Jane Austen 1806 augusztusában Derbyshire dombos

vidékén élvezi a nyarat édesanyjával, nővérével,

Cassandrával és kuzinjával, Mr. Cooperrel, mígnem egy
felhőtlennek induló napon egy szőke hajú, szép arcú
fiatalember holttestére bukkan a Miller's Dale-völgy
feletti domboldalban.

Nem sokkal később még nagyobb lesz a döbbenete,

amikor megtudja, hogy a halott nem is férfi, hanem
egy fiatal szolgáló, aki ura, Mr. Charles Danforth
ruháját viselte, amikor meggyilkolták. Tess Arnold
Penfolds Hall gyógynövényes kamrájáért volt felelős
éveken keresztül, míg egy nap indiszkrét viselkedés
miatt el nem bocsátották. Vajon egy, a völgyben
szabadon kóborló, háborodott elméjű ember végzett
vele, vagy útjában állt valakinek, és ezért kellett
meghalnia?

Éles elméje és a bajt mindig kiszagoló orra most is

nagy veszélybe sodorja Jane Austent – hiszen a gyilkos
fényes nappal ugyanúgy lecsaphat, ahogyan azt az éj
leple alatt tette.
STEPHANIE BARRON

A SZOLGÁLÓ
TITKA
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Jane and the Stillroom Maid by Stephanie Barron
Copyright © 2000 by Stephanie Barron
This translation is published by arrangement with Bantam
Books,
an imprint of the Random House Publishing Group,
a division of Random House, Inc.
All rights reserved.

Fordította: Fazekas Eszter

Borítóterv: Popovics Ferenc

Borítófotó © RetroAtelier/iStockphoto.com

Hungarian edition
© by I. P. C. Könyvek Kft., 2016
Hungarian translation ©
by Fazekas Eszter, 2016
 Carol Bauer Bowronnak,
a barátnőnek és írónak,
aki a maga módján látja Pemberley-t
 A KIADÓ ELŐSZAVA

Ez az ötödik Jane Austen-kézirat, melyet van szerencsém

kiadni, miután 1992-ben Baltimore-tól nem messze, egy
György korabeli udvarház pincéjében a lakók egy véletlen
folytán rábukkantak az írónő örökségére. Mind közül ezt a
kötetet találtam a legizgalmasabbnak, mert Jane Austen
életének 1806-os eseményeit írja le, melyekről az
irodalmároknak korábban csak sejtéseik voltak.
Austen regényeiben az egyik legszínesebben leírt és
legemlékezetesebb helyszín Derbyshire megye, ahol
Fitzwilliam Darcy, a Büszkeség és balítélet szűkszavú hőse
él. Elizabeth Bennett rokonaival, Gardinerékkel utazik
ezen a vidéken. A társaság előbb Matlockba és a Dovedale-
völgybe látogat el, majd megérkezik Darcy birtokára,
Pemberley-be, ahol váratlanul összefutnak a birtok urával.
Elizabeth, amikor Darcyval beszélget, mesél a férfinak a
bakewelli fogadóról, ahol Gardinerékkel megszálltak –
innen ered az anekdota, miszerint Jane Austen egyszer a
város legfőbb fogadója, a Rutland Arms vendége volt.
Annyira élethűen írja le Pemberley környékét, hogy biztos,
hogy járt Bakewellben, állítják a helyiek. Ezenkívül olyan
szavakat ad hősnője, Elizabeth Bennett szájába, melyek
teljes mértékben hitelessé teszik a lenyűgözően szép vidék
jellemzését.
 Az irodalmárok azonban évekig kétségbe vonták a
bake-welliek állítását, miszerint JaneAusten 1811 nyarán
a Rutland Armsban lakott volna – amennyire ők tudják, az
írónő ebben az időben Derbyshire-től távol volt.
Ugyanakkor az utóbbi időben akadnak, akik
elképzelhetőnek tartják, hogy Jane 1806 nyarán
ellátogatott Derbyshire-be, amikor unokafivérénél, Edward
Coopernél vendégeskedett a szomszédos Staffordshire
megyében. A Hamstall Ridware-i parókián töltött hét hét
alatt mindössze negyven mérföldnyire volt attól a vidéktől,
melyről később a Büszkeség és balítélet-ben ír. George
Holbert Tucker, a Jane Austen, a nő szerzője tudóstársa,
Donald Greene véleményét támogatja, miszerint Darcy
otthonának leírása nagy vonalakban megfelel Devonshire
hercegeinek chatsworthi birtokának. Mindenesetre az
biztos, hogy a Cooper család tagjai hörghurutban
szenvedtek, amikor az írónő látogatóban volt náluk – ezért,
és talán mert az Austen hölgyek látni szerették volna a
derbyshire-i fennsíkot, lehetséges, hogy Edward Cooper
elvitte őket arra a vidékre. 1806 augusztusának végéről
nem maradt fenn olyan levél, melyet Jane Austen
Bakewellből írt volna – ez azonban cseppet sem meglepő,
hiszen az írónő legfőbb levelezőtársával, a nővérével
utazott.
Így az Egy szolgáló halála című könyv egy rendkívül
fontos kötet, melynek segítségével fény derül az írónő
életének egy eddig kevésbé ismert időszakára. Az 1806-os
év azon egy hetének története, amikor Jane Austen abban
a chatsworthi udvarházban járt, amely egyike volt
azoknak, melyekről Pemberley-t mintázta. Ezekben a
napokban csak nagyon keveset írt, ha egyáltalán írt, és
végleg abbahagyta a Watsonék című regény írását – ezt a
döntését az irodalmárok elsősorban az édesapja halála
miatti gyászával, valamint a családfő nélkül maradt
Austen hölgyek bizonytalan helyzetével magyarázzák. A
derbyshire-i élmények egy része azonban nagy hatással
lehetett az írónőre; amikor Jane újra tollat ragadott,
Pemberley környékének leírásában fel lehet fedezni
Bakewellt és Derbyshire-t, Fitzwilliam Darcy jellemében
pedig Charles Danforthét. Túl merész azt állítani, hogy az
Első benyomások talán soha nem is nyerte volna el végső,
Büszkeség és balítélet címet viselő formáját, ha Jane
Austen 1806-ban nem utazik el Derbyshire-be?

STEPHANIE BARRON
GOLDEN, COLORADO
1999 SZEPTEMBERE
 ELSŐ FEJEZET

Mint kő a pillangót

1806. augusztus 26., kedd

Rutland Arms fogadó, Bakewell, Derbyshire

MR. EDWARD COOPER, A STAFFORDSHIRE-I HAMSTALL RIDWARE

LELKÉSZE és az oxfordi All Souls College tagja, Sir George
Mumps pártfogoltja, nekem pedig első kuzinom, remek
ízléssel bír az egyházi énekek terén. Nincs szüksége sem
bátorításra, sem provokációra ahhoz, hogy rázendítsen.
Ha beérné azzal, hogy egyedül énekel, visszafogott hangon,
ahogyan az egy, az ő pozíciójában lévő férfihoz illik, egy
szavam sem lenne ellene. Mr. Cooper azonban már egyházi
zeneszerzőként is népszerűségnek örvend, még ha
szerénynek is, és nyája lelkes pásztoraként hallgatóságra
van szüksége, akikkel megoszthatja örömét. Vannak, akik
azt állítják, hogy egyenesen csodálják kuzinom bánatos
baritonját és szép szövegeit – állítólag Sir George Mumps
azért adományozta neki a staffordshire-i lelkészi állást,
mert oly nagyra tartja a tehetségét –, Jane Austen
azonban nem tartozik közéjük. Ha Mr. Cooper ötszáz fős
közönség előtt olasz nyelven énekelne, még akkor is
pironkodnék helyette. Kuzinom nagyon jó ember,
odaadása és értelmi képességei épp elegendőek ahhoz a
munkához, melyet végez. Ám a dalait a kora reggeli
órákban képtelenség elviselni.
Most is szégyenpír ült ki arcomra, ahogy
visszagondolok, amikor Mr. Cooper barátja, Mr. George
Hemming kocsiján a Miller's Dale-völgy felé tartottunk;
már előre láttam, milyen megpróbáltatásokat kell
kiállnunk, ha kuzinom folytatja az éneklést. Kora reggel,
míg mosakodott, jámboran tűrtem, majd a kávé mellett is,
bár akkor már egy kicsit hümmögtem. Most, ahogy a
kétkerekű kocsin nyugatnak tartottunk, a tájban
gyönyörködve arra gondoltam, hogy már majdnem két
hete hallgatom ezeket a dalocskákat. Nem túlzok, ha azt
mondom, hogy már egy egész egyházi énekeskönyv volt a
fejemben. Már álmomban is a kuzinomat hallottam
énekelni.
– Hát nem csodás a reggel, Jane? Nem dobban meg a
szíve ennyi szépség láttán? – kiáltott fel Mr. Cooper
lelkesen. – Kérem, énekeljen velem, kuzinom! Hadd halljon
bennünket az Úr, és örvendjen velünk együtt!
Szegény Mr. Hemming komor pillantást vetett rám.
Láttam rajta, hogy valószínűleg ugyanazt gondolja, amit én
– meglehetősen nehezen türtőztette magát. Gyanítom, a
megismerkedésük óta eltelt hosszú évek alatt kuzinom
tehetsége nem sokat fejlődött. Ha sejtette volna, mit kell
elviselnünk úton a Miller’s Dale felé, lehet, hogy
valamilyen udvarias indokra hivatkozva visszavonja
meghívását. Szerencsére azonban már rég tudom, milyen
fegyver hatásos ellene, és nem is haboztam használni.
Mert még a legszentebb életű férfiban is lakozik némi
hiúság.
– Kedves kuzin, ne kérjen erre, hiszen akkor nem
élvezhetném maradéktalanul a hangját! – mondtam. – Az
enyém nem ér fel az ön baritonjához, ahogyan Mr.
Hemmingé sem. Kérem, hadd élvezzük még egy kicsit az
előadását!
Több se kellett neki, azonnal rázendített a következő
fárasztó dalra.
Csendben tűrtem, mert hálával tartoztam Mr.
Coopernek.
Ha ő nincs, sosem jutottam volna el Derbyshire-be.
Pedig már nagyon rég szerettem volna a saját szememmel
látni ezt a gyönyörű vidéket. Meghallgatni néhány éneket,
még ha hamiskásak is, csekély ár azért, hogy láthatom
ezeket a tavakat és hegyeket.
Mr. Cooper már rég lemondott arról, hogy anyám
valaha is ellátogat Staffordshire-be és kedves unokaöccse
parókiájára.
Sok év telt el azóta, hogy először meghívta anyámat;
azóta a családja egyre gyarapodott, ő maga pedig
lelkészként egyre nagyobb megbecsülésnek örvendett. Mr.
Cooper lassan már középkorú volt, ám az Austen hölgyek
még mindig nem éltek a vendégszeretetével.
Júniusban azonban anyám úgy döntött, elhagyja Batht
és környékét – a várost, ahol több mint három évig éltünk
–, ahol szeretett apám halála után nehézzé vált számunkra
az élet. Három, szerény vagyonnal rendelkező hölgyként
megpróbáltunk ebben a drága városban maradni, de végül
kénytelenek voltunk elismerni, hogy vereséget
szenvedtünk, és el kell hagynunk Batht. Úgy gondoltuk, a
nyári hónapokban végiglátogatjuk rokonainkat, októberre
pedig megérkezünk Southamptonba, szeretett bátyámhoz,
Francis Austen kapitányhoz. Legalább ha őt a szolgálat a
tengerre szólítja, ifjú felesége, Mary nem marad társaság
nélkül.
Így hát elhatároztuk magunkat – micsoda örömmel
ráztuk le magunkról július másodikán Bath porát! –, és
belevetettük magunkat a gondtalan nyárba.
Először Cliftonba utaztunk, onnan pedig Adlestropba,
anyám kuzinjához, a lelkész Mr. Thomas Leigh-hez. Alig öt
napja élveztük az úriember vendégszeretetét, amikor egy
távoli rokon halála a warwickshire-i Stoneleigh Abbey-be
szólította Mr. Leigh-t, hogy benyújtsa igényét az örökségre.
Miután még egy felettébb szórakoztató hetet töltöttünk Mr.
Leigh ügyvédje, Mr. Hill és Lady Saye and Sele
társaságában, búcsút vettünk tőlük, és északnak tartva
továbbindultunk Staffordshire felé.1
Hamstall Ridware egy virágzó kis falu szép paplakkal
és csinos templommal. Mr. Coopernek és kötelességtudó
feleségének, Caroline-nak nyolc gyermeke van – a
legidősebb tizenkét éves, a legkisebb alig egy. Ezért amikor
megérkeztünk hozzájuk, némi gond támadt az
elszállásolásunkkal. Cassandrával egy szobába kerültünk,
anyánk pedig kérte, hogy a miénkkel szomszédos
szobában helyezzék el. A fiúk kénytelenek voltak
matracokon a földön aludni, akárcsak a lányok, míg a
legkisebb gyermeket szüleik felvitték a saját szobájukba.

1 Az írónő warwickshire-i kalandjai a Jane and the Spoils of Stoneleigh című elbeszélésben
olvashatók (Malice Domestic 7, Avon Books, 1998). (A szerk.)
Így, ilyen zsúfoltságban kellett volna kibírnunk az
augusztusi meleget, ha a gyerekek nem kezdenek el
csúnyán köhögni. Miután a gyógyszerész tanácsainak és a
kanalas orvosságnak nem volt sok haszna, Mr. Cooper
három nappal később felajánlotta, hogy elvisz bennünket
Derbyshire-be, hogy láthassuk Chatswortht és a vidék
legszebb részeit.
Anyám boldogan fogadta el a meghívást. Caroline
Cooper most, hogy ápolnia kellett a gyerekeket, örült, hogy
nem kell még a vendégekkel is foglalkoznia, mi pedig
megkönnyebbültünk, hogy nem fenyeget bennünket
tovább a veszély, hogy esetleg magunk is megfertőződünk.
Múlt szombaton indultunk el a paplakból, és tegnap
délelőtt érkeztünk meg Bakewellbe. Ha kuzinom nem
rajong ennyire a horgászatért – ami bennünket is
meglepetésként ért, mert teljes mértékben ez a szenvedélye
határozta meg az útirányt –, maradéktalanul élveztük
volna az utazást.
Bakewell egy szerény, de élettel teli kisváros, kőből
épült házakkal és kövezett utcákkal. A Wye folyó fölött régi
hidak ívelnek át, két partján pedig juhkarámok
sorakoznak. A város két hercegi család pártfogását is
élvezi – Rutland hercegének hatalmas földjei vannak a
környéken, Devonshire hercegének pedig a mindössze
három mérföldnyire keletre található Chatsworth a legfőbb
birtoka. Ezek az előkelőségek fontossággal ruházták fel a
várost, ami ezen a vad vidéken nem jellemző. Ugyanakkor
mindössze néhány óra elegendő ahhoz, hogy az ember
felfedezze magának a szépségeit – vacsorára már
megcsömörlöttem a sok vászonárutól, és csak arra
vágytam, hogy végre láthassam az érintetlen természetet, a
köveket és a zabolázatlan vizet. A hosszú úton a kocsiba
bezárva túl sokáig voltam tétlenségre kárhoztatva, ami
mélabússá és kissé ingerlékennyé tett. Ezért amikor az
esti tea mellett Mr. George Hemming felajánlotta, hogy
elvisz bennünket a Miller's Dale-be, boldogan elfogadtam a
meghívást. Anyámat nem lehetett meggyőzni, majd amikor
kiderült, hogy egy kétkerekűn fogunk utazni, Cassandra is
úgy döntött, nem tart velünk. Már alig vártam, hogy
miután kuzinom és barátja horgászbotot ragad, kiélvezzem
a csendes magányt.
Mr. Hemming ügyvédként dolgozik Bakewellben –
jómódú, kellemes úriember, akit visszafogottsága még
szimpatikusabbá tesz, ám jóképűnek nem lehet őt
nevezni. Középkorú, közel húsz évvel idősebb a
kuzinomnál. Családja nincsen – már tíz éve, hogy a
felesége gyermekágyi lázban meghalt. Régebben alkalma
nyílt kisebb szolgálatot tenni Devonshire hercegének, így
jól ismeri a gyönyörű Chatswortht, ami már önmagában
elég ahhoz, hogy tisztelettel tekintsenek rá Bakewellben.
Kuzinom számára azonban leginkább azért értékes barát,
mert ugyanúgy rajong a horgászatért, mint ő. Ami pedig
engem illet, nos, úgy éreztem, kellemes
társalkodópartnerre találok benne. Mr. Hemming ismeri a
világ dolgait, ezért most, hogy egy lelkes szólista
társaságában utaztam, kifejezetten örültem annak, hogy
élvezhetem a társaságát.
Reggel könnyű kocsiján jött értünk, és a Bakewell és a
Miller's Dale közötti egyórás út alatt tett megjegyzései
mind üdítően értelmesek vagy szórakoztatóak voltak.
Kellemes embernek találtam – tetszett benne, hogy
örömmel eleveníti fel kuzinomhoz fűződő barátságát, mint
ahogyan az is, hogy minden megnyilvánulása
kiegyensúlyozottságról árulkodik. Sajnos ritkán van
alkalmam tájékozott úriemberekkel társalogni, ezért
szándékomban állt minden Mr. Hemming társaságában
eltöltött percet jól kihasználni.
– Derbyshire-ben született és nevelkedett, uram? –
érdeklődtem, amikor kuzinom végre az öt strófa végére ért.
– Igen – válaszolta Mr. Hemming –, és soha semmi
panaszom nem lehetett. Egy rövid, délen eltöltött
időszakot leszámítva, amikor abban a szerencsében volt
részem, hogy megismerkedhettem Mr. Cooperrel, mindig is
Bakewellt nevezhettem az otthonomnak. Semmi másra
nem cserélném el.
Kuzinom, mintha elmélkedne valamin, vagy
imádkozna, lehunyta a szemét. Tudtam, hogy hamarosan
elalszik. És lám, nem tévedtem – még egy mérföldet sem
tettünk meg, máris meghallottam csendes horkolását.
– Azt hiszem, boldog lennék, ha egész életemet
Derbyshire-ben élhetném le – mondtam. – Nem láttam még
olyan vidéket, ahol a vad és a megszelídített természet ily
kiegyensúlyozott nászban élne.
– Ezek szerint nem osztja sok előkelő hölgy azon
véleményét, hogy a hegyek és a sziklák híján vannak a
finomságnak?
– Ki vágyik a finomságra, ha már látta a természet
erejét? – kérdeztem vissza. – Ki kíváncsi a csendesebb
Stourra, ha már látta, hogyan folyik medrében a Dove? Ha
a kifinomult alatt az unalmasat érti, Mr. Hemming, ha úgy
gondolja, hogy eddigi életemet Hampshire-ben leélve nem
tudom, mi az a szépség, akkor biztosíthatom, hogy éppen
az ellenkezője igaz.
– Hogyan is írta Cowper? – kérdezte elgondolkodva Mr.
Hemming. – „A természet nem más, mint egy hatás neve,
melynek okozója Isten.”
Csodálatos ember, még Cowpert is ismeri!
– Mindig is úgy gondoltam, hogy szerinte az igaz
szépséget, az igaz tökéletességet – ami Isten lényege,
nemdebár? – csakis az egyszerűségben lelhetjük meg. A
színleléssel és műviséggel teli élet sekélyes, így az ember
nem lelhet benne örömet.
– Hiába várja, hogy vitatkozzam önnel, Miss Austen –
mondta Hemming. – Ifjabb koromban volt alkalmam
megtapasztalni, milyen a műviséggel teli élet... higgye el,
úgy zúzza össze áldozatát, mint kő a pillangót.
Szavai súlyosak voltak, meglepően komolyan
hangzottak a reggeli napsütésben. A következő pillanatban
Mr. Hemming mély hallgatásba burkolózott.
Beszélgetésünk valószínűleg keserűséggel és megbánással
teli emlékeket ébresztett benne, de úgy gondoltam, nem
tisztem felszakítani a régi sebet, ezért a fejemet elfordítva a
környező tájnak szenteltem figyelmemet.
Egy ideig nyugatnak tartottunk, egy, a Wye folyó
mentén haladó, elbűvölő úton. A víz vígan locsogott
medrében, a ló patái ütemesen, könnyedén kopogtak a
porral lepett úton, körülöttünk pedig Derbyshire zöld
dombjai magasodtak. Északon az a szokás, hogy a földeket
nem sövényekkel tagolják, hanem kőfalakkal. Elbűvölőnek
tartom ezt a gyakorlatot, és arra vágyom, bárcsak
beköltözhetnék egy kis kunyhóba, hogy onnan
gyönyörködhessek a reggeli tájban, és belélegezhessem a
tiszta, friss levegőt. Hamarosan keresztülhajtottunk
Ashford-in-the-Wateren; bár a nap egyre magasabban járt
az égbolton, Mr. Cooper még mindig békésen szundikált.
Nem sokkal Blackwell előtt az út északnak fordul és
ereszkedni kezd lefelé a völgybe – kanyargósan és
meredeken vezet le a sziklák közt a vízhez. Derbyshire-i
utazásaink során már megszoktam az ilyen lejtőket, és
most büszke voltam magamra: senki sem mondhatja, hogy
Jane Austen pánikba esik egy kissé szeszélyes
útszakaszon. Ám így visszagondolva azt mondom,
Cassandra jobban tette, hogy Bakewellben maradt.
Szorosan belekapaszkodtam a kocsi bőrülésébe,
tekintetemet pedig Mr. Hemming kantárt tartó kezére
szegeztem.
Mr. Hemming halkan beszélt a lovához, így
ereszkedtünk egyre lejjebb a Wye-hoz, a Miller’s Dale-be.
Egy pillanatig visszatartottam a lélegzetemet, aztán,
amikor Mr. Hemming megállította a kocsit egy tekintélyes
tölgyfa alatt, gyorsan elmormoltam egy hálaimát.
Mr. Hemming néhány vicces megjegyzéssel, de inkább
azzal a fenyegetéssel, hogy jókora adag folyóvízzel téríti
magához, felébresztette kuzinomat, aztán folyás irányában
elindulva elvezetett bennünket egy félreeső helyre, ahol
furcsa formájú, durva felszínű mészkősziklák emelkedtek
a magasba. A gát mellett egy öreg malom állt – ahogy
körbenéztem, elakadt a lélegzetem, olyan lenyűgözően szép
volt a vidék.
 – Muszáj megismerkednie a molnárral! – fordult felém
mosolyogva Mr. Hemming. – Ő készíti a környéken a
legkitűnőbb szíverősítőt. Később feltétlenül innunk kell
belőle egy pohárkával.
Az urak fogták a horgászfelszerelésüket, és nem sokkal
távolabb letelepedtek a fűzfák alatt. A horgászat az egyik
legegészségesebb és legkevésbé erkölcstelen a férfiak
összes szenvedélye közül, ám van egy hátránya: ha valaki
jól űzi, sajnos annyi halat fog, hogy aztán nem
egykönnyen szabadul meg tőlük, mielőtt megromlanának.
Az itteni dombok között eredő folyók bővelkednek
pisztrángban – úriemberek nemzedékei már jóval azelőtt
bőséges fogással tértek haza, hogy Mr. Izaak Walton száz
éve A tökéletes horgászban írt volna róluk. Derbyshire-ben
egyik folyó éri a másikat – a Trent, a Derwent, a Dove és
végül a Wye. A Dove Dale-völgyet összegubancolódott
horgászfelszerelésen keresztül pillantottam meg először;
halszagtól körüllengve érkeztem meg a Burghley House-
hoz, ahol lehetőségem nyílt bejárni a birtokot. Mire
megérkeztünk Matlockba, már olyan rosszul voltam a
pisztrángok szagától, hogy amikor Buxtonban azt kínálták
vacsorára, vissza kellett utasítanom.
Nekiláttam kicsomagolni Mr. Hemming piknikkosarát,
amelyben minden volt, mi szem-szájnak ingere: kenyér és
sajt, szeletelt sonka és néhány szem őszibarack – mind
meleg és illatozó a nyári napsütéstől. Mr. Hemming
evőeszközökről és szalvétáról is gondoskodott, sőt még egy
kis abroszról is. Épp a gyümölcskéseket raktam ki, amikor
Mr. Cooper ismét rázendített.
 „Hallgass meg, ó, hallgass meg bennünket, Uram;
A bűnös imája szebb számodra, mint
A szférák zenéje, az angyalok dala,
Vagy a dicsőítő halleluják.”

Mr. Hemming kicsit távolabb volt, kuzinom és a

folyókanyar között, ahol a malom állt; hátrapillantott a
válla fölött, és mikor kuzinom még jobban kieresztette a
hangját, enyhén feszengve rám nézett. Kedvesen
elmosolyodtam, és odaintegettem neki.
Mr. Hemming visszafordult a folyó felé, de a tartásából
láttam, hogy feszeng.
– Edward, ön mindig énekel horgászás közben? –
kérdezte kuzinomtól.
– Kevés olyan elfoglaltság van, melyet nem tesz
eredményesebbé egy-két szent ének – válaszolta kuzinom
vidáman. – Biztosíthatom, George, hogy a szenvedélyes
dalolás a tüdőnek is nagyon jót tesz! Nagyra tartott
pártfogóm, Sir George Mumps is követte a példámat, és
meg is lett az eredménye – még csak meg sem hűlt tavaly
télen. Önnek is ki kellene próbálnia.
– Nem ismerem ezeket a dallamokat – tiltakozott
erőtlenül Mr. Hemming.
Kuzinom szélesen elmosolyodott.
– De a szöveget biztosan felismerte! Donne Isteni
költemények című kötetéből van. Szándékomban áll az
összes versét megzenésíteni.
Mr. Hemming erre már inkább semmit sem válaszolt
Homlokát ráncolva felkötözött a horgászbotra egy legyet.
 – Mint ahogy azt ön is biztosan tudja – folytatta
kuzinom nagy lelkesen –, Donne-nal néha meggyűlik a
bajunk. – És máris idézni kezdett az említett úrtól,
mégpedig meglehetősen hosszasan.
Láttam, hogy Mr. Hemming botja megrándul, akárcsak
az álla; kirántotta a zsinórt a vízből, és gyorsan feltekerte.
Uralkodott magán, de abból, ahogy a horgászbotot
tartotta, láttam, hogy egyre idegesebb.
– Arról nem is szólva, hogy „bölcs, mint a kígyó, mely
csúszós, mégis rád tekeredik” – dünnyögtem.
– Pontosan! – fordult felém kuzinom, miközben
kirántotta a vízből a zsinórt. – Kénytelen vagyok egy időre
hanyagolni őket, Jane, de bízom az Úrban, hogy
hamarosan újra a segítségemre lesz.
Mr. Hemming készen arra, hogy újra behajítsa a horgot
a vízbe, felemelte a botot.
– Ha tehetek egy javaslatot, Edward... – mondta
tekintetét végig a vízen tartva. – Egy baráti jó tanács...
– Örömmel hallgatom, George!
– Úgy vélem, az éneklése – bár minden szempontból
tökéletes – elriasztja a pisztrángokat.
Mr. Cooper tekintete elkomorodott.
– Nem is sejtettem, hogy a halaknak van fülük.
– Nincs feltétlenül szükségük fülre... Előadásának
hevessége...
– Lehet, hogy a halak nem szeretik Donne-t – jegyeztem
meg óvatosan.
– És rajtuk kívül még sokan – pillantott rám Mr.
Hemming.
 Kuzinom tekintete szelíd arcomról barátja jóval
sötétebb ábrázatára siklott.
– Ha bármi módon megsértettem, George, alázatosan
bocsánatát kérem...
– Ugyan, felejtse el! – mondta gyorsan Mr. Hemming.
Be akarta dobni a horgot, de elszámította a mozdulatot, és
a zsinór fennakadt az egyik faágon. Mr. Hemming halkan
szitkozódni kezdett.
Valahol a közelben megszólalt egy szalonka,
távolabbról pedig varjúkárogás hallatszott. Olyan volt,
mintha a madarak vitatkoznának valamin, ami egy
pillanatra komor árnyékot vetett a verőfényes napra.
Felnéztem a környező dombokra, de semmit sem láttam,
csak köveket és a közöttük kanyargó ösvényt. Még nem
voltam éhes, és most, hogy kuzinom abbahagyta az
éneklést, a két úriember figyelmét teljes mértékben a sport
kötötte le, így hát ideje volt felderítenem a Miller's Dale
dombjait.

***

AZ ÖSVÉNY KEZDETBEN KÉNYELMESEN EMELKEDETT, DE AHOGY

SZŰKEBBÉ VÁLT, úgy hirtelen meredekké is. Háromnegyed
órával később már úgy éreztem magam, mint egy málhás
szamár. Körülöttem Derbyshire zöld dombjai és sziklafalai
magasodtak, alattam csillogó szalagként kanyargóit a
folyó. A dombon állva igyekeztem a lehető legtöbbet
befogadni a lenyűgöző látványból. Elnéztem az alant legelő
birkanyájakat, melyek innen fentről olyanok voltak, mint
megannyi fehér felhő a zöld füvön, egy, a távolban vágtató
lovat és a durva kövekből épült, már düledező, nagyon
öreg viskókat. A malom kéményéből füst szállt fel. Henry
bátyám érezhette így magát, amikor a játék katonáinak
parancsolt. Ahogy ott álltam, az alattam elterülő
mindenség parancsnokának éreztem magam.
Akkor egyszer csak nagy, fekete felhőként varjak
csapata röppent a magasba, megzavarva a nyári reggel
békéjét. Tekintetemet egy nagyobb sziklára szegeztem –
egy kicsit feljebb volt, mint ahol én álltam: a madarak
onnan szálltak fel.
A szikla tövénél kisebb kupac ruha hevert. Hunyorogva
próbáltam kivenni, mi van ott, a nagy szikla vetette
árnyékban, de a fehér mészkövön megcsillanó napfény
bántotta a szememet. És akkor végre megláttam – egy férfi
cipője volt.
Habozás nélkül elindultam – a hirtelen rám törő
idegességtől már el is felejtettem, milyen szépségeket
láttam mindössze egy-két perccel korábban. Szaggatottan
vettem a levegőt, de nem azért, mert az ösvény meredeken
vitt volna felfelé – mintha szárnyaim nőttek volna, alig
néhány pillanattal később már ott is voltam a férfi mellett.
Egyik karját párnaként a feje alá téve a nagy szikla
árnyékában feküdt, mintha csak el akart volna rejtőzni a
nap elől.
Fiatal volt, vonásai finomak, a haja aranyszínű
csigákban keretezte arcát. Ahogy ott hevert fekete
ruhájában, azt gondolhattam volna, hogy csak békésen
alszik. De nem – orrlyukaimat azonnal eltöltötte a vér
szaga, és a férfi beleit tépkedő varjú akkor sem repült el,
amikor hangosan felkiáltottam.
 AZ ERŐSEN VÉRZŐ SEBEK
LEZÁRÁSÁNAK MÓDJA

Ha a seb mély, vagy egy nagyobb eret vágtak át, fogjunk

JLJL egy darab sózott, sovány marhahúst, és tartsuk a
forró parázson, míg átmelegszik. Akkor a forró húst
nyomjuk bele a sebbe, majd kötözzük át tiszta gyolccsal.
Egy szénen felmelegített sült marhahúsdarab is megfelel a
célnak.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 MÁSODIK FEJEZET

A Water Street ördöge

1806. augusztus 26., folyt.

A VÉR BŰZE SZINTE ELVISELHETETLEN VOLT – MELEG, ÉDESKÉS

SZAG, amely elködösíti az elmét. Egyik kesztyűbe bújtatott
kezemmel befogtam az orromat, és gyorsan lehunytam a
szemem. Ájulás kerülgetett, de elhatároztam, hogy nem
hagyom legyőzni magam. Segítséget kellett kérnem
kuzinomtól és Mr. Hemmingtől, ők azonban továbbra is a
folyónál voltak, legalább félórányira tőlem, így azt sem
hallhatták meg, amikor rémülten felkiáltottam.
Kinyitottam a szemem, és óvatosan a földön heverő alakra
pillantottam. Homloka közepén egy nagy, a megalvadt
vértől fekete lyuk tátongott – minden bizonnyal ez volt a
halál oka, az ólomgolyó valószínűleg befúródott a
koponyájába. Azonban más sérüléseket is szenvedett,
melyekre már nem találtam ilyen könnyen magyarázatot.
Nyitott szájából vér csordult fodros kravátlijára és fehér
ingére. Az inge fel volt tűrve, a belei pedig kiomlottak a
sziklára – borzalmas, gyomorforgató látvány volt. Gyorsan
elfordultam, és kétrét görnyedve próbáltam visszafojtani a
rám törő hányingert. Végül szétoszlott a fekete köd, és már
a halántékomban sem lüktetett a vér. Felegyenesedtem,
hátat fordítottam a felhasított holttestnek, és csak álltam
ott, az egyik kövön diadalmasan álló varjút bámulva. A
madár talán ha másfél méterre lehetett tőlem. Fekete tollai
a napfényben kékesen csillogtak; sárga szemével
közönyösen nézett vissza rám. Csőrében egy hosszúkás
darab húst tartott – alaktalan, rózsaszínes húsdarabot,
mely mégsem különbözött sokban azoktól, melyek
reggelinél az asztalra kerülnek. Egy nyelv volt. Egy emberi
nyelv! Abból, hogy sima volt a vége, úgy gondoltam, késsel
vágták ki.
Elindultam visszafelé az ösvényen – egyszer sem
néztem vissza, egyszerűen képtelen voltam rá.
Megbotlottam, de szerencsére nem estem el, aztán
futásnak eredtem.

– Miss AUSTEN, ROSSZUL ÉRZI MAGÁT?

George Hemming horgászbotját letéve odasietett hozzám.
Mr. Cooper a homlokát erősen ráncolva éppen egy elszánt
pisztránggal harcolt, így még csak egy pillantást sem vetett
rám.
– Jól vagyok – biztosítottam gyorsan Mr. Hemminget –,
de a sziklák között van egy férfi, akiről ez már nem
mondható el. Egy holttestet találtam, Mr. Hemming!
Borzalmasan megcsonkították, nem is merem részletesen
elmesélni! Azonnal keresnünk kell egy sebészt! És a
törvény emberét, már ha itt, e dombok között találunk
egyet.
 Mr. Hemminget nem hagyta hidegen zaklatottságom –
azon nyomban odalépett hozzám, és odavezetett egy, a
folyótól néhány méterre lévő, lapos kőhöz.
Megkönnyebbülten leültem. Csak akkor vettem észre,
mennyire reszketek, és hogy korábbi hányingerem
mégsem múlt el.
– Ne is foglalkozzon velem – legyintettem –, csak hozzon
mihamarabb segítséget!
– Kérem, nyugodjon meg. Miss Austen! Magam megyek
oda azonnal – nem is, segítséget szerzek a molnár házából
–, de előbb igyon a francia brandymből. Ragaszkodom
hozzá! Ebben az állapotban csakis jót tehet!
Ezzel kivett a horgászfelszerelése közül egy
ezüstflaskát, és addig nem tágított, míg nem kortyoltam
belőle egy jó nagyot. Köhögve a számhoz emeltem a kezem.
– Máris jobb, nem igaz? – kérdezte. – Kezd visszatérni a
vér az arcába.
Kételkedem benne, hogy valaha is pirospozsgás lett
volna az arcom – az enyémhez hasonló bőrnek nem tesz
jót a kimerültség és a nyári meleg –, de nem szálltam
vitába udvarias bókjával.
– Azt mondja, egy férfiholttest? – faggatott aggódó
tekintettel. – Talán egy pásztor? Vagy egy eltévedt házaló?
– Házaló? – kérdeztem vissza csodálkozva.
– Igen, sokan járnak erre. Mindenféle árut hoznak
magukkal Derbyshire távolabbi falvaiból, no meg persze jó
sok pletykát. A nyári hónapokban sűrűn találkozni velük a
dombok közt.
 – Nem, ez az ember nem egyszerű házaló – ráztam meg
a fejem. – A külsejéből ítélve nemesember. A ruhája és
cipője első osztályú, és viszonylag új.
Mr. Hemmingnek azonnal megváltozott az
arckifejezése. Már nem annyira értem aggódott, mint
inkább a holttest miatt. Láttam rajta, hogy jobb szeretné,
ha a férfi az alsóbb osztályokból való lenne, és a halálát
egyszerű balszerencsének tekintve nem kellene
foglalkoznia vele. Ám nem úgy van az, egy nemesember
halála sok figyelmet kíván.
– Milyen idősnek mondaná az úriembert, Miss Austen?
– kérdezte Mr. Hemming.
Felidéztem magamban az arcát: simára volt borotválva,
a bőre hamvasnak tűnt.
– Alig több húszévesnél – válaszoltam.
Ekkor kiáltást hallottunk a folyópart felől – Mr. Cooper
épp kirántotta a zsinórt a vízből: a végén egy termetes
pisztráng ficánkolt.
– Edward! Szükségünk lesz a segítségére – kiáltott oda
neki Mr. Hemming.
Kuzinom a homlokát ráncolva hátrafordult, majd a
halat óvatosan a fűre fektetve elindult felénk.
– Látta bármiféle nyomát lónak? – fordult vissza felém
Mr. Hemming. – Patkónyomokat? Lehetséges, hogy leesett
a lováról, és úgy lelte halálát?
Tagadóan megráztam a fejemet.
– Meggyilkolták, uram, mégpedig kegyetlen módon –
mondtam.
– Drága Jane, meglehetősen rosszul fest! – állapította
meg kuzinom.
 – Miss Austent szörnyű megrázkódtatás érte –
magyarázta Mr. Hemming. – Egy holttestre bukkant a fenti
szikláknál.
– Egy holttestre! – kiáltott fel Mr. Cooper. – Már megint,
Jane?! Hogy magyarázom ezt meg a nénikémnek?

***

SZERENCSÉRE MÉG NÉHÁNY ÓRÁIG NEM KELLETT

MAGYARÁZKODNOM. Mr. Hemming elvitt a molnár házához,
ahol egy furcsa tájszólásban beszélő, nagyon öreg asszony
azonnal leültetett az egyik kemény székre. Egy
agyagbögrében vizet adott – miközben lassan
kortyolgattam, kinéztem a beüvegezetlen ablakon, és
ahogy hallgattam, amint a víz hangosan leomlik a malom
lapátjain, lassan kezdtem megnyugodni. Tökéletes
bukolikus kép lett volna, de sajnos elrontotta a férfiak
készülődése: előkészítették a molnár szekerét, az egyetlen
igáslovát pedig becsalogatták a legelőről. A molnár felesége
kihozott egy régi, megkopott lepedőt, melyet két farúd
között kifeszítettek és kötéllel rögzítettek, hogy
hordágyként használják. Néhány perc alatt végeztek, aztán
kuzinom, a molnár és Mr. Hemming elindult felfelé az
ösvényen. Nem aggódtam, hogy nem találják meg a
holttestet – a varjak megmutatják nekik a pontos helyét.
Talán egy óra is eltelt, mire visszaértek, a hordágyon
magukkal hozva a testet. Mindhárom férfi, az úriemberek
és az egyszerű molnár arca is egyformán komor volt.
Amikor a hordágyat felrakták a szekérre,
megkönnyebbülten felsóhajtottak. A molnár felesége a
kezét tördelve az ajtóból figyelte őket – minden bizonnyal a
lepedőjére gondolt.
Mr. Cooper vett egy mély lélegzetet.
– Isten kegyelmezzen a lelkének! – mormogta, és
zsebkendőjét elővéve letörölte homlokáról az izzadságot.
– Felismerte? – kérdeztem Mr. Hemmingtől.
– Nem – válaszolta gyorsan. – Szerencsétlen bárhonnan
idevetődhetett. Mindenesetre nem ebből a megyéből való.
Tudja, a nyári hónapokban sokan átutaznak Derbyshire-
ön.
Nem nézett a szemembe, ami azonnal gyanakvóvá tett.
Ugyanakkor egy olyan ember esetében, mint Mr.
Hemming, nevetséges dolog bármire is gyanakodni.
Teljesen érthető, hogy szerette volna azt hinni, hogy a
halott férfi nem derbyshire-i. Egy dolog megcsonkítva látni
egy idegent, akinek a halálát számtalan dolog okozhatta,
melyekről mit sem tudunk, és melyekhez tulajdonképpen
semmi közünk. Ám egy ismerős brutális halála már
egészen más. Azt nem egykönnyen felejtjük el.
– Elég erősnek érzi magát az utazáshoz, Jane? –
kérdezte Mr. Cooper.
– Igen – válaszoltam. – Mi a szándékuk a holttesttel?
Mr. Hemming csodálkozva nézett rám – valószínűleg
még nem találkozott olyan hölggyel, aki hasonló esetben
feltette volna ezt a kérdést. Ám aztán eszébe jutott, hogy
én bukkantam rá a testre, ezért természetes, hogy érdekel,
mi lesz a sorsa.
– Úgy vélem, legjobb, ha Buxtonba visszük – válaszolta
Mr. Hemming. – Nincs sokkal messzebb, mint Bakewell,
bár épp az ellenkező irányba kell menni. Jó esély van arra,
hogy ott felismeri valaki. Buxtonban sok idegen megfordul
– a gyógyvíz miatt.
– És a kerületi halottkém is ebben a városban él? –
kérdeztem.
– Nem – válaszolta Mr. Hemming –, de ez nem számít.
Ha szükséges, Tivey át tud utazni Bakewellből – már
gyakran előfordult.
– Biztos, hogy szükséges lesz, uram – mondtam
némiképp csodálkozva. – Egy ilyen szörnyű esettel
kénytelen lesz foglalkozni. Hát a helyi békebíró? Ő
Buxtonban él, vagy Bakewell-ben?
– Sir James? Valójában egyik városban sem.
Monyashban van a birtoka.
– Monyashban? Hiszen az jóval délebbre van innen, és
mindössze néhány mérföldre Bakewelltől!
Mr. Hemming a szekér felé fordult, aztán ingerülten
annyit mondott, hogy inkább Buxtonba vinné a testet, és
részéről ezzel lezártnak tekinti az ügyet. Úgy sejtettem,
nem véletlenül ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy egy
messzebbi városba vigyék a holttestet – de vajon mi oka
lehet rá? Már nyoma sem volt reggeli jókedvének;
hallgataggá, komorrá vált, és teljesen bezárkózott.
Arckifejezéséből sejtettem, hogy komolyan aggasztja
valami, hogy nem csupán arról van szó, hogy találtunk egy
holttestet. Lehetséges volna, hogy a holttest vagy a halál
borzalmas módja megsúgta neki, hogy ki lehet a gyilkos?
Vagy egyszerűen csak alig várja már, hogy
megszabaduljon a faggatózó nőszemélytől?
– Szeretné, hogy elkísérjük, Hemming? – kérdezte
kuzinom. Láttam rajta, hogy csak udvariasságból teszi fel
a kérdést – a nap nagy részét elvesztegetnénk, ha
nyugatnak fordulva előbb elmennénk Buxtonba, utána
újra keletnek véve az irányt, visszatérnénk Bakewellbe.
– Kérem, kísérje vissza Miss Austent a fogadójukba,
Edward, ezt a szomorú ügyet pedig bízza csak rám! –
válaszolta Mr. Hemming. Am közben egyszer sem nézett a
kuzinomra, tekintetét végig a lova hámjára szegezte. –
Vigyék csak el a kocsimat, és hagyják ott a Rutland Arms
istállójában! Majd később érte küldetek.
– De akkor hogy tér vissza Buxtonból Bakewellbe, Mr.
Hemming? – kérdeztem. – Miért nem megyünk vissza
mindannyian Bakewellbe, és hagyjuk, hogy a halottkém és
a békebíró a saját körzetében vizsgálja ki az ügyet? Mi oka
lenne ekkora kitérőt téve Buxtonba menni?
– Elég, ha én tudom az okát, Miss Austen – válaszolta
Mr. Hemming ingerülten, de akkor kuzinom
félbeszakította.
– Jane-nel kell egyetértenem – mondta. – Én sem
értem, mi értelme lenne Buxtonba vinnie a holttestet,
amikor mindenki, aki ebben az ügyben illetékes,
Bakewellben van. És tulajdonképpen nem tudhatjuk
biztosan, hogy az áldozat Buxtonban járt – akár a Rutland
Armsban is megszállhatott, ugyanott, ahol mi! Biztos
vagyok benne, hogy a békebíró is csodálkozna a döntésén,
George. Tudni akarná, ahogyan mi is, hogy miért kell
átmennie a domb túloldalára ahhoz, hogy ellássa a
feladatát.
Az ügyvéd úr kinyitotta a száját, mintha mondani
akarna valamit, de végül csak megvonta a vállát.
 – Ám legyen – sóhajtotta lemondóan –, vigyük
Bakewellbe!
Ezzel felszállt a kocsira, és kezébe vette a kantárt.

A NAGY MELEGBEN ELINDULTUNK VISSZA BAKEWELLBE; a molnár

szekere lassan araszolt mögöttünk. A nyomott levegő
vihart jósolt, a Dark Peak fölött már gyülekeztek a felhők.
Szótlanul utaztunk, csak a paták dobogását lehetett
hallani. Még kuzinom is csendben volt, ezúttal nem
énekelt Isten dicsőségére. Bármilyen borzalomnak is
voltam tanúja, mire megérkeztünk Bakewellbe,
visszanyertem annyira a higgadtságomat, hogy amikor Mr.
Hemming egyenesen a Rutland Armsba akart menni,
megkértem, hogy előbb keressük fel a sebészt, így
érkeztünk meg a Water Streetre.
Hemming megállt vagy egy tucatnyi másik kocsi és
szekér között. A kedd vásárnap Bakewellben, így a Water
Streetet ellepték az emberek. Az ügyvéd úr előrehajolt a
birkatenyésztők, bányászok és kereskedők feje fölött, és
elkiáltotta magát:
– Mr. Tivey! Szükségem van a sebészre, Mr. Tivey!
Hirtelen mindenki elhallgatott. A kereskedők
felegyenesedtek, a birkatenyésztők hirtelen felénk
fordultak. Úgy éreztem magam, mintha egy nyilvános
kivégzésen lettem volna, ahol engem akasztanak. Akkor a
szemközti kovácsműhelyben egy ördögre hasonlító, széles
vállú férfi lerakta a kalapácsát.
Nem lehetett sokkal több harmincévesnél; izmos
alkarjával és vastag, sötét szemöldökével olyan volt, mint a
mondabeli Vulcanus. Fekete tenyerét beletörölte a
kötényébe, aztán szigorúan végignézett rajtunk.
– Mi olyan fontos, George Hemming, hogy vásárnapon
keres fel? Tudja, hogy kedden nem érek rá.
Amikor Mr. Hemming leugrott a kocsiról, a tömeg
szétválva utat engedett neki. Halkan váltott néhány szót
Michael Tivey-val; a hozzájuk legközelebb álló férfiak nem
is próbálták leplezni a kíváncsiságukat. Mr. Hemmingnek
fontos lett volna a diszkréció, Mr. Tivey azonban mit sem
törődött ezzel. Elfordult az ügyvédtől, és a molnár
szekerére pillantva hangosan Rittyentett egyet.
– Ha senki sem tart rá igényt, nekem kell a test, hogy
tanulmányozhassam! – jelentette ki.
– Biztos, hogy valaki igényt tart majd rá – mondta Mr.
Hemming komoran. – Úriember, nem pedig egyszerű,
kétkezi munkás, akit felszabdalhat, Tivey.
– Akkor jobb, ha a Kígyó és Szarvasba visszük. Jacob
Patter mosókonyhája épp megfelel a célnak.
Izgatott morajlás támadt körülöttünk. A jelenlévőknek
semmi kétsége nem volt afelől, hogy a kovács mire készül;
a Kígyó és Szarvas egy postakocsi-állomás volt a Water
Street elején, Jacob Patter pedig a tulajdonosa. Mr. Tivey a
fogadó mosókonyhájában szándékozott elhelyezni a
halottat. Ott fogja megvizsgálni a holttestet, a
kíváncsiskodók pedig majd megpróbálnak belesni a
zsalugáterek résein. Itt, Derbyshire mélyén meglehetősen
messze vagyunk a civilizációtól, gondoltam magamban.
– A pokolba Tivey-val és a feltűnősködésével! –
mormogta Mr. Hemming. Visszajött a kocsihoz, és felém
nyújtotta a kezét. – Bocsásson meg, Miss Austen, de
magára kell hagynom. Elég bátor gyalog elindulni a
városban, vagy Mr. Cooper elkísérje?
– Jobb, ha Mr. Cooper önnek segít a Kígyó és
Szarvasban – válaszoltam. – Ott nagyobb hasznát veszik
egy lelkész szolgálatainak, mint a Rutland Armsban. Ne
aggódjon miattam, jól leszek.
Kuzinomon látszott, hogy nem értékeli nagyra
áldozatomat.
 DR. BASCOMB VIZE
A NŐI SZERVEZET UTAZÁST
KÖVETŐ MEGERŐSÍTÉSÉRE

Egyenlő arányban gránátalmavirág rügyét, tölgyfa kérgét

és rózsaleveleket addig főzünk forrásban lévő forrásvízben,
míg erős főzetet nem kapunk. Akkor pintenként adjunk
hozzá egynegyed pint vörösbort. Egy tiszta pamutdarabot
mártsunk bele a még forró főzetbe, majd helyezzük a
homlokra vagy bármely egyéb, a fáradtságtól sajgó
testrészre. Este történő alkalmazása még hatásosabb.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire 1802-1806
 HARMADIK FEJEZET

Megtévesztő öltözék

1806. augusztus 26., folyt.

BAKEWELL UTCÁIT ELLEPTÉK AZ ÁRUSOK: PARASZTASSZONYOK ÉS

SZOLGÁLÓK nézelődtek kezükben nagy kosarakkal; fiatal
fiúk hangosan dicsérték szappanjaikat és
vaddisznósörtéből készült keféiket. Mások sajtot vagy
tojást árultak, és láttam egy férfit, aki a magasba emelve
alaposan szemügyre vett két kismalacot. Ha nem lebegett
volna folyton a szemem előtt a megcsonkított holttest
látványa, kifejezetten élveztem volna a vásári forgatagot.
Különböző szagok keveredtek a meleg, augusztusi
levegőben – a férfiak izzadságáé, a lovaké és a birkairháé.
Ehhez társult a sülő kolbász illata, a rothadó széna és a
nyers húsból csordogáló vér szaga.
Az émelyítően édeskés szag, melyet a Miller’s DalE
dombján éreztem, mindenhová bevette magát –
muszlinruhám redői közé és izzadságtól nyirkos hajamba
is. Újra rám tört az émelygés, ezért gyorsan
nekitámaszkodtam egy korlátnak.
 Egy őrült gyilkos járkál szabadon a környéken! Ez az
egyetlen magyarázat arra, hogy a szikla tövében heverő
szerencsétlent ilyen borzalmasan megcsonkították. Mintha
nem is ember tette volna vele ezt, hanem valami vadállat
támadta volna meg és marcangolta volna szét.
Úriember volt, ehhez semmi kétség nem fért. Öltözéke
jó minőségű volt, majdnem olyan, mint stílusosan
öltözködő fivéreimé, ami arra engedett következtetni, hogy
tehetős. Lehet, hogy utazó volt, akárcsak mi. A derbyshire-
i dombok csodálója. Biztos, hogy nem csak épp arrafelé
horgászott, mert nyomát sem láttuk horgászfelszerelésnek.
Másrészt viszont egy utazó hogy kerülhetett ilyen messzire
Bakewelltől? – hiszen se kocsija, se lova nem volt. És hol
volt a társaság többi tagja, akikkel együtt utazott – a
barátai, akik felismerhetnék megcsonkított testét?
Tehát nem utazó, hanem olyasvalaki, aki már jól ismeri
a dombokat. Aki kora reggel indult el egy környékbeli
birtokról, és a Wye fölötti ösvényen lassan, gondolataiba
mélyedve felsétált a domb tetejére, ahol végül halálát lelte.
– Jane!
Nővérem, Cassandra szólt hozzám. Megfordulva láttam,
hogy ott áll a szemközti cukrászüzlet ajtajában, és
kesztyűs kezével integet. Gesztenyebarna fürtjei bájosan
kandikáltak ki csipkekalapja alól, ruhája szabása
visszafogott volt. Mintha anyám állt volna velem szemben,
jó néhány évvel fiatalabb korában. Hogy megöregedtünk!,
gondoltam. Megvártam, amíg elhalad előttem egy szekér,
aztán átmentem az utca túloldalára.
– Feltétlenül meg kell kóstolnod Mrs. Carver pudingját!
– mondta lelkesen a nővérem. – Képzeld, bakewelli
pudingnak hívják, mert ilyet csak errefelé készítenek. Én
már megettem a saját adagomat, de biztos vagyok benne,
hogy Mrs. Carver neked is azonnal adna egyet.
Lerogytam a sarokban lévő egyik székre, és a kezembe
hajtottam a fejem.
– Rá sem bírnék nézni semmiféle ételre – mondtam.
– Miért, mi történt? – kérdezte Cassandra. – Tán
rosszul érzed magad?
Kezét gyengéden a vállamra tette. Hirtelen nagyon
fáradtnak éreztem magam, és legszívesebben csak
csendben ültem volna, belélegezve a sütemények és
lekvárok mennyei illatát. Cassandra azonban válaszra
várt.
– És hol van a kuzinunk?
– A kováccsal – válaszoltam tömören.
– Miért, meg kell parkolni Mr. Hemming póniját?
– Tudod, a kovács egyben sebész is. Baleset történt... –
A fejemet felemelve láttam, mennyire megijedt.
– Mr. Cooper? – kérdezte.
– Nem – fogtam meg szelíden a csuklóját. – Nem
ismerjük az illetőt. Egy nagyon fiatal, szőke úriember,
akinek olyan az arca, akár egy angyalé... Meggyilkolták,
Cassandra.
– Meggyilkolták?! – kiáltott fel elborzadva a nővérem. –
Édes istenem!
– Szörnyű látvány volt – folytattam. Megborzongtam,
ahogy újra megjelent előttem a fiatalember holtteste. – A
homlokán, ott, ahol célba ért az ólomgolyó, egy nagy lyuk
tátongott, a beleit pedig kiontották. A nyelvét kinyesték, és
a szikla környéke csupa vér volt. Sosem fogom elfelejteni a
körülötte gyülekező varjakat...
Ekkor egy hangos sikítás eszembe juttatta, hogy Mrs.
Carver ott áll a pult mögött. Gyorsan elhallgattam – semmi
szükség nem volt rá, hogy pánikot keltsek.
– Mintha Mrs. Radcliffe egyik rémtörténetét olvasnám –
mondta Cassandra. – Annyi különbséggel, hogy annak
Itáliában kellene játszódnia néhány évszázaddal korábban,
és az áldozat egy herceg lenne. Igyál egy kis teát, Jane!
Nekem is meglepően jólesett a nagy meleg ellenére. Vagy
talán inkább egy szíverősítőt kellene kérnünk Mrs.
Carvertől.
– Majd ha visszajön. Úgy látom, sürgősen el kell
mondania a szomszédoknak, hogy gyilkosság történt.

A RUTLAND ARMS EGY SZÉP, MODERN KŐÉPÜLET A MATLOCK

STREET LEGMAGASABB PONTJÁN, ahonnan egész Bakewellt
belátni. Korábban a Fehér Ló postakocsi-állomás volt itt,
de úgy két évvel ezelőtt Rutland hercege, akinek a
birtokán a régi fogadó állt, lebontatta az épületet, és nagy
megelégedésünkre felépíttette ezt az újat. Egy, a Matlock
Streetre néző, tágas szobában ülök, ahonnan az összes
elhaladó kocsit jól látom. És mivel a Londonból érkező
postakocsiknak, mielőtt továbbindulnának Manchesterbe,
muszáj lovakat cserélniük, a divatos, léha, szegény és
kimerült utasok kavalkádja állandó szórakozást biztosít
számomra. Ha még hozzászámítjuk, hogy
rendelkezésünkre bocsátottak egy barátságos emeleti
szalont, és azt, hogy milyen gyönyörű errefelé a természet,
határozottan jobb dolgunk van itt, mint a köhögő gyerekek
között lenne.
Mr. Cooper csak vacsoraidőre ért vissza – amely a
Rutland Armsban a divatosnál sokkal korábban, négy óra
körül van. Sikerült megnyugodnom annyira, hogy
elhagyjam a szobámat és a szalonban csatlakozzam
Cassandrához és anyámhoz. A dombokról sötét felhők
gördültek alá, esővel fenyegetve; a távolból mennydörgés
hallatszott. A levegő nyomott volt, ami aligha nevezhető
szokatlannak így, augusztusban. Ma azonban baljós
előjelnek gondoltam a közelgő vihart. A természet rendjén
erőszak esett – úgy gyilkoltak meg egy férfit, ahogy a
mészáros öli le a borjút, és ez az égiek tudomására jutott.
Anyám épp az egyik kalapján lévő csipkedíszítést
igyekezett megvarrni; az ablakhoz egész közel ült abban a
reményben, hogy ott még elegendő a fény. Amikor
odalentről kocsikerék zörgését hallottuk, letette a könnyű
muszlint, és kinézett az ablakon.
– Végre megjött! – mondta. – De szerencsére holttestet
nem hozott magával. Remélem, a szállodának van
mosodája. A vér szagától nehéz megszabadulni.
– Igen, anyám – bólintottam. Amikor megérkeztem,
magam is alaposan lefürödtem, szinte a bőrt is lesikáltam
magamról.
– A barátját nem hozta magával – állapította meg
anyám. – Milyen kár! Pedig valamelyikőtöknek jó lenne Mr.
Hemming.
– Köszönöm, anyám – mondta Cassandra –, de ami
engem illet, nem szeretném életem hátralévő részét
Derbyshire-ben leélni. Jane-hez azonban jól illene Mr.
Hemming, még ha kissé idős is már, és a téli hidegben
valószínűleg flanelpizsamát visel. Húgom a hal
elkészítésének öt különböző módját is megtanulná, és
mindennap gyönyörködhetne a dombok szépségében.
– Azt hiszem, ez utóbbit elfogadnám, ha az úriember
hajlandó lenne maga megenni az összes halat – mondtam
mosolyogva.
Ekkor kinyílt a szalon ajtaja, és megpillantottuk Mr.
Coopert. Kuzinom haja rendezetlen volt, sápadt arca
kimerültségről árulkodott. A ruháját tarkító, sötét foltok
nem lehettek más, mint vér.
– Drága hölgyeim! – köszönt fáradt hangon, mielőtt
meghajolt.
– Szegény Edward! – Anyám hangja inkább kissé rideg
volt, mint sajnálkozó. – Kérem, üljön le! Bármelyik
percben felhozhatják a sültet. Hacsak nem inkább valami
hideget enne a ma történtek után.
– Mindegy – mondta Mr. Cooper erőtlenül –, teljesen
elment az étvágyam. Mindenesetre köszönöm, nénikém,
hogy nagylelkű keresztényként gondol rám. Ezek szerint
kuzinom már elmesélte, milyen szörnyűség történt reggel.
– Tudnia kell, hogy Jane semmit sem szeret annyira,
mint a gyilkosságokat – válaszolta anyám. – Az apja tehet
róla, Mr. Cooper. George Austen csodálatos ember és
lelkiismeretes plébános volt. Elárasztották felkérésekkel,
hogy publikáljon, de ő hallani sem akart róla. A hírnév
csak annyit jelentett számára, hogy segített neki
tanítványokat találni – mert az ifjú elmék pallérozását
mindig fontosnak tartotta, különösen, amikor a
fiatalemberek pártfogói bőkezűek voltak, és időben
fizettek. Na de hol is tartottam?
– Azt készült mondani, anyám, hogy édesapám
megszerettette velem a gyilkosságokról szóló történeteket –
segítettem ki.
– Igen, mert így is volt. Az a sok olvasás a hideg, téli
estéken! Minél rémesebb volt egy történet, Jane-nek annál
jobban tetszett. Aztán csak még rosszabb lett a helyzet,
Mr. Cooper – már a vádlottak padjáról választja a barátait.
Először ott volt Scargrave grófnéja, akit első férje
megmérgezéséért a Newgate börtönbe zártak. Aztán ott
van Lord Harold unokaöccse, a hercegi cím örököse. És
akkor a francia kémeket még nem is említettem. Nem
lennék meglepve, ha tudomásomra jutna, hogy Jane
összebarátkozott a whigekkel – tette hozzá olyan gyászos
hangon, mintha ez legalább olyan felháborító lenne, mint
mezítelenül végigszaladni az utcán. – Akkor aztán egyetlen
tiszteletben álló férfi sem venné nőül!
– Lord Harold? – kérdezte a homlokát ráncolva a
kuzinom.
– Nem csodálom, hogy elborzadt! – vágta rá anyám
diadalmasan. – Látod, Jane, hogyan előzte meg azt a férfit
a rossz híre? Még a staffordshire-i parókiákban is
szörnyülködve ejtik ki a nevét.
Ekkor megjelent a szobalány – magasra tartva egy nagy
levesestálat hozott. Néhány percre felfüggesztettük a
beszélgetést. Sally leterítette a térítőt, kirakta elénk a
különféle ételeket, és megvárta, amíg odaültünk az
asztalhoz. Miután mindannyiunkat kiszolgált, intettem,
hogy távozhat. Azt hiszem, ha a kuzinom egyedül lett
volna, ez eszébe sem jut. Úgy tűnt, semmi mást nem lát,
csak a térítőn lévő, barna foltot. Az ételéhez hozzá sem
nyúlt.
Cassandra kérdő pillantást vetett rám, mire csak
megvontam a vállamat. Anyám tovább mesélt néhai
férjéről – arról, hogy a diákok már rég nem részei az
életünknek –, fiatal éveiről Oxfordban és nagybátyjáról,
Theophilus Leigh-ről, a Balliol College igazgatójáról, aki
híres volt az eszéről. Amikor végre levegőt vett, hogy idézze
az igazgató egyik kedvelt aforizmáját, gyorsan
közbeszóltam.
– Kuzinom, a halottkémnek sikerült azonosítania a
szerencsétlen fiatalembert?
– Tessék? – rezdült össze Mr. Cooper. – Milyen
fiatalembert?
– Azt, akit ma reggel holtan találtunk a dombokon –
emlékeztettem szelíden.
Cassandra tekintete egyre aggódóbbá vált. Láttam
rajta, hogy kész bármelyik pillanatban odaugrani, ha
kuzinunk elájulna.
– Azt hiszem, megoszthatom önökkel az információt –
vett mély levegőt Mr. Cooper. – Különben is, holnap reggel
már mindenki erről fog beszélni. Belegondolni is
borzalmas, mit fog szólni a pártfogóm, Sir George Mumps,
amikor értesül a történtekről.
Feszülten vártuk, hogy folytassa.
Mr. Cooper ránk emelte a tekintetét, melyből
hitetlenkedést olvastam ki.
– A Miller’s Dale-nél talált holttest nem egy úriemberé,
Jane... az illető csak kölcsönvette egy úriember ruháit.
 – Egy szélhámossal van dolgunk? – kérdeztem. – Az
ügy kezd egyre érdekesebbé válni.
– És egyre kényesebbé – tette hozzá Mr. Cooper. – Mert
senki sem tudja, szegény lány mit keresett ott, vagy ki
csalhatta oda.
Hirtelen felpattantam az asztaltól.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy az oly szörnyű
módon meggyilkolt fiatalember...
– De igen, egy nő – bólintott kuzinom.
 A FEJ FÁJDALMAI ELLEN

Vágjunk össze két uncia macskagyökeret, majd adjunk

hozzá egy uncia frissen szedett zsályát. Öntsünk rá két
liter forrásban lévő vizet, majd hagyjuk kihűlni. Akkor
szűrjük le az így kapott gyógyteát, és napi kétszer
egynegyed pintet itassunk belőle a fejfájástól szenvedővel.
Hatásos szédülés és fejfájás ellen, valamint minden
egyéb fejbántalom, különösen idegkimerülés ellen.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 NEGYEDIK FEJEZET

Penfolds Hall boszorkánya

1806. augusztus 26., folyt.

– DE HÁT HOGYAN?! – KIÁLTOTTAM FEL. – HOGY LEHETSÉGES...

– Bizony lehetséges, kedves kuzinom – válaszolta
komoran Mr. Cooper. – Mr. Tivey fedezte fel, amikor
megvizsgálta a holttestet. Mint azt tudjuk, a női test
tagadhatatlanul különbözik a férfitesttől, ráadásul Tivey
azonnal fel is ismerte a lányt. Bakewellben született és
nevelkedett.
– Valóban? – néztem rá csodálkozva. Eszembe jutottak
a lány finom vonásai és aranyszőke fürtjei. Akár egy
nemesember lánya is lehetett volna, akit valami sötét ügy
szólított el otthonról az éjszaka közepén. Ez
megmagyarázná az elegáns férfiöltözéket. – Valamelyik
környékbeli birtokon élt?
– Igen, a Penfolds birtokon, úgy öt mérföldnyire –
válaszolta kuzinom. – Szolgáló volt, a gyógyfüvek ismerője.
– Szolgáló?!
– Tess Arnoldnak hívták.
Vállam fölött a szalon ajtaja felé pillantottam, nem
hallja-e valaki a hallban, miről beszélgetünk. Nem tudtam,
Sally nem hallgatózik-e valahol a közelben, ezért inkább
gyorsan becsuktam az ajtót, és nekidőltem.
– Mr. Tivey meg tudta állapítani, mikor gyilkolták meg?
– kérdeztem.
Kuzinom néhány másodpercig csak üres tekintettel
nézett rám.
– Valószínűnek tartja, hogy néhány órával azelőtt, hogy
ön megtalálta, Jane, de hogy pontosan mikor, azt nem
tudta megmondani. Valószínűleg az éjszaka közepén érte
utol a végzete.
– Szerencsétlen teremtés egyedül volt, távol az
otthonától, ahol hiába kiáltott segítségért – mondta
megborzongva Cassandra. – Istenem, de borzalmas!
– Tehát Penfolds öt mérföldnyire van Bakewelltől –
mondtam. – De milyen messze van a Miller’s Dale-től és
attól a helytől, ahol a lányt oly kegyetlenül meggyilkolták?
– Sir James Villiers szerint kevesebb mint egy
mérföldre – válaszolta kuzinom. – Sir James a békebíró,
igazi úrember. Születése óta ismeri Charles Danfortht.
– Ha jól értem, Mr. Danforth Penfolds ura – mondtam.
– Pontosan. És meglehetősen tehetős úriember – évi
tízezer a jövedelme. A Danforth régi, jó hírnévnek örvendő
és befolyásos derbyshire-i család. Sir James biztosított
felőle, hogy mindenki tiszteli őket. – Kuzinom valamiért
kifejezetten hangsúlyozta, milyen nagy tiszteletben áll a
család. Mintha ettől kevésbé szörnyűnek tűnne a
gyilkosság.
– Ismertem egy Danfortht – mondta anyám – de ő
hatvan-kilencben meghalt a tengeren. A holtteste hat hétig
pácolódott a hajófenékben, egy hordó rumban, hogy a
felesége tisztességgel eltemethesse. Nem hiszem, hogy van
olyan asszony, aki szívesen látná a férjét ennyire elázva.
– De miért megy el otthonról egy fiatal nő ilyen kései
órán? – kérdezte Cassandra. – Ráadásul férfinak öltözve.
– De kié a ruha? – tettem fel a következő kérdést. – Egy
szolgálónak nem lehet könnyű megszerezni egy úriember
ruháit.
– Hacsak nem volt jóban Penfolds mosónőjével –
jegyezte meg anyám. Nem is volt butaság, amit mondott.
– Halottakról nem illik rosszat mondani, különösen, ha
ilyen szörnyű halála volt az illetőnek – mondta óvatosan
Cassandra –, de...
– De biztos, hogy valami sötét ügy miatt ment a
dombokra. Nyugodtan beszélhetsz, Cassandra, szavaid
már nem árthatnak Tess Arnoldnak.
– Nem értek egyet önnel, kedves Jane – mondta Mr.
Cooper. – Nem a mi dolgunk kideríteni, miért halt meg a
lány, hanem a törvény emberéé.
Kuzinom nem érthette, mennyire izgatott voltam reggel
óta, nem tudhatta, elmém milyen lázasan dolgozik, hogy
bármi értelmet leljen a történtekben. Nem érthette, hogy
azok után, amit a sziklánál láttam, muszáj volt tennem
valamit, hogy ne legyenek rémálmaim. Mr. Cooper nem
találkozott még ilyen nővel, és el kell ismernem,
viselkedésem a legtöbb ember szemében túl van az
illendőség határain. De nem voltam hajlandó az illendőség
kedvéért elviselni egy szörnyű rémálmot.
Elsétáltam a begyújtatlan kandalló előtt, és megálltam
kuzinom széke mellett.
 – Mr. Tivey elmondta, mit gondol a lány haláláról? –
kérdeztem. – Vagy van bármi véleménye erről a szörnyű
ügyről?
Mr. Cooper vett egy mély lélegzetet.
– Tivey az a fajta ember, aki a saját anyját is kész lenne
eladni az ördögnek, Jane – mondta a tekintetemet kerülve,
de meglepően szenvedélyes hangon. – Egy fityinget sem
adnék a véleményéért.

