SZABÓ GÉZA

AZ ARANYSZÍVŰ PÁSZTOR
A SOROZAT BORÍTÓJÁT TERVEZTE:
DONE STAN

ION CREANGĂ KÖNYVKIADÓ

BUKAREST
 Szabó Géza
AZ ARANYSZÍVŰ PÁSZTOR
Az illusztrációt készítette:
SOÓ ZÖLD MARGIT
AZ ARANYSZÍVŰ PÁSZTOR CSODÁLATOS
GAZDAGSÁGA, MELYET EGY
KISKUTYÁNAK TULAJDONÍTHATUNK
Az aranyszívű pásztor, ez a fekete hajú, fekete
szemű, izmos férfi nemcsak jószívű volt,
hanem eszes, mint a kígyó, bátor, mint az
oroszlán és szegény, mint a templom egere. De
ha szegény is volt, ha csak egyetlen bújkát és
bő-gatyát viselt is, még Vitéz, a kiskutyája is
ismerte jó és nemes szívét.
Ez a kedves kiskutya eltűnt egy szép napon.
Ám a gazdája megtalálta a fenyves mellett,
egy csipkebokor közelében, ahol sok-sok
csillogó-villogó aranypénzt kapart ki a
csipkebokor gyökerei alól. Hej, hogy káprázott
a pásztor szeme, hogy dobogott a szíve a
boldogságtól!… De azért egyetlen aranypénzt
sem vett fel, hanem hazament, mondhatnám,
hogy hazarepült, mintha csak szárnyai nőttek
volna…
Otthon aztán elbeszélte élete párjának, Kati
néninek, hogy milyen nagy csudát látott.
Azután pedig nem sokat teketóriázott, hanem
feltett két csíkos iszákot vén szamarának a
hátára, és kezében pásztorbotjával útra kelt a
csipkebokor felé…
A vén szamár szaporán szedte lábait, néha
ordított is egyet-egyet, mert a jószívű pásztor
botjával mind gyorsabb iramot vezényelt
csontos hátán… Ilyenformán rövidebb idő
alatt érték el a hatalmas erdő szélét és a
csipkebokrot, mint valaha is bárki emberfia…
Vitéz azonban már nem volt ott. Úgy eltűnt,
mintha elnyelte volna a rét… De ott volt, ott
ragyogott a nap tüzében a sok aranypénz… És
most a pásztor két kézzel markolt bele a
csillogó, drága halomba, rakta-tömte a kincset
csíkos iszákjaiba.
 Ezek olyan súlyosak voltak, hogy a vén
szamár a teher alatt meggörnyedt és füleit
búsan lógatta jobbra-balra…
– Kati, kedves Kati – szólt halk szóval élete
párjához a boldog férfiú, mikor megérkeztek –
, segíts egy kicsit, mert olyan nehéz ez az
iszák…
 Kati néni pedig térült-fordult, segített.
Közben kezeit tördelte és örömében fel-
felkiáltott, igaz, csak fojtott hangon, hogy
meg ne hallják a szomszédok. Mikor azonban
már benn voltak a kalibában – mert egy
kalibában laktak – és amikor kiöntötték a
csíkos iszákok tartalmát; mikor az a szemeik
elé tárult, Kati néni szinte kővé dermedt a
csodálkozástól… Nem csoda, hiszen szegény
pásztoremberek voltak, és most a világ
leggazdagabb emberei lettek. Legszebb
álmukban sem láttak, a vének meséiben sem
hallottak ilyen csudát!…
Ez a gazdagság megengedte, hogy örökre
búcsút mondjanak a pásztoréletnek és
kalibájuknak, és egy tornyos, szép házat
építsenek a falu végén, egy kis ligetben.
A tornyos ház szobáit tulipános bútorokkal
rendezték be.
A toronyban egy padláda, a régi, viselt
gúnya, a tarisznya és pásztorbot volt.
A padládában a kincs állott, melyet a vén
szamárral szállítottak ide.
 A ház előtt a csipkebokor talált helyet.
Kiásták és itt ültették el.
A csipkebokor előtt cifra pad volt. Hej, be
sokszor ült itt a pásztor elgondolva, hogy
csodás gazdagságát és boldogságát mind
Vitéznek köszönheti. Vajon hol lehet az a
kedves állat? – kérdezte ilyenkor. Kérdésére
azonban sohasem talált feleletet…
 A HAVASOK KIRÁLYÁNAK EGYETLEN
DICSŐSÉGE
Telt-múlt az idő, Dárius kertjében nyíltak az
arany és ezüst virágok, és daloltak a
gyémánttollú madarak. Megtudta ezt a
Havasok Királya, és egy napon így szólt a
királyfihoz:
– Koronám és birodalmon örököse, édes
fiam, atyai szívemnek az a kívánsága, hogy
menj el Dárius kertjébe, és hozzál nekem egy
gyémántos tollú madarat. Hadd
gyönyörködjem a dalában és csicsergésében
életem hátralevő napjaiban…
A királyfi pedig a – tulipántos kis kapu
kapusának engedélyével – teljesítette a
kívánságot.
De egy reggel az udvarmester ellopta a
királyi palota büszkeségét, legragyogóbb
gyémántját: a gyémántos tollú madarat.
– Ki vitte el, hova tettétek? – kiáltotta a
Havasok Királya, amint koronájával a fején,
bíbor ruhájában ott ült a trónuson.
 Kiáltására a királyfi, a szolgák, a csatlósok,
az ajtónállók mind berohantak a trónterembe,
térdre-vetették magukat, és mellüket verve,
hajukat tépve hangoztatták ártatlanságukat.
Utánuk egy ősz, öreg koldus lépett be. Ez is
térdre borult és mondta:
– Uram király, én láttam az udvarmester
urat! Piros pej paripán vágtatott a rengeteg
felé, és egy kis madár csicsergett a
tarisznyájában…
– Utána! Fogjátok meg! Élve vagy halva
hozzátok színem elé! – kiáltotta most
harsányan a király.
Akkor a királyfi és a szolgák lóra ugrottak,
és elviharzottak a rengeteg felé, a tolvaj után.
Másnap délben azonban a véres habot fújó,
tajtékos paripák kidőltek. Csak a királyfi
repült tovább tüzesvérű paripájával folyók,
patakok, tavak és fenyvesek mellett. Az egyik
fenyves mellett aztán utolérte az
udvarmestert, és meztelen, éles kardjával
keresztüldöfte a szívét. Aztán kivette
tarisznyájából a gyémántos tollú madarat, és
visszavágtatott vele a szolgák nyomán a
palotához. Abban a pillanatban azonban,
mikor lova megvetette lábát a palota udvarán,
a vad hajszától kettéhasadt szívvel holtan
bukott le a nyeregből a csatlósok kezei közé.
Azon a napon a Havasok Királya egészen
megváltozott. Már nem érte be azzal, hogy
gyönyörködött a gyémántos tollú madárka
dalában, hanem a kis tulipántos kapu mellett,
Dárius kertje felett egy várost építtetett. Volt
abban a városban egy múzeum, voltak paloták
és ragyogó, tiszta műhelyek, melyekben a
pápaszemes, nagy szakállú tudósok
dolgoztak: sok-sok ládikót és kalickát
készítettek. A ládikókba vasport tettek,
melyet a pokolfekete tó mellett bányásztak. A
vasporba elplántálták az arany és ezüst
virágokat, a kalickákba bezárták a gyémántos
tollú madárkákat. Aztán a ladikokat is, a
kalickákat is a múzeumba vitték. Ez a
csodálatos város – melyet a kis tulipántos
kapu éber kapusáról Kiskapusnak neveztek el
–, mondom, ez a csodálatos város volt a
Havasok Királyának egy hiába való élet után
egyetlen dicsősége és büszkesége…
 A RAB LEÁNYKA MEGMENTÉSE
Egy reggel a pásztor ismét a padon ült. Most az
a gondolata támadt, hogy a kincs nem
heverhet örökké a padládában! Annak
hasznát kell lássák a szegény legények és
mások…
A paddal szemben pedig egy szegény
özvegy szedegetett száraz gallyat két
leánykájával. Ez a nő valamikor szép és vidám
lehetett; most azonban oly hervadt volt, mint
az őszi falevél. A ruhája szakadozott. A
leánykák szeme örömtől ragyogott, az arcuk
rózsás, a hajuk selymes, ajkuk örökké
beszédes, öltözetük egyszerű volt. Az édes, jó
anyjuk mindent megtett értük: nekik adta az
utolsó falat kenyerét is, és gondtalan, boldog
gyermekkorának emlékeit, azokat az
egyszerű, tiszta ruhákat, melyeket számukra
tartogatott esztendőkön át.
 A liget szélén, egy kunyhóban laktak.
Milyen sok szükséget, gondot láttak ennek a
kunyhónak a falai! Milyen sokszor látták az
özvegy nőt – aki nemcsak férjét veszítette el,
hanem az őt gonddal nevelő szülőket is –,
amint az asztal mellett ül, és fejét kezére
hajtva, tépelődik a holnap tennivalói felett!
Most, a száraz gallyak szedegetése közben is
éhesek voltak leánykái, és kérték, hogy adjon
nekik egy kis kenyeret. Ő pedig jól tudta, hogy
csak egy cipójuk van, és ha az is elfogy,
kopogni fog a szemük az éhségtől… De azért
így szólt gyermekeihez:
– Menjetek haza, gyönyörű virágaim, és
