Elizabeth Klarer : A fény titkai

A fény titkai

Elizabeth Klarer előadása

Wiesbadenben ( NSZK ),
a 11. nemzetközi UFO-kutató kongresszuson
1975. november 2-án

( Elizabeth Klarer 1910 - 1994 )

„Hét éves koromban ( 1917-ben ) láttam először űrhajót, mely az égbolton lassan délről észak felé repült. A két
évvel idősebb nőverem is velem volt, és együtt néztük, ahogy az űrhajó a késődélutáni fényben ezüstfehéren
csillogott, mint valami igazgyöngy, miközben fehér és rózsaszínű villámokat szórt maga köré. Addig néztük
megigézve ezt a gömb alakú űrhajót, míg el nem tűnt az északi égbolton.
Már akkor tudtam, hogy ez az űrhajó egy másik világ bolygójáról jött. És a rá következő éveket azzal a belső
bizonyossággal éltem, mely mélyen a lelkembe íródott: ez az űrhajó vissza fog térni! Ezért elkezdtem felkészülni
intenzíven mind szellemileg, mind lelkileg, mind ésszerűen erre a találkozásra, azaz elkezdtem dolgozni
önmagamon, hogy eggyé tudjak válni az Univerzummal és a Végtelenre rá tudjak hangolódni, és hogy
kifejlesszem a természettel és minden élő teremtménnyel való telepatikus kommunikáció képességét, vagyis
hogy tökéletes harmóniában legyek minden fizikai élőlénnyel és Egésszé tudjak válni a lélek, a tudat és test
szerint.
De tudatában voltam annak is, hogy reményem csak akkor fog teljesülni, és csak akkor fogok ezen civilizáció
embereivel találkozni, akik tőlünk évezredekkel fejlettebbek, ha messzemenően felkészülök erre, azaz tudatosan
elősegítem e találkozás létrejöttét.
Így attól a pillanattól kezdve, midőn az űrhajójukat az égbolton megláttam, gyakorolni kezdtem a telepatikus
kommunikációt a lovakkal, a kutyákkal, a macskákkal, sőt a növényekkel és a gépekkel is! - Mindennel, ami
egyáltalán az elektromos életszikrát magában hordja. Az elkövetkező években aztán az ilyen telepatikus módon
szerzett tapasztalataim nagyon értékesnek bizonyultak, aminek következtében végül sikerült Akonnal
összeköttetésbe lépnem, aki űrhajójával egy másik naprendszerből jött. A vele való telepatikus kapcsolat pedig a
felkészülésem évei alatt fokozatosan egyre csak erősödtek.
Mert ha valaki eljut oda, hogy szeretettel, barátsággal, megértéssel és bölcsességgel tud a reagálni a dolgokra,
félelem és gyűlölet minden nyoma nélkül, akkor az ilyen ember azt is remélheti, hogy olyan lehetőségek felé
vonzódik és olyan emberekkel találkozik, akik csillagközi űrhajókat használnak.
A lelkem mélyéből már ismertem a nevét ( Akonnak ), meg azt is, hogy ő egy űrhajón található, és vártam rá – a
személyes kapcsolat létre jöttére, ám először a szellemi képességeimmel kellett megtalálnom őt… és ez meg is
történt egy viharos éjszakán, miközben nyugodtan az ágyamon feküdtem és meditáltam.
Ekkor a viharos erejű szélben eleredt az eső, melynek cseppjei a farmon álló házunk bádogtetején elkezdtek
kopogni. A szél többször besüvített a kéménybe és magasra lobbantotta a kandallóban égő tüzet. Nővérem
eközben a konyhába ment teát készíteni… ám ekkor hirtelen a szoba mennyezetén át teleportálva lettem és
süvöltve száguldottam felfelé a felhőkön keresztül, miközben éreztem, hogy a viharos erejű szél az arcomba
csapódik, és aztán… a felhők fölé érve megláttam a tiszta égbolton két űrhajót lebegni. Akon űrhajója valamivel
lejjebb ereszkedett, én pedig rögtön tudtam, hogy végre megtaláltuk egymást.
Így szoros kommunikáció jött létre köztünk az Akonhoz kapcsolódó vonzalmam és szeretetem érzése miatt,
amely a fizikai jelenlétéről tanúskodott, miközben sok információt adott át nekem az életmódjáról, származásáról
és népének magasan fejlett civilizációjáról.
