1

2
 Írta: Holly Black & Cassandra Clare
A mű eredeti címe: The Copper Gauntlet
(Magisterium series Book 2)

Fordította: Komáromy Zsófia

A szöveget gondozta: Szakái Gertrúd

A művet eredetileg kiadta:

Scholastic Press, an imprint of Scholastic Inc.

Copyright © 2015 by Holly Black and Cassandra Claire, LLC

Illustrations © 2015 by Scott Fischer

Jacket art by Alexandre Chaudret, © 2015 Scholastic Inc.

Jacket design by Christopher Stengel
Lettering by Jim Tierney, © 2015 Scholastic Inc.

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2063-6121
ISBN 978 963 399 404 7

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2016-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Réti Attila, Deák Dóri
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye
nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában –
akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Ursula Annabel Link Grantnek,
a tűzrőlpattant ötévesnek
 1. FEJEZET

C all levett egy kis karika zsíros szalámit a

pizzaszeletéről, és az asztal alá dugta a kezét.
Azonnal megérezte a bőrén Harceb nyelvét, ahogy a ká-
oszsújtott farkas mohón felfalta az ennivalót.
– Ne etesd már a tenyeredből azt a rémséget! – szólt rá
az édesapja mogorván. – Különben előbb-utóbb leharapja
a kezed.
A fiú megpaskolta Harceb fejét, ügyet sem vetett az
apjára. Alastair mostanában folyton elégedetlen volt
vele. Hallani sem akart arról, hogyan telt Call éve a
Magisztériumban. Csöppet sem volt az ínyére, hogy régi
mestere, Rufus, tanoncául fogadta a fiát. És szinte a
haját tépte, mióta Call egy káoszsújtott farkassal állított
haza.

5
 Callt az édesapja nevelte fel, és állandóan történe-
tekkel traktálta arról, milyen veszedelmes a régi iskolája
– ugyanaz az iskola, ahová most a fiú is járt, hiába pró-
bált elkövetni minden tőle telhetőt, hogy ne vegyék fel.
Amikor hazatért a Magisztériumból az első tanév végén,
Call számított arra, hogy Alastair dühös lesz, azt viszont
nem sejthette előre, milyen érzés, ha az édesapja ennyire
haragszik. Azelőtt remekül kijöttek egymással. Most
viszont a kapcsolatuk szörnyen... feszültté vált.
A fiú remélte, hogy csak a Magisztérium miatt. Mert a
másik lehetőség az volt, hogy Alastair tudja az igazat,
miszerint Callben maga a gonosz rejtőzik.
Callt már eleve aggasztotta ez az egész „megszállt a
gonosz” ügy. De nagyon. Elkezdett listát vezetni fejben:
egyik oldalon állt minden bizonyíték arra, hogy tényleg ő
a gonosz nagyúr, a másik oldalra pedig ennek ellenérvei
kerültek. Rászokott, hogy minden kis és nagy döntés
előtt mérlegelje a listát. Vajon egy gonosz nagyúr meg-
inná az utolsó korty kávét a kannából? Melyik regényt
venné ki egy gonosz nagyúr a könyvtárból? Vajon csupa
feketébe öltözni egyértelműen gonosz nagyúrra valló
ízlés, vagy teljesen jogos választás a nagymosás napján?
Az volt a legrosszabb az egészben, hogy Call le merte
volna fogadni, az apja ugyanezt csinálja: folyton az ő
főgonoszsági pontjait számolgatja-mérlegeli, valahány-
szor csak ránéz.
Alastair azonban legfeljebb gyanakodhatott. Nem

6
tudhatta biztosan az igazat. Egyes dolgokról csakis Call
tudott.
Nem ment ki a fejéből az, amit Joseph mester mondott
neki: hogy őt, Callum Huntot, megszállta a Halál El-
lenségének a lelke. Hogy ő maga lett a Halál Ellensége,
és hogy a gonoszság a sorsa. Még most, itt is – a barát-
ságos, sárga falú konyhában, ahol már ezerszer étkezett
együtt az édesapjával – a fülébe csengtek a mester sza-
vai.
Callum Hunt lelke halott. Az a lélek, amit kiűztél ebből
a testből, összeaszott és elpusztult. Constantine Madden
lelke gyökeret eresztett és növekedett, ép testben született
újjá. A hívei azóta mindent megtesznek, hogy úgy tűnjön,
mintha nem veszett volna nyoma, így biztonságban vol-
tál.
– Call? – kérdezte az apja, furcsa tekintettel meredve
rá.
Ne nézz rám! – mondta volna legszívesebben Call.
Ugyanakkor viszont szerette volna azt kérdezni: Mit
látsz, amikor rám nézel?
Egy szalámis-ananászos pizzán osztoztak, ez volt Call
kedvence. Evés közben általában arról beszélgettek,
milyen zűrbe keveredett legutóbb Call a városban, vagy
éppen mit újított fel Alastair a garázsban, ám a férfi
most egy szót sem szólt, a fiúnak pedig fogalma sem volt,
mit mondhatna. Hiányoztak neki a legjobb barátai, Aa-
ron és Tamara, ám róluk nem beszélhetett az apjának,

7
mivel részei voltak a mágia világának, amit Alastair úgy
gyűlölt. Call fölkelt az asztaltól.
– Kimehetek az udvarra Harcebbel?
Alastair homlokráncolva nézett le a farkasra, ami
mostanra aranyos kis kölyökből nyúlánk tiniszörnnyé
serdült, és jó sok helyet foglalt el az asztal alatt. A ká-
oszsújtott farkas felnézett Call édesapjára örvénylő
szemével, és kilógatta a nyelvét. Halkan nyüszített.
– Hát jó – sóhajtott fel a férfi. – De ne maradj sokáig!
És tartsd magad távol az emberektől! Csak akkor van
esélyünk elkerülni, hogy a szomszédok balhét csapjanak,
ha Harcebbel csak bizonyos körülmények között mutat-
kozunk.
A farkas felugrott, körme csattogott a linóleumon,
ahogy az ajtóhoz szaladt. Call elvigyorodott. Tudta, hogy
egy káoszsújtott vadállat szokatlan rajongását elnyerni
nagyon is abba a kategóriába tartozik, ami gonosz
nagyúrra vall, de akkor sem volt képes megbánást érez-
ni, amiért megtartotta a kölyköt.
Persze valószínűleg pontosan ez volt a gond azzal, ha
valaki gonosz nagyúr. Soha nem érzett megbánást, még
akkor sem, amikor kellett volna.
Call igyekezett kiverni ezt a gondolatot a fejéből, |
miközben kilépett a házból. Meleg nyári délután volt. A
hátsó udvart sűrűn benőtte a fű; Alastair nem igazán
törődött a gyep gondozásával, az a fajta ember volt, aki
sokkal szívesebben tartotta távol magától a szomszédo-

8
kat, mint hogy elcsevegjen velük a kertészkedésről. Call
jól elszórakozott azzal, hogy egy botot hajigáit, hadd
hozza vissza Harceb, aki farkcsóválva, csillogó szemmel
rohangált az udvaron. Legszívesebben Call is vele sza-
ladgált volna, ám sérült lába miatt nem tudott valami
gyorsan mozogni. Harceb mintha megértette volna ezt,
és nem távolodott el túl messzire tőle.
Miután játszottak egy kicsit az udvaron, átkeltek az
úton, és elsétáltak a parkba, ahol Harceb elszaladt a
bokrok tövébe. Call megtapogatta a zsebét, hogy van-e
nála zacskó. Egy gonosz nagyúr tuti nem szokta felszedni
a kutyája piszkát, úgyhogy a fiú minden egyes ilyen al-
kalmat a jósága bizonyítékaként könyvelt el.
– Call?
A fiú meglepettén perdült meg. Még inkább elcsodál-
kozott, amikor meglátta, ki szólt hozzá. Kylie Miles szőke
haját két unikornisos csat fogta hátra. A lány egy ró-
zsaszín póráz végét tartotta a kezében. Mintha egy apró,
fehér pamacsot húzott volna maga után, bár talán egy
öleb volt a póráz másik végén.
– Te... ööö... – hebegett Call. – Te tudod a nevemet?
– Mintha mostanában nem láttalak volna errefelé –
mondta Kylie, aki láthatóan úgy döntött, ügyet sem vet a
fiú értetlenkedésére. Fojtott hangon azt kérdezte: – Csak
nem átmentéi a balettos iskolába?
A fiúnak fogalma sem volt, mit feleljen. Kylie is részt
vett a vaspróbán, a Magisztérium felvételi vizsgáján, ám

9
míg Call átment a megmérettetésen, a lány elbukott.
Kylie-t a felvételi után a mágusok beterelték egy másik
terembe, és a fiú azóta nem is látta. Nyilvánvalóan em-
lékezett Callre, ezt elárulta töprengő arckifejezése, de
Call nem tudta biztosan, vajon a lány mit gondolhatott a
sikeresen felvételizők, köztük az ő további sorsáról. A
lány emlékeit kétségtelenül módosították, mielőtt visz-
szaengedték volna a többi ember közé.
Egy őrült pillanat erejéig elképzelte, hogy mindent
elmond a lánynak. Közli vele, hogy mágusiskolába fel-
vételiztek, nem pedig holmi balettsuliba, és hogy Rufus
mester őt választotta tanoncául, pedig sokkal kevesebb
pontot ért el, mint Kylie. Vajon hinne neki a lány, ha
elmesélné, milyen is valójában a Magisztérium, milyen
érzés lángot formálni puszta kézzel vagy fölrepülni a
levegőbe? Elképzelte, amint elmeséli neki, hogy a legjobb
barátja, Aaron egy krétor, ami nagyon nagy szám, mivel
azt jelenti, hogy egyike azon néhány mágusnak, akik
képesek a káosz erejével varázsolni.
– Ja, okés az a suli – motyogta végül, és vállat vont,
nem tudta, mi mást mondhatna.
– Meglep, hogy felvettek – válaszolta Kylie, a fiú lá-
bára sandítva, aztán félszegen elhallgatott.
Callben ismerős harag lobbant fel, és eszébe jutott,
milyen is volt a régi iskolájába járni, ahol senki sem hitte
el, hogy alkalmas lehet bármilyen fizikai feladatra. Mi-
óta csak az eszét tudta, a bal lába rövidebb és gyengébb

10
volt, mint a jobb. Már a puszta járás is fájdalmat okozott
neki, és hiába esett át számtalan műtéten, egyik sem
segített sokat. Az édesapja mindig azt mondogatta neki,
hogy így született, Joseph mester azonban valami mást
állított.
– A balettben a felsőtest ereje a lényeg – közölte a
lánnyal leereszkedően, bár igazából lövése sem volt a
balettról.
Kylie viszont elkerekedett szemmel bólintott.
– Na, és milyen a balettképző?
– Kemény – felelte Call. – Mindenki addig táncol,
amíg össze nem esik. Csak búzafehérjét ehetünk, és
nyers tojásos turmixot ihatunk. Péntekenként táncver-
senyt rendezünk, és aki utolsóként talpon marad, kap
egy szelet csokoládét. Ráadásul egyfolytában táncfilme-
ket kell néznünk.
A lány már épp válaszolt volna, ám a bokrok közül
előtörő Harceb beléfojtotta a szót. A farkas egy botot
tartott a szájában, és tágra nyílt szeme csak úgy izzott a
citrom- és narancssárga meg a pokoli vörös árnyalatai-
ban. Ahogy Kylie kidülledt szemmel bámulta, Call rá-
döbbent, milyen óriásinak tűnhet Harceb első látásra, és
mennyire nyilvánvaló, hogy se nem kutya, se nem bár-
miféle normális háziállat.
Kylie felsikoltott. Mielőtt Call egyetlen szót is ki-
nyöghetett volna, a lány kimenekült a parkból, és vé-
gigrohant az utcán, pamacsnyi fehér kutyuskája alig

11
bírta tartani vele a lépést.
Ennyit a haverkodásról.
Mire Call hazaért, arra jutott, hogy mivel hazudott
Kylie-nak, és még el is ijesztette, kénytelen lesz levonni
az összes jó pontját, amit Harceb megsétáltatásáért
adott magának.
Ma egyértelműen a gonosz nagyúr felé billent a mér-
leg.
– Minden rendben van? – kérdezte az apja Call arc-
kifejezése láttán, amikor a fiú belépett a házba.
– Ja, minden oké – felelte Call csüggedten.
– Akkor jó. – Alastair megköszörülte a torkát. – Gon-
doltam, talán kiruccanhatnánk ma este – mondta. –
Elmehetnénk moziba.
Call megdöbbent. Nem sok mindent csináltak együtt,
mióta hazajött a nyári szünetre. Alastair mindennap
búskomorságot árasztott, és vagy a tévé előtt gubbasz-
tott, vagy bevette magát a garázsba, ahol régi autókat
újított fel, hogy szebbek legyenek, mint új korukban,
aztán eladta őket gyűjtőknek. Call néha fogta a gör-
deszkáját, és unottan rótta az utcákat a kisvárosban, de
semmi sem tűnt igazán izgalmasnak a Magisztériumhoz
képest.
Lassan már a zuzmó is hiányzott neki.
– Melyik filmet akarod megnézni? – kérdezte Call,
mert úgy gondolta, egy gonosz nagyúr biztosan nem tö-
rődne azzal, milyen filmet szeretne látni a másik. Tuti

12
ért volna pár jó pontot, ha hajlandó az apjához igazodni.
– Amit most mutattak be. Azt az űrhajósat – felelte
Alastair, meglepve a fiút a választásával. – És talán
odafelé menet leadhatnánk ezt a szörnyet a menhelyen.
Lecserélhetnénk egy aranyos pudlira. Vagy akár egy
pitbullra. Valami kevésbé vadra.
Harceb vészjóslón nézett föl Alastairre, szemében
hátborzongatóan kavarogtak a színek. Callnek eszébe
jutott Kylie pamacsszerű ölebe.
– Ő nem is vad – ellenkezett Call, és megdörgölte
Harceb nyakát. A farkas a földre huppant, és nyelvét
kilógatva a hátára gördült, hogy a fiú a hasát vakar-
gathassa. – Nem jöhetne ő is velünk? Megvárhatna
minket a kocsiban, ha lehúzva hagynánk az ablakot.
Alastair homlokráncolva csóválta a fejét.
– Szó sem lehet róla, hogy ezt is magunkkal vigyük! Jó
erősen oda kell kötni valamihez a garázsban.
– Ne mondd rá, hogy ezt! És lefogadom, hogy ő is sze-
reti a pattogatott kukoricát – mondta Call. – Meg a gu-
micukrot.
Alastair az órájára nézett, aztán a garázsra mutatott.
– Nyomás! Esetleg majd hozhatunk haza gumicukrot,
hogy jusson annak is.
– Neki! – Call sóhajtva kivitte Harcebet a garázsba,
Alastair műhelyébe. Tágas helyiség volt, még a ház
legnagyobb szobájánál is nagyobb, és olaj, benzin meg
öreg bútorok szaga töltötte be. Egy Citroen váza állt

13
benne bakokon, az abroncsaitól és üléseitől megfosztva.
Az ósdi székeken halomban hevertek az elsárgult szere-
lési útmutatók, a gerendákról pedig fényszórók lógtak le.
A különféle csavarkulcsok fölé egy feltekert kötelet
akasztottak. Call azzal kötötte ki a farkast, laza csomót
hurkolva a nyakörvére. Letérdelt Harceb elé.
– Nemsokára újra az iskolában leszünk – suttogta
neki. – Tamarával meg Aaronnal. És akkor minden visz-
szatér a normális kerékvágásba.
Harceb úgy nyüszített, mintha pontosan értené.
Mintha neki is ugyanúgy hiányzott volna a
Magisztérium, mint Callnek.

Call a moziban ülve nem igazán bírt a filmre összponto-

sítani, hiába voltak benne űrhajók, űrlények meg űrbéli
robbanások. Egyfolytában azon járt az esze, hogyan
szoktak mozizni a Magisztériumban, ahol mindig egy
légmágus vetítette ki a képet a barlang falára. Mivel a
filmet maguk a mágusok alakították, bármi megtörtén-
hetett bennük. Call hatszor látta ott a Csillagok hábo-
rúját, mindig más-más befejezéssel, ráadásul olyan fil-
meket is nézhetett, amikbe belevetítették a
magisztériumos diákokat, belőlük lettek a főszereplők,
akik szörnyekkel küzdöttek meg, repülő autóban ültek,
és szuperhőssé váltak.

14
 Mindezzel összehasonlítva a most látott mozifilm
kissé unalmasnak tűnt. Miközben benyakalt három, jó
nagy pohár zöldalmás jégkását, és befalt két óriási adag
vajas pattogatott kukoricát, Call arra összpontosított,
hogy mi mindent változtatna meg a filmen. Alastair
némileg elszörnyedve meredt a vászonra, és a fiú hiába
kínálta bármivel, még a csokis drazséból sem kért. Mivel
kénytelen volt egymaga megenni az összes nasit, Call
teljesen bezsongott a cukortól, mire visszaültek a kocsi-
ba.
– Na, hogy tetszett? – kérdezte az apja.
– Tök jó volt – felelte Call, mert nem akart olyan ér-
zést kelteni Alastairben, mintha nem értékelné nagyra,
hogy hajlandó volt a fia kedvéért végigszenvedni egy
olyan filmet, amire saját magától eszébe sem jutna be-
ülni. – Az a rész volt a legkirályabb, amikor felrobbant az
űrállomás.
Csönd támadt, de mielőtt kínosan hosszúra nyúlt
volna, Alastair újra megszólalt:
– Tudod, igazából semmi okod visszamenni a
Magisztériumba. Az alapokat már megtanultad. Gya-
korolhatnál itthon, velem.
Callnek elszorult a szíve. Ezt a beszélgetést – illetve a
különféle variációit – már vagy százszor lefolytatták, és
soha nem alakult jól.
– Szerintem azért én inkább visszamegyek – mondta a
lehető legsemlegesebb hangot megütve. – Már áthalad-

15
tam az első kapun, szóval be kéne fejeznem, amit el-
kezdtem.
Alastair arckifejezése elkomorodott.
– A gyerekeknek nem egy föld alatti iskolában a he-
lyük. Bezárva tartanak titeket a sötétben, mint holmi
férgeket. Fakó lesz a bőrötök, teljesen elszürkül. Nem
juttok elég D-vitaminhoz. A Magisztérium kiszívja belő-
letek az életerőt...
– Szürke lettem? – Call nem igazán foglalkozott a
külsejével a legalapvetőbb szempontokon kívül – példá-
ul, hogy ne kifordítva vegye fel a nadrágját, és ne mere-
dezzen zen szanaszét a haja –, de a szürke bőr rosszul
hangzott. Lopva a kezére sandított, ám úgy látta, rendes,
rózsaszín-bézs színe nem változott.
Alastair bosszúsan szorongatta a kormányt, miközben
befordultak az utcájukba.
– Mégis mit szeretsz abban az iskolában?
– Te mit szerettél benne? – faggatta Call. – Te is oda
jártál, és tudom, hogy nem utáltál benne mindent. El-
végre ott ismérted meg anyát...
– Ez igaz – felelte Alastair. – Voltak ott barátaim. Ezt
szerettem benne. – Mióta Call az eszét tudta, apja most
először vallotta be, hogy volt, amit szeretett a
Magisztériumban.
– Nekem is vannak ott barátaim – mondta a fiú. –
Idehaza nincs egy sem, de abban a suliban végre sze-
reztem barátokat.

16
 – A barátaim, akikkel egy iskolába jártam, mind
meghaltak, Call – mondta Alastair, mire a fiúnak felállt
a szőr a hátán. Eszébe jutott Aaron meg Tamara meg
Celia... De aztán már gondolni sem mert rájuk. Mert még
a puszta aggodalom is elviselhetetlenül borzalmas volt.
Nem csupán önmagában a haláluk gondolata.
Hanem az a lehetőség, hogy talán őmiatta halhatnak
meg.
A titka miatt.
A benne rejtőző gonosz miatt.
Hagyd abba! – pirított magára Call. Időközben haza-
értek. De valami nem stimmelt. Valami zavarta a fiút.
Néhány másodpercig bámulta a házat, mire rádöbbent,
mi a baj. Mielőtt elindultak, bezárta a garázst, benne a
kikötött Harcebbel, most viszont nyitva állt, bejárata
nagy fekete négyszögként tátongott.
– Harceb! – Call kapkodva kinyitotta a kocsiajtót, és a
nagy sietségben szinte kiesett a járdára, gyenge lábába
éles fájdalom hasított. Hallotta, hogy az apja a nevét
kiáltja, de nem érdekelte.
Bicegve rohant a garázsba. A kötél nem oldódott ki,
viszont a másik vége rojtosan hevert a földön, mintha
átvágták volna késsel – vagy mintha elrágta volna egy
farkas. Call megpróbálta elképzelni, milyen lehetett itt
Harcebnek egyedül, a sötétben. Szegény biztosan egyre
csak ugatott, és várta, hogy a fiú visszajöjjön. Callen
jeges rémület lett úrrá. Eddig nem sokszor kellett ki-

17
kötnie idehaza Harcebet, aki most valószínűleg nagyon
kiakadt. Talán elharapta a kötelet, és újra meg újra ne-
kirohant az ajtónak, amíg az ki nem nyílt.
– Harceb! – kiáltotta Call ismét, még hangosabban. –
Harceb, megjöttünk! Gyere vissza!
Megperdült, ám a farkas nem bukkant elő a ház körüli
bokrokból, nem jelent meg az egyre hosszabbra nyúló
árnyékok között.
Már későre járt.
Az édesapja mögéje lépett. Megnézte az elrágott kö-
telet meg a nyitott ajtót, és sóhajtva beletúrt őszülő, fe-
kete hajába.
– Call – mondta szelíden. – Call, a farkasod elment.
Már nem jön vissza.
– Azt nem tudhatod! – kiabálta a fiú, és szembefordult
Alastairrel.
– Call...
– Te kezdettől fogva utáltad őt! – csattant fel. – Biz-
tosan örülsz, hogy elment.
Alastair arca elkomorult.
– Egyáltalán nem örülök, hogy feldúlt vagy, Call. De
az igaz, hogy egy ilyen farkas nem háziállatnak való.
Súlyosan megsebesíthetett vagy akár meg is ölhetett
volna valakit. Esetleg az egyik barátodat, vagy ne adj
isten, téged. Remélem, beveszi magát az erdőbe, nem
pedig a városba megy, hogy felfalja a jónépet.
– Fogd már be! – kiabálta Call, bár kissé megnyugta-

18
tónak találta a gondolatot, hogy ha Harceb netán felfalj
valakit, akkor a nagy felfordulás biztosan a nyomára
vezetne. Ám ezt az elképzelést gyorsan ki is verte a fe-
jéből, mivel egyértelműen gonosz nagyúrra vallott. Az
ilyen gondolatokkal nem ment semmire. Muszáj volt
megtalálnia a farkast, mielőtt még valami szörnyűség
történik. – Harceb még soha nem bántott senkit – erős-
ködött.
– Sajnálom, Call – mondta az apja. A fiú legnagyobb
meglepetésére őszintének hangzott. – Tudom, hogy már
régóta szerettél volna háziállatot. Talán ha hagytam
volna, hogy megtartsd azt a csupasz földikutyát... – Is-
mét felsóhajtott. Call most arra gondolt, az apja talán
azért nem hagyta, hogy háziállata legyen, mert egy go-
nosz nagyúrnak nem lenne szabad kis kedvencet tarta-
nia. Mivel egy gonosz nagyúr nem szerethet senkit és
semmit, pláne nem olyan ártatlan lényeket, mint az ál-
latok. Mint Harceb.
A fiú elképzelte, mennyire retteghet most a farkasai –
hiszen azóta nem volt egyedül, hogy Call kölyökként
rátalált.
– Kérlek, segíts nekem! – könyörgött az apjának. –
Segíts megkeresni Harcebet!
Alastair aprót biccentett, vagyis inkább csak az áll-
kapcsa rándult meg.
– Szállj be a kocsiba! Szép lassan bejárjuk a környé-
ket, és közben szólongathatjuk. Talán nem jutott mesz-

19
szire.
– Oké – felelte Call. Hátranézett a garázsra, úgy
érezte, mintha valami elkerülné a figyelmét, mintha
megláthatná a farkasát, ha eléggé meresztené a szemét.
De hiába kocsikázták körbe az egész környéket újra
meg újra, hiába szólongatták egyfolytában Harcebet, a
farkas nem került elő. Egyre sötétebb lett, végül kény-
telenek voltak hazamenni. Alastair spagettit főzött va-
csorára, Call azonban egyetlen falatot sem bírt magába
erőltetni. Megígértette az apjával, hogy másnap segít
neki ELTŰNT KUTYA feliratú plakátokat készíteni
Harcebről, bár Alastair úgy vélte, a farkas képe inkább
ártani fog, mint használni.
– A káoszsújtott állatok nem házi kedvencnek valók,
Callum – mondta, miután elvette a fiú elől az ételt,
amihez Call hozzá sem nyúlt. – Nem törődnek az embe-
rekkel. Nem képesek rá.
Call erre nem felelt semmit, de amikor lefeküdt,
gombócot érzett a torkában, és elöntötte a rettegés.

Callt éles nyüszítés verte fel zaklatott álmából. Azonnal

felült az ágyban, és megragadta a kését, Mirit, amit
mindig az éjjeliszekrényén tartott. Kidugta a lábát a
takaró alól, és grimaszt vágott, ahogy csupasz talpa a
hideg padlóhoz ért.

20
 – Harceb? – suttogta.
Mintha újabb, halkabb nyüszítést hallott volna. Ki-
nézett az ablakon, de nem látott mást, csak a sötétben
alig kivehető fákat.
Kiosont a folyosóra. Édesapja szobájának ajtaja
csukva volt, és nem szűrődött ki alatta fény. De Call
tudta, hogy az apja ettől még ébren lehet. Alastair néha
egész éjjel fennmaradt, és a műhelyében dolgozott.
– Harceb? – suttogta ismét Call.
Ezúttal nem jött nyüszítés válaszként, ám a fiú karja
libabőrös lett. Érezte, hogy a farkasa a közelben van,
nyugtalan, és fél. Elindult abba az irányba, amit a
megérzése diktált, bár magának sem tudta volna meg-
magyarázni a dolgot. Az érzést követve végigment a fo-
lyosón, egészen a pincébe vezető lépcsőig. Nagyot nyelt,
erősen megmarkolta Mirit, és elindult lefelé.
Mindig is a frász törte a pincétől, ami tele volt régi
autóalkatrészekkel, tönkrement bútorokkal, babahá-
zakkal, javításra szoruló babákkal meg ősrégi bádogjá-
tékokkal, amiket már senki sem húzott fel, néha mégis
beindultak.
Sárga csíkban szűrődött ki a fény az ajtó alól, ami
Alastair egyik raktárába vezetett, persze ez is tele volt
javításra váró kacatokkal. Call összeszedte minden bá-
torságát, odabicegett az ajtóhoz, majd lenyomta a kilin-
cset.
Az ajtó nem nyílt ki. Az apja bezárta.

21
 Callnek kalapált a szíve.
Az apjának semmi oka nem lett volna arra, hogy el-
zárjon egy halom régi, javításra szoruló vacakot. Nem
lett volna rá az égvilágon semmi oka.
– Apa? – szólt be az ajtón, hátha a férfi esetleg odabent
van.
Ám az apja válasza helyett egészen másmilyen zajt
hallott a raktárból. Elöntötte a düh, olyan iszonyú erővel,
hogy szinte fojtogatta. Elővette a kis tőrt, és megpróbálta
bedugni az ajtó meg a félfa közti résbe, hogy kipöckölje a
zárat.
Néhány feszült pillanatot követően Miri hegye a
megfelelő pontot érte, és a zár kinyílt. Call feltépte az
ajtót.
A raktár hátsó része már nem úgy nézett ki, ahogy a
fiú emlékezett rá. A kacatokat valaki eltüntette, hogy
elég hely legyen egy mágus igen gyéren berendezett
dolgozószobájának. Az egyik sarokban íróasztal állt,
körülötte régi és új könyvek kupacai. A másik sarokba
tábori ágyat állítottak. A helyiség közepén pedig láncra
verve és egy borzasztó külsejű bőr szájkosárral elné-
mítva Harceb senyvedett.
A farkas nyüszítve Call felé vetette magát, ám a lánc
visszarántotta. A fiú odasietett hozzá, és térdre rogyott,
Harceb szőrébe túrva kereste a szájkosár kapcsát. Any-
nyira boldog volt, hogy viszontláthatja a farkast, és
egyben olyan dühös amiatt, amit az apja tett, hogy egy

22
pillanatra elkerülte a figyelmét a legfontosabb részlet.
Ám amint körülnézett a helyiségben, hogy kiderítse,
hol tartja Alastair a láncok kulcsát, rögtön meglátta,
amit azonnal észre kellett volna vennie.
A szemközti falnál lévő tábori ágyhoz is láncokat erő-
sítettek.
Pontosan akkora béklyót, ami ráillik egy majdnem
tizenhárom éves fiú csuklójára.

23
 2. FEJEZET

C all nem bírta levenni a szemét a béklyóról. Úgy érez

te, összeszűkült a szíve, kétségbeesetten próbálta
pumpálni a vérét az ereiben, de hiába. A béklyót vasból
kovácsolták, alkímiai szimbólumokat véstek bele, nyil-
vánvalóan mágus munkája volt, és láncát mélyen az ágy
mögötti falba ágyazták. Ha egyszer felcsatolnák, lehe-
tetlen volna szabadulni belőle...
Harceb felnyüszített Call mögött. A fiú alig bírta le-
venni a szemét a béklyóról, hogy végre a farkas kisza-
badítására összpontosítson. A szájkosarat könnyű volt
levenni, ám abban a pillanatban, hogy lekerült
Harcebről, a farkas vadul ugatni kezdett, mintha el
akarta volna mesélni Callnek, hogyan került a pincébe.
– Pssssszt! – szólt rá a fiú, és pánikba esve megra-

24
gadta Harceb orrát, hogy elhallgattassa. – Ne ébreszd fel
apát!
Harceb szűkölt, miközben Call megpróbálta össze-
szedni magát. A raktár padlója betonból volt, és a fiú az
alatta elterülő talajra összpontosított, hogy a földmágia
segítségével törje el a farkas láncát. Amikor végre sike-
rült megidéznie a földmágiát, nagyon gyöngének érezte;
tisztában volt vele, hogy nem tud rendesen koncentrálni.
Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy az édesapja képes
volt úgy tenni, mintha sajnálná Harceb eltűnését, aztán
fel-alá furikázott Call-lel, hagyta, hadd szólongassa a
farkast, miközben végig pontosan tudta, hol van a sze-
rencsétlen, hiszen ő maga láncolta le a pincében.
Csakhogy mégsem lehetett Alastair az, aki leláncolta
Harcebet a pincében. Hiszen ő végig Call-lel volt. Vagyis
biztosan valaki más tette. Talán az apja egy barátja?
Call hiába törte a fejét. Alastairnek nem voltak barátai.
Az agyalástól egyre jobban zakatolt szíve, és a félelem
meg a mágia heves kombinációja megrepesztette Harceb
láncait: a farkas kiszabadult. Call átrohant a helyiségen
Alastair íróasztalához, és megnézte a rajta heverő papí-
rokat. Mindegyiken az apja apró betűs, szarkalábas
kézírását ismerte fel: több oldalnyi jegyzet és rajz. Váz-
latot készített a Magisztériumról, egy oszlopos épületről,
amit Call nem ismert fel, meg a reptéri hangárról, ahol a
vaspróbát tartották. A legtöbb rajzon viszont egy fura
szerkentyű szerepelt, ami úgy nézett ki, mint egy kö-

25
zépkori páncélkesztyű, csak épp tele különös szimbólu-
mokkal. Tök király, gondolta Call, viszont valamiért
borsódzott tőle a háta.
A rajzok mellett egy könyv hevert, amiben valami
furcsa, rémisztő rituáléról írtak. A kötetet repedt, fekete
bőr borította, a tartalma pedig elborzasztó volt. A szöveg
elmagyarázta, hogyan férhet hozzá a káoszmágiához az,
aki nem krétor, és miként használhatja fel az erejét: ki
kell tépnie egy káoszsújtott lény még dobogó szívét. Ha a
birtokában van a kesztyű meg a szív, akkor megfoszthat
egy krétort a káoszmágiától, ezzel elpusztítva a mágust.
Ám ha az illető, aki ellen a kesztyűt fordítják, mégsem
káoszmágus, azaz nem krétor, akkor túlélheti a folya-
matot.
Az ágyon heverő béklyóra pillantva Call rögtön sej-
tette, kin akar kísérletezni az apja. Alastair a káosz
erejét felhasználva akart sötét varázslattal olyan műté-
tet végrehajtani a saját fián, ami megölné, ha valóban a
Halál Ellensége, és rendelkezik a gonosz mágus krétori
képességével.
A fiú eddig is úgy gondolta, hogy az apja gyanítja az
igazságot vele kapcsolatban, de ezek szerint Alastair
nem pusztán gyanakodott. Még ha Call túl is élné a va-
rázsműtétet, akkor is tudná, hogy ezen a próbán el kel-
lett volna buknia. Megszállta Constantine Madden lelke,
és ezért az önnön édesapja végezni akart vele.
A könyv mellett egy feljegyzés volt Alastair szarka-

26
lábas kézírásával: Ennek muszáj beválnia. Muszáj. A
„muszáj”-t a férfi többször is aláhúzta, és egy szeptem-
beri dátumot írt mellé.
Az a nap volt, amikor Callnek vissza kellett volna
térnie a Magisztériumba. Ha a városiak tudták is, hogy a
fiú hazajött a nyárra, nyilván úgy gondolták, nagyjából
ugyanakkor fog visszamenni a balettképzőbe, amikor a
többi gyereknek is elkezdődik itt a tanítás. Ha Call
szeptemberben egyszerűen eltűnne, senki sem gondolna
semmi rosszra.
A fiú megfordult, és ismét a béklyóra nézett. Görcsbe
rándult a gyomra. Szeptemberig már csak két hét volt!
hátra.
– Call!
A fiú megperdült. Az apja állt az ajtóban, teljesen fel-
öltözve – mint aki le sem feküdt. Rajta volt a szemüvege.
Teljesen normálisan nézett ki, kicsit szomorúnak tűnt.
Call hitetlenkedve bámulta, miközben a férfi feléje
nyújtotta a kezét.
– Call, félreérted a dolgot...
– Mondd, hogy nem te zártad be ide Harcebet! – szólt
Call fojtott hangon. – Mondd, hogy ezek itt nem a te
cuccaid!
– Nem én láncoltam ide őt. – Alastair most mondta
először Harcebre, hogy ő, nem pedig, hogy ez. – De a
tervemet muszáj végrehajtani, Call. A te érdekedben,
hogy megóvjalak. Borzalmas emberek vannak ezen a

27
világon, akik ártani akarnak neked, a saját céljaikra
akarnak felhasználni. Ezt nem hagyhatom.
– Szóval megelőzöd őket, és inkább te magad művelsz
velem valami szörnyűséget?
– A saját érdekedben!
– Ez hazugság! – kiabálta Call. Eleresztette Harcebet,
aki morogni kezdett, hátrasunyta a fülét, és vadul me-
redt Alastairre örvénylő, sokszínű szemével. – Hazugság
minden, amit valaha mondtál nekem. A Magisztériumról
is hazudtál...
– Nem hazudtam a Magisztériumról! – csattant fel
Alastair. – Az volt számodra a létező legrosszabb hely!
Még most sincs annál rosszabb hely, ahová mehetnél!
– Mert azt hiszed, hogy Constantine Madden vagyok!
– kiabálta Call. – Szerinted én vagyok a Halál Ellensége!
Mintha megállított volna egy eszeveszetten örvénylő
tornádót: egyszeriben vészterhes, borzalmas csönd tele-
pedett rájuk. Még Harceb sem mukkant meg, miközben
Alastair arcára elkeseredett kifejezés ült ki, és az ajtó-
félfának kellett dőlnie, hogy össze ne rogyjon. Amikor
végre válaszolt, nagyon halkan szólalt meg. Ez bizonyos
szempontból rosszabb volt, mint a dühe.
– Tényleg te vagy Constantine Madden – mondta. –
Nem igaz?
– Nem tudom! – Call elveszettnek érezte magát, már
azt sem tudta, mit higgyen. – Nem emlékszem, hogy
valaha is más lettem volna, mint én, önmagam. De ha

28
tényleg Constantine Madden vagyok, akkor segítened
kellene nekem, hogy tudjam, mihez kezdjek. Ehelyett
bezárod a farkasomat, és...
Call a csuklójára méretezett béklyóra nézett, és el-
harapta a mondat végét.
– Amikor megláttam a farkast, rögtön tudtam –
mondta Alastair, továbbra is ugyanolyan halkan. – Már
előbb is sejtettem, de egészen addig sikerült meggyőz-
nöm magamat, hogy te egyszerűen nem lehetsz olyan,
mint ő volt. Constantine-nak viszont volt egy pontosan
ugyanolyan farkasa, mint Harceb, annak idején, amikor
annyi idősek voltunk, mint most te. Az a farkas min-
denhova követte. Mint Harceb téged.
Callnek a hideg futkosott a hátán.
– Azt mondod, hogy barátok voltatok Constantine-nal.
– Ugyanabba a tanonccsoportba tartoztunk. Mind
Rufus mester tanítványai voltunk. – Alastair még soha
nem mesélt ennyit a Magisztériumban töltött éveiről. –
Rufus az én vaspróbámon öt tanítványt választott ki. Az
édesanyádat. A fivérét, Declant. Constantine Maddent.
Constantine fivérét, Jerichót. Meg engem. – Call látta
rajta, mennyire fáj erről beszélnie. – Az ezüstévünk vé-
gére csak négyen maradtunk életben, Constantine pedig
már viselte a maszkját. Öt évvel később már senki más
nem volt életben közülünk, csak Constantine meg én. A
fagyos mészárlás után Constantine-t csak elvétve látták.
A fagyos mészárlásban halt meg Call édesanyja. Ott

29
ment tönkre a fiú lába. Ott űzte ki Constantine Madden
a lelket a Callum Hunt nevű kisgyermek testéből, hogy a
saját lelkével vegye birtokba a porhüvelyt. De még csak
nem is ez volt a legrosszabb, amit Call a fagyos mészár-
lásról tudott. Az volt a legeslegrosszabb, amit Joseph
mester az anyukájáról mondott neki.
– Tudom, mit írt anyám a hóba – szólt a fiú. – Azt
üzente, hogy „fiút megölni”. Rám értette.
Az apja nem tagadta.
– Miért nem öltél meg?
– Call, én soha nem bántanálak...
– Tényleg? – Call fölkapta az egyik rajzot, ami a
kesztyűt ábrázolta. – Akkor ez mi? Mégis mire akartad
használni? Kertészkedéshez?
Alastair arca elkomorult.
– Call, add azt ide!
– Azért akartál láncra verni, hogy ne állhassak ellen,
amikor kitéped Harceb szívét? – mutatott Call a bék-
lyóra. – Vagy hogy ne állhassak ellen, amikor használod
ellenem a kesztyűt?
– Ne légy nevetséges!
Alastair a fia felé lépett, és Harceb ekkor acsarkodva
rávetette magát a férfira. Call felkiáltott, a farkas pedig
megpróbált ugrás közben visszakozni, kétségbeesetten
kitekerve a testét. Az oldalával ütközött Alastairnek,
hátralökve a férfit. Alastair nekizuhant egy kis asztal-
nak, ami összetört a súlya alatt. A padlóra rogyott,

30
Harceb pedig őrá.
– Harceb! – kiáltotta Call. A farkas legördült
Alastair-ről, és visszarohant a fiú mellé, továbbra is
acsarkodva. Alastair lassan térdre emelkedett, aztán
óvatosan talpra kecmergett. Bizonytalanul állt a lábán.
Call ösztönösen feléje indult. Alastair ránézett, és
olyasmi ült ki az arcára, amire a fiú soha az életben nem
számított volna:
Félelem.
Callt elöntötte a düh.
– Lelépek – vetette oda az apjának. – Harceb meg én
elhúzunk innen, és soha nem jövünk vissza. Elszalasz-
tottad a lehetőséget, hogy végezz velünk.
– Call! – szólt Alastair, és figyelmeztetőn tartotta fel a
kezét. – Ezt nem engedhetem.
A fiú kíváncsi lett volna, vajon valahányszor csak
Alastair ránézett, olyan érzése támadt-e, hogy valami
nem stimmel vele, beleborzongott-e a szörnyű balsejte-
lembe. Call továbbra is az édesapjának tartotta
Alastairt, mindazok dacára, amit Joseph mester mondott
neki, de most eszébe jutott, hogy a férfi talán már nem
úgy gondol őrá, mint a fiára.
Call lenézett a markában szorongatott tőrre. Felidézte
a vaspróba napját, és már nem tudta biztosan, vajon
Alastair azért dobta-e feléje Mirit, hogy nekiadja, vagy
eltalálni akarta vele. Fiút megölni. Eszébe jutott, hogy
Alastair írt Rufus mesternek, és megkérte, fojtsa el Call

31
varázserejét. Egyszeriben mindaz, amit Alastair tett,
borzalmas értelmet nyert.
– Gyere! – mondta Harcebnek, és a raktár ajtaja felé
biccentett, ami a pince többi részén eluralkodó rendet-
lenségbe vezetett. – Elhúzzuk a csíkot.
Harceb elfordult Alastairtől, és az ajtó felé baktatott.
Call lassan a farkasa után hátrált.
– Nem! Nem mehetsz el! – Alastair a fiú felé vetette
magát, a karja után kapott. A férfi jó magas volt, és so-
vány alkata ellenére erős. Call ki akart térni előle, de
megcsúszott, és nagyot puffant a betonon, szerencsétlen
módon pont a rossz lábára esett. Maga alá gyűrte a fáj-
dalom, elhomályosult a látása. Harceb egyfolytában
ugatott, az apja pedig azt hajtogatta: – Nem mehetsz
vissza a Magisztériumba. Helyre kell hoznom ezt. Es-
küszöm, hogy helyre fogom hozni...
Úgy érti, hogy meg fog ölni – gondolta Call. Úgy érti,
helyrehozza a hibát, hogy eddig életben hagyott.
Düh lett úrrá rajta, dühöngött a hazugságok miatt,
amikkel Alastair világéletében és még most is traktálta,
dühöngött a rettegés jeges görcse miatt, amitől azóta
nem bírt megszabadulni, hogy Joseph mester elmondta
neki, ki is ő valójában, és dühöngött annak puszta gon-
dolatától, hogy talán mindazok, akik fontosak neki,
meggyűlölnék, ha tudnák az igazat.
Kiáramlott belőle a harag. Az apja mögötti fal hirtelen
megrepedt, széles rés kúszott fel rajta, és a helyiségben

32
mintha minden életre kelt volna. Alastair íróasztala ne-
kicsapódott a szemközti falnak. Az ágy fölrepült a meny-
nyezetre. A férfi döbbenten nézett körül, miközben Call
feléje irányította a mágiát. Alastair a levegőbe emelke-
dett, nekicsapódott a megrepedt falnak, a feje hatalma-
sat koppant, majd a férfi ernyedten zuhant a földre.
Call remegve állt talpra. Apja eszméletlen volt, nem
mozdult, nem nyitotta ki a szemét. A fiú kicsit közelebb
óvakodott, és riadtan bámulta. Alastair mellkasa fo-
lyamatosan emelkedett és süllyedt. Tehát még lélegzett.
Úgy bedühödni, hogy az ember teljesen elveszítse a
fejét, és kiüsse az apját mágiával, egyértelműen a rossz
oldal felé billentette a mérleget a gonosz nagyúri kér-
désben.
Call tudta, hogy ki kell jutnia a házból, mielőtt még
Alastair magához tér. Botladozva elhagyta a raktárat, és
belökte maga mögött az ajtót. Harceb a sarkában loholt.
A pince külső részében, egy halom rozoga szék mellett
volt egy faláda, tele régi, hiányos kirakóssal meg tár-
sasjátékkal. Call odatolta a raktár ajtaja elé, úgy gon-
dolta, ez legalább egy kis időre feltartóztatja Alastairt.
Aztán felsietett a lépcsőn.
Egyenesen a szobájába ment, felkapott a pizsamájára
egy dzsekit, és edzőcipőt húzott. Harceb körülötte
mászkált, és halkan ugatott, miközben Call beletömött
egy sporttáskába mindenféle ruhát, ami csak a keze
ügyébe akadt, aztán bement a konyhába, ahol összesze-

33
dett néhány zacskó chipset meg sütit. Kiürítette a hűtő
tetején lévő bádogdobozt, amiben Alastair a kosztpénzt
tartotta: nagyjából negyven dollár került elő belőle gyű-
rött egy- és ötdolcsis bankjegyekben. Bedugta a pénzt a
táskába, előkereste Miri hüvelyét, a holmijai tetejére
dobta a tőrt, majd behúzta a cipzárt.
A vállára kapta a sporttáskát. Sajgott a lába, és re-
megett az iménti eséstől meg a mágia erejétől, ami
mintha még mindig a testében áramlott volna. Az abla-
kokon beáradó holdfényben minden fehéren derengett a
szobában. Call körbebámult, nem tudta, vajon viszont-
látja-e valaha a konyhájukat, a házukat vagy az édes-
apját.
Harceb a fülét hegyezve nyüszített. Call semmit sem
hallott, de ez még nem jelentette, hogy Alastair ne tért
volna magához. A fiú elhessegette aggodalmas gondola-
tait, megragadta Harceb nyakörvét, és kilopódzott a
házból.

A kora hajnali sötétségben kihalt volt a város, de Call –

biztos, ami biztos – még a utcai lámpák fényét is elke-
rülte, hátha Alastair úgy dönt, kocsival kezdi keresni őt.
Bár tudta, hogy hamarosan úgyis fölkel a nap.
Nagyjából húsz perccel az után, hogy elmenekült ott-
honról, megcsörrent a mobilja. Kis híján szívbajt kapott,

34
mire sikerült elnémítania.
A kijelzőn az otthoni számuk jelent meg. Alastair ezek
szerint nagyon is magához tért, és kijutott a pincéből. A
fiút elöntötte a megkönnyebbülés, ám ez hamar ismét
rettegésbe csapott át. Alastair ismét hívta. Aztán me-
gint.
Call kikapcsolta a telefonját, és még el is hajította,
nehogy az apja esetleg ki tudja deríteni a tartózkodási
helyét, ahogy a nyomozók szokták a tévében.
El kellett döntenie, hova menjen... méghozzá gyorsan.
A Magisztériumban csak két hét múlva kezdődik a ta-
nítás, de valaki mindig van az iskolában. Call biztosra
vette, hogy Rufus mester nem bánná, ha a tavalyi szo-
bájában lakna, amíg Tamara meg Aaron meg nem ér-
keznek – és megvédené az édesapjától, ha szükséges.
Aztán elképzelte magát mindössze hármasban
Harcebbel meg Rufus mesterrel, az iskola üresen kongó
barlangjaiban. Elég lehangolónak tűnt. Mindenesetre
még azt sem tudta biztosan, hogyan találhatná meg az
eldugott barlangrendszert, ha egyáltalán eljut egyedül
Virginiába. A nyár eleji hazaútjukról csak arra emléke-
zett, hogy poros utakon hajtottak, és jó sokáig tartott,
mire visszaértek Észak-Karolinába Alastair veterán
Rolls-Royce-ával. Fogalma sem volt, pontosan milyen
útvonalon haladtak.
Sokat SMS-ezett a nyáron a barátaival, de azt nem
tudta, hol lakik Aaron a tanítási szünetben; tartózkodási

35
helyét illetően a fiú igencsak fukarkodott a részletekkel.
Azt viszont tudta, hogy Tamara családja Arlingtonban
lakik, Washington mellett, és Call biztos volt benne,
hogy több busz jár a fővárosba, mint a Magisztérium
közelébe.
Máris hiányzott neki a mobilja.
Tamara ajándékot küldött neki közelgő születésnapja
alkalmából – bőr nyakörvet meg pórázt Harcebnek –, és
a dobozon rajta volt a feladó címe is. Call megjegyezte a
lány címét, mivel a házuknak külön neve volt – Oromtető
–, amin Alastair jót nevetett, és azt mondta, jellemző a
dúsgazdagokra, hogy elnevezik a birtokukat.
Call arra gondolt, hogy elmehetne Tamaráékhoz.
Már hetek óta nem érzett olyan elszántságot, mint
amivel most elindult a buszállomás felé. A kis épület
előtt volt két pad meg egy légkondicionált fülke, amiben
egy idős néni ücsörgött, és a jegyeket osztogatta az ablak
mögül. Az egyik padon már ült egy öregember, szemébe
húzott kalappal, mint aki szunyókál.
Call odalépett a nénihez, miközben szúnyogok döngi-
csélték körbe.
– Ööö – vágott bele –, egy jegyet kérek Arlingtonba,
csak oda.
A néni hosszasan meredt rá, és elhúzta korallpirosra
festett száját.
– Hány éves vagy? – kérdezte.
– Tizennyolc – vágta rá Call, remélve, hogy sikerül

36
magabiztos hangot megütnie. Igencsak lehetségesnek
tűnt, hogy a néni nem hitt neki, bár az öregek nem
mindig tudták jól megsaccolni az ember korát. Igyeke-
zett a lehető legjobban kihúzni magát.
– Hmm – mondta végül a néni. – Egy felnőtt jegy, csak
oda, az negyven dollár lesz. Szerencséd van: fél óra
múlva indul a buszod. De állatot nem vihetsz magaddal,
hacsak a blökid nem segítőkutya.
– Ja, de igen – felelte Call, gyors pillantást vetve
Harcebre. – Ő tényleg segítőkutya. Különleges kiképzést
kapott... méghozzá a haditengerészetnél.
A néni meglepetten vonta föl a szemöldökét.
– Kimentett egy férfit a tengerből – folytatta Call,
rögtönözve a sztorit, miközben a pénzét számolgatta,
majd bedugta a jegy árát a fülke ablakán. – Megmentette
a vízbe fúlástól. Meg a cápáktól. Vagyis, hát, csak egy
cápától, de az irtó nagy volt. Kitüntetést is kapott érte,
meg minden.
A néni megint sokáig bámult rá, aztán észrevette
kissé féloldalas tartását.
– Á, szóval a lábad miatt van szükséged segítőkutyá-
ra? – kérdezte. – Miért nem rögtön azt mondtad? – Feléje
csúsztatta a buszjegyet.
Call zavarba jött, fogta a jegyét, és válasz nélkül el-
fordult az ablaktól. A jegyvásárlás után szinte semmi
pénze nem maradt, legfeljebb egy dollár meg némi apró.
Ebből vett magának két csokiszeletet az automatából,

37
aztán leült a padra, és várta a buszt. Harceb a lábához
heveredett.
A fiú azt hajtogatta magában, hogy amint elér
Tamaráékhoz, minden jobbra fordul. Megígérte magá-
nak, hogy onnantól kezdve már nem lesz semmi baj.

38
 3. FEJEZET

C all el-elszunyókált a buszon, fejét az ablaknak

nyomva. Harceb összegömbölyödve aludt a lábánál,
ami egyrészt kellemes volt, másrészt elriasztott bárkit,
akinek eszébe jutott volna leülni a fiú mellé.
Álmában nyugtalanító képek suhantak át az agyán.
Hóról és jégről álmodott, meg mágusok holttestéről egy
gleccseren. Azt álmodta, hogy tükörbe néz, de nem a
saját arcát látta benne, hanem Constantine Maddenét.
Arról álmodott, hogy egy falhoz van láncolva, és Alastair
épp ki akarja vágni a szívét.
Kiáltva riadt fel, és azon kapta magát, hogy a busz-
sofőrre pislog, aki föléje hajol, ráncos képén aggodalom
ül.
– Megérkeztünk Arlingtonba, kölyök – mondta. – Már
mindenki más leszállt. Jön érted valaki?

39
 – Persze – motyogta félálomban Call, aztán botladozva
ő is leszállt a buszról, Harcebbel a sarkában.
A buszállomás mellett telefonfülke állt. A fiú ráme-
redt. Halványan úgy rémlett neki, hogy van valami tu-
dakozó, amit fel lehet hívni, ha az ember meg akarja
szerezni valaki telefonszámát, de fogalma sem volt,
pontosan mit kéne hozzá tárcsázni. Az ilyesmire ő min-
dig is az internetet használta. Azért már éppen elindult
volna a telefon felé, amikor megállt a padka mellett egy
taxi, és nagy lármával kikászálódott belőle néhány fiatal
srác. A sofőr is kiszállt, kipakolta a poggyászukat a
csomagtartóból, majd visszaült a volán mögé. Call oda-
kocogott a kocsihoz, ügyet sem vetve a lábába hasító
fájdalomra, és behajolt az ablakon.
– Nem tetszik tudni véletlenül, hol van az Oromtető?
A sofőr megemelte a szemöldökét.
– Dehogyisnem, ismerem azt a puccos helyet. Jó nagy,
régi ház.
Call szörnyen megkönnyebbült.
– El tetszik vinni oda engem? Meg a kutyámat?
A sofőr homlokráncolva meredt Harcebre. A farkas a
taxi kerekét szaglászta.
– Te ezt az izét kutyának nevezed?
Call nem tudta, megpróbálkozzon-e megint a külön-
legesen kiképzett segítőkutyás mesével.
– Nagyon ritka fajta – mondta inkább.
A pasas felhorkant.

40
 – Meghiszem azt. Jól van, szálljatok be! Ha egyikőtök
se taccsol ki a kocsimban, akkor még ti is jobb utasok
lesztek, mint az egyetemista kölykök.
Call szentül megfogadta, hogy nem lesznek rosszul,
aztán beült hátra, Harceb pedig beugrott mellé. A huzat
el volt szakadva, kilátszott alóla a szivacsos tömés, és a
fiú megesküdött volna, hogy egy rugó nyomódik a hátá-
ba. A taxiban mintha biztonsági öv és lengéscsillapító
sem lett volna: miközben végigzötykölődtek az utcákon,
Callt ide-oda dobálta az autó, akár egy flippergolyót. A
fiú fogadkozása ellenére Harceb kezdett kissé úgy feste-
ni, mintha a hányinger kerülgetné.
Végre felértek egy domb tetejére. Vaskerítés maga-
sodott előttük, a hatalmas, díszes kapu nyitva állt. A
kerítés mögött gondosan lenyírt gyep zöld tengere terült
el. Call egyenruhás embereket látott átsietni a gyepen,
tálcával a kezükben. Hunyorogva leste őket, próbált rá-
jönni, mi folyik itt. Tamara szülei talán partit rendeztek?
Aztán észrevette a kanyargós kocsibehajtó végén álló
házat. Olyan hatalmas volt, hogy Callnek rögtön a vidéki
udvarházak jutottak róla eszébe a BBC-sorozatokból,
amiket Alastair szeretett nézni. Ilyesfajta palotákba
szoktak lakni a hercegek meg a hercegnők. Call tisztá-
ban volt vele, hogy Tamaráék gazdagok, ám eddig úgy
gondolta, ez olyasmit jelenthet, mint a régi iskolájában
néhány osztálytársánál: az ilyen gyerekek mindig meg-
kapták a legújabb mobilt meg a legmenőbb sportcsukát,

41
amire mindenki vágyott. Most rádöbbent, hogy fogalma
sem volt róla, valójában milyen gazdag is Tamara.
– Harminc dolcsi lesz – szólalt meg a taxisofőr.
– Izé, el tetszene vinni egészen a házig? – kérdezte
Call, aki meg akarta keresni Tamarát. A lány nyilván
megengedhette magának, hogy kölcsönadja neki a pénzt.
– Ez még viccnek is rossz – morgott a taxis, miközben
elindult a behajtón. – Járatom ám tovább az órát!
Érkezett még néhány kocsi a taxi mögött, csillo-
gó-villogó, fekete és ezüst BMW-k, Mercedesek meg
Aston Martinok. Egyértelmű volt, hogy Tamaráék partit
adtak: a ház mellett, a hosszan elnyúló pázsittól alacsony
puszpángfákkal elválasztott kertben emberek nyüzsög-
tek. A kertben fényfüzérek tündököltek, és halk zene
szólt.
Call kiszállt a kocsiból. A bejáratnál egy széles vállú,
kopasz, fehér férfi állt, fekete öltönyben és kifényesített
cipőben, egy listán ellenőrizte az érkezők nevét, majd
betessékelte őket a házba. Egyáltalán nem hasonlított
Tamara édesapjára, és Call egy pillanatra pánikba esett,
azt hitte, talán rossz helyre jött.
Aztán rádöbbent, hogy a pasas biztosan Tamaráék
komornyikja, vagy ilyesmi. A komornyik Callre pillan-
tott, de olyan ellenségesen, mintha emlékeztetni akarná
a fiút – ha netán elfelejtette volna hogy a dzsekije alatt
pizsama van rajta, hogy a haja kócosan meredezik sza-
naszét, és hogy egy hatalmas farkas követi, amivel nem

42
illik beállítani egy kerti partira.
– Segíthetek? – kérdezte a férfi. Névtáblát viselt, amin
a STEBBINS név állt elegáns betűkkel.
– Itthon van Tamara? – kérdezett vissza Call. – Be-
szélnem kell vele. Barátok vagyunk, egy iskolába járunk,
és...
– Nagyon sajnálom – közölte Stebbins olyan élesen,
hogy nyilvánvaló volt, egyáltalán nem sajnálja –, de je-
lenleg partit tartunk. Ha az ön neve nem szerepel a
meghívottak listáján, akkor sajnos kénytelen lesz más-
kor visszajönni.
– Nem tudok máskor visszajönni – makacskodott Call.
– Kérem szépen, tessék megmondani Tamarának, hogy
szükségem van a segítségére!
– Az ifjú hölgy most nem ér rá – felelte Stebbins. – Ön
pedig legyen szíves pórázra kötni azt az állatot, különben
meg kell kérnem, hogy távozzon vele a birtokról.
– Elnézést! – lépett Call mögé egy magas, elegánsan
öltözött, teljesen ősz hölgy, aki egy Mercedesből szállt ki.
Fekete kesztyűbe bújtatott ujjai közt krémszínű meghí-
vót tartott, és Stebbins képére egyszeriben nyájas mosoly
ült ki.
– Üdvözlöm, Mrs. Tarquin! – szólt, és szélesre tárta az
ajtót. – Mr. és Mrs. Rajavi nagyon fognak örülni, hogy el
tudott jönni...
Call kihasználta a lehetőséget, és Stebbinst megke-
rülve berontott Harcebbel a házba. Hallotta, hogy a ko-

43
mornyik utánuk kiabál, de csak rohant tovább a gyö-
nyörű szőnyegekkel borított, hosszú márványfolyosón, a
széles üvegajtó felé, ami a teraszra, a kerti partira nyílt.
Puccosan öltözött vendégek töltötték meg a magas
sövénnyel övezett gyep óriási négyszögét. A kertet szög-
letes medencék és rózsákkal teli, óriási kőurnák díszí-
tették. A sövényeket alkimista szimbólumok alakjára
metszették. A nők hosszú, virágmintás ruhát meg sza-
lagos kalapot viseltek, a férfiak pedig pasztellszínű öl-
tönyben feszítettek. Call egyetlen ismerőst sem látott
közöttük, de azért elosont egy hatalmas tűzszimbólumot
formáz! bokor mellett, és próbált eltávolodni a háztól,
hogy elvegyülhessen a vendégek sűrűjében.
Az egyik pincér, egy hirtelenszőke fiatalember, aki
pezsgővel teli poharakat egyensúlyozott egy tálcán, oda-
sietett hozzá, hogy az útját állja.
– Elnézést uram, de azt hiszem, valaki önt keresi –
szólt, és az ajtó felé biccentett, ahol Stebbins állt, és
egyenesen Callre mutatott, miközben mérgesen magya-
rázott egy másik pincérnek.
– Ismerem Tamarát – mondta Call, kétségbeesetten
keresve a lányt a tömegben. – Ha beszélhetnék vele...
– Ez a parti sajnos zártkörű – hangsúlyozta a pincér,
bár úgy tűnt, kissé megsajnálta Callt. – Ha volna szíves
velem jönni...
Call végre észrevett valakit, akit ismert.
Egy magas, ázsiai fiú álldogált egy kisebb csapatnyi,

44
Call-lel egyidős gyerek körében. Tökéletes szabású, vaj-
színű, lenvászon öltönyt viselt, sötét hajának egyetlen
szála sem lógott ki gondosan belőtt frizurájából. Jasper
deWinter.
– Jasper! – kiáltotta Call, és hevesen hadonászott. –
Hahó, Jasper!
Jasper ránézett, és elkerekedett a szeme. Azonnal el-
indult Call felé. A kezében egy pohár bólé volt, nyilván
alkoholmentes, gyümölcsdarabok úszkáltak benne. Call
még soha senki láttán nem érzett ilyen megkönnyebbü-
lést. Kezdett átértékelni minden rosszat, amit valaha is
gondolt erről a fiúról. Jasper egy igazi hős volt.
– Mr. deWinter – szólította meg a pincér –, ismeri ezt
a fiút?
Jasper kortyolt a bóléból, majd barna szemével tetőtől
talpig végigmérte Callt, kócos hajától egészen piszkos
cipőjéig.
– Most látom életemben először – közölte.
Callnek a fiúról alkotott jó véleménye egy szempil-
lantás alatt elpárolgott.
– Jasper, te hazug...!
– Nyilván csak egy helyi kölyök, aki fogadásból pró-
bált bejutni ide – mondta Jasper, és rosszallóan nézett
Callre. – Tudja, milyen kíváncsiak mindig a szomszédok,
hogy vajon mi folyik az Oromtetőn.
– Igaz – motyogta a pincér. Már nyoma sem volt az
arcán együttérzésnek, és úgy meredt Callre, mintha egy,

45
a bóléban úszkáló nagy bogár lenne.
– Jasper – szűrte a szót Call a fogai közt –, amint
visszaérünk a suliba, ki foglak nyírni ezért.
– Most meg már fenyegetőzik is – háborgott Jasper. –
Ezek a mai gyerekek!
A pincér a fejét csóválta. Jasper Callre vigyorgott,
láthatóan nagyon élvezte a helyzetet.
– Bár meg kell hagyni, nincs valami jó bőrben szegény
– folytatta Jasper. – Talán adhatnánk neki egy kis rán-
tott garnélát meg bólét, mielőtt eltávolítjuk a birtokról,
– Ez nagyon kedves öntől, Mr. deWinter – mondta a
pincér, Call pedig már azt hitte, menten felrobban,
amikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiabálja.
– Call, Call, Call! – Tamara volt az, feléjük nyoma-
kodott a tömegben. Virágmintás selyemruhát viselt, de
rajta nem volt szalagos kalap, bár lehet, hogy csak le-
esett a nagy sietségben. Szokásával ellentétben most
nem fonta be a haját, így az göndör fürtökben omlott a
hátára. Callre vetette magát, és hevesen magához ölelte.
Kellemes illata volt. Mint a mézes szappannak.
Call próbált megszólalni, de a lány olyan erősen szo-
rította, hogy „Tamara” helyett csak annyit bírt kinyögni:
„Aaúúúaaa.” Félszegen megpaskolta a lány hátát.
Harceb körbeugrálta őket örömében, hogy viszontlát-
hatja Tamarát.
Miután a lány végre eleresztette, Call észrevette, hogy
a pincér tátott szájjal bámulja őket. Jasper dermedten

46
állt, hűvös pillantást lövellve feléjük.
– Szégyelld magad, Jasper, te varangy! – közölte vele
Tamara ellentmondást nem tűrő hangon, majd a pin-
cérhez fordult. – Call az egyik legjobb barátom, Bates.
Természetesen meg van hívva a partira.
Jasper sarkon fordult, és peckes lépésekkel elvonult.
Call már éppen utána kiabált volna valami jó kis sértést,
amikor Harceb ugatni kezdett. A farkas a tömegbe ve-
tette magát, olyan gyorsan, hogy Call nem állíthatta
meg. A fiú hallotta, ahogy a vendégek felhördülnek és
kiabálni kezdenek, miközben sietve félreállnak a szö-
kellő állat útjából. Aztán valaki felkiáltott:
– Harceb!
A tömeg mostanra szétvált, így Call láthatta a hátsó
lábára ágaskodó farkast, aki Aaron mellkasának nyomta
elülső mancsát. Aaron vigyorogva simogatta Harceb
nyakát.
A vendégek zsibongása egyre hangosabb lett: az em-
berekből dőlt a szó, néhányan szinte kiabáltak.
– Jaj, ne! – szólt Tamara, és az ajkába harapott.
– Mi az? – Call már el is indult nagy lelkesen Aaron
felé, ám a lány elkapta a csuklóját.
– Harceb káoszsújtott farkas, Call, és épp most vetette
magát a krétorukra. Gyere!
Tamara maga után húzta, és Call valóban sokkal
könnyebben átjutott a tömegen így, hogy a lány vonta-
tóhajóként irányította. A vendégek most már sikítozva

47
rohantak az ellenkező irányba. Tamara és Call egy idő-
ben értek oda Aaronhoz két nagyon elegáns felnőttel,
akik aggódó képet vágtak. A fess férfi hófehér öltönyt
viselt, a gyönyörű, szigorúnak látszó nő hosszú, sötét
haját pedig virágok díszítették. A nő cipőjét nyilvánva-
lóan egy fémmágus készítette: úgy nézett ki, mintha
ezüstből öntötték volna, és minden egyes lépésnél csen-
gőként csilingelt. Call el sem tudta képzelni, mennyibe
kerülhetett.
– Hagyd békén! – csattant fel a férfi, és próbálta le-
lökni Harcebet Aaronról, amit Call egész bátor húzásnak
vélt, bár a srácot legfeljebb az a veszély fenyegette, hogy
a farkas halálra nyalogatja.
– Apa, anya! – zihálta Tamara. – Meséltem már nek-
tek Harcebről, emlékeztek? Semmi baj. Nem bánt. Ő a
mi... kabalánk.
Az édesapja úgy nézett rá, mintha Tamara eddig egy
szót sem szólt volna nekik a farkasról, de a lány közbe-
avatkozásának köszönhetően Aaronnak volt ideje meg-
ragadni Harceb nyakörvét, és leguggolni vele. A farkas
szőrébe fúrta az ujját, és a fülét dörgölte. Harceb a
nyelvét lógatta örömében.
– Csodálatos, hogy engedelmeskedik neked, Aaron!
Máris szinte kezes bárány lett – nézett a fiúra sugározó
mosollyal Tamara édesanyja. A vendégek ámuldozva
tapsoltak, mintha Aaron valamiféle csodát hajtott volna
végre, mintha Harceb teljesen normális viselkedését