egyetek.
Erre a leánykák kacagva, boldogan
futottak, repültek haza. De még egy percig
sem lehettek otthon, és már jöttek vissza,
torkuk szakadtából kiabálva:
– Édesanyám, valaki bement a házba!…
– Kicsoda, kedves gyermekeim?! – kérdezte
a szegény nő, aki éppen köszöntötte a pásztort
a pad előtt.
– Nem tudjuk, de olyan szép, cifra gúnyája
van – felelték a leánykák.
Erre a szegény özvegy is hazafutott
leánykáival, vállán a száraz gallyakkal, és ott
találta a kunyhóban a Leányvár cifra gúnyás
urát kajla, nagy fülével – mely olyan volt, mint
a tök levelei –, szőrös ábrázatával, kezével,
valamint piros csizmába bújtatott görbe
lábával. Ott állott a kunyhó közepén. Egy
menyegzőbe jött táltos paripájával a kis
faluba, és most gonosz szíve sugallatát
követve szerencsét próbált ezeknél az
ágrólszakadt, szegény embereknél. És amint
ott állott, fejét leszegte, mint a bika, szemét –
mely alig látszott ki bozontos szemöldöke alól
– behunyta, sárga lapátfogait csikorgatta…
– Mit keres itt kegyelmed?! – kérdezte egész
testében remegve a szegény özvegy hol
kipirult, hol pedig falfehér leánykáitól kísérve
a kunyhó küszöbén.
– Mit keresek?! – mennydörgött a Leányvár
ura. – Hát ezt a gyönyörűséges virágszálat! –
Azzal az egyik leánykára vetette magát,
kitaszigálta a kunyhóból, és felemelte
táltosára, amely a bokrok között állott tüzet
fújva, toporzékolva. Aztán száguldani, repülni
kezdett a csodálatos állattal árkon-bokron
keresztül Leányvár felé, amely messze-
messze, a Csillaghegyen is túl volt. Amíg
repült-száguldott, az arca kipirult a bűnös
boldogságtól. Ám az áldozat, az elrabolt
leányka még sóhajtozni sem tudott, mert
elalélt, a feje lehanyatlott, a kis kezei
ernyedten csüngtek le.
A szegény özvegy és a másik lányka pedig a
rémülettől és kétségbeeséstől
földbegyökerezett lábakkal állott a kunyhó
előtt, és csak sírt-rítt bánatában. A pásztor
azonban, aki a kiáltozásra és sírásra pillanatok
alatt itt termett, haragtól villámló szemekkel
és lángoló orcával hallgatta őket, amint
elzokogták a történteket. Aztán egy-két
vigasztaló szót szólva, hazasietett, ellátta
magát élelemmel és kinccsel, és tüstént útra
kelt Leányvár felé. Az ő aranyszíve indította
erre, hogy megmentse a szerencsétlen
leánykát attól a szomorú sorstól, mely a
Leányvárban várt rá…
Milyen sok leány hervadt el ott, mint réten a
lekaszált virág!… Ezeket is mind a szörnyeteg
várúr rabolta el, hogy egyik fényes termében
éjjel-nappal daloljanak, táncoljanak
zeneszóra, borgőzös, füstös levegőben, vad
cimborák társaságában az ő pogány szíve
gyönyörűségére… Egyetlen szabad és boldog
pillanatuk sem volt a szerencsétlen
leányoknak. Nem csoda, hogy hamar
elhervadtak. És ekkor a várúr kinyitotta
előttük a várkaput, és így szólt hozzájuk:
– Le is út, fel is út!…
Azokban a szomorú-bús pillanatokban
valóban olyanok voltak, mint a hervadt virág
vagy falevél, melyet ide-oda sodor a hideg őszi
szél…
A pásztor a rövidebb utat választotta. Ez a
Csillaghegy oldalán és tetején nyílegyenesen
vezetett Leányvár felé.
Ennek a hegynek a fái olyan vének voltak,
mint maga a világ, és a vén fák között, a dús
lombok alatt örök félhomály uralkodott,
melyet sohasem derített fel az aranyos
napsugár… Itt, ebben a félhomályban bátor
szívvel tört a magasba a pásztor… De amikor
már a magasban, a fennsíkon vándorolt,
csodálkozva látta, hogy ott nincsenek vén fák,
sőt még törpebokrok sincsenek; csak hó és
borzalmas, gyilkos hideg van… Bizony, az
őserdőből, az élet birodalmából a hideg, a hó, a
halál félelmetes birodalmába került, és ez –
mit tagadjuk – megfélemlítette. Nem csoda,
hogy már-már arra gondolt, hogy visszatér, és
a könnyebb, járt úton közelíti meg a
leányrabló várát, mikor megpillantotta a
Csillaghegy csúcsán a Bokros csillagot. Ott
szikrázott-melegített ez a csodálatos,
gyönyörűséges csillag, mint egy lángoló,
óriási bokor, mint valami nagy drágakő… és ő
kimondhatatlanul boldog volt, hogy futhat,
futhat a közelébe – melegedni… Ezt látva,
vagy érezve, az őserdő és a fennsík lakói is:
őzek, aranyos őzgidák, szarvasok, rókák,
medvék és jópofa, pajkos medvebocsok
pillanatok alatt mind ott termettek. És olyan
jók és szelídek voltak: csak nézték-bámulták
őt, az Ismeretlent, a Vándort. Ilyenformán
kedve szerint melengethette kezét-lábát a
Bokros csillag közelében…
Közben csudálkozástól tágra nyílt szemei
előtt kitárult az ég millió és millió
tűzcsodájával és titkával, melyekről a földön
élő emberek csak éppen álmodnak… Oly sok
ragyogó csudát látott itt, hogy a szeme
káprázott, a feje szédült és szíve vadul
dobogott a gyönyörűségtől… De néhány
felejthetetlen, szép óra után tovább rótta útját
ott, ahol a Bokros csillag melege elűzte a
hideget, tündérszép virágerdőben,
ezüstösvizű patakok mellett, a szelíd és jó
állatok társaságában, melyek egyszerűen
utána iramodtak, és hol elhagyták, hol meg
utolérték, fáradhatatlanul futkosva,
szökellve, hemperegve… Ott azonban, ahol a
Bokros csillagnak már nem volt ereje, a
tündérszép virágerdőt jégmező váltotta fel,
melyen már nem élő és illatos virágok, hanem
óriási, élettelen jégkristályok és jégvirágok
csillogtak, pompáztak a magasban ragyogó
csillagok és a napfáklya fényében… Most itt
vándorolt a pásztor, pásztorbotjával
támogatva magát, hogy el ne csússzon a
tükörsima jegen… És már egyedül volt, mert a
kedves, szelíd állatok a zord időben, a kietlen
jégsivatagban nem követték. Ott maradtak a
tündéri virágerdő és a jégsivatag mezsgyéjén,
szomorú-szelíd tekintetükkel kísérve
útitársukat, akitől elszakadtak…
 Az pedig oly fáradt volt, ami, ismerjük el,
nem is csoda, hiszen eddig is hosszú és nehéz
utat tett meg. Fáradtan dőlt le hát egy
jégtáblára az utolsó óriási jégvirág és kristály
alatt. De abban a pillanatban, amelyikben
ledőlt, a jégtábla a jégvirággal elmozdult a
helyéről, és vele együtt siklani kezdett a lejtős
jégmezőn… És mind gyorsabban és
gyorsabban siklott. A pásztor szeme csak úgy
szikrázott az arcába csapódó hideg levegőtől.
Holtbiztos, hogy le is fordult volna a jó ember
a csodálatos jégszánkóról, ha nem öleli át az
óriás jégvirágot. De ő – szíve sugallatára
hallgatva, – bizony átölelte. Ilyenformán a
legkisebb baj nélkül siklott végig
villámgyorsan a végeláthatatlan jégpályán,
majd a Csillaghegy túlsó oldalán, melyet már
nem jégpáncél, hanem moha- és gyepszőnyeg
borított. Az útnak ezen a szakaszán
virágillattól édes levegő csapott az arcába, és ő
világosan látott mindent: a sötétlő őserdőt, a
magányos, vén fákat, a fellegekbe fúródó
sziklákat, különös, ijesztő kőszörnyeket, ezer
és ezer illatos virágot, a harmat
gyémántgyöngyeinek csillogását, egy kékvizű
tavat, hatalmas madarakat, kígyókat,
melyeknek szájában elfért volna egy-egy őzike
is… Csodálatos szánkózás volt ez csodaszép
vidéken, bűvös-bájos égbolt alatt… De néhány
pillanat múlva, egy réten megállott a
jégvirágos szánkó. A pásztor pedig otthagyta,
és kezében botjával, vállán tarisznyájával
gyalogszerrel ment tovább toronyiránt
Leányvár felé, a következőképpen biztatva
magát:

„Gyí, te fakó, gyí, te szürke,

Gyí, két lábam, fussatok…
Milyen áldott két csikó ez,
Egyik sem kér abrakot…”

Fakó és szürke csikói-lábai pedig addig

futottak, amíg egy kis faluba érkezett. Ott meg
egy fiúval találkozott, akit gyermekek és
vének mind Csillaghegyi fiúnak neveztek.