SIR JAMES VILLIERS MÁR EGÉSZ MÁSFAJTA EMBER. KÉSŐ ESTE

ÉRKEZETT meg a Rutland Armsba, amikor anyám már rég
lefeküdt aludni, és Cassandra is visszavonult. Csak
kuzinom és én ültünk még a lámpa fényénél. Bár nem
hoztuk szóba a történteket, úgy gondolom, ő sem sietett
álomra hajtani a fejét – valószínűleg ugyanúgy félt a
rémálmoktól, mint én.
Mr. Cooper levelet írt a feleségének, vagy templomi
beszédet fogalmazott a mai események tanulságáról. Én
George Crabbe vékony verseskötetében merültem el,
melyet a szalon sarkában álló könyvespolcon fedeztem fel
– korábban nem ismertem ezt a művét, melynek címe A
falu. A hangulata olyan, mint az irigy szélé, amely
elpusztítja az első, gyenge tavaszi virágokat – kimondottan
tetszett, mintha saját lehangoltságomról írt volna.
Akkor egyszer csak Sally bejelentette Sir Jamest. Nem
lehetett magasnak nevezni, de szikár volt és elegánsan
öltözött, egyszóval határozottan vonzó. Könnyedén
odalépett hozzám, és a kezem fölé hajolt, mielőtt még időm
lett volna pukedlizni és mielőtt kuzinom fel tudott volna
állni az asztaltól. A következő pillanatban – mint aki
otthon van –, elküldte a szobalányt egy üveg madeiráért,
és olyan szívélyesen kezdett el társalogni velünk, mintha
már évek óta kedves ismerősök lennénk.
Sir James világos haja gyönyörű, művészi keretbe
foglalta homlokát, á la Titus, bőrcsizmája pedig elegánsan
csillogott. Szemügyre vettem sötétkék pantallója és
olajzöld kabátja szabását, és egyszerűnek nem nevezhető
nyakkendőjét – tudtam, hogy egy igazi divatfival van
dolgom, aki a legteljesebb mértékben kiélvezi az életet.
– Régóta él Derbyshire-ben, Sir James? – kérdeztem,
amikor Sally megérkezett a borral.
– Egész életemben itt éltem – válaszolta. – Villiers
Hallban születtem és nevelkedtem, és mindössze néhány
évet voltam távol, amíg a tanulmányaimat végeztem,
később pedig egy-két idényt Londonban töltöttem. Én
vagyok a negyedik, bárói címet viselő Villiers, és a
második, aki bakewelli békebíróként a törvényt szolgálja.
– És sok problémával jár a megbízatása?
Sir James elmosolyodott, és tekintete egy pillanatra
epekedővé vált, egy kutyáéhoz hasonlóvá.
– Az elmúlt pár évben semmi komoly ügy nem volt,
Miss Austen – válaszolta. – Tess Arnold halála is inkább
egy balszerencse-sorozat folytatása.
– Talán több eset is volt, amely megelőzte ezt a
gyilkosságot?
– Nem Bakewellben – válaszolta Sir James. – Penfolds
Hall ura, Mr. Charles Danforth azonban sokat szenvedett
az utóbbi hónapokban. Négy gyermekét is elveszítette,
utolsó fia halva született. A felesége pedig két héttel
később, gyermekágyi lázban halt meg.
– Csoda, hogy a bakewelliek nem suttogják azt, hogy el
van átkozva – mormogtam.
– Dehogynem! A szolgáló halálát pedig újabb jelnek
fogják tekinteni. – Sir James a kuzinomra pillantott. –
Felettébb kellemetlen ügy, bármi okból is végeztek vele.
Mr. Cooper, az ön horgászszenvedélye igen nagy
felbolyduláshoz vezetett. Mit mond erre?
Mr. Cooper csak kinyitotta, majd azonnal be is csukta
a száját. Kész szerencse, hogy nem kezdett el énekelni,
gondoltam magamban.
– Felbolyduláshoz? – visszhangoztam. – Hát máris
elterjedt a lány halálának híre?
– Ne feledje, vásárnap volt, amikor minden környékbeli
a városba jön – válaszolta Sir James. – Nagyon
csodálkoznék, ha Bakewell húsz mérföldes körzetében
lenne olyan ember, aki még ne hallott a történtekről.
– Hát ennyire kevéssé lehet megbízni Mr. Tivey
titoktartásában?
Sir James egy pillanatig habozott.
– Michael Tivey ügyes a maga területén, jó sebész és
még jobb kovács, ugyanakkor e vidék szülötte, és mint
olyan, az errefelé jellemző babonák közepette nőtt fel.
– És pontosan mik ezek a babonák, Sir James? –
kérdeztem.
– Tivey úgy véli, a lány meggyilkolása áldozatbemutatás
volt – hogy azért ölték le, mint egy bárányt, hogy egy
bosszúálló istent megbékítsenek. Minden nyilvános helyen
hangosan szidalmazza a köztünk járó eretnekeket – a
hitetleneket, bálványimádókat, a tisztes hit ellenségeit.
Egyszóval, szerinte Tess Arnoldot a szabadkőművesek
gyilkolták meg.
– A szabadkőművesek?! – kiáltottam fel döbbenten.
Több szó nem is jött a számra.
A szabadkőműves-páholy olyannyira része a vidéki
életnek – a helyi nemesek találkozóhelye és nagylelkű
munkájuk központja –, hogy szentségében már-már az
egyházzal vetekszik.
Még az anglikán egyház sok magasabb rangú papja is
támogatja a testvériség keresztény elveit; ha valaki
politikus, az szinte mindig páholytag is egyben; a walesi
hercegnek köszönhetően divatossá vált a rend tagjának
lenni; és gyakran azért tudott valaki előrébb lépni a
hivatásában, mert egy szabadkőműves társa szólt pár szót
az érdekében. Röviden: a páholy az úriemberek legerősebb
klubja. Ezért az, hogy egy sebész-kovács a rend ellen
akarja hangolni az embereket, szinte felfoghatatlan.
– A szabadkőművesek – ismételte meg Sir James némi
iróniával a hangjában. – Gyanítom, hogy a helyi páholy
elutasította Tivey kérését, hogy vegyék fel maguk közé
tagnak. Bármilyen ügyesen bánik is a lovakkal és a
szakadt inakkal, nem az az ember, akire a derbyshire-i
nemesség azt mondaná, hogy egy közülünk. Ezért most
megragadta az alkalmat, hogy mindannyiunkat
befeketítsen. És biztos, hogy valamilyen mértékben sikerül
is ártania nekünk... Bakewellben elég sokan vannak, akik
a legnagyobb ostobaságokat is képesek elhinni.
– De hát a szabadkőművesekre már régóta tisztelettel
tekintenek – vetette ellen Mr. Cooper. – Nem azt akarom
mondani, hogy mindig így volt, mert valóban voltak idők,
amikor az istenfélő nép azt hitte, hogy a testvérek sötét
szövetséget alkotnak, amolyan eretnek szektát. És a
titokzatos jelképek, melyeket használnak, szintén rossz
színben tüntették fel őket. Ám ez a tudatlanság már a
múlté. A szabadkőművesek tisztes, jó szándékú emberek,
akik a legfelsőbb körökben mozognak. Még egy olyan
magas rangú úriember is, mint az én nagyra becsült
pártfogóm, Sir George Mumps, is tagja egy páholynak.
Nem is rég, az elmúlt télen engem is megpróbált
meggyőzni, hogy csatlakozzam, de lelkészi teendőim
mellett nem marad elég időm. Elképzelhetetlennek tartom,
hogy egy szabadkőművesnek köze legyen a szolgáló
meggyilkolásához – biztos vagyok benne, ha Sir George
fülébe jutna egy ilyen hír, felháborodottan elutasítaná a
vádat.
– Ám ahogyan azt Tivey is mondta, a páholy előírja,
hogyan kell végezni az árulókkal – mondta Sir James és
az, ahogyan a szolgálót megölték, részleteiben megfelel
ennek. Tivey az emberek tudtára adta, milyen sebeket
talált a lányon, így most a bakewelliek közül sokan
bosszúért kiáltanak.
– És ha szabadna tudnom, pontosan mik ezek a
hasonlóságok, Sir James? – kérdeztem.
– Ha valaki elárulja egyik testvérét, meglehetősen
rémisztő módon kell végezni vele: a torkát felvágják,
kiontják a beleit és kitépik a nyelvét. Tess Arnoldot nagyon
hasonló módon ölték meg.
 – Valóban, eltekintve a torok elvágásától és a
homlokába fúródott ólomgolyótól – mormogtam. – És ön
elhiszi Mr. Tivey vádjait?
Sir James megvonta a vállát.
– Magam is tagja vagyok a herceg páholyának, Miss
Austen, így nem lehetek pártatlan az ügyben. De azt
állíthatom, hogy a gyűléseinken egyszer sem került szóba
a szolgáló neve, és nem született hivatalos döntés arról,
hogy végezni kell vele. Ami azonban nem jelenti azt, hogy
egy gazember szabadkőműves...
A békebíró nem fejezte be a mondatot, de így is
nyilvánvaló volt számomra, mire gondol. Sir James Villiers
felettébb kellemetlen helyzetbe került. Békebíróként és
egyben szabadkőművesként saját intézménye felett kell
ítélkeznie – ami mellett a bakewelliek nem fognak szó
nélkül elmenni. A szolgáló kegyetlen halála politikai üggyé
fog válni.
– A herceg páholyának a tagja? – élénkült fel hirtelen
Mr. Cooper. Akadt valaki, aki befolyásban versenyre
kelhetett Sir George Mumpsszal.
– Őkegyelme, Devonshire hercege már régóta tagja két
páholynak is: Wales hercegének páholyába akkor jár,
amikor épp Londonban tartózkodik, és a Bakewell
Testvériségnek, melyet az apja, a negyedik herceg
alapított.
– De egy nőt egyikbe se vettek volna fel, hacsak nem
férfinak öltözve megy oda – mondtam.
Sir James a homlokát ráncolva nézett rám.
– Rátapintott a lényegre, Miss Austen – ez a tény
alátámasztja Tivey vad feltételezését. Tess Arnold
férfiruhát viselt, amikor megölték, és meg sem próbálom
tagadni, hogy az ura, Charles Danforth, akárcsak a
szomszédjai, szabadkőműves. Szokás, hogy egyes
szertartásokon álarcban jelenünk meg, ezért a lány az
arcát eltakarva nyugodtan bejuthatott közénk valamelyik
hiányzó testvérünk helyett.
– Aznap éjjel gyűléseztek a helyi páholy tagjai?
– Igen – bólintott Sir James. – De nem a Miller's Dale
feletti sziklák között.
– És Charles Danforth is jelen volt?
– Igen. A fivére, Andrew azonban nem – aznap este
Chatsworthbe volt vacsorameghívása.
– Úgy, hogy a herceg is a páholy tagja?
Sir James elmosolyodott.
– Őkegyelmétől nem idegen a nemtörődömség, Miss
Austen. Cseppet sem meglepő, hogy Devonshire otthon
marad, míg a Testvériség gyűlésezik.
Nyugtalanul felálltam és körbesétáltam a szobában. Mi
érdekeset találhatott egy szolgáló a férfiak
összejövetelében? Ahogy Sir James mondta, a
szabadkőművesek gyűléseit titokzatosság lengte körül.
Lehet, hogy Tess Arnold pusztán viccből le akarta rántani
róluk a leplet? Ha így is volt, nem hiszem, hogy ez neki
jutott volna eszébe. Valaki más – talán az a férfi, akitől az
öltözéket kapta – mondhatta neki, hogy ezt tegye, és
valószínűleg ez a valaki ölte meg.
– Mi hasznot remél Mr. Tivey a felháborodásból, melyet
szított? – kérdezte kuzinom.
– Lehet, hogy egyszerűen csak élvezi, hogy
kellemetlenséget okozhat nekünk – válaszolta a száját
biggyesztve Sir James. – Vagy abban reménykedik, hogy
így tönkreteheti az intézményt, amely elutasította.
– Tehát úgy gondolja, hogy rosszindulata nem egy
személyre irányul, hanem inkább általánosságban a
páholyra? – kérdeztem.
A békebíró gúnyosan felvonta a szemöldökét.
– Miss Austen, ha Michael Tivey-ról van szó, sosem
tudhatja az ember, mire számítson. Ha ön úgy gondolja,
hogy konkrétan egyvalakinek a jó hírét akarja tönkretenni,
azt sem tudom megcáfolni.
– Mr. George Hemming nagyon vonakodott Bakewellbe
szállítani a holttestet – mondtam lassan. – Felmerült
bennem a kérdés, nem lehetséges-e, hogy sejtette, hogy
Mr. Tivey vádaskodni fog.
– Mr. Hemming nemcsak szabadkőműves, de ügyvéd
is, és mindkét társaság köreiben nagy tiszteletnek örvend.
– De hétfőn este nem volt jelen a páholy gyűlésén,
hiszen itt, ebben a szalonban teázott velünk. Mindenesetre
azt gyaníthatta, hogy szertartásos gyilkosság történt. Más
magyarázatot nem találok arra, hogy egy idegen láttán
miért viselkedett olyan idegesen.
– Nem ismerte fel a szolgálót? – kérdezte Sir James.
– Határozottan nem. Kifejezetten hangsúlyozta, hogy
nem ismeri a fiatalembert – mert akkor még nem tudtuk,
hogy egy nőről van szó.
– Bevallom, meglep, hogy ezt hallom – mondta Sir
James. – George Hemming már hosszú évek óta Charles
Danforth ügyvédje, előtte pedig az idős Mr. Danforthé volt.
Mindenkit ismernie kell Penfolds Hallban.
 Sir James szavai megdöbbentettek. Ha Michael Tivey
azonnal felismerte a lányt, akkor George Hemminget
semmiképp sem téveszthette meg a férfiöltözék és a
szörnyű csonkítás. Most már minden tettét ennek
fényében kell tovább vizsgálni. Kuzinomra pillantottam, de
az arcán az idegesség legkisebb jelét sem láttam.
– Vannak hozzátartozói a szerencsétlen lánynak? –
kérdezte Mr. Cooper a békebírótól.
– Igen – bólintott Sir James. – Amikor Tivey megnevezte
a halottat, Tess Arnold anyja azonnal odarohant a Kígyó
és Szarvasba, hogy elvigye a lánya holttestét. Tivey hiába
magyarázta neki, hogy nem lehet, mert még a törvény
embereinek le kell folytatniuk a vizsgálatot. Erővel kellett
visszatartani, miközben hangosan szitkozódott.
– Milyen szörnyű! – mondtam. – Habár számítani
lehetett rá, hogy az anya látni szeretné a gyermekét. El
sem tudom képzelni, mit érezhetett, mikor meglátta.
– Mrs. Arnold már évek óta vak – mondta Sir James
komoran. – Véleményem szerint csak az volt a célja, hogy
tovább szítsa a botrányt. Képzelheti, Miss Austen, a
városiak hogyan reagáltak a jelenetre! Ma este majdnem
elestem az utcán, amikor a felbőszült tömeg azt kiabálta,
hogy „Gyilkos!”, és „Álljunk bosszút a sötét testvériségen!”
Láttam kuzinom arcán, mennyire fel van háborodva.
– Ha nem áll helyre a rend, hamarosan úgy érezhetjük
magunkat, mintha Párizsban lennénk! Ha arra gondolok,
mit szólna ehhez nemes pártfogóm, Sir George Mumps...
– Mrs. Arnolds meg tudta mondani, merre járt a lánya,
Sir James? – szakítottam gyorsan félbe Mr. Coopert. –
Szolgált valami magyarázattal arra, hogy Tess miért viselt
férfiruhát?
– Nem – rázta meg a fejét Sir James. – Betty Arnold
nem sokat tud arról, hogy a lány napjai hogyan telnek a
nagy házban. Az asszony a kisebbik lányával él, Tess pedig
két másik szolgálóval osztozott egy ágyon Penfolds Hall
cselédszárnyában.
– A többi szolgáló nem látta hétfőn este, merre indult el
Tess? Esetleg nem nevezték meg a ruha gazdáját?
Sir James a homlokát ráncolva nézett rám, én pedig
csak akkor értettem meg, hogy a törvény embere, míg le
nem zajlott a meghallgatás, természetesen nem árulhatja
el, mit tud – különösen nem olyasvalakinek, aki nem is
környékbeli, mint jelen esetben én.
– Kérem, bocsásson meg! – mondtam. – Érdeklődésem
már az illetlenséggel határos. Csak hát tudja, miután én
találtam meg szegény lányt, izgatott vagyok...
– Megértem, Miss Austen, de arra kell kérnem, legyen
türelmes, várja meg, míg a halottkém kihallgatja az
érintetteket.
– Erre mikor kerül sor? – kérdezte Mr. Cooper.
– Csütörtök reggel – nem elég korán – válaszolta Sir
James.
Tivey nem is próbálta titkolni, hogy a lányon milyen
szörnyű sebek vannak, így a városiak egyre dühösebbek.
Az, ahogyan a lánnyal végeztek, sokakban félelmet keltett,
és az emberek spekulálni kezdtek. Márpedig a félelem és a
vad eszmefuttatások hatására még a legszelídebb ember is
képes teljesen kifordulni önmagából. Mindenki
vádaskodik, és ijesztő gyorsasággal terjed a szóbeszéd.
 – Gondolom, jó részük velünk kapcsolatos – mondtam.
– Ugyan keveset tudunk a szabadkőművesekről, idegenek
vagyunk ezen a vidéken, ezért az emberek felfigyelnek
ránk.
– Attól tartok, túlságosan is jól látja a helyzetet, Miss
Austen – folytatta a békebíró. – Szerencséje, hogy George
Hemming – egy helyi, befolyásos ember – társaságában
volt, ám a gyanút így sem lehet eloszlatni. A holttestet a
folyóparton horgászó úriemberektől meglehetősen távol
találta meg, ráadásul a között, hogy rábukkant és a
között, hogy elvitték a Water Streetre, nem kevés idő telt
el.
– Hiszen ez felháborító! – tiltakozott Mr. Cooper. – Csak
nem azt akarja sugallni, hogy Miss Austen végzett
szerencsétlen szolgálóval? Miss Austen, aki korábban soha
nem látta a lányt, de ha még ismerte is volna, hogy lett
volna képes megölni?!
– Kérem, türtőztesse magát, uram! – fordultam
kuzinom felé. – Még felébreszti anyámat!
– Épp ellenkezőleg – nyugtatta meg kuzinomat Sir
James –, Miss Austenra a gyanú leghalványabb árnyéka
sem vetül. Hiszen sem a kesztyűjén, sem a ruháján nem
volt nyoma vérnek.
Szemben Mr. Cooper ruhájával, amely, mire a Water
Street-re ért, csupa vér volt. Kuzinom elgondolkodott,
majd, miután arra jutott, hogy a tiszteletben álló George
Hemminget a helyiek nem fogják megvádolni, elsápadt.
– Hiszen én Isten szolgája vagyok! – mondta gyorsan.
– És kétségkívül bizonyítani tudja, hogy azon az
éjszakán, amikor a szolgálót meggyilkolták, ön aludt –
mondta gyorsan Sir James. – Azt azonban meg fogják
kérdezni önöktől, hogy miért hozták el a holttestet onnan,
ahol rátaláltak. Bármilyen szóbeszédek is keringenek, az
esküdtszéknek el kell oszlatnia őket. Miss Austen, elég
bátor szembenézni Bakewell kiválóságaival? Mindenesetre
azzal nem fogják vádolni, hogy szabadkőműves.
– Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy egyenrangú
vagyok Bakewell kiválóságaival, Sir James – válaszoltam.
– Várjon, míg találkozik velük! – mondta Sir James,
majd kuzinom felé fordulva így folytatta: – Néhány nap,
Mr. Cooper, és megoldódik az ügy.
– Miss Austen nem fog megjelenni a halottkém és az
esküdtek előtt – tiltakozott Mr. Cooper. – Még hogy egy
fogadóban kiálljon Mr. Tivey és a város legalacsonyabb
rangú lakosai elé? Nem, erről szó sem lehet!
– Már előfordult – mondtam.
– Valóban? – nézett rám átható tekintettel Sir James.
– Ám akkor nem állt a védelmem alatt – folytatta
kuzinom a tiltakozást. – Nem, nem engedhetem! El tudják
képzelni, mit szólna Sir George Mumps, ha engedném,
hogy egy ifjú hölgy kiálljon e közönséges emberek elé?
– De kuzinom, ez az ügy aligha tartozik Sir George
hatáskörébe – mondtam. – És ha a kedves felesége
távollétében olyan kifejezéseket használ, hogy a védelme
alatt állok, nem is tudom, Sir James mit fog gondolni
rólunk!
Ez utóbbi megjegyzésem – melyben botrányos célzás
rejlett, mintha a lelkész úr carte blanche-t ajánlott volna fel
viszonzásul a kegyeimért – annyira megdöbbentette Mr.
Coopert, hogy néhány percbe beletelt, mire újra meg
tudott szólalni.
– Balszerencse, hogy éppen Miss Austen találta meg a
holttestet, Cooper – folytatta Sir James –, de nincs mit
tenni. A vallomása felbecsülhetetlen értékű. Szomorú,
hogy ilyen nehéz áldozatot kell hoznia, Miss Austen, de
sajnos a körülményeken nem változtathatunk.
– Mit tud a lányról? – kérdeztem kíváncsian. – Kérem,
meséljen róla!
– Bakewellben nagyon kevés az olyan ember, aki ne
hallott volna Tess Arnoldról. Tudja, sokat pletykáltak róla
– nem volt maradéktalanul jó híre. Sőt mi több, egyesek
egyenesen azt állították róla, hogy boszorkány.
– Boszorkány? – kérdeztem vissza döbbenten. – Nem,
biztosan nem...
– Az ilyesmit Mr. Cooper sokkal jobban meg tudja ítélni
– mondta Sir James udvariasan. – Az én szakmám távol áll
az égiektől.
– De mégis mi volt az alapja ezeknek a
szóbeszédeknek? Csak nem olyan egyszerű lelkek a
bakewelliek, hogy elhiggyék, hogy egy szolgálót megszállt a
Gonosz?
– Elvégre értett a gyógynövényekhez – mondta Sir
James.
Ami semmi többet nem jelent, csupán csak azt, hogy
értett hozzájuk. És biztos a barack elrakásához is értett –
feleltem a számat biggyesztve. – Semmi különös nincs
ebben.
– És egyszerűbb orvosságokat is tudott keverni – tette
hozzá Sir James. – Tess Arnold állítólag mindent tudott a
gyógyításról. Vannak, akik azt állítják, hogy ennél nagyobb
művészetben is jártas volt – hogy szerelmi bájitalokat
készített, vagy átkot küldött a megrendelő ellenségére; el
tudta érni, hogy elpusztuljon a termés, és hogy a bárányok
halva jöjjenek a világra. A bakewelli asszonyok állították,
hogy pusztán a tekintetével el tudja szívni a férfiak erejét.
– Most pedig azt mondják, hogy a Gonosz keze által
halt meg – fejeztem be a békebíró gondolatmenetét. – Ez a
történet lényege? Hogy egy gonosz démon végzett Tess
Arnolddal a sziklánál?
A lámpa pislákoló fényénél láttam, hogy kuzinom tágra
nyílt szemmel, szomorúan néz maga elé; aztán egyszer
csak gyorsan keresztet vetett, hogy elűzze a Gonoszt.
– Egy gonosz démon, vagy egy szabadkőműves – a
vidéki városokban előfordulnak ilyen pletykák. A ránk
ijesztően hasonlító emberek helyett sokkal kényelmesebb
a titokzatosat vádolni, melyet nem értünk.
Dühösen a magasba emeltem a két kezem.
– Még egy másik erő is munkálkodik a városban, Sir
James, amely erősebb a boszorkányságnál, és ugyanolyan
halálos: a féltékenység és a gyűlölet, melyet szül. Ha nem
tévedek, ön azt mondta, hogy Tess Arnoldnak nem volt jó
híre. De vajon mi volt ennek az oka? Az, hogy a
bakewelliek boszorkánynak hitték, vagy az, hogy könnyű
erkölcsű volt?
Mr. Cooper szörnyülködve felhorkant.
– Ne feledkezzen meg róla, Jane, hol van, és kérem,
maradjon az udvariasság keretei között, ne úgy, mint
otthon!
 Sir James mintha meg sem hallotta volna kuzinom
szavait.
– Védelmébe vette a lányt, Miss Austen, holott nem is
ismerte – mondta.
– Ne feledje, uram, hogy láttam az arcát. Amikor még
azt hittem, hogy férfi, csak ámultam, hogy lehetnek ilyen
szép vonásai. Most azonban, hogy már tudom, hogy nő, el
tudom képzelni, milyen féltékenységet ébresztett
egyesekben.
– Azt beszélik, hogy meglehetősen bőkezűen osztogatta
a kegyeit – ismerte el Sir James –, de ha pusztán
féltékenységről lenne szó, elég lett volna néhány
rosszindulatú pletyka, azzal is eleget árthattak volna neki.
– Kegyetlen módon gyilkolták meg, pedig nem lehetett
idősebb huszonöt évesnél! Honnan ismerhetné egy ilyen
teremtés azt a sötét művészetet, melyre ön célzott?
A békebíró néhány pillanatig szótlanul nézett rám,
majd a poharát letéve megrázta a fejét.
– Nem tagadom, hogy a féltékenység erőszakot szülhet,
Miss Austen. Ám a tapasztalat azt mondatja velem, hogy
nagyon ritka, hogy egy ilyen korú és társadalmi helyzetű
nő, mint Tess Arnold, ilyen szörnyű halált haljon. Ezen
pedig el kell gondolkodnunk. Dühből ölték meg, mégpedig
tomboló dühből, mintha maguk az istenek tépték volna ki
a beleit.
 HOGYAN ÁLLAPÍTSUK MEG,
HOGY A TEST HALOTT-E?

Fogjunk egy nagyobb tűt, és körülbelül három centiméter

mélyen szúrjuk bele a testbe. Ha a test még él, a tű fakóvá
válik, ám ha valóban halott, a tű megőrzi fényességét.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 ÖTÖDIK FEJEZET

Látogatóban a jogtanácsosnál

1806. augusztus 27., szerda

– ÚGY GONDOLOM, MR . COOPER – MONDTAM, AMIKOR

ÖSSZEGYŰLTÜNK A SZALONBAN, hogy elfogyasszuk a
reggelinket –, hogy meg kellene látogatnunk a barátját,
Mr. Hemminget.
Kuzinom döbbenten nézett rám, vajas pirítóst tartó
keze megállt a levegőben.
– George-ot? Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok
munkája van, kuzinom. Akármilyen kellemes úriember is
Mr. Hemming, nem tud mindig időt szentelni ránk. Előbb
a klienseivel kell foglalkoznia, akiktől a jóléte függ. Biztos,
hogy nem találnánk otthon.
– Rendben, akkor keressük fel az irodájában –
mondtam. – Véleményem szerint most mindennél
fontosabb, hogy kiderítsük, valójában mit tud Tess
Arnoldról. A meghallgatás semmiképp sem lesz kellemes
élmény...
– Pedig én azt hittem, semmit sem szeretsz jobban,
Jane, mint a halottkémi vizsgálatot – szólalt meg anyám.
 – ...ám ha kiderül, hogy eltitkolta előlünk, hogy ismeri
a lányt, nagyon kellemetlen helyzetbe kerülünk, mindenki
rajtunk fog nevetni.
Ahogy Mr. Cooper letette a teáscsészéjét, az hangosan
nekikoccant a csészealjnak.
– Csak nem gondolja komolyan, kedves kuzin, hogy
megjelenik a Kígyó és Szarvasban Mr. Tivey előtt?!
– Drága Mr. Cooper, valóban oly kevéssé ismeri az
angol jogrendszert, hogy azt hiszi, van választásom?

GEORGE HEMMING IRODÁJA A CARDING STREETEN TALÁLHATÓ,

KEVESEBB MINT FÉL MÉRFÖLDNYIRE a Rutland Armstól – oda
indultunk el azonnal reggeli után. Anyám a fogadóban
maradt, Cassandra azonban, mivel szép idő volt, és már
nem maradunk sokáig Bakewellben, csatlakozott hozzánk.
– Valóban el akar. utazni innen pénteken? – kérdezte
kuzinunktól. – Feltételezem, úgy gondolja, már nagyon
hiányzik imádnivaló feleségének. Bevallom, ha rajtam
múlna, még maradnék – még a tizedét sem láttuk ennek a
gyönyörű vidéknek. Még egyetlen barlangot sem fedeztünk
fel, Jane! Pedig mennyire szeretném egy szakadék
peremén vagy egy vízesés előtt kinyitni a vázlatfüzetemet,
és egy széndarabka segítségével megörökíteni a
szépségüket!
– Drága kuzinom, sajnos már így is túl sokáig
maradtunk Derbyshire-ben – felelte ingerülten Mr. Cooper.
– Nem is merek belegondolni, mit szól majd Sir George
Mumps, ha tudomására jut, hogy közünk van ehhez a
szörnyű ügyhöz! Márpedig hamarosan eljut hozzá a hír,
mert beszámoltam róla drága Caroline-omnak, ő pedig
kötelességének érzi egész Hamstall Ridware tudomására
hozni. Valóban nem mindennapi esetről van szó, ezért
biztosra veszem, hogy többen is meghívják majd
magukhoz vacsorára, hogy személyesen tőle hallják a
történetet.
Mr. Cooper egy pillanatig két érzés között őrlődött:
egyrészt arra gondolt, hogy az otthoniak egyszerre fognak
csodálattal és sajnálattal tekinteni rá, másrészt aggódott,
hogy nemes pártfogója nehogy rossz véleménnyel legyen
róla a történtek miatt – így majdnem rossz irányba ment.
– Erre, Mr. Cooper – mondtam szelíden. – És már meg
is érkeztünk.
Egy nagy, palackzöld táblán a következő felirat állt:
George Hemming úr, ügyvéd. Mr. Cooper előreengedett
bennünket a lépcsőn, majd amikor ő is felért a tetejére,
megfogta a réz ajtókopogtatót, és bekopogott. Furcsa
visszhangot hallottunk, mintha az irodahelyiségek valahol
egészen mélyen bent, hátul lettek voltak.
– Tessék, itt van a barlangod, Cassandra – mormoltam.
– Igyekezz minél több mindent megjegyezni!
Ekkor az ajtó kinyílt, és megpillantottunk egy
rozsdaszínű öltözéket viselő, magas, vékony férfit –
leginkább egy gémre emlékeztetett. Egyik kezében tollat
szorongatott, a másikon pedig az ujjvégei sötétkékek
voltak. Kopaszodott, barna szeme vizenyős volt, kevéske
haja pedig már ősz. Ő volt Mr. Hemming főírnoka. Egész
életében jogot tanult, attól voltak ilyenek az ujjai.
– Ma nincs félfogadás – mondta kurtán, és már készült
is becsukni az ajtót, én azonban megelőztem.
 Karomat kinyújtva gyorsan megfogtam a kilincset.
– Mi azonban nem jogi tanácsért jöttünk, Mr...
– Bartles. Joseph Bartles, Mr. Hemming főírnoka. Mr.
Hemming jelenleg nagyon elfoglalt.
– George nagyon szépen beszélt önről – mondta
Cassandra kedvesen. Láttam, hogy Mr. Cooper szeme
elkerekedik. -„Sehol sem lennék Mr. Bartles nélkül”,
mondta hétfőn este. „Mr. Bartlesra mindig számíthatok."
Igaz, Jane?
– Igen, igen – bólogattam bőszen. Az írnok mellkasa
csak úgy dagadt a büszkeségtől. – Nem is tudom, hogy
kedves George barátunk mihez kezdene ön nélkül. Nagyon
is jól emlékszem, mit mondott tegnap úton a völgy felé:
„Mindenben számíthatok rá! Teljes mértékben kiérdemelte
a bizalmamat. Ha sikert érek el, azt Bartlesnak
köszönhetem.”
– Én nem emlékszem... – kezdte volna a kuzinom, de
félbeszakítottam.
– Mert aludt, Edward, mint mindig. Csak néhány
percre zavarnánk, Mr. Bartles.
– Rendben, kisasszony – mondta a férfi, és szélesre
tárta az ajtót.
Bevezetett bennünket egy kis fogadószobába, ahol a
napfényáradatban írnokok pultjai sorakoztak. Az egyik
mögött egy sápadt arcú fiatalember állt, és homlokát
ráncolva hol egyik, hol másik lábára nehezedett. Mr.
Bartles szál ellentétben az ő gallérja nagy volt,
megakadályozta abban, hogy lehajtsa a fejét, ezért fejét
mozdulatlanul tartva, az orra felett kellett lenéznie az
előtte heverő papírra – csodáltam, hogy nem őrül bele.
 – Legyenek szívesek itt várni – mondta hivatalos
hangon Mr. Bartles, majd kuzinom felé fordulva
meghajolt. – Szabad még egyszer a nevét, uram?
– Edward Cooper.
– És az Austen kisasszonyok – tette hozzá elbűvölő
mosollyal Cassandra.
– Istenem, Edward, hát maga meg mit keres itt? –
kiáltott fel George Hemming. Az egyik beljebb lévő szoba
ajtajában állt. – Szörnyen elfoglalt vagyok, egy szabad
percem sincs...
– Pedig kénytelen lesz ránk szánni egy kevés időt, uram
– indultam el gyorsan felé, Cassandra pedig követett. –
Tegnap este meglátogatott bennünket Sir James Villiers.
Azt kell mondanom, nagyon hiányoltuk a társaságát, Mr.
Hemming. Biztosra veszem, hogy a beszélgetésünk még
érdekesebb lett volna, ha ön is jelen van. Szeretné tudni,
mit mondott a békebíró úr a horgászatról?
Mr. Hemming elbizonytalanodott; két írnoka pedig úgy
tett, mintha bőszen dolgozna, de nyilvánvaló volt, hogy
fülelnek. És akkor az ügyvéd úr arckifejezése hirtelen
megváltozott.
– Mekkora öröm újra látni önt, Miss Austen! – mondta
nyájas hangon. – Természetesen tudok szakítani önökre
egy negyedórácskát.
A folyosón végigsétálva egy tágas szobában találtuk
magunkat, ahol egy nagy mahagóniasztal állt, rajta egy
likőrös-üveg; a könyvespolcokon számtalan bőrkötéses
könyv sorakozott, az egyik falon pedig egy úriembert
ábrázoló, az előző században készült olajfestmény lógott.
Két szék állt a fal előtt, ám Mr. Hemming nem intett, hogy
foglaljunk helyet – ami nem is baj, mert amúgy is inkább
állva maradtam volna.
Az ügyvéd úr összeszorított ajkait kényszeredett
mosolyra húzva nézett ránk.
– Nem számítottam a látogatásukra – mondta végül –,
de feltételezem, a körülmények kényszerítették önöket,
hogy felkeressenek. A szolgáló ügyében jöttek, Edward?
– Tulajdonképpen nem is tudom, mit keresünk itt,
George – válaszolta Mr. Cooper. – Jane ragaszkodott
hozzá, hogy látogassuk meg. Biztos vagyok benne, hogy
rengeteg a munkája, ezért, ha a hölgyek megzavarták,
kérem, bocsásson meg!
Mr. Hemming nekitámaszkodott az íróasztalának,
ujjaival erősen szorította annak peremét. Arckifejezése és
hangja azonban nyugodt maradt.
– Tehát Miss Jane Austen kihallgatja Mr. Hemminget –
mondta. – Amennyire sikerült megismernem a
kisasszonyt, számíthattam volna a látogatására. Nos,
kedves hölgyem, miben lehetek a segítségére?
– Holnap meg kell jelennünk a meghallgatáson, Mr.
Hemming, ahogy minden bizonnyal önnek is. Korábban
már kerültem ilyen helyzetbe, és megtanultam, hogy ha
őszinték vagyunk a halottkémi vizsgálaton, azzal sok
gondtól megkíméljük magunkat.
Mellkasa előtt összefűzte a karját, és elmosolyodva azt
kérdezte:
– Sok tapasztalata van ezen a téren, Miss Austen?
– Elegendő ahhoz, hogy tudjam, ön hazudott, amikor a
Miller’s Dale-ben azt mondta, hogy nem ismeri a halottat –
válaszoltam. – Tess Arnoldot, akit, ha jól tudom, már
régóta ismert.
Mr. Hemming elsápadt a szavaim hallatán.
– Ott és akkor nem fogtam fel, mit látok. Ki ne
zavarodott volna össze ilyen borzalom láttán? A lány
ruhája, a szörnyű sebek... épp csak egy pillantást vetettem
az arcára. Akárcsak ön, én is megdöbbentem tegnap este,
amikor megtudtam, hogy nem férfi, ráadásul nem is
idegen.
– Akkor mégis miért viselkedett olyan furcsán? Nagyon
jól emlékszem minden szavára és mozdulatára. Zavart
volt. Azt mondta, hogy a halott egy utazó, akárcsak mi, aki
minden bizonnyal Buxtonból érkezett, és ragaszkodott
hozzá, hogy oda vigyük a holttestet. Szó sincs itt
zavarodottságról, Mr. Hemming. Ön szándékosan meg
akart téveszteni minket.
– Ez abszurd! – kiáltotta az ügyvéd.
– Sir James Villiers másképp gondolja – mondtam. – És
minden bizonnyal nem volt oka hazudni, amikor azt
mondta, hogy ön már évek óta ismerte a szolgálót.
– Ezt soha nem is tagadtam. Csak nem ismertem fel,
amikor megpillantottam a holttestét.
– Véleményem szerint azonban igenis felismerte, uram.
Továbbá úgy gondolom, hogy amikor felismerte, nem csak
a sebei látványa volt az oka rémületének.
– Jane! – kiáltott rám megbotránkozva a kuzinom. –
Hogy viselkedhet ilyen szégyentelenül?! Mr. Hemming
úriember...
George Hemming egy hosszú pillanatig rám nézett,
majd elfordult, és a kezébe temette az arcát.
 – Uram, hajlandó magyarázatot adni furcsa
viselkedésére még azelőtt, hogy Mr. Tivey kérné ezt öntől?
– kérdeztem.
– Nem hiszem, hogy bármiféle magyarázattal tartoznék
egy idegen ifjú hölgynek – mondta kurtán az ügyvéd. –
Amit akkor éreztem és tettem, csakis Istenre és rám
tartozik.
– Természetesen, George – vágta rá gyorsan Mr. Cooper
az ajtó felé fordulva. – Nem is zavarjuk tovább.
– Mindössze két magyarázat jut eszembe – folytattam
kitartóan, egyenesen Mr. Hemming szemébe nézve. –
Amikor felismerte a szolgálót, rájött, hogy ki a gyilkosa, és
annyira aggódott érte, hogy az egész ügyet Buxtonba
akarta vinni, messze a szolgáló otthonától.
– Nem, nem így történt!
– Vagy – folytattam – önnek közvetlen köze volt Tess
Arnold halálához, és tegnap azzal a szándékkal vitt el
minket a Miller’s Dale-be, hogy legyenek szemtanúi,
amikor megtaláljuk a lány holttestét, és ily módon elterelje
magáról a gyanút.
– Jane! – kiáltott rám ismét a kuzinom. – Eleget
beszélt!
– Egyik esetben sem tudott nyugodtan, tisztán
gondolkodni, Mr. Hemming. Nem kerülte el a
figyelmünket, hogy furcsán viselkedik, aminek az volt az
oka, hogy ismerte az „úriembert". Mondja, mit feleljünk
Mr. Tivey-nak, ha megkérdezi tőlünk, hogy ön hogyan
reagált, amikor megtaláltuk a holttestet?
Az ügyvéd úr nem válaszolt. Ekkor már ijesztően
sápadt volt, a homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek.
Cassandra tekintetében nyugtalanságot láttam, kuzinom
pedig szörnyülködve nézett rám.
– Ha bármit is tud a szolgáló halálával kapcsolatban,
Mr. Hemming, okosan tenné, ha felfedné előttünk –
tanácsoltam neki. – Nincs az a hűség, amelynek nevében
el lehetne követni egy ilyen bűnt. Ha nem beszél előttünk,
az irodája falai között, akkor, kérem, beszéljen holnap,
Isten és a törvény embere előtt! Kérem, uram, ne valljon
hamisan!
– Már megbocsásson, hölgyem, de ha nem tévedek, itt
én vagyok a jogtanácsos – mondta hűvös mosollyal az
arcán Mr. Hemming. – És most, ha megbocsátanak,
találkozóm van, mely nem tűr halasztást. Penfolds Hallba
kell mennem, segíteni az ügyfelemnek, Mr. Danforthnak.
– Charles Danforthnak? – kérdezte kuzinom. –
Feltételezem, nagyon feldúlta ez a szörnyű eset.
– Ahogy önt is feldúlná, kedves barátom – mondta az
ügyvéd komoran –, ha az összes szomszédja gyilkosnak
nevezné.

– GONDOLOD, JANE, HOGY MR. HEMMING AZ ÜGYFELÉT FÉLTI? –

kérdezte Cassandra, amikor már visszafelé sétáltunk a
Rutland Arms felé. – Hogy azért tett úgy, mintha nem
ismerné fel a szolgálót, mert tudta, hogy ellenkező esetben
azonnal Charles Danforthra vetül a gyanú árnyéka?
– Igen, lehetséges...
– Nem, egyáltalán nem lehetséges! – szakított félbe
hevesen kuzinom. – George Hemming nagy tiszteletben
álló férfi. Jó hírű, becsületes úriember...
 – És ezzel a viselkedéssel a vesztébe rohan – mondtam.
– Te talán egyetértesz azzal, Cassandra, hogy egy
ügyvédnek oly mértékben hűségesnek kell lennie az
ügyfeléhez, hogy hamisan tanúskodjon?
– Ami azt illeti, még nem tanúskodott hamisan –
válaszolta nővérem. – Meg kell várnunk a meghallgatás
végét, akkor majd meglátjuk, hogy hűsége – vagy
bűnössége – mire sarkallja őt.
– Bűnösség! Hamis tanúzás! – kiáltotta szörnyülködve
Mr. Cooper. – Ha arra gondolok, milyen hangnemben
beszélt nagyra becsült barátommal, Jane, cseppet sem
sajnálom, hogy amint lehet, elhagyjuk ezt a vidéket!
– Valami komolyabb ügyről van itt szó – mondtam
nővéremnek –, valami sokkal személyesebbről, mint a
hűségről, mellyel egy ügyvéd az ügyfelének vagy akár egy
nagyon jó barátjának tartozik. Egy férfi nem dobhatja oda
ily könnyedén a becsületét.
– Egyik legrégebbi barátom előtt hozott rám szégyent,
Jane – folytatta Mr. Cooper szenvedélyesen. –
Közönségesen és szégyenteljesen viselkedett.
– Nem hiszem, hogy Mr. Tivey nagyobb tisztelettel fog
beszélni Mr. Hemminggel – jegyezte meg Cassandra.
Tekintete a tőlünk körülbelül harminc méterre, a Matlock
Street elején játszódó jelenetre szegeződött: közemberek,
férfiak és nők vegyesen gyűltek össze a kútnál. Még ekkora
távolságból is felismertem a kútfőn ülő férfit – erős karját
és sötét szemöldökét. Michael Tivey a szabadkőművesek
ellen hangolta a köréje gyűlteket. Vajon meg is nevezte
előttük Charles Danfortht mint a szolgáló gyilkosát? Vajon
mi oka lehet befeketíteni a férfit, amikor még semmit sem
tudunk arról, hogy kik és miért ölték meg Tess Arnoldot?
És ha Tivey ilyen szilárdan meg van győződve a férfi
bűnösségéről, hogyan láthatja el lelkiismeretesen a
halottkém feladatát? Hiszen messze nem pártatlan.
– De miért is lepődöm meg a viselkedésén, kuzin –
folytatta Mr. Cooper – Hiszen sosem viselkedik olyan
alázatosan, ahogyan az az ön neme és társadalmi helyzete
alapján elvárható lenne. Még szerencse, hogy nem
mutattam be önt nagyra becsült pártfogómnak, Sir George
Mumpsnak – minden bizonnyal az ő finom hölgyekről
alkotott képének sem felelne meg.
– Kedves kuzin! – kiáltott fel Cassandra. – Kérem,
válogassa meg szavait, mielőtt még megbánná, hogy ily
gorombán beszélt Jane-nel! Drága húgomat a legjobb
szándék vezérelte.
– A húga egy elviselhetetlen, kotnyeles nőszemély –
folytatta Mr. Cooper ugyanolyan szenvedélyesen –, aki, ha
nem változtat a modorán, sosem talál magának férjet.
George Hemming kezdetben kifejezetten csodálatra
méltónak találta – sokat ígérő volt, hogy őt is meghívta a
völgybe. Ám ebből most már semmi sem lesz. Ilyen
felelőtlenül eldobni egy ekkora lehetőséget, Jane!...
 GYOMORSAV OKOZTA BÁNTALMAKRA

Vegyünk egy uncia finom mészkövet és háromnegyed

unciát a legfinomabb fehér cukorból, majd törjük őket
porrá. Adjunk hozzájuk egynyolcad uncia gumiarábikum-
port; miután alaposan összekevertük ezen összetevőket,
öntsük bele egy nagy üvegbe, egynegyed gallon vízbe, majd
alaposan rázzuk össze. Adagolás: egy nagy kanállal.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 HATODIK FEJEZET

A meghallgatás

1806. augusztus 28., csütörtök

– TEHÁT CSUPÁN AZÉRT SÉTÁLT FEL A MILLER'S DALÉ FELETTI

SZIKLÁKHOZ, Miss Austen, mert egy kis egészséges
testmozgásra vágyott? Bölcs dolog volt ezt tennie?
Mr. Tivey, a bakewelli kovács-sebész-halottkém szigorú
tekintettel nézett rám, miközben a tizenkét férfiból álló
esküdtszék előtt feltette nekem ezt a kérdést. Én azonban
nem vagyok az a fajta hölgy, akit egy ilyen férfi könnyen
meg tud ijeszteni.
– Hogy bölcsen tettem-e, Mr. Tivey, nem tudom, de az
ember, ha Derbyshire-ben jár, ellátogat a völgybe. Biztos
vagyok benne, hogy előttem már több ezer hölgy sétált
arrafelé.
– Tehát nem számított arra, hogy barangolása közben
rátalál a halottra?
– Ha azt kérdezi, uram, hogy szándékosan azért
mentem-e arra, hogy rátaláljak, a válaszom: nem. Teljes
mértékben meglepetésként ért, amikor megláttam a
szolgáló élettelen testét.
 – El tudná mondani az esküdteknek, mit tett, amikor
rálelt a holttestre?
Végignéztem a padokon ülő esküdteken. Jól
megtermett, izmos férfiak voltak, ránézésre földművesek és
földbirtokosok, akik mind igyekeztek, hogy az arcuk ne
áruljon el semmiféle érzelmet.
– Egy csapat varjúra lettem először figyelmes –
válaszoltam. – Amikor odaértem, láttam, hogy a földön
heverő személy halott.
– És hogyan feküdt a földön?
– Egy szikla tövében, az ösvénytől kicsit feljebb.
– Hogyan nézett ki a test?
Mr. Tivey könnyed hangon tette fel a kérdést; én
azonban egy pillanatig haboztam – visszatartottam a
lélegzetemet és lesütöttem a szemem. A kérdés hallatán
újra magam előtt láttam a szörnyű képet.
– Miss Austen?
Mr. Tivey-ra emeltem a tekintetemet.
– Úgy tűnt, egy fiatalember teste, akit szörnyű módon
gyilkoltak meg. Homloka közepébe egy ólomgolyó fúródott,
a beleit kiontották, és a nyelvét is kivágták. Ruháját és a
körülötte lévő köveket vér borította.
– Mit gondol, a vérét akkor ontották ki, frissen?
– Nem tudnám megmondani. Meglehetősen száraznak
tűnt.
– Hozzáért a holttesthez?
– Nem, uram.
– Látta bármiféle nyomát az ösvényen lónak vagy
embernek?
– Nem, uram.
 – Kérem, írja le nekünk, milyen volt a holttest körül a
föld!
– Száraz és poros, ami augusztusban nem szokatlan.
Az ösvény földje kemény volt, a fű pedig elsárgult.
– Tehát nem tudta megállapítani, hogy a halott vagy
bárki más, aki esetleg arra járt, merről merre tartott?
– Nem, nem tudtam. Nem, semmiféle nyomot nem
láttam. Nem látott a közelben semmit, ami a halotté
lehetett egy ládát vagy batyut?
– Nem, nem láttam.
– Rendben van, Miss Austen – mondta Mr. Tivey busa
szemöldöke alól figyelve az arcomat. – Kérem, mondja el,
mit tett ezután.
– Visszafutottam az ösvényen, hogy segítséget kérjek –
válaszoltam. – Szóltam az úriembereknek, akikkel voltam –
Mr. George Hemmingnek és kuzinomnak, Mr. Edward
Coopernek, akik a Wye-ban horgásztak –, megkértem őket,
hogy azonnal siessenek fel a sziklához, ahol egy test hever.
– Köszönöm, Miss Austen, visszamehet a helyére.
Felkeltem a tanúknak odakészített székből, és a Kígyó és
Szarvas nagytermében összegyűlt emberek között
visszamentem a helyemre. Minden lépésemet kíváncsi
tekintetek követték, én azonban hozzászoktam az
ilyesmihez – egy halottkémi vizsgálat során ez
elkerülhetetlen. Többé már nem egy, a vidéki nyarat élvező
idegen voltam, hanem a helyi szenzáció. A szoba végében
foglaltam helyet, és vártam, hogy folytatódjon a
meghallgatás.
– Mr. George Hemming! – szólalt meg hangosan Mr.
Tivey, ám nem hallottam lépteket. Nyakamat kinyújtva
körbenéztem, merre lehet az ügyvéd úr, bár éreztem, hogy
nincs ott közöttünk a fogadóban. De hogyan képes egy
ügyvéd nem eleget tenni egy ilyen fontos kötelességnek?
Ekkor gyanakodni kezdtem, ahogy a Miller's Dale-nél
is. Mr. Hemminget senki sem fogja gyilkossággal
gyanúsítani, gondoltam magamban. Hiszen talpig
úriember, és a kuzinom régi barátja. Minden
megnyilvánulásában gentleman – a modora is fesztelen
ezért nehéz elképzelni róla, hogy ilyen mértékű erőszakra
ragadtassa magát. Ám amikor megtaláltuk a holttestet,
nyoma sem volt ennek a fesztelenségnek. Miért viselkedett
úgy az ügyvéd úr, mint akinek nem tiszta a lelkiismerete?
– Mr. Hemming! Mr. George Hemminget szólítom!
A helyiségben lévők suttogni és mocorogni kezdtek. Mr.
Tivey kalapács híján széles tenyerével csapott az asztalra.
– Nos, rendben, akkor szólítom Mr. Edward Coopert,
Hamstall Ridware lelkészét.
Ekkor kuzinom kinyitotta a száját, és dalra fakadt.
Méltóságteljes léptekkel haladt előre a levegőtlen
helyiségben, tekintetét a mennyezeti gerendákra szegezve.
A mennyezet meglehetősen alacsonyan volt, így tönkretette
a hatást; kuzinom mégis tovább énekelt, hangja a szoba
legtávolabbi csücskébe is eljutott. Végül elfoglalta a helyét
a tanú székében, de még végigénekelte az első strófát.
Biztos voltam benne, hogy még folytatná – már készült is
egy nagy levegőt venni –, ám akkor Mr. Tivey lecsapott rá,
és megeskette, hogy csakis az igazat mondja.
A halottkém kérdéseire válaszolva Mr. Cooper
elmondta, hogyan hozta le a sziklától a holttestet a molnár
és barátja, Mr. Hemming segítségével, és hogy utána
hogyan szállították be Bakewellbe. Azt nem említette, hogy
Mr. Hemming csak nagy sokára hagyta meggyőzni magát,
hogy Bakewellbe hozzuk a testet, amiből azt a
következtetést vontam le, hogy kuzinom aggódik a
barátjáért. Mr. Tivey feltett még neki néhány kérdést arra
az időre vonatkozóan, amely aközött telt el, hogy
felfedeztem a holttestet és hogy megérkeztünk vele a Water
Streetre. Végül elengedte Mr. Coopert, aki énekelve sétált
vissza a helyére.
Mr. Tivey az asztalra csapott, mire kuzinom esdeklőn
lehajtotta a fejét, de végre abbahagyta az éneklést.
Mr. Tivey a homlokát ráncolva összeszedte gondolatait,
majd az esküdtek felé fordulva így szólt:
– Sebészként megvizsgáltam a holttestet. Már
ismeretes, hogy először is egy felettébb megdöbbentő
felfedezést tettem – nevezetesen, hogy a halott nem egy ifjú
nemes, kinek személye ismeretlen, hanem egy szolgáló,
név szerint Tess Arnold.
A felhangzó morajlás nem a jelenlévők döbbenetéről
árulkodott, hanem sokkal inkább elégedettségükről, hogy
ők már korábban értesültek a döbbenetes hírről. Mr. Tivey
komoran végignézett az embereken – nem folytatta, míg a
morajlás el nem ült.
– Tess Arnold Penfolds Hallban szolgált, Mr. Charles
Danforth Tideswellhez közeli birtokán. Tideswell pedig alig
több mint egy mérföldnyire fekszik a Miller's Dale-től
északra – ezt a távolságot pedig bárki könnyedén megteszi
gyalogszerrel.
A szolgáló sebei halálosak voltak. Amint azt a
korábban szólított tanúk elmondták, a nyelve ki volt
vágva, belei pedig kitépve. Véleményem szerint azonban
már halott volt, amikor ezt tették vele.
Mr. Tivey ezen szavai már megleptek; de nem csak
engem – a Jacob Patter fogadójában összegyűltek is
felhördültek. Úgy tűnt, a halottkém eme megállapításáról
csak kevesen tudtak. Mr. Tivey elégedetten nézett végig az
embereken.
– A holttest körül lévő, nagy mennyiségű vér nem az
áldozat szájából vagy hasából folyt ki – bár ezen testrészei
is véresek voltak hanem a homlokán keletkezett sebből,
onnan, ahová az ólomgolyó fúródott. Úgy vélem, a golyót
egy vadászpuskából lőtték ki, az áldozattól kissé
távolabbról. A test állapotából – melyet kedden egy órakor
vizsgáltam meg – arra következtettem, hogy a lányt előző
éjszaka gyilkolták meg. Ám hogy pontosan mikor... ki
tudja? Michael Tivey biztosan nem.
Oly hihetetlennek tűnt, hogy Tess Arnolddal egy golyó
végzett, miközben a sötétben felfelé sétált a Miller's Dale
fölötti sziklákon. Azzal nyugtattam magam, hogy csak egy
őrült lehet az, aki képes volt meggyilkolni a szolgálót –
ugyanakkor a puskát biztosan nem egy őrült szegezte rá.
Csak egy ügyes lövész tud ilyen pontosan célozni, ráadásul
sötétben; egy ilyen lövéshez hidegvérre van szükség, ami
azt feltételezi, hogy a gyilkosságot előre kitervelték. De ha
a lány már halott volt, miért kellett kivágni a nyelvét, és
miért kellett kiontani a beleit? Ez egyelőre rejtély.
A halottkém rendkívül elégedetten, arcán vigyorral ült
vissza a helyére. Beszédének egyértelműen az volt a célja,
hogy felizgassa a fogadóban lévőket. Akik tulajdonképpen
pontosan ezért jöttek el. Nagyrészt közemberek voltak
jelen, olyanok, mint maga Tess Arnold; és a legtöbbjük
férfi. Arcuk napbarnított, szövetnadrágjuk pedig tiszta volt
ugyan, de viseltes, sőt egyesekén látszott, hogy már
többször is megvarrták itt-ott. A tanúk vallomásait komor
csendben hallgatták végig, Mr. Tivey összefoglalója
hallatán azonban már nem bírták tovább, és izgatottan
suttogni kezdtek.
Elkerülhetetlen volt, hogy a sok férfi között az a
néhány nő felkeltse a figyelmemet. Összesen négyen
voltak: az első egy tiszteletre méltó külsejű, keskeny szájú,
szúrós tekintetű asszony, aki véleményem szerint nem
azért jelent meg feketében, mert gyászolta a halottat,
hanem inkább csak azért, mert ez a szokás. A másik
háromtól külön ült; testtartása merev volt, kesztyűbe
bújtatott kezét szorosan összekulcsolta ölében tartott
retiküljén. Se jobbra, se balra nem nézett, tekintetét előre,
egyenesen Mr. Tivey-ra szegezte.
A másik három nő a szoba elejében ült, alig egy
méterre az esküdtektől. A legidősebb – egy vénasszony,
akinek üres tekintete elárulta, hogy vak – kétségkívül a
szolgáló édesanyja, Betty Arnold volt. A jobbján, ülő lány
folyamatosan sírt – nagy, kockás zsebkendőjét mindvégig
maga előtt tartotta, így nem tudtam megnézni az arcát. Az
öregasszony bal oldalán ülő fiatal nő szorosan fogta az
asszony könyökét, és ellenségesen nézett Mr. Tivey-ra;
arca kemény volt, mint a kő, a szeme meg se rebbent. Ki
lehet? Tess Arnold testvére vagy kebelbarátnője? Arca,
melyet profilból láttam és amely mintha hasonlított volna
a halott lányéra, szép volt – egészen addig, míg meg nem
fordult: egy hatalmas, borszínű folt éktelenkedett az
arcán.
– Kérem, engedjék előre Mr. Charles Danfortht! –
szólította fel az embereket Mr. Tivey.
Akárcsak a többiek, én is azonnal megfordultam, és
izgatottan figyeltem, ahogy a néhai Tess Arnold
munkaadója lassan előresétál a halottkémhez. A közepes
magasságú, széles vállú, talán harmincöt-harminchat éves
férfi finom anyagból varrt, jól szabott, zöld kabátot viselt;
haja gesztenyebarna, vonásai szabályosak. Arcára
azonban fájdalom ült ki, és egy masszív tölgyfaágra
támaszkodva ment előre a halottkémhez. Tehát az özvegy
Charles Danforth – a jóképű és gazdag férfi, akit vagy átok
sújt, vagy egyszerűen csak sorozatban éri a balszerencse –
sánta.
– Ön Mr. Charles Danforth, Penfolds Hall ura? –
kérdezte Mr. Tivey.
– Igen – válaszolta a férfi. Meglepően mély hangja volt,
telt, mint egy politikusé vagy Istené; ugyanakkor furcsa
bágyadtság volt benne, mintha beteg lenne, vagy bánat
gyötörné. Úgy véltem, kevés e világi dolog van, ami
felébreszthetné benne a szenvedélyt.
– És Tess Arnold az ön házánál szolgált? – hangzott el a
következő kérdés.
– Igen. Nálunk nőtt fel, amikor még apám volt a birtok
ura. Tizenkét évesen kezdett el szolgálni nálunk.
– Tehát tíz évvel ezelőtt, Mr. Danforth?
– Inkább tizenkettő, vagy tizenhárom.
– És elégedettek voltak vele?
 – Amennyire tudom, igen – válaszolta Mr. Danforth. –
Mrs. Danforth, néhai feleségem és a házvezetőnő felügyelte
a szolgálókat, mert üzleti ügyek miatt gyakran voltam
távol.
– Értem. Elmondaná, mit csinált hétfőn este?
– Korán fogyasztottam el a vacsorámat, az
otthonomban kezdte Mr. Danforth lassan aztán tíz óra
körül nyugovóra tértem.
– Mit jelent az, hogy korán, Mr. Danforth?
Az úriember alig észrevehetően megvonta a vállát.
– Öt órakor.
– És öt és tíz óra között az otthonában volt, egyedül?
– Nem. A hétfői nap az, amikor a szabadkőműves
páholy tagjai összegyűlnek. – Ismét morajlás hallatszott,
mintha a távolban ágyú dörrent volna. – Ez volt az oka
annak, hogy olyan korán vacsoráztam.
– Tehát elment a szabadkőműves-gyűlésre? – Michael
Tivey fenyegetőnek szánta a kérdést, az úriembernek
azonban szeme se rebbent.
– Természetesen – válaszolta nyugodt hangon. – Hat
óra körül, lóháton hagytam el Penfolds Hallt, és úgy fél
órával később érkeztem meg – a gyűlés a buxtoni úton
volt, körülbelül három mérföldnyire magától Buxtontól.
– Rendben – mondta Mr. Tivey. – Mr. Danforth
beismerte, hogy annak az álnok szövetségnek, a
páholynak a tagja. Nem kérdezem meg, mit csinált ott,
mert tudom, esküt tett, hogy sosem árulja el, mi történik
egy ilyen gyűlésen. De azt talán elárulja az esküdteknek,
hogy hány órakor jött el arról a szörnyű helyről.
 – Szörnyű? – kérdezett vissza Mr. Danforth. – Miket
beszél, ember? A Buxtonba vezető út sokkal jobb
állapotban van, mint a többi ezen a környéken. Úgy
hiszem, nem lehetett több mint kilenc óra, amikor
elindultam hazafelé, mert mielőtt aludni tértem, felhúztam
az órámat, amely majdnem tíz órát mutatott.
– Tíz órakor – ismételte meg Mr. Tivey. – És mondja,
Mr. Danforth, egyedül volt az este hátralévő részében?
– Igen, egyedül – válaszolta az úriember –, mivel
fivérem, Mr. Andrew Danforth aznap Chatsworth House-
ban vacsorázott egy nagyobb társasággal. Nem tudom
megmondani, mikor ért vissza Penfoldsba – úgy gondolom,
jócskán éjfél után. Mrs. Haskell jobban tudja, mely
órában.
– Mrs. Haskell Penfolds Hall házvezetőnője?
– Igen.
– Rendben. Ön azt állította az esküdtek előtt, hogy tíz
órakor vagy nem sokkal korábban nyugovóra tért. És
mikor kelt fel?
– Hogy mikor keltem fel? – kérdezett vissza
elbizonytalanodva Mr. Danforth. – Úgy érti, reggel hány
órakor, vagy még az éjszaka folyamán?
Michael Tivey apró szemeit összehúzva nézett rá.
– Miért, éjszaka még elment valahová? – kérdezte.
Mr. Danforth fészkelődni kezdett a kemény,
kényelmetlen faszékben.
– Rosszul alszom – válaszolta.
– És hétfő éjszaka is rosszul aludt, Mr. Danforth?
– Órákon keresztül próbáltam elaludni. Végül feladtam,
kikeltem az ágyamból, felöltöztem és kimentem levegőzni
egyet. Úgy tapasztaltam, hogy a séta jót tesz, ha az ember
nyugtalan.
– És ön nyugtalan, Mr. Danforth?
– Gyászolok, Tivey – válaszolta az úriember. – Az egész
családomat elveszítettem. Annak a férfinak, aki ilyenkor
nyugodt tud maradni, nincsen szíve!
Eme érzelmi kitörés hallatán nagyon megsajnáltam
Charles Danfortht. Azonban úgy tűnt, a Kígyó és
Szarvasban összegyűltek közül nem sokan éreztek úgy,
mint én.
– Ezzel elismeri, hogy elhagyta a házat – jegyezte meg
Mr. Tivey alattomosan. – És merre járt?
Charles Danforth most először megérezte a veszélyt.
Néhány pillanatig habozott a válaszadással.
– Nem tudom – mondta végül. – Amikor ilyen
állapotban kóborol az ember, elveszíti az időérzékét, és
nem látja a környezetét.
– Penfolds Hall területén maradt, uram?
– Lehetséges. De lehet, hogy nem.
– Értem – nézett Mr. Tivey szigorúan a tanúra, majd
jelentőségteljesen végigjártatta tekintetét a jelenlévőkön. –
Mr. Danforth azt állítja, hogy a szóban forgó éjszaka
közepén odakint tartózkodott, de hogy hol, azt nem tudja.
– Egy vászonba tekert csomagért nyúlt. – Felismeri ezt,
uram? – kérdezte.
Charles Danforth a halottkém kinyújtott keze felé
fordult.
Félig felemelkedett a székből, a botjáért nyúlt, és
közelebb hajolva, arcán az értetlenség kifejezésével bámult
a fekete kabátra és pantallóra.
 – Ezek az enyémek – mondta végül. – Bárhol
felismerném a szabó kézjegyét. Hogyan kerültek magához,
Tivey?
A szobában lévő összes férfi és nő tudta a választ.
Lehetséges volna, hogy Mr. Danforth nem tud a
történtekről?
– Tess Arnold viselte kedden reggel – válaszolta a
halottkém. – Kérem az esküdteket, jegyezzék meg, hogy az
elhunyt a halála idején Mr. Charles Danforth ruháját
viselte.
– Képtelenség! – kiáltott fel Mr. Danforth.
Visszahanyatlott a tanúk székébe. – Mi célja lett volna
Tessnek azzal, hogy az én ruhámat vette fel?
– Hát nem ön adta a lánynak... ajándékba?
– A ruháimat? Nem, mi jut eszébe! – Charles Danforth
hangja élesen csattant, arcát eltorzította a düh.
Véleményem, mely akkor alakult ki róla, amikor először
megpillantottam, tévesnek bizonyult. Az úriember
mégiscsak tud szenvedélyes lenni – a magánéletére tettek
durva célzást, és ezzel felébresztették az alvó oroszlánt.
– És van valami elképzelése, hogy a szolgáló miért
vehette el őket?
– Fogalmam sincs.
– Volt ön és a szolgáló között bárminemű kapcsolat...
akár jó, akár rossz?
Charles Danforth csinos arca kivörösödött a dühtől.
– Mégis mit akar ezzel sugallni, Tivey? – kérdezte. –
Ezért egy rangombelit párbajra hívnék!
– Kérem, válaszoljon a kérdésre, Mr. Danforth –
mondta hűvös hangon a halottkém.
 – Rá sem pillantottam a lányra – felelte dühösen az
úriember.
– Rendben – mondta a halottkém, mint aki teljes
mértékben elégedett a válasszal. – Köszönöm, Mr.
Danforth, távozhat.
Charles Danforth a botjára támaszkodva felállt, és
méltóságteljesen elindult a jelenlévők között. Nem nézett
se jobbra, se balra, tekintetét egyenesen előre szegezve
lépdelt. Az arcára kiülő méltóság láttán még a legridegebb
ember szíve is összeszorult volna; a bakewelliek azonban
nem szánták meg.
Nem egy ember gyorsan keresztet vetett, és láttam,
hogy többeknek már mozdul is a keze, hogy megvédjék
magukat a szemmel veréstől. Az úriember úgy döntött,
nem vesz tudomást róluk; én pedig azon gondolkodtam,
vajon azért nem érdekli-e ez az ellenségesség, mert már
rég megszokta.
Nem várta meg, hogy a halottkémi vizsgálat véget érjen,
azonnal távozott. A nagy tölgyfa ajtó hangos robajjal
csukódott be mögötte. Attól tartok, az, hogy egy rövid időre
így elveszítette nyugalmát, nem tette szimpatikussá a
jelenlévők szemében. És az, hogy Tess Arnold halálának
éjszakáján nem tartózkodott otthon – még ha valóban nem
is tett semmi rosszat –, alapot adhat a szörnyű
pletykáknak. Nagy kár, hogy senki sem tudja tanúsítani,
hogy Charles Danforth az igazat mondta; elgondolkodtam
azon, George Hemming vajon mit mondhatott neki tegnap
– hogy Charles Danforth miért érkezett ennyire
felkészületlenül a meghallgatásra?
 Gondolatban követtem az úriembert, ahogy elhagyja
Bakewellt – talán zárt kocsiban, hogy védve legyen a
kíváncsi tekintetektől. Vajon milyen érzelmek lakozhatnak
a lelkében? És merre tarthat, miközben a szomszédjai
zaklatottságáról, nyugtalan, éjszakai sétáiról, jól szabott
ruháiról és azok titokzatos ellopásáról suttognak?
– Szólítom Mrs. Augusta Haskellt! – szakította meg
gondolataimat a halottkém hangja.
A szürke ruhát viselő asszony méltóságteljesen kelt fel
a helyéről, és elindult az esküdtek felé. A csúf arcú lány –
talán Tess Arnold testvére? – arcára, ahogy tekintetével
követte Mrs. Haskellt, mérhetetlen gyűlölet ült ki.
– Ön Mrs. Augusta Haskell?
– Igen, az vagyok, de hiszen már pelenkás korod óta
ismersz, Michael Tivey!
Mr. Tivey mintha meg sem hallotta volna a gúnyos
megjegyzést.
– És ön Penfolds Hall házvezetőnője? – tette fel a
következő kérdést.
– Már huszonhárom éve.
– Az elhunyt ön alatt dolgozott?
– Igen.
– És milyen beosztásban?
– Szolgáló volt, a gyógynövényes kamráért felelt. – Mrs.
Haskell tekintete a helyiség elejében ülő három nőre
siklott. Furcsa volt, hogy az addig magabiztos asszony
mintha kicsit kellemetlenül érezte volna magát.
– El tudná mondani az esküdteknek, asszonyom, mit
mondott Sir James Villiersnek kedden? – kérdezte Mr.
Tivey.
 – Elmondtam neki, hogy ajánlólevél nélkül
elbocsátottam Tess Arnoldot – válaszolta az asszony. – És
hogy örültem, hogy végre megszabadultam tőle.
Halk moraj hallatszott, mint amikor a szél jár a fák
között – ám hogy a felháborodás vagy a döbbenet hangja
volt-e ez, nem tudtam eldönteni.
– Annak ellenére, hogy Tess Arnold több évig szolgált
ön alatt? – kérdezte Mr. Tivey.
– Tizenkét évig vagy még tovább is. Tizenkét éves kora
óta.
– És annak ellenére, hogy a Penfolds birtokon nőtt fel?
– Azt tettem, amit tennem kellett – válaszolta Mrs.
Haskell –, és senkitől sem fogok érte bocsánatot kérni.
– És mert ezt tette, Tesst meggyilkolták! – csendült fel
egy jeges, elfojtott gyűlölettől reszkető hang. A kemény
tekintetű lány felállt, és remegő kézzel Penfolds Hall
házvezetőnőjére mutatott. – Mert maga szívtelen és
kemény lelkű, Augusta Haskell, a húgomnak az éjszaka
közepén el kellett hagynia az otthonát – még a ruháját sem
vehette fel, melyért megdolgozott! Kihajították, és ezért
kegyetlen halált halt, még segítségért sem tudott kiáltani.
Maga miatt! Nyughatatlan lelke kísértse magát álmában,
és kiáltson bosszúért! Míg él, ne leljen nyugalomra,
Augusta Haskell!
A szobára dermedt csend telepedett, és ebben a
csendben a lány gyűlölettel teli kirohanása ijesztő átoknak
hangzott. Úgy éreztem, mintha egy hideg ujj simítana végig
a gerincemen, melynek nagyobb hatalma van a jelenlévők
fölött, mint Sir James Villiersnek.
 Augusta Haskell elsápadt, ajka elkékült. Kesztyűbe
bújtatott kezét a mellkasához emelte, levegőért kapott.
– A szívem! Édes istenem, a szívem!
Akkor a szemei kifordultak, és a földre rogyott.
Le sem lehet írni, mekkora zűrzavar támadt. Mr. Tivey
hiába csapkodta tenyerével az asztalt, az emberek sehogy
sem akartak elcsendesedni. Az esküdtek közül többen is
Mrs. Haskell segítségére siettek, míg mások az Arnold
lányt készültek megnyugtatni. Ám úgy láttam, tartanak
tőle; amikor pedig egyenesen az egyik férfi szemébe nézett,
majd az anyját támogatva elindult az ajtó felé, az emberek
szétválva utat engedtek nekik. Mindenki elhallgatott, a
hirtelen beállt csendben csak a harmadik nő sírását
lehetett hallani. Úgy vonultak ki, mint három fúria.
Fenyegetés – vagy inkább bánat? – áradt felőlük, és a
távozásukat követően még sokáig ott lebegett a levegőben.
A meghallgatást berekesztették, az emberek pedig, akik
kíváncsiságtól hajtva jöttek el a fogadóba, most alig
várták, hogy kijussanak a friss levegőre.
Egyike voltam azon keveseknek, akiknek feltűnt, hogy
Mrs. Haskell annak köszönhetően, hogy elájult, elkerülte
azt, hogy nyilvánosan el kelljen mondania, miért
bocsátotta el a szolgálót.
 ÁJULÁS ELLEN

Őröljünk porrá három bíbortetűt, majd alaposan

keverjük össze egy kevéske cukorral. Adjunk hozzá egy
kanál brandyt, és azonnal igyuk meg a keveréket. Utána
igyunk meg egy pohárral ugyanabból a brandyből.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 HETEDIK FEJEZET

Egy régi ismerős

1806. augusztus 28., folyt.