Később, mikor erre az időt alkalmasnak találtam, elindultam, hogy megtaláljam őt, Akont… és távol a városoktól,
távol a földi ember szennyezett környezetétől, ezt a helyet Natal tartomány ( Dél-Afrika ) csodálatosan szép
Drakensberge ( Sárkány-hegység ) területén találtam meg, ott, ahol egykor megszülettem a Halley üstökös
megjelenésének évében.

Mert már akkor is a natalbeli „Amazulus” ( Sárkány-hegység zulu neve ) hegycsúcsai hívtak engem, és hangjai a
völgyeken át visszhangozták és vitték a sajátos kommunikációs módjukon a hírét annak, ami egy nagy égi
járműről beszélt… egy mennyei ország „tüzes látogatóiról”, akik azért jönnek, hogy engem magukkal vigyenek;
épp így egy fénylő madárról is, melynek teste tarka színekben csillog és ami egy napon azon a hegycsúcson fog
felhőként leszállani, ahol találkozni fogunk.
Ez a legenda, amit „Inyanga Jezulu” ( vihardoktorok, azaz zulu sámánok ) nekem megjósoltak, gyermekkorom óta
a lelkemben élt.” Téged, az aranyhajú lányt a „Mulungu” ( fehér emberek ) vissza fogják hozni az égből… mert Te
vagy az egyike azoknak, akik békét hoznak…” Inkosazana! Kiáltották a hegység szellemei a völgyeken át, és
ahogy figyeltem ezt a csodálatos beszédet, megértettem mindent, mintha a saját nyelvemen mondták volna el.
„Az ég lakosai el fognak jönni érted és magukkal visznek.”… így visszhangzott a daluk a hegyeken és völgyeken
át.
Végül aztán eljött számomra az az idő is, mikor az űrhajók megérkeztek, és az ő közelségüket nagy
kumuluszfelhők képében éreztem meg. A felhőknek a kék égtől élesen elütő kontúrjai voltak és a keleti széllel
szálltak tova. A felhőalakot pedig az álcázásuk miatt vették fel, meg hogy a türelmemet és az irántuk való
bizalmamat próbára tegyék – ami valójában a lelki tudásom próbája volt.

(Elizabeth Klarer felvétele Akon űrhajójáról 1956. július 17-én, Natal, Dél-Afrika )
Akkor a fűvel benőtt hegytetőn állva izgatottan meredtem a mélykék égboltra, mikor egy fényfelvillanást vettem
észre az egyik felhő pereménél, majd hirtelen ott láttam lebegni a felhők alatt egy nagy űrhajót, ami gyorsan és
hangtalanul indult el a hegycsúcs felé. Ez az űrhajó felettem pár száz láb magasan lebegett, kissé délre az
oromtól, de aztán lassan csökkentette a magasságát majdnem a talajig, kb.120 cm-ig, és felette lebegett
folyamatosan.
Az űrhajó alatt lévő őszisárga fűtenger egy hatalmas erő hatására felkavarodott majd teljesen lelapult. Közben
egy pulzáló zümmögés, melyet az űrhajó bocsátott ki, betöltötte az egész környező levegőt és hirtelen olyan
légnyomás-különbséget okozott, mely a dobhártyámat is feszíteni kezdte. Ez a gömbformájú űrhajó mintegy 18
méter átmérőjű volt, közepén egy kiemelkedő kupolával és rajta három kerek kémlelőablakkal, az egyik ilyen
ablak mögött pedig egy emberi alak körvonalait ismerhettem fel…
Az űrhajóban tehát egy férfit vettem észre, aki engem nézett. Karba tett kézzel állt ott és szemei, melyek
megigéztek és bizonyos mértékig hipnotikus vonzóerőt gyakoroltak rám már a közelségük miatt is, úgy tűnt, hogy
befolyásolni és irányítani tudnak engem. Majd hirtelen – és ez sokkhatásként ért – világossá lett számomra, hogy
teljesen elfeledkeztem arról, hogy az érzékszerveim saját akaraterőm ellenőrzése alatt legyenek, és csak nagy
igyekezettel tudtam szemei varázsa alól kivonni magam.
Vizsgálni kezdtem az arcát, ami nekem minden eddig látottaknál szebbnek tűnt és a vonzalom és szeretet
érzését ébresztette fel bennem. Finom mosolya pedig továbblágyította a nemes arcvonását, méghozzá oly
gyengéden, hogy egy pillanatra még a szívverésem is elállt – éreztem, mosolya a tekintetét még
varázslatosabbá tette, úgyhogy nem mertem újra a szemébe nézni -, és hatalmának, befolyásának energiái
teljesen áthatottak engem, de tudatában voltam annak is, hogy ez még több alkalommal lesz így.