Ez a fiú ravasz volt, mint a róka és erős, mint

egy medvebocs. A ruhája falusi ruha. A
pásztor megtudta, hogy az őserdő mellett egy
halászkunyhóban töltötte életének első
napjait. Az édesapja – egy messze földön híres
gyöngyhalász – sok drágagyöngyöt halászott
ki a kék vizű tóból. Ezeket a ragyogó kincseket
a Halászkunyhó padlásán. egy kürtben
rejtette el. Mikor aztán megtelt a kürt, a
vállára akasztotta, majd felült egy hatalmas,
szelíd medvére, és szépen elcammogott
Gyöngyös Gyerőffy udvarába. Ott eladta
drága portékáját, aztán hazatért a medvéjével.
Egy szomorú emlékezetű napon azonban
csak a medve tért vissza. Hiába várta haza
édesapját a kisfiú, akit egy szomszéd kunyhó
lakói gondoztak ezekben a napokban.
Egyedülvalóságában pedig olyan keserves
sírásra fakadt, hogy a medve megsajnálta, és a
közelébe cammogott, csendesen dörmögve,
mintha ezt mondta volna: ülj fel a hátamra,
kis gazdám! Én majd elviszlek az őserdőbe,
ahol nem ismerik a szomorúságot… És a kisfiú
megértette őt. Felkapaszkodott hát a hátára,
és útrakelt.
 Nem sok idő múlva már az óriás fák között
jártak, majd megérkeztek egy barlangba.
Ott egy egész medvecsalád fogadta őket.
Annak a medvecsaládnak a körében töltötte
életének zsengekorát a fiúcska. A medvék – ha
hiszitek, ha nem – jók voltak hozzá. Ő pedig
idővel megismerte és megszerette a
beszédjüket, életüket, sőt más állatok
beszédét, életét is. A nagy Tanítómestertől, a
Természettől megtanulta, hogyan nyúzza
meg borotvaéles kövekkel az elpusztult
állatokat, hogy azoknak bőrével takarja be
testét, miután gyermekruhája, mellyel az
őserdőbe jött, már rég elrongyolódott. Azt is
megtanulta nagy Tanítómesterétől, hogyan
kell táplálkozni madártojással, vadmézzel,
édes fagyökérrel és gombával itt, az
őserdőben, távol az emberi hajlékoktól és
azoknak lakóitól… Közben persze, elfelejtette
az emberi beszédet, a halászkunyhót,
gyöngyhalász édesapját, a jó szomszédokat, a
kék vizű tavat, szóval mindent, mindent…
Egy szép napon azonban hogy, hogy nem,
útra kelt. Messze, nagyon messze járt már a
Csillaghegytől, mikor egy kis faluba érkezett.
Ott pedig úgy, ahogy volt: medvebőr-
ruhájában betért egy házikóba, egy öreg
asszonyhoz. És az jó szívvel fogadta.
Ezután nem is ment vissza az őserdőbe.
Abban a házikóban maradt, és lassan
megtanulta az elfelejtett emberi szavakat. A
medvebőr-ruhát is levetette, és lobogós ingbe,
bő gatyába öltözött. Most tehát szépen
öltözködő és értelmesen beszélő fiú lett belőle,
de a neve csak Csillaghegyi fiú maradt a
falucska lakói között.
Telt-múlt az idő. A Csillaghegyi fiú be-
bejárt a Leányvárba, amely a falucska
határában, egy magaslaton állott bástyáival,
felvonóhídjával és falával. Elpusztult állatok
bőrét adta el itt. Ilyenformán jól megismerte a
várbeli életet. Most pedig – a pásztor kérésére
– szívesen vállalkozott arra, hogy egy titkos
alagúton keresztül kihozza börtönéből a
szegény özvegy leánykáját. Vállán két
medvebőrrel, kezében egy korhadt fával – ami
éjszaka szépen világít – el is indult
veszedelmes útjára, ott hagyva a pásztort nem
messze a vártól, egy sziklacsúcson…
Az idő azonban, ami máskor oly gyors
szárnyakon repül, most ólomlábakon járt…
Az égen is a Vízöntő fickó jelent meg ragyogó
csillag-ruhában, vizet öntve a sziklacsúcsra,
ahol a pásztor állott… Mikor pedig ez
feltekintett a magasba, mintha egy dühös
Kost látott volna, amint csillag-képével és
csillagsugár-szarvaival éppen
szembehelyezkedett Vízöntővel.
Közben a Csillaghegyi fiú behatolt a várba,
szépen kihozta a magukról mit sem tudó
részeg urak és az elalélt áldozatok közül a
szegény özvegy leánykáját, és elindult vele a
kezében levő korhadt fa világosságánál, a
titkos alagúton keresztül a csúcs felé.
Félúton azonban utolérték őket a vár
vadkutyái, melyeknek éberségét nem tudták
kijátszani, és amelyek – elszakítva láncaikat –
átalugrották a várfalat, majd az álmából
felriadt táltos szörnyű nyerítése közben,
utánuk vetették magukat, hogy marcangolják
szét őket… Rettenetes pillanatok voltak ezek.
Ezekben a pillanatokban gyorsan belebújtak a
készenlétben tartott medvebőrökbe. Medve-
pofájukkal, agyaraikkal és mancsaikkal aztán
úgy megijesztették a vadkutyákat – melyek
már széttéptek egy menekülő leánykát gonosz
uruk szolgálatában –, hogy azok farkukat
behúzva, vinnyogva kushadtak vissza a
várba. Ők pedig most már kibújva a
feleslegessé vált medveruhából, zavartalanul
folytatták útjukat, és nemsokára ott állottak a
pásztor előtt, aki boldog volt, hogy újból
láthatja a leánykát, és száz aranypénzt adott a
Csillaghegyi fiúnak.
Hanem a leányka szánalmasan mutatott. A
tekintete szomorú, az arcocskája hervadt és
egykor oly beszédes cseresznyepiros ajka
néma volt. Alig szólt egy-két szót, és alig húzta
a lábacskáját, miután elbúcsúztak a
Csillaghegyi fiútól, és elindultak a hosszú és
nehéz úton hazafelé. A pásztor szíve mélyéből
sajnálta, de nem segíthetett rajta. Csak erős
karjaival támogatta, szelíd szóval bíztatgatta.
Amint így haladtak, vándoroltak, egy
vénasszonnyal találkoztak, akinek ezer és egy
ránc barázdálta az arcát, a szoknyáját és
csizmáját is, de akinek szemében csudás
értelem csillogott. A vénasszony bevitte őket a
kunyhójába.