– ÜGYESEN TISZTÁZTA MAGÁT, MISS AUSTEN. – Sir James

Villiers pompásan festett sárga pantallójában és csíkos
kabátjában. Világos haja elegánsan rendezetlen volt. –
Ráadásul nem is tűnt idegesnek, mint általában ilyen
helyzetben a hölgyek. Velem tart Mr. Patter elülső
szalonjába? A szobalánnyal hozatunk valami frissítőt és
harapnivalót. Szívesen eldiskurálnék önnel erről a
rendkívüli esetről.
– Bevallom, Sir James, bár ugyanúgy szeretem a
fogadók kamrájában megbúvó finomságokat, mint bárki
más – szólt közbe Mr. Cooper –, az én ízlésemnek már túl
sok az az idő, melyet itt töltöttünk. – Kuzinom most
először volt halottkémi vizsgálaton, és meglehetősen rossz
élményként élte meg. Tekintete komor volt, haja tőle
szokatlanul zilált. – Rossz érzéssel tölt el, hogy Miss
Austennak köze van ehhez a szörnyű esethez – mondta. –
Amint lehet, el kell hagynunk Derbyshire-t, Sir James.
Nem értem, miért gondolja, hogy hatalmában áll
megakadályozni ebben...
 – Drága Mr. Cooper, kérem, ne veszekedjünk! – mondta
Sir James. – Jelen körülmények között így is elég bajunk
van. Javaslom, menjen el horgászni – a friss levegő és a
testmozgás jótékonyan hat az idegekre. A barátja, Mr.
Hemming biztos szívesen magával tart... már ha
megtalálja őt.
– Horgászni?! – kérdezte felháborodottan Mr. Cooper. –
Amikor mindenki megbolondult, ön horgászni küld?
Inkább elmegyek a templomba, és térden állva töltök
valamennyi időt.
– Rendben – vágta rá gyorsan Sir James –, akkor, ha
társaságra vágyik lelki megtisztulásához, jó szívvel
ajánlhatom önnek Mr. Deant, a Mindenszentek-templom
lelkészét. És most bocsásson meg, de aggódom Miss
Austenért, úgy látom, bármelyik pillanatban elveszítheti az
eszméletét. – Semmi bajom nem volt, a békebíró úr csak
kitalálta, hogy szédülök, habár nem lett volna meglepő,
miután olyan hosszú időt töltöttünk a zsúfolt szobában. –
Ajánlatos lenne harapnia valamit uzsonnára. Az Elmsben
találja Mr. Deant, egy kedves kis kőházban, pont a
templomkerttel szemben. Biztos, hogy otthon van, és
örülni fog egy másik lelkész társaságának. Ne feledje el
megnézni a Vernon család kápolnájában lévő sírokat!
Jöjjön, Miss Austen!
Ezzel elindultunk Jacob Patter fogadójának csinos
elülső szalonja felé, magára hagyva kuzinomat, aki tátott
szájjal bámult utánunk.
A FEHÉR TERÍTŐVEL LETAKART ASZTALON MÁR OTT VOLT EGY
TÁLCA, rajta mindenféle finomság: hideg disznósült, friss
derbyshire-i kék sajt és a híres bakewelli puding, mely
annyira ízlik a nővéremnek.
A tálca mellett egy sörrel teli kancsó állt, és egy másik,
melyről, amikor belekortyoltam, kiderült, hogy
gyömbérsör. Sir James alám segítette a széket, majd
nagyot sóhajtva maga is helyet foglalt.
– Igazán kedves öntől, Sir James, hogy törődik velem –
mondtam. – Attól tartok, kuzinomat jelen pillanatban
teljesen lefoglalja saját gyötrődése. Felzaklatták a
történtek, ezért nem tudja azt a képet mutatni magáról,
amilyen valójában.
– Van, hogy az élet olyan próbatétel elé állít bennünket,
hogy nem vagyunk képesek uralkodni magunkon –
bólintott Sir James. – Biztos vagyok benne, hogy otthon,
különösen a hívek, jó embernek tartják Mr. Coopert.
– Igen, úgy gondolom, Hamstall Ridware-ben nagyra
tartják kuzinomat. Feddhetetlen jellem, és mindig
tiszteletre méltóan viselkedik. Csak örülök annak, hogy
nem tud megbirkózni ezzel a szörnyűséggel. Nem
szeretnék olyan férfival találkozni, aki Tess Arnold
holtteste láttán szenvtelen marad.
– Ha visszaküldhetném a parókiájára, már holnap
megtenném – mondta a békebíró. – És vele együtt önöket
is, kisasszony. De attól tartok, ezzel csak újabb pletykára
adnánk okot a városiaknak. Ezért arra kérem, Miss
Austen, maradjon még egy rövid ideig, míg le nem zárjuk
az esetet.
 – Akkor is szükség lenne erre, Sir James, ha Mr.
George Hemming nem tűnt volna el? – kérdeztem. –
Korábbi szavaiból arra következtetek, hogy próbálta elérni
az ügyvéd urat, de nem találta otthon.
– A halottkémi vizsgálaton nem jelent meg – válaszolta
Sir James –, és amikor elküldettem a Carding Streetre,
értesültem róla, hogy nem tartózkodik ott. Nem is tudom,
mit gondoljak. Megfelelőbb időpontot is választhatott volna
a távollétre.
– Tudna róla valami igazán rosszat mondani? –
kérdeztem.
– Attól tartok, még önnek sem mondhatok el mindent,
Miss Austen – válaszolta a békebíró. – Az ilyen kedves
hölgyeknek, mint ön, hajlamos vagyok sokkal többet
felfedni, mint amennyi biztonságos.
– Akkor pillanatnyilag be kell érnem a kedves bókkal –
mondtam mosolyogva. – Mr. Hemming jelleme egyelőre
titok marad, és helyette a kuzinomnak kell elviselnie a
szégyent. Mr. Cooper számára olyan lehet ez az időszak,
mintha a purgatóriumban lenne! De biztos vagyok benne,
hogy végül meg fogja érteni önt, Sir James.
– Sajnálatos módon felettébb szerencsétlen helyzetbe
került – hiszen Tess Arnold meggyilkolásának ügyében a
gyanú árnyéka vetült rá.
– Ami teljesen érthető – mondtam. Elfogadtam a szelet
sültet, melyet felém nyújtott, majd egyenesen a szemébe
nézve így folytattam: – Ahogyan mindannyiunkra. Mert
abból, amit eddig tud, Sir James, egyetlen dolgot
állapíthat meg: hogy Tess Arnold éjfélkor lelte halálát az
otthonától távol, olyan öltözékben, melyről kiderült, hogy a
munkaadójáé. Halálát lövés okozta, és gyilkosa nem
messze onnan állhatott, ahol a holttestet találtuk. Keddig
ön nem is ismerte a kuzinomat; mi találtunk rá a szolgáló
holttestére, és felmerülhet önben, hogy így akarunk
ártatlannak tűnni. Ön semmit sem tud Mr. Cooperről, sőt,
ha már itt tartunk, rólam sem. Kuzinom akár egy lelkész
álruháját magára öltött, hidegvérű gyilkos is lehet, én
pedig a tettestársa. Akár el is hagyhattuk hétfőn este tíz
órakor a Rutland Armst, azzal a szándékkal, hogy
végezzünk a lánnyal. Az ön dolga bizonyítékot keresni
arra, hogy ez így történt.
– Én pedig el is fogadnám a kihívást, ha George
Hemming, akit immár több mint harminc éve van
szerencsém ismerni, nem pont ellentétes képet festett
volna önökről – mondta Sir James.
– Mr. Hemminggel hétfőn találkoztam életemben
először, és a kuzinom sem látta őt hosszú évekig. Továbbá
Mr. Hemming szava jelen pillanatban nem sokat ér,
tekintve, hogy maga is gyanúsan viselkedett, amikor nem
jelent meg a halottkém előtt. Nem, Sir James, ne legyen
elfogult, tekintsen mindannyiunkra a jog pártatlan
embereként. Egyikünk sem áll gyanú felett, aminek én
személy szerint örülök. És ebben a szomorú helyzetben
csak a legtapasztaltabb és pártatlan elme derítheti ki az
igazságot.
– Bölcsen szólt, Miss Austen – mondta a békebíró,
miután nagyot kortyolt a sörből. A rövid időre beállt
csendben halk hangokat hallottam a szalon csukott ajtaja
mögül. Csak nem Jacob Patter vagy a szobalány
hallgatózott?
 – Van valami elképzelése arról, hogy Mr. Hemming
hova mehetett? – kérdeztem.
A békebíró megrázta a fejét.
– Azt kell mondjam, felettébb aggaszt, hogy így
elhanyagolta a kötelességét. Viselkedésével csak azt érte
el, hogy már ő sem áll gyanú felett. Bevallom, meglep,
hogy így eltűnt, még sosem viselkedett így. És azzal, hogy
eltűnt, Charles Danforth-nak sem tett jó szolgálatot.
– Nem bizony! – értettem egyet vele. – Az úriembert
szemmel láthatóan megdöbbentették a halottkém kérdései.
Felettébb furcsa, hogy létezik Bakewellben olyan ember,
aki nem tudott a történtekről, és különösen arról, hogy ő
maga is veszélyben van.
– Kivéve talán, ha az ügyvédje szándékosan nem
tájékoztatta – mondta elgondolkodva Sir James. –
Danforth tegnap Penfoldsba hívatta Mr. Hemminget, ám
tudomásom szerint az ügyvéd nem jelent meg nála. Így
szegény Charles teljesen felkészületlenül jelent meg a
meghallgatáson, nem is gyanította, mekkora veszély les rá.
– Hogyan? – néztem rá döbbenten. – Mr. Hemming nem
jelent meg nála? Pedig... – Elhallgattam, mert nem
tudtam, mit mondjak. Lehet, hogy én vagyok az oka
annak, hogy az ügyvéd úr eltűnt? Kíméletlenül beszéltem
vele, neki pedig ezután nyoma veszett.
Sir James komoran elmosolyodott.
– Bárcsak Mr. Danforth másképp cselekedett volna
aznap éjjel. Egyetlen ember sem tudja tanúsítani, hogy
otthon, vagy legalább a birtokán volt. De szerencsére van
néhány barátja. A házvezetőnője egy közülük. Ha Augusta
Haskell nem veszíti el az eszméletét, urát már megvádolták
volna a szolgáló meggyilkolásával.
– Mr. Tivey kérdései után az esküdteknek nem is
maradt volna más lehetősége – mondtam, egyetértve vele.
– De mit tud Mr. Danforth fivéréről, Sir James? Mert
ugyebár ő sem tartózkodott otthon aznap éjjel. Milyen
ember? Megbízható?
– Ami azt illeti, Miss Austen, nem tudom, létezik-e
egyáltalán olyan férfi, akiben maradéktalanul meg lehet
bízni. Azonban Andrew Danforth hétfőn este egész
biztosan Chatsworth-ben volt. Hat órakor érkezett meg és
hétkor ült asztalhoz vacsorázni. Az utolsó fogást fél
tizenegyre fogyasztották el, amikor is a hölgyek elhagyták
az étkezőt. Az urak háromnegyed tizenkettőkor
csatlakoztak hozzájuk, ekkor felállították a
kártyaasztalokat...
– Hogy ezek a whigek milyen későig fennmaradnak! –
mormogtam. Az Austen család korán szokott nyugovóra
térni; én tízkor általában már ágyban vagyok.
– A társaság a kései vacsora után oszlott fel, éjjeli fél
kettő körül – folytatta Sir James. – Andrew Danforth
leghamarabb fél háromkor kerülhetett ágyba, amikorra a
szolgáló már halott volt.
– Ön azonban ezt már nem tudta elmondani a
halottkémi vizsgálaton, amely oly hirtelen ért véget –
mondtam elgondolkodva. – De talán nem is baj. Már rég
tudom, hogy ezeknek a meghallgatásoknak nem az a célja,
hogy az igazságot kiderítsék, hanem inkább az, hogy
megnyugtassák a helyieket, elhitessék velük, hogy meg
tudják oldani az ügyet. Pártatlan ítéletet csakis pártatlan
bírák hozhatnak.
Sir James közelebb húzta hozzám a székét.
– Kedden ön azt mondta, Miss Austen, hogy már volt
alkalma megtapasztalni, milyen egy gyilkossági nyomozás.
Be kell vallanom, nekem nincs túl sok tapasztalatom ilyen
ügyek terén. Ezért nagyon szívesen hallanám, mi a
véleménye erről a borzalmas esetről.
– Az én véleményem, uram? – kérdeztem csodálkozva. –
Hiszen semmit sem tudok a vidékről, sem az itt élőkről.
Sem az áldozatot, sem a családot nem ismerem, akiknél
szolgált, így nem is alkothatok róluk véleményt.
– Az alapján, amit az ön jelleméről és értelmi
képességeiről tudok, Miss Austen, épp az ellenkezőjét
gondolom. – Sir James korsója fölött fürkészem nézte az
arcomat. Tekintete pírt csalt az arcomra.
– Ezt hogy érti, uram? – kérdeztem végül.
– Tegnap este meglehetősen részletesen meséltek
nekem arról, milyen páratlanul okos hölgy ön, Miss
Austen. És állíthatom, a forrásom olyan ember, akinek a
véleményében teljes mértékben megbízom.
– Valóban? – kérdeztem immár kíváncsisan. – Csak
nem megint a kuzinommal beszélt?
– Az alapján, amit megtudtam önről – folytatta a
békebíró anélkül, hogy kérdésemre válaszolt volna –, úgy
gondolom, ön egy rendkívül éles eszű, határozott nő –
ezért kérem most a segítségét ebben az ügyben.
– Édes istenem! – kiáltottam fel. – Mit mondhatott
önnek a kuzinom, Sir James? Attól tartok, a szavai
túlzóak voltak.
 – Mr. Cooper sosem árult volna el ilyen titkokat egy
hölgyről, különösen nem egy rokonáról – mondta halkan
Sir James. – Ő biztosan nem szeretné, hogy kiderüljön,
önnek korábban is volt köze gyilkossági ügyekhez. Egy
ilyen hír táptalajul szolgálna a városban már amúgy is
keringő pletykáknak.
Egy szót sem szóltam, csak elpirultam.
– Az információ egy közös ismerősünktől származik,
Miss Austen. Jelenleg Chatsworthben vendégeskedik, mert
a hercegnek is közeli ismerőse.
– Chatsworthben? – kérdeztem döbbenten. – Attól
tartok, önt félrevezették, Sir James! Én senkit sem
ismerek Derbyshire-ben.
Ekkor a folyosó felől érkező zajok hangosabbá váltak,
és a következő pillanatban kinyílt a szalon ajtaja.
Megfordultam, majd azon nyomban fel is ugrottam a
székről. Egy elegánsan öltözött, magas, szikár úriember
állt a küszöbön. Megemelte a kalapját, majd hozzám lépve
udvariasan a kezem fölé hajolt.
– Öröm önt újra látni, Miss Austen. Rég találkoztunk.
Bizony rég, gondoltam magamban. De be kell vallanom, az
utóbbi időben többször is eszembe jutott az úriember.
– Lord Harold, enyém a megtiszteltetés – mondtam
enyhén remegő hangon.
 HA FIÚGYERMEKET SZERETNÉNK

Az anyaméhben még minden gyermek fiú, és csak idővel,

az anya testnedvei változtatják gyengévé és lánnyá. Ezért
ha lánygyermekre vágyik az anya, minél több időt töltsön a
szófán heverészve, és csak meleg tejet igyon, melyben
elkever egy kevéske tojást. Ha fiúgyermeknek szeretne
életet adni, ajánlatos majd' mindennap vörösborban főzött
marha- és birkahúst ennie. Keljen korán, és a reggeleket
töltse egészséges testmozgással – sétáljon a környéken,
vagy lovagoljon; esténként legyen barátai körében,
beszélgessen és táncoljon sokat. Semmiképp se aludjon
hét óránál többet, mert egy fiúgyermeknek nincs szüksége
több alvásra.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 NYOLCADIK FEJEZET

Gyászidőszak

1806. augusztus 28., folyt.

LORD HAROLD TROWBRIDGE FELBUKKANÁSA MINDEN

ALKALOMMAL MEGLEPETT. Az úriember kedveli az intrikát és

a titkos államügyeket – ehhez egy eredendően is diszkrét
jellem párosul, aminek következtében egy meglehetősen
titokzatos, megfoghatatlan úriemberhez van szerencsénk
Lord Harold személyében. Bár ismeretségünk során
kialakult köztünk egyfajta „közeli" viszony – már
amennyire ez lehetséges, ha a hölgy hajadon és szegény,
az úriember pedig az egyik legkapósabb agglegény –,
sosem tudom, éppen merre jár: hogy a kontinensen van-e,
vagy Londonban, hogy a Korona szolgálatában veszélyben
van-e az élete, vagy épp vidéken majd’ meghal az
unalomtól. Kapcsolatunk nem ad sok lehetőséget a
levelezésre. Egy ilyen helyzetben lévő hölgy és úriember
levelezése gyanúra adhatna okot – környezetünk még azt
hinné, illetlen kapcsolat van közöttünk.
Mostani találkozásunkat nyolc hónapnyi hallgatás
előzte meg, és körülbelül egy évig nem láttam őt. Az
újságokban olvastam felületes cikkeket a porosz udvarban
tett diplomáciai látogatásairól; hallottam valami pletykát
arról, hogy romantikus kapcsolat fűzi egy orosz
hercegnőhöz, és a Montalban kölyök szöktetése körüli
botrányról is. Nem tudtam, hogy hitelt adhatok-e a
híreknek, vagy csupán hazugságok; nem tudtam,
melyiknek örüljek, melyik ad okot szomorúságra.
Nem számíthatok Lord Harold állandó figyelmére, nincs
mellettem folyamatosan, mint egy közeli jó barát. Ám az
biztos, hogy nála érdekesebb ember nincs az ismerőseim
között; a társaságában eltölteni némi időt olyan, mint
meginni egy elixírt, amely, ha nem is az örök élettel
ajándékoz meg, de kétségkívül felpezsdít.
Bár anyám és nővérem nem örül annak, hogy Lord
Harold hatással van rám, én megtiszteltetésnek veszem,
hogy az úri gazfickót ismerősömnek nevezhetem. Már több
alkalommal, különböző körülmények között élvezhettem
Lord Harold bizalmát, és én is megbízom benne. Ha
egyszer csak tíz év elmúltával bukkanna fel újra, engem
ugyanolyan boldogsággal töltene el a találkozás.
– Ha jól értesültem, édesanyja és nővére is
Bakewellben tartózkodik – mondta Lord Harold, én pedig
válaszképp bólintottam. – Jól vannak?
– Tökéletesen, köszönöm kérdését.
– Annak ellenére, hogy egy gyilkosság megzavarta a
nyugalmukat?
– Nem hinném, hogy anyám negyedóránál tovább
gondolt volna az Arnold lányra – mondtam szárazon –, a
nővérem pedig, bár felkavarták a hírek, melyeket hallott,
szerencsére nem látta a holttestet. Ne feledje, Lord Harold,
augusztus van – ilyen szép időben az emberek nem
nagyon foglalkoznak komolyabb dolgokkal.
Szúrós megjegyzésem halvány mosolyt csalt az
úriember arcára.
– Mi hozta Derbyshire-be? – kérdezte. – Arra
számítottam, hogy ebben az időszakban Kentben találom
önt, Mr. Edward Austen birtokán.
– Bátyám jelenleg nincs otthon, Ramsgate-ben élvezi a
nyarat – feleltem. – De talán ősszel újra ellátogatok
Godmershambe. Úgy tervezzük, hogy októberben
Southamptonba költözünk, uram.
– Southamptonba? – nézett rám a homlokát ráncolva
Lord Harold. – Nem gondoltam volna, hogy talál még egy
olyan vízhez közeli várost, ahova Bath után szívesen
költözne. Mi sarkallta édesanyját erre a döntésre?
– A takarékosság – válaszoltam. – És az, hogy bátyám,
Francis Austen kapitány felajánlja nekünk az otthonát.
Southampton mindössze tizenhét mérföldre van
Portsmouthtól, a haditengerészet székhelyétől, és Frank, a
világ bármely részébe is szólítja a kötelesség, mindig vissza
fog térni Hampshire-be.
– Értem – mondta Lord Harold, miközben udvariasan
elutasította a Sir James által felajánlott frissítőt. Kihúzott
magának egy széket. – Udvariatlan voltam, és erre csak
meglepettségem szolgálhat mentségül. De mondja, akkor
mi hozta ide Bakewellbe? Hiszen sokkal északabbra van,
mint Southampton.
Az úri gazfickó sosem szerette az üres fecsegést, ezért
meglepett, hogy ezt kérdezi tőlem. Még sosem láttam
ilyennek – mintha valami emésztette volna, és rá cseppet
sem jellemző módon kifejezetten ideges volt. Horgas orra
hegyesebbnek tűnt, mint máskor, bőre kifeszült a
csontjain, tekintete pedig üres volt, amiből arra a
megállapításra jutottam, hogy valószínűleg már több napja
nem aludt nyugodtan. Lehet, hogy a viszonya az orosz
grófnővel (vagy hercegnővel?) – melyről a legsekélyesebb
reggeli újság tett csak említést, az is csupán futólag –
jobban megviselte, mint gondoltam. Párbajra került sor?
Vagy valaki öngyilkosságot követett el? Netán a kontinens
egy kisvárosában egy nő világra hozott egy törvénytelen
gyermeket? Mintha komoly betegség vagy keserű bánat
emésztené Lord Haroldot, aki most legalább annyi idősnek
néz ki, mint amennyi valójában – azaz negyvennyolc
évesnek.
– Úgy döntöttünk, hogy a nyarat utazgatással töltjük –
válaszoltam gyengéd hangon –, és amikor a kuzinomnál
vendégeskedtünk staffordshire-i otthonában, mely oly
közel van ide, képtelenek voltunk ellenállni a kísértésnek,
hogy megnézzük a gyönyörű Derbyshire-t.
– Gondolom, ha legközelebb ilyen lehetőség adódik,
kétszer is meggondolja, éljen-e vele – mondta Sir James. –
Ha megkérdeznénk Mr. Coopert, bizonyosan azt mondaná,
hogy jobban tette volna, ha otthon marad.
– Tess Arnold akkor is meghalt volna – feleltem.
Lord Harold egy szót sem szólt, ellenben tekintetét
egyenesen az arcomra szegezte. Más körülmények között
nem tettem volna fel neki a következő kérdést, ám annyira
szokatlanul viselkedett, hogy akaratlanul is kiszaladt a
számon:
– És önt, uram, mi hozta Derbyshire-be?
 Lord Harold szemhéja megrebbent.
– Részvétemet kellett nyilvánítanom – válaszolta végül.
– Életem legnehezebb részvétnyilvánítása. Ön is biztosan
hallotta, hogy a hercegné elhalálozott.
– Devonshire hercegnéje? – kérdeztem.
Lord Harold a kezében szorongatott kesztyűjére
pillantott; csak ekkor vettem észre, hogy tetőtől talpig
feketébe van öltözve. Gyakran viselte ezt a színt, mely
eleganciát kölcsönöz az embernek, ám ezúttal öltözéke
mentes volt mindenféle díszítéstől. Lord Harold mélyen
gyászolt. Lehet, hogy ez az oka furcsa viselkedésének?
Georgiana, Devonshire hercegnéje márciusban
bekövetkezett halála volt az idény „szenzációja”. Nemcsak
a nagy whig családok leghatalmasabb asszonya volt, de
valóságos udvartartással rendelkezett, mely még György
királyéval is versenyre kelhetett volna. Richard Brinsley
Sheridan Georgianát és a Devonshire House-ban őt
körülvevőket figurázta ki A rágalom iskolájában, és az
emberek őt, nem pedig Sarolta királynét követték
csodálattól elvakultan. Szőke fürtjei, kedves természete és
fiatalsága – tizenhét évesen lett hercegné – rendkívül
vonzóvá tették őt az emberek szemében. A nők kizárólag
olyan ruhát viseltek, amilyet Georgiana. Ám neki ennél
nagyobb ambíciói voltak. Sokkal értelmesebb nő volt
annál, semhogy a divat le tudja kötni. Kicsit több mint
húsz évvel ezelőtt, az 1784-es választásokon, nem törődve
azzal, hogy az olyan társadalmi rangú hölgyektől, mint ő,
sokkal visszafogottabb viselkedést várnak el, a whigek
vezetőjét, Charles James Foxot támogatta. Az a pletyka
terjengett, hogy ők ketten szeretők. A hercegnét mindenhol
megszólták, mert állítólag csókért cserébe vett
szavazatokat; ám a lényeg az, hogy Fox végül
győzedelmeskedett a politikai élet arénájában, és fényes
karrierje folytatódott. A toryk vezetője, William Pitt
januárban bekövetkezett halálát követően úgy festett, Fox
végre megszerzi a miniszterelnöki posztot, melyre egész
életében vágyott – és azt, hogy karrierje felfelé ívelt, nem
kis mértékben Devonshire hercegnéjének köszönhette.
Amikor a hercegnét egy májbetegség elragadta az élők
sorából, hatalmas tömeg állt fáklyákkal a londoni
Devonshire House előtt – még a walesi herceg is
személyesen nyilvánította részvétét. Az újságok pedig
tengernyi festéket használtak el a Georgianát magasztaló
írásokra.
Természetesen értesültem a hercegné haláláról,
ahogyan Marie Antoinette-éről is, bár nem rázott meg
különösképpen. Noha Henry bátyám és a felesége, Eliza,
Feuillide grófnéja ellátogatott a Devonshire House-ban
rendezett bálokra, mi, Austenok nem vagyunk kifejezetten
whigek. Anyám úgy tekintett a királyt irányítani akaró,
nagy hercegi családokra, mint pogányokra, akiknek sokkal
nagyobb gazdagság és hatalom jutott, mint amennyi
megilletné őket. Georgiana legalább olyan távol volt a
világomtól, mint a Hold.
Lord Harold világától azonban nem volt távol – elvégre
ő egy herceg fia.
– Közeli ismerősök voltak, uram? – kérdeztem.
– Gyermekkorunk óta – válaszolta. – Devonshire-nél
fiatalabb vagyok – ő nyolc évvel idősebb néhai feleségénél –
de Georgianával közel voltunk egymáshoz korban.
 – Őszinte részvétem, uram!
Lord Harold enyhén megvonta a vállát, mintha
szégyellte volna, hogy így kimutatta az érzelmeit.
– Anglia legjobb természetű és legjobb neveltetésű nője
eltávozott közülünk, Jane – mondta. – Nincs erről mit
többet mondani.
– Bizony – mormogta Sir James. Rápillantva láttam,
hogy tőle szokatlanul morózussá vált az arca. Persze
milyen lett volna? Egy báró, aki ráadásul e vidék szülötte,
minden bizonnyal jól ismerte a Cavendish családot –
biztos gyakran meghívták Chatsworthbe vacsorázni,
amikor a herceg ott tartózkodott.
– És sokáig marad? – kérdeztem.
Lord Harold összerezzent; mintha komor gondolataiba
merült volna, melyekből kérdésemmel rántottam vissza.
– Sajnos nem olyan sokáig, mint szeretnék – válaszolta.
– A parlament pillanatnyilag szünetel, de amikor újra
összeül, sok dolgunk lesz, ha azt akarjuk, hogy Fox
hatalmon maradjon. Napóleon ausztriai győzelmei egy
időre csillapították a császár étvágyát, de Európa nagy
része, seregei és tartalékai túl vonzóak számára –
márpedig a Szörnyeteg nem az az ember, aki leteszi a
fegyvert, ha még lehetősége van használni. A legrosszabb
még hátravan, ezért a tengeren és a szárazföldön is
felkészülten kell várnunk rá. Azért jöttem Chatsworth-be,
Miss Austen, hogy beszéljek a herceggel, mert senki sem
tud akkora hatással lenni a whigekre, mint Devonshire...
már ha veszi a fáradságot.
Halványan elmosolyodtam.
 – Vigyázzon, mit mond, uram! Egy tiszteletben álló
toryval beszélget, akinek egyet kell értenie Pitt-tel abban,
hogy össze kellene tekernünk Európa térképét, és nem
foglalkozni a Szörnyeteggel. Őkegyelme egyáltalán van
olyan állapotban, hogy meghallgassa önt? A herceg
jelenleg nem mélyen gyászol?
Lord Harold összenézett Sir James-szel. Néhány
pillanatig mindketten hallgattak, majd Lord Harold így
válaszolt:
– Őkegyelme biztosan bánatos a felesége elvesztése
miatt. Ám valójában Lady Elizabeth Foster barátsága az,
ami mindig megnyugtatta; a hölgy jelenleg is
Chatsworthben vendégeskedik.
– Értem – mondtam, bár csak annyit értettem, hogy
Lord Harold nem szívesen válaszolt. Úgy gondoltam,
tanácsos témát váltani. – És hogy van a kedves családja,
uram? – kérdeztem.
– Nagyon jól, köszönöm. Unokaöcsém, Lord Kinsfell
nemrég megnősült.
– Ó! Gratulálok, és sok boldogságot kívánok az ifjú
párnak. Hát elbűvölő unokahúga? Swithin grófnéja is jó
egészségnek örvend?
– Desdemona virul – válaszolta végre kevésbé komoran,
mint addig. – Karácsonyra várja a gyermekét.
– Micsoda öröm! – kiáltottam fel, magamban pedig arra
gondoltam, hogy szalad az idő. Lady Desdemona
Trowbridge-dzsel körülbelül két éve találkoztam először
Bathban, amikor tizennyolc éves volt és még hajadon.
Most pedig egy elegáns társasági hölgy, grófné, és
hamarosan édesanyává válik. Lady Swithin élete egyre
izgalmasabb, míg Jane Austené egyre szürkébb. Túléltem,
hogy betöltöttem a harmincadik életévemet, hogy
elvesztettem az édesapámat és egy nagyon kedves
barátomat; nem sokkal később pedig el kellett hagynom a
helyet, melyet három éven át nevezhettem otthonomnak,
és útra keltem az ismeretlenbe. Még csekélyebb vágyat
érzek arra, hogy férjhez menjek, mint néhány évvel ezelőtt,
és kevesebb esélyem is van rá, hogy feleséggé váljak; évi
ötven fontból kell boldogulnom – annyi pénzből,
amennyibe Lady Desdemona egy ruhája kerülhet –, és ha
még sokáig kell ilyen szegénységben élnem, a depresszió
sem kerül el.
– Tulajdonképpen ezért jöttem ma el önhöz, Miss
Austen – mondta Lord Harold. – Unokahúgom is velem
tartott Chatsworthbe, hogy részvétét nyilvánítsa Lady
Harriot Cavendishnek, aki annyi idős, mint Mona, és aki
gyerekkoruk óta jó barátnője az unokahúgomnak. A grófné
csak tegnap este tudta meg Sir Jamestől, hogy ön is
Derbyshire-ben van – itt a békebíróra pillantott –, és
szeretné felelevenítem ismeretségüket. Unokahúgom
legszívesebben már ma találkozott volna önnel, de Sir
James elmondta neki, hogy önnek is meg kell jelenni
tanúként a halottkémi vizsgálaton – ezért megkért, hogy
keressem meg önt, és ha véget ér a meghallgatás, vigyem
el Chatsworthbe. Lady Swithin már alig várja, hogy újra
láthassa önt. És higgye el, Miss Austen – tette hozzá
mosolyogva –, nem túlzok, ezek az unokahúgom szavai.
Chatsworth! Blenheim után a környéken a második
legimpozánsabb birtok! A gondolat, hogy a birtok urainak
egy ismerőse hív meg oda, tehát vendégként léphetek be a
hatalmas hallba, nem pedig az egyszerű látogatók
egyikeként, mérhetetlen izgalommal töltött el. A grófnéval
kart karba öltve járhatom be a hatalmas területet,
megcsodálhatom a híres szökőkutakat és a mezőn
elszórtan álló tölgyeket; a füvön felállított asztalnál
megihatok egy csésze teát, vagy leszakíthatok egy
gyümölcsöt egy melegházban nevelt fáról. Elképzelhetem,
hogy egyenrangú vagyok egy olyan férfival, mint Lord
Harold, és hogy amikor felé fordulok, észreveszem, hogy a
tekintete rajtam nyugszik. Én, Jane Austen, kedves
ismerősként látogatok el Chatsworthbe – és az ott lakó
whigek közé!
Cassandra vajon mit szólna ehhez?
Ám akkor eszembe jutott, mit viselek. Aznap reggel egy
sápadtkék muszlinruhát vettem fel, és – mivel az alkalom
megkövetelte – a nagy meleg ellenére egy tengerészkék
rövid kabátkát is magamra öltöttem. Majdnem
megfulladtam benne! Ráadásul ez a ruha nem nevezhető
éppen divatosnak, és közel sem ér fel ahhoz a pompához,
melyben a Cavendishek élnek.
Arról nem is beszélve, hogy én nem gyászolok.
– A grófné igazán nagylelkű – mondtam Lord
Haroldnak –, de sajnos nem fogadhatom el a meghívását.
Talán ha tovább marad, valamelyik nap tehetünk egy sétát
Bakewellben.
– Bátorság, Jane! – mondta Lord Harold halkan. – Ön
sosem volt híján e nemes vonásnak, hát ne épp most
hagyjon cserben!
Szürke szemével egyenesen rám nézett, én pedig egy
röpke pillanatig beleláttam a lelke mélyére. Lord Harold
szívét olyan aggodalom szorongatta, melyről Sir James
előtt nem beszélhetett – azonnal tudtam, hogy Lady
Swithin meghívása csak ürügy. Az úriembernek a
tanácsomra volt szüksége. Ha meg akarom tudni, mi ez a
hatalmas titok, gondoltam, össze kell szednem a
bátorságomat, és az illemnek teljes mértékben
ellentmondva fekete kesztyű nélkül, ebben a fojtogatóan
meleg kabátkában kell elmennem Anglia egyik
leggazdagabb és legbefolyásosabb gyászoló családjához.
– Boldogan állok rendelkezésére, uram! – mondtam.
 BÁTORSÁGOT ADÓ GYÜMÖLCSPUDIN

Két meghámozott birsalmát, három meghámozott

bojtorjángyökeret és egy meghámozott krumplit főzzünk
puhára egy liter borban. Adjunk hozzá egy uncia datolyát,
majd amikor az is megpuhult, az egészet passzírozzuk át
egy szűrőn. Adjunk hozzá nyolc tojássárgáját és négy hím
veréb agyvelejét, vagy ha az nincsen kéznél, sirató gerléét,
majd egy kevéske rózsa- vagy narancsvizet.
Keverjünk hozzá cukrot, fahéjat és gyömbért. Ha van,
szegfűszeget és szerecsendiót is adjunk hozzá. Keverjünk
bele édes vajat, majd az egészet öntsük bele egy réz
pudingformába. Csavarjuk bele a pudingformát egy
konyharuhába, szorosan kössük át fonallal és főzzük
készre.
Ha az elfogyasztása után nem érzünk magunkban
elegendő bátorságot, javallott felhörpinteni egy pohárka
erős szeszt.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 KILENCEDIK FEJEZET

Egy gazdagon berendezett, pompás ház

1806. augusztus 28., folyt.

A CAVENDISH CSALÁD KÉTSÉGKÍVÜL DERBYSHIRE – SŐT

TULAJDONKÉPPEN EGÉSZ ANGLIA – leghatalmasabb

családjainak egyike. Joggal mondhatjuk, hogy a whig párt
ezen a vidéken, e dombok között született meg 1688-ban:
a Cavendishek voltak azok, akik szomszédjaikkal, a
Manner családdal – a későbbi Rutland hercegeivel –
szövetkeztek, hogy Orániai Vilmost és hitvesét, Máriát
Hollandiából Angliába hívják. III. Vilmos, miután a
dicsőséges forradalom során II. Jakab után elfoglalta
Anglia trónját, hercegségekkel ajándékozta meg az őt
hatalomra juttató nemeseket. Azok pedig cserébe
szolgálták őt, emlékeztetve arra, hogy bár a trón az övé, az
ország az övék. A whigek azon a véleményen vannak, hogy
az uralkodó a népet szolgálja – már ha népnek kizárólag a
vagyonosakat tekintjük. A whigek látszólag törődnek az
egyszerű emberekkel – hiszen azt szeretnék, hogy a fejük a
nyakukon maradjon –, ám nem áll szándékukban komoly
lépéseket tenni a nép helyzetének jobbá tétele érdekében.
Mindezt annak ellenére írom le a naplómba, hogy
végtelenül tisztelem Lord Harold Trowbridge-et, akinél
igazibb whiget nem ismerek. Wilborough hercegei, akik
mindig is tisztában voltak az érdekeikkel, és ennek
megfelelően cselekedtek, nem maradtak le a
Cavendishektől Vilmos támogatásában; így a vagyonuk
gyarapodott, a befolyásuk nőtt, és Lord Harold már úgy
született meg, hogy nem kellett tartania a nélkülözéstől.
Nem csoda, hogy egy ilyen férfi mestere a manipulálásnak,
a háborúk és politika viharai közepette is képes életben
maradni; jelleme intrikák közepette alakult ki, és már az
anyatejjel magába szívta a cinizmust.
Most pedig be akar vinni egy tiszteletre méltó tory
Austent a Cavendish-terület szívébe. Ha már muszáj
megostromolnom Chatsworth kapuit, nem lehet más a
főhadnagyom, mint Lord Harold.
Amikor megérkeztünk a vidékre, anyám elhatározta,
hogy kerüljön bármibe, megnézi a Chatsworth-birtokot és
a ház azon részét, mely nyitva áll az érdeklődők előtt.
Amikor azonban megtudtuk, hogy a család nyáron itt
tartózkodik, ráadásul mélyen gyászol, csalódottan bár, de
letettünk szándékunkról. Ilyen körülmények között az
illem még Mrs. George Austentól is megköveteli a
tapintatot.
Nagyon el fog csodálkozni, amikor megtudja, hogy
meghívást kaptam a házba. Előre félve attól, hogy anyám
milyen szenvedélyesen ad majd hangot nemtetszésének –
hogy milyen a ruhám, hogyan beszéljek és viselkedjek, ha
ott leszek és aggódva, hogy esetleg el akarja kísérni
fiatalabb lányát, úgy döntöttem, szeretett rokonaim tudta
nélkül indulok el. Megkértem Sir James Villierst, hogy
menjen el Mr. Cooperhez a Rutland Armsba, és vigyen
anyámnak egy rövid üzenetet, melyben leírom neki, hová
mentem.
Biztos voltam benne, hogy Sir James biztosítja őket
afelől, hogy látogatásom nem lesz illetlen, hiszen Swithin
grófnéja hívott meg – a békebíró úr olyan könnyed
határozottsággal rendelkezik, olyan közelről ismeri az
előkelőségek világát, hogy tudtam, remek benyomást fog
tenni anyámra, Cassandrát pedig megnyugtatja. Miután
teljesíti kérésemet, anyám és nővérem irigyelni fog azért,
hogy láthatom Chatswortht – még akkor is, ha Lord
Harold visz el oda.
Őlordsága elegáns, négylovas hintón érkezett
Bakewellbe, melynek ajtajait a Devonshire család
címerállatai, a kígyó és a szarvas díszítették. A libériás
kocsis felsegített, majd helyet foglaltam Lord Harolddal
szemben – mérhetetlenül izgatott voltam, hogy egy ilyen
szép hintóban ülve járhatom be ezt a gyönyörű vidéket.
Míg ki nem értünk a városból, a zaj miatt nem lett volna
érdemes beszélgetnünk, így, míg át nem mentünk a
Chatsworth felé vezető kőhídon, Lord Harold meg sem
szólalt. Ám egy három mérföldes utat nem tehet meg az
ember teljesen szótlanul, ezért egy idő után halkan
megkérdezte, hogy érzem magam.
– Remekül, uram, köszönöm kérdését.
– Nem zavarja a szél?
 – Egyáltalán nem. Épp ellenkezőleg, felfrissít. Mint
láthatja, kabát is van rajtam.
Aztán megkérdezte, jártam-e már a baslow-i úton,
majd amikor nemmel válaszoltam, azt mondta:
– Akkor nagyon fogja élvezni az utat. A Rutland család
után Manners Woodnak nevezték el ezt a vidéket. Ha
felérünk a dombra, ne mulassza el megcsodálni a tájat,
Jane!
– Biztos vagyok benne, Lord Harold, hogy elbűvölőnek
fogom találni.
Egy röpke pillanatig elgondolkodva nézett rám, majd
így szólt:
– Nagyon jól fest, Jane. Örülök neki, hogy ilyen jó
egészségnek örvend. Rég volt már, amikor utoljára
találkoztunk, mégis, ön egy napot sem öregedett.
– Ön hízeleg, uram! – mondtam mosolyogva.
– Egyáltalán nem. Csupán önön látom azt az
energikusságot, melyet magamban egyáltalán nem érzek.
– Valóban úgy fest, mint aki nehéz időszakon ment
keresztül – állapítottam meg.
– Nagyon nehéz időszakon. Az elmúlt év több okból is
életem legnehezebb időszaka volt. – Elgondolkodva nézte a
tőlünk jobbra és balra emelkedő, erdős dombokat, az
enyhén lejtő, így, nyár végén már fakuló legelőket, de üres
tekintete arról árulkodott, hogy nem látja szépségüket. –
Es most ez a kegyetlen gyilkosság a Miller's Dale-ben! Ez
már túl sok.
Homlokomat ráncolva néztem rá.
– Nem gondoltam volna, hogy egy szolgáló halála
személyesen érintheti önt, uram.
 – Nem is érint személyesen – nevetett fel kurtán Lord
Harold. – Bevallom, nem is gondoltam szerencsétlen
teremtésre, hiszen semmit sem jelent számomra. Azok
miatt aggódom, akiket közelről érint ez az ügy. Ha
tudnám, Georgiana mit tenne... mit szeretne, hogyan
cselekedjek... – Elhallgatott, és tehetetlenségében idegesen
a szájához emelte a kezét.
A néhai hercegné! Döbbenten néztem rá.
Előrehajoltam, és suttogva, nehogy a kocsis meghallja, azt
kérdeztem:
– Csak nem azt akarja mondani, uram, hogy valakinek
Chatsworthből köze van Tess Arnold halálához? Hiszen a
lányt brutálisan meggyilkolták – csakis egy őrült tehette!
Biztos nem egy ilyen nagyhírű család valamely tagja...
Lord Harold fájdalmas tekintettel nézett rám.
– Nem ismerem annyira a körülményeket, Jane – több
területen is sötétben tapogatózom –, hogy tudjam, mit
szabad vagy kell felfednem ön előtt. Bárcsak
megoszthatnám önnel, mi gyötör és mitől félek! Ám ezekről
a dolgokról nem beszélhetek.
Hátradőltem, és a szememet összehúzva azt kérdeztem:
– Miért olyan fontos, hogy Chatsworthbe utazzak,
uram?
– Mert Mr. Andrew Danforth, Charles öccse ma reggel
kilovagolt őkegyelmességével, a herceggel, most pedig már
minden bizonnyal a hölgyek társaságát élvezi.
– A fiatalabb fivérhez még nem volt szerencsém –
mondtam elgondolkodva. – Charles Danfortht viszont
mindössze néhány órával ezelőtt láttam... Különleges férfi.
Még nem láttam olyan embert, akinek ennyi fájdalom ült
volna ki az arcára.
– Charles Danforth valóban kivételes ember. Tudta,
hogy anyai ágon a d'Arcy család leszármazottja? Benne
újjászületett a család ereje.
– Bevallom, nem hallottam még ezt a nevet.
Derbyshire-ben jól ismerik a családot?
– A d’Arcyk is részesei voltak a dicsőséges
forradalomnak, szövetkeztek a Cavendishekkel és
Rutlandekkel – világosított fel Lord Harold. – A
whittingtoni Kakas és Szarka2 nevű kocsmában. Tudja,
Jane, ott jött létre a whig párt.
– És azóta is úgy viselkednek, mintha ott lennének –
mormoltam. – De ne kalandozzunk el. Mr. Andrew
Danforthról kezdett mesélni.
– Igen... A bátyjával ellentétben ő a Penfolds birtokon
nevelkedett. Ő és Tess Arnold gyermekkorukban állítólag
játszópajtások voltak.
– Valóban? Ezek szerint Andrew jóval fiatalabb a
bátyjánál.
– Úgy nyolc évvel. De Charlesszal csak féltestvérek –
Andrew az idős Danforth második házasságából született.
Nagyon szívesen meghallgatnám, mi a véleménye a két
fivérről, Jane. – Egy pillanatig habozott, aztán így folytatta:
– Azt hiszem, vetélytársak – mindketten a herceg fiatalabb
lánya, Lady Harriot Cavendish kezére pályáznak. Hogy a
hölgy melyiküket választja, nem tudom. Charles Danforth,
bár szinte minden szempontból vonzóbb, mint Andrew,

2 A Kakas és Szarka ma az 1688-as forradalom múzeumaként működik. (A szerk.)

jóval idősebb, mint az öccse, bánat gyötri, és az is ellene
szól, hogy özvegy. Ám inkább magára bízom, hogy
véleményt mondjon. Mindketten a herceg birtokán vannak
– minden bizonnyal épp kekszet eszegetnek és likőrt
kortyolgatnak hozzá.
Lord Harold arckifejezése, mint mindig, most is
kifürkészhetetlen volt. Tekintetét a mögöttünk húzódó
útra szegezte – tekintettel arra, hogy a hölgyek általában
nem szeretnek háttal ülni, a kocsis mögött, velem
szemben foglalt helyet.
– Gondolja, hogy az egyik Danforth fivér végzett a
szolgálóval? – kérdeztem suttogva. – És ha igen, akkor
Lady Harriot Cavendish miatt aggódik? Úgy vélem, a tény,
hogy Tess Arnold ellopta Charles Danforth ruháját, kizárja
annak lehetőségét, hogy a két úriember közül ő végzett
vele. Egy okos gyilkos nem hagyott volna maga után
ennyire egyértelmű bizonyítékot.
Lord Harold tekintete a kezére vándorolt. Mint mindig,
kézfeje most is ápolt volt – nem az az ember, akinél
lerágott körmök tanúskodnak arról, hogy nehéz időszakon
megy keresztül.
– Nem is tudom, mit gondoljak, Jane – mondta. –
Feltételezem, már hallotta, milyen pletykák keringenek a
szabadkőművesekről.
– Ki ne hallott volna róluk Derbyshire-ben? A
halottkém nagyon igyekszik rossz színben feltüntetni Lord
Danfortht, ám hogy ennek mi az oka, még nem tudom.
– Mit gondol, miért akar bárki is befeketíteni egy nála
magasabb rangú, vagyonosabb embert? Gyűlöletből vagy
alsóbbrendűségi érzésből. Tivey vádjai nem állják meg a
helyüket, mondhatni abszurdak. Ám ettől még elérik
gonosz céljukat, fel fogják bolygatni a vidék nyugalmát. És
ezt sosem fogom megbocsátani neki.
– Szenvedélyes szavak, uram – mondtam a szemem
sarkából nézve rá. – Már-már azt hihetné az ember, hogy
Tivey személyesen önt is megsértette.
– Ha azt kérdezi, Jane, hogy szabadkőműves vagyok-e,
akkor egy pillanatig sem habozok igennel válaszolni.
Büszke vagyok rá, hogy egy olyan társasághoz tartozom,
amely a templomos lovagoktól eredezteti magát. A
tizenkettedik században templomos lovag lettem volna.
– A szüzességi fogadalomtól eltekintve – mormogtam.
– A rend bukása után, miután elvesztették hatalmukat,
titokban szolgálták tovább Istent és az országot, és más
nevet vettek fel – folytatta Lord Harold. – A testvériség
ezért bünteti halállal az árulást, Jane. Mert a titoktartáson
múlt a rend fennmaradása. A szabadkőművesek
összetartása országhatárokon ível át. Ha Napóleont valaha
is sikerül legyőzni, az nagy részben az Európa különböző
országaiban élő, felvilágosult férfiaknak lesz köszönhető,
akik között nem kevés szabadkőművest találunk.
Míg beszélt, ha tekintetében és arckifejezésében nem
is, de a hangjában újra felfedeztem az úri gazfickót.
Örömmel töltött el, hogy ilyen szenvedélyes védekezésre
sikerült sarkallnom.
– Ha jól értem, őkegyelmessége, a herceg is tagja a
helyi páholynak.
– A páholyt az édesapja idejében alapították. Most már
biztosan érti, Jane, miért aggódom annyira. A szolgáló
halálának ügye a lánynál sokkal magasabb rangú
embereket kever gyanúba.
Lord Harold pedig meg szokta védeni a hatalmasokat.
– Attól tart, hogy Chatsworth és Penfolds Hall lakóit
nemcsak a testvériséghez tartozás köti össze, hanem Tess
Arnold halála is? – kérdeztem óvatosan.
– Nem tudom, Jane. Nem vagyok biztos benne. Ám
amitől félek...
– Lord Harold – próbáltam a lelkére beszélni –, túl
sokat vállal magára. Ha Tess Arnoldot azért gyilkolták
meg, mert elárulta a szabadkőműveseket, vajon mit
remélt, amikor elárulta őket, kérdem én. Hiszen senki sem
hitt volna neki.
Lord Harold lehajtotta a fejét, de láttam rajta, hogy
nem sikerült meggyőznöm.
– Úgy hallottam, a herceg nem az a fajta ember, aki
azonnal lelkesen a segítségére siet másoknak – folytattam.
– A gyilkosság napjának estéjén Andrew Danforth
társaságában vacsorázott. Ráadásul a lány testén talált
sebek nem felelnek meg teljes mértékben annak a
rituálénak, ahogyan a szabadkőművesek végzik ki az áruló
tagokat.
A lord meglepetten nézett rám.
– Csak nem öltött ön is férfiruhát és volt tanúja egy
gyűlésnek, Jane?
– Sir James Villierstől értesültem minderről –
válaszoltam mosolyogva. – Ha valóban egy szabadkőműves
végzett volna vele, Tess Arnold attól halt volna meg, hogy
elvágták a torkát, nem pedig a homlokába kapott golyótól.
Ebből pedig az következik, hogy nem egy szabadkőműves
végzett vele; vagy nem azért végzett vele, mert a lány
elárulta a testvériséget. A sebeket, melyeket a
szabadkőműves rituálé alapján ejtettek rajta,
félrevezetésnek szánták – ugyanis akkor csonkították meg,
amikor már halott volt.
– De ki tette ezt vele? A gyilkosa, vagy valaki más? –
kérdezte a szemét összehúzva Lord Harold.
– Nem tudom. Azonban biztos vagyok benne, hogy ez
csak félrevezetés – nem akarják, hogy megismerjük a
valódi indítékot és megtaláljuk a gyilkost.
– És ön mit gondol az ügyről, Jane?
– Miután Penfolds Hall házvezetőnője elájult, a
meghallgatás félbeszakadt, de annyit megtudtunk, hogy
Tess Arnold jó hírén folt esett, és elbocsátották. Sir
Jamesnek először is azt kellene kiderítenie, hogy miért
esett folt a lány becsületén.
– Már megtette – mondta Lord Harold.
Felháborodottan néztem rá.
– És engem nem tájékoztatott azonnal?! Persze
megértem, hiszen békebíróként nem mondhat el mindent.
Ön azonban, uram, nem gyötörhet engem! Ön nem
hagyhat kétségek között!
– Tess Arnoldot azért bocsátották el, mert befeküdt
Andrew Danforth ágyába. Mrs. Haskell megtudta, és
ajánlólevél nélkül elbocsátotta a lányt,
Az úri gazfickó még egy hölgy jelenlétében sem
finomkodik. Ráadásul mi már elég régóta ismerjük
egymást ahhoz, hogy ne udvariaskodjunk egymással,
hanem egyenesen beszéljünk, ne pedig virágnyelven.
Elgondolkodtam a hallottakon. Nem meglepő eset,
számtalanszor megesett már a történelem során, és már
korábban is gyilkoltak ily jelentéktelen ok miatt.
– Meséljen nekem Penfolds Hallról és a Danforth
családról! – kértem Lord Haroldot.
– Charles Danforth egy nagyon tiszteletreméltó férfi fia
– már közel tizenöt éve, hogy az apja meghalt, és ráhagyta
meglehetősen nagy birtokát. Régi család az övéké, bár nem
rendelkeznek nemesi címmel; maga Penfolds Hall pedig
Erzsébet királynő idején épült. Charles Danforth
édesanyja, mint már mondtam, d’Arcy volt: a tiszteletre
méltó Anne – rendkívül finom, elegáns, ámde törékeny
egészségű nő. Charles még egészen fiatal volt, amikor az
asszony meghalt, és Charleson kívül nem volt más
gyermeke.
Az öreg Danforth nem sokkal az első felesége halála
után újranősült. A második Mrs. Danforth igazi szépség
volt, és több mint húsz évvel fiatalabb férjénél. És bár
kedves teremtés volt, okosnak nem lehetett nevezni.
Ennek a házasságnak Andrew lett a gyümölcse, aki annyi
örömet szerzett a szüleinek, hogy azok Charlesszal már
nem is törődtek. Andrew-t agyondédelgették és
elkényeztették, ami nem tett jót neki – abban a hitben nőtt
fel, hogy ő Penfolds jogos örököse. Charlest iskolába
küldték, később pedig Cambridge-be. Több mint tíz évig
nem tért vissza a családi birtokra.
– Micsoda szörnyű történet! – kiáltottam fel. – Hogy egy
apa ne szeresse a gyermekét! Erre nincs bocsánat!
Lord Harold megvonta a vállát.
– Charles Danforth hallgatag gyermek volt, ami
könnyen elbizonytalaníthat egy szülőt. Dongalábúnak
született, Jane, és ez a fogyatékossága érzékennyé tette.
Állítólag a második Mrs. Danforth félt tőle, mert úgy
gondolta, Charles dongalábúsága az ördög jele.
– Akkor ritka ostoba nő lehetett – vágtam rá hevesen. –
És Andrew? Hogyan viselkedett bátyjával?
– Kellő udvariassággal – válaszolta Lord Harold. –
Charles nélkül Andrew sosem kapott volna semmit.
Tulajdonképpen meg tudom érteni, hiszen jómagam is
hasonló helyzetben voltam.
Lord Harold figyelte, hogyan reagálok a szavaira.
Örültem neki, hogy régi énje kezd visszatérni, de inkább
szó nélkül hagytam a másodszülött fiúgyermekek sanyarú
sorsára tett utalását.
– Ne tegyen úgy, mintha együtt érezne vele! – mondtam
a homlokomat ráncolva. – Ön egyáltalán nem kedveli
Andrew Danfortht, ez kihallatszik a szavaiból. Ha nem is
beszélt róla egyértelműen ellenségesen, nyilvánvaló, hogy
ellenszenvvel viseltetik iránta. De miért? Mert ágyba vitte a
szolgálólányt?
– Az ifjabb Mr. Danforth igen nyájas úriember, Jane –
biztos vagyok benne, hogy ön is annak fogja találni. Lady
Harriot is minden bizonnyal élvezi a társaságát; márpedig
ő jó ítélőképességű hölgy.
– Ön úgy gondolja, hogy a fiatalember a hölgy kezére
pályázik – mondtam elgondolkodva. – Ha kiderülne, hogy
viszonya volt a szolgálóval...
– Ki tudja, az hova vezetne?
Ez már elegendő ok a gyilkolásra.
– Andrew be szeretne kerülni a parlamentbe – mondta
elgondolkodva Lord Harold –, ám se vagyonnal, se
befolyással nem rendelkezik. Lady Harriot azonban
mindkét szempontból segítségére lehetne.
– Kíváncsi vagyok, Tess Arnold vajon megzsarolta-e a
fiatalembert.
– Egy lánynak, akit elbocsátottak, valahogyan meg kell
élnie – szögezte le szárazon Lord Harold.
– Ha olyan ambiciózus lennék, mint Andrew Danforth,
valószínűleg végezni akarnék a szolgálóval. Megkérném,
hogy jöjjön az erdőbe, mégpedig akkorra, amikor hazafelé
tartok egy találkozóról, ahol sokan láttak, és úgy
tüntetném fel, mintha egy őrült végzett volna vele.
– De ha Tess Arnold Andrew Danforth kérésére ment el
a Miller's Dale-be, miért öltötte magára Charles Danforth
ruháját?
Szemrebbenés nélkül álltam Lord Harold fürkésző
tekintetét.
– Hát azért, mert Andrew Danforth erre is megkérte.
– Azzal a szándékkal, hogy a bátyjára terelje a gyanút?
– Ha Charles Danfortht felakasztják gyilkosságért –
folytattam a gondolatmenetet Andrew örökli Penfolds
Hallt.
– Ez igaz, rajtuk kívül nincs más örökös. – Lord Harold
tűnődve nézett rám, de végül megrázta a fejét. – Ez
azonban még nem magyarázza meg a szabadkőműves
rituálét, Jane. Találhatunk magyarázatot az öltözékre és a
sebekre is, de nem Andrew Danforth lesz a válasz mindkét
kérdésünkre.
– Sir James szerint bosszúból végeztek vele – mondtam
lassan.
 – De akkor a gyilkosa miért fosztotta meg magát az
élvezettől, melyet a lány szenvedése okozott volna neki?
Miért lőtte homlokon ahelyett, hogy megkínozta volna?
– Az megfordult már a fejében, uram, hogy a lány
halála nem más, mint egy végzetes tévedés?
Lord Harold tekintete lassan az arcomra siklott.
– Csak nem arra céloz, hogy azért halt meg, mert
összetévesztették Charles Danforthszal?
– Miért is ne? Aznap éjjel félhold volt, és a sötétben a
férfiruhát viselő Tess Arnoldot könnyedén nézhették
férfinak. Magam is annak néztem először, pedig én nappal
láttam őt.
– Rendben, tegyük fel, hogy valaki rálőtt, mert Charles
Danforthnak hitte – mondta Lord Harold. – Na de hogy
utána sem jött rá a tévedésére, miközben megcsonkította?
Ezt nehéz elképzelni!
– Hacsak nem az történt, hogy a gyilkos, amikor rájött
a tévedésére, elborzadt, és megpróbálta elterelni magáról a
gyanút.
– A szabadkőművesekre – sóhajtott fel Lord Harold.
– Ki másra? Akár Michael Tivey is végezhetett a lánnyal
– mondtam. Szavaimat viccnek szántam, Lord Harold
azonban elgondolkodott rajtuk.
– Ki kellene derítenünk, hogy Tivey-nak volt-e oka
Charles Danforth halálát kívánni.
– A békebíró feladata ennek utánajárni. Úgy gondolom,
ha Charles Danforth a sebész ellensége, arról mindenki
tud. Egy olyan embert pedig, mint Tivey, bárki felbérelhet.
– Például Andrew? – kérdezte Lord Harold.
 – Nos, a fiatalember Penfolds Hall örököse – mondtam
elgondolkodva. – Mi lehetne jobb módja annak, hogy
egyszerre két embertől is megszabaduljon? Megbízza
Tivey-t, hogy végezzen a bátyjával, és egyben a szolgálótól
is megszabadul. Kezdem csodálni az ifjabb Mr. Danforth
észjárását. Kifinomult és számító. Sir Jamesnek eszébe
jutott ellenőrizni Penfolds Hall fegyverszobáját? Vajon
minden fegyver a helyén van?
– Még ha a békebíró úr azonnal át is vizsgálta volna a
szobát, Jane, akkor sem talál semmit – válaszolta Lord
Harold. -A gyilkos fegyver minden bizonnyal már
Derbyshire valamelyik föld alatti barlangjának mélyén van,
ahonnan sosem fog előkerülni.

MIRE BEFORDULTUNK A KAPU ELÉ, IZGATOTTSÁGOM MÁR AZ

EGEKIG ÉRT. A hatalmas park számtalan különböző részre
oszlik. Az egyik legalacsonyabb pontján hajtottunk be,
nyugatról, majd egy ideig egy gyönyörű, szélesen elterülő
erdőn keresztül hajtottunk.3
– A paradicsomban vagyunk? – kérdeztem ámulva.
– Nem volt mindig ilyen – válaszolta Lord Harold. –
Korábban, Erzsébet királynő idején keletről lehetett
behajtani. A jelenlegi herceg apja döntött úgy, hogy a
főkaput helyezzék át nyugatra, és néhány régi istállót és
melléképületet is lebontatott ezen a részén, amelyek
zavarták az összképet. A folyóhoz közeli Edensor Viliágé
épületeit is leromboltatta.

3 Chatsworth leírása nagyban hasonlít ahhoz, ahogy később a Büszkeség és balítéletben

Elizabeth Bennett Pemberley-t, Fitzwilliam Darcy derbyshire-i birtokát írja le. (A szerk.)
 Gondolom, egy hercegnek ez előjoga – lerombolni a
szolgaszemélyzet otthonait, hogy olyanra építtesse meg a
parkját, amilyennek megálmodta. Milyen kedvesen bánnak
a whigek a néppel!
– És mekkora a birtok, uram? – kérdeztem.
– Úgy harmincötezer hold – válaszolta Lord Harold. –
De úgy vélem, ön magára a park területére kíváncsi.
Dawson? – vetette hátra a válla fölött. – Mekkora a park?
– Körben lehet az tíz mérföld is, uram – felelte a kocsis.
Körülbelül fél mérföldön keresztül emelkedett az út,
majd egyszer csak egy domb tetején találtuk magunkat; itt
véget ért az erdős rész, és azonnal megpillantottam az
előttünk elterülő völgy másik végén álló Chatsworth
House-t. Hatalmas, gyönyörű kőépület, mely mögött fákkal
benőtt dombok magasodnak.
– Nézze a folyót, Jane! – mondta Lord Harold. –
Elterelték a medrét és felduzzasztották a vizét, ám mindez
nem látszik rajta, egyáltalán nem hat művinek. Ez a kőhíd
– folytatta, ahogy átkeltünk rajta – szintén az utolsó
herceg idején épült.
– Még nem láttam olyan helyet, amellyel a természet ily
kegyesen bánt volna, vagy melyet az emberek borzalmas
ízlése ily kevéssé rontott volna el. – Szavaim teljes
mértékben előítélettől mentesek voltak, ami minden
bizonnyal elnyerte Lord Harold tetszését. A látvány, amely
a birtok tulajdonosának jó ízléséről árulkodott, valóban
elvarázsolt.
– Amit itt lát, Jane, az Capability Brownt dicséri –
mondta Lord Harold. – Páratlan tehetségű tájépítész volt.
 Birkák legeltek az út mentén, amely egyre közelebb vitt
bennünket a kastélyhoz. A homlokzaton, a fali pillérek
között megszámlálhatatlanul sok ablak sorakozott,
középen pedig a Devonshire család címere csillogott a
napfényben – mindezek fölött pedig a széles, lapos tetőn
antik stílusú urnák és szobrok vonták magukra a
tekintetet. Elegáns és kifinomult ízlésről árulkodó látvány
volt, mely versenyre kelt mindennel, amit korábban
szerencsém volt látni. Amikor arra gondoltam, hogy
mindjárt belépek Chatsworth főkapuján, megborzongtam.
Amikor a kocsink megállt, egy inas odalépett és
lesegített. Megilletődve álltam a kastély főlépcsője előtt.
– Köszönöm, Dawson! – mondta Lord Harold a
kocsisnak, majd a karját nyújtotta, hogy belekarolhassak.
 A SZÉP KÉZ TITKA

Vegyünk két uncia velencei szappant és oldjuk fel két

uncia citromlében. Adjunk hozzá egy uncia
keserűmandula-olajat és ugyanennyi borkősavat.
Alaposan keverjük össze a hozzávalókat, míg krémes
állagot nem kapunk. Ezzel kenjük a kezünket.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 TIZEDIK FEJEZET

A kígyók és szarvasok között

1806. augusztus 28., folyt.

EGY ÉGKÉK ÉS BARNÁSSÁRGA SZÍNŰ LIBÉRIÁT VISELŐ LAKÁJ EGY

NYITOTT, oszlopos folyosón keresztül elvezetett bennünket a
festett mennyezetű, nagy hallba, melyből egy kétszárnyú
lépcső vezetett fel.4 Azt kívántam, bárcsak egyszerű
látogató lennék, nem pedig Lord Harold ismerőse – akkor
nyugodtan gyönyörködhettem volna a mennyezetet díszítő
freskókban: a felhőkön pihenő, meztelen klasszikus
alakok tudomást sem vettek rólam, egyszerű halandóról.
Metaforikus, mondhatnánk – a whigek ugyanígy nem
vesznek tudomást a társadalomról.
– Miután bemutattam önt, kedves Jane, addig nézheti
Caesart, míg rosszul nem lesz tőle – mormogta a fülembe
Lord Harold. – A fogadószobákat se felejtse el

4 Akik napjainkban ellátogatnak Chatworthbe, láthatják, hogy Jane leírása nem felel meg a
kastély mostani belsőjének. Devonshire hatodik hercege, miután 1811-ben megörökölte a rangot,
komoly változtatásokat eszközölt – az oszlopos folyosó, melyről Jane ír, és a kétszárnyú lépcső
helyén most egy széles lépcsősor áll, a keleti és nyugati falakon pedig galéria húzódik. (A szerk.)
megtekinteni, de azok feljebb vannak, az emeleten. Most
viszont, kérem, kövessük a lakájt!
Nagy nehezen elszakítottam tekintetemet a hall
mennyezetéről, és vonakodva bár, de elindultam a lakáj
után. A férfi a hatalmas ház hátsó végébe vezetett
bennünket, onnan pedig ki a kövezett teraszra. Azon túl,
míg a szem ellátott, élénkzöld gyep terült el, mely
csalogatóbb volt még az épület keleti oldalánál lévő,
virágos kertrésznél is. A füvön pedig, mint a múzsák,
három hölgy ült.
– Bácsikám! És drága Miss Austenom! Istenem, milyen
rég láttam!
Swithin grófnéja felkelt székéből, mely egy terebélyes
tölgyfa alatt állt, ahol a hölgy krétával a kezében épp arra
készült, hogy megörökítse a kert szépségét. Lord Harold
maga után vont a gyephez felvezető, rövid lépcsősoron,
melynek két oldalán levendula-, köztük pedig elbűvölő
virágágyások sorakoztak, majd, amikor odaértünk a
hölgyekhez, mélyen meghajolt.
– Álmodni sem mertem, hogy a bácsikámnak sikerül
rábeszélnie, hogy látogasson meg! – mondta Lady Swithin.
– Igazán kedves öntől, Miss Austen, hogy a történtek után
elfogadta a meghívást. Biztos kimerült... Lord Harold
unokahúga sokat változott utolsó találkozásunk óta – egy
ilyen ifjú hölgy életében két év nagyon hosszú idő.
Tekintete már nem volt olyan nyílt és ártatlan, ám szeme
változatlanul csillogott. Teste, bár gyermeket várt,
megőrizte ifjonti kecsességét. Haja ragyogó aranyszínű
volt, ruhája pedig divatos, mint mindig; ám míg régebben
öltözéke fiatalosan egyszerű volt, most, hogy már bejáratos
volt a legelőkelőbbek közé, kifinomultan és elegánsan
öltözött. Örültem, hogy tekintetében nem láttam sem
fáradtságot, sem bánatot. Swithin earlje nehéz természetű
ember, a szeretete pedig, mely Desdemonához kötötte,
féltékeny fajta; ám úgy tűnt, ők ketten összecsiszolódtak,
és semmiféle boldogtalanság nem árnyékolja be
szövetségüket.
Két másik hölgy ült a grófné közelében; egyikük, akit
középkorúnak néztem, visszafogott, díszítés nélküli,
sötétszürke batisztruhát viselt – amilyet a szegényebb
rokonok vagy fontosabb pozícióban dolgozó szolgálók
szoktak. A másik erős csontozatú, élénk arcú, középmagas
fiatal nő volt, vörös fürtjei zabolázatlan vízesésként
fodrozódtak a nyakszirtje körül.
Hogyan is fogalmazzam meg, milyen volt az első
benyomásom Lady Harriot Cavendishről, Devonshire
hercegének másodszülött gyermekéről? Gyönyörűnek nem
lehet nevezni, de vonásai értelemről tanúskodnak; idővel
mondhatjuk majd rá, hogy vonzó. Orra határozott vonalú,
álla szögletes és makacsságról árulkodó; kerek szemét és
telt ajkait, mint azt később megtudtam, Cavendish
felmenőitől örökölte, természete azonban teljes mértékben
Spencer.5 Egyidősnek gondolnám Swithin grófnéjával; ám
mivel még az apja otthonában él és tőle függ, hiányzik
belőle a Lady Desdemonára jellemző, könnyed
magabiztosság. Az arca sem ragyog úgy, mint Monáé...
egyszóval sokkal visszafogottabb hölgynek tűnt, mint
amilyennek a grófné egy barátnőjét képzelném.

5 Spencer volt Georgiana Cavendish, Devonshire hercegnéjének lánykori neve. (A szerk.)

 Lady Harriot ruhája szürke alenconi csipkéből készült,
alatta pedig sötétszürke alsószoknyát viselt; a ruha
sujtással volt szegve, ami egy kicsit lágyított a szigorú
gyászruhán, a kisasszonyon azonban látszott, hogy
gyászol – mozdulatai lassúak voltak, mint egy kimerült
gyermeké.
Lord Harold közelebb húzott hozzá.
– Lady Harriot, hadd mutassam be önnek Miss Jane
Austent! Miss Austen, Lady Harriot Cavendish.
A herceg lánya becsukta a könyvet, melyet olvasott, és
anélkül hogy elmosolyodott volna, biccentett, majd tetőtől
talpig végigmért.
– Üdvözlöm Chatsworthben, Miss Austen – mondta. –
Szomorú hangulatban talál bennünket, de örülök, hogy
eljött és egy kicsit felvidít.
– Fogadja őszinte részvétemet, Lady Harriot! Igazán
hálás vagyok, hogy van olyan kedves, és még ebben a
nehéz időszakban is fogad – mondtam pukedlizve.
Lady Harriot kurta, türelmetlen mozdulatot tett – egyik
kezével a ruhájába markolt –, de a következő pillanatban
már vissza is nyerte a nyugalmát. Ha hallotta is a
szavaimat, üres udvariaskodásnak gondolta őket, sőt
talán még idegesítették is. Nem ismertem az édesanyját,
így nem tudhatom, hogy Georgiana hercegné vagy a halála
mit jelent ennek a háznak – éppen ezért nem csodálkozom
azon, hogy részvétnyilvánításomról nem hitte el, hogy
őszinte. Elgondolkodtam, vajon Harriot Cavendish
hajlamos-e általában elutasítani az emberek jó szándékát.
Hiszen minden bizonnyal rengeteg hízelgő veszi körül.
 – Hadd mutassam be Miss Trimmert! – mondta Lord
Harold a sötétszürke batisztruhát viselő hölgy felé
fordulva. – Miss Jane Austen, Miss Selina Trimmer. Miss
Trimmer Lady Harriot nevelőnője volt, most pedig a
társalkodónője.
– Igazán örülök – hajtott fejet Miss Trimmer. – Lord
Harold barátait mindig szívesen látjuk Chatsworthben.
– Meddig marad, Miss Austen? – kérdezte Swithin
grófnéja. – Kérem, mondja, hogy legalább még néhány
hétig!
– Attól tartok, nem áll módomban válaszolni, Lady
Swithin – mondtam mosolyogva. – Kuzinomtól, Mr.
Coopertől függ, meddig maradok – ő volt oly kedves, hogy
elhozott Derbyshire-be.
– Nem ismerős a név – mondta a homlokát ráncolva
Lady Harriot. – Bakewellbe való az úriember? Nem rémlik,
hogy valaha is találkoztunk volna.
– Mr. Cooper lelkész, Lady Harriot, Staffordshire-ben
van parókiája. És attól tartok, ebben a megyében csak a
pisztrángok érdeklik. Higgye el, a három nap alatt, melyet
Bakewellben töltöttem, nemigen láttam mást.
– Akkor még legalább egy hétig maradnia kell, hogy
megmutathassuk önnek Derbyshire szépségeit! – jelentette
ki Desdemona mosolyogva. – Mert hét van belőlük, nem
igaz, bácsikám?
– Csak azok szerint, akik fitymálóan nyilatkoznak a
megyéről, Mona. Vagy százat meg tudnék nevezni, és
mindig örömmel fedezek fel újakat.
– Ott van a Creswell Crag és az Ábrahám-hegy – kezdte
Desdemona a kezén számolni a nevezetességeket –, és a
Kilenc Hölgy – ezek hatalmas sziklák, Jane, hasonlóak a
Henge-hez –, na és a Blue John-barlang! Járt már a föld
mélyén, Miss Austen, látott már olyan köveket, melyeket a
természet egy katedrális mintájára formázott meg?
– Bevallom, még nem volt szerencsém ilyesmit látni.
Lady Swithin lelkesen tapsolni kezdett.
– Akkor egyik nap mindenképp el kell mennünk oda!
Muszáj látnia a Blue Johnt!6
– Ha a kuzinja horgászik, Miss Austen – szólt közbe
Lady Harriot –, feltétlenül mondja meg neki, hogy a
legjobb patakok a Chatsworth-birtokon vannak! Mr.
Coopernek el kell jönnie valamelyik nap, még mielőtt
elhagyják a vidéket!
– Igazán kedves, kisasszony – feleltem –, de attól
tartok, Mr. Cooper kissé megcsömörlött a horgászástól.
Nem hinném, hogy a közeljövőben kedve támadna
pisztrángot fogni. A Miller’s Dale letörte a lelkesedését.
A kisasszony egy pillanatig értetlenül nézett rám, aztán
azt mondta:
– Hát persze! Ön az a hölgy, aki megtalálta a szolgáló
holttestét!
– Ha Miss Austen volt az, Hary-0 – szólt közbe gyorsan
Miss Trimmer –, nem hiszem, hogy szeretné, ha
emlékeztetnénk rá.
A kisasszony azonban mintha meg sem hallotta volna
gyerekkori nevelőnője szavait.
– Mona csak tegnap mondta el, mi történt! Micsoda
rendkívüli eset!