48
jelnek vették volna, miszerint a krétoruk diadalmas-
kodni fog a káoszsújtottak seregei fölött.
Tamara mögött állva Call láthatatlannak érezte ma-
gát, és bosszantotta ez az egész. Az bezzeg senkit sem
érdekelt, hogy ő Harceb gazdája, és hogy a farkas neki
tökéletesen engedelmeskedett egész nyáron. Senkit sem
érdekelt, hogy az elmúlt két hónapban minden pénteken
frizbiztek Harcebbel a parkban, míg a farkas véletlenül
félbe nem harapta a korongot; vagy hogy Harceb egyszer
szép finoman nyalta meg egy kislány fagylaltját, ahe-
lyett, hogy az egész kezét leharapta volna, márpedig
biztosan csak azért volt ilyen óvatos, mert Call gondosan
megtanította erre. Amúgy ezért tuti járt a fiúnak egy jó
pont, hiszen egy gonosz nagyúrnak ilyesmi nyilván
eszébe sem jutott volna.
De az embereket nem érdekelte semmi más, csakis
Aaron. A tökéletes Aaron, aki még Jaspernél is elegán-
sabb öltönyt viselt, és új, divatos frizurája volt, bár elég
bénán állt neki, ráadásul a szemébe lógott a haja. Call
elégedetten könyvelte el, hogy az öltöny egyik zsebének
közelében csúnya foltot hagyott Harceb piszkos mancsa.
Call tudta, hogy nem lenne szabad így éreznie magát.
Aaron a barátja volt. Aaronnak nem volt családja, még
olyan apja sem, aki meg akarná ölni. Nem volt azzal
semmi baj, hogy Aaront mindenki kedvelte. Ennek kö-
szönhetően maradhatott Harceb itt a partin, és ezért
remélhette Call, hogy valaki szívesen kölcsönad majd

49
neki harminc dolcsit.
Amikor Aaron sugárzó arccal Callre vigyorgott, a fiú
erőt vett magán, és viszonozta a mosolyát.
– Tamara, keríts szépen a barátotoknak valami ren-
des holmit, amit fölvehet a partira! – szólt a lány édes-
anyja, derűsen biccentve a pizsamás Callre. – És
Stebbins, menjen, fizesse ki a fiatalember taxiját! Már
ezer éve vár a ház előtt. – Callre mosolygott. A fiú nem
egészen tudta, mire vélje a dolgot. Az asszony most ba-
rátságosnak és kedvesnek tűnt, Call azonban úgy érezte,
szívélyessége nem igazán őszinte. – De siessen vissza!
Hamarosan kezdődik a bűbájolás.
Aaron a ház felé terelte Harcebet.
– Kölcsönadok pár cuccot, Call – ajánlotta fel.
– Ez az, gyere, és meséld el, mi történt! – mondta
Tamara, közben mutatva az utat. – Nem mintha nem
örülnénk neked, de tulajdonképpen mit keresel itt? Mi-
ért nem szóltál előre, hogy jössz?
– Apukád miatt vagy itt? – kérdezte Aaron, együttérző
pillantást vetve a fiúra.
– Igen – felelte Call lassan. Beléptek a hatalmas
üvegajtón, és átvágtak egy márványlapokkal burkolt,
vastag, színes szőnyegekkel borított szobán. Miközben
felmentek egy giccses kovácsoltvas lépcsőn, Call előadta
barátainak a sztoriját, miszerint Alastair megtiltotta
neki, hogy visszamenjen a Magisztériumba. Végtére ez
igaz is volt; Tamara és Aaron tudták, mennyire ellenezte

50
Alastair kezdettől fogva, hogy Call a mágusképzőbe jár-
jon. Így hát nem volt nehéz kiszíneznie az igazságot, és
azt állítani, hogy emiatt csúnyán összevesztek, amíg ő
végül már attól félt, az apja képes lenne bezárni a pin-
céjükbe, mert semmiképpen sem engedi vissza az isko-
lába. Hogy még nagyobb együttérzést csikarjon ki, hoz-
zátette, mennyire utálja Alastair Harcebet, és milyen
csúnyán bánt vele.
Mire végzett a meséjével, Call szinte már saját magát
is meggyőzte arról, hogy ez az igazság. Sokkal hihetőbb
sztorinak tűnt az igazságnál.
Tamara meg Aaron roppant együttérzően reagáltak,
és tucatnyi kérdést tettek föl, így Call szinte megköny-
nyebbült, amikor a lány elment, hogy hagyja őt átöltözni.
Magával vitte Harcebet is. Call követte Aaront abba a
szobába, ahol Tamaráék elszállásolták, és ledobta magát
a helyiség közepén álló, hatalmas franciaágyra. A fala-
kat drágának tűnő régiségek borították, olyasmik, ami-
kért Call szerint Alastair ölni tudott volna: nagy, vésett
fémtálak, szögletes mintázatú, festett csempék, valamint
bekeretezett, élénk színű selyem- és fémdarabok. Az
óriási ablakok a kertre nyíltak. Az ágy fölötti csilláron
csengő alakú, kék kristályok lógtak.
– Nem semmi ez a hely, mi? – kérdezte Aaron. Lát-
hatóan ő maga is el volt még kábulva kicsit a szobától. A
sarokban álló, föléjük tornyosuló, fából faragott ruhás-
szekrényhez lépett, és kitárta az ajtaját. Fehér nadrágot,

51
zakót meg inget vett elő és odavitte őket Callhez.
– Mi van? – kérdezte feszélyezetten, miután barátja
nem nyúlt a ruhákért.
A fiú rádöbbent, hogy Aaront bámulja.
– Nem is említetted, hogy Tamaráéknál laksz –
mondta.
Aaron vállat vont.
– Mert fura.
– De attól még nem kell titokban tartani!
– Nem titok – válaszolta Aaron hevesen. – Csak nem
került szóba.
– Rád sem ismerek, annyira máshogy nézel ki –
mondta Call, és elvette a holmikat.
– Ezt meg hogy érted? – Aaron meglepettnek tűnt, bár
Call sehogy sem értette, miért. Hiszen azelőtt nem járt
ilyen puccos ruhákban, még akkor sem viselt ehhez
fogható cuccokat, amikor krétorrá nyilvánították az
egész Magisztérium és a Tanács előtt. Új cipője valószí-
nűleg több száz dollárba került. Napbarnított volt, és
majd kicsattant az egészségtől. Arcszesztől illatozott,
pedig még nem is kellett borotválkoznia. Nyilván egész
nyáron Tamarával játszott a kertben, és csakis roppant
egészséges ételeket fogyasztott. A krétor tuti nem szo-
kott pizzát vacsorázni. – Az új ruhákra gondolsz? – Aa-
ron zavartan húzgálta meg az öltönyét. – Tamara szülei
ragaszkodtak hozzá, hogy fogadjam el őket. És amúgy is
furán éreztem itt magam farmerben meg pólóban, mi-

52
közben mindenki más olyan...
– Gazdag? – kérdezte Call. – Hát, te legalább nem pi-
zsamában jelentél meg.
Aaron elvigyorodott.
– Neked mindig nagyon hatásos a belépőd, az biztos! –
felelte.
Call sejtette, hogy a vaspróbára gondol, ahol azok után
ismerkedtek meg Aaronnal, hogy neki felrobbant egy toll
a kezében, és mindene csupa tinta lett. Fogta az új ru-
hákat, és bement a fürdőszobába, hogy átöltözzön. Ahogy
sejtette, minden nagy volt rá. Aaron sokkal izmosabb
volt nála. Végül szinte könyékig felhajtotta a zakót, és
vizes ujjaival végigszántott a haján, amíg a tincsei már
nem meredeztek őrülten szanaszét.
Amikor visszajött a hálószobába, Aaron az ablaknál
állt, és lenézett a kertre. A gyep közepén nagy szökőkút
díszelgett, néhány gyerek gyűlt köré, marokszám do-
báltak bele valamilyen port, amitől a víz különböző szí-
nekben villant fel.
– Szóval, jól érzed itt magad? – kérdezte Call, és bor-
zasztóan igyekezett, hogy ne csendüljön ki a hangjából
neheztelés. Aaron nem tehetett róla, hogy krétor. Sem-
miről sem tehetett. Aaron kisöpörte szőke haját a sze-
méből. Megcsillant a csuklópántján lévő fekete kő, ami
azt jelezte, hogy a fiú képes bánni a káoszmágiával.
– Tisztában vagyok vele, hogy nem lennék itt, ha nem
én volnék a krétor – mondta, mintha pontosan tudta

53
volna, mire gondol Call. – Tamara szülei kedvesek. Na-
gyon kedvesek. De tudom jól, hogy nem lennének ilyen
kedvesek hozzám, ha csak az árva, hontalan kis Aaron
Stewart volnék. Előnyt jelent nekik, politikailag, ha kö-
zel állnak a krétorhoz. Még akkor is, ha a krétor még
csak tizenhárom éves. Azt mondták, addig maradhatok
náluk, ameddig csak akarok.
Call érezte, hogy a neheztelése kezd elpárologni. Be-
legondolt, vajon milyen régóta vágyhatott már arra Aa-
ron, hogy ezt hallja, hogy addig maradhasson valahol,
ameddig csak szeretne. Gyanította, hogy nagyon hosszú
ideje.
– Tamara a barátod – mondta. – És nem a politika
vagy a krétor jelentősége miatt. Már azelőtt is barátok
voltatok, hogy bárki tudta volna, te vagy a krétor.
Aaron rámosolygott.
– Te is kezdettől fogva a barátom voltál.
– Egész okésnak tartottalak – ismerte el Call, mire
Aaron ismét elmosolyodott.
– Csak hát, tudod, a suliban óriási felelősséget jelen-
tett krétornak lenni – mondta. – Ezen a nyáron viszont
nem volt más dolgom, csak trükköket előadni, meg ilyen
partikon részt venni. Bemutattak egy csomó embernek,
és mindenkit nagyon lenyűgöztem, úgy kezelnek, mintha
különleges volnék. Eléggé... élvezem. – Nagyot nyelt. –
Tudom, hogy egyáltalán nem akartam krétor lenni,
amikor kiderült a dolog, de most már akaratlanul is úgy

54
érzem, hogy egész jó lehetne tőle az életem. Mármint, az
Ellenséget leszámítva. Baj, hogy így érzek? – Call arcát
fürkészte. – Te vagy az egyetlen, akitől ilyet kérdezhe-
tek. Senki más nem adna nekem őszinte választ.
Erre Call maradék bosszúsága is szertefoszlott.
Eszébe jutott, ahogy Aaron a kanapén üldögélt a szál-
lásukon a suliban, falfehér arccal, még mindig sokkolva
azok után, hogy ki kellett állnia az egész Magisztérium
elé, és a mesterek bejelentették, ő az egyetlen remény-
ségük, a kiválasztott, akinek vezetésével szembeszáll-
hatnak az Ellenséggel.
Call most már tudta, hogy tényleg ellenség fenyegeti
őket. Csak épp nem az, akitől mindenki tartott. És tény-
leg voltak, akik holtan akarták látni Aaront. Akik soha
nem hátráltak volna meg. Hacsak az Ellenség nem pa-
rancsol nekik megálljt...
Call arra gondolt, hogy ha tényleg ő az Ellenség, akkor
Aaron biztonságban van, nem? Ha Joseph mester Call-lel
akar támadást indítani a krétor ellen, akkor bizony
hoppon fog maradni. Call soha nem lett volna hajlandó
ártani a barátainak. Mert végre voltak barátai. És egy
gonosz nagyúrnak aztán tuti nincs egyetlen barátja sem,
nem igaz?
Hirtelen eszébe jutott az édesapja, ahogy ájultan he-
vert a földön. Call régen azt sem hitte volna, hogy képes
ártani az apjának.
– Nem baj, ha úgy gondolod, hogy nem rossz krétornak

55
lenni – mondta végül Aaronnak. – Nagyon is jó, hogy
élvezed. Csak ne felejtsd el, hogy az Ellenséget igenis
számításba kell venni!
– Tudom – felelte Aaron halkan.
– És nem szabad, hogy a fejedbe szálljon a dicsőség. De
emiatt nem kell aggódnod, mert számíthatsz rám meg
Tamarára: mi majd emlékeztetünk rá, hogy ugyanaz a
lúzer vagy, aki azelőtt.
Aaron fanyar mosollyal nézett rá.
– Kösz.
Call nem volt biztos benne, hogy Aaron gúnyolódik
vagy komolyan gondolja. Épp szóra nyitotta a száját,
hogy tisztázza a dolgot, amikor Tamara feltépte az ajtót,
és haragos tekintettel meredt rájuk.
– Kész vagytok már? Most komolyan, Call, meddig
tollászkodsz még?!
– Kész vagyunk – felelte Aaron, és eljött az ablaktól.
Call látta, hogy odakint mágia szikrázik a kertben.

56
 4. FEJEZET

C allt nem lepte meg, hogy a környékbeli gyerekek

megpróbáltak belógni a partira. Amikor újra kilé-
pett a kertbe Aaronnal, Tamarával meg a frissen kefélt
szőrű, új pórázon vezetett Harcebbel, végre rendesen
szemügyre vehette az eseményt, és elámult.
Az abrosszal letakart asztalokon sorakozó tálcákon
halomban álltak a különféle ételek: aprócska kolbá-
szokkal töltött péksütemények, hold, csillag és nap ala-
kúra vágott gyümölcsök, fűszernövényektől illatozó,
ecetes paradicsomsaláta, lágy sajt és sós keksz, rántott
garnélarák apró nyársakra húzva, sült kagyló és lazac,
mindenféle formájú aszpik, benne nagy húsdarabokkal,
valamint jeges tálakban behűtött kis konzervek, teli
apró, fekete gyöngyökkel, amiről Call úgy vélte, hogy

57
kaviár lehet.
Oroszlán nagyságú, mantikórt ábrázoló jégszobrok
verdestek kristályos szárnyukkal, hűvös szellőt keltve a
kertben, jégből faragott békák ugráltak egyik asztaltól a
másikig, és jég kalózhajók hasították az eget, amíg zá-
tonyra nem futottak a jeges sziklákon. A középső aszta-
lon egy szintén jeges szökőkútban víz helyett bólé cso-
bogott. Négy jégpáva gubbasztott a szökőkút peremén, és
a csillogó karmukban tartott jégpoharakat bóléval meg-
töltve kínálgatták itallal az elhaladó vendégeket.
A svédasztalok mellett aprólékos gonddal nyírt kis fák
álltak: virágokat, szimbólumokat, különféle mintákat és
betűket formáztak. Mindegyiket élénk színű virágok
vették körül. Ám a kert leglátványosabb eleme egy
boltíves kapu volt, amiről folyékony tűz zubogott le, a
lángok szikrázva hulltak a gyepre. Kislányok rohangál-
tak ki-be a kapun csinos ruhácskákban, mezítláb, ke-
züket a lángok közé dugva. Láthatóan nem égette meg
őket a tűz, bár a szikrák a bőrükön pattogtak. A tüzes
vízesés fölött felirat virított a levegőben, mintegy meg-
erősítve, hogy nincs mitől tartani. Az állt rajta: GYERE-
KEK, NYUGODTAN JÁTSSZATOK A TŰZZEL!
Call legszívesebben maga is a lángok között rohangált
volna, de nem volt biztos benne, hogy szabad-e, vagy a
kaput csak a kisgyerekeknek szánták. Harceb a fűben
szaglászott, elejtett finomságokat keresett. Tamara ró-
zsaszín masnit kötött a farkas nyakába. Call kíváncsi

58
volt, vajon Harceb megalázónak érzi-e a szalagot. Nem
úgy tűnt, mintha zavartatná magát miatta.
– Egész nyáron ilyen partikra jártál? – kérdezte Aa-
rontól.
A fiú láthatóan feszengett egy kicsit.
– Hát, ja.
– Én egész életemben ilyen partikra jártam – mondta
Tamara, és magával rángatta őket. – Mind egyforma.
Hamar megunja őket az ember. Na, gyertek, mert a
bűbájolás viszont király szokott lenni! Nem érdemes
lemaradni róla.
Elmentek a metszett fák és a tűzesés mellett, és az
asztalokat meg beszélgető vendégek csoportjait maguk
mögött hagyva a gyep egy üresen álló, széles sávját vet-
ték célba, ahol egy kisebb csapat verődött össze. Call jól
látta rajtuk, hogy mágusok, nemcsak a csuklójukon
diszkréten meg-megcsillanó karperecekből, hanem a
belőlük áradó magabiztosságból és erőből is.
– Mi fog történni? – kérdezte Call.
Tamara elvigyorodott.
– A mágusok menőzni fognak.
Mintha csak meghallotta volna a lányt, az egyik má-
gus – egy alacsony, de arányos alkatú, világosbarna bőrű
férfi – felemelte a kezét. Mr. és Mrs. Rajavi odahívták a
többi vendéget, akik körülállták a mágusokat.
– Az ott Cameron mester – suttogta Tamara a má-
gusra nézve, akinek a keze ragyogni kezdett. – A Céhben

59
tanít. Ő ismeri a legszuperebb trükköket a...
Egyszeriben hullám csapott ki a mágus kezéből. A
mester mintha tengerré változtatta volna a gyepet, és
szökőárt készült volna előcsalni belőle. A hullám egyre
csak nőtt, míg végül a vendégek fölé tornyosult, és ár-
nyékba borította őket. Olyan nagynak tűnt, mint ami
menten összeroppantja a házat és elönti a birtokot. Call
visszafojtotta a lélegzetét.
A levegőben tengervíz szaga áradt szét. A fiú látta,
hogy a hullámban lények mozognak. Angolnák teker-
gőztek, cápák csattogtatták a fogukat. Sós permet fröcs-
csent Call arcára, ahogy a hullám lecsapott... majd el-
tűnt.
Tapsvihar tört ki. Call is tapsolt volna, ha fél kezével
nem Harceb pórázát fogta volna. Harceb nyüszített, és
bundájába túrt az orrával. Utált vizes lenni.
– ...vízzel – fejezte be nevetve a mondatát Tamara. –
Egyszer, amikor nagyon meleg volt, átjött hozzánk, és
óriási gejzírt varázsolt a medencénk mellé. Mind a víz-
sugárban rohangáltunk, még Kimiya is.
– Mit jelentsen az, hogy „még Kimiya is”? – kérdezte
egy incselkedő hang. – Én is ugyanúgy szeretem a vizet,
mint bárki más! – Tamara nővére lépett mögéjük,
ezüstszínű ruhát és szandált viselt. Alex Strike kezét
fogta, aki most lett negyedikes a Magisztériumban, és
gyakran szolgált Rufus mester asszisztenseként. Lezse-
ren öltözött, farmert és pólót viselt, csuklóján bronzzal

60
díszített bőrpánt csillogott, mivel még nem kapta meg rá
az ezüstöt. A srác Callre vigyorgott.
– Hahó, kishaver! – mondta.
Call kissé félszegen mosolygott. Alex mindig is rendes
volt hozzá, de mostanáig nem tudta, hogy Tamara nő-
vérével jár. Kimiya nagyon szép és népszerű volt, és Call
mindig úgy érezte magát a közelében, mintha menten
orra bukna, vagy netán lángra kapna. Nem volt meglepő,
hogy két ilyen népszerű ember együtt járt, viszont emiatt
Callt hirtelenjében egy sor más dolog is feszélyezni
kezdte: a bicegése, a kócos haja és a tény, hogy az Aa-
rontól kölcsönkapott ruhákban áll a pár előtt.
Cameron mester elérkezett bemutatója végéhez, és
zárásként szikrázó vízcseppeket szórt a közönségre.
Mindenki felvisított, azt hitték, el fognak ázni, ám a
vízcseppek elpárologtak a fejük felett, színes párafosz-
lányokká változtak. Mr. és Mrs. Rajavi tapsoltak a leg-
hangosabban, miközben egy másik mágus lépett a kö-
zönség elé: egy magas nő csodálatos, ősz hajkoronával.
Call megismerte, ő volt az a vendég, aki nem tűrte, hogy
a komornyik megvárassa a fiú miatt a bejáratnál.
– Anastasia Tarquin – suttogta Tamara. – Ő Alex
mostohaanyja.
– Úgy bizony – erősítette meg Alex. Közömbös képpel
figyelte a nőt. Call kíváncsi lett, vajon kedveli-e egyál-
talán a mostohaanyját. Call kisebb korában arra vágyott,
bár újraházasodna az édesapja, mert akkor lehetett

61
volna mostohaanyja; még az is jobb megoldásnak tűnt,
mint teljesen anya nélkül felnőni. Csak amikor idősebb
lett, gondolt bele, vajon mi lett volna, ha az apja netán
olyan nőt vesz el, akit ő ki nem állhat.
Anastasia Tarquin mindkét kezét határozottan fel-
emelte, több vékony fémrudat tartva maga elé. Amikor
elengedte a rudakat, azok vízszintesen lebegtek előtte a
levegőben. Az asszony pöccintett, mire az egyik rúd
vibrálni kezdett, csodálatos hangot adva. Call összerez-
zent meglepetésében. Alex ránézett.
– Csúcs, mi? Ha megtanulsz fémmel varázsolni, érteni
fogsz hozzá, hogyan kell pontosan az általad kívánt
frekvencián rezegtetni.
Most már az összes többi rúd is remegett, mindegyik
egy-egy hangot adott ki, akár egy gitár húrjai, és mu-
zsika csendült fel. Call kedvelte a zenét, de még soha
nem gondolt bele úgy igazán, miként abba sem, hogy az
alkímia varázslatát nemcsak megerősítésre és védeke-
zésre, támadásra és csatározásra lehet használni, hanem
művészetre és alkotásra is. Ez a zene olyan volt, mintha
hirtelen eső enyhítette volna a fülledtséget; Callnek
vízesés jutott róla eszébe, meg hó meg a messzi óceánon
úszó jégtáblák.
Miután a muzsika utolsó hangja is elhalt, a fémrudak
lehullottak, a földre pottyantak, és úgy olvadtak bele,
akár a sárba ivódó esővíz. Mrs. Tarquin meghajolt, és
hátralépett, miközben hangosan megtapsolták. Ahogy

62
visszahúzódott a tömegbe, az asszony Alexre kacsintott.
Talán mégiscsak kijöttek egymással.
– Most pedig – szólt Mr. Rajavi –, talán láthatunk egy
kis bemutatót káoszmágiából, ha magának a krétornak,
Aaron Stewartnak is van kedve elkápráztatni minket,
Call érezte, hogy a mellette álló Aaron megdermed,
miközben mindenki lelkesen tapsolt. Tamara odafordult
Aaronhoz, és vállon veregette. A fiú egy pillanatra rá-
nézett, az ajkába harapott, aztán kihúzta magát, és be-
lépett a mágusok körébe.
Ahogy megállt a kör közepén, nagyon kicsinek tűnt.
Trükköket előadni, meg ilyen partikon részt venni – ezt
mondta az imént Callnek, de a fiú nem gondolta volna,
hogy Aaronnak bemutatókat kell tartania. Fogalma sem
volt, mégis mit csinálhatna egy káoszmágus, ami szép
vagy művészi. Eszébe jutott a gomolygó, emésztő sötét-
ség, ami elnyelte a káoszsújtott farkasokat; emlékezett a
káoszelementál sok-sok eltátott, nyáladzó szájára; és
megborzongott, részben a rettegéstől, részben pedig az
izgatott várakozástól.
Aaron fölemelte a kezét, és széttárta az ujjait. Sötét-
ség támadt körülötte.
Csönd borult a társaságra, ahogy egyre többen csat-
lakoztak a nézőkhöz, és a krétorukat meg az őt körülvevő
árnyakat bámulták. Káoszmágia tört elő az ürességből,
erő támadt a semmiből. Teremtés és pusztítás volt egy-
ben, és az egészet Aaron uralta.

63
 Call egy pillanatra kicsit megijedt tőle.
Az árnyak két egyforma alakká álltak össze,
káoszelementálok ikerpárját alkotva. Karcsú, sima lé-
nyek voltak, akár a sötétségből formált, kis angol aga-
rak. Nem voltak olyan nagyok, mint a lény Joseph mes-
ter búvóhelyén, de a szemükben az üresség őrülete csil-
logott.
A vendégsereg egy emberként hördült fel. Tamara
belekapaszkodott Call karjába.
Ami Callt illeti, ő eltátotta a száját. Ez nem holmi kis
trükknek tűnt. Ezek a lények veszélyesnek látszottak.
Úgy meredtek a tömegre, mintha mit sem akarnának
jobban, mint egytől egyig felfalni az összes bámészkodót,
aztán a svédasztalok mellett álldogálók csontjait hasz-
nálni fogpiszkálónak.
Aztán sebesen elindultak a nézők felé a füvön.
Na jó, Aaron – gondolta Call. Űzd el őket! Oszlasd el
őket! Csinálj már valamit!
Aaron felemelte a kezét. Sötétség szálai kúsztak elő az
ujjaiból. Összevont szemöldökkel koncentrált. A lények
felé nyúlt...
Harceb heves ugatásban tört ki, egyaránt megijesztve
Callt és Aaront. Call azonnal látta, hogy a farkas meg-
zavarta barátja koncentrációját, és az ujjaiból előtörő
árnyak szertefoszlottak.
Bármit is akart elérni Aaron, nem sikerült, Ehelyett
az egyik káoszelementál felugrott, és Tamara édesanyja

64
felé vetette magát. Az asszony szeme elkerekedett, döb-
bent rémülettel tátotta el a száját. A magasba lendítette
a kezét, tenyerében láng gyúlt.
Aaron térdre esett, mindkét karját kinyújtotta. Sö-
tétség robbant ki belőle, és körbevette az elementált. A
lény eltűnt, az ikertestvérével együtt. Az árnyak elosz-
lottak, a káoszelementáloknak nyoma sem maradt a
napsütésben. Callben csak ekkor tudatosult újra, hogy ez
egy nyári nap, egy elegáns kerti parti nyári napja. Már
nem is volt biztos benne, tényleg veszélyben forogtak-e
az előbb.
Mindenki nevetésben és tapsban tört ki. Még Rajavi is
elragadtatottnak tűnt.
Aaron zihált. Arca sápadt, ám lázrózsás lett, mintha
beteg volna. Nem úgy nézett ki, mint aki trükköt adott
elő. Úgy festett, mint aki kis híján egy barátja édesany-
jának halálát okozta.
– Ez meg mi volt? – fordult Call Tamarához.
– Hogy érted? – kérdezte a lány csillogó szemmel. –
Aaron szuper volt!
– Meg is ölhették volna! – morogta Call, és nem tette
hozzá, hogy a lények akár Tamara édesanyjával is vé-
gezhettek volna. Aaron most már talpra állt, és a töme-
gen átvágva feléjük nyomakodott. Nem sikerült valami
gyorsan haladnia, mivel mintha az egész vendégsereget
magához vonzotta volna, mindenki meg akarta érinteni,
gratulálni akart neki, hátba akarta veregetni.

65
 – Csak egy látványos kis trükk volt, Call – legyintett
Tamara. – És az összes többi mágus készenlétben állt.
Közbeavatkoztak volna, ha bármi baj történik.
Callt szinte fojtogatta a düh. Tisztában volt vele,
ahogy Tamara is nagyon jól tudta, hogy a mágusok nem
csalhatatlanok. Nem mindig avatkoztak közbe időben,
hogy megakadályozzák a bajt. Senki sem állította meg
Constantine Maddent, mielőtt túl messzire merészkedett
a káosz erejével, és nemcsak a fivérét ölte meg, hanem
kis híján a Magisztériumot is elpusztította. Az Ellenség
olyan súlyosan megsérült, olyan szörnyű hegeket szer-
zett, hogy azóta mindig ezüstmaszkot hordott, mindenki
elől elrejtette az arcát.
Nyilván borzasztóan meggyűlölte a saját külsejét.
Call felemelte a kezét, és megérintette saját arcának
sértetlen bőrét, épp, amikor Aaron odaért hozzájuk, ki-
pirulva és elkerekedett szemmel.
– Elmehetnénk innen, hogy leülünk kicsit? – kérdezte
olyan halkan, hogy a tömeg ne hallhassa meg a szavait. –
Ki kell fújnom magam.
– Persze. – Call sietve Aaron elé lépett, majd lehajolt
Harcebhez. – Húzz el engem a szökőkúthoz! – suttogta,
mire a farkas engedelmesen előrerántotta. A tömeg
gyorsan szétvált, hogy átengedje Harcebet, a nyakörvébe
kapaszkodó Callt, meg a nyomában szaladó Tamarát és
Aaront. Call észrevette, hogy Alex együttérzően néz
utánuk, Kimiya viszont már a következő mágus trükkjét

66
figyelte.
Színes szikrák szálltak mögöttük a levegőbe, miköz-
ben megkerültek egy pajzs alakúra nyírt bokrot, és
meglátták a mögötte rejtőző szökőkutat. Kerek volt,
sárga kőből készült, és olyan réginek tűnt, hogy Call azt
gyanította, eredetileg nem ebbe a kertbe szánták, hanem
máshonnan hozatták ide. Aaron leült a peremére, és
hullámos, szőke hajába túrt.
– Utálom a sérómat – jelentette ki.
– Tök jól áll – mondta Call.
– Ezt nem is gondolod komolyan – ellenkezett Aaron.
– Tényleg nem – felelte Call, és a fiúra mosolygott,
remélte, hogy kedvesen. Aaron nyugtalannak látszott.
Talán mégsem sikerült olyan kedvesre az a mosoly. –
Minden rendben?
Aaron mély levegőt vett.
– Én csak...
– Hallottátok? – Egy felnőtt hangja hasított a levegőbe
a sövény túloldaláról. Call hallotta már valahol ezt a
mély, öblös hangot. – Valaki betört a múlt héten a Céhbe.
Az Alkahesztet próbálta ellopni.
Call meg Aaron egymásra meredtek, aztán Tamarára,
aki megdermedt. A lány az ajkára nyomta a mutatóujját,
jelezve, hogy maradjanak csöndben.
– Valaki? – kérdezett vissza egy magasabb, női hang. –
Mármint az Ellenség szolgái. Mégis ki más? Az uruk
nyilván folytatni akarja a háborút.

67
 – Az a vacak nem fogja megvédeni az Ellenséget, mi-
után a krétorunk kellően felkészült – jött a válasz.
– De talán meg tudja javítani az Alkahesztet, és akkor
megismétlődhet Verity Torres tragédiája – intette őket
egy harmadik férfi, akinek idegességében a magasba
szökött a hangja. – A krétorunk még fiatal, akárcsak a
lány volt. Időre van szükségünk. Az Alkaheszt túl erős
ahhoz, hogy ne vegyük komolyan az ellopására tett kí-
sérletet.
– Átszállítják valahova, ahol nagyobb biztonságban
lesz – szólt újra a nő. – Eleve ostobaság volt közszemlére
tenni.
– Amíg az Alkahesztet nem őrzik a lehető legszigo-
rúbban, addig a krétorunk védelme kell, hogy legyen a
legfontosabb – jelentette ki a legelső megszólaló.
Aaron mintha kővé vált volna a szökőkút peremén
ülve, Call pedig egyszeriben borzasztó hangosnak érezte
a víz csobogását.
– Én azt hittem, hogy a krétor dolga lenne megvédeni
minket – mondta az ideges férfi. – Ha mi őt védelmezzük,
akkor minket mégis ki óv meg?
Call felpattant a barátja mellől, mert szöget ütött a
fejébe a gondolat, hogy az egyik mágus pillanatokon be-
lül valami rosszat fog mondani Aaronnal kapcsolatban.
Olyasmit, ami még annál is rosszabb, mint a spekulá-
lásuk arról, hogy az Ellenség meg akarja ölni a
krétorukat.

68
 A fiú szerette volna elmondani Aaronnak, hogy legjobb
tudomása szerint a Halál Ellensége nem próbálta meg
ellopni az Alkahesztet – bármi is legyen az –, és jelenleg
nem volt sötétebb terve, mint a Jasper ellen forralt bosz-
szú.
Persze Callnek arról fogalma sem volt, mire készülhet
Joseph mester. Így hát talán mégiscsak a Halál Ellen-
ségének szolgái próbálták ellopni azt a valamit, márpe-
dig ez nem volt megnyugtató gondolat. Joseph mester-
nek a Halál Ellensége nélkül is bőven elég ereje volt. Már
tizenhárom éve boldogult Constantine Madden nélkül,
bármennyire is erősködött, hogy szüksége van Callre.
– Gyertek! – szólt Tamara jó hangosan, azzal megra-
gadta Aaron karját, és talpra rángatta. Nyilván neki is
ugyanaz jutott eszébe, mint Callnek. – Éhen halok.
Együnk valamit!
– Jól van – mondta Aaron, bár látszott rajta, hogy
legszívesebben maradna. De követte Callt meg Tamarát
a svédasztalhoz, és figyelte, ahogy a fiú púposan meg-
pakolt három tányért garnélával, kagylóval, kolbásszal
meg sajttal.
Aaronhoz sorra jöttek oda a vendégek, gratuláltak
neki, amiért olyan ügyesen uralta a káoszelementálokat,
meghívták mindenféle rendezvényekre, vagy meséltek a
legutóbbi háborúban vállalt szerepükről. Aaron udvari-
asan meghallgatott mindenkit, és még a legunalmasabb
sztori közben is érdeklődve bólogatott.

69
 Call válogatott Tamarának a különféle sajtokból,
leginkább azért, mert biztos volt benne, hogy egy gonosz
nagyúr senkinek sem készítene sajttálat. A gonosz
nagyurakat nem érdekli, hogy a másik éhes-e. Tamara
elvette a gondosan összeállított sajttálat, vállat vont,
aztán megevett róla egy falat aszalt sárgabarackot.
– Ez iszonyú uncsi – suttogta a lány. – El se hiszem,
hogy Aaron még nem halt bele az unalomba.
– Tennünk kell valamit – mondta Call, majd feldobott
egy rántott garnélát a levegőbe, és bekapta. – Az olya-
nok, mint Aaron, szépen előadják a galamblelkűt, aztán
egyszer csak eldurran az agyuk, és egy csettintéssel a
semmibe űznek valami idegesítő vén szivart.
– Nem is igaz – grimaszolt Tamara. – Lehet, hogy te
képes lennél ilyesmit művelni, Aaronnak viszont eszébe
sem jutna.
– Tényleg? – emelte meg Call a szemöldökét. – Nézd
csak meg jól az arcát, és azután mondd ugyanezt!
Tamara hosszasan figyelte Aaront. A fiú éppen egy
rózsaszín öltönyben feszítő, sovány, öreg mágussal be-
szélgetett, és a tekintete üvegesnek tűnt.
– Hát, jó. Tudom, hol bújhatunk el egy időre. – Le-
rakta a Calltől kapott, szinte érintetlen tányért, és karon
ragadta Aaront. A fiú meglepetten fordult felé, majd
ismét a hozzá beszélő felnőttre pillantott, és tehetetlenül
vont vállat, miközben Tamara elrángatta a vendégektől
a ház felé.

70
 Call letette félig még teli tányérját egy kőkorlátra, és
utánuk sietett. Tamara fülig érő, őrült vigyort villantott
rá, miközben beráncigálta Aaront a házba, Harcebbel a
nyomukban.
– Hova megyünk? – értetlenkedett Aaron.
– Gyertek! – Tamara átvezette őket a házon, míg el
nem értek a könyvtárba. A polcokon bőrkötéses könyvek
sorakoztak. A szikrázó napfény színes üvegű, osztott
ablakokon sütött be a helyiségbe, a padlót sötétvörös
szőnyegek borították. Tamara átvágott a szobán, és
egyenesen a hatalmas kandallóhoz lépett, amit két kő-
urna szegélyezett. Többszínű achátból faragták ki őket,
és mindkettőbe egy-egy szót véstek.
Tamara megfogta az egyik urnát, és úgy fordította,
hogy a szó feléjük nézzen. Prima. Elfordította a másikat
is, így a másik szó szintén olvashatóvá vált. Materia.
Prima materia. Call tudta, hogy ez egy alkimista ki-
fejezés. A világ legelső anyagát jelentette, az ősanyagot,
amiből a káoszon kívül minden – föld, levegő, tűz, víz,
fém és lélek – származott.
Éles kattanás hallatszott, kinyílt egy falba rejtett ajtó,
és jól kivilágított, kőfalú folyosó tárult eléjük.
– Azta! – szólt Call. Nem is igazán tudta, mit hitt ed-
dig, hova viszi őket Tamara: talán a szobájába vagy
esetleg a ház egy csendes zugába. Rejtekajtóra nem
számított.
– Mégis miért nem szóltál erről előbb? – kérdezte Aa-

71
ron, a lányhoz fordulva. – Hiszen már egy hónapja itt
élek!
Tamara roppant boldognak tűnt, amiért sikerült
megőriznie a titkot.
– Elméletileg senkinek sem lenne szabad megmutat-
nom. Örülj neki, hogy legalább most láthatod, krétor!
Aaron kiöltötte rá a nyelvét.
Tamara elnevette magát, és belépett a titkos folyosó-
ra, majd leemelt egy fáklyát a falról. Az arany és zöld
színben játszó, élénk lángnak enyhe kénszaga volt. Ta-
mara elindult a folyosón, de megtorpant, amikor érzé-
kelte, hogy a fiúk nem követik. Megperdült, göndör
fürtjei csak úgy repültek, és csettintett.
– Na, gyertek! – szólt rájuk. – Mozduljatok már, lus-
taságok!
A fiúk egymásra néztek, vállat vontak, majd elindul-
tak Tamara után. Harceb a nyomukban baktatott.
Call hamarosan rádöbbent, miért olyan szűk minde-
gyik folyosó: a járatok az egész házat behálózták, akár a
csontok mentén futó erek, így bárkit meg lehetett lesni,
aki a társas helyiségek valamelyikében tartózkodott. A
folyosók falán szabályos közönként kukucskálók sora-
koztak, amik fedelét felnyitva az ember ráláthatott az
adott szobára, a díszes vasráccsal borított szellőzőn át.
Call fölemelte az egyik kémlelőnyílás fedelét, és bele-
sett a konyhába, ahol a személyzet tagjai nagy kan-
csókban kevergették a rózsavizes limonádét, és tonhal

72
apróra vágott kockáit helyezték az óriási üvegtálakra
fektetett levelekre. Felnyitott egy másikat, és meglátta
Alexet, amint épp Tamara nővérével ölelkezik egy ka-
napén, ami mellett két, agárt ábrázoló bronzszobor dí-
szelgett. Látta, amint Alex magához vonja Kimiyát és
megcsókolja.
– Mit csinálsz? – szólt hátra Tamara fojtott hangon.
– Semmit! – Call gyorsan visszacsukta a nyílás fede-
lét. Továbbment, és egy darabig ellenállt a leskelődés
csábításának, de aztán megütötte a fülét Tamara szüle-
inek a hangja. Megtorpant, és pont hallotta, ahogy Mrs.
Rajavi mond valamit a vendégekről. Call tudta, hogy
követnie kellene Tamarát, de borzasztóan szerette volna
kihallgatni a beszélgetést.
Aaron megállt, és visszafordult Call felé. A fiú intett a
barátainak, így Aaron és Tamara is odajöttek a ku-
kucskálóhoz. Aaron gyorsan felnyitotta a kukucskáló
fedelét, és mindhárman belestek a szobába a szellőzőn
át.
– Szerintem nem kellene... – kezdte Tamara, de kí-
váncsisága mintha már a mondat közepén felülkereke-
dett volna ellenérzésein. Call sejtette, hogy a lány maga
is gyakran hallgatózik, és érdekelte volna, vajon milyen
titkokat tudott meg így.
Tamara szülei a dolgozószobában álltak, egy maha-
góni asztal két oldalán. Az asztalon sakktábla volt, bár
Call nem a megszokott huszárokat, bástyákat és gyalo-

73
gokat pillantotta meg rajta; a bábukat számára isme-
retlen alakúra faragták.
– ...és persze Anastasia – fejezte be éppen a mondatát
Mr. Rajavi, az elejéről lemaradtak.
– Természetesen – bólintott Mrs. Rajavi. Egy ezüst-
tálcáról üres poharat emelt fel, ami a gyerekek szeme
láttára magától telt meg halvány folyadékkal. – Csak azt
sajnálom, hogy deWinteréket is muszáj mindig meg-
hívnunk. Az a család teljesen elhitette magával, hogy ha
makacsul úgy tesznek, mintha még mindig a varázsvál-
lalkozások dicső napjait élnénk, akkor senki sem fogja
észrevenni, milyen elnyűtt a ruhájuk meg a szövegük.
Hála istennek, hogy Tamara ki nem állhatja a fiukat,
mióta egy iskolába járnak.
Mr. Rajavi felhorkant.
– Sajnos deWinteréknek akadnak még barátaik a
Tanácsban, Nem érdemes lerázni őket.
Aaron csalódottnak tűnt, amiért egyszerűen csak
pletykálnak, Call viszont repesett az örömtől. Arra ju-
tott, hogy Tamara szülei csúcsszuperek. Jó fejnek tartott
bárkit, aki nem látta szívesen Jaspert.
Mrs. Rajavi elfintorodott.
– Nyilvánvalóan azon mesterkednek, hogy a legkisebb
fiuk a krétor közelébe férkőzhessen. Valószínűleg abban
reménykednek, hogy ha Aaron és Jasper összebarát-
koznak, akkor a krétor dicsőségéből átragad valami a
fiukra is, illetve rajta keresztül az egész családra.

74
 – Tamara elmondása szerint Jaspernek nem igazán
sikerült belopnia magát Aaron szívébe – felelte Mr.
Rajavi szárazon. – Nem hinném, hogy bármi okod lenne
az aggodalomra, édesem. Tamara került egy mesterhez
Aaronnal, nem pedig Jasper.
– És persze Callum Hunt. – Az asszony belekortyolt az
italába. – Róla mi a véleményed?
– Hasonlít az apjára – ráncolta a homlokát Mr. Rajavi.
– Nagy kár Alastair Huntért. Ígéretes fémmágusnak
tartották, amikor még Rufus mester tanította.
Call megdermedt. Aaron és Tamara aggódva figyelték,
miközben Mr. Rajavi folytatta:
– Azt mondják, a fagyos mészárláskor Alastair bele-
őrült a felesége halálába. Azóta nem is használ mágiát,
csak piszmog, elfecsérli az életét. De ez még nem ok arra,
hogy ne lássuk szívesen a fiát. Rufus mester nyilván őt is
ígéretes tehetségnek találta, különben nem választotta
volna tanoncául.
Tamara megfogta Call karját, és elhúzta a kémlelő-
nyílástól. Aaron lecsukta a fedőt, és továbbmentek a
folyosón. Call Harceb szőrébe fúrta az ujjait, megnyug-
tatta farkasa közelsége. Kicsit elszorult a szíve, úgyhogy
megkönnyebbült, amikor egy keskeny ajtóhoz értek, és
beléptek egy másik dolgozószobába.
A fáklya arany-zöld fényében nagy, kényelmes kana-
pékat pillantott meg a helyiség közepén, valamint egy
dohányzó- meg egy íróasztalt. Az egyik fal mentén

75
könyvespolc húzódott, ám ezen nem olyan gyönyörű kö-
tésű és gondosan óvott művek sorakoztak, mint amiket
Call a könyvtárban látott. Ezek a könyvek jóval régeb-
binek, porosabbnak és elnyűttebbnek tűntek. Néhány-
nak szakadás húzódott a gerincén. Néhány csak kézirat
volt, foltos zsineggel átkötve.
– Ez a szoba meg mire szolgál? – kérdezte Call, mi-
közben Harceb felugrott az egyik kanapéra, párszor
körbefordult, majd leheveredett.
– Titkos gyűlésekre – felelte Tamara csillogó szemmel.
– A szüleim azt hiszik, hogy nem tudok róla, pedig rá-
jöttem. Ezek a könyvek veszélyes mágikus eljárásokról
szólnak, és mindenféle feljegyzések vannak itt hosszú
évekre visszamenőleg. Régen a mágusok kereshettek
pénzt a varázserejük felhasználásával, így akkoriban
sokuknak volt virágzó vállalkozása. Aztán megszülettek
a kereskedelmi törvények. A mágusoknak többé nem volt
szabad varázslat segítségével pénzt keresniük az embe-
rek világában. Egyes családok mindenüket elveszítették.
Call arra gondolt, hogy talán ez történt Jasper csa-
ládjával is. Kíváncsi lett, vajon mágiával keresett-e
pénzt a Hunt família is – vagy esetleg az édesanyja csa-
ládja. Rádöbbent, hogy szinte semmit sem tud róluk.
– Szóval akkor hogyan keresnek pénzt a mágusok? –
kérdezte Aaron, és körülnézett a helyiségben, nyilván-
valóan a hatalmas birtokra gondolt, ahol voltak, meg a
partira, amiről az imént jöttek el.

76
 – Dolgozhatnak a Tanácsnak, vagy vállalhatnak ren-
des, normális munkát – felelte Tamara. – De ha maradt
pénzük a régi időkből, akkor befektethetik.
Call eltűnődött, vajon Constantine Madden honnan
szerzett pénzt annak idején, de aztán arra jutott, hogy
miután harcba szállt a többi mágussal, valószínűleg nem
tartotta be többé a kereskedelmi törvényeket. Erről pe-
dig Callnek eszébe jutott az ok, amiért Tamaráékhoz jött.
– Szerintetek van olyan vendég a partin, aki esetleg a
Magisztériumba megy innen? – kérdezte. – Aki talán el
tudna vinni engem oda?
– Elvinni? A Magisztériumba? De hát ott most nincs
senki – mondta Aaron.
– Valakinek csak lennie kell ott – erősködött Call. – És
valahol muszáj meghúznom magam. Haza nem mehetek.
– Ne butáskodj már! – szólt Tamara. – Nyugodtan itt
maradhatsz, amíg el nem kezdődik a suli. Úszhatunk a
medencében, és gyakorolhatjuk a mágiát. Már meg is
beszéltem a szüleimmel. Előkészítettük neked az egyik
vendégszobát, meg minden.
Call lehajolt, és megpaskolta Harceb fejét. A farkas ki
sem nyitotta a szemét.
– Szerinted a szüleid tényleg nem bánnák? – Elvégre
mindhárman hallották, miket mondtak róla az előbb.
Tamara a fejét csóválta.
– Nagyon szívesen látnak itt – felelte, de olyan hang-
hordozással, ami világossá tette, hogy a szülei nem

77
puszta jó szándékból látták vendégül Callt.
De akkor is, így legalább volt hol megszállnia. És
Tamara szülei tulajdonképpen nem mondtak rá semmi
rosszat. Sőt, azt mondták, hogy Rufus mester nyilván jó
okkal választotta őt.
– Felhívhatnád Alastairt – mondta Aaron. – Hogy ne
aggódjon. Mármint, még ha nem is akarja, hogy vissza-
menj a Magisztériumba, azt biztosan szeretné tudni,
hogy biztonságban vagy.
– Aha, igaz – felelte Call, miközben szinte látta maga
előtt édesapját, ahogy ott fekszik a raktár falának tövé-
ben, és arra gondolt, vajon mennyire elszántan venné
üldözőbe a férfi, hogy megölje. – Talán majd holnap.
Miután megtudtuk Jasper minden sötét titkát. És me-
gettük az összes kaját a svédasztalról. És úsztunk a
medencében.
– Majd egy csomót gyakorolhatjuk a mágiát – mondta
Aaron vigyorogva. – Rufus mester totál le fog döbbeni
tőlünk. Mi haladunk majd át leghamarabb a második
kapun.
– Csak az számít, hogy lekörözzük Jaspert – jelentette
ki Call. Tamara elnevette magát.
Harceb a hátára fordult, és halkan horkolni kezdett.

78
 5. FEJEZET

A z Oromtetőn töltött időnek köszönhetően Call test-

közelből megtapasztalhatta, milyen is gazdagnak
lenni.
Reggelente csengő ébresztette, jelezve, hogy terített
asztal várja a kertre néző tágas, napfényes étkezőben.
Bár Tamara szülei általában csak kenyeret és joghurtot
reggeliztek, azért gondoskodtak arról, hogy a vendégeik
kedvükre válogathassanak. A személyzet minden reggel
frissen facsart narancslevet szolgált fel, valamint meleg
ételt, vagyis tojást és pirítóst, nem csupán gabonapelyhet
meg tejet. A vajat lágy kis kockákban tálalták, nem
ugyanazt az óriási, morzsákkal teli bödönt vették elő
minden reggel. Harcebnek is mindig odakészítették a
földre a saját tálját, teli felkockázott hússal, bár Tamara
szülei azt nem engedték meg neki, hogy a házban alud-
jon. Az istállóban kellett éjszakáznia, szénaágyon, ami a

79
frászt hozta a lovakra.
Call alig tudta elhinni, hogy olyan helyen szállhat
meg, ahol még istálló is van, benne lovakkal.
Ráadásul még ruhákat is kapott: méretüket tekintve
tökéletesen ráillő, vadonatúj holmik várták a vendég-
szoba szekrényében, kivasalva. Fehér ingek. Farmerok.
Fürdőnadrágok.
Tamara nyilván így nőtt fel. Jó ismerősként, maga-
biztosan szólt a komornyikhoz és a házvezetőnőhöz. Je-
ges teát hozatott a medencéhez, ledobta a törülközőjét a
gyepre, és csak úgy otthagyta, mert tudta, hogy valaki
majd odajön, és fölveszi.
Tamara szülei még arra is hajlandóak voltak, hogy azt
hazudják Alastairnek, Call elutazott velük nyaralni, és
majd ők maguk elviszik a Magisztériumba, miután ha-
zaértek. Mrs. Rajavi beszélt vele telefonon, s utána azt
mondta, hogy Alastair tökéletesen udvarias volt, és jó
mulatást kívánt Callnek. A fiú nem hitte el, hogy az apja
örömmel fogadta volna a hívást, ám mivel Rajaviék ilyen
befolyásosak voltak, remélte, hogy Alastair ide nem meri
követni. És ha egyszer eljut a Magisztériumba, végre
biztonságban lesz.
Arról egyelőre fogalma sem volt, mihez fog kezdeni a
tanév végén, de az még elég messze volt ahhoz, hogy
jelenleg ne kelljen aggódnia miatta.
Bár nyugtalanította az édesapja, Call azért kiélvezte a
nyári napok úszással, fűben heverészéssel és fagyizással

80
töltött hosszú-hosszú, verőfényes óráit. Zavarban volt,
amikor először jött ki a kagyló alakú medencéhez egy
szál fürdőnadrágban, mivel rádöbbent, hogy Aaron és
Tamara még sosem látták a csupasz lábát. A bal lábszára
vékonyabb volt, mint a jobb, és műtéti hegek borították,
amik az évek során rikító pirosról fakó rózsaszínné hal-
ványultak. A szobájában üldögélve Call szorongva né-
zegette a hegeket, és arra gondolt, hogy talán nem is
néznek ki olyan vészesen. De azért nem szerette muto-
gatni a lábát senkinek sem.
Ám ahogy kiért a medencéhez, mintha egyik barátja
sem vett volna észre semmit. Csak nevettek, lefröcsköl-
ték, s Call hamarosan már a gyepen napozott velük, meg
Alexszel és Kimiyával, miközben édes, mentás jeges teát
iszogattak. Call még le is barnult egy kicsit, pedig erre
szinte még soha nem volt példa. Nem mintha ez meglepő
lett volna, figyelembe véve, hogy egy föld alatti iskolába
járt.
Aaron néha teniszezett Alexszel, ha annak sikerült
egy kis időre abbahagynia a smacizást Kimiyával. Call
úgy látta, hogy a varázstenisz majdnem ugyanolyan,
mint az átlagos verzió, kivéve, hogy ha a labda kiment a
pályáról, Alex egy csettintéssel visszaszerezte.
Bár azt ígérték, hogy gyakorolják majd a mágiát, vé-
gül nem sokat foglalkoztak vele. Egyszer-kétszer ki-
mentek a ház mellé, és tüzet élesztettek varázslattal,
aztán lángoló gömböket formáltak belőle, amiket biz-

81
tonságos volt megfogni, vagy a földmágia segítségével
vasat bűvöltek elő a mélyből. Egyszer éppen azt gyako-
rolták, hogyan emeljenek ki nagy köveket a földből,
amikor az egyik Aaron fejéhez vészesen közel suhant el.
Mrs. Rajavi kijött a házból, és megszidta őket, amiért
veszélyeztetik a krétor testi épségét. Tamara csak a
szemét forgatta.
Egy késő délután – amikor a párás levegőt betöltötte a
méhek zümmögése – Call éppen kijött az étkezőből, és a
lépcső felé tartott, amikor meghallotta Mr. Rajavi
hangját az egyik társalgóból. Nem tudta kivenni a férfi
szavait, ám ahogy odaosont a helyiséghez, hallotta,
amint Alex felemelt hangon félbeszakította. A fiú nem
kiabált, de egyértelmű volt a hangjából áradó harag.
– Pontosan mit akar ezzel mondani, uram?
Call még közelebb lopódzott, bár még azt sem tudta,
milyen párbeszédet hallgat ki. Azzal hitegette magát,
hogy csak azért hegyezi a fülét, hátha Aaronról van szó,
pedig valójában sokkal inkább az aggasztotta, hátha
ővele kapcsolatban jöttek rá valamire.
Lehet, hogy Alastair mondott még valamit Mrs.
Rajavinak telefonon, olyasmit, amit az asszony nem
árult el Callnek? A mágusok világában már így is
őrültnek tartották Alastairt, de bármit mondott esetleg
Callről, az mindennek a tetejébe még igaz is volt.
– Szívesen látunk téged vendégként szólt Mrs. Rajavi.
– De Kimiya még nagyon fiatal, és szerintünk mindket-

82
tőtöknek le kéne lassítania egy kicsit.
– Csak arra kérünk, hogy tartsatok szünetet a tanév
idejére – mondta Mr. Rajavi.
Call fellélegzett. Nem Aaronról beszéltek, sem őróla,
se semmi fontosról. Csak Alexről meg Kimiyáról.
– És ennek semmi köze ahhoz a tényhez, hogy a mos-
tohaanyám ellenezte a legutóbbi felvetésüket a Tanács-
ban, ugye? – Alex nagyon dühösnek hangzott. Call arra
jutott, hogy talán mégiscsak fontos kérdésről van szó.
– Vigyázz a szádra! – csattant fel Mr. Rajavi. – Nem
emlékszel, mit mondtam a tiszteletről?
– És mi lesz annak a tiszteletben tartásával, amit a
lányuk akar? – csattant fel Alex. – Kimiya! Mondd meg
neki!
– Ezt egyszerűen nem hiszem el – mondta a lány. – Én
csak azt akarom, hogy mindenki hagyja abba a kiabá-
lást. – Call az évek során számtalanszor vitatkozott már
az apjával, nem is beszélve a legutóbbi, borzalmas ve-
szekedésükről, amire gondolni sem bírt rosszullét nélkül,
így rögtön tudta, hogy ennek a szóváltásnak nem lehet jó
vége. Mély levegőt vett, kinyitotta a szoba ajtaját, és a
tőle telhető legértetlenebb képpel nézett négyükre.
– Jaj, bocsánat – mondta. – Üdv! Olyan nagy ez a ház,
hogy folyton eltévedek.
– Callum – erőltetett mosolyt az arcára Mrs. Rajavi.
Kimiya úgy festett, mint aki menten elsírja magát.
Alex úgy nézett ki, mint aki mindjárt megüt valakit; Call

83
felismerte ezt az arckifejezést.
– Csakhogy megvagy, Alex! – mondta, és próbált va-
lami jó kifogást találni, amivel kirángathatná innen a
fiút, mielőtt az olyasmit tesz, amit még megbán. – Velem
tudnál jönni egy percre? Aaron szeretne, ööö, kérdezni
valamit tőled.
Alex most Callre meredt ugyanazzal a dühödt arcki-
fejezéssel, és Call egy pillanatra nem volt biztos benne,
vajon helyes döntést hozott-e. De aztán Alex bólintott, és
azt mondta:
– Persze.
– Örülök, hogy tisztáztuk ezt a kérdést – szólt Mr.
Rajavi.
– Én is – felelte Alex a fogát csikorgatva. Aztán kivi-
harzott a szobából, Callnek szednie kellett a lábát, hogy
utolérje.
Alex kimasírozott a gyepre, egyenesen a szökőkút felé
tartott. Amint odaért, jó nagyot rúgott a kőbe, és olyas-
mit kiabált, amit Alastair szigorúan megtiltott Callnek,
hogy valaha is ki merje ejteni a száján.
– Ezer bocs – mondta Call. A távolban látta Aaront és
Tamarát, akik botokat hajigáltak a lelkesen rohangáló
Harcebnek. Szerencsére olyan messze voltak, hogy nem
hallhatták őket.
– Aaron igazából nem akar beszélni velem, ugye? –
kérdezte Alex.
– Nem – ismerte el Call. – Bocs még egyszer.

84
 – Akkor meg miért rángattál ki onnan? – Már nem
tűnt dühösnek, csak kíváncsinak.
– Mert annak a szitunak tuti nem lett volna jó vége –
jelentette ki a fiú. – Az ilyen vitában senki sem szokott
nyerni.
– Talán – felelte Alex vontatottan. – Kimiya szülei
annyira... dühítenek. Csak a látszattal törődnek. Mintha
ők tökéletesek volnának, és mindenki más alacsonyabb
rendű lenne náluk.
– Ezt meg hogy érted? – ráncolta a homlokát Call.
Az idősebb srác Aaronra pillantott, és még halkabbra
fogta a hangját.
– Sehogy. Nem értem sehogy.
Alex nyilvánvalóan azt gondolta, hogy ő ezt úgysem
értené meg. Call hiába is próbálta volna elmagyarázni
neki, hogy Tamara szülei látszólag talán kedvelik őt
magát, de csak azért, mert nem tudják róla az igazat.
Talán még Aaront sem kedvelnék, ha nem ő volna a
krétor. Ám Alex biztosan nem hitte volna el, hogy egy
olyan kissrácnak, mint Call, lehetnek olyan nagy titkai,
amiknek komoly jelentősége van, hiába volt ez az iga-
zság.

Néhány nappal később már el is jött az ideje, hogy Call

összepakolja az új ruháit, és előkészülődjön az iskolára.

85
A reggelinél teletömte magát kolbásszal meg tojással,
mert tudta, hogy mostantól jó darabig nem juthat olyan
ételhez, ami nem zuzmós. Aaron meg Tamara már a
Magisztérium másodéves, zöld egyenruháját viselték,
Alex és Kimiya pedig a negyedikesek fehér uniformisá-
ban feszítettek, és mogorván pillantgattak egymásra.
Call farmerban meg pólóban ücsörgött az asztalnál, és
úgy érezte, teljesen kilóg a sorból.
Alex jelentőségteljes pillantást vetett rá, mintha csak
azt akarná mondani: Téged sem fognak soha egyenran-
gúnak tekinteni.
Mr. Rajavi az órájára nézett.
– Ideje indulni – mondta. – Call?
– Igen? – fordult a fiú Tamara apukája felé.
– Vigyázz magadra! – Olyan furcsa hangsúllyal
mondta, hogy Call nem volt biztos benne, kedvesen ér-
tette-e a szavakat, bár talán csak Alex ültette a fülébe a
bogarat.
Mindenki kiment az előcsarnokba, ahol Stebbins a
csomagjaikat rendezgette. Kopasz fején megcsillant a
fény. Aaron meg Call egy-egy új sporttáskát kaptak,
Tamarának és Kimiyának pedig egyforma, kígyóbőr bő-
röndjük volt. Alex kofferjén rajta volt a monogramja:
ATS. A srác fogta a bőröndöt, és az ajtó felé sietett.
A házból kiérve sem állt meg, elindult a behajtón. Call
összerezzenve döbbent rá, hogy egy fehér Mercedes vár a
kapunál, járó motorral. Alexért eljött a mostohaanyja.

86
 Kimiya halkan felhördült. Stebbins sóvárogva pillan-
tott a kocsira.
– Szép verda! – mondta Call.
– Fogd be! – motyogta Tamara. – Téged bezzeg nem
érdekel más, csak a kocsik. – Különös, figyelmeztető
pillantást vetett Stebbinsre, amit Callnek esélye sem
volt megpróbálni értelmezni. Túl sok minden történt
egyszerre.
Kimiya Alex után szaladt, mintha észre sem vette
volna, hogy most már mindenki kettőjüket bámulja.
– Mi történt? – kérdezte, amikor félúton a kapu felé
végre utolérte a srácot. – Azt hittem, velünk utazol a
buszon.
A fiú megtorpant, lerakta a bőröndjét, és feléje fordult.
– Távol tartom magam tőled, ahogy apukád akarja.
Anastasia visz el a Magisztériumba. Vége a nyárnak.
Végeztünk.
– Alex, ne csináld ezt! – kérlelte Kimiya, akit látha-
tóan megdöbbentett a fiú dühe. – Megbeszélhetnénk...
– Eleget beszéltünk. – Alex szavaiból csak úgy sütött a
sértettség. – Ki kellett volna állnod értem. Ki kellett
volna állnod értünk – mondta a lánynak, és felkapta a
bőröndöt. – De nem álltái ki. – Megperdült, és elvonult a
behajtón.
– Alex! – kiáltott utána Kimiya. Ám a fiú nem reagált.
Amint odaért a Mercedeshez, beült a mostohaanyja
mellé. A kocsi elviharzott, porfelhőt kavarva.

87
 – Kimiya! – Tamara sietve a nővére felé indult, ám az
anyja elkapta a csuklóját.
– Adj neki egy percet! – mondta az asszony. – Most
nyilván azt szeretné, ha békén hagynánk.
Mrs. Rajavi tekintete határozott és komor volt. Call
úgy gondolta, még soha életében nem érezte magát ilyen
kínosan. A fülébe csengett, ahogy Alex azt hajtogatta:
„Kimiya, mondd meg nekik!”, ám Tamara nővére egy szót
sem szólt, nem közölte a felnőttekkel azt, amit a fiú
nyilvánvalóan elvárt volna tőle. Kimiya biztosan félt a
szüleitől. Call nem is igazán tudta hibáztatni érte.
Néhány perccel később egy sárga iskolabusz állt meg
az Oromtető kapujánál. Kimiya visszajött a házba, tu-
nikája ujjával törölgette a szemét, és megtörten szipo-
gott. Megragadta a bőröndjét, anélkül, hogy bármelyi-
kükre is ránézett volna.
Amikor édesanyja a vállára tette a kezét, Kimiya le-
rázta magáról.
Call letérdelt, kicipzárazta a táskáját, és ellenőrizte,
megvan-e mindene. Utána behúzta a cipzárt, ám Mrs.
Rajavi épp időben pillantott oda, hogy meglássa a kését,
ami a ruhái tetején csillogott.
– Az csak nem Szemiramisz? – kérdezte.
Call biccentett, és sietve becipzárazta a táskát.
– Édesanyámé volt.
– Tudom. Jól emlékszem arra, amikor készítette.
Roppant ügyes fémmágus volt. – Tamara anyukája ol-

88
dalra hajtotta a fejét. – A tőr Szemiramisz asszír ki-
rálynőről kapta a nevét, aki halálakor galambbá válto-
zott. A Callum név is azt jelenti, galamb. A galamb a
béke szimbóluma. Édesanyád mindennél jobban vágyott
a békére.
– Azt meghiszem – felelte Call, és még kínosabban
érezte magát, mivel az asszony fürkész pillantása most
őrá irányult. Egy kicsit el is szomorodott, mivel ez a nő
többet tudott az édesanyjáról, mint ő maga.
Mrs. Rajavi rámosolygott, és kisimított a fiú szeméből
egy koromfekete tincset.
– Biztosan nagyon szeretett téged. És biztosan nagyon
hiányzik neked.
Call a száját harapdálta, ahogy eszébe jutott, milyen
szavakat vésett haldokló édesanyja a jégbe.
Sarah Hunt nyilván sokat gondolkodott születendő
gyermeke nevén, mielőtt kiválasztotta a Callumot. Talán
még listát is írt, vitatkozott Alastairrel a fél tucat ked-
vencükről, majd végül a Callum név mellett döntöttek. A
Callum mellett, ami galambot jelentett, szimbolizálva a
békét, a háború végét. Aztán Constantine Madden meg-
ölte a nő gyermekét, és elorozta a pici testét. Call épp az
ellenkezője volt mindannak, amiben az édesanyja re-
ménykedett.
A fiú rádöbbent: olyan erősen harapdálta a száját,
hogy kiserkent a vére.
– Köszönöm szépen, Mrs. Rajavi – préselte ki magából

89
a szavakat. Aztán kiment az iskolabuszhoz, szinte ön-
tudatlanul. Felszállt a buszra. Harceb követte, és lehe-
veredett az ülések között, így a többiek kénytelenek
voltak átlépni fölötte.
Már ült a buszon néhány gyerek. Aaron elöl foglalt
helyet. Arrébb húzódott, így Call lerogyhatott mellé,
aztán nézték, ahogy Mr. és Mrs. Rajavi búcsúpuszit ad-
tak Tamarának.
Callnek eszébe jutott, mit mesélt a lány a
Magisztériumban a szüleiről meg a legidősebb nővéréről,
akiből elemésztett lett. Emlékezett, milyen szigorúnak
és ridegnek tűntek a vaspróbán. Talán az elmúlt hetek-
ben csak megjátszották a tökéletes családot Aaron ked-
véért, igyekeztek előadni az ideális szülőket, akikről a fiú
világéletében csak álmodozhatott?
Bármilyen benyomást is próbáltak kelteni, Call nem
volt biztos benne, hogy sikerrel jártak. Kimiya leghátul
ült a buszon, és egész úton sírt.

Call jól emlékezett arra, amikor először tette be a lábát a

Magisztériumba, és hogy milyen idegennek, furcsának
tűntek a barlangok, a foszforeszkáló mohától tündöklő
falak, az iszapos partot mosó, föld alatti folyók, meg a
mennyezetből agyarként kiálló, fejük fölött függő, csil-
logó sztalaktitok.

90
 Most már viszont az otthonának érezte ezt a helyet.
Diákok nevető, csevegő csoportja tódult be a kapun. A
társai fel-alá rohangásztak, ölelgették egymást. Jasper
odajött hozzájuk, hogy megölelje Tamarát, pedig – gon-
dolta Call bosszúsan – alig két hete látták egymást
utoljára. Mindenki Aaron köré gyűlt, még a negyed- és
ötödévesek is a maguk ezüstös meg aranyos csukló-
pántjaival, hogy hátba veregessék vagy a haját borzolják.
Egy kéz nehezedett Call vállára. Odafordult, és meglátta
Alexet, aki lassú buszukat leelőzve ért a
Magisztériumba.
– Ne feledd – mondta az idősebb fiú, és Aaronra pil-
lantott bármekkora felhajtást csapnak körülötte, akkor
is te vagy a legjobb barátja.
– Igaz – bólintott Call. Kíváncsi volt, vajon Alex szo-
morú-e a szakítás miatt, bár nem látszott annak.
Valaki feléjük szaladt a tömegben, azt kiabálva:
– Call! Call! – Celia volt az, sikerült lófarokba fognia
zabolátlanul dús, szőkésbarna haját. Nagyon boldognak
tűnt, amiért viszontláthatja a fiút, sugárzó mosoly ült az
arcán. Alex derűs képpel otthagyta őket.
– Jól telt a nyarad? – kérdezte Celia. – Hallottam,
hogy Tamaránál laktál. Nagyon szuper volt? Voltál a
partijukon? Hallottam, milyen csúcs volt a parti. Láttad
a mágusok bűbájait? Tényleg voltak ott fagyott
mantikórok?
– Jégből faragott mantikórok voltak a partin... tudod,

91
nem igazi mantikórok, amiket megfagyasztottak. – Call
beleszédült, ahogy próbálta megválaszolni a lány ezernyi
kérdését. – Legalábbis azt hiszem. Léteznek egyáltalán
mantikórok?
– Ez annyira királyul hangzik! Jasper mindent elme-
sélt a partiról.
– Jasper egy kis... – Call a lány sugárzó arcára nézett,
és úgy döntött, nem fejti ki, mi a véleménye Jasperről.
Celia mindenkit kedvelt; mintha egyszerűen képtelen
lett volna ellenérzést táplálni bárki iránt. – Na, mindegy.
Hogyhogy te nem voltál ott a partin?
– Ó! – Celia elpirult, és lehajtotta a fejét. – Nem ér-
dekes. A szüleim nem igazán jönnek ki Tamara szüleivel.
De attól én még bírom Tamarát – tette hozzá gyorsan.
– Az se lenne baj, ha nem bírnád őt – felelte Call.
Celia értetlenül meredt rá, a fiú pedig legszívesebben
fenékbe billentette volna saját magát. Mégis mit tudha-
tott ő arról, mi baj és mi nem? Hiszen gondolatban listát
vezetett a potenciálisan gonosz cselekedetekről. Miért ne
lenne baj, ha Celia nem kedvelné Tamarát? Hát nem
Tamara volt az egyik legjobb barátja Aaron mellett?
Harceb váratlanul csaholni kezdett, és felágaskodva
Celia pólójára rakta a mancsát, véget vetve a beszélge-
tésnek. A lány kuncogott.
– Callum Hunt! – szólt Rufus mester, aki épp feléjük
tartott a tömegben. – Legyél szíves elhallgattatni a ká-
oszfarkasodat! – Szúrós pillantást vetett Harcebre, mire

92
a farkas meghunyászkodva ereszkedett vissza négy
lábra. – Tamara, Aaron, Call, gyertek velem a szálláso-
tokra!
Aaron Callre vigyorgott, miközben felkapták a hol-
mijukat, és követték Rufus mestert az alagutakon át. Jól
ismerték a járást, és Call rádöbbent, hogy már nem
idegeskedik a sztalaktitokról csöpögő víz meg a barlan-
gok hűvös némasága miatt.
Tamara megállt egy tavacska mellett, amiben halo-
vány halak úszkáltak fel-alá. Call mintha egy pikkelyes
kis alakot látott volna feliszkolni a falon a lány mögött.
Csak nem Warren volt az? Vagy talán egy másik
elementál? A homlokát ráncolta, ahogy eszébe jutott a
különös gyíkocska.
Végre elértek a tavalyi szállásuk bejáratához. Rufus
mester hátralépett, odaengedve az ajtóhoz Tamarát, aki
feltartotta kezét, rajta az immáron rézzel díszített bőr-
pánttal. Az ajtó azonnal kinyílt, és beléptek a lakrész-
ükbe.
A helyiség pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amikor
ideérkeztek a vasévük kezdetén. Semmi sem változott:
sem a lángmintával díszített csillár, sem a három író-
asztal, sem az egymással szemben álló két bársonyos
kanapé, sem a hatalmas kandalló. A falon csillámkőből
és kvarcból kirajzolódó szimbólumok villantak meg, ha
rájuk esett a fény. Innen három hálószoba nyílt, min-
degyik ajtaján valamelyikük nevével.

93
 Call nagyot sóhajtott, és lehuppant az egyik kanapéra.
– Fél óra múlva vacsora. Utána pakoljatok ki, és tér-
jetek korán nyugovóra! Az elsősök tegnap érkeztek meg.
Holnap kezdődik az oktatás – mondta Rufus mester, és
nyomatékos pillantást vetett mindegyikükre. – Sokan
azt mondják, hogy a rézéves tanulmányok a legnehe-
zebbek. Tudjátok, miért?
A három tanonc egymásra pillantott. Callnek fogalma
sem volt, milyen választ vár tőlük Rufus mester. A má-
gus azonban elégedetten bólintott, láthatóan nem is várt
választ.
– Azért, mert már ismeritek az alapokat, így mostan-
tól küldetésekre fogunk járni. Az itteni tanóráitok
anyaga innentől kezdve alapvetően a matematikára és
egyéb természettudományokra korlátozódik, illetve el
fogtok sajátítani néhány új trükköt, de az igazi képzé-
setek odakint, élesben zajlik majd.
Callnek fogalma sem volt, mit gondoljon az új tan-
tervükről, ám az csakis rossz jel lehetett, hogy Rufus
mester így lelkesedett érte. Elméletben jó bulinak tűnt
kiszabadulni a Magisztérium dohos, nyirkos tantermei-
ből, ám a fiú tavaly is ezt hitte, és bizony előfordult, hogy
tévedett. Az egyik „kinti gyakorlat” során majdnem
megfulladt egy farönk alatt, ráadásul pont Jasper volt
az, aki kimentette a vízből.
– Rakodjatok le! – biccentett a maga fejedelmi módján
Rufus mester, majd kivonult a szállásukról.

94
 Tamara elkezdte a szobája felé vonszolni a bőröndjét.
– Call, át kéne öltöznöd még vacsora előtt. Biztos
odakészítették a szobádba az egyenruhát, mint tavaly.
Nem jelenhetsz meg a menzán farmerben meg egy fehér
köpenyes majmot ábrázoló pólóban, amire az van írva,
hogy „MAKI DOKTOR MINDENT TUD”.
– Egyáltalán mi ez a figura? – kérdezte Aaron.
– Fogalmam sincs – vont vállat Call. – A turkálóban
vettem a pólót. – Nyújtózkodott. – Talán hunyok egyet
vacsi előtt.
– Én nem vagyok fáradt. Elmegyek a könyvtárba –
mondta Aaron, azzal a padlón hagyta a táskáját, és el-
indult kifelé.
– Az Alkahesztnek akarsz utánanézni, ugye? – talál-
gatott Call. Nyilvánvalóan valamiféle fegyver volt, ám
egyikük sem bírta kiokoskodni, pontosan mi lehet az, és
mire jó. Senki sem akart választ adni a kérdéseikre, vagy
ha igen, akkor is csak a lehető legsemmitmondóbban. És
a Rajaviék házában lévő könyvtárban sem leltek sem-
miféle magyarázatot.
Call nem szívesen vallotta be magának, de megköny-
nyebbült, amiért zsákutcába futottak. Úgy érezte, minél
kevesebbet beszélnek az Alkahesztről, az Ellenségről
meg annak lehetséges terveiről, annál kisebb az esélye,
hogy lelepleződjön.
– Muszáj megvédenem az embereket – magyarázta
Aaron. – És az nem fog menni, ha azt sem értem, mi

95
fenyeget minket.
Call felsóhajtott.
– Nem kutakodhatnánk azután, hogy kipakoltunk?
– Nem kell velem jönnötök – mondta Aaron. – A
könyvtárba menet nem kerülhetek veszélybe.
– Ne butáskodj! – felelte Tamara. – Még szép, hogy
veled megyünk. Csak Callnek még át kell öltöznie
egyenruhába.
– Ja – helyeselt Call, bár lelkesedéséről ordított az
erőltetettség. Bement a szobájába, és ledobta a sport-
táskát az ágyra.
Kicsit nehezen vette föl az ormótlan bakancsot, ami
azért volt kötelező viselet a Magisztériumban, hogy
megóvja a lábukat a kövektől meg a víztől – illetve akár a
lávától is –, de gondolta, majd csak hozzászokik újra.
Mire visszament a társalgóba, Aaron meg Tamara az
egyik kanapé háttámláján ücsörögtek, és egy zacskó
chipsen osztoztak. Tamara feléje nyújtotta a zacskót.
Call a szájába tömött egy marék chipset, majd az ajtó
felé indult. A többiek követték, Harceb pedig ugatva
szaladt utánuk. Mire kiértek a folyosóra, Harceb átvette
a vezetést.
– Könyvtár! – mondta neki Call. – Irány a könyvtár,
Harceb!
Útközben Call megfogadta, hogy hasznossá teszi ma-
gát. Elvégre a gonosz nagyurak attól rosszak, ahogyan
viselkednek, nem pedig a titkos gondolataik miatt. Se-

96
gítőkész gonosz nagyúr nem létezik.
Óriási megkönnyebbülést jelentett szabadon mász-
kálni Harcebbel a Magisztérium folyosóin, ahelyett, hogy
a szobájában kellett volna rejtegetnie. A többi diák ar-
cára tisztelettel és csodálattal vegyes félelem ült ki,
amikor meglátták, hogy egy káoszsújtott farkas szökdé-
csel hármuk előtt.
Természetesen Aaron is lenyűgözte őket, a csukló-
pántján szembetűnően csillogott a fekete ékkő. Ám
Harceb csakis Callé volt.
Nem mintha bárki is így gondolta volna. Aaron far-
kasa – hallotta Call a diákok sutyorgását, ahogy elha-
ladtak mellettük. Nézzétek már, mekkora fenevad! Aaron
biztos nagyon erős, ha képes parancsolni neki.
– Elfelejtetted fölvenni a csuklópántodat – mondta
Aaron vigyorogva, és Call kezébe nyomta az új, rézzel
díszített bőrpántot. – Már megint. Ne kelljen már folyton
emlékeztesselek!
Call grimaszolt, de rögtön fölcsatolta a pántot a
csuklójára. Jó érzés volt. Ismerős.
Elértek a könyvtárba, ami olyan alakú volt, akár egy
kagyló belseje: a többszintes, csigavonalban egyre szű-
külő terem legalsó részén hosszú asztalokat helyeztek el
az olvasóknak. De mivel még nem kezdődött el a tanítás,
rajtuk kívül senki sem volt a könyvtárban.
– Hol kezdjük? – tűnődött fennhangon Call, és végig-
nézett a könyvek végtelennek tűnő kínálatán.

97
 – Hát, én nem vagyok könyvtárszakértő, de szerintem
az ábécé legelejével nem lőhetünk mellé. A, mint
Alkaheszt, ugyebár – felelte Tamara, és máris elindult a
polcok között. Nyilvánvalóan örömmámorban úszott,
hogy ismét ott lehet.
Mint kiderült, a könyvtárat témák szerint részlegek-
re, azon belül alszekciókra osztották. Végül az egyik
legfelső polcon, amit még Aaron is csak székre állva ért
el, találtak egy Alkahesztek és egyéb varázsos szerek
jegyzéke című kötetet.
Odavitték a könyvet az egyik hosszú asztalhoz, és
Aaron óvatosan kinyitotta. A gerincéről por hullott le.
Call igyekezett beleolvasni a könyvbe Aaron válla fö-
lött, de nem tudott minden szót kivenni. A szöveg szerint
az alkaheszt, mint anyag, univerzális oldószert jelent,
ami bármit képes feloldani, az aranytól a gyémánton át a
káoszmágiáig. Call a homlokát ráncolta, nem igazán
értette, mi köze ennek ahhoz, amit kihallgattak. Aaron
lapozott, és ekkor meglátták az Alkahesztet, ami nem is
valamilyen anyag volt, hanem egy óriási kesztyű – akár
egy lovagi páncélkesztyű –, méghozzá rézből.
Az összes elem erejét magában hordozó kesztyű fegy-
ver volt, amit egyetlenegy célra készítettek: hogy meg-
fosszanak egy krétort a káoszmágia fölötti hatalmától.
Így a krétor nem tudná többé irányítani a káosz üres-
ségét, és az elpusztítaná. A kesztyűt bármelyik mágus
használhatta, ám az Alkaheszt egy káoszsújtott lény

98
még dobogó szívéből nyerte az erejét.
Call levegő után kapott. Pontosan erről a kesztyűről
látott rajzokat az apja ijesztő rejtekhelyén, a pincéjük-
ben. Alastair tehát az Alkaheszt miatt akarta kivágni
Harceb szívét.
Vagyis nyilván Alastair próbálta meg ellopni a kesz-
tyűt a Céhből.
Call-lel forgott a világ. Az asztal peremébe kapasz-
kodott, hogy talpon tudjon maradni. Aaron lapozott.
Az oldalon volt egy fekete-fehér fénykép a kesztyűről
egy üvegvitrinben, valószínűleg ebben állították ki a
Céhben. A fotó mellett rövid leírás szerepelt a kesztyű
történetéről. Egy csapatnyi kutató alkotta meg, akik a
Rendellenesség Rendjének nevezték magukat. Joseph
mester és Constantine Madden is a tagjaik közé tartoz-
tak, a lehető legjobban ki akarták aknázni a káoszmá-
giát, és megtalálni a módját, hogy még több mágus hoz-
záférhessen az üresség erejéhez. Miután Constantine
Madden elszakadt tőlük, és a Halál Ellensége lett, a
Rend azt remélte, hogy az Alkaheszt megállíthatja őt.
Mint kiderült, az Alkaheszt a háború vége felé az El-
lenség kezébe került, így a szolgáinak sikerült megöl-
niük Verity Torrest a csatamezőn, míg Constantine
Madden egy óriási csapat élén elment La Rinconada
hegyéhez, és végrehajtotta a fagyos mészárlást.
A könyv azt írta, hogy a Rendellenesség Rendje még
mindig létezik, és káoszsújtott állatokkal kísérletezik,

99
bár senki sem tudta pontosan, most kik a vezetői.
– A mágusok tuti rá fognak jönni, ki próbálta ellopni a
kesztyűt – mondta Tamara. – És most már biztonságo-
sabb helyen őrzik.
– Ha Constantine Madden egyik emberének sikerül
megszereznie, akkor előbb-utóbb a saját szememmel
fogom látni az Alkahesztet, ahogy rám szegeződik. –
Aaron aggodalmasan felsóhajtott. – Lássuk, ír-e ez a
könyv valamit arról, hogyan lehet megsemmisíteni a
kesztyűt!
Call szeretett volna megszólalni, meg akarta nyug-
tatni Aaront, hogy nem az Ellenség szolgái próbálták
ellopni az Alkahesztet, hanem csak az ő apja.
Ám mielőtt rászánhatta volna magát, hogy kimondja
az igazat, Rufus mester lejött a könyvtár csigalépcsőjén,
és odament hozzájuk. Mindhárom tanonca bűntudatos
képpel fordult felé, pedig nem tettek semmi rosszat. El-
végre a könyvtárban voltak, és éppen kutatást végeztek.
Rufus mesternek örülnie kellett volna.
Ő viszont nem úgy nézett ki, mint aki örül. Sokkal
inkább úgy festett, mintha aggódna. Tamara válla fölött
a könyvre pillantott, aztán a homlokát ráncolva azt
mondta:
– Aaron, az Alkahesztet elzárták biztos helyre. A Ta-
nács egy olyan páncélterembe vitette, amit fémmágusok
készítettek, még a legutóbbi háború során. A föld mélyén
van, egy olyan hely alatt, ahol már jártatok. A kesztyű

100
teljes biztonságban lesz ott.
– Én csak szerettem volna többet tudni róla – mondta
Aaron.
– Értem. – Rufus mester karba tette a kezét. – Nos,
nem azért jöttem, hogy megzavarjam a kutatásotokat.
Callummal szeretnék beszélni.
– Velem? – kérdezte a fiú meglepetten.
– Veled. – Rufus mester távolabb sétált a többiektől,
és Call vonakodva követte.
– Harceb, maradj! – motyogta a farkasnak. Fogalma
sem volt, mit akar mondani neki a mágus, de sejtette,
hogy semmi jót.
– Itt van az édesapád, és látni szeretne – közölte vele
Rufus mester.
– Micsoda? – Számíthatott volna erre, mégis teljesen
megdöbbent. – Azt hittem, a szülőket nem engedik be a
Magisztériumba.
– Valóban nem. – Rufus mester úgy nézett le Callre,
mintha egy kérdésre próbált volna választ találni. – De a
Magisztériumnak az sem szokása, hogy elrabolja ott-
honról a diákjait. Azt hittem, hogy a szokásos módon
érkeztél ide; Alastair azonban közölte velünk, hogy azóta
nem hallott felőled, mióta eljöttél otthonról. Azt állítja,
hogy elszöktél.
– Nem akarja, hogy itt legyek – mondta a fiú. – Azt
akarja, hogy tartsam távol magam a Magisztériumtól.
– Mint te magad is tudod – felelte Rufus mester ked-

101
vesen –, ez nem lehetséges olyan mágus esetében, aki
már áthaladt az első kapun. Végig kell csinálnod a ki-
képzésedet.
– Végig is akarom csinálni – erősködött Call. – Nem
akarok hazamenni apámmal. Ugye nem muszáj vele
mennem?
– Nem – hagyta rá Rufus mester, ám a válasza nem
igazán tűnt határozottnak. – De mint mondtam, nem áll
szándékunkban gyermekeket elrabolni a szüleiktől Azt
hittem, édesapád mostanra hozzászokott a gondolathoz,
hogy a tanoncom lettél.
– Nem igazán – csóválta a fejét Call.
– Ha akarod, elkísérlek – ajánlotta fel Rufus mester. –
Veled maradok, amíg beszélsz apáddal.
– Nem akarok beszélni vele – bökte ki a fiú. Pedig a
szíve mélyén borzasztóan szerette volna viszontlátni az
apját: meg akart győződni arról, hogy jól van, annak
dacára, milyen szörnyen nézett ki a falnál összerogyva.
De tudta, hogy nem teheti. Nem beszélhettek volna
anélkül, hogy el ne hangozzanak a Constantine vagy a
meg akarsz ölni vagy az Alkaheszt kifejezések. Túl sok
titkuk volt, amiket másoknak nem volt szabad meghal-
laniuk.
– Kérem, mester, mondja meg neki, hogy menjen el! –
könyörgött a tanárának.
Rufus mester hosszasan fürkészte a fiú arcát. Végül
felsóhajtott.

102
 – Hát jó – mondta. – Megteszem, amit kérsz.
– De úgy látom, nem szívesen – kockáztatta meg Call.
– Alastair egykor a diákom volt – mondta Rufus. –
Még mindig nagyra tartom. Reméltem, hogy ha elkez-
desz itt tanulni, akkor végre enyhül kicsit a mágusok és
a Magisztérium iránt táplált gyűlölete.
Callnek fogalma sem volt, mit mondhatna erre. Nem
válaszolhatott volna őszintén anélkül, hogy olyan dol-
gokat árulna el Rufus mesternek, amikről semmiképpen
sem beszélhetett. Így hát csak megrázta a fejét.
– Kérem, mester, küldje el! – suttogta.
Rufus mester bólintott, és elindult kifelé. A fiú Aa-
ronra és Tamarára pillantott. Barátai az asztal fölé ha-
joltak, arcukra zöldes fényt vetettek a lámpák. Mind-
ketten aggódva meredtek rá. Call tudta, hogy vissza
kéne mennie hozzájuk, de úgy érezte, nem birkózna meg
a kérdéseikkel. Inkább sarkon fordult, és olyan gyorsan
hagyta el a könyvtárat, ahogy csak a lába bírta.

103
 6. FEJEZET

C all a Magisztérium folyosóin bóklászott, a mélyben

rejtőző hűvös tavak és a barlangokat átszelő folyók
felé tartott. Végül leült a parton, levette a bakancsát, és
belógatta a lábát az iszapos vízbe.
Megint eltűnődött azon, vajon jó ember-e. Mindig is
úgy gondolta, hogy alapvetően okés, akárcsak a legtöb-
ben. Nem borzalmas személy, de nem is csúcsszuper.
Normális.
Semmiképpen sem gyilkos alkat.
Constantine Madden viszont gyilkos volt. Egy őrült
gonosztevő, aki szörnyeket hozott létre, és megpróbálta
legyőzni a halált. És Call maga Constantine volt. Vajon
ez nem azt jelentette, hogy ő a felelős mindenért, amit
Constantine valaha tett, még ha Call nem is emlékezett

104
semmire?
Most pedig hagyta, hogy Aaron aggódjon, és olyan
veszéllyel készüljön szembenézni, ami valójában nem is
fenyegette. Azért hagyta ezt, mert önző volt.
Fröcskölt a vízben, cseppeket szórt a barlang falára, és
szétkergette a halvány, szem nélküli halakat, amik a
lábujjai köré gyűltek.
Ekkor egy gyík huppant le mellé a kőre a mennye-
zetről.
– Ááá! – kiáltott fel Call, és talpra ugrott. – Te meg
mit keresel itt?
– Itt lakom – felelte Warren, és kidugta a nyelvét,
hogy megnyalja fél szemét. – Figyellek.
Mert ez aztán csöppet sem volt hátborzongató.
Call felsóhajtott. Legutóbb akkor látta a gyíkot, ami-
kor Warren becsalogatta őt, Tamarát meg Aaront egy
barlangba, ahol az egyik elemésztett tanyázott, egy
mágus, aki annyira túlzásba vitte a tűzmágia haszná-
latát, hogy tűzelementál lett belőle. Callnek most is a
fülébe csengett az elemésztett intése: Egyikőtök el fog
bukni. Egyikőtök meg fog halni. Egyikőtök pedig már
eleve halott.
Call most már tudta, melyikükre vonatkozott az
utóbbi. Az igazi Callum Hunt már rég halott volt.
– Menj innen! – förmedt rá a gyíkra. – Tűnj el innen,
vagy belefojtalak a vízbe!
Warren rábámult dülledt szemével, majd felszaladt a

105
falon. Félúton megállt.
– Más is figyel, nem csak én – mondta, majd eltűnt a
sötétben.
Call sóhajtva kézbe vette a bakancsát, és mezítláb
baktatott vissza a szállásukra. A társalgóba érve lero-
gyott az egyik kanapéra, a kandallót bámulta, és arra
koncentrált, nehogy bármi szörnyűségre gondoljon, amíg
Tamara meg Aaron vissza nem tértek, nyomukban
Harcebbel. Aaron egy nagy tányér zuzmót is hozott.
Rosszkedve ellenére Callnek megkordult a gyomra,
amint megérezte a nagy halom zöldségből áradó
sültcsirkeillatot.
– Nem jöttél vacsorázni – mondta Tamara. – Rafe Kai
üdvözölnek.
– Minden rendben? – kérdezte Aaron.
– Aha – felelte Call, majd bekapott egy nagy falat
zuzmót, és ezt a hazugságot is hozzáírta a lassan igen-
csalt hosszúra nyúló gonosz nagyúri listához.

Másnap reggel megkezdődött a tanítás. Rufus mester

most először tartott hármuknak órát a saját, külön osz-
tálytermükben. Vagyis inkább osztálybarlangjukban, A
nagy terem sziklafala egyenetlen volt, a padló közepét
kör alakú bemélyedés foglalta el. A bemélyedés pereme
padként szolgált, azon ülhettek az órák alatt. A bar-

106
langban volt egy kis tavacska is, így gyakorolhatták a
vízmágiát, illetve ellensúlyozhatták a tűzmágiát. Egy
gödörben földet halmoztak fel, hogy a diákok azzal is
gyakorolhassák a mágiát. Valamint – nyilván külön
Aaron miatt – egy fémtalapzaton csillogó, fekete kő
nyugodott, a káosz ürességét szimbolizálva.
Aaron, Tamara és Call lehuppantak a padra, miköz-
ben Rufus mester kisimított egy kis részt a falon. Intett
egyet, ujjai szikrákat szórtak, és a kövön betűk jelentek
meg.
– Tavaly áthaladtatok a kontroll kapuján. Úrrá let-
tetek a varázserőtökön. Ez az első lépés az igazi mágussá
válás útján. Idén nekilátunk, hogy megtanuljatok ural-
kodni magukon az elemeken. – Elkezdett fel-alá járkálni.
Rufus gyakran járkált fel-alá gondolkodás közben. –
Vannak olyan mesterek, aki úgy vélekednek, hogy ha egy
tanonccsoportban káoszmágus akad, az illetőt el kell
különíteni a társaitól. Ők egymagában tanítanák az
adott diákot, mert úgy gondolják, hogy különben szét-
züllesztené a csoportját.
– Micsoda? – kérdezte Aaron elszörnyedve.
– Én nem fogok így tenni – mondta Rufus, és hom-
lokráncolva nézett rájuk. Call kíváncsi lett, vajon milyen
érzés is lehet egy mesternek, ha kiderül, hogy krétor van
a csoportjában. A legtöbb mester nyilván ölni tudott
volna egy ilyen lehetőségért, ám Rufus elütött a több-
ségtől. Annak idején tanította Constantine Maddent,

107
márpedig annak borzalmasan rossz vége lett. Talán
többé már nem akart kockáztatni. – Aaron a csoporttal
marad. Ha jól tudom, Call lesz az ellensúlyod?
Aaron úgy nézett Callre, mintha arra számított volna,
hogy az visszavonja az ajánlatát.
– Igen – felelte Call. – Mármint, ha Aaron még mindig
akarja.
Aaron erre féloldalas vigyort villantott rá.
– Akarja.
– Helyes – bólintott Rufus mester. – Akkor mostantól
ellensúlyi gyakorlatokkal foglalkozunk, mindannyian.
Föld, levegő, víz és tűz. Aaron, azt akarom, hogy kiválóan
érts mind a négyhez, mielőtt megpróbálod ellensúlyként
használni Callt.
– Mivel különben kárt tehetek benne – mondta Aaron.
– Akár meg is ölheted – intette Rufus mester.
– De nem fogsz ártani neki – sietett Tamara meg-
nyugtatni Aaront. Call a homlokát ráncolta, eltűnődött,
vajon mennyire kerültek közel egymáshoz ezek ketten az
elmúlt hónapokban, és arra gondolt, hogy Aaron részben
talán ezért nem említette neki, hol tölti a nyarat. Ta-
mara ekkor Callre nézett, furcsamód elszánt arckifeje-
zéssel. – Nem fogom hagyni, hogy bármi bajod essen.
– Természetesen eszébe sem jutna senkinek azt fel-
tételezni, hogy szándékosan ártanál egy barátodnak –
mondta Rufus mester Aaronnak, aztán Callre pillantott.
– És gondoskodni fogunk arról, hogy egyikőtök se árt-

108
hasson senkinek, még véletlenül sem.
Call megkönnyebbülten felsóhajtott. Pontosan ezt
akarta megtanulni: hogyan ne ártson senkinek, még
véletlenül sem.
Aaron elszörnyedve fordult a mágushoz.
– Nem lehetne, hogy inkább ne is legyén ellensúlyom,
ha az ellensúly esetleg meghalhat?
Rufus mester úgy nézett rá, mintha megsajnálta vol-
na.
– A káoszmágia borzasztóan megterheli a krétort, és
nem lesz könnyű észrevenned, ha túlzásba viszed a
használatát. Szükséged van az ellensúlyra, a saját biz-
tonságod érdekében, de az lenne a legjobb, ha soha nem
szorulnál rá a használatára.
Call igyekezett bátorítóan Aaronra mosolyogni, ám a
fiú rá sem nézett.
Rufus mester ezután felvázolta nekik az elkövetkező
év tantervét. Küldetéseket fognak végrehajtani a
Magisztériumot övező erdőben. Ezek során kisebb fela-
datokat kell majd megoldaniuk: elterelni a folyók útját,
tüzeket kioltani, felmérni a környezetet, és olyan tár-
gyakat gyűjteni, amiket aztán tovább tanulmányozhat-
nak a Magisztériumban. Néhány gyakorlatukban más
csoportok is részt vesznek majd, végül pedig együtt fog
kiküldetésre indulni minden rézéves diák, hogy szaba-
don garázdálkodó elementálokat kapjanak el.
Call elképzelte, milyen lenne a csillagos ég alatt

109
kempingezni Tamarával, Aaronnal meg Harcebbel. Re-
mekül hangzott. Körbeülhetnék a tábortüzet – esetleg
süthetnének egy kis zuzmót –, és kísértettörténeteket
mesélhetnének egymásnak. Egészen a rézév végéig és a
nyár eljöveteléig tudomást sem kéne venniük a külvi-
lágról meg annak elvárásairól.

Aznap este Call éppen a küldetési kapu felé tartott

Harcebbel, amikor Celia utolérte őket. A lány a tanítási
órák végeztével átöltözött az iskolai egyenruhájából ró-
zsaszín, bolyhos szoknyába és rózsaszín-zöld csíkos
blúzba.
– A nagyterembe mész? – kérdezte kissé kifulladva. –
Mehetnénk együtt.
Call általában imádta a nagyterem meleg tavacskáit
és szénsavas italait, de nem volt biztos benne, hogy jelen
pillanatban olyan sok ember társaságára vágyik.
– Épp sétálni viszem Harcebet.
– Veletek tartok. – Celia úgy mosolygott rá, mintha
tényleg azt gondolta volna, hogy odakint ácsorogni a
fülledt, szúnyogokkal teli éjszakában ugyanolyan jó
móka, mint a nagyteremben szórakozni. Lehajolt, hogy
megpaskolja Harceb fejét.
– Ööö, oké – felelte Call, aki képtelen volt leplezni
meglepettségét. – Szuper!

110
 Kimentek a szabadba, és figyelték, ahogy Harceb a
gyomok között szaglászott. Szentjánosbogarak fénylet-
tek körülöttük, akár egy tűz szikrái.
– Gwenda is becsempészett idén egy kisállatot – szó-
lalt meg hirtelen Celia. – Szőrmóknak hívják. Azt
mondja, ha nektek szabad egy farkast tartani itt, ahhoz
képest egy vadászgörény semmi. Az ő görénye pedig még
csak nem is káoszsújtott. Jasper viszont allergiás rá,
úgyhogy nem tudom, tényleg megtarthatja-e Gwenda,
bármenynyire is erősködik.
Call elvigyorodott. Ami Jaspernek rossz volt, az a vi-
lágnak csak jó lehetett.
– Azt hiszem, én máris csípem Szőrmókot.
Mint kiderült, Celia az információk tárháza volt. El-
mesélte Callnek, hogy a társaik közül kinek van fura
kiütése, ki tetves, melyik vaséves pisilt be állítólag éj-
szaka. Celia tudott Alex és Kimiya szakításáról, ahogy a
srác duzzogásáról is. Ezenkívül kijelentette, hogy Rafe
valami nagyon csúnya dolgot művelt.
– Mit csinált? Puskázott? – értetlenkedett Call.
– Nem – nevetett Celia. – Azt mondta egy lánynak,
hogy tetszik neki, de aztán szájon csókolt egy másik
lányt. Amúgy Susan DeVille az, aki puskázni szokott a
dogáknál. Láthatatlan tintával előre felírja a csuklójára
a válaszokat, aztán dolgozat közben varázslattal lilára
változtatja a betűket.
– Te mindent tudsz – ámult el Call. Egészen idáig fo-

111
galma sem volt arról, hogy egyes tanoncok tetszenek más
tanoncoknak, és ezt még ki is mondják. – És mi van
Jasperrel? Mondj valami rosszat Jasperről!
A lány szemrehányó pillantást vetett rá.
– Jasper aranyos. Róla nem tudok semmi rosszat.
Call csalódottan sóhajtott, ám ekkor Harceb odako-
cogott hozzájuk, szájában egy hatalmas faággal. Ledobta
a fiú lábához, és a farkát csóválta, mintha egy szimpla
kis botot hozott volna, remélve, hogy Call eldobja neki.
Pillanatnyi döbbent csend után Call és Celia elnevet-
ték magukat.
Celia ezek után a legtöbb estén Call-lel és Harcebbel
tartott sétálni. Néha Tamara és Aaron is velük jött, de
mivel reggelente Tamara sétáltatta a farkast, Aaronnak
pedig a rendes tananyagon kívül még egyéb krétori fe-
ladatai is voltak, ők általában kihagyták az esti kiruc-
canást.
Egy napon, szeptember vége felé, valaki más csatla-
kozott Callhez az iskola előtti ösvényen. Amikor meg-
látta a farmerban meg pulcsiban feléje siető fiút – az idő
ekkorra jócskán lehűlt, határozottan csípősek voltak az
esték –, egy pillanatra Aaronnak hitte, de amint az illető
közelebb ért, Call rájött, hogy Alex Strike az.
Kócos volt, és egy kicsit sápadt, bár lehet, hogy csak a
nyári barnaság kopott le róla. Call megtorpant az ösvé-
nyen, Harceb pórázát fogva bevárta a fiút. Egyáltalán
nem értette a helyzetet. Mióta csak elkezdődött a taní-

112
tás, Alex mintha tudomást sem vett volna róla, még egy
árva mosolyra sem méltatta, amikor meglátták egymást
a menzán, és ha kapott is feladatokat Rufus mestertől,
Call nem futott össze vele. Azt gondolta, hogy a srác
Kimiya miatt kerüli őket, na meg azért is, mert Alex a
suli legnépszerűbb diákjai közé tartozott, és nyilván nem
sok kedve volt rézévesekkel lógni. Most viszont egyér-
telműen őt kereste. Integetett, ahogy közelebb ért
Callhez és Harcebhez.
– Szia, Call! – Lehajolt, hogy megsimogassa a farkast.
– Szevasz, Harceb! Rég nem láttalak.
A farkas nyüszített, és úgy festett, mintha vérig lenne
sértve.
– Azt hittem, kerülsz minket – jegyezte meg Call. –
Kimiya miatt.
Alex fölegyenesedett.
– Te mindig pontosan azt mondod, amit gondolsz?
– Ez úgy hangzik, mintha becsapós kérdés lenne –
gondolkodott fennhangon Call. Harceb megrántotta a
pórázát, Call pedig továbbindult az ösvényen, a farkas
nyomában. Alex követte.
– Igazából pont Kimiyáról szeretnék beszélni veled –
ismerte el Alex. – Tudod, szakítottunk...
– Mindenki tudja – felelte Call, és fölvette a kapucni-
ját. Sokat esett mostanában, és víz csöpögött a fákról.
– Nem mondott neked valamit Tamara a nővéréről?
Hogy haragszik-e még rám Kimiya?

113
 Harceb megrántotta a pórázt. Call elengedte, és a
farkas a nyomába eredt valaminek, talán egy mókusnak.
– Nem hinném, hogy Tamara valaha is beszélt volna
velem rólad meg Kimiyáról – felelte értetlenül.
Legelső gondolata az volt, hogy megmondja Alexnek,
teljesen fölösleges őt kérdeznie, hiszen semmit sem tud a
lányokról, és még annál is kevesebbet a randizásról,
Tamara pedig nem szokta kitárgyalni a nővére szerelmi
életét. Ráadásul Kimiya olyan szép volt, hogy mostanra
már simán akadhatott új pasija.
De a második gondolata azt súgta, hogy az első gon-
dolata igencsak gonosz nagyúri volt. A gonosz nagyurak
nem szoktak segíteni mások szerelmi ügyeiben.
Ő, Call, viszont segíthetett.
– Tamara elég indulatos – mondta. – Mármint, köny-
nyen dühbe gurul. De nem sokáig marad dühös. Szóval
ha Kimiya hasonlít rá, akkor valószínűleg már nem
mérges. Megpróbálhatnál beszélni vele.
Alex bólintott, de nem úgy festett, mintha Call
olyasmit mondott volna, ami neki magától még nem ju-
tott eszébe.
– Vagy megpróbálhatnál nem beszélni vele – folytatta
Call. – Ha én egy ideig nem szólok Tamarához, akkor
odajön hozzám, és a vállamba bokszol. Szóval így elér-
hetnéd, hogy Kimiya odamenjen hozzád. Ráadásul, ha
beléd bokszol, akkor megtörik a jég.
– Vagy a vállam – felelte Alex.

114
 – Hát, ha ez sem válik be, akkor meg úgy van, ahogy
mondják: „Ha szeretsz valakit, engedd el! Ne zárd be egy
föld alatti barlangba!”
– Nem hinném, hogy ez közismert mondás, Call.
Call figyelte a dombra felszaladó Harcebet.
– Az a lényeg, hogy ne mutasd ki Kimiyának, milyen
vagy igazából! – jelentette ki. – Tégy úgy, mintha olyan
ember lennél, akit szerethet, és akkor szeretni fog. Mert
az emberek úgyis csak azt az ideált szeretik, amilyennek
a másikat képzelik.
Alex füttyentett.
– Te meg mikor lettél ilyen cinikus? Apukádtól örö-
költed?
Call a homlokát ráncolta, egyszeriben elpárolgott a
nagy segítőkészsége.
– Ennek semmi köze apukámhoz. Hogy jön ő ide?
Alex megállt, és feltartotta a kezét.
Figyu, én csak azt tudom, amit az emberek beszélnek.
Hogy apád egykor a Halál Ellenségének barátja volt.
Hogy tanoncként egy csoportba tartoztak. És hogy most
utálja a mágusokat, meg mindent, aminek köze van a
mágiához.
– Na, és akkor mi van? – csattant fel Call.
– Tényleg nem tartja a kapcsolatot senkivel? – kér-
dezte Alex. – Egyetlen mágussal sem? Egyetlen régi ba-
rátjával sem?
– Nem hinném – csóválta a fejét Call. – Most már más

115
életet él.
– Tök szívás, ha valaki magányos – mondta Alex. – A
mostohaanyám is nagyon magányos volt apám halála
után, amíg be nem lépett a Tanácsba. Most boldog, mert
mindenkinek dirigálhat.
Call szerette volna bizonygatni, hogy Alastair igenis
boldog az új, mágiamentes, régiségmániás barátaival. De
eszébe jutott, mennyit csikorgatta a fogát az apja, milyen
csöndes lett az elmúlt években, milyen bánatosnak tűnt
néha, mintha alig bírta volna már el a vállára nehezedő
terhet.
– Ja – mondta végül és csettintett. Harceb feléje sza-
ladt a domboldalon, susogtak mancsa alatt a nyirkos
levelek. A fiú igyekezett nem gondolni az apjára, aki
most egyedül volt otthon. Sem arra, vajon mit érezhetett,
amikor Rufus mester közölte vele, hogy Call még csak
látni sem akarja. – Szívás.
De hiába, még másnap is erre gondolt, miközben
Rufus mester előadását hallgatta az elementálok kifi-
nomult használatáról. A mester fel-alá járkált előttük, és
elmagyarázta, hogy a vadon élő elementálok veszélyesek,
és általában el kell őket pusztítani, néha azonban hasz-
nosak lehetnek, így a mágusok egyeseket szolgálatba
szoktak állítani.
– A repülés például lemeríti a varázserőnket – mondta
Rufus mester. – Ezért jobb elementálokra bízni.
Aaron föltette a kezét, még nem hagyta el a jelentke-

116
zés szokását.
– De nem meríti le a varázserőt az elementálok irá-
nyítása?
– Érdekes kérdés – bólintott Rufus mester. – Igen,
valóban erőt emészt fel az is, de nem folyamatosan. Ha
egy mágus egyszer uralma alá hajtott egy elementált,
onnantól kevesebb energiába kerül felügyelnie azt.
Szinte minden mágusnak áll a szolgálatában egy-két
elementál. És egy olyan intézményben, mint a
Magisztérium, sok akad belőlük.
– Micsoda? – Call körülnézett, szinte arra számítva,
hogy menten áttöri a sziklafalat egy vízelementál sár-
kánykígyó.
Rufus mester megemelte a szemöldökét.
– Mit gondolsz, mitől lesz tiszta az egyenruhátok?
Vagy a szobátok, ha már itt tartunk?
Call eddig nem igazán gondolt bele ilyesmibe, de most
eléggé kiakadt. Csak nem egy Warrenhez hasonló lény
mossa az alsógatyáját? Futkosott a hátán a hideg. Bár ez
talán előítéletes gondolkodás volt. Talán nyitottabban
kéne látnia a világot.
Eszébe jutott, ahogy Warren egy barlangi vaklazacon
csámcsogott. Talán mégsem kell túlzásba vinni a nyi-
tottságot.
Rufus mester folytatta. Egyre jobban belemelegedett a
témába.
– És természetesen oktatásra, gyakorlásra is hasz-

117
nálunk elementálokat... valamint védekezésre. Ősi
elementálok szunnyadnak a barlangok mélyén, ott vá-
rakoznak.
– De mire? – kérdezte Call. elkerekedett szemmel.
– Arra, hogy csatába hívjuk őket.
– Úgy érti, hogy ha újrakezdődik a háború – mondta
Aaron színtelen hangon akkor harcba küldik majd őket
az Ellenséggel szemben.
Rufus mester bólintott.
– De hogy érik el, hogy az elementálok engedelmes-
kedjenek maguknak? – faggatta őt Call. – Miért egyez-
nének bele, hogy ilyen sokáig aludjanak, aztán meg csak
azért kelljen fölkelniük, mert csatába rendelik őket?
– Ezeket az elementálokat ősi varázslat köti a
Magisztériumhoz – magyarázta Rufus. – Az iskolát ala-
pító mágusok fogták el őket, megfékezték az erejüket, és
sok-sok kilométerrel a föld alá küldték őket aludni. A
parancsunkra előjönnek, és mi irányítjuk őket.
– Ez mégis miben különbözik az Ellenségtől meg a
káoszsújtottjaitól? – kérdezte Tamara. Egyik hajfonatát
ferde kontyba tűzte egy tollal, ami most kiállt a hajából.
– Tamara! – szólt felháborodva Aaron. – Az teljesen
más. A káoszsújtott lények gonoszak. Kivéve Harcebet –
tette hozzá gyorsan.
– Szóval akkor ezek a lények mik? Jók? – kérdezte
Tamara. – Ha jók, akkor meg miért tartjuk őket a föld
alá zárva?

118
 – Se nem jók, se nem rosszak – magyarázta Rufus
mester. – Hihetetlenül erősek, akár a titánok, és csöppet
sem érdeklik őket az emberi lények. Bárhová mennek,
pusztulás és halál jár a nyomukban... Nem azért, mert
ölni akarnak, hanem azért, mert fel sem fogják, hogy mit
tesznek, egyáltalán nem törődnek a következményekkel.
Ha egy elementált hibáztatunk azért, mert elpusztít egy
várost, ennyi erővel egy vulkánt is hibáztathatnánk,
amiért kitört.
– Szóval mindenki más érdekében kell az uralmunk
alatt tartani őket – szólt Call. Ő maga is hallotta a
hangjából kicsendülő kétkedést és gyanakvást.
– Verity Torresnek az Ellenséggel vívott csatája után
megszökött az egyik fémelementálunk, Automotonisz –
mesélte Rufus. – Elpusztított egy hidat. A rajta lévő au-
tók a vízbe zuhantak. Több ember megfulladt, mielőtt
vissza tudtuk hozni az elementált a Magisztérium alatti
rejtekhelyére.
– És nem büntették meg? – kérdezte Tamara, mintha
ez érdekelte volna a legjobban.
Rufus vállat vont.
– Mint mondtam, az olyan lenne, mint megbüntetni
egy vulkánt azért, mert kitört. Szükségünk van ezekre a
lényekre. Nélkülük esélyünk sem lenne szembeszállni
Constantine káoszsújtott seregeivel.
– Láthatnánk egyet? – kérdezte Call.
– Hogy? – Rufus megtorpant, megállt a kezében a toll,

119
amivel eddig hadonászott.
– Látni szeretnék egyet. – Még maga Call sem egészen
tudta, miért is hozakodott elő ezzel a kéréssel. Valamiért
tetszett neki a gondolat, hogy létezik olyan lény, amelyik
se nem rossz, se nem jó. Amelyiknek sosem kell amiatt
aggódnia, hogyan viselkedik. Amelyik a természet elemi
erejét rejti magában.
– Néhány héten belül küldetésekre fogtok indulni
mondta Rufus. – A Magisztériumot elhagyva magatokra
lesztek utalva, utazni fogtok, különféle feladatokat haj-
totok majd végre. Ha sikerrel elvégzitek a küldetéseket,
semmi ellenvetésem nem lesz az ellen, hogy megnézze-
tek egy alvó elementált.
Ekkor kopogás hallatszott, és miután Rufus kiszólt,
hogy szabad, kinyílt az ajtó. Rafe lépett a terembe.
Sokkal boldogabbnak tűnt, mióta Lemuel mester el-
hagyta a Magisztériumot, ám Call kíváncsi lett volna,
vajon nem félt-e Rafe visszatérni az iskolába Drew ha-
lála után.
– Ezt Rockmaple mester küldi – mondta a fiú, és egy
összehajtott lapot nyújtott át Rufus mesternek.
A mester elolvasta az üzenetet, majd gombóccá gyűrte
a lapot. A papír meggyulladt, fekete hamuvá égett.
– Köszönöm! – biccentett Rafe-nek, mintha mi sem lett
volna természetesebb, mint lángra lobbantani egy imént
kapott üzenetet. – Mondd meg a mesterednek, hogy az
ebédnél beszélek vele!

120
 Rafe tágra nyílt szemmel hagyta el a termet.
Call borzasztóan szerette volna tudni, mi állhatott
azon a papírlapon. Ez a baj azzal, ha az embernek ször-
nyű titka van: valahányszor történt valami, Call azon
aggódott, vajon az adott ügynek nincs-e köze őhozzá.
Rufus mester azonban még csak rá sem nézett, mi-
közben folytatta az órát. És mivel se másnap, se har-
madnap nem történt semmi, Call végül elfeledkezett az
aggodalmáról.
És ahogy teltek-múltak a hetek, s a fák levelei kezdtek
a sárga, a vörös meg a narancssárga árnyalataiban
pompázni, mintha mágusok lobbantották volna lángra az
ágakat, Call egyre gyakrabban feledkezett meg arról,
hogy egyáltalán van valami titka.

121
 7. FEJEZET

M ivel az idő egyre csípősebbre fordult, Call mosta-

nában pulcsit és kapucnis kabátot is vett, vala-
hányszor kiment a Magisztériumból megsétáltatni
Harcebet. A farkas most tapasztalta meg életében elő-
ször az őszt, és eszelősen jól érezte magát, állandóan
bebújt a levelek halmába, csak pöttyös mancsa látszott
ki.
– Talán azt hiszi, hogy nem látjuk? – kérdezte Celia
kíváncsian egy nap, miután Harceb leugrándozott egy
domb oldalán, és bevetette magát egy hatalmas
levélhalomba. Csak a farkát dugta ki a levelek közül.
– Én csak a farkát látom – felelte Call. – Tulajdon-
képpen egész ügyesen csinálja.
Celia kuncogott. Bár Call eleinte furcsának vélte, hogy

122
a lány mindenen tud nevetni, most már egész királynak
tartotta. Celia ma piros, bolyhos pulcsit viselt, és nagyon
csinos volt kipirult arcával.
– Na, és hogy fogadta apukád, amikor hazavitted
Harcebet? — kérdezte, miközben felmarkolt a földről
néhány levelet: sárgát, aranyszínűt, rozsdabarnát.
Call gondosan megválogatta a szavait.
– Nem valami jól – felelte. – Mármint, mi egy kisvá-
rosban lakunk. Még egy sima háziállatot is elég nehéz
lenne titokban tartani, és bár ott senki sem tud semmit a
káoszsújtott lényekről, azért egy nagy farkas minden-
kinek feltűnik.
– Hát, igen. – Celia tágra nyílt szeméből együttérzés
áradt. – Apukád nyilván nagyon aggódott, hogy valaki
esetleg árt Harcebnek.
Call arra gondolt, milyen kedves Celia. Az meg sem
fordult a lány fejében, hogy Alastair esetleg bántani
akarná Harcebet. Márpedig ez igazán lenyűgöző volt,
figyelembe véve, hogy Celia látta Alastairt a vaspróbán,
amikor a férfi vad tekintettel hadonászott egy késsel.
Call ösztönösen megérintette Miri markolatát, ami ki-
lógott kicipzárazott dzsekije belső zsebéből.
– Az anyukád kése volt, ugye? – kérdezte Celia szé-
gyenlősen.
– Igen – felelte Call. – Akkor készítette, amikor itt
tanult. – Nagyot nyelt, kemény gombócot érzett a tor-
kában. Igyekezett nem sokat gondolni az édesanyjára,

123
hogy vajon ő kedvesebb lett volna-e Harcebhez, vagy
tudta volna-e szeretni a fiát, bárki is hagyott nyomot a
lelkén.
– Tudom, hogy a fagyos mészárlásban halt meg –
mondta Celia. – Őszinte részvétem.
Call megköszörülte a torkát.
– Semmi baj. Régen történt. Igazából nem is ismertem
őt.
– Én sem ismertem a nagynénémet – mondta Celia. –
Kisbaba voltam még, amikor megölték a fagyos mészár-
lásban. De ha valaha is lehetőségem lenne bosszút állni,
én...
Elhallgatott. Úgy tűnt, zavarba jött. Harceb előbújt a
levelek közül, és felbaktatott a domboldalon, szőrébe
gallyak akadtak.
– Mit csinálnál? – kérdezte Call.
– Én magam ölném meg a Halál Ellenségét – jelen-
tette ki a lány. – Végtelenül gyűlölöm.
Call úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.
Celia lenézett a kezében tartott levelekre, és a földre
szórta őket, akár a konfettit. Az ajka remegéséből a fiú
tudta, hogy pillanatokon belül elsírja magát. Valaki más,
egy jobb barát, odalépett volna a lányhoz, hogy átkarolja,
vagy esetleg megveregesse a vállát. Call azonban der-
medten állt. Mégis hogyan vigasztalhatta volna meg
Celiát valami olyasmiért, amit ő maga követett el?
Ha a lány valaha is megtudná az igazat, meggyűlölné

124
őt.

Aznap éjjel Callnek furcsa álma volt. Odahaza gördesz-

kázott a kisváros utcáin Harcebbel, akinek saját,
aranyzöld deszkája volt, tüskés kerekekkel. Mindketten
napszemüveget viseltek, és aki mellett csak elhaladtak,
cukorkával kínálta őket, mintha halloween lett volna.
– Szervusz, Call! – szólt Joseph mester, váratlanul
megjelenve az utca közepén. Call megpróbálta kikerülni,
ám ekkor minden elfehéredett, mintha egy üres lap kö-
zepén álltak volna. Harceb eltűnt.
Joseph mester a fiúra mosolygott. A Tanács tagjainak
hosszú talárját viselte, és összekulcsolta a kezét a háta
mögött. Call elhátrált.
– Tűnjön el az álmomból! – mondta, és eszelősen kör-
benézett, nincs-e a közelében valami, bármi, amit fegy-
verként használhatna. – Tűnjön el a fejemből!
– Sajnos nem tehetem – felelte Joseph mester. Sötét
folt éktelenkedett elöl a talárján. Mintha mocskos víz
fröccsent volna rá. Callnek eszébe jutott, hogyan ölelte
magához a férfi halott fia, Drew testét, miközben csupa
víz lett, és görcsösen zokogott. Aztán talpra állt, és
„Mester”-nek szólította Callt. Azt mondta, nem baj, hogy
Drew meghalt, mivel Call igazából Constantine Madden,
és nyilván nyomós oka volt a fia halálát akarni.

125
 – Ez nem valóságos – jelentette ki Call, a lábára mu-
tatva, ami nem volt se heges, se vékony, és egyáltalán
nem fájt. – Vagyis maga sem valóságos.
– Jaj, dehogyisnem – felelte Joseph mester. Csettin-
tett, mire hullani kezdett a hó, a pihék belepték Call
haját, és megakadtak a szempilláin. – Ugyanolyan va-
lóságos vagyok, mint ez. Ugyanolyan valóságos, mint a
borzalmas döntés, amit Alastair Huntnak meg kell hoz-
nia.
– Micsoda? Milyen döntés? – kérdezte Call, pedig
szóba sem akart állni a mesterrel.
– Miért maradsz a Magisztériumban, ahol csak meg
fognak vetni? – folytatta Joseph mester, mintha a fiú
meg sem szólalt volna. – Élhetnél azzal az emberrel, aki
felnevelt, és velem, hű barátoddal. Biztonságban lennél.
Nekiláthatnánk újjáépíteni a birodalmadat. Ha bele-
egyeznél, akár már ma éjjel magammal vihetnélek.
– Nem – erősködött Call. – Soha nem megyek magá-
val.
– Ó, dehogynem – közölte Joseph mester. – Talán nem
most, de előbb-utóbb biztosan. Tudod, én ismerlek téged,
sokkal jobban, mint amennyire te ismered saját magad.
Call felriadva még mindig érezte az arcán a hó hűvös
csípését, és megborzongott. Az arcára tette a kezét.
Nedves lett. Próbálta bebeszélni magának, hogy csak
álmodott, ám az álmok nem olvadnak el az ember bőrén.

126
Másnap Call föltette a kezét, mielőtt Rufus mester el-
kezdhette volna az órát.
A mester felvonta a szemöldökét. Tamara meglepett-
nek tűnt, Aaron viszont a táskájában keresgélt valamit,
így észre sem vette a dolgot.
– Nem kell jelentkezned – mondta Rufus mester. –
Hiszen csak hárman vagytok.
– A szokás hatalma – felelte Call, és kezét továbbra is
a magasban tartva megmozgatta az ujjait, hogy jelezze,
sürgős mondanivalója van.
– Hát, jól van – sóhajtott a mester. – Mit szeretnél?
A fiú leengedte a kezét.
– Tudni szeretném, hogyan akadályozhatjuk meg,
hogy bárki ránk találjon.
Rufus mester megdörzsölte az arcát, mintha meg-
hökkentette volna a kérdés.
– Nem igazán értem, mire gondolsz... vagy hogy miért
érdekel ez téged. Nincs valami, amit el szeretnél mon-
dani nekem?
Tamara viszont helyeslően nézett Callre.
– Nagyon okos ötlet. Ha jobban értenénk a rejtőzkö-
déshez, akkor Aaron sokkal nagyobb biztonságban lenne.
Call talán nem volt elég agyafúrt, hogy magától ki-
gondolja ezt a magyarázatot, de volt annyi esze, hogy
most tartsa a száját.

127
 Aaron a neve hallatán végre felnézett, és néhányszor
pislogott, mintha azt próbálta volna kitalálni, miről is
van szó.
– A levegő az az elem, ami lehetővé teszi számunkra,
hogy bármekkora távolságból kommunikáljunk – ma-
gyarázta Rufus mester. – A föld pedig az az elem, ami
megakadályozza a kommunikációt. El lehet varázsolni
egy követ, hogy megvédje azt a személyt, aki magánál
tartja. Akkor most találjátok ki, miért pont ide építettük
az iskolánkat!
– Szóval azért vagyunk a föld alatt, mert a vastag
sziklaréteg megvédi az iskolát, hogy ne lehessen meg-
találni? – kérdezte Aaron. – De akkor mi van azzal a
tornádótelefonos izével, amit Call használhatott?
És mi van az álmommal? – gondolta Call, bár ezt nem
mondta ki.
– Igen – bólintott Rufus mester –, a Magisztérium
körül elvarázsoltuk a földet. Bizonyos helyeken lehetővé
tettük a hozzáférést, így kapcsolatban tudunk maradni a
külvilággal. Talán valóban el kellene látnunk a
krétorunkat egy elvarázsolt kővel, ami kifejezetten a
fürkész bűbájok ellen véd. Gyertek ide, és megmutatom,
hogyan kell ilyen varázslattal felvértezni egy követ. De
Call és Tamara, ha megtudom, hogy önös érdekből
használtok egy ilyen követ, és a segítségével próbáltok
meg besurranni valahova vagy elrejteni valamit, akkor
borzasztó nagy bajban lesztek. Esküszöm, elzárlak tite-

128
ket a föld mélyére, mint azokat az elementálokat,
amikről beszéltünk!
– Na és mi van Aaronnal? Őt miért nem tetszik meg-
fenyegetni? – kérdezte Tamara sértetten, a homlokát
ráncolva.
Rufus mester Aaronra nézett, aztán ismét Tamarára
meg Callre.
– Mert te meg Call külön-külön is fejfájást okoztok az
embernek... a párosotok viszont kész rémálom.
Aaron gúnyosan vigyorgott. Call igyekezett nem nézni
Tamarára. Félt, hogy ha a lányra pillant, meglátja rajta,
hogy fel van háborodva, amiért a mester Callhez hason-
lította.

Az a nap, amikor Call alól elkezdett kicsúszni a talaj,

nem sokban különbözött bármely másik naptól. Rufus
mester odakint gyakoroltatta őket Milagros mester cso-
portjával – Jasperrel, Nigellel, Celiával és Gwendával –
együtt. Az volt a feladatuk, hogy lángcsóvával próbálják
eltalálni egymást. Call tunikájának ujja már meg is
égett, és a lába miatt muszáj volt varázslattal kivédeni a
legtöbb lángot. Csak most döbbent rá, milyen erkölcste-
len és gonosz csaló Aaron, aki egyszerűen elugrott a
lángcsóvák fele elől, ahelyett, hogy mágiával védekezett
volna.

129
 Call végül lihegve leült egy fatörzsre. Jasper úgy pil-
lantott rá, mintha azon agyalna, hogy fel kellene gyúj-
tania az ülőhelyét, de úgy tűnt, meggondolta magát,
amikor Tamara célba vette egy lángcsóvával.
– Az a fontos – szólt Rufus mester, és helyet foglalt
Call mellett –, hogy mindig te urald a körülményeket.
Mások csupán reagálnak a körülményekre, de ha te
uralod őket, akkor te kerülsz előnybe.
Ez aggasztóan hasonlított ahhoz, amit Alastair mon-
dott Callnek a nyáron. Csak akkor van esélyünk elkerül-
ni, hogy a szomszédok balhét csapjanak, ha Harcebbel
csak bizonyos körülmények között mutatkozunk. A fiú
könnyen azt hihette volna, hogy Alastairre már egyál-
talán nem hat mindaz, amit a Magisztériumban tanult,
de tény, ami tény, őt is Rufus mester képezte ki.
– Ez pontosan mit jelent? – kérdezte Call.
A mester felsóhajtott.
– Ha nem tudsz úgy ugrálni, ahogy a többiek, akkor
csald őket olyan terepre, ahol ők ugyanolyan hátrányba
kerülnek, mint te. Föl egy fára. Be egy patakba. Vágy
ami még jobb: csald el őket olyan terepre, ahol te vagy
előnyben. Gondoskodj róla te magad, hogy előnybe ke-
rülj!
– De nincs olyan terep, ahol én lennék előnyben –
motyogta Call, ám azután egész nap nem ment ki a fe-
jéből, amit Rufus mester mondott. Még akkor is ezen
gondolkozott, amikor lila gumókat vacsorázott a menzán,

130
majd megsétáltatta Harcebet, és akkor is, amikor aznap
éjjel szobája egyenetlen sziklamennyezetét bámulta.
Egyre csak azon járt az agya, hogy az apukája uralja a
körülményeket, és olyan terepet keres, ahol ő van előny-
ben. Egyre csak a láncokra gondolt az apja házában, meg
az Alkahesztet ábrázoló rajzra az íróasztalán. És újra
meg újra ugyanarra az aggasztó következtetésre jutott.
Egész biztos volt benne, hogy az apja próbálta meg
ellopni az Alkahesztet, ez viszont azt jelentette volna,
hogy az apja kudarcot vallott. De mi van, ha a kudarca
szándékos volt?
Mi van, ha Alastair direkt azért vallott kudarcot, mert
tudta, hogy akkor a mágusok egy biztonságosabb helyre
viszik az Alkahesztet a Céhből? Mi van, ha már ismerte
azt a biztonságos rejtekhelyet, ahová valószínűleg át-
szállítják a kesztyűt... ha azon a terepen ő van előnyben?
Odahaza, az Alkaheszt rajzai mellett volt egy vázlat is
a reptéri hangárról, ahol annak idején a vaspróbát tar-
tották.
Call egész mostanáig nem is gondolkodott azon, hon-
nan szerezte az édesapja a hangár alaprajzát. Tamara
szülei említették, hogy Alastair kiváló fémmágus volt,
Rufus mester pedig azt mondta, hogy az Alkaheszt biz-
tonságos helyre került, egy fémmágusok által készített
páncélterembe, egy olyan hely alá, ahol már Call és a
társai is jártak. A hangár szinte kizárólag fémből volt.
Talán Alastair – mint remek fémmágus – volt az egyike

131
azoknak, akik segítettek felépíteni, egyike azoknak, akik
pontosan tudják, hogyan lehet bejutni a hangárba, és a
talán alatta megbúvó páncélterembe.
Ha ez mind igaz, akkor Alastair direkt vallott kudar-
cot az Alkaheszt ellopásában. Ha ez mind igaz, akkor az
Alkaheszt most védtelenebb volt, mint valaha.
Call hosszú ideig nem bírt elaludni aznap éjjel, egyre
csak a sötétségbe bámult.

Másnap alig volt magánál. Nem tudott odafigyelni az

órán, amikor Rufus mester azt próbálta megtanítani
nekik, hogyan lebegtethetnek tárgyakat a fém- és föld-
mágia segítségével, és végül Call Tamara fejére ejtett
egy égő gyertyát. Elfelejtette megsétáltatni Harcebet,
aminek kellemetlen következményét a szobájában lévő
szőnyeg szenvedte el. A menzán elterelte a figyelmét,
hogy Celia integet neki... és majdnem fellökte Aaront.
Aaron botladozott pár lépést, aztán megkapaszkodott
az egyik kőasztal peremében, amin hatalmas üstökben
állt a leves.
– Na, jó – mondta határozottan, és kivette Call kezéből
a tányérját. – Ebből elég.
– De még mennyire, hogy elég – bólogatott hevesen
Tamara.
– Mi? – A fiú megijedt. Aaron roppant céltudatosan

132
nekiállt ételt lapátolni Call tányérjára. Irdatlan nagy
halom ételt. – Mi van?
– Totál furán viselkedsz, az van – közölte Tamara, aki
szintén jól megpakolta a saját tányérját. – Úgyhogy
visszamegyünk a szállásunkra, és szépen megbeszéljük.
– Micsoda? Én nem is... Én egyáltalán nem... – Callt
azonban úgy magával sodorta barátai elszántsága, akár
porszemcsét a szélvihar. Tamara és Aaron tányérral a
kezükben kitessékelték a menzáról, végigterelték a fo-
lyosókon, vissza a szállásukhoz, és belökték az ajtón,
miközben a fiú még mindig tiltakozott.
Barátai lerakták a tányérokat az asztalra, és evőesz-
közt hoztak. Másodpercekkel később már az étel fölött
ültek, zuzmós pizzát meg mohos krumplipürét falatozva.
Call hezitálva vette kézbe a villáját.
– Hogy értitek, hogy furán viselkedem? – kérdezte.
– Nem tudsz figyelni – felelte Tamara. – Folyton elej-
tesz és elfelejtesz dolgokat. Rufus mestert Jaspernek
nevezted, Jaspert pedig Celiának. És elfelejtetted meg-
sétáltatni Harcebet.
A farkas ugatott. Call szúrós pillantást vetett rá.
– Ráadásul egyfolytában úgy meredsz a semmibe,
mintha meghalt volna valaki – mondta Aaron. – Mi a
baj? És ne mondd azt, hogy „semmi”!
Call rájuk nézett. A barátaira. Elege volt a hazudo-
zásból. Nem akart olyan lenni, mint Constantine
Madden. Jó ember akart lenni. Még a puszta gondolattól

133
is elborzadt, hogy elmondja nekik az igazat, de jónak
lenni nem feltétlenül móka és kacagás, nem igaz?
– Megígéritek, hogy nem mondjátok el senkinek? –
kérdezte. – Őszintén ígéritek, megesküdve a... a mágusi
becsületszavatokra?
Elég büszke volt erre az esküre, mivel most találta ki.
Aaron és Tamara igencsak lenyűgözve néztek rá.
– Természetesen – felelte Tamara.
– Magától értetődik – mondta Aaron.
– Azt hiszem, apukám próbálta ellopni az Alkahesztet
a Céhből – vallotta be Call.
Aaron az asztalra ejtette a zuzmóját.
– Hogy mi?
Tamara teljesen elszörnyedt.
– Call, ne szórakozz!
– Nem viccelek – tiltakozott a fiú. – Ilyesmivel
eszembe se jutna viccelni. Azt hiszem, apám megpró-
bálta ellopni a kesztyűt, és szerintem újra meg fogja
próbálni. És ezúttal talán sikerülni is fog neki.
Aaron tátott szájjal bámult rá.
– Miért tenne ilyet az apukád? Honnan tudod?
Call elmesélte nekik, mit talált a pincében, hogy az
apja leláncolta Harcebet, és rajzok voltak az asztalán az
Alkahesztről. Mesélt nekik a reptéri hangár alaprajzáról
is.
– Ki akarta vágni Harceb szívét, hogy használhassa a
kesztyűt? – kérdezte Tamara remegő hangon.

134
 Nevének hallatán Harceb felnézett Callre, és nyüszí-
tett. A fiú bólintott.
– De magát az Alkahesztet nem láttad a pincében? –
faggatta Aaron.
Call a fejét ingatta.
– Akkor még azt sem tudtam, hogy tényleg létezik.
Fogalmam sem volt, mire készül apám, vagy hogy mit
akar csinálni Harcebbel. – Nem említette a falba rögzí-
tett, az ő csuklójára illő béklyót. Felkészült rá, hogy el-
árulja az igazság egy részét, de nem volt hajlandó min-
dent elmondani. Nem tudta pontosan, hogy ez hova esik
a gonosz nagyúrság skáláján, de nem is érdekelte.
– Miért akarná apukád megölni Aaront? – értetlen-
kedett Tamara.
– Nem akarja megölni – vágta rá Call. – Totálisan,
százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy apám nem a
Halál Ellenségének dolgozik.
– De akkor meg miért... – Tamara megcsóválta a fejét,
– Nem értem. Apukád gyűlöli a mágiát. Miért próbálná
működésbe hozni az Alkahesztet, ha nem az a célja,
hogy...
Callen egyre inkább úrrá lett a pánik. Miért nem hitt
neki Tamara? De a lelke mélyén tudta, hogy azon
kulcsfontosságú információ hiányában, miszerint Call a
Halál Ellensége, nehéz lehet elképzelni, mi másért
akarhatná Alastair az Alkahesztet, mint Aaron miatt.
– Apám utálja a Magisztériumot – mondta, miközben

135
ökölbe szorította a kezét az asztal alatt. – Talán csak a
frászt akarja hozni a mágusokra. Hogy kiakassza őket.
– Talán meg akarja ölni az Ellenséget – vetette fel
Aaron. – Talán meg akar szabadulni tőle, hogy te biz-
tonságban lehess.
– Az Ellenség évtizedek óta fenyeget minket – felelte
Tamara. – Alastairnek miért pont most jutott volna
eszébe végezni vele? És csak véletlen volna, hogy amint
felbukkan egy új krétor, Call apja egyszeriben dolgozni
kezd egy krétorölő szerkentyűn?
– Talán tőlem próbál megszabadulni, de csak azért,
hogy Call biztonságban legyen – mondta Aaron, és zöld
szeme elkomorult. – Kis híján mindkettőtök halálát
okoztam, amikor Drew-ék elraboltak engem, ráadásul
Call beleegyezett, hogy az ellensúlyom legyen. Az nagyon
veszélyes.
– Ahogy Call is mondta, Alastair utálja a mágusokat –
szólt Tamara. – Nem hinném, hogy érdekli a háború. Ha
viszont végzetes csapást mér a Magisztériumra, akkor
Callnek nem kéne többet idejárnia, márpedig ez az, amit
az apja mindennél jobban akar. – Idegesen rágcsálta a
hüvelykujja körmét. – Szólnunk kell valakinek.
– Micsoda? – húzta ki magát Call, mint aki karót
nyelt. – Tamara, esküszöm neked, hogy apám nem az
Ellenségnek dolgozik!
– És akkor mi van? – kérdezte a lány éles hangon. –
Attól még igenis egy veszélyes varázseszközt igyekszik

136
ellopni. Talán tényleg csak azért akarja megszerezni,
mert úgy nyugodtabb lenne, hogy nem kerülhet rossz
kezekbe, de az Alkaheszt akkor is túl értékes és túl ha-
lálos. Mi történne, ha az Ellenség megtudná, hogy nála
van a kesztyű? Megölné apádat, és megszerezné az
Alkahesztet. Ha elmondjuk a mágusoknak, azzal segí-
tünk megóvni apukádat.
Call talpra ugrott, és elkezdett fel-alá járkálni.
– Nem. Elmegyek apámhoz, és megmondom neki,
hogy tudok a tervéről. Akkor nem hajthatja végre, és az
Alkaheszt biztonságban lesz.
– Ez túl kockázatos – ellenkezett Aaron. – Apukád ki
akarta vágni Harceb szívét. Nem hinném, hogy bölcs
dolog lenne egyedül a közelébe menned. Egyszer még egy
késsel is megdobott, nem emlékszel?
– Csak azért dobta el, hogy odaadja nekem – ma-
kacskodott Call, bár mostanra már ő sem igazán hitte el
ezt.
Tamara nagyot sóhajtott.
– Tudom, hogy nem akarod bajba keverni apukádat de
ezt a bajt ő maga hozta a saját fejére.
– Ő az édesapám! – erősködött Call. – Nekem kéne el.
döntenem, mi legyen. – Tamarára nézett. A lány rásze-
gezte sötét szemét. Call mély levegőt vett, és kijátszotta
az utolsó kártyáját. – Megesküdtetek, hogy megőrzitek a
titkomat. A becsületszavatokat adtátok.
– Call! – kiáltott fel Tamara, majd elcsukló hangon

137
folytatta: – Mi van, ha apád mégis bántani akarja Aa-
ront? Mi van, ha tévedsz vele kapcsolatban? Könnyen
lehet, hogy félreismerted. Nem mindig ismerjük olyan jól
a családtagjainkat, mint hisszük.
– Szóval hazudtál nekem – mondta Call. – A képembe
hazudtál. Becstelen vagy.
Aaron is felállt.
– Srácok, ne már...
– Figyelj, Call, el kell mondanom Rufus mesternek az
igazat – közölte Tamara. – Tudom, hogy te ezt nem
akarod, és tudom, hogy azt ígértem, nem árulom el a
titkodat, de muszáj megtennem.
– Nem, nem muszáj! – emelte fel á hangját Call. – És
ha téged nem csak az érdekelne, hogyan körözz le min-
denkit a Magisztériumban, akkor nem árulnád el. Azt
hittem, a barátom vagy. Akkor be kellene tartanod, amit
ígértél.
– Aaron is a barátod! – kiabálta Tamara. – Hát nem is
érdekel, mit tehet vele az Ellenség?
– Ha Call azt mondja, hogy az apukája nem az Ellen-
ségnek dolgozik, én hiszek neki – szólt közbe sietve Aa-
ron. – Én forgok veszélyben, szóval nekem kellene el-
döntenem...
Tamarának eltorzult az arca, és könny csillogott a
szemében. Call rádöbbent, hogy bármi is történjék, a
lány mindig Aaront fogja választani vele szemben.
– Mindig hagyod, hogy veszélybe sodorjanak! – kiabált

138
rá Tamara Aaronra. – Egyszerűen ilyen vagy! És Call ezt
pontosan tudja. – A másik fiúhoz fordult. – Hogy meré-
szeled így kihasználni Aaront?! Mindent elmondok Rufus
mesternek. Most rögtön. És ha bármi történik Aaronnal
az Alkaheszt miatt, az... az a te hibád lesz!
A lány sarkon fordult, és kirohant a helyiségből. Call
rádöbbent, hogy ő is úgy zihál, mintha futna. És egy
másodperc múlva tényleg futásnak eredt: Tamara után
indult.
– Harceb! – kiáltotta. – Gyerünk! Kapd el Tamarát!
Mármint, ne bántsd! Csak lassítsd le egy kicsit!
Harceb felvonított, ám Aaron – miután végtelenül
lesújtó pillantást vetett Callre –, megragadta a nyak-
örvét. A krétor a farkasra vetette magát, miközben Call
kiszaladt a folyosóra, de már csak Tamara hajfonatának
a végét látta, ahogy a lány befordult a sarkon. Call el-
indult a nyomában, de tudta, hogy rossz lábával esélye
sincs utolérni.
Futás közben elöntötte a harag. Tamara megbízha-
tatlan és rémes alak volt. Call számított arra, hogy a
barátai mérgesek lesznek, arra viszont nem, hogy el-
árulják őt.
A fájdalom tűzforró nyilai szurkálták a lábát; meg-
csúszott, térdre esett, és egy pillanatra – csupán egyet-
lenegy pillanatra – arra gondolt, mit nem adna azért, ha
két jó lába lenne, ha örökre maga mögött hagyhatná a
fájdalmat. Vajon mire lenne hajlandó ezért? Hajlandó

139
volna ölni érte? Hajlandó volna elfeledkezni a gonosz
nagyúri listáról?
– Call? – Egy kéz nehezedett a vállára, aztán megfogta
a karját, és talpra húzta. Alex Strike állt előtte, szokás
szerint kifogástalanul nézett ki, egyenruháján egy árva
ránc vagy folt sem akadt, és aggódva nézte őt. – Te meg
mit csinálsz?
– Tamara... – zihálta Call.
– Rufus irodája felé ment – mutatott Alex egy két-
szárnyú, vasból és rézből készült ajtóra. – Biztos, hogy
nem kéne...
Call azonban már meg is kerülte. Pontosan tudta, hol
van Rufus irodája. Végigrohant a folyosón, és kitárta az
ajtót.
Tamara a helyiség közepén állt, egy kerek szőnyegen.
Rufus az íróasztalának dőlt, hátulról megvilágította az
asztalon égő lámpa. Szörnyen komornak tűnt.
Call megtorpant. Tekintete ide-oda cikázott a mester
és a lány között.
– Nem teheted – mondta a lánynak. – Nem árulhatod
el neki.
Tamara kihúzta magát.
– Muszáj, Call.
– De megígérted – erősködött Call rekedten. Fé-
lig-meddig abban reménykedett, hogy Aaron követi, ám
a barátja nem jött utána, és a fiú egyszeriben borzal-
masan egyedül érezte magát, miközben úgy nézett

140
szembe Tamarával és Rufusszal, mintha az ellenségei
lettek volna. Megrohanta a Tamara iránt érzett düh.
Pedig igazán nem akart haragudni rá, ahogy szíve sze-
rint Rufus elől sem akart volna eltitkolni semmit.
Egyáltalán nem akart ebbe a helyzetbe kerülni. És
semmiképpen sem akarta azt hinni, hogy nem bízhat
Tamarában.
– Úgy látom, komoly ügyről van szó – mondta Rufus
mester.
– Nem, nem történt semmi – felelte Call. – Minden
rendben.
Rufus előbb rá, majd Tamarára nézett. Call tudta,
kettőjük közül melyikükben fog megbízni a mester. Még
azt is tudta, melyikükben kellene megbíznia.
– Hát, jó – szólt a lány. – Egyszerűen kimondom.
Alastair Hunt volt az, aki megpróbálta ellopni az
Alkahesztet, és ha nem állítjuk meg, újra meg fogja
próbálni.
Rufus mester felvonta vékony szemöldökét.
– Ezt meg honnan tudod?
– Onnan – válaszolta Tamara, hiába meredt rá a fiú
gyilkos tekintettel –, hogy Call mondta.

141
 8. FEJEZET

A mágusok visszaküldték Tamarát a szobájába. A

lány lógó vállal ment ki Rufus mester irodájából,
anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetett volna
Callre, aki egy szót sem szólt hozzá. A fiúnak Rufus
irodájában kellett maradnia, ahol a mágusok végtelen
sok kérdést tettek föl neki arról, hogy mit látott és nem
látott otthon, hogyan viselkedett Alastair az elmúlt idő-
ben, és említette-e valaha Constantine Madden nevét.
Kifaggatták Callt, tudta-e, hogy az apja és Constantine
Madden egykor barátok voltak, és külön rákérdeztek,
hogy Alastair nem beszélt-e valaha úgy a fiú édesanyjá-
ról, Sarah-ról, amiből olybá tűnhetett, mintha fel akarná
támasztani őt.
– Lehetséges valakit életre kelteni? – kérdezte Call.
De senki nem volt hajlandó nyíltan megválaszolni a

142
kérdését.
Call érzékelte, hogy míg Aaron – és talán még Tamara
is – elhitte, hogy Alastair nem az Ellenséget szolgálja, a
mesterek mind biztosak voltak abban, hogy a férfi áruló.
Vagy őrült. Vagy esetleg egy őrült áruló.
Ha Call szándékosan akart volna kételyt ébreszteni
Alastairrel szemben – hogy semmiképpen ne hihessen
neki senki, ha esetleg eszébe jutna elárulni, hogy a fiá-
ban valójában Constantine Madden lelke lakozik akkor
ennél jobb munkát nem is végezhetett volna. Legalább
ennek örülnie kellett volna, de a dolog mégsem okozott
Callnek örömöt. Semmi sem okozott neki örömöt. Ha-
ragudott magára, és még annál is jobban haragudott
Tamarára.
Későre járt már, amikor a mesterek végre elengedték,
és Rufus mester visszakísérte a szállására.
– Most már megértem, miért nem akartál találkozni
édesapáddal, amikor eljött a Magisztériumba – mondta
Rufus mester.
Call nem felelt. A felnőttek irtóra szerették közölni a
nyilvánvalót, és még annál is jobban szerették azonnal
elmondani, ha sikerült maguktól rájönniük valamire.
– Tudnod kell, hogy nem vagy bajban, Callum – foly-
tatta Rufus. – Senki sem várta volna el tőled, hogy el-
áruld apád titkát, ám soha nem is lett volna szabad, hogy
ez a teher a te válladat nyomja.
Call továbbra is hallgatott. Órákon át beszélt, így

143
mostanra nem maradt mondanivalója.
– Édesapád igencsak szeszélyessé vált a háború után.
Talán egyikünk sem volt hajlandó szembenézni a
ténynyel, hogy milyen szélsőséges viselkedésre ragad-
tathatja magát. Az elemekkel folytatott munkánk na-
gyon sok veszélyt rejt magában. Képesek vagyunk ked-
vünk szerint formálni a világot, ám ez borzasztóan
megterhelheti az ember elméjét.
– Apám nem őrült – csattant fel Call.
Rufus mester megtorpant, és hosszasan fürkészte a
fiú arcát.
– Én a helyedben nagyon vigyáznék, nehogy ott
mondjak ilyet, ahol bárki meghallhatja – mondta nyo-
matékosan. – Jobb, ha a világ őrültnek hiszi apádat,
mint ha mindenki úgy gondolja, hogy az Ellenség cin-
kosa.
– Maga szerint őrült? – faggatta Call.
– Nem tudom elképzelni, hogy Alastair Constantine
cinkosa lenne – felelte Rufus rövid hallgatás után. –
Mindkettőjüket tanítottam. És valóban barátok voltak.
Amikor Constantine végül gonosz útra tért, senki sem
érezte magát úgy elárulva, mint Alastair. Senki sem
küzdött nála elszántabban Constantine ellen... főleg azok
után, hogy Sarah-t meggyilkolták. Nincs rosszabb egy
barát árulásánál.
A fiú kábán nézett föl Rufusra. Aaronra gondolt, aki
arra született, hogy legyőzze Callt. Ez volt a végzete,

144
csak még nem tudott róla.
– Egyes embereknek az a sorsuk, hogy barátok le-
gyenek, másokat pedig ellenségnek szánt az élet –
mondta Rufus. – Az univerzum előbb-utóbb kiegyensú-
lyozza magát.
– Minden egyensúlyba kerül – motyogta Call. Ez régi
alkimista mondás volt.
– Pontosan. – Rufus a fiú vállára tette a kezét, ami
olyan meglepő volt, hogy Call összerezzent. – Minden
rendben lesz?
Call biccentett, majd belépett a szállására. A társalgó
üres volt; Tamara meg Aaron bementek a szobájukba, és
mindketten gondosan becsukták maguk mögött az ajtót.
Call is bement a saját szobájába, és leheveredett az
ágyra, úgy, ahogy volt. Harceb már aludt a takarón. A fiú
előhúzta Mirit, és feltartotta a fénybe, hogy jól láthassa,
megcsodálhassa a pengébe vésett ékes betűket. Béke.
Az ágyra ejtette a kezét, és lehunyta a szemét. Any-
nyira fáradt volt, hogy még csak le sem vetkőzött.

Másnap az első jelzés fülsértő hangjára ébredt, vagyis

máris elkésett a reggeliről. Előző este nem sokat evett, és
kicsit émelygett, mintha többször is gyomorszájon vág-
ták volna, nem csupán kihagyott volna egy étkezést.
Tiszta egyenruhát vett fel, és felhúzta a bakancsát.

145
 Sem Tamara, sem Aaron nem várt rá a társalgóban.
Vagy eldöntötték, hogy mostantól utálják őt, vagy nem is
tudtak róla, hogy előző este hazajött.
Káoszsújtott farkasával a nyomában Call bicegve el-
indult a menzára. A terem mostanra tele volt tanon-
cokkal. Szürke ruhás vasévesek tébláboltak fel-alá, még
mindig grimaszokat vágtak a különféle színű, lágy zuz-
móhalmok láttán, és tátott szájjal bámulták a roston
sülő, óriási gombaszeleteket. Néhány ezüst- meg
aranyéves tanonc csoportokba verődve ücsörgött, nemrég
tértek vissza a küldetésükről, és olyan lenézően figyelték
a kisebbeket, mintha máris mesterek volnának.
Aaron néhány másik rézévessel ült egy asztalnál. Az
asztaltársai között ott volt Celia is, valamint Gwenda,
Rafe, Laurel meg Jasper. Már mindannyiuknak üres volt
a tányérja.
Tamara egy másik asztalnál ült, Kimiyával meg az ő
barátaival. Call kíváncsi volt, vajon Tamara épp
Alastairről mesél-e nekik, és eldicsekszik-e, milyen hő-
sies tettet hajtott végre a beköpésével, de ezen a ponton
Call már úgysem tehetett semmit az ügyben. Felsóhaj-
tott, és párolt, lila, kissé zabkásaillatú gumót lapátolt a
tányérjára magának, meg egy kis szalonnás zuzmót
Harcebnek. Állva evett, hogy senki mellé ne kelljen le-
ülnie. Nem volt biztos benne, hogy bármelyik asztalnál is
szívesen látnák.
Miután megszólalt a második jelzés, odament a mes-

146
terek asztalához, ahol Rufus is ült.
– Á! – szólt Rufus mester, és odaintette magához
Tamarát meg Aaront is. – Ideje elkezdeni az órát.
– Éljen! – szólt Call szarkasztikusan. Rufus mester
igyekezett egy pillantással lecsillapítani, majd felállt, és
kivezette őket a menzáról. Call, Aaron meg Tamara úgy
követték, akár egy üstökös vonakodó és búbánatos csó-
vája.
– Minden oké? – kérdezte Aaron, megbökve a vállával
Callt, miközben Rufus mester nyomában lementek a
sziklába vájt, széles csigalépcsőn. A köveken apró, vilá-
gító szalamandrák futkostak. Callnek ismét eszébe jutott
Warren.
– Attól függ – felelte. – Az én oldalamon állsz vagy
Tamaráén?
A lányra pillantott, aki elhúzta a száját. Úgy festett,
mintha azt fontolgatná, hogy lelöki Callt a lépcsőn. Aa-
ront láthatóan felzaklatta a kérdés.
– Muszáj egynél több oldalnak lennie?
– Mivel Tamara beköpte az apámat, igen, muszáj! –
fortyogott Call. – Aki tényleg igaz barátom, az nem tett
volna ilyet. Megígérte, hogy nem árulja el a titkomat, de
hazudott. Tamara hazug.
– És aki tényleg Aaron igaz barátja, az nem védene
olyasvalakit, aki megpróbálja megölni a krétort! – csat-
tant fel a lány.
– És ha te tényleg igaz barátom lettél volna, nem pedig

147
ilyen hazug, akkor hittél volna nekem, amikor azt
mondtam, hogy apámnak esze ágában sincs ilyet tenni!
Tamara arcára még a haragnál is rosszabb kifejezés
ült ki: szánalom.
– Te elfogult vagy ebben a kérdésben, Call.
Ahogy te is! – kiabálta volna a fiú, ám ekkor Rufus
mester megperdült, és fenyegetően tornyosult föléjük.
– Egyetlen szót sem akarok hallani többet Alastair
Huntról, egyikőtöktől sem! – rótta meg őket. – Különben
még a vacsora helyett is homokot fogtok válogatni!
Callnek tavaly a magisztériumi tanév legelején egy
álló hétig kellett homokot szemcsénként szétválogatnia,
és személy szerint úgy gondolta, annál még az is jobb, ha
az embernek egy káoszelementállal kell megbirkóznia.
Így hát lakatot tett a szájára, ahogy két társa is. Tamara
gyászos képet vágott, Aaron pedig csüggedtnek tűnt.
A körmét rágta, amit csak akkor csinált, ha nagyon
feldúlt volt.
– Nos, tehát – mondta Rufus mester, és megfordult.
Call rádöbbent, hogy eddig észre sem vette, de már le-
értek a lépcsőn, és beléptek egy hatalmas barlangba. A
falakat puha, égszínkék moha borította. Rufus mester
elkezdett fel-alá járkálni, kezét a háta mögé téve. – Mind
tudjuk, hogy egy elem használatához szükségünk van
egy ellensúlyra, ami segít megőrizni az egyensúlyunkat,
így az adott elem nem lehet úrrá rajtunk. Értitek?
– Az ellensúly arra kell, nehogy elemésztett legyen

148
belőlünk. Mint az a tüzes pasas – felelte Aaron, a ször-
nyű, lángoló lényre utalva, amivel a Magisztérium bar-
langjainak mélyén kerültek szembe tavaly.
Rufus mester elkínzott képet vágott.
– Igen, mint az a lény, aki egykor Marcus mester volt.
Vagy, ahogy te fogalmaztál, „az a tüzes pasas”. De ennél
többről van szó, nem igaz?
– Az adott elem ellentétére van szükség – szólt Ta-
mara, és hátralökte a fonatait. – Hogy az ellenkező
irányba húzza az embert. Például a tűz ellensúlya a víz.
– És mi a káosz ellensúlya? – kérdezte Rufus, szigorú
pillantást vetve Aaronra.
– Call – válaszolta a fiú. – Mármint, nekem Call az
ellensúlyom. Nem mindenkinek Call lenne az ellensúly.
De a káosz ellensúlya egy személy. Csak... nem feltét-
lenül Call.
– Mindig lenyűgöz az ékesszólásod – ironizált Rufus. –
És mi a probléma az ellensúllyal?
– Hogy néha nehéz megtalálni? – Aaron nyilvánvalóan
csak tippelt, bár Call úgy gondolta, igaza lehet. Például
nem tűnt könnyűnek csak úgy bármikor tüzet találni.
Lehet, hogy a felnőtt mágusok mindig tartanak ma-
guknál öngyújtót.
– Korlátozza az ember erejét – szólt Tamara. Rufus
mester feléje biccentett, jelezve, hogy az övé a jó válasz.
– Az ellensúly részben pontosan azzal védi meg a
mágust, hogy korlátozza az erejét – magyarázta. – Na,

149
most, mi az ellensúly használatának ellentéte?
Tamara erre is válaszolt, csak hogy bizonyítsa, ő a
legokosabb.
– Az, amit tavaly csináltunk a homokkal.
Call legszívesebben kiöltötte volna rá a nyelvét, de
szinte biztosra vette, hogy Rufus mester észrevenné. Ez
volt a baj azzal, hogy csak hárman voltak az osztályban.
– Együttes felerősítésnek nevezzük – bólintott a
mester. – Nagyon veszélyes, mert bevonja a mágust az
elembe. Növeli az erejét, ám ezért néha nagyon magas
árat kell fizetni.
Call remélte, hogy most nem arról következik kiselő-
adás, hogy ővele már akkor is csak a baj volt, és még
most is csak a baj van vele. Rufus mester azonban nem
tért ki erre.
– Most azt szeretném, ha mindhárman gyakorolnátok
az ellensúlyok használatát. Először is keressetek egy-egy
dolgot minden elem szimbolizálására. Aaron, neked ki-
fejezetten nehéz lesz ez a feladat, hiszen Callt válasz-
tottad a saját ellensúlyodként.
– Na! – háborodott fel Call.
– Csupán csak úgy értettem, hogy nem könnyű emberi
ellensúllyal dolgozni. Na, rajta, keressetek ellensúlyo-
kat!
Call elsétált a barlang falához, és talált egy követ. A
levegő körülvette, így azt nem kellett külön keresnie.
Tűzhöz és vízhez nehezebb volt hozzájutni, de a mágia

150
segítségével kis gömböt formált a barlang iszapos po-
csolyájában lévő vízből, és a feje mellett lebegtette. Aztán
fogott egy indát, és elhatározta, hogy majd varázslattal
meggyújtja, ha szükség lesz rá.
Visszament a többiekhez, akik már Rufus mester előtt
álltak. Természetesen nála előbb végeztek a feladattal.
– Jól van – mondta a mester. – Kezdjük a légmágiával!
Ennek segítségével mindhármatokat fel foglak emelni a
levegőbe, de Odafönt gondosan ügyeljetek az ellensú-
lyotokra! Az lesz az egyedüli kapcsolatotok a földmági-
ával. Ereszkedjetek vissza a földre, ha úgy érzitek, hogy
ideje használni az ellensúlyt!
Egyesével fölszálltak a levegőbe. Call érezte, ahogy
fütyült körülötte a lég, beleszédült a repülés felvilla-
nyozó csábításába. Az egész mágiában a repülést sze-
rette a legjobban. A levegőbe emelkedve már egyáltalán
nem okozott gondot a lába. A magasban lebegve nekiállt
légmágiát használni, különböző színeket varázsolt maga
köré, felhőket alkotott, aztán átrepült rajtuk. Minél több
varázserőt használt fel, annál jobban értette, hogyan
válhat valaki elemésztetté. Úgy érezte, nem lenne nagy
erőfeszítés a levegő részévé válni. Egyszerűen csak el-
engedhetné magát, és tovasodorhatná a szél, akár egy
kóbor levelet. Szó szerint elszállna minden aggodalma és
félelme is.
Ehhez nem lett volna más dolga, csupán elengedni a
kis kövecskét.

151
 – Call! – nézett föl rá Rufus mester. – Vége a fela-
datnak.
A fiú megfordult, és látta, hogy Tamara meg Aaron
már visszaereszkedtek a földre. A kövére koncentrált, és
hagyta, hogy eltöltse annak a földhöz való kötődése,
lassan ereszkedni kezdett, míg végül ismét a talajon állt,
a lába pedig szokás szerint sajgott. Rufus hosszú, komoly
pillantással mérte végig.
– Ügyesek voltatok – mondta végül. – Aaron, most
meg fogunk próbálkozni egy olyan feladattal, amiben a
káosz erejét kell használnod. Nem lesz nagyon nehéz.
Aaron bólintott, de idegesnek tűnt.
– Nincs miért aggódnod – nyugtatta meg Rufus, mi-
közben jelezte, hogy húzódjanak hátrébb, hagyjanak egy
kis helyet a barlang közepén. – Ha jól tudom, sok ká-
oszsújtottat legyőztél tavaly, amikor megküzdöttél Jo-
seph mesterrel.
– Igen, de... – Aaron a körmét rágta. – Azt ellensúly
nélkül csináltam.
– Nem, ebben tévedsz. Call veled volt.
– Ez igaz – szólt Tamara. – Call lefogott téged.
– Lehet, hogy ösztönösen használtad fel Call varázs-
erejét – magyarázta Rufus. – A káosz ellensúlya azért
egy emberi lény, mert a semmi űrjének ellensúlya a lé-
lek. Amikor káoszmágiát használsz, egy emberi lélekre
van szükséged, hogy egyensúlyban tartson. Ellensúly
nélkül könnyen felemésztheted minden erődet, és meg-

152
halhatsz.
– Ez nagyon... rosszul hangzik – mondta Aaron. A
helyiség közepére lépett, és Call egy másodperccel ké-
sőbb követte. Feszengve álltak egymás mellett. – De nem
akarok ártani Callnek.
– Nem is fogsz. – Rufus mester a barlang egy eldugott
sarkához ment, és egy kis ketreccel a kezében tért vissza.
A ketrecben egy elementál volt: egy gyík, aminek hátából
íves tüskék álltak ki. A szeme aranyszínben izzott.
– Warren? – döbbent meg Call.
Rufus mester letette a ketrecet a földre.
– Az a feladatod, Aaron, hogy eltüntesd ezt az
elementált. Hogy száműzd a káosz birodalmába.
– De hát ez Warren – tiltakozott Call. – Mi ismerjük
ezt a gyíkot.
– Igen, én nem igazán szeretném megtenni... ezt –
mondta Aaron. – Nem lehetne, hogy inkább egy követ
tüntessek el, vagy valami?
– Szeretném látni, hogy boldogulsz annál kicsit ne-
hezebb feladattal is – felelte Rufus.
– Warren nem akar eltűnni – szólalt meg a gyík. –
Warren fontos dolgokat tud mondani.
– Tetszik hallani? Fontos dolgokat tud elmondani
nekünk – erősködött Aaron.
– Warren hazug – emlékeztette őket Tamara.
– Hát, hazugságok terén te vagy a szakértő, nem igaz?
– csattant fel Call.

153
 A lány szemében harag lobbant, de válaszra sem
méltatta Callt.
– Nem emlékeztek, amikor Warren szándékosan az
elemésztett barlangjába vezetett minket, és kis híján
meghaltunk?
Aaron Callre sandított.
– Nem akarom megtenni – suttogta.
– Nem is teheted – motyogta Call.
– De muszáj csinálnom valamit. – Aaron hangjából
ijedtség csendült ki.
– Tüntesd el a ketrecet! – felelte Call fojtott hangon.
– Micsoda?
– Mondom, a ketrecet. – Megragadta Aaron karját. –
Csináld már!
Rufus mester összehúzta a szemét.
– Call...
Aaron kinyújtotta a kezét maga elé. Sötét gomolyag
tört elő a tenyeréből, majd szétáradt, belepte a ketrecet,
és eltakarta a szemük elől Warrent. Callnek furcsa ér-
zése támadt, mintha egy gumi lett volna kifeszítve a
bordái közé, és Aaron azt pengette volna. Vajon ezt je-
lentette ellensúlynak lenni?
A füst szertefoszlott. Call még épp látta, ahogy War-
ren farka eltűnik a sziklafal egyik repedésében. A ket-
recnek nyoma sem volt, csak a hűlt helye maradt a bar-
lang közepén.
Rufus megemelte a szemöldökét.

154
 – Nem úgy értettem, hogy a ketrecet is tüntesd el, de...
azért szép volt.
Tamara a barlang közepére bámult, ahonnan Warren
ketrece eltűnt. Más körülmények között Call megnyug-
tató pillantást vetett volna rá, most azonban esze ágában
sem volt így tenni.
– Mi Aaron erejének a határa? – kérdezte a lány hir-
telen. – Mármint, pontosan mire képes? Akár az egész
Magisztériumot is a semmibe száműzhetné?
Rufus mester feléje fordult, meglepetten vonta össze
bozontos szemöldökét.
– Egy mágust három dolog tesz naggyá. Az egyik a
remek kontroll, a másik az élénk képzelet, a harmadik
pedig a saját erejének megfelelő használata. A mi egyik
feladatunk pontosan az, hogy kiderítsük a választ a
kérdésedre. Mire képes Aaron, mielőtt szüksége lenne az
ellensúlyára, hogy az visszafogja? Mire képes Call? Mire
vagy képes te? Ezt csak egy módon tudhatjuk meg:
gyakorlással. Na, akkor most próbáljunk meg a földdel
dolgozni!
Call felsóhajtott. Úgy tűnt, az órának még sokáig nem
lesz vége.

Miután végre befejezték a gyakorlatokat, a három ta-

nonc elindult vissza a szállásukra. Call ki volt merülve,

155
sajgott a lába és fájt a feje. Lemaradt a többiektől, és
megállt egy tavacska mellett, amiben vaklazacok úsz-
káltak.
– Könnyű nektek – morogta a lassan úszkáló, halvány
színű halaknak, amik alig látszottak a foszforeszkáló
mohák tompa fényében.
A víz felszíne hirtelen megtört, az egyik halat felrán-
totta a levegőbe egy hosszú, rózsaszín nyelv. Call fölné-
zett, és észrevette, hogy Warren egy sztalaktitról lóg
lefelé. Az elementál pislogva nézett le rá.
– A vég közelebb van, mint hinnéd – közölte.
– Micsoda? – kérdezte Call. Azt hitte, rosszul hallotta.
– A vég közelebb van, mint hinnéd – ismételte a gyík.
Aztán feliszkolt a cseppkövön a barlang mennyezetére.
– Ne már! Hiszen mi is segítettünk neked! – kiabált
utána Call, ám Warren nem tért vissza.

Vacsoránál Call Aaronnal, Jasperrel meg Celiával ült

egy asztalnál, míg Tamara ismét a nővéréhez csatlako-
zott. Call szinte érezte a felőle áradó dermesztő rideg-
séget, valahányszor a neki háttal ülő lányra pillantott.
– Miért bámulod folyton Tamarát? – kérdezte Celia, és
a villájára szúrt egy nagy, sárga gombát.
– Mert szólt a mágusoknak, hogy indítsanak vizsgá-
latot az apja ellen – felelte Jasper. Call összerezzent, és

156
megfordult, hogy haragosan a fiúra meredjen. Jasper
angyali ártatlansággal mosolygott rá.
– Milyen ügyben? – kérdezte Celia elkerekedett
szemmel.
Call nem felelt. Ha nekiállt volna magyarázkodni vagy
kifogásokat gyártani, attól csak még rosszabb lett volna
a helyzet. Így inkább eltűnődött, vajon honnan tudhat
minderről Jasper. Talán ismét jóban lettek Tamarával. A
lány meg is érdemelte, hogy egy ilyen kibírhatatlan alak
lógjon a nyakán. Jasper már épp újabb megjegyzést tett
volna, ám Aaron figyelmeztette:
– Vigyázz, mit mondasz!
– Nem tudom, mit csinált Call apja – ismerte el
Jasper. – De hallottam, ahogy pár mágus róla beszélge-
tett. Azt mondták, hogy néhányan a keresésére indultak,
de sehol sem találták. Úgy tűnik, nyomtalanul eltűnt.
– Eltűnt? – ismételte Celia, és Callre nézett, várva,
hogy mondjon valamit.
Call homlokráncolva bámult le a tányérjára, aminek
peremén apró repedések jelentek meg haragja erejétől.
Másodéves mágus volt, már áthaladt a kontroll kapuján;
tudta, hogy nem lenne szabad így elveszítenie az ön-
uralmát. Mégsem akarta, hogy Jasper elhallgasson,
mivel úgy tűnt, többet tud arról, mi a helyzet Alastairrel,
mint Call.
– Igen, gondolom, valaki figyelmeztette – folytatta
Jasper, és Callre sandított. Egyértelmű volt, mire céloz.

157
 – Call senkinek sem szólt semmit – tiltakozott Aaron.
– Egész végig velünk volt. És ne tegyél már úgy, mintha
bármit is tudnál, mikor nyilvánvalóan fogalmad sincs
semmiről!
– Többet tudok, mint te – nézett rá gúnyos mosollyal
Jasper. – Tudom, hogy Callben nem lehet megbízni.
Callnek végigfutott a hátán a hideg, mivel Jaspernek
igaza volt.
Hiszen még ő sem bízott saját magában.

Aznap este Call leheveredett az egyik kanapéra a tár-

salgóban. Rufus olvasmányt adott fel nekik a mágusok
történelmének azon korszakáról, amikor még szabadon
nyerészkedhettek a varázserejükkel, és ami csupán né-
hány évtizeddel ezelőtt ért véget, ám a fiú nem volt képes
a szövegre összpontosítani. Összefolytak előtte a szavak,
a borító széle pedig időnként aprócska lángra kapott,
amit Callnek gyorsan ki kellett oltania. Haragja és fé-
lelme úgy megperzselte a könyvet, hogy fekete hamuré-
teg vonta be, ami sötét foltokat hagyott a fiú ujjain.
Tamara vacsora után eltűnt, Aaron pedig a könyv-
tárba ment házit csinálni. Callt is hívta, de csak azért,
mert Aaron alapvetően kedves természetű volt, és sosem
bírta megállni, hogy ne viselkedjen kedvesen. Call tudta,
hogy jobb neki egyedül. Jól elvolt kettesben a kanapén

158
Harcebbel, aki összegömbölyödött a lábánál, halkan li-
hegett, és örvénylő szeme ragyogott a szoba félhomá-
lyában.
A fiú már éppen úgy érezte, hogy menten újra lángra
gyújtja a könyvet, amikor kinyílt az ajtó. Alex Strike
toppant be a társalgóba, barna haja szokás szerint kócos
volt – Call ebben mélységesen együtt érzett vele –, és
nagyon furcsa képet vágott.
Call egy párna alá dugta a történelemkönyvet, és fe-
lült, óvatosan, nehogy meglökje Harcebet. Rufus asz-
szisztenseként a mesteren kívül egyedül Alexnek volt
bejárása a szállásukra. De még soha nem rontott így be
oda.
– Mi a baj? – kérdezte Call.
Alex leült a szemközti kanapéra, és Tamara meg Aa-
ron szobáinak csukott ajtajára pillantott.
– A többiek nincsenek itt?
A fiú megrázta a fejét, fogalma sem volt, mi ez az
egész. Talán bajba került. Vagy Alex csak üzenetet ho-
zott Rufus mestertől. Vagy esetleg ez valami másodikos
beavatási szertartás kezdete volt, a vége pedig az lesz,
hogy a felsőbb évesek éjszakára egy sztalaktithoz kötözik
Calléket.
– Apukádról van szó – mondta Alex. – Tudok az
Alkahesztről. Tudom, hogy a mágusok keresik édes-
apádat.
Call lenézett Harcebre, aki halkan morgott.

159
 – Hát mindenki tud róla? – kérdezte, Jasperre gon-
dolva.
Alex a fejét csóválta.
– Arról nem, hogy milyen komoly a helyzet.
– Nem apám tette – erősködött Call. – Vagyis, nem
igaz, amit róla mondanak. Nem az Ellenség cinkosa.
Senkinek sem a cinkosa.
Alex arcán különös kifejezés suhant át, mintha csak
most döbbent volna rá, milyen veszélyes erről beszélnie
Call-lel.
– Hiszek neked – mondta végül. – Ezért kell szólnod
apukádnak, hogy jól rejtőzzön el. Ha a mágusok megta-
lálják, megölik.
– Micsoda? – kérdezte Call, pedig tisztán és világosan
hallotta a szavakat.
Alex megcsóválta a fejét.
– Az Alkaheszt eltűnt. Ha Alastairnél van, a mágusok
nem fognak vacakolni azzal, hogy börtönbe zárják. Vé-
geznek vele, amint rátalálnak. Ezért gondoltam, hogy
tudnod kéne róla. Figyelmeztesd, mielőtt még késő len-
ne!
Call kíváncsi volt, vajon honnan tud minderről Alex,
aztán eszébe jutott, hogy a mostohaanyja a Tanács tagja.
Így inkább azt kérdezte:
– Miért segítesz nekem?
– Mert te is segítettél nekem – felelte Alex. – De most
már mennem kell.

160
 Call bólintott, Alex pedig kisietett.
Call tudta, hogy az ő hibája lesz, ha a mágusok meg-
gyilkolják Alastairt. Muszáj volt tennie valamit, de minél
tovább törte a fejét, annál jobban meg volt győződve ar-
ról, hogy nem tudna biztonságos módon üzenni az
édesapjának. Rufus mester nyilván éberen figyeli őt,
nem próbál-e kapcsolatba lépni az apjával... ráadásul
Call üzenete segítségével akár még sikerülhetne is neki
Alastair nyomára bukkanni. De ha Call időben meg
tudná találni az apját, akkor személyesen is figyelmez-
tethetné.
Alastairre gondolva Callnek eszébe jutott a raktár-
helyiség a pincében, ahol az apja titokzatos rituálét ké-
szített elő, és a sarokban egy kicsi, a fiú méretének
megfelelő tábori ágy állt. Eszébe jutott, hogyan nyüszí-
tett Harceb, hogyan csattant apja feje a falhoz.
Ha sikerülne megtalálnia az édesapját, és tényleg
nála lenne az Alkaheszt, vajon mit tenne Alastair?
Call tudta, hogy muszáj koncentrálnia. Bárki másnál
jobban ismerte az apját. Rá kell jönnie, hol rejtőzhet
Alastair. Nyilván egy eldugott helyen, amit nagyon jól
ismer. Egy olyan helyen, ahol a mágusoknak eszükbe
sem jutna keresni őt. Aminek nem bukkanhatnak köny-
nyen a nyomára.
A fiú hirtelen felült.
Az apja sok lerobbant régi kocsit vásárolt, hogy szét-
szedje őket, és felhasználja egyes alkatrészeiket – olyan

161
sokat, hogy nem is fértek el sem a házuk garázsában,
sem az üzletben, így hát Alastair egy idős nénitől bérelt
egy rozzant pajtát, nagyjából hatvan kilométerre az
otthonuktól... ráadásul készpénzzel fizetett érte. Az a
pajta tökéletes lett volna búvóhelynek: Alastair régebben
is ott aludt néha, ha késő estig dolgozott.
Call felállt, mire Harceb bosszús morgással a földre
pottyant. A fiú lehajolt, és megpaskolta a farkas fejét.
– Nyugi, pajti! – mondta. – Velem jössz.
Bement a szobájába, és előhúzta az ágy alól az új
sporttáskáját. Gyorsan megtömte ruhával, beledobta
Mirit, aztán rövid gondolkodás után visszament a tár-
salgóba, és elrakta a maradék chipset. Valamit csak en-
nie kell az úton.
Épp a vállára akasztotta a táskát, amikor ismét ki-
nyílt az ajtó, és belépett Tamara meg Aaron. A fiú egy
halom könyvet cipelt, nemcsak a sajátjait, hanem a lá-
nyéit is, és Tamara éppen jót nevetett valamin, amit
Aaron mondhatott az imént. Egy pillanatra, mielőtt
meglátták ét, gondtalannak és boldognak tűntek, s
Callnek görcsbe rándult a gyomra. Nem volt szükségük
rá, se barátként, se a tanonccsoportjuk tagjaként, nem
jelentett nekik mást, csak örökös viszály meg vita for-
rását.
A lány pillantotta meg elsőnek, és azonnal lehervadt
arcáról a mosoly.
– Call!

162
 Aaron becsukta maguk mögött az ajtót, és letette a
könyveket. Miután fölegyenesedett, Call bakancsára
meg a sporttáskájára esett a pillantása.
– Te meg hova készülsz? – kérdezte.
– Csak megsétáltatom Harcebet – felelte Call, a farkas
felé biccentve, aki vígan rohangászott köztük fel-alá.
– És ahhoz egy egész heti cuccra van szükséged? –
mutatott a táskára Tamara. – Mi folyik itt, Call?
– Semmi. Figyeljetek, nektek nem kell... semmit sem
kell tudnotok erről. Így majd ha Rufus mester megkérdi,
mi történt velem, nem kell hazudnotok, nyugodtan
mondhatjátok, hogy fogalmatok sincs.
Tamara a fejét csóválta.
– Szó sem lehet róla! Egy csapat vagyunk. Bármit
elmondhatunk egymásnak.
– Minek? Hogy minden titkunkat kifecseghesd? –
kérdezte Call, és észrevette, hogy Tamara összerezzen.
Tudta, hogy túl messzire ment, de nem bírta leállítani
magát. – Megint?
– Az attól függ, mit művelsz. – Aaron olyan komor
képet vágott, amilyennek Call csak nagyon ritkán látta.
Aaron általában olyan elnéző volt, olyan végtelenül
kedves, hogy Call gyakran elfelejtette, ez csak a felszín,
ami alatt a krétor acélszíve rejtőzik. – Mert ha veszélybe
készülsz sodorni magad, akkor én magam fogok szólni a
mestereknek. És akkor aztán haragudhatsz rám Tamara
helyett.

163
 Call nagyot nyelt. Aaron meg Tamara vele szemben
álltak, elzárva az ajtó felé vezető utat.
– Meg fogják ölni apukámat – bökte ki.
– Micsoda? – vonta fel Aaron a szemöldökét.
– Azt mondta nekem valaki... de nem árulhatom el,
hogy ki, kénytelenek lesztek hinni nekem... Szóval valaki
azt mondta, hogy az Alkaheszt eltűnt. És mivel apám
szökésben van, nem akarják börtönbe csukni vagy bíró-
ság elé állítani...
– Eltűnt az Alkaheszt? – hüledezett Tamara. – Tény-
leg apukád lopta el?
– Van olyan, hogy mágusbörtön? – kérdezte Aaron
elkerekedett szemmel.
– Létezik valami olyasmi. Úgy hívják, hogy
Panoptikon – mondta Tamara komoran. – Nem tudok
róla sokat, de azon a helyen mindig figyelik az embert.
Egy pillanatra sem lehet egyedül. Ha apukád tényleg...
– Nem számít – mondta Call. – Meg fogják ölni.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte a lány.
Call hosszú pillantást vetett rá.
– Egy barát... egy igaz barát... elmondta nekem, mit
hallott.
A lány összehúzta a szemét.
– Szóval, mit fogsz tenni?
– Meg kell találnom apámat, és vissza kell szereznem
az Alkahesztet, mielőtt a mágusok végeznének vele. –
Call igazgatni kezdte a vállán a sporttáska pántját. – Ha

164
visszaviszem a Céhbe, meg tudom győzni a mágusokat,
hogy apám nem jelent veszélyt számukra... ahogy szá-
modra sem, Aaron. Esküszöm, az apukámnak esze
ágában sincs ártani neked. Esküszöm, hogy nem bán-
tana.
Aaron megdörzsölte az arcát.
– Azt sem akarjuk, hogy apukádat bántsák.
– Megölni akarják, nem csupán bántani – hangsú-
lyozta Call. – Ha nem találom meg, biztosan végeznek
vele.
– Veled megyek – jelentette ki Tamara. – Tíz perc
alatt bepakolok.
Nem akarom, hogy velem gyere – gondolta Call, de nem
mondta ki. Még abban sem volt biztos, hogy tényleg ez az
igazság. Bár az nem volt kérdés, hogy még mindig ha-
ragudott a lányra. Megcsóválta a fejét.
– Mégis miért akarnál velem jönni?
– Ez az egész az én hibám. Igazad van. De segíthetek
elterelni a mágusok figyelmét, amíg meg nem találod
apukádat, aztán segíthetek meggyőzni a Céhet, hogy
vegyék vissza az Alkahesztet, és ne üldözzék tovább
édesapádat. A szüleim a Tanács tagjai. – A szobája felé
lépett. – Csak tíz percet kérek.
– Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy én majd
szépen itt maradok, miközben ti ketten veszélyes kül-
detésre mentek? – kérdezte Aaron. – Legutóbb ti men-
tettetek meg engem. Most végre lehetek én is megmentő!

165
 – Te aztán végképp nem jöhetsz – közölte vele Call. –
Te vagy a krétor. Túl fontos vagy ahhoz, hogy apukám
után szaladgálj. Főleg, mivel amúgy is azon parázik
mindenki, hogy apám ártani akar neked.
– Én vagyok a krétor – jelentette ki a fiú, és Call úgy
vélte, kicsendül a szavaiból mindaz, amit azon a nyáron
Aaron kihallgatott Tamaráéknál. – Én vagyok a krétor,
és az a dolgom, hogy megvédjem az embereket. Nem
nekik kell megvédeniük engem.
Call felsóhajtott, és visszaült a kanapéra. Elképzelte
az előtte álló hosszú utat, amit Harcebet leszámítva tel-
jesen egyedül kellene megtennie, a végtelen buszozást,
gyaloglást és magányt. Semmi sem terelné el a figyelmét
a fejében duruzsoló hangról, ami egyre csak azt ismé-
telgette: Apád meg fog halni. Apád talán meg akar ölni.
Aztán belegondolt, milyen lenne, ha Aaron meg Tamara
is vele tartanának, ha számíthatna a fiú megnyugtató
közelségére és a lány vicces megjegyzéseire, s máris
jobban érezte magát.
– Hát, jó – szólt tüntetően kelletlenül. Nem akarta
elárulni, mennyire megkönnyebbült. – Csak ne húzzátok
az időt! Ha menni akarunk, most rögtön el kell húznunk
a csíkot. De gyorsan. Nehogy bárki is észrevegyen!
Harceb nyüszítve leheveredett a padlóra, láthatóan
unta már a sok dumát. Ő a tettek farkasa volt.
Néhány perccel később Aaron és Tamara is megjelent
a saját táskájukkal.

166
 – Még szerencse, hogy készítettünk Aaronnak va-
rázsköveket, amik megóvják a fürkész bűbájoktól –
mondta Tamara, és feléjük nyújtotta a tenyerét, amin
egy egész halom ilyen kő csücsült. – És szerencse, hogy
én szeretek gyakorolni.
Call nagyot sóhajtva felállt.
– Biztos, hogy mindketten ezt akarjátok?
– Teljesen biztos, Call – mondta Aaron. Tamara is bó-
lintott.
Harceb felvakkantott, mintha ő is egyetértett volna.

A küldetési kapu volt a Magisztérium egyetlen bejárata,

ami egész éjszaka nyitva állt, ezt használták az idősebb
diákok küldetésre vagy csatába mehet és onnan jövet.
Call, Aaron meg Tamara a lehető leglazábban mentek
végig a folyosón, mintha egyszerűen csak a nagyterembe
tartanának nassolni vagy filmet nézni. Elhaladtak a
társalgásba mélyedő Celia, Rafe meg Jasper, valamint
néhány felsőbb éves mellett, akik nevetgéltek, és az
óráikról csevegtek.
A folyosó elágazott, az egyik út a nagyterembe veze-
tett, a másik pedig a küldetési kapuhoz. Aaron egy pil-
lanatra megállt, körülnézett, hogy biztosan nem figyeli-e
őket senki, aztán besurrant a szabadba vezető folyosóra.
Tamara, Call meg Harceb olyan sietve követték, hogy

167
összeütköztek, kezük-lábuk összegabalyodott, és csak
nagy nehezen bírtak talpra kecmeregni. Mire sikerült,
mindhárman vihogtak, még Tamara és Call is. Aaron
elégedettnek tűnt.
Öröme azonban nem tartott sokáig. Lábujjhegyen
osontak végig a folyosón. Egyre melegebb lett, és Call
érezte a napsütötte sziklák, az avar meg a friss levegő
szagát. Az út emelkedni kezdett, és már látta is a csil-
lagokat a küldetési kapun túl.
Ám hirtelen valami eltakarta előlük a csillagos eget.
Egy vékony alak magasodott eléjük, és önelégülten rájuk
vigyorgott.
– Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim? – szólt Jasper.
– Ennél gagyibb szöveg nem jutott eszedbe? – vágott
vissza Call.
– Mit keresel itt? – kérdezte Aaron. – Talán követtél
minket?
– Csak azért, mert tudtam, hogy Call mesterkedik
valamiben – mondta Jasper. – Tudtam, hogy előbb-utóbb
elárulja magát. Mégis mit vártatok tőlem? Hogy nem
csinálok semmit?
– Úgy van, Jasper – felelte Tamara csípősen. – Tudod,
a normális emberek, az olyanok, akik nem pszichopaták,
nem automatikusan a legrosszabbat feltételezik min-
denkiről.
Jasper karba tette a kezét.
– Nahát, tényleg? Akkor áruld el nekem: hova men-

168
tek?
– Semmi közöd hozzá – mondta Call. – Húzz el,
Jasper!
– Csak nem egy bizonyos illető apucikájáról van szó,
aki felhúzta a nyúlcipőt? – Jasper kérdőn nézett Callre.
– A mágusok nagyon nem fognak örülni, ha megtud-
ják, hogy a keresésére indultatok. Rufus mester...
– Nyírjuk ki! – szólt Call. Harceb felmordult.
– Rufus mestert? – kérdezte Aaron riadtan.
– Nem, dehogyis Rufus mestert! Jasperre értettem –
magyarázta Call. – Eldughatnánk a holttestét egy nagy
halom kő alá. Soha senki nem tudná meg.
– Call, ne szórakozz! – dorgálta Tamara.
– Harceb végezhetne vele – javasolta Call. A nevét
hallva farkasa feléjük fordult, úgy tűnt, érdekli a lehe-
tőség. Bár a káoszsújtott farkas jó sokat nőtt a nyáron,
Call nem volt biztos benne, hogy képes lenne megölni
valakit, de tuti ki tudta volna kergetni Jaspert a
Magisztériumból, és futtathatott volna vele pár kört
odakint.
– És még én vagyok pszichopata? – morgott Jasper.
Call nem igazán tudta, vajon mit jelent, hogy hiába
váltott át totális gonosz nagyúri üzemmódba, még így
sem bírta lenyűgözni Jaspert.
Aaron fölemelte a kezét. Call egy pillanatra azt hitte,
le akarja csillapítani őket, rá fog szólni, hogy ne fenye-
gesse Jaspert, aztán azt javasolja, mind menjenek szé-

169
pen vissza a szállásukra. Ám ehelyett fekete tűz villant
Aaron ujjai közt, a sötétség hálója jelent meg a kezében.
– Nem akarlak bántani – mondta, farkasszemet nézve
Jasperrel, miközben a káosz lángolt a tenyerében. – De
ha muszáj, nagyon is képes lennék rá.
Call annyira megdöbbent, hogy meg sem bírt szólalni.
Jasper megdermedt, de mielőtt válaszolhatott volna,
Tamara nem túl finoman ráütött Aaron vállára.
– Állítsd le magad! – szólt rá. – Nem idézheted meg a
káoszt, amikor csak kedved szottyan!
Aaron ökölbe szorította a kezét, mire a sötétség ki-
hunyt, de a fiú ettől még ugyanolyan félelmetesnek tűnt.
Tamara Jasperre mutatott.
– Kénytelenek leszünk őt is magunkkal vinni.
– Magunkkal vinni? Ugye csak viccelsz? – hőbörgött
Call. – De hát ki nem állhatom!
Tamara csípőre tette a kezét.
– Nem bulit szervezünk, Call.
– Én aztán nem megyek veletek sehova – szólt közbe
Jasper, és elkezdett a főfolyosó felé oldalazni. – Lövésem
sincs, mi folyik itt, de már nem is érdekel. Nektek tuti
elment az eszetek. Úgy fogok tenni, mintha nem láttam
volna semmit. Esküszöm.
– Nem, dehogyis fogsz úgy tenni – felelte Aaron. – Az
első adandó alkalommal be fogsz árulni minket a má-
gusoknak.
Jasper felháborodott képet vágott.

170
 – Nem is igaz.
– Hogyne lenne igaz! – mondta Call.
Tamara kivett egy követ a zsebéből, és bedugta Jasper
egyenruhájába.
– Induljunk már!
– Egyetértek – szólt Aaron. Megragadta Jasper gra-
bancát. A fiú felkiáltott, és vadul hadonászni kezdett
Aaron komor képet vágott. – Velünk jössz, és kész –
mondta. – Na, nyomás!

171
 9. FEJEZET

N em volt könnyű feladat maguk mögött hagyni a

Magisztériumot. Ahhoz, hogy eljuthassanak az
országútig, előbb át kellett vágniuk az erdőn. Tamara
navigált, az okostelefonján figyelte a térképet. Az erdő-
ben fennállt a veszélye, hogy elementálokba vagy ká-
oszsújtott állatokba botlanak. Arról a lehetőségről nem is
beszélve, hogy netán eltévednek.
De legalább szép volt az idő, és a kabócákat meg
Jasper nyavalygását hallgatva Call egész kellemesnek
találta a sétát. Ám csak addig, amíg bal lába görcsölni
nem kezdett, és rá nem döbbent, hogy ismét le fogja las-
sítani a többieket. Még ezen a küldetésen is, amikor épp
az ő apját igyekeztek megmenteni.
Ha csak Aaron meg Tamara trappoltak volna előtte –

172
a lány egy nehéz botot cipelt, és úgy támaszkodott rá
minden lépésnél, mintha Gandalfnak képzelné magát, a
fiú szőke haja pedig csak úgy ragyogott a holdfényben –,
akkor Call talán panaszkodott volna sajgó lábára. Ám
még a gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy Jasper
újabb dolog miatt gúnyolhassa. Így hát a fogát csikor-
gatta, megigazította a vállán a táskáját, és ügyet sem
vetett a fájdalomra.
– Szerintetek ki fognak csapni titeket? – kérdezte
Jasper flegmán. – Mármint azért, mert segítitek az El-
lenséget. Vagy legalábbis az Ellenség egy csatlósát.
– Apám nem az Ellenség csatlósa.
– Elraboltatok engem – folytatta Jasper, mintha meg
sem hallotta volna Callt. – Veszélybe sodorjátok a
krétort...
– Ha nem vetted volna észre, itt vagyok az orrod előtt
– szólt Aaron. – És képes vagyok önállóan döntést hozni.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ezzel a Tanács is
egyetértene – felelte Jasper. Mostanra elhagyták az erdő
azon részét, ahol csak fiatal fák álltak, mivel
Constantine Madden tizenöt évvel korábban óriási tüzet
és pusztulást okozott ott. Innentől kezdve a fák vastag
ágai föléjük tornyosultak. A levelek között átszűrődő
holdfény Harceb szőrén táncolt. – Call, most talán tel-
jesül végre a kívánságod. Hátha ezúttal sikerül elérned,
hogy tényleg kicsapjanak a Magisztériumból. Csak az a
kár, hogy a varázserőd elfojtásához már késő.

173
 – Dugulj el, Jasper! – szólt rá Tamara.
– Hát, tudod, Tamara, a te családod nem most fog
először megszégyenülni. Legalább már hozzá vannak
szokva.
A lány tarkón vágta.
– Tartsd meg magadnak a véleményedet! Ha ilyen
sokat dumálsz, ki fogsz száradni.
– Aú! – siránkozott Jasper.
– Csönd legyen! – szólt Aaron.
– Vettem – felelte Jasper keserűen. – Már Tamara is
mondta, hogy fogjam be.
– Nem, úgy értettem, hogy mindenki maradjon
csöndben. – Aaron leguggolt egy fa mohával belepett,
kiálló gyökere mögé. – Van itt valami.
Jasper azonnal térdre rogyott. Tamara föltűrte a fel-
sője ujját, és szintén leguggolt, fél kezében máris fellob-
bant a láng.
Call habozott. Teljesen begörcsölt a lába, és félt, hogy
ha leguggol, akkor nem lesz majd képes felállni, lega-
lábbis biztos nem méltóságteljesen.
– Call, bukj le! – sziszegte Tamara. Két tenyere között
fény villant, ami csillogó négyszöggé formálódott, és
egyre nőtt. – Ne hősködj már!
A fiú ennek hallatán alig bírta visszafojtani a gúnyos
nevetést.
A csillogó négyszög felemelkedett, és Call rádöbbent,
hogy Tamara a légmágia segítségével olyasvalamit ho-

174
zott létre, mint egy távcső lencséje. Mind előrehajolva
meredtek a négyszögre, amin át jól láthatóvá vált az
előttük elterülő völgy.
Tamara varázslatának köszönhetően észrevettek egy
kerek tisztást, amin kicsi és élénk színűre festett fahá-
zak álltak körben, egymástól egyenlő távolságra. Közé-
pen egy nagyobb faépület állt. A lány mágikus lencséjén
át még az épület homlokzatán díszelgő feliratot is el le-
hetett olvasni, ami Call legnagyobb meglepetésére ez
volt: A GONDOLAT SZABAD ÉS NEM LEIGÁZHATÓ.
– Én ezt már láttam valahol – mondta döbbenten.
– Bizony, a Magisztériumban is ki van írva – szólt
mögöttük egy hang.
Call megperdült. Egy férfi állt az avarban a páfrányok
között, a magisztériumi mesterek fekete egyenruhájá-
ban. Jasper felhördült, és térden csúszva elhátrált, amíg
neki nem ütközött egy fatörzsnek.
– Lemuel mester... – Nagyot nyelt. – De hát én azt
hittem, hogy maga... azt hittem, hogy magát...
– Hogy kirúgtak a Magisztériumból?
Hosszú másodpercekig egyikük sem felelt. Aztán Aa-
ron bólintott.
– Hát, igen.
– Hosszú szabadságot ajánlottak nekem, én pedig el-
fogadtam – mondta Lemuel mester, és mogorván nézett
le rájuk. – Ahogy elnézem, nem csak én vágytam sza-
badságra.

175
 – Mi küldetésben járunk – közölte vele Tamara teljes
átéléssel, és nem is kevés bosszúsággal a hangjában. –
Természetesen. Különben miért lenne velünk Jasper?
Call egészen elámult, milyen ügyesen füllent a lány.
Korábban helytelenítette Tamara hazudozását. Most
viszont nagyon is örült neki.
Jasper épp szóra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon –
vagy esetleg beköpje őket –, ám ekkor Aaron megszorí-
totta a vállát. Teljes erőből.
– Mit érdekel az engem? – horkant fel Lemuel mester.
– A legkevésbé sem izgat. Szökjetek csak el a
Magisztériumból, ha akartok! Felőlem használjátok csak
a varázserőtöket bulizásra! Lovagoljatok meg
elementálokat! Hála az égnek, már nincsenek tanonca-
im, akikre vigyáznom kéne, és végképp eszem ágában
sincs rátok vigyázni.
– Ööö, oké – mondta Call. – Izé... szuper!
– Mi ez a hely? – kérdezte Aaron, és a nyakát nyújto-
gatta, hogy szemügyre vegye a házakat.
– Hasonlóan gondolkodó személyek gyülekezete –
közölte Lemuel mester, majd intett, hogy menjenek el. –
Most pedig tünés innen! Nyomás!
– Ki van ott? – jelent meg egy idősebb nő sáfrányszínű
vászonruhában. Ősz haját befonva és feltűzve viselte. –
Lemuel! Csak nem terrorizálod ezeket a szegény gyere-
keket?
– Ismerjük őt – nyugtatta meg Tamara. – A

176
Magisztériumból.
– Hát, akkor gyertek velem! – mondta a nő, megfor-
dult, és a házak felé invitálta őket. – Gyertek, igyatok
valami jó hideget! Biztosan megszomjaztatok, mire át-
vágtatok idáig az erdőn.
Call Tamarára és Aaronra nézett. Ha Jasper netán
panaszkodni kezdene, hogy elrabolták, vajon Lemuel
mester viccnek venné? És vajon hallott arról, hogy valaki
ellopta az Alkahesztet? Call abban egészen biztos volt,
hogy a rézkesztyű eltűnését még Lemuel sem találná
viccesnek.
– Inkább mennünk kéne – felelte Tamara. – Köszön-
jük szépen, meg minden, de...
– Jaj, dehogy, nemleges választ nem fogadok el. – Az
asszony belekarolt Aaronba, és az örökösen udvarias fiú
hagyta, hogy a tisztás felé vezesse. – Az én nevem Alma.
Tudom, milyen rémes koszton tartanak titeket odalent, a
Magisztériumban. Pihenjetek meg nálunk egy kicsit,
aztán mehettek is tovább!
– Ööö, Aaron! – szólt Call. – Eléggé sietünk.
Aaron tehetetlennek tűnt. Láthatóan nem akart ud-
variatlan lenni. Ezek szerint neki a társadalmi nyomás
volt a kriptonit.
Lemuel mester inkább bosszúsnak tűnt, mint elége-
dettnek, ami valószínűleg azt jelentette, hogy ez nem
valamiféle csapda volt. Call nagyot sóhajtott, sokat-
mondó pillantást váltott Tamarával, majd követte Almát

177
és Aaront a domboldal enyhe lejtőjén a völgybe, az egyik
ház felé, aminek még egy kicsi tornáca is volt, az ajtaján
pedig kékkel festett csillagok díszelegtek. Belépve Call
kis konyhát pillantott meg, hosszú fapolcain üvegcsék
sorakoztak, kézzel írt címkékkel ellátva. Fatüzeléses
kályhában ropogott a tűz az egyik sarokban, egy függő-
ágy lógott a másikban, a helyiség közepén pedig egy
színes asztal állt, körülötte székekkel. Az asszony ki-
nyitott egy szekrényt, ami mintha jéggel lett volna tele,
és pára szállt fel belőle. Vendéglátójuk bedugta a kezét a
különös szekrénybe, majd egy kancsó gyümölcsvelős li-
monádét húzott elő belőle, citromkarikák úszkáltak
benne, és az üveg párás volt a hidegtől.
Az asszony különféle poharakat rakott az asztalra, és
nekiállt teletölteni őket. Aaron felkapott egyet, egy haj-
tásra kiitta, aztán grimaszt vágott.
– Agyfagyás – magyarázta.
Callnek rossz érzése támadt, eszébe jutott egy bizo-
nyos mézeskalács házban lakó öregasszony, és inkább
nem ivott a limonádéból. Nem bízott Lemuel mesterben,
és semmiképpen sem bízott meg olyasvalakiben, aki jól
kijött a volt tanárral.
Mindenesetre leült az egyik székre, és megdörzsölte a
lábát. Nem rémlett neki, hogy a mesékben bármi baj
származott volna a leülésből.
– Szóval, mi ez az egész? – kérdezte Tamara. – Mi ez a
hely?

178
 – Á, igen – mondta az asszony. – Láttátok a feliratot a
Nagy Házon?
– „A gondolat szabad és nem leigázható” – idézte Ta-
mara.
A nő bólintott, de mielőtt folytathatta volna, megszó-
lalt Lemuel mester, aki követte őket a házba:
– Alma jói ismerem ezeket a gyerekeket. El sem tudod
képzelni, mekkora bajt hozhatnak a fejünkre. Ne mondj
nekik semmi olyat, amit megbánhatsz!
Az asszony erre csak legyintett, aztán újra a gyere-
kekhez fordult. Harcebre mutatott, aki halkan nyüszí-
tett, majd Call széke mögé bújt.
– Mi a káoszsújtott lényeket tanulmányozzuk. Látom,
hogy a farkasotok is ilyen... egy fiatal példány. Az El-
lenség embereket és állatokat egyaránt sújtott káosszal,
de míg az embereket ez látszólag megfosztotta a beszéd
képességétől meg az intelligenciától, az állatokra más
hatást gyakorolt. A káoszsújtott állatok szabadon sza-
porodtak, és mivel hosszú ideig nem volt krétorunk, a
mai leszármazottaik nem tanultak meg engedelmes-
kedni a parancsának, egészen mostanáig – nézett Aa-
ronra.
– Harceb csak Callnek engedelmeskedik, nekem nem
– ellenkezett a fiú. – Call pedig nem krétor.
– Ez számunkra nagyon érdekes – felelte Alma. –
Hogy találtál rá Harcebre, Call?
– A hóban volt – magyarázta Call, és megsimogatta

179
Harceb nyakát. – Megmentettem az életét.
Tamara hitetlenkedve nézett rá, mintha úgy gondol-
ná, hogy Harceb a fiú nélkül is boldogult volna.
– Harceb eleve káoszsújtottnak született – magya-
rázta Alma. – Embereknél ez nem fordul elő. Egy eleven
emberi lénybe nem lehet beoltani a káoszt; emberi ká-
oszsújtottakká csakis a nemrég elhunytak változhatnak.
Aaron megborzongott.
– Ez elég borzalmasan hangzik. Tisztára, mint a
zombik.
– Valóban borzalmasnak lehet nevezni – bólintott
Alma. – Egy régi alkimista mondás szerint: „Minden
méreg egyben orvosság is; a különbség csakis az adago-
láson múlik.” Az Ellenségnek sikerült gyógyírt találnia a
halálra, azonban ez a gyógymód rosszabb, mint maga az
orvosolandó probléma.
– Milagros mester is ezt szokta mondani – szólalt meg
Jasper, és a homlokát ráncolta. – Maga is a
Magisztériumban tanított?
– Úgy van – válaszolta Alma. – Akkoriban voltam
tanár a Magisztériumban, amikor Joseph mester az
üresség mágiájával kísérletezett ott. Sokan foglalkoz-
tunk ezzel. Én segédkeztem is Joseph mester néhány
kísérletében.
Tamara feldöntötte a poharát.
– Maga segédkezet nyújtott abban, hogy Constantine
emberekbe meg állatokba olthassa a káoszt? Hogy tehet

180
ilyet bárki?
– A Rendellenesség Rendje – suttogta Call. Biztos,
hogy nekik is közük volt ehhez. Az alkahesztes könyv azt
írta, hogy a Rend manapság káoszsújtott állatokkal kí-
sérletezik. Hol másutt találtak volna ilyen lényeket,
mint a Magisztérium körüli erdőben? Ezek az emberek
hozták létre az Alkahesztet.
Alma rámosolygott.
– Ezek szerint már hallottál rólunk. Még egyszer sem
tettétek föl magatoknak a kérdést, tulajdonképpen mit
akart elérni Joseph mester és Constantine Madden?
– Azt, hogy többé soha senkinek ne kelljen meghalnia
– felelte Call.
Erre mindenki furcsán nézett rá.
– Még jó, hogy odafigyeltél az órákon – motyogta Aa-
ron.
– Mindannyiunkat energia éltet – mondta Lemuel. –
Ha kifogy minden energiánk, meghalunk. A káosz ki-
fogyhatatlan energiaforrás. Ha biztonságos módon be
tudnánk oltani egy személyt káosszal, az illetőt örökké
táplálhatná ez az energia. Soha nem halna meg.
– De ez lehetetlen – szólt Aaron. – Mármint, nem lehet
biztonságos módon beoltani valakit káosszal.
– Mi pontosan azt próbáljuk kideríteni, hogy tényleg
lehetetlen-e – magyarázta Alma. – Állatokkal dolgozunk,
mivel az állatok mintha másként reagálnának a káoszra.
A farkasotokban káosz lakozik, már eleve így született,

181
de attól még van személyisége, vannak érzelmei, nem
igaz? Ugyanolyan eleven lény, mint ti magatok.
– Hát, igen – hagyta rá Call.
– És tuti biztos, száz százalék, hogy Harceb soha nem
fog bevadulni, és nem fogja leharapni az arcunkat – szólt
közbe Jasper. – Ugye?
– Ki tudja? – kérdezett vissza Lemuel mester. Call úgy
vélte, egyértelműen boldogabbnak tűnik itt, mint amikor
a Magisztériumban tanított. A szája egyik sarka fölfelé
kunkorodott, mintha még el is mosolyodna mindjárt.
Jasper lejjebb csúszott a széken.
– Basszus!
Tamara körülnézett.
– Szóval, ha káoszsújtott lényeket tanulmányoznak,
ahhoz előbb elfogják őket? És hol tartják őket? Ketrec-
ben?
Alma elmosolyodott, és Callnek csöppet sem tetszett,
ahogy Harcebet méregette.
– Nos, meséljetek a küldetésetekről! Mivel bíztak meg
titeket?
– Mintha azt mondta volna, hogy nem érdekli, hova
megyünk – fordult Aaron Lemuel mesterhez.
– Engem nem is érdekel. De azt nem mondtam, hogy
senkit sem fog érdekelni. – Lemuel félmosolya gonosz
vigyorrá szélesedett. – Nem könnyű elszökni a
Magisztériumból.
– Drew is hiába próbálta – motyogta Jasper.

182
 Lemuel mester elvörösödött.
– Drew igazából nem akart elszökni. Minden, amit
rólam állított, hazugság volt.
– Nézze, ezzel tisztában vagyunk – emelte fel mindkét
kezét békítőleg Aaron. – És tényleg fontos küldetésünk
van, csak nem mindenki tud róla a suliban. Szóval, ha
meg tudnák mondani, hogyan juthatunk el leggyorsab-
ban az országútra...
Hangzavar támadt odakint. Egy középkorú, kopasz,
bozontos szakállú férfi rontott be a házba.
– Alma, Lemuel! Magisztériumi mesterek tartanak
erre. Eltűnt diákokat keresnek.
Lemuel önelégülten nézett Callre és a többiekre.
– Nem szöktetek el, mi?
– Csak hogy tisztázzuk – szólalt meg Jasper –, ezek
hárman elraboltak engem, és arra kényszerítenek, hogy
velük tartsak egy hülye küldetésre, mert meg akarják...
Tamara intett egyet. Jasper hirtelen elhallgatott, és
levegő után kapkodott. Úgy tűnt, a lány okozta, hogy
elakadt a szava és a lélegzete, méghozzá a szó szoros
értelmében. A felnőttek mintha nem vették volna észre,
Callt viszont lenyűgözte Tamara húzása.
– Tartsd fel őket, Andreas! – mondta Alma higgadtan.
A szakállas férfi kirohant a házból. Call talpra ugrott.
A torkában dobogott a szíve.
– El kell tűnnünk innen – mondta.
Aaron is felpattant az asztaltól, Tamara szintén.

183
Csupán Jasper maradt ülve, még mindig zihált, és ha-
ragosan bámulta hármukat.
– Elbújunk az erdőben – mondta Aaron az asszony-
nak. – Kérem, engedjenek el, és egy szót sem szólunk
majd senkinek erről a helyről.
– Ennél jobbat tudok ajánlani – felelte Alma. – El-
bújtatunk titeket. De adnotok kell valamit cserébe. – A
tekintete Harcebre vándorolt.
– Szó sem lehet róla – közölte Tamara, azzal a farkas
mellé lépett, és végigsimított az oldalán. – Nem hagyjuk,
hogy hozzányúljanak, bármit is tervez...
– Megígéri, hogy nem esik bántódása? – kérdezte
gyorsan Call, félbeszakítva a lányt. Nem szívesen vette
fontolóra az ajánlatot, és felrémlett előtte, ahogy az apja
láncra verte Harcebet, de látta, milyen mohón néz Alma
a farkasra. Muszáj volt beleegyeznie az ajánlatba, hogy
húzhassa kicsit az időt, amíg rá nem jön, hogyan jut-
hatnak ki innen mindannyian, beleértve Harcebet is.
– Call, nem teheted – tiltakozott Tamara, a farkas
bundájába fúrva az ujjait.
– Még szép, hogy megteheti – mondta Jasper. Csak
nem hiszed, hogy a srác hűséges lesz, vagy akármi? Na,
inkább menjünk szépen vissza a Magisztériumba!
– Fogd már be! – szólt rá Aaron. – Call, biztos vagy
benne, hogy...
Alma azonban elnevette magát.
– Félreértitek. Nem Harcebet akarjuk, bár valóban

184
nagyon érdekes. Hanem Aaront.
– Hát, Aaront aztán végképp nem kaphatják meg –
közölte Tamara.
– Egy krétor híján hiába van számtalan elméletünk,
egyiket sem bírjuk letesztelni. Tudjuk, hogy most nem
maradhatsz itt, Aaron, de ígérd meg nekem, hogy vissza
fogsz jönni, és hagyjátok itt zálogul a farkast! Amikor
majd visszatérsz, csupán néhány órára tartanánk fel. És
talán, ha meglátod, mire vagy képes, mekkora segítséget
jelenthetnél a világnak azonkívül, hogy védelmezed egy
olyan ellenségtől, akivel már nem is állunk háborúban...
akkor talán úgy döntenél, hogy csatlakozol hozzánk.
Egyik gyerek sem jutott szóhoz.
– A farkasnak nem esik bántódása – tette hozzá Alma.
– Rendben – mondta Aaron hosszú hallgatás után. –
Megígérem, hogy visszajövök, de nem hagyhatjuk itt
maguknak Harcebet. Semmi szükség zálogra. A szava-
mat adom.
– Megbízunk benned, krétor, de ennyire azért nem.
Gyerünk, gyerekek! Döntsétek el! Elbújtathatunk tite-
ket, vagy átadhatunk a mágusoknak. De tudnotok kell,
hogy négyőtökért cserébe ők biztosan nekünk fogják adni
Harcebet.
Call nem kételkedett ebben – ezen a ponton már nem.
– Jó, legyen. Áll az alku. De akkor sem kísérletez-
hetnek rajta!
Alma roppant elégedettnek tűnt.

185
 – Helyes. Megegyeztünk. Mindenki jöjjön utánam! – A
hátsó ajtón át kivezette őket a faházból. Sietve átvágtak
az épületek közötti gyepen.
Call borzasztóan védtelennek érezte magát. Elsuhanó
árnyakat látott a tisztást övező fák között, és kiabálást
hallott. A mesterek a nevüket kiáltozták. Tamara után
sietett, és látta, hogy a lány szorosan markolja Jasper
csuklóját, így a fiú nem futhatott el az ellenkező irányba.
Call mintha Rufus mester hangját hallotta volna. Meg-
ragadta Harceb nyakörvét, és magával húzta, gyorsabb
tempóra ösztökélve őt. A farkas úgy nézett fel rá, mintha
gyanította volna, hogy valami rossz fog történni.
Ha beszaladtak volna az erdőbe, biztosan elkapták
volna őket. Nem volt más választásuk, mint követni
Almát – aki iszonyúan félelmetes volt, aki egykor
Constantine Maddennel meg Joseph mesterrel működött
együtt, aki kísérletezni akart Harceben, akiről valószí-
nűleg jó hosszú gonosz nagyúri listát lehetett volna írni –
, s remélni, hogy betartja az ígéretét, és tényleg elrejti
őket.
Call sóhajtott, de továbbra is követte az asszonyt. A
tisztás közepén álló házhoz érve Alma kulcscsomót hú-
zott elő sáfrányszínű ruhája zsebéből, és kinyitotta az
ajtót.
Ugatás, vonítás és nyüszítés lármája riasztotta meg
őket, amint beléptek. Az épület mindkét felén különféle
méretű ketrecek sorakoztak, és mindegyikben káosz-

186
sújtott állatok senyvedtek: a vadul örvénylő szemű barna
medvéktől a szürkerókákon át egy vörös hiúzig, ami
felmordult, amint Call betette a lábát a helyiségbe.
– Ez a világ legrosszabb állatkertje – jelentette ki
Jasper.
Tamara a szája elé kapta a kezét.
– Szóval itt tartják a káoszsújtottakat.
Alma az egyik ketrechez vezette Callt.
– Parancsold be ide a farkasodat! Gyorsan! Előbb el
kell rejtenem titeket, csak utána tudok a mágusokkal
foglalkozni.
– Honnan tudjuk, hogy állni fogja a szavát? – kérdezte
Aaron, akit ezek szerint a feszültség megszabadított
attól a félelmétől, hogy esetleg megsérthet valakit.
– Nézz csak körül, milyen lényeket tartunk itt, krétor!
– felelte Alma. – Veszélyes volt befogni őket. Veszélyes
itt őrizni őket. De te bármelyiküknél veszélyesebb vagy.
Nem szeretnénk ujjat húzni veled. Szükségünk van a
segítségedre.
Odakint egyre hangosabb lett a kiabálás. Lemuel
mester jól hallhatóan vitatkozott egy másik mágussal.
Call mély levegőt vett, beküldte Harcebet az egyik
ketrecbe, majd hagyta, hogy Alma rázárja az ajtót. Az
asszony zsebre dugta a kulcsot, majd egy másik helyi-
ségbe vezette őket. Az ablaktalan szoba tele volt dobo-
zokkal.
– Maradjatok itt, amíg vissza nem jövök értetek! Nem

187
tart sokáig – mondta Alma, majd becsukta az ajtót.
Hallották a zár kattanását, aztán a távolodó lépteket.
Tamara dühösen fordult szembe Call-lel és Aaronnal.
– Hogy engedhetitek, hogy itt tartsák Harcebet? Ő a
mi farkasunk!
– Mármint az én farkasom – hangsúlyozta Call.
– Most már egyikőtöké sem – jegyezte meg Jasper, a
körmét nézegetve.
– Na és te? – ripakodott a lány Aaronra. – Mégis hogy
mehettél bele ebbe a hülye alkuba? Mindketten idióták
vagytok!
Call széttárta a karját.
– Mit tehettünk volna? Szükségünk volt rájuk, hogy
elbújtassanak minket... és el is bújtattak. De ha kisza-
badulunk innen, és kiszabadítjuk Harcebet is, mialatt ők
a mesterekkel beszélnek, akkor leléphetünk anélkül,
hogy bárki észrevenné. És akkor Aaronnak nem kell
majd visszajönnie. – Aaron már épp tiltakozni készült,
ám Call megelőzte. – Ne gyere nekem az ígéreted be-
tartásával! Az nem volt rendes ígéret.
– Jól van, na – mondta Aaron.
– Nem lesz könnyű kiszabadítani a farkasotokat.
Azokat a ketreceket valószínűleg varázslat védi –
mondta Jasper.
– Igaza van – erősítette meg Tamara.
– Van egy tervem – közölte Call, és kilesett a kulcs-
lyukon. – Aaron, ki tudnád nyitni ezt az ajtót?

188
 – Ha azt kérded, fel tudom-e törni a zárat – felelte
Aaron –, hát nem, nem értek hozzá.
– Oké, de akkor is te vagy a krétor – mondta Call. A
kulcslyukon keresztül látta a ketrecekkel teli, levegőtlen
helyiséget, és a rácsok mögött elkeseredetten össze-
gömbölyödő Harcebet. – Krétorkodd meg, hogy kinyíljon,
vagy mit tudom én!
Aaron úgy nézett rá, mintha sületlenségeket hordott
volna össze. Aztán megperdült, és belerúgott az ajtóba.
Az kitárult, majdnem kiszakadtak a zsanérjai.
– Oké, így is lehet – hagyta rá Call. – Ez is egy meg-
oldás.
Jasper egész testében megfeszült, mintha az járt
volna a fejében, hogy megpróbálja lerázni őket. Tamara
feléje fordult.
– Légy szíves, ne hagyj itt minket! Maradj velünk,
oké? Csak még egy kicsit. Tudom, hogy nem valami jó
szórakozás ez az egész, de tényleg nagyon fontos.
Jasper a lányra nézett, furcsa arckifejezéssel, mintha
Tamarának sikerült volna kimondania az egyetlen dol-
got, ami meggyőzhette, hogy ne rohanjon ki innen, és
köpje be őket. Különös módon úgy tűnt, hogy az a bizo-
nyos dolog nem más, mint a légy szíves:
– Hát az biztos, hogy nincs benne semmi szórakoztató
– mondta, azzal a falnak dőlt, és karba tette a kezét.
Call a ketrecekhez lépett. Ahogy Jasper megjósolta, a
zárakat alkimista jelek védték, a Call számára ismeret-

189
len szimbólumok összekapcsolódó köröket alkottak. Rá-
adásul minden záron három kulcslyuk volt.
– Tamara, ez meg mit jelent? – kérdezte.
A lány átlesett a válla fölött, és összehúzta a szemét.
– A zár védett a varázslat ellen.
– Ó! – mondta Call. Odahaza egyszer kiszabadított a
tavaszi utcabál alatt egy csupasz földikutyát meg egy
csomó fehér egeret, varázslat nélkül, csupán a lelemé-
nyessége segítségével. Miután Aaron egy rúgással ki-
nyitotta az ajtót, és kiszabadította őket, Call úgy érezte,
a ketrecekből őneki kellene kiengednie az állatokat.
Valahogyan.
Két kézzel megragadta a rácsokat, koncentrált, és
teljes erejéből rángatni kezdte a ketrec ajtaját.
– Ez a terved? – kérdezte Jasper, és röhögésben tört
ki. – Szórakozol velem?
– Kell a kulcs – jelentette ki Aaron. Még neki is mosoly
bújkált a szája sarkában. – Vagyis hát, egy csomó kulcs
kell.
Az egyik medve felbődült, kidugta egyik mancsát a
rácsok között, és a levegőben hadonászott. Szeme na-
rancssárga fénnyel izzott, a káosz sütött belőle. Aaron
tátott szájjal bámulta.
– Még soha nem láttam ilyet.
Call nem tudta, hogy úgy általában a medvére érti,
vagy konkrétan a káoszsújtott medvére, bár le merte
volna fogadni, hogy utóbbit mindannyian most látnak

190
életükben először.
– Van egy ötletem – szólalt meg Tamara, és gyors,
aggodalmas pillantást vetett a medvére. – A zárakat nem
törhetjük fel varázslattal, de...
Call megperdült, és ránézett.
– De mi?
– Szerezz nekem valami fémet! Bármit.
Call felkapott a helyiségben lévő asztalról egy réz
csillagórát, és odaadta a lánynak. A kerek eszköz olvadni
kezdett Tamara, kezében. Vagyis mégsem, ahogy Call
bámulta, rádöbbent, hogy az elfolyósodó fém a lány keze
fölött lebeg. Vörösen izzó, zavaros paca lett belőle, majd
megfeketedett, ahogy lehűlt a levegőn, végül Harceb
ketrece felé lebegett. Amint odaért, a folyékony fémből
három inda nyúlt ki, és hatolt be egy-egy kulcslyukba.
– Hideg víz kell rá – szólt Tamara, aki egész testében
megfeszült az összpontosítástól.
Call varázslattal összegyűjtötte az állatok tálkáiban
lévő vizet, gömböt formált belőle, majd hűteni kezdte
légmágiával.
– Gyorsabban! – csikorgatta a fogát a lány.
A fiú a csillagórából maradt fémre irányította a vizet.
A fém sziszegett, a víz pedig nagy gőzfelhő kíséretében
elpárolgott. Call hátraugrott, elbotlott, és nekiesett az
egyik ketrecnek.
Mire a felhő szertefoszlott, Tamara háromágú kulcsot
tartott a kezében.

191
 Harceb nyüszített. A lány elfordította a kulcsot a
zárban; három kattanás hallatszott, nem teljesen egy-
szerre, a legutolsó élesen visszhangzott a helyiségben. A
ketrec kinyílt, és Harceb kirontott belőle, miközben az
ajtó nagy csattanással kivágódott. Aztán újabb katta-
nások hallatszottak, és a helyiségben sorra feltárult az
összes ketrec ajtaja.
– Talán mégsem kellett volna kinyitnunk mindhárom
zárat – szólalt meg Call az ezt követő nyugtalanító
csöndben.
Az állatok kirontottak a ketrecekből, Jasper pedig or-
dítani kezdett. A medve a kijárat felé cammogott. Rókák,
kutyák, farkasok és hermelinek tódultak ki börtönükből.
– Nyomás! – kiabálta nekik Call. – Nyomás, támad-
játok meg a... akarom mondani, zavarjátok meg a mes-
tereket! Tereljétek el őket innen!
– Úgy van, zavarjátok meg őket! – hangsúlyozta Ta-
mara is. – Csak semmi támadás!
A káoszsújtott állatok a kijárat felé rohantak, nem
igazán figyeltek oda egyikük szavára sem. Aaron épp
időben tárta ki előttük az ajtót, hogy kiroboghassanak az
épületből. Odakint pillanatokon belül kiabálás, valamint
morgás és rikoltozás hangzott fel. Call hallotta, ahogy az
emberek sikoltozva menekülnek az állatok elől.
Harceb odaszökdécselt Callhez, és lelkesen nyalogatni
kezdte a kezét. A fiú lehajolt, és megölelte.
– Jó farkas – motyogta. – Ügyes farkas. – Harceb

192
hozzádörgölőzött, szeme sárgán ragyogott.
– Le onnan! – kiabálta Tamara, és Jasper után nyúlt,
aki felmászott az asztalra, hogy kinyissa az ablakot.
– Csak segíteni próbálok! – tiltakozott a fiú, miután
Tamara lerántotta.
Aaron a nyitott ajtónak dőlt.
– Mi lesz, ha az egyik káoszsújtott megtámadja va-
lamelyik mágust? Mi lesz, ha valakinek baja esik? Nem
minden állat olyan, mint Harceb.
– Ne féltsd a mestereket! – felelte Call. – Azok az ál-
latok láthatóan nincsenek valami jó bőrben. Lefogadom,
hogy a többségüknek első dolga lesz berohanni az erdőbe.
– Nekünk is azt kellene tennünk – emlékeztette őket
Tamara, majd az ajtóhoz sietett, és félrelökte az útból
Aaront. – Húzzunk el innen!
Call lehajtott fejjel, ujjait Harceb szőrébe fúrva kö-
vette a lányt. Aaron lett a sereghajtó, maga előtt terelte
Jaspert.
A tisztásra kilépve megdermedtek. A kis közösséget
teljesen elözönlötték az állatok. A mesterek fel-alá ro-
hangásztak, próbálták befogni a szanaszét szaladó ká-
oszsújtottakat, tűz és jég sugarait lődözve igyekeztek
megállítani őket. Call úgy látta, mintha Rockmaple
mestert egy káoszsújtott golden retriever kergetné egy fa
körül. North mester megperdült, tenyerében ragyogó
tűzgömb formálódott.
Alma most kirohant a kis faházból, ahol korábban

193
limonádéval kínálta őket. Förgeteg kavargott körülötte.
Kinyújtotta a karját, és egy nagy löket levegővel a földre
taszította North mestert. A mester tűzgömbje kirepült a
kezéből, és eltalálta a föléje magasodó fát. A levelek és
ágak lángra kaptak, miközben Tamara megragadta Call
grabancát, és elrángatta őt a tisztásról, be az erdőbe.
Mindannyian futásnak eredtek, nemcsak Tamara,
Aaron és Jasper, hanem még Call is, aki bicegett kissé,
de azért egész jól bírta a tempót. Épp elhalkult mögöttük
a lárma, amikor meghallottak egy másik hangot.
– Előre megmondtam Almának, hogy csak bajt hoztok
a fejünkre – szólt Lemuel mester, fenyegetően elállva az
útjukat az ösvényen. – De nem hallgatott rám.
Aaron megtorpant, a többiek pedig kis híján neki-
mentek. Lemuel mester megemelte a szemöldökét.
– Mondok én nektek valamit – közölte. – Akár hiszi-
tek, akár nem, bármennyire ki nem állhatlak titeket, a
Magisztérium mestereit még nálatok is jobban utálom.
És nem szeretném, hogy megszerezzék, amit akarnak.
Értitek?
Mind a négyen egyszerre bólintottak.
A férfi egy kis patakra mutatott, ami a fák között
csordogált. Call arra gondolt, hogy tulajdonképpen na-
gyon szép ez a hely, és más körülmények között biztosan
sokkal jobban értékelte volna.
– Kövessétek azt a patakot az országútig! – mondta
Lemuel. – Így érhettek oda a leggyorsabban. Onnantól

194
egyedül kell boldogulnotok.
Csönd támadt. Végül Aaron szólalt meg:
– Köszönjük!
Naná, hogy Aaron köszönetet mond! – gondolta Call,
miközben a patak felé siettek. Ha valaki fejbe kólintaná
Aaront, akkor szépen megköszönné az illetőnek, hogy
megtisztelte a figyelmével.
Fél órán át csendben haladtak a patak mentén, mie-
lőtt Jasper megszólalt:
– Szóval, akkor most mi a tervünk? Attól még nem
leszünk biztonságban, hogy elérünk az országútig – pa-
naszkodott. – Erre nem jár busz, és nincs kocsink...
– Van egy tervem – közölte Tamara.
Call meglepetten fordult felé.
– Tényleg?
– Nekem mindig van tervem – felelte a lány, és fel-
vonta a szemöldökét. – Néha több tervet is forralok egy-
szerre. Példát kellene vennetek rólam.
– Ajánlom, hogy nagyon jó kis terv legyen! – mondta
Aaron vigyorogva. – Ha már ilyen büszke vagy rá.
Tamara elővette a mobilját a táskájából, megnézte a
kijelzőt, aztán továbbment.

195
 10. FEJEZET

A mint megpillantották az országutat, Call megbor-

zongott, mert eszébe jutott, hogy legutóbb akkor
kelt át rajta, amikor Aaront keresték Tamarával. Élén-
ken emlékezett, mennyire fájt mindkét lába, miközben a
lehető leggyorsabb tempóra kényszerítette magát,
menynyire pánikba esett már a puszta gondolattól, hogy
Aaron talán veszélyben van, és mennyire megdöbben-
tette, amikor végül kiderült, hogy nem az, akinek egész
életében hitte önmagát.
Jasper leguggolt, és amikor a farkas odalépett hozzá,
megsimogatta Harceb fejét. Egy pillanatra nem is tűnt
olyan kibírhatatlan alaknak.
Aztán észrevette, hogy Call figyeli, és dühös pillantást
vetett rá.
Call leült az út szélén, és az időről időre elsuhanó
autókat figyelte. Tamara a mobilján pötyögött. A fiú nem

196
tudta biztosan, vajon a küldetésükhöz végez-e kutatást,
vagy csak az otthoni barátaival e-mailezik. Aaron mé-
lyen elgondolkodva meredt a távolba, ahogy a képregé-
nyekben szoktak a hősök. Akár szobrot is formázhattak
volna róla ebben a pózban.
Call azon tűnődött, vajon mit szólna Aaron, ha meg-
tudná, hogy hazudott neki... méghozzá sokszor.
Még akkor is ezen agyait, amikor egy elegáns, fekete
kocsi fékezett le előttük.
Letekerték az ablakot, és Tamaráék komornyikja,
Stebbins bukkant elő az üveg mögül. Feltolta a homlo-
kára napszemüvegét, világoskék szeme rájuk szegező-
dött.
– Szálljatok be! – szólt. – Sietnünk kell.
Jasper gyorsan bemászott a luxusautó hátsó ülésére.
– Hál’ istennek! – kapott fel egy vizespalackot az egyik
pohártartóból. – Már majdnem szomjan haltam –
mondta, és kiitta az egész üveget.
– Az a kutya nem szállhat be – jelentette ki Stebbins.
– Bepiszkolná az ülést, a karmaival pedig összekarcolná
a bőrt.
– Nem a magáé a kocsi – emlékeztette Tamara, mi-
közben megpaskolta maga mellett az ülést. Harceb be-
ugrott az autóba, majd bizonytalanul körbefordult.
Call is beszállt, és az ölébe húzta a farkast. Alig tudta
elhinni, hogy Harceb egykor befért a pólója alá. Mos-
tanra majdnem akkora lett, mint maga a fiú.

197
 Aaron az anyósülésre szállt be.
– Ha jól sejtem, erre is a szokásos egyezségünk érvé-
nyes – mondta Stebbins a lánynak, hátrafordulva az
ülésén. – Mi a cím?
Call megadta neki, bár a házszámot nem tudta, csak
az utat. Stebbins beütötte a címet a látszólag mágia-
mentes GPS-ébe, aztán elindultak.
– Mi a szokásos egyezség? – kérdezte Jasper a lánytól
suttogva.
– Stebbins gyorsulási versenyekre jár a szüleim
kocsijaival – felelte Tamara szintén fojtott hangon. – Én
szoktam falazni neki.
– Komolyan? – hüledezett Jasper, és mintha egysze-
riben egész más szemmel, újsütetű tisztelettel nézett
volna a volánnál ülő pasasra.
Call később azon kapta magát, hogy fejét az ablakhoz
támasztva elszunyókált. Arra ébredt, hogy homloka újra
meg újra az üveghez koccan, mivel egy földúton hajtot-
tak. Pislogott. Pontosan tudta, hol vannak.
– Itt álljon meg! – szólt.
Stebbins lefékezett, és hunyorogva nézett körül.
– Itt? – kérdezte, ám Call addigra már ki is nyitotta az
ajtót. Harceb kiugrott, és azonnal körbe-körbe kezdett
rohangászni, láthatóan megkönnyebbült, amiért kisza-
badult a kocsiból.
A gyerekek kiszálltak, Stebbins pedig hátramenetbe
tette a kocsit. Valószínűleg örült, hogy megszabadult

198
tőlük.
– Szórakoztok velem? – kérdezte Jasper, amint meg-
látták a kocsikat. – Ez egy roncstelep.
Call bosszúsan meredt rá, Tamara azonban vállat
vont.
– Mi tagadás, igaza van, Call.
Call próbálta a lány szemével látni az ismerős terepet.
Tényleg elég vacakul festett. Úgy nézett ki, akár egy
parkoló, viszont az autók nem rendezett sorokban álltak,
hanem összevissza. Néhányat közülük szemmel látha-
tólag elvezettek idáig, a többséget viszont nyilván von-
tatni kellett, és egyszerűen ott parkolták le őket, ahol
sikerült. Rozsda borított minden motorháztetőt és a ko-
csik oldalát is, elcsúfítva az egykor csillogó felületet, A fű
magasra nőtt az autók körül, árulkodó jeleként annak,
milyen régóta elhanyagolják őket.
– A legtöbb kocsi csak az alkatrészek miatt kell –
mondta Call feszengve. Mindig is kissé bogarasnak tar-
totta az apját, ám el kellett ismernie, hogy ilyen sok
rozsdásodó jármű felhalmozása valami rosszabbra val-
lott, mint szimplán bogaras jellemre. Alastair az életben
nem használhatott volna föl ennyi autót, még az alkat-
részeiket sem, hiszen a többségüket teljesen megette a
rozsda, mégis egyre csak gyűjtötte a vén kocsikat.
– A jobb autók, amiket apám fel akar újítani, a paj-
tában vannak.
Tamara, Aaron, sőt még Jasper is reménykedve pil-

199
lantott abba az irányba, amerre Call mutatott, ám a
vészjósló szürke épület láthatóan nem igazán nyugtatta
meg őket.
Hideg szél söpört át a parkolón. Jasper feltűnően
megborzongott, és összehúzta magán a dzsekijét. Lát-
ványosan dörzsölte a kezét, mintha épp a Mount Eve-
restet mászták volna meg, és attól félt volna, hogy el-
fagynak az ujjai.
– Kuss legyen, Jasper! – csattant fel Call.
– Egy árva szót se szóltam! – tiltakozott a fiú.
Aaron békéltetően intett kettőjük felé.
– Gondolod, hogy apukád tényleg itt bujkál?
– Itt szinte senki sem keresné – felelte Call, aki már
semmiben sem volt biztos.
– Hát, az tuti – szólt Tamara igencsak nyomatékosan.
A közeli erdő szélén álló tanyaházra nézett. A szürke
deszkaépület ferde tetejét láthatóan már többször is be
kellett foltozni. – Nem hiszem el, hogy valaki megengedi
apádnak, hogy ilyesmit műveljen a birtokán.
– A néni öreg – felelte Call. – És az ő háza sincs valami
jó állapotban. Apám pedig bérleti díjat fizet neki.
– Nem lehet, hogy apukád esetleg nála húzta meg
magát? – kérdezte Aaron reménykedve. Az ablakok
sárga fénye hívogatónak tűnt. – Mármint, a néni talán
megengedi neki, hogy a vendégszobában aludjon.
– Nem – csóválta meg a fejét Call. – Ha apám itt éj-
szakázik, mindig a pajta szénapadlásán alszik. Tart

200
Odafönt tábori ágyat meg kempingfőzőt. Meg egy csomó
konzervet is. Viszont az lehet, hogy a néni találkozott
vele mostanában. Apám általában be szokott ugrani
hozzá, ha itt jár.
– Menjünk, kérdezzük meg! – javasolta Aaron. – Az a
fajta öregasszony, aki sokat szokott sütni?
– Nem – felelte Call. Nem rémlett neki, hogy Mrs.
Tisdale valaha is sütött volna bármit. Aaron csalódott-
nak tűnt. Jasper pedig még mindig dühösnek látszott, és
egyre csak az eget bámulta, mintha abban reménykedett
volna, hogy mindjárt megmenti egy helikopter vagy egy
légelementál, esetleg egy helikoptert vezető
légelementál.
– Gyertek! – mondta Call, és elindult a ház felé. Már
nem egyszerűen csak fájt a lába, hanem mintha tüzes
tüskék szurkálták volna a csontjait. A fogát csikorgatta,
miközben felment a tornác lépcsőjén. Jasper előtt nem
akart felnyögni fájdalmában, egyetlenegyszer sem.
Aaron átnyúlt a válla fölött, és bekopogtatott. Cso-
szogó léptek hallatszottak, majd az ajtó résnyire nyílt, és
megpillantották a néni kócos, ősz haját és csillogó, hal-
ványzöld szemét.
– Nem vagy te kicsit alacsony házaló ügynöknek, fi-
acskám? – nevetgélt az öregasszony.
– Mrs. Tisdale – szólt Call én vagyok az, Callum Hunt.
Apukámat keresem. Nincs itt?
Az ajtó szélesebbre nyílt. Mrs. Tisdale kockás ruhát,

201
régi bakancsot és szürke kendőt viselt.
– Ugyan miért lenne itt? – kérdezte. – Talán azt hi-
szed, hogy úgy döntöttem, darabokban eladogatom
apádat, mint ő szokta a kocsikat?
Amint a néni megjelent előttük, Harceb őrült uga-
tásban tört ki. Úgy ugatott, mintha le akarná tépni Mrs.
Tisdale karját.
– Napok óta nem jött haza – magyarázta Call, mi-
közben elkapta Harceb nyakörvét, és úgy tett, mint aki
nem veszi észre, hogy a farkasnak csorog kicsit a nyála. –
Azt gondoltam, talán...
– És a mágusok sem találják sehol – szólt közbe Ta-
mara. – De itt még nem keresték.
Mind döbbenten meredtek a lányra.
– Tamara! – hördült fel Aaron.
A lány vállat vont.
– Mi van? Ő is varázsló. Látszik rajta! Bűzlik a háza a
mágiától.
– Igaza van – szólt Jasper.
– Jaj, Jasper, ne nyalizzál már! – intette Call.
– Nem nyalizok, csak te vagy hülye – felelte Jasper. –
A drágalátos háziállatod meg egy szörnyeteg.
Mrs. Tisdale előbb Harcebre nézett, aztán Tamarára
és Callre.
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha szépen bejöttök... kivéve
a farkast.
Call Harcebhez fordult.

202
 – Neked meg mi bajod van?
A farkas nyüszített, de aztán Mrs. Tisdale-re nézett,
és újra morogni kezdett.
– Na, jó – mondta végül Call, és a fűre mutatott. –
Maradj ott, és várj meg minket!
Harceb vonakodva leült, de még mindig morgott.
A gyerekek becsoszogtak a házba, aminek por- és
macskaszaga volt, bár Call nem találta kellemetlennek.
Bármennyire is utálta bevallani, hogy Jaspernek talán
igaza lehet, tényleg nagyon jó volt bejönni a melegbe. A
néni bevezette őket a konyhába, és föltett főni egy kanna
vizet.
– Most pedig áruljátok el nekem, miért ne lépjek
kapcsolatba a Magisztériummal, és szóljak a mesterek-
nek, hogy jöjjenek ide az elcsavargott diákjaikért!
Call nem igazán tudta, mit válaszoljon erre.
– Ööö, mert apukám nem akarná, hogy ezt tegye?
– És azért, mert küldetésben járunk – közölte Tamara,
bár ezúttal nem hangzott olyan meggyőzően.
– Küldetésben? Alastairt keresitek? – Mrs. Tisdale
elővett a konyhaszekrényből öt bögrét.
– Veszélyben van – magyarázta Aaron.
– Maga is elhagyta a mágusokat, nem igaz? – kérdezte
az asszonytól Jasper. – Mint Call apja.
– Már nem számít. – Mrs. Tisdale Callhez fordult. –
Apád talán valami bajba került?
A fiú hevesen bólogatott.

203
 – Muszáj megtalálnunk. Ha esetleg tetszik tudni va-
lamit...
Pontosan érzékelte a pillanatot, amikor az öregasz-
szony megenyhült.
– Apád a múlt héten járt itt. Néhány napot a pajtában
töltött. Ráadásul előre kifizetett pár hónapnyi bérleti
díjat, ami nem vall rá. De őszintén nem tudom, hogy
most hol van. És egyáltalán nem tetszik nekem, hogy ti
négyen felnőtt kíséret nélkül mászkáltok a
Magisztériumon kívül. – Éles pillantást vetett Jasperre.
– Igaz, hogy kiléptem a mágusok közül, de attól még nem
szégyellném felvenni a kapcsolatot a Magisztériummal.
– Mi lenne, ha a pajtában aludnánk, és megígérnénk,
hogy holnap reggel visszamegyünk a suliba? – vetette fel
Call.
Mrs. Tisdale felsóhajtott. Láthatóan feladta, hogy a
lelkűkre beszéljen.
– Ha megígéritek, hogy nem csináltok bajt...
– Vagy esetleg éjszakázhatnánk itt – vetette közbe
Jasper. – A házban. Ami jó meleg, és nem hozza ránk a
frászt.
– Gyere, Jasper! – ragadta karon Aaron. Jasper til-
takozás nélkül vele ment, mintha arra a megállapításra
jutott volna, hogy még Mrs. Tisdale sem az ő pártját
fogja.
Elindultak a pajta felé, Harceb csöndesen ballagott
utánuk. Újra meg újra hátranézett a házra, és kidugta a

204
nyelvét, mintha éhes volna.
A sötétben hátborzongató látványt nyújtottak az au-
tóroncsok. Callnek az jutott eszébe, hogy olyan, mintha
dihócsontok állnának ki a földből.
Mintha a többiek is osztoztak volna rossz előérzetén.
Tamara borzongva nézett körül, és kis tűzgömböt vará-
zsolt elő. A gömb előttük táncolt az ösvényen, bevilágí-
totta a szanaszét heverő rendszámtáblákat, abroncsokat
meg csavarokkal teli konzervdobozokat.
Call örült, amikor végre elértek a pajtához, aminek
pirosra festett ajtaját nagy fémretesz zárta el. Közelről
megnézve látszott, hogy a fémet nemrég olajozták. Aaron
elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót.
Call jól ismerte a régimódi, favázas pajtát. Itt tartotta
apja a jó kocsikat, viaszosvászonnal gondosan betakarva.
Valahányszor Call elkísérte az apját, itt töltötték a leg-
több időt. Call mindig hozott magával egy rakás könyvet
vagy a Game Boyát, és elüldögélt Odafönt, a szénapad-
láson, miközben az apja idelent bütykölte a kocsikat.
Ezek szép emlékek voltak, ám Call most úgy érezte,
ugyanolyan hasznavehetetlenek, akár az odakint rozs-
dásodó kocsik.
– Menjünk fel! – mondta, és elindult a létra felé. Fel-
lépett a legalsó fokra, és kis híján összeesett, ahogy fáj-
dalom hasított a lábába. Nem nyögött fel, de észrevette,
hogy Aaron ennek ellenére is együtt érző pillantást vet
rá. Kerülte Jasper tekintetét, kézzel húzta fel magát a

205
létrán, a lehető legkevésbé támaszkodva rossz lábára. A
többiek követték.
A szénapadláson sötét volt, és Call néhány másod-
percig vakon pislogott, míg fel nem bukkant Tamara,
akinek úgy lebegett a feje fölött a tűzgömbje, ahogy a
rajzfilmekben szokott megjelenni a villanykörte, ha va-
lakinek ötlete támad. A másik két fiú is felmászott a
padlásra, majd körülnéztek a kis helyiségben. Nem sok
látnivaló akadt: egy íróasztal, egy kempingfőző, meg két
keskeny tábori ágy, a végében összehajtott takaróval.
Tökéletes rend uralkodott, és ha Mrs. Tisdale nem árulta
volna el, hogy Alastair nemrég itt járt, akkor Callnek
meg sem fordul a fejében ez a lehetőség.
Jasper lerogyott az egyik ágyra.
– Nem eszünk valamit? Tudjátok, azzal tuti meg-
szegtek valami törvényt, hogy túszul ejtetek, és még enni
sem adtok nekem.
Tamara felsóhajtott, aztán reménykedve nézett
Callre.
– Van itt egy kempingfőző. Nincs véletlenül kaja is?
– De, egy kicsi. Leginkább csak konzervek. – Call be-
nyúlt az apja ágya alá, és előhúzta a kosarakat, amikben
volt pár raviolis konzerv, néhány üveg víz, egy-két
zacskó szárított marhahús, egy bicska, villák meg két
nagy tábla csokoládé.
Call leült az ágyra Tamara mellé, miközben Jasper
dühösen meredt rájuk a másikról. Aaron seperc alatt

206
kinyitotta a raviolis konzerveket, és felmelegítette őket a
kempingfőzőn – amit varázslattal gyújtott be miközben
Tamara szétteregette a környéket ábrázoló térképet,
amit Alastair holmijai között talált, és mélyen elgon-
dolkodva meredt rá.
– Meg tudod fejteni? – kérdezte Call, és átlesett a lány
válla fölött. A térképért nyúlt. – Azt hiszem, az egy út.
A lány elhessegette a kezét.
– Az nem egy út, hanem egy folyó.
– Igazából az egy autóút – helyesbített Jasper. – Ad-
játok ide! – nyújtotta a kezét. Tamara hezitált. – Tulaj-
donképpen hova akartok menni? – kérdezte a fiú.
– Ide akartunk eljutni – felelte Call. – De most fo-
galmam sincs, hogyan tovább.
– Hát, ha apukád nincs itt, nyilván elment valahova –
mondta Aaron, miközben odavitte nekik a fölmelegített
konzerveket. Mindannyian óvatosan elvettek
egyet-egyet, a kézfejükre húzva a ruhájuk ujját, hogy
meg ne égessék magukat. Call szétosztotta a villákat, és
nekiláttak az evésnek.
Jasper az első falatnál még grimaszt vágott, de aztán
habzsolni kezdte a tésztát.
— Talán rávehetnénk Mrs. Tisdale-t, hogy áruljon el
nekünk valamit – mondta Call, de közben görcsbe rán-
dult a gyomra. Alastair nyilvánvalóan menekült, de va-
jon hova mehetett? Call nem tudott róla, hogy lennének
bizalmas barátai, akik elbújtatnák, vagy egyéb titkos

207
helye, ahol elrejtőzhetne.
Aaron és Tamara fojtott hangon beszélgettek, Jasper
pedig megkaparintotta a térképet, így most azt bámulta.
Call letette a félig még teli raviolis konzervet, és felállt.
Alastair íróasztalához ment, és kirántotta a fiókot.
Ahogy sejtette, tele volt kocsikulcsokkal. Alapvetően
egy-egy kulcs volt a karikákon, amikre bőrből készült
címkéket is erősítettek, ezek jelezték az adott kocsi
márkáját: volt ott slusszkulcs Volkswagenekhez, Peuge-
ot-khoz, Citroenekhez, Mini Cooperekhez, sőt még egy
Aston Martinhoz is. Majdnem minden kulcsot és címkét
belepett a por, kivéve az Aston Martinét. Call kiemelte a
fiókból. Az Aston Martin apja egyik kedvence volt, bár
még nem sikerült megszerelnie a motorját. De csak nem
állt neki bütykölni, amíg itt bujkált, életveszélyes fe-
nyegetés elől menekülve, ugye?
Vagy Alastair talán azt tervezte, hogy az Aston Mar-
tinnal hajt el innen? Nem semmi menekülőautó lett
volna, ami simán beveszi az éles kanyarokat, és talán
még a mágusokat is lehagyja. Talán az apja is erre gon-
dolt, és mégiscsak sikerült megjavítania a kocsit, bár
végül itt kellett hagynia. Igaz, illegális lett volna, hogy
négyük közül vezesse valaki, de Callnek most ez volt a
legkisebb baja.
Sóhajtva a létrához ment, és nagy fájdalmak köze-
pette elkezdett lemászni. A többiek legalább odafont
maradtak, így nyugodtan haladhatott szép lassan, és

208
senki sem látta, hogy minden lépésnél megrándul az
arca.
– Call, hova mész? – nézett le Tamara a létra tetejéről.
– Nem tudnál leküldeni egy kis fényt? – kérdezett
vissza válasz helyett.
– Miért tőlem kérsz fényt? – sóhajtott a lány. –
Ugyanúgy tudsz lebegő tűzgömböt varázsolni, mint én.
– Neked jobban megy – felelte Call, reményei szerint
meggyőzően. Tamara bosszúsnak tűnt, de azért leküldött
neki egy tűzgömböt, ami csillárként lebegett a magas-
ban, időnként parázst potyogtatva.
A fiú lehúzta a ponyvát az Aston Martinról. A kéke-
szöld kocsit csillogó krómmal díszítették, hófehér bőr-
huzatán csak kis szakadások voltak. Látszólag a padló is
jó állapotban volt; Call apja azt mondta, hogy általában
azt szokta először megenni a rozsda.
Call bemászott a volán mögé, és bedugta a slusszkul-
csot a gyújtásba. A homlokát ráncolta: csak nagyon
nyújtózkodva érte el a gázt meg a féket. Aaronnak való-
színűleg könnyebben ment volna, hiszen jóval magasabb
volt nála. Call elfordította a kulcsot, de semmi sem tör-
tént. A vén motor nem volt hajlandó beindulni.
– Mit csinálsz?
Call úgy összerezzent, hogy kis híján beverte a fejét az
autó tetejébe. Kihajolt a nyitott ajtón, és megpillantotta
Aaront a kocsi mellett, aki kíváncsian meredt rá.
– Csak körülnézek – magyarázta Call. – Nem is igazán

209
tudom, mit keresek. De apám tuti, hogy ezt a kocsit
bütykölte, mielőtt elment.
Aaron behajolt az autóba, és füttyentett.
– Szép verda! Be is indul?
Call a fejét csóválta.
– Nézd meg a kesztyűtartót! – mondta Aaron. – A
nevelőapám mindig mindent ott szokott tartani.
Call a kesztyűtartó felé nyúlt, és kinyitotta. Legna-
gyobb meglepetésére tele volt papírokkal. Amikor kivette
őket, rádöbbent, hogy nem is akármilyen papírok. Ha-
nem levelek. Önmagában ez nem is döbbentette volna
meg, hiszen Alastair egyike volt annak a néhány fel-
nőttnek, akikről tudta, hogy szívesebben üzennek kézzel
írt levélben, mint e-mailben.
A feladó neve viszont megdöbbentette. Kibontott
egyet, és a legvégére pillantott, az aláírásra, amitől
azonmód felfordult a gyomra.

Joseph A. Walther mester

– Mi van? Mi az? – kérdezte Aaron, mire Call felnézett

rá. Nyilván irtó meghökkent képet vághatott, mivel Aa-
ron hátralépett, és felkiabált a többieknek: – Találtunk
valamit! Call talált valamit!
– Nem, nem találtam. – Call kievickélt a kocsiból, és a
hóna alá dugta a leveleket. – Nem találtam semmit.
Aaron zöld szemében aggodalom villant.

210
 – Akkor azok mik?
– Csak apám jegyzetei. Magánügy.
– Call! – Tamara a padlásfeljáró fölé hajolt. A fiú látta
mögötte Jaspert. – Apád körözött bűnöző. Nincsenek
"magánügyei”.
– Igaza van – bólintott rá Aaron sajnálkozva. – Bármi
fontos lehet.
– Hát jó. – Call azt kívánta, bár okosabb lett volna, bár
magától kitalálta volna apja rejtekhelyét, ahelyett, hogy
Aaronra szorul, bár ne kellett volna megosztania ezeket
a leveleket a többiekkel. – De csak én olvasom el őket.
Más nem.
A leveleket magához szorítva visszamászott a létrán,
Aaronnal a sarkában. Jasper rájött, hogy kell meggyúj-
tani a viharlámpákat, így a szénapadlás most már
fényárban úszott. Call visszaült az egyik ágyra, a többiek
Pedig letelepedtek a másikra.
Furcsa volt látni Joseph mester kézírását. Hosszú és
karcsú betűkkel írt, és minden levelet a teljes nevével
szignált, a második keresztneve kezdőbetűjével együtt
Majdnem egy tucat levél volt itt, az elmúlt három hó-
napból. És telis-tele voltak aggasztó sorokkal.
Megvan a módja, hogy mindketten megkapjuk, amit
akarunk.
Te életre akarod kelteni a fiadat, mi pedig Constantine
Maddent akarjuk.
Nem vagy tisztában az Alkaheszt teljes erejével.

211
 Mi ketten soha nem értettünk egyet, Alastair, de te
mostanra szörnyű veszteségeket szenvedtél. Képzeld csak
el, milyen lenne, ha visszakaphatnád Sarah-t! Képzeld
csak el, milyen lenne, ha visszakaphatnál mindent, amit
elveszítettél!
Lopd el az Alkahesztet, hozd el nekünk, és nem kell
tovább szenvedned!
Az egésznek nem volt semmi értelme. Hiszen Alastair
arra akarta használni az Alkahesztet, hogy megölje
Callt, nem? El akarta pusztítani a Halál Ellenségét.
A fiúnak eszébe jutott a döbbenet édesapja arcán,
ahogy a falnak csapódott, és jól emlékezett, mennyire
elöntötte a düh. De mi van, ha tévedett Alastairrel kap-
csolatban? Mi van, ha az apja nem hazudott, amikor azt
mondta, hogy nem akarja megölni Callt?
De ha Alastair meg akar szabadulni tőle, és vissza
akarja szerezni az igazi fia lelkét, az is ugyanolyan nagy
baj. Talán nem akarja a szó szoros értelmében megölni
Callt, ám ha az a terve, hogy visszadugja a lelkét
Constantine Madden testébe, az is igencsak olyannak
tűnik, mint a halál.
– Na, mi van? – kérdezte Tamara, aki úgy kihajolt az
ágyról, hogy kis híján leesett róla. – Call, mit tudtál meg?
– Semmit – felelte a fiú komoran, majd összehajto-
gatta az önmagára nézve legsúlyosabb mondatokat tar-
talmazó levelet, és bedugta a zsebébe. – Csak néhány
tippet arról, hogyan kell begóniát nevelni.

212
 – Hazug – közölte Jasper tömören, és felkapta az
ágyról az egyik levelet. Elkezdte hangosan felolvasni,
aztán döbbenten félbehagyta. – Álljon meg a menet, ez...
ez baromira, de baromira nem a virágtermesztésről szól!
Borzalmas volt. Tamara és Aaron nyilvánvalóan nem
hittek neki, ám az arcukra kiülő felháborodás, amiért
Call becsapta őket, majdnem ugyanolyan szörnyű volt,
mint Jasper öntelt kárörvendezése. És az még ennél is
rosszabb volt, hogy ezután mindent elolvastak. Sorról
sorra végigolvasták a bizarr leveleket – bár Call legna-
gyobb megkönnyebbülésére a levelekben nem szerepelt
egyértelmű utalás arra, hogy Constantine Madden lelke
lakozik őbenne. Ki tudja, mit gondoltak volna a barátai,
ha kezükbe kerül a levél, ami most már a zsebében la-
pult?
– Szóval tényleg apádnál van az Alkaheszt, és oda
akarja adni az Ellenségnek? – Jasper rémültnek tűnt. –
De hát azt mondtad, hogy igazságtalanul vádolják.
– Ezt nézzétek! – mondta Tamara. – Alastair nyilván
belement a dologba, mert Joseph mester itt arról ír, ho-
gyan fog kapcsolatba lépni vele, és mikor fognak talál-
kozni. Elméletileg két nap múlva lesz a találkozójuk.
– Vissza kell mennünk a Magisztériumba – jelentette
ki Aaron. – Muszáj szólnunk valakinek. Call, elhittem
neked, amit édesapádról mondtál, de talán tévedtél.
– Nem kockáztathatjuk, hogy az Alkaheszt az Ellen-
ség kezébe kerüljön – adott neki igazat Tamara. – Azzal

213
Aaron életét kockáztatnánk. Ugye megérted, Call?
Call az egyik viharlámpára bámult. Teljesen félretette
volna, mire készül az apja? Azt hitte, hogy az édesapja jó
ember, aki a Magisztérium és a mesterek oldalán áll, aki
meg akarja állítani Constantine Maddent, bármi áron.
Most viszont úgy tűnt, mintha az apja mégiscsak rossz
ember lenne, aki Joseph mester oldalán áll, és bármit
hajlandó megtenni, hogy visszaszerezze a fia lelkét.
Persze ez bizonyos szempontból nem is olyan rossz indok.
De ha Alastair tényleg úgy döntött, hogy összefog Joseph
mesterrel, akkor Callnek vajon erkölcsi kötelessége
hagyni ezt, vagy épp ellenkezőleg, meg kellene állítania
az apját?
Megfájdult a feje.
– Nem akarom, hogy Aaronnak baja essen – szólt vé-
gül. Egyedül ebben volt biztos. – Soha nem is akartam.
Aaron csüggedtnek tűnt.
– Hát, ma este már nem megyünk sehova – mondta. –
Késő van, és mind kimerültünk. Talán ha alszunk né-
hány órát, reggel majd eszünkbe jut valami.
A két ágyra néztek. Mindkettő akkora volt, hogy ép-
pen csak hogy elférhetett rajta egy felnőtt vagy két gye-
rek.
– Stip-stop ez az ágy – szólalt meg Jasper. – És
stip-stop Aaron, mert te – mutatott Callre – fura vagy, te
pedig – mutatott Tamarára –, ugyebár, lány vagy.
– Én alhatok a padlón – ajánlotta Aaron, látva Ta-

214
mara arckifejezését.
– Attól egyedül Jaspernek lenne jobb – közölte a lány
morcosan, és leült a bal oldali ágyra. – Semmi baj, Call;
legfeljebb majd nem bújunk be a takaró alá. Nyugi, nem
gáz.
Call arra gondolt, talán követnie kéne Aaron példáját,
és felajánlania, hogy majd a padlón alszik, de semmi
kedve nem volt hozzá. Már így is fájt a lába, ráadásul jól
tudta, hogy a pajtában patkányok bujkálnak.
– Oké – felelte, és óvatosan leheveredett az ágyra
Tamara mellé.
Fura volt.
A másik ágyon Jasper meg Aaron próbáltak megosz-
tozni a párnán. Tompa kiáltás hallatszott, mintha
egyikük megütötte volna a másikat. Call odatolta a
párnát Tamarának, és behajlított kezére simította a fe-
jét.
Lehunyta a szemét, de nem sikerült álomba merülnie.
Kényelmetlen volt az ágy szélére kucorodni, nehogy
akárcsak a lábujja is átérjen Tamara felére. Az sem
igazán segített neki elaludni, hogy még lehunyt szemmel
is egyre csak a Joseph mester által írt szavakat látta
maga előtt.
– Call?
Kinyitotta a szemét. Tamara néhány centiről figyelte,
tágra nyílt, sötét szemével.
– Miért vagy te olyan fontos? – suttogta a lány. Call

215
érezte meleg leheletét az arcán.
– Fontos? – ismételte. Jasper horkolni kezdett.
– Ez a sok levél Joseph mestertől... – mondta a lány. –
Azt hittem, hogy Aaronról fognak szólni. Hiszen ő a
krétor. De mindegyik rólad szólt. Joseph mester azt írta:
Call a legfontosabb.
– Hát, nyilván... Gondolom, azért, mert a levelek
apámnak szóltak – hebegett a fiú. – És neki nyilván én
vagyok a legfontosabb.
– Nem úgy tűnt, mintha Joseph mester így értette
volna – susogta Tamara. – Call, ugye tudod, hogy ne-
künk bármit elmondhatsz?
Call nem tudta pontosan, mit válaszoljon erre. Még
akkor is ezen vívódott, amikor Harceb vonítani kezdett.

216
 11. FEJEZET

–H arceb, csönd legyen! Psssssszt! – csitította Call,

ám a farkas egyre csak ugatott, a pajta ajta-
jának réséhez nyomva az orrát, és körmével kapargatva
a fát.
– Mit látsz, pajti? – kérdezte Aaron. – Van odakint
valami?
– Talán visszajött apukád – lépett Tamara a farkas
felé.
Call szíve nagyot dobbant. Odasietett Harcebhez, el-
húzta a reteszt, és kinyitotta a pajta ajtaját, mire be-
áramlott az éjszaka hidege.
Harceb kirohant a pajtából. Odakint csönd volt. A
holdból csak egy kis karéj látszott az égen. Call csak a
szemét meregetve tudta kivenni a farkasát, a hogy a

217
letaposott fűben szaladt az autóroncsok felé, amik a sö-
tétben torznak és ijesztőnek tűntek.
– Az meg mi? – suttogta Jasper rémülten, és a távolba
mutatott. Aaron előrelépett; most már mindannyian Call
körül álltak, a pajta nyitott ajtaja előtt. Call odanézett,
ahova Jasper mutatott. Elsőre semmit sem látott; aztán
még jobban meresztette a szemét, és észrevett valamit,
ami éppen megkerülte az egyik autót.
Tamara felhördült. Az a valami felemelkedett, mintha
pillanatról pillanatra egyre nagyobb lett volna, a szemük
láttára dagadt hatalmasra. Csillogott a holdfényben:
fényes fémből készült szörnyeteg volt, sötétnek és ned-
vesnek tűnt, mintha olajjal kenték volna be. A szeme, két
hatalmas fényszóró, élesen hasított a sötétbe. És a szá-
ja... Call elkerekedett szemmel bámulta, ahogy a rémség
eltátotta hatalmas száját, benne több sornyi, fém cápa-
foggal, aztán állkapcsa összezárult egy ősrégi Citroen
orrán.
A kocsi borzalmas zajjal recsegett-ropogott. A lény
hátravetette a fejét, és nagyot nyelt. Hatalmas pofája
kidagadt, ahogy eltűnt benne az autó. Egy pillanattal
később nyomtalanul elnyelte a Citroent, és mintha még
óriásibbra nőtt volna.
– Fémelementál – mondta Tamara idegesen. – Biztos
erőt nyer ebből a sok kocsiból meg vacakból.
– El kéne tűnnünk innen, mielőtt még észrevesz –
szólt Jasper.

218
 – Gyáva féreg! – korholta Call. – Ez egy elszabadult
elementál. Nem pont az a dolgunk, hogy elbánjunk az
ilyenekkel?
Jasper kihúzta magát, és haragos pillantást vetett rá.
– Figyu, nekünk semmi közünk ehhez az izéhez. Az a
dolgunk, hogy megvédjük az embereket, de eszem ágában
sincs feláldozni az életemet apád kacatjainak megóvá-
sáért. Jobb is lesz apádnak ennyi roncs nélkül... már ha
nem végzik ki az Ellenséggel való cinkosságért, amire
minden esély megvan. Nekünk pedig mindenképpen az
lesz a legjobb, ha elhúzunk innen!
– Fogd be! – szólalt meg Aaron. – Fogd már be! –
Felemelte a kezét. Csuklópántján csillogott a fém. Call
látta, hogy árnyék tör elő a tenyeréből, és elkezdi bebo-
rítani az egész kezét.
– Hagyd abba! – ragadta meg Aaron csuklóját Tama-
ra. – Még nem tanították meg neked rendesen, hogyan
kell használni a káosz erejét. Gondolj bele, mekkora
lyukat kéne nyitnod a semmibe, hogy megszabadulhass
egy ekkora...
Aaron mérgesnek tűnt.
– Tamara...
– Ööö, srácok – szólt közbe Jasper. – Megértem, hogy
nagyban vitatkoztok, de szerintem ez az izé épp most
vett észre minket.
Jaspernek igaza volt. A fényszórós szempár az ő irá-
nyukba világított. Amikor a szörnyeteg elindult a kocsik

219
között, Tamara elengedte Aaront. Aztán a lány várat-
lanul Callhez fordult.
– Most mit csináljunk? – kérdezte.
Callt teljesen ledöbbentette, hogy Tamara tőle vár
útmutatást, így válaszolni sem bírt. Nem is volt baj,
mivel Aaron azonnal megszólalt:
– Mrs. Tisdale-hez kell sietnünk, és meg kell véde-
nünk őt. Ha ez az izé csak véletlenül tévedt ide, talán
megeszik néhány kocsit, aztán békével továbbáll. De ha
nem, akkor készen kell állnunk rá, hogy szembeszálljunk
vele.
– A fémelementálok nagyon ritkák – szólt Jasper, és
felkapta Tamara hátizsákját. – Nem tudok róluk sokat,
de azt igen, hogy nem szeretik a tüzet. Ha megtámad
minket, tűzfüggönyt vonok magunk elé. Oké?
– Olyat én is tudok csinálni – csattant fel Tamara.
– Tök mindegy, ki csinálja! – szólt Aaron bosszúsan. –
Na, gyertek már!
Futásnak eredtek a tanyaház felé. Call kissé lemaradt
a többiek mögött, nemcsak azért, mert sajgott a lába,
hanem azért is, mert aggódott Harcebért. Legszíveseb-
ben szólongatta volna, meg akart győződni róla, nem
esett-e baja, de félt, hogy a kiabálással felhívná magukra
az elementál figyelmét. És nem volt biztos benne, hogy
gyorsabb lenne a szörnynél, ha az üldözőbe venné őket.
Tamara, Aaron meg Jasper már így is jócskán lehagyták.
A lény nem állt meg, néha félig eltakarták a kocsik,

220
néha rémisztően tisztán lehetett látni. Nem gyorsan
mozgott, inkább úgy, mint egy prédáját becserkésző
macska. Lassan közeledett, és minden falat fémtől egyre
nagyobbra nőtt.
Ahogy közelebb értek Mrs. Tisdale házához, Call rá-
döbbent, hogy baj van. A tanyaházból fény áradt, de
nemcsak az ablakokon át, hanem az egész homlokzaton
keresztül. Az ajtó és a fal egy része hiányzott. A ház
elején tátongó lyukban drótok és deszkák lógtak. Aaron
rohant fel elsőnek a tornác lépcsőjén.
– Mrs. Tisdale! – kiabálta. – Mrs. Tisdale, jól van?
Call sajgó lábbal követte. A bútorok fel voltak döntve,
a dohányzóasztal ripityára tört. A kanapé kigyulladt, egy
megfeketedett sarokból szintén lángok csaptak fel. Mrs.
Tisdale a padlón hevert, mellkasán borzalmas seb tá-
tongott. Alatta vérben ázott a szőnyeg. Call elszörnyedve
bámulta. A vérbe csillogó fémdarabok keveredtek. Aaron
térdre rogyott az öregasszony mellett.
– Mrs. Tisdale?
A néni szeme nyitva volt, de üveges tekintettel meredt
rájuk.
– Gyerekek – suttogta kísérteties hangon. – Gyerekek,
vadásznak rátok.
Callnek rémlett egy kicsi a gyógyító mágiából. Egyszer
látta, ahogy Alex meggyógyította Drew törött bokáját: a
földből vette hozzá a gyógyító, segítő erőt. Lehajolt Aaron
mellé, megpróbált annyi erőt gyűjteni a földből, ameny-

221
nyit csak bírt. Ha meg tudná gyógyítani az öregasszonyt,
az talán bizonyítaná, hogy a varázsereje nem olyan
rossz, amilyennek Alastair hiszi. Hogy talán ő maga sem
olyan rossz, amilyennek Alastair hiszi.
Talán igenis jó.
Gyengéden a néni kulcscsontjára simította az ujjait,
és belesugározta az energiát. Megpróbálta érezni, ahogy
feljön a földből, igyekezett közvetítőként gondolni saját
magára. Ám az asszony néhány pillanattal később eltolta
a kezét.
– Ehhez már késő – mondta Mrs. Tisdale. – De ti még
elmenekülhettek. Sietnetek kell. Call, ott voltam azon az
estén, amikor azt hitted, hogy elvesztetted Harcebet. Én
láncoltam meg őt. Tudom, mi forog kockán.
A fiú döbbenten hátrált el tőle.
– Call, most meg miről beszél? – kérdezte Tamara. –
Miről tetszik beszélni, Mrs. Tisdale?
– Ez csak egy elementál – mondta Aaron. – Meg tu-
dunk szabadulni tőle. Segíthetünk magán. – Eszeve-
szetten nézett fel Tamarára és Jasperre. – Talán segít-
séget kéne hívnunk a Magisztériumból...
– Ne! – hörögte az öregasszony. – Hát nem tudjátok,
mi ez a lény? A neve Automotonisz... egy ősi és borzalmas
szörnyeteg... a Magisztérium mágusai évszázadokkal
ezelőtt fogták el. – Vér jelent meg a szája sarkában. Le-
vegő után kapott. – Ha most itt van, az csak azért lehet,
mert azok a... azok a... mágusok szabadon eresztették,

222
hogy levadásszon titeket. Hogy végezzen veletek!
Call megborzongott, ahogy eszébe jutott, mit mesélt
Rufus mester a Magisztérium alá bezárt elementálokról.
Hogy milyen félelmetesek. És hogy megállíthatatlanok.
– Mármint, hogy végezzenek Alastairrel, nem? – kér-
dezte Jasper.
– Berontott a házamba – sziszegte a nő. – Követelte,
hogy áruljam el, hol vagytok. Nem Alastairt kereste.
Hanem titeket. – Aaronra szegezte a szemét. – Mene-
külnöd kell, krétor.
Aaron döbbenten meredt rá.
– A Magisztérium elől? Nem az Ellenség elől?
A néni szája furcsa mosolyra görbült.
– A Halál Ellensége elől nem menekülhetsz, Aaron
Stewart – mondta, és bár úgy tűnt, hogy Aaronhoz be-
szél, Callre bámult. A fiú elképedve bámult vissza rá,
míg az asszony tekintetéből el nem illant az élet.
– Vigyázzatok! – sikoltotta Tamara.
A fémszörny – Automotonisz – behatolt a házba a
megrongált falon át. Mostanra irtózatosan nagyra nőtt.
Csatornafedél nagyságú tenyerével fölfelé csapott, ki-
tépte a mennyezetet, lyukat hasított a földszint és az
emelet közé, hogy elférjen a házban. Call felkiáltott, és
oldalra vetette magát, alig úszta meg, hogy rádőljön egy
komód. A bútor összetört a padlón, szanaszét szóródtak
belőle a ruhák.
Egyszeriben tűzfüggöny emelkedett a szörnyeteg elé,

223
a láng eleven fala felperzselte a falat, és felgyújtotta a
mennyezet maradékát. Jaspernek láthatóan komoly
erőfeszítésébe került fenntartani a tüzet, miközben
Automotonisz a tűz túloldalán bömbölt, és a fogát csat-
togtatta.
– Menj! – mondta Jasper Callnek. – Fuss! Mindjárt
megyek én is.
Call rémesen érezte magát, amiért az előbb gyávának
nevezte. Feltápászkodott a padlóról, és a ház hátsó ajtaja
felé tántorgott. Aaron és Tamara követték. A lány tűz-
gömböt idézett meg, ragyogva lángolt a kezében. Jasper
felé kapta a fejét, csak úgy röpködtek a hajfonatai.
– Gyere, Jasper! – kiáltotta a szörny előtt álló fiúnak
Aaron. – Gyere már!
Jasper leengedte a lángfalat, és utánuk rohant, a
fémelementállal a sarkában. Tamara a szörny képébe
vágta tűzgömbjét, miközben Jasper kitántorgott a házból
Call-lel. A srác nyilvánvalóan kimerült az erőfeszítéstől,
amibe a tűzfüggöny megidézése került. Call feléje lépett,
de fogalma sem volt, mit tegyen. Semmiképpen sem ci-
pelhette magával Jaspert; így is alig bírt futni, nemhogy
még a hátán vigye a másik fiút.
Tamara kirohant a házból a gyepre. Aaron követte.
Automotonisz utánuk csörtetett. Felordított, és karma-
ival hadonászott, miközben felcsaptak körülötte a lán-
gok: Jasper tüze nyilván felgyújtotta a bútorokat, és
mostanra lángokban álltak a függönyök meg a falak is. A

224
tanyaház máglyaként lobbant fel.
– Jasper! – Call a földön elterülő fiú karjáért nyúlt,
megpróbálta legalább talpra rángatni őt. Jaspernek si-
került föltérdelnie, aztán rémülten nyögött fel. Call
megperdült. A fémelementál föléjük tornyosult, kita-
karva a hold sarlóját. Kezével a fiúk felé nyúlt. Olyan
volt a mancsa, akár egy-egy óriási, fém rákolló, és már
készült összecsattanni Call meg Jasper körül, hogy fél-
behasítsa őket.
Callnek eszébe jutott, milyen volt a nyáron szembe-
nézni az édesapjával a pincében, emlékezett, milyen
harag öntötte el, és hogy végül az apjára szabadította
minden indulatát. Most igyekezett felszínre hozni min-
dazt a dühöt, félelmet és borzalmat, amit eddig próbált
kordában tartani, s az egészet Automotoniszra zúdította.
A szörnyeteg hátrarepült az őt megcsapó energiától,
és olyan hangot adott ki, mint egy rozsdás autó, amit
éppen szétzúznak. A zaj dühöngő morgássá változott,
ahogy Automotonisz Tamara és Aaron felé fordult. Aaron
a lány elé lépett, felemelte a kezét, ám a szörnyeteg fél-
relökte az útból, mintha csak egy bosszantó kis légy
lenne, aztán megragadta Tamarát, és fölkapta a leve-
gőbe.
– Tamara! – Call az elementál felé rohant, egy pilla-
natra még arról is megfeledkezett, hogy a szörnyeteg
félelmetes, hatalmas és halálos. Szinte már látta a lelki
szemei előtt, ahogy a fémolló összezárul a lány körül,

225
ahogy Automotonisz összezúzza őt a markában. Halvá-
nyan észlelte, hogy Aaron is fut meg kiabál, és hogy
Tamara némán küszködik a lény karmai között.
Automotonisz egyszeriben megtántorodott, és botladozni
kezdett. Tamara kiszabadult a markából, és a fűre poty-
tyant.
Az elementál kitekeredett, és Call meglátta, hogy
Harceb felugrott a hátára, káoszsújtott karmaival és
fogával szaggatta a lény fémes bőrét. A széthasadó fém
zaja betöltötte az éjszakát.
A lény azonban megrázta magát, mire Harceb el-
vesztette az egyensúlyát, lába kétségbeesetten taposta a
levegőt. Már csak a fogával kapaszkodott a szörnyetegbe,
aztán már azzal sem. A farkas elrepült a ház irányába,
nyüszítve zuhant a tűz felé.
Call megidézte a levegő erejét, és az elementálról meg
a harcról megfeledkezve csakis a farkasára összpontosí-
tott. Arra koncentrált, hogy örvénylő szélből lágy párnát
képezzen, ami elkapja Harcebet. Tompán hallotta, hogy
a lény a közelében bömböl; a lelke mélyén tisztában volt
vele, hogy a társai életét kockáztatja a házi kedvence
megóvásának érdekében, de nem érdekelte.
Harceb úgy esett rá a Call által megidézett légmági-
ára, akár egy hálóra, kicsit még vissza is pattant róla,
eszeveszetten hadonászott, tündöklő szeme tágra nyílt.
Call szép lassan leeresztette őt a földre, gondosan, óva-
tosan...

226
 Ekkor csapódott neki az elementál. Úgy érezte,
mintha egy hatalmas hullám találta volna el. Hallotta,
amint Tamara a nevét kiabálja, aztán elrepült hátrafelé,
és olyan erővel zuhant a földre, hogy minden porcikája
belesajdult. Az esés ereje párszor meghengergette a ta-
lajon. Miután megállt, földet és füvet köpködött, aztán
meglátta, hogy a fémelementál föléje tornyosul. Iszo-
nyatosan hatalmasnak tűnt, ugyanolyan óriásinak, mint
az ég, amit teste kitakart. Call küszködve próbált talpra
állni, de rossz lába megremegett, és a fiú visszazuhant a
fűbe. Látta Tamarát a távolban, feléjük rohant, láng-
csóvák nyúltak ki a kezéből, ám Call tudta, hogy a lány
túl messze van, nem érhet oda hozzá időben.
Automotonisz már föléje is hajolt, szélesre tárta fémfo-
gakkal teli száját.
Call a talajt kaparta, igyekezett erőt nyerni a mélyből,
próbált földmágiát megidézni, de nem volt rá ideje.
Érezte a fém és rozsda bűzét, ahogy az elementál kitárta
a száját, hogy elnyelje.
– Elég!
Az elementál felkapta a fejét. Call megperdült, és
látta, hogy Aaron mögötte áll, kinyújtott kézzel. Tenye-
réből a sötétség zavaros fellege tört elő. Olyan kifejezés
ült az arcán, amilyet Call mintha még soha nem látott
volna rajta. Lángolt a tekintete, és olyan grimaszt vá-
gott, amitől aggasztóan úgy tűnt, mintha mosolyogna.
Az olaj szerű, fekete semmi kiáradt Aaron kezéből, és

227
egyenesen Automotonisz szájába áramlott. Egy pillana-
tig nem történt változás. Aztán a lény remegni kezdett, a
sok fém csörgött-zörgött. Call csak bámult. Az elementál
úgy festett, mintha hatalmas, láthatatlan kéz nyomta
volna össze, mintha fémes váza önmagát szippantotta
volna be. Becsukta, majd újra kinyitotta a száját, és Call
látta a benne gőzölgő-bugyogó feketeséget. Ekkor döb-
bent rá, hogy mi történik. Az elementált belülről
emésztette el a káosz, minden egyes illesztékét és csa-
varját, lemezét és motorját magába szívta az egyre tá-
guló űr, amit Aaron lezúdított a torkán.
Egy kéz nehezedett Call vállára, aztán Aaron talpra
húzta. Barátja arcáról eltűnt az ijesztő kifejezés; egy-
szerűen komornak látszott, miközben figyelte, ahogy
Automotonisz még egy utolsó bömbölést hallat, majd
végleg eltűnik. Nem maradt utána más, csak a sötétség
apró, perzselő cseppje a levegőben.
– Mi történt vele? – kérdezte Jasper, amint odarohant
hozzájuk. – Hol van most? Meghalt?
Call hátranézett a lángoló épületre, a kocsik roncsai-
ra. Nem érdekelte, mi lett Automotonisszal. Csakis az
számított, hogy ők mind biztonságban voltak.
– A semmi űrjében van – felelte Aaron színtelen
hangon. – Nem fog visszatérni.
– Gyertek! – szólt Tamara. – Minél messzebb kell
mennünk a tűztől.
Elindultak vissza a pajta felé, Harceb előttük szaladt.

228
A levegőt betöltötte a füst, és a hátuk mögött tomboló tűz
fénye úgy beragyogta az eget, mintha nappal lett volna.
– Most aztán muszáj visszamennünk a
Magisztériumba – zihálta Jasper. – Meg kell mutatnunk
nekik, mit találtunk. Call apja közvetlen kapcsolatban
állt az Ellenség szolgáival, rémlik? Oda akarja adni ne-
kik az Alkahesztet. Segítségre van szükségünk.
– Nem megyünk vissza a Magisztériumba – jelentette
ki Aaron. Még mindig ugyanolyan volt a hangja: színte-
len és kimért. Callnek az a benyomása támadt, hogy
bármit is érez a barátjuk, nem akarja kimutatni, teljes
erőből igyekszik magába fojtani. – A Magisztérium
küldte ránk ezt az izét.
– Mármint úgy érted, hogy Alastairre küldték – javí-
totta ki Tamara. – Ugye nem hiszed el, amit az öregasz-
szony mondott?
– De igen, elhiszem.
– Nem volt oka hazudni nekünk – helyeselt Call.
Most már Aaron hangja is elcsuklott egy kicsit.
– Ha a mágusok nem ránk küldték, akkor mégis miért
támadta meg Mrs. Tisdale-t? És miért támadott meg
minket? Utasítást kellett volna kapnia, hogy ne bántson
minket.
– Talán úgy döntöttek, hogy ha nem tudnak vissza-
szerezni minket, akkor jobb, ha meghalunk, mint ha az
Ellenség kezébe kerülünk – szólt Jasper. Mindhárman
meglepetten néztek rá. – Jellemző lenné a Tanácsra,

229
hogy ilyen döntést hozzon – tette hozzá, vállat vonva.
– Azt hittem, hogy te vissza akarsz menni – mondta
Call.
– Úgy is van. De ti csúnyán elszúrtatok mindent. –
Jasper úgy nézett Callre, mintha idiótának tartaná. Call
igencsak hozzászokott már ehhez az arckifejezéséhez. –
Minél tovább vagyunk távol, annál inkább meg lesznek
győződve arról, hogy menteniük kell a még menthetőt.
Előbb Aaronnal végeznek, aztán velünk is, hogy ne le-
gyenek tanúk, így elkönyvelhetik az egészet szerencsét-
len tragédiaként. Ha Constantine Maddennek sikerülne
a keze közé kaparintania Aaront, akkor megölhetné...
vagy átmoshatná az agyát. Lehet, hogy ettől félnek. Ta-
lán attól félnek, hogy ha Constantine megkaparintja
Aaront, akkor elveszítik a háborút.
– Akkor is elveszítenék a háborút, ha megölnék Aa-
ront! – ellenkezett Tamara. – Hiszen ő a krétor!
Elértek a pajtához. Jasper arca a lángok reszkető fé-
nyében keménynek tűnt, akár a kő.
– Nem hinném, hogy érted, hogyan kalkulálnak a
mesterek.
– Elég legyen! – fordult szembe Call a többiekkel. – Ti
hárman menjetek vissza a suliba! Azt hiszem, meg tu-
dom állítani apámat, ha sikerül időben megtalálnom.
Muszáj beszélnem vele. Meg kell próbálnom. De ez kezd
túl veszélyessé válni ahhoz, hogy velem gyertek.
Ők ezt nem érthetnék meg – gondolta. Apám vissza

230
akarja kapni a fiát. Azt hiszi, hogy ha átadja az
Alkahesztet Joseph mesternek, akkor Joseph vissza tudja
adni a lelkemet. Hogy megint az igazi Callum Hunt le-
hessek. De Joseph mester becsapja, így próbálja kicsalni
belőle a kesztyűt. Ha megszerzi az Alkahesztet, valószí-
nűleg megöli apámat.
Mindebből azonban egyetlen szót sem árulhatott el a
többieknek.
A Halál Ellensége elől nem menekülhetsz.
– Szó sem lehet róla – jelentette ki Tamara, és karba
tette a kezét. – Nem biztonságos apád nyomába ered-
ned... még velünk együtt sem lenne biztonságos. Rá-
adásul még azt sem tudod, merre indulhatott innen
Alastair.
– Szerintem meg igenis tudom – közölte Call. Kinyi-
totta a pajta ajtaját, és bebicegett. A többiek, még Harceb
is az ajtóban várták, amíg elment Joseph mester levele-
iért. Miután visszatért, feltartotta az egyiket a fénybe.
– Joseph mester aláírása alatt számok vannak –
mondta. – Minden levélben.
– Ja, nyilván a dátum – legyintett Jasper.
Call felolvasta a számokat:
– 45,1661, 67, 2425.
– Ez nem dátum, legfeljebb a Marson – mondta Ta-
mara, és közelebb húzódott. – Ezek...
– Koordináták – bólintott Call. – Szélesség és hosz-
szúság. Apám is ezeket szokta betáplálni a GPS-be. Így

231
bárhova el lehet találni. Joseph így üzente meg apám-
nak, hol van.
– Akkor tudjuk, hova kell mennünk – mondta Aaron. –
Most már csak keresnünk kell valamit, amibe betáplál-
hatjuk a koordinátákat...
– Tessék – húzta elő Tamara a mobilját. Ám amikor
megérintette a kijelzőt, az nem ragyogott fel. – Ó! Úgy
tűnik, lemerült az aksi.
– Jó lesz egy számítógép is bármelyik internetkávé-
zóban – mondta Call, és összehajtotta a levelet. – De nem
maradhatunk együtt. Egyedül megyek tovább.
– Úgysem hagyunk magadra, ezt te is jól tudod – fe-
lelte Aaron. Feltartotta a kezét, hogy megelőzze Call
tiltakozását. – Figyelj, mire visszaérnénk a suliba, apád
addigra talán el is jut Joseph mesterhez. Talán már nem
lesz időnk semmit sem tenni, már ha egyáltalán sikerül
meggyőznünk a mágusokat, hogy igazat beszélünk,
– Ha viszont most rögtön apád nyomába eredünk, és
visszaszerezzük az Alkahesztet, akkor dicsőségben tér-
hetünk vissza a Magisztériumba – tette hozzá Tamara. –
Egyébként is, a mágusok már most a nyakunkra küldtek
egy szörnyeteget. Amíg nem tudjuk biztosan, hogy meg-
bízhatunk-e bennük, nincs más választásunk, mint
folytatni a küldetést.
Call Jasperre nézett.
– Nem muszáj velünk jönnöd. – Most már eléggé rosz-
szul érezte magát, amiért belerángatta a srácot ebbe az

232
egészbe.
– Még szép, hogy veletek megyek! – vágta rá Jasper. –
Ha szörnyek üldöznek minket, én a krétorral maradok.
– Hogy lehetnének a Magisztérium mágusai a jók, ha
egy gyilkos szörnyeteget küldenek utánunk, csak azért,
mert elszöktünk? – kérdezte Aaron. – Elvégre gyerekek
vagyunk.
– Nem tudom – felelte Call. Kezdett aggódni, hogy
igazából nincsenek jók meg rosszak. Talán szimplán csak
emberek vannak, ki-ki a maga hosszabb vagy rövidebb
gonosz nagyúri listájával.
Tamara felsóhajtott, és a hajába túrt.
– Először is keresnünk kell egy várost, ahol új ruhákat
meg valami ennivalót vehetünk. Úgy nézünk ki, mint
akik felgyulladtak, ezért kénytelenek voltak a földön
hemperegni.
Harceb a földön hemperegni szavak hallatán azonnal
nekiállt pontosan ezt csinálni. Call kénytelen volt elis-
merni, hogy Tamarának igaza van. Piszkosak voltak, és
nem úgy, ahogy a filmekben szoktak kinézni a színészek:
arcukon egyetlen, művészi gonddal elhelyezett koszfolt-
tal. Mind a négyük egyenruhája elszakadt, vérfoltos lett,
és csak úgy ázott a fémelementál olajos trutymójában.
– Hát, gondolom, akkor kezdhetünk kutyagolni –
mondta Jasper csüggedten.
– Nem gyalog megyünk – jelentette ki Aaron. – Ha-
nem kocsival. Több száz autó van itt.

233
 – Igen, de amiket nem evett meg az a rémség, azok
sem igazán működőképesek – hangsúlyozta Call. – És
hiába akad néhány, amelyik egyáltalán beindul, azokhoz
sem biztos, hogy találunk slusszkulcsot.
– Nem gond – felelte Aaron. – Azt hiszem, kulcs nélkül
is be tudok indítani egy ilyen verdát. Nem véletlenül ül
börtönben az apám. – Azzal magabiztosan elmasírozott a
viszonylag épnek tűnő kocsik felé.
– Nem semmi krétorunk van – jegyezte meg Jasper. –
Nemcsak a káoszmágiához ért, hanem a kocsilopáshoz
is.
Call Aaron után sietett.
– Azt hittem, apukád lelépett otthonról – mondta a
barátjának. – És hogy fogalmad sincs, hol lehet.
Aaron vállat vont.
– Gondolom, senki se vallaná be szívesen, hogy az apja
dutyiban van.
Callnek jelen pillanatban egy bebörtönzött apa igazán
nem tűnt a világ végének, de több esze volt annál, sem-
hogy ezt szóvá tegye.
Megmutatta Aaronnak azt a kocsit, amelyikről úgy
emlékezett, hogy a legkevésbé volt vacak állapotban,
amikor Alastair megvette. Az íves tetejű, kis Morris
Minor smaragdzöld színe élesen elütött vörös bőrülései-
től. Ez volt Call apjának egyik legfiatalabb kocsija,
1965-ben gyártották, és Alastair gyűjteményének több-
ségétől eltérően nem szorult új motorra.

234
 – De nem valami gyors – figyelmeztette Call Aaront. –
Mármint, valószínűleg muszáj vele hatvan kilométer per
óra alatt maradnunk, még autópályán is. És nincs benne
GPS. Lehet, hogy apám előbb-utóbb rakott volna bele, de
láthatóan nem jutott el odáig.
– Mi lesz, ha nem maradunk hatvan kilométer per óra
alatt? – kérdezte Tamara.
– Nem tudom – vont vállat Call. – Talán felrobban a
motor.
– Remek – morgott Jasper. – Na, és tud bármelyikőtök
vezetni, zsenikéim?
– Én nem igazán – felelte Aaron, miközben leguggolt,
benyúlt a volán alá, és nekiállt drótokat átvágni, majd új
kombinációban csavarta össze a szabadon maradt vége-
ket.
– Mégis hogy lehet, hogy tudsz kocsit elkötni, vezetni
viszont nem? – fakadt ki Jasper, és hatalmasat sóhajtott.
– Jó kérdés – motyogta Aaron, és kidugta a fejét a
volán alól. Megizzadt, és nem tűnt valami magabiztos-
nak. – Ezt talán apámmal kéne megbeszélned. Nem volt
érkezése megtanítani vezetni, mielőtt lecsukták volna.
– Én már vezettem golfautót – szólalt meg Tamara. –
Igazi kocsit vezetni se lehet sokkal nehezebb, nem?
A motor felbőgött, életre kelt Aaron ügyes keze alatt.
– Majd én vezetek – mondta Call, akinek megmutatta
az apukája, hogyan kell vezetni... nagyjából. Így is elég
nagy bajban volt, tulajdonképpen már az sem sokat

235
rontott a helyzeten, ha jogsi nélkül vezet egy érvényes
törzskönyv meg biztosítás nélküli autót. Egyébként is, ő
volt a Halál Ellensége, azaz törvényen kívüli, igazi lá-
zadó: a KRESZ-szabályok megszegése legfeljebb a csúcsa
lehetett a gonoszság jéghegyének.
Harceb ugatott, mintha egyetértene vele. A farkas el-
foglalta az anyósülést, és úgy tűnt, semmi kedve áten-
gedni a helyét senkinek. Aaron a motorháztetőnek tá-
maszkodott, kimerültnek látszott. Call felé nézett, de
mintha nem rá figyelt volna.
– Fura, mi? Mindenki azt várja tőlem, hogy hős le-
gyek, az apám viszont elítélt bűnöző.
– Hát, mivel éppen az én apámat próbáljuk megtalál-
ni, aki ellopott valami varázskütyüt, nem igazán vagyok
abban a helyzetben, hogy ítélkezzem – mosolygott Call,
ám Aaron mintha észre sem vette volna.
– Én csak... Nem is tudom. Constantine Madden
krétor volt, de rossz ember. Talán rólam is ki fog derülni,
hogy rossz vagyok. Talán a véremben van.
Call a fejét csóválta, annyira meglepte ez a gondolat,
hogy elsőre azt sem tudta, mit feleljen rá.
– Ööö, nem... Nem hinném, hogy rólad kiderülhetne
ilyesmi.
– Gyerünk már, szálljatok be! – sürgette őket Tamara.
– Aaron, jól vagy?
Aaron bólintott, de továbbra is bizonytalannak tűnt,
ahogy bemászott a hátsó ülésre. Jasper és Tamara be-

236
pakolták a maradék holmijukat a Morris csomagtartó-
jába. Szerencsére Automotonisz éjszaka lepte meg őket,
miután már lefeküdtek, így a csomagjaik biztonságban
voltak a pajtában, mialatt ők a szörnnyel harcoltak.
Callnek most már nem volt más dolga, csak elkerülni,
hogy karambolozzanak. Az apja többször is hagyta már
vezetni, kormányozhatott egy-egy régi kocsit, miközben
Alastair vontatta, vagy körbehajthatott a telepen a férfi
legújabb szerzeményével, hogy parkolóhelyet keressen
neki. Ám ez messze nem ugyanaz volt, mint közúton
vezetni egy kocsit.
Call beszállt, és megigazította az ülést, a lehető lege-
lőrébb húzta, hogy lábfeje leérjen a pedálokig. Ez a gáz –
véste az eszébe. Ez meg a fék.
Aztán megigazította a tükröket is, mivel Alastair
mindig ezt szokta csinálni egy új kocsiban – remélte, ez
majd meggyőzi Aaront és Tamarát, sőt még Jaspert is,
hogy tudja, mit csinál. Ám az édesapjától ismerős moz-
dulatok miatt másra sem bírt gondolni, csak Alastairre,
és tehetetlen pánik lett úrrá rajta.
Tudta, hogy soha nem lesz az a fiú, akit az apja sze-
retett. Az a fiú meghalt.
– Menjünk már! – mondta Jasper, miután ő is bemá-
szott a hátsó ülésre. Tamara beszállt mellé. Ezek szerint
úgy döntöttek, meghagyják Harcebnek az anyósülést. –
Már ha tényleg tudsz vezetni.
– Igenis tudok – erősködött Call, azzal felengedte a

237
kuplungot, és útnak indultak, olyan gyorsan, ahogy csak
a Morris Minor bírta.
A kocsiba egyértelműen új lengéscsillapító kellett
volna: valahányszor bukkanóra hajtottak, a gyerekek
szinte lezuhantak az ülésről. Ráadásul a motor úgy za-
bálta a benzint, hogy Call biztosra vette, sokszor meg
kell majd állniuk tankolni. A volánba kapaszkodott, az
útra meredt, és remélte a legjobbakat.
Aaron elszunyókált a hátsó ülésen, és mintha nem is
zavarta volna a kocsi rázkódása. Kicsit hánykolódott, de
nem ébredt fel.
– Jól van Aaron? – szólt hátra Call.
Tamara megérintette a barátjuk homlokát.
– Nem tudom. Nincs láza, de kicsit kiverte a víz.
– Talán túlságosan megerőltette magát a varázslással
– vetette fel Jasper. – Azt mondják, a káoszmágia
használatáért magas árat kell fizetni.
Húsz percbe telt, mire elértek egy kisváros szélére, és
találtak egy benzinkutat. Call megtankolta a Morrist,
Tamara és Jasper pedig bementek az üzletbe, hogy fi-
zessenek.
– Gondoljátok, hogy észrevette a benzinkutas, milyen
furán néztek ki? – kérdezte Call, miután visszaértek.
Elvégre megégett, sáros ruhát viseltek. Ráadásul gye-
rekek voltak, alig töltötték be a tizenhármat. Nyilván-
valóan fiatalok voltak még a vezetéshez.
Jasper vállat vont.

238
 – Tévét nézett a pasas. Szerintem csak az érdekelte,
hogy rendesen fizessünk.
– Menjünk! – mászott be Tamara a hátsó ülésre, a még
mindig alvó Aaron mellé. – Mielőtt még feltűnik neki
valami.
Tamara a térkép segítségével elnavigálta Callt a vá-
rosban, amíg el nem értek egy bezárt sportszeráruház-
hoz, aminek jó nagy parkolója üres volt. Call nagyon
lassan és óvatosan beállt az egyik helyre. Aaron még
mindig nem ébredt fel. A lány ásított.
– Talán hagynunk kéne őt pihenni – mondta.
– Ja – motyogta Jasper félálomban. – Igazad van. Én
persze totál ébren vagyok, egy csöppet se fáradtam el, de
a káoszmágia biztos nagyon kimeríti a krétorokat.
Call grimaszt vágott, de ő is ugyanúgy ki volt merülve,
mint a többiek. Megengedett magának egy kis szunyó-
kálást, eldőlt az első ülésen, Harcebet használva pár-
nának. Pillanatokon belül nyugtalan álomba merült.
Mire felébredt, a nap élénksárga fénye besütött az ab-
lakon. Már Aaron is ébren volt, Tamara épp azt kérdezte
tőle, jól van-e.
– Nem tudom – felelte a fiú. – Egy kicsit furán érzem
magam. És szédelgek.
– Talán enned kéne – mondta Call, és nagyot nyújtó-
zott.
– A kaja tényleg jól hangzik – vigyorodott el Aaron,
miközben Jasper meg Tamara kimásztak a kocsiból.

239
 – Maradj itt, pajti! – utasította Call Harcebet, és
megvakarta a füle tövét. – És ne ugass! Majd hozok ne-
ked egy szendvicset.
Nyitva hagyta a kocsiablakot, hogy Harcebnek legyen
friss levegője. Remélte, hogy senki nem próbálja ellopni
az autót, bár igazából nem a Morrist féltette, hanem azt
a szerencsétlent, aki megkísérelné elkötni. Nincs olyan
ember, pláne nem egy hétköznapi kocsitolvaj, aki föl
lenne készülve arra, hogy egy feldühödött, káoszsújtott
farkassal találja szemben magát.
Az utcán volt még néhány üzlet, köztük egy turkáló.
Tamara nagy lelkesedéssel mutatott rá.
– Ez tökéletes – mondta. – Vehetünk magunknak
másik ruhát. Aaron, ha még nem érzed elég jól magad...
– Semmi bajom – vágott közbe a fiú. Még mindig ki-
merültnek tűnt, de azért sikerült vigyort erőltetnie a
képére.
– Nincs az a ruha, amitől kevésbé feltűnővé válna a
vacak, régi kocsid – szólalt meg Jasper, aki mindig tudta,
hogy rontsa el a hangulatot.
– Vehetünk neki egy sálat – vágott vissza Call.
Az üzletben nemcsak levetett és retro ruhák voltak,
hanem mindenféle egyéb ósdi holmi is, ami Callnek is-
merős volt a régiségvásárokról meg a használt kacatokat
áruló üzletekből, ahová az apja szokott járni. A pultot
három Singer varrógépállvány alkotta. A kasszánál egy
rövid, ősz hajú nő ült, lila keretes szemüvegben. Amikor

240
a négy gyerek belépett a boltjába, felpillantott.
– Hát veletek meg mi történt? – vonta fel a szemöl-
dökét.
– Ööö, sárlavina – felelte Aaron, bár nem valami
meggyőzően.
A nő elhúzta a száját, talán mert nem hitt neki, vagy
mert alapvetően elborzasztotta, hogy az üzletében
mászkálnak, összesározzák a padlót, és kormos ujjaikkal
fogdossák az árut. Esetleg mindkét okból.
Mindenesetre Call hamar megtalálta magának a tö-
kéletes szerelést. Olyan farmert, mint amilyet otthon
szokott hordani, meg egy tengerészkék pólót, amin az a
felirat állt, hogy NEM HISZEK A MÁGIÁBAN, alatta pedig
egy összenyomott tündér látszódott. Aaron elnevette
magát, amint megpillantotta.
– Hát, te nem vagy százas – jelentette ki.
– Te meg úgy nézel ki, mint aki épp jógaórára indul –
közölte vele Call. Aaron szürke melegítőnadrágot vá-
lasztott, hozzá olyan pólóval, amin a jin-jang szimbólum
díszelgett. Tamara fekete farmert vett föl, felülre pedig
bő, selymes tunikát, amit eredetileg talán ruhának
szántak. Jaspernek sikerült előásnia valahonnan egy
khakiszínű nadrágot, egy tökéletesen ráillő zakót, meg
egy tükrös lencséjű napszemüveget.
A holmikért majdnem húsz dollárra jött ki a végösz-
szeg, mire Tamara eltűnődve ráncolta a homlokát, és
fennhangon számolgatni kezdett. Jasper közben áthajolt

241
a pulton, és a létező legelbűvölőbb mosolyát villantotta a
szemüveges nőre.
– Meg tudná mondani, hol juthatnánk valami harap-
nivalóhoz? – kérdezte. – Meg internethez?
– Menjetek tovább a főutcán! Két saroknyira innen
van a Netfaloda – felelte a nő, majd a levetett, sáros, zöld
egyenruháikra mutatott, amik halomban hevertek a
padlón. – Ha jól sejtem, azokat kidobhatom. Amúgy mi-
féle uniformis ez?
Call szinte sajnálkozva nézett megperzselődött hol-
mijukra. Az egyenruhájuk legalább világosan jelezte,
hogy a Magisztérium diákjai. Nélküle csak a csukló-
pántjuk maradt.
– Karateruha – válaszolta. – Karatézás közben pisz-
kolódtunk össze. Nindzsákkal küzdöttünk.
– Egy sárlavinában – tette hozzá Aaron, aki makacsul
ragaszkodott a sztorijához.
Tamara megragadta a pólójukat, és kirángatta őket a
turkálóból. A főutca szinte teljesen kihalt volt. Néhány
autó elhajtott mellettük, de egyik sofőr sem bámulta meg
őket.
– Nindzsákkal küzdöttünk egy sárlavinában? – vetett
komor pillantást a lány Aaronra meg Callre. – Nem
tudnátok kerülni a feltűnést? – Megállt egy bankauto-
mata előtt. – Fel kell vennem egy kis készpénzt.
– Ha már a feltűnés kerülésénél tartunk, úgy hallot-
tam, hogy a bankkártyahasználatot le tudják nyomozni –

242
szólt Jasper. – Tudjátok, az internettel.
Callnek eszébe jutott, hogy talán fölöslegesen szaba-
dult meg a mobiljától.
– A rendőrség tudja lenyomozni – pontosított Aaron. –
Nem a Magisztérium.
– Honnan tudod?
– Hát, kénytelenek leszünk kockáztatni – jelentette ki
Tamara. – Az a húsz dolcsi volt az összes maradék
készpénzünk, és muszáj lesz még benzint meg kaját
vennünk. – De azért egy kicsit remegett a keze, miköz-
ben kivette a bankjegyeket az automatából, majd a tár-
cájába csúsztatta őket.
A Netfalodáról kiderült, hogy egy szendvicsbár egy sor
számítógéppel, ahol óránként egy dollárért lehetett in-
ternetezni. Aaron elment venni pár szendvicset, Call
Pedig közben leült egy géphez. Beírta a Google-be, hogy
szélesség meg hosszúság, és eljutott egy olyan oldalra,
ahol koordináták alapján lehetett címeket megtalálni, és
fordítva. Call beütötte a számokat a megfelelő rubri-
kákba, és lenyomta a KERESÉS gombot.
Aztán lélegzet-visszafojtva várt.
A térképen elég hamar megjelent a keresett hely a
Maine állambeli Harpswell városának közelében, bár
pontos cím nem volt hozzá, csak annyi, hogy Síremlék-
sziget. A térkép szerint a szigeten nem volt egyetlen árva
út vagy ház sem. Ez alapján Call igencsak kételkedett
benne, hogy járna oda komp.

243
 Mindennek tetejébe az oldal úgy kalkulált, hogy ti-
zenöt órába telne kocsival odaérniük. Tizenöt órába! És
Alastair már így is jóval előttük járt. Mi van, ha már rég
odaért? Mi van, ha repülővel utazott?
Callen borzasztó pánik lett úrrá. Egyszeriben villódzni
kezdett előtte a képernyő. A boltban pislákolni kezdett a
lámpa. Jasper gúnyos vigyorral nézett a fiúra.
– Lehet, hogy valakinek túl korai volt áthaladnia a
kontroll kapuján – mormogta a bajsza alatt.
– Nyugi! – Aaron Call vállára tette a kezét, hogy csil-
lapítsa.
Call levegő után kapkodva felpattant.
– Nekem most... muszáj...
– Mit muszáj? – nézett rá Aaron kissé furcsán.
– Nyomtatni – felelte Call. – Muszáj nyomtatnom. Ki
kell nyomtatnom az útvonalat. – Az eladóhoz botlado-
zott. – Lehet itt nyomtatni?
– Laponként három dolcsi – bólintott a kasszánál ül-
dögélő lány.
Call Tamarára pillantott.
– Lehet?
A lány felsóhajtott.
– Szükséges kiadás. Csináld csak!
Call kinyomtatta a szigetre vezető útvonalat. Most
már mindhárom társa gyanakvóan figyelte.
– Valami baj van? – kérdezte Aaron.
– Joseph mester búvóhelye Maine-ben van – mondta

244
Call. – Tizenöt óra innen kaocsival.
Aaron döbbent képpel meredt rá sonkás-sajtos szend-
vicse fölött.
– Ne már! Komolyan?
– Rosszabb is lehetne a helyzet – jelentette ki Jasper,
Call legnagyobb meglepetésére. – Akár Alaszkában is
rejtőzhetne.
Tamara körbepillantott, aztán ismét Callre nézett.
Komolynak tűnt.
– Biztos, hogy ezt akarod tenni?
– Biztos vagyok benne, hogy ezt kell tennem – felelte
Call.
A lány beleharapott a szendvicsébe.
– Na, gyerünk, egyetek! – nógatta a többieket. – Ezek
szerint elkocsikázunk Maine-be.

Ebéd után visszamentek az autóhoz, és bedobták a tás-

káikat a csomagtartóba. Call megsétáltatta Harcebet,
adott neki két sült húsos szendvicset, és megdöntve eléje
tartott egy palackot, hogy a farkas lefetyelhessen a le-
csurgó vízből. A káoszsújtott állat meglepően kecsesen
evett-ivott.
Call visszaült a volán mögé, Tamara pedig az anyós-
ülésre. Jasper és Aaron a hátsó ülésen szunyókáltak, a
közöttük heverő Harceb szőrös hátán nyugtatták a fe-

245
jüket. Jasper irtó kimerült lehetett, ha hajlandó volt egy
káoszsújtott lényt párnának használni. Órák teltek el
így.
– Tudod, azért is lemeszelhetnek ám, ha túl lassan
mész – mondta Tamara, és berakta a pohártartóba
gyömbéres üdítője felmelegedett maradékát. Nekiállt
kibontani a hajfonatait, a tincseket fésülgette, miközben
a nyitott ablakon beáramló szellő meglebegtette őket.
Szinte mindig be volt fonva a haja, így Callt meglepte,
milyen hosszú kibontva: a fényes, fekete fürtök a dere-
káig értek.
Call beletaposott a gázba, mire a Morris zötyögve ne-
kilódult. Ahogy az autó a csúcssebességéhez közeledett,
rázkódni kezdett.
– Ööö, talán mégiscsak megérné a lassúságért járó
lemeszelést kockáztatni – szólalt meg ismét Tamara,
mire Call rámosolygott.
– Tényleg úgy gondolod, hogy a Magisztérium küldte
azt a szörnyet? – kérdezte a fiú.
– Nem hinném, hogy Rufus mester ilyet tenne – felelte
Tamara habozva. Aztán hadarva hozzátette: – De a töb-
biekben már nem vagyok biztos. Egyszerűen nem értem
ezt az egészet. Call, ha esetleg tudnál valamit... akkor
elmondanád nekünk, ugye?
– Ezt most miért kérded?
– Csak úgy – felelte Tamara, és fürge mozdulatokkal
visszafonta a haját egyetlen hosszú varkocsba.

246
 Call az útra koncentrált, az elmosódó vonalakat fi-
gyelte, és ügyelt, hogy megfelelő távolságot tartson a
többi kocsitól.
– Mennyire vagyunk a következő lehajtótól? – kér-
dezte. – Tankolnunk kéne.
– Call... – kezdte újra Tamara. Most a csuklópántját
birizgálta. A fiú örült volna, ha abbahagyja az ideges
babrálást. – Tudod, hogy nyugodtan elmondhatnál ne-
kem bármilyen titkot, mert megtartanám. Nem árulnám
el senkinek.
– Ahogy apám titkát sem árultad el? – csattant fel
Call, de azonnal megbánta. A lány tekintetéből előbb
döbbenet, aztán harag sugárzott.
– Tudod, hogy azt miért tettem – felelte. – Apád
megpróbálta ellopni az Alkahesztet! Veszélybe sodorta
Aaront! És kiderült, hogy a helyzet még annál is rosz-
szabb, mint eredetileg hittük. Apádat nem a jó szándék
vezérelte.
– Nem minden Aaronról szól – mondta erre Call,
amitől csak még szörnyebben érezte magát. Nem Aaron
hibája volt, hogy az volt, aki. Call örült neki, hogy ba-
rátjuk épp mélyen aludt, szőke fejét Harceb bundáján
nyugtatva.
– Akkor meg miről szól ez az egész, Call? – kérdezte
Tamara. – Mert van egy olyan érzésem, hogy te tudod.
A fiú úgy érezte, mintha menten kibuknának belőle a
szavak – bár nem tudta, hogy kiabálni akar-e Tamará-

247
val, vagy inkább kiönteni neki a szívét, mert óriási
megkönnyebbülést jelentett volna neki, ha nem kellett
volna tovább titkolóznia –, amikor az autó még heve-
sebben kezdett remegni.
– Call, lassíts le! – szólt rá Tamara.
– Már rég lelassítottam! – tiltakozott a fiú. – Talán
félre kellene állnunk...
Hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül,
Rufus mester termett az autóban, pont kettőjük között.
– Gyerekek – mondta roppant bosszús képpel –, vol-
nátok szívesek megmagyarázni, mit műveltek?

248
 12. FEJEZET

C all és Tamara felordítottak. Az autó kitért a sávból,

mivel a fiú ész nélkül elrántotta a kormányt. Ta-
mara ettől még hangosabban felsikoltott. A nagy üvöl-
tözés felriasztotta Jaspert meg Aaront, akik szintén or-
dítani kezdtek. Harceb nekiállt ugatni.
A fülsiketítő hangzavar közepette Rufus mester egy-
szerűen csak lebegett az ülések között, mérgesnek tűnt,
és... áttetsző volt.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Call beletaposott a
fékbe, mire a kocsi nagy csikorgással megállt az útkö-
zepén. Egyszeriben mindenki abbahagyta a kiabálást.
Néma csönd támadt. Rufus mester még mindig átlátszó
volt.
– Csak nem halt meg? – kérdezte Call remegő hangon.

249
 – Dehogyis halott – felelte Jasper, akinek sikerült
öntelt és bosszús hangot megütnie, pedig nyilvánvalóan
ő is meg volt rettenve. – Étertelefonról hív. Az így néz ki
a hívott oldaláról.
– Ó! – Call elkönyvelte magában, hogy azt az izét,
amit ő eddig tornádótelefonnak nevezett, valójában
máshogy hívják. Elképzelte, ahogy Rufus mester az
ölében tartja az üveget, és gyászos képpel bámul bele. –
Szóval igazából máshol tetszik lenni? – kérdezte
Rufustól. – Nem pedig tényleg... itt?
– Nem számít, hogy én hol vagyok. Csak az számít,
hogy ti nagy bajban vagytok, gyerekek – közölté Rufus
mester. – Óriási nagy bajban, és még annál is nagyobb
veszélyben. Callum Hunt, te már amúgy is vékony jégen
táncolsz. Aaron Stewart, te vagy a krétor, és ez komoly
felelősséggel jár... többek között azzal, hogy illene fele-
lősségteljesen viselkedned. De hármótok közül legalább
tőled elvártam volna, Tamara Rajavi, hogy ennél több
eszed legyen.
– Rufus mester – kezdte Jasper a legbehízelgőbb,
legárulkodósabb hangján –, tudnia kell, hogy én nem
akartam...
– Ami pedig téged illet, Jasper deWinter – szakította
félbe Rufus mester –, el kell ismernem, hogy talán nem
jól ítéltelek meg. Talán tényleg érdekesebb vagy, mint
elsőre gondoltam. De mind a négyen vissza kell, hogy
térjetek a Magisztériumba, most azonnal.

250
 Jasper elszörnyedt képet vágott, valószínűleg több
okból is.
– Most a Magisztériumban tetszik lenni? – kérdezte
Call.
Rufus mestert láthatóan bosszantotta a kérdés.
– Igen, ott vagyok, Callum. Tegnap óta hiába keres-
tünk titeket, ám ma valamelyikőtök elveszthette a für-
kész bűbájok ellen védelmező kövét. Látom, hogy vala-
milyen járműben ültök. Húzódjatok le szépen, mondjátok
meg, hol vagytok, és máris értetek küldök néhány má-
gust.
– Azt hiszem, ezt nem tehetjük – mondta Call dübörgő
szívvel.
– Mégis miért nem? – Rufus mester szemöldöke
megrándult, mintha már alig bírt volna uralkodni az
indulatain.
Call habozott.
– Mert küldetésben járunk – válaszolta gyorsan he-
lyette Tamara. – Visszaszerezzük az Alkahesztet.
– Én vagyok a krétor – szólt Aaron. – Az én dolgom
lenne megmenteni az embereket. Nem az ő dolguk volna,
hogy megmentsenek engem... A mágusok neheztelnek
rám, amiért a segítségükre szorulok. És már bőven
elégszer hallottam, hogy egyedül nem boldogulhatok,
szóval itt van velem Call, az ellensúlyom. Tamarát azért
hoztam magammal, mert olyan okos és ravasz. És itt van
Jasper is, aki... izé...

251
 – Poénosan béna? – próbált súgni neki Call.
– Én is a barátod vagyok, te idióta! – fakadt ki Jasper.
– Én is eszes vagyok!
– Na, mindegy – folytatta Aaron, igyekezett menteni a
menthetőt –, az a lényeg, hogy egy csapat vagyunk, és
vissza fogjuk szerezni az Alkahesztet. Úgyhogy ne tessék
a nyakunkra küldeni újabb elementálokat!
– Újabb elementálokat? – Rufus mester értetlensége
őszintének érződött. – Mégis mi a csudáról beszélsz?
– Nagyon jól tudja, miről beszélek – felelte Aaron azon
a színtelen hangon, amit akkor használt, ha dühös volt,
de nem akarta kimutatni. – Mind tudjuk. Automotonisz
majdnem megölt minket, és a Magisztériumból küldték.
Kiengedték a fogságból, hogy levadásszon minket.
Rufus mester most már igazán döbbentnek tűnt.
– Ez csakis tévedés lehet. Automotonisz itt van a
Magisztériumban; a foglyunk, ahogy már évszázadok
óta.
– Nem tévedés – felelte Tamara. – Talán a többi má-
gus nem szólt magának, mivel a tanoncai vagyunk. De
tényleg megtörtént. Ráadásul Automotonisz meggyilkolt
egy asszonyt. Leégette a házát. A lány hangja megre-
megett.
– Hazugság! – ellenkezett Rufus mester.
– Nem hazudunk – közölte vele Aaron. – De ezek sze-
rint maga nagyjából annyira bízik bennünk, mint mi
magában.

252
 – Akkor biztosan hazudott nektek valaki – makacs-
kodott Rufus mester. – Nem tudom... Még nem értem ezt
az egészet... De most azonnal vissza kell jönnötök a
Magisztériumba. Ennél most tényleg nincs fontosabb. Ez
az egyetlen hely, ahol meg tudlak védeni titeket.
– Nem megyünk vissza. – Ezt meglepő módon Jasper
mondta. Callhez fordult. – Szakítsd meg a hívást!
Call a mester szellemalakjára bámult.
– Én, izé, nem tudom, hogy kell.
– Föld! – rikoltotta Tamara. – A levegő ellentéte a föld!
– Igaz. Szóval, akkor... – Az övéhez nyúlt, és előrán-
totta Mirit a tőrhüvelyből. A pengét áthatotta a földmá-
gia. – Bocsánat – mondta Rufusnak, és beledöfte a tőrt a
kísérteties képmásba.
A mágus nagy pukkanással eltűnt, akár egy kidurrant
lufi. Tamara felsikoltott.
– Nem öltem meg, ugye? – kérdezte Call, miután
körbepillantva észrevette, milyen döbbent képet vágnak
a többiek. Csak Harceb nem akadt ki. Ő szépen vissza-
aludt.
– Nem – felelte Jasper. – Csak hát, mások általában
egyszerűen megidéznek némi fóldmágiát, hogy megsza-
kítsák a kapcsolatot. De gondolom, aki olyan fura, mint
te, attól nem lehet ekkora önuralmat elvárni.
– Nem is vagyok olyan fura! – morogta Call, és visz-
szadugta a tőrt a hüvelybe.
– Azért egy kicsit fura vagy – mondta Aaron.

253
 – Na jó, és ki vesztette el a védelmező kövét? – fag-
gatta a többieket Call. – Ki felejtette a levetett egyen-
ruhájában?
Tamara bosszúsan nyögött fel.
– Jaj, hát így találtak ránk a mágusok! Jasper, te
voltál?
A fiú meghökkenve tartotta fel a kezét.
– Szóval erre kellett az a kavics? Nekem senki sem
szólt!
– Most nincs időnk ezen aggódni – csitította őket Aa-
ron. – Vétettünk néhány hibát. Az a fontos, hogy a lehető
legjobban elrejtőzzünk a mágusok elől.
Call folytatni akarta az utat, ám a motor nem indult.
Aaron kénytelen volt ismét a drótokkal babrálni, mi-
közben a többiek lélegzet-visszafojtva vártak, mivel
esélyük sem lett volna másik autóhoz jutni, ha a Morris
végleg bemondja az unalmast. De néhány pillanattal
később Aaronnak sikerült beindítania a motort.
Tamaránál nem volt több védelmező kő, így körbe-
adogatták a maradék hármat, hogy egyikük se maradjon
sokáig védtelen a mágusok fürkész varázslatával szem-
ben.
Call egész nap és egész éjszaka vezetett, így ő egy
szemhunyásnyit sem aludt, miközben a többiek felváltva
szunyókáltak. Valahányszor megálltak tankolni, ivott
egy kávét, és végül már úgy érezte, menten búgócsiga-
kent kezd pörögni a feje, míg fel nem robban.

254
 Megváltozott körülöttük a táj, hegyes vidéken hajtot-
tak át. Egyre hűvösebb lett, és az eper- meg somfák he-
lyét fenyők vették át.
– Vezethetnék egy darabon – vállalkozott Tamara,
miután Maine-be érve megálltak tankolni, és vettek en-
ni- meg innivalót. Mostanra hajnalodott, és Callt nem is
egyszer kapták már azon, hogy félig csukott szemmel ül
a volánnál.
Aaron vett egy szelet csokit meg egy fahéjas csigát, és
most éppen félbehajtotta a süteményt, majd beledugta a
csokoládét, bizarr, édes hotdogot alkotva. Callnek tet-
szett barátjuk ízlése. Jasper perecet evett, és közben
elszörnyedve bámulta Aaron kreálmányát.
– Nem – utasította el Tamara felvetését Call, és be-
lekortyolt az újabb pohár kávéjába. Kicsit tikkelt a fél
szeme, de ügyet sem vetett rá. – Megoldom.
A lány vállat vont, majd átadta a térképet Jaspernek.
Most őrajta volt a navigálás sora.
– Szó sem lehet róla! Én aztán nem ülök be melléd! –
mérte végig Jasper Callt. – Muszáj aludnod. Bele fogsz
hajtani egy árokba, és mind meg fogunk halni, csak
azért, mert nem voltál hajlandó szunyókálni egyet. Pi-
henj már egy kicsit!
– Majd beállítom a vekkert a mobilomon – ajánlotta
Tamara.
– Én meg szívesen járnék egyet – mondta Aaron. – De
tényleg, Call, nyugodtan heveredj le a hátsó ülésre!

255
 Most, hogy megemlítették, Callnek el kellett ismernie,
hogy valóban szédeleg egy kicsit.
– Hát, jó – ásított. – De csak húsz percre dőlök le.
Apám mindig azt mondta, hogy annyi idő bőven elég egy
kis szunyókálásra.
– Addig mi megsétáltatjuk Harcebet – mondta Ta-
mara. – Húsz perc múlva jövünk!
Call leheveredett a hátsó ülésre. Ám amikor lehunyta
a szemét, Rufus mestert látta maga előtt, amint döb-
benten figyeli, ahogy ő előhúzza Mirit, és a mágus szel-
lemalakjába döfi. Arckifejezése arra emlékeztette Callt,
ahogy az édesapja nézett rá, közvetlenül mielőtt a fiú
varázserejével a falhoz vágta őt.
Hiába volt kimerülve, Call nem bírt békésen pihenni,
agya újra meg újra ezeket a képeket villantotta elé.
És miután végre sikerült elhessegetnie az emlékké-
peket, új víziók vették át a helyüket. Olyan események
képei, amik még meg sem történtek, de volt rájuk esély.
Látta maga előtt a csalódott Aaront, miután az meg-
tudja, ki is Call valójában, látta maga előtt Tamara dü-
hödt arcát. Látta maga előtt Jasper öntelt elégedettsé-
gét, miután meggyőződik arról, hogy végig igaza volt
Call-lel kapcsolatban.
Végül feladta, és kiszállt a kocsiból. A kora reggeli
napfény sugarai a fűre vetültek, és madárcsicsergés
hallatszott a távolból. Aaron, Tamara és Harceb még
nem tértek vissza, Jasper viszont egy vén, viharvert

256
piknikasztalnál üldögélt. Szikrák törték elő az ujjaiból,
ahogy felgyújtott egy tobozt, és figyelte, amint hamuvá
ég.
– Aludnod kéne – mondta Callnek.
– Tudom – válaszolta a fiú. – De beszélni akarok veled
valamiről, amíg a többiek nincsenek itt.
Jasper gyanakodva nézett rá.
– Hűha! Titkolsz valamit a barátaid elől? Ez érdeke-
sen hangzik.
Call leült a piknikasztalhoz. Feltámadt a szél, és a
szemébe fújta a haját.
– Amikor elérünk a koordináták által jelölt helyre,
remélhetőleg ott találjuk apámat, és még mindig nála
lesz az Alkaheszt. De muszáj lesz beszélnem vele...
négyszemközt.
– Miről?
– Apám hallgatni fog rám, de csak akkor, ha nem hi-
szi, hogy meg akarja támadni egy csapat mágustanonc.
És nem akarom, hogy Aaron a közelébe kerüljön, nehogy
apám mégiscsak kárt próbáljon tenni benne. Azt akarom,
hogy te, Tamara meg Aaron maradjatok hátra, legalább
addig, amíg mindent meg nem beszélek apámmal.
– És ezt miért pont nekem mondod? – Jaspernek lát-
hatóan voltak még kételyei, de alapvetően meggyőzte az
érvelés.
Call nem mondhatta el neki az igazat, hogy könnyebb
neki hazudnia, mint a két legjobb barátjának.

257
 – Azért, mert neked sokkal fontosabb Aaron épségé-
nek megóvása, mint az enyém.
– Ez igaz – ismerte el Jasper. – Elvégre ő a krétor. Te
meg csak... – Kíváncsian nézett Callre. – Nem is tudom,
hogy te mi vagy.
– Hát, igen – felelte Call. – Azt még én sem tudom.
Mielőtt Jasper még valamit mondhatott volna, Ta-
mara és Aaron bukkantak elő a fák közül, a farkas iz-
gatottan szökdécselt mellettük. Call felállt a padról.
– Harceb meg mitől ilyen vidám? – kérdezte.
– Megevett egy mókust – felelte Tamara rosszallóan.
Ahogy Call elindult vissza a kocsihoz, lehajolt, hogy
megpaskolja Harceb fejét, és azt suttogta:
– Ügyes vagy, pajti! Kiváló a vadászösztönöd. A jó
farkas mókust eszik, nem pedig embert, igazam van?
– Nagyon helyes, a jellemformálást nem lehet elég
korán kezdeni – mondta Aaron.
– Én is pont így gondolom. – A két fiú együttes erővel
betuszkolta a kelletlen Harcebet a hátsó ülésre. Jasper
meg Tamara bemásztak utána, Aaron pedig az anyós-
ülést foglalta el.
Abban a pillanatban, amikor mind a négyen beültek a
kocsiba, az ajtók egyszerre becsapódtak.
– Ez meg mi? – hökkent meg Tamara. Próbálta ki-
nyitni az ajtót, de hiába rángatta a kallantyút. Egyik ajtó
sem nyílt ki. – Indítsd el a motort, Aaron!
Aaron átnyúlt Call előtt a drótokért, és újra egymás-

258
hoz nyomta a szabadon fityegő végeket. Nem történt
semmi. Nem hallatszott, hogy a motor beindult volna.
Aaron újra meg újra megpróbált életet lehelni az autóba.
Callt kiverte a víz. Mégis mi történhetett?
– Megpróbáltam fémmágiát használni – kiabálta
Jasper a hátsó ülésről –, de csak annyit értem el vele,
hogy a szikrák megperzselték a kezem!
– A kocsi biztosan védett varázslat ellen – mondta
Tamara.
Valami elsuhant a szélvédő előtt. Call felkiáltott, Aa-
ron pedig elejtette a drótokat, és fölegyenesedett.
Két óriási légelementál jelent meg az autó előtt. Az
egyik úgy festett, mint egy hatlábú ló, bár az átlagos
lovaknál kétszer nagyobb volt. A másik egy szárnyas
brontoszauruszra hasonlított. Mindkettőt felkantározták
és megnyergelték: az egyiket Rockmaple mester lova-
golta meg, a másikat pedig Milagros mester.
– Iszonyú nagy bajban vagyunk – kesergett Jasper.
Milagros mester lecsusszant hatlábú lova hátáról, és
odalépett a kocsihoz. Felemelte a kezét, széttárta az uj-
jait, és tenyeréből csillogó fémhuzalok hosszú szálai re-
pültek ki. A huzalok a kocsi orrára tekeredtek, és má-
sodperceken belül szorosan átfogták.
Miközben megidézte a fémmágiát, Milagros mester a
szélvédőn át a gyerekeket figyelte. Rosszallóan csóválta
a fejét, Call mégis úgy látta rajta, mintha valójában azt
gondolná, hogy ez az egész kicsit... vicces.

259
 A nő szó nélkül megfordult, és visszament az
elementálokhoz. Odadobta Rockmaple mesternek az
egyik fémköteg végét, aztán felmászott az elementáljára,
és a nyeregkápához rögzítette a másik kötelet.
– Jaj, istenem! – szólt Tamara. – Ki kell jutnunk in-
nen.
A lány az ajtónak vetette magát, ám a kocsi már fel is
emelkedett a levegőbe, akár egy hőlégballon kosara. A
gyerekek mind felvisítottak, miközben térképek, üres
üdítős dobozok és csokipapírok repültek le a műszerfal-
ról, meg ki a pohártartóból, és szóródtak szét az autóban.
– Ezek meg mit művelnek? – kiabálta Call, túlhar-
sogva a szél zaját.
– Na, mégis mit gondolsz? Hát visszavisznek a
Magisztériumba! – ordította válaszul Jasper.
– Egészen Virginiáig fognak repíteni? Nem fogják
észrevenni a... a normális emberek?
– Légmágiával rejtenek el minket szem elől – ma-
gyarázta Tamara. Aztán felsikoltott, ahogy az autó el-
süvített az erdő felett. Call körös-körül nem látott mást,
csak zöld lombokat.
– A filmekben a foglyok úgy szoktak tenni, mintha
rosszul lennének, hogy az őrök kiengedjék őket – mondta
nekik Aaron. – Talán egyikünk megpróbálhatná el-
hányni magát... vagy a habzó száj se lenne rossz.
– Mintha veszettek lennénk? – kérdezte Call.
– Nincs időnk vitatkozni – mondta Tamara, aki lát-

260
hatóan tejesen bepánikolt. Benyúlt a táskájába, és elő-
húzott egy kis üveg átlátszó folyadékot. – Nálam van
kézfertőtlenítő. Jasper, gyorsan idd meg! Ettől tuti hab-
zik majd a szád.
– Én ezt aztán meg nem iszom! – ellenkezett Jasper. –
Elvégre deWinter vagyok. Egy deWinternek nem habzik
a szája.
Aaron a kocsijukat szánként húzó légelementálokra
hunyorgott, mintha kezdte volna megkérdőjelezni a saját
tervét.
– Amúgy se biztos, hogy egyáltalán meghallanák, ha
kiabálnánk – mondta.
– Várjunk csak! – szólt Call, és hátrafordult az ülésen.
– Világéletemben azt figyeltem, ahogy apám kocsikat
bütyköl. Tudjátok, mi adja meg magát nagyon könnyen?
A padló. Nézzetek csak le! Rozsdás, igaz? Nincs más
dolgunk, csak belerúgni.
Egy pillanatra mindhárman rábámultak. Aztán Ta-
mara nekiállt teljes erőből rugdosni a kocsi padlóját.
Harceb talpra ugrott az ülésen, és nyüszített, miközben
Aaron hátramászott Call mellől, hogy segítsen Tama-
rának meg Jaspernek. Három erős rúgás után bakancsos
lába lyukat ütött a padlóba.
– Ez tényleg menni fog! – kiabálta Jasper, igencsak
meglepetten.
Még néhány rúgás után fel tudták feszegetni a kocsi
padlóját. Tamara előbb Callre, aztán Aaronra nézett.

261
 – Készen álltok? – kérdezte.
– Fogom Harcebet – mondta Call.
– Várjunk! Engem ki fog? – kérdezte Jasper, ám Call
ügyet sem vetett rá, magához szorította a farkasát meg a
táskáját, és kiugrott a kocsi alatti sötét semmibe. Harceb
ugatott, minden tagjával hadonászott, és eszeveszetten
csapkodott a farkával.
Call felnézett, és látta, hogy Tamara is kiugrik, haj-
fonata a kék ég felé meredt, ahogy a lány lefelé zuhant.
Egy pillanattal később mintha azt látta volna, ahogy
Aaron átlöki Jaspert a lyukon. Végül maga Aaron is ki-
ugrott a kocsiból, és a többiek felé esett.
Call légmágiát idézett meg, láthatatlan varázshálót
vonva maga köré és alá. Így már nem zuhant olyan
gyorsan, és Harceb is abbahagyta az ugatást, miközben
szép lassan leereszkedtek az alattuk elterülő erdőbe.
Call a hátán landolt, de nem nagy erővel. Elengedte
Harcebet, aki talpra ugrott. Szeme vadul villogott. A fiú
nem egészen volt biztos benne, hol is vannak, és átkozta
magát, amiért a nagy felfordulásban megfeledkezett a
térképről. Ám egy másodperccel később rádöbbent, hogy
hiába lenne nála, akkor sem tudná megállapítani, pon-
tosan hova pottyantak. Ha eszébe jutott volna felkapni a
térképet, most akkor sem vette volna hasznát.
A mellette álldogáló Harceb nyüszített, és úgy nézett
fel az égre, mint aki attól retteg, hogy menten megint
repülnie kell. Majd ugatni kezdett, ahogy a kecsesen

262
leereszkedő Tamarát figyelte, akinek sötét hajfonata
még mindig a feje fölött lebegett. A lány egy kidőlt fán
landolt, és fülig érő vigyor ült ki az arcára.
– Ez eszméletlen volt! – lelkendezett. – Mindig is azt
hittem, hogy a tűzmágiát szeretem a legjobban, de a le-
vegő...
Jasper ekkor nagy zajjal puffant egy halom tűlevélre.
Néhány másodperccel később Aaron szépen földet ért
mellette, karba tett kézzel és dühös képpel.
– Hagytál lezuhanni! – nyögte Jasper.
– Nem is igaz! – védekezett Aaron, majd a többiekhez
fordult. – Azt mondta, hogy megoldja egyedül! Erőskö-
dött, hogy boldogul!
– Én úgy látom, nincs semmi baja – jelentette ki Call.
Tamara egy rosszalló pillantással elnémította, aztán
odaszaladt Jasperhez, aki próbált feltápászkodni.
– Aú! – motyogta a fiú, azzal visszarogyott a földre. –
Aú, aú, aú!
Tamara föléje hajolt, Jasper pedig láthatóan sütké-
rezett abban, hogy a figyelem középpontjába került.
– Micsoda kín! – jajongott. – Micsoda fájdalom!
– Aaron, nincs elsősegélydoboz a hátizsákodban? –
kérdezte Tamara.
– De van, viszont a hátizsákomat a kocsiban hagytam.
– Aaron felnézett az égre. – Szerintetek mikor veszik
észre, hogy egy üres autót vontatnak?
– Valószínűleg nemsokára – felelte a lány. – El kell

263
rejtőznünk.
– Igaz – bólintott Aaron. – Tamara, Jasper, húzódja-
tok hátrébb! – Kinyújtotta a kezét, és megfogta Call
csuklóját. – Call, te maradj itt!
A fiú nem értette a dolgot, de maradt, ahogy Aaron
kérte, miközben Tamara, Jasper meg Harceb egy mé-
terrel odébb hátráltak. Aaron kimerültnek tűnt, bár Call
gyanította, hogy mindannyian hasonlóan festenek.
Kezdte megérezni a légmágia használatának utóhatását,
és már nem hajtotta az adrenalin. Most már semmire
sem ment volna egy húszperces szunyókálással. Call úgy
érezte, menten összeesik.
Aaron mély levegőt vett, és fölemelte fél kezét, a má-
sikkal még mindig Call csuklóját fogta. Ujjairól fekete
fény sugárzott. A sötétség savként áradt a kezéről a
földre, és szétterült a talajon, szétmarva azt.
Call érezte, ahogy erő áramlik belőle Aaron felé, aki
ezek szerint most az ő segítségével használta a káosz-
mágiát. Aaron lehunyta a szemét, és egyre szorosabban
markolta Call csuklóját
– Aaron? – szólongatta Call, ám a barátja nem reagált.
A talaj örvényként kavargott a lábuk előtt. Nehéz volt
kivenni, mi történik, ám a föld megremegett a mágia
erejétől. Tamara Jasperbe kapaszkodott, hogy talpon
tudjon maradni. – Aaron! – Call most először tudta el-
képzelni, hogyan halhatott meg a Halál Ellenségének
fivére, Jericho. Talán Constantine annyira belemerült a

264
varázslásba, hogy mire észbe kapott, már végzetesen sok
erőt szívott el az ellensúlyától.
Aaron elengedte Call karját. Zihált. A felbolygatott
föld alkotta porfelhő szertefoszlott, és Call még a többiek
meglátták, hogy Aaron lyukat vájt a talajba a káoszmá-
giával. Egy fűvel beborított szikla tövében üreget alakí-
tott ki, amit a szikla kiugró pereme eltakart szem elől.
– Barlangot ástál nekünk a szutyokban – morgott
Jasper. – Na, szép.
Aaron haja izzadt homlokára tapadt, és a krétor olyan
pillantást vetett Jasperre, amiből Call úgy gondolta,
komolyan fontolgatja, hogy eltünteti a srácot a semmibe.
– Pihennünk kell – mondta Tamara. – Call, tudom,
hogy minél hamarabb el akarsz érni Alastairhez, de
mind fáradtak vagyunk, és a légmágia végképp kimerí-
tett minket. – Tényleg nem volt valami jó bőrben, ahogy
Jasper sem. – Bújjunk el, amíg vissza nem nyerjük az
erőnket!
Call tiltakozni akart, de nem bírt. Már ahhoz sem volt
ereje. Bemászott a barlangba, és lerogyott a földre. Azt
kívánta, bár lenne mivel betakaróznia... és ez volt az
utolsó gondolata, mielőtt álomba merült, olyan gyorsan
és olyan mélyen, mintha fejbe kólintották volna.
Mire felébredt, a tündöklő narancssárga nap már le-
menőben volt. Tamara Call mellett szunyókált, fél ke-
zével Harceb szőrébe túrva. A lány másik oldalán Aaron
hánykolódott álmában. Jasper is aludt még, zakóját

265
párnává gyűrte a feje alatt.
Call neszt hallott a közelből. Arra gondolt, talán va-
lami állat járhat arra. Belenyúlt a táskájába, talált egy
fél csokiszeletet, és azonmód be is falta. Nem tudta
pontosan, mennyit aludt, de abban biztos volt, hogy a
küldetésük kezdete óta nem volt olyan éber és kipihent,
mint most. Különös nyugalom szállta meg.
Itt kellene hagynom őket – gondolta.
A többiek így is elég messzire elkísérték. Életében
először voltak ilyen barátai, akik mindent kockára tettek
volna, csak hogy segítsenek neki. Nem akarta azzal
meghálálni a barátságukat, hogy a vesztükbe vezeti
őket.
Aztán újabb neszt hallott, ezúttal közelebbről. Nem
úgy hangzott, mint egy állat, sokkal inkább úgy, mint
egy egész falka, ami lassan és halkan oson a bozótban.
Call gyorsan meggondolta magát.
– Tamara, ébredj fel! – suttogta, és megbökte őt a lá-
bával. – Van itt valami.
A lány feléje fordult, és kinyitotta a szemét.
– Hmmm?
– Van itt valami – ismételte halkan Call. – A közelben.
Tamara megbökte Aaront, aki pedig felriasztotta
Jaspert, mindketten ásítoztak és nyögtek a túl korai
ébresztő miatt.
– Én nem hallok semmit – panaszkodott Jasper.
– Azért nézzünk körül! – suttogta Aaron. – Gyertek!

266
 – Mi van, ha a mágusok azok? – kérdezte Tamara
halkan. – Nem kellene inkább meghúznunk magunkat?
Call a fejét csóválta.
– Ha ránk találnak itt, nem lesz hova menekülnünk.
Sarokba lennénk szorítva.
Ezt senki sem tagadhatta, így fogták a holmijukat, és
Harcebet magukkal rángatva kimásztak az üregből.
Beesteledett.
– Ti becsavarodtatok – közölte Jasper. – Nincs itt
semmi.
Ám ekkor mindannyian meghallották a neszt, ami
most már egyszerre két helyről jött.
– Talán tényleg ránk találtak a mágusok – mondta
Aaron. – Talán el kellene...
Ám a fák közül nem egy mágus lépett elő.
Hanem egy káoszsújtott ember, kifejezéstelen arccal
és izzó szemmel, amiben örvényként kavarogtak a szí-
nek. A férfi óriási termetű volt, és rongyos, fekete öltö-
zéket viselt. Közelebbről megnézve Call rájött, hogy
toprongyos szerelése eredetileg valamilyen egyenruha
volt. A szakadt, ócska, sáros és véres egyenruhán valami
embléma is volt, pont a férfi szíve fölött, ám Call nem
tudta kivenni, mi áll rajta.
Jasper úgy festett, mint aki menten elájul. Call rá-
döbbent, hogy a fiú életében először lát káoszsújtott
embert.
Mire Call rendesen elszörnyedhetett volna, már meg

267
is jelent egy másik káoszsújtott, tőlük balra. A fiú a má-
sik alak felé perdült, Mirit szorongatta, ám ekkor a
jobbján egy harmadik bukkant elő a bozótból. Aztán
előlépett még egy és még egy és még egy, mind holtsá-
padtak, arcuk beesett. Egykettőre körülvette négyüket a
káoszsújtott emberek áradata.
Az Ellenség serege óriási túlerőben volt velük szem-
ben.
– Mi... mit csináljunk? – hebegte Jasper. Felkapott egy
botot a földről, és hadonászni kezdett vele. Tamara egy
tűzgömböt formált. Nem remegett a keze, ám a lány ar-
cára jeges rémület ült ki.
– Álljatok mögém! – parancsolta Aaron. – Mindhár-
man.
Jaspernek nem kellett kétszer mondani. Tamara to-
vábbra is a tűzgömbjét formázta, de gyorsan Aaron mögé
húzódott. A legtöbb káoszsújtott a tisztás túloldalán
gyülekezett, kavargó szemüket a gyerekekre szegezve.
Némaságuk hátborzongató volt.
– Én nem bújok mögéd! – tiltakozott Call. Nem félt.
Nem tudta, miért. Nem tehetem. Én vagyok az ellensú-
lyod, és látom rajtad, hogy nem pihented ki magad.
Nemrég használtál káoszmágiát. Korai lenne megint
azzal varázsolnod.
Aaron felszegte a fejét.
– Muszáj megpróbálnom.
– Túl sokan vannak – vitatkozott Call, miközben a

268
sereg elindult feléjük. – Be fog szippantani téged a káosz.
– Akkor magammal rántom őket a semmibe – felelte
Aaron komoran. – Az is jobb, mint az Alkaheszt, nem?
– Aaron...
– Sajnálom – mondta Aaron, és futásnak eredt a ká-
oszsújtottak felé, meg-megcsúszva a tűleveleken. Ta-
mara felnézett a tűzgömbjéről, és felkiáltott:
– Aaron, bukj le!
A fiú szót fogadott. Tamara elhajította a tűzgömböt. A
gömb átívelt Aaron feje fölött, a káoszsújtottak között
landolt, és felrobbant. Néhány káoszsújtott lángra ka-
pott, de a sereg nem torpant meg. Szenvtelen arckifeje-
zésük nem változott, még azoké sem, akik lángokban
állva zuhantak a földre.
Call most már jobban félt, mint eddig valaha életében.
Aaron egyre közeledett az ellenséges sereg első sorához.
A krétor feltartotta a kezét, káosz örvénylett a tenyeré-
ben, egyre nőtt, akár egy aprócska hurrikán. Előtört a
kezéből, és...
A káoszsújtott emberek elérték Aaront. Seregük
mintha elnyelte volna a fiút, és Callnek elszorult a szíve.
Call az Ellenség serege felé botladozott... aztán meg-
torpant. Ismét meglátta Aaront, aki dermedten állt, és
elképedve nézett körül. A káoszsújtottak kikerülték,
egyszerűen elmentek mellette, meg sem próbáltak hoz-
záérni, úgy áramlottak körülötte, akár egy patak vize
egy kő körül.

269
 Call hallotta, hogy Tamara meg Jasper egyre heve-
sebben zihálnak, mivel a káoszsújtottak Aaron mellett
elmasírozva egyenesen feléjük tartottak. Talán meg
akartak szabadulni a krétor gyenge társaitól, mielőtt
szembeszálltak volna magával Aaronnal. Egyedül
Callnek volt kése, bár nem igazán tudta, mennyi hasznát
venné Mirinek. Arra gondolt, hogy talán itt fog meghalni,
miközben próbálja megvédeni Tamarát és Jaspert... meg
Aaront. Csak az a tudat vigasztalta, hogy ez legalább
hősies halál lenne. Talán bizonyítaná, hogy mégsem az,
akinek az apja hitte.
A káoszsújtottak elérték őket. Aaron megpróbált át-
nyomakodni köztük, igyekezett eljutni a barátaihoz. A
legelső káoszsújtott, aki felbukkant a tisztáson, a ha-
talmas termetű férfi, aki mindkét kezén szegecses csuk-
lópántot viselt, megállt Call előtt.
Call még erősebben szorította Mirit. Elhatározta, hogy
bármi is történjék, nem adja fel egykönnyen.
A káoszsújtott megszólalt. Hangja rekedt volt, mintha
már teljesen elszokott volna a beszédtől.
– Mester – szólt, és Callre szegezte örvénylő szemét. –
Olyan régóta várunk már rád!
A legelső káoszsújtott letérdelt Call előtt. Aztán le-
térdelt egy másik is, meg még egy és még egy, míg végül
már mindannyian a fiú előtt térdeltek, Aaron pedig ér-
tetlenül állt közöttük, és hitetlenkedve meredt Callre a
tisztás túloldaláról.

270
 13. FEJEZET

–M
krétort?
ester! – szólt a káoszsújtottak vezére (lega-
lábbis Call annak vélte). – Megöljük neked a

– Ne! – felelte Call sietve, elszörnyedve. – Ne, csak...

maradjatok, ahol vagytok! Ott marad! – parancsolt rá-
juk, mintha csak Harcebhez szólt volna.
Egyik káoszsújtott sem mozdult. Aaron elindult Call
felé, a tűlevelek ropogtak a bakancsa alatt. Óvatosan
lépkedett a térdelő káoszsújtottak között.
– Mi a fene folyik itt? – szólalt meg Jasper.
Egy kéz nehezedett Call vállára. A fiú riadtan pördült
meg, de látta, hogy Tamara áll mögötte. A lány a ká-
oszsújtottak seregét bámulta, majd tekintete Callre
szegeződött.
– Áruld el, mit jelent ez az egész! – követelte. – Áruld

271
el, mit akarnak tőled!
Hangjából érződött, hogy még ha nem is tudja a vá-
laszt, erősen gyanítja. Call azt hitte, hogy Tamara dühös
lesz majd, amikor rájön az igazságra. Ám a lány nem
látszott mérgesnek. Hanem borzasztóan szomorúnak
tűnt, ami még rosszabb volt.
– Call? – kérdezte Aaron. Most már csak legfeljebb fél
méterre voltak egymástól, de Call sokkal nagyobbnak
érezte a távolságot. A krétor bizonytalanul álldogált,
igyekezett rá sem nézni az őt övező, továbbra is térdelő
káoszsújtottakra, akik parancsra vártak. Call szemügyre
vette a sereget: voltak köztük fiatalabbak és idősebbek,
ám egyikük sem tűnt tizennégy év alattinak. Egyikük
sem volt fiatalabb, mint maga Call.
Tamara a fejét csóválta.
– Haragudtál rám, amiért hazudtam neked. Te most
ne hazudj nekünk!
Gyötrelmesen szörnyű csend következett. Jasper csak
bámult (és még mindig a botot szorongatta, mintha azzal
megvédhette volna magát). Aaron azonban reménykedve
nézett Callre, mint aki arra számít, hogy a fiú mindent
meg tud magyarázni, és ez aztán mindennél rosszabb
volt.
– Én vagyok a... Halál Ellensége – bökte ki Call. A
káoszsújtottak erre furcsa hangot adtak ki: mintha
mindannyian egyszerre sóhajtottak volna fel. Egyikük
sem mozdult, ám elnyújtott sóhajuk hátborzongató

272
megerősítése volt Call szavainak. – Én vagyok
Constantine Madden... legalábbis ami maradt belőle.
– Az nem lehetséges – mondta Aaron lassan, mintha
attól félt volna, hogy Call csúnyán beütötte a fejét, és
félrebeszél. – A Halál Ellensége életben van. Háborúban
áll velünk!
– Nem, Joseph mester az, aki háborúzik velünk – fe-
lelte Call. Habozva folytatta, elismételte a magyarázatot,
amit neki mondtak, amit nem akart megérteni. – A Halál
Ellensége haldoklott a fagyos mészárlás után. Ezért át-
ültette a lelkét egy kisbaba testébe. – Nagyot nyelt. – Én
voltam az a kisbaba. A lelkem Constantine Madden lel-
ke. Én vagyok Constantine.
– Vagyis megölted az igazi Callum Huntot, és eloroz-
tad a testét – vádolta meg Jasper. Tűz gyúlt a tenyeré-
ben, és végigfutott a kezében tartott boton, míg lángra
nem lobbant a vége. Jasper valószínűleg életében először
bánt ilyen lenyűgözően a tűzmágiával, de mintha észre
sem vette volna. Tamarára és Aaronra nézett. – El kell
pusztítanunk, most rögtön, mielőtt még megöl minket,
mielőtt megöli a krétort. Aaron, menekülnöd kell!
Aaron azonban egy tapodtat sem mozdult, arcán hi-
tetlenkedő és egyszersmind elgyötört kifejezéssel nézett
Callre.
– De az nem lehet! – mondta határozottan. – Te vagy a
legjobb barátom.
A káoszsújtottak vezére talpra állt. A többiek is föl-

273
keltek a földről, akár egy seregnyi bábu. Jasper felé vo-
nultak, úgy kerülték ki Callt, mintha tudomást sem
vettek volna róla.
– Várjatok! – kiabálta Call. – Ne! Megállni!
Semmit sem ért el. A kifejezéstelen tekintetű harcosok
továbbmasíroztak Jasper irányába. Nem mozogtak
gyorsan, de határozottan vonultak a fiú felé, aki nem
hátrált el. Még mindig égett a kezében a láng, és bor-
zalmas eltökéltség ült a szemében, mintha felkészült
volna arra, hogy utolsó leheletéig küzdjön. Össze sem
lehetett hasonlítani azzal a Jasperrel, aki egész úton
nyavalygott, aki a legapróbb sérülések miatt is panasz-
kodott. Ez a Jasper rettenthetetlennek tűnt.
Call azonban tudta, hogy minden hiába. Bármilyen
rettenthetetlen volt is Jasper, nem szállhatott szembe
több száz káoszsújtott emberrel. Call az előbb még attól
rettent meg, hogy a káoszsújtottak hallgattak rá; most
attól rettegett, hogy mi lesz, ha nem hallgatnak a pa-
rancsára.
– Megállni! – kiáltotta ismét, zengő hangon. – Káosz
és üresség gyermekei, elég legyen! Parancsolom, hogy
álljatok meg!
A káoszsújtottak megtorpantak. Jasper zihált; Ta-
mara mellette állt, neki is láng lobogott a tenyerében.
Aaron is odalépett hozzájuk. Callnek zakatolt a szíve. A
barátai felsorakoztak ellene.
– Nem tudtam – mondta, és hallotta, milyen esdeklő a

274
hangja. – Amikor a Magisztériumba jöttem, még nem
tudtam.
Mindhárman rámeredtek. Végül Tamara szólalt meg:
– Én hiszek neked, Call.
A fiú nagyot nyelt és folytatta:
– Alapvetően én sem értem, hogyan lehetne igaz.
Senkit sem fogok bántani, oké? De Jasper... ha megtá-
madsz, a káoszsújtottak meg fognak ölni téged. Nem
biztos, hogy meg tudom állítani őket.
– Na, és mikor tudtad meg? – faggatta Aaron. – Hogy
te... az vagy, aki?
– Tavaly, annál a tekepályánál – válaszolta Call. –
Joseph mester árulta el, de nem akartam hinni neki. Bár
azt hiszem, apám mindig is gyanította.
– És ezért akadt úgy ki, amikor sikerült bejutnod a
Magisztériumba – szólt Jasper. – Mert tudta, hogy go-
nosz vagy. Tudta, hogy szörnyeteg vagy.
Call összerezzent.
– Ezért akarta, hogy Rufus mester elfojtsa a varázs-
erődet – mondta Aaron.
Callben nem is tudatosult, mennyire szerette volna,
hogy Aaron megcáfolja Jasper kijelentését, amíg a krétor
szó nélkül nem hagyta azt.
– Figyeljetek, van valami, amit eddig nem tudtam
elmagyarázni, mert nem lett volna értelme: apám nem
akar kárt tenni Aaronban az Alkaheszttel. Arra akarja
használni, hogy megmentsen engem.

275
 – Meg akar menteni? – kérdezte Jasper. – Inkább meg
kéne ölnie.
– Lehet – felelte Call. – De attól még egyáltalán nem
érdemel halált.
– Na jó, és te mit akarsz, Call? – kérdezte Aaron.
– Ugyanazt, amit eddig is akartam! – kiabálta a fiú. –
Meg akarom szerezni az Alkahesztet, és vissza akarom
adni a Céhnek. Meg akarom menteni apámat. Nem
akarok több borzalmas titkot őrizgetni!
– De nem akarod legyőzni a Halál Ellenségét –
mondta Jasper.
– Én vagyok a Halál Ellensége! – kiáltotta Call. – Már
legyőztük az Ellenséget! Én a ti oldalatokon állok.
– Igazán? – csóválta a fejét Jasper. – Szóval, ha azt
mondanám, hogy el akarok menni innen, nem paran-
csolnád meg a káoszsújtottaknak, hogy állítsanak meg?
Call hosszú másodpercekig habozott, miközben Ta-
mara és Aaron árgus szemmel figyelték. Végül azt felel-
te:
– De igen, megállítanálak.
– Sejtettem.
– Már majdnem célhoz értünk – próbált magyaráz-
kodni Call. – Már majdnem elértünk apámhoz. Még
mindig nála van az Alkaheszt. Még mindig oda akarja
adni Joseph mesternek. És Joseph mester nem fogja arra
használni a kesztyűt, hogy megöljön; élve kellek neki.
Meg fogja ölni apámat, aztán megöli Aaront, és ki tudja,

276
hogy azután mi mindent fog tenni. Muszáj befejeznünk a
küldetést.
Barátaira meredt, szuggerálta őket, hogy értsék meg.
Hosszú, hosszú hallgatás után Tamara aprót biccentett.
– Szóval, akkor most mi legyen? – kérdezte.
Call a káoszsújtottakhoz fordult.
– Vigyetek Joseph mesterhez! – parancsolt rájuk. –
Vezessetek el hozzá, egyikünket se merészeljétek bán-
tani, és ne szóljatok a mesternek, hogy jövünk!
A káoszsújtott emberek elindultak. Körülvették Callt,
Aaront, Tamarát meg Jaspert, és magukkal sodorták,
terelgették őket. A gyerekek így a masírozó hullaszerű
lények közti szűk ösvényen lépkedtek; Callnek erről a
Vörös-tenger szétválasztását ábrázoló festmények ju-
tottak eszébe. Nem is mehettek volna más irányba, csak
amerre a káoszsújtottak tartottak, és nem haladhattak
más tempóban, csak amivel az Ellenség serege masíro-
zott.
Néma csendben vonultak át a sötét erdőn, nem hal-
latszott más zaj, csak a tűlevelek ropogása a talpuk alatt.
Harceb vígan trappolt mellettük, otthon érezte magát a
saját fajtája között. Callen minden egyes lépéssel egyre
borzalmasabb magány lett úrrá. Ezek után már biztosan
nem térhet vissza a Magisztériumba. Többé nem lesznek
barátai; nem tanulhat Rufus mestertől; nem ehet zuzmót
a menzán vagy játszhat Celiával a nagyteremben.
Legalább Harceb vele tarthat majd, bár Callnek fo-

277
galma sem volt, hova mehetnének.
Úgy érezte, nagyon régen menetelnek már, mostanra
borzasztóan sajgott a lába. Erezte, hogy egyre lassul, és
hogy a káoszsújtottak többsége vele együtt lassít, hogy
lépést tarthasson velük.
Vagyis valójában Call diktálta a tempót.
Aaron melléje lépett.
– Te lettél volna az ellensúlyom – mondta, és Call csak
a múlt idő hallatán döbbent rá, elszoruló szívvel, hogy
mennyire szerette volna ellátni ezt a feladatot.
– Akkor még nem tudtam – szabadkozott. – Amikor
felajánlottam.
– Nem akarok harcolni veled – folytatta Aaron. Jasper
és Tamara előttük mentek, a lány éppen hevesen ma-
gyarázott valamit. – Nem akarok, de ez fog történni,
nem? Ez a sorsunk: hogy megöljük egymást.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy meg akarlak
ölni? – kérdezte Call. – Ha végezni akarnék veled, rég
megtehettem volna. Megölhettelek volna álmodban. Már
vagy milliószor kinyírhattalak volna. Simán lecsaphat-
tam volna a fejed!
– Hát, ez nagyon meggyőző! – motyogta Aaron. – Ta-
mara!
A lány lemaradt Jaspertől, hogy beérhessék. Jasper
tovább vonult előre, oldalán a káoszsújtottakkal.
– Miért mondtad azt az előbb? – kérdezte Aaron. –
Hogy hiszel Callnek?

278
 – Mert megpróbálta kicsapatni magát a
Magisztériumból – felelte a lány. – Eleve sem akart be-
jutni. Ha tudta volna, hogy ő Constantine Madden, akkor
megpróbálta volna behízelegni magát a mestereknél,
hogy kémkedhessen utánuk. Ehelyett csak magára ha-
ragított mindenkit. Egyébként is – tette hozzá –,
Constantine Maddennek híresen megnyerő volt a mo-
dora, ami Callre nyilvánvalóan nem igaz.
– Köszi szépen – mondta Call, és eltorzult az arca,
amikor ismét fájdalom nyilallt a lábába. Nem tudta biz-
tosan, meddig képes még menni pihenés nélkül. – Ez
igazán szívmelengető volt.
– Amúgy pedig – folytatta Tamara –, bizonyos dolgo-
kat nem lehet tettetni.
Mielőtt Call megkérdezhette volna, pontosan mire
gondol, a lába megakadt egy gyökérben, és elbotlott,
majd térdre esett. A káoszsújtottak azonnal megtor-
pantak, a Jasper előtt haladók megfordultak, és a fiú
mellkasára tették a kezüket, hogy megállítsák.
Call felnyögött, és a hátára fordult, próbált talpra
vergődni.
Az egyik káoszsújtott felemelte, olyan könnyedén
kapta a karjába, ahogy a fiú egy macskát tartott volna.
Nagyon kínos volt, és az még kínosabb, hogy megköny-
nyebbülést jelentett.
– Innentől kezdve mi viszünk téged, Mester – közölte
vele a káoszsújtott.

279
 – Nem hinném, hogy ez jó ötlet – tiltakozott Call. – A
többiek...
Egy másik káoszsújtott megragadta Tamarát, és a
vállára vetette. A lány vergődött a szorításában.
– Call! – kiabálta rémülten.
Ketten Aaront emelték fel, egy ötödik pedig a rúgka-
páló és kiabáló Jaspert kapta a levegőbe.
– Mindegyiküket vinni fogjuk – mondta Callnek a
káoszsújtott, amelyik a karjában tartotta, bár a többiek
mintha egyáltalán nem nyugodtak volna meg ennek
hallatán. – Így gyorsabban tudunk haladni.
Callt annyira meglepte ez az egész, hogy még paran-
csot adni sem jutott eszébe, miközben a káoszsújtottak
léptei felgyorsultak. Ügetni kezdtek, aztán rohanni,
Harceb mellettük szaladt. Egyre csak futottak és futot-
tak, olyan nagy távolságot tettek meg, amiről Call el sem
tudta képzelni, hogy bírta volna gyalog.
Azt hitte, hogy ilyen közelről a káoszsújtottakból a
rothadás bűze árad majd. Elvégre elméletileg halottak
voltak, csak a káoszmágia lehelt beléjük új életet. Ám a
szaguk inkább gombára emlékeztette Callt, nem volt
kellemetlen, csak furcsa.
Aaron láthatóan nyugtalan volt. Tamara egyszerre
tűnt izgatottnak és rémültnek. Jasper arckifejezése vi-
szont megfejthetetlen volt, semmitmondó tekintete je-
lenthetett félelmet, kétségbeesést vagy semmit sem.
– Call, mit művelnek? – kiabálta neki Tamara.

280
 A fiú sután vállat vont.
– Hát, cipelnek minket. Azt hiszem, segíteni próbál-
nak.
– Nem tetszik ez nekem – mondta Aaron olyan han-
gon, mint akivel forog a világ.
A káoszsújtottak még gyorsabban rohantak, varázslat
hajtotta őket, át az erdőn, a lehullott leveleken, át a fo-
lyókon és sziklákon, utat törve a bokrokon és tüskés bo-
zóton át, páfrányok között. Aztán, ugyanolyan hirtelen,
ahogy futásnak eredtek, a káoszsújtottak megtorpantak.
Call addig fickándozott, míg le nem pottyant a ho-
mokba. A tengerparton találta magát, a fejük felett ra-
gyogó holdsarló ezüstös csíkot vetett a vízre.
A káoszsújtott sereg összébb húzódott, egyre közelebb
léptek egymáshoz, miközben a víz felé tartottak. Call
hallotta az óceánt, ahogy a hullámok a partot nyaldos-
ták.
A vízen három csónak ringatózott lágyan, cölöpökhöz
kikötve. Call összehúzta a szemét, és meglátott egy szi-
getet a távolban, bár csak azért vette észre, mert ott nem
tükröződött vissza a hold fénye.
– Ez lenne a Gonosz-sziget? – kérdezte Jasper.
Call felhorkant. Meglepte, hogy a fiú egyáltalán
megszólalt. Bár arra jutott, hogy Jasper nyilván komo-
lyan gondolta a kérdést, mivel eléggé valószínűtlennek
tűnt, hogy pont most tegyen szert némi humorérzékre.
– Káoszsújtottak – szólt Gall hogyan juthatunk át?

281
 Szavai hallatán három káoszsújtott belegázolt a ten-
gerbe. A víz eleinte a combjukig ért, majd a derekukig,
aztán a nyakukig, végül elborította a fejüket.
– Várjatok! – kiabálta Call, ám a káoszsújtottak el-
tűntek. Csak nem haltak meg? Meg lehetett egyáltalán
ölni őket?
Pár pillanattal később fakó kezek nyúltak ki a ten-
gerből, és eloldozták a csónakokat tartó köteleket. Aztán
a csónakok elindultak a part felé, láthatatlan kezek
vontatták őket a víz alatt. A parthoz érve a káoszsúj-
tottak előbukkantak a felszín alól, arcuk ugyanolyan
kifejezéstelen volt, mint mindig.
– Tyűha! – szólt Aaron.
– Azt hiszem, be kell szállnunk – mondta Tamara, és
az egyik csónakhoz lépett. – Aaron, te ülj egy csónakba
Call-lel!
– Az meg miért jó? – vonta kérdőre Jasper.
Tamara a káoszsújtottakra nézett.
– Hogy Call megállíthassa őket, ha netán megpró-
bálnák vízbe fojtani a krétort.
Jasper kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, aztán
visszacsukta.
Call óvatosan bemászott az egyik csónakba. Aaron
követte. Jasper elhelyezkedett a másik csónakban, Ta-
mara pedig beült a harmadikba.
A káoszsújtottak kivontatták őket a tengerre.
Call jó sokat autózott az apjával, viszont nyílt vízen

282
eddig csak komppal kelt át, amikor valami isten háta
mögötti helyre kellett elmenniük Alastairrel egy veterán
kocsiért vagy valami más régiségért. Ami a csónakázást
illeti, eddig csak azokban a kis dereglyékben ült, amikkel
a Magisztérium föld alatti folyóin közlekedtek.
Még soha nem volt ilyen közel a vízhez, ráadásul a
nyílt tengeren. Bármerre nézett, csak fekete hullámokat
látott, jéghideg permet csapott az arcába, és a víz olyan
sós volt, hogy csípte a száját.
Nagyon félt. A káoszsújtottak rémisztőek voltak, és
attól még, hogy hallgattak rá, nem tartotta őket kevésbé
szörnyűnek. A barátai legszívesebben menekültek volna
a közeléből – talán még bántani is akarták. Ráadásul
most az apja meg Joseph mester várt rájuk, akik mind-
ketten kiszámíthatatlanok és veszélyesek voltak.
Aaron összegörnyedve ült a csónak orrában. Call sze-
retett volna szólni hozzá, de sejtette, hogy úgysem tudna
olyasmit mondani, amit Aaron szívesen hallana.
A káoszsújtottak a tengerfenéken vonultak, maguk
után húzva a csónakokat. Call látta a fejüket a hullámok
alatt.
Közelebb érve végre jobban ki tudta venni az előttük
elterülő szigetet.
Nem volt nagy, legfeljebb néhány kilométer átmérőjű,
és sűrű erdő borította. A vízből kimászó káoszsújtottak
felhúzták a kis csónakokat a partra. Call kimászott,
utána Aaron is, aztán odamentek a közelben álldogáló

283
Tamarához és Jasperhez. A lány Harceb nyakörvét fogta,
de a farkas ugatni kezdett, és Tamara elengedte, hogy
odaszaladhasson Callhez. Mindannyian azt figyelték,
ahogy a káoszsújtottak újabb és újabb sorai bukkantak
elő a hullámokból, akár a megfulladt kalózok szellemei
egy kísértettörténetben.
– Mester! – szólt a vezetőjük, miután az utolsó ká-
oszsújtott is kigázolt a partra. A férfi Call közelében
strázsált, akár egy testőr. – Vár a sírbolt.
Call elsőre félreértelmezte a dolgot. Egy reményteli
pillanatra azt hitte, hogy a káoszsújtott a saját seregére
gondol, és a rémségek visszatérnek a sírba. Aztán rá-
döbbent, hogy a férfi nem így értette.
Call megbotlott, kis híján a homokba rogyott.
– Mármint engem vár? A sírboltom?
Aaron nagyon furcsa pillantást vetett rá.
– Kövess! – szólt a káoszsújtottak vezére, és elindult
az erdőben. Ázott serege összegyűlt mögötte, és egy ös-
vény felé terelték Callt meg a társait. Az utat nem vilá-
gították ki, de elég széles volt, és a peremén fehér kövek
csillogtak a holdfényben.
Call eltűnődött, vajon mi történne, ha azt parancsolná
a káoszsújtottaknak, hogy vonuljanak libasorban. Szó
nélkül engedelmeskednének? Volna más választástik?
Aztán ebből a gondolatból kiindulva egyéb szédült és
furcsa elképzelései is támadtak, hogy mi mindent pa-
rancsolhatna a káoszsújtottaknak. Utasíthatná őket,

284
hogy lejtsenek körtáncot. Vagy hogy ugráljanak fél lá-
bon. Elképzelte, amint a Halál Ellenségének serege
csatába indul, katonásan egyszerre ugrálva fél lábon.
Halk, őrült vihogás tört elő belőle. Tamara aggódva
nézett rá. Hát igen, a gonosz nagyúrnál csak az őrült
gonosz nagyúr rosszabb – gondolta a fiú, majd alig bírta
magába fojtani az ismét kitörni készülő, ideges röhögést.
Ekkor az ösvény éles kanyart vett, és a fiú meglátta a
sírboltot. A hatalmas épületet szürke kőből emelték.
Réginek tűnt, meglátszott rajta a hosszú évek meg a
tengeri levegő nyoma. A kétszárnyú, boltíves ajtó egyik
felén, jó magasan, emberi fej alakú kopogtató volt. A
bejárat boltíve fölé latin szavakat véstek. ULTIMA
FORSAN. ULTIMA FORSAN. ULTIMA FORSAN.
– Mit jelent ez a felirat? – tűnődött Gall fennhangon.
– Azt jelenti, „közelebb a vég, mint hinnéd” – felelte a
káoszsújtottak vezére. – Mester.
– Valami olyasmit jelent, hogy „talán ez az utolsó” –
mondta Tamara. – Nem tökéletes a latintudásom.
Call értetlenül nézett rá.
– Azt jelenti, hogy „közelebb a vég, mint hinnéd” –
ismételte el a káoszsújtott szavait.
Jasper meglepettnek tűnt.
– Pontosan. Tényleg azt jelenti.
– Call, minek kérdezted, ha magadtól is tudod? – ér-
tetlenkedett Aaron.
– De hát nem tudtam, amíg ő meg nem mondta! – fe-

285
lelte Call bosszúsan. A káoszsújtottak vezérére mutatott.
– Nem hallottátok?
Ismét borzalmas csend támadt.
– Call – mondta Tamara lassan azt állítod, hogy ezek a
szörnyetegek beszélnek hozzád? Azt tudtuk, hogy te be-
szélsz hozzájuk, de egyiküket sem hallottuk válaszolni.
– Leginkább csak ő beszél – bökött Call a vezetőre, aki
szenvtelenül hallgatta őket. – De ja, hallom, amit mon-
danak, és... Ti tényleg nem hallottátok a tisztáson?
Amikor „Mester”-nek nevezett?
Tamara a fejét csóválta,
– Nem mondanak értelmes szavakat – szólt a lány
halkan. – Csak mormognak meg nyöszörögnek.
– És fura hangokat adnak ki, mintha halkan jajgat-
nának – tette hozzá Aaron.
– Én tökéletesen értelmes beszédnek hallom – mondta
Call.
– Azért, mert ugyanolyan vagy, mint ezek! – csattant
fel Jasper. – Ezekben már nincs lélek, nincs bennük
semmi emberi, ahogy benned sincs. Nem vagy te semmi,
csak az Ellenség!
– Ezeket a lényeket az Ellenség alkotta – mondta
Aaron, és zsebre dugta a kezét. – Valahogy meg kellett
értenie őket, hiszen a szolgái voltak. És te azért érted
őket, mert...
– Mert én vagyok az Ellenség – fejezte be a mondatot
Call. Ez már nem volt újdonság, csak az igazság egy

286
újabb borzalmas bizonyítéka. – Olyan ijesztő vagyok,
hogy még én is megijedek saját magamtól – motyogta.
– Mester! – szólt a káoszsújtottak vezetője. – Vár a
sírboltod.
Nyilvánvalóan arra számított, hogy Call odavonul a
hatalmas síremlékhez, és egyszerűen besétál. És a fiú
tudta, hogy kénytelen lesz pontosan ezt tenni. Ez volt a
céljuk. Joseph mester itt várta Alastairt.
Call kihúzta magát, és elindult az ajtó felé. Harceb
vígan baktatott mellette, láthatóan elemében érezte
magát. Aaron, Tamara és Jasper követték őket.
– Uramisten! – hördült fel egyszer csak a lány el-
szörnyedve.
Call csupán pár másodperccel később fogta fel, mire
reagál így Tamara. Amit az imént még fej alakú kopog-
tatónak nézett, valójában egy igazi, levágott emberi fej
volt, úgy tűzték ki az ajtóra, akár egy vadásztrófeát.
Egy lány feje volt, egy olyan lányé, aki nem sokkal
tűnt idősebbnek náluk. Nyilvánvalóan nemrég ölhették
meg; szinte nem is látszott volna halottnak, ha a nyaka
nem lett volna durván átvágva. Mahagónibarna haját
csapkodta a szél. Call furcsamód ismerősnek találta ezt
az arcot.
Tamara szeméből patakzottak a könnyek. Letörölte
őket a kézfejével, de mintha észre sem vette volna, hogy
sír.
– Ez nem lehet – mondta, ahogy közelebb lépett az

287
ajtóhoz.
Call úgy érezte, látta már valahol a lány arcát... de
vajon hol? Talán Rajaviék partiján? Lehet, hogy Tamara
egyik barátnője volt? De miért tűzték volna ki ide a fejét,
akár egy borzalmas zsákmányt?
– Verity Torres – szólt Jasper halkan, szinte suttogva.
– Azóta sem találták meg a holttestét.
Call észrevette, mennyire elveszettnek tűnik Aaron,
ahogy vékony pólójában reszketve az előző krétort bá-
multa, aki a Magisztériumot védte. Ha Aaron egy gene-
rációval előbb születik, ő jut ilyen sorsra. Az ő fejét tűz-
ték volna ki az ajtóra, iszonyatos figyelmeztetésként.
– Nem. – Aaron hevesen pislogott, mintha abban re-
ménykedett volna, hogy csak rosszul lát. – Nem, ez nem
lehet ő. Nem lehet.
Call úgy érezte, menten elhányja magát.
Aztán a levágott feje szeme kinyílt, pupilla és írisz
nélküli, tejfehér, zavaros tekintet meredt rájuk.
Tamara felsikoltott. Jasper a szája elé kapta a kezét.
A halott ajka megmozdult, szavakat formált, és fel-
zengett a hangja.
– Miként maga a „Verity” név annyit tesz, „igazság”,
esküszöm nektek, hogy tényleg én vagyok, ami Verity
Torresből megmaradt. Itt alszanak a holtak, és a holtak
őrzik őket. Ha be kívántok lépni, három talányt fogok
feltenni nektek. Ha helyes választ adtok mindhárom
kérdésemre, beléphettek a kapun.

288
 Call tehetetlenül nézett a többiekre. Arra számított,
hogy Constantine Madden lelkének birtokában bebo-
csátást nyer a sírboltba, ám Verity Torres feje nyilván-
valóan nem ismerte fel.
– Találós kérdések – mondta Tamara remegő hangon.
– Oké. Azokkal boldogulunk.
– Minek nevezzük az eszeveszett zűrzavart? – kér-
dezte a lány furcsa hangon, ami nem teljesen illeszkedett
szája mozgásához.
– Jaj, ne! Ez nem vicces – szólt Call. – Ez nagyon, de
nagyon rossz poén.
– Miről beszélsz? – értetlenkedett Aaron, – Mi a vá-
lasz? Káosz?
Tamara még Callnél is feldúltabbnak tűnt.
– Fejetlenség – felelte. – A válasz a fejetlenség. Érted?
Verity Torres rekedt nevetést hallatott. A tekinteté-
ben azonban nem látszott vidámság; szeme fehér és
üveges maradt.
– Ki tette ezt veled? – kérdezte hirtelen Aaron. – Ki-
csoda?!
– Biztosan Joseph mester – mondta Tamara. –
Constantine addigra már elhagyta a csatamezőt. A fa-
gyos mészárlás barlangjában volt...
– És éppen elorozta valaki testét, hogy beledughassa a
saját lelkét – szakította félbe Jasper. És bár a szavai
bántották Callt, a fiú ugyanakkor borzasztóan meg is
könnyebbült, amiért Constantine Madden nem tehette

289
ezt a szörnyűséget; hiszen éppen azzal volt elfoglalva,
hogy Callum Huntként szülessen újjá. Az Ellenség per-
sze rengeteg más szörnyűséget tett. De ezért itt nem ő
volt a felelős.
– Ez nem volt valódi talány – közölte a fej, ügyet sem
vetve Aaron kérdésére. – Csupán bemelegítésnek szán-
tam.
– El kell tűnnünk innen – mondta Jasper. Akadozott a
hangja a félelemtől. – Most rögtön el kell húznunk.
– És mégis hova mehetnénk? – faggatta Aaron. – Több
száz káoszsújtott van mögöttünk. – Kihúzta – Kérdezz
csak!
– Kezdjük hát! – mondta Verity. – Mi az, aminek csak
kezdete van, de vége nincs, mégis a végét jelenti min-
dennek, ami valaha is elkezdődik?
– A halál – vágta rá Call. Ez könnyű volt. Örült, hogy
ilyen hamar kitalálta a választ. A jó a találós kérdések-
ben tétel tuti nem szerepelt a gonosz nagyúrra jellemző
dolgok listáján.
Kattanás és csikorgás hallatszott, ahogy az ajtó első
retesze kinyílt.
– Jöjjön hát a második talány! Előbb-utóbb elgyengít
titeket, mégis megsiratjátok, ha elmúlik. Agyonütheti-
tek, mégsem áll meg soha. Mi az?
Talán maga az Ellenség? – tűnődött Call. De nem, ez
nem tűnt helyes válasznak.
A gyerekek egymásra néztek. Végül Tamara válaszolt.

290
 – Az idő – mondta.
Újabb kattanás-csikorgás.
– Íme, az utolsó talány – mondta Verity. – Mi adhat
meg nektek mindent, amire vágytok, de veheti is el
mindazt, amitek van?
Csend támadt. Call törte a fejét. Adhat vagy elvehet,
adhat vagy elvehet. A talányok általában nagyobb jelen-
tőségű dolgokról szóltak, mint ami elsőre helyes válasz-
nak tűnt. Olyasmi szokott lenni rájuk a megoldás, mint
szeretet, halál, vagyon, hírnév vagy élet. Call nem hallott
mást, csak a káoszsújtottak távoli nyögését meg a saját
lélegzését. Amíg egy éles, remegő hang a némaságba
nem hasított.
– A kockázat – mondta Jasper.
Verity Torres csalódott sóhajt hallatott, lehunyta
borzalmas szemét, és felhangzott az utolsó kattanás. Az
ajtó kitárult. Call semmit sem látott a küszöbön túl,
csakis sötétséget. Egyszeriben azon kapta magát, hogy
egész testében reszket, és mintha még soha életében nem
fázott volna ennyire.
Kockázat.
Aaronra és Tamarára nézett, mély levegőt vett, és
átlépett a küszöbön.
A sírboltot halványan megvilágították a falban tün-
döklő kövek, amik a Magisztérium ragyogó szikláira
emlékeztették Callt. A félhomályban kivett egy folyosót,
ahonnan mintha öt terem nyílt volna.

291
 Hátrafordult, és a rémséges alakokra meredt, akik
izzó szemükkel bámulták őket. A vezetőjük Callre sze-
gezte a tekintetét. A fiú megpróbált határozott hangot
megütni.
– Maradjatok idekint, káosz gyermekei! Hamarosan
visszatérek.
A káoszsújtottak egyszerre hajtottak fejet. Call el-
borzadva látta, hogy velük együtt Harceb is így tesz. Még
a farkasa is fejet hajtott előtte. Elöntötte a szomorúság:
mi van, ha Harceb csak azért tartott ki mellette, mert
kénytelen volt? Mert erre teremtették? Call úgy érezte,
ennek még a gondolatát sem bírja elviselni.
– Call? – szólt hátra Tamara. Már előre is sietett a
folyosón, Aaronnal és Jasperrel az oldalán. – Szerintem
ezt látnod kéne.
A fiú hátranézett a seregre. Egyszerre képtelen öt-
letnek tartotta, hogy egyetlenegy káoszsújtottat se vi-
gyenek magukkal, hogy megvédje őket. A vezetőre mu-
tatott.
– Kivéve téged. Te gyere velem! – Megpróbálta elte-
relni a gondolatait Harcebről, és beljebb bicegett a ma-
uzóleumba. A káoszsújtottak vezére követte, és Call fi-
gyelte, ahogy a férfi gondosan becsukja mögöttük az aj-
tót, kizárva a külvilágot. A vezér megfordult, és Callre
nézett, a parancsára várva. – Kövess engem! – utasította
a fiú. – Védj meg, ha bárki bántani próbálna! – A ká-
oszsújtott biccentett. – Van neved? – A férfi a fejét csó-

292
válta. – Hát, jó – mondta Call. – Akkor én Stanley-nek
foglak szólítani. Fura, ha nincs neved.
Stanley nem reagált, így hát Call megfordult, és el-
indult a folyosón. Félúton járt, amikor meghallotta, hogy
Tamara ismét hívja:
– Call! Ezt muszáj látnod.
A fiú a többiek után sietett. Tamara, Aaron meg
Jasper egy fülke előtt ácsorogtak. Amikor Call és Stanley
odaért, mindhárman félreálltak, hogy a fiú beláthasson a
fülkébe.
Odabent egy márványtömb volt... amin egy fiú holt-
teste hevert. A sötétbarna hajú fiú szeme csukva volt,
karja kinyújtva hevert az oldala mellett. Testet tökéletes
állapotban őrizték meg, de nyilvánvalóan halott volt.
Bőre viaszsárga volt, mellkasa nem emelkedett-süllyedt.
Bár valaki fehér temetési ruhába öltöztette, még mindig
viselte a csuklópántját, ami elárulta, hogy egykor réz-
éves diák volt a Magisztériumban.
A falba vésték mögötte a nevét: Jericho Madden. Teste
körül különféle furcsa tárgyakat helyeztek el. Egy ron-
gyos takarót, néhány füzetet meg poros kötetet, egy kis,
világító gömböt, ami mintha lassan lemerült volna, egy
aranykést meg egy gyűrűt, rajta olyan pecséttel, amit
Call nem ismert fel.
– Hát persze – suttogta Tamara. – A Halál Ellensége
nem saját magának emelt sírboltot. Úgy hitte, hogy nem
fog meghalni. A testvérének építette ezt a helyet. Ezek az

293
ő személyes tárgyai.
Aaron ámulva meredt a fülkére.
Call meg sem bírt szólalni. Megsajdult a szíve, pon-
tosan az a fájdalmas vágyódás lett úrrá rajta, amit hiába
akart érezni akkor, amikor meglátta édesanyja kéz-
nyomát a végzett diákok csarnokában. Szeretetet érzett,
kötődést a családhoz és a múlthoz. Nem bírta levenni a
szemét a márványtömbön fekvő fiúról, és eszébe jutottak
a történetek, amiket róla hallott: ő volt hát Constantine
fivére, akit fel akart támasztani, akinek elvesztése miatt
kísérletezni kezdett a káosszal és megalkotta rettenetes
lényeit, akinek halála után a krétor magát a halált tette
meg legfőbb ellenségévé.
Call eltűnődött, vajon ő szeret-e majd valaha is valakit
ennyire, hogy képes legyen mindent megtagadni érte,
hajlandó legyen felégetni az egész világot, csak hogy
visszakaphassa őt.
– Olyan fiatalok voltak – szólalt meg Aaron. – Jericho
nagyjából velünk egyidős lehetett. És Verity is csak egy
kicsivel volt idősebb. Constantine pedig még a harmincat
sem érte meg.
A mágusháború lángja mindannyiukat felemésztette.
Borzalmas volt belegondolni – ugyanakkor Call még
soha senkit nem hallott ilyen együttérzéssel beszélni
Constantine-ról.
Persze ki más is beszélt volna róla így, mint Aaron.
Aaron bárkivel együtt tudott érezni.

294
 – Ezt nézzétek! – szólt Jasper. Kicsit előrébb ment a
folyosón, és most egy másik fülkébe bámult be. A falban
ragyogó, furcsa kövek hátborzongató fényt vetettek az
arcára. – Van itt valaki, akit ismerünk.
Call már azelőtt tudta, ki fekszik ott, mielőtt ő maga is
odaért volna. Egy sovány, szeplős fiú, szögegyenes, barna
hajjal, aki örökre lehunyta kék szemét.
Drew.
Jól emlékezett arra, amikor legutóbb látta Drew
holttestét, arra, hogy Joseph mester varázslattal befor-
rasztotta a sebeit, bár a fia addigra már halott volt. Most
teljesen épnek tűnt a teste, bár a lelke eltávozott.
Őt is személyes tárgyak vették körül, összehajtogatott
ruhák és kedvenc játékok, egy lovas figura meg egy
fénykép, amin a fiú egyik karjával a mosolygó Joseph
mestert ölelte át, a másikkal pedig valaki mást – akit
levágtak a képről.
Call már épp föl akarta venni a fotót, hogy közelebbről
is szemügyre vegye, amikor tompa, távoli hangok hal-
latszottak a mélyből.
– Ti is hallottátok? – suttogta, azzal elhátrált Drew
holttestétől, és visszament a folyosóra.
Lépcső nyúlt le a sötétbe: úgy festett, mintha magából
a sziklából faragták volna ki, és beletelt pár pillanatba,
hogy Call felfogja, csakis varázslattal alakíthatták ki.
Közelebb a vég, mint hinnéd.
Call lábujjhegyen leosont a lépcsőn. A többiek még

295
nála is óvatosabban követték. A legalsó lépcsőfokon
megállva a fiú körülnézett a barlangszerű, homályos
teremben. Idelent még sötétebb volt, kevesebb világító kő
volt a falakon.
Aztán meglátta a testet. Az utolsó holttestet: magát
Constantine-t. Ő is egy márványtömbön feküdt, karját
keresztbe tették a mellkasán. Sötétbarna hajával és
markáns vonásaival akár jóképű is lehetett volna, ha
nem borítják arca jobb felét csúnya égési sebek, amik
egész nyakán végighúzódtak, és eltűntek a gallérja alatt.
Annyira viszont nem voltak vészesek a hegek, ahogy Call
képzelte, miután annyit hallott az Ellenség összeégett
arcáról meg a maszkról, amit ezért hordott. Constantine
alapvetően úgy nézett ki, mint egy átlagember. Külsőre
szörnyűségesen normálisnak tűnt. Lehetett volna
akármelyik járókelő az utcán. Bárki, akárki.
Call közelebb lépett hozzá. Stanley engedelmesen
követte.
– Mit látsz? – suttogta Aaron a lépcsőről.
– Psssszt – susogta válasz helyett Call, és még köze-
lebb húzódott Constantine testéhez. – Maradjatok ott! –
Hangokat hallott a falak mögül. Csak nem szellemek
voltak itt? Vagy csak képzelődött? Már semmiben sem
volt biztos. Nem bírta levenni a szemét a holttestről. Ez
én voltam – gondolta. Először ezzel az arccal nőttem fel,
mielőtt Callum Hunttá változtam volna.
Elszédült. Botladozva elhátrált, a falnak dőlt, bele-

296
simult egy sötét zugba, épp, amikor kinyílt egy rejtek-
ajtó, és belépett a helyiségbe Joseph mester, nyomában
Call édesapjával.
A fiúnak dörömbölt a szíve. Ezek szerint elkéstek: már
nem állíthatták meg Alastairt.

297
 14. FEJEZET

J oseph mester pontosan ugyanúgy nézett ki, mint

amikor Call legutóbb látta: ugyanaz a bot volt nála,
ugyanazt az öltözéket viselte, és ugyanolyan őrülten
csillogott a szeme.
– Nálad van az Alkaheszt, helyes – mondta
Alastairnek. – Tudtam, hogy jobb lesz, ha együttműkö-
dünk. Hiszen igazából mindketten ugyanazt akarjuk.
Alastair viszont kimerültnek tűnt. Piszkos volt a ru-
hája; ócska farmert és viharvert anorákot viselt. Boros-
tás volt a képe.
– Egyáltalán nem ugyanazt akarjuk. Én csak vissza
akarom kapni a fiamat.
A fiamat Amikor Call meglátta az édesapját, egy pil-
lanatra megkönnyebbülés öntötte el. A jól ismert meg-
hittség. Most viszont úgy érezte, mintha mellbe vágták

298
volna. Tudta, kit akar visszakapni az apja, és az nem ő
maga volt.
Joseph mester tekintete a sötét sarokba tévedt, ahol
Call meg Stanley rejtőztek. A fiú megdermedt, igyekezett
szobormereven állni. Még levegőt sem mert venni, ne-
hogy lebukjanak. Aaron meg a többiek nyilván meg-
érezték, hogy valami baj van, mert a lépcsőn maradtak,
ahol nem vehették észre őket. Stanley szokás szerint
utánozta Callt, és szintén megdermedt. Alastair követte
Joseph mester tekintetét oda, ahol Call meg Stanley
álldogáltak a homályban.
– Káoszsújtottak – csóválta a fejét a fiú apja. – Nem
lenne szabad csak így itt hagynod őket.
– Minden sírboltba kellenek őrök – felelte Joseph
mester. Talán hozzá volt szokva, hogy Constantine
Madden sírboltjában szabadon mászkáljanak a káosz-
sújtottak. Vagy talán csak elvonta a figyelmét Alastair. –
A fiad meghalt. De még feltámadhat. Felnevelted
Constantine-t, aki korunk és talán minden idők legna-
gyobb mágusa volt, és ismét az lesz. Amint visszakapja a
saját testét, a fiad lelkét is képes lesz visszahelyezni
annak testébe. Ha tényleg megjavítottad az Alkahesztet,
akkor már csak Callumra lesz szükségünk.
– Előbb meg akarok győződni arról, hogy az Alkaheszt
nem fogja megölni Callt – közölte vele Alastair. – Meg-
mondtam neked, hogy csak akkor hozom őt el ide, ha
biztosan tudom, hogy nem esik baja.

299
 – Ó, amiatt ne aggódj! – mondta Joseph mester. – Én
már gondoskodtam róla, hogy Callum mindenképpen
csatlakozzon hozzánk.
Alastair a mester felé lépett, és Call meglátta, hogy
bal kezén az Alkahesztet viseli. Csillogott, ahogy apja az
ujjait mozgatta, és pontosan úgy nézett ki, mint a képen.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy értem, hogy Callum elhagyta a Magisztériumot,
természetesen téged keresve. Meg akar menteni téged a
mágusok haragjától. Tudtam, hova megy, így hát nyo-
mokat hagytam neki, amik egyenesen ide fogják vezetni.
Még kísérőket is küldtem elébe, hogy szépen idehozzák.
Biztosíthatlak, Alastair, gondosan ügyeltem a fiú épsé-
gére. Ez a gyermek sokkal többet jelent nekem, mint
neked.
Call szíve kalapált. A levelekre gondolt: mindegyikben
szerepelt a találkozó helyének pontos szélessége és hosz-
szúsága, a kitűzött időpont sem kerülhette el a figyelmét,
ráadásul éppen volt elég idejük, hogy ideérjenek. Egé-
szen mostanáig azt hitte, hogy szerencséje volt, hogy egy
lépéssel a felnőttek előtt járt. Ehelyett azonban pontosan
Joseph mester kezére játszott.
Callt egy pillanatra teljesen cserbenhagyta a bátor-
sága. Elvégre gyerek volt még. A többiek is csak gyere-
kek voltak, hiába volt egyikük maga a krétor. Mi van, ha
túl nagy fába vágták a fejszéjüket? Mi van, ha nem se-
gíthetnek?

300
 Alastair megszólalt, de Call néhány pillanatig nem is
volt képes a szavaira összpontosítani.
– Garantálhatom, hogy tévedsz – mondta az apja. –
Callum sokkal többet jelent nekem, mint amit neked
valaha is jelenthetne. Tartsd magad távol tőle! Nem tu-
dom, hogy ő-e generációja legnagyobb mágusa, vagy
bármi ilyesmi... de jó gyerek. Őt senki sem törte meg úgy,
ahogy te megtörted a Madden fivéreket. Jól emlékszem
rájuk, Joseph, és emlékszem, mit tettél velük.
Callnek sajgott a szíve. Alastair nem úgy beszélt,
mintha gyűlölné őt, pedig azért jött ide, hogy lecserélje őt
az igazi fiára.
– Ne lóbáld itt nekem az Alkahesztet! Tudod, hogy
bennem nem tehet kárt – mondta Joseph mester, és
felemelte a botját. – Hiába is kívánom, bárcsak tudnék
káoszmágiát használni, nem vagyok rá képes, így semmi
értelme a kesztyűvel fenyegetned. A káoszsújtottak
egyedül azért engedelmeskednek nekem, mert annak
idején Constantine ezt parancsolta nekik.
– Nem azért jöttem, hogy fenyegesselek, Joseph – fe-
lelte Alastair, és Constantine Madden testéhez lépett.
Joseph mester a homlokát ráncolta.
– Na, jó. Ebből elég! Add ide az Alkahesztet! Igazán
szeretnélek megjutalmazni, de nehogy egy pillanatra is
azt hidd, haboznék végezni veled, ha netán ellenállnál
nekem! Roppant praktikus volna, ha egy sírboltban
halnál meg. Nem kéne messzire mennem, hogy elte-

301
messelek.
Alastair újabb óvatos lépést tett a holttest felé.
Joseph mester felemelte a kezét, mire mintha tucatnyi
vékony ezüstzsinór tört volna elő a sötétből. Alastair
köré csavarodtak, úgy tekeredtek rá, ahogy egy pók kötöz
meg egy legyet, mielőtt lakmározna belőle. A férfi felki-
áltott fájdalmában, küszködve igyekezett kiszabadítani
kesztyűs kezét.
Callnek muszáj volt tennie valamit.
– Elég! – kiáltotta. – Hagyja békén apámat! Stanley,
csinálj valamit! Kapd el!
Joseph mester és Alastair döbbenten bámultak,
mindkettőjük számára világossá vált, hogy tévesen hit-
ték káoszsújtottnak a lépcső aljában álldogáló Callt.
Stanley vontatott mozdulatokkal elindult Joseph mester
felé, ám Call parancsa olyan semmitmondó volt, hogy a
fiúnak fogalma sem volt, tulajdonképpen mit fog tenni a
káoszsújtott. Az biztos, hogy Joseph mester láthatóan
nem izgatta magát; ügyet sem vetett Stanley-re, mintha
a káoszsújtott ott sem lett volna.
Sőt még el is mosolyodott.
– Lemegyünk – suttogta Aaron. Call gondolkodás
nélkül odanézett, és meglátta, hogy Tamara, Jasper és
Aaron mind elindultak lefelé a lépcsőn. Intett nekik,
hogy menjenek vissza.
– Á, Callum, de örülök, hogy végre csatlakozol hoz-
zánk! – szólt Joseph mester. – Látom, barátokat is hoztál

302
magaddal, bár innen nem tudom kivenni, pontosan ki-
ket. Csak nem veled tartott a hűséges krétor? Milyen
kellemes meglepetés!
Stanley már majdnem odaért, ahol Joseph mester állt.
Megnyerhetnénk a háborút – gondolta Call. Ha megpa-
rancsolom Stanley-nek, hogy öljön meg téged, azzal
megnyernénk a háborút.
De vajon tényleg így lett volna? Megnyerhették a jók a
háborút, amíg az Ellenség életben volt?
– Call? – szörnyedt el Alastair. Tűnjetek el innen!
Tamara és Jasper lebotladoztak a legalsó lépcsőfokra.
Nyilvánvalóan megdöbbentette őket az Ellenség holt-
testének látványa, ahogy az is, kik állnak mellette. Aa-
ron megpróbált odalépni Callhez, ám Tamara meg
Jasper sietve eléhúzódtak.
– Engedjetek már oda! – tiltakozott Aaron. A nyakát
nyújtogatta, hogy lássa, mit bámulnak a többiek.
– Szó sem lehet róla – suttogta Tamara hevesen. – Call
apjánál van az Alkaheszt. Az akár meg is ölhet téged.
– Apámnak igaza van. El kell tűnnötök innen –
mondta a fiú. – Vigyétek Aaront biztonságos helyre!
Látta a határozatlanságot az arcukon, és ő maga is
bizonytalan volt: nem akarta veszélybe sodorni a bará-
tait, de nem tudta, nélkülük mennyi bátorságot tud ösz-
szeszedni.
– Nézzétek! – kiáltotta Jasper.
Stanley elért Joseph mesterhez, megragadta a csuk-

303
lóját, és mindkét karját a háta mögé rántotta, így a
mágus fogságba esett. Joseph mester azonban meg sem
moccant; úgy tett, mintha mi sem történt volna. Mintha
nem fogta volna le egy káoszsújtött. Mintha Call nem
ejtette volna foglyul. Rezzenéstelen arccal bámult Callre
a helyiség túlsó feléből, fürkész tekintete mintha lyukat
égetett volna a fiúba.
– Erre semmi szükség, Callum – mondta Joseph
mester. – Constantine, én vagyok a leghűségesebb szol-
gád.
– Hallottam, mit mondott apámnak – közölte Call. –
És nem vagyok Constantine.
– Azt is hallottad, mit mondott apád nekem. Hogy
mire lett volna képes. Ez az igazi otthonod, egyedül itt a
helyed, énvelem.
Call az édesapja felé indult. Alastair, kezén a réz-
kesztyűvel, még mindig az őt gúzsba kötő zsinórok közt
vergődött. Amint meglátta, hogy a fiú feléje igyekszik,
sietve próbált elhúzódni.
– Call! – szólt rá. – Ne gyere közelebb!
A fiú megtorpant. Csak nem félt tőle az apja? Talán
tényleg gyűlölte?
– Majd mi eloldozzuk – mormolta neki Tamara, majd
Jasperrel odaosontak Alastairhez.
– Hallgatnotok kéne Callre. Meneküljetek innen! –
kiabálta nekik Alastair, miközben Tamara lehajolt, hogy
szemügyre vegye a férfit fogva tartó ezüstzsinórt. A va-

304
rázskötélen egyetlen csomót sem lehetett látni. Call na-
gyon remélte, hogy a lány tudja, hogyan lehet kioldani,
mert neki aztán fogalma sem volt róla. – És Callt is vi-
gyétek magatokkal! Itt egyikőtök sincs biztonságban,
legkevésbé maga Call.
– Mármint legkevésbé Aaron. Adja ide az Alkahesztet!
– követelte a hajthatatlanul gyakorlatias Jasper. – Adja
ide, és akkor mindannyian elmehetünk innen! – Tamara
karjára tette a kezét. – Ne szabadítsd ki, amíg át nem
adja nekünk a kesztyűt!
Joseph mester továbbra is Callre szegezte a szemét.
– Viccesnek találtad a fejet? – kérdezte. – Verity Tor-
res fejét? A talányokat? Te magad tervezted ezt az egész
helyet, a bejárattal együtt. Persze eredetileg nem ezt a
fejet szántad a kapura, de az én rögtönzött megoldásom
is elég vicces, nem gondolod?
Callnek semmi kedve nem volt nevetni. Egész mos-
tanáig megnyugtatóan jó jelnek vette azt, hogy meg tu-
dott fejteni néhányat a rejtvények közül. Ám ezek szerint
csakis azért sikerült megfejtenie őket, mivel annak ide-
jén ő maga volt az a pasas, aki roppant humorosnak ta-
lált egy levágott fejet.
– Add már oda Jaspernek az Alkahesztet, apa! – kia-
bálta, mert már kezdett elege lenni ebből az egészből.
Alastair azonban elfordította a fejét, mintha rá sem
bírt volna nézni Callre. Magához szorította kesztyűs
kezét, és elhúzódott, amikor Tamara meg akarta érinteni

305
az Alkahesztet.
– Hagyjatok itt! – kiáltott a lányra és Jasperre. –
Meneküljetek innen! Vigyétek magatokkal Callt és a
krétort is!
Aaron mostanra odalépett Constantine Madden holt-
teste mellé, és elszörnyedve bámult le rá. Call bicegve
elindult felé; el tudta képzelni, mire gondol Aaron: hogy
ez a kéz végzett Verity Torresszel, ez a kéz ontotta ki
ezernyi mágus életét. Egy krétor keze, akárcsak Aaroné.
– Az Ellenség tizenhárom évvel ezelőtt halt meg –
szólt Aaron színtelen hangon. – Akkor meg hogyan le-
hetséges, hogy úgy néz ki, mintha nem is lenne halott?
Hogyhogy egyikük sem tűnik halottnak?
– Azt hiszitek, hogy ez csupán egy sírbolt – mondta
Joseph mester.
– Hát, igencsak annak látszik – felelte Call. – Elvégre
holttestek vannak benne, meg minden.
– Ez volt a végső menedéked a halál elől – folytatta
Joseph mester. – Itt jöttél rá, miként használhatod fel a
káosz erejét arra, hogy épen megőrizz holttesteket,
megóvd őket az időtől élettelenül, de változatlanul. Itt
őrizted a fivéred testét, hogy egy szép napon majd fel-
támaszthasd. Itt használtam fel ugyanezt a varázst,
hogy megóvjam a te tested...
– Ez nem az én testem! – kiáltotta Call. – Mi kell még,
hogy végre feladja? Nem emlékszem semmire! Életem-
ben először látom ezt a helyet! Nem az vagyok, akinek

306
hinni akar, és soha nem is változom azzá!
Joseph mester arcára széles mosoly ült ki.
– Annak idején, a Magisztériumban, hosszú évekbe
telt, hogy segítsek neked tökélyre fejleszteni a káosz-
mágia használatát. Titokban képeztelek, a mestered
háta mögött. Sokszor lettél dühös, és pontosan ugyanígy
kiabáltál velem. Nem az vagyok, akinek hinni akar.
Pontosan ugyanezt mondogattad nekem. Biztos vagyok
benne, hogy miután a lelked visszakerül a testedbe,
sokkal többre fogsz emlékezni. Talán ez az élet lesz az,
ami csupán álomnak fog tűnni. – Call felé indult, ám
Stanley visszarántotta. – De még ha soha nem is térnek
vissza az emlékeid, az igazi természeteden nem változ-
tathatsz, Constantine.
– Ne nevezze így! – szólalt meg Aaron fagyos hangon.
– És az emberek igenis folyton változnak. Ez a hely pedig
undorító. Ez az egész dolog undorító. Hát jó, Constantine
Madden áthelyezte a lelkét Call testébe; ezen már nem
változtathatunk. Hagyja békén Callt! Hagyja békében
nyugodni a holtakat!
Joseph mester elfintorodott.
– Ilyet csak az mondhat, aki még soha nem szenvedett
el igazi veszteséget.
Aaron megperdült. Call eddig csak néhányszor látta őt
ilyennek, mintha már nem is egyszerűen Aaron lett
volna. Most csakis a krétor volt, a káosz ura. Tenyerében
örvényleni kezdett a sötétség.

307
 – Bőven eleget tudok a veszteségről – mondta. – Maga
egyáltalán nem ismer engem.
– Viszont nagyon is jól ismerem Constan... Callt – fe-
lelte Joseph. – Hát nem akarod visszakapni édesanyá-
dat, Call? Nem akarod, hogy életre keljen?
– Ne merészelj Sarah-ról beszélni! – hördült fel
Alastair. Vagy egyedül szabadult ki a fémkötelek fog-
ságából, vagy Tamara meg Jasper oldozták el. Akárhogy
is, még mindig a kezén volt az Alkaheszt.
A férfi Call felé rohant.
Abban a lélegzetelállító pillanatban Call tudta, hogy
meg fog halni. Eszébe jutott a béklyó, amivel apja vasra
akarta verni őt a pincéjükben, eszébe jutottak a szavak,
amiket Joseph mester mutatott neki, amiket édesanyja
vésett a jégbe ugyanazzal a késsel, amit Alastair Call
felé hajított a vaspróba után: FIÚT MEGÖLNI.
És most, tizenhárom évvel később, Alastair végre el-
szánta magát, hogy megtegye.
Call nem mozdult. Úgy gondolta, ha önnön édesapja
ennyire gyűlöli, ha Alastair készen áll végezni vele, ak-
kor ő talán tényleg szörnyeteg, aki nem érdemli meg az
életet. Talán tényleg meg kell halnia.
A fiú körül mintha minden lelassult volna: Aaron,
Tamara és Jasper felé szaladtak, ám túl messze voltak
ahhoz, hogy időben odaérjenek hozzá, Joseph mester
pedig a káoszsújtott markában vergődve kiabált.
– Parancsolom, hogy eressz el! – hallotta Call a mester

308
kiáltását... és dermedt döbbenettel látta, hogy Stanley
engedelmeskedik. Az öreg mágus Call felé rohant, és
rávetette magát, hogy saját testével védje meg az apjától.
Call lába összecsuklott, és a fiú a földre rogyott, Joseph
mester teste alá szorult.
Alastair azonban nem torpant meg. Elfutott Call és
Joseph mester mellett, egyenesen a Halál Ellenségének
holttestéhez szaladt. A márványtömb mellett megállt.
– Joseph, komolyan azt hitted, rá tudsz venni, hogy
eláruljam a saját fiamat?! Amint elárultad nekem, hogy
át akarod helyezni a lelkét ennek a gazembernek a tes-
tébe, rögtön tudtam, mit kell tennem. – Azzal felemelte a
kezét, amin az Alkaheszt a félhomályban is gyönyörűen
csillogott, majd teljes erővel lecsapott a kesztyűvel
Constantine Madden mellkasára, pontosan a szíve fölé.
Joseph mester felüvöltött, és feltápászkodott a földről,
Call pedig köhögve feltérdelt, és az apjára meredt.
A Halál Ellenségének bőre alól fény sugárzott, ahol a
kesztyű hozzáért – körülötte pedig elfeketedett a holt-
teste, mintha tűz égette volna el. Alastair ordított fáj-
dalmában, ahogy a felforrósodott Alkaheszt vörösen iz-
zani kezdett. Üvöltve húzta ki a kezét a kesztyűből.
Egészen a könyökéig piros égési sebek borították a bőrét.
– Apa! Call talpra kászálódott. A helyiséget belengte
az égő hús bűze, és a füst csípte a fiú szemét.
– Ne! NE! – kiáltotta Joseph mester, azzal felkapta a
botját, és Constantine teste felé vetette magát. Felkapta

309
az Alkahesztet, fájdalmas üvöltést hallatva, ahogy keze
a forró fémhez ért. Ám a kín ellenére nem eresztette el a
kesztyűt. Meglengette a botját, amiből mágia robbant ki,
körbevette az Ellenséget, és próbálta megállítani az erőt,
ami épp elemésztette Constantine testét. A teremben
sistergett az energia, ahogy a mágus újra meg újra
megidézte a védelmező varázst.
Call bicegve elindult felé, ám megtorpant. Hirtelen
teljesen elszédült. Kezdett elsötétedni előtte a világ. Mi
történik velem? – gondolta, miközben térdre rogyott. Nem
érzett fájdalmat, ám egész testében reszketett, mintha
Constantine-nal együtt őt is elemésztette volna a kesz-
tyű ereje.
– Fuss, Call! – kiabálta Alastair, mellkasához szorítva
megégett karját. – Menekülj innen!
– Nem... nem bírok – zihálta Call, majd a következő
pillanatban három alak állta körbe, Aaron, Tamara meg
Jasper, és egyikük megpróbálta talpra húzni, ám a lába
nem akart engedelmeskedni. – Menjetek nélkülem! –
suttogta. – Hagyjatok itt!
– Szó sem lehet róla! – ragadta meg valaki a karját.
Call rájött, hogy Aaron az.
– Mi történik vele? – Jasper ijedt suttogását alig le-
hetett hallani Joseph mester kiabálásától; Constantine
Madden mellkasa behorpadt, akár egy lufi, amiből ki-
szívják a levegőt.
– Fogd el a krétort meg a barátait! – kiabálta Joseph

310
mester Stanley-nek. – Öld meg mindet, csak Callumot
ne!
A káoszsújtott feléjük masírozott. Call hallotta Ta-
mara ijedt kiáltását, és érezte, hogy a lány átkarolja;
hárman együttes erővel próbálták a lépcső felé rángatni,
ám ő szinte szó szerint holtsúly volt. Kicsúszott a kezük
közül, és a földre zuhant a lépcső tövében.
Aztán mintha minden elhomályosodott volna körü-
lötte, és barátai hangját sem hallotta többé. Próbált to-
vábbra is lélegezni, miközben sötétség áradt szét előtte,
színtiszta feketeség, a semmi ürességének fénytelen
árnya, amihez foghatót eddig csak Aaron kezéből látott
előtörni. Eltöltötte a káosz, elnyomta minden gondolatát,
a benne szétáradó erő túlterhelte az érzékeit.
Lassan megint rendesen kapott levegőt. Felemelte a
fejét, arcán könnycseppek csorogtak le.
A teremben teljes volt a zűrzavar. Joseph mester pa-
rancsához híven Stanley megtámadta Call barátait.
Éppen Tamara felé tartott, aki elhátrált, és tűzmágiát
idézett meg. A káoszsújtotthoz vágta a tűzgömböt, ám az
alig perzselte meg a férfit. A gömb fekete égésnyomot
hagyott Stanley mellkasán, ám a káoszsújtott mintha
észre sem vette volna.
Aaron felugrott Stanley hátára, átkarolta a férfi
nyakát, és úgy megszorította, mint aki le akarja tépni a
káoszsújtott fejét. Jasper a lég- és földmágia segítségével
szórt port Stanley szemébe. A férfi megtántorodott, de

311
úgy tűnt, nem tettek kárt benne, inkább csak feldühí-
tették.
Alastair és Joseph mester az Alkahesztért küzdöttek
egymással. Joseph mester Call apjának arcába vágta a
botját. Alastair véres arccal hőkölt hátra.
– Hagyja békén! – kiáltotta Call, apja felé kúszva.
Joseph mester mormolt valamit, mire Alastair lába
összecsuklott. A férfi a padlóra rogyott.
Constantine teste csúnyán összeégett, mellkasa be-
horpadt és elfeketedett. Elszenesedett bőrén keresztül
Call látta megégett bordáit. Egyszeriben a varázserő
újabb hulláma gyűrte maga alá, és ismét mozdulatlanná
dermedt. Úgy érezte magát, mintha nagyon messziről
figyelné a jelenetet, ami már nem is tűnt valódinak.
– Call! – hatolt át Tamara hangja a fiú agyát eltöltő
ködfátyolon. – Call, muszáj tenned valamit. Parancsolj
rá a káoszsújtottra, hogy hagyja abba!
– Valami nem stimmel velem – suttogta Call, miköz-
ben szikrák pattogtak a szeme előtt. Egyre nagyobb
nyomást érzett magában, már alig bírt uralkodni a ki-
törni készülő erőn. Nem tudta, mi lehet ez, de úgy érezte,
menten szétszakad tőle.
Tamara megszorította a karját.
– Minden stimmel veled – felelte. – Mindig is stim-
melt. Te Callum Hunt vagy, és kész. Most pedig mondd
meg annak az izének, hogy ne támadjon minket! Inkább
rád fog hallgatni, mint Joseph mesterre. Még megállít-

312
hatod.
Így hát Call felemelte a kezét, Stanley felé készült
nyújtani, rá akart parancsolni a káoszsújtottak vezérére,
hogy hagyja békén a barátait. Ám ahogy fölemelte a
karját, a benne növekvő nyomás áttörte önkontrollja
gyönge gátját, akár egy lelassított robbanás. A fiú döb-
benten bámulta a kezét, ahogy ujjai begörbültek, majd
kiegyenesedtek, és Callum Hunt életében először meg-
idézte a káosz erejét.
Sötétség tört elő a tenyeréből. Az árny örvénylett,
körbevette Stanley-t, feketeség szalagjait fonta köré. A
káoszsújtott elkínzott tekintettel nézett Callre, mintha a
fiú elárulta volna. Stanley felordított, és Call tisztán
értette jajveszékelését, minden egyes szó késként hasí-
tott a fülébe: Mester, te alkottál engem... miért pusztítasz
el?
Az árnyak összehúzódtak, beszippantották Stanley-t.
A sötétségből újabb szálak nyúltak ki, mintha másik
prédát keresnének. A feketeség a többiek felé nyújtózott,
elindult Tamara és Jasper irányába... meg Joseph mes-
ter felé, aki sarkon fordult, és elrohant, az Alkahesztet
szorongatva. Eltűnt a falba vájt rejtekajtón át, amin az
előbb a terembe léptek Alastairrel. Call apja a nyomába
eredt, de elkésett. Az ajtó becsapódott Joseph mögött, és
bezárult.
Call nem bírta leállítani a káoszmágiát. Folyóként
áradt ki belőle, és érezte, hogy őt magát is elsodorja.

313
Eszébe jutott, milyen érzés volt ellensúly nélkül repülni,
minden emberi gondot hátrahagyva lebegni.
Ekkor megérezte, hogy Aaron a hátára simítja a kezét,
megtartja őt, segít neki összpontosítani.
– Call, elég!
És valamiért ez lehetővé tette a fiú számára, hogy
megfékezze az áradatot. Visszafordítani nem bírta, de
legalább már nem ömlött belőle, akár a vér. Remegve
körülnézett. A káosz, amit a teremre szabadított, eleven
árnyékká vált, és a sírbolt falait szaggatta. A sötétség
feltartóztathatatlanul terjedt szét, a falakat és a meny-
nyezetet tartó oszlopokat kaparta, elemésztette a föld
alatti terem tégláit összetartó habarcsot, míg a megla-
zult téglák a földre nem hullottak.
– Ki kell jutnunk innen! – Alastair elfordult az ajtótól,
amin át Joseph mester eltűnt, és a lépcsőhöz rohant,
intve a többieknek, hogy kövessék. – Gyertek, gyerekek!
Tamara talpra állt, és magával húzta Callt. Alastair
felé rohantak, Aaron és Jasper követték őket. A közelben
kiszakadt a mennyezetből egy szikladarab, és a lábuk elé
zuhant. Megkerülték a követ, de majdnem nekimentek
az egyre terjedő feketeségnek. Jasper felkiáltott és hát-
raugrott.
Az árny feléjük lövellt; Aaron kinyújtotta a karját, és
fekete fény tört elő a tenyeréből. Eltalálta az árnyat, és
megállította. Call ámulva nézett Aaronra.
– A káosz megfékezi a káoszt – magyarázta Aaron.

314
 – Én nem tudok káoszmágiával varázsolni – suttogta
Call.
– Úgy néz ki, nagyon is tudsz – felelte Aaron, furcsa
éllel a hangjában; komor derültség csendült a szavaiból,
és talán valami aggasztóbb is.
Tamara kormos arccal nézett rájuk.
– A káosz elemészti az egész sírboltot. Aaron, meg
tudod fékezni, amíg ki nem jutunk?
– Azt hiszem, igen – felelte Aaron, és végignézett az
árnyakon, a káosz mágiájának egyre terjeszkedő homá-
lyán, ami mindent beszippantott a semmibe, amihez
csak hozzáért. – De Call nagyon sok káoszenergiát sza-
badított el... Nem tudom, menni fog-e.
– Menjetek! – szólt Call. Most, hogy megszabadult a
fejében kavargó káosztól, jobban érezte magát, végre
tisztán tudott gondolkodni, de mintha még mindig forrt
volna benne valami, ami korábban biztosan nem volt ott.
– Callum... – kezdte Alastair, ám a fiú a szavába vá-
gott.
– Apa, ki kell vinned őket innen. Most rögtön!
– És veled mi lesz? – kérdezte Tamara. – Eszedbe se
jusson idelent maradni!
Call a lány szemébe nézett. Szuggerálta, hogy higgyen
neki, most az egyszer bízzon meg benne.
– Nyugi, nem maradok. Menjetek már! Mindjárt me-
gyek én is.
Minek nevezzük az eszeveszett zűrzavart? – gondolta

315
Call komoran. Fejetlenségnek. A válasz a fejetlenség.
Nagyon, de nagyon rossz poén.
Tamara nyilván megfejtette valamennyire az arcki-
fejezését, mert bólintott. Jasper már el is ment Alastair
mellett, hogy fölsiessen a lépcsőn. Aaron nem tűnt ilyen
határozottnak, ám őt lefoglalta a káoszmágia, ami lassan
felégette körülöttük a falakat, így nem volt érkezése vi-
tatkozni. Folyamatosan ontotta magából a varázst, hogy
megfékezze a káoszt, miközben a többiekkel együtt a
lépcső felé igyekezett.
Callnek csupán néhány másodperce volt, mielőtt
Alastair észrevenné, hogy nem követi őket. Előhúzta
Mirit, odalépett a márványtömbhöz, és Constantine
Madden holtteste fölé hajolt.

316
 15. FEJEZET

C all felrohant a lépcsőn, amilyen gyorsan csak tudott,

és átkozta a lábát, amiért még most is lelassítja,
miközben porrá omlanak körülötte a falak. A sötétség
egyre közelebb ért hozzá, mintha végtelen karjába
akarta volna zárni. Ő maga szabadította el ezt a káosz-
mágiát, de fogalma sem volt, hogyan fékezze meg.
– Call! – kiabálta Alastair a folyosóról, miközben
felemelt kézzel, varázserővel tartotta meg a mennyeze-
tet. – Call, hol vagy? Call!
A fiú az apjához rohant, a fejük fölött szikladarabok
pörögtek, óriási kövek, amik lezuhantak volna, ha
Alastair nem jön vissza Callért.
– Itt – zihálta kifulladva a fiú. – Itt vagyok.
– Mostantól együtt maradunk – mondta Alastair. Call
felé nyújtotta a kezét, és a fiú látta, hogy apja megégett

317
karja sokkal jobban néz ki: még nem gyógyult meg tel-
jesen, de a felhólyagosodott, fekete sérülések helyén
most már csak vöröslött a megperzselt bőr. – Gyógyító
mágiát használtam – magyarázta Alastair a fiú csodál-
kozó arckifejezését látva. – Na, gyere... Támaszkodj rám!
– Oké – mondta Call, és hagyta, hogy az apja átkarolja
a vállát, majd kitámogassa a sírboltból, el Drew meg
Jericho holtteste és Verity nevető feje mellett, ki a fűre,
ahol Jasper, Tamara meg Aaron vártak rájuk. Aaron
mindkét kezét felemelte, és láthatóan teljes erejével
igyekezett kordában tartani a káoszmágiát, ami le
akarta dönteni a sírboltot. Abban a pillanatban, hogy
meglátta Callt meg Alastairt, térdre rogyott, és feladta a
küzdelmet.
A feketeség úgy áradt szét, akár a vulkánból kitörő
hamu. Call és Alastair megálltak, a fiú az apjának dőlt, s
figyelték, ahogy a káoszmágia elnyelte a Halál Ellensé-
gének végső nyugvóhelyét. Sűrű, olajos sötétség vonta be
az épületet, szálai úgy hálózták be a külső falakat, akár a
repkény. Ám miközben Call a sírboltot bámulta, rádöb-
bent, hogy igazából nem is feketeséget lát: hanem valami
annál is sötétebbet, csak az agya megpróbálta valahogy
értelmezni a látványt, mivel igazából maga a semmi tá-
rult eléjük. És ahol csak a semmi hozzáért, az épület
egyszerűen megszűnt létezni, míg végül már csupán a
puszta földet nézték, ahol valaha a sírbolt állt. Ám Verity
furcsa, rémes nevetése még mindig Call fülébe csengett.

318
 – Hova tűnt? – kérdezte Jasper.
Aaron kimerülten pillantott rá.
– Ugyanoda, ahova Automotoniszt száműztem.
– Automotoniszt? – kérdezte Alastair, döbbenten
hallva Aaron kijelentését. – De hát őt bebörtönözték! A
Magisztérium legmélyén őrzik.
– Csak őrizték – felelte Call. – A Magisztérium őt
küldte utánunk.
Alastair olyan mély levegőt vett, mint amikor mérges
vagy meglepett volt, esetleg mindkettő egyszerre. Pár
lépéssel arrébb ment a gyerekektől, láthatóan megpró-
bált lehiggadni. Call följebb rántotta a vállán a táska
szíját. Teljesen ki volt merülve.
Joseph mester elmenekült – ráadásul magával vitte az
Alkahesztet, pedig eredetileg pontosan azt akarták
megakadályozni, hogy megkaparinthassa a kesztyűt. A
káoszsújtottak serege eltűnt. Joseph mester nyilván
utasította őket, hogy vigyék vissza a szigetről a száraz-
földre. Valószínűleg az összes csónakot magával vitte,
csak hogy jól kiszúrjon velük.
Callnek ekkor eszébe jutott, hogy Harceb is a káosz-
sújtottakkal volt, hogy Harceb szintén káoszsújtott, va-
gyis ha Joseph mester dirigálhat a többieknek, akkor
valószínűleg a farkasnak is parancsolhat.
– Harceb! – kiáltotta kétségbeesetten. – Harceb!
Mégis hogy hagyhatta idekint a farkasát? Hátra-
hagyta Harcebet, mintha csak egy kutya lett volna, pedig

319
ő sokkal, de sokkal több volt annál.
Call futásnak eredt a partra vezető ösvényen, sajgó
lábbal, a sírással küszködve, és a farkasát hívogatta.
Erre a veszteségre végképp nem volt felkészülve, ezt már
végképp nem bírta volna elviselni.
– Call! – kiáltott utána az édesapja. A fiú megfordult,
és meglátta az elcsigázottnak tűnő Alastairt, aki
Harcebbel a sarkában tartott felé. Call döbbenten bá-
mult. Apja ép kezét a farkas bundájába fúrta. Harceb
szőrét hamu borította, ám a fiú úgy látta, nem sérült
meg. – Semmi baja. Elrohantál, mielőtt szólhattunk
volna neked, de Harceb megpróbált bejutni a sírboltba.
Meg kellett fékeznünk, bár nem volt könnyű.
– Csak apád tudta lefogni – mesélte Aaron.
Harceb óvatosan elindult Call felé. A fiú kitárta a
karját, és a farkas odaszaladt hozzá, majd hátsó lábaira
ágaskodva megnyalta az arcát.
– Nekem bezzeg nem örültél ennyire! – jegyezte meg
Tamara. Éppen Aaron sebeit és horzsolásait kezelte,
földmágia segítségével gyógyította be a legcsúnyább sé-
rüléseket. Jasper felhasadt ajkát már ellátta.
Call megpaskolta Harceb fejét.
– Tudhattam volna, hogy Joseph mester nem fog el-
rabolni téged. Őt csak a halott meg fura dolgok érdeklik.
– Mind furák vagyunk – emlékeztette Tamara, mi-
közben Aaront vizsgálgatta. A fiú nyilván óriási meny-
nyiségű káoszmágiát használt ellensúly nélkül, és bár

320
még állt a lábán, úgy festett, mint aki menten összeesik.
– Hát, legalább már nem vérzel, de nem értek eléggé a
gyógyító mágiához, hogy ellenőrizzem, nem ficamodott-e
ki vagy tört-e el valamid, vagy...
– Senki nem akar beszélni arról a tényről, hogy Call is
krétor? – szólt közbe Jasper.
Mindenki elszörnyedve meredt rá.
– Jasper! – háborgott Tamara.
– Jaj, bocs – ironizált a fiú; – Nem tudtam, hogy úgy
teszünk, mintha meg sem történt volna. – Callhez for-
dult. – Te végig tudtad, hogy krétor vagy? Ja, várjunk!
Mindegy, kiment a fejemből, hogy úgyse hihetek el
semmit, amit mondasz.
– Nem tudta – válaszolt Call helyett Alastair. – A
káoszmágia Constantine testébe volt elzárva. Amikor
elpusztítottam a holttestét, a varázsereje kiszabadult.
Call lelke nyilván magához vonzotta. Constantine-ról is
csak akkor derült ki, hogy krétor, amikor a fivérét ve-
szély fenyegette. Jerichót megtámadta egy megvadult
elementál a Magisztériumban, mire Constantine szem-
beszállt az elementállal, és... eltüntette.
Tamara gyanakodva nézett a férfira.
– Ezt honnan tudja? – kérdezte.
– Mivel mind ugyanabba a tanonccsoportba tartoz-
tunk – felelte Alastair. – Öten voltunk társak. Sarah,
Declan, Jericho, Constantine, meg én. Rufus volt a
mesterünk.

321
 Aaron, Tamara és Jasper tátott szájjal meredtek rá.
– Azt mondják, Constantine maximális pontszámot
ért el a vaspróbán – szólalt meg Jasper. – Maximális
pontszámot.
– Mi voltunk az évfolyam legjobbjai – mondta Alastair.
Fáradtan, elrévülten beszélt, mintha olyasmire próbálna
visszaemlékezni, ami egymillió évvel ezelőtt történt.
– Maguk barátok voltak Constantine-nal? Jó barátok?
– kérdezte Aaron. Bár poros, véres és piszkos volt, lát-
hatóan készen állt arra, hogy megvédje magát, hogy
megóvjon mindenkit.
– Ő, Jericho és Sarah voltak a legjobb barátaim –
mondta Alastair. – Tudjátok, hogy van ez a tanonccso-
portokkal.
– Ha már itt tartunk – szólt közbe Tamara, aggodal-
mas pillantást vetve Aaronra –, ki kéne találnunk, hogy
ez a tanonccsoport miként szabadulhat erről a szigetről.
– Ügyes témaváltás – motyogta Call. A lány bosszúsan
nézett rá.
– Vízmágiával – felelte Alastair, és elindult a part felé.
– Gyűjtsetek fát! Varázslattal építünk tutajt.
Egyszeriben az egész vízpart fénybe borult, mintha
reflektort irányítottak volna rá. Call hátratántorodott,
magához szorította a táskáját, ujjai a pántba vájtak.
Hallotta, hogy Jasper kiabál valamit, majd meglátta a
föléjük repülő mágusokat. North mester, Rockmaple
mester, Milagros mester és Rufus mester lebegtek a fe-

322
jük felett.
– Apa! – kiabálta Call, és odarohant Alastairhez. –
Meg fognak ölni... Menekülnöd kell! Majd én megpróbá-
lom feltartani őket!
– Ne! – kiáltotta a férfi a feltámadt szélben. – Bünte-
tést érdemiek, amiért elloptam az Alkahesztet, de nem
én vagyok a legnagyobb veszélyben...
– CALLUM! – szólt Rufus mester. – TAMARA! AA-
RON! ALASTAIR! JASPER! NE ÁLLJATOK ELLEN!
Ekkor a levegő örvényleni kezdett Call körül, és fel-
emelte a fiút az égbe, ahogy a többieket is. Rufus mester
szavai dacára Call mégis próbált ellenállni.
– A sírbolt biztosan elrejtett bennünket előlük –
mondta Tamara. – Nyilván ugyanolyan védelem övezi,
mint a Magisztériumot: hogy varázslattal se lehessen
megtalálni. De most, hogy a sír eltűnt, a mágusok ránk
találtak.
– Ne bántsanak minket! – kiabálta Jasper. – Megad-
juk magunkat!
North mester felemelte mindkét karját, és a felhőkből
három hosszú, angolnaszerű elementál bukkant elő. A
hatalmas lények békésnek tűntek, de csak amíg el nem
tátották óriási szájukat. Call látta, ahogy az egyik be-
kapja Aaront. Egyben elnyelte a fiút. Egy pillanattal
később a másik elementál Call felé süvített, kitátva ir-
datlan állkapcsát.
– Ááááááá! – kiabálta Call, ahogy bebucskázott a lény

323
szájába. Arra számított, hogy az elementál gyomrában
landol, ám amire esett, az puha, alaktalan és száraz volt,
valami olyasmi, amilyennek Call a felhőket képzelte –
bár tudta, hogy a felhők valójában vízből vannak.
Kisvártatva Harceb is követte: legurult a lény torkán,
és láthatóan nagyon megrémült. A káoszsújtott farkas
vonított, Call pedig odasietett hozzá, hogy megpróbálja
lenyugtatni. Igencsak kételkedett benne, hogy Harceb
valaha is hozzá fog szokni a repüléshez. Aztán Alastair is
lehuppant melléjük, még mindig felemelt kézzel, mint
aki éppen varázsolni készült, amikor a lény bekapta.
Az elementál elindult, átúszott az égen, követte a
mágusokat vissza a Magisztériumba. Call azért tudta,
hogy merre mennek, mert egyes helyeken átlátott a lény
bőrén. Bizonyos pontokon homályos és zavaros volt az
irhája, máshol áttetsző, egy-két részen pedig teljesen
átlátszó. Ám bárhol is ért hozzá Call, az elementál tel-
jesen szilárdnak tűnt.
– Apa, mi ez az egész? – fordult Alastairhez.
– Azt hiszem, a mágusok teljesen biztosra akartak
menni, nehogy elszökhessünk, ezért egy elementálon
belül alakítottak ki nekünk börtönt. Lenyűgöző. – A férfi
leült a lény felhőszerű hasában. – Ti négyen aztán jó
sokszor kicselezhettétek őket.
– Hát, igen – ismerte el Call. Jól tudta, mit kell
mondania az apjának, hiszen azóta akarta elmondani ezt
neki, mióta csak elolvasta Joseph mester Alastairnek

324
küldött leveleit. – Nagyon sajnálom, ami történt. Tudod,
a nyáron.
Apja Harcebre pillantott, aki egyszerre próbálta fel-
kapni mind a négy mancsát az elementál gyomráról, és
ide-oda csúszkált. Call követte a tekintetét, és rádöb-
bent, hogy mégsem sajnál mindent.
– Én is sajnálom, Callum – felelte az édesapja. – Biz-
tos szörnyen megijesztett, amit a garázsban láttál.
– Féltem, hogy bántani akarod Harcebet – vallotta be
Call.
– Ez minden?
A fiú vállat vont.
– Azt hittem, arra akarod használni az Alkahesztet,
hogy teszteld az elméletedet velem kapcsolatban. Már-
mint, ha meghaltam volna, az bizonyította volna, hogy
én tényleg...
Alastair a szavába vágott.
– Megértem. Nem kell tovább részletezned. Nem
akarom, hogy a végén még kihallgasson valaki.
– Mióta gyanítottad?
Call jól látta az elcsigázottságot apja arcán, ahogy
Alastair azt felelte:
– Már rég. Talán azóta, hogy elhagytam azt a bar-
langot.
– Miért nem szóltál... legalább nekem?
Alastair körülnézett, mintha annak esélyét fontol-
gatná, vajon nem hallgatja-e ki őket az elementál.

325
 – Mi értelme lett volna? – szólt végül. – Úgy gondol-
tam, az lesz a legjobb, ha nem tudsz semmit. Az lett
volna a legjobb, ha soha nem is tudod meg. De most nem
beszélhetünk erről többet.
– Haragszol rám? – kérdezte Call alig hallhatóan.
– Azért, ami a raktárban történt? – kérdezte Alastair.
– Nem, csakis magamra haragszom. Gyanítottam, hogy
Joseph mester kapcsolatba lépett veled; aggódtam, hogy
máris kivetette rád a hálóját. Attól tartottam, hogy ha
megtudod az igazat, elcsábíthatna a hatalom lehetősége.
És miután Joseph mester írogatni kezdett nekem, fél-
tettelek tőle. De arról megfeledkeztem, hogy számodra
milyen ijesztő lehetett ez az egész.
– Azt hittem, hogy súlyosan megsebesítettelek. – Call
az elementál lágy oldalának döntötte a fejét. Az adrena-
lin rohamosan illant el a szervezetéből, így már csak
kimerültséget érzett. – Azt hittem, hogy ugyanolyan
szörnyeteg vagyok, mint...
– Semmi bajom – vágott közbe Alastair. – Minden
rendben van, Callum. Attól még nem tör ki háború, hogy
valaki elveszíti az önuralmát, vagy elveszíti az uralmát a
varázsereje fölött.
Call nem volt biztos benne, hogy az apjának igaza van,
de túlságosan fáradt volt a vitatkozáshoz.
– Nem lett volna szabad odajönnöd a sírhoz – folytatta
Alastair –, ugye tudod? Rám kellett volna hagynod a
dolgokat. Ha Joseph mester képes lett volna véghezvin-

326
ni, amit akart... Ki tudja, mit tett volna veled. – A férfi
megborzongott.
– Tudom – felelte Call. Ha a lelkét áthelyezték volna
Constantine testébe, akkor talán odaveszett volna min-
den emléke Callum Huntként, és ebbe alig mert bele-
gondolni, mert ez sokkal, de sokkal rosszabbnak tűnt
még a halálnál is.
Call még a repülő elementálban üldögélve is csak
egyre kimerültebb lett. Eszébe jutott, hogy érezte magát
Aaron, miután káoszmágiát vetett be Automotonisz el-
len.
Pihentetem kicsit a szememet, csak pár pillanatra –
határozta el.
Arra ébredt, hogy mozog, és valaki a karjában tartja.
Rádöbbent, hogy valaki cipeli, méghozzá a Magisztérium
előtti sziklás terepen. Kinyitotta fél szemét, és körülné-
zett.
Bántotta az éles fény. Úgy sejtette, másnap reggel
lehet. North mester és Rockmaple mester mögötte vol-
tak, az óriási légelementálokon ülve tartották szemmel.
Morcos és szigorú képet vágtak. Harceb, Tamara, Aaron
és Jasper előtte haladtak, követték Rufus mestert egy
ösvényen, ami a Magisztérium egyik kapujához vezetett.
Alastair a karjában tartotta Callt, úgy vitte, ahogy már
egészen kicsi kora óta nem, a fiú feje a vállán nyugodott.
A táska! Call az oldalához kapott, aztán rájött, hogy a
sporttáskát is édesapja viszi, a vállára akasztotta.

327
Megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Akarod, hogy letegyelek? – kérdezte Alastair halkan.
Call nem felelt. Egyfelől szerette volna, ha az apja le-
teszi, hadd járjon a saját, tökéletlen lábán. Másfelől vi-
szont úgy gondolta, az édesapja talán most utoljára viszi
így a karjában.
Kiléptek a sziklák közül a Magisztériumot körülvevő
gyepre. Kétszárnyú ajtó magasodott előttük, amit rézből
kalapáltak, méghozzá úgy, hogy a fém mintázatának
hullámvonalai és csigái lángokra emlékeztették az em-
bert.
Az ajtó fölött ez a felirat állt: AKI SEMMIT SEM SZERET,
AZ SEMMIT SEM ÉRTHET.
Call mély levegőt vett.
– Igen – felelte végül.
Apja talpra állította, és a fiú lábába azonnal beleha-
sított a szokásos fájdalom. Alastair átnyújtotta neki a
táskát, és Call a vállára akasztotta.
– Ezt a kaput most látom először – mondta Tamara.
– Ez a Tanács tagjainak fenntartott bejárat – ma-
gyarázta Rufus mester. – Eszembe se jutott, hogy fel-
merülhet olyan alkalom, amikor egy tanítványom ezen
át lépne be a Magisztériumba.
Mióta a Magisztériumba jött, Call a legkülönfélébb
érzelmeket élte át az iskolával kapcsolatban. Kezdetben
félt tőle, aztán az otthonának érezte, majd menedékként
szolgált az apja elől, most pedig ismét olyan hely lett,

328
amiben nem mert megbízni.
Talán Alastairnek mégiscsak igaza volt. Mindenben.
Rufus mester az ajtóhoz érintette a csuklópántját,
mire a kapu kitárult. A folyosó, ahova beléptek, egyál-
talán nem hasonlított a Magisztérium többi részéhez, a
megszokott sziklafalakhoz és döngölt földpadlóhoz. Ezt a
folyosót fényes réz borította, és Call néhány lépésenként
megpillantott egy-egy szimbólumot, ami valamelyik
elemet – levegőt és fémet, tüzet és vizet, földet és káoszt
– jelképezte, alatta latin szavakkal.
Rufus megállt a fal egy pontja előtt, ami teljesen
ugyanúgy nézett ki, mint bármely más rész. Ismét a
rézhez érintette a csuklópántját, mire a fémben kinyílt
egy rejtekajtó, és feltárult a mögötte kialakított terem. A
sziklából kivájt, dísztelen helyiség falai mentén hosszú
kőpad húzódott.
– Itt várjatok! – utasította őket Rufus mester. – North
mester és Rockmaple mester hamarosan megjönnek,
hogy elkísérjenek benneteket a tárgyalóterembe. A Ta-
nács tagjai most ülnek össze, hogy eldöntsék, mi legyen
veletek.
Tamara nagyot nyelt. A szülei tanácstagok voltak.
Jasper rémültnek tűnt, és még Aaron is nyugtalannak
látszott.
– Magammal viszem Harcebet – mondta Rufus, és
feltartotta a kezét, mielőtt Call tiltakozhatott volna. – A
szállásotokon teljes biztonságban lesz, ha viszont itt

329
marad veletek, akkor korántsem garantált, hogy nem
esik baja. A Tanács nincs túlzottan oda a káoszsújtott
állatokért. – Csettintett, mire Harceb odatrappolt hozzá.
Call ezt az árulást látva szúrós pillantást vetett a far-
kasra. – Alastair! – szólt a mester. – Gyere ide, kérlek,
egy pillanatra!
Alastair meglepettnek tűnt, majd odalépett Rufushoz.
A két férfi egymásra nézett. Rufus arckifejezése alig
változott, ám Call úgy gondolta, hogy Alastairre nézve ő
egy teljesen más embert látott, mint amikor a fiú az ap-
jára nézett. Úgy tűnt, mintha Rufus mester egy kisfiút
látna, talán Call korabelit, sötét hajjal és huncut tekin-
tettel.
– Üdvözöllek ismét a Magisztériumban, Alastair
Hunt! – mondta Rufus. – Hiányoztál nekünk.
Ahogy Alastair a mesterre nézett, nem ült ki harag az
arcára. Csupán kimerültnek tűnt, amitől Callnek
görcsbe rándult a gyomra.
– Nekem egyáltalán nem hiányzott ez a hely – felelte.
– Nézd, ez az egész helyzet az én hibám. Engedd vissza a
gyerekeket a szobájukba, és vigyél engem a Tanács elé!
Nem érdekel, mit tesznek velem.
– Jól hangzik – mondta Jasper, és felpattant a padról.
– Ülj le, deWinter! – szólt rá Rufus mester. – Szeren-
cséd, hogy Milagros mester nincs itt. Ő legszívesebben
fellógatott volna titeket a feneketlen verem fölé.
– Hogy hova? – kérdezte döbbenten Call. Jasper sietve

330
visszaült, Rufus mester pedig közelebb hajolt
Alastairhez, mondott neki valamit, amit a gyerekek nem
hallhattak. Ezután a mester elhátrált Harcebbel, és újra
a falhoz érintette a csuklópántját. A rejtekajtó kinyílt,
majd becsukódott mögötte, bezárva a kis csoportot a he-
lyiségbe.
Call mély levegőt vett. Örült, hogy felszólalhat a Ta-
nács előtt. Muszáj volt eléjük állnia; neki magának kel-
lett elmagyaráznia a történteket, mielőtt bárki magya-
rázkodni próbált volna a nevében. Muszáj volt megmu-
tatnia a Tanácsnak a bizonyítékot, különben egy szavát
sem hitték volna el.
Jasperre nézett, és megpróbálta kitalálni, vajon mit
mond majd a fiú a Tanácsnak. Biztosan elpanaszolja
majd az elrablását – vagyis Callnek tényleg muszáj volt
elsőként felszólalnia, elmondani a legfontosabbakat,
mielőtt az őrök elhurcolnák. Jasper elgondolkodva nézett
vissza rá.
– Mit akarsz mondani a Tanács előtt? – kérdezte. –
Mármint, mi a terved, mennyit akarsz elárulni nekik?
– A teljes igazságot – felelte Call. – Mindent el kell
mondanunk nekik.
– Mindent? – Aaron riadtnak tűnt. Call gyomra még
jobban görcsbe rándult. Aaron talán képes lett volna
hazudni a kedvéért?
– Callnek igaza van – szólt Alastair. – Gondoljatok
csak bele! A legrosszabb, amit tehetünk, hogy a Tanács

331
előtt ellentmondunk egymásnak. Csak akkor fogjuk
mind pontosan ugyanazt a sztorit előadni, ha a színtiszta
igazságot mondjuk.
– Nem tudom, miért kellene egy körözött bűnöző ta-
nácsára hallgatnunk – motyogta Jasper.
– Mindannyian körözött bűnözők vagyunk, Jasper –
csattant fel Tamara, majd vállon veregette Callt. – Nem
lesz semmi baj – mondta.
– Ez az, vigasztald csak a kis főgonoszt! – gúnyolódott
Jasper. – Totál le van törve szegény. Ide is az
apucikájának kellett ölben cipelnie.
– Jaj, állj már le! – szólt rá Aaron. – Mindig szemét-
kedni kezdesz, ha ideges vagy.
Call meglepetten nézett Jasperre. Tényleg ez lett
volna az igazság? Call úgy tapasztalta, hogy Jasper nem
csupán idegességében szokott bántón viselkedni, de azt ő
maga is jól tudta, milyen, ha az ember sosem bír lakatot
tenni a szájára. Call szintén bőven elégszer mondott már
olyasmit, amit rögtön meg is bánt.
Nem szerette volna azt hinni, hogy hasonlít valamiben
Jasperre, pláne nem egy olyan dologban, amit ki nem
állhatott a srácban.
Constantine Maddennek megnyerő volt a modora –
mondta Tamara az erdőben.
Kinyílt az ajtó, és belépett North mester.
– A Tanács vár titeket – közölte velük.
Légy megnyerő! – hajtogatta magának Call. Ha tényleg

332
te vagy Constantine, akkor használd ki! Legyél megnyerő!
Felálltak, és követték North mestert a rézfolyosón,
majd egy boltíven belépve óriási, kör alakú teremben
találták magukat. Call járt már itt, de nem mutatta ki,
hogy felismeri a helyet – ugyanis tavaly épp engedély
nélkül mászkált erre, amikor véletlenül fültanúja volt
egy megbeszélésnek. Úgy gondolta, nem éppen ez a
legmegfelelőbb pillanat, hogy bevallja, annak idején ki-
hallgatta itt a mágusok bizalmas tanácskozását.
A barlang falát ékkövek díszítették, csillagképeket
formálva. A helyiség közepén egy hatalmas, kerek, kö-
zépen kivájt faasztal állt. Úgy festett, mintha egy fa
törzséből készítették volna, bár annak a fának óriásinak
kellett lennie: nagyobb lehetett még a legnagyobb vö-
rösfenyőnél is. Call legszívesebben végigfuttatta volna az
ujjait az asztal felszínén.
Az asztal egyik oldalán tanácstagok ültek olívazöld
öltözékben, a másikon pedig a fekete ruhás
magisztériumi mágusok. Úgy festettek, akár a sakkfi-
gurák.
North mester intett, mire az asztalból kivált egy cik-
kely, mintha egy tortából vágtak volna ki egy szeletet. A
mester jelezte Callnek meg a többieknek, hogy az így
keletkezett résen át lépjenek be az asztal közepén kivá-
gott körbe. Pillanatnyi habozás után Alastair ment el-
sőnek, a gyerekek pedig követték. Abban a másodperc-
ben, hogy a sereghajtó – Jasper – is belépett az asztal

333
által formált körbe, a kivált cikkely visszacsúszott a he-
lyére. Call és társai így középen rekedtek, körülöttük a
Tanáccsal.
Call végignézett az önelégült arcokon. Na, jó, talán
nem mindannyian vágtak önelégült arcot. Rufus mester,
North mester, Rockmaple mester és Milagros mester
inkább feszültnek tűntek, Tamara szülei pedig nyugta-
lannak. A tanáraikon meg Rajaviéken kívül Call a ta-
nácstagok közül egyedül Mrs. Tarquint, Alex mostoha-
anyját ismerte fel. Az asszony olyan méltóságteljesen ült
az asztalnál, akár egy királynő, ősz haját feltornyozta a
feje tetejére. Senki sem vette a fáradságot, hogy bemu-
tatkozzon.
– Hol is kezdjük? – szólt egy idős férfi, aki a Tanács
zöld egyenruháját viselte. – Constantine Madden óta
nem szenvedtünk el olyan súlyos csapást, azóta nem érte
akkora kár a Magisztériumot és mindazt, amit képvisel,
mint ezen a héten.
– Nem állt szándékunkban ártani a Magisztériumnak
– mondta Tamara.
– Valóban? – Az öregember úgy kapott a kijelentésén,
ahogy egy macska, amint az egérre veti magát. – Van
fogalmatok arról, milyen ijesztő volt a többi tanonc
számára azt hallani, hogy a krétorunk elszökött a
Magisztériumból? Vagy ez talán eszedbe sem jutott,
Aaron Stewart?
– Nem szöktem el, Graves tanácsnok – mondta Aaron,

334
és kihúzta magát. Még mindig azt a szerelést viselte,
amit a turkálóban vettek, bár mostanra kosz és vér bo-
rította a ruháját. Csak egy tizenhárom éves kölyök volt,
és hülye frizurája kissé lenőtt, de amikor megszólalt,
mindenki odafigyelt rá. Call látta, hogy a tanácstagok
arckifejezése megenyhül. Csak úgy itták Aaron szavait.
Constantine is biztosan így tudott szólni az emberekhez;
Tamara nyilván erre gondolt, amikor arról beszélt, mi-
lyen megnyerő volt. – Ezen a nyáron számos tanácstaggal
és a közösségünk sok-sok mágusával beszéltem. Min-
dannyian hangsúlyozták, hogy én vagyok az egyetlen
fegyver, ami megállíthatja az Ellenséget. Ezért úgy ér-
zem, mindenkinek tartozom azzal, hogy nem bújok el a
Magisztériumban, amikor éppen szükség lenne rám.
Rövid csend támadt, majd Graves megköszörülte a
torkát.
– Csodálatra méltó a lelkesedésed, de ha valóban úgy
gondoltad, hogy szükség van rád Alastair Hunt kézre
kerítéséhez, miért nem bántál el vele, amikor rátalálta-
tok? Miért van még mindig veletek?
Callben fellobbant a harag.
– Ez ennél bonyolultabb – magyarázta Tamara. –
Előbb végig kellene hallgatniuk az egész sztorit.
– Tamara Rajavi, azt hittük, hogy neked több eszed
van ennél, pláne azok után, ami a nővéreddel történt –
dorgálta North mester. A lány arca elborult. Callben még
hevesebben tombolt a düh. – Ami pedig téged illet,

335
Callum Hunt – fordult most feléje North mester –, fel-
vettünk a Magisztériumba, annak ellenére, hogy a vas-
próbán szánalmasan alacsony pontszámot értél el, és te
ezt így hálálod meg? Ezek után természetesen szó sem
lehet arról, hogy te légy a krétor ellensúlya, és még
örülhetsz, ha nem szabunk ki rád ennél jóval súlyosabb
büntetést.
Rufus mester ökölbe szorította a kezét. Call úgy
érezte, mintha forró vizet nyelt volna.
– Egyikünket sincs joguk megbüntetni! – csattant fel
Jasper izzó tekintettel. – Hiszen egy gyilkos elementált
küldtek ránk, hogy levadásszon minket!
– Jasper! – szólt rá Milagros mester elszörnyedve. –
Hát nem érted, hol vagytok? Hogy mi folyik itt? A ha-
zudozással nem javítasz a helyzeteden.
– Nem hazudik – mondta Call. – És tudjuk, hogy a
Magisztériumot amúgy sem érdekli az igazság. Mi tör-
tént Lemuel mesterrel? Igazából nem bántotta Drew-t,
akkor meg miért nem hagyták, hogy visszajöjjön? Miért
kell az erdőben csöveznie egy rakás mániákussal, akik
állatokon kísérleteznek?
Rufus mester nagyot sóhajtott.
– Ő maga döntött úgy, hogy nem tér vissza, Call.
A fiú a nyelvébe harapott.
– A hazudozással semmiképpen sem fogsz segíteni a
szüleidnek, hogy visszakerüljenek a Tanácsba – mondta
Mrs. Rajavi halkan Jaspernek, majd Alastairhez fordult.

336
– És hol az Alkaheszt? – faggatta. – Miért nem látom
sehol?
– Joseph mesternél van – közölte Alastair. Call gri-
maszt vágott. Már tudta, kit hibáztasson azért, hogy
nem igazán megnyerő, hiszen az apja láthatóan nem
mutatott neki jó példát.
– Joseph mesternél? – kérdezte Mrs. Tarquin hűvösen.
– A Halál Ellenségének jobbkezénél? Annál, aki rossz
útra térítette?
Graves talpra ugrott.
– Ostoba gyerekek! Hagytátok, hogy ez az áruló átadja
az Alkahesztet az Ellenségnek? Most azonnal be kéne
börtönöznünk Alastairt, és vele együtt titeket is bezárni
a...
– Az Alkaheszt nincs a Halál Ellenségénél – közölte
Call. – Semmi sincs az Ellenségnél. Persze ez sem ma-
gukon múlott.
Graves gyanakodva nézett rá.
– Te meg honnan tudod, hogy mégis mi van és mi
nincs az Ellenség birtokában?
– Callum! – intette Alastair.
Ám Callnek esze ágában sem volt elhallgatni. Felké-
szült erre a pillanatra. Benyúlt a táskájába, visszafoj-
totta a haragját, és legyűrte a hányingerét, majd a ha-
jánál fogva előhúzta Constantine Madden levágott fejét.
Lecsapta a fejet az asztalra, Graves tanácsnok elé.
Nem volt véres; Constantine nyaka mintha megégett

337
volna ott, ahol Call átvágta Mirivel. Az Ellenség arcát
hamu koszolta össze, de tökéletesen felismerhető volt.
– Onnan, hogy apám megölte – közölte Call. – Az
Alkahesztet használva végzett vele.
A Tanácsra néma csönd borult. Mrs. Tarquin felhör-
dült, és elfordította a fejét. Rufus mester szokatlanul
döbbentnek tűnt. Graves tanácsnok úgy festett, mint aki
menten szívrohamot kap, Rajaviék pedig úgy meredtek
Tamarára, mintha meg sem ismernék a saját lányukat.
A csöndet Aaron törte meg, a megszokottnál jóval
magasabb, elcsukló hangon:
– Te levágtad a fejét?
Call kénytelen volt elismerni, hogy ez nem éppen
megnyerő. A fej a tanácstagok felé nézett, akik ször-
nyülködéssel vegyes rettegéssel figyelték, mintha arra
számítottak volna, hogy menten megszólal. A fiú észre-
vette, hogy az Ellenség arcához egy narancssárga cu-
korka meg egy kis szösz tapadt, de nem akarta felhívni
rájuk a figyelmet azzal, hogy odanyúl, és lepöcköli őket.
– Gondoltam, talán szükségünk lesz valami bizonyí-
tékra – magyarázkodott Call.
– Én hozzányúltam ahhoz a táskához! – háborgott
Tamara. – Ez a legundorítóbb dolog, amit életemben...
Alastair ekkor kacagásban tört ki, aztán már abba
sem bírta hagyni a nevetést. Még a könnye is kicsordult.
A szemét törölgetve az asztalnak dőlt, mint aki végte-
lenül humorosnak találja a helyzetet. Megpróbált mon-

338
dani valamit, de nem volt képes értelmes szavakat for-
málni.
Call remélte, hogy senki sem zavarodott meg teljesen
Constantine Madden levágott fejének láttán, főleg nem
az apja. A teremben elég sokan tűntek kissé zavaro-
dottnak.
– Callum – szólt Rufus mester, akinek elsőként sike-
rült összeszednie magát. – Hogyan tudott Alastair vé-
gezni a Halál Ellenségével?
– Cselesen rávette Joseph mestert, hogy vigye el
Constantine rejtekhelyére – magyarázta Call, gondosan
ügyelve arra, hogy ne hazudjon. – Aztán felhasználta az
Alkahesztet az Ellenséggel szemben. Constantine ezt
nem élte túl. – Call azt nem említette, hogy az Ellenség
már azelőtt sem volt életben. – És volt ott egy csomó
káoszsújtott ember is. Segítettünk apámnak megküzdeni
velük, de ezalatt az Ellenség sírboltja elpusztult.
– És az Alkaheszt ekkor veszett el? – kérdezte
Milagros mester.
Call bólintott. Biztos volt benne, hogy a Tanácsnak
további kérdéseket kellene feltennie, ám úgy tűnt, a
mágusok túl sokkos állapotba kerültek a faggatózáshoz.
– Úgy gondoljuk, hogy Joseph mester elmenekült vele,
miközben a sír összeomlott.
Alastairnek végre sikerült abbahagynia a nevetést.
– És mi történt az Ellenség holttestével? – kérdezte
North mester.

339
 – Eltűnt a sírbolttal együtt. A káosz, izé, elemésztette.
Rufus mester bólintott.
– Nem is így történt! – szólalt meg Jasper, és a fejét
csóválta. – Kihagytál egy fontos részletet.
Call érezte, hogy az édesapja egész testében megfeszül
mellette, és Alastair ujjai a vállába vájtak. Látta, hogy
Tamarának elállt a lélegzete, Aaron pedig gyilkos te-
kintettel meredt Jasperre.
– És mégis mi volna az? – kérdezte Graves tanácsnok,
aki láthatóan még mindig nem igazán tért magához a
sokkból.
– A sírbolt Call miatt pusztult el – mondta Jasper.
Azért, mert Call a Halál Ellensége. Mert Call maga az
újjászületett Constantine Madden, és Call pontosan úgy
pusztította el a sírt, ahogy annak idején Constantine el-
pusztította a Magisztériumot. Elkeli fojtani a varázsere-
jét; meg kell ölni. Call dermedt rémülettel bámult
Jasperre, miközben az folytatta: – Call káoszmágiát ve-
tett be, hogy megküzdjön a káoszsújtottakkal. Nem
igazán bírta uralni, mert életében először használta. –
Jasper önelégült pillantást vetett a társaira, mintha
pontosan tudta volna, mennyire megijedtek. – Úgy bi-
zony. Call is krétor, akárcsak Aaron. Most már két
krétorunk van.
Call megkönnyebbülten sóhajtott fel. A tanácstagok
úgy bámulták Jaspert, mintha második fejet növesztett
volna.

340
 Jaspernek végre tényleg sikerült meglepnie Callt.
Ebben a pillanatban Anastasia Tarquin talpra állt.
Kihúzta magát, ősz haján megcsillant a fény. Egyenesen
Call szemébe nézett, és ezt mondta:
– Az Ellenség végre halott. Hála nektek – intett Call,
Alastair, Tamara, Jasper és Aaron felé –, végre bosszút
álltunk Verity Torresért és mindazokért, akik a fagyos
mészárlásban vesztették életüket.
Callnek eszébe jutott Verity feje a sírbolt kapuján, és
nagyot nyelt.
Mrs. Tarquin szavai mintha magához térítették volna
Graves tanácsnokot a sokkból.
– Anastasiának igaza van – helyeselt. – A fegyver-
szüneti egyezmény ezzel fölöslegessé vált. Még vissza
kell szereznünk az Alkahesztet, de most eljött az ün-
neplés ideje. A háború – jelentette ki – véget ért.
A tanácstagok erre felbolydultak, arcukra széles mo-
soly ült ki. Milagros mester összecsapta a tenyerét, mire
szinte azonnal tapsviharban tört ki az egész Tanács, a
mágusok állva ünnepelték Alastairt és a gyerekeket.
Tamara meglepettnek tűnt, Jasper elégedettnek,
Alastair pedig megkönnyebbültnek. Aztán Call Aaronra
nézett. Aaron nem vigyorgott. Furcsa, bizonytalan képet
vágott, mintha azon aggódna, hogy tudva, amit Callről
tud, nem művel-e borzalmas dolgot az igazság eltitko-
lásával.
De lehet, hogy Aaron nem is erre gondolt. Talán csak

341
ki volt merülve, és nem is gondolt a világon semmire.

342
 16. FEJEZET

E zután felgyorsultak az események. Rufus mester

elkísérte Alastairt az egyik üresen álló tanári szál-
lásra, hogy kialhassa magát. A gyerekeket visszaküldték
a lakrészükbe fürdeni és pihenni, ami azt jelentette,
hogy Call egyrészt megszabadulhatott Jaspertől, más-
részt pedig viszontláthatta Harcebet, vagyis duplán volt
oka örülni.
Amint Call, Tamara meg Aaron beléptek a társalgóba,
és kimerülten lerogytak a legközelebbi kanapéra vagy
székre, megjelent Alex Strike, aki rengeteg ételt hozott
nekik a menzáról: különféle zuzmókkal púposan meg-
pakolt fatányérokat és gumós pudinggal teli fatálkákat,
valamint mindenféle finomságot a nachosra emlékeztető
falatkáktól a karamellaszerű lila trutymón át a rántott
csirke ízű gombáig.

343
 Miután alaposan belakmározott, Call az ágyához
botladozott, és ruhástul ledőlt. Azonnal elaludt, és nem
álmodott semmit – vagy ha mégis, nem emlékezett rá.
Amikor másnap felébredt, észrevette, hogy teljesen
összekoszolta az ágyneműt hamuval és sárral. Már nem
is emlékezett, mikor vett legutóbb rendes fürdőt, és úgy
döntött, legjobb lesz alaposan megtisztálkodnia, mielőtt
Rufus mester meglátja, és belemártja a Magisztérium
egyik iszapos tavába.
Lepillantott Harcebre, és rádöbbent, hogy a farkasa
még nála is rosszabbul fest. Harceb szőre legalább egy
árnyalattal sötétebb lett a sok mocsoktól.
A fürdőszobát a főfolyosóról nyíló barlangban alakí-
tották ki, és két lakrésznyi tanonc osztozott rajta. Három
szekcióra volt osztva: az egyikben voltak a vécék, a má-
sikban a mosdókagylók és tükrök, a harmadikban pedig
gőzölgő tavacskák, amikben lágyan bugyogott a víz, és ha
az ember megfelelő helyre állt, úgy zúdult rá egy kis
folyam, akár a meleg eső. A kádakat ügyesen elválasz-
totta egymástól egy-egy sziklafal, így többen is füröd-
hettek egyszerre anélkül, hogy meglátták volna a mási-
kat meztelenül.
Call odalépett az egyik tavacskához, felakasztotta a
törülközőjét egy kampóra, levetette piszkos ruháit, és
bemászott a kádba. A víz olyan meleg volt, hogy elsőre
szinte kellemetlennek érezte, amíg izmai el nem lazul-
tak. Utána már csodálatos érzés volt. Még a lába sem

344
sajgott.
– Gyere csak be! – biztatta Harcebet.
A farkas hezitált, a párás levegőt szaglászta, aztán
gyanakodva belenyalt a vízbe. Nem is olyan régen ez még
bosszantotta volna Callt, most azonban borzasztóan
megkönnyebbült, amiért Harceb nem engedelmeskedett
habozás nélkül minden parancsának.
– Call? – szólt ekkor valaki. A hang a kád melletti
sziklafal túloldaláról jött. Egy lány hangja volt, amit Call
nagyon is jól ismert.
– Tamara? – kérdezte ijedt hangon. – Épp fürdök!
– Tudom – közölte a lány. – De nincs senki más ide-
bent rajtunk kívül, és beszélnünk kell.
– Nem tudom, tisztában vagy-e azzal – mondta Call –,
hogy az emberek általában ruha nélkül szoktak fürdeni.
– Egy fal van köztünk!hangsúlyozta Tamara bosszú-
san. – És olyan párás ez a hely, hogy totál begöndörödik
tőle a hajam, szóval a lényegre térhetnénk végre?
Call félresimította a homlokából vizes, fekete tincseit.
– Oké, rendben. Miről akarsz beszélni?
– Hazugnak neveztél – mondta Tamara, és egyértel-
műen kicsendült a hangjából, mennyire megbántotta a
fiú.
Call feszengett a kádban. Harceb szigorú pillantást
vetett rá.
– Tudom – felelte.
– Aztán kiderült, hogy te sokkal nagyobb hazug vagy

345
nálam – folytatta a lány. – Mindenről hazudtál.
– Azért hazudtam, hogy megvédjem apámat!
– Azért hazudtál, hogy megvédd saját magad! – csat-
tant fel a lány. – Elárulhattad volna, hogy te vagy az
Ellenség...
– Fogd be, Tamara!
– Call, sajnálom, ki kell, hogy ábrándítsalak, de nincs
tele a fürdőszoba hallgatódzókkal. Kettesben vagyunk.
– Nem vagyok a Halál Ellensége. – Call a tükörképére
meredt a vízben. Fekete haj, szürke szem. Ugyanaz a
Callum Hunt, aki mindig is volt. Ugyanakkor mégsem.
– Elárulhattad volna az igazat arról, hogy mit mon-
dott neked Joseph mester, mégsem tetted.
– Nem akartam, hogy meggyűlölj – vallotta be Call. –
Te vagy a legjobb barátom.
Tamara kétkedve horkant fel.
– Aaron a legjobb barátod, te hazug.
– Te vagy a legjobb lány barátom – magyarázkodott
Call. – Nem akartam, hogy bármelyikőtök is meggyű-
löljön. Mindkettőtökre szükségem van.
Amikor a lány újra megszólalt, már nem volt olyan
dühös a hangja.
– Hát, tulajdonképpen azt akartam mondani, hogy
szeretném, ha mi ketten soha többet nem hazudnánk
egymásnak.
– De másoknak azért még hazudhatunk? – Call
Harcebre nézett, aki a fülét hegyezte.

346
 – Ha muszáj – hagyta rá Tamara. – De egymásnak
soha, ahogy Aaronnak sem. Mi hárman csakis az igazat
mondjuk egymásnak. Oké?
– Oké – felelte Call, Harceb pedig vakkantott.
– Call – kérdezte a lány –, csak nincs még valaki veled
a kádban?
A fiú felsóhajtott. Nem számított rá, hogy ilyen hamar
megszívja az igazmondást.
– De igen, Harceb – ismerte el.
– Call! – kiáltott fel Tamara. – Ez egyszerűen undo-
rító.
Aztán elnevette magát. Egy pillanattal később már
Call is vele nevetett.

Miután Tamara elment, Call alaposan megmosakodott,

majd köntösben visszament a szobájába, és átöltözött
egyenruhába. Mire kijött a társalgóba, már Aaron is ott
volt, szintén megtisztálkodva, egyenruhában, és éppen
evett valamit, ami úgy festett, akár egy nagyon halvány
körte.
– Az meg micsoda? – kérdezte Call.
Aaron vállat vont.
– Barlangi varázsgyümölcs. Az egyik ezüstéves tanonc
termesztette. Olyasmi íze van, mint a sajtnak, de kicsit
az almára is hasonlít. Nem kérsz?

347
 Call grimaszt vágott. Meglátta Aaron háta mögött,
hogy az asztalukon van egy nagy halom fura gyümölcs,
némi ital meg édesség a nagyteremből, illetve néhány
saját készítésű üdvözlőlap. Egy öblös üvegtálban pedig
egy barlangi vaklazac úszkált.
Aaron követte barátja tekintetét.
– Hát igen, elég sokan aggódtak értünk, hogy nem
esett-e valami bajunk. Gondolom, így akartak jobbulást
kívánni.
– Vagy inkább azt kívánni, bár előkerülnénk végre –
mondta Call.
Aaron elvigyorodott. Néhány perccel később Tamara
is kijött a szobájából. Sikerült megzaboláznia párától
begöndörödött haját: szépen befonta a sötét tincseket, és
a hajfonatokat koronaként feltűzte körben a fejére.
Arany fülbevalója minden mozdulatánál himbálódzott.
Callre mosolygott, mire a fiúnak görcsbe rándult a
gyomra. Sietve elfordította a fejét, bár nem igazán tudta,
miért nem bír a lányra nézni.
– Mehetünk a menzára? – kérdezte Tamara.
Aaron harapott még egyet a barlangi varázsgyü-
mölcsből, majd félbehajtotta a csutkát, és azt is bekapta.
Lepillantott Harcebre, akinek bolyhos lett a bundája a
fürdéstől. A farkasnak enyhe szappanillata volt, ennek
láthatóan egyáltalán nem örült.
– Mizu, szőrpamacs? – kérdezte Aaron.
A káoszsújtott farkas, akitől halálosan rettegett

348
minden vaséves diák, felnézett rá, örvénylő szemében
bosszús tekintet ült. Gall lehajolt, hogy megpaskolja a
fejét.
– Majd hozunk neked kolbászt a menzáról – ígérte. –
Te is megérdemelsz egy kis ünneplést.
Kiléptek a folyosóra, ahol legnagyobb meglepetésükre
Jasper várt rájuk.
– Ööö... hali! – szólt a srác. – Éppen be akartam ko-
pogni. A csoportomban mindenki tök furán viselkedik, és
folyton engem bámulnak. Mármint – tette hozzá ugyebár
hős vagyok, szóval tulajdonképpen megértem, miért fe-
szélyezem őket.
– Az biztos, hogy nem semmi vagy – mondta Aaron.
Jasper vállat vont.
– Na, mindegy, nem akartam egyedül menni a men-
zára.
Elindult velük a folyosón, és közben csevegni kezdett
Tamarával. Callnek kezdett olyan érzése lenni, mintha
Jasper valójában hozzájuk tartozna, és ezt nagyon rossz
jelnek vélte. Másfelől viszont igazán nem viselkedhetett
gorombán Jasperrel, aki önmagát meghazudtolva meg-
őrizte Call titkát.
Időnként azonban Jasper lopva rásandított, és Call
aggódni kezdett, vajon nem bizonyul-e túl nagy kísér-
tésnek a titka. Vajon ha felbosszantaná Jaspert – már-
pedig Call teljesen biztos volt benne, hogy előbb-utóbb fel
fogja bosszantani, mint ahogy arra is megesküdött volna,

349
hogy Jasper szintúgy fel fogja bosszantani őt –, a srác
továbbra is befogná a száját? Vagy ha Jasper éppen egy
diáktársukat próbálná lenyűgözni, vajon akkor is ellen
tudna állni a kísértésnek?
Call nagyot nyelt, hogy megszabaduljon a torkában
érzett, dermesztő gombóctól.
– Ugye nem fogod elárulni senkinek?
– Mégis mit? – kérdezte Jasper félmosolyra húzva a
száját.
Callnek esze ágában sem volt kimondani.
– Tudod, mit!
– Meg kell egyeznünk – jelentette ki Tamara határo-
zottan. Senkinek sem árulhatjuk el Call titkát. Nem
tudjuk, kiben bízhatunk meg itt.
Jasper nem válaszolt, és nem is kényszeríthették rá,
nem csikarhattak ki tőle ígéretet, ráadásul úgyis fölös-
leges lett volna ráerőltetniük a beleegyezést, hiszen
semmi okuk nem lett volna hinni abban, hogy állja a
szavát.
Call szinte már teljesen pánikba esett, mire megér-
keztek a menzára. Javában tartott a reggeli, így a terem
már tele volt. Sült hagyma és barbecue-szósz illata ter-
jengett, bár a gyerekek szürke pudinggal, zuzmóval meg
gombával megpakolt tányérokat vittek az asztalukhoz.
Callnek összefutott a szájában a nyál, pedig épp nemrég
evett.
Amint észrevette őket néhány tanonc, a diákok su-

350
tyorogni kezdtek egymás között, és mindenki felemelte a
fejét. Aztán néma csönd ereszkedett a menzára. Call,
Tamara, Aaron és Jasper feszengve álldogáltak az ajtó-
ban, nyomasztó érzés volt, ahogy több száz szempár
szegeződött rájuk, ismerősök és ismeretlenek tekintete
egyaránt. Mindenki őket bámulta.
Végül tapsvihar és üdvrivalgás tört ki. Olyan diákok,
akiket Call még életében nem látott, székre állva fü-
tyültek, tapsoltak, éljeneztek, és azt kiabálták, hogy vége
a háborúnak.
Rufus mester felmászott a tanárok asztalára, így a
tömeg fölé tornyosult. Összecsapta a tenyerét, mire
azonnal csönd lett: a diákok szája továbbra is mozgott, és
még mindig tapsoltak, ám Rufus mester szavain kívül
semmit sem lehetett hallani.
– Ma visszatért a Magisztériumba négy diákunk, akik
olyan győzelmet arattak, ami szinte példa nélküli a Ta-
nács történetében – jelentette be. – Jasper deWinter;
Tamara Rajavi; a krétorunk, Aaron Stewart; valamint a
legújabb káoszmágusunk, Callum Hunt. Részesítsük
őket méltó fogadtatásban!
Feloldotta a némító bűbájt, épp csak annyi időre, hogy
betölthesse a termet a fülsiketítő tapsorkán, mielőtt
folytatta volna:
– A Halál Ellensége, aki azon igyekezett, hogy hal-
hatatlanná tegye önmagát és a szolgáit, aki magát a
halált akarta legyőzni, immáron halott. Most már nem

351
csupán egy krétorunk van ebben az ifjú mágusgenerá-
cióban, hanem kettő. Ehhez a diadalhoz minden itteni
diák hozzájárult a maga szerény módján. Igazán sze-
rencsésnek mondhatjuk magunkat.
Ismét fütyült és tapsolt mindenki. Alex Strike a terem
túlsó feléből Callre kacsintott szemébe lógó, borzas,
barna haja alól.
– Nos, nem szabad elfelejtenünk, hogy bár a háború-
nak vége, még nem sikerült biztosítanunk a békét. Az
Ellenség ugyan elpusztult, ám a szolgái még nem. Jó
néhány csata van még hátra, és a Magisztérium mágu-
saiként a ti kötelességetek lesz megvívni őket.
Ezúttal sokkal visszafogottabb volt a taps. Nagyon
helyes.
Rufus mesternek igaza van – gondolta Call komoran.
Nem is tudja, mennyire igaza van.
– Akkor tehát, Call, Tamara, Aaron és Jasper – szólt
Rufus, és négyük felé fordult –, emeljétek fel a csukló-
pántotokat! Egy új követ láthattok benne, tanzanitot,
ami a Magisztérium ügyének képviseletében elért leg-
nagyobb győzelmeket jelképezi.
Call felkapta a kezét, és a csuklójára meredt. Rufus
mester igazat mondott. Egy liláskék kő csillogott a
csuklópántján. Ráadásul volt mellette egy másik új kő is,
egy fekete. Ez jelképezte az új státuszát krétorként,
olyan varázslóként, aki képes káoszmágiát használni.
Jasper lelkesen a levegőbe öklözött, és kurjantott.

352
Egyszeriben az egész terem kiabálásban tört ki: Az El-
lenség halott! Az Ellenség halott!
Csupán Tamara és Aaron nem kántáltak a többiekkel.
Callre néztek, egyik nyugtalanabbnak tűnt, mint a má-
sik. A fiú arra gondolt, hogy egyedül ők ketten, valamint
Jasper meg Alastair tudták az igazat. A Halál Ellensége
valójában még most sem volt halott. Egy szörnyet nem
ölhet meg az, aki igazából maga a szörny.
Rufus leengedte a kezét, gesztusa mintha felszabadí-
totta volna a megdermedt diákokat. Mindenki Call és a
barátai felé rohant, hátba veregették őket, és az Ellen-
ségről meg a csatáról kérdezősködtek. Call ide-oda for-
gott a tömegben, és próbálta megőrizni az egyensúlyát.
Kimiya éppen sírva ölelgette Tamarát. Alex kezet rázott
Aaronnal. Celia pedig egyszeriben Call mellett termett,
könnyes szemmel, és a karjáért nyúlt. A fiú megköny-
nyebbülten fordult felé, azt hitte, legalább ő normálisan
fog viselkedni.
Ám Celia kisvártatva szájon csókolta.
Call szeme elkerekedett. A lány lehunyt szemmel si-
mult hozzá. Másodpercekig álltak így. Call tisztában volt
vele, hogy sokan bámulják őket – Tamara döbbentnek
tűnt, a mellette álló Aaron pedig elnevette magát. A fiú
le merte volna fogadni, hogy Aaron azért kacag, mert
Call, akinek halvány fogalma sem volt, mit csináljon a
kezével, eszeveszetten hadonászott, akár egy polip.
Celia végül elhúzódott kicsit.

353
 – Igazi hős vagy – mondta csillogó szemmel. – Én
mindig is tudtam.
– Ööö... – hebegett Call. Szóval ez volt élete első
csókja. Egész... kellemes volt.
A lány elpirult.
– Mennem kell – mondta, majd eltűnt a tömegben.
– Egek, nézd csak Jaspert! – mondta Aaron, ahogy
odalépett Call mellé, és vállon veregette. – Hogy játssza
az agyát!
Ebben a pillanatban elvonult mellettük Jasper dia-
dalmenete: a srácot Rafe cipelte körbe, miközben a töb-
biek a nevét skandálták. Jasper képén fülig érő vigyor
ült.
Call is elmosolyodott, és máris sokkal jobban érezte
magát. Jaspernek ezek után tuti, hogy eszébe sem jutna
elárulni a titkot, hiszen akkor le kéne mondania erről a
dicsőségről. Call titka biztonságban volt.
– Elnézést, Call – szólította meg Rufus mester, és
magához intette. – Egy pillanatra velem kéne jönnöd.
Persze csak ha ráérsz.
Call kis híján felnyögött, úgy elszégyellte magát. Csak
nem meglátta Rufus mester, amikor Celia megcsókolta
őt? Borzasztóan remélte, hogy a tanáruk nem akar va-
lami kínos megjegyzést tenni.
Rufus mester egy asztalhoz vezette a terem hátsó
sarkában, amit egy kiugró szikla választott el a menza
többi részétől. Az asztalnál egy magas, sötét hajú, frissen

354
borotvált férfi falt egy tányérnyi zuzmót és gombát úgy,
mint aki napok óta nem evett. Alastair.
Callnek nem rémlett, hogy más szülőt is beengedtek
volna a Magisztériumba, pláne nem kétszer, bár meg
kellett hagyni, édesapja mindkét alkalommal igencsak
szokatlan körülmények között került ide.
– Már nagyon régen nem ültem itt – szólt Alastair, és
nagyot kortyolt valami zöld löttyből, amit Call még nem
mert megkóstolni. – A zuzmónak pont olyan az íze, mint
ifjúkoromban.
– Aha, király – mondta Call, és eltűnődött, vajon nem
okoz-e függőséget a menzakoszt, figyelembe véve, hogy
az apja csak úgy habzsolta. – Mostanra én is hozzá-
szoktam.
– Mmmm – hümmögött Alastair. Miután lenyelte az
utolsó falatot, felállt. – Call, nem maradhatok, de Rufus
mester megengedte, hogy vele együtt te is kikísérj.
– Oké – bólintott a fiú. – De tényleg máris menned
kell? Most rögtön?
– Sajnos igen. Ismét meg kell jelennem a Tanács előtt.
Meg kell válaszolnom még néhány kérdést. És odahaza is
befejezetlenül hagytam egy-két ügyet. De majd a téli
szünetben találkozunk, és akkor mindent megbeszélünk.
Call felsóhajtott, de amilyen borzasztó dolgokat
mondott édesapja világéletében a Magisztériumról, nem
lepte meg, hogy Alastair a lehető leghamarabb el akar
menni innen. Kíváncsi volt, vajon a férfi ellátogatott-e a

355
végzett diákok csarnokába, hogy megnézze felesége
kéznyomát – Call már nem is tudta, szabad-e egyáltalán
úgy gondolnia az asszonyra, mint az édesanyjára –, de
nem bírta rávenni magát, hogy megkérdezze.
Együtt sétáltak ki a menzáról, és némán végigmentek
a Magisztérium kapujához vezető hosszú folyosókon.
Alastair a fiú vállára tette a kezét, Rufus mester néhány
lépéssel lemaradva követte őket.
A kapuban Alastair Call felé fordult, és a karjába
zárta, szorosan magához ölelte. A fiú kissé megdermedt,
amikor apja lesimította a haját. Alastair nem volt ér-
zelgős-ölelkezős típus, ám Gall hallotta, ahogy apja na-
gyot nyel, amikor hátralépett, és lenézett a fiú csuklóján
lévő pántra. Gyengéden felemelte Call kezét.
– Constantine Maddennek is ugyanilyen fekete kő volt
a csuklópántján – mondta, mire Callnek rossz érzése
támadt. – De nem volt hozzá ilyenje. – Hüvelykujja a
liláskék kőre vándorolt. – A tanzanit a legnagyobb bá-
torság jelképe. Úgy tudom, hogy rajtatok kívül az
egyetlen, aki tanzanitot viselt a csuklópántján, Verity
Torres volt.
– Én nem vagyok hős – mondta Call. – De nem leszek
olyan, mint Constantine. Ígérem.
Alastair elengedte a fiú csuklóját, és rávillantotta
ritka, féloldalas mosolyát.
– Óriási veszélyt vállaltál azzal, hogy hátramaradtál a
sírboltban – mondta. – De soha életemben nem fogom

356
elfelejteni, milyen képet vágott Graves tanácsnok, ami-
kor előhúztad azt a fejet.
Call nem bírta ki, hogy el ne mosolyodjon. Alastair
még egyszer megérintette a vállát, aztán elindult a
hosszú, fekete autó felé, ami a kapu előtti földúton várt
rá.
– Vigyázz magadra! – szólt utána Rufus mester.
Alastair megtorpant, és hátranézett Rufusra, aztán
Callre.
– Te pedig vigyázz a fiamra!
Rufus mester bólintott. Aztán Alastair intett mind-
kettőjüknek, és beszállt a kocsiba. Elhajtott, a gumik
alatt hangosan csikorgott a kavics.
Call megfordult, hogy visszamenjen a menzára, ám
Rufus mester elkapta a karját, hogy megállítsa.
– Call – mondta a férfi –, beszélnünk kellene.
A fiút elöntötte a jeges rémület, ahogy a mágusra né-
zett. Fogalma sem volt, vajon mit mondhatott Alastair a
mesternek.
– Izé, oké. Miről?
– Van valami, amit nem akartam a többi diák előtt
szóba hozni.
Call egész testében megfeszült. Ez nem ígért jót.
– Call, kém van a Magisztériumban. Lehetséges, hogy
az Ellenség oldalán állt. És most már valószínűleg Jo-
seph mesternek dolgozik. Vagy talán olyasvalakiről van
szó, aki nem bízik a káoszmágusokban.

357
 – Ezt hogy érti?
– Emlékezhetsz rá, hogy tavaly tanultaitok a mágia
eredetéről, és arról, hogy a világ egyes részein nem látják
szívesen a krétorokat. Egyes mágusok úgy hiszik, hogy
soha senkinek nem lenne szabad káoszmágiát alkal-
maznia... és hogy azokat, akik képesek rá, meg kell ál-
lítani vagy ölni.
Call halványan emlékezett valami olyasmire, hogy
Európában nincsenek oda a krétorokért.
– De miből tetszik gondolni, hogy van itt egy kém?
– Automotonisz miatt – mérgelődött Rufus. – Az itteni
mágusoknak eszébe sem jutott volna egy gyilkos
elementált küldeni utánatok. Automotonisz túlságosan
erős és erőszakos ehhez. És még ha őt is küldtük volna
utánatok, mi akkor is megparancsoltuk volna neki, hogy
ne bántson titeket, még Alastairt sem. Valaki titokban
kiszabadította Automotoniszt, és arra utasította, hogy
ölje meg a krétort. Azt hittük, ez azt jelenti, hogy Aaron a
célpont, de mivel most már te is krétor vagy, semmi
kétségem afelől, hogy ugyanaz a személy most már téged
is holtan akar látni.
A fiúnak a hideg futkosott a hátán. Bárki is küldte
utánuk azt az elementált, nyilvánvalóan nem utasította
arra, hogy ne bántsa Callt. Ez azt jelentette, hogy az
illető nem lehetett Joseph mester embere, hiszen az El-
lenség szolgája hajlandó volt a saját testével védelmezni
Callt a sírboltban. Vagyis Rufus mesternek igaza volt.

358
 – Menj vissza a menzára! – mondta Rufus mester. –
Várnak a barátaid. Elég időnk lesz beszélni a jövőről,
amikor folytatjátok a tanulmányaitokat. Holnaptól. Épp
időben érkeztetek vissza, hogy együtt indulhassatok a
többi rézévessel a második küldetésre.
– Második küldetésre? – kérdezte Call döbbenten.
Rufus mester bólintott.
– Igen, keresnetek kell a környező erdőben hét darab
foltos békát.
– Na, ne vicceljen! – csattant fel a fiú. – Hiszen meg-
öltük a Halál Ellenségét! Ez talán nem is számít?
– Hogyne számítana – felelte Rufus mester tőle szo-
katlan, apró mosollyal. – Ez számít az első küldetése-
teknek. Így nem kell külön feladatokat végeznetek, hogy
pótoljátok a lemaradást. Na, menj csak!
– Holnaptól – ismételte Call, azzal elindult vissza a
menzára a Magisztérium folyosóin, el a csillogó kristá-
lyok és sziklaalakzatok mellett, fejében aggasztó gondo-
latok kavarogtak.
– Callum Hunt! – szólalt meg valaki.
A fiú jól ismerte ezt a hangot. Megtorpant, és fel-
emelte a fejét, amíg meg nem pillantotta a falon gub-
basztó, világító gyíkot, aki félig lehunyt szemmel figyelte
őt. Warren kidugta hosszú nyelvét.
– Közelebb a vég, mint hinnéd, krétor – szólt az
elementál.
Aztán eliszkolt, és Call tehetetlenül bámult utána.

359
 KÖTETÜNK SZERZŐIRŐL

Holly Black gyerekeknek és kamaszoknak szóló, modern

fantasy könyvek nagysikerű szerzője. New Jersey-ben
nőtt fel, és már kisgyermekként is imádott olvasni és
írni. Első regénye, a Tithe, 2002-ben jelent meg. Művei
közé tartozik a bestseller Spiderwick-krónikák és az
Átokvetők-sorozat. Jelölték Mythopoeic- és Eisner-díjra,
elnyerte az Andre Norton-díjat, valamint a Newbery
Honor elismerést. Massachusettsben él férjével és fiával,
a házuk egy titkos könyvtárat rejt.

Cassandra Clare bombasikerű, modern fantasy regé-

nyeket ír a démonölő árnyvadászokról. Teheránban
született, gyermekkorában beutazta a világot a családja
és egy könyvekkel teli láda társaságában. Egyetemi ta-
nulmányai végeztével Los Angelesben és New Yorkban
élt, ahol újságíróként dolgozott. Első regénye, a Csont-
város 2007-ben jelent meg. Olyan nemzetközi bestseller
ifjúsági regénysorozatok szerzője, mint A végzet ereklyéi
és a Pokoli szerkezetek. Massachusettsben él férjével és a
macskáikkal. Manapság már sokkal több könyve van.

360
 OLVASÓI VÉLEMÉNYEK
„Holly Black és Cassandra Clare kiválóan megőrizték az
előző rész izgalmas történetszövését. A sodró lendületű,
élvezetes sztori mindvégig magával ragadja az olvasót a
szó szerint varázslatos bonyodalmak közepette.”
– Anouska Jones,
Kids’ Book Review

„Ez a kötet még az első résznél is jobban tetszett... A

viszonylag komoly téma ellenére szórakoztató és vicces...
Alig várom, hogy kiderüljön, hogyan folytatódik a soro-
zat!”
– Jessica,
MuggleNet.com

„Magabiztosan kijelenthetem, hogy ez a könyv nem

csupán megfelelt az elvárásaimnak, hanem magasan
felül is múlta őket... Akárcsak az előző rész, tele van
izgalmas fordulatokkal, és egészen a sztori legvégéig
tartogat meglepetéseket az olvasóknak.”
– Angus,
Bookstacked.com

„Ez a sorozat kötetről kötetre egyre érdekesebb... Call

elképesztően jól ábrázolt karakter, és továbbra is az
egyik kedvenc főhősöm... A remekül megírt szöveg hol
humoros, hol pedig szívbe markoló.”
– Yash,
The Book Wars

361