Az egy fa lombjai alatt állott, és tele volt

szépbűzű burjánnak. Volt ott kutyatej, farkas-
alma, egérfarkú burján, ökorfark-kóró,
szamártövis, bolond beléndek, ördögborda,
papsajt, lósóska, vérehullató fecskefű és
gyöngyvirágecet is egy ici-pici
agyagedényben. Ugyan ki tudná
megmondani, hogy hány beteget,
nyomorékot gyógyított meg és hány fáradt
vándort üdített fel ezekkel a füvekkel a
különös vénasszony?! Most is szépen leültette
a sápadt, reszkető leánykát és a pásztort egy
gyeppadra, a kunyhó fala mellett, a következő
titkos szavakat mormolva:

Rókaszem, rókaszem, rókaszem ne ártson,

Farkasszem, farkasszem, farkasszem ne ártson,
Mókusszem, mókusszem, mókusszem ne ártson,
Kígyószem, kígyószem, kígyószem ne ártson…

A rejtélyes szavak elhangzása után egy kis

gyöngyvirágecetet kellett inni a leánykának.
Attól meg – csudák csudája! – egy
szempillantás alatt elállott a reszketése,
sápadt, szép arca kipirult, szemeiben
fellángolt az élet lángja, reszkető, görnyedt
teste felegyenesedett, kis kezeivel átölelte a
vénasszony nyakát, és újból cseresznyepiros
ajkai beszédre, dalra nyíltak… Vajon ki tudná
szavakkal kifejezni a pásztor nagy örömét,
mikor ezt a váratlan és csodálatos átalakulást
látta?! Örömében a csodatevő vénasszonyt is
megajándékozta. Aztán boldogan mentek
tovább a bűvös-bájos vidéken, a zöld pázsitos
mezőkön. A kék vizű tó partján. Egy
kőszörnyeteg mellett megállottak, hogy
kedvük szerint gyönyörködjenek a kék víz
lakóiban, a hableányokban. Ezek – a csillagok
és a nap aranyos fényében tündöklő vízcsepp-
ruhájukban – bájos táncot lejtettek a csillogó
kék víztükrön. Táncuk közben hol a víztükör
alá bújtak, hol felbukkantak, hogy csudálatos
ruhájukban még jobban tündököljenek, vagy
éppen árnyékba boruljanak valamelyik
ezeresztendős fának a tó felé hajló
lombkoronája alatt… A leányka örömtől
repeső szívvel nézte-csodálta őket. Többet
mondok: még a pásztor is örömmel és
álmélkodással nézte ezt a tánccsodát…
 Ó, milyen jól telt az idő itt!… Nem csoda,
hogy a pásztor alig, de alig tudta rábeszélni a
kisleányt, hogy még egy utolsó tekintetet
vetve a tóra, és csókot hintve a csillaghegyi
lányoknak, tovább vándoroljanak.
Vándoroltak hát, és vidáman dalolt-
csicsergett a kisleány, mint egy börtönéből
kiszabadult rabmadár… Ide-oda csapongott,
mint a tarka-barka lepkék körülöttük…
Közben egy őzikével és egy csúf sündisznóval
találkoztak. A sündisznó tüskéje olyan hosszú
és hegyes volt, mint egy tőr. Mintha száz meg
száz tőr meredt volna ki nagy testéből… Ez a
rettenetes állat egyenesen a leányka lábai elé
gurult, de még idejében behúzta tüskéit, hogy
keresztül ne döfje velük az apró lábakat…
Három kőszörnyeteg között pedig egy
kígyófészekbe tapostak. Az egyik kígyó
felegyenesedett, nyelvét kiöltötte, ijesztően
sziszegve… A másik rátekeredett a hozzá
legközelebb álló kőszörnyetegre, gyilkos
erővel ölelve az élettelen anyagot… A
harmadik lustán elnyúlt a fészek mellett, és
bambán nézte az ég kék sátorát… Amikor a
vándorok a fészkükbe tapostak, a folyvást
csicsergő kis vándor felsikoltott halálos
rémületében, és a pásztor megdöbbent. A
halálos rémület és a megdöbbenés azonban
alaptalan volt, mert még ezek az óriáskígyók
sem bántották őket. Ellenkezőleg, feléjük
nyújtották szörnyű-hosszú nyakukat, és
kiöltött piros nyelvükkel megcsókolták előbb
a kezüket, aztán az orcájukat…
Valamivel távolabb egy szakadék szélén
vándoroltak. Milyen mély volt ez a szakadék!
Nem csoda, hogy a leányka hirtelen úgy
érezte, hogy a bájos vidék elhomályosodik
szemei előtt, a föld kicsúszik lábai alól, és a
mélységbe zuhan… Pillanatok alatt történt. A
pásztor nem tudta megakadályozni.
Különben is szinte kővédermedt az
iszonyattól, hiszen tudta, hogy a szakadék
alján száz halál is leselkedik… De aztán
ujjongani kezdett, mint egy gyermek, mert
megpillantotta egy bokor ágai között –
gyöngyös-bojtos gúnyájában – a leánykát:
– Élsz, kedves, kis leányom?! – kiáltott le
hozzá.
 – Persze, hogy élek! Nincs semmi bajom,
csak nem tudok kimenni az ágak közül! –
kiáltott fel ezüstös hangján a leányka, és
kiáltását százszorosan visszhangozták a
sziklafalak…
– No, ne búsuljál. Tüstént ott leszek, és
kihozlak onnan! – kiáltott le újból a pásztor.
Aztán nagy nehezen lement a szakadékba
kiemelte a leánykát az ágak közül, felültette
egy medve-koma hátára, mely málnát és
szedret keresett kölykei számára a vad helyen,
a halál torka felett… Ez a jámbor állat aztán
szépen felcammogott kis utasával a
meredeken, a szakadék párkányára.
Így érték el a Csillaghegyet. Ott két jóravaló,
pompás szarvas hátán mentek-mendegéltek a
hegyoldalon, az őserdő mellett.
Mikor azonban a hegy tetejét is elérték, és
leszállottak a szarvasokról, hogy falatozzanak
valamit, egyik pillanatról a másikra egy
csillag tűnt fel és száguldott végig az égi
mezőn, millió és millió szikrát szórva
szerteszét a világba, és bűvös erőt sugározva.
Ez az erő pedig magával ragadta őket.
Ilyenformán elszakadtak a szarvasoktól, és
egymást átölelve, a gondolatnál is gyorsabban
repültek a csillagok felé… Most aztán
egyszerre láthatták az ég és a föld sok-sok
csodáját: a csillagokat és a napot, melyek oly
szépen világítanak és melegítenek; az égi
földeket. Voltak útitársaik is: azok a hatalmas
madarak, melyek velük együtt repültek, és
amelyeket villanó-suhanó árnyakhoz vagy
felhőkhöz hasonlíthatunk… Ám a Bokros
csillag felett a csillag megváltoztatta
útirányát: egyenesen a világ sarka felé tört, és
ők, szegények kikerültek a bűvös erő köréből.
Bizony, rettenetes még elgondolni is: ott
voltak a csillagok között, nem volt föld a lábuk
alatt, semmi sem volt, amibe
kapaszkodhattak volna… Ezért zuhanni
kezdtek, mint a kő, mint a vas a mérhetetlen
magasságban, a vég nélküli térségben… De
nem veszítették el a fejüket, hanem amíg
egyik karjukkal ölelték egymást, hogy el ne
szakadjanak talán örökre egymástól, addig
másik karjukkal hirtelen megragadták egyik
hatalmas madár lábát. Ennek a madárnak,
mint egy élő ejtőernyőnek a segítségével aztán
egy fél pillanat alatt, minden baj nélkül földet
értek a Csillaghegy peremén.
Ott meg egy jámbor férfiúval találkoztak,
aki állatbőrbe öltözve, mint a Csillaghegyi fiú,
mellét verdeső hófehér szakállal, hervadt
ábrázattal, fején toronymagas süveggel,
szánján, melyet négy szarvas húzott, a Bokros
csillag felé utazott, hogy tarsolyában egy kis
fényt és meleget hozzon haza a barlangjába. Ő
ötven évvel előbb jött fel a hegyre, mikor egy
folyóba vesztek hőn szeretett családjának
tagjai. Azóta itt él, elszakadva a világtól,
szarvasaival. Néha-néha visszatér egy-egy
rövid órára az emberek közé, hogy valami
ennivalót szerezzen. Aztán ismét feljön a
hegyre, behúzódik barlangjába, gondol arra,
ami volt és arra is, ami nem volt, számlálgatja
a satnya füveket, örül a csillagsugárnak, a
napfénynek, és időnként merít a barlang
szájánál fakadó forrás kristálytiszta vizéből,
ami oly jólesik szerény falatozása után… Így
tölti napjait, távol a világtól… A leányka
megcsodálta hófehér szakállát, a pásztor
meghallgatta szavait. Aztán sok jót kívánva
neki, lassan elindultak az őserdő úttalan
útjain…
Napokon át járták azokat. Vadalmával és
vadcseresznyével táplálkoztak, mert bizony
elfogyott a tarisznya tartalma: a cipó, a
szalonna és a hagyma. Éjszaka meg
barlangban háltak.
Egy este alig hajtották le fejüket
kőpárnájukra, mikor a szentjánosbogár
fényénél egy medvebocsot pillantottak meg.
A barlang mélyén ült, mancsaiban illatos,
vérpiros málnát tartott, és javában
csemegézett.
– Ó, ha én is találnék egy kis málnát! –
sóhajtotta a leányka. És a kedves, szelíd
állatocska, mintha megértette volna: egy
csomó málnát nyújtott oda neki. Ő pedig
felemelkedve kőpárnájáról, örömmel fogadta,
és jóízűen elfogyasztotta. Aztán a
medveboccsal és a pásztorral együtt szépen
elszenderedett…
…Az őserdő úttalan útjai után a sík mezők,
a könnyen járható utak következtek. Ott már
gyermekjáték volt a vándorlás. De milyen
mérhetetlenül messze kerültek a csillagos
világtól!… Most legfeljebb a mezei
virágokban, a pacsirta és a fülemile dalában
gyönyörködtek. Mégis boldogok voltak, mert
érezték, tudták, hogy minden lépéssel
közelebb kerülnek otthonukhoz. És amikor
már ott állottak otthonuk küszöbén, mikor
már rátették kezüket ajtójuk kilincsére, ők
voltak a széles világ legboldogabb emberei…
AZ ARANYSZÍVŰ PÁSZTOR MEGTALÁLJA
DÁRIUS KINCSÉT
Tatár Ilonának, az aranyhajú, liliomfehér arcú
világszép leánynak szomorú sorsa volt. Nem
csoda, hiszen az édesanyja és apja meghalt, és
a mostohaanyja csak ütötte-verte. El is
bujdosott szegény Tatár Ilona. Ment-
mendegélt árkon-bokron keresztül, és a
Havason elrejtőzött egy barlangban. Ám a kis
falu leányai megtudták, hogy hol rejtőzik,
naponta meglátogatták, és bőségesen ellátták
élelemmel, mintha testvérek lettek volna…
Egy szép napon a szegény özvegy világotjárt
leánya is meglátogatta.
Milyen boldogok voltak ezek a leányok,
mikor találkoztak! Hogy csevegtek, ölelkeztek
a barlang gyeppadján!… Csevegésüket
azonban megzavarta egy ifjú lovas, aki
váratlanul ott termett a barlang előtt. Talán a
mesék királyfia volt… Homlokán csillag, fején
drágaköves föveg ragyogott, deli termetét
bársony ruha fedte, lábán sarkantyús piros
csizma, lován cifra szerszám ékeskedett, szép
hangján pedig megszólalt, és minden szava
kérés volt:
– Világszép hajadonok, mondjátok meg
nekem, melyik ösvény vezet a kis faluba?
– Az a köves ösvény a fenyves mellett –
felelt Tatár Ilona.
– Kit keresel a kis faluban, deli lovas? –
kérdezte a szegény özvegy lánya.
– Azt a leánykát, aki a Leányvár urának
rableánya volt – felelt az ifjú.
– Én vagyok az – rebegte a leány.
– Igen? Ó, milyen jó! – kiáltott fel most az
ifjú. Majd ezeket mondta:
– Sok szépet hallottam rólad. Azért
elhatároztam, hogy feleségül kérlek.
Felviszlek a Cigányhavasra. Ott élek én. A
vajda fia vagyok. Leszel-e hát az én kincses
bokrétám, kis feleségem? Akarsz boldog lenni
velem ott, ahol az ember szabad, mint a
madár, és ahol mindent ingyen ad a világ?…
– Igen, akarok… A tied leszek… Veled
megyek – felelt most a leány.
 Akkor az ifjú felemelte őt az ölébe, és –
búcsút intve szegény Tatár Ilonának, aki újból
egyedül maradt – elvágtattak a Cigányhavas
felé…