6 A Blue John egy kék színű fluorit. A tizennyolcadik és tizenkilencedik században vázákat és
dísztárgyakat készítettek belőle, melyekből néhány ma is látható Chatsworthben. (A szerk.)
 – Igen, rendkívüli – mormoltam, bár nem éppen ez volt
az a szó, amellyel Tess Arnold halálát jellemeztem volna.
– Nem emlékszem hasonló esetre – folytatta Lady
Harriot. – Ha jól tudom, ma volt a halottkémi vizsgálat.
Sikerült megnevezni a gyilkost?
– Nem, sajnos nem. A meghallgatást berekesztették.
– Nem rémlik, hogy valaha is találkoztam volna a
szolgálóval – mondta elgondolkodva a kisasszony. – Pedig
sokszor megfordultam Penfolds Hallban.
– Valóban? – kérdeztem hirtelen feltámadó
érdeklődéssel.
– Hát persze! Chatswortht és a Danforth családot a
legmélyebb tisztelet köti össze. Már közel két évszázada!
Szörnyű, ami történt... mélyen együtt érzek velük.
– Úgy hallottam, sok fájdalom érte őket az utóbbi
hónapokban.
A kisasszony fürkészőn nézett rám.
– Ezek szerint hallotta a Bakewell utcáin terjedő
pletykákat, Miss Austen. Én az ön helyében nem hinnék el
mindent. A babonás népség sok mindent összehord, és
nincs is jobb táptalaja a rosszindulatú pletykáknak, mint
a tudatlanság. Ön azonban, úgy gondolom, sokkal
műveltebb annál, semhogy elhiggye az ostoba szóbeszédet.
Döbbenten néztem Lord Haroldra. A herceg lánya majd’
tíz évvel fiatalabb nálam, ám a nyelve, akár egy viperáé.
Ravaszabbnak kell lennem, ha meg akarom ismerni
Chatsworth lakóinak titkait.
– Sir James Villiers mesélt egy keveset a Danforth
családról – mondtam.
 – Nos, Mr. Charles Danforth nemrég veszítette el a
feleségét – miután az mind a négy gyermekét elveszítette –
kezdte Lady Harriot. – Elsőnek a kis Emmát vitte el a láz...
a gyermek még csak ötéves volt. Ez tavaly novemberben
történt. Gyönyörű kislány volt.
Lady Harriot felállt a székéből, és tekintetét a fűre
szegezve járkálni kezdett. Ahogy tovább beszélt, hangja
egyre feszültebbé vált.
– Aztán februárban váratlanul Júlia is meghalt. A
gyomra... Mr. Danforth nem volt otthon, a rosszullét pedig
hirtelen jött. Apám hívatott egy orvost Londonból, aki
mindent megtett érte – hashajtót adott neki, eret vágott
rajta –, de – itt Lady Harriot megrázta a fejét – nem tudta
megmenteni szegény gyermeket.
John d'Arcy Danforth márciusban halt meg. Még csak
kétéves volt, az édesapja kedvence. És a mérhetetlen
fájdalom közepette, melyet gyermekei elvesztése okozott,
Lydia Danforth áprilisban egy fiúgyermeket hozott a
világra, aki azonban több héttel korábban, halva született.
Lady Swithin halkan felsikoltott; odafordulva láttam,
hogy falfehér az arca. Lady Harriot azonban annyira
belemerült a mesélésbe, hogy észre sem vette, hogy a
szavai milyen hatással vannak a barátnőjére.
– Tudja, a városiak ezek után mit mondtak Lydia
Danforthról? – folytatta Lady Harriot. – Azt beszélték, hogy
az asszony el van átkozva. Hogy az ördöggel hált, és ezért
most elnyeri méltó büntetését. És amikor a szülés után ő
is követte a gyermekét a sírba, azt mondogatták, hogy ez
Isten akarata.
 Lady Harriot képtelen volt uralkodni haragján, és a
gúnyolódásba menekült.
– „Szegén asszonság végre békére lelt a kicsinyekkel
együtt” – mondta derbyi tájszólással, majd dühösen Lord
Harold felé fordult. – Hálát adhatunk az Úrnak, hogy
legalább már nem kell tovább elviselnie a környékbeliek
gonoszságát!
– Ilyen sok gyermeket elveszíteni! Még belegondolni is
szörnyű! – suttogta Lady Swithin. Jobb kezét a hasára
szorította, mintha így próbálná megvédeni a gyermekét,
szürke szeme pedig, mely annyira hasonlított Lord
Haroldéra, félelemtől csillogott. Jó lenne, mondtam
magamban, ha Lady Harriot most már azokra is gondolna,
akik itt maradtak.
Mona hangja azonban megtette a hatását, mert Lady
Harriot elmosolyodva a grófné kezéért nyúlt.
– Ha ma éjszaka nem tud majd aludni, drága Mona,
azért én leszek a hibás. Swithin pellengérre fog állítani,
amiért ilyen borzalmas gondolatokkal traktáltam. Kérem,
bocsásson meg Hary-O barátnőjének, kedvesem! Jól tudja,
hogy néha szörnyeteg módjára viselkedem, képtelen
vagyok uralkodni magamon.
Lady Swithin megszorította a barátnője kezét, és
igyekezett nyugodt hangon válaszolni.
– Egyetlen szörnyetegnek sincs akkora szíve, mint
önnek, kedvesem.
Lady Harriot, mintha nem akarná, hogy lássuk
elérzékenyülni, elfordította a fejét.
– A gyászolók fájdalma mindenkit megrendít – mondta
halkan –, különösen, ha az illető a szívének legkedvesebb
teremtést veszítette el! Fáj látnom, hogy egy ilyen sötét
felhő vet árnyékot Penfoldsra. Legszívesebben addig
ráztam volna azt a szolgálót, míg az összes foga ki nem
hullik! Ekkora balszerencsét hozni szegény Charlesra! –
Ahogy Lady Harriot dühösen összeszorította az ajkát,
felfedeztem arcán azt a szenvedélyt, amellyel whig ősei
fellázadtak.
– Úgy vélem, jobban aggódik Danforthékért, mint
szükséges lenne, kedves Hary-O – mondta szokatlanul
gyengéd hangon Lord Harold. – A lánnyal valószínűleg egy
elutasított szerető végzett. Sir James meg fogja találni a
gazembert, és hamarosan már el is felejtjük a történteket.
Nem mindennap történik ilyesmi – hogy Lord Harold
ilyen szemérmetlenül hazudik!
– Igen – válaszolta erőt véve magán a kisasszony. –
Igen, igaza van, Lord Harold, mint mindig. – Lady Harriot
arcán halvány mosollyal felém fordult. – Mondanom sem
kell, Miss Austen, Sir James Villiers remek ember – sokkal
komolyabb, mint azt az öltözéke sugallja, és rendkívül éles
elméjű. Apám közbenjárására lett békebíró. Ám most
mégis úgy vélem, hogy túl lassan halad a nyomozással.
Önnek mi a véleménye, Lord Harold?
– Úgy gondolom, Sir James se nem lassabb, se nem
gyorsabb egy olyan kocsinál, amelyik elé mindössze egy ló
van befogva, Lady Harriot. És mivel egy vidéki városban ez
a megszokott ritmus, nem is kérhetjük számon rajta, hogy
vágtasson. Ám úgy vélem, Sir James észjárása sokkal
gyorsabb, így csodálkoznék, ha gondolatban nem tartana
már sokkal előrébb.
 Miss Trimmer lerakta a kézimunkáját, és szigorú
tekintettel így szólt Lady Harriothoz:
– Ne feledkezzen meg a háziasszonyi kötelezettségeiről,
Hary-O! Elmegyek, megkeresem Lady Elizabetht.
– Menjen csak! – mormogta a kisasszony a távozó Miss
Trimmer hátának –, és akár ne is jöjjön vissza! Szomjas,
Miss Austen? Kér egy pohár jeges, citromos vizet? Ha igen,
kérem, szóljon! Nem szenvedhetem az olyan embereket,
akik túlzottan udvariaskodnak, mintha egy porcelánbaba
lennék.
– Ki ismerné önt annyira félre, Hary-O, hogy olyan
törékenynek gondolja, mint egy porcelánbabát? – kérdezte
Lord Harold.
Lady Harriot mérges pillantást vetett rá, melyet
azonban nem az úriembernek szánt.
– Még hogy megfeledkezem a háziasszonyi
kötelezettségeimről! Mintha meg tudnék feledkezni róluk
most, hogy...
Megrázta a fejét, és az ajkába harapva igyekezett
visszanyerni a nyugalmát.
– Egy pohár citromos víz igazán jólesne, köszönöm –
mondtam, hogy egy kicsit másfelé tereljem a beszélgetést.
– Lord Harolddal nyitott kocsin jöttünk, és hát ön is tudja,
milyen szörnyen porosak az utak az évnek ebben a
szakában. Bele sem merek gondolni, hogyan festhetek!
– Mint akit az égiek küldtek – mondta nevetve Lady
Swithin. Szerencsére már kezdett visszatérni arcára a pír.
– A férfiak kilovagoltak, két nő pedig képtelen órákon át
beszélgetni anélkül, hogy előbb-utóbb hajba ne kapnának
valamin. Üljön ide közénk, Miss Austen, és mesélje el, mi
minden történt önnel az utolsó találkozásunk óta! Még
mindig nem szereti Batht? Tudja, én, amióta férjhez
mentem, nem jártam a városban.
Így, közös emlékeinket felidézve, a vele történtekről
mesélve és mindezt időnként egy-egy kedves viccel
fűszerezve, Desdemona legalább fél órán át szórakoztatott
bennünket, míg az árnyékok egyre messzebbre nyúltak a
pázsiton. Kényelmemről gondoskodva nekem is kihoztak
egy széket és a citromos vizet; Lord Harold félretette a
kalapját, és Hary-O lábánál végigdőlt a füvön – néha-néha
hozzászólt a beszélgetéshez, de leginkább csendben
maradt. Zsebkésével meghámozott néhány lédús
őszibarackot; elnéztem, ahogy hosszú ujjai közé fogja a
gyümölcsöt és akkurátusan lehúzza róla a héját, és
közben egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy ez a
paradicsom nem is oly békés hely, mint elsőre tűnt, hogy
más is rejtőzik a felszín alatt, mint a háziak gyásza. Ideges
tekintetük felettébb árulkodó volt.
Én vettem észre elsőként a pázsiton felénk közeledő
Charles Danfortht. Lord Harold, aki követte tekintetemet,
gyorsan felállt.
– Úgy tűnik, Trimmy nem csak Lady E-t találta meg –
állapította meg Hary-O-ra pillantva. – Azt hittem, Charles
Danforth már jóval előttünk megérkezett... biztos valami
feltartóztatta útközben.
– Charles! – kiáltott fel Lady Harriot meglepő
melegséggel a hangjában. A következő pillanatban már
indult is, hogy kezet fogjon az úriemberrel. – Annyira
örülök, hogy itt van! Szörnyű volt még a gondolat is, hogy
egy ilyen csodás napon egyedül ül otthon, a négy fal
között! Ugye itt marad vacsorára? Legfeljebb ha háromszor
ült velünk egy asztalnál ezen a nyáron. Andrew bezzeg
mindig velünk tart!
– Így meg is van az egyensúly – mondta Mr. Danforth. –
Látogatásaink gyakorisága természetünkre is utal, Lady
Harriot. – Az úriember hangja hűvös volt, szája
szegletében azonban mosoly játszott. Bármi is gyötri,
gondoltam magamban, a kisasszony gyermeki
közvetlensége láttán nem maradhatott közömbös.
– És mondja, Mr. Danforth, mindig ilyen kimért, vagy
ifjabb korában ön is olyan szenvedélyes és kicsapongó
volt, mint az öccse? – kérdezte incselkedve Lady Swithin. –
Jöjjön, hadd mutassam be egy nagyon kedves
barátnémnak! Miss Jane Austen.
– Miss Austen – mondta Charles Danforth, ám
ahelyett, hogy meghajolt volna, döbbenten nézett rám. –
De hát... nem, ekkorát nem tévedhetek... hiszen mi már
találkoztunk!
– Igen, futólag láttuk egymást – válaszoltam. – Ma
reggel Bakewellben, a Kígyó és Szarvasban.
– Édes istenem! Ön találta meg szegény Tess holttestét!
Némán bólintottam. Az, hogy így beszélt a szolgálóról –
főleg a halottkém gyanúsítgatásai és a városiak
rosszindulatú megjegyzései után egyértelműen jó színben
tüntette fel előttem.
– Nagyon borzalmas volt a halottkémi vizsgálat,
Charles? – kérdezte Lady Harriot. – Miss Austen
túlságosan jól nevelt – vagy csak túlságosan tart Trimmy
rosszallásától – ahhoz, hogy beszéljen róla.
 – Teljes mértékben megértem Miss Austent – válaszolta
halkan az úriember. – Egy ilyen kellemetlen jelenetet nem
felejt el egykönnyen az ember.
– És sejtik már, ki végzett szegény szolgálóval?
– Nem, Lady Swithin. Még arról sem volt tudomásom,
hogy elbocsátották.
– Elbocsátották?! – kiáltott fel Lady Harriot.
– Igen. Mrs. Haskell zavarta el Tess Arnoldot valami
komoly vétség miatt... azon az éjszakán, amikor megölték.
Bár engem erről nem tájékoztatott. A személyzet tagjai
mind tiszteletben tartják, hogy gyászolok, nem akarnak
feleslegesen háborgatni. – Ez utóbbi szavakat hozzám
intézte, hiszen én elvileg semmit sem tudtam Penfolds
Hallról.
Charles Danforth tehát el akarta hitetni velünk, hogy
semmit sem tudott az öccse viszonyáról; és talán valóban
nem is tudott róla. Tekintetem Lord Haroldra siklott, ő
azonban az úriembert figyelte. Hiába igyekeztem, semmit
sem tudtam leolvasni az arcáról.
– Szegény Haskell felelősnek érzi magát a lány
haláláért – folytatta Danforth. – Természetesen megértem,
hogy lelkifurdalása van, de úgy gondolom, nincs oka
ennyire emésztenie magát. A lányt egy őrült gyilkolta meg.
Ez az egyetlen ésszerű magyarázat, Haskellnek pedig meg
kell tanulnia megbocsátani magának.
– Ez bármelyikünk számára nehéz lecke volna –
vetettem közbe.
– Igen – bólintott Danforth. Ahogy elgondolkodva nézett
rám, láttam, hogy megváltozik az arckifejezése. Egyik
pillanatban még könnyed hangon beszélt – így igyekezve
meggyőzni a hölgyeket arról, hogy a halottkémi vizsgálat
semmiféle hatással nem volt rá –, a következőben pedig
komorrá vált, és gondolatban máris valahol egészen
máshol járt. Vajon Charles Danforth megbocsátott
magának a gyermekei haláláért? – kérdeztem magamban.
Néhai felesége szenvedéseiért? Az ember magára
vállalhatja a világ összes fájdalmát, mégis van, amin nem
változtathat – az életre és a halálra nem lehetünk
befolyással. Charles Danforth semmit sem tehetett, nem
akadályozhatta meg a gyermekei halálát. Ám egy ilyen
ember könnyen elhiheti a rosszindulatú suttogásokat,
melyeket minden oldalról hall – hogy el van átkozva. Vajon
mi tartotta vissza Charles Danfortht attól, hogy kövesse
családját a sírba?
– És mondja, Charles, mivel múlatta az időt? – kérdezte
Lady Harriot. – Körbelovagolta a birtokát? Vagy tán valami
nehéz, filozófiai témájú könyvet bújt a régi, poros
könyvtár-szobájában?
Az úriember arcáról eltűnt a fájdalmas kifejezés.
– Egy nagyobb utazás megtervezésével vagyok
elfoglalva, Lady Harriot – válaszolta mosolyogva. –
Tavasszal szeretnék elhajózni a Nyugat-Indiákra.
– Ne mondja! – kiáltott fel Lady Harriot. – Istenem,
mennyire szeretném hátrahagyni a nyirkos, hideg Angliát,
és elutazni melegebb, napsütötte vidékekre! Maguk, férfiak
olyan szerencsések! Szabadok, mint a madár! Mennyire
irigylem magukat!
Charles Danforth a kisasszony szemébe nézett, és a
szavait óvatosan megválogatva azt mondta:
 – Biztos vagyok benne, ha Lady Harriot Cavendish el
szeretne utazni a világ egy másik szegletébe, bármelyik
férfi szívesen szegődne kísérőjéül.
Lady Harriot mélyet lélegezve elfordította a tekintetét.
Igyekezett nyugodt hangot megütni, de az orcájára kiülő
pír elárulta zavarát.
– Már nagyon régóta nem voltam máshol, csak
Londonban. A kontinens pedig most el van zárva előlünk –
hacsak nem Portóba utazna az ember, engem azonban az
a város cseppet sem érdekel. Én a Nyugat-Indiákra
vágyom! Ó, Charles, ön olyan szerencsés!
– Az lennék, ha a birtok ügyei rendezettebbek lennének
– mondta az úriember. – De nem fárasztom önöket üzleti
ügyekkel. Uram – fordult Lord Harold felé –, ön mivel
próbálta szórakoztatni a hölgyeket? Andrew-tól hallottam,
hogy érdeklődni kezdtek az íjászat iránt, és céltáblákat
állítottak fel a gyepen. Ám semmi újdonságot nem látok,
Chatsworth füve ugyanolyan szűzies, mint amikor
legutóbb láttam.
– Az egyetlen újdonság, amit láthat, kedves Charles,
Lady Elizabeth kézimunkakosarában van – mondta Hary-
O, mielőtt még Lord Harold megszólalhatott volna. – Az
íjakat és nyilakat tegnap tüntettük el a szeme elől;
gyanítom, félt, hogy túl nagy kísértést jelentenek
számomra. Tudja, ez a gyilkosság... ragadós lehet. A drága
Bess pedig nem akart céltáblává válni.
– Hogy ön milyen gonosz, Lady Harriot! – mondta
kuncogva Danforth. Ahogy a kisasszony fölé hajolt, hogy
megcsodálja a kézimunkáját, azok hárman, Hary-O, Lady
Swithin és Danforth olyanok voltak, mint az összeesküvők
– mindannyiuk teste rázkódott az elfojtott nevetéstől.
Ahogy elnéztem őket, azon gondolkodtam, hogy hihettem
azt, hogy Danforth állandóan mélabús. A bánat, a szerettei
elvesztése okozta fájdalom természetesen kiült az arcára,
ám ezen a helyen, e hölgyek között képes volt félretenni a
gondjait. Lady Harriothoz hasonlóan én is örültem a
társaságának, és nem szívesen gondoltam arra, hogy
Penfolds Hallban egyedül kell lennie a szellemeivel.
Hirtelen kutyacsaholás hallatszott, mire Lady Harriot
felkapta a fejét, és a kövezett ösvény felé fordult: három
férfi közeledett lóháton, előttük pedig több nagytestű
kutya – úgy láttam, bullmasztiffok. A legidősebb férfiról,
miután azonnal felfedeztem a közte és a Lady Harriot közti
hasonlóságot, gyanítottam, hogy nem lehet más, mint
Devonshire hercege. A másik egy tetőtől talpig feketébe
öltözött, tizenöt év körüli, gesztenyebarna hajú fiú volt –
merev háttal ült a nyeregben, komoran nézett maga elé.
William, Hartington márkija, gondoltam, az egyetlen
Cavendish fiúgyermek, hatalmas vagyon örököse. Nem
tűnt túl ígéretesnek, de ezt fiatal kora és gyásza
számlájára írtam. Úgy hallottam, mindennél jobban
imádta az édesanyját.
A társaság utolsó tagja egy szolid öltözetű fiatalember
volt, körülbelül tíz évvel idősebb, mint a mellette lovagoló
fiú. Nem lehet más, mint Andrew Danforth, gondoltam,
bár a legkisebb hasonlóságot sem tudtam felfedezni közte
és a bátyja között. Míg Charles Danforth sötét hajú és
visszafogott, az öccse világos hajú és fesztelen; míg
Charles arcán nyomot hagyott a szenvedés, nemességet
kölcsönözve vonásainak, addig Andrew csak kellemesen
vonzó külsejű. Bármekkora tragédia is történt Penfolds
Hallban, az ő elegáns alakját nem törte meg.
Könnyedén leszökkent a nyeregből, üdvözlésképp
odabiccentett a bátyjának, és meg sem várva, hogy két
társa leszálljon a lováról, elindult felénk.
– Barackot evett, Lady Harriot, és volt oly kegyetlen,
hogy nekünk egy falatot sem hagyott! – kiáltotta. – Pedig
teljesen ki vagyunk tikkadva! Emlékeznek rá, hogy lett
volna valaha is ennyire forró augusztusunk?
– Rengeteg barack volt, ha még időben érkezik, önnek
is maradt volna – felelte Lady Harriot. – Már egy órája
vártuk, Mr. Danforth, és amikor nem jött, nem maradt
más választásunk, mint a barackokkal vigasztalódni.
– Ha faragatlan lennék, most őkegyelmét hibáztatnám
– mondta a fiatalember. – Meg kellett néznünk egy kutyát:
egy szukát és a nemrég született kölykeit. Ön is tudja,
milyen Canis, ha az állatairól van szó.
– Apám, igaz ez?! – kiáltott fel Lady Harriot. – Az
istállóknál voltak, amikor arról kellene meggyőznie Mr.
Danfortht, hogy jelöltesse magát képviselőnek?
– Kedvesem, miért ne köthettem volna össze a kettőt? –
kérdezte a herceg. – Mr. Danforth hagyta magát
meggyőzni.
Lady Harriot boldogságában két karját a magasba
emelve piruettezni kezdett a füvön.
– Csodálatos! – kiáltotta. Ez pont önnek való, Andrew,
majd meglátja!
– Már most is tudja – jegyezte meg szárazon Lord
Harold, majd közelebb vont magához. – Kegyelmes uram,
hadd mutassam be önnek Miss Austent! Családunk régi
barátja, Bathból.
A herceg unottan biccentett, majd tovább vakargatta a
kutyája füle tövét. Hartington márkija, aki nem
csatlakozott a vicces kedvű társasághoz, már
udvariasabban viselkedett: bár egy szót sem szólt, mélyen
meghajolt.
Ekkor azonban Mr. Andrew Danforth abbahagyta a
tréfálkozást, a szemembe nézett, majd mosolyogva így
szólt:
– Szolgálatára, Miss Austen! Öröm, hogy
megismerhetem! Lady Swithin már rengeteget dicsérte önt
– és mint tudjuk, ő sosem téved.
– Bár néha kicsit kedvesebb hozzám, mint amit
megérdemelnék – feleltem nevetve.
– Ön találta meg a testet?
Furcsa volt a hang – fojtott, nehéz, mintha a beszélő
minden egyes szavát alaposan megfontolta volna.
Megfordulva láttam, hogy Lord Hartington tette fel a
kérdést. Feszülten nézett rám, tekintetét az arcomra
szegezve.
– Igen, uram, én – válaszoltam.
Értetlenül nézett rám, szemében kínlódást láttam.
– Lord Hartington rosszul hall – suttogta a fülembe
Desdemona. – Kérem, Jane, ismételje meg hangosabban a
válaszát!
– Igen, uram, én találtam meg Tess Arnold testét –
mondtam még egyszer. Abból, ahogy a fiú arckifejezése
megváltozott, tudtam, hogy ezúttal már hallotta a
válaszomat.
 – És mit gondol, szenvedett?
Ekkor már mindenki ránk figyelt: Lady Harriot és a két
Danforth fivér, Lord Harold és a herceg. Éreztem, hogy
lélegzetvisszafojtva várnak, mintha mindjárt valami
különleges dolog történne.
– A lövés végzett vele – válaszoltam. – Nem szenvedett
többet, mint egy veszett kutya, amelyet hozzáértőn,
egyetlen lövéssel leterítenek.
Lord Hartington közelebb lépett hozzám, míg már csak
félméternyi távolság maradt köztünk. Fiatal arcát hirtelen
keserűség torzította el.
– A pokolba! – fakadt ki. A feszült csendben a szavai
úgy csattantak, mint két puskalövés. – Pedig azt reméltem,
hogy a boszorka szörnyű kínok közt halt meg!
 GYÓGYÍR SÜKETSÉGRE

Kezdjünk el sütni egy szép darab, friss osztrigát. Mielőtt

még teljesen megsül, bontsuk fel és szedjük ki a levét.
Melegítsünk meg egy kanalat, és szedjünk vele az osztriga
meleg levéből. Amikor a lé olyan hőmérsékletű lesz, mint
az emberi vér, a beteg feküdjön az oldalára, és abba a
fülébe, melyre rosszul hall, csepegtessünk négy csepp
osztrigalevet. A beteg maradjon így fél órán keresztül,
majd, ha szükséges, a másik fülébe is csöpögtessünk a
léből.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

A bitorló színre lép

1806. augusztus 28., folyt.

– ÉDES ISTENEM, HART! HOGY MONDHAT ILYET?!

Lord Hartington hátrafordult. Döbbenten nézett a
közvetlenül mögöttünk álló nőre, akinek az arcát nem
láttam, mert a nagy szelídgesztenyefák árnyékot vetettek
rá. A márki egyik pillanatról a másikra falfehér lett, az
arca pedig megrándult; aztán valami furcsa hang
kíséretében, amiről nem tudtam eldönteni, hogy
szitkozódás-e, vagy kétségbeesett kiáltás, a lovához
szaladt, és felpattant a nyeregbe.
– Hart! – kiáltott utána Lady Harriot.
A márki azonban megrántotta a gyeplőt, és sarkát a ló
horpaszába vágva elvágtatott arra, amerről a herceggel és
Mr. Danforthszal nemrég érkeztek.
– Utánamegyek – mondta Andrew Danforth.
– Nem, nem megy, Mr. Danforth – állította meg a hölgy,
aki miatt a márki elmenekült. – Hart jó lovas, és tud
vigyázni magára. Chatswortben nem eshet baja. Élvezni
fogja, hogy tombolhat egy kicsit, még ha ezzel nehéz
perceket is szerez azoknak, akik a legjobban szeretik. Még
sosem volt ennyire makacs és szeszélyes, mint idén
nyáron! Canisszal egyetértünk abban, hogy bármit mond,
azt nem kell komolyan vennünk. Higgyék el, nem veszem a
szívemre, bármilyen illetlenül viselkedik is.
– Bess, nem ismerek önnél jószívűbb teremtést –
mondta szeretettel a hangjában a herceg. – Mondja, mivel
foglalta el magát ma délelőtt?
– A drága Georgiana leveleit olvastam – válaszolta
halkan a hölgy, és lassan kilépett a napfénybe.
Törékeny, vékony csontozatú nő volt, az arca szív
alakú, haja világos, nagy szemei mélyen ülők. Koromfekete
ruhája áttetsző bőrét még kísértetiesebbnek mutatta;
mégis, azt kell mondjam, hogy szinte jól állt neki a gyász.
Lady Elizabeth Foster, legyen bármilyen mély is a gyásza
vagy más fájdalma, mindig nagyon ügyel a külsejére, nem
tűrheti, hogy előnytelen színben tűnjön fel.
– Milyen csinosak mind! – kiáltott fel végignézve kis
társaságunkon. – Micsoda színek! Micsoda vidámság! –
Kezét az arcához emelve megtörölgette a szemét. – Ha
tudtam volna, hogy ennyire vidámak, rávettem volna
magam, hogy elhagyjam a szobám, és egy kis vigaszt
keressek önök közt! De sajnos...
– Szegény, öreg Racky! – mondta a herceg a hölgyhöz
lépve. – Már megint egymagában szomorkodott?
– Ne is törődjön vele! – legyintett Lady Elizabeth, majd
újra megtörölte a szemét. – Amikor Hary-O-ra nézek, a
kislányra, akinek a szíve még tele van vágyakkal és
álmokkal, szinte úgy érzem, mintha visszarepülnék az
időben, és újra azokban a boldog napokban élnék! De azok
a napok már elmúltak, Canis – elmúltak, amikor a mi
drága Georgianánk a sírba szállt!
Lady Harriot dühösen a szemét forgatta e szavak
hallatán.
Andrew Danforth szája sarkában halvány mosoly
játszott; azonban engedelmeskedett Lady Elizabeth
utasításának, nem eredt a márki nyomába.
– Lady Elizabeth – szólalt meg Lord Harold –, hadd
mutassam be önnek egy nagyon kedves ismerősömet, Miss
Jane Austent!
Lady Elizabeth lassan rám emelte a tekintetét.
Megpróbált pukedlizni, de majdnem elvesztette az
egyensúlyát – a hercegnek meg kellett tartania, nehogy
összeessen. Charles Danforth is látta, mi történik –
gyorsan odavitt nekik egy széket. A herceg segített leülni a
hölgynek, Miss Trimmer pedig – az érzékeny, őszinte Miss
Trimmer, aki egy vázlatfüzettel és több kötet könyvvel a
kezében követte Lady Elizabetht – a hölgy orra elé tartott
egy szalmiákszesszel teli üvegcsét. Lady Elizabeth
összerezzent, kezét drámaian a homlokához emelte, majd
szemét kinyitva visszatért az élők közé.
– Tehát míg én csendes magányomban elmélkedtem,
önök mind társasági életet éltek – mormogta nagy
döbbenetemre.
– Ne, ne magyarázkodjon, Hary-O! Édesanyja pontosan
ezt szeretné. Én, aki szíve minden vágyát ismertem – aki
úgy törődtem vele, mintha a testvérem lett volna –, bárki
másnál jobban tudom, hogy Georgiana nem szeretné, hogy
ön bánkódjon.
 – Nem szeretném tovább zavarni önöket – mondtam
gyorsan –, Lady Elizabeth, és a kötelességeim is
visszaszólítanak Bakewellbe. Köszönöm a vendéglátást!
– Nos – mosolyodott el a hölgy –, most, hogy már járt
nálunk, ne habozzon újra ellátogatni Chatsworthbe! Biztos
vagyok benne, hogy a herceg is egyetért velem abban, hogy
nem tagadhatjuk meg Hary-O-tól az apró örömöket.
Elvégre még nagyon fiatal, nem várhatjuk el tőle, hogy
mindig olyan illendően viselkedjen, mint a nála idősebbek.
– Nem – dünnyögte gúnyosan Lady Harriot –, arra én
képtelen lennék. – Tekintete egyik pillanatról a másikra
megkeményedett. Láttam, hogy Lady Swithin és Lord
Harold is közelebb lép hozzá.
– Istenem! – kiáltott fel a herceg. – Furcsa is lenne,
Bess, ha a lányom nem tudná jól érezni magát! Hiszen hol
van még attól a kortól, melyben mi már benne járunk? A
lány élni akar, saját családra és otthonra vágyik. De ez így
természetes.
– Nem vágyom többre, mint az otthonra, melyet mindig
is ismertem, apám – mondta Lady Harriot. Abból, ahogy az
ajkát összeszorította, látszott, milyen nehezen türtőzteti
magát.
– És milyen szerencsés, kedvesem, hogy egy ilyen
otthon nyitva áll ön előtt! – mondta elhaló hangon Lady
Elizabeth. – Én nem voltam ilyen szerencsés, drága Hary-
O, de öröm látnom, hogy önnek más jutott osztályrészül!
Ha meg tudom akadályozni, hogy akár csak tizedannyit
kelljen szenvednie, mint amennyit én szenvedtem ennyi
idősen...
 – Úgy tudja megakadályozni, asszonyom, ha nem is
beszél róla – szakította félbe a kisasszony. – Most pedig
bocsásson meg, nagyon udvariatlan lennék, hanem
kísérném ki Miss Austent a kocsihoz.
Lady Harriot úgy lépett mellém és fonta karomba a
karját, mintha máris a legjobb barátnők lennénk. Lord
Harold néhány lépésnyire lemaradva követett bennünket.
Unokahúga búcsúzóul arcon csókolt.
– Örülök, hogy jó egészségnek örvend, Jane – suttogta.
– Az első adandó alkalommal meglátogatom Bakewellben.
Charles Danforth, arcán komoly kifejezéssel, mélyen
meghajolt; az öccse tekintete azonban már gúnyosabb volt.
Udvariasan pukedliztem, majd hagytam, hogy Lady
Harriot a terasz felé vezessen.
– Mekkora önteltség! – fakadt ki a kisasszony, amikor
visszaértünk a hallba. – Hogy a jelenlétemben felajánlja
nekem a saját házunkat! Amikor nekem kellene
felajánlanom neki, hogy maradjon! Hiszen nekem kellene
lennem a ház asszonyának! Édes istenem, ha ezt anyám
látná! Lehetséges volna, hogy apám ennyire vak, és nem
érzékeli, milyen sértésekben van részem minden egyes
nap?
Lord Harold Lady Harriot vállára tette a kezét.
– Már nem fiatal, Hary-O, és retteg attól, hogy mindent
elveszít. Gondoljon csak bele, milyen bizonytalan a
helyzete! Míg az ön édesanyja élt, itt maradhatott, mint a
hercegné kebelbarátnője. De most? Nincs rangja, és nincs,
aki a védelmébe vegye. Mindenki tudja, kicsoda Lady
Elizabeth, és megjegyzéseket fognak tenni a
tapintatlanságára. Ne engedje, hogy egy ilyen nő végzetes
hibába hajszolja – egy olyan hibába, melyet aztán egész
hátralévő életében bánni fog! Nem menekülhet el egy
nyomorúságos helyzetből úgy, hogy egy másik hasonlóba
kerül! Érti, mit mondok?
Lady Harriot dühösen nézett az úriemberre. Már épp
megszólalt volna, ám akkor Lord Harold gyengéden a
szájához érintette a mutatóujját.
– Tartsa kordában a szenvedélyét, kedvesem, és legyen
nyájas apja vendégeivel! Egy ház úrnőjének kötelességeit
az láthatja el, aki megkaparintja őket. Higgye el, Hary-O,
önnek csak ki kell nyújtania a kezét, és minden figyelmet
megkap. Lady Elizabethnek azonban minden lehetőségbe
kétségbeesetten bele kell kapaszkodnia.
Lady Harriot megfogta Lord Harold kezét, belecsókolt a
tenyerébe, majd felém fordult. ,
– Szombatra vacsoravendégeket várunk a
huszonegyedik születésnapom alkalmából, Miss Austen –
mondta. – Elfogadná a meghívásomat?
– A legnagyobb örömmel – válaszoltam. Megtiszteltetés
volt, hiszen gyakorlatilag idegen voltam a számára.
Minden bizonnyal Lord Haroldnak köszönhettem ezt a
kedves gesztust.
– Akkor a szombati viszontlátásra.
Anélkül, hogy Lord Haroldra pillantott volna, gyorsan
elindult vissza a Danforth fivérek felé. Vele ellentétben én
láttam, hogyan változik meg egy pillanatra a mellettem álló
úriember arckifejezése. Tekintete tompává vált,
ugyanakkor sóvárgással telivé is, kezét pedig, melyet a
kisasszony az imént megcsókolt, még mindig a levegőben
tartotta. Tudtam, mit érez – kínzó fájdalmat, mintha nem
kapna levegőt.
 SZERELMET MEGÓVÓ BÁJITAL

Vegyünk egy uncia szárított gyűszűvirágot, egy uncia

nadálytőt és ugyanennyi összetört vadcseresznyefa-kérget.
Az összetevőket törjük össze mozsárban, majd rakjuk bele
egy kicsi, kék színű selyemerszénybe. Hét napig tartsuk az
erszényt a szívünk közelében, majd szórjuk bele a
keveréket egy csésze erős teába. A teát teliholdas éjszakán
itassuk meg a szerelmünkkel.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Egy szigorú békebíró

1806. augusztus 28., folyt.

LADY ELIZABETH FOSTER HERVEY-NEK SZÜLETETT; ahogyan azt

Lady Mary Wortiey egyszer megjegyezte, az embereket
három részre lehet osztani: férfiakra, nőkre és Hervey-kre.
A család tagjai kifejezetten szépek, tehetségesek és
különcök. Ez a különcség a legkülönbözőbb formákban
nyilvánul meg: van, aki magas, vékony orrhangon beszél,
míg más nem hétköznapi személyiségében halványan még
az őrület jelei is felfedezhetők. Különcségük gyakran keveri
botrányba a család tagjait: válások, bigámia és a párbaj
ellenfelek megölése – csak hogy néhány esetet említsünk a
család történetéből. Voltak Hervey-k, akik különváltak a
feleségüktől, voltak olyanok, akik úgy haltak meg, hogy
nem ismerték a gyermekeiket, és voltak olyanok is, akik
magasra törtek, de elbuktak. Lady Elizabeth Foster ez
utóbbiakhoz tartozik.
Ahogy a Cavendish család hintója Bakewell felé vitt,
felidéztem magamban, milyen élete volt a kalandornőnek.
Nagy vonalakban ismertem, mint ahogyan mindenki, aki
akár a legcsekélyebb mértékben is, de él társasági életet.
Lady Elizabeth Foster már közelít az ötvenedik évéhez.
Meglehetősen fiatalon nőül ment egy írhez, akitől azonban,
miután az sorra elcsábította a szolgálóit, hamar elfordult.
Miután mindössze néhány évnyi házasság után Mr. Foster
elvált tőle, a hölgytől elvették két – akkor még egészen
kicsi – fiát, és Elizabeth arra kényszerült, hogy alamizsnán
éljen. Az apja, Lord Bristol – a Hervey család egyik
legkülöncebb tagja – nem sokkal később eltaszította
magától Elizabetht és a testvérét, akinek szintén
kudarccal végződött a házassága. A két hölgy
elkeseredetten utazgatott Európa egyik fürdővárosából a
másikba, de semmi másra nem támaszkodhattak, mint
előkelő származásukra és megmaradt tisztességükre.
Akkoriban történt, hogy Lady Elizabeth találkozott
Devonshire hercegével és hercegnéjével – akik nem sokkal
korábban házasodtak csak össze, gyermektelenek voltak,
és nem illettek össze teljes mértékben.
A feleség legjobb barátnőjeként és a férj legfőbb
szeretőjeként több mint húsz éven keresztül élt a
házaspárral. Hármójuk kapcsolata sokaknak szemet szúrt
– a nagyok szalonjaiba járók fel-felvonták szemöldöküket,
megkérdőjelezték a herceg viselkedésének helyességét, a
Devonshire-utódlás kérdése pedig a pletykálkodni szeretők
állandó témájává vált. Georgiana lányai gyanú felett álltak;
a hercegné azonban beleegyezett, hogy magukhoz
vegyenek néhány árvát, akik a kontinenst sújtó háború
miatt maradtak szülők nélkül – őket is a saját
gyermekeiként nevelte a Devonshire-birtokon. Sőt
Georgiana a kontinensen hozta világra a fiát, Lord
Hartingtont – és nem más kísérte el az útra, mint Lady
Elizabeth. Az előkelő társaság gonoszabb tagjai azon
vitatkoztak, vajon Lord Hartington valóban Georgiana fia-
e, vagy egy törvénytelen Hervey ivadék, akit elcseréltek egy
nem szívesen fogadott lánygyermekkel.7
Azt, hogy Lady Elizabeth Georgiana halálát követően is
Chatsworthben maradt, mindenki kellemetlennek tartotta
– a Cavendish családhoz közel állók is, és azok is, akik
ellenségesen néztek a családra. A szokás úgy kívánta
volna meg, hogy – mivel a nővére már több éve férjes
asszony – Lady Harriot vegye át a ház úrnőjének szerepét;
ám ott volt a kisasszonynál jóval idősebb Lady Elizabeth,
akit, úgy tűnik, a herceg előbbre valónak tart a saját
lányánál, és aki elhatározta, hogy legalább részben kivívja
magának a társasági életben az elismerést és a pozíciót.
Képes lenne addig nehezíteni szegény Lady Harriot
életét, míg a lány el nem menekül a Devonshire-házból egy
saját háztartásba. Erre gondolt Lord Harold, amikor azt
mondta Hary-O-nak, hogy az nem megoldás, ha egy másik
nyomorúságos helyzetbe menekül. Egyáltalán lehetséges,
hogy egy ilyen környezetben felnőtt ifjú hölgy éppen a
házasságba meneküljön?
Lord Harold nem engedné, hogy Georgiana lánya egy
olyan férfi áldozatává váljon, aki kegyetlenül meggyilkolta
a saját szolgálóját. De vajon melyiktől félti a kisasszonyt?

7 Bár 1806-ra Devonshire hercege még nem ismerte el sajátjainak Lady Elizabeth Foster

gyermekeit, néhány évvel később megtette. Lady Elizabeth 1785-ben egy lánygyermeket, 1788-ban
pedig egy fiúgyermeket szült a hercegnek – Caroline St. Julest és Augustus William Cliforrdot. A
Cavendish család azonban mindig is kitartott amellett, hogy az 1790-ben született William
Cavendish, Hartington márkija valóban Georgiana fia. (A szerk.)
A közvetlen és elbűvölő Andrew Danforthtól, vagy a
csendesebb, visszafogottabb Charlestól?
Ahogy lefelé ereszkedtünk a baslow-i úton,
gondolatban visszatértem ahhoz a jelenethez, amely még
azelőtt játszódott le, hogy Lady Elizabeth színre lépett
volna. Bármilyen okból is akarta elterelni a figyelmünket a
márkiról, sikerrel járt. Az ifjú Lord Hartington felettébb
különösen viselkedett, de gyanítottam, hogy ez gyakran
megesik. Látszott rajta, hogy szenved: a bánattól, attól,
hogy a családja nem vesz tudomást a fogyatékosságáról,
hogy nagyothall, a születése körülményeivel kapcsolatos
szóbeszédektől. Biztos gyakran előfordul, hogy már nem
bírja tovább, és lóra pattanva elmenekül.
Pedig azt reméltem, hogy a boszorka szörnyű kínok közt
halt meg!
Szenvedélyes érzelem, de nem éppen pozitív –
mindenesetre semmiképp sem az a fajta, amelynek az
ember hangot ad, még ha csak barátok között van is. Az,
hogy Lord Hartington így elveszítette a fejét, arra enged
következtetni, hogy ismerte Tess Arnoldot. A hangjából
kihallatszó keserűségből – a szolgáló halála felett érzett
öröméből – ítélve úgy gondolom, a fiú valamiféle fájdalmas
érzést táplált a nő iránt, akinek a kegyetlen halála mintha
jóvátételt jelentett volna számára. De vajon mi válthatott
ki benne ilyen mélységes gyűlöletet?
Őrület. Fájdalom és elkeseredettség szülte őrület, a
viszonzatlan szerelem szülte őrület.
A dombokon elszabadult egy őrült. Lord Harold pedig,
úgy tűnik, attól tart, hogy ez az őrült nem más, mint
Devonshire örököse. Ezért szerette volna mindenképp,
hogy menjek el Chatsworthbe – nem akarta ő gyilkosnak
nevezni Georgiana fiát; ezt a hálátlan feladatot inkább egy
idegenre bízza.
Idegesen felsóhajtottam. Ez az egész ügy érthetetlen.
Zavart, hogy oly kevéssé ismerem a whigeket és
szokásaikat, és túlságosan aggasztott a titok, melyet Lord
Harold arckifejezése elárult. Az úri gazfickó szerelmes
legrégebbi barátja lányába. Vajon Georgiana elbűvölő
vonásait látja Lady Harrioton?
És a kisasszony vajon mit gondol róla?
Pontosabban, mit gondol úgy általában a férfiakról?
Charles Danfortht a visszafogottsága teszi vonzóvá;
mégis minden egyes szavának komoly jelentése volt –
tudtára adta Lady Harriotnak, hogy a kisasszony óhaja
számára parancs. Ám ekkora mértékű méltóság és
fájdalom – az évek és a régi szerelmek súlya – egy
huszonegy éves fiatal lányt könnyen megrémíthet. A
szolgálót elcsábító Andrew Danforth már nem ilyen
visszafogott; válla nem roggyan meg a fájdalomtól, és
kellőképpen vonzó külsővel bír. Politikai téren is vannak
ambíciói, amit Hary-O csodál, mert a körülötte lévők így
tanították neki. Andrew a herceg támogatását már
megszerezte, most a herceg lányára vágyik. Remek parti
lenne egy olyan család fiatalabb fiúgyermekének, amely,
bár nagy tiszteletben álló, mégis rang nélküli. A
fiatalember mindent elnyerne -egy, az előkelő társaságban
forgolódó whig hölgyet, jelentős vagyont és a vidék egyik
legbefolyásosabb családfőjének támogatását. A lány pedig
elmenekülhet a házból, melynek Lady Elizabeth az úrnője,
és kap egy kellemes modorú, jóképű férjet.
 Azonban valószínűleg Tess Arnold mindennek az
útjában állt...
Mire megérkeztünk a Rutland Armshoz, szörnyű
fejfájás kerített hatalmába.

***

– EZEK SZERINT FELELEVENÍTETTED SWITHIN GRÓFNÉHOZ

FŰZŐDŐ BARÁTSÁGODAT – mondta anyám, amikor beléptem a
szalonba. – Hihetetlen, hogy találkoztál vele! Itt, ezen a
nyugodt helyen, távol a nagyvilági köröktől!
– Valójában cseppet sem meglepő, anyám, mert a
grófné gyermeket vár – válaszoltam a kalapomat és
kabátkámat levéve. – Remekül néz ki, és megkért, hogy
feltétlenül adjam át önnek és nővéremnek legmelegebb
üdvözletét.
– Gyermeket vár! Ezek szerint továbbra is azzal a
gazfickó férjével él?
– Azt nem tudom, anyám, az earl nem tisztelt meg
bennünket a jelenlétével.
– Gondolom, nem könnyű mellette a grófné élete –
mondta anyám elégedett hangon. – Bármennyire is
szomorú, hogy még hajadon vagy, Jane, megnyugtat, hogy
nem mentél férjhez pusztán azért, hogy a családodnak
ellentmondj. Szerencse, hogy nincs tíz gyermeked, akiket
nem tudsz tisztességgel felnevelni.
– És Lord Harold? – kérdezte Cassandra, mintha a
gazfickó szóról azonnal az úriember jutott volna eszébe. –
Remélem, jól van.
 – Nem annyira, mit szeretném – válaszoltam. Leültem
az egyik székre, és Cassandra kézimunkáját nézve néhány
pillanatra elgondolkodtam. – Devonshire hercegnéjét
gyászolja. Úgy tűnik, valóban nagyon jó barátok voltak.
– A páratlan szó csak egy a sok közül, melyekkel
dicsérni lehet – szólalt meg a sarokban ülő kuzinom. –
Bármerre járunk a városban, mindenhol róla beszélnek. A
halála mindenkit megrendített... mégis meglep, hogy a
köznép ennyire nagyra becsült egy ilyen személyt. Nemes
pártfogóm, Sir George Mumps is ismerte őkegyelmét –
tudják, a nagyvilági emberek mind ismerik egymást és
elárulta, hogy a hercegnének a halálakor legalább százezer
font adóssága volt. És ezt a hatalmas összeget a
kártyaasztalnál halmozta fel!
– Szerencsejátékos volt?! – kérdezte döbbenten
Cassandra. – Hogy lehet egy ekkora összegnek akár csak a
felét is visszafizetni?
– Könnyedén – mormogtam –, ha Chatsworth csak
töredéke a herceg vagyonának. Gyanítom, neki ez az
adósság olyan, mint neked az az összeg, amit a
mosónőnek adsz, Cassandra.
– Biztos vagyok benne, hogy a hercegnéről csak
dicshimnuszokat lehet zengeni – mondta anyám de azért
mégiscsak whig volt, és mint tudod, azok nem lehetnek
tiszteletre méltóak.
– Valóban szörnyű belegondolni, milyen volt az élete –
csatlakozott anyámhoz Mr. Cooper. – Ily tehetség és oly
kevés elv! Ekkora vagyon...! Ugyanakkor az a mértéktelen
pazarlás, holott azokat a hatalmas pénzeket Isten
dicsőségére is fel lehetett volna használni! Remélem, tudja,
kuzinom, hogy odalátogatva egy olyan házat látott,
melynek lakóit a legkegyetlenebb leckében részesítette a
halál – minő veszteség és bánat! Hogy valakinek a legszebb
éveiben érjen véget az élete!
– Én csupán egy gyászoló családot láttam, uram,
gyermekeket, akik siratják a szülőjüket, aki túl korán
távozott e világból – mondtam. – És mivel nemrég magam
is hasonló veszteséget éltem át, nem meglepő, hogy csak
ezt vettem észre.
– De mondd, Jane, valóban olyan hatalmas az a
birtok? – kérdezte Cassandra.
– Az a kevés, amit a házból láttam, valóban lenyűgöző –
válaszoltam elgondolkodva –, de számomra nem ilyen egy
igazi, meleg otthon. Egy whig családnak azonban,
gondolom, tökéletes. És a birtok! Csodálatos! Bárcsak
lenne egy hetem, hogy minden szegletét bejárhassam egy
hintón!
– És reménykedhetünk benne, hogy kapsz újabb
meghívást?
– Már kaptam is – válaszoltam. – Lady Harriot
Cavendish volt oly kedves, és meghívott szombatra, a
huszonegyedik születésnapja tiszteletére adott vacsorára.
Megígértem neki, hogy elmegyek.
– Szombaton! – kiáltott fel szörnyülködve Mr. Cooper. –
Pedig úgy terveztem, hogy holnap, de legkésőbb
szombaton reggel elhagyjuk ezt a szörnyű várost! –
Meglobogtatott egy felbontott levelet. – Drága Caroline-om
azt írja, hogy az egész család elkapta a szamárköhögést.
Több gyermekünk is nagyon rossz állapotban van.
Caroline anyja azt akarja, hogy feketecseresznye-vizet
igyanak, de a gyógyszerész, Mr. Greene hallani sem akar
róla. Le is torkolta szegény asszonyt, hogy miért szól bele
abba, ami az ő dolga. Azonnal vissza kell térnem
Staffordshire-be! Biztos vagyok benne, hogy Sir George
Mumps is ezt szeretné.
– Miért, Sir James megengedte, hogy elutazzon? –
kérdeztem csodálkozva.
Kuzínom felhorkantott.
– Nem szándékozom úgy táncolni, ahogy az az
úriember fütyül – mondta. – Nem vagyok hajlandó itt
vesztegelni, és különösen nem egy bűntény miatt,
amelyhez semmi közöm, miközben otthon a családomnak
szüksége van rám!
– Ha az a terved, hogy újra Lord Harold útjába kerülsz,
Jane, akkor legalább Cassandra szürke selyemruháját
vedd fel – mondta beletörődő hangon anyám. – Az a szín
lágyít arcod túlzott pirosságán, és illendő öltözet egy
gyászoló család körében. Az bőröd színén azonban sajnos
nem segít... hogy tudtál ilyen szégyenteljesen lebarnulni?!
– Úgy vélem, teljesen felesleges ez a beszélgetés –
szakított félbe minket Mr. Cooper. – Kuzinom, vissza kell
utasítania a meghívást. Köszönje meg Lady Harriotnak,
adja tudtára, mekkora megtiszteltetés lenne önnek a
családdal vacsorázni, de utasítsa vissza a meghívást!
– Nem vehetem el Cassandrától a selyemruháját –
mondtam anyámnak, mintha meg sem hallottam volna
kuzinom szavait.
– Emiatt most ne aggódj! – mondta anyám. – Egy
agyonmosott muszlinruhában sosem fogod meghódítani
Lord Haroldot! Most, hogy Mr. Hemming, hogy az életét
mentse, elszökött, már nem számít, Cassandra mit visel.
– Elszökött? – kérdeztem vissza. – Csak nem?
Mr. Coopert már az agyvérzés kerülgette.
– Ha Jane szombaton Chatsworthben vacsorázik,
leghamarabb hétfőn tudunk elmenni erről a borzalmas
helyről. Mert remélem, nem szándékoznak kitenni annak,
hogy vasárnap kelljen utaznom!
A vasárnapi utazás rémálom azoknak, akik tartják ezt
a napot, kuzinomnak pedig remek lehetőség lett volna a
vég nélküli zsoltáréneklésre.
– Nem, dehogyis! – válaszoltam gyorsan. – Tökéletes
lesz, ha hétfőn indulunk. Sir Jamesszel már közölte a
szándékát, kuzinom?
Mr. Cooper dühösen lecsapta az asztalra a felesége
levelét.
– Még véleményem sincs Sir James Villiersről. Meg sem
érdemel ennyi figyelmet! Biztos vagyok benne, hogy elérte,
hogy az emberek ostobaságokat gondoljanak. Amikor ma
az utcákat jártam, kuzin, úgy éreztem, mintha legalább
száz szempár szegeződne rám, és mintha rosszindulatúan
összesúgtak volna a hátam mögött.
– Mr. Cooper, úgy érzem, indokolatlanul aggódik. Ez a
gyilkosság természetellenes félelmet szült. Kérem,
nyugodjon meg, és gondoljon arra, mi a kötelessége.
– A kötelességem? Az én kötelességem? – Mr. Cooper
arca ekkor már vörös volt a dühtől. – Inkább Sir James
kötelességeiről beszélgessünk, Jane! Minden értelmes
ember azt várja a békebírótól, hogy azonnal tartóztassa le
azt a gazember Charles Danfortht. Ha Sir James nem
intézkedik azonnal, a helyiek fognak helyette igazságot
szolgáltatni.
– Miről beszél, Mr. Cooper? – Hirtelen kirázott a hideg,
pedig még mindig meleg volt.
– Arról az elátkozott lélekről, annak a szolgálónak az
uráról! – mondta a kuzinom. – A lány Danforth ruháját
viselte, amikor megölték; a férfiról pedig köztudott, hogy
szabadkőműves és kitűnő vadász. Nyilvánvaló, hogy azért
végzett a lánnyal, mert az tanúja volt a titkos
szertartásuknak!
– Édes istenem, Edward, valóban elhiszi ezt az egetverő
ostobaságot? Mit gondolna pártfogója, a nemes Sir George
Mumps, ha most hallaná? Biztosan átgondolná, hogy
meghívja-e önt a staffordshire-i páholyba!
Kuzinom egy pillanatra megrökönyödött, de végül
visszavágott:
– Charles Danforth az ördög jegyét viseli magán, Jane,
és ezért még ma fellógatják. Nézze a fáklyákat!
Az ablakon kinézve láttam, hogy egy csoport dühös
ember gyülekezik a Matlock Street elején. Legalább
harmincán lehettek, egyesek lóháton, mások gyalogosan,
égő fáklyáikat a magasba emelve. A halottkém és sebész
Michael Tivey vezette őket, és egyértelmű volt, hogy valami
rosszra készülnek.
– Penfolds Hallba mennek? – kérdeztem aggódva.
– Amint besötétedik – válaszolta kuzinom. A gyülekező
férfiak láttán ő is kissé elbizonytalanodott.
– Akkor üzennünk kell Chatsworthbe – jelentettem ki
határozottan. – Danforthék ma nem tartózkodnak otthon,
és nem szeretnék, ha a távollétükben leégne a házuk.
 – De nekünk ehhez semmi közünk! – mondta újra
indulatos hangon Mr. Cooper. – Idegenek vagyunk
Bakewellben. Ha ezek az emberek fel akarnak valakit
lógatni a legközelebbi fára, én nem kockáztatom az
illetőért a saját nyakamat!
– Hát semmit nem ért az alázatosan térdepelve eltöltött
nap, kuzinom? – kérdeztem szemrehányóan. – Ennyi
erővel akár horgászni is elmehetett volna. Ha ön nem
hajlandó megkongatni a vészharangot, akkor majd én
megteszem.
– Könyörgök, ne tegye! – szűkölte Mr. Cooper. Ekkor
már falfehér volt az arca. – Az egész várost idecsődíti a
fogadóba, és akkor ki ment meg bennünket? Nem
ismerjük Charles Danfortht, aki nagy valószínűséggel
gyilkos. Semmit sem jelenthet önnek!
– Csak annyit, hogy ő is egy embertársunk és igazi
úriember! – Ekkor már kiabáltam. – Ha Mr. Danforth
gyilkos, akkor azt mondja ki az angol bíróság! Ugyan már,
Mr. Cooper! Komolyan elhiszi, hogy a lent gyülekező
csőcselék az igazságra kíváncsi? Csakis a babonásság és a
tudatlanság táplálja a bosszúvágyukat.
Kuzinom volt annyira jól nevelt, hogy némiképp
elszégyellje magát. Cassandra, aki az egész beszélgetést
hallotta, hol egyikünkre, hol másikunkra nézett egyre
idegesebben – láttam rajta, hogy nagyon kellemetlenül
érinti ez a családi veszekedés. Én azonban mindig
határozott vagyok, ha tudom, hogy igazam van. Fogtam
egy papírt, aztán megkerestem a leghegyesebb tollamat.
 – Nem várom meg, míg Angliában is a csőcselék
szolgáltat igazságot, ahogy Franciaországban, uram! –
mondtam.
 SZAMÁRKÖHÖGÉS ELLENI GYÓGYÍR

Egyharmad uncia szeletelt hagymát és egyharmad uncia

szeletelt fokhagymát dinszteljünk meg ugyanennyi édes
olajon. Szűrjük le a hagymát és a fokhagymát, majd
adjunk hozzá egyharmad uncia mézet, fél uncia
fájdalomcsillapítót8 és fél uncia kámforszeszt. Az így kapott
keveréket öntsük üvegbe, melyet egy dugóval szorosan
zárjunk le. Egy két-három éves gyermeknek naponta
háromszor-négyszer adjunk belőle egy teáskanállal. Az
adagot növelhetjük, ha a gyermek idősebb, vagy ha a
köhögési rohamok erősebbek.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806

8 A szolgálólány fájdalomcsillapító alatt valószínűleg egyánizzsal és benzoesavval ízesített

ópiumtinktúrát értett, melyet a patikus kevert. (A szerk.)
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Bűnös az éjszakában

1806. augusztus 28., folyt.

SALLY, A SZOBALÁNY ELÉG MEGBÍZHATÓNAK TŰNT AHHOZ, RÁ

LEHESSEN BÍZNI EGY TITKOT; így hát behívattuk, és
megkértük, keressen két embert, akik elvinnének egy-egy
lepecsételt levelet, melyeket sebtében megírtam. Az első
levélen Lord Harold Trowbridge neve szerepelt – úgy
gondoltam, ő a legalkalmasabb személy arra, hogy
figyelmeztesse a Danforth fivéreket anélkül, hogy
Chatsworth egész háznépe megrémüljön. Nem mertem
személyesen Charles Danforthnak írni – attól tartottam,
hogy ha valaki meglátja a címzést, Mr. Danforth talán
sosem kapja meg az üzenetet.
A második levelet Sir James Villiersnek írtam és az
otthonába címeztem. Ha a felhergelt férfiak éjszaka
elindulnak igazságot szolgáltatni, a békebíró az egyetlen
ember, aki feltartóztathatja őket.
Bosszankodtam, hogy – bár a megfelelő embereket
értesítem – mégis késni fog a segítség. Ha üzenhettem
volna egyenesen Penfolds Hallba, és figyelmeztethettem
volna az inast, megtettem volna. Ám mivel valószínű volt,
hogy a futár ugyanazon az útvonalon megy, mint azok,
akiket meg kell előznie, nem kockáztathattam.
Sally biztosított afelől, hogy két férfirokona eljuttatja a
leveleket a címzetteknek. Kezébe adtam három érmét, és
őszintén megköszöntem, hogy segít. Sally nagyra nyílt
szemmel nézett rám, majd elment, hogy teljesítsen egy
megbízatást, melynek részleteiről semmit sem tudott. Mi
pedig, akik tudtuk, mire készülnek az odakint gyülekező
férfiak, nem tehettünk mást, mint hogy várunk.
– Attól tartok, rengeteg gin fog ma éjszaka elfogyni –
jegyezte meg anyám. – Reggel mind lágy tojásra vágynak
majd.

A FÁKLYÁK ELINDULTAK BAKEWELLBŐL; ASHFORD-IN-THE-WATER

ÉS A Miller’s Dale felé haladt a fénylő pontokból álló sor,
majd tovább egy kisváros, Tideswell felé – a mellett
található Penfolds Hall. Meglehetősen nagy távolság ez,
amivel minden bizonnyal Mr. Tivey is tisztában volt, mert
azok, akiknek nem volt lovuk, szekerekre szánhattak. Mr.
Cooper otthagyta ablak melletti őrposztját, és visszavonult
a szobájába, így nézhettem, ahogy a férfiak elhagyják a
Matlock Streetet. Anyám és Cassandra lefeküdt aludni.
Épp arra gondoltam, hogy valószínűleg szemhunyásnyit
sem fogok tudni aludni, amikor halk kopogást hallottam,
majd kinyílt az ajtó, és Sally óvatosan benézett a szalonba.
– Kisasszony, úgy gondoltam, szólnom kell, hogy Jack
fivérem hazaért.
 – És mit mondott? – kérdeztem izgatottan.
Sally szélesen elmosolyodott.
– Az elmúlt három órában lejárta a lábát. Először
Chatsworthbe ment, míg Nate Monyash felé indult... Nate
az unokatestvérem, és elég dühös volt, hogy félbe kellett
hagynia a vacsorát, de engem ez cseppet sem érdekelt.
Végül örült az öntől kapott pénznek, amelyet még Sir
James is megtoldott.
– Sir James otthon volt?
– Igen – válaszolta Sally ő is épp vacsorázott. Nate azt
mondta, hogy amint elolvasta az üzenetet, azonnal
nyergeltette a lovát.
– És a fivére, Jack?
– Nem találkozott Lord Harolddal – válaszolta habozva
Sally. – A házvezetőnőnek adta át a levelet, aki megkérte,
hogy várjon. Tágra nyílt szemmel mesélte, milyen
hatalmas és csillogó Chatsworth, kisasszony! Olyan, mint
egy mesebeli tündérpalota, azt mondta. Még kenyeret és
hideg sült csirkét is kapott!
– És hozott választ? – kérdeztem izgatottan.
– Sosem találná ki, kisasszony, mi történt! – mondta
diadalmasan vigyorogva Sally. – Egy nagy hintóban
küldték el a buxtoni rendőrökhöz: egy levelet kellett
elvinnie, melyet maga a herceg írt! Jack azóta is úgy
sétálgat le-föl a konyhában, mint egy büszke kakas, és
mindenkinek a herceg lovairól mesél.
– Köszönöm, Sally! Ön és a családja egy nagyon gonosz
dolgot segített megakadályozni, és biztos vagyok benne,
hogy a herceg személyesen fogja megköszönni önöknek.
De azt tanácsolnám az ifjú Jacknek, hogy ne kukorékoljon
túl hangosan. Felbőszült emberek indultak neki az
éjszakának, és könnyen lehet, hogy még jobban
feldühödnének, ha megtudnák, hogy a tervük maguk
miatt fulladt kudarcba. Mondja meg a fivérének, hogy
nemes dolgot tett, ami azonban hatalmas titok. Fontos
emberek bíznak a titoktartásában! Mondja meg neki, hogy
a saját érdekében ne dicsekedjen senkinek.
– Igen, kisasszony – mondta pukedlizve Sally, majd
becsukta maga mögött az ajtót.
Megkönnyebbültem annyira, hogy le tudjak feküdni, de
álmom nem volt mély. Sokáig gondolkodtam – ha Sir
James Villiers és a herceg emberei nem tudják
megakadályozni, hogy a csőcselék felgyújtsa Penfolds
Hallt, akkor Jane Austen hiába igyekezett. Három órán
keresztül forgolódtam az ágyban, homályos álomképek
kergették egymást az agyamban, melyekben Chatsworth
háznépe futókhoz és királynékhoz hasonlóan elegánsan
mozogtak a kavicsos és füves négyzetekből álló
sakktáblán.

A TORONYÓRA ÉPP ELÜTÖTTE A KÉT ÓRÁT, AMIKOR A FOLYOSÓ

FELŐL csörömpölést és fojtott szitkozódást hallottam.
Valaki megpróbálta kinyitni a szobám ajtaját.
Zakatoló szívvel a gyertyáért nyúltam, de aztán
eszembe jutott, hogy a kandalló nincs begyújtva, így izzó
széndarabot sem találok, amellyel meggyújthatnám.
Fejemben egymást űzték a képek: a téren gyülekező,
maszkos emberek; a nagy mennyiségű gin, amit
elfogyasztottak; Jack, amint büszkén mesél arról, hogy a
herceg hintóján utazott. Mérlegeltem, mi lenne a jobb: ha
segítségért kiáltok, vagy ha a szobámban maradok, és
elrejtőzöm a szekrényben a muszlinruháim között. Végül
arra jutottam, hogy egyik megoldás sem jó. Hiszen lehet,
hogy Cassandra akar bejutni a szobámba. Ő azonban
először kopogtatna, gondoltam, és a nevemen szólítana.
Mellesleg nem emlékszem, hogy az elmúlt több mint
harminc évben akárcsak egyszer is hallottam volna részeg
hangon szitkozódni.
Letoltam magamról a takarót, és óvatosan leléptem a
padlóra. A deszkák, bár nem voltak régiek, hangosan
nyikorogtak a lábam alatt. A férfi azonban – mert arra
jutottam, hogy a betolakodó egy férfi – nem
bizonytalanodott el, tovább matatott a zárral.
Balszerencséjére, mielőtt lefeküdtem, még a reteszt is
rátoltam az ajtóra, így önmagában a zárral semmire sem
ment, nem tudott bejutni a szobába. A betolakodó
folyamatosan szitkozódott, de hogy pontosan mit mondott,
nem értettem – beszéde elmosódott és darabos volt.
Minden bizonnyal nagyon be volt rúgva.
Amikor alig egy méterre voltam az ajtótól, elkiáltottam
magam:
– Ki az? Mit akar itt ily késői órán?
A nehéz tölgyfa ajtón túl hirtelen abbamaradt a
neszezés.
És akkor nagy rémületemre éles sikítást hallottam, és
olyan hangot, mint amikor egy nagyobb porcelántárgy a
földre esve darabokra törik. Elhúztam a reteszt és
kinyitottam az ajtót – Cassandra állt kint a folyosón, egyik
kezével a köntöse szegélyét markolva. Mr. George
Hemming mozdulatlanul feküdt a lábánál.
Nővérem az éjjeliedényével ütötte le.

***
ODAHÍVTUK MR. COOPERT, ÉS MEGKÉRTÜK, HOGY VIGYE BE A
BARÁTJÁT a szalonunkba, és ültesse le az egyik székre.
Mozgolódásunkkal felébresztettük a fogadóst, aki lámpával
a kezében feljött hozzánk a hátsó lépcsőn, és
szemrehányóan megkérdezte tőlünk, miért zavarjuk
álmukban a többi, rendes szálló-vendéget. Ám amint
megpillantotta az eszméletlenül heverő Mr. Hemminget,
eltátotta a száját, lámpát tartó keze pedig remegni kezdett.
– Újabb gyilkosság történt? – kérdezte elcsukló hangon.
– Nem, uram, semmi hasonló – válaszolta kuzinom. –
Mr. Hemming pusztán csak többet ivott a kelleténél, ezért
a keskeny folyosón meglehetősen dülöngélve ment végig,
és végül beütötte a fejét. Csak repülősóra, vizes
borogatásra és egy jó adag forró kávéra van szüksége,
amelyeket, és ebben biztos vagyok, egy ilyen jó hírű
fogadóban, mint a Rutland Arms, egy pillanat alatt
megkapunk.
– És egy új éjjeliedényt is kérnénk, Mr. Davis – szólt
Cassandra a már indulni készülő fogadós után. – Az
enyém sajnálatos módon eltört. És kérem, a lámpáját is
legyen szíves itt hagyni!
– Hogy van Mr. Hemming, Edward? – kérdeztem
kuzinomtól. – Megsérült a koponyája?
 – Nem hiszem, Jane. De a feje biztos nagyon fog sajogni
attól a töménytelen mennyiségű Kék Villámtól, amit
elfogyasztott. Még a ruhája is bűzlik a gintől!
– Jól vagyok, a pokolba is... vagyis lennék, ha
csendben maradnának! – szólalt meg az ügyvéd úr. – Mi
történt a fejemmel, Cooper? Olyan érzés volt, mintha rám
omlott volna a fogadó!
– Attól tartok, uram, akkor verte be a fejét a
szobaajtómba, amikor megpróbált bejutni hozzám –
mondtam kimért hangon. Szavaim gyorsabban
kijózanították, mint a kávé tette volna. – Megmagyarázza,
mi okból látogatott meg, ráadásul ily kései órán?
– Az ön szobaajtajába? – Mr. Hemming volt oly
udvariatlan, hogy cseppet sem leplezte szörnyülködését. –
Pedig meg voltam győződve róla, hogy Cooper szobájánál
vagyok.
– Nos, ő egy másik szobában lakik. De
hangoskodásával őt is sikerült felébresztenie, Mr.
Hemming. Kérem, mondja el, miben lehetünk segítségére!
Ahogy George Hemming végignézett rajtunk, arcáról
lassan eltűnt az ellenséges kifejezés.
– Azért jöttem, hogy vallomást tegyek – motyogta. – Úgy
gondoltam, legjobb, ha felkeresem Coopert, és mindent
elmondok neki. Hiszen lelkészként ő biztos hozzá van
szokva az ilyesmihez – hogy az ember meggyónja neki a
bűneit.
– Hogy vallomást tegyen? – kérdeztem vissza
döbbenten. – Mit vallana meg? Hogy nem jelent meg a
halottkémi vizsgálaton? Vagy hogy annyit ivott, mint tíz
másik?
 Mr. Hemming rázni kezdte a fejét, de amint megérezte
a belényilalló fájdalmat, megdermedt.
– Azt, hogy én gyilkoltam meg a szolgálót – válaszolta.
 RÉSZEGSÉG ELLENI GYÓGYÍR

Vegyünk fél uncia tárnicsgyökeret, egynyolcad uncia

valeriánagyökeret, egynegyed uncia rebarbaragyökeret,
ugyanennyi keserűnarancs-héjat, fél uncia
kardamommagot és egynyolcad uncia fahéjkérget. Őröljük
össze az egészet egy mozsárban, majd öntsük bele másfél
pint forrásban lévő vízbe, és szorosan fedjük le az edényt.
Hagyjuk állni, míg ki nem hűl. Akkor szűrjük le és öntsük
át üvegbe, melyet egy dugóval szorosan zárjunk le, és sötét
helyen tároljunk. Adagolása: két evőkanállal minden
étkezés előtt egy órával.
Egy másik gyógymód: egy hétig semmi mást nem itatni
a pácienssel, mint tömény szeszt – biztos, hogy egy életre
megundorodik tőle.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Valószerűtlen történet

1806. augusztus 29., péntek

– NEM, AZ NEM LEHET! – KIÁLTOTTAM.

Mr. Hemming óvatosan felült a kanapén.
– Márpedig így történt, Miss Austen, erről
biztosíthatom mondta. – Bár elismerem, jólesik, hogy
képtelennek tart az erőszakra.
Hangja még zavaros volt az italtól, és egyik tenyerét a
szemére tapasztotta – ahogy felemelte a kezét, leejtett egy
kis aranydíszt. Gyorsan lehajoltam és felvettem a földről az
apró tárgyat: egy aranyhajú hölgy miniatűr portréja volt,
és a frizurából ítélve úgy harminc éve festhették. Még így,
az elefántcsontra felvitt vízfesték haloványsága ellenére is
látszott, hogy gyönyörű teremtés volt – tekintete
határozott, arccsontjai magasan, zöld szemeihez közel
ültek. Biztosan a néhai Mrs. Hemming, gondoltam
magamban.
– Istenem, pokoli ez a fejfájás! – nyögte Mr. Hemming. –
Hol van már az a kávé?
Mr. Cooper letérdelt a barátja mellé, és erősen
megszorította szabad kezét. Más körülmények között sem
épp méltóságteljes pillanat, de amikor az illető hálóinget és
hálósapkát visel, kifejezetten nevetséges.
– Bár ön szenved, George, az Úr örvend. Mert semmi
sem annyira kedvére való, mint a bűnbánat – mondta
kuzinom. – Énekeljen velem, testvérem!
– Hogy én?! – kérdezte a szemközti székbe belerúgva
Mr. Hemming, majd kissé imbolyogva felállt. – Legyen
olyan jó, és árulja el, hol találom Sir Jamest!
– Úgy tudom, hogy egy sürgős ügy elszólította otthonról
– válaszoltam óvatosan, miközben odanyújtottam neki a
függőt.
Hemming úgy nézett rá, mint aki szellemet lát, majd
kinyújtotta felé reszkető kezét. Elfordította szégyennel és
fájdalommal teli tekintetét. Csak akkor tudatosodott
bennem, milyen szemérmetlen vagyok, hiszen hálóingben
álltam ott egy idegen férfi előtt – gyorsan össze is húztam
magamon a köntösömet.
– Mielőtt visszatértem volna Bakewellbe, felkerestem
Sir Jamest Monyashban – mondta Mr. Hemming. – Bár
könnyen lehet, hogy bitófa vár rám, összeszedtem a
bátorságomat. Ám végül nem volt lehetőségem feladni
magam a törvény emberének, így az italhoz fordultam
megnyugvásért. A Kígyó és Szarvasban található utolsó
üveget is kiürítettem volna, és talán még most is ott ülnék,
ha Jacob Patter nem mutatja meg, merre van az ajtó. Nem
tudja, merre lehet Sir James?
– Még ha tudnám, sem árulnám el önnek egyelőre.
Nem mondhatja komolyan, hogy valóban vallomást akar
tenni! Hiszen ez abszurd! Ha megtenné, Sir Jamesnek nem
lenne más választása, mint hogy Derbybe vitesse önt, ahol
meg kellene várnia a vándorbírákat.9
– Azok után, amit tettem, nem hibáztathatom, ha
eleget tesz kötelességének – felelte az ügyvéd.
Ekkor szállásadónk, Mr. Davis megjelent egy csésze
gőzölgő kávéval és egy új éjjeliedénnyel. Rövid időre
felfüggesztettük a beszélgetést, de Mr. Davis gyorsan
letette, amit hozott, majd sietve vissza is vonult a
szobájába.
– Kérem, üljön le, Mr. Hemming, és magyarázza el, mi
történt – mondtam, miután a fogadós becsukta maga
mögött az ajtót. – Mert azt nem vagyok hajlandó elhinni,
hogy ön a felelős ezért a borzalmas esetért.
– Mi magyaráznivaló van ezen? – kérdezte könnyed
hangon az ügyvéd úr. – Hétfő éjszaka ott vártam a Miller's
Dale feletti sziklákon, és amikor megjelent az ösvényen,
lelőttem a szolgálót.
– Magasságos ég! – suttogta Mr. Cooper. – Úgy, hogy
tudta, hogy Tess Arnold az férfiruhában?
– Igen – válaszolta makacsul Mr. Hemming. – Az én
kérésemre jött el Penfolds Haliból, férfiruhát pedig
elővigyázatosságból öltött magára. Ilyen késői órán egy
nőnek nem biztonságos odakint, egy úriember azonban
nem tűnik fel senkinek.
– Ez igaz – mormogta Cassandra.

9 Jane Austen idejében a vándorbírák testületét a helyi békebíróknál magasabb rangú bíró

hívta össze. A vándorbírák rendszertelen időközönként gyűltek össze, így előfordulhatott, hogy a
vádlottnak akár hónapokig is várnia kellett a tárgyalásra. Jane Austen nagynénje, Mrs. Leigh-
Perrot bolti lopás miatt, amely akkoriban olyan komoly bűnténynek számított, hogy halál vagy
deportálás volt érte a büntetés, több mint hét hónapig várt a Somerset megyei börtönben a
tárgyalására. 1800 márciusában mentették fel a vád alól. (A szerk.)
 – És miután lelőtte, megcsonkította a testét? –
kérdeztem.
Mr. Hemming habozott, aztán egy pillanatra lesütötte a
szemét.
Azt még el tudtam képzelni róla, hogy lelő valakit, de
azt, hogy kivágta Tess Arnold nyelvét és kiontotta a beleit,
azt már nem – nem hittem, hogy George Hemming képes
lenne erre. Leültem a székbe, melyből az ügyvéd úr az
imént felállt.
– És miért ment oda Tess Arnold az ön kérésére, Mr.
Hemming?
– Mert szép összeget fizettem neki – válaszolta az
ügyvéd. Megdörzsölte a szemét. – Évek óta megbízott
bennem. A kapcsolatunk fesztelen volt, így meg sem
fordult a fejében, hogy óvatosnak kellene lennie. Én pedig
tudtam, hogy el fogja követni ezt a hibát. Nem félt tőlem,
és ezért az életével fizetett.
– George! – kiáltott fel szörnyülködve a kuzinom. –
Valóban tovább tetézi bűnei listáját e nő megrontásával?
Egy olyan nőével, aki minden tekintetben gyengébb volt
önnél, és ezért számított önre, mint becsületes
úriemberre?
– Mr. Hemmingnek nem a lány kegyeire volt szüksége,
hanem a hallgatására – mondtam. – Jól mondom, Mr.
Hemming? Ugye nem tévedek, ha azt állítom, hogy az ön
becsülete függött Tess Arnold hallgatásától?
– Igen – válaszolta lassan Mr. Hemming. – És hogy
megőrizzem – egy másik, sebezhető teremtés jó hírével
egyetemben –, sokat fizettem neki, és nem csak pénzben.
Hány éven át szenvedtem! De nem akarom, hogy
sajnáljanak, én nem tartok igényt ily gyengéd érzelmekre.
Amikor a szolgáló már gátlástalanul sok pénzt követelt,
úgy döntöttem, egyszer s mindenkorra véget vetek ennek
az ügynek. Gondosan kiterveltem a bűntettet;
mérlegeltem, mennyivel súlyosabb bűn a gyilkosság, mint
az ő zsarolása, de végül úgy döntöttem, hogy erőszakhoz
folyamodom.
Cassandra megborzongva elfordította a fejét.
– Tehát megbeszélték, hogy hétfőn a Miller’s Dale-ben
találkoznak – mondtam. – De árulja el, miért épp azon a
napon?
Az ügyvéd úr nem válaszolt azonnal.
– Szerettem volna mihamarabb véget vetni ennek az
ügynek. Miután elhatároztam magam, már képtelen
voltam tovább várni. Üzenetet küldtem a lánynak
Penfoldsba, és néhány órával később már meg is érkezett
a válasz.
Jó lenne kideríteni, hogy a lány valóban kapott-e
üzenetet, gondoltam. Valaki biztos elhívta Tesst otthonról.
– De miután egyetlen lövéssel végzett vele – folytattam
makacsul –, miért érezte úgy, hogy meg is kell
csonkítania?
Az ügyvéd egyenesen a szemembe nézett.
– Abban bíztam, hogy így mindenki azt hiszi majd,
hogy egy őrült végzett vele.
Cassandra a nyakához emelte a kezét.
– Nem tartom helyesnek, Jane, hogy felelevenítjük azt
a borzalmas képet, ráadásul az éjszaka közepén, amikor
az ilyen megkínzott lelkek még köztünk lehetnek. Elég
lesz, ha Mr. Hemming a békebíróval beszél. Az ő feladata
eldönteni, hogy az ügyvéd úr bűnös-e.
– De Mr. Hemming nem bűnös, Cassandra – mondtam.
– Csak megpróbál megvédeni valaki mást. És ha nem
tévedek, az az illető az ügyfele, Mr. Charles Danforth.
Miből gondolja, uram, hogy Mr. Danforth bűnös? Tud
valamiről? Tett az úriember valamit azon a bizonyos hétfői
napon, amire egy alapos vizsgálat során fény derülne?
Kérem, beszéljen, mielőtt még késő lenne! Egy ügyvéd
hűsége nem terjedhet odáig, hogy az ügyfelét mentve maga
menjen a vesztőhelyre!
Nővérem elfordította a tekintetét; amikor az ügyvéd úr
ezt észrevette, elsápadt. Cassandra ellenszenve azonban
semmi ahhoz képest, ahogyan a város lakosai fognak rá
tekinteni, ha ragaszkodik az állításához, hogy bűnös.
Hihetetlen, hogy egy ilyen nagy tiszteletben álló polgár
képes lenne mindent, amit addigi élete során elért,
kockára tenni!
– Ha ejtettem a lányon borzalmas sebeket – mondta
Mr. Hemming már kevésbé határozott hangon –, azt csakis
azzal tudom magyarázni, hogy elborult az elmém.
– Nem árulja el, mivel zsarolta önt Tess Arnold?
– Nem tehetem.
– És azt sem, miért úgy csonkította meg a lányt, hogy
ezzel szabadkőműves testvéreire terelődjön a gyanú?
Erre a kérdésemre már semmit sem válaszolt.
– Be tudja mutatni az üzenetet, melyet a szolgálótól
kapott, vagy a gyilkos fegyvert?
Amikor George Hemming lassan felemelte a fejét,
látszott a tekintetén, hogy elbizonytalanodott. Úgy tűnt,
amikor kitalálta, hogy mit mondjon, amikor bevallja a
bűntettet, ezt a két részletet nem gondolta át.
– A Miller's Dale felett a sötétben könnyen
elveszíthetjük a józan eszünket – mondta végül. – Tess
Arnold teste felett állva nem voltam önmagám. Nem tudom
pontosan elmondani, mit és miért tettem.
– Nem várhatja el tőlem, hogy elhiggyem, hogy miután
gondosan kitervelte, hogyan csalja el és gyilkolja meg Tess
Arnoldot – akit meggyőzött arról, hogy férfiruhát öltsön
magára otthagyja a holttestet az ösvényen, hogy bárki, aki
arra jár, azonnal észrevegye, és ráadásul már másnap
reggel visszamegy a tetthelyre! Ne feledje, önt a lány
meggyilkolásának éjszakáján látták itt, a fogadóban
velünk együtt teázni – akkor hívott meg bennünket
horgászni. Ezek után higgyük el, hogy ön egy hidegvérű
gyilkos, aki mindössze néhány órával azután, hogy végzett
a zsarolójával, kellemesen elteázgat velünk, majd pusztán
megtévesztésképp meghív bennünket a természetbe? Nem,
uram, nem hiszek önnek!
– Talán abban reménykedtem, hogy ön találja meg a
holttestet – mondta továbbra is bizonytalan hangon Mr.
Hemming. – Hiszen a bűnösök a lelkük mélyén arra
vágynak, hogy kiderüljön, mit tettek, nem?
– Ha valóban mardosná a bűntudat, maga vezette
volna oda Sir Jamest a holttesthez azon a szörnyű
reggelen – válaszoltam. – Nem, a magyarázata nem állja
meg a helyét, uram. Ha azt akarta volna, hogy felfedezzék
a holttestet, Bakewellhez sokkal közelebb végzett volna a
szolgálóval.
 Mr. Hemming tágra nyílt szemmel nézett rám, majd
elmosolyodott, és így szólt:
– Kár, hogy ön nem férfinak született, Miss Jane
Austen! Mert csakis önt bíznám meg a védelmemmel.

– FELFOGHATATLAN! – MONDTAM LORD HAROLDNAK, amikor

reggel a fogadó szalonjában ültünk. – Egyszerűen
felfoghatatlan! Miért akarja magára vállalni egy olyan
gyilkosság elkövetését, melyre nyilvánvalóan képtelen?
– Biztos vagyok benne, hogy már tudja a választ, Jane
– mondta Lord Harold. – Meg akar védeni valakit.
– De kit? Charles Danfortht? Kétségtelen, hogy őt
gyanúsítják a szolgáló meggyilkolásával. De miért áldozná
fel érte magát Mr. Hemming?
Lord Harold hanyagul megvonta a vállát. Arckifejezése
ma reggel nem volt olyan fájdalmas, mint legutóbb; az
elmúlt néhány mozgalmas óra kifejezetten jót tett neki.
Nem az a fajta ember, aki képes egymás után több napot
tölteni hölgytársaságban. A semmittevés számára felért
egy komoly betegséggel.
Korán belovagolt a városba, hogy tájékoztasson a
tegnap este végkifejletéről. Devonshire közbenjárásának
köszönhetően a buxtoni rendőrök nagyon gyorsan
megérkeztek Penfolds Hallba – még időben ahhoz, hogy
védelmezőn körbevegyék a házat, és feltartóztassák a
lincselésre készülő férfiakat. Ha rajta múlik, Charles
Danforth azonnal hazavágtatott volna. Öccse igyekezett
nyugalomra inteni, de az úriember nem hallgatott rá –
Lady Harriot kérlelő szava és Lord Harold tanácsa volt az,
ami végül visszatartotta attól, hogy a vesztébe rohanjon.
Mindkét fivér hálás volt a herceg segítségéért és a
vendégszobákért, ahol kivárhatták otthonuk ostromának
végét.
Éjfél körül Michael Tivey és az emberei megérkeztek a
Danforth-birtok kapujához, ahol követelték, hogy
beszélhessenek a birtok urával: Charles Danforth úgy is
mint gyilkos és mint szabadkőműves, álljon ki elébük,
mondták, vagy az ágyában fog halálra égni. Penfolds Hall
lakájára, egy Wickham nevű, becsületes férfira maradt a
feladat, hogy közölje velük, a ház ura nem tartózkodik
otthon – amikor a csőcselék ezt meghallotta, még jobban
megvadult. Téglákat kezdtek dobálni, betörték az
ablakokat; a főlépcsőre zuhanva eltört egy nagyon értékes
Blue John-váza, és többeknek is sikerült bejutniuk a
házba, ahol elkezdték leszaggatni a tapétát, és zaklatták a
megrémült szolgákat, akik közül a legtöbbet már álmukból
riasztottak fel. A házba bejutva komoly károkat
okozhattak volna az égő fáklyákkal, ám szerencsére Sir
James Viíliers még időben megérkezett.
Amikor a békebíró, aki maga volt a megtestesült
nyugalom, megjelent, a felbőszült férfiak épp egy kötelet
dobtak szerencsétlen Wickham nyaka köré. A ház
bejáratához vezető út mentén magasodó, hatalmas
tölgyfára akarták fellógatni, tudtam meg Lord Haroldtól. A
békebíró a levegőbe lőtt a pisztolyával, mire a rendőrök is
odasiettek, és gyorsan megfékezték a csőcseléket. Többen
még most is a bakewelli tömlöcben ülnek, és igyekeznek
kiheverni a gin okozta fejfájást, míg mások, köztük a
becstelen Tivey is, a sötétség leple alatt hanyatt-homlok
visszarohantak otthonaikba, ahonnan valószínűleg a
következő napokban ki sem fogják dugni az orrukat. Ám
nem sokon múlott, hogy nagyobb baj történjen: ha a
Danforth fivérek otthon lettek volna – ha nem sikerült
volna értesítenem őket, mert a leveleim nem jutnak el a
herceghez és Sir James-hez –, ki tudja, milyen véres véget
ért volna az este?
És, bár a törvény embere közbeavatkozott, a város
lakói továbbra is Charles Danfortht gyanúsítják a
gyilkossággal – Bakewell utcáin még mindig mindenki róla
beszél. Az úriembert befolyásos barátai védelmezik,
mondják. Ha egy egyszerű szolgálót, akinek sem
befolyásos barátai, sem vagyona nincs, meggyilkolnak, a
családja nem számíthat arra, hogy az angol jog igazságot
szolgáltat; Danforth szabadkőműves barátai
gondoskodnak róla, hogy ne derüljön fény a gyilkos
kilétére. Bakewell egyszerű népének addig nem lehet
nyugodt az álma, míg a testvériséget ki nem tiltják a
völgyből.
Arra valószínűleg nem gondoltak, hogy ha véget
akarnak vetni a szabadkőművesek befolyásának, a walesi
herceget és az előkelő brit társaság nagy részét is el kell
űzniük.
– George Hemming próbálkozása ellenére az emberek
továbbra is Charles Danforthra gyanakszanak – szögezte le
Lord Harold. – Nem sokan akadnak Derbyshire-ben, akik
elhiszik majd, hogy ő gyilkolta meg a lányt. De akkor ki
végzett vele? Kinek ártott Tess Arnold annyira, hogy az
illető képes volt kést és puskát ragadni, és kioltani az
életét?
 – Akárki is az, még szabadlábon van, miközben Mr.
Hemming a tömlöcben ül – mondtam elgondolkodva. Épp
csak végeztünk a reggelivel, amikor megérkezett Lord
Harold. Tőle tudtam meg, hogy az ügyvéd úr hajnali öt
órakor megjelent Sir James ajtaja előtt, és arra kérte a
békebírót, hogy csukja le. Ennyit a kávé kijózanító
hatásáról!
– Akkor nincs más megoldás, meg kell találni a bűnöst
– jelentette ki Lord Harold. – Sir James nem nyomozhat
tovább, hiszen Mr. Hemming bűnösnek vallotta magát. A
békebíró már csak annyit tehet, hogy lezártnak tekinti az
ügyet, és megvárja a vándorbírákat.
– Nem, nem zárulhat le így az ügy! Ön is tudja, hogy
épeszű ember nem így, hirtelen felindulásból állna bosszút
valakin.
– Sok forrófejű úriember követett már el gyilkosságot
anélkül, hogy előtte végiggondolta volna, milyen
következményekkel jár majd a tette, Jane – mondta
őlordsága gyengéd hangon.
– Biztos vagyok benne, hogy az esküdtek ezúttal is ezt
fogják gondolni, de mindketten tudjuk, hogy ez nem lehet
igaz! Mr. Hemming vallomása ellentmond a gyilkosság
körülményeinek. Ráadásul az ügyvéd úr jelleméből
kifolyólag képtelen lenne ilyen kegyetlen gyilkosságra.
– Néhány órányi beszélgetés után már ilyen jól ismeri
Mr. Hemminget? Pedig eleinte meglehetősen furcsának
vélte a viselkedését.
– Még mindig annak gondolom, bár most már más
okból – bólintottam. Lord Haroldnak igaza volt, valóban
keveset tudtam Mr. Hemmingről, leginkább csak annyit,
hogy ő és a kuzinom barátok, és hogy szeret horgászni és
Cowpertől idézni. A szívem mégis azt súgta, hogy jó ember,
elmém pedig képtelen volt elfogadni szánalmas vallomását.
Márpedig ha a szív és az elme nincs összhangban, nem
egykönnyen tudják meggyőzni az embert.
– Sokat tud chatsworthi barátairól, Lord Harold?
Míg beszélgettünk, nyugtalanul figyeltem az ablakból a
járókelőket – Bakewell polgárait, akiket egy tiszteletben
álló ember gyötrődése tartott lázban. Lord Harold felkelt és
odalépett mellém.
– Eleget tudok ahhoz, hogy komolyan aggódjak, Jane –
válaszolta. – Mit figyelt meg a nagy tölgyfa alatt?
– Azt, hogy a kastélyban élők között feszültség van –
válaszoltam –, melyet féltékenység és versengés szül.
Ezekért pedig leginkább Lady Elizabeth a felelős.
– Pontosabban a herceg, hiszen az ő gyengesége az oka
annak, hogy a házban nincsen rend. Ha ismerné
Devonshire jó tulajdonságait, Jane, bámulatos tehetségét,
melyet szégyentelenül eltékozol, felháborodna azon, milyen
pazarló életet él. A hercegné adóssága semmi ehhez
képest! Az ő esetében pusztán pénzről beszélünk.
– Az, hogy egy ilyen káros környezetben Lady Harriot
ilyen erős jellemmé tudott fejlődni, remek neveltetésről
árulkodik – mondtam.
– Benne nemes családjának nem a hanyatlását, hanem
inkább az erejét láthatjuk. – Lord Harold feszülten forgatta
a bal kezén lévő pecsétgyűrűt. Néhány pillanatra láttam az
arcára kiülő érzelmeket. – Harriot nagyon hasonlít a
nagynénjére, Lady Bessborough-ra: vág az esze, éles a
nyelve, remek az ítélőképessége és ritka értelmes hölgy. Ha
férfinak született volna... – Elharapta a mondatot, és
ernyedten leengedte a kezét.
– És a márki, Lord Harold? – kérdeztem. – Milyennek
látja Devonshire örökösét?
– Tapasztalatlan ifjúnak, akit olyan mély fájdalom
gyötör, melyet el sem tudunk képzelni – válaszolta éles
tekintetét rám emelve Lord Harold. – Georgiana
legfiatalabb gyermeke még nem heverte ki anyjuk halálát.
Csak ennyit mondhatok róla, a többire önnek kell
rájönnie, Jane. Az a körülmény, melyre korábban utalt –
hogy régóta ismerem a Devonshire családot és jó barátjuk
vagyok –, megtiltja, hogy többet mondjak. De bevallom,
nagyon aggódom Lord Hartingtonért.
– Nagyon megleptek a szavai – mondtam. – „Pedig azt
reméltem, hogy a boszorka szörnyű kínok közt halt meg!"
Vajon miért volt őlordsága ilyen nyílt és durva?
– Nem ön az egyetlen, aki felteszi ezt a kérdést, Jane.
Lady Harriot is aggódik az öccséért. Ezen a nyáron a
márki túl sok időt töltött egyedül Chatsworthben, a
többiektől külön, és alig beszél velük. Ön is látta,
mennyire megdöbbent a családja, amikor a szolgáló halála
kapcsán önhöz szólt – csakis a legmélyebbről jövő,
legszenvedélyesebb érzelmek bírhatták rá Lord
Hartingtont, hogy megszólítson egy idegent.
– Én azt hittem, csak a márki szavainak durvasága
miatt néztek rá olyan döbbenten. – Igyekeztem leolvasni
valamit Lord Harold arcáról, ám ezúttal is csak azt láttam
rajta, amit látni engedett. – Meg akar bízni egy kellemetlen
feladattal, uram? Azt akarja, hogy én vizsgálódjak Anglia
egyik legelőkelőbb családjánál, mert a becsülete nem
engedi, hogy ön tegyen eleget ennek a kényes feladatnak?
– Ne feledje, kedves Jane, hogy önnek van oka fényt
deríteni az esetre – válaszolta Lord Harold. – Ha meg
akarja menteni George Hemminget, találnia kell helyette
valaki mást, akit fellógatnak.
– A bűnös megtalálása és az ártatlan tisztázása inkább
Sir James feladata – feleltem. Mégis, ahogy azt már Lord
Harold is mondta, jelen körülmények között Sir James
nem tehet többet. Egy tiszteletben álló férfi odaállt a
törvény embere elé, és bűnösnek vallotta magát. Sir James
most már nyugodtan elfogadhatja régi barátja meghívását,
és elutazhat Skóciába fajdra vadászni. – Nem állítom, hogy
George Hemming teljesen ártatlan – folytattam. –
Nyilvánvaló, hogy védelmez valakit, és még az is
lehetséges, hogy valami veszélyes tudás birtokában van –
olyan tudáséban, mely kínozza őt. De nem hiszem, hogy ő
gyilkolta meg Tess Arnoldot. Amikor megtaláltuk a
holttestet, nagyon ideges lett, ám ez az idegesség nem a
bűnös ember idegessége volt. Megrémült, megdöbbent,
mindent megtett azért, hogy a lány holtteste ne
Bakewellbe kerüljön, és ne induljon nyomozás az ügyben,
de nem a saját lelki üdvéért aggódott.
– Bizonyítsa be, Jane! – mondta mosolyogva Lord
Harold.
– De hogyan, uram?
– Először is minél többet meg kell tudnia a nőről,
akinek a meggyilkolását Hemming magára vállalta. Annyit
már tud, hogy egyesek gyűlölték őt, mások pedig féltek
tőle. Ám azt nem tudja, hogy Tess Arnold mire vágyott és
mitől félt. Ha mindezt kiderítjük, megérthetjük, miért
kellett meghalnia.
– Azt akarja, hogy derítsek fényt ezekre a titkokra,
miközben tisztában van vele, hogy az, amit megtudok,
fájdalmat okozhat azoknak, akik a világon a legközelebb
állnak önhöz?
Lord Harold tekintete meg sem rebbent.
– Nem nézhetem tétlenül, hogy egy ártatlan embert
kivégezzenek, és nem tűrhetem, hogy a bűnös szabadon
elsétáljon. Ugyanakkor nem árulhatom el a barátaimat
sem, Jane. Ha azonban ön úgy dönt, hogy amit csak tud,
kiderít Tess Arnoldról, én minden erőmmel azon leszek,
hogy ebben segítsem. Ám gyorsan kell cselekednie – ha
nem tévedek, Mr. Cooper mihamarabb szeretné elhagyni
Bakewellt.
– Megtiltotta, hogy holnap Chatsworthben vacsorázzak
– mondtam mosolyogva. – Anyám azonban ragaszkodott
hozzá, hogy idegen tollakkal ékeskedjek: márpedig ennél
egyértelműben nem adhatta volna tudtomra, hogy azt
szeretné, ne utasítsam vissza a meghívást. Holnapután
vasárnap lesz, így van időnk – Mr. Cooper számára ez a
nap szent. Ez azt jelenti, hogy hétfőig még egész biztosan
maradunk.
– Remek! – kiáltott fel Lord Harold. – Akkor van
majdnem három teljes napunk. Hogyan használjuk ki ezt
az időt?
– Először is visszamegyek a Miller's Dale-be. Szeretném
alaposan megvizsgálni a helyet, ahol a szolgáló meghalt, és
végiggondolni, hova rejtőzhetett el a gyilkosa. És ha még
marad erőm, végig akarom járni az utat, amelyet ő is
megtett Penfolds Hallból. Sokat megtudhatunk a
környékbeliektől, ha van bátorságunk kérdezősködni.
– Szüksége lesz egy kocsira – mondta elgondolkodva
Lord Harold. – És egy széles karimájú kalapra, ha egy
augusztusi reggelen ilyen feladatra vállalkozik. Nyugodtan
bízza rám magát!
 NAPSZÚRÁS ELLEN

Ettől a fajta rosszulléttől leginkább a testes vagy elhízott

emberek szoktak szenvedni.
Napszúrás esetén majdnem teljesen emeljük fel az
illető fejét, és mindenhol lazítsuk meg az öltözékét.
Homlokára helyezzünk hideg vizes borogatást, míg a
lábára meleg vizeset. Ne engedjük enni, míg a légzése
normálissá nem válik, és azután is csak hideg vizet
kortyoltassunk vele.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A halott nyomában

1806. augusztus 29., folyt.

VANNAK OLYAN MOMENTUMOK AZ ÉLETBEN, MELYEK HOSSZAN

MEGMARADNAK emlékeinkben. Azok a fájdalmas vagy
örömteli pillanatok, melyek egészen a sírig elkísérik az
embert. Már régóta vannak ilyen mély sebeim. Mintha
csak tegnap történt volna, hogy oly izgatottá váltam,
amikor életemben először felkértek táncolni – még ha nem
is a megfelelő úriember volt az. Vagy amikor Tom Lefroy
egy vagyonosabb hölgy miatt Írországba szökött. Tisztán
emlékszem rá, milyen bánat telepedett ránk, amikor
Cassandra vőlegénye meghalt. Apám mosolya gyakran
előtör emlékeimből, hol könnyeket, hol mosolyt csalva az
arcomra. Csakúgy, mint az az emlék, amikor sok-sok évvel
ezelőtt Madam Lefroy szalonjában felolvastam egy téli
délután. Mi az élet, ha nem az ilyen emlékek és az általuk
kiváltott érzések összessége?
Ám nem minden emlék fájdalmas. Vannak boldog
pillanatok is az ember életében; ezek közé tartozik a Lord
Harold társaságában eltöltött idő – például amikor ezen a
verőfényes napon a High Peaksen a felhők árnyékai
játékosan kergetik a hegyoldalban legelésző birkákat, és a
hegyi folyók vize fehéren fodrozódva körülöleli a köveket.
Az ilyen békés pillanatok emléke – egy elegáns, remek
társalkodópartner és a lópatkó kopogásának hangja –
ugyanúgy beleég az ember emlékezetébe, mint a
legfájdalmasabb élmények. Ha majd Southamptonban a
januári esős napokon a négy fal közé kényszerülök, az
elmúlt év talán legboldogabb pillanataiként fogok
visszaemlékezni az úri gazfickóval eltöltött időre.
– Merre járnak a gondolatai, Jane? – kérdezte Lord
Harold, amikor már majdnem megérkeztünk a völgybe. –
Aligha figyelt arra, amit mondtam.
– Bevallom, egy szavát sem hallottam, bár mindig
szívesen hallgatom önt, hiszen ékesszólóan és hozzáértően
beszél bármiről – válaszoltam. – Ehhez nagy tehetsége van,
nem igaz? Mindig tudja, mikor hallgasson és mikor
beszéljen, aminek köszönhetően bármely társaságban
szívesen látják. Szinte látom is magam előtt: Lord Harold
megjelenik egy elegáns estélyen; végignéz a társaságon, és
egy szempillantás alatt eldönti, hogy aznap este szűkszavú
legyen-e, vagy elbűvölő társalkodópartner.
Lord Harold nem messze a molnár házától megállította
lovait.
– Ezek szerint tévedtem, amikor azt hittem, hogy
egyáltalán nem figyel rám?
– Nos, valójában nem – válaszoltam mosolyogva. –
Kellemes, mély hangja tökéletes háttérül szolgált ahhoz,
hogy gondolkodhassak. Gyönyörködtem a környékben, és
közben Andrew Danforth ágyára gondoltam.
 – Na de Jane!
– Ne Jane-ezzen nekem! Mindenki folyton ezt teszi –
különösen a kuzinom, Mr. Cooper, aki most, hogy apám
meghalt, úgy érzi, kötelessége erkölcstanórákat adnia
nekem.
– Na de épp most említette Andrew Danforth ágyát –
mondta Lord Harold, leszállva bérelt kocsinkról. – Nekem
ismeretségünk egész ideje alatt egyszer sem jutott eszembe
a szóban forgó bútordarab.
– Szemenszedett hazugság! Hiszen épp ön beszélt róla
nekem.
Lord Harold felém nyújtotta a kezét, hogy lesegítsen.
– Arra gondol, hogy Tess Arnoldot ott találták?
– Igen, pontosan arra. – Könnyedén leléptem a
kétfogatúról, és végigsimítottam rózsaszín ruhám
szoknyáján. – A házvezetőnő azt állította, hogy egy
indiszkrét eset miatt bocsátotta el a lányt. Sir Jamestől
tudom, hogy ennek az esetnek Andrew Danforthhoz van
köze. Hozzáteszem, az úriembert nem rázta meg
különösebben Tess Arnold halála, amiből arra
következtetek, hogy érzelmekről nem igazán volt szó –
legalábbis Andrew Danforth részéről.
– A szolgáló érzéseiről azonban semmit sem tudunk.
Lehet, hogy semmiben sem reménykedett, de az is lehet,
hogy Mrs. Andrew Danforth szeretett volna lenni. Elvégre
az úriember csak másodszülött fiú.
– És mint olyannak, házasság révén kell vagyonhoz
jutnia. Az a tapasztalatom, uram, hogy a fiatalabb
fiúgyermekek szokásai tekintélyes kiadásokkal járnak
együtt. Andrew Danforth a herceg lányának kezére
pályázik, és a parlamentbe is be akar kerülni. Márpedig
ezek elérésében Tess Arnold komoly akadályt jelenthetett.
– Lehet, hogy a szolgáló nem is tudott Lady Harriotról,
sem arról, hogy Danforth milyen szerepet szán neki
nagyratörő terveiben – vetette ellen Lord Harold.
– Kétlem, hogy a környéken lenne bármi is, amiről Tess
Arnold nem tudott. Amit eddig hallottam róla, az
információ olyan értékes volt számára, mint másnak az
arany.
– Folytassa csak, Jane! Úgy érzem, okfejtésével
hamarosan bőségesen kárpótol azért, hogy az úton
nélkülöznöm kellett a figyelmét.
– George Hemming bevallotta, hogy hétfő éjjelre
találkozót beszélt meg Tess Arnolddal azzal a szándékkal,
hogy meggyilkolja – mondtam. – Ugyanakkor tudjuk, hogy
a szolgálót elbocsátották. Végül miért jött el Penfolds
Hallból – mert a házvezetőnő elzavarta, vagy mert George
Hemminggel volt találkája?
– Igen, ezen a ponton nem állja meg a helyét az ügyvéd
úr vallomása.
– És éppen ezért nem hiszem el a történetét –
legalábbis nem teljesen.
– Akkor úgy gondolja, hogy egy része mégiscsak igaz? –
kapta oda felém a tekintetét Lord Harold.
– Megfigyeltem, Lord Harold, hogy ha egy ember
hihetően hazudik, ahogyan George Hemming is, akkor a
története nem teljes mértékben kitalált, hanem bizonyos
mértékben az igazságot is beleszövi. Elhiszem neki, hogy a
lány évekig zsarolta. A vallomásának ez a része
valószínűleg igaz.
 – Akkor rá kell jönnünk, mit tudhatott a lány, amit a
hasznára fordított – mondta elgondolkodva Lord Harold.
– A gyógyfüves kamráért felelt. Mindenki amolyan
javas-asszonyként tekintett rá – kenőcsöket,
gyógyszereket, teakeverékeket készített. Ebben a
tudásában rejlett az ereje. Úgy érzem, Tess Arnold
kamrájában kell keresnünk Mr. Hemming bánatának
okát. Például azt tudom, hogy már majdnem tíz éve, hogy
elveszítette a feleségét. Az asszony gyermekágyi lázban
halt meg.
Lord Harold elgondolkodva nézett rám.
– Ha Tess Arnold hibázott, és asszony azért halt meg,
akkor inkább Mr. Hemmingnek lett volna oka zsarolni őt.
– Egyetértek. Azonban nem hiszem, hogy Tess Arnold
ápolta volna Mrs. Hemminget. Akkoriban még csak
körülbelül tizenöt éves lehetett. De talán Betty Arnold még
emlékszik, mi történt.
– Miből gondolja, hogy ennek a fájdalmas esetnek a
felidézése előremozdíthatja a nyomozásunkat? Hiszen azt
mondta, hogy nem hisz Hemming bűnösségében. Maga
mondta, hogy képtelennek tartja arra, hogy embert öljön.
– És valóban így is gondolom. Ám az igazságdarabkák
között kutakodva, melyeket Mr. Hemming beleszőtt a
történetébe, többet megtudhatunk Tess Arnold életéről és
céljáról.
– Például azt, hogy miért épp hétfőn éjszaka jött el
Penfolds Hallból – mondta Lord Harold.
– Nem tudhatjuk biztosan, hogy akkor jött el – vetettem
ellen. – Csak annyit tudunk, hogy nem sokkal korábban, a
hétfői nap folyamán elbocsátották, és hogy aznap késő
éjszaka, Penfolds Halltól egy mérföldre vesztette életét.
Nem hiszem, hogy Mr. Tivey helyesen állapította meg a
halál időpontját, Mrs. Haskell pedig elájult, mielőtt még
elmesélhette volna annak a bizonyos indiszkrét esetnek a
részleteit.
– De ha Tess Arnoldot azért bocsátották el, mert a
munkaadója testvérével enyelgett, akkor meg tudjuk
állapítani, mi az a legkorábbi időpont, amikor elhagyta a
házat. Andrew Danforth öt óra körül indult el
Chatsworthbe, tehát még ezelőtt kellett kiderülnie, hogy a
lány befeküdt az ágyába.
– Danforth lóháton érkezett? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta Lord Harold. – Ritka szép állat volt,
meg kell hagyni. Lehet, hogy a nők terén Andrew Danforth
nem válogatós, de az biztos, hogy a lovakhoz ért. Az állat
legalább tizenkettő és legfeljebb tizenhat mérföldet tud
megtenni óránként, Chatsworth pedig úgy hat-nyolc
mérföldre van Penfolds Halltól. Tehát úgy számolom, hogy
Danforth úgy fél óra alatt tehette meg a távot, legfeljebb
háromnegyed óra alatt, ha kényelmesen ügetett.
– És mikor érkezett meg?
– Nem tudnám pontosan megmondani. Épp
öltözködtem.
Bevallom, mindenre számítottam, csak ezekre a
szavakra nem. Lord Harold megjelenése mindig olyan
tökéletes, hogy valamiért meg sem fordult a fejemben,
hogy mint bármelyikünkre, rá is valahogyan felkerül a
ruha. A jelenet, ahogyan az úri gazfickó alsóneműben áll
az inasa és a tükör előtt, mosolyt csalt az arcomra.
Elfordultam, nehogy Lord Harold meglássa, és még
megkérdezze, min derülök.
– Úgy tudom, Sir Jamesnek azt mondták, hogy
Danforth hat óra körül érkezett meg. Úgy gondolom, ha
vágtára fogta a lovát, volt ideje felmenni a domboldalba,
végezni a szolgálóval és még vacsorára odaérni
Chatsworthbe.
– Fél öt körül végzett volna a lánnyal? Augusztusban,
amikor a nap csak kilenc óra után megy le? Miért
kockáztatta volna, hogy valaki meglátja?
– Rendben, akkor gondoljuk végig, hogy a hazaúton
hogyan lehetett rá alkalma. Körülbelül hány órakor széledt
szét a társaság Chatsworthben?
– Hétkor szolgálták fel a vacsorát, mert a herceg itt is
ragaszkodik a londoni időbeosztásához. Aztán a társaság
kártyaasztalhoz ült, beszélgetett, Lady Harriot zongorázott
– egyszóval már egy óra is elmúlt, amikor Danforth a lovát
kérte.
– Ezt a kicsapongó életet! Ez azt jelenti, hogy még két
óra előtt kellett a Miller's Dale dombjain járnia –
mondtam.
– Úgy tudom, abban az órában ért haza – mondta
elgondolkodva Lord Harold. – Úgy véli, Jane, hogy a lány
Danforth kérésére ment oda? Meglehetősen bonyolult lett
volna megszervezni egy ilyen találkozót, és értelmét sem
igazán látom. Ha Danforth nem akart gyanúba keveredni,
arra az időre kellett volna megszerveznie a lány
meggyilkolását, míg ő Chatsworthben tartózkodik.
 – Feltéve, ha ugyanolyan éles eszű, mint ön, uram –
mondtam. – Ám ezt nem gondolnám róla. Mondja, a
Miller's Dale útba esik Chatsworthből jövet?
– Nem egészen. Értékes perceket veszített volna egy
ilyen kanyargós terepen. Nem hiszem, hogy úton hazafelé
lett volna ideje végezni a lánnyal, és két óra körül
hazaérni.
– Akkor hagyjuk egyelőre a gyilkosság időpontját,
foglalkozzunk inkább a ruhával, amelyet Tess Arnold viselt
– javasoltam. – Miért épp Charles Danforth ruháját vette
fel? Mert biztosan volt választási lehetősége. Nem hiszem,
hogy anyaszült meztelenül zavarták volna el Penfoldsból,
ahogy a testvére állította a halottkémi vizsgálaton.
– Talán úgy volt, ahogy Mr. Hemming mondta, és nem
akarta, hogy az emberek pletykáljanak róla.
– De akkor miért nem Andrew Danforth ruháját öltötte
magára? Egy elcsábított nőtől inkább azt várnám, hogy a
szeretője ruháját veszi fel.
– Talán mert Andrew a bátyjánál is magasabb, a
lánynál pedig sokkal magasabb.
– Nem emlékszem, milyen magas lehetett Tess Arnold,
de biztos vagyok benne, hogy ha valóban csak az volt a
célja, hogy ne ismerjék fel, a cselédszárnyban is talált
volna magának ruhát. Danforthnak van legalább egy
inasa. – Megráztam a fejemet. – Nem, Lord Harold, a
lánynak konkrét célja volt azzal, hogy éppen azt a ruhát
vette fel, és ez nagyon aggaszt. Nem tudok nem gondolni
arra, hogy azért kellett Charles Danforth ruháját felvennie,
hogy összetévesszék a férfival. És ezt George Hemming is
tudja.
 Lord Harold néhány pillanatig csak komoran nézett
rám.
– Gondolja, hogy Mr. Hemming Charles Danforth
ellensége? – kérdezte végül. – Hogy Hemming itt várt rá a
domboldalban, hogy megölje? És hogy tévedésből lőtte le a
szolgálót?
– Nem, egyáltalán nem – válaszoltam –, bár ez
megmagyarázná, miért lett annyira zaklatott, amikor
meglátta a lány holttestét, és miért nem akarta, hogy a
vizsgálatot Bakewellben folytassák le. Csodálom a
gondolkodásmódját, uram, ám ezúttal nem értek egyet
önnel. George Hemmingnek túl jól mennek a dolgai ahhoz,
hogy meggyilkolja a legrégebbi ügyfelét, és ezzel kockára
tegyen mindent.
– Rendben, akkor halljuk, ön hogyan látja a
történteket.
– George Hemming jól ismeri Charles Danforth
ellenségét, és fél, hogy az az illető ölte meg tévedésből a
szolgálót.
– Jane! Muszáj ennyire túlbonyolítania a dolgot?
– Egy nőnek ez kötelessége – mondtam nagyot
sóhajtva.
Lord Harold nem válaszolt. Épp azon a domboldalon
sétáltunk felfelé, ahonnan kedden reggel, amikor
megálltam szusszanni egyet, észrevettem a varjakat.
– De miért számított volna bárki is arra, hogy egy ilyen
helyen és ilyen késői órán Mr. Danforth erre jár? –
kérdezte Lord Harold.
– A halottkémi vizsgálaton Mr. Danforthtól megtudtuk,
hogy aznap egyedül vacsorázott, és hogy rossz alvó. Aznap
este elment a szabadkőműves páholyba, így tudjuk, hogy
hétfőn éjszaka kint volt a buxtoni úton. Elmondta, hogy
miután hazaért, lefeküdt aludni, de nyugtalan volt, ezért
éjfél körül felkelt és sétált egyet. Mi van, ha ez nem
egyszeri eset volt, hanem rendszeresen fel szokott kelni
éjszaka? Mi van, ha Penfoldsban ezt mindenki tudja róla?
Lehet, hogy Tess Arnold gyilkosa Charles Danfortht várta
az út mentén, és a félhold halvány fényénél csak annyit
látott, hogy egy férfi közelít felé, és lelőtte.
– Ha jól emlékszem, azt mondta, Jane, hogy valakinek
az volt a szándéka, hogy Tess Arnoldot másnak nézzék. –
Lord Harold megállt, és néhány pillanatig elgondolkodva
nézte a csizmája orrát. A csillogó, sötét bőrt porréteg
borította. – Arra gondol, amit én is gyanítok? Hogy valaki
odaküldte a gyilkost, hogy várjon az áldozatára?
– Pontosan. Ugyanaz az ember, aki holtan akarta látni
Tess Arnoldot – amit el is ért.
Lord Harold tekintete a csizmájáról ismét az arcomra
siklott.
– Ugyanaz a személy, aki ágyba vitte?
– Miért is ne? Ki az, aki tudta, hogy a szolgálót
elbocsátották, és Charles Danforth szokásait is ismeri? Ki
más tudta volna így megszervezni a gyilkosságot, ha nem
Andrew Danforth?
– De miért nem saját maga lőtte le a lányt? Sokkal
egyszerűbb lett volna, mint felbérelni valakit, az áldozatát
pedig rávenni, hogy férfiruhát öltsön – mégpedig egy
bizonyos valaki ruháját.
– Ne feledje, hogy Andrew Danforth politikai karrierről
álmodik – válaszoltam. – Az ilyen emberekre általában
jellemző a kifinomultság, a körmönfontság. Nem meglepő,
hogy nem saját kezűleg végzett a lánnyal, hanem kieszelt
egy sokkal bonyolultabb tervet. Ráadásul vagyontalan
másodszülött fiúként túl veszélyes lett volna gyilkosságot
elkövetnie – nem kockáztathatta, hogy felakasszák. Inkább
elment Chatsworthbe vacsorázni, ahol egy herceg
tanúsíthatja, hogy ott volt.
– Tehát úgy gondolja, ő mondta a szolgálónak, hogy
Charles Danforth ruháját vegye fel.
– Igen, feltéve, hogy ő bízta meg a gyilkost. Tess
Arnoldot csak akkor ölhette meg Charles Danforth
ellensége, ha a lány a férfi ruháját viselte. Ráadásul a
gyilkosságot követően a közhangulat nagyon gyorsan
Charles Danforth ellen fordult, nagyrészt azért, mert a
lány az ő ruháját viselte.
– Azt akarja mondani, Jane, hogy Andrew két legyet
akart ütni egy csapásra? Bitófara akarta juttatni a bátyját,
hogy aztán ő örökölje a vagyont, és a szobalánytól is meg
akart szabadulni?
– Charles Danforth mindig is terhes volt az öccse
számára. Ha ő nincs, Andrew örökölt volna mindent.
– És ha nincs Tess, talán Lady Harriotot is
megszerezheti... Lord Harold tekintetét a tőlünk
százméternyire lévő mészkősziklára szegezve
elgondolkodott az elhangzottakon.
– Itt halt meg szerencsétlen teremtés – mondtam
halkan.
A KÖVEKET MÉG MINDIG VÉRFOLTOK BORÍTOTTÁK, a madarak
azonban már elrepültek, a vérszag is alig érződött. Lord
Harold a térdére támaszkodva lehajolt, és alaposan
szemügyre vette a földet ott, ahol a szolgáló holtteste
hevert.
– Az elmélete, Jane, bár remek, nem magyarázza a
csonkítást – szólalt meg egy idő után.
– Válóban nem, uram – válaszoltam mosolyogva. –
Gondoltam, leszek oly kedves, és hagyok önnek is valamit,
amin törheti a fejét. Kell valami, amivel lekötheti
nyugtalan elméjét.
Lord Harold féloldalasán elmosolyodott.
– Gyanúsítsuk mi is a nem kedvelt szabadkőműveseket
– mondta. – Nem látok semmit a földön, amit használható
nyomnak nevezhetnénk.
– De biztosan van olyan jó vadász, hogy a környéket
megvizsgálva meg tudja állapítani, hol állhatott a gyilkos.
– Ha jól emlékszem, Jane, azt mondta, hogy a golyó
egyenesen a lány homlokának közepébe fúródott.
Lord Harold szavait hallva hirtelen újra magam előtt
láttam a lányt – az arcát, mely oly békés volt, mintha csak
aludna, és a homlokán tátongó, egyenetlen peremű sebet.
– Kitűnő lövés – mondtam nagy nehezen.
– Túlságosan is kitűnő. Voltak arra utaló nyomok a
porban, hogy a testet máshonnan vonszolták ide?
– Úgy érti, máshol lőtték le, és ide, a sziklához csak
azért hozták, hogy... felkoncolják? – kérdeztem.
– Ha így történt – Lord Harold gyorsan visszament
néhány lépést az ösvényen, melyen feljöttünk a sziklához,
majd megfordult és újra elindult előre, amerre Tess Arnold
is mehetett akkor ott, ahol összeesett, vérnyomoknak kell
lenniük.
Néhány percig lehajolva, hunyorogva vizsgáltuk a
környéket. A nap melegen sütött, a levegő pedig
mozdulatlanul nehezedett ránk; egy madár éles hangja
hallatán lúdbőrös lett a karom. – Áhá!
Lord Harold tőlem úgy tizenöt méterre megállt és
lehajolt. Odasietve láttam, hogy ahol áll, az aljnövényzet le
van lapulva.
– Itt lőtték le, Jane, és arra a sziklára zuhant. – Lord
Harold egy rücskös felületű, nagy kőre mutatott, melyen
egy vörös folt éktelenkedett. – A talajt eláztató vér
mennyiségéből ítélve egy ideig itt fekhetett. A fű elfedte a
talajra kifolyt vért – mondta ébenfa sétapálcájával
megpiszkálva a földet, mire azonnal megláttam a nagy,
barna foltot –, Sir James pedig nem gondolt arra, hogy
alaposabban körülnézzen. Nem igazán érdekelte, hogy a
lány hol esett a földre.
– Nem hiszem, hogy egyáltalán eljött ide – mondtam.
– De ki vitte el innen a holttestet, és miért vágta fel
olyan kegyetlenül?
Pedig azt reméltem, hogy a boszorka szörnyű kínok közt
halt meg!
Hartington márkijának, a herceg boldogtalan, ifjú
örökösének semmi köze Andrew Danforth ambícióihoz. De
mi köze lehetett Tess Arnoldhoz?
– Az, hogy a golyó ilyen pontosan célba talált, azt
jelenti, hogy a lány nem sétált az ösvényen, ahogy azt
eddig feltételeztük – folytatta Lord Harold. – Egy helyben
állt, mégpedig itt...
 – És várt valakire, akivel találkozót beszélt meg.
Lord Harold rám emelte élénk tekintetét.
– Igen. Minden bizonnyal valaki idehívta, Jane. Ennyit
arról, hogy a lányt elbocsátották, és ezért indult útnak az
éjszaka kellős közepén.
– Gondolja, hogy a házvezetőnő hazudott? – kérdeztem.
– Hogy megvédje a munkaadóját?
Lord Harold megrázta a fejét.
– Nem. Azt elhiszem, hogy a lány indiszkrét helyzetbe
került. A testvére biztosan tudomást szerzett arról, hogy ez
milyen következménnyel járt, és érthető módon dühös
érte. De úgy gondolom, az, hogy Mrs. Haskell szívtelenül
elzavarta Tesst és az, ami miatt a lány közvetlenül azután
idejött, pusztán véletlen egybeesés.
– Amelyet Andrew Danforth kihasznált. Azok után,
hogy Tess Arnoldot ilyen szégyen érte – hogy a
munkaadója egyetlen garas nélkül, egyik pillanatról a
másikra elzavarta –, talán úgy gondolta, hogy a lány túl
nagy veszélyt jelent számára.
– Mert megzsarolhatja – bólintott Lord Harold.
– Tess Arnold nagyon gyorsan odatalált volna Lady
Harriot-hoz.
Lord Harold a homlokát ráncolva elnézett a fejem felett.
– Úgy vélem, Jane, a gyilkos egy nyolc méter sugarú
körön belül kellett hogy álljon. Nagyobb távolságból
éjszaka nem találta volna el ilyen pontosan az áldozatát.
Menjünk, mérjük ki a távolságot, és rajzoljunk meg egy
kört, hátha azon belül találunk valami nyomot, amely
közelebb vihet bennünket a gyilkoshoz!
 Annak ellenére, hogy szalmakalapot viseltem, eléggé
kimelegedtem; a térdig érő füvön átgázolni nem volt épp a
legkönnyebb feladat, de én hívtam ki Lord Haroldot a
völgybe, ráadásul épp azért, hogy segítsen találni valami
nyomot, így nem tiltakozhattam. Így hát kimértem a nyolc
méter távolságot, majd Lord Haroldtól távolodva
elindultam egy körív mentén.
Még csak hét lépést tettem Penfolds Hall irányába,
amikor megbotlottam néhány homokkőben – a környéken
előszeretettel díszítik ilyenekkel a kőkerítéseket.
Lehajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem körülöttük a
talajt; a kőhalom mögött, amelyen mellesleg tökéletesen
meg lehetett támasztani egy puskát, a fű le volt lapulva,
mintha egy nagy súlyú ember hosszabb ideig ott ült vagy
feküdt volna. Magam is leültem, majd odakiáltottam Lord
Haroldnak.
A kövektől először nem is látta, hol vagyok. Ahogy
zavartan keresett a tekintetével, megtudtam, amire
kíváncsi voltam – a félhold fényében Tess Arnold jól
látszott, a gyilkosa pedig a kövek mögül nyugodtan rá
tudta szegezni a puskája csövét.
 HOGYAN ÓVJUK MEG CIPŐNK TALPÁT

Olvasszunk meg két rész faggyút és egy rész gyantát,

majd még forrón kenjük be vele a csizma vagy cipő talpát –
annyit kenjünk rá, amennyit a bőr felvesz. Lábbelink
bármilyen talajon több mérföldnyi sétát is ki fog bírni.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 TIZENHATODIK FEJEZET

Mit tudott a nővér?

1806. augusztus 29., folyt.

ALAPOSAN ÁTVIZSGÁLTUK A SZIKLÁK KÖRNYÉKÉT, DE CSAK

LETAPOSOTT FÜVET és néhány letört százszorszépet

találtunk, valamint bizonyítékot arra, hogy egy nagyobb
követ elmozdítottak a helyéről. Ez utóbbit Lord Harold
minden oldaláról szemügyre vette, még a monokliját is
elővette a mellénye zsebéből, hogy jobban lássa a kő
felületét. Végül elégedetten rám nézett.
– Nézze csak, Jane! – mondta a kövön lévő, sötét
pöttyökre mutatva, melyeket én szabad szemmel nem
tudtam megkülönböztetni a homokkő szürke pettyeitől. –
Fekete porszemcsék, amelyek egy vadászfegyver
elsütésekor hullottak rá. Meg kell keresnünk a fojtást,
amely valahol ezen a szakaszon eshetett le. Sétáljunk
vissza addig a helyig, ahol a szolgáló összeesett!
Godmershamben, Edward bátyám kenti birtokán
nemegyszer volt alkalmam megfigyelni a vadászó
úriembereket. Egész csapat szolgára volt szükség – először
is a vadőrre és a hajtókra, akik felzavarják a mezőkön a
madarakat; aztán azokra, akik a lőporral, golyóval és
fojtással megtöltötték a puskákat. Bonyolult munka volt,
de az úriemberek kifejezetten szép látványt nyújtottak,
amikor vállukhoz emelték a puskát. Emlékszem, ahogy
James bátyám – a fontoskodó, kissé bolondos James –
szürkésbarna, hosszú kabátjában puskája csövével néma
csendben követi a madarat, majd megrándul a válla, a
puska elejénél pedig füst száll fel...
– Meg is van, Jane – mondta Lord Harold. – Egy
puskaportól és olajtól koszos, átlagos gyapotpamacs.
Arról, aki elsütötte a puskát, sajnos nem árul el semmit,
de legalább annyit megtudtunk, hogy itt állt az illető.
Elővett egy zsebkendőt, óvatosan belecsavarta a fojtást,
aztán az erős fénytől hunyorogva gyorsan körbenézett.
– Látja ott azt a tölgyet? Jöjjön!
A száraz fűben gázolva követtem őt a fa árnyékába –
ám tudtam, hogy ha Lord Haroldról van szó, biztos, hogy
nem azért megyünk oda a fához, hogy hűsöljünk alatta.
Odaérve Lord Harold lehajolt, és ugyanúgy, ahogy a
köveknél, a fa tövében is alaposan szemügyre vette a
talajt.
– Patanyomok – mormogta. – Erre számítottam.
Elnyűtt cipő és a szárazság ellenére kissé besüppedt talaj
– nem egy ficsúr a lovasunk. A ló tizennégy markos, és a
jobb hátsó lábára enyhén sántít. Ez már valamivel több a
semminél. Tehát a gyilkos nem gyalogszerrel érkezett. –
Hirtelen rám emelte a tekintetét. – Ön az a fajta hölgy,
Jane, aki mindenhová magával viszi a vázlatfüzetét, és
mindent lerajzol, amit szépnek lát?
– Összetéveszt a nővéremmel, uram.
 – Milyen kár! Ha átlagos nő lenne, most
lerajzolhatnánk, milyen helyzetben feküdt a holttest a
földön, hogy a puskapor hol piszkolta össze a követ, és
még a fojtás röppályáját is le tudnánk jegyezni.
– De mi célból, uram? – kérdeztem.
– Hogy hazugságon kapjuk Mr. Hemminget. Mert ha az
elmélete helyes, Jane, az ügyvéd úr egészen más helyszínt
fog megadni nekünk. És ha nem tévedek, elfelejtett
említést tenni a lóról.
– Valóban! Így bebizonyíthatjuk, hogy nem is járt a
helyszínen! – kiáltottam. – Zseniális!
– Látom, a nehezen megoldható ügyek még mindig
lázba hozzák – mondta Lord Harcid. – Mi van még hátra?
– El kell látogatnunk Penfolds Hallba.
– De Danforthék most Chatsworthben vannak, és ott is
maradnak, míg ennyire ellenséges a közhangulat.
– Pontosan. De nem is velük akarunk találkozni,
hanem Mrs. Haskell-lel és Mr. Wickhammel. Ön az
előbbivel beszélget el, én pedig az utóbbival. Ön a
határozottságával bűvöli el a házvezetőnőt, én pedig épp
ellenkezőleg – egy piruló ifjú hölgy leszek. Biztosan sikerrel
járunk.
Lord Harold beleegyezett a tervbe, de ragaszkodott
hozzá, hogy a már megtett úton menjünk vissza, mert nem
hagyhatta ott a bérelt kocsit és a molnár háza mögött
legelésző két lovat. Nem szívesen mentem végig azon az
úton, melyet Tess Arnold halála éjszakáján tett meg
Penfolds Hallból. Lord Harold tudta, hogy a terve mennyire
nincs ínyemre, de nem hagyhatta ott a bérelt kocsit;
ugyanakkor engem sem akart magamra hagyni.
Biztosítottam afelől, hogy remekül megleszek egymagam,
hiszen már nemegyszer barangoltam egyedül a
természetben, mire ő azonnal tiltakozni kezdett, mondván,
hogy jelen körülmények között nem biztonságos egyedül
maradnom, és felajánlotta, hogy majd inkább ő gyalogol.
Közöltem vele, hogy butaság lenne helyet cserélnünk;
kocsit hajtani közel sem tudok olyan jól, mint gyalogolni,
így a lovak irányítása sokkal terhesebb feladat lenne
számomra, mint még egy mérföldet megtenni a mezőkön
át. Nem akartam még egy fárasztó órát tölteni a molnár
felesége társaságában, míg Lord Harold visszaviszi a
fogatot, majd visszatér a völgybe. Ezért végül vitánk úgy
ért véget, mint általában máskor is: elismeréssel adóztunk
egymás képességeinek, és békességben elköszöntünk.
Lord Harold a Wye folyó felé vette útját, én pedig
napernyőmet felemelve északnak fordultam, és elindultam
Tideswell felé. Magas fűben és hullámzó virágtengerben
gázoltam, aztán elindultam egy kisebb erdő felé, abban a
reményben, hogy a másik végéhez érve megpillantom
Tideswell Dale-t és Penfolds Hallt.
A nap állásából, a tikkasztó melegből és abból, hogy a
szél alábbhagyott, arra következtettem, hogy dél körül jár
az idő. Ha nem akarom lekésni a vacsorát, legkésőbb fél
négyre vissza kell érnem Bakewellbe, gondoltam – anyám
a divatnak fittyet hányva ragaszkodott hozzá, hogy négy
órakor üljünk asztalhoz. Megszaporáztam lépteimet, és
reméltem, hogy Lord Harold is így tesz. Tudtam, hogy neki
az úton nagyobb távolságot kell megtennie, mint nekem a
mezőkön átvágva, azonban fogaton ülve ő gyorsabban
tudott haladni.
 Talán negyedóra telhetett el, amikor a napernyőt tartó
karom fáradni kezdett. A kis erdőhöz közeledve
összecsuktam az ernyőt, és inkább sétapálcaként
használtam. Kalapom pereme alatt hajfürtjeim már
enyhén izzadtak voltak; pamutkesztyűbe bújtatott kezem
ragadt, muszlinruhám pedig hozzátapadt a hátamhoz. Már
így is eléggé lebarnultam – ami cseppet sem meglepő, ha
az ember nyáron utazgat viszont tudtam, hogy ez alatt a
séta alatt még jobban megfog a nap. Szörnyülködve
gondoltam arra, hogy a holnap esti vacsorán az elegáns
chatsworthi társaságban szeplős orral fogok megjelenni!
Lady Elizabeth leereszkedően megsajnál, Lady Swithin
megbocsátja nekem, hogy nem hófehér az arcom, Miss
Trimmer pedig megvetően néz majd rám, és elmondja Lady
Harriotnak, hogy bármennyire is közeli barátja vagyok
Lord Harold Trowbridge-nek, nem tetszik neki az ízlésem
és az, hogy nem úgy viselkedem, ahogy az egy jól nevelt
hölgytől elvárható lenne.
Itt, a fák alatt némileg hűvösebb volt; a zöld árnyak
között madarak csiviteltek, közvetlenül előttem pedig
szúnyograj táncolt. Nem sokkal előrébb megpillantottam a
nap sugarait – ott ért véget az erdő majd néhány
pillanattal később egy nagyobb bokor tövében egy fiatal
nőt.
Eperszínű pamutruhát viselt, haja szabadon vállára
omlott. A mellette lévő farönkön egy fűzfa kosár állt, abba
gyűjtögette a bokorról a bogyókat. Úgy harminclépésnyire
tőle megálltam, és egy ideig csak csendben figyeltem. Még
ekkora távolságból is ismerősnek tűnt; amikor megfordult,
megláttam az arcán éktelenkedő, borszínű foltot.
 Tess Arnold testvére volt az.
– Jó napot! – köszöntem, és napernyőmet kinyitva
elindultam felé.
A nő felállt, pukedlizett egyet, majd csendben várta,
hogy elhaladjak mellette. Ha meg is lepte, hogy köszöntem
neki – neki, aki a ruhája alapján egyértelműen alattam állt
– a társadalmi ranglétrán ennek semmi jelét nem adta.
– Mondja, erre van Penfolds Hall? – kérdeztem kissé
kifulladva.
– Igen – válaszolta mindenféle érzelemtől mentes
hangon.
– És messze van? Kínzó ez a hőség.
A nő tetőtől talpig végignézett rajtam – fejemre simuló
kalapomon, kesztyűmön, muszlinruhám redőin és vaskos
csizmámon. Minden bizonnyal arra gondolt, hogy neki
egyszerű ruhájában közel sincs olyan melege, mint nekem.
– Menjen csak egyenesen előre, kisasszony!
– Köszönöm, igazán lekötelez.
Újra lehajolt a bokorhoz, így adva tudtomra, hogy a
beszélgetést befejezettnek tekinti.
– Azok a bogyók már elég aszottak, nem alkalmasak
arra, hogy megegyék őket – mondtam a bokorra mutatva. –
De akkor mire használják őket?
A nő döbbenten nézett rám.
– Hát nem tudja? Égésre való kenőcsöt készítünk
belőlük.
– Valóban? Hozzánk, délre nem jutott el ez a
gyógymód. Mi lázra és fájó torokra virágok főzetét
használjuk, sebek gyógyítására pedig a kérget keverjük
össze egy kevéske vajjal. A bogyókat azonban meghagyjuk
a madaraknak.
– Ön ott volt a halottkémi vizsgálaton – állapította meg
a nő. Lassan felegyenesedett és megtörölte a kezét a
ruhájában.
– Ön pedig Tess Arnold testvére.
Néhány pillanatig csak némán néztük egymást. Az arca
már nem volt annyira szigorú – úgy éreztem, felkeltettem a
kíváncsiságát.
– Hogy hívják? – kérdeztem.
– Jennet.
– Én Miss Austen vagyok. Ön is gyógynövényekért
felelős szolgáló?
– Értek a gyógynövényekhez, tudom, melyik mire jó.
Ön megvizsgálta a helyet, ahol Tesst megölték. De minek?
– Egy ismerősöm vallomást tett, én azonban nem
hiszem el, hogy ő végzett a húgával. Ismerős önnek a
Hemming név?
– George Hemming? Természetesen! Már legalább húsz
éve ismerjük.
– És gondolom, elég jól – mondtam.
Jennet megvonta a vállát. Az arca kifürkészhetetlen
volt, nem tudtam leolvasni róla, mit gondol.
– Az előző urunknak és a feleségének dolgozott, míg
meg nem haltak – válaszolta. – Már majdnem
családtagnak számított. Csak nem gondolja, hogy ő ölte
meg Tesst?
Tekintetemből kiolvashatta a választ. Hirtelen lehunyta
a szemét.
– Biztos voltam benne, hogy Danforth tette.
 – Miért?
Amikor kinyitotta a szemét, csak akkor láttam,
mennyire sötétkék – mint a folyó mentén növő íriszek.
– Szabadkőműves, nem? – kérdezett vissza. – Tesst
pedig úgy vágták fel, mint egy áldozati bárányt. A
szabadkőművesek gonosz dolgokat művelnek!
Gyermekeket gyilkolnak, éjfélkor máglyán égetik el őket.
De a sajátjaikat sosem bántják. Ott, ahol a gonosz jár,
mindig az egyszerű nép szenved.
– Hol hallotta ezeket a rémtörténeteket? – kérdeztem. –
Hogy Mr. Danforth gyermekeket égetne?! Egy olyan férfi,
aki elveszítette a saját gyermekeit?
– Az volt a büntetése – mondta Jennet. – A kicsiknek az
apjuk bűneiért kellett meghalniuk! Tess mondta. Tudta
ezt, azért kellett meghalnia. Itt, a völgy felett leste meg a
szabadkőműveseket.
– Itt? – kérdeztem őszinte döbbenettel a hangomban.
Lehetséges volna, hogy Tess Arnold rendszeresen kiosont
ide férfiruhában?
– Az oltár valahol a völgy felett, a sziklák között van –
folytatta Jennet. – Tess elmondta nekem, hogy látta, ahogy
felvisznek egy csecsemőt – szegény kétségbeesetten sírt. Ez
két héttel azelőtt történt, hogy Tess meghalt. Amikor
hallottam, hogy úgy ontották vérét, ahogy egy áruló
szabadkőművesnek, azonnal tudtam, miért kellett
meghalnia.
– Erről egy szót sem mondott a halottkémnek.
Jennet köpött egy nagyot.
– Mit gondol, Michael Tivey-t mennyire érdekli az
igazság? Őt, aki mindig ott lihegett Tess sarkában?
Gyógyszereket és könyveket adott neki, és nyáladzva,
mosolyogva azt mondta neki: „Milyen csinos ma reggel,
Miss Tess!” Tess pedig hangosan nevetett, de sosem adta
meg Tivey-nak, amit az akart. A Kígyó és Szarvas nem
bíróság, Miss Austen. Amikor Tess nem akarta levetni
előtte a fűzőjét, Michael Tivey szajhának nevezte.
– És Andrew Danforth minek nevezte? – kérdeztem.
Jennet mély levegőt vett, majd ráharapott az ajkára.
– Ne beszéljen így Mr. Andrew-ról! – kérte. – Sokkal
inkább barátunk, mint bárki más a nagy házból, és
mindig az is volt.
– A testvérének mégis miatta kellett elhagynia a
Danforth-birtokot.
– Tessnek? Mr. Andrew miatt? Ugyan már!
Ezek szerint Jennet nem tudja, hogy a testvére milyen
szégyenletes helyzetbe került, gondoltam.
– Haskell csupa rosszat gondolt Tessről – motyogta
Jennet. – Pedig a testvérem gyermekkora óta ismerte Mr.
Andrew-t. Ki más játszott volna a fiúval azon a hatalmas
birtokon, kérdezem én. Aztán Penfolds előző ura meghalt,
majd a felesége is követte a sírba. Anyánk úgy látta, hogy
Andrew úrfi hamarosan beleőrül a bánatba. Mindannyian
mindent megtettük, hogy újra boldognak lássuk.
Nagyapánk, aki több mint ötven évig volt kertész
Penfoldsban, a szárnyai alá vette. Aztán Andrew bátyja
hazajött, és elküldte őt egy távoli iskolába...
Tess Arnold és Andrew Danforth gyerekkori
játszópajtások voltak. Hát persze! El is felejtettem, hogy
együtt nőttek fel. Ám amikor a fiú felnőtté vált, hatalmassá
nőtt a köztük lévő távolság.
 – Elbűvölő úriember – állapítottam meg.
– Igen, és nagyon jó humorérzéke van! Mr. Andrew
állandóan viccelődik.
– Viccelődik... és színészkedik is?
– Igen – bólintott Jennet.
– Mondja, Jennet, lehetséges, hogy Mr. Andrew
beszélte rá a testvérét, hogy vegye fel Charles Danforth
ruháját? – kérdeztem.
A lány hirtelen hátrébb lépett.
– Miért tett volna ilyesmit?
– Nem tudom. Ön szerint Tess miért viselt férfiruhát?
Lehet, hogy ez is csak játék volt? Színészkedés?
Jennet elfordult és a kosaráért nyúlt.
– Mr. Andrew is szabadkőműves, Jennet – mondtam.
Akárcsak a bátyja.
Jennet nem válaszolt, de láttam rajta, hogy megdermed
a félelemtől. Tehát ez a gondolat már neki is megfordult a
fejében.
– Andrew tréfának szánta azt, hogy férfiruhában, a
sötétség leple alatt, elviszi Tesst a páholyba? Elképzelhető,
hogy a testvére a férfi hibájából halt meg? Lehetséges,
hogy játéknak indult, csak szörnyű véget ért?
Amikor visszafordult felém, tekintetéből fájdalom és
düh sugárzott. Nem csak Tess Arnold kedvelte
gyermekkori játszópajtását; ez a szegény lány, akinek
arcát egy nagy folt csúfítja, évekig csendben vágyódott,
aztán végignézte, ahogy Andrew úrfi elhagyja Penfoldsot,
majd immár felnőtt férfiként visszatér, és levegőnek nézi
őt.
 – Tess elmondta önnek, hol van az a hely, ahol a
szabadkőművesek az összejöveteleiket tartják?
Jennet tagadóan megrázta a fejét.
– Lehetséges, hogy valaki másnak elmondta? Egy
barátjának vagy egy másik szolgálónak?
– Elmondta volna nekem, ha beszél róla valakinek –
mondta Jennet dacosan, de aztán lassan elpárolgott a
dühe. – A mi Tessünk keveset beszélt... de annál többet írt
a könyvébe.
– A könyvébe? – kérdeztem csodálkozva. – Tess tudott
írni és olvasni?
Jennet büszkén felemelte a fejét.
– Tán azt hitte, hogy mi csak a gyógyfüvekhez értünk?
Tess a betűket is ismerte. Igen, volt egy könyve –
recepteket írt bele, a napokat, hogy mikor adott valakinek
orvosságot és azok neveit is, akik fizettek neki.
Egy füveskönyv. Lehet, hogy az édesanyjától kapta – a
Penfolds Hall-i születések és halálozások valóságos
krónikája.
– És ön beleolvasott? – kérdeztem izgatottan.
Jennet zavartan elfordította tekintetét.
– Én nem tudok olvasni.
Az édesanyja pedig vak, gondoltam.
– De ugye önnél van a könyv? – kérdeztem.
Csak a sötét foltot láttam az arcából.
– Ha megmutatná nekem, Jennet, elolvashatnánk
együtt.
A fiatal nő nem válaszolt. Könnyek gördültek le az
arcán, én pedig szánalommal a szívemben láttam, hogy
legalább egy ember őszintén szerette Tess Arnoldot, és
most mélyen gyászolja. Kinyújtottam a kezem, de végül
nem érintettem meg Jennetet. Tiszteletben tartottam
tartózkodó viselkedését és mély fájdalmát.
– Én nem vagyok Michael Tivey – mondtam halkan. –
Csak szeretnék igazságot szolgáltatni a testvérének.
– És bitófára juttatni Mr. Andrew-t – suttogta
elkeseredetten Jennet.
 A SZEPLŐK ELTÜNTETÉSE

Vegyünk egy uncia citromlevet és egytized uncia

desztillált bodzavirágvizet. Reggel és este öt-tíz percig
mossuk vele az arcunkat, majd tiszta vízzel öblítsük le.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 TIZENHETEDIK FEJEZET

A Penfolds Hall-i füveskönyv

1806. augusztus 29., folyt.

Jennett Arnold gyorsan levezetett a völgy északi lejtőjén;

egy szót sem szólt, én pedig igyekeztem nem szem elől
téveszteni, miközben már meg sem próbáltam az
ernyőmmel megvédeni az arcomat a nap sugaraitól. A
távolban, ahol a zöld mezők találkoztak a zafírkék
égbolttal, házakat és egy templom tornyát láttam – az ott
Tideswell, gondoltam. Még jóval előtte egy nagy ház
masszív kőfalai emelkedtek ki a földből, köztük pedig
udvarok sorakoztak; nem egy vidéki úriember udvarháza
volt ez szerény oromzattal és félig gerendázott felső
szinttel, hanem egy több évszázad viharait túlélt normann
erőd. Amikor megpillantottam, tátva maradt a szám – nem
gondoltam, hogy Penfolds Hall ilyen hatalmas és ősi. A
külsejéből ítélve a Fekete Herceg10 idején épülhetett és
túlélte a Tudor-háborúkat. Erzsébet királynő
uralkodásának idején fénykorát élte, I. Károlynak pedig
menedéket nyújtott; míg Cromwell katonái, mint a

10 Eduard walesi herceg (1330-1376)

hangyák, keresztülmeneteltek a birtokon, néma csendben
állt, a Hannover-ház uralma alatt pedig úgy érezte,
összedőlnek csipkézett tornyai. A birtokot elnézve eszembe
jutott az első John d’Arcy, Holderness earljének örököse, a
dicsőséges forradalom egyik vezéralakja.
A birtokot elnézve megértettem, honnan erednek a
helyi legendák – noha a masszív falak lenyűgözőek és
tekintélyt parancsolóak voltak, nem éreztem, hogy bárki,
aki közöttük él, boldog lehet. Vajon mit érezhetett Lydia
Danforth, miközben végignézte gyermekei halálát? Amikor
a tavalyi hó leesett, ő már tudta, hogy hamarosan alászáll
a sírba – akkor vajon mit érezhetett? Annyira szerette
Charles Danfortht, hogy nem törődött a rosszindulatú
pletykákkal, ám végül vereséget szenvedett, és a szerelme
mégsem volt annyira erős, hogy segítsen elviselni a
gyermekei halálát? Hirtelen mintha jeges ujjak szorították
volna össze a szívemet – Penfolds Hall rideg falai láttán
szinte magam is kővé dermedtem. Nyeltem egy nagyot, és
erőt véve magamon, követtem Jennet Arnoldot.