( Akon, az Alfa Centauri rendszer Meton bolygójáról )

A szívem hevesen dobogott és nagyon gyengének éreztem magam : egy férfi jelent meg itt előttem, aki
egy másik bolygóról, egy másik világból jött, hogy befolyásolja az életem. Az idő ekkor egy pillanatra
megszűnt számomra létezni és elszállt belőlem minden félelem, végül nem éreztem semmi mást, csak
mély boldogságérzést, mely átjárja a lelkemet.
Majd magamat összeszedve egy párszor mély lélegzetet vettem és továbbfigyeltem az űrhajót, melynek
kémlelő ablakain ugyan keresztül tudtam látni, de sima, üvegszerű felülete mögül olyan pompás
világosság áradt, ami nem a napfénytől származott, hanem úgy tűnt, magából az űrhajóból sugárzik.
Továbbá azt is észrevettem, hogy az űrhajó teste gyorsan az óramutató járása szerint forog a tengelye
körül, míg a kupolarésze egyhelyben marad. Majd a hajó egy kissé lejjebb ereszkedett, és a fényesség,
mely a járművet körülvette, annyira intenzívvé vált, hogy a szemem fájni kezdett tőle, de épp úgy a fejem
is az általa gerjesztett a levegőrezgésektől – miközben nőtt bennem a feszültség, hogy meddig tarthat
még ez a fejfájást okozó pulzáló lüktetés, anélkül, hogy el ne szaladjak innen – , ám az űrhajó lassan
ismét emelkedni kezdett függőlegesen felfelé, hogy a benne lévő férfi szépsége még egyszer jó
láthatóvá váljék számomra a környező fehéres párafelhőn keresztül. Majd hirtelen az űrjármű kilőtt a
mélykék ég felé és egy pillanat alatt eltűnt. Ami viszont visszamaradt utána, az csak egy hőhullám
hatásában volt érezhető azon a helyen a légkörben, ahol néhány másodperccel azelőtt felemelkedett.
A kalapom annyira beleremegett az erős vibrálástól, mintha valami élőlény lett volna a fejemen, majd az
űrhajó keltette hőhullám ért el. Ekkor a kalapom úgy elrepült rólam, mintha gravitáció, melynek rá is hatni
kellett volna, nem is létezne, miközben magam is egy pillanatra a súlytalanság kivételes élményét éltem
át, úgyhogy gyorsan le kellett ülnöm a fűbe.
Az űrhajó eltávozta után csak lassan tértem magamhoz, majd nyugodtan elgondolkoztam a velem
történtekről. Megállapítottam, hogy ha most szemrehányásokkal kezdeném illetni magam az első
találkozás kudarcával kapcsolatban, akkor ennek rám nézve csak káros következményei lennének. Mert
tudtam, hogy még találkozni fogunk, és akkor, mint egyenértékű fél, talán kész lehetek arra, hogy vele
szemtől szembe álljak..
Felismertem, hogy számomra mennyire fontos, hogy róla telepatikus úton még többet megtudjak és
hogy tőle még több úrmutatást kapjak, mert csak így lesz egyszer lehetséges, hogy a fénysebességet
túllépő űrhajóján lényem egészen feltöltekezzen, azaz járművével utazzam.
Mégis hónapok teltek el, de semmilyen jel sem mutatott arra, hogy Akon és űrhajója visszatér a
Drakenberge fenséges csúcsaihoz; Amazulus élete nyugodtan folyt tovább és méltóságteljes
hallgatásba burkolózva egyre csak várt és várt.
Azonban egy reggel, mikor korán felkeltem, rögtön megéreztem, hogy Akon vissza fog térni. Kinéztem
az ablakon és a kék ég felé tekintve és újra annak az ismeretlen férfinek a kényszerítő vonzást éreztem
a lelkemben. A szívemből egy rezdülés indult el az értelmem felé, amely az ő jelenlétéről adott hírt, egy
olyan rezdülés, amely a déli széllel a rejtélyes mindenségből jött - erős belső hangként a mi földi
egünkről túlról.