Ott egy ősrégi vár állott, melyet – az öregek

meséje szerint – még Dárius építtetett piros
márványkőből, aranyból és cédrusfából. Ezen
a helyen élt a vajda – sastekintetű, ékes ruhájú,
hatalmas férfiú – szeretetreméltó népével. És
ezen a helyen telepedett le a vajdafi a szegény
özvegy leányával, akit – atyjaura
engedelmével – valóban feleségül vett…
…Az éjszakát a várban, a nappalok aranyos
óráit a fenyvesek tisztásain töltötte a nép. A
tisztásokon pedig hegedűszó mellett,
reggeltől estig vigadtak a tüzesvérű, cifra
ruhás fiatalok, A gyermekek csak vihogtak,
futkostak, a férfiak beszélgettek, bólogattak, a
nők adtak-vettek, az öregek pipáztak,
bölcselkedtek tarka-barka ruháikban…
A fenyvesek felett sült libák, kacsák, tyúkok
és galambok röpködtek, a fenyőfák és cserjék
között sült malacok szaladgáltak, melyeket
bizony megfogtak és jóízűen megettek a
boldog emberek…
Az ösvényeken drágakövek csillogtak. A
fenyőfák ágairól órák, fülbevalók, karperecek,
ruhák, cipők és kalapok csüngtek. És ezeket a
drága portékákat ingyen kapta bárki.
Ilyenformán ez a nép a világ legboldogabb
népe volt. Ám ez a boldogság váratlanul
boldogtalansággá változott…

Volt a Cigányhavas közelében egy szakadék,

melyből zegzugos ösvény vezetett pokoli
sötétségben a föld mélyébe, egy pokolfekete
tóhoz, majd a Dárius kertjébe. Ott
szemkápráztató világosság ragyogott, és
ennél a világosságnál a földön sohasem látott
arany és ezüst virágok pompáztak. A tó
mellett pedig egy zugban egy gonosz szemű,
szőrös testű szörnyeteg tanyázott és őrködött
örökké, hogy halandó ember szeme sohase
lássa a csodálatos virágokat…
Egy vaksötét éjszaka, mikor a halálmadár
rémesen huhogott, ez a szörnyeteg, ez a testet
öltött átok felment a földre, aztán bement a
várba, melynek kapuja éjjel-nappal tárva-
nyitva volt; megállott a vajda ágya előtt, és
undok krákogás közben így szólt:
– Halandó ember, aki oly gondtalanul alszol
és nem tudod, mit hoz számodra a holnap,
ébredj fel és figyelmezz szavaimra! Én már
meguntam az örökös föld alatti életet, és
elhatároztam, hogy itt ütöm fel a tanyámat.
Kotródjatok hát innen!…
A hatalmas, vajda felébredt, felült ágyában,
és így mennydörgött:
– Pusztulj innen, pokolfajzatja, mert tüstént
kiszorítom a lelket belőled!… Itt bizony nem
ütöd fel a sátradat sem most, sem a jövőben!…
Ez a felelet megdöbbentette a szörnyeteget.
Azért fogta magát és – ocsmány krákogása
közben – eltávozott, de délben, mikor a nép
legjobban vigadozott a tisztásokon,
lerombolta az ősrégi várat, a piros
márványkő-falakat, cédrusfa-ajtókat,
oszlopokat és a csillogó aranyfedelet…
Este aztán az ifjak és vének hangos
jajveszékelése közben a vajdafi és kis felesége
lóra ültek, és – mint a vajda szószólói –
elvágtattak az aranyszívű pásztorhoz.
Megrázó szavakkal kérték, hogy szabadítsa
meg őket szörnyű ellenségüktől. Az
aranyszívű pásztor pedig elment velük a
szakadékhoz, majd annak szélén hagyva őket,
egy aranyos kis szentjánosbogár fényénél a
zegzugos ösvényen vigyázatosan lement a
mélybe. A zug előtt aztán találkozott a
szörnyeteggel – és nem törődve a
szerencsétlen krákogásával és átkozódásával
–, izmos karjaival megragadta, irtózatosan
megrázta és megfojtotta, majd a pokolfekete
vizű tóba dobta…
Aztán belépett Dárius kertjébe. Ott a
szemkápráztató világosságnál álmélkodva
nézte – látta az arany és ezüst virágokat,
melyek felett gyémántos tollú madárkák
röpködtek, daloltak és csicseregtek.
Az egyik ezt csicseregte:
– Én olyan boldog vagyok…
A másik ezt:
– Én a csalogánynál is szebben dalolok…
A harmadik ezt:
– Én a Dárius király énekese vagyok…
A negyedik:
– Én ezeresztendős vagyok…
Dáriusnak, a híres királynak ezek a
madárkái nem ismerték az idő határait,
egyetlen gyönyörűséges pillanatnak
tekintettek ezer és ezer esztendőt.
 Az aranyszívű pásztor csak jött-ment a
ragyogó csodák között, mintha valami
bűvölet alatt állott volna… Aztán elgondolva,
hogy a vajda kérését teljesítette, a
szörnyeteget legyőzte, megtömte
elmaradhatatlan tarisznyáját arany és ezüst
virággal, felment a szakadék szélére. Ott
megajándékozta az őt türelmetlenül váró
fiatalokat, és a kis falu felé vette útját…
 Ám alig tett néhány lépést ezen az úton,
mikor két pápaszemes, nagy szakállú és fehér
ruhájú tudóssal találkozott. Ezeknek
elbeszélte, hogy a pokolfekete vizű tóba dobta
a szörnyeteget, és megnyitotta az utat a
Dárius kertje felé. A pápaszemes tudósok
pedig egy kis tulipános kaput emeltek
haladéktalanul a mély szakadék szélén egy
örökké éber kapus számára, akivel az úton
kötöttek szétbonthatatlan egyezséget. Aztán
ők is bementek a föld gyomrába, lassan-lassan
felhozták Dárius kincseit: az arany, ezüst
virágokat és a gyémántos tollú madárkákat, és
elszállították azokat múzeumaikba. Közben a
kis tulipántos kapu kapusa éjjel-nappal
őrködött, hogy senki se mehessen be a föld
alatti világba…
A vajdafi és kis felesége pedig hazatértek a
szakadéktól, eladták az ajándékot, amit az
aranyszívű pásztortól kaptak, és a pénzzel egy
palotát építtettek az ősrégi vár romjai felett, a
Cigányhavason. Ott éltek sokáig boldogan
szeretett népükkel együtt, mint annak vajdája
és vajdáné-asszonykája, mert a sastekintetű,
hatalmas vajda váratlanul meghalt…
 SZOMORÚ HERVADÁS
Egy reggel Tatár Ilona csodálkozva látta, hogy
egy holló repül be a barlangba. Az ágyára
szállott – puha, zöld mohaágya volt – okos
szemével állhatatosan nézte őt, fejét
mozgatta, szárnyát csapkodta, mintha
mondani akart volna valamit. Aztán egy kis
erdei mézet csepegtetett a csőréből egy
falevélre, ami a mohaágy előtt hevert, és
kirepült a barlangból. Ezen a napon Tatár
Ilona megédesíthette eledelét, melyet a
lányok hoztak neki.
Egy éjszaka pedig olyan édesen aludt, mikor
léptek neszére riadt fel, és két fehér embert
pillantott meg a holdlénynél a barlang
közepén. Ezek közül az egyik így szólt hozzá:
– Világszép Hajadon, nem tudjuk, honnan
jöttél a vadonba, csak azt tudjuk, hogy itt
vagy. Csak arra gondolunk, hogy nincs
eledeled és italod. Ezért egy vadmacska-
combot és egy korsó bort hoztunk neked.
Használd el jó egészséggel…
 Ezt mondva, a drága, jó emberek letették az
említett eledelt és italt a barlang földjére és
eltávoztak.
A következő éjszaka megint meglátogatták.
És ő evett vadmacska-eledelükből, ivott
borukból, dalolt és táncolt velük. És
kimondhatatlanul boldog volt nagy
árvaságában is. De ez a boldogsága úgy
elmúlott, mint egy szép álom…
Már eltávoztak kedves vendégei. Ő a
barlang előtt ült egy kövön. Hallgatta a
csalogányok dalát. A csillagok vakítóan
ragyogtak, a hold ezüstös fényt szórt az
éjszakába, a világba. Nem messze őzikék
legeltek, nyulak táncoltak. Olyan szép és
ragyogó volt az éjszaka… De egyszerre sötét
felhőfátylak takarták el az eget. A csillagok, a
hold mind eltűntek. A rengeteg felől hideg szél
fújt, és Tatár Ilona fázni kezdett. Felállott hát
kőpadjáról, hogy térjen be a barlangba, mikor
a baljóslatú éjszaka sötét leple alatt egy rabló
közeledett feléje. Ezt látva, a szegény leány
halálosan megijedt. A lába a földbe
gyökerezett. Egy lépést sem tudott tenni. Csak
nézte a rablót tágra nyitott szemeivel. Az
pedig már előtte állott sötét ábrázatával,
durva ruhájában, rémes fegyvereivel,
megragadta és elhurcolta…
Reggel aztán a lányok megsiratták. De az
aranyszívű pásztor ismét útra kelt, és
megtalálta szegénykét a Havas szívében, egy
berekben. Ott ült a zöld pázsiton, és
keservesen sírt. Könnyei igazgyöngyökké
változtak és a kötényébe hullottak. A rabló
mohón kapott utánuk…
– Megállj! – kiáltott a gazemberre az
aranyszívű pásztor. De az hirtelen eltűnt a
berek mellett, a fák sűrűjében, otthagyva
Tatár Ilonát igazgyöngy-könnyeivel…
Most az aranyszívű pásztor szép szavakkal
vigasztalva, hazavitte őt a kis faluba, a
tornyos házba – annál is inkább, mert a
kőszívű mostoha már nem élt – és kérte Kati
nénit, hogy gondozza, ápolja.
Tatár Ilona igazgyöngy-könnyeit, melyeket
hazahozott kötényében, hűséges barátnőinek
ajándékozta…
 RÉMES HARC A RABLÓKKAL
Az aranyszívű pásztornak még volt egy
kívánsága. Szerette volna látni Kiskapust, a
csodálatos várost, melyet a Havasok Királya
építtetett Dárius kertje felett, a kis tulipántos
kapu mellett. Szerette volna látni a
múzeumot, melyben a pápaszemes, nagy
szakállú tudósok elhelyezték a ládikókat a
vasporral és virágokkal és a kalickákat a
gyémántos tollú madárkákkal. El is vándorolt
a híres férfiú a városok városába.
Megtekintett, megcsodált mindent,
elbeszélgetett a tudósokkal, és aztán – szíve
mélyén örvendezve, hogy mindezt
megtehette – egy csodatevő forráshoz
vándorolt.
Annak közelében száz és száz csonka-bonka
ember tolongott. Ezek mind ittak a gyöngyöző
vízből, hogy gyógyuljanak meg attól. Még ide
oda tipegő és bámészkodó kisgyermekeket is
lehetett látni az édesanyjuk mellett. Az
aranyszívű pásztor egy marék aranypénzt
dobott lábaik elé, amit egymást taposva
kapkodtak fel a földről, hangos szóval áldva a
mind jobban távolodó vándort…
Az már egy erdei úton járt, mikor három
alabárdos, marcona alak ugrott eléje ezekkel a
szavakkal:
– Ide azzal az arannyal a tarisznyából!…
És felemelték alabárdjaikat, hogy sújtsák le,
ha nem teljesíti követelésüket. Ő azonban
nem ijedt meg sem a hangjuktól, sem
alabárdjuktól, sem gyilkos tekintetüktől,
hanem pásztorbotjával pillanatok alatt
leterített kettőt közülük; csak a harmadikkal
nem boldogult. Ez a fürge fickó a háta mögé
került, és alabárdjával mély sebet ejtett a
vállán. Ám ő villámgyorsan megfordult, és
egy jól irányozott hatalmas ütéssel ezt is
ártalmatlanná tette. Aztán elerőtlenedve
zuhant a földre. Szeme elborult, a rét, az erdő
elhomályosodott előtte… Sebéből pedig
ömlött a vér…
Mikor eszmélni kezdett – milyen
csodálatos! – félig álomban, félig ébren, Vitézt,
a kis kutyát látta, amint kettéharapja a rablók
torkát és nyalogatja az ő sebét… Mikor
azonban egészen magához tért, már nem látta
a kedves kis állatot.
Aztán lassan felemelkedett a földről, és –
valamivel távolabb – lepihent egy fa alá. Ott
töltötte el a nap hátralevő részét és az éjszakát
nyugtalan lázálomban.
Másnap reggel tovább vándorolt. De a léptei
bizonytalanok voltak, a vére pedig egyre
szivárgott sebéből. Ilyenformán mind
gyengébb és gyengébb lett. Ennek ellenére is
még három falu határát járta be, és
szétosztotta kincsét a sok senkifia és lánya
közt…
Mikor azonban hazatért, Kati néni alig
ismerte meg, olyan színtelen, halottsápadt
volt az arca. Pedig valamikor olyan volt, mint
a bazsarózsa…
– Jaj, jaj, kedves párom, mi történt
kegyelmeddel?! Hiszen olyan halálravált az a
szép, piros orcája!… Jaj, jaj, hiszen csupa
vérben vagyon az ingje, gúnyája!… Jaj, tüstént
nyugodjon le a vetett ágyba!…
Így jajveszékelt Kati néni. Közben a vetett
ágyhoz támogatta az aranyszívű pásztort,
megmosta orcáját, két kezét. Azután szép,
tiszta ingben lefektette és könnyeivel öntözte.
Az pedig elhaló hangon, szaggatott szavakkal
beszélte el, hogy mi történt vele. Szaggatott
szavai voltak az utolsó, értelmes beszéde. A
vérveszteségtől teljesen elerőtlenedve, lezárt,
néma ajakkal, halotthaloványan feküdt a
vetett ágyban, nehezen lélegzelve, hörögve…
Nem lehet csodálni, hogy Kati néni haját
tépve, mint egy őrült, jött-ment, meg-
megállott a cifra ágy mellett, ölelte, csókolta
őt. Így váltak el egymástól örökre.
És így maradt egyedül Kati néni, de csak
néhány rövid napra, mert a búbánat
elhervasztotta.
Mielőtt elhervadt volna, mind
elajándékozta azokat az arany
csipkebogyókat, arany és ezüst rózsákat és
pénzt, melyek még a tulipántos padládában
voltak. A kis falu lakóinak jutott az ajándék.
Hej, milyen boldogok voltak azok az emberek!
Ezért is nevezték el falujukat
Boldogfalvának…
 Az aranyszívű pásztor és az ő hűséges élete
párja, Kati néni haláluk után is éltek és ma is
élnek annak a két árvának és a
boldogfalviaknak emlékezetében…
 A BÁNFFYHUNYADI CSIZMADIÁK
VISZONTAGSÁGOS UTAZÁSA ÉS
GYÁSZOS HALÁLA A VILÁG VÉGÉN
Török Víg András bánffyhunyadi
csizmadiamester műhelyében száz tőke állott,
a száz tőke mellett pedig ötven inas és ötven
segéd készítette a piros csizmát a kalotaszegi
leányoknak és menyecskéknek. De Török Víg
András nem dolgozott, hanem csak pipázott
jó, öreg pipájából, melynek szerfelett hosszú
szára volt.
Egy reggel éppen műhelyének az ajtaja előtt
állott és pipázott, mikor hirtelen ott termett
előtte az a körösfői atyafi, aki cifra portékáival
bejárta a széles világot, és akit még a sárga
kínaiak és a fekete négerek is úgy ismertek,
mint édestestvérüket. Ez a híres körösfői
atyafi ott, a műhely ajtaja előtt így szólt a
pipázó csizmadiamesterhez:
– Mester, mondanék kednek valamit…
Török Víg András pedig így felelt:
 – Akkor kerüljünk be a műhelybe. – És azzal
bement.
A híres körösfői atyafi követte.
Már ott ült a műhely közepén egy kerek
széken, mikor az egész műhelyt betöltő érces
hangon így szólt Török Víg Andráshoz:
– Hát csak azt akarom mondani kednek,
Mester, hogy verejtékes munka nélkül is
szerezhetnének szattyánbőrt, talpat,
szerszámokat és piros csizmát, éspedig ezüst
szerszámokat és aranysarkú piros csizmát…
– Mit beszél ked, atyámfia – kérdezte Török
Víg András, és akkorát szippantott pipájából,
hogy rendes körülmények között általános
feltűnést keltett volna. Az inasok és a segédek
pedig olyan izgatottak lettek, hogy hármat,
négyet is öltöttek a tűvel, holott pedig csak
egyet kellett volna ölteniük.
– Csak arról van szó – felelt a híres körösfői
atyafi –, hogy amikor cifra portékáimmal
jártam a világot, eljutottam a világ végén egy
fene nagy tengerpartjára. Hát amint jártam-
keltem és álmélkodtam ott, a tengerparton –
ahol a homokszemek között aranyszemek
csillognak – hirtelen megpillantottam egy
vaddisznót. De ennek a vaddisznónak olyan
hosszú szőre volt, hogy a földet seperte vele, és
– verje meg a ragya – olyan agyarai voltak,
mint egy-egy sarló… És ez a fertelmes vadállat
nekem rontott.
De, kedves atyámfiai, én nem veszítettem el
a fejemet, hanem szépen futásnak eredtem.
Tudják, úgy futottam, mint egy őzbak. Azután
pedig bévetettem magam egy tóba, aki
akkorácska lehetett, mint a körösfői legelő…
Abban a tóban aztán úszni kezdtem, és bizony
addig úsztam, amíg elértem a partot. A
vaddisznó azonban nem jöhetett utánam a
vízbe; csak ott maradt a parton, és szüntelenül
fújta-túrta a nyálát tehetetlen mérgében…
A tó partján aztán egy kedves, szép őz – aki
éppen szoptatta gidóit – ideadta nekem egyik
csecsét, hogy szopjak belőle egy kis tejet. És én
szoptam is úgy egy kupányit. Hej, kedves
atyámfiai, ugyancsak édes tej volt az…
Ezekután pedig megcirógattam a szép
állatot és gidóit, és békességben
visszamentem a fene nagy tengerhez. Hát ott
egy csónakot találtam, a csónakban pedig
evezőket és kenyeret, bort.
– Dicsérem az eszit annak, aki ezt itthagyta
nekem – mondtam magamban. Avval
beszállottam a csónakba, és serényen evezni
kezdtem a mérhetetlen vizeken, mert, tudják,
azt akartam, hogyha hazajövök Körösfőre,
mondhassam el az én kedves atyámfiainak,
hogy jártam a világ végén, az óriási tengeren.

Tíz nap és tíz éjjel eveztem. Időközben el-

elnéztem a tenger tiszta, kék vizét, a fejem
felett az áldott nap ragyogását, a csónakom
körül a pajkos halak ficánkolását és azokat a
gyönyörűséges égi madarakat, akik
szüntelenül felettem és körülöttem repdestek
és amikor elfáradtak, leszállottak a csónakra
egy kicsit pihenni. Így telt el tíz nap.
A tizenegyedik napon azonban elfogyott a
kenyér és a bor, melyet a csónakban találtam.
Ezen a napon, de különösen a következő
napokon olyan éhes és szomjas voltam, hogy a
csizmám talpát és a bekecsem pántját
kezdtem rágni, és sós tengervizet ittam. Már-
már azt hittem, hogy elpusztulok és ebben a
testi életben sohasem eszem több töltött
káposztát, nem iszom több jó bikali bort, nem
látom meg az én kedves körösfői atyámfiait és
nem járok a kínainak és a szerecsenek
országában… De ekkor hirtelen egy kis
szigethez érkeztem. Ezen a szigeten pedig friss
forrásvizet és édes gyümölcsöt találtam, és így
nem kellett elpusztuljak étlen-szomjan, mint
egy fertelmes féreg.
– Ez aztán kedves, szép történet – ismerte el
Török Víg András, és elismerése beszédes
jeléül felakasztotta a pipáját a falra. Az inasok
és a segédek pedig oda voltak a csodálkozástól.
– Ez még semmi, kedves atyámfiai – emelte
fel a hangját a körösfői atyafi, majd így beszélt
tovább:
– Amint mentem, mendegéltem a kis
szigeten – ahol gyönyörűséges virágok
illatoztak –, váratlanul egy aranypalotát
találtam. Ennek a palotának gyémántkőajtaja
volt, a gyémántkőajtónak ezüstzára. Az
ezüstzár felett pedig drágakő-betűkkel ez az
írás állott: Halandó ember, ne reméld, hogy
ezt az ajtót valaha is kinyithatod!… De,
kedveseim, én nem törődtem az írással,
hanem fogtam a tolvajkulcsot, akit mindig a
tarisnyámban hordok, és kinyitottam vele az
ezüstzárat és a gyémántkőajtót. Azután pedig
bátran beléptem az aranypalotába. Beléptem,
és csak álmélkodtam, mert rengeteg szebbnél-
szebb aranysarkú piros csizmát, finom
szattyánbőröket, talpat és csizmadiáknak
való ezüst szerszámokat találtam ott. Először
bizony azt hittem, hogy csak álmodok, de
mikor véletlenül ráléptem egy ezüst árra és az
véremet fakasztotta, láthattam, hogy nem
álombéli kép, hanem valóság az, amit látok…
– Halljátok ezt, legények? – kérdezte Török
Víg András falrengető hangon.
– Halljuk, halljuk – zúgták kórusban az
inasok és segédek, és letéve szerszámjaikat
tőkéikre – örömükben felállottak és
összeölelkeztek.
– Hát akkor ne habozzunk, édes fiaim,
hanem tüstént határozzuk el, hogy
elmegyünk a csodálatos szigetre a kincsekért,
melyekről ez a körösfői atyafi beszél nekünk –
indítványozta most Török Víg András.
– Elhatározzuk! – hangzott a lelkes felelet.
– Kednek pedig – szólt Török Víg András a
világot járt körösfői atyafihoz – illő jutalmat
adok, csak éppen vezessen el az
aranypalotához.
– Szívesen – vállalkozott a nagy feladatra a
híres körösfői.
És azon a napon előkészültek az útra, mely
jelentőségében méltán áll Kolumbus Kristóf
Amerikába vezető útja mellett.
Az előkészület pedig abból állott, hogy a
csizmadiaszínből kihoztak háromezer darab
kicserezett bivalybőrt, száz sámfaéket, talpot,
piros csizmakenőcsöt, melyet – megfelelő
mennyiségű kenyérrel, szalonnával, túróval
és hagymával – felraktak száz bivalyszekérre.
Aztán eljött az az emlékezetes nap, mikor az
így megrakott bivalyszekerekkel bátran
útrakeltek. Ezekben a felejthetetlen
pillanatokban a bánffyhunyadi menyecskék
és leányok mind künn voltak a kapukban, és
boldogságtól csillogó szemekkel integettek a
bátor csizmadiák után, amíg el nem tűntek a
világ vége felé vezető hosszú-hosszú úton…

Harminc nap és harminc éjjel mentek,

mendegéltek erdőkön, réteken, kis és nagy
folyókon keresztül, nagy melegben és
záporesőben, villámcsapkodás közben. A
körösfői atyafi mindenütt és mindenkor
híven előttük járt, jobb kezével mutatva az
utat…
A harmincadik napon aztán – ezt a napot
piros betűkkel kell írni a kalendáriumban –
megérkeztek a világ végére, a világ végén az
óriás tenger partjára. A tengerparton pedig a
háromezer bivalybőrből egy hajót gyártottak.
Ennek a hajónak a kormánykerekét talpból, az
evezőit sámfák ékjeiből készítették, az oldalait
piros csizmakenőccsel kenték be, és kisebb-
nagyobb kefével addig kefélték, amíg úgy
ragyogott, mint a legújabb piros csizma
szára…
A bivalyokat és a szekereket aztán egy öreg
legény őrizetére bízva, ezzel a ragyogó hajóval
folytatták útjukat a tengeren, a kis sziget felé.
Az inasok és a segédek a sámfaék-evezők
mellett ültek és eveztek. Török Víg András a
hajó farában sétálva olyan füstfellegeket
eregetett hosszú szárú pipájából, hogy
beborította velük a hajót és a hajó körül a
tengert is. A körösfői atyafi pedig elfoglalta az
őt joggal megillető helyet a kormánykerék
mellett, melyet biztos kezekkel forgatott,
miközben ilyenképpen beszélt a bátor
csizmadiákhoz:
– Atyámfiai, most nyissák ki jól a két
szemüket, hogy láthassák a tengeri halakat!
Látják ott, a hajó faránál azt a behemótot? Van
legalább olyan hosszú, mint a bánffyhunyadi
nagyutca. És a szájában elférne egy ökörbivaly
is…
Hát azokat a kisebb halakat látják? Figyeljék
csak meg, hogy tudnak azok ficánkolni a
vízben! Tudják, éppen a kínai tengeren
utaztam valami tanárokkal, mikor
megtámadta a hajónkat egy ilyen behemót. És
bizonyosan felfalt volna, de ezek a kisebbek
nekimentek és addig cibálták, amíg ott nem
hagyott bennünket, Az inasok és a segédek, de
még Török Víg András is csakúgy hallgatták a
körösfői atyafi elbeszélését. A szép hajó pedig
fáradhatatlanul szelte a vizet, és addig szelte,
amíg meg nem érkeztek a kis szigethez.
Itt példás rendben és gyorsan partra
szállottak. Ezután a hajót sámfa-ékekkel egy
vízbenyúló sziklához rögzítették, és egy
hatalmas réten elindultak az aranypalota felé.
 Azon a réten olyan virágok nyíltak,
amilyeneket Kalotaszegen sohasem láttak, és
tarkábbnál tarkább pillangók és madárkák
röpködtek. Azután olyan óriási fák rengetege
következett, melyeknek lombjai a fellegek fölé
emelkedtek és azokat takargatták. Tigrist,
párducot és oroszlánt is láttak a bátor utazók,
de ezek a vadállatok nem bántották őket. Sok
szépet láttak és sokat csodálkoztak. Még Török
Víg András is csodálkozott. Csak a körösfői
atyafi volt egykedvű, mert ő már látta
mindezt. Talán még különbet is látott, amikor
portékáival járta a világot. Azért nem is igen
beszélt őkelme, hanem csak végezte nagy
feladatát: vezette a csizmadiákat az előtte már
ismerős tájon. A csizmadiák pedig követték őt
lelkesen dalolva, bebeszélgetve.
Így érkeztek meg az aranypalotához, mely
ott emelkedett büszkén az erdő egyik
tisztásán csillogó, aranyos fedelével, falaival,
oszlopaival és gyémántkőajtajával. Mikor
azonban megérkeztek, egyetlen szót sem
tudtak szólni az egész valójuk felett úrrá lett
álmélkodásukban. Csak a körösfői atyafi
őrizte meg hidegvérét, amit a következő
cselekedete bizonyít: Megköszönve szép
szavakkal mert volt erő, egészség és kitartás,
hogy elvezesse társait a világ végére, kivette
tarisnyájából a tolvajkulcsot és annak rendje
és módja szerint kinyitotta vele az ezüstzárat
és a gyémántkőajtót. Azzal mindnyájan
bementek, de nem is mentek, hanem
rohantak az aranypalotába…

Ennek falai csodálatosan csillogtak-villogtak.

Az ablakai pedig – a falak közepe táján –
olyanok voltak, mint valami ragyogó tükör.
Aztán az ablakok mellett bíbor függönyök
lógtak, a szélükön gyönyörűséges rojtokkal. A
padlón kincseket érő szőnyeg futott végig.
Végül a mennyezetet festmények díszítették
és egy ezüst lánc, melynek végén pompás
lámpa függött. Ami az aranysarkú piros
csizmákat és az ezüst szerszámokat illeti, azok
az egyik ablak alatt voltak illő rendben. Olyan
szép és olyan káprázatos volt mindez, hogy
egyáltalán nem lehet csodálni, hogy a körösfői
atyafi első ittléte alkalmával azt hitte, hogy
csak álmodik. A csizmadiák pedig a sok
kincset és a káprázatos ragyogást látva,
határtalan örömükben úgy viselkedtek,
mintha elveszítették volna a józan eszüket. Az
egyik sírt, mint egy gyermek, a másik
ujjongott, a harmadik kurjongatott, a
negyedik tapsolt és kalapját a levegőbe dobta,
az ötödik a kezén táncolt, szóval – így, vagy
úgy – mindenik kifejezte örömét. Török Víg
András pedig a palota egyik ragyogó sarkába
állította füstölgő pipáját, és kezeit tördelve,
csak álmélkodott. Közben egyre fogdosták,
csókolták a kincseket, majd kihordták őket az
aranypalota udvarára.
De ekkor egy borzalmas vadállati ordítás
reszkettette meg a levegőt. Azok a vadállatok
ordítottak, melyek a sziget túlsó partján
tanyáztak, és amelyek most ide csörtettek,
hogy falják fel az utazókat. De Török Víg
Andrásnak helyén volt az esze és a szíve, és így
kiáltott a vadállatok felé:
– Mit akartok, becstelen állatok? Avagy nem
látjátok, a késemet?! – Ezeknél a szavaknál
hirtelen kihúzott a csizma szárából egy
hatalmas disznóölő kést. Majd a
következőképpen biztatta a vadállatokat:
– Tudjátok meg, hogy úgy szétváglak
titeket evvel a késemmel, mint a bőrt és a
talpat… Legények – parancsolt most az
inasoknak és a segédeknek –, ragadjatok
fegyvert a kezetekbe, és kövessétek a
példámat, mert ezt kívánja a bánffyhunyadi
csizmadiabecsület!! Ked is – buzdította a híres
körösfői atyafit – tartson velünk!…
Azzal felkapott a földről egy csizmaszárat
és szájához emelve, fújni kezdte, mint valami
trombitát és – fújta a riadót. A riadó után
pedig késével bátran megtámadta a
vadállatokat. A legényei és a körösfői atyafi
követték példáját. Fegyvereik az ezüst árak,
kések és kalapácsok voltak. Ezekkel a
fegyverekkel irgalmatlanul szúrták, vágták,
ütötték, tépték, szorították ellenfeleiket,
melyeknek vére patakokban ömlött. Egyik-
másik vadállatot egyszerűen kifordították a
bőréből, mint valami ócska csizmaszárat.
A véres harc után pedig – mely az ő teljes
győzelmükkel végződött – a hajóra szállították
a gyönyörű szattyánbőröket, talpakat, a sok
aranysarkú piros csizmát és az ezüst
szerszámokat. Aztán pedig elindultak
hajójukkal az óriási tengeren – Bánffyhunyad
felé.
De alig eveztek egyet-kettőt, mikor egy
fehér hajú és fehér szakállú vénember jelent
meg a tengerpart egyik szikláján, és
előrehajolva a szikláról – úgy, hogy szinte a
tengert érte karjaival – torkaszakadtából
kiabálni kezdett:
– Ó, ti jöttmentek, betörők, rablók, akiket
vízbe kellene dobálni, szerencsétlenné
tettetek életem hátralevő napjaira!! Honnan
jösztök, hová mentek?! Ó, hogy innátok meg a
tenger minden vizét! Betörtetek a palotámba,
elraboltátok a kincseimet, megöltétek
hűséges őrizőimet, az állatokat!! Ó, ó, ó!!
És amikor látta, hogy a csizmadiák a hajó
párkányára rohannak és bámulