolgozni is elvitt. Nem különösebben vártam a P. Fejek legújabb fellépését.
Nem igazán értettem, miért - talán attól tartottam, hogy Kellan irántam tanúsított hidegsége
valahogy kivetül majd a színpadról is, akkor pedig mindenki láthatja majd. Denny arcon
csókolt, mielőtt elindultam az öltözőbe, hogy letegyem a táskám és a kabátom. Jennyvel és
Kate-tel akkor futottunk egymásba, amikor már visszafelé tartottam.
Kate általában délelőtt dolgozott, így csak ritkán láttam, és még ritkábban beszéltünk.
Átlagosan csinos lány benyomását keltette tökéletes lófarokba fogott hosszú, világosbarna
hajával, hozzáillő, szinte okkerszerűen világosbarna szemével és a leghosszabb, legdúsabb
szempillákkal, amelyeket valaha láttam. Magasnak és kicsit túlságosan vékonynak tűnt,
viszont elképesztően kecsesen mozgott, mintha inkább tartozna egy balett-társulathoz, mint a
Pete’s stábjához.
- Szia, Kiera! - Jenny sietve megölelt. - Kate is bejön majd esténként, miután a múlt
pénteken telt házunk volt. A srácok még több vendéget vonzanak most, hogy a suli is
elkezdődött.
Udvariasan Kate-re mosolyogtam, és viszonoztam Jenny ölelését.
- Igen... nagyon úgy tűnik. - A múlt pénteken tényleg rengetegen jöttek össze, annyi időm
is alig maradt, hogy egy pillantást vessek a bandára. Kellanre mégis élénken emlékeztem...
magamon éreztem a tekintetét, valahányszor lélegzetvételnyi szünethez jutottam. Mennyi
minden megváltozott azóta! Gyökeresen átalakult az egész kapcsolatunk. Nem tudtam, mire
számítsak aznap estére.
A műszakom mindenesetre kellemesen indult. Miután Kate is beszállt, több időm maradt
Dennyvel flörtölni, aki úgy döntött, marad vacsorára és a bulira. Kihoztam az ételét, és kapott
hozzá egy csókot. Kihoztam az üdítőjét, és hozzá kapott egy csókot. Az ördögbe, hoztam neki
egy plusz szalvétát, és ahhoz is kapott egy csókot. Jenny mosolyogva nézett minket, én meg
önfeledten boldognak éreztem magam, hogy újra egyek vagyunk.
Végül azonban, óriási csinnadratta mellett, kivágódott a bejárati ajtó, és Griffin lépett be
széttárt karokkal, mint egy király, aki elfoglalja a tróntermét. A bárban gyülekező rajongók
persze megőrültek, és mind egyszerre kezdtek tülekedni felé. Griffin néhányukat a szárnyai
alá vett, úgy masírozott tovább szokott asztala felé, csak annyi időre állt meg, amíg lopott egy
csókot Kate-tól, aki tüstént ellökte magától, felsóhajtott, és a szemét forgatta. Láthatóan
megszokta már Griffin otrombaságát.
Matt és Evan sokkal visszafogottabban vonult be. Matt udvariasan mosolygott, és követte
Griffint az asztalhoz, míg Evan mackósan megölelte Jennyt, majd belekarolt egy lányba, aki
alig várta, hogy megcsókolhassa az arcát.
A gyomrom görcsbe rándult, ahogyan diszkréten figyeltem az ajtót, miközben pontosan
tudtam, ki jön be rajta legközelebb. Másodpercekkel később meg is jelent, és a szavam is
elállt. Elképesztően festett. Hosszú haja tökéletes hullámokban omlott a vállára. Hosszú ujjú
inge, ami alatt egyszerű fekete pólót viselt, még jobban kihangsúlyozta döbbenetes
mellizmait. Fakó és a hosszú használattól rojtos farmere csábosan feszült rajta. Ajka szexi
félmosolyra húzódott, míg metszően éles tekintetével azonnal rám talált.
Abban a tudatban, hogy Denny itt van, és alighanem lát minket, nagy levegőt vettem, és
félrefordítottam a fejem. Elnéztem Denny felé, de ő éppen kezet rázott Mattel, és eltársalgott
a többiekkel. A tekintetem visszatért Kellanhez, aki most felém indult, a szemében különös
fénnyel. Belém villant, hogy sarkon fordulok, és távozom, de az asztaluk hozzám tartozott,
nekem kellett kiszolgálnom őket. Rosszul vette volna ki magát, ha ezt megtagadom.
Reméltem, hogy legalább ma este normálisan viselkedik, és nem úgy, mint az a seggfej, akivé
mostanra vált.
 Egyenesen hozzám lépett.
- Kiera? - szólított meg nyugodt hangon.
Nagyot nyeltem, és rávettem magam, hogy belenézzek a szemébe.
- Kellan?
Elmosolyodott, és félrehajtotta a fejét.
- A szokásosat kérjük. - Biccentett az asztal felé. - És hozz egyet Dennynek is... ha már ő
is benne van ebben.
Homlokráncolva bogozgattam a különös mondat értelmét, de bólintottam, ő pedig
elfordult, és elindult az asztal felé. Szinte azonnal két lány termett mellette, hogy beletúrjon
tökéletes hajába. Nyeltem egyet, azzal a pulthoz fordultam, és elkértem az italokat.
Rita cinkosan rám kacsintott, miközben kitette elém a söröket. Láthatóan azt hitte, hogy
tud mindent, és persze azt is, hogy az első adandó alkalommal Kellan ágyába vetettem ma-
gam. Felsóhajtottam, ahogy egyetlen szó nélkül magamhoz vettem a korsókat.
Az üzlet látványosan föllendült, amióta a fiúk megjelentek, így nem maradt időm
Dennyvel hetyegni. Őszintén szólva Kellan jelenlétében különben sem éreztem kedvet a
flörtölgetéshez - különösen nem úgy, hogy tőle alig karnyújtásnyira ült. Az azért feltűnt, hogy
Kellan az asztal túlsó végén, Dennyvel szem közt foglalt helyet, így szembekerült a
rajongókkal, és nyomban flörtölni is kezdett az egész szomszéd asztallal. Dennyre egyetlen
pillantást se vetett. Nem igazán értettem, mi a problémája vele... csak nem a bűntudat?
Végül elérkezett az idő, hogy a banda föllépjen. A jobbra nőkből álló közönség egészen
megőrült, és a színpad előtt tülekedett. Az asztaloktól néztem, ahogyan megkezdődött a
műsor. Persze tökéletesen játszottak. A dalok megragadták az embereket, Kellan hangja
szexin búgott, miközben egyenesen kihívó pillantásokkal bombázta a közönséget, így nem
telt el sok idő, hamarosan a fél bár táncolt és ujjongott, átadta magát az önfeledt
szórakozásnak. Nem néztem tovább Kellant és a... műsorát..., csak visszafordultam az
asztaloknál maradt vendégek felé.
Elkezdődött egy dal, amit már korábban is hallottam, de rég sosem figyeltem rá. Talán
azért, mert olyan keményen küzdöttem a kísértéssel, hogy Kellanre nézzek, ezért inkább
próbáltam csak a hangjára koncentrálni, vagy talán a részeg félrelépés miatt... de a szavak
hirtelen tudatosultak bennem. Megálltam egy asztal mellett, s ahogy felé fordultam, a szám is
tátva maradt. Furcsamód először Griffin arckifejezése tűnt fel, aminek alapján rögtön
kapcsolnom kellett volna. Teljesen átadta magát a dalnak... miközben szinte ahhoz is túl
izgatottnak tűnt, hogy eljátssza - egyszerűen imádta. Hitetlenkedve meredtem Kellanre.
A dalszöveg a szexre rímelt, de nem akármilyen szexre az érzelmektől mentes,
egyéjszakás kalandra. Egyértelműen az fejezte ki: a szex nagyszerű volt, de... én már
továbbléptem, de remélem, te még emlékszem rám, mert én már elfelejtettelek Azelőtt is
hallottam ezt a számot, mégsem jutott eszembe, hogy így értelmezzen - egészen mostanáig.
Talán félreértettem a mondanivalót, de ahogy láttam Griffin átszellemült arcát és Kellan ri-
degen kéklő szemét, ez nem tűnt túl valószínűnek.
Mindennél jobban megdöbbentett, hogy Kellan mindvégig rám irányította szenvtelen
tekintetét. Úgy éreztem, mintha az egész bárnak szétkürtölte volna együttlétünket. Nem
tudtam mozdulni, nem tudtam elfordítani a tekintetem. Megdermedtem a sokktól, és éreztem,
ahogyan a könnyek csípni kezdik a szemem. Hogy lehet ennyire hideg, ennyire kíméletlen?
Összerezzentem, ahogyan egy kéz a derekamra siklott.
- Helló, bébi - suttogta Denny a fülembe. - Nekem elég volt mára... azt hiszem,
hazamegyek. Van, aki hazavigyen? - Maga felé fordított, és szembesült az
arckifejezésemmel. - Minden rendben?
Nagyot nyeltem, és mosolyt erőszakoltam az arcomra, remélve, hogy a könnyeim nem
árulnak el.
- Igen, én csak... - Elhallgattam, amint egy különlegesen erőteljes sor átütött tudatos
gondolataimon. Kellan úgy üvöltötte bele a mikrofonba: Mégis, minek nézel engem ? A
tömeg egészen megőrült hirtelen vadságától, miközben Kellan még mindig az én tekintetemet
kereste.
Denny elismerően nézett végig a tömegen.
- Hű, ez tényleg jól szól... valami új nóta?
- Nem... - sikerült kinyögnöm - ...már korábban is játszották. - Erőltetett mosollyal az
arcomon teljesen felé fordultam.
- Majd Jenny hazavisz. Menj csak. Jól vagyok... csak kicsit fáradtan.
Mosolyogva mért végig.
- Oké... de azért kelts föl, ha hazaérsz. - Azzal gyorsan megcsókolt, és távozott. Semmire
sem vágytam annyira, mint hogy vele menjek, de nem tehettem mást, mint itt maradni és hall-
gatni Kellant, ahogy tovább gyötör.
Másnap reggel úgy döntöttem, ideje végére járni a dolognak. De most komolyan, én
megértem, hogy furdalja a lelkiismeret, és rosszul érzi magát Denny társaságában, de velem
miért ilyen utálatos? Felkészültem mindkét esetre: akár itthon volt, akár nem
- mostanában alig járt haza. Ahogy lesiettem a konyhába, a szokott helyén találtam, újságot
olvasott, és közben kávézgatott.
Hűvösen végigmért, ahogy beléptem, és sötét tekintete láttán máris kezdett meginogni
határozottságom. Behunytam a szemem, és vettem egy nagy levegőt. Adtam magamnak egy
percet, amíg csináltam egy kávét, mielőtt leültem, és csatlakoztam hozzá az asztalnál.
- Jó reggelt - bökte ki végül, miközben föl sem nézett az újságból.
- Kellan... - Kiszáradt a torkom, ezért nyelnem kellett egyet.
Fölnézett rám.
- Mi van? - Szinte nyersen förmedt rám, amitől kedvem lett volna máris meghátrálni.
Ne légy már hülye, Kiera... csak mondd meg neki. Azután, amit műveltetek, csak képes
vagy beszélni vele...
- Miért haragszol rám? - suttogtam, miközben gyáván kerültem a tekintetét.
- Én nem haragszom rád, Kiera. Ami azt illeti, kivételesen kedves voltam veled. Sok lány
hálás lenne ezért. - Kihallottam hangjából az önelégültséget.
Dühösen néztem rá, ahogy felizzott bennem a harag.
- Mekkora egy seggfej vagy! Amióta csak...
Felvont szemöldökkel várta, hogy befejezzem a kirohanást. Nem tettem. Végül újra
lenézett az újságra, és közben ivott egy kortyot a kávéjából.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz, Kiera...
Tátott szájjal néztem. Képes egyszerűen letagadni, milyen szemét módon bánik velem?
- Denny miatt? Bűntudatod van...?
Hideg szeme felém villant.
- Nem én voltam az, aki megcsalta - közölte halk és szenvtelen hangon. Összerezzentem,
és beharapott szájjal azért imádkoztam, nehogy elbőgjem magam.
- Azelőtt barátok voltunk, Kellan... - suttogtam.
Vetett rám egy közönyös pillantást.
- Azok voltunk? Én nem vettem észre.
Éreztem, ahogy a dühtől könnyek szöknek a szemembe.
- Igenis azok voltunk - csattantam fel. - Mielőtt...
Felnézett rám, és félbeszakított.
- Dennyvel vagyunk barátok. - Tetőtől talpig végigmért, szinte megvetően. - Mi ketten
nem vagyunk mások, csak... lakótársak.
A haragom egy pillanatra még abban is meggátolt, hogy elsírjam magam.
- Hát igazán furcsán mutatod ki a barátságodat. Ha Denny megtudná, mit...
Ezúttal is közbevágott, hogy fagyosan a szemembe nézzen.
 - De azért nem fogod elmondani neki, igaz? - Visszafordult az újságjához, és amikor már
azt hittem, végzett velem, még halkan hozzátette: - Akárhogy is, ez kettőtökre tartozik...
semmi közöm hozzá. Én csak... a rendelkezésedre álltam.
Tátott szájjal meredtem rá, egy szót sem tudtam kinyögni. Kellan egy teljes percig meredt
az újságra, mielőtt felsóhajtott.
- Akkor végeztünk? - nézett fel még utoljára.
Bólintottam, miközben úgy éreztem, hogy tényleg minden szempontból végeztünk
egymással. Fölkelt, és elhagyta a konyhát. Néhány perccel később hallottam, ahogyan kinyílt
a bejárati ajtó, majd az autója csikorgó kerekekkel lefordult az útra. Egész hétvégén nem jött
haza.
 9.FEJEZET
A kávézó

Denny egy kis marketinges cégnél kapott állást, amelyik jobbára internetes ügyfeleket
szolgált ki. Messzebb nem is kerülhetett volna az egyik legnagyobb reklámcég ígéretes
gyakornoki állásától, amit miattam kellett feladnia - tehetsége, amit előző helyén oly nagyra
értékeltek és bátorítottak, itt szinte teljesen elsikkadt. Briliáns ötletei féltékenységet
ébresztettek kicsinyes gondolkodású kollégáiban, így azok közönséges kifutófiúként kezelték,
akivel az apró-cseprő ügyeiket intéztették, vagy éppen az egójukat simogattatták.
Gyűlölt minden egyes percet. Sosem mondta ki, nehogy fájdalmat vagy bűntudatot
okozzon vele, de így is tudtam. Láttam a szemében, ahogyan a konyhában őgyelgett, mielőtt
elkezdődött az újabb nap. Láttam meggörnyedt vállán, amikor a nap végén megjelent a
bárban. Szánalmas látványt nyújtott.
Egyik este, egy újabb megerőltető nap végén, egyedül ült egy hátsó asztalnál, és a
gondolataiba temetkezve itta a sörét. Oda akartam menni, hogy beszéljek vele, de nem tudtam
volna mit mondani. Milliószor elmondtam már, hogy majd csak helyrejön minden, de nem
jött helyre. Milliószor elmondtam már, hogy örökké szeretni fogom, amiért nem hagyott
magamra, de ezzel is csak kis mosolyt csaltam az arcára, semmi több. Még arra is
megkértem, hogy lépjen ki, és keressen valami mást, de sehol sem volt üresedés. Egy
pillanatra sem hagyott fel a kereséssel, de ha ezen a területen és Seattle-ben akart maradni,
egyelőre be kellett érnie ennyivel.
Sóhajtozva figyeltem, majd vetettem egy pillantást Kellanre, aki a haverjaival néhány
asztalnyira ült tőle. Reméltem, hogy végül leül hozzá, és beszélget vele egy kicsit, hátha ettől
felvidulna, de ő kellemesen elcsevegett Mattel, és hátat fordított Dennynek. Egy kívülálló
talán semmire sem következtetett volna ebből, de én tudtam, hogy Kellan még mindig kerüli
Dennyt. Nem tudott a szemébe nézni, és néhány udvarias szónál többet sosem váltott vele.
Szerettem volna, ha összeszedi magát, hogy újra Denny barátja legyen, mint régen.
Megértettem, sőt mélyen átéreztem a bűntudatát, de ami sok, az sok. Dennynek szüksége volt
ránk.
Denny mobilja megcsörrent az asztalon, ő pedig nagy sóhajjal vette föl. A cég
szükségesnek érezte, hogy a nap huszonnégy órájában el tudja érni, ezért adott neki egy
mobilt azzal a megkötéssel, hogy csak vállalati kommunikációra használhatja, és ha csörög,
jobban teszi, ha azonnal fölveszi. Az egész eljárás mérhetetlenül bosszantott. Egy
gyakornokkal se szokás így bánni.
Néhány percig komoran hallgatta a hívót, majd összecsukta a telefont, felállt, és odasietett
hozzám.
- Hé. - Mosolyogni próbált, de láttam, hogy csak erőlteti a dolgot.
- Mi történt ? - Megnyugtatónak szánt mosollyal néztem, miközben máris éreztem,
ahogyan egyre ingerültebben várom az előttünk álló szóváltást.
- Sajnálom - vágott bele a közepébe. - Max volt az. Mennem kell. - Max, a bosszantó
kisember, aki láthatóan mindenkinél jobban élvezte, ha céltalan és lehetőleg órákig tartó
feladatokkal bízza meg Dennyt. A legutóbbi életbe vágó küldetése a tisztítóba és a
Starbucksba szólította.
- Megint ? Denny... - Nem akartam ingerültnek tűnni, de az voltam, és ez a hangomon is
átszűrődött. Kezdtem torkig lenni ezekkel a hiábavaló piti kis megbízásokkal, amelyek oly
sok idejét és energiáját kötik le, amikor sokkal nagyobb dolgokra lett volna hivatott.
- Ez a munkám, Kiera - villant meg az ő tekintete is. - El kell végeznem.
Most már szabad utat adtam a bosszúságomnak.
- Azelőtt nem így volt...
- Nem, azelőtt minden másképp volt...
 A haragomba bűntudat vegyült, ami csak tovább rontott a helyzeten. Gorombán
elfordultam, és nekiláttam összeszedni az üres üvegeket az első, utamba eső asztalról.
- Jó, akkor majd később találkozunk.
A haragtól sötétté váltak a gondolataim. Ő volt az, aki mindent eldobott, hogy
visszasiessen hozzám. Ha adott volna egy kis időt, talán megnyugszom, és együtt tudtunk
volna élni a helyzettel. Utáltam, hogy bűntudatom van az ő döntése miatt is. Mintha nem
lenne elég az, amit a sajátom miatt érzek.
Egyetlen szó nélkül elfordult, és elhagyta a bárt. Néztem, ahogyan eltűnik az ajtó mögött,
majd visszafordultam a munkámhoz, amikor észrevettem, hogy Kellan engem figyel.
Tudtam, hogy nyomon követte az egész szóváltást. Remek, legalább lesz min csámcsognia,
gondoltam még komorabban.
Lassan felállt, és odasétált hozzám. A dühöm még magasabbra szökött. Tényleg semmi
kedvem nem volt újra a támadásai kereszttüzébe kerülni. Egyáltalán nem érdekelte, mennyire
undokul viselkedik velem, és jottányit sem változott, amióta a konyhában próbáltam váltani
vele néhány értelmes szót. Attól a hiábavaló erőfeszítéstől is csak még mérgesebb lettem.
Még jó, hogy szerinte soha nem voltunk barátok...
Próbáltam a poharakra figyelni és ügyet se vetni rá.
Mellém lépett, egészen hozzám simult, úgy nézett le rám. A szinte bensőséges gesztustól
különös érzés szaladt végig rajtam. Noha sokan összezsúfolódtak a bárban, ennyire sokan
azért nem. Bárki joggal tarthatta furcsának ezt a közelséget. Ösztönösen elhúzódtam, és
haragosan végigmértem. Ennyit arról, hogy levegőnek nézem.
- Denny megint elhagyott ? Találhatok neked egy ivócimborát, ha magányosnak érzed
magad... - Gúnyosan elvigyorodott.
- Ezúttal talán lehetne Griffin?
- Ma este tényleg nincs szükségem erre a szarságra, Kellan.
- Csak úgy látom, hogy nem tűntök túl boldognak Dennyvel - jegyezte meg furán komoly
hangon.
- Na és? Veled talán boldogabb lennék? - Haragosan néztem tökéletes arcát, elragadó
félmosolyát, hűvös tekintetét. Nem felelt semmit, csak nézett azzal az idegesítően igéző
szemével. Hirtelen már nem kicsit haragudtam rá. Nem, a haragról egyenesen továbbléptem a
teljes kiborulás felé.
Közel hajoltam hozzá, hogy senki más ne hallhasson.
- Te vagy életem legnagyobb tévedése, Kellan - sziszegtem.
- Igazad van, nem vagyunk barátok, soha nem is voltunk. Azt kívánom, bár soha többé ne
látnálak.
A legszívesebben azonnal visszaszívtam volna a szavakat. Seggfej módjára viselkedett,
de ettől még nem akartam a lelkébe gázolni azzal, hogy korábbi kapcsolatunkat becsmérelem.
Amellett én még mindig a barátomként gondoltam rá, ha ő nem is. A mosoly azonnal
lehervadt az arcáról. A tekintete hűvösről fagyosra váltott, s ahogy durván elfurakodott
mellettem, kis híján kiverte a kezemből a poharakat.
Nem sokkal később távozott.
Amikor hazaértem a műszakból, Denny ébren várt. Az ágyon ült, tévét nézett, és nagyon
fáradtnak tűnt. Elgyötört arca és az a tény, hogy fenn maradt, azonnal szétoszlatta bennem az
indulatot, amit korábbi beszélgetésünk miatt éreztem.
- Hé - léptem hozzá mosolyogva.
- Ne haragudj - kezdte azonnal, miközben lekapcsolta a tévét. - Nem rajtad kellene
levezetnem a mérgemet. Nem a te hibád, hogy nem érzem jól magam a cégnél.
Sietve leültem mellé az ágyra. Most először vallotta be, hogy utál ott lenni. A kezembe
vettem az arcát.
- Te se haragudj. Nekem se lett volna szabad így rád förmed- nem. Csak... annyira
hiányzol.
- Tudom. - Mosolyogva hallottam jól ismert akcentusát. -
Te is hiányzol nekem. Összeszedem magam. Megígérem, oké ? Nem lesz több duzzogás. -
Mintha hetek óta most mosolyodott volna el először.
Elnevettem magam, és lágyan megcsókoltam.
- Oké, akkor én is megpróbálom megállni hiszti nélkül.
Másnap reggel, amikor határozottan jobban éreztem magam
a Dennyvel folytatott beszélgetés miatt, reméltem, hogy Kellant is kiengesztelhetem. A
szokott helyén találtam, kávézott, és az újságot olvasta, csak ezúttal föl se nézett, amikor
beléptem. Bármennyire bántam előző esti kirohanásomat, egyszeriben nem tudtam, mi
csináljak. Némán főztem magamnak egy kávét. Azután inamba szállt a bátorságom, és úgy
döntöttem, inkább odafent iszom meg. Egyszerűen nem tudtam elviselni ezt a fonák
helyzetet.
A bűntudat azonban utamat szegte, mielőtt nekivághattam volna a lépcsőnek.
- Ne haragudj, Kellan - szóltam vissza a vállam fölött, anélkül, hogy felé fordultam volna.
Távozás előtt még hallottam egy nagy sóhajt, de mást semmit.
Denny mintha tényleg megváltozott volna. Bár továbbra sem élvezte a helyzetét,
kevesebbet bánkódott, és többet beszélgetett velem. Még most sem kaptam belőle annyit,
mint szerettem volna, és még mindig túl sokat túlórázott, de én is igyekeztem kevesebbet
szomorkodni ezen. Mindketten kellettünk ahhoz, hogy működjön az életünk.
Megváltozott Kellan is. Minél jobban igyekeztünk Dennyvel helyrehozni a dolgokat, őt
ez annál kevésbé érdekelte. Jobbára került mindkettőnket. A ritka alkalmakkor, amiket együtt
töltöttünk, nem szólt néhány udvarias szónál többet. Már nem viselkedett seggfejként, amiért
nem győztem hálás leni, de a hallgatásától ugyanúgy görcsbe rándult a gyomrom. Éreztem,
hogy közeleg valami, csak nem tudtam, mi az. Nyugtalanított a tudat.
Egy szombat reggel Denny és Kellan odalent beszélgetett, mire lementem. Nem tudtam,
miről van szó, de ahogy beléptem, Kellan mosolyogva nézte Dennyt, aki kedélyesen szoron-
gatta a vállát. Sejtelmem sem volt, mi ez az egész, de ahogy újra együtt láttam őket, egyszerre
könnyebbültem meg, és tört rám a bűntudat.
Denny felém fordult, ahogyan a konyhába léptem.
- Nem tudod elcserélni valakivel a műszakodat ? Ma este mindnyájan elmegyünk bulizni,
mint az igazi cimborák.
Mosolyogni próbáltam, de a gyomromat összerántotta a görcs. Ebből semmi jó nem
sülhet ki.
- Ó, ez nagyszerű ötlet, szívem. És hová megyünk?
- Az egyik barátom és a bandája ma este a Fészerben játszik - felelt csöndesen Kellan,
miközben napok óta először nézett a szemembe. Szomorúságról árulkodott a tekintete, amitől
újra megsajdult a szívem.
- Oké, tényleg jól hangzik. Cserélek Emilyvel. Általában nappal dolgozik, de épp most
kérte Jennyt, hogy néha este is bejöhessen... a borravaló miatt...
- Nagyszerű! — Denny hozzám lépett, és hosszan megcsókolt. - Látod, még bulizni is
elviszlek. Ahogy ígértem: nincs több búslakodás. - Gyorsan magához ölelt, azzal indult, hogy
elhagyja a konyhát. - Gyorsan lezuhanyozok, utána összeütök valami reggelit - kacsintott
vissza a válla fölött.
Fölnevettem, azután visszafordultam Kellanhez, és elkomorodtam. Sápadt arccal
fordította el a fejét. Nem nézett ki valami fényesen.
- Minden rendben? - suttogtam. Nem akartam fölébreszteni a szunnyadó seggfej Kellant.
Szomorú szemmel nézett fel rám, de az ajkain halvány mosoly játszott.
- Hogyne. Ez... érdekes lesz.
Hirtelen elöntött az aggodalom.
 - Biztosan akarod? Nem kell mindenáron jönnöd. Dennyvel kettesben is elmehetünk...
Hirtelen elkomolyodott, és átható pillantást vetett rám.
-Jól vagyok, és szeretnék eltölteni egy... éjszakát... a lakótársaimmal. - Elfordult, és a
nappalin át fölsietett az emeletre. A görcs újult erővel mart a gyomromba. Megrémített, amit
mondott... és ahogyan mondta.
Mit mondjak, a nagy éjszaka furán indult. Kellan nem sokkal azután eltűnt, hogy
megtudtam a hírt. Csak annyit vetett oda nekünk, hogy „majd ott találkozunk”, azután
Dennyvel egész nap nem láttuk. Igazából ez tökéletesen megfelelt nekem. Ez az új, búval
bélelt énje olyan különös, pánikbetegségre emlékeztető tüneteket produkált bennem,
amelyeket nem akartam elemezgetni.
Inkább Dennyre szántam minden figyelmem, és próbáltam elérni, hogy ugyanolyan jól
érezzük magunkat, mint régen. A szokottnál jobb hangulatban volt - talán megérezte a házban
lappangó feszültséget, és ezt próbálta ellensúlyozni. Látható izgalommal várta, hogy végre
elmenjünk, és együtt csináljunk valamit. Engem nem lelkesített a kilátás, de a kedvéért
izgatottságot színleltem.
A nap lassan, békésen telt, míg végül elkezdtünk készülődni az előttünk álló estére. Az
idő még viszonylag meleg maradt, így laza fekete szoknyát és pink rövid ujjú blúzt
választottam, hozzá könnyű kiskabáttal. Kibontottam, és hagytam vállamra omlani hullámos
hajam. Denny mosolyogva nézett, és megcsókolta az arcom, ahogyan föltettem a rúzst. A
kedvencemet, a kék Henleyt vette föl, ami annyira jól illett barnára sült bőréhez. Kedvesen
felém nyújtotta a zselét, és engedte, hogy ámokfutást rendezzek a haján, csak a fejét csóválta,
amikor végre kiéltem magam. Egész este próbált a kedvemre tenni, és ez sokat segített.
Mélyen megindítottak a gesztusai.
Mire a Fészerhez értünk, Kellan autója már odakint parkolt. Leálltunk a Chevelle mellé.
Ahogyan elindultunk befelé, megfigyeltem, hogy a bár csak feleakkora, mint Pete-é, és
belegondoltam, hol fog elférni a banda. Azután megláttam a hátul nyíló nagy kétszárnyú ajtót
és az odakint csoportosuló tömeget. Kiléptünk a nagy, körülkerített kerthelyiségbe. A kerítés
és az épület mentén végig asztalok álltak, a hátsó fallal szemközt a nagy színpaddal. A banda
már hangolt, Kellan is a színpad előtt beszélgetett valakivel. Amikor meglátott minket,
odaintett minket egy asztalhoz, amire máris kikészítettek egy kancsó sört és három poharat.
Dennyvel visszaintegettünk, és odasétáltunk a nekünk lefoglalt asztalhoz. Denny kihúzta
nekem a széket, mintha ez lenne az első randink, én pedig mosolyogva néztem rá.
- Köszönöm, uram - incselkedtem.
- Egy ilyen szép lánynak bármit. - Még gálánsán kezet is csókolt.
Belementem a játékba, és színlelt meglepetéssel felkiáltottam:
- Ó, maga ausztrál? Imádom az ausztrálokat...
- A nemjóját! Hát akkor adjon gyorsan egy cuppanóst, mielőtt meginnánk az áldomást -
túlozta el rémesen a szerepét.
Fölnevettem, és közelebb hajoltam, hogy megkapja azt a csókot.
- Te ripacs...
- Lehet, de éppen ilyennek szeretsz. - Viszonozta a csókot.
- Hm... az egyszer biztos. - Elmosolyodtam, azután elfordultam, ahogyan megéreztem,
hogy figyelnek minket.
Kellan mögöttem állt, és kifejezéstelen szemmel nézett. Én tényleg próbáltam
visszaterelni a dolgokat a normális mederbe, és azt kívántam, hogy legalább Kellan is
igyekezzen egy kicsit, de a melankóliája kezdett az idegeimre menni. Leült, és töltött
mindenkinek, de nem nézett egyikünkre sem.
Dennynek láthatóan nem tűnt fel a búskomorsága.
- Mikor jön a barátod? - érdeklődött kedélyesen.
Kellan gyors pillantást vetett rá.
 - Még csak úgy húsz perc múlva. - Ivott egy hosszú kortyot, mialatt egy arra sétáló nő
leplezetlenül végigmérte. Kellan meglepő módon csak egy elutasító pillantást vetett rá,
azután minden figyelmével visszatért a söréhez. A nő duzzogva távozott.
Az a húsz perc, amíg a banda rá nem kezdett, felért húsz órával. Kínos csönd telepedett
ránk. Denny többször is próbált beszélgetést kezdeményezni, de Kellan mindig elintézte egy-
két szóval a választ, míg Denny végül felhagyott a kísérletezéssel. Minden gyötrelmesen
hosszú perccel egyre jobban haragudtam Kellanre.
A zenekar végül belecsapott a húrokba, így Dennyvel otthagyhattuk az asztalnál a
búskomor Kellant, hogy a színpad előtt táncoljunk és nevetgéljünk. A pörgések és bedöntések
között néha vetettem egy pillantást az asztalunk felé, csak hogy lássam, amint Kellan
kifürkészhetetlen arccal minket figyel. A lányok rendszeresen próbálták felkérni, de ő
elküldött mindenkit. Ezzel csak fokozta a bosszúságomat. Mi a franc baja van?
Egy rövid szünet erejére visszatértünk az asztalhoz, hogy mohón felhajtsuk a sörünket, és
pihenjünk kicsit. Észrevettem, hogy kezd lehűlni a levegő, a tánctól mégis melegem volt.
Kellan némán ücsörgött, és üres poharára meredt, amikor Denny mobilja hirtelen életre kelt.
Riadtan fordultam felé, amint engedelmesen fölvette. Azt se tudtam, hogy magával hozta.
Próbáltam nem felhúzni magam. Végtére is ez a munkája. Beszélt néhány pillanatig, mielőtt
elkezdett hallózni.
- A pokolba - mormolta, ahogy végül összecsapta a telefont. - Lemerült az aksi. - Felém
fordult, és bocsánatkérően megrázta a fejét. - Bocs, de tényleg vissza kell hívnom Maxet.
Megnézem bent, hátha van egy telefonjuk.
Mosolyogva figyeltem, sikeresen leküzdve bosszúságomat. A ma este a szórakozásról
szól, nem a sérelmekről.
- Semmi gond, mi itt leszünk. - Biccentettem Kellan felé, aki még most se nézett ránk,
csak esetlenül ücsörgött, és összeráncolt homlokkal meredt a kezében szorongatott üres
pohárra.
Denny fölállt, és arcon csókolt, mielőtt elindult a bár felé. Kellan halkan felsóhajtott, és
fészkelődni kezdett. Kivártam, amíg Denny eltűnik a tömegben, mielőtt hozzá fordultam.
Hirtelen feltört belőlem az indulat, amit fura viselkedése és őszintén szólva Denny telefonja
miatt éreztem.
- Azt mondtad, te is el akarsz jönni. Mi ütött beléd?
Kellan felém fordította áthatóan kék tekintetét.
- Nem is értem, miről beszélsz, amikor olyan pompásan érzem magam. - Színtelen, lapos
hangon beszélt. Elfordítottam a fejem, és megdolgoztam azért, hogy ne adjam át magam
teljesen a dühömnek. Nem akartam tönkretenni Denny estéjét azzal, hogy Kellannel
civakodom.
- Ahogy gondolod.
Kellan letette a poharát, és hirtelen fölállt.
- Mondd azt Dennynek, hogy rosszul éreztem magam... - Itt elhallgatott, mintha mondani
akarna még valamit, azután csak megrázta a fejét. - Elég ebből. - Nagyon ridegnek éreztem a
hangját, és a kijelentés véglegességétől újra görcsbe rándult a gyomrom. Hirtelen úgy
éreztem, nem csak erről a mai estéről beszél.
Lassan fölálltam, és a szemébe néztem. Összeráncolt szemöldökkel viszonozta a
pillantásom, azzal hátat fordított, és elindult a kapu felé, ami kivezetett a parkolóba, ahol
korábban letettük az autónkat. Sokáig néztem utána. Magasan, karcsún és tökéletesen
kidolgozott izmaival nem csupán jól, de frenetikusan nézett ki. Óhatatlanul elszorult a
torkom, ahogy kinyitotta a kaput. Valahogy tudtam, hogy amint becsukja maga mögött, többé
nem látom. A gondolatra valami megpattant bennem.
Hagynom kellett volna elmenni. Közönyössé, hideggé és búskomorrá vált, előtte pedig
totális seggfejként viselkedett: Dennyvel való kapcsolatomon köszörülte a nyelvét, miközben
leplezetlen célzásokat tett egyetlen közös éjszakánkra és a titokra, amit senkinek sem
mondhattunk el. Annak az éjszakának a képei most is föl-fölvillantak előttem: erős karja,
gyöngéd keze, puha ajka. Próbáltam felülemelkedni mindezen, visszatérni azokba az időkbe,
amikor még csak barátok voltunk... éppenséggel a legjobb barátok. A szemembe szökő
könnyekkel küzdve elindultam utána.
Félúton járhatott az autója felé, amikor becsuktam magam mögött a kaput.
- Kellan! - Túl magas, túl rémült hangon kiáltottam utána. Szedd össze magad, gondoltam
mérgesen. Búcsúzz el tőle, hagyd elmenni, és siess vissza a bárba, mielőtt Denny végez. -
Kérlek, várj meg...
Lelassított, és a válla fölött visszanézett rám. Ebből a távolságból nem lehettem benne
biztos, de mintha meggörnyedt volna egy mély sóhajtól.
- Mit csinálsz, Kiera? - A kérdés megtelt a legkülönfélébb jelentésekkel.
Beértem, és megragadtam a karját, hogy megállítsam, és visszafordítsam magam felé.
- Várj... kérlek... maradj.
Szinte dühösen söpörte félre a kezem, majd simította hátra sűrű haját. Egy pillanatra az
égre emelte a tekintetét, mielőtt mélyen belenézett a szemembe.
- Nem tudom ezt tovább csinálni.
Újabb elutasító, gúnyos megjegyzésre számítottam, így teljesen felkészületlenül ért a
hangjából sugárzó komolyság. Egész testemben megdermedtem.
- Nem tudnál... maradni ? Tudod, hogy Denny el akarna köszönni tőled. - Erőtlennek és
nem idevalónak éreztem a szavakat. Ennek semmi köze Dennyhez... s talán senki máshoz.
Megrázta a fejét, és elnézett a vállam fölött, mielőtt a tekintete visszatért hozzám.
- Nem maradhatok itt... Seattle-ben. Elmegyek.
Kicsordulással fenyegető könnyeim újult erővel törtek föl. Mi
a baj velem, a testemmel? Hát nem pontosan erről ábrándoztam? Csak annyit kéne tennem,
hogy megveregetem a vállát, és jó utat kívánok neki. Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha
elmenne, ha magával vinné ezt a közömbösségét, a bosszantó megjegyzéseit, a körötte
páváskodó lányokat, az eszelősen kék szemét, ami minden mozdulatomat követi, a titkos
emlékeket, amelyek most is ott rajzanak a fejemben...
Újra elkaptam a karját. Megdermedt, de ezúttal nem lökött el magától.
- Ne... kérlek, ne menj el! Maradj itt... maradj... velünk. Kérlek, ne menj... - A hangom
elcsuklott, miközben még azt sem értettem, miért mondok neki ilyeneket. Igazából csak el
akarok köszönni. Miért törnek elő ezek a szavak?
Úgy nézett az arcomon végigcsorgó könnyekre, mint egy feladványra, amelyet képtelen
megoldani.
- Én... Miért vagy itt? Nem azt mondtad...? - Nagyot nyelt, és félrefordította a fejét,
mintha képtelen lenne tovább nézni. - Te nem... Mi ketten... Azt hittem... - Lassan kifújta a
levegőt, összeszedte magát, és visszafordult felém. - Sajnálom. Sajnálom, hogy olyan hideg
voltam, de nem maradhatok tovább, Kiera. Nem nézhetem ezt tovább. El kell mennem... - A
hangja suttogássá halkult.
Hunyorogva néztem, mint aki azt várja, mikor ébred föl ebből a különös álomból. A
hallgatásomból arra következtetett, hogy a beszélgetésünknek vége, ezért elfordult, hogy
továbbinduljon. A torokszorító pániktól a testem gyorsabban reagált, mint ahogyan az eszem
követni tudta.
- Ne! - kiáltottam rá, miközben szorosabban markoltam a karját, mint addig bármikor. -
Kérlek, mondd, hogy nem miattam van... nem miattad és miattam...
- Kiera...
A másik kezem rátalált a mellkasára, ahogy közelebb léptem hozzá.
- Kérlek, ne menj el, csak mert ilyen ostoba voltam. Nem volt semmi bajod, amíg én...
Hátrált egy lépést, de hagyta, hogy a mellkasához simuljon a tenyerem.
 - Ez nem... nem miattad van. Nem csináltál semmi rosszat. Te Dennyhez tartozol. Nem
lett volna szabad... - Elgyötörten felsóhajtott. - Te... te és Denny... mindketten...
Közelebb léptem, és hozzásimultam, miközben a könnyek tovább peregtek az arcomon.
- Mindketten...?
Megdermedt, és szaggatottan kifújta a levegőt.
- Mindketten... fontosak vagytok nekem - suttogta.
Még közelebb hajoltam, és felé emeltem az arcomat, ahogyan lenézett rám, és résnyire
nyílt ajkai között lassan beszívta a levegőt.
- Fontosak... de miért?
Megrázta a fejét, ahogy hátrébb húzódott.
- Engedj elmenni... Kiera. Ennek semmi értelme... Menj vissza, menj vissza Dennyhez. -
Le akarta fejteni magáról az ujjaimat, de én félreütöttem a kezét.
A szó kibukott belőlem, mielőtt meggátolhattam volna.
- Maradj!
- Kérlek, Kiera, menj el - suttogta elkínzott arccal, hirtelen párássá váló tekintettel.
- Kérlek, maradj. Maradj velem... ne hagyj el... - könyörögtem halkan, elcsukló hangon.
Nem is tudtam, miket beszélek. Egyszerűen csak nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy
soha többé nem látom.
Egyetlen könnycsepp gördült le az arcán, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy teljesen
megtörjek. A fájdalma, a szenvedése új, korábban nem tapasztalt érzéseket ébresztett
bennem. Meg akartam oltalmazni, meg akartam gyógyítani. Bármit megadtam volna azért,
hogy elmúljon a fájdalma. A ridegség és az indulat, a nők, Denny, jó és rossz - minden
lényegtelenné vált a szeméből sugárzó fájdalom mellett.
Halkan, de kitartóan tovább vitázott - velem vagy önmagával ?
- Nem. Nem tehetem. Ezt nem...
Gondolkodás nélkül emeltem felé a kezem, hogy letöröljem arcáról azt a könnycseppet.
Rögtön tudtam, hogy hibát követek el. Az érintés túlságosan is meghittre sikerült. A bőréből
áradó bő mintha szétsugárzott volna a karomon, hogy lángra lobbant- sa az egész testemet. A
lélegzetem is elállt, ahogy a tekintetünk egymásba fonódott. Tudtam, most kellene sarkon
fordulnom, és elmenekülnöm, amilyen gyorsan csak tudok. Miközben tudtam azt is, hogy
ezzel már rég elkéstem.
- Kiera, kérlek... engedj elmenni... - suttogta.
Nem hallgattam rá, csak a tarkójára fontam a másik kezemet. Magamhoz vontam, amíg az
ajkam az övéhez nem ért. Nem tudtam az arcára nézni, hogy lássam, mit gondol - még azt se
tudtam, én mit gondolok ezért behunytam a szemem, és lágyan újra hozzásimultam. A teste
megmerevedett, de az ajkai nem álltak ellen.
- Ne csináld ezt... - zihálta, szinte alig hallhatóan. Még most sem tudtam, melyikünkhöz
beszél. Ahogy még erősebben hozzápréseltem a szám, felnyögött, szinte mintha fájdalmat
okoznék neki. - Mit csinálsz, Kiera? - suttogta el újra a kérdést, még mindig merev testtel.
Ajkam egy pillanatra épp csak érintette az övét.
- Nem tudom... csak ne hagyj el... kérlek, ne hagyj el... - Ahogy elhalt a hangom, még
szorosabban összezártam a szemhéjamat. Nem akartam látni, hogyan reagál a
könyörgésemre.
Sóhajtva fújta ki a levegőt.
- Kiera... kérlek... - Azután egész testében megrázkódott, ahogyan átadta magát az
ölelésnek, és szenvedélyesen megcsókolt.
Karjai szorosan fonódtak a derekamra, ahogyan hevesen magához vont. Ajkai szétváltak,
nyelve az enyémet cirógatta. Felnyögtem a gyönyörtől, hogy újra érezhetem az ízét, és
mohón viszonoztam a csókját. A rám ereszkedő ködben ajkaim kitartóan mozogtak, ujjaim
tömött fürtjeit markolászták, miközben alig tudatosult bennem, hogy mozgunk. Lassan
magával húzott. Nem tudtam, hová vagy miért, de nem is érdekelt, amíg a karjában tartott.
Éreztem, ahogyan nekiütközik valami tömörnek, és kihasználtam a lehetőséget, hogy
nekipréseljem, hogy olyan közel kerüljek hozzá, amennyire csak lehetséges. Velem együtt
egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, és felnyögött, ahogy még hevesebben szorított
magához.
Kezei becsusszantak a felsőm alá, hogy végigsimítsanak a hátamon, én pedig
felsóhajtsak, amint ujjai a bőrömet kényeztetik. Elhúzta egyik kezét, és maga mögé nyúlt,
hogy kitapogassa, aminek nekidöntöttem. Kattanást hallottam, mire végül résnyi- re
nyitottam a szemem, hogy lássam, hol vagyunk.
A parkoló közepén álló kis kávézó bezárt ajtajának támaszkodtunk. Valahol mélyen
tudtam, hogy itt kell lennie, csak nem tudatosult bennem, hogy ilyen közel vagyunk hozzá.
Kezével, amit elvett a hátamról, maga mögé nyúlt, hogy elfordítsa a gombot, mire kiderült,
hogy az ajtó csodálatos módon nincs bezárva. Tudatom hátsó fertálya, amelyik még képes
volt a racionális gondolkodásra, belegondolt, mihez kezdett volna, ha zárva találja az ajtót, de
ez érdekelt a legkevésbé. Csak annyit akartam, hogy valamelyest védettebb helyen legyünk,
ne a nyílt parkolóban.
Elhúzódott az ajtótól, hogy kinyithassa. Ajkaink egy pillanatra szétváltak, amíg én
megkockáztattam egy pillantást az arcára. A lélegzetem is elállt a szemében lángoló
szenvedélytől. Nem tudtam gondolkodni. Nem tudtam moccanni. Nem tudtam mást, csak
elmerülni azokban a mélykék, átható szemekben. Keze újra a hátam mögé siklott, azután
mindkét karja lecsusszant a testemen. A combom alá nyúlt, és minden erőlködés nélkül
felkapott, hogy együtt hátráljunk be a sötét kávézóba.
Gyöngéden leeresztett, hogy becsukja az ajtót. Egy pillanatig ott álltunk a sötétben,
ahogyan ráfontam karjaimat a nyakára, ő pedig egyik kezét a derekamon tartva halkan
elfordította a gombot. Az éles kattanásra következő néma csönd mintha fölerősítette volna
lélegzetvételünket. Valami abban a sötétben... az érzés, ahogyan egymásnak feszülünk, és
zihálva kapkodjuk a levegőt, felőrölte bennem tudatos lényem maradékát is. Nem maradt
utána semmi, csak a vágy... nem is, a szükség... az a követelőző és mindent elfeledtető
szükség.
Akkor mozdult csak meg. Lassan, miközben szorosan magához préselt, térdre
ereszkedtünk.
Kezem a kabátja után nyúlt, kapkodva lehámoztam róla, mielőtt nekitámadtam a
pólójának, és szinte eszelős igyekezettel letéptem róla. A szemem máris hozzászokott annyira
a kis ablakokon át beszűrődő sejtelmes fényhez, hogy ki tudjam venni domború mellkasát.
Hihetetlenül keménynek éreztem az izma
it, mégis simogatóan puhának a bőrét, ahogyan ujjaim végigszaladtak rajta, kirajzolták az
élesen metszett tónusokat, miközben melle lázas lélegzetvételének ütemében emelkedett és
süllyedt. Éreztem hasának minden hangsúlyos domborulatát, s ahogy elidőztem odalent a V
alaknál, a torka mélyéről érdes nyögés tört fel, majd kapkodva magába szívta a levegőt.
Tüstént éreztem a saját testem válaszreakcióját, az egyre fokozódó gyötrelmes vágyat, azután
meghallottam tulajdon lihegésemet, amint forró szája a nyakamra tapadt. Végigsiklott a
bőrömön, mialatt kibújtatott a kabátomból, és kigombolta a blúzomat. Ahogy túláradtak
bennem az érzések, egyre türelmetlenebbé váltam, annyira kívántam. Letéptem magamról a
blúzt, alighogy végzett az utolsó gombbal - végre érezni akartam, ahogyan bőrünk
egymáshoz simul.
Sóhajtva fújta ki a levegőt, majd miután tetőtől talpig végigmért egy pillantással, amibe
beleborzongtam, ujjaival végigsiklott a nyakamon, a mellemen és a derekamon, hogy a bő-
röm valósággal fellángoljon minden olyan ponton, ahol csak megérintett. Olyan kéjesen
nyögtem fel, hogy ha maradt volna egyetlen tudatos porcikám, biztosan zavarba jöttem volna.
Újra kifújta a levegőt, ahogy jobb keze fölfelé indult a testemen, és rátalált a mellemre, hogy
a melltartó fátyolosan vékony anyagán keresztül a mellbimbómat cirógassa. Szinte levegőt is
alig kaptam, csak nekifeszültem a kezének. Egyszeriben nem bírtam tovább. Akartam, most
azonnal. Újra rátapadtam a szájára, míg ő ugyanolyan szaporán vette a levegőt, mint én.
Egyik karját előrenyújtva lassan leengedett kettőnket apadióra. Nem érdekelt, mennyire
koszos. A kávé aromája az orromat ostromolta, és oly izgatóan keveredett Kellan illatával,
hogy tudtam, a kettő örökre és elválaszthatatlanul egybefonódik bennem. Ujjaim könnyed
mozdulattal végigszántottak a hátán, mire a torkából mély hörgés tört fel, amibe teljesen
beleborzongtam.
Mohón toltam el magamtól a csípőjét, hogy a farmerjához férjek. Felnyögött, és
sziszegve, a fogai közt szívta be a levegőt, ahogy lehúztam a cipzárját. Amíg letoltam a
nadrágot csípőjén, megálltam egy pillanatra, hogy magamba igyam a látványát. Minden
szempontból készen állt, keményen feszült és ágaskodott alsója mélyén, és a tudattól, hogy
ezt az én testem látványa idézte elő, csak még kétségbeesettebben vágytam rá. Kezem
könnyedén végigsiklott rajta, míg ő hozzám préselte a csípőjét, és homloka az enyémhez
simult. Ujjaim ráfonódtak az alsón keresztül, s ahogy eszembe jutott, milyen érzés volt, ami-
kor kitöltötte bennem az űrt, csak még mohóbban vágytam rá. Ajkai rám tapadtak, míg
hirtelen új életre keltek a kezei, felrántották rövid szoknyámat, és durva mozdulattal szinte
letépték a bugyimat. Nem tudtam gondolkodni. Annyira kívántam őt, hogy szinte fájt.
- Ó, istenem... kérlek, Kellan... - nyögdécseltem a fülébe.
Kapkodva lerángatta ruháit, azután belém furakodott, mielőtt ködös agyamnak esélye lett
volna feldolgozni, hogy mi történik velem. Bele kellett harapnom a vállába, hogy fel ne
sikoltsak a gyönyörtől. A nyakamba temette a fejét, és csak annyi időre állt meg, amíg
lélegzethez jutott. Türelmetlenül toltam felé a csípőmet, mire felnyögött, és még erősebben
tolakodott belém. Azt akartam, hogy még keményebb legyen, amit döbbenetemre ki is
mondtam, mire mohón és készségesen engedelmeskedett.
- Istenem, Kiera... - hallottam zihálását. - Istenem... igen... - Azután belemotyogott
néhány kivehetetlen szót a nyakamba. Szavai, hangszíne és forró lehelete nyomán
lökéshullámok sugároztak szét a testemben, hogy a hatásukra csak még erősebben öleljem
magamhoz.
Emésztő tűz áradt szét bennem, s megrázkódtam hevétől. Ismerősnek, mégis csodálatosan
újnak éreztem mindent. Mennyire különbözött az első alkalomtól - egyszerre volt
intenzívebb, keményebb és durvább, mégis elmondhatatlanul édesebb. Erősen és mélyen
hatolt belém, míg én mohón nyeltem magamba. Már egyikünk se törődött az élvezet
elnyújtásával, csak hogy kielégítse ezt a minden pillanattal elviselhetetlenebb vágyat. Ahogy
az érzések hevessége kitartóan nőtt, ahogy minden lökés közelebb repített a mennybéli
csúcshoz, elveszítettem maradék önuralmam is. Nem tudtam magamba fojtani a testem
mélyéről feltörő hangokat, miközben mérhetetlen gyönyört okozott, ahogyan az ő nyögései és
kiáltásai is egyre magasabbra csaptak.
A hamisítatlan eksztázis végső pillanatában, amikor úgy éreztem, egész bensőmmel
görcsösen ráfonódok, ujjaim még egyszer végigszántottak a hátán... ezúttal keményen,
nagyon-nagyon keményen. Éreztem a vér nedvességét, ahogyan felszaggattam a bőrét, ő
pedig lihegve kapott levegő után... A kíntól? A gyönyörtől? Mindez csak még elsöprőbbé
tette az érzést, ahogyan kiengedtem torkomon egy elhaló kiáltást, és a csípőmből szétáradó
kéjbe egész bensőm beleremegett. Mélyről feltörő nyögéssel felelt, s miközben olyan
szorosan markolta combomat, hogy tudtam, nem úszom meg bevérzés nélkül, még egyszer
utoljára teljes hosszában belém furakodott, hogy egész teste belerázkódjon az élvezetbe.
A következő pillanatban, ahogy a szenvedély elpárolgott belőlem, racionális énem
hirtelen magához tért. Mintha egy fagyos széllökés ért volna, az egész testem beleborzongott,
amint tudatosult bennem, milyen szörnyűséget műveltem. Mit tettem! Lehunytam a szemem.
Ez csak álom, egy hihetetlenül életszerű álom. Bármelyik pillanatban fölébredhetek.
Csakhogy... nem fogok. A számhoz kaptam reszkető kezem, és hiábavaló kísérletet tettem,
hogy visszafojtsam a feltörő zokogást.
Kellan elfordult. Hátrébb húzódott, hogy magára rángassa a nadrágját, mielőtt föltérdel.
Meredten nézte a padlót, majd fölvette az ingét, és összegyűrve a kezei közt tartotta, mialatt
egész teste megrázkódott a hidegtől.
Görcsbe rándult a gyomrom, és attól féltem, rosszul leszek, ahogy próbáltam felhúzni a
szoknyámat és magamra rángatni a bugyimat. Megtaláltam a blúzom, és sikerült belebújnom,
hogy fél kézzel begomboljam, míg a másik kezemet továbbra is a számra tapasztottam. Attól
féltem, ha elveszem, a gyomrom menten megadja magát. Zokogás rázta az egész testemet.
Saját reszketését leszámítva Kellan nem moccant, nem nézett föl a padlóról, nem tett
kísérletet rá, hogy segítsen.
Képtelen voltam feldolgozni bármit is. Nem értettem, mi történhetett, hogyan tudta a
testem ilyen szégyentelenül elárulni az értelmemet. Miért engedtem, hogy megöleljen? Miért
vágytam rá oly mohón, hogy megérintsem, miért akartam, miért könyörögtem érte? Istenem...
Denny... még a gondolatot se tudtam befejezni.
- Kellan... - szipogtam.
Fölnézett. Tekintete találkozott az enyémmel. A nemrég felizzó szenvedély mostanra
teljesen kihunyt a szeméből.
- Én helyesen akartam cselekedni. Miért nem hagytad, hogy elmenjek? - suttogta érdes
hangon.
A kérdés ezernyi szilánkra törte a szívemet, ahogy újra feltört belőlem a zokogás.
Reszketve markoltam fel kabátomat a földről, álltam lábra, és indultam el a csukott ajtó felé.
Kellan újra apadióra meredt, és nem próbált megállítani. Ahogy nesztelenül kinyitottam az
ajtót, vetettem rá egy utolsó pillantást: még most is a földön térdepelt, kezei közt összegyűrt
pólójával. Hirtelen észrevettem a hátán végigfutó, élénkvörös, csillogó vércseppekben
végződő vonalakat. Nagy levegőt vettem, és tettem felé egy lépést.
- Ne - suttogta anélkül, hogy megmoccant volna. - Most menj. Denny már biztosan
mindenütt keres. - Lapos és színtelenül hűvös hangon beszélt.
A könnyeimmel küzdve tártam ki az ajtót, hogy belerohanjak a hideg éjszakába.
 10.FEJEZET
Forró, forróbb, legforróbb

Három dolgot vettem észre, amikor másnap reggel lassan kezdtem magamhoz térni. Először
is sajgott az egész testem. Az elmúlt éjszaka nyilvánvalóan rázósabb volt, mint ahogy emlé-
keztem rá. Ó, istenem... tényleg könyörögtem, hogy csinálja keményebben? Mi a nyavalya
ütött belém? Erről akaratlanul is eszembe jutottak Kellan ujjai és ajkai, ezért nagyot nyeltem,
és sietve más irányba tereltem a gondolataimat.
Másodszorra azt vettem észre, hogy a gyomrom még mindig úgy görcsöl, mintha
bármelyik pillanatban kidobhatnám a taccsot, bár a könnyeim szerencsére elapadtak.
Meggyőzni Dennyt arról, hogy azért mentem ki a parkolóba, mert rosszul éreztem magam, és
nem akartam a tömegben kiadni magamból a vacsorámat, könnyebben ment, mint valaha
gondoltam volna.
Nem bizonytalanodott el, egy pillanatig sem kételkedett a szavaimban, csak gyöngéden
besegített a kocsiba, és egyenesen hazavitt. Nem tudtam megállni, hogy menet közben ne
vessek egy utolsó gyötrelmes pillantást a kávézóra. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy
Kellan még odabent van, ott térdepel a földön, és várja, hogy a vér rászáradjon a hátára. A
hasamra fektettem a tenyerem, és teljes erőmből nyomni kezdtem, hogy visszaszorítsam
háborgó gyomromat. A mozdulat láttán Denny aggódó pillantást vetett rám, majd
beletaposott a gázba. Csak röviden kérdezett Kellanről. Azt feleltem, hogy felállt az asztaltól,
de nem tudom, hová mehetett. Meglepetésemre egész nyugodtnak éreztem a hangom.
Érdesnek, de nyugodtnak. Neki nem tűnt fel a hangszínem... vagy csak a rosszullétnek
tulajdonította.
Miután hazaértünk, gyöngéden segített átöltözni, azután bedugott az ágyba. Nem bírtam
elviselni a kedvességét, ahogy imádattal csüng rajtam. Azt akartam, hogy üvöltsön velem,
hogy legyen kíméletlen. Azt érdemeltem, s még sokkal rosszabbat. A könnyeim újult erővel
törtek fel, ezért háttal neki az oldalamra fordultam, és alvást színleltem. Lágyan megcsókolta
a vállam, mielőtt mellém feküdt, én pedig órákon át nem csináltam mást, csak fojtottan
belesírtam a párnámba.
Ébredéskor azt feltételeztem, hogy Kellan a bárból egyenesen odament, ahová eredetileg
is indult. Nyilvánvalóan soha többé nem akar látni sem engem, sem Dennyt - azok után vég-
képp nem, amit tettünk. Az első alkalom még lehetett tévedés, részeg félrelépés, amíg
Dennyvel, ha rövid időre is, de szakítottunk. Ezúttal minden más volt. Ezúttal nem lehetett
kétséges az árulásunk.
Ez a gondolat indított a harmadik megfigyelésre. Azt hallottam, mintha Denny és Kellan
beszélgetne, sőt nevetgélne a földszinten. Fölültem az ágyban, és hegyeztem a fülem. Se kia-
bálás, se üvöltözés. Se semmilyen indulat. Tényleg képes könnyed vasárnap reggeli csevejt
folytatni a legjobb barátjával, akit nemrég döfött hátba?
Felpattantam, és kirohantam a fürdőbe. Úgy festettem, mint egy élőhalott: a szemem
karikás és véreres; a hajam kész katasztrófa. Végigfuttattam rajta a fésűt, locsoltam egy kis
hidegvizet az arcomra, kapkodva fogat mostam. Nem látványos a változás, de a semminél
több, különben is azt hazudtam, hogy elrontottam a gyomromat. Sietve megvizsgáltam a
combomat - persze ott láttam azokat a nyavalyás bevérzéseket. Beharaptam az ajkam, és a
gyomrom is összerándult a látványra, majd sietve alkalmazkodtam a helyzethez, és úgy
döntöttem, magamon hagyom a pizsamanadrágot. Amúgy is rendszeresen elfordult velem,
hogy így flangáltam, másrészről annyira gyötört a morbid kíváncsiság, hogy egy percig sem
várhattam tovább.
Csak úgy röpültem lefelé a lépcsőn, kis híján orra is buktam, ahogy az utolsó foknál
fékeznem kellett. Mélyen magamba szívtam a levegőt, hogy lelassítsam zakatoló szívemet.
Kellan talán azért van itt, mert a múlt éjszaka nem volt más, csak egy rettenetes álom, ami
valójában nem történt meg? Ha nincsenek a véraláfutások, és a láttukra nem szorulna görcsbe
a gyomrom, még képes lennék elhinni.
Lassan lopóztam a konyha felé, majd megkerültem a sarkot. Ügy ám, a múlt éjszaka nem
lehet más, csak álom. Vagy ez, vagy most álmodom.
Denny a pultnak támaszkodott, és békésen iszogatta a teáját. Mosolyogva fordult felém,
amint érzékelte csöndes felbukkanásomat.
- Jó reggelt, hétalvó. Jobban vagy? - Túláradó örömmel hallottam volna elbűvölő
akcentusát, ha nincs még valaki, aki rám mered.
Kellan a szokott pózban ült a konyhaasztal mellett, egyik kezével a kávésbögrén, a
másikkal az ölében. Abban a pillanatban fölemelhette a tekintetét, ahogy beléptem, mert
tüstént egymásra néztünk. Tökéletes békességet és nyugalmat láttam a szemében, valahogy
mégis furcsán hidegnek tűnt. Az ajka féloldalas mosolyra húzódott, de szemének hűvös
kékségét ez sem oldotta.
Hirtelen eszembe jutott, hogy Denny kérdezett valamit. Gyorsan felé fordítottam a fejem.
- Ó, igen, sokkal jobban. - Leültem Kellannel szemközt, aki egy pillanatra se vette le
rólam a tekintetét. Mit akarhat ezzel? Nyilvánvalóvá akarja tenni a dolgot? Azt akarja, hogy
Denny megtudja? Vetettem egy lopott pillantást Dennyre. Tovább támaszkodott a pultnak,
kortyolgatta a teáját, és nézte a híreket a nappali tévéjén. Egy ideje már ébren lehetett,
mostanra lezuhanyozott és átöltözött. Kopott farmerja tökéletesen illett rá, míg egyszerű
szürke pólója kirajzolta minden izmát. Tényleg gyönyörű látvány, gondoltam szomorúan.
Bűnbánóan felsóhajtottam, és elfordítottam a tekintetem.
Sajnos elfeledkeztem arról, hogy Kellan velem szemben ül, és meredten néz, ezúttal pedig
nem tudtam elszakadni a tekintetétől. Homlokráncolva tanulmányozta arcomat, mosolya
semmivé foszlott. Ugyanúgy festett, mint előző éjjel. Pontosan ugyanúgy, ébredtem rá
döbbenten. Még át sem öltözött. Most is fehér pólót visel, könyékig feltűrt ujjal. Ugyanazzal
a kopott kék farmerral. Még kusza haja is pontosan ugyanúgy áll, mint amikor az ujjaimmal
mélyen beletúrtam. Mint aki csak most ért haza. Legszívesebben ráripakodtam volna, hogy
megtudjam, mi az ördögöt keres még itt. Miért fúr a szemével lyukat az agyamba, amikor
Denny alig egy méterre áll tőle ?
Végre félrekapta a tekintetét, alig egy szemvillanással azelőtt, hogy Denny odafordult
hozzám. Nekem ez nem sikerült, így Denny rajtakapott, ahogyan Kellant bámulom, mintha
dühös lennék rá. Kellan arcára visszakúszott a kis mosoly is, ahogy szembefordultam
Dennyvel. Az a hülye, idegesítő kis mosoly.
- Akarod, hogy készítsek valamit reggelire ? - tudakolta Denny, miközben átható
pillantásokkal kutatta az előző esti rosszullét nyomait.
- Nem, köszönöm... Ahhoz még nem vagyok elég jól. - Tényleg kavargott a gyomrom,
csak nem amiatt, amire gondolt.
- Kávét? - A majdnem teli kiöntő felé mutatott.
Ahogy az illat felkúszott az orromba, azt hittem, végképp elveszítem a gyomrommal
vívott harcot. Soha többé nem tudok ugyanúgy gondolni a kávéra, mint azelőtt, nemhogy még
igyak is belőle.
- Nem, köszönöm - suttogtam sápadtan.
Dennynek nem tűnt fel kínlódásom. Letette üres bögréjét, ahogy odalépett hozzám.
- Rendben. - Amikor lehajolt, hogy homlokon csókoljon, a szemem sarkából úgy láttam,
mintha Kellan összerezzenne.
Csak szólj, ha éhes leszel. Kerítek neked bármit, amit kérsz.
Elmosolyodott, és elsétált mellettem a nappali felé. Ott lefeküdt a kanapéra, és addig
kapcsolgatott, amíg rá nem talált egy sportcsatornára.
Visszatartottam a lélegzetem. Szívesen csatlakoztam volna Dennyhez a kanapén, hogy a
karjába fészkeljem magam, és elbóbiskoljak, miközben a tévét nézzük. Olyan melegnek és
hí- vogatónak, olyan megnyugtatónak tűnt... a lelkifurdalás mégis a székhez szegezett. Nem
érdemeltem meg őt, a melegségét és a gondoskodását. Jobban rászolgáltam a konyhai szék
keménységére és hidegségére. Ahogy nyeltem egyet, és lenéztem az asztalra, örültem, hogy
nem maradt több kiontani való könnyem.
Kellan halkan megköszörülte a torkát. Felriadtam. Gyötrődésem közepette el is
feledkeztem róla. Vetett egy gyors pillantást Denny felé, azután találkozott a tekintetünk.
Mintha fájdalom suhant volna át a vonásain, de eltűnt, mielőtt biztos lehettem volna benne,
hogy jól láttam. Újra eszembe jutott a múlt éjszaka - nem mintha akartam volna, de
egyszerűen semmit sem tehettem ellene. Eszembe jutott, ahogyan utoljára láttam, össze-
karmolt, véres háttal. Tekintetem a pólója felé rebbent. Ebből a szögből nem lehettem biztos
semmiben, de amennyire láttam, egyetlen vérfolt se csúfította el.
Féloldalasan elmosolyodott, és a szeméből most először sugárzott melegség, miközben az
a benyomásom támadt, hogy pontosan tudja, mit keresek. Elpirultam, és próbáltam úgy
elfordítani a fejem, hogy Denny ne lássa az arcomat.
- Kicsit késő már szégyenlősködni, nem gondolod? - suttogta, miközben az a bosszantóan
tökéletes mosoly egy pillanatra sem hervadt le az arcáról.
Tekintetem döbbenten rebbent újra felé. Tényleg itt fogjuk lefolytatni ezt a beszélgetést ?
Most ? Próbáltam megítélni, hogy a hangja átjuthat-e a másik szobába, és hallható-e a tévé
mellett. Nem tűnt valószínűnek.
- Elment a józan eszed? - Próbáltam hozzáigazítani a hangomat, de az ingerültség minden
mást elfojtott bennem, így a szavak túlságosan is hangosan törtek elő belőlem. - Mi a fenét
keresel itt? - Alig sikerült visszafognom magam.
A maga imádni való módján féloldalt hajtotta a fejét.
- Hát... itt lakom... emlékszel?
Fel tudtam volna képelni. Tényleg semmi másra nem vágytam, de a tudat, hogy ezzel
felkeltem Denny érdeklődését és bizonyára a rosszallását, megállította tenyerem röptét.
Görcsösen összefűztem az ujjaimat, hogy ellen tudjak állni a kísértésnek.
- Nem, te el akartál menni... emlékszel? Úgy volt, hogy ellovagolsz a naplementébe, vagy
már elfelejtetted? - Bosszúságom fölélesztette a bennem lakó gúnyos szarkazmust.
Halkan elnevette magát.
- Megváltoztak a dolgok. Nagyon szépen megkértek, hogy mégis maradjak. - Ajka torz
mosolyra húzódott.
A lélegzetem is elállt. Gyorsan behunytam a szemem, hogy kirekesszem magamból
tökéletes arcát.
- Nem. Nem, nincs semmi okod rá, hogy itt legyél. - Amikor kinyitottam a szemem, még
mindig igézőén meredt rám. Tegnap éjjel benne is elszakadhatott valami, más magyarázatot
nem találtam a hirtelen változásra. Megkockáztattam egy pillantást Denny felé, de ő
szerencsére teljesen belemerült egy sportközvetítésbe.
Mire visszafordultam, Kellan már nem mosolygott. Közelebb hajolt hozzám.
- Talán tévedtem. Talán mégiscsak akarod ezt az egészet. Megél egy próbát, hogy
maradjak, amíg ki nem derül. - Suttogott, mégis úgy éreztem, mintha világgá kürtölne
mindent.
- Nem! - tört ki belőlem jobb híján, mielőtt újra összeszedtem magam. - Igazad volt.
Dennyt akarom. Dennyt választom. - Fojtott csöndben könyörögtem neki, még csak egy
pillantást se mertem vetni a nappalira, hátha Denny meghallotta, ahogy a nevét említettük.
Félig elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az arcomat. Ösztönösen el
akartam húzódni, hogy meglendítsen a karom, és mégiscsak pofon vágjam, de a testem nem
hallgatott rám. Miért fordul ellenem mindig? Hülye, akaratos test! Kellan ujjbegyei lágy
vonalat húztak az államtól az alsó ajkamig. Érintésére azonnal megéreztem, ahogyan a jól
ismert tűz fellobban a testemben. Az ajkaim szétváltak ujjai előtt, és félig lehunyt szemmel
átadtam magam az élvezetnek... hogy a halk kuncogásra hirtelen újra magamhoz térjek.
- Majd meglátjuk - jegyezte meg szokványos hangon, ahogyan visszahúzta kezét az ölébe,
és önelégült, diadalmas arccal hátradőlt. Hülye, hülye, áruló test.
- És vele mi lesz? - biccentettem Denny irányába.
Lehervadt a mosolya, és lesütötte a szemét. Elkínzott, mégis határozott hangon válaszolt.
- A múlt éjjel volt épp elég időm ezen gondolkodni. - Újra belenézett a szemembe. - Nem
akarok szükségtelenül fájdalmat okozni. Nem mondom meg neki, hacsak te nem akarod.
- Nem, nem akarom, hogy tudja. - Örültem, hogy ezúttal megúszom könnyek nélkül. -
Hogy érted azt, hogy... szükségtelenül? Szerinted mi ez az egész?
Visszatért a mosolya, és átnyúlt az asztal fölött, hogy megfogja a kezem. Próbáltam
elrántani, de ő biztosan tartott, és végigsimított az ujjaimon.
- Nos... maradjunk annyiban, hogy barátok vagyunk. - Úgy mért végig tetőtől talpig, hogy
belevörösödtem. - Nagyon, nagyon jó barátok.
Egy pillanatig értetlenül hápogtam, és nem tudtam, mit mondhatnék, azután újra
felcsapott bennem a harag.
- A múltkor még azt mondtad, hogy nem vagyunk barátok, csak lakótársak. - Nem tudtam
kizárni hangomból a keserűséget.
A maga sajátos, elbűvölő módján féloldalt hajtotta a fejét.
- Meggondoltam magam. Tudod, nagyon... meggyőző tudsz lenni. - Igézően fojtott vált a
hangja. - Nincs kedved újra meggyőzni valamikor?
Hirtelen felpattantam, hogy a szék éles csikorgással csússzon hátra a kövezeten. Kellan
minden sietség nélkül elengedte a kezem, és fölnézett rám, míg Denny átkiáltott a nappaliból.
- Minden oké ?
- Persze - feleltem, miközben végtelenül ostobának éreztem magam. - Csak fölmegyek
zuhanyozni. Dolgoznom kell... tudod, visszaadom Emily műszakját. - Hirtelen
ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy Kellannek még az emlékét is lemossam magamról.
Vetettem egy pillantást Dennyre. Már visszafordult a tévé felé, láthatóan semmit sem érzékelt
a konyhai szóváltásból.
- Szeretnéd, hogy csatlakozzam? Folytathatnánk a kis... beszélgetésünket. - Ahogy Kellan
elvigyorodott, az indulattól kalapálni kezdett a szívem. Vetettem rá még egy haragos pillan-
tást, mielőtt dérrel-durral felvágtáztam a szobámba.
Mindvégig Kellanen és a vele kapcsolatos problémán agyal- tam, amíg nevetségesen
hosszú időn át készülődtem a munkába. Mit műveltem? Mi a francot gondoltam? Hagynom
kellett volna elmenni... de miért nem tettem? Miért nem tudtam elnézni, ahogyan beszáll a
kocsijába, és miért engedtem, hogy...
Fölsóhajtottam. Erre most igazán nem akartam gondolni.
E nélkül is eléggé görcsöltem.
A konyhában mondott valami nagyon fura dolgot. Mi is volt ? Talán mégiscsak akarod
ezt az egészet? Vajon mit gondol, mi ez; az egész - túl azon, hogy irdatlan nagy tévedés ?
Nos, ahogy ő látja, ettől újra barátok lettünk. Nagyon bosszantott, hogy neki ez kellett a
barátsághoz. Az én képzeletemben mindvégig barátok maradtunk - talán ettől lennénk
nagyon, nagyon jó barátok? Nem mondta ki, de én akkor is kihallottam a szavaiból, mintha
csak a háztetőről kürtölte volna világgá: szerinte ilyen egy jó barátság extrákkal. Hát, bocs,
gondoltam, ahogyan lázas mozdulatokkal fésülgettem, és lófarokba kötöttem a hajam, de én
nem olyan barát vagyok. Legalábbis már nem.
Denny elvitt dolgozni, de alig parkolt le a bár előtt, Max megint hívta. Bosszúsan
megrázta a fejét, fölsóhajtott, majd közölte, hogy néhány órára el kell mennie, de a zárásra
értem jön. Bólintottam, hogy rendben. Amit vele tettem, többé-kevésbé feloldott bennem
minden neheztelést Max iránt, aki csak az idejét rabolta el tőle. Én messze-messze rosszabb
vagyok nála. Émelyegtem önmagamtól. A gyomromra szorítottam a kezem, ahogyan néztem
távolodó autóját. Szinte megkönnyebbültem, amikor eltűnt a szemem elől; egyedül akartam
megbirkózni a mardosó bűntudattal.
Pete nappali műszakjában ezt meg is tehettem. Persze nem maradtam egyedül,
ebédidőben sokan bejártak ide, csak épp senkit sem ismertem. Ha Pete bárja egyetlen nagy
család, akkor a nappali és az éjszakai műszak olyan, mint a távoli rokonok. Ünnepekkor talán
összejönnek, de amúgy nem sokat látják egymást.
A pult mögött jóvágású férfi állt, aki udvariasan biccentett, ahogy beléptem. Mintha
Troynak hívták volna, de annyira nem voltam biztos ebben, hogy a nevén szólítsam. Más se
hiányzott, mint hogy itt is idiótát csináljak magamból. Egyelőre egy „hé” is megtette. A
stábhoz tartozott még két idősebb pincérnő, akik mintha az idők kezdete óta itt dolgoztak
volna. Mindkettő ősz, feltupírozott frizurát viselt, a vendégek pedig„Szivinek” és „Babának”
szólították őket, ezért úgy döntöttem, hogy talán nem sértődnek meg, ha én is ezt használom.
Igazán kedvesen viselkedtek velem, így gyorsan megszoktam őket.
Napközben egészen másfajta társaság járt ide. Az éjszakai vendégek jobbára ittak, a
nappaliak meg inkább ettek. Azon az egy délutánon többet jártam a konyhában, mint egész
addigi pályafutásom során. Az esti konyhát egy Scott nevű visszahúzódó fickó vitte, aki
magas volt, sőt egyenesen kajla, és egy szakácshoz képest ijesztően sovány - pedig ahogy
főzött! Pete kínálta a legjobb „bárkaját” a környéken. Most derült csak ki, hol tanulta Scott a
szakmáját: a nappali konyhát az apja, Sal vezette - egy hasonlóan magas és keszeg fickó, aki
ha lehet, még Scott- nál is jobban főzött, ráadásul imádott mókázni. Mindig elmesélt egy
viccet, vagy rám kacsintott, ha leadtam egy rendelést.
Gördülékenyen mentek a dolgok, tényleg élveztem a távoli rokonok társaságát, amikor,
meg mernék esküdni rá, hirtelen még a levegő is összesűrűsödött. Tudtam, mielőtt megláttam
volna. Tudtam abban a pillanatban, hogy Kellan Kyle toppant be a bárba.
Egyenesen hozzám lépett, én pedig nem fordultam meg, hogy kiszolgáljam. Üljön csak le,
várja ki a sorát... és lehetőleg ne az én részlegemen. Hát nem. Csak ott állt mögöttem, amíg
az üdítőkre vártam a pultnál. Feltűnt, hogy Troy szórakozott kis mosollyal méregeti, ami
ingerültté tett. Miért vonzódik mindenki ehhez a pasihoz? Végül megéreztem, ahogyan egy
kéz rácsukódik a combomra... a kék-zöld combomra. Megmerevedtem, és felé fordultam. Azt
terveztem, hogy most tényleg pofon vágom, de a láttára elállt a lélegzetem, és felgyorsult a
szívverésem, a kezem pedig magától lehanyatlott.
Nemrég zuhanyozott, vad és kócos haja még most is nyirkosnak tűnt. Éjfekete farmerja
csak még inkább kiemelte vörös, testhez álló pólójának tökéletességét, ahogyan közszemlére
tette széles vállának minden egyes izomrétegét meg a bordákat a hasán, amelyekért
bármelyik férfimodell ölni tudott volna. Mégsem hihetetlen teste tartotta fogva a
figyelmemet, hanem a tekintete. Valósággal... sugárzott... ahogyan megfogta a combomat. A
féloldalas mosoly rádermedt az arcára, ahogyan a szemembe nézett.
Kapkodva félresöpörtem a kezét, abban a reményben, hogy talán ezzel lenyugtatom
háborgó szívemet. Sikerült is volna, ha nem ragadja meg az ujjaimat. A szemem sarkából
láttam, ahogy Troy érdeklődéssel figyel minket. Vagy még inkább érdeklődéssel figyeli
Kellant.
- Mit keresel itt ? - kérdeztem fojtott hangon, miközben próbáltam kiszabadítani ujjaimat.
- Megéheztem. Azt hallottam, jó itt a kaja, és a személyzet is nagyon... szolgálatkész. - A
vigyor szétterült az arcán, ahogyan sikerült egymásba fűznie ujjainkat.
Tátott szájjal meredtem rá.
- Szolgálatk... - Még a szót sem tudtam befejezni, máris elpirultam, és hebegni kezdtem.
Fölnevetett, azután hátrasimított egy hajfürtöt, ami munka közben kiszabadult a hajgumim
alól. Még a szemem is lehunytam, annyira jólesett, de utána rögtön magamhoz tértem, és
elrántottam a kezem. - Akkor csak foglalj helyet. A kiszolgálás érkezési sorrendben történik.
Elmosolyodott, és vállat vont.
 - Rendben. - Vetett egy pillantást Troyra, udvariasan biccentett és mosolygott, azután
elindult a szokott asztala felé. Istenem, van olyan ember a földön, akivel ez ne flörtölne ?
Ameddig csak lehetett, messze elkerültem. Készségesen kiszolgáltam mindenki mást, míg
Kellan kaján mosollyal és karba tett kézzel figyelt. Nagyon is élvezte, ahogy vonakodtam
újra a közelébe kerülni, pedig éppen azért tettem, nehogy túl „szolgálatkésznek” tartson.
Végül, amikor csak nem akart elmenni, odaléptem az asztalához.
- Mit hozhatok?
Felvonta a szemöldökét, mire fülig elvörösödtem. A kezemben szorongatott
jegyzettömbre próbáltam koncentrálni, hogy kizárjam magamból az intim gondolatokat,
amelyeket sikeresen ültetett el a fejemben. Miért van, hogy az agyam egyből rátalál erre a
kényes pontra, ha ő a közelemben van? És miért van, hogy ez a kényes pont ennyire
mocskos?
- Hamburgert kérek, sült krumplival és sörrel... - Hagyta ki- csengeni a mondatot, mintha
még folytatni akarná a rendelést, mialatt én nyilván még jobban elpirultam.
- Rendben. Mindjárt elkészül.
Már elfordultam, hogy sietősen visszavonuljak, amikor megállított.
- Kiera? - Vonakodva fordultam visszafelé. - Nincs véletlen egy aszpirined ? -
Összerezzent, és kitapogatta a lapockáját. - Tegnap óta hasogat a hátam... - Amikor kajánul
elvigyorodott, a szívem kihagyott egy ütemet.
Olyan eleven erővel villant belém az emlékkép, ahogyan mélyen a hátába vájom
körmeimet, hogy teljesen beleszédültem. Felnyögtem, és mint egy éretlen taknyos, a szám elé
kaptam a kezem, ahogyan elfordultam, és válasz nélkül elmenekültem. Végigáradt bennem a
szégyenkezés, nyomában a bűntudattal, annak nyomában pedig... a vággyal ? Sietve leadtam
a rendelést, miközben azon imádkoztam, hogy Kellan minél előbb távozzon.
Végül, a gyötrelmesen hosszú ebéd után, ami mind hosszát, mind a kiszolgálás minőségét
tekintve fölért egy hétfogásos étkezéssel (nemcsak hogy Szivi egy pohár vizet vitt neki, amit
Baba rendszeresen utánatöltött, miután nyilvánvaló lett, hogy én még egyszer az asztala
közelébe se megyek, de Troy személyesen vitte ki neki a sörét, hogy szégyenlős kis
mosollyal letegye Kellan elé, aki ezt sugárzóan széles mosollyal nyugtázta), a kellemetlen
vendég végre fölállt és távozott. Én végigsóhajtoztam az egészet. Ha van valaki, akinek
éppen kevesebb figyelemre lenne szüksége, az csakis Kellan.
Ahogy odalépett hozzám, a zsebembe csúsztatott egy bankjegyet, miután még arra se
méltattam, hogy kivigyem neki a számláját. Tényleg megtehetné, hogy számlát nyit Pete-nél,
és csak havonta egyszer fizet, ha már ennyire népszerű errefelé... Csak mosolygott, ahogyan
fizetett, és megesküdtem volna, hogy Troy epekedve sóhajtott fel, ahogy kilépett az ajtón.
Kivettem a pénzt a zsebemből, és megkerültem a pultot, hogy beüssem a pénztárgépbe,
amikor a megkönnyebbülés helyét átvette a döbbenet. Egy ötvenest adott.
Egy ötvenes? Most komolyan? Dühödten viharzottam ki a bárból.
A kövezet csikorgása a talpam alatt tökéletesen illett a haragomhoz, miközben minden
megtett lépéssel egyre merészebbnek éreztem magam. Meg sem álltam, amíg oda nem értem,
mikor épp fekete, képtelenül szexi Chevelle-jének kilincse után nyúlt. Vagy meghallotta a
közeledésemet, vagy számított rá, mindenesetre felém fordult, és apró mosolyra húzta a
száját. Azután a mosoly rögvest le is fagyott az arcáról, amikor meglátott engem, aki
határozottan nem mosolyogtam. Kihúzta magát, és kelletlenül várta a találkozást.
Csak azelőtt torpantam meg, hogy kis híján feldöntöttem.
Mi ez ? - tartottam felé a sértő bankjegyet.
A kis mosoly újra megjelent a szája sarkában.
Nos, lássuk csak... egy ötvendolláros bankjegy. Az ebéd és a kiszolgálás ellenértékeként.
Vettem egy nagy levegőt. Okos tojás. Hányszor fogom még úgy érezni, hogy
legszívesebben pofon vágnám?
 - Azt tudom - sziszegtem összeszorított fogakkal. - De mit akarsz vele ?
Fölvetette az állát, és szélesen elvigyorodott.
- Hát kifizetni a számlámat... a többi meg a tiéd.
Vettem még egy nagy levegőt.
- Miért? Oda se mentem az asztalodhoz. Még a kaját se vittem ki. - Hagytam, hogy Szivi
gondoskodjon róla, és úgy tettem, mint akinek sürgős dolga van a mosdóban.
Összeráncolta a homlokát, ahogyan nekidőlt a kocsinak, és összefonta karját a mellkasa
előtt.
- Ez csak borravaló, Kiera, semmi több.
Na persze. Éppen tőle... éppen ma, a tegnap éjszaka után. Ügyet sem vetve a vonzerejére,
ráförmedtem.
- Miért adtad ezt ?
A hangja furán elkomolyodott, de az arca tovább mosolygott.
- Azért, amit értem tettél.
Tüstént a képébe vágtam, és visszarohantam a bárba. Talán lefegyverző mosollyal
mondta mindezt, de akkor is mélyen bántónak éreztem. Fájt, hogy úgy érezte... kárpótolnia
kell.
Denny munka után hazavitt, és beszélt újabb életbe vágó megbízatásáról, ami nem
várhatott hétfőig. Virágok szerepeltek benne, meg egy lehetetlennek tűnő asztalfoglalás
valami lánynak, akinek Max mostanában csapta a szelet. Denny semmivel sem örült jobban,
mint én. Azért kipréseltem magamból egy mosolyt, és megjegyeztem, hogy legalább erre a
napra végzett. Bűntudat keveredett bennem a feszültséggel, amint tudatosult bennem, hogy az
én szörnyű napom még korántsem ért véget. Egyenesen arrafelé tartottunk, ahol Kellan várt.
Csakhogy nem találtuk otthon, amikor odaértünk. Amikor már a lefekvéshez
készülődtünk, és még mindig nem volt sehol, kezdtem ingerült lenni. A fiúkkal lógott... vagy
egy lánnyal ? Félresöpörtem a rossz érzést. Mit számít ? Már épp készültem lemosni az
arcom, és vele együtt remélhetőleg a stresszt, amikor egy papírlapot találtam a kozmetikai
kendők között. Kellan csak egyetlen sort vetett rá: „Nem akartalak megbántani”, és egy húsz-
dollárost rejtett el benne.
Hű... tisztára, mint egy bocsánatkérésféle. Tőle ez is újdonság.
Másnap reggel már racionálisabban tekintettem a borravaló incidensre - ami azt illeti,
ostobán éreztem magam, amiért ennyire túlreagáltam a dolgot. Talán csak kedveskedni akart
a mamut borravalóval, és eszébe se jutott közös éjszakánk. Nála nem mindig lehetett tudni,
különösen amilyen undokul viselkedett az első alkalom után. Mennyire gyűlöltem ezt... hogy
már van első és második alkalom... de legalább tudtam, hogy soha nem lesz harmadik.
Óvakodva mentem le a földszintre; nem tudtam, ma melyik Kellant találom odalent.
Szokás szerint az asztalnál kávézott, és némán méregetett, ahogy beléptem. Örültem a
hallgatásának, örültem, hogy nem említette meg a tegnapi összezördülést, bár olyan átható
pillantással nézett, hogy csupasznak éreztem magam. Nyugtalanított az a tekintet. Felizgatott.
Gyötört miatta a bűntudat.
Ahogy hosszan belekortyolt a kávéjába, nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak vissza a
kis kávézóra. Az arcom kipirult, mire kajánul elmosolyodott, mint aki pontosan tudja, mi jár a
fejemben. Letette a bögréjét, és lassan odalépett mögém. Lágy mozdulattal félresöpörte a
hajam egyik vállamról a másikra, hogy gyors csókot leheljen a tarkómra.
- Jó reggelt - suttogta bele a fülembe. Megborzongtam. Miért van az, hogy minden
érintése így letaglóz ? A derekamra csúsztatta a kezét, és közelebb vont magához.
- Fejezd be, Kellan. - Elfordultam, és finoman eltoltam magamtól.
Halkan fölnevetett.
- Mit fejezzek be, Kiera? Folyton ezt csináltuk, amíg Denny nem volt itt... emlékszel? -
Újra szorosan magához vont.
 Fölsóhajtottam, és ezúttal határozottabban toltam el, miközben próbáltam nem
észrevenni, milyen jóleső érzésekkel tölt el, ha átkarol.
- Azóta megváltoztak a dolgok.
Még egyszer magához ölelt, hogy zihálva belesúgja a fülembe:
- Igazad van... megváltoztak a dolgok.
Egyre gyöngülő karokkal löktem hátra, miközben felizzott bennem a harag.
- Te olyan... szeszélyes vagy. Sosem tudom, hányadán állok veled. - A haragom
elpárolgott, ahogy felötlött bennem, hogy most talán én bántottam meg őt.
Kellan csak zavartalanul mosolygott.
- A művészek már csak ilyenek... szeszélyesek.
- Akkor te vagy a legszeszélyesebb művész a földön... - Magam elé motyogva fejeztem
be a gondolatot. - Mint egy hisztis kiscsaj.
Meghallotta. Hirtelen maga felé fordított, nekipréselt a pultnak, és rám nehezedett.
Zihálva kaptam levegő után, ahogy egyik kezével megragadta szegény véraláfutásos
combomat, és felrántotta a csípőjére. A másik keze eközben végigfutott a hátamon, hogy még
szorosabban magához vonjon.
- Nem vagyok az... nekem elhiheted... - suttogta fojtott hangon a fülembe.
Megborzongtam, ahogyan ajka végigsiklott a nyakamon. Nem... az biztos, hogy nem az.
- Kérlek... elég... - Csak ennyit sikerült kinyögnöm, miközben újabb erőtlen kísérletet
tettem, hogy kiszabaduljak.
Még egyszer utoljára megcsókolt - újra a nyakamon, de most olyan hévvel, hogy attól
tartottam, ennek is nyoma marad -, azután elhúzódott és fölsóhajtott.
- Oké... de csak azért, mert ilyen szépen kérsz. - Lágy, szinte doromboló hangon beszélt. -
Szeretem, amikor könyörögsz - tette hozzá suttogva, azzal sarkon fordult, miközben én elpi-
rultam.
A kis találkozás után hosszasan zuhanyoztam, miközben próbáltam ráncba szedni
gondolataimat és érzelmeimet. Azt a pillanatot, ahogyan Kellan hozzám simult, nem tudtam
kiverni a lejemből... sem a testemből, ha már itt tartunk. A szívem is belesajdult, amikor
néhány perccel korábban elbúcsúztam a munkába induló Dennytől. A lelkifurdalásom nem
akart csitulni, és Kellan határozottan nem könnyítette meg a dolgomat. Fölsóhajtottam, és
hátrahajtott fejjel átadtam magam a forró víznek. Olyan furcsa... Amikor először feküdtünk le
egymással, hideg kősziklává változott, most még olyan, mint a tüzesen izzó vas. Istenem, mi
lenne, ha... ? Nem, erre gondolnom sem szabad. Akármi történt is közöttünk, egyszer és
mindenkorra vége! Nem fogom elárulni Dennyt... még egyszer.
Már kezdtem volna feldolgozni a helyzetet, amikor a valaha élt legnagyobb pók hirtelen
leereszkedett az arcom előtt. Szeretem azt hinni magamról, hogy gyakorlatiasan tekintek a
rágcsálókra, rovarokra és pókokra, ha már mindnek megvan a maga szerepe a dolgok
körforgásában, de megint más az, amikor egy akkora dög ereszkedik le az ember arca elé,
mint egy csészealj. A szörnyeteg a létező leggyerekesebb reakciót csalta ki belőlem:
felsikoltottam. Nem is akárhogyan: teli torokból.
Kiugrottam a zuhany alól, és tüstént vad vitustáncba kezdtem, mint akinek még hat ilyen
pók mászkál egyszerre a testén. Kellan ezt a pillanatot választotta arra, hogy berontson a für-
dőbe. De tényleg, mi a rossz nyavalya ütött belém, hogy nem zártam be? Megdermedtem,
ahogy megláttam. Megdermedt, ahogy meglátott - tök meztelenül.
Mindenhol elpirultam, ahogy a legközelebbi törölköző után kaptam.
- Minden oké? - Ekkora cirkusz után legalábbis egy baltás gyilkosra és egy vödör vérre
számított.
- Egy pók - feleltem megszégyenültem. Nem lehetne, hogy újra játsszuk az egész napot?
A tekintete visszatért rám, és alig bírta megállni nevetés nélkül. Ehhez be kellett harapnia
az ajkát, de így is fölvillant arcán egy katasztrofálisan elragadó mosoly.
 - Egy pók? - sikerült kinyögnie. - És még... életben vagy ?
Újra elvörösödtem, majd a homlokomat ráncoltam, ahogyan tekintetéből eltűnt a kaján
öröm, viszont szeme felfedezőútra indult alig burkolt, víztől csillogó testemen.
- Talán az lenne a legjobb, ha alaposan megvizsgálnálak, nehogy valami bajod essen. -
Ahogy közelebb lépett, hirtelen iszonyú szűkösnek éreztem a fürdőszobát.
Kezdtem kifulladni, forgott velem a világ. Jobb híján a vállába bokszoltam, úgy
taszítottam az ajtó felé.
- Nem... kifelé!
- Oké, oké. - Megadóan emelte föl a kezét. - A szobámban leszek, ha meggondolnád
magad. - Vigyorogva húzta fel a szemöldökét. - Vagy ha a pók újra megtámadna.
Miután távozott, becsaptam, és gondosan bezártam az ajtót. Oké, ez már tényleg vörös
riasztás. Tenni kell valamit ez ellen... csak fogalmam sincs, mit.
Mindig alattomban flörtölgetett velem; mindig azokat a pillanatokat kereste, amikor
Denny nem volt ott a szobában, vagy éppen hátat fordított nekünk. Amikor először csinálta
úgy, hogy Denny ott volt a szobában, felnyögtem a meglepetéstől. Ő meg csak nevetett, és
gyorsan arrébb lépett, amikor Denny kérdő pillantással fordult felém. Motyogtam valami
hülyeséget arról, hogy pókot láttam, majd haragos pillantásokat lövelltem Kellan felé, aki a
pók említésére is nevetve csóválta a fejét. A nyakam eközben kellemesen bizsergett azon a
helyen, ahol megcsókolt.
Egyre jobban élveztem az iskolai magányt. Egyedül itt szabadulhattam meg Dennytől és
Kellantől, s legalább néhány óráig nem azon a katyvaszon járt az eszem, amivé a
magánéletem vált. Persze csak néhány napot kellett várnom, hogy a pszichológián szóba
kerüljenek Sigmund Freud szexuális elfojtásokkal kapcsolatos nézetei, és a zavaros
gondolatok ide is beférkőzzenek.
Nem tudtam, mitévő tegyek. Egyrészről ott volt gyönyörű, imádni való pasim, akit
imádtam is, akinek a kedvéért a világ másik végére költöztem - és aki otthagyott egy
álommeló kedvéért. Még most sem szívesen gondoltam erre, pedig igazán nem ő tehetett róla,
hogy rosszul reagáltam a helyzetre, ráadásul meggondolta magát, és nyomban visszatért,
vállalta a nem kis személyes áldozatot... csak éppen túl későn. Rövid távollétében Kellan
betöltötte az űrt, ahonnan már nem tudott - vagy nem akart - kiszabadulni.
Felsóhajtottam. Tényleg nem tudtam, mit érzek valójában. Nos, mindenekelőtt végtelen
bűntudatot. Olyan sok figyelmeztetést kaptam Kellannel kapcsolatban. Tudtam, milyen,
mégis bedőltem neki... kétszer is. Utáltam ilyen gyöngének lenni a közelében, utáltam, hogy
ilyen hatalma van fölöttem, míg nekem meg semmi. Felbőszített az egész.
Az utóbbi napokban csak még merészebb lett. Egyre intimebbé váltak az érintései. Ujjai
tévedhetetlenül találták meg a néhány négyzetcentiméternyi fedetlen bőrfelületet a blúzom és
a szoknyám között, ha elhaladt mellettem. Megcirógatta az arcomat, ahogyan kinyitotta a
hűtőajtót. Ajkai átsiklottak csupasz vállamhoz, miközben vacsorát főztem. A fülemet
harapdálta, amíg Denny kiugrott a postáért. Munka közben mögém lopakodott, és a hátsómon
pihentette a kezét, amikor senki sem látta.
Kezdett az őrületbe kergetni, gyűlöltem közelségünk minden egyes pillanatát. Vagy nem?
Felnéztem. Az óra, ami közben elkalandozott a figyelmem, véget ért anélkül, hogy
egyetlen szót is hallottam volna belőle. Még az sem tűnt fel, hogy a diákok elkezdenek
kirajzani, és a terem félig kiürült. Hülye Kellan és az ő csodálatosan hatékony, hülye ujjai...
Most meg majd újra látnom kell őt a hülye bárjában, minthogy néhány óra múlva
kezdődik a műszakom. Naná, hogy ott lesz, és a haverjaival piálgat. Szinte minden nap
próbálnak, előtte vagy utána pedig mindig beugranak a bárba. És Kellan persze ki nem
hagyná az alkalmat, hogy Denny távollétében tovább gyötörjön. Mindig nagyon vigyáz,
nehogy bárki észrevegye a trükkjeit, de valamiért akkor szabadul fel igazán, ha utána nem
kell Denny szemébe néznie.
 Kiléptem a szitáló esőbe, és a megálló felé indultam. Nem repestem az örömtől, hogy
esőben kell megvárnom a buszt. Nem szakadt nagyon, de idővel így is bőrig áztam. Úgy tűnt,
az itteniek egyáltalán nem bánják, ha vizesek lesznek - esernyővel senki nem bajlódott, csak
ha tényleg szakadt. Személy szerint én jobban élveztem az életet szárazon, de amikor jöttem,
még nem esett, így nem szívesen flangáltam volna ernyővel, mint egy idióta, aki csak az esőt
várja.
Úgy döntöttem, egyenesen a bárhoz buszozok. Inkább menjek be korábban, mint hogy
kettesben maradjak a házban Kellannel. Miután Dennynek dolgoznia kell, ki tudja, mivel pró-
bálkozna. Nem mintha engednék neki. Szinte biztosan tudtam, hogy nem engednék... de az
irodalomból kapott házi feladatomat az öltözőben is meg tudom csinálni.
Gyaloglás közben meghallottam valakit, közvetlenül mögöttem.
- Ó, istenem, nézd azt a pasit... hát nem dögös? - Ösztönösen arra fordultam, hogy a
levegő a torkomon akadjon. Kellan? Mit keres itt Kellan? Az autójánál állt, félig máris
elázva, de mint a legtöbb helybélit, őt se nagyon izgatta az eső. Felvillantotta érzéki
félmosolyát, amikor észrevettem. A szememet forgattam, és nem bajlódtam azzal, hogy
megkeressem a nyálcsorgató megjegyzés forrását - biztos egy kiscsaj a sok közül, aki
csodálja... tökéletességét.
Tényleg nem szívesen vártam volna a buszra, ezért vonakodva Kellan felé vettem az
irányt. Az eső átáztatta sűrű haját, és kövér cseppekben csorgott le az arcára. Fekete
bőrkabátot viselt, és karba tett kézzel támaszkodott az autójának. Akárki tette is a
megjegyzést, nem hazudott - tényleg dögösen nézett ki.
- Gondoltam, elkelne egy fuvar... — dorombolta.
- Persze, kösz. Pete-hez megyek. — Reméltem, hogy olyan közömbösnek tűnik a
hangom, mint szeretném. A szívem máris gyorsabban vert a tudattól, hogy össze leszünk
zárva azon a szűkös helyen, de ugyanúgy kísértett a vágy is egy száraz hely után.
Elmosolyodott, mint aki valahogy előre tudta, mit fogok mondani. Miután egy széles
karmozdulattal kitárta előttem az ajtót, becsusszant a túlsó oldalra, a kormány mögé.
Megfeszültem, ahogy útnak indultunk, és vártam, mikor próbálkozik... valamivel. Minthogy
sejtelmem sem volt, mit tennék ebben a helyzetben, magamban számba vettem a különféle
lehetőségeket. Talán megpróbál odaszegezni az üléshez, hogy utána... Visz- szanéztem a
hátsó ülésre. Egyszeriben sokkolóan hatalmasnak és egészen kényelmesnek tűnt.
Ráeszméltem, hogy ez lehet Kellan „guruló ágya”, ami mindig kéznél van. A gondolattól
kipirult az arcom, és elakadt a lélegzetem.
Felém fordult, és halkan elnevette magát.
- Minden rendben?
- Igen - hazudtam teljesen hiteltelenül.
- Helyes. - Megálltunk egy lámpánál, ő pedig felém fordította sziporkázóan játékos
tekintetét, ahogyan ujjaival beletúrt esőtől nyirkos fürtjeibe.
Ráeszméltem, hogy egy ideje nehezebben veszem a levegőt. Pete szerelmére, ne már!,
gondoltam dühösen. Még csak hozzám se ért! Már a várakozástól teljesen kész vagyok.
Hirtelen azt kívántam, bárcsak már túl lennénk rajta. Várjunk egy kicsit... dehogyis. Elöntött
az ismerős bosszúság. Nem akarom, hogy egy ujjal is hozzám érjen... igaz?
Újra mozgásba lendültünk, de ahogy zavartan kifelé meredtem az ablakon, ez nekem alig
tűnt fel. Szeretem Dennyt, akkor meg miért akarnám, hogy Kellan hozzám érjen? Ennek
semmi értelme. Nem mintha sokáig tűnődhettem volna ezen... Kellan ugyanis úgy döntött,
meglépi a dolgot. Egyszerűen a térdemre tette a kezét, majd végigsimított a combomon. Több
nem is kellett. Lehunytam a szemem, ahogy érintése valósággal beleégett a testembe. Egész
úton ki se nyitottam a szemem.
Túlságosan is gyorsan értünk a bárhoz... mégsem elég gyorsan. Kellan leparkolt anélkül,
hogy elvette volna kezét a combomról. Magamon éreztem a tekintetét, de még akkor sem nyi-
tottam ki a szemem, amikor átcsusszant az ülésen, hogy hozzám simuljon. A belőle áradó
forróságtól, az eső illatától csak még gyorsabban vert a szívem. Ujjai végigsiklottak a
combomon. Felnyögtem, és nyitott szájjal, zihálva vettem a levegőt. Egyszeriben sokkal
többet, mindent akartam... és gyűlöltem magam ezért. Ahogy arca az államhoz simult,
keményen küzdenem kellett, hogy ne forduljak felé. Akkor lágyan megcsókolta az államat,
majd a nyelve fölfelé, a fülem irányába kalandozott, mialatt egész testemben reszketni
kezdtem. Egy hosszú pillanatig a fülcimpámat becézgette, mielőtt suttogva megkérdezte:
- Kész vagy?
A pániktól felpattant a szemem. Csak a tekintetem fordítottam felé, miközben
szégyenkezve kapkodtam a levegőt. Olyan igézően mosolygott rám, hogy nem tehettem mást,
felé kellett fordulnom. Centikre kerültünk egymástól, miközben éreztem, ahogyan keze
felszalad a combomról a csípőmre. Azután távoli kattanás hallatszott, ahogy kioldotta a
biztonsági övemet.
Elhúzódott tőlem, és nevetni kezdett. Dühösen pattantam ki a kocsiból, és vágtam be
magam mögött az ajtót. Ahogyan visszanéztem ezüstösen csillogó au:ójára, a szélvédőn
keresztül láttam, amint leplezetlen kárörömmel figyel. Most már hálát adtam az esőért, amiért
lehűtött kicsit, mire az ajtóhoz értem. Sőt, átkozottul jólesett.
Másnap reggel sarokba szorítottam Kellant a konyhában, ahogyan kitöltötte a kávéját.
-Jó regg...
Durván félbeszakítottam, ahogyan az előző napi incidens miatt érzett méltatlankodás
feltört belőlem.
- Te... - böktem meg a mellkasán, mire igézően elmosolyodott, és közben visszatette a
kiöntőt, - Ezt azonnal fejezd be!
Megragadta a kezem, és magához rántott, hogy átkaroljon.
- Hiszen nem is csináltam veled semmit... mostanában... - közölte ártatlanul.
Próbáltam kiszabadítani magam az öleléséből, de szorosan tartott.
- És... ez? - Igyekeztem körém fonódó karjaira mutatni, de tényleg alig tudtam moccanni.
Fölnevetett, és megcsókolta az állam.
- Folyton ezt csináljuk, néha meg ennél többet is...
Ingerülten húzódtam hátrébb, hogy felháborodottam köpjem felé a szavakat.
- És a kocsi?
Még jobban nevetett.
- Azt csak magadnak köszönd. Te voltál az, aki... beindult rám, én csak ott ültem. -
Előrehajolt, hogy egyenesen belenézzen a szemembe. - Szerinted mit kellett volna csinálnom
? - Bőszen elvörösödtem, mert igazat mondott. Sóhajtva elfordítottam a tekintetem.
Halkan nevetgélve figyelte reakciómat.
- Hm... szóval azt akarod, hogy fejezzem be? - Beszéd közben ujjai lesiklottak a hajamról
az arcomra, majd végig a nyakamon és a melleim között egészen a derekamig. Megragadta a
nadrágom peremét, hogy maga felé húzza a csípőmet.
A testem azonnal és bosszantó módon reagált: a légzésem felgyorsult, a szívem kiugrott a
mellkasomból, és lehunyt szemmel azért könyörögtem, hogy ne forduljak az ajkai felé.
- Igen - ziháltam elfúltan, miközben már arra sem emlékeztem, mit kérdezett.
-- Nem tűnsz túl magabiztosnak... talán kényelmetlenül érzed magad? - Fojtott, igéző
hangon beszélt, míg én szorosan összezártam a szemhéjamat, hogy ne kelljen látnom
arckifejezését. Ujjai könnyed mozdulattal követték a csípőm vonalát, miközben alig érintették
a bőrömet.
- Igen... - Forgott velem a világ... mi is volt a kérdés ?
Egészen közel hajolt a fülemhez.
- Újra magadban akarsz érezni? - suttogta.
- Igen... - bukott ki belőlem a válasz, mielőtt még tudatosult volna a kérdése. Ujjai
mozdulatlanná váltak. Ahogy ráeszméltem, mit is válaszoltam, a szemem hirtelen felpattant,
hogy meglássam magam előtt megdöbbent arcát. - Nem, úgy értem, nem! - Elmosolyodott, és
ahogy próbáltam összeszedni magam, látszott rajta, hogy alig tudja magába fojtani nevetését.
Felizzott bennem a harag. Nagyszerű, most csak még jobban fölhergeltem, miközben
sikerült totális idiótát csinálni magamból.
- Komolyan mondtam, hogy nem, Kellan.
Csak kuncogott tovább.
- Igen, tudom... pontosan tudom, hogy értetted.
Durván ellöktem magamtól, és felviharzottam a lépcsőn. Hát
ez egyáltalán nem úgy ment, ahogy képzeltem.
Aznap délután maradt néhány üres órám suli után, mielőtt Denny hazajött a munkából.
Iszonyú fáradtnak éreztem magam. Nem aludtam valami jól. Denny és Kellan, a bűntudat és
a vágyakozás... úgy kavargott a fejemben minden, hogy kész csoda, ha egy percre le tudtam
hunyni a szemem. Ha nem csinálok valamit minél előbb, teljesen összeomlok.
A kanapé közepén ültem, üres tekintettel meredtem a képernyőre, és teljesen elvesztem
gondolataimban, amikor éreztem, hogy összenyomódik mellettem a párna. Tudván, ki az,
ösztönösen próbáltam felállni, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetettem volna rá. Elkapta
a karom, és lehúzott magához. Felé fordultam. Szélesen vigyorgott, láthatóan mulattatta
vonakodásom. Kezdtem tényleg belefáradni ebbe...
Bosszúsan huppantam vissza a kanapéra, és fontam össze magam előtt a karomat.
Ellágyult a mosolya, ahogy nézett, én pedig sietve elfordultam. Ahogyan a karja a vállamhoz
ért, megmerevedtem, de ellenálltam a kísértésnek, hogy elhúzódjak. Nem akartam megadni
ezt az elégtételt. A reggeli megaláztatás még elevenen élt az emlékeimben. Gyöngéden
elkezdett közelebb vonni az öléhez.
A goromba váltástól döbbenten és dühödten ráztam le magamról, hogy fagyos tekintettel
mérjem végig. Meglepetten ráncolta össze a homlokát, mielőtt elernyedt, és nevetni kezdett
reakciómon. A combjára mutatott.
- Dőlj csak le... fáradtnak tűnsz. - Felhúzta a szemöldökét, és elvigyorodott. - Ha ezt
akarod, én nem foglak meggátolni.
zz6
Összevontam a szemöldököm, miközben mélységes zavarban éreztem magam eredeti
feltevésem miatt, és játékosan belekönyököltem a bordái közé. Felnyögött, és elnevette
magát.
Ha ragaszkodsz hozzá... - csóválta a fejét, ahogyan újra az öléhez vont.
Még mindig hülyén éreztem magam, amiért egészen mást feltételeztem, ezért hagytam,
hogy elfektessen. Lenézett rám, ahogyan a hátamra fordultam. Egész kényelmesen
elhelyezkedtem, és tényleg iszonyú fáradtnak éreztem magam. Lágyan simogatta a hajam,
amitől még jobban ellazultam.
-Látod... nem is olyan szörnyű, igaz ? - Kék szeme szinte vágyakozva méregetett. Néhány
percen át néma csöndben figyelt, mielőtt újra megszólalt. - Kérdezhetek valamit anélkül,
hogy felhúznád magad?
Azonnal megfeszültem az ölében, de bólintottam. Elnézte az ujjait, ahogy a hajammal
játszadoztak.
- Denny volt az egyetlen, akivel lefeküdtél?
A düh tüstént újjáéledt bennem. Miért akarja tudni?
- Tényleg nem tudom, hogy mi...
Félbeszakított, ahogy találkozott a tekintetünk.
- Csak mondd meg az igazat. - Szinte szomorú hangon beszélt, mint aki magába fojtja az
érzelmeit.
Zavartan válaszoltam, mielőtt még meggondolhattam volna magam.
 - Igen... előtted igen... ő volt az első és egyetlen...
Bólintott, és végiggondolta a választ, miközben tovább simogatta a hajam. Talán
zavarban kellett volna lennem, amiért válaszoltam egy ennyire személyes kérdésre, mégsem
tettem. Gyanítottam, hogy nem sok minden van a testemmel kapcsolatban, amit Kellan ne
tudna vagy gyanítana máris.
- Miért érdekel? - tettem föl a kérdést.
Egy pillanatra abbahagyta a játszadozást a hajammal, majd lágyan elmosolyodott, és
tovább babrált, anélkül, hogy felelt volna. Addig simogatott, míg végül újra ellazultam.
Láthatóan elveszett a gondolataiban, csak nézett és cirógatott. Hirtelen eszembe jutottak azok
a pillanatok, amikor Denny távollétében ugyanígy, ugyanilyen ártatlanul múlattuk az időt. Az
emlékek könnyeket csaltak a szemembe, ahogy fölnéztem rá.
Összeráncolta a homlokát, és letörölt az arcomról egy könnycseppet.
- Megbántottalak? - kérdezte.
- Mást se teszel... - feleltem halkan.
Néhány percig hallgatott, csak azután törte meg a nehéz csöndet.
- Nem akarlak bántani. Ne haragudj.
Zavartan bukott ki belőlem:
- Akkor miért csinálod? Miért nem hagysz egyszerűen békén?
Újra összeráncolta a homlokát.
- Miért, nem szereted ezt... nem szeretsz velem lenni? Egy kicsit sem?
A szívem belesajdult a túlságosan is zavarba ejtő kérdésbe. Végül úgy döntöttem,
megmondom az igazat.
- De igen... mégsem tehetem. Nem helyes. Nem tehetem ezt... Dennyvel.
Lassan bólintott.
- Igazad van... - Felsóhajtott, és abbahagyta a simogatást. - Én sem akarok fájdalmat
okozni... se neked, se neki. - Néhány percig hallgatott, és elgondolkodva nézett le rám. Nem
tudtam, mit mondhatnék, csak néztem, ahogyan bámul. Végül megtörte a csöndet. -
Abbahagyom, de tényleg. Csak flörtölgetünk, és próbálok uralkodni magamon. - Felsóhajtott.
- Megpróbálunk barátok lenni, mint régen...
- Nem hiszem, hogy menni fog, Kellan... az után az éjszaka után. Miután...
Elmosolyodott. Talán ugyanúgy föléledtek benne az emlékek, mint bennem. Lágyan
végigsimított az arcomon.
- Nem tudom megállni, hogy ne legyek a közeledben, Kiera. Ennél kevesebbet nem
ajánlhatok. - Hirtelen elvigyorodott, és a szívem nagyot dobbant, ahogy újra szembesültem
érzéki kisugárzásával. - Vagy itt helyben magamévá teszlek. - Amikor megdermedtem az
ölében, felsóhajtott. - Csak tréfáltam, Kiera...
- Nem, Kellan, éppen ez a gond. Hogy ez nem tréfa. Ha azt mondom, oké...
Elbűvölően elmosolyodott.
- Mindig azt teszem, amit te akarsz - suttogta.
Nagyot nyeltem, és félrefordítottam a fejem. Kezdett feszélyezni a társalgás. Ujjai
lesiklottak az arcomon, a nyakamon, végig a mellkasomon, le, egészen a csípőmig. A
légzésem felgyorsult, mielőtt élesen felé kaptam a tekintetem.
- Hoppá... bocs. - Ártatlanul elmosolyodott. - Én igyekszem...
Visszatért a biztonságos hajcirógatáshoz, hogy ütemes mozgásával lassan álomba
ringasson. Órákkal később a szobámban, takarók alatt ébredtem. Elhadartam egy imát, hogy
legyen rajtam valami, majd megkönnyebbülten tapogattam ki ruháimat. Kellan tényleg csak
flörtölgetni akar velem, semmi több? Vajon képes lesz rá? És én? Ezzel is megcsalom
Dennyt... még ha csak ártatlan móka is ? Nem hittem, hogy képesek leszünk rá, de ahogy ott
feküdtem a kanapén Kellannel, annyi kellemes emlék ébredt föl bennem. Hát nem lenne jó,
ha minden olyan lenne, mint azelőtt ? A gondolat, hogy újra szabadon és bűntudat nélkül
érhetnék hozzá, olyan izgalommal töltött el, hogy az máris aggasztani kezdett.
Denny bejött a szobába, amíg Kellanen és a flörtölős ötletén töprengtem. Felriadtam,
ahogy megláttam. Annyira elvesztem a gondolataimban, hogy még az időt is elfelejtettem
megnézni. Kérdő tekintettel mért végig, miközben kibújt a cipőjéből, és levette ingét.
- Mit csinálsz ? - kérdezte kis mosollyal, és megcsillant a tekintete, ahogy fölvett egy
kényelmesebb pólót.
Máskor mosolyt csalt volna az én arcomra is, ha látom átöltözni, miközben ilyen
pillantásokat vet rám, de annak fényében, hogy hol járt az eszem, most csak elvörösödtem. A
számára szokatlan reakció láttán összeráncolta a homlokát, és leült az ágy szélére.
- Minden rendben? - A homlokomra fektette a tenyerét, majd félresimított az arcomból
néhány kóbor hajszálat. - Megint rosszul érzed magad?
A gyöngéd mozdulatoktól azonnal ellazultam. Fölültem az ágyban, és a nyakára fontam a
karomat. Fölsóhajtottam, ahogyan a szokottnál is erősebben öleltem magamhoz, míg ő a há-
tamat simogatta, és viszonozta az ölelést.
- Semmi baj... csak elszundítottam.
Elhúzódott, hogy gyöngéd tekintettel végigmérjen. Csak most vettem észre, mennyire
kimerültnek tűnik.
- Veled minden rendben? - A rémület felkúszott a torkomon, de erővel visszanyeltem.
Felsóhajtott, és megrázta a fejét.
- Max. Istenem, nincs még egy ilyen idióta. Ha nem a bácsikája lenne a főnök, az életben
nem dolgozhatna itt. Reklámkampányt csinálnak egy kereskedőnek, aki... - Elhallgatott, és
megcsóválta a fejét. - Inkább bele se gondolok. - Beletúrt a hajába, és magához vont egy édes
csókra. - Most csak veled akarok törődni...
Végigsimítottam a haján, ahogyan a csókunk szenvedélyesebbé vált. Egy perc után újra
elhúzódott tőlem.
- Nem vagy éhes ? Ha szeretnél egy kicsit ágyban maradni, összeüthetek valamit...
Mosolyogva fogadtam őszinte ajánlkozását, és megsimogattam az arcát.
- Nem, én is lejövök veled. - Megfogta a kezem, és mosolyogva segített talpra. Elnéztem
sötét, gyönyörű haját és ruganyos alakját, ahogyan követtem a lépcsőn. Hogyan is csalhattam
meg ? Egy ilyen hihetetlen pasit ? Visszanyeltem a gombócot a torkomban, és emlékeztettem
rá magam, hogy ez soha többé nem fordulhat elő. Soha többé nem leszek hozzá hűtlen.
Kellan is belement, hogy legyünk újra barátok. Úgy teszünk, mintha mi se történt volna.
Minden rendbe fog jönni.
Úgy döntöttem, visszafekszem a kanapéra, ahol Denny serénykedésének hangfoszlányai
végül újra álomba ringattak. Remek, gondoltam, mielőtt megadtam magam a rám ereszkedő
ködnek... ma éjszaka se kell aludnom. Puha ajkak érintésére ébredtem. Pánik fogott el. Az
álom utáni kábulatban egy pillanatig azt se tudtam, ki csókol meg.
A kezem ösztönösen kitapogatta az arcot, s ahogy végigfutott a haj vonalán, azonnal
megnyugodtam. Denny az. Akinek lennie kell. Ma este nem dolgozom, Denny hazatért
hozzám a hosszú nap után, míg Kellan a P. Fejekkel lép fel a Pengeélben. Talán máris ott
vannak, lazulnak egyet a buli előtt.
Sosem lehetett rám fogni, hogy nem használok ki minden lehetőséget az édes kettesre,
Denny pedig nagyon is... készen állt. Eleinte furán éreztem magam - a Kellan-eset óta nem
voltunk együtt, és még mindig furdalt a lelkiismeret -, de pár szenvedélyes csók és a
farmerom mélyén kutakodó kéz hatására elengedtem a bűntudatot, hogy kiélvezzem ennek a
gyönyörű, gyönyörű pasinak minden egyes porcikáját.
Az általa főzött csodálatos vacsora teljesen kihűlt, mire odáig jutottunk, hogy megegyük.
 11.FEJEZET
A szabályok

