Forro Mesek 1 Kotet PDF

ÁLARCOSBÁL
Raoul Thuiller-Lefevre
Ha belegondolok, hogy ide sem akartam jönni… Az út, meg
egyáltalán ez az éghajlat, túl sok unalmas utazás egy még
unalmasabb partiért, ahol ráadásul a legkonzervatívabb
vénkisasszonyoknak kell csapni a szelet… De most, hogy itt
vagyok, nem bánom annyira. Colbert nagybácsi nem tévedett.
Ez a hely valóban páratlan szépségű, leírhatatlan, már-már
gyomorforgató fényűzéssel, amikkel nem találkozni a déli
villákban.
- Valld be, hogy most még téged is sikerült lenyűgözni! –
veregeti meg a vállam, barátom, és halkan felnevet. – Hálás
lehetsz a bácsikádnak…
Cinikusan elmosolyodom. Valójában nem is igazi nagybácsi…
vagy, ha az, hát elég furcsa ízlése van, ha egy nálánál jóval
idősebb asszonysággal szűrte össze a levet. Anyám nővére
igazán szórakoztató asszony volt, de nincs az a pénz, hogy
megkörnyékezzek egy hozzá hasonlót… Az biztos, hogy
Colbert bácsi alig 10 évvel lehet idősebb nálam és nem tudok
olyan ünnepséget, ahová ne tudná elintézni a meghívót.
- Nos, kedves barátom, az lehet, hogy a környezet káprázatos,
de jobban örülnék, ha a finom hölgyemények mosolya
vakítana el, ehelyett a pompa helyett. Frusztrálnak ezek a
maszkok… Mi van, ha egy jól öltözött bányarémet emelek ki a
vízből?
- Hogy te miken nem aggódsz! – kuncog a pohara mögött
Michele. – Akkor rajta hagyod az álarcot, és csak a karcsú
derekára koncentrálsz. Eddig mindig feltaláltad magad, kedves
Raoul, most sem kételkedek benned.
Erre már őszintén elmosolyodom. Ha jobban belegondolok,
nem is olyan rosszak ezek az álarcok… Ad ennek az estének
valami mesebeli perverzitást…
Dominique d'Avrille-Chauteau
Nem tudom, a többiek mire számítottak… én mindenesetre
egészen jól érzem magam a bőrömben. Meglepően és
kielégítően jól érzem magamat.
Tudom, hogy gonosz tréfát űztek velem, amikor kisorsoltuk, ki
milyen jelmezt öltsön, úgy sejtem, minden cédulán ugyanaz
volt, amikor én húztam… de most mind a négyen nagyot
nyeldesve bámulnak. Fogadni mernék, hogy nem ismernek fel,
bár én felismerem őket… és mind körülöttem köröznek.
Felkérni persze egy sem mer. Gyávák hozzá… bár azt hiszem,
ők meg azt hiszik, még eljönni is gyáva voltam…
Kuncogok a szétnyitott legyező mögött; azt hiszem, most
senki sem tudja, ki vagyok. Kényelmes dolog az álarc… a női
ruha kevésbé, fogalmam sincs, hogy képesek a nők hosszan
elviselni az ilyen szoros fűzőt meg ezt a merev rácsot oldalt,
ami kidomborítja a szoknyát… de jól áll nekik, az igaz, és a
mohó tekintetekből ítélve nekem is… táncosom a menüett
végeztével udvariasan elenged, és meghajol. Pukedlizek előtte,
és újabb préda után nézek, valami csinosabbat keresek…
hosszú még ez a bál…
Bőven van időnk megszemlélni a felhozatalt, és mi sem
egyszerűbb megoldás erre, mint a partnerváltás a menüettben.
Michele-nek igaza van, azért akadnak itt csinosabb lányok,
még, ha nem is találom egyiket sem igazán különlegesnek.
Barátom szerint kezdek túlzottan válogatós lenni… de mit
tegyek, ha egyszer ilyen jóképűnek teremtettek? Ő is azóta
kezdte el élvezni az életet, hogy elmondtam neki pár apró
praktikát, amivel könnyebben megbabonázhatja a csillogó
szemeket… Például, hogy fürödjön kicsit gyakrabban, mint az
uraságok szoktak… Ez gyakran jobban tetszik a nőknek, mint
a temérdek parfüm, amit magunkra kenünk és nyáridőben a
bogarak is jobban kímélnek.
A tánc végével kicsit csalódottan nézek körbe. Egy ekkora
parti és sehol egy kedvemre való falat?
- Oda nézz! – böki meg az oldalamat barátom és egy
aranytollú hattyú felé mutat, akihez bár senki nem mer közel
menni, de érezhetően követik a pillantásukkal. – Ilyen
virágszálak nem nőnek délen, abban biztos vagyok!
Nyelek egyet, ahogy jobban végigmérem. Azt hiszem,
megtaláltam, akit kerestem…
Nem! Nem, nem és nem! Azért mindennek van határa! Sokáig
nem vagyok képes elviselni ezt a bűzt…
Kedvetlenül válok ki a táncosok közül, és magamat
legyezgetve húzódom félre. Az egyik inas mohó tekintettel
kínál meg innivalóval, elveszem tőle a hűsítőt, és még odébb
húzódom. Az imént a párcserélgetés közben az a négy
„barátom”, akik a ruhát osztották ki jelmezül, is felkért, de
nem ismertek fel. Ebben biztos vagyok, elvégre különben nem
tettek volna olyan ajánlatokat… nem közismert, miféle
viszonyokba bonyolódtam, ők meg különösen nem tudják…
de nem fogadtam el egyiket sem. Tiltakozott az orrom ellene.
Belekortyolok az italba, amíg leereszkedem az egyik üres
pamlagra; szórakoztat a közelben álló asszony irigy pillantása,
és kíváncsi nyaktekergetése. Úgysem jön rá, ki vagyok, ez
biztos… megmozgatom kicsit a lábfejemet. A tánc fárasztó
így, ebben a cipőben…
Körbenézek újra, és megakad a tekintetem az egyik
maszkon… hümm, szép szál ifjú… és az a kalap! Nagyon…
különleges… megnyalom a szám egy picit. Egészen helyes.
És… felém tart?
Pár hosszú pillanatig csak gyönyörködöm a különleges
szépségben. Olyan szép és olyan magabiztos, hogy a többi
érdeklődő nem bírja összeszedni a bátorságát. Hát… én meg
merem. Mit veszíthetek? Holnap egyszerűen tovább utazunk
és elégetem az álruhámat. Nem tudja meg senki.
Mindazonáltal… Miért épp ő lenne kivétel? Lassú léptekkel,
ám magabiztosan sétálok oda hozzá.
- Hódolatom, szépséges kisasszony – bókolok előtte, aztán
megkeresem a tekintetét és rávillantom a legfessebb
mosolyomat. – Ön a legtündöklőbb virág ezen az estélyen,
részesítene abban a kegyben, hogy nekem adja a következő
táncot?
Már ahogy közelít felém, azzal biztossá tesz benne, hogy
táncra kér, s egyébre is szeretne… ismerem ezt a típust,
hódolnak neki a nők… a legyező elrejti a mosolyomat.
Az a férfi, akivel először háltam, hasonló volt… mi lenne, ha
ezzel a csábítóan kék szemű ifjúval is elszórakoznék? Már ha
hagyja, természetesen… de azt hiszem, legalább egy kis
játékra megfelelő lenne…
Valóban felkér… ő is nőnek nézett… mosolyogva biccentek,
és feléje nyújtom a kezemet, miközben talpra állok.
- Ilyen szíves invitálásnak nincs az a jégszívű hölgy, mely
ellen tudna állni… - felelem halkan. Ó, igen, ez élvezetes
lesz…
Ez alkalommal sem tévedek és a hölgyemény boldogan áll
kötélnek. A gyönyörű zöld szemek smaragdként ragyognak, de
egy pillanatra, mintha valami mást is vélnék felfedezni
benne… Bizonyára képzelődöm. Irigy pillantások követnek
minket, ahogy bekísérem a táncosok közé. Páran illetlenül
összesúgnak… A gigue-vel épp szerencsém van, hogy
közelebbről is megszemléljem partnerem. Pompás méregzöld
ruháján megcsillannak a díszek, kesztyűjénél kivillan vékony,
hófehér karja, nyakdísszel fedett karcsú nyaka, keskeny, szép
arca… Ezek tudatában, úgy érzem, nem érhet komolyabb
csalódás, ha sikerül megszabadítanom ettől a sok felesleges
ruhadarabtól… Az illata is… egészen mámorító. Miféle
parfüm lehet ez?
Nocsak. Még csak nem is büdös… ilyen közelről sem érzem
annak bordó-fekete táncosomat, ami még örvendetesebbé teszi
a tényt, hogy igencsak helyes férfi. Csinos arca van a maszk
alatt… és mohó pillantása láttán elfut a jókedv. Ó, igen, ez
különleges játék lesz, még ha nem is kapom meg egészen azt,
amit szeretnék…
Egészen ügyes, kecsesen forgolódik körülöttem… és én
hasonló kecsességgel mozgok, de közben… megsimítom
párszor a derekát, a combját, mintegy véletlenszerűen, de
félreérthetetlenül… és minden egyes kis fordulattal a kezem
egyre közelebb jár az ágyékához. Diszkréten csinálom, a
körülöttünk táncolók nemigen vehetik észre… de ő igen.
Biztosan. Egészen biztosan.
Megborzongok, ahogy néha véletlenül megérinti a derekam, a
lábam. Véletlennek érzem, ám amikor egy óvatlan pillanatban
megsimítja a combomat, és sokat mondóan rám mosolyog,
már igencsak félreérthetetlen a helyzet. Ez igazán meglepő
fordulat! Ki gondolta volna, hogy itt is akadnak kacér lányok.
Elégedetten elmosolyodom.
- Szerencsésnek érzem magam, hogy megosztja velem értékes
társaságát, de egy ilyen pompás virágszálnak bizonyára akad
hódolója szép számmal… Nyugtasson meg, ugye nem fog a
tánc után párbajra éhes kérők hada megrohamozni?
Már-már kacagtatóan elégedett táncosom arca… és a
kérdése… csaknem tényleg kinevetem, de erőt veszek
magamon. Hogyan is szokták… hát persze… finoman
rámosolygok.
- Tán meglepő, de önt bizonyára megnyugtatja, hogy ön az
első bátor vitéz, aki megostromolja bástyáimat – súgom neki
halkan, és ez a simítás már nagyon-nagyon közel jár az
ágyékához… - Ne tartson oly kérőktől, akik jogosan
követelhetnének öntől párbajt, a jogtalanokra pedig ügyet sem
vessen… Irigyeim nem akadnak? Önnek nincs felesége, aki
epedve várja, vagy éppen mérget habar egy pohár pezsgőbe,
hogy nekem kínálja?
Még egy simítás… és ezúttal már nem csupán közel jár… ezt
már mércézésnek is veheti…
Ez már…ez igenis gonosz! Ez a lány már nem egyszerűen
kacérkodik… Nagyot nyelek és próbálok mosolyogni. Nagyon
nehéz koncentrálni arra, hogy kordában tartsam a föllobbanó
vágyamat.
- Legjobb tudomásom szerint nincs, de ha mégis akadna ilyen
sárkány, Önért boldogan kirántanám a kardom…
Hümm. Nem is olyan kicsi. Ez a játék csak egyre remekebb és
remekebb lesz…
- Ahogy látom, nehezére eshet hüvelyében tartania kardját –
mosolygok rá a következő fordulat közben, és újra
végigsimítom az ágyékát a legyezőmmel, mintha véletlen
lenne. Elégedett vagyok, egyre elégedettebb. – Akad itt
alkalmas vívópást, ha ez örömmel tölti el…
Kíváncsian lesem szavaim hatását… és visszafojtom a gonosz
kuncogást.
Remek játék…
Egyre nehezebb titkolnom, hogy mennyire felizgat a
viselkedése, még, ha meg is lep közvetlensége. Ki gondolta,
hogy az itteni lányoknak nem kell leróni az unalmas
tiszteletköröket. Feltétlen meg kell köszönnöm bácsikámnak,
ha legközelebb találkozom vele.
- Ami azt illeti, a táncban eléggé berozsdásodom… - súgom a
fülébe. – Szívesen venném, ha megmutatná, hol
bizonyíthatnám vitézi erényeimet…
Egyre biztosabbra veszem, hogy vidéki, még ha a kiejtése nem
is árulkodik róla… de még azt a két-három unalmas kört sem
teszi meg… ki gondolta volna, hogy ilyen könnyű lesz
elcsábítanom ezt a jóképű férfit?
Megkuncogtat a suttogása… és kissé izgatottá is tesz,
szerencsére a ruha ezt elrejti… nem úgy, mint az ő nadrágja…
A táncnak vége… amikor bókol felém, és pukedlizek,
felemelkedve odasúgom neki:
- Jöjjön utánam pár perc múlva, a folyosón várom… - és
elhagyom a termet.
Megbabonázva nézek utána. Vajon komolyan gondolta? Vagy
így próbált meg lerázni… Michele azonnal megjelenik
mellettem és egy pohár pezsgőt nyújt felém.
- Ezt nevezem! Mit mondtál neki, hogy így kiviharzott?
- Én? – pislogok meglepetten, elveszem a pezsgőt és kissé
udvariatlanul meghúzom. Uhh, ez a fejembe szállt…- Én nem
mondtam semmit… Ellenben, amit ő mondott –
elvigyorodom-, az, kedves barátom, nem a te előkelő füleidnek
való…
Még jobban meglepődik, mikor lehúzom a maradék pezsgőt és
búcsút intek neki, hogy a gyönyörű vadmacska után
nyargaljak.
- Hé, mégis…!
- Később találkozunk, barátom! – intek még vissza, aztán csak
magamnak mormolom. – Most le kell szakajtanom az éjszaka
legszebb virágát…
Odakinn a palota díszes folyosóján gyorsan megigazgatom a
ruháimat; elég kényelmetlen ez a kasszerű, merev panier… és
a fűző is, ami azt illeti, az inassal ma kicsit szorosabbra
húzattam, mint általában, mielőtt elküldtem és átöltöztem
volna… pihegek egy sort a tánctól.
Még nem egészen tudom, mit fogok kezdeni a táncosommal…
de megtréfálnom már így is sikerült. Ha nem gyávul el, és
valóban jön, akkor elviszem a szobámba, és… nos, ha ott nem
gyáva, akkor talán tovább is megyek egy kis játszadozásnál…
Elmosolyodom a léptek koppanására… valóban a bordó-fekete
ruhás, tollas kalapos ifjú jelenik meg az ajtóban. Pukedlizek
feléje.
- Köszönöm, monsieur… - aztán megfordulok és elindulok a
lépcsőház felé. Tudom, hogy követni fog…
Mesebeli hercegnőként vár a folyosó végén. Nem látok
verőlegényeket, pedig akadt már hasonlóval balszerencsém…
Siklik, ahogy lépked a lépcsőkön… Nem lehet, hogy a
szemem káprázik, hogy ő csupán egy látomás? Egy szellem?
Egy nagy, kétszárnyú ajtó előtt áll meg, felém fordul és a szája
elé teszi a mutatóujját. Elbűvölően mosolyog… Megfordul,
hogy kinyissa az ajtót, de nem állom meg, hogy meg ne lepjem
egy csókkal a gyönyörű hófehér vállát…
- Ön vérforraló, gyönyörű hercegnőm… - súgom a fülébe és
megsimítom a karcsú derekát…
Nem kell csalódnom benne; felajzottan, mohón követ…
csendre intem ugyan, de nem engedelmeskedik… sebaj.
Mindenki a bálon nyüzsög. Nem fogják meghallani…
mindamellett… a csókja a vállamon, a keze a derekamon
borzongásra késztet. Kuncogok.
- Nem vagyok hercegnő – súgom vissza, és kissé
hozzádörgölőzöm… gondosan ügyelek rá, hogy súroljam az
ágyékát, és megsimítom a kezét a derekamon, de nem lököm
le onnan. Élvezem a játékot… kinyitom a kilincsre zárt ajtót,
és belépek, magammal vonva táncosomat.
Odabenn csupán az asztali gyertyatartó ég, csupán annyi fényt
adva, hogy lássuk a bútorokat… de nem bánom. Megfordulok,
és a megtréfálandó ifjúra mosolygok.
- Íme, a pást… - intek a széles, függönyökkel elzárt ágy felé. –
Megfelel önnek, monsieur?
Nyelek egyet, ahogy végigmérem őt, aztán a széles
baldachinos ágyat.
- Tökéletes… - mondom halkan, közelebb lépek hozzá és
átkarolom a derekát. – Bár kissé meglep, hogy ilyen gyorsan a
tettek mezejére kíván lépni, mikor azt sem tudja, ki lehetek…
Talán egy koldus vagyok, aki egyetlen éjszaka erejéig
díszruhát öltött…- megfogom a kezét és megcsókolom,
közben egyenesen a szemébe nézek. Próbálom kitalálni, vajon
hol lehet a probléma ebben az egészben. Nem lehet csúnya,
legalább is annyira nem… Nem takar olyan sokat az a ruha,
meg az álarc. Talán gyilkosok várnak az ágy alatt, vagy a
szekrényből ugranak elő? Ugyan, miért engem? Hisz még
pénz sincs nálam…
Nocsak… végül csak gyanút fogott… kuncogok egy sort
táncosom kárára, miközben megcsókolja a kezemet. Aztán
megsimítom az arcát, és rámosolygok.
- Mindig is türelmetlen természetű voltam, monsieur… de
kedves, hogy így felhívja a veszélyre a figyelmemet. Noha
csak némi… játszadozásra vágyom, talán… elárulhatná előtte
a nevét nekem… - az én játékom szempontjából mindegy,
koldus-e vagy királyfi… mindkét esetben egyformán
szórakoztató lenne. – És ígérem, ha méltó a neve, elfeledem,
amint ön kilép ebből a szobából, amennyiben úgy kívánja…
Ha szeretné, leellenőrizheti a vívópástot, ahogy tetszik… ha
fél tőlem…
Nehéz visszafojtanom a kárörvendő kacagást. Igaz, okosabb,
mint hittem, feltűnt neki, hogy túl szerencsés… nem olyan
fafej, mint a többség, és nem csak évente kétszer mosakszik.
Már csak az kéne, hogy bátor is legyen… a tökéletes
élvezethez…
Valóban vérforraló, ahogy megérint. Feszít az ágyékom és
iszonyúan vágyom rá, hogy a pamlagra fektessem és
meghágjam ezt a kívánatos buja nőszemélyt. Átkozott ruha!
Mindenhol annyira takarja, hogy a derekán kívül, alig találok
rajta megfelelő pontot, ahol érinthetném… Minél hamarabb
meg kell szabadítanom tőle!
- Azt hiszem az ellenőrzésre nem lesz szükség… Azt mondják,
szerencsés az a férfi, aki egy szép hölgy keblein leli halálát, és
hogyha ön ilyen véget kíván nekem, ám legyen… A nevemet
pedig egy névért adom, és engedje meg, hogy felfedjem, kit
rejt ez a díszes álarc…
Nos… miért is ne… hátrálok egy lépést, és rámosolygok.
Nagyon is jól látom, miféle problémákkal küszködik…
Helyes.
Vidéki, aligha tudja az itteni ejtéskülönbséget, hiszen olyan
leheletnyi, hogy szinte nincs is… és ha észreveszi, és megfut,
akkor megérdemelte. Pukedlizek.
- Névért nevet, arcért arcot, hogy világos üzlet legyen… én
Dominique d'Avrille-Chauteau vagyok, monsieur… és önben
kit tisztelhetek? – mosolygok rá jóképű táncosomra.
- Dominique? – forgatom meg a számban a hangzatos nevet. –
Igazán gyönyörű név, akárcsak a viselője. Megemelem a
kalapom és meghajolok partnerem előtt. – Az én nevem Raoul
Thuiller-Lefevre. Messziről jöttem, hogy részesüljek abban a
szerencsében, hogy megismerhetem önt… Ami pedig az
arcom illeti… - kioldom a maszkom és egy könnyed
mozdulattal leemelem az álarcot. – Megtisztel azzal, hogy
cserébe ön is megmutatja magát?
Nem vette észre… annyi baj legyen, hosszabban tart a
játékom… bólintok, és a maszk szalagjához emelem a
kezemet. Nem olyan nehéz lebontani, aztán az asztalra teszem,
és Raoulra mosolygok. Ismerős a neve, még csak nem is
rangon aluli… és még az álarcban is látszott, milyen jóképű,
most sem kellett csalódnom… de nem sokáig hagyom neki,
hogy szemlélődjön, mert közelebb lépek hozzá, és egyelőre
még csak a szoknya oldalsó duzzanatával dörgölőzöm hozzá
deréktájon. Valamire jó is a magas sarkú cipő, nem kell
pipiskednem…
- Nos, megfelelőnek találja? – kérdezem incselkedve, majd a
szájához hajolok. Nem éppen nőies, hogy én kezdeményezem
a csókot, no de nem is nő vagyok....
Megdobban a szívem, mikor megpillantom az arcát.
Felkészültem rá, hogy talán meglep, amit látni fogok, de
kizárólag a kellemes csalódást mondhatom… Dominique
egyszerűen lélegzetelállító. Hogy megfelel-e? Az nem
kifejezés! A lélegzetem is elakad, mikor hozzádörgölőzik az
ágyékomhoz…! Ez a nő…! Kik nevelték fel? Csak nem
eltévesztették a kedves szülők, és az apácazárda helyett a
kurtizánok közt nevelkedett? Annál jobb nekem! Akkor
bizony remek estének nézek elébe! Érzem a leheletét az
ajkaimon és nem bírom tovább türtőztetni magam. Lehajolok
és megcsókolom, mélyen, szenvedélyesen, simítva, harapva az
édes ajkakat… Teljesen elveszi az eszem!
Csak azért nem kuncogok, mert tele a szám… úgy látom, még
mindig nem tűnt fel neki a csalás, meglepett, álmélkodó arca
alapján… átkarolom Raoul nyakát, miközben csókol, és még
erőteljesebben simulok hozzá. Tudom, hogyan kell felizgatni
egy férfit… és az igazat megvallva, engem is izgat a helyzet.
Szerencsére nálam nem olyan feltűnő, mint az ő öltözékén…
Hűű. Csókolni aztán tud, nagyon is… egészen áthevülve
viszonzom, aztán, amikor elválunk, a füléhez hajolok.
- Úgy vélem, az ön válasza igen… nos… az enyém is az… - és
hátrébb lépek. Még majd ki kell kerülnünk az asztalt, hogy az
ágyhoz érjünk… de nem engedem el. Igenis jó érzés fogni…
Követem a lépteit. Egy pillanatra nekiütközünk az asztalnak,
de nem bánom. Kuncogva felém fordítom, az asztalnak
döntöm, és újra megcsókolom. Az arcát, a nyakát ízlelem…
Meg kéne szabadulni ettől a nyakdísztől… Le akarom venni,
de ahogy elhúzódom, már ki is csusszan a karjaim közül és
kacagva odalépdel az ágyhoz. Élvezem ezt a játékot, még ha
szokatlan is, hogy ő irányít… Követem az ágyhoz és újra
szenvedélyesen megcsókolom.
- Ne kínozzon tovább… - suttogom türelmetlenül a fülébe és
csókolom, harapom a fülét. – Kérem…
Milyen kis heves… egyre jobban tetszik. És nagyon jól
csókol… kár, hogy alighanem nem megyünk sokkal tovább.
Nem egészen hagyom, hogy azt csinálja, amit akar, és úgy
látom, élvezi ezt az újdonságot…
Az ágynál először még állva törleszkedem hozzá, és az ujjaim
még csak a nadrágján kívül, de most már leplezetlenül az
ágyékán simítanak végig. Újra méretet veszek róla… hümm,
ha már teljesen merev, akkor sem kicsi. Pont a megfelelő
méret… tényleg kár érte… ha végül gyávának bizonyul...
Élvezem a harapásait, a nyelvét a fülemen… felkuncogok.
- Legyen hát óhaja szerint – súgom, és leülök az ágy szélére.
Elég magas, egy bizonyos tevékenységhez pont megfelelő…
rámosolygok. – Akkor ön jön, monsieur…
Nagyot nyelek. Alig várom, hogy ledöntsem arra az átkozott
ágyra és megmerítkezzem a buja kis testében… Mikor leül,
újra az ajkaira hajolok és megcsókolom. Most nem olyan
hevesen, inkább ízlelgetve… Lassan lejjebb ereszkedem és
fellibbentem azt a szoknya-börtönt, hogy végre közelebbről is
megszemlélhessem a karcsú kis lábait… Óvatosan lesegítem a
cipőt az egyik lábáról és még a harisnyán keresztül
megcsókolom a lábfejét, a bokáját és csókjaimmal egyre
feljebb haladok az édes combon… Hallom, ahogy élvezettel
felsóhajt és ettől csak még türelmetlenebbül kívánom!
Csókolom, harapom a ruhán át és a kezem a forró kis völgyre
vándorol… Felnyög, én viszont megtorpanok! Ez nem
völgy… Ez egy határozott domb, sőt… kemény… Te jó ég!
Döbbenten, rémülten, levegőért kapkodva húzódom el…
- Ez meg… Ez meg… mit jelentsen?!
Elég sokáig tartott neki, hogy rátapintson a lényegre… nem
mintha panaszkodnék emiatt, igenis élvezetes, amit csinál…
nagyon jól csókol, és ügyesen kezdi el a szerelmi leckét, még
jobban felizgat, mint gondoltam volna… megtámaszkodom
hátul, és félig lehunyt szemmel élvezem az ügyes ujjait. De
nem bírom visszafojtani azt a régóta kikívánkozó vigyort,
amikor rémülten magyarázatot követel… ártatlanul pislogok
rá. Elvégre messze nem én voltam az egyetlen férfi odalenn
női jelmezben, csak éppen ők nem ilyen nőiesek, mint én…
- Valami baj van tán, monsieur? Az imént még buzgón vívni
kívánt…
Egy hosszú pillanatig szóhoz sem jutok a dühtől.
Kiegyenesedem és a gonosz kacajra felemelem a kezem, hogy
megüssem, de visszafogom magam… A saját hülyeségem,
hogy nem vettem észre hamarabb! Ezt a gyalázatot, hogy így
az orromnál fogva vezettek…!
- Te kígyó! – sziszegem dühömben. – Átkozott démon lehetsz,
hogy így át tudtál vágni…! Azt hittem, a főnyeremény leszel,
nem a vívópartner… Azt hittem, nő vagy!
Mulattató látni, hogyan torzul el az arca. Azt hiszem, gonosz
vagyok… de igenis élvezetes ez a játék is. Legközelebb is ki
kell próbálnom… most ugyan sajnálom egy kicsit, hogy még
sincs kedve folytatni a játékot… legalább nem üt meg. Olyan
kedvesen mosolygok rá, amennyire csak tudok, hiába
szidalmaz…
- Ó, igen? Én pedig azt hittem, hogy ön, monsieur, férfi –
felelem halkan és hidegen. Aljas ez ugyan, de… kíváncsi
vagyok…
Reszketek a dühtől és a testemen uralkodó vágytól… Annyira
felajzott, hogy hiába a csalódás, a düh, nem tudok
lehiggadni… Mély levegőt veszek. Szeretném… megütni,
ellátni a baját, amiért bohócot csinált belőlem… Így nem
mehetek vissza az emberek közé! Válaszra nyitom a szám, de
nem jön ki szó… Felkel az ágyról, felém nyúl és megérinti az
ágyékom. Elhátrálok, de már csak akkor mikor végigsimított
rajta és felfogom mit is csinál…
- Hagyd abba! Férfi vagyok…! De ez…!
- Szórakozást így is ígérhetek, monsieur… de, ha túl gyáva… -
vigyorog rám gúnyosan és megnyalja a száját. Mintha egy
incubus lenne előttem és talán még a szeme is vörösen villant.
Vagy képzelődöm?
- Nem vagyok gyáva! – üvöltöm kínomban. A rohadt
életbe…!
Helyes férfi még így, dühösen is… és mindenképpen remek
alkalmat adott nekem a szórakozásra. Ahogy elnézem, még
nem volt dolga férfival… kár. Így másfelé terelem a gonosz
játékot, már tudom is, miféle irányba… akárhogy is
mércézem, igen férfi, hiába idegesítem…
- Akkor talán nem utasít vissza egy kis játékot – mormolom
lágyan… tudom, hogy vissza fogja, de… akkor is
mulatságos… nocsak… tétovázni látszik… de aztán hevesen
megrázza a fejét.
- Ez becsület kérdése! Ön engem megsértett!
Egy pillantást vetek a sarokba a fegyverállványra, amit
brokáttal takartak le… de leteszek az ötletről, ez a ruha nem
alkalmas a vívásra…
- Akkor kiengesztelem – ígérem, és lassan térdre
ereszkedem…
Remegek és nem értem miért nem tudom egyszerűen
visszautasítani. Nagyon feszít az ágyékom és a tény, hogy
megtenné… Csalódott vagyok, hogy nem azt kaptam, amit
vártam, de elgondolkodom az ajánlatra. Végül is… Colbert
bácsinak köszönhetően, volt szerencsém vagy inkább
szerencsétlenségem részt venni néhány szokatlan estélyen,
ahol szabadabban folyt a bor és bizony gyakran orgiákba
torkollott… Ezeken az estélyeken gyakran gabalyodott össze
az ember fiúkkal, férfiakkal, akiknek hamvasabb volt a bőre,
mint a legtöbb nőnek és akadt olyan, akit nagyon nehezen
engedtem el az éjszaka végével… Nagyot nyelek és mély
levegőt veszek, de nem állítom meg…
Hogy elnémult hirtelen… helyes… nagyon is helyes…
próbálom elfojtani a vigyoromat, inkább mindkét tenyeremet a
nadrágra simítom. Érzem, milyen forró, lüktető alatta… nem
állít meg. Hangosan szedi a levegőt, és úgy látom, zavarban
van… jó. Nagyon jó.
Ideje tovább játszani…
Először még az anyagon át hajolok oda a számmal, és lehelek
rá… aztán az ajkaimat is rásimítom. Mintegy varázsütésre
keményedik meg még jobban… már kényelmetlen lehet neki.
Segítek rajta egy kicsit… könnyen kibontom a nadrágja elejét,
és a tenyerembe veszem. Nem rossz, nem rossz… és egy kicsit
még nagyobb és keményebb lesz a kezemben… ráhajolok a
farkára, és óvatosan a nyelvemmel izgatom a végét. Remegő
kézzel odanyúl, de nem foglalkozom vele, csak eltolom az
ujjait, és még mélyebbre veszem a számba… fel-le, fel-le…
közben óvatosan elszorítom a szerszáma tövét. Nem engedem,
hogy elélvezzen, és amikor a hörgéséből úgy ítélem meg, már
igencsak a határon van, kiengedem a számból. El is engedem,
megtörlöm a szám, és felkelek, rámosolygok.
- Jó szórakozást – mondom halkan, és megfordulok, hogy
visszamenjek a bálba…
Hihetetlen, amit a szájával művel. Annyira felhúz, hogy az
már fáj… El akarok menni, de nem enged, és a kéj és a
gyötrelem egymással viaskodik a testemben… Felhördülök a
csalódottságtól, mikor a farkam abból a szörnyen kellemes
forróságból, a levegő hidegével találkozik… Figyelem, ahogy
feláll, megtörli a száját… Micsoda?!
- Cs-csak tréfál, ugye? – kérdem kifulladva és nagyot nyelek.
- Attól tartok csalódást okoznék, mert ugyebár nem vagyok
nő… - feleli mosolyogva. – Inkább visszamegyek táncolni…
Sikít a bensőm a kielégítetlenségtől és a vágytól. Szó sem
lehet róla, hogy most faképnél hagyjon. Nem valami finoman,
de utána kapok, megragadom a karjánál fogva és egy
mozdulattal az ágyra lököm. Fölé helyezkedem és a lábai közé
kerülök, nehogy elhamarkodott mozdulatokat tegyen.
- Vannak tréfák, amiket nem követhet el megtorlás nélkül,
monsieur… és most túl messzire ment! – közlöm és
megcsókolom, erősen követelőzően, birtoklóan, ahogy nőt
nem lehet…
Öröm látni a fancsali képét, amikor rájön, hogy faképnél
akarom hagyni… Igencsak elégedett vagyok az új játékkal.
Nagyon jól sikerült… de aztán Raoul olyat tesz, amit soha
nem vártam tőle.
Au… ez fáj… nagyon erősen szorítja a karomat, és már-már
elkábulok, amikor az ágyra taszít… a fűzőtől amúgy is kicsit
kapkodom a levegőt… meglepően határozott mozdulattal
kerekedik fölém. Próbálok kiszabadulni alóla, de nagyobb,
mint én… és könnyen leszorít…
A meglepő helyzet ellenére majdnem elkuncogom magam, de
még ezt sem hagyja. A csókja… túl erőszakos… de
visszacsókolok, harapva, marva, és hozzáfeszülök a testéhez.
- Ez meglepő – zihálom, amikor elengedi az ajkaimat. – Mégis
kedve támadt a víváshoz? Már egy kicsit későn…
Dühös vagyok, felajzott és nagyon kielégületlen. Ez nem
maradhat ennyiben…!
- Kedvem támadt… - mormolom, de most rajtam a sor, hogy
mosolyogjak. Lehet, hogy bohócot csinált belőlem, de nem
ússza meg ilyen könnyen. – Elkéstem volna? – felhajtom a
szoknyáját, végigsimítok a combján, azokon a pontokon,
amiknél korábban a hangját hallottam. Fel, egészen a
csípőjéig, aztán a combjának hajlatát karcolom végig és végül
a szerszámára simítom a kezem, megmarkolom… Először
csak gyorsul a légzése, aztán felnyikkan, amire nekem kell
mosolyognom. Azt hiszem, nem felejtettem el mindent…
Egy kicsit… visszájára fordult a játékom… talán túl messzire
mentem… mert kifejezetten dühösnek és bosszúvágyónak
látom magam fölött Raoul arcát… még mindig nem egészen
hiszem el, amikor fölgyűri a selymekkel borított fémkosarat…
nem látom ugyan a ruhától, mit csinál, de érzem… és ez bőven
elég… kezdi visszafizetni, amit én műveltem vele…
Feltámaszkodom, aztán átölelem a nyakát, és mohón
megcsókolom, erősen és követelőzve, ahogy ő csókolt meg
engem… viszonozza, igen forrón és hevesen, de nem veszi le
rólam a kezét… egyre inkább felizgat, és egyre szorosabbnak
érzem magam körül a kezét… felnyögök, bele a szájába, és
homorítok, hogy minél nagyobb felületen hozzá simuljak… ez
jó… és nem is olyan… tapasztalatlan…
- Akkor… örömmel kiengesztelem… monsieur – zihálom,
amikor elenged…
A megdöbbenésem lassan alábbhagy, és újra képes vagyok
koncentrálni, ám immár arra, hogy ennek a pelyhedző állú
ifjúnak bebizonyítsam, hogy igenis férfi vagyok… minden
ízemben férfi! Lefejtem magamról a karját és a kezeit a feje
fölé szorítva hajolok fölé.
- Kiengesztelni? Óh, nem… A korábbi kiengesztelésnél
majdnem hoppon maradtam… - lehajolok,hogy
megcsókoljam, de aztán meggondolom magam, és inkább az
állát csókolom, finoman megharapom…
Finom és izgalmas játék. Tovább csókolom a nyakát, az
ajkaim közé veszem a puha bőrét, szívom egy kicsit… aztán
folytatom a játékot a füléig. Ott is megízlelem, érzem a heves
szívverését, hallom, hogy egyre hevesebben veszi a levegőt…
Egy kicsit megijeszt, az igazat megvallva, amikor összeszorítja
a csuklómat… felszisszenek, de nem sokáig hagyja, hogy erre
figyeljek, mert úgy támadja meg az államat, a nyakamat, hogy
egészen elfeledkezek a csöppnyi fájdalomról. Megborzongok,
és igyekszem annyira hozzásimulni, amennyire csak lehet.
Nem igazán ezt a játékot akartam játszani… de ez is
pompásnak ígérkezik. Raoul… tapasztalatlannak hittem, de
nem az… messze nem az!
- Akkor hát… mit kíván tenni, monsieur? – kérdezem zihálva,
és ügyelek, hogy a combommal megsimítsam azt a forró,
kemény foltot…
Felmordulok kissé, ahogy a combja megsimítja a farkam a
nadrágon át… Iszonyatosan kívánom. Már-már fáj, annyira
kemény vagyok…
- Nem ajánlom, hogy ezt megismételje, amíg ruhában van,
különben megsérül az az értékes selyem… - mormolom.
- Milyen figyelmes, monsieur… - mosolyog kacéran.
Térdelőhelyzetbe emelkedem és elengedem a kezeit. Ha
ellenállni akar, akkor megteheti, de ahogy éreztem, ő sincs
olyan állapotban, hogy így visszamenjen a bálba.
Megszemlélem újra, fentről a csípőjéig… nagyon izgató
látvány. Fiúruhában talán fel sem figyelek rá, de már nem is
bánom annyira, hogy rászedett… Végigsimítom az oldalát és a
derekánál óvatosan megkeresem a gombokat, amikkel
felerősítették a szoknyát… Hála a korábbi partnernőimnek,
egész gyorsan legombolom, és a két kis csat sem okoz
fejtörést.
- Kibújik a kalitkájából? Vagy heverészik még egy ideig? –
kérdem mosolyogva, hisz nem ártana némi segítség.
Azt hiszem, ez remek játék… és most már elengedi a kezemet,
nem morzsolja össze a csuklóimat, ami nagyban javít a
közérzetemen. Szórakoztat az iménti figyelmeztetése…
igencsak kedves ahhoz képest, amit vártam…
Nem okoz meglepetést, hogy ért a női ruha nyitjához… bár az
őszintén szólva igen, hogy képes elbajlódni azzal, hogy
levegye rólam. Kellemes meglepetés, korábban csak egy
partnerem volt, aki levetkőztetett, de az éjjel jött, és csak a
hálóingemet kellett levennie… ez azért kicsit több ruha…
- Olyan kényelmesen fekszem itt – mosolygok rá Raoulra, de
azért megemelem a csípőmet; azonnal kibújtat a keretből, és
félrelöki a fémkalitkát, aztán a szoknyát… eggyel kevesebb
akadály, már-már azt hiszem, meg is áll itt, de nem, feljebb
húzódik fölöttem…
Felszisszenek, amikor a térdét merev ágyékomhoz dörgöli,
miközben a fűzőre feszülő selymet gombolja le…
- Ön is igen feszesen tartja azt a bizonyos húrt, monsieur –
sziszegem, bejelezve a csípődobást… nem hajtom végre, nem
lennék elég erős…
Már csak a fűző és a harisnya… Megnyalom az alsó ajkam.
Nem lesz nehéz dolgom. Odébb lököm a fűzőt borító
ruhadarabot, de a fűző kellemetlen tulajdonsága, hogy… igen,
hátul kell kibontani. Ahogy a gonosz kis mosolyából látom,
ezt ő is nagyon jól tudja, és felettébb örül neki…
- Megtenné, hogy megfordul…? – kérdem, azért, de előre
sejtettem a választ. Megcsóválja a fejét.
- Már nem olyan nagy legény, monsieur?
Nem szívesen adok neki alkalmat az incselkedésre, de muszáj
lehajolnom, a karjai alatt átnyúlni és kibogozni a fűzőt…
Persze nem állja meg, hogy a nyakamba ne fonja magát és az
ajkaival édesen kínzó útra kel… Minden kis csókra, szívásra
jobban kívánom, már magamtól simulok közelebb hozzá, de
van annyi lelkierőm, hogy közben kibontsam a fűzőt és
meglazítsam. Mikor végre kibújtatom belőle, az ajkaira
tapadok, és újra éhesen csókolom, de már a forró bőrét érzem
az ujjaim alatt…
Ráfonódok az egész testemmel… az igazat megvallva igenis
akarom, hogy lekerüljön rólam a fűző, most már kifejezetten
fulladozom benne. De az meglehetősen mulattat, hogy hogyan
simul Raoul egyre közelebb hozzám, és hogyan lesz
érezhetően egyre nagyobb és nagyobb a vágya…
- Most önön a sor, monsieur – tolom el egy picit magamtól, és
elhúzódom tőle, hogy ne érjen a ruhájához a bőröm… a kezét
is lesöpröm magamról, és nekilátok kioldani a csipkés
nyakravalót. Szerencsére normális esetben nap, mint nap
ilyennel bajlódom a tükör előtt, nem okoz különösebb
problémát… most jobb, hogy szabadon lélegzem. Jól van, a
csipkés ruhadarab lekerül…
Raoul nem ellenkezik, akkor sem, amikor a zekét kezdem el
kigombolni… segít leszednem a válláról. Helyes. A széles
escarpes hátul gombolódik, de ügyelek arra, hogy most sem
érhessen hozzám, miközben leveszem róla… az inget is
kigombolom, és végigsimítom alatta a mellkasát és a hasfalát.
Élvezem az izmai keménységét az ujjaim alatt…
Rendkívül felizgat, élvezem, hogy ilyen könnyedén lehámozza
rólam a ruhadarabokat, hogy ilyen magabiztosan érint meg…
Ám nehéz teljesen ellazulnom, folyton az jár a fejemben, hogy
mi van, ha megint átver, ha elhiteti velem, hogy nekem adja
magát és a következő pillanatban ruhátlanul találom magam
egy idegen hálójába zárva… Próbálom feledni félelmem,
ezért Dominique harisnyájába simítom a kezem és finoman
lejjebb húzom a fenekén…
- Segíts levennem… - nyögöm, ahogy az ujjaival a
mellbimbómon játszadozik.
- Ha kicsit megküzd érte, sokkal édesebb lesz a gyümölcs… -
mosolyog ravaszul, és még jobban megnehezíti a dolgom,
mikor lehajol és az ujjai helyett a nyelvével folytatja játékát.
Próbálom elfojtani a sóhajaim és lehunyt szemmel arra
koncentrálni, hogy ki tudjam bújtatni a makacs
ruhadarabból… Nagyon nehéz, de annyit segít, hogy felemeli
a lábát, lerúgja a még rajta lévő fél pár cipőt, aztán segít
lehúzni a harisnyát is. Szép lassan, de megéri, mikor végre a
feszes fenekét és a karcsú combjait simíthatom…
Az igazat megvallva, még mindig gonosz dolgok járnak a
fejemben… tudom, hogy nem illendő, de… akkor is…
szórakozni akarok… és tudom is, mit fogok csinálni.
- Most már tisztességtelen előnyben van hozzám képest,
monsieur – nevetek rá. – Ideje megszabadulni a többi ruhájától
is…
A nadrágjába simítom a kezem, mire felnyög… megcsókolom,
jó mélyen, forrón. Tudok csókolni, azt mondják, és most is
érzem, ahogy még inkább hatással van rá… kuncogva
végigcsókolom a nyakát és a mellét is, mielőtt lerúgná a
csizmát. Igencsak nehezen lélegzik… most
hozzátörleszkedem, mielőtt lehámoznám róla a nadrágját és a
harisnyát, és elégedett mosollyal nézek rajta végig.
- Igencsak pompás felszerelése van, monsieur, meg kell
hagyni – kuncogok, és újra egy pillanatra a fogaim közé
veszem a bal mellbimbóját, míg a kezem forró, lüktető
szerszáma köré fonódik.
- Önnek sincs oka panaszra… páratlanul szép – motyogja
zavartan. Nevetve, izzó arccal megcsókolom, aztán
elgondolkodva felkönyökölök a mellkasára.
- De… valami még hiányzik… egy pillanat, monsieur,
idehozom azt az olajat… hacsak nem kíván tönkretenni…
- Szörnyű vétek lenne – kapkod levegő után… helyes válasz.
Kap még egy csókot érte… Talpra állok, és az asztalhoz
lépek… a dobozka valóban ott van, de… dehogy is fogom
odavinni! Még nem! A tenyerembe szorítom, aztán hirtelen
elfújom a gyertyát. Gyorsan mozgok… az ajtóhoz lépek,
kinyitom és becsapom, aztán lebukom, és hangtalanul
visszaosonok az ágyig, és a függönyök közé rejtőzöm… sötét
van, nem láthat meg…
Magam sem értem, hogy mondhatok ilyen zavarba ejtő
dolgokat, de mikor ránézek, vagy megérintem, valahogy nem
jutnak eszembe a frappáns klisék, amikkel a nőket kábítom…
Őszintén mondom, mikor a szépségét dicsérem... Elpirult és
egy pillanatra elhittem, hogy valóban az enyém lesz, hogy egy
csodálatos estét tölthetünk együtt… de mekkora idióta barom
vagyok! Elsőre fel sem fogom, mikor kiviharzik a szobából,
csak mikor becsapódik az ajtó és egy pillanatra megérint a hűs
levegő… Egyedül maradtam!
- Nem…! Ez… Az istenit…! Átkozott kis hímringyó! –
dühöngök, és fájóan összegörnyedek. Remélem, legalább a
ruháim nem vitte el… Megmozdulok, hogy felkeljek az
ágyból, de túlságosan felizgatott… Nem múlik el olyan
gyorsan és eléggé fáj… Összébb húzom magam és felsóhajtok.
Na! Elismerem, ez nem volt szép dolog tőlem, de azért
hímringyónak szidni… nem is kértem tőle semmit!
A fejemet csóválom, de megkerülöm az ágyat, az eredeti
tervnek megfelelően… aligha hall meg, csendes vagyok…
kinyitom a kis dobozt, és bedörgölöm a kezem a kenőccsel,
nem akarok neki fájdalmat okozni.
Jót mulatok azon, hogy komolyan elhitte, hogy képes vagyok
kilépni a folyosóra ruhátlanul… azért ez még itt is merészség
lenne… átsiklok a függönyök között. Szerencsém van, hogy az
ágyam nem recseg… Raoul észre sem veszi, ahogy mögéje
siklom. Hirtelen hátulról átölelem, és megragadom még
mindig merev férfiasságát.
- Ejnye, ha így beszél rólam, monsieur, akkor még
meggondolom magam… - súgom a fülébe, és kicsit síkos
kézzel játszadozni kezdek újra az oszlopával, amíg
megcsókolom a gerincét. Megdermed, talán meg is rémül…
- Mégsem szökött el? – kérdezi rekedten; kuncogok.
- Teljesen mezítelenül?
- Igaz, de az ajtó… - nyeldekel… újra tettre kész, nem is
kellett hozzá sok…
- Csak kíváncsi voltam a reakciójára, monsieur… - a fülébe
harapok, és nevetek. – A doboz ott van ön mellett, monsieur,
ha még nem gondolta meg magát…
Megdöbbenek, mikor a sötétből valami megérint, de hamar
rájövök, ki a támadó… Nem szökött el. Ez megnyugtat és
élvezem az ujjait a szerszámomon… Nem bírom ki, ha megint
felhúz, aztán magamra hagy…! Megragadom a kezét, lefejtem
a farkamról, és magam alá gyűröm a puha paplanon.
- Úgy látom, nem ment el a kedve... monsieur… - mondja
remegő hangon.
Lehajolok, és újra megcsókolom a nyakát, ízlelem, harapom…
Már nem akarok finom lenni, félek, hogy gyengének talál, így
is úgy érzem magam, mint valami pojáca. Végigcsókolom a
mellkasát, a hasát, beleharapok a mellbimbóiba… Csak akkor
állok meg, mikor megérzem az ujjait a hajamban.
- Ezt ne…! Ez fáj…! Elég… - hallom meg a hangját és a
tekintete láttán bűnösnek érzem magam. Nem akartam bántani,
nem bántottam még soha senkit…! Lassan lehajolok, és puhán
megcsókolom, ahol megharaptam. Az ujjai elengednek, én
pedig finoman folytatom az utam... le a hasán, az ágyékán… a
combjait simogatom, csókolom, míg lassan szét nem tárja
nekem… Lehajolok a dobozért, amerre mondta, kinyitom,
felmelegítek belőle egy keveset az ujjaim közt és a feneke két
partja közé simítom a kezem…
A gonoszkodó, komisz hangulatom múlni kezd… és az igazat
megvallva, kicsit meg is rémülök, amikor a korábbinál jóval
hevesebben gyűr maga alá… kicsit ijesztő az arca, pedig alig
látom…
Alig merek tiltakozni, amikor már fájdalmat okoz nekem…
tudom, meglehet, többet is megérdemelnék, eléggé csúnya
játékot játszottam vele… de megdermed, és enged,
gyengédebb lesz hozzám… kicsit megkönnyebbülve
cirógatom a karját és a vállát.
Nem hiszem, hogy az eltökéltségét és a tettrekészségét
kétségbe kéne vonnom… talán a tapasztalatát sem… tudja,
hogy mire kell az a sűrű, krémszerű olaj… kicsit azért
reszketegen sóhajtok fel, amikor megérint.
- Az… az öné vagyok, monsieur – súgom, és remegve
mozdulok közelebb az ujjaihoz. Nyeldekel, látom… egy
pillanatig finoman masszírozza a bejáratomat… aztán
megfeszülök, és a vállába kapaszkodom, amikor becsúsztatja
az ujját. Régen voltam férfival… most ez… egy kicsit
kellemetlen… lehunyom a szemem és lazítani próbálok…
Hozzáhajolok, mikor becsúsztatom az első ujjam. Még csak
pár alkalommal voltam férfival, de volt néhány dolog, amit
megtanultam, hogy semmiképpen ne maradjon meg fájdalmas
emlékként az együttlét… Erre való az olaj, ami most forrón
bizsergeti az ujjaimat, ahogy előkészítem Dominique-t valami
keményebbre. Már ettől is összerándul kicsit, muszáj finoman
simogatnom belülről… játszadoznom… Közben
megcsókolom és minden „behatolásnál” elnyelem a
nyögéseit… Az ujjam újabb követi, aztán még egy…
alaposnak kell lennem, de… Nem bírom tovább! Kihúzom a
kezem és fölé helyezkedem. Megemelem a csípőjét és
megnyugtat, mikor a vékony lábaival átfon… Nincs
szükségem több biztatásra. A bejáratához helyezkedem, és
nagyon lassan behatolok a forró, szűk nyílásba. Ráhajolok és
megtámaszkodom mellette…
Feleslegesen tartottam tőle, hogy tapasztalatlan… úgy érzem,
Raoul nagyon is tudja, mit csinál… és egyre inkább felforrósít
vele. Tudom, hogy van egy pont, ami nagyon jó, de sosem
érinti meg, csak a közelében jár, úgy hiszem, azért, hogy
felhúzzon még jobban… sikerül neki, ami azt illeti. Mohón
várom, hogy tényleg belém mélyedjen, és amikor megteszi,
kiszalad egy sikoly a számon… nem a fájdalomtól.
Egyszerűen csak… annyira jó… a combjaimmal a derekát
szorítom, és a vállába kapaszkodom… levegőért kapkodok, és
bár érzem, hogy vér serken a körmeim alatt, képtelen vagyok
lazítani… Raoul fölöttem ugyancsak nehezen lélegzik, és pár
szívdobbanásnyi szünet után mozogni kezd bennem…
Felnyögök… és amikor lenyúl közénk, és megérint, még
inkább elvesztem az önuralmamat, és összeszorítom az
izmaimat… nem tudok lazítani, pedig nem fáj… egyáltalán
nem… sőt…
- Ra-raoul… - kezdem, de nem bírok többet kinyögni… nem is
fontos…
Nagyon nehéz gondolkodnom. Annyira jó... túl jó! Minden
mozdulattal közelebb kerülök a gyönyörhöz, és a kitartásomon
nem segít, hogy összerándul… Szeretném, ha neki is jó lenne,
ha ő is el tudna menni… Próbálom összeszedni a
gondolataim… Volt egy pont, aminél… Megcsókolom az
arcát, picit elengedem, míg megemelem a csípőjét és újra
behatolok. Felnyög, de… ez még nem az a sikoly, amire
vártam. Az más… Kihúzódom és próbálok másképp mozdulni,
de így sem… Zihálok. Nem akarok elmenni egyedül, mikor
látom, ő is mennyire a határán van… Kihúzódom teljesen,
megcsókolom az arcát és a fülébe suttogok.
- Segíts egy kicsit, kérlek…
Nyel és halványan bólint. Kicsit kiegyenesedek, egyik lábát
magam mellé engedem, a másikat felhúzom és megpróbálom,
most csak egyik oldalról hátha... Ahogy elmerülök benne,
hangos, kéjjel átitatott sikoly zengi be a szobát. Megtaláltam.
Elégedetten elmosolyodom, és úgy helyezkedem fölé, hogy
csak egyik lába karoljon át, aztán újra behatolok, kiélvezve a
csodás hangját…
Nagyon, nagyon forró a szoba körülöttünk… furcsa,
kielégületlen kéj kaparászik a torkomban, zavar, hogy nem
tudom, hogyan, merre kéne mozdulnom, hogy… de aztán
Raoul találékonyan rálel a legmegfelelőbb helyzetre… talán
még… soha nem volt ennyire jó…
Nem tudom, nem is akarom visszafogni a hangomat, nem
számít, senki sem hallhat meg… és ha meg is hall… nem
érdekel… ez most… sokkal élvezetesebb, mint hittem volna…
Újra és újra belém hatol, és minden egyes alkalommal erősen,
kéjtelin súrolja végig ezt a pontot… még… soha nem volt
ilyen… a nevét sikoltom, és a karjába kapaszkodom, ahogy
megint belém nyomul.
Nem kell sok… egyáltalán nem kell sok… pedig egyáltalán
nem is érinti a férfiasságomat, csak ki-be mozog bennem.
Érzem, hogy közel vagyok… nagyon közel… most már
tudatosan húzom össze az izmaimat, és amikor megint belém
merül, most sokkal erősebben, tömörebben súrolja végig azt a
pontot… sikoltok, és összerándulok.
- Raoul!... – remegek a karjában… az ujjaim a felkarjára
görcsösültek… nem tudom elengedni, csak reszketek, ahogy
kiömlik a magom, és akkor…
Fáj, ahogy belém mar, hogy a körmei vért serkentenek a
hátamból, de képtelen vagyok rászólni, megálljt parancsolni
neki. Van valami megfoghatatlan perverz élvezet abban, hogy
a gyönyörtől nem tud uralkodni magán… Én is teljesen
elvesztem a fejem. Zihálok. Képtelen vagyok visszafogni
magam. A gyönyört hajszolom, míg újra meg nem feszül,
annyira, hogy azt hiszem, nem tudok megmozdulni megint, de
nagyon közel vagyok,csak még egy… kicsit… A csípőm
gyorsan mozog, a kéj végigfut a gerincemen, az ujjaim
görcsösen markolnak a takaróba, a másik kezemmel olyan
szorosan húzom magamhoz, amennyire csak el bírok benne
merülni és a következő pillanatban vége… Elérem a csúcsot és
pár pillanatig olyan érzés, mintha lebegnék… A fájdalom
megszűnik és forró magommal megtöltöm Dominique
törékeny testét… Remegve csuklik meg a lábam,
visszaeresztem az ágyra és még mindig zihálva kihúzódom
belőle.
- Dominique… én… jól vagy…? – kérdem az első ostoba
kérdést, ami eszembe jut. Soha senkivel nem voltam még ilyen
heves, attól félek, talán túlzásba vittem…
Képtelen vagyok elengedi a karját, a vállát… egyszerűen nem
engedelmeskednek az izmaim… és… nem is akarom
elengedni. Ez az élmény… egyszerűen hihetetlen… voltak
már férfiszeretőim, de egyikük sem volt ilyen heves és törődő
egyszerre…
Zihálok és remegek, ahogy Raoul forró teste hozzám simul…
odahúzódom hozzá, önkéntelenül is, de alig vagyok képes
mozdulni, annyira remegek az iménti gyönyörtől… mintha az
a csúcspont minden erőmet kiszívta volna… valahonnan
távolról azt hiszem, lassan felfogom, ahogy Raoul a hajamat
simogatja, és halkan szólongat, a nevemet suttogja… de hogy
ezt nem csak képzelem, arra nem is tudom, mennyi idő múltán
jövök rá…
Mély lélegzeteket veszek, de a remegésem alig csitul…
nehezen nyugszom meg… de aztán sikerül felnéznem rá, és
végre el tudom engedni a karját, bár nyomban vissza is
simítom a vállára az ujjaimat, most már nem húsba vájón.
- Bocsánat, monsieur – suttogom bűnbánóan; rám mosolyog.
- Inkább Raoul, ha lehet…
Bólintok, és közelebb húzódom hozzá, átkarolva a nyakát.
- Raoul… bocsáss meg a sebekért, nem akartalak… bántani…
- habozok. Még… soha nem kértem ilyet… - Itt… itt maradnál
velem?... Kérlek…
Nem bírom ki mosolygás nélkül, mikor szorosan hozzám
bújik, és arra kér, hogy maradjak. Hogy megszelídült a kis
vadmacska… Finoman átölelem, és közelebb húzom
magamhoz. Boldog vagyok. Fájnak a sebek a hátamon, és
biztosan érzem, hogy túl heves voltam, de valahogy az a
kielégülés, amit érzek, most mindent elnyom… Egyszerűen
csak mosolyogni tudok…
- Itt maradok, ha nem szöksz meg, mire felébredek… -
mondom, kicsit keserűen gondolva az ijedtségemre.
- Nem fogok… és nem csak azért, mert azt hiszem, lábra sem
bírnék állni… - feleli és mintha halvány pírt fedeznék fel az
arcán a sötétség ellenére is…
- Sajnálom, én nem akartam fájdalmat okozni… - kezdem a
magyarázkodást, de az ajkamra teszi a vékony kis ujjait és
mosolyogva felsóhajt.
- Ezt dicséretnek szántam… Nagyon-nagyon jó volt… -
lehunyja a szemét, aztán mikor megint kinyitja, pajkosan
hozzáteszi. – És ezt vedd megtiszteltetésnek! Még senkinek
nem engedtem meg, hogy utána az ágyamban aludjon.
Kuncogok, megcsókolom az arcát, a száját, mellé heveredem
és a karjaimba húzom. Furcsa érzés… Nem hittem volna, hogy
így alakul ez az este, de kellemes meglepetést okozott. Meg
kell majd köszönnöm a bácsinak… és azt hiszem, tartozom
némi bocsánatkéréssel Michelenek… de ez mind ráér holnap.
- Jó éjt, Dominique… Köszönöm, hogy nekem adtad a
táncot…
- Nagyon is örülök neki, hogy megtettem – feleli és még
inkább odasimul. – Jó éjszakát, Raoul… Szép álmokat.
Elmosolyodom a válaszra. Még egyszer megcsókolom a
házicicává szelídült vadmacskát, aztán lehunyom a szemem és
hagyom, hogy magával ragadjon a pihentető álom…
VÉGE
BŰNBAK
Quavien
Kicsit unatkozom. Rendben, nagyon unatkozom… de
illedelmesen visszafojtom az ásítást. Baures professzor
bizonyára megsértődne… próbálok nézelődni, de ebben a
szobában nem sok minden van. Elvégre itt csak tanulok…
könyvek, földgömb, térképek, íróasztal, terepasztal a
stratégiához, és ez a bábu, amire éppen figyelnem kellene…
Hümm. Olyan izmos, mint amilyen a bűnbakom lehet…
Faolra pillantok a szemem sarkából. Ahhoz képest, hogy
szolga, igen jóképű fiú… izmos, barna hajú, zöld szemű, és
kifejezetten karakteres arca van… na igen. Kár, hogy szolga,
már-már embernek tűnik… voltaképpen tekinthetem
embernek… hümm. Dudorodik a nadrágja…
- És ez itt mi? – mutat a bábu ágyékára Baures professzor;
visszakapom a tekintetemet.
- A farka – felelem, és csak akkor kapok észbe, hogy ez trágár
volt, amikor a tanár sóhajtva a pálcáért nyúl. Mindegy… erre
van a bűnbak…
Faol
Lassan egy fél éve vagyok itt. Eleinte csak a pénz miatt
vállaltam el... de aztán... aztán láthattam közelebbről, és azon
kaptam magam, hogy nem tudom levenni róla a szemem. Nem
is tudom, mikor kezdtem el így tekinteni rá... Először talán
csak az ujjait figyeltem, miközben pálcáztak... A karcsú,
vékony ujjakat. Aztán lassanként megfigyeltem a formás
lábait, a vékony csípőjét, a karcsú derekát... az ívelt nyakát, a
szép, aranyló fürtöket. Még most is nehéz leküzdenem az
iránta érzett vágyamat, ha rajta felejtem a tekintetem... Nem is
beszélve az új kis hobbiját, miszerint nekem kell öltöztetnem...
Kínzás...
Csak akkor eszmélek gondolataimból, mikor meglátom a
pálcát a tanár kezében. Nagyot nyelek... Tudom, mi
következik. A mellényemhez nyúlok, hogy kioldjam, és már
veszem is az ingem...
Quavien
Egy kicsit sajnálom… nem akartam most, hogy megbüntessék,
és tényleg véletlenül csúszott ki ilyen szó a számon… de neki
ez a feladata. És tagadhatatlanul élvezem a látványt, ahogy
leveszi az ingét… a mellkasa és a hasfala… nagyon jól néz
ki… tényleg szörnyű, hogy egy szolga. Kár érte.
Inkább elfordítom a tekintetemet, amikor a tanár megüti… Két
suhogó ütés a pálcával… szerintem sok. Csak egy csúnya szó
volt, és olvastam ennél trágárabbakat is a drágalátos
könyveiben… kicsit álszent…
- Fáradt vagyok – közlöm, amikor Baures professzor leteszi a
pálcát. Látom, mekkorát sóhajt… aztán bólint.
- Értem, felség. Holnap folytatjuk – és elkezdi összeszedni a
holmiit. Helyes. Most sem mert ellentmondani… Hümm.
Lehet, ha legközelebb ilyesmi miatt kellene a bűnbakomnak
helyettem állnia a büntetést, ráparancsolok, hogy ne tegye…
én büntethetem csak meg, és kicsit… másképp, mint ő teszi.
Újra Faolt nézem, ahogy visszaveszi az inget. Ingerlő kicsit…
megnyalom a szám szélét…
Faol
Átkozott Baures! Csak kettőt csapott a pálcával, de annyira
ügyetlen, hogy mindig csúnyán megheged a bőröm... A
kiképzőtanára, ha hibázik, ennél többet is adott már, de az ő
ütései mindig nyom nélkül begyógyultak... Fájva veszem
vissza az inget, de mikor a hercegre pillantok, kicsit zavarba
jövök. Megnyalta a száját? Találkozik a tekintetünk, és azt
hiszem, mosolyog. Megint... Megint játszik velem. Dühösen
lesütöm a tekintetem és visszaveszem a mellényem is. Nem
tudok nem vágyni rá, pedig... tudom, hogy esélyem sincs.
Mikor legutóbb is véletlenül hozzáértem a finom, puha
bőréhez, olyan mérges lett, hogy azt hittem, maga ragad majd
pálcát...
Quavien
Nem tudok hirtelen másra gondolni… tudom, hogy perverz
vágyaim vannak, de… én bármit megtehetek. És…
Baures elhagyja a termet; elnyújtózom egy kicsit a
karosszékben, aztán, ha már úgyis csak a cselédlány meg a
bűnbakom van a közelben, megengedek magamnak még egy
kis lazaságot. Könnyedén egymásra vetem a lábaimat, és…
Nem tudom kiverni a fejemből a dolgot. Azt akarom, hogy…
hümm. Megint megnyalom a számat, önkéntelenül is. Nem
néz rám, nem mer rám nézni… és… biztosan nem meri
megtenni. Felkuncogok magamban, aztán előrébb hajolok.
- Faol… - hívom oda magamhoz, és ha idejön, rámosolygok. –
Azt akarom… hogy elégíts ki a száddal…
Halkan beszélek, hogy a cselédlány ne hallja, se a testőr…
nem hiszem, hogy megteszi, és ha mégis, azok ketten nem
fognak szólni róla. És… jólesik ilyen mocskosan szólni
hozzá…
Faol
Engedelmesen odamegyek hozzá, de, amikor meghallom, mit
akar, teljesen ledermedek. Nem... Ez csupán egy tréfa.
Biztosan tréfa, annak kell lennie! Felpillantok, látnom kell az
arcát, de ő csak mosolyog és én... Ami azt illeti, ha nem itt
kéri, így... nem is tétováznék. De mégis itt az őr és... a cseléd
és... Nagyot nyelek. Nem mondhatok neki ellent, hisz csak egy
szolga vagyok... Az ágyéka felé tekintek, és ... Megteszem.
Megteszem, csak.. arra kell gondolnom, hogy csak ketten
vagyunk és... Érzem, hogy az én nadrágom is hirtelen szűk
lesz. Még egyszer nyelek és térdre ereszkedem előtte, aztán
óvatosan az ágyéka felé nyúlok, hogy... megérinthessem.
Quavien
Hihetetlen. Tényleg megteszi. Nem hittem volna, hogy egy
szolga ilyen merész lesz… vagy éppen ilyen engedelmes.
De… szórakoztat. Nagyon is… elvégre tényleg izgat a
kinézete, és amikor megérint, kegyesen széjjelebb vetem a
lábaimat, hogy hozzám férjen. A testőr azonnal elfordul, és a
cselédlány is hirtelen eltűnik… helyes. Elvégre ők is csak
szolgák…
Ez a szolga megérdemli, hogy megpróbálhassa… bár kétlem,
hogy tényleg megteszi, végig, nem csak megérint, hanem…
elkezdi. Elvégre ez igencsak megalázó dolog… bár
tagadhatatlanul felizgat a gondolat…
Faol
Szétveti a lábát, és... a vágy végigfut a gerincemen. Nem
érdekel, kik láthatják. Megérintem az ágyékát a ruhán át...
végigsimítom... Felforrósodik az érintésem alatt. Mosolyogni
szeretnék, de nem mutathatok érzelmet. Nem láthatja...
mennyire felizgat. Kioldom a nadrágját. Szerencsére ez nem
megy olyan nehezen, hiszen nem először kell megtennem, de
akkor nem engedte, hogy megérintsem, most viszont... Újra
nyelek, mikor végre megérinthetem a vesszejét...
Quavien
Jó érzés… túl jó érzés, amikor végigsimogat, és kezdek
zavarba jönni. Most, hogy megérint, biztosan észreveszi…
hogy ő is izgat… nem! Az nem lehet, hogy egy szolga
felgerjeszt! De… a helyzet… az igenis… igenis pikáns, és ez
tagadhatatlanul kissé… vágyat ébreszt bennem…
Visszafojtom a kis sóhajt, amikor Faol végigsimítja csupasz
oszlopomat… Bólintok, hogy folytassa, olyan hűvösen, ahogy
csak tudom. Tudom, hogy van itt más is, de… kíváncsi
vagyok…
Faol
Érzem, hogy ő is... megkeményedik, ahogy a kezembe
veszem. Annyira forró és... lüktet, ahogy végigsimítom, aztán,
amikor bólint, nem tétovázok tovább, lehajolok és megérintem
a nyelvemmel. Régen csináltam ilyesmit, még suhanc
koromban egy jó baráttal... kedvtelésből... de most, vele...
Nagyon finom. Először csak finoman végignyalom,
körkörösen masszírozom a nyelvemmel, simogatom... egyre
keményebb...aztán megint nyelek és a számba veszem...
Quavien
Minden erőmre szükségem van, hogy ne nyögjek fel, amikor a
nyelve hozzám ér… már az ujjai is nagyon finoman
simogattak, de ez éles, fehér szikrákat küld fel a gerincemen…
ahogy a nyelve körbe-körbe táncol az oszlopom körül,
legszívesebben felsóhajtanék…. Nem! Ő csak egy szolga!
Most… túl messzire mentem a játékkal… akkor látom be ezt,
amikor nem tudom nem élvezni, amit tesz, és majdnem
felsikoltok, amikor a szájába vesz… beharapom a számat,
dühösen. A fejére simítom a tenyeremet, aztán ellököm
magamtól, amilyen erősen csak tudom.
- Elég! – csattanok fel. – Még ezt sem tudod megcsinálni!
Faol
Nem? Csalódottan húzódom el... Ez... Ez nem igaz! Jól
csináltam, hisz... éreztem, hogy milyen kemény és forró és...
tudom, hogy élvezte. Remeg az ajkam. Még érzem a számban
az ízét, nem akarom abbahagyni, de nem vagyunk egyedül,
és... Megint haragszik. Elhúzódom és bocsánatkérően fejet
hajtok a herceg előtt.
- Bocsássa meg ügyetlenségemet, felség...
Quavien
Szerencsére elég hamar sikerül lecsillapodnom, azt hiszem,
nem túl feltűnő, hogy remegek… a ruháim elrejtenek… Elég!
Undorító, lehangoló dolgokra gondolok… és elenyészik
bennem a vágy.
Abbahagyta, ahogy parancsoltam… helyes… Jó, hogy tudja a
helye, ő csak egy szolga. És még bocsánatot is kért…
biccentek, elvégre tudom jól, hogy igazságtalan vagyok vele…
- Elnézem, elvégre szolga vagy… - mondom hidegen, és
félrehajtom a fejemet. – Öltöztess vissza, utána visszatérünk a
szobámba. Esteledik, le óhajtok feküdni…
Faol
- Ahogy kívánja, felség...
Engedelmeskedem, de nem merek ránézni. Nem lenne szabad
ilyesmit éreznem, ő csak egy elkényeztetett kölyök!
Feltekintek az ajtóra, a testőr undorodva néz rám... Nem
mintha ő ellent mert volna mondani... Biztosan nem mert
volna. Befejezem az öltöztetést, aztán felegyenesedem és
követem a szobájába a testőrökkel együtt...
Quavien
Kicsit… zavarban vagyok, az igazat megvallva. Túl messzire
mentem, úgy érzem… és egy szolga… izgatott fel…
ostobaság. A pikáns helyzet tehet róla, semmi más!
Amikor rendbe hozza a ruhámat, felkelek; az a testőr, aki
idebenn van, azonnal kinyitja az ajtót. A többiek már felálltak
odakinn… már egészen sötétek a folyosók. Jól van… pici
oldalpillantással ellenőrzöm, a bűnbak követ-e, aztán
nekiindulok… hideg van. Remélem, a szobámat már
befűtötték, utálom, ha nem elég meleg…
Helyes. Befűtötték, és ki is takarítottak… elégedetten nézek a
lilás-kékes kárpitokra és látom, hogy a bútorok is tiszták… és
valaki gondoskodott a vacsorámról. Faol vacsorája is ott van a
kisasztalon… helyes. Ma senkit nem kell eszerint
megbüntetnem, eddig gyakran elfeledkeztek róla… kiküldöm
a testőrt, és Faolra pillantok, várva, hogy kihúzza a székemet.
Faol
Csak egy szolga vagyok. Egy szolga... Így kell viselkednem.
Bár, amikor nem kegyetlenkedik, nem is olyan rossz. Kihúzom
neki a székét és engedelmesen megállok pár lépésre, hogy
bármikor teljesíthessem szeszélyes kéréseit. Szeretem ezeket a
kis csendes pillanatokat, amikor nézhetem... Megengedi, hogy
megtöröljem az arcát evés után... Szörnyen megalázó. Mintha
egy gyerek lenne...Legalább megérinthetem... De amit most
tett... Nem tudom kiverni a fejemből... annyira megalázó és
annyira izgató...
Quavien
Leülök… szeretem ezeket a vacsorákat. Csendes, és senki nem
zaklat az etikettel, vagy ecseteli lelkesen, mit is eszem
éppen… nem érdekel, mi ez, csak annyi, hogy finom. Olykor
intek, hogy Faol másik tányért tegyen elém, vagy hogy töltsön
még a gyümölcsléből… nem igazán vagyok éhes, de ízlik.
Azért hagyok az ételekből, bőven… elvégre tényleg gonosz
voltam ma, és Faol megeheti azt, amit meghagyok… kérek
még gyümölcsöt, és megvárom, amíg felvágja nekem, aztán
intek.
- Most ehetsz – mondom neki, és próbálok kedves lenni.
Addig majd elszórakozom a gyümölcsökkel…
Faol
Nem igazán vagyok éhes. Nem tudom kiverni a fejemből az
ízének emlékét... Meg akarom érinteni, leszorítani arra a széles
ágyra, fölé magasodni, és... Nyelek és inkább az ételre
koncentrálok. Nincs okom panaszra, hisz rengeteg hús maradt,
és tagadhatatlanul jobb étel, mint az enyém. Ez szaftos és
ízletes, az enyém öreg és száraz... Amíg eszek, igyekszem nem
figyelni, ahogy a szájába vesz egy lédús barackot és beleharap,
aztán megnyalja a száját... Egészen megborzongok. Mikor úgy
érzem jól laktam, befejezem és megköszönöm a vacsorát.
- Kíván nyugovóra térni, felség...? - kérdem bátortalanul.
Quavien
Lassan, sokáig szórakozom a gyümölcsökkel… olykor azért
rápillantok a bűnbakomra. Már nem zaklat fel annyira a
gondolat, hogy mit követeltem tőle… szolga, hát szolga, de
már majdnem ember. És nem mentem el túl messzire, ez a
gondolat megnyugtat.
Leteszem a barackot, és inkább hátradőlök, kezemben egy
serlegnyi gyümölcslével; inkább azt nézem, és magam elé
képzelem, milyen is a felsőteste… elmosolyodom, és
megnyalom a szám szélét. Kár, hogy szolga, valóban…
Felrezzenek a kérdésre, és bólintok.
- Igen. Öltöztess át.
Faol
Kínzóan lassan engedi az öltöztetést. Mondjuk vigyáznom is
kell, nem érhetek hozzá, pedig… milyen szép. Szeretem
egyszerűen csak nézni, még akkor is, ha tudom, hogy ezzel
zavarba hozom. Amíg nem érek, hozzá, nem kiabál… De
érzem a bőrének finom illatát, a fürdőolaj beleivódott a puha
bőrbe… Jó lenne megsimogatni… végigcsókolni…
Akaratlanul is megnyalom a számat és lesegítem róla a
nadrágot… oh! Hoppá… Végigsimítottam a combját… Ez
bűnösen jó volt, de…
- Bo-bocsásson meg, felség…
Quavien
Érzem, ahogy bámul. Nagyon is érzem, nem tud csak úgy,
észrevétlenül figyelni, és kicsit bosszant is a dolog, de…
hízeleg is. Éppen ezért parancsoltam rá, hogy ő öltöztessen és
vetkőztessen… szórakoztató nézni a nyeldeklését.
Mi? Határozottan úgy éreztem, hogy… Amikor hebegve
szabadkozni kezd, dühömben nem gondolkodom, csak
lehúzok neki egy pofont.
- Mit merészelsz, szolga! Ne érj hozzám, már ezerszer
elmondtam! –sziszegem dühösen, és gőgös arccal elfordítom a
tekintetemet. Nem tudhatja, magamnak sem merem elismerni,
hogy jólesett az érintés…
Faol
- Esedezem bocsánatáért... -szűröm a fogaim közt.
Sajog az arcom, de egyáltalán nem a pofon erejétől.
Megborzongott... egy pillanatra, azt hiszem éreztem. Miért
utasít akkor el? Nem bánnám, ha nem csak azt engedné meg
oly kegyesen, hogy leszopjam, hanem azt is, hogy
simogassam, hogy... birtokba vegyem. Most a szokásosnál is
nehezebb türtőztetni magam. Gyorsan az ágyára kikészített
hálóruháért nyúlok és a lehető legóvatosabban segítem fel rá.
A gyönyörű, lágy anyag úgy fonja körül a csípőjét, mintha
nem is lenne rajta semmi... Ügyetlenkedek, pedig már
annyiszor megkötöttem, most mégis túlságosan dühös
vagyok... Meddig mehet ez így?!... Mikor végre végzek,
kiegyenesedem és egy lépést hátra lépek.
- Készen van, felség... - hajolok meg előtte.
Quavien
- Megbocsátok – mormolom, és figyelmen kívül hagyom az
ügyetlenkedését. Elvégre így figyelhetem egy kicsit, anélkül,
hogy észrevenné… amikor végzett, és meghajol, bólintok.
- Köszönöm, Faol – ritka szóval ajándékozom meg, de azt
hiszem, megérdemli, még mindig nem mondott fel… - Menj
aludni. Holnap a lila bársonyruhát készítsd ki. Elmehetsz.
Intek is, és amint távozik, elfújom a gyertyákat, bebújok a
takaró alá, és elfészkelődöm. Meleg és puha az ágyam, és így
könnyen elszáll a fejemből az izgalom és a düh. Lehunyom a
szemem, és egy pillanatra megkísért a gondolat, hogy a
csengővel visszahívom a bűnbakomat, de… nem. Nem leszek
gonosz. Majd holnap.
Ideje aludni…
Faol
Nem tudom, hogy örüljek vagy bánkódjak, amiért máris
magára kell hagynom. Persze nem leszek messze... Nagyot
nyelek. Talán jobb így, ma éjjel talán nem kelt fel az ostoba
kérései miatt. Befészkelődöm a szűk hálófülkébe. Nem az én
méretemre találták ki, de volt időm hozzászokni… Eleinte
elaludni sem tudtam… Ma éjjel is csak a sötétséget bámulom.
Hallom, hogy az őrök valamit beszélnek odakint, hogy
elhaladnak a fülkém mellett. Ez…! Ez az az őr… arról beszél
milyen ocsmány egy lény vagyok…. Remek… holnapra az
egész udvar tudni fogja… A pokolba! Ez is az ő hibája…!
Átkozott kölyök! Megalázott és még csak… még csak nem is
engedte, hogy megtegyem. Akkor legalább lenne értelme
ennek az egésznek… Igen… Ha valóban megtehetném, nem
bánnám, ha kigúnyolnak… Nagyot nyelek, ahogy elképzelem,
hogy nyöszörög a karjaimban… Végül is… Mi történhet?
Lefejeztet… De ha előtte megtehetném… Nem biztos, hogy
bánnám. Egy hosszú pillanat után elmosolyodom. Már akkor
megszületett bennem az elhatározás, mielőtt felkeltem és
kiléptem a fülkémből. Egyenesen a herceg szobájába…
Quavien
Hamar sikerül elaludnom… hiszen nekem semmitől sem kell
tartanom… és álmodom. Szépeket álmodom. Sokszor
álmodok hasonlókról, bár soha nem árulnám el ezt a
varázslónak, aki az álmaimat elemzi.
Álmomban Faol nem szolga, hanem barát… és valahogy ez
jobban esik, mint megalázni, és játszani vele… Ott
elmehetünk együtt vadászni, inni, és ez jobb játék, mint
amikor tanulnom kell… És valahogy… álmomban jólesik, és
szégyen nélkül fogadhatom, ahogy hozzám ér, megölel,
simogat… megcsókol. És… tovább álmodom, mint szoktam,
most nem csupán ezt teszi, hanem intimen is hozzám ér. Nem
tudom, mit tesz, de jólesik, és a meleg, puha takarók között jó
érzés izmos testéhez simulni. Pompás játékot játszunk együtt,
és álmomban mosolygok, szélesen, elégedetten. Akkor is, ha
tudom, hogy ha felébredek, milyen rosszízű lesz…
De egyelőre ebben az álomban jó… nagyon jó…
Faol
Nagyot nyelek, ahogy bezárom az ajtót magam mögött.
- Őfelsége... - suttogom, de semmi válasz. Nem ébredt fel.
Szerencsére már jól ismerem a szobáját és hozzászokott a
szemem a sötéthez, hogy hangtalanul odamehessek hozzá.
Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy békésen alszik... A
takaró fel-le jár a mellkasán. Mosolyog az arca... ragyog.
Boldognak tűnik. Nem... gonoszul boldognak, csak
egyszerűen... szépnek. Szebbnek, mint valaha láttam.
Kuncog...?Esküdni mernék, hogy... Mély levegőt veszek,
leülök az ágya szélére. Nem ébred fel... Felé nyúlok... remeg a
kezem. Meg fogom tenni. Most megteszem. Szeretni fogom,
ha ez lesz az utolsó cselekedetem is... Birtokolni akarom.
Egészen. Lehúzom róla a takarót óvatosan és fölé térdelek...
Megsimogatom... Ez... Ez fantasztikus! Csak még jobban
felizgat és bátorságot ad...! Lehajolok, és belecsókolok a
köntöséből kivillanó hófehér bőrbe... Finom..
Quavien
Nagyon jó vele álmodni… és valamiért ma ez az álmom
részletesebb, mint eddig… érzem, ahogy lehúzza rólam a
takarót, és simogatni kezdi a vállamat, a karomat… nem
mozdulok, csak élvezem az érintését. Valahogy egy vékony
mezsgyén egyensúlyozva tudom, hogy csak álmodom, és ezért
megengedem magamnak a boldogságot, a mosolygást…
hiszen itt nem szolga, hanem barát, és micsoda különbség ez a
valósághoz mérten…
Hagyom, hogy megcsókolja a nyakamat… kicsit
összeborzadok, de kuncogok, hiszen jólesik… álmomban
megtehetem. Máskor nem… és… így most jó…
Faol
Nem ébredt fel. Nagyot nyelek. Nincs visszaút... Akarom őt.
Vágyom rá és az enyém lesz. Kioldom a laza kötést a köntösén
és óvatosan félresöpröm. Visszahúzom a kezem, mikor
hozzáérek. De buta vagyok. Még ilyenkor is visszafogom
magam… Pedig most nem egyszerűen hozzá akarok érni.
Lehajolok és végigcsókolom a mellkasát. A kezeimmel a
derekát, a csípőjét simítom... a combját... Azt a gyönyörű
vékony combot...
- Gyönyörű vagy... - suttogom a bőrébe és megcsókolom az
egyik apró mellbimbóját. A számba veszem, és a nyelvemmel
játszok vele, miközben az egyik kezemmel végigsimítom az
ágyékát. Milyen forró...! Akárcsak az enyém... Akarom őt!
Lehunyom a szemem és finoman megharapom az apró
bimbót...
Quavien
Az álmom… egyre forróbb és részletesebb… és bár bűnös,
perverz dolog, de egyre jobban élvezem… mosolyogva
hallgatom a bókjait, a suttogását, és hagyom, hogy
simogasson… hogy megcsókoljon… nagyon jó, ahogy csókol,
a nyelvét érzem a számban, aztán a mellkasomon az ajkait…
felforrósítja az ágyékomat, a gyomromat, és…
Au… ez… ez egy picit fájt… de mi…
Micsoda?
Rémülten, reszketve riadok fel az álmomból, és vagy fél perc,
mire ráeszmélek arra, hogy ez tényleg a valóság, és… még a
sötétben is bizonyosan tudom, hogy Faol térdel fölöttem, és ő
harapott belém picit… hogyan?
- Hogy merészeled… - sziszegem felháborodottan… te jó
ég… tényleg ő érint ilyen intimen, tényleg az ő keze van az
ágyékomon… szétbontotta a hálóruhámat… - Takarodj!
Faol
Felébredt és kiabál... Nem baj. Tudtam, hogy ez fog
következni... Egy gyors mozdulattal lefogom a kezeit és a feje
fölé szorítom.
- Most nem... - suttogom. - Most nem megyek sehová... Túl
messzire mentél... Most befejezzük, amit elkezdtél... -
mormolom, közel hajolva az arcához, aztán lehajolok és
megcsókolom. A nyelvemmel behatolok a szájába...
Finom...Szabadulni próbál, de egy kézzel is meg tudom tartani
a csuklóit a feje fölött, míg a másikkal simogatni kezdem.
Megpróbál a lábaival ellökni, de nagyobb vagyok, erősebb. A
térdei közé helyezkedem és leszorítom a combjait... Akarom...
Nagyon!
Quavien
Még soha, senki nem mert ilyesmit tenni velem…
kétségbeesetten küszködve próbálok kiszabadulni a kezéből,
de nem megy, sokkal erősebb nálam… egy kicsit fáj, ahogy
összeszorítja a csuklóimat…
Túl messzire mentem… ahogy a nyelvét a számba löki,
beleharapok egy kicsit. Mégiscsak csak egy szolga, hozzám
sem érhetne, nemhogy ilyet tegyen… ha legalább valami
nemes lenne… de így nincs joga hozzá! Két érzelem között
vibrálok, egyszerre izgat, ahogy simogat és csókol, és vagyok
dühös… fáj a csuklóm, és a combomat is kicsit fáj, ahogy
szétfeszíti… próbálok kiszabadulni, megszakítani a csókot.
Nem lehet… egy szolgával…!
Faol
Fájdalmasan felszisszenek, ahogy megharap. Érzem a vérem
ízét a számban, de újra megcsókolom, elkeseredetten,
vágyakozva... Egy kissé mintha enyhülne a kapálódzása, ezért
óvatosabban fogom a csuklóját, de szilárdan... Most nem
engedhetem el! Megszakítom a csókot és a nyakára hajolok.
Csókolom, harapom, ízlelem... Annyira finom bőre van...
- Ne ellenkezz... - nyögök fel, mikor újra megvonaglik
alattam. - Nem foglak elengedni... csak magadnak ártasz
vele... - a füléhez hajolok, ott suttogom. - Egyetlen éjszakára...
azt akarom, hogy az enyém legyél...
Quavien
Izgató… nagyon izgató, amit velem csinál, de képtelen vagyok
elfeledni, ki is ő, ki vagyok én… hozzám sem szabadna érnie!
És hiába haraptam meg, mégis újra… megcsókol… véres íze
van, perverz módon még jobban felizgat, de azért még őrzöm
a büszkeségem maradékát, és szabadulni próbálok, bár már
alig érzek hozzá erőt… végre lazul a szorítása…
Amikor vége szakad a csóknak, kiálthatnék, de… kifulladtam,
levegőért kapkodom… megvonaglok, ahogy a nyakamnak
esik, borzongok, megremegek… jó érzés! Jó érzés, de…
- E-ezért lenyakaztatlak! – zihálom felségsértő szavaira, és
nagy levegőt veszek, hogy az őrségért kiálthassak…
Faol
A szájára simítom a kezem, hogy ne kiálthasson. Mosolygok.
- Holnap... Holnap bitóra küldhetsz... Nem is számítok másra.
De most... - tovább csókolom a mellkasát, beleharapok a
mellbimbójába, aztán.. elengedem a száját és a derekára
simítom a kezem... Aztán a hasára... az ágyékára... Forró,
nagyon forró. Az egyik combját elengedem és az ágyékához
nyomom, hogy érezze....
Quavien
A mohó, forró, perzselő csókjai… megvonaglok, remegek,
ahogy tapogat és simogat… nem szabadna így éreznem, de
felizgat, jólesik… amikor elveszi végre a számról fojtogató
kezét, akkor is csak zihálni vagyok képes… kevés a levegő…
és nem bírom ki, tényleg, hangosan felnyögök, ahogy az
ágyékomhoz simul…
Szégyenkezem, hiszen csak egy szolga, de… ez fantasztikus
érzés… zavartan elfordítom a tekintetemet…
Faol
Zene füleimnek, ahogy felnyög. Csodálatos hangja van...
Elmosolyodom és az arcához hajolok. Gyengén látni, de
mintha elpirulna...
- Gyönyörű vagy... - mormolom halkan. - Nem bántalak, ha
nem kapálódzol...
Hogy ezt bizonyítsam, elengedem a másik lábát is és csókolni
kezdem... Hosszan elidőzve a nyakánál, a formás vállairól
lesimítom a hálóköntöst, megcsókolom, végignyalom a szép
ívet, ezzel is az emlékeimbe vésve, ha ez lesz az utolsó...
Aztán lassan végigcsókolom a mellkasát, a hasát... Közben
elengedem a kezeit. Ha meg akar támadni, nem tartok tőle,
hogy ne tudnám megállítani megint...
Quavien
Égni kezd az arcom, amikor bókol nekem, mint álmomban…
zavarba hoz, hogy jólesik, amit mond… de ami utána jön, az
felháborít.
- Nem csak lefejeztetlek – sziszegem dühösen, aztán
felsóhajtok, önkéntelenül is, amikor csókolni kezd… nem
tudom visszafojtani, akármennyire megalázó is… jólesik!
Amikor elengedi a kezemet, megpróbálom eltolni magamtól,
bár azt hiszem, nem elég erősen… remegek egész testemben…
- Ezért… meglakolsz… orcátlan…
Faol
Megpróbál megállítani, de nem elég elszánt. Meghúzza a
hajam, de egyszerűen megfogom a csuklóját, megszorítom
kicsit és elenged… Félreteszem a kezét, és tovább csókolom a
puha, selymes bőrt a hasán… A nyelvemmel körözök rajta, a
köldökén… Ajkaim közé veszem a puha bőrét, de nem akarok
nyomot hagyni rajta. Itt megláthatják… Tovább csókolom,
finoman haladva az ágyéka felé… hallom,hogy sóhajt, most
már nem tud becsapni… Végigsimítom a combjait… Egyre
biztosabb vagyok abban, hogy a magamévá akarom tenni,
de… nem akarom bántani…
Quavien
Ahogy egyre tovább csókol, valahogy… kiszáll belőlem
minden erő, amivel ellen akartam neki állni… nem vagyok
képes arra, hogy felemeljem ellene a kezemet… és a hangomat
sem tudom visszafojtani, akármennyire is szégyenteljes
dolog… reszketek a keze alatt. Minden izmom és inam remeg
és megfeszül…
- N-ne… ne bánts, mert… megkeserülöd – suttogom félve.
Nem tudom, mit akar, és érzem a kezét a combomon… - Ne
merészeld…
Faol
- Nem foglak bántani...- mormolom a bőrébe és óvatosan
végigsimítom az oszlopát. Bármennyire is meg van rémülve,
ez elárulja a valódi érzéseit és a halk nyögés, ami kicsúszik a
száján, minden szitokért kárpótol. Még egyszer végigsimítom
a combjait, finoman kényszerítve, hogy kicsit engedjen
közelebb, aztán lehajolok és a nyelvemmel is megérintem a
forró vesszőt...
Quavien
- Szé-szégyentelen… orcátlan… - a szitkok a torkomon
akadnak, és felsikkantok, amikor megérint, először csak a
keze, aztán a nyelve is… Most az érzés még intenzívebb, mint
este volt, a tanulószobában. Önkéntelenül is megfeszülök, de
engedem, hogy azt csináljon velem, amit akar… túl jó érzés
ahhoz, hogy ellenálljak… és az ajkai, a nyelve a farkamon…
közelebb akarom tudni magamhoz, de nem merek moccanni…
a szégyenem lefog, és belém fojtja a szavakat…
Faol
Valóban gyönyörű és mondjon bármit, biztos vagyok benne,
hogy még nem volt senkivel. Figyeltem, mikor az apja
megpróbálta lányokkal megismertetni, de egy sem csigázta fel
különösebben… Túlságosan gyerek még. Gyerek… de nem
ma éjjel. Ma éjjel az én káprázatos virágom lesz, aki csak
nekem nyílik… Újra a combját simogatom, és azt hiszem,
engedi… Már nem hallom a szitkokat, csak a kéjes sóhajokat,
ahogy újra és újra végigsimogatom a nyelvemmel, játszom
vele, ízlelgetem, aztán beveszem a számba. Előbb csak a
makkot, aztán egészen…
Quavien
- N-ne… - sóhajtom, de nagyon bizonytalanul… reszketek a
kezei alatt. Ha lenne erőm, büszkeségem még hozzá,
elmondanám minden erkölcstelen senkiházinak, alantas
szörnyetegnek, de… képtelen vagyok rá… még annyi erőt sem
tudok összegyűjteni, hogy a testőrökért kiáltsak…
Képtelen vagyok visszafojtani a sóhajaimat, és a
nyöszörgést… amikor a szája az oszlopom csúcsán van, már
az több, mint amit szerettem volna… és halkan felsikoltok,
amikor egészen bevesz. Az ujjaim a hajába szántanak, de nem
vagyok képes ellökni magamtól… de… nem tudom, akarom-e
ellökni… hiszen…
Faol
Tovább folytatom az édes játékot. Finom és forró a nyelvem
alatt... leírhatatlan érzés. Már maga a hangja is ajándék, de
mikor a hajamba túr az ujjaival, és nem cibál le magáról még
bátrabb leszek. Simogatom, masszírozom a nyelvemmel,
miközben kiengedem és beveszem újra... Szívom, ízlelem... A
kezeimmel a combját, a csípőjét simogatom. Nem vagyok már
dühös, csak az iránta érzett vágyam maradt... Enyhe sós ízt
érzek a számban...
Quavien
Nem… nincs erőm ahhoz, hogy elrántsam a fejét, hogy
elrúgjam magamtól… de… nem akarom! Túl jó, túl édes
érzés, ahogy a nyelve, a kezei simogatnak, és remegek, régen
nem a félelemtől… ez már színtiszta vágy, erősebb, mint
valaha is volt, és ez már nem játék, nem gonoszkodó kínzás,
mint amikor a tanulószobában ráparancsoltam. Most nem
tudok rákiáltani, hogy hagyja abba… nem vagyok képes uralni
a testemet… a csípőm önmagától mozog fel-le, nem tudom
leállítani, és nem is akarom… zihálok… aztán a gyönyör, ami
eddig is tüzes folyamként keringett az ereimben, most már
kéjes-kínos nyilakat küld a gerincembe… sikoltok, és
megfeszülök. Nem bírom tovább! Halk kiáltással enged ki
bennem a feszültség, ahogy elélvezek…
Faol
Tudom, mi fog következni, mikor megérzem az első
rándulásokat, ezért gyorsítok kicsit. Azokra a pontokra
koncentrálok, amiktől újra és újra megremeg, elmerülök az
édes hangjában... Bárcsak láthatnám az arcát, amikor elélvez,
de nincs időm elengedni... Megrándul és hangosan felnyög...
A forró, sós magja a számba ömlik, de nem nyelem le... A
számban tartom, ahogy kiengedem a lanyhuló farkát, aztán a
forró magot a nyálammal együtt a tenyerembe csorgatom...
- Most... - nyalom meg a számat és nyelek egyet. - Most emeld
fel a csípődet és tedd szét a lábad...
Quavien
Levegőért kapkodok és próbálom fékezni a remegésemet…
nehezen megy… még soha nem éreztem ilyet… Az izmaim
mintha kocsonyából lennének, és a csontjaim is elfolytak, azt
hiszem… képtelen vagyok szólni…
Csodálatos volt… és most nem is érzek magamban szándékot,
elhatározást, hogy ordítsak vele, testőröket hívjak… és… úgy
érzem, nem is szabadna ezt megtennem vele… hirtelen nem
számít, kicsoda, milyen rangú, csak az érzés, hogy simít… a
szavaira, bár valami gyenge düh fellángol bennem, hogy
hogyan merészel utasítgatni , csak erőtlenül bólintok. Kihívás
megtennem, amit kér, valahogy nem igazán érzékelem a
végtagjaimat… és… elmosolyodom.
- Kö-köszönöm – zihálom, veszni hagyva a büszkeségem…
Faol
Megdermedek a szavaira. Meg-megköszönte... Érzem, hogy
zavarba jövök és felgyorsul a szívverésem. Ez annyira
szánalmas tőlem, de... Olyan gyönyörű és szeretni szeretném...
ha tényleg ez az utolsó tettem, akkor is...
- Ez... Ez kicsit kellemetlen lesz, de... - nagyot nyelek. -
Nagyon vigyázok rád... - mormolom utána.
Óvatosan felemelem kicsit a csípőjét és a síkos kezemet a
fenekére csúsztatom... Megkeresem az aprócska kis bejáratot
és masszírozni kezdem az ujjaimmal. Nagyon szűk...
Quavien
Szégyenkezem, de… nagyon jó érzés volt… nem merek
ránézni, elfordítom a fejemet, és lehunyom a szemem. Alig
fogom fel a szavait… kellemetlen? Micsoda? Mi lesz… és az
ígérete… Megijeszt egy kicsit…
Felsikkantok, amikor megérzem az ujjait a fenekemen… egy
kicsit kellemetlen, sőt, már-már fájdalmas… pedig nem
durva… csak… szokatlan… de…
Nem tudom meghatározni ezt az érzést… beharapom a számat,
és próbálom visszafojtani a nyöszörgést… de mégis kibukik
belőlem, igaz, csak halkan…
Faol
Nem akarok neki fájdalmat okozni, de nem csodálom, ha fél...
Nem hiszem, hogy egyáltalán tudná mi fog jönni. Felhúzódom
hozzá és miközben a fenekét simogatom az ajkaira hajolok és
megcsókolom. Most nem olyan durván, mint korábban.
Finoman, szeretettel ízlelgetem, játszadozom a nyelvével és
mikor úgy érzem eléggé ellazult becsúsztatom az első ujjam...
Quavien
Szomjasan, mohón fogadom a csókját… jólesik, éppen olyan
jól, mint álmomban, és egyáltalán nem zavar az a tudat, hogy
ez valóság… jó érzés, megnyugtat, elfeledteti velem, hogy mit
csinál a kezével…
De… aztán hirtelen igenis élesen, és ami azt illeti, fájdalmasan
tudatja velem, mi is folyik… amikor valami a fenekembe
hatol, a belém nyilalló fájdalomtól felnyögök, bele a szájába…
legszívesebben sikoltanék… megfeszülök… fáj! Hazudott
nekem!
Faol
Megremeg a karjaimban. Felsikolt, beleharap a számba...
elengedem. Annyira rémült...
- Semmi baj...- suttogom. - Ne félj, kérlek... csak az elején fáj,
de... utána jobb lesz... ígérem... Ha nem így lesz, holnap úgyis
lefejeztetsz, nem igaz...? - próbálom nyugtatni és addig nem
mozdulok... Csak akkor kezdem el masszírozni az ujjammal
mikor érzem, hogy az izmai lassan engednek...
Quavien
Furcsa, és illetlen, de… a szavai megnyugtatnak egy kicsit…
akármennyire is csak egy szolga, a meleg, hozzám simuló test,
a kedves hang, a lágy szavak megnyugtatnak… és az ígérete…
igenis hiszek neki, nem is tudom, miért… a karjához hajtom a
fejemet, és próbálok mély lélegzeteket venni. Lassan sikerül
ellazulnom valamelyest, és próbálom visszafojtani a fájdalmas
nyöszörgést… egyre kevésbé fáj, feszít bennem az az ujj…
Faol
Valamiért megnyugtat, hogy közelebb bújik hozzám, hogy a
forró, remegő kis teste ilyen közel van...Megnyugtat, bíztat...
Tovább masszírozom, tágítom, míg teljesen el nem lazul...
Csókolgatom a haját, az arcát, a száját... Élvezem, ahogy
nyöszörög és sóhajtozik... Amikor bejöttem, erre nem is
számítottam és csak most döbbenek rá, hogy meg akartam
erőszakolni... hogy bántanom kellett volna, ha nem hagyja
magát... Vajon képes lettem volna megtenni? Nem tudom...
nem hiszem... De boldog vagyok, hogy nincs szükség rá...
Mikor úgy érzem eléggé ellazult, még egy ujjam
becsúsztatom, amire megint összerándul...!
- Nyugalom... css... - csitítom.
Quavien
A csókjai elborítanak, megkönnyíti… megkönnyíti azt, hogy
ellazuljak, hogy ne gondoljak a fájdalomra… hozzásimulok, és
próbálok nem arra figyelni, milyen furcsa… de egy idő után
még az ujja mozgása is egyre kellemesebb lesz…
Nem vagyok képes ellenállni neki… és bár szégyellem, de…
nem bánom. Jó érzés, hogy megtörténik, amiről álmodtam, bár
nem egészen úgy…
- Ahh – megint megfeszülök, és fájdalmasan összeszorulok,
ahogy még jobban szétfeszül a bejáratom… fáj… zihálok, és
nyöszörgök, de próbálok nem figyelni rá… ha lazítok… talán
nem fog annyira fájni… Faolba kapaszkodom, hátha úgy nem
olyan rossz… hozzásimulok, amennyire csak lehet, és
visszafojtom a nyöszörgést… de olykor így is megremegek.
Csak reménykedem benne, hogy tényleg igazat mondott.
Faol
Most nem próbál meg megállítani... Már a szitkok is elhaltak...
Csak a zihálást és a nyöszörgést hallom. Nagyon szokatlan
lehet neki, de mégis tűri... Tovább tágítom, így, két ujjal már
könnyebb mozogni, masszírozni, keresni azt a kis pontot, ami
mindkettőnknek megkönnyíteni a dolgot... Már nagyon
vágyom rá és nem tudom meddig bírom még türelemmel...
Annyira forró, hogy benne akarok lenni, egészen...
Quavien
Próbálom visszafojtani a fájdalmas nyöszörgést… Nehezen
megy… tényleg fáj, ez tényleg rossz, nehéz tűrnöm… A
könnyeim is kicsordulnak a kíntól, de aztán… felnyögök, és
ezúttal nem a fájdalomtól. Nagyon jó! Nem tudom, mi az, amit
megérintett, de olyan jó, olyan kéjes érzés, amit még csak az
imént tapasztaltam először… jó! Felsóhajtok, és önkéntelenül
is széjjelebb engedem a lábaimat… Csodás érzés… még ha fáj
is a feszülés… de jó…
Faol
Rajtam is kellemes borzongás fut végig, amikor felnyög…
Igen. Végre megtaláltam. Újra megkeresem azt a kis pontot,
amitől megrázkódik és felnyög. Ha lehet, még jobban
belesimul a karjaimba. Már egyáltalán nem kell lefognom. A
ruhámba, a vállamba kapaszkodik és zihál… Elmosolyodom.
Hányszor álmodtam abban a sötét lyukban, hogy így nyögjön
alattam… így… és még inkább. Még egy ujjam becsúsztatom,
amitől újra megfeszül, de már tudom, hol kell simogatnom,
hogy a fájdalom enyhüljön…
- Lazulj el szépen… - suttogom a füléhez hajolva. – Tudnom
kell, mikor állsz készen valami nagyobbra…
Quavien
Reszketek, de próbálom követni, amit mond… Valami
nagyobb? Ennél is nagyobb? Egy pillanatra megijeszt…
nagyon fáj, ahogy szétfeszít, de aztán a kínt kezdi elsöpörni a
kéj az ereimben, ahogy az ujjai újra és újra megsimítják azt a
kis pontot… könnyebb ellazulnom… de az ujjaim kezdenek
sajogni egyszerűen csak attól, hogy belekapaszkodom, és ég a
bőröm, valahányszor a ruhájának súrlódik…
Még fel van öltözve… és ezt valahogy illetlennek,
megalázónak érzem… próbálom összeszedni a gondolataimat,
de nehéz… a szavaimat pedig még inkább… egyszerre arra
koncentrálni, hogy ellazuljak, és kimondani, amit akarok, túl
bonyolult… és… lezárt szemhéjam mögött vibrál a
félmeztelen képe…
- A… ruhá… ahh! – elfelejtem, mit akartam mondani… pedig
fontos…
Faol
Lehajolok és megcsókolom az arcát, a száját. Most nem
szenvedélyesen csak apró csókokkal. Meg kell nyugodnia,
különben... különben én őrülök meg... Mély levegőt veszek és
arra a pontra koncentrálok... Reszket... Furcsán, kellemes
bizsergés jár át, hogy én teszem ezt vele. Megfeszül megint és
érzem, hogy a vesszeje újra meredezik és a combomhoz
nyomódik. Még mindig ruhában vagyok... Eddig illetlennek
éreztem... levetkőzni előtte...
- Felség... - nyögöm zavartan, hogy még mindig így szólítom.
Nem ide való, de... - Érezni akarom... - a hangom elakad, aztán
halkan suttogom.- szeretném...
Quavien
Olyan furcsának érzem a szavait… Különösek… és mintha
lenne egy fátyol közöttünk, nehezen értem… de a
megszólítás… Bár nem értem pontosan, mit akar mondani
azzal, hogy érezni. Egy pillanatra kitisztul a fejem, és fellángol
bennem a düh… hogy egy szolga ilyet merészel… hiszen…
összerándulok, az izmaim fájdalmasan összeszorulnak, de
aztán valahogy… megnyugszom. Mélyet lélegzek, és próbálok
rámosolyogni… nem akarok visszatáncolni, így sem, hogy
pontosan tudom, mi történik… kíváncsi vagyok, és…
- Faol, vedd le a ruháidat –parancsolom halkan. Látni
akarom… még fontosabbnak érzem, mint a fájdalmat, a kéjt és
a büszkeségemet. - Most.
Faol
És engedelmeskedem neki. Megfogadtam, hogy nem hagyom,
hogy parancsolgasson nekem, de most mégis... Mikor arra kér,
hogy vegyem le a ruháimat nem is gondolkodom rajta. Lassan
bólintok és nagyon óvatosan húzom ki belőle az ujjaim..
Megrándul, ez biztosan nem kellemes...
- Bocsásson meg... - mondom ki önkéntelenül.
Feltérdelek fölötte és vetkőzni kezdek. A mellény már nincs
rajtam, csak az ingem, ezért ezzel kezdem, minden gombot
egyenként gombolok ki és közben a tekintetét keresem. Még
mindig nem hiszem, hogy nem fog visszatáncolni, vagy
katonákért kiáltani...
Quavien
Fájdalmas… fájdalmas volt, amikor kihúzta az ujjait, de most
nem nyögök fel. Nem kiáltok; fölöslegesnek ítélem. Most nem
akarom megbüntetni, valahogy az egész testem vibrál, és
vágyom az érintésére… és ha reggel kijózanodtam, még
mindig kivégeztethetem. Úgyhogy csak némán nézem, ahogy
nagyon-nagyon lassan leveszi a ruháit… megnyalom az
ajkaimat közben, önkéntelenül is. A szemem már hozzászokott
a sötétséghez, és Faolnak olyan pompás teste van… lehet rá
kellene parancsolnom, hogy ne viseljen ruhát…
Azt akarom, hogy megérintsen… de nem mondom ki. Csak
figyelem… és kissé megrémülök, amikor mezítelenre
vetkőzik…
Nagyobbra… azt mondta… beharapom az ajkaimat. Félek egy
kicsit…
Faol
Mikor az utolsó ruhadarabot is félredobom, újra fölé
helyezkedem. Szégyen, de nem tudok neki parancsolni.
Hatalmasabb nálam... Uram és parancsolóm... Nem hittem,
hogy ennyire függök tőle, most mégis... Fölé hajolok és
megcsókolom. Már nem bántani akarom, már nem bosszút
állni. Egyszerűen imádni akarom... Elmélyítem a csókunk és
megérintem, óvatosan végigsimítom a nyakától, a mellkasán
végig, le, egészen az ágyékáig, de nem érintem meg. A
combjára simítom a kezem, finoman alá, hogy kicsit
felemeljem...
- Készen állsz...? - kérdem, aztán ki akarom javítani magam,
mégsem illene így, nagyot nyelek. - Vagyis...
Quavien
Valami megváltozott… tisztán érzem, hogy megváltozott a
viselkedése… még mindig fölém magasodik, de…
bizonytalanabb…
Gyönyörű. Akármilyen ijesztően nagy is… gyönyörű…
viszonzom a csókját, bár nem vagyok olyan ügyes, mint ő…
de most nem bánom, azt annál inkább, hogy nem érint meg…
vágyom a simogatására…
Kicsit megijeszt, amikor felemel egy picit… kezdem sejteni,
mit akar tenni, és… félek tőle. Mégis bólintok a kérdésére…
- Tedd meg –kérem halkan. Nem parancsolom, csak kérem…
Faol
Mosolygok és megnyugtat, hogy ő kér meg. Csak a tekintete
árulja el, hogy engedi... hogy akarja. Szétnyitom a lábait és
közé helyezkedem.
- Próbáljon meg... - nagyot nyelek és megcsókolom az arcát. -
Próbálj meg ellazulni... Fájni fog egy kicsit, de ígérem...
boldoggá teszlek... Boldoggá szeretnélek tenni... Most...
utoljára... - megcsókolom megint és óvatosan belé hatolok.
Megrándul, megint, összeszorul... - Kapaszkodj belém, ha
fáj... - suttogom újra és még mélyebbre nyomulok...
Quavien
Bólintok a szavaira... az ígérete.... komolyan gondolta. És...
bár félek, de úgy érzem, szétrobbanok, ha nem teszi meg...
milyen más a hangja... most nem fenyegetőzik...
Csak azért nem sikoltok fel, amikor belém nyomul, mert a
hang a torkomon akad a kíntól… Fáj! Tényleg fáj, nagyon
nagy, és ahogy egyre mélyebbre nyomul, és szétfeszít,
majdnem elsírom magam… de… valahogy… jó érzés is,
ahogy egyre mélyebbre hatol, és kitölt forró, kemény
tömegével… próbálom visszafogni a remegést, és a
zokogást… beléje kapaszkodom, ahogy mondta, átölelem,
nem ellököm, mint ahogy első rémületemben eszembe jutott…
kiemelkedéseket érzek a hátán, és elszégyellem magam…
Sebek? Lehunyom a szemem, de a könnyek így is
kicsordulnak, hiába nem akartam sírni…
Faol
Egészen elmerülök benne és várok kicsit, amíg hozzászokik.
Tudom, hogy fáj neki, de nemsokára elmúlik... El kell múljon.
Apró csókokkal borítom az arcát, érzem rajta a forró
könnyeket. Megríkattam... mégsem kiabál, mégsem
ellenkezik. Szorosan átölel és a kis kezei néha finoman
megsimítják a hátam. Biztos érzi a korbács okozta hurkákat...
Undorító vagyok...Lassan kihúzódom, megemelem a karcsú
kis csípőt és kicsit gyorsabban nyomulok vissza. A herceg
felsikolt, belemar a bőrömbe, de nem hagyom abba, még egy
kicsit megmozdítom, és újra belenyomulok...
Quavien
Nagyon nagy… feszít… nehéz ellazulnom… különösen így,
hogy érzem a pálca nyomait a hátán, és tudom, hogy az az én
meggondolatlanságom miatt van ott… próbálom visszanyelni
a könnyeimet, a fájdalmamat, és csak hozzászokni az érzéshez,
hogy bennem van… a csókjai megkönnyítik kicsit… de nem
bírom ki, mégis felsikoltok, amikor megmozdul bennem…
bántom, azt hiszem, fáj, és nem tudok másra gondolni, de
aztán valahogy máshogy nyomul vissza belém, és amikor az
oszlopa hegye végigsúrol bennem valamit, a fájdalom rögtön
mássá változik… bár nem akarom, de összébb szorítom az
izmaimat… ez jó! Nagyon… jó…. Zihálok, és fel-
felsikkantok, ahogy mozog bennem… nem akarom, hogy
abbahagyja… a vállába kapaszkodom…
Faol
Végre... Lehunyom a szemem. Most már merem élvezni, hogy
benne lehetek. Ahogy átölel, simogat... Nem bánom a
fájdalmat... Minden karmolása a gyönyörét mutatja... és a
nyögései, a forróság kárpótol, ahogy körém feszül, egyszerűen
fantasztikus...
- Erre vágytam... Amióta csak megláttalak... - mormolom és
egy nyögés szakad fel a torkomról. Minden mozdulattal egyre
jobb érzés, ahogy körém feszül és dörzsöli... Elveszítem a
fejem. Átölelem és gyorsabban mozgok, vele mozgok... A
testünk egymásnak feszül... Nagyon közel vagyok, nem
tudom, meddig bírom még... Elengedem a csípőjét és a farkára
simítom a kezem...
Quavien
Minden egyes mozdulata egyre erőteljesebben, forróbban
dörgöli bennem azt a pontot… szorosan ölelem, amennyire
csak az erőmből telik, és nem bírom visszafogni magam, a
hátába, vállába marok… pedig csak újabb sebeket hagyok
rajta, nem akarom, de képtelen vagyok nem megtenni… a
szavai… az egyre gyorsabb mozgása, a férfiasságom köré
simuló marka… felnyögök, és még jobban megfeszülnek az
izmaim. Mintha minden egyes mozdulatával egyre mélyebben
beleolvadnék… zihálok, próbálom figyelmeztetni, de semmi
tagolt, értelmes nem jön ki a számon, mindjárt…
Faol
Az ujjai mélyen belém marnak. Fáj, de most... édes a
fájdalom... Reszketek, mélyen belé nyomulok, mikor
megfeszül körülöttem, alattam... A forró magja a kezemre
fröccsen. Végigfolyik az ujjaimon... Ki kéne húzódnom,
mielőtt... Felnyögök. Már nincs erőm, elér a gyönyör és izzó
vulkánként tör ki belőlem. Reszkető karokkal támaszkodom,
hogy össze ne essek... Még újabb hullámokban fut végig
rajtam a kéj és kitöltöm magommal a szépséges hercegem...
Mondani szeretnék valamit, de nem megy... Csak lebegek
ebben a bódító forróságban...
Quavien
Csak zihálni vagyok képes… vér szaga és valami még
bódítóbb lebeg körülöttünk, és meg-megrándulok, ahogy
megérzem magamban azt a folyékony forróságot… remegek, a
karjaim tehetetlenül lehullnak, mintha minden erő kimállott
volna belőlem… véresek az ujjaim… kábán nézem, még
mindig reszketve… a kéj még mindig hullámokat vet bennem,
bár már vége, nem mozog bennem… olykor megérzem a
fájdalmam is, de nem törődök vele. Faol arcát, mélyzöld
szemét nézem, és szeretnék tőle bocsánatot kérni, de képtelen
vagyok szólni…
Faol
Amikor az ölelő karjai eltűnnek, egy pillanatra megijedek.
Kinyitom a szemem, de látom, hogy zihál, reszket… A kezére
pillant, elkomorodik... Nagyon óvatosan kihúzódom belőle és
lehajolok egy utolsó csókra. Megtettem... Most már...
megérdemlem a büntetést. A haragját... De egy pillanatig
boldog volt, azt hiszem. Amikor a teste egy pillanatra eggyé
vált az enyémmel, akkor... Nagyon finoman csókolom, aztán
elhúzódom tőle.
- Köszönöm... köszönöm, hogy nekem adtad ezt a csodát... -
suttogom, aztán felülök. Minden mozdulat fáj egy kicsit, de
boldog vagyok. - Holnap önként fogok jelentkezni a
büntetésemért...
Quavien
Nincs erőm viszonozni a csókját… És olyan idegen érzés,
hogy már nincs bennem, nem tölt ki… Fájnak a csuklóim, fáj a
fenekem, érzem a belőlem szivárgó forróságot, és mégis…
boldog vagyok… Talán még soha nem éreztem magam ilyen
jól. Próbálok mély levegőket venni, hogy elmondhassam, mit
érzek… aztán amikor felül, és elhúzódik, elfelejtem a
gondosan formált mondatokat. Gyönyörűt mond, és…
ostobaságot. A csuklója után nyúlok, és minden erőmmel
próbálom visszarántani magam mellé, remegve, fájó kézzel…
- N-nem lesz… büntetés – súgom remegve. – Hacsak most itt
nem hagysz… akkor lesz… de… tökéletesen csináltad… én…
köszönöm… és sajnálom…
Kifulladva elhallgatok. Olyan ostobán, szégyellnivalóan
hangzik… de jobban érzem magam attól, hogy kimondtam…
minden erőm kell ahhoz, hogy csuklóját fogjam, át sem
nagyon érem… de nem akarom, hogy elmenjen innen… még
ne…
Faol
Megdermedek kicsit arra, amit mond... Tényleg igaz? Tényleg
nem fog kivégeztetni? Akkor... még inkább szégyellem
magam... hogy bántottam... Felé fordulok és visszafekszem
mellé. A kis testét magamhoz húzom... Jól esik érezni, hogy
remeg, de hozzám bújik. Mosolygok. Nem akarok, de a
boldogság egyszerűen szétárad a tagjaimban és kitölt és
elnyom minden korábbi mérget, kiont minden fájdalmat...
- Szeretlek... - sóhajtom, amit már oly régen ki akartam
mondani és most megkönnyebbülök, hogy végre
kimondhattam. - Minden porcikámmal...
Quavien
Hozzásimulok. Már nem érdekel, hogy szolga, hogy
megalázó… akkor is jólesik hozzábújni, meleg testéhez
simulni… mocskos vagyok és ragacsos, és bár ettől kicsit
kényelmetlenül érzem magam, mielőtt szólhatnék, kimond
valamit, amivel megfojt… lehunyom a szememet. Még nem
válaszolhatok neki szavakkal, nem mondhatok neki ilyet…
hozzábújok, és átölelem, majd észbe kapva elrándulok tőle.
Felsóhajtok, ahogy valami az eszembe villan. Milyen ostoba is
vagyok!
- Szeretlek – suttogom szégyenkezve, válaszul a szavaira. Még
nem nemes, de… ezen változtathatok! – És… sajnálom… - a
fejemet rázom, mégsem mondom ki, amit akartam, csak
valami közel állót… és tényleg zavarót. - Összekoszollak…
Faol
Csoda történt. Igen, ez biztosan csoda, mert, ha nem akkor
csakis álom lehet... Tényleg ezt mondta? Nem csak a
képzeletem...? Nem... egészen biztosan nem. Ez a valóság. A
simogató ujjai a bizonyosság a bőrömön...
- Nem bánok egy kis koszt... Jó érzés, forró... - lehajolok,
megcsókolom, simogatom a nyelvemmel. - Holnap reggel
megmosdatlak... Ha engeded... Felség...
Quavien
Bátrabban húzódom közelebb hozzá. Minden porcikám fáj, és
bár emlékeztetnek arra, mi történt, hogy az elején milyen
erőszakos volt, de… valamiért nem bánom. Bár azt kicsit igen,
hogy alig bírom emelni a karom, hogy átöleljem…
- Igen, megengedem… - sóhajtok. – És mást is. Tudod, van
nevem, Faol, azt hiszem, ezek után nem lenne sértő
bizalmaskodás használnod… Különösképpen nem figyelembe
véve, amit mondtam neked…
Remegek, és kezdek fázni; még közelebb húzódom hozzá.
- És… azt hiszem, jutalmat érdemelsz – suttogom halkan,
kimerülten. De éber vagyok… nagyon is az…
Faol
Lejjebb csúszom, hogy jobban hozzám tudjon simulni anélkül,
hogy megerőltetné magát. Lehunyom a szemem, annyira jó,
ahogy simogat és... amiket mond... A nevén szólíthatom?
Nagyon régen... nem szólítottam már a nevén, pedig...
gyönyörű neve van...
- Quavien herceg... - suttogom, még mindig kicsit
szégyenkezve, hogy a számra veszem a nevét, pedig nagyon is
jó érzés. Ízlelgetem kicsit a nyelvemen, aztán kimondom... -
Szeretlek, Quavien... - forróság önti el az arcom, de nagyon
boldog vagyok.
Quavien
Elmosolyodom… nagyon jó érzés hallani a nevemet a
szájából. Az izmaim remegése kezd csillapodni… egyre
magabiztosabban cirógatom a bőrét. Szégyenkezem egy kicsit,
amiért bántottam… most éjjel… és korábban. A hegek a
hátán…
- Én is szeretlek, Faol – suttogom, és megcsókolom az arcát. –
És ígérem… jó leszek, rendben?
Még ráérek tervezgetni. Bőven ráérek. Most csak azt akarom,
hogy mellettem feküdjön, hogy öleljen, és hogy
simogathassam.
- Köszönöm –mormolom újra, és megcsókolom az ajkait. –
Olyan jó most, veled…
VÉGE
HALÁLRAÍTÉLTEK
Drake Taylor
Ma hamarabb sikerült végeznünk a berakodással. Az egyik
hajó nem érkezett meg, ezért a főnök mindenkit
hazaengedett… Fáradtan, füstösen vánszorgok haza, és alig
várom, hogy Missyt végre a karjaimba zárjam. Szerencsésnek
érzem magam, hogy ilyen csodálatos feleségem van, és
mindent megtennék, hogy boldoggá tegyem. Napközben
fegyvergyár, éjszaka a dokk… Egy munkahely nem elég, hogy
biztosítsam neki a megérdemelt kényelmet, és hogy végre
közös babánk lehessen. Megértem, hogy fél, hogy nem akarja,
hogy a kicsi szegénységben nőjön fel, ezért nem vitatkozom
vele… Most kicsit örülök, hogy hamarabb hazamehetek.
Régen öleltem már magamhoz utoljára, és szó mi szó...
bármennyire is fáradt vagyok, már nagyon hiányzik.
Bizonyára neki is… Nagyon sokat kell tűrnie miattam. A
folyamatos távollét… Halkan fordítom el a kulcsot a zárban,
nehogy felébresszem, lerakom a zsákot a cipős szekrényre
és… megtorpanok. Ez meg mi a rosseb?
Nem akarok hinni a fülemnek, de nem vagyok teljesen hülye,
felismerem, ha valaki döngeti a feleségem a saját ágyamban!!!
Üvöltve berontok a szobába és hozzávágom az ágyhoz a nehéz
vállzsákom. Valaki fájdalmasan felkiált… A rohadt görény!
Kiabálok… Missy ocsmányságokat vág a fejemhez… A férfi
mentegetőzik… Kit érdekel? Megdugtad a feleségem, te
nyomorult féreg! Megütöm… Leesik a földre… Nyápic
mocsok…! Aztán megint megütöm, rúgom, taposom… Tompa
zúgást érezek a fejemben és csak halvány foszlányok jutnak el
a tudatomig, ahogy Missy… ahogy az a ribanc rimánkodik,
belém kapaszkodik, hogy leszedjen róla, de egy könnyed
mozdulattal félrelököm… csörömpölés… Fáradok, de a düh
hajt és nem bírom megállni… Bíbor folt nő a padlón… Valaki
kiabál… Elfognak… vergődök… tompa fájdalom a lábaimban
és összecsuklok, aztán sötétség…
Kyle Wickham
Nem is fájt annyira.
A kés csörömpölve kihullik az ujjaim közül, pedig nem
akartam elengedni… szédülök, de lehajolok érte. Tőle
kaptam… visszacsúsztatom a tokba, és a zsebembe teszem. A
kezem minden egyes mozdulatra kegyetlen, hideg
fájdalommal jelez vissza… de nem olyan rossz.
Semmi sem lehet olyan rossz, mint a lelkemben üvöltő
hiány…
Most már lefekszem az ágyamra, és érdeklődve nézem a
csuklómból előtörő vérpatakot. Gyorsabb, mint gondoltam…
most jut csak eszembe, nem keresztbe kellett volna felvágnom,
inkább hosszában… de már nem bánom. Érdekes nézni így is,
és már nem is lenne rá erőm, hogy korrigáljam. Valamiért
viccesnek érzem a mintákat a ruhámon. Olyan különleges.
Lehunyom a szemem, és hallom, ahogy kivágódik az ajtó. A
kiabálást. Hallom, de nem érdekel… mit mondhatnának még?
Amikor valamelyik inas megszorítja a csuklóimat, és
segítségért kezd kiabálni, megpróbálom félrelökni, de nem
megy. A pokolba is, ha most bekötik, még…
Talán nem… talán nem már…
Csak mosolygok, amikor elsötétül a szoba. Talán már
elkéstek…
Drake Taylor
- …meggyilkolásának ügyében bűnösnek találtuk. Az ítélet…
halál…
Csak foszlányokat fogok fel abból, amit a bíró mond, de
egyáltalán nem vagyok meglepve az ítéleten. Hiába
dolgoztam, a pénzem kevés volt egy jó ügyvédre, és hiába
mondják, hogy a bírák többnyire a férjnek kedveznek, a
feleségem elég nagy ribanc lett, hogy meggyőzze az
esküdteket… Keserűen mosolygok. Örülhet, megkapja a
lakást, a pénzem, mindenem, amiért valaha is keményen
megdolgoztam… Nem mintha nekem még szükségem lenne
rá. A másvilágra nem viszünk magunkkal semmit.
Az őrök megragadnak és kicitálnak a tárgyalóteremből.
Újságírók, kíváncsiskodók várnak odakint, míg be nem
ültetnek az erős vasrácsokkal felszerelt konflisba. Nem szólok
egy szót sem… Nincs mit mondanom. Tudom, mit tettem,
és… nem hiszem, hogy újra megtenném, de már úgyis késő
bánkódni. Az egyik termetesebb őr tájékoztat arról, hogy a
börtön egy másik részébe szállítanak át. Itt fogom
elfogyasztani az utolsó vacsorámat, amihez ha van valami
különleges kérésem, teljesítik… Természetesen csak ha
módjukban áll. Bólintok. Cigarettát kérek, és hogy a
vacsorához legyen valami jóféle bor, és sütemény. Mindet
megígérik. Egy fehérre meszelt szobába kísérnek… Olyan
lakályos, hogy egy rövidke pillanatig megörülök neki a hideg
cella után. Rendes ágy, ágyneművel, minimális hímzéssel
díszített huzattal, asztal, székek, kép a falon…
- Nem egyedül leszek?
- Nem. Jön még egy nyomorult, aki holnap elkísér a túlvilágra.
Kyle Wickham
Ez kifejezetten érdekes.
Nem is tudtam arról a jogszabályról, ami erre az esetre
vonatkozik… de ha tudom, hogy egy elszúrt öngyilkossági
kísérlet után halálra ítélhetnek, nem erőltetem magam ennyire
mélyre vágni. Még mindig kicsit nehéz mozgatni az
ujjaimat… pedig már majdnem két hete vágtam fel az ereimet.
A család orvosa hű alattvaló volt, jelentette a kísérletet… és
bár a családom minden erőfeszítést megtett, hogy ne kerüljön
el a bíróságig az ügy, én igenis akartam, hogy halálra ítéljenek.
Nem tagadok semmit, és, bár annyi megmenthetne, hogy azt
mondom, meggondoltam magam, nem teszem meg. Nem
akarok élni tovább… és az, hogy ebben segédkeznek is nekem,
méghozzá ilyen lelkesen, mulattat. Még a megalázó kötelet
sem bánom… legalább vége lesz, hivatalos segítséggel.
Az utolsó éjszakámat ugyan nem abban a kényelmes cellában
tölthetem el, mint az elmúlt hetet… de most egy kellemes,
forró fürdőt is kapok vacsora előtt, a saját ruháimat, és a
börtön orvosa gondosan átköti a csuklóimat.
- Nem felesleges? – mosolygok rá; felnéz rám, és nagyot nyel.
- Még mindig kegyelmet kaphat, sir. Sosem tudni… nem fáj?
- Csak ha nagyon mozgatom…
- Akkor ügyeljen rá, hogy ne tegye… jó éjt – mondja zavartan,
és kisiet. Az őr, ha jól emlékszem, valami Stevens lép be a
helyére.
- Sir, izé… lenne egy kis probléma… - kezdi. Túl udvarias… -
Sajnos az utolsó éjszakát… nem tölti egyedül. Túlzsúfoltak
vagyunk… és van még valaki, akinek holnap lenne a
kivégzése… önt hozzá tudjuk berakni…
Vállat vonok. Nem igazán érdekel…
- Ugyanebben az épületben lesz, kérem, készülődjön össze –
folytatja az őr; bólintok, és felveszem a könyvet, ami az
asztalon van. Más holmim nincs itt, a család inasa hozta-vitte a
többit…
- Mehetünk – mondom halkan, és megyek az őrrel. A háta
mögé enged, és igaza is van… nem kell félnie tőlem…
Drake Taylor
Fejem alá tett kézzel heverek el a puha, vetett ágyon…
Mosószappan szaga van, de nem bánom. Felüdülés három hét
mocsok, meg kanszag után… Az őr még hagyott itt nekem egy
fél doboz cigarettát, de azt mondta, a vacsorával még küldenek
egy dobozzal. Elmosolyodom. Nem hinném, hogy lesz
lehetőségem kibontani azt a dobozt… Felülök, hogy
rágyújtsak, de nem találom a gyufát a zsebemben… Biztos
kiesett. A francba! Valami motoszkálást hallok az ajtóból…
Talán az őr a vacsorámmal. Nála biztosan van gyufa! Felkelek,
de megtorpanok, mikor az ajtó kitárul és egy vékony figura
sétál be az ajtón. Úgy lépdel be, mint valami sáros földön
lépkedő nőszemély, de talán csak a szokatlan vékonysága
miatt… Drága ruhát visel, jól fésült, hullámos, világosbarna
haj keretezi az arcát… Ez valami vicc, ugye?
- Ez meg mi? – bökök a kölyök felé, aki udvariasan köszön, és
helyet foglal a másik ágyon. A rendőrparancsnok
megköszörüli a torkát.
- Ő itt Kyle Wickham, a szobatársad ma éjszakára. Hamarosan
megkapjátok a vacsorát… Szükséges a bilincs vagy
viselkedtek?
Megrántom a vállam… Nekem aztán mindegy. Ha befogja a
száját, aligha érdekel, hogy itt van. Ha másik három büdös
görénnyel kibírtam, akkor egy ilyen piperkőc nem fog
érdekelni. Visszaülök az ágyra és a cigit nézem, mire odalök
nekem egy doboz gyújtót.
- Kösz főnök! – biccentek felé és rágyújtok. Bólint, aztán
mindkettőnket végigmér és magunkra hagy.
Kyle Wickham
Reméltem, hogy nem valami anyagyilkossal zárnak össze
éjszakára… vagy rosszabbal… és szerencsém is van, ahogy
nézem. Egészen rendes a ruhája, és viszonylag jóképű… sőt.
Nagyon is az. Ha eddig nem csak egyetlen szeretőm lett volna,
azt kellene, hogy mondjam, a típusom… annyi bizonyos, hogy
tetszik. Izmosnak tűnik… kilátszik a karja a rövidujjú ingből,
és az bizony az… borzas, rövid barna haj, borosta… nem tűnik
éppen úriembernek, de egész helyes arca van. Jóképű és jó
testű… szerencsés típus.
Az őr idefele jövet azzal vigasztalt, hogy nem valami vadállat
ez a… mi is a neve… elfelejtettem… majd megkérdezem tőle.
Ha jól emlékszem, féltékenységből ölt… és hogy nem fog
bántani. Hát, nem bánnám, ha bántana… egy kicsit
megkívántam… még a dohányfüst sem zavar. Egy kicsit a
szeretőmre emlékeztet… figyelem őt, mire elfordítja a fejét.
Nem baj, bámulom tovább…
Behozzák a vacsorát… szó nélkül felkelek, és leülök
cellatársam mellé, az őrrel nem is foglalkozom. Nem igazán
érdekel, milyen a marhasült, csak pár falatot eszem belőle.
Nem ízlik… de nem is baj, nem vagyok éhes, csak szomjas.
Egészen jó bort kaptunk, és én konyakot is… elégedetten
kortyolgatom. Még egy jó szeretkezés kéne, hogy ez egy
tökéletes utolsó este legyen… Talán ez is meglesz. Majd
meglátjuk.
Drake Taylor
Jól néz ki a vacsora és valóban mindent hoztak, amit kértem.
Marhasültet kapunk, borsóval és krumplival… Azt hiszem…
Nem, igazából nem is emlékszem, mikor ettem ilyen ételt
utoljára. Vajjal sütötték… Nagyon finom. Fanyar száraz bort
kapunk mellé, aminek kellemes illata van és az én tálcámon
még egy nagyobb gyümölcskenyér. Narancs és gyömbér illata
van… még meleg. A kölyök konyakot kapott, amit
megkívánok, mikor meglátom, de már mindegy… Jó nekem a
bor. Ő amúgy sem eszik, csak piszmog a tányérján, és azt
hiszem, engem bámul. Bizonyára tart tőlem, hogy megölöm,
mielőtt holnap sor kerülne rá… Pedig nem. Nem vagyok az a
gyilkos típus… Persze, a bíróság nem így találja, de… ha
akkor nem borul el az agyam a dühtől, ha nem munkából
jövök, ha nem a feleségemmel, akkor még élne… De már
halott, és… nem érdemelte meg. A feleségemnek kellett volna
inkább kitekernem a nyakát, azt talán még meg is köszönték
volna. Mikor befejeztem a vacsorát, újra rágyújtok, elszívok
egy szálat és elégedetten fekszem el az ágyon… Jó befejezése
ez egy nyomorúságos életnek.
Kyle Wickham
Amikor az őr elviszi a vacsorát, visszaülök az ágyamra. A
szék túl kemény ahhoz, hogy továbbra is azon ücsörögjek a
Schiller-kötetemmel… különben is elég morbidnak tűnik
Schillert olvasni az utolsó estémen. Különösen németül. Úgy
hangzik a gondolataimban, mintha dobok peregnének…
Sóhajtok; a konyak kellemesen felmelegíti az ereimet, de még
mindig fázok kicsit, ez a szoba hűvösebb, mint amiben eddig
voltam… és hiába meleg a ruhám, egy kicsit akkor is
kényelmetlenül érzem magam. Azt hiszem, ez egyenes és jól
megérdemelt következménye akkora vérveszteségnek…
megigazgatom az ingem ujját, hogy ne látsszon ki a kötés.
Nem esztétikus.
Érdekel ez a férfi… de elég néma, csak pöfékel. Azt hittem, a
normális emberek beszédesebbek, különösen a halál küszöbén,
de talán fél… azt hiszem, nekem is kéne, csak én túlságosan
örülök annak, hogy holnap segítenek nekem. Lehet, ha én
kezdeményezem a beszélgetést…
- Hogy hívnak? – kérdezem végül halkan cellatársamat.
Érdekel tényleg a neve. Akkor nem egy ismeretlennel… hát,
reményeim szerint… dugnék egyet utoljára…
Drake Taylor
A kölyök izeg-mozog a szobában. Levesz egy könyvet,
lapozgatja, érzem magamon a pillantását, de nem hittem, hogy
lesz bátorsága megszólítani.
- Drake… Drake Taylor… - felelem kicsit megkésve a
kérdésre, és mélyet szívok a cigarettámból. Remélem, beéri
ennyi információval, de kicsit később újabb kérdés jön.
- Mióta vagy itt? Miért ítéltek halálra?
- Muszáj mindent tudnod, csak azért, mert egy cellában kell
lennünk? – kérdem vissza kissé ingerülten.
- Nem, csak kíváncsi vagyok. Mi értelme lenne titkolóznod?
Elhúzom a szám. Tulajdonképpen igaza van, ez nem olyan
kérdés, amire nem kaphatna választ bármelyik őrtől.
- Három hét. Gyorsan lezavarták a tárgyalást. Mondjuk úgy,
zökkenőmentesen rám bizonyították… – Itt kis szünetet tartok,
beleszívok a cigimbe, aztán, mivel leégett, elnyomom a kövön.
- Megöltem a feleségem szeretőjét. Rajtakaptam őket és
elborult az agyam…
- Milyen asszony a feleséged?
Önkéntelenül elvigyorodom egy pillanatra. Ezt még sosem
kérdezték, de valami perverz elégedettség tölt el, mikor
hangosan kimondom.
- Egy feslett ribanc…
Kyle Wickham
Kicsit azért csodálkozom, hogy ilyen gyorsan lement a pere…
én sem vagyok itt mondjuk régóta, de azért… lehet, hogy
szemtanúk előtt tette.
- Akkor érdemes volt egyáltalán ölni érte? - húzom fel az
egyik térdemet. Három hét. Vajon… tudom, hogy engem azért
tettek annyira külön cellába eddig, mert még a jobbfajta
foglyok is rám szálltak volna… lehet, hogy nem vagyok a
típusa, nem úgy néz rám, de azért, ha ilyen régóta itt van, talán
belebeszélhetem… és ő sem fogja megbánni. Azaz ő biztosan
nem, én lehet, hogy igen…
- Nem érte tettem. Dühös voltam… elégtétel volt… akkor…
A fejemet csóválom. Ezt ő tudja… én nem bántam meg, amit
tettem… az ereimet melengető konyak bátorít, hogy feltegyem
a kérdést.
- És most nem hiányolsz valamit? Elég régóta vagy
börtönben…
Értetlenül felnéz.
- Mit hiányolnék?
Finoman… megnyalom a számat.
- Mondjuk a feleségedet – nekem elég egyértelmű az utalás…
- Ugye csak tréfálsz? Miatta végeznek ki holnap, ha itt lenne,
megfojtanám…
- Rendben, átfogalmazom – nevetek. – Nem hiányzik
egyfajta… kielégülés? Vagy azt megkaptad másoktól itt a
börtönben?
Drake Taylor
Remélem, hogy rosszul értettem, ezért felnézek, és az arcát
kémlelem. Ez a gyerek nem normális. Bizonyára bolond, azért
zárták be ide…
- Én nem vagyok buzi – felelem tömören, és inkább
lefekszem. A plafont bámulom.
Hallom, hogy felkel, de nem akarok vele foglalkozni. Fel-alá
sétál a szobában, látom a szemem sarkából.
- És… sohasem gondoltál még rá? Három hét hosszú idő…
- Nem vagyok buzi, és nem gondoltam rá – ismétlem el újra. –
Egy szobában összezárva három mocskos hentessel nem
igazán jut eszébe az embernek… Csodálom, hogy neked nem
ment el tőle a kedved. Vagy te találtál partnert?
- Én végig egyedül voltam a cellában – feleli és megáll. –
Fura, te nagyon jóképű vagy…
Felé sandítok, és olyan, mintha közelebb jött volna…
Összevonom a szemöldököm.
- Pénzes ficsúrnak tűnsz… Nagy bűnöd lehet, ha külön cellát
kaptál, és mégsem tudtak felmenteni…
- Egyszerre a legnagyobb és a legkisebb bűn… én meg nem
akartam, hogy felmentsenek… - nemtörődöm a hangja, de
látom, hogy még egy lépéssel közelebb jön és érzem, hogy
megállás nélkül mustrálgat…
Kyle Wickham
Ahogy mozog, jobban megszemlélhetem a testét… sajnos nem
annyira, mint szeretném. Az a nadrág túl bő rá, nem simul rá
eléggé, nem tudom felmérni, érdemes lenne-e… de ennek
ellenére egyre jobban kezdem megkívánni. Még ha „nem
buzi”, akkor is… ha egy kicsit ügyesebb vagyok… még
mindig van rá esélyem…
Megállok mellette.
- Nem vagy emiatt feszült? Mármint… hogy már három hete
senkivel…
- Nem – reccsen rám ingerülten. – És már úgyis mindegy…
- Szerintem egyáltalán nem mindegy, hogyan töltöd el az
utolsó éjszakádat – ülök le mellé az ágyra, kockáztatva egy
óriási pofont. Feltámaszkodik… úgy látom, kezd idegesedni.
- Mit művelsz?
- Társalgok veled – mosolygok rá kedvesen.
- Azt megteheted a saját ágyadról is!
- Így izgalmasabb… - nyalom végig az ajkamat. Kiszáradt egy
kicsit…
- Nem izgulok más férfiakra – közli egyértelműen idegesen;
kuncogok.
- Honnan tudod, ha még sohasem próbáltad?
- Az ember tudja az ilyet – morogja; megint nevetésre ingerel.
- Igazán? Akkor hunyd le a szemed… - és végigsimítok az
oldalán…
Drake Taylor
Megrándulok, ahogy megérint, és a kezéhez kapok. Meg
akarom ütni, de végül csak odébb teszem a kezét.
- Idefigyelj, Clyde!
- Kyle… - javít ki.
- Kyle. Menj vissza az ágyadra…
Elmosolyodik és a keze újra rajtam van.
- Ez az utolsó éjszakánk… miért ne tölthetnénk el kellemesen?
– kérdi és a keze finoman beljebb kúszik a combomon.
Megrémülök, és alig kapok levegőt a döbbenettől. Ez
hülyeség! Valamivel határozottabban tolom félre a kezét.
- Te nem vagy normális! Vedd le rólam a kezed és menj vissza
az ágyadra, míg finom vagyok…!
Kicsit elhúzza a száját, de aztán megint mosolyog.
- Rendben. Lehet, hogy nem vagyok normális, de tetszel
nekem és ígérem, hogy kellemesen elszórakoztatlak az éjjel…
Válaszra nyitom a szám, de elakad a szavam. A keze most
feljebb, a farkamat simítja, amitől azonnal vér szökik ebbe a
hálátlanba! Elkapom a csuklóját és ezúttal dühösen a feje fölé
emelem.
- Süket vagy?! Azt mondtam nem vagyok buzi!
Kyle Wickham
Meglepően erélyesen tiltakozik… de nem adom fel.
Különösen nem, hogy érzem megrándulni, életre kelni a
szerszámát az érintésem alatt…
Azért feljajdulok, amikor durván megragadja a csuklómat…
túl erősen szorította meg, és érzem a forró folyadékot… na, ez
nem szép dolog! Szükségem lenne arra a vérre!
Drake azonnal elenged, és rémült arccal felül, majd újra
elkapja a karom, most már gyengédebben.
- Sajnálom… - egyértelműen ijedt arccal nézi a kötéseimen és
az ingem anyagán átütő vért, majd feljebb tolja a ruhám ujját.
Kicsit érdes a tenyere, de tetszik az érintése… - Mi történt
veled?
- Semmi baj, nem a te hibád – mosolygok rá. – Csak kérlek, ne
szoríts ilyen erősen, mert az fáj…
Olyan kiskutyaszemekkel néz rám, hogy elnevetem magam,
kiszabadítom a bal kezem a szorításából – hagyja-, és
megcirógatom az arcát.
- Tényleg nyugodj meg, nem te csináltad… emiatt kerültem
ide…
- Mi történt veled? – ismétli meg a kérdését halkan. Vállat
vonok.
- Felvágtam az ereimet. Ez gyilkossági kísérletnek minősül,
úgyhogy holnap segítenek nekem meghalni…
- Miért tetted? – vonja össze komoran a szemöldökét… most
először sütöm le a szemem. Inkább a kezét nézem a jobb
kezemen…
- Akit szerettem, meghalt, és nélküle… túl nagy a csend
bennem…
Drake Taylor
Csak annyit akartam, hogy menjen vissza a saját ágyára! Nem
akartam neki fájdalmat okozni… főleg nem ilyet. Véres a
csuklója, az inge… Biztos fáj neki. Nem tetszik, amit mond,
és ahogy mondja. El akarja dobni az életét? Hiszen még csak
egy gyerek! Nem hiszem el, hogy valóban el akarja dobni az
életét…
- Beszélned kéne az őrrel, hogy cseréljék ki a kötésed és
kegyelmet kérni. Biztosan megkapnád…
- Ha élni akarnék, nem lennék itt – vonja meg a vállát. –
Nekem csak jó, hogy holnap szakértői segítségem lesz. Most
viszont nem térhetnénk vissza az éjszaka kérdésére?
Megérinti az arcom, hidegek az ujjai… aztán lassan lejjebb
csúsztatja a mellkasomra. Vadul ver a szívem. Megint el
akarom lökni, de eszembe jut a csuklója, és képtelen vagyok
megtenni… Közelebb hajol hozzám.
- Kyle, én… nem vágyom faszikra. Sosem próbáltam
ilyesmit… kétlem, hogy jól szórakoznál… Inkább el kéne
tűnnöd innen és keresni valakit, akivel együtt lehetsz…
Megint mosoly a válasz, és közelebb húzódik.
- Balszerencsédre tetszel nekem… - A keze az ágyékomra
simul, és nagyon hülyén érzem magam, mert jól esik… - Ne
aggódj, csak lazíts és képzeld azt, hogy egy nővel csinálod…a
többi az én dolgom…
A keze megmozdul, és a tenyerével erőteljesebben masszíroz.
El kell harapnom egy nyögést…! A karjára simítom a kezem,
hogy eltoljam, de nem merem erősebben megfogni…
- Ne!...
Kyle Wickham
Olyan aranyos, hogy ennyire ragaszkodik a
meggyőződéséhez… érzem, hogy felizgattam, és látom a
zavarodottságát… de most már nem bánt. Helyes, így is kicsit
fáj a csuklóm… nem olyan vészes, és érzem, hogy a vérzés is
csillapul, de azért nem könnyű így…
Amikor a karomra simul a tenyere, rámosolygok. A kezem
alatt forrón lüktet éledező férfiassága… tovább cirógatom.
- Hunyd le a szemed – kérem halkan. Nem vagyok gonosz,
már kezdtem felhúzni…
- Én nem vagyok... ezt nem kellene... - finoman próbálja
eltolni a kezemet, de nem elég határozott… ránevetek.
- Nem is kell, hogy az legyél, elég, ha én magam vagyok az…
ígérem, hogy jó lesz – közben még mindig simogatom, egyre
erősebben… most már határozottan kemény… Lassan bólint,
remegve, tétován elengedi a kezem, és lehunyja a szemét.
Kuncogok, és kibontom a nadrágját… merev férfiassága úgy
szökken elő, mintha valami rugós kés volna. Egészen
szemrevaló méret… Végigsimítom az ujjaimmal a hegyét,
finoman, óvatosan… már van némi előnedv, ami megkönnyíti
a dolgomat… egy kicsit a kezemmel izgatom, aztán, amikor
már nehéz mozgatnom az ujjaimat, az ölébe hajolok, és a
nyelvemmel folytatom a munkát. Tudom, hol a
legérzékenyebb… és megint be is igazolódik, érzem a
hajamon, a vállamon a kezét… elvigyorodom, és teljes
egészében a számba veszem. Megvagy…
Drake Taylor
Nem tudom mi ütött belém, de valahogy túl nehéz az
ellenállás… Annyira jó érzés, ahogy simogatja, és hiába nem
akarom, mégis… Engedek neki. Lehunyom a szemem és
próbálom elképzelni, hogy egy nő… de csak Missy jut az
eszembe és már a gondolatától is undorodom. Ő különben sem
tett volna ilyet soha… De Kyle tenyere meleg és nagyon jó
érzés, ahogy dörzsölgeti. Amikor pedig megérzem a
forróságot, ahogy az ajkaival megérint, hangosabban
felsóhajtok… A puha, forró nyelvével simogat, ízlelget, én
pedig egyre nehezebben veszem a levegőt… Lassan kinyitom
a szemem, hogy lássam, ahogy csinálja… Finoman mozog, a
szemei lehunyva, a haját a füle mögé simította… Muszáj
megérintenem. Megsimogatom a haját, az arcát…a vállára
simítom a kezem. Annyi idő kihagyás után… valami mennyei
ez a kényeztetés… Mintha érezné, hogy figyelem, felnéz. A
szemei pajkosan csillognak és ettől még izgatóbb látványt
nyújt. Beletúrok a hajába az élvezettől. Már zihálva veszem a
levegőt, lehunyom a szemem… közel vagyok, nagyon közel…
- Kyle… mi-mindjárt… - figyelmeztetem, de nem hagyja
abba, ám a csúcspont előtt kicsit elszorítja, így képtelen
vagyok…
Még jobban zihálok, már-már fájdalmasan vágyom a
kielégülésre… újra a nyelvével játszik azon a ponton… Már
nem kell sok…! A haját simogatom, azt hiszem, felnyögök…
Újra figyelmeztetem, de rám se hederít, hanem tovább, még
intenzívebben dolgozik… Hangosan felnyögök, ahogy a kéj
végigfut a gerincemen és hosszan élvezek a szájába…
Kyle Wickham
Mégis engem néz közben, nem hunyja le a szemét… valamiért
elégedetté tesz a dolog. Nem izgatja fel egy másik férfi, mi?
Nos… a számba fröccsenő forró folyadék mást mond…
élvezte, nagyon is… Lenyelem a magját, és kicsit
kiegyenesedve megkérdezem:
- Kielégítő volt az ajánló?
Nem válaszol… de az arca kipirult, és levegőért kapkod… azt
hiszem, ezt elegendő bizonyítéknak tekinthetem… azért
szórakoztató lenne hallani… Még mindig cirógatom a hasát az
inge alatt… Nyeldekel. Én még ennyire zavarban férfit nem
láttam… A fejemet csóválom, és megcirógatom az arcát.
- Ha nincs ellenedre, folytathatjuk, én is akarok tőled
valamit… -és elkezdem kigombolni az ingét. Finoman
cirógatom és végigcsókolom a feltárt bőrterületeket… egy
kicsit fáj mozgatnom a kezemet, így gyakrabban használom a
nyelvemet, eljátszadozom a mellbimbójával… Megszabadítom
a ruháitól elég könnyedén, miközben mindent elkövetek, hogy
csakhamar ismét peckes legyen… cirógatom és csókolom a
nyakát, a vállát, a mellét, a hasfalát, lefele az izmos
ágyékvonalig… a combját is végigsimogatom, miután
levettem a nadrágját. Nahát, milyen édes… sután, óvatosan
próbál vetkőztetni, meglepően gyengéden. A bőrébe
mosolygok, miközben lassan újra az ágyéka felé haladok a
csókjaimmal.
Nocsak. Nem is kell mindent nekem csinálnom? A remegő
kezű simogatás azt mondja, nem… felnézek rá.
- Kérhetem a segítségedet? – nevetek Drakere, és megfogom, a
számhoz húzom az egyik kezét… körbenyalom az ujjait, amíg
a válaszra várok…
Drake Taylor
Ez az egész… egyszerűen nem lehet igaz. Én nem vagyok
meleg! Most mégis egy fiút simogatok és tudom, hogy azért
teszem, mert viszonozni akarom, amit nekem tett… mert azt
akarom, hogy ő is… élvezze… Nem tudok gondolkodni, a
kezeim maguktól mozdulnak… Reszketek. A szájába veszi az
ujjam… nagyot nyelek… Istenem…
- Se-segíteni? – kérdem dadogva. – Miben kell… segítenem?
- Szükséges némi előkészület ahhoz, amit én akarok tőled –
mosolyog. – De először… vetkőztess le. Vagy azt szeretnéd,
hogy magamtól vetkőzzek? Le is hunyhatod a szemed, ha nem
akarsz látni…
Szaporán veszem a levegőt. Koncentrálni próbálok.
Levetkőztetni…? Nem merek a szemébe nézni. Megnyalom az
alsó ajkam idegességemben…
- Rendben… megpróbálom – felelem, és újra megsimogatom.
Óvatosan a derekát… vékony csípője van, csontos… Nem
olyan, mint Missynek volt. Kibontom a zekéjét… Ez még elég
jól megy. Leveszem róla… Nem tudok felnézni rá. A kezemet
figyelem, a gombokat az ingen… Lassan gombolom szét és
megérintem a meztelen bőrét… Lapos a melle. Ő egy… egy
pasi, az istenit! Zaklatottan leengedem a kezem.
- Ne-nem megy… Inkább vetkőzz le egyedül…
Kyle Wickham
Sóhajtok, és lassan bólintok… ez nehezen fog menni. Nagyon
nehezen.
- Lehet, be kellene kötnöm a szemed – próbálok viccelni, és
elfordulok tőle. Kicsit bánt, hogy ezek után is még
vonakodik… de… még reménykedem abban, hogy rá tudom
vezetni arra, ez neki is jó lesz… fogalmam sem volt róla, hogy
kezdőkkel ez ilyen nehéz. Egyetlen szeretőm volt, aki maga
csábított el engem…
Lassan tudom csak lehámozni magamról az inget… véres a
mandzsettánál, de annyi baj legyen. Már nem fáj annyira a
kezem, de így is el kell babrálnom a derékszíjjal és a
gombokkal, mire sikerül kinyitnom a nadrágomat. Lerúgom a
csatos cipőt, és valahogy lassan levedlem a szűk pantallót is…
utána az alsóneműt…
Érzem magamon a pillantását… most valamiért zavar.
- Jobb lenne, ha lehunynád a szemed – mondom neki, mielőtt
visszafordulnék. Kicsit keserűnek érzem magam, de így, hogy
láttam a méreteit, hogy kielégítettem, nem akarok megállni.
- Mit akarsz csinálni? – kérdezi idegesen. Halkan válaszolok,
miközben megfordulok.
- Kicsit hagyományosabb, más módon elégítenélek ki, nem a
számmal…
- Én nem vagyok nő! – csattan fel halkan. – Eszedbe ne
jusson!
- Miről beszélsz? – csodálkozom el őszintén. – Itt egyikünk
sem nő… engem annak képzelhetsz, ha így könnyebb…
Az asztalnak támaszkodom. Nocsak, le is van lakkozva, ez…
igen, így egész kényelmes lenne…
- Gyere ide – hívom magamhoz begörbített ujjal. – Komolyan
kérdezem, nem akarod-e bekötni a szemed…
Drake Taylor
Lopva figyelem, ahogy vetkőzik. Látom, hogy fáj a csuklója,
amit megszorítottam és bűntudat fog el gyengeségemért.
Segítenem kellett volna neki… Ostobának érzem magam! Ami
pedig az ing alatt rejlő testet illeti… Lehet, hogy pasi, de… ha
jobban megnézem, nem olyan rossz… Nem olyan,
amilyeneket minden nap látni. A hájas, szőrös mamlaszokat.
Elfog a hányinger, ha eszembe jut, hogy azok csinálgatták
egymást a börtönben. Hálás voltam, mikor végre megkaptam a
levelet a kivégzésemről… Jó, persze nem, de mikor
kijöhettem, azért mindenképpen… Kyle viszont egészen más.
Karcsú, vékony alakja van, szép arca, íves nyaka, amitől
valahogy különösen kívánatos látvány… Engedelmeskedek a
hívásának, és ahogy közelebb sétálok hozzá, kicsit jobban
végigmérem. Nem vagyok hülye, már leesett, mit akar, és…
azt hiszem, nem fog olyan nehezemre esni.
- Nem akarom, hogy bekösd a szemem – felelem, aztán kicsit
megérintem a derekát és rásimítom a kezem. – Még a végén
csőbe húznál… - vigyorgok.
Nem szoktam viccelődni, ez se volt igazán szándékos… de azt
hiszem, nem haragszik, mert mosoly kúszik a szájára… Aú!
Picit a fejemre koppintott.
- Bocs… Hülye vicc volt – dörzsölöm meg a homlokom.
- Biztos, hogy nem akarod, hogy bekössem a szemed? Tréfát
félretéve… én nem vagyok nő, és ezt gondolom, látod… Nem
undorodsz tőlem?
Elgondolkodok, és újra végigmérem, tetőtől talpig. Hazudnék,
ha azt mondanám, hogy nem zavar, hogy farka van, de nem
hiszem, hogy könnyebben hozzá tudnék szokni, ha nem látom.
Inkább látni szeretném… Megcsóválom a fejem.
- Egész biztos vagyok abban, hogy nem undort érzek…
Határozottan… - ahogy mondom, lepillantok az ágaskodó
szerszámom felé. Mindkét kezemmel átfogom a derekát, és
van valami természetes abban a mozdulatban, hogy felé
hajolok és meg akarom csókolni, de ekkor picit megrándul és
az ajkam pusztán a tenyerével találkozik. Értetlenül pislogok
rá… Azt hittem, ezt szeretné.
- Ezt inkább ne…- mosolyog szomorúan. – Nem vagyok egy
csókolózós típus.
Kyle Wickham
Nem akarom, hogy megcsókoljon, és azt is pontosan tudom,
miért. Mert… bár helyes fickó, azért én… nem egészen őt
szeretném… látni…
Hátrébb húzódok tőle, és felülök az asztalra; követ, és tétován
újra megérinti a derekamat. Bizserget az érintése…
rámosolygok, és nyelek egy aprót, amikor cirógatni kezdi
felfelé az oldalamat. Ott… egy kicsit érzékeny…
- Szeretném, ha segítenél nekem abban, hogy kiélvezhessük a
dolgot – kezdem halkan… égni kezd az arcom. Még soha nem
kellett ezt elmagyaráznom így… különösen nem úgy, hogy
közben a kezei elindulnak rajtam… felsóhajtok, és félig
lehunyom a szemem, úgy, hogy csak a körvonalait lássam… -
Ahhoz, hogy egyikünknek sem legyen… fájdalmas… el kell
lazítanod engem…
- Hogyan? – kérdezi érdeklődve, miközben a combomat
cirógatja… megrándulok, amikor a másik keze finoman
átsimít a szerszámomon, és felnyögök. Gyorsan tanul, és
nagyon gonosz… önkéntelenül is gyorsabban lélegzem… és
kicsit nehéz fogalmaznom…
- Az ujjaiddal… először csak eggyel, aztán lassan többel…
csináltam már ilyet, régóta van szeretőm, úgyhogy… elég
gyorsan fog menni… de… szeretném, ha… finoman
csinálnád… Óvatosan kell masszíroznod, hogy engedjenek az
izmaim. Aztán… jöhet valami nagyobb… - megfogom a
csípőmön kalandozó kezet, és körbenyalom az ujjait, úgy,
mintha a farkán járna a nyelvem, körbe-körbe, alaposan
bevonva nyállal… aztán, amikor észlelem a még erőteljesebb
reakciót, hátrébb dőlök, és kicsit széjjelebb tárom és felhúzom
a combjaimat, aztán odavezetem az ujjait a bejáratomhoz.
Félig-meddig azt várom, hogy beijed, és visszavonul…
Drake Taylor
Többé-kevésbe sikerül legyőznöm a bizonytalanságom, és
képes vagyok egész más szemmel nézni rá… Puha és selymes
a bőre. Fehér… Nem olyan durva és néhol száraz, mint az
enyém. Jó érzés megérinteni… Kellemes a hangja, ahogy
sóhajt, és azon kapom magam, hogy határozottan élvezem,
hogy zavarba jön, hogy felsóhajt, hogy szaporábban veszi a
levegőt… A mellkasa fel-le jár… és ezt én váltottam ki belőle.
Fantasztikus érzés, mikor a szájába veszi az ujjaim, és a
nyelve körbe-körbe jár rajta. Arra emlékeztet, amit az ágyon
csinált és újra megrándul a farkam… Már nem tartok attól,
hogy nem lennék képes a magamévá tenni… Engedelmesen
hagyom, hogy vezesse a kezem a fenekére, és a bejáratára
simítom az ujjam. Megrándul kicsit és elengedi a karom.
Eleinte magam is bizonytalan vagyok… Itt azért mégiscsak
annyira szűk, de… talán, ha óvatos leszek… A mutatóujjam
finoman becsúsztatom, eleinte csak kicsit és finoman
masszírozom, egyre beljebb csúsztatva… Lehunyja a szemét,
előre hajtja a fejét, és az asztalba kapaszkodik. Szép
halványbarna haja az arcába hullik.
Minél mélyebbre tévedek, annál hangosabb a sóhaj és azt
hiszem, kezdi élvezni. Jobban széttárja a lábait, és nagyon
halkan suttogja…
- Mé-még… jöhet még egy…
Kicsit bátrabban csúsztatom be a következő ujjam. Egy kissé
megrándul és megszorít, de aztán lassan elenged… Óvatosan
próbálom tágítani. Két ujjal valamivel könnyebb, de még így
is kétlem, hogy sikerülhetne, amit akar… Nagyon szűk…
Beljebb nyomom az ujjam, mire fájdalmasan felnyög és
megfeszül. Lassan inkább kihúzom és hagyom, hogy
megtámaszkodjon a vállamon…
- Sajnálom…
- Se-semmi baj, csak… Esetleg egy kicsit nyálazd meg jobban
a kezed… - a fülemhez hajol egészen. – Ne aggódj, tiszta
vagyok…
Bólintok, összegyűjtöm minden nyálam, ami kicsit nehéz a
zavaromtól, de amennyit tudok, rácsorgatok az ujjaimra és újra
finoman behatolok. Így már kicsit könnyebben megy, a
második ujjam is egészen elmerül benne. Az izmai nem
feszülnek annyira és hallom, hogy halkan zihál…
- Picit… körkörösen… - súgja és ahogy engedelmesen
megteszem, halkan felsóhajt. – Most… igen… most jó…
még… még egy…
Nem kell kérnie, hogy engedelmeskedjek és még egy
ujjammal behatoljak…
Kyle Wickham
A kis fájdalom után annyira nem rossz… ha Cedric
türelmetlen volt, nagyobb fájdalmat is okozott már nekem, és
Drake velem van először… nem neheztelek rá az
ügyetlenkedésért, és ami azt illeti, elég hamar rátalál arra a
pontra most, három ujjal, amitől megremegek… nehéz
fókuszálnom, pedig tudom, hogy most… irányítanom kell…
mégis kicsit furcsa észbe kapnom… Finoman megsimítom a
csuklóját, és most felnézek rá egy kicsit.
- Kö-köszönöm… ez… elég lesz… hagyd abba nyugodtan…
Drake bólint, és finoman kihúzza az ujjait belőlem, lassan…
felsóhajtok. Finom érzés… nagyon izgató… a combomat, az
oldalamat cirógatja közben. Aranyosnak találom… Pár
másodpercnyi légcsere után lecsúszok az asztalról, aztán
megfordulok, és előredőlve a falapnak támaszkodom.
Általában nem kedvelem hátulról, de most… erre van
szükségem… hogy ne lássam Drake-et, hogy azt
képzelhessem, Cedric az… nyeldekelek egy picit, próbálom
összeszedni a gondolataimat, hogy elmondhassam neki…
Érzem, hogy mögém helyezkedik, és simogatja a csípőmet és
az oldalamat… ott… nagyon jó… megborzongok, hiába érdes
a bőre, akkor is jólesik… az ott a kedvenc pontom…
- Be… belém hatolhatsz – súgom… érzem forró, lüktető
szerszámát a fenekemnek feszülni, ahogy kicsit hozzám
dörgölőzik, a vájatba, miközben az oldalamat, a fenekemet
cirógatja… megborzongok… akarom! Igenis szükségem van
rá! Félig-meddig hátrafordulok, végigsimítok az oszlopán, és
beigazítom… rámosolygok. – Nyugodtan…
Bólint… visszafordulok, és lehajtom a fejem, ahogy tényleg
kezd belém hatolni… azért felnyögök, akkor is, ha felkészített
rá… az érzés nagyon is jó… forró, kemény, és bár feszít és
éget, kitölt… remegek… lassan csinálja, bár tartottam tőle,
hogy nem fog erre ügyelni, de ez jó… Lehunyt szemmel
feszülök egy kicsit ellene, hogy könnyebben becsússzon, és
igyekszem nem túl hangosan nyögni az élvezettől… de…
- J-jó… - súgom rekedten, de nem vagyok képes jobban
kifejteni…
Drake Taylor
Van időm megfigyelni, amíg tétovázik. Észrevenni rajta olyan
dolgokat, amiket idáig csak nőknél véltem látni. A kipirult
arcot, a vágytól izzó tekintetet, a kéjjel telt sóhajokat… Nem
esik nehezemre hozzá érni, megsimogatni… Csak akkor érzek
magamban némi félszet, mikor a farkam a fenekéhez vezeti.
Mi van, ha…? Nem, nem lesz baj. Azt mondta, csinált már
ilyet… Azért nagyon óvatosan hatolok be. Szűk. Hihetetlenül
szűk. Sokkal szűkebb, mint eddig bármelyik nővel volt…
Simogatom a derekát, a csípőjét… Egészen elmerülök benne,
aztán kicsit megállok. Muszáj nekem is hozzászokni… Mély
levegőt vesz, hallom, hogy zihál, hogy mondani próbál
valamit.
- Lassan elkezdhetsz mozogni… Mintha nővel lennél…
Végigsimítom a hátát, az íves gerincét, a formás fenekét…
- Biztos vagy benne? – súgom a fülébe, mikor kicsit közelebb
simulok hozzá.
- I-igen… egészen biztos…
- Rendben… - mormolom, kijjebb húzódom, és újra elmerülök
benne. – Fantasztikus… érzés… benned lenni… annyira…
annyira szűk vagy… - morgom kicsit hangosabban, zihálva.
- Css… ne beszélj… az őrök… meghallhatják… - suttogja
halkan és egy újabb lökésnél belemarkol az asztalba.
Nem bírok betelni vele, annyira csodás érzés, hogy benne
vagyok, hogy kitöltöm egészen… a karcsú nyakába csókolok,
a tarkóját ízlelem, miközben egyre gyorsabban mozgok, egyre
hevesebben lököm belé… az asztal megcsikordul a padlón
minden mozdulatra…
Kyle Wickham
Amíg nem beszél, addig tökéletesen el tudom képzelni, hogy
éppen Cedric hatol belém, és tölt ki… stimmel a méret, a
forróság, az, hogy közben a derekamat fogja, és a nyakamat
csókolja… halkan zihálok, próbálom visszafojtani a hangom,
de igenis élvezem, ahogy csinálja… egy darabig igen, csak
aztán megint elragadja a lelkesedés, és túl gyorsan és túl
erősen mozog bennem, nem bírom el, túl nagy, és fáj, felsért…
Megfeszülök, és próbálok elhúzódni, bár tudom, hogy
legfeljebb lassítani fog, de…
- Ne, Cedric, így fáj, hagyd abba… - könyörgök neki halkan…
és csak akkor jövök rá, hogy valami nem stimmel, amikor
tényleg megáll, és lassan, óvatosan kihúzódik belőlem… ilyet
nem szokott…
- Sajnálom – zihálja Drake, és akkor ébredek rá újra a
valóságra… A pokolba is… remegve támaszkodom az
asztalra. Egy pár pillanat nekem is kell, hogy lenyugodjak, és
megfordulok, próbálok rámosolyogni Drake-re.
- Én kérek elnézést… - a vágyam nem csitult a fájdalom
ellenére sem… remegek egy picit ugyan, de… ennek az
eleje… jó volt… - Ne haragudj, de ez most tényleg túl erős
volt... szeretnéd még folytatni?
- Biztosan ezt akarod? – kérdezi halkan, és amikor rábólintok,
ő is igent int. – Szeretném…
Sóhajtok… tudom, hogyan tudnám én irányítani… és… Nem.
Már nem tudnám azt képzelni, hogy Cedric az… Cedric…
nem állt volna le…
- Kérlek, feküdj hanyatt az ágyra... – súgom halkan, és amikor
engedelmeskedik, fölé térdelek. Kicsit lankadt az érdeklődése,
de ezen segíthetek… lenyúlok az oszlopáért, miközben a
nyakára, mellére hajolok, végigcsókolom, a nyelvemmel
eljátszom a mellbimbóján… remeg a lábam még mindig, de
valahogy megtartom magam, és Drake is simogat…
- Köszönöm, hogy leálltál – súgom neki, és tetszik, amikor
kipirul az arca…
Drake Taylor
Nem akartam neki fájdalmat okozni, de rögtön kijózanít,
mikor valaki más nevét nyögi… Persze, ostobaság lett volna
áltatnom magam, de azért furcsa érzés… Vajon Missy is arra a
másik fickóra gondolt, miközben velem kefélt? Összerándulok
a gondolatra… Már nem akarok ellenkezni, csak túlesni rajta.
Ha ez boldoggá teszi, azt gondol a helyembe, akit akar. Végül
is... holnap hajnalban mindkettőnknek vége lesz. Hagyom,
hogy megnyugodjak, hogy a gondolataim elhomályosítsa a
vágy, amit az érintése kelt bennem. Ösztönös mozdulatokkal
simogatom és élvezem, hogy a nyakamra, a mellemre hajolva
csókol…
- Ne beszélj hülyeségeket… - pirítok rá kicsit, mikor
megköszöni, hogy leálltam. Nem vagyok vadállat…
- Nem hittem, hogy meghallottad…
Elhúzom a szám, de erre nem felelek semmit. A farkam
megint kemény és elég nehéz gondolkodni. Óvatosan segítek
Kyle-nak fölé helyezkedni… Remeg a combja az ujjaim alatt...
Feljebb húzódom, és ülő helyzetbe helyezkedem.
- Kapaszkodj a vállamba… - súgom a fülébe, amire halványan
bólint, és óvatosan körém fonja a karjait.
Lassan engedem lejjebb, fokozatosan ereszkedik rá a
farkamra… A teste megfeszül, ahogy egészen elmerülök
benne. Megsimítom a haját, míg megszokja... megcsókolom a
füle alatt, a nyakát, a vállát… Szép lassan megnyugszik, és ő
mozdul meg először. Reszkető mozdulatokkal mozog, rám
támaszkodik, belém kapaszkodik… egyre gyorsabban… Nem
bánom, hogy másra gondol. Én is lehunyom a szemem és
elhiszem, hogy velem van, hogy velem teszi, mert velem
akarja… Becsapom magam, de nem bánom, mert csodálatos
érzés, hogy körém feszül, hogy forró a teste, hogy ölel, hogy
csókolja, harapja a bőrömet… Hihetetlen izzás vesz körül,
olyan, amit korábban nem éreztem senkivel. Segítek neki a
mozgásban, hogy gyorsabban menjen… Már alig húzódik ki,
de így is dörgöli a farkam és ez fantasztikus érzés… Zihálok,
nyögök a gyönyörtől és egyszerűen képtelen vagyok megállni,
mikor egy pillanatra meglátom a nedvességtől csillogó
ajkait… Odahajolok és megcsókolom, mélyen, élvezettel,
kihasználva minden pillanatot, míg el nem lök magától…
Kyle Wickham
Furcsa, de… még ha már tudom is, hogy ez nem Cedric, hogy
az utolsó éjszakámon szeretkezek valakivel, akit nem is
ismerek… valamiért mégis nagyon, nagyon jó érzés ezt
csinálni… ez már nem dugás, azt hiszem… jó csókolni,
harapni a bőrét, megízlelni, akármennyire is különbözik a
szeretőmtől… de… izgalmas vele lenni… nagyon izgató, és…
Drake cirógat és kóstolgat, és amikor végül megcsókol,
mohón, szomjasan viszonzom azt a csókot… pokolian hosszú
időnek tűnik, mióta utoljára tettem, és most nagyon, nagyon
jólesik… az első, bátortalanabb, tapogatózó csókja hamar
éppen olyan mohó és éhes lesz, mint az enyém, mintha el
akarna nyelni… csak levegőért válok el tőle. Megmozdul a
csípője, és újra belém nyomul…
- Dr-drake… - zihálom… amikor újra megmoccan, és
simogatja és végigcsókolja a vállam, elfelejtem, mit akartam
mondani, de… ez nem is fontos… vele mozgok, és zavartan
jövök rá, hogy még… még nem elég… még többet akarok
belőle… én is megkóstolom a vállát, a nyakát, és újra
finomnak találom, de aztán újra visszatérek az ajkaihoz.
Viszonozza a csókom, forrón, izgatóan… remegnek tőle a
combjaim… érzem, ahogy belevigyorog a csókba, miközben a
nyakát ölelem… aztán hirtelen, még mindig engem csókolva
fordul meg, hogy én kerüljek alulra. Nem présel bele a
matracba, gondosan támaszkodik. A csókja játékosabb,
kóstolgatóbb lesz… nagyon is élvezem… felnyögök, amikor
kicsit igazít a csípőmozdulatain, a combjaimat a derekára
húzza, és erőteljesebben, lassan kezd belém mozdulni…
- Drake… ne… ne hagyd abba… - kérem zihálva, és érzem,
hogy egyre jobban remegek… a vállába kapaszkodom, ahogy
fölöttem támaszkodik, a vállaim fölött, és a világ minden
kincséért sem engedném el…
Drake Taylor
Melengető borzongás fut végig rajtam, mikor a nevemet
nyöszörgi… Az én nevemet! És nem arra kér, hogy hagyjam
abba, sőt… Arra kér, hogy folytassam! Már könnyedén
mozgok benne, így a saját tempómban gyorsíthatok, ügyelve
rá, hogy ne essen baja. Egy picit megemelem a csípőjét,
amikor a következő mozdulatomnál összerándul, és egy kéjes
nyögés szakad fel az ajkáról…
- Dr-drake! – lehajolok, hogy csókkal csitítsam kicsit, aztán
hallom, hogy a következő mozdulatnál halkan nyöszörög… -
Ott.. ott… nagyon… jó…
Elmosolyodom és most már tudatosan mozdulok arra a pontra.
Nagyon nehéz koncentrálni, hogy ne menjek el, olyan izgató a
hangja... A csípője velem mozdul, már nem kell tartanom…
Az ajkait harapva nyöszörög, és újra felnyög, mikor
megérintem a farkát és simogatni kezdem… Az enyhe
nedvességtől könnyen csúszik rajta a markom…
- Kyle… már… már nem bírom sokáig… - zihálom, és attól
félek, nem leszek képes a gyönyörbe hajszolni…
Nem felel, de a karjait még jobban körém fonja, még inkább
magába húz… Nem bírok megálljt parancsolni a
mozdulataimnak, túl jó, túl intenzív érzés! Remegek, ahogy a
kéj minden mozdulatra egyre csak nő bennem, aztán egyszerre
nem bírom tovább…! Forró magom lüktetve áramlik ki
belőlem… Kyle megfeszül és felnyög, már nem tudja
visszafojtani a hangját. A csípőm még mozog és a kezeimmel
is gyorsabban dörgölöm, a teste megfeszül, a tompa körmei
mély árkot vájnak a vállaimba. Felszisszenek, de nem hagyom
abba… Nem olyan szörnyű ez a kis fájdalom, azért a
gyönyörért, amit ő adott, amit neki adni szeretnék…
Kyle Wickham
Nagyon… nagyon jó! Nem gondoltam volna, hogy Cedricen
kívül mással is képes leszek ennyire élvezni… de ez éppen
annyira élvezet, mint… mint vele volt…
Reszketek és remegek, és alig fogom fel, mit mond… aztán
megérzem magamban azt a még nagyobb forróságot, ahogy a
magja belém lövell. Meglepően kielégítő érzés… és… utána
nem hagyja abba a mozgást, és a keze és a bennem mozgó
forró hús átlöknek a határon… az ajkamba harapok, hogy ne
sikoltsak fel a gyönyörtől, amikor elélvezek. Zihálva
kapaszkodom még mindig Drake vállába. Csatakos vagyok az
izzadtságtól, de élvezem ezt, a lusta, elégedett kielégülést…
- Jól vagy? – kérdezi Drake halkan két kapkodós légvétel
között; csak bólogatni vagyok képes. Elégedetten
elmosolyodik… azt hiszem, ő is kifulladt…
Némi pihegés után halkan, picit azért csipkelődően kérdezek
rá, a vállát cirógatva.
- Drake… hogy tetszett… az első alkalom egy férfival?
- Szerinted? – kérdez vissza; elkuncogom magam, aztán
felkönyökölök, és megcsókolom. Viszonozza, bár már
korántsem olyan hevesen… aztán óvatosan, lassan kihúzódik
belőlem. Érzem, ahogy a magja kicsordul belőlem… észbe
kapok.
- A zekémben… van zsebkendő…
Drake bólint, és odatámogat a ruháimhoz; megvárja, amíg
letörölgetem magam, és segít felöltöznöm is. Egy kicsit fáj a
fenekem, de… azt hiszem, megérte, teljesen megérte… Lassan
Drake is felöltözködik… nem igazán vagyok benne biztos, de
azért megkérdezem.
- Egy kicsit… odafeküdhetnék még melléd?
Bólint… és most az én ágyamhoz kísér oda. Mellém fekszik,
és hozzásimulok. Jó érzés…
Drake Taylor
Mámorosan nyújtózom ki Kyle mellett… Szeretném azt
gondolni, hogy azért érzem ezt, mert már rég nem voltam
senkivel és talán részben emiatt is van, de… Nem hiszem,
hogy éreztem valaha ilyen elégedettséget. Átölelem Kylet,
magamhoz húzom és belecsókolok a hajába… Meglepően jó
illata van. Megsimogatom és egy pillanatra kellemetlen
szorítás kúszik fel a mellkasomba. Meg fog halni… pedig nem
tett semmit. Nem érdemel halált…
- Kyle… tudom, hogy szomorú vagy, de… nem kellene
eldobnod az életed… Még nagyon fiatal vagy, és azt hiszem,
boldog lehetnél… csak adj időt magadnak továbblépni…
Közelebb húzódik hozzám. Érzem, ahogy lélegzik, ahogy a
szíve dobog…
- Talán igazad van… - feleli szomorúan. – De már túl késő…
Nem hiszem, hogy meghatná őket, ha vissza akarnék
táncolni…
Azt hiszem, igaza van, de azért… nincs ez így jól.
Megsimogatom újra, mire kicsit feljebb húzódik és megcsókol.
Ízlelgetjük egymást, lustán, ráérősen… pedig a perceink meg
vannak számlálva. Aztán elszakadunk. Egyikünk sem mond
semmit. Kyle mosolyog, mellém bújik és átölel… Nem tudom,
mi ütött belém, de nem számít. Jólesik simogatni, míg el nem
alszik… Mulatságos, hogy ő képes ilyen békésen aludni, míg
én le sem bírom hunyni a szemem. Tudom, hogy nincs óra a
szobában mégis szinte hallom a percek múlását… Furcsa
gondolatok járnak a fejemben. Elszúrtam az életem,
elfecséreltem és az Úr az utolsó pillanatban ideküldi ezt a fiút,
aki egy személyben olyan, akár egy ártatlan angyal és egy
csábító démon… Nevetnék, ha ezzel nem kelteném fel…
Nem tudom mennyi idő telik el így… Percek vagy órák… de
léptek zaja térít magamhoz. Jönnek értünk… Megsimogatom
Kyle haját, és gyengéden felébresztem. Számítok rá, hogy azt
hiszi, a szeretője mellett ébred, de csak megdörzsöli a szemét,
és álmosan rám pislog…
- Ma nincs is verseny…
Elkuncogom magam és megcsókolom a homlokát, amin
magam is kicsit meglepődöm.
- Ez lesz életed legnagyobb versenye. Kelj fel szépen…
Kyle Wickham
Egy kis ideig azt hittem, otthon vagyok… de az idegen, furcsa
szagú ágynemű, az a hozzám simuló test ébreszt rá, hogy nem
egészen. Drake-re mosolygok. Nagyon, nagyon jól esett az a
homlokcsók… de kijózanítanak a szavai. Megcirógatom az
arcát.
- Máris – mosolygok rá, és most tényleg sajnálom, hogy meg
fogunk halni… a gyászom már nem olyan elviselhetetlen… de
ha elfogadom azt, hogy éljek, akkor is… csakhamar újra
kellene gyászolnom… őt. Azért gyűlölöm ezt a helyzetet.
Miért halt meg Cedric, és miért kell meghalnia neki? Normális
esetben felmentik a férjeket, ha a feleségük szeretőjét ölik
meg…
Kár… nagyon kár érte… kibontakozom a karjából, és
elégedetten nyugtázom, hogy csak a kötések és az ingem ujja
lett véres, az ágy nem… kicsit szédelgek, és nehezen mozgok.
Persze, a vérveszteség…
Gyorsan, de mélyen és forrón megcsókolom Drake-et, mielőtt
elhúzódnék tőle, és felkelek. Nehezen, szédülve jutok csak át a
másik ágyra… egy kicsit fáj a fenekem, elszoktam az ilyen
heves szeretkezéstől… megnyalom az ajkaimat az elmúlt
éjszakára emlékezve. Gyönyörű volt, és… sokkal
érzelmesebb, mint amire számítottam…
- Tudod, Drake, kifejezetten örülök, hogy megismertelek –
mondom neki halkan, mosolyogva… felül, és ő is a falnak
támaszkodik.
- Én bánom, hogy nem ismertelek meg hamarabb… - vallja be
halkan. Tétován bólintok.
- Tudod, meglepő, de… én is. Nagyon – ismerem be, bár nem
akartam elmondani neki; elvörösödik.
A léptek megállnak a szoba előtt, aztán az őr benyit. Igaz,
hajnalodik… egy pap lép be, üdvözöl mindkettőnket, aztán
először Drakehez fordul.
- Fiam, szívesen imádkozok veled, hogy könnyítsek a
lelkeden… Utána veled is váltanék pár szót, gyermekem –
fordul felém. – De… ő tényleg bűnös…
- Nem bűnösebb nálam, azt hiszem – mormolom, a csuklómat
nézve. Elvégre… ez igaz…
Drake Taylor
A pap láttán érzem igazán először annak a súlyát, hogy mi is
következik… Mindennek vége. Alig egy óra és a testem csak
egy hideg húsdarab lesz… Vége. A pap halkan és nyugodtan
beszél és az őrök is meglepően nyugodtak. Biztosan figyelt
valaki, őrködött, és tudja mit műveltünk… mégsem szólnak
semmit. Nincsenek rosszalló pillantások… Megfogadtam,
hogy nyugodt maradok és igyekszem tartani is magam. Kyle
arcán mosoly játszik… Ez valamicskét nekem is erőt ad. A
pap megáld, megkérdi, hogy szeretnék-e mondani valamit, de
megrázom a fejem… Nem hiszem, hogy jobban érezném tőle
magam. Az egyik őr rám adja a bilincset és Kyle mellé
állítanak.
- Kyle Wickham, a bíróság bűnösnek találta önmaga ellen
elkövetett gyilkossági kísérletért, az ítélet kötél általi halál,
amit pontosan reggel hat órakor fogunk végrehajtani – olvassa
fel Kyle-nak, aki csak fájóan elmosolyodik és bólint, aztán
hozzám fordul. – Drake Taylor, a bíróság bűnösnek találta lord
Cedric Willowshred aljas és könyörtelen meggyilkolásáért. Az
ítélet, kötél általi halál, amit szintén reggel hat órakor hajtunk
végre…
Kyle Wickham
Furcsa, de nem érzek félelmet, vagy bűntudatot… az fog
történni, amit akartam, és ha kicsit sajnálom is, hogy Drakenek
is halnia kell, akkor is nagyon, nagyon jó a tudat, hogy mi
történt előző éjjel…
Aztán, amikor meghallom szerelmem nevét, egy pillanatra
megfagy az agyam, a lelkem… micsoda? De… de tényleg ezt
mondta… lord Cedric Willowshred…
- Te… te ölted meg? – fakadok ki jeges, a lelkem mélyéig fájó
haraggal. Ő gyilkolta meg, és… és én vele… elborít az undor,
és a gyűlölet. Még soha nem éreztem magam ennyire
megalázva… Elég dühös vagyok ahhoz, hogy nekiessek
ököllel, de azt hiszem, az az egyetlen ütés nekem fájt jobban…
újra fájdalom hasít a kezembe. - És én még sajnáltalak!
Az egyik őr lefog, és hátulról átölelve arrébb húz.
- Csillapodjon le, sir, ez az alak elnyeri méltó büntetését
csakhamar a tettéért…
Nem mindegyikért, akarom mondani, de nem tehetem, nem
mondhatom ki, akkor sem, ha tudják… mély levegőket veszek,
és bólintok. Az őr elenged, és kis habozás után újra elteszi a
bilincset. Már megint vérzik a csuklóm… talán ezért nem teszi
fel rám…
- Mi ütött beléd? – kérdezi értetlenül Drake; feléje köpök, és
elfordulok tőle. A bennem égő szégyen csak még
hatalmasabb… így… így tényleg jobb, ha meghalok… a pap
beszélni kezd hozzám, nyájasan, de nem hallom, amit mond…
Ő… ő ölte meg… ő ölte meg Cedricet…
Drake Taylor
Teljesen váratlanul ér a hirtelen támadt haragja… Mi ütött
belé? Fáj, ahol megütött, még ha ügyetlen volt is… Pár órája
még gyengéden érintett és hozzám simult, most pedig, alig pár
percre a halálom pillanatától… Mi ütött belé?! Pörgetem a
fejemben a gondolatokat… Én öltem meg? Várjunk csak… az
őr szerint az asszony szeretője… Cedric Willo… bassza meg!
Az a rohadék nem csak Missy-t, de Kyle-t is… Felfordul a
gyomrom. Undor és bűntudat fog el… Becsapott mindenkit!
Kyle-t figyelem, szeretném látni az arcát, muszáj, hogy
bocsánatot kérjek, de nem néz rám… még csak felém sem
fordul…
Az őr int, hogy induljak. Nem erőszakosan, de elég
határozottan ahhoz, hogy tudjam, hogy nincs időm tovább
tétovázni. Annyira… nehéz elindulni… Könyörgöm…
Kérlek…
- Kérlek, Kyle… nézz rám! Kyle… - kérlelem, de pillantásra
sem méltat. Az őr meglök kicsit, ezért elindulok. El is jutok az
ajtóig, de onnan még megfordulok… A mögöttem jövő őr
megtorpan kicsit, de látja, hogy nem támadok. – Csak még egy
szót… - bólint. – Kyle! – szólítom meg utoljára. Most rám
néz, de a pillantása a húsomba vág. – Sajnálom, hogy
csalódást okoztam… Bocsáss meg. Isten veled!
Még sikerül annyit elkapnom, hogy halványan elmosolyodik,
de nem enyhül a düh a tekintetében… Mosolygok. A sors
kegyetlen fintora… Engedelmesen visszafordulok és követem
az őröket. Legalább boldogan menetelek a halálba…
Kyle Wickham
Halott lélekkel, gyűlölettel nézek Drake után. Csak egy őr
marad velem, és végül nem teszi rám a bilincset… a pap
megkérdezi tőlem, miért véres az ingem. Csak nevetni
tudok… azt mondom neki, nyugtalan álmom volt az éjjel,
mozgolódtam, a seb felszakadt… megáldott.
Nem áldásra lenne szükségem, hanem pisztolyra vagy
kardra… legszívesebben magam ölném meg Drake-et.
Megölte… megölte Cedricet… és még van képe a
bocsánatomat kérni! Mosolyogni…
A pap elhagyja a szobát, és az őr habozva áll előttem… fiatal
kölyök, talán még nálam is fiatalabb egy évvel, és kinyitja a
száját, majd újra becsukja. Mókás, de az ő látványa
lecsillapítja a dühömet.
- Sir… miért lett… ennyire haragos? – kérdezi végül az őr.
Sóhajtok. Valahogy kezdenek kitisztulni a gondolataim.
- Jó barátomat ölte meg – mondom halkan, aztán követem az
őrt. A gyűlölet, az undor kezd felengedni bennem… ahogy
lassan tudok gondolkodni is.
Drake… azt mondta, a felesége szeretőjét ölte meg… újra
szégyent érzek, de most már más miatt. Cedric… én elhittem
neki, amit mondott, hogy csakis engem szeret… nem nősült
meg… azt mondta, azért, mert én kellek neki, de… ha… ha
képes volt lefeküdni egy nővel… a bennem lobogó harag más
irányt vesz. Nem… én nem öltem volna meg… bár az biztos,
hogy nem maradt volna meg a csinos arca, de… megölni nem
tudtam volna…
Drake megtette… de… bár még mindig dühös vagyok, nem
tudom megvetni, annyira gyűlölni, mint csupán percekkel
ezelőtt.
Még nincs világos az udvaron… fáklyák világítják meg az
akasztófát. Drake már alatta áll, a nyakravalót igazítják rá
éppen… a tekintetét keresem. Kell valami mód, hogy
elmondhassam neki, megbocsátottam… hogy… hogy nem
gyűlölöm…
Csak… sajnálom… ezt az egész lidérces helyzetet…
Drake Taylor
Szörnyen hideg van… Csontig hatoló hideg. Emberek
lézengenek… nincsenek sokan. Összesúgnak. Gyűlölettel,
undorral figyelnek, de egy pillanatra sem fordítják el a
tekintetüket… Mosolygok. Sose értettem, mit élveznek abban
egyesek, ha végignézhetik valaki más halálát. Még fizetni is
hajlandóak érte. Nyelek egyet, ahogy a nyakamra kerül a
nehéz kötél… Olaj, fa és halál szagát hordozza a szél…
belekap a hajamba, cibálja a tincseimet… Meg akarok halni…
de mégis, iszonyúan rettegek.
- Remélem, erős nyakad van, te mocskos buzi… - súgja
mögülem az őr, színtelen hangon. – Hosszú szenvedést
kívánok neked a pokolban…
Nem akarok félni, de mégis reszketek… Szánalmasan
festhetek… Bocsáss meg, Kyle… Olyan csodás dolgot adtál,
én meg…
Reménykedve oldalra fordulok, még egyszer, utoljára és
megpillantom a fáklyák fényében Őt… A szemembe néz!
Kereste a tekintetem? Csak egy röpke pillanat, de megdobban
a szívem, és… megnyugszom. Mosolyog, már a tekintetével
is… Mozog a szája, és a kezével int valamit… „várj rám”…
Megszakad a szívem és érzem, hogy egy forró „vércsepp”
kigördül a szememből és végigfolyik az arcomon… Válaszolni
szeretnék, de ekkor meglök a hóhér és érzem, hogy a föld
kiszalad a lábam alól, aztán egy erős rándulás, roppanás az
egész testemben és…
Kyle Wickham
Valahogy megnyugszom… annak ellenére, hogy másodszorra
veszítek el valakit, és most… a szemem láttára hal meg.
Azt hittem, sokáig kell néznem, de… gyors volt, gyorsabb,
mint amire számítottam… elroppant a nyaka, ahogy
lezuhant… muszáj mosolyognom.
Mindjárt megyek én is…
Az orvos zsebórával a kezében számolja a perceket, közben
futólag felém néz, a kezemre; látom rosszallóan ráncba
szaladni a szemöldökét. Rámosolygok, és tovább nézem
Drake-et. Remélem, látta, amit intettem, és megtartja…
utálnék egyedül menni a pokolba ma. Itt amúgy is
dermesztően hideg van… vagy csak én érzem annak. A
csuklómon a ruha már nehéz és hideg a véremtől… Különös
érzés.
Végül az orvos int, és levágják a holttestet a kötélről; látom,
ahogy félreviszik, és letakarják azzal a ponyvával. Drake
halott, egészen biztosan… fáj a lelkem, de most… nem tudok
sírni.
Taszigálás nélkül, magamtól megyek fel a lépcsőn… látom,
hogy beszélnek hozzám, de egyszerűen nem hallom. És… azt
hiszem, örülök. Itt úgyis hűvös van, de mindjárt nem fogom
érezni ezt sem… lejjebb tűröm a galléromat, hogy segítsek a
hóhérnak, aki kicsit remegő kézzel bogozza rám a nyakravalót.
Érzéketlenül nézek végig azon a pár emberen, aki eljött. Naná,
hogy a családom nincs itt… csak két inas, a koporsóval…
Unalmas komédia, csak lenne már vége… Drake már biztosan
vár rám… mosolyognom kell a gondolattól.
A hóhér mond valamit, és rátámaszkodik a kallantyúra…
zuhanok egy pillanatig, valami megroppan, és…
VÉGE
SZANTÁL ÉS CÉDRUS
Prof. Dr. Lester Barrington

- Maleficus!
Már amikor belépek az ajtón, hívogatni kezdem a
macskámat… ma hazafele vásároltam néhány jutalomfalatkát
és egy doboznyit a kedvenc konzervjéből… azt hiszem,
tetszeni fog neki…
Félreteszem a botomat a másik kettő mellé, levetem a
kabátomat, és mire előhalászom a zsebemből a
jutalomfalatkát, Maleficus már a lábamhoz törleszkedve
dorombol. Barna, hatalmas bundájú, elégedett kandúr…
mosolygok. Amikor megtaláltam, alig volt több fekete,
nyávogó szőrkupacnál… most gyönyörű…
- Milyen napod volt, szépséges kandúrom? – kérdezem
nevetve, aztán óvatosan letérdelek, amennyire csak hajlik a
térdem. Maleficus óvatosan kitér a lábam elől, aztán a
tenyerem alá bújik; kuncogok, és egy falatkát máris a
tenyeremre teszek. Óvatosan, finoman veszi el, és hamar
eltünteti… sóhajtok. – Nekem szörnyű… azt hiszem, a
hallgatóim utálnak…
Maleficus felnéz borostyánszemeivel, és dorombol. Mintha
értené, amit mondok neki… sóhajtok.
- Gyere, készítünk egy kis forró csokoládét, és kapsz vacsorát,
aztán elüldögélünk egy kicsit a kandalló mellett – simogatom
meg a perzsát, és nehézkésen felkelek. Fáj a csípőm és a
térdem… és odakint megdördül az ég. Remek. Már csak egy
vihar hiányzott a hangulatomhoz… amikor elindulok a konyha
felé, Maleficus követ, majd elém szalad. Mosolygok. Éhes
lehet…
Sayugh Mir Karimpur
Lelkesen kelek fel az ablakpárkányról, mikor meghallom a
kocsi hangját, majd a bot ütemes koppanásával kísért,
botladozó lépteket. Tudom, hogy ő az, stimmel az idő is, és
hamarosan a kulcscsörgést is meghallom, akárcsak a nevem…
Furcsa, ám ha nem is tudja, valójában találó névválasztás.
Hozzádörgölőzöm a suta lábához és hangos dorombolással
köszöntöm. Csupán ennyivel tudom meghálálni a kedvességét,
hogy befogadott az otthonába. Eleinte gyűlöltem… Azt
gondoltam, ő is csak egy ember, aki állatként kezel, egy
nálánál sokkal alantasabb lényként, kihasznál és félredob, de
nem így lett… Hetekig ápolt, miután rám talált, és még utána
is hónapokig elviselte, hogy fújtattam és minduntalan borsot
törtem az orra alá… Aztán valahogy egyre gyakrabban láttam
szomorúnak, és egyszerűen nem volt szívem tovább bántani.
Igazából megkedveltem, hogy nagyon művelt, okos és még
velem is képes beszélgetni, pedig némi odafigyelésnél vagy
egy-egy nyávogásnál többet nem felelhetek neki…
Vele tartok a konyhába, és még mindig dorombolok, mikor
megkapom az ételt. Megtanulta, melyiket szeretem a
legjobban, és most is azt hozta nekem… Furcsa ember, de
talán épp ezért olyan különleges. Visszakísérem a kedvenc
szobájába. Itt vannak a könyvei, a kandallója és sok puha
párna, amiktől otthonnak érzem ezt a helyet… Leheveredik,
nekidől egy nagyobb, keményebb párnának, én pedig
figyelem… mikor megemeli a kezét és felém pillant, tudom,
hogy mehetek. Felmászok, át a nagy párnákon, az ölébe
heveredek, és hangosan dorombolni kezdek. Tenni szeretnék
valamit, hogy enyhüljön a fájdalma, de csupán ennyire vagyok
képes… Furcsa hangot hallat, aztán nevet…
- Nem megy ez nekem – és belekortyol a forró csokoládéba.
Kíváncsian figyelem, mire rám néz újra, és felém nyújtja.
Odadugom a fejem, hogy megkóstoljam, éppen milyen
finomsággal kényezteti magát, a legutóbbi torta, amit evett,
fantasztikus volt!
Erre elhúzza… Utána nyúlok a mancsommal, hogy
megállítsam. Hé, ne húzd el! De csak nevet…
- Nem hiszem, hogy bele kéne bújnod a bögrémbe, mert
megint moshatom ki a bundádat… De adok a tányérodba.
Van egy kis tálkám a kandalló mellett. Egy aranyozott szélű
mintás kis porcelán csészealj, amihez a csésze már sok-sok
éve eltört…
Lester Barrington
Őszintén nevetek Maleficus bolondozásán. Imádom ezt a
bozontos kis jószágot, a kíváncsiságát, a dorombolását… néha
szeretném viszonozni azt, hogy ilyen kedves, figyelmes
hozzám… de csak válogatott falatokkal tudom meghálálni azt,
hogy meghallgatja a nyavalygásomat…
Még jó, hogy nincs messze a tálka… a csípőmben és a
térdemben nyilalló fájdalom miatt nincs kedvem felkelni, de
elég előrehajolnom egy kicsit, hogy a kancsóból tölthessek a
csészealjba… kuncogok, ahogy azonnal megkóstolja, és
elégedett dorombolással lefetyelni kezdi a csokoládét. Hamar
elpusztítja minden egyes cseppjét, abba se hagyva a
dorombolást… elégedetten figyelem, és én is a bögrébe
kortyolok. Jólesik a fűszeres, forró ital, megmelegít…
akárcsak az, hogy amint Maleficus betermeli a maga adagját,
azonnal az ölembe mászik újra, és tovább dorombol.
- Jólesett? – kérdezem kuncogva, majd sóhajtok. – Te legalább
nem űzöl gúnyt belőlem… nem egy kellemes dolog arra
bebicegni a terembe, hogy pár hallgató éppen röhögve engem
utánoz…
Az értelmes borostyánszempár rám ragyog, majd Maleficus
feljebb kúszik; átölelem, és a bundájába hajtom a fejem,
megcsókolom a buksiját.
- Szépséges, okos kandúrom… - súgom neki; elégedetten
simul hozzám. Odakint lassan esni kezd, és a csípőmben, a
derekamban és a térdemben sajgó fájdalomnak nem is kell
okot keresnem… szokatlan időben jön a vihar…
A ma esti randimra gondolok… most nem érzem úgy, hogy
szeretnék Chrisszel találkozni. Elég durva, és most túlságosan
is fájok hozzá, hogy lefeküdjek vele… különben is, ő sem
szereti Maleficust. Egy alkalmi partnerem sem szereti… nem
értem, miért…
A telefonért nyúlok; mintha a gondolataimra reagálna,
megcsörren. Chris az… sóhajtok, és felveszem.
- Barrington…
- Lassan indulok, Lessie – Chris érdes hangja végigkarmolja a
derekam. Maleficus lelapítja a fülét és figyel… szórakozottan
cirógatom.
- Ne, Chris. Ma este nem. Ma nem tudnék… ne gyere.
- Ne kéresd magad. Már nagyon megkívántalak…
- Kérlek, Chris… tényleg nem… borzasztóan fáj a csípőm és a
térdem, nem tudnék mozogni… fáradt vagyok…
- Dögölj meg! Felhúztál, és most átversz? – Chris gorombán
rám csapja a telefont... sóhajtok, a párnák közé ejtem a mobilt,
és inkább átölelem a macskámat. Már csak ez hiányzott…
Sayugh Mir Karimpur

Kényelmetlen, mikor Lester felnyalábol, és magához ölel, de
tűröm… Eltűröm neki, mert tudom, hogy ki volt az… megint.
Most ez a Chris az új kedvence… Undorító egy alak, a
jólfésült hajával, meg a tenyérbe mászó képével. Nem tudom,
mit akar Lestertől. Én csak azt látom, hogy agyilag egy nagy
nulla, ami meg a teljesítményét illeti… Ne mondják nekem,
hogy manapság ez a szexualitás…! Hogy megisznak némi
alkoholt, aztán döngetnek, amíg bírják szusszal… Közelebb
simulok Lesterhez, és hangosan dorombolok neki. Ez
megnyugtatja, mindig… érzem a légzésén. Mikor a partnerei
feljönnek, sosem maradnak… Letudják a dolgot és elmennek,
pedig a szeretkezés egy rituálé, egy tánc, amiben két test
összefonódik… az előjáték, a simogatás épp olyan része, mint
utána a figyelem, amit a partnerünkre fordítunk. Macskaként
én ezt nem adhatom meg neki… pedig megérdemelné.
Felemelem a fejem, és az arcához dörgölöm az orrom. Nem
sok, de tudom, hogy felvidítja, és kicsit megnevetteti…
A vihar egyre hangosabban tombol odakint. A nehéz cseppek
nekiverődnek az ablaknak, hallom, ahogy cibálja kint a fákat,
de közben idebent a kandalló meleg, még, ha csak utánzata is a
valódi tűznek… Furcsa érzések kavarognak bennem. Valami
készülőben van… Lassan már egy hónapja érzem, és egyre
erősebb. Nemsokára történnie kell valaminek, és ez lesz az az
alkalom, amikor talán végre valami megváltozik… Ennyi év
macskaként… Nem tarthat örökké, hisz semmi sem tart
örökké, nem igaz?
Lester megcirógat, rám mosolyog, aztán kissé nehézkesen
felkel mellőlem, és a fiókjaiban matat. Füstölőt vesz elő,
meggyújtja, amitől újra az a kellemes illat lengi be a szobát.
Kínából hozatta, nem olyan erős, mint amikre emlékszem, de
kellemes, egyedi… Lester jut róla eszembe… még valami,
amitől otthon érzem magam mellette. Egy könyvet is magával
hoz, mikor újra mellém heveredik, azt, amit tegnap is
olvasott… Egy latin szertartásos könyv. Dorombolok… azt
hiszem, oka van, hogy az istenek hozzá vezettek…
Lester Barrington
A füstölőillat, a mellettem doromboló Maleficus… fél kézzel
meg-megsimogatom a csípőmön gömböcölő macskát. Kezdek
egy kicsit megnyugodni, és a bennem lüktető fájdalmat
valamelyest enyhíti az, hogy a perzsa szépség éppen ott
melegít, ahol a legrosszabb szokott lenni… nem tudom,
tisztában van-e vele, hogy ott a legjobb lennie, mindenesetre
hálás vagyok érte…
Lassan sikerül belemerülnöm a kötetbe, amit már tegnap is
fordítottam… néha még mindig nem sikerül értelmeznem a
könyvet. Félhangosan motyogok, szokásom szerint,
szerencsére Maleficus nem panaszkodik érte… néha
félhangosan nyávog, ha végső elkeseredésemben hozzá
„folyamodok” tanácsért. Tudom, ostobaság egy macskát
kérdezni arról, hogy hogyan kell egy mondatot fordítani, de én
is lehetek néha bolond, és olyan értelmesen nyávog, amikor
kérdezem…
Chris nehezen megy ki a fejemből… nem akartam
megbántani, akkor is, ha tudom, hogy nem tisztel, hogy nem
törődik igazából velem… egy sem törődött… azt hiszem,
különös tehetségem van ahhoz, hogy szörnyű pasasokat
válasszak ki magamnak. Remélem, békén fog hagyni… semmi
kedvem vitatkozni vele, különösen, hogy tényleg fáj a csípőm,
a térdem…
Bele-belekortyolok a csokoládéba, egy-kétszer töltök
Maleficusnak is, jutalomfalatkákat mellékelve hozzá… egyre
lejjebb csúszok a párnákon, próbálok kényelmesen
elhelyezkedni. Nem egyszerű mutatvány… de végül sikerül
megtalálnom egy olyan pontot, ahol a perzsa herceg is
végignyúlhat rajtam, és a csípőm se fáj… nagyon békés a
szoba, az eső hangja kintről, a meleg, a puha párnák, az
ölemben doromboló macska…
Nem tudom, mikor alszom el…
- Nem érdekel, akkor sem akarom újrakezdeni – igen, világosan
emlékszem, hogy ezt mondtam… az összegyűrt zsebkendőket, az
irattáskámat bámulom az anyósülés előtt. Bármit, csak ne
kelljen Peterre néznem… nemrég szakítottunk… és most vitt
haza…
- Biztos vagy ebben? Nem volt ez rossz kapcsolat…
- Neked…
- De lehet még jobb is…
A fejemet rázom. Peter arca hirtelen megváltozik, és fél kézzel
elengedi a kormányt. Hátrahúzódom, de nem akar megütni…
ma már megütött… csak belenyom valami pöcköt elém a
műszerfalba, és rám vigyorog.
- És rosszabb. Sokkal rosszabb – mondja nevetve, és hirtelen
elrántja a kormányt. A kocsi teljes sebességgel rohan az alagút
falába, és az én oldalamon… nem nyílik ki a légzsák… sikoltok
én is, ahogy körülöttem a fém sikolt, ahogy a felgyűrődő tömeg
rám zárul… újra érzem azt a fájdalmat, ahogy a csontjaim
darabokra törnek, és elreccsen a kulcscsontom…
Sayugh Mir Karimpur

Hamar elszenderedik. Nem is vártam mást… Lester nem
hazudott annak a fickónak, mikor azt mondta, fáradt, és
fájdalmai vannak. Tudom, hogy belülről sajog, érzem a
csípőjén és a térdében… Kár, hogy egyszerre csak az egyiket
tudom melegíteni. Sajnos a dorombolásom nem csodaszer,
nem gyógyítja meg, talán csak pszichésen enyhíti a
fájdalmait… Néha haszontalannak érzem magam, hogy nem
tudok tenni érte többet, még ha ezért is olyan hálás…
Nyújtózkodok kicsit, elnyúlok a derekánál, mint egy nagy,
bolyhos sál, ahogy egyszer nevezett, de képtelen vagyok
elszenderedni. Megszoktam ugyan, hogy naponta tizenhat órát
alszom, de most egyszerűen nem megy. Valami… bizsereg a
csontjaimban, valami zavar, valami… történni fog. Nem
tudom megmagyarázni, hogy mi az. Forgolódom kicsit, bár
remélem, hogy közben Lestert nem ébresztem fel. Zsongást
érzek a fejemben, ami egyre hangosabb és hangosabb, mintha
egy méhraj zümmögne folyamatosan egyre hangosabban a
fülemnél, aztán már semmi mást nem hallok… Nem hallom
többé se az esőt, se a szelet, csak… Megfordulok, és… ez
kényelmetlen! Nyomja az oldalam meg a karom… A karom?
Pislogva nézek körül… Eléggé megváltoztak a dolgok,
magasabbnak érzem magam, és… Lester felébredt. Jajj, nem
akartam felébreszteni! Elhúzódok mellőle, de elég izgatottnak
látszik. A szemüvegét igazgatja az orrán, aztán rémülten tekint
rám… Mi történt? Mi a baj? Magamra nézek és rájövök…
Istenekre…! Lester rémülten felnyikkan, és hátrálni próbál a
párnák közt…
- Ne félj… - szólalok meg nagyon rekedten. Évszázadok óta
nem beszéltem, nagyon szokatlanok ezek a hangok…
Lester Barrington
A rémálomból a hirtelen súlyváltozás riaszt fel. Valami
Maleficusnál sokkal nagyobb, nehezebb és forróbb nyomja a
mellemet, a hasamat… levegőért kapkodva nyitom ki a
szemem, és…
Na jó. Ilyen nincs. Biztos csak a tűz miatt káprázik a szemem,
bezártam az ajtót, nem lehet, hogy… de amikor megigazítom a
szemüvegem, még mindig nem tűnt el…
Egy kicsit borzas, fekete hajú férfi nehézkedett rám, fényes
borostyánszemekkel… és… teljesen csupasz! Nem egészen
értem, de… ő is kicsit rémültnek tűnik… azért önkéntelenül is
menekülni próbálok, de a fájdalom a csípőmben korlátoz…
Sokkolóan jól látom a fiatal, talán huszonéves idegent…
pompás teste van… hajlékony, nem kigyúrt, de finoman
izmos… nálam magasabbnak tűnik, és... a hasán vékony
vonalban fekete szőr, az ágyékán is fekete... és a
varázsvesszője… hosszabb, nem túl vastag, hegyes… Lángra
gyúlik az arcom…
Megzavar, amikor megszólal. Ez… perzsa… középkori
perzsa, talán szogd, azt hiszem… ez csak valami vicc lehet…
azért ugyanazon a nyelven, bár azt hiszem, pocsék kiejtéssel,
remegő hangon megérdeklődöm.
- Ki a hétdzsinn vagy?
- De hát én vagyok az… Maleficus! Vagyis valójában...
Sayugh a nevem… - értetlenkedik a pompás ifjú… alig bírom
levenni róla a tekintetem… de nem érzem már olyan
fenyegetőnek…
- Az lehetetlen – pislogok hitetlenkedve. - Maleficus perzsa
ugyan, de macska, és nem tudom, hogy jutottál be, de... –
lehúzom az egyik székről a selyemtakarót, és a pucér ifjúnak
dobom. Akármennyire kellemes látvány is, eléggé zavar… -
Ez akkor is illetlen!
- De hát én vagyok az... én... tudom, hogy hihetetlen, de én
vagyok! – erősködik… Sayugh… és az ágyéka elé csomózza a
kendőt, gyorsan, zavartan. – Bebizonyítom!
- M-mégis hogyan? – jár az agyam, de… a bolhanyakörv, amit
a nyakán visel… a borostyánszemek… jaj, de ostoba álom… -
Hogyan bizonyítod be?
Sayugh Mir Karimpur

Elgondolkodok azon, amit kér. Én mondtam, de… Nem
voltam erre felkészülve! Évszázadokig vártam, hogy
megtörténjen, hogy végre visszakapjam az emberi formám,
akár csak egy rövid időre is, de most, hogy eljött, nem tudom,
mit kellene tennem. Elsősorban meg akarom nyugtatni Lestert,
megértetni vele, hogy nem fogom bántani, és erre szerényen
csak egy ostobának tűnő ötletem van.
- Tudom, hogy hol vannak fájdalmaid, ezért mindig oda
feküdtem, hogy segítsek… és tudom, milyen rosszul
választasz partnereket, pedig jobbat érdemelnél… Én pontosan
tudom, mire vágysz, és megadhatom neked…
Kitágul a tekintete a döbbenettől. Nagyon lassan közelebb
húzódom hozzá, és a térdére simítom a kezem. Meleg… még
ki se kellett mondanom az igét, a testemben annyi energia
gyűlt, hogy a gondolatra fellobban bennem és remélem, ő is
érzi… Nagyon régen nem használtam az erőmet, féltem, hogy
nem fog működni, de…
- Érzed, ugye? A múlni nem akaró fájdalom… enyhült…
- Valóban… - mormolja zavartan, aztán kicsit tétován a
bolhanyakörvem felé nyúl.
Csak ez maradt meg a macska mivoltomból… Mindig utáltam
a szagát, de miatta elviseltem, ha ez megnyugtatta, és emiatt
megengedte, hogy néha kimenjek a házból... Nagyon jól esik,
ahogy megérint. Bizsereg a bőröm az érintésétől, hisz végre
nem a vastag bundán keresztül ér hozzám, hanem közvetlenül
a meztelen bőrömhöz, és ez elmondhatatlanul jó érzés…
- Ez hogyan lehetséges…? – bizonytalanul kérdez, és kicsit
furcsán…
Ó, hát persze! A saját nyelvemen beszéltem hozzá és azon
próbál válaszolni… Az angol beszédemben még nem bízom,
hisz sosem használtam, csak hallottam, de talán a latinnal
jobban boldogul.
- Később elmagyarázom… - felelem halkan. –De most először
neked szeretnék segíteni… Hálából, amiért annyi mindent
tettél értem…
Lester Barrington
- Mégis, ki vagy? –kérdezem halkan. Különösnek és
lenyűgözőnek találom ezt a pompás ifjút… és bár tudom, hogy
bolondság… hiszek neki. Rajta van a nyakörv, a kis
jelvénnyel, amit Maleficusnak készítettem… és a
perzsamacska sehol sincs… pedig ez… Lehetetlen.
Valószínűleg álmodom, de akkor legalább jót… Bizonytalanul
megérintem a térdem. Tényleg nem hasogat már, pedig a
baleset óta ez ritkán fordul elő, és odakint zuhog az eső…
- Sayugh Mir Karimpur vagyok, a Sötét Pusztító, aki uralja a
művészeteket – mutatkozik be büszkén, újra szogd nyelvbe
csúszva a különös ifjú, és kicsit kihúzza magát. A
megfogalmazása… és ha nagyon zavartan pislogok.
- Akkor... mágusnak tartod magad?
- Nem csak tartom magam, az is vagyok – mondja kicsit
sértődötten, latinul Sayugh. Bizonytalanul nézek rá.
- De a mágia... nem igazán… - aztán elhallgatok, és a kezére
pillantok a térdemen. Mióta ott van… múlik a fájdalom, amit
szüntelenül érzek, amit a fájdalomcsillapítók sem nagyon
enyhítettek…
Sayugh elmosolyodik. Sötét szépsége ettől valahogy… még
fenségesebb lesz… pedig egy szál kendőben ül mellettem a
párnán, mégis…
- Több bizonyítékkal is szolgálhatok – mormolja halkan, és
feljebb csúsztatja a kezét a csípőm felé. A nadrágon át is forró
és perzsel az érintése, és megrezzenek, kinyitom a szám, hogy
tiltakozzak… De mielőtt megtehetném, Sayugh közelebb
húzódik, és megérinti az arcomat.
- A térded már nem fáj, nem igaz? Tudom, mennyire kínoz,
engedd meg...
Végül is… nem árthat… vonakodva bólintok. Kicsit tartok
tőle, az igazat megvallva… Sayugh mosolyogva közelebb
húzódik, és megcsap az illata. Buja keleti füstölőket érzek a
bőrén, erősebbeket, mint amit használok… a perzsa ifjú keze
végigsimít a derekamon, és kicsit gyorsabban lélegezek
önkéntelenül is… a fájdalom… valóban kezd elmúlni…
Sayugh Mir Karimpur

Enyhíteni akarom a fájdalmát, megérinteni, megsimítani úgy,
ahogy annyira vágytam, de sosem tehettem… Végigsimítok a
csípőjén. Elég lenne egyszerűen rátennem a kezem, de ez így
most sokkal jobb. Félek, hogy nem elég erős a varázslatom,
hogy oly rég használtam, de érzi, és látom a tekintetén, hogy
megkönnyebbül kissé… Elmosolyodom, és kicsit közelebb
hajolok hozzá. Most egész másképp érzem az illatát. Nem
zavar a kölnije, sőt inkább izgatónak találom, ahogy keveredik
a bőre illatával. Egyre gyorsul a légzése, a kezem pedig már
nem csak azért simítja végig, hogy enyhítsem a fájdalmát,
hanem, hogy érezzem a testének formáját, a forróságát…
Annyi év macskabőrben kielégítetlenül, miközben láttam és
hallottam, miket művelt azokkal az ismeretlen férfiakkal...
Próbál elhúzódni tőlem, de annak a nagyobb, kemény
párnának ütközik, aminek korábban támaszkodott. Nem is tud
olyan egyszerűen mozogni a sok puha párnán. Értetlenül és
ijedten néz fel rám. A kandalló fényénél is jól látszik, hogy
elpirult.
- Mit csinálsz…? – kérdi remegő hangon, és egyre gyorsabban
veszi a levegőt.
Megnyalom a számat, elmosolyodom, és közelebb hajolok
hozzá, annyira, hogy csak pár centi legyen közöttünk.
Hoppá… Azt hiszem, a kendő lecsúszott a derekamról. Nem
számít… Megszoktam a meztelenséget.
- Megmutatom neked, milyen a szeretkezés azon a földön,
ahonnan én jöttem… - felelem doromboló hangon. Azt
hiszem, vannak dolgok, amik így is megmaradtak…
- Mégis… miért… hogyan? – kérdi döbbenten, de nem állít
meg.
A nyakához hajolok, és nagyon finoman megcsókolom az
izgalomtól vért pumpáló eret… Fantasztikus az illata. Még
jobban megmerevedek…
- Csak figyelj… - mormolom, és újra megcsókolom kicsit
lejjebb. Közben a tenyeremmel még mindig simítom a derekát,
a csípőjét, a combját...
- Biztos, hogy… valódi vagy…? – kérdi hitetlenkedve. –
Mégis… miért tennéd, hisz… most találkoztunk és vagy húsz
évvel vagy fiatalabb nálam…
Halkan kuncogok és felnézek rá.
- Évek óta melletted vagyok, és legalább hat… vagy hétszáz
évvel idősebb… Macskaként másképp telt az idő, kissé
belezavarodtam a számolásba…
Lester Barrington
A fejemet rázom, mint akinek víz ment a fülébe… eléggé
megdöbbentem ahhoz, hogy elhallgassak, és ne tiltakozzak,
amikor Sayugh még közelebb húzódik… kicsit tényleg
macskásan mozog és simul, átkarol, és a keze finoman
simogatja a csípőmet… a fájdalom elenyészett, mintha soha
nem is lett volna… hihetetlen…
Akárcsak az, amit mond… és hogy látom, hogy igenis tényleg
kíván, egyértelműen meredező vágya nekem is vért kerget az
ágyékomba… az érintésétől egyre gyorsabban kell
lélegeznem, és már nincs is kedvem ellenkezni… Hihetetlen,
hogy egy ilyen szexis, csinos fiatal férfi éppen velem akar…
szeretkezni…
Sayugh nem látszik törődni a zavarommal… közelebb simul,
és látható élvezettel babrál el a nyakkendőmmel… meglazítja
lassan, miközben az arcomat, a fülemet csókolja, szinte
azonnal rátalálva legérzékenyebb pontjaimra… Zihálok, és
lassan, bizonytalanul simítom végig az oldalát… az ifjú a
fülembe kuncog, és megszabadul a nyakkendőmtől. Puha,
izgató csókjai elborítják az arcom, a fülem, a nyakam… aztán
lassan elkezdi kigombolni az ingemet… Forrón, érzékien
megcsókol, és kicsit remegve, bizonytalanul viszonzom…
Sayugh elégedetten rám nevet, és elkezd csókolni a feltárt
területen. A kulcscsontomon, a mellbimbóimon elidőzik kissé,
és most már kicsit felbátorodom annyira, hogy lassan,
óvatosan, még csak az ujjhegyeimmel elkezdjem felderíteni a
testét, finoman körberajzolva az izmait… még nem sok
szeretőmmel mertem ezt tenni… vagy húsz éve eggyel sem,
nem értékelték…
- Tetszik, amit látsz? – kérdezi nevetve Sayugh, és
mosolyogva figyeli az ujjaimat… aztán lesimítja a vállamról a
zakót és az inget. Hagyom neki… már… túlságosan is
élvezem a dolgot… nem akarom abbahagyni…
- Az igazat megvallva nagyon is – ismerem be. - És
meglepően... valóságos vagy…
Az ifjú kuncog, és megoldja az övemet; megfeszülök és
felsóhajtok, amikor az ujjai belopakodnak a nadrágom dereka
alá… finoman cirógat. Mintha… ismerné az összes gyenge
pontomat…
Amikor felsóhajtok, Sayugh végignyalja a nyakamat, és
megcsókol, forrón, szenvedélyesen… és akkor kivágódik az
ajtó. Önkéntelenül is arra fordulok, megigazítva lecsúszó
szemüvegemet… Chris? Nem is adtam neki kulcsot, egynek se
adtam, hogy jutott be…?!
- Tudtam! Tudtam, hogy megcsalsz, te kis nyomorult! Olyan
sokat képzelsz magadról, azt hiszed, bármit megtehetsz? A
szemembe hazudsz, és közben ezzel a… ezzel a füstössel
hetyegsz? Ócska szajha vagy, nem több!
Dermedten nézem, ahogy dühöng, csuromvizesen,
alkoholszagúan a szoba ajtajában, és Sayugh is felkapja a
fejét… rémítő lánggal villan a szeme… szólni sem bírok…
Sayugh Mir Karimpur
Már csak ez a töketlen hiányzott! Elrontja a tökéletes estémet,
pedig már olyan jól haladtam… Nem baj, ha már itt van, akkor
most megkapja a büntetését, amiért fájdalmat okozott
Lesternek. Megcirógatom, és egy finom csókot lehelek a
szájára.
- Egy pillanat és elintézem… aztán innen folytatjuk…
Meg se bír szólalni, ezért csak mosolygok és felkelek mellőle.
A fickó eléggé meglepődik, valószínűleg azon, hogy teljesen
meztelen vagyok. Elvigyorodom és felidézem a régi
varázslatokat. Nem kell ellene semmi komoly, nem akarok
bajt Lesternek, és nem szeretném megijeszteni. Lehunyom a
szemem… aztán újra kinyitom, és mormolni kezdem a latin
varázsigét. A szobában szél támad, de csak a nyomorult körül,
az eső illata felkavarja a levegőt, érzem, hogy a varázslat
átjár… Bogarak… Millió bogár… Elégedetten elvigyorodom,
ahogy felsikolt, és vakarózni kezd. Toporog, kiabál, aztán újra
felém tekint, és halálra váltan elrohan… A szél becsapja utána
az ajtót, amin eltört a zár… Azt hiszem, beragadt. Ezzel majd
reggel lesz egy kis gond, de most… Visszafordulok Lesterhez,
és letérdelek mellé a párnákra. Nagyon megrémíthettem, csak
tátog és remeg. Kinyitja, meg becsukja a száját, de hang nem
jön ki a száján… Óvatosan közelebb mozdulok hozzá.
- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni… - dorombolom
bűnbánóan, és még közelebb húzódom.
Lester megcsipkedi az arcát, és nagyon zavartan mosolyog.
Még mindig nem hisz nekem… A szobában néz körbe, aztán
vissza rám, aztán le a földre… Aztán újra rám, és felsóhajt…
- Eszerint igaz…
Még közelebb húzódom, egészen közel hozzá és finoman
lesegítem róla a szemüvegét, hogy ez már ne legyen útban…
- Folytatni szeretném… ugye, nem bánod? – kérdem halkan,
az ajkaihoz hajolva.
Habozva biccent, aztán finoman az ajkaimra hajol és
megcsókol. Kíváncsian, ízlelgetve bújtatja a nyelvét a számba,
hogy felfedezze. Izgalmas, buja, forró… Boldogan viszonzom
és megcirógatom. Mikor elválunk levegőért, elmosolyodik…
- Tényleg létezel, ugye? – kérdi még egy kis megerősítésért.
Kuncogok és egy gyors csókot adok a szájára.
- Egészen biztos lehetsz benne… - felelem dorombolva, aztán
a szemébe nézek és lehajolok, hogy csókot leheljek a hasára,
és közben megszabadítsam a nadrágjától… Ruha nélkül sokkal
kellemesebb…
Lester Barrington:
Kicsit még mindig hitetlenkedem, de… azt hiszem… ez a
valóság… Sayugh… értettem az igét, amit mondott, és
felismertem… egy tizennegyedik századi varázslat… és…
bogárrajt küldött rá… pontosabban, elérte, hogy Chris azt
higgye, bogarakkal hadakozik… láttam a Sayugh körül
tekergő, és alkalmi szeretőm felé lövellő aranyfüstöt, és még
mindig érzem a szantálfa-illatot. Ez… valóság… és ő tényleg
mágus…
Úgy folytatja, mintha mi sem történt volna… és én is lassan
visszacsúszok a mámorba, ami félbeszakadt hívatlan
látogatónk érkezésével… fantasztikus érzés, ahogy finoman
cirógat, és belopakodik a nadrágom alá, mielőtt lehúzná
rólam… egy pillanatra elszégyellem magam, amikor csak
alsóban találom magam. Első látásra sokakat elriaszt a sok
fehér heg, a műtétek és a baleset nyomai… égni kezd az
arcom, de Sayugh nem zavartatja magát, azaz… de igen.
Tudomásul veszi, hogy ott vannak, egyenként végigcsókolja
mindet. Igaz, hiszen ő már… láthatta… ha ő Maleficus volt…
finoman simogatom az ujjaim hegyével, keresem azokat a
pontokat, ahol megborzong… egyre bátrabban teszem…
Amikor megérint a feszülő alsónadrágon keresztül, még
inkább zavarba jövök… de Sayugh csak figyel, és elégedett
mosollyal simogat… aztán finoman eltávolítja az utolsó
ruhadarabomat is. Teljesen mezítelen vagyok előtte… én
szégyellem magam, tudom, hogy öregszem, hogy tele vagyok
taszító hegekkel… de mégis úgy érzem, Sayugh…
gyönyörködik bennem…
Összerezzenek, és utána fordulok kicsit, amikor megcsókol és
felkel; pompás látvány, de… félek, hogy… elmegy… lenyúl
és megsimogat.
- Egy pillanat, és itt vagyok – mondja lágyan, és tényleg nem
megy messzire, csak a sarokban álló szekreterig… benyúl a
legfelső fiókba. Mi is van ott…? Ó…
Azt hiszem, éppen olyan jól tudja, mi hol van, mint én… pedig
évek óta nem használtam a masszázsolajokat, amiket ott
tartok… elégedett mosollyal ül vissza mellém, és finoman
végigsimít rajtam. Nem fázok ruha nélkül sem… elég meleg a
kandalló, a puha párnák alattam…
- Szeretném elmulasztani a fájdalmad, és bevezetni kicsit a
szerelmeskedés rejtelmeibe – mormolja halkan, amikor
mellém térdel; égő arccal nyújtózok, hogy megcsókoljam, és
megsimogathassam. A mellkasára dőlve mosolygok rá.
Most… nagyon jól érzem magam…
- Köszönöm – súgom halkan, és muszáj nevetnem. Ahhoz
képest, milyen szörnyű napnak indult… ez… csodálatos
estének bizonyult már most is…
Sayugh Mir Karimpur

Jól emlékeztem, hogy ide rejtette a masszázsolajokat…
Imádtam az illatukat, mindig, mikor bedörzsölte a bőrébe.
Sajnos csak távolabbról szimatolhattam, mert ha hozzáértem,
iszonyatosan összekente a bundám, és olyankor jött a fürdés.
Nem mintha bajom lett volna vele, de meg lettem áldva a
gyönyörű, ám problémás bundával és egy idő után tudtam,
hogy vigyáznom is kell rá, mert Lestert nagyon kimeríti, mikor
meg kell tisztítania… De most nem vagyok macska. Ember
vagyok, mint régen és újra élvezhetem az olajok pezsdítő
illatát a forró bőrön… Fahéj, narancs és cédrusillatú olajokat
találok. Előveszem őket, megszagolom, aztán odaviszem
mindet a párnák mellé. Lester olyan csodálatos… és ahogy
átölel, boldog vagyok, hogy végre mosolyogni látom.
Megcirógatom a vállát, és a füléhez hajolok.
- Kérlek, most feküdj hasra… - suttogom, és elégedetten
megérintem az ajkaimmal a fülét. Megborzong, elvörösödik,
de bólint, és engedelmesen hasra fekszik. Lassan fölé
helyezkedem, de nem nehezedek rá. Egy kevéske olajat
csepegtetek a kezemre több illatból is, aztán óvatosan
elkezdem belemasszírozni a bőrébe. Először a nyakán, a
tarkóján, lassú, körkörös mozdulatokkal. Szeretném, ha
ellazulna… Finoman érintem, simogatom a lapockáit,
alattuk… a gerincét… a derekát, az oldalát… gyengéden
áttérve a csípőjére, amit mindig úgy fájlal. Lassan jutnak
eszembe a varázslatok… Halkan mormolom őket. Nem
nehezek, de legyengít a használatuk. Túl sok idő telt el.
Hallom, hogy Lester közben élvezetesen nyöszörög és
felsóhajt, mikor egy kellemes ponton simítom. Elmosolyodom,
és gyakran visszatérek oda… Érzem, hogy egyre gyorsabban
áramlik a vér a testében, hogy a szíve egyre hevesebben ver, és
az izmai ellazulnak, mégis egyre érzékenyebb az érintésemre.
Nem csak a törzsét, a végtagjait is végigmasszírozom, lassú,
ráérős mozdulatokkal, a karjait, a combjait… egészen a
lábujjak végéig, aztán végigcsókolom a kisujjtól… Ó,
megremegett! Még nekem is tud újat mutatni! Eljátszadozom a
nyelvemmel a lábujjain, a lábujjak közt, a számba veszem őket
és elégedetten hallgatom, ahogy remeg és nyöszörög…
Lester Barrington
Nagyon is élvezem ezt a kényeztetést… nem is tudom, mikor
volt utoljára ilyesmiben részem, de fogadni mernék, hogy az
utóbbi tíz évben nem…
Sayugh forró, erős ujjai, a finom illatú olajok, a gyengéd,
mégis éppen kellően határozott érintése… egyre gyorsabban
szedem a levegőt, és kissé kényelmetlen lesz hason feküdni,
még a puha párnákon is… különösen odaillőnek érzem a
dolgot…
Ohh… sorra rálel minden érzékeny pontomra, jó párra már
minden keresgélés nélkül… és a titkos pontok között a
lábujjaimat is… remegek és sóhajtozok, a borzongás a
gerincemben egyre erősebb… nagyon felizgat, amit művel
velem…
Sayugh kuncog, és újra végigsimogat, most már lentről fölfelé,
gyengéden, finoman masszíroz végig, majd fölém hajol, és a
tarkómba csókol. Hátulról hozzám simul, és nagyon is érzem,
mennyire keményen meredezik a vesszeje… hűha…
- Hogy’ tetszett? – kuncog a fülembe; halkan, nehezen
lélegezve felelek.
- Nagyon… nagyon tetszett… köszönöm… – a fájdalom a
csípőmben eltűnt… különös… de most már csak az jár a
fejemben, mennyire szeretném magamon és magamban tudni
ezt a pompás ifjút…
- Fordulj meg – kéri halkan Sayugh, és nagyon nehezen
lélegezve engedelmeskedem… kicsit szégyenkezem azon,
hogy hogyan nézhetek ki, és hogy én is milyen kemény
vagyok… de a perzsa boszorkánymester csak elmosolyodik és
fölém ül, úgy, mint az imént… nem érinti lüktető
férfiasságomat, de… nem is akarom sürgetni. Valahogy izgat
ez a lassú játék, és úgy látom, őt is…
Felkönyökölök, és Sayugh ugyanakkor hajol le, hogy
megcsókoljon… aztán fentről kezdve végigcsókol.
Gyönyörködöm benne… hihetetlen, hogy egy ilyen gyönyörű
férfi… rám vágyjon… és még nem is hagyja abba a masszázst,
a kényeztetést… a mellkasomat, a hasam, a csípőm, meg a
combjaim is finoman végigdörgöli az olajjal, és már egyre
jobban érzem a vágyat… de… nem akarom sürgetni, nagyon
élvezem azt, hogy milyen gondosan, finoman kényeztet, és a
keze alá simulok. Ha tehetném, dorombolnék… Imádom, ha
gyengéden bánnak velem… Finoman, ujjheggyel simítom
végig Sayugh karját, izmos combját… csodálom a szépségét, a
finom bőrét… és egyre jobban tetszik a gondolata annak, hogy
egy ilyen csodás ifjú mégis akarhat egy magamfajta öregedő
nyomorékot… Nem akarok kételkedni, csak élvezni ezt az
álmot… és… finoman viszonozni a kényeztetést, amit
kapok…
Sayugh Mir Karimpur

Minden szeretet, gondoskodást megérdemel, ezért nem bánom
a rászánt időt… Nem tudom, meddig lehetek ember, de most
erősnek érzem magam és a Lester iránt érzett vágy egyre
jobban megerősít… Élvezem, hogy finoman viszonozza az
érintésem, szeretettel, odaadással, vággyal… Nem úgy, mint
mikor macskaként érintett. Ez sokkal több…
Minden porcikáját végigsimítottam, végigcsókoltam és
elégedett vagyok. Ismerem minden érzékeny pontját, viszont
egyvalamire még nem szenteltem figyelmet… Nagyon lassan,
óvatosan érintem meg és simítom végig a férfiasságát.
- A játszadozás lényege, hogy minden porcikádban élvezd a
szeretkezést… Ez sem maradhat figyelmen kívül… - aztán
fölé hajolok és megérintem az ajkaimmal. – Különösen ez
nem…
Lassan játszadozom a kemény vesszejével, végignyalom a
tövétől, a makkig, aztán a számba veszem, míg a hegye a
torkomhoz nem ér, aztán vissza. Nem gyorsítok, csak játszom,
masszírozom, de így is érzem, hogy egyre hevesebben zihál,
belemarkol a takaróba és nyöszörög… Aztán a reszkető ujjai a
hajamba fúrnak és megállít. Felnézek rá és megnyalom az
ajkaim. Nagyon finom íze van…
- Még… még ne…
Elmosolyodom és felhúzódom hozzá, hogy megcsókoljam.
Hosszan csókoljuk egymást miközben a hátam, a vállaim
simogatja, karcolgatja az ujjaival… Hozzá simítom az
ágyékom a combjaihoz, az olajon könnyedén siklik és
felmordulok, ami a leginkább dorombolásra hasonlít… Valami
csak maradt meg bennem a macskából... Lester kuncog és
megsimogatja az arcom.
- Nem vagyok túl… jártas a szerelem művészetében, de… te
valami fantasztikus vagy… - súgja boldogan, és megint
megcsókol. Érzem, hogy belemosolyog a csókba, hogy
valóban, igazából boldog, pedig még messze vagyunk az igazi
gyönyöröktől… Megölelem, megsimogatom és hozzásimulok
újra. Nem hiszem, hogy valaha képes voltam így értékelni azt,
hogy a másik boldog, hogy miattam az… Lester végigsimít a
karomon, a hátamon, a gerincemen, le egész a csípőmig, a
combomig, aztán megérint, és… Óh, igen, ez jó! Ez nagyon jó
érzés!
Lester Barrington
Nagyon, nagyon élveztem, amit művelt velem… és… nem
akarok alulmaradni, szeretném legalább részben viszonozni a
gyönyört, amit a lassú, finom, gyöngéd játék okoz…
általában… nem szeretkeztem, hanem dugtam, de most…
nagyon is érzékelem a különbséget. Valami izgalmasat,
finomat szeretnék tenni, hogy legalább egy kicsit
kényeztethessem Sayughot… csodálatos belegondolni, hogy
velem akarja, mert akar, ez nyilvánvaló, oszlopa forrón,
hihetetlenül keményen lüktet az ujjaim között…
Hümm. Megakad a szemem a kandalló melletti széles szájú
üvegkancsón… van még egy fél kancsó langyos, sűrű
csokoládé… elmosolyodom a perverz ötletre… de talán…
működik… a perzsa ifjú érdeklődve figyeli, ahogy töltök egy
keveset a bögrémbe, és belenyúlok. Aztán kuncogni kezd,
amikor írni kezdek a bőrére a csokoládéval. Szogd szavak, egy
rózsaének első sorai…
- Ne nevess, igyekszem nem véteni hibát, de ha rázkódsz,
elmázolod – nevetek halkan, izgatottan; az ifjú megcirógat.
- Nem kell ilyen komolyan venned, csodásan csinálod, de ha
csiklandozol nevetek…
- Jól van – kuncogok feszülten. Nem szoktam ilyet csinálni, de
most helyénvalónak érzem… aztán, amikor kész a két sor,
finoman, óvatosan elkezdem lenyalni a bőréről. Finom íze
van… az ujjaim el-elkószálnak Sayugh oldalán, lefele,
felfele… az ágyéka vonaláig, a finom bőrt cirógatom a
combjai találkozásánál…
Sayugh nagyon mélyeket sóhajt, kissé szaggatottan lélegzik…
érzem magamon forró tekintetét. Elég bizonytalanul
csinálom… nem szoktam ilyesmiket tenni, nem tudom, ez jó-
e… de szeretném viszonozni a gyengédségét, és engem…
engem ez most felizgat…
- Na-nagyon jól csinálod – biztat halkan a perzsa, és a latin
szavak végigkarmolják a gerincem… kissé felbátorodva
fejezem be a forró, élvezetes játékot…
- Finom vagy csokoládéval – jegyzem meg halkan, amikor
már egy csepp édesség sem maradt a bőrén… aztán lehajolok,
és megkóstolom a vállán a bőrt. – De… anélkül is…
Sayugh megborzong… mosolygok, és finoman tovább
cirógatom az ágyékát. Még nem nyúlok az oszlopához… és
lassan, finoman végigkóstolom a mellén, a hasán az
aranybarna, selymes bőrt… hümm. Ha egy kicsit
megharapom, tagadhatatlanul felnyög… és egyre jobban emeli
a csípőjét a kezem felé… de nem sürget. Nem is bánom… ez a
játék, bár nagyon feszül és már-már fájdalmasan lüktet a
férfiasságom, ez akkor is… forró és izgató… lassan haladok
lefele Sayugh ágyéka felé, és elmosolyodom meg-megránduló,
már finoman előnedvet eresztő vesszeje láttán. Ó igen…
nagyon is izgató…
Sayugh Mir Karimpur

Bűnösen jó érzés, ahogy a nyelve megérint… Élvezem a
figyelmét, az örömét, amit abban lel, hogy a csokoládét versbe
foglalva keni rám, aztán letisztítja rólam. Csodálatos érzés,
amit még így is képes fokozni, amikor finoman megharapja a
bőröm… Nagyon felizgat… annyira, hogy bár, én elég sokáig
bírom visszafogni magam, most mégis megmozdul a csípőm
és sóvárog az érintésére. Gyorsan beletanult a hosszú
játszadozásba…! Nem sürgetem, nem akarom, nem tudnám…
Soha nem láttam még ilyen gyönyörűnek, mint most, mikor a
vágyai ennyire felkorbácsolják és kicsalogatják belőle azt,
amilyen valójában. A tüzet… a szenvedélyt… Megremegek,
és határozottan felnyögök, amikor a szájával is megérint.
Újból belemártja az ujját a csokoládéba és végigkeni rajta…
Megfeszülök, felnyögök és megemelem a csípőm… Ez túl jó!
Hallom, hogy kuncog, és a nyelvével kezd el letisztogatni.
Próbálok koncentrálni, kontrollálni magam, hogy ne ragadjon
el túlzottan az élvezet. Bármennyire is jó, nem akarom, hogy
túl hamar elmenjek… Lassan simogat a nyelvével, néhol
eljátszadozik, ahol én, ahol érzi, hogy jó, amitől megremegek.
Nem bírom visszafogni a hangom… Muszáj megérintenem, és
megállítanom!
- Le-lester… elég lesz…
Abbahagyja, és miközben zihálok, felkúszik hozzám és
megcsókol. Hosszan, forrón. Viszonzom, és nagyon
elégedetten mosolygok rá…
- Fantasztikus vagy… minden szempontból… - lehelem, aztán
kicsit szégyenkezve hozzáteszem. – Azt hiszem… én már nem
bírom túl sokáig… Nem bánod, ha…
De mielőtt befejezném, megcsókol, mélyen, szenvedélyesen,
aztán lihegve, kuncogva válaszol.
- Egyáltalán nem, ami azt illeti, én is… eléggé… De nagyon
élvezetes veled a játék…
Halkan kuncogok, és kicsit beleharapok a fülébe.
- Pedig a java még hátra van… A csípőd már nem fog fájni
közben… hidd el, így egész más lesz…
Megcsókolom, aztán újra az olajért nyúlok és öntök egy
keveset a kezemre. Alaposan beolajozom az ujjaim és a feneke
két partja közé simítom őket. Nem lesz vele olyan nehéz,
mintha szűz lenne, de azért a tökéletes élvezetért nem árt némi
segítség…
Lester Barrington
Megborzongok, ahogy megérint… nagyon forró… és… már
igenis vágyom rá, arra, hogy bennem legyen… élveztem a
hosszú játékot is, így, hogy fájdalommentesen, könnyebben
mozgok, már az előjáték is sokkal jobb… azt hiszem… maga a
szex sem lehet rosszabb, különösen ilyen kóstoló után…
Amikor a bejáratomhoz ér, kicsit széjjelebb nyitom a lábaimat,
segítek neki, hogy elérjen… tudom, mit kell tennem, és az
igazat megvallva kicsit meglepődöm, mert… most is finoman
csinálja… egyáltalán nem türelmetlenül… nagyon, nagyon
gyengéden és lassan készít elő, és bent is hamar megleli a
titkos pontomat… nyöszörgök a türelmetlen kéjtől. Ez nagyon,
nagyon jó… Sayugh nem kapkodja el, és ettől az egész még
jobb élmény lesz… Imádattal simogatom, érintem meg itt-ott a
tökéletes testet… felnyög, és sóhajtozik, apró csókokat ad a
számra, az arcomra…
Csodás érzés… kinyúlok, és megkaparintom az egyik olajat,
egy keveset a tenyeremre hintek belőle… a perzsa érdeklődve
figyel, az ujjai finoman ki-be járnak bennem, megőrjítenek…
de sikerül így is a művelet… megérintem és megcirógatom
olajos kezemmel lüktető, merev vesszejét, és alaposan
beolajozom. Szándékosan ingerlem még keményebbre,
türelmetlenebbre… Sayugh rám vigyorog, és újra fölém hajol.
Az ujjai újra végigsúrolják bennem azt a pontot, ahogy
megcsókol, és a szájába nyögök… nem bírom!
- Kérlek – súgom, amikor elválunk a forró, szenvedélyes
csókból. – Már… muszáj… nem bírom soká…
- Én is... a tűréshatáron vagyok... – Sayugh megnyalja a száját
és mosolyog. - Feküdj rám és én... segítek mozogni...
Egy pillanatra megdermedek az ötlettől… de aztán rájövök,
hogy menni fog. Már nem fáj a csípőm és egész jól be tudom
hajlítani a térdem… hihetetlen érzés fájdalom nélkül
megtenni, amit akarok… és amint Sayugh fölé kerekedtem,
óvatosan beleülök hosszú kardjába… felnyögök, ahogy a
férfiassága belém mélyed…
Sayugh Mir Karimpur
Felmorranok, ahogy elmerülök benne. Fantasztikus érzés,
ahogy körém feszül. Egy pillanatra lehunyom a szemem, aztán
újra kinyitom, hogy lássam az arcát, a gyönyörű testét.
Káprázatosan szép… Az emberek annyi mindent láttak már,
hogy nem képesek felismerni a valódi szépséget. Pedig Lester
gyönyörű… Az arca, a szemei, a borzas tincsek, a nyaka íve…
a vállai, a mellkasa, ahogy fel-le jár, miközben zihál… a hasa,
a dereka… Olyan szép, olyan… emberi. A derekára simítom a
kezem és felfelé nyomom a csípőmet. Egyszerre nyögünk fel
és feszülünk meg az élvezettől. Ez nagyon jó érzés…!
Cirógatom a combját, a derekát, a csípőjét, és közben egy
lassú, egyenletes mozgásba kezdünk. Lester így is nyöszörög,
de mikor a tekintetünk találkozik, elmosolyodik és megnyalja
a száját.
- Nagyon kívánatos vagy… észveszejtően…
Felsóhajtok, ahogy újra, mélyen elmerülök benne. Finoman
masszírozom a csípőjét, ahogy segítek a mozgásban, de nem
sietünk… Megígértem, hogy türelmes leszek. Őt is lelassítom
kicsit, aztán finoman megállítom, felülök, még miközben
benne vagyok, és megcsókolom. Hosszan, lassan… Lester
fáradtan hozzám bújik, de boldogan kapkodja a levegőt.
- Ez… ez egyáltalán nem is olyan könnyű…
Kuncogok és megcsókolom az arcát.
- Fantasztikus vagy… - lihegem, és a mellkasomhoz szorítom.
– Most egy kicsit én dolgozom…
Felelevenítem a gondolataimban a szeretkezés összes
pozícióját, amiket annak idején megismertem és eljátszom a
gondolattal, hogy Lesterrel ma éjjel mindet végigéljük, de…
Azt hiszem, még én se bírnám olyan sokáig, és az időnk
véges… ráadásul egyetlen pillanatot sem szeretnék elsietni.
Óvatosan megfordulok vele, és újra végigfektetem a párnákon.
Megcsókolom és elengedem… Imádok gyönyörködni benne,
ahogy a testén gyöngyöző izzadtságcseppeken megcsillan a
kandalló halvány fénye… Óvatosan felhúzom az egyik lábát
és beakasztom a nyakam hajlatába, a másikat pedig finoman a
csípőmre húzom és így hatolok belé. Lassan, egy pillanatra se
kerülve el a tekintetét… Aztán a lába felé fordítom a fejem és
végignyalom a lábujjait…
Lester Barrington
Remegek a gyönyörtől, ahogy a legérzékenyebb pontjaimat
érinti, ahogy lassan, lüktetve újra belém merül… felnyögök.
Ez nagyon, nagyon jó… a szavai, a simogatása, az érintése…
Őrültséget művelek. De ez az őrültség talán a legizgalmasabb
szeretkezést jelenti életemben… holott olyan sok szeretőm és
szexpartnerem volt már… de… Sayugh gyönyörű, forró és
türelmes, és amit nyújt, azt többnek érzem puszta szexnél… ez
már szeretkezés…
Nem fájdalmas, amit művel. Gyengéden mozog, és amilyen
óvatosan hatol belém, azt hiszem, akkor sem lenne baj, ha még
fájna a csípőm, a térdem… de… azt is elmulasztotta…
Boldogan érintem, simítom, amikor csípőjét előrelökve újra
belém nyomul… nyöszörgök. Olyan pompásan simogat belül,
és kívül… finoman érint és csókol, és én boldogan csókolok
vissza. Nem is tudtam, hogy ilyen hajlékony vagyok… de
jólesik… reszketek a kéjtől.
- Sa-sayugh… ez… csodálatos vagy – zihálom; a perzsa ifjú
boldogan nevet, és finoman újra belém hatol.
- Ezt inkább… én mondanám… rólad… - minden egyes szónál
egy gyengéd, de mégis erős lökés… reszketek, olyan jó…-
Nagyon rég… meg szerettem volna… ezt tenni…
Kicsit felsikoltok, ahogy megint végigsimít belül…
- Már… nem bírom soká…
Sayugh nevet, és egy kicsit lassít; a combjaimat a dereka mellé
húzza, és úgy fektet, hogy kényelmes legyen… zihál.
- Én sem… most… befejezzük – mormolja latinul, és újra
kihúzódik, majd belém nyomul… szinte azonnal rátalál a
pontra bennem, és felveszi az előző ritmust. Így már
könnyebben hajol közel, hogy megcsókoljon, a kezei finoman
simítják a mellem, az ágyékomat…
Meg-megfeszülök; forró vagyok kívül-belül, a végletekig
húzott, már az előző pozíciónál is… most nem hatol belém
olyan mélyre, de mégis jobban érzem…
- N-nem… nem bírom…
- Akkor… élvezd ki – csókol meg a perzsa ifjú;
izzadtsággyöngyök ülnek barna, fényes bőrén, és olyan
gyönyörű, olyan hihetetlen jelenség… hirtelen az eddiginél
kicsit erőteljesebben, durvábban löki belém magát, és a keze is
erősebben, gyorsabban mozdul rajtam…
Nem kell sok, hogy újra megfeszüljek varázslatosan ügyes és
forró ujjai alatt; a felkarjába kapaszkodva, kiáltva ontom ki
magomat a hasunkra, és mikor összerándulok, ő is megrándul
fölöttem, bennem… forróság önt el belülről…
Reszketek, fehér az elmém és üres… kitágult szemmel
gyönyörködöm a perzsa ifjú gyönyörű arcában. Még ha egy
álom is ez csupán, akkor is… gyönyörűséges álom…
Sayugh Mir Karimpur:

Lester csodálatos. Mindig erről álmodtam, hogy azoknak az
ostoba férfiaknak a helybe léphetek és én kényeztethetem ezt a
csodás testet, és most végre itt van… Reszket, amikor eléri a
csúcsot és belém kapaszkodik. Lehajolok és megcsókolom.
Kicsiket, lassan, puhán, hogy kapjon levegőt… és nevetek.
Nagyon boldog vagyok.
- Csodálatos voltál… - suttogom, és apró csókokat lehelek az
arcára.
- Álmodom, még mindig, ugye? – kérdi, miközben beletúr a
kusza tincseimbe.
- Nem. Nem álmodtál egy percet sem. Én vagyok itt veled…
valódi vagyok… - felelem lassan és a szemébe nézek. –
Sajnálom, hogy így letámadtalak, de egyszerűen olyan
kívánatos vagy, hogy nem tudtam… türtőztetni magam.
- Már ne is haragudj… - pirul el. – De ez egészen biztosan
túlzás… bár nem haragszom a letámadás miatt, sőt… ez
valami… elképesztő volt…
A füléhez hajolok, és finoman belenyalok. Felnyikkan, mire
halkan kuncogok.
- Egyet kell értenem. Bárcsak még nagyon sok ilyen éjszakánk
lehetne…
Elszomorodom. Nem tudom, meddig tart a varázs, hogy
pontosan mikor leszek újra macska…
- Mi a baj?- cirógat meg. – Miért ne lehetne? El kell menned?
- Lester, engem megátkoztak, már sok-sok évvel ezelőtt…
Nem tudtam, hogy mikor lesz alkalmam visszaváltozni, és
most, hogy sikerült nem tudom meddig fog tartani ez az
állapot… Úgy érzem, még talán egy bő napig lehetek ember…
- Semmit nem értek…- pislog rám nagy szemekkel. – Kik
átkoztak meg, és miért?
Elpirulok és lesütöm a tekintetem. Lehet, épp most szúrom el
az egyetlen esélyem, hogy újra emberré válhassak, de nem
akarok neki hazudni…
- Nem voltam valami jó ember. Boszorkánymesterként nem
válogattam meg a módszereimet, hogy elérjem a céljaimat…
De téged nem foglak bántani, ne aggódj!
Figyel rám, aztán halkan felnevet és megcsókolja az arcom.
- Nem félek tőled… De hamarabb is szólhattál volna. Tudok
valahogy segíteni?
Bólintok.
- Igen, ami azt illeti, nagyon is… Elég sok ritka könyved van,
amikbe talán megemlítik azt a szertartást, amivel feloldható az
átok…
Megint megcsóválja a fejét.
- És ezt csak most mondod? Máris utána nézünk…
Megpróbál felkelni és én is segítek neki. Hűvös lesz így, ruhák
nélkül…
- Hozok magunknak egy-egy köntöst… rendben? – bólint, és
addig magára húzza a takarót.
Átmegyek a fürdőbe és kerítek két puha köntöst, aztán
visszatérek hozzá. Már le is vett pár könyvet, amit magam is
átválogatok.
- Ez nem… és ez sem… nagyon távoli. A keltáknál ez teljesen
másképp megy. Ázsiai részekről keresgélj, vagy Kelet-
Európából…
Bólint, és hozzám bújik, a mellkasomhoz simul, és úgy
olvasunk tovább. Röviddel ezután, valami furcsa, idáig nem
hallott motoszkálást hallok… Mintha valaki járna odakint…
Lester Barrington
Csak arra rezzenek fel a szertartás leírásából, hogy Sayugh
finoman eltol magától.
- Kicsi kincsem… - egy nagyon régi, ritkán hallott kedveskedő
kifejezést használ, perzsa nyelven. - Kicsit engedj felállni,
hallottam valamit…
- Rendben… - biccentek, és csöpp mohósággal figyelem,
ahogy felkel… pompás, ruganyos teste van, és úgy mozog,
mint valami macska, mikor talpra áll, és az ajtó felé indul.
Szinte nesztelenül lép, össze sem fogva a köntösét…
Valami nyugtalanít… de még nem megyek utána, túlságosan
is leköt a kezemben tartott perzsa grimoire. Ez a szertartás
lehet az, amit keresünk… bár elég fura komponens kell hozzá.
Olyan férfi vére, aki már betöltötte a negyvenet, de még nem
merült el nőben… ez ebben a kultúrkörben a „hozz egy
szalmakötél homokot” megfelelője… bár… talán nem is olyan
valószínűtlen… azt hiszem, ehhez…
Csak a hisztérikus kiabálásra nézek fel.
- Sátánfattya, azonnal takarodj innen! Lessie az enyém, nem
érhet más hozzá!
Micsoda? Chris? Sietve összehúzom a köntöst, és a régi
kézirattal a kezemben talpra állok. Meglepően könnyen megy,
nem is fáj… kellemes… Amikor a folyosóra lépek, Sayugh
háta mögött, tényleg volt szeretőmet látom… egy pisztollyal
hadonászik…
- Mit keresel itt? –kérdezem elhűlve; Chris eszelős fénnyel a
szemében rám tekint.
- Visszaszerezlek ettől a sátántól!
- Annál azért valamivel rosszabb vagyok – feleli Sayugh
hidegen, és mikor Chris figyelmeztetés nélkül rálő, látom,
hogy felvillan a szeme, és szantálillatú szél kavarodik fel a
folyosón… a golyó pedig… nem őt találja el…
Elejtem a kéziratot, amikor a mellembe hasít a pillanatnyi
fájdalom. Hitetlenkedve meredek a perzselt lyukra a
köntösön… engem… engem talált el? Hogyan? Még… nem is
olyan rossz… csak akkor fogom fel, mi történt, amikor vérezni
kezd… megérintem a mellkasomat. Tényleg… tényleg az én
vérem… ott a lyuk… megroggyan a térdem.
Chris összeroskad, és Sayugh erős karja ölel körbe;
csodálkozva nézek fel rá, és véres kezemmel megérintem.
Próbálom neki elmondani, hogy mit találtam, de nem figyel
rám… most már érzem a lövés fájdalmát, és köhögni
kezdek…
A pokolba is… ne most… ne most…
Sayugh mir Karimpur:

Nem hiszem el! Ez az átkozott fegyver… Az én koromban
ilyesmi még… Nem, nem, erre most nem szabad gondolnom!
Ki kéne nyírnom azt a mocskot, de előbb… muszáj Lesterrel
foglalkoznom. Ő nem látja, de én érzem, hogy az életenergia
folyamatosan áramlik ki belőle… Letérdelek, és magamhoz
húzom.
- Segítek… segítek, csak nyugodj meg, rendben?
Cirógatom, és a sebre teszem a kezem és koncentrálok. Nehéz
felidéznem a varázslatokat, olyan ritkán használtam és olyan
régen… Csak egy kicsit, muszáj…! A vére… forrón folyik
végig az ujjaimon… Megcsókolom Lester arcát, lehunyom a
szemem, és próbálom átömleszteni belé az erőmet. Nagyon
nehéz koncentrálnom… Lassan érzem, hogy a levegő
felforrósodik körülöttünk, a szemeim előtt halvány arany fény
játszik… Sikerülni fog! Sikerülnie kell…! A vérzés
csillapodik, és lassan eláll… aztán a forróság felerősödik és
valami koppan a földön és elgurul… Tüzes golyó? Kijött, és
most a seb lassan bezárul… Lester közben nevet. Nem értem
miért, talán a félelem miatt…
- Sikerült… - sóhajtok megkönnyebbülten. Magamhoz húzom
Lestert és összecsókolom az arcát. – Jól vagy? Min nevettél?
- Talán…- vesz mély levegőt, megfogja az arcom és
megcsókol. – Talán éppen így kellett lennie…
- Jól vagy, ugye? – kérdem újra, mire bólint és mosolyog.
Jól van… Felkelek és a bénultan heverő mocsadékra tekintek.
Mosoly ömlik szét az arcomon. Hogy szerettem az ilyesmit…
Nem maradt túl sok erőm, de az ilyesmire nem sajnálom.
Mormolni kezdem a jól ismert varázsigét és ökölbe szorítom a
kezem. A fickó iszonyatos kínok közt összerándul és felüvölt.
- Sayugh! Mit művelsz?! – tápászkodik fel Lester és
megpróbál rám csimpaszkodni, hogy visszafogjon, de nem
szakítom meg a varázslatot. Tovább kínzom, élvezem, ahogy
szenved, ahogy a szervei egymásnak ütköznek, elszorul a
légzése, már hang is csak hörögve szakad fel a torkáról…
Perverz elégedettség tölt el… Lester védeni próbálja, de én
tudom, miket mondott róla… Én hallottam, mikor ő nem
figyelt…! Aljas, ocsmány mocska az emberiségnek…! Oldalra
fordítom a fejem, csókot adok Lester ajkára…
- Te most ne gyere utánam… - villantom rá a tekintetem, aztán
elmosolyodok, és szép lassan kisétálok a házból, nyomomban
a kifacsartan tekergő, kínlódó férfival…
Lester Barrington
Hitetlenkedve bámulok Sayugh után… rossz érzésem van,
felkavarodik a gyomrom attól, ahogy a perzsa
boszorkánymester kínozta Christ, és most… azt hiszem… meg
akarja ölni…
Megpróbálok felkelni, hogy megpróbáljam megakadályozni,
minden tiltás ellenére… de nehezen megy, émelygek és
szédülök, és csak pár lépésre jutok el, amikor a hányinger
kibírhatatlan lesz…
Még éppen arra van időm, hogy belökjem a mosdó ajtaját, és a
csap fölé hajoljak, a vécéig már nem érek el… kiadok
magamból mindent. Kábán kapaszkodom a csapba, és
bámulom a vízsugarat, amint lassan elmossa a rosszullétem
nyomait… próbálok mély levegőket venni, de újra elhányom
magam.
Nem kéne ezt csinálnom… én… a fájdalom hirtelen hasít a
térdembe és a csípőmbe, és alig bírok a mosdókagylóba
kapaszkodni. Szerencsére nem szakad le, elég szilárd lábakon
áll…
Sayugh olyan hirtelen jelenik meg mellettem, mintha a
semmiből lépett volna elő… az alapján, amit láttam… ez így is
van… a gonosz varázslónak, aminek az imént láttam, nyoma
sincs, megint ártatlan ifjú…
- Rosszul vagy? Esetleg a golyónak lehet valami utóhatása… -
aggodalmaskodik, és meg akarja simogatni a hátam… - Hadd
segítsek…
Nem! Nem bírom elfelejteni Chris szörnyű hangját…
elrándulok, és kis híján összeesek, annyira fáj a csípőm, a
térdem… Sayugh elkap. Az érintése… nem változott…
- Mi a baj? – kérdezi, majd hirtelen megváltozik az arca… -
Én… ne haragudj, kincsem… bocsáss meg, de… de ő…
bántott téged… minket…
A pillantásából tudom, mit tett… kapar a torkom, amikor
felteszem a kérdést.
- Megölted… ugye?
Sayugh lassan, kicsit bűnbánóan bólint.
- Bántott téged – védekezik halkan… elfordulok tőle, a
mosdókagylóba kapaszkodom… és hogy időt nyerjek, a
vízsugár alá hajolok, és kiöblítem a szám, lemosom az állam…
nem merek a perzsa ifjúra nézni. Nem tudom, mit kezdjek
ezzel az egésszel, ő… most gyilkolt meg valakit…
Chris meg akart ölni minket. Lelőtt… Sayugh helyett… nem
sok jót tudok felhozni a védelmére ugyan, egy alapos verést és
börtönt megérdemelt volna, de… akkor sem érdemelte ezt…
- Nem tudod visszacsinálni? – kérdezem reménykedve… de
úgy sejtem, nem képes rá…
Sayugh Mir Karimpur

Mikor az ember meghalt, elégedett voltam. Perverz
elégedettség töltött el, ahogy a teste elenyészett és az életereje
az én erőmet táplálta… De, mikor újra csend lett, mikor
visszamentem Lesterhez, és láttam a borzalmat az arcán, olyat
éreztem, amit korábban sohasem… Bűntudatot. Nem lett volna
szabad ilyet tennem, de ez az ember bántotta, és nekem…
Nekem bosszút kellett állnom! Iszonyatosan fáj az
elutasítása… Még akkor sem volt ilyen, amikor először
meglátott. Akkor sem félt tőlem ennyire… Próbálom
megérinteni, megsimogatni, de mikor elhúzódik, inkább nem
erőltetem.
- Vissza… csinálni? – forgatom a szavakat a nyelvemen, mint
aki nem érti, aztán lehajtom a fejem és megcsóválom. – Nem.
Sajnálom. Az a férfi már… nem létezik.
Még jobban elborzad, és látom, hogy a fájdalom visszatér a
testébe. Nem volt elég erős az igém, bár azt hiszem, ha nem
olvasok rá korábban, most elájulna a fájdalomtól.
- Sajnálom… - mondom még egyszer halkan, de nem védem
magam tovább. Igaza van, nem tudom visszacsinálni, és ami
azt illeti, ha tehetném, sem akarnám.
Mélyeket lélegzik, próbál megnyugodni, de nem enged
magához. Aztán lassan felsóhajt, és újra rám pillant.
- Megtaláltam, amit kerestünk…
- Micsodát? – kérdem egy pillanatra értetlenül.
- A varázsigét, ami megtöri az átkod…
- Óh, igen… - hajtom le a fejem. Ez remekül hangzik, bár
erősen kétlem, hogy Lester ezek után még akarná, hogy
maradjak… - És… mi kell hozzá? Biztos nem csekélység…
Száz szűzlány vére, vagy sárkánypikkely a jobb hátsó lábáról?
Kicsit elmosolyodik és megcsóválja a fejét.
- Nem, semmi ilyesmi… - várakozóan figyelem, mire
folytatja. – A… vérem kellett, ami már megvan – mutat rám és
valóban, még mindig rajtam van a vére. Ettől egy kissé még
rosszabbul érzem magam. – És egy varázsige, ami benne van
az egyik könyvben…
- És megtennéd ezt, értem…? Megtörnéd az átkot? – kérdem
bizonytalanul. – Ha nem teszed, órákon belül ismét macska
leszek… és talán örökre az is maradok…
Bizonytalanul biccent.
- Megteszem… kegyetlenség lenne, ha továbbra is macska
maradnál…
Fájnak a szavai, főleg, mert gondolkodnom kellett volna,
mielőtt cselekszem, de emberként minden valahogy olyan volt,
mint akkor régen, és… Igaza van, sajnos. Bólintok, és
elindulok a szoba felé, de mikor ő is ellép a mosdótáltól,
megrogynak a térdei, és kis híján összeroskad, ha nem kapom
el.
- Engedj el…!
- Lester, ne félj, nem bántalak! Csak segíteni szeretnék…
Engedd, hogy meggyógyítsalak! Kérlek…
Nagyon elgondolkodva néz rám, de legalább már nem próbál
meg szabadulni. Hagyja, hogy átkaroljam, és beljebb
támogassam a szobába, aztán a párnákra fektessem, és a
tenyerem a csípőjére simítsam… Sokkal erősebb vagyok most,
mint korábban. Érzem a fájdalmát, és minden erőmmel arra
koncentrálok, hogy teljesen megszűnjön. Azt hiszem,
sikerül…
Lester Barrington
Félek, az az igazság… akkor is, ha úgy sejtem, Sayugh nem

bántana, hiszen megmentett, megóvta az életemet… és… azért
gyilkolt, mert engem bántottak…
Nem, nem a perzsa boszorkánymestertől félek igazán…
rosszul érzem magam a tudattól, hogy miattam öltek. Nagyon
rosszul… és… gyűlölöm az erőszakot…
Nem akartam, hogy bárki bántson bárkit, különösen nem
miattam… és a fájdalom, ami csaknem teljesen megbénít, még
jobban felerősíti a bűntudatomat…
Nem tiltakozom végül, amikor Sayugh visszafektet a párnákra,
ahol nemrég ölelkeztünk… és sikerül összerándulnom, ahogy
széthúzza a köntöst, hogy a csupasz bőrömet érintse. Tenyere
alatt lassan halványul a bennem lüktető kín… már egy kicsit
jobban érzem magam, de… nem sokkal…
- Sokszor öltél már, Sayugh? – kérdezem halkan a perzsát… és
látom, hogy habozik, hogy vajon őszintén válaszoljon, vagy
nyugtasson meg… végül sóhajt.
- Az már nagyon régen volt... – feleli csendesen. Biccentek.
Igen, azt mondta, több száz évet töltött macskabőrben…
talán… megbűnhődött azért, amit művelt…
Nem akarom, hogy visszakerüljön oda. Ő az egyetlen, aki
valaha is ilyen szeretettel és szerelemmel bánt velem… én
pedig… negyven jócskán elmúltam már, és sohasem öleltem
nőt… megfelelek annak a lehetetlen feltételnek, amit szabott
az ige…
Elgondolkodva bólintok, és megérintem a véremet a mellén…
felpillantok rá.
- Megígérnéd, hogy a kedvemért többet nem gyilkolsz? –
kérdezem halkan; a perzsa kelletlenül ugyan, de bólint. Kicsit
kevés… összevonom a szemöldökömet, mire felsóhajt.
- Megígérem – mondja nyíltan, és megsimítom a karját.
- Akkor… az a kézirat, amit olvastam, mikor… Chris… -
nehezen ejtem ki néhai szeretőm nevét… - amikor Chris ránk
tört… hol van?
- Máris hozom – buzgólkodik Sayugh, és felpattan mellőlem.
Feltérdelek, majd immár fájdalom nélkül, könnyedén állok én
is talpra… előkészítem a területet. Nem nehéz, csupán a
füstölők, a hamu, egy helyen lecsupaszított parketta… nem
tökéletes ugyan, de a leírás szerint csak a vér és a varázsige
kellene.
A perzsa visszatér az irattal… azt is az én vérem borítja…
eléggé boldogtalanul néz rám.
- Nem vagyok boldog, hogy ilyen áron... de köszönöm, hogy
segítesz – nyújtja át; rámosolygok, erőt veszek magamon, és
megsimogatom a karját.
- Akárhogy is... te vagy az egyetlen, akitől ennyi szeretetet
kaptam… megérdemled – mormolom; Sayugh dorombolni
kezd.
Nem bírom ki, elnevetem magam, és lehúzom a földre, a
megtisztított területre, közénk terítve a varázskönyvet.
- Velem kell mondanod az igét, mert én nem vagyok
varázsló… figyelmeztetem Sayughot, aztán belekezdek a
varázslatba, az elbocsátó jelet rajzolva a perzsa szépen
kidolgozott mellére a véremmel…
Sayugh Mir Karimpur:

Nagyon szeretem Lestert, és boldoggá szeretném tenni, ez az
egy dolog, amiben biztos vagyok. Akár emberként, akár
macskaként… csak azt szeretném, hogy ne gyűlöljön azért,
amit tettem. Ismerem az emberi gonoszságot, volt már
alkalmam találkozni vele nem egyszer és azt is
megtanulhattam, hogy az emberek nem érdemelnek
kegyelmet… Legalább is, eddig így hittem. Most, hogy Lester
szemébe nézek, azt hiszem, valóban megígérhetem, hogy nem
fogok többé ölni… De azt nem ígértem meg, hogy többé nem
használom az erőmet, hogy nem védem meg… de ölni nem
fogok.
Lesterrel együtt mondom el a varázsigét és a végén,
megfogom a kezét és megcsókolom. Nagyon… furcsán érzem
magam. Émelygek, köhögnöm kell és mintha a csontjaim
gumiból lennének… Lehet, hogy mégsem ez volt a varázsige?
Hogy tévedtünk és beindítottunk valami sokkal rosszabbat?
Lester aggódva érint meg és a nevemen szólongat…
Elhúzódom, mert már alig kapok levegőt a köhögéstől…
valami felgyülemlik a torkomba és furcsa, gusztustalan fekete
gombolyagot öklendezek fel. Fényt látok, egy pillanatra
teljesen elvakít, aztán a köhögés megszűnik, és végre újra
kapok levegőt. A kellemetlen érzés elmúlik és már sokkal
jobban érzem magam… Lester megsimogat.
- Jól vagy? – kérdi aggódva.
- Jól… azt hiszem. Ember vagyok, ugye? – kérdem, mire
elmosolyodik és megcsókolja az arcom.
- Ember vagy. Azt hiszem… az utolsó macskaság is távozott
belőled.
Dorombolni próbálok, de már nem sikerül. Ez azért hiányozni
fog. Megtörlöm a számat egy zsebkendőben, aztán egy
könnyed csókot adok Lesternek.
- Köszönöm, hogy megmentettél…
- Ezt inkább én mondanám…
- Menjünk fel az emeletre – kérem mosolyogva. Tudom, hogy
szereti a hálószobáját, csak ritkán jut fel oda, inkább idelenn
alszik, mióta annyira fájt a térde…
Bizonytalan, de miután megmozgatja a tagjait, elmosolyodik,
ad egy csókot a számra és kézen fogva vezet fel az emeletre.
Odafent van egy mosdó, ahol kicsit lemosakszunk, aztán már
elég kimerülten bújunk egymás mellé az óriási ágyon.
Boldogan ölelem Lestert és még mindig alig tudom elhinni,
hogy sikerült. Hogy ember vagyok és megengedi, hogy vele
maradjak. Vagyis…
- Ugye… veled maradhatok? – kérdem halkan, mire kedvesen
felnevet.
- Hát persze, ha szeretnél…
Dorombolást imitálok, mire megint nevet. Sajnos ez már nem
fog menni… Kedvesem megcirógat és hagyja, hogy a
mellkasára hajtsam a fejem. A hajamat cirógatja, a
tincseimmel játszik.
- Mesélsz nekem? Arról, hogy ki voltál… hogy mi történt
veled…
- Az egy elég hosszú történet… - felelem halkan.
- Nem bánom… Ráérünk, nem igaz? – kérdi kedvesen és
belecsókol a hajamba.
Elmosolyodok, és mesélni kezdek… a kezdetektől, hogyan
lettem boszorkánymester, miket tettem, amitől az emberek
félni kezdtek, bántottak és aztán… már én is bántottam őket.
Jobban belegondolva, megérdemeltem a büntetést, de… ma
már nem bánom…
- Szeretlek… - mormolom halkan, mire ismét megcsókolja a
hajam.
- Én is… Holnap pedig beviszlek magammal az egyetemre.
Szerintem élvezni fogod… Csak viselkedj jól, és ne bánts
senkit. A postást se!
Kuncogok, és magamhoz ölelem.
- Rendben, jó leszek…
Lester Barrington
Furcsa emberrel aludni… Maleficus… Sayugh mindig
mellettem vagy rajtam aludt, melegített és dorombolt, enyhítve
a fájdalmamat… most is hozzám simul, de egészen más.
A szeretőim… sosem aludtak velem… csak ő…
Rosszat álmodok, arról, ahogy megölte Christ… de az álmot
elnyomja egy érintés, és megnyugodok… próbálom elfelejteni,
ami történt, és végül sikerül mélyen magamba temetnem…
Mintha mindent álmodtam volna, ami történt. Egyszerre érzem
úgy, hogy irtózatos és jó lenne arra riadni, hogy elaludtam a
kandalló előtt, és megint sajgó tagokkal ébredek ölemben a
macskámmal… és az egész nem volt más, mint egy
olvasmányaim indukálta rémálom… mégis… szeretném, ha
valóság lenne.
Ismerős a reggel, ahogy ébresztenek… Sayugh olyan, mint
egy bújós nagymacska… Macskaként mindig felébresztett
reggel, puha tappancsokkal érintve az arcomat… most
simogat, lágyan, kedvesen, és dorombolást utánozva simul
hozzám.
- Jó reggelt - mosolygok rá… perzsa nyelven beszélek. -
Készen állsz akkor… néhány megpróbáltatásra?
- Jó reggelt - visszamosolyog, kissé még bűntudatosan… talán
a tegnapi miatt. – Remélem, nem most döntöttél úgy, hogy
kiheréltetsz...
Muszáj nevetnem. Eddig sem heréltettem ki… nem vitt rá a
lélek…
- Dehogy! Most már tudom, miről mondanék le... és nem csak
a férfiszolidaritás fog vissza – nevetek zavartan. – De… kötve
hiszem, hogy a ruháim jók lennének rád, és ma be akarlak
vinni az egyetemre. Legalább mérsékelten hivatalosan kellene
festened, ruhavásárlással kell kezdenünk… és később nem
ártana angolul tanulnod.
Voltaképpen van egy ötletem, hogyan tarthatnám magam
mellett… nemrég kértem magam mellé egy perzsa
tanársegédet, de visszamondta… azonban… erről nem tudnak
elegen…
Sayugh mosolyog.
- Azt hiszem, az angol menni fog – próbálkozik pár mondattal,
és tényleg nem rossz. - Eleget hallottam már…
- Elég jó ahhoz, hogy eladjalak az új iráni tanársegédemnek –
nevetek. – A ruha viszont súlyos probléma… nem lesz jó rád
az enyém, annyi bizonyos…
Sayugh Mir Karimpur
Nagyon jó Lesterrel aludni és szinte el se hiszem, hogy mikor
felébredek, még mindig ember vagyok… Ember… egészen.
Megfogom kedvesem kezét, megcsókolom…
- Remek ötlet. Így segíthetek neked és… veled lehetek.
Megsimogatom a derekát. Remélem a varázslat tartós lesz. Túl
rég használtam a képességeim, és a gyógyítást akkor se
használtam valami gyakran… Elpirul a mozdulatra.
- Ezt majd, kicsit később, rendben…?
- Hogy…? – aztán megérzem, hogy kicsit izgalomba jön… -
Oh… - megpuszilom az arcát. – Persze…
- Csak még nagyon kimerült vagyok és ma muszáj elmennünk
ruhát venni…
Kuncogok a zavarán, de magam is kicsit zavarban vagyok.
Megcsókolom az arcát és segítek neki felülni.
- Reggeli? – mosolyog rám, és én elégedetten bólintok.
Valóban… megéheztem.
Kikísérem a konyhába, és nem bírom megállni nevetés nélkül,