ÁM AMINT MEGÉRKEZTÜNK A KONYHAKERTEKHEZ, AZ ÉRZÉSEM,

hogy a ház rideg és elhagyatott, azonnal szertefoszlott.
Jennet Arnold gondosan lenyírt füves ösvények, babbal
befuttatott rácsok és már elvirágzott levendulasorok,
rozmaring-, fehérrépa-, hagyma-, répa- és krumplisorok
között vezetett végig. Egy üvegház mellett is elsétáltunk,
ahol paradicsom, sárgadinnye és citrom nőtt a melegben;
a fő ház falára madárbirs futott fel, a cselédszárny előtti
kertben pedig mindenféle gyógynövény burjánzott.
 Az aranyszínű napfényben fürdő gyógynövényes
kertben két pirospozsgás, fiatal szolgáló beszélgetett és
nevetgélt egy almafa alatt. Amikor észrevették bennünket,
elhallgattak, és akkor meghallottam, hogy a konyhában
valaki a Zöld ruhaujjakat énekli.
– Menjünk be a gyógynövényes kamrába, kisasszony!
– mondta Jennet halkan. – Ott van Tess könyve. – A
gyógyfüves kertet megkerülve kinyitotta a nagy ház egyik
oldalsó ajtaját, majd megvárta, hogy utolérjem. Letörtem
egy citromfűszárat, ujjaim közé fogva megdörzsöltem a
leveleket, majd az orromhoz emeltem a kezem. És akkor
hirtelen megrohantak a steventoni gyermekévek emlékei –
amikor reggelente a bátyáimmal órákon keresztül
sétáltunk a füves domboldalakon. Behunytam a szemem,
és nagyot sóhajtottam.
– Erre, kisasszony – mondta Jennet halkan. Eldobtam
a citromfüszárat, és Jennet után siettem. Tudtam, hogy
nem véletlenül siet: talán attól félt, hogy Mrs. Haskell
meglátja. Én is gyorsan beléptem a félhomályos, hűvös
épületbe.
Egy kőpadlós, alacsony mennyezetű folyosó egyszerű,
fehér falai között találtam magam. A háznak ezen a
szintjén számtalan helyiség található, melyek minden
eleganciát és szépséget nélkülöznek – de nem is az a
feladatuk, hogy a szemnek tetsszenek, hanem hogy
megfeleljenek a funkciójuknak. Biztosan itt találhatók a
konyhák, gondoltam – biztosra vettem, hogy nem egy,
hanem kettő van, melyek közül az egyiket télen
használják, a másikat pedig nyáron a mosókonyhák,
bennük a nagy kádakkal, mángorlókkal és a polcokon
sorakozó, nehéz vasalókkal; a házvezetőnő és a komornyik
dolgozószobája, ahol a számlákat rendezik, bérleti díjakat
fizetik, és ahol megvitatják a vidék híreit; a
tálalóhelyiségek, ahol a porcelánok sorakoznak; innen
nyílik a borospince és a tárolóhelyiségek, ahol az Angliából
és külföldről hozott legkülönfélébb tárgyakat őrzik.
És természetesen itt volt Tess Arnold kis birodalma, a
gyógynövényes kamra is.
Jennet a vállam fölött visszanézett a hosszú folyosón.
Az edénycsörömpölésből és az éles női hangokból arra a
következtetésre jutottam, hogy nem messze lehet a
konyha.
„...Mennyi hamu volt a szappanfőzéshez, de az eső
miatt mind odalett! Ha még egy teáscsészének nyoma vész,
Sarah, levonom a béredből!...”
Jennet megragadta a karomat, és gyorsan behúzott egy
ajtón.
A ház méreteihez képest egy meglepően kicsi
helyiségben voltunk – talán ha tizenkét négyzetméter
lehetett. Mind a négy falán polcok és márványpultok
sorakoztak, bármerre fordultam, tartósított zöldségekkel
és gyümölcsökkel, lekvárokkal, szíverősítőkkel és
cukrozott gyümölcshéjakkal teli edényeket láttam. Az
ablak alatt egy nagy mosogatótál állt, mellette pedig egy
vaskályha. A helyiség közepét egy hosszú tölgyfaasztal
foglalta el, fölötte, a mennyezetről csokorba kötött, illatozó
gyógynövények lógtak. Az egyik sarokban egy nehéz faszék
állt, melyen látszott, hogy alig használják, az ajtóval
szemben lévő falnál pedig egy tekintélyes méretű,
számtalan fiókkal teli szekrény – legalább olyan magas,
mint én. Odaléptem és elolvastam néhány feliratot: Bakfű.
Mirhafű. Rózsaelixír...
– Tessék – nyújtotta át nekem Jennet Tess
füveskönyvét.
A vászonkötésű könyv kvart alakú11 volt, és a legtöbb
oldalát már felvágták. A könyvben olvasható kézírás
ugyanolyan szép volt, mint a fiókok címkéjén lévő. Ahogy
óvatosan lapozgatni kezdtem, láttam, hogy a bejegyzések
1802-ből valók.
– Azt hittem, a testvére tizenkét évesen kezdett itt
szolgálni – mondtam. – Ezt a könyvet azonban csak négy
éve kezdte el vezetni. Több kötet is van?
Jennet tagadóan megrázta a fejét.
– Tess csak tizenhét évesen tanult meg írni. Az úrnő
akkor érkezett meg Penfoldsba és nyitotta meg az iskolát.
– A néhai Mrs. Danforth?
– Igen. Nagyon sok ötlete volt, azok, akik tanulni
szerettek volna, megtehették. Tess késő éjszakáig fent volt,
a másolófüzetében gyakorolta az írást. Két másik lánnyal
osztozott rajta, így nem volt nála annyi ideig, mint szerette
volna, de még így is gyorsabban tanult, mint a többiek.
– Értem – mondtam elgondolkodva. – És négy évvel
ezelőtt elkezdte vezetni ezt a könyvet. Akkor körülbelül
húszéves lehetett...
– A mi Tessünk minden receptet, amit édesanyánktól
tanult, kívülről tudott – mondta Jennet őszintén –, de azt
mondta, könnyebb dolga lenne, ha le lennének írva. Ezért
amikor az uraság legközelebb Derbybe utazott, Tess ezt a

11 A kvart alakú könyvben az oldalak négyrét voltak hajtva, és az olvasáshoz, vagy jelen
esetben ahhoz, hogy beleírjanak, a lapokat a hajtásoknál fel kellett vágni. (A szerk.)
könyvet kérte az úrnőtől – ő pedig szívesen teljesítette a
testvérem kérését. Az úrnő sokat köszönhetett Tessnek.
– Valóban? – kérdeztem érdeklődve,
– Tessnek köszönhette a fiát – válaszolta Jennet
őszintén.
– A fiát? – ismételtem meg.
– A kis John d’Arcyt. Aki tavaly tavasszal halt meg.
Még csak kétéves volt, szép, erős gyermek... az uraság
szeme fénye.
Jennet, bár a Miller’s Dale feletti dombokon még
nagyon keserű hangon beszélt róla, most már
folyamatosan uraságként emlegette Charles Danfortht,
mintha kötelességének érezte volna, hogy a birtokon belül
így beszéljen róla.
– Az úrnőjük Tess gyógynövényeinek köszönhetően
szült fiúgyermeket? – kérdeztem.
– Addig csak lányai születtek – kettővel elvetélt, kettőt
pedig megszült. Az uraság szerette Miss Emmát és Miss
Júliát, de egy fiúörökös volt minden vágya.
– Értem – bólintottam. A gyógynövényeknek és a
végtelen hitnek köszönhetően végre megszületett az oly
nagyon áhított fiúörökös. Ám egy betegség végül elragadta
őt a szüleitől, a következő fiúgyermek pedig halva
született. Lehet, hogy Lydia Danforth túlságosan bele
akart avatkozni a Gondviselés tervébe.
Újra kinyitottam a nehéz kötetet, és elkezdtem
lapozgatni.
– Ha a fiú mindössze kétéves volt, amikor meghalt,
akkor az 1803-as bejegyzések között kell keresgélnünk. Itt
is van: „Vetélés ellen” és „Ha fiúgyermeket szeretnénk".
 – Az úrnő hajlamos volt a vetélésre – mondta Jennet.
– Valóban? És amikor a gyermekek megbetegedtek?
– Tess minden tőle telhetőt megtett – válaszolta Jennet
komoran. – Nem az ő hibája, hogy meghaltak, hanem a
londoni doktoré, akit az uraság idehívott. Tess nem volt
neki elég jó, pedig az úrnő azt szerette volna, hogy ő
gyógyítsa őket. így a kicsik sorra meghaltak a
köpölyözéstől, az érvágástól és a különleges
gyógyszerektől. Tess hogy nevetett azon a Buxtonban és
Londonban oly híres, nagyképű fajankón!
Döbbenten néztem Jennetre, miközben visszaadtam
neki a könyvet; nem akartam hinni a fülemnek. Tess
Arnold nevetett, amikor szeretett úrnője gyermekei kínok
közt meghaltak?
Rémülten kaptuk oda a fejünket, amikor az ajtóban
valaki éles hangon felsikoltott. Mrs. Haskell állt ott, arca
fehér, akár a frissen mosott lepedő.
– Azt hittem, szellemet látok – mondta elhaló hangon –,
de valóban te vagy az, Jennet Arnold! Pedig megtiltottam
neked, hogy még egyszer betedd ide a lábad! Ránk küldted
Michael Tivey-t – szerencse, hogy még életben vagyunk!
Takarodj innen, te lány, látogatónk érkezett...
– Jó reggelt! – mondtam a házvezetőnő látóterébe lépve.
– Ön minden bizonnyal Mrs. Haskell. Miss Jane Austen
vagyok. Ha nem tévedek, kedves barátom, Lord Harold
Trowbridge engem keres.
– Lord Harold? – kérdezte döbbenten az asszony. – És
hogy kerül ide a kisasszony a tudtom nélkül?
– Bevallom, útközben találkoztam ezzel a fiatal nővel –
válaszoltam. – Már régóta gyalogoltam ebben a hőségben,
éreztem, hogy hamarosan rosszul leszek. Jennet volt oly
kedves, és megkínált egy pohár angyalgyökérvízzel.
Nagyon jólesett, egészen felfrissültem tőle!
– Értem... – dünnyögte a házvezetőnő, de továbbra is
ellenségesen méregette Jennetet. – Akkor is szeretném
tudni, miért gondolja úgy, hogy szabad bejárása van ide.
– Lady Harriot Cavendish szívélyes üdvözletét küldi,
Mrs. Haskell – mondtam, mintha meg sem hallottam volna
ez utóbbi megjegyzését –, és azt kérdezi, nem tudná-e
odaadni neki a birsalmabefőtt receptjét.
– Befőtt? – kérdezte döbbenten az asszony.
– Épp azt keresem Tess könyvében – mondta Jennet.
Mrs. Haskell tekintete egy pillanat erejéig a szolgálóra
tévedt, majd továbbsiklott. A félelem és ellenszenv, mely a
halottkémi vizsgálaton hatalmába kerítette, még nem tűnt
el teljesen. Gyorsan odalépett Jennethez, és kivette a
kezéből a könyvet.
– Vigye el Lady Harriotnak – mondta felém nyújtva és
egy üveg befőttet is, ajándékba.
– Igazán kedves öntől – köszöntem meg udvariasan,
belül pedig ujjongtam. Nálam van Tess Arnold könyve!
– Nem megmondtam, hogy hordd el magad? – förmedt
rá az asszony dühösen Jennetre.
– De...
– Mr. Wickham! – kiáltotta Mrs. Haskell teli tüdőből. –
Hívja a rendőröket!
Jennet jeges tekintettel nézett a házvezetőnőre, és
közben halkan mormogni kezdett valamit, amit nem
értettem. Mrs. Haskell hátrébb lépett és felemelte a kezét,
hogy a levegőben megrajzolja a szemmel verés ellen védő
jelet. Jennet anélkül, hogy akár egy szót is szólt volna
hozzám, arcán gonoszkás mosollyal elindult az ajtó felé.
– Fekete nap volt az, amikor ez a család lejött a
hegyekből – suttogta Mrs. Haskell. – Egy szóval sem
bántom az öreg Arnoldot, aki már azelőtt gondozta a
kertet, hogy én a világra jöttem volna, de gondolom, a
kisasszony is sejti, hogy Tess Arnold mi volt...
– Drága Miss Austen! – hallottam meg az ajtó felől Lord
Harold nyájas hangját. – Mintha kiáltani hallottam volna.
– Igazán kedves öntől, hogy a segítségemre sietett! –
mondtam mosolyogva. – A penfoldsi szíverősítőnek hála,
nem esett bajom. – A pohár felé nyúltam, melyben
ugyanolyan színű folyadék volt, mint a brandy. –
Angyalgyökérvíz, Lord Harold – remekül felfrissíti az
embert egy ilyen tikkasztó napon. Biztos vagyok benne,
hogy önnek is jól fog esni.

– JANE – SUTTOGTA LORD HAROLD, MIKÖZBEN KÖVETTÜK

MRS. HASKELLT –, tudja, hogy bármit megteszek, amivel a
segítségére lehetek, de ne kényszerítsen még egyszer arra,
hogy ilyen borzalmas kotyvalékot igyák! Napokig émelyegni
fogok tőle!
 VETÉLÉS ELLEN

Egy mozsárban törjünk össze egyforma mennyiségű

fahéjat, szerecsendiót és fokhagymagerezdet, majd
csavarjuk be a keveréket egy pamutdarabba.
Az így kapott csomagot rakjuk bele egy vörös
selyemzsákba, tegyünk mellé szárított kamillaszirmokat,
és a zsákot kössük a derekunkra úgy, hogy a fenekünk
fölé kerüljön.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Egy szívszaggató történet

1806. augusztus 29., folyt.

– SIKERÜLT BESZÉLNIE A KOMORNYIKKAL, MR. WICKKAMMEL? –

kérdeztem Lord Haroldtól, ahogy kihajtottunk Penfolds
Hall területéről.
– Igen, bár Mrs. Haskell azt mondta, hogy a tegnap
este történtek miatt a férfi nem érzi jól magát, megviselte,
hogy a csőcselék megrohamozta a házat. Teljes
negyedórán keresztül kellett hallgatnom a hölgyet, aki
zokogott, levegőért kapkodott, sőt még el is ájul, ha nem
tartom az orra alá a repülősót.
– És miért tette, uram? – kérdeztem a szemem sarkából
rápillantva.
– Hogyhogy miért, Jane? Elképzelhetetlennek tartja,
hogy pusztán gáláns voltam? Milyen okot adtak önnek a
férfiak arra, hogy ilyen cinikus legyen?
– Meg sem próbálok úgy tenni, mintha tudnám, hogy
általában a férfiak hogyan viselkednek.
– Értem. Tehát csak engem tüntet ki gyanakvásával.
Vagy általában a másodszülött fiúgyermekeket? Bárhogy
is legyen, nagyra értékelem az őszinteségét – még ha néha
oly kíméletlen is. Biztosítottam Mrs. Haskellt
együttérzésem felől – elmondtam neki, hogy véleményem
szerint néha nagyon nehéz bánni a heves természetű fiatal
hölgyekkel, hogy tudom, milyen sok dolga van egy ilyen
nagy ház körül, és hogy hallottam, mekkora gyász érte a
Danforth családot...
– Mrs. Haskell pedig kiöntötte önnek a szívét –
mondtam.
– A lényeg a következő: Mrs. Haskell már régóta
sejtette, hogy Tess Arnold érdeklődik a gazdája öccse
iránt, és megbízta az egyik bérlő gyerekét, hogy kövesse a
szolgálót, valahányszor az elhagyja a birtokot. Ez a
gyermek olyan ügyesen elsajátította ezt a mesterséget,
hogy Mrs. Haskell hétfőn a Penfolds birtok nyugati
szélénél álló, elhagyatott jégveremben rajta tudta kapni a
ruhátlan Tess Arnoldot...
– Szerepjáték közben – mormogtam.
– Mrs. Haskell szerint Tess tagadta, hogy viszonya lett
volna Andrew Danforthszal, mire az asszony azonnal
elzavarta a háztól.
– Már nem is ment vissza a házba? – kérdeztem.
– Nem – legalábbis nem Mrs. Haskell tudtával. Az
asszony azt állítja, hogy nem látta többet a lányt.
Lord Haroldnak nem kellett mondania, milyen könnyű
bejutni Penfolds Hallba – hiszen reggel magam is a
házvezetőnő tudta nélkül jutottam be.
– Tehát az asszonynak fogalma sincs róla, estére
hogyan került a szolgálóra Charles Danforth ruhája?
– Nincs – rázta meg a fejét Lord Harold. – Alaposan
kifaggatta a másik két lányt, akik egy szobában voltak
Tess-szel. Természetesen lehetséges, hogy a lányok
titoktartást fogadtak, vagy úgy érezték, Tess mellé kell
állniuk a feljebbvalójukkal szemben, de Mrs. Haskell úgy
véli, csak annyit tudnak, amennyit elmondtak. Úgy
gondolom, a házvezetőnő nem habozott elővenni a pálcát –
ám amit így sem sikerült megtudnia tőlük, azon,
véleményem szerint, nekünk is fölösleges gondolkodnunk.
Megborzongtam.
– És mindezt negyedóra alatt sikerült megtudnia? Önre
kellett volna hagynom Jennet Arnoldot – már tudnánk is
Tess Arnold gyilkosának a nevét. De azt mondta, tudott
beszélni Mr. Wickhammel is. Ezek szerint Mrs. Haskell
végül hajlandó volt megzavarni őt a pihenésében?
– Mrs. Haskell, amikor megtudta, hogy egyenesen
Chatsworthből jövök, Charles Danforth megbízásából, és
kizárólag Wickhammel beszélhetek, beengedett. Igazán
barátságos fickó ez a komornyik, igazi úriember.
Kellemesen elbeszélgettünk, míg ön a gyógynövényeket
tanulmányozta.
– Még repülősóra sem volt szüksége?
– Wickham nem ájult el, még akkor sem, amikor a
hurokban volt a nyaka. Semmit sem tud a szolgálókról,
sem a szerelmi vagy zsarolási ügyeikről. Charles Danfortht
a legszeretetreméltóbb embernek tartja – azt pedig, ami az
utóbbi időben urával történt, rendkívül szomorúnak; és
úgy gondolja, ura együttérzést érdemel, nem azt, hogy az
emberek gyűlölettel tekintsenek rá. Abban bízik, ha
Penfolds Hallban megjelenik egy új úrnő, az emberek
Danforth iránti gyűlölete alábbhagy.
Homlokomat ráncolva néztem Lord Haroldra.
 – Mr. Wickham van olyan jó bizalmasa Mr.
Danforthnak, hojgy netán még ki is mondta Lady Harriot
nevét? – kérdeztem.
– Ha valaki ilyen gyakran látja ellovagolni az urát
Chatsworthbe, előbb vagy utóbb levonja a megfelelő
következtetést – válaszolta Lord Harold. Arckifejezése
csodálatra méltóan komoly maradt. – Úgy vélem, maga
Wickham sürgeti özvegy urát, hogy nősüljön újra, holott
még csak négy hónapja, hogy Lydia Danfortht eltemették.
– Érdekes! – mormogtam. – Azt nem mondta, mire ez a
nagy sietség?
– Mindig sikerül meglepnie, Jane! – mondta a lovak
közé csapva Lord Harold. – Ezernyi nő felháborodna azon,
hogy így meggyalázzák a néhai Mrs. Danforth emlékét,
másik ezer érzéketlen gazembernek nevezné Mr.
Wickhamet vagy Mr. Danfortht. Ön azonban csak annyit
akar tudni, hogy miért. Nos, rendben, válaszolok. De
inkább arra a kérdésre, hogy miért nem kellene sietnie.
– A kizárásos módszer a legjobb, uram – mondtam.
– Rendkívül diszkréten sikerült kipuhatolnom, hogy
Mr. Danforth szorult anyagi helyzetben van-e, és szüksége
van-e egy gazdag feleségre, akinek a vagyona
megmenthetné: Mr. Wickham biztosított afelől, hogy
Charlesnak a birtok jövedelmén kívül ott van még néhai
felesége vagyona is. Mint kiderült, Lydia Danforth egy
tehetős textilmalom-tulajdonos egyetlen gyermeke volt. És
bár alacsonyabb rangú volt, mint a férje, nem kevesebb
mint százezer fontot hozott a házasságukba. Lydia
azonban csak életjáradékot kapott ebből az összegből; apja
végrendeletének értelmében a tőke a gyermekeit illette
meg. Halála után, mivel a gyermekei már nem éltek, a
vagyon Charles Danforthra szállt.
– Édes istenem! – kiáltottam fel szörnyülködve. – Ha
valami, hát ez indíték a gyilkosságra! Ugyanakkor, bár egy
férfi lehet felelős azért, ha a felesége a szülés után meghal,
még nem hallottam olyan esetről, hogy ezt gyilkosságnak
nevezték volna.
– Legalábbis nem egy angol bíróságon – mondta
őlordsága. – Ám egy ekkora pénzösszeg már okot ad a
spekulációra. Ha a gyermekek nem előzték volna meg az
édesanyjukat...
– És ha az utolsó gyermek nem halva születik, és nem
viszi magával a sírba édesanyját is...
– Akkor Charles Danforth sokkal szegényebb lenne. –
Lord Harold megpaskolta az ülésen közöttünk heverő,
négyszögletes csomagot. – Mit csent el Penfolds Hallból,
kedves Jane?
– Tess Arnold füveskönyvét, amelyben minden esetet
lejegyzett – a napot, amikor a segítségét kérték, és azt,
hogy kinek milyen gyógyteát, kenőcsöt vagy egyéb gyógyírt
adott a bajára.
– Izgalmasan hangzik! – mondta Lord Harold. – Ne
felejtse el alaposan áttanulmányozni a Danforth
gyermekekkel kapcsolatos bejegyzéseket. A fertőzéstől a
balesetekig sok veszély fenyegeti a gyermekeket, ez igaz,
ám a Danforth családot ért szerencsétlenségek ilyen
sorozata már gyanakvásra ad okot. Egyetért velem, Jane?
– Teljes mértékben, uram.
LORD HAROLDDAL HÁROM ÓRAKOR KÖSZÖNTÜNK EL EGYMÁSTÓL a
Rutland Arms előtt. Nővéremet és Mr. Coopert nem
találtam a fogadóban – a Mindenszentek-templomhoz
mentek. Meglehetősen sokat kell felfelé gyalogolni a
templomhoz, de Mr. Cooper égett a vágytól, hogy
megmutassa Cassandrának a Vernon-kereszthajóban
található sírokat, melyekre Sir James Villiers hívta fel a
figyelmét. Anyám az emeleti szalonban, az egyik székben
szundikált, de amikor benyitottam, azonnal felébredt.
– Tehát Lord Harold elvitt a városon kívülre! – mondta
köszönés helyett. – Kész szerencse, hogy épségben
visszaértél!
– Lord Harold remekül bánik a lovakkal, anyám.
Semmi oka nem volt, aggódni a testi épségemért.
– Pedig ahol ő felbukkan, nem ritkaság, hogy
meggyilkolnak valakit, vagy legalábbis valakinek folt esik a
becsületén. Ez komoly gyanakvásra ad okot, kedvesem, és
biztos vagyok benne, hogy ha még élne, apád is
egyetértene velem. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Austen
eltiltana attól az úrtól, nem akarná, hogy beülj mellé egy
csukott kocsiba. Az ilyen emberek társaságában sok
minden megtörténhet.
– Egy kétfogatún utaztunk, anyám – mondtam. –
Semmi szégyenteljes nincs abban, ha a nyári melegben az
ember kikocsikázik a völgybe.
Anyám a homlokát ráncolva, szigorúan nézett rám.
– Feltételezem, Lord Harold tagadja, hogy bármi köze
lenne a szolgáló halálához.
 – Természetesen, hiszen hozzánk hasonlóan csak
kedden szerzett tudomást arról, hogy Penfolds Hallban
egyáltalán volt egy ilyen szolgáló.
– Túlságosan naiv vagy, Jane! Nem lenne szabad
mindent elhinned, amit mondanak neked – rázta meg a
fejét anyám. – Igaz, fiatalkorban egy nőnek még valóban
úgy kell tennie, mint aki mindent elhisz. Egy ravasz, okos
nő csak elriasztja a partiképes urakat. De a családod
körében, remélem, mindig őszinte vagy, Jane!
– Ebben biztos lehet, anyám. Kétségem sincs afelől,
hogy Lord Harold nem gyilkos, és nem hiszem, hogy rossz
fényt vetne rám, hogy vele kocsikáztam, mint ahogy az
sem, hogy elfogadtam a Chatsworthbe szóló
vacsorameghívást. Épp ellenkezőleg, ettől inkább jobb lesz
a hírünk ismerőseink körében.
– A szürke selyemruhát elküldtem Sallyvel, hogy
szellőztesse ki – sóhajtott fel anyám és megmondtam Mr.
Coopernek, hogy ha már holnap el akar indulni innen,
akkor ne számítson a társaságunkra.
Vacsora után meggyújtottam egy faggyúgyertyát és
elővettem Tess Arnold füveskönyvét. Ahogy az időközben
lehűlt levegő bekúszott a nyitott ablakon, úgy éreztem,
mintha a tegnap este borzalmai – a részeg férfiak
üvöltözése, a Penfolds Hall elleni dühös támadás – meg
sem történtek volna. Vajon a Danforth fivérek visszatértek
már a birtokukra? Vagy Chatsworthben maradnak a
holnap esti vacsoráig? Szívem egyre hevesebben dobogott,
ahogy arra gondoltam, hogy hamarosan én is eme előkelő
társaságban leszek. Biztosan jól fogok szórakozni, és sok
mindent megfigyelhetek.
 Fellapoztam a könyvet.

1803. november 11. Az úrnő lefekvés előtt kért tőlem

egy korty édesmandula-olajat; három órával később
hirtelen megindult nála a szülés. Felvert tojás, némi cukor
és forralt tej keverékét adtam neki hashajtás céljából.

1803. november 12. Az óra már majdnem elütötte az

éjjeli egyet, amikor az úrnő egészséges fiúgyermeknek
adott életet. A gyermek a John d’Arcy Danforth nevet
kapta. Dr. Bascomb is átjött Buxtonból, jelen volt a
szülésnél. Forralt fehérbort adott az úrnőnek, hogy
kihajtsa a méhlepényt.
1803. november 13. Haskell a légzésére panaszkodott –
ammóniát és izsópvizet adtam neki. Miss Júlia szeme
besárgult – vérehulló fecskefüvet és buzérvizet adtam neki.
Az öreg Matthew megint érzi, hogy kínozni fogja a
köszvény, és vért köp – feketenadálytő-vizet küldtem neki.

Tess Arnold rengeteget dolgozott – munkaadóit, azok

gyermekeit és a ház összes szolgáját is ellátta. Kész csoda,
hogy még a környéken élőkre is jutott ideje... és arra, hogy
szerepjátékokban vegyen részt Andrew Danforthszal. De a
penfoldsi gyógynövényes kamrából a völgyben élőknek is
jutott egy kis kanalas orvosság, gyógytea, kenőcs. Tess
Arnoldnak pedig ezért nem kevés csurrant-cseppent.

1804. május 21. Tejsavó Maggie Watchitnek a

torokfájására – egy shilling öt penny. Gyomorbántalmakra
kanalas gyógyszer gyanánt gumiarábikum és kréta
Michael Tivey-nak – öt penny. A tissingtoni Daisy
Marlebone hisztérikus rohamaira pézsmát és damaszkuszi
rózsavizet adtam – hat penny.

Ez volt az első bejegyzés Michael Tivey-ról; pedig azt

gondoltam volna, hogy ők ketten már régóta ismerik
egymást – lehetetlen, hogy egy ilyen kicsi közösségben két
ember, aki gyógyítással foglalkozik, ne ismerje egymást.
Meglepett, hogy a sebész egy egyszerű gyógyítóhoz fordul
segítségért, ám aztán eszembe jutott, hogy Tivey
valószínűleg bele volt bolondulva a lányba. És még az is
lehet, hogy egyáltalán nem szokatlan, ha egy sebész egy
másik gyógyítóhoz fordul orvosságért. De biztos van elég
gyógyszerész Bakewellben – egy ilyen nagy városban,
amelyet ráadásul ennyi nemes család pártfogol, csak akad
legalább kettő-három!
Az 1802-től 1805 nyaráig tartó időszak bejegyzései
mind hétköznapi esetek voltak – a haspuffadástól a
reumás fájdalmakig. Ám akkor elérkeztem egy 1805.
augusztusi bejegyzéshez, amely azonnal felkeltette a
figyelmemet.

1805. augusztus 2. A fáradt szemekre használatos

szemnedvesítőhöz Michael Tivey ópiumtinktúráját
kevertem össze cink-szulfáttal; ugyanezt küldtem el Lady
Elizabeth Fosterrel Devonshire hercegnéjének is a – egy
shilling. Lady Elizabeth Fostemek menstruációs zavarokra
feketeüröm-pépet és rebarbaravizet adtam – öt penny.
 Ez volt az első bejegyzés, amelyben Chatsworth lakóiról
olvastam, és bevallom, felettébb meglepődtem.
Hihetetlennek tűnt, hogy a hercegné, akinek a környék
legjobb orvosai azonnal a rendelkezésére állnak, és akinek
a birtokán minden bizonnyal van egy gyógynövényekhez
értő szolgáló, egy másik helyi szolgáló segítségét kéri. Tess
Arnoldnak ennyire jó lett volna a híre? Vagy Lady
Elizabeth, aki elvitte kebelbarátnőjének a tinktúrát, a
lehető legdiszkrétebb akart lenni?

1805. szeptember 5. Lord Hartington; siketség ellen

meleg osztrigalé, mindkét fülre – három shilling. Miss
Emma; ricinusolaj és tej, feketecseresznye-vízben –
görcsrohamok ellen, naponta háromszor egy korty.

Egy rejtélyt sikerült megoldani: Lord Hartington először

azért találkozott Tess-szel, mert orvosságra volt szüksége.
– Nem térsz nyugovóra, Jane? – kérdezte anyám,
megzavarva gondolataimat. – Későre jár, a gyertya halvány
fényénél csak elfárad a szemed, sosem bírta sokáig az
olvasást. Ráadásul holnap jól kell kinézned.
– Megyek, mama – válaszoltam. Szemhéjamra
szorítottam az ujjamat – anyámnak igaza volt, a szemem
már vörös és száraz volt –, aztán még gyorsan átfutottam a
maradék őszi napokat. Lord Hartington legalább hetente
egyszer ellátogatott Penfolds Hallba. Volt, hogy Tess
osztrigalevet alkalmazott, máskor meleg mandulaolajat,
melyhez borókapárlatot adott. November második felében
volt egy időszak, amikor a feljegyzésekben nem szerepelt
őlordsága – valószínűleg akkoriban Londonban
tartózkodott. 1806 márciusában is felkereste a szolgálót,
ám még ezelőtt olyan bejegyzésekre bukkantam, melyek
sokkal inkább felkeltették a figyelmemet.

1805. szeptember 25. Miss Emma görcsrohamaira

feketecseresznye-víz.

Szeptember 26. Miss Emma; vérhasra beöntés

keményítőből, lenolajból és a Michel Tivey-tól kapott
ópiumból. Hányás ellen belladonnakivonat és erős tea.

Szeptember 27. Dr. Bascomb ma eret vágott Miss

Emmán.

Hasonló bejegyzéseket találtam októbernél és

decembernél. Minél többet olvastam el belőlük, annál
nyugtalanabbá váltam, és egyre jobban elszorult a szívem.

1805. november 27. Az úrnő úgy érzi, ismét várandós.

Fodormentavíz és nápolyi keksz a reggeli rosszullétek
ellen.
November 28. Miss Emmának morfiumtinktúra
feketecseresznye-vízben a hányás ellen. Dr. Bascomb
megköpölyözte és eret vágott rajta. Este negyed
tizenkettőkor a kisasszony meghalt – öt évet, hét hónapot
és három napot élt.

Tess Arnold ennyit látott jónak lejegyezni; Lydia

Danforth szenvedéséről és Charles Danforth
elkeseredettségéről egy szót sem találtam a könyvben,
mint ahogyan arról sem, hogy a dajkára rábízott többi
gyermek hogyan kuporgott rémülten odafönt, az emeleten;
sem a kis koporsóról, vagy arról, milyen borzalmas érzés
volt otthagyni a Danforth család kriptájában. Tess Arnold
a kislány betegségének természetéről is kifejezetten
keveset írt, leginkább csak az alkalmazott gyógymódokat
jegyezte le. Azonban mások is végigkövették a kis Emma
betegségét – például dr. Bascomb Buxtonból.
Hiába teltek az órák, én csak olvastam tovább; újabb
gyertyát gyújtottam, és leküzdöttem az álmosságot, mert,
bár az előttem kibontakozó történet szívszorító volt,
képtelen voltam letenni a könyvet. Danforthék második
gyermekét, a négyéves Júliát februárban vitte el a magas
láz és az állandó köhögés; a tüdővészhez hasonló, ám
sokkal gyorsabb lefolyású betegség. A feljegyzések szerint
nem dr. Bascomb kezelte a kislányt. Helyette Londonból
hívtak egy orvost, aki nem tudta megmentenie kis Júliát.
Tess morfiumcseppeket és kanalas orvosságot adott a
gyermeknek, ám a kislány állapota egyre csak
rosszabbodott, mígnem három héttel később erős
bélfájdalmak következtében, akárcsak a kis Emma,
meghalt.
Éjjeli fél kettő is elmúlt, amikor becsuktam a könyvet.
Képtelen voltam még a kis John d'Arcy történetét is
elolvasni. Már értettem, miért kívánták a bakewelliek,
hogy Lydia Danforth végre békére leljen – mert élete utolsó
néhány hónapja maga volt a pokol. És Charles Danforth
ennyi fájdalom közepette hogy tudta megőrizni a józan
eszét? Hogyhogy nem követte Lydiát a sírba azon a májusi
napon?
 Hirtelen megálltam a szobám ajtajában, és néhány
pillanatig elgondolkodva bámultam a sötétségbe. Ha Tess
Arnold nem hal meg, Charles Danforth vajon meddig
maradt volna életben?
 SZEMFÁRADTSÁG ENYHÍTÉSÉRE

Vegyünk egy pint rózsavizet, adjunk hozzá egy teáskanál

kámforszeszt és egy teáskanál laudánumot. Az így kapott
keveréket öntsük üvegbe. Szükség szerint használjuk.
Használat előtt felrázandó.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Félbeszakított kirándulás

1806. augusztus 30., szombat

A NAP MÁR MAGASAN JÁRT AZ ÉGEN, AMIKOR MEGJELENT A

SZALONBAN, de mivel Mr. Davies csak tíz órakor szolgálta fel

a reggelit, tudtam enni néhány péksüteményt, és kértem
egy kancsó friss teát. Cassandra az ablaktól nem messze
ült, kezében egy könyvvel; Mr. Cooper elment, hogy
kifejezze együttérzését George Hemmingnek – biztos
voltam benne, hogy a tömlöcben tett látogatása végül
nagy, össznépi éneklésbe torkollik –, anyám pedig elment
a cukrászhoz, hogy fagylaltos tortát vegyen vacsora utánra
– öt nap alatt ráunt a bakewelli pudingra.
– Sápadt vagy, Jane – mondta Cassandra. – Tudtál
rendesen aludni?
– Aludtam, bár valóban nem túl nyugodtan –
válaszoltam. Kezemet a fejemhez emelve hunyorogni
kezdtem a szalont elöntő reggeli napfénytől. Tudtam, hogy
fejfájással fogok megfizetni a merényletért, melyet a
szemem ellen követtem el. Ma este nem lesz olvasás,
gondoltam magamban.
 – Remélem, nem pont a Lady Harriot tiszteletére adott
parti napján fogsz gyengélkedni!
– Dehogyis! Lehet, hogy elájulok, de akkor majd
legfeljebb bevisznek az étkezőbe! Na de félre a tréfával!
Semmi bajom, csak ideje reggeliznem.
– És egy kis környezetváltozás is jót tenne – mondta
Cassandra. – Már egész Derbyshire-t bejártad Lord Harold
társaságában, velem pedig alig töltöttél időt. Egészen
elhanyagolsz! Ráadásul kifejezetten hálátlan feladat jutott
osztályrészemül – egyedül kellett foglalkoznom anyánkkal
és Mr. Cooperrel, ami, bevallom, nem töltött el felhőtlen
örömmel.
Cassandra szavai szemrehányóak voltak, hangja
azonban könnyed, mosolygós; hirtelen elöntött az iránta
érzett hála – nővérem a világ legjószívűbb teremtése,
akinek nem esik nehezére áldozatot hozni másokért.
Abban bíztam, hogy a reggel nagy részében Tess Arnold
könyvét fogom olvasni, ám most minden ilyen önző
gondolatot félretoltam, és megszorítottam nővérem kezét.
– Bocsánatkéréssel tartozom neked, kedvesem –
mondtam. – Igazad van, valóban elhanyagoltalak az utóbbi
napokban. Nagyon kifárasztott anyánk és Mr. Cooper?
– Mr. Cooper, miután cseppet sem elegánsan, de
tudomásul vette, hogy leghamarabb csak hétfőn tudunk
útnak indulni, úgy döntött, biztosítja Mr. Hemminget
baráti támogatásáról. – Becsukta és félretette a könyvet,
melyet olvasott. – Nekem köszönheted, Jane, hogy
kuzinunk most ott van a tömlöcben: finom utalásokat
tettem neki arra, hogy szegény barátja lelke biztosan a
legnagyobb kínokat állja ki; hogy neki keresztényi
kötelessége vigaszt nyújtani neki, és hogy nemes
pártfogója, Sir George Mumps is ezt várná el tőle. Mr.
Cooper most a megmentő szerepében tetszeleg. Meg
merem kockáztatni, hogy ha kuzinunk úgy látja, hogy az
éneklése meghatja a barátját, nyerünk még huszonnégy
órát.
– Lenyűgöző! – kiáltottam fel. – És mondd, mit találtál
ki mára?
– Anyánk már gyorsan elfárad – válaszolta Cassandra.
– Nem hiszem, hogy miután visszajön a cukrászdából, még
lenne kedve kikocsikázni. Nyugodtan szeretné majd
eltölteni a vacsoráig fennmaradó időt – átolvassa a leveleit
és válaszol rájuk. Úgy gondolom, Jane, bátran
kijelenthetjük, hogy ez a nap csak a kettőnké lesz. Már
alig várom, hogy egy kis friss levegőt szívjak és lássam a
dombokat!
– Semmi akadálya! Ketten együtt ki kell tudnunk
fizetni egy kétszemélyes kocsit és a kocsist, Mr. Davies
pedig ad nekünk lovat. – Meghúztam a csengő zsinórját. –
Van két fontom, öt shillingem és hét pennym. Merre
menjünk?
– Hallottam, hogy a dombokban akkora barlangok
vannak, hogy akár partit is lehetne rendezni bennük –
válaszolta Cassandra. – Hogy a völgyek fölött zuhatagok
omlanak alá, és hogy bár nehéz felmenni az ösvényeken,
de ha egyszer felér az ember és körbenéz, lenyűgöző
élményben lesz része.
– Rendben, akkor győződjünk meg róla, hogy mindez
valóban igazid – mondtam. – Sally! – fordultam a
szobalányhoz. – Szükségünk lesz egy fogatra, egy kocsisra
és egy mindenféle finomsággal megpakolt piknikkosárra.

***

KEVESEBB MINT EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB MÁR ÚTNAK IS

INDULTUNK. Anyám időközben visszaért a Rutland Armsba,
és alaposan kikérdezett bennünket, hogy milyen terveink
vannak aznapra. Ő is és mi is értékes perceket
veszítettünk, mert nem tudta eldönteni, hogy az üres
szalon nyugalmát válassza-e, vagy inkább csatlakozzon
hozzánk. Végül a nyugalom győzött, mi pedig felültünk a
hatalmas elemózsiáskosárral, néhány takaróval,
Cassandra vázlatfüzetével és krétáival, két napernyővel és
egy Mr. Daviestől kapott mordállyal megpakolt kocsira, és
útnak indultunk.
Kocsisunk ugyanaz a Nate volt, aki két nappal ezelőtt
elvitte az üzenetemet Sir James Villiersnek – egy talán
húszéves, fiatal, életerős férfi, aki kancsal szemének
tekintetével zavarba hozza az embert. Azon gondolkodtam,
vajon melyik szemével nézi az utat, de végül nem
kérdeztem meg tőle.
Míg nővéremmel elhelyezkedtünk, a fejébe nyomta a
sapkáját, és elgondolkodva beletúrt dús, vörös hajába.
– Gondolom, a hölgyek a Blue John-barlangot
szeretnék először látni – mondta –, de az jó húsz mérföldre
van innen, és magam sem jártam még ott. A pestis
sújtotta falu, Eyam öt mérföldre van innen. Ami a
szakadékokat illeti, úgy gondolom, Eyam fölött, a
hucklow-i út mentén találunk.
 Cassandra sajnálta, hogy a Blue John-barlangot nem
tudjuk megnézni, de amikor meghallotta, hogy Nate meg
tud mutatni nekünk egy kőkört – egy ősi temetkezési
helyet, nem messze Eyamtől –, újra felvidult.
A nap melegen sütött, és mivel nagyon lassan
haladtunk, még az ellenszél sem enyhítette a hőséget.
Napernyőnket vállunknak támasztva ültünk a kocsi
kemény faülésén, és mélyen belélegeztük a száradó, fű
kellemes illatát. Tess Arnold füveskönyvét egy hímzett
kendőbe csavarva az ágymatracom alá rejtettem; bár
fizikailag távol voltam a fogadótól, és Cassandrával azért
ruccantunk ki, hogy néhány órán keresztül csak
önfeledten szórakozzunk, gondolataim vissza-visszatértek
a sűrűn teleírt oldalakhoz. Holnapig nem is fogok rájuk
nézni; de szerencsére este, Chatsworthben is sok mindent
megtudhatok – a Devonshire család több tagja is jól
ismerte a szolgálót.
Keresztülhajtottunk Baslow-n, majd egy Stoney
Middleton nevű falucskán. Cassandra szeme csak úgy
csillogott – olyan élénk volt a tekintete, hogy eszembe sem
jutott, hogy általában mennyire hasonlít fiatalkori
anyánkra. Vázlatfüzetét mindvégig az ölében tartotta, és
bár a kocsi annyira rázkódott, hogy egy kézzel még
kapaszkodnunk is kellett, elég ügyesen sikerült lerajzolnia
Nate-et. Eyamben, míg a fiatalember hagyta, hogy lova
legelésszen egy órácskát, mi Cassandrával sétáltunk egyet
a keskeny utcákban – mindkét oldalon egymást érték az
emléktáblák, melyekből megtudtuk, hogy a falu
lakosságának kétharmada áldozatul esett az 1665-ös
pestisjárványnak. Amikor megpihentünk egy szilfa
árnyékában, egy aranyfürtös kislány egy bádog
merőkanálban friss forrásvizet hozott nekünk.
Két óra telt el azóta, hogy elhagytuk Bakewellt, amikor
elindultunk felfelé a hucklow-i úton – úgy terveztük, hogy
a köveknél megállunk és pihenünk egy keveset. Az út
mindkét oldala meredeken lejtett, ahogy azt Nate ígérte
nekünk. Cassandra most már mindkét kezével
kapaszkodott, és minden egyes kanyarban halkan
felsikoltott. Két évvel ezelőtt balesetet szenvedett, a hintó,
amelyben utazott, felborult, amit azóta sem tudott
elfelejteni. Azóta is gyakran fáj a feje, és valahányszor
idegen kocsiban vagy idegen kocsissal utazik, elfogja az
idegesség.
– Le is szállhatunk, kedvesem, és gyalogolhatunk –
ajánlottam. – Mindkettőnknek jót fog tenni egy kis
testmozgás, és a ló is hálás lesz, hogy kisebb súlyt kell
húznia. Hé, kocsis! Álljon meg!
Nate döbbenten fordult hátra.
– Nem tudják, hogy hegynek felfelé menet nem állítjuk
meg a lovat? Ilyet is csak egy nő kérhet! Várjanak, míg
felérünk a domb tetejére!
Alighogy ezt kimondta, lövés dördült. Szerencsétlen
állat vadul nyeríteni kezdett, és megpróbált nekiiramodni.
Cassand-ra ijedten sikoltozott, és mindkét kezével erősen
kapaszkodott a karomba. Nate hangosan káromkodott,
majd elengedte a gyeplőt, hogy magához vegye öreg
mordályát. A ló, megérezve, hogy szabaddá vált, nagy
lendülettel elindult, mi pedig Cassandrával leestünk a
kocsiról.
 A napernyőink, könyveink, jegyzetfüzeteink és
takaróink is szétszóródtak – kész szerencse, hogy a
piknikkosár a helyén maradt.
A kemény földre esve bevertem a fejemet, de aztán
lassan felálltam. Cassandra zavart tekintetét látva épp
kinyújtottam felé a kezem, amikor kiáltást hallottunk az
út felől – egyszerre kaptuk oda a fejünket.
Egy lóháton ülő, arcát kendővel eltakaró, széles
karimájú kalapot viselő férfi a pisztolyát felemelve nézett
Nate-re. Kocsisunk a bakon ült, mordálya csövét az
útonállóra szegezve. Egyikük sem mozdult, úgy tűnt,
sakkban tartják egymást.
Épp átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha elfutnánk,
amikor Cassandra szinte teljesen nyugodt hangon azt
kérdezte:
– Miféle útonálló támad fényes nappal, Jane? Ostoba!
Hiszen bárki megláthatja!
– Igazad van – mormoltam, és óvatosan tettem előre
egy lépést.
Az útonálló tekintete a kocsisunkról lassan kipirult
arcomra és félrecsúszott fejfedőmre siklott. A szalagot
megoldva levettem a szalmakalapot, és végigsimítottam a
hajamon. Közben éreztem, hogy Cassandra lassan mögém
lép.
– Mit képzel, uram, hogy ily durva módon háborgat
bennünket? – kérdeztem.
– Nem áll szándékomban sokáig alkalmatlankodni,
hölgyem, de muszáj volt megállítanom önöket – válaszolta
a férfi. – Parancsot kaptam rá, hogy szerezzem vissza a
könyvet, amelyet ön Penfolds Haliból hozott el tegnap.
Addig nem engedhetem tovább önt, míg ide nem adja.
– A füveskönyvet? Maga megőrült! Egyáltalán ki maga?
– Közelebb léptem a férfihoz, miközben a matracom alá
rejtett könyvre gondoltam.
– Az nem fontos, hölgyem – válaszolta az útonálló. –
Most pedig kérem azt a könyvet!
– Nincs nálam – válaszoltam határozott hangon. – A
bakewelli békebíró, Sir James Villiers gondjaira bíztam.
Talán ismeri is az úriembert.
– Nem, nem ismerem – mondta az útonálló. – Ugye nem
csak a bolondját járatja velem, kisasszony?
– Nővérem is megmondhatja, hogy igazat állítok –
válaszoltam, mire Cassandra azonnal elmosolyodott.
Az útonálló lejjebb eresztette puskáját; ekkor Nate
pillanatnyi habozás nélkül meghúzta a ravaszt.
A puska nagyot rúgott, hátralökve Nate-et a kocsi
belsejébe; az útonálló lova rémületében levetette gazdáját a
hátáról – a férfi lebukfencezett az útról, hangosan nyögve
csúszott lefelé a meredek domboldalon, míg úgy egy kilenc
méterrel lejjebb lévő kiszögellés meg nem állította. Míg
mozdulatlanul feküdt odalent, Cassandra kisegítette Nate-
et a kocsi hátuljából.
– Bármikor megfogom a lovat! – motyogta Nate
büszkén. – Jól csinálta, uram – mondta Cassandra. –
Hálásak vagyunk önnek!
– Bár, ha javasolhatnám, legközelebb ne a fejére
célozzon – tettem hozzá. – Gyilkosság esetén nem lehet
elnéző a békebíró, még akkor sem, ha egy útonállóval
szemben védekezett.
 – Nem akartam én megölni, csak hát megugrott a
kezemben a puska – tiltakozott hevesen Nate. – Egyébként
meg a fickó magának kereste a bajt.
– Biztosan hatalmas lyuk tátong a koponyáján –
mondtam.
– Vagy kitörte a nyakát.
– Azért biztos, ami biztos, megkötözve rakjuk fel a
kocsira. A békebíró úr biztos látni akarja.
– Attól tartok, nincs más választásunk – sóhajtott fel
Cassandra. – Pedig úgy szerettem volna látni azt a kőkört!
És a kellemes piknikről is le kell mondanunk.
 FÁJÓ ÍZÜLETEKRE

Egy egység méhviaszt, három egység kátrányt és három

egység gyantát olvasszunk meg. Az így kapott masszát
oszlassuk el papíron vagy muszlinon, melyet aztán
vágjunk fel öt centi széles csíkokra. Szorosan kössük át
velük a fájó ízületet.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 HUSZADIK FEJEZET

Az éjjeliedények sorsa

1806. augusztus 30., folyt.

Az eszméletlen banditával a lábunknál és a megpakolt

piknikkosárral az ölünkben kevesebb, mint kétharmad
annyi idő alatt értünk vissza Bakewellbe, mint amennyi
alatt a szerencsétlen találkozás helyszínére. Talán úgy
húsz perce lehettünk úton, amikor a kocsi padlójáról
érkező nyögések tudtunkra adták, hogy az útonálló mégis
életben van. Elég erősen kötöztük meg ahhoz, hogy ne
kelljen amiatt aggódnunk, hogy esetleg kiszabadul;
ellenálltam a kísértésnek, hogy rálépjek a szájára, ám így
folytatta a nyögdécselést, ami mellett Cassandrával már
nem is volt kedvünk beszélgetni. Az út maradék része
komor hallgatásban telt, már nem is láttuk, milyen
szépségek vesznek körül bennünket.
Nate a városon keresztülhajtva egyenesen a fogda felé
vette az irányt, ahol az emberek döbbent és szörnyülködő
kiáltásai közepette lerakodta terhűnket. Bár levették az
arcát takaró kendőt, a rendőrök sem ismerték fel az
útonállót. Cassandra ragaszkodott hozzá, hogy a maradék
néhány száz métert gyalogszerrel tegyük meg a Rutland
Armsig, ahol kipihenhetjük a minket ért megrázkódtatást.
A piknikkosarat otthagytuk Nate-nek, és indulás előtt még
egyszer megköszöntük neki, hogy nem ért bennünket
nagyobb baj.
– Azonnal el kell küldetnem Sir James Villiersért –
mondtam a rendőrnek –, hogy keresse fel önt és kérdezze
ki a fickót, akit bezártak. Kérem, tartsák rajta a szemüket,
mert úgy érzem, az a fajta ember, aki az első adandó
alkalommal kicsusszanna a kezük közül.
– Milyen könyvről beszélt az a férfi, Jane? – kérdezte
Cassandra, mikor kiléptünk az utcára. – Nem is tudtam,
hogy jártál Penfolds Hallban.
– A meggyilkolt szolgáló füveskönyvére gondolhatott –
válaszoltam. – Tess nővére tegnap ideadta nekem. – A
nővére. Már amennyiben az álarcos fickó azért követett
bennünket, mert tegnap elbeszélgettem Jennet Arnolddal.
De ki az, aki olyan elkeseredetten meg akarja szerezni a
könyvet, hogy képes fényes nappal utánam küldeni egy
fegyveres férfit? Vajon magának az útonállónak kell a
könyv, vagy valaki megbízta őt?
Mindenesetre egyvalamiben biztos voltam:
gondoskodnom kell róla, hogy ne lophassák el a
füveskönyvet, még ha egy útitáska méretű retikülben kell
is magammal vinnem Chatsworthbe.

– CASSANDRA, ÉDESEM! JANE! SZÖRNYŰ, AMI TÖRTÉNT!

Még át sem léptük a küszöböt, amikor anyám ezt
kiáltotta, majd vissza is rogyott a székbe, és újra a
szeméhez emelte batiszt zsebkendőjét. Sally repülősóval
teli üvegcsét tartott az orrához, míg Lord Harold
Trowbridge egy edény darabjait szedegette össze a földről.
Kuzinom, Mr. Cooper szokás szerint énekelt – a kis
helyiségben hangja olyan tolakodóan hangosan zengett,
hogy minden gondolatot kiűzött az ember fejéből.
Cassandra letette a napernyőjét – csak ezt hozta
magával, minden egyebet a kocsiban hagytunk – és
kioldotta kalapja szalagját.
– Drága anyám, csak nem aggódott értünk? Már el is
jutott önhöz a velünk történtek híre? Nyugodjon meg, sem
Jane-nek, sem nekem nem esett bajunk, semmi különös
nem történt.
– Semmi különös?! – kiáltott fel anyám. – Görcsöl az
oldalam, a szívem zakatol! Hogy betörjenek egy ilyen jó
hírű fogadóba! Még hogy semmi különös nem történt!
– Betörtek? – kérdezte Cassandra döbbenten. Kezét a
fülére tapasztotta, hogy kevésbé hallja a teli tüdőből
éneklő Mr. Coopert.
– Lord Harold, nem számítottam rá, hogy meglátogat –
mondtam. – Elárulná, ki tört be?
– Michael Tivey – válaszolta az úriember.
– Michael Tivey? A sebész?
– Igen, bár ma reggel inkább kovács volt. De igen, az a
bizonyos Michael Tivey. – Lord Harold felegyenesedett, és
odavitte a cserépdarabokat az asztalhoz. Sally, akit
anyám, amikor meglátott minket Cassandrával,
elhessegetett magától, lerakta a repülősót, és elkezdte
rápakolni az edénydarabkákat egy tálcára.
Egy újabb éjjeliedény, Jane suttogta Cassandra. – Úgy
látszik, nincsenek tőlünk biztonságban.
 – Mrs. Austen nyugalmát ma reggel egy nem kívánatos
látogató zavarta meg – magyarázta Lord Harold. Odasétált
a szalon ablaka melletti sarokhoz, ahol kuzinom épp nagy
levegőt vett, hogy belekezdjen a negyedik strófába, és
szorosan megragadta Mr. Cooper karját. – Jóember –
mondta –, ha nem hagyja azonnal abba, kénytelen leszek
kihívni önt. Es bár a becsületbeli ügyek ilyetén rendezése
során nem szoktam a szívre célozni, az ön esetében,
kedves uram, nehezen fogok tudni ellenállni a kísértésnek.
Mr. Cooper e szavak hallatán úgy megdöbbent, hogy
még a száját is elfelejtette becsukni. Rémülten nézett Lord
Haroldra, majd egyetlen szó nélkül kiment a szalonból.
– Megsértettem – jegyezte meg Lord Harold. – De jól is
van így. Egy férfinak csak jót tesz, ha megsértik a
büszkeségét. Mr. Cooper elgondolkodik azon, hogy
párbajra hívjon. Elgondolkodik azon, hogy ki lehetne a
segédje, majd amikor rájön, hogy az egyetlen szóba jöhető
ember tömlöcben ül, végül inkább néhány pohár borral
csillapítja sértett büszkesége háborgását. Sokkal jobb
megoldás egy lelkésznek, mint a pisztolypárbaj. – Lord
Harold lesöpörte ujjairól a maradék apró szilánkokat,
majd Cassandrára pillantott.
Nővérem elfojtott egy kuncogást.
– Hát velem már senki nem törődik? – kérdezte anyám
felháborodva.
– Dehogynem, asszonyom! – válaszolta gyorsan Lord
Harold. – Épp arra gondoltam, milyen csodálatra méltó,
hogy egy előrehaladott korú hölgy, aki ráadásul már nem
örvend tökéletes egészségnek, képes egy éjjeliedénnyel
leteríteni egy kilencvenkilós férfit, és így megvédeni a
becsületét.
– Uram, mondja el végre, mi történt! – kértem Lord
Haroldot.
– Michael Tivey, aki jól ismeri a Rutland Armst, hiszen
két évvel ezelőtt maga is részt vett az építésében, az istálló
melletti cselédbejárón jött be, amikor a szakács és Mr.
Davies mással volt elfoglalva. Feljött a lépcsőn az emeletre,
és bejött a szalonba, amelynek az ajtaja nem volt kulcsra
zárva. Édesanyja, akit kimerített a reggeli séta, és a
fagylaltos torta is megfeküdte a gyomrát, Morpheusz
karjaiba dőlt, de aztán a szomszédos szobából áthallatszó
léptekre felriadt. Azt hitte, Mr. Cooper az, ezért a nevén
szólította a férfit, ám erre nemhogy válasz nem érkezett, de
a hangok hirtelen elhaltak. Mr. Tivey nem válaszolt, e
remek asszonynak pedig gyanús lett a hirtelen beállt
csend.
– Fogtam az éjjeliedényt, és azonnal elindultam a
hálószobád felé, Jane, ahol a gazember rejtőzött. Azt hitte,
elmenekülhet – az ajtó felé lódult, de olyan hirtelen,
drágám, hogy azt hittem, menten elájulok! Végül aztán
minden erőmet összeszedve utána hajítottam az
éjjeliedényt.
– Es sikerült a fején eltalálnia?
– Nem – válaszolta anyám. – De mivel a lába elé esett, a
gazember megbotlott benne, és estében beütötte a fejét az
asztal sarkába. Rengeteg vér folyt ki, de azt már szinte
nem is láttam, mert magam is elájultam.
– A szobalánnyal ekkor értünk fel az emeletre – vette
vissza a szót Lord Harold. – Sally nyitotta ki az ajtót, és
amikor meglátta a két mozdulatlan testet, azt hitte,
halottak. Ám akkor Mrs. Austen visszanyerte az
eszméletét. Gondoskodtam róla, hogy a kovács ne szökjön
meg, míg Sally odahívta Mr. Daviest, aki szintén odahívott
még valakit, így néhány perccel később Tivey már odalent
volt a konyhán. Természetesen Sir James Villierst is
azonnal kihívták.
– És megkérdezte a gazembertől, mit keresett Jane
szobájában? – kérdezte Cassandra.
– Nem, mert anélkül is tudtam. A könyvet akarta
megszerezni, amit húga Penfolds Hallból hozott el.
– Tivey?! – kiáltottam fel. – Ezek szerint ő küldte
utánunk az útonállót!
– Útonállót? – kérdezte elsápadva anyám. – Mik
történnek velünk! A szamárköhögés ehhez képest
semmiség!
Elindultam a szobám felé, de amikor a küszöbhöz
értem, földbe gyökerezett a lábam. A matracom ki volt
szedve az ágykeretből, a könyvet pedig sehol sem láttam.
– De mi lehet vele a célja? – kérdeztem kétségbeesetten.
Lord Harold megnyugtatóan a vállamra tette a kezét.
– Talán úgy gondolta, hogy bizonyíték – mondta.
– De ki ellen?
– Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, végig kell olvasnunk.
Ahogy megfordultam, hatalmas kő gördült le a
szívemről – a könyv ott volt Lord Harold kezében.
– Kíváncsi vagyok, kinek jutott először eszébe, hogy
rejtekhelyként használja a matracot: Ádámnak vagy
Évának? No de mindegy is. A lényeg, hogy míg eszméletlen
volt, elvettem Tivey-tól a könyvet. Javaslom, többé ne
vegye le róla a szemét, Jane!
Legszívesebben arcon csókoltam volna Lord Haroldot,
ám ehelyett végül csak elvettem tőle a könyvet, és a
mellkasomhoz szorítottam.
– Köszönöm, uram! – mondtam.
– Édesanyjának köszönje, kedvesem. Ha nem üti le
Tivey-t az éjjeliedénnyel, a gazember már árkon-bokron túl
járna.

ÉPP KIKÍSÉRTEM ŐLORDSÁGÁT A HINTÓJÁHOZ, AMIKOR

ESZEMBE JUTOTT, hogy megkérdezzem, mi volt látogatása
oka.
– Csak ezeket akartam elhozni önnek – mondta
könnyed hangon. – Úgy gondolom, jól illenének a hajába.
Ezzel felém nyújtott egy bársonydobozkát – egy olyat,
amilyet csak a legdrágább londoni ékszerészeknél kapni.
Mozdulatlanul álltam, és egyetlen hang sem jött ki a
torkomon. Képtelen voltam elhinni, hogy egy férfi
ajándékot ad nekem.
– Az unokahúgom hajfésűi – mondta Lord Harold.
Láttam a tekintetén, hogy tisztában van vele, milyen
kellemetlenül érzem magam. Elvörösödtem. – Mona úgy
gondolta, szép kiegészítői lehetnek a ruhájának – folytatta.
– Kérem, fogadja el! Unokahúgom szeretné, ha ön is
boldog lenne ma este – elvégre ez az első chatsworthi
estély, melyen részt vesz.
– Ez igazán kedves a grófnétól – szólaltam meg végre.
Meg kellett volna könnyebbülnöm, amikor megtudtam,
hogy nem Lord Haroldtól kapok ajándékot, ám ehelyett
szégyent éreztem, hogy így félreértettem a helyzetet.
Reszkető kézzel a dobozkáért nyúltam.
– Mi a baj, Jane? – kérdezte gyengéd hangon Lord
Harold.
Én azonban csak megráztam a fejem, és felnyitottam a
dobozka fedelét. Az ébenfa hajfésűket egy-egy zafír
díszítette; Mona hajában gyönyörűek lehetnek, gondoltam,
és valóban, a szürke ruhához is illenek. Halványan
elmosolyodtam.
– Kérem, mondja meg Lady Swithinnek, hogy igazán
hálás vagyok – mondtam. – Boldogan fogom viselni a
fésűket.
– Intézkedtem, hogy a herceg hintója eljöjjön önért. Hat
órakor várni fogja a kapuban.
Ezzel megbillentette a kalapját, és magamra hagyott.
 NAPÉGÉS ELLEN

Keverjünk el annyi magnézium-karbonátot vízben, hogy

pasztát kapjunk, melyet aztán kenjünk fel az arcra és
hagyjuk rajta egy-két percig. Szappannal mossuk le, majd
öblítsük le az arcunkat.
Az olívaolaj és citromvíz egyenlő arányú keveréke
szintén remek gyógyír napégésre.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Hátborzongató titkok

1806. augusztus 30., folyt.

– Miss AUSTEN! HALLOTTAM, HOGY MA REGGEL KOMOLY

MEGRÁZKÓDTATÁS ÉRTE. Mondja, jól van?
Sir James Villiers arcán őszinte aggodalommal vezetett
át a fogadó nyilvános helyiségeit Mr. Davies szobáitól
elválasztó lengőajtón. Biztosítottam afelől, hogy remekül
érzem magam, ugyanakkor elismertem, hogy aggódom.
Remélem, ez csak egyszeri eset volt, és többet nem lesz
részem ilyen élményben, mondtam neki.
– Ez érthető! – mondta Sir James. – Éppen ezért
utasítottam az embereimet, hogy tartsák Michael Tivey-t
és bűntársát, Will Pickle-t az őrszobán. Tivey az utóbbi
időben túl sok bajt kevert, úgyhogy csak jót tehet neki, ha
egy kicsit gondolkodik.
– Ha jól értem, Will Pickle volt az útonálló.
– Igen, és mindent bevallott, amikor kikérdeztem. Tivey
kuzinja, és mivel Buxtonban él, nem valószínű, hogy bárki
is felismerte volna errefelé. Biztos vagyok benne, hogy nem
akart ártani önnek, ugyanakkor fegyverrel önre támadt az
úton, ezért kétségbeesett, erőszakos emberként kell
kezelnünk. Szerencséje lesz, ha elkerüli a bitófát.
– De gondolom, ahhoz, hogy ez egyáltalán szóba
kerüljön, meg kell vádolnom – mondtam.
Sir James meglepettnek tűnt.
– Nem hittem, hogy ez kérdés. Biztosan meg akarja
vádolni, nem?
– Inkább könyörületességet tanúsítanék abban a
reményben, hogy cserébe értékes információhoz jutok.
Gondolom, Michael Tivey-t is meg kellene vádolnom,
hiszen többen is tanúi voltak annak, hogy betört a
szobáinkba.
– Igen, persze – mondta a szemét összehúzva Sir
James. – Mit javasol, Miss Austen?
– Mr. Tivey a meggyilkolt szolgáló, Tess Arnold
füveskönyvét akarta megszerezni – mondtam. – Ennek
pedig csak egy oka lehet: úgy gondolja, a könyv veszélyes
lehet rá nézve. Sikerült már majdnem félig kiolvasnom a
könyvet, amely szerint többször is találkozott a sebésszel –
többször kapott Mr. Tivey-tól olyan gyógyszereket,
amelyeknek inkább egy patikusnál lenne a helyük. De
semmi bizonyítékát nem találtam annak, hogy a sebész
valami rossz dolgot követett volna el. Ezért úgy gondolom,
Tivey nem tudja, hogy Tess mit írt a könyvébe, és hogy a
bűntudata sarkallta arra, hogy megszerezze és
megsemmisítse a könyvet.
– Mit akar, mit tegyek a fickóval?
– Még mindig ott van Mr. Davies konyhájában?
– Igen.
 – Akkor szeretnék beszélni vele, Sir James – ha lenne
olyan kedves, és elkísérne.
A békebíró elmosolyodott, és szélesre tárta a konyha
ajtaját.
– A legnagyobb örömmel, Miss Austen – mondta. –
Feltéve, ha ellenáll a kísértésnek, és semmiféle edényt nem
vág Mr. Tivey fejéhez.
– Ha muszáj – mondtam nagyot sóhajtva, és követtem
a konyhába.
Odabent egy szakács és két szolgáló a kályha és egy
dupla sütő között serénykedett, halántékukon
izzadságcseppek folytak le; Sally a nyitott hátsó ajtó
mellett ülve zoknit stoppolt. Michael Tivey, aki még mindig
meg volt kötözve, egy hokedlin ült, Nate pedig talán másfél
méternyire tőle, puskáját rá szegezve vigyázott rá. Mr.
Daviest túlságosan lefoglalták a tennivalói – és az, hogy
egy békebíró van a konyhájában – ahhoz, hogy
foglalkozzon Michael Tivey-val.
– Hát itt vagyunk, Mr. Tivey – szólaltam meg. – Nem
hittem volna, hogy ilyen körülmények között találkozom
újra Bakewell nagy tiszteletben álló halottkémével – de az
élet tele van iróniával, nem igaz?
– Vigye ki innen ezt a nőt! – mondta Tivey Sir Jameshez
fordulva. – Nincs időm üres fecsegésre.
– Én a helyében meghallgatnám Miss Austent, Tivey –
felelte szigorú hangon Sir James. – A kisasszony az ön
érdekében van itt.
A sebész leplezetlen ellenszenvvel nézett rám.
– Mit akar? – vakkantotta. A halottkémi vizsgálaton
gondosan ügyelt rá, hogyan fogalmazza meg kérdéseit,
most azonban, hogy ilyen megalázó helyzetbe került,
visszaváltozott egyszerű kováccsá.
– Mr. Davies – fordultam a fogadóshoz –, lenne oly jó,
és átengedné nekünk egy rövid időre a konyháját? Mr.
Tivey szeretné, ha csak a törvény embere hallaná, amit
mond.
A fogadós Sir Jamesre pillantott, majd megköszörülte a
torkát.
– Lányok, menjünk ki az udvarra! Te is, Nate!
A Rutland Arms személyzete szófogadóan – és cseppet
sem vonakodva – követte Mr. Daviest az udvarra; amint
mindegyikük elhagyta a konyhát, Sir James gyorsan
becsukta mögöttük az ajtót. A konyhában egyre melegebb
lett, de az, hogy én hogy érzem magam, most cseppet sem
számított. Kezemet összekulcsolva Michael Tivey-ra
szegeztem a tekintetemet.
– Ön ma reggel több módon is megpróbálta
megszerezni a meggyilkolt szolgáló, Tess Arnold
füveskönyvét – kezdtem. – Mégpedig azért, mert fél, hogy a
lány valami önre nézve terhelőt írt a könyvébe. Ám
elkésett, mert sikerült elolvasnom a bejegyzések egy
részét, és már tudom azt, amit Tess Arnold tudott az ön
sötét üzelmeiről, Michael Tivey!
Egy pillanatra mérhetetlen félelmet láttam a sebész
tekintetében. Elégedett voltam magammal – az az ember,
aki az életét félti, előbb vagy utóbb beszélni fog.
– Már mindent elmondtam Sir Jamesnek.
– Tess Arnold haláláról talán igen – de minket most az
élete érdekel. Mondanom sem kell, hogy a körülmények ön
ellen szólnak. Valljuk be, nem túl fényesek a kilátásai. A
békebíró úr hajlandó meghallgatni önt, hogy van-e valami
mondandója, melynek fényében a törvény elnézőbb lehet
önnel. Ám ehhez teljesen őszintének kell lennie, Mr. Tivey,
semmit nem hallgathat el. Mert senki más nem mentheti
meg önt...
– Beszélek! – kiáltotta a férfi, még mielőtt befejezhettem
volna a mondatot. – Mindent elmondok maguknak!
Sir Jamesre pillantottam. A békebíró arca rideg volt,
ám a tekintetéből azt olvastam ki, hogy folytathatom.
Odahúztam egy hokedlit, és leültem Mr. Tivey-val
szemben.
– Rendben, akkor kezdjük is el. Ön olyan
gyógyszerekkel látta el a szolgálót, melyeknek csak egy
képzett gyógyszerésznél vagy orvosnál lenne a helyük. De
mást is adott a lánynak, nem igaz? Olyan gyógymódokra
tanította meg, melyeket egyszerű szolgálóként nem lett
volna szabad alkalmaznia.
– Tess magától tanult – mondta védekezve Tivey.
– Könyveket kért kölcsön öntől – mondtam sokkal
határozottabb hangon –, mint az indokolt lett volna.
Vigyáznom kellett, nem árulhattam el, hogy
tulajdonképpen milyen keveset tudok.
– Igen! – mondta Tivey hevesen. – Kölcsönadtam neki a
könyveimet, de ebben nincs semmi rossz. Tanulni akart,
és a könyvekhez nem könnyű hozzájutni. Mr. Andrew-tól
is kért, de náluk csak régi, latin könyvek vannak – azt a
nyelvet pedig egyikünk sem ismeri jól.
– Értem. – Egy pillanatra sem vettem le a fejéről a
tekintetemet. Tivey a térdét bámulta – már nyoma sem volt
annak a nagyszájú, az embereket felhergelő férfinak, aki
az elmúlt napokban volt. Újra magam előtt láttam az erős,
izmos karú kovácsot, aki Water Street-i műhelye előtt így
szól hozzánk:
Ha senki sem tart rá igényt, nekem kell a test, hogy
tanulmányozhassam! Nem könnyű hozzájutni egy
holttesthez. A londoni orvosok tanítványai biztos nem egy
pennyt fizetnek egy-egy koldus holttestéért. Már
nemegyszer megtörtént, hogy London utcáira kivonult a
tömeg, amikor egy-egy bűnöző holttestét átadták a Királyi
Orvosi Kollégiumnak – az egyszerű, istenfélő emberek
babonás félelemmel tekintenek a holttestek
feldarabolására.
– Ön gyógynövényekről és különböző gyógyszerek
elkészítéséről szóló könyvekét adott kölcsön Tess
Arnoldnak – folytattam, mire lassan felemelte a fejét. – De
úgy gondolom, volt még valami, amiről beszélt neki... A
boncolásról.
Tivey reszketve vett egy mély lélegzetet, majd kezébe
temette az arcát.
– Istenem! Megmondtam neki, hogy erről egy szót se
szóljon senkinek! Az az ostoba szuka... ostoba liba! Képes
volt leírni a könyvébe!
Sir Jamesre pillantottam, mire ő kérdőn felvonta a
szemöldökét.
– Együtt tanulmányozták a holttesteket, Mr. Tivey? –
kérdeztem.
Nem érkezett válasz az ujjak mögül, csak elfojtott sírást
hallottam.
Sir James hangja úgy csattant a beállt csendben, mint
egy ostor.
 – Beszéljen, ember, különben lógni fog! Mondja el, mit
tud!
– Csak kétszer – mondta nagy sokára a sebész. – Csak
kétszer, amikor Tess ki tudott szökni Penfolds Hallból. De
ehhez az kellett, hogy a sír még friss legyen, és a hold ne
világítson. Tess ilyenkor férfiruhát öltött – sötétet, hogy ne
lássák meg. Kiástuk a koporsót, és egy szekéren vittük el a
testet. – Nyelt egy nagyot, majd esdeklő tekintettel Sir
Jameshez fordult. – Mindig visszatettük a testet a sírba –
mondta védekezőn. – Nem akartunk mi rosszat! De
mondják, másképp hogyan ismerhetjük meg a test
működését?
– Ön kétszer tett ilyesmit! – sziszegte a békebíró. –
Kétszer gyalázott meg sírt! A szolgáló halálának éjjelén is
hasonló, utálatos tettre készült?
A sebész elkeseredetten bólintott.
– Egy ember öngyilkosságot követett el – mondta –, a
Taddingtonba vezető úton. Egy ostoba ifjú nagy összeget
veszített kártyán, és az apja csűrjében fejbe lőtte magát. A
plébános azt akarta, hogy Taddingtonhoz közel, egy
útkereszteződésnél temessék el a fickót – ott, ahol elágazik
az út, és az egyik ösvény a Miller's Dale-be vezet. Tess a
Hallból könnyen odajöhetett volna.
– Tehát ön hívta oda.
– Morfiumot kért tőlem, azzal együtt küldtem el neki az
üzenetet.
Tehát Tess sötét férfiruhát öltve elindult Penfolds
Hallból, csak éppen nem érkezett meg a megbeszélt helyre.
– Azonnal megtaláltam a sírt – folytatta Tivey. – Ki
törődik azzal, mi történik egy bűnös holttestével? Nem egy
templomkertben temették el. Több mint két órán keresztül
vártam Tessre, de nem üzent és nem jött el.
– És aztán?
Tivey újra lesütötte a tekintetét.
– Nem hagyhattam veszni egy jó állapotban lévő testet –
mondta némi habozás után. – Kiástam a sírt és elvettem a
testet.
– Isten kegyelmezzen a lelkének, Michael Tivey!
motyogta a békebíró, és undorodva hátat fordított a
férfinak.

ENNÉL TÖBBET NEMIGEN TUDTUNK MEG A SEBÉSZTŐL, bár

még több kérdést is feltettünk neki arra vonatkozóan,
hogy mi mindenre tanította meg Tess Arnoldot. Szavaiból
egy félelmetes nő képe rajzolódott ki előttünk: egy elszánt,
a korát meghazudtolóan kemény és kőszívű ember képe.
Úgy tűnt, Tess Arnold céljai eléréséhez kész volt bármit
felhasználni, amit a szerencse az útjába vetett – akár
rendelkezett az a valami lélekkel, akár nem. Ám a végzetét
valószínűleg fáradhatatlan szenvedélye okozta.
– Meg kell tudnunk azok nevét, akiket felboncoltak –
mondta hangosan Sir James. – Ha a családjaik tudomást
szereznek a testek megszentségtelenítéséről, bármire
képesek lehetnek. Egy ilyen helyzetben még a legbékésebb
emberek is képesek lehetnek gyilkolni – és azt tenni a
szolgáló holttestével, amit az tett a rokonaikéval.
Bólintottam, de közben egy pillanatra sem vettem le a
tekintetemet Michael Tivey megtört arcáról. Sir Jamesre
hárul a cseppet sem hálás feladat, gondoltam, hogy
felkeresse a családokat, és a veszteségtől sújtott
emberekkel közöljön még egy fájdalmas hírt. Tivey-n
láttam, hogy nincs már több titka, hogy a lelkét nyomó
összes szörnyű titkát felfedte előttünk. Megtört, üres
tekintettel kuporgott a hokedlin.
A Mindenszentek-templom harangja elütötte az öt órát.
A konyhai szolgálók már az ajtó előtt toporogtak – a
fogadós ma biztos nem fog időben vacsorázni, gondoltam.
Elmondtam Sir Jamesnek, hogy estére meghívásom van,
majd, mire ő hálásan megköszönte, hogy segítettem neki,
elköszöntünk egymástól.
Bár tudom, ha gyilkosság történik, a bűnösnek meg
kell fizetnie érte, néha mégis megijedek attól, hogy
kutakodásom hova vezethet. Amikor kérdezgetni kezdtük,
még fogalmam sem volt Michael Tivey titkáról; ám ahogy
beszélni kezdett, ijesztően gyorsan fogott el a balsejtelem.
Hátborzongató történet bontakozott ki előttem, és ahogy
szobám felé siettem, ahol már várt rám Cassandra szürke
selyemruhája, tudtam, hogy Tivey tettei még több éjszakán
át kísérteni fognak.

HAT ÓRAKOR ISMÉT LESÉTÁLTAM A FOGADÓ ELÜLSŐ

LÉPCSŐJÉN – bár belül remegtem, ebből mi sem látszott.
Leérve láttam, hogy már várnak – Dawson, a kocsis a
hintó nyitott ajtaja mellett állt. így hát kölcsönbe kapott
fésűkkel a hajamban és kölcsönruhámban, melynek
fűzőjében meglehetősen nehezen kaptam levegőt,
elindultam Chatsworth House-ba. Most, hogy nem volt
társaságom, mint legutóbb, amikor a baslow-i úton
kocsikáztam, kiélvezhettem, hogy gondolkodhatok; ám
azzal tisztában voltam, hogy ezért a luxusért kínzó
fejfájással fogok fizetni. Tudtam, jobban teszem, ha
száműzöm a gondolatokat és a hintó ablakán kinézve csak
gyönyörködöm a tájban – a Manners Wood zöldellő fáiban,
a kőkerítésekben, a dombokban, melyeket a nap sugarai
aranyszínbe öltöztettek. Azon kaptam magam, hogy
szomorúsággal tölt el a gondolat, hogy hétfőn el kell
hagynom Derbyshire-t. Rájöttem, hogy ez a vidék úgy
varázsolja el az embert, hogy nem is szándékozik ilyen
hatást tenni rá – az egyszerre vad és elbűvölő táj, mely
szenvedélyeket ébreszt az emberben, akivel azonban mit
sem törődik. Átkelhetünk sértetlenül a dombokon és
völgyeken, de sosem követelhetjük őket magunknak.
A vidék hasonlított azokra, akik lakták – mint például
Tess Arnold. A lány, aki minél többet tudtam meg róla,
annál megfejthetetlenebbé vált. Már tudjuk, miért viselt
férfiruhát a halála éjszakáján, az azonban még mindig
rejtély, hogy miért gyilkolták meg. Lehetséges volna, hogy
egy gyászoló ember, akit egyikünk sem ismer, végzett vele,
mert a lány megszentségtelenítette néhai felesége,
gyermeke vagy épp szülője sírját – fegyvert ragadott és
ugyanolyan brutális módon felszabdalta, ahogyan Tess
tette a rokonával?
És egész pontosan milyen kapcsolat volt a szolgáló és
Andrew Danforth között? Szerette a férfit, vagy pusztán
csak kihasználta, hogy megszerezze a férfiruhát? Amikor
Mrs. Haskell meztelenül rajtakapta a jégveremben, lehet,
hogy nem tett mást, csak élt a lehetőséggel, hogy szolgálói
ruháját lecserélje egy nemesúr öltözékre. Lehet, hogy
egyáltalán nem is akarta elcsábítani Andrew Danfortht.
 Ekkor a hintó egy keréknyomba hajtott és zökkent egy
nagyot. Megkapaszkodtam az ülés peremében, majd
visszatértem korábbi gondolatmenetemhez. Sir James
Villiers beszél a kiásott halottak családjaival; én azonban
úgy gondoltam, ez az elmélet nem állja meg a helyét. Ha
Tesst egy feldühödött, gyászoló családtag ölte meg, akkor
George Hemming miért tett vallomást? Az, amit Michael
Tivey-tól megtudtunk, nem magyarázza az ügyvéd úr
furcsa viselkedését. Megráztam a fejem. Bármire is készült
aznap éjjel Tess Arnold a férfiruhában, annak semmi köze
a halálához.

***

MÁR PILSLEY KÖZELÉBEN JÁRTUNK, AHONNAN MÁR NEM VOLT

MESSZE Chatsworth, amikor megpillantottam egy
magányos lovast. Egy kisebb domb tetején állt felettünk,
és érdeklődve nézte, ahogy a hintóval a park nyugati
kapuja felé tartunk. Ló és lovasa egyaránt nyugodt volt,
inkább hasonlítottak egy szoborra, mint eleven lényekre;
attól, hogy ilyen leplezetlenül figyelt bennünket a lovas,
végigfutott a hátamon a hideg. Mivel tudtam, hogy a
csukott hintóba nem láthat be, én is visszabámultam rá.
Csak egy ember van Derbyshire-ben, aki annyira gyászol,
hogy egyedül kilovagolva hosszasan megálljon egy domb
tetején, és a gondolataiba merülve, mozdulatlanul
szemlélődjön – Hartington márkija, Devonshire örököse.
De miért nincs otthon, miért nem készülődik a
vacsorához?
 Megfordult, felemelte ostort tartó kezét, és ló és lovasa
olyan sebesen, akár egy madár, maguk mögött hagyták
Chatswortht. Követtem őket a tekintetemmel, míg egy
kanyarban végleg el nem tűntek. Tudtam, hogy aznap este
már nem látom többet a márkit.
 KEVERÉK A SZÜLÉS MEGINDÍTÁSÁHOZ

Keverjünk össze három kanál fehérbort és egy kanál

édesmandula-olajat; a szülés várható ideje előtt két-három
héttel kezdjük el inni – minden este, lefekvés előtt.
Vagy vegyünk olyan rozst, melyen elszaporodott az
anyarozs, és főzzük meg egy pint édes borban; szűrjük át
és hagyjuk kihűlni. Negyed pintet igyunk belőle – fél órával
később megkezdődnek a szülési fájdalmak.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Lady Harriot születésnapja

1806. augusztus 30., folyt.

A GONDOLAT, HOGY EGY ELEGÁNS TÁRSASÁGBAN TÖLTÜNK EGY

ESTÉT, kellemes izgalommal kellene hogy eltöltse az
embert; ám amikor egy ilyen vacsorát olyan dolgok előznek
meg, amilyenekben nekem volt részem, és sejtjük, hogy
ennek a társaságnak valamely tagja lehet a gyilkos – nos,
ilyenkor enyhén szólva érdekessé válik a helyzet.
Épp ezen töprengtem, amikor láttam, hogy Mr. Charles
Danforth és az öccse verseng a megtiszteltetésért, hogy az
asztalhoz kísérhesse Lady Harriot Cavendisht; ám akkor
egyszer csak odalépett hozzájuk Lord Harold Trowbridge,
aki korban és rangban is megelőzi a testvérpárt, Mr.
Charles pedig túl jól nevelt volt ahhoz, hogy ne vonuljon
vissza. Így hát Swithin grófnéjához, a kedves
Desdemonához fordult, aki boldogan mosolyogva karolt
bele; Mr. Andrew Danforth pedig engem kísért az asztalhoz
– a társaság legidősebb, legkevésbé vonzó és legszegényebb
hölgytagját. Hát igen, a fiatalabb fiúgyermekeknek már
csak ilyen sors jut. Ő azonban méltósággal tett eleget
kötelezettségének, sőt mi több, olyan elbűvölően
viselkedett, hogy már-már el is felejtettem, hogy egy
szörnyű bűntényben rá osztottam az első számú
gyanúsított szerepét. Mr. Andrew figyelmessége felkeltette
Lord Harold figyelmét – az úriember tekintete olyan
gyakran tévedt felénk, hogy valamelyest kárpótolva
éreztem magam azért, hogy őlordsága oly odaadóan
viselkedett Lady Harriottal.
Tizenketten ültünk az asztalnál – nem számítottam rá,
hogy egy gyászoló család ennyi vendéget hív, de Lady
Harriot születésnapjára majdnem az összes rokon eljött.
Georgiana Morpeth, Lady Harriot nővére az apja balján
foglalt helyet. Lord Morpeth is elkísérte feleségét, de már
hétfőn vissza szándékoztak térni a yorkshire-i Howard-
kastélyba, mert három kisgyermeküknek állandóan
szükségük volt az édesanyjukra. Bessborough grófnéja, a
néhai Devonshire hercegné húga csak a napokban
érkezett meg roehamptoni otthonából – ő úgy tervezte,
hogy több hétig Chatsworthben marad.
Lady Bessborough elbűvölő volt – esze, akárcsak Hary-
O-é, vágott, mint a borotva, szépsége pedig, bár már fakult
az évek során, még mindig megbabonázta a férfiakat. Most
már tudtam, kire hasonlít Hary-O, és nem lepett volna
meg, ha megtudom, hogy Lord Harold valaha rabjául esett
a bájainak, ugyanúgy, ahogy most a hölgy unokahúga
varázsának. Bár grófné volt (és az earl még élt), Lady
Bessborough-t nem kifejezetten érdekelte, mit beszélnek
róla – egy rendkívül jóképű fiatalembert hozott magával
kísérőül Roehamptomból, Granville Leveson-Gowert. A
köztük lévő tizenkét év korkülönbség ellenére a társaság
elfogadta, hogy a grófné szeretője; és mivel Leveson-Gower
vagyonos fiatalemberként a világ bármelyik nőjének
figyelmét élvezhette volna, arra, hogy mégis ott ült velünk,
csak egy magyarázat volt – hogy Lady Bessborough
valóban elvarázsolta.
A herceg a hatalmas ebédlőasztal végében ült, ám a
jobbján lévő széket – a néhai hercegné helyét – fekete
szaténnal letakarták. Lady Elizabeth egyelőre nem
próbálta meg elfoglalni drága barátnője megüresedett
székét. Volt még egy szék, amely üresen maradt, mintha
nem akarta volna megtörni a szimmetriát: Hartington
márkijának helye. A fiú nem jelent meg a vacsoránál; nem
én voltam az egyedüli, akinek feltűnt a távolléte.
– Hát az ifjú Hart hol van, kegyelmes uram? – kérdezte
apósához fordulva Lord Morpeth, miután mindannyian
felköszöntöttük Lady Harriotot. – Nem hittem volna, hogy
egy ilyen jeles alkalomkor elhanyagolja a nővérét.
– Előbb vagy utóbb biztosan megjelenik – válaszolta a
herceg. – Késő estig szokott lovagolni. Le sem lehet
rángatni a lóról – azt hihetné az ember, hogy még
éjszakára sem veszi le a lovaglónadrágját!
– Biztos vagyok benne, Lord Morpeth, hogy ha Hart
tudná, mennyire aggódik érte a családja, változtatna a
viselkedésén – mondta Lady Elizabeth. – De hát olyan
korban van éppen, amikor az ember mit sem törődik az
elvárásokkal. A fiú meggondolatlan, vakmerő, és néha
szörnyű hangulatban van. Ám állíthatom, neki van a
világon a legnagyobb szíve! Rettenetesen szenved szeretett
Georgianánk elvesztésétől. Ahogy reggel Lady
Bessborough-nak már mondtam, ha arra gondolok, milyen
nehezen viseli az édesanyja elvesztését, bármit kész
vagyok megbocsátani Hartnak.
– Ön túl jó hozzánk, Lady Elizabeth! – mondta Hary-O
alig leplezett dühvel hangjában. – Mihez is kezdene öcsém,
ha önnek nem lenne ekkora befolyása ebben a házban?
Granville Leveson-Gower a homlokát ráncolva nézett a
jobbján ülő Lady Harriotra, majd kérdő pillantást vetett a
vele szemben ülő Lady Bessborough-ra. A grófné alig
észrevehetően megrázta a fejét, majd a borospoharáért
nyúlt. Leveson-Gower hátradőlt, de tekintetét továbbra
sem vette le Hary-O-ról. Tekintete érdeklődő tolt,
ugyanakkor aggodalmat is láttam benne, mintha féltené a
kisasszonyt.
– A gyász teljesen beárnyékolta élete huszonegyedik
nyarát, Lady Harriot? – kérdezte gyengéd hangon.
A kisasszony a szemét lesütve válaszolt, de láttam
rajta, hogy jólesik neki a fiatalember érdeklődése.
– Nagyon furcsa lenne, uram, ha nem így lenne –
válaszolta. – Bár nem mutatom ki annyira feltűnően, mint
egyesek, nekem is nagyon fáj anyám elvesztése.
– Ebben biztos vagyok – mondta a fiatalember. –
Remek asszony volt. Biztos nehéz önnek most
Chatsworthben, ahol a szép emlékek csak még inkább
fokozzák fájdalmát. Lady Bessborough éppen ezért
szeretné, ha velünk tartana Londonba – a mozgalmas
város és az új évad biztos jót tesznek majd önnek,
segítenek valamelyest elterelni a gondolatait.
– Magukkal vinni Hary-O-t Londonba! – kiáltott fel
Lady Elizabeth, még mielőtt a kisasszony megköszönhette
volna a nagynénje kedvességét. – Micsoda pompás ötlet,
Lady Bessborough! Igazán hálásak vagyunk önnek! Mert,
tudja, itt, Derbyshire-ben nem akad elég partiképes
fiatalember – tette hozzá, mit sem törődve azzal, hogy
szavaival megsérti a Danforth fivéreket. – És hát, ahogy
arra a mai alkalom is bizonyíték, ő sem lesz már fiatalabb.
– Megnyugtató, hogy ön is tudja, mi most a
legfontosabb neki – jegyezte meg gúnyosan Lady
Bessborough.
– Canisszel karácsonykor már a Devonshire House-ban
leszünk – folytatta Lady Elizabeth, mintha meg sem
hallotta volna a másik hölgyet. – Télen nagyon szívesen
leszek a mi kis Hary-O-nk gardedámja. Biztos vagyok
benne, hogy Georgiana is azt szeretné, hogy én töltsem be
ezt a szerepet, de attól tartok, az egészségi állapotom ezt
most nem teszi lehetővé. – Szavait alátámasztandó
köhintett is egyet.
Hihetetlen volt, hogy Hary-O kísérője szerepében akar
tetszelegni – hiszen ezt a feladatot általában a legidősebb
férjezett nővér látja el, jelen esetben pedig Lady Harriot
nagynénjének jutna ez a szerep. Hogy a herceg szeretője
akarja bevezetni a herceg lányát az előkelő londoni
társaságba! Hát olyan vak lenne Lady Elizabeth, hogy nem
veszi észre, hogy mindenki tudja, milyen helyet foglal el a
családban?
Lady Harriot az ég felé emelte tekintetét. Lord Harold
arckifejezése, mint máskor, most sem árult el semmit, de
amikor a tekintete találkozott az enyémmel, gúnyt láttam
benne.
– Akkor ezt megbeszéltnek tekinthetjük – szólt közbe
gyorsan Leveson-Gower. – Amikor a herceg visszaköltözik
londoni rezidenciájába, Lady Harriot csatlakozik hozzá.
Ám addig a grófnéval marad.
Lady Bessborough az asztal felett átnyúlva
megszorította Hary-O kezét.
– Hagynia kell, kedvesem, hogy egy kicsit
elkényeztessük – mondta. – Már alig várom, hogy az év
legunalmasabb részében élvezhessem az érdekes
beszélgetéseket! A parlament szünetel, és ebben az
időszakban mindenki vadászik. De ha decemberig velünk
marad...
– Akkor minden szóba jöhető jó partit a városba fog
vonzani. Kit érdekel akkor már a vadászat! – fejezte be a
mondatot Lord Harold.
– Mit számítanak a madarak, ha a világ legelbűvölőbb
hölgye Londonban van! – mondta Andrew Danforth. – Elég
időt töltöttem már itt! Charles maradjon csak ezen a
vidéken, mely annyira illik mélabússágához! Én azonban
Londont részesítem előnyben!
Bármennyire is könnyed és vicces úriember volt,
éreztem, hogy a szavai teljesen őszinték. Lehet, hogy Lady
Elizabeth szerint Andrew Danforth Derbyshire legkevésbé
jó partija, ám a fiatalember nem hagyja ki a lehetőséget,
hogy meghódítsa egy herceg lányát.
– És a parlament is várja önt, uram – mondtam. –
Persze még hátravan a képviselő-választás, ám
őkegyelmessége közbenjárásának köszönhetően
nemsokára elfoglalhatja a helyét a képviselők között. Ne
késlekedjék hát, London várja önt!
– Ön indul a választásokon? – kérdezte döbbenten
Leveson-Gower. Előbb Andrew-ra pillantott, majd Charles
Danforth feszült arcára. A férfi eddig a pillanatig nem szólt
hozzá a beszélgetéshez, ám most nem bírta tovább
türtőztetni magát.
– Inkább azt kérdezze meg tőle, Granville, hogy miből
szándékozik ezt pénzelni! Öcsém ízlése a lovak és a bor
terén – a szabójáról és a kutyáiról már nem is beszélve –
komoly összegekbe kerül. Sokkal jobban illene az
életstílusához, ha a lovas testőrségbe jelentkezne. A
közszolgálati tisztség olyan luxus, melyet nem engedhet
meg magának.
Úgy beszélt a fivéréről, ahogy egy szigorú iskolaigazgató
egy fegyelmezetlen diákról. Andrew Danforth elvörösödött.
Most először láttam, hogy a közvetlen, megnyerő modorú
fiatalember arca eltorzul. Ám mindössze egy pillanatra volt
szüksége ahhoz, hogy visszanyerje önuralmát, és reagáljon
bátyja szavaira.
– Ha mindenki olyan közel lenne a pénzeszsák
zsinórjához, mint Charles bátyám, kedves Leveson-Gower,
akkor szolgálatra kész alattvalók híján a királyság
tönkremenne. Mellesleg a parlament tagjait nem lehet az
adósok börtönébe csukni. Mit számít, mennyit kell
fizetnünk azért, hogy bekerüljünk, ha utána ilyen liberális
elbánásban lesz részünk?
Mindenki hangosan felnevetett, így Andrew Danforth
megmenekült a megszégyenüléstől. A bátyja azonban a
lehető legkevésbé előnyösen került ki ebből a szópárbajból
– mert míg Andrew a sértegetések ellenére ugyanolyan
elbűvölő maradt, mint addig volt, Charles csak tátott
szájjal bámult. Vajon hányszor maradt már alul ehhez
hasonló helyzetekben?
 – Ha ön is politikával szeretne foglalkozni, Lady
Harriot, az édesanyja nyomdokaiba kellene lépnie –
mondta halkan Leveson-Gower. – Nem létezett még a
hercegnénél csodálatosabb háziasszony, sem jobb
emberismerő. Kérem, tájékoztasson, ha megnyitja a
szalonját – szeretnék állandó vendége lenni.
Lady Harriot elmosolyodott – vágyakozó pillantást
vetett a jóképű Leveson-Gowerre –, ám ezzel a
beszélgetésük véget is ért. Talán ha tíz szót váltottak még
a vacsora alatt; ám Lady Harriot ezek után képes volt
megfeledkezni anyja riválisa iránt érzett megvetéséről, és
élvezni azok figyelmét, akik őszintén kedveskedtek neki.
Ha másért nem is, ezért hálás voltam Granville Leveson-
Gowernek, és megbocsátottam neki, hogy egy férjezett
asszony iránt tanúsít érdeklődést. A fiatalember sokkal
önzetlenebb, mint azt a híre alapján feltételezni lehetne.

FEHÉR LEVEST ÉS LEPÉNYHALAT, CSIRKÉT ÉS NYELVET,

KARALÁBÉRAGUT ÉS VAJAS GARNÉLARÁKOT szolgáltak fel.
Kerültek az asztalra húsgombócok makarónival, borban
főtt zellerragu, báránysült spárgával és lepényhal
gombával. Desszertből is bőséges volt a választék:
egrespite és birsalmabefőtt, baracklekváros puding és
mandulás-mogyorós citromfagylalt közül válogathattunk.
Mindezt fűszeres forralt borral és vörösborral öblítettük le.
Kétszer cserélték le az asztalon a terítéket; amikor
végeztünk, majdnem három órával később, mi, hölgyek
visszavonultunk, hagytuk az urakat, hadd beszélgessenek
a választások lehetséges kimenetéről és Charles James
Fox-ról.
Éreztem, hogy az ételtől és italtól kipirultam –
gyanítottam, hogy már Cassandra szürke selyemruhája
sem segít ellensúlyozni bőröm előnytelen színét. A
hatalmas franciaablakokat kinyitották, hogy bejuthasson
a kellemesen hűvös levegő. Míg Lady Swithin elment a
kézimunkájáért, Lady Harriot bensőségesen beszélgetett a
nagynénjével, Lady Elizabeth pedig legkisebb gyermeke
hogyléte felől kérdezte Georgiana Morpetht – hogy teljesen
elmúlt-e a tüszős mandulagyulladása –, odamentem az
egyik franciaablakhoz, amely egy széles, kővel burkolt
teraszra nyílt. Azon túl a nagy ház keleti oldalát szegélyező
franciakért virágágyásai látszottak. Megcsapott a virágok
és a sövény illata; kiléptem a sötétségbe és mély levegőt
vettem.
A hold most nagyobb volt és erősebben sütött, mint a
szolgáló halálának éjszakáján. A lenyűgöző mintákba
rendeződött csillagok káprázatosán ragyogtak; baglyok
huhogtak a tölgyek lombjai között; mélységes nyugalom
ereszkedett Chatsworthre – kortalan nyugalom, mintha a
világnak ebben a szegletében az idők kezdete óta ilyen
béke uralkodott volna. Lenyűgöző a mértéktelen
nyugalomnak ez az illúziója! Chatsworth falaiból erő
sugárzik, lakóiból pedig nemesség. Nem tagadhatom, hogy
ez a varázslatos környezet rendkívül csábít – szívem-
lelkem arra vágyik, hogy én is részese legyek ennek a
világnak... Lord Harold világának.
A világnak, mely elragadja az embert, csillogó
lehetőségekkel kecsegtet, ugyanakkor hatalmas
kockázatokkal is fenyeget. Ebben a világban az ember
hatalmas szenvedélyeket él meg – akár mérhetetlen
boldogságot, akár mélységes bánatot. Jobb felülni a
kerékre, és hol felemelkedni vele, hol lezuhanni, mint
örökre a földhöz ragadva maradni.
Valószínűleg fejembe szállt a madeira és a francia bor.
Harmincévesen már késő a romantikus hősnő szerepébe
bújnunk – lángolni, epekedni, álmodozni, majd meghalni,
amikor nem teljesedik be a szerelem. Ahogy ott álltam a
sötétben, az illat-árban úszó teraszon, egyszer csak
tudatosult bennem, hogy egyedül Lord Harold tudná
megtestesíteni azt, ami számomra a boldogságot jelenti;
ugyanakkor tudtam, hogy ebben a boldogságban sosem
lehet részem.
– Ladységed mindig is nagyon türelmes volt – csendült
fel a szomszédos ablak felől Lord Harold hangja, mintha
csak megidéztem volna a gondolataimmal.
– Kötelességemnek érzem, Lord Harold, hogy
Devonshire hercegnő mellett maradjak – mondta sírástól
elakadó hangon Lady Elizabeth. – Szegény Canis pedig
teljesen elveszett nélkülem! Ám azt senki nem tudja, hogy
mennyire rettegek! Senki nem képzeli magát a helyembe,
senki nem tudja, mennyire szenvedek attól, hogy annak a
helyébe kell lépnem, aki a szívemnek a legdrágább volt!
– Biztos vagyok benne, hogy mindannyian sejtjük, mit
érez, Bess – mondta Lord Harold. – Talán idővel...
– Igen – válaszolta elhaló hangon Lady Elizabeth. –
Talán idővel majd jobban fogom látni, milyen ösvényen
menjek tovább, mely kötelességemnek kell leginkább
eleget tennem. Persze nem arról beszélek, amivel
magamnak tartozom... magamat már régóta háttérbe
helyezem...
– Ön mindig is nagyon önfeláldozó teremtés volt –
mormogta Lord Harold.
– De az emberek félreértik az önfeláldozásomat, és
félreismernek – mondta keserű hangon a hölgy. – Ha nem
lennének ilyen jó barátaim, mint ön és Lady Bessborough,
elvesznék. A fiatalok engem okolnak az édesanyjuk
haláláért!
– Ugyan!
– De igen. Legalábbis Lord Hartington biztosan. Mintha
én, aki az utolsó pillanatig ápoltam a hercegnét – az
utolsó, legszörnyűbb órákban is mellette voltam, amikor
már beszélni sem tudott és meg sem ismert senkit –,
mintha szegény Georgiana halálát kívántam volna! El sem
tudom mondani, Harry, mennyire fáj, hogy ilyenekkel
gyanúsítanak és mellőznek! Csoda, hogy még nem
követtem drága barátnőmet! – Lady Elizabeth
meglehetősen hangosan kifújta az orrát. – Ha nem lenne a
drága Canis, vagy nem lenne ennyire gyámoltalan, biztos
vagyok benne, hogy már nem lennék az élők sorában!
– Lord Hartington szörnyen ostoba, ha önt vádolja –
mondta Lord Harold. – Mi oka rá? Hihetetlen, hogy így
viselkedik! Tudom, hogy szegény szörnyen szenved, de
kellene lennie annyi önuralmának, hogy nem vádaskodik.
– Mindenről az a nyomorult szolgáló tehet! – sóhajtott
fel Lady Elizabeth. – Bárcsak meg se született volna. Azok
az átkozott kotyvalékai és varázsigéi!
– Kiről beszél?
 Lord Haroldnak ezt a hangját jól ismerem; kiszagolta a
lehetőséget, amelyre lecsaphat – Lady Elizabeth egy hal
volt, ami fönnakadt a horgán, ő pedig elhatározta, hogy
nem ereszti. Lélegzetvisszafojtva figyeltem.
– A lányról, aki Penfolds Hallban szolgált – válaszolta
méltatlankodva Lady Elizabeth. – A híres gyógyító, akiről
még mindig beszélnek – a lány, akit oly kegyetlen módon
gyilkoltak meg. Az ifjú Hart gyakran meglátogatta.
– Valóban? – kérdezte Lord Harold. Még egy kis undort
is sikerült belecsempésznie a hangjába: mintha az, hogy
egy fiatal nemesúr egy szolgálóval hetyeg, túlságosan
rangján aluli beszédtéma lenne.
– Mi is alig tudtuk elhinni, hiszen Hart oly fiatal még és
esetlen, de elhiheti, Harry, hogy magunk is csak a múlt
hónapban szereztünk róla tudomást. Canis egyszer
meglátta, ahogy a fiú elbúcsúzott a szolgálótól. Úgy tűnik,
Hart az anyja halála óta rendszeresen átlovagolt
Tideswellbe, hogy lássa a lányt.
Lady Elizabeth arról egy szót sem szólt, hogy maga is
igénybe vette Tess Arnold szolgálatait.
– És adott valami magyarázatot arra, miért kereste fel
többször is a szolgálót? – kérdezte Lord Harold.
– Nem, semmit. Canisszel követeltük, hogy mindent
mondjon el, felváltva fenyegettük és hízelegtünk neki,
végül Canis megtiltotta Hartnak, hogy Tideswell felé
lovagoljon. Meggyőztem a herceget, hogy ha a fiú nem
engedelmeskedik, teljesen tiltsa el a lovaglástól, aminek az
lett az eredménye, hogy Hart meggyűlölt!
– Cseppet sem csodálkozom – mondta Lord Harold. –
Kényes életkorban van. Egy tizenöt éves fiú bármilyen
apróság miatt képes megsértődni, és sokszor minden ok
nélkül neheztel a felnőttekre.
Tudtam, hogy akárcsak én. Lord Harold is a
hallottakon gondolkodik; ő azonban még nem olvasta Tess
Arnold könyvét. Nem tud arról, hogy Lord Hartington
segítségért fordult a szolgálóhoz, hogy az meggyógyítsa a
süketségét, épp ezért úgy gondolja, hogy a fiú azért járt a
szolgálóhoz, mert belehabarodott.
Lehetséges volna, hogy bele is szeretett a lányba?
Lehetséges volna, hogy a márki szerelmes lett egy nála tíz
évvel idősebb nőbe, és csendesen imádta... addig a napig,
míg, akárcsak Mrs. Haskell, ruhátlanul nem találta egy
másik férfi karjában?
Pedig azt reméltem, hogy a boszorka szörnyű kínok közt
halt meg!
Mit tett volna ebben a helyzetben egy tizenöt éves fiú?
Újra magam előtt láttam a véres sziklát. Vajon milyen
ügyesen tud lőni a herceg fia?
– Azóta, hogy áprilisban eltemettük Georgianát,
egyetlen jó szót sem hallottam Hartingtontól – folytatta
Lady Elizabeth a panaszkodást. – Tőle, akit majdnem
fiamnak tekintek...
Itt elhallgatott, nehogy valami olyasmit mondjon,
aminek nem kellene kiderülnie. Bárki is a márki
édesanyja, nem Lady Elizabeh lesz az, aki felfedi az
igazságot – úgy vélem, neki az az érdeke, hogy ezt továbbra
is homály fedje, és ő az a fajta nő, aki nem cselekszik az
érdekei ellenében.
 – Talán ha majd elutaznak a vendégek – mondta Lord
Harold vigasztalóan –, pihenhet egy keveset, és új erőre
kap, Bess.
– Ó, igen, egy kis magányra van szükségem. Jó is, hogy
Hary-O a nagynénjével tart.
– De nem lesz túlságosan magányos?
– Hogy én? Canis mellett?!
El tudom képzelni a jelenetet: Lady Elizabeth nagyra
nyílt szemmel néz Harry barátjára, és közben a szívéhez
kap.
– A herceg az elkövetkezendő néhány hónapban sokat
fog vadászni...
– Ez igaz, de nem maradunk örökre Derbyshire-ben.
Gyakran leszünk majd Londonban. Mellesleg nem mintha
Hary-O olyan megnyugtató társaság lenne – lehet, hogy
egy angyalnak tűnik, Harry, de valójában egy önző, rideg
szívű kis... – Lady Elizabeth elharapta a mondat végét, és
inkább köhintett egyet. Lord Harold nem kelt a kisasszony
védelmére, ám nem is kezdte szidni Lady Elizabethhez
csatlakozva.
– A gyász nemritkán a legrosszabbat hozza ki belőlünk,
Bess – mondta.
– Igen, nem tagadom, hogy Hary-O-t szörnyen
megviseli a gyász, de úgy gondolom, hogy épp az édesanyja
emléke iránti tiszteletből kedvesebbnek kellene lennie
velem, Georgiana legjobb barátnőjével!, Ám ő nem
hajlandó megjelenni társaságban Canisszel és velem, hogy
eloszlassa az ostoba pletykákat – igen, az emberek azt
suttogják, hogy a család széthullik, és hogy ennek én
vagyok az oka!
 – Nem lehet, hogy Hary-O nem dacból nem akar
társasági életet élni, hanem mert pillanatnyilag ez az
utolsó, amire vágyik?
– Higgye el, én sem élvezem! Ugyanakkor, ha az ember
egy hercegi család tagja, tudnia kell, mik a kötelességei.
Felettébb kellemetlen az előkelőségek között parádézni
tudva, hogy összesúgnak a hátam mögött! Szörnyű, hogy
bármily tiszták is a szándékaim – pusztán a család egy
régi barátja vagyok, aki önzetlen segítséget szeretne
nyújtani a gyászolóknak, miközben maga is gyászol
szembesülnöm kell az emberek közönséges véleményével!
– Biztos vagyok benne, hogy rengeteget szenved –
mondta Lord Harold.
– És egy olyan hölgynek, mint Hary-O, gondolnia
kellene arra, milyen helyet foglal el az előkelő társaságban!
Canis és én nem foglalkozunk ezzel annyit, de Lady
Harriotnak meg kell kapnia az őt megillető tiszteletet. Ám
ő mit sem törődik ezzel! Én mondom, jót tenne neki, ha
odadobná magát egy olyan senkinek, mint Andrew
Danforth – akkor majd meglátná, hogyan viselkednek vele
az előkelő társaságban! Ha kikerülne az apja védőszárnyai
alól, már nem hordaná olyan fent az orrát!
Amikor Lord Harold nem szót egy szót sem, Lady
Elizabeth hirtelen elhallgatott, majd ismét köhintett egyet.
– Bess, attól tartok, a hűvös levegő nem tesz jót önnek
– mondta végül Lord Harold, és finoman elvezette a hölgyet
az ablaktól.
Néhány percig még ott maradtam a csillagok alatt –
közben a hallottakon gondolkodtam, és ostobán azt
kívántam, bárcsak visszajönne az úri gazfickó. Arcom már
nem égett, a fejem is kitisztult. A mögöttem lévő
mozgolódásból tudtam, hogy az urak ismét csatlakoztak a
hölgyekhez. Ki kellene derítenem, hol volt Lord Hartington
a gyilkosság éjjelén, gondoltam. Hiszen nem adódik több
ilyen lehetőség.
Lesimítottam szürke selyemruhámat, megigazítottam a
fésűket, és visszafordultam a fény felé – a tea,
kártyaasztal, a beszélgető társaság, egyszóval Lord Harold
csillogó világa felé.
 MAKACS KÖHÖGÉS ELLEN

Vegyünk két-két uncia árpát, fügét és mazsolát, valamint

fél-fél uncia édesgyökeret és íriszgyökeret. Az íriszgyökeret
és árpát tegyük bele húsz uncia vízbe, forraljuk fel, majd
adjuk hozzá a mazsolát, fügét és édesgyökeret. Újra
forraljuk fel, majd nyolc-tíz perc múlva szűrjük le.
Napi két kávéscsészényivel igyunk meg belőle.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Egy darabka elefántcsont

1806. augusztus 30., folyt.

– HA JÓL TUDOM, MISS AUSTEN, ÖN ISMERI GEORGE HEMMINGET

– mondta Charles Danforth, amikor visszamentem a
holdfényben fürdő teraszról.
– Igen, de nem annyira, mint ön, uram – bólintottam.
Mr. Danforth megjegyzésével felcsigázta az
érdeklődésemet. – Ha nem tévedek, ügyvédként dolgozott a
családjának, igaz?
Danforth elvette a csésze teát, melyet Lady Swithin
nyújtott felé, továbbadta nekem, majd az egyik beugróban
lévő kanapéhoz vezetett.
– Igen, de ez az egy szó közel sem fejezi ki, milyen
hűségesen és odaadóan szolgálta Penfolds Hall lakóit –
mondta. – Hemming közel harminc éven át szolgálta a
családunkat. Mérhetetlen hálával és tisztelettel tartozom
neki, és nagyon felkavart, ami történt.
Leültem, és igyekeztem megfejteni Charles Danforth
arckifejezését. Komoly és elgondolkodó volt, és bár a
fájdalom nyomot hagyott rajta, semmi jelét nem láttam
rajta annak, hogy meg akarna téveszteni.
 – Ezek szerint meglepte Mr. Hemming vallomása?
– Teljesen váratlanul ért! Csak tegnap, vacsora előtt
értesültem róla, mert reggel teljes mértékben lefoglaltak a
saját ügyeim – de talán ön is hallott róla, hogy Penfoldsot
támadás érte.
– Igen – bólintottam.
Mr. Danforth elbizonytalanodott, mintha nem tudta
volna újra felvenni a beszélgetés fonalát; ha tudok az
otthona elleni támadásról, akkor valószínűleg azt is
tudom, hogy egész Bakewell gyilkosnak hiszi.
– Mondja, uram, tud valami magyarázatot Mr.
Hemming megdöbbentő viselkedésére? – kérdeztem. –
Őszinte leszek önhöz, Mr. Danforth: egy szavát sem
hiszem el az ügyvéd úrnak.
Leült mellém, és eligazgatta nyomorék lábát.
– Egy magamfajta férfihoz nem méltó, hogy gyáván
meghúzom magam a herceg házában, mintha félnék
hazamenni. Ha nem kellett volna itt maradnom Hary-0
születésnapi vacsoráján, már rég visszatértem volna.
Ez aligha volt válasz a kérdésemre. Szavaira nem
feleltem semmit, inkább ittam egy korty teát.
– Miss Austen, beszélt George-dzsal... Mr.
Hemminggel? – kérdezte Mr. Danforth.
– Igen. Jelen voltam, amikor vallomást tett, már ha
lehet annak nevezni azt, ha az ember ital hatása alatt
beszél. Megmondtam neki, hogy úgy hiszem, valaki mást
véd, hogy csak azért vállalta magára a szolgáló
meggyilkolását, mert úgy gondolta, akkor Sir James
Villiers elégedett lesz, és nem nyomoz tovább. Ám Sir
James nem érte be ennyivel. Tess Arnold halálának
ügyében túl sok tényező van, amely nem vág egybe Mr.
Hemming történetével.
– Valóban? És megkérdezhetem... de nem, nem
kérhetem arra, hogy eláruljon nekem olyasmit, ami...
– Sir James ugyanazon a véleményen van, mint én, Sir
Danforth – nevezetesen, hogy Mr. Hemming csak magára
vállalta a bűnbak szerepét. De vajon kit védelmez, nem
tudja?
Fürkésző tekintetemet mindvégig az úriember arcán
nyugtattam, így nem szalasztottam el a pillanatot, amikor
Charles Danforth arckifejezése megváltozott: jól látható
félelem lett úrrá rajta, aminek az volt az oka, amit Mr.
Hemming tud – bármi is legyen az.
– El tudom képzelni róla, hogy kész a hurokba dugni a
fejét egy olyan ember helyett, akit szeret – mondta síri
hangon. – Hemming a világ legjószívűbb embere.
Elképzelésem sincs, miért akart volna ártani Tess
Arnoldnak – ám eddig azt sem tudtam róla, hogy képes
hazudni.
– Talán ha Mr. Hemming magyarázatot adna a tettére –
akár arra, hogy miért hazudott, akár arra, hogy miért ölte
meg a szolgálót –, megértenénk, miért viselkedik ilyen
furcsán.
– Valószínűleg – értett egyet velem Mr. Danforth –, de
attól tartok, nem kapunk tőle ilyen magyarázatot. Sir
James tegnap idelovagolt, hogy elmondja, Mr. Hemming
vallomást tett – tőle tudom, hogy a barátom nem fog
magyarázatot adni erőszakos viselkedésére.
– Úgy gondolom – mondtam óvatosan –, ha sikerülne
elérni, hogy a valódi bűnös színt valljon, Mr. Hemming is
úgy érezné, felmentették a hallgatás kötelezettsége alól.
Ám akkor már feleslegesen beszélne.
Charles Danforth feszengve összekulcsolta két kezét a
térdén.
– Apám és a második felesége balesetben halt meg,
Miss Austen, amikor mindössze tizennyolc éves voltam és
épp Cambridge-be készültem. Hemming eljött Londonba,
hogy személyesen tájékoztasson a tragédiáról, ő vigasztalt,
amikor gyászom még nagyon friss volt. Hónapokig, amikor
elveszett és rémült gyermeknek éreztem magam,
Hemmingtől annyi törődést kaptam, amennyit más hosszú
évtizedek alatt sem kap. Ha ő nincs, teljesen más ember
lennék; életem végéig hálás leszek neki, és ha bármi
módon barátjaként segíthetem őt ezekben a nehéz
napokban, megteszem. Ennyivel tartozom neki.
– Charles! – kiáltotta Lady Bessborough felénk tartva. –
Kérem, mentsen meg bennünket az unalomtól, és
csatlakozzon hozzám a kártyaasztalnál! Sehogy sem
tudom elrángatni Granville-t Lord Haroldtól.
Mr. Danforth felkelt a kanapéról anélkül, hogy
elmosolyodott volna, biccentett egyet felém, és csatlakozott
Lady Bessborough-hoz. Az este hátralévő részében már
egyetlen szót sem váltottunk. Szavai azonban, a kifejezései
ereje és hangzása, továbbra is fülemben csengtek. Charles
Danforth kétségbeesett döntést hozott, és már csak a
lehetőségre várt, hogy léphessen.
A herceg fáraót akart játszani a kártyaasztalnál – azt a
játékot, melynek egyetlen célja az, hogy az ember annyit
veszítsen, amennyit csak hajlandó kockára tenni.
Mindössze ketten játsszák, egyikük közülük a bankár. Ez
a szerep ezúttal Lady Elizabeth Fosternek jutott, aki fehér
kezeivel elegánsan fordítgatta fel a lapokat a hercegnek. A
Morpeth házaspár whistet játszott – megkérték Lady
Bessborough-t, hogy legyen a harmadik játékos, ő pedig
Charles Danfortht választotta párjául.
Lord Harold Granville Leveson-Gowerrel folytatott
élénk beszélgetést, így négyen maradtunk: Lady Harriot,
Swithin grófnéja, Andrew Danforth és jómagam.
– Nos, Hary-O, hogyan ünnepeljük meg ezt a jeles
napot? – kérdezte könnyed hangon Danforth. –
Huszonegyest, makaót vagy loot szeretne játszani? Bár a
bátyám tapintatlanul elárulta, hogy üresek a zsebeim, a
kisasszony születésnapján kész vagyok kockára tenni
maradék, nyomorúságos pennyjeimet.
– Kérem, miattam nehogy koldusbotra jusson! Ha csak
meghallom azt a szót, hogy kártya, már rosszul vagyok!
Anyám annyit veszített tapis-vert-en, hogy már csak régi
önmaga árnyéka volt. Én inkább a zenéhez fordulok, ha
szórakozni szeretnék.
– Akkor, kérem, üljön oda a zongorához! – kiáltott fel
Danforth. – Miss Austen még nem is látta a zeneszalont,
pedig az Chatsworth egyik ékessége! Bár természetesen
semmi sem fogható ahhoz a személyhez, aki a hangszeren
játszik!
Lady Harriot pajkosan elmosolyodott, majd belekarolt
Desdemonába.
– Amikor kártyázik, apám képtelen elviselni a zongora
hangját, Miss Austen – mondta –, ezért attól tartok,
sietnünk kell. Ön tud zongorázni?
 – Kicsit – válaszoltam. Már több hónapja nem
érintettem egyetlen billentyűt sem; Bathban ugyan
béreltem egy zongorát, de azt nem tartom említésre
méltónak. De szívesen meghallgatnék egy igazán képzett
művészt.
– Nem állíthatom, hogy az lennék, Mona pedig még
végighallgatni sem képes egy egész koncertet. Mr.
Danforth azonban tud énekelni. Megpróbálkozhatnánk egy
duettel.
Az úriember meghajolt, majd követte Lady Harriotot a
zeneszalonba.
Aranyszínű függönyeivel, karosszékeivel, a hárfával és
a tokjaikba zárt hegedűkkel páratlanul elegáns helyiség
volt, olyan fajta, amelyben nyilvános koncerteket tartanak.
A zongora rózsafából készült, és gyönyörű berakások
díszítették.
– Apámtól kaptam ajándékba – mondta Hary-O. –
Mindössze három nappal ezelőtt hozták meg Londonból.
Bár cseppet sem érdekli a zene, ez nem akadályozza meg
abban, hogy nevetségesen nagy összegeket költsön rá. Még
nem szoktam meg a billentyűket.
Leült a hangszerhez, és az elefántcsont lapokkal
borított billentyűk fölé helyezte az ujjait. Most először volt
alkalmam megnézni a kezét: láttam, hogy hosszú, vékony,
beszédes ujjai vannak – elárulják, mekkora tűz és
szenvedély lakozik a lelkében. Ő biztosan nem hagyta,
hogy a napfény vagy a mosogatóvíz elcsúfítsa; ezek a kezek
arra valók, hogy legyezőt vagy tollat fogjanak, hogy értékes
ékszerek csillogjanak rajtuk, és hogy elfogadják a
kényeztetést. Ugyanakkor ezek a kezek egy kantárt is meg
tudnak tartani, sőt mi több, egy megvadult lovat is vissza
tudnának fogni – mert oly erő lakozik bennük, melyet első
ránézésre nem is gondolnánk.
– Önre bízom magam – mondta a szeme sarkából
Andrew Danforthra pillantva.
– Bárcsak valóban így lenne! – mormogta kedves
hangon a fiatalember.
– Én itáliai dalokat szeretnék hallani – mondta
Desdemona.
– Ha már érzelgős akar lenni, Mr. Danforth, legalább
leplezze valahogyan.
Úgy tűnt számomra, hogy a grófné, bár szavai
udvariasak voltak, nem kedveli barátnője udvarlóját.
Mr. Danforth nem reagált Mona megjegyzésére;
lapozott néhányat a kottafüzetben, majd odarakta Lady
Harriot elé.
A kisasszony elkezdett játszani, mégpedig olyan
szépen, amiről én csak álmodozom. A hangja nem ért fel
ujjai finomságához, de kiegészült Mr. Danforth erős, telt
hangjával, így a végeredmény elbűvölő volt. Úgy
döntöttem, ezek után nem ülök oda a zongorához, ezen az
estén csak közönség leszek.
Két dalt adtak elő, majd rövid szünet következett – Mr.
Danforth egy bizonyos dalt keresett, melyet mindenképp el
akart énekelni Lady Harriotnak.
– Kezd kínossá válni a helyzet – súgta a fülembe
Desdemona.
– Komolyan mondom, menten rosszul leszek. Ideje
témát váltani. – Ezzel kicsit hangosabban így szólt: – Ha
nem tévedek, ez már a harmadik este, Hary-O, hogy Hart
egy szó nélkül eltűnt. Lehet, hogy légyottja van valakivel,
csak szégyelli elmondani. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy
ennek Mr. Danforth esete az oka.
– Szerintem az ifjú Hart csak elment orvvadászni –
mondta Mr. Danforth. – A vidéki fiatalemberek körében ez
igen népszerű időtöltés. Biztos épp ott lapul a bokrok közt,
arra várva, hogy puskavégre kaphasson egy nyulat.
– Biztonságos egy ilyen fiatal fiúnak odakint, amikor
gyilkosság történt? – kérdeztem. – Nem lenne jobb, ha
félrevonulna a park egy csendes zugába és verset írna?
– Verset? Hart? – kérdezett vissza kuncogva Lady
Harriot. Elmosolyodott, amitől határozott, kissé szögletes
vonásai lágyabbá váltak. – Legyünk őszinték, Hart teljes
mértékben híján van a költői vénának, jó, ha két szót
sikerül kihúzni belőle. De hogy papírra is vesse őket,
rímbe szedve...
– Mily szomorú! – mondta Desdemona. – Pedig én úgy
tapasztaltam, hogy azok a fiatalemberek írják a legszebb
szerelmes leveleket, akik egy szót sem tudnak szólni. Azok
a könnyed és arrogáns fickók pedig, akik egy egész kötetre
valót összehordanak, képtelenek akár csak egy szót is
papírra vetni. Bármennyire szenvedélyes vallomásokat is
hallok Swithintől a holdfényben, egyetlen szerelmes levelet
sem kaptam tőle.
– Bárki is gyilkolta meg szegény Tesst, nem fog
vesződni egy herceg örökösével – válaszolt Danforth a
kérdésemre. – A márki születésénél fogva védettséget élvez,
ami egy szolgálóról nem mondható el.
– Aggódom Hartért – mormolta Hary-O. Láttam, hogy
ölében tartott, egymásba fonódó ujjai megremegnek. Ám a
következő pillanatban már vissza is nyerte fölöttük az
uralmat. – Amikor megtudtam, hogy hétfőn éjszaka
gyilkosság történt, azonnal ő jutott eszembe. Hajnalig távol
volt itthonról.
Lélegzetemet visszafojtva néztem Lady Harriotra. Biztos
érti, mekkora súlya van az imént elhangzott szavainak!
– Nem lenne szabad egyedül bóklásznia! – folytatta
mérgesen. – Anyám sosem engedte volna meg. Állandóan
mellette kellene lennie egy inasnak...
– Nem hiszem, hogy Hart megköszönné önnek, hogy így
aggódik érte – mondta könnyed hangon Danforth. –
Egyetlen tizenöt éves fiú sem örül annak, ha pesztrálják.
– Ha Lord Hartington hétfőn éjszaka valóban elhagyta a
birtokot, ön biztos nagyon örült neki, amikor látta, hogy
életben van – hiszen előzőleg már értesült Tess Arnold
haláláról – mondtam. – Gondolom, egy ekkora házban
egész hadseregnyi ember járhat-kelhet anélkül, hogy
észrevennék őket.
– Sosem tudom, hogy Hart az ágyában aludt-e, vagy
odakint az istállóban – bólintott Lady Harriot. – Nem
könnyű egy tizenöt éves fiúnak. Nem titkolom, Miss
Austen, hogy öcsém idén nyáron teljesen elvadult.
– Talán ha túl lesz a legnehezebb időszakon, ha
némiképp enyhül a fájdalma, melyet az édesanyja
elvesztése miatt érez, megváltozik a helyzet – mondtam
gyengéd hangon. – Talán ha elküldenék valahova tanulni...
– Ez az a megoldás, amely ellen muszáj tiltakoznom –
szakított félbe szenvedélyesen Andrew Danforth. – Bárki is
találta ki, hogy a fiatal fiúkat gyógyír gyanánt el kell
küldeni jó messze az otthonuktól, annak fogalma sem volt
róla, hogy ezek a gyermekek milyen vadak egymás közt...
– Szenvedélyes szavai arra engednek következtetni, Mr.
Danforth, hogy személyes tapasztalatból beszél.
– Így van. A bátyám, Charles úgy látta helyesnek, ha
Winchesterbe küld... miután a szüleim meghaltak... és sok
évnek kellett eltelnie, mire meg tudtam bocsátani neki.
– Mégis, egy fiatalembernek jó nevelést kell kapnia –
mondtam.
– De miért ily távol az otthonától? Ezt sosem fogom
megérteni – mondta Danforth immár sokkal kevésbé
dühös hangon. – Amikor arra gondolok, hogy a hölgyek
otthon, ismerős környezetben tanulhatnak, a saját
szobájukban, míg a kandallóban ropog a tűz... elcserélném
a lovamat egy fűzőre, Miss Austen!
Mindannyian felnevettünk, de Mona nem hagyhatta,
hogy Danforthé legyen az utolsó szó a vitában.
– Nem úgy van az, Mr. Danforth, ezt ön is tudja –
mondta. – A fiúgyermekek bentlakásos iskolába
küldésének nem az a célja, hogy a fejűébe verjék a latint
és a görögöt, hanem az, hogy barátságokat kössenek,
melyek életük végéig megmaradnak. Hartnak ezekből
biztosan előnye származna.
– Mondja, Mr. Danforth, akkor is bánta, hogy
Winchesterbe küldték, amikor már ott volt néhány
hónapja? – kérdeztem.
– Gyűlöltem mind a három hónapot – válaszolta az
úriember. – Ha szegény Hemming nem bukkan fel és nem
ment meg, a mai napig gyűlölettel a szívemben
emlékeznék vissza azokra az időkre.
 – Hemming? Csak nem Mr. George Hemming?
– De igen. Ki más? Charles mindig őt bízta meg, ha
valami kellemetlen dolgot kellett elintézni. Ahelyett, hogy
maga jött volna el, hogy válaszoljon az igazgató kérdéseire,
az ügyvédjét küldte el.
– Értem – bólintottam. Úgy tűnik, az ügyvéd úr még
mindig elvállalja a helyettes szerepét, és lehet, hogy a
winchesteri igazgatóval való találkozás után a tömlöc már
semmiségnek tűnik számára.
– El is felejtettem, hogy már ön is ismeri Mr.
Hemminget, Miss Austen – folytatta Danforth.
– Igen, a társaságában voltam aznap, amikor
megtaláltam Tess Arnold holttestét – válaszoltam
megborzongva –, és még mindig alig tudom elhinni, hogy
gyilkosság vádjával a bakewelli tömlöcben ül.
– Csak nem ő gyilkolta meg a szolgálót? – kérdezte
szörnyülködve Lady Harriot. Úgy látszott, annyira
elszigetelten él Chatsworthben, hogy nem is hallott arról,
amiről már egész Derbyshire hangosan beszél. – De miért
akart volna bármilyen módon is ártani annak a lánynak?
– Még mindig nem tudom elhinni – mondta Danforth. –
Egyszerűen elképzelhetetlennek tartom.
– Mert Mr. Hemming mentette meg önt, vagy mert
olyan embernek tartja az ügyvéd urat, aki képtelen
gyilkolni? – fordult felé Desdemona. – Azért kérdezem,
mert érdekel az emberi természet, és korábban már tanúja
voltam gyilkosságnak. Valójában ennek köszönhetem,
hogy a barátnőmnek tudhatom Miss Austent.
– Amikor a Miller’s Dale fölött megtaláltam a holttestet
– mondtam –, George Hemming őszintén megdöbbent. Már
csak ezért sem tudom elhinni neki, hogy ő lőtte le Tess
Arnoldot... azt pedig végképp nem, hogy ő csonkította meg
olyan kegyetlenül a lányt.
– Apám is meghívta néhányszor Mr. Hemminget
vacsorára – mondta Lady Harriot. – Rendkívül nyájas,
tisztességes úriembernek tűnt. Ám azt nem állíthatom,
hogy jól ismerem őt. Különben is, senki sem tudhatja,
hogy mire képes a másik ember. Én még a legközelebbi
rokonaimról sem tudom ezt. De ha már a családomat
hoztam fel példaként, azt bizton állíthatom, hogy jó és
gonosz tettekre egyaránt képesek vagyunk.
Hemming életem egy nagyon nehéz szakaszán segített
át – folytatta Danforth szégyenlősen. – Igazi jó barát, akire
családunk összes tagja számíthatott. De azt valóban nem
tudom, mire képes, nem tudom, hogy hol van az a határ,
ahol már közbeszól a lelkiismeret. Hiszen ezt még saját
magamról sem tudom!
– Igazán komoly szavak! – mondta Lady Swithin
gúnyosan. – Ha csak feleekkora szenvedéllyel beszél majd
a rabszolgaságról vagy az adózásról, Mr. Danforth, akkor
biztos a helye a parlamentben! Bár mégsem, lehet, hogy
feleslegesen reménykedünk. A mi angol úriembereink nem
túl lelkesek, ha pénzügyekről van szó.
– Ön szerint mi oka lett volna Mr. Hemmingnek
megölni a szolgálót? – kérdeztem.
Danforth tanácstalanul megrázta a fejét.
– Azon is csodálkozom, hogy egyáltalán ismerték
egymást. Higgye el, Miss Austen, engem ugyanúgy
meglepett az eset, mint egész Bakewellt.
 – Hát ilyen jutalom jár a hűségért? – kérdezte csípősen
Desdemona. – Ha valaha is szükségem lenne védelemre,
kérem, emlékeztessen, Mr. Danforth, hogy ne önhöz
forduljak segítségért!
– Boldogan fogok beszélni Hemming remek
természetéről a vándorbírák előtt – mondta Danforth. –
Kivéve, ha bűnösnek vallja magát. Beszéltem Sir
Jamesszel, és ő úgy véli, Hemming ezt fogja tenni. Azt
mondta, még sosem látott senkit, aki ennyire elszántan
vállalta volna a felelősséget egy bűntény elkövetéséért.
Hemming már nem akar mást, csak hogy gyors ítélet
szülessen az ügyében.
Lady Harriot zaklatottan felsóhajtott.
– Milyen szörnyű, ha jó véleményt alakítunk ki
valakiről, aztán kiderül, hogy épp az ellenkezője igaz.
Szomorú, hogy gyermekkori elképzelésünk, hogy az élet
ártatlan és gyönyörű, az évek múlásával megváltozik.
Minél többet tudok a világról, annál kevésbé látom
szépnek. Kevés olyan ember van, akit igazán szeretek, és
még kevesebb, akiről jó véleménnyel vagyok.
– Ez azért van, mert ön tisztán lát – mondta Andrew
Danforth gyengéd hangon. – Ön aranyból van, kisasszony,
mely annyira ragyog, hogy mellette minden más
közönségesnek és homályosnak tűnik.
Lady Harriot türelmetlenül lecsukta a zongora fedelét.
– Kérem, ne hízelegjen, Andrew! – mondta. – Ma este
nincs hozzá hangulatom.
– Csak a politikai pályájára gyakorol, Hary-O – mondta
jól szórakozva Lady Swithin. – Tudnia kell, Mr. Danforth,
hogy a nagysághoz vezető út csábítással van kikövezve.
Azon kell lennie, hogy az összes befolyásos, whigpárti
hölgyet megnyerje magának, mert nem a férjeik, hanem ők
azok, akiké a valódi hatalom.
A grófné hangja könnyed volt, én azonban kihallottam
belőle valamit, ami a nagybátyja cinizmusára
emlékeztetett. Desdemona kedves arckifejezése ellentétben
állt pengeéles szavaival. Összetett személyiség – játékos,
elbűvölő fiatal hölgy, aki kedvességével bárkit képes rabul
ejteni. Ugyanakkor Trowbridge is. Én pedig örömmel
nyugtáztam, hogy nem szándékozik hagyni, hogy a
szívének oly kedves Lady Harriot odadobja magát egy
olyan férfinak, aki nem érdemli meg őt.
Bármennyire is elkeserítő a kisasszony helyzete,
bármennyire is börtönben érzi magát az otthonában,
csakis egy hozzá méltó férfival kötheti össze az életét.
Andrew Danforth pedig túlságosan is nagyravágyó és
behízelgő modorú, Mona ízlésének pedig nem eléggé
egyenes.
Az úriember elpirult.
– Az, akit pusztán szép szavakkal befolyásolni lehet,
nem alkalmas arra, hogy befolyást gyakoroljon másokra –
mondta. – Engedjen meg nekem egy merész kijelentést,
grófné – úgy vélem, ön olyan régóta forog az előkelő
társaságban, hogy már hagyja magát megtéveszteni.
Remélem, amikor Lady Harriot a nemesek elitjének
királynőjévé válik, ahogyan annak idején az édesanyja is
az volt, nem hagyja majd, hogy a képmutatók
befolyásolják a véleményét. Mi, akik azt kívánjuk, hogy
boldog legyen, nem nézhetjük, hogy ilyen szomorú sorsra
jusson.
 – Hary-O már harminclépésnyi távolságról felismer egy
hipokritát. Én mondom, Mr. Danforth, lehet, hogy
Derbyshire-ben szerencséje volt, és könnyedén
meghódított mindenkit, de készüljön fel arra, hogy a
londoni hölgyekkel nehezebb dolga lesz.
– Hogy Derbyshire-ben mindenkit meghódítottam
volna? – kérdezte zavartan az úriember. – Nem értem, mire
céloz.
Lady Harriot ingerülten összecsukta a kottát.
– Elég legyen a szurkálódásból! – csattant fel. – Még a
fejem is megfájdult tőle.
– Azt hiszem, ezt ön ejtette el, Mr. Danforth, amikor
kikísérte Lady Harriotot az étkezőszalonból – mondta
Desdemona, odanyújtva a fiatalembernek egy kis
aranyszelencét. – Feltételezem, a hölgy, akitől kapta, nem
szeretné látni, hogy itt hever a szőnyegen.
Mr. Danforth elvette tőle a szelencét, és gyengéden
megsimogatta a hüvelykujjával.
– Nem, biztosan nem – mondta lassan.
Felnyitotta a fedelét, és megmutatta, mit rejt: egy hat
centi széles elefántcsontdarab lapult benne – egy hölgy
vízfestékkel megfestett miniatúrája.
– Megboldogult édesanyám – mondta. Visszacsukta a
fedelet, majd egyetlen szó nélkül kiment a zeneszalonból.
Desdemona döbbenten nézett utána. Nem szólt egy
szót sem, azonban láttam rajta, hogy nagyon töri a fejét
valamin – arckifejezése hasonlított Lord Haroldéhoz.
Valószínűnek tartottam, hogy Swithin grófnéja gyanítja,
hogy a bácsikája vonzódik a barátnőjéhez, és – mivel
hatalmas szíve van – szeretne segíteni neki. És amit Lord
Harold Andrew Danforthról tudott, az Mona előtt sem volt
titok.
Illetve egyvalami mégiscsak – amiről csak nekem volt
tudomásom. Mert most már tudtam, hogy George
Hemming kire gondol a bakewelli tömlöcben. A Danforth
szelencéjében lévő portré – az aranyszőke hajú hölgy a
magasan ülő arccsontjával – ugyanaz volt, amelyet az
ügyvéd úr leejtett azon az éjszakán, amikor vallomást tett.
Akkor azt hittem, a hölgy a felesége... tévedtem.
 BELSŐ ZÚZÓDÁSRA

Három pint forrásvízben addig forraljunk fél uncia

borostyánlevelet és fél uncia útifűt, míg már csak négy
csészényi folyadék marad. Akkor adjunk hozzá egy uncia
fehér cukrot. Adagja: napi háromszor egy csésze,
felmelegítve. A főzet megállítja a belső vérzést.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Indíték gyilkosságra

1806. augusztus 31., vasárnap

MÁR MAJDNEM ÉJJEL HÁROM ÓRA VOLT, AMIKOR ÁGYBA

KERÜLTEM. Lady Harriot szerette volna, hogy

Chatsworthben töltsem az éjszakát, én azonban
visszautasítottam a meghívást – nem akartam túl sok időt
tölteni a paradicsomban, nehogy aztán már ne találjam a
helyem a megszokott életemben. Ezenkívül nem vittem
magammal váltóruhát, reggelinél pedig csak nem
jelenhettem meg estélyi ruhában!
A herceg volt oly kedves, hogy kölcsönadta a hintóját –
a hold elég fényesen világított ahhoz, hogy még ily késői
órán is útra lehetett kelni. Dawson, a kocsis már aludt,
ezért amikor megérkeztünk a Rutland Armshoz, vad
dörömböléssel adott hangot elégedetlenségének. Fáradtan
botladozva követtem Mr. Daviest fel a lépcsőn; a kocsissal
ellentétben a fogadóstól egyetlen zokszót sem hallottam –
szegény biztosan megszokta már, hogy a hercegeknek mit
sem számít, mennyire későre jár az idő. Annyira kimerült
voltam, hogy nem is álmodtam semmit.
 Hét órakor hirtelen, felriadva ébredtem – mintha egy
idegen lett volna a szobámban. Azonban minden nyugodt
volt, csak a madarak csicsergése és a nap reggeli sugarai
jutottak be a függönyön keresztül. Azonnal Tess Arnold
füveskönyvéért nyúltam, melyet gondosan a párnám alá
rejtettem, és ott folytattam az olvasást, ahol pénteken
abbahagytam.

1806. január 23. Találkoztam LH-val a Miller's Dale

fölött.
LH: Lord Hartington? Lady Harriot? Vagy talán... Lord
Ha-rold? Sejtettem, kit takarhat az LH rövidítés; bár Tess
még csak nem is célzott .arra, hogy mit adott ennek az
illetőnek, vagy hogy az mennyit fizetett neki, titokban
akarta tartani LH kilétét.

1806. február 1. LH egy nevelővel jött el a Miller’s Dale

fölé.

Hát persze, hogy a fiú mellett volt egy nevelő, aki

elkísérte őt Londonból Derbyshire-be, aztán vissza
Londonba. Egy ilyen nevelő sokkal jobban ért egy gyengén
halló diákhoz, mint az etoni tanárok egész csapata. Ha
nem hallom, ahogy Andrew Danforthból felszínre törnek a
keserű emlékek, akkor is tisztában lennék vele, milyen
sors várna Lord Hartingtonra az iskolában – társai
megvetnék a fogyatékossága miatt, és a bizonytalanságát
kihasználva kegyetlenül bánnának vele. Hiszen még az
otthonában, a családja körében is szörnyen magányos!
Nem csoda, hogy jólesett neki a szolgáló figyelme, és hogy
ezért képes volt még télen is föllovagolni a völgy feletti
hegyoldalba.
1806. február 14. Lady Elizabethnek tíz korty az alábbi
keverékből, vesehomok ellen: bojtorjángyökér, borkő és
orvosi-ziliz-szirup – öt shilling. Ezenkívül májpanaszok
ellen: vérehulló fecskefű, kurkuma, buzér és porrá tört
fatetű keveréke, melyhez huszonöt cseppet adtam Michael
Tivey morfiumából – egy guinea.

Porrá tört fatetű? Megborzongtam. Úgy tűnt, Lady

Elizabeth számos betegségtől szenved, és nem sajnálja a
pénzt gyógyszerre; több bejegyzés is szólt még a
májpanaszok elleni keverékről, melybe minden
alkalommal egyre több morfium került. Nem hittem volna,
hogy képes otthagyni a pezsgő Londont, csak hogy eljöjjön
Chatsworthbe; de hát valljuk be, nagyon keveset tudok a
hölgyről.

1806. február 27. John úrfi hány, és véres hasmenése

van. Az úrnő hisztériás rohamot kapott. A gyermeknek a
hasmenésre citromlébe kevert hamuzsírt adtam
agancssóval; az úrnőnek rutavízben főzött ördöggyökeret,
és megkértem őket, hogy mihamarabb hívják ki dr.
Bascombot.

1806. március 3. John úrfit teljesen legyengítette a láz.

Dr. Bascomb eret vágott rajta, én pedig piócákat raktam a
mellkasára.
 1806. március 5. John d'Arcy Danfortht ma reggel
elvitte a csillapíthatatlan láz – két évet, öt hónapot és
tizenkilenc napot élt.
1806. március 14. Lady Elizabethnek postával
keserűmandula- és borókatinktúrát küldtem – egy
shilling.
Postával – ezek szerint Bess mégsem jött át
Chatsworthbe. Arról azonban nem szólt a bejegyzés, hogy
mire kellett neki a keserűmandula-tinktúra.

1806. március 28. Az úrnőnél ma idő előtt

megkezdődött a szülés, a vártnál több héttel korábban.
Egy vászonba száraz fehérborba áztatott baradicskórót
tekertem, majd a köldök fölé helyeztem; meleg aludttejet
és édesmandula-olajat itattam vele. Az úr Londonban van,
ezért Mrs. Haskellt kértem meg, hogy küldessen el
Buxtonba dr. Bascombért. A doktor úr megérkezett, de az
úrnő este nyolc órakor halott gyermeket hozott a világra.
Fehérborba kevert, pépessé tört százlábút adtam neki a
sajgó melleire, a hisztéria ellen pedig agancssót.

Belegondolni is szörnyű, milyen rosszul lehetett Lydia

Danforth ezektől a teljesen felesleges gyógyszerektől,
melyeket Tess Arnold olyan betegségek ellen készített,
melyekből senki sem tudta volna kigyógyítani az asszonyt!
Milyen magányos lehetett azokban az utolsó órákban, és
milyen kínokat állhatott ki, amikor gyermeke, aki az
utolsó reménysugara volt a boldogságra, halva jött a
világra!
 Ám a Danforth család tragikus történetének volt még
egy fejezete, amely nem sokkal később kezdődött.

1806. április 8. Az úrnőnek ma felszökött a láza. Erős

fahéjvízben főtt farkasalmát adtam neki. Kihívtuk dr.
Bascombot, aki eret vágott rajta.
1806. április 10. Reggel negyed kettőkor Isten magához
szólította az úrnőt. Mr. Charles bezárkózott a szobájába,
senkit sem akar látni.

Számos bejegyzés következett még, Tess Arnold

gondosan lejegyezte, mi minden történt augusztus
huszonkettedikéig, amikor is az egyik konyhalány égési
sérülésére fekete bodzából készített kenőcsöt adott;
azonban egyik bejegyzést sem találtam igazán érdekesnek.
Furcsa, gondoltam, hogy Andrew Danforth az alatt a
majdnem négy év alatt, míg Tess a könyvét vezette, egyszer
sem szenvedett semmilyen komolyabb betegségtől, és
Charles Danforth is csak egyszer betegedett meg. Az a
bejegyzés, amelyben a neve szerepelt, volt az utolsó a
füveskönyvben.

1806. augusztus 23. Az uraság vacsora után hányni

kezdett.
Vörös gyomorcseppeket ajánlottam neki, de nem kért
belőle.

Charles Danforth visszautasította a szolgáló segítségét,

és még mindig életben van...
 Miközben majdnem egy órán keresztül ültem az
ágyamban és gondolkodtam a Danforth családon, odakint
egyre erősebbé vált a napfény, egyre hangosabban daloltak
a madarak.
Lady Elizabethnél azt furcsállottam, hogy a májával
voltak problémái és közben menstruációs zavaroktól
szenvedett.
Aztán gondolataim Lord Hartingtonra vándoroltak – a
fiatalember gyengéd érzéseire és néma dühére.
Aztán elgondolkodtam azon, milyen jó barátnak
bizonyult Michael Tivey; eszembe jutott, miket hazudott
Tess Arnold a nővérének a szabadkőműves rituálékról,
arról, hogy a testvériség tagjai csecsemőket áldoznak fel.
George Hemming volt az utolsó, akinél elidőztem
gondolatban. Mindössze egyvalamire tudtam gondolni,
amiért az ügyvéd úr képes lehetett mindent kockára tenni
és szembenézni a törvénnyel – ha Tess Arnold
megzsarolta, akkor magával vitte az ügyvéd úr titkát a
sírba. A füveskönyvben semmit sem találtam Mr.
Hemmingről, de azt hiszem, több okot is találnék.
Becsuktam a könyvet, félretettem, majd kikeltem az
ágyamból papírért és tollért. Mielőtt felöltözöm a vasárnapi
miséhez, gondoltam, mielőtt megcsinálom a frizurámat és
kérek Mr. Daviestől egy csésze forró teát, meg kell írnom
egy levelet dr. Bascombnak; Buxtonba. A fogadós biztosan
tudja az orvos címét; mert vasárnap ide vagy oda, választ
kell kapnom a kérdéseimre.
– FELTÉTLENÜL LÁTNIA KELL A VERNON-KÁPOLNA SÍRJAIT, JANE! –
mondta Mr. Cooper, ahogy felfelé sétáltunk a dombon, a
Mindenszentek-templom felé.
Az ég felhős volt, eső ígérkezett; fejünk fölött a falevelek
már susogni kezdtek az ősz első hűvös szellőjében. Az
istentisztelet tíz órakor kezdődött; mintha egész Bakewell
odagyűlt volna az ősi normann épülethez – mindenki,
kivéve a nagy birtokok lakóit. Chatsworth House saját
kápolnával büszkélkedhet, ahol a család minden vasárnap
összegyűlik; ezenkívül Edensorban is tartanak misét – a
kis faluban, melyet Chatsworth negyedik hercege
leromboltatott, majd újraépíttetett. Lord Haroldtól
megtudtam, hogy Georgiana hercegné minden vasárnap
mindkét kápolnába ellátogatott, így mutatva jó példát a
birtok lakóinak – ami sokkal szimpatikusabbá tette a
szememben a hölgyet, mint bármi más, amit hallottam
róla. El tudom képzelni, hogy Lady Harriot folytatni fogja
ezt a szokást – ő az a fajta ember, aki tudja, mekkora ereje
van a jó példának... nem úgy, mint Lady Elizabeth, aki ezt
sosem fogja megtanulni.
– Jól érezted magad Chatsworthben? – kérdezte
Cassandra.
– Nagyon – válaszoltam, és azon nyomban el is öntött a
bűntudat. – A szürke selyemruhádat mindenki
megcsodálta.
– Nem hiszem, hogy egy ilyen előkelő társaságban
olyan feltűnően szép lett volna – felelte a nővérem. –
Inkább az tette különlegessé, hogy te viselted. Örülök,
hogy nem kellett szégyenkezned miatta.
– Dehogyis, egyáltalán nem!
 – És... Lord Harold is megcsodálta?
Megvontam a vállamat, mintha cseppet sem számítana,
hogy tetszett-e neki, vagy sem.
Mintha anyám kérdezné reménykedve... vagy inkább
félve? Nem, Cassandra, kedvesem, Lord Harold nem
szokott megcsodálni, kivéve az eszemet.
– Már több éve ismeritek egymást – mondta hangját
halkabbra véve a nővérem –, és egyikőtök sem házas.
Hosszú hónapokra is képes eltűnni, aztán, amikor újra
találkoztok, felmelegíti az ismeretségeteket. Nem hiszem,
hogy ez a viselkedés szenvedélyes szerelemre vallana...
– Nem, egyáltalán nem!
– ...de bármelyik nő úgy gondolná, hogy jelent valamit.
Bármelyik nő, kivéve azt, aki látta, hogyan nézett Lord
Harold Lady Harriot Cavendishre. Ha csak feleolyan
szenvedélyt fedeztem volna fel a tekintetében, amikor rám
nézett, már rég megrendeltem volna az esküvői ruhámat.
Tegnap este volt egy pillanat – amikor a társaság felállt
a whistasztaltól, és a hölgyek sétálgatni kezdtek, a férfiak
pedig a lábukat kinyújtva elmélyült beszélgetésbe kezdtek,
amikor Andrew Danforth odahajolt Lady Harriothoz, majd
kivezette a hölgyet a sötét teraszra. Senki sem ment
utánuk, ám észrevettem, hogy tekintetüket többen is a
kétszárnyú franciaablakra szegezik.
Charles Danforth Lord és Lady Morpethszel
beszélgetett a szalon távolabbi felében – arcán erőltetett
mosollyal nézett rájuk, ami nem is csoda: a házaspár
érzéketlen módon a gyermekeiről mesélt. Granville
Leveson-Gower élénken beszélgetett a herceggel egy közös
ismerősük gyarlóságáról, ám tette mindezt úgy, hogy
közben tekintetét szinte egy pillanatra sem vette le a
nyitott franciaablakról. Bessborough grófnéja a homlokát
ráncolva, szigorúan nézett szeretője irányába – biztos
voltam benne, hogy a legkisebb lelkifurdalást sem érzi
amiatt, hogy egyáltalán nem figyel oda
társalkodópartnerére, Lady Elizabethre. Ezeket az
embereket felettébb érdekelte, mi zajlik odakint a
teraszon, a holdfényben. Ám nem így Lord Haroldot...
Lord Harold nem csatlakozott egyik társasághoz sem,
Lord Harold nem szólt egy szót sem. Szándékosan
tudomást sem vett a teraszon zajló jelenetről, hanem
inkább töltött magának egy pohár vörösbort. Ahogy
elgondolkodva kortyolgatta az italt, egyszer csak
összetalálkozott a tekintetünk. Nem hiszem, hogy – engem
leszámítva – lett volna a teremben még egy ember, aki
annyira szenvedett volna, mint ő. A tekintete üres volt,
még én sem tudtam kiolvasni belőle semmit; az álla
azonban egy pillanatra megrándult.
Akkor egyszer csak újra megjelent Hary-0 – csillogó
szemekkel, kipirultan lépett be a szalonba.
– Úgy érzem, kicsit sok volt mára a boldogságból, és be
kell vallanom, szörnyen kimerültem – mondta a szalonban
lévőknek. – Kérem, bocsássanak meg nekem, de ideje
visszavonulnom. Senkinek nincs ilyen csodálatos családja
és barátai, mint nekem! Hálás vagyok Istennek, hogy már
ennyi évet élhettem önök között, és imádkozom, hogy még
nagyon-nagyon sok évet tölthessünk együtt. Isten áldja
önöket, jó éjszakát!
Ezzel kisétált a szalonból – nem úgy, mint egy izgatott
kislány, hanem úgy, ahogy egy ifjú, erős nő hagyja el a
színpadot, ahova tudja, hogy akkor tér vissza, amikor csak
akar. Arcáról nem tudtam leolvasni, milyen sorsot szánt
Andrew Danforth-nak – nem tudtam, hogy elfogadta-e a
fiatalember házassági ajánlatát, vagy arcon ütötte őt
merész kérdéséért. A szóban forgó úriember egy szó nélkül
lépett oda a bátyjához – az ő arcán sem láttam semmit,
csak a szokásos nyájasságot.
Lord Harold vonásai kemények voltak, akár egy
kőszikla. Letette időközben kiürült poharát, és az utolsó
fél órát, míg elő nem állt a kocsi, amely visszavitt a
fogadóba, a szórakoztatásomnak szentelte. Ám ezúttal
minden mondatából kihallottam, hogy valahol egészen
messze jár – mintha csak egy szerepet játszott volna,
amely már olyannyira nem új számára, hogy oda sem kell
figyelnie közben. Gondolatai és szíve követték Hary-O-t az
emeletre; be a szobába, ahol a szobalány levette a
kisasszonyról a selyemruhát; aztán Lord Harold fogta a
fésűt, és végigsimított a vöröses-arany hajzuhatagon. Még
akkor is ott állt a kisasszony mellett a sötét szobában,
amikor a szobalány már rég elment; némán nézték a
Chatsworth gyepét ezüstfénybe borító holdat, majd amikor
Lady Harriot hangtalanul sírni kezdett, mert édesanyja
már nem lehetett mellette ezen a napon, Lord Harold
ajkaival gyengéden letörölte arcáról a könnyeket.
– ...kilenc gyermek – mondta anyám –, beleértve a
pólyás csecsemőt, akinél csúnyábbat még nem hordott
hátán a föld. Úgy vélem, bélgörcsöktől halt meg.
– Miről beszél, anyám? – kérdeztem.
– A templom déli falánál lévő sírokról, melyeket a
kuzinod említett. Sir George Manners, a felesége és kilenc
gyermekük van ott eltemetve. Ám mivel Erzsébet királynő
uralkodása idején haltak meg, nem különösebben rázott
meg a történetük, Akkoriban mindenki meghalt.
– És inkább hamarabb, mint később dünnyögtem. –
Mr. Cooper...
Kuzinom megtörölte izzadt, kivörösödött arcát.
– Igen, Jane?
– Kitűnő felesége a levelében nem árulta el, hogy a
gyógyszerész miért tiltakozott annyira az ellen, hogy
feketecseresznye-vizet adjon a gyermekeiknek.
– Nem – válaszolta Mr. Cooper. – De úgy vélem, Mr.
Greene nagyon nem szereti, ha a nők beleszólnak a
gyógyításba, és ezt nem is rejti véka alá. Ha a legtöbb
úriember ilyen egyenes lenne, akkor az a hölgyeknek is
javára válna: illendőbben viselkednének, és az ambícióik is
szerényebbek lennének.
– Mr. Cooper, miközben így beszélt, mindvégig
helytelenítsen nézett rám. Úgy tűnt, nem fogja
megbocsájtani nekem, hogy beleavatkoztam barátja, Mr.
Hemming ügyébe.
Megérkeztünk a templom ajtajához. Az égre felpillantva
gyorsan elmormoltam egy imát az összes kisgyermekért,
akiknek idő előtt kellett meghalniuk, majd beléptem az
Isten házaira oly jellemző félhomályba.
 VÖRÖS GYOMORCSEPPEK

Tisztítsunk meg fél véka frissen szedett pipacsot, majd

rakjuk bele három gallon francia konyakba. Fedjük le az
edényt, és hagyjuk állni két napon és két éjszakán át,
aztán szűrjük le az így kapott likőrt.
Tegyünk a likőrbe két font vékonyra szeletelt fügét, két
font aszalt szilvát, négy uncia friss, meghámozott
édesgyökeret, három uncia apróra zúzott ánizsmagot és fél
font barna cukrot. Alaposan keverjük össze és tegyük ki a
napra. Hat nap elteltével szűrjük le a likőrt, majd öntsük
üvegekbe.
Ez egy nagyon erős pipacstinktúra. Már egy pohárnyi
jót tesz az egészségünknek, különösen, ha félünk a
megfázástól, vagy ha gyomorbántalmak kínoznak.
Gyakran, kis adagokban fogyasztva elmulasztja a
kanyarót, a himlőt és az egyéb kiütéses betegségeket.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A márki nyomában

1806. augusztus 31., folyt.

Az istentiszteletet követően korán és bőségesen

ebédeltünk – még én is, annak ellenére, hogy alig volt
étvágyam. Mr. Davies megüzente Sallyvel, hogy a dr.
Bascombnak írt levelemet elvitték Buxtonba. Ha a futár
otthon találja az orvost, akkor már napközben
számíthatok a válaszra, vagy legrosszabb esetben este.
Bíztam benne, hogy dr. Bascomb az a fajta férfi, aki
komolyan veszi egy ismeretlen, aggódó hölgy szavait, és
nem legyint rájuk, mondván, biztos csak túlzásba viszem a
gondolkodást.
Alighogy leszedték az asztalt, és a bakewelli órák
elütötték az egy órát, kerekek zörgését hallottuk az
utcáról. Kinéztem az ablakon, és felkiáltottam, amikor
megpillantottam a Devonshire család címerét. Egy
pillanatra azt hittem, hogy talán Lady Harriot jött el
hozzánk látogatóba, de aztán megláttam a fekete
selyemkalapot – Lord Harold Trowbridge volt az.
 – Vasárnapi látogatás? – kérdezte Mr. Cooper cseppet
sem titkolt megvetéssel a hangjában. Még nem bocsájtotta
meg Lord Haroldnak, hogy csípős megjegyzést tett az
éneklésére, ugyanakkor tudtam, sosem lesz olyan ostoba,
hogy elégtételt követeljen a sértésért.
– Különleges oka lehet annak, hogy eljött – mondta
Cassandra. – Szeretnéd, hogy magatokra hagyjunk
benneteket?
– Nem számítok szerelmi vallomásra, Cassandra –
válaszoltam. – Nyugodtan fogom fogadni, és egyáltalán
nem zavar, ha a családom körében leszünk.
Nővérem nem mondott többet, csak folytatta a
kézimunkázást. Anyám azonban nem érte be ennyivel.
– Istenem, Jane, képes voltál a templomból visszaérve
levetni az új ruhádat! – kiáltott fel. – Hogy fogadhatod a
régi, mosásban megfakult muszlinruhádban az
úriembert?! Hiszen már legalább három éve kiment a
divatból! Ráadásul rózsaszín, ami neked sosem állt olyan
jól, mint a nővérednek, és ha kikérted volna a
véleményemet, határozottan lebeszéltelek volna róla. Egy
hölgynek, akinek pirosas az arca, nem előnyös ez a szín.
– Most azonban, hogy ennyire lebarnultam, nem kell
emiatt aggódnom – feleltem. – Ha tiszta a ruhám, az már
elég – nem hiszem, hogy Lord Haroldot különösebben
érdekelné, mit viselek.
Ekkor egy kopogtatás beléfojtotta anyámba a szót. A
következő pillanatban kinyílt az ajtó, és megpillantottam
az úri gazfickót – azonnal láttam rajta, hogy sietett, és
hogy valami aggasztja.
 – Milyen kedves öntől, hogy meglátogatott bennünket,
Lord Harold! – mondta anyám. – Sajnos épp sétálni
készültünk. – Igaz, Mr. Cooper? Meglátogatjuk a
tömlöcben a barátját, Mr. Hemminget. Nem állítom, hogy
kellemes feladat, de vasárnapi programnak megfelel,
feltéve, ha előtte az ember jól belakmározik. Gyere,
Cassandra! Ne felejtsd itt a kalapodat!
– A kalapomat? – kérdezte Cassandra, aki még nem
tért magához a meglepettségből.
– Igen! Csak nem akarsz úgy lebarnulni, mint a húgod?
Jane-nel kapcsolatban feladtam a reményt, az ő bőre már
durva és barna, de nem hagyom, hogy te is tönkretedd a
sajátodat! Siess, drágám!
Cassandra segélykérően nézett rám; én azonban csak
felvontam a szemöldököm, mire kénytelen-kelletlen
kihozta a szobából a főfedőt.
– Miattunk ne siessen, uram! Biztos vagyok benne,
hogy Jane nagyon is szívesen eltársalog önnel, sőt, talán
még sört is kér Mr. Daviestől. – Ezzel anyám mosolyogva
biccentett egyet, majd egyik kezével Mr. Coopert, a
másikkal pedig Cassandrát maga után húzva kiment a
szobából.
– Félelmetes észjárású asszony, bármennyire is
igyekszik az ellenkezőjét mutatni – állapította meg Lord
Harold. – Most már tudom, hogy ön kitől örökölte a
határozottságát.
– Minek köszönhetem megtisztelő látogatását, uram? –
kérdeztem.
– Rossz híreket hoztam, Jane.
Komor arcát látva elszomorodtam.
 – Ezek szerint Lady Harriot nőül megy Andrew
Danforthhoz?
Lord Harold döbbenten nézett rám.
– Édes istenem, dehogyis! Hary-O szíve mindig is
Charlesért dobogott. Bár gyanítom, hogy amit érez iránta,
inkább sajnálat, semmint szerelem. De hogy Andrew-hoz
menne hozzá? Ez hogy jutott eszébe, Jane?
– Tegnap este úgy tűnt, hogy meg akarja kérni a
kezét... mikor kikísérte Lady Harriotot a teraszra.
– Biztos vagyok benne, hogy meg is kérte – mondta
Lord Harold alig leplezett megvetéssel a hangjában. –
Valahányszor Hary-0 szakított rá néhány percet, mindig a
nyomában loholt! Már megkérte a kezét az üvegházban és
a reggeli lovaglás után az istállóban; a cserepes virágok
mellett is feltette már neki a kérdést, és útban az
étkezőasztalhoz is. Tudomásom szerint ez volt a második
alkalom a héten, hogy az úriember megkérte a kezét –
először hétfő este tette. Aznap, miután a hölgyek
visszavonultak, mindössze öt percet maradt az étkezőben,
majd kimentette magát és távozott.
– Valóban? – kérdeztem döbbenten.
– Kétség sem fér hozzá, hogy Hary-O akkor is
visszautasította az ajánlatát, ahogyan most is. A herceg
dühös volt, hogy Danforth otthagyta őket, de a fiatalember
távozása nem akadályozta meg abban, hogy Fox
programjáról és a whigek stratégiájáról beszélgessen a
többiekkel – ezt minden fiatalember, aki politikai
babérokra tör, ostoba lenne elmulasztani. No de nem azért
jöttem, hogy az ifjabb Danforthról társalogjunk. Azért
jöttem, hogy amennyire tudom, megnyugtassam.
 – Megnyugtasson? – kérdeztem értetlenül.
– Az arckifejezéséből arra kell következtetnem, hogy
mit sem tud arról, ami az utóbbi órákban teljesen
felbolygatta Chatswortht.
Gyengéd hangon beszélt, mintha meg akart volna óvni
valamitől. Azonnal Lady Swithin jutott eszembe és a még
meg nem született gyermeke – hirtelen olyan félelem fogott
el, hogy muszáj volt leülnöm.
– Mi történt? – kérdeztem erőtlen hangon.
– Lord Hartington még mindig nem ért haza, és az,
hogy már majdnem egy napja eltűnt, aggodalomra ad
okot. Őkegyelme szolgái az éjszaka nagy részében őrt
álltak az istállóban és a nagy házban is, de Hart nem tért
vissza, és senki nem tudja, hová ment.
– Én láttam őt tegnap este – mondtam. – A baslow-i út
felett, nem sokkal a Manners Woodon túl.
– Ennyire közel a birtokhoz?! – kérdezte csodálkozva
Lord Harold. Amikor hellyel kínáltam, megrázta a fejét;
nem állt szándékában sokáig maradni. – Erről
tájékoztatnom kell a herceget. Őkegyelmének eszébe sem
jutott, hogy a márki abba az irányba indul, hiszen
megtiltotta neki.
– Mert nem akarta, hogy Lord Hartington Tideswellbe
lovagoljon?
– Pontosan – mosolyodott el halványan Lord Harold. –
Hallotta, miről beszélgettünk tegnap este Lady
Elizabethszel. Gondoltam, hogy így lesz.
– A márki nyugatnak fordult a lovával, majd eltűnt a
szemem elől – mondtam gyorsan. – Sőt mi több, Tess
Arnold füveskönyvéből megtudtam, hogy gyakran
találkoztak – a Miller's Dale feletti szikláknál, ahol a lányt
később meggyilkolták.
– Nem jó hír – mormogta Lord Harold. – Tideswell
messzebb van Hartington falutól, amerre a herceg a
keresőcsapatot küldte.
– Keresőcsapatot?! A márki nem fog örülni neki. Ha jól
értettem, egyáltalán nem szokatlan, hogy eltűnik
otthonról. És amilyen jól ismeri a vidéket, nem hiszem,
hogy bármi komoly baja esne.
– Ugyanezt gondoltam, egészen ma reggelig, amikor is a
fiú lova visszaporoszkált az istállóba. Megsérült a térde.
Hogy Harttal mi történt, arról fogalmunk sincs.
– Édes istenem! Nem tudtam, hogy ennyire komoly a
helyzet. De mit tettek... mit tesznek, hogy megtalálják?
– Az egyik istállófiú mészkövet talált az állat
patkójában, amilyet a White Mooron látni, nem messze
Hartingtontól. A herceg odaküldött néhány embert, hogy
nézzék át a környéket.
Láttam Lord Harold arcán, hogy valamit még titkol
előlem.
– Mi aggasztja, uram? – kérdeztem. – Mit nem árul el?
Néhány pillanatig habozott, majd a fejét lehajtva így
válaszolt:
– A White Moor mészkövét már régóta kibányászták,
Jane, aminek eredményeképp számtalan kiszögellés és
málló szikla van, amely komoly veszéllyel fenyegeti az arra
kóborlókat – különösen, ha az illető estefelé jár arra,
ráadásul komor hangulatban. Mélabú, harag, bűnös
lelkiismeret... félek, Jane, hogy Hart valami ostobaságot
követett el.
 – Csak nem arra céloz, uram, hogy Hartington márkija
végzett magával? – kérdeztem halkan.
Lord Harold nem válaszolt azonnal, csak a szemhéja
rándult meg.
– Tudom, hogy számíthatok a diszkréciójára, Jane –
mondta végül. – A herceg semmit sem mondott, de a sötét
gondolat rátelepedett a nagy házra. A Danforth fivérek
végre cselekszenek – lóra ültek és a márki keresésére
indultak; Morpheték idegesek, és ezért túl sokat
beszélnek; Lady Elizabetht semmi olyasmi nem érdekli,
ami nem érinti őt közvetlenül; Hary-O azonban fél, Jane.
Jobban ismeri Hartot, mint bárki a családban, és fél.
Lord Harold ezúttal nem tudta leplezni érzelmeit, azok
azonnal kiültek arcára. Elgondolkodtam azon, vajon mitől
fél, és hogy Lord Hartington mennyire avatta a bizalmába.
– De ha Lady Harriot tudna bármit is, ami segítene
megtalálni az öccsét, biztosan azonnal elmondaná! –
mondtam.
Lord Harold elfordult tőlem, úgy folytatta.
– Ez a gondolat teljes mértékben önre vall, Jane önre,
aki őszinte környezetben nevelkedett. A megtévesztés teljes
mértékben idegen öntől. Hary-0 azonban nagyon is jól
ismeri. Olyan házban nőtt fel, ahol a hétköznapi dolgokról
szóló legegyszerűbb beszélgetésnek is számtalan jelentése
van, és ahol azok, akikben meg kellene bíznia – a
legközelebbi rokonai – állandóan mással szövetkeznek.
Hary-O már rég megtanulta, hogyan védje meg a lelkét, és
hogy a valódi érzéseiből semmit se mutasson a külvilág
felé.
 – Gondolja, uram, hogy a márkit óvja? – kérdeztem. –
De kitől?
– Talán Lady Elizabeth befolyásától, vagy a törvény
szigorától... talán még tőlem is. – Lord Harold idegesen
odalépett az ablakhoz. – Én vagyok Hary-O leghűségesebb
barátja, Jane, ő mégsem bízik bennem annyira, hogy
megossza velem az öccse titkát – már ha attól fél, hogy
Hart bűnös. Az édesanyjától tanulta, hogyan kell
nagyvilági hölgyként viselkedni – egy nyíltszívű,
mosolygós, gyönyörű asszonytól, aki hatalmas árat fizetett
az ártatlanságáért.
– A kegyelmes asszony inkább az őszinteségre tanította
volna meg...
Lord Harold dühösen fordult vissza felém. Először
láttam a tekintetében egyszerre szeretetet és gyűlöletet.
– Mielőtt még teljesen elítélné Georgianát, Jane, tudnia
kell róla, hogy tizenhét évesen már hercegné volt és igazi
szépség... akit a férje teljesen mellőzött. Bármi is történt
azután az életében, az Devonshire számlájára írható.
Képtelen voltam megszólalni.
Lord Harold vett egy mély lélegzetet, majd felvette a
kalapját és a kesztyűjét, és csak utána pillantott rám
ismét.
– Durva szavaimmal az utolsó barátomat is elűzöm –
mondta. – Bocsásson meg, Jane!
– Nekem kell bocsánatot kérnem öntől, uram. Jogosan
haragudott meg rám.
Gyengéden megfogta az államat, majd ki is lépett volna
a szobából, én azonban a csuklójánál megfogva
visszatartottam.
 – Kérem, vigyen magával! – mondtam.
– De hát semmit sem tehet Hart ügyében.
Fogtam Tess Arnold könyvét, és odatartottam elé.
– De tudom, hogy őlordsága miért örült a szolgáló
halálhírének – mondtam. – Ha bebizonyítaná, hogy nem ő
ölte meg a lányt, akkor el kell kapnunk az igazi gyilkost.
Semmi más nem vethet véget az ujjal egymásra
mutogatásnak.
Lord Harold egy pillanatig nem szólt semmit, de aztán
kivette a kezemből a könyvet.
– Hagyjon egy üzenetet édesanyjának, Jane! És nehogy
itt felejtse a kalapját! Számtalanszor okoztam már
csalódást Mrs. Austennak, úgyhogy tartozom neki ezzel a
figyelmes gesztussal.
 ARCLEMOSÓ

Egy adag reszelt tormát hat-nyolc órára áztassunk be

édes tejbe. A tejet egy tiszta vászonkendővel vigyük fel az
arcra, majd öblítsük le tiszta forrásvízzel.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Halál a sziklák közt

1806. augusztus 31., folyt.

LORD HAROLD, MIVEL NEM SZERETI A KÉSLEKEDÉST,

MEGÜZENTE A HERCEGNEK, hogy mit tudott meg a márkiról,

és kérte őkegyelmét, hogy a keresőcsapatot irányítsa a
Miller's Dale felé. Azt is leírta az üzenetben, hogy magunk
is odamegyünk, hogy mihamarabb megtaláljuk Lord
Hartingtont, és hogy a molnár házában fogunk várakozni,
ha nem járunk sikerrel.
– Most pedig mondjon el mindent, amit tud, Jane –
vagy azt, amit gyanít – kérte, miután beültünk a herceg
hintójába.
Bár meleg volt, ezúttal örültem neki, hogy csukott
kocsiban utazunk – így senki sem hallhatta, miről
beszélgetünk Lord Harolddal.
– Lord Hartington majdnem egy éve ismerte a szolgálót
– kezdtem. – Először titokban utazott Penfolds Hallba, és
mivel Tess Arnold bejegyzései kizárólag a süketségről
szólnak, arra következtetek, hogy a márkinak ez a
betegség komoly gondokat okozott.
 – A süketsége? Nem csak nagyothall? – kérdezte
csodálkozva Lord Harold.
– Azt hiszem, csak kevesen tudják, mekkora mértékű a
fogyatékossága – válaszoltam. – Egy olyan ember, mint
Lord Hartington – egy hercegség egyetlen örököse, akivel
szemben az előkelő társaságnak elvárásai vannak – nem
mutatkozhat gyengének. Már gyermekként is szenvedett a
fogyatékosságától, és miután változtatni nem tudott rajta,
megtanulta leplezni. Úgy vettem észre, hogy nagyon
ügyesen olvas szájról. Bár nem hall, ha az ember, aki
beszél, arccal felé fordul, minden szavát megérti.
– Értem. Mégis, a fogyatékossága annyira zavarta, hogy
egy gyógyfüvekhez értő szolgáló segítségét kérte.
– Tess Arnold arról nem ír a könyvében, hogy a kezelés
eredményes volt-e, de őlordsága rendszeresen felkereste
őt. Hogy végül más oka is volt-e annak, hogy találkozott a
lánnyal, nem tudhatom biztosan, de abból, hogy később
már máshol találkoztak, azt gyanítom, hogy igen.
– Többet már nem ment Penfoldsba?
– Tavaly télen a Miller’s Dale feletti szikláknál
találkozott a szolgálóval – válaszoltam. – Attól kezdve a
találkozásaik ritkábbakká váltak – ön is biztosan tudja,
hogy akkoriban sokat tartózkodott Derbyshire-től távol,
hiszen a hercegné Londonban töltötten tél nagy részét.
– Georgiana ott betegedett meg, márciusban – mondta
komor hangon Lord Harold. – Lord Hartington, amennyire
tudom, az idő nagy részében mellette volt. Csak áprilisban
tért vissza Derbyshire-be, amikor Chatsworthben
eltemették a hercegnét.
 – Nyáron rendszertelen időközönként és mindig
titokban találkozott Tess-szel. Bár legalább egyszer egy
nevelő is elkísérte. Lehet, hogy egyszerűen sehogy sem
tudott megszabadulni tőle.
– Egy valamirevaló nevelő teljesíti megbízója
utasításait, és nem hanyagolja el a tanítványát – mondta
Lord Harold. – Az úriember jelen volt, de titoktartást
fogadott. De már nincs is a herceg szolgálatában, így már
semmit sem mondhat, ami terhelő lenne a márkira nézve.
De álljunk csak meg! Ön az imént arról beszélt, hogy talán
más oka is volt a találkozásaiknak. Csak nem arra gondol,
hogy az ifjú Hartingtonnak viszonya volt a szolgálóval?
– Nem gondolom. Ahhoz túl hideg volt januárban, hogy
ilyen céllal találkozzanak ott, nyárra pedig a márki
meggyűlölte a lányt. Nem, Lord Harold, inkább úgy
gondolom, hogy a márki információt akart kicsikarni Tess
Arnoldból. Ne feledje, a fiú végignézte, ahogy édesanyjának
egyre rosszabbá válik az állapota.
– De mi köze lehetett Georgianának a szolgálóhoz? –
kérdezte értetlenül Lord Harold.
– A hercegné tavaly nyár végétől a haláláig különböző
májpanaszokra való gyógyszereket kapott a lánytól.
Lord Harold vonásai megkeményedtek.
– Ezt a könyvből tudja?
– Az áll benne, hogy Lady Elizabeth rendszeresen kért
a lánytól olyan gyógyszereket, melyek olyan betegségekre
valók, melyekben ő nem szenvedett: vesehomok és
gyomorbántalmak ellen, aztán kért valamit fáradt
szemekre, májbetegségre és egyszer makacs köhögésre is.
Ez utóbbiról mondhatjuk, hogy valóban kínozta Lady
Elizabetht. A többi gyógyszert véleményem szerint
Georgiana hercegnének vitte. A készítmények egyre
nagyobb mennyiségben tartalmaztak morfiumot – ekkora
dózis a legerősebb fájdalmakat is képes csillapítani.
Ezenkívül keserűmandula-olaj is volt bennük, amely
szerintem, ha folyamatosan, huzamosabb ideig jut az
emberi szervezetbe, mérgező lehet. Lehet, hogy a londoni
orvosok nem voltak hajlandóak olyan gyógyszert felírni a
hercegnének, amely minden bizonnyal megölte volna.
Lord Harold elgondolkodott a hallottakon.
– Bess azt mondta, hogy Hart őt okolja Georgiana
haláláért. – mondta végül.
– Édesanyja bármivel is bízta meg a kebelbarátnőjét,
annak nem lett volna szabad a fiú fülébe jutnia. Ám Lord
Hartington nem csak a fülei segítségével jut hozzá az
információkhoz. Úgy gondolom, látta a két hölgyet
beszélgetni.
Lord Harold nagyot sóhajtott, és a homlokához emelte
kezét.
– „Azt reméltem, hogy a boszorka szörnyű kínok közt
halt meg!" – idézte a márki szavait. – Hart gyűlölte a lányt,
mert azt hitte, hogy a keverékei okozták az édesanyja
halálát. Ezt akarja mondani, Jane?
– Még ennél is messzebb merészkednék, uram –
válaszoltam. – Úgy gondolom, a márki azt hiszi, hogy a
szolgáló és Lady Elizabeth szövetkezett, hogy
meggyilkolják az édesanyját – azért, hogy aztán Lady
Elizabeth lehessen Devonshire hercegnéje.
– Lehetetlen! – kiáltott fel Lord Harold. – Sok
mindennel meg lehet gyanúsítani szegény Besst – hogy
tapintatlan, vagy hogy annyira csak magával törődik, hogy
az már felér egy bűnténnyel de az biztos, hogy őszinte
barátja volt Georgiámnak. Bármilyen gyógyszereket is
szerzett be a hercegné nevében, azt Georgiana kérésére
tette. Ebben biztos lehet, Jane.
– De én nem egy tizenöt éves fiatalember vagyok, és
nem gyászolom az édesanyámat. Nekem nem kell úgy
tekintenem apám szeretőjére, mint talán leendő
mostohaanyámra. Én sosem fogom megtudni, milyen
gyötrelmes érzés kétszeresen is megfosztottnak lenni:
először édesanyámat elveszíteni, akit rajongásig szerettem,
aztán elviselni a bizonytalanságot, hogy valóban ez a nő
volt-e az édesanyám. Amikor arra gondolok, mennyi
minden kínozza Lord Hartingtont, rendkívül meglepőnek
találom, hogy még nem ragadtatta magát erőszakra.
– Azt akarja mondani, Jane, hogy ön szerint nem Hart
csonkította meg a lány testét?
– Igen, pontosan ezt. Azt a szörnyűséget valaki más
követte el, mert nem a márki hívta ki Tesst a völgy feletti
sziklákhoz – neki nem volt oka találkozni vele aznap éjjel.
Ön még nem hallott a sírok kifosztásáról, arról, hogy a
lány miért öltött többször is férfiruhát, de mivel most lesz
elég időnk, mindent elmesélek önnek.

MÁR HÁROM ÓRA IS ELMÚLT, AMIKOR MEGÉRKEZTÜNK A WYE

FOLYÓ VÖLGYÉHEZ; a molnár háza körül béke honolt,
akárcsak majdnem egy héttel ezelőtt – olyan érzésem volt,
hogy a fák előtt mindjárt megpillantom Mr. Hemminget.
Ám senki sem állt ott horgászbottal a kezében, csak a
molnár felesége nézett bennünket, kezét a köténye zsebébe
rejtve.
– Nincs itthon – kiáltotta a küszöbről, még mielőtt
kiszálltunk volna a hintóból. – Buxtonba ment.
– Köszönjük, jóasszony! – mondta Lord Harold. – Csak
szeretnénk megkérni, hadd hagyhassuk itt a kocsit.
Szeretnénk felsétálni a domboldalba. Lehet, hogy
hamarosan felbukkannak erre Devonshire hercegének
emberei – kérem, adjon nekik némi frissítőt, és irányítsa
őket a duzzasztógát fölötti ösvény felé!
Abba az irányba mutatott, ahol korábban már kétszer
is jártam, a molnár felesége pedig összezárta a tenyerét,
melyben már ott lapult a Lord Haroldtól kapott érme. Ám
ahogy elfordultunk, még láttam, hogy gyorsan keresztet
vet – íme egy ember, aki elhiszi a sátánista szertartásokról
szóló abszurd meséket, gondoltam.
Egyikünk sem szólt egy szót sem, míg sietve
felsétáltunk az ösvényen. Felérve Lord Harold tölcsért
csinált a kezéből, és szólongatni kezdte a márkit; éles
hangjára a környező bokrokból felreppentek a madarak.
Csapkodó szárnyaik hangja hallatán végigfutott a
hátamon a hideg; rossz előérzettől hajtva meggyorsítottuk
lépteinket. Lehet, hogy Lord Hartington nem gyilkos, ám ki
tudja, a kétségbeesés mire késztethette. Rettegve
gondoltam arra, mit találunk a sziklák fölött.
– Hart! – kiáltotta újra Lord Harold.
Lord Harold egyszer csak megállt – nem sokkal
előttünk már látszott a szikla, amely előtt a szolgáló teste
hevert. Lord Harold hunyorogni kezdett, és akkor már én
is ki tudtam venni a szikla tövében heverő ember alakját.
Alighogy felfogtam, mit látok, Lord Harold már futásnak is
eredt.

***

A KÉP UGYANAZ VOLT, MINT ÖT NAPPAL EZELŐTT, MÉGIS MÁS.

Számat eltátva álltam a szikla előtt, úgy néztem a fekete
öltözéket viselő alakot és a körülötte lévő vért. A
homlokába golyó fúródott, szemei nyitva voltak; ám a
madarak még nem gyűltek köré, hogy lakmározzanak
belőle. Egyik kezében egy vadászpuskát szorongatott, a
másikban egy darab papírt. Ám ezúttal Charles Danforth
ruhája a gazdáján volt, nem pedig valaki máson.
Az öccse mellette térdelt, arcát a tenyerébe temetve, és
egy olyan férfi szívszaggatóan fájdalmas hangján zokogott,
aki nem szokott elérzékenyülni. Lónyerítést hallottam;
ahogy megfordultam, úgy harmincméternyire tőlünk
megpillantottam a két testvér lovait. Ugyanaz a fa,
jegyeztem meg magamban, amely alatt Lord Karold
pénteken észrevette a patanyomokat.
– Édes istenem! – mormogta. Lehajolt Andrew
Danforth-hoz, és határozottan megszorította a vállát. – Mi
történt?
Danforth lassan felnézett rá könnyes szemmel, de
megszólalni képtelen volt. Csodáltam volna, ha egyáltalán
felfogja, kit lát.
– Beszéljen, ember!
Danforth elkeseredetten megrázta a fejét.
– Ott... ott voltam. A cserjésben. – Reszketve mély
levegőt vett, és kesztyűs kezével megtörölte a szemét. –
Charles előttem volt. Azért jöttünk ki, hogy megkeressük
Hartot. A bátyám azt mondta, hogy váljunk szét, úgy
gyorsabban át tudjuk kutatni a környéket.
– De miért pont itt? kérdezte Lord Harold éles hangon.
– Biztos nem a herceg küldte ki ide önöket.
– Charles úgy gondolta, hogy a márki gyakran kijárt
ide. Az ő ötlete volt, hogy nézzünk itt körül. Akkor lövést
hallottam – azonnal arra gondoltam, hogy Hartnak valami
baja esett. Megsarkantyúztam a lovam, és... és amikor
ideértem, ez fogadott.
Lepillantottam Charles Danforthra. Sötét szemével az
augusztusi kék égre meredt, szája félig nyitva volt. Elszállt
belőle az élet, csak egy porhüvely hevert előttünk. Lord
Harold lassan lehajolt, kivette a kezéből a papírdarabot, és
fennhangon olvasni kezdte.

1806. augusztus 31.

Chatsworth

Én, Charles Danforth, Penfolds Hall ura ezennel

megvallom, hogy én gyilkoltam meg 1806. augusztus 25-
én, hétfőn éjjel a szolgálót, Tess Arnoldot. Követtem őt a
Tideswell feletti dombokra azzal a céllal, hogy lelőjem,
mert meggyőződésem, hogy ő gyilkolta meg a
gyermekeimet és a feleségemet. Tette okát nem kívánom
megnevezni, nehogy ártatlanoknak is ártsak; ám miután
elveszítettem mindent, ami drága volt szívemnek, már nem
vágyom semmi másra, csak hogy magam is sírba szálljak.
Sajnálom, ha bárkinek is kellemetlenséget okoztam, és
őszintén remélem, hogy Mr. George Hemming képes lesz
megbocsájtani nekem. Nála vérbelibb úriember nem élt e
földön.

CHARLES EDGAR DANFORTH

 ÁLTALÁNOS FIGYELMEZTETÉS

Úgy véltük helyesnek, hogy a recepteket az orvosságok

használati leírásával és a szükséges figyelmeztetésekkel
kezdjük. Ha nem vagyunk ilyen körültekintőek, a
Gyógyszereskönyv könnyen a Mérgek könyvévé válhat...

Martha Bradley
A brit feleség és szakácsnő,
a házvezetőnők és kertészek társa,
1756
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Dr. Bascomb Buxtonból

1806. augusztus 31., folyt.

LORD HARTINGTONRÓL MÁR NEM BESZÉLTÜNK TÖBBET, MÁR NEM

SZÁMÍTOTT, hogy odakint van-e a Miller’s Dale fölött. Lord
Harold azon nyomban elküldte Andrew Danfortht a
molnár kunyhójához, ahol a férfi már ott találta a
keresőcsapatot, amelyet Devonshire hercege a márki után
küldött. Danforth csak addig maradt, míg üzenetet küldött
őkegyelmességének, majd a keresőcsapat nagy részével
együtt visszatért a sziklához. Komor társaság volt – egy
összetákolt hordágyat is hoztak magukkal, hogy azon
vigyék haza Charles Danfortht.
Felrakták rá, lecsukták a szemét, majd a hat férfi nagy
lendületet véve a vállára emelte a hordágyat. Andrew
Danforth eloldozta a bátyja lovát, és a gyászos menet
végén haladó saját hátasa mellé vezette. így indultak meg
lefelé a dombról, az ösvényen, melyen Tess Arnold oly
gyakran sétált végig Tides-well és Penfolds Hall felé.
Míg el nem indultak, Lord Harold mellett maradtam;
nem akartam a komor menet tagja lenni – szívem már
nem bírt volna el több szomorúságot. Őlordságához
fordultam, csak addig nézett a távozó menet után, míg az
utolsó ember is eltűnt a szeme elől, majd ahhoz a fához
sietett, ahol Danforthék lovai voltak kikötve. Lenézett a
földre, bólintott egyet, majd visszasétált hozzám.
– Jane, már ma este vissza szándékozik menni
Bakewel-be?
– Nem, egyáltalán nem. Hová szeretne menni, uram?
– Penfoldsba! Bármennyire tunyának is tűnhet
időnként őlordsága, és bármennyire is aggódik a fiáért és
örököséért, helytartó marad. Tudni fogja, mit tegyen. Ha
nem tévedek nagyot, Sir James Villiers már úton van a
birtokra. Szeretnék rendelkezésére állni, amikor
megérkezik.
– Ez esetben elkísérem!
Őlordsága kissé szórakozottan bólintott. Még mindig a
kezében tartotta Charles Danforth vallomását.
Összehajtotta a papírt, és bedugta a kabátjába.
– Ezt mindenképp át kell adnom Sir Jamesnek. Ez
egész biztosan Danforth kézírása.
– Igen – bólintottam. – Meglepődtem volna, ha nem
vallja be a tettét. Ő az az ember volt, aki mindent tiszta
szívvel, őszintén csinált.
Lord Harold erre már nem felelt semmit; gyengéd
tekintete végigfutott rajtam, majd csendben, utoljára
leereszkedtünk a dombról.

***
Félúton jártunk Penfolds felé, amikor az egész nap
fenyegető eső egy mennydörgést követően a fejünkre
zúdult; így amikor megérkeztünk, a Lord Harold
szolgálatára bocsájtott devonshire-lovak gőzölögtek a
nedvességtől. A nagy ajtót tárva-nyitva találtuk, és
mindenféle kocsi állt előtte, néhányuk a kígyós és
szarvasos címerrel. Lady Harriot természetesen amint
értesült a tragédiáról, azonnal Penfoldsba sietett. Még meg
sem álltunk, Lord Harold már ki is nyitotta a hintó ajtaját,
és leugrott róla.
Mrs. Haskell gyászos arccal, csendben állt a
főbejáratnál. A nyári vihar vakító ragyogásában Penfolds
öreg kövei sírboltként magasodtak fölé. A komor
házvezetőnő láttán megborzongtam. Szó nélkül elvette
őlordsága kalapját és sétapálcáját, majd megvárta, míg
kioldom a kalapomat.
– Őkegyelme a szalonban van, uram – mondta.
A hallból vezető egyik ajtón át követtük az inast. A
hirtelen jött eső lehűtötte a levegőt, ezért begyújtották a
kandallót. A herceg lehajtott fejjel, a lángokat nézve állt
előtte. Lady Harriot a tűzhöz közeli széken ült, Swithin
grófhéja pedig összekulcsolta a kezét. Hary-O nem sírt, sőt
ijesztő volt látni az arcán, mennyire uralkodik magán.
Andrew Danforth az ablaknál állt, a vörös bársonyfüggöny
ráncai körbeölelték a testét. A levendulaszínű mellényt és
bőrpantallót viselő James Villiers a díványon ült – az egész
társaságban ő tűnt a legnyugodtabbnak. Amikor az inas
kinyitotta előttünk az ajtót, mind az öten felnéztek. Rögtön
éreztem, hogy nem minket vártak.
 – Bácsikám! Miss Austen! – kiáltott fel Lady Swithin.
Megszorította Hary-O kezét, majd gyorsan odalépett
hozzánk. – Szörnyű! Még mindig nem hiszem el, hogy
Charlesszal ez történt!
Lord Harold megérintette az unokahúga arcát, aki
könyörgő arccal nézett vissza rá, mintha abban bízna,
hogy a nagybátyja vissza tudja hozni a halálból Charles
Danfortht.
– Maradj Hary-O-val, Mona!
A grófnő bólintott, és visszaült Lady Harriot mellé.
– Kegyelmes uram – szólította meg a herceget hivatalos
hangon Lord Harold –, van bármi hír Lord Hartington-ról?
– Az az ostoba fiú egy órája botorkált haza – motyogta
Devonshire. – Valami orvvadászokról szóló mesét adott elő
– puskalövés dördült, mire a lova levetette a hátáról, ő
pedig, ahogy leesett, beverte a fejét egy kőbe. Amikor
magához tért, gyalog, botladozva tette meg a tizenkét
mérföldes utat. Még szerencse, hogy életben maradt! Most
legalább megtanulta, hogy nem vadászunk más birtokán!
– Ez igazán remek hír – mondta Lord Harold.
A herceg körbenézett a szalonban lévő társaságon.
– Bess mellette van – mondta. – Gondját viseli a fiúnak.
Mindenki csak hallgatott.
Ekkor a szalon ajtaja ismét kinyílt, és az inas
bevezetett egy számomra idegen férfit.
– Nos, Bascomb, mi a véleménye? – kérdezte Andrew
Dan-forth.
– Azonnal meghalt, amint a golyó célt ért – válaszolta
meghajolva az úriember. – Nem hiszem, hogy szenvedett.
Minden bizonnyal egy madárvadász puskájából lőttek rá.
 – Ön dr. Bascomb Buxtonból? – kiáltottam fel.
– Az lennék, kisasszony. Ám ön előnyben van velem
szemben. Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna.
– Jane Austennak hívnak, uram. Ha nem tévedek, ön
az én hívásomra jött ide.
– Á, ön az a bizonyos hölgy! – mondta az orvos egyre
érdeklődőbb hangon. – Először a Rutland Armsban
kerestem, ott mondták, hogy valószínűleg Chatsworthbe
ment. Alighogy odaértem, a herceg tájékoztatott a Miller’s
Dale-ben történt szomorú eseményekről. Mint tudja,
gyakran álltam Danforthék szolgálatára, ezért most íme,
itt vagyok. Miss Austen, önnél van az az érdekes
füveskönyv?
– Igen, odakint hagytam a kocsiban. De gondolom,
előbb elolvasná Charles Danforth vallomását.
Lord Harold benyúlt a kabátjába, és átadta a papírt dr.
Bascombnak. A társaság többi tagja értetlenül nézett
ránk. Andrew Danforth eljött az ablaktól, és Hary-O
székéhez lépett.
– Bocsássanak meg – mondtam gyorsan. – Kegyelmes
uram, Mr. Danforth, elnézésüket kérem. Kikértem dr.
Bascomb véleményét a Danforth gyerekekkel
kapcsolatban, ő pedig volt olyan kedves, és a kedvemért
feláldozta a vasárnapját. Remélem, nincs ellenükre, ha
kielégíti a kíváncsiságunkat.
– Tessék? – kérdezte a herceg. – Persze, persze,
beszéljen csak!
Dr. Bascomb körbenézett a szobában, bólintott, majd
odalépett a kandallóhoz.
 – E levélből számomra az derül ki – mondta felemelve
maga előtt a papírt –, hogy Charles Danforth gyanította,
miért haltak meg a gyermekei. Miss Austen a szolgáló
füveskönyvéből már megtudta, hogy én kezeltem a kis
Emmát, a legidősebb gyermeket. Akkor is kihívtak, amikor
Lydia Danforthnál a vártnál két hónappal korábban
megindult a szülés. Ám itt már nem tehettem semmit.
Amikor februárban Miss Júlia beteg lett, az uraság
ragaszkodott hozzá, hogy egy londoni orvos vizsgálja meg.
Márciusban John d'Arcyt ismét én vizsgáltam meg, de
szegény gyermek már olyan állapotban volt, hogy a
tudományom nem volt elég ahhoz, hogy megmentsem.
Lady Harriot arca megrándult. A kisasszony lehajtotta
a fejét.
– Aggasztott, amire Emmánál felfigyeltem. A
gyermeknek egy hónap leforgása alatt több lázrohama is
volt, mégpedig egyre súlyosabbak. Ami egyszerű
rosszullétként indult, fokozatos elgyengüléssé változott.
Hányás és heveny hasmenés alakult ki nála, aminek
következtében kiszáradt, majd végül meghalt. Az említett
rohamok között azonban teljesen egészségesnek tűnt.
– Hasonló történt a mi Hary-O-nkkal is – szólalt meg a
herceg. – Három nevelőnőt is elbocsátottunk, míg végül
Georgiana rájött, hogy a gyerek az éléskamrából lopott
édességekkel tömi magát. A kis mohó!
– Elképzelhető, hogy a kislánynak olyasfajta panaszai
voltak, amelyeknek bármelyik gyermek ki van téve –
folytatta dr. Bascomb. – Össze sem tudom számolni, hány
gyermek halt meg szerte Angliában a hirtelen támadó
betegségekben. Az sem szokatlan, ha egy egész család
meghal. Emma esetében azonban mérgezésre
gyanakodtam – egész pontosan arzénmérgezésre.
Félelmeimet Charles Danforthszal is megosztottam,
Szavaim felzaklatták, ami teljesen érthető, de a
feleségének, akit szörnyen megviselt kislánya halála, egy
szót sem szólt.
– Ha ismerte volna a néhai Lydiát, cseppet sem
csodálkozna ezen – mondta Andrew Danforth. – A bátyám
felesége rettenetesen aggódott a gyermekei egészségéért.
– És nem is ok nélkül – mormogta Lady Harriot.
– Danforth minden, Penfolds Hallban fellelhető arzént
megkerestetett és megsemmisíttetett – mondta dr.
Bascomb. – A kertész szerszámoskamrája volt az első
kézenfekvő hely, hiszen a patkányok és egyéb rágcsálók
ellen gyakran arzénnal védekeznek. Magát a kertészt
azonban nem gyanúsították. Még az öreg Danforth
alkalmazta, és mindenki nagyon szerette. Az unokái, az
Arnold lányok is a birtokon nőttek fel. Úgy vélem,
Danforth nem vette komolyan a szavaimat, vagy ami még
rosszabb, úgy gondolta, csak azért beszélek mérgezésről,
mert nem tudom vállalni a felelősséget a gyermeke
elvesztéséért. Mr. Danforth megsemmisítette a megtalált
mérgeket, és többé nem keresett. Ezt követően egészen a
második lányuk haláláig nem is hallottam a család felől.
Úgy gondolom, nem lehet véletlen, hogy Charles Danforth
Londonban volt, amikor Júlia lánya megbetegedett. Akkor
sem volt itthon, amikor John d’Arcy hirtelen meghalt. A
gyermekek haláláért felelős személy gondoskodott róla,
hogy az, aki gyanakodott rá, ne lássa a ténykedését.
 – Csak nem azt akarja mondani – vágott közbe Andrew
Danforth –, hogy elhiszi a bátyám állítását, miszerint
szegény Tess meg akarta ölni a családját? Ez a
vádaskodás csak egy beteg elme szüleménye lehet – egy
elméé, melyet megbomlasztott a temérdek fájdalom. A
szolgálónak semmi oka nem volt az unokahúgaim és az
unokaöcsém halálát kívánni.
Dr. Bascomb nem válaszolt, tekintete azonban
végigsiklott a társaság tagjain, majd végül hozzám érve
megállapodott.
– Tess Arnold nem arzénnal mérgezte meg a
gyermekeket – mondtam Danforthnak –, hanem egy
oldattal, amelyet emberemlékezet óta használnak,
mégpedig gyermekeknek adott kanalas orvosságokban. A
feketecseresznye-vízről van szó, Mr. Danforth – a
forrásvízben megfőzött cseresznyefa-kéregből nyert
kivonatról. Kellemes íze van, így bármihez is keverik, elfedi
az eredeti, kellemetlen ízt. De ugye helyesen tudom, dr.
Bascomb, hogy csak nemrég nyilvánították méreggé?
– Igen, Miss Austen, ugyanakkor le kell szögeznünk,
hogy erősen mérgező kivonatról beszélünk. Egyetlen adag
még nem ártalmas, bár hányást okozhat. Abban az
esetben azonban, ha újra és újra nagyobb dózisban adják
a betegnek, idővel halált okoz.
– De Tess valószínűleg nem tudott a kártékony
hatásáról – vetette ellen Danforth. – Még gyerekként, az
édesanyjától tanulta meg a főzetkészítés fortélyait.
Nemzedékek adták át egymásnak a varázslatos tudást, és
ő is csak azt tette, amit másoktól látott. Ha gyógyító
szándékkal, tudtán kívül mérgezte meg Emmát és Júliát,
nem tekinthetjük bűnösnek.
Dr. Bascomb csak megvonta a vállát.
– Nem állíthatom, hogy beleláttam a lány gondolataiba
– mondta. – Csak azt tudom, hogy szigorúan arra
utasítottam, hogy soha ne adjon gyerekeknek olyan
főzetet, amelyben feketecseresznye-víz van. Ugyanakkor
Miss Austen számos bejegyzést talált a füveskönyvben,
amelyek arról tanúskodnak, hogy a szolgáló ilyen vizet
adott a betegeknek.
Csend telepedett a szobára, melyet csupán a tűzben
égő fahasáb pattogó hangja tört meg.
– De miért? – Lady Harriot hangja élesen hasított bele a
csendbe. – Miért ölte volna meg a gyermekeket, akiket
Charles annyira szeretett?
Lord Haroldra pillantottam, és kérdőn felvontam a
szemöldököm.
– Elképzelhető – kezdte lassan –, hogy Charles
utasítására tette.
– Hogyan?! De hiszen ez nevetséges! – kiáltott fel
Andrew Danforth.
– Valóban? Egy vagyont örökölt volna, ha a gyermekei
a feleségénél hamarabb halnak meg. Dr. Bascomb
elmondta neki, hogy véleménye szerint a tünetek
mérgezésre utalnak, ezért úgy döntött, többet nem veszi
igénybe a doktor úr segítségét. Ráadásul két gyermeke
akkor halt meg, amikor ő távol volt, így nem kellett attól
tartania, hogy rá terelődik a gyanú. Végül pedig
elhallgattatta Tess Arnoldot, egyetlen tettestársát.
 – Charles gazdag ember volt, nem volt szüksége ekkora
vagyonra – tiltakozott Lady Harriot.
– Önre azonban, drága Hary-O, nagyon is szüksége volt
– mondta éles hangon Lord Harold. – A felesége és a
gyermekei pedig az útjában álltak.
A kisasszony élesen kezdte szedni a levegőt, szemei
szikrát szórtak.
– Felháborító, amit mond, uram!
Lord Harold biccentett, de bocsánatot nem kért.
– Nem, ezt nem hiszem el! – kiáltotta Danforth.
– Hát persze hogy nem hiszi el – mondtam, majd
bátorságomat összeszedve így folytattam: – Hiszen a
gyerekek halálából ön húzott hasznot, nem pedig a bátyja.
Emma, Júlia és a kis John d'Arcy ön és az öröksége között
álltak, Mr. Danforth. Tess Arnoldnak pedig komoly tervei
voltak önnel – vagyis inkább önnel és az örökségével.
Andrew Danforth elsápadt.
– Jól fontolja meg, mit mond még, Miss Austen, nehogy
a szavai szégyent hozzanak önre! – sziszegte. – Lehet, hogy
a Lord Haroldhoz fűződő, bizalmas viszonya következtében
elfelejtette, mi az udvariasság, de egy perc elég, hogy újra
emlékezzen rá.
– Nem félek a szégyentől, Mr. Danforth – mondtam
nyugodt hangon. – Az áldozat, melyet a bátyja hozott,
mindannyiunkat felmentett. Biztosan emlékszik még, mit
írt a vallomásában: Tettem okát nem kívánom megnevezni,
nehogy ártatlanoknak is ártsak. Charles Danforth
gyanította, hogy Tess ölte meg a gyermekeit, és hogy vele
is végezne, hogy ön elfoglalhassa a helyét. A felesége
halálát követően elég ideje volt gondolkodni. Tess sosem
cselekedett kapkodva, a gyerekek halála között hónapok
teltek el. A bátyja a nyár első felében egészséges volt, de
két nappal a szolgáló meggyilkolása előtt ő maga is hányni
kezdett.
– Az volt az a nap, amikor levelet küldött nekem – vette
át a szót dr. Bascomb –, melyben tudatta velem, hogy
belelapozott a szolgáló füveskönyvébe. Leírta, hogy Tess
mit adott a feleségének, mielőtt megérkeztem hozzá. Egy
percet sem haboztam, megírtam neki, hogy a feleségénél
nem indult volna meg a szülés, ha nem iszik abból a
főzetből, melyet Tess akkor adott neki a hisztériás
rohamaira, amikor a kis John d’Arcy meghalt. Ez a főzet
bizonyos mennyiségű rozsot tartalmazott – rozsot, amelyen
elszaporodott az anyarozs. Ez pedig a leghatásosabb
módja a szülés megindításának.
– A bátyja akkorra már tudta, hogyan haltak meg a
gyerekei – mondtam Andrew Danforthnak. – Tudta, hogy
Tess Arnold gyerekkori barátja volt önnek, még azokból az
időkből, amikor őt délre száműzték. Tess szívén viselte az
ön érdekeit. A bátyja talán még látta is önöket, amikor az
elhagyatott jégveremben találkoztak, és megsejthette,
milyen kapcsolat van kettejük között.
– Ez tűrhetetlen! – szűrte a szavakat Danforth a fogai
közt.
– Ha Charles hallaná önt, mélyen felháborodna.
– Azonban nem is gyanította, hogy Tess az ön
parancsára cselekedett – fejeztem be nyugodt hangon a
gondolatmenetet.
 – Charles önt ártatlannak hitte. És attól tartok, Mr.
Danforth, hogy ezért a bátyja sokkal nemesebb lélek volt,
mint amilyennek ön bizonyult.
– Csak nem arra céloz...? – nézett rám elszörnyedve
Lady Harriot.
– Hogy Andrew Danforth bujtotta fel a szolgálót
unokaöccsének és unokahúgainak meggyilkolására? De
igen, pontosan erre célzok. Megtanította Tess Arnoldot
arra, hogy mindent higgyen el neki. És amikor a lány
elvégezte a feladatát, meggyilkolta.
– Én gyilkoltam meg?! – nézett körbe elképedten
Danforth.
– Hétfőn este, abban az órában, amely aközött telt el,
hogy a hölgyek visszavonultak az étkezőből, és hogy
később az úriemberek csatlakoztak hozzájuk.
Lord Harold, akinek a tekintete egészen eddig Andrew
Danforthon nyugodott, most rám nézett.
– Jó ég, hát így történt!
– Sir James elmesélte, hogy pontosan mi történt aznap
este. Csak később, a Lord Harolddal folytatott beszélgetést
követően állt össze a kép. Mr. Danforth, ön öt órakor
indult el lóháton Penfoldsból Chatsworthbe. Ezt az utat fél
óra alatt meg lehet tenni. Hét órakor ültek asztalhoz, majd
a hölgyek, akárcsak Lady Harriot születésnapi partiján, fél
tizenegykor visszavonultak. Sir Jamesnek azt mondták,
hogy az urak háromnegyed tizenkettőkor távoztak az
étkezőből – politikáról vitatkozta, és Charles James Fox
választási esélyeit latolgatták. Afféle beszélgetés volt,
amelybe ön, aki politikusi babérokra vágyik, be kellett
volna, hogy kapcsolódjon. Ennek ellenére ön nem
csatlakozott a társasághoz.
– Andrew? – kérdezte zihálva Lady Harriot.
– Azt hittem, utánament – mondta döbbenten Lord
Harold –, hogy megint udvaroljon neki. Nem egészen öt
perccel azután, hogy a hölgyek visszavonultak, ön is
távozott. De az meg sem fordult a fejemben, hogy elhagyta
a birtokot.
– Még egy ilyen abszurd történetet! – csattant föl
Danforth. – Ha elhiszi azt az ostobaságot, hogy egy férfi
éjnek évadján, holdfényben fellovagol a dombokra, hogy
lelőjön egy nőt, akiről nem is sejtette, hogy kint van ilyen
késői órán...
– De ön pontosan tudta, Mr. Danforth – mondtam. –
Mert aznap reggel ön adta oda a fivére ruháit Tess
Arnoldnak a jégveremben. A lány elmondta önnek, merre
találja majd őt éjjel, de számára ez mindössze egy jópofa
móka volt. Gyerekként sok szerepjátékot játszottak együtt.
Úgy vélem, ön most is szerepet játszik.
Andrew Danforth fulladozó hangot adott ki.
– Talán öt perccel a hölgyek után hagyta el a szalont. A
nyugati bejáraton keresztül távozva gyorsan kiment az
istállóhoz, majd felnyergelte a lovát. A lovászfiúknak ez
nem tűnt fel, hiszen hozzá vannak szokva, hogy Lord
Hartington akár az éjszaka kellős közepén is ki-be járkál
az istállóba. Gyorsan fellovagolt a Miller’s Dale feletti
sziklákhoz; ugyanahhoz a fához kötötte ki a lovát,
amelyhez ma a fivére lovát. Pénteken megtaláltuk a
patanyomokat. Egy szikla mögött várt a szolgálóra, majd
lelőtte, és amilyen gyorsan csak tudott, visszalovagolt
Chatsworthbe, ahol a többi úriembert néhány perccel
megelőzve csatlakozott a hölgyekhez.
– Átkozott gazember! – kiáltotta gyűlölettel teli hangon
a herceg.
– Jelentős kockázatot vállalt, és majdnem sikerrel is
járt – folytattam. – Ám szerencsére elég lesz kikérdezni a
lovászfiúkat – biztosan akad legalább egy, akinek feltűnt,
hogy amikor ön éjjeli egy órakor kérte a lovát, az állat már
csatakos volt az izzadságtól.
Ekkor Danforth vad tekintettel körbenézett, mintha
segítség után kutatna. A herceg a szemét meresztve állt a
kandalló előtt, Lady Harriot Lady Swithin ruhájába
temette az arcát, Lord Harold szája körül pedig gonosz
mosoly játszott.
Danforth tekintete végül Sir James Villiers nyájas
arcán állapodott meg.
– De Charles... – mondta. – Hiszen ön is olvasta a
vallomását!
– Charles egy olyan bűncselekményt ismert be, melyet
nem ő követett el – mondtam kíméletlenül. – Tette mindezt
ugyanazzal az indítékkal, amely miatt családjuk ügyvédje,
Mr. George Hemming most a bakewelli tömlöcben ül: a
bátyja magára vállalta az ön bűnét, Mr. Danforth, mert
túlságosan hitt a maga jóságában.
Andrew Danforth ajka megrándult, de hang nem jött ki
a száján.
– Charles azt hitte, hogy ön rájött a szolgáló förtelmes
bűnére, ezért végzett vele, mint egy mérges kígyóval. Mi
másért kellett volna megölni őt oly hamar azután, hogy
Charles életére tört? A bátyja hálával tekintett önre,
becsületes embernek tartotta önt. Egy úriember szemében
ez a gyilkosság semmiben sem különbözik attól, mint
amikor valaki párbajban végez az ellenfelével. És mivel
Charles úgy gondolta, ön az ő gyermekei miatt kerülne
bitófára, úgy döntött, hogy a testvéri hűséget testvéri
hűséggel hálálja meg. Gyanította, hogy George Hemming
miért áldozta fel magát – tudta, hogy az ügyvéd úr
mennyire hűséges önhöz. Továbbá azt is látta, hogy Lady
Harriot kedveli önt. Neki már nem volt esélye a
boldogságra, így ezzel a tettével akart véget vetni a
szenvedésének – magára vállalta az ön bűnét. Hát ezért
írta meg azt a vallomást. Megmutatta önnek odafönt, a
sziklák közt?
Danforth megsemmisülten rogyott le az egyik székre.
– Kíváncsi vagyok, vajon az utolsó pillanatban, mielőtt
ön megölte, rájött-e, hogy valójában milyen ember az
öccse.
 RÉMÁLMOK ELLEN

Ne együnk semmit három óra után, akkor álmunk

nyugodt lesz.

Tess Arnold füveskönyvéből

Penfolds Hall, Derbyshire
1802-1806
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Az aranykalitka, melyben boldogan élnénk

1806. szeptember 1., hétfő

– MICHAEL TIVEY VALLOMÁS TETT – TÁJÉKOZTATOTT SIR JAMES

VILLIERS. – Elmondta, hogy felboncolta a szolgálót. Jól
sejtette, Miss Austen. Miután Tess Arnold nem jelent meg
a megbeszélt helyen, Tivey a keresésére indult, és meg is
találta a holttestét, melyet fel is használt saját, utálatos
céljaira. Úgy döntött, a szabadkőművesekre tereli a
gyanút, akiket szívből gyűlöl azért, mert nem vették fel
maguk közé a testvériségbe. Amikor pedig önök
megtalálták a lány testét és bevitték a városba,
elterjesztette a rituális gyilkosságról szóló történetet.
Azonban – mivel nem ismeri pontosan a szabadkőműves-
rituálékat, nem tudta tökéletesen végrehajtani a
csonkítást. Így azonnal gyanakodni kezdtünk, hogy nem
állít igazat.
Sir James reggel a Rutland Arms szalonjában, az egyik
kemény háttámlájú székben ülve várta, hogy kihordják az
utazóládáit. Mr. Cooper akarata végre teljesült, én pedig,
ha a törvény embere nem látogat meg, úgy hagytam volna
magam mögött Bakewellt, hogy nem tudom, hogyan zárult
le az ügy.
– Mr. Hemminget szabadon engedték? – kérdeztem.
– Igen, és nemsokára elutazik pihenni. Ám biztos
vagyok benne, hogy amikorra a vándorbírák megérkeznek,
ő is visszatér.
Addigra, amikor Andrew Danfortht elítélik Tess Arnold
és Charles Danforth meggyilkolásáért. Furcsa, hogy
Charles és Andrew fivérek voltak – hiszen semmi
hasonlóságot sem lehetett felfedezni közöttük.
Sir James a homlokát ráncolva nézett rám.
– Nem tudom teljes mértékben elfogadni, hogy George
Hemming kész lett volna magára vállalni Andrew Danforth
bűnét. Az ügyvédi hűségnek ilyen mértékű
megnyilvánulása számomra már felfoghatatlan.
– Ám apa és fia esetében már nem gondolja
szokatlannak, nem igaz? – kérdeztem. – Mert úgy vélem,
Mr. Hemming majdhogynem így tekintett Andrew
Danforthra.
– Értem – mondta elgondolkodva. Tekintetéből azt
olvastam ki, hogy újabb információkat vár tőlem, én
azonban nem említettem meg neki a gyönyörű miniatűr
portrét, melyet az ügyvéd úr és Andrew Danforth is
magánál hordott. Andrew Danforth alávaló gazembernek
bizonyult, Mr. Hemming azonban megérdemelte, hogy
megőrizzem a titkát. Gyanítom, hogy már sokszorosan
megfizetett, amikor Tess Arnold, aki ismerte az igazságot
Andrew származásáról, megzsarolta. Tess minden
bizonnyal elárulta a fiatalembernek, hogy ismeri a titkát,
az pedig megrémült, hogy kiderül a származása, és akkor
nem örökölheti meg a Penfolds-vagyont, ezért végül
gyilkossághoz folyamodott.
Tudtam, George Hemming míg él, fizetni fog élete nagy
szerelméért, ifjúkori, meggondolatlan tettéért. Nem
akartam még én is fájdalmat okozni neki azzal, hogy
felfedem Bakewell előtt múltja nagy titkát. Már így is
kivívtam az ellenszenvét azzal, hogy megállítottam a hóhér
kezét, amely most az övé helyett a fia fejét dugja a
hurokba.
Mr. Hemming nemhogy megköszönte volna, hogy
megmentettük a haláltól, de még csak el sem köszönt
tőlünk.
Kuzinomat, Mr. Coopert nagyon meglepte ez az
udvariatlanság, de elégedetten állapította meg, hogy neki
semmi köze nem volt a történtekhez, és jogosan számíthat
arra, hogy nemes pártfogója, Sir George Mumps meg fogja
dicsérni. Ami pedig Mr. Hemminget illeti, továbbra is
imádkozni fog érte, mondta.
Sir James felkelt, és kinyújtotta felém a kezét.
– Remélem, Miss Austen, ha valaha még egyszer
Bakewell-ben jár, szerét ejti, és ellátogat Villiers Hallba.
Ha még maradnak, meghívnám Monyashba vacsorára, de
a törvény emberének kötelességeit...
– ...és egy skót udvarházban élő barátot nem szabad
elhanyagolni. Megtisztel, Sir James, és amint lehetőségem
lesz rá, elfogadom a meghívást.
A békebíró úr meghajolt, megkért, hogy a nevében
köszönjek el anyámtól és a nővéremtől, akik már odalent
vártak rám, majd távozott.
 Egy percig még ott álltam az ablakban, talán arra
várva, hogy megpillantok egy fényes hintót, rajta a
kígyóval és szarvassal, ám a csomagokkal és szárított
pisztránggal megpakolt postakocsinkat leszámítva a
Matlock Street üres volt.
Elfordultam az ablaktól – és ott állt előttem ő.
– Lord Harold!
– Drága Jane!
Gyorsan átvágott a szalonon, és elém lépve megragadta
a kezemet. Ahogy ajkához emelte, lehunyta a szemét. Az
elmúlt napok gyötrelmeinek nyoma eltűnt az arcáról; most
már megnyugodhat, hiszen sikerült megóvnia Georgiana
gyermekeit. Ám vidámságnak nyomát sem láttam rajta,
csak csendes lemondást és ürességet, mely a veszteség
után maradt.
– Ön megkérte a kisasszony kezét, de ő visszautasította
mondtam halkan.
Amikor Lord Harold rám emelte a tekintetét, némiképp
megnyugodtam – mélyen belenézve láttam, hogy öniróniája
felülkerekedett fájdalmán.
– Nevetséges, hogy egy negyvennyolc éves férfi abban
bízik, hogy egy ilyen teremtés viszonozza az érzéseit.
Hiszen biztosan majdnem úgy tekint rám, mint az apjára.
– Ne becsülje ennyire alá magát, uram! Lady Harriot
nem sokra tartja az apját.
Lord Harold elengedte a kezemet.
– Nem számít, nem lett volna szabad reménykednem.
Ez csak egy régi szerelem hatása – az édesanyja iránt
érzett, viszonzatlan szerelemé. Hary-O-ban őt láttam
újjászületni, de tudom, ha egymásra találunk, az csak
rosszul végződhetett volna.
– Ez még változhat, uram – mondtam. – Lehet, hogy
idővel a kisasszony érzései megváltoznak. Nagyon fiatal
még... és nehéz időszakon megy keresztül, de talán egy év
múlva...
– Még egy évvel idősebb leszek. Nem, Jane. Hiába
becsülöm nagyra, hiába gondolom úgy, hogy ő lenne
számomra a megfelelő nő, nem illenénk össze. Ő még csak
most kezd élni, míg az én életem már a végéhez közeledik.
– Ostobaság! – kiáltottam fel. – Ön tíz másik férfival is
felér – az esze vág, mint a borotva, ismeri a világot, ön...
ön briliáns elme! És vonzó is, uram.
– Köszönöm, kedvesem – mondta halványan
elmosolyodva. – Ismerem már annyira, hogy tudjam, a
szavai őszinték, és ezt nagyra értékelem. Ám az igazat
megvallva hajlamos lennék rá, hogy aranykalickába
zárjam Hary-O-t. Pedig már most abban él. Arra van
szüksége, hogy repülhessen – és egy olyan férfira, aki
képes szárnyakat adni neki.
Ahogy ezt mondta, egy pillanatra megláttam, mi
lakozik a szíve legmélyén – egy olyan férfi állt előttem, aki
a szeretett nőért képes lett volna bármiről lemondani.
Ám ez a férfi nem győzte le végérvényesen az úri
gazfickót.
– Gratulálnom kell magamnak, Jane – mondta –,
hiszen megtettem, amivel még tartoztam Georgianának:
megmentettem imádott Harriotját egy szörnyű
házasságtól. Ki tudja, Andrew Danforth mire lett volna
még képes?
 – Talán még a feleségét is képes lett volna meggyilkolni
a hatalmas vagyonért...
– És önnek is hálával tartozom, Jane, hiszen nagyrészt
önnek köszönhető, hogy Hary-O biztonságban van. Mindig
hálával és szeretettel fogok gondolni önre – ezért, amit
most tett, és az összes korábbi tettéért, mely mind arról
tanúskodik, milyen jó ember.
– Én is csak jó szívvel tudok gondolni önre, uram –
mondtam ki nagy nehezen, és lenyeltem minden szót, ami
utat akart törni magának. Az asztalon lévő dobozkáért
nyúltam, és odanyújtottam neki. – Kérem, köszönje meg a
nevemben a grófnőnek, hogy kölcsönadta a hajcsatjait!
– Szerintem oda akarta ajándékozni őket önnek.
– Igazán kedves Lady Swithintől, de nem fogadhatok el
egy ilyen gyönyörű ajándékot.
Lord Harold egy hosszú pillanatig csak némán nézett
rám, majd becsúsztatta zsebébe a dobozkát.
– Lekísérhetem? Southamptonban már várják önt a
gáláns tengerészek.
Felém nyújtotta a karját, én pedig beléfontam az
enyémet, így sétáltunk le a kocsihoz. Lord Harold
felsegített, majd búcsúzásképp megemelte kalapját. Ahogy
a kocsi elindult, összeszedtem maradék erőmet, és
kezemet felemelve istenhozzádot intettem neki.
Ám nem kevés idő telt el, mire meg tudtam szólalni,
vagy egyáltalán eljutott az elmémig anyám csacsogása. Mr.
Cooper énekléséből pedig még akkor sem hallottam
semmit. Csak a szikár alakot láttam, ősz hajjal borított
fejét és komoly tekintetét. Azt hiszem, nem én vagyok az
egyetlen nő, akinek ezzel az emlékkel kell beérnie.
 UTÓSZÓ

Számos kiadvány létezik, melyekben a Tess Arnold

füveskönyvében leírtakhoz hasonló gyógymódokról lehet
olvasni. Ezek közül a következőket találtam a
leghasznosabbnak: Martha Bradley: A brit feleség és
szakácsnő, a házvezetőnők és kertészek társa (1756); I.,
II., III. kötet (Prospect Books, 1997). Ezenkívül a következő
műveket lapoztam át: Katie F. Hamilton: Egészséges élet,
1850-1870, melyet a szerző A. E. Youman A mindennapi
szükségletek ábécéje című írásából állított össze, és amely
első ízben New Yorkban, 1878-ban jelent meg
nyomtatásban.

1806 szeptemberében, amikor Közép-Angliából dél felé

utazott, Jane Austen elkapta a szamárköhögést. Egész
ősszel szenvedett a betegségtől, még akkor is, amikor
Southamptonba költözött a bátyjához, Francis Austen
kaptányhoz és annak új feleségéhez. Bár Austenék és
Cooperek között szívélyes maradt a viszony, nincsenek
feljegyzések arról, hogy Jane valaha is ellátogatott volna
még Hamstall Ridware-be vagy Derbyshire-be.
A whig párt nagy alakja, Charles James Fox 1806.
szeptember 13-án London melletti otthonában váratlanul
elhunyt. Ez igazi csapás volt a whigeknek, akik abban
bíztak, hogy Fox győzelemre vezeti őket. Lady Elizabeth
Foster jelen volt Fox halálakor; Devonshire ötödik hercege
egészen a Westminster-apátságig elkísérte a koporsót. A
whigek a stratégiájukat, melyet nyáron Chatsworthben
tárgyaltak meg, amikor Andrew Danforth egy időre eltűnt,
végül nem valósították meg.
Azokat, akik olvasták a Devonshire család történetét,
talán érdekelheti, hogy Lady Elizabeth Foster 1809 őszén
Devonshire ötödik hercegének második felesége lett.
William, Lord Hartington végül megbékélt apja
választásával; ám annak ellenére, hogy a család
határozottan állította, hogy Hart Georgiana fia, a márki a
szóbeszéd szerint továbbra is megkérdőjelezte örökségéhez
való jogát. Amikor Canis 1811-ben meghalt, Hart
törvényesen lett Devonshire hatodik hercege; ám sosem
nősült meg, és nem volt örököse, így a halálakor a hercegi
rang egy unokatestvérére szállt.
Lady Harriot Cavendish 1809 karácsonyán feleségül
ment Granville Leveson-Gowerhez. Lehetséges, hogy
amikor édesapja két hónappal korábban megnősült,
helyzete a családban elviselhetetlenné vált, és a gondolat,
hogy egy nála tizenkét évvel idősebb férfihoz kösse az
életét, már nem is tűnt számára oly riasztónak. Arról, hogy
nénikéje, Bessborough grófnéja ekkorra már két
törvénytelen gyermeket is szült Leveson-Gowernak, talán
nem is tudott; később azonban biztosan értesült róla.
Leveson-Gower 1833-ban megkapta a Granville earlje
címet, hogy Hary-O a grófnői cím birtokosa lehessen.
Granville earlje Anglia nagyköveteként Párizsban szolgált,
ahol Lady Granville feltételezhetően tökéletesen el tudta
látni egy diplomatafeleség teendőit – hiszen születése óta
erre nevelték.
 Az, hogy Lord Harold Trowbridge hogyan vélekedett
Hary-0 házasságáról, sehol sincs lejegyezve. 1809
karácsonyát állítólag valahol az Ibériai-félszigeten töltötte
a korona megbízásából. Akkoriban a róla szóló hírek
majdnem egy évig nem jutottak el az előkelő társasághoz –
bár a titkos üzenetek, melyeket küldött, minden bizonnyal
célba értek. De jobb is így, hogy Lord Haroldnak nem
kellett eleget tennie annak a kellemetlen feladatnak, hogy
köszöntőt mond az esküvőn; azonban Devonshire House-
ban megjelent egy gyönyörű, spanyol, hordozható
íróasztal.
Elvégre Lady Harriot volt kora egyik leghíresebb
levélírója éleselméjűségben még Jane Austennal is felvette
a versenyt.
 ISBN 978-963-635-564-7
ISSN 0865-2929

Kiadja az I. P. C. KÖNYVEK Kft.

www.ipck.hu
Felelős kiadó: Az I. P. C. Könyvek Kft. Igazgatója
A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S. A.

Felelős szerkesztő: Varga Mónika

Tipográfia és tördelés: Patkó-Huszti Hajnalka

Nyomtatta és kötötte a
Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen –
Felelős vezető: Bördős János igazga

Kizárólagos terjesztő:
Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft.
1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15-17.
Telefon: (1) 370-9264 Fax: (1) 399-0638
www.tothagasplusz.hu