Aznap éjjel kipihentem magam, miután az egész napos szunyókálás után végre mélyen el
tudtam aludni. Korábbi álmatlanságomat a bűntudat mellett nyilván az a tény is okozta, hogy
sosem tudtam, legközelebb mivel fog próbálkozni Kellan. Most már tudtam, hogyan fog, és
hogyan nem fog hozzám érni, s ettől újra jobban éreztem magam. Talán mégis
visszatérhetünk barát üzemmódba? És sosem kell többet megcsalnom Dennyt? Azt már nem
tehettem meg nem történtté, amit elkövettem, s talán örökre gyötörni fog miatta a
lelkifurdalás, de a tudattól, hogy ehhez már nem rakódik újabb adag szorongás, másnap
reggel önfeledten ugrándoztam lefelé a lépcsőkön.
És persze attól, hogy újra szabadnak érezhettem magam Kellan társaságában.
Mosolyogva láttam viszont fájóan hibátlan arcát, ahogyan felém fordult, hogy köszöntsön a
konyhában. Laza és könnyed hajviselete tökéletesen illett fesztelen mosolyához.
-Jó reggelt... kávét? - A kiöntőre mutatott.
Szélesen mosolyogva léptem hozzá, és karoltam át a derekát. Egy pillanatra megriadt,
azután ő is átölelt. Simogatóan melegnek és illatosnak éreztem. A megkönnyebbülés
szétáradt bennem. Milyen jó így megérinteni, hogy tudom, sosem merészkedünk tovább.
- Neked is jó reggelt. Igen, kérek. - Biccentettem a kávé felé. A parkoló óta most először
kívántam meg. Most először éreztem magam elég erősnek, hogy újra megigyam... és
rájöttem, menynyire hiányzott.
Elmosolyodott, ahogyan nyugodt és békés tekintetével lenézett rám.
- Most már nem harcolsz ellene ? - kérdezte, miközben még szorosabban magához vont.
Viszonoztam gyöngéd mosolyát.
- Nem... már nagyon hiányzott. - Amikor előrehajolt, mint aki bele akar csókolni a
nyakamba, összeráncolt homlokkal toltam el magamtól. - Viszont meg kell határoznunk a
szabályokat...
- Oké... ne kímélj - nevetett fel.
- Nos, leszámítva az alapszabályt, vagyis hogy te és én sosem...
Belepirultam a gondolatba, amihez még megfelelő szót se találtam.
- Sosem adjuk át magunkat a forró és érzéki szenvedélynek?- fejezte be helyettem a
mondatot, miközben felvonta egyik tökéletesen ívelt szemöldökét. - Biztos nem gondolod
meg magad? Csak mert szerintem lenne benne fantázia...
Egy metsző pillantással belefojtottam a szót, majd a nyomaték kedvéért belebokszoltam a
vállába.
- Az alapszabályon túl megállapodunk abban is, hogy nincs több csók... egy darab se.
Összeráncolta a homlokát.
- És ha elkerülöm az ajkaidat? A barátok is megcsókolják egymást...
Én is összeráncoltam a homlokom, ahogyan eszembe jutott, hogyan borzongtam bele,
valahányszor a nyelve végigsiklott a nyakamon.
- Csak nem úgy, mint te.
Felsóhajtott.
- Rendben... még valami?
Elmosolyodtam, és kibontakoztam az öleléséből, hogy elmutogassam egy bikini felső és
alsó helyét.
- A tiltott területeken nincs érintkezés.
Újra összevonta a szemöldökét.
- Tényleg muszáj minden élvezetet kitiltanod a barátságunkból ? - Elmosolyodott. - Oké...
van még valami, amiről tudnom kell?
Visszaléptem az ölelésébe, ahogyan felém tárta a karját.
 - Meg kell maradnunk ilyennek, Kellan. Ha nem vagy képes rá, végeztünk. - A szemét
kémleltem, de ő a vállára húzta a fejem, és megölelt.
- Oké, Kiera. - Felsóhajtott, azután hátrébb lépett, és fölnevetett. - Csak hogy tudd, ez rád
is vonatkozik. - A szájára, majd a nadrágjára mutatott. - Nincs testi kontaktus. - Megböktem a
mellkasát. - Hacsak nem akarod nagyon, de nagyon... - tette hozzá kuncogva. Kapott még
egyet a vállára, mire újra fölnevetett, és szorosan megölelt.
Sóhajtva adtam át magam az érzésnek, és arra gondoltam, hogy egész nap el tudnék lenni
megnyugtató karjai között, amikor fölriadtam a hirtelen telefoncsörgésre. Nevetségesen korán
volt. Fölnéztem az emeletre, ahol Denny még békésen aludt, és a telefonhoz siettem, nehogy
fölébressze. Némi bűntudat azért most is belém mart - azért se akartam még fölébreszteni,
hogy hosszabb ideig kettesben lehessek Kellannel.
- Halló? - szóltam a kagylóba, ahogy áthajoltam a pult fölött. Szórakozott nevetgélést
hallottam a hátam mögül. Meg- pördültem, és láttam, hogy Kellan a legkevésbé sem
illedelmesen bámul, amint a pultra hajolok. Kihúztam magam, és csípőre tettem a kezem.
- Helló, húgi! - Anna pattogó hangja úszott be a vonalba, miközben összevont
szemöldökkel meredtem Kellanre, aki glóriát rajzolt a feje fölé, mielőtt elmosolyodott.
- Szia, Anna. - A pultnak támaszkodtam, és elnéztem Kellant, ahogyan kávét töltött
magának, majd készített egyet nekem is. - Nincs még túl korán? - Nővérem, az éjszakai
bagoly, csak nagy ritkán kelt föl dél előtt.
- Ó, csak most értem haza, és gondoltam, rád csörgök még a suli előtt. Fölébresztettelek?
- Ránéztem az órára. Ami itt 7.05, az Ohióban 10.05. Csak most ért haza?
- Nem, már fönt voltam. - Az órára meredtem, miközben máris azon tűnődtem, mit forral
a nővérem.
- Oké... a csődört se keltettem föl? - Kihallottam hangjából a kaján vigyort, ahogyan
Kellant emlegette.
Fölnevettem.
- Nem, már a csődör is ébren van. - Összerezzentem, amikor eszembe jutott, hogy a
„csődör” is hallja a beszélgetésünket, és odafordultam Kellanhez, aki felvont szemöldökkel,
némán ismételte el a „csődör” szót, miközben magára mutatott. Bólintottam, és a szememet
forgattam, míg ő halkan elnevette magát.
- Igazáááán ? És mit csináltok ti ketten ilyen korán reggel ?
Érdekelt Kellan reakciója, ezért úgy döntöttem, egy kicsit eljátszadozom vele és a
nővéremmel.
- Kefélünk egy jót a konyhaasztalon, amíg lefő a kávé. - Kellan arckifejezése olyan
tökéletesen illett nővérem reakciójához, hogy kacagnom kellett.
- Ó, te jó ég, Kiera! - kiáltotta, míg Kellan prüszkölve köpte ki kávéját, és döbbenten
meredt rám. Tovább nevettem, azután el kellett fordulnom, ahogy Kellan megint kezdett
illetlen pillantásokkal méregetni.
- Jesszusom, Anna, csak vicceltem. Sose csinálnék ilyet. Hallanod kellene, miket
mondanak róla a lányok. Fúj, tiszta undorító a fickó... különben is, Denny az emeleten alszik.
- Fölnéztem az emelet felé, ahol Denny remélhetőleg tényleg aludt, és nem ébredt föl a
nevetésemre. Azután visszafordultam Kellanhez. Kávéscsészével a kezében, fura kifejezéssel
meredt a padlóra.
- Tényleg? Én bírom az undok pasikat. Várj csak... Denny visszajött? - Anna Dennyről
kérdezett, de én továbbra se tudtam levenni a szemem Kellanről és a fura arckifejezéséről.
- Tudod, tényleg nem halnál bele, ha néha fölhívnád aput és anyut. - Összeráncoltam a
homlokom, amikor láttam, ahogyan Kellan leteszi teli bögréjét, és az előszoba felé indul,
mint aki el akar menni itthonról. Erről rögvest eszembe jutott, mit mondtam a játék hevében
Annának: „tiszta undorító”.
Anna felsóhajtott.
 - Ja, ja, ezt már mondtad. Szóval a hosszú távoliét után újra minden oké ?
Elkaptam Kellan karját, ahogyan elsietett mellettem. Látszott, hogy megbántódott... de
csak tudnia kellett, hogy nem komolyan mondom?
- Minden rendben - mondtam egyszerre neki és Annának. Szomorúan nézett vissza rám,
ahogyan lehúztam karját a derekamra. Lassan visszatért a mosolya, és szorosan megölelt,
hogy mindketten újra nekitámaszkodjunk a pultnak.
- Oké... hát én a helyedben biztos belevetem magam a csődör ágyába, amíg távol van.
Ezért is jó, hogy te nem vagy én, igaz?
Elvörösödtem, ahogyan az odavetett megjegyzés az elevenembe talált, mire Kellan
kíváncsian méregetni kezdett.
- Igen, nagyon jó, hogy nem vagyunk egyformák, Anna. - Fölnéztem a csodálatos kék
szemekbe, amíg magához szorított.
- Szóval... mi lenne, ha hétvégén átugranék?
Riadtan rezzentem össze, és néztem újra magam elé.
-Ne!
Kellan próbálta elkapni a tekintetem.
- Mi az ? - suttogta.
- Ne már, Kiera! Belepusztulok, ha nem találkozhatok azzal a csődörrel. - Kerültem
Kellan tekintetét. A dolgok végre kezdtek helyreállni közöttünk; más se hiányzott, mint hogy
a nővérem bekavarjon... és megpróbálja lebűvölni róla a nadrágot. Nem voltam benne biztos,
hogy Kellan nem hagyná.
- Neve is van a csődörnek, Anna - csattantam fel. Úgy tűnt, a testvérem gúnyolódása
jobban bosszant, mint gondoltam.
- Oké, akkor Kellannel. Istenem, még a neve is dögös... - Szuszogva kifújta a levegőt. -
Nem igazság, hogy teljesen kisajátítod magadnak.
- Elég! - Most már tényleg felbosszantott. Láttam Kellan aggódó tekintetét, és nyugalmat
erőszakoltam magamra, hogy újra átadjam magam az ölelésének. Elmosolyodott, én pedig
megcsóváltam a fejem, ahogyan próbáltam megbékíteni őt és magamat is. - A téli szünetről
beszéltünk, Anna... emlékszel? Akkor eljöhetsz. Most túl sok dolgom van. - Belenéztem a
nyugodt szempárba, ahogyan Kellan rám mosolygott. A gondolatát sem tudtam elviselni,
hogy ők ketten összejöhetnek.
- A téli szünetben... amikor még csak október van? - csattant fel.
- Sok a dolgom, Anna... - próbáltam megnyugtatni.
- Egy hétvégébe akkor se halsz bele, Kiera!
Fölsóhajtottam. Tudtam, ha még tovább vitázunk ezen, csak gyanút fog.
- Jó, legyen. - Lázasan kutattam az agyamban, próbáltam megtalálni a módját, hogy
legalább késleltessem kicsit a látogatását. Ahogy Kellan szívfájdítóan tökéletes arcát néztem,
hirtelen belém villant a megoldás. - Ó!
- Mi az? - kérdezte a nővérem és Kellan egyszerre.
Elvigyorodtam, és Kellan velem vigyorgott, miközben kérdően vonta fel a szemöldökét.
- Jut eszembe, Anna... Kellannek minden pénteken és szombaton fellépése van. Nem is
lesz szabad, csak... - Kérdő pillantást vetettem rá, mire ő rövid gondolkodás után némán meg-
formálta a hetedikén szót. - ...Csak hetedikén. Ha azt akarod, hogy ő is eljöjjön velünk, akkor
sajnos várnod kell addig.
Fölsóhajtott.
- Egész novemberig? Az még három hét, Kiera...
Elvigyorodtam, de legszívesebben kacagtam volna.
- Tudom. Persze nagyon szívesen látunk előtte is. Kellan ugyan nem lesz itt, de lóghatsz
velem és Dennyvel. Majd elmegyünk moziba vagy valami...
- Nem, nem... oké, kibírom hetedikéig. - Azzal fel is vidult. - Nagyszerűen fogjuk érezni
magunkat, Kiera! - A kuncogása alapján nem voltam biztos benne, kivel szeretne jobban ta-
lálkozni: velem vagy a lakótársammal. - Alhatók majd Kellan szobájában? - kérdezte, azután
nevetésben tört ki.
Oké... szóval a lakótársammal. Fölsóhajtottam.
- Most már készülnöm kell, megyek a suliba. Még beszélünk, Anna. Aludj egy kicsit. Ja,
és vegyél egy hideg zuhanyt.
Tovább nevetgélt.
- Szia, Kiera. Nemsokára találkozunk!
- Szia. - Letettem a telefont. - A fenébe!
Ahogy Kellan nevetni kezdett, fölnéztem rá.
- Könyörgök... nehogy elmondd Griffinnek.
Vállat vont, és még jobban nevetett.
- Mi a gond ? - Vidáman csillogott a szeme, mint akiben lappang még egy jó adag
nevetés.
- A nővérem. Ide akar jönni. - Nem tűntem túl boldognak.
Zavartan nézett.
- Ti... nem vagytok jóban?
Megráztam a fejem, és finoman megdörgöltem a karját.
- Nem, nagyon is jóban vagyunk. Szeretem, meg minden, de... - Elpirultam, és
félrefordítottam a tekintetem.
- De mi? - Próbált a szemembe nézni.
Visszafordultam és fölsóhajtottam.
- A nővérem úgy tekint rád, mint valami különleges trófeára, amit meg kell szereznie -
feleltem komoran.
Fölnevetett.
- Á... szóval készüljek föl, hogy rám fog hajtani? - Láthatóan szórakoztatta a kilátás.
Engem nem annyira.
- Ez nem vicces, Kellan - duzzogtam.
Abbahagyta a nevetést, és kedvesen mosolygott.
- Szerintem meg az, Kiera.
Elfordultam, attól tartva, hogy sírva fakadok, és ő meglátja. Nem értette volna. Még én
magam sem értettem. Csak azt tudtam, hogyan viselkedne vele Anna, és talán hogyan
viselkedne vele ő... ettől pedig egyenesen a rosszullét kerülgetett. Nem akartam, hogy egy
ujjal is hozzányúljon, miközben pontosan tudtam, hogy nincs jogom ezt kérni tőle. Nem
rendelkezem fölötte.
A fülem mögé igazított egy rakoncátlan hajtincset.
- Hé... - Gyöngéden megemelte az állam, hogy belenézzek a szemében. - Mit akarsz, mit
tegyek? - kérdezte halkan.
Nem akartam megkérni, de valahogy mégis kicsúszott a számon.
- Nem akarom, hogy ő is „meglegyen” neked. Nem akarom, hogy egy ujjal is hozzáérj -
közöltem nyers egyszerűséggel.
- Oké, Kiera - bólintott egy pillanat múlva, miközben könnyed mozdulattal végigsimított
az arcomon.
- Ígérd meg, Kellan. - Már nem sötéten, de továbbra is átható tekintettel és a
könnyeimmel küzdve néztem rá.
- Megígérem, Kiera. Nem fekszem le vele, oké? - Megnyugtatóan elmosolyodott, míg
végül bólintottam, és hagytam, hogy szorosan magához öleljen.
Kellannel elköszöntünk Dennytől, amikor munkába indult. Kellan meglepően jó
hangulatban volt: vállon veregette Dennyt, és sok szerencsét kívánt a faszfej főnökéhez.
Denny megköszönte, és gyors puszit nyomott az arcomra, mielőtt elment. Úgy tűnt, neki is
jobb a kedve, ami azzal a kilátással kecsegtetett, hogy mostantól mindhárman jobban
kijövünk egymással. Miután Denny távozott, Kellan megfogta a kezem, és összebújtunk a
kanapén, a tévé előtt. Kis híján doromboltam a megkönnyebbüléstől, olyan csodálatosan
éreztem magam mellette, ahogyan a vállára hajthattam a fejem, mint azelőtt, amikor még nem
váltak túl hevessé az érzelmeink. Átkarolta a vállam, azután a délelőtt hátralévő részében
csak élveztük egymás melegségét.
Aznap csak egy órám volt, majd munka előtt még tanulnom kellett egy kicsit. Kellan
elvitt a suliba, amit ugyanolyan izgalmasnak találtam, mint régen - az egykori függőség kez-
dett új életre kelni bennem. Megköszöntem a kedvességét, de nem engedtem, hogy elkísérjen
az előadóteremhez. Nem hiányzott, hogy újra hosszas vallatásnak vessenek alá, csak mert egy
rocksztár társaságában látnak. A homlokát ráncolta, de megtette, amire kértem, én pedig
mosolyogva néztem, ahogyan elhajt.
A múltkori faggatódzás óta nem láttam Tinát és Genevieve- et a pszichológiaórán, amiből
arra következtettem, hogy nem tartanak Candy lehetséges vetélytársának. Mosolyognom kel-
lett, ha arra gondoltam, hogy nagyon is sikerült magamra vonnom Kellan figyelmét - azután
rögvest összevontam a szemöldököm. Miért érdekel ez akár egy csöppet is ? Így vagy úgy,
nem akartam megkockáztatni, hogy újra beleszaladjak a trióba, ezért azóta is próbáltam
kerülni a Harry Potter könyvtárat. Nemrég ráakadtam egy bájos kis parkra a közelben, ami
tökéletesen megfelelt arra a célra, hogy kifeküdjek a könyveimmel. Úgy döntöttem, óra után
ide vonulok vissza tanulni és élvezni a napsütést.
Belélegeztem a tiszta őszi levegőt, ahogyan körülnéztem a félreeső kis téren. A falevelek
élénkvörösben és narancssárgában pompáztak, ahogyan össze-összerezzentek a lágy szellő-
ben. Már nem kellett soká várni, hogy lehulljanak. Kigomboltam a kabátomat. Az idő
szokatlanul meleg maradt - kezdtem őszintén hinni a globális felmelegedésben -, mégis volt
valami tisztaság a levegőben, ami mindig fölfrissített, és kitisztította a fejemet. A hely
tökéletesen megfelelt arra, hogy tanuljak egy kicsit munka előtt. Leheveredtem a fűbe, s
ahogy a táskában kutakodtam, még egy zacskó szőlőt is találtam, amit szórakozottan
szemezgetni kezdtem.
Mások is elzarándokoltak a kis parkba, hogy kiélvezzék a tökéletes, napfényes időt.
Lehet, hogy sokáig kell várnunk a következő ilyen napra. Némelyek a kutyájukkal
játszadoztak, mások hozzám hasonlóan tanultak, míg megint mások csak élvezték a késői
pikniket.
Fölfigyeltem rá, hogy egy csapatnyi csitri tőlem nem messze kacarászik. Feléjük
fordultam - egy fiatal férfit figyeltek, aki levette a pólóját, és fekvőtámaszokat csinált egy
padnál. Egy pillanatig én is elnéztem, míg a lányok folytatták a vihogást és sugdolódzást.
Miután végzett, a fickó felkapta a vizesüvegét, majd féloldalt felém fordult, hogy igyon egy
kortyot. Elképesztően tökéletes volt a teste... és túlságosan ismerős. Fölnevettem.
Hát persze, gondoltam. Hát persze, hogy pont azt a parkot választottam, ahol Kellan kocogás
után átmozgatta magát. Hát persze, hogy most is itt van, miközben én tanulni próbálok. El-
fordult, és azonnal kiszúrt a fűben, ahonnan még most is leplezetlenül bámultam a testét.
Lassú, érzéki mosoly áradt szét az arcán, és elragadóan féloldalt hajtotta a fejét, ahogyan
felém sétált, egyik kezében a vizesüveggel, a másikban a pólójával. A lányok még
hangosabban kacarásztak igéző mosolya láttám, majd kíváncsi tekintettel fordultak felém,
ahogy felültem a fűben, és egyre gyorsabban zakatoló szívvel figyeltem, hogyan közeledik.
Ahogy lehuppant mellém a fűbe, hosszú sóhaj tört fel belőlem.
- Hát már sehová sem mehetek úgy, hogy ne botoljak beléd?
Fölnevetett, ahogyan kinyújtotta a lábát maga előtt, és kényelmesen hátradőlve a karjára
támaszkodott.
- Ez itt az én parkom... úgyhogy te követsz engem.
Elmosolyodtam, és bekaptam egy újabb szőlőszemet, miközben a figyelmem óhatatlanul
elkalandozott hihetetlen szexi és a testmozgástól kissé nyirkos hajára, tökéletes arccsontjára
és markáns állára, nyakára és verítéktől csillogó csupasz mellkasára. Utóbbin egy kicsit
elidőzött a tekintetem, majd föntről lefelé, a has élesen kirajzolódó kockáinak irányába
haladva követtem minden vonalat. Fantáziámnak még a futónadrág sem szabott határt, sőt
önkéntelenül felötlött bennem, ahogyan megérintettem ezt a testet. Beharaptam az ajkam.
- Hé! - Kellan hangja kiragadott szédült állapotomból, hogy visszatérjek a huncutul
csillogó szempárhoz. - Csak nem vet- kőztetsz le a tekinteteddel? - kérdezte felhúzott
szemöldökkel, mire elvörösödtem, és félrekaptam a fejem. - Felőlem oké. Ha úgy érzed, ideje
megváltoztatni azokat a bugyuta szabályokat, velem lehet tárgyalni. - A szemembe nézett, és
elvigyorodott. - Esetleg meg is csókolhatlak?
Jót nevetett kelletlen arckifejezésemen, ahogy kikaptam kezéből a pólóját, és
hozzávágtam.
- Vegyél már föl valamit...
Összeráncolta a homlokát.
- De amikor olyan meleg van?
Elmosolyodtam.
- Illetlenség így levetkőzni... mindenki minket bámul. - A fiatal lányokra mutattam, akik
le nem vették rólunk a szemüket.
Feléjük fordult, amitől csak még jobban vihogtak, azután megcsóválta a fejét, ahogyan
végigmérte félig meztelen testét.
-Illetlenség? - Felsóhajtott. - Rendben. - Félredobta a vizespalackot, hogy visszahúzza a
pólóját. - Így már jobb ?
Eltátottam a számat, míg vissza nem nyertem annyira az önuralmam, hogy becsukjam.
- Igen, köszönöm. - Nem, semmivel sem volt jobb. A nedves póló kirajzolt minden egyes
izomköteget. Ezzel az erővel akár föl se vette volna. Azért nem adtam meg neki azt az
elégtételt, hogy tudja, milyen csodálatosan fest. Nem mintha rászorult volna, hogy tőlem is
hallja...
Fölkelt, benyúlt a táskámba, és lecsipkedett néhány szőlőszemet.
- Persze... szolgáld ki magad - biztattam fanyar hangon.
Elmosolyodott, ahogyan a szájába pottyantott egy szemet.
- Ahogy szoktam. - Fölhúzta a szemöldökét, és pajkosan elmosolyodott.
Fölsóhajtottam, és a szememet forgattam, ahogy visszaült mellém.
- Mit tanulsz? - érdeklődött.
Elmosolyodtam, és kipirultan fordultam felé.
- Szexuálpszichológiát.
- Á... igazán? - Játékosan megbökte a vállamat. - A kedvenc tantárgyam. - Elhúzódtam
nyirkos, hideg pólójától. Nevetve látta reakciómat, majd minden figyelmeztetés nélkül egész
testével hozzám dörgölődzött.
- Istenem, Kellan! Hogy lehetsz ilyen hideg! Szállj le rólam! - Miközben próbáltam
eltolni, úgy kacagtam, hogy a könnyem is kicsordult. Ő is nevetett, és persze nem hagyott
békén. Még a csuklómat is megfogta, hogy ne tudjam levetni magamról, csak tovább
hemperegtünk a fűben.
Végül lassan abbahagytuk a nevetést, ahogyan egymásra meredtünk. Csábosan
elmosolyodott, és lehajtotta a fejét, hogy összeérjen a homlokunk. Amennyire emlékeztem, a
szabálykönyvben ezt nem zártuk ki. Egy percen át csak puhán lélegeztünk egymás arcába,
miközben az ujjaink egymásba fonódtak.
Lassan kezdtem úgy érezni, hogy átlépjük a határt. Már épp közölni akartam ezt, amikor a
lányok a közelünkben hurrogni kezdtek.
- Csókot! Csókot!
Hátrahúzódott, és nagyot nyelt, majd idegesen fölnevetett.
 - Látod? - biccentett a lányok felé. - Ok is azt akarják, hogy tárgyaljuk újra a feltételeket.
- Kajánul elvigyorodott, mire eltoltam magamtól.
- Tudod, mit ? - böktem a mellkasába. - Inkább fuss még egy kört. - A ház irányába
mutattam. - Nekem tanulnom kell... te meg csak elvonod a figyelmem. - Elvörösödtem, és
lesütöttem a szemem.
Fölnevetett és fölállt.
- Oké, legyen, ahogy akarod. - Elmosolyodott, és visszafordult a lányokhoz, hogy
megvonja a vállát, és rájuk kacsintson. Azok összekuncogtak, azután csalódottan felnyögtek,
ahogy elfordult, hogy otthagyja a parkot.
Az égre emeltem a tekintetem, mielőtt lesöpörtem átnedvesedett pólómat. Még a
kabátomat is visszahúztam, ahogy hirtelen végigfutott rajtam a hideg. Nyilván csakis a
hidegtől borzongtam meg...
A tanulás hátralévő részében a fejemben szabadon jártak kibe a Kellannel kapcsolatos
kellemes gondolatok. Azon kaptam magam, hogy elábrándozom, és tíz percen át értetlenül
bámulok ugyanarra a bekezdésre. Felsóhajtottam. Kellannek még csak ott sem kell lennie,
hogy elvonja a figyelmem. Újra megborzongtam, ahogyan eszembe jutott a teste, amint
hozzám préselődött, ahogy éreztem lélegzetét a bőrömön...
Hirtelen támadt elhatározással felálltam. Az egész erőlködés értelmetlennek tűnt. Ezzel az
erővel elmehettem dolgozni is. A munkahelyen legalább akkora a nyüzsgés, hogy nem érek
rá gondolkodni.
Ezúttal azonban ez sem segített. Munka közben is folyton azon kaptam magam, hogy az
ajtóra meredek, és várom, mikor érkezik már meg a banda. Tényleg ostobaságnak tűnt, hogy
ennyire izgatottan várom Kellant, amikor folyton látom magam körül. Annyira, hogyha
akarnék, akkor se tudnék megszabadulni tőle. A gondolat mosolyra késztetett - és az a
mosoly egész estére az arcomra dermedt, miközben lopva vetettem egy-egy pillantást a
bejárat felé.
- Oké, szóval, mit csinált megint ? - lépett hozzám Kate.
- Kicsoda? - kérdeztem bizonytalanul.
- Hát Denny. Vigyorogsz, mint a tejbetök. Ez általában az elégedettség jele. - Ő és Rita
várakozó pillantásokkal méregetett. - Bökd már ki. Virág? Ékszer? Ó, istenem, csak nem
kérte meg a kezed? - Kate világosbarna szeme már az ötlettől is szikrázni kezdett. A kezére
fektette arcát, és teljesen átadta magát a gyönyörű gondolatnak.
Én meg fülig elvörösödtem. Dennyvel még csak nem is említettük a házasságot. Amilyen
gyakorlatias alkat, nem is hozza fel a kérdést, amíg meg nem alapozza a karrierjét. S
különben sem ő az, aki miatt szüntelenül vigyorgok.
- Nem, semmi ilyesmi. Nincs semmi különös, csak boldog vagyok.
Rita és Kate váltott egy csalódott pillantást, azután Kate átvetette a vállán hosszú barna
haját.
- Jó, akkor tartsd csak meg a kis titkaidat. - Rám kacsintott, ahogyan ruganyosan fölállt,
és visszament dolgozni.
Miután távozott, Rita cinkos pillantást vetett rám.
- Oké... elment, most már elmondhatod.
Újra elpirultam.
- Igazán nincs mit elmondani, Rita. Sajnálom, de tökunalmas az életem. - Magamban
somolyogtam azon, hogy ez menynyire nem így van.
Ezután már nem kellett sokáig várni, hogy szállingózni kezdjenek a banda tagjai, és
esküszöm, hogy a szívem kihagyott egy ütemet, amikor megláttam Kellant. A reakcióim
alapján mintha napok és nem órák teltek volna el, amióta a parkban elváltunk (egymástól.
Odalépett hozzám a fekete, hosszú ujjú ingében, alatta szürke pólójában, és megtudakolta,
hogy ment a tanulás. Elvörösödtem, és azt feleltem, hogy a távozása után sokkal jobban.. .
amivel persze nem mondtam igazat. Önelégült mosolya alapján ezt ő is tudta.
Miután megrendelte a sörét, az asztal felé indult, ahol a többiek teljesen átadták magukat
egy látványosan mulatságos történetnek. A bárpultig elhallatszott a nevetésük. Kellan menet
közben kedélyesen megveregette Sam vállát, én pedig éreztem, hogy melegség önti el az én
vállamat is. Talán attól, hogy engem is megérintett, ahogyan a sört rendelte. A vigyor egész
este nem hervadt le az arcomról.
Ami azt illeti, egész hétvégén sem.
Éppen e csodálatos hétvége emlékei vettek rá, hogy hétfőn délután fél órával korábban
lépjek le a suliból. Nem tehettem róla, egyszerűen nem bírtam kivárni, hogy találkozzak
Kellannel. Egészen megőrjített a tudat, hogy egyedül van otthon, talán unatkozik, talán éppen
rám gondol... brr, egyszerűen képtelen voltam odafigyelni az előadásra.
A hétvégénk önfeledten, bár kissé gyötrelmesen telt. Ott ölel- keztünk a reggeli kávé
fölött, és fogtuk egymás kezét, míg Denny zuhanyozott. A hétvége jó részében a házban
őgyelegtünk, és valahányszor Denny elszunyókált a tévé előtt, kivonultunk a konyhába, ahol
egymást szorongatva társalogtunk. Dennynek Max miatt vasárnap kora reggel be kellett
mennie, mi pedig kihasználtuk az időt, és összebújtunk a kanapén. Imádtam... egyszerűen
imádtam a közelében lennie. Próbáltam olyan ártatlannak megőrizni az együttlétet, amennyire
csak lehetett, még ha a szívem minden alkalommal kalapálni kezdett is, ha megérintett.
Beléptem a nappaliba, és elmosolyodtam, ahogyan Kellan kinyújtózott a kanapén. A tévét
nézte, egyik kezét a mellkasára hajtva, a másikkal a feje fölött. Felém fordult, amikor betop-
pantam a szobába, és a lélegzetem elállt, ahogyan igézőén elmosolyodott.
- Helló, korábban jöttél - szólt álmos hangon. - El akartam menni érted.
Odaléptem hozzá, ahogy fölült, és hátrébb húzódott, hogy megpaskolja a párnát a lába
között.
- Fáradtnak tűnsz... minden rendben? - kérdeztem, ahogyan leültem a lábai közé, és
nekidőltem a mellkasának. Eljátszadozott a hajammal, és magához szorított. A
flörtölgetésnek határozottan megvannak az előnyei...
- Jól vagyok... csak nem aludtam valami jól.
- Ó! - Felé fordultam, hogy száraz mosollyal végigmérjem. - Csak nincs bűntudatod?
Fölnevetett, és még szorosabban ölelt magához.
- Miattad? Minden áldott nap. - Felsóhajtott, azután eltolt magától. Felé fordultam volna,
hogy tiltakozzam a bánásmód ellen, de ő a vállamon tartotta a kezét, és előrefordított. Azután
elkezdett masszírozni.
- Mm... meg tudnám szokni ezt a flörtöt. - Egészen eler- nyedtem a karjai között, ahogyan
a lapockámat dörzsölgette. Halkan fölnevetett. - Rosszat álmodtál? - kérdeztem, miközben
lassan engem is kerülgetett az álom.
- Nem - mormolta. - Nagyon is szépet, ami azt illeti. - Halkan és gyöngéden beszélt.
Hangja lágyan ölelt körül, mint egy puha takaró.
- Mm... és miről? - Ujjai végigsiklottak a gerincemen, ami előcsalt belőlem egy halk
nyögést.
- Rólad - suttogta. Ujjai ott maradtak, ahol azt a jó érzést előidézték, csak még erősebben
a bőrömhöz feszültek, hogy a hang még mélyebbről törjön fel bennem.
- Mm... ugye nem próbálkozol semmivel? Áll még az egyezségünk, igaz? - Ahogy ujjai
továbbindultak a hátam alsó felén, hosszan kifújtam a levegőt, miközben a feszültség távozott
a testemből.
Meghallottam halk nevetését.
- Nem... semmi botrányosat nem csinálok... hiszen megígértem. - Ujjai újra fölfelé
indultak a hátamon, én pedig újra felnyögtem, ahogyan varázslatot műveltek a testemmel.
- Mm... ez finom... még csak az kéne, hogy úgy gondolj rám.. - mormoltam.
Nem válaszolt, csak tovább simogatott, hogy egész testemben beleborzongjak. Nagyot
sóhajtottam, és még jobban ellazultam, még elégedettebben doromboltam. Óvatosan
testhelyzetet váltott mögöttem, de nem szólt, én pedig túl jól éreztem magam ahhoz, hogy
tovább beszélgessek, inkább kiélveztem a meghitt csöndet. Ujjai tovább kalandoztak a
bordáimon. A mennyben éreztem magam, tényleg doromboltam az élvezettől. Mindenhol
hosszabban elidőzött, ahol magával ragadott a gyönyör, és a nyögések egyre gyakrabban
követték egymást.
Végül visszatért a hátam alsó részéhez, és kifelé haladt a csípőmön. Újra testhelyzetet
váltott, majd közelebb vont magához. Abban a hitben, hogy nem találja a helyét - oldalvást
ült a kanapén, a két lába között velem -, hagytam, hogy elforduljon, de ő csak újra magához
vonta a csípőmet. Amikor úgy gondoltam, megállapodott, fölsóhajtottam, és újra a
mellkasának dőltem. Meglepett, mennyire merevnek érzem. Kezdtem volna felé fordulni,
amikor a csípőmön nyugvó keze hirtelen lesiklott a combomra. Mindkét kezével a combom
belső felére tapadt, miközben szorosan magához húzott. Akkor vettem csak észre, hogy a
légzése korántsem olyan lassú és szabályos, mint az enyém..
Felé pördültem. Feszesen és egyenes derékkal ült a kanapén. Lehunyta a szemét, az ajkai
résnyire nyíltak. A légzése hallhatóan fölgyorsult. Nagyot nyelt, majd lassan kinyitotta a
szemét. A pillantásától azonnal visszatért a testembe minden feszültség. A szeme
vágyakozástól lángolt. Arcomhoz emelte egyik kezét, miközben a másikkal szorosan
magához vont.
Nyeltem egyet, és megráztam a fejem.
- Nem... Kellan - suttogtam, miközben egyszerre láttam riadtan az arcát, és éreztem
túláradó megbecsülését, amiért még így is képes vagyok nemet mondani neki.
Újra lehunyta a szemét, és gyöngéden eltolt magától.
- Sajnálom... csak egy percet adj...
A kanapé túlsó végébe húzódtam, s ahogy őt figyeltem, azon merengtem, amit vele
műveltem. Felhúzta a lábát, szorosan átkarolta a térdét, és háromszor mélyen magába szívta a
levegőt. Azután lassan újra kinyitotta a szemét. Még most is furának, de már
összeszedettebbnek tűnt. Ajkain is halvány mosoly játszott.
- Sajnálom... én tényleg próbálkozom... de nem lehetne, hogy legközelebb ne nyögdécselj
ilyen kéjesen?
Fülig elvörösödtem, és elfordítottam a fejem. Csak most tudatosult bennem, hogy ez talán
mégsem a legjobb ötlet. Talán nem létezik olyan, hogy ártatlan flört.
 12.FEJEZET
Ártatlanság

Kezdtem egyre korábban és korábban kelni. Immár rendszeresen Denny előtt ébredtem, s
miután éjjelente csak későn kerültem ágyba, ez együtt járt azzal, hogy a suli után is le kellett
dőlnöm egy kicsit - de változtatni akkor sem bírtam. Az a tudat, hogy Kellan már fölébredt,
és odalent vár, átállította a biológiai ébresztőórámat. S ha ez aggasztott is, a meleg karok
kísértésének nem tudtam ellenállni. A rabjuk lettem. Nem tudtam ellenállni annak, hogy
minden reggel lesiessek hozzá.
Egy alkalommal, miközben vártuk a kávét, Kellan karja a derekamra csusszant, én pedig
ráfontam ujjaimat. Hátam a mellkasának simult, fejem a vállához. Miután teljesen ellazultam
a karjában, föltettem az ismerős kérdést.
- Nem haragszol, ha kérdezek valamit?
Felé fordultam, és a mellkasára fektettem a tenyerem. Nevetve bólintott, majd békésen
várta a folytatást. Egy pillanatra eltűnődtem, tényleg hallani akarom-e a választ.
- Nem zavar, amikor lefekszem Dennyvel?
Elsápadt, de a mosoly nem hervadt le az arcáról.
- Ha egyszer egy ágyban alszotok...
Megböktem a mellkasát.
- Tudod, hogy értem - vörösödtem el.
- Úgy érted, zavar-e, hogy lefekszel a barátoddal? - kérdez- te halkan.
Újra elpirultam, ahogy bólintottam. Tovább mosolygott, de nem felelt.
- Lennél szíves válaszolni ? - vontam fel a szemöldököm.
Elnevette magát, és elfordult. Azután nagyot sóhajtott, mielőtt végre felelt.
- Igen, nagyon is zavar... de megértem. - Visszafordult hozzám. - Nem vagy az enyém -
tette hozzá vágyakozó hangon.
Az érzelmek hirtelen túláradtak bennem. Erős késztetést éreztem, hogy kifejezzem az
együttérzésem, és semmit sem akartam annyira, mint magamhoz szorítani, megsimogatni az
arcát, megcsókolni. Kivontam magam az öleléséből, ő pedig homlokráncolva nézett,
miközben próbált a közelében tartani.
- Csak egy pillanat... - suttogtam.
Elengedett, és zavartan rázta a fejét.
- Jól vagyok, Kiera...
Szomorúan néztem rá.
- Nekem kell összeszednem magam, Kellan.
- Ó... - Meglepettnek tűnt.
Egy időre távol kellett tartanom magam tőle... túlontúl erősnek éreztem a kísértést, hogy
megcsókoljam. Ez aggasztott. Meredten néztünk egymásra a konyha két végéből, mindketten
támasztottuk a magunk pultját, és a kávénkat kortyolgattuk, amikor odafönt meghallottam a
zuhany csobogását. Fölnéztem a fürdő felé, majd vissza Kellanre. Fura kifejezés játszott az
arcán, amit sehogy se tudtam hová tenni. Végül felhörpintettem a kávémat, s miközben a
karjára fektettem a tenyerem, letettem a bögrét. Lenézett rám, ahogy megérintettem, és a
pillantásától a lélegzetemet is visszafojtottam. Gyorsan megszorítottam a karját, mielőtt
elindultam az emeletre, ahol Denny a munkába készülődött.
Elmosolyodott, ahogyan visszatért a fürdőből, és az ágyon ücsörögve talált.
- Helló, jó reggelt - csókolt arcon.
Én is mosolyogtam, de még most is a Kellannel folytatott beszélgetésen tűnődtem. Denny
egy szál törölközőben letelepedett mellém, és sokatmondóan mosolygott. A jókedve rám is
kezdett átragadni, de ekkor hirtelen összeráncolta a homlokát.
- Ma este valószínűleg későn jövök haza - közölte.
 A szívem megsajdult egy pillanatra.
- Ó... de miért?
Fölsóhajtott, és fölállt, hogy öltözködni kezdjen. Az ágyra dobta a törölközőt, s ahogy
tartózkodó kis mosollyal méregettem, föltűnt neki a figyelmem.
- Bárcsak többet lehetnénk együtt - sóhajtott föl vágyakozva. Elfordítottam a tekintetem,
és beharaptam az ajkam. – Max nevetett föl kényszeredetten. - Nekem kell befejeznem egy
projektet, amit ma kell leadnia a bácsikájának, csak úgy látszik, a hétvégén túlságosan
lekötötték őt az... egyéb dolgai.
A számat is eltátottam, ahogy visszafordultam felé, hogy újra végigmérjem. Bokszerben
állt, épp a fekete nadrágját rángatta magára, és közben fanyar mosollyal csóválta a fejét.
- Még hálás lehetek neki, hogy nem hétvégén hívott föl. - Fölsóhajtott, és újra megrázta a
fejét, ahogy begombolta a nadrágját.
Éreztem némi bűntudatot, amiért új munkája így megviselte, de gyorsan elfojtottam
magamban. Föltűnt neki az arckifejezésem, és mosolyt erőltetett magára, ahogyan kivett egy
inget a szekrényből.
- Nem panasznak szántam, Kiera. Ne haragudj.
Még ő sajnálta. A bűntudat újult erővel támadt fel.
- Nem... minden okod megvan a panaszra. Max igazi seggfej.
Fölnevetett, és belebújt az ingébe. Odaléptem hozzá, hogy megragadjam a kezét, mielőtt
begombolhatná. Gyöngéden elmosolyodott, ahogyan bebújtattam helyette a gombokat. Ami-
kor végeztem, és betűrtem az inget, még szélesebb lett a mosolya.
- Annyira szeretlek, amiért ezt a szar melót is elvállaltad, csak azért, hogy velem lehess -
jegyeztem meg halkan.
Mosolyogva karolta át a derekam.
- Ennél sokkal rosszabbat is vállalnék, csak Hogy veled lehessek.
Tudtam, hogy bátorításnak szánta a szavakat, mégis tőrként járták át a szívemet. Ha
tudná, amit én... Néma csöndben figyeltem, ahogy végez az öltözködéssel. Néma csöndben
csókoltam meg, amikor elment. Néma csöndben döntöttem el, hogy ma lemondok a
kanapéról és Kellan ölelésének kényelméről, inkább korábban készülődni kezdek a sulira.
A forró víz kitisztította a fejem, ahogy kavargó érzelmeim a szappanos vízzel együtt
távoztak a lefolyón. Kiválasztottam kedvenc hosszú ujjú blúzomat és khakiszínű nadrágomat,
azután rászántam az időt, hogy begöndörítsem amúgy is hullámos hajam. Nem tudom,
miért... talán hogy elüssem az időt. Talán mert azt reméltem, ha jobban nézek ki, jobban is
fogom érezni magam. Akárhogy is, a pihentető zuhany és a szépségápolás után, amitől kissé
elfogadhatóbbnak tűnt a külsőm, tényleg kezdtem jobban érezni magam.
Ahogy lementem a földszintre, Kellan egy tündöklő mosollyal jutalmazott
erőfeszítéseimért, hogy ezzel bearanyozza a napomat. Úgy tűnt, ő is napirendre tért korábbi
beszélgetésünk fölött. Megfogta a kezem és a táskám, míg az autójához vezetett. Könyörgött,
hadd kísérjen el a teremig, úgyhogy engedtem neki. Igazán semmi szükség rá, de ki tudna
ellenállni egy ilyen dögös pasi könyörgésének? Úgy döntöttem, egy újabb vallatást is megér,
ha az oldalán sétálhatok végig a folyosón.
Könnyedén fogta ujjaimat, ahogyan a közgazdaságtanra kísért, miközben meséltem neki a
szüleimről és a velük folytatott utolsó telefonbeszélgetésről. A legkevésbé sem örültek, hogy
Denny olyan sokat dolgozik, és egyedül hagy engem, mire elkövettem azt a hibát, hogy
megemlítettem Kellant, aki annál több időt tölt otthon. „Miért, nincs munkája?”, jött a rémült
válasz, ami elvezetett a „van egy rockzenekara” válaszhoz, majd ennek következményeként a
„legkevésbé sem örülök, hogy egy rocksztárral laksz egy fedél alatt” anyai aggodalomhoz.
Kellan teli torokból nevetett, ahogy kinyitotta előttem az előadó ajtaját. A nevetése egész
órán át ott visszhangzott a fülemben.
Előadás után a folyosón várt, a kezében nagy adag kávéval.
Habozás nélkül a nyakába ugrottam, vigyázva, nehogy kilöttyintse az értékes italt.
- Á... kávé! Szeretlek!
Megdermedtem, miután tudatosult bennem a szó jelentősége, de ő csak nevetett, és
mosolyogva nézett, ahogyan zavar- tan elhúzódtam.
- Miért van az, hogy nekem és a kávénak együtt sosem tudsz ellenállni ? - kérdezte
játékosan, azzal beharapta az ajkát, és felhúzta a szemöldökét.
Elpirultam, és belebokszoltam a vállába, miközben tudtam, hogy arra a bizonyos
kávézóra céloz. Kikaptam a poharamat a kezéből, és elviharzottam a folyosón. Könnyedén
utolért.
Ahogy bosszús pillantást vetettem rá, csak még jobban nevetett.
- Ó, ugyan már... egy kicsit se mulatságos?
- Te nem vagy normális - forgattam a szemem.
- Ha tudnád, mennyire...
Felhúztam az orrom, mire addig nevetett, amíg én is csatlakoztam hozzá. Megragadta a
kezem, és összekulcsoltuk az ujjainkat, ahogyan elhagytuk az épületet, és a kocsi felé
indultunk. Próbáltam ügyet sem vetni a meredt tekintetekre. Itt senki sem ismeri Dennyt...
igaz?
Denny aznap este későig dolgozott, Kellan pedig föllépett egy bárban, aminek még a
nevét se hallottam soha, így egyedül maradtam, és kihasználtam a lehetőséget valamire,
amiben a Pete bárjában végzett munka rendszeresen meggátolt: korán ágyba bújtam.
Másnap reggel korán és frissen ébredtem. Meglepetésemre senkit sem találtam a konyhában,
s miközben tejszínt töltöttem a kávémba, azon tűnődtem, mikor bukkan már föl Kellan, hogy
a derekamra csúsztassa a kezét. Csak ritkán fordult elő, hogy sikerült megelőznöm.
Várakozás közben már az illatát is az orromban éreztem. Elvesztem a bizsergető
gondolatokban, így amikor hirtelen egy kar fonódott körém, a kávémat kavargatva kéjesen
átadtam magam az ölelésnek.
- Hát itt vagy, Kel...
A szavak hirtelen elhaltak az ajkamon, amint végigsurrantak a nyakamon az ajkak - a
meleg, puha ajkak, nyomukban egy meleg, puha nyelvvel és a bőrömet cirógató finom
szőrszálakkal. A szívem nagyot dobbant. Kis híján kimondtam Kellan nevét, amikor nem is
Kellan ölelgetett.
A szívem a torkomban dobogott, ami hatékonyan meggátolt a további beszédben. Denny
reggeli köszöntést mormolt a fülembe, és láthatóan nem tudatosult benne előbbi nyelvbotlá-
som. Páni rémületben kapdostam a levegőt, ahogyan ajkai végighaladtak az államon.
Képtelen voltam megnyugodni, miután... kis híján bekövetkezett a katasztrófa...
Ajka elért a fülemhez, és beszívta a fülcimpámat.
- Annyira hiányoztál - búgta fojtott hangon, ahogy magához szorított. - Hidegnek éreztem
az ágyat nélküled. - Jellegzetes akcentusa még játékosabbá tette szavait.
A szívem újabb indokot talált rá, hogy szaporábban verjem, ahogyan elfordultam a karjai
között, és megcsókoltam. Szája mohón falta az enyémet, miközben kényszerítettem magam,
hogy az agyam hátsó fertályába száműzzek minden Kellannel kapcsolatos gondolatot - ami
meglepően nehezen ment.
Az ajkak hirtelen eltávolodtak, ahogy Denny fölsóhajtott, és hátrébb húzódott. Belém
villant a bűntudat, miközben a pánik újra fölkúszott a torkomon. Próbáltam nem adni semmi
jelét a bennem zajló vívódásnak, ahogyan ujjai végigsiklottak a nyakamon.
- Bár maradhatnék... - fújta ki hangosan a levegőt. - Max miatt ma korábban be kell
mennem. Muszáj készülődnöm...
Hirtelen fölvillantotta azt a kisfiús mosolyát, amit annyira szerettem, és amire azonnal
elaléltam. Játékosan megfogta a kezem, és magával húzott, keresztül a konyhán, föl az
emeletre. Halkan nevetett, ahogy két kezemnél fogva berántott a fürdőbe.
 Azt hittem, készülnöd kell - jegyeztem meg. - Mégis mit csinálunk itt?
Nevetgélve zárta be a fürdőszoba ajtaját.
- Készülődni fogok. - Ellépett tőlem, hogy megnyissa a vizet. - Te pedig segíteni fogsz. -
Elragadóan rám kacsintott.
- Ó, igazán? - nevettem, ahogyan leültem a vécére, hogy onnan nézzem.
Elkapott, és magával rántott, mielőtt elhelyezkedtem volna.
- Igazán - felelte, szemében azzal a huncut csillogással, amit olyan jól ismertem.
- Ó. - Hirtelen megértettem, mit akar, azután még inkább egyértelművé tette a dolgot, és
egy szemvillanás alatt megszabadított ujjatlan felsőmtől. Újra fölnevettem, ahogy belecsókolt
a nyakamba, miközben elkezdte lehántani rólam a nadrágot, a bugyimmal együtt.
Hátrahúzódott, és levetette a ruháit, azután egy ideig csak néztük egymást. Eltöltött a
szeretet az én gyönyörű párom iránt, az érzés még a szívemben rejtegetett bűntudatot is
feloldotta. Elmosolyodott, ahogy a fülem mögé simította hajamat. A nyakára fontam a
karomat, és szenvedélyesen megcsókoltam.
Bedugta kezét a zuhany alá, hogy ellenőrizze a vizet, azután felkapott, és megnevettetett,
ahogyan velem együtt a kádba lépett. A mennyben éreztem magam, bőrömön egyszerre a me-
leg zuhannyal, lágy ujjaival és bizsergető ajkaival. Amint a víz végigpergett gyönyörű,
napbarnított testén, hirtelen mindennél természetesebbnek éreztem, hogy itt vagyok vele.
Könnyed jó érzések töltöttek el, s ha csak néhány pillanatra is, de kiélveztem a bűntudat
nélküli vágyakozást.
Ujjaim végigfutottak sötét haján, átmosták tömött fürtjeit. Elmosolyodott:, és lehunyta a
szemét. Fölkaptam olcsó samponunkat, hogy beledörzsöljem a hajába, miközben boldogan
sóhajtott föl. Megpördített, és kihátrált a meleg víz alól, hogy ő is megtehesse ugyanezt
velem. Kuncogva adtam át magam bámulatos ujjainak. Leöblítette a hajam, miközben
homlokon csókolt, majd megmosta a haját, míg én megcsókoltam a mellkasát, és a szappanért
nyúltam.
Amíg ő öblített, én a szappannnal végigdörgöltem minden négyzetcentimétert a
mellkasán és a hasán, miközben a buborékok igézően peregtek le a bőrén. Beharaptam az
ajkam, ahogyan láttam őket végigsiklani a combján, mire elmosolyodott, elvette tőlem a
szappant, és visszatetette a helyére. Szorosan megához vont, hogy testével vigye át a
szappant rám. A kezével gondoskodott arról, hogy mindenhová jusson a habból - hosszan
elidőzött a mellemnél, peckessé vált mellbimbóimnál, mielőtt hátul folytatta -, azután
felnyögtem, ahogyan ujjai a combjaim közé siklottak.
Olyan csábítóan mosolygott rám, hogy a levegő is a torkomon akadt. Ajkai résnyire
nyíltak, így figyelte reakciómat, ahogyan ujjaival a legérzékenyebb pontot kerülgette, mielőtt
utat talált belém. Felnyögtem, és ívben megfeszültem, amint előbb egy ujjával hatolt belém,
majd két másikkal, hogy néhány pillanatig lassan mozogjon bennem, mielőtt incselkedve
visszahúzódik. Kis híján fölsírtam, és beharaptam az alsó ajkam, ahogy elvette a kezét, és
óvatosan nekitolt a zuhanyzó falának. A víz körültáncolt minket, bár a java megtört széles
hátán, hogy finom cseppekben permetezzen rám. Testét szorosan az enyémhez préselte,
miközben a szappantól még mindig síkosan csusszantunk össze. Előrehajolt, hogy nyelvével
mélyen az ajkaim közé hatoljon, én pedig mohón viszonoztam a csókot.
Ahogy merevedése a testemnek feszült, tapogatódzva lenyúltam, hogy átfonjam az
ujjaimmal. Fülemben hallottam mélyről feltörő hörgését, amint megszorítottam, majd
néhányszor teljes hosszán végigsimítottam az ujjaimmal, mialatt zihálva kapdosta a levegőt.
Mellkasa az enyémmel egy ütemben emelkedett és süllyedt, azután hirtelen megemelt, és
egyetlen gyors mozdulattal belém hatolt. A mozdulat a legkisebb erőfeszítésébe sem került.
Kéjes nyögéssel fogadtam a testemben szétáradó érzéseket. Köré fontam a lábamat, t, még
mélyebbre vontam magamba.
Karjaim ráfonódtak a nyakára, míg ő a csípőmet markolászta, hogy fölvegyem a ritmusát.
A fejemre gyönyörrel teli köd ereszkedett, ahogyan Denny kitöltötte az egész világomat... ő
lett minden illat, minden érintés, minden lélegzet, minden mozdulat. Részegítő, csodálatos és
szívet melengető pillanat volt - s bár akkor nem gondoltam bele, némiképp szomorú pillanat
is.
A légzése néhány percen belül zihálássá gyorsult, s ahogy megmarkolta csípőmet, a lelke
legmélyéről hörgő hang tört fel, miközben elélvezett. Még ekkor sem hagyta abba, csak
pillanatokkal később, amikor görcsösen megfeszültem, és a gyönyör végighullámzott a
testemen. Lassan mindketten kezdtünk magunkhoz térni, ahogyan a víz határozottan
hidegebb lett, azután óvatosan leeresztett, és hátralépett, hogy a langyos vízzel lemoshassuk a
szappanhab maradékát.
- Szeretlek - súgta, ahogy elzárta a vizet.
Kilépett a zuhany alól, és felém nyújtott egy törölközőt. Lágyan elmosolyodtam, ahogy
én is kiléptem, hogy megálljak mellette a bolyhos kis szőnyegen.
- Én is szeretlek.
Segített megszárítkozni, amitől kuncognom kellett, azután megtörölközött, és elhagytuk a
meghitt, gőzzel teli fürdőt, hogy felöltözzön a munkához. Nem telt bele sok idő, mielőtt
Denny khakiszínű nadrágjában és kék ingében (csodálatosan állt neki a kék), még mindig
nedves hajjal (amit engedett beállítani) elindult lefelé a konyhába. Egyszerű farmerben és
blúzban követtem, szintén nedves és kifésült hajjal, amit Denny sok szeretettel állított be
nekem.
Mostanra Kellan is leért, kávézott, és szokás szerint tökéletesnek, bár kissé sápadtnak
tűnt. Denny üdvözült mosollyal biccentett felé.
- Jó reggelt, haver.
Lehetett bármennyire sápadt, Kellannek sikerült kipréselnie magából egy hasonlóan
kedélyes köszönést.
- Neked is, haver.
Denny még egyszer utoljára megcsókolt, miközben a tenyerébe fogta arcomat.
- Most már biztos el fogok késni. - Sokatmondóan elvigyorodott, amibe egész
belepirultam. - Azért nagyon is megérte - tette hozzá suttogva.
Vetettem egy pillantást Kellanre. Még sápadtabbnak tűnt, és még nagyobb igyekezettel
összpontosított a kávéjára, de akkor is tudtam, hogy érti minden szavunkat. Talán még azt is
hallotta, ahogyan együtt zuhanyozunk, bár nem emlékeztem, hogy odafigyeltem-e a
hangerőre... nyilván nem. Denny még egyszer megölelt, vidáman elköszönt, azzal elindult
dolgozni. Én meg ostobán álltam a szoba közepén, mint aki nem tudja, merre induljon.
- Betettem a kávédat a mikroba - hallottam meg Kellan hangját. Odafordultam sápadt
arcához és szomorú tekintetéhez. - Kihűlt... - tette hozzá.
Visszanyeltem a gombócot a torkomban. Odaléptem a mikróhoz, hogy beállítsam egy
teljes percre. Amíg melegedett a kávém, Kellanhez fordultam.
- Kellan... én...
- Ne - szakított félbe halkan, miközben üres tekintettel meredt a bögréjére.
Pislogni kezdtem.
-De...
Fölállt, és hozzám lépett. Tisztes távolságra megállt, és egy ujjal sem ért hozzám.
- Nem tartozol nekem magyarázattal - meredt a padlóra -, bocsánatkéréssel meg végképp
nem. - Fölnézett rám. - Csak... kérlek... most ne mondj semmit.
A bűntudat és az együttérzés hullámai átcsaptak rajtam, ahogy kitártam felé a karomat.
- Gyere ide. - Egy pillanatig habozott, arca elsötétült a gyötrelemtől, azután átkarolta a
derekam, és a nyakamba temette arcát. Szorosan magamhoz öleltem, és a hátát simogattam. -
Annyira sajnálom - suttogtam a fülébe. Talán nem akarta hallani, de nekem akkor is el kellett
mondanom.
 Lassan kifújta a levegőt, és bólintott a vállamon, csak hogy még szorosabban öleljen
magához.
Még akkor is sápadtnak és hallgatagnak tűnt, amikor elvitt az iskolába. A lelkifurdalás
egész úton mardosott. Fájdalmat okoztam neki. Nem tudtam, miért, még azt sem tudtam, mit
jelentek neki, de azt láttam, hogy fájdalmat okoztam neki, és rosszul éreztem magam emiatt.
Pedig ahogy mondta: nem voltam az övé. Dennyé voltam... neki nem tartoztam hűséggel, és
tudtam, hogy ez nem is fog megváltozni. Elnéztem zárkózott arcát, amíg megtettük a rövid
utat az iskoláig. Reméltem, hogy nem okoztam neki túl nagy fájdalmat.
Ezúttal is elkísért a teremig, és útközben kicsit összeszedte magát. Meg akarta beszélni
velem az irodalomleckét, néhány nevetséges elméletet Austen társadalomszemléletéről...
amelyek zöme kapcsolódott a korábbi, szexuális elfojtásokkal foglalkozó pszichológiaórához.
Ezúttal is harsányan nevettünk, mire kinyitotta előttem a terem ajtaját, amelyen rákvörös
arccal léptem be.
Úgy döntöttem, kihagyom az aznapi pszichológiát. Tudom, nem a legjobb ötlet, de alig
vártam, hogy hazaérjek, és munka előtt eltöltsek egy kis időt Kellannel - ráadásul szinte csak
Freudról beszéltünk, akiből egy napra épp elég volt ennyi. Ahogyan beléptem, láttam, hogy
Kellan a kanapén ülve gitározik. Egy gyönyörű dalt játszott, aminek hallatán melegen
elmosolyodtam, és amikor fölnézett, olyan pillantást vetett rám, amitől rögvest szaporábban
vettem a levegőt. Abbahagyta a játékot, és félretette a gitárt.
- Ne, ne hagyd abba. - Odasiettem, hogy leüljek mellé. - Gyönyörű.
Gyöngéden elmosolyodott, és megcsóválta a fejét, azután áttette a gitárt az én ölembe.
- Tessék... próbáld meg még egyszer.
Elfintorodtam. Amikor legutóbb tanítani próbált, botrányosan leszerepeltem.
- Nálad olyan gyönyörűen szól. Mintha már attól elhangolódna, ha én kézbe veszem.
Fölnevetett, és arrébb húzódott, hogy átkarolhasson.
- Az a fontos, hogy jól tartsd - suttogta a fülembe. Lélegzetétől borzongás futott végig a
gerincemen, és egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy mélyen magamba igyam az illatát,
míg ő az ujjaimat igazgatta a húrokon.
- Oké... hé! - Megbökte a vállamat, amikor rajtakapott, hogy lehunytam a szemem.
Zavaromban elpirultam, és kinyitottam a szemem, mire elnevette magát. - Tessék... az ujjaid
a megfelelő helyen vannak, az enyémek alatt. - Kicsavarodott pózban tartotta ujjaimat a gitár
nyakán. - Így. - Fölmutatta a pengetőt. - Csak lágyan húzd végig a húrokon. - Megmutatta. A
gitárból lágyan búgó hang tört elő.
Az ujjaim közé csúsztatta a pengetőt, én pedig próbáltam utánozni a mozdulatát. A gitár
ezúttal nem búgott lágyan, sőt nem búgott sehogyan. Kellan nevetett, és megfogta a kezem,
hogy gyakorlatilag helyettem pengessen. Amint ő csinálta, a gitár újra magára talált.
Gyakorlottan áthúzta a kezünket egy másik pozícióba, majd megpengette a húrokat összefont
kezünkkel, hogy lejátsszon egy egyszerű akkordot. Végül én is kezdtem fölvenni az ütemet,
és éreztem, ahogyan magával ragad.
Elmosolyodott, és engem figyelt, miközben tovább játszott, anélkül, hogy odanézett
volna.
- Igazán nem nehéz. Ezt például hatéves koromban tanultam. - Rám kacsintott, mire újra
elvörösödtem.
- Hát... akkor ezért olyan gyakorlottak az ujjaid - bukott ki belőlem, ahogyan fesztelen
mosolyával elvonta a figyelmemet.
Abbahagyta a játékot, és fölnevetett. A szememet forgattam, és vele nevettem.
- Az a piszkos fantáziád! Te és Griffin tényleg összepasszoltok. - Tovább pironkodtam.
Elfintorodott, de azért nevetett.
- Rossz az, aki rosszra gondol. - Átható pillantást vetett rám, azzal elvette a kezét a
gitárról. - Most próbáld te.
 Visszatettem az ujjaimat, ahová mutatta, és újabb kísérletet tettem a pengetéssel.
Legnagyobb meglepetésemre a harmadik vagy negyedik kísérlet után sikerült kicsiholnom
néhány tiszta hangot. Büszkén vigyorogva néztem rá, míg ő mosolyogva bólintott, mielőtt
megmutatott egy másik akkordot, amit némi próbálkozás után szintén sikerült lejátszanom.
Beletelt némi kísérletezésbe, de kitartó igyekezettel eljutottam oda, hogy hellyel-közzel
lejátszottam, amit ő már kisfiúként tudott.
Egy darabig még játszottam, miközben igazgatta az ujjaimat, ha pedig sikerült
boldogulnom, átvezetett egy újabb akkordra. Végül fáradtan abbahagytam, és a kezemet
dörgöltem. Fölnevetett, és letette a gitárt a földre, hogy magához húzzon, és megmasszírozza
sajgó kezeimet. Nagyon odafigyeltem, nehogy egyszer is elnyögjem magam, pedig a
mennyben jártam.
- Fokozatosan meg kell erősítened - görgette fájós ujjaimat.
- Hm. - Lehunytam a szemem, és élveztem a közelségét.
Végül abbahagyta, és csak magához ölelt. Úgy éreztem, egész éjjel itt tudnék maradni,
ebben a meghitt fészekben.
- Kipróbálunk valamit ? - kérdezte csöndesen.
Önkéntelen megdermedtem az ölelésében, és felé fordultam, hogy lássam, amint rám
mosolyog.
- Mit ? - kérdeztem óvatosan.
Nevetve látta vonakodásomat.
- Ártatlan semmiség... esküszöm.
Hirtelen hátradőlt a kanapén, és felém nyújtotta a karjait. Zavartan néztem le rá, majd a
vállához simultam, befészkeltem magam közé és a kanapé közé. Boldogan felsóhajtott, és
körülzárt a karjaival, hogy gyöngéden simogatni kezdje a karomat.
Visszahúzódtam, és még mindig értetlenül néztem rá.
- Tényleg ezt akarod?
Vállat vont.
- Igen... olyan jól nézett ki... amikor Dennyvel csináltátok...
Bólintottam, és a mellkasára hajtottam a fejem, miközben leküzdöttem a Denny említésére
azonnal rám törő bűntudatot. Óvatosan föltettem a lábam az övére, és a mellkasára fektettem
a karom. Újra felsóhajtott, és nekihajtotta fejét az enyémnek. Erősen és állandó ütemben vert
a szíve. Mintha az egész világot betöltötte volna a dobogásával.
- Nincs semmi gond? - suttogta bele a hajamba.
Erővel is próbáltam ellazulni. Ő erre az egyszerű gesztusra vágyott, én pedig tényleg
élveztem a közelségét.
- Dehogy... ez nagyon finom. Veled minden rendben? - Ujjaim szórakozottam köröztek a
mellkasán.
Halkan elnevette magát.
- Jól vagyok, Kiera. - Gyöngéden simogatta a hátam.
Felsóhajtottam, és tényleg ellazultam, még szorosabban öleltem a lábammal és a
karommal. Viszonozta az ölelést, azután csak mozdulatlanul simultunk egymáshoz.
Elnéztem, ahogyan a mellkasa emelkedik és süllyed a lélegzetvétel állandó ütemére.
Elnéztem a nyakán dudorodó izomkötegeket. Elnéztem az ádámcsutkáját, ahogyan hangosan
nyel egyet. Elnéztem markáns állának szinte tökéletes derékszögét. Végül lehunytam a
szemem, befészkeltem magam a nyakába, és engedtem, hogy a melegsége átáradjon belém.
Nemsokára fészkelődni kezdett alattam, én pedig rájöttem, hogy elaludtam az ölelésében.
- Sajnálom... nem akartalak fölébreszteni.
Riadtan fölültem, és a bejárati ajtóra meredtem, ahogy az ismerős szavak fölélesztettek
bennem egy emléket.
- Denny... - suttogtam, és lenéztem zavart arcára.
 Fölült, és a füle mögé simította haját.
- Nem aludtál olyan sokat. Még korán van. Még legalább egy óráig nem jön haza. -
Kellan elgondolkodva fordította el a fejét. - Sosem engedném... - Visszafordult hozzám. -
Sosem engedném, hogy így lásson, hacsak nem azt akarod.
Azonnal megráztam a fejem. Nem, Denny sosem értené meg. Még abban sem voltam
biztos, hogy én értem. Kellan bólintott, és átható tekintettel meredt rám. Valamivel oldanom
kellett a feszültséget, hát kiböktem a kérdést, ami egy ideje ott motoszkált a fejemben.
- Hová mentél, amikor olyan hosszú időre eltűntél ? Amikor napokig nem jöttél haza? -
Visszaültem mellé a kanapéra. Mosolygott, de nem válaszolt. A reakciója láttán
összeráncoltam a homlokom. - Ha... ha tényleg van valakid, nekem nyugodtan elmondhatod.
- Igazából nem tartozott nekem semmilyen vallomással, de furdalta az oldalam a kíváncsiság.
Elragadóan oldalt fordította a fejét.
- Ezt gondolod ? Hogy amikor nem vagyok veled, egy másik lánnyal töltöm az időm?
Máris megbántam, hogy feszegetni kezdtem a dolgot. Csöndesen feleltem.
- Nem vagyunk együtt, minden jogod megvan hozzá... - Megragadtam, és
megszorongattam az ujjait, de nem tudtam a szemébe nézni. - Jogod van másokkal találkozni.
- Tudom. - Hüvelykujjával lágyan simogatni kezdte a kézfejemet. - Zavarna, ha így
lenne... ha másokkal is találkozgatnék?
Nagyot nyeltem, és elfordítottam a fejem, hogy elkerüljem a választ, de az mégis kibukott
belőlem.
- Igen - suttogtam. Felsóhajtott, és amikor visszafordultam hozzá, már a padlóra meredt. -
Mi az? - kérdeztem riadtan.
Átkarolta a derekam, és közelebb húzott, hogy megsimogassa a hátam.
- Semmi.
- Nem vagyok valami igazságos, ugye ? - kérdeztem, miközben beleolvadtam a gyöngéd
ölelésbe. - Dennyvel járok, mi ketten csak barátok vagyunk. Nem kérhetem tőled, hogy...
Kényelmetlenül fészkelődni kezdett.
- Hát, ez a probléma is megoldódna, ha lazítanál a szabályokon. - Kajánul elvigyorodott. -
Különösen az első szabályon.
Amikor komoly maradt az arcom, ő is abbahagyta a nevetést.
- Meg fogom érteni - közöltem halkan. - Nem fog jobban tetszeni, ahogyan neked tetszik,
amikor Dennyvel vagyok, de meg fogom érteni. Csak ne titkold el. Ne akarj becsapni. Nem
lehetnek titkaink egymás előtt...
Rádöbbentem, mekkora képtelenség ez az egész. Lényem egy része nem akarta tudni, és
nem akarta látni, de nem akart a sötétben tapogatózni sem. Tudtam, milyen vékony mezsgyén
járunk ezzel a barátsággal, s hogy néha áttévedünk a túloldalra. Rájöttem, hogy amit teszünk
- flörtölgetünk, folytonosan ingereljük egymást -, veszélyes és ostoba dolog, mintha a sorsot
kísértenénk. Fölismertem ezt... épp csak tenni nem tudtam ellene. Nem tudtam változtatni
azon, hogy folyton rá gondolok, és a közelében akarok lenni, vágyom az érintésére és az
ölelésére, de ennél több akkor sem történhetett. Ezért nem kérhettem tőle, hogy tartóztassa
meg magát... bármitől és bárkitől... amíg én ilyen keveset adok neki magamból. Nem lett
volna tisztességes.
Egy teljes percen át nézett rám vágyakozva, mielőtt végre bólintott egyet.
Belenéztem szomorú szemébe.
- Szóval, hová szoktál menni ? - suttogtam.
Az arckifejezése megváltozott és ellágyult, még a tekintete is megcsillant.
- Hogy hová megyek? Hát az attól függ. Néha Matthez és Griffinhez, néha Evanhez.
Néha meg ájultra iszom magam Sam küszöbén. - Elvigyorodott, és nevetgélt egyet az
emléken.
- Ó... - Milyen egyszerű válasz, tudhattam volna előre. Valamiért mégis feltételeztem,
hogy valahol „kiadja magából a disznót”, ahogy mondani szokás. Megcirógattam az arcát, és
úgy éreztem, végre föltehetem neki a kérdést, amire igazán tudni akartam a választ. - Hová
mentél az első alkalom után? Amikor egész nap és egész éjjel nem láttalak, amikor meg
hazajöttél... - Totál kész voltál, gondoltam, de nem mondtam ki hangosan.
Hirtelen fölpattant, és felém nyújtotta a kezét.
- Gyere. Elviszlek Pete-hez.
Fölálltam, és elfogadtam a kezét.
- Nyugodtan megmondhatod, Kellan, nem fogok...
Elmosolyodott, de a szeméből eltűnt minden öröm.
- Nem akarom, hogy elkéss.
Tudtam, hogy a beszélgetésünk véget ért, és ez irritált. A vonakodása nyomán szétáradt
gyomromban a rettegés. Nem lehetnek egymás előtt titkaink, láthatóan mégis vannak.
- Csak hogy tudd, nem kell minden este engem fuvaroznod. - Felvont szemöldökkel és
önelégült mosollyal nézett. - Boldogulok ám nélküled is - duzzogtam.
A szemét forgatta, és mosolygott, ahogy fölkísért az emeletre, hogy készülődjek a
munkára. Az este túlnyomó részében velem maradt a bárban. Amikor leszidtam, hogy inkább
próbálnia kellene a fiúkkal, csak nevetett, és újra a szemét forgatta. Egyszerre éreztem
kellemesnek és aggasztónak, hogy inkább velem tölti az idejét.
Az egyik szünetemben még arra is próbált megtanítani, hogy legyek jobb biliárdjátékos.
Ezt már csak azért is szórakoztatónak találtam, mert gyakorlatilag egy szinten álltunk.
Őszintén szólva, szerintem csak élvezte, ha tanítgathat, és valószínűleg én meg csak azt
akartam, hogy még egy kicsit hozzásimulhassak tanítás közben. Lejátszottunk egy gyors
partit, miközben bekaptunk egy szendvicset. Az a gyors parti persze mindenki másnak lassú
lett volna, miután folyton mellélőttünk, így amikor véget ért a szünetem, és vissza kellett
mennem dolgozni, Griffinre hagytam a játszmát, aki szörnyen el is kalapálta Kellant.
Bedugtam a fejem a biliárdszobába, ahogyan a végéhez közeledett, és nevetve
nyugtáztam az előre látható végeredményt.
- Inkább maradj a szakmádnál, kóristafiú.
Felvonta a szemöldökét, és lebiggyesztette az ajkát.
- Kóristafiú? - Mosolyogva bólogattam, mielőtt otthagytam. A hátam mögött még egyszer
hallottam. - Kóristafiú? Hol vagyunk, az ötödikben?
Nevetve hallgattam a megjegyzését, ahogy a bárpult felé tartottam, hogy továbbítsak egy
rendelést. Jenny mosolyogva csatlakozott hozzám.
- Látom, egész jóba lettetek Kellannel.
A szemöldökömet ráncolva fordultam felé, miután leadtam a rendelést Ritának, aki
elvonult a pult túlsó végébe, hogy kitöltse az italokat.
- Ezt meg hogy érted? - Kate is csatlakozott hozzánk: kecsesen leült a másik oldalamon,
amíg várta, hogy Rita visszaérjen.
Jenny oldalt hajtotta a fejét, és összeráncolta a homlokát.
- Hát nem olyan rég egy jó szavatok nem volt egymáshoz.
Kate is közbekotyogott.
- Tényleg ? Talán elhasználtad a samponját, vagy mi ? - Álmodozva fölsóhajtott. -
Istenem, micsoda gyönyörű haja van...
Idegesen elnevettem magam.
-Ja... csak összevesztünk valami hülyeségen, ahogy a lakótársak szoktak. Már semmi
gond. - Szerencsére nem faggattak tovább, miután Rita visszaérkezett. Otthagytam őket, hogy
nélkülem tárgyalják ki Kellan hajának erényeit. Jobban kell vigyáznom Jennyvel. Túlságosan
sok mindent észrevesz.
 13.FEJEZET
Egy nagyon rossz ötlet

Másnap ahhoz képest, hogy hétköznap volt, sokan összejöttek, és Griffin újra látványosan...
unatkozott, ezért fölmászott az asztal tetejére, és együtt énekelt a zenegéppel, pontosabban a
Sir Mi..... Baby Got Backkel. Eközben obszcén mozdulatokat tett és úgy forgatta a csípőjét,
ahogy még biztosan viszontlátom legszörnyűbb rémálmomban. Néhány lány nevetgélve állta
körül az asztalt, és egydolláros bankjegyeket nyújtogatott neki, ő pedig kész örömmel elvette,
és betuszkolta őket egy olyan helyre, amire még gondolni sem akarok.
Evan, Matt és Kellan elhátrált az asztaltól, szinte fetrengett a nevetéstől, ahogy azt idiótát
nézte. Kellan felém pillantott, ahogy én is megálltam a folyosón, és rám kacsintott.
Visszamosolyogtam rá.
- Szállj le arról a nyavalyás asztalról, Griffin! - Pete jött elő a konyhából, ahová - egy régi
kamra helyére - az irodáját rendezte be - most fenyegető tekintettel nézett föl a basszusgitá-
rosra.
Griffin azonnal leugrott az őt istenítő lányok háremébe.
- Bodúltan mosolygott, bár egyáltalán nem tűnt úgy, hogy sajnálja a dolgot. A tulaj a fejét
rázva és maga elé motyogva vonult vissza az irodába.
Én is a többiekkel nevettem, amíg meg nem éreztem valamit. Egy kéz siklott be a szoknyám
alá, hogy megmarkolja a combomat .Fölszisszentem,és arrébb húzódtam. Mocskosnak
tűnő,középkorú férfi vigyorgott rám elsárgult fogakkal és üveges barna szemmel, majd a
legkevésbé sem vonzó módon rám kacsintott, míg hasonlóan lepukkant barátja durván
röhögött. Sietve visszavonultam a bárpult biztonságába.
Nem ismertem őket. Nem tartoztak sem a törzsvendégek, sem a kellemesebb fajta
vendégek közé, s ha ez nem lett volna elég, úgy ültek le, hogy minden alkalommal el kellett
mennem előttük, ha a pultból volt szükségem valamire, a fickó pedig minden alkalommal
megpróbálta elkapni a lábamat, akármekkora körben kerültem is ki. Ameddig lehetett, a
közelükbe se mentem, de végül óhatatlanul eljött az ideje, hogy kivigyem nekik a számlát. A
nagyobb fickó, aki korábban a lábamat taperolta, fölállt, és durván megragadta a fenekemet,
majd miközben magához rántott, a másik kezével a mellemet fogdosta.
Dühösen csaptam félre a kezét, és próbáltam ellökni magamtól, de csak annyit értem el,
hogy még harsányabban nevetett. Valósággal bűzlött a kosztól és a szegénységtől, a
cigarettától, a háromnapos whiskytől, és megesküdnék rá, a trágya szagától - s akkor még
nem beszéltem a leheletéről, ami egyetlen pillanat alatt feledtetni tudta az összes többit.
Kétségbeesetten kerestem Samet, amíg eszembe nem jutott, hogy szabadnapos, és Pete
szerint ilyen forgalom mellett nem éri meg fölvenni még egy kidobóembert. Jelen helyzetben
nagyon nem értettem egyet vele.
Nem tudtam, mit csináljak, csak azt tudtam, hogy kezd nagyon elegem lenni. Azután a
fickó hirtelen hátrálni kezdett.
Evan állt mögötte, aki mostanra lefogta mindkét kezét. Kellan közelebb lépett hozzá.
- Nem jó ötlet - szólt halk és fagyos hangon.
Matt a kisebbik fickó elé állt, aki barátja védelmére sietett volna, miközben Griffin
hozzám lépett, és egy laza mozdulattal átkarolta a vállam.
- Ja, csak mi fogdoshatjuk a seggét - jelentette ki széles mosollyal.
A nagydarab pasas dühösen lerázta magáról Evant, és hátrébb lökte Kellant.
- Húzz innen, szépfiú.
Kellan mindkét kezével megragadta a gallérját, és maga elé húzta.
- Gyerünk... próbálkozz csak...
A férfi meredten nézte, mint aki legszívesebben beledöngölné a földbe, Kellan azonban
állta a tekintetét, és szemernyit sem ijedt meg tőle. Az egész bár elhallgatott, mindenki az
összetűzést figyelte. Kellan végül elengedte a nagydarab fickót, de látszott, hogy alig bírja
türtőztetni magát.
- Javaslom, hogy távozzanak. És a maguk helyében nem is jönnék ide többet. -
Dermesztően fagyos hangon beszélt.
A kisebbik megragadta társa vállát.
- Menjünk, ember. Ez a kis rüfke nem ér annyit.
A férfi szipákolva, tetőtől talpig végigmérte Kellant, majd újra rám kacsintott, mielőtt
elindult volna. Kellan aggódó arccal fordult felém. A férfi már majdnem teljesen elfordult,
amikor hirtelen a zsebéhez kapott. Fémes csillanást láttam, és éles kattanást hallottam, mielőtt
megpördült, és Kellanre rontott.
Kellan nevét sikoltottam. Ahogy elfordult, sebesen kitért a férfi útjából, de a penge így is
csak centikre kerülte el a testét. Griffin azonnal elrántott az útjukból, amint megpróbáltam
Kellan segítségére sietni, míg Matt ellökte az alacsonyabb férfit, mielőtt ő is
bekapcsolódhatott volna a dulakodásba. Evan a tagbaszakadt férfi kése után kapott, Kellan
azonban megelőzte: bevitt a férfi állára egy erős ütést, amitől az nyögve terült el a padlón. A
kés csörögve csúszott be egy közeli asztal alá.
Kellan indult, hogy fölrángassa a férfit a földről, de az máris eleget kapott. Tántorogva
talpra állt, majd elfordult, és elmenekült a bárból, nyomában sorsára hagyott barátjával. A
bárra egy hosszú pillanatig teljes némaság telepedett, azután megkezdődött a sustorgás, és
mindenki visszatért a maga megszokott dolgához.
Kellan vett egy nagy levegőt, és néhányszor ökölbe szorította az ujjait, mielőtt felém
fordult.
-Jól vagy? - ráncolta a homlokát.
Felsóhajtottam. Az összecsapás kezdete óta most először sikerült ellazulnom.
- Igen, és köszönöm, Kellan... fiúk. - Mosolyogva néztem Kellanre, Evanre, majd Mattre,
azután, a legvégén, a mellettem álló Griffinre.
- Most már leveheted a kezedet a seggemről, Griffin.
Kellan, bár sápadtnak tűnt, elnevette magát, míg Griffin elrántotta a kezét, és föltartotta a
magasba.
- Bocsi - szabadkozott -, de önálló akarata van. - Rám kacsintott, mielőtt Mattel
visszatértek ahhoz, amit az összecsapás előtt csináltak.
Evan és Kellan a közelemben maradt. Evan komoly arccal mérte végig barátját.
- Minden oké, Kell? Nem talált el, ugye? - Riadtan mértem végig én is. Csak nem sérült
meg?
Kellan összerezzent, és végre felém fordult, hogy az inge alá csúsztassa kezét. Amikor
újra előhúzta, vér csillant az ujjain.
- Ó, istenem... - Megragadtam a kezét, és felhajtottam az ingét. A bordái mentén jó
tízcentis vágás jelezte, mennyire hajszálon múlt minden. Nem tűnt túl mélynek, de ettől még
rendesen vérzett. - Be kell menned a kórházba, Kellan.
Vetett rám egy nemtörődöm pillantást.
- Alig karcolt meg. Nincs semmi bajom. - Halvány mosoly- lyal és felvont szemöldökkel
nézte, ahogyan még most is felhúzva tartottam az ingét.
Elengedtem, hogy újra megmarkoljam a kezét.
- Gyere.
Evan megpaskolta a vállát, ahogyan elvezettem. Mosolyogva és látható önelégültséggel
engedte magát, s ahogy hátrafelé indultunk, mindenfelé akadt valaki, aki megállította, és a
„nagy bunyóról” faggatta. Férfiak!, sóhajtottam fel magamban, ahogyan tovább vonszoltam a
kíváncsi iszákosok és a nyálukat csorgató lányok között. Berángattam az öltözőbe, ahol
kerítettem egy tiszta törölközőt és egy nagy sebtapaszt az elsősegélykészletből. Reméltem,
hogy ennyi elég lesz; a penge nem hatolt olyan mélyre, hogy össze kelljen varrni a sebet.
Miután újra kivezettem a folyosóra, megálltam a női mosdó előtt.
- Itt várj meg. - Megböktem a mellkasát, mire elragadóan elmosolyodott, és egy X-szel
jelezte, hogy belevéste szavamat a szívébe. Kinyitottam az ajtót, kapkodva benéztem a
fülkékbe, majd amikor nem láttam senkit, visszatértem a folyosóra, ahol Kellan türelmesen
támasztotta a falat. A vérfolt lassan kezdett átütni az anyagon. Nagyot nyeltem.
- Erre semmi szükség - tiltakozott, ahogy megragadtam a kezét, és berántottam a
mosdóba. - Jól vagyok - erősködöt.
Bosszúsan legyintettem az önfejűsége láttán.
- Le az inggel!
Kajánul elvigyorodott.
- Igenis, hölgyem.
A szememet forgattam, és próbáltam nem odafigyelni mesés testére, ahogyan az inget
levéve kinyújtózott, majd türelmesen, az arcán feszes kis mosollyal várakozni kezdett a
mosdótálnál. A vérzés, ha nem is állt el teljesen, máris jelentősen enyhült. Görcsbe rándult a
gyomrom, ahogy belegondoltam, mi miden történhetett volna.
Engedtem egy kis hideg vizet, és benedvesítettem a törölközőt. Élesen beszívta a levegőt,
ahogyan elkezdtem tisztogatni a sebét, amin mosolyognom kellett.
- Te kis szadista - mormolta, ahogy vetettem rá egy kaján pillantást.
- Hogyan voltál képes összeverekedni egy késes fickóval? - kérdeztem, miközben
igyekeztem gyöngédebben bánni az oldalával. A penge mélyebbre hatolt, mint elsőre
gondoltam, és az érintésem nyomán a vérzés is újraindult.
- Hát - felelte sziszegve -, nem tudtam, hogy kés van nála. - Végeztem a seb
kitisztításával, majd újabb nyögést csaltam elő belőle, ahogyan a bordáihoz szorítottam a
törölközőt. – Mégsem hagyhattam, hogy összevissza fogdosson - tette hozzá halkan, mire
fölnéztem tündöklően kék szemébe. Egy hosszú pillanatig a sebére szorítottam az anyagot,
míg a tekintetünk egymásba fonódott. Végül elvettem a törölközőt, és láttam, hogy a vérzés
elállt. Kibontottam a kötszert, miközben azon aggódtam, nehogy újra eleredjen a vére, amint
megmozdul. - Senki sem nyúlhat így hozzád, ha már nekem sem szabad - vigyorodott el. -
Tiltja a szabályzat. - A legkevésbé sem gyöngéden föltettem rá a ragtapaszt, amitől felnyögött
és összerázkódott. Szorongva gondoltam bele, hogy talán én leszek az, aki miatt még több
vért veszít.
Sokkal gyöngédebben elsimítottam testén a kötést.
- Akkor is ostobaság volt, Kellan... súlyosan megsérülhettél volna. - A gondolattól a
torkom is elszorult.
Megragadta, és a mellkasához szorította kezem.
- Inkább én, mint te, Kiera. - Egy hosszú pillanatig egymás szemébe mélyedtünk. -
Köszönöm... - tette hozzá végül -,... hogy törődsz velem. - A hüvelykujjával megcirógatta
ujjaimat. A lélegzetem elakadt, ahogy láttam a pillantását, és éreztem puha bőrét az
ujjbegyeimen.
Elpirultam és elfordultam.
- Most már visszahúzhatod az ingedet.
Elmosolyodott és felöltözött. Összerezzentem, ahogyan láttam oldalán a véres foltot, a
fölfeslett anyagot - tényleg hajszálon múlt. A könnyek már a szememet csípték, s ahogy ezt
Kellan észrevette, azonnal átkarolt. Nagy levegőt vettem, majd lazítottam a szorításomon,
amikor rájöttem, hogy az ölelés is fájdalmat okoz neki.
- Bocs - suttogtam. - Szerintem tényleg meg kellene nézetned.
Bólintott, de csak még szorosabban ölelt. Fölsóhajtottam és elernyedtem. Még akkor is
így nyugtatgattuk egymást, amikor Jenny ránk nyitott.
- Hoppá... én csak látni akartam, hogy van a betegünk...
Kivörösödve húzódtam el Kellantől.
 - Mi csak... már jobban van... - hebegtem.
Kellan halkan fölnevetett, és kilépett Jenny mellett a folyosóra. Csak az ajtónál állt meg,
hogy megforduljon, és még egyszer visszanézzen rám.
- Még egyszer köszönöm, Kiera. - A szívem csökönyösen félrevert. Kellan udvariasan
bólintott Jennynek. - Azt hiszem most megyek, és elkérem azt a kést Griffintől.
Értetlenül nézett rá.
- Griffinnél van? - Kellan felhúzta a szemöldökét, mire Jenny fölsóhajtott. -
Gondolhattam volna... Menj, és szerezd vissza.
Kellan még egyszer felém pillantott, azután nevetgélve elindult a folyosón.
Jenny visszanézett rám a még mindig nyitott ajtóból.
-Jössz?
Felsóhajtottam, ahogyan próbáltam csillapítani kezem reszketését és a szívem zakatolását.
- Persze... csak egy percet adj.
Végül kellett vagy tíz.
Amikor másnap reggel lementem a konyhába, játékosan belebokszoltam Kellan
gyomrába, mire felnyögött, és hétrét görnyedt, hogy eszembe juttassa sérülését.
- Ó... annyira sajnálom... - borzadtam el a szenvedése lát tán.
Fölnevetett, és szorosan a karjába vont.
- Csak ugratlak. Ennyire azért nem is vészes.
A nyaka köré fontam a karomat, és összevont szemöldökkel néztem rá.
- Ez nem volt szép tőled.
Kajánul elvigyorodott.
- Nem... de valahogy rá kellett vegyelek, hogy megölelj. - Rám kacsintott.
A szememet forgattam, és mosolyogtam.
- Olyan lehetetlen alak vagy!
- Talán, de te ilyennek szeretsz. - Még szorosabban megölelt.
Színpadiasan felsóhajtottam.
- Csak tudnám, miért...
Elvigyorodott, és féloldalt fordította a fejét, amitől egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
- Szóval tényleg szeretsz. Már régóta tudni akartam...
Óvatosan belebokszoltam a mellkasába, miközben elhúzódtam tőle.
- Hadd lássam! - Intettem, hogy húzza fel a pólóját.
Önelégült vigyorral emelte föl.
- Most meg le akarsz vetkőztetni ?
Önkéntelenül is elnevettem magam, mielőtt tanulmányoztam a ragtapaszt. Kis vörös folt
terjengett a közepén; ahogy tartottam tőle, nem állt el teljesen a vérzés. Összeráncoltam a
homlokom.
- Még a múlt éjjel meg kellett volna nézetned. - Az incidens után nem sokkal szó szerint
elzavartam a bárból, de úgy tűnt, mégsem érezte szükségét, hogy elmenjen egy orvoshoz.
Megvonta a vállát.
- Rendben, akkor szükség lesz egy új kötésre. Van itthon? - Bólintott, és elindult, míg én
elkészítettem a kávémat. Alig kortyoltam bele, már vissza is tért.
A pultnak dőlt, ahogy felém nyújtotta a ragtapaszt.
- Kicserélnéd a kedvemért, ha már úgyis annyira élvezed, amikor fájdalmat okozol?
Elvigyorodtam, mire hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Újra felhúzta a pólóját, azután
jelezte, hogy csinálhatom. Gondosan visszahajtottam a ragtapasz szélét, és meggyőződtem
róla, hogy semmi sem tapad hozzá. Miután tisztának láttam, vetettem rá egy pillantást, azzal
hirtelen letéptem a régi kötést.
- A francba! - kiáltott fel, miközben az egész teste össze - rándult. Nevetve csitítgattam,
és mutogattam az emeletre, ahol Denny még békésen aludt. Fintorogva nézett föl, majd vissza
rám. - Bocs, de a fenébe is, asszony...
Még mindig nevetve csóváltam a fejem.
- Te óriáscsecsemő... - Megvizsgáltam a sebet. Nem értet-
tem az ilyesmihez, de nekem úgy tűnt, hogy rendben van, nem gyulladt be vagy ilyesmi.
Gondosan megtisztogattam, és mosolyogva láttam, hogy már nem vérzik. Valamikor az
éjszaka folyamán rendesen összezárult. Talán mégsem lesz szükség azokra az öltésekre.
Lassan lehámoztam az új ragtapaszt, és kiélveztem a belőle feltörő hosszú sóhajt. Nyilván
arra gondol, hogy egy napon majd ezt is le kell venni. Gyöngéden odaszorítottam az
oldalához, miközben magamban kuncogtam egy sort. Ujjaim kezdtek elkalandozni az érintett
területről, miközben ő is halkan nevetgélt.
- A jó életbe, ember! - A bejárat felé pördültem, ahol ott állt Denny, aki ásítozva nézte
Kellan oldalát. - Veled meg mi történt?
Kellan laza mozdulattal leengedte a pólóját, és nekidőlt a pultnak. Tökéletesen
összeszedettnek tűnt, mint akit a legkevésbé sem zavar, hogy Denny épp akkor bukkant fel,
amikor gyakorlatilag a mellkasát simogattam. Elhátráltam tőle, és próbáltam átvenni a
lazaságát.
- Egy rajongóm... teljesen begőzölt, és akart belőlem egy darabot... szó szerint. - Kellan
elmosolyodott. - Szerencsére Kiera a lehető legjobb nővér. - Biccentett felém.
Denny is elmosolyodott.
- Ja, bár nem a leggyöngédebb. - Még szélesebbé vált a mosolya, ahogy lebiggyedt az
ajkam, és Kellan fölnevetett. Miután belépett a konyhába, Denny tüzetesebben is
megvizsgálta Kellan sebét. - Tényleg ez történt ?
Kellan nevetve rázta meg a fejét. Zavartan néztem, hogyan tud viccelődni és ilyen
átlagosan viselkedni, amikor Denny a legkevésbé sem átlagos helyzetben talált minket.
- Nem, csak hülyültem. Múlt éjjel egy részeg fasz késsel rontott nekem.
- A rohadék. - Denny hozzám lépett, és átkarolta a derekamat, amitől furcsamód
elvörösödtem. - Lenyúltad a nőjét vagy ilyesmi ?
Dennyre néztem. Mosolygott, ezért tudtam, hogy csak tréfál, Kellan azonban fura
pillantást vetett rá, mielőtt szokott mosolya visszatért.
- Talán. Néha nem lehet tudni, hogy ki kihez tartozik. - A tekintete felém villant, de
Denny nem vette észre, annyira lekötötte, hogy a nyakamat csókolgassa.
Ezután nevetve lépett Kellanhez, hogy kedélyesen megveregesse a vállát.
- Remélem, azért nem hagytad magad. - Kellan elvigyorodott és bólintott. - Jól tetted,
cimbora. Örülök, hogy kutya bajod. - Sebtében arcon csókolt. - Van egy kis időm. Nem vagy
éhes?
- Dehogynem. - Ahogy hozzáfordultam és megcsókoltam, vetettem egy lopott pillantást
Kellanre, aki a földre szegezte a tekintetét.
Denny a hűtőhöz lépett, és mélyen behajolt, hogy föltúrja a hátulját. Kellan mögém lépett,
megragadta az ujjaimat, és mögé húzta a kezemet. Hátranéztem, de nem tudtam olvasni az
arcáról, csak átható tekintettel meredt Dennyre. Egy pillanatig az ujjaimat cirógatta, azután
megszorította a kezem. Az utolsó másodpercben húztam ki magam a szorításából, mielőtt
Denny újra felbukkant.
- Á, nagyszerű... epres palacsinta? - érdeklődött kedvesen, miközben fölmutatta a hűtőben
talált dobozos epret.
Bólintottam, és lesütöttem a szemem, míg Kellan egyetlen szó nélkül elhagyta a konyhát.
Végigsöpört rajtam a bűntudat, s még azt sem tudtam, ki miatt... Dennyért vagy Kellanért?
Jenny és Kate egyaránt megkörnyékezett, amikor aznap este dolgozni mentem. Mindketten
hallani akarták az előző napi verekedés történetét, miután túl messze álltak ahhoz, hogy
lássák a történteket. Arról faggattak, hogy érzi magát Kellan, én pedig pironkodva feleltem,
hogy jól van, még büszke is harci sérülésére. Mindketten kifejezték aggodalmukat, hogy az
incidens sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. A torkom elszorult a gondolatra, és gyors
pillantást vetettem az asztala felé, ahol egyedül vacsorázott, és várta, hogy a banda többi tagja
befusson. Néhány lány láthatóan szívesen csatlakozott volna hozzá, de ő ügyet sem vetett
rájuk, inkább Sammel beszélgetett. Igen, sokkal nagyobb baj is történhetett volna.
Mindhárman visszatértünk a vendégekhez, és elmosolyodtam, ahogyan újra vetettem egy
lopott pillantást Kellan felé. Ezúttal észrevett, és viszonozta a mosolyomat. A szívem olyan
hevesen kezdett kalapálni, hogy félre kellett kapnom a tekintetem. Ahogy múlt az este, már
nemcsak Kellan volt az egyetlen P. Fej az asztalnál. A konyha felé félúton Pete elkapott, és
megkért, hogy szóljak a fiúknak, kezdhetnek. Mosolyogva bólintottam, és indultam az
asztaluk felé.
Kellan is mosolyogva figyelte a közeledésemet. Hátradől: a széken, kicsit távolabb az
asztaltól, és az öle szinte ellenállhatatlanul vonzott magához. Egy pillanatra semmit sem
kiváltam úgy, mint hogy a legodaadóbb rajongója legyek, és egyenesen a karjaiba vessem
magam. Elképzeltem, ahogy magához ölel, ahogy elborít az édes illatával, ahogy ajkamon
érzem tőrének forróságát...
- Kiera? - Fölemelte az állát, és kérdő pillantást vetett rám, mire rádöbbentem, hogy az
illetlen gondolatok hatására hosszú másodperceken át némán meredtem rá.
Elpirultam és elfordultam.
- Ti jöttök, fiúk - jeleztem zavartan.
Hallottam a székek csikorgását, ahogy fölálltak. Matt és Evan köszönetet mondott,
mielőtt fölpattant a színpadra. Griffin, aki nem sokat adott az udvariasságra, egyetlen szó
nélkül követte őket. Elfordultam, és láttam, ahogy Kellan is végzett a sörével, majd lassan
fölállt. Egy hosszú pillanatig nem mozdult, csak mosolyogva nézett, mint aki vár valamire.
Összeráncoltam a homlokom, és kérdő pillantást vetettem rá.
Akkor... nem is kívánsz sok szerencsét? - Odalépett, hogy megálljon előttem. Az
asztalnak támaszkodott, úgy várt.
Ellazultam, és felvillantottam egy mosolyt.
Te anélkül is mindig elemedben vagy odafent.
Ahogy sugárzóan elmosolyodott, mintha megfordult volna velem a világ.
- Igaz, de én akkor is szeretném.
Fölnevettem, és kapkodva megöleltem.
- Hát sok szerencsét.
Elragadóan duzzogott.
- Csak hogy tudd, a többi lány ennél sokkal többre is képes, amikor sok szerencsét kíván.
- Igézően felvonta a szemöldökét.
Újra fölnevettem, és megütögettem a vállát.
- Hát, én nem vagyok a többi lány.
Imádni való mosollyal rázta meg a fejét.
- Nem, az biztos. - Elfordult, és felpattant a színpadra, én pedig annyira megszédültem,
hogy egy pillanatra meg kellett kapaszkodnom az asztalban.
A banda szokás szerint kitett magáért. Ilyenkor mintha megduplázódott volna a vendégek
száma, így nem maradt annyi időm Kellan játékát figyelni, mint szerettem volna. Azért a ren-
delések közötti szünetekben lopva vetettem felé egy-egy pillantást. Belebizseregtem, ahogyan
azon kaptam, hogy ő is engem figyel. Ha ez aggasztott is kicsit, gyorsan az agyam hátsó
felébe száműztem a gondolatot. Be kellett vallanom magamnak, hogy élvezem a figyelmét.
Halkan énekelgettem az ismerős dalokat, miközben kiszolgáltam a sok szomjas embert,
azután a koncert vége felé a banda eljátszott egy számot, ami fölkeltette a figyelmemet. Én
még nem hallottam, de a közönség Kellannel énekelt, úgyhogy régebbi szerzemény lehetett.
Vetettem egy pillantást Jennyre, aki szintén énekelt. A szöveg nem is lehetett volna
komolyabb, ahogyan Kellan arca sem. Teljesen átadta magát a szám hangulatának.
 - Láttam, mit tettél vele... Ismerem minden titkodat. Talán megtörted, de nem tart soká, te
sem tartasz soká. Csak összeszedi magát, míg elmúlik a fájdalom. Már nem tart soká,
angyalom.
Játék közben inkább koncentrált a gitárjára, mint a közönségére, én pedig nem tudtam
szabadulni attól az érzéstől, hogy nem egy képzeletbeli lányról énekel.
- Elvetted mindenét, nem hagytál neki semmit. Nem érdemelted a szerelmét - tudod te,
mit tettél? Rátalál magára, szabad lesz megint. Most már nem tart soká... se neki... se
nekem...
Hirtelen megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, hogy megöleljem, hogy
megnyugtassam. A szemem sarkából figyeltem, miközben kiszolgáltam. A dal végül
befejeződött, hogy egy vidámabb, tempósabb szám vegye át a helyét. Az arcáról nyom nélkül
eltűnt minden korábbi érzelem, de én akkor sem tudtam lerázni magamról a rossz érzést,
felindultságának emlékét.
- Sajnálom, bébi. - Denny bánatosan nézett rám, ahogy letelepedett az ágy szélére. Levette a
cipőjét, és megdörgölte a lábfejét.
- Semmi baj, Denny. Csak egy hétvége az egész. Tényleg, majd megoldom.
- Igazából csak egy éjszakát leszek távol. Másnap estére hazajövök, szerintem még
azelőtt, hogy elmész dolgozni. - Fölsóhajtott, és letette a lábát a szőnyegre. - Tényleg
sajnálom. Nevetséges ez az egész, csak azért kell nekem mennem a konferenciára, mert
Maxnek eszébe jutott, hogy Las Vegasba hivatalos egy legénybúcsúra. - Bosszúsan megrázta
a fejét. - Ha a bácsikája tudná, megnézhetné magát.
Megvontam a vállam.
- Akkor miért nem mondod el neki ?
Szikár mosollyal felém fordult, és megrázta a fejét.
- Nem akarom, hogy még jobban megkeserítse az életem. - Belesajdult a szívem, amikor
belegondoltam, hogy miért kellett elvállalnia ezt a pocsék melót. Ahogy ezt észrevette,
rögtön hozzátette: - Ne haragudj.
Megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle az emléket.
- Vagyis péntek reggel mész, és csak szombat késő este jössz vissza?
Közelebb jött, hogy mellém üljön az ágyra.
- Igen. Máris hiányzol. - Elmosolyodott, és odahajolt, hogy belecsókoljon a nyakamba.
A gondolataim kezdtek elkalandozni, ahogyan az ajka végigsiklott a bőrömön. Az egész
délutánt kettesben tölthetem Kellannel. Talán elmehetnénk valahová... egy távoli helyre, ahol
senki sem ismer minket, ahol nem kellene a négy fal közé zárva flörtölgetnünk. Szinte az
egész múlt hétvégéjét Dennyvel és velem töltötte. A belvárosban sétálgattunk, megmutatta a
kedvenc helyeit - és a kezemet szorongatta, ha Denny éppen nem nézett oda, sőt egyszer
kapkodva magához is ölelt. Titokban hosszú pillantásokat vetettünk egymásra, és
mosolyogtunk... megállás nélkül.
Denny ajkai lefelé indultak a nyakamon, ami kirángatott a kellemes emlékek sodrásából.
- Nem vagy éhes ? - húzódtam el. - Most az egyszer főzhetnék én. - Éreztem, hogy nem
igazán a vacsorát kívánja, de képtelen voltam ráhangolódni.
Összevonta a szemöldökét, de lassan visszavonult.
-Jó... persze.
- Oké. - Vidáman felpattantam, és homlokon csókoltam.
Vetettem egy pillantást Kellan szobája felé, ahogyan elhagytam a miénket, de hiába is
kerestem volna. A banda egy kis klubban játszott a Pioneer Square-en. Lázasan
gondolkodtam, hogyan mehetnék el anélkül, hogy fölkelteném Denny gyanakvását. Ma este
végre nem dolgoztam, és csak ritkán nyílt alkalmam, hogy máshol is lássam Kellant.
Eszembe jutott az egyetlen alkalom, amikor elmentem a Pengeélbe. A kisebb, meghittebb
közegben még nagyobb benyomást tett rám... nem mintha nem találtam volna mindig
csodálatosnak.
Felsóhajtottam, ahogyan leléptem az utolsó lépcsőfokról, és átmentem az üres nappaliba.
Olyan csöndesnek tűnt a ház nélküle. Szüntelenül játszott, dúdolhatott vagy énekelgetett.
Megtöltötte az otthonunkat a zenéjével, a jelenlétével. Ürességet éreztem, valahányszor
elment. Felötlött bennem, hogy azt mondom Dennynek, Jennyvel töltöm az estét... de ahhoz
túl sokat kellett volna hazudozni. Kezdve mindjárt azzal, hogy Jenny dolgozott, ha pedig
Denny elunja magát, és elmegy Pete-hez... jobb bele se gondolni.
Felsóhajtottam, ahogyan beléptem a konyhába, és kerestem valami ételt. Különben sem
akarok összevissza hazudozni. Az nem én vagyok. Kivárom a sorom, nemsokára újra látom
Kellant. Csaknem az egész hétvége a miénk lesz. Összeráncolt homlokkal gondoltam bele,
hogy miénk lesz egy teljes éjszaka is. Megráztam a fejem. Nem számít. Csak barátok
vagyunk. Nem hagyjuk, hogy ez megváltozzon.
Visszatért a mosolyom, ahogyan gondolatban elidőztem a Kellannel töltött utóbbi
napokon. Amíg kerestem valami vacsorának való kaját, hagytam, hogy a kellemes emlékek
újjáéledjenek bennem. Nemcsak a hétvégénk sikerült pompásan, Kellan egész héten édesen
és elbűvölően viselkedett. Mindennap elvitt a suliba, és elkísért a teremig. A lányok egy idő
után már az atóban várták, hogy egyszer végre belépjen, amitől nevethet- nékem támadt.
Tanítás után általában értem is jött, és vagy hazavitt, vagy Pete-hez, ha korábban be akartam
menni, hogy tanuljak egy kicsit. Általában nem akartam. Inkább tanultam vele a kanapén, bár
néha egyáltalán nem volt könnyű odafigyelni a Büszkeség és balítéletre, míg az ölében
feküdtem, és a hajamat cirógatta. Rendszerint azon kaptam magam, hogy meredten nézek a
szemébe, mire elnevette magát, és a könyvre mutatott. Akkor odaadtam neki, és rávettem,
hogy olvasson föl belőle. Készséggel megtette, hogy a hangja kis híján álomba ringasson.
Esküszöm, néha direkt olvasott olyan fojtott, érzéki hangon.
Denny csatlakozott hozzám a földszinten, miután végeztem, majd együtt
megvacsoráztunk. Elárult néhány részletet az előtte álló konferenciáról, míg én a
tanulmányaimról meséltem. A közgazdaságtanról képtelenül hosszú ideig társalogtunk -
igazából nem is kellett tanulnom rá, ezekből a beszélgetésekből sokkal többet megtudtam,
mint a könyveimből vagy a jegyzeteimből. Vacsora után Denny elmosogatott, míg én
fölvettem a megcsörrenő telefont. A nővérem jelentkezett, akivel az éjszakába nyúlóan
elcsacsogtunk. Alig várta, hogy eljöjjön hozzánk, és biztos akart lenni abban, hogy Kellan is
velünk tart bulizni. Felsóhajtottam, és magamba fojtottam bosszúságomat, míg rá nem tért
jelenkori hódításaira.
Még akkor is vele cseverésztem, amikor Denny odajött, és arcon csókolt, hogy jó éjszakát
kívánjon. Nem tudom, arra vártam-e, hogy Kellan hazatérjen a klubból, de még órákkal
azután is a telefonon lógtam, hogy Denny lefeküdt. Kellan végre hazatért, én pedig rögvest
magamhoz szorítottam, és elolvadtam meleg ölelésében.
- Szóval Denny kimenőt adott ma estére? - kérdezte Kellan, ahogyan az asztal fölött a
kezemet szorongatta, miközben kávéztunk.
Gyanakodva méregettem.
- Igen... holnap estig Portlandben lesz. Miért?
Lesütötte a tekintetét, valamit megrágott magában, majd megszólalt, anélkül, hogy
fölnézett volna.
- Maradj nálam ma éjjel.
- Minden éjjel itt vagyok nálad, nem ? - kérdeztem zavartan. Végtére is, egy fedélen
osztoztunk.
Fölnézett rám.
- Nem... úgy értem, aludj velem.
- Kellan! Te is tudod, hogy...
Félbeszakított.
 - Szó szerint gondoltam... hogy aludj velem az én ágyamban.
- Nevetve fogadta a gyanakvásomat.
Elvörösödtem és elfordultam, amitől csak még jobban nevetett. Végül sikerült úrrá
lennem a zavaromon, és újra a szemébe néztem.
- Szerintem ez nem a legjobb ötlet, Kellan.
Fölvetette az állát, és sugárzóan elmosolyodott.
- Miért nem? Teljesen ártalmatlan dolog, még a takaró alá se nézek be.
Felvontam a szemöldököm.
- Vagy ha ruhában aludnánk? - Egyáltalán miért adok esélyt a dolognak? Amikor
nyilvánvalóan nem jó ötlet.
- Felőlem... - Újra fölnevetett. - Ahogy csak akarod. - Megsimogatta a kézfejemet.
Elmosolyodtam a gondolatra, hogy az ő karjában aludhatnék el.
- Csakis így. - Összeráncoltam a homlokom. Tényleg nem jó ötlet... annyi minden üthet ki
balul. - És szólnod kell, ha túl keménynek érzed...
Elfordult, és pukkadozott a nevetéstől. Azonnal ráeszméltem, hogyan hangzott a
mondatom, és fülig elvörösödtem.
- Pontosan tudod, hogy értettem!
- Igen, tudom, hogy értetted - csóválta meg nevetve a fejét. - Úgy lesz. - Fölsóhajtottam. -
Tényleg imádni való vagy... ugye tudod ? - Hamisítatlanul őszintén beszélt, én pedig
mosolyogva sütöttem le a szemem.
- Oké... próbáljuk meg - suttogtam, miközben azt gondoltam, hogy ez tényleg nagyon-
nagyon rossz ötlet.
Denny valamivel később lejött, frissen zuhanyozva, a kezében sporttáskával. Máskor oly
meleg tekintetét színtelenné tette a szomorúság. Láthatóan nem szívesen ment el, ezért hosszú
csókkal búcsúztam tőle, hátha attól jobb kedvre derül. Halvány félmosoly játszott az ajkán,
amikor végül elindult. A gyomrom furcsamód nem rándult görcsbe, amikor láttam elhajtani.
Úgy döntöttem, nyilván azért, mert csak egyetlen éjszakára megy el - adott időre, nem úgy,
mint a múltkor. Azután Kellan mögém lépett, és átkarolta a derekam, hogy kinézzen velem a
konyhaablakon. Beleolvadtam a karjaiba, miközben azon tűnődtem, valójában miért nem
zaklat föl, hogy Denny elment.
Később Pete-nél megálltam, hogy letörölgessek egy asztalt, és csak hallgattam, ahogyan a
fiúk eljátszanak egy dalt, amit még sosem hallottam tőlük. Nemcsak ezt a számot, de ennyire
érzelmes számot se nagyon játszottak - a szövegében csupa olyan utalással, hogy „már nem
vagyok egyedül”, és „örülök, ha te velem vagy”. Belegondoltam, új nóta lehet-e, és
beleborzongtam a gondolatba, hogy Kellan írt egy dalt - csak nekem. Üdvözült mosollyal
törölgettem tovább az asztalt, és teljesen elvesztem a gondolataimban.
- Hű. - Jenny lépett mellém, mire ijedten fordultam hozzá. Elgondolkodva nézte a bandát.
Én is arra fordultam, hátha Kellan elfeledkezett magáról, és valahogy ránk terelte a gyanút,
de ő csak egy futó pillantást vetett felénk, másként a színpad körül álló lányokkal
flörtölgetett, mint mindig.
Megnyugodtam.
- Mi az ?
Jenny mosolyogva fordult felém.
- Biztosan Evan szerelmes megint.
- Ó... de miért? - kérdeztem kíváncsian.
Nevetett egy sort, mielőtt biccentett a színpad felé.
- Ez a dal... mindig ezt játsszák, ha belezúg valamelyik lányba. - Végighordozta tekintetét
a közönségen. - Vajon melyik lehet a szerencsés ?
Kezdtem visszatérni a földre.
- Hm... nem tudom. - Oké, akkor Kellan mégsem írt nekem dalt. Talán így a legjobb.
Tényleg semmi szükség arra, hogy itt ömlengjen nekem. Épp elég baj neki, hogy így
vonzódik hozzám (ki tudja, miért?), szerelemre már igazán nincs szükség. Amikor csak
barátok vagyunk. Barátok, akik egymás karjában alszanak. Összeráncoltam a szemöldököm.
Tényleg nem a legjobb ötlet...
- Van már fuvarod mára? - érdeklődött előzékenyen Jenny.
- Persze, Kellan majd hazavisz. - Elmosolyodtam, és próbáltam nem túl izgatottnak tűnni
a kilátás miatt. - Azért kösz.
- Oké. - Valaki jelzett Jennynek a bár túlsó végéről, mire udvariasan kimentette magát.
Fölvettem még néhány rendelést. Egy közelben ülő pár láthatóan először randizott. A férfi
iszonyú idegesnek tűnt, a nő bűbájosán szégyenlősnek. Megmosolyogtattak. Amíg a
bárpultnál vártam az italukra, Kellan a dal végére ért. Amikor meghallottam beszédhangját, a
színpad felé fordultam.
- Hölgyek... - A tömeg megvadult, mire elvigyorodott. - És persze urak. - Hátul elszórtan
hallatszott néhány kiáltás. - Köszönjük, hogy ma este is itt voltatok. - Kellan feltartotta a
mutatóujját. - Már csak egy van hátra, aztán összepakolunk. - Vetett felém egy diszkrét
pillantást. - Tudjátok, nagy terveim vannak ma estére. - Fölnevetett, mire a lányok hangosan
sikongatni kezdtek.
Rájuk kacsintott, és fogta a pólóját, aminek az aljával le szokta törölni a verítéket az
arcáról. A zsúfolt bárban rettenetesen megszorult a levegő. A mozdulat nyomán Kellan
fölfedte kőkemény hasának egy tekintélyes részét, mire a lányok teljesen begőzöltek.
Némelyik akkorát sikoltott, hogy ijedten rezzentem össze.
Rita a hátam mögül kurjongatott a színpad felé.
- Vedd le! Vedd le! Vúúúú!
Kellan megállt, és szélesen mosolygott rá, majd rám. A tömeg egészen lázba jött a
várakozástól. Kellan csak nevetett, majd egy pillanatra végignézett a fiúkon. Griffin
vigyorgott, Matt a homlokát ráncolta, Evan nevetett. Kellan vállat vont, és hirtelen lerántotta
a pólóját. Tátott szájjal néztem, ahogyan a feje fölé emelte és kinyújtózott, mintha nem is a
tömegnek játszana, csak odahaza, a hálószobája magányában nyújtózkodna lefekvés előtt.
A bárban meg lehetett süketülni. A korábbi sikolyok mind belefulladtak ebbe a zajba.
Rita vadul kurjongatott mögöttem, miközben meglepve láttam, hogy Jenny és Kate is a
pulthoz sétál, hogy a két oldalamon megállva csatlakozzon az éljenzők tömegéhez.
Még akkor is tátott szájjal meredtem a jelenetre, amikor Jenny nevetve hozzám fordult, és
megbökte a vállamat.
- Ó, ugyan már! Még te sem tagadhatod le, milyen dögös! Denny a barátod, de attól még
nem vagy agyhalott. - Elvigyorodott, és folytatta a sikoltozást.
Visszafordultam a színpad felé. Kellan épp akkor gyűrte be pólóját a nadrágja hátuljába.
Háttal állt a közönségnek, széles válla megcsillant a színpadi fényekben, én pedig hálát
rebegtem a sorsnak, hogy a körmeim által hagyott karmolások mostanra teljesen és nyom
nélkül begyógyultak. Még az emlékükbe is belepirultam.
Kellan Evannel beszélt, aki nevetett, majd bólintott. Azután kétszer megpörgette ujját a
levegőben, s ahogy rámutatott, Evan játszani kezdett. Vetettem egy gyors pillantást Mattre,
aki mosolyogva csóválta a fejét, majd kivárt néhány ütemet, mielőtt csatlakozott volna
Evanhez.
Kellan visszafordult a mikrofonhoz, hogy bámulatos mellizmai láttán a tömeg újra
őrjöngeni kezdjen. Egyik kezével megragadta a mikrofont, a másikkal beletúrt a hajába,
miközben izmai szemet gyönyörködtetően táncoltak. Griffin is bekapcsolódott, mire
ösztönösen vetettem felé egy pillantást. Nevetnem kellett. Persze ő sem habozott levetni a
pólóját, minden alkalmat megragadott a magamutogatásra.
Griffin odafigyelt az alakjára, a tetoválásai is vonzották a tekintetet, de így sem ért Kellan
tökéletességének közelébe. Rita, Kate és Jenny tekintete egyformán Kellan testére tapadt,
néhány percig fittyet hányva az összes vendégre, mire úgy döntöttem, én is megengedhetek
magamnak ennyi szórakozást. Kellan mély, búgó hangon kezdte a számot, amitől borzongás
szaladt végig a hátamon. A dal fokozatosan lett egyre elevenebb. A közönség láthatóan
imádta, akár a rock félmeztelen istenét, és gyorsan átadta magát a táncnak, éneknek. A
refréneknél Kellan megragadta, és a közönség felé nyújtotta a mikrofont, a mozgás pedig
bámulatos dolgokat művelt a testével, amitől csak még hangosabbá váltak a sikolyok.
Kate és Jenny önfeledten kurjongatott, amikor pedig táncolni kezdtek, én is csatlakoztam
hozzájuk, és mindnyájan teli torokból nevettünk. Pete kidugta fejét a konyhából. Azt hittem,
haragudni fog, amiért félig csupaszon látja Kellant, de ő csak végigmérte a tomboló
közönséget, és elégedett mosollyal vonult vissza az irodájába.
Kellan elérkezett ahhoz a részhez, ahol a szövegben vissza-visszatért a kérdés: „Még
tényleg nem elég?”Kellan itt játékosan
286
a füléhez emelte kezét, a közönség pedig válaszként egy emberként üvöltött fel. Kellan maga
is bele-belenevetett a szövegbe, és szemlátomást remekül érezte magát. Örömmel néztem
sikerét.
Tekintetem önkéntelenül a sebet kereste az oldalán. Még ebből a távolságból is láttam a
rózsaszín heget; a kés nyoma alighanem örökre megmarad. Keze hirtelen lesiklott a hasán és
a farmerja elülső részén, ami teljesen más irányba terelte a gondolataimat.. Gyakorlottan
mozgott, nyilván végig se gondolta, mit csinál.... de akkor is... dögös volt. Iszonyú dögös.
Elvörösödtem, ahogy mesés testével kapcsolatos emlékeim az agyamba tolultak:.
Elérkezett az utolsó refrénhez, ahol Matt és Griffin kiesett, csak ő és Evan maradt. Kellan
visszafogta a hangját, ettől a szavai még igézőbbekké váltak, ahogyan mélyen a szemembe
nézett.
- Tudom, hogy van itt még valami... tudom, hogy többet akarsz. Csak mondd... és minden
a tiéd.
Ezt csak egyetlenegyszer énekelte el, azután Matt és Griffin újra csatlakozott, ő pedig
fölemelte a hangját, ahogyan tekintete végigsöpört az őt istenítő tömegen. Vetettem egy
lopott pillantást Kate-re és Jennyre, de ők csak nevetgéltek és táncoltak, nem figyelitek föl a
rám szegezett pillantásra. Belegondoltam a szövegbe. Mégiscsak le kellene mondanom a ma
éjjelt ? Tényleg nem a legjobb ötlet, különösen nem azután, hogy láttam hihetetlen testét a
színpadon. Nevetve haraptam be az ajkam. A nővéremnek kellene itt lennie, gondoltam, ő
aztán élvezné a bulit. Hirtelen nagyon is örültem, hogy nincs itt.
A dal véget ért, Kellan fanfárszóló közepette mélyen meghajolt, majd nevetve visszahúzta
a pólóját. Griffin ebben nem követte a példáját. A közönség lehurrogta Kellant, amiért
befedte csodálatos testét, különösen Rita tiltakozott, de ő csak nevetett, és a fejét rázta. Kate
és Jenny kuncogva tért vissza a vendégekhez. . Egy pillanatig még elnéztem Kellant - épp
elég ideig, hogy észrevegyen, és tündöklően rám mosolyogjon, mielőtt leugrik a színpadról,
hogy a rajongók azonnal körüldongják.
A szívem már kétszeres ütemben zakatolt, mire kivittem az italt az első randizóknak.
A műszak végén felkaptam táskámat az öltözőben, majd elköszöntem Kate-től és
Jennytől, akik épp akkor toppantak be. Ahogy kiléptem a bárba, kiszúrtam Kellant, amint
nekem háttal ülve Sammel társalgott. Szívem a torkomban dobogott; hirtelen nagyon is
nyugtalanná tett a tudat, hogy nemsokára kettesben maradok ezzel a bámulatos fickóval.
Felém fordult, amint észrevett, és melegen elmosolyodott. A mosolyából merítettem annyi
erőt, hogy odasétáljak az asztalához.
- Kész vagy ? - kérdezte szokványos hangon, arcán mégis óriási vigyorral.
- Ja - sikerült kipréselnem magamból.
Fölállt, és nevetgélve elfordult, hogy elköszönjön Samtől. Azután a derekamra tette kezét,
a bejárati ajtóhoz vezetett, és visszaintett az önelégülten vigyorgó Ritának.
 - Jó volt a mai műsor, Kellan - jegyezte meg Rita sokatmondóan. Kellan köszönetképp
biccentett felé, és esküszöm, hogy hallottam, amint Rita azt motyogta maga elé: „Rád fogok
gondolni közben.”
Elpirultam, de Kellan nem hallotta meg, vagy csak nem figyelt rá. Amint kiértünk,
megragadta a kezem, és az autójához vezetett, miközben az utolsónak játszott dalt dúdolgatta.
Élvezet volt hallgatni az előadását, én mégis homlokráncolva néztem.
Felém fordult, és azonnal abbahagyta az éneklést, hogy az arcán elbűvölő mosoly jelenjen
meg.
- Mi az?
Látványosan duzzogni kezdtem.
- Erről már egyszer beszéltünk... hogyan illik viselkedni a színpadon...
Fölnevetett, és eljátszotta a sértett ártatlanságot.
- Miért, mi a baj ezzel? - A bár felé mutatott. - Szinte végig föl voltam öltözve. - Kitért
előlem, ahogy megpróbáltam oldalba bökni. Még mindig nevetve szaladt hozzám, és kapott
föl. Sikongattam, és izegtem-mozogtam, de ő szorosan tartott.
Miután letett, hátulról átkarolta a vállam, és egymáshoz simultunk, úgy botladoztunk a kocsi
felé. - Pete kedvéért csináltam - súgta hirtelen a fülembe.
Megtorpantam, mire kis híján földöntött. Meglepetten fordultam felé.
- Ó! - Nem tudtam, hogy Pete... szóval hogy szereti így látni Kellant.
Egy pillanatra zavartnak tűnt, azután látta döbbent arckifejezésem, leengedte a karját, és
hátrálni kezdett, miközben valósággal meggörnyedt a nevetéstől.
- Istenem, Kiera! Nem, dehogy! Nem így értettem. - Kitörölte a könnyeket a szeméből, és
fölsóhajtott. - Alig várom, hogy ezt elmondhassam Grifíinnek. - Újra nevetni kezdett.
Fülig elvörösödtem, és átkozottul ostobának éreztem magam, majd határozottan
bosszantani kezdett, hogy ilyen jól mulat a félreértésen. Fölfigyelt vészjósló arcomra, és
próbálta összeszedni magát, de nem tudta megállni kuncogás nélkül.
- Á... és még nekem van piszkos fantáziám. - Nevetgélve karolta át újra a derekamat.
Összeráncoltam a homlokom, mire felfújta az arcát, és zajosan kiengedte a levegőt, ahogyan
próbált komolyságot erőltetni magára.
Hosszú idő után sikerült normális hangon megszólalnia.
- Nem láttad, hogyan reagáltak rá? Figyeld csak meg, holnap este kétszer ennyien
lesznek. El kell majd küldeni embereket. Sokat segítettem neki, Kiera. - Megvonta a vállát,
azután lágyan ringatódzni kezdett, a karján velem.
- Ó... hát így már mindjárt más. Te behozod az embereket, ő több pénzt keres, neked
nagyobb lesz a közönséged, és persze te is többet keresel...
Elvigyorodott.
- Valahogy úgy.
Elmosolyodtam, és végre láttam, ahogy az ő lélegzete állt el.
- Akkor nincs más választásom, engednem kell. - Gondolkodás nélkül arcon csókoltam, ő
pedig azonnal visszacsókolt.
Meglepetten hunyorogtam, de ő csak önelégülten vigyorgott.
- Ha te megszegheted a szabályt... akkor én is. - Azzal rám kacsintott, és az autó felé
terelt.
- Ma nagyon föl vagy pörögve... - jegyeztem meg, ahogy beültünk.
Széles mosoly jelent meg az arcán.
- Nem mindennap esik meg, hogy együtt alszom egy ilyen gyönyörű lánnyal.
Elpirultam. Egyformán jólesett, hogy gyönyörűnek talál, és az a tudat, hogy szabadon
válogathatna a tényleg gyönyörű lányok között, akik nyilván nem is vonakodnának ennyire.
Egyáltalán, minek vesztegeti rám az idejét ?
Elindította az autót, majd ahogy feltűnt neki fura arckifejezésem, megzavart a
tűnődésben.
- Helló, azt mondtam, együtt alszunk, nem dug...
- Kellan! - szakítottam félbe még idejében.
Megakadt a szónál, majd kapkodva próbált kitalálni egy másikat.
- Dug...du... dumálunk. - Vetett rám egy Helló, ártatlan vagyok pillantást.
Nevetve közelebb húzódtam az ülésen, és hozzá simultam, hogy a vállára hajtsam a
fejem. Néma csöndben manővereztünk ki a parkolóból. Azután föltettem a kérdést, ami már
korábban megfogalmazódott bennem.
- Szóval... kibe szerelmes Evan?
Szívfájdítóan gyönyörű mosoly áradt szét az arcán.
- Ki tudja... akárkibe. - Lenézett rám. - Miért? Kitől hallottad?
Összeráncolt szemöldökkel fogadtam látszólagos tudatlanságát.
- Jenny mondott valamit.
- Oké, akkor majd megkérdezem tőle. - Visszafordult az út felé. - Én nem hallottam
semmit. - Egész úton hazafelé ezen a kijelentésen töprengtem.
Talpig felöltözve másztam be az ágyába. Ami azt illeti, szükség esetére még egy plusz
melegítőt is fölvettem, amit roppant szórakoztatónak talált, de azért ő is ruhában huppant le
mellém a takaróra. Kicsit ostobán éreztem magam az egész miatt. Fura dolog ruhában
lefeküdni, de még furább, ha valaki a takaró rossz oldalán alszik. Felötlött bennem, hogy
szólok neki, amikor hirtelen mellém hemperedett, föltette lábát az enyémre, és átkarolta a
derekam. Akkor döntöttem el, hogy minél több réteg van közöttünk, annál jobb. Mert ez
tényleg nem a legjobb ötlet...
Átnyúlt fölöttem, és lekapcsolta az éjjeli lámpát. Azonnal fojtogatónak éreztem a
sötétséget és a levegőben izzó feszültséget. Nem hallottam mást, csak halk lélegzését meg az
én hangos szívdobogásomat. Éreztem, ahogy lehajtja a fejét a közvetlen közelemben, lábával
és karjával szorosan magához von, ahogy a fülembe szuszog. Az egész kezdett túl... meghitté
válni. Kellett egy perc szünet.
- Kellan...
- Igen? - A hangja fojtottan, sejtelmesen csengett a fülemben. A borzongás végigfutott a
gerincemen.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy felé forduljak, és megkeressem az ajkát. Nem, ez
egyáltalán nem jó ötlet.
- Ha megkérnélek, visszakapcsolnád a lámpát?
Hallottam a kuncogását, de őt magát még most sem láttam.
Éreztem, ahogy újra átnyúl fölöttem, azután a szobát elárasztotta a vakító fényár. Hirtelen
minden visszatért a normális mederbe: többé nem éreztem a közöttünk pattogó szikrákat,
csak közelségének meghitt melegét.
- Így már jó? - kérdezte szinte játékosan, ahogyan visszafeküdt, és újra hozzám bújt.
A hátamon maradtam, úgy néztem rá, míg ő lassan felkönyökölt, hogy végigmérjen.
Órákra el tudtam volna veszni szemének lágy, simogatóan békés kékjében. Kényszerítenem
kellett magam, hogy valami másra koncentráljak, ezért kiböktem a legelső dolgot, ami az
eszembe jutott.
- Neked ki volt az első ?
Értetlen pillantást vetett rám.
- Mi ? Miért ?
Próbáltam leplezni zavaromat, amiért ezzel a kérdéssel álltam elő, és igyekeztem
nyugalmat erőltetni magamra.
- Hát, te is megkérdezted, hogy állok Dennyvel...
Mosolyogva nézett le a takaróra.
- Igen, ez igaz. - Visszanézett rám. - Ne haragudj... tényleg semmi közöm nem volt
hozzá...
Visszamosolyogtam rá.
- Ne kerüld meg a választ. - Valójában örültem, hogy annak idején föltette a kérdést, mert
most nagy hasznát vettem.
Elmosolyodott, majd egy pillanatra elgondolkodott. Fölhúztam a szemöldököm: ennyit
kell gondolkodnia rajta? Arckifejezésem láttán elnevette magát.
- Oké, egy lány volt a szomszédból... tizenhat éves, ha jól emlékszem, és nagyon szép.
Valamiért megkedvelt... - Elmosolyodott, és vállat vont. - Az egyik nyáron volt, de csak
néhányszor találkoztunk.
- Miért... mi történt? - kérdeztem halkan.
Fölemelte a kezét, hogy ujjaival végigsimítson a hajamon.
- Teherbe esett, és el kellett költöznie az egyik nénikéjéhez, hogy nála szülje meg a
gyereket.
Megpördültem, hogy szembenézzek vele.
- Micsoda?
Fölnevetett, és lágyan megérintette az orromat.
- Csak vicceltem, Kiera.
Hanyatt löktem a párnákra, és rámordultam:
- Ez nem volt szép.
Újra felkönyökölt.
- Akkor is bevetted. Szépeket gondolhatsz rólam. - Halkan felsóhajtott, és egy pillanatig
végtelenül szomorúnak tűnt. - Nem vagyok szörnyeteg, Kiera. - Komoly hangon beszélt.
Én is felkönyököltem.
- Azért angyal se vagy, Kyle. - Szárazon elmosolyodtam, ami viszonzásra talált nála. -
Szóval, igazából mi történt ?
- Semmi különös. Ősszel visszament az iskolába, ahogy én is. - Megvonta a vállát. -
Különváltak az útjaink...
Zavartan néztem rá.
- Mintha azt mondtad volna, hogy a szomszédban lakott. Miért jártatok külön iskolába?
- Nem voltunk egyidősek. - Vetett rám egy üres pillantást.
Próbáltam megérteni, mire utal.
- De ha ő tizenhat volt... mennyi voltál te?
Furán nézett rám.
- Nem tizenhat... - suttogta.
-De...
- Ideje aludni, Kiera... nagyon késő van. - Szinte hallottam, ahogyan az ajtó az orromra
csapódik, de ez sem gátolt meg abban, hogy fejben tovább számolgassak. Ha nem vele járt
középiskolába, akkor a legjobb esetben is csak tizennégy lehetett. A szívem belesajdult a
gondolatba.
Elődugtam egyik kezem a takaró alól, és megszorítottam az övét, amiért megjutalmazott
egy meleg mosollyal. Mindketten lehajtottuk fejünket a párnára, azután kinyújtotta a karját,
hogy a mellkasához vonjon. Elégedetten sóhajtottam fel, ahogyan hallottam ütemes, lassú
szívverését. Könnyedén meg bírja állni, gondoltam. Talán mégsem annyira rossz ez az ötlet.
Mindkét karjával átölelt, hogy egyik kezével a hajamat, a másikkal a hátamat simogassa.
Meleg, jóleső érzés töltött el. Elmosolyodtam, és még közelebb fészkeltem magam hozzá.
Éreztem, ahogyan megpuszilja a fejem búbját. Ennyi még belefér... aránylag biztonságos és
teljességgel ártatlan. Ujjaim végigszaladtak a sebhelyén, majd követték a mellkas ívelt
vonalát. Még az anyagon keresztül is éreztem a kidolgozott izmokat. Éreztem azt is, hogy
gyorsulni kezd a szívverése, ahogy fölsóhajt, és még szorosabban ölel magához.
Fölnéztem rá. Az arca még mindig éteri nyugalmat tükrözött, ahogyan elragadóan figyelt.
 - Kellan, talán mégsem kellene...
- Jól vagyok, Kiera... most már aludj - suttogta gyöngéd mosollyal.
Ellazultam, bár inkább a vállához simultam a mellkasa helyett. Elkaptam a kezét,
amelyikkel a hátamat simogatta, és összefűztük az ujjainkat, azután az egymásra kulcsolt
kezekre fektettem arcomat. Boldogan fölsóhajtott, és még egy csókolt lehelt a fejemre.
- Kellan...?
- Tényleg jól vagyok, Kiera...
Fölnéztem az arcára.
- Nem, csak azon gondolkodom... miért akartad ezt az egészet? Te is tudod, hogy nem
vezet sehová... miért vesztegeted rám az időd?
Hátrébb húzódott, hogy jobban rálásson az arcomra.
- Nem lehet elvesztegetett idő, amit veled töltök, Kiera. - Puhán ejtette a nevemet, mintha
a hangjával a simogatni akarna. - Ha csak ennyi jut nekem belőled... - Szomorúan elmoso-
lyodott, és hagyta, hogy a szavai szinte koppanjanak.
Nem tudtam levenni a szemem szívfájdítóan tökéletes arcáról. Eszembe jutott minden
érintés, minden szó... Ha csak ennyi jut neki belőlem, azzal is megelégszik. Vajon ezt akarta
mondani? Belesajdult a szívem. Nem akar nekem fájdalmat okozni... akkor én miért okozok
neki ? Egyszerűen csak kíván, vagy törődik is velem? Eleresztettem a kezét, és
megsimogattam az arcát. Olyan szomorúnak tűnt. Utáltam, amikor így kellett látnom...
Hirtelen előrehajolt, és megcsókolta a szám szélét, a pillanat törtrészére végigsiklott alsó
ajkamon, azután nem moccant, csak a lélegzését éreztem a nyakamon. A döbbenettől reagálni
sem tudtam; hüvelykujjammal tovább simogattam az arcát. Visszafojtott lélegzettel vártam.
Végül lágyan megcsókolt. Először az államon, majd a nyakamon. Keze besiklott a takaró alá,
és rátalált a derekamra, hogy közelebb vonjon. Egyre élesebben vette a levegőt, miközben
halk nyögés tört fel a torkából, és ajka lefelé indult a nyakamon. Ujjai megfeszültek és
elernyedtek a bőrömön, azután szája elvált a nyakamtól, már csak a homlokunk ért össze.
Sekélyes légzéséből és elkínzott arcából ítélve súlyosan átlépte a határt.
- Kiera...? - Keményen küzdött, hogy megőrizze az önuralmát.
Az arca, ajkainak emléke a bőrömön... megdermesztett. Esélyt adott a visszavonulásra, de
én nem tehettem mást, csak meredten néztem a szemét, ahogyan megtelik szenvedéllyel, és
ajkai újra felém közelednek. Tekintete a szememről a számra rebbent, majd vissza.
Megigézett ez a gyötrő vágyakozás.
Ujjaim maguktól indultak el, hogy végigfussanak a hihetetlenül puha, félig nyitott
ajkakon. Fölsóhajtott, és lehunyta a szemét, miközben a légzése tovább gyorsult. Ajkán
felejtettem az ujjam, hogy amikor összeér a szánk, a kezem elválasszon minket, és anélkül
csókolózzunk, hogy az ajkunk összeérne. Közben messze túlléptük a határt. Véget kell
vetnem ennek. Ki kell jutnom ebből a szobából. Ez mégiscsak rettenetes ötlet...
Mégsem tudtam moccanni. A légzésem az övével együtt gyorsult. Lágyan, még most is
csukott szemmel csókolgatta ujjaimat. Még néhány pillanat igazán nem árthat, győzködtem
magam. Végtére is nem csinálunk semmi rosszat. Keze átsiklott a derekamról a csuklómra.
Kezdte lehámozni ujjaimat az ajkáról.
- Érezni akarlak...
Félig félrevonta kezem, és felső ajkamhoz préselte forró száját. Ekkor tértem magamhoz.
Olyan messzire toltam magamtól, amennyire csak tudtam, miközben kapkodva kimásztam az
ágyból. Zihálva ült fel, míg én rémülten eszméltem rá, hogy levegő után kapkodok.
- Annyira sajnálom, Kiera. Én nem... - Nagyot nyelt, ahogyan próbált úrrá lenni
lihegésén.
- Nem, Kellan... ez tényleg nem jó ötlet. Visszamegyek a szobámba. - Rámutattam. -
Méghozzá egyedül.
Kezdett fölkelni.
 - Ne... várj... jól vagyok, csak adj egy percet. El fog múlni...
Föltettem mindkét karom.
- Ne... kérlek, maradj itt. Én nem... nekem ez nem megy. Kis híján megtettük, Kellan.
Nem bírunk magunkkal. - Az ajtóhoz hátráltam.
- Várj, Kiera... viselkedni fogok. Ne... ne így legyen vége... - Olyan végtelen bánatot
láttam a tekintetében, hogy megtorpantam.
- Most egyedül kell lennem. Holnap majd beszélünk, rendben?
Bólintott, és nem szólt többet, így elfordultam és távoztam, miközben magamat
ostoroztam. Mégis mit hittem, mi fog történni? Micsoda ötlet... micsoda rettenetesen hülye
ötlet. Bárhogyan érzek is, csak fájdalmat okozok mindhármunknak.
Az éjszaka hátralévő részében jórészt a mennyezetet bámultam, miközben azon tűnődtem,
hogy ő mit gondolhat és csinálhat... alszik-e már... talán csöndben visszalopódzhatnék mellé
az ágyba... Amikor végül elaludtam, ő szerepelt eleven és magával ragadó álmomban is.
Álmomban nem menekültem el az ágyából. Álmomban mindent tettünk, csak nem aludtunk.
Másnap kora reggel bekopogott az ajtómon, és kinyitotta, amikor válaszoltam. Belépett a
szobába, és leült az ágy szélére. Más ruhát viselt, máris tökéletesen festett.
- Jó reggelt - köszönt csöndesen. - Haragszol még rám?
- Nem... - Akkor se hagyhattam, hogy ott üljön az ágyamon. Az éjszaka és az életszerű
álom emlékétől még most is gyöngének éreztem magam. - Nem szabadna itt lenned, Kellan.
Ez tisztességtelenség Dennyvel szemben.
Nevetgélve fordította el a fejét.
- Te azt gondolod, hogy azok után, amit tettünk, éppen az zavarná a legjobban, hogy az
ágyára ülök? - Ahogy visszafordult felém, fagyos pillantást vetettem rá. - Bocs... tényleg. -
Föltartott kezekkel elhátrált, majd megállt az ajtóban. - így már oké?
Ostobán éreztem magam, ahogy fölültem az ágyban. Persze igaza volt, de akkor is...
- Igen, köszönöm.
Felsóhajtott, én meg csak meredten néztem, ahogyan ott áll az ajtóban.
- így nem tudunk beszélgetni - jegyezte meg csöndesen, azzal felém nyújtotta a karját.
Sóhajtozva odaléptem hozzá, és megfogtam a kezét. Mosolyogva vezetett le a földszintre,
miközben magyarázkodni kezdett.
- Sajnálom, ami az éjjel történt. Igazad van, tényleg nem volt túl jó ötlet. Azért egy próbát
megért. - Reménykedve fordult felém, mintha elismerést várna, amiért legalább megpróbálta.
Elgyötört sóhajjal néztem rá.
- Ez nem játék, Kellan...
Megállt a lépcső aljában, és visszanézett rám.
- Tudom, Kiera. - A tekintete és a hangja egyformán komolyságot sugallt.
Átkaroltam a nyakát, amitől láthatóan megkönnyebbült.
- Akkor többet ne kísértsük a sorsot. - Még én sem álltam készen erre. - Ne feledd, fő az
ártatlanság.
Elmosolyodott, és leemelt az utolsó lépcsőfokról, hogy maga mellé állítson.
- Oké, akkor ártatlanok leszünk. Semmi gond.
Szélesen mosolyogva megfogta a kezem, és a konyhába vezetett. Magamban nagyot
sóhajtottam. Tényleg nem volt jó ötlet. Tisztára bolondot csináltam magamból.
 14.FEJEZET
A fordulópont

Úgy döntöttünk, szabad szombatunkon felvonatozunk északra. Még sosem ültem vonaton,
eleinte kicsit ideges is voltam emiatt, amíg Kellan meg nem fogta a kezem. Azután csak
hozzásimultam az ülésen, és néztem, ahogy elsuhan a táj a kellemesen ringatózó szerelvény
ablakai előtt. A távoli hósapkás hegycsúcsok és buján zöldellő erdők fenséges látványt
nyújtottak. Imádtam itt lenni. Még csak néhány hónapot töltöttem ebben az államban, de
máris rajongtam érte. Egy turisták által kedvelt kisvárosban szálltunk ki, és kéz a kézben
sétálgattunk. Nem kellett attól félnünk, hogy meglátnak, ezért nem is vigyáztunk annyira,
mint egymás társaságában szoktunk.
Gyakran megálltunk, hogy elnézzük a mellettünk hömpölygő folyót, vagy bekukkantsunk
egy-egy régiségboltba, ilyenkor mindig szorosan magához ölelt, én pedig hozzásimultam,
hogy átadjam magam melegségének és gyöngédségének. Az utolsó, ágyban töltött éjszaka óta
valami (megint) megváltozott közöttünk. Nem tudtam, pontosan mi, de a tekintetünk
hosszabb időkre egybefonódott, és az érintéseink - noha kínosan odafigyeltünk, hogy ne
szegjük meg a szabályokat - egyre meghittebbé váltak. Megint kezdtek elmosódni a határok.
Ez nyugtalanított. És izgatott.
Végül visszatértünk délre, hogy este elmehessek dolgozni. Nagyot sóhajtottam, amint újra
feltűnt előttünk Seattle. Felszabadítónak találtam, hogy végre leplezetlenül együtt lehettünk,
nem kellett bujdokolnunk senki elől. Élveztem a kis kiruccanásunkat... annál is inkább, mert
tudtam, hogy egyhamar nem fog megismétlődni. Fölnéztem az arcára, ahogyan kifelé kémlelt
az ablakon. A homlokát ráncolgatta, és azt a benyomást keltette bennem, hogy ő is
ilyesmiken töpreng. Elnéztem, ahogyan a napfény visszatükröződik a szemében, ahogyan
feloldja sötétkékjét. Mosolyogva állapítottam meg újra, hogy milyen gyönyörű. Amikor
lenézett rám, és viszonozta a mosolyomat, erős kísértést éreztem rá, hogy megcsókoljam.
Inkább sietve félrefordítottam a fejem, és lehunytam a szemem.
- Minden rendben? - kérdezte.
- Csak elfogott a szédülés... a vonat mozgásától. Mindjárt elmúlik. - Nem is értettem,
miért hazudok neki. Ő aztán biztosan megértené, ha elmondanám neki az igazat. Talán túlsá-
gosan is megértené, és az előző éjszaka után nem esküdtem volna meg rá, hogy nem próbálna
előnyt kovácsolni a helyzetből. Amikor nekem arra lenne szükségem, hogy egy kis levegőhöz
jussak.
Lehunyva tartottam a szemem, amíg a vonat meg nem állt. Egyszerűen nevetségesnek
találtam, hogy ennyire vonzódom hozzá. Miután összeszedtük magunkat, egyenest bevitt
Petehez. A bárban maradt, amíg megérkezett a banda többi tagja, azután belekezdtek a
műsorba. Kellan jól becsülte fel előző esti „előadásának” hatását: a hely zsúfolásig megtelt,
egész este meg sem álltam. A nap végére teljesen kimerültem. Ezúttal Jenny vitt haza, ami
sebzett tekintetéből ítélve nem esett túl jól Kellannek - Denny azonban mostanra hazaért, s
még ha aludt is, nem akartam Kellannel együtt érkezni. A jól sikerült hétvége után úgy
éreztem, mintha iránta érzett vonzalmam a homlokomra lenne írva. Nem akartam
kockáztatni, és mertem remélni, hogy nem bántottam meg túlzottan Kellant.
Denny valóban előttem ért haza. Kellant nem láttam, amitől kissé nyugtalanul indultam
föl az emeletre. Denny az ágyon ülve tévézett, amíg rám várt.
- Helló, bébi - köszöntött meleg, bár kissé elcsigázott hangon, ahogy felém tárta a karját.
Próbáltam nem tudomást venni a pangó ürességről, hogy vége a Kellannel töltött szabad
időnek (különben meg hol járhat ilyenkor?), s miután visszanyeltem feltörő sóhajomat, fel-
másztam az ágyra, hogy Denny karjába fészkeljem magam. A hátamat simogatta, mialatt
beszámolt az utazásáról. A mellkasán aludtam el, talpig felöltözve, miközben ő a
konferenciáról és a bunkó főnökéről mesélt. Mielőtt az álom elragadott, még hallottam,
ahogyan kérdő módban a nevemet ismételgeti, de a hétvége túlságosan kifárasztott ahhoz,
hogy válaszoljak. Mély álomba zuhantam, és mertem remélni, hogy Dennyt sem bántom meg
túlzottan.
Néhány nappal később Kellannel újra kettesben lehettünk az iskola után, mielőtt
indulnom kellett dolgozni. Egymás mellett ültünk a füvön a félreeső kis zugban, amit immár
a „mi” parkunknak hívtunk. Az órák között is gyakran találkoztunk, néha pedig utánuk is. Ha
esett, a kocsiban maradtunk, és hallgattuk a rádiót, ha nem, elővettük a csomagtartóból a
takarónkat, és leheveredtünk. Ma is sütött a nap, de a levegő hideg maradt, ezért a park szinte
teljesen kiürült. Kellannel egymáshoz bújtunk a takarón a ropogós pázsiton, s miután
megittuk a kávénkat, kabátunkba burkolózva élveztük a hűvös napsütést és egymás meleg
közelségét.
Kellan az ujjaimmal játszadozott, ajkán halvány mosollyal. A kíváncsiság felülkerekedett
a józan eszemen, ezért halkan rákérdeztem:
- Az a dal, amit a múlt hétvégén játszottatok... az a lassú... igazából nem is egy nőről szól,
ugye ? - Meglepetten nézett rám. - Denny - magyaráztam. - Ő mesélte, milyen volt, amíg
nálatok lakott. Az a dal rólad szól, igaz? Rólad és a papádról?
Bólintott, és elnézett a néptelen park felé. Nem válaszolt.
- Akarsz beszélni róla? - kérdeztem félénken.
Még most se nézett a szemembe.
- Nem - felelte halkan.
Megsajdult a szívem a gyötrelemtől, amit okoztam. Utáltam magam, amiért szóba hoztam
az egészet, de annyira vágytam rá, hogy végre megnyíljon.
- Azért elmondod?
Felhorkant, azután lenézett a fűre. Kitépett egy szálat, és szórakozottan pörgette az ujjai
között. Csak lassan fordult felém. Megfeszültem, és arra számítottam, hogy dühös lesz rám,
de amikor végre találkozott a tekintetünk, nem láttam mást, csak az évek óta halmozódó
bánatot.
- Nincs mit mondanom, Kiera. - Halkan, érzelmektől fojtott hangon beszélt. - Ha Denny
elmondta, amit látott, amit értem tett, akkor nagyjából mindent tudsz.
Nem akartam annyiban hagyni a dolgot.
- De azt nem tudom, te hogyan élted meg. - Néma csöndben nézett, csak a tekintetével
könyörgött, hogy ne faggassam tovább. Én mégis megtettem, akármennyire gyűlöltem
magam érte. - Gyakran bántott ?
Félrekapta a tekintetét, nagyot nyelt, majd lassan bólintott.
- Nagyon? - Mintha a kis bántás nem lenne bántás, gondoltam bosszúsan, amiért ilyeneket
kérdezek. Hosszú ideig nem moccant, és amikor már azt hittem, nem is fog válaszolni, még
egyszer megbillentette a fejét.
- Kiskorod óta ? - Egyetlen kimért biccentés. A szeme fényesen csillant fel.
Nagyot nyeltem, és erőszakkal próbáltam gátat vetni a fájdalmas kérdéseknek, amelyekre
láthatóan nem akart válaszolni.
- A mamád nem próbálta leállítani... megvédeni téged?
Ahogy lassan megrázta a fejét, egy könnycsepp gördült le az
arcán.
Az én könnyeim is kicsordulással fenyegettek. Kérlek, fejezd már be, könyörögtem
magamnak. Csak fájdalmat okozol neki.
- Véget ért, amikor Denny elment? - suttogtam, utálkozva minden egyes szó miatt.
Visszanyelte a könnyeit, és újra megrázta a fejét.
- Csak rosszabb lett... sokkal rosszabb... - suttogta, ahogy végre rátalált a hangjára. Újabb
könnycsepp csordult ki a szeméből, hogy megcsillanjon a napfényben.
Egyszerűen nem értettem, hogyan tehet egy szülő ilyesmit a gyerekével, hogyan képes
egy anya megengedni mindezt, amikor még az életét is föl kellene áldoznia érte.
- Miért ? - bukott ki belőlem akaratlanul is a kérdés.
Kellan kifejezéstelen tekintettel válaszolt:
- Őket kérdezd.
Most már az én könnyeim is eleredtek, ő pedig látta ezt. A nyakára fontam a karomat, és
szorosan magamhoz öleltem.
- Annyira sajnálom, Kellan - suttogtam a fülébe, ahogyan erőtlenül viszonozta az ölelést.
- Minden rendben, Kiera... Ez régen történt. Már nem bánthatnak.
A reakciójából ítélve ez nem tűnt egészen igaznak. Magamhoz szorítottam, és éreztem,
hogy egész testében megrázkódik. Amikor elhúzódott, az arca nedvesen csillogott.
Megtörölgettem, és a tenyerembe fogtam, ahogy meredten néztem, és próbáltam elképzelni,
milyen szörnyű lehetett a gyerekkora - milyen szörnyű lehetett az a fájdalom. Hiába
próbálkoztam, amíg az én boldog gyerekkoromról csupa csodálatos emléket őriztem. A
szüleim talán túlságosan sokat aggódnak, de ettől még melegszívű és gyöngéd emberek.
Szomorúan nézett rám, miközben újabb könny buggyant ki a szeméből, és iramodott
végig az arcán. Közel hajoltam, és lecsókoltam a bőréről. Ahogy visszahúzódtam, elfordította
a fejét, és a szánk átsiklott egymáson.
Annyira együtt éreztem a fájdalmával, és annyira megszédített a váratlan közelség, hogy
nem húzódtam el az ajka elől. Ujjaim még most is arcát cirógatták, a testünk egybeforrt, és
összezárt ajkunk egymáshoz préselődött, de egyikünk se mozdult. Még abban se vagyok
biztos, hogy levegőt vettünk-e. Fura látványt nyújthattunk, ha bárki így látott minket.
Végül sziszegve beszívta a levegőt, amitől az ajkaim résnyire nyíltak. Önkéntelenül,
ösztönösen és azonnal reagáltam: megcsókoltam. Odapréseltem az ajkam az övéhez, a
számon éreztem minden melegét, minden puhaságát.
Nem habozott. Tüstént viszonozta a csókot. Ajka eleinte puhán préselődött az enyémhez,
de a szenvedély hamar fölülkerekedett rajta, és mély átéléssel vont magához. Nyelve
egyetlenegyszer rátalált az enyémre. Felnyögtem, annyira jólesett, annyira akartam, mégis
rávettem magam, hogy eltoljam magamtól. Semmi okom nem volt haragudni rá. Én kezdtem
az egészet.
Mégis ő kezdett el mentegetőzni.
- Sajnálom. Annyira sajnálom... Én... én azt gondoltam... - Rettegő pillantást vetett rám.
- Nem... az egész az én hibám. - A dolgok megint változtak; a határok egyre gyorsabban
és gyorsabban mosódtak el. Még most, aggódó tekintete láttán is sebesebben vert a szívem, a
számon ott égett ajkainak emléke. - Annyira sajnálom, Kellan. Ez egyszerűen nem működik.
Felém hajolt, és megragadta a karomat.
- Ne, kérlek. Igyekezni fogok. Erősebb leszek. Kérlek, ne mondd, hogy vége. Kérlek, ne
hagyj el...
Beharaptam az ajkam, ahogyan minden sebzett szava, minden rémült pillantása a
szívembe mart.
- Kellan...
- Kérlek. - Az arcomat fürkészte. Meg akartam érinteni, újra meg akartam csókolni.
Bármit, csak enyhítsem a fájdalmát.
- Ez nem tisztességes. - Egy könnycsepp gördült le az arcomon, de megállítottam a kezét,
amikor le akarta törölni. - Ez nem tisztességes Dennyvel szemben. Veled szemben... - A
zokogástól kezdett elcsuklani a hangom. - Hogy lehetek ilyen szívtelen veled...
Föltérdelt, és megragadta mindkét kezem.
- Nem... nem vagy az. Többet kapok tőled, mint... kérlek, ne legyen vége.
Értetlenül meredtem rá.
- Mit jelent számodra ez az egész, Kellan?
Lesütötte a szemét, és nem válaszolt a kérdésemre.
 - Kérlek...
Végül a hangja és az arca együtt győzött meg. Nem tudtam volna több gyötrelmet okozni
neki.
- Oké... oké, Kellan.
Fölnézett rám, és elragadóan mosolygott. Föltérdeltem, és átkaroltam a nyakát, hogy
szorosan magamhoz öleljen, miközben vadul reménykedtem, hogy tudom, mit csinálok.
A parkban történteknek még a gondolatát is száműztem a fejemből, ahogyan lehúztam az
esti műszakot Pete-nél - legalábbis a csók emlékét száműzni próbáltam, bár az ajkam még
mindig kellemesen bizsergett, ami aggasztott kicsit. De nem, akkor sem fogok gondolni rá.
Arról a megrázó beszélgetésről már nem tudtam ilyen könnyen elfeledkezni. Önző
kíváncsiságom rávett, hogy föltépjem régi sebeit. Figyeltem őt a műszakom alatt, míg azon
tűnődtem, nem okoztam-e jóvátehetetlen kárt. Úgy tűnt, kutya baja, csak nevetgélt a fiúkkal,
és a lábát föltéve sörözött. A régi, jól ismert, laza Kellan. Belegondoltam, mennyire lehet
őszinte a viselkedése - s mennyire jól begyakorolt válasz, amivel az őt érő fájdalmakra reagál.
Ezen tűnődtem akkor is, amikor a bárpult felé vette az irányt, hogy váltson néhány szót
Sammel. Ahogy Rita odacsúsztatott neki még egy sört, vetett rá egy pillantást, és szélesen
elmosolyodott. Sam egy perc múlva távozott, Kellan azonban maradt, és csöndesen
kortyolgatta a sörét a pultnál. Azután hátradőlt, és felém fordult, amikor közelebb léptem,
hogy leadjak egy rendelést Ritának.
- Szóval, hová visszük szombat este a nővéredet? - Hátrakönyökölt a pultra, ami
csodálatos dolgokat művelt a mellkasával, sőt egy csíkban a derekát is megszellőztette.
Hirtelen vágyat éreztem, hogy végigfuttassam ujjaimat a pólóján, amíg ki nem tapinthatom
csupasz bőrét. Rita is mohó tekintettel méregette, miközben ráérősen töltögette az italaimat;
ropogósra szoláriumozott arca alapján ugyanolyan gondolatok jártak a fejében, minit az
enyémben. Utáltam ránézni is.
Rita arca és a testvérem küszöbönálló felbukkanása el is vette a kedvem a céltalan
vágyakozástól.
- Fogalmam sincs - feleltem mogorván. Igazából el is felejtettem, hogy Anna ezen a
hétvégén érkezik. Mostanában egészen másféle gondolatok kötötték le az agyi kapacitásom.
Kellan nevetve látta arckifejezésem.
- Jól lesz, Kiera, majd meglátod. Remekül fogunk mulatni. - Felvontam a szemöldököm,
és összeráncoltam a homlokom. - Nem olyan mulatságra gondoltam, esküszöm... - Játékosan
elmosolyodott.
Griffin hirtelen fölbukkant mögöttem, és átkarolta a derekam, mire belekönyököltem a
bordáiba. Ahogy felnyögött, Kellan leplezetlenül kinevette.
- Helló, Kiera... hol marad a tisztelet? - méltatlankodott Griffin. Sóhajtva néztem föl az
égre, és nem válaszoltam.
- Nem tudsz errefelé egy jó klubot, Griff? - kérdezte tőle Kellan. A tekintetem riadtan
rebbent felé. Griffinnel aligha egyezett az ízlésünk a klubok terén.
- Áááá... szóval bulizni akarsz? - Mohó arckifejezéssel leült Kellan mellé. Halvány szeme
valósággal szikrázott az izgalomtól. A füle mögé tűrte haját. - Tudok egy jó didibárt Vancou-
verben, ahol van ez a...
- Nem, nem - szakította gyorsan félbe Kellan. - Nem nekünk - mutatott magára és
Griffinre, utána pedig rám. - Kiera nővére jön látogatóba. Kell egy hely, ahol kitáncolhatja
magát.
Griffin elmosolyodott, és helyeslően bólogatott felém.
- Á, szóval a nővérkének lesz... helyes!
- Griff...
Griffin visszafordult Kellanhez.
- Latex - közölte egyszerűen.
 Kellan láthatóan tudta, miről beszélt. Bólintott, és elgondolkodva nézett rám.
- Igen, az működhet. - Visszafordult Griffinhez, és kedélyesen a karjára csapott. - Kösz.
Griffin arcán fülig ért a vigyor.
- Mikor megyünk?
Méltatlankodva tiltakozni próbáltam, de Kellan csak elmosolyodott, és annyit mondott:
- Viszlát, Griffin. - Barátja látványosan duzzogni kezdett, de kettesben hagyott minket.
Kezdett rossz érzésem lenni, ahogyan elnéztem Griffint, aki odalépett egy lányhoz, és
benyúlt a szoknyája alá, hogy ezzel kiérdemeljen egy újabb ütést a karjára. Nem akartam
olyan helyre menni, ahol ő is jól érezte magát. A Latexnek már a neve se hangzott túl jól.
- Csak hogy tudd, én nem megyek semmilyen szadomazo klubba - jeleztem előre, majd
elpirultam, ahogy Kellan csodálkozva fordult felém.
Fölnevetett, és megrázta a fejét.
- Tetszik, hogy mindig a lehető legrosszabbra gondolsz. A Latex... csak egy klub. -
Ahogy tovább méregettem, esküre emelte a kezét. - Elhiheted.
Tovább nevetett, én pedig nem tudtam ellenállni. Csak néztem, amíg Rita a karomra nem
csapott, miután máshogy hiába próbálta fölkelteni a figyelmemet.
- Kész a rendelésed. - Kellanhez fordult, míg én elvörösödtem, felkaptam a tálcát, és
elsiettem dolgozni.
Teljesen le tudta kötni a figyelmemet. Vigyáznom kellett erre.
A park után néhány napig simán és szerencsére minden határvillongás nélkül mentek a
dolgok, de csak nem hagyott nyugodni, hogy még mindig magamon érzem Kellan ajkát. Erre
is figyelnem kell. Tényleg nagyon ostobán viselkedtem. Véget kell vetnem az egésznek, de
amikor annyira... Fölsóhajtottam. Még nem érhet véget. Túlságosan is élvezem. Túlságosan
erősen kötődöm hozzá.
Mint a legtöbb estén, próbáltam nem odafigyelni Kellanre, miközben a munkámat
végeztem - s mint a legtöbb este, most sem tudtam megállni, hogy lopva ne vessek rá egy-egy
pillantást. Akkor este szokott helyén ücsörgött, és egy üres üveget forgatott a kezében. Matt
mondott neki valamit, mire vele nevetett. Még mindig lenyűgözött laza, kötetlen stílusa és
szívfájdító szépsége. A körötte legyeskedő lányok épp összeszedték a bátorságukat, hogy
szóba elegyedjenek vele, én meg eltűnődtem, kinek sikerül először. Tetszeni fog neki ?
Flörtölget vele egy kicsit ? Szemlátomást kevesebb figyelmet áldozott a bártündérekre,
amióta elkezdett velem... flörtölni. A gondolat szöget ütött a fejembe. Igenis flörtölgetnie
kéne. Többet érdemel, mint amit én adhatok neki... mégis belesajdul a szívem, ha csak
elképzelem mással.
Ugyanabban a pillanatban eszméltem rá, hogy rábámulok, amikor ő is felém fordult.
Próbáltam vidámságot erőltetni a vonásaimra, de már lebuktam. Lassan felállt, és elsétált oda,
ahol az asztalt törölgettem. A lányok, akik végre elszánták magukat, hogy rárepülnek,
végtelenül csalódottnak tűntek.
Odalépett mellém a zsúfolt bárban.
- Hé. - Megtámaszkodott az asztalon, hogy az ujjunk vége kis híján egymáshoz ért.
- Helló! - Néztem föl szégyenlősen, miközben azt kívántam, bárcsak átkarolhatnám.
Megelégedtem azzal, hogy fölegyenesedtem, és közelebb léptem, amíg a testünk kis híján
egymáshoz ért.
Mosolyogva nézett rám, míg ujjai lágyan végigsimítottak a lábamon, ahogy ilyen
szokatlanul közel húzódtam hozzá.
- Úgy láttam, mintha eszedbe jutott volna valami... kellemetlen. Akarsz róla beszélni ? -
A tekintete hirtelen szomorúvá, már-már reménykedővé vált. Ezt különösnek találtam, de
nem tudtam mire vélni.
Már válaszra nyitottam a szám, amikor Griffin lépett hozzánk, hogy megcsapkodja Kellan
vállát. Kellan azonnal elhúzódott tőlem.
 - Ó, ember, látnod kéne azt a dögös kis szőkét a pultnál. - Az öklét ropogtatta. - Teljesen
be van indulva rám... szerinted levarrhatom az öltözőben? - Kellan alaposan megrágta a kér-
dést, míg én utálkozó arcot vágtam, és elnéztem az áldozat felé. Tényleg csinos lány volt, bár
inkább méricskélte Kellant, mint Griffint.
Ez Griffin figyelmét se kerülte el.
- Basszus, ember! Neked már megvolt, igaz ? Annyira utálok második lenni. Folyton csak
azt hallgatni, hogy... - Nem derült ki, mit kellett folyton hallgatnia, mert Kellan határozottan
megropogtatta a vállát.
- De Griff!
- Mi az, ember? - Griffin teljesen összezavarodott.
Kellan sokatmondóan biccentett felém, miközben én egyre bosszúsabban néztem őt.
Szóval tényleg megvolt neki ? Rögtön ezután következett a bűntudat. Csak barátok vagyunk,
nem tartozik nekem elszámolással. Kit érdekel?
- Á, helló, Kiera - köszönt Griffin, mint aki csak most vett észre, és nem mondott semmi
illetlent vagy bántót a jelenlétemben. Ami engem illet, nem is mondott semmi olyat, ami
kellemetlenül érintett volna. Végül sietve megpaskolta Kellan vállát, és visszaindult a lány
felé, akivel, úgy tűnt, mégiscsak tesz egy kísérletet.
Kellan ártatlan tekintettel fordult felém, majd egyetlen további szó nélkül visszaindult az
asztalához.
Én pedig az est hátralévő részében azon tépelődtem, mi köze lehetett ahhoz a lányhoz.
Nyilván csak egy a hozzá hasonlók végtelen sorában. Nyilván ő is olyan, akitől folyton csak
azt hallani. Furának találtam Kellan hallgatását, miután Griffin otthagyott minket. Furának
találtam arckifejezését, mielőtt még Griffin megjelent volna. Furának találtam saját magamat,
amiért nem vetek véget ennek a hülyeségnek. Furának találtam, hogy egész éjjel úgy éreztem,
mintha jégkockák lennének a gyomrom helyén. Furának találtam, hogy szinte már másra se
tudok gondolni...
A végén már annyira rosszul éreztem magam a sok tépelődés- től, hogy Jennyvel vitettem
magam haza Kellan helyett, aki persze most is kedvesen fölajánlotta, hogy marad, amíg nem
végzek. Nagyokat ásított, ahogyan kilépett az ajtón, miután halvány mosolyai még egyszer
visszanézett rám, ezért arra számítottal, hogy mélyen aludni fog, mire hazaérek. Meg is
lepődtem, amikor berántott magához a hálószobájába, ahogyan elhaladtam nyitott ajtaja előtt.
Láthatóan csak rám várt.
Egyetlen gyors mozdulattal halkan betette az ajtót, és játékosan nekiszorított, azután
megtámaszkodott a testem kétoldalán és közelebb hajolt, míg a szánkat csak centik
választották el egymástól. Megmaradt ebben a testhelyzetben, résnyire nyitott ajkakkal,
arcomon puha lélegzetével.
- Bocs Griffin miatt - suttogta. - Akkora... seggfej tud lenni. - Elragadóan elmosolyodott.
Szólni sem tudtam. Nem tudtam, mit felelhetnék. Szívesen megkérdeztem volna a
lányról, de a vágyakozás megdermesztett. Még a. karomat se emeltem föl, hogy eltoljam
magamtól. Csapdába estem, foglyul ejtett érzéki teste, miközben a sajátom máris kezdett
önállósodni. A függőség ismét átvette az irányítást. Túl közelkerült... túlságosan is közel...
Kellett egy perc szünet, csak nem találtam a szavakat, hogy ezt megmondjam.
- Korábban min gondolkodtál? - Továbbra is suttogott né- hány centire az arcomtól.
Szólni próbáltam, meg akartam kérni, hogy lépjen hátrébb, mert így még gondolkodni is
képtelen vagyok, de teljesen mozdulatlanná és szótlanná dermedtem. Olyan közel került...
olyan finom illatot árasztott... Ő is észrevette, ahogyan kezdtem szaporábban venni a levegőt.
- Kiera... mire gondolsz most? - Lélegzetétől, ahogyan találkozott a bőrömmel, az egész
testem megborzongott. - Kier ?
Tetőtől talpig végigmért, azután szorosan hozzám simul. Zihálva kaptam levegő után, de
még most sem találtam szavakat. Kezei leszaladtak a vállamon, a derekamon, a csípőmön,
ajkai szétváltak, ahogy ő is kezdte gyorsabban venni a levegőt, és egyre vadabb szenvedéllyel
méregetett. Résnyire nyílt a szán miközben kétségbeesetten próbáltam uralkodni a saját
légzésemen. Véget kell vetnem ennek, mondanom kell valamit...
- Kiera... mondj valamit... - visszhangozták szavai a gondolatomat.
A tekintetén láttam, hogy ő is küzd maga ellen, azután a homlokomra hajtotta a fejét,
hogy arcomban érezzem forró leheletét. A lábaim közé furakodott a térdével, hogy az utolsó
rést is áthidalja közöttünk. Akaratom ellenére feltört belőlem egy árulkodó nyögés, de a
szavak csak nem akartak összeállni. A torka mélyéről halk nesz tört elő, ahogyan beharapta
az ajkát, és mindkét kezét becsúsztatta a blúzom alá. Ennyit az ártatlan flörtölgetés- ről.
Minden volt ez, csak nem ártatlan.
- Kérlek... mondj valamit. Te is...? Te is akarod...?
Hirtelen sziszegve kifújta a levegőt, és előrehajtotta fejét, hogy végigfuttassa nyelvét a
felső ajkamon. Ujjai átsiklottak a melltartómon, fölfedezőútra indultak a hátamon.
Szaggatottan fölsóhajtottam, és behunytam a szemem. Újabb mélyről jövő hang kíséretében
megcsókolta a felső ajkam, miközben nyelve a számba csusszant. Amikor erre
megborzongtam és felnyögtem, minden önuralmát elveszítette. Kezével megragadta a
nyakamat, s ahogy morogva kifújta a levegőt, lázasan csókolni kezdett.
Ahogyan ajkai az enyémre préselődtek, mintha adrenalint injekcióztak volna a szívembe -
végre megtört a varázs. Zihálva és durván ellöktem magamtól. Most már tényleg megszeg-
tünk minden létező szabályt, és elveszítettünk minden ártatlanságot. Ezzel együtt elkéstem.
Bármivé alakult ez az egész, még többet akartam belőle.
Feltartotta mindkét kezét, mintha meg akarnám ütni.
- Sajnálom - suttogta. - Azt hittem...
Odaléptem hozzá, és egyik kezemmel a mellkasát, a másikkal a nyakát fontam át, hogy
magamhoz húzzam. Felhagyott a beszéddel, még a lélegzéssel is. Zavartan próbált elhúzódni
tőlem, de én újra odarántottam magamhoz. Most én lihegtem az arcába, és harapdáltam az
ajkam. Láttam a tekintetét, ahogyan a pánik átadta helyét az értetlenségnek, majd a tűznek.
Helyes, szóval ő is kíván engem. Hatalmasnak és erősnek éreztem magam, ahogy láttam
szétválni ajkait, ahogy zihálva kapott levegő után, és ugyanúgy kifulladt, mint én. Tudtam,
hogy lelökhetem az ágyra, és azt tehetek vele, amit akarok.
Kezem lesiklott hihetetlenül kemény mellkasán, és felém rántotta a farmere övét, amíg a
csípőnk össze nem ért.
- Kiera... ? - nyögött fel, majd vetett egy pillantást a hálónk felé, ahol Denny most is
békésen aludt. Még a kezét is fölemelte, mintha megadná magát nekem.
Eltökéltségem megingott a kérdő hangnemtől. „Ártatlan” flörtünk határozottan eldurvult,
most pedig elérkeztünk a fordulóponthoz. Vagy élek a lehetőséggel, és megcsalom Dennyt,
miközben ott alszik a szomszéd szobában, vagy örökre véget vetek ennek.
Összekapartam széthulló akaratom összes morzsáját, hogy fojtott hangon belesúgjak a
szájába.
- Többet egy ujjal se érj hozzám. Nem vagyok a tiéd. - Azzal lelöktem az ágyra, és
kimenekültem a szobából, mielőtt meggondolhattam volna magam.
Denny kinyújtotta felém a karját, amikor néhány pillanattal később végre bemásztam
mellé az ágyba. Álmosan próbált magához húzni, de én megdermedtem, és gorombán
elhúzódtam tőle. Nem vágytam a közelségére... nem vágytam senki közelségére. Legalábbis
erről győzködtem magam.
- Hé... minden rendben? - suttogta álomittasan a sötétben.
- Jól vagyok. - Reméltem, hogy sikerül meggyőznöm. Egész testemben reszkettem.
- Oké. - Közelebb hajolt, hogy megcsókolja a nyakam. Újra kővé dermedtem, és
elfordítottam a fejem. - Kiera... - hallottam fojtott hangját, miközben ujjai bejárták a testem,
lábai rám kulcsolódtak, ajkai a fülemet becézgették.
 Ráismertem a suttogásra, ráismertem a mozdulatokra. Tudtam, mit akar tőlem, de én...
képtelen lettem volna rá. A fejemben ott kavargott minden. A tudat, hogy Kellannel milyen
közel
kerültünk... milyen közel ahhoz, hogy... és mennyire kívántam még mindig... Egyszerűen
nem tudtam együtt lenni Dennyvel, mert nem Denny volt az, akire minden porcikám vágyott.
- Nagyon fáradt vagyok, Denny. Próbáljunk meg aludni, kérlek... - Igyekeztem kimerült
és álmos hangon beszélni, nem olyan indulatosan és felpörögve, ahogy valójában éreztem
magam.
Felsóhajtott és ellazult. Ujjai nem cirógattak tovább, megpihentek a hasamon. Lehunytam
a szemem, és reméltem, hogy gyorsan álomba zuhanok, mielőtt végleg elpárolog az akarat-
erőm, és visszarohanok Kellan szobájába.
Denny halkan szuszogott a nyakamba, és már azt hittem, visszaaludt, ám ekkor áthelyezte
a testsúlyát, és keze becsusszant ujjatlan trikóm alá, hogy újra magához szorítson. Bosszúsan
fészkelődni kezdtem az ölelésében.
- Komolyan beszélek, Denny... most tényleg nincs kedvem.
Felsóhajtott, és átfordult a hátára.
- Hol is hallottam ezt...? - jegyezte meg ingerülten.
Dühösen csattantam föl.
- Mit?
Felém fordult, és fölsóhajtott.
- Semmit.
Nem tudtam annyiban hagyni a dolgot, pedig azt kellett volna.
- Nem... ha valami mondanivalód van a számomra, bökd csak ki. - Felkönyököltem, és
haragos tekintettel néztem rá.
- Semmi... csak... - Bosszúsan félrekapta a fejét. - Van róla fogalmad, hogy mióta nem
voltunk együtt... úgy...? - Visszafordult hozzám, és szégyenlősen megvonta a vállát.
Visszanyeltem az indulatos riposztot, ahogy próbáltam belegondolni, mennyi idő telhetett
el. Nem tudtam visszaemlékezni...
Denny olvasott üres tekintetemben.
- Már te sem emlékszel, igaz? - Ingerülten rázta meg a fejét.
Amikor együtt zuhanyoztunk, Kiera. Már nem is szoktunk...
A szemembe nézett, és befejezetlenül hagyta a gondolatot, miközben éreztem, ahogyan a
forróság elönti az arcomat. - Nem az a lényeg, hogy mikor volt. Hosszabb ideig is kibírtuk
már... és nekem különben sem ez a fontos. - Az arcomat fürkészte. - Az a baj, hogy téged
nem is nagyon érdekel. Mintha egyáltalán nem hiányoznék neked.
Fölnézett a mennyezetre.
- Azt hittem, segíteni fog, ha elmegyek egy időre Portlandbe.
Vetett rám egy pillantást. - Őszintén szólva azt vártam, hogy
már az ajtóban letámadsz, amint hazaérek. Hát nem... azóta sem... Olyan... nem is tudom...
távoli lettél.
A harag elpárolgott belőle, ahogy vetett rám egy vágyakozó pillantást, és ujjai
végigszaladtak a karomon.
- Hiányzol...
Azonnal furdalni kezdett a lelkiismeret. Hozzábújtam, próbáltam megcsókolni, szeretni...
de ő ellökött magától. Döbbe- netemben kifejezéstelen arccal meredtem rá.
- Ne! - Megrázta a fejét, ahogyan újjáéledt benne az indulat. - Nem akarom, hogy
kötelességből feküdj le velem. Azt akarom... - fürkészte újra az arcomat -, ...hogy te is kívánj
engem.
- De én kívánlak, Denny... tényleg... csak... - Sejtelmem sem volt, hogyan magyarázzam
el neki, amit mostanában érzek. Még azt sem vettem észre, hogy ennyi idő eltelt, amióta...
Nem vettem észre, milyen távolivá és rideggé váltam. Annyira máshol jártam, hogy még az
sem tűnt fel, mikor vette ezt észre. S nem mondhattam el neki, miért. Nem mondhattam el
neki, hogy ki köti le minden gondolatomat.
Fölültem az ágyban, és lenéztem rá.
- Sajnálom.
Egy pillanatig meredten nézett, azután fölsóhajtott, és meg- paskolta az ágyat a válla
mellett. Odakucorodtam mellé, s miközben belélegeztem átható illatát, próbáltam
megnyugtatni az idegeimet és a szívemet.
- Szeretlek, Kiera - suttogta, és megpuszilta a fejem.
Bólintottam, és befészkeltem magam a vállára, lábammal és
karommal átfontam a testét. Egy könnycsepp gördült le az orromról, hogy a pólóján
landoljon.
- Én is szeretlek, Denny. - Még szorosabban öleltem, míg azért imádkoztam, hogy
javuljanak meg közöttünk a dolgok. Jól tettem, hogy végre lezártam a dolgot Kellannel.
Végre meghoztam a helyes döntést.
S mégis Kellannel álmodtam - szerintem csak azért, hogy kínozzam magam -, már ha
egyáltalán alvásnak lehet nevezni, ahogy a bennem kavargó érzelmektől egész éjjel félig
éberen hánykolódtam. Azt álmodtam, hogy vele vagyok, hogy leszaggatom a ruháit, lelököm
az ágyra, és a magamévá teszem. Micsoda gyönyörű álom... micsoda rettenetes álom.
Kellan másnap reggel már várt a konyha bejáratánál, és azonnal a karomra fektette a
kezét.
- Annyira sajnálom, Kiera. Túl messzire mentem. Mostantól jó leszek.
Félresöpörtem a kezét. Az ágyban kellett volna maradnom Dennyvel, de túl kell esnem
ezen. Kellannek is tudnia kell... el kell fogadnia, hogy vége.
- Nem, Kellan. Már réges-rég átléptünk minden létező határt. Nem tehetünk úgy, mintha
semmi se történt volna. Már nem vagyunk ugyanazok az emberek. Ostobaság volt egyáltalán
megpróbálni.
- Csak... kérlek, ne legyen még vége. - Összehúzta magát, és félve fürkészte az arcomat.
- Muszáj, Kellan. Denny tudja, hogy valami nincs rendben. Nem hinném, hogy
gyanakodna... de azt látja, hogy mindig máshol járnak a gondolataim. - Beharaptam az ajkam,
és lesütöttem a szemem. - Dennyvel már... régóta nem... csináltuk, és ez fáj neki. Fájdalmat
okozok...
Kellan is lehajtotta a fejét.
- Nem kell így lennie. Én sose kértem tőled, hogy ne... hogy ne legyél vele. Tudom, hogy
ti ketten... - Kelletlenül topogott.
Már mondtam, hogy megértem.
- Tudom, Kellan, de annyira lefoglaltál, annyira csak veled foglalkoztam... - Nagyot
sóhajtottam. - Teljesen elhanyagoltam Dennyt.
Azonnal megragadta a karom, és közelebb húzott magához. Tekintete szinte lázasan
fürkészte az enyémet.
- Csak velem foglalkoztál? Szerinted ez mit jelent, Kiera?
Engem akarsz. Arra vágysz, hogy ne csak barátok legyünk, hanem sokkal többek. Egy részed
most is ezt akarja.
Lehunytam a szemem, és próbáltam kizárni magamból könyörgő arcát.
- Kérlek, Kellan... nem szakadhatok ketté. Én nem... én ezt nem tudom tovább csinálni. -
Próbáltam egyenletesen venni a levegőt. Próbáltam visszatartani maró könnyeimet. Szorosan
össze kellett zárnom a szemhéjamat. Ha kinyitom a szemem, ha meglátom tökéletes arcát és
könyörgő tekintetét, biztosan újra ellágyulok.
- Kiera, nézz rám... kérlek... - A hangja elcsuklott, amitől csak még szorosabban zártam
össze a szemem.
 - Nem, képtelen vagyok... Ez nem helyes, kezdettől fogva tudom. Te is tudod, hogy nem
az. Kérlek... soha többé ne érints meg.
- Kiera... tudom, hogy legbelül egészen másképp érzel. -Szorosan magához ölelt, és
fojtott hangon suttogott a fülembe. - Tudom, mit érzel irántam...
Kinyitottam a szemem, de a mellkasára szegeztem a tekintetem, ahogyan lassan, de
határozottan eltoltam magamtól. Véget kell vetnem ennek, és ez csak úgy megy, ha fájdalmat
okozok neki.
- Nem. Nem akarom. Nem akarok veled lenni. Őt szeretem. - Fölnéztem a szemébe, és
menten azt kívántam, bár ne tettem volna. Elkínzott tekintete csordultig telt fájdalommal. Kis
híján összeomlottam, de akkor is véget kellett vetnem ennek. Rávettem magam, hogy
kimondjam... és gyűlöltem magam érte. - Öt szeretem... irántad nem érzek semmit, Kellan.
Azonnal elengedett, és egyetlen szó nélkül távozott.
A nap hátralévő részében nem láttam. Nem láttam a melóhelyen. Nem láttam, amikor
hazajöttem a munkából. Nem láttam egészen másnap reggelig. Megkönnyebbülés és bűntudat
töltött el, amikor végre előkerült. Megkönnyebbülés, hogy nem bujkál tovább, és bűntudat,
hogy ekkora fájdalmat okoztam neki, amiért el kellett rejtőznie.
Az asztalnál ült, és a kávéját kortyolgatta, amikor beléptem a konyhába. Fáradtnak tűnt.
Tökéletesnek... de fáradtnak. Vetett felém egy pillantást, de egy szót se szólt, ahogyan
leültem vele szemben. Számítottam rá, hogy ugyanolyan rideg lesz velem, mint nem is olyan
régen.
- Helló - köszöntem halkan.
A szája sarka egy pillanatra megrebbent.
- Helló! - suttogta.
Hát, legalább szóba áll velem. Ellenálltam a késztetésnek, hogy megfogjam a kezét, amint
letette a kávésbögrét. Olyan hosszú időn át olyan közel álltunk egymáshoz, hogy számomra
ez természetesebbnek tűnt, mint nem megérinteni. Ujjai idegesen jártak az asztalon, míg el
nem rejtette alatta. A tekintetét kutattam, azon tűnődve, hogy ő is küzd-e a késztetés ellen.
Hirtelen feszültség töltötte meg a konyhát attól a közös erőfeszítéstől, hogy ne érintsük
meg egymást, míg ki nem bukott belőlem:
- A nővérem holnap érkezik. Dennyvel reggel kimegyünk érte a reptérre.
- Ö... oké - bólintott. - Majd elleszek Mattnél. Alhat az én szobámban.
- Nem... erre tényleg semmi szükség. - A szomorúság átsöpört rajtam. - Kellan... annyira
utálom, hogy így lett vége.
Oldalt billentette a fejét, és üres tekintettel meredt az asztalra.
- Igen... én is.
316
Újra ellenálltam a kísértésnek, hogy megérintsem, hogy a tenyerembe fogjam arcát.
- Nem akarom közöttünk ezt a... feszengést. Nem lehetnénk csak barátok? Igazán csak
barátok?
Fölnézett rám, és gúnyosan elmosolyodott.
- Tényleg megint leadod ezt a „legyünk csak barátok” szöveget?
Elvigyorodtam.
- Igen... azt hiszem, igen.
Az arckifejezése komollyá vált, ezzel egy időben görcsbe rándult a gyomrom. Hirtelen
nem akartam hallani a válaszát, ezért félbeszakítottam, mielőtt még kimondhatta volna.
- Talán nem árt, ha figyelmeztetlek... a nővéremmel kapcsolatban.
Hunyorogva és zavartan nézett rám. Azután ellágyultak a vonásai, ahogy kedvesen
elmosolyodott.
- Emlékszem... igazi férfifaló.
- Nem... úgy értem, tényleg az... de most nem erre gondolok.
 - Hanem? - húzta fel a szemöldökét.
Kissé zavartan fordítottam el a fejem.
- Hát... mondjuk úgy... - Fölsóhajtottam. - Szóval nagyon szép. - És magabiztos, csábító,
érdekes, izgalmas...
- Gyanítottam - felelt egyszerűen, mire a tekintetem újra felé rebbent. - Végül is rokonok
vagytok, nem? - tette hozzá.
Egyetlen épeszű ember se hasonlított volna össze a nővéremmel, de hát ő még nem
ismerte. Fölsóhajtottam. Tényleg jobb lenne, ha más szemmel nézne rám.
- Kellan...
- Tudom - morogta. - Barátok.
Az arckifejezésétől újra megsajdult a szívem.
- Azért még eljössz velünk a klubba?
Elfordult tőlem.
- Még mindig akarod, hogy jöjjek?
Összekulcsoltam a kezeimet, hogy ne nyúlhassak felé.
- Hát persze. Még mindig barátok vagyunk, Kellan, és a nővérem... - Elhalt a hangom.
Visszanézett rám, és láttam, hogy kezdi érteni, hová akarok kilyukadni.
- Na igen, nem akarjuk, hogy elkezdjen kombinálni. - Újra hallottam hangjában azt a
jéghideg élt.
- Kellan...
- Ott leszek, Kiera. - Végzett a kávéjával, és fölállt.
- Köszönöm - suttogtam. Ahogy távozni készült, hirtelen végigsöpört rajtam a pánik. -
Kellan! - Az én hangomban is lehetett némi él, mert megtorpant az ajtóban, és visszafordult
felém. - Ne feledd, mit ígértél. - Bárhogy igyekeztem, nem tudtam vele szenvtelen hangon
beszélni.
Egy hosszú pillanatig elgondolkodva nézett. Amikor már azt hittem, ki fog törni, csak
fáradtan és elgyötörten megrázta a fejét.
- Ne aggódj! Nem felejtek el semmit, Kiera.
 15. FEJEZET
Egy este a klubban

- Ó... szent... szar! - motyogta Griffin, miközben vállon veregette Mattet, aki aznap este
éppen mellette ült. - Haver, én szerelmes vagyok. Azt a bukszát nézd!
Ismerve Griffin eseteit igyekeztem tudomást sem venni róla, miközben letettem a fiúk elé
a söröket. A szemem sarkából végig Kellant figyeltem. Lopva ő is rám pillantott. Olyan...
búskomornak tűnt. Aggódtam, hogyan fog viselkedni velem a reggeli beszélgetés után, de
szokás szerint elvitt a suliba, aztán pedig szokás szerint felvett, és behozott ide dolgozni.
Szokványosan viselkedett, legfeljebb kicsit zárkózottabban. Mondtam neki, hogy nem kell
fáradnia velem, de ő csak vetett rám egy pillantást, mintha azt mondaná: Ne légy nevetséges,
még szép, hogy mindenhová elfuvarozlak... végtére is barátok vagyunk, nem? Legalábbis, én
ezt olvastam ki a tekintetéből.
Akkor is azon tűnődtem, mit gondolhat, amikor felfigyeltem Griffin bárgyú vigyorára,
meg arra, ahogy kihúzta magát a széken. Kíváncsi tekintettel fordultam felé, amikor hirtelen
egy kéz takarta el a szemem.
- Na, ki vagyok?
Félrehúztam a kezet, és megpördültem.
- Anna? - Magamhoz öleltem a testvéremet. - Ó, Istenem! Úgy volt, hogy holnap reggel
veszünk fel a reptéren. Mit keresel itt?
Sietve végigmért, azután a tekintete máris Kellanre vándorolt, aki az asztal mellett
ücsörgött, és minket nézett.
- Nem tudtam kivárni... egy korábbi géppel jöttem.
Ügyet sem vetve arra, kit bámul ilyen leplezetlenül, illetve arra, hogy Griffin
türelmetlenül köhécsel (nyilván azt várta, hogy bemutassam), hátraléptem és végigmértem a
nővéremet. Az én eszetlen, ösztönlény nővéremet - aki pontosan úgy festett, ahogy
emlékeztem rá. Mindketten megörököltük anyánk szív alakú arcát és fitos orrát, de a
hasonlóság itt véget is ért. Anna magasra nőtt, kis híján olyan magasra, mint Denny, s ennek
fekete tűsarkúval is nyomatékot adott. A megfelelő helyeken gömbölyödött (míg én inkább...
mondjuk úgy, sportos alkat voltam), s ezt a tény képtelenül feszes, tűzvörös ruhájával is
kihangsúlyozta. Magamban felsóhajtottam. Mintha egyenest a kifutóról érkezett volna, nem a
reptérről.
Telt ajkát élénk vörösre rúzsozta, ami tökéletesen illett a ruhájához. Az ő sötét és
állandóan zöld szemével ellentétben az én alapvetően mogyoróbarna szemem folytonosan
változtatta a színét. Amíg én képtelen voltam rendben tartani hullámos barna fürtjeimet,
addig az ő sötétbarma haja szinte feketének tűnt, és olyan selymesen fénylett, hogy minden
mozdulatára úgy fodrozódott, akár az éjsötét víztükör. Most éppen feltűzve viselte, csak
néhány, a rúzsa színével egyező, vörösre festett tincs hullott a vállára.
Ujjaim közé vettem egy ilyen lángvörös loknit. Hát, azért mégiscsak van némi változás.
- Ezt még nem láttam. Tetszik. — Elmosolyodtam.
Vállat vont, és továbbra is Kellant bámulta, aki bosszantó módon viszonozta a tekintetét.
- Volt egy fodrász pasim... - fordult végül felém sugárzó mosollyal - ...úgy egy óráig. -
Hallottam, ahogyan Griffin felnyög a hátam mögött.
Magamban újra felsóhajtottam. A nővérem igazi kalandor, provokatív és kacér - minden, ami
én nem. Ha róla beszéltek, a szüleim nem fogytak ki az olyan, jelzőkből, mint gyönyörű,
csodálatos és elképesztő, bár a mondat végére mindig odabiggyesztették a kérdést: „Mit
csinált már megint?” Túlságosan is vonzó és elragadó nő, akit most be kell mutatnom a
túlságosan vonzó és elragadó lakótársamnak.
- Fiúk, ez itt a nővérem...
- Anna - vágott közbe a testvérem, és kezet nyújtott Kellan- nak. Őt aztán mindennek
lehet mondani, csak szégyenlősnek nem.
- Kellan - felelt a lakótársam udvariasan, majd illetlenül hosszú ideig szorongatta
nővérem kezét.
Griffin azonnal felpattant és kiragadta Anna kezét Kellan ujjai közül. Ezúttal szó szerint
hálás voltam neki.
- Griffin... hali. - A nővérem megnyerően kuncogott, és őt is üdvözölte.
Matt és Evan illedelmesen bemutatkozott, miközben én egyre feleslegesebbnek éreztem
magam. Anna láthatóan nem szorult rá, hogy bevezessem a társaságba, egyedül is pompásan
boldogult. Kellan érdeklődéssel figyelte, ahogy elpirulok. Anna mosolyogva köszönt Mattnek
és Evannek, és máris tökéletesen feloldódott azok között, akiket életében először látott.
Griffin kerített egy széket - szinte kirángatta az egyik közelben ülő vendég alól -, hogy
letegye az asztal végébe a saját helye mellé. Amikor megpaskolta az ülőhelyet, Anna
elmosolyodott, és köszönetet mondott. Azután fölkapta a felkínált széket, és átlendítette az
asztal túloldalára, hogy lehuppanjon Kellan mellé. Matt és Evan magukban somolyogtak, míg
mi Griffinnel ugyanazzal a vészjósló tekintettel néztünk Annára, aki persze semmit sem vett
észre. Minden figyelmével Kellanre tapadt - csoda, hogy nem ült egyenesen az ölébe.
Ahogyan kecsesen helyet foglalt, igézően elmosolyodott, és közel hajolt hozzá, Kellan
idegesítő módon viszonozta a mosolyát.
Máris utáltam az egészet. Anna még tíz perce se toppant be, de én azonnal azt kívántam,
hogy tűnjön már el. Kicsit furdalt emiatt a lelkiismeret, mert amúgy tényleg szeretem a
nővéremet. Egyszerűen csak nem akartam Kellan oldalán látni. Talán véget vetettünk a...
flörtölgetésnek, de ez... akkor is zavart. Kellan jobban teszi, ha tartja magát az ígéretéhez.
- Hát, nekem vissza kell mennem dolgozni. Hozok neked valamit inni, Anna.
- Oké. - Rám se nézett. - Ó, egy Sam nevű fickó betette a kabátomat és a csomagjaimat az
öltözőbe.
A nővérem tényleg bármire rá tudja venni a férfiakat.
- Oké, akkor szólok Dennynek. Ő majd hazavisz.
Felém fordult, és rám kacsintott.
- Szerintem boldogulok. - Visszafordult Kellanhez. - Szóval... te vagy az az énekes? -
Tetőtől talpig végigmérte. - És még mi mindenhez értesz? - Elengedett egy csábos kacajt, mi-
re Kellan újra elvigyorodott.
Sietve távoztam. Tetszik vagy sem, igenis felhívom Dennyt, ő pedig hazaviszi Annát.
Sietve tárcsáztam, és elhadartam, mi történt. Denny nevetve fogadta a hírt, mielőtt közölte,
hogy néhány órát még bent kell maradnia. Előbb be kell fejeznie egy munkát Maxnek.
Nyilván valami életbevágóan fontos feladat, amit kizárólag pénteken késő este lehet
befejezni.
A nővérem máris mélyen belemerült a Kellanel folytatott beszélgetésbe, mire
visszatértem az áfonyalébe kevert vodkával, a kedvenc italával. Könnyedén megtalálták
egymással a hangot, még ha Griffin próbált is a lehető legtöbbet közbekotyogni. Anna csak
végigmért, és megköszönte az italt, azután rögtön visz- szafordult Kellanhez, míg én a
homlokomat ráncoltam. Kellan felnézett rám a szeme sarkából. Láthatóan tetszett neki,
menynyire nem tetszik nekem ez az egész.
A műszakom alatt végig azt figyeltem, hogyan flörtöl Anna Kellannel, aki nem bátorította
a próbálkozásait, de azért nem is vette el a kedvét. Miközben beszélgettek, Anna félresöpörte
a haját a homlokából, meg-megérintette Kellan vállát, végigsimított a lábán. Diszkréten
csinálta, mégis teljesen nyilvánvalóan. Amikor Kellan mondott valami mulatságosat, a
testvérem fejét hátrahajtva kacagott, máskor meg csábítóan beharapta az alsó ajkát, és
igézően végigfuttatta ujjait karcsú nyakán. Griffin velem együtt vált egyre bosszúsabbá.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer az életben ugyanúgy fogunk érezni bármi iránt is.
Amikor valamivel később visszatértem, és szóltam a fiúknak, hogy ideje kezdeni, Anna
éppen Kellan combjának belső felén pihentette a kezét. Kellan láthatóan semmilyen kifogást
nem emelt ez ellen.
- Idő van, Kellan. - A szavak olyan nyersen törtek fel belőlem, hogy a nővérem vetett rám
egy kérdő pillantást. Felvillantottam egy arckifejezést, ami távolról elment mosolynak. -
Tudod, most kell fölmenniük a színpadra, hogy játsszanak a közönségnek - magyaráztam
meg a kedvéért. Kellan mosolyogva hallgatott, és láthatóan remekül szórakozott.
- Ó... hát ez szuper! - sugárzott a nővérem, mire magamban azt ajánlottam Dennynek,
hogy most már tényleg végezzen aszal a melóval.
Ahogy a P. Fejek felkapaszkodtak a színpadra, a nővérem utat tört magának a rajzó
tömegben, hogy közvetlenül Kellan mikrofonjával szemben állhasson. Kellan bosszantó
módon egy mosolyt küldött neki odafentről, míg a többiek felálltak. Összevontam a
szemöldököm, de nem nézhettem őket tovább; a többi vendéggel is törődnöm kellett. Hol a
fenében van már Denny ?
A koncert közepe táján futott be. Anna egy kicsit túlságosan is élvezte a műsort,
miközben Kellan rajta - és a köré csoportosuló fél tucat másik lányon - legeltette sokat ígérő
tekintetét. Nem voltam épp a legjobb hangulatban, amikor Denny végre belépett az ajtón.
- Te meg hol voltál? - ripakodtam rá.
Fura pillantást vetett rám, ahogy beletúrt sötét hajába.
- Mondtam, nem? Be kellett fejeznem egy melót. - Elnézett Anna irányába, aki Kellan
felé nyújtózott, mire a másik bosszantó módon előrehajolt, és viszonozta. - Úgy látom,
nélkülem is egész jól elvan. - Elvigyorodott.
Lehunytam a szemem, és visszanyeltem a mérgemet. Ahogyan újra felnéztem, láttam,
hogy Denny érdeklődve méreget.
- Mi lenne, ha hazavinnéd ? A cucca bent van az öltözőben.
Még mindig kíváncsi tekintettel megvonta a vállát.
- Oké. - Azután ellágyult, és a derekamra csúsztatta a kezét. - Hiányoztál. - Melegen
csillogott a szeme, ahogyan a mosoly földerült az arcán.
Megenyhültem és visszamosolyogtam rá.
- Te is hiányoztál. - Gyengéden megcsókoltam. Szorosan magához vont, és még
hevesebben csókolt, mire vonakodva elhúzódtam. - Sajnálom, de rengetegen vannak. Akkor
hazaviszed Annát ? Biztosan fáradt a repüléstől. - Tehetetlenül megvontam a vállam,
miközben kibontakoztam a karjai közül.
Denny visszafordult a színpad felé, ahol Anna együtt ugrándozott a többi lánnyal, és
velük vetekedett a rockisten figyelméért.
- Ja, totál kész van. - Elvigyorodott, mire fenyegetően összeráncoltam a homlokom. - Oké
- sóhajtott fel. - Beteszem a holmiját a kocsiba, azután hazarángatom.
Elmosolyodtam, és lágyan megcsókoltam.
- Köszi.
Hátrament, és összeszedte Anna holmiját, majd visszatért a parkolóból, és megpróbált
utat törni magának az örvénylő tömegben. Miután közelebb került, láttam, hogy Anna vállára
helyezi a kezét. A nővérem felé fordult, azután sugárzóan elmosolyodott, és Denny karjába
vetette magát. Önkéntelenül is kuncognom kellett, ahogyan láttam Denny arckifejezését. Lát-
hatóan nem tudta, hogyan viselkedjen egy gyönyörű nővel, aki valósággal rácsimpaszkodik.
Mosolyogva láttam hűségét és esetlenségét... ami természetesen eszembe juttatta Kellant, aki
kaján mosollyal nézett le Annára és Dennyre. Azután a tekintete hirtelen felém rebbent, én
pedig beleszédültem szemének kékjébe és bizsergetően izgató hangjába.
Rabul ejtette a tekintetem, hiába is próbáltam máshová nézni, mígnem hirtelen egy kéz
hullt a vállamra. Felriadtam, és odafordultam Dennyhez. Amíg Kellan elbűvölt, Dennynek
még arra is maradt ideje, hogy újra átkeljen az embertömegen.
- Sajnálom, de nem akar jönni. - Vallat vont, mint aki nincs túlságosan meglepve.
 - Mit mondott ? - Vettem egy nagy levegőt, hogy lenyugodjak, és csak remélni mertem,
hogy Dennynek nem tűnt föl, mi foglalta le mostanáig a figyelmemet.
- Hogy végig akarja hallgatni az egész koncertet. - Újra megvonta a vállát. - Akarod, hogy
maradjak? Azután hazavigyelek titeket ? - A fülem mögé simított egy rakoncátlan tincset,
amely kiszabadult a hajgumi alól.
Egyszerre bosszúsan és megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Igen... köszönöm. - Legalább nem Kellan fogja hazavinni.
Persze elfeledkeztem arról, milyen állhatatos tud lenni a nővérem, ha akar valamit...
márpedig Kellant nyilvánvalóan akarta. Nem mintha meglepett volna. Biztosan tudtam, hogy
rá fog hajtani, amint a közelébe kerül. Kellannek tényleg nem könnyű ellenállni. Nagy
sóhajjal figyeltem, ahogy a testvérem az éjszaka végén elégedetten becsusszan Kellan mellé a
Chevelle első ülésére, míg Denny ugyanezt nevetgélve konstatálta. Engem túlságosan lekötött
a munkám, nem tudtam meggátolni, hogy Anna ne Kellan társaságában hagyja el a bárt - és
éppen akkor üljön be az autóba, amikor kilépek az ajtón Dennyvel. Vajon mit csináltak
idekint ennyi ideig? A harag újra felizzott bennem, ahogyan a kocsi széles ívben kifordult a
parkolóból. Kellan jobban teszi, ha egyenesen hazahajt.
Legnagyobb szerencséjére... így tett. A Chevelle már ott állt a felhajtón, amikor
megérkeztünk. Besiettem a házba, és a kanapén találtam őket, teljesen belemerülve a
társalgásba. Miről tudnak ennyit beszélni ? Mindketten felém fordultak, ahogy betoppantam a
nappaliba. Újra elfogott a méreg, ahogy láttam Anna kezét Kellan combján. A nővérem
tényleg nem tud parancsolni magának?
Denny egy pillanattal később sétált be, és karolt át.
- Szóval... - vetett Anna igéző mosolyt Kellanre - ...hol alszom ma éjjel?
Kellan viszonozta a mosolyt, és már válaszolt volna, amikor közbeavatkoztam.
- Velem alszol, Anna. - Dennyhez fordultam, míg Anna a szemöldökét ráncolta, Kellan
pedig magába fojtott egy nevetést. - Ugye elleszel a kanapén?
Denny kelletlenül ingatta a fejét.
- A kanapén? - Gyászosan nézett végig a göröngyös, elhasznált bútordarabon. - Ne, most
tényleg?
A tekintetem fagyosságával csak a hangomé vetekedett.
- Ha neked úgy jobb, alhatsz Kellannel is. - Érzékeltettem vele, hogy nincs harmadik
lehetőség. Anna mindenképpen velem lesz, hogy egész éjjel rajta tarthassam a szemem.
Denny felvont szemöldökkel nézett, míg Kellan nevetve megjegyezte:
-Jobb, ha figyelmeztetlek... álmomban rugdosni szoktam a másikat.
- Akkor marad a kanapé - morogta maga elé Denny, azzal fölment az emeletre takaróért.
Anna kezdett felélénkülni.
- Tudod, akár én is alhatnék K...
Megragadtam a kezét, és fölrángattam a kanapéról.
- Indulás. - Magammal vonszoltam a lépcsőn, mialatt Kellan minket figyelt, és pompásan
mulatott.
Persze egy szemhunyást se aludtam. A nővérem hosszan készülődött a lefekvéshez, s
miután mégsem ácsoroghattam a folyosón, hogy minden mozdulatát kövessem, mint egy
lánya erényéért aggódó anyuka, az ágyban fekve csikorgattam a fogam, s közben füleltem
minden neszre. Megesküdnék rá, hogy egyszer mintha Kellan nevetését hallottam volna -
akkor tényleg minden lelkierőmre szükségem volt, hogy ne rontsak ki, és rángassam be a
szobámba sikoltozó-kapálódzó nővéremet.
Végül a testvérem csak bejött a sötét szobába, befészkelte magát Denny oldalán az ágyon,
azután vidáman jó éjszakát kívánt. Alvást színleltem, és nem feleltem. Sejtelmem sincs,
miért. Felesleges is mondanom, hogy messze elkerült az álom. Érez
tem minden apró mozdulatot, amit Anna tett. Csak megfordul álmában, vagy éppen ki akar
lopózni, hogy besettenkedjen Kellanhez, miután mindenki elaludt? Az őrületbe kergetett, és
tényleg nem tudtam, hogyan húzok ki vele még egy ilyen éjszakát. Talán mégiscsak rá kéne
vennem Kellant, hogy menjen át aludni Matthez...
Végül mégiscsak eljött a reggel, s miután éberen ért, hallottam Kellan ajtajának
nyitódását. Nem sokkal később követtem, és csatlakoztam hozzá egy kávéra. A lépcső
aljában megálltam, hogy vessek egy pillantást a kanapén fekvő Dennyre. Békésen, bár
korántsem kényelmesen aludt. Belém nyilallt a bűntudat, amiért ilyen helyzetbe hoztam.
Később majd kárpótolnom kell ezért is...
Kellan nem tűnt meglepettnek, amikor beléptem a konyhába. A bennfentesek árulkodó
mosolyával mért végig, miközben vizet töltött a kávéfőzőbe.
-Jól aludtál? - kérdezte leplezetlen kárörömmel.
- Remekül. - Hát persze. - És te ?
Elindította a gépet, majd elfordult, és háttal neki támaszkodott a pultnak.
- Mint a bunda.
A fogamat csikorgattam, de kipréseltem magamból egy mosolyt, miközben leültem az
asztalhoz, és vártam, hogy lefőjön a kávé.
- A nővéred... érdekes ember - jegyezte meg egy perc után.
A homlokomat ráncoltam, de nem szóltam, csak vártam, hogy bővebben is kifejtse. Nem
tette. Mélyen elvörösödtem, míg ő kíváncsian várta a reakciómat.
- Igen... az. - Én sem fejtettem ki bővebben.
Miután lefőtt a kávé, szétosztottuk két bögrébe, és csöndben kortyolgattunk... de nem
abban a meghitt, kellemes csöndben. Ő talán jól érezte magát, és fenyegetően jól is nézett ki,
de én magamban pufogtam... még külön azon is, hogy miért pufogok egyáltalán. Tényleg le
kell higgadnom.
Miután végeztem a kávéval, nekitámaszkodtam a bejárat bolt
ívének, és szinte transzban bámultam Denny kanapén fekvő alakját. Arra tértem magamhoz,
hogy a konyhába betoppan a nővérem, és P. Fejek feliratú pólót visel... semmi mást. Magam-
ban hálát rebegtem, amiért Kellan rögtön a kávé után visszavonult a szobájába. Anna
túlságosan is kívánatosan festett ahhoz képest, hogy csak most kelt föl.
- Azt meg hol szerezted? - kérdeztem megkövülten. Hetekbe telt, amíg Kellantől
kikönyörögtem egyet... akkor is úgy kellett lerángatnom róla. Annának tényleg elég csak
megrebegtetni a pilláit, és máris megkap mindent ? Szinte elárulva éreztem magam.
- Griffin adta... a buli után. Egy egész dobozzal van a furgonjában. Akarsz egyet? -
Édesen rám mosolygott, mire azonnal elöntött a bűntudat, amiért rosszat gondoltam róla.
- Nem... nekem is van. - Méghozzá egy olyan példány, mely megőrizte Kellan illatát, épp
ezért sosem vettem fel - nem mintha erről Annának is tudnia kellett volna. - Azért
felkaphatnál még valamit. Denny mindjárt felébred. - Igazából nem amiatt aggódtam, hogy
Denny megláthatja ebben a túlságosan is csábos öltözékben.
- Ó, persze, bocs... És... Kellan fent van már? - kérdezte már- már szemérmes hangon.
Felsóhajtottam.
- Igen, azt hiszem, visszament a szobájába.
- Ó. - Elmosolyodott és fölnézett a mennyezetre, ahol a szobáját sejtette. - Engem nem
említett?
Utáltam, amiért hirtelen úgy éreztem magam, mint egy kerítő, de elárultam neki az igazat.
- De igen. Azt mondta, érdekes vagy.
Összeráncolta a homlokát.
- Hmmm... nem egészen ehhez szoktam hozzá, de mondhatott volna rosszabbat is. -
Elmosolyodott, és megfordult, hogy felmenjen az emeletre. - Muszáj lesz változtatnom a
stratégián. - Rám kacsintott, és otthagyott.
Lehuppantam az asztal mellé, és felsóhajtottam. Mikor lesz már vasárnap ?
 Ha már a városban járt, Anna vásárolgatni akart egy kicsit, ezért kölcsönvettük Denny
kocsiját, amit a testvérem elvezetett a Bellevue Square-ig (persze a botváltóhoz is sokkal job-
ban értett, mint én). A Macy s-ben ráakadt egy falatnyi fekete ruhára, és úgy döntött,
felpróbálja, hátha jó lesz estére. Jobban nem is álhatott volna rajta. Az egyszerű, ujjatlan ruha
tökéletesen kirajzolta minden egyes porcikáját... és tényleg-tényleg nagyon rövidre szabták.
Én sosem húznék fel ilyesmit - túlságosan zavarna, hogy a fél világ látja a bugyimat -, de a
nővéremen a világ legtermészetesebb viseletének tűnt, ahogy megpördült benne a tükör előtt.
Otthonosabban mozgott benne, mint a kedvenc melegítőjében.
Útban a pénztár felé betévedtünk az illatszerek közé. Megtorpantam, amikor rátaláltam az
illatra, amit Denny annyira szeretett használni. Ahogy mélyen magamba szívtam, szinte
láttam őt magam előtt. A nővérem a szemét forgatta, de mosolyogva nézett, miközben
megszagolgatott néhány mintát.
- Kellan mit használ ? - kérdezte néhány üvegcse után a homlokát ráncolva.
A név említésére megtorpantam. Miből gondolja, hogy tudom?
- Nem tudom... miért? - Valójában engem is érdekelni kezdett.
Széles vigyorral mért végig.
- Mert pompás az illata. Neked még nem tűnt fel?
De.
- Nem.
Felhorkant, de tőle még ez a gesztus is bájosnak tűnt.
- Kiera... tudom, hogy Denny tökéletesen kielégítő a számodra... - vetett rám egy kimért
pillantást - ...de ha az élet ilyen finom falatot kínál, akkor azt muszáj megkóstolni. -
Mosolyogva kapott fel egy másik üvegcsét, hogy beleszagoljon. - Legalább egyszer. -
Nevetve tette vissza az üveget, s ahogy kajánul elmosolyodott, nagyon is emlékeztetett
Kellanre. - De az se baj, ha kétszer...
Elfintorodtam. Ha tudta volna, hogy már mindkét lehetőséget kimerítettem...
Végeztünk a bevásárlással, miután a nővérem talált még egy pár csillogó tűsarkút és egy
drágának tűnő ezüstláncot is. Magamban felsóhajtottam. Persze lélegzetelállító lesz... már így
farmerben és blúzban is az. Miután én nem akartam új ruhára költeni, föl kellett forgatnom a
szekrényt valami elfogadható darab után. Nem mintha számított volna - a testvérem mellett
úgysem rúghatok labdába. De nem is kell, emlékeztettem rá magam. Denny engem szeret,
így, ahogy vagyok, és egyedül ő fontos. Denny, nem pedig...
Befejezetlenül hagytam a gondolatot.
Ettünk egy könnyű ebédet, míg Anna a különféle pasikról zagyváit, akikkel azóta
„kavart”, hogy kirúgta Philt - saját elmondása szerint igencsak gorombán. Egy pillanatra
mély szánalmat éreztem Phil iránt. A testvérem alighanem összetörte a szívét, s még csak
észre sem vette. Furcsamód nagyon is együtt tudtam érezni a fickóval.
Ebéd után benéztünk még néhány üzletbe, a nővérem vett még néhány holmit, azután
elindultunk haza, hogy felkészüljünk... az estére.
Anna gyorsan és könnyedén belebújt új ruhájába, és lelibegett a földszintre, miközben én
még mindig a ruhaválasztékot mustráltam. Denny tett néhány javaslatot, míg rá nem vetettem
egy haragos pillantást. Ezután elhallgatott, csak a fejét csóválta, miközben begombolta az
ingét. Egy pillanatig elnéztem, és további bosszúságot okozott a tudat, hogy mennyivel
egyszerűbb kiöltözni, ha valaki történetesen férfi. Fehér inge tökéletesen simult a testéhez,
nem tűrte be, hanem lazán lógott kedvenc koptatott farmerja fölött. Remekül nézett ki. Ha
más hangulatban vagyok, talán megakadályozom, hogy begombolja azt az inget, sokkal
inkább lehámozom róla, és...
De nem voltam abban a hangulatban... sőt, dúltam-fúltam.
Amikor végre találtam valamit, felemás elégedettséggel magamra rángattam.
Néhány perccel később lementem a földszintre, és megtorpantam a legalsó lépcsőfokon.
A nővérem és Kellan a kanapén ült. Kellan a legszélére húzódott, és a térdén könyökölt, míg
a nővérem széttárt lábakkal mögötte térdelt, és teljes testével hozzá simult. Falatnyi, ujjatlan
fekete ruhája alól az egész combja kilátszott, de ez egyáltalán nem zavarta, ahogyan láthatóan
Kellant sem. A testvérem Kellan hajával játszadozott, míg a másik szórakozottan nézte a
tévét. A düh feltolult a torkomba.
Anna végül felém fordult, és elmosolyodott.
- Hú... tök jól nézel ki! - Az ő szépsége láttán nem éreztem magam másnak, legfeljebb
csak... elfogadhatónak. Kellan is vetett rám egy pillantást, majd helyeslő kis mosoly jelent
meg a szája szegletében.
- Gyönyörű vagy - dorombolta a fülembe Denny, aki mögém settenkedett a lépcsőn.
Ahogy belecsókolt a nyakamba, sikerült kicsit ellazulnom. Tényleg örültem, hogy tetszik
neki az öltözékem, amit annyi vesződség árán állítottam össze. Tudtam, hogy a nővéremmel
nem versenyezhetek, ezért végül a kényelem mellett döntöttem. Lapos sarkú, fekete cipőt
választottam, fekete csípőfarmerrel és vörös, mélyen kivágott ujjatlan felsővel - az ilyen
szórakozóhelyeken gyorsan fülledtté válik a levegő. A hajamat is egyszerű lófarokba fogtam.
Készen álltam rá, bármekkora lesz is a forróság.
- Velem nem fogja ezt csinálni, ugye? - kérdezte Denny, ahogy mellém lépett, és a
homlokát ráncolva nézett le Annára és Kellanre. Csak most sikerült felülkerekednem a
testhelyzetük miatt érzett felindulásomon, és tüzetesebben is megvizsgálni, mit művelnek.
Anna nem játszott Kellan hajával, hanem gondosan frizurát készített neki.
Beléptünk a nappaliba. Denny elfoglalta az egyik fotelt, és megpaskolta a térdét, hogy
nyugodtan üljek az ölébe. Miután vetettem egy gyors pillantást Kellanre, meg is tettem.
- Mit csinálsz, Anna? - kérdeztem a legközönyösebb hangon, ami tőlem telt.
Sugárzóan mosolygott rám.
- Hát nem Kellannek van a legimádnivalóbb haja? Te nem érzed úgy,hogy
legszívesebben...? - Marokra fogott egy tömött fürtöt, és megcibálta, mire Kellan
összerezzent, majd elvigyorodott. - Áuu! - dorombolta a nővérem.
Fülig elvörösödtem. Pontosan tudtam, mit akar mondani, ezért nem szóltam egy árva szót
sem.
Anna visszatért a hajszobrászathoz, míg Kellan lesütött szemmel magában somolygott.
- Hagyja, hogy belőjem helyette. Teszek róla, hogy ő legyen a legjobb pasi ma este. -
Vetett egy pillantást Dennyre. - Már ne vedd rossz néven.
Denny elnevette magát.
- Majd túlélem valahogy.
- Ó - sóhajtottam fel csöndesen. Azelőtt is mesésnek láttam Kellan haját, hogy Anna
munkálkodni kezdett rajta, de ahogy elnéztem őket... furcsamód még vonzóbbá vált a
szememben. A hosszabb fürtöket a nővérem egyenként vette kezelésbe, és formálta át, hogy a
bozontos hajtömegből véletlenszerűen szétszórt, gondosan bezselézett tüskékből álló egyedi
frizura váljék.
Kellan, ha lehet, ettől csak még ellenállhatatlanabbá vált, és ahogy rajtakapott, amint őt
néztem, kipirultan félrefordítottam a tekintetem. Belém vágott a féltékenység, amiért Anna
máris ilyen meghitt viszonyba került vele, ennek nyomában pedig ott járt a hamisítatlan
vágyakozás, amit mindenáron félre kellett söpörnöm.
- Te mit gondolsz ? - kérdezte Kellan.
- Ö... jól nézel ki, ember - felelt fejcsóválva Denny.
- Te ezt nem érted, Denny. A lányok egyszerűen odavannak ezért, igaz, Kiera? - tudakolta
Anna.
Kellan halkan nevetgélt, ahogy még jobban elvörösödtem.
- Persze, Anna. Olyan lesz...
- Mint egy igazi csődör? - fejezte be szórakozott hangon
Kellan, miközben egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.
- Oóó... ez tetszik! - kiáltott fel Anna, miközben átkarolta a nyakát, és nyilvánvalóan
végzett a frizurával. A bizalmasságuk újra felpaprikázott.
- Mehetünk végre ? - bukott ki belőlem kissé nyersen.
Kellan bólintott, és felállt, én pedig végre láttam, mit húzott
fel. Tetőtől talpig feketébe öltözött: fekete bakancs és fekete farmer, feszes, rövid ujjú fekete
ing - s mindez hihetetlenül szexi, tüskés hajával kiegészítve. Be kellett hunynom a szemem,
hogy legalább egy pillanatra ne a szépségére gondoljak.
Ez az este - hogy is mondta Kellan ? - tényleg érdekes lesz.
Megérkeztünk a Latex nevet viselő klubba, amit Griffin ajánlott. Ismerve Griffint és az
ízlését, nem sok jóra számítottam, de Kellan biztosított róla, hogy ez is csak egy fura nevű,
átlagos szórakozóhely, ahol a szokásosnál jobb a zene. Igaz, ő akkor is remekül szórakozott
volna, ha becsalogat minket egy szadomazo klubba. így jobban belegondolva, talán Anna se
bánta volna... Mindent egybevetve, túlságosan is illettek egymáshoz. A gondolat
elszomorított.
A zene számomra örömtelien hangosnak tűnt, már az utcáról is. Denny megfogta a
kezem, és mosolyogva segített ki az autójából. Kellan a sajátjával jött, és Anna, előre látható
módon, bevágódott mellé az ülésre, mielőtt egy szót is szólhattam volna. Sikerült találniuk
egy helyet néhány méterre tőlünk, azután Kellan is kisegítette az autóból Annát. Mint két
szupermodell, úgy sétáltak oda Dennyhez és hozzám.
Nővérem nevetségesen kurta ruháját igazgatta, és ellenőrizte fekete tűsarkúját, mielőtt
sietve megölelt. Nem tudtam kordában tartani a féltékenységet, ami a szépsége láttán elöntött.
Az ajkát újra vörösre rúzsozta; zöld szeme valósággal világított profin felvitt szemhéj festéke
alatt; míg fénylő haja tökéletes loknikban, lágyan ringatózott minden mozdulatára, hogy a
vörös tincsek igézően kandikáljanak ki mögüle. Ha Kellan tökéletességének női párt kellett
találni, csakis a nővérem lehetett az. Egy pillanatra akaratlanul is belém villant, hogy ha
nekik kettőjüknek gyerekük születne, az egész világ a csodájára járna. A gondolat csak még
ingerültebbé tett.
Anna megragadta Kellan kezét, és a bejárat felé indult. Kellan mosolyogva karolta át a
vállát. Denny átölelt, miközben követtük őket. Örültem neki. Hirtelen átfutott rajtam a hideg.
A testes fickó, aki a zsúfolásig telt klub bejáratában állt, csak egyetlen pillantást vetett a
felé közeledő Kellanre és Annára, azután rögtön fölemelte a kötelet. Hát persze. Az ilyen
extrémen menő embereknek nem kell kiállniuk a sort. Kellan megállt a kötélnél, és bevárt
minket, kevésbé menő embereket, hogy mi is biztosan bejussunk.
A név tényleg nem jelentett semmit. A Latex teljesen átlagos szórakozóhelynek
bizonyult: itt-ott díványok, hosszú asztalok bárszékekkel, néhány közepesen érdekes
műalkotás a falakon, a bejárattal szemben a teljes falat elfoglaló és ívben elkanyarodó bárpult
és ütemesen hullámzó tömeg a tánctéren. A zene kedvemre valóan fülsüketítő. Örültem neki,
akárcsak a testek forgatagának. Készen álltam beleolvadni.
Dennyvel és Annával találtunk helyet az egyik hosszú asztalnál, míg Kellan bevette
magát a négy ember mélységű tömegbe, amely a bárpultnál várta, hogy italhoz jusson.
Rekordidő alatt végzett, de nem tudtam nem észrevenni, ahogyan a pultos lány vetett rá
néhány undorítóan közönséges pillantást.
Kellan mindenkinek hozott egy pohárka... valamit. Beleszagoltam, és azonnal
elfintorodtam. Felé rebbent a tekintetem, ahogy vigyorogva, felhúzott szemöldökkel nézett
rám. Tequila? Tényleg képes volt tequilát hozni? A citromot és sót is letette elénk, míg én
hitetlenkedve ingattam a fejem. Köröttem mindenki felvette a poharát, és egyáltalán nem
tiltakozott senki Kellan választása ellen. Összeszedtem magam, és rákészültem, hogy egy
hajtásra kiigyam a pohár tartalmát.
Kellan gonoszul fölnevetett, amit szerencsére teljesen elfojtott a zene, így rajtam kívül
senki se vette észre. Belemártotta az ujját a tequilába, hogy megnedvesítse a kézfejét,
ahogyan azon a bizonyos első éjszakán tette. Az emlékek olyan erővel törtek rám, hogy le
kellett hunynom a szemem, miközben mélyen magamba szívtam a levegőt.
- Minden rendben? - hajolt hozzám Denny.
Kinyitottam a szemem, és megláttam aggódó arcát.
- Igen... - Vetettem egy haragos pillantást Kellanre. - Csak nem rajongok a tequiláért.
Kellan mosolya egyre szélesebbé vált.
- Tényleg? Én azt hittem, hogy nagyon is... szereted.
A nővérem közbeavatkozott, amikor Kellan újra felkacagott, én pedig a szemöldököm
ráncoltam.
- Mindegy, én szeretem... fenékig!
Kellan felvonta a szemöldökét, és fölemelte a poharát, koccintott Annával, azután együtt
hajtották le a tequilát. Mindketten nevetve haraptak bele a citromba. Denny megemelte a
poharát, és duzzogva én is megemeltem az enyémet, hogy koccintsunk, és együtt igyunk.
Bosszúból elvettem Denny citromkarikáját... egyenesen a szájából, hogy utána hosszan
megcsókoljam.
Miközben a meglepett, de nagyon is készséges Dennyt csókoltam, hallottam nővérem
kurjantását.
- Húúú... ez az én hugicám!
Ahogy visszahúzódtam, megkockáztattam egy pillantást Kellan felé. Már nem
szórakozott olyan jól. Összeszorította az állkapcsát, azután igézően elmosolyodott, Annához
fordult, és felé nyújtotta a kezét.
- Van kedved? - Biccentett a tánctér felé, mire a nővérem buzgón bólogatni kezdett.
Ahogy belevesztek a tömegbe, Kellan keze lesiklott a hátára... a háta legalsó felére. Egyszer
még visszanézett rám, a szemében furcsa kis csillogással, mielőtt eltűntek a szemem elől.
Visszanyeltem a mérgemet, és a saját társamra koncentráltam.
- Összeillenek - jegyezte meg Denny, aki szintén őket nézte.
Megint csak nyeltem egyet, míg végül sikerült félretennem a bosszúságomat, hogy hosszú
idő óta először végre megpróbáljam teljesen elengedni magam. Denny elragadóan nézett rám,
arcán azzal a vagány, kisfiús mosollyal. Amikor biccentett a többiek felé, én is buzgón
bólogattam..
Ilyen zsúfoltság mellett táncról persze szó sem lehetett, legfeljebb ütemes együtt
hullámzásról. Denny szorosan megfogta a kezem, hogy a kavargó tömeg ne válasszon szét
minket, azután bevonszolt a még zsúfoltabb középső területre. Az egyre fülledtebb melegben
egyre jobban örültem választott öltözékemnek. Fogalmam sem volt, milyen zene szól, de nem
is nagyon érdekelt. Elég hangosan dübörgött ahhoz, hogy elfojtson minden tudatos
gondolatot.
Denny elkapta a derekam, és közelebb húzott magához. Felnevettem és átkaroltam a
nyakát. Néha már elfelejtem, milyen vonzó is tud lenni. Ahogy kigombolta az ingét, bőre
izgató - an csillant meg a színes fényben. A. haja most is mesésen állt, s ahogy a tarkóját
cirógatva beletúrtam tömött fürtjeibe, szélesen elvigyorodott.
A közelben táncoló lányok figyelmét sem kerülte el. Miután megtaláltuk a helyünket,
engem csak egy futó pillantásra méltattak, és leplezetlen érdeklődéssel őt kezdték bámulni.
Denny, ahogy mindig, tudomást sem vett róluk. Az ő szeme csak engem látott, és most
megvillant, miközben előrehajolt, hogy megcsókoljon. Ujjaim végigszaladtak az állán, és
követték a selymesen puha szőrszálak vonalát. Boldogan felsóhajtottam, miközben hagytam,
hogy a zene és a teste elfeledtesse velem minden bajomat.
Kellant és Annát sehol sem láttuk. Nyugalmat erőltettem magamra, és nem firtattam,
hová mentek, vagy hogy előtte milyen provokatívan bújtak össze. Nem akartam arra sem
gondolni, hogy talán egy meghittebb környezet kedvéért hagytak itt minket. Végül sikerült
kirekesztenem a fejemből mindent, míg nem érdekelt más, csak az üvöltő zene, a vonagló
testek és a dübörgő basszus. Meg hogy Denny ott legyen velem. Mintha órákon át lebegtem
volna ebben az áldott állapotban.
A tömeg közepén egyre elviselhetetlenebb lett a hőség. Denny jelezte, hogy inna valamit
- miután ekkora zajban gyakorlatilag semmit sem lehetett hallani, csak elmutogatta, hogy
kéne még kör. Játékosan ellöktem magamtól, és megráztam a fejem; még nem akartam
elhagyni ezt a zenéből épített menedékvárat. Gyors csókot nyomtam a szájára, és a földre
mutatva jeleztem, hogy itt talál, miután végzett.
Átverekedte magát a tömegen, a lányok pedig alaposan megbámulták, ahogy elfurakodott
közöttük. Felsóhajtottam, és megráztam a fejem, amikor megkerülte a sarkot a bárpult felé.
Igen, az én pasim ilyen gyönyörű, s még csak nem is tud róla. Lehunytam a szemem, hogy a
zenére összpontosítsak, boldogan és elégedetten. Esztelenül.
Megdermedtem, ahogy egy erős, ismerős kéz hátulról besiklott vékony felsőm alá, hogy
csupasz hasamon állapodjon meg. A szemhéjam felpattant, pedig nem kellett megfordulnom
és megnéznem, ki az. Túlságosan jól ismertem az érintését, azonnal megéreztem a hasamban
fellángoló tüzet. Boldogságomban teljesen elfeledkeztem arról, hogy Kellan is itt van. Vajon
mindvégig figyelt? Szólni se tudtam a döbbenettől, hogy ilyesmivel próbálkozik azok után,
ahogy lezártuk a dolgot, miközben ráadásul Denny és Anna is itt van valahol. Az öléhez vont,
és érzékien együtt mozogtunk a zenére. Ami Dennyvel ártatlan szórakozásnak tűnt, maga lett
a hamisítatlan szenvedély. Meztelennek éreztem magam.
A teremben egyre feljebb szökött a hőmérséklet. Éreztem egy kiütköző verítékcseppet,
ahogyan legördül a lapockámon, a ruha kivágása által szabadon hagyott szabad bőrfelületen.
Kellan szabad kezével félresimított néhány kósza tincset a nyakamból, mire az izgalom
végigvillámlott a gerincemen. Előrehajolt, és lassan lesöpörte a verítékcseppet a nyelvével,
hogy sós csíkot húzzon a lapockámtól egészen a tarkómig, miközben lágyan, végtelenül
lágyan harapdálta a bőrömet. Ahogy magamba szívtam a levegőt, összemosódott előttem a
világ. A francba...
Úgy tűnt, hiába zártuk le a közös múltat, most mégis minden korábbi korlátozás érvényét
veszítette. Ami nem helyes. Véget kell vetnem ennek...
Akaratom ellenére mégis lehunytam a szemem, és eggyé olvadtam vele. Egyik kezem a
hasamra simuló kézfején nyugodott, a másikkal a csípőjét fontam át a hátam mögött. A légzé-
sem felgyorsult, ahogyan mellkasára hajtottam a fejem. Keze alig észrevehetően elmozdult a
hasamon, hüvelykje egy pillanatra megérintette farmerem gombját. Ennyi is elég volt ahhoz,
hogy felnyögjek és megszorítsam a kezét, miközben egymásba fontuk az ujjainkat.
Menekülni akartam, foggal-körömmel utat törni a tömegben, amíg meg nem találom Dennyt,
hogy visszatérjek a menedékváramba, és megszabaduljak ettől a perzselő érzéstől, amit
Kellan közelsége váltott ki bennem - de a sürgetés csak a fejemben létezett. A testem
borzongott, csípőjére tett kezem lesiklott a combjára, és a fejem... lassan önmagától fordulni
kezdett felé.
Másik kezével megragadta az államat, és durván magához rántotta a számat. Ahogy
felnyögtem, hangom beleveszett a dübörgésbe. A heteken át folytatott flörtölgetés, egymás
kísértése az érintésünk, a testünk, az ajkunk által - miközben folyamatosan makacsul
ellenálltam ennek a követelőző vágynak -, olyan kínzó éhséget ébresztett bennem, amire nem
készültem fel. Nem tapaszthatta rám elég erősen a száját, annyira mohón égtem a
vágyakozástól. Eszembe sem jutott, hogy leállítsam.
Ajka szétvált, nyelve mélyen a számba tolakodott. Ahogyan a lángok elborították egész
testem, maradék önuralmamat is elveszítettem. Felé pördültem, szembefordultam vele, és
teljesen átadtam magam az ölelésének, egy pillanatra sem vettem le róla a számat, egy
pillanatra sem nyitottam ki a szemem. A szívem egyre vadabbul vert, ahogy fölemeltem a
karom, és szorosan összefontam a tarkóján, sűrű haja alatt. Ujjai végigszánkáztak csupasz
hátamon, a felsőm alatt, hogy még közelebb rántsanak. A töredék másodpercekben, amíg
ajkunk különvált, mindketten zihálva kapkodtunk levegő után.
A hőség, a lüktető zene, az erős kéz, a szapora lélegzet, az illat, az íz, a puha ajak, a
kutakodó nyelv - mindez a teljes őrületbe kergetett. Egyik keze lesiklott a hátamon, és
megragadta a combomat, hogy közelebb húzza lábamat a csípőjéhez. Ebből a pozícióból
fájdalmasan nyilvánvaló volt, mennyire vágyik rám. Felnyögtem, mivel én is ugyanúgy
akartam őt. Kinyitottam a szemem, és elhúzódtam az ajkától, hogy az arcához simuljak, és
lihegve kapkodjam a levegőt. Kezem önmagától kezdte kigombolni az ingét, ahogy rám nem
jellemző módon már az sem érdekelt, hol vagyunk. A tekintete lángolt, áthatóan figyelte min-
den mozdulatomat.
A lányok némelyike felfigyelt Kellanre és buja pillantásokkal méregette, de eddig
senkinek sem tűnt fel, milyen intim helyzetbe kerültünk vagy kerülünk nemsokára. Kellan
lehunyta a szemét, és nyögve kifújta a levegőt, amikor félig végeztem az ingével. Hevesen
megragadta a testem, az ajkamhoz préselte a száját. Nem maradhattunk így sokáig. Mintha
másvalaki bőrébe bújtam volna, annyira átformált a szenvedély. Nem tudtam, mit tegyek, már
azt sem tudtam, képes leszek-e uralkodni magamon ennyi ember előtt. Másra se vágytam,
csak hogy elvigyen valahová... bárhová...
Már csak két gomb maradt az ingén, amikor hirtelen és durván ellökött magától. Azután
hátat fordított, és beleolvadt a tömegbe. Zaklatott arcáról semmit sem tudtam leolvasni, csak
ott álltam zihálva és összezavartan, és próbáltam levegőhöz jutni.
Akkor éreztem meg, hogy Denny megfogja a kezem, és odahúz magához. Észre sem
vettem, amikor visszaért... Meglátott valamit? Észrevette a változást ? A tekintetét
fürkésztem, de csak a viszontlátás örömét láttam benne. A táncnak és a fülledt levegőnek
tudta be az állapotomat.
Akkor tettem valamit, ami később még sokáig kísértett. Odasimultam Dennyhez, éles
mozdulattal két kezem közé fogtam az arcát, és úgy csókoltam, ahogyan csak bírtam. Az
izgatottság újra szétáradt a testemben, ahogy magamban azt képzeltem, újra Kellannel
vagyok. Denny eleinte meglepetten reagált, azután mohón viszonozta a csókot. Gyűlöltem
magam érte, de nem tudtam megállni, hogy ne csókoljam, akarjam, kívánjam - miközben
nagyon is jól tudtam, hogy bár testben Dennyvel vagyok, nem az ő közelségére áhítozom.
Valahonnét a tömegből egy szempár szinte lyukat égetett belém.
- Vigyél haza... - nyögdécseltem Denny fülébe.
Később, sokkal később, meztelenül felültem az ágyban, és vetettem egy pillantást
Dennyre, ahogy mellettem szuszogott. A bűntudat végigsöpört rajtam. Ha tudná, mit tettem
vele... ha tudná, kit képzeltem a helyébe... nyelni próbáltam, de teljesen kiszáradt a torkom.
Hirtelen iszonyú szomjúság tört rám. Fölkaptam az első ruhadarabot, ami a kezem ügyébe
esett, és felálltam, hogy magamra húzzam. Denny inge esett hozzám a legközelebb. Finom
illatot árasztott, ahogy belebújtam.
A hűtőben tartott tiszta, hideg vízre vágytam, ezért lefelé indultam a lépcsőn. Csak a
pillanat tört részére torpantam meg, amíg elhaladtam Kellan szobájának ajtaja előtt, és azt
reméltem, hogy valami csoda folytán nem hallott minket. El nem tudtam képzelni, mi
járhatott a fejében, amíg én együtt voltam Dennyvel. Nem mondhatnám, hogy túl
visszafogott lettem volna. Ahogy magam elé képzeltem Kellant, az önuralom maradékát is
elveszítettem. Egyáltalán nem tetszett ez a tudat.
Amikor beléptem a konyhába, Kellanen töprengtem, meg azon, ami a klubban történt,
amikor hirtelen felforrósodott a levegőt, amikor annyira kívántam őt, és ő annyira kívánt
engem. Az egész kezdett túl veszélyes lenni. Nem tudtam, mitévő legyek.
Kinéztem az ablakon, és megtorpantam. Az autója nem állt a ház előtt. Még nem jött
haza? Visszahátráltam a nappaliba. Anna sincs itt ? Ó Istenem, akkor még mindig együtt
vannak... kettesben. Azonnal eszembe jutott vagy egy tucatnyi hely és pozíció. A gondolattól
megszédültem, majd újra elöntött a bűntudat, míg végül kikötöttem a haragnál. Akármi
történt is Kellan és közöttem, ő megígérte - megígérte! hogy nem fog lefeküdni Annával.
Minden szomjúságom elmúlt. Sarkon fordultam és visszamentem lefeküdni.
 16. FEJEZET
Eső

Ebédidő táján hallottam meg Kellan kocsiját, ahogyan rákanyarodott a felhajtóra. Nem
állította le a motort, és az ajtócsapódást követően újra elhajtott. Néhány pillanattal később
Anna toppant be az ajtón, aki még mindig az előző napi öltözékét viselte. Boldognak és
végtelenül elégedettnek tűnt.
Visszanyeltem a dühömet, ahogy leült mellém a kanapéra. Nem ő tehetett róla, hogy
áldozatul esett Kellan vonzerejének. Nem, minden dühöm Kellan ellen irányult... aki
megígérte.
-Jól mulattál? - kérdeztem színtelen hangon.
Levágódott a kanapéra, és szélesen elmosolyodott, ahogy hátrahanyatlott a párnákra.
- Ó Istenem... ha tudnád...
Ami azt illeti, tudtam.
- Kellan elvitt Matthez és Griffinhez, azután...
Tényleg nem akartam ezt hallgatni.
- Kímélj meg a részletektől.
Homlokráncolva fordult felém. Mindennél jobban szerette az ilyen szaftos sztorikat.
- Oké. - Újra elvigyorodott, és közelebb hajolt. - Dennyvel hamar leléptetek. -
Sokatmondóan felhúzta a szemöldökét. - Kellan azt mondta, kettesben akartok maradni. -
Kuncogni kezdett. - Szóval, hogy telt az éjszaka?
A bűntudat, a harag és a zavarodottság egyszerre kavargott bennem. Kellan azt mondta
neki, hogy kettesben akarunk maradni?
- Erről tényleg nem akarok beszélni, Anna - feleltem halkan.
Hátravetette magát a kanapén, és duzzogni kezdett.
- Oké, oké. - Felém fordította a fejét. - Azért legalább egy valamit elmesélhetek...?
- Nem!
Hangosan felsóhajtott.
- Remek. - Hosszú ideig mindketten hallgattunk. - Minden rendben, húgi ? - Aggódva
nézett rám.
Hátradőltem a kanapén, és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.
- Igen... csak fáradt vagyok. Nem aludtam túl sokat. - Azonnal megbántam, hogy ezt
mondtam.
Cinkos mosollyal nézett rám.
- Naná! Ezt már szeretem!
Denny ebédet főzött nekünk, míg Anna helyeslően méregette - Denny nagyot nőtt a
szemében azzal, hogy a konyhában is hasznát lehet venni. Többször is beharapta az ajkát
ebéd közben, és tudtam, ilyenkor alig bírja megállni, hogy ne kezdjen el mégis mesélni.
Magamban buzgón imádkoztam, hogy fogja be a száját - tényleg nem akartam hallani.
Biztosan tudtam, hogy nem élném túl, ha elmondaná. Már azt is alig tudtam elviselni, ha
elképzeltem őket együtt.
Inkább Dennyvel szemeztem, miközben az általa készített kesudiós salátát ettem.
Hihetetlenül finomra sikerült; a pasim tényleg egy áldás a konyhában. Melegen, nyugodt és
békés tekintettel mosolygott ránk. Az elmúlt éjszaka... mondjuk úgy, szenvedélyesre sikerült.
Összerezzentem, ahogy belegondoltam, mennyire más emlékeket őrizhet róla, mint én.
Számára nyilván a túl hosszúra nyúlt mosolyszünet végét jelentette, míg számomra... nos,
nem volt ilyen egyszerű a helyzet.
Anna és Denny gondoskodott a társalgás fenntartásáról, én csak figyeltem őket - a
gondolataim túl zavarosak voltak ahhoz, hogy egész mondatokat alkossak. Miután egy
hosszú délutánon át néztem, ahogyan belemerülnek abba a könnyed csevegésbe, amit nekem
kellett volna lefolytatnom rég nem látott nővéremmel, eljött az ideje, hogy összeszedjük a
holmiját és kivigyük a reptérre.
Anna búcsúzóul kedvesen megölelt.
- Köszönöm, hogy végre meglátogathattalak. - Somolyogni kezdett. - Nagy buli volt... -
Belül összerezzentem, de kívül rendületlenül mosolyogtam. - Legközelebb több időt töltünk
egymással, csak mi ketten... oké? - Kedvesen elmosolyodott, mire újra magamhoz öleltem.
- Persze, Anna.
Hátrébb lépett, és komoly pillantást vetett rám.
- Kérlek, köszönd meg Kellannek a nevemben. - Hirtelen elkapta a karomat, és még
mielőtt megakadályozhattam volna, izgatottan hozzátette: - Tudom, hogy nem akarod hallani,
de istenem... elképesztő volt ez az éjszaka! Még életemben nem éreztem magam ilyen jól! -
Sugárzóan elmosolyodott.
- Ó... - mindössze ennyit tudtam kinyögni.
- Az ám. - Kuncogott és beharapta az ajkát. - A legjobb... többszörösen is... ha érted, mire
gondolok...
Értettem - bár ne értettem volna.
Felsóhajtott.
- Istenem, mennyire szívesen maradnék...
Istenem, mennyire vártam már, hogy elmenjen.
Bemondták a járatát, ő pedig megnézte a kaput, mielőtt visszafordult hozzám.
- Hiányozni fogsz. - Újra magához szorított, azután mosolyogva hátralépett. - Nemsokára
megint jövök. - Arcon csókolt. - Szeretlek.
- Én is téged...
Odalépett Dennyhez, aki hátrébb húzódott, hogy hagyjon minket kibontakozni. A
nővérem átkarolta a nyakát, és megpuszilta az arcát.
- Te is hiányozni fogsz. - Megmarkolta a hátsóját, mielőtt elfordult tőle. - Igazi csődör -
kacsintott rám, amitől Dennyvel mindketten elpirultunk.
Ezzel az én habókos, ösztönlény nővérem felszállt a gépre, és hazarepült Ohióba, miután
tudtán és akaratán kívül még jobban összebogozta az életemet.
Kellant nem találtuk otthon, amikor hazaértünk a reptérről. Ami azt illeti, egész este nem
láttam. Csak a rákövetkező este került elő, amikor a fiúk besorjáztak Pete-hez a műszakom
alatt. Óvatosan vetettem felé egy pillantást, ahogy belépett. Sejtelmem sincs, mire
számítottam. Más ruhát viselt, mint a buli éjszakáján: szürke pólót, ami igézően simult
alakjához, hozzá fekete bőrkabátot és a kedvenc koptatott farmerjét. Láthatóan nemrég
zuhanyozott, és gondosan belőtt hajtüskéi is eltűntek, tehát valamikor járhatott otthon. Ahogy
vetett felém egy pillantást, halványan elmosolyodott, és biccentett. Hát, legalább nem néz
keresztül rajtam.
Azt még nem tudtam, hogy én keresztülnézzek-e rajta - a kis szemét, mégiscsak
megígérte! Minél többet agyaltam ezen, minél elevenebb és borzasztóbb képek jelentek meg
lelki szemeim előtt, annál inkább próbáltam figyelmen kívül hagyni. Messze elkerültem az
asztalukat, míg végül Evannek kellett jeleznie - ekkor anélkül, hogy felvettem volna a
rendelést, kivittem még egy kört. Úgyis csak sört kértek volna... Egy szót se szóltam, és egy
szót se hallottam, ahogy letettem az üvegeket, mintha ott se lettem volna. Nem akartam, hogy
bármi közöm legyen Kellanhez.
Ő másképp érzett. Miután egy ideig némán tettem a dolgomat, sarokba szorított a
folyosón, mihelyt kiléptem a mosdóból. Amikor megláttam az átjáró végén, fölmerült
bennem, hogy elrejtőzöm az öltözőben, de gyorsan elvetettem a gondolatot. Az öltöző zárjába
beletört a kulcs, így ha tényleg beszélni akart velem - márpedig láthatóan ez volt a szándéka
egyszerűen csak követnie kellett, azt pedig végképp el akartam kerülni, hogy kettesben
maradjak vele. Próbáltam elsurranni mellette, de elkapta a könyökömet, amint mellé értem.
 - Kiera...
Résnyire szűkük szemmel néztem fel mesés arcába. Abba az ostoba módon tökéletes,
már-már nem is emberi arcba, és abba a tündöklően kék szempárba, amelynek egyetlen
pillantására mindenfelé bugyik röpködnek... beleértve az enyémet is. Mennyire kiborított!
Elrántottam a karom, és nem szóltam semmit.
- Beszélnünk kell...
- Nincs miről beszélnünk, Kellan! - csattantam fel.
- Én nem így látom.
- Nos... nyilvánvalón úgyis azt csinálsz, amit akarsz. - Meg se próbáltam leplezni a
hangomban a gúnyos megvetést.
- Ez meg mit akar jelenteni? - kérdezte összevont szemöldökkel, egyszeriben éles hangon.
- Csak azt, hogy nincs miről beszélnünk - jelentettem ki, azzal átfurakodtam mellette, és
elviharzottam.
Később végeztem, mint gondoltam, s miután estére rám ereszkedett az a vörös köd,
elfelejtettem idejében gondoskodni a hazaútról. Mire eszembe jutott ezzel törődni, szinte már
mindenki elment. Jenny aznap nem dolgozott, Kate-et a fiúja vette fel. Sam és Rita nem
sokkal utána távozott, míg engem lefoglalt, hogy taxit hívjak egy részeg vendégnek. Evan
csak az imént ment el egy dögös szőkével, míg Mattet órák óta nem láttam. Kellan eközben -
nem mintha egy pillanatig is eszembe jutott volna mint lehetőség - szórakozott mosollyal
támaszkodott egy asztalnak, és figyelte, ahogyan fuvart keresek. Odakint láttam az esővízben
tocsogó járdát, amikor Evan távozott. Nagyon nem tetszett. Talán hívnom kellene Dennyt, de
ehhez kicsit már késő van. Esetleg valamelyik törzsvendég?
Feltűnt, hogy Griffin még ott van, történetesen egyedül. Talán... na, ez se nagy ötlet... de
még mindig jobb, mint Kellan, vagy kutyagolni az esőben. Reménykedve léptem közelebb.
Láttam, ahogy Kellan még szélesebb vigyorral fogadja a választásom.
- Szia, Griffin - próbáltam szokványos hangot megütni.
Nyomban gyanút fogott. Se szokványos hangon, se máshogy
nem szoktam közeledni hozzá.
- Igen? Mit akarsz? - Máris megfogalmazódott benne az ötlet, amiről hallani se akartam...
legalábbis felvont szemöldöke és hátborzongató mosolya erről árulkodott.
Az ösztöneimre fittyet hányva kedvesen folytattam.
- Csak reméltem, hogy esetleg elviszel.
Elvigyorodott.
- Lám-lám, Kiera... már azt hittem, sosem kérsz meg. - Tetőtől talpig végigmért. -
Szívesen elviszlek egy menetre... tudod, irány a csillagos ég...
- Szó szerint értettem, Griffin - vágtam közbe kimért hangon. - Csak haza szeretnék jutni.
A homlokát ráncolta.
- Semmi szex?
Határozottam megráztam a fejem.
- Semmi.
Felhorkant.
- Nos... akkor inkább nem. A szexmentes fuvarra ott van neked Kellan. - Azzal elfordult,
és távozott. Kellan már leplezetlenül nevetett. Körülnéztem, de mindenki más elment. Pete
még az irodában kuksolt, talán ő...
- Szeretnéd, ha hazavinnélek? - kérdezett rá halkan Kellan.
Dühödten ráztam meg a fejem, miközben a bejárati ajtóhoz
siettem. Karba tettem a kezem, és felkészültem az esőre, mielőtt kiléptem. Kellan nem
próbált megállítani, amitől olyan furcsa dühös-szomorú-megkönnyebbült érzésem támadt. Az
eső nem esett annyira, ám annál hidegebb volt. A nagy kapkodásban, hogy elszabaduljak
Kellantől, elfeledkeztem a táskámról és a kabátomról. Most már bántam a sietséget, ahogyan
borzongva tettem néhány lépést a parkolóban, miközben az esőcseppek leperegtek az
arcomon. Felsóhajtottam, és arra gondoltam, mégiscsak vissza kéne mennem a holmimért, de
eltökéltem magam, hogy többet látni sem akarom Kellant. Elmondhatatlanul haragudtam rá
és a nővéremre... a szemét, hiszen megígérte!
Egy saroknyi utat tehettem meg, és lassan kezdtem megbékélni az esővel, amikor igazán
szakadni kezdett. Azon tűnődtem, hány sarok választhat még el a háztól. Kocsival nem tűnt;
hosszú útnak... de gyalog? Amikor már egész testemben reszkettem, arra gondoltam,
mégiscsak keresnem kellene egy telefonfülkét, hogy felhívjam Dennyt. Kutatni kezdtem egy
fülke vagy egy éjjel-nappali után, amikor felfigyeltem egy felém tartó, lassan guruló autóra.
Páni rémület tört rám. Nem épp a legbiztonságosabb környéken jártam... Egyedül idekint, az
éjszaka közepén, bőrig átázva, hirtelen iszonyú védtelennek éreztem magam.
Az autó lehúzódott a járda mellé, s ahogy továbbsiettem, tartotta velem a tempót. Hirtelen
még kiszolgáltatottabbnak éreztem magam, amikor ráismertem a fekete Chevelle-re. Hát per-
sze, hogy követett. Kellan áthajolt az ülésen, és leengedte az ablakot. Hitetlenkedve nézett
rám, miközben a fejét csóválta.
- Szállj be, Kiera.
Vetettem rá egy dühös pillantást.
- Nem, Kellan. - A klubbéli eset után egyáltalán nem találtam jó ötletnek, hogy kettesben
maradjak vele egy ilyen szűkös térben, főként nem ebben az idegállapotban.
Felsóhajtott, és elgyötörten a tető felé emelte tekintetét. Azután újra felém fordult, és
türelmet erőltetett magára.
- Szakad az eső. Szállj már be!
Makacsul ragaszkodtam a gyalogláshoz.
- Nem.
- Akkor egész úton így foglak követni. - Felvonta a szemöldökét, és megengedett
magának egy önelégült kis mosolyt.
Megtorpantam.
- Menj haza, Kellan. Boldogulok nélküled is.
Erre leállította az autót.
- Nem gyalogolhatsz haza teljesen egyedül. Nem biztonságos.
Még mindig biztonságosabb, mint veled egy autóban, gondoltam ingerülten.
- Megleszek. - Továbbindultam.
Fáradt sóhajjal elhajtott, és befordult a sarkon. Azt gondoltam, ezzel vége, de a sarkon túl
várt rám, és láttam, hogy a kocsiból is kiszállt. Újra megtorpantam. A fene egy meg... miért
nem hagy már békén?
Felvette a kabátját, de mire odaért, ahol csökönyösen lecövekeltem, ő is teljesen elázott.
Eső csepegett a hajából, mely csatakosan hullt az arcába, a szemébe és a vállára. Hirtelen
eszembe jutott, amikor nem is olyan régen ruhástul lezuhanyoztattam. A szívverésem
felgyorsult az emlék hatására, aminek csöppet sem örültem. Ez csak még bosszúsabbá tett.
Más se hiányzott.
- Szállj már be abba a rohadt kocsiba, Kiera! - Ő is kezdett dühös lenni.
- Nem! - Ellöktem magamtól, hogy minél távolabb legyen tőlem.
Megragadta a karomat, és rángatni kezdett az autó felé.
- Ne, Kellan... fejezd be! - Próbáltam kiszabadulni, de persze ő győzött. Odavonszolt az
ajtóhoz. Ahogy láttam az esőcseppeket végigszaladni a tarkóján, újra megborzongtam, s
nemcsak a hidegtől... Teljesen kiakasztott. Kinek kell ez? Nem akarom, hogy akarjam! Újult
erővel rántottam ki a karomat, épp amikor kinyitotta az ajtót. Faképnél hagytam volna, de ő
hátulról újra elkapott. Rúgtam és kapálóztam, miközben ő szorosan tartott. A nyitott ajtóhoz
rángatott, és a kocsihoz szorított a testével.
- Elég ebből, Kiera... szállj már be ebbe a rohadt kocsiba!
 Teste, ahogyan csuromvizesen hozzám préselődött, átbillentett a holtponton. Annyira
haragudtam rá a klubért, a nővéremért, Dennyért, az összes érzésért, amit keltett bennem...
még a puszta létéért is... Életemben nem indultam be ennyire. Két kezemmel dühödtem
belemarkoltam a hajába, és magamhoz rántottam, hogy ajka egy hajszálnyira állapodjon meg
az enyémtől. A tekintete izzó tűként fúródott belém, miközben a haragtól elfúlva kapkodtam
a levegőt, és egymáshoz szorítottam arcunkat. Mohón tapadtam rá esőtől hűvös ajkára,
azután... pofon vágtam.
Durván hátralökött a hideg autónak, bár dühömben ezt alig éreztem. Az arcán szétáradt a
döbbenet, azután az enyémhez mérhető harag. Helyes, legalább tudja, mit érzek. Hallottam
körülöttünk az esőt, ahogy a tetőn és a bőrülésen kopog. Kellan megragadta a derekamat, és
meghajtotta a testemet, hogy beerőszakoljon az ülésre. Nem láttam mást, csak haragos,
szenvedélyes, szinte feketévé sötétült kék szemét.
Magam alatt éreztem az ülés peremét, de ő felkapott, és középre tolt, hogy beszálljon
utánam. Elengedte a derekamat, amíg eIfordult, és bevágta az ajtót. Amint kiszabadultam
átható tekintetének fogságából, oldalazni kezdtem a másik ajtó felé. Menekülni próbáltam,
mire visszafordult hozzám, elkapta a lábamat, és úgy húzott vissza magához. Azután fölém
kerekedett, hogy beszorítson az ülésre. Dühödten toltam a mellkasát, de jottányi sem
mozdult.
- Szállj le rólam - ziháltam, miközben perzselő tekintettel nézett le rám.
- Nem! - felelte bősz indulattal.
Megragadtam a nyakát, és újra közel húztam magamhoz.
- Gyűlöllek... - vicsorogtam.
Kezével szétfeszítette a combomat, és a csípőjével keményen közé furakodott, mielőtt
bármit tehettem volna. Már attól zihálnom kellett, ahogy a farmeron keresztül megéreztem,
menynyire kíván, mennyire nem tud parancsolni a testének... azután lassan körözni kezdett a
csípőjével...
- Nem, ez nem gyűlölet... - rázta meg a fejét. Dühömben jeges tekintettel néztem fel rá, de
ő csak fanyarul, örömtelen tekintettel elmosolyodott. - És még csak nem is barátság...
- Hagyd abba... - Kapálódzni kezdtem, próbáltam levetni magamról, de ő megragadta a
csípőmet, és az üléshez szorított, a testét használva nehezék gyanánt. Felnyögtem, és lassan
hátraengedtem a fejem, mire fölemelte az arcom, hogy újra a szemébe kelljen néznem.
- Ennek nem így kellett volna lennie, Kellan! - köptem felé a szavakat.
- Mi sosem voltunk csak barátok, Kiera! Hogy lehetsz ennyire naiv? - A csípője újra
őrölni kezdett a lábam között.
- Istenem, mennyire gyűlöllek... - suttogtam, szememben a düh könnyeivel.
Ugyanolyan indulattal nézett le rám.
- Nem, ez nem igaz...
Tovább mozgott, ezúttal nem is olyan lassan, s miközben beharapta az ajkát, olyan
hangon nyögött fel, ami elektromos áramként cikázott végig rajtam. Levegőt is alig kaptam.
Hajáról nedves arcomba csepegett a víz, az eső illata bódítóan keveredett el az ő
kipárolgásával. Egy könny gördült le az arcomon, vált egy- gyé a hajából csepegő esővízzel.
- De igen... gyűlöllek... - suttogtam két ziháló lélegzetvétel között.
Újra hozzám préselődött, és felnyögött a mozdulat hevességétől. Szenvedélyes tűz lángolt
a szemében.
- Nem... te engem akarsz... - lihegte résnyire szűkült szemmel. - Láttalak. Éreztem... a
klubban... ahogy akartál... - Közelebb hajolt, ajka szinte érintette a szám, éreztem a belőle fel-
törő forró levegőt. Az őrületbe kergetett. Nem láthattam, nem érezhettem, nem lélegezhettem
be mást, csakis őt. Ez felizgatott, és felbőszített.
- A francba, Kiera... szó szerint levetkőztettél... - Gonoszul elvigyorodott. - Ott, mindenki
előtt... annyira kívántál. - Nyelve végigfutott az államon, egészen a fülemig. - Istenem, én is
annyira kívántalak...
Beletúrtam nedves hajába, hogy megmarkoljam a fürtjeit, és elrántsam magamtól. Élesen
beszívta a levegőt, de utána újra hozzám préselte a testét.
- Nem, én Dennyt választottam. - A szemem egy pillanatra fennakadt, ahogyan megint azt
csinálta. - Vele mentem haza... - A tekintetem dühösen villant felé. - Te meg... te kit vá-
lasztottál?
A csípője mozdulatlanná dermedt, ahogy ridegen lenézett rám.
- Mi? - kérdezte színtelen hangon.
- A nővéremet, te seggfej! Hogy tudtál lefeküdni vele ? Amikor megígérted! - Amilyen
erősen tudtam, a mellkasába bokszoltam.
A tekintete vészjóslóan lobbant fel.
- Még te haragszol rám? Amikor te mentél el, hogy vele kefélj ! Csak úgy otthagytál...
totál felizgulva... a nővéreddel. - Elvigyorodott, és érzékien végigsimított a csípőmön. -
Amikor ő másra se vágyott. Annyira könnyű volt megkapni... belé hatolni...
Újra föltornásztam magam, és próbáltam lelökni magamról, de moccanni is alig tudtam.
- Te rohadék...
Torz mosollyal nézett le rám.
- Én pontosan tudom, kivel dugtam, de mondd csak... - Látszott, hogy alig tudja magába
fojtani az indulatát, ahogyan a fülemhez hajol, és zihálva belesuttog: - Te kivel keféltél akkor
este? - Teljes súlyával rám nehezedett, miközben ezt mondta. A mozdulat hevessége és a
kérdés kíméletlensége élesen belém mart. Felnyögtem, és a fogaimon keresztül, sziszegve
szívtam be a levegőt.
- Jobb volt vele... hogy engem képzeltél a helyébe ? - Mélyen belenézett a szemembe,
míg szája egészen közel került az enyémhez, és nyelvével végignyalt alsó ajkamon. - Tudod,
az igazit sosem lehet pótolni. Velem még sokkal-sokkal jobb lett volna...
- Gyűlöllek mindenért! - Gyűlöltem, amiért tudta, mit műveltem Dennyvel. Utáltam,
amiért igazat mond - Dennyvel még sosem volt ennyire jó. És szívből gyűlöltem a másik
igazságért - hogy vele még jobb lehetett volna.
Mélyen a szemembe nézett.
- Szerintem meg nagyon is élvezed. - Nyelve leszaladt a nyakamon, lenyalta az esőt még
most is nyirkos bőrömről. Megborzongtam. - Alig bírsz magaddal - suttogta. - Engem akarsz,
nem őt...
Beletúrtam a hajába, ahogy a csípője tovább őrölt. Kezdtem én is nekipréselni az
ágyékomat. Mindketten egyre jobban beindultunk, ugyanakkor nyögtünk fel, és ugyanúgy
kapkodtuk a
levegőt. Az ablak bepárásodott a leheletünktől. Istenem, menynyire gyűlöltem! Istenem,
mennyire kívántam!
Rángatni kezdtem róla a dzsekit, miközben azzal védekeztem magam előtt, hogy nem
akarok mást, csak hogy ő is ugyanúgy fázzon, és ugyanolyan nyomorultul érezze magát, mint
én. Végül szinte letépte magáról a kabátot, és félredobta a hátsó ülésre. Végigperzselte a
bőrömet a tűz, ahogy ilyen közel éreztem magamhoz tökéletes mellkasát - a pusztító tűz, az
olvadt láva forrósága.
Próbáltam az ajkához férni, de elhátrált. Ez megőrjített. Próbáltam megérinteni
nyelvemmel résnyire nyitott száját, de még hátrébb húzódott. Ez teljesen kiborított, és
keményen belevájtam körmeimet a hátába. Furcsán kéjes és fájdalmas hangot hallatott, ahogy
a vállamba fúrta a fejét, és a csípőjével még keményebben hatolt a combom közé.
Felkiáltottam, és megragadtam a nadrágzsebét, még szorosabban vontam magamra, derekára
kulcsoltam a lábamat.
- Nem, én őt akarom... - nyögdécseltem, miközben őt szorongattam.
- Nem, engem akarsz... - mormolta a nyakamba.
 - Ő sosem nyúlna a nővéremhez! - csattantam fel. - Megígérted, megígérted, Kellan! - A
haragom újra felszínre tört, és újra próbáltam levetni magamról, kimászni alóla.
- Már megtettem, ezzel nincs mit kezdeni. - Megragadta a csuklóm, az ülésnek szegezte a
kezem, és a csípőjét újra hozzám préselte. A torkomból mély hörgés tört fel. - De ezzel...
Eleget küzdöttél, Kiera. Csak mondd ki, hogy te is akarod. - Ajka újra ott lebegett a szám
felett, tekintetében őrjítő szenvedély lángolt. - Tudom, hogy így van...
Akkor végre megcsókolt.
Belenyögtem a szájába, és mohón rátapadtam. Eleresztette a kezem, hogy újra
belemarkolhassak nyirkos hajába. Mélyen, lázasan csókolt. Ujjai nedves tincseimbe túrtak,
lehúzták a hajgumit, míg a csípője egyre gyorsabb ütemben dolgozott.
- Nem... - Kezem újra a hátát kaparta. - Gyűlöllek... - Meg
35*
markoltam a fenekét, és magamhoz szorítottam. - Gyűlöllek... - Mintha egy örökkévalóságon
át csókolóztunk volna. A zihálások közepette egyre csak azt hajtogattam, mennyire gyűlölöm,
míg ő azt ismételgette, hogy csak ő kell nekem.
- Ez nem helyes - nyögtem fel, miközben kezem a pólója alatt siklott, és kitapintotta
mesésen kemény testét.
A keze fölfedezte minden egyes porcikámat - a hajam, az arcom, a mellem, az ölem...
- Tudom - suttogta -, de annyira... annyira jó...
Ahogyan a folytonos csípőmozgás egyre követelőzőbbé vált,
vagy még többet kellett kapnom... vagy véget kellett vetnem ennek az egésznek. Akkor,
mintha csak a gondolataimban olvasna, felhagyott a csókokkal, és visszahúzódott. A vágytól
zihálva nyúlt a farmerom után. Ne.. de... ne, gondoltam tébolyultan, mint aki már a saját
érzéseit sem tudja követni. Elkezdte kigombolni a nadrágom, miközben áthatóan, indulattal
teli tekintettel nézett - épp ahogyan én őrá. Parázs vágyunk azzal fenyegetett, hogy
mindkettőnket lángra lobbant.
A négy gomb közül az utolsónál megragadtam a csuklóját, hogy a fejem fölött, az ajtón
támaszkodjon meg, és úgy vontam újra közelebb magamhoz. Ujjaim megfeszültek a testén, ő
pedig felnyögött, miközben egymáshoz préselődtünk.
- Elég ebből, Kiera - csattant fel. - Kívánlak. Engedd, hogy megtegyem. El fogod őt
felejteni. Még magadról is elfeledkezel...
Megborzongtam, és tudtam, mennyire igaza van.
Kirántotta egyik kezét rohamosan gyengülő szorításomból, végigsimított a mellemen, és
visszatért a farmeromhoz, miközben ajka vadul tapadt a nyakamra.
- Istenem... engedj már magadba... - mormolta lázasan a fülembe.
Szavai nyomán a vágy villámként cikázott végig egész testemen, amely másra se vágyott,
csak rá... a fejem azonban továbbra se tudta feledni, hogy nemrég a nővéremmel tette
ugyanezt.
- Fejezd be, Kellan! - szisszentem rá.
- Miért? - Nyakamon sikló ajka nyomán végigfutott rajtam az újabb borzongás. - Erre van
szükséged... minden porcikád erre vágyik. - A farmeromba csúsztatta a kezét.
A közelsége elviselhetetlenné vált, de az érintése földöntúli gyönyörökkel kecsegtetett. A
torkom mélyéről felnyögtem, és behunytam a szemem. Majd gyorsan kinyitottam, hogy
megragadjam a nyakát, és az arcomhoz rántsam az övét. Annyira haragudtam... A légzése
szaggatottá vált, a fogain keresztül, élesen szívta be a levegőt, és felnyögött. Épp annyira
beindult, mint én.
- Nem... nem akarom. - Nemet mondtam, de ujjai már a bugyim szélén, csupasz
combomon siklottak, és a hangom félúton elhalt. Ez mindennek hangzott, csak tiltakozásnak
nem. Elvettem a kezemet a nyakáról, és próbáltam lefeszíteni magamról az ujjait, mert
tudtam, ha ott hozzám ér, vége mindennek, de ő erősebb volt nálam, és ujjai kétségbeejtően
közel matattak.
- Érzem rajtad, mennyire sóvárogsz utánam, Kiera... - Mély tekintetében emésztő tűz
lángolt, miközben egyenesen a szemembe nézett. Láttam, milyen nehéz ez az ő számára is,
menynyire szeretne még többet kapni. Felhördült, arcára rádermedt a fájó szükség és az
olthatatlan indulat. Még sosem láttam ilyen mohó vágyat. - Én is akarlak... itt és most. Nem
tudok tovább várni. - Kifúltan kiszabadította magát, azután mindkét kezével megmarkolta
farmeromat, hogy lerángassa rólam az átázott ruhadarabot. - Istenem, Kiera... annyira
kívánlak...
- Várj! Kellan... állj! Én... csak egy percet adj. Könyörgöm... csak egy percet adj...
A jelzés, amit közösen kialakítottunk, hogy kifejezzük a másik felé, hogy „túlságosan fel
vagyok pörögve, vegyél vissza egy kicsit”, végre áthatolni látszott a szenvedély ködén.
Kellan keze megmerevedett. Rám meredt azzal az igézően lángoló szemével, és a lélegzetem
is elállt a szépsége láttán, mégis újra kipréseltem magamból a mondatot.
- Csak egy percet adj... - lihegtem a szavakat.
Egy hosszú pillanatig értetlenül nézett.
- A francba! - kiáltott fel. Összerezzentem, de nem szóltam. Nem is tudtam volna mit
mondani.
Még mindig vadul forgó szemmel felült, és beletúrt nedves hajába. Zihálva nyelt egyet,
majd fenyegető pillantást vetett rám, miközben még mindig levegő után kapkodott.
- A francba! - kiáltott fel megint, s ezúttal dühösen odacsapott egyet az ajtóra.
Miközben óvatosan rajta tartottam a szemem, begomboltam a farmeromat, és felültem,
majd megpróbáltam megszelídíteni a légzésem és a szívverésem.
- Te... te... - Összepréselte az ajkát, azután megrázta a fejét, s mielőtt felelhettem volna,
kivágta az ajtót, és kilépett a fagyos, szakadó esőbe. A nyitott ajtón át néztem utána, és osto-
bán éreztem magam, miközben próbáltam eldönteni, hogy mit tegyek.
- Bassza meg! - üvöltött fel, ahogy belerúgott a kocsi kerekébe. Az eső most már tényleg
szakadt, pillanatokon belül újra eláztatta a haját és az egész testét. Még néhányszor belerúgott
az abroncsba, miközben válogatott ocsmányságokat kiáltozott. Döbbenten figyeltem a
rombolását. Végül ellépett az autótól, ökölbe szorította a kezét, és eltorzult arccal üvöltött
bele az üres Utcába: - BASSZA MEEEEEG!
A szenvedélytől és a dühtől kifulladva temette arcát a tenyerébe, majd hátrasimította a
haját, az ég felé fordult, és hagyta, hogy a zápor teljesen eláztassa, és lehűtse felindulását.
Lassan újra szabályosan kezdte venni a levegőt, és leengedte maga mellé a karját, miközben
tovább szívta magába a hideg esőt.
Végtelennek tűnő ideig maradt így, míg én a kocsi viszonylagos melegéből és
kényelméből néztem. Szívfájdítóan gyönyörű volt hátrasimított nedves hajával és az ég felé
fordított nyugodt arcával, lehunyt szemével és résnyire szétnyíló ajkával. A vízcseppek egyre
csak záporoztak rá, legördültek az arcáról, és végigiramodtak kinyújtott karján, miközben a
testéhez simuló póló kirajzolta hihetetlen testének minden izomszálát, és átázott farmerja a
hátsójához tapadt. Maga volt a testet öltött tökély. Aki eközben reszketett a hidegtől.
- Kellan? - kiabáltam túl az eső zubogását.
Nem válaszolt. Nem is mozdult, csak egyetlen ujját emelte felém. Még egy percet kért.
- Iszonyú hideg van... gyere vissza a kocsiba - rimánkodtam.
Lassan megrázta a fejét.
Nem igazán értettem, mit akar, csak azt tudtam, hogy így halálra fog fagyni.
- Sajnálom... kérlek, gyere vissza.
Megfeszítette az állát, és újra megrázta a fejét. Még mindig haragudott.
Felsóhajtottam.
- A fene vigye el - morogtam, azzal összeszedtem magam, és újra kiléptem a szakadó
esőbe.
 Kinyitotta a szemét, és összeráncolt szemöldökkel meredt rám, ahogy közeledtem felé.
Még mindig szörnyen dühös volt rám.
- Ülj vissza, Kiera. - Pattogva törtek fel belőle a szavak. A korábbi szenvedély helyébe az
eső hidegével vetekedő fagyosság költözött.
Nagyot nyeltem, ahogyan szembesültem indulatával.
- Nélküled nem. - Nem maradhatott idekint. Egész testében reszketett a hidegtől.
- Ülj vissza abba a kurva kocsiba! Legalább most az egyszer hallgass rám!
Hátrébb léptem a kirohanása láttán, azután engem is elöntött a méreg.
- Nem! Beszéljük meg! Ne menekülj ide az esőbe! - Mostanra én is bőrig áztam, de már
nem érdekelt.
Dühödten lépett felém.
- Beszélgetni akarsz? - kiáltott fenyegetően.
- Csak azt mondd meg, miért nem tudsz végre békén hagyni! Ezerszer megmondtam,
hogy vége, hogy Dennyt akarom,
de te csak tovább gyötörsz... - Elcsuklott a hangom az indulattól.
- Én gyötörlek? Amikor te vagy az, aki... - Nem fejezte be a mondatot, csak félrekapta a
fejét.
- Aki ? - kiáltottam vissza.
Annyiban kellett volna hagynom. Sosem kellett volna átlépnem ezt a határt...
A tekintete hirtelen visszatért az arcomra. Féktelen haragtól izzott, ahogy jegesen
elmosolyodott.
- Tényleg tudni akarod, mit gondolok? - Tett felém egy újabb lépést, mire önkéntelenül
elhátráltam. - Azt gondolom, hogy... hogy csak húzni akarsz, csak szórakozol velem, és itt
helyben meg kellene, hogy basszalak! - Tátott szájjal, falfehéren meredtem rá, amikor tett
felém még egy lépést. - Meg kellene, hogy basszalak, ahogyan az ilyen ribancok ér...
Nem fejezhette be a mondatot, mielőtt tiszta erőből pofon vágtam. Minden vonzalom,
amit valaha éreztem iránta, egy csapásra eltűnt. Minden gyöngéd érzelem, amit valaha
tápláltam iránta, kámforrá vált. Azt akartam, hogy tűnjön el ő is. Könnyek szöktek a
szemembe.
Totálisan kibukva, durván lökdösött a kocsi felé.
- Te kezdted! Te kezdted az egészet! Mit gondoltál, mi lesz a vége az „ártatlan” kis
flörtödnek? Mit gondoltál, meddig fogsz még hitegetni? - Erőszakosan megszorította a
karomat. - Még most is kínozlak? Még most is kívánsz ?
Az arcomon végigpergő könnyek eggyé váltak a szakadó esővel.
- Nem! - sikoltottam. - Most már tényleg gyűlöllek!
- Helyes! Akkor szállj be abba a kibaszott kocsiba! - lökött a nyitott ajtó felé.
Tétován beültem, és zokogni kezdtem, ő pedig rám csapta az ajtót. Összerezzentem az
éles hangra. Haza akartam menni. Azt akartam, hogy Denny magához öleljen. Soha többé
nem akartam látni Kellant.
Hosszú ideig csak fel-alá járkált odakint, nyilván próbált lenyugodni, míg én odabent
sírtam, őt figyeltem, és minél távolabb akartam kerülni tőle. Azután a túlsó oldalra ment, és
becsusszant az ülésre, majd bevágta az ajtót.
- A pokolba! - csapott le váratlanul a kormányra. - Pokolba az egésszel, Kiera! - Egyre
nagyobb erővel ütötte a kormányt, én pedig összerezzentem minden újabb csapásra.
Akkor a kormányra hajtotta a fejét, és ott is hagyta.
- A pokolba, ezt már tényleg nem kellett volna... - mormolta maga elé. Azután fölemelte a
fejét, és a mutatóujja és a hüvelykje közé csippentette az orrnyergét. Én is megáztam, de
őbelőle csak úgy csörgött a víz. Szipogott és remegett a hidegtől, ajka elkékült, egész arca
holtsápadttá vált.
Elfordultam tőle, és még akkor is keservesen sírtam, amikor végül elindította az autót.
Esetlen csöndben vártuk, hogy beinduljon a fűtés. Végül, szipogva és csöndesen, ő törte meg
a hallgatásunkat.
- Sajnálom, Kiera. Nem lett volna szabad azt mondanom. Ennek az egésznek nem kellett
volna megtörténnie.
Válasz helyett csak tovább zokogtam.
Felsóhajtott, azután maga mögé nyúlt, és fölkapta a kabátomat a hátsó ülésről. Vetettem
egy pillantást arrafelé, és láttam, hogy a táskám is ott van. Mindent elhozott a bárból. Vissza-
nyeltem a gombócot a torkomban, ahogy némán felém nyújtotta a kabátot. Hálásan, de
egyetlen szó nélkül bújtam bele. Anélkül, hogy bármelyikünk egy hangot is kiejtett volna, ha-
zamentünk.
Amint ráfordult a felhajtóra, és leállította a motort, azonnal kipattant a szakadó esőbe, és
besietett a házba, odakint hagyva egyedül. Nagyot nyeltem, mielőtt bementem, és
felcaplattam a lépcsőkön. Megálltam az ajtajánál. Ide jött, láttam nedves lábnyomait a
szőnyegen. Gyűlöltem. Elnéztem az ajtónk felé, amely mögött Denny várt rám, nyilván
békésen szunyókálva, azután visszafordultam Kellan ajtajához. Bárcsak Dennyvel együtt
visszatérnénk Ohióba, biztonságos otthonunkba... Akkor az átható csöndben meghallottam
egy hangot, amiről sosem hittem volna, hogy valaha hallani fogom. Vettem egy nagy levegőt,
kinyitottam Kellan ajtaját, majd hangtalanul betettem magam mögött.
Kellan az ágy közepén ült, mindent összevizezett, bakancsával bemocskolta a lepedőt. A
karjával szorosan átölelte a lábát, fejét a térde között lógatta. Egész testében reszketett... de
nem a hidegtől. Azért reszketett, mert rázta a zokogás.
Nem szóltam, csak leültem víztől csöpögő teste mellé. Nem nézett rám, és a sírást sem
hagyta abba. Szétáradtak bennem az érzelmek - gyűlölet, bűntudat, bánat, sőt vágy -, míg
végül megállapodtam az együttérzésnél, és átkaroltam a vállát. Elcsukló hangon felzokogott,
s ahogy felém fordult, átkarolta a derekamat, és az ölembe hajtotta a fejét. Teljesen
összeomlott. Úgy kapaszkodott belém, mintha bármelyik pillanatban köddé válhatnék. Úgy
rázta a sírás, hogy levegőt is alig kapott.
Fölé hajoltam, a haját és a hátát simogattam, miközben köny- nyek szöktek az én
szemembe is. Gyötrődése láttán semmivé foszlott minden fájdalom, amit a szavai okoztak, és
mardosni kezdett a bűntudat, amiért ilyen dührohamba hajszoltam. Igazat mondott... a maga
nyers és közönséges módján igazat mondott. Csak cukkoltam és hitegettem. A végletekig
felhergeltem, azután mindig visszakoztam. Fájdalmat okoztam neki - én okoztam fájdalmat
neki. Végre megkaptam, amire rászolgáltam... és most ő utálja magát emiatt.
Még most is egész testében rázkódott. A hidege belém is átszivárgott - nyilván azért is
reszketett, mert bőrig ázott. Magam mögé nyúltam, mire még szorosabban ölelt, nehogy
elmenjek. Megragadtam a félredobott takarót, fölemeltem, és magunkra terítettem. A hátához
simultam, magamhoz öleltem. A testem végül elkezdett fölmelegedni, s ahogy átmelegítette
őt is, a remegése kezdett enyhülni.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után a zokogásból halk sír- dogálás lett, majd az is
elhalkult. Továbbra is némán szorítottam magamhoz, sőt meglepetésemre azon kaptam
magam, hogy lágyan ringatom, akár egy gyermeket. Valamivel később a karja ellazult
körülöttem, a légzése pedig szabályossá és egyenletessé vált. Éreztem, hogy álomba sírta
magát az ölemben... mint egy kisfiú.
Sajgott a szívem ennyi heves érzelemtől, amit számba se bírtam venni. Próbáltam
elfelejteni a szörnyű éjszakát, de újra és újra lepergett a szemem előtt. Megáztam a fejem,
hogy megtisztítsam a rossz emlékektől. Lágyan megcsókoltam a haját, és megsimogattam a
hátát, mielőtt óvatosan kisiklottam alóla. Megrázkódott, de nem ébredt föl. Ahogy
elhúzódtam, ösztönösen utánam nyúlt, megragadta a lábam, és még álmában is magához
húzott. Ez újra felzaklatott, c nagyot nyeltem, és gyengéden lefejtettem magamról az ujjat.
Amikor összerezzent, és fojtott hangon tiltakozott, azt hitem, felébredt, de egy újabb perc
elteltével sem mozdult vagy szólalt meg újra.
Felsóhajtottam, és megsimogattam a fejét. Ahogy újra a szemembe szöktek a könnyek,
tüstént :i kellett szabadulnom abból a szobából. Megigazítottam raja a takarót, hogy melegen
tartsa, azután kinyitottam az ajtót, és átsurrantam a szobájából az enyémbe.
 17. FEJEZET
Ahogyan lennie kellett volna

Másnap reggel Kellan utánam érkezett a konyhába. Ugyanazt a ruhát viselte, még a haja is
ugyanúgy állt, ahogy magától megszáradt. Iszonyú fáradtnak tűnt. A szeme egészen
kivörösödött, annyit sírt az éjjel. Bizonytalanul néztem fel rá, s ahogy megállt az ajtóban,
ugyanezt a bizonytalanságot láttam az ő arcán is. Végül felsóhajtott, és közelebb lépett
hozzám, míg a pult mellett vártam, hogy elkészüljön a kávé.
Védekezően maga elé emelte a kezét.
- Béke ?
Lassan bólintottam.
- Béke.
Nekidőlt a pultnak, és megtámaszkodott maga mögött.
- Köszönöm... hogy velem maradtál az éjjel - suttogta, miközben a padlóra meredt.
- Kellan...
Félbeszakított.
- Rosszul tettem, hogy ilyeneket vágtam a fejedhez... te egyáltalán nem vagy olyan.
Sajnálom, ha megijesztettelek. Iszonyú mérges voltam, de tudnod kell, hogy sosem
bántanálak, Kiera... szándékosan biztosan nem. - Ahogy felnézett rám, aggódó tekintete
rácáfolt tárgyilagos hangjára. - Teljesen kiborultam. Bánom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak.
Te nem... te nem vagy olyan... - Zavartam elfordította a fejét. - Tudod... te egyáltalán nem
vagy... ribanc...
- Kellan...
Most sem hagyta, hogy befejezzem.
- Nem lett volna szabad... - Felsóhajtott, majd alig hallható hangon folytatta: - Rettenetes,
hogy így erőszakoskodtam veled, Kiera. Ez nem... én nem... - Megdermedt, elhallgatott, és a
szemét lesütve a padlóra meredt.
- Tudom. - Hirtelen nem tudtam, mi mást mondhatnék. Én is felelős voltam az
eseményekért, és rettenetesen éreztem magam emiatt. - És... sajnálom. Igazad volt... én... én
félrevezettelek. - Gyengéden megfogtam az arcát, és magam felé fordítottam, hogy a szemébe
nézzek. Mélységes szomorúság és megbánás torzította el gyönyörű vonásait. - Annyira
sajnálom ezt az egészet... - A szívem megszakadt gyötrődő tekintetétől.
Érteden pillantást vetett rám.
- Nem... én csak begőzöltem. Nem volt igazam. Te nem tettél semmi rosszat. Nem kell
mentegetőznöd, amikor...
Most én szakítottam félbe.
- De igen, kell. - Még jobban lehalkítottam a hangomat. - Mindketten tudjuk, hogy én
legalább annyira bűnös vagyok. Éppúgy átléptem a határt, mint te.
Összeráncolta a homlokát.
- Többször is egyértelműen nemet mondtál. Én pedig többször is egyértelműen nem
vettem tudomást erről. - Újra felsóhajtott, és elhúzta a kezemet az arcáról. - Szörnyen
viselkedtem. Túlságosan messzire mentem. Én... annyira sajnálom.
- Nem, Kellan... én sem voltam egyértelmű. Nem tudhattad, mit akarok. - A szavaimmal
talán nemet mondtam, de a testemmel egészen mást üzen:em. Hogy terhelhetné őt a fele-
lősség, amikor még én sem tudtam, mit akarok?
- A „nem” mindig nemet jelent, Kiera. - Szenvedélyessé vált a hangja.
- Te nem vagy szörnyeteg, Kellan. Sosem tettél volna ilyet, ha...
Ezúttal is közbevágott.
- De azért angyal se vagyok Kiera... emlékszel? És neked sejtelmed sincs róla, mi
mindenre vagyok képes - fejezte be csöndesen.
 Nem tudtam, mit akar ezzel mondani, de akkor sem akartam hinni abban, hogy valaha is
képes lenne erőszakra.
- Mindketten összezavarodtunk, Kellan. - Újra az arca felé nyúltam. - Te sosem lennél
képes fájdalmat okozni nekem.
Elgyötört arccal nézett, azután hirtelen magához vont egy szoros ölelésre. A nyakába
vetettem a karomat, és egy pillanatra még azt is sikerült elhitetnem magammal, hogy mint
néhány hónapja, csak két barát merít erőt egymás közelségéből. Csak hát... nem. A
barátságunk szenvedélybe fordult, s ha egyszer elindultunk ebbe az irányba, már nem
fordulhattunk vissza.
- Igazad van. Ennek véget kell vetnünk, Kiera.
Megfogta a kezem, miközben letörölt egy könnycseppet az arcomról - bennem nem is
tudatosult, hogy sírok. Akkor a tenyerébe fogta az arcomat, hogy a hüvelykujjával
megsimogassa. A gyöngéd gesztustól mindjárt szaporábban vert a szívem, de tudtam, hogy
igaza van. Régóta tudtam.
- IgenLehunytam a szemem, miközben még több könnycsepp hullt
az arcomra. Ajka puhán érintette az enyémet. Felzokogtam, és még szorosabban húztam
magamhoz. Megcsókolt, de nem úgy, ahogy vártam. Annyira másnak tűnt, puhának és
lágynak, ahogyan azelőtt sosem. Egyszerre megrémített és felizgatott. Ujjá- val gyengéden
tovább simogatta az arcomat.
Egy teljes percen át csókolt így, azután nagy sóhajjal elhúzódott. Ujjai felfelé siklottak az
arcomon, majd végig a hajamon, s végül le a hátamon.
- Igazad van. Meghoztad a döntést. - Magához vont, amíg ajkaink kis híján újra
összeértek. - Még mindig kívánlak - suttogta fojtott hangon, azután ellágyult a hangja, ahogy
újra visszahúzódott de nem lehetsz az enyém, amíg az övé vagy. A múlt éjszaka után már
nem. - A tekintete hirtelen még fáradtabbnak tűnt. - Ennek - simított végig mutatóujjával az
ajkamon - ...örökre vége. - Zajosan kifújta a levegőt. - Nem nagyon megy ez nekem...
egyszerűen nem tudlak békén hagyni. - Leengedte a kezét, és nagyot nyelt. - De a múlt
éjszaka akkor sem fog megismétlődni. Többé nem érek hozzád. Ezúttal... megesküszöm rá. -
Hallatszott a hangján, hogy végleg elhatározta magát.
Azzal mosolyogva megfordult, hogy távozzon. Az ajtóban még egyszer megállt, és
visszanézett.
- Jók vagytok együtt Dennyvel. Vele kell maradnod. - Lesütötte a szemét, és néhányszor
megpaskolta a félfát, majd bólintott, és még egyszer a szemembe nézett. Egyetlen
könnycsepp gördült le az arcán. - Helyre teszem a dolgot. Minden úgy lesz, ahogyan lennie
kellett volna.
Ezzel elfordult, és magamra hagyott. Zavartan néztem utána, miközben a könnyek tovább
peregtek a szememből. Amikor már nem hallottam a lépteit, felsóhajtottam, és a kezembe
temettem az arcomat. Hát nem ezt akartam mindig? Akkor meg miért érzem úgy, mintha
hirtelen mindent elveszítettem volna?
Kellan tartotta magát az ígéretéhez, többé nem próbálkozott semmivel. Mindent megtett,
hogy véletlenül se érintsük meg egymást. Ha egy helyiségben voltunk, mindig a lehető
legtávolabb ült tőlem, még ha nem került is látványosan. Többé nem súroltuk egymást, ha
pedig akaratlanul hozzám ért, azonnal bocsánatot kért. Mindeközben tovább figyelte minden
mozdulatomat. Állandóan magamon éreztem átható tekintetét. Idővel már az érintésének is
jobban örültem volna, mint ennek a figyelemnek.
Próbáltam a tanulásra összpontosítani, de csak félszívvel ment. Az előadások, bár
továbbra is érdekesek és gondolatébresztőek maradtak, most alig kötötték le a figyelmemet,
folyton elkalandoztam. Próbáltam Dennyre összpontosítani. A klub óta egész fellelkesült
irántam, amivel ébren tartotta bennem a bűntudatot, a munkahelyén azonban továbbra is
küszködött. Meghallgattam, ahogyan szüntelenül Maxet és az értelmetlen feladatait
kárhoztatja, de ha őszinte akarok lenni, nem nagyon érdekelt. Ilyenkor is folyton elterelődött
a figyelmem. Próbáltam Jennyre és Kate-re, a velük ápolt barátságra összpontosítani. Néha
leültünk kávézni meló előtt, ilyenkor lelkesen locsogtak a fiúkról, akikkel randiztak, de
miután ehhez a társalgáshoz nem sok mindent tudtam hozzátenni, mérsékelt lelkesedéssel
hallgattam őket, és a gondolataim állandóan elkalandoztak... Kellan felé.
Még a családomra is megpróbáltam jobban odafigyelni, és egyre többet hívogattam a
szüleimét. A mamám hamar levágta, hogy valami nem stimmel velem, és azonnal rám
parancsolt, hogy utazzak haza. Apám Dennyt hibáztatta, amiért összetörte a szívemet, amikor
magamra hagyott, de én megnyugtattam, hogy nem így történt. Akkor már inkább én törtem
össze az ő szívét, amikor szakítottam vele, miközben neki ez sosem állt szándékában. Ami a
nővéremet illeti... vele beszélni sem tudtam, pedig nem haragudtam rá, vagy ilyesmi.
Vonakodva bár, de még Kellannek is megbocsátottam az incidenst - vagy ha nem is
bocsátottam meg, de kényszerűen az agyam hátsó fertályába száműztem az emléket. Annával
mégsem tudtam beszélni, legalábbis egyelőre. Nem tudtam volna elviselni, hogy az ő
szájából halljam Kellan nevét. Még nem... vagy talán soha.
Ahogy múltak a napok, azon kaptam magam, hogy hiányzik Kellan - hiányzik az érintése,
hiányoznak csöndes beszélgetéseink, miközben a kávé felett összebújunk, hiányzik a
nevetése, ahogy elmesélt egy-egy mókás történetet, miközben elfuvarozott valahová. Azon
kezdtem tűnődni, hogy újra meg kellene próbálnunk. Talán ezúttal megtalálnánk a módját,
hogy működjön...
- Kellan - szólítottam meg csöndesen, amikor egy reggel lejöttem kávézni. - Kérlek, ne
hagyj el. Valahogy együtt kell maradnunk.
Megtorpant, és visszanézett rám szomorú kék szemével.
-Jobb, ha nem csináljuk, Kiera. Biztonságosabb.
Összevontam a szemöldököm.
- Biztonságosabb? Mintha egy időzített bombáról beszélnél...
Halvány mosollyal húzta föl a szemöldökét.
- És nem azok vagyunk? - Ahogy lehervadt a mosolya, hirtelen nagyon kimerültnek tűnt.
- Nézd csak meg, mi történt. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy így bántam veled.
Elvörösödtem a szörnyű emlék hatására, és lesütöttem a szemem.
- Akkor is... igazad volt. Durván viselkedtél, de igazad volt. - Felnéztem rá a
szemöldököm alól.
Meggörnyedt, és tett felém egy lépést.
- Kiera, ez nem...
Félbeszakítottam, mielőtt újra lefolytattuk volna ezt a már ismert, szörnyű párbeszédet.
- Nem kaphatnánk vissza valahogy a barátságunkat ? Nem beszélhetnénk? - Közelebb
húzódtam, míg már csak egy lépés választott el minket. - Nem érinthetnénk meg egymást ?
Kellan azonnal elhátrált, és megrázta a fejét.
- Nem, Kiera. Igazad volt. Nem léphetünk vissza. Ostobaság volt megpróbálni is.
A könnyek máris csípték a szememet. Annyira hiányzott a régi életem...
- De én akkor is akarom. Akarom, hogy megérints, hogy átölelj... ez minden. - A
függőség kezdett megint erőt venni rajtam. Azt akartam, hogy a karja újra átfonja a derekam.
A vállára akartam hajtani a fejem. Ha mást nem, legalább ennyit.
Lehunyta fáradt szemét, majd nagyot sóhajtott, mielőtt újra kinyitotta.
- Nem lehet. Csak Denny ölelhet meg.Ő a neked való... nem én.
- Te is nekem való vagy. Te is jó ember vagy... - Nem tudtam feledni, ahogy ott zokogott
a karomban. Soha nem láttam, hogy valaki ilyen mélyen megbánt volna valamit.
- Nem, nem vagyok - suttogta, azzal kisietett a konyhából.
Kellan szavai ott visszhangoztak a fejemben, miközben leültem Dennyvel, míg a
munkába készülődött. Vidáman megcsókolt, ahogyan belebújt az ingébe. Legszívesebben
elvonultam volna, s emiatt nyomban bűntudat ébredt bennem. Nem Denny tehetett arról,
hogy ilyen nyomorultul éreztem magam. Attól eltekintve, hogy annyi idejét a munkára
áldozta (amiről szintén nem ő tehetett, ahogyan arra újra és újra emlékeztetnem kellett
magam), Denny semmi rosszat nem tett velem - gyöngéd volt mókás, elbűvölő, és mindenben
a kedvemet kereste. Ő bezzeg állandó hőfokon égett, a szeretete és hűsége egyetlen pillanatra
sem ingott meg. Nála mindig tudtam, hogyan érez irántam... ellentétben Kellannel. Akkor
miért gyászolom mégis Kellan el vesztését? S hogyan lehet elveszíteni valamit, ami soha nem
is volt az enyém? Ezeken rágódtam, amikor Denny mellém ült, és lágyan megcsókolt.
- Helló, arra gondoltam...
Felriadtam, amint tudatosult bennem, hogy Denny beszél hozzám.
-- Mi? - kaptam föl a fejem.
Elvigyorodott.
- Úgy látom, valaki még nem ébredt föl teljesen. - Megcsóválta a fejét, miközben belebújt
a cipőjébe. - Miért nem fekszel vissza? - Felém fordult, és melegen elmosolyodott. - Tudod,
nem kell minden reggel felkelned velem. Tudod, hogy tisztában vagyok vele, milyen késő
éjjel jársz haza. - Lehajolt, és újra megcsókolt. - Neked is ki kell pihenned magad.
Beleborzongtam a tudatba, hogy nem Denny az a személy akiért minden áldott reggel
felkelek. Háttérbe szorítottam a fájdalmas gondolatot, aminek meg se kellett volna
fogalmazódnia bennem, hogy teljes figyelmemmel Dennyre összpontosít hassak.
- Nem, mondd csak... ébren vagyok. Szóval, mire gondol tál?
Megkötötte a cipőjét, azután ledőlt az ágyra, és felkönyökölt. Látszott rajta, hogy mély
zavarban van, engem pedig hirtelen elöntött a kíváncsiság, hogy miért feszeng ennyire. Talán
meg tudott valamit, ami nem hagyja nyugodni?
- Mi az? - kérdeztem vonakodva.
Úgy tűnt, nem vette észre hirtelen támadt félelmemet.
- Gondolkodtál már azon, mi lesz a téli szünetben? Itt van a jövő hónapban...
Nagy sóhajjal ellazultam.
- Nos, nem igazán. Gondolom hazamegyünk karácsonyra, és ott töltünk néhány napot. -
Aggódva fordultam felé. - Nem akarnak elengedni a munkahelyeden?
Szélesen elvigyorodott.
- Ami azt illeti, kiharcoltam magamnak egy egész hetet.
Gyanakvó pillantást vetettem rá. Denny nem éppen az a harcos típus.
- Kiharcoltad? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
Az arckifejezésem láttán felnevetett.
- Oké... az egész iroda bezár azon a héten. Senki sem dolgozik... még Max sem. -
Szégyenlősen elmosolyodott. - Szóval egy egész hétre szabad vagyok, és... - Lesütötte a
szemét, és babrálni kezdett az ujjaival. - Szeretnék hazamenni veled.
Értetlenül hunyorogtam. Nem erről beszéltem én is?
- Oké, mintha azt beszéltük volna, hogy...
Komoly arccal nézett rám.
- Haza hozzám. Ausztráliába. Be akarlak mutatni a szüleimnek.
Meglepetten néztem rá.
- Ó. - Mindig találkozni akartam velük, még ha megrémített is a gondolat, csak hát...
annyi minden megváltozott. Meg fogják érezni rajtam. A szülőknek van ez a kísérteties
hatodik érzékük - elég lesz egy pillantást vetniük rám, azután mindennek elmondanak, és
megszégyenítenek előtte. Egyszerűen tudom. Nem mehetek oda, még ha Denny nem is érti
meg.
- Épp karácsonykor, Denny? Egy ünnepet se töltöttem még a családomtól távol. -
Elgyötörten felsóhajtottam a gondolattól, hogy ne láthassam karácsonykor a szeretteimet. -
Nem mehetnénk máskor?
 Fölsóhajtott, és lenézett a kezeire.
- Nem tudom, mikor lenne az a máskor, Kiera. Ki tudja, mikor szabadulok el újra Maxtől.
- Másodszor is felsóhajtott, azután végigsimított a haján, mielőtt visszafordult felém. - Leg-
alább gondolkodnál rajta?
Csak bólintani tudtam. Nagyszerű, legalább lesz még valami, amin agyalhatok. Mintha
nem lenne így is tele a fejem. Denny tűnődve nézett rám, azután fölállt, és befejezte az
öltözködést. Még akkor is az ágyon ültem, és a gondolataimba temetkeztem, amikor
búcsúzóul megcsókolt.
Nagyrészt tényleg az aggasztott, mit gondolnának rólam a szülei, ám ahogy aznap este
elnéztem a munkahelyemen Kellant, egy egészen más aggodalom is felszínre bukott bennem.
Őt is hiányolnám... méghozzá rettenetesen. Ahogy elnéztem az asztalánál, a barátai körében,
miközben lopva engem figyelt, arra gondoltam, vele is megbeszélhetném a dolgot. Mégsem
tettem. Tudtam, mit válaszolna: menj csak Dennyvel, jót fog tenni, ha egy ideig nem
találkozunk, ő a neked való fickó, meg a többi. A fejemben én is pontosan tudtam ezeket, de
a szívemben? A hétvégekkel együtt talán két hétig is távol lennénk, és két hét Kellan
tündöklően kék tekintete nélkül... függőségem már a gondolattól is hiperűrsebességre
kapcsolt.
Néhány nappal Denny fölvetése után mély álomból ébredtem, még mélyebb zavarban.
Furán éreztem magam, de nem tudtam, miért. Biztosan újra álmodtam. Egész héten csak arról
az utolsó fájdalmas csókunkról álmodtam. Arról a hihetetlenül gyöngéd csókról, ami soha
nem akartam, hogy véget érjen - míg meg nem láttam azt a szomorúságot Kellan szemében,
és azt az egyetlen legördülő könnycseppet az arcán, amikor megfordult és otthagyott.
Fojtottan felsóhajtottam.
Könnyed ujjak cirógatták a hajam, a hátam. Összerezzentem az érintésüktől. Mindig
bűntudatot éreztem, amikor Denny megérintett, miközben Kellanre gondoltam, márpedig az
utóbbi időben szinte mindig ő járt a fejemben. Most éppen azon pörgött az agyam, hogy
elmenjek-e Dennyvel a szüleihez. Még ha nem utazunk is Ausztráliába, akkor is
hazamegyünk, és Anna ott lesz. Ebből a helyzetből nem jöhetek ki jól. Vagy egy idegen
ország, és azok az emberek, akik rögvest átlátnak rajtam, és felismerik, hogy csak ártok a
fiuknak, vagy Anna, aki egy teljes héten át biztosan nem tudja majd magába fojtani, hogy
milyen jót hancúrozott Kellannel. És mindkét eshetőség óhatatlanul magával hozta, hogy egy
időre el kell válnom Kellantől. Istenem, mennyire fog hiányozni, még ha végeztünk is
egymással...
- Jó reggelt - köszöntött egy akcentustól mentes hang.
Ez azonnal magamhoz térített. Megpördültem, hogy szembekerüljek a nagyon vonzó és
különösen elégedett Kellannel. Eközben a környezet is egy csapásra tudatosult bennem.
Lenéztem az idegen takaróra, ami épp csak elrejtette csupasz mellemet és Kellan meztelen
ágyékát. Körülnéztem a szobában... az ő szobájában. A szívem zakatolni kezdett, ahogy
láttam az ablakon beszűrődő késő reggeli napfényt.
- Ó, istenem... - suttogtam, miközben fölemelte a kezét, és magához vont egy csókra.
Fölnevetett.
- Hé... csak én vagyok - incselkedett, mielőtt lágyan megcsókolt.
Eltoltam magamtól, ahogy nagyon is élesen tudatosult bennem: alig néhány centiméter
választja el fedetlen testünket. Mi történt? Nem emlékeztem. Miért vagyunk...? Csak nem...?
Remek, már egy ép gondolatra se vagyok képes.
Kellan zavartan húzódott el.
- Minden rendben? - Huncut mosollyal mért végig. - Tudom, hogy ma reggel kicsit
elragadott minket a hév, de nem törtelek össze, vagy ilyesmi ? - Rám kacsintott, azzal
közelebb hajolt, hogy újra megcsókoljon.
Végigsöpört rajtam a pánik.
 - Ó, istenem, megtettük. De hát végeztünk egymással, Kellan. Ez nem lehet... Mi nem...
- Most már tényleg a frászt hozod rám, Kiera. - Aggodalmasan ráncolta össze a homlokát.
- Mondd már meg, mi történt! - tört föl belőlem egy hisztérikus hang. Nagy erőfeszítéssel
próbáltam megnyugodni. - Hol van Denny?
- Dolgozik, Kiera. Mindig ezt tesszük, miután elmegy. - Felkönyökölt, és összeráncolt
homlokkal nézett rám. - Tényleg nem emlékszel?
- Nem... - suttogtam. - Hogy érted azt, hogy... mindig?
Közelebb hajolt, hogy ujjaival finoman megsimogassa az arcom.
- Denny elmegy dolgozni, te átjössz, azután... - Beharapta az ajkát, és csábítóan
elmosolyodott. - Jön a forró... szenvedélyes... szex... mielőtt elmész a suliba. - Ujjaival
hátrasimította a hajamat. - Máskor, mint ma is, kihagyod a iskolát, így egész nap az ágyban
maradhatunk. - Gyöngéden megcsókolt. - Hetek óta ezt csináljuk. Hogyan lehet elfelejteni az
ilyesmit?
Döbbenten meredtem rá.
- De... de... nem. Azóta, hogy veszekedtünk az esőben, minden véget ért. Véget vetettünk
a dolognak. Azt ígérted...
Szárazon elmosolyodott.
- Azt is mondtam, hogy egyszerűen nem tudlak békén hagy- ni. Ennek így kellett lennie,
Kiera. Szükségünk van egymásra. Nem bírjuk ki egymás nélkül. Mennyivel jobb minden,
amióta ezt felismertük. - Lassan, még gyöngédebben megcsókolt. - Mindjárt be is
bizonyítom...
A zavar eluralkodott rajtam, és teljesen megdermesztett. Semmi másra nem emlékeztem,
csak arra az utolsó fájdalmas ölelésre a konyhában. Hogy felejthettem el, ha mindennap
együtt vagyunk? Elkábított valamivel?
Többet nem töprenghettem ezen, ugyanis hevesen megcsókolt, és a tenyerébe fogta az
arcomat. Ellazultam. Mohón viszonoztam a csókot. Mennyire hiányzott! Kellan fölém kere-
kedett, a hátamra fordított, s a keze végigsiklott a nyakamon, a mellkasomon és a csípőmön.
A légzésem felgyorsult, a szívem szaporán vert.
Elmosolyodott, és megcsókolta az arcom, az állam, a nyakam.
- Látod... mégis emlékszel...
Lehunytam a szemem, amint próbáltam visszaemlékezni rá, hogyan kerültem ide. Fölém
hajolt, és a térdével becsusszant a combom közé, miközben az ajka visszatért, és még
szenvedélyesebben csókolt. Felnyögtem, ahogy az izgalom végighullámzott a testemen. Nem
tudtam, hogyan mondhatnék nemet. Nem tudtam, egyáltalán nemet kell-e mondanom. Már a
megadás határán álltam - és ha hihettem Kellannek, gyakran elveszítettem ezt a csatát amikor
az ajtó hirtelen fölpattant.
Denny állt a keretében, és elborzadva, feldúlt tekintettel meredt ránk.
- Kiera?
Sebtében fölültem, és ellöktem magamtól a nagyon is nyugodt Kellant.
- Denny... várj, megmagyarázom. - Sejtelmem sem volt, mit lehet ezen megmagyarázni.
Dühtől parázsló tekintettel rontott felénk.
- Megmagyarázod? - Fölém hajolt. - Mit kell magyarázni azon, hogy ócska ribanc vagy?
Látom magamtól is.
Zokogni kezdtem. Kellan lassan felült az ágyon, és szórakozott pillantást vetett rám.
Denny megragadta a karom, és rázni kezdett.
- Kiera? - Gyengéd és lágy hangon beszélt, csak a tekintete villogott továbbra is. Ahogy
megismételte, értetlenül néztem rá. A hanghordozása sehogy sem illett dühtől eltorzult
arcához. - Kiera?
Riadtan ébredtem. A sötét éjszakában. Pizsamában. A szobámban. Denny mellettem
feküdt, és gyengéden rázogatta a karomat.
 - Rosszat álmodtál, de már minden rendben. - Megnyugtatónak és meghittnek találtam az
akcentusát.
Pislogva nyeltem vissza a könnyeimet. Ó, köszönöm, istenem... csak egy álom. Azután
pislogva nyeltem vissza a veszteség könnyeit is. Csak egy álom...
- Akarsz róla beszélni ? - kérdezte álmos hangon.
Megráztam a fejem.
- Nem... nem emlékszem. - Vetettem rá egy óvatos pillantást. - Mondtam valamit ?
- Nem... csak nyögdécseltél és rázkódtál. Rémültnek tűntél.
Szétáradt bennem a megkönnyebbülés.
- Ó. - Amikor felültem az ágyban, velem együtt emelkedett fel ő is. - Ne, feküdj vissza.
Csak lemegyek egy kis vízért.
Bólintott, és visszahanyatlott a párnára. Lehunyta a szemét, én pedig fölé hajoltam, és
homlokon csókoltam, majd ahogy elmosolyodott, fölálltam, és csöndesen az ajtó felé
indultam. Ilyen valószerű rémálmot még sosem éltem át. Rá se mertem nézni még Kellan
ajtajára se, ahogy elsiettem előtte. Mi válthatta ki? Nem tudtam biztosan, és ez aggasztott...
Halkan léptem be a konyhába, miközben még mindig az álmon töprengtem. Az ajtóban
hirtelen megtorpantam. Kellant találtam odabent, de meglepő módon nem egyedül. Egy ma-
gas, hosszú combú barnával ölelkezett, aki egyik karcsú lábszárával átfonta Kellant, míg ő
eközben felhúzta a nő miniszoknyáját. Mohón csókolóztak, a barna lány teljesen átadta magát
az izgalomnak, hogy vele lehet. Kellan már nem tűnt olyan lelkesnek. Vetett rám egy
pillantást, ahogy a konyhába léptem.
A döbbenet egy pillanatra kiütközött az arcán, míg a lány figyelme a nyakára, az állára és
a fülére összpontosult, miközben ujjai végigsiklottak a mellkasán, hogy Kellan farmerjén
állapodjanak meg. Ahogyan a nő fel-le simított a nadrágja elején, kéjesen nyögdécselt
közben. Felkavarodott a gyomrom, és hátat akartam fordítani, de nem tudtam megállni, hogy
ne nézzem őket.
Kellan összeszedte magát, és a lányhoz fordult, aki próbálta megcsókolni, de ő
határozottan elhúzódott tőle.
- Helló, édes... - búgta a fülébe. A lány imádattal csüngött rajta, és az ajkát harapdálta. -
Megvárnál odafent? Beszélnem kell a lakótársammal.
A lány egy pillantásra se méltatott. Nem vette le a szemét a prédájáról, csak bólintott, és
felnyögött, ahogy Kellan közelebb hajolt, hogy még egyszer szenvedélyesen megcsókolja.
Ahogy a lány újra elolvadt a karjában, Kellan hátrébb lépett, és ellentmondást nem tűrően az
ajtó felé terelte.
- A jobb oldali ajtó az. Egy perc és jövök. - A lány kuncogva ellibbent, hogy Kellan
ágyába vesse magát.
A rosszullét kerülgetett. Komolyan azon gondolkodtam, hogy ráborulok a mosogatóra, és
kidobom a taccsot. Kellan egy pillanatra megállt az ajtóban, még most is háttal nekem.
- Szerinted Denny felháborodna vagy felizgulna, ha a rossz ajtón nyitna be? - szólt vissza
a válla fölött.
A döbbenettől tátva maradt szájjal meredtem rá. Végül felém fordult, és vetett rám egy
fura pillantást, mielőtt a nyugalom szétáradt a vonásain. Tett felém néhány lépést.
Ösztönösen szerettem volna elhátrálni, de megvetettem a lábam.
- Azt mondtad, te is örülnél neki, ha... találkoznék valakivel. Hát... azt hiszem, éppen ez
történik.
Még most sem találtam szavakat, ezért zavartalanul folytatta.
- Randizgatni fogok másokkal is. Mondtam, hogy nem fogom titokban tartani, úgyhogy...
- Vett egy nagy levegőt. - Most fölmegyek, és...
Olyan arcot vághattam, ami egyszerre tükrözött döbbenetet és utálkozást, mert
elhallgatott, bármit akart is előtte mondani. Nem mintha magyaráznia kellett volna.
 - Mondtam, hogy nem fogok bujkálni. Nem is teszem. Nyílt lapokkal játszunk, igaz?
A düh feltolult bennem. Amikor erről beszéltünk, nem feltétlenül arra számítottam, hogy
vadidegen csajokat fog hazacipelni, akiket utána hallgathatok a vékony falakon keresztül.
Inkább az járt a fejemben, hogy talál valakit, akit megkedvel, hosszú hónapokig udvarol neki,
azután talán elmegy vele egy messzi-messzi motelbe... Nem mintha ez a forgatókönyv túl
reális lenne.
- Legalább a nevét tudod? - suttogtam fojtott hangon.
Egy hosszú pillanatig üres tekintettel meredt rám, mielőtt
válaszolt.
- Nem, és nem is kell tudnom, Kiera. - Hideg, fagyos pillantást vetettem rá, amit azonnal
viszonzott. - Ne ítélkezz... én sem ítéllek meg. - Azzal sarkon fordult, és otthagyott.
A szomjúságom teljesen elmúlt. Amint mozdulni tudtam, szinte rohantam vissza az
emeletre. A szobából kiszűrődő kacagás és érzéki hangok hallatán egész éjjel álmatlanul
forgolódtam...
Másnap reggel az ágyban maradtam, és vártam, hogy Denny felébredjen. Nem hagyott
nyugton a kép, ahogy a barna lány keze le-fel járt Kellan farmerjén, nyögdécselése még most
is ott visszhangzott a fejemben. Visszanyeltem könnyeimet, mikor eszembe jutottak azok az
éjjeli hangok - a barna aztán tényleg nem fogta vissza magát. Azt is hallottam, amikor az
éjszaka közepén távozott (nyilván nem bátorították arra, hogy maradjon reggelig), de
egyáltalán nem akartam kettesben maradni Kellannel. Még most sem tudtam, melyik a
képtelenebb: a bizarr álmom róla vagy az éjszakai találkozás a konyhában. Számára tényleg
ezt jelenti a randizás ?
Denny valamivel később fölébredt, és mosolyogva látta, hogy mellette fekszem -
rendszerint ki szoktam settenkedni, amíg alszik. Felém nyúlt, és csókolgatni kezdte a
nyakam. Megmerevedtem, mire egy sóhajjal abbahagyta. Most aztán tényleg nem volt
kedvem. Türelmesen kivártam, amíg felül, kinyújtózik és fölkel, azután én is felültem, és a
legkedvesebb mosolyomat elővéve odaléptem hozzá.
- Minden rendben? - kérdezte. - Fáradtnak tűnsz. - Lágy mozdulattal összeborzolta a
hajam.
Bólintottam, és még szélesebben mosolyogtam.
- Csak nem aludtam valami jól... de minden oké.
Mindketten felöltöztünk, és felkészültünk az előttünk álló
napra. A lehető legtovább nyújtottam a dolgot, ameddig csak tudtam anélkül, hogy Denny
elkésett volna, ő pedig mosolyogva figyelt - mindig türelmesen, mindig készen arra, hogy
nekem szánja ezt a kis időt is. A gondolatra nagyot kellett nyelnem, azután megfogtam a
kezét, és együtt mentünk le a földszintre. Kellan persze már felébredt, a tévét nézte a
nappaliban. Ahogy
375
meghallott minket, lekapcsolta a műsort, és átsétált hozzánk. Denny mosolyogva nézte, míg
én a szememet forgattam, és magamba fojtottam egy sóhajt.
Miután üdvözölt minket, majd vetett rám egy fura pillantást, Kellan megkérdezte Dennyt:
- Arra gondoltam, estére áthívnám néhány barátomat. Ugye, nem gond?
- Persze, haver - válaszolt Denny a nevünkben. - A te házad. - Elmosolyodott, és
megveregette Kellan vállát, miközben a hűtőhöz lépett, hogy összeüssön nekünk egy gyors
reggelit.
- Felőled is oké ?
Elvörösödtem, és lesütöttem a szemem, ahogy belegondoltam, mit jelent valójában ez a
kérdés.
- Persze... ahogy akarod. - így visszatekintve talán jobb lett volna őszintének lenni és
nemet mondani.
 A nap hátralévő részében mintha köd ereszkedett volna rám. Az iskolában és a bárban
mindvégig ide-oda csapongtak a gondolataim a konyhában váltott utolsó gyengéd csók, a
viszonyunkról szóló álom és a hűtőhöz simuló barna lány között.
A műszak közepén megjelent a banda, Kellan azonban nem érkezett meg velük. Nyilván
otthon maradt egy kicsit lazítani. Ha pedig nem a bandát várta estére, el nem tudtam képzelni,
kit találunk a házunkban. A fojtott várakozástól görcsbe rándult a gyomrom. Tényleg nem
tudtam, mire számítsak. Nem tudtam, mit értett Kellan „néhány baráton”.
Ahogy kiszolgáltam az együttes tagjait, még Evannek is feltűnt a kábultságom.
- Minden oké, Kiera? - kérdezte udvariasan. - Mintha valahol máshol járnál...
Griffin hozta a szokott formáját.
- Ja, megjött, vagy mi ?
Matt a vállára csapott. A mozdulata annyira emlékeztetett Kellanre, hogy nyelnem kellett.
- Nem, jól vagyok... csak fáradtan. - Egy pillanatig elgondolkodva néztem őket, azután
kibukott belőlem. - Ti is jöttök Kellan bulijába?
Matt meglepetten nézett fel rám.
Kellan bulit rendez ?
Összeráncoltam a homlokom.
-Nektek nem szólt?
Griffin sértődött arcot vágott.
- Csak hogy tudd, nem Kellan Kyle körül forog a világ.
Elvörösödtem, mire Evan sietve válaszolt:
- Nem, de én amúgy sem érek rá. Találkozom valakivel. - Rám kacsintott, meleg barna
szemében az új szerelem ígéretével.
Matt is a fejét rázta, miközben beletúrt tüskés hajába.
- Nem, semmi kedvem együtt lógni Kellan rajongóival. - Griffinhez fordult. - Te mit
mondasz?
Legnagyobb meglepetésemre Griffin fölhorkant.
- Francokat! Kellan baszódjon meg a kretén bulijával együtt.
Matt nevetve csóválta a fejét.
- Még mindig amiatt haragszol, haver? Már ezer éve...
Griffin karba tette a kezét, és duzzogni kezdett, mint egy ötéves.
- Én stoppoltam le magamnak.
Evan felsóhajtott.
- Emberi lényeket nem lehet lestoppolni, Griffin.
Griffin vetett rá egy haragos pillantást, míg én pironkodva
értettem meg, miről beszélnek.
- Igenis lehet... és le is stoppoltam, ő pedig hallotta. Még mondta is, hogy „Ja, Griffin”,
amivel a beleegyezését adta. A következő percben meg kit vitt föl a szobájába? - Ingerülten
bökte meg a saját mellkasát. - Az én csajomat!
Matt újra fölnevetett.
- Mióta számít a „ja” beleegyezésnek? - Ahogy még harsányabban kacagott, Evan is
csatlakozott hozzá.
Griffin belekortyolt a sörébe, amit letettem elé.
- Szerintem meg akkor is parasztság elcsaklizni a másik csaját. Én még egyszer nem
játszom az ő pályáján, az biztos. - Mogorván gubbasztott a széken, míg Matt hisztérikusan
nevetett.
- Persze, haver... Kellan csak ezért kapta meg a csajt. A hazai pálya előnye.
Griffin zajosan kifújta a levegőt, ahogy megvetően végigmérte Mattet és Evant.
- Pofa be... lúzerek. - Azzal újra rácuppant a sörére.
Megbántam, hogy felhoztam az egész témát, és sietve elfordultam az asztaltól. Most már
valósággal rettegtem hazamenni.
A műszak után Jenny fölajánlotta, hogy elvisz.
- Nincs kedved bejönni? - kérdeztem tőle hirtelen, amikor bekanyarodott a szokottnál is
zsúfoltabb utcába. - Kellan valami bulit rendez. - Megvontam a vállam. Olyan érzésem
támadt, hogy ma este rám fog férni minden támogatás.
- Ó... persze. Bejöhetek egy kicsit. - Elmosolyodott, majd miután sikerült bebűvészkednie
a kocsiját Dennyé mögé, a bejárati ajtó felé indultunk.
Lélegzet- visszafojtva nyitottam be. Legelőször azt láttam, hogy Denny és Kellan a
kanapén ül, és önfeledten cseveg és nevetgél. Miután beléptem az előszobába, letettem a
táskámat, és fölakasztottam a kabátomat, kezdtem kicsit ellazulni. Örültem, hogy újra
ilyennek látom őket. Mintha évszázadok óta nem beszélgettek volna egy jót egymással... ám
ahogy feléjük indultam, rögtön megváltozott a hangulatom. Egy sötét hajú, sötét bőrű és
botrányosan szép lány huppant le Kellan ölébe, hogy szájon csókolja. Kellan fölnevetett, és
viszonozta a csókot. Denny somolyogva fordította el a fejét, és talált rám a tekintetével.
Melegen elmosolyodott, és integetett, azután összeráncolta a homlokát. Rájöttem, hogy
mogorva pillantással méregetem Kellant és a kis barátnőjét, ezért megpróbáltam átrendezni
az arcvonásaimat.
- Hű... te ismered ezeket az embereket?-érdeklődött Jenny, aki időközben felzárkózott
mellém.
Csakis ekkor tudatosult bennem, hogy jó tucatnyian is lehetnek a nappaliban, miközben a
konyhából további hangok szűrődnek be. Néhány barát, mi? ]enny felé fordultam.
-- Nem.
Jenny intett a kanapén ülő Denny felé, és magába fojtott egy gonoszkodó kuncogást.
- Hát úgy látom, Kellan jól ismeri őket...
Vonakodva fordultam vissza a kanapéhoz. Kellan még most is hevesen csókolgatta a
lányt, míg kezével hosszú combját simogatta. Félrekaptam a fejem, és a gyomrom is
felfordult a látványra, ahogyan nyelve megvillant a nő szájában. A tekintetem visszatért
Dennyhez, aki még most is érdeklődve figyelt. Felállt, és hozzánk lépett, ahogyan bementünk
a nappaliba.
- Helló, Jenny - biccentett munkatársam felé, mielőtt hozzám fordult. - Jól vagy? Tudom,
hogy kicsit sokan vannak, de Kellan azt mondta, csak szóljunk, és kirúgja őket. - Elmosolyo-
dott, és magához ölelt.
Sikerült kipréselnem magamból egy halvány mosolyt, miközben viszonoztam az ölelését.
A válla felett ráláthattam Kellanre. Már nem csókolózott, csak eljátszadozott a sötétbarna
lány hajfürtjeivel, és egy másik, hirtelenszőke csajjal beszélgetett, aki azonnal lecsapott
Denny hátrahagyott helyére. Meglepetésemre idővel a szőke lányhoz hajolt, és őt is
megcsókolta, amit az ölében ülő barnaság láthatóan csöppet sem bánt.
- Ne... minden oké. Csak rám férne egy ital. - Reméltem, nincs túl sok indulat a
hangomban. Fortyogott bennem a düh, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni.
- Persze, gyere csak. - Átterelt a tömegen, a nyomomban Jennyvel.
A pultra kitett, nyitott rekeszből szerzett nekem egy sört, és a kezembe nyomta.
Megköszöntem, sietve fölbontottam, és nagyot húztam belőle. Tényleg el kellett lazulnom. És
akkor mi van, ha Kellan a fél világgal... randizik? Mire számítottam? Pontosan tudtam, hogy
ilyen.
Az elkövetkező néhány órában úgy sikerült megállnom minden jelenet nélkül, hogy
elfoglaltam egy széket a konyhaasztalnál, ahol udvarias beszélgetésbe merültem Dennyvel és
Jennyvel. Körülöttünk mindenfelé idegenek rajzottak. Kicsit meglepett, hogy a banda tényleg
nem jelent meg. Nem igaz, hogy nem élveznének egy ilyen bulit! Bár a csapat, amit
kilencven százalékban lányok alkottak, szinte teljesen ismeretlennek tűnt a számomra, most,
hogy jobban megnéztem őket, némelyiküket mintha már láttam volna... talán rajongók?
 Elhallgattam, amint Denny beszédbe elegyedett a kevés pasi egyikével, és folytattam a
nézelődést a nappaliban. A hullámzó testek között egy pillanatra elcsíptem Kellant is. A
hirtelenszőkével táncolt, míg a sötétbarna a kanapéról figyelte őket. Leesett az állam,
ahogyan eszembe jutott, hogy Kellan pontosan úgy mozog, mint velem a klubban: a lány
mögött áll, a derekára fonja a karját, és keze a nő farmerjén nyugszik, ahogy a csípőjéhez
húzza, így táncolnak, leplezetlen érzékiséggel. Kellan mosolyogva hajolt a lány füléhez, és
suttogott bele valamit, amitől a nő beharapta az ajkát, és még jobban Kellan öléhez simult. A
vérem is felforrósodott attól, hogy Kellan mással éli meg legbizalmasabb pillanatainkat.
Kellan még mindig mosolyogva felnézett, és most először elkapta a tekintetem. Az
arckifejezése egy pillanatra félrecsúszott, hogy furcsa, már-már szomorú tekintettel nézzen
rám, azután visszatért a jókedve, és újra melegség költözött a szemébe. Előzékenyen bólintott
felém, mielőtt figyelmével újra a sötétbarna lány felé fordult, aki mögé lépett, és hátulról
simult hozzá. Kellan szélesen elvigyorodott, s ahogy hátrahajolt, szenvedélyesen
megcsókolta. Émelyegve fordultam el.
Jenny, aki engem figyelt, mialatt én Kellant, észrevette viszolygásomat.
- Minden rendben? - Vetett egy pillantást Kellanre, ahogyan a két lánnyal táncol, majd
visszanézett rám. - Ez zavar téged ?
Ijedtségemben nem tudtam, hogyan magyarázzam meg hirtelen támadt dühömet.
Megráztam a fejem, és lenéztem a sörömre.
- Nem, nem... dehogy. Csak... kicsit durva. - Visszafordultam Jenny felé, próbáltam
eljátszani az erénycsőszt. - Most tényleg... egyszerre két csajjal? Nem sok ez a jóból?
Fölkacagott, ahogy újra elnézett feléjük.
- De... talán igazad van. - Megcsóválta a fejét, mint akinek nem sokat számít az egész. -
Hát, azt mondja, oda szokott figyelni, nehogy elkapjon valamit...
Ez meglepett kicsit.
- Ti szoktatok beszélgetni az... ilyenekről?
Újra felkacagott.
- Neeem... Kellan szerelmi élete aztán tényleg nem tartozik rám. - Nevetve látta teljes
zavaromat. - Egyszer Evan kérdezte erről, és kihallgattam, ahogy Kellan válaszol neki.
Evan... ő mindig próbálta megóvni Kellant. - Elmosolyodott a gondolatra.
- Ó. - Önkéntelenül is eszembe jutott az a két alkalom, amikor együtt voltunk Kellannel.
Éppenséggel nem mondhatnám, hogy annyira vigyázott volna... Először túl sokat ittunk
ahhoz, hogy törődjünk a biztonságunkkal, másodszor meg... nem bírtunk magunkkal. Minden
alkalmat olyan szenvedélyesen éltünk meg, hogy ez a kérdés fel sem merült. Most bántónak
találtam, hogy ennyire se törődött velem. Ettől csak még jobban felbőszített, hogy azok a
lányok ekkora „biztonságban” vannak vele.
Lehajtottam a fejem, és a buli hátralévő részében tudatosan távol maradtam a nappalitól.
Nem sokkal később a vendégek kezdtek elszállingózni; egy hétköznaphoz képest már későre
járt. Jenny megölelt azzal, hogy holnap majd felhív. Elnéztem, ahogyan magához szorította
Dennyt is, majd a nappali felé fordulva elmosolyodott, és integetett Kellannek. Ellenálltam a
kísértésnek, és nem győződtem meg arról, hogy Kellan lotyói távoztak-e már. Végül
mindenki elment.
Amikor már csak mi maradtunk a konyhában, Denny ásított egyet, és felém fordult.
- Akkor lefekszünk?
Felálltam, és kinyújtóztam.
- Aha. - Ösztönösen oldalt fordultam, és vetettem egy pillantást a nappalira.
Megdermedtem. A két lány nem ment el, sőt, ami azt illeti, Kellan „barátai” közül már csak
ők ketten maradtak. A kanapén ültek, Kellan két oldalán, és mindketten a mellkasát
simogatták. A sötét hajú lány eközben Kellan nyakát becézgette, míg a szőke a száját foglalta
le. Ahogy kifulladva elhúzódott, Kellan mosolyogva nézett a másik lányra. A barnaság nem
becézgette tovább a nyakát, csak felnézett a szőkére, azután odahajolt hozzá, és megcsókolta,
míg Kellan beharapta az ajkát, és epekedő tekintettel figyelte őket.
Erőszakkal elfordítottam a fejem, és görcsbe rándult gyomorral néztem Dennyre, aki csak
vigyorgott, mint egy idióta. Ettől csak még dühösebb lettem.
- Gyere már! - Megragadtam a kezét, és durván magammal vonszoltam, keresztül a
konyhán, majd fel a lépcsőn. Nevetve vette a reakciómat, és magához vont, hogy
megcsókoljon, amint elértünk az ágyig. Duzzogva eltoltam magamtól, és pizsamát húztam. A
gondolattól, hogy mi zajlik odalent, a vérem is felforrt.
Dennynek feltűnt a szeszélyességem.
- Mi az, Kiera ?
- Semmi - vetettem oda neki.
- Hé... haragszol rám valamiért?
Felé pördültem.
- Szerinted? Úgy látom, nagyon élvezted azt a kis jelenetet. Ne hívjuk fel a lányokat,
miután Kellan végzett velük? - Tudtam, hogy a legkevésbé sem vágyik erre, de valakin le
kellett vezetnem a felgyülemlett feszültséget.
Elfehéredett.
- Nem, bébi. Egy ujjal se nyúlnék hozzájuk. Nem vagyok olyan, te is tudod.
- Igazán? És az a kis orgia édes hármasban, mielőtt hazajöttem? Talán te is beugrottál egy
gyors menetre ?
Leplezetlen döbbenettel nézett rám.
- A kanapén ültem, és beszélgettem Kellannel. Ez minden, Kiera. - Kezdett kissé
ingerültté válni. - Nem csináltam semmit.
- Ha te mondod. - Dühösen vágódtam be az ágyba, és rántottam magamra a takarót. -
Megfájdult a fejem. Légy szíves, hagyj aludni.
Felsóhajtott.
- Kiera...
- Jó éjt, Denny.
A saját oldalára került, levetkőzött, és bemászott mellém.
- Oké... jó éjt. - Gyöngéden megpuszilta a fejem, mire elhúzódtam. Tudtam, hogy
igazságtalan vagyok vele, hisz ő nem tett semmi rosszat, de a dühöm csak dagadt, ahelyett,
hogy lelohadt volna. A képzeletem szabadon szárnyalt, a legkülönfélébb helyzetekben láttam
Kellant és a lotyóit. Denny felsóhajtott, és megfordult.
Ott feküdtem, füstölögve és a lentről felszűrődő hangokra fülelve. Denny légzése végül
lelassult, és egyenletessé vált... elaludt. Valamivel később könnyed nevetés és dobogás
kíséretében feljöttek az emeletre, majd hallottam, ahogyan kinyílik Kellan ajtaja, és
megszólal a zene.
Felültem. Nem bírtam tovább. Nem bírtam hallgatni. Amilyen csöndben csak tudtam,
kilopództam a szobából, le a földszintre. Komolyan azon gondolkodtam, hogy elmegyek,
csak azt nem tudtam, hová mennék... és hogy másnap reggel mit mondanék Dennynek. Végül
a konyhában kötöttem ki, és töltöttem magamnak egy pohár vizet. Nagy kortyokban ittam,
miközben a pultnak támaszkodva könyörögtem a testemnek, hogy higgadjon le végre.
Kellannek minden joga megvan arra, hogy...
Lehajtott fejjel álltam, két kezemmel a pultra támaszkodva, és a könnyeimmel
küszködtem, amikor éreztem, hogy valaki csatlakozik hozzám. Nem tudtam felé fordulni.
Bárki volt, nem segíthetett rajtam. Ha Denny, úgysem mondhatom el neki, mi kavart föl, ha
pedig Kellan... nos, vele végképp nem akarom tudatni, mennyire felzaklatott.
- Kiera? - zavarta meg Kellan hangja sötét gondolataimat.
Hát persze. Hát persze, hogy le kellett jönnie.
- Mi az, Kellan?
 - Minden rendben? - kérdezte halk, aggódó hangon.
Dühösen felé pördültem, azután megtorpantam, és csak bámultam. Félmeztelenül,
csupasz mellkassal, kigombolt farmerban állt előttem. Szerteszét állt a haja, mint amiben még
percekkel előbb is női ujjak matattak. Nagyot nyeltem, és inkább bele se gondoltam, mitől
ennyire zilált.
- Te meg mit keresel itt? Nem kéne őket... szórakoztatnod? - Ereztem a szemembe szökő
könnyeket, és azért imádkoztam, hogy ne buggyanjanak ki.
Szégyenlősen elmosolyodott.
- A lányok arra kértek.... - A hűtőre mutatott, azután kinyitotta, és elővette a tejszínhabot.
Megvonta a vállát, és nem folytatta.
Égnek emeltem a tekintetem, és hangosan fölsóhajtottam. Hát persze, ezek a dögök azt
akarják, hogy a lehető legnehezebb legyen a számomra. Lehunytam a szemem, és azért
könyörögtem, hogy Kellan hagyjon már végre magamra, inkább térjen vissza a
megelevenedett pornófilmjéhez.
- Kiera... - Olyan lágyan ejtette ki a nevem, hogy kinyitottam a szemem. Szomorúan
elmosolyodott. -Ez vagyok én. Mielőtt megjelentél... ez voltam én. - Felmutatott az emeletre,
ahol Denny most is békésen aludt. - És az vagy te. Ennek így kellett lennie...
Felém lépett, mint aki megölelne, vagy megcsókolná a homlokomat, de az utolsó
pillanatban meggondolta magát, hátat fordított, és távozott. Csak az ajtóból szólt vissza.
-Jó éjt, Kiera.
Elment, nem is várt választ, én pedig éreztem, ahogyan feltörnek belőlem visszafojtott
könnyeim. Az egész éjszakát a kanapén töltöttem, a tévé előtt, amit épp csak annyira mertem
fel- hangosítani, hogy Denny ne ébredjen föl rá.
 18.FEJEZET
A hímringyó

Néhány álmatlan éjszakával később egy reggel Dennyvel lesétáltam a földszintre. Újabban
mindig megvártam, amíg Denny elkészül, mielőtt lementem kávézni. Denny erősködött, hogy
aludjak csak, nem kell felkelnem, de ha őszinte akarok lenni, az elmúlt hetek során teljesen
belém ivódott, hogy korán kelek, és eltöltök egy kis időt Kellannel.
A tény, hogy Kellan még a bioritmusomat is összekavarta, szokás szerint ingerültté tett, s
ahogy beléptem a konyhába Dennyvel, Kellan láttán csak még dühösebbé váltam. Nem ne-
vetségesen tökéletes kék szeme miatt, mely felénk fordult, amikor beléptünk; nem
nevetségesen tökéletes borzas haja, de még csak nem is nevetségesen tökéletes teste vagy
nevetségesen tökéletes mosolya miatt. Az a hülye póló akasztott ki!
A pultnak támaszkodott, úgy várta, hogy lefőjön a kávé, miközben vörös pólóján vastag
betűkkel kürtölte világgá: „Rocksztár szexpartnert keres”. Mennyire furán állt rajta! Inkább
Griffinre vallott az ilyesmi, ami felélesztette bennem a gyanút, hogy tőle szerezte. Akárhogy
is: nagyon durva. Sőt közönséges. Kiborító!
Denny szélesen elmosolyodott a láttára.
- Helló, tesó! Te aztán...
Sietve félbeszakítottam.
- Ha te is akarsz egy ilyet, készülj fel rá, hogy egy hónapig a kanapén alszol. - A
hangszínem talán túlságosan is paprikásnak tűnt egy ilyen kis semmiséghez képest, de nem
tudtam uralkodni rajta.
Denny mindenesetre mulatságosnak tartotta a megjegyzésemet. Kisfiúsan elvigyorodott,
és fölvetette a fejét.
- Azt már nem, bébi. - Lágyan arcon csókolt, és Kellanhez lépett, hogy megveregesse a
vállát, mielőtt bögrét keres a kávémnak és az ő teájának. Azután vetett egy pillantást arrafelé,
ahonnét még mindig bosszús pillantásokkal méregettem. - Különben is, tudod, hogy nem
szeretem a rockot...
Kellan, aki eddig némán figyelte a szóváltást, most szélesen elmosolyodott, és magába
fojtotta kitörni akaró nevetését.
Most, hogy már mindkettőjükre haragudtam, fagyos hangon jegyeztem meg:
- Az emeleten leszek. Majd szólj, ha kész a kávém. - Elfordultam és kiviharzottam,
miközben kirobbanó kacagásuk betöltötte az egész konyhát. Pasik!
Órákkal később, még a melóhelyen is ezen füstölögtem, amikor egy kedves hang
félbeszakította a gondolataimat.
- Már megint ezt csinálod, Kiera. - Jenny hajolt át egy asztal felett, és mosolygott rám.
- Mit ? - kérdeztem, ahogy a fejemet csóválva magamhoz tértem a révületből.
Egyre nagyobb problémát okozott az összpontosítás. Kellan olyasmit csinált, amit még
soha, amióta Dennyvel nála laktunk: ahogy ő fogalmazott, elkezdett „randizgatni”. A
gyakorlatban ez azt jelentette, hogy minden áldott este mással állított haza, nekem pedig a
légyottjukat kellett hallgatnom a papírvékony falakon át. Ezeket a lányokat láthatóan nem
Kellan személyisége izgatta, csupán egy percnyi hírnévre vágytak, meg persze döglöttek a
mesés teste után. Egyikük se lépte át kétszer a küszöbünket, mégis úgy tűnt, jelentkezőkből
sosem akad hiány. Kezdtem belebetegedni ebbe. Képtelen voltam rendesen aludni, a végén
már minden éjjel úgy ájultam be az ágyba. Ez és az állandó gyomorgörcs megtette a magáét.
- Olyan dühödten nézel Kellanre. Összevesztetek valamin?
kérdezte Jenny, kíváncsi pillantást vetve rá.
Megriasztott a gondolat, hogy perceken át leplezetlen haraggal bámultam rá, s még csak
fel se tűnt, annyira elvesztem a gondolataimban. Reméltem, hogy más nem vette észre.
Próbáltam őszintének tűnő mosolyt ragasztani az arcomra.
 - Nem, minden oké... sőt, tökéletes.
- Még mindig az a buli nem hagy nyugodni, igaz ? - A szörnyű emléktől újra fellobbant
bennem a harag. Legszívesebben meggörnyedtem volna, és a hasamat szorongatom, úgy
belém mart, de csak álltam és hallgattam, miközben próbáltam fenntartani színlelt
mosolyomat. - De hát te is tudod, milyen. Mindig ilyen volt, mindig ilyen is marad. -
Megvonta a vállát.
-Nos... engem nem érdekel, hogy milyen. - Olyan erővel nyomtam meg a szót, hogy
Jennynek is feltűnt. Épp mondani készült valamit, ezért inkább kiböktem a legelső dolgot,
ami eszembe jutott. - Te és Kellan még sosem...? - Kapkodva elhallgattam, amint tudatosult
bennem, mire is irányul a kérdés. Na, ezt aztán tényleg nem akartam hallani...
Pontosan értette, mire gondolok, de csak nevetve megrázta a fejét.
- Na nem, azt már nem. - Vetett egy pillantást Kellan asztala felé. Egy édes kis ázsiai lány
ült a szélén, Kellan meg éppen a fülébe sugdosott, s közben a fülcimpáját harapdálta, a csaj
végtelen gyönyörűségére. Kellan a bárban is hordta azt a pólót - nem hiába. Korábban is az
asztala köré gyűltek az őt ajnározó lányok, akiknek a kedvéért elénekelt néhány strófát, egy
ideje azonban úgy tűnt, leszűkítette az esélyesek körét. Az arcom kipirult a gondolatra, hogy
nemsokára ezzel az ázsiai kis csajjal is találkozom... hallom majd a falon keresztül...
Jenny még mindig mosolyogva fordult vissza felém.
- Nem mintha nem próbálkozott volna nálam.
Meglepetten pislogtam, mielőtt rájöttem, hogy semmi okom
a megdöbbenésre. Jenny gyönyörű teremtés.
- Rád nyomult?
Bólintott, miközben megkerülte az asztalt.
- Ühüm... megállás nélkül, végig a legelső héten, amikor idekerültem. - Karba tette a
kezét, és megállt mellettem, míg elnézte Kellan legújabb „randiját”. - Egy napon kerekperec
megmondtam neki, hogy nem és nem, de barátok még lehetünk, ha nem próbálja meg
leimádkozni rólam a bugyit. - Fölnevetett, ahogy rám nézett. - Ezt mulatságosnak találta, és
leállt, azóta jóban vagyunk.
Próbáltam leplezni a hitetlenkedésem. Lerázta magáról csak úgy... egy teljes héten át?
Nekem ez annyira nem ment, hogy önkéntelenül csodáltam mindenkit, aki képes rá.
- De miért nem...?
Elgondolkodva nézett rám.
- Tudtam, milyen, már a legelején. Nem akartam egyéjszakás kalandot, és nem hinném,
hogy ennél többet lehet várni tőle. - Megrázta a fejét. - Legalábbis még nem. Egy napon talán
ő is felnő, de addig... - Újra megvonta a vállát. - Nekem nem érné meg.
Elvörösödtem, és elfordultam, miközben végtelenül ostobának éreztem magam. Jól
mondja, Kellan nem más: született csábító. Nem alkalmas igazi kapcsolatra. Soha nem is
volt, soha nem is lesz. Szomorúan néztem őt új szerzeményével, míg Jenny kérdő tekintettel
méregetett.
- Miért is kérdezed, Kiera?
Rájöttem, hogy tényleg nincs nyomós okom Kellanről faggatni.
- Nincs különösebb oka. Talán a kíváncsiság.
Egy pillanatig átható tekintettel nézett, míg én azon tűnődtem, gorombaság lenne-e, ha
sarkon fordulnék, és otthagynám.
- Szóval... rád nyomult?
Elfehéredtem, és alig tudtam megőrizni az önuralmamat.
- Nem, nem, dehogy. - Nagyjából igaz is... tényleg nem ő kezdeményezett.
Persze nem vette be.
- Ha szeretnél beszélni erről, vagy bármi másról, csak szólj, Kiera. Én megértelek.
Bólintottam, és elmosolyodtam, mint akinek semmi gondja a világon.
 - Tudom. Kösz, Jenny. Most már jobb lesz dolgozni, nézd ezt a sok szomjas fickót. -
Nevetni próbáltam, de a hangom üresen kongott.
Látható gyanakvással figyelte, ahogy távozom, azután elfordult, és ugyanazzal a
gyanakvással meredt Kellanre is. Istenem, hiszen barátok... csak nem fog beszélni vele? És ha
elmond neki mindent?
Eleinte nem láttam mást, csak hogy Kellan szeret flörtölgetni a lányokkal, és még ez is
háttérbe szorult, amikor mi is... flörtölgetni kezdtünk, most azonban messze többet láttam,
mint amit valaha is akartam. Mindenhol belebotlottam, nem tudtam szabadulni tőle. Ha egy
este éppen nem kellett dolgoznom, akkor hazahozott valami nőt, nekem pedig el kellett
viselnem, ahogyan a konyhában smárolnak, mielőtt eltűnnek az emeleten. Ha dolgoztam, ő
rendszerint már otthon volt, és a közepén járt valamelyik... randijának, mire én holtfáradtan
fölcaplattam a lépcsőn. És ezeket a lányokat a legkevésbé sem érdekelte, hogy Kellannek
lakótársai vannak. Vagy akár szomszédjai. Valamiért azt feltételezték, hogy Kellan azt
díjazza a legjobban, aki a leghangosabb... aki a leglelkesebb... és aki a legtöbbször kiáltja,
hogy „Ó istenem!”. Még az is lehet, hogy tényleg ezt díjazza.
Abba is kezdtem belebetegedni és belefáradni, hogy folyton az ő nevét sikoltozták.
Mintha rászorult volna, hogy emlékeztessék rá! Miközben senki más nem számított, csak ő...
A melóhelyen végképp nem szabadulhattam tőle. Valahol mindig belebotlottam, amint
éppen letolta a nyelvét valaki torkán. Egyszer még azt is látnom kellett, ahogyan egy lányt
tanít biliárdozni. Ennek láttán megengedtem magamnak egy önelégült mosolyt, ahogy
visszaemlékeztem, mennyire nem tud játszani - azután rögvest belesajdult a szívem a tudatba,
hogy valaki mással hajol az asztal fölé. Közös lökésük persze rettenetesen félresikerült, de
ahogyan a nő azonnal felé fordult, és szó szerint molesztálni kezdte... rettenetesen fájt.
Amikor már az ötödik „randinál” járt, csak azon a héten, elszakadt nálam a cérna. Hiába
próbáltam kizárni az elmémből az áthallatszó nevetést és az intim neszeket, miközben
dühödten forogtam az ágyban.
- Denny! - csattantam fel.
Felém fordult, levéve tekintetét az üvöltő tévéről, amire teljes figyelmével koncentrálni
próbált.
- Mi az?
Haragosan néztem fel rá.
- Ez már nevetséges! Csinálj valamit! Muszáj végre kialudnom magam! - És elfelejtenem
ezt a hímringyót! A konyhában váltott utolsó, elképesztően lágy és gyöngéd csókja ócska
színjátéknak tűnt a szenvedélyes nyögdécselés mellett.
Denny riadtan és némiképp zavartan nézett rám.
- Mégis, mit csináljak? Kopogjak be hozzá, és kérjem meg, hogy fogják vissza magukat ?
Igen! Pontosan ezt akartam... sőt, rúgja is ki innét a kis ribancot!
- Nem tudom... csak csinálj valamit!
- Tudod, nemrég mi is ezt műveltük. - Fölnevetett. - Talán így akar bosszút állni...
Elfordultam, mielőtt sebzett tekintetem elárult volna. Denny mondott valamit... csak nem
úgy, ahogy ő gondolta.
Töprengett egy pillanatig.
- Azért ez kicsit fura. Kellannek sosem voltak gondjai a csajozással, de amikor
beköltöztünk, mintha teljesen visszavett volna. - Megcsóválta a fejét. - Hát, úgy tűnik,
visszazökkent a régi kerékvágásba. - Szégyenlős pillantással fordult felém. - Nem mintha el
akarnám ítélni vagy ilyesmi. Kellan... tudod, ő már csak ilyen. - Megvonta a vállát.
A megjegyzés jobban kiakasztott, mint kellett volna.
- Hogy érted, hogy „sosem volt gondja a csajozással”? Egy évig együtt jártatok gimibe,
mikor is ? Elsősként ? Mit tudhatott még akkor az ilyenekről?
Denny nem nagyon értette a heves reakciómat.
 - Hát - vonta meg a vállát mondjuk úgy, hogy... korán kezdte. - Nevetve emlékezett
vissza. - Egyszer, amikor a szülei elmentek valahová, hazaállított egy ikerpárral... -
Félbehagyta a mesélést, amint szembesült fagyos tekintetemmel. - Nem nekem hozta őket,
csak eltűnt velük a szobájában. Nem láttam semmit. Egy ujjal sem nyúltam hozzájuk...
esküszöm. - Szégyenlősen elmosolyodott, és elhallgatott.
Fagyos tekintetem nem olvadt fel. Egy pillanatig se gondoltam, hogy ő nyúlt hozzájuk.
Nem ezen buktam ki. Egyáltalán, miért vagyok kibukva? Kellan mindig is egy hímringyó
volt. A lányok rajonganak érte, mi ebben a meglepő? Nem az enyém, ahogy én sem vagyok
az övé. Most már tényleg el kell engednem...
Visszanyeltem hirtelen feltörő könnyeimet, és kétségbeesett igyekezettel próbáltam
közömbös hangra váltani.
- Csak beszélj vele, kérlek.
Egy pillanatig meredten nézett, mielőtt kimondta:
- Nem.
A fagyosság visszatért.
- És miért nem?
Elgondolkodott, mielőtt nyugodt hangon így felelt:
- Sajnálom, de túlreagálod a dolgot.
Felkönyököltem, és megsemmisítő pillantást vetettem rá. Soha nem szokott nekem nemet
mondani.
- Még hogy túlreagálom!
Denny is felült.
- Nem szívesen mondok neked nemet, Kiera, te is tudod... de ez akkor is az ő háza. Ha
arra vágyik, hogy minden este... szórakozzon egy kicsit, szíve joga. Bagót fizetünk ezért a
szobáért. Ennél többet egyelőre nem is engedhetünk meg magunknak. Sajnálom, de nincs
más választásod, mint elviselni.
Hangneme a kedves akcentusa ellenére nem tűrt ellentmondást. Ezúttal nem fogja beadni a
derekát. Nem ehhez a hanghoz szoktam. És egyáltalán nem tetszett.
- Remek - csattantam fel, azzal visszahuppantam az ágyra.
Oldalt fordult, félrehajtotta a fejét, és úgy nézett rám, majd
egyik ujjával igézően végigsimított a karomon.
- Mi lenne, ha inkább... megpróbálnánk túlharsogni őket ?
Ehhez volt a legkevésbé kedvem, inkább hozzávágtam a párnámat, és a másik oldalamra
fordultam, háttal neki. Bosszúsan felsóhajtott, és visszatért a tévéhez, hogy egy kicsit még
jobban felhangosítsa, mire a folyosó túlsó felén is varázsütésre fölerősödött a zaj.
-Jó... akkor legalább békében megnézhetem a műsoromat?
- Felőlem. - Beharaptam az ajkam, és imádkoztam, hogy végre el tudjak aludni.
Néhány nappal ezután még mindig változatlan volt a helyzet. Denny nem beszélt róla
Kellannel, minthogy szerinte egyáltalán nem tartozott ránk. Nem értettem vele egyet, de nem
mondhattam el, hogy miért. A dühöm már nem ismert határokat. Ha más nem, majd beszélek
én Kellannel..., s ha már így kell lennie, közel sem leszek olyan diplomatikus, mint Denny
lenne.
Miután elbúcsúztattam Dennyt - csak nyomtam egy gyors puszit az arcára, de még az
ágyból sem keltem fel, csak hogy az értésére adjam, mennyire nem vagyok vele elégedett -,
felöltöztem, és kimentem a fürdőbe, hogy rendbe tegyem magam. Szörnyen festettem. A
kialvatlanságtól sötét karikák húzódtak a szemem alatt, a hajam összevissza állt a
hánykolódástól és forgolódástól. Kellan viselkedésének hatására lassan kezdtem úgy festeni,
mint egy holdkóros. Dühödten tépkedtem a hajam a kefével, miközben minden ingerült
mozdulatnál Kellan tökéletes arcát képzeltem magam elé.
Hamarabb viszontláttam az igazi arcát, mint szerettem volna. Szebbnek tűnt annál is,
ahogyan a képzeletemben élt, amit éppen akkor nagyon is bántam.
- Reggelt.
Nem válaszoltam, annyira felbőszített ragyogó tekintete, barátságos üdvözlése és
tökéletesen vad, borzas haja. Magamban megfogadtam, hogy egy árva szót sem szólok hozzá.
Ha nekem állandóan őt kell hallgatnom, ő egy mukkot sem fog hallani t:őlem.
- Kiera?
Konok eltökéltséggel felkaptam a bögrémet, és nekiláttam kávét önteni bele, miközben
fittyet hánytam Kellan behízelgő hangjára meg arra, hogy még ebből a távolságból is milyen
finom az illata.
- Te... haragszol valamiért ? - Láthatóan szórakoztatta az ötlet.
Dühös pillantást vetettem rá, és megszegtem hallgatási fogadalmamat.
- Nem. - Na, ez se tartott sokáig.
- AZ jó, mert nincs is rá semmi okod. - A mosolya elhalványult beszéd közben.
-Nos, valóban... - Tudtam, hogy affektálva beszélek, mégsem voltam képes tenni ellene.
Ha mégis hallani fogja a hangomat,akkor az a legkevesebb, hogy ne élvezze. - Mi okom is
lenne rá?
- Mindketten lezártuk a dolgokat, amikor kezdtek... kicsúszni a kezünkből. - Oldalt
hajtotta a fejét, és összeráncolta a szemöldökét.
- Tudom. Ott voltam - feleltem epésen, amire még jobban ráncolta a homlokát.
-Csak azt teszem, amire kértél. Te akartad, hogy találkozzam imásokkal is. - Hallhatóan
egyre ingerültebb lett. Nem nagyon örült a hozzáállásomnak.
Felőlem aztán kellemetlenül érezhette magát. Én sem örültem az ő... viselkedésének.
-Nem akartam, hogy titkolózzunk egymás előtt, de ez... - Dühösen megráztam a fejem. -
Nem akarom látni!
A tekintete hideggé vált, ahogy a szeme résnyire szűkült.
-Kértelek rá, hogy...? - Elhallgatott, és vett egy nagy levegőt. -- Nekem is látnom kell...,
hallanom kell. Tudod, te sem
vagy éppen csöndes és visszafogott. Gondolod, hogy nekem tetszik? Hogy valaha is
tetszett...? - Mélyen beszívta a levegőt, és fölállt, miközben az arcom lángolni kezdett a
szégyentől. - Én próbálom megérteni és elfogadni. Te is megpróbálhatnád. - Azzal minden
további nélkül otthagyott.
Busszal jártam suliba, amióta Kellan elkezdett... randizgatni. De most komolyan! Tényleg
azt várja, hogy megértsem? Hogy elfogadjam... elfogadjam, hogy végigkeféli a fél várost?
Igaz, neki hallgatnia kellett, amikor a barátommal voltam, mégis..., nem tudom, mit változtat
a dolgon..., de azért Dennyvel lenni mégiscsak más, mint orrvérzésig dugni! Ez undorító.
Gyűlöltem minden egyes nap minden egyes percét.
Felsóhajtottam, ahogyan átsiettem az egyetem területén. A reggeli hidegben a többi diák
is fürgén gyalogolt a fűtött épületek felé. Még mindig hiányzott Kellan. Minden ellenére...
még mindig hiányzott. A hiánya nem fájt kevésbé azért, mert haragudtam rá, sőt ha lehet,
inkább súlyosbította a dolgot, hogy lecserélt... mindenki másra. Felsóhajtottam, ahogy
beléptem az épületbe, és azonnal megdermedtem. A folyosón megláttam az ismerős,
rugószerű vörös fürtöket. A fürtöket, amelyeket sosem akartam közelről látni, a fürtöket,
amelyek egyenesen felém tartottak, bosszúsnak tűnő gazdájukkal együtt.
Candy előttem termett, ahogy próbáltam ellépni a bejárattól.
- Te vagy Kellan barátnője?
Egyenest a közepébe. Semmi „szia, hogy vagy ?”. Az isten szerelmére, még csak be se
mutatkoztunk egymásnak...
Felsóhajtottam, és megkerültem, hogy továbbinduljak a tantermem felé. A nyomomban
járt, ugyanolyan lángoló indulattal, akár a haja.
- Nem... amint azt a kémeid már hónapokkal ezelőtt jelentették. Csak lakótársak vagyunk.
 - Mert mindenkitől azt hallom, hogy láttak titeket együtt... teljesen egymásba gabalyodva.
- Bosszantóan durcás hangon beszélt.
394
A „mindenkin” nyilván a két barátnőjét értette. Elvörösödtem, tudván, hogy kicsit
elengedtük magunkat itt a suliban... de azért nem „gabalyodtunk egymásba”. Gyorsítottam,
abban a reményben, hogy az előadóban már csak békén hagy. Könnyedén tartotta velem a
lépést, miközben láthatóan valamilyen magyarázatra várt.
- Nos, nem tudom, mit mondhatnék. Van már pasim, és az biztos, hogy nem Kellan az. -
Egy pasim, akihez mindenáron hű akarok lenni. Egy pasim, aki nem cipel föl a lakására
minden csajt, aki csak rajongó pillantást vet rá. Görcsbe rándult a gyomrom a dühtől, míg
végül kibukott belőlem valami, amit tényleg magamban kellett volna tartanom. - Ha annyira
le akarsz vele feküdni, keresd csak Pete bárjában. Folyton ott lóg.
Megtorpant mögöttem, ahogyan menedékem, az előadóterem kilincse után nyúltam.
- Talán mégis teszem... - közölte dölyfösen, mielőtt még beléptem az ajtón.
Hát ez tényleg nagyszerű...
Mintha nem lenne elég bajom, hazafelé még az a nyavalyás busz is lerobbant. Ott kellett
várnunk, amíg nem küldtek értünk egy másikat, még azt se engedték, hogy leszálljunk, és
gyalog menjünk tovább. Személy szerint azt gondolom, a sofőrnek ugyanolyan szar napja
volt, mint nekem, ezért rajtunk, tehetetlen utasokon töltötte ki a haragját. Persze néhány
erőszakosabb alak egyszerűen félrelökte őt az útjából, és leszállt, de én sosem tartoztam az
ilyenek közé, és a buszsofőr meg is rémített kicsit, így csak meghúztam magam, és csöndben
zsörtölődtem.
Már a suliban is tovább maradtam - tanultam, de valójában nem akartam hazamenni -, így
lassan már a munkából is késtem. Egyenesen oda kellett volna mennem, de még az egyete-
men eldöntöttem, hogy hazaugrok egy frissítő zuhanyra. Hosszú és túlfűtött nap állt
mögöttem.
Kellan autója a felhajtón állt, én pedig elsiettem mellette, a bejárati ajtó felé. Nem
szívesen kértem tőle bármit is, és a hátam közepére se kívántam még egy küzdelmes autóutat,
de ő talán ki tudna segíteni, és el tudna vinni időben Pete-hez. A műszakom ekkor már tíz
perce elkezdődött. Ha megint várnom kell a buszra, iszonyúan elkések...
Sietve a szobámba mentem, és letettem a táskám. Lehámoztam magamról a blúzt, és
felvettem a Pete's feliratú pólót a földről, ahová előző éjjel ledobtam magamról. Ahogy
magamra kaptam, körülnéztem a szobában egy hajgumi után. Az ágy és az éjjeliszekrény
között találtam egyet, és sietve lófarokba fogtam a hajam. Fölkaptam a dzsekimet, újra
magamhoz vettem a táskámat, azzal elindultam a folyosón.
Épp azon tűnődtem, merre lehet Kellan, amikor lágy zenét hallottam kiszűrődni a
szobájából, és észrevettem, hogy az ajtaja résnyire nyitva áll. Csak az járt a fejemben, hogy
pokoli késésben vagyok, és a segítségére van szükségem, ezért az ajtóhoz léptem, és ösztönös
mozdulattal szélesebbre tártam. Amint benéztem, ledermedtem a döbbenettől. A gyomrom
felfordult, és kitöréssel fenyegetett, míg az agyam csak nehezen dolgozta föl a látványt.
Kellan az ágy szélén ült. Lehajtott fejjel, lehunyt szemmel harapott az ajkába, ujjai a
lepedőt markolászták. Az agyam ellenállt, de hirtelen a kép többi része is kitisztult. Szőke,
göndör hajú nő térdelt előtte, fejével Kellan ölében. A kép egészét látva nem lehetett
kétséges, mit művel.
Miután teljesen elmerültek az élvezetekben, nem hinném, hogy bármelyikükben is
tudatosult volna a jelenlétem. Rosszul éreztem magam. Semmit sem akartam annyira, mint a
lehető legmesszebb futni, mielőtt itt helyben kidobom a taccsot. Mégsem tudtam
megmoccanni, a lábam földbe gyökerezett az iszonyattól.
Ekkor a nő mintha megérezte volna egy idegen jelenlétét, lassan elkezdte fölemelni a
fejét. Kellan nem vett észre, vagy ha igen, nem törődött velem. Az ajka résnyire nyílt,
érezhetően szaporábban vette a levegőt, és miután az arca fájdalmasan összerándult, gépies
mozdulattal vonta újra magához a lány fejét.
A nő teljesen begerjedt, élvezett minden pillanatot, én viszont csak az éreztem, ahogy a
gyomorsavam szintje emelkedik.
Végül megtört a varázs: hátat fordítottam a szobának, és leszaladtam a lépcsőn. Csak a
menekülésre, a túlélésre tudtam gondolni, ezért páni rémületemben felkaptam Kellan kulcsait
az előszobai asztalról, ahová korábban dobta őket. Bevágtam magam mögött az ajtót - ha nem
volt vele tisztában, hogy otthon jártam, hát most megtudta!
Végigpörgettem a kulcsokat, miközben az autóhoz siettem, míg végül megtaláltam azt,
amelyik az indítózárhoz tartozott. Sosem zárta be az ő... kicsikéjét, úgyhogy csak kinyitottam
az ajtót, bevágódtam, és indítottam. Perverz izgalom futott át rajtam, ahogy a motor morogva
életre kelt - tudtam, hogy ő is hallja, és azonnal tudni fogja, mit művelek. Egy fél pillanatig a
bejárati ajtóra meredtem, de nem rontott ki rajta. Hátramenetbe kapcsoltam, és beletapostam
a gázba, hogy minél messzebb kerüljek tőle. Vetettem egy pillantást a házra a tükörből, de az
ajtó továbbra sem nyílt ki. Talán annyira leköti a „randi”, hogy még az autója sem érdekli...
Útközben legalább fél tucat közlekedési szabályt megszegtem, de beértem.
Elmosolyodtam, ahogy leparkoltam a Pete’s előtt. Tényleg élveztem a vezetést, de még
jobban a boldogító tudatot, mennyire dühös lesz Kellan a drágalátos kocsija miatt. Helyes!
Legalább nem én leszek az egyetlen idegbeteg a házban. Gonosz vigyorral állítottam be a
rádiót egy csatornára, ahol valami polkát játszottak, majd miután föltekertem a hangerőt,
leállítottam a motort. Gyerekes bosszú, tudom, mégis jobban éreztem magam tőle, és fülig ért
a szám, miközben átvágtam a parkolón.
- Milyen vidám itt valaki - jegyezte meg Jenny, ahogy berobbantam az ajtón, még mindig
önfeledten az autólopástól.
- Igen? Nos, nincs különösebb oka... - vigyorogtam, miközben zsebre vágtam a kulcsokat.
Ahogy múlt az idő, a garázdaság felett érzett örömöm lassan halványulni kezdett, viszont
elöntött a szomorúság a jelenet miatt, aminek óhatatlanul a szemtanúja lettem. Más dolog
belehallgatni Kellan egyik randijába, és megint más látni. Már teljesen átadtam magam a
melankóliának, amikor egy órával később hirtelen kivágódott a bár ajtaja.
Összerezzentem, ahogy arra fordultam. Kellan jelent meg, jóval összeszedettebben, mint
amikor legutóbb láttam. És jóval dühösebben. Lángoló tekintete azonnal rám talált. Matt
közvetlen mögötte lépett be, és megpróbálta megfogni a vállát. Kellan felé fordult, kirántotta
magát, és odasziszegett valamit. Matt azonnal elvette a kezét, és feltartotta a levegőbe, sőt
riadtan elhátrált.
A szívem vadul verni kezdett, ahogy én is hátrébb húzódtam. Ez az autólopás mégsem
volt olyan jó ötlet... mi járt a fejemben ? Akkor most vessem oda a kulcsokat, és fussak az
életemért ? A gondolatra azonnal ingerült lettem, és megszívtam magam levegővel. Hát nem!
Ennyi ember előtt úgysem fog bántani. Ha a szarházi a kulcsát akarja, akkor jöjjön ide érte, és
kérje el.
Egyenest felém is indult. Az arckifejezése láttán a többiek kapkodva szétrebbentek az
útjából. A tekintetében ádáz harag lobogott, ajka vékony vonallá préselődött össze, keze
ökölbe szorult, mellkasa látványosan emelkedett és süllyedt - még dühében is megkapó
látványt nyújtott.
Elém toppant, és felém nyújtotta a kezét.
Botrányosabb megnyilvánulásra készültem, ezért felhúztam az orrom.
- Mi van?
- A kulcsot - morogta.
- Milyen kulcsot ? - Tényleg nem tudom, miért húztam tovább. Talán az eset miatt,
aminek véletlenül a szemtanúja lettem?
Vett egy nagy levegőt.
 - Kiera... a kocsim odakint parkol. - Abba az irányba mutatott, ahonnét érkezett. -
Hallottam, amikor el...
- Ha hallottad, ahogyan elvittem, miért nem próbáltál megállítani ? - vágtam közbe.
- Én...
Megböktem a mellkasát, hogy újra félbeszakítsam.
- Te... - Ujjaimmal idézőjelet rajzoltam a levegőbe. - Te éppen „randiztál”.
Láthatóan elsápadt. Nyilván csak most tudatosult benne, hogy megláttam. Megvetően
felhorkant, ahogy kezdett visszatérni az arcszíne.
- És ? Ettől jogod van ellopni a kocsimat ?
Persze igaza volt, még ha semmi pénzért nem is vallottam volna be.
- Csak kölcsönvettem. Barátoknál ez már csak így megy, nem? - kérdeztem dölyfösen.
Újra magába szívta a levegőt, azzal keresgélni kezdett a farmerom zsebeiben.
- Hé! - Próbáltam félreütni a kezét, de már megtalálta a kulcsot.
- Nem vagyunk barátok, Kiera - emelte fel maga elé. - Soha nem is voltunk. - Azzal
sarkon fordult, és kiviharzott a bárból.
Az arcom felhevült a bántó szavaktól. Miután elfordultam, bemenekültem a folyosóra,
majd a mosdó biztonságába, ahol összecsuklottam a fal mellett, zihálva kapkodtam levegő
után, és próbáltam nem elbőgni magam. Szédelegtem, a rosszullét kerülgetett. Darabokra tört
a szívem.
Az ajtó nyitódása térített magamhoz, ahogy ott ültem, és próbáltam lélegzethez jutni.
- Kiera...? - hallottam Jenny hangját. Nem tudtam felelni neki, csak néztem rá üres
tekintettel. Közelebb lépett, és letérdelt mellém. - Mi volt ez az egész... jól vagy?
Erőtlenül emeltem föl a fejem. Azután rázni kezdett a sírás, a szívszaggató, elgyötört
zokogás. Tüstént mellém telepedett, hogy átkarolja a vállamat.
- Mi történt, Kiera?
Két zokogás között csak annyit sikerült kinyögnöm:
- Borzalmas... hibát... követtem el...
A hajamat simogatta, és még szorosabban magához ölelt.
- Mit csináltál?
Hirtelen nemcsak azt akartam elmondani neki, hogy elkötöttem a kocsit... el akartam
mondani mindent. De hát hogyan mondhatnám el? Meggyűlölne, sosem értene meg...
A szemembe nézett.
- Nekem elmondhatod, Kiera. Egy szót sem szólok Dennynek, ha nem akarod.
Elcsuklott a hangom, miközben hunyorogni kezdtem a meglepetéstől. Talán máris tudja?
Kiböktem, mielőtt meggondolhattam volna magam.
- Lefeküdtem Kellannel. - Visszafojtottam a lélegzetem, ahogy még önmagamat is
megdöbbentettem.
Felsóhajtott.
- Ettől tartottam. - Mindkét karjával magához ölelt. - Minden rendben. Mondd el, mi
történt.
Döbbenetemben csak annyit kérdeztem:
- Te tudtad?
Nekidőlt a falnak, és leengedte a kezét az ölébe.
- Gyanítottam. - Egy hosszú pillanatig némán meredt a tenyerére, elgondolkodva forgatta
a gyűrűjét. - Láttam egy s mást, Kiera. Láttam, hogyan néztél rá, amikor azt hitted, senki se
figyel. Láttam, hogyan mosolygott rád. Láttam, ahogyan titokban megérintettétek egymást.
Láttam az arcodat, amikor énekelt. A reakciódat azon a bulin... Egy ideje már gyanakodtam.
Lehunytam a szemem. Tényleg túl sokat látott. Vajon más is?
- Mikor történt ? - kérdezte csöndesen.
A zokogás újra feltört belőlem, míg végül megnyíltam, és el- elcsukló hangon mindent
elmondtam. Végtelen megkönnyebbülést éreztem, hogy végre beszélhetek erről valakivel.
Jenny némán hallgatott, időnként bólintott, mosolygott, vagy csak együtt érzett velem.
Meséltem neki az első ártatlan érintésekről. Első részeg együttlétünkről, amikor lemondtam
Dennyről. A ridegségéről. A pánikról, amit az elvesztése felett éreztem, s ami elvezetett a
második együttléthez. A nem is olyan ártatlan flörtölgetésről. A klubról... bár azt kihagytam,
mit műveltem Dennyvel, és mit művelt Kellan a nővéremmel - erről egyszerűen nem tudtam
beszélni. A veszekedésről a kocsiban, aminek hallatán Jenny alig kapott levegőt, és azt
hebegte, ,, Mit mondott rád?”. A féltékenységről, amit a többi lány miatt éreztem... s erről a
legutolsó esetről, ami beleégett az agyamba. Az utolsó bántó megjegyzéséről...
Jenny újra magához vont, és mindkét karjával átölelt.
- Istenem, Kiera... annyira sajnálom. Tudtam, hogy így bánik a nőkkel. Lehet, hogy
figyelmeztetnem kellett volna téged? Ő már csak ilyen...
A megpróbáltatásoktól elgyengülve feküdtem a karjában, ő pedig simogatott, míg a
szipogásom abba nem maradt.
- Most mit fogsz csinálni ? - húzódott el végül.
- Miután kinyírom? - Nem biztos, hogy csak tréfáltam. - Nem tudom... mit tehetnék?
Szeretem Dennyt. Nem akarom, hogy valaha is megtudja. Nem akarok fájdalmat okozni neki.
De Kellan... nem bírom elviselni azokat a lányokat, az idegeimre mennek. Úgy érzem...
- Szerelmes vagy Kellanbe ? - kérdezte.
- Nem!
- Biztos, Kiera? Ha nem lennél dühös, akkor is ezt mondanád? - Nem feleltem. Nem
tudtam, nem voltam biztos benne. Néha éreztem... valamit.
A mosdó ajtaja minden figyelmeztetés nélkül felpattant. Kate toppant elénk, és nézett le
ránk.
- Á... szóval itt vagytok. Odakint kész bolondokháza van. Visszajönnétek... legalább egy
kicsit?
- Persze, megyünk - felelte Jenny. - Csak még egy percet adj.
Kate együtt érző pillantást vetett rám, ahogy a szememből kibuggyant egy könnycsepp,
amit kapkodva letöröltem.
- Ó, persze... semmi gond. - Kedvesen elmosolyodott, mielőtt magunkra hagyott minket.
- Köszönöm, Jenny. - Hálásan néztem rá, amiért meghallgatott, de nem ítélkezett
felettem.
Újabb könnyek peregtek végig az arcomon, ő pedig letörölgette őket.
- Minden rendben lesz, Kiera. Hinned kell benne.
A műszakom hátralévő részében nem sokat szóltam, minden figyelmemet arra
összpontosítottam, hogy megoldjam a vendégek apró-cseprő problémáit. Ez segített. Zárásra
már nem éreztem úgy, hogy bármelyik pillanatban elbőghetem magam. Viszont ahhoz sem
éreztem nagy kedvet, hogy hazamenjek. Nem tudtam, hogy Kellan aznapra... kirandizta-e
magát. Ki tudja - talán elfogyott a tej, leugrott a boltba, és fölszedte a szomszéd lányt. Abban
nem kételkedtem, hogy aki így néz ki, az csak elveszi, amit éppen megkíván. Kérek fél kiló
sonkát, majd azt a bögyös barnát a pultnál...
Felsóhajtottam, és a bárhoz léptem, ahol Kate és Jenny Ritával társalgott. Pete korábban
hazament. Általában ő távozott utolsónak, valószínűleg órákkal a többiek után, de ma este
csak leakasztotta a kabátját, és Ritát bízta meg a feladattal, hogy zárjon be, aki pedig
kihasználta a lehetőséget, és töltött néhány italt a lányoknak. Elém is odalökött egy sötét
színű valamit, amikor megálltam Jenny mellett a pultnál. Felsóhajtottam. Legalább nem
tequila.
- Oké, hölgyek - tartotta magasra a poharát -, igyunk egyet az útra. - Mindnyájan
koccintottunk, azzal le is döntöttük a piát. Kate és Jenny jót kuncogott, milyen fancsali képet
vágok. Ritának bezzeg egy arcizma se rándult, ahogy újra töltött. - Na, még ezt az egyet.
 Kate és Jenny összenézett, de engedte, hogy öntsön. Engem sem érdekelt. Ma már
biztosan nem fogok vezetni, és rohadt hosszú nap állt mögöttem. Vetettem egy pillantást
Jennyre, aki megnyugtatóan elmosolyodott, amitől halványkék szeme melegen fénylett.
Tényleg nem ismertem nála rendesebb csajt. Minden este felajánlotta, hogy hazavisz, és
bármennyire nem akartam visszaélni a kedvességével, nem fogadta el az elutasítást, ha valaki
más nem vitt haza. Mindig erősködött, hogy úgyis arrafelé menne, nem nagy ügy. Neki
köszönhettem, hogy ha kicsit is, de jobban éreztem magam.
Rita mindenkinek töltött egy második kört, miközben cinkos pillantással végigmért
minket.
- Szóval, ha eltölthetnétek egy éjszakát... akármelyik férfival... semmi bonyodalom,
semmi kötelezettség... ki lenne az? - Vetett rám egy szúrós pillantást. - És a barátodat nem
szabad mondani.
Egyenként végignézett rajtunk, míg Kate és Jenny újra kuncogni kezdett. Ahogy
belegondoltam a válaszba, bár nem is igazán akartam, elkezdtem vörösödni. Rita felsóhajtott.
- Oké, számomra ez könnyű kérdés... Kellan. - Álmodozva felsóhajtott, míg én falfehér
lettem. - Istenem, milyen szívesen hancúroznék vele...
Kate vihogott, majd vetett rám egy fura pillantást. Egy pillanatra belém villant, hogy talán
ő is gyanítja, amit Jenny, s ettől még jobban elsápadtam. Végül megcsóválta a fejét, és vállat
vont.
- Kellan... ez egyértelmű.
Ő és Rita sokatmondó pillantást váltott, majd egyszerre fordult felém, várva a választ. A
torkom kiszáradt, és szédelegni kezdtem. Próbáltam másra gondolni, bárki másra... valaki
idegenre, de teljesen kiürült az agyam, csak egyetlen név visszhangzott benne. S ezt a nevet
kiejteni se mertem... legalábbis nem itt.
Jenny hirtelen feléledt mellettem.
- Denny - közölte vidáman.
Kate és Rita egyszerre fordult felé, majd felém, azután vissza hozzá, mintha már meg is
tette volna, amiről képzelegtünk. Meg tudtam volna csókolni érte. Egyetlen szóval elvonta a
figyelmet rólam és az ostoba válaszomról, ami persze szintén Kellan lett volna. Hitetlenkedve
meredtek rá... legalábbis Kate. Ritát inkább szórakoztatta a gondolat, míg én felháborodást
színleltem.
- Egészség - tette hozzá Jenny, azzal mindnyájan ledöntöttük a második kört, és
elfelejtettük, hogy szavak nélkül is válaszoltam Rita hülye kérdésére. - Akkor, mehetünk,
Kiera? - kérdezte Jenny nyugodt hangon.
- Ja - feleltem kelletlenül, pedig legszívesebben megöleltem volna.
Rita nevetett, míg Kate vigasztalóan átkarolta a vállam. Amint az ajtón és hallótávolságon
kívül kerültünk, hálásan köszönetet mondtam Jennynek.
Másnap reggel néhány pillanattal Denny előtt mentem le a földszintre. Csöndes éjszaka
állt mögöttünk - úgy tűnt, egy randi mégiscsak elég Kellan számára. Még neki is vannak
korlátai. Nem mintha a csönd meggyógyította volna sajgó szívemet. Összevontam a
szemöldököm, amikor megláttam, ahogyan az asztalon könyökölve a hajával játszik,
miközben maga elé mered, és elmerül a gondolataiban. Vetett rám egy pillantást, ahogy
beléptem, majd kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, Denny azonban
belefojtotta a szót, amikor néhány pillanattal később betoppant.
Utolsó bántó megjegyzése még most is a fülemben csengett, ezért némiképp durcásan
Dennyhez fordultam.
- Tudom, hogy már felöltöztél... - szaladtak végig az ujjaim az ingén, hogy végül az
övcsatján állapodjanak meg ...de nincs kedved még egyet zuhanyozni ? - Ügy fordultam,
hogy Kellan is láthassa, amint igézően felvonom a szemöldököm, és beharapom az alsó
ajkam.
 Vetettem felé egy pillantást, míg Denny izgatottan kuncogott. Kellan egyáltalán nem tűnt
boldognak, ahogy elszánt erőfeszítéssel meredt az asztallapra. Helyes.
Denny gyengéden megcsókolt.
- Jó lenne, bébi, de máris késésben vagyok. Max teljesen begőzölt a közelgő ünnepek
miatt.
- Ó - túloztam el a csalódottságomat. - Egy gyors zuhanyra sincs időd? - Újra beharaptam
az ajkam, és újra vetettem egy pillantást Kellanre. Ahogy megfeszült az álla, legszívesebben
elvigyorodtam volna.
Denny vigyorgott helyettem is.
- Tényleg mennem kell. Ma este bepótoljuk, rendben? - Lehalkította a hangját a második
résznél, de biztosan tudtam, hogy Kellan így is hallotta.
Szenvedélyesen megcsókoltam, miközben megsimogattam minden egyes porcikáját.
Dennyt meglepte váratlan lelkesedésem, de viszonozta a közeledést. A szemem sarkából
csókolózás közben is Kellant figyeltem. Felállt, és egyetlen pillantást se vetett felénk, csak
szipogva kivonult a nappaliba. Elhúzódtam Dennytől, és sugárzó mosollyal néztem rá,
miközben hallottam becsapódni Kellan ajtaját... jó hangosan. Az arckifejezésem mögött a
bosszúállás rejlett. Ezt a játékot már ketten játsszák.
 19.FEJEZET
Az enyém vagy

A Hálaadás jött és ment. Denny mesés vacsorát főzött, míg Kellan csak bekukkantott, és „jó
étvágyat” kívánt, de nem ereszkedett le közénk. Az est hátralévő részében nem is láttuk.
Denny pulykát sütött, ahogyan egy főzőműsorban látta, áfonyás töltelékkel és
burgonyapürével. Én a salátát raktam össze. Ennél többet nem engedett segíteni, viszont ott
ültem a pulton, és egész nap vele voltam, amíg főzött. Sokat mosolygott, és sokat csó-
kolgatott, igazán boldognak tűnt. Próbáltam nem elvenni a jókedvét. Próbáltam nem aggódni
azon, hová mehetett Kellan..., és kivel lehet éppen.
Amíg Denny összetakarított az étkezés után (tényleg, van még egy ilyen remek pasi a
világon?), én felhívtam a családomat, boldog ünnepet kívántam, és... továbbra is kerültem
minden kapcsolatot a nővéremmel. Tudtam, hogy nevetségesen viselkedek. Előbb-utóbb
beszélnem kellett vele, de addig nem, amíg Kellan és közöttem ilyen indulatok feszülnek. A
szüleim tudni akarták, hazamegyek-e karácsonyra. Már meg is vették a jegyünket, és
előkészítették a szobámat, ahol aludhatunk a testvéremmel. Ez kicsit meglepett. Azelőtt
sosem engedték, hogy egy fedél alatt aludjunk velük. Tényleg hiányolhattak. Nehéz szívvel
közöltem velük, hogy Denny azt akarja, menjünk haza hozzájuk, de még nem döntöttem a
kérdésben. S ahogy Dennyt ismerem, a biztonság kedvéért ő is előre megvette a jegyeket...
Ezen jól hallhatóan megütköztek, s bár a társalgás másra terelődött, tudtam, hogy
elkövetkező napokban ez lesz otthon a téma. A szívem megsajdult, amikor végül letettem a
telefonit. Még Dennynek sem adtam választ, hogy mit akarok tenni, pedig ő is számtalanszor
rákérdezett. Egyszerűen nem tudtam, mit tegyek. Nem tudtam, melyik útra lépjek, kit bántsak
meg. Utálom az ilyen helyzeteket, amikor senki se győz, mert valakinek; sérülnie kell - ez
esetben vagy a szüleimnek, vagy Dennynek. S akkor még ott van Kellan... Bár az utóbbi
időkben határozottan megkönnyítette számomra a döntést, még mindig fájt itt hagyni.
Az iránta érzett harag ugyanúgy hatalmasodott el rajtam, ahogyan nem is olyan régen a
vonzalom. Alig néhány hete még elválaszthatatlannak tűntünk, mostanra azonban ezt fél
Seattle elmondhatta vele kapcsolatban - beleértve Candyt is, aki persze komolyan vette
ostoba ötletemet, és nem sokkal Hálaadás után betoppant Pete-hez. Ahogy Kellan felismerte,
majd egy pillantással értésemre adta: „Tudom, hogy te is felismered”, egész este ki nem
engedte az öléből. Az egész estét szó szerint kell érteni - sőt egész éjjel azt kellett hallgatnom
a papírvékony falakon át, ahogyan imádatát fejezi ki Candy iránt.
A csaj önhitt tekintete, amikor hétfőn reggel egymásba botlottunk a folyosón, végül
eldöntötte bennem a dolgot. Mintha egyenesen a képembe dörgölte volna, hogy „csak
megtettem,
amit titokban te is akarsz - és élveztem minden egyes pillanatát.
Végeztem. Még aznap este lezártam a dolgot.
Pete kitalálta (bár Griffin vagy Kellan keze is benne lehetett a dologban), hogy hétfőn női
estet rendez, és a hölgyek éjfélig két dollárért kapják a piát. Ennek köszönhetően a bár
zsúfolásig telt főiskolás korú lányokkal, akik minden perccel egyre részegebbek lettek. A
banda persze ki nem hagyta volna, hogy végigélvezze ezeket a csodálatos pillanatokat
átmenetileg kibővült háremében.
Kellan finoman szólva is közönségesen viselkedett. Valami tarka hajú kiscsaj az ölébe
fészkelte magát, a nyakát szívogatta, és láthatóan iszonyúan élvezte, hogy közben a combját
simogatják. Egyik fiú sem figyelt rájuk; mindegyikükön csüngött egy- egy rajongó. A kiscsaj
sokatmondóan a hátsó helyiségre mutatott. Kellan elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Hát
persze, hogy nem. Miért csinálná itt, amikor haza is viheti, hogy egész éjjel az őrületbe
kergessen vele? A gondolat felbőszített. Miért zavar ennyire ez az egész ?
Dühödten törölgettem egy tiszta asztalt, amikor láttam, hogy elsétál mellettem. A szavak
maguktól buktak ki belőlem.
- Látom, megint nem férsz a gatyádba, Kyle.
Néhány lépésre tőlem megtorpant, miközben bennem tudatosultak ostoba szavaim.
Megfordult, hogy vessen rám egy indulatos pillantást.
- Ez szép. - Ugatva, dölyfösen fölnevetett.
- Micsoda? - kérdeztem laposan.
Odalépett, ahol az üres asztal mellett álltam, és közel hajolt, míg teste az enyémhez
préselődött. Megragadta a karomat, és magához rántott. A szívem felgyorsult az érintésére.
Hosszú idő telt el, amióta utoljára hozzám nyúlt - a helyzet váratlanságától a lélegzetem is
elakadt.
Még közelebb hajolt, hogy egyenesen a fülembe suttogjon.
- Tényleg egy olyan csaj akar kioktatni, akivel két alkalommal is szexeltem, miközben
állandó barátja van?
Arcom felhevült a dühtől. Fagyos pillantást vetettem rá, és próbáltam elhúzódni, de ő
szorosan tartotta a karomat, míg a mögöttem álló asztal megnehezítette, hogy elmeneküljek.
Még nem élte ki rajtam hirtelen haragját, csak közelebb hajolt a fülemhez.
- Ha hozzámész feleségül, azért utána is megdughatlak?
Az ezután következő incidens úgy vált hírhedtté, mint A pofon, amit az egész bár hallott.
A kezem önálló életre kelt, és elképesztő erővel talált be, tízszer erősebben, mint
korábban bármikor. Kicsit meg is tánto- rodott, és sziszegve kapkodott levegő után. Az
ujjaim nyomán azonnal vörös csíkok jelentek meg a bőrén. Teljes döbbenettel meredt rám.
408
- Te rohadt disznó! - üvöltöttem rá, és egy pillanatra még azt is elfeledtem, hogy egy
zsúfolásig telt bár hallja minden szavam.
Bármennyire sajgott a kezem, határozottan jólesett végre kiereszteni a felgyülemlett
feszültséget. Újabb ütésre emeltem a karom, de ő elkapta, és fájdalmasan megcsavarta. Vadul
villant a tekintete. Dühe, akárcsak az enyém, nem ismert határokat. Vergődtem kínzó
szorításában, mindennél jobban vágytam rá, hogy újra megüssem... mindenáron fájdalmat
akartam okozni neki.
- Mi van, Kiera? Mi a fasz bajod van? - üvöltött vissza.
Elkapta a másik kezem, úgyhogy nem tudtam megütni, ezért
a térdemet húztam fel, hátha érzékeny ponton találom el. Felismerte a mozdulatot, és ellökött
magától, minél távolabbra. A kezem lüktetni kezdett, ahogyan újra beleáramolt a vér.
Haragomban, ami teljesen elhatalmasodott rajtam, fölpattantam, és újra nekirontottam. Ekkor
egy erős kar fogta körül a derekamat, hogy visszatartson, míg én dühödten és értetlenül to-
vább küzdöttem.
- Higgadj le, Kiera.. - törte át Evan gyengéd hangja a vörös ködöt.
Hátulról fogott át, és rángatott el Kellantől, míg Sam Kellan mellkasán tartotta egyik
kezét. Kellan is fortyogott az indulattól, gyűlölködő pillantásokat vetett rám. Matt
aggodalmasan ráncolta a homlokát, míg Griffin remekül szórakozott. Jenny mostanra
közöttünk termett, és széttárta a karját, mintha apró termettével bármit is tehetne, ha újra
egymásnak rontanánk. Griffin kuncogását leszámítva az egész bárra néma csönd telepedett.
Sam láthatóan nem tudta, mitévő legyen. Általában páros lábbal rúgta ki az ilyen
bajkeverőket, de hát mindketten itt dolgoztunk... és barátok voltunk.
Végül Jenny lett az, aki körbenézve a bámészkodókon, megragadta előbb Kellan, majd az
én kezemet. A homlokát ráncol- ta, és nem nézett egyikünkre se, csak annyit morgott maga
elé, hogy „gyerünk”, azzal kivonszolt minket az öltözőbe. Kellannel tudomást sem vettünk
egymásról vagy a közönségünkről, miközben Jenny magával húzott minket. Láttam, hogy
Evan biccent Mattnek, aki visszabólint, és lefogja a méltatlankodó Griffint, aki láthatóan
követni akart minket. Azzal Evan utánunk indult a folyosón.
 Miután elhaladt komor triónk mellett, kinyitotta az öltöző ajtaját, és mindnyájunkat
előreengedett, majd még egyszer végignézett az átjárón, becsukta mögöttünk az ajtót, és meg-
állt előtte, hogy minket odabent, a kíváncsi vendégeket pedig odakint tartsa. Összefonta a
mellkasán tetovált karját, így állta el az utat. A bőrére rajzolt lángnyelvek tökéletesen
kifejezték a hangulatomat.
- Oké - szólt Jenny, miután végre elengedte a karunkat. - Mi volt ez ?
-Ő...
-Ő...
Kellannel egyszerre próbáltunk felelni, mire Jenny, aki még mindig közöttünk állt,
fölemelte a karját.
- Külön-külön.
- Nincs szükségünk közvetítőre - vetett rá Kellan egy dühödt pillantást.
Jenny nem hagyta magát megfélemlíteni.
- Nincs? Szerintem meg nagyon is van. - Visszamutatott a bár felé. - Mindenki szerint
van. - Lassan tetőtől talpig végigmérte. - Történetesen tudok ezt-azt a dolgaitokról. És nem
foglak kettesben hagyni Kierával.
Kellan tátott szájjal meredt rá, majd vetett rám egy dühös pillantást.
- Te elmondtad neki ? - Megvontam a vállam, és elnéztem Evan felé, aki egyre
zavartabbnak és nyugtalanabbnak tűnt. - Mindent tud? - Kellan teljesen ledöbbent.
Csak újra megvontam a vállam.
Fölmordult, és kapkodva hátrasimította a haját.
- Hát... nincs is ebben semmi különös, csak nem gondoltam, hogy itt fogjuk kitárgyalni. -
Evanhez fordul. - Ha már úgyis kibújt a szög a zsákból, jobb, ha te is megtudod az igazat. -
Színpadias mozdulattal rám mutatott, miközben le nem vette a tekintetét Evanről. -
Megdugtam Kierát... pedig te előre figyelmeztettél rá, hogy ne tegyem. S ha ez nem lenne
elég, még egyszer megtettem.
Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Jenny Kellant szidta a szóhasználat miatt, Evan is őt
átkozta, míg én ráordítottam, hogy fogja be. Kellan haragos pillantást vetett mindenkire.
-Ja... és leribancoztam!
- Micsoda egy fasz vagy! - Elfordítottam a fejem, ahogy a könnyek csípni kezdték a
szemem, és arcom felhevült a szégyentől. Evan semmit sem tudott az egészről. Szerintem
jobb lett volna, ha így is marad...
Kellan hitetlenkedve csóválta a fejét, ahogy újra szembenéztem vele.
- Fasz ? Még én vagyok a fasz ? - Dühödten tett felém egy lépést, mire Jenny fölemelt
kézzel megállította. - Te ütöttél meg engem! - Arcára, a még most is lángvörös kéznyomra
mutatott. - Megint!
Ezúttal Evan is közbeavatkozott, és egy zabos pillantással végigmérte Kellant.
- A francba, ember, mi ütött beléd? Van neked agyad?
Kellan tekintete dühösen villant felé.
- Ez a nő szinte könyörgött! Én is csak emberből vagyok!
Méltatlankodva horkantam fel, de még most sem telt tőlem
értelmes szavakra. Tényleg mindenkinek meg kell tudnia ezeket az intim részleteket ? Alig
hittem a fülemnek, hogy így állít be... mintha ő teljesen ártatlan lenne, mintha én csábítottam
volna el...
A tekintete újra rám talált.
- Könyörögtél, Kiera! Mindkétszer, emlékszel? - Bosszúsan intett felém, mire Jenny újra
hátralökte. - Én csak azt tettem, amire kértél! Soha nem tettem mást..., csak amire kértél! -
Kétségbeesett mozdulattal széttárta a karját.
Ettől megeredt a nyelvem, ahogy a düh és szégyen újult erővel támadt föl bennem. Szinte
soha nem azt tette, amire „kértem”. Egész lista volt ezekről a fejemben, de lelki szemem előtt
még mindig az a szó villogott, amelyet alig néhány másodperce mondott ki.
- Sosem kértem, hogy leribancozz!
Felém lépett, mire Jenny két kézzel visszafogta.
- Én se kértem, hogy üss meg újra! Ne merj megütni még egyszer, baszd meg!
- Vigyázz a szádra! - mordult rá Jenny, de Kellan ügyet se vetett rá.
- Higgadj le - közölte vele Evan, de ő tudomást sem vett róla.
- Te tettél meg érte mindent, te fasz! - Egyetlen nő se hagyta volna szó nélkül, amiket a
fejemhez vágott. Szó szerint kiprovokálta azt a pofont. - Ha már mindent megosztunk -
nyomtam meg gúnyosan a szót -, miért nem árulod el, hogy előtte miket mondtál nekem? -
Felé léptem, mire Jenny gyorsan a vállamra tette a kezét. Tényleg csak ez az apró szőke lány
tartott vissza attól, hogy egymásnak essünk.
- Ha adtál volna csak egyetlen percet, hogy bocsánatot kérjek érte, de ezek után... hát nem
fogok! - Megvonta a vállát, és megrázta a fejét. - Sajnálom, hogy azt mondtam. - Dühösen
mutatott rám. - Te buktál ki, nem én! Neked nem tetszett, hogy randizgatok!
A tekintetemben újra fellángolt az indulat.
- Randizgatsz ? Az nem randizgatás, ha megdugsz mindenkit, aki él és mozog, Kellan!
Miközben még a nevüket sem tudod. Ez nem helyes! - Megráztam a fejem. - Szánalmas vagy
- tettem hozzá.
Evan újra közbeavatkozott, mielőtt Kellan felelhetett volna.
- Mond valamit, Kellan...
- Mi ? - Kellannel egyszerre és ugyanazzal a meglepődéssel fordultunk felé. - Talán hozzá
szeretnél fűzni valamit a témához, Evan? - csattant fel Kellan, miközben elhátrált Jennytől,
aki végre leengedhette a karját.
Evan máskor oly derűs arca elsötétedett.
- Talán igen. Talán igaza van. És talán, csak talán, ezt te is tudod. - Kellan elsápadt, de
nem felelt. - Miért nem árulod el neki, miért vagy ilyen... gátlástalan? Lehet, hogy
megértené...
Kellan tényleg kibukott, és tett egy lépést Evan felé.
- Mi a szart tudsz te erről ?
Evan arca mély együttérzésről tanúskodott, ahogyan csöndesen felelt:
- Többet, mint gondolnád, Kellan.
Kellan falfehér arccal megtorpant.
- Most már elég, Evan... és ez nem kérés. Szállj le rólam, baszd meg! - Halkan és
fagyosan beszélt. Tényleg nem tréfált.
- Kellan... szitokszavak... - jegyezte meg Jenny.
Ugyanebben a pillanatban én is kikeltem.
- Mi a fenéről beszéltek? - Kezdett újra felbőszíteni ez a társalgás.
Kellan ügyet sem vetett ránk, csak Evant méregette, aki végül beletörődve megvonta a
vállát.
- Ahogy gondolod, ember... a te dolgod.
Kellan felhorkant.
- Kurvára az enyém. - Körbemutatott rajtunk. - Hogy kivel találkozok, az csak rám
tartozik. Ha meg akarom dugni az egész bárt, az csakis...
- Már megtetted! - szakítottam félbe.
- Nem! Téged dugtalak meg! - üvöltött vissza rám. A hirtelen beállt csöndben jól lehetett
hallani, ahogy Evan halkan átkozódik, míg Jenny felsóhajt. - Te pedig rosszul érzed magad,
amiért megcsaltad Dennyt. - Áthajolt Jenny feje felett, mire ő nekitámaszkodott, és a két
karjával próbálta távol tartani. - Bűntudatod van a viszonyunk miatt, és...
Nem hagytam, hogy befejezze.
- Nekünk nincs viszonyunk! Hibát követtünk el, kétszer is... de ez minden!
 Zajosan kifújta a levegőt.
- Ó, ugyan már, Kiera! Istenem, te tényleg iszonyú naiv vagy.
Talán csak kétszer szexeltünk,de attól még végig viszonyunk volt egymással.
- Ennek semmi értelme! -kiáltottam fel.
- Azt mondod? Akkor miért ez a nagy igyekezet, hogy eltitkold Denny előtt ? Ha
szerinted ez olyan ártatlan dolog, miért nem mesélsz senkinek a mi kis... kapcsolatunkról? -
Széttárta a karját, hogy körbemutasson a kerek világon.
Igaza volt. Senkinek sem engedik hogy lássa, valójában milyen közel kerültünk
egymáshoz. Nem tudtam mit mondani.
- Én... én...
- Miért van az, hogy meg sem érinthetjük egymást ? - Torkomon akadt a lélegzet. Nem
tetszett a kérdés, sem az érzelmektől fojtott hang. - Mi történik veled amikor hozzád érek,
Kiera? - Fokozatosan halkuló hangja kezdett szinte sejtelmessé válni. Még Jenny is hátrébb
lépett, és újra leengedte a karját.
Kellan végigsimított az ingén, mielőtt válaszolt a saját kérdésére.
- Fölgyorsul a pulzusod, szaporábban veszed a levegőt... — Beharapta az ajkát, és
elkezdett lihegést színlelni, miközben nem vette le rólam a tekintetét. - A tested reszket, az
ajkad szétválik, a tekinteted perzsel... - Lehunyta a szemét, és halkan felnyögött, azután újra
rám nézett, és sziszegve szívta be a levegőt. Szándékosan eltorzított hangon űzött gúnyt
belőlem. - Az egész tested sajog... mindenhol...
Újra lehunyta a szemét, és pontosan leutánozta a halk nyögdécselést, amit többször is
hallott tőlem. Összeborzolta a tulajdon haját, ahogyan én tettem vele időről időre, miközben
nagyon is ismerős mozdulatokkal simogatta a mellkasát. Eközben arca eltorzult a kéjtől, és
egész megjelenésével olyan hátborzongatóan érzékinek tűnt, hogy fülig elvörösödtem. Nyelt
egyet, és a torka mélyéről elhaló hörgés tört elő.
- Ó... istenem... kérlek... - Nyögdécselve simogatta magát, keze végigsiklott a testén, a
nadrágja felé...
-Elég! - förmedtem rá. Megsemmisülten fordultam Jennyhez, aki legalább olyan sápadtak
tűnt, mint amilyen vörösnek én. Jenny rám pillantott, majd a vállamra tette a kezét, ám ezúttal
együttérzésből, és nem azért, hogy visszatartson. Az ajtóból meghallottam Evan nyögését.
-Jézusom, ember...
Kellan tekintete dühösen villogott, mielőtt újra felcsattant.
- Ez az, amit gondolok! Neked ez ártatlan flörtnek tűnik?
- Körülnézett az öltözőn. - Van valaki, akinek annak tűnik?
- Haragos tekintete újra rám talált. - Te döntöttél, emlékszel? Denny mellett. Véget
vetettünk... ennek. - Rám és magára mutatott. - Nem érzel irántam semmit. Nem akarsz velem
lenni, de azért azt se akarod, hogy mással legyek, igaz ? - Megrázta a fejét. - Ezt várod tőlem?
Hogy magányosan éljem le az életem?
- A hangja elcsuklott a visszafojtott indulattól.
A szégyenkezéstől még most is vörös arcom újra fellángolt.
- Sose mondtam ilyet! Azt mondtam, megértem, ha másokkal is találkozgatsz... de a
fenébe is, Kellan, Evannek igaza van, mutathatnál egy kis önmérsékletet! - Csönd ülte meg az
öltözőt, mindenki a többieket méregette. Végül nem bírtam tovább.
- Nekem akarsz fájdalmat okozni ? Bizonyítani valamit ? Tetőtől talpig végigmért.
- Neked...? Nem... dehogy!
Elhátrált egy kicsit Jennytől, mire én előreindultam. Jenny mindkét kezével megfogta a
vállam, hogy visszatartson.
- Nem akarsz nekem szándékosan fájdalmat okozni? - vicsorogtam Kellanre.
- Nem. - Újra hátrasimította a haját, mielőtt megrázta a fejét.
Vörös köd szállt rám, annyira felbőszített. Még szép, hogy fájdalmat akar okozni! Mi
másért kefélt volna a fél várossal? Mi másért szegte volna meg az ígéretét?
- És mi van a nővéremmel?
Fölnyögött, és felnézett a mennyezetre.
-Jaj, ne... már megint...
Evan tett egy lépést, hogy segítsen Jennynek, aki egyre nehezebben tartott kordában.
Tényleg kezdtem kiborulni, és félre akartam lökni az utamból. Jenny visszanézett rá a vállam
felett, és egyetlen szó nélkül megrázta a fejét. Evan ott maradt az ajtónál.
- Igen! Megint! - sikoltottam. - Megígérted!
- Hát hazudtam, Kiera! - kiáltott vissza. - Ha még nem vetted volna észre, ezt játszom!
Különben is, mit számít... Neki kellettem, neked nem. Miért érdekel, ha...
- Mert az enyém vagy! - üvöltöttem fel teljesen akaratlanul. Miközben messze nem volt
az enyém...
Hirtelen fülsiketítő csönd állt be. Kellan elfehéredett, azután lassan, de biztosan
rettenetesen feldühödött.
- Nem... kurvára nem vagyok a tiéd! ÉPP EZ A LÉNYEG!
- Kellan! - csitítgatta újra Jenny, mire Kellan vetett felé egy haragos pillantást.
Az arcom kipirult a meggondolatlan kijelentésem miatt érzett szégyentől.
- Hát ezért csináltad? Ezért feküdtél levele, te rohadék? Hogy bebizonyítsd? - Hangom
elcsuklott a haragtól.
Jenny végül közbeavatkozott.
- Nem ő volt, Kiera... - közölte csöndesen.
Kellan vetett felé egy ingerült pillantást.
-Jenny!
- Mi ? - nyögtem fel, mire Jenny leengedte mindkét kezét.
Azután, ügyet sem vetve Kellan jeges tekintetére, a legnyugodtabb hangon megismételte:
- Nem ő feküdt le vele.
Kellan tett egy fenyegető lépést Jenny felé, mire Evan tett egy fenyegető lépést Kellan
felé. Kellan Evan egyetlen pillantására tüstént megtorpant.
- Semmi közöd hozzá, Jenny - csattant fel. - Maradj ki ebből!
Jenny kissé ingerülten, mégis higgadtan állta a tekintetét.
- De neki akkor is van köze hozzá! Miért hazudsz, Kellan? Mondd csak el az igazat.
Legalább egyszer mondd el az igazat!
Kellan szóra nyitotta a száját, azután csak megfeszítette az állát. Evan és Jenny
homlokráncolva figyelte, míg végül már bírtam tovább.
- Valaki mondjon már valamit! - fakadtam ki.
Jenny visszafordult hozzám.
- Te nem hallottad Griffint ? - kérdezte halkan.
Kellan ingerülten avatkozott közbe.
- Nem, ha csak teheti, a közelébe se megy. - Majd csöndesen hozzátette: - Épp erre
számítottam.
Zavartan ráncoltam a homlokom.
- Várjunk csak... Griffin? A nővérem Griffinnel feküdt le? Jenny bólintott, miközben a
szemét forgatta.
- Griffin azóta másról se beszél, Kiera. Mindenkinek eldicsekszik vele. „Életem legjobb
numerája.” - Utálkozó arcot vágott.
Kellan újra megfeszítette az állát.
- Elég legyen, Jenny.
Hitetlenkedve meredtem rá, majd Evanre, aki csak megvonta a vállát, bólintott, és
érdeklődve Kellanhez fordult. Ahogy Jenny is. Ahogyan én is.
- Hazudtál? - suttogtam.
 Közönyösen megvonta a vállát.
- Eleve ezt gondoltad. Én csak... nem cáfoltalak meg.
A düh újra belém villant.
- Hazudtál! - förmedtem rá.
- Mondtam már, ilyen vagyok! - csattant fel ő is.
- De miért?
Kellan elfordította a tekintetét, és nem válaszolt.
- Felelj neki, Kellan! - biztatta Jenny. Ahogy Kellan odafordult hozzá, felvonta a
szemöldökét. Kellan homlokráncolva néz te, de nem válaszolt.
Az emlékek újjáéledtek bennem.
- Az egész veszekedés a kocsiban... az esőben... csak azért kezdődött, mert annyira
haragudtam rád Anna miatt. Miért akartad elhitetni velem, hogy...
Bosszús pillantást vetett rám.
- És te miért feltételezted azonnal?
- Ő mondta..., de legalábbis sugallta... - Lehunytam a szemem. Nem, én nem akartam
hallani. Sosem engedtem, hogy elmondja, mi történt akkor éjjel. Csak arra kért, hogy
mondjak Kellannek köszönetet a nevében, én meg rögtön feltételeztem, hogy azért
hálálkodik, mert... Pedig talán csak azt akarta megköszönni, hogy olyan jól érezte magát vele,
hogy egész este táncoltak, majd elvitte őt Griffinhez, azután hazahozta... Istenem, akármire is
gondolt, én nem hallgattam meg.
Újra kinyitottam a szemem, és ránéztem, miközben ellágyult a tekintetem és a hangom.
- Sajnálom, hogy azt feltételeztem... de te meg miért hagytál mostanáig ebben a hitben?
Az ő tekintete és hangja is ellágyult.
- Mert bántani akartalak...
- Miért ? - suttogtam, ahogy tettem felé egy lépést. Jenny látta rajtunk, hogy
lenyugodtunk, és átengedett. Kellan elfordította a fejét, és nem válaszolt. Odaléptem hozzá,
hogy a tenyerembe fogjam az arcát. Lehunyta a szemét az érintésemre. - Miért, Kellan?
Anélkül felelt, hogy kinyitotta volna a szemét.
- Mert te is bántottál... annyit bántottál. Vissza akartam adni.
A haragom teljesen kihunyt. Kellan, akinek ugyanúgy elpárolgott a dühe, lassan kinyitotta
a szemét, ahogy a kínlódás kiült a vonásaira. Némán nézett vissza rám. Valahol az elmém
mélyén tudatosult bennem, hogy Jenny Evanhez lép, és kéri, hogy hagyjanak minket
kettesben. Hallottam az ajtó nyitódását és záródását, azután kettesben maradtunk Kellannel.
- Sosem akartam fájdalmat okozni neked, Kellan... egyikünknek sem. - A néma csönd
hosszan visszhangzott bennem, ahogy térdre rogytam, ott, az öltöző közepén. Teljesen
kimerített ez az érzelmi hullámvasút - a bűntudat, az izgatottság, a fájdalom, a döbbenet, a
harag... Már alig emlékeztem, milyen tökéletesnek láttam a dolgokat kezdetben, mielőtt
tönkretettem mindent.
418
Kellan letérdelt velem szemben, és megfogta a kezem.
- Már nem számít, Kiera. A dolgok visszatértek a rendes kerékvágásba. Te Dennyvel
vagy, én meg... én meg... - Nyelt egyet.
Annyira hiányoztak a régi dolgok: az a felhőtlen kapcsolat, mielőtt Kellan hideg lett,
majd forrófejű, most meg... nem is tudom, milyen. Kicsúszott a számon, mielőtt átgondoltam
volna.
- Hiányzol... - suttogtam.
Elakadt a lélegzete, és hallottam, ahogyan újra nagyot nyel.
- Kiera...
A könnyeim áradni kezdtek. Én csak vissza akartam kapni a barátomat, és Kellan
meglepő módon átölelt, ahogyan régen mindig. Magamhoz szorítottam, áhítottam a
közelségét. A hátamat simogatta, amíg a vállán zokogtam. Már mást sem akartam, csak hogy
múljanak el ezek az érzelmek. Beleszédültem a bűntudatba, a haragba, a fájdalomba.
Belemormogott a vállamba, mintha azt mondaná, „sajnálom, bébi”. A szívem azonnal
kalapálni kezdett gyöngéd szavaitól.
Leült a sarkára, és szorosan magához vont, hogy az ölében üljek, térdemmel a két oldalán.
Ahogy a hajamat kezdte cirógatni, lassan ellazultam a karja között. Hosszú ideig így marad-
tunk. Miután elapadtak a könnyeim, felé fordultam, hogy a szemébe nézzek.
Meglepve láttam, hogy lehunyva tartja a szemét, és lehajtva a fejét. Olyan szomorúnak
tűnt. Próbáltam elhúzódni, de ő, még mindig lehunyt szemmel, magához szorított.
- Ne... kérlek... maradj - suttogta.
Azonnal ráeszméltem, mennyire ingatag a helyzetünk - hogy a lélegzésünket leszámítva
mennyire néma az öltöző, milyen szorosan öleljük egymást, milyen régóta nem kerültünk
ilyen közelségbe. Lassan felnyitotta a szemét, s ahogy rám nézett, láttam, hogy benne is
tudatosul a veszély. Az ajka szétvált, a légzése szaporább lett. Láttam tekintetében a gyötrő
vágyat, ahogyan kívánt. Igazat mondott... okkal nem érinthettük meg egymást.
Miközben valójában arra gondoltam, hogy nem tudom tovább folytatni ezt Dennyvel, azt
suttogtam:
- Annyira hiányzol. - Egyáltalán nem ezt akartam mondani. Mi baj van velem?
Behunyta a szemét, és előrehajtotta a fejét, amíg össze nem ért a homlokunk. Most már
tisztán láttam, mennyire megnehezítettem számára az egészet, és tényleg nem ezt akartam...
- Kiera, én nem... - Elcsuklott a hangja. - Ez nem helyes. Nem vagy az enyém.
Megbizsergetett a szó, ahogy az ő szájából hallottam, és utáltam magam emiatt. Teljes
mértékben egyetértettem vele, miközben azt suttogtam:
- De a tiéd vagyok... - Helló, várjunk csak, nem is ezt akartam mondani...
Fura hangot hallatott, ahogy szaggatottan magába szívta a levegőt.
- Az vagy...? - suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam. Rám nézett, és a szenvedély
újra fellángolt a tekintetében. - Annyira vágyom rád...
Akkora szomorúságot éreztem, amiért véget ért felhőtlen barátságunk, akkora bűntudatot,
amiért szüntelenül megcsaltam Dennyt, és akkora vágyat, hogy a karjába zárjon... végül ez
utóbbi győzött. Annyira hiányzott, s most, hogy újra velem volt, hirtelen soha többé nem
akartam elengedni.
- Én is vágyom rád - suttogtam. Most először akartam ezt kimondani.
Átfordult, hogy a padlóra fektessen, ő pedig hozzám simuljon. Halkan szuszogva
mozdulatlanná dermedt, mielőtt az ajkam érintette volna. Visszafogta magát, láttam a
vívódást a szemében. Nem tudta, hogy tényleg ezt akarja-e.
Mielőtt megfontolhattam volna, mit mondok, hirtelen áradni kezdtek belőlem a szavak:
- Annyira hiányoztál. Olyan régóta vágytam már az érintésedre. Olyan régóta a karomban
akartalak tartani. Olyan régóta ezt akarom... téged akarlak... mindig is téged akartalak...
Még tartotta magát. Ajka felettem lebegett, míg szeme az arcomat fürkészte, és a
hamisság nyomait kutatta.
- Én nem... nem akarom újra ezt játszani, Kiera. Inkább legyen vége, mint hogy újra
megsebezz. Én...
Én is hamisságot kerestem... de nem találtam magamban mást, csak a gyötrő magányt,
amit nélküle éreztem. Nem tudtam elviselni még egy napot, amit más karjában tölt. Nem vol-
tam képes elbírni még egy percet, amikor mást csókol helyettem. Már az sem érdekelt, mit
jelent ez Dennyre és rám nézve. Csak arra tudtam gondolni, hogy szükségem van Kellanre,
aki az enyém... csak az enyém.
Gyöngéden a tenyerembe fogtam az arcát.
- Ne hagyj el. Az enyém vagy... és én a tiéd. Akarlak... neked akarom adni magam, csak
hagyj föl ezzel a...
 Elhúzódott tőlem.
- Nem, csak azért nem leszek veled, mert féltékeny vagy.
Újra magamhoz vontam az arcát, és kölcsönvettem az egyik
trükkjét, amivel mindig az őrületbe hajszolt: nyelvem lassan vé- gigsiklott felső ajkán. A
hatás ugyanúgy nem maradt el, mint nálam. Behunyta a szemét, és megborzongott, miközben
élesen beszívta a levegőt.
- Kiera... ne. Ne csináld ezt velem...
- Ez most komoly, Kellan. Sajnálom, hogy eddig ellöktelek magamtól, de soha többet
nem mondok neked nemet.
Nyelvem újra rátalált részegítően fenséges bőrére. Félúton járhattam az ajkán, amikor
szája rátapadt az enyémre. Azután hirtelen félbehagyta a csókot, és elhúzódott, hogy levegő
után kapjon. Meredten nézett rám, és egyszeriben nagyon idegesnek tűnt.
- Szerelmes vagyok beléd... - suttogta, miközben a tekintetemet fürkészte. Nagyon
sápadtnak, nagyon rémültnek, és egy kicsit reménykedőnek tűnt.
- Kellan, én... - Nem tudtam, mit mondjak, és újra ömleni kezdtek a könnyeim.
Nem engedte, hogy akár csak megpróbáljam befejezni a mondatot. Kezével megsimogatta
az arcomat, miközben újra megcsókolt, ezúttal gyöngéden és kedvesen, tele érzelemmel.
- Annyira szeretlek, Kiera. Annyira hiányoztál, és annyira sajnálom. Megbántam, amit
mondtam neked. Sajnálom, hogy hazudtam a nővéredről... soha egy ujjal nem értem hozzá.
Megígértem, hogy nem fogok, de nem hagyhattam, hogy tudd..., mennyire imádlak...,
mekkora fájdalmat okozol nekem...
A vallomás mintha kinyitotta volna a zsilipet minden magába fojtott érzelem előtt,
amelyek most szabadon kezdtek áradni.
Kapkodva beszélt lágy csókjai között.
- Szeretlek... és sajnálom... annyira sajnálom. A lányok... én csak rettegtem hozzád érni.
Nem akartál... nem kellettem... nem tudtam elviselni a fájdalmat. Próbáltam túljutni az
egészen. Amikor velük voltam, mindig téged képzeltelek a helyükbe... annyira sajnálom.
Szeretlek.
A könnyek végigperegtek arcomon, ahogy döbbent csöndben hallgattam. Szívből jövő
szavai, puha ajka még inkább elgyengített, még inkább felzaklatott.
Ajka nem szűnt meg becézni a számat, szavai nem szűntek meg tovább áradni a csókjai
között.
- Bocsáss meg... kérlek. Próbáltalak elfelejteni. Nem tudtalak... csak még jobban
kívántalak. Istenem, mennyire hiányoztál! Sajnálom, ha bántottalak. Még soha nem vágytam
úgy senkire, mint rád. Nekem minden lány te vagy. Nem látok mást, csak téged... nem akarok
mást, csak téged. Annyira akarlak... mindig csak téged. Bocsáss meg nekem... annyira
szeretlek.
Még most sem tudtam feldolgozni, amit mondott, a félelmet és a reményt a szemében, ám
ettől csak még jobban akartam őt. Szaporává és szaggatottá vált a légzésem, mire a csókjai
egyre szenvedélyesebbé váltak.
- Istenem, mennyire szeretlek. Szükségem van rád. Bocsáss meg... maradj velem. Mondd,
hogy te is akarsz... mondd, hogy én is kellek neked. Kérlek... légy az enyém.
Hirtelen abbahagyta. Megdermedt, és újra rémülten meredt rám, mint aki csak most
döbben rá, hogy mit mondott.
- Kiera...? - Megreszketett a hangja. A tekintete csillogott, ahogy az arcomat fürkészte.
Rádöbbentem, hogy hosszú ideje egy szót se szóltam. Ő kiöntötte nekem a szívét, én meg
csak hallgatok. Nem mintha hagyott volna esélyt rá, hogy megszólaljak, de színtiszta rettegé-
se alapján ennek nem volt tudatában. Nem látott mást, csak a könnyeimet és a hallgatásomat.
Az érzelmek elszorították a torkomat, míg lehunytam a szemem, és rászántam egy
pillanatot, hogy próbáljam befogadni szavait. Szeret ? Imád ? Kíván ? Szeret ? Engem akar...
örökre ? Velem akar lenni ? Szeret ? Érzéseim, amelyeket oly sokáig próbáltam magamba
fojtani, szétáradtak a testemben. Ennyi mindenen keresztülmentünk - ennyi könnyes, önfeledt
és féltékeny pillanaton -, miközben mindvégig szeretett ?
Éreztem, ahogyan elhúzódik, és rádöbbentem, hogy még mindig némán, behunyt
szemmel fekszem. Felnéztem szomorú, rettegő arcára. Megragadtam a karját, és hozzá
fordultam. Találkozott a tekintetünk, amint egy könnycsepp kicsordult a szeméből.
Letöröltem a hüvelykujjammal, és a tenyerembe fogtam az arcát, hogy közelebb húzzam, és
gyengéden megcsókoljam.
- Kiera... - mormolta ajkai között, ahogy próbált elhúzódni.
Visszanyeltem a gombócot a torkomban.
- Igazad van... sosem voltunk barátok. Mindig is sokkal többet jelentettünk egymásnak.
Veled akarok lenni, Kellan. A tiéd akarok lenni. A tiéd vagyok. - Abban a pillanatban csak
ezt éreztem, csak ezt tudtam mondani. Abban a másodpercben ő jelentette nekem az egész
világot. Semmi más nem létezett rajta kívül, és már nem akartam ellenállni neki.
Belefáradtam a harcba. Az övé akartam lenni... minden létező módon.
Fölém kerekedett, és szája újra az enyémre tapadt. Lágyan kifújta a levegőt, és úgy
csókolt, mintha évek óta nem tette volna. Elborított az egész testéből sugárzó szenvedély.
Áthelyezte a testsúlyát, és hozzám simult, miközben a torkából elhaló nyögés tört fel, amibe
beleborzongtam.
Ahogy végigsimítottam a hátán, végigfutott rajta a reszketés. Kitapogattam a pólója
szélét, és felrántottam, ujjaim csupasz bőrén siklottak, ahogyan lehámozták róla a pólót. Csak
egy pillanatra csodálhattam meg lélegzetelállító tökéletességét, mielőtt ajka újra rám tapadt.
Testhelyzetet váltott, és lassan végigsimított a nyakamon és a mellkasomon, mielőtt ujjai
rátaláltak a felsőmre. Remegett a keze, mialatt lehúzta rólam. Egész testében reszketett,
ahogy megcsókolt. Erővel visszafogta magát, eszméltem rá, kényszerítette magát, hogy
lassan haladjon, és ura legyen a helyzetnek, ha meggondolnám magam. A tudat, hogy ennyire
akar, és ennyire nem biztos bennem, még jobban felajzott.
Ujjaim végigsiklottak csupasz hátán, kitapintottak minden izomköteget, minden éles
vonulatot. Levegő után kapkodott, ahogyan végigsimítottam a mellkasán, azután ujjaim
rátaláltak a halvány hegre, egy régebbi sérülésre, amit miattam szerzett... mert már akkor is
szeretett. Ajka rám tapadt, keze a vállamon, a melltartómon, a derekamon kalandozott.
Felnyögtem, annyira jólesett újra az érintése, annyira régóta vágytam erre. Újra pozíciót
váltott, és reszkető kezével kitapogatta a farmerem. Ujjai eljátszadoztak a peremén, szinte
mintha azt fontolgatnák, hogy megtegyék-e...
Elhúzódtam az ajkától, és a fülébe súgtam:
- A tiéd vagyok... ne hagyd abba. - Igézően felé toltam a csípőmet.
Zajosan kifújta a levegőt, ellazult, és nem hagyta abba. Gombolni kezdte a nadrágom,
míg én beharaptam az ajkam, és gombolni kezdtem az övét. Fölemelkedett, hogy átható
pillantást vessen rám. Már nem remegett. Mintha végre elhitte volna, hogy nem fogom
leállítani. Végeztem a gombokkal, miközben lassan lehámozta rólam a farmert, majd végtelen
imádattal végigmért.
- Szeretlek, Kiera... - Belecsókolt a nyakamba.
Az arca, a hangja olyan mély hatást gyakorolt rám, hogy elállt a lélegzetem. Ettől az
egész hirtelen rossznak, mocskosnak tűnt. Nem illett gyöngéd szavaihoz. Ezt nem
hagyhattam szó nélkül.
- Kellan, várj... csak egy pillanatra...
- Kiera... - Elengedte a nadrágomat, és hangosan felnyögött. Egész testével rám
nehezedett, feje lehullt a vállamra. - Ó... istenem. Ez most komoly? - Feje ide-oda ingott a
vállamon. - Kérlek, ne csináld ezt. Nem tudom még egyszer elviselni...
- Nem, nem, én... csak...
 - Csak ? - Visszahúzódott, hogy kifulladva lenézzen rám, miközben kék szemében ott
izzott a szenvedély és immár a bosszúság is. - Tisztában vagy vele, hogy ha folyton ezt
csinálod velem, talán sosem lehet majd gyerekem?
Akaratlanul elnevettem magam az oda nem illő megjegyzésen. Még távolabb húzódott, és
összeráncolta a homlokát.
- Örülök, hogy ilyen jól szórakozol...
Még mindig kuncogva simogattam meg az arcát, míg végül ő sem állta meg mosoly
nélkül.
- Ha ezt akarjuk tenni..., ha veled akarok lenni... - körülnéztem a mocskos padlón -, ...az
nem Pete öltözőjének padlóján fog megtörténni.
Összeráncolta a homlokát, majd visszahúzódott hozzám, és lágyan megcsókolt.
- Most már az is baj, ha koszos a padló ?
Újra felnevettem, ahogy a sötét kávézóra utalt, és hallottam visszatérni a régi
humorérzékét. Milyen régóta nem ugrattuk így egymást.
Megcsókolt, hátrahúzódott, és próbált komoly arcot vágni.
- Csak azért hallgattad végig, ahogy kiöntöm neked a szívem, mert újra látni akartál
meztelenül? - Elragadóan felvonta a szemöldökét.
Tovább nevettem, miközben lágyan a kezembe fogtam arcát.
- Istenem, mennyire hiányzott ez...
- Micsoda ? - kérdezte csöndesen, miközben végignézett rajtam, és ujjaival lágyan
cirógatta csupasz hasamat.
- A mosolyod, a vicceid, az érintésed... minden. - Meleg tekintettel néztem fel rá.
Elkomorodott az arca.
- Te is annyira hiányoztál, Kiera.
Bólintottam, és visszanyeltem a torkomba feltoluló könnyeket, ahogy újra megcsókolt.
Hirtelen visszavonult, végignézett félig meztelen testemen, majd beharapta az ajkát, és
felhúzta a szemöldökét.
- Tudod... van itt más lehetőség is, nemcsak a padló.
- Igazán? - élveztem tovább játékosságát.
- Bizony... - Mosolyogva nézett körül. - Ott az asztal... a szék... a polc... - Pajkos
mosollyal nézett le rám. - A fal?
Felnevettem, és megcirógattam a mellkasát, miközben elcsodálkoztam, milyen gyorsan
változnak az érzelmeim Kellan társaságában. Nemrég még egymás torkának ugrottunk, most
pedig önfeledten ugratjuk egymást.
- Csak csókolj meg... - csóváltam a fejem.
- Parancsára, hölgyem. - Elmosolyodott, és készségesen engedelmeskedett. - Nyafka -
suttogta, ahogyan a száj végigsiklott a nyakamon.
- Hímringyó - morogtam válaszul, miközben vigyorogva csókoltam meg arcát, ahol
nemrég kíméletlenül megütöttem. Fojtottam fölnevetett, mikor ajka rátalált a vállamra.
Odakintről kitartó kopogás hallatszott, de Kellannel ügyet sem vetettünk rá.
- Hmmm... - Lehunytam a szemem, ahogyan nyelve a bőrömet becézgette. Istenem,
mennyire szerettem ezt.
Nyelve lassan fölfelé indult, és már végighaladt az állam vonalán, amikor abbamaradt a
bosszantó kopogás, amit mindketten elengedtünk a fülünk mellett, és az ajtó hirtelen szélesre
tárult. Zihálva kapkodtam levegő után, és fölemeltem a fejem, miközben a szívem zakatolni
kezdett. Kellan is elnézett az ajtó felé.
- A francba, Evan... a frászt hoztad rám! - kacagott föl.
Nekem elment a kedvem a nevetéstől. A legkevésbé sem vágytam rá, hogy bárki így lásson.
Becsületére legyen mondva, Evan eltakarta a szemét, és azonnal behajtotta maga mögött az
ajtót.
 - Öö... sajnálom, ember. Tudom, hogy ti ketten... de... beszélnünk kell.
Evan tényleg zavarban volt, bár nálam jobban aligha. Kellan rám feküdt, így takart el
előle, miután Evan nem állhatott örökké becsukott szemmel.
- Nem a legjobb időzítés, haver - nézett föl rá a homlokát ráncolva.
Evan akaratlanul is vetett ránk egy pillantást, majd sietve félrekapta a tekintetét. Szorosan
magamhoz öleltem Kellant, és bárhol szívesebben lettem volna, mint itt.
- Bocs... de tíz másodperc múlva nagyon is hálás leszel az időzítésemért.
Kellan szélesen elvigyorodott.
- De most tényleg, Evan, mi az, ami nem várhat tíz... - oldalba böktem, mire lenézett rám,
majd vissza őrá - ...húsz percet?
- Itt van Denny - közölte Evan.
Abbahagytam a kuncogást.
- Mi ? - hebegtem halkan.
Kellan fölült rajtam.
- A francba! - Odaadta a fölsőmet, én meg sietve magamra rántottam, miközben ő
továbbra is rajtam ült, és lázasan gondolkodott.
Evan végre ránk nézhetett úgy, hogy nem kellett elfordítania a tekintetét.
- Hacsak nem akarjátok, hogy a ma este még... érdekesebb legyen, Kiera azonnal menjen
ki, te pedig maradj itt még néhány percig.
Kellan bizonytalanul bólogatott, miközben megtalálta a pólóját, és belebújt.
- Kösz... - nézett föl újra Evanre.
Evan elmosolyodott.
- Látod... én mondtam, hogy hálás leszel.
Fagyos hideget éreztem, mikor Kellan végre leszállt rólam, és segített fölkelni.
Megigazítottuk az öltözékünket, majd amikor kezdtek gondjaim támadni a légzéssel, Kellan a
vállamra tette a kezét.
- Minden rendben... nem lesz semmi baj.
Eltöltött a páni rémület.
- De hát az egész bár... mindenki látott minket. El fognak árulni, valahogy biztos a fülébe
jut.
Kellan a fejét rázta.
- Csak annyit tud, hogy összevesztünk... ez minden. - Evanre nézett, aki egyre
türelmetlenebbül várta, hogy távozzak. - Menned kell, mielőtt itt is keresni kezd.
- Oké...
- Kiera... - Megragadta a karomat, amint kezdtem elfordulni, hogy magához vonjon még
egy utolsó csókra.
Alig kaptam levegőt, amikor visszatértem a folyosóra.
 20.FEJEZET
Beismerések

A folyosót szerencsére üresen találtam. Sietve besurrantam a női mosdóba, ahol szintén nem
láttam senkit. A pánik talán alábbhagyott, de lassan a padlóra omlottam, és a karomba
temettem a fejem. Ez nagyon közel volt. Mi történik, ha Denny nyit ránk, nem Evan? A
gondolatra is összeszorult a gyomrom. Ha már el akarom hagyni Dennyt, semmiképp sem
tudhatja meg így.
De tényleg el akarom hagyni ? Szeretem, nem akarom elhagyni..., csak hát... olyan jó
érzés volt, amikor Kellan végre újra átölelt. Soha többé nem mondok neki nemet, túlságosan
akarok vele lenni. Vajon működne kettőjükkel párhuzamosan? Elmosolyodtam, és ajkamhoz
emeltem az ujjam, amint eszembe jutott Kellan gyengéd csókja. Kellan igazán szeret? És én
szeretem őt? A gondolat felajzott, és megrémített. Tényleg tudnék kezelni egy ilyen viszonyt?
És Kellan? És Denny?
Kinyitottam az ajtót, és kikémleltem a folyosóra. Még mindig kihalt... helyes. Vetettem
egy pillantást a tükörre, és úgy döntöttem, nem úgy festek, mint aki kis híján lefeküdt
Kellannel... megint. Felsóhajtottam, elfordultam, és kiléptem a folyosóra.
Ahogy visszatértem a bárba, a tekintetem önkéntelenül a banda asztala felé rebbent.
Összeráncoltam a homlokom. Kellan sehol. Még mindig hátul van Evannel ? Nem értem rá
ezzel foglalkozni, mert több vendég jeges pillantásokkal méregetett, miután csöppet sem örült
elhúzódó távollétemnek. Mintha Denny is némi óvatossággal közelített volna.
Egy pillanatig még reménykedtem benne, hogy talán még senki se szólt Dennynek, de a
fojtott suttogáson túl hirtelen meghallottam Griffin éles kiáltását.
- Helló, Kiera... szép kis tasli volt! - Láttam, ahogyan Matt durván megböki a mellkasát,
majd hallottam a méltatlankodást. - Valószínűleg megérdemelte a köcsög...
Lehunytam a szemem, és magamban elátkoztam Griffin hülye pletykás természetét. De
most tényleg, mit látott benne a nővérem?
- Kiera? - Denny lágy akcentusára újra felnyílt a szemem. - Minden rendben? Az egész
bár attól hangos, hogy felpofoztad Kellant. - Homloka összeráncolódott, és a tekintetéből is
sütött az aggodalom.
Odaléptem hozzá, és megragadtam a kezét, hogy a pulthoz vezessem. Most mit mondjak
neki? Kellannel nem beszéltünk meg semmit. A Griffin iránti mérgem adta az ötletet, és
mielőtt végiggondoltam volna a dolgot, már ki is bukott belőlem.
- Az a szemét lefeküdt Annával, amíg nálunk volt..., azután nem hívta többet..., teljesen
összetörte a szívét.
Denny megtorpant mellettem, mire én is abbahagytam a haladást - és a légzést.
- Ó. - Csak ennyit mondott. Ennyiből nem tudtam megállapítani, hogy hisz-e nekem, vagy
sem.
- Nem tudtam elviselni, hogy így kihasználja... Ahogy azt a többi lányt, akiket hazacipel.
Szerintem iszonyú tiszteletlenség volt vele szemben. Ma este megláttam, ahogy szokás
szerint körüludvaroltatja magát, és elszakadt bennem a cérna. Csak Anna becsületét
próbáltam védeni...
- Ó - mondta újra, azután ellágyultak a vonásai, és halványan elmosolyodott. - Eddig
miért nem mondtad? Beszéltem volna a fejével...
Ellazultam, és kezdtem rendesen venni a levegőt.
- Én... megígértem Annának, hogy senkinek sem beszélek róla.
- Tényleg? - Hirtelen újra felébredt a kíváncsisága. – Pedig ahogy rajta csüngött, azt
hittem, még az újságba is beteteti a hírét. - Megvonta a vállát. - Nem egy átlagos csaj a
nővéred. - Közelebb hajolt, és arcon csókolt. - Ugye mostantól engeded, hogy én verekedjek
a nevedben?
 Idegesen kuncogtam, és megszorítottam a kezét. Vajon tényleg bevette ?
- Persze, ahogy akarod. - Sietve megpusziltam. - A vendégeim kezdenek szúrós szemmel
nézni. Vissza kell mennem dolgozni.
Denny felnevetett.
- Szerintem meg élvezték a külön műsort a vacsora mellé. Erről jut eszembe... mindjárt
éhen veszek... igazán hozhatnál valamit. - Nevetve ölelt magához. - Szeretlek, Kiera. - Még
akkor is kuncogott, amikor elindult az asztal felé... a banda asztala felé.
Azt hittem, menten rosszul leszek.
Nem tudtam, miről beszélget Evan Kellannel az öltözőben, de már több mint egy órája
nem jöttek elő. Amikor végre megjelentek, Kellan lehajtott fejjel, szégyenkezve távozott.
Még egy pillantást sem vetett rám. Ez eleinte bántott, de ahogy elnéztem a pletykára éhes
vendégeket, úgy döntöttem: ha tényleg annyira összekaptunk, mint ők hiszik, akkor pontosan
így kell viselkednünk egymással.
Kellan aznap este már nem is jelent meg. Szerencsére Denny bevette a mesémet, és nem
kérdezte meg erről az együttes tagjait. Mire kivittem a vacsoráját, már önfeledten csevegtek
valami előző napi sporteseményről. Denny mosolyogva nézett föl, és hajolt közelebb egy
csókért, amit tüstént meg is kapott. Eközben önkéntelenül is vetettem egy pillantást Evanre,
és magam elé képzeltem a félreérthetetlen helyzetet, amiben elkapott minket Kellannel.
Láthatóan az ő fejében is ez járt. Ahogy vetett rám egy pillantást, mintha még el is vörösödött
volna. Az est hátralévő részében messze elkerültem.
Denny nem sokkal vacsora után távozott, nekem pedig még órákon át el kellett viselnem
a sugdolózó vendégeket, akik mindig elhallgattak, ha a közelükbe kerültem. Reméltem, hogy
egyikük sem bolygatja meg túlságosan a dolgokat. Még csak az kellett volna, hogy valaki
elszólja magát Denny előtt.
Jenny felajánlotta, hogy hazavisz. Megköszöntem neki, hogy mindig ezt teszi, meg külön
azt is, hogy korábban segített. Amikor átvágtunk a parkolón, hirtelen megtorpantam, és a
szívem a torkomban kezdett dobogni. Jenny fölfigyelt erre, és megnézte, mi van rám ilyen
hatással. Kellan kocsija az utca szemközti oldalán parkolt, s ő ott állt előtte, karba tett kézzel.
A mosoly szétáradt az arcán, amikor látta, hogy észreveszem.
A szívem kétszeres ütemben kezdett verni. Jenny felsóhajtott, ahogy könyörgő pillantást
vetettem rá.
- Oké... menj csak. Ha bárki kérdezi, elmentünk meginni egy kávét, és teljesen
belefeledkeztünk a dumálásba.
Elvigyorodtam, és szorosan magamhoz öleltem.
- Köszönöm, Jenny.
Megragadta a karom, ahogy indulni készültem.
- Csak most az egyszer, Kiera. - Megrázta a fejét, halványkék szeme résnyire szűkült. -
Nem falazok semmilyen viszonynak.
Nagyot nyeltem, és bólintottam, ahogyan újra elővett a bűntudat.
- Annyira sajnálom. Nem kellett volna belerángatnom téged ebbe.
Eltöprengve nézett, azután elengedte a karomat.
- Választanod kell, Kiera. Az egyiket tartsd meg, a másikat engedd el. Nem tarthatod meg
mindkettőt.
A gondolattól újra fájdalmasan elszorult a torkom. Egy hosszú pillanatig Jennyre
meredtem, aki odaintett Kellannek, majd továbbindult a saját autója felé. Azután szinte futva
keltem át az úttesten.
Kellan melegen elmosolyodott, miközben figyelte, ahogy közeledem hozzá, majd
megfogta a kezem, és átvezetett a túlsó oldalra, ahol kedvesen besegített a kocsiba. Örültem,
hogy csak megjátszotta magát, amikor leszegett fejjel távozott a bárból, és láthatóan nem volt
semmi baja velem. Figyeltem, ahogyan a másik oldalra kerül, s miközben újra leperegtek
előttem a korábbi veszekedésünk szörnyű pillanatai, egy bizonyos részlet csak nem hagyott
nyugodni.
Szigorú arckifejezést erőltettem magamra, ahogyan becsusszant mellém a kocsiba, és
halkan betette maga mögött az ajtót. Kíváncsian nézett rám.
- Mi az? Órák óta nem is voltunk együtt. - Szárazon elmosolyodott. - Megint mit
követtem el?
Nem változtattam rosszalló arckifejezésemen.
- Még ott tartok, amit korábban... órákkal ezelőtt műveltél.
Elbűvölően oldalt hajtotta a fejét.
- Nem lehetne egy kicsit... pontosítani?
A szám sarka magától emelkedni kezdett, azután feltört belőlem a leplezetlen düh.
- Ó... istenem... kérlek... - Nagyot csaptam a karjára. - Hogy tudtál úgy kigúnyolni Evan
és Jenny előtt ? Annyira szégyelltem magam!
Közelebb hajolt, és fölnevetett.
- Ó... én meg annyira... sajnálom. - Gonoszul elvigyorodott. - Viszont így elértem a
célom.
Még egyszer megütöttem a karját.
- Azt meghiszem, te seggfej.
Nagyot nevetett.
- Látom, rossz hatással vagyok rád. Lassan csúnyábban beszélsz, mint én.
Elvigyorodtam, és odabújtam hozzá. Lenézett rám, és így szólt:
- Te is utánozhatsz ám engem, ha van kedved. - Láthatóan felizgatta a kilátás, én pedig
nem tudtam megállni nevetés nélkül. Azután elpirultam, ahogyan felidéztem magamban az...
előadását.
- Egész jól csináltad... ami azt illeti.
- És nem először - nevetett fel újra.
Tátott szájjal hallgattam a válaszát, ő pedig kuncogva figyelte az arcomat. Azután hirtelen
különös fény villant föl a szemében. Egyszeriben gyorsabban vert a szívem.
- Hmmm. - Félrehajtotta a fejét, és csibészesen elmosolyodott. - Igazad van..., ez nem volt
túl rendes tőlem. - Most már egészen elvigyorodott, mire a szívem kihagyott egy ütemet. -
Majd én utánzom magam...
Tiltakozni akartam, hogy ez azért mégis más, így kettesben, összezárva egy kocsiban,
ahol csak én hallhatom, amikor kö- rém fonta a karját, és szorosan hozzám simult, miközben
ajkával odahajolt a fülemhez.
Elment a kedvem a vitától. Minden ellenérzésem elpárolgott.
Egyre szaporábban vette a levegőt, és halkan felnyögött. Lehunytam a szemem, ahogyan
az én légzésem is gyorsulni kezdett. A forró levegő a nyakamat csiklandozta, és beleborzong-
tam, ahogyan puha ajka a fülemet súrolta.
- Ó... - Hosszan elnyújtotta a sóhajt, majd mélyen beszívta a levegőt. Még engem is
megdöbbentett a testem reakciója... mintha elektromos áram száguldott volna végig a
tagjaimon.
- Istenem... - Megfeszült a hangja, miközben ujja végigfutottak a combomon. Fészkelődéi
kezdtem, mikor meghallottam saját, zavarba ejtő libegősemet.
- Igen... - suttogta a szót egy olyan hang kíséretében, amitől maradék önuralmam is
kámforrá vált.
Felé dördültem, megragadtam a tarkóját, és magamhoz rántottam, hogy lázasan
megcsókoljam. Izgatottság és meglepetés érzései váltakoztak bennem, ahogyan a csók egyre
mélyült. Betöltött édes illata... édes íze... édes mindene. Egy autó mégiscsak különb hely,
mint a koszos padló...
Hirtelen elhúzódott tőlem.
 - Szóval, csináljunk valamit? - kérdezte nyugodt hangon, de pajkosan szikrázó szemekkel.
- Igen... - nyögtem ki a szót. Istenem, azt csinált velem, amit akart...
Még hátrébb húzódott, és elvigyorodott.
- Esetleg adjak egy percet ? - Az arckifejezése kezdett túl önelégültté válni, majd
fölnevetett, ahogy megint a karjára csaptam.
Beindította az autót, miközben összevont szemöldökkel és kipirult arccal néztem rá. A
fenébe... tényleg értette a dolgát.
- Mit forgatsz a fejedben? - kérdeztem kissé morcosan.
Fölnevetett, és megcsóválta a fejét.
- Sajnálom, tényleg nem akartalak így... felizgatni. - Amikor felhúztam a szemöldököm,
újra elnevette magát. - Oké... talán mégis. - Rám kacsintott, amitől csak még vörösebb lettem.
- Akárhogy is, akarok neked mutatni valamit. - Felvillantott egy lélegzetelállító mosolyt, én
meg csak bólintottam, mielőtt elindultunk az úton.
Elégedetten sóhajtottam föl, és simultam hozzá, ahogyan vezetés közben is átölelt a
karjával. Felnéztem rá, figyeltem, ahogyan az utcai lámpák megváltoztatják a szeme színét,
majd feltűnt, hogy a Seattle Center felé tartunk.
- Hová viszel? - kérdeztem kíváncsian.
- Hát, egyszer megígértem, hogy felmegyünk a Tűre.
- Kellan... hajnali kettő van. Már rég bezárt.
Elvigyorodott.
- Semmi gond... vannak kapcsolataim. - Rám kacsintott.
Leparkoltunk, és mint a legelső alkalommal, amikor itt jártunk, megfogta a kezem. Egy
fickó, aki nyilvánvalóan itt dolgozott, már várt ránk, és bekísért. Kíváncsian fordultam
Kellanhez. Nyilvánvalóan tudtak rólunk. Mire készült ? Az biztos, hogy át-adott a férfinak
néhány nagyobb címletet, mire az mosolyogva kísért minket a felvonókhoz. Ahogyan az
ajtók becsukódtak, közelebb hajoltam Kellanhez, és suttogva kérdeztem:
-- Mennyit adtál neki?
Elmosolyodott, és visszasuttogott:
- Ne törődj vele. A szüleim nemcsak egy házat hagytak rám.
Kacsintott, majd mielőtt még egy kérdést feltehettem volna,
a lift szédítő magasságokba emelkedett. Az üvegajtókon túl alattunk hevert az egész város.
Zihálva kapkodtam levegő után, és hátráltam a túlsó fáihoz. Mindig is tériszonyom volt, a lift
pedig hirtelen nagyon aprónak és törékenynek tűnt.
Kellan felfigyelt a rémületemre, és elfordította az állam, hogy szembenézzek vele.
- Biztonságban vagy, Kiera. - Gyöngéden megcsókolt, én pedig tökéletesen elfeledkeztem
a törékenynek tűnő fülkéről.
Mire megérkeztünk a legfelső szintre, már összeborzoltam a haját, a derekamra fonta a
karját, és kezdtünk belemelegedni a csókolózásba. Kellan egy újabb ismerőse diszkréten
megköszörülte a torkát. Ahogy mindketten felé fordultunk, én elpirultam, míg Kellan
felnevetett.
- Azt hiszem, megérkeztünk. - És kivezetett a liftből.
Kellan megpaskolta a férfi vállát, és mindkét kezemet megragadva húzni kezdett a
városra néző kilátó széle felé. A bezárt épületre átható sötétség borult. Csak néhány
készenléti lámpa vörös fénye világította be a helyiséget, odakint viszont minden fényárban
úszott, az egész város tündökölt a lábunk alatt.
- Hű... Kellan... ez gyönyörű. - Megálltam, hogy megcsodáljam a fényekből szőtt
panorámát.
- Igen, az. - Mégis a korlátnak támaszkodott, a kilátásnak háttal, és a színpompás város
helyett engem nézett. - Gyere ide. - Kitárta felém a karját.
A Tű belsejében voltunk, biztonságos távolságban a peremtől, így nem féltem odalépni,
és vele együtt a korlátnak támaszkodni. Elfordította a fejét, hogy végignézzen a városon, de
én már csak őt láttam. A sejtelmes fényben vizsgáltam arcát, és csodálatosabbnak tartottam
még a kilátásnál is. Nem értettem, hogyan szerethetett belém egy ilyen tökéletes teremtmény.
- Miért én? - suttogtam.
Újra felém fordult, s ahogy vártam, a mosolyától elakadt a lélegzetem.
- Fogalmad sincs, milyen vonzó vagy a szememben. És ezt eléggé bírom benned. -
Félrehajtott fejjel figyelte, ahogyan belepirulok a bókba, majd egy pillanatig elgondolkodott,
mielőtt csöndesen hozzátette: - Te és Denny... a kapcsolatotok...
A füle mögé simítottam a haját, miközben összeráncoltam a homlokom.
- Ezt hogy érted ? - Visszafordult a város felé, anélkül, hogy felelt volna. Magam felé
fordítottam az arcát. - Mire gondolsz, Kellan? - ismételtem.
Felsóhajtott, és lehajtotta a fejét.
- Nem tudom rendesen elmagyarázni, csak... ha tisztázzuk, amit Evan mondott.
Magamban újra lepergettem korábbi veszekedésünk képeit. Mintha egy másik életben
történt volna, annyi minden megváltozott azóta.
- Amikor megmondtad neki, mellesleg nagyon gorombán, hogy szálljon le rólad?
Látszott, hogy nem szívesen beszél erről.
- Igen.
- Nem értem... mi köze van ennek hozzám?
Elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Semmi... és minden.
Én is megengedtem magamnak egy félmosolyt.
- Azért egy idő után lesz értelme annak, amit mondasz?
Kuncogott, és újra elnézett a város felé.
- Igen... csak egy percet adj.
Szorosan magamhoz öleltem, a vállára hajtottam a fejem. A világ végéig is várhatott, ha
közben így tarthattam a karomban. A nagyváros fényei igézően csillogtak alattunk, miközben
magamba ittam hódító illatát, és befészkeltem magam bőrkabátjának erdői közé.
Ugyanolyan szorosan ölelt vissza, egyik kezével a hátamat simogatta, a másikkal pedig a
tarkómat. Végül halkan megszólalt.
- Igaza volt a nőkkel kapcsolatban. Én... éveken át... kihasználtam őket.
Egy kicsit hátrébb húzódtam, hogy a szemébe nézhessek.
- Éveken át? Nem csak miattam? - Valamiért bántva éreztem magam.
Hátrafésült néhány tincset a homlokomból.
- Nem... bár ez csak súlyosbította a helyzetet.
Kezdett kissé feszélyezni ez a beszélgetés.
- Az embereket nem szokás kihasználni, Kellan... semmilyen okból.
Felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott.
- Te talán nem használtál engem arra, hogy elfelejtsd Dennyt ? - Fülig elvörösödtem, és
elfordítottam a fejem. Naná, hogy kihasználtam. Megfogta az államat, és maga felé fordította
az arcomat. - Semmi gond, Kiera. Kezdettől gyanítottam. - Felsóhajtott, és elnézett a víz felé.
- Ettől még ugyanúgy reménykedtem benne, hogy van esélyünk. Egész nap csak a városban
őgyelegtem, és próbáltam kitalálni, hogyan mondjam el neked..., menynyire szeretlek..., úgy,
hogy közben ne tarts komplett idiótának.
- Kellan... - Mindig is tudni szerettem volna, hová tűnt aznap.
- Istenem... amikor csak úgy visszamentéi hozzá, mintha mi sem történt volna..., teljesen
kész voltam. Tudtam... - Szinte mérgesen csóválta meg a fejét. - Abban a pillanatban, hogy
hazaértem, és meghallottalak titeket odafent, tudtam, hogy nekünk kettőnknek semmi
esélyünk.
Pislogtam a meglepetéstől.
 - Meghallottál minket ? - Összezavarodtam. Kellan sokkal később ért haza... és teljesen
elázva.
Lesütötte a szemét, mint aki már bánja, hogy megemlítette.
- Hát... igen. Hazajöttem, és hallottalak titeket a szobátokban, ahogy éppen... kibékültök.
Az... tényleg hazavágott. Vettem egy literes whiskyt, átmentem Samhez, és... a többit már
tudod.
Belém mart a lelkifurdalás.
- Istenem, Kellan, annyira sajnálom. Nem tudtam.
Újra felém fordult.
- Nem tettél semmi rosszat, Kiera... - Egy pillanatra elfordította a tekintetét. - Én meg
tényleg igazi köcsögként viselkedtem veled. Annyira sajnálom. - Szégyenlősen
elmosolyodott, én meg elfintorodtam, ahogyan eszembe jutott a seggfej Kellan. - Tényleg
megbántam, de ha dühös vagyok, nem tudom tartani a számat..., és senki sem tud úgy
feldühíteni, mint te. - Szabadkozva elmosolyodott.
Fölnevettem, és felhúztam a szemöldököm.
- Azt észrevettem. - Visszagondoltam néhány különösen emlékezetes veszekedésünkre.
Halkan nevettem, miközben tovább furdalt a lelkiismeret. - Pedig mindvégig igazad volt. Rá-
szolgáltam erre a... keménységre.
Abbahagyta a nevetést, és megfogta az államat.
- Nem, ez nem igaz. Semmivel sem szolgáltál rá arra, amiket mondtam.
- Én... rettenetesen félreismertelek.
- Nem tudhattad, hogy szeretlek. - Lágyan megcirógatta az arcomat.
Felnéztem gyönyörű kék szemébe, és tudtam, hogy erre a kedvességre sem szolgáltam rá
semmivel.
- Tudtam, hogy érdekellek, csak... megkeményítettem magam.
Mosolyogva megcsókolt.
- Igaz - suttogta -, de azért csak meglágyult a szíved. - Melegen elmosolyodott, ahogyan
visszaterelt minket az eredeti mederbe. - Mintha a zűrös múltamról beszéltünk volna...
Fölnevettem, és elnéztem a válla felett, ahogy leráztam magamról a hirtelen rám törő
rosszkedvet.
- Az ám... azokról a kis ringyóidról.
Kellan kuncogott. - Aú. - Elnevettem magam, és megsimogattam a mellkasát, amíg a
tekintete elidőzött rajtam. - Azt hiszem, most azzal kéne kezdenem, milyen sanyarú
gyerekkorom volt.
- Erről már beszéltünk, nincs értelme újra fölhozni. - Szomorúan néztem rá. Nem akartam
feleslegesen feszegetni ezt a kínos témát.
- Kiera... a legutóbb épp csak a felszínt karcolgattuk... Sokkal több minden van bennem,
amiről még nem beszéltem... senkinek.
- Nekem sem kell elmondanod, Kellan. Nem akarok neked fájdalmat okozni azzal, hogy...
Elnézett mellettem, tekintete a távolba révedt.
- Nem, ezt most én akarom... Azt akarom, hogy megérts. Azt akarom, hogy megismerj. -
Éreztem, hogy kezd eluralkodni raj - ta a komor hangulat, ezért a szemébe néztem, és
pajkosan felhúztam a szemöldököm. Bevált: elnevette magát. - Nemcsak... bibliai értelemben
- tette hozzá játékosan.
Ujjaim köré csavartam az egyik, tarkójára lógó hajfürtjét.
- Oké, ha ezt akarod... meghallgatom, bármit is akarsz mondani, és tiszteletben tartom,
bármit is akarsz elhallgatni. - Bátorítóan mosolyogtam, remélve, hogy az egész nem okoz
neki még több szenvedést.
Meglepetésemre elnevette magát.
- Szerintem mókásnak fogod találni.
 Megdermedtem, és értetlenül néztem rá. Amit eddig megtudtam a gyerekkoráról, a
legkevésbé sem éreztem mulatságosnak.
- Nem tudom, hogyan lehetne ez mókás... - suttogtam, miközben a tekintetét fürkésztem.
Felsóhajtott.
- Jó, talán nem mókás... akkor Hegyen, mondjuk, tragikomikus. - Halványan
elmosolyodott, míg én zavartan ráncoltam tovább a homlokom. - A helyzet az,, hogy anyám...
beleszeretett apám legjobb barátjába.
Elsápadtam. Ez tényleg tragikomikus. Kellan mosolyogva látta a reakciómat.
- Szóval egyszer megboldogult apámnak néhány hónapra az ország másik végébe kellett
utaznia... valami családi vészhelyzet miatt... - Megcsóválta a fejét. -- Képzelheted a
meglepetését, amikor hazatért, és kiderült, hogy a szende kis asszonykája terhes.
Leesett az állam, mire Kellan gúnyosan elmosolyodott.
- Meglepetés, drágám!
- Mi tett ezután az apád? - kérdeztem csöndesen.
- Aáá... - Bólintott, elfordult, és a mosoly lehervadt az arcáról. - Nos, ebben mutatkozik
meg az én anyám igazi zsenialitása. - Felém fordult, miközben őt néztem, ismét
összezavarodva. Komor tekintettel, higgadt hangon mondta el a csattanót. - Beadta neki, hogy
megerőszakolták... apám meg elhitte.
Úgy éreztem, minden szín kifut az arcomból, ahogy meredten néztem, és alig hittem a
fülemnek. Mégis, miféle ember tesz ilyet ?
Ő is elsápadt, miközben folytatta.
- Apám az első pillanattól kezdve úgy tekintett rám, mint egy szörnyeteg fattyára.
Gyűlölt, mielőtt még megszülettem volna.
Párás lett a tekintete, de könny nem buggyant ki a szeméből. Megcsókoltam az arcát, és
azt kívántam, bárcsak többet tehetnék.
- Annyira sajnálom, Kellan. - Bólintott, és tűnődve tovább meredt rám. - Miért tett
anyukád ilyen szörnyűséget ?
Megvonta a vállát.
- Nem akart mindent elveszíteni, gondolom. - Örömtele- nül fölnevetett. - És miután
kijátszotta ezt a kártyát, nem hazudtolta meg magát. Még feljelentést is tett egy átlagos
külsejű fehér férfi ellen. - Megcsóválta a fejét. - Az anyakönyvben az apa nevénél az
szerepelt: „Ismeretlen”. Apám sosem vett a nevére. - Az utolsó mondatot már csak suttogta.
- Istenem, Kellan... - Egy könnycsepp pergett végig az arcomon. - És ezt el is mondták
neked?
Elnézett a távoli víz felé.
- Újra meg újra. Gyakorlatilag ezt kaptam esti mese helyett. Jó éjszakát, fiam... ja, és
mellesleg kösz, hogy tönkrevágtad az életünket.
Újabb könnycsepp gördült le az arcomon.
- Honnét tudsz erről a... erről a legjobb barátról?
Visszafordult felém, és felsóhajtott.
- Anyámtól. Nekem elmondta az igazat. - Letörölte az arcomat. - Amennyire tudom, a...
spermadonor összepakolt, amint ő közölte vele, hogy teherbe esett. Soha többé nem látta.
Összetörte anyám szívét..., aki engem gyűlölt miatta. - Fölszegte az állát, ahogy látta az
arcomon az iszonyodást. - Szerintem még apámnál is jobban utált - tette hozzá suttogva.
Újabb könnyek buggyantak elő a szememből, ahogy magamhoz szorítottam, és
megcsókoltam az arcát. Erőtlenül viszonozta az ölelésemet.
- Sosem mondtad meg apádnak az igazat? Akkor talán...
- Sosem hitt volna nekem anyám ellenében - szakított félbe. - Utált engem, Kiera. Csak
még brutálisabbá vált volna, ezt pedig igyekeztem elkerülni. - Elhúzódtam, hogy a szemébe
nézzek, és kisimítsak néhány fürtöt a homlokából, miközben még hozzátette: - Különben is
tudnia kellett...
Meglepetten hunyorogtam.
- Honnét?
Szomorúan elmosolyodott.
- Pont úgy nézek ki, mint apám legjobb barátja... a kiköpött mása vagyok. Ki tudja, talán
valójában emiatt gyűlölt apám... és anya is.
Dühösen gondoltam ezekre az emberekre, akik csak kényszerűségből nevelték fel.
- Te nem tehettél semmiről. Nem a te hibád volt. - Hangot kellett adnom a haragomnak.
Kezével végigsimított a hajamon és az arcomon.
- Én is tudom, Kiera. - Megcsókolt. - Ezt még senkinek sem mondtam el. Se Evannek, se
Dennynek... se senkinek.
Meghatott, hogy ennyire megbízik bennem, bár még most sem értettem, mi köze ennek a
lányokhoz... vagy hozzám.
- Miért mondod most mégis el? - Reméltem, hogy nem vagyok túl tolakodó.
- Azt akarom, hogy megérts - felelte meleg mosollyal, majd lesütötte a szemét, és
csöndesen hozzátette: - El tudod képzelni, milyen volt ilyen szintű gyűlöletben felnőni ? -
Szomorú mosollyal nézett rám, és simított újra végig az arcomon. - Nem, hiszen téged
mindig szeretet vett körül...
Nem bírtam tovább elnézni gyötrelmes mosolyát, odahajol- tam, és megcsókoltam.
Sugárzóan elmosolyodott, azután kihúz- ta magát, és megfogta a kezem.
- Gyere. - A korlát felé biccentett, és elindultunk mellette, hogy még többet lássunk ebből
a gyönyörű városból, bár a figyelmemet még most is inkább ő kötötte le, ahogy kifelé mered
az ablakokon. Láthatóan elmerült a gondolataiban. Még valamit el akart mondani.
Néhány fojtogató perc után meg is tette.
- Hallgatag kölyök voltam. Magamba zárkóztam. Nem voltak igazi barátaim... - Szárazon
elmosolyodott. - A gitárom volt az egyetlen... még vele ápoltam a legközelebbi kapcsolatot. -
Megcsóválta a fejét, és fölnevetett. - Istenem, milyen szánalmas...
Megszorítottam a kezét, megállítottam, majd a másik kezemmel az állához nyúltam, és
magam felé fordítottam.
- Kellan, ez...
- Nem - vágott közbe -, tényleg szánalmas voltam, Kiera. - Finoman lefejtette az ujjaim az
arcáról, és megcsókolta, mielőtt továbbindultunk. - Ez a legjobb szó rá... szánalmasan
egyedül voltam. - Elmosolyodott, míg én a homlokomat ráncoltam. - Azután... nekem
elhiheted, hogy tényleg teljesen véletlenül... - Elgondolkodva nézett ki az ablakokon,
amelyek tökéletes panorámát kínáltak az öböl karéjára. - A lényeg, hogy felfedeztem valamit,
amitől életemben először úgy éreztem, hogy... elfogadnak..., akarnak..., talán szeretnek. -
Halkan ejtette az utolsó szót.
- A szexet? - suttogtam.
- Hm - bólintott. - A szexet. Először még nagyon-nagyon fiatal voltam... - Elvigyorodott,
és megcsóválta a fejét. - Gondolom, ennyire már magadtól is rájöttél. - Elpirultam, ahogy
eszembe jutott az a beszélgetés az ágyban. - Talán túlságosan is fiatal, de nem tudtam, hogy
ez nem... oké. Csak azt éreztem, hogy végre valaki törődik velem. Kezdtem... - Elvörösödött,
és elfordította a tekintetét. - Elkezdtem hajszolni ezt az érzést, hogy minél gyakrabban
átélhessem. Már akkoriban is megdöbbentem azon, milyen könnyen megy. Mindig volt
valaki, mindegy, kicsoda, aki velem akart lenni. Kezdtem a megszállottja lenni ennek. Ki
tudja, talán még mindig...
Megtorpant, és felém fordult, az arcán hirtelen támadt aggodalommal.
- Most rosszakat gondolsz rólam?
Nem értettem, hogyan is hibáztathatná bárki, amiért a bizalmat kereste, amit rideg szülei
elmulasztottak megadni neki. Megnyugtatóan a karjára fektettem a kezem.
 - Jobbakat már nem is gondolhatnék, Kellan.
Elnevette magát, én meg pironkodva megértettem, milyen
furán jött ki ez a mondat.
- Csak úgy értettem, hogy...
- Tényleg imádni való vagy - csóválta a fejét.
- Mennyi idős voltál ? - kérdeztem, leginkább azért, hogy a zavaromat leplezzem.
- Tizenkettő - vallotta be nagy sóhajjal. - A lány védelmében hadd hozzam fel, hogy
tizennégynek hazudtam magam. Bevette. Szerintem nem is igazán érdekelte.
Tátott szájjal fordultam felé. Tudatosan erőt kellett vennem magamon, hogy összezárjam
az ajkamat, miközben könnyeket csalt a szemembe a gondolat, hogy Kellan mennyire ki
lehetett éhezve a gyengédségre. Az arcomat fürkészte, tökéletes homlokán egyetlen mély,
aggódó ránccal. Szükségét éreztem, hogy megnyugtassam, ezért odahajoltam, és arcára
leheltem egy gyors csókot. Elmosolyodott, majd ellazult, azután néhány pillanatig csak
némán nézett rám.
- Akkor... azért kellenek a nők, hogy úgy érezd..., szeretnek? - kérdeztem csöndesen.
Zavartan sütötte le a szemét.
- Akkoriban ez még nem tudatosult bennem. Nem is igazán gondolkodtam rajta, amíg
nem találkoztam veled. Sokáig nem tudtam rájönni, mitől vagy ennyire más a szememben.
Most már tudom, hogy amit akkoriban tettem, nem volt helyes...
fordult vissza felém de mégiscsak segített. Nem éreztem magam annyira... egyedül. -
Érzékeltem, ahogy ismét kibuggyan a könny a szememből, ő pedig gyöngéd mozdulattal le-
törli. - Arra meg senki nem gondol, hogy azok a lányok is kihasználtak engem. Nem törődtek
velem. - Továbbsétáltunk, míg lábunk alatt újra felvillantak a város fényei, ezúttal a sötétlő
öböl túlsó oldalán.
Tűnődő arcát fürkésztem, és óhatatlanul is elöntött a bűntudat, amiért egyszer én is
kihasználtam. Azért csak kellett lennie olyan találkozásnak az életében, ami jelentett valamit.
- Sosem voltál szerelmes ? - kérdeztem félénken.
Olyan mosollyal nézett vissza rám, amitől a szívem a torkomban kezdett dobogni.
- Mostanáig... nem. És engem sem szeretett senki.
Miközben csöndben továbbindultunk, próbáltam megérteni,
hogy lehet, hogy egy ilyen elképesztően vonzó férfi még sosem élte át a szerelmet. Ennek
semmi értelme. Egy ilyen gyönyörű, tehetséges, szórakoztató, szellemes és... egyszerűen
fantasztikus pasinak biztosan volt valakije.
- Azért biztos volt egy lány, aki...
- Nem - szakított félbe. - Csak szex... sose szerelem.
- Gimis barátnő ?
- Nem. Vonzódtam az... idősebb nőkhöz. Ők pedig nem kifejezetten a szerelmet keresik. -
Szárazon elmosolyodott. Nem igazán akartam tudni, pontosan mit ért ezen.
- Esetleg egy... naiv pincérnő ?
Elmosolyodott.
- Még egyszer mondom..., előtted soha senki nem törődött velem.
- Ó... akkor valamelyik rajongód? - vetettem fel. A saját szememmel láttam, mennyire
„szeretik”.
Szívből nevetett.
- Ok aztán végképp nem, a legrosszabbak mind közül. A legkevésbé sem érdekli őket, ki
vagyok valójában. Még csak nem is velem vannak, amikor... velem vannak. A sztárt
kívánják, akinek a képzeletükben látnak, annak pedig semmi köze... hozzám. Egyáltalán nem
olyan vagyok.
Elmosolyodtam, és lágyan megcsókoltam az állát. Nem, annál sokkal több...
Elhúzódtam, hogy habozva föltegyem a kérdést:
 - Lakótársak? - Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy nemcsak engem fogadott az
ágyába. Nem biztos, hogy tudnom kellett az igazat róla és Joeyról, de furdalt a kíváncsiság.
A szeme sarkából rám nézett, és szégyenlősen elmosolyodott.
- Bárcsak Griffin tudná tartani a száját... Képzelem, milyen szörnyetegnek hittél. Néha
tényleg nem tudom, miért foglalkoztál velem egyáltalán. - A homlokom ráncoltam, és próbál-
tam megrázni a fejem, de ő csak felsóhajtott, és magyarázkodni kezdett. - Nem, igazából
semmi nem volt közöttünk Joeyval, csak szex. - Felnézett, mintha próbálná elképzelni,
hogyan hangozhat ez az én fülemnek. - Joey... szerette, ha istenítik. Amikor rájött, hogy nem
az ő teste az egyetlen... templom, ahová járok..., hatalmas cirkuszt rendezett. - Elfintorodott,
és megvonta a vállát. - Nagy cirkusz közepette itt hagyott..., ha jól emlékszem, a hármas
számú pasijával.
Szünetet tartott, és felém fordult, hogy megfogja a kezem.
- Tudom, hogy túlzásba vittem a dolgokat a nőkkel, de még soha senki iránt nem éreztem
úgy, mint irántad. És még soha senki nem érzett úgy irántam, ahogyan te.
Nagyot nyeltem, és gyöngéden megcsókoltam. Azután hátrébb húzódtam, hogy
belenézzek szerelmes tekintetébe.
- Szóval Denny és én... a kapcsolatunk...? - kérdeztem, mialatt kezdtem elveszni a
szédítően kék mélységben.
- Igen... a kapcsolatotok. - Továbbindultunk a korlát mentén, ő pedig megszorította a
kezem, ahogy visszakanyarodott; az eredeti témafelvetéshez. - Eleinte, azt hiszem, csak nem
ért ettem a dolgot. Még sosem láttam ilyesmit..., ami ennyire meghitt, gyengéd... és valódi.
Képes voltál az ország másik felébe költözni csak azért, hogy ezzel a fickóval lehess... Nem
hiszem, hogy értem bárki is valaha tett volna ilyet. Az ismerőseim kö- zött sincs senkinek
ilyen kapcsolata, a szüleimnek pedig biztosan nem volt...
- Igen... - Láttam, ahogy az arca egy pillanatra elsötétül..
Beharapta az ajkát, és kinézett az ablakon.
- Ahogy veletek éltem, és nap mint nap láttalak Dennyvel, kezdtem megkívánni, ami
nektek van. Leálltam... - Itt vigyorogva vetett rám egy pillantást. - Minek is nevezted őket?
A, igen, a kis ringyóimmal. - Elmosolyodtam, mire felnevetett, mielőtt újra elfelhősödött az
arca. - Viszont, sajnálatos módon, elkezdtél érdekelni. Eleinte ezt sem értettem, hiszen
tudtam, hogy nem szabad így gondolnom rád. Egyértelműen Dennyhez tartoztál. Az emberi
kapcsolatok talán nem sokat jelentettek a számomra... Denny azonban annál inkább. Az az
év, amíg velünk lakott..., életem legjobb éve volt. - Melegen elmosolyodott, mielőtt suttogva
hozzátette: - Persze, az ideit leszámítva.
Viszonoztam a mosolyát, és csókot leheltem az állára. Bele- borzongtam az apró
gyönyörbe. Imádtam, hogy most már szabadon megcsókolhatom, amikor csak akarom.
Megszorítottam a kezét, és hozzábújtam, ahogy elnézett a felhőkarcolók felé.
- Amikor szerelmes lettem beléd... az nem emlékeztetett semmire, amit korábban átéltem.
Szinte egyik pillanatról a másikra történt. Azt hiszem, a legelső alkalommal, amikor
megfogtad a kezem. - Nevetve gondolt bele, és játékosan megbökte a vállam, mire
elvörösödtem. - Hatalmas erő volt ebben az érzésben. Tudtam, hogy nem helyes, mégis a
rabja lettem. - Megtorpant, és kipörgetett, majd azonnal visszahúzott, átkarolta a derekamat,
és szorosan magához vont. - Foglyul ejtettél. - Gyöngéden megcsókolt.
Ahogy újra elmosolyodott, a tekintete csordultig telt szeretettel.
- Néha úgy tűnt, te is érzel irántam valamit, s olyankor minden a helyére került. -
Összeráncolta a homlokát. - De alapvetően mégis őt akartad, én pedig legszívesebben
meghaltam volna. - Megtorpant, ahogy szembesült riadt arcommal. - Olyan erősen próbáltam
ellenállni neked, de folyton csak kifogásokat kerestem, amiért megérinthetlek, megölelhetlek.
- Szégyenlősen elmosolyodott. - Akkor este, amikor pornót néztünk, kis híján
megcsókoltalak. Fogalmad sincs róla, mekkora akaraterő kellett hozzá, hogy ne tegyem meg.
 Kuncogva emlékeztem vissza a kínos helyzetre.
Lehunyta a szemét, és megcsóválta a fejét.
- Amikor először órákig a karomban tarthattalak..., és átadtam magam a melegségednek, a
bőrömön éreztem a szuszogásodat. - Kinyitotta a szemét, és belenézett riadt arcomba. -
Álmodban egyszer a nevemet mormoltad. Úgy éreztem, mintha..., szóval, majdnem olyan jó
volt, mint a szex. - Pajkosan elvigyorodott, míg én kipirultan elnevettem magam.
Felsóhajtott, és elfordította a fejét.
- Bár elég erős lettem volna, hogy maradjak..., de nem voltam. Berezeltem. Képtelen
voltam elmondani, mire jöttem rá. - Vágyakozó tekintettel fordult újra felém. - Hogy
reménytelenül szeretlek.
Ahogy összefontam ujjaimat a tarkóján, azt kívántam, bárcsak eszembe jutna valami
ehhez fogható válasz.
- Kellan... én...
Nem hagyta, hogy kimondjam, ami még meg sem formálódott bennem.
- El akartam menni, amikor visszatértél hozzá. Miután együtt voltunk... nem bírtalak
Dennyvel látni. Látni, ahogy szereted. Ettől csak még jobban akartam, hogy irántam érezz
így. A tehetetlenség teljesen felőrölt. Sajnálom.
Elpárásodott a tekintetem, ahogyan visszaemlékeztem ezekre az időkre, és szorosan
magamhoz öleltem. Semmit sem tudtam. Azt hittem, csak egy újabb skalp vagyok a számára,
miközben valójában mély fájdalmat okoztam neki.
- Nekem kell bocsánatot kérnem, Kellan... - elhalt a hangom.
Felsóhajtott, és elmosolyodott.
- Azután, amikor végre összeszedtem az erőmet, hogy elmenjek... te arra kértél, hogy
maradjak, és ettől újjáéledt bennem a remény. Kezdtem elhinni, hogy talán... talán mégiscsak
érdekellek. - Csibészesen rám pillantott. - Úgy tűnt, nagyon akarod, hogy maradjak.
Elvörösödtem a gondolatba, hogy mennyire marasztaltam. Elmosolyodott, majd ismét
lekuporodott.
- Talán nem hallottad, de akkor éjjel bevallottam neked, hogy szeretlek. Nem mintha ettől
nem siklottál volna ki újra a kezemből...
- Kellan, én...
Most is közbevágott.
- Te csak Denny után sírtál, és én megint meg akartam halni. - Újabb könnyek tolultak föl
bennem a gondolatra, hogy ismét csak fájdalmat okoztam neki. Elmerengve nézte csillogó
szememet. - Az az éjszaka olyan... eleven volt a számomra. Mást se akartam, csak hogy
velem légy, de te zaklatottá váltál..., szinte belebetegedtél a helyzetbe. - Nagyot nyelt. -
Rosszul érezted magad, és megutáltál azért, amit tettünk, pedig a számomra oly sokat
jelentett. - A szeme sarkából vetett felém egy pillantást, mielőtt elfordította a fejét. - Azután
én is meggyűlöltelek - tette hozzá suttogva.
Könnyek újabb áradata pergett végig az arcomon, és szipogni kezdtem. Kellan
felsóhajtott.
- Akkor éjjel kis híján elmentem. Nagyon akartam... - Visszafordult felém, és gyöngéden
a kezébe fogta az arcomat. A tekintete ellágyult, és imádattal csüngött rajtam. Éreztem, ahogy
elapadnak a könnyeim, amint szembenézek tökéletes arcával. - Mégse tudtalak elengedni.
Emlékeztem, hogyan néztél, amikor azt mondtam, hogy elmegyek. Soha senki nem nézett
még így rám. Soha senki nem sírt utánam. Soha senki nem kért, hogy maradjak... soha senki.
Meggyőztem magam arról, hogy jelentek számodra valamit. - Megrázta a fejét, és
elmosolyodott. - Akkor megértettem, hogy veled kell maradnom..., még ha belehalok is.
Magához vont egy szenvedélyes csókra, amit mohón viszonoztam, hogy ha kicsit is, de
kárpótoljam a rengeteg szenvedésért. Csak akkor húzódtam el, amikor már alig kaptam
levegőt. Megfogta a kezem, és továbbindultunk.
 Felém fordult, ahogy sétáltunk a most oly békésnek látszó nagyváros fényei fölött.
- Sajnálom, hogy olyan... megszállottan viselkedtem. Soha nem akartalak bántani,
egyszerűen csak... kívántalak. - Szégyenlős mosolya láttán kis híján elvétettem a lépést. -
Amikor azt kérted, én mindent megpróbáltam..., de azért a szíved mélyén neked is tudnod
kellett, hogy sosem voltunk ártatlanok, igaz ? - Fölvont szemöldökkel nézett rám, míg
vonakodva rá nem bólintottam. Elmosolyodott. - Rendben, szóval mindent megpróbáltam,
hogy a kapcsolatunk ne legyen olyan... bűnös... - Vetett rám egy komoly pillantást. -
Iszonyúan megnehezítetted a dolgom.
- Én? - kérdeztem zavartan. Amikor ő nem hagyott nyugton a sugárzó érzékiségével?
Kellan eljátszott haraggal megcsóválta a fejét.
- Igen, te. Ha nem öltözöl olyan botrányosan, ha nem veted rám magad olyan
kíméletlenül... - Szemérmetlenül elvigyorodott. - És ha nem adsz ki olyan botrányos
hangokat... - Elnevette magát, ahogy fülig elvörösödtem. - Ha mindez nem lett volna... akkor
is túl elragadónak találtalak volna ahhoz, hogy ellenálljak neked. - Újra mélyen a szemembe
nézett. - Én is csak férfiból vagyok.
Megráztam a fejem. És nem csináltam semmi ilyesmit..., leszámítva talán a botrányos
hangokat.
- Olyan lehetetlen vagy, Kellan. - A szememet forgattam, ő pedig elbűvölően felnevetett.
- Persze még ekkor se tudtad, mennyire vonzó vagy a számomra. - Huncutul
elmosolyodott. - Ennyi idő után pedig azt gondoltam volna, hogy fájdalmasan nyilvánvaló. -
Játékosan oldalba böktem, mire elnevette magát, majd komolyan hozzátette: - Sajnálom, ha
túl messzire mentem. - Elkaptam hirtelen elszomorodó tekintetét, ahogy újra megálltunk. - El
kellett volna, hogy engedjelek..., hiszen joggal szakítottál velem. Minden, ami azután történt,
az én hibám. El kellett volna, hogy engedjelek, de nem voltam képes rá...
- Kellan, én nem...
Megint félbeszakított.
- A klub... az nagyon sűrű volt. Annyira kívántalak, és tudtam, hogy te is engem.
Komolyan megfordult bennem, hogy be- rángatlak a mosdóba, és ott helyben leteperlek.
Szerinted engedted volna? - Amikor lenézett rám, csak szótlanul bólintottam; azt tehetett
volna velem, amit akar. Úgy tűnt, mindjárt elmosolyodik, de mégis inkább a homlokát
ráncolta. - Megláttam Dennyt. Nem tehettem meg vele. Ellöktelek, miközben azért
imádkoztam, hogy mondd meg neki..., mondd meg neki, hogy engem akarsz. Hogy velem
fogsz hazamenni. Te... nem tetted, és ez totálisan kiborított.
Megint megtorpantunk, s ő tett még egy lépést, mielőtt lassan felém fordult. Újra
fölismertem tekintetében a gyötrődést. Odaléptem hozzá, és az arcára fektettem a kezem.
Miért bántottam újra és újra? Rettenetesen éreztem magam.
Üvegessé vált a tekintete, ahogy belemerült az emlékekbe.
- Még hazamenni sem tudtam. Elvittem a nővéredet Griffinhez. Szerintem halálra
untattam. Nem lehettem túl. szórakoztató, ahogy egész éjjel ott gubbasztottam a kanapén. Vé-
gül föladta, és tett egy próbát Griffinnel. - Megvonta a vállát. - A többit már tudod.
Nyeltem egyet. Olyan sok mindent feltételeztem arról az éjszakáról, ami mind hamisnak
bizonyult.
- Teljes kikészített..., még most is teljesen kiborít, ami akkor történt... ott az autóban -
folytatta halkan. - Amit mondtam. Amit tettem. Addig a percig nem tudtam, hogy azt hiszed,
lefeküdtem Annával, akkor pedig annyira be voltam dühödve Denny miatt, hogy hagytam,
hadd hidd ezt. Még... bátorítottalak is. - Zavartan sütötte le a szemét. - Ha lehet, csak még
jobban kívántalak attól, hogy ennyire haragudtam rád.
Háromszor is nyelnem kellett, mielőtt meg tudtam szólalni.
- Kellan... fogalmad sincs, milyen nehéz volt ez a számomra. Milyen nehéz volt azt
mondani, hogy hagyd abba, amikor az egész testem azért rimánkodott, hogy folytasd. -
Megcirógattam az arcát, és legszívesebben megcsókoltam volna. Nagyot nyelt.
- Neked meg sejtelmed sincs, milyen nehéz volt leállítani magam, de akkor sem hazudtam
abban, amit mondtam. Akkor tényleg ezt gondoltam. - Elszorult a torkom, ahogy visszaem-
lékeztem durva szavaira. Átható tekintettel nézett rám. - Ettől még mélyebbre süllyedtem a
szemedben?
Konokul megráztam a fejem, mire fölsóhajtott és elfordult.
- Annyira sajnálom, hogy kiabáltam veled, Kiera. - A tekintete meleg fénnyel izzott föl,
ahogy újra szembefordult velem, én pedig megsimogattam a haját.
Miután visszanyeltem a gombócot a torkomban, újra rátaláltam a hangomra.
- Tudom, hogy sajnálod..., emlékszem mindenre...
- Ja, amikor ott bőgtem, mint egy taknyos kölyök... nem épp a legjobb formámat hoztam.
- Próbálta félrekapni a tekintetét, de kezemet az arcára vontam, és újra magam felé
fordítottam.
- Nem értünk egyet. Ha nem teszed..., ha nem látom rajtad azt a megbánást, többé talán
egy szót sem szólok hozzád.
- Nemcsak a megbánás miatt történt. Igaz, hogy pocsékul éreztem magam, amiért így
beszéltem veled..., de elsősorban az fájt, hogy sikerült teljesen tönkretennem ezt a meghitt
kapcsolatot. Tudtam, hogy elveszítettelek. Megértettem, hogy egészen Dennyé vagy. Láttam
a tekintetedben, és tudtam, hogy nem lesz nálad esélyem... soha többé. - Amikor egy
könnycsepp kiszökött a szeméből, gyorsan letöröltem az ujjammal. - Sosem gondoltam volna,
hogy még te próbálsz majd megnyugtatni... engem. Ilyet még senki sem tett velem... soha az
életben. Nem is tudod, milyen sokat jelentett a számomra...
Megint nagyot nyelt. Kis híján újra megcsókoltam, de ekkor hátrébb lépett, és átható
tekintettel végigmért.
- Azután már attól is megrémültem, hogy a közeledben legyek. Utoljára még elbúcsúztam
tőled a konyhában, de többé hozzád sem akartam érni. - A tekintetemet fürkészte, mintha
még most is a bocsánatomra várna. - Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam, de ki kellett verjelek
a fejemből, hogy soha többé ne durvulhassanak el a dolgok. - Lefejtette ujjaimat az arcáról, és
elfordította fejét, hogy végignézzen a városon. A fények tükröződtek ködös tekintetében. - Ne
haragudj azokért a lányokért, Kiera. Nem szabadott volna így megbántanom téged. Nem
akartam..., legalábbis nem minden részem akarta, de...
Félbeszakítottam.
- Ne... már bocsánatot kértél emiatt, Kellan.
- Tudom. - Ahogy visszafordult felém, a könnyei kicsordulással fenyegettek. - Tényleg
úgy éreztem, mindent tönkretettem, de neked így sem kellettem, legalábbis nem úgy, ahogyan
te énnekem..., és arra se tudtam rászánni magam, hogy végleg összepakoljak. Maradt az
egyetlen, amivel mindig is oldani próbáltam a magányomat és a keserűségemet. - Bűnbánóan
megrázta a fejét, mire egy könnycsepp legördült az arcán. - Amitől úgy éreztem, hogy...
akarnak.
- A nők. - Láttam, ahogy a szenvedés egy pillanatra eltorzítja a vonásait.
- Igen. - Komorrá és vigasztalanná vált, mintha legalábbis sorozatgyilkos lenne, nem
pedig egy átlagos fickó, aki élt a kínálkozó alkalommal, és lefeküdt minden lánnyal, aki a
karjába vetette magát.
- Az a bitang sok nő - tettem hozzá némi gúnnyal, hogy oldjam a feszültséget.
- Igen.... sajnálom. - Ajka apró kis mosolyra húzódott.
- Megértem. Persze ettől még nem helyes kihasználni az embereket, de azt hiszem,
megértelek.
Rám sandított, miközben a tekintete reménykedve csillogott. Nem tudtam tovább
ellenállni: odahajoltam, és megcsókoltam.
- Szóval...? - kérdezte, miközben sietve elhúzódott.
 - Szóval mi? - kérdeztem vissza zavartan és kissé bosszúsan. Még nem végeztünk a
csókolózással. Igaz, az sem lett volna elég, ha soha nem hagyjuk abba...
Kellan fölvillantotta megnyerő mosolyát.
- Igazam volt? Kihasználtál?
- Kellan... - Ahogy belém mart a bűntudat, félrefordítottam a fejem.
A mosolya semmivé foszlott, és a legnagyobb komolysággal hozzátette:
- Az se baj, ha úgy volt, Kiera. Csak tudni akarom.
Felsóhajtottam.
- Mindig is éreztem irántad... valamit, de... igen, az első alkalommal kihasználtalak, és
rettenetesen sajnálom, mert nagyon rosszul tettem. Ha tudtam volna, hogy szeretsz, soha az
életben...
- Semmi baj, Kiera.
- De, ez igenis baj. - Megráztam a fejem, majd halkan hozzátettem: - Másodszor azonban
minden másképp volt. Az már nem Dennyről szólt, csakis kettőnkről. Az valóságos volt.
Ahogyan minden utána következő érintés...
- Ezt döbbenetesen jó hallani. - Elmosolyodott, de nem fordult felém, majd hirtelen
összeráncolta a homlokát. - Dennyvel kellene lenned... nem velem. Ő jó ember.
- Te is jó ember vagy. - Tökéletes, de még mindig feszült arcvonásait fürkésztem. Amikor
megrázta a fejét, megsimogattam a haját, és felsóhajtottam. - Nem szeretném, ha a
kapcsolatunk miatt rossz embernek tartanád magad. Te és én... bonyolultak vagyunk.
- Bonyolultak... - ismételte, ahogy kezébe fogta arcomat, és végigsimított a
hüvelykujjával az arccsontomon. - Ebben igazad van. — Leengedte a kezét. - Az én hibám...
- Ne, Kellan. Legalább olyan bűnös vagyok, mint te. Sok hibát követtem el...
- De.... - próbált félbeszakítani.
- Nem, ezt ketten kavartuk meg ennyire. Tudod, mit mondanak: kettőn áll a vásár.
Ugyanúgy akartalak, ahogyan te engem. Ugyanolyan szükségem volt rád. Ugyanúgy a
közeledben akartam lenni. Ugyanúgy vágytam az érintésedre. Vágytam rá, hogy... - A
befejezetlenül hagyott mondat ott lebegett közöttünk.
A könnyek újra kibuggyantak a szeméből.
- Sosem beszéltem veled világosan. Talán ha már a legelején megmondom, hogy
mennyire szeretlek, akkor másképp alakul? Annyira sajnálom, Kiera. Oly sokszor
megbántottalak. Oly sok minden van, amit kitörölnék a múltunkból. Én...
Egy heves csókkal beléfojtottam a szót. Most már jobban értettem. Még sajogtak a
sebeim, de már tudtam, milyen szörnyű kínokat okoztam én is őneki. Nem tett mást, csak
próbálta csillapítani a fájdalmát. Helyes vagy sem, de csak ezt a megoldást ismerte. Tenyere
újra rátalált az arcomra, s ahogy szenvedély esen viszonozta a csókom, egy pillanatra
mindketten elfeledkeztünk az elhangzottakról.
Egy örökkévalóság után, ami még mindig túl rövid időnek tűnt, elhúzódott, és csöndesen
csak annyit mondott:
- Ideje mennünk.
- Várj.... tényleg azt akarod mondani, hogy kizárólag azért hoztál fel erre a tökéletesen...
romantikus helyre, hogy beszélgess velem? - Igézően fölhúztam a szemöldököm.
Grimaszolt, és megrázta a fejét.
- Nocsak, nocsak... ennyire megrontottalak?
Elvigyorodtam, és fölkacagtam.
- Gyere, menjünk. - Húzni kezdett a felvonó felé, míg én tovább duzzogtam. Észrevette az
arckifejezésemet.
- Késő van, Kiera... vagy inkább korán... és te nem akarsz elkésni a bálból. - Összeráncolt
szemöldökkel nézett rám. - Ne a te kocsid változzon vissza sütőtökké...
Csak a szememet forgattam, de igaza volt, haza kellett mennünk. Félretettem a
hiányérzetemet, majd meglepetten állapítottam meg, hogy tényleg csalódott vagyok. Arra
számítottam, hogy... Elpirultam. Inkább nem fejeztem be a kimondatlan gondolatot.
Teljes kört leírva visszajutottunk a lifthez, ahol vetettem még egy utolsó pillantást a
káprázatos látképre, mielőtt odafordultam a mellettem álló még káprázatosabb pasihoz.
Elmosolyodott, ahogy megnyomta a gombot, és kivártuk, amíg kinyílt a ajtó.
- Oké. Azért bánhatod... - A pólójánál fogva rántottam be a kinyíló fülkébe. - Úgy
hallottam, nagyon összepasszolunk - incselkedtem vele. Elvigyorodott és magához vont egy
csókra, miközben az ajtó bezárult mögöttünk, és ereszkedni kezdtünk.
Miután elhagytuk a Tűt, komor arccal fordult felém. Zavart pillantást vetettem rá,
miközben a gyomrom máris görcsbe rándult. Megállt, ahogy elértünk az autóhoz, és oldalt
fordított arccal méregetett.
- Van még valami, amiről beszélni akarok veled...
A gyomrom egyszeriben tótágast állt.
- Mi az ? - sikerült kipréselnem magamból.
A zord arckifejezés hirtelen átadta a helyét a kisfiús mosolynak és a felvont
szemöldöknek.
- Még most sem tudom elhinni, hogy lenyúltad a kocsimat...
Felkacagtam, ahogyan visszaemlékeztem a hirtelen jött ötletre, majd eszembe jutott a
többi részlet is. Fanyar pillantást vetettem rá.
- Nagyon is megérdemelted. - Megböktem a mellkasát. - Örülj neki, hogy egy darabban
kaptad vissza.
Rosszalló tekintettel nyitotta ki az ajtót.
- Hmm... a jövőben inkább csak képelj fel, de hagyd békén a kicsikémet, oké ?
Megragadtam az állát, ahogy félig beültem a kocsiba.
- A jövőben lehetőleg ne „randizgass”, oké?
Egy pillanatra megint mintha elkomorodott volna, de utána elvigyorodott, és lágyan
megcsókolt.
- Ahogy óhajtja, kisasszony. - Megrázta a fejét, amikor végre beültem. Magamban
somolyogva néztem, ahogyan megkerülte az autót, és beült a másik oldalon.
Odasimultam a vállához, amíg néma csöndben hazahajtottunk. A megnyugtató csöndet
éppúgy kézzelfoghatónak éreztem, mint bőrének forróságát, miközben az ujjaimat szoron-
gatta. Csak most, hogy végre szabadon érinthettem, szabadon átadhattam magam neki... csak
most éreztem át teljesen, menynyire hiányzott. Mennyire vágyakoztam utána. Elmosolyod-
tam, ahogy fölidéztem, milyen rögeszmésen sóvárgott utánam, és mérhetetlenül boldoggá
tett, hogy mindketten ugyanannyira vonzódunk egymáshoz. Még ha én nem láttam is
magamban azt, amit ő lát bennem.
Azután is együtt maradtunk a kocsiban, hogy rákanyarodott a felhajtóra, és leállította a
motort. Fejem a vállán nyugodott, karja a derekamon, ahogy szorosan magához ölelt.
Egyikünk sem akart még szembenézni a világ rideg valóságával, ami a meghitt bőrüléseken
túl várt ránk.
Miközben megpuszilta a fejem búbját, Kellan megtörte a csöndet.
- Néha rólad álmodom... arról, hogy milyen lett volna, ha Denny nem jött volna vissza, ha
teljesen az enyém lehetnél. Fognám a kezed, veled együtt lépnék be a bárba..., nem kellene
többet rejtőzködnünk. Az egész világnak szétkürtölhetném, hogy szeretlek.
Elmosolyodtam, és felnéztem rá.
- Egyszer említetted, hogy rólam álmodtál..., de azt nem mondtad, hogy miről szólt az az
álom. - Arcon csókoltam. - Néha én is álmodom ám rólad. - Azonnal elpirultam, ahogy
eszembe jutott néhány fülledt részlet ezekből a látomásokból.
- Tényleg szánalmasak vagyunk, igaz? - Fölnevetett, majd ahogy látta a pironkodásom,
elbűvölően elmosolyodott. - És te miről szoktál álmodni ?
 Úgy vihogtam, mint egy idióta.
- Ha már kérded..., arról álmodom, hogy lefekszem veled.
Egy teljes percen át ezen kacagott, míg én nyakig vörösen vele nevettem.
- Istenem... hát tényleg csak ennyit jelentek neked? - Megragadta a kezem, hogy
összefűzzük az ujjainkat.
Hirtelen elkomorodtam, ahogy felnéztem rá.
- Nem... nem, ennél sokkal többet. - A hangom komolyan csengett.
Bólintott. Már ő sem nevetett.
- Az jó, mert te mindent jelentesz nekem.
Az érzések túlcsordultak bennem, ahogy hozzásimultam, és megszorongattam a kezét.
Soha nem akartam kiszállni innét. Nem akartam, hogy Kellan kiszálljon. Közben tudtam,
hogy nem maradhatunk itt örökké.
Félbeszakította a mélázásomat egy kérdéssel, amit nem gondoltam, hogy föl fog tenni.
- Mit mondtál Dennynek?
Összerezzentem, abban a tudatban, hogy a hazugságom közel sem sikerült olyan jól, mint
Kellannak sikerült volna. Habár a gondolat, hogy sokkal jobb színész énnálam, csöppet sem
lelkesített.
- Hogy lefeküdtél a nővéremmel, és összetörted a szívét. Hihető, hiszen mindenki látott
titeket a bárban. Szerintem Denny is bevette.
Kellan összeráncolt homlokkal nézett le rám.
- Ez így nem fog működni, Kiera.
A szívverésem kezdett felgyorsulni.
- De fog. Majd felhívom Annát, és ő is megerősíti. Én is hazudtam eleget a kedvéért.
Persze azt nem mondom meg neki, miért kell..., s különben sem valószínű, hogy Denny
megkérdezné...
Még mindig összeráncolt homlokkal rázta a fejét.
- Nem a nővéredre gondolok..., nem miatta nem fog működni.
Zavartan néztem rá, amíg belém nem villant a felismerés.
- Ó ne... Griffin.
Gondterheltnek tűnt, miközben lassan bólintott.
- Igen... Griffin. Máris mindenkinek eldicsekedett vele. - Ellazult, és szórakozott
pillantást vetett rám. - Nem tudom, neked hogy sikerült elkerülnöd, hogy tudomást szerezz
róla. Tényleg nagyon rühellheted. - A pillanatnyi derűje nem tartott soká. - Ha Denny
megtudja, mi történt...
- Szerinted mit kellene mondanom neki, Kellan? Mert valamivel elő kell rukkolnom. -
Lenéztem a kezünkre. - Tudod, talán az is lehetséges, hogy mind a ketten...
- Nem. - Fölnéztem rá, arcán halvány mosoly játszott. - Nem lehetséges. - Ismét visszatért
a komolysága. - Griffin nagyon... aprólékosan elmesélt mindent. Nemcsak azt, hogy lefeküdt
vele. Hanem azt is, hogy lefeküdt vele, miközben nekem nem jött össze, mintha elorozta
volna tőlem, vagy mi. Mindig ott volt köztünk ez a versengés...
- Észrevettem - szakítottam félbe. Felsóhajtottam, és hátradőltem az ülésen. - Istenem,
erre nem gondoltam...
Kellan felsóhajtott.
- Nem garantálhatok semmit, de megpróbálok beszélni Griffinnel. Talán rá tudom venni,
hogy változtassa meg a sztoriját. Esetleg, ha megfenyegetem azzal, hogy kirúgom a bandából.
Lehet, hogy máskülönben is azt kéne...
- Ne! -kiáltottam, egy kicsit túlságosan is hangosan. A szám elé kaptam a kezem, és
vetettem egy rémült pillantást a kocsiajtóra.
Kellan csodálkozva fordult felém.
- Azt szeretnéd, hogy bent maradjon a bandában?
 Kényszeredett tekintettel néztem rá, halvány mosoly játszott
az arcomon, amíg meg nem fogalmazódott bennem tiltakozásom valódi oka.
- Nem, nem akarom, hogy valaha is megtudja. Ő aztán nem tudná tartani a száját.
Mindenkinek elmesélné, minden apró részletét. Elmondaná Dennynek. Kérlek, soha ne
mondd el neki...
- Oké. - A vállamra tette a kezét, mielőtt eluralkodott volna rajtam a pánik. - Rendben.
Nem mondok neki semmit. - Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, míg ő újra felsóhajtott.
- Különben se számít. Máris túl sokan tudják. - Szomorúan nézett rám, ahogy a fülem mögé
simított egy rakoncátlan tincset. - Sajnálom, de Denny meg fogja tudni, hogy hazudtál neki...,
akkor pedig tudni akarja majd, hogy miért tetted.
Fölnéztem rá, és nagyot nyeltem.
- Azután mi lesz? Miután megtudja, hogy hazudtam neki..., szerinted mennyi időnk
marad?
- Mielőtt Denny rájön,hogy lefeküdtünk egymással? - Megfogta a kezem, és összefűztük
az ujjainkat. - Hát, ha idekint maradunk egész éjjel, akkor reggelre biztosan tudni fogja. - A
fejemre fektette az arcát. - Nem tudom, Kiera - sóhajtott fel.
- Mennyi kellhet neki, néhány óra? Legfeljebb néhány nap.
Elhúzódtam, és riadtan néztem föl rá.
- Néhány óra? De hát... nincs semmilyen bizonyítéka. Az nem lehet, hogy azt
feltételezze...
- Kiera... - Elengedte a kezem, és megcirógatta az arcomat.
- Ennél több bizonyíték nem is kell neki. - Újra a fülem mögé simította az a tincset.
- Mit művelünk, Kellan? - suttogtam. Hirtelen rettegni kezdtem, hogy Denny valamilyen
módon még itt, a kocsiban is meghallhat minket.
Elgondolkodott egy pillanatra.
- Ha beletaposok a gázba, napkeltére Oregonban lehetünk.
Elmenekülni ? El akar szöktetni ? Megfeszültem. Elképzeltem... beleszáguldani vele az
éjszakába, vissza se nézni, itt hagyni iskolát, melót, barátokat, mindent - mindent, de Dennyt
ne! Újra belém mart az éles kín, amitől azt hittem, menten elájulok. A gondolat, hogy soha
többé nem láthatom azt a meleg, csillogó tekintetet...
- Hé. - Kellan végigsimított a hajamon. - Lélegezz mélyeket, Kiera. Minden oké... csak
vegyél néhány nagy levegőt. - Kezébe fogta az arcomat, míg én tovább vergődtem a karjában.
- Nézz rám..., és lélegezz.
Elmerültem kék szemében, és minden figyelmemmel a légzésre összpontosítottam. Észre
sem vettem, hogy előtte elfelejtettem levegőt venni. Megráztam a fejem, ahogy potyogni
kezdtek a könnyeim.
- Képtelen vagyok csak így... túlságosan is szorosan hozzám tartozik. Időre van szükségem.
Most nem tudok erről beszélni.
- Bólintott, miközben a tekintete csillogott. - Annyira sajnálom, Kellan.
- Ne tedd... - suttogta. - Sose sajnáld, ha szeretsz valakit.
- Odahúzott a vállára, és megpuszilta a fejemet. - Ne aggódj, Kiera. Kitalálok valamit.
Elintézem, megígérem.
 21.FEJEZET
Szeretlek

A karjában tartott az egyre nagyobb hidegben. Lélegzetünk kis párafelhőkben egyesült,

mégsem akarta egyikünk sem elhagyni az autó biztonságát és elszigeteltségét. Végül az égen
megjelentek az első hajnali napsugarak. A levegőt megülő köd az aszfalt fölött kavargott,
ettől az egész világ éterien békésnek és álomszerűnek tűnt. Abban a pillanatban azt kívántam,
bár tényleg álom lenne mindez, olyan álom, amiből sosem kell felébrednem, de az aranyló
fénynyalábok nemcsak a várost világították meg, hanem a megkerülhetetlen valóságot is.
- Menned kell - suttogta, ahogy szorosan magához ölelt.
Visszahúzódtam, és a szemébe néztem.
- És te ? Te nem jössz ? - Próbáltam leküzdeni a torkomon felkúszó pánikot.
Nyugodt pillantást vetett rám.
- Még van valami, amit el kell intéznem.
- Mi az ?
Elmosolyodott, de nem válaszolt a kérdésemre.
- Menj csak..., nem lesz semmi baj. - Puha csókot lehelt az ajkamra, azután áthajolt, hogy
kinyissa az ajtót. - Szeretlek - suttogta, amikor kiszálltam, majd átcsusszant az én oldalamra,
és odatartotta arcát egy utolsó csókra.
Bólintottam, és előrehajoltam, hogy az ajkára préseljem a szám - a torkom úgy elszorult,
hogy amúgy se tudtam volna szavakkal elbúcsúzni tőle -, azután visszaült a helyére,
beindította a motort, és elhajtott. Letörölgettem a könnyeket az arcomról.
Denny békésen aludt, amikor a szobába léptem. A bűntudat belém mart, miközben
fölkaptam egy váltás ruhát, és kivonultam a fürdőszobába, hogy fölfrissítsem magam.
Visszafelé vetettem egy pillantást Kellan ajtajára, és bizarr késztetést éreztem, hogy az ő
ágyába feküdjek. Nem tettem. Nehéz lett volna kimagyarázni, ha Denny felkel, és ott talál.
Lementem a földszintre, hogy készítsek egy kávét, és leültem az asztalhoz, hogy
végiggondoljam, ami az elmúlt órákban történt velem. Mennyi minden változhat egyetlen nap
alatt... A kávét kortyolgattam, és az üres székre meredtem, ahol Kellan szokott ülni. Hol lehet
? Miért nem akarja velem tölteni az egész napot ?
Denny gyöngéden megcsókolt, amikor valamivel később lejött, készen az újabb
munkanapra. A lelkiismeret-furdalás újra végigsöpört rajtam, ahogy ajka az enyémet
érintette. Furcsamód megcsalásnak éreztem a csókot, csak éppen ezúttal nem Dennyt árultam
el, hanem Kellant. Azelőtt is gyötört a bűntudat, de még sosem éreztem magam ennyire
alávalónak. Az érzés meglepetésként ért, mégis uralkodni próbáltam magamon. Gondolni
sem akartam erre. Egyelőre még Denny volt a pasim, de azt hiszem... Kellan is az lett.
Mit tegyek? E mellett a döntési kényszer mellett hirtelen eltörpült korábbi nagy
dilemmám, hogy hol töltsem a téli szünetet. Nem lehetne, hogy mégis inkább amiatt
aggódjak?
Lefeküdtem a kanapéra, hogy végiggondoljam a dolgot... azután már csak arra ébredtem
föl, hogy ideje dolgozni mennem. Hát, mára ennyit a suliról. Jobban kell vigyáznom,
máskülönben elvesztem az értékes ösztöndíjam. Szerencsére a házi feladatokban még mindig
jó vagyok, ha az órai jelenlétem nem is a régi.
Jenny félrevont, amikor valamivel később megjelentem Petenél.
- Szóval akkor te és Kellan...?
Elmosolyodtam, és letöröltem egy hirtelen jött könnycseppet. Kellan nem jött haza, hogy
elhozzon a munkába, és máris rettenetesen hiányzott.
- Szeret engem, Jenny... igazán és szívből szeret. - A lelke legmélyéről. Ahogyan még
sosem. Szédítő belegondolni is.
Megölelt.
 - Örülök, hogy elmondta... Tudnod kell az igazat. Helyes döntést kell hoznod.
Hátrébb léptem, és rémült pillantást vetettem rá.
- De mit csináljak? Szeretem Dennyt. Nem tudnám elviselni, hogy fájdalmat okozzak
neki. Ahogy azt se tudnám elviselni, hogy fájdalmat okozzak Kellannek. Egyszerűen nem
tudom, mit tegyek...
Felsóhajtott, és megpaskolta a karomat.
- Ezt én nem mondhatom meg neked, Kiera. Magadtól kell rátalálnod a megoldásra. -
Elfordult, ahogy néhány vendég helyet foglalt az ő asztalainál, de mielőtt feléjük indult, még
megtorpant, és visszanézett. - Akárhogy is, választanod kell. - Biztatóan elmosolyodott, és
megpaskolta a hátam.
Kellan aznap este nem mutatkozott. Éjjel sem jött haza. Akkor kezdtem el igazán
aggódni, amikor másnap este ugyanez megismétlődött. Akkor már eluralkodott rajtam a
pánik. Majd a rákövetkező éjszakán: a totális kétségbeesés.
Négy gyötrelmesen hosszú napon át a színét se láttam...
Minden reggel abban a reményben mentem le a földszintre, hogy ott találom az asztalnál,
tökéletesen, a kávéja társaságában, ahogy fölnéz, és egy szexi kis mosollyal jó reggelt kíván,
de egyik reggel sem láttam, és könnyes szemmel fogadtam a hiányát. Iskola előtt
megkerestem a banda pólóját (amit azóta sem vettem fel), és szorosan magamhoz öleltem,
belélegeztem az illatát, miközben azon töprengtem, hol lehet, és mit csinálhat Kellan. Minden
este türelmetlenül vártam, hogy végre megérkezzen az együttes, és Matt minden este el is jött
Griffinnel, folyton civakodtak valamin, de Kellan egyszer sem tartott velük. Egyik éjjel,
miután Denny elaludt, befeküdtem Kellan üres ágyába, és a párnáját szorongattam.
Páni rémület fogott el. Elhagyott ? Ezt a megoldást választotta? Lelépett nélkülem? A
bandát mégsem kérdezhettem meg, hogy hol van. Sehogy sem találtam az alkalmas szavakat,
a fiúk pedig nem beszéltek róla... egy árva szót sem. Üresnek éreztem magam nélküle.
Minden nappal egyre mélyebbre süllyedtem a depresszióba, és egyre ridegebb lettem
Dennyvel. Próbált felvidítani, de nem működött. Beszélgetett velem, ám az sem segített. Pró-
bált megcsókolni, de néhány kelletlen pillanat után elfordultam. A hangulatom végül átragadt
rá, míg már meg sem kísérelt a kedvemben járni. Amúgy sem lett volna értelme, hiszen sem-
mivel sem deríthetett volna föl. Soha, egyetlenegyszer sem kérdezett rá rosszkedvem okára -
szinte mintha félt volna az igazságtól. Amit nem bántam, mert én is rettegtem attól, hogy mit
felelnék, ha föltenné a kérdést.
Azon a szürke péntek reggelen is csak mogorván megpusziltam, mielőtt munkába indult.
Gépiesen, minden érzés nélkül viselkedtem. Szomorú pillantást vetett rám, és nagyot nyelt.
Megfeszültem, ahogy az elkerülhetetlen kérdést vártam.
- Kiera... én... szeretlek. - Gyöngéden megsimogatta az arcomat, és láttam, hogy a szeme
elhomályosul. Tudtam, hogy ő is érzi, milyen távol kerültünk egymástól. Ugyanúgy, ahogy
én.
- Én is szeretlek, Denny - suttogtam, míg azért imádkoztam, hogy a könnyeim ne
buggyanjanak ki. Ahogy lehajolt, és lágyan megcsókolt, ujjai végigsiklottak a hajamon.
Megsimogattam az állát, és próbáltam félretenni csalódottságomat, hogy az övét puha
szőrszálak borítják, és nem olyan sima, mint Kellané. Hátrasimítottam a haját, és igyekeztem
nem törődni vele, hogy rövidebb, és nem csavarhatom az ujjam köré, mint Kellanét.
Hevesebben csókoltam, miközben azt kívántam, bár venném szaporábban a levegőt, bár
vágynék az ajkára, amely annyira más, mint Kellané, bárcsak felszítaná bennem a régi
szenvedélyt - de semmi sem történt.
Egy idő után elhúzódott - és éppoly lassan, szabályosan vette a levegőt, mint én.
- Indulnom kell... sajnálom. - Szomorú szeme egy pillanatig még az arcomat fürkészte,
azután elfordult, és elment. Néhány makacs könnycsepp csak kiszaladt a szememből. Lehet,
hogy számunkra már túl késő ?
 Kellan annyira rég távol volt, és annyira hiányzott, rajtam pedig annyira eluralkodott a
levertség, hogy úgy éreztem, mintha egy ólomnehéz kő lenne a gyomrom helyén. Tudtam,
hogy nem jól van így. Tudtam, hogy mindent kiszipolyozok Dennyből és a kapcsolatunkból -
csak azt nem tudtam, hogyan vessek véget ennek. Kellan pedig egyszerűen elment...
felszívódott. Még arra sem hagyott időt, hogy fölkészüljek, hogy elbúcsúzzak..., lezárjam a
dolgot. Felőrölt ez a tudat.
Rosszkedvűen mentem föl az emeletre, hogy készülődni kezdjek a suliba. A világ talán
véget ért, de az élet ment tovább. Felöltöztem. Kifésültem a hajam. Föltettem egy kis
sminket. Mindent megtettem, hogy szokványosnak tűnjek egy újabb átlagos napon...,
miközben gyűlöltem minden pillanatot. Mást se akartam, csak összekucorogni az ágyon, és
zokogni órákon át. Megsiratni Kellant. Megsiratni Dennyt, és azt, akivé váltam. Hangosan
kifújtam a levegőt, és visszanyeltem kitöréssel fenyegető könnyeimet.
Igen, elment..., törődj bele, győzködtem magam. Minden joga megvolt rá. Idővel majd
minden könnyebb lesz. Denny talán soha nem fogja megkérdezni..., ha Kellan soha nem jön
vissza....
Ezzel a fájdalmas gondolattal nyitottam ki az ajtót, s a lélegzetem is elállt. Kellan épp
ekkor lépett a legfelső lépcsőfokra. Lehajtott fejjel közeledett, majd amikor meghallotta az
ajtó nyikordulását, lassan, lélegzetelállító mosollyal felnézett. Csodálatosan nézett ki. Miután
közel egy hete nem láttam, már kezdtem elfelejteni, milyen vonzó is tud lenni. Vadul
hullámzó haja szinte könyörgött azért, hogy beletúrjak az ujjaimmal; feszes, hosszú ujjú
pólója szinte esdekelt érte, hogy ujjaimmal fölfedezzem minden apró vonulatát. Sima, erős
álla ajkamat hívogatta; fölfelé ívelő szájától a levegő a torkomon akadt. A leghihetetle-
nebbnek mégis kéklő szemét láttam, amelyből sugárzott a szeretet és az imádat... irántam.
- Jó reggelt - köszöntött ugyanúgy, ahogy mindig.
Odarohantam hozzá, mikor felém indult, és szorosan magamhoz öleltem. A nyakába
fúrtam arcomat, és szabadjára engedtem minden elfojtott könnyemet.
- Azt hittem, elhagytál - sikerült kinyögnöm két zokogásroham között, miközben egy
pillanatra sem eresztettem el. - Azt hittem, soha többé nem látlak...
Megsimogatta a hátam, miközben tovább rázott a sírás.
- Sajnálom, Kiera. Nem akartam fájdalmat okozni. Csak el kellett intéznem valamit.
Elhúzódtam, és belebokszoltam a mellkasába.
- Ilyet soha többé ne csinálj! - Könnyes szemmel elmosolyodtam, és az arcához emeltem
a kezem. - Ne hagyj így itt... - Hagytam visszhangozni a mondatot, mikor szembesültem
Kellan fájdalmas tekintetével.
- Nem, Kiera. Nem fogok csak úgy... eltűnni. - Megcirógatta az arcomat.
Anélkül, hogy belegondoltam volna a következményekbe, kiböktem, amit oly régóta
magamba fojtottam.
- Szeretlek. - A tekintete azonnal bepárásodott. Lehunyta a szemét, és az arcán
végiggördült két egyforma könnycsepp. Az ujjam hegyével elmorzsoltam őket. Talán még
sosem hallotta, hogy bárki ilyet mond neki..., és komolyan is gondolja. Mert én komolyan
gondoltam. Minden porcikámmal. - Szeretlek..., annyira szeretlek...
Ahogy kinyitotta a szemét, tovább peregtek a könnyei.
- Köszönöm. Nem is tudod, mennyire vágytam erre... Milyen sokáig vártam...
Nem fejezhette be a gondolatot, mivel odahajoltam hozzá, és forrón, gyöngéden
megcsókoltam. Azonnal viszonozta, a tenyerébe fogva az arcomat. Még mindig csókolózva,
finoman húztam magammal a hálószoba felé. Ajkunk egy pillanatra is alig vált külön, míg
néma csöndben levetkőztettük egymást. Amint meztelenül álltam előtte, elhúzódott, hogy
melegségtől és szeretettől túlcsorduló tekintettel végignézzen rajtam.
- Olyan gyönyörű vagy - suttogta, miközben ujjai lágyan végigfutottak a hajamon.
Újra mosolygó ajkamra tapasztotta a száját, és gyöngéden az ágyra fektetett. Minden
sietség és sürgetés nélkül fedeztük föl egymás testét, olyan kíváncsisággal, mintha még
sosem lettünk volna együtt. Nem álltak közénk falak, nem korlátoztak gátlások. Végre
mindketten tisztában voltunk az érzéseinkkel. Végre mindketten tudtuk, hogy az egész
történet a szerelmünkről szól.
Nem siettünk, ujjaink és ajkunk játékosan talált egyre újabb módokat egymás
kényeztetésére. Hallgattam, milyen hangok törnek fel belőle, amikor megcsókolok egy
érzékeny pontot a füle alatt, míg ujjaimmal kitapintom a sebhelyet az oldalán, és hogyan
nyög föl, amint nyelvem végigsiklik élesen kirajzolódó bordáin. Ő meg hallgatta
nyögdécselésem, ahogyan megcsókolta a kulcscsontomat, gyöngéden harapdálta a
mellbimbómat, azután nyelve még érzékenyebb területekre kalandozott, hogy belekóstoljon
az előtte álló gyönyörök forrásába.
Amikor már nem bírtuk tovább, fölém kerekedett, és óvatosan eligazította a combomat a
csípője két oldalán. Tekintetével elidőzött a bőrömön, s pillantása nyomában leheletfinom
érintéssel követte a vonalakat és íveket. Amikor újra találkozott a tekintetünk, oly hatalmas
szeretetet és szenvedélyt láttam a szemében, amitől olyan erővel haraptam be az ajkam, hogy
már fájt. Ezúttal nemcsak a vágy miatt - noha az betöltötte minden porcikámat -, sokkal
inkább azért, mert meg akartam győződni róla, hogy nem csak álmodom. Igen, ez a
tökéletesség valóságos..., és csak az enyém.
Egy pillanatra sem vette le rólam gyöngéd tekintetét, ahogyan lassan, szinte gyötrelmesen
lassan belém hatolt. Mindketten lehunytuk a szemünket. Magával ragadott a heves vágy és a
még fenségesebb érzés, hogy végre egyesülhetünk. Akkor újra kinyitottam a szemem, és
finom mozdulattal megfogtam arcát.
- Szeretlek... - suttogtam.
Újra találkozott a tekintetünk.
- Szeretlek... - súgta vissza.
Azután megtettük, amit addig még nem, s amit Kellan talán még soha életében -
szeretkeztünk. Mennyivel több volt ez, mint a részeg hév, az égető szükség vagy a vad
szenvedély! Mennyire sokkal-sokkal több! Végig a kezemet szorongatta, miközben átéltük
ezeket a csodálatosan meghitt pillanatokat. Amikor a túlfűtött érzelmek épp nem szorították
el a torkát, újra és újra elsuttogta, mennyire szeret, s én ugyanazt ismételgettem, ahányszor
csak tudtam. Nem maradt helye kétkedésnek, félelemnek, bűntudatnak. A csípőnk együtt,
tökéletes egységben mozgott, ugyanabban a pillanatban lassítottunk és gyorsítottunk, mintha
egyetlen testté váltunk volna. S bár láttam, hogy még előttem készen áll rá, visszafogta
magát, hogy együtt érkezzünk fel a csúcsra. Amikor ez megtörtént, egy áthatóan és szívbe
markolóan tökéletes pillanat részesei lettünk. A nevemet kiáltotta, és azon kaptam magam,
hogy az övével válaszolok.
Utána a mellkasához, reszkető testéhez vont. Hallgattam, ahogy a szívverése lassan egy
ütembe kerül az enyémmel, miközben néhány könnycsepp gördült le az arcomon - ezúttal
nem a bűntudat, hanem az igaz szerelem örömkönnyei, amelyek közé a bánat könnye vegyült,
amiért együtt töltött időnk nem tarthat örökké, s csak néhány drága pillanat adatik nekünk. Ő
is ezt érezte. Ahogyan fölnéztem rá, arcán, csillogó szemében ugyanezt a szomorúsággal
vegyes boldogságot láttam.
- Szeretlek - suttogta csöndesen.
- Én is szeretlek - lágyan megcsókoltam.
Lehunyta a szemét, és szabadon engedett egy könnycseppet, amely végigcsordult az.
arcán. Letöröltem az ujjam hegyével.
- Mire gondolsz? - kérdeztem halkan.
- Semmire - felelte behunyt szemmel.
Fölemeltem a fejem, hogy közelebbről láthassam. Kinyitotta a szemét, és lenézett rám.
- Próbálok nem gondolni semmire. Túlságosan fáj belegondolni...
 Beharaptam az ajkam, és bólintottam. Már bántam, hogy megkérdeztem.
- Szeretlek - mondtam jobb híján.
Szomorúan bólintott.
- Csak nem eléggé... eléggé ahhoz, hogy elhagyd?
Lehunytam a szemem, és visszanyeltem a feltörő zokogást.
Mennyire reméltem, hogy nem fogja megkérdezni..., hogy soha nem fog erre kérni.
Végigsimított a hajamon.
- Semmi gond, Kiera. Nem kellett volna felhoznom.
- Annyira sajnálom, Kellan... - kezdtem, de ő az ajkamra helyezte a mutatóujját.
- Ne most. - Melegen elmosolyodott, és magához vont egy csókra. - Ne most... oké?
Bólintottam, ahogy viszonoztam a csókot. Egy pillanat múltán újra elhúzódtam.
- Gondolod, hogy...? Ha nincs az az első alkalom... szerinted még mindig csak barátok
lennénk?
Elmosolyodott, miközben magában lefordította, amit mondani próbáltam.
- Ha nem rúgunk be, és fekszünk le egymással..., akkor mindnyájan boldogan élünk, amíg
meg nem halunk? - Bólintottam, ő pedig elgondolkodott egy pillanatra, míg a fülem mögé
simított egy hajtincset. - Nem..., mi ketten sosem voltunk csak barátok. - Szeretetteljes
mozdulattal megcirógatta az arcom. - így vagy úgy, de mindenképp itt kötöttünk volna ki.
Bólintottam, és lenéztem mellkasára. Egy ideig a karomat simogatta, némán figyelt,
azután megtörte a csöndet.
- Bánod ezt az egészet?
Fölnéztem, és elkaptam fájdalmas tekintetét.
- Azt bánom, hogy olyan rettenetesen viselkedtem Dennyvel. - Bólintott, és elfordította a
fejét. Gyöngéden megfogtam az arcát, és kényszerítettem, hogy újra nézzen rám. - Egyetlen
pillanatot sem bánok, amit veled töltöttem. - Lágyan elmosolyodtam.
- Minden veled eltöltött percért megérte. - Sóhajtva magához vont egy csókra, ami idővel
egyre szenvedélyesebb és szenvedélyesebb lett.
Aznap nem mentem iskolába. Aznap az ágyából sem keltem fel. Nem létezett hely, ahol
szívesebben lettem volna.
Kellan egy órával azelőtt búcsúzott el tőlem, hogy Denny hazatért a munkából. A
szemembe azonnal könnyek szöktek, mire Kellan két kezébe fogta az arcomat, és csókot
lehelt a szemhéjamra.
- Ma este ott leszek Pete-nél. Találkozunk, oké ?
Szótlanul bólintottam, ő pedig adott még egy utolsó csókot, mielőtt kisétált az ajtón. A
szívem belesajdult, ahogy néztem távolodó alakját. Ez az együtt töltött nap... nem, ez szavak-
kal leírhatatlan. Miközben a szívem kétségbeesetten kalapált, Jenny intése jutott az eszembe.
Választanod kell... Nem tarthatod meg mindkettőt. Nem tudtam, hogyan engedhetném el bár-
melyiküket is.
Denny a szokottnál kicsit hamarabb és nagyon kimerülten ért haza. Odalépett a
kanapéhoz, ahol üres tekintettel meredtem a tévére. Leült mellém, én pedig elnéztem
szomorú, szépséges arcát. Rögtön elöntött a bűntudat. Azonnal felülkerekedett rajtam, és
zokogásban törtem ki.
Átkarolta a vállamat.
- Gyere ide. - Lefeküdtünk a kanapéra egymással szemben, és a karja átfont, hogy
szorosan magához vonjon. Fejemmel a mellkasán, az ingét markolászva bőgtem, amíg már
levegőt is alig kaptam. - Semmi baj, Kiera. Akármi is az, rendben van. - Remegő hangon
beszélt, fojtottan az érzelmektől, és tudtam, hogy ő is közel áll a síráshoz. Elcsuklott a hangja.
- Bébi... te vagy az életem. - A zokogásom új erőre kapott. Tudtam, hogy óriási fájdalmat
okozok neki, de nem tehettem semmit, a könnyeim nem engedelmeskedtek az akaratomnak.
Amikor végre elapadtak, kezdett elragadni az álom, ahogy szorosan magához ölelt, és a
hátamat simogatta. Akkor elhúzódott, és résnyire nyitott, fáradt szemmel meredt rám.
- Kiera... ? - A szemhéjam páni rémülettel pattant föl. Most jött el a pillanat ? Most fog
rákérdezni Kellanre ? Képtelen leszek felelni...
- Te...? - Egy pillanatra elhallgatott, és félrefordította a fejét. Gyötrődő hangon kezdte
újra. - Te... szeretnéd..., hogy el vigyelek dolgozni? El fogsz késni... - Ahogy visszafordult fe-
lém, megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Nem tudtam szólni, csak bólintani.
- Oké. - Fölállt, és felém nyújtotta a kezét. - Akkor menjünk.
Útközben egy szót sem váltottunk. Denny nem kérdezett az összeomlásomról, én meg
pláne nem erőltettem a dolgot. Különben sem tudtam volna mit mondani. Oly sok titok férkő-
zött közénk, hogy már alig tudtam fölidézni azokat az időket, amikor még minden
egyszerűnek és könnyűnek látszott, amikor még önfeledten lubickoltunk a szerelmünkben.
Azt hiszem, végül mindig le kell szállnunk a földre.
Denny úgy döntött, egy ideig velem marad a bárban. Szüntelenül engem figyelt, mintha
azt várná, mikor borulok ki újra. Korábbi viselkedésem gondoskodó üzemmódba rakta
Dennyt, én pedig riadtan eszméltem rá, hogy egész éjjel őrködni fog felettem..., miközben
Kellan is itt lesz. Nagy sóhajjal láttam neki a dolgomnak. Magamba kellett volna fojtanom a
kínomat. Nem lett volna szabad hagynom, hogy Denny észrevegye. Nem kellett volna látnia
ezt, hiszen nem mondhattam el neki, mitől zuhantam ennyire össze. Kegyetlenségnek
éreztem, hogy hagyom a sötétben tapogatózni. Mintha nem szenvedett volna eleget Kellan
távollétében, amikor szüntelenül eltaszítottam magamtól, hogy visszahúzódjak magányom
kemény páncélja mögé.
Kellan valamivel a banda előtt érkezett, Denny pedig az ajtóban fogadta. Kellan azonnal
megölelte, és a szokott módon könnyed csevegésbe merült vele az együttes asztalánál. Egyet-
lenegyszer kaptam el a tekintetét, amikor Denny egy hirtelen zajra félrefordította a fejét.
Annyi fojtott vágyakozás sűrűsödött össze abban a pillantásban, hogy alig tudtam megállni -
kis híján odarohantam hozzá, és a karjába vetettem magam. Mégsem lettem. Legalább ennyi
akaraterő maradt bennem.
Ezután továbbra is egymással szemben ültek, és láthatóan belemerültek egy komoly
beszélgetésbe. A szívem szaporábban vert a tudatra, hogy fogalmam sincs, miről
társaloghatnak. Amikor Kellan bólintott, Denny pedig kedélyesen a vállára csapott, hirtelen
megértettem: Denny a nővéremről beszélt. A szívem átmelegedett, ahogy erre gondoltam.
Kellan egy ujjal sem nyúlt Annához, mindvégig hűséges maradt hozzám. Oké, talán nem
teljesen hűséges - ha egyszer fél Seattle-en végigment, csak hogy „túltegye magát rajtam” de
ígéretet csak a testvéremmel kapcsolatban tett, azt pedig meg is tartotta. Jóleső érzéssel
gondoltam erre.
Kicsit meglepett, hogy képesek átbeszélgetni az egész estét, s nemcsak amiatt, hogy
Kellan ilyen fesztelen tud maradni olyasvalaki társaságában, akinek a barátnőjével lefeküdt...
nem egyszer és nem is kétszer. Úgy tűnt, a barátságuk azt sem sínyli meg, hogy nem is olyan
régen még Kellan torkának ugrottam. Denny nyilván szemrehányást tett, aminek Kellan
nyilván készséggel elismerte a jogosságát, és mindenben támogatta a mesémet - ugyanakkor
nem látszott, hogy ez jottányit is változtatna a köztünk lévő kapcsolaton. Nagyot nyeltem a
tudatra, hogy az én választásom - amire Jenny okkal hívta fel a figyelmemet - annál inkább
változtatni fog. Én leszek az, aki miatt tönkremegy a barátságuk. A tudat kétségbeeséssel
töltött el.
Idővel megérkezett az együttes többi tagja, Kellan pedig ügyesen manőverezve egész este
távol tartotta Griffint Dennytől. A két barát együtt sörözött, egy kicsit biliárdozott, és elcseve-
gett Mattel. Evan láthatóan feszengett ebben a felállásban, ezért jobb híján flörtölgetni
kezdett az asztalhoz telepedő rajongókkal. Kellan és Denny egész este együtt maradt, míg
végül el nem érkezett az idő, hogy a fiúk fellépjenek.
 A műszak hátralévő részében felváltva éreztem magamon Kellan vágyakozó és Denny
aggódó tekintetét, aki láthatóan még mindig arra várt, mikor omlok újra össze. Ennyire szét-
esettnek tűntem? Denny a műszakom utolsó percéig kitartott, majd kötelességtudóan
hazafuvarozott. Kellan is maradt - amikor Dennyvel távoztunk, éppen heves gesztikulálással
kísért társalgást folytatott Jennyvel. Reméltem, hogy Jenny kedves lesz hozzá.
A lépcsőn fölfelé végig Kellan vágyakozó, szenvedélyes pillantásáról ábrándoztam, és
forró kezéről, ahogy levetkőztetett. Feszes bőre járt az eszemben, amikor belebújtam a
pizsamámba, és megrészegítő illatán tűnődtem fogmosás közben. Csodálatosan kusza hajára
gondoltam, meg hogy milyen jó érzés beletúrni az ujjaimmal, mikor becsusszantam a takaró
alá Denny mellé. Mégis, nem más tartott felajzottan és éberen, mint az ajka, amint újra és újra
azt ismételgeti, hogy szeret.
Sokkal, de sokkal tovább maradtam a szobában, mint a legtöbb nő az én helyemben tette
volna (legalábbis én szerettem volna ezt gondolni), ám végül, amikor az elvonási tünetek ki-
bírhatatlanná váltak, kicsusszantam a paplan alól. Denny nem moccant. Békésen aludt akkor
is, amikor csöndesen betettem az ajtót. Benyitottam Kellanhez, aki fölkönyökölt a hirtelen
neszre. A holdfény beszűrődött az ablakán, így láthattam tökéletes arcán a kíváncsi figyelmet.
Éjkék szemében nyomát sem láttam álomnak. Ő sem tudott aludni.
A gondolat felajzott, felbátorított. Becsusszantam az ágyába, a takarója alá, és tüstént
körbefontam a lábammal, majd átkaroltam a nyakát, és egész testsúlyommal nekiveselkedtem
a mellkasának, hogy ledöntsem a párnákra.
- Talán álmodom ? - suttogta, mielőtt ajkam a szájára tapadt. Ujjai végigsiklottak a
hátamon, belevesztek a hajamba. Még szorosabban vont magához, még szenvedélyesebben
csókolt. - Annyira hiányoztál - mormolta.
- Te is hiányoztál... - suttogtam. - Annyira hiányoztál...
Addig csókoltam, amíg csak tudtam, majd teljesen kifulladva elhúzódtam. Miközben
lehámoztam magamról a felsőt, mohó tekintettel figyelt, és lágyan végigsimított a mellemen,
majd elcsigázottan felsóhajtott.
- Mit művelsz, Kiera?
Hozzábújtam, és válaszul lágyan megcsókoltam a nyakát. Vetett egy pillantást az ajtó
felé.
- Kiera, Denny itt alszik a...
- Szeretlek - szakítottam félbe -, és hiányoztál. Szeretkezz velem. - Imádattal néztem le
képtelenül tökéletes arcára, miközben levetettem maradék ruhámat is.
- Kiera...
Újra megcsókoltam, és csupasz testemmel hozzásimultam.
Halkan felnyögött, majd mohón viszonozta gyöngédségem. Ujjaim végigszaladtak adoniszi
testén, és máris a bokszerét kezdtem lehúzni róla.
- Szeretlek..., és azt akarom, hogy szeretkezz velem - suttogtam újra a fülébe.
Egyre gyorsabban vette a levegőt, szenvedély lángolt a tekintetében, ahogy vetett egy
újabb pillantást az ajtóra, mielőtt visszanézett rám.
- Biztos, hogy...
- Biztos - lihegtem, és kiéhezve az ajkára tapadtam.
A csókunk egyre hevesebbé vált, amikor hirtelen elhúzódott tőlem.
- Várj... - Vágyakozva nézett végig rajtam. - Nekem így ez nem megy.
Meglepetten néztem le rá.
- Ó... hát akkor várjunk... - Szégyentelenül belenyúltam az alsójába. Készen állt... nagyon
is készen.
- Ne - nyögött föl -, teljesen kikészítesz, Kiera. - Elhúzta a kezem, és halkan fölnevetett. -
Nem így értettem. Menne... nyilván... csak... - Átható pillantást vetett rám. - Nem hinném,
hogy helyes lenne.
 - És a mai? Akkor... akkor az sem volt az? Én... már nem akarsz ? - Összezavarodtam,
meg egy kicsit meg is bántódtam.
- Dehogynem, nagyon is akarlak. - Sokatmondó pillantást vetett az ágyéka felé, majd újra
a szemembe nézett. - Ezt tudnod kell. - Fülig elvörösödtem, ahogy folytatta. - Ez a mai volt
a legszebb... még sosem éltem át ilyet. Azt sem gondoltam, hogy létezik ilyesmi, legalábbis
az én számomra. - Szégyenlősen elmosolyodott.
- Hát nem akarod megint ezt az érzést ? - Mosolyogva cirógattam az arcát.
- Jobban, mint bármit - felelte fátyolos hangon.
- Akkor... itt vagyok... - Zihálva megcsókoltam.
Halkan fölnyögött.
- Istenem, Kiera. Miért van az, hogy te mindent annyira...
- ...megnehezítek? - suttogtam, aztán újra elpirultam, mikor halkan fölnevetett. -
Szeretlek, Kellan. Úgy érzem, mintha kicsúszna az idő a kezemből. - A tekintetét fürkésztem.
- Nem akarok elmulasztani egyetlen pillanatot se.
Halkan fölsóhajtott, míg elmosolyodtam a tudatra, hogy sikerült meggyőznöm.
- A jegyzőkönyv kedvéért, ez tényleg egy pocsék ötlet... - Még szélesebben
mosolyogtam, és hevesebben csókoltam, ahogy fölém kerekedett. - A halálba kergetsz -
mormolta, azzal végre kibújt az alsójából.
A hangtalan szeretkezés átkozottul nehéznek bizonyult. Végig egymást markolásztuk -
méghozzá olyan erővel, hogy nem maradt kétségem, holnapra mindkettőnket véraláfutások
fognak borítani vagy a másik szájára tapadtunk, úgy fojtottuk magunkba a gyönyörünket.
Egyszer, a vége felé, Kellannek szó szerint be kellett tapasztania a számat. A lassúság és a
hangtalanságba ölt tudatos erőfeszítés csak még érzékibbé tette együtt- létünket, mely tovább
tartott, mint azt valaha is lehetségesnek gondoltam volna. S még ennyi sem volt elég, bár
örökké tartott volna...
Utána csak feküdtünk egymással szemben, szorosan egymáshoz préselt testtel. Minden
lélegzetvétellel még jobban hozzám simult, s én minden lélegzetvétellel jobban simultam
őhozzá. Nem szóltunk, csak elmerültünk egymás tekintetében. A hajamat cirógatta, néha
megajándékozott egy gyöngéd csókkal. Mutatóujjam végigszaladt az arcán, az állán, az
ajkán, miközben elvesztem szemének áttetsző kékjében. Végül szinte mozdulatlanná váltunk,
néma csöndben, anyaszült meztelenül pihentünk, míg Kellan föl nem sóhajtott.
- Vissza kell menned a szobádba - suttogta.
- Nem. - Nem akartam kivonni magam ebből a meghittségből.
- Mindjárt hajnalodik, Kiera.
Vetettem egy pillantást az órára, és riadtam láttam, hogy igaza van. Már pirkadt, de én
csak még konokabbul szorítottam magamhoz.
Megcsókolt.
- Várj egy órát az ágyban, azután gyere le kávézni, ahogy máskor is szoktál. - Újra
megcsókolt, azzal lágyan eltolt magától. Duzzogva fogadtam felém nyújtott ruháimat.
Amikor nem moccantam, és csak a fejem ráztam, ő öltöztetett, majd ültetett és állított föl. -
Kiera... - Megsimogatta az arcom. - Menned kell... mielőtt túl késő lesz. Eddig szerencsénk
volt..., most már ne kísértsd tovább a sorsot.
Megpuszilta az orrom hegyét, én pedig lemondóan fölsóhajtottam.
- Oké, akkor egy óra múlva odalent. - Nem tudtam tenni ellene, muszáj volt még egy
hosszú pillantást vetnem meztelen testére, azután felsóhajtottam, és távoztam.
Nesztelenül visszalopództam a szobámba, és betettem magam mögött az ajtót. Denny
nem moccant, még mindig halkan szuszogva az oldalán feküdt, nekem háttal. Álmélkodva
néztem, ahogy békésen, tudatlanul alussza az igazak álmát, azután átcsusszantam mellé az
ágyba. Az oldalamra fordultam, és elnéztem a pólóját, ahogyan lélegzetvételének ütemére
emelkedik és süllyed. Nem támadt bőghetnékem, ahogy eddig mindig. A bűntudat még élt
bennem, de már nem kínzott úgy, mint korábban. Könnyebb lett minden..., és én gyűlöltem
magam ezért. Könnyedén megcirógattam Denny tarkóját, mire elégedetten fölsó- hajtott.
Visszanyeltem a torkomban a gombócot, majd átfon- tam Dennyt a karommal, hozzásimulva
a hátához. Fészkelődni kezdett, és megfogta a kezem, de rögtön vissza is aludt. Meg-
csókoltam a nyakát, és a vállára fektettem a fejem. Akkor aztán eleredtek a könnyeim.
Talán könnyebb lett..., de csöppet sem könnyű.
 22.FEJEZET
Választások

Kellan másmilyennek tűnt, amikor reggel lementem, és nem testi értelemben. Külsőre
ugyanolyan szívfájdítóan tökéletes maradt - talán csak tündöklően kék szemébe költözött
némi fáradtság, miután egyikünk sem aludt az éjjel. Nem, inkább érzelmileg láttam
megviseltnek. Föl sem nézett, amikor beléptem. Nem köszöntött vidáman, csak üres
tekintettel meredt a kávéjára, és láthatóan teljesen elmerült a gondolataiban.
Hozzá léptem, és elhúztam előle még mindig teli bögréjét, hogy kirángassam a
révedezésből. Elfordította a fejét, és vágyakozó pillantást vetett rám. Azután gyengéden
megcsókolt, és átkarolta a derekam. A nyakára fontam a karom, és a vállára fektettem az
arcomat, hogy még szorosabban vonjam magamhoz.
- El sem hiszem, hogy ezt mondom - suttogta, mire azonnal megfeszültem -, de a múlt
éjszaka nem ismétlődhet meg, Kiera.
Elhúzódtam, és sértett, zavarodott és kissé rémült tekintettel bámultam rá.
Leolvasta arcomról a vegyes érzelmeket, és fölsóhajtott.
- Szeretlek, és ha valaki, te tényleg tudod, hogy mit jelent nekem ez a szó. Nem mondtam
ilyet senki másnak... soha az életben. - Gyöngéden lefejtette magáról a karomat, megragadta
kezemet, és összefűzte ujjainkat. - Nem is olyan rég nem lett volna ezzel semmi bajom.
Bármivel beértem volna, amit csak adsz magadból, és valahogy megbirkóztam volna a
többivel...
Arcomhoz emelte összefont ujjainkat. A vonásaim ellágyultak a szavaira, de továbbra is
zavart és ijedt maradtam. Mély sóhajjal mért végig.
- Olyan fickó akarok lenni, amilyet érdemelsz. - Próbáltam közbevágni, mire a számhoz
emelte a mutatóujját. - Aki megérdemli a tiszteletet...
- Te megérdemled - szakítottam félbe, miután elhúztam az ujját az ajkamról. - Jó ember
vagy, Kellan.
- Ennél jobb akarok lenni, Kiera..., de nem vagyok. - Fölsóhajtott, ahogyan felpillantott az
emelet felé, ahol Denny most is aludt, majd visszafordult hozzám. - Amit az éjjel tettünk,
nem volt éppen tisztességes, Kiera... Dennyvel szemben semmiképpen sem.
Összeráncoltam a szemöldököm, ahogy a bűntudat és a szégyen könnyei a szemembe
szöktek. Látta, és azonnal megértette, mi zajlik bennem.
- Nem... nem azt akarom mondani, hogy te..., nem akartalak megbántani. - Szorosan
átölelt, ahogy néhány könnycsepp kibuggyant a szememből.
- Akkor mit akarsz mondani, Kellan?
Lehunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt.
- Azt akarom, hogy hagyd őt el..., és legyél velem. - Lassan kinyitotta a szemét, hogy
meglássam benne a hirtelen támadt rettegést.
Döbbenten meredtem rá, és nem találtam szavakat. Ez most ultimátum? Arra kényszerít,
hogy döntsek végre?
- Sajnálom. Semleges akartam maradni, csak az számított, hogy te is akarj engem, de
azután szeretkeztünk..., és én még soha..., értsd meg..., egyszerűen nem lehetek újra az, aki
régen voltam. Akarlak, csak téged akarlak, és nem tudom elviselni a gondolatot, hogy mással
osztozzak veled. Sajnálom. - Szomorú pillantást vetett rám. - Azt akarom, hogy együtt
legyünk, nyíltan és fölvállaltan. Azt akarom, hogy kézen fogva mehessünk be Pete-hez. Azt
akarom, hogy megcsókolhassalak, ahányszor csak akarlak, és ezt bárki láthassa. Nem akarok
szeretkezés közben
attól rettegni, hogy rajtakapnak minket, viszont azt szeretném, hogy utána minden éjjel az én
karomban aludj el. Nem akarok bűntudatot érezni olyasmi miatt, amitől ennyire... teljesnek
érzem magam. Sajnálom, Kiera, de arra kérlek, hogy válassz.
 Tovább bámultam rá, ahogy a könnyek végigcsorogtak az arcomon. Olyan csodálatos
képet festett elém. Láttam magam előtt a jövőt, a vele eltöltött életet. Egy részem, énem egy
óriási része ezt akarta, de a másik felem még most is a csillogó barna szempárt, a kisfiús
mosolyt látta.
- Azt kéred tőlem, hogy tegyem őt tönkre, Kellan...
Lehunyta a szemét, és nagyot nyelt.
- Tudom - suttogta. Mire újra kinyitotta a szemét, fátyolossá vált a könnyektől. - Tudom.
Én csak... nem osztozhatok rajtad. A gondolat, hogy vele vagy, teljesen fölemészt,
gyorsabban, mint eddig bármikor. Szükségem van rád. Csak téged akarlak.
Páni rémület töltött el a gondolatra, hogy valamelyiküket elveszítem.
- És ha nem választok, Kellan? Akkor mi lesz?
Elfordította a fejét, ahogyan egy könnycsepp legördült az
arcán.
- Elmegyek, Kiera. Elmegyek, te pedig boldogan élhetsz tovább Dennyvel. -
Visszafordult felém. - Még csak nem is kell beszélned neki rólam. Végül... - Elcsuklott a
hangja, ahogyan egy újabb könnycsepp csordult ki a szeméből. - ...Ti ketten összeházasodtok,
gyerekeitek lesznek, és csodálatos életetek...
Leküzdöttem a feltörő sírást.
- És te? Mi lesz veled, ha mindez megtörténik?
- Én... majd elleszek. És rád gondolok majd, minden áldott nap.
Végül úrrá lett rajtam a sírás, s hogy bebizonyítsam saját magam számára, Kellan még
velem van, és az általa leírt rettenet még nem következett be, az arcához nyúltam, és hevesen
megcsókoltam. Éreztem a könnyeit a bőrömön, ahogy szenvedélyesen viszonozta csókomat.
Kifúlva váltunk szét, és érintettük egymáshoz a homlokunkat, míg a könnyeink némán
peregtek tovább.
- Kiera... olyan szenzációs pár lehetnénk... - suttogta.
- Időre van szükségem, Kellan... kérlek...
Lágyan megcsókolt.
- Rendben, Kiera. Kapsz még időt, de nem várhatok örökké.
- Újra megcsókolt, míg végül éreztem, hogy a szívem kezd lassabban verni, és a jégtömb
felolvad a gyomromban. - Nem akarok egész nap veletek lenni itthon. Inkább átmegyek
Evanhez.
Zakatoló szívvel öleltem újra magamhoz. Látta rajtam a kétségbeesést.
- Este találkozunk Pete-nél - nyugtatott meg. - Ott leszek.
- Újra megcsókolt, és kezdett elhúzódni.
- Várj még..., máris mész? - nyögtem föl.
Végigsimított a hajamon, azután megcirógatta az arcom.
- Töltsd a napot Dennyvel. Gondolkodj azon, amit mondtam. Talán képes leszel...
Dönteni? Dönteni, hogy kinek a szívét törjem össze? Nem tudtam, hogyan juthatnék
elhatározásra.
Nem fejezte be a mondatot, csak a számhoz préselte az ajkát, azután mintha órákon át
csókolt volna - mégis, ahogy elhúzódott, múló pillanatnak tűnt az egész. Rám mosolygott, há-
tat fordított, és elment. Néhány másodperc múlva hallottam a bejárati ajtó csapódását. Én
pedig a teli kávésbögrére meredve azon tűnődtem, mitévő legyek.
Végül lefeküdtem a kanapéra, és addig bőgtem, míg az álom el nem ragadott.
Órákkal később, teljesen kialvatlanul ébredtem. Kellan szavai még akkor is ott
visszhangoztak a fejemben, amikor átvánszorogtam a konyhába, hogy fölmelegítsem a kávét,
amit korábban ő főzött... mielőtt oly hirtelen távozott.
Éppen töltöttem a bögrémbe, amikor hallottam Dennyt belépni. A szívem azonnal
szaporábban kezdett verni, ahogy megláttam az arckifejezését. Még sosem láttam őt ilyen
komornak és elgyötörtnek - ennyire levertnek. Máskor meghitten csillogó meleg barna szeme
most üressé és színtelenné vált. Lezuhanyozott és fölöltözött, de ettől még csöppet sem tűnt
kipihentnek. Mint aki hetek óta nem aludt. Lehunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt,
mielőtt erőltetett mosollyal belépett.
Dermedten néztem a pult felől. Mitől ennyire csüggedt ? Tisztában van vele, hogy egész
éjjel nem vele voltam? Tudja, hol jártam? Mégsem sikerült olyan csöndben lennünk, mint
gondoltuk? Odalépett hozzám, és kis híján megérintett, mielőtt megtorpant. A konyhában
összesűrűsödött a levegő. Nyugtalanságomban egyre szaporábban vettem a levegőt. Tudtam,
milyen furcsa, hogy nem kérdezem meg, mi bántja - azelőtt sosem hagytam volna szó nélkül
egy ilyen reményvesztett tekintetet de egyszerűen nem kaptam levegőt, hogy megszólaljak.
Amúgy is rettegtem bármit kérdezni...
Végül ő törte meg a hallgatásunkat.
- Eltűntél... - suttogta.
A szívem vadul kalapált, forgott velem a világ. Ó, istenem, el fogok ájulni...
- Mi ? - nyögtem fel bénán.
- Ma reggel. - Biccentett a kanapé felé. - Lejöttem, te meg ott aludtál. Nem akartalak
felébreszteni.
Szívem heves lüktetése kezdett kicsit csillapodni.
-Ó...
Visszatért megsemmisült arckifejezése, ahogyan a kezem után nyúlt.
- Én... tettem valamit, Kiera?
Tüstént rázni kezdtem a fejem, és kétszer is nyelnem kellett, mielőtt válaszoltam.
- Nem... dehogy... te semmit.
- Igazán? Mert úgy érzem, mintha fal lenne közöttünk. Azelőtt mindent megbeszéltünk.
Tudtam minden egyes gondolatodról, most meg fogalmam sincs, mi jár a fejedben.
Vissza kellett nyelnem a könnyeimet.
- Nem akarsz beszélni róla? - Szomorú barna szeme az arcomat fürkészte, majd
gyengéden megfogta a karomat, és a nappaliba vezetett. Magamban azért fohászkodtam,
hogy ne bőgjem el magam, mint előző nap.
483
Leültünk egymás mellé a kanapén. Előrehajolt, a térdére könyökölt, és megdörzsölte a
homlokát, mielőtt felém fordult.
- Te boldog vagy itt? - kérdezte érzelmektől fojtott, kongó hangon.
Megráztam a fejem, de a számmal igent mondtam. Az ellentmondásos választól legalább
annyira zavarban érezte magát, mint én.
- Kellan az ? - suttogta, én pedig úgy éreztem magam, mintha gyomorszájon rúgtak volna.
Hát végre rákérdez ? Tudtam, hogy fehérebb lehetek a meszelt falnál, és éreztem, hogy nem
kapok levegőt. - Az ő életvitele kavart föl ennyire ? Már nem akarsz vele együtt lakni ?
Elernyedtem. Nem a viszonyunkról faggatott..., csak Kellan nőügyeiről. Denny nem
tudott másról, csak arról, hogy megkeserítették az életemet, azután jött az a jelenet a bárban...
Pedig mi minden megváltozott azóta. Kellan szeret, szívből szeret, én pedig...
- Nem, elvagyok itt. Különben is, alig látom - feleltem halkan, még mindig szédelegve.
- Hát, mostanában nem sokat volt itthon, igaz ? - Fura pillantást vetett rám, mialatt ezt
mondta, mire megrémültem, hogy éppen ezzel ültettem bogarat a fülébe. A következő
kérdése nyilván ez lesz: ugye rettenetesen megviselt, amikor Kellan elment? És tegnap éppen
azért omlottál össze, mert végre visszatért. Mert szeretkeztél vele..., azután pedig bűntudatot
éreztél a karomban?
Denny olyasmit kérdezett, amivel sokkal nagyobb fájdalmat okozott, mint amekkorát a
fentiek bármelyikével is képes lett volna.
- Miattam van? Már nem vagy velem boldog? - Olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam.
 A karomba zártam, és próbáltam magamba fojtani a zokogást.
- Nem, szeretlek. - A hangom így is elcsuklott. - Boldog vagyok veled. - Csak ne faggass
tovább. Ne akard megtudni, mit tettem. Ne hagyj el...
Viszonozta az ölelésem. Úgy szorított, mintha el akarnék hú- zódni, és nem rajta
csimpaszkodnék.
- Akkor költözz velem Brisbane-be.
Elhúzódtam, és zavartan bámultam még mindig kifejezéstelen tekintetébe.
- Ha vége az iskolának..., költözz velem Ausztráliába. - Megszállottan kémlelte az
arcomat, próbálva fölmérni a reakcióm.
Döbbenten néztem rá. Eddig nem beszéltünk hazaköltözésről, csak egy látogatásról a téli
szünetben.
- Miért ?
- Telefonáltam párat. Van odaát egy igazán nekem való munka..., az enyém lehet, amikor
csak akarom. Odaköltözhetnénk, Közel van a szüleimhez. Ők is örülnének, ha ott lennénk. -
Az akcentusa egyre erősebb lett, ahogy a családjáról és az otthonáról beszélt.
- Az annyira messze van, Denny... - Olyan távol Kellantől, amennyire csak lehetséges. -
Mi lesz... az én családommal?
- Meglátogathatod őket, amikor csak akarod, Kiera. Ünnepeken. Nyáron. Amit csak
akarsz, amikor csak akarod. - Beszéd közben lágyan megsimogatta az arcom. Elszántság
érződött a hangjában. Igazán vágyott erre.
- Ausztrália? Nem tudtam, hogy visszavágysz oda.
- Ez egy remek ajánlat... - Lesütötte a szemét, mielőtt újra rám nézett. - Össze is
házasodhatnánk - tette hozzá suttogva.
Kalapálni kezdett a szívem. Azelőtt a házasságról sem beszéltünk soha. Nem feleltem. A
fejemben milliónyi gondolat rajzott egyszerre - az egyik pillanatban még itt éltem Kellannel,
a másikban már sok ezer mérföldnyire Dennyvel. Miközben félresimította a hajam, szép és
szomorú arcát figyeltem.
- Ott... boldogok lehetnénk. - Nyelt egyet. - Nagyszerű férjed lennék. És egy napon
talán... nagyszerű apa is. - A hangja elhalt, ahogy könnyek szöktek a szemembe. Ezt a képet
is láttam lelki szemem előtt..., éppoly színesen és részletesen, mint a Kellannal közös jövőét.
Nem tudtam, hogyan választhatnék közöttük. Denny újra megcirógatta az arcomat, és
gyengéden magához vont egy csókra. Lehunytam a szemem, és átadtam magam az
érintésének, ahogy belegondoltam az ajánlatába... mindkettőbe.
Két kezébe fogta az arcomat, és hevesen megcsókolt. Én ugyanolyan szenvedélyesen
viszonoztam. Hirtelen fölpattant, majd felém hajolt, és felkapott. A legkisebb erőfeszítés
nélkül megtartott erős karjában, és szüntelenül csókolt, ahogy fölvitt emeleti szobánkba.
Szorosan behunytam a szemem, amikor elhaladtunk Kellan ajtaja előtt.
Kapcsolatunk során most először az együttlétünk... különösre sikerült. Lázas
kétségbeeséssel szeretkeztünk, mint soha korábban. A szívem majd megszakadt. Egyszerre
éreztem túláradó élvezetet és dermesztő fájdalmat, tüzes szenvedélyt és fagyos zsibbadtságot.
Egy szerelem kivirágzását és... elmúlását. Mintha mindketten próbáltunk volna
megkapaszkodni valamiben, ami lassan kicsúszott a kezünkből, egyikünk sem értette, miért.
Én talán jobban értettem, mint ő, de éppen csak. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogyan
fordíthattam hátat egy ilyen csodálatosan érzékeny és gyöngéd léleknek.
Utána a hajamat cirógatta, míg én a vállába fúrtam arcomat. Mardosott a bűntudat.
Összetöröm Kellan szívét. Amikor ma reggel elment, tudnia kellett, hogy Denny ezt akarja
majd...
A gondolattól még pocsékabbul éreztem magam. Azután elöntött a lelkiismeret-furdalás,
amiért nem élvezem maradéktalanul az együttlétet Dennyvel. Dühösen söpörtem félre egy
könnycseppet. Halálosan belefáradtam ebbe. Kellannek igaza van: így vagy úgy, de
választanom kell.
-Jól vagy, Kiera?
Lehunytam a szemem, és megfeszültem. Most végre megkérdezi ?
- Igen. Megpuszilta a fejemet.
- Olyan szomorú voltál, és tegnap...
Felsóhajtott. Hát megkérdezi.
- Csak rossz napom volt... semmi különös.
- Ó. - Láttam rajta, hogy nem hisz nekem. - Akarsz róla beszélni ? - Az akcentusa
hangsúlyosabb lett, ahogyan mindig, ha az érzelmei eluralkodtak rajta. Véget kellett vetnem
ennek a beszélgetésnek.
Felnéztem rá, és kipréseltem magamból egy mosolyt.
- Nem... Ausztráliába akarok költözni veled. - Nem szívesen mondtam ki, de időt kellett
nyernem.
Szélesen elmosolyodott, és megcsókolt, ahogy egyszeriben elfeledkezett minden másról.
Denny aznap este bevitt dolgozni, és úgy döntött, éjszakára is marad. Teljesen átadta
magát az önfeledt boldogságnak, amitől csak még vacakabbul éreztem magam. Reményt
ültettem a szívébe..., lehetséges, hogy hamis reményt. Már magam se tudtam.
Kivittem a vacsorát és a sört Dennynek, miközben a gyomrom máris görcsbe rándult a
tudatra, hogy Kellan és Denny egy asztalnál fog ülni. A banda nemsokára meg is érkezett.
Evan és Matt együtt jött. Evan kiszúrta Dennyt, és kíváncsi pillantást vetett rám, mire
lesütöttem a szemem, és elpirultam. Griffin belépőjét nem láttam, csak hallottam. A bárba
lépve elkurjantotta magát:
- Itt van már a bika, ömölhet a pia!
Felsóhajtottam, és épp akkor fordultam az ajtó felé, amikor Kellan belépett. Elállt tőle a
lélegzetem. A szívem kihagyott egy ütemet tökéletes megjelenése láttán. Beletúrt fenségesen
kócos hajába, miközben lehetetlenül kék szemével rám nézett. Amikor néma „sziát”
köszöntem neki, igézően elvigyorodott, és biccentett. Felém indult volna, de megráztam a
fejem. Zavartan megtorpant, majd ahogy követte a tekintetem irányát, észrevette az asztalt, és
megértette. A mosoly lehervadt az arcáról, a tekintete elsötétült. Vetett rám még egy sóvárgó
pillantást, azután csatlakozott a fiúkhoz.
Ahogy telt az éjszaka, lopva őt figyeltem. Nehezen tudtam türtőztetni magam.
Legszívesebben odaszaladtam volna, hogy átöleljem, megcsókoljam, az ölébe fészkeljem
magam... mégsem tettem. Ha Denny nem ül közvetlenül vele szemben, akkor se tettem volna.
A kapcsolatunk mostanra gyökeresen átalakult. Én sem akartam tovább titkolózni, de ahogy a
tekintetem Denny felé tévedt, arra gondoltam, képtelen lennék fájdalmat okozni neki. Őt
ugyanúgy szeretem.
Denny szélesebben mosolygott, mint hosszú ideje bármikor. A Kellan távolléte fölött
érzett búskomorságom láthatóan nem okozott nála nagy törést, most pedig már izgatottan
tervezgette a jövőt. Éppen társalgásba merült Mattel, így a figyelmem visz- szatért Kellanhez.
Kellan vetett felém egy pillantást, tekintetünk épp csak a másodperc törtrészéig
találkozott, mialatt egyetlen árulkodó gesztussal Kellan tekintete a folyosó felé rebbent. Ha
figyelt is bárki, ennyiből nem sokat vehetett le, én azonban tudtam, hogy beszélni akar velem.
Komótosan befejezte a sörét, mielőtt fölállt, és elindult hátrafelé. Denny csak egy kurta
pillantást vetett rá, azután visszatért a beszélgetéshez.
Sietve Jennyhez léptem. Nem sok időm maradt.
- Jenny, nem lehetne, hogy...
Vetett egy pillantást a fiúk asztalára, és azonnal észrevette Kellan hiányát.
- Mondtam, hogy nem falazok neked, Kiera.
Megráztam a fejem.
- Nem is arra kérlek. Csak keress meg, ha Denny... tudod, kérne valamit.
 Lemondóan felsóhajtott.
- Rendben..., de gyorsan intézd el.
Elmosolyodtam.
- Köszönöm.
Bólintott, és visszatért a munkájához, én pedig amikor meggyőződtem róla, hogy senki,
még Denny sem figyel, követtem Kellant a folyosóra. A szívverésem fölgyorsult, amint
megláttam. A falnak támaszkodva állt a két mosdóhelyiség között, zsebre tett
kézzel, arcát felém fordítva. Elmosolyodott, amikor meglátott, és én visszamosolyogtam rá. A
kezem után nyúlt, amint a közelébe értem, s kinyitotta a női mosdó ajtaját. Észrevettem, hogy
az ajtóra kiakasztották a „Nem működik” táblát a raktárból.
- Te voltál...? - mutattam rá.
Elvigyorodott, és beterelt. Azután a mosoly lehervadt az arcáról.
- Ausztráliába költözöl Dennyvel ? - kérdezett rá, amint az ajtó bezárult mögöttünk.
Görcsbe rándult a gyomrom.
- Micsoda? Ezt meg hol hallottad?
- Dennytől... mindenkinek ezt meséli, Kiera. Mit mondtál neki ? - Mélyen a szemembe
nézett.
Lehunytam a szemem, és a falnak dőltem.
- Sajnálom. Mindenfélét kérdezett, csak időt akartam nyerni. - Kinyitottam a szemem, és
mérhetetlenül ostobának éreztem magam.
- Te meg azt mondtad neki, hogy elköltözöl vele egy másik országba? Istenem, Kiera! -
Beletúrt a hajába, azután megdörgölte a halántékát. - Nem tudnál végre egyszer gondolkodni,
mielőtt megszólalsz?
- Tudom, hogy hülyeség volt, de abban a pillanatban nem tudtam mást mondani -
védekeztem erőtlenül.
- A szentségit, Kiera..., azt mondtad neki, hogy hozzámész feleségül? - kérdezte keserűen.
Nem feleltem, de a hallgatásom mindent elárult. Kellan fölvonta a szemöldökét a fülsiketítő
csöndben. - Ő... megkérte a kezed?
- Nem mondtam neki igent...
- De nem mondtál nemet se. - Elhúzta a kezét az arcomról.
Láttam a szenvedését, és magyarázkodni próbáltam.
- Igazából meg sem kérdezte. Csak elmondta, milyen lenne..., tudod... ha a végén..., ha
sok év múlva...
Nagyot nyelt, és zord pillantást vetett rám.
- És te... megfontolod?
Tettem felé egy lépést.
- Időre van szükségem, Kellan...
- Lefeküdtél vele ? - suttogta.
Megtorpantam, és hunyorogni kezdtem.
- Kellan... ezt ne kérdezd...
Bólintott, és gúnyos fintorral elfordította a fejét.
- Szóval, amíg el nem határozod magad, hogy szervezzük meg? Készítsünk Dennyvel egy
időbeosztást? - Felhevült arc cal, dühösen fordult vissza felém. - Az enyémek a hétköznapok,
az övé a hétvége, vagy inkább cseréljünk hetente ? Esetleg kefél jünk mindnyájan egyszerre?
Az talán jobban tetszene? - csattant föl.
Higgadtan hozzá léptem, és az arcára fektettem a tenyerem.
- Kellan... elég.
Hunyorogva nézett rám, majd szégyenlősen elmosolyodott.
- Igazad van... sajnálom. Én csak... ez így nem jó, Kiera...
Lágyan megcsókoltam, miközben egy könnycsepp kibuggyant a szememből.
 - Nekem sem jó, Kellan. Én sem akarom ezt tovább. Nem akarok állandóan bűntudatot.
Nem akarok állandóan hazudozni. Nem akarok fájdalmat okozni másoknak. Csak egyszerűen
nem vagyok képes dönteni.
Szívszaggatóan hosszú ideig némán meredt rám, mielőtt suttogva megkérdezte:
- Felhozhatok egy érvet magam mellett ? - Gyöngéden kezébe fogta arcomat, és olyan
szenvedélyesen csókolt meg, hogy a szívem elfelejtett dobogni.
Halk kopogtatás hallatszott az ajtó felől.
- Srácok? Én vagyok az... Jenny. - Ügyet sem vetettünk rá, ahogy Kellan „érvelése” egyre
inkább megtette hatását. Amikor lassan benyitott, még akkor se hagytuk abba a csókolózást.
Kellan csak még hevesebbé vált.
Jenny egy kicsit... feszengett a társaságunkban.
- Ö... Kiera... bocs, de azt mondtad, keresselek meg...
Kellan ajkára tapadva bólintottam, és beletúrtam a hajába,
míg ő szélesen elvigyorodott a csókok között.
Öö, na jó..., most már nem fejeznétek be? - Jenny kezdett bosszúsnak tűnni.
Kellan egy „nem”-et mormogott az ajkamon, én pedig fölnevettem, ahogy a szó elveszett
a csókunkban.
- Oké - sóhajtott fel Jenny. - Két dolog. Először is, Kellan, jelenésed van a színpadon.
Kellan fölemelt hüvelykujjal jelzett neki, de még most sem lépett hátrább. Jenny
alighanem sokkal többet látott a nyelvéből, mint szeretett volna, mialatt én mosolyogva és
nevetve reagáltam a kézmozdulatra.
Jenny újra felsóhajtott.
- Másodszor, Denny beszélt Griffinnel.
Kellannel egyszerre húzódtunk el, és fordultunk felé.
- Micsoda? - kérdeztük együtt, azonnal megfeledkezve addigi jókedvünkről.
Jenny szinte bocsánatkérően vonta meg a vállát.
- Próbáltam távol tartani tőle Griffint, de Denny elmondta neki, milyen nehéz lesz neked
elválni a családodtól. - Vetett rám egy fagyos pillantást. Láthatóan ő sem helyeselte, amit
tettem.
Denny mellesleg megemlítette Annát is, mire Griffin persze részletesen beszámolt arról,
hogy milyen jól érezték magukat, amikor a testvéred itt járt. - Elfintorodott, mint aki nem elő-
ször hallotta a pikáns részleteket. Ereztem, ahogy elsápadok.
- Denny persze fölhozta Kellant és Annát, meg a bunyót közöttetek a bárban. - Megrázta
a fejét. - Ez kivágta Griffinnél a biztosítékot. Váltig állította, hogy Kellan nem feküdt le
Annával. Elmondása szerint elcsaklizta Annát Kellan orra elől, és... - Vetett egy pillantást
Kellanre, aki ugyanolyan fehér lett, mint én. - Szóval szerinte Kellan egy pöcs, aki, hadd
idézzem, „próbálja lenyúlni a trófeáját”. - Újra elfintorodott, majd vetett rám egy együtt érző
pillantást. - Sajnálom, Kiera..., de Denny tudja, hogy hazudtál neki.
Megragadtam Kellan karját. Hallani sem akartam ezt az egészet.
- Kösz, Jenny - bólintott Kellan komoran.
-Ja... sajnálom. - Szomorúan elmosolyodott, azzal sarkon fordult, és otthagyott minket.
Zihálva vettem a levegőt, és Kellan vállát szorongattam.
- Most mit tegyünk? - Az arcát fürkésztem, remélve, hogy leolvasom róla a megoldást. A
gondolataim vadul kavarogtak, miközben Kellan némán meredt rám. - Oké, annyira azért
nem szörnyű..., majd azt mondom, hogy hazudtál nekem..., hogy a nővérem is hazudott... és...
- Végiggondoltam magamban a különféle újabb variációkat.
- Nem fog működni, Kiera. Csak még jobban fog gyanakodni, ha azt kezded hajtogatni,
hogy mindenki más hazudik. Itt már semmilyen ferdítés nem segít, bébi.
Felnéztem rá, ahogy így szólított, és a kedveskedés nyomán egy pillanatra jobban éreztem
magam, de nem tartott soká. Azonnal összeráncoltam a homlokom.
 - Akkor mi legyen?
Felsóhajtott, és végigsimított az arcomon.
- Azt tesszük, ami a dolgunk. Én fölmegyek a színpadra, te visszamész dolgozni.
- Kellan... - Ezzel nem oldottunk meg semmit.
- Minden rendben lesz, Kiera. Mennem kell. Beszélnem kell Evannel, mielőtt elkezdjük. -
Azzal gyöngéden megcsókolta a homlokom, és otthagyott egyedül, szédelegve. A
hazugságok kezdtek maguk alá temetni. A hasamra szorítottam a tenyerem, és küszködve
próbáltam egyenletesen venni a levegőt.
Kellan már a színpad közelében állt, mély beszélgetésbe merülve Evannel, amikor
visszatértem a bárba. Akármit mondott is Evannek, Evan csöppet sem örült neki. Vetett felém
egy kurta pillantást, majd bosszúsan fordult vissza Kellanhez, aki felém se nézett, csak
mondott valami, ami ebből a távolságból egyértelműen utasításnak tűnt. Evan, ha vonakodva
is, de elfogadta, s miután vetett még egy utolsó pillantást Denny felé, fölugrott a színpadra.
A többiek nem sokkal később követték. Kellan beletúrt a hajába, és Denny felé fordult,
aki történetesen éppen őt nézte, azután fölpattant a színpadra. A tömeg kezdett megvadulni,
de én ebből semmit sem hallottam. Túlságosan is lekötött, hogy kitaláljam, mi zajlik a
háttérben.
Már indultam vissza, hogy kiszolgáljam a vendégeket, amikor elkaptam Denny tekintetét.
Még mindig az együttes asztalánál ült, ahol rajongók foglaltak el minden más helyet, és
leplezetlenül mogorva tekintettel nézett vissza rám. Tudta, hogy hazudtam neki. Azon
töprengett, miért tettem. Próbáltam egyetlen pillantást se vetni a színpad felé. Megkíséreltem
rámosolyogni Dennyre, de csak egy halvány vigyorra telt tőlem, amit nem viszonzott.
Amikor láttam, hogy résnyire szűkül a szeme, sietve elkaptam a tekintetem.
Magamban köszönetet rebegtem a szomjas vendégekkel teli bárnak, aminek ürügyén egy
ideig az asztala közelébe se kellett mennem. A banda zenélni kezdett, de én még most sem
néztem a színpad felé. Nem néztem Denny felé sem, mégis magamon éreztem perzselő
tekintetét.
A műszak vége felé kezdtem ellazulni. Nem mintha a gyomrom nem görcsölt, és a fejem
nem szédelgett volna továbbra is, de Denny nem próbált közeledni hozzám. Végül oda kellett
mennem az asztalhoz, kiszolgálni azokat a lányokat, de ő csak egy újabb sört rendelt. Nem
kérdezett semmit, a tekintete azonban mindent elárult - gyanakodott, méghozzá jó okkal.
Kellan később bejelentette, hogy előadnak egy ráadás dalt - egy vadonatújat. Matt és
Evan kezdte, majd néhány taktussal később Griffin is bekapcsolódott, mielőtt fölcsendült
Kellan mély és igéző énekhangja. A szomorú szöveg hallatán lopva vetettem felé egy
pillantást, miközben éppen kiszolgáltam egy vendéget.
- Hello, mit hoz... ? - Nem tudtam befejezni a mondatot. Kellan dalszövege beszivárgott
az agyamba, amitől a lábam a földbe gyökeredzett, s minden más megszűnt létezni
számomra.
- Te vagy minden, ami kell, de nem én vagyok, ki neked kell. Becsaptalak és elárultak,
újra meg újra, de minden rendbe jön..., ha a másik majd átölel.
Leesett az állam a megdöbbenéstől, miközben a színpad felé fordultam. Ezen az új nótán
dolgozott mostanában..., ami róla és rólam szólt.
- Kisasszony ? Mondom, kérnék egy... - Ügyet sem vetettem a vendégre. Kellan hangja
fölerősödött, én pedig egyedül rá összpontosítottam.
-Jobb el sem búcsúzni, csak továbblépni, a hazugságnak véget vetni.
Ő mégis elbúcsúzott... dalban... az egész bár és Denny előtt. Miközben egyetlen pillantást
sem vetett rám. A tömegre nézett, de senkit sem szúrt ki magának, csak az énekre összpon-
tosított.
Kőbálvánnyá meredve álltam a vendég előtt, aki még most is hiába próbált rendelni -
néhány méternyire Dennytől, akinek látnia kellett, ahogyan elborzadva, tátott szájjal bámulok
a színpadon éneklő Kellanre. Evan nyilván Denny miatt nem akarta eljátszani ezt a dalt. De
mi jutott Kellan eszébe?
A második versszaknál már nem érdekelt, ki látja, ahogy a szemem megtelik könnyekkel.
Semmit sem tehettem ellene, hogy Kellan szavai örökre belém égjenek.
- Kaptuk, amit kaptunk, tettük, amit tettünk..., maga volt a csoda, mit sosem feledek.
Fájni fog nekem, és fájni fog neked, de egyszer minden véget ér, hát ne ejts értem könnyet.
Ez még nem a vég, ha ő melletted áll, ez is elég. Csak annyit ígérek..., szerelmem sosem
múlik el.
Gyönyörű és szívszorító szavak. Búcsút mondott nekem, ezúttal végleg. Amikor
másodszor jött, hogy becsaptalak és elárultak, újra meg újra, éreztem, ahogyan a könnyek
végigperegnek az arcomon.
Végül Kellan egyenesen a szemembe nézett. Izzó tekintete összekapcsolódott az
enyémmel, úgy énekelte a refrént: Jobb el sem búcsúzni, csak továbblépni, a hazugságnak
véget vetni. Láttam, ahogy az ő szeméből is akaratlanul kicsordul egy könnycsepp, bár a
hangja erős és állhatatos maradt. Zihálva kapkodtam levegő után. A kín a belsőmbe mart.
Összeszorult a szívem, és a könnyeim egyesültek, hogy kis patakban csorogjanak végig az
arcomon.
- Kisasszony...?
A kívülről jövő hangok csak homályosan tudatosultak bennem, de Kellan szavai tőrként
fúródtak belém... újra meg újra. A következő sort - Kincsként őrzök minden veled töltött
napot, lehetsz bármily távol — azonnal a Jobb el sem búcsúzni szakasz követte, míg én
elszorult torokkal és a számra szorított tenyérrel próbáltam magamba fojtani a zokogást.
Ahogyan a zene és Kellan szavai az elevenembe hatoltak, egy kéz hullott a váltamra.
- Ne itt, Kiera - hallottam meg Jenny halk suttogását.
Még annyi időre sem tudtam elszakadni Kellan előadásától,
hogy Jenny felé forduljak. Kellannek újabb könnycsepp gördült le az arcán, miközben
leplezetlenül engem nézett. Nem tudtam, ki lát bennünket. Nem tudtam, Denny lát-e
bennünket. Csak Kellan arcát láttam, és szívszorító szavait hallottam. Feltört belőlem a
zokogás.
Jenny rángatni kezdte a karomat. Csökönyösen ellenálltam.
- Ne itt, Kiera. Denny lát mindent..., ne itt.
Felhagytam az ellenállással, és engedtem, hogy bevonszoljon
a konyhába, míg Kellan az utolsó sorokat énekelte: Csak annyit ígérek..., szerelmem sosem
múlik el. Követett elgyötört tekintetével, ahogy kimentem a teremből. A hangja csak egyszer
csuk- lott meg, amikor Jennyvel az oldalamon eltűntem a konyha ajtaja mögött. Azonnal újra
rázni kezdett a zokogás, mire Jenny vigasztalóan átkarolta a vállam.
- Minden rendben, Kiera. Minden rendbej ön, hidd el. - Ezt ismételgette újra és újra, míg
a hátamat simogatta, én pedig rendületlenül bőgtem a vállán.
Hát vége...
Amikor a sírógörcs már nem rázott, Jenny rendbe tette az arcomat, és hozott inni
valamit... nem vizet. Odaültem apukhoz, és felhajtottam, mialatt Kellan sóvárogva nézett
felém a színpad széléről. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy odarohanjak, magamhoz öleljem,
és csak csókoljam, hogy ne menjen el - de nem tehettem semmit, amíg Denny tüzetesen
figyelte minden mozdulatom. Életemben először kívántam, bárcsak menne el.
Denny a koncert után Kellanhez lépett, és komoly arccal kérdőre vonta. Kellan röviden
rám pillantott, mire a szívem kihagyott egy ütemet, de utána kedélyesen elmosolyodott, és
megrázta a fejét, miközben megpaskolta Denny vállát. Denny kifejezéstelen arccal nézte,
ahogy Kellan elteszi a gitárját, és sietve távozik; csak egyetlen utolsó pillantást kockáztatott
felém, mielőtt kinyitotta az ajtót.
Denny csak ült, és kimérten várakozott, míg le nem telt a műszakom. Amikor
összeszedtem a holmimat, végre odalépett hozzám. Megfagyott az ereimben a vér, de ő egy
szót se szólt, csak felém nyújtotta a kezét. Néma csöndben sétáltunk ki a bárból.
Kellan már otthon volt, mire Dennyvel hazaértünk. Ahogy elsétáltunk Kellan ajtaja előtt,
lopva vetettem rá egy pillantást. Lekapcsolta a lámpát, de a halk zenéből tudtam, hogy még
nem alszik. Denny egyetlen szó nélkül vetkőzött le, csak néha vetett rám egy szomorú
pillantást. Nem tette szóvá, hogy hazugságon kapott. Nem kérdezett arról, hogy miért
omlottam össze Kellan utolsó dalánál, de egész heti melankóliámat, Kellan előző napi
hirtelen felbukkanását és a velem váltott árulkodó pillantásait egybevetve úgy éreztem,
Denny minden mozdulatában ott lappang a ki nem mondott kérdés. Halálos rettegéssel töltött
el a tudat, hogy ez a kérdés bármikor elhangozhat.
Ugyanolyan csöndben átöltöztem pizsamába, majd halkan kimentem a fürdőbe. Denny
bebújt a takaró alá, onnét nézte távozásomat. Nyitva hagytam az ajtót, mintha ezzel eloszlat-
hatnám a gyanakvását - nem mintha így nem vetettem volna sóvárgó pillantásokat a másik
szoba felé. Kellan elhagyott, s ezt képtelen voltam elviselni. Meg kell találnom a módját,
hogy... megállítsam.
Nem siettem vissza a mosdóból. Újra és újra hideg vizet lötyköltem az arcomra, hátha
ezzel lemoshatom a félelmemet. Kellan elhagyott, Denny halálosan belefáradt az egészbe...,
az egész világom kezdett összeomlani.
Miután vettem egy utolsó mély levegőt, amitől jottányit sem lettem nyugodtabb,
kinyitottam az ajtót, és visszatértem Dennyhez. Éberen várt rám, tekintete az ajtóra tapadt.
Egy pillanatig a szemét fürkésztem, hogy lássam, mire gondol, mit érez..., mekkora fájdalmat
okoztam neki. Miért nem kérdez végre valamit... bármit?
Kitárta felém a karját, én pedig befészkeltem magam, hálásan a pillanatnyi
fegyverszünetért. Nem mintha erre vágytam volna. Nem mintha az ő ölelését kívántam volna.
A gondolattól összeszorult a torkom, és mégis örültem, hogy Denny nem szólal meg.
Lehunytam a szemem, és várni kezdtem.
Minden pillanat perceknek, minden perc óráknak tűnt. Feszülten hallgattam Denny
légzését. Lassú és felszínes? Alszik már? Megmozdult, és fölsóhajtott, ebből tudtam, hogy
még ébren van. Amennyire képes voltam rá, alvást színleltem, remélve, hogy ettől
megnyugszik, és ő is képes lesz megpihenni. A feszült várakozástól könnyek szöktek a
szemembe, de visszanyeltem őket. Ha ki akartam jutni ebből a szobából, türelmesnek kellett
lennem.
Hogy az időt múlassam, elképzeltem, mit csinál Kellan a szobájában. Már nem hallottam
a zenét. Elaludt ? Éberen bámulja a mennyezetet, és azon tűnődik, hogy itt alszom Denny
karjában? Azt kívánja, bárcsak egy szót se szólt volna reggel ? Arra vár, mikor mászom be
mellé az ágyba? Vagy már a távozását tervezi ?
Denny légzése végül szabályossá vált, és lelassult. Kinyitottam a szemem, és óvatosan
fölemeltem a fejem, hogy megnézzem. Amióta rajtakapott a hazugságon, azóta most először
telepedett nyugalom és békesség gyönyörű arcvonásaira. Halkan fölsóhajtottam, ahogy
lefejtettem magamról a karját. Mély álmában az oldalára fordult, háttal nekem. Olyan hosszú
ideig vártam, ameddig csak bírtam, azután nesztelenül fölkeltem. Gondolatban hosszú listába
szedtem a kifogásokat arra az esetre, ha Denny rajtakapna a távozáson, de ő csak aludt, amíg
én hangtalanul kisurrantam az ajtón.
A szívem a torkomban dobogott, amikor benyitottam Kellanhez. Hirtelen előtört minden
nyugtalanságom...
Kellan az ágy szélén ült, háttal az ajtónak és nekem, amikor halkan beléptem. Nem
öltözött át, csak meredten nézett valamit a kezében. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy
még a közeledésemet se hallotta.
- Kellan? - suttogtam.
Megriadt, és ökölbe szorította a kezét, hogy elrejtse, amit eddig nézett. Miközben felém
fordult, kezével benyúlt a matrac alá.
- Mit keresel itt ? Ezt már megbeszéltük. Nem szabadna itt lenned. - Sápadtan és iszonyú
szomorúan nézett föl rám.
- Hogy tehetted?
- Mit ? - Egyszerre tűnt kimerültnek és zavartnak.
- Elénekelted azt a dalt... ott mindenki előtt. Rettenetesen érzem magam. - Elcsuklott a
hangom, és fáradtan lerogytam az ágy szélére.
Elfordította a tekintetét.
- Ennek így kell lennie, Kiera.
- Akkor írtad, amikor... amikor napokra eltűntél?
Hosszú ideig nem válaszolt.
- Igen - felelte végül. - Tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, kit fogsz választani, kit választottál
mindig is.
Hirtelen, mivel nem jutott eszembe semmi más, kibukott belőlem:
- Aludjunk együtt ma éjjel. - Hangom elmélyült az elfojtott érzelmektől.
- Kiera, te is tudod, hogy... - Vetett rám egy vágyakozó pillantást.
- Nem... szó szerint. Csak ölelj át, kérlek.
Fölsóhajtott, azután hanyatt feküdt az ágyon, és kitárta felém a karját. Az oldalához
kucorodtam, átfontam a lábammal, a mellkasára fektettem a karom, és a vállába fúrtam a
fejem. Belélegeztem bódító illatát, beburkolóztam melegével és meghitt ölelésével. A
túláradó öröm, amit a közelsége miatt éreztem, csak még fájdalmasabbá tette a tudatot, hogy
Kellan éppen arra készül, hogy elhagyjon.
Szipogva letöröltem egy könnycseppet, ahogy még szorosabban öleltem magamhoz.
Éreztem, hogy megtörten felsóhajt alattam, és tudtam, hogy ugyanúgy a sírás határán áll,
mint én. Ez kirántott tehetetlenségemből.
- Ne menj el!
Elgyötörten fölsóhajtott, és magához vont, hogy megcsókolja a hajam.
- Kiera... - suttogta.
Fölnéztem feldúlt arcába, könnytől fátyolos szemébe.
- Kérlek... maradj... maradj velem. Ne menj el.
Lehunyta szemét, s ezzel kibuggyantak a könnyei.
- Meg kell tennem, Kiera...
- Végre együtt vagyunk, édes..., ne csináld ezt.
A becéző szóra kinyitotta a szemét, hogy szerelmesen megcirógassa az arcomat.
- Épp ez az. Nem vagyunk együtt...
- Ne mondd ezt..., csak időre van szükségem... és arra, hogy itt maradj. A gondolatát sem
tudom elviselni, hogy itt hagysz. - Megcsókoltam, két tenyerem közé szorítottam az arcát.
Elhúzódott.
- Nem fogod őt elhagyni, Kiera, én pedig nem osztozkodom rajtad. Mi lesz így velünk?
Ha itt maradok, rájön mindenre. Vagyis egy választásunk marad..., ha megyek. - Próbált
uralkodni feltörő érzelmein, miközben egy könnycsepp hullt az arcára. - Bár másképp lenne
minden... Bár velem találkoztál volna először. Bár én lettem volna az első. Bár engem
választanál...
- Téged választalak! - bukott ki belőlem.
Mindketten megdermedtünk, és egymásra néztünk. Újabb
könnycsepp buggyant ki a szeméből, miközben olyan fájdalommal és reménykedéssel nézett
rám, hogy már megbántam, amiért átjöttem a szobájába. A páni rémület, hogy újra elhagy,
olyasmit adott a számba, amitől Kellan mégis itt maradt - én pedig pontosan ezt akartam.
Kétségbeesetten vágytam rá, hogy maradjon. Kézen fogva akartam járni vele, arra vágytam,
hogy bárhol megcsókolhasson. Önfeledten át akartam adni magam az ölelésének. Az ő karján
akartam elaludni minden éjjel...
Ó, istenem, döbbentem rá hirtelen. Öt akarom..., vele akarok lenni...
- Téged választalak, Kellan - ismételtem, meglepve a tulajdon döntésemtől, mégis
boldogan, amiért végre meghoztam. Óvatosan nézett rám, mintha bármelyik pillanatban
meggondolhatnám magam. - Érted, amit mondok? - suttogtam, furcsa reakciójától egyre
nyugtalanabbul.
Végül átfordult, és fölém kerekedett. Kezébe fogta az arcomat, és hevesen megcsókolt.
Levegőt is alig kaptam a szenvedélyétől. Ujjaimmal beletúrtam a hajába, és minden erőmmel
magamhoz szorítottam, miközben már a ruhát hámozta le rólam. Lerángatta felsőmet, s
mielőtt bármit kérdezhettem volna, ajka már újra az enyémhez tapadt. Kibújt az ingéből,
majd tovább csókolt, amikor szólni próbáltam. Kibújtatott a nadrágomból, és már a farmerjét
gombolta, amikor végre sikerült eltolnom magamtól.
- Mi történt a... szabályaiddal? - kérdeztem kifulladt hangon.
- Sosem tartottam be a szabályokat. - Elmosolyodott, és közelebb hajolt, hogy
megcsókoljon. - És sosem tudtam nemet mondani a könyörgésedre. - Lágyan belecsókolt a
nyakamba.
Lehúzta a farmerjét, és újra magához vont.
- Várj... - toltam el megint. - Azt hittem, nem akarod ezt csinálni... - Vetettem egy
pillantást az ajtó felé.
Ahogy ujjai a bugyim alá csúsztak, lihegve kapkodtam levegő után.
- Ha az enyém vagy, és én a tiéd, akkor fekszem le veled, amikor csak jólesik - mormolta
a fülembe olyan szenvedéllyel, hogy felnyögtem az epekedéstől.
- Szeretlek, Kellan - suttogtam, közelebb húzva magamhoz az arcát.
- Szeretlek, Kiera. Annyira boldoggá foglak tenni... - tette hozzá komoly hangon.
Beharaptam az ajkam, és elkezdtem lehámozni az alsóját.
- Igen, tudom...
 23.FEJEZET
Következmények

Századszor is testhelyzetet váltottam az ágyban. Kellan egyik karjával átfont, mialatt békésen
aludt, arcát a másik karján nyugtatva, felém fordulva. Minden kétely és aggodalom eltűnt
tökéletes vonásairól. Nem voltam benne biztos, hogy ő is ilyennek látná az én arcomat. Végül
hát döntöttem, és a pillanat hevében Kellant választottam. Még mindig kissé álomszerűnek
tűnt az egész. Odakucorodtam Kellan oldalához, és elégedetten fölsóhajtottam. Próbáltam
elképzelni, hogy minden éjjel vele vagyok; abban a felvállalt kapcsolatban élünk, amiben
mindig is akart..., amiben mindig is akartunk. Oly sokáig számított tabunak, hogy egyelőre
elképzelni is alig tudtam...
Tovább fészkelődtem. Már csak egy akadályt kell leküzdenem, mielőtt tényleg el tudom
fogadni magam Kellan oldalán, de ebbe beleszakad a szívem. Denny. Lassan indulnom kell,
hogy visszasettenkedjek a szobánkba. Nem adhatok neki esélyt, hogy így tudja meg. Már azt
se kellett volna megkockáztatnom, hogy szeretkezem Kellannel... ismét. Úgy látszik, vele
kapcsolatban mindig elveszítem a józan ítélőképességemet. Jól mondta: ez egy pocsék ötlet.
Denny sosem kaphat rajta ebben a helyzetben. Elképzelni sem tudom, hogyan reagálna rá.
Különösen most nem, amikor tudja, hogy hazudtam..., amikor amúgy is gyanakszik....
El kell mondanom neki. Végre el kell mondanom neki... mindent.
Épp csak azt nem tudtam, hogyan.
Nagy sóhajjal lefejtettem magamról Kellan karját. Almában morgott valamit, és utánam
kapott. Elmosolyodtam, majd miután félresimítottam a homlokából egy kósza tincset, puhán
megcsókoltam. Fölkaptam félrehányt ruháimat, felöltöztem, és kinyitottam az ajtót, majd
miután vetettem egy utolsó pillantást Kellan adoniszi testére, amit a takaró csak félig-meddig
leplezett el, visszalopakodtam a szobám felé.
Amilyen csöndesen csak tudtam, becsusszantam a takaró alá. Denny nem moccant,
miközben óvatosan elhelyezkedtem. Ezúttal nem néztem sokáig, hanem hamar hátat
fordítottam, és tudatosan szabályoztam a légzésem. Vártam, mikor mozdul meg, fordul át, és
von kérdőre, hogy merre jártam. Nem tette. Éppoly békésen aludt, ahogy Kellan. Amikor a
kimerültség végül fölém kerekedett, átadtam magam az álomnak és a Kellannal kapcsolatos
édes ábrándoknak.
Nem sokkal később egy különösen élénk álomra ébredtem föl, s a nyugtalan vágyra, hogy
mielőbb viszontlássam Kellant. Denny még aludt, de biztosan tudtam, hogy Kellan már nem.
Sietve kisurrantam a fürdőbe, hogy összekapjam magam, azután nesztelenül leosontam.
Ahogy vártam, Kellan a konyhai pultnak támaszkodva állt, mögötte a kávéfőzővel.
Mosolyogva nézett felém, mindig tökéletes megjelenésével, abban a sötétkék ingében, ami
mellett a szeme már-már természetellenesen kéknek tűnt.
-Jó reg...
Nem tudta befejezni a mondatot, ajkunk máris egybeforrt, és ujjaim sűrű haját
markolászták. Mohón viszonozta a csókot, tenyerét az arcomon tartva. Két csók között
mormoltam:
- Annyira hiányoztál.
- Te is nekem - felelte. - Utálok nélküled ébredni.
Mintha napok, nem pedig órák teltek volna el utolsó találkozásunk óta. Elmerültem az
illatában, az ízében, a közelségében. Magamba fogadtam testmelegét, ami lágyan sugározott
belém az ujjaiból, ahogy a vállamat simogatta, hajamat becézgette, és nyelve az enyémmel
játszott. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget ez a csók. Azután hirtelen elhúzódott, és tett
néhány lépést az asztal felé.
- Beszélnünk kell Dennyről, Kiera...
Denny épp ebben a pillanatban toppant be a konyhába.
 - Mi van velem? - kérdezte kurtán.
Kellannel szerencsére többlépésnyi távolság választott el minket, amikor Denny
váratlanul megjelent a konyhában, de a szívem így is vadul kalapált. Kellan összeszedetten
válaszolt.
- Csak azt kérdeztem Kierától, hogy nem lenne-e kedvetek velem és a fiúkkal ma. Lesz ez
a buli a...
Denny félbeszakította, míg én tátott szájjal meredtem rá. Vajon most rögtönöz, vagy
tényleg ezt tervezte mára?
- Nem, itt maradunk.
Nem kerülte el a figyelmem, ahogy Denny megnyomta a szó végét, és Kellan sem
mulasztotta el észrevenni. Láthatóan elsápadt.
- Oké... azért szólj, ha meggondolnád magad. Ott leszünk egész nap. - A konyhában
kezdett sűrűsödni a feszültség, míg végül Kellan megtörte a hallgatást. - Jobb lesz, ha
megyek is..., összeszedem a fiúkat. - Denny háta mögött vetett felém egy jelentőségteljes
pillantást, azzal kettesben hagyott minket a hirtelen túlságosan is néma házban.
Néhány pillanattal később hallottam az ajtó csapódását. Kellan autója morogva életre kelt,
majd dübörögve elhajtott. Kellan elment, én pedig tudtam: azzal az utolsó pillantással arra
buzdított, hogy beszéljem meg a dolgot Dennyvel..., miközben én még nem álltam készen
erre. Még abban sem voltam biztos, hogy ezt akarom. Hogyan törhetném darabokra
olyasvalaki szívét, akit ennyire szeretek? Mert történhetett bármi, még mindig szerettem
Dennyt. A szerelem nem olyasmi, amit az ember csak úgy ki tud kapcsolni.
A nap nagy részében a kanapén feküdtem, aludtam..., vagy legalábbis ezt színleltem, míg
Denny a fotelből nézett. A tévé csak azért ment a háttérben, hogy ne legyen olyan nyomasztó
a csönd. Még nem álltam rá készen, hogy tönkretegyem őt. Nem voltam benne biztos, hogy
valaha is készen fogok állni. Nem tudtam, hogyan mondhatnám meg valakinek, aki oly sok
időn át a világot jelentette a számomra, hogy vége.
Egész nap magamon éreztem sötét, átható tekintetét. Tudtam, hogy Denny kivételesen
okos - csak azért nem rakta még össze magában a tényeket, mert az irántam érzett rajongása
elvakítja. Nem akarta látni a hibáimat, és semmi pénzért nem okozott volna fájdalmat nekem.
Ha beismeri a félrelépésemet, mindkettőre rákényszerült volna.
A szavakat talán kerülte, a tekintete azonban elárult mindent - félelmeit, kétségeit.
Tudtam, hogy végül fölteszi majd a rettegett kérdést: valaki mást szeretsz?
Valahányszor rám nézett, akárhányszor megérintett, s minden esetben, amikor szóra
nyitotta a száját, biztos voltam benne, hogy most fogja megkérdezni. Megkérdezi, hogy
elhagyom-e. Megkérdezi, hogy szerelmes vagyok-e Kellanbe. Mindannyiszor megfeszültem
a várakozástól. Még most sem tudtam, mit fogok felelni.
Ő pedig egyre csak halogatta a kérdést.
Még a hazugságot sem hozta föl, amin előző este rajtakapott. Nem kérdezett rá, hogy
valójában miért ütöttem meg Kellant. A néhány ritka alkalommal, amikor az alatt a szörnyen
hosszú délután alatt szót váltottunk egymással, úgy tűnt, mintha tudatosan kerülne minden
beszédtémát, ami kapcsolódhat Kellanhez.
A nap végére az arckifejezése még sötétebbé, a viselkedése pedig még zárkózottabbá vált.
Végül már nem maradt miről beszélnünk, s kezdtem kerülni vádló tekintetét is.
Kellan később, jóval napnyugta után tért haza jeges légkörű kis otthonunkba. Ahogy
belépett a konyhába, még látta, amint Dennyvel némán végzünk a vacsoránkkal. Vetett rám
egy pillantást, talán azon tűnődve, beszéltem-e Dennyvel. Nem tehettem mást, alig
észrevehetően megráztam a fejem. Megértette. Zaklatott arca alapján azt hittem, menten
sarkon fordul, és megint elmegy, de ehelyett higgadtan a pultra dobta a kulcsait, és kivett
egy sört a hűtőből. Üres tekintete annyira nem hagyott nyugodni, hogy szememmel meredten
követtem minden mozdulatát, pedig tudtam, hogy Denny meg engem figyel. Másra se vágy-
tam, csak hogy kitálaljak, és elmondjak neki mindent, miközben tudtam, hogy képtelen
lennék erre.
Denny egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, miközben megszólította Kellant.
- Helló, cimbora. Asszem, mégiscsak el kellene mennünk. Mit szólnál a Fészerhez ?
Talán táncolhatnánk újra egy jót. - Sajátos, vaskos akcentusával kihangsúlyozta a „tánc” szót.
A szívem a torkomban dobogott. Miért akarna visszatérni oda? Kényszerítettem magam,
hogy ne nézzek föl a tányéromból.
Hallottam, ahogyan Kellan kelletlenül fészkelődni kezd.
-Ja... persze... - felelte csöndesen.
A szívem zakatolni kezdett, ezért továbbra is leszegtem a fejem, hogy az ételre és a
lélegzésre fókuszáljak. Ez így nem jó..., nagyon nem jó...
Kellan elfordult, és fölvitte a sört a szobájába. Dennyvel csöndben befejeztük a kínos
vacsorát, miközben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Hamarabb végeztem, mint ő,
mormoltam valami olyasmit, hogy akkor összekapom magam, azzal fölbotorkáltam az
emeletre, hogy elkészüljek az éjszakára, ami legalább olyan rettenetesnek ígérkezett, mint a
múltkori.
Amikor elhaladtam Kellan csukott ajtaja előtt, felötlött bennem: bemehetnék, és
magyarázatot adhatnék rá, hogy miért ijedtem be, és hallgattam el Denny elől az igazságot.
Mégsem tettem. Erre a beszélgetésre ugyanúgy nem álltam készen. Fölsóhajtottam, és
visszatértem a fürdőbe, hogy elrendezzem a hajam, újrasminkeljen magam - bármi olyannal
foglalkozzak, ami egy pillanatra is eltereli a figyelmem.
Végül, már az autóban, Denny megtörte órák óta tartó hallgatását.
- Eldöntötted már, mit akarsz a téli szünetben? - kérdezte rá nem jellemző, színtelen
hangon, ám ahogy felém fordult, most először ellágyult és elködösült a tekintete. - Tényleg
szeretném, ha hazajönnél velem... legalább az ünnepekre. Azért gondolkodsz rajta, Kiera? - A
hangja megremegett, ahogy a nevemet ejtette.
Kihallottam a szavai mögött bujkáló kérdést: Engem választasz? Csak bólintani tudtam,
ahogyan az én tekintetem is kezdett bepárásodni. Kinéztem az ablakon, a mellettünk elsuhanó
városra. Belül ugyanezt éreztem - szélsebesen száguldok valami felé, és már túl késő behúzni
a féket.
Dennyvel Kellan előtt értünk oda. Mintha csak Kellan halogatni akarta volna az
elkerülhetetlen feszengést. Bár én is halaszthattam volna valahogy. Denny átvezetett a báron,
ki a hátsó, kerthelyiségre nyíló ajtón. Ahogy az ajtó kitárult, észrevettem fölötte egy feliratot:
„Fagy-parti - Maradj mozgásban!” Olyan volt, mintha konkrétan a kinti hideg lenne az
ünneplés apropója.
Noha az idő túlságosan lehűlt ahhoz, hogy bárki idekint üljön le sörözni, szép számmal
eljöttek. Denny ahhoz az asztalhoz vezetett, amelynél azon a végzetes estén is ültünk.
Fogalmam sem volt, szándékosan teszi-e. Tekintetem a bejárat és az amellett álló kávés stand
felé rebbent. Lehet, hogy arról az éjszakáról is tud? Próbáltam erőt venni a
gyomorgörcsömön. Mindhármunknak kikérte az italokat, majd néma csöndben kortyolgattuk
a sajátunkat, miközben Denny töprengve meredt maga elé.
Akaratlanul is elállt a lélegzetem, amikor Kellan kilépett a bárból. Tényleg nem akartam
így reagálni, és imádkoztam, hogy Denny ne vegye észre, de egyszerűen... lélegzetelállító
volt. Nyugodt léptekkel és még nyugodtabb arccal közeledett. Még rá is mosolygott Dennyre,
ahogy leült mellém. A szívem mind gyorsabban vert - részben a feszültségtől, és részben az ő
közelségétől.
Tényleg sokan eljöttek. A kerthelyiségben bömbölt a zene, és a hevenyészett
táncparketten máris sokan ropták, dacolva a már- már dermesztő hideggel. Reméltem, hogy
Denny nem gondolta komolyan, amikor táncról beszélt - ezt már aligha tudtam volna
eljátszani, ilyen zakatoló szívvel és háborgó gyomorral. Elnéztem, ahogy a részeg vendégek
esetlen mozgással próbálják magukat melegen tartani, miközben önkéntelenül megborzong-
tam. Újra azon tűnődtem, Denny miért ültetett ki minket ide, nem pedig be a melegbe. Az
ölembe eresztettem hideg kézfejemet, és ellenálltam a kísértésnek, hogy az asztal alatt
megfogjam Kellan kezét.
Nem tudom, mennyi ideig ültünk így néma csöndben. Kellannel a tömeget fürkésztük, és
próbáltunk tudomást sem venni egymásról, míg Denny átható tekintettel figyelt minket.
Akkor hirtelen megszólalt a munkahelyi telefonja. Riadtan kaptam felé a tekintetem, míg ő
higgadtan felvette. Néhány mondat után összecsukta a mobilt, majd felsóhajtott, és felém
fordult.
- Sajnálom, de be kell mennem. - A tekintete átsiklott Kellanre. - Haza tudnád vinni ?
Nekem dolgom van. - Kellan csak bólintott, mire Denny felállt, hogy távozzon. Engem
annyira megdöbbentett a váratlan fordulat, hogy szólni is elfelejtettem. Denny közel hajolt
hozzám. - Gondolkodni fogsz azon, amit kérdeztem? - szólalt meg csöndesen. Elmormoltam
egy igent, mire két keze közé fogta arcomat, és olyan hevesen csókolt meg, hogy felnyögtem,
és önkéntelenül is átkaroltam a nyakát. A szívem zakatolt, és alig kaptam levegőt, mikor
elhúzódott.
Kellan zajosan fészkelődött a helyén. Egy pillanatra elborzadtam a gondolattól, hogy
végül ő fogja kenyértörésre vinni a dolgot, de csak megköszörülte a torkát, amíg Denny
mindkettőnktől elköszönt, majd sarkon fordult, és elment. Zakatoló szívvel néztem, ahogyan
távolodik. Szép arca még egyszer felém fordult az ajtóból, hogy utoljára rám nézzen.
Biccentett, és halványan elmosolyodott, amikor látta, hogy őt nézem, azután belépett a bárba,
hogy távozzon a főbejáraton át.
Kábán fordítottam a fejem Kellan felé. Most haragszik rám? Haragszik, amiért egész nap
nem voltam képes elmondani Dennynek? Meg kell értenie, hogy milyen nehéz ez nekem.
Amikor újra találkozott a tekintetünk, nem láttam a szemében mást, csak szeretetet.
Az asztal alatt megfogta a kezem, ahogy beszélgetni kezdtünk, mintha csak azért jöttünk
volna ide, hogy kettesben legyünk, és a barátom nem épp az imént csókolt volna meg, mielőtt
elment.
- Eszembe jutott..., miután nyilván nem akarsz még bemutatni a szüleidnek... - itt megállt,
és sokatmondó pillantást vetett rám -, ...amit persze tökéletesen megértek. - Elmosolyodott.
Szóval, talán velem tölthetnéd a téli szünetet. Esetleg felmehetnénk Whistlerbe? Kanada
gyönyörű, és... - Vetett rám egy érdeklődő pillantást. - Szoktál síelni? - Megrázta a fejét, nem
is várt válaszra, aminek örültem, mert nem is tudtam volna mit felelni. - Hát, ha nem..., akkor
tényleg el sem kell hagynunk a szobát. - Pajkosan elvigyorodott.
Elmerültem szemének kékjében, és hallottam a szavait is..., de nem őt láttam, és nem
tudatosult bennem semmi azon kívül, hogy velem akarja tölteni az ünnepeket. Akaratlanul is
ugyanazt kérte tőlem, mint Denny. Egyre csak arról beszélt, mi mindent csinálhatnánk
Kanadában, míg én fokozatosan kezdtem kirekeszteni a hangját a fejemből.
Csak arra tudtam gondolni, amit Denny kérdezett a kocsiban. Haza akart vinni magával,
hogy megismerjem a szüleit, mielőtt átköltözünk Ausztráliába. Csakhogy időközben megvál-
tozott a terv. Annyira, hogy akkor már mindennek vége lesz, ő pedig egyedül megy haza.
Fájdalmasan nyeltem egyet, miközben az elmém azzal gyötört, hogy elém vetített minden
emlékképet, amit Dennyvel kapcsolatban őriztem.
Emlékeztem első találkozásunkra. Mosolyogva fogadta az összes diákot, ahogy beléptek a
terembe, nekem meg elakadt a lélegzetem, amikor megláttam. Elpirultam, és lesütöttem a
szemem, amikor a mosolya felém irányult. A tanár őt bízta meg, hogy ossza ki a
feladatlapokat, s miután én ültem a padsor legszélén, nekem adta az egész köteget, hogy
passzoljam tovább.
- Hello. Eddig milyen az óra? - kérdezte csöndesen, én pedig olyan meglepetten fogadtam
imádni való akcentusát, de még inkább a bizsergető közelségét, hogy esetlenül a földre
sodortam az egész papírköteget.
- Annyira sajnálom - hebegtem, ahogy letérdeltem, és segítettem összeszedni a lapokat.
Az arcom valósággal lángolt.
- Semmi baj - felelte kedvesen. Amikor végeztünk, felém nyújtotta a kezét. - Denny
Harris vagyok.
Újfent elvörösödtem, és megráztam a kezét.
- Kiera... Allen... - sikerült kinyögnöm.
Segített fölállni, majd óvatosan újra felém nyújtotta a köteg papírt.
- Örülök, hogy megismertelek, Kiera. - Még emlékeztem az izgatottságra, amit akkor
éreztem, amikor először ejtette ki a nevemet sajátos akcentusával. A nap hátralévő részében a
szemem se tudtam levenni róla. Minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy oda tudjak
figyelni.
Emlékeztem az első randinkra. Egyik délután megszólított az udvaron. Teljesen meglepett
vele, s bár mindennél jobban vágytam rá, azért próbáltam flegma arcot vágni, és csak annyit
feleltem: „Ja, oké.” Este eljött értem, azután elmentünk egy kellemes kis étterembe, ami a
folyóra nézett. Javasolt néhány helyi specialitást, de engedte, hogy én válasszak. A számlának
még a közelébe se engedett, és az is lenyűgözött, milyen könnyen megtaláltuk egymással a
hangot. Utána megfogta a kezem, és sokáig csak sétálgattunk, egyikünk sem akarta, hogy
véget érjen az este. Amikor mégis túl későre járt már, hazakísért, hogy az ajtóban
megajándékozzon életem legfinomabb, legédesebb csókjával. Azt hiszem, akkor éjjel estem
bele.
Hirtelen visszatértem a jelenbe, Kellan kérdezett tőlem valamit, de én nem válaszoltam.
Mikor másodjára ismételte, a kérdés lassan tudatosult bennem.
- Kiera... figyelsz te egyáltalán? - Elvörösödtem, amikor rájöttem, hogy sejtelmem sincs,
miről beszélt. A hüvelyujjával lágyan megcirógatta a kezem, de közben aggódó pillantásokat
vetett rám. - Minden rendben? Haza akarsz menni?
Csak bólintottam, még mindig alkalmatlannak éreztem magam a beszédre. Felálltunk,
majd Kellan megnyugtatóan átkarolta a derekam, ahogy az oldalsó kapu felé vezetett. Amint
kiléptünk a parkolóba, keresni kezdtem Denny autóját. Eltűnt... tényleg elment. Akaratlanul
is vetettem egy pillantást a végzetes kávés stand felé. Kellan felfigyelt erre, és megszorította a
kezem, majd mosolyogva mért végig, ahogy a kapu bezárult mögöt- tünk. De a hely ezúttal
nem Kellant és a vele töltött szenvedélyes együttlétet juttatta eszembe, hanem az egyszerűbb,
ártatlanabb időket... Dennyvel.
Emlékeztem első együttlétünkre... az első alkalomra az életemben. Két hónapja jártunk.
Egy húszas évei elején járó srácnak ez maga az örökkévalóság, ő mégsem erőltette a dolgot.
Csókolóztunk, és csináltunk... ezt-azt..., ameddig én is belementem, de amint visszakoztam, ő
készséggel engedett. Egyszer sem keltett bennem bűntudatot ezért, amitől csak még jobban
kívántam őt. Tudta, hogy ő lesz az első, és azt akarta, hogy különleges legyen a számomra.
Kibérelt egy faházat, ahol eltöltöttünk egy hosszú téli hétvégét. Az első alkalom romantikus
filmbe illett volna - pattogó lángú kandalló, meleg takarók, halk muzsika. Nem sietett,
odafigyelt rá, hogy élvezzek minden egyes pillanatot, és így is történt. Olyan elképesztően
kedves és gyöngéd volt, hogy fikarcnyi fájdalmat sem éreztem. Utána szorosan magához
ölelt, és elmondta, hogy már a legelső pillanatban belém szeretett, amire persze elbőgtem
magam, és azt feleltem, hogy én is beleszerettem..., ebből pedig egyenesen következett a
második.
A jelenben Kellan az autója felé terelt, mialatt tovább fecsegett. Időközben átváltott arra a
témára, hogy mi mindent csinálhatunk nyáron.
- Gimi után sokat túráztam az oregoni partvidéken, Evannel is így találkoztam. A lényeg,
hogy mi is elmehetnénk, biztosan tetszene. Rengeteg ott a barlang...
Kizártam a hangját a fejemből. Minden lépéssel újabb kedves emlékek elevenedtek meg
bennem.
Tettünk két lépést a kocsi felé - jöttek az emlékek a közös ünnepekről, a legutóbbi az én
huszonegyedik születésnapomról, amikor elvitt egy helyi bárba, majd gyöngéden tartotta a
hajam, amikor nagyon-nagyon rosszul lettem. Jöttek a régi karácsonyok a szüleim házában,
ahol az ölében kucorogtam, míg a többiek ajándékokat cseréltek. A tucatnyi vörös rózsa, amit
Valentin-napra hozott..., meg a szülinapjaimra..., meg az évfordulóinkra, arcán mindig azzal a
kisfiús mosollyal.
Újabb lépés - emlékek egy ételmérgezésről, ahogy a homlokomat törölgeti egy hideg
ruhával, és megitat. Emlékek a tévés receptekről, amelyeket rajtam próbált ki, köztük néhány
kitűnővel meg néhány elképesztően pocsékkal. Képek arról, ahogyan összebújunk az ágyban,
és megnézünk egy-egy filmet. Emlékek arról, amikor összeültünk tanulni..., és egészen más
lett belőle.
Még néhány lépés - a frissebb emlékek a hosszú utazásról és a viharvert kocsiról, ahogy
megdobáljuk egymást sült krumplival, ahogy együtt éneklünk a rádióval, és nagyokat
nevetünk a nyálas country-nótákon, miközben átszeljük a tájat. Ahogy megmártózunk egy
utunkba eső jéghideg folyóban, és az elhagyatott pihenőhelyen, a kocsiban szeretkezünk.
Még egy lépés - séta a mólón, békés álmok a kanapén, tánc a bárban...
Még egy lépés - a puha szőrszálak az állán, meleg barna szeme, lágy ajka, bájos
akcentusa, gyöngéd szavai, kisfiús vigyora, remek humora, jó természete, arany szíve...
Ő az én támaszom. A nyugalmam. Amit csak fiatal felnőttként megéltem, mind vele
éltem meg, mert ő mindig mellettem állt a kedves szavaival és szerető gondoskodásával.
Ellentől is ezt kapnám? Emlékeztem parázs vitáinkra, meg arra, amiket egymás fejéhez
vagdostunk. Pennyvel egy rossz szót se szóltunk egymáshoz..., de Kellannel...
Milyen lenne vele egy kapcsolat? Idővel nyilván lennének nézeteltérések, és ezeknek
hangot is adnánk. Ahogy visszagondoltam eddigi tapasztalatainkra, legelőször egy
hullámvasút képe villant föl bennem - le-föl, le-föl, egyik végletből a másikba. Ilyen lenne
vele élni? Újra és újra megjárni a szédítő magaslatokat és gyötrő mélységeket? Létezik
ilyesféle boldogság?
Szerettem az állandóságot. Szerettem a biztonságot. Dennyvel azért is passzoltunk ilyen jól
egymáshoz. Hűvös vizű tónak láttam: a felszínen tart, felfrissít, s mindenekelőtt, sosem válto-
zik. Kellan... ő maga a tűz: szenvedélyes, perzselő és nyughatatlan. A tűz pedig nem tart
soká..., a szenvedély idővel kihuny..., s akkor mi marad utána? Kellan előtt rengeteg a
lehetőség. Egy napon, ha majd csillapodik a lángolás, bármennyire szeret, megadja magát az
őt istenítő gyönyörű nőknek. De komolyan, fehérneműmodellek vetik oda magukat a lába elé,
bennem meg nincs semmi különleges, még ha állítja is, hogy gyönyörű vagyok. Ráadásul
Kellan tehetséges, egy napon még nagy sztár lehet belőle. Akkor mi lesz majd? A körülötte
legyeskedő nők száma a tízszeresére nő. Hogyan fog ellenállni nekik... örökké? Ilyesmi
Dennyvel sosem történhetne meg, de Kellannel... Talán gyűlölné magát egy félrelépés miatt,
de ettől még... előfordulhat.
Megtorpantam. Kirántottam a kezem Kellan ujjai közül, mire ő is megállt. Nem tehetem
meg. Nem hagyhatom el azt, aki oly sokáig a mindennapjaim része volt, aki nélkül elképzelni
se tudtam az életet. Legalábbis... még nem. Időt kellett nyernem. Meg kellett bizonyosodnom
arról, hogy Kellannel tényleg működne, mielőtt eldobom magamtól a közös jövő lehetőségét
egy jó emberrel, akit szívből szerettem.
Kellan tett még egy lépést, mielőtt szembefordult velem. Gyönyörűnek tűnt a
holdfényben, összeszedettnek, és valahogy mégis mélyen megindítónak. A tekintete láttán
olyan éles fájdalom nyilallt belém, hogy el kellett fordítanom a fejem. A szeme nem csupán
megcsillant, de ismét könnyekkel fenyegetett. A szívem megszakadt ettől a csöndes
belenyugvástól.
Egy hosszú pillanatig meredt rám, mielőtt halkan megszólalt:
 - Elveszítettelek... igaz? - Meglepetten néztem föl nyugodt arcába. Jobban ismert, mint én
saját magamat. Mindvégig tudta, hogy ez lesz ?
- Kellan... én... én ezt nem tudom megtenni..., még nem. Nem tudom elhagyni. Időre van
szükségem...
A nyugodt tekintete mélyén mintha fellobbant volna az indulat.
- Időre ? Kiera... semmi sem fog megváltozni. Mire jó a halogatás ? - Megrázta a fejét, és
biccentett a hazaút felé. - Most már tudja, hogy hazudtál neki, az időhúzással csak még több
fájdalmat okozol. - Arról beszélt, hogy a halogatás Dennynek okoz fájdalmat, de fátyolos
tekintetéből láttam, hogy sokkal inkább magát félti.
- Annyira sajnálom, Kellan... Kérlek, ne gyűlölj meg ezért. - Az én szemem is megtelt
könnyekkel.
Mindkét kezével feltúrta a haját, és egy pillanatra kócosan hagyta, mielőtt hátrasimította.
- Nem, Kiera... nem. - Olyan fojtott feszültséget éreztem ki a hangjából, hogy azonnal
belém mart a félelem.
- Ezt hogy érted? Nem, nem fogsz meggyűlölni..., vagy nem, meg fogsz ? - A hangom
elbicsaklott a végére, és nagyot nyeltem.
Szenvedésem láttán fölemelte a kezét, hogy megsimogassa az arcomat.
- Nem, nem adhatok több időt - felelte még mindig feszült hangon. - Nem tehetem.
Kikészít a várakozás...
Megráztam a fejem, amitől végre kibuggyantak a könnyeim.
- Kérlek, Kellan, ne kényszeríts...
- Á... Kiera. - A másik kezét is az arcomhoz emelte, és szorosan tartott, hogy belém fojtsa
a tiltakozást. - Válassz, itt és most. Ne gondolkodj, csak dönt. Én... vagy ő? - A hüvelykjével
letörölt egy könnycseppet. - Én vagy ő, Kiera?
Nem gondolkodtam, úgy bukott ki belőlem a válasz:
-Ő.
A hirtelen csöndtől még a levegő is lüktetni látszott. A sokktól elállt a lélegzete, és
kikerekedett a szeme. Én sem kaptam levegőt, és szintén döbbenten néztem magam elé. Ó,
istenem... miért mondtam ezt ? Tényleg... tényleg ezt akarom ? Túl késő lett volna
újragondolni a kapkodva meghozott döntést. Túl késő volt visszaszívni a szavakat. Láttam,
ahogyan egy nehéz könnycsepp végiggördül Kellan arcán. Abban az egyetlen könnycseppben
sűrűsödött össze minden. Most már akkor sem táncolhattam volna vissza, ha azt akarom.
- Ó... - suttogta egy hosszú pillanat után.
Lassan elvette a kezét, és hátrálni kezdett, míg én tovább szorongattam, és próbáltam
magamhoz vonni.
- Ne, Kellan... várj. Nem akartam...
Résnyire szűkült a tekintete.
- Dehogynem akartad. Ösztönösen választottál. Ösztönösen őt választottad, és az intuíció
az egyetlen, amiben bízni lehet. - Hűvössé vált a hangja, majd lehunyta a szemét, és nagyot
nyelt. - Ez van a szíved mélyén. Ő van a lelkedben...
Megragadtam a kezét, és megszorítottam, míg ő levegőért kapkodott. Láttam, hogyan
próbál úrrá lenni az indulatán, míg én kétségbeesetten igyekeztem megtalálni a módját, mivel
tehetném jóvá a kárt, amit meggondolatlanságomban okoztam. Nem találtam semmilyen
megoldást. Ezt már senki sem tudta helyrehozni.
Miután sikerült némileg megnyugodnia, kinyitotta a szemét, és a szívem belesajdult a
fájdalomba, amit a tekintetében láttam.
- Megígértem, hogy elmegyek, ha így döntesz..., és így is lesz. Nem állok közétek. -
Szomorú, mégis gyöngéd és szerelmes tekintettel nézett rám. - Mindig tudtam, hogy igazából
övé a szíved. Sosem kellett volna ilyen helyzetbe hozzalak..., hiszen nincs is miről döntened.
Múlt éjjel mégis reménykedtem, hogy... - Felsóhajtott, és az aszfaltra szegezte a tekintetét. -
Már akkor el kellett volna mennem, csak olyan... önző voltam.
Hitetlenkedve meredtem rá. Még ő vádolja magát önzéssel? Amikor én bújtam be hol
ennek, hol annak az ágyába, amikor én viselkedtem végig önző módon?
- Szerintem én vagyok az, aki új értelmet ad ennek a szónak, Kellan.
Halványan elmosolyodott, ahogy a szemembe nézett, majd újra elkomorult.
- Megrémültél, Kiera. Én megértem. Féltél attól, hogy kiengedd a kezedből az irányítást...
ahogy én is. Most már minden rendben lesz. - Mintha csak önmagát akarná meggyőzni,
megismételte: - Minden rendben lesz. - Olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam a
kerthelyiségből kiszűrődő zenétől.
A karjába vont egy szoros ölelésre. Átfontam a nyakát, és kezemmel beletúrtam mesésen
dús hajába. Belélegeztem bőrének és bőrkabátjának illatát, kiélveztem minden vele töltött
pillanatot. Olyan szorosan tartott, hogy alig kaptam levegőt. Nem érdekelt volna az sem, ha
összeroppant a karjával, annyira vágytam a közelségére. Az eszem még mindig az elsietett
döntésemen járt. Sosem tudtam, mit akarok, de talán Kellannek van igaza... talán az
ösztöneimre kell hallgatnom...
Érzelmektől fojtott hangon suttogott a fülembe.
- Ne mondd el Dennynek. Nem fog elhagyni. Addig maradhattok, ameddig akartok. Még
a szobámat is kiadhatjátok, ha akarjátok. Nem számít.
Elhúzódtam, hogy az arcába nézzek, miközben az enyémen már reménytelenül
patakzottak a könnyek. Válaszul kimondatlan kérdésemre, egy újabb könnycsepp csillant
meg holdfényben fürdő arcán.
- Most már mennem kell, Kiera..., amíg még képes vagyok rá. - Lemorzsolta arcomról a
könnyeket. - Szólok Jennynek, hogy jöjjön el érted. Majd ő hazavisz. Ő segíteni fog.
- Neked ki fog segíteni ? - suttogtam, ahogy az ezüstfényben oly tökéletesnek látszó arcát
fürkésztem. Tudtam, mennyit jelentek a számára, s hogy milyen hihetetlenül nehéz lesz neki.
Tudtam, hogy számomra milyen nehéz lesz..., úgy éreztem, nem is élem túl.
Nagyot nyelt, de nem válaszolt a kérdésemre.
- Most már elutazhattok Dennyvel Ausztráliába, hogy összeházasodjatok. Hosszú, boldog
életetek lehet együtt, ahogyan terveztétek. - A hangja megbicsaklott a végére, miközben egy
újabb könnycsepp gördült le az arcán. - Esküszöm, hogy nem állok közétek.
Én akkor sem tudtam elengedni.
- De mi lesz veled ? Egyedül... - Tudnom kellett, hogy rendbe fog jönni.
Szomorúan elmosolyodott.
- Ennek így kell lennie, Kiera...
Belenéztem szikrázó kéklő szemébe. Az arcára fektettem a tenyerem, és visszafojtottam a
feltörő zokogást. Készen állt feláldozni, amit mindennél fontosabbnak tartott, az igaz és mély
szerelmet, csak hogy megmentse a kapcsolatomat Dennyvel. Önzetlen szívével összetörte az
enyémet.
- Mondtam, hogy jó ember vagy... - suttogtam.
- Szerintem Denny nem értene egyet...
Újra a nyaka köré fontam a karomat, ahogyan egy kísértetiesen lassú szám átszűrődött a
kerítésen, és végigbizsergett a testemen. Ujjaim elmélyedtek a hajában, és visszanyeltem egy
újabb sírógörcsöt, mikor összeért a homlokunk.
- Istenem, annyira hiányozni fogsz... - A hangja most is elcsuklott, mielőtt befejezhette
volna.
Túl sok volt, túl nehéz. Nem kaptam levegőt. Nem tudtam elengedni. Túlságosan
szerettem. Nem bírtam megtenni. Az egész értelmetlennek tűnt..., egyszerűen
igazságtalannak. Nem engedhettem el...
- Kellan, kérlek, ne...
Nem hagyta, hogy befejezzem.
 - Elég, Kiera. Ne kérj tőlem ilyet. Ennek így kell lennie. Véget kell vetnünk ennek, és
miután nem bírjuk megállni, hogy távol tartsuk magunkat egymástól..., egyikünknek el kell
mennie. - Zajosan kifújta a levegőt, és hadarva beszélt, miközben lehunyt szemmel ingatta a
fejét. - így legalább Denny nem sérül. Ha én elmegyek, talán a hazugságodra sem fog
rákérdezni, de ha arra kérsz, hogy maradjak..., és ha megteszem..., akkor végül mindenre
rájön, és ezzel tönkretesszük. Tudom, hogy ezt te sem akarod. Hidd el, én sem, bébi. - Mintha
úgy erőszakolta volna ki magából a szavakat.
A fájdalom újra belém hasított. Hiába is próbáltam gátat vetni a könnyeimnek.
- De annyira fáj...
Gyöngéden megcsókolt.
- Tudom, édes... tudom. Hagynunk kell, hadd fájjon. Elmegyek, ezúttal végleg. Ha őt
választod, véget kell vetnünk ennek. Nincs más lehetőség.
Újra megcsókolt, azzal hátrébb húzódott, hogy a szemembe nézzen. Ugyanaz a fájdalom
csillogott a tekintetében, mint az enyémben, miközben benyúlt a nadrágzsebébe, és elővett
valamit. Ahogy felém tartotta, a másik kezével szétnyitotta ujjaimat, és nagyon lassan a
tenyeremre helyezte.
Elhomályosult tekintettel néztem le. Leheletvékony ezüstlánc csillant meg a tenyeremen,
gitár alakú medálján egy legalább egy- karátos kerek gyémánttal. Egyszerű és elképesztő
ajándék - tökéletes, mint ő maga. Élesen beszívtam a levegőt, és nem szóltam. A kezem
reszketni kezdett.
- Nem kell viselned..., én megértem. Csak adni akartam valamit, ami rám emlékeztet. -
Oldalt fordította a fejét, úgy nézett könnytől maszatos arcomra. - Nem akarom, hogy elfelejts.
Mert én sosem feledlek el...
Ahogy a szemébe néztem, szólni is alig tudtam a kínlódástól.
- Hogy én elfeledlek? - Az ötlet teljes képtelenségnek tűnt. Mintha az arcvonásai nem
égtek volna bele a lelkembe. - Sosem tudnálak... - Tenyerembe fogtam az arcát, ujjaim közt
még most is a törékeny kis lánccal. - Szeretni foglak... örökké.
Ajkamhoz hajolt, és lázasan megcsókolt. A zene a hátunk mögött a szívverésemmel
együtt gyorsult, miközben újra azt éreztem, hogy képtelen vagyok rá, nem tudom elengedni.
Az egész testem fellázadt az ellen, hogy elhagyjon, miután ennyi mindent végigéltünk.
Hogyan is élhetném túl? A tudat, hogy nem látom többé, szilánkokra törte a szívem. Máris
hiányzott, pedig még hozzám tapadt az ajka; ám én máris reménytelenül vágyakoztam utána.
Kincsként tekintettünk minden együtt töltött pillanatra. Éreztem, ahogy a fájdalomtól
elgyengül a térdem. Kitört belőlem a zokogás, mire még szorosabban ölelt magához. Az ar-
comra fektette kezét, majd egy pillanattal később ő is elsírta magát, hogy egy utolsó, szívet
tépő csókban egyesüljünk. Nem, nem tudtam végignézni, ahogy elmegy. Mondanom kellett
valamit, bármit, amivel maradásra bírhattam..., csak nem tudtam, mi lenne az. Tisztában
voltam vele, hogy az életem már sosem lesz ugyanolyan, miután ez a csók véget ér. És azt
akartam, hogy örökké tartson.
De persze semmi sem tart örökké.
A kapu mögöttünk éles dörrenéssel becsapódott, hogy örökre megváltoztassa, ahogyan
erre a gyöngéd csókra emlékezni fogok.
Rémülten bontakoztam ki az öleléséből, és bámultam Kellan elkerekedett szemébe.
Elnézett a vállam felett, a kapuban álló alak felé, én mégsem tudtam rávenni magam, hogy
oda forduljak. Nem is kellett megtennem. Csak egyvalaki lehetett, aki a félelemnek, a
megbánásnak és bűntudatnak ezt az elegyét kiválthatta Kellanből. Egész testemben reszketni
kezdtem.
- Annyira sajnálom, Kiera... - suttogta Kellan, miközben egy pillanatra sem vette le a
tekintetét a bejáratról.
Denny belépett a mi kis privát földi poklunkba, ahonnét immár egyikünk sem
menekülhetett.
- Kiera...? Kellan... - Az én nevemet úgy ejtette mint egy kérdést, Kellanét akár egy
szitokszót. Közelebb lépett hozzánk, míg mi Kellannel sietve különváltunk. Az arca
egyszerre tűnt zavartnak és sápadtnak a dühtől. Tanúja lett ennek a túlságosan is meghitt
pillanatnak.
- Denny... - Próbáltam előállni valamivel, de hiába erőlködtem. Egyszeriben tudatosult
bennem, hogy Denny átvert; nem is kellett dolgoznia. Megszervezte az egészet, hogy próbára
tegyen minket..., mi pedig elbuktunk.
Rám ügyet se vetett, egyenesen Kellanhez fordult.
- Mi a franc folyik itt?
A fejemben végigpörgettem az összes kifogást, amivel Kellan egy ilyen helyzetben
előállhat, majd leesett az állam, ahogyan egyszerűen megmondta az igazat.
- Megcsókoltam. Elbúcsúztam tőle. Elmegyek.
Leküzdöttem magamban a kétségbeesést, amikor láttam fellobbanni a haragot Denny
sötét szemében.
- Megcsókoltad ? - Egy pillanatra azt hittem, annyiban hagyja a dolgot, de akkor hirtelen
felmordult. - Meg is basztad?
A megdöbbenés újra belém vágott, ahogy Denny eljutott erre a végkövetkeztetésre. Hát
persze, hogy tudta, de legalábbis gyanította. Kellan felé fordultam, és magamban azért
könyörögtem, hogy legalább ebben hazudjon.
Nem tette.
- Igen. - Egész belesápadt Denny goromba számonkérésébe.
Denny eltátotta a száját, ahogyan tajtékzó dühvel végigmérte Kellant. Láthatóan
mindketten megfeledkeztek arról, hogy én is ott vagyok.
- Mikor ? - kérdezte érdes hangon.
Kellan felsóhajtott.
- Először akkor, amikor szakítottatok...
Denny hangja a szemöldökével együtt emelkedett föl.
- Először? Mégis hányszor történt meg? - Lehunytam a szemem, abban a reményben,
hogy az egész csak egy rémálom.
Kellan nyugodt hangon válaszolt.
- Csak kétszer...
A szemhéjam fölpattant a kijelentésre. Ebben meg miért hazudik? Ahogy vetett rám egy
sokatmondó pillantást, megértettem. Ami az elmúlt napokban történt, arra már nem illett rá
Denny otromba kifejezése. Ez sem hazugság, csak... féligazság. Lehetett bármennyire
gyalázatos a helyzet, fölmelegedett a szívem a gondolatra.
Kellan nyugodt hangon befejezte a mondatot, ahogy visszafordult Denny felé.
- ...De mindennap őt kívántam..., minden egyes nap.
A kis melegség elhalt, és a szívem fájdalmasan összerándult.
Még levegőt is elfelejtettem venni. Mit művel? Miért mondja el Dennynek? Ez nem lehet
igaz... Csak álmodom. Az egész nem történik meg.
Mégis megtörtént, méghozzá olyan gyorsan, hogy fölfogni se maradt időm. Denny
fölreppenő ökle állon találta Kellant, aki hátratántorodott, majd lassan összeszedte magát,
kihúzta a hátát, és megállt Denny előtt, miközben felhasadt szájából csorogni kezdett a vér.
- Nem fogok verekedni veled, Denny. Rettenetesen sajnálom, de sosem akartunk neked
fájdalmat okozni. Küzdöttünk ellene..., keményen próbáltunk ellenállni ennek... az erőnek...
ami egymáshoz vonzott. - Kellan arca összerándult beszéd közben, és nem a testi, hanem a
lelki fájdalomtól.
- Próbáltál ellenállni ? Próbáltad nem megbaszni ? - üvöltötte Denny, ahogy újra
megütötte.
 Rá akartam sikítani, hogy hagyja abba. Félre akartam rángatni. Ám amellett, hogy
reszkettem a félelemtől, és a dermesztő hideg kezdte a csontjaimat is átjárni, moccanni se
tudtam. A sokktól földbe gyökerezett a lábam. Úgy tátogtam, mint egy idióta, és csak
szótlanul álltam mellettük.
- Mindent föladtam érte! - Denny újra és újra megütötte, Kellan azonban nem próbált
ellenállni, ahogy arra sem tett kísérletet, hogy visszatámadjon. Minden ütés után kihúzta
magát, szinte mintha felkínálta volna az arcát az újabb ökölcsapásra. A vér végigcsorgott
fölrepedt arcán, ajkán, szemén. - Megígérted, hogy nem nyúlsz hozzá!
- Sajnálom, Denny... - suttogta Kellan az ütések között, számomra is alig hallható hangon.
Denny a dührohama közepette biztosan nem hallotta.
Azt akartam, hogy Denny velem ordítson, engem hibáztasson, engem üssön, de legalábbis
úgy tekintsen rám, mint aki ugyanúgy felelős ezért az egészért, ő mégis minden haragját
Kellanre zúdította. Megszűntem létezni a számára. Magamban zokogtam, és azt sikítottam,
hogy legyen már vége, de ehelyett csak álltam ott némán.
Végül elfogyott Kellan ereje is; zihálva térdre rogyott, kék ingét mindenütt elborította a
vér.
- Megbíztam benned! - üvöltött rá Denny, ahogyan egy különösen brutális mozdulattal
térdével Kellan állába rúgott.
Az agyam egyszerűen nem tudta felfogni. Harcolt a valóság ellen. Arra a megoldásra
jutott, hogy ez nem lehet más, csak álom. Lidércnyomás, méghozzá a legszörnyűbb fajtából.
Mindjárt fölébredek. S közben, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam, néma csöndben,
mozdulatlanul álltam.
Denny most nehéz bakancsával kezdte Kellant rugdosni, és minden rúgásnál válogatott
szitkokat szórt rá. Egy rúgás Kellan karját találta el, de olyan erővel, hogy a reccsenés hangja
még kábulatom ködén is átjutott. Kellan felordított a fájdalomtól, de Denny még ekkor sem
hagyta abba.
- Azt mondtad, testvérek vagyunk!
Fölfordult a gyomrom. Az egész testem megállíthatatlanul remegett. Könnyek
patakzottak az arcomon. A valóság kezdett utolérni. Lassan beleőrülök? Ezért nem tudok
moccanni se, ezért nem kiáltok segítségért? Kétségbeesetten el akartam rángatni Dennyt, akár
megütni is, ha muszáj, de ahogy a borzalmas képek tovább peregtek előttem, csak álltam
tovább némán.
Újabb gyors rúgás Kellan oldalába, egy-két borda éles reccsenése. Kellan gyötrelmes
hangon üvöltött, vért köpött fel, de még most sem próbálta védeni magát, menteni a tetteit,
csak azt ismételgette vég nélkül:
- Nem verekszem veled..., sajnálom..., nem tudlak bántani..., ne haragudj, Denny...
Ha nekem kezdett elmenni az eszem, akkor Denny teljesen bekattant. Egészen más
emberré vált, aki a maradék életet is ki akarta szipolyozni Kellan elgyötört testéből.
Dühödten és fékevesztetten tombolt. Megállás nélkül ordítozott, és olyan szavakat vágott
Kellan fejéhez, amilyeneket még sosem hallottam tőle. Láthatóan teljesen elfeledkezett
rólam... rólam, aki a sokktól mozdulatlanná dermedtem.
- Szart se ér a szavad! Szart se érsz!
Kellan összerándult, és elfordult a bántó szavaktól, amelyeket aligha most hallott először.
Nem most először vágták a képébe, mennyire értéktelen.
- Sajnálom, Denny...
Denny nem törődött a megbánásával, csak dühödten tovább rugdosta.
- Ő nem az egyik kis kurvád!
Itt megállt, zihálva az erőfeszítéstől. Kellan gyötrelmes lassúsággal felkönyökölt. Testét
elborították a sebek; szájából, felhasadt arcából és szemöldökéből vér csöpögött. Felnézett,
bele Denny lángoló tekintetébe, és láttam, ahogy az arca eltorzul a kíntól.
 Kellan ezután következő szavai végtelen melegséggel és mélységes rettegéssel töltöttek
el.
- Sajnálom, ha fájdalmat okozok vele, Denny, de szeretem... - Tekintete felém rebbent, én
pedig megláttam benne a megnyugvást, hogy végre megtette. Végre nyíltan megvallotta az
érzéseit a legjobb barátjának, a testvérének.
Azután rám mosolygott, és mondott még valamit, amivel átbillentette barátját a
holtponton.
- És ő is szeret engem.
Látni lehetett, ahogy Dennyben elpattan valami. Tébolyult tekintettel nézett le Kellanre,
áthelyezte a súlypontját, és felkészült arra, ami Kellan állapotát látva fölért egy végzetes
csapással. Azon túl, hogy zihált a fájdalomtól, és mélyen a szemembe nézett, Kellan nem
mozdult. Csak engem akart, már az sem érdekelte, mit csinál vele Denny. Természetellenesen
kék szeme magába zárt, mintha az én képemet szeretné magával vinni a hosszú utazásra.
Mintha ez lenne a legutolsó dolog, amit ezen a földön tesz.
Minden tudatos gondolat nélkül felsikoltottam:
- Ne! - Végre meg tudtam mozdulni, végre a földre vetettem magam, hogy élő pajzsként
védjem meg Kellant. A neki szánt végzetes csapás az én halántékomon csattant. Még
hallottam, ahogyan Kellan a nevemet kiáltja, azután az egész világ elsötétült.
 24.FEJEZET
Bűnbánat és vezeklés

Először a hangok tudatosultak bennem - az idegesítő pityegett a fülem mellett, ami csak nem
akart elhallgatni, meg a távolodó hangok, amelyek mintha egy alagútban visszhangzottak
volna. Próbáltam ezekre összpontosítani, közelebb hozni őket, hogy megértsem, mit is
üzennek nekem. Ki tudtam venni bizonyos szófoszlányokat, de közel sem annyit, hogy
értelmezzem elhangzottakat.
most... menj... sérült... sajnálom... ezért... véged... tudom...
Mintha zsibongás hallatszott volna, ami ismerősnek tűnt,
bár igazából még a saját elmémet és testemet is idegennek éreztem. Olyan könnyű és szellős
volt a fejem, mintha egy léggömböt kötöttek volna a nyakamra. Azután megmozdultam, ám
az új fájdalom arra figyelmeztetett, hogy ezt ne tegyem többet. Csak füleltem, és mozdulatlan
maradtam, amíg a könnyed kábulat vissza nem tért. A fejem tompa sajgással nyugtázta
testem megkönnyebbülését.
Amíg azon tűnődtem, miért fáj ennyire a fejem, kezdtek ki- tisztulni az emlékek. A szörnyű
emlékek, amelyeket legszívesebben kitöröltem volna az elmémből, és amelyeket szívesen
elcseréltem volna a testi fájdalomra. A gyötrelmes búcsú Kellantől. Denny arca, ahogy
rajtakap minket. Ahogy összeveri Kellant,
ahogy rajta tölti ki minden indulatát, és ahogy meg akarja ölni. Már felkészült arra az utolsó,
megsemmisítő csapásra...
-Ne!
A támadás emléke felidézte bennem azt az ostoba akciómat, amit ennek
megakadályozására hajtottam végre. Felültem az ágyban, és azt sikoltottam: „Ne!”, azután
tüstént visszahanyatlottam a párnákra, és masszírozni kezdtem a halántékom, ahogy a
fájdalom végigperzselte a testemet.
Denny aggódó arca jelent meg a látómezőmben. A hüvelykujjával az arcomat simogatta,
miközben elfordult, hogy odasúgjon valamit egy másik személynek. Miután választ kapott, és
távolodó léptek hallatszottak, a fejemben lüktetéssé szelídült az éles fájdalom. Denny
visszafordult hozzám, és tovább cirógatta az arcomat.
- Sss, Kiera. Minden rendben. Minden rendben, csak lazíts...
Ráeszméltem, hogy úgy markolászom a pólóját, mintha az
életem múlna rajta. Kényszerítettem magam, hogy lehiggadjak. A szemem hiába próbált
fókuszálni - hosszan hunyorognom kellett, míg végre tisztábban láttam.
- Denny? - A hangom rekedten, szinte reszelősen szólt. Az egész torkom kiszáradt a
szomjúságtól. - Hol vagyok? Mi történt?
Denny kifújta a levegőt, és gyöngéden a homlokomra hajtotta a fejét.
- Mi történt ? Az történt, hogy azt hittem, elveszítelek. Azt hittem, megöltelek. El se
hiszem, hogy képes voltam... - Jelentőségteljes hanghordozással beszélt, mint mindig, amikor
felzaklatta magát. Nagyot sóhajtott, és nyelt egyet, aztán gyöngéd csókot nyomott a
homlokomra. Ahogy felegyenesedett, sötét szeme nedvesen csillogott. - Kórházban vagy,
Kiera. Napok óta félig öntudatlan állapotban. Egy ideig nem lehetett tudni, mi lesz veled.
Úgy tűnik, szerencséd van... Csúnya a sebed, de nincs komoly bevérzés. Rendbe fogsz jönni.
Fölnyúltam, és óvatosan kitapogattam a koponyám. Denny ujjai végigsiklottak a
kezemen, ahogyan együtt fedeztük fel a sérülést szenvedett területet, közvetlenül a jobb
fülem felett.
- Nem sok híja volt, hogy felnyissák a koponyádat, de végül gyógyszerekkel is
csökkenteni tudták a belső nyomást... - Hüvelykujjával a kézfejemet simogatta, nekem meg a
gyomrom is összerándult a gondolatra, hogy eltávolíthatták volna a koponyám egy darabját.
Istennek hála nem kellett ezt tenniük. Lehunytam a szemem, és leengedtem a kezem, mire
Denny szorosan megmarkolta.
- Helyes... látom, ébren van. Gondolom, jókora adag fájdalom árán. - Vidám, molett,
szélesen mosolygó nővér lépett be az ajtón. Összerezzentem éles hangjára, de azért próbáltam
kipréselni magamból egy mosolyt. De még ehhez is gyengének éreztem magam. - Susie
vagyok, ma én fogom ellátni a kórházban. - Ellentmondást nem tűrő hangon elhessegette
Dennyt az ágy mellől, majd bárhogy kapaszkodtam a kezébe, belém fecskendezett egy
áttetsző folyadékot. Csak ekkor vettem észre a tűt a kezében, amitől újra megrándult a
gyomrom. Susie ellenőrizte az életfunkcióimat, és elégedettnek tűnt. - Szüksége van vala-
mire, kedves ?
- Vízre... - nyögtem fel.
Megpaskolta a lábamat.
- Persze. Mindjárt itt vagyok.
A nővér elindult, én pedig fokozatosan tisztuló látásommal követtem távolodó fehér
köpenyét. Denny az ágy másik oldalán ült, azt a kezemet szorongatta, amelyikbe nem szúrtak
tűt, miközben én alig érzékeltem a jelenlétét. Alig érzékeltem bármit, s nem azért, mert a
fájdalomcsillapító hatni kezdett. Nem, az csak a fejfájásomat enyhítette, de a szívem...
egyszeriben a torkomban kezdett dobogni. Erre rímelve, a szívmonitor pityegé- se is
gyorsulni kezdett.
Ahogy követtem az ápolónőt a tekintetemmel, a pillantásom arra a férfira tévedt, aki még
mindig az ajtónál állt, és a falnak támaszkodott, tisztes távolságra tőlem és Dennytől. Arra a
személyre, akinek karját csuklótól könyékig begipszelték, s akinek az arcát mozaikszerűen
elborították a különböző színű foltok, az epesárgától az egészen feketéig..., de még így is
szívdöglesztő maradt.
Rám mosolygott, ahogy találkozott a tekintetünk, mire önkéntelenül megszorítottam
Denny kezét. Denny felfigyelt élénkségemre, és a válla felett visszanézett Kellanre, aki a
falnál támaszkodott. Nem értettem, mit keresnek mindketten az ágyamnál..., egyáltalán,
hogyan tudják elviselni egymást. Ahogy összenéztek, Kellan lassan bólintott, majd miután
küldött felém egy utolsó mosolyt, elfordult és távozott.
Utána akartam kiáltani, hogy maradjon, hogy szóljon hozzám, és mondja el, mi jár a
fejében, a szívében, de Denny megköszörülte a torkát. Visszafordultam hozzá, tekintetemben
a teljes zavarral. Ahogy Denny elmosolyodott, a feszengésem csak tovább fokozódott.
- Nem haragszol? - Csak ennyit tudtam kérdezni.
Egy pillanatra lehajtotta a fejét, és láttam, ahogyan megfeszülnek az állán az izmok, rajta
a szokásosnál is hosszabb puha szőrszálakkal, amelyeket nem nyírt olyan rövidre, mint
máskor, talán mert napok óta az ágyam mellett virrasztott. Ahogyan újra a szemembe nézett,
a tekintetében sokféle érzelmet láttam kavarogni, mielőtt a vonásai ellazultak, és
megállapodott a gyöngéd, gondoskodó szeretetnél.
- De..., dühös vagyok...,csak... kis híján megöltelek, ami más megvilágításba helyezi a
dolgokat. - Szája ideges kis mosolyra rándult, azután újra összeráncolta a homlokát. - Nem
tudom, mi lenne velem, ha nem élted volna túl. - Fáradtan megdörgölte az arcát. - Nem
tudom, hogyan tudtam volna végigcsinálni. Abba beleőrültem volna...
Arcához emeltem a kezem. Nehéznek és szaggatottnak éreztem a mozdulataim, de lassan
a testem többi részébe is visszatért az élet. Denny lenézett rám, mikor ujjaim végigsiklottak
az állán. Felsóhajtott, és szomorúan elmosolyodott.
- Bárcsak elmondtad volna, Kiera... még a legelején.
Visszahúztam a kezem, amit hirtelen tűzforrónak éreztem.
A szívem zakatolni kezdett, és hiába könyörögtem, hogy csillapodjon le, a monitoron egyre
sűrűbben követték egymást a felvillanó jelek. Denny látta a reakciómat, és felsóhajtott.
- Akkor is nehéz lett volna..., de még mindig sokkal jobb, mint hogy így tudtam meg.
Lehajtotta a fejét, és ujjaival hátrafésülte a haját. Láttam, hogy az ujjpercei még mindig
sebesek és vörösek az ütésektől.
- Persze... én is beszélhettem volna veled, miután gyanakodni kezdtem. Nem kellett
volna, hogy így csapdába csaljalak, de... reménykedtem..., annyira vágytam rá, hogy
tévedjek...
Ahogy fölemelte a fejét, a tekintetébe hirtelen olyan kimerültség költözött, mintha napok
óta szemhunyásnyit se aludt volna.
- Nem hittem volna, hogy ekkora fájdalmat okozol nekem, Kiera. - Kihúzta magát, míg én
beharaptam az ajkam, hogy el ne bőgjem magam. - Éppen te... - Halkan beszélt, közelebb
kellett fordulnom, hogy megértsem. - Gondoltam, hogy Kellan be fog próbálkozni nálad.
Még meg is eskettem indulás előtt, hogy egy ujjal sem fog hozzád nyúlni. Azt viszont sosem
gondoltam volna, hogy... - Félrefordította a tekintetét, és egyszeriben olyan keserűség
költözött a hangjába, amilyet még sosem hallottam tőle. - Hogy tehetted ezt velem?
Visszafordult hozzám. Kinyitottam a számat, és szólni próbáltam, de mielőtt egyetlen
értelmes hangot is kinyöghettem volna, visszatért a nővér, és vidáman a kezembe nyomott
egy műanyag poharat, benne szívószállal, amelynek végén egyetlen vízcsepp remegett. Alig
tudtam levenni a szemem arról a víz- cseppről, de aztán mohón felhörpintettem a vizet, amint
a poharat a kezembe adta. Talán valami köszönetfélét is elmormoltam, mielőtt az ápolónő
derűsen elkacsázott.
Denny türelmesen kivárta, amíg magamba döntöm a vizet. Végül kivettem a szívószálat,
és lenéztem a kezemben szorongatott pohárra, csak ne kelljen látnom csüggedt tekintetét.
- Mi lesz most velünk? - kérdeztem csöndesen, előre rettegve a választól. Reszkető kézzel
tettem a műanyag poharat az éjjeliszekrényemre.
Előrehajolt, és gyengéden megcsókolta sértetlen halántékomat.
- Velünk már nem lesz semmi, Kiera - suttogta a fülembe, mielőtt elhúzódott.
A könnyek azonnal a szemembe gyűltek, ahogyan felnéztem szomorú, mégis higgadt
arcába.
- De én végeztem vele... Téged szeretlek...
Oldalt hajtotta a fejét, és egy ujjával gyengéden megcirógatta az arcomat.
- Tudom... és én is szeretlek, de már semmi sem lenne ugyanolyan. Ha... a közelemben
maradnál, annak nem lenne jó vége. Nézd csak meg, mit tett ez az egész veled és Kellannel.
Nézd csak meg, én mit tettem veled és Kellannel. - Lesütötte a szemét. - Sosem bocsátom
meg magamnak..., de lehetett volna még ennél is szörnyűbb, és talán lenne is, ha együtt
maradnánk.
A könnyek kibuggyantak a szememből, s ahogy újra rám nézett, ott csillogtak az ő
szemében is.
- Ha együtt maradnánk? Már nem vagyunk együtt?
Nagyot nyelt, és letörölt az arcomról néhány könnycseppet.
- Nem, Kiera..., nem vagyunk. Ha belegondolsz, ha tényleg belegondolsz, már régóta nem
vagyunk együtt. - Rázni kezdtem a fejem, de ő nem hallgathatta el a keserű igazságot. -
Nem... semmi értelme tagadni. Nyilvánvaló, Kiera. Valahol, valamikor elkezdtünk
eltávolodni egymástól. Még ha együtt maradtunk is, már nem kötődtünk úgy, mint azelőtt.
Nem tudom, Kellan tehet-e róla, vagy másként is megtörtént volna. Talán csak felgyorsított
valamit, amit amúgy sem tudtunk volna elkerülni.
Megráztam a fejem, pedig hiába tagadtam volna, hogy így van. Csak az visszhangzott a
fejemben, hogy „igazad van”, de ezt mégsem mondhattam ki hangosan. Nem erősíthettem
meg abban, hogy a kapcsolatunk eleve kudarcra volt ítélve.
Halványan elmosolyodott, ahogyan erőtlenül ellenkezni próbáltam.
- Azt hiszem, a végén csak kötelességtudatból maradtál volna velem..., meg talán azért,
mert így kényelmes. Talán biztonságban érzed magad mellettem, és pontosan erre van
szükséged. - Újra megsimogatta az arcomat. - Tudom, mennyire rettegsz mindentől, ami
ismeretlen. Olyan lehetek számodra, mint... valami védőháló.
Újabb könnyek peregtek végig az arcomon, ahogy egyszerre akartam helyeselni és
ellenkezni, miközben nem tudtam, melyik lenne a helyes válasz. Melyik a rosszabb?
Láthatóan felismerte zavarodottságomat.
- Látod már, miért nem működött volna? Nem akarok senki védőhálója lenni. Nem
akarok csak azért együtt lenni valakivel, mert számára túl ijesztő a gondolat, hogy nélkülem
legyen.
A mellkasomra, a szívem fölé helyezte a tenyerét.
- Én a mindene akarok lenni valakinek. Tüzet és szenvedélyt akarok, egy olyan szerelmet,
ami egyenrangú az enyémmel. Azt akarom, hogy én töltsem be a másik egész szívét. - Elvette
a kezét, és némán meredt a helyére. Visszafojtottam a zokogást és a fájdalmat, amit a hirtelen
veszteség felett éreztem. - Még akkor is, ha emiatt össze kell törnöm a saját szívemet - tette
hozzá suttogva.
A magamba temetett érzelmektől sűrű és fátyolos hangon ennyit sikerült kinyögnöm:
- Mit akarsz tenni, Denny?
Szipogni kezdett, ahogyan a könnyek súlyosan legördültek az arcán.
- Elfogadom az ausztráliai állást. Néhány hét múlva hazamegyek, csak még
meggyőződöm arról, hogy rendben leszel. És egyedül megyek haza, Kiera.
Nem tudtam tovább uralkodni magamon, feltört belőlem a zokogás. Szabadon engedtem
minden érzelmet, amit Dennyvel és megromlott viszonyunkkal kapcsolatban éreztem, és
tudtam... tudtam, hogy igaza van. Jól teszi, hogy elmegy. Jól teszi, ha valaki más oldalán
keresi a boldogságot, mert nálam sosem találta volna meg... azok után, ami történt, már
végképp nem. Hogy elárultam és megcsaltam. Hogy miközben tőle búcsúzkodtam, még
akkor is azon tűnődtem, hol lehet Kellan...
Denny széttárta karját, és szorosan magához ölelt. Ott sírt a vállamon, ahogyan én az övén.
Megígérte, hogy ettől még szeretni fog, és kapcsolatban marad velem. A barátságát sosem
veszítem el, ahhoz túlságosan is sok mindent éltünk meg együtt, de akkor sem maradhat a
közelemben. Nem, amíg valaki mást szeretek. Meg akartam győzni arról, hogy ez nem így
van. El akartam mondani neki, hogy csak őt szeretem, hogy csak vele akarok lenni - de
hazudtam volna, ezzel pedig örökre leszámoltam. Soha többé nem akartam hazudni, se
magamnak, se másnak.
Nem tudom, meddig kapaszkodtunk így egymásba. Mintha napok teltek volna el. Amikor
elhúzódott, próbáltam magamhoz szorítani, de a fájdalomcsillapítótól túlságosan gyengének
és álmosnak éreztem magam, hogy tényleg megpróbáljam. Csak egy szánalmas kis
erőfeszítésre telt tőlem, amiért utáltam magam. Megpuszilta a homlokom, és kezem máris
erőtlenül hanyatlott le a válláról.
- Holnap még benézek, rendben? - Bólintottam, ő pedig még egyszer megcsókolt, mielőtt
elfordult és elment.
Figyeltem, ahogyan megállt az ajtóban, és váltott néhány szót valakivel, akit nem láttam.
Egyszer visszanézett rám, mielőtt újra ehhez a személyhez fordult. Elhangzott még néhány
szó, majd a kezét nyújtotta, mintha bocsánatot kérne. Zavartan ráncoltam a homlokom, és
azon tűnődtem, hogy csak a gyógyszerektől ennyire lassú-e a felfogásom. Denny még
egyszer mosolyogva rám nézett, azután elfordult attól, akivel eddig beszélt.
Láttam, ahogyan elment, és a szívem összeszorult a gondolatra. Tudtam, ez csak első a
fájdalmas szakítások sorában - a legfájdalmasabb majd a legutolsó lesz, amikor látni fogom,
ahogyan felszáll a repülőgépre. Lehunytam a szemem, és egy pillanatra hálásan gondoltam
arra, hogy nem tett semmi őrültséget, amivel örökre elásta volna magát. Ha másban nem is, új
és nagyszerű munkájában vigaszt találhat. És tudtam, hogy a végén talál magának egy
nagyszerű lányt is. Istenem, utáltam még belegondolni is, de igaza volt: nem azért
ragaszkodtam hozzá, amiért kellett volna.
 Lágy érintés ragadott ki a kavargó gondolatok örvényéből. Arra számítottam, hogy Denny
tért vissza, így a lélegzetem is elállt Kellan áthatóan kék szeme láttán. Az arca romokban he-
vert: ajka felhasadt, bár a seb már kezdett összezárulni; arcán rózsaszín heg futott végig,
körötte csúf kékes-sárgás bevérzésekkel meg néhány ragtapasszal, ami megtartotta az
összegyógyuló bőrt. A jobb szemét kötés fedte, felette egy újabb heggel, míg a bal szeme
alatt sötét, szinte fekete monokli éktelenkedett. Ehhez járult még felkötött karja és nyilván
egy-két összefoltozott bordája. Mint akin átment a vonat - kétszer egymás után.
A szívem mégis vadul verni kezdett a láttára, a bosszantó orvosi monitor pedig világgá
kürtölte a jelenséget. Melegen és gyengéden mosolygott, ahogy leült arra a helyre, amit eddig
Denny foglalt el. Csak most ébredtem rá, hogy mindvégig itt volt; Denny is vele beszélt,
mielőtt elment. Belegondoltam, hallotta-e, amiről mi beszéltünk. Tudja-e, hogy Dennyvel
szakítottunk...
-Jobban vagy? - kérdezte fojtott és aggódó hangon.
- Azt hiszem... - motyogtam. - Hatnak a gyógyszerek, és úgy érzem magam, mintha
ezerkilós lennék, de azt hiszem, rendbe jövök.
Mosolyogva csóválta meg a fejét.
- Nem erre gondoltam. Hidd el, beszéltem minden egyes nővérrel, aki itt dolgozik,
mindent tudok az állapotodról..., de te jól vagy? - Tekintete az ajtó felé rebbent, amiből
megértettem, hogy tud Dennyről és rólam. Akár hallgatózott, akár nem, tudta az igazat.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, ahogy felnéztem rá.
- Majd kérdezd meg pár nap múlva...
Bólintott és előrehajolt, hogy lágyan megcsókolja az ajkamat. Az a hülye monitor még
sűrűbben pityegett, mire Kellan vetett rá egy pillantást, és halkan elnevette magát.
- Jobb lesz, ha nem csinálok ilyet...
Ahogy elhúzódott, megfogtam az arcát, és végigfuttattam ujjam a szeme alatt húzódó
bevérzésen.
- És te jól vagy?
Megfogta, és félrehúzta arcáról a kezemet.
- Rendbe jövök, Kiera. Most ne velem törődj. Annyira örülök, Hogy... hogy nem... -
Nagyot nyelt, s úgy tűnt, képtelen befejezni a mondatot.
Mindkét kezével az enyémet szorongatta, míg a csuklóját simogattam, ahol karja eltűnt a
gipsz alatt.
- Mindketten itt voltatok...
- Hát persze. Mindketten aggódtunk miattad, Kiera.
Megráztam a fejem.
- Nem, én arra gondoltam, hogy amikor felébredtem, mindketten itt voltatok, és higgadtan
társalogtatok. Már nem akarjátok megölni egymást?
Szárazon elmosolyodott, és elfordította a tekintetét.
- Egyszer elég volt. - Visszanézett rám. - Néhány napig teljesen ki voltál ütve. Dennyvel...
sokat beszélgettünk. - Beharapta az ajkát, majd fájdalmasan felszisszent a mozdulattól. - Az
első néhány alkalommal azért nem voltunk ennyire... higgadtak. - Kinyújtotta a kezét, hogy
félresimítson néhány hajszálat az arcomból. - Akárhogy is, az aggodalom végül megtette a
magáét, és arról kezdtünk beszélni, mit tegyünk, nem arról, hogy mit tettünk.
Mondani próbáltam valamit, de Kellan megelőzött.
- Elmondta, hogy elfogadja azt az állást Ausztráliában, és amikor rákérdeztem, hogy
téged is magával visz-e..., nemmel felelt. - Megcirógatta az arcomat, ahogyan újabb könnyek
csordultak ki a szememből.
- Tudtad, hogy ma szakítani fog velem?
Ahogy bólintott, végtelen szomorúságot láttam a tekintetében.
- Tudtam, hogy előbb-utóbb megteszi. Amikor magadhoz tértél..., látszott, hogy minél
előbb túl akar lenni rajta. - Ahogy elfordult, teljesen elhalkult a hangja. - A ragtapaszt jobb
gyorsan letépni...
Egy ideig némán meredt a padlóra. Már az arca után nyúltam, amikor, még mindig
lesütött szemmel, újra megszólalt.
- Mi a terved, Kiera?
Riadtan engedtem le a kezem. Hirtelen úgy éreztem, bármekkora ütést kapnék, a fejem
sosem tudna úgy fájni, mint ahogy most a szívem.
- A tervem? Én... nem tudom. Suli... munka...
Te. Ezt akartam mondani, de tudtam, milyen szörnyen hangzana.
Mintha mégis meghallotta volna, s ahogy újra hozzám fordult, hidegséget láttam a
tekintetében. Ahogyan mindig, ami kor megbántottam.
- És velem mi lesz? Csak folytatjuk, mintha mi sem történi volna? Mielőtt újra elhagysz...
miatta?
Lehunytam a szemem, és azt kívántam, ragadjon el újra az ön tudatlanság. A testem
ezúttal se hallgatott rám.
- Kellan...
- Én ezt nem csinálom tovább, Kiera.
Kinyitottam a szemem az elcsigázott hangjára. A tekintete párásan csillant, ahogy rám
nézett.
- Akkor éjjel tényleg el akartalak engedni. Mondtam is, hogy elengedlek, ha menni
akarsz, erre azt mondtad...
Lehunyta a szemét, és felsóhajtott.
- Azután már nem tehettem meg, hogy hazudjak rólunk Dennynek. - Kinyitotta a szemét,
és lenézett összekulcsolt kezünkre, a bőrömet cirógató hüvelykujjára. - Tudtam, hogy nekem
fog ugrani, ha meghallja az igazat..., de akkor sem harcolhattam ellene. Akkora fájdalmat
okoztam neki, nem tehettem mást...
Annyira magamhoz akartam ölelni, hogy az szinte jobban fájt, mint a fejem.
- Amit vele tettünk... - Kellan megcsóválta a fejét, ahogyan lelki szemei előtt újra
leperegtek az éjszaka eseményei. - Nem ismerek nála rendesebb fickót, közelebb áll hozzám,
mintha a vér szerinti testvérem lenne, mégis ellenünk fordítottuk... - Egy pillanatra lehunyta a
szemét, ahogyan a fájdalom átvillant az arcán.
- Azt hiszem, akartam is, hogy bántson... - Elgyötört hang
ja ékesen árulkodott a benne dúló lelki harcról, bűntudatról és fájdalomról. Tekintete
visszatért hozzám. - Csak miattad, mert te mindig őt választottad. Sosem akartál igazán,
miközben én senki mást nem akartam...
Nagyot nyelt, és félrekapta a tekintetét.
- És most..., hogy ő hagyott el téged, hogy már nem a tiéd a döntés..., most
megkaphatlak? - Ahogy rám nézett, viszontlát- tam tekintetében az indulatot. - Én legyek a
vigaszdíjad?
A szám is eltátottam, ahogyan döbbenten meredtem rá. Mi- féle vigaszdíj ? Sosem szorult
a második helyre, csak... féltem. Is- tenem, egyszerűen csak féltem...
Szólni próbáltam, el akartam mondani neki, hogy mindent csak félelemből tettem. Hogy
azért löktem el magamtól újra meg újra, mert halálra rémített ez a szerelem, mert halálra
rémített, hogy megbízzak benne, és kilépjek Denny védőszárnyai alól. Mégsem tettem.
Elnehezült fejjel nem tudtam megformálni a szavakat. Nem tudtam elmondani neki, mennyire
rosszul tettem..., hogy sosem lett volna szabad elengednem őt...
Bólintott, ahogyan tudatosult benne a hallgatásom.
- Én is így gondolom. - Felsóhajtott, majd lehajtotta a fejét.
Kiera... bárcsak... - Mire felemelte a tekintetét, és rám nézett, haragja helyébe már
végtelen szomorúság költözött. - Úgy döntöttem, mégis Seattle-ben maradok. - Lehunyta a
szemét, és megrázta a fejét. - El se hinnéd, mennyit csesztetett Evan, amiért el akartam
hagyni a bandát. - Kinyitotta a szemét, és az arcomat fürkészte. Tekintete egy pillanatra
elidőzött a halántékomon. - Ebben az egész kavarodásban még csak nem is gondoltam a
bandára. A fiúk megsértődtek, amikor megtudták, hogy szó nélkül faképnél akartam hagyni
őket. - Szomorúan megrázta a fejét, és felsóhajtott, míg én tovább küzdöttem, hogy mondjak
valami értelmeset.
Végül csak megcsóválta a fejét.
- Sajnálom - suttogta, és még egyszer lehajolt, hogy ajkunk egy pillanatra összeérjen,
majd végigcsókolja az arcomat, egészen a fülemig. A monitor elárulta, hogyan reagálok a
közelségére, az illatára, a tapintására, ő pedig felsóhajtott, ahogyan megcsókolta az érzékeny
területet is. Mielőtt elhúzódott, egy pillanatra összeért a homlokunk. - Rettenetesen sajnálom,
Kiera. Szeretlek..., de ez nem megy tovább. Azt akarom, hogy költözz el.
Mielőtt reagálhattam volna, mielőtt felsírhattam volna, mi előtt megmondhattam volna,
hogy ne, maradni akarok, helyre akarom hozni a dolgokat, ő felállt, és minden további nélkül
otthagyott.
Aznap másodszor tört szilánkokra a szívem, és olyan heves sírógörcs jött rám, hogy úgy
kellett álomba ringatnom magam.
Mire felébredtem, odakint már besötétedett. Kis szobám sterilen és békésen zöldnek tűnt
a neonfényben. A falra akasztott képen vadludak repültek V alakban, talán dél felé, a közelgő
tél elől. Mellette fehér táblára írták fel az éjszakás nővér nevét: Cindy. Próbáltam
kinyújtóztatni a testem, amit régóta ernyedt izomzatom megkönnyebbüléssel, míg a fejem
tompa fájdalommal nyugtázott. Megittam a langyos vizet a műanyag pohárból, majd
próbáltam felállni. Az izmaim eleinte nem engedelmeskedtek. Megmerevedtem attól, hogy
oly sokáig feküdtem mozdulatlanul, de végül én győztem, és az agyam tiltakozásával dacolva
felálltam, hogy kihúzzam a monitort, majd kimenjek a fürdőbe, magammal vonszolva a
hozzám kötött infúziós állványt.
A fürdőben már megbántam, hogy egyáltalán elindultam. Botrányosan néztem ki.
Hullámos hajam összevissza állt, arcom jobb oldala a szemöldöktől az arccsontig feketében
és a kék különféle árnyalataiban játszott. A szemem bevérzett a rengeteg sírástól, arcom teljes
vigasztalanságot tükrözött.
Hát megtettem. Sikerült eltaszítanom magamtól mindkét csodálatos embert. Annyira
vigyáztam, nehogy megbántsam bármelyiket, hogy végül fájdalmat okoztam mindkettőnek.
Belehajszoltam Dennyt olyasmibe, ami tökéletesen idegen a számára. Az a tekintet, ahogyan
újra és újra belerúgott Kellanbe..., sosem hittem volna, hogy létezik ez az oldala, ami mélyen
eltemetve csak arra vár, hogy egy napon a felszínre robbanjon. Talán mindenkinek van egy
ilyen érzékeny pontja, amit ha elég erősen megnyomnak, képes teljesen kifordulni magából...
És Kellan, akit mindig a szenvedély vezérelt... Ha nem taposok oly sokszor a lelkébe,
nyilván másként reagál Denny kirohanására is. Talán megverekszik vele - talán még
szörnyűbb következményekkel. S mindennek a kiváltója én vagyok..., én meg a rossz
döntéseim..., vagy ami ugyanaz: a döntésképtelenségem...
Olyan gyorsan használtam a fürdőt, amennyire ilyen állapotban lehet, azután
visszamenekültem az ágyba, ahol összehúztam magam, és azon töprengtem, mitévő legyek.
Nem jutott eszembe semmi. A fájdalomtól és kimerültségtől lassan lecsukódott a szemem,
aztán elragadott az álom.
Éjjel rövid időre felriadtam, mire a nővér - alighanem Cindy, bár kótyagos fejemmel
eszembe sem jutott megkérdezni - ellenőrizte az életfunkcióimat, és újra rácsatlakoztatott az
idegesítően pityegő masinára. Igazából csak másnap reggel ébredtem fel, amikor az örökké
vidám Susie visszatért.
- Hát itt van, kedves. Ó, és már fel is ébredt. Remek! - Odalépett, hogy ellenőrizze az
orvosi monitort, és adjon néhány tablettát a fájdalomra, amely akkorra határozottan csökkent,
bennem azonban alig tudatosult a kövérkés, életvidám nővér jelenléte - tekintetem már a
mellette álló gyönyörű lényre összpontosult.
- Szia, húgi - suttogta Anna, ahogy leült az ágyam szélére. Újra egyszínű feketének láttam
hosszú, selymesen fénylő haját, amit bájos kis lófarokba fogott össze. Sötétkék pulóvert
viselt, elég feszeset ahhoz, hogy igézően kirajzolja a domborulatait, de ezúttal az sem
érdekelt, ha jellegtelennek és átlagosnak tűntem mellette. Csak az számított, hogy van
mellettem valaki, akit szeretek.
A szemembe könnyek szöktek, ahogyan a nővér továbbment a dolgára. Mintha még
hallottam volna a morgását, hogy „egy óra múlva ebéd, most már muszáj lesz ennie valamit”,
mielőtt elcsoszogott. Az agyam hátsó részében tudatosult, hogy lassan dél körül jár, aztán
újra Annára koncentráltam, aki rajtam pihentet te szikrázóan zöld, most mégis szomorú
szemét.
Épp amikor már rákérdeztem volna, mit keres itt, megszólalt.
- A fiúk szép kis hepajt csináltak miattad... - Összerezzenteni a gondolattól, hogy eszerint
ő már tud mindent. Megcsóválta a fejét, majd nagy sóhajjal felállt, és szorosan magához ölelt.
De tényleg, Kiera..., mégis mit gondoltál ? Beavatkozni egy bunyóba?
Visszanyeltem feltörő zokogásomat.
- Én... nem...
Egy pillanatig magához ölelt, azután bemászott mellém az ágyba, és odasimult ahhoz az
oldalamhoz, amelyikbe nem vezettek infúziót. Megszorította a kezem, és a vállamra hajtotta a
fejét.
- Tudd meg, azért jöttem, hogy mostantól én gondolkozzam helyetted - mormolta bele a
vállamba. Elmosolyodtam, és jóleső érzés töltött el a közelségétől.
- Szeretlek, nővérkém, és örülök, hogy itt vagy... de hogy kerülsz ide? - Reméltem, hogy
nem tűnök túl hálátlannak. Tényleg örültem, hogy látom.
Elhúzódott, hogy az arcomba nézzen.
- Denny. Ő hívott fel a... baleseted után. - Résnyire szűkült szemmel mért végig. -
Szerencséd, hogy nekem szólt, és nem apának vagy anyának. Már régen hazafelé repülnél az
első géppel.
Beleremegtem a gondolatba. Azt hiszem, tényleg jobb, ha a szüleim kimaradnak ebből.
- Oké... de nincs valami munkád vagy ilyesmi, ahonnét hiányzol ?
Felhúzta a szemöldökét.
- Meg akarsz szabadulni tőlem? — A fejemet ráztam, és megszorítottam a karját, hogy a
közelemben tartsam, amikor kuncogni kezdett. - Nem... éppen két munka között vagyok. Sze-
rintem anya is örül, hogy végre összeszedem magam. És melyik város lenne alkalmasabb a
munkakeresésre, mint ahová az önpusztító húgom is menekült?
Sugárzó mosollyal fejezte be, miközben lassan bennem is tudatosulni kezdtek a szavai.
- Várj... te most akkor Seattle-ben laksz?
Vállat vont, és visszafeküdt mellém.
- Úgy volt, hogy csak meglátogatlak, és elmondalak minden hülyének, de utána hallottam,
hogy szükséged van egy lakásra, és azt gondoltam, ha találok itt valami melót, lehetünk
lakótársak. Legalábbis amíg a sulid véget ér. - Felemelte elképesztően szép és pajkos arcát. -
Szerinted van felvétel a Hootersbe ? Lefogadom, hogy a srácoktól csak úgy dőlne a jatt.
Fejcsóválva hallgattam az én szeszélyes nővéremet, azután összeráncoltam a homlokom.
- Honnét tudtad, hogy lakást keresek? Kellan még csak tegnap szólt...
Elsápadt, és egy pillanatra olyannak tűnt, mint a reflektor fénykörébe kerülő őz - egy
fájdalmasan gyönyörű őzike.
- Francba. Ezt nem lett volna szabad elmondanom. Ettől biztos ki fog bukni. - Újra
megvonta a vállát. - Mindegy, legyen. - Visszafeküdt a párnára, én pedig oldalt fordultam,
hogy jobban láthassam. Tényleg érdekelt, miről beszél.
 - Belefutottam Kellanbe a földszinten. Ő mondta el, mi folyik itt. Elmondta, hogy nem
maradhatsz nála. - Újra felhúzta a szemöldökét. - Na, ő tényleg szarul néz ki. Szívdöglesztően
szarul, de attól még szarul. Ezt tényleg Denny művelte vele?
Bólintottam, anélkül, hogy végiggondoltam volna a kérdést.
- Kellan még itt van... a kórházban? - Arra számítottam, hogy végleg leírt, és hazament,
hogy megvigasztalódjon egy üveg Jack Daniels whiskyvel meg talán egy-két lánnyal.
Anna felsóhajtott, és hátrasimította a hajam. Ujjai elidőztek a durva bevérzésemen, ami
mostanra elboríthatta a fél arcomat.
- Őrülten szerelmes beléd, Kiera. Nem képes elmenni. Csak bolyong a földszinten, kiissza
a kávéautomatát, és azt lesi, hogyan változik az állapotod. - Elhúzta a kezét, és betette a feje
alá. - Néhány nővér éppen róla beszélt, amikor feljöttem. Úgy tűnik, őket is sikerült
elbűvölnie, ezért elmondanak neki ezt- azt, amikor felmerészkedik ide. - Az égre fordította a
tekintetét. - Ezek a nővérek tényleg reménytelen esetek.
Elvörösödtem a gondolatra, és a mennyezetre néztem, amíg próbáltam elképzelni, hogy
hol lehet most Kellan. Nem éreztem mást, csak a tompa fájdalmat a fejemben és az éles
fájdalmat a szívemben.
- Nem fog visszajönni... igaz?
Anna nagyot sóhajtott, ahogy felé fordítottam könnyes tekintetem.
- Nem - suttogta. - Azt mondja, túl nehéz. Nem bírja tovább. - Bájosan zavart
arckifejezést öltött. - Valami olyasmit mondott, hogy időre van szüksége. - Vállat vont, mint
aki az egészből semmit sem ért.
Lehunytam a szemem. Én nagyon is értettem. A közös kód: távol akar kerülni tőlem.
Ezúttal vajon mekkora fájdalmat okoztam neki? Elég súlyosat ahhoz, hogy örökre
elkerüljön... Bármennyire megdermesztett is a tudat, hogy mindkét szerelmem elüldöztem
magamtól, hirtelen melegség töltött el a gondolatra, hogy a nővérem még mindig törődik
velem.
Anna hangjára nyitottam ki a szemem. Ezúttal halálosan komolyan beszélt.
- Tényleg, mi a fenét gondoltál, Kiera..., egyszerre két pasival kavarni? - A hangja egy
pillanatra elveszítette komoly élét, ahogyan a szája száraz kis mosolyra görbült. - Hát semmit
sem tanulsz a példámból?
Mosolyogva emlékeztem kínos kalandjaira, majd összeráncolt szemöldökkel a sajátomra.
- Hidd el, hogy nem így terveztem. Anna. Én... csak... - Nagyot sóhajtottam, ahogyan a
könnyek marni kezdték a szemem. - Nem is tudom...
Közelebb húzott magához, és megpuszilta a fejem.
- Mekkora egy hülye vagy, Kiera. - Elhúzódtam, hogy komoly és bosszús arccal
végigmérjem, mire szórakozottan elmosolyodott. - Helló, nem én tehetek róla. Akkor is
tudnod kell, mennyire elcseszted a dolgokat. - A hangsúly kedvéért megérintette a fejem.
A megalázottság érzése szétáradt bennem, és újra lehunytam a szemem.
- Tudom... Komplett idióta vagyok.
Magához ölelt, ahogyan a könnyeim kicsordultak a szememből.
- Hát attól még a húgom vagy, és én így is szeretlek. - Felsóhajtott, ahogy ott sírtam a
vállán. - Mindig mondtam, hogy maradj a könyveknél. Az emberek nem a te világod.
Mondja az összetört szívek királynője, gondoltam kissé igazságtalanul.
Mintha csak meghallotta volna gondolatomat, elhúzódott tőlem.
- Nem mondom, hogy követendő példa vagyok, meg ilyesmi, de én legalább soha nem
ígérek a pasiknak... semmit. Te meg elkötelezted magad mind a kettőnek, nem?
Bólintottam, és a tenyerembe temettem arcomat, ahogyan a bűnbánat és veszteség
könnyei áradni kezdtek. Átölelt, és a hátamat simogatta.
- Oké... minden rendben lesz. Még nagyon fiatal vagy. Fiatal és éretlen, Kellan
egyszerűen túl sok neked.
 Megmerevedtem és felnéztem rá, miközben a fejemet ráztam.
- Tudom... - sietett hozzátenni -, ez nemcsak a dugásról szólt. Én is láttam a gyengédebb
oldalát. Láttam ezt a melankóliát, ezt a fájdalmat, amit leplezni próbál a zenéjével. Biztosan
nagyon érzelmes meg minden, és hát rohadt nehéz ellenállni neki...
Felsóhajtottam, és elernyedtem a karjában. Örültem, amiért legalább azt megértette, hogy
ennek semmi köze Kellan kinézetéhez..., vagyis hogy nemcsak arról van szó. Megsimogatta a
hátamat, és azt hajtogatta, hogy minden rendbe jön.
54i
Azután hosszú ideig hallgattunk, míg végül felsóhajtott és elhúzódott.
- Mennyire utálhattál, amikor a legutóbb itt jártam! - Megrázta párnán nyugvó fejét. -
Hogy így láttál Kellannel...
Szóra nyitottam a számat, majd ahogyan visszaemlékeztem szörnyű látogatására, amikor
a legrosszabbat feltételeztem róla és Kellanről, újra kellett próbálkoznom, mert elsőre egy
hangot se bírtam kinyögni.
- Nem... - suttogtam végül. - Téged sosem utáltalak. Őt utáltam. - Fura pillantást vetett
rám, mire magyarázkodni kezdtem. - Elhitette velem, hogy ti ketten lefeküdtetek egymással.
A szemei kikerekedtek, és egészen dühösnek tűnt.
- Hogy mi? - Hangja az arcával együtt lazult el. - Várjunk csak... Akkor emiatt nem
beszéltél velem ilyen sokáig? Istenem, én meg azt hittem, hogy azért haragszol, mert a
reptéren megfogtam Denny seggét.
Elnevettem magam, és megkönnyebbülést éreztem, hogy még mindig van olyan dolog,
aminek őszintén tudok örülni.
- Nem, az csak szimplán vicces volt. - Felsóhajtottam, ahogyan láttam rám szegeződni
smaragdzöld tekintetét. - Ne légy dühös Kellanre. Feldühítettem és megbántottam, ezért csak
kínozni akart. Veled tudott a legkönnyebben megbántani. Másrészt csak nemrég tudtam meg,
hogy lefeküdtél Griffinnel. - Résnyire szűkült szemmel néztem rá. - De most komolyan...
Griffinnel?
Beharapta az ajkát, és felnyögött.
- Istenem, hát végül csak elmondhatom? Tudod, hogy alig vártam a pillanatot ? - Három
árnyalattal vörösebb lettem, ahogyan szép sorban elmesélt mindent... szó szerint mindent,
amit akkor éjszaka művelt. A gyomrom a végére kezdett felkavarodni, de azért sikerült
kipréselnem magamból egy bágyadt mosolyt. Felsóhajtott, és odakucorodott hozzám. - Ugye,
tudod, hogy egy ujjal sem érek Kellanhez, ha elmondod, mi folyik itt?
Viszonoztam az ölelését.
- Tudom... Ugye megérted, miért nem mondhattam semmit?
Megrázta a fejét.
- Nem... vagy talán mégis. - Megcsókolta az arcom. - Szeretlek, Kiera.
Egészen ebédig babusgatott, aztán összekapta magát, és elindult, hogy munkát keressen
magának, és lakást kettőnknek - lehetőleg panorámás kilátással a közeli tóra. Nagy sóhajjal
gondoltam bele, hogy talán a nővérem az egyetlen Seattle-ben, aki egy napon képes melót és
naplementés otthont szerezni. Még egyszer megpuszilt, és közölte, hogy visszajön, amint lesz
valami. Vagyis bármelyik pillanatban viszontláthatom.
Ebéd után aludtam egy kicsit. A nővér motozására felébredtem ugyan, de utána ott
folytattam, ahol abbahagytam. Nem tudtam biztosan, hogy az aluszékonyság a baleset vagy a
gyógyszerek mellékhatása-e, vagy csak egyszerűen nem akarom újra kézbe venni az
életemet.
Pedig az élet így is, úgy is ment tovább. Denny aznap este visszajött, és mosolyogva
állapította meg, hogy jobban nézek ki, de legalábbis magamnál vagyok.
- Hé. - Lehajolt, mintha meg akarna csókolni, azután láthatóan eszébe jutott, miért nem
teheti, és csak egy gyors puszit lehelt a homlokomra. Milyen nehéz leszokni a régi
dolgokról...
Ezúttal a távolabbi székbe ült, nem közvetlenül az ágyam mellé. Éreztem, ahogyan
tudatosan növeli a távolságot, máris az utolsó elválásra készül. Tekintete elidőzött
véraláfutásos arcomon, mialatt közepes fontosságú dolgokról beszéltünk: felmondási idejét
töltötte a munkahelyén, amit úgy utált; a szülei alig várták, hogy hazatérjen, bár sajnálták,
hogy én nem megyek vele; rám hagyta a kocsiját, mert az átszállítása túl sokba került volna.
Ez az utolsó hír nagyon megdöbbentett.
- Tudom, hogy te majd gondját viseled, Kiera - nézett végigriadt arcomon. Hangja meleg
és gyengéd maradt, amitől egy pillanatra, csak egyetlen pillanatra, máris hiányzott, pedig még
ott ült velem szemben.
Fontosabb dolgokról akartam vele beszélni: a balesetről és a bűntudatról, ami
mindannyiszor eltöltötte, ha csak rám nézett; a szeretetről, ami nem múlt el közöttünk, még
ha másfajta szeretetté alakult is; a viszonyomról...
Mégsem tettem. Túl gyengének, túl fáradtnak éreztem magam - nem tudtam volna
végigcsinálni még egy ilyen gyötrelmes beszélgetést, miközben arra a nyavalyásan pityegő
monitorra voltam kötve, ami lassan az őrületbe kergetett. Inkább belenyugodtam a közepes
fontosságú dolgok megbeszélésébe. Elmondtam neki, hogy Anna első szóra iderepült, és
hogy jelenleg éppen munkára és lakásra vadászik. Abban egyetértettünk, hogy pillanatokon
belül megtalálja mindkettőt.
Amikor megemlítettem neki, hogy Annával fogok lakni, nagyon meglepődött. Láttam
rajta, hogy legszívesebben rákérdezett volna Kellanre. Akármit is beszéltek egymás között,
Kellan nyilván nem mondta el neki - vagy akkor talán még maga sem tudta -, hogy el fog
küldeni. Hogy ő is szakít velem. Ám erre mégsem kérdezett rá. Talán félt a válaszomtól.
Talán kísértést érzett volna, hogy mégis maradjon, ha azt mondom neki, hogy Kellannel
mindennek vége. És az is lehet, hogy egyszerűen már nem érdekelte ez az egész...
Estig maradt, amíg Anna vissza nem tért. Tartózkodóan ölelték meg egymást, ami elsőre
meglepett. A nővérem általában lelkesen kimutatta minden érzését, de amikor megláttam az
arcát, egy pillanat alatt mindent megértettem. Denny fizikailag is bántott engem, ami Anna
szemében megbocsáthatatlan bűnné nőtte ki magát. Beszélnem kellett vele erről, hiszen
Denny a szó szoros értelmében nem rám emelt kezet, arról meg igazán nem tehetett, hogy
közéjük ugrottam. Ahogy mondtam: kész idiótaként viselkedtem.
Ahogy felém fordult, már-már haragos arccal számolt be új lakásunkról és új
munkahelyéről - a Hootersről. Sóhajtozva hallgattam végig, hogyan orozta el a lakást mások
orra elől, csak mert az öreg fószer nem tudta levenni a szemét a melleiről, ő meg rátett még
egy lapáttal, és ingyen menüt ígért neki, valahányszor benéz hozzá a melóhelyre. Ezzel meg
is pecsételték az üzletet. Mint mondtam, a nővérem azt csinált a férfiakkal, amit akart.
Denny csöndesen elköszönt mindkettőnktől. Távozás előtt még megcsókolta a
homlokomat, de a sebesülésemre rá se tudott nézni. Ahogyan az ajtó felé indult, szívem
összerezzent, majd meghallottam a nővérem hangját.
- Várj. - Kilépett vele a folyosóra. Nem tudom, miről társalogtak, de jó húsz percen át
tartott. Miután visszatért, Anna csak mosolyogott. Kíváncsian, de fáradtan hagytam annyiban
a dolgot. Talán tisztázták a nézeteltéréseiket, és mostantól kedvesebben bánnak egymással.
Igazán nem Denny hibája, hogy idekerültem.
A nővérem még órákig maradt. Hosszan beszélgettünk, majd mosolyogva elengedtem,
hogy elkezdhessen ismerkedni a... várossal. Pajkosan elvigyorodott, és közölte, hogy délben
újra meglátogat. Nem kételkedtem benne, hogy a közeljövőben újra találkozik Griffinnel, és
örültem, hogy a maga furcsa módján vonzónak találja, még ha ezt nem is értettem. S persze
ott rajzottak a fejemben ezek a szörnyű képek is, amiket Anna nemrég festett le előttem.
Másnap délután valóban visszajött, hogy beszámoljon egy lehetetlenül hosszúra nyúlt
éjszakájáról. Ha valamit el kellett ismernem Griffinnel kapcsolatban, akkor az az...
állóképessége. Idővel mások is befutottak. Matt és Evan ugrott be egy gyors ölelésre.
Láthatóan feszengtek, de biztosítani akartak a támogatásukról. Evant különösen furdalta a
lelkiismeret; talán úgy érezte, ott kellett volna lennie, vagy előre figyelmeztethette volna
Dennyt. Mielőtt távoztak, biztosítottam róla, hogy ő tényleg nem tehet semmiről. Csak azt
tette, amire Kellannel megkértük, ezért minden felelősség minket terhel. Bólintott, és széles
vigyor- ral, önfeledt mackós öleléssel szorított magához, miközben azt suttogta a fülembe,
hogy örül, amiért nincs semmi bajom.
Jenny és Kate együtt érkezett a műszakváltás előtt. Jenny szeme azonnal könnybe lábadt,
amint meglátta az arcomat. Szorosan megölelt, és azt hajtogatta, mennyire örül, hogy
megúsztam, és mindenki más is örül, hogy megúsztam, és mindenki más is alig várja, hogy
visszamenjek dolgozni.
Kibontakoztam az öleléséből, és láttam, ahogyan egy újabb könnycsepp gördül végig az
arcán.
-Jenny... én nem mehetek vissza Pete-hez.
Kikerekedtek a szemei.
- De... miért nem, Kiera?
A tekintetem kezdett elfátyolosodni.
- Nem tudok... nem tudok... a közelében lenni...
A szobára néma csönd telepedett, ahogyan mindenki megértette, hogy mire gondolok.
Kate és Jenny gyorsan összenézett, amiről eszembe jutott, hogy Kellan talán még mindig a
földszinten bolyong, Kate és Jenny pedig ugyanúgy belefuthatott, mint a nővérem. Kate
tekintetéből és Jenny összeráncolt homlokából ítélve éppen ez történt.
A gyanúmat csak tovább erősítette, hogy Jenny egyáltalán nem erőltette a dolgot.
- És mihez fogsz most kezdeni ?
Megráztam a fejem, ahogyan a könnyek kibuggyantak a szememből.
- Nem tudom. Nem ismersz valakit, akinek szüksége lenne egy közepesen megbízható
pincérnőre ?
Szomorúan elmosolyodott, és megölelt.
- Szerintem nagyon is megbízható vagy. Majd körülnézek. Nélküled semmi sem lesz
ugyanolyan, Kiera...
Méltatlannak éreztem magam a dicséretére, ezért csak bólintottam, és még szorosabban
öleltem magamhoz.
- Nem mintha ne lennénk továbbra is barátok, csak mert nem egy helyen dolgozunk, igaz?
Bólintottam, és felitattam a könnyeimet.
- Ahogy mondod.
Griffin valamivel azután érkezett, hogy Kate és Jenny távozott. Meglepett, bár
valószínűleg csak azért jött, hogy elvigye Annát. Azért megölelt..., és bármennyire sutának
tűnt, nagyra értékeltem a gesztusát. A nővérem a seggére csapott, és kigúnyolta, milyen
érzelgős, mire ő ártatlanságot színlelt, azzal belekezd- tek egy gyomorforgató smárolásba.
Végül átölelték egymást, és elbúcsúztak, hogy elmenjenek, Griffin szavaival élve: „felszen-
telni az új lakást”. Halk imát rebegtem, hogy maradjanak távol az én majdani szobámtól.
Miután távoztak, egy orvos megvizsgált, és elégedetten nyugtázta az állapotomat. A
nővérek végre lekapcsolták azt az átkozott gépet, és lekötöttek az infúzióról. Míg
elfogyasztottam az ízetlen vacsorát, azt kívántam, bárcsak olyan jól érezném magam,
ahogyan a doktor szerint illene. Vacsora után, amikor Susie még egyszer benézett hozzám, a
szoba csöndje súlyosan nehezedett rám.
Mindenhol égtek a lámpák, a hideg téli éjszaka mégis beszivárgott a hatalmas ablakon,
mintha sötétjével ki akarná szorítani a szoba melegségét és fényét. Úgy éreztem, órákon át
bámulom az ablakot, miközben a kinti sötétség egyre sűrűbb és áthatóbb lett.
Megborzongtam és összehúztam magamon a takarót. Nagyon egyedül éreztem magam a
hirtelen hidegben. A bűntudat és a megbánás ólomként nehezedett rám, mintha ki akarná
préselni belőlem az életet. Amikor már azon tűnődtem, hogyan fogom így átvészelni az
éjszakát, az ajtóból meghallottam a jól ismert hanghordozást.
- Hé. Hogy vagy?
Lehámoztam a tekintetem a sötét ablakról, és elmorzsoltam az arcomon egy
könnycseppet, amit eddig észre se vettem. Denny felé fordultam, aki az ajtókeretnek
támaszkodott. Összefon- ta karjait a mellkasán, és behajlította az egyik lábát, mint aki már
vár egy ideje. Melegen mosolygott rám, majdnem azzal az imádni való kisfiús mosollyal, ami
azelőtt mindig megmelengette a szívemet. Elindult felém, majd az ágy felé félúton meg-
torpant, az arcán elgyötört kifejezéssel. Ahogy visszanézett az ajtóra, könnyeimen át egy
ködös alakot láttam visszahúzódni a folyosóra. Elhomályosult látásommal nem tudtam
kivenni, de így is tudtam, ki az. Tudtam, hogy Kellan tért vissza..., aki távol akarja tartani
magát tőlem. Ahogy korábban, most is visszatértünk oda, hogy nem érintkezünk egymással.
A helyzetet legfeljebb az súlyosbította, hogy már egymás látását is kerültük.
A zokogás feltört belőlem, és ez láthatóan eldöntötte a dolgot Dennyben. Odalépett az
ágyhoz, és leült mellém, hogy felvegye és megszorítsa a kezem. Egyszerű érintés volt -
messze tartózkodóbb, mint amilyenekhez korábban szoktam, ha valami bántott -, de tudtam,
hogy ennél többet nem engedhet meg magának. Megszorítottam a kezét, és annyi
megnyugvást merítettem az érintéséből, amennyit csak tudtam.
- Ne sírj, Kiera..., minden rendben lesz.
Szipogva próbáltam megnyugodni, miközben még a gondolatát is utáltam annak, hogy ő
vigasztal engem..., mikor éppen én bántottam meg őt. Ez olyan igazságtalannak tűnt.
Kiabálnia kellene, tombolnia, minden ribancnak elmondania, majd végleg eltűnnie, hogy
többé felém se nézzem, de az... nem Denny lenne. Ő melegszívű, kedves és gondoskodó férfi,
szinte a végtelenségig. S abból, ahogyan tekintete vissza-visszatért sebesült halántékomhoz,
azt is tudtam, mennyire furdalja a lelkiismeret, amiért ha akaratlanul is, de bántott.
Visszanyeltem a könnyeimet, miközben némán meredtünk egymásra. A kezéből
kisugárzó forróság megnyugtatott, míg végül sírás nélkül tudtam ránézni. Elmosolyodott,
amint a köny- nyeim elapadtak.
- Láttam az új lakásodat - jegyezte meg csöndesen. - Szerintem tetszeni fog. A
nővérednek jó ízlése van.
Fölemeltem a fejem.
- Te már láttad? - Bólintott, és még erősebben fogta a kezem. - Erről beszélgettetek
tegnap Annával?
Denny lehajtotta és megrázta a fejét.
- Egy kicsit haragudott rám - nézett fel -, amiért bántottalak. - A tekintete elcsigázottnak
tűnt, ahogyan újabb pillantást vetett a halántékomra. - Rendesen kiosztott. - Felhúzta a
szemöldökét. - Néha mocskos egy szája van. - Elmosolyodtam, ő pedig őszintén
visszamosolygott, amitől a tekintete egy pillanatra a régi fényében csillogott.
- Szóval, miután kibékültünk, megkért, hogy segítsek áthordani a holmidat. Az enyémet is
el kellett vinni, úgyhogy igent mondtam. - Megvonta a vállát. - Ma este elintéztünk mindent.
Anna szerzett még néhány bútort Grifiintől és Kate-től meg Jennytől..., meg mindenkitől,
akivel csak találkozott. - Szinte szégyenlősen nyújtotta felém a kezét, hogy hátrafésüljön egy
tincset a homlokomból. - Minden készen áll.
Próbáltam meglátni ebben a jót, és próbáltam mosolyogni, de nem éreztem mást, csak
reményvesztettséget, amiért el kellett költöznöm onnét, ahol oly sok örömet éltem meg, amíg
a dolgok össze nem kuszálódtak. Denny megértette szomorúságomat, és gyengéden
megsimogatta az arcomat, mielőtt visszahúzta, és az ölébe engedte a kezét.
- Mi lesz veled ? Te hol fogsz lakni, amíg... itt vagy ? - A hangom elcsuklott a mondat
végére.
 - Samnél leszek. Nagyon rendes velem. Néhány napot elalhatok a kanapéján. - Beletúrt a
hajába, és szégyenlősen elvigyorodott. - Kellannél nem maradhattam. Annyi béketűrés még
bennem sincs.
- Hogy lehet, hogy... ? - Inkább elharaptam a mondat végét, nehogy újra felbőszítsem.
Nem mintha a felszín alatt nem fortyogott volna benne az indulat.
Nem is hagyta annyiban a dolgot.
- Mit hogy lehet? Hogy nem gyilkoljuk egymást? Hogy nem üvöltözünk egyfolytában?
Hogy próbálunk civilizált ember módjára viselkedni ?
Összerezzentem és megborzongtam. Egy pillanatra mintha hamisítatlan düh csillant volna
a tekintetében, de nem lehettem biztos ebben. Amikor újra megszólalt, a hangja erőltetetten
nyugodtnak, a hanglejtése a szokottnál is megfontoltabbnak tűnt.
- Akkor éjjel meg is ölhettem volna... Soha többé gondolni se akarok erre a rémálomra.
Mégis... a történtek ellenére... a dolgok sokkal rosszabbul is alakulhattak volna a számomra.
És csak Kellannek köszönhetem, hogy nem így történt. Teljesen összezavarodtam.
- Én ezt nem...
Felsóhajtott, ahogy ellágyultak a vonásai.
- Tudod, sosem tartottam nagy ötletnek, hogy összeköltözzünk vele. Tudtam, hogy
tapadnak rá a nők. Már az iskolában is, csak rá kellett néznie egy lányra, az meg... -
Felsóhajtott, míg az én arcom árnyalatnyit kipirult. - Mégsem gondoltam soha, hogy ekkora
kísértés lehet a... számodra. Egyszerűen nem gondoltam rá, mert azt hittem, hogy ami
közöttünk van... - Lehunyta a szemét, ahogyan az enyémbe újra könnyek szöktek. Abban a
pillanatban szívből gyűlöltem magam azért, amit vele tettem. Ellenállhatatlan vágyat éreztem,
hogy megérintsem az arcát, ám újra kinyitotta a szemét, és én nem csináltam semmit. Denny
nyugodt tekintettel nézett le rám. - Miután kiderült az igazság..., tudtam, hogy nem
versenyezhetek vele.
Hunyorogva hallgattam, s közben a homlokomat ráncoltam. Versenyezni Kellannel? De
hát sosem kellett..., én mindig őt akartam. Még ha ezt el is felejtettem... Észrevette zavart
tekintetem.
- Amikor kezdtem összerakni a dolgokat..., azokat aszó nélkül hagyott pillantásokat és
érintéseket, ahogyan egyre csak távolodtunk egymástól, ahogyan mindig olyan rosszkedvű
lettél, ha ő nem volt a közelben..., tudtam, hogy elveszítelek, ha nem veszítettelek el máris.
Tudtam, hogy egyre rosszabbak a kilátásaim... - Megrázta a fejét, ahogyan a takaróra meredt.
- Semmi esélyem az északnyugati partvidék vezérbikájával szemben.
- Denny... én...
Félbeszakított.
- Mennyire haragudtam ezért rá. - Felkapta a tekintetét, majd újra lenézett a kezére,
amivel még most is ujjaimat szorongatta. - Miután megértettem, hogy nem leszel képes ellen-
állni a vonzerejének, az egész csak rajta állt..., és ő elbukott. - Kezdtem lesütni a szemem, ő
pedig felemelte a tekintetét. - Azt hiszem, a reptéren ezért is kértem tőle, hogy ne menjen a
közeledbe. Nem mintha nem bíztam volna benned..., de tudtam, hogy csak akkor van
esélyem, ha ő megtartja a három lépés távolságot. - Megvonta a vállát. - Ő megkap minden
lányt, akit csak akar. Tudtam, hogy téged is megkap, ha ezt akarja, csak én akkor már nem
versenyezhetek vele.
- Egyáltalán nem így volt, Denny. - Mást is fel akartam hozni a védelmemben, mégis
inkább hallgattam. Nem mondhattam el Dennynek, hogy gyakorlatilag én kezdeményeztem
mindent, ami Kellan és közöttem történt. Hogy Kellan nem szolgált rá a haragjára, mert én
akartam szorosabb kapcsolatot vele..., miközben ő már belém szeretett. Bármilyen jó
szándékkal közeledtem is hozzá, amíg Denny távol járt, valahol útközben letértem a helyes
útról..., és én tértem le a helyes útról...
S ami még rosszabb, én is beleszerettem Kellanba. Már azt sem tudtam biztosan, mikor
történt. Talán amikor először futottunk össze a folyosón, amikor először sírtam a karjai közt,
amikor először mondta nekem, milyen gyönyörű vagyok, amikor először hallottam énekelni
azt a dalt, ami olyan mélyen megin- dított..., csak az biztos, hogy megtörtént. Őrülten
beleszerettem, ami csak még gyötrelmesebbé tett mindent. Főleg amikor láttam Denny borús
tekintetében az alig leplezett fájdalmat.
- Amikor megláttalak titeket a parkolóban..., amikor láttam közöttetek ezt a
szenvedélyt..., szívből gyűlöltem őt. Gyűlöltem, amiért elvett tőlem. Ki akartam csinálni,
amiért téged is úgy kezelt, mint a kis lotyóit. - Megrázta a fejét, és folytatta, mielőtt
tiltakozhattam volna. - Soha, egyszer sem jutott eszembe, hogy ő is lehet szerelmes. Egyszer
sem jutott eszembe, hogy te is szereted. Egyszer sem jutott eszembe, hogy téged hibáztas-
salak. Olyan nagyra tartottalak...
Bólintottam, és lehajtottam a fejem, ahogy a könnyek csípni kezdték a szemem, és
kitöréssel fenyegettek. Nem érdemeltem meg ezt a nagyrabecsülést, s abból, ahogy rám
nézett, tudtam, hogy ebben végre mindketten egyetértünk. Csöndesen bizonygattam, hogy
másként kellett volna rám gondolnia.
- Igen. Szerettük egymást Kellannal..., miközben egyikünk sem akart neked fájdalmat
okozni.
Felsóhajtott, és lehajtotta a fejét.
- Tudom. Azt hiszem, most már tudom. - Megdörzsölte hüvelykujjával a kézfejemet,
gondolkodás közben öntudatlanul is mintákat rajzolt a bőrömre. Végül újra megszólalt. - Az a
verekedés... az olyan volt... - Felnézett rám. - Mintha kívülről láttam volna magam..., mint
egy iszonyú filmben, ami csak pereg és pereg, te pedig nem tudod leállítani. Még arra sem
igazán emlékszem, hogy miket mondtam és tettem. Mintha nem is önmagam lettem volna.
Bólintottam, és félrekaptam a fejem, miközben belegondoltam, hogy mindebbe én
hajszoltam bele. Ahogy a hanglejtése egyre borúsabbá vált, újra felé fordultam.
- Nem éreztem mást, csak gyűlöletet. Teljesen elborult az agyam. - Tekintete beszéd
közben az enyémet fürkészte, csak néha-néha rebbent a halántékom felé, amiről egyetlen
pillanatra sem tudott elfeledkezni. - Nem tudtam uralkodni magamon. Mást se akartam, csak
bántani. - Felsóhajtott, és felnézett a mennyezetre. - Azt hiszem, egy percre teljesen elment az
eszem.
Lehunyta a szemét, és megrázta a fejét.
- Mindent elveszíthettem volna... mindent. - Újra kinyitotta a szemét, és én részvéttel
néztem arcán a megbánást. - Kellannek köszönhetem, hogy most nem ülök börtönben.
Eltátottam a számat, és úgy ráncoltam a homlokomat, hogy a fejem belefájdult. Sötét
tekintete összezavarodott arcomra irányult.
- A szart is kivertem belőle, Kiera. Addig rugdostam, amíg elveszítette az eszméletét.
Meg is ölhettem volna..., súlyos sérülést okozhattam volna... mindkettőtöknek. Az embereket
ilyesmiért börtönbe szokás zárni. Én mégis itt vagyok. Nemsokára elhagyom ezt az országot,
és csakis azért tehetem meg, mert... mert Kellan fedezett.
Megráztam a fejem.
- Én ezt nem értem.
Lágyan elmosolyodott, még az arcvonásai is elernyedtek.
- Tudom. - Ujjai tovább simogatták a bőrömet, míg én is ellazultam. A haragja nyom
nélkül elpárolgott. - Amikor elterültél..., miután meggyőződtünk róla, hogy még lélegzel,
életben vagy... - Megvonta a vállát. - Azt akarta, hogy menjek el.
- Hogy menj el?
Denny bólintott, és szomorúan elmosolyodott.
- Nem mentem. Segíteni akartam neked. Tenni akartam valamit, bármit. Ő meg az
arcomba üvöltött... néhány kellemetlen dolgot..., és azt mondta, le fognak tartóztatni, ha
maradok. - Denny tekintete a sötét ablak felé rebbent, és az ő arca is elsötétedett, mintha
magába inná a kinti feketeségét. - Olyan sápadt voltál..., olyan törékeny..., alig lélegeztél. Ő
szorosan magához ölelt téged, miközben én akartam az lenni, aki... - Kifújta a levegőt, és
lehunyta a szemét.
- Meggyőzött róla, hogy menjek el, és hívjak segítséget, majd miután megjöttek a
mentősök, azt mondta nekik, hogy megtámadtak titeket. Hogy rablók verték össze, majd
amikor a segítségére siettél, téged is leütöttek. - Felsóhajtott, és belenézett elkerekedett
szemembe. - Még a tárcáját is nekem adta, hogy a sztori hitelesebb legyen. - Megrázta a fejét,
és kinézett az ablakon. - Mindenki bevette. Később, amikor bejöttem a kórházba, senki sem
vont kérdőre.
Amikor visszafordult felém, végtelen fájdalmat és bűntudatot láttam a tekintetében.
- Azért úsztam meg, hogy... bántottalak titeket, mert ő... kiállt mellettem. - Lesütötte a
szemét, és egy könnycsepp hullt a takarómra. Ösztönösen szárazra töröltem az arcát, ahogy
fölemelte a fejét. - Nem hagy nyugodni ez a gondolat.
Megráztam a fejem.
- Nem... ne gondolj erre. Igaza volt. Épp eleget szenvedtél a mi bűneink miatt. Mindent
elveszíthettél volna, csak mert mi... mi... - A könnyek újra ömleni kezdtek a szememből, és
nem tudtam visszafojtani őket, ahogyan azt a késztetést sem, hogy megöleljem. Köré fontam
a karomat, ő pedig megmerevedett, de végül ellazult, és viszonozta az ölelést. - Annyira
sajnálom, Denny...
Megtörten felsóhajtott, és megdörgölte a hátamat.
- Tudom, Kiera. - Szorosan magához ölelt, majd éreztem, hogy a teste rázkódni kezd. - Én
is sajnálom. Annyira sajnálom...
Engedte, hogy szinte egész éjjel rajta csüngjek. Az este egy pontján, miközben újra és
újra elmondtuk, mennyire sajnáljuk ezt az egészet, mindketten elaludtunk a másik karjában.
Másnap reggel arra a bizonyosságra ébredtem, hogy ha soha többé nem leszünk is olyan
közel egymáshoz, mint azelőtt, valamilyen módon örökre kötődni fogunk egymáshoz.
Mérhetetlen megnyugvást merítettem ebből a gondolatból.
 25.FEJEZET
Búcsúzások

Másnap reggel elbocsátottak a kórházból. A nővérem örült a hírnek, még arcon is csókolta az
orvost. Miután hootersbeli munkaruháját viselte - a feszesnél is feszesebb narancssárga rö-
vidnadrágot és túlságosan is áttetsző, ujjatlan, fehér topot -, a doktor rákvörös lett, és tüstént
kimenekült a szobából. A nővérem elragadóan kacarászott, miközben segített felöltözni és
kifésülni zilált fürtjeimet.
Az ajtót figyeltem, míg a zárójelentésre vártunk. Nem tudom biztosan, kinek a
látogatásában reménykedtem jobban - Dennyében vagy Kellanében. Kellant azóta se láttam,
amikor pedig rákérdeztem a testvéremnél, összeráncolta a szemöldökét, és csak annyit
mondott, „erre van valahol”. Emlékeztem, menynyire nem akarta tudatni velem, hogy a
kórházban maradt, és felötlött bennem, hogy talán rájött, amikor Annának mégis eljárt a
szája.
Nyilván megbántottam Kellant, hogy ne akarjon újra látni, de annyira azért mégsem,
hogy teljesen magamra hagyjon. Sejtelmem sem volt, hogy ez mit jelenthet. Azt mondta, még
mindig szeret, és én is tudom, hogy biztosan szerettem őt. Még most is, hogy ott a parkolóban
újra ellöktem magamtól. Aztán Denny rájött mindenre, és úgy összeverte, hogy én azóta is
sikoltozva ébredek, ha egy rémálomban újra lepereg előttem a verekedés. Még mindig
szeretem, és nagyon hiányzik. Még akkor is, ha tudom, hogy távol kell kerülnie tőlem, és
örökre el kell engednie.
Jenny futott be. Leült az ágyamra, a karomat cirógatta, majd a fülem mögé simított egy
tincset, fölfedve ezzel a zúzódás sárguló nyomát. Munkahelyi sztorikkal szórakoztatott
minket, mindenféle őrült dolgokkal, amiket a vendégek kérnek. Belekezdett egy történetbe
arról is, hogy Evan és Matt összeszövetkezett Griffin ellen, de rögtön elhallgatott, amint
megemlítette a nevüket. Nem tudom, azért-e, mert úgy gondolta, nem akarok hallani a
fiúkról, akik olyan közel állnak Kellanhez. Vagy mert Kellan maga is szerepelt a történetben.
Erre inkább nem kérdeztem rá.
Miután Griffin neve elhangzott, Anna ragadta magához a kezdeményezést, és a
beszélgetés végére még Jenny is mélyen elvörösödött. Anna épp teli torokból nevetett,
amikor Denny belépett az ajtón.
Egy kézmozdulattal odaintett mindenkinek, én pedig megriadtam, hogy napközben és
laza öltözékben látom. Amikor megkérdeztem, nem kellene-e dolgoznia, csak vállat vont, és
azt felelte, hogy kivett egy napot, amíg segít nekem beköltözni az új lakásomba. Fölvonta a
szemöldökét arckifejezésem láttán, és szárazon rákérdezett:
- Akkor most mi lesz, kirúgsz ?
Elmosolyodtam, és hálásan köszönetet mondtam, majd kedélyesen elcsevegtünk, amíg el
nem bocsátottak a kórházból.
Két órával később már a Union-tavat néztem a kétszobás lakásból, amit a nővéremnek
egyetlen délután alatt sikerült felkutatnia és kibérelnie. Azt meg kell hagyni, hogy a lakás
elég szűkösnek tűnt. A konyhában csak egy tűzhelynek, egy hűtőnek és egy mosogatógépnek
jutott hely, utóbbi felett munkapult gyanánt egy műanyag lappal. A két hálószoba a rövid fo-
lyosóról nyílt. Mosolyognom kellett azon, hogy a nővéremnek jutott a teljes gardrób, nekem
csak egy feleakkora szekrény. Az én szobámba egy futon ágy és egy öltözőasztal került, míg
a nővéremhez egy matrac alacsony ágykeretben, éjjeliszekrénnyel. A fürdőbe már csak egy
zuhanyfülke fért, a maradék helyet pedig nővérem szépségápolási cuccai sajátították ki. A
nappali és az étkező funkcióját egyetlen helyiség töltötte be; egy ingatag asztalon voltunk
kénytelenek étkezni. Ugyanitt találtam egy ősréginek tűnő narancssárga kanapét és egy
ismerős fotelt, amiről tapasztalatból tudtam, hogy a világ legkényelmesebb bútordarabja. A
szívem nagyot dobbant, ahogy végigsimítottam a hátlapján. Kellané volt... az egyetlen
használható bútordarab az egész lakásban.
Miközben Denny kíváncsian figyelt, végigsimítottam az arcomon, és nagyokat nyelve
letelepedtem a kanapéra. Miután el- ugrott vásárolni, Denny egy kis ebédet is összeütött, míg
Anna dolgozni ment, Jenny pedig mellettem ücsörgött a kanapén, és valami szappanoperát
nézett a sarokba eldugott kis tévén. Én félig a tévét néztem, félig a Denny által készített
szendvicset majszoltam, miközben a tekintetem újra és újra visszatért a kényelmes fotelre...,
amelyben nem ült senki.
A rákövetkező héten, amíg lábadoztam, és alkalmazkodni próbáltam új otthonomhoz - na
meg a nővérem jelenlétéhez -, kezdett alakot ölteni új napirendünk. Jenny délutánonként át-
jött, olykor Kate társaságában, és minden alkalommal ki akart mozdítani: megpróbált
visszacsalogatni Pete-hez. Én mindkét fölvetésre csak a fejem ráztam, és inkább
beburkolóztam a meleg takarókba, miközben egyre inkább hozzánőttem a csúf kanapéhoz.
A nővérem munkába menet megjegyezte, hogy keresnek még egy lányt, meg ahogy a
testvérek nagyot kaszálnak a borravalón. Még a gondolatra is elvörösödtem, hogy ilyen
hacukában illegessem magam. Azután esténként rendszerint nevetségesen vaskos köteg
borravalóval állított haza... meg néha Griffinnel, aki nem tudta levenni a kezét a testvérem
feszes munkaruhájáról. Ilyenkor mindig azt kívántam, bár lenne nagyobb a lakásunk, de
legalábbis hangszigetelt.
Denny minden este beugrott, miután végzett a melóhelyen. Eleinte csodáltam, hogyan
pazarolhat rám ennyi figyelmet azok után, amit vele tettem, de idővel felismertem benne az
érzelmeket, amelyeket olyannyira titkolni próbált előlem. Láttam a megmerevedő tekintetét,
amint észrevette Kellan foteljét, majd a szomorúságot, ahogy felém fordult, és az elfojtott
bűntudatot, amellyel zúzódásom halványuló nyomát méregette.
A hangja is erről árulkodott. Megkeményedett, valahányszor szóba került közös múltunk,
amit próbáltam a lehető legkevesebbszer felhozni. A hangja mindig megtört, nagyokat nyelt,
és össze kellett szednie magát, ha arról az éjszakáról beszéltünk, arról a verekedésről, amit
szintén próbáltam elkerülni. Kellanről egyáltalán nem akart velem beszélni, csak annyit
mondott, hogy ritkán látja, de már „megbékélt” vele. Ami azt illeti, csak akkor éreztem
melegséget és izgatottságot a hangjában, amikor arról beszélt, hogy nemsokára hazamegy, új
munkája lesz, és viszontlátja a családját.
Ez a kilátás egyszerre töltött el örömmel és rettegéssel, ami minden nappal csak
erősödött. A jövő Denny minden látogatása után egy fokkal nyomasztóbbnak tűnt. Míg én
egyre jobban lettem, ő egyre jobban várta az indulást. A hét vége felé már egyre kevesebbet
és kevesebbet beszéltünk „rólunk”, annál többet az új munkájáról. Ezek után nem lepett meg,
amikor közölte, hogy néhány nappal korábbra hozta az indulást. Nem ért váratlanul, de ettől
még mérhetetlenül fájt.
Pár nappal később azon kaptam magam, hogy kiviszem a reptérre a Hondáján, ahol
végleg búcsút intettünk egymásnak. Ahogy átvágtam vele a turisták tömegén, végig a kezét
szorongattam. Meglepő módon engedte; általában próbálta a minimálisra szorítani a testi
kontaktust. Talán ő is ki akarta élvezni ezeket a legutolsó pillanatokat.
Amikor végül elérkeztünk a kapuhoz, földbe gyökerezett a lábam, és a szám is nyitva
maradt a döbbenettől. Az egyik székben ott ült... Kellan, és írásokkal, firkákkal telerajzolt
gipszére meredt. Felnézett, ahogy közeledtünk hozzá, mire a szívverésem kihagyott egy
pillanatra. Kellan jobban nézett ki, mióta utoljára láttam a kórházban, csak a szeme alatt
húzódó kék karika és néhány, rózsaszínre fakult véraláfutás csúfította el az arcát..., vagy
inkább tette még gyönyörűbbé. Akárhogy is, nekem lélegzetelállító jelenségnek tűnt.
Fölállt, mielőtt Denny lassan odasétált hozzá. Éreztem, ahogyan Denny egy pillanatra
ösztönösen megszorítja, majd elengedi a kezem. Küszködve tartottam vele a lassú tempót,
közben a tekintetem egy pillanatra sem vettem le Kellanről.
Az ő kéklő tekintete azonban csak Dennyét kereste. Úgy tűnt, szántszándékkal nem akar
rám nézni. Nem tudtam eldönteni, hogy Denny kedvéért teszi-e, vagy a sajátjáért.
Kellan, mintegy a barátsága jeleként, kinyújtotta kezét Denny felé. Tekintete továbbra is
Dennyre tapadt, aki egy halk sóhajjal fogadta a békejobbot. Kellan szája sarkában apró
mosoly jelent meg, ahogyan kurtán biccentett Denny felé.
- Denny... haver... én... - A szavak cserbenhagyták, csak a tekintete rebbent még mindig
összefonódó kezük felé.
Denny elengedte, és csípőre tette a kezét.
- Igen... tudom, Kellan. Ez nem azt jelenti, hogy minden oké közöttünk..., de tudom. -
Feszes hangon, kimért hanglejtéssel beszélt. A könnyek csípni kezdték a szemem, ahogyan
láttam a két egykori jó barátot, akik hirtelen nem tudnak mit mondani egymásnak.
- Ha bármire szükséged lenne..., én... itt leszek. - Kellan tekintete borússá vált, de
továbbra is Denny arcát fürkészte.
Denny bólintott. Az érzelmek ott kavarogtak az arcán, míg végül felsóhajtott, és
elfordította a tekintetét.
- Épp eleget tettél, Kellan.
A szívem fájdalmasan összeszorult a többértelmű jelentéstől, amit ez az egyetlen mondat
hordozott. Denny néhány szóban összegzett mindent, ami közöttük történt - jót és rosszat
egyaránt. Ennek tudata egyszerre fájdította és melegítette a szívem.
Éreztem, ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon, de annyira belefeledkeztem Kellan
szemlélésébe, hogy nem törődtem vele. Biztos voltam benne, hogy Kellan össze fog omlani.
Azt gondoltam, hogy sírva fakad, és Denny bocsánatáért fog könyörögni, ha kell, térden
csúszva. Ám ekkor halovány mosoly jelent meg a szája sarkában, és nagyot nyelt, hogy
leküzdje érzelmeit. Úgy döntött, hogy csak a jót hallja ki a mondatból, a többit pedig örökre
elfelejti.
Gyöngéd ragaszkodással megpaskolta Denny vállát.
- Vigyázz magadra... cimbora. - Szívéből szólt, anélkül, hogy utánozni próbálta volna
Denny akcentusát. Egyike volt a keveseknek, aki nem akart mindenáron viccet csinálni a
hanghordozásából.
Denny láthatón díjazta ezt a törekvést, s ha nem is viszonozta Kellan iránta érzett
tiszteletét, kedélyesen megpaskolta a vállát.
- Te is... cimbora.
Azzal Kellan sietve megölelte, majd otthagyott minket. Hatalmasnak éreztem a kísértést,
hogy kinyúljak, és megragadjam az ingét, magam felé fordítsam, és rábírjam, hogy nézzen
rám, hogy beszéljen hozzám..., mégsem csinálhattam jelenetet, amíg búcsúzkodott, főként
azok után, amiken Denny keresztülment.
Így hát ökölbe szorított kézzel küzdöttem le az erős késztetést, és csak szótlanul néztem,
ahogy Kellan távozik. A tömeg már éppen elnyelte volna, amikor még egyszer visszafordult
felénk. A tekintetünk hosszú idő után végre találkozott, hogy futó pillantása nyomán egész
testemen végigcikázzon a hasogató fájdalom. Láttam, ahogyan ajka résnyire nyílik, és arca
eltorzul a kíntól, és tudtam, hogy ugyanazt a szenvedést érzi. Vágyott rám... még mindig
vágyott rám, de túlságosan mélyen megsebeztem.
Arcához kapta a kezét, ahogy elfordult. A tömeg azonnal eltörölte minden nyomát annak,
hogy valaha is itt járt. Lehunytam a szemem, és amikor újra kinyitottam, Denny olyan kifeje-
zéssel nézett rám, mint aki végre megértett valamit. Nem tudom, mit látott ebben az egyetlen
gyötrelmes pillantásban, de valamit biztosan. Megcsóválta a fejét, és hirtelen támadt együttér-
zéssel átkarolta a vállam, hogy magához szorítson, mintha vigasztalni akarna.
A vállára fektettem a fejem, és egyszerre fordultunk a hatalmas ablakok felé, hogy
meglássuk a napfényben megcsillanó repülőgépet.
- Hiányozni fogsz, Denny - suttogtam egy idő után, amikor újra meg tudtam szólalni.
A karja még erősebben szorított.
 - Te is hiányozni fogsz, Kiera. Bárhogy is történt, hiányozni fogsz. - Elhallgatott, majd
suttogva megkérdezte: - Gondolod, hogy... ? - Elhúzódtam, hogy felnézzek rá, míg ő rám
pillantott.
- Gondolod, hogy ha nem vállalom el azt a tucsoni állást, akkor te és Kellan sosem...? -
Földre szögezte a tekintetét, és ösz- szeráncolta a homlokát. - Lehet, hogy én löktelek a
karjába?
Megráztam a fejem.
- Nem tudom, Denny, de azt hiszem, hogy Kellan és én... így vagy úgy, de... - Felnéztem
rá, és elhallgattam. Nem fejezhettem be a mondatot, hiszen sötét szemében ott csillogott a
mélységes fájdalom.
- Csak hogy tudd, mindig szeretni foglak - suttogta.
Bólintottam, és nagyot nyeltem.
- Én is szeretni foglak... mindig.
Halványan elmosolyodott, és a fülem mögé simított egy tincset, miközben ujjaival
megcirógatta az arcomat. Aztán hosszas belső vívódás után előrehajolt, hogy gyöngéd csókot
leheljen az ajkamra. Hosszabb ideig tartott, mint egy baráti puszi, mégsem olyan sokáig, mint
egy romantikus csók. Valahol a kettő között
- ahol mi is álltunk.
Amikor elhúzódott, még egyszer megcsókolta sebes arcomat, mielőtt a vállára fektettem a
fejem. Megszorítottam szabad kezét, míg ő a másikkal magához ölelt, így várakoztunk. Arra
vártunk, hogy bejelentsék a járatát. Hogy örökre elváljunk. Hogy mély, mégis
helyrehozhatatlan kapcsolatunk végleg megszakadjon.
Amikor kiírták az induló járatokat, hosszú sóhajjal bontakozott ki az ölelésből. Fölkapta a
csomagját a földről, és búcsúzóul homlokon csókolt. Megszorítottam a kezét, és belekapasz-
kodtam a legutolsó pillanatig. Az ujjunk hegye lett a legutolsó testrészünk, ami érintkezett
egymással, mielőtt különváltunk.
Így szakadt meg a kapcsolatunk - a melegség és a biztonság, ami életem egy szakaszában
mindent jelentett számomra, eltűnt. Az utolsó pillanatig engem nézett homályos tekintetével,
mielőtt befordult a sarkon. Én pedig megértettem, hogy az a meleg barna szempár és az a
szégyenlős, kisfiús mosoly immáron örökre elveszett a számomra.
A testem ekkor megadta magát. A következő pillanatban azt éreztem, hogy a lábam
elnehezül, a térdem megbicsaklik, és a világ összemosódik a szemem előtt. A térdem tompa
puffanással érte el a padlót, amibe az egész széksor belerázkódott, és amikor már vártam
volna, hogy fejjel előre nekizuhanok az egyik széknek, egy gyöngéd kar hirtelen átölelt.
Először az illatot éreztem, azt a félreismerhetetlen és mámorító illatot, ami a bőrhöz, a
földhöz és egy Kellan Kyle nevű fickóhoz kötődött. Nem tudtam, hogy ő pontosan hol van, és
a rám telepedő ködben nem is láttam, de éreztem őt, és tisztában voltam vele, hogy az ő karja
ölel át.
Óvatosan a térdére fektette a fejem, miközben egyik kezével a hátamat simogatta, a
másikkal végigsimította az arcomat, és meggyőződött róla, hogy nincs semmi bajom.
- Kiera? - Távolinak tűnt a hangja, pedig tudtam, hogy ott térdel mellettem.
Azután a látásom tisztulni kezdett, és koptatott farmerjának kékje beúszott elém. Erőtlenül
fölemeltem a fejem, és próbáltam megérteni, hogy mi történik. A tekintete ellágyult, ahogy
lenézett rám; begipszelt kezével a hátamat cirógatta, ujjai lágyan követték a tarkóm vonalát.
Ráeszméltem, hogy elájultam, de ő figyelt rám, mindig figyelt rám, és megmentett az újabb
fájdalomtól. Aztán visszaemlékeztem a köztünk lévő távolságra, majd a kínra és a mindennél
nagyobb bánatra, hogy látnom kellett elmenni. Fölültem, és a karjába vetettem magam, a
térdén ülve pihentem, miközben a nyaka köré fontam a karomat, mintha soha nem akarnám
elengedni. Megdermedt, és megrázkódott, mintha fájdalmat okoznék neki, de végül átkarolt,
és szorosan magához vont, gyöngéden ringatni kezdett, és a fülembe suttogta, hogy minden
rendbe jön.
A hajtóművek süvöltése visszairányította figyelmünket ájulásom tulajdonképpeni okára.
Mindketten az ablak felé fordultunk, hogy lássuk a felszállópálya felé gördülő gépet. Néma
csöndben álltunk, miközben a könnyek kibuggyantak a szememből, és a zokogástól elszorult
a torkom. Kellan tovább simogatta a hátam, az arcomhoz hajtotta a fejét, néha bele-
belecsókolt a hajamba. Vadul kapaszkodtam belé, majd amikor a gép végül eltűnt a szemünk
elől, a vállába fúrtam az arcom, és vigasztalanul zokogtam.
Kivárta, amíg a fájdalmam enyhült, ha nem is szűnt meg. Azután, amikor csuklani
kezdtem, és levegő után kapkodtam, miközben próbáltam erőt venni magamon, gyöngéden,
de határozottan eltolt magától. Tartóztatni akartam, szégyentelenül csimpaszkodtam rajta, de
ő állhatatos maradt, és kibontakozott az ölelésemből, hogy felálljon a padlóról.
Eltökéltnek láttam az arcát, ahogy megállt előttem. Le kellett sütnöm a tekintetem. A
padlóra kellett merednem. Egy röpke pillanatig azt hittem, a közösen megélt veszteség újra
közel hoz minket, de tévedtem. Az arcáról nem azt olvastam le, hogy kész lenne
visszafogadni. Csak azt láttam, hogy ő is búcsúzni készül. Nem akartam újra végighallgatni.
Felém nyúlt, és gyengéden megérintette a fejem búbját, ahogyan a térdemre meredtem.
Óvatosan felnéztem szívdöglesztően tökéletes, sebesült arcára. Halvány mosoly játszott a
szája szegletében, és a tekintete is melegebbnek tűnt, ha a szomorúsága nem is múlt el
nyomtalanul.
- Tudsz vezetni ? - kérdezte halkan.
A fájdalom azzal fenyegetett, hogy újra átveszi felettem az uralmat, ha most egyedül kell
hazavezetnem, hogy utána ismét szembesüljek az üres lakással. Azt akartam mondani, hogy
nem tudok, hogy szükségem van rá, hogy velem kell maradnia, hogy újra utat kell találnunk
egymás szívéhez, hogy tovább kell lépnünk - mégsem tettem. Csak erőtlenül bólintottam, és
fölkészítettem magam az egyetlen dologra, amitől mindig is halálosan rettegtem... az
egyedüllétre.
Bólintott, és a kezét nyújtotta, hogy fölsegítsen a padlóról. Megragadtam, ő pedig
megszorította ujjaimat, ahogyan felhúzott. Egy pillanatra megtántorodtam, és a mellkasának
kellett támaszkodnom, hogy ne essek el újra. Ujjam alatt megéreztem a kötését, és láttam,
ahogyan összerezzen a hirtelen fájdalomtól. A mellkasának felső részéhez értem hozzá, nem
a bordáihoz, ezért nem tudtam, miért érez fájdalmat. Talán súlyosabban megsérült, mint
gondoltam. Talán csak nem bírja elviselni, ha hozzáérek...
Elvette a kezem, de tovább szorongatta az ujjaimat. Szemben álltunk, összefont ujjakkal -
egymás közelségében, mégis végtelen távol.
Öt választottam, azután pedig cserbenhagytam. Hogyan is bocsáthatna meg?
- Annyira sajnálom, Kellan..., rosszul tettem... - Nem fűztem hozzá magyarázatot. A
torkom mintha összeforrt volna, lehetetlennek éreztem minden további beszédet.
A tekintete elkomorult. Bólintott, de vajon megértette-e, hogy mit akartam mondani ?
Hogy arra gondoltam, óriásit tévedtem, amikor elhagytam... nem, amikor beleszerettem?
Nem mondtam, ő pedig nem kérdezte. Csak lehajtotta a fejét, én pedig ösztönösen
fölemeltem az állam. Az ajkunk középúton találkozott, lágyan és szenvedélyesen, majd
szétvált, mielőtt az összetartozás érzése szétáradt volna bennünk. Tucatnyi apró, mohó,
mégsem elég hosszú csókot váltottunk, egyet-egyet minden éles szívdobbanás alkalmával.
Végül kényszerítette magát, hogy abbahagyja. Elhúzódott, mielőtt túl sok lett volna,
mielőtt mindketten megadtuk volna magunkat a felszín alatt fojtottan lüktető testi
szenvedélynek. Leengedte a kezét, és vonakodva hátrébb lépett.
- Én is sajnálom, Kiera. Majd... még látjuk egymást.
Azzal elfordult, és otthagyott, kifúltan és szédelegve a zavarodottságtól, a gyásztól és a...
magánytól. Utolsó szavai ott visszhangzottak a fülemben, és százszázalékos biztonsággal
tudtam, hogy nem gondolta őket komolyan. Megvoltam győződve arról, hogy akkor láttam
utoljára Kellan Kyle-t.
Valahogy hazajutottam. Sikerült nem összeomlanom vezetés közben, miközben azzal
küzdöttem, hogy összemosódik előttem a világ. De könnyeimet az otthoni, szív alakú
párnának tartogattam, amit a nővérem szerzett valahol. Azt áztattam el, mielőtt az álom
kegyesen elragadott.
Másnap valamivel könnyebb szívvel ébredtem. Talán mert nem fájt úgy a fejem, és a
zúzódás színe is azt jelezte, hogy a testem lassan gyógyulásnak indult. Talán mert túlestem a
fájdalmas szakításon Dennyvel, és többé nem kellett feszülten várnom a döntő pillanatot.
Megtörtént..., végeztünk... Még ha a szívem tiltakozott is a gondolat ellen - ennek így kellett
történnie.
A zuhany és a felöltözés újabb könnyebbséget hozott. Ahogy elnéztem kék-zöld arcomat,
azon tűnődtem, merre tovább. Nyilván kell találnom egy új állást. És nyilván utol kell érnem
magam a suliban. Míg lábadoztam, megkezdődött a téli szünet, és sikerült kiharcolnom némi
halasztást, köszönhetően az iskolába betelefonáló orvosoknak és, furcsamód, Dennynek. Biz-
tosan tudtam, hogy ha újra rászánom magam, könnyen utolérem a többieket.
Összeszorított szájjal határoztam el, hogy mit fogok tenni. Talán elveszítettem a munkám,
a párom és a szerelmem, de ha elég keményen dolgozom rajta, talán megtarthatom az ösztön-
díjamat. S ha ezt megteszem, talán... de csak talán... idővel a szívem is ugyanúgy begyógyul
majd, mint a sebek az arcomon.
Denny két nappal később telefonált, közvetlenül azelőtt, hogy a nővéremmel
hazarepültünk karácsonyra. A szüleim átíratták a nevünkre a jegyeket, melyeket nekem és a
páromnak szántak. Őszintén sajnálták, amikor megtudták, hogy az útjaink különváltak
Dennyvel - azután még két órán át győzködtek, hogy térjek vissza az Ohiói Egyetemre.
Denny mindent elmondott új munkájáról és a családjával kapcsolatos terveiről.
Önfeledten boldognak tűnt, ami sokat lendített az én kedélyemen is. Persze így is elcsuklott a
hangja, amikor boldog karácsonyt kívánt, majd rögtön hozzátette: „Szeretlek”. Úgy tűnt, a
szó csak úgy kicsúszott a száján, mielőtt átgondolhatta volna. Kissé megsűrűsödött a csönd,
míg én azon tűnődtem, hogy mit feleljek erre. Végül azt mondtam, hogy én is szeretem.
Igazat mondtam. Ez a szeretet sosem múlhat el közöttünk.
Másnap a nővéremmel összekaptuk magunkat, és hazarepültünk az ünnepekre. Némi
sminkkel a testvérem ügyesen elfedte gyorsan halványuló zúzódásomat, és megesküdött,
hogy egy szóval sem említi a dolgot anyának vagy apának, máskülönben az életben nem
engednének vissza Seattle-be.
Mielőtt elhagytam a szobámat, századszor is feltúrtam az öltözőasztalt a nyaklánc után,
amit Kellantől kaptam. Mindennap viselni akartam, magammal akartam vinni egy darabkáját,
ha már nem láthatom őt többet. Holott azóta nem találom a láncot, amióta akkor éjjel nekem
adta. Rettegtem, hogy a tragikus események közepette elveszett vagy ellopták - de még
jobban féltem attól, hogy talán Kellan vette vissza. Ennél rosszabbat el sem tudtam
elképzelni. Mintha a szívét kérte volna vissza.
Mivel a láncot továbbra sem találtam, nélküle kellett elutaznom..., és ez nagyon
megviselt.
Fura érzés volt újra együtt lenni a családommal. Meleg, meghitt érzés, tele a boldog
gyerekkor szép emlékeivel, de már akkor sem éreztem úgy, hogy „otthon” vagyok. Mintha
csak a legjobb barátom vagy a kedvenc nénikém házában laktam volna - meghitten ismerős
és megnyugtatóan kényelmes, de valahogy mégis idegen. Bár ugyanolyan biztonságban
éreztem magam, mint gyerekkoromban, mégsem éreztem rá vágyat, hogy maradjak, és
belesüppedjek ebbe a pihentető érzésbe. Otthon akartam érezni magam... leginkább a saját
otthonomban.
Néhány napot az ünnepek után is együtt maradtunk. Amikor a nővérem már tényleg nem
bírt magával, könnyes búcsút intettünk szüleinknek a reptéren. Anyám teljesen magába
roskadt a tudattól, hogy egyszerre veszíti el mindkét lányát. Ettől egy pillanatra lelkiismeret-
furdalás töltött el, hiszen én is elvágyódom innét. Azt mondtam magamban, hogy
reménytelenül beleszerettem egy másik, távoli városba..., de agyamnak az a parányi szeglete,
amelyről tudomást sem akartam venni, pontosan tudta, hogy ez nem így van. Egy hely az
csak egy hely. Nekem nem a várostól gyorsult fel a pulzusom, és vert szaporábban a szívem.
Nekem nem a város kötötte le a gondolataimat, és nem miatta sírtam az éjszaka közepén.
Miután a szünetben lázas igyekezettel bepótoltam az iskolai mulasztásaim - és közben
sóvárogva figyeltem nővéremet, ahogy bulizni indul a P. Fejek szilveszteri szuperkoncertjére
-, a második legfontosabb dologra kezdtem koncentrálni, amit le kellett rendeznem: a
munkára. Végül az új év első napjaiban sikerült pincérnői állást szereznem egy népszerű kis
bisztróban a Pioneer Square-en, ahol Jenny lakótársa, Rachel is dolgozott. A hely híres volt
egész éjjel kapható menüjéről, így szép számmal vonzotta a főiskolásokat. Az első estém
iszonyúan mozgalmasra sikerült, de Rachel szerencsére átsegített a nehézségeken.
Fehér bőrével és sötétbarna hajával Rachel érdekes keveréke volt az ázsiai és latin
vérvonalnak, miközben olyan elbűvölően tudott mosolyogni, hogy bárki kedvét elvette a
reklamációtól. Ugyanolyan kedvesnek tűnt, mint Jenny, és ugyanolyan csöndesnek, mint én.
Nem kérdezett a sérüléseimről, s bár tudnia kellett az egész félresikerült szerelmi
háromszögről (ha egyszer Jennyvel lakott), nem tett megjegyzést a szerelmi életemre. Na-
gyon értékeltem a diszkrécióját.
Könnyen beilleszkedtem az új helyre. A barátságos főnök és a szórakoztató szakácsok
mellett külön vonzerőt jelentett a szép borravaló, a többi pincérnő kedvessége és a
törzsvendégek végtelen türelme. Nem telt bele sok idő, hogy egészen megszokjam új
otthonomat is.
Persze ettől még veszettül hiányzott Pete bárja. Hiányoztak az illatok, és hiányzott Scott a
konyhából, pedig vele tényleg nem sok időt töltöttem. Hiányoztak a nevetgélések, a beszél-
getések Jennyvel és Kate-tel, hiányozott, ahogyan a zenegépre táncoltunk. Hiányzott a
folyton pörgő Rita is, meg az unalomig ismert történetei, amelyektől mindig elvörösödtem. S
persze mindennél jobban hiányzott a Pete’s hangulata.
Griffint sokat láttam, gyakran átjárt a nővéremet „szórakoztatni”. Ami azt illeti, többet
láttam belőle, mint szerettem volna - még azt is tudtam róla, hogy piercinget visel azon a
helyen, amiről sosem gondoltam volna, hogy egy pasi önként hagyná átbökni. Amikor éjjel
megláttam meztelenül a folyosón, legszívesebben kikapartam volna a saját szemem.
Alkalmanként beugrott Matt is, akivel csöndesen eltársalogtunk. Megkérdeztem, hogy
megy a bandának, mire mesélni kezdett a hangszerekről és a hangosításról, a dalokról és az
akkordokról, továbbá a koncertekről, amik tényleg jól sikerültek, és a helyekről, ahová hívták
őket. Nem egészen ezt akartam hallani, de azért bólogattam, és udvariasan végighallgattam,
miközben mosolyogva figyeltem csillogó tekintetét, ahogyan élete szerelméről mesélt.
Legalább annak az egynek örülhettem, hogy Kellan nem hagyta el Seattle-t. Matt teljesen
magába zuhant volna, ha a bandával történik valami. Őszintén hitt abban, hogy egy napon
igazi sztárok lesznek. Ahogy visszaemlékeztem a fellépéseikre, fájó szívvel, de egyetértettem
vele. Amíg Kellan áll a mikrofon mögött..., akármit elérhetnek.
Matt és a nővérem néha megemlítette Kellant, de abban a pillanatban elhallgattak, ahogy
a szobába léptem. Egyszer egy ilyen alkalom fagyos űrt hagyott bennem. Ahogy halkan
résnyire nyitottam az ajtót, hallottam őket a konyhában beszélgetni. Matt éppen azt suttogta
fojtott hangon:
- ...a szíve fölött hordozza. Romantikus, mi?
- Mi a romantikus? - kérdeztem, amint beléptem, abban a hitben, hogy Griffinről
társalognak, bár el nem tudtam képzelni, hogy vele kapcsolatban mi lehet „romantikus”.
Fölkaptam egy poharat, és vizet töltöttem magamnak, amikor hirtelen észleltem a szobára
telepedő, nehéz csöndet.
 Ahogy megtorpantam, láttam, hogy a nővérem a padlóra mered, és beharapja az ajkát,
míg Matt vet egy pillantást a nappali felé, mintha szívesebben lenne odaát. Ekkor eszméltem
rá, hogy nem Griffinről folyt a beszélgetés, hanem Kellanről.
- Mi a romantikus ? - ismételtem gépies hangon, még ha összeszorult is a torkom. Máris
továbblépett?
Anna és Matt sietve összenézett, mielőtt egyszerre felelték: „semmi”. Letettem a poharat,
és otthagytam őket. Akármilyen romantikus gesztust tett is Kellan, nem akartam ezt most
hallani. Nem akartam arra gondolni, kivel lehet éppen, kivel „randizik”. Felőlem lehet
akármilyen romantikus másokkal - egy lánnyal, aki nem én vagyok -, erről én soha nem
akarok tudni.
Az iskolában meglepő módon Evanbe botlottam. A munkahelyemet leszámítva
gyakorlatilag az egyetem volt az egyetlen hely, ahová eljártam. Minden szabad időmet itt
töltöttem: tanultam, de még inkább próbáltam lekötni a figyelmemet, hogy ne gondoljak a
szívemet emésztő tompa fájdalomra. Éppen kiléptem az egyik impozáns téglaépületből, és
teljesen elvesztem a gyötrelmes emlékekben, amelyekre gondolnom sem lett volna szabad,
amikor belefutottam Evanba. Meleg barna szeme kikerekedett, ahogy meglátott. Azután
mackósan magához ölelt, és én kuncogni kezdtem a karjában.
Evan láthatóan élvezte az egyetemi campus hangulatát. Szeretett a környéken lógni, és
Kellant is legalább fél tucatszor rávette, hogy vegyenek részt az elsősöknek szervezett
körtúrákon. Szégyenlős kis mosollyal vallotta be, hogy teljesen belezúgott a lányba, aki
először vezette őt körbe. Meglepetten tudatosult bennem, hogy Kellan ezért ismerhette ilyen
jól a campust. Nyilván más lányokkal is eljárt ide, beható ismereteinek zömét mégis Evannak
köszönhette, aki ugyanolyan lelkesen cipelte őt ide, ahogyan utána ő engem.
A gondolattól könny szökött a szemembe, mire Evan önfeledt arcán átsuhant némi
aggodalom.
- Minden rendben, Kiera? - Bólintani próbáltam, de ettől csak még jobban elkapott a
sírás. Evan felsóhajtott, és újra magához ölelt. - Hiányzol neki - suttogta.
Megriadtam és elhúzódtam. Evan megvonta a vállát.
- Úgy tesz, mintha nem így lenne..., de én látom. Nem a régi. Szeszélyes, és rengeteget ír,
összeveszik mindenkivel, sokat piál, és... - Elhallgatott, és megcsóválta a fejét. - Oké, van,
amiben a régi. - Elvigyorodott, mire nekem is sikerült kipréselnem magamból egy
műnevetést. - Tényleg hiányzol neki. Látnod kellene, hogyan... - Itt megint elhallgatott, és
beharapta az ajkát. - A lényeg, hogy én látom. Látom, hogy nem képes továbblépni. - Egy
könnycsepp hullt az arcomra, ahogy belegondoltam, igaz lehet-e mindez, vagy Evan csak így
próbál megvigasztalni. Gyöngéden letörölte a könnycseppet. - Bocs... talán nem kellett volna
elmondanom.
Megráztam a fejem, és nagyot nyeltem.
- Nem, minden rendben. Nyíltan senki sem beszél előttem, mintha porcelánból lennék
vagy ilyesmi. Örülök, hogy hallok róla. Ő is hiányzik nekem.
A tekintetébe tőle szokatlan komolyság költözött.
- Nekem elmondta, mennyire szeretett. Hogy milyen sokat jelentettél neki. - Újabb
könnycsepp fenyegetett kibuggyanással, de gyorsan megdörzsöltem a szemem. Evan
elvörösödött, ahogy szipogtam egyet. - Akkor éjjel... amikor úgy... rátok nyitottam...,
igazából nem láttam ám semmit - tette hozzá sietve. Ahogy fülig elpirultam, zavartan
lesütötte a szemét.
- Egyszer beszélt nekem a gyerekkoráról..., hogy mennyire utálták a szülei. - Döbbenten
néztem rá. Azt hittem, hogy Kellan senkinek sem beszélt erről. Evan olvasott az arcvonása-
imból, és komoran elmosolyodott. - Gondoltam, hogy neked is elmondta. Nekem csak akkor,
amikor... tényleg berúgott. Szerintem nem is emlékszik rá. Közvetlen azután történt, hogy
meghaltak... amikor látta a házat. - Felhúzta a szemöldökét. - Azt tudod, hogy nem abban a
házban nőtt fel, ugye ?
Megráztam a fejem. Nem, nem tudtam. Evan lassan bólintott.
- Los Angelesben játszottunk, mindenféle bárokban, miután összekerültünk Mattel és
Griffinnel. Egész jól ment, kezdett nevünk lenni a szakmában. Azután... még most is
emlékszem, amikor a nagynénje felhívta, hogy a szülei mindketten meghaltak. Mindent
félretett, és még akkor éjjel odaautózott. Mi meg persze követtük.
Evan tovább meredt a járdára, ahogy megcsóválta a fejét.
- Nem hinném, hogy valaha is igazán értette volna, miért költöztünk vele ide. Hogy
értette volna..., mennyire hittünk benne és szerettük..., mintha egy család lennénk. Szerintem
még most sem érti. Csak ezért gondolhatta, hogy félrehajíthatja az egészet, még csak szólnia
sem kell nekünk. - Újra megrázta a fejét. - Azt mondta, úgy gondolta, nem törődnénk vele,
csak lecserélnénk egy másik énekesre. - Elborzadtam a gondolattól, hogy Kellan miattam
vágott volna sutba mindent. És meglepett, hogy ilyen könnyen pótolhatónak tartja magát.
Vele kapcsolatban ez valahogy olyan képtelennek tűnt.
Egy hosszú pillanat után Evan felvont szemöldökkel nézett újra rám.
- Persze, a családról alkotott fogalmai egy kicsit... torzak. - Bólintottam, ahogy
belegondoltam, milyen kifacsarodott elképzelései voltak magáról a szeretetről is. Evan
megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta. - Akárhogy is, mindent őrá hagytak, még a házat is.
Tényleg meglepődött, hogy ezt tették, de még jobban, amikor meglátta a házat..., és rájött,
hogy időközben elköltöztek.
Evan elnézett az épületek felé, de a gondolatai még a barátja körül jártak.
- Még arra sem vették a fáradságot, hogy szóljanak neki, amikor eladták a gyerekkori
otthonát, és a város másik végébe költöztek. Azután... rájött, hogy kidobták az összes
holmiját. Szó szerint mindent. A házban semmi nyoma nem volt a létezésének, még egy
fénykép se. Szerintem ezért is hajította ki minden holmijukat.
Elállt a lélegzetem, ahogy belegondoltam: ezért tűnt olyan sivárnak Kellan otthona az
első nap, amikor beköltöztünk. Nemcsak a berendezés nem érdekelte. Megörökölt egy
számára tökéletesen idegen otthont, azután dühében vagy fájdalmában - de leginkább
mindkettő miatt - kidobott mindent, ami a szüleire emlékeztette. Szó szerint mindent. Nem
maradt nyomuk az életében, nem maradt nyoma senkinek sem, amíg nem jöttem én, hogy
feloldjam a magányát. Szűnni nem akaró fájdalmától vadul verni kezdett a szívem, és
belegondoltam, hogy miken mehetett keresztül.
Evan szipogva fordult vissza felém. Egy újabb könnycsepp gördült le az arcomon. A
kábulattól eszembe se jutott, hogy letöröljem.
- Lehettek bármekkora mocskok..., a haláluk akkor is megviselte. Akkor nyílt meg, és
mesélte el, miket csináltak vele. Amiket mondott... - Lehunyta a szemét, és megrázta a fejét,
miközben egész testében megborzongott.
Én is lehunytam a szemem, ahogy visszaemlékeztem a beszélgetésre, amikor Kellan a
gyerekkoráról mesélt. Nekem nem részletezte, hogy az apja annak idején hogyan bánt vele,
de Evan arcáról azt olvastam le, hogy többet tud erről, mint szeretné. Egyszerre örültem,
hogy Kellan megkímélt ettől, és furdalt a kíváncsiság, hogy megtudjak mindent.
Amikor Evan újra kinyitotta a szemét, mély együttérzést láttam a tekintetében.
- Nem sok szeretetet kaphatott tőlük. Szerintem ezért ment végig a fél világon. Tudom,
hogy furán hangzik, de... ő egy kicsit másként hajkurászta a nőket, mint az úgynevezett
nőcsábászok.
- Összeráncolta a szemöldökét, miközben tudtán kívül pontos elemzést adott a barátjáról. - ő
nem kanos folyton, mint Griffin. Inkább... kétségbeesett..., ahogy próbál kapcsolatba kerülni
másokkal. Mintha tényleg őszintén szeretni akarna valakit..., csak nem tudja, hogyan kell.
Vállat vont, és elnevette magát.
- Tudom, milyen hülyén hangzik ez. Nem vagyok pszicho- mókus, te is tudod. Akárhogy
is, szerintem benned ezt találta meg..., ezért tett kockára mindent. Azt hiszem, értem, hogy te
mit jelentettél a számára. - Vállamra tette a kezét. - Mit jelentesz a számára.
A számhoz kaptam, és magamba fojtottam a sírást. Evan nyilván nem tudott mindent
Kellan gyerekkoráról, de sokkal többet megértett, mint azt Kellan valaha is gondolta.
Szomorú mosollyal látta reakciómat, majd újra megvonta a vállát.
- Ezzel nem akarok fájdalmat okozni, vagy ilyesmi. Csak szeretném, ha tudnád, hogy még
mindig gondol rád.
Miközben a könnyek leplezetlenül végigcsorogtak az arcomon, elköszöntünk egymástól.
Nem mondhattam el neki, hogy bármennyire tudom, életének egy szakaszában milyen sokat
jelentettem Kellan számára, s hogy talán még mindig gondol rám, Matt elejtett
megjegyzéséből az is nyilvánvaló, hogy már valahol máshol keresi a vigasztalást. Próbáltam
azt hinni, hogy ez számára is nehéz, és nem tud csak úgy továbblépni, mégis minden joga
megvolt arra, hogy ezt tegye. Szörnyű fájdalmat okoztam neki. Ezt sem említhettem meg
Evan előtt. Kellan életének erről a részéről végképp nem akartam beszélni... senkivel.
S bármennyire hiányzott a P. Fejek, kicsit örültem, hogy nem látom őket túl gyakran.
Túlságosan fájtak az ilyen találkozások. Akit pedig igazából látni akartam volna, teljesen
elrejtőzött előlem..., és én hagytam ezt, még ha a tudat az őrületbe kergetett is.
 26.FEJEZET
Szerelem és magány

Március lett. A ropogós levegőben megérezni lehetett az elmúló tél fagyos leheletét, de már a
tavasz megújulását is. Az egyetemen virágba borultak a cseresznyefák, és az udvart elborítot-
ták az üde rózsaszín virágok, amelyek láttán egy kicsit mindig jobb kedvem lett.
Kemény tél állt mögöttem. A legkevésbé sem szeretek egyedül lenni, mostanában mégis
alaposan kijutott nekem a magányból. Nővérem, „a társasági lény” rövid úton beépült a
folyton bulizó, gyönyörű Hooters-lányok közé. Úgy hallottam, versenyben volt a jövő évi
„Hooters-lányok” falinaptár egyik hónapjáért is.
Jenny sokszor próbált kirángatni a lakásból, de ellentétes idő - beosztásban dolgoztunk,
így csak nehezen találtunk alkalmat, amikor egyikünk sem dolgozott, és az iskolában sem
sűrűsödött össze a napirendem. Néha azért sikerült elmennünk egy- egy moziba, vagy
megittunk egy kávét meló előtt, de közel sem olyan gyakran, mint szerettem volna.
Lefoglalt az iskola, és lefoglalt a munka; lefoglalt még a Dennyvel való kapcsolat is, de
mégsem lehettem elég elfoglalt ahhoz, hogy Kellan ne hiányozzon. Ez egyszerűen lehetetlen-
nek tűnt.
Talán erőt kellene magamon vennem, hogy végigcsináljak egy három hónapos
kapcsolatelvonót, hogy végre megszabaduljak a kóros kapcsolatfüggőségemtől, amely csak
mérséklődött, de sosem múlt el teljesen - ahhoz túl mélyen gyökerezett. Mintha minden
szívdobbanásban az ő nevét hallottam volna, miközben nem múlt el nap, hogy ne átkoztam
volna magam ostobaságom miatt. Hogyan lehettem olyan beszari és hülye, hogy ellöktem
magamtól egy ilyen csodálatos embert ?
A nővérem egyik este akaratlanul rátett még egy lapáttal. A fürdőben volt, készülődött
egy újabb bulira a barátnőivel. Lehajtott fejjel szárította selymes haját, amitől a máris tökéle-
tes tincsek csak még dúsabbnak tűntek. Épp akkor érkeztem, amikor felegyenesedett, és
fürtökbe rendezte a haját. Hát nélküli felsőt viselt, amiben nyilván meg fog fagyni odakint,
mégsem ez keltette fel a figyelmem, hanem a fura csillogás a nyakán.
Csak álltam az ajtóban. Az állam leesett, a szemem könnybe lábadt.
- Hol szerezted ezt ? - Alig bírtam kinyögni a szavakat.
Egy pillanatig zavart tekintettel nézett, aztán ráeszmélt, hogy
a nyakában viselt láncra meredek.
- Ó, ezt? - Ahogy megvonta a vállát, a vékony lánc fel-le. csúszkált bársonyos bőrén. - A
cuccaim között volt. Nem tudom biztosan, kitől kaptam, de azért helyes, nem?
Szólni se tudtam, csak hitetlenkedve meredtem a gitárfüggős láncra, Kellan
búcsúajándékára. A nagy gyémánt visszatükrözte a fürdőszoba fényét, könnyeim pedig
akkorára nagyították ezt a csillogást, hogy szivárványokat láttam magam előtt.
A nővéremnek is feltűnt, hogy az összeomlás határán állok.
- Ó, istenem... a tiéd, Kiera?
Addig hunyorogtam, míg a könnyeim ki nem buggyantak, és a látásom ki nem tisztult.
Láttam, ahogy sietve hátranyúlt, és kikapcsolta a csatot.
- Nem tudtam. Sajnálom. - Úgy röppentek felém az ujjai ahogyan a láncot nyújtotta.
- Semmi baj - mormoltam. - Csak azt hittem, elvesztettem. - Vagy Kellan visszavette.
Bólintott, és szorosan magához ölelt, ahogy összecsatolta a láncot a nyakamon, miután én
még most sem nyúltam érte. Ahogyan a csat összekattant, a fülembe súgta:
- Kellantől kaptad?
Elhúzódott, míg én bólintottam, és még több könny pergett le az arcomon.
- Akkor éjjel..., amikor el akart menni..., amikor lebuktunk
- Végigfuttattam ujjamat a finom ezüstön, amit egyszerre éreztem hidegnek és tűzforrónak.
Nővérem egy hosszú pillanatig az arcomat kémlelte, mielőtt hátrafésülte a hajam.
 - Miért nem mész el hozzá, Kiera ? Még mindig Pete-nél van, és még mindig...
Megráztam a fejem, és nem engedtem, hogy befejezze.
- Csak fájdalmat okoznék neki. Ő akarta, hogy... ez legyen.
- Felnéztem rá, és elgyötörten felsóhajtottam. - Én csak próbálom azt tenni, ami a legjobb
neki... legalább most az egyszer. Szerintem különben is rég továbblépett ezen az egészen.
Szomorúan elmosolyodott, ahogyan a fülem mögé simította fürtjeimet.
- Mekkora egy hülye vagy, Kiera... - jegyezte meg halk, de meleg hangon.
Szomorúan viszonoztam a mosolyát.
- Tudom.
Megrázta a fejét, és visszanyelte feltörő érzelmeit.
- Oké, akkor gyere velünk. - Igézően megrázta a csípőjét. - Táncolhatsz velem...
Felsóhajtottam, ahogyan eszembe jutott a legutóbbi alkalom, amikor táncolni mentem
Annával.
- Inkább nem. Inkább itthon maradok, és melegítem a kanapét.
Kicsavarta a csípőjét, ahogyan a tükör felé fordult, hogy elkezdje a sminkjét.
- Oké... izginek hangzik - jegyezte meg epésen. - Végre valami változás...
A szememet forgattam, és otthagytam.
- Érezd jól magad..., és vegyél kabátot!
- Oké, anya - szólt vissza játékosan a válla felett, amíg a folyosón a nappali felé indultam.
Szakadt odakint, és én elnéztem az ablakra hulló esőt, amint cseppjei könnyekként
peregtek végig az üvegen. Az eső mindig Kellanre emlékeztetett - ahogyan ott állt, és hagyta,
hogy bőrig ázzon. Dühödten és sebzetten, miközben próbált távol maradni tőlem, nehogy
olyat tegyen, amit később megbán. Őrülten az irántam érzett szerelemtől, míg én
eltaszítottam valaki más kedvéért. El sem tudtam képzelni, milyen érzés lehetett ez neki.
Hogyan is láthatnám viszont... azok után, amit vele tettem? Mégis sajgott érte a szívem.
Belefáradtam az egyedüllétbe is. Belefáradtam, hogy állandóan pörögnek a gondolataim,
hogy azon parázom, bárcsak ő ne férkőzhessen be közéjük - mégis mindig beférkőzik. S
mindennél inkább belefáradtam abba, hogy már csak egy ködös emlék él bennem róla.
Mindennél inkább vágytam rá, hogy újra élesen, kristálytisztán és tökéletesen láthassam őt
magam előtt.
Gondolkodás nélkül a foteljébe ültem. Még ezt sem tettem eddig. Túlságosan nehéz lett
volna, annyira hozzá tartozott. Belesüppedtem a párnákba, és hátrahajtottam a fejem.
Elképzeltem, hogy a mellkasához simulok így, míg egy halvány mosoly játszik az ajkán.
Megérintettem a váratlanul előkerült nyakláncot, és lehunytam a szemem. Így sokkal
tisztábban láthattam. Mintha még az illatát is éreztem volna...
Belefúrtam arcomat a kárpitba, és rádöbbentem, hogy tényleg érzem az illatát.
Megmarkoltam a puha szivacsot, és még közelebb simultam. A szövet nem bőrének áthatóan
csodálatos aromáját viselte magán, inkább azt az alig érzékelhető illatot, amit a házban
hagyott maga után. Az otthon illatát árasztotta, s ez számomra igézőbbnek tűnt még annál is,
amit gyerekkori otthonomban, a szüleim házában éreztem.
Ő volt az én otthonom..., és rettenetesen hiányzott.
Amikor Anna kilépett a fürdőből, még mindig a fotelt szaglásztam, amitől megint csak
ostobának éreztem magam, ezért gyorsan az ölembe ejtettem kezem, és kinéztem az ablakon.
- Jól vagy, Kiera? - kérdezte csöndesen.
- Megvagyok, Anna.
Beharapta tökéletesen vörös ajkát, mintha mondani akarna valamit, aztán csak megrázta a
fejét.
- Nem baj, ha elviszem a kocsit, ha már úgysem mész sehová?
- Nem... vidd csak. - Gyakran odaadtam neki a kocsit, ami kor épp nem volt rá
szükségem, márpedig azon túl, hogy eljártam a suliba és a munkába, ritkán volt rá
szükségem.
Felsóhajtott, ahogy odalépett hozzám, és gyengéden megcsókolta a fejem.
- Ne gubbassz itt egész éjjel.
Melegen elmosolyodtam.
- Oké, anya.
Elragadóan felkacagott, és felkapta a kulcsokat a konyhai pultról. Azután sietve elköszönt
és távozott, persze kabát nélkül. Megcsóváltam a fejem, majd tovább simogattam a kárpitot,
miközben azon tűnődtem, mitévő legyek.
Felötlött bennem, hogy telefonálhatnék Dennynek. Brisbane tizenhét órával Seattle előtt
jár, vagyis ott szombat délután van. Ilyenkor talán még elcsíphetném... Valamiért mégis
vonakodtam beszélni vele. Nem mintha feszengtem volna, hiszen gyakran beszéltünk, és
tényleg könnyen belesimultunk új szerepünkbe. Inkább amiatt haboztam, mert a múlt
hónapban azt mesélte, hogy komolyan udvarol egy lánynak. Először nagyon fájt, azután
meglepett, hogy megoszt velem egy ilyen személyes dolgot, de végül eljutottam oda, hogy
vele örültem. Jól tette, hogy randizik. Legyen csak boldog. Ha valaki, ő tényleg megérdemli.
Az utolsó néhány hívás során ezt-azt elárult választottjáról, és a múlt heti állapot szerint
még együtt voltak, sőt nagyon is jól kijöttek egymással. Tudtam, hogy ez jó dolog, és örültem
is neki, de ma este igazán magányosnak éreztem magam, és nem akartam, hogy Denny
önfeledt boldogsága emlékeztessen saját boldogtalanságomra. Amellett persze, hogy a régi
barátnője csak ne telefonálgasson hétvégén, ha egyszer van neki egy új. Nyilván most is
együtt vannak, fürdenek, vagy a parton napoznak. Felötlött bennem, hogy talán most, ebben a
pillanatban is csókolóznak. Majd lefekszenek egymással. A gyomrom görcsbe rándult, és
kényszerítenem kellett magam, hogy ne gondoljak erre. Az sem számított, ha megtették...,
hiszen már szakítottunk. Ettől persze semmivel sem lett könnyebb.
A végén összekucorodtam Kellan foteljében, a meleg takaró alatt, és megnéztem egy
olyan szomorú filmet, amelyben a főhős meghal, és mindenki siratja, de túlteszik magukat a
gyászon, hogy az áldozata értelmet nyerjen. Már jóval azelőtt vigasztalanul sírtam, hogy a
film végi nagyjelenethez értünk volna.
A szemem kivörösödött, az orrom úgy csöpögött, mint egy csap, amikor a lakás ajtaja
hirtelen kivágódott. Riadtam pördültem a bejárat felé, azután összeráncoltam a szemöldököm,
amikor láttam, hogy a nővérem az.
-Anna ... minden rendben? - Odavágtázott hozzám, és egyetlen szó nélkül felrángatott a
fotelből. - Anna! Mégis mi a...?
A szavak elhaltak bennem, ahogyan kirángatott a fürdőbe. Megtörölgette az arcomat,
felkent egy kis rúzst, majd kifésülte a hajam, és további kérdésekkel bombázott, miközben én
próbáltam leállítani. A nővérem nem egykönnyen adott fel valamit - engem is ráncba szedett,
és a bejárat felé terelt, mielőtt észbe kaphattam volna.
Csak az ajtóban jöttem rá, hogy meg akar szöktetni. Tiltakoztam, és az ajtófélfába
kapaszkodtam. Ahogy felsóhajtott, én hátranéztem. Bosszús pillantást vetettem rá, mire
közelebb hajolt, és határozottan közölte:
- Látnod kell valamit.
Ez olyannyira összezavart, hogy elengedtem az ajtófélfát. Ezt kihasználva nővérem
sikeresen lökött ki az ajtón, és rángatott Denny Hondája felé, míg én magamba roskadtan
duzzogni kezdtem. Nem akartam bulizni menni a nővéremmel! Vissza akartam menekülni a
meghitten kényelmes fotelbe, hogy tovább gyászoljak, és végignézzem azt a szomorú filmet.
Az életem, ehhez a filmhez képest legalábbis, egész rózsásan fest.
Nővérem beültetett a kocsiba, és rám pirított, hogy maradjak veszteg. Felsóhajtottam, és
belesüppedtem az ismerős ülésbe, miközben félig azt kívántam, bárcsak érezném még Denny
jelenlétét, félig meg örültem, amiért szinte nyom nélkül eltűnt az életemből. A kocsiban
szanaszét hevert egy csomó rúzs, több cipősdoboz és egy tartalék Hooters-munkaruha.
 Karba tettem a kezemet, és tovább duzzogtam, míg a nővérem beült a volánhoz, és végre
elindultunk. Nem a központ felé tartottunk, ahol a legtöbb klub működött, ezért kezdtem el-
tűnődni, hogy mégis mit akar. Végül ráfordultunk egy nagyon is jól ismert útra, amitől
összeszorult a mellkasom, és elkezdtem pánikolni. Pontosan tudtam, hogy hová tartunk ezen
az esős péntek estén.
- Ne, Anna... kérlek. Nem akarok odamenni. Nem akarom látni, nem akarom hallani. - A
karját markolásztam, és szó szerint próbáltam más irányba rángatni, de ő gond nélkül lerázott
magáról.
- Nyugi, Kiera. Ne feledd..., most én gondolkodom helyetted, és van valami, amit
feltétlenül látnod kell. Valami, amit már rég meg kellett volna mutatnom. Valami, amit én is
nagyon szeretnék, ha egy napon... - Elhalt a hangja, miközben szinte vágyakozva tekintett ki
az ablakon.
Ahogy elnéztem idegennek tűnő arckifejezését, még tiltakozni is elfelejtettem. Csak
akkor folytattam, amikor lekanyarodtunk Pete parkolójába, ahol leállította a Hondát, míg az
ismerős fekete Chevelle-re meredtem. Szívem a torkomban dobogott.
- Félek... - suttogtam bele a kocsi néma csöndjébe.
Megragadta és megszorította a kezem.
- Melletted vagyok, Kiera.
A nővérem gyönyörű arca felé fordultam, és elmosolyodtam a szeretettől, ami a
tekintetéből sugárzott. Kedvesen bólintott, majd próbáltam kikászálódni a kocsiból. Nővérem
szinte azonnal mellettem termett, és elkapta a kezem, hogy a messzi, de hívogató bejárat felé
induljunk.
Nem tudom, mire számítottam. Nyilván arra, hogy a távollétemben minden megváltozott,
talán még a falat is feketére festették, hogy a színes fények tompának és szürkének tűnjenek.
Ezért döbbentem meg, amikor láttam, hogy minden pontosan ugyanolyan... még az emberek
is.
Rita először nem hitt a szemének, azután rám kacsintott, és pajkosan elvigyorodott.
Láthatóan tudott a viszonyomról, és miután én is csatlakoztam a „Szexeltem Kellan Kyle-lal”
klubhoz, közelebb érezte magát hozzám. Kate integetett a pulttól, ahol az italokra várt, és
tökéletes kontya boldogan billegett. Jenny azonnal előttem termett, szorosan megölelt, és
nevetve lelkendezett, milyen jó, hogy újra lát... és éppen itt. Eközben vetett egy pillantást a
színpad felé, ám én lehunytam a szemem, hogy ne kelljen őrá néznem. Még ha hallanom kell
is, ahogyan hangja a bensőmig hatol.
Amint Jenny észrevette a reakciómat, a fülemhez hajolt.- Minden rendben lesz, Kiera...,
hidd el. - Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Jenny gyengéd mosollyal néz. Aztán azt
éreztem, hogy a nővérem a kezemet rángatja. Jenny - mintha csak most értette volna meg, mit
tervez a másik - és Anna összeölelkezve vonszoltak be a hatalmas tömegbe, ami minden
hétvégén összegyűlt Pete-nél, valahányszor a banda játszott. Ösztönösen küzdöttem ellenük.
Ők annál kitartóbban rángattak, egészen előre. Átfurakodtunk a tömegen, míg én végig a
földre szegeztem a tekintetem, és nem akartam ránézni. Olyan sok idő telt el... De még annál
is több idő azóta, hogy utoljára hallottam a hangját, amint a fülemen át végigszaladt a
gerincemen, hogy meg se álljon a lábujjam hegyéig.
A lélegzetem is elakadt, ahogyan elkezdődött a következő dal, miközben egyre előrébb
araszoltunk a tömött bárban. Lassan indult, és minden taktusát átjárták a fojtott érzelmek. A
hangjába olyan mély fájdalom költözött, hogy beleborzongtam. Menet közben szégyenlősen
figyeltem a közönség tagjait, és láttam, hogy mindenki komoly arccal énekel vele. Ismerték a
dalt. Még most sem néztem a színpadra, csak hagytam, hogy a dallam beleivódjon minden
sejtembe. A parkolóról és arról az éjszakáról énekel, döbbentem rá hirtelen. Arról, mennyire
szüksége van rám, és mennyire szégyelli magát. Arról, hogy próbált elhagyni, de ezzel
összetörte a szívét. Hogy egymás vállán sírtunk annál az utolsó csóknál... Azután arról, mit
érez most.
Ekkor néztem fel rá.
Lehunyta a szemét. Nem vett észre, ahogy a színpadnál álltam. Miután hónapok óta nem
láttam, egyszerre nem is tudtam magamba inni tökéletességét - mintha belevakulnék, ha nem
részleteiben próbálnám újra megismerni. Előbb csak a farmerját - a tökéletesen rá illő
farmert, ami a szokottnál talán valamivel kopottabbnak tűnt. Azután a sima fekete pólót, amit
mindig is szeretett - semmi dísz vagy cikornya, egyszerűen rajzolta ki minden porcikáját.
Azután az erős karját - a bal teljesen begyógyult, lekerült róla a gipsz és az erős kezét, ahogy
éneklés közben a mikrofont markolja. Azután a lehetetlenül elragadó és vad fürtöket,
valamivel hosszabban, mint ahogyan emlékeztem, de még mindig abban az elragadó
kuszaságban, amitől a legintimebb emlékek villantak föl bennem, hogy a testem bele-
bizsergett. Azután a filmcsillaghoz illő állat, amin most először láttam borostát, mintha már
nem akarná rendben tartani - ez is csak kihangsúlyozta markáns vonalát, és még
hihetetlenebbül vonzóvá tette, hangozzék bármily értelmetlenül. Azután a telt ajkát, amelyen
nyomát sem lehetett látni a fojtott kis mosolynak, ahogyan azelőtt énekelt. Majd a tökéletesen
ívelt arcélét. Végül a hosszú pillákat a lehunyt szemhéjakon, amelyek elrejtették előlem azt a
csodálatos kékséget.
Először mindent részletekben kellett felmérnem; ennyi tökéletesség túl sok lett volna
egyszerre. Amikor már meg tudtam birkózni vele, felismertem, hogy immár semmi sem
csúfítja el. Arcán a sebek begyógyultak, nem hagytak hátra heget maguk után, a szörnyű
esetről már semmi sem árulkodott. Ahogy egyszerre, egészében láttam őt, nem várt módon
reagáltam rá. A levegő a torkomon akadt, és a szívem fájdalmasan összerándult, míg Jenny és
Anna kíméletlenül tovább vonszolt felé.
Lehunyta a szemét, és lágyan ringott a zene ütemére, miközben arca szinte
reményvesztettnek tűnt. Szavai tökéletesen illettek arckifejezéséhez, ahogy arról énekelt,
hogy minden nap küzdelem a számára, és fizikai fájdalmat okoz neki a tudat, hogy soha
többé nem láthat. Arról, hogy „az arca volt a fény, nélküle mindent elborít a sötétség”. Amint
ezt meghallottam, előtörtek a könnyeim.
Jenny és Anna sikeresen navigált egészen előre. A fanatikus rajongók némelyike ezt nem
vette jó néven, de a nővérem nem hagyta magát, és néhány keresetlen szó után nem is
zaklattak tovább. Mindezt én alig érzékeltem, ahogy lentről csodáltam Kellan tökéletességét.
Lehunyt szemmel énekelt arról, hogy mellettem van, ha nem is látom vagy hallom. Arról,
mennyire rémiszti a tudat, hogy soha többé nem érezhet, nem érezheti azt, ami köztünk volt.
Az utolsó versszakot hosszú hangszeres szóló követte, ő pedig még mindig lehunyt szemmel,
az ajkát beharapva ringott a zene ütemére. A lányok némelyike vadul sikoltozott, noha
nyilvánvaló módon ő senkit sem próbált elcsábítani. Látszott rajta, hogy szenved.
Belegondoltam, hogy lehunyt szeme mögött talán ő is ugyanúgy emlékszik vissza az együtt
megélt percekre, mint én.
Felé akartam nyújtani a kezem, de sehogy sem érhettem el. Jenny és Anna is közrefogtak,
attól való félelmükben, hogy kereket oldok. Pedig mozdulni sem tudtam..., amikor ő töltötte
be a szemem, a fülem, a lelkem. Nem tehettem mást, csak meg- igézetten bámultam rá.
Nem láttam a banda többi tagját, azt se tudtam, hogy ők látnak-e engem. Még a köröttem
kavargó tömegről is elfeledkeztem, miközben őt néztem, és alig vettem észre, hogy Jenny és
a nővérem tekintete az arcomat fürkészi. Végül már nem éreztem a kezemen a szorításukat,
de eszembe sem jutott azon tűnődni, hogy talán elengedtek.
Amikor a szóló a végéhez közeledett, végre kinyitotta természetfölöttien gyönyörű
szemét. Ahogy ezt tette, én jelentem meg előtte - az én arcom lett a legelső, amit meglátott.
Még ilyen távolról is éreztem, ahogy a döbbenet végigvillámlik a testén. Hihetetlenül kék
szeme kikerekedett, és azonnal elfátyolosodott. Ajka résnyire nyílt, teste mozdulatlanná vált -
mintha felébredve egy másik univerzumban találta volna magát. Tekintete összefonódott az
enyémmel, ahogy a könnyek végigcsorogtak az arcomon.
A következő sorokat összeráncolt homlokkal énekelte, mint aki nem tudja, hogy álmodik-
e. A kíséret fokozatosan elhalkult ennél a résznél, hogy a hangja tisztán zengje be a bárt és a
lel- kemet. Mély átéléssel ismételte a sort, hogy én vagyok a fény az életében, azután lassan,
a zenével együtt elhalt a hangja, csak az áhítattal vegyes csodálkozás ült továbbra is az arcán.
Nem tudtam, mit tegyek, így jobb híján tovább bőgtem. Csak most ébredtem rá, hogy
szabaddá vált a kezem, miközben próbáltam letörölni néhány könnycseppet. Már értettem,
mit akart Anna mindenáron megmutatni - ennél gyönyörűbb és szívszo- rítóbb dolgot még
sosem láttam, ennél érzelmesebb és magával ragadóbb hangot még sosem hallottam. Egész
testem bizsergett a késztetéstől, hogy átöleljem, mégis mozdulatlanul meredtünk egymásra -
ő a színpadon, én előtte, egy szinttel lejjebb.
A rajongók érteden zajongással fogadták a szünetet, míg a fiúk Kellan jelére vártak, hogy
elkezdhessék a következő nótát - ő azonban nem moccant. A bárra lassan kísérteties csönd
telepedett, miközben továbbra is némán néztük egymást. A szemem sarkából láttam, hogy
Matt Kellan felé hajol, óvatosan megpas- kolja a karját, és odasúg neki valamit. Kellan nem
reagált, csak nyitott szájjal tovább meredt rám. A rajongók követték a tekintetét, és érteden
pillantásokkal méregettek, de már ez sem érdekelt. Minden figyelmemmel rá koncentráltam.
Végül a hangfalakból fölharsogott Evan ideges hangja.
- Helló, srácok. Szerintem tartsunk egy rövid szünetet. Addig is... Griffin mindenkit
meghív egy körre! - A bár hirtelen felzúdult, ahogy a figyelem egyszeriben áttevődött
Kellanről arra a helyre, ahol Evan ült a dobok mögött. Kitört körülöttem a nevetés, de alig
érzékeltem.
A tömeg oszladozni kezdett. Az együttes három másik tagja leugrott a színpadról, de
Kellan még most sem mozdult. A homlokán ismét megjelentek a jól ismert ráncok, ahogy
átható tekintettel meredt rám. Végigfutott rajtam a borzongás. Miért nem ugrik le, és zár a
karjaiba? Dalban megvallotta, hogy mit érez irántam..., de a tetteiben?
Léptem egyet, hogy közelebb kerüljek hozzá, még ha nekem kell is felugornom érte a
színpadra. Elnézett a ritkuló tömeg felett, miközben arcán a legkülönfélébb érzelmek futottak
át. Mintha csak egy könyvet olvastam volna: zavart láttam, örömet, haragot, bánatot,
boldogságot, majd újra zavart. Egy pillanatra félrekapta a tekintetét, aztán lassan
leereszkedett a színpadról, hogy megálljon előttem. A testem megbizsergett, minden por-
cikám az érintésére vágyakozott. Közelebb lépett, és a kezünk egy pillanatra összeért. A
forróság végigcikázott a testemen. Mohón beszívtam a levegőt.
Elgyötört arccal lépett közelebb, hogy letöröljön egy könnycseppet az arcomról.
Lehunytam a szemem, és az érintése nyomán elhaló zokogás tört fel belőlem. Még az sem
érdekelt, milyen pocsékul nézhetek ki, hogy karikás és vörös a szemem az álmatlan
éjszakáktól, hogy kész káosz a hajam, pedig a nővérem tényleg mindent megpróbált, hogy
„otthoni” ruhában vagyok - mackónadrágban és szakadt, hosszú ujjú pólóban. Semmi sem
számított... csak az, hogy megérintett, és ez pontosan ugyanúgy hatott rám, ahogy mindig.
Tenyerébe fogta az arcomat, és még közelebb lépett - immár egész testünkkel érintkeztünk. A
mellkasához emeltem a kezem, és megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy ugyanolyan
hevesen ver a szíve, mint az enyém. Ugyanazt érzi, amit én.
Aztán néhány rajongó a közelünkben úgy érezte, hogy nem elég bensőséges a pillanat, és
nekik jogukban áll közbeavatkozni. Azonnal kinyitottam a szemem, ahogyan néhány lány
lökdösődni kezdett. Kellan óvón átkarolt, hogy megtartson, és arrébb tereljen a tömegből. A
legtöbben tiszteletben tartották a döntését, és békén hagytak minket, de egy kivételesen
részeg szőkeség csak a kínálkozó alkalmat kereste. Agresszívan hozzánk lépett, és
megragadta Kellan arcát, mintha szájon akarná csókolni. Felizzott bennem a düh, de mielőtt
reagálhattam volna, Kellan hátralépett, lehámozta magáról a kezét, azután durván ellökte
magától.
 Újra felé fordultam, és ő visszanézett rám. Sosem láttam, hogy bárkit ellökött volna,
különösen nem ilyen gorombán. A csaj se értékelte túlzottan a gesztust. A szemem sarkából
láttam, ahogyan résnyire szűkül a szeme, és hátralendíti a kezét egy manőverre, amit
túlságosan jól ismertem. Gépiesen kinyújtottam a kezem, és megragadtam a nő csuklóját,
mielőtt még a pofon elcsattanhatott volna. Kellan riadtan fordult vissza felé, amint tudatosult
benne, hogy kis híján újra megütötték.
A lány eltátotta a száját, és komikusan meglepett arccal bámult rám. Azt hittem, a
torkomnak ugrik, de az arca hirtelen elvörösödött, ahogy kirántotta kezét a szorításomból.
Láthatóan szégyenkezett amiatt, amit tenni készült, és lassan hátrálni kezdett, míg el nem tűnt
a tömegben.
Meghallottam Kellan kuncogását. Visszafordultam, hogy lássam meleg tekintetét és kaján
mosolyát - mindazt, ami oly régóta hiányzott az életemből. Ahogy elmosolyodtam, a tekinte-
tébe még több melegség költözött. Biccentett a tömeg felé, ami elnyelte a lányt.
- Ez azt jelenti, hogy csak te pofozhatsz fel? - kérdezte játékosan.
- Rohadtul azt - feleltem, miközben belevörösödtem az indulatos kirohanásba. Tovább
kuncogott, és elragadóan csóválta a fejét, ahogy a komolyság kezdett visszatérni a hangomba.
- Nem mehetnénk el valahová, ahol nincs ennyi... rajongód?
Ő is elkomorodott, és megragadta a kezemet. Ellentmondást nem tűrően utat nyitott a
tömegben, és kivezetett a folyosóra. Izgalom futott végig rajtam, amikor arra gondoltam,
hogy talán az öltözőbe visz. Ahhoz a helyhez túl sok emlék kötődik. Túl félreeső, túl
csöndes... közöttünk pedig túl nagy a feszültség. Túl sok minden történhet abban az
öltözőben, miközben túl sok mindent kellene megbeszélnünk.
Talán megérezte vonakodásomat, talán megértette, hogy beszélnünk kell, talán soha nem
akart odavinni - akárhogy is, megálltunk a folyosón, tisztes távolságra az ajtótól, s én
megköny- nyebbülten és zavartan támaszkodtam a falnak.
Megállt előttem, és leengedte maga mellé a karját, majd tetőtől talpig végigmért. Egész
testem fölforrósodott a pillantásától. Végül megállapodott a nyakláncomnál - az ő nyakláncá-
nál és reszkető kézzel kinyúlt, hogy megérintse. Egyik ujja végigsiklott a bőrömön, ahogy
kitapintotta a hideg fémet, mire lehunytam a szemem.
- Hát viseled. Nem hittem, hogy fogod...
Kinyitottam a szemem, és fölsóhajtottam, ahogyan kéklő tekintete a lelkem mélyéig
hatolt. Oly sok idő telt el...
- Hogyne viselném, Kellan. - Végigsimítottam kezén, ahogy a láncot tartotta, és a parányi
érintésbe is beleborzongtam. - Hogyne viselném... - ismételtem.
Próbáltam összefonni az ujjainkat, de ő elhúzta a kezét, és elnézett a folyosó felé.
Néhányan a közelben őgyelegtek, ki-be jártak a mosdóba, a hely viszonylag mégis csöndes és
békés maradt. Lassan megrázta a fejét, mielőtt a tekintete visszatért hozzám.
- Miért jöttél ide, Kiera?
A kérdéssel összetörte a szívemet. Hát tényleg soha többé nem akar látni ? Zavartan
bukott ki belőlem:
- A nővérem... - Bólintott, mintha ez tisztázna mindent, és elfordult, mint aki indulni
készül. Megragadtam a karját, és nyers erővel magamhoz rántottam. - Miattad... csakis
miattad.
A hangomból páni rémület csendült ki. A szeme résnyire szűkült, ahogy újra hozzám
fordult.
- Miattam? Őt választottad, Kiera. Amikor már nem tudtál tovább menekülni a döntés
elől..., őt választottad.
Megráztam a fejem, és még erősebben húztam a karját, hogy újra közelebb lépjen
hozzám.
- Nem... én nem..., a végén nem...
 Összeráncolta a homlokát.
- Hallottam, Kiera. Akkor is így álltunk egymással szemben..., tisztán hallottalak...
Félbeszakítottam.
- Nem... én csak... megijedtem. - Még közelebb húztam, és a mellkasára fektettem a
másik kezem. - Halálra rémültem, Kellan. Te... te olyan... - Hirtelen nem tudtam, hogyan
magyarázzam el neki, és tehetetlenül kerestem a szavakat.
Közelebb lépett, és a csípőnk hirtelen összeért.
- Én olyan mi ? - suttogta.
Közelségétől újra perzselni kezdett az a tűz, míg már nem gondolkodtam azon, mit és
hogyan mondjak, csak hagytam, hogy minden felszínre törjön belőlem.
- Még sosem éreztem olyan szenvedélyt, mint veled. Sosem éreztem még ezt a tüzet. -
Végigsimítottam a mellkasán, azután kezembe fogtam az arcát. Tekintete áthatóan meredt
rám, ajka résnyire szétvált, ahogyan lassan magába szívta a levegőt. - Igazad volt, rettegtem a
döntéstől..., de csak azért, mert őt kellett elengednem miattad, és nem fordítva. Vele mindig
biztonságban éreztem magam..., ezért féltem attól, hogy ha majd kialszik közöttünk ez a
tűz..., te is elhagysz egy másikért, egy jobbért..., én pedig ott állok leforrázva. Eltaszítom
Dennyt egy vad románc kedvéért, aminek vége lesz, mielőtt észbe kaphatnék, akkor pedig
végképp egyedül maradok...
Lehajtotta a fejét, teste hozzám simult. A mellkasunk együtt emelkedett és süllyedt.
- Hát ezt gondolod rólam? Hogy nekem az egész csak egy kaland? Hogy egyszerűen
eldoblak, ha majd kihuny a szenvedély? - Ügy ejtette azt a „ha” szót, mintha az elképzelés is
nevetséges lenne.
Összeért a homlokunk, miközben az egyik lába a combom közé simult. A légzésem
felgyorsult, majd kis híján leállt, ahogyan újra megszólalt.
- Te... te vagy egyetlen nő, akit valaha... valaha szerettem. Azt hitted, képes lennék rá,
hogy csak úgy eldobjalak? Tényleg azt hitted, hogy bármit is ér nekem a világ nélküled?
- Most már tudom, de akkor pánikba estem. Megrémültem... - Fölemeltem az állam, az
ajkunk egy pillanatra összeért.
Elhúzódott, és tett egy lépést hátrafelé. Ujjaim a karjára kacsolódtak, hogy visszatartsák.
Lesütötte a szemét, majd újra felnézett rám, tekintetében a vívódással, hogy akarjon-e vagy
sem.
- Gondolod, hogy ez engem nem rémít meg, Kiera? - Megcsóválta a fejét. - Gondolod,
hogy számomra ez a szerelem mindig olyan könnyű volt..., vagy olyan kellemes?
Lehajtottam a fejem, és nagyot nyeltem. Gyanítottam, hogy engem szeretni nem lehetett
számára mindig örömünnep. Következő szavai is ezt erősítették meg.
- Oly sokszor jártam meg miattad a poklot, hogy abba is beleőrülök, ha csak rágondolok,
miken mentem keresztül.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, ahogyan elfordultam, hogy távozzak, de
megragadta a vállam, és a falhoz szorított. Ahogy felnéztem rá, újabb könnycsepp csordult ki
a szememből. Gyengéden letörölte a hüvelykujjával, azután mindkét kezével megfogta az
arcomat, és mélyen a szemembe nézett.
- Tudom, mennyire megvisel téged ez az egész. Tudom, menynyire megrémít. Én is
ugyanezt érzem, hidd el, de ettől ez még valóságos, Kiera. - Kezével egy pillanatra
megérintette a mellkasom, majd a magáét. - Ez itt valóságos és mély... olyasmi, ami nem
alszik ki csak úgy. Elegem van az esztelen kalandokból. Nem akarok mást, csakis téged. És
sosem árultam el, ami köztünk van.
Fölemeltem a kezem, hogy az arcát érintsem, és magamhoz vonjam, de elhátrált, mielőtt
elérhettem volna. Tekintetébe végtelen szomorúság költözött, ahogy átnézett a minket
elválasztó űr felett.
- Ezért is nem lehetek veled. Hogyan is hihetnék abban, hogy...? - Tekintete a padlóra
vándorolt, és a hangját alig lehetett kivenni a bár nyüzsgésétől. - Hogyan is hihetnék abban,
hogy... egy napon nem te fogsz elhagyni engem? Bármennyire hiányzol, ez mindig közénk
fog állni.
Tettem felé egy lépést, és a keze után kaptam.
- Kellan, én annyira...
A szemembe nézett, és közbevágott.
- Elhagytál miatta, Kiera, még ha ösztönösen tetted is, mert megrémített, ami közöttünk
kialakult. - Boldogtalanul csóválta meg a fejét. - Ellöktél magadtól másvalaki kedvéért.
Honnét tudjam, hogy nem történik meg újra?
- Én nem... én sosem hagylak el. Nem akarok többé nélküled élni. Nem akarom többé
letagadni, ami közöttünk van. Leszámoltam a félelmeimmel. - Meglepően higgadtnak
éreztem a hangomat, sőt némi megdöbbenéssel állapítottam meg, hogy kifejezetten nyugodt
vagyok. Komolyan gondoltam minden egyes szót, talán komolyabban, mint bármit, amit
valaha mondtam neki.
Szomorúan megrázta a fejét.
- Hát én nem, Kiera. Nekem még mindig kell egy kis...
A hasára fektettem a tenyerem, ő pedig lenézett rá, de megtűrte magán.
- Szeretsz még ? - suttogtam, és lélegzet-visszafojtva vártam a választ. Reménykedtem,
miután láttam az arcát, ahogy az imént énekelt, de akkor is biztosnak kellett lennem.
Felsóhajtott, és a szemembe nézett, majd lassan bólintott.
- El se hinnéd, hogy mennyire.
Közelebb léptem, és a mellkasára fektettem a tenyerem, ő pediglehunyta szemét, amint
magán érezte ujjaimat. Ahogyan bőrömön keresztül is éreztem szívének lüktetését, felemelte
a kezét, hogy ne engedhessem el.
- Sosem hagytalak el..., belevéstelek a szívembe. - Azt hittem, csak képletesen érti, amíg
eszembe nem jutott, amit Matt mondott Annának a konyhában, „...a szíve felett hordozza”.
Akkor azt feltételeztem, hogy Kellan romantikus kapcsolatba került egy másik lánnyal, de mi
van, ha...
Ujjaim kitapintották és megmarkolták a pólója nyakát. Halkan felsóhajtott, de leengedte a
kezét, és nem állított meg, miközben a ruháját húzgáltam. Nem tudtam, mit keresek, míg meg
nem láttam a fekete írásjeleket egykor oly makulátlan bőrén. Zavartan húztam még lejjebb a
pólóját. Azután a számat is eltátottam döbbenetemben. Egyszer azt mondta, a tudatát se bírja
elviselni, hogy valamit örökre beleírjanak a bőrébe, most mégis a saját nevemet láttam,
gyönyörű írott betűkkel, közvetlenül a szíve felett. Hát tényleg belevésett a szívébe... Az
enyém apró darabokra tört, ahogyan kitapintottam a nagy, lendületesen ívelő betűket.
- Kellan... - Elcsuklott a hangom, és nagyot kellett nyelnem.
Keze rátalált az enyémre, és lefejtette ujjaimat a bőréről, hogy újra elfedje tetoválását.
Összefűztük kezünket, és egymáshoz érintettük a homlokunkat.
- Hát... igen, igen, még mindig szeretlek. Sosem szűntelek meg szeretni, Kiera, de...
- Találkoztál valaki mással ? - suttogtam, még ha nem is akartam tudni a választ.
Elhúzódott, és úgy nézett rám, mintha olyasmit kérdeznék, ami neki még csak eszébe se
jutott soha.
- Nem... nem akartam... - Megrázta a fejét. - És te?
Beharaptam az ajkam, majd én is megráztam a fejem.
- Én, én csak... én csak téged akarlak. Egymásnak vagyunk teremtve, Kellan. Szükségünk
van egymásra.
Mindketten egyszerre léptünk közelebb, mígnem a testünk minden porcikája összeért, a
fejünktől a lábunkig. A karja a csípőmre fonódott, ahogy az enyém lesiklott a derekára.
Gondolkodás nélkül húzódtunk egymáshoz még szorosabban. Tekintetem újra és újra az ajka
felé rebbent, kényszerítenem kellett magam, hogy a szemébe nézzek. Ő is a számat figyelte,
majd amikor megnyalta, és egy pillanatra beharapta az alsó ajkát, nem
türtőztettem magam tovább, hanem leplezetlenül ittam magamba a látványt.
- Kiera... - Lehajtotta a fejét, miközben én felemeltem az állam. - Azt hittem, képes leszek
véget vetni ennek. Azt hittem, idővel majd elmúlik ez az „egész”..., hogy minden könnyebb
lesz, de nem lett. - Megrázta a fejét, miközben én kezdtem elveszni csodálatosan mámorító
illatában, ami teljesen magába burkolt. - Azt hittem, belehalok a szakításunkba. Elveszettnek
éreztem magam nélküled.
- Én is... - suttogtam.
Elcsigázottan kifújta a levegőt. Ajkunk milliméterekre került egymástól. Ujjaink
szétváltak a mellkasán, kezem felsiklott a vállára, míg ő újra kitapintotta nyakamban a láncot.
- Mindennap csak rád gondoltam - suttogta. Élesen beszívtam a levegőt, ahogyan
ujjbegyével a mellkasomon, a melltartómon kalandozott. - Minden éjjel csak rólad álmodtam.
- Végig- siklott bordáimon, míg én átfontam a nyakát, hogy beletúrjak tömött fürtjeibe.
Beszéd közben mindketten egyre közelebb húzódtunk, szinte öntudatlanul vonzódtunk
egymáshoz.
- De... akkor se tudom, hogyan engedjelek vissza az életembe. - Csípőmön nyugvó keze
felfelé indult a hátamon, hogy saját kezem is kövesse a példáját. Tekintete, ahogy felém
villant, nyugtalanságot, szorongást, sőt félelmet tükrözött... tökéletes ellentétét mindannak,
amit én éreztem. Ajka még közelebb merészkedett, míg bőrömön nem éreztem forró
leheletét. A szívem nagyot dobbant, és lehunytam a szemem, amint suttogva hozzátette: - És
azt se tudom, hogy tarthatnálak távol magamtól.
Ebben a pillanatban valaki meglökte hátulról. Egy pillanatra mintha a nővérem kaján
kuncogását hallottam volna, de már nem győződhettem meg erről, mielőtt minden racionális
gondolat elpárolgott az agyamból. Akárki is lökte meg Kellant, ezzel áthidalta a minket
elválasztó szakadékot, és bársonyos ajka a számra tapadt. Jó tíz másodpercre
megdermedtünk, azután nem álltunk tovább ellen annak, amit mindketten akartunk, és
egyszerre mozdultunk meg. Ajkunk lágy, hosszú, könnyed csókban forrt egybe, amitől
hevesen zakatolni kezdett a szívem. Nem ellenkeztem, teljesen átadtam magam neki. Ha egy-
szer az övé vagyok...
- Ó, istenem - suttogta. - Mennyire hiányzott... - Hozzám simult, míg én felnyögtem az
érintésétől. - Én nem... - Keze újra felsiklott a mellkasomon, hogy kitapintsa a nyakam. - Én...
- Ajkunk szétvált, és nyelve puhán érintette az enyémet. - Azt akarom... - A torka mélyéről
felnyögött, majd azon kaptam magam, hogy ugyanez a hang tör fel belőlem is. - Ó, istenem...
Kiera...
Mindkét keze az arcomra simult, gyengéden elmorzsolta immár szabadon áradó
könnyeimet, mielőtt szorosan megragadott, és hátrahajtotta fejem, hogy mélyen a szemembe
nézzen. Zihálva viszonoztam átható pillantását, amitől minden erő kifutott a lábamból.
- Tönkreteszei... - morogta, mielőtt ajkával újra rám tapadt.
Mintha valaki átállított volna bennünk egy kapcsolót. A falhoz préselt, teste keményen
feszült az enyémnek. Kezem a haja felé reppent, míg az ő tenyere lesiklott a mellemre, azután
a csípőmre. Biztosan tudtam, hogy messze túllépjük az érzelemnyilvánítás társadalmilag
elfogadott határait. Bár a folyosón jó páran őgyelegtek, közöttük nyilván a nővérem, amíg
magamon éreztem Kellan kezét, és számban a nyelvét, még azzal se törődtem, hogy
szégyellnem kellene magam.
Kiélveztem minden pillanatot: a tüzet, a szenvedélyt, az érzékeny bőrömet felszántó
borostát, a torkából feltörő izgató és igéző hangokat. Még szorosabban vontam magamhoz, s
most már azt kívántam, bárcsak kettesben lennénk az öltözőben. Ahogyan keze végigszaladt
a hátamon, és megállapodott odalent, annál a mélyedésnél, amit érezhetően nagyon kedvelt,
hirtelen ráeszméltem, hogy éppen ezt akartam elkerülni, amikor elhozott ide hátra. Nem
mintha nem vágytam volna a testi kontaktusra... Minden porcikámmal vágytam rá, csak...
most nem erre volt szükségünk.
A testi szenvedély sosem okozott számunkra gondot. Annál inkább lelassítani, valódi
kapcsolatba kerülni - korábban is ez rémített meg, és vett rá arra a végzetes hibára.
Gyöngéden, de határozottan eltoltam a vállát. Zavartan, lángoló tekintettel engedte, és
azonnal megláttam szemében a fájdalmat, amint a mozdulat jelentősége tudatosult benne.
Biztosan tudtam, hogy nem ezt akarom tudatosítani benne, ezért hadarni kezdtem.
- Akarlak. Téged választalak. Ezúttal más lesz, ezúttal minden más lesz. Azt akarom,
hogy működjön.
Elernyedt, ahogy vetett egy pillantást ajkamra, a szememre, majd újra az ajkamra.
- Hogyan működhetne ? Mindig ezt csináljuk..., oda-vissza, oda-vissza. Engem akarsz, őt
akarod. Engem szeretsz, őt szereted. Hol szeretsz, hol gyűlölsz, hol akarsz, hol nem akarsz,
hol szeretsz, hol... elhagysz. Azelőtt is mindig ez volt...
Ahogy megsimogattam az arcát, felnézett rám. Akkor megláttam: a zavart, a fojtott
indulatot, az elutasítást, a fájdalmat, és mindezek mélyén - a bizonytalanságot. Az önbizalom
hiányát. Még most is kételkedett magában. Kételkedett a saját jóságában... és csakis miattam,
a torz kapcsolatunk miatt. Halálosan belefáradtam, hogy ennyire felforgatom az életét.
Belefáradtam abba, hogy „tönkreteszem”. Jó akartam lenni hozzá. Örömet akartam szerezni
neki. Azt akartam, hogy legyen közös jövőnk..., de ebben a tempóban tényleg gyorsan
kiégünk.
- Naiv és bizonytalan vagyok, Kellan, te meg... önfejű és szeszélyes művésziélek. - Az
ajka megrándult, ahogyan felvillant arcán egy apró mosoly. - A múltunk csupa túlfűtött
érzelem, féltékenység és komplikáció, mindig csak kínoztuk és gyötörtük egymást... meg
másokat. Mindketten követtünk el hibákat... súlyos hibákat. - Hátradőltem, és fáradtan
elmosolyodtam. - Szóval... nem lassíthatnánk egy kicsit? Mi lenne, ha csak... randiznánk...,
aztán meglátjuk, mi lesz?
Egy pillanatig üres tekintettel nézett rám, azután cinkos kifejezés suhant át az arcán. Oly
régóta nem láttam ezt, hogy még a gondolatba is belesajdult a szívem. Elpirultam, sőt szinte
lángolni kezdett a testem, ahogyan eszembe jutott, mit értett Kellan „randizáson”.
Zavartan sütöttem le a szemem.
- Úgy értem... tényleg randiznánk, Kellan. Ahogyan régen csinálták az emberek.
Békés, nyugodt mosoly áradt szét az arcán.
- Tényleg te vagy a legelragadóbb teremtés a világon. Fogalmad sincs, mennyire
hiányzott ez...
A mosolyom visszatükrözte az övét, ahogyan megsimogat- tam borostás állát.
- Szóval... akkor... randizol velem? - kérdeztem sejtelmes hangon, ő pedig ugyanilyen
sejtelmesen felhúzta a szemöldökét.
- Szívesen... randizok veled - felelte mosolyogva, mielőtt hirtelen elkomorodott. -
Megpróbáljuk... megpróbáljuk nem bántani egymást. Lazák leszünk. Lassítunk. Nem
kapkodunk.
Nem tudtam mást, csak lelkesen bólogatni.
Sosem gondoltam volna, hogy ez nála lehetséges, de teljesen lefékeztünk. Továbbra is a
nővéremmel laktam, aki boldog-boldogtalannak eldicsekedett vele, hogy ő taszított minket
egymás karjába. Kellan egyedül élt a házban, nem fogadott be újabb lakótársakat. Első
hivatalos randink egy vasárnap este történt, amikor mindketten szabadnapot kaptunk.
Vacsorázni mentünk. Megfogta a kezem, amikor kinyitottam az ajtót, az este végén pedig
arcon csókolt, miután hazavitt. Ilyen szemérmes randira én se számítottam, de bármennyire
tartózkodtunk a testi kontaktustól, az érzelmeink szabadon szárnyaltak. És mindkettőnk
részéről maradtak a sokatmondó pillantások, árulkodó mosolyok.
Legközelebb táncolni vitt. Nővérem - aki mindig leplezetlen örömmel vágta tarkón
Kellant, amiért annak idején hazudott róluk nekem, én pedig mindig hagytam, sőt üdvözült
vigyor- ral néztem -, Jenny és a szobatársa, Rachel, meg persze a banda többi tagja is részt
vett ezen a tömegrandin.
Elmosolyodtam, amikor láttam a félénk Mattet elvörösöd- ni, mihelyt szembesült Rachel
egzotikus szépségével. Szinte az egész éjszakát együtt töltötték, és hátul, egy félreeső kis
sarokban beszélgettek. Mi többiek együtt maradtunk a zsúfolt tánctéren, ahol a tömeggel
együtt ugráltuk végig az estét. Kellan nem engedett meg magának többet, mint hogy izgatóan
lassan táncolt, karjával átfonta a derekamat, és ujjaival a hátam alsó részét cirógatta.
Mosolyogva figyeltem tartózkodását, ahogy óvatosan a vállára fektettem a fejem - én is
hasonló önmérsékletet tanúsítottam.
Elégedetten, boldogan figyeltem Annát és Griffint, amíg a mozdulataik túl kihívóak nem
lettek a szememben; akkor Evanhez és Jennyhez fordultam, akik láthatóan remekül érezték
magukat egymás társaságában. Megböktem Kellan vállát, és elmosolyodtam, ahogyan
lenézett rám, majd biccentettem az újdonsült páros felé. Ahogyan a zene ütemére lassúztak,
Jenny ábrándos tekintettel nézett fel Evanre, aki aranyló fürtjeivel játszadozott. Kellan
visszafordult felém, és megvonta a vállát, miközben fenséges arcán sugárzó mosoly áradt
szét. Ahogyan kéklő szeme fogságba ejtett, hirtelen el is feledkeztem Jennyről.
Nem csókolt meg, csak a harmadik randinkon, egy romantikus vígjátékon, amiről azt
állította, hogy soha nem nézné meg, ha nem tartozna a beavatási rituáléhoz, és én nem
erőltetném annyira. A végén persze az ő szemében is könnyek csillantak. Utána elkísért
egészen az ajtómig, ahol udvariasan megkérdezte, mit szólnék, ha megcsókolna.
Elmosolyodtam, ahogy a figyelmes úriembert játssza. Szemérmes igennel feleltem, de amikor
megpróbálkozott egy illedelmes kis puszival, elkaptam a nyakát, és magamhoz vontam egy
hosszú csókra, ami után mindketten levegőért kapkodtunk. Hát az önuralom sosem volt az
erősségem vele kapcsolatban..., s ahogyan arra a nővérem helyesen mutatott rá, Kellan
dögösebb volt, mint... ne firtassuk.
Néha eljött elém a sulihoz, és beszélgettünk az új óráimról. Sajnálatos módon az egyik
osztályban összekerültem Candyvel, ami először fájt és bosszantott, de miután Kellannel
elindultunk egy normálisabb kapcsolat felé, rövid úton felismertem, hogy a legkevésbé se
izgat. Jó, kicsit talán élveztem a féltékeny pillantásait, amikor Kellan megcsókolt búcsúzóul,
de ez minden. Kellan úgy tett, mintha ott se lenne.
Gyakran ebédeltünk a parkban, amint melegebb lett az idő. Nem Kellan volt a világ
legjobb szakácsa, és ha őszinte akarok lenni, nem is én, de azért készítettünk néhány
szendvicset, amit egy nagy tölgy tövében fogyasztottunk el, hátunkat a fatörzsnek vetve,
egymásba kulcsolt lábakkal, kényelmesen és önfeledten, mintha világéletünkben ezt csináltuk
volna.
Idővel megváltam új munkahelyemtől, és visszatértem Pete- hez. A nappalos műszakból
Emily helyettesített, aki készséggel visszament a régi beosztásába. Úgy állította be, mintha
nem tudná elviselni azt a sok részeg idiótát, de az a benyomásom támadt, hogy csak egyetlen
részeg idiótától irtózott - attól, amelyik néha még mindig a nővérem ágyában aludt, noha
láthatóan egyikük sem erőltette túlzottan ezt a „monogámia” dolgot. A nővérem
alkalmanként másokkal is hazaállított, míg Griffin tovább kérkedett az úgynevezett
hódításaival, miközben én próbáltam elengedni a hangját a fülem mellett. Akárhogy is éltek,
legalább kölcsönös megegyezéssel tették.
Elég hosszú idő eltelt, hogy már ne pusmogjanak a hátunk mögött a botrányos szerelmi
háromszögről, de az első napokban azért kaptam néhány lesújtó pillantást. A legtöbben elhit-
ték, hogy egy csapatnyi rossz arc okozta Kellan sérüléseit és az enyémeket, de néhányan
olyan tekintettel méregettek, hogy önkéntelenül is arra gondoltam: mindent tudnak.
Maga a viszony persze nem maradhatott titok. Miután Denny elhagyta az országot, én
pedig a bárt, és Kellan csak még kiszámíthatatlanabbá és szeszélyesebbé vált, nem kellett
atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy valaki kikövetkeztesse a történteket - amit a legtöbb
törzsvendég meg is tett. Akikben mégsem állt össze a kép, azok akkor este világosodtak meg,
amikor felbukkantam Pete-nél, és a folyosón... tisztáztuk a dolgokat. Ha ez sem lett volna
elég - bár szerintem ezen a ponton már tényleg csak Griffin nem fogta fel a dolgot -, Kellan
megcsókolt minden egyes alkalommal, amikor a bárba lépett.
Miután a pillantások és pusmogások elmaradtak, a visszatérés nagyon jót tett a
lelkemnek, különösen azért, mert újra hallhattam a bandát. Kellan mindig szenvedélyesen és
egyenesen nekem énekelt, amivel mindig könnyeket csalt a szemembe. Ha szavakkal lehet
simogatni, akkor minden egyes nekem szóló dala felért egy szeretkezéssel. A lányok, akik a
színpad elé tömörültek, mindig elaléltak, ahogyan magukat képzelték el e határtalan
vonzalom tárgyaként. Olykor, ha koncert után túlságosan is beleélték magukat ebbe,
mosolyogva néztem, hogyan tolja el őket Kellan magától, mielőtt az ajkukkal érinthetnék.
Talán így is belém hasított a féltékenység, de tudtam, hogy enyém a szíve, és nem
kételkedtem benne. Hogyan is tehettem volna, amikor a szívébe véste a nevemet ?
Ó, az a tetoválás... milyen gyakran megcsodáltam. Miután a kapcsolatunk odáig jutott,
hogy levette előttem a felsőjét, sokszor az ujjbegyemmel követtem végig a betűk vonalát,
miközben a kanapén csókolóztunk. Fölajánlottam, hogy én is magamra tetováltatom a nevét,
de ő beérte azzal, ha sosem vetem le a tőle kapott láncot - különben is ilyen makulátlannak
szerette „érintetlen” bőrömet. Ettől fülig elvörösödtem, főként, ha belegondoltam, mit tett,
miután szakítottunk. A korábbiak miatt ösztönösen feltételeztem, hogy az útjába kerülő
szolgálatkész lányokkal fog vigasztalódni, ő azonban bennem keresett vigaszt - abban, hogy a
szíve fölé tetováltatta a nevemet. Ettől csak még jobban értékeltem fájdalmas szépségét.
Elmondta, hogy aznap este tetováltatta magára, mielőtt kikísértük Dennyt a repülőhöz.
Akkor döntötte el a dolgot, amikor Denny és Anna minden holmimat elhozta a házból - így
legalább a közelében tudhatott. Sosem képzeltem volna, hogy a nevem ilyen csodálatos lehet,
márpedig a világon kevés dolgot tartottam csodálatosabbnak, mint azt a fekete tintával rajzolt
egyetlen szót. Talán csak a mosolyát... a haját... a szerető tekintetét... a lelkét...
Egy este azt is bevallotta, hogy nem szakította meg minden kapcsolatát Dennyvel. Ez
megrázott. Azt gondoltam, utoljára a reptéren beszéltek egymással. Elárulta, hogy miután
Denny hazament, naponta felhívta a szüleit, míg a kitartásával el nem érte, hogy Denny szóba
álljon vele. Eleinte nemigen tudtak mit mondani egymásnak, de Kellan nem adta fel. Igazából
a kapcsolatuk csak azután kezdett javulni, amikor elárulta neki, hogy már nem vagyunk
együtt.
Denny egyszer sem kérdezett Kellanről, én pedig sosem ajánlkoztam önként, hogy
felhozzak egy ilyen fájdalmas témát, miközben próbáljuk megőrizni régi barátságunkat.
Nyilván azt gondolta, a távozásával minden akadály elhárult az utunkból, ezért mélyen
megdöbbent, amikor Kellantől megtudta az igazat - s ami ennél is meglepőbb, válogatott
szitkokat szórt Kellanre, amiért hagyott elmenni. Leesett az állam, amikor ezt megtudtam.
Amikor néhány nappal később beszéltem Dennyvel, megerősítette mindezt. Azt mondta,
a történtek után tényleg kár lenne, ha nem maradnánk együtt. Nevetve közöltem vele, hogy
egy ember se lehet ilyen jó. Egyetértettünk, és velem nevetett, hallhatóan őszinte derűvel.
Bejött az új munkája, máris az előléptetésre várt. A kapcsolata is jól alakult, Abby kezdte
kinőni az átmeneti barátnő szerepkört. Az első pillanatban még éreztem némi tompa
fájdalmat, de utána már csak felhőtlen boldogságot. Ha valaki, ő tényleg rászolgál.
Saját kapcsolatom is csodálatosan alakult. Kellan valóban nagyszerűen viselkedett:
nemcsak megállta a helyét, de még örült is neki, hogy ilyen fájdalmasan lassan haladunk.
Mintha külön élvezetét is lelte volna abban, hogy halálosan felizgat, majd hűvös hangon
közli, hogy ideje lassítanunk egy kicsit. Folyton felhúzott ezzel..., csak azért bocsátottam meg
neki, mert olyan meleg, szeretetteljes tekintettel nézett rám.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kapcsolatunk gondtalanul és gördülékenyen
haladt előre. Nagyot hazudnék. Alkalmanként voltak bizonyos... nézeteltérések. Ezek
általában valamelyik lánytól indultak ki, akivel Kellan a múltban összefeküdt. Az egyikük
még be is kopogtatott hozzá, hosszú, kigombolt kabátban, ami látni engedte falatnyi
alsóneműjét. A műsza kom előtt ellátogattam Kellanhez, az a tyúk meg éppen akkor toppant
be. Kellan sietve kitesssékelte, bennem mégis motoszkálni kezdett, hogy mit tett volna, ha
éppen nem vagyok ott, meg hogy mennyire mondható átlagosnak, ha egy félmeztelen csaj
bekopogtat hozzá. Nem kételkedtem a szerelmében, de, is csak emberből vagyok, aki olykor
reménytelenül hétköznapi nak érzi magát adoniszi testű baarátja mellett, azután betoppan egy
ilyen bombázó, aki kivételesen szép, és... minden jóval el van eresztve...
S ez csak egy alkalom. Akadtak mások. Lányok, akik odalép tek hozzá a bárban vagy
akár az iskolámban, hogy újrakezdjék a „kapcsolatukat”. Mindig elkülldte őket, és
bizonygatta, hogy semmit sem jelentenek neki, sőt; a legtöbbnek a nevére sem em lékszik,
ám ettől nem éreztem magam jobban, viszont annál esetlenebbnek. Szóváltásaink során
felszínre került az ő bizony talansága is - hogy nem őt választottam Dennyvel szemben, és
talán még mindig szívesebben lennék vele. Továbbra is úgy érez te, hogy csak második lehet,
én meg folyamatosan arról győz ködtem, hogy ez nem igaz.
Próbáltuk megnyugtatni a másikat, hogy egy csónakban evezünk, és eddig is hűségesek
maradtunk egymáshoz, csak hát az ember bizonytalanabbnak érzi magát olyasvalaki mellett,
akiről tudja, hogy korábban is megcsalta a társát - s ezen az sem változtat, ha éppen velünk
csalta meg. Mindkettőnknek le kellett zárnunk a múltunkat; azt a tényt, hogy másokkal
ápoltunk bizalmas viszonyt, miközben egymásba voltunk szerelmesek. Az emlékek, ahogy
hallottuk - Kellan esetében egyszer láttuk is - egymást az intim helyzetekben, nem
könnyítették meg a dolgunkat.
Kellan egyszer még rám is kiabált, amiért egy hosszú és szenvedélyes együtt töltött nap után
képes voltam lefeküdni Dennyvel. Elárulva érezte magát, és megvallotta, mennyire
közrejátszott az efölötti fájdalma, amikor úgy dönttött, hogy örökre elhagy azon a végzetes
éjszakán. Sok mindent magába zárt, ami nem hagyta nyugodni, amíg Dennyvel voltam,, de
semmi sem bántotta annyira, mint amikor látszólag tökéletes napunk záróakkordjaként
lefeküdtem Dennyvel. A keserűségének nem győzött hangot adni, bár utána rögtön megbánta,
hogy kiabált, és a tenyerébe temette arcát, amikor ezt bevallotta. Eleinte ellenállt, de végül
engedte, hogy átkaroljam, és a fülébe súgjam, mennyire sajná- Iom, miközben néhány
könnycsepp végiggördült az arcán.
Mindketten sok sérülést okoztunk egymásnak, de arra ügyeltünk, hogy egyikünk se adja
át magát a fájdalomnak vagy harag- nak. Kibeszéltünk mindent, még ha több órát kellett is
rostokol- nunk emiatt Pete parkolójában. Mint amikor könnyek között és egészen akaratlanul
felhoztam az édes hármast, mire ő azt felelte, hogy akkor este szabályosan elmenekültem a
klubból, ő pe- dig pontosan tudta, mi fog történni, meg hogy igazából mi jár a fejemben... A
lényeg, hogy végül mindent kibeszéltünk, és nem hagytuk, hogy bármilyen tüske maradjon
bennünk.
Beletelt némi időbe, de végül megtaláltuk az egyensúlyt barátság, szeretet és szenvedély
között. Kellan megölelt, valahányszor megjött Pete-hez, és hosszan megcsókolt minden
koncert után, amivel egyszerre hozott zavarba, és okozott boldogságot. Anélkül maradt a
közelemben, hogy rám telepedett volna, miközben anélkül hagyott teret kettőnknek, hogy
eltávolodtunk volna egymástól.
Jenny újra meg újra elmondta, milyen jók vagyunk együtt, és még sosem látta, hogy
Kellan így illett volna valakihez. Ez mélyen megérintett, hiszen elég régóta ismerte őt ahhoz,
hogy tudja, milyen életet élt előttem - ami azt illeti, még mindig meglepte, hogy Kellan képes
egyetlen nőre áldozni minden idejét. Ő is előrébb lépett Evannel - olyannyira, hogy egy este
rajtakaptam őket az öltözőben. Evan ugyanúgy elvörösödött, mint amikor ő kapott rajta
engem, Jenny azonban csak nevetett, ahogyan akkor Kellan is. Zavartan, de szélesen
mosolyogva csuktam be az ajtót, majd futottam Kellanhez, hogy elújságoljam neki a fejle-
ményeket. Csak nevetve rázta a fejét, és elmondta, hogy Matt meg rátalált Rachelre. Úgy
tűnt, a P. Fejek tagjai végre kezdenek megállapodni.
Ahogy Kellan gyengéden megcsókolt, a nővérem, aki a srácok asztalánál ült, és onnét
figyelt minket, hangot adott féltékenységének, és szúrós pillantást vetett Griffinre, aki persze
semmit sem vett észre. Óhatatlanul is arra gondoltam, hogy ha valaki, ő képes lesz
megszelídíteni azt a P. Fejet..., vagy még inkább egymást fogják megszelídíteni. Azután
Griffin keze egy másik lány fenekére tévedt, a nővérem pedig hazaállított egy Calvin Klein-
modellel (esküszöm), amitől kicsit megváltozott a véleményem róla.
Nagyon nem érdekelt, hiszen megvolt az emberem, és neki is az övé. Talán három
hónapba telt, de végül mindent odaadtam neki. Első hivatalos együttlétünk napra pontosan
annak egyéves évfordulójára esett, hogy a bárban először láttam őt énekelni. Megadtuk a
módját, kiélveztünk minden pillanatot.
Halkan, fojtott és érzelmes hangon énekelt nekem, ahogy levetkőztetett, én meg végig a
könnyeimmel küzdöttem. Azután jött a hangszeres szóló, és a mozdulatai kezdtek
követelőzőbbé válni, így meg is feledkeztünk a dalról, miközben egyértelművé vált, hogy a
hat hónapnyi különlét és önmegtartóztatás sem oltotta ki bennünk a szenvedélyt. A várakozás
csak még inkább felszította a tüzet, és ez mindennél többet jelentett. Ez jelentett mindent.
Szenvedélyesen szeretkeztünk, egyszerre több érzelmi szinten mozogva, ahogyan ezt a
kapcsolatunkban is tettük. A fülembe suttogott..., elmondta, milyen gyönyörűnek talál,
mennyire hiányoztam neki, milyen nagy szüksége van rám, és milyen üresnek találta
nélkülem az életét..., hogy mennyire szeret. Szólni se tudtam, hogy elmondhassam neki, én is
ugyanezt érzem. Azután mondott valamit, ami az elevenembe vágott.
- Ne hagyj el..., nem tudnék egyedül lenni. - Könnyek csillantak a szemében, ahogy
lenézett rám. - Soha többé nem akarok egyedül lenni. - Bármennyire túláradtak bennünk az
érzelmek, még mindig éreztem benne ezt a végtelen bizonytalanságot.
Megfogtam az arcát, miközben a mozdulataink jottányit sem lassultak.
- Soha... soha nem hagylak el... - Lázasan megcsókoltam, hogy bebizonyítsam, ő pedig
megfordult, hogy a szemembe nézhessen. Ismét eggyé váltunk, és tovább mozogtunk, tovább
szeretkeztünk.
Szemében a könnyek kitöréssel fenyegettek, s ahogy lehunyta, keze felsiklott csípőmről
az oldalamra, hogy még közelebb vonjon magához, mintha sosem lehetnénk elég közel.
- Nem akarok nélküled élni... - suttogta.
- Itt vagyok, Kellan. - Megragadtam a kezét, és zakatoló szívemre vontam. - Veled
vagyok... itt vagyok. - Az én szemem is elfelhősödött, ahogyan az érzelmek átsöpörtek
rajtam.
Újra megcsókoltam, ő pedig a szívemen tartotta kezét, szinte mintha attól félne, hogy ha
elveszi, hirtelen köddé válok. Én is a szívére fektettem a kezem, a tetoválásra, hogy
mindketten érezzük a másikban lüktető életet. Azután kinyitottam a szemem, és a gyöngéd
csókok közepette az arcát fürkésztem. A csókjaimra kezdett fölengedni benne a feszültség, s
ahogy enyhült a fájdalma, szapora szívverése is kezdett egyenletesebbé válni, de továbbra is
lehunyta a szemét.
Elvesztem a pillanatban, ahogyan őt néztem, és láttam érzelmeit, láttam elragadtatását,
láttam a vonásain néha-néha átsuhanó bizonytalan fájdalmat. Az állandó ritmus gyorsulni
kezdett, ahogy a légzése is, s miközben lágyan csókolgattam, a torka mélyéről halk morgás
tört fel, amitől én is szaporábban vettem a levegőt. Tudtam, hogy a csúcs közelében jár, de
olyannyira megigézett a látványa, hogy arról is elfeledkeztem, mi zajlik a testemben. Nem
tudtam másra összpontosítani, csak az arcára és arra a fájdalomra a hangjában.
Épp amikor már a végső gyönyör mezsgyéjén járt, kinyitotta a szemét, és arcomra fektette
kezét, amit eddig szívemen pihentetett.
- Kérlek... - suttogta átható hangon. - Olyan közel vagyok, Kiera. - A fogai között
beszívta a levegőt, és halkan felsóhajtott. - Nem akarom... nem akarom egyedül... - A szeme
még most is csillogott, mintha az a kövér könnycsepp bármelyik pillanatban kibuggyanhatna.
Válaszként az én tekintetem is bepárásodott.
- Itt vagyok veled, Kellan. Nem vagy egyedül..., soha többé nem leszel egyedül...
Immár nem arra figyeltem, amit én csinálok vele, hanem amit ő velem. Csak ennyi kellett
ahhoz, hogy én is följussak a csúcsra. Szorosan magamba vontam, és teljes valómat átadtam
neki, nem tartottam meg magamnak semmit, hogy tudja, maradéktalanul az övé vagyok -
azután együtt zuhantunk a gyönyör karjába. Egyszerre akadt el a lélegzetünk, és fonódott
egybe a tekintetünk, hogy néma csöndben tapasztaljunk meg valami mélységes mély érzést...
egymás ölelésében.
Miután a testünkben szétáradt a gyönyör perzselő tüze, ajkunk újra egymásra talált -
eleinte vad és szenvedélyes csókokban, azután könnyed, szinte becéző érintésekben,
miközben a vágy tovább parázslott bennünk, készen arra, hogy az alkalmas pillanatban újra
fellángoljon.
Változtattunk a testhelyzetünkön, de továbbra is szembenéztünk egymással, továbbra is
szorosan ölelkeztünk. Egy puha csókkal suttogva köszönetet mondott, míg én fülig elpirulva
tovább öleltem magamhoz. A vállamra hajtotta fejét, és hozzám simult.
- Ne haragudj... - mormolta halkan.
Elhúzódtam, mire ő vonakodva emelte fel a fejét, hogy rám nézzen. Elégedettnek, bár
kissé zavartnak tűnt.
- Nem akartam így viselkedni..., tudod, mint egy hisztis kis- csaj. - Megrázta a fejét, míg
én halkan felnevettem, ahogyan eszembe jutott, hogy egyszer dühömben ezt vágtam a
fejéhez.
Megcirógattam az arcát, ahogyan felnézett rám.
- Hogyan győzhetnélek meg arról, hogy így vagy tökéletes ? - Halványan elmosolyodott a
megjegyzés hallatán.
A mosolyból azután homlokráncolás lett, ahogyan újra rám nézett.
- Csak sok idő telt el..., és volt, amikor már azt hittem, mi ket- ten soha többet... -
Zavartan kereste a szavakat. - Azt hiszem, kicsit... elragadott a hév, ezért mondtam, hogy ne
haragudj. - Imádni való kis grimasz jelent meg az arcán. - Nem akartalak megrémíteni. Ez...
olyan gáz...
- Semmi okod a szégyenkezésre. - Kaján kis mosoly jelent meg az ajkán, míg én
elpirultam attól, ahogyan a szavaimat fogadta. Halk nevetéssel túrtam bele a hajába, és
hosszú-hosszú ideig csókoltam. Ahogy elhúzódtam, végigsimítottam az arcán, és igyekeztem
elővenni a legmegnyugtatóbb hangomat. - Előttem soha nem kell szégyellned magad...,
amiért elmondod, amit valójában érzel..., amitől félsz...
Elfordultam, hogy hanyatt feküdjek, ő pedig rajtam, miközben a lábunk teljesen
egymásba gabalyodott. Két tenyerembe fogtam arcát, míg ő elégedett mosollyal nézett le
rám.
- Soha semmit ne tarts magadban. Tudni akarom... tudni akarom, mit érzel, még ha azt
hinnéd is, hogy nem..., még ha nem is könnyű kimondani. - A tekintete félresiklott, de én
gyengéden újra magam felé fordítottam a fejét, amíg a pillantásunk újra találkozott. -
Szeretlek. És sosem hagylak magadra.
Bólintott, és egész testében elernyedt, karja körém fonódott, feje a vállamon nyugodott.
Elmosolyodtam, ahogy a haját simogattam, és néha megpusziltam a fejét - ilyenkor csak
fölsóhajtott, és még szorosabban ölelt magához. Első igazi közös éjszakánk szó szerint és
átvitt értelemben is úgy végződött, hogy én vigasztaltam őt, de ettől csak még szorosabbnak,
még fontosabbnak éreztem a kettőnk közti köteléket. Ujjaim addig cirógatták, amíg végül
álomba merült, szorítása azonban még ekkor sem lazult, és tudtam, hogy nem is fog. Egymás
iránt érzett szerelmünk - noha nem terveztünk vagy vártunk ilyesmit, ahogy szerintem a
szerelmet soha nem is lehet eltervezni - visszavonhatatlanul és a lelkünk mélyéig megérintett
minket. Az ilyesmi pedig sosem múlik el. Nem hagy helyet más érzéseknek. Talán nem lesz
mindig könnyű..., de ez mindig velünk lesz... örökké. S ahogy az álom lassan elragadott,
engem is eltöltött a földöntúli békesség.