Ezután gyorsan felöltöztem és azonnal a Drakenberge hegycsúcsai felé vettem az irányt. Ám
a farmunktól még hosszú út vezetett el odáig. A friss hegyi szélben fagyoskodva a „repülőcsészealj-
csúcs” most még messzebbnek tűnt nekem, mint valaha.
A gyaloglás a magas, nedves fűben mind fárasztóbbá kezdett válni, mégis továbbkapaszkodtam a
meredek hegyoldalon a csúcs felé. Végül megláttam a csúcs egy mélyedésében magát az űrhajót, ami
mellett egy magas embert állt. Ebben a csodálatos pillanatban most már tétovázás nélkül rohantam le a
köves lejtőn ahhoz a mélyedéshez, ahol a férfit megláttam és néhány másodpercen belül mellette
voltam.
Akon vidáman nevetve ragadott meg a csípőmnél és az űrhajója mellé ugrott. Szívből nevettünk
egymásra, mint ha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Majd tökéletes angolsággal becéző
hangon azt mondta : „Ezúttal nincs félelem, ugye?” Közben Akon szilárdan a karjai között tartott engem
és barátságosan rám mosolygott, én pedig mélyen a barátságos szürke szemébe néztem : „
Tekintetedet mindig a szívem legmélyén őrzöm, amíg csak élek.”, válaszoltam neki. „Én nem arról a
bolygóról való vagyok, melyet a Földnek neveznek,” suttogták az ajkai a szavait közvetlenül a hajamba.
Eközben az űrhajó kabinjába léptünk, és ott Akon egy puha, körformájú padra ültetett. Egy másik férfi
pedig, aki a vezérlőpultnál ült, üdvözlésképpen barátságosan rám mosolygott.
Ezután észrevettem, hogy a kettősfalazat között álló ajtó mögöttünk hangtalanul és gyorsan bezárult
majd tökéletesen összeolvadt a fallal. Mély lélegzetet vettem, mert a kabin fénylő, körformájú falai most
hermetikusan elzártak a külvilágtól. Ugyanígy tűntek el az űrhajó kerek ablakai is, melyekből már semmi
sem volt látható. A falak viszont kellemes fénnyel világítottak, oly természetesen, mint amikor egy bolygó
nappali fényben fürödik. Az egész űrhajókabint ez a lágyan sugárzó fény töltötte be - egy olyan
fényhatás, melynek nem volt árnyéka. Nem láttam sehol elektromos vezetéket vagy kábelt sem. Mikor a
kabinnak felerősödött a fénye, rögtön olyan oxigéndús levegőt lélegeztem be, mely élénkítően hatott
rám.
Majd egy halk zümmögést lehetett hallani, gyenge vibrációval kisérve, mozgást viszont egyáltalán nem
éreztem, jóllehet tudtam, hogy most lassan a levegőbe emelkedünk. „Lassan - de miért érzem ezt így
egy olyan űrhajóban, amely a fénynél is gyorsabban tud menni?”- csodálkoztam el. Erre Akon azt
mondta, hogy az első alkalommal még szükséges egy szinte észrevétlen átmenet az egyik
idődimenzióból a másikba. A későbbi utazásaim során aztán valóban éreztem is, ahogy az űrhajó
induláskor külső erők hatására hirtelen vibrálni kezdett, amikor a jármű egy pillanat alatt az
antigravitációs mezőre váltott át, így a sebesség növekedésével a frekvencia-kölcsönhatás is megnőtt,
ugyanakkor eltolódást is okozott a téridőben.
Az elektromágneses mezők minden részecskére, beleértve az emberi test atomjait is, egyidejűleg
hatnak. Ezért volt számomra először feltétlenül szükséges, hogy ( az űrhajó által bekapcsolt ) mezőhöz
fokozatosan alkalmazkodjak.
A meghajtórendszer bekapcsolásával az űrhajó egész külső rétege elektromosan feltöltődött, mely a (
külső ) elektromágneses mező ( a gravitáció ) csökkenését eredményezte a jármű körül. A fizikai
szubsztancia e tiszta energiájára való átkapcsolása miatt az űrhajó külső borítása teljesen sima lett,
minden kiálló szegecs nélkül, gömbformájúvá átalakítva az űrhajó egész tömegét, mely ezáltal az anyag
és antianyag kombinációja lett oly módon, hogy az egész külső felület váltakozó pulzálással töltődött fel
az anyagi és antianyagi elektromossággal.
Mivel a két elektromágneses mező állandó kölcsönhatásban van egymással, ez az egész űrhajó körül
vákuumteret hoz létre, amelyben a jármű hangtalanul és sebességkorlátozás nélkül tud
haladni. Az űrhajó fénykibocsátása pedig a felhasznált rövidebb vagy hosszabb hullámhosszú
gravitációs hullámoktól függ. Minden sugárzás és minden molekula ( ilyen körülmények között )
különböző sebességgel és tömeggel verődik vissza, amely fénykibocsátással jár. A közöttük lévő kicsiny
sebességkülönbséget a mi szemük színként érzékeli.
Ezek a mikrofényatomok elektrosztatikus védelmet biztosítanak a csillagközi ellenőrzőhajó körül, és
három fénysugár harmonikus kölcsönhatásában ellenőrzi és irányítja az űrhajó irányváltásait.
Mindhárom sugár kozmikus erők együttesét jeleníti meg, melynek egyenként elektromos, mágneses és
időbeli jellegük van. Az egész rendszer a természet leképezésekét működik. Mert ahogy minden
természetes égitest a rajta élő élőlényeket óvja, épp úgy a csillaghajó is védi az utasait, mikor a
világegyetem végtelen messzeségeibe magával viszi őket.
Az időtulajdonsággal rendelkező mező az ellenőrző mező. Ez kormányozza az űrhajót az egyik
időmezőtől a másikig az elektrogravitációs mező keretében, amely az űrhajó háromszoros
védőrétegének összmezejéből származik. Ha ezt az ( idő )mezőt felerősítik, akkor a hajó láthatatlanná
válik, teljesen eltűnik vagy hirtelen megjelenik.
Így lehetséges neki azonnal eltűnni vagy akár újra materializálódni, mikor leszáll; ennek az átváltozásnak
az első jele nappal egy hőhullámszerű hatás a légkörben. Máskor ez az effektus azon légköri
feltételektől is függ, hogy hogyan kondenzálódnak a molekulák felhőkké az űrhajót körülvevő
atmoszférában, mikor a jármű a mi légkörünk kondenzációs szintjét eléri.
Ez a jelenség minden olyan alkalommal fellép, mikor az űrhajó mozdulatlanul lebeg vagy a légkörben
mozog, épp úgy, amikor felhőkön keresztül látható válik vagy még láthatatlan az égen. Viszont minden
más felhő, melyeket általában az égen láthatunk, természetes képződmény, mely olykor óriási
kumuluszfelhővé terebélyesedik ki, így sokhelyütt nagy viharokat okoz vagy egyszerűen csak a
magasabb légkörben elpárolog.
Az a minimum-hőmérsékleti szint, vagyis az a vákuum-tér, ami az űrhajót körülveszi, lehetővé teszi
számára a teljes mozgásszabadságot és a korlátlan sebességet a szilárdság, a felhevülés, a légköri
nyomás és a gravitáció korlátozó tényezője nélkül. Mindennek az eredménye pedig az űrhajó
pihekönnyű landolása lesz súlytalan állapotban a bolygó bármely területén.
Az űrhajó közelében érezhető hőhullámot a körülötte hirtelen kiszoruló levegő okozza, mivel
hamikrofényatomok mozgása egy pillanatra leáll, akkor ez hőhatást kelt. Ezek a mikroatomok
visszapattannak az űrhajót körülvevő elektrogravitációs, hiperszonikus sebességgel forgó mezőről. Ez
magyarázza az űrhajó mozgásának zajtalanságát is. A védő elektrogravitációs mező megakadályozza
az állatokat abban, hogy az űrhajóhoz túl közel menjenek, de megakadályozza azt is, hogy maga az
űrhajó az örvényzóna szélére kerüljön, amely miatt az egyre gyengülő összetartó erők hatása alá
kerülne és a levegőben egyszerűen szétesne - ahogy ez már egy pár alkalommal előfordult.
A csillagokhoz felé vezető utat tehát olyan űrhajóval lehet megtenni, amely a kozmikus Örökkévalóság
plazmikus anyagából nyeri az energiát - mindig élő és pulzáló anyagából, mint egy galaxisforma a glória
fényével körülvéve.
Az egész Teremtés Fényből áll, Mely az univerzum kulcsa. Minden bolygórendszer, minden csillag, a
bolygóközi tér mélysége : mind látható és láthatatlan fényhullámokból áll - legyen az mindenfajta
szubsztancia, folyadék, gáz vagy bármilyen élet. Az oxigén felszabaduló mikrofényatomjai ( vagy
prána ) minden életnek a forrása, melyek elektromágneses hullámként, azaz fény formájában jelennek
meg. A mikrofényatomok a mi kozmoszunk építőkövei, mivel együtt nagyobb egységet alkotva az
atomokat építik fel.