amikor előveszi a macskaeledelt és a tejszínt… Aztán nagyon
zavartan félretolja.
- Elnézést, azt hiszem, reflex… Mit szeretnél reggelizni? Van
tonhal, meg… Esküszöm, nem csak hal van…
Még mindig kuncogok, megölelem és belecsókolok a hajába.
- Bármi jó lesz, amit te reggelizel. Farkaséhes vagyok és
mindig ínycsiklandónak találtam, amiket eszel…
Lester nevet, de bólint. Elővesz egy adag salátát, a
tonhalkonzervet, pár félkész bagettet. Mindent előkészít, aztán
a tejszínből forró csokoládét főz nekem… Elmosolyodom.
Erre emlékszem. Gyakran ittunk ilyet esténként a kandalló
mellett, összebújva… Megcsókolom a homlokát, és figyelem,
ahogy összerakja a salátát. Nyávogást mímelek a tonhal láttán,
Lester is nyávog, aztán egymásra nézünk és nevetünk…
Csodálatos ez a reggel…
Lester ruhái nem igazán rám vannak szabva. Nem is az a baj,
hogy feszülnek, inkább, hogy elég rövidek rám. Kigombolja az
ingek ujját és kér, hogy ne tűrjem be. Kapok egy nadrágot, az
is kicsit rövid, de akad egy magasabb szárú cipő. Lester nevet,
mikor meglát…
- Ne haragudj, de… ezek tényleg elég furán festenek rajtad.
Kicsit megsértődöm, de mikor meglátom a tükörképem,
nekem is nevetnem kell… Azt hiszem, ebben igaza van. De
mégis csak ebben kell maradnunk, amíg elvisz ruhát venni.
Elég kellemetlenül érzem magam kint. Persze, láttam a
technika fejlődését, értem a dolgokat, de macskaként azért
mégsem használtam soha a liftet, vagy a mozgólépcsőt…
Lester megsimogatja a kezem, és válogatni kezd a ruhák közt.
Csupa roppant… kényelmetlen ruhákat választ nekem. Ő
elegánsnak mondja őket. A fejemet csóválom… A kényelmes,
bő ruhákat kedvelem, színesebbeket… De az nem elegáns.
Végül megegyezünk abban, hogy kapok egy „öltönyt”, pár
inget, nadrágot, nyakkendőt, de otthonra vesz nekem bővebb
pólókat és… farmernadrágot. Azt nagyon elismerően mustrálja
rajtam…
- Mindig is akartam egy ilyet… - fordulok meg vele a tükör
előtt, és mikor senki sem látja, érzem, hogy a fenekemre
simítja a kezét.
- Nem tudtam megállni… - húzza el rögtön kipirulva, mikor
kuncogva felé fordulok. Ezek szerint tetszik neki.
Kicsit kimerültnek tűnik, megtámaszkodik az egyik széken és
leül. Mellé lépek, leguggolok, és a térdére simítom a kezem.
- Jól vagy? Ugye nem a csípőd…?
Elmosolyodik, de megrázza a fejét.
- Nem, nem fáj már. Csak kimerült vagyok… Tegnap éjjel…
idejét sem tudom már, mikor…
De mielőtt befejezhetné, körbepillantok, aztán egy futó csókot
adok a szájára. Megnyugtat, hogy nem fáj semmije.
- Ennyi ruha elég lesz, menjünk haza… Ma még… velem
maradsz, ugye?
Bólint és mosolyog. Megsimogatja a kezem…
- Szeretlek…
- Én is szeretlek – súgja a fülembe forrón, édesen. – És
esküszöm, nem csak a bundádat és a dorombolást, mint
eddig… hanem mindenestül. Rosszat és jót… téged…
egészen…
VÉGE
TÚLÓRÁK
Charles Walters
- Nem – mondja Mr. Harris, és mintha az ég szakadt volna így
a fejemre… egyszerűen nem tudom elhinni.
Tíz év óta ez volt az első eset, hogy fizetésemelésért
folyamodtam… és most is megtagadja, pont az a fickó, akiről
tudom, hogy a maga részlegén sikkaszt… Hitetlenkedve
rázom a fejemet, de amikor rám ripakodik, hogy kifelé, mintha
álomban járnék, kifele indulok. Nincsenek szavaim és érveim,
pedig tudom, hogy mit jelent ez… nem fogom tudni kifizetni
apám kezelését…
A pokolba is… néma terv formálódik bennem, alattomos,
gonosz, de… tudok hozzá mindent…
Odakint megállok a személyi titkáránál, és elkérem tőle az
aktákat; türelmesen várok, amíg előkaparja a munkámhoz
szükséges dossziékat. Nem figyelek, talán ezért eshet meg,
hogy valaki olyan erővel jön belém, hogy leveri a
szemüvegemet…
- Bocsánat – mondom automatikusan, mielőtt letérdelnék,
hogy megkeressem…
Robert Kensington:
A legújabb környezettudatos kampány megvitatása után
elégedetten dőlök hátra a bőrfotelben. Tudtam, hogy a
meggyőzéshez nem kell más, mint megértő szavak, valami
promóciós ajándékötlet a kampányhoz és a megbeszélés
résztvevőinek egy kellemes ebéd, aminél megbeszélhetjük a
részleteket. Sajnos az étterem pocsék volt, legalábbis nekem,
egy olyan egészséges hely, ahol se rágyújtani, se kávézni nem
lehet, elég borzasztóan hangzik. Rám férne egy kávé… Hívom
Dorist, de ha jól látom, már megint nincs az asztalánál. Bomba
jó nőcske, de még a minimális titkárnői feladatokat se képes
ellátni… A legutóbb körömreszelés közben megfeledkezett
arról, hogy a telefont fel kell venni, amikor csörög…
Felsóhajtok. Úgy látszik, nekem kell intézkednem. Elindulok
kifelé, mikor Doris épp berobog a kis rózsaszín tűsarkúiban.
- Mr. Kensington!
- Igen, Doris?
- Mr. Harris üzeni, hogy szeretne beszélni magával. Az
irodájában várja…
Megcsóválom a fejem. Tom igazán felemelhetné néha a
seggét. Lehet, hogy idősebb nálam, de azért mégiscsak én
vagyok a magasabb pozícióban… Á, mindegy. Nem is
fontos… Inkább otthagyom Dorist, és Tom irodájához
megyek. Intek Philnek, a titkárának, és épp, hogy
észreveszem, ahogy a kis fickó, aki még az asztalánál áll
elfordul, egyenesen nekem… Ez meg ki az ördög?!
- Semmi baj… - felelem automatikusan, és a földön matató
fickó mellé guggolok. – Segítek… - felveszem a szemüveget,
és visszaillesztem az orrára. Elmosolyodok. Vicces arca van a
sok szeplővel, de az biztos, hogy nem előnyös neki ez a
szódásszifon szemüveg… Csoda, hogy kilát rajta.
Charles Walters
- Köszönöm – mosolygok a foltra, bár meglep, amikor vissza
is teszi a szemüvegemet az orromra… pislogok. A folt emberi
alakot ölt, és…
Bezselézett fekete haj, liláskék szem, megnyerő mosoly… jaj,
ne… a főnök… égni kezd az arcom, ahogy meglátom, kibe
ütköztem bele. Ez a részlegvezető… nem mellesleg a
tulajdonos öccse, aki az irodaház tetején lakik, és pokolian
jóképű.
Valahogy sikerül felállnom anélkül, hogy összekeverednének
a lábaim.
- Köszönöm, alighanem meg sem találtam volna a segítsége
nélkül – remélem, nem olyan zavart a hangom, amilyennek
érzem… pont a legvonzóbb pasasba kellett belefejelnem az
épületben… - Még egyszer elnézést…
Philip közben felegyenesedik, és felém nyújtja az aktákat;
megköszönöm neki, és pár szóval elbúcsúzva kimenekülök a
kínos szituációból…
Robert Kensington:
Nocsak? Elpirult! Így még jobban látszanak a szeplői.
Csaknem elnevetem magam, de sikerül megtartanom
mosolynak. Figyelem, ahogy zavartan kapkod még egy kicsit,
aztán kiviharzik a helységből.
- Mr. Kensington, Mr. Harris…
- Ez meg ki volt? – kérdem kíváncsian. Egyáltalán nem
érdekel, miért hívott ide Tom, majd bent úgyis elmondja…
Phil kicsit meglepetten néz rám, aztán már-már hitetlenül, de
válaszol.
- Mr. Walters, uram. Charles Walters, az ön részlegéről. Ha jól
tudom, a könyvelésen van.
Most rajtam a sor, hogy meglepődjek. Nálam? Esküszöm, nem
emlékszem rá… Persze, nem tűnt valami kirívónak, de azért…
Míg rá nem tettem a szemüveget, az arca nem is volt olyan
rossz… Sőt, már-már el tudnám képzelni…
- Robert, te vagy az? – szakítja félbe Tom a gondolataim. –
Beszélni szerettem volna veled…
- Már itt is vagyok! – mosolyodom el és követem Tomot az
irodájába.
Charles Walters
Őrült dolog… nagyon idegesen sietek vissza az irodába, és
nekilátok a számolásnak. Még rengeteg munkám lenne ma, és
alaposan át kell gondolnom, ami eszembe jutott… de az, hogy
Mr. Kensington hogyan viselkedett velem, milyen kedves volt,
zavar kissé…
Nagyon régóta nézem őt, csorgatom rá a nyálamat… akkor is,
ha tudom, hogy elérhetetlen. A helyes, jóképű főnök, aki
minden lányt megkaphat az irodából, csak egyet kell
füttyentenie… még ha vonzanák is a férfiak, a magamfajta
kopott, szürke verébre soha sem figyelne fel. Már annak is
nagyon örülök, hogy visszatette rám a szemüvegemet…
valószínűleg soha nem fogok közelebb kerülni hozzá, de…
- Mi az, Chaar-liiie? – könyököl mellém Sandra, alaposan
megijesztve ezzel. Hátrébb hőkölök, aztán visszarándulok,
amikor így alaposan hozzám nyomódik a melle… kolléganőm
nevet. Túl fesztelenül viselkedik velem, és bár zavar, hogy
folyton hozzám ér, hogy olyan szorosan hajol hozzám, hogy
megérint a melle, nem merek szólni neki. – Min gondolkodtál
el ennyire?
- Ez a szám indokolatlanul nagy – bökök a papírra. – Nincs
akkora képzettsége, és csak a múlt hónapban vették fel, de…
- Ez a HR osztály dolga. Könyveld le, és kész, aztán menjünk
ebédelni, sütöttem neked sütit is… - búgja Sandra. Sóhajtok.
Ideje valahogy lekoptatnom…
Robert Kensington:
- Szóval? – kérdem, ahogy hellyel kínálom magam a kissé
kényelmetlen kanapén. – Mi volt olyan fontos, amiért ide
kellett jönnöm?
Húzza a száját a hangsúlyra, de nem érdekel. Will bármikor
kibillentheti a kényelmes kis életviteléből, ha szót emelek az
ügy érdekében…
- Az egyik dolgozódról van szó…
- Csupa fül vagyok.
- Charles Walters az imént, mint talán te is találkoztál vele,
nálam járt és fizetésemelésért kuncsorgott…
- És? Bizonyára jó oka volt rá…
- Robert! A beosztottjaid fölött fegyelmet kell gyakorolnod! A
fizetést nem kívánságra osztják! Bonyolult, hosszadalmas
kalkulációk sorozata, hogy belőjük, hogy mennyi az a kereset,
ami egy ilyen pozícióhoz jár és lássuk be, a könyvelőcskéd
nem igazán lépett előre a ranglétrán az elmúlt években… Csak
egy aktakukac, semmi más.
Megrándítom a vállam.
- És ezért hívtál ide? Hogy az alkalmazottaimról panaszkodj?
Ugyan már, Tom! A bérezés a te részed, nem szólok bele…
- Nem a bérezésről van szó. De az ilyen hozzáállás rontja a
munkamorált…
- Mit vársz tőlem?
- Vagy beszélj vele, vagy szabadulj meg tőle… - tol felém egy
aktát. - Engem nem érdekel.
- Rendben – felelem, bár nem tetszik ez az egész. Elveszem a
kartont. – Ezt még átolvasom… Még valami?
- Döntsd gyorsan… - morogja.
- Rendben. Viszlát! – intek neki és elhagyom az irodát.
Charles Walters
Azt hittem, vért izzadok, mire sikerült kicseleznem Sandrát…
borzasztóan megsértődött persze ma is, amikor nem tartottam
vele ebédelni, de sajnos nagyon is jól tudom, mennyire
kevéssé haragtartó… minden alkalommal eljátssza, aztán
mégis megint törleszkedik, hiába próbálom távol tartani
magamtól…
Nem visz rá a lélek, hogy feljelentsem szexuális zaklatásért,
pedig ez már az… de nem akarom megtenni. Így is folyton
kiröhögnek…
De végre egyedül vagyok, és miközben dolgozom a
számokkal, másra is gondolhatok.
Pontosan tudom, mit fogok csinálni. Ma is bennmaradok
túlórázni (azt hiszem, legalább a ledolgozott munkaóráim
számával egyenlő a ledolgozott, de soha ki nem fizetett
munkaóráim száma), és ha elmentek a biztonságiak, nos…
kifosztom Mr. Harris széfjét. Hivatalosan ott csak papírok
lehetnének, pénz egy penny sem, de ma is láttam, hogy
mekkora pénzkötegek vannak ott… és tudom, hogy
sikkasztott, már összegyűjtöttem ellene az iratokat… de a
zsarolás nem az én stílusom. Ez inkább… és a papírok
névtelen leadása…
Robert Kensington
Kíváncsian fürkészem a fickó aktáját… Charles Walters,
született 1977. szeptember 14-én. Csaknem tíz éve dolgozik
már a cégnél. Kiváló eredményei miatt vette fel még az előző
vezető. Jellemzései: megbízható, pontos… a csapatépítő
tréningeken viszont elég rossz minősítéssel zárt. Nem szívesen
kezdeményez, nem kapcsolódik be a játékokba, figyelmetlen,
szűkszavú a foglalkozásokon… Hát, ez nem túl jó… Van itt
egy csomó munkalap… Rengeteget túlórázik… „Indokolatlan
túlórák, ezért bérezésnél nem vettük figyelembe.” Ez áll a
lapok végén… Ha olyan pontos, meg ilyen jó bizonyítványai
vannak, akkor miért ne tudná elvégezni a munkáját munkaidőn
belül? A csatolt fényképet nézegetem. Nem valami új, talán
két éve lehetett frissítve. Szürke, bő öltöny, komor kép, borzas
haj… Mint valami szórakozott professzor. De még ezek a
vacak fotón is jól látszanak a szeplői. Elmosolyodom és
megforgatom az ujjaim közt a képet.
Egyelőre még nem teljesen értem Tom aggályait… Végül is,
egy könyvelő… Biztos vagyok benne, hogy egy kis
prémiumtól megnyugodna. Bár… a beszélgetésből én úgy
éreztem, hogy Tomnak már régen megvan, kit is akar majd a
helyre tenni…
Charles Walters
Szinte megkönnyebbülök, amikor lejár a munkaidő, és Sandra
végre abbahagyja a törleszkedést… nem egészen értem, miért
csinálja, egy ideje próbálom finoman a tudtára adni, hogy nem
érdekel, és mégis… nagyon nyomul.
És már megint persze, hogy a munkája negyedét sem csinálta
meg… ilyenkor szépen rám pislog, én meg amúgy is… nincs
hova mennem szórakozni, pénzem sincs rá, a legtöbb elmegy a
szüleim gyógyszereire…
Most is kedves mosollyal átveszem, és neki is látok a
munkájának. Persze, hogy sosem végzek így időben… még
szép… elvégre tényleg ketten csináljuk az egész részleg
könyvelését, és egy ekkora gyógyszergyártónál ez nem kis
munkát jelent. Persze az okos HR-esek szerint nem szükséges
még egy főt felvenni, elvégre ketten is bírunk a munkával…
Azaz felvették. Papíron. Többek között ide is egy embert, meg
még párat… Mr. Harris egész okos sikkasztó…
Léptek közelednek.
- Mr. Walters? Maga az?
Robert Kensington:
Rém unalmasan telik a nap további része. Próbálok beszélni
Charles közvetlenebb munkatársaival, hogy mit gondolnak
róla, de a válaszok eléggé hasonlóak. Nem tudnak róla
semmit. Hallgatag, észrevétlen, munkamániás… Semmi
érdekes vagy új… Vannak még pletykák, hogy így vezekel a
bűneiért… No ezekre mondjuk kíváncsi lennék. Ami azt illeti,
a térdepeltetés és a gyóntatás nem áll olyan messze tőlem…
Nevetek, ahogy mesélik, bár nem azon, amit mondanak. Ezt
azonban biztatásnak veszik és fokozzák, hogy talán autista,
vagy nem is férfi… Vagy impotens! Na, ez már nem olyan jó
hír…
- És ezt miből gondoljátok? – kérdem a lányokat, miközben
elégedetten kortyolgatom a kávém.
- Hát… - kezdi Katie, és kicsit elpirul a gondolatra. – Szegény
Sandra miatt… Tényleg mindent elkövet, hogy felkeltse a
figyelmét, de semmi reakció… Pedig Sandra nem csúnya…
Nem olyan jó nő, mint mi, de azért nem nevezném
csúnyának…
Mosolygok a magabiztosságukon. Mondjuk megértem, hogy
fényezni akarják magukat, de azért nem hívhatom el
mindüket… Pedig sejtem, hogy ezt szeretnék. Estére amúgy is
már van partnerem. Dorist már megkértem, hogy este bent
kéne maradnia, mert… „diktálni szeretnék”. Lehet, hogy buta
és tíz másodperc, míg megtalál egy-egy betűt a billentyűzeten,
de az ágyban… nos, ott igazán nem lehet rá panasz. Mikor
mindenki elmegy, behívom az irodámba és az ölembe ültetve
játszani kezdünk… Nem is kell nagyon szerepeket játszanunk,
ő a rossz kislány, én pedig a zsarnok főnök…
- Játsszunk most valami izgalmasabbat… - javaslom,
miközben a sliccemen matat. Felnéz a nagy kíváncsi kék
szemeivel. – Menjünk át Tom irodájába… Van egy
kanapéja… és ott… sokkal izgalmasabb lesz.
Charles Walters
- Persze, Mr. Jameson, ki más lenne? – kérdezem nyugodtan,
felpislogva a papírok közül.
- Igaz, maga az egyetlen, aki bennmarad ennyit túlórázni… -
dörmögi zavartan a biztonsági őr. – Azt hittem, mostantól
hamarabb hazamegy…
- Sajnos a munka nem fogy…
- Igaz, igaz… jó éjt, uram…
Az őr távozik. Sóhajtok. Még jó, hogy az emeleten belül az
irodáknál nincsenek olyan kemény riasztók… csak számkódos
beléptető-rendszer van, és azt hiszem, kevés olyan ember van
a részlegem, akinek ne tudnám a kódját. Elég volt egyszer
látnom, valamiért senki sem takarja el, ha gyorsan üti be…
Mr. Harrisé 4-4-7-5-3-1, Philipé, a titkáráé 1-3-1-7-8-8…
mindenkiére emlékszem.
Összerendezem az iratokat, és a sikkasztást bizonyítókat külön
borítékba teszem. Kinyomtatom azokat is, amiket Philip kért,
és lefűzöm a kék aktákba. Jobb, ha ezeket is átviszem neki…
mindig megcsinálom, ha túlórázom, ez nem gyanús… és
akkor…
4-4-7-5-3-1. Menni fog…
Tényleg megy. Leteszem az akták egy részét Philip asztalára, a
bizonyítékokat menet közben raktam a belső ellenőr
irodájába… nem először tettem hasonlót. Aztán egy
zsebkendővel a kezemben beütöm a kódot, és belépek Mr.
Harris irodájába. A széf kódja… a születési dátuma,
1971.03.01…
Robert Kensington:
Doris nem igazán lelkesedik az ötletért, de én szívesen
elégtételt vennék azok a szemétládán. Mondjuk azzal, hogy
megdugom a titkárnőm a vaskos dolgozóasztalán. Persze lehet
nagyobb durranás lenne, ha a drágalátos titkárát hágnám meg
és kiszedném belőle a piszkos kis titkokat Tomról, de Philnek
akkora fülei vannak, mint Dumbónak, és ez valahogy elég
lohasztó… a lapátfogakról nem is beszélve. Tuti, hogy valami
közeli ismerőse Tomnak, ha felvette. Kétlem, hogy sokkal
okosabb, mint Doris. Apropó, a nő már gombolgatja össze a
blúzát…
- Ó, ne szégyenlősködj már! Nincs itt senki… - megcsípem a
fenekét, mire kuncog, és előresiet.
Ó, nocsak! Nyitva maradt az ajtó… Lehet, hogy Tom
elfelejtette bezárni… vagy valami takarító. Ez jellemző rájuk.
Nem, baj így legalább nem kell a kódokkal vesződni. Doris
belöki az ajtót, én pedig lelkesen követem, aztán a falnak
nyomom és megcsókolom a még mindig sötét szobában.
Forrón csókolom, a karjait körém fonja, az egyik lábával
átfon… Hmm, finom. De szeretnék látni és nem nekimenni
mindennek. Felkapcsolom a lámpát és a következő pillanatban
Doris felsikít.
Charles Walters:
Csupán roppant csúf káromkodások sorjáznak a fejemben,
amikor a párocska benyit… ki akarhat itt légyottozni?
Nem nagyon merek mozdulni… a széfet még nem volt időm
kinyitni, legalább ez nem szól ellenem, de pontosan tudom,
hogy ha felfedeznek… buktam. Mindent. Nem szabadna itt
lennem…
Amíg nem kapcsolják fel a villanyt, nem lesz baj, ha számolok
fejben, nem fog zavarni… de a fény kigyúl.
Mr. Kensington… és Ms. Davies… a titkárnője…
A nő sikít, és lélekben már készülök a halálra… aztán csend
lesz. Nem hiszem, hogy kevésbé hökkenten néznék rájuk, mint
ő rám… Ms. Davies kiviharzik, legalább csendben, de amikor
Mr. Kensington utána szól, mintha meg sem hallaná…
Jameson alig fél perc múlva esik be, a pisztolyát
szorongatva… aztán Mr. Kensington láttán zavartan elteszi, és
mosolyogva biccent felém is.
- Bocsánat, uraim, már azt hittem, baj van…
- Semmi baj nincs… csak… hívjon egy taxit a kolleginának –
mondja nyugodtan Mr. Kensington. Én nyelek egyet, nem
merek szólni…
- Jó éjszakát – mondja félszegen a biztonsági őr; halkan
viszonzom, aztán elmegy… Mr. Kensington rám néz, a fejét
ingatja.
- Charles Walters, igaz?… Most mit csináljak veled?
- N-nem tudom, Mr. Kensington… - lépek hátrébb, és nagyot
nyelek. Nem tetszik a tekintete… ó istenem, ez nagyon
kínos…
Robert Kensington:
Idegesen megborzongok. Nem így terveztem ezt az éjszakát!
Nagyon nem… Fel akartam vinni Dorist a lakásomra, és végre
kipróbálni pár izgalmas, új játékszert… erre most itt vagyok
ezzel a szerencsétlen kis fickóval, aki fel akarta törni Tom
széfjét. Felsóhajtok, és közelebb megyek hozzá. Nem látok
nála se fegyvert, se semmit, amivel rám támadhatna.
Megcsóválom a fejem.
- Mégis mit terveztél? Hogy besétálsz ide és kirámolod Tom
széfjét? És ha ki is tudsz menni, mit gondolsz mi lett volna?
Mindenki tudja, hogy te mentél el utoljára…
Egyre jobban hátrál, ahogy lassan közelítek felé, de nincs
mitől tartanom. A szoba véges.
- Erről… erről nem mert volna szólni…!
- Hogy lopja a cég pénzét? Tom egy simlis vén róka!
Megtalálta volna a módját… - megnyalom a szám, és
kíváncsian végigmérem. Tulajdonképpen a szemüveg nélkül
nem nézett ki olyan rosszul. – Remélem, tudod, hogy egy ilyen
kísérlet után nem engedhetlek csak úgy el…
Charles Walters:
Nagyon, nagyon nem így terveztem ezt a dolgot. Nem értem,
mit keres itt a részleg vezetője… odafenn lakik, az igaz, de
még munkaidőben sem nagyon van itt… mit keresett volna
pont Mr. Harris irodájában?!
- A… a belső ellenőrzést… nem úszhatja meg… - motyogom
zavartan… aztán csak lehajtom a fejem. Nem tudom, mit fog
csinálni, mármint hogy milyen sorrendben… a pokolba is…
anyám nagyon szomorú lesz, de… legalább meg kellett
próbálnom! Ha nincs itt, sikerült volna… és… remélem,
legalább az ellenőr komolyan veszi azt a jelentést, mindent
átkövettem… minden egyes apró kis pénzmozgást…
Egészen biztosan szégyent hoztam a családomra… de…
- Tom együtt golfozik a belső ellenőrrel… ha meg akarod
dönteni a hatalmát, egy nála magasabb embernél kell
próbálkoznod – jól láttam volna, hogy Mr. Kensington
megnyalja a száját?! Mindegy… amit mond, az… remek, még
jó, hogy most is név nélkül tettem oda…
- A korábbi kérdésére a válasz az, hogy… tudom, uram… -
nyelek nagyot. Remegve hátrálok, de végül csak a falnak
ütközöm… nem tetszik Mr. Kensington tekintete. Rosszat
sejtek…
A főnök közel hajol hozzám, és hirtelen mozdulattal leveszi a
szemüveget… ijedten megnyikkanok, de aztán elhallgatok.
Fölém magasodik, ijesztő…
Robert Kensington:
Muszáj még egyszer látnom a szemüvege nélkül, ezért nem
törődve azzal érdekli-e, egyszerűen leveszem róla.
Megnyikkan, de nem mer védekezni. Nagyon helyes.
Megfogom az állát és felemelem. Valóban… Nem csúnya a
pofija. Egész kisfiús… már, ha lehet ilyet mondani. Megpróbál
elhúzódni és szörnyen rémült az arca.
- M-mit csinál? – kérdi remegő hangon, de nem is törődök
vele.
Erősebben megszorítom az állát, hogy ne tudja elhúzni a fejét
és közelebbről is megnézem. Félresöpröm a szemébe lógó
hajtincseket és megcirógatom a halántékát.
- Csak szemügyre veszlek. Ami azt illeti, komolyan elszúrtad
az estémet, és azon gondolkodom, hogyan tehetnéd jóvá…
Nagyot nyel, és érzem, hogy még jobban megrémül.
- Nem tudom, hogyan… tehetném jóvá…
Elvigyorodom.
- Nos, én már sejtem, de, hogy egészen biztos lehessek a
dolgomban, mi lenne, ha levennénk… ezt… - lesimítom a
zakót a válláról, aztán a füléhez hajolok. – Remélem, tudod,
hogy bármilyen hirtelen mozdulat az állásodba kerülhet…
Ellenben, ha jól viselkedsz… akár tárgyalhatunk is…
Charles Walters:
Nem egészen tudom elhinni, ami történik. Különösen nem,
hogy Mr. Kensington mozdulatainak egyre erősebb…
szexuális töltete lesz…
Félek. Nem igazán látom az arcát, amíg közel nem hajol, de a
vigyora, az a fény a szemében… nem igazán kedves, és… túl
közel van hozzám, érzem az arcszesze illatát…
Nagyot nyelek újra, amikor letolja rólam a zakót… könnyen
megteheti, túl bő rám… érzem a bőre forróságát, és
megborzongok, amikor a fülembe suttog.
Igaza van, és… remegve sóhajtok. Nem veszíthetem el most
az állásomat, de… vajon… mit akar tőlem? Nem hiszem,
hogy…
Vonakodva bólintok a szavaira, mire rám vigyorog.
- Jól van… - máris határozottan a lábaim közé lép, és
nekinyom a falnak, szorosan… érzem az illatát, a forróságát…
és… a forró, kemény kiemelkedést a nadrágján… te jó ég…
Mégis azt akarja… határozottan. De… hiszen neki… női
vannak… nem is egy, miért… és… nagyon nem tetszik a
tekintete. Mintha…
Nyeldekelek, és próbálom visszafogni a remegésemet, de nem
nagyon megy…
Robert Kensington:
A kezdeti meglepetésem miatt eléggé lankadt a lelkesedésem,
de most, hogy belegondolok, milyen izgalmas dolgokat
csinálhatnék Charles-szal… Nos, újraéled a vágyam és nagyon
forró ötleteim vannak a megbüntetésére. Szép arca van, ehhez
kétség sem fér, bár… elég sovány. Fáradt barázdák vannak
rajta… Végigsimítom, és mosoly rajzolódik az arcomra.
Valójában a játékaimnál nincs megszabva, hogy férfival vagy
nővel játszadozzak el… és nekem sincsenek aggályaim.
Megfogom a nyakkendőjét és meglazítom, aztán kibontom és
leveszem a nyakából. Mozdul, hogy megakadályozza, de aztán
meggondolja magát és visszahúzza a kezét.
- Tudod, Charles… Ugye nem baj, hogy így szólítalak?… –
nagyon lassan megrázza a fejét. – Szóval… Doris ma este
azért maradt itt, hogy… eleget tegyen titkárnői
kötelességeinek – elnevetem magam, aztán folytatom. –
Viszont most, hogy elment… esetleg átvehetnéd a helyét…
cserébe pedig elfelejtjük ezt a kis lopási kísérletet. Mit szólsz
hozzá? Gondolod, hogy képes lennél rá?
Charles Walters:
Ez annyira… megalázó… és félelmetes… ijesztő, ahogy
hozzám ér, ahogy mosolyog közben…
Apámra gondolok a kórházban, anyámra, ahogy mellette ül…
és minden bátorságomat összeszedem, hogy felnézzek Mr.
Kensingtonra. Hízelegnie kellene, hogy pont velem akar…
nem tudom, miért rettegek mégis tőle ennyire, de… nem
tehetek mást…
Bólintok.
- I-igen, uram… - nyögöm ki, szörnyen vékonynak érződik a
hangom… Mr. Kensington bólint. Egyre szélesebb a
vigyora…
- Akkor ülj föl az asztalra – mondja nevetős hangon.
Bizonytalanul mozdulok, nem látok el karnyújtásnyinál
messzebbre… - Nem arra…
- Sajnálom, nem látok túl messzire… - mentegetőzöm, nem is
tudom, miért… elvégre ő vette el a szemüvegemet… Mr.
Kensington átfogja a derekamat.
- Erre gyere – szól, és elvezet az asztalig… Mr. Harris
íróasztala igencsak nagy, és leszámítva a számítógép
monitorját meg egy naptárat, néhány aktát, szinte üres… van
hely arra, hogy felüljek… Reszketve engedelmeskedem a
parancsnak, és Mr. Kensington is segít ebben… félretol pár
iratot. Habozva, félve pillantok rá. Nem értem, miért ilyen a
tekintete…
Robert Kensington:
Nem is baj, ha nem lát túl messzire. Ha nem vonja el semmi a
figyelmét… Segítek neki felülni az asztalra, és elégedetten
végigmérem. Tulajdonképpen nem néz ki olyan rosszul. Elég
sovány, kicsit lógnak rajta a ruhái, de csinos arca van és édes,
ahogy elpirul. Azt hiszem, izgalmas játékszer lehetne…
Viszont kell, hogy legalább egy kicsit akarja. Megsimítom a
combját a nadrágon át, és az ágyékára simítom a kezem. Nem
baj, ha remeg… Ha eléggé fel tudom izgatni, akkor fog még a
gyönyörtől is… Megdermed, próbálja összezárni a lábát és
elhúzódni…
- Na, ne mocorogj! Azt mondtad át tudod venni Doris helyét,
nem igaz? Nos, hidd el nekem… könnyebb, ha ellazulsz…
- Elnézést… - összerezzen, és kicsit széttárja a lábait.
Elvigyorodom, és finoman masszírozni kezdem a
tenyeremmel. Behunyja a szemét és felnyög az érintésemre.
Nagyon helyes… Kíváncsi lennék, vajon van-e barátnője… és,
hogy megtartja-e ez után az élmény után. Lassan keményedik
meg tenyerem alatt és az arca is egyre pirosabb. Halkan piheg,
és rám se mer nézni… Megnyalom a számat. Nem buta, és azt
hiszem, nem lesz vele gondom. Engedelmeskedni fog.
Charles Walters:
Nagyon félek… de… kezd izgatni is a dolog… nem
emlékszem, mikor voltam utoljára valakivel… utoljára
barátom az egyetemen volt, erre emlékszem, de… most
remegek Mr. Kensington keze alatt. Érzem, ahogy
merevedésem lesz, pedig rettegek, de… olyan jó érzés… a
forró, nagy tenyér az ágyékomon… ismerős-idegen érzés…
Amikor egy kicsit erősebben kezdi csinálni, nem bírom ki
hangtalanul, felnyögök… önkéntelenül is lezárom a szemem.
Ez…
- Jólesik? –kérdezi reszelős hangon Mr. Kensington, és bár
nem látom az arcát, tudom, hogy vigyorog… kinyitom a
szemem, és izzó arccal, szégyenkezve bólintok.
- I-igen – nyögöm ki halkan, szégyellősen… elhúzza onnan a
tenyerét, és nekilát kifűzni a derékszíjamat. Ahogy a csathoz
ér, megremegek, és önkéntelenül is próbálok elhúzódni… de
nem merem ellene felemelni a kezem. Egyszerre fojtogat
félelem és vágy… érteni vélem a tekintetét, és már a sejtelem
is megbénít… félek tőle, hiába álmodoztam arról, hogy
egyszer ővele… nem erre gondoltam!
Mr. Kensington mérgesen felhorkan, és abbahagyja.
- Bontsd ki a szíjad! – parancsolja dühösen, és én égő arccal,
rettegve engedelmeskedem. Még jobban zavar, hogy
akármennyire is félek, azért… még mindig nem tudom
letagadni, hogy izgat a helyzet…
Robert Kensington:
Eleinte… úgy gondoltam, hogy kedves leszek és segítek neki.
Van abban némi izgalom, hogy megszabadítsam a ruháitól és
végigkóstoljam a remegő testét, de ha ennyire ellenkezik,
játszhatjuk másképp is a dolgot. Nekem könnyebb, ha csak a
parancsokat osztogatom… Elégedetten figyelem, hogy a
remegő kezeivel kibontja a csatját.
- Jól van. Most gombold ki a nadrágod is és vesd le…
Gondolom ez menni fog a szemüveged nélkül is…
Ijedten bólint és engedelmeskedik. Ha jobban megnézem, ki
sem kell gombolnia, anélkül is leesne róla. Így viszont látom,
hogy a farka milyen forrón, lüktetve feszül az
alsónadrágjának. Nem bírom letörölni a mosolyt az arcomról.
A mutatóujjammal óvatosan odanyúlok és végigsimítom a
vesszejét az alsón át… Kicsit lejjebb csúsztatom az alsóját,
hogy épp csak kikandikáljon a farka hegye és megérintem a
forró bőrét…
Charles Walters:
Élesen, rémülten szedem a levegőt, ahogy figyel, miközben
vetkőzöm… és szégyellem magam, az ócska, már régen túl bő
ruhák, a helyzet miatt… akármennyire is izgat…
Felszisszenek már akkor is, amikor végigsimítja az ágyékomat
újra, immár egy réteggel kevesebb ruhában… és ráfogok az
asztal szélére, ahogy lejjebb csúsztatja a vékony anyagot, és
immár közvetlenül hozzám ér…
Mr. Harris szívrohamot kapna, ha látná, mit művelek az
asztalán… de valahogy ez a gondolat is izgató… nyeldekelek.
- Tedd nagyobb terpeszbe a lábaid – parancsol rám Mr.
Kensington, és elkezdi gombolgatni az ingemet… Most már
nem ellenkezem, csak lehajtom a fejemet. Ég az arcom,
érzem…
- Elég hamar belementél… van valakid? – kérdezi halkan a
főnök; a fejemet rázom.
- Senki, Mr. Kensington…
- Szereted a szexet?
Elgondolkodtat… annyira… nem volt jó… soha… egy
barátommal sem… inkább csak a tény esett jól, hogy kedvesek
velem…
- Nem tudom – felelem halkan; Mr. Kensington nevet.
- Ugye nem vagy szűz?
- Nem! – még jobban izzik az arcom. Valóban nem… a
gimnázium vége óta nem… de azt… nagyon megbántam…
Robert Kensington:
Beszélek hozzá, hogy kicsit könnyebben ellazuljon, és ami azt
illeti, igazából kíváncsi vagyok, hogy fog-e várni valaki
holnap az ajtóm előtt, hogy kitekerje a nyakam… De állítása
szerint nincs senkije, amit a teste reakcióiból el is tudok
képzelni… Lassan gombolgatom ki az ingét és feltárom a
meztelen mellkasát. Kivillan a hófehér bőre és az apró
mellbimbói…
- Nem baj, ha nem vagy szűz… Nem szeretem a
tapasztalatlanságot. Folyton csak a hiszti, meg a maszatolás…
- Megérintem az apró mellbimbókat, és kicsit összecsípem
őket. Charles felnyög és a kis bimbók megkeményednek az
ujjaim alatt. Elvigyorodom. – Nem tűnsz frigidnek… Szexeltél
már az irodában? Tudom, hogy gyakran túlórázol… Biztosan
kipróbáltad… vagy legalább álmodoztál róla... milyen lehet…
Charles Walters:
- N-nem… még… nem… - sokkal, sokkal izgatottabb vagyok,
mint valaha is voltam, azt hiszem… - Nem próbáltam, és…
még eszembe sem jutott, hogy itt…
Nagyokat nyelek; az alsónadrágomat hosszú, nagyon hosszú
idő óta nem éreztem ilyen szűknek, és úgy szorítom az asztal
szegélyét, hogy elfehérednek és zsibbadni kezdenek az
ujjaim…
- Meleg vagy? – kérdezi egyszerűen Mr. Kensington, és én
félrenyelem a levegőt; fulladozni kezdek, és forrónak érzem az
arcom… de…
- Hát… igen – nyögöm ki aztán szégyenkezve. Ez az igazság,
még sosem voltam lánnyal, de… most ez… nem tűnik
ideillőnek…
- Ez életed legjobb éjszakája lesz, ha jó fiú leszel – mondja a
főnök, és ahogy felnézek a szemébe, megijeszt az a hideg,
nevetős láng… remegve bólintok, és lehajtom a fejemet. Túl
izgató, túl veszélyes ez a helyzet, de… nem igazán tehetek
mást…
- Jó fiú leszek – ígérem, akármilyen megalázottnak is érzem
magam. És komolyan gondolom.
Robert Kensington:
Nagyon helyes. Mosolygok, ahogy szép lassan behódol
nekem. Sejtettem, hogy meleg, már, ahogy először rám nézett,
mikor a falnak szorítottam. Az agya ellenkezett, de a teste
azonnal izzott a vágytól és most már ő is érzi, hogy akarja… A
füléhez hajolok, érzem az illatát. Belenyalok a fülébe és
élvezem, hogy felnyög és megremeg. Nagyon jó vele
játszani… Viszont itt az ideje az iroda felfedezésének.
Körbenézek az asztalon. Tollak, ceruzák, egy számológép,
gémkapcsok… Nem túl nagy a választék… Oh, pár iratkapocs
és egy tekercs cellux… Ezzel még lehet majd valamit kezdeni.
- Tedd a kezeid a hátad mögé és tedd keresztbe a csuklóidat…
Ijedten elkerekedik a szeme, és kicsit rám pislog, de aztán
lassan elengedi az asztal szélét, és engedelmesen a háta mögé
teszi a kezeit.
- Jól van… - Egészen közel húzódom hozzá, hogy át tudjak
nyúlni mellette a háta mögé és a nyakkendőjével gúzsba
kötöm a kezeit. Nem húzom meg túlságosan, de annyira igen,
hogy ne tudja belőle kihúzni a kezeit.
Charles Walters:
Sokkal, sokkal nehezebben lélegzem, ahogy közel hajol
hozzám… pompás illata van, és ahogy hozzám ér, ahogy a
meztelen bőrömön súrlódik a ruhája anyaga, egyre
határozottan izgatottabb leszek… de meg is rémülök, ahogy
összeköti a csuklómat a hátam mögött. Önkéntelenül is
megpróbálkozom azzal ijedtemben, hogy kihúzzam a
hurokból, de nem megy, annyira nem szoros a csomó, hogy
fájjon, de ahhoz eléggé, hogy ne tudjak kiszabadulni…
- Kicsit késő meggondolnod magad – dörmögi Mr.
Kensington; elszégyellem magam.
- Bocsánat – mormolom halkan. Nem tetszik az a vigyor… a
főnök oldalra nyúl, és valamit a kezébe vesz. Csak akkor
látom, pontosan mi az, amikor cirógatni kezdi vele a
mellkasomat. Kicsi iratcsipeszek… nem értem, mit akar, de
ijedten nyelek… aztán az egyiket óvatosan a mellbimbómra
csípteti. Majd a másodikat is…
Fáj, de csak egy kicsit… inkább… mintha erősen belecsípett
volna… visszafojtom a rémült nyikkanást. Megijeszt… ahogy
körbenyalja az ajkait, de… alighanem ő is látja, hogy a kis
fájdalom ellenére az erekcióm inkább csak keményebb lesz…
szégyenkezve nyeldekelek, és próbálom elfordítani róla a
tekintetemet. Még soha… nem történt velem ilyesmi… de
ezt… élvezem…
Robert Kensington:
Elégedetten figyelem, hogy a kezdeti rémülete ellenére egyre
jobban élvezi a játékot, és ami azt illeti… én is nagyon
élvezem. A teste egyre forróbb és az illata is egyre
intenzívebb. Azt hiszem, nem állított volna meg akkor sem, ha
nem kötöm hátra a kezét, de így akkor is izgalmasabb.
Megfogok egy celluxot, letépek belőle egy kicsit és a peckesen
meredő vesszejének hegyére ragasztom. Ijedten néz rám, mire
elmosolyodom újra és letépem a kis szalagot… Felnyikkan és
összeszorítja a szemét… Megismétlem újra… és talán észre
sem veszi, de még jobban széttárja a lábait és kicsit közelebb
csúsztatja a csípőjét. A mozdulatra az alsó kicsit lejjebb
csúszik és hátrahúzza a bőrt a duzzadó makkon… Nagyon
megkeményedem a hangjára, a látványra, hogy ennyire élvezi
a játékot… Nem idegesít a másoknál zavaró könyörgéssel
vagy utasítgatással, csak ártatlanul behódol az akaratomnak.
Azt hiszem, egy újabb szintre léphetünk. Megsimítom az ajkát
a kezemmel.
- Kapd be az ujjaim és nyálazd be őket jó alaposan…
Charles Walters:
Már-már szégyellem magam, amiért ennyire élvezem, amit
művel velem… kicsit még mindig félek, de ez… talán még
soha nem volt ennyire erotikus élményem. Még senki nem
játszott velem előtte ennyit… és akármilyen furcsa is ez a
játék, akkor is… élvezem.
Bólintok a parancsára, és előrébb hajolok picit, úgy
engedelmeskedem Mr. Kensingtonnak… önkéntelenül is úgy
simítom körbe az ujjait a nyelvemmel, mintha a farka lenne, az
a forró, lüktető szerszám, amit akkor éreztem, amikor a falhoz
szorított… nos, igen… szinte mindig azt jelentette az előjáték,
hogy a számmal kellett felizgatnom a partneremet…
- Helyes – Mr. Kensington hangja nagyon elégedett, és ez
jólesik valamiért… - Nagyon jól csinálod…
Aztán, amikor folytatom, nevet.
- Mintha nagy tapasztalatod lenne benne…
Szégyenkezve biccentek, elvégre ez igaz… azt mondták,
ebben jó vagyok… A főnök ujjaimmal simogatja a nyelvemet,
eljátszom velük… kicsit nehezebben veszi a levegőt…
valahogy felizgat az, hogy élvezi…
Talán egy percig hagyja, hogy csináljam, aztán reszelősen
felsóhajt.
- Elég…
Engedelmesen kiengedem az ujjait a számból, és aprót nyelek.
Ez… nagyon izgató…
Robert Kensington:
Már az is nagyon izgató, amit az ujjaimmal csinál, hát még ha
elképzelem, hogy ezt a farkammal is meg tudja majd tenni…
Fájóan kemény vagyok, de én kezdtem a játékot, és ami azt
illeti, még nem akarom abbahagyni. Óvatosan lecsúsztatom
róla az alsónadrágot, hogy az ujjaim nedvesek maradjanak. A
farka kiszabadul és még mindig peckesen mered az égnek…
Nagyon helyes.
- Most kicsit dőlj hátra, és húzd fel a lábaid, amennyire
tudod…
Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de végül nem teszi,
csak engedelmeskedik. Segítek neki hátradőlni, hogy ne üsse
meg magát és kicsit feljebb húzom az egyik lábát, hogy a
feneke két partja közé simíthassam a sikamlós ujjaim.
Megérintem a nyílását és finoman becsúsztatom az első
ujjam…
Charles Walters:
Megrándulok a régen tapasztalt érzésre, amikor belém hatol az
ujja… olyan régen voltam már valakivel, hogy szinte nem is
emlékeztem rá, milyen… mély levegőket veszek. Fáj egy
kicsit, de… nem vészes… mégis megfeszülök, hiába próbálok
ellazulni…
Mr. Kensington közelebb hajol hozzám. A hangszíne
nyugtató…
- Próbálj meg ellazulni, különben nagyon fog fájni…
Tudom magamtól is, de… túl régen nem voltam senkivel…
Próbálok lassan, mélyeket lélegezni, bólintok, és lassan
ellazulok. Lehunyom a szemem egy pillanatra. Nehezen megy,
de kis idő múlva sikerül lazítanom…
- Helyes – hallom a főnök hangját… megrezzenek, ahogy
mozgatni kezdi az ujját. Fáj, nagyon kellemetlen, és
felnyögök, amikor némi lazítás után két ujjal nyomul belém…
az asztalra feszítem az ujjaimat, elvégre a hátam mögött
kötözte össze a kezemet, és próbálok nem hangoskodni. Ezen
segít, hogy Mr. Kensington a másik kezével simogatni kezd…
mélyeket lélegzem, és most már könnyebb ellazulnom…
Robert Kensington:
Ez a férfi… Nem is értem, hogy nem fedeztem fel korábban.
Folyton a nőcskéket néztem, pedig Charles sem rossz parti, és
ahogy elnézem, remek partner lenne a játékaimban, amint
sikerül betörnöm…
Már két ujjammal tágítom, és egészen mélyre hatolok velük,
mire felszisszen és megfeszül. Ugyan, ez a fájdalom igazán
semmiség…! Lehajolok és végigsimítom a nyelvemmel a puha
hasát, a köldökét, lefelé haladva… A nevemet nyöszörgi, és
közben elhalóan zihál. A farka tövéhez érek, ami duzzadva
mered az égnek… Olyan kemény, hogy kész csoda, hogy még
nem sült el! Halvány, ragacsos cseppek csordulnak ki a
csúcsából…
Óh, ennyitől, máris? Talán ez még egy kicsit korai.
Masszírozom kicsit belülről, amitől megrándul… Ó, nem!
Kihúzom az ujjaim és a lábai közé helyezkedem.
- Remélem, tudod, hogy ilyen könnyen nem úszod meg…
Charles Walters:
Alig kapok rendesen levegőt… ez fáj! Eléggé fájt, amikor
ennyire mélyre nyomta az ujjait… de mégis… nagyon izgató,
különösen, amikor a nyelvét is beveti…
Túl régen nem voltam senkivel, ha már ennyitől is kis híján
elélvezek… zihálok, amikor kihúzza belőlem az ujjait. Nem
egészen értem a szavait… azaz az értelmüket…
Oldalra nyúl, és valamit elvesz az íróasztalról, nem látom, mi
van a kezében… aztán valamit a szerszámom köré csúsztat és
hurkol… feljajdulok, olyan erősen szorítja el lüktető
farkamat…
- Nyugodj meg, különben fájni fog – csitítgat Mr.
Kensington… de ez nagyon fáj… remegni kezdek. Amikor
fölém hajol, hogy valamit még elérjen az asztalon, látom azt a
különös, ijesztő csillogást a szemében… nem látom, mit ragad
meg, de nem jósol semmi jót…
- K-kérem, ne… - nyögöm ki, amikor megérzek valami
hideget és keményet a bejáratomnál, és feljajdulok újra,
amikor belém nyomja azt a valamit… miért érzek mégis
izgalmat, ha fáj? Szeretnék elélvezni, de a farkamat szorító
akármi nem engedi…
Robert Kensington
Figyelem, hogyan változnak a vonásai, miközben a vastag
filctollal belé hatolok. Elképesztően izgató! Megrándul és
felnyög, de nem tud becsapni… A farka még mindig úgy áll,
mint a cövek. Csodálattal figyelem, ahogy a teste remeg, a
kezével szabadulni próbál, a fejét oldalra veti, és nyöszörögve
zihál… Mozgatni kezdem a tollat, eleinte csak lassan, aztán
egyre gyorsabban… Még mindig nyöszörög, és halkan kérlel,
hogy hagyjam abba…
- Inkább hívjam fel az őröket és közöljem velük, hogy fel
akartad törni Tom széfjét…?
- Ne… nem, uram… Csak ez… uhn…
Megnyalom a számat a hangja hallatán, Ha nem tartanék tőle,
hogy a hangzavarra feljönnek az őrök, biztosan bíztatnám,
hogy nyögjön a kedvemért olyan hangosan, amilyen hangosan
csak tud. Lehajolok, megcsókolom a mellkasát, és leveszem a
csipeszeket a mellbimbóiról. Körbenyalom őket, eljátszom
velük... aztán újra kiegyenesedek és kihúzom a tollat.
- Azt hiszem, ideje valami nagyobbal próbálkoznunk… mit
szólsz hozzá?
Charles Walters:
Kicsit megkönnyebbülök, amikor leveszi rólam a
csipeszeket… és megborzongok, amikor finoman játszadozik
velük… jólesik a fájdalom után… akárcsak az, amikor kiveszi
belőlem azt az akármit… fellélegezhetek pár pillanatra…
A hangjára megdermedek. Nem hiszem, hogy készen állnék
már rá, de… nem akarom, hogy… nagyot nyelek, és bólintok.
Az igazat megvallva, félek… nem tudom elfelejteni a
vigyorát, azt a hideg csillanást a szemében…
- I-igen… - nyögöm ki halkan. Hallom, ahogy kicsatolja a
nadrágját, és lehúzza a cipzárját. Valamiért megborzongok a
hangokra… bár várom, hogy azonnal letámadjon, még nem
teszi. Érzem újra az ujjait a bejáratomnál, aztán belém
hatolni… nyöszörgök, ahogy körbe-körbe mozgatja őket, és
tágítani kezd… egyre nagyobb feszültség gyűlik a
gerincemben, de nem tudok elélvezni, az a szorítás a farkamon
megakadályozza…
- Talán ez elég – morogja aztán Mr. Kensington, és valamit
babrál, aztán megérzem forróságát a bejáratomnál. Lehunyom
a szemem, és próbálom ellazítani magam, mikor belém hatol,
és szétfeszít… nagyon nagy! És… nem áll meg, egyetlen
hosszú, folyamatos mozdulattal tolja belém magát…
nyöszörgök, nem merek sikítani… pedig fáj, mégis izgat… bár
érzem, hogy cirógatja a hasamat, a derekamat, a combomat…
forró…
Robert Kensington:
Sokáig sikerül türtőztetem magam, és egyszerűen élvezem a
látványt, de nincs ahhoz fogható, mint mikor a hús a húshoz
ér… Remélem, nem érzi, hogy magam is remegek a
gyönyörtől, ahogy elmerülök benne. Nem olyan behatolni egy
szűk, törékeny férfiba, mint egy puha, sikamlós nőbe.
Mindkettőnek megvan a varázsa, de férfihoz az utóbbi időben
ritkábban volt szerencsém. Simogatom, miközben behatolok,
tudom, mennyire fájhat neki, és bár élvezem, hogy hatalmam
van fölötte, nem akarom, hogy baja essen… Néha
véletlenszerűen megérintem az oszlopát és figyelem, hogy
minden mozdulatomra remeg és hangosabban nyöszörög.
- Mr… Kensington… kérem…
Újra belé hatolok, mélyebben. Felnyögök, mikor megfeszül
körülöttem, és hangosabban felnyög. A farka már fájóan
feszülhet, mert még mindig nem tud elmenni…
- Uram, könyörgöm… könyörgöm… vegye le… uram…
kérem… nem bírom… - nyöszörgi fájdalmasan, és könnyek
csorognak a szeméből.
Újra belemozdulok, arra a pontra. Az egész teste remeg, a
lábai elkeseredetten körém fonódnak, hogy minél mélyebbre
hatoljak belé… Cirógatom a combját és egyre gyorsabban
mozgok… Már nem kell sok… A farkára simítom a kezem és
reszkető ujjakkal leveszem róla a gumigyűrűt…
Charles Walters:
Nem egészen értem… egyszerre borít el kéj és fájdalom,
ahogy mozogni kezd bennem… Nagyon különös érzés, és
zsibbadok egy kicsit… remegek, és már-már öntudatlanul
fonom a lábaimat Mr. Kensington derekára. Olyan furcsa…
még soha, senki nem dugott meg félig felöltözve, miközben
megkötözött, és így élvezkedett velem előtte, de… élvezem…
akármennyire is ambivalensek az érzékleteim…
Hihetetlen feszültség gyűlik bennem, és azt hiszem, sírok
kielégületlen gyönyörömben… soha nem élveztem még
ennyire a szexet, tudom, akármilyen hihetetlen is a helyzet…
Megkönnyebbülök egy kicsit, amikor Mr. Kensington leveszi
rólam azt a szorítót… és megragadja a derekamat, egy kicsit
más szögbe igazítva. Újból és újból belém mélyed, és ha nem
fulladoznék annyira a kéjtől, azt hiszem, sikoltanék… ez…
nagyon jó…
Megrándulok, amikor összerándul, és elfúlón felnyög
fölöttem… ahogy a forró folyadék kitölt, a tenyere még
egyszer súrolja fájón lüktető férfiasságomat, és ennyi kell
csak… olyan erősen vetem hátra a fejem a hirtelen kéjtől,
hogy csúnyán koppan az asztalon… hosszan ontom ki a
magomat, és reszketek… kifehéredik előttem minden, aztán…
Sötét…
Robert Kensington:
Reszketek a kéjtől. Charles… annyira izgató volt, ahogy
nyögött és remegett, és mikor elment… Azt hiszem, most
alaposan összemocskolta a ruháimat, de… nem igazán zavar.
Megsimogatom a hasát. Még mindig zihál… aztán
megérintem az arcát…
- Charles, jól vagy…? – szörnyen sápadt és nem felel.
Újra megsimogatom, de semmi reakció. Basszus! Kihúzódom
belőle, de meg se nyikkan. Biztosan nem szimulál. Elájult.
Előfordult már ilyen velem, egyszer, de akkor is a frász jött
rám. Remélem, nincs semmi komoly baja. Gyorsan
felöltözöm, és újra megpróbálom magához téríteni. Nem
hiszem, hogy valami baja lenne, de a legjobb, ha először
felviszem… Mivel nem sikerül felébresztenem, az ölébe
hajtom a ruháit, kioldom a köteléket a kezén és felviszem a
lakosztályomba.
A bátyám intézte ezt el nekem. Régen ő lakott itt, de mióta
összejött a barátnőjével, már nem szívesen hozza a
munkahelyére, nekem pedig épp kapóra jött. Minden elég
modern. Kódokkal és automatikával működnek az ajtók is,
akárcsak az épület több területén. Bent gyorsan levetem a
cipőmet, és beviszem a hálószobába. A kanapé is kényelmes,
de innen biztosan nem esik le, ha ijedten felébred. Lefektetem,
és megcirógatom az arcát…
- Charles… Charles, ébredj…
Meg se rezdül. Felsóhajtok, kimegyek a fürdőbe és bevizezek
gyorsan egy kicsi törölközőt, aztán visszamegyek hozzá.
Betakarom a meztelen testét, aztán óvatosan megtörölgetem az
arcát…
- Ébresztő… gyerünk… ne tedd ezt velem…
Charles Walters
Lassan térek csak magamhoz… azt hiszem, elájultam… hallok
valamit, de eleinte nem tudom elkülöníteni a szavakat.
Pokolian nehéz kinyitnom a szemem, fáradt vagyok… és még
mindig fájdalom lüktet a testemben, valami különös
kielégültséggel együtt… hideget érzek az arcomon, jólesik…
Lassan értem csak meg, mit mond a hang… Mr. Kensington?
Pislogok, de nem sokat látok…
- Na azért, már kezdtem aggódni… - megkönnyebbült a
hangja.
Hirtelen eszembe jut, mi történt, és igencsak megrémülök,
annyira, hogy fel is könyökölök.
- Mr. Kensington? Sa-sajnálom… hogy… elájultam…
Egészen biztos vagyok benne, hogy ez történt… még mindig
remegnek az izmaim, és félek, az igazat megvallva… de Mr.
Kensington csak megborzolja a hajamat. Nem látom az arcát,
de valamiért… biztos vagyok benne, hogy mosolyog.
- Nem kell szabadkoznod, kicsit... túllőttem a célon…
Visszagondolok arra, ami történt, és nagyot nyelek. Izzani
kezd az arcom.
- Ezt a szexet nagyon is... élveztem – ismerem be halkan. Mr.
Kensington kuncog.
- Ez azért megnyugtató – mondja lágyan. Megpróbálok felülni,
de… nem igazán megy, eléggé fájok… zavar, hogy alig látok
valamit…
Robert Kensington:
Valóban megnyugszom, mikor végre magához tér és
megmosolyogtat, mikor azt mondja, hogy élvezte a szexet. Jól
rám ijesztett. Alaposan kiszáradtam… Megcirógatom az arcát,
mikor fel akar kelni.
- Maradj csak… Hozok valamit enni, meg inni… van valami
különleges kívánságod?
Kicsit mintha meglepődne, lesüti a tekintetét és kipirul.
- Ne-nem… Semmi… - feleli halkan, és összébb húzza magát
az ágyon.
Megcsóválom a fejem, aztán kimegyek a konyhába. Van
néhány bagett, meg szendvicskrémek, amiket a boltban lehet
kapni. Karikázok fel párat egy tálcára, mellé a krémeket, egy
kenőkést és két dobozban egy majonézes tésztasalátát, meg
egy hússalátát. Egész kiadós vacsora, annak ellenére, hogy ez
a teljes tartalma a hűtőnek, leszámítva pár apróságot. Öntök ki
gyümölcslevet és beviszem az egészet a szobába. Leteszem az
ágyra és leülök én is mellé.
- Enned kellene egy kicsit… Az ájulásnak több oka is lehet…
Közelebb tolom hozzá… Azt hiszem, a szemüvegét lent
felejtettem. Muszáj lesz lemennem érte kicsit később.
- Kö-köszönöm… - feleli zavartan. – Alighanem ma sem
ettem… sajnálom…
- Túl sokat dolgozol… - csóválom a fejem. – Láttam a túlóra-
papírokat. Nem kellene itt töltened az éjszakáidat…
- Sajnálom… Nem tudom itt hagyni a munkám, míg be nem
fejeztem és mióta Sandra dolgát is én fejezem be, egyszerűen
nem tudok hazamenni… Szükségem van a munkámra, uram…
kérem…
- Nem foglak kirúgni, erre ne is gondolj. Tudom, hogy
fizetésemelést kértél Tomtól… Történt valami?
Charles Walters:
Sóhajtok, amikor a ma történtekre tereli a szót… remeg a
kezem, ahogy a gyümölcslébe kortyolok.
- Az a helyzet… hogy már nem tudom tovább fizetni apám
kórházi számláit és anyám gyógyszereit… Ezért kértem
fizetésemelést…
- Hozzám kellett volna jönnöd… ebben az esetben elintézem
neked a béremelést, de… nem az irodában történtek miatt –
mondja szelíden Mr. Kensington. Égni kezd az arcom.
- Ön nem volt elérhető… de… köszönöm, Mr. Kensington… -
nagyon reszelősnek érzem a hangom.
- Szólíts Robertnek – a főnök hangja igencsak mosolygós.
- Bi-biztosan… helyénvaló? – kérdezem halkan.
- Legalább ma éjjel – mondja kedvesen. – És most egyél,
mielőtt megint elájulsz…
Bólintok, és engedelmeskedem. Nem tudok ugyan sokat enni,
talán mert hozzászoktam, hogy csak keveset ehetek, de így is
jóllakottnak érzem magam… de elég szomjas vagyok…
Valami eszembe jut, valami, ami nagyon hiányzott végig,
miközben… sóhajtok, és percekig gyűjtögetem a
bátorságomat, aztán felnézek a főnökre.
- Mr. Kensington… Robert… hajlandó lennél… megcsókolni?
Kérlek… - szánalmasnak érzem magam, de… valahogy úgy
érzem, szükségem van rá…
Robert Kensington:
Magam is eszek egy keveset, miközben beszélgetünk.
Sejtettem, hogy Charles esetében nem valami ingyenélőről van
szó, aki nem végzi el a munkáját… Megérdemli a
fizetésemelést, és biztos vagyok benne, hogy Tom meg tudja
oldani. Ha kell, a saját fizetésének megkurtítása árán is…
Mosolyogva figyelem, hogy eszik. Valójában nagyon szép
arca van, egészen megfiatalodik a szemüvege nélkül és
bájosak a szeplők rajta, meg a ragyogó zöld szemei… És
annak ellenére, hogy elég szörnyű dolgokat tettem vele, nem
látszik dühösnek. Ezért is lep meg a kérése… Valóban, nem
csókoltam meg odalenn. Nem éreztem helyénvalónak… De
most, hogy rám néz és kér, valahogy szemétnek érzem
magam, hogy nem tettem korábban. Kicsit közelebb hajolok
hozzá, óvatosan a derekára simítom a kezem és az ajkaim az
övéire simítom.
Finoman csókolom, nem durván, a nyelvemmel simogatom az
ajkait, míg be nem enged a szájába és elmélyítem a csókot.
Izgalmas, bizsergető játék, ami újra felkelti bennem a
vágyat… Először a karomat simítja közben, aztán óvatosan a
derekamra csúsztatja a kezét. Belemosolygok a csókba, de
nem állítom meg… Egészen átölel, és hozzám simul, mikor
elengedem az ajkait. Zihálva fúrja a fejét az ingembe…
Beletúrok a kusza tincseibe.
- Akár folytathatnánk is a játékot… Ha beleegyezel…
Charles Walters
Nagyon, nagyon élvezem ezt a forró csókot… bizserget belül,
és önkéntelenül is átölelem Mr. Kensingtont… Robertet…
nagyon jó érzés… és… nagyokat nyelek. Mezítelen vagyok, és
ő ölel… ilyen közelről látom, milyen jóképű, és kedves a
mosolya… szégyellem magam egy kicsit, amiért szinte
azonnal újra feltámad a vágyam… akármennyire is fáj még,
de… annyira jó volt! Olyan kielégítő, amilyen még sohasem…
és… már csak a gondolatra is, hogy mit műveltünk, újra
keményedni kezdek…
- I-igen… beleegyezem – súgom halkan. – Nagyon is…
beleegyezem… nagyon…
Felkuncog, és végigsimítja az oldalam, a derekam.
- Mindjárt… előszedek néhány játékszert, és folytatjuk…
Nagyot nyelek, és bólintok. Nem merek szólni… és… furcsa,
de már a játékszerek említésére is izgalom fut végig a
gerincemen. Úgy hittem eddig, nem igazán vonzanak azok a
játékok, amiket Mr. Kensington… Robert játszott velem, de…
megnyalom hirtelen kiszáradt ajkaimat, és száraz torokkal
figyelem, miket kerít elő…
Robert Kensington
Édes, hogy ilyen hamar beadta a derekát, és ami azt illeti, még
jobban tetszik, ahogy megnyalja a száját… Elmosolyodom és
a játékos szekrényhez megyek. Elég sok minden van itt, a
kezdő szinttől, egészen a keményebb játékokig, bár, ami igaz,
az igaz… akad közte olyan, amit még magam sem próbáltam.
Persze van pár alap… a szíjak, a bilincs, a láncok, a szemkötő,
a síkosító meg vibrátorok, ezeket szoktam elővenni próbaképp,
ha még tapasztalatlan partnerrel vagyok… Van egy kis fiókom
is… itt a romantikusabb kellékek vannak, az egész éjszakás
játékokhoz. A csokoládéfesték, az ecset, a masszázsolajok és a
gyertyák… Megnyalom a számat a gondolatra. Talán egyszer
még ő is kapható lesz ilyesmire. Ha nem jelent fel… Bár a
merev farkából ítélve, aligha fog menekülni… Visszamegyek
hozzá az ágyra és leteszem a kellékeket az asztalra.
- Most pedig engedelmeskedned kell nekem – mondom úgy,
hogy ne kelljen élesen látnia, hogy tudja, hogy komolyan
gondolom. – Mi lenne, ha a játék kezdeteképp… segítenél
megszabadulnom a ruháimtól…?
Charles Walters
Nem látom, mit vett elő, és nem is merem megkérdezni… nem
vagyok benne biztos, hogy nem menekülnék el sikoltozva, ha
tudnám… jobb így.
A parancsára bólintok, lesodrom magamról a takarót és
feltérdelek. Még mindig fájok, de engedelmeskedem… igaz,
remegek egy kicsit, de nem vészes… közelebb húzódom Mr.
Kensingtonhoz, és próbálom felidézni, miket viselt. Kicsit
közelebb kell hajolnom hozzá…
Megvan. Kilazítom a nyakkendőjét, és leveszem róla…
közben nem állom meg, puhán megcsókolom. Robert kuncog,
de nem tol el, hanem viszonozza… elkezdem kigombolni a
zakóját, és finoman lelököm a válláról, aztán lehámozom róla
teljesen. Magunk mellé teszem az ágyra, nem hajtogatom most
össze, és fogadni mernék, hogy nincs is itt vállfa… Az ing…
ez már kicsit nehezebb dió, a mandzsetták és a rejtett, apróbb
gombok miatt, reszkető kezem nehezebben boldogul vele… de
végül ettől is megszabadítom… akárcsak a trikótól, egy-egy
ruhadarab között óvatosan megcsókolom. Robert
viszonozza… Aztán kicsatolom az övet, lehúzom róla a
nadrágot, és ahogy végigsimítom az ágyékát, érzem, mennyire
merev… elmosolyodom a gondolattól, hogy engem kíván, és
önkéntelenül is finoman masszírozni kezdem a vékony
anyagon át…
Robert Kensington
Szokatlan, hogy csókol, hisz korábban tulajdonképpen
megerőszakoltam, de nem bánom. Édes, hogy ilyen kis
ragaszkodó és igazából nincs ellenemre. Puha csókokat ad és
izgalmas előjáték, mielőtt rátérnénk a komolyabb dolgokra. Jó
érzés, akárcsak az érintés az ágyékomon, ahogy megfogja a
nadrágon át és masszírozza… Felsóhajtok és elmosolyodom.
- Nagyon jól csinálod… - cirógatom meg az arcát, a puha
tincseit, az állát… - Most pedig csináld azt, amit az ujjammal
csináltál korábban… Menni fog?
- I… igen… természetesen – feleli nagyon elpirulva.
Bólintok és megsimogatom az arcát. Lehajol és élvezem, hogy
kicsit ügyetlenül lejjebb húzza az alsónadrágom. Megnyalom a
számat és el se kell rejtenem a vigyorom, mikor meglepődik.
Elég méretes darab, legalább is az övéhez képest biztosan.
Figyelem, hogy kicsit bizonytalanul masszírozza, élvezem az
érintést, aztán, ahogy a puha, forró nyelve óvatosan
megízlel… Felsóhajtok, ahogy játszadozni kezd…
- Ez az… Nagyon jól csinálod…
Charles Walters
Meglehetősen forró a gondolat, hogy ez volt bennem… óriási
szerszáma van… kicsit félek is tőle most, hogy látom. Két
kézre kell fognom, nehéz átérnem… először csak a kezemmel
játszom vele, aztán a nyelvemmel kezdem el finoman
körbenyalni, ahogy az ujjaival tettem…
Félig lehunyt szemmel, egyre inkább belemelegedve
játszadozom vele. Tudom, hogy nem vagyok ebben rossz…
Mr. Kensington… Robert is azt mondta, hogy jó… sokáig nem
veszem be, aztán lassan hátrébb húzom a bőrt a makkjáról, és
finoman a farka hegyére zárom az ajkaimat. Lassan, nagyon
lassan, játékosan veszem be egyre mélyebbre… nagyon nagy
farka van, nagyon hosszú, és tudom, hogy mit kockáztatok
vele… de egyre mélyebbre engedem, ki és be, ki és be, nem
ugyanarra az ütemre, de összhangban azzal, ahogy a
kezeimmel masszírozom… kicsit el-eljátszom a golyóival is…
Robert mélyen felsóhajt, beletúr a hajamba, és kicsit bele is
markol, hogy felnézzek. Engedelmeskedem a mozdulatnak.
- Nagyon jól csinálod – közli vigyorogva, és én, bár nem illik
tele szájjal, de elmosolyodom. Reméltem, hogy élvezni
fogja… folytatom, lassan és gyorsan, tudásom legjavát
bevetve… már nagyon, nagyon forrón lüktet és ráng a
számban, de aztán ismét a hajamba markol, és kihúzza magát
az ajkaim közül.
- Elég lesz – zihálja; kipirult, és hevesebben veszi a levegőt…
már a látványától, a nyögéseitől felizgulok, valamiért felhúzott
az, hogy őt kényeztettem...
Robert Kensington
Nem emlékszem, hogy korábban lett volna olyan partnerem,
aki ennyire értett volna az orális szexhez. Persze, a lányok
közt akadt, aki kifejezetten élvezte, de Charles pontosan tudja,
mit és hogyan csináljon, hogy jó legyen…
Jó nézni, ahogy csinálja… Mustrálni a karcsú testét, beletúrni
a hajába, megmarkolni a vörös tincseket… Kis híján megint
sikerül elmennem, de nem akarom, hogy ilyen gyors élvezettel
vessünk véget a játéknak, főleg, hogy még sok izgalmas
apróság pihen az asztalon… Felhúzom és megcsókolom, jó
mélyen… érzem a saját ízem a szájában. Belemosolygok a
csókba, aztán elengedem, és hanyatt döntöm a párnákon. Kissé
szokatlan neki, de nem ellenkezik… Végigsimítok rajta a
nyakától… aztán az asztalhoz fordulok és kiválasztom az
egyik szimpatikus bilincset.
Bőr csuklópántok, amiket egy vékony fémrúd fog össze. A
kedvencem a hagyományos nyakkendős megoldás után. Nehéz
benne manővereznie és a bőr nem fogja kikezdeni a
csuklóját… Megfogom a kezét és óvatosan ráhelyezem. Kissé
ijedtnek, de még inkább várakozónak vélem a tekintetét. Nem
ellenkezik velem, inkább segít, hogy fel tudjam rá csatolni.
Van egy kis csat hozzá, amivel az ágy fém fejtámlájához
tudom erősíteni, hogy ne tudjon túlzottan mocorogni.
- Hmmm… Kezdetnek ez így nem is rossz… - előveszek egy
szemfedőt és egy szájpecket, aztán egyenként feladom rá. –
Tudom, hogy a szemüveg nélkül nem sokat látsz, de ez majd
segít, hogy ne is próbálj meg másra koncentrálni, mint az
érzésre…
Halványan bólint, és felém dönti a fejét, hogy feltehessem,
aztán pedig a szájpecek is felkerül a helyére…
- Imádom hallani a hangod, de… van valami izgató látvány
abban, ha nem tudsz felkiáltani…
Az asztalka felé nyúlok és kihúzom, ami először a kezembe
kerül… A szerencsére bíztam, de – elmosolyodom – ez nem is
olyan rossz. Egy korbács… Nem csíp nagyon, de… már a bőr
érintése is elég izgató…
Charles Walters
Perverznek érzem magam, de… akkor is izgató a helyzet.
Valamiért bízom Robertben… abban, hogy nem fog bántani…
azt hiszem, azért elég indok rá ez az éjszaka eddig.
Fantasztikus, mennyire felizgatott most is… és ahogy
kielégített…
Még soha, senki nem csinált velem ilyet ezelőtt… és senkivel
nem volt ennyire jó. Ezért, és csakis ezért veszek részt ilyen
lelkesen, engedelmesen a játékaiban… furcsállom ugyan a
szájpecket, a szemkötőt, de… nem rossz érzés egyelőre, és
bízom benne, hogy ha gond van, Robert leveszi rólam…
izgatottan, nagyokat nyelve várakozom.
Azért felnyögök, amikor valami egy kicsit megcsíp…
csattan… bizsereg a bőröm, ahol megérintett, megcsípett… és
hátravetem a fejemet, ahogy a kicsit fájó bőrfelületen valami
meleg és puha simít végig… Azt hiszem, Robert…
megérintett, miután az a valami…
Máshol csattan és csíp, és kezdek rájönni, mi az… korbács…
puhább bőrszíjakból… talán… nem vagyok benne biztos, még
soha nem éreztem ilyet… de annyi biztos, hogy ahol megüt
vele, ott utána végig is simogat, végigcsókol… kóstolgat…
Csodálatos érzés, hihetetlenül sokféle inger villan végig
rajtam… mindent élesen érzékelek, és izgatottan vonaglok
Robert érintése alatt. Simogatás és enyhe ütés és csók…
egyszer-egyszer ütés közben is érzem, ahogy a mellbimbómat
csókolja és szívja, és ha nem lenne a szájpecek, biztos
sikoltanék gyönyörömben… így csak fel-felnyögök, és az
érintése alá simulok. Annyira jó…
Robert Kensington
Bámulatos, hogy mennyire élvezi a játékot, pedig biztos
vagyok benne, hogy most van először ilyen helyzetben. A
korbácstól kipirul a bőre, én pedig csókkal hintem az összes
kipirult, forró kis pontot. Felnyög, vonaglik, de kiáltani nem
tud… Az arcára hajolok. Végignyalom az állától a szájáig…
Ez kicsit megnyugtatja, de én még mindig feszülök… Nagyon
izgató, elmondhatatlanul… Az asztalkához fordulok. Mi van
még itt? Vibrátor? Hát, azok után, hogy korábban az irodában
lefeküdtünk, nem hiszem, hogy újdonságot nyújthatna neki…
Viszont van egy kis rezgő játékom… A számba veszem,
megnyálazom, hogy könnyebben becsússzon, aztán óvatosan
Charles lábai közé helyezkedem, és felcsúsztatom neki a kis
tojás alakú szerkezetet. Megrándul, és újra felnyög… mintha
megijedne egy kicsit.
- Ne félj, ez nem okozhat bajt…
Bekapcsolom. Kezdésképp csak az első fokozatot… Charles
újra megfeszül. Minden vékonyka izma reszket, de még most
is keményen mered a farka, és kielégülésre vágyik.
Megmozdul a csípője az újabb fokozatra… Aztán kicsit
gyorsabb, és már nyöszörög… Egy könnycsepp gördül le az
arcáról, amit nem fogott fel a szemkötő. Leveszem róla
óvatosan a szájpecket, és megcirógatom az ajkait.
- Mit szeretnél Charles…? Mit tegyek?
Charles Walters
Nagyon furcsa érzés nem látni, körvonalakat sem… és nem is
nyöghetek… amit művel velem, az eddig is pokolian felhúzott,
de amikor megint belém nyom valamit, ami egy kicsit hideg,
megijeszt… beleharapok a pecekbe.
A bennem bizsergő kis vibrátor egyre jobban felhúz,
megfeszülök és vonaglok… és megkönnyebbülök, amikor
Robert kiveszi a számból a pecket.
- E-egy csókot… kérlek – könyörgöm. – Csókolj meg…
- És aztán? – kérdezi Robert, és megfeszülök és felsikoltok,
ahogy a játékszer még erősebben zümmög bennem. Túlfeszíti
a húrt… de azt hiszem, ő is érzi, mert érzem a kezét az
oszlopomra kulcsolódni. Elszorítja, hogy ne élvezhessek el…
megint… és újra kérdez. – És aztán?
- Utána… könyörgöm… gyere belém – zihálom. Azt akarom,
hogy megdugjon, olyan keményen, mint az irodában, nem ezt
a vibráló játékszert akarom bennem tudni, hanem őt magát, a
forró, óriás keménységet…
Robert Kensington
Imádom nézni, hogy könyörög, hogy akar engem, hogy kérlel,
hogy a magamévá tegyem. Elmosolyodom és megnyalom a
szája szélét… Pár pillanatig figyelem, hogy remegnek az ajkai
a vágytól, aztán odahajolok és megcsókolom. Élvezem a szája
ízét, a forróságot, ami a testéből sugárzik… A nyelve bátran
kúszik a számba, és éhesen csókol… Éhesen ízlelem, míg
levegőért nem küzd. Kuncogok, mikor elenged, és zihálva
közelebb próbál húzódni hozzám.
- Ne légy türelmetlen… - felelem halkan, és a füléhez hajolok
és beleharapok. Imádom, ahogy felnyög és megremeg. Pedig
ez csak egy aprócska erogén zóna…
Az asztalkához fordulok és a péniszgyűrűt veszem elő. Kettő
az egyben, tovább bírja és… izgatja az a gyönge rezgés…
Elmosolyodom, és finoman felcsatolom rá. Halkan felszisszen
és megismétli…
- Könyörgöm… Téged akarlak…
Ez az! Épp ezt akarom hallani… Hanyatt döntöm és
felemelem a combjait. A kis játékszer megmozdul benne,
amitől újra felsikolt…
- Hoppá… Ez itt maradt… A legjobb, ha kiveszem… -
mormolom halkan és óvatosan kihúzom a játékszert… A piros
kis rózsa lüktetve epekedik utánam… Nem baj, hamarosan
megkapja, amire annyira vágyik…
Charles Walters
Azt hiszem, még soha nem voltam ennyire felhúzva, ennyire
kiéhezve ilyen rövid időn belül a szexre… de életem
legintenzívebb élményének kell ezt neveznem… igenis
akarom, hogy megtegye, remegek, annyira szükségem van
rá…
Szégyenteljes, azt hiszem… de igenis élvezem, amit művel
velem… még azt is, hogy ismét elszorítja valami rezgővel a
szerszámomat. Próbálok megnyugodni kicsit, mély levegőt
venni. Egy kicsit zavar, hogy nem látom, mit csinál, csak
hallom, hogy valamit babrál, aztán megérzem forróságát a
bejáratomnál. Lehunyom a szemem, és próbálom ellazítani
magam, felkészülni, milyen lesz, mikor belém hatol, és
szétfeszít… most már tudom, milyen nagy…
Fáj, még mindig, de most már nem olyan kellemetlen, és
valahogy könnyebben tolja magát belém. Most sem áll meg,
vár, hogy hozzászokjak… egyetlen hosszú, folyamatos
mozdulattal hatol belém…
Nyöszörgök, most nem annyira a kíntól, mint először… most
jobb… könnyebb… pedig fáj, mégis nagyon, nagyon izgató…
- Ro-robert… - nem tudom, mit akarok kinyögni… érzem,
hogy cirógat, a hasamat, a derekamat, a combomat érinti…
vele együtt mozdulok, amennyire csak tudok. Hihetetlenül jó
érzés, hiába nem tudok elélvezni, de nem csak a bennem
mozgó óriási farok, de a saját oszlopomon bizsergő akármi is
egyre közelebb és közelebb lök a határhoz… zihálok. Nagyon
jó!
Robert Kensington
Fantasztikus érzés, amikor elmerülök benne újra. Nem érzem
olyan közelinek a véget, mint először. Hosszan élvezem,
ahogy belé nyomulok, ahogy hozzá súrlódom…
Halkan felnyögök, ahogy megfeszül, újra és újra, és tudom,
hogy már csak a gyűrű tartja vissza attól, hogy elélvezzen…
Annyira szorosan feszül körülöttem, hogy már alig bírom
visszatartani magam.
Zihálok, megfeszülök, ráfekszem és megcsókolom, miközben
keményen dolgozom rajta és mikor már csak pillanatok
választanak el a beteljesüléstől, a farkához nyúlok és babrálok
kicsit a záron, halk pattanás… a karika leesik és újra belé
hatolok, egészen mélyen, a kezem a farkára kulcsolódik…
- Szabad vagy… - mormolom színpadiasan kissé, de
mosolygok és élvezem, hogy a következő lökésnél felnyög és
megfeszül… Ez az!
Charles Walters
Minden egyes lökése olyan, mintha a lelkem mélyéig
hatolna… forró, már-már éget, és teljesen kitölt… fáj, de ez a
fájdalom jó… elborít a kéj, ahogy mozog bennem…
Csodálatos… ő az egyetlen, aki ilyen szenvedélyesen, ilyen
türelmesen és erőteljesen szeretkezett eddig velem… ezt már
nem dugásnak, hanem szeretkezésnek érzem.
Zsibbadok egy kicsit… remegek, és most már tudatosan,
akarattal fonom a lábaimat Robert derekára. Vadul, mohón
csókolom. Fantasztikus… Hihetetlen feszültség gyűlik
bennem, ahogy egyre keményebben löki magát belém.
Könnyezek… el akarok élvezni, de még nem tudok, nem
lehet…
Aztán, amikor eltűnik rólam a szorítás, és megérzem az újból
mélyen belém nyomuló oszlopát, vele együtt rándulok össze.
Azt hiszem, sikoltok… ez… nagyon jó…
Érzem, ahogy összerándul, és elfúlón felnyög fölöttem… úgy
érzem, egy időben élvezek el én is vele, ahogy a forró
folyadék kitölt. A combjaimmal remegve szorítom még a
derekát, és zihálok. Ez annyira… csodálatos és kielégítő…
Robert Kensington
Remegő kézzel támaszkodom meg fölötte… Még mindig a
gyönyöröm utolsó hullámai futnak végig rajtam. Charles
reszket és olyan szorosan tart a combjaival, mintha félne, hogy
eltűnök… Elmosolyodom és finoman kibontom a szemkötőjét.
Megcsókolom a puha bőrét…
- Lassan nyisd ki a szemed…
Nem várom meg, míg engedelmeskedik, inkább picit
elfordítom és kibontom a kezén lévő kötéseket is…
Megcsókolom a kipirosodott csuklóit, megsimogatom, és
mellé eresztem.
- Jól vagy? – immár felnéz rám és nagyon boldognak tűnik.
Lehet valaki ilyen boldog pusztán a szextől? Nem tudom, de
engem is boldoggá tesz. Lehajolok, és mielőtt válaszolhatna,
megcsókolom. Finoman, ízlelgetőn, mint egy szerelmes
teszi… Aztán elengedem az ajkait és megcirógatom.
- Nem csalódtam benned… valóban csodálatos vagy…
Charles Walters
Ez a csók… fantasztikus… csodálatos érzés… boldogan
viszonozom, és közelebb simulok Roberthez. Mintha
szerelmesek lennénk… ilyen közelről látom az arcát, és
mosolyog…
- Köszönöm – súgom a fülébe, és szorosan átölelem. Ha ellök
is, nem törődök vele, most nagyon boldog vagyok… -
Köszönöm, hogy észrevettél… tudod, nagyon, nagyon
sokszor… ábrándoztam arról, hogy egyszer… nem csak
elmész mellettem, nem csupán átnézel rajtam… hanem rám
nézel… de… az igaz…
Kuncogok. Kifulladtam… de akkor is el akarom mondani…
amíg félre nem söpör, addig a mellkasát, a vállát cirógatom,
ahogy fölöttem könyököl.
- Sohasem gondoltam volna, hogy az, amikor először hozzám
érsz, ilyen lesz… mindig randevúkról ábrándoztam előtte,
de… most mégsem bánom, hogy ez történt… még ha ez az
egyetlen alkalom volt is, akkor sem bánom. Örülök, hogy
megtörtént, még ha… eldobsz is utána…
Fájnak a csuklóim, a fenekem, és alig látok, de… akkor is
őszintén mosolygok. Még mindig bennem van… és ez
boldoggá tesz…
Robert Kensington:
Hallgatom, amiket mondd, és kicsit zavarba hoz. Szégyellem
magam, hogy letámadtam, hogy az ágyamba rángattam,
mikor… nem egészen ezt érdemelte. De boldognak látszik, és
ez kissé megnyugtat. Megsimogatom, megcsókolom az arcát,
a szemhéját… Válaszolni szeretnék neki, megnyugtatni, hogy
nem fogom elengedni ilyen könnyen, de nem jön ki hang a
torkomon. Megsimogatom újra, óvatosan kihúzódok belőle,
lefejtem a karjait…
- Robert…? Én… Bocsánat, nem akartalak megsérteni! –
rándul meg ijedten. - Nem tudom, miért mondtam ezeket,
tudom, hol a helyem! Saj… - de mielőtt befejezhetné,
megcsókolom a száját.
- Nyugodj meg, nincs semmi baj… Csak hozok egy
törlőkendőt, mert ha ez ránk szárad, egész éjszaka viszketni
fogunk…
- Ó, értem… bocsánat… - húzódik vissza.
Megcsóválom a fejem, de mosolygok. Hamar előveszem a
szekrény fiókjából a nedves törlőt és letörlöm magam, aztán
odaviszem Charleshoz.
- Ez kicsit hideg lesz… - mondom halkan, és finoman
letörölgetem. Kicsit felszisszen. – Sajnálom, hogy ilyen
otrombán viselkedtem…
Charles Walters:
Robertre mosolygok, kicsit félve, hogy mégis leszid… de…
megkönnyebbültem, hogy még nem tette meg. Most örülök,
hogy elég bátor voltam kimondani…
- Semmi baj – súgom, és megcirógatom a kezét. – Köszönöm,
Robert… még mindig… hívhatlak így?
Kicsit félve, remegve várom a válaszát. Hunyorgok, és
remélem, nem csak ezért látom úgy, hogy mosolyog…
közelebb húzódok hozzá egy kicsit, amint félreteszi a
törlőkendőt. Még soha nem éreztem magam ilyen kimerültnek
és boldognak pusztán szextől… de nem bánom, egy cseppet
sem bánom. Ez… örökre emlékezetes alkalom lesz, akkor is,
ha egyetlen…
Robert finoman, lágyan megcsókol… érzelmesnek érzem… és
mosolyog. Még mindig mosolyog.
- Hívhatsz. Szeretném, ha így hívnál…
- Robert – mondom ki boldogan, és odasimulok hozzá.
Átölelem, és a vállába simítom az arcom. A bőrébe rejtek egy
ásítást, mire kuncogni kezd.
- Ideje aludnunk… holnap, ha ki is hagyjuk a melót, még
mindig lesz mit csinálnunk…
Izzó arccal bólintok, aztán eszembe jut valami, és felülök, már
amennyire fel tudok, és nem olyan hirtelen, mint akartam…
- Nem kértem szabadnapot! És…
Robert visszahúz, és szégyenkezve elhallgatok, a nyakához
hajtom az arcomat. Olyan ostoba vagyok…
Robert Kensington
Mosolygok Charles aranyos viselkedésén. A partnereim
többsége nem tölti nálam az éjszakát, de neki kifejezetten
örülök, hogy itt marad… Jó érzés, ahogy a forró teste hozzám
simul. Érzem a szívverését… Nevetni tudnék azon, hogy nem
hittem, hogy valaha is élvezni tudok ilyesmit, de most… nem
tudom, hogy tudtam eddig élni nélküle.
Másnap reggel én a szokásos időben ébredek. Megszoktam
már, hogy ilyenkor kelek és hiába nincs az óra beállítva,
mégsem bírok tovább aludni. Megsimogatom Charlest, de nem
ébred fel, csak arrébb húzódik kicsit. Kimászom mellőle,
felveszek egy farmert és egy inget és lemegyek az irodákba.
Biztos vagyok benne, hogy Tomnak nem kell terhelő
bizonyíték ellenem, elég lesz majd az áthelyezéséről szóló
kérelem. A bátyám amúgy is jön nekem eggyel… Nagyjából
visszarakom a papírokat, meg letörlöm a széket és az asztalt…
és megvan Charles szemüvege is. Összeszedem a ruháit,
lemegyek a földszintre az újságért, hozok némi péksüteményt,
aztán felviszem a lakásba. Remélem, még nem ébredt fel…
Kuncogok. Még mindig durmol. Kimegyek és bekapcsolom a
kávéfőzőt, aztán bemegyek a szobába, finoman megcirógatom,
megcsókolom a meztelen vállát…
Charles Walters
Szépeket álmodok. Olyasmikről, hogy végre van valaki, aki
észrevesz, figyel rám, velem van… arról, hogy valakivel
szeretkezem, tényleg szeretkezem, nem csak megdugnak, mint
az eddigi kalandjaim…
Nagyon fényes helyen ébredek arra, hogy valaki megérint…
hol vagyok? Ez nem az én szobám, ahhoz túl sok a fény…
kicsit ijedten, zavartan pislogok. Nem látok, a szemüvegem…
- Hoztam reggelit, hozzam be? – Robert megsimogat, és akkor
eszembe jut a tegnap éjjel… minden kis részlet. Kicsit félve
érintem meg Robert kezét. Tényleg igaz? Tényleg a
főnökkel… én… Eljut a tudatomig végül a kérdés is, nem csak
a hangja, és akkor lesütöm a szemem és bólintok.
- Tessék – megkapom a szemüvegemet, és egy jó mély, forró
csókot. Igen, igaz volt… boldogan, nagyon boldogan
viszonzom… és nehezen akarom elengedni… csak a falra
vetített időre térek kicsit magamhoz.
- Ohh… jajj, nagyon késő van, én…
- Majd kimentelek a főnök előtt…
Kuncogok, és megpróbálok kimászni az ágyból, de Robert
visszatol.
- Maradj nyugodtan…
Biccentek, mert igaza van… már a kis kísérlettől is remegnek
a lábaim… nem bírnék felállni. Kicsit zavartan nézem, ahogy
kimegy… a főnök kiszolgál? Valahogy… helytelennek
érzem… azaz… nem is… elmosolyodom, és az ágyba
fészkelem magam. A… a kedvesem… ő teszi… és így… nem
olyan rossz rágondolni.
Robert Kensington
Beviszek egy tálcán kávét és süteményt mindkettőnknek.
- Egyél – teszem le a tálcát. – Jó étvágyat!
- Köszönöm… - elveszi a kávét, beízesíti és belekortyol…
Én is így teszek és elveszek egy kiflit. Nem igazán tudom, mit
mondjak. Csupa olyan dolog jut eszembe, amiket nem igazán
mondok, ezért bizonytalan vagyok… Nem szoktam senkivel
együtt reggelizni.
- Robert… üm… haragszol rám? – szólal meg Charles, és
kicsit aggódva figyel rám a szemüvege mögül. Megrázom a
fejem. – A tegnap esti miatt… amiket mondtam…
- Nem, Charles, ezen ne is rágd magad… Én csak… Sajnálom,
csak nekem még soha nem mondtak ilyesmiket, nem tudom
mit kéne felelnem…
Elpirul, leteszi a kávét a tálcára, felém nyúl, és megsimogatja a
kezem.
- Esetleg… találkozhatnánk valamikor…? Én szeretném, ha
ezt folytathatnánk… Ha kell, kilépek, ha ez kínos így…
csak…
Elmosolyodom. Félreteszem a tálcát a bögrékkel és
odahúzódom hozzá. Megcsókolom a kezét.
- Nem kell kilépned, bár ezt nekem illett volna megkérdezni…
lenne kedved egy igazi randihoz?
Charles Walters
Boldogan mosolygok, és közelebb simulok hozzá.
- Nagyon is lenne kedvem… - súgom, és megcsókolom.
Kíváncsian, ízlelgetően… és olyan szerelmesen, mint talán
még senkit. – Köszönöm…
Az órára nézek újra… és akkor jut eszembe. A pokolba is!
- Jajj… Robert, ne haragudj… de.. muszáj lesz hazamennem
egy kicsit… tegnap éjjel nem mentem haza, és már megint a
szüleimmel élek... azaz… anyámmal... de lenne kedved
mondjuk… moziba menni ma este? Ott nem néznek ki veled,
ha egy kopott veréb van melletted…
- Ma elviszlek pár helyre, hogy ne érezd magad verébnek
mellettem – közli Robert, és megcirógatja az arcomat. - Hívd
fel őket. Hazaviszlek randi előtt, ha szeretnéd…
- A mobilom az íróasztalomon van, odalenn... és
megköszönném, ha hazavinnél… akkor előtte legalább le
tudok zuhanyozni, átöltözni és megborotválkozni… nem
szeretnék slampos lenni – közelebb bújok hozzá, és
megcsókolom. Nagyon boldognak érzem most magam, és még
az otthon várható veszekedés sem zavar… ez megérte…
Robert Kensington:
Charles nagyon aranyos. Kedves tőle, hogy hazaszól az
anyukájának. Az enyémnek szerintem fogalma sincs róla, épp
hol dolgozom vagy hol lakom…
- Kell segítség a fürdéshez, vagy menni fog egyedül is?
Elég bizonytalanul próbálkozik meg a felkeléssel. Figyelem,
ahogy feltornázza magát. Reszketnek a lábai, de mosolyog…
Megcsóválom a fejem.
- Ölben kiviszlek, rendben?
- Nem kell, igazán… Azt hiszem, menni fog egyedül is… -
próbál meggyőzni, de nem csak a bátyám miatt lettem vezető.
Tudom milyen, mikor csak a méltóságát védi valaki. Mellé
lépek, finoman alá karolok és elmosolyodom.
- Így nem olyan kínos, de legalább nem ütöd meg magad.
- Kö-köszönöm… - feleli halkan, nagyon elpirul és hagyja,
hogy kikísérjem.
Odakint segítek neki beszállni a kádba, megsimogatom a
borzas haját és megmutatom neki hogy kezelje a vizet, aztán
egy puszit adok a homlokára és lemegyek az irodába a
telefonjáért. Már pár ember benn van, és eléggé csodálkoznak,
hogy lent látnak. Hiába lakom közel, én tíz előtt ritkán
bukkanok fel az irodában… Mikor visszamegyek, Charles
még áztatja magát az illatos, forró vízben és láthatóan nagyon
jól érzi magát. Bemegyek hozzá, leülök a kád szélére és
megcirógatom.
- Látom, jól érzed magad…
- Nagyon… jól esik a forró víz…
- Helyes. Nagyon szexi vagy így… Csináltad már kádban?
Még jobban elpirul és lesüti a tekintetét.
- Még nem…
- Akkor még lesz mit kipróbálnunk – nevetek.
Mikor végzett segítek neki kiszállni, megtörölközni, felöltözni,
aztán megcsókolom és átölelem. Örülök, hogy itt van… Aztán
hazaviszem… Elég lelakott környékre vezet… Tényleg itt
lakik?
Charles Walters
Kicsit szégyenkezem Robert előtt, amiért látja, hol lakunk…
nem biztos, hogy jó ötlet volt vele hazajönnöm… nagyon nem
egy társadalmi réteghez tartozunk, és látom az arcán, hogy egy
kicsit meghökkent.
- Sajnálom – mondom halkan. – Elnézést kérek a…
körülményekért…
- Semmi baj – válaszolja, és elmosolyodik. - Csak mutasd,
merre vigyelek…
Bólintok, és kicsit még mindig szégyenkezve navigálom el
Robertet a lakásunkig… kopott házak között egy kopott
bérház második emeletére… nagyon kedves hozzám, átkarolva
kísér. Rám is fér, kicsit még mindig fáj a fenekem… nagyon
intenzív volt az éjszaka…
- Bejössz hozzánk? – kérdezem kicsit szégyenkezve. – Kicsit
kopottas, de… szívesen látunk, és… megismerheted
édesanyámat…
- Szívesen – mosolyog Robert, és megsimogatja az arcom,
megcsókol a csöndes lépcsőházban. – Aztán… szeretnélek
elvinni valahova, jó?
- Hova? – kérdezem csodálkozva; Robert kuncog.
- Az meglepetés. De nagyon szeretnélek elvinni…
- Rendben – biccentek. – Csak… átöltözöm… akkor gyere…
Édesanyám éppen a konyhában sürgölődik; csak most ötlik az
eszembe, hogy elfelejtettem felhívni… felgyúl az arca, amikor
meglát.
- Charlie… aggódtam érted! Hol voltál egész éjjel?
- Jó reggelt, anya… Az irodában… - hazudom kipirulva;
Robert felé intek. – Anya, ismerd meg a főnökömet… Robert
Kensington, Jane Walters…
- Jó reggelt, asszonyom – mosolyog Robert. – Bocsánat, hogy
elraboltam és éjszakára benn tartottam a fiát, de a
költségvetést ellenőriztük végig… és sajnos megint el fogom
rabolni, de nem leszek hálátlan…
- Ó, így már értem – derül fel anya, és próbál kedveskedni,
kávéval és keksszel kínálja, addig én gyorsan a szobának
csúfolt kis lyukba sietek, és átöltözöm. A legkevésbé kopott
öltönyt választom, de így is reménytelenül szürke verébnek
érzem magam…
Robert Kensington
Charles-ék lakása elég szegényes… Kissé kényelmetlenül
érzem magam. Na, nem azért, mert lenézem a szegénységet,
inkább csak azt, hogy milyen fényűzően élek és mégsem
becsülöm meg, amim van… Charles pedig rengeteget
dolgozik, mégsem adhatja meg az édesanyjának ezt a luxust…
Pedig megérdemelné. Remek süteményt csinál… Azt hiszem,
ha mindent helyre teszek, ez is megváltozhat… de elsőként
Charles önbizalmát szeretném a helyére tenni, amire már van
is pár tervem. Megint egy szürke öltönyben bukkan fel.
Megcsóválom a fejem. Talán kicsit kevésbé unalmas, mint az
előző, de elég kopott és olyan 20 éve lehetett divatban…
- Elnézést a késésért… - mondja zavartan, az anyukájához
megy és megpuszilja. – Nem baj, hogy megint mennem kell?
- Semmi baj, kicsim… - simogatja meg a haját. Nagyon
aranyosak…
Charles ad neki még egy puszit, aztán mindketten elbúcsúzunk
és kimegyünk a kocsihoz.
- Hova megyünk? – kérdi félénken.
- Meglepetés – kacsintok és elindulok az első úti cél felé, ami
a bevásárlóközpont. Kerítenünk kell neki pár új ruhát…
Charles Walters
Nem igazán tudom, sejtem, mit akarhat Robert, merrefele
megyünk… de kíváncsi vagyok. Nagyon mosolyog… és
vidáman, jókedvűen, nem olyan ijesztően, mint tegnap éjjel
először. Kíváncsi vagyok, mit forral… elgondolkodva
figyelem a mosolyát.
Azt hiszem, az egyik bevásárlóközpont mellett parkol le
végül… nem bírom tovább, csókot lopok tőle, mikor leállítja a
motort.
- Miért jöttünk ide? –kérdezem halkan; odahajol hozzám, és
megcsókol.
- Ne aggódj, csak van itt pár üzlet, ahol körülnéznék…
- Ó… értem – mosolygok. Azt hiszem, azt szeretné, hogy
megnézzem, milyen ruhákat választ… jólesik, hogy ilyenhez
is szeretné a társaságomat… nagyon jólesik, az igazat
megvallva. Törődik velem, és… ez jó…
A bevásárlóközpontban azon kicsit inamba száll a bátorságom.
Rengeteg ember kavarog benn… túl sokan… félénken
húzódom hátrébb, de mielőtt kimenekülhetnék azzal, hogy
inkább a kocsiban várok, Robert elkapja a kezemet.
- Nana, nem elfutni – nevet. – A meglepetés még hátra van…
Szégyenkezve bólintok… örülök annak, hogy habozás nélkül
fogja a kezem, és vezet. Figyelem széles vállát, férfias, magas
figuráját a tömegben… szétválnak előttünk az emberek…
Robert beráncigál az első elegánsabb férfiruhaüzletbe; egy
készséges eladó máris odasiet hozzánk. Rám csak egy
megvető pillantást pazarol, majd Roberthez fordul.
- Mit parancsol?
- Van egy szemérmetlenül nagy összeg a bankkártyámon,
hogy felöltöztessék – bök rám Robert, és hirtelen köpni-nyelni
nem tudok. Ez egy drága üzlet, és… de az eladó mosolyogva
bólint, és máris megy.
- D-de… ez… én… igazán nem szükséges – hebegem.
Iszonyatosan zavarban vagyok, ég az arcom…
Robert Kensington:
Nagyon elégedetten figyelem, hogy a pénzéhes eladók teljes
erőbedobással próbálják a legtöbb és legértékesebb ruhákat
ránk sózni. Egy mélyzöld öltönyt választunk, pár inget, egy
vékony övet, három nyakkendőt… Charles nagyon zavarban
van, de én nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel. Mikor
a tükörbe néz, mögé lépek, és belecsókolok a nyakába.
- Pompásan áll rajtad… és ez még csak a kezdet – magam felé
fordítom és megcsókolom. – Mindenkinek megmutathatod,
hogy milyen jóképű vagy…
- Ez nekem túl sok… - feleli halkan és lesüti a tekintetét. –
Nem kéne ennyit költened rám…
Kuncogok és megsimogatom az arcát.
- Megérdemled. Ez az elmaradt fizetésed… kamatostul.
Még jobban elvörösödik, és bár kicsit bizonytalanul méri
végig magát, azt hiszem, neki is tetszik. Sokkal jobb.
Ezután átmegyünk még pár másik üzletbe is… cipő, táska,
pénztárca… még egy öv… Oh… erről nagyon szexi képek
jutnak az eszembe. Remélem, lesz hozzá kedve… Elviszem
egy szépségszalonba is. Van ott egy srác… olyan meleg, mint
egy kályha, és már-már bűnösen nőies, de mikor elmondom
neki, hogy szeretném, ha elegáns üzletember-frizurát
varázsolna Charlesnak, nem kell attól tartanom, hogy színesre
festi, és masnikat tesz bele. És valóban, remek munkát
végez… Máris jobban látszik a csinos arca és a smaragdzöld
szemei. Csodálatos! Ezt már csak egyvalamivel lehetne
fokozni… Elviszem az optikába, hogy mutassanak neki egy
vékonyabb keretet és esetleg egy pár kontaktlencsét…
Charles Walters:
Nagyon zavarban vagyok, és elfogódottnak érzem magam…
még soha, senki nem költött rám ennyit, de… nem bánom.
Egyre inkább azt látom Robert szemében, hogy tetszem neki,
és ennek örülök. Már nem érzem magam olyan szürke
verébnek, mint eddig… azt hiszem, így… illeni fogok hozzá…
És azt hiszem, igenis rám fért a fodrász, meg a többi… bár
kicsit tartok attól, hogy tényleg túl sokat költ rám, de amíg így
figyel, azt hiszem, nem fogja megbánni… én pedig biztosan
nem. Nagyon szeretném, hogy vonzónak találjon…
Az optikusnál a hölgy nagyon mosolyogva, kedvesen kritizálja
a szemüvegemet; amikor megvizsgálja a szemem, akkor pedig
kissé elítélően közli, hogy nagyon sok az eltérés, nem szabad
halogatnom az új szemüveg vásárlását, szörnyen láthattam
vele…
Robert a fejét csóválja, aztán inkább arra kéri a nőt, ajánljon
nekem új kereteket, és együtt kiválasztunk pár vékony keretet,
ami mostanában divatos… egyet sötétebb kerettel, egyet keret
nélkül… Robert fényre sötétedőset kér, visszatükröződés-
gátló, karcmentes réteggel, és két pár kontaktlencsét… meg se
merek mukkanni, olyan határozottan beszél.
A nő elmagyarázza, hogyan kell betenni-kivenni a lencsét, és
amikor már megy, Robert fizet, és megyünk. Különös, olyan
tiszta lett hirtelen a világ… örömmel figyelem páromat. A
párom? A kedvesem? Igen… remélem, annak nevezhetem…
Robert Kensington:
Nagyon elégedett vagyok, Charles valóban fantasztikusan néz
ki. Megsimogatom, megcsókolom az arcát.
- Most visszamegyünk a céghez, van ott egy kis
elintéznivalónk…
- Ahogy szeretnéd – feleli mosolyogva és beszáll mellém az
autóba. – Ha nem baj, összeszedném a táskámat is…
- Nem baj, lesz rá alkalmad. Csak helyére tenném a
dolgokat…
Meglepődik, de erre nem felel, csak mosolyogva beköti magát,
és hátra dől. Csendben hajtunk az irodaházhoz. Néha
megsimogatom a combját és egymásra mosolygunk… Nem is
reméltem, hogy ilyen jól alakul minden.
A cégnél a biztonsági őr köszönt, és mikor ránéz Charlesra,
már nyúl is a vendégkártyáért. Megcsóválom a fejem…
- Ugyan, James, nem ismeri fel Charles Walterst?
Nagyon ledöbben, és hitetlenül méregeti partnerem, aki elég
zavartan süti le a tekintetét. Finoman meglököm Charlest,
hogy mutassa meg a belépőkártyáját, amiről az őr már hisz
neki és bár még mindig elég döbbent, azért beenged minket.
Míg felérünk az emeletre, nehéz lenne nem észrevenni, hányan
végigmérik… Nők, férfiak egyaránt… Büszke vagyok.
Remélem, már elhiszi, hogy szürke verébről szó sincs.
Tomhoz akarom kísérni, de útközben Nate Sterling megállít,
hogy beszélni szeretne velem, mert a bátyámat nem éri el.
Ezen tulajdonképpen nem csodálkozom… Bár nagyon fontos
lehet, ha nem várhat.
- Nem bánod, ha…? – kérdem Charlestól, de csak mosolyog és
megrázza a fejét.
- Dehogy! Addig megyek, összeszedem a holmiimat…
Bólintok, megsimítom a karját, aztán elengedem és követem
Nate-et az irodámba.
Charles Walters
Furcsa érzés, hogy mindenki megnéz… és egy tekintetben sem
látok felismerést, pedig van, akivel nap mint nap találkozom.
De azt hiszem, senki sem jön rá, hogy ismer, noha elismerő,
kacér pillantást nem egyet kapok. Különös érzés…
Az irodánkban Sandra az asztalánál ül, kisírt szemekkel… ha
jól nézem, a papírkosár tele van zsebkendőkkel. Hát ezt meg
mi lelhette? Nem bőg nagyon, csak olyan diszkréten
pityereg…
- Jó napot, Sandra – köszönök kedvesen, ahogy belépek, és
becsukom magam mögött az ajtót. – Mi történt, miért sír?
A nő felnéz, és amikor meglát, pislog egy sort.
- Uram… ööö… Charlie? - és felugrik, és a nyakamba borul.
Hökkenten távolítom el magamról.
- Mi történt, Sandra?
- Úgy aggódtam miattad – szipogja Sandra. – Eltűntél egész
napra, és minden holmid itt volt…
Muszáj mosolyognom.
- Ez roppant kedves, Sandra, de csak kivettem egy
szabadnapot. Csak az itt felejtett holmiimért jöttem be… -
nézek az asztalomra. – Tényleg, befejeztem önnek az
anyagot… parancsoljon.
Összeszedem az iratokat, és odaadom neki… a nő
hitetlenkedve, különös tekintettel néz rám. Mintha…
tapogatna a pillantásával… igyekszem nem rá figyelni. Csak
összepakolom az íróasztalt, a táskát, és elrendezem az
iratokat…
Robert Kensington:
Elképedve hallgatom Nate beszámolóját Tom piszkos kis
ügyeiről, amikkel… ami azt illeti, nem kis summát tett
zsebre… És ez csak egy része azoknak, amik az elmúlt
években történtek. Egy komolyabb vizsgálatnál bizonyára még
ennél kényesebb dolgokra is rábukkannánk. Azonnal felhívom
a bátyám, szerencsére nekem a privát telefont azonnal felveszi,
és mikor elmondom, mi a gond, nem is kell olyan sokat
várnunk rá, hogy megérkezzen. Addig megvárom Charlest és
behúzom magammal az irodámba. Az ölembe vonom és egy
rövid csókot adok a szájára, amit egy sokkal mélyebb, forró
csókkal viszonoz. Elégedetten mosolygok rá, mire elpirul…
Imádom ezt a szende pillantást!
- Robert, én… kicsit feszélyez az a helyzet… hogy mindenki
bámul… én… csúnya vagyok és most már feltűnő is…
Egy pillanatig csak döbbenten pislogok, aztán valamiért
kibukik belőlem a nevetés.
- Csúnyaaa?! Te belenéztél ma már a tükörbe? Azért bámulnak
rád, mert eszméletlen vonzó vagy… Csak eddig elbújtál a
szemüveged, meg a szürke öltönyöd mögé. És, ami azt illeti…
- megfogom a kezét, és az ágyékomra simítom. – Ő nem
hazudik – és vigyorgok.
- Hűha… - pirul el, de aztán elmosolyodik. – Akkor kénytelen
vagyok elhinni…
Megint megcsókolom, szorosan magamhoz húzom, és épp
kezdenék elfeledkezni arról, hogy miért vagyunk itt, mikor a
telefonom gyorsan kizökkent ebből a buja idillből.
- A francba… Itt a bátyám. Jobb, ha megyünk. Ő az, akiről el
tudom képzelni, hogy ránk töri az ajtót…
Charles Walters
Zavartan adok egy könnyű csókot még Robertnek, mielőtt
elhúzódnék… Mr. William Kensington… a cég tulajdonosa
tényleg az a típus, és nagyon szigorú…
- Ő meg ki? – bök rám, amint kilépünk az irodából; égni kezd
az arcom. Robert mosolyog.
- Ő Charles Walters, a legújabb felfedezettem – nevet, és Mr.
Kensington csóválja a fejét.
- Menjünk – mondja, és siet, le a HR-irodákig. Egyenesen
Thomas Harris irodájába.
A belső ellenőr is ott van, és Mr. Harris is… félrehúzódom,
nem hiszem, hogy tényleg… hogy tényleg kellenék, csak…
azt hiszem, arról van szó, hogy Robert maga mellett akar
tudni…
Az ellenőr, Mr. Sterling igen dühösnek tűnik, és Mr. Harris
nagyon-nagyon sápadt… Mr. Kensington pedig elégedetlenül,
halkan beszél hozzá. A HR-osztály vezetője hiába
magyarázkodik…
Két rendőr érkezik; Mr. Kensington Mr. Harrisra bök, és a két
zsaru megbilincseli és kivezeti az épületből. Muszáj
mosolyognom. Úgy tűnik, nem volt elég a belső ellenőrrel
golfoznia…
Mr. Sterling még pár szót vált az igazgatóval, aztán távozik;
kicsit bátrabban figyelem Robertet. A bátyja is elmegy pár szó
után… Robert pedig felém fordul, átölel és megcsókol.
- Ez kész, hazaviszlek – nevet, én pedig bátortalanul bólintok.
A kocsiban Robert nagyon vidám… cirógat és meg-megérint,
és bátrabban simogatom a kezét.
- Ígérem, hogy ezek után megváltoznak a dolgok –mondja,
amikor kitesz a lakásunknál, és megcsókol. Boldogan
viszonzom. – Pihenj egy kicsit, jó?
- Úgy lesz – ígérem. Tényleg feldobott lettem… anya meg se
ismer, álmélkodva csapja össze a kezét, és dicsérgeti, milyen
jól nézek ki… aztán kapok ebédet, és elküld aludni.
Estefelé, miután meglátogattuk apát a kórházban, futár csönget
be. Egy csokor gyönyörű virágot hoz… nekem. És benne egy
kártya…
„Túlóra nálam? Érted megyek. Robert”
Nevetek, és a mobilomért nyúlok.
- Anya, megint be kell mennem dolgozni – mondom,
miközben bepötyögöm a számát.
Ó igen. Tényleg minden megváltozik…
VÉGE

Forro Mesek 1 Kotet PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Forro Mesek 1 Kotet PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

ÁLARCOSBÁL

Prof. Dr. Lester Barrington

Sayugh Mir Karimpur

Sayugh Mir Karimpur

Sayugh Mir Karimpur

Sayugh Mir Karimpur

Sayugh Mir Karimpur

Sayugh Mir Karimpur

Sayugh Mir Karimpur

Sayugh Mir Karimpur:

Sayugh mir Karimpur:

Sayugh Mir Karimpur

Félek, az az igazság… akkor is, ha úgy sejtem, Sayugh nem

Sayugh Mir Karimpur:

Kikísérem a konyhába, és nem bírom megállni nevetés nélkül,

You might also like