Az eszmei erők, a spirituális erők, a lélekképesség és a gondolatok, ezek mind különböző fényhullám-
frekvenciákból vagy mikroatomokból épülnek fel. Az elektromosság maga is mikrofényatomokból áll. A
hang- és fényjelenség létrejöttének az oka, hogy a mikroatomok különböző frekvenciával rendelkeznek.
Ha a mikroatom mozgása megáll, hő keletkezik.
Akon elmondta nekem, hogy mikor űrhajójával utaztunk egy másik idő-dimenzióba, szellemi erőimet
maga földi állapotában teljesen harmóniával a lénye részévé tette, a helyzetembe teljesen beleélte
magát, mivel különben számomra nem lett volna lehetséges a fényfalon túl a téridő-
eltolódás teljes folyamatának a részesévé válnom. Jóllehet az évek hosszú során át készítettem fel
magam a találkozásra, mely gyermekkorom óta folytatott önfegyelmezésemnek volt köszönhető, mégis
majdnem egy életbe tellett, míg Akon fel tudta velem venni a kapcsolatot.
Nyilvánvalóan azonban megvan az oka, hogy miért úgy történnek a dolgok, ahogy történnek. Mert az
ember nem várhatja el, hogy majd neki mindent az ő előzetes elképzelései szerint tálcán fognak
átnyújtani, ha közben nem rendelkezik a tudáson és a megértésen kívül olyan alapvető tényezőkkel,
mint a harmónia, a félelemmentesség, a szeretet és az önfegyelem!
Akon fejlett civilizációja sohasem fog a földi nemzetek szeretetet nélkülöző politikájába belefolyni. Ők a
háttérben maradnak, és távol tartják magukat a földi nemzetek lakosaitól is, éppen a politikai és faji
viszálykodásaik miatt. Az ő egész civilizációjuk, de az űrhajóik meghajtó-rendszerének működése is az
univerzális harmóniával együttrezgő harmonikus fényfrekvenciától függ. E forrás használta nélkül
társadalmi haladás minden eredménye robbanásszerűen semmisülne meg. A természet szent
titkait ugyanis nem lehet helytelen módon felhasználni, és Akon civilizációja ezeknek a titkoknak az (
egyik ) őrzője.
Az ember embertársaival szembeni kegyetlen bánásmóddal fel kell hagyni, különben a természet szent
titkai sohasem fognak feltárulniuk előtte - fel kell hagyni, hogy ez az emberiség hasznára legyen a
saját bolygóján, épp úgy a növényvilág hasznára és minden nemzet és nép hasznára is a sorsa
alakulásában, hogy az univerzummal való egység és harmónia szintjét el tudja érni, és így eggyé váljon
a kozmikus emberi közösséggel.
Ám az új gondolatimpulzusok robbanásszerű megjelenése az idő folyosóinak hullámhosszán csak akkor
jöhet el, ha az emberiség élettapasztalata már egy magasabb, spirituálisabb szintet elért.
Életem Akonnal való egységben töltve egészen egy másik, nem-földi élet tanúságává vált, és olyan ( az
ember által nem igazán ismert ) fényrészecskék tanúságává, melyeket Akonék a tér végtelen tengeréből,
a fényfalon túlról, az Atya fényhullámaiból merítettek utazásukkor - olyan fényszikrák ezek, melyeknek
ismertetőjelük van, ami bizonyos arcról is sugárzik : a szellemszikra, melyet az isteni Lélek ültet az
emberi életbe.
Egy aranyos gyermekről van szó, akinek szelíd, szürke szemének pillantása a mindenséget fürkészi,
amely túltekint a földhöz kötött ember behatárolt horizontján. Szemében az univerzum tudása és
bölcsessége fénylik, egy négydimenziós pillantással belelátva az emberiség szívébe és értelmébe. Szíve
alkalmazkodott ugyan a földi rezgés időfrekvenciájához, azonban az univerzum ( ilyen
rezgéscsökkenéssel ) nem csak elvesz, hanem mindig ad is valamit. Fiúunokám most két és fél éves, és
szelíd, szürke szemeiben a tudásnak és bölcsességnek az univerzumtól örökölt fénye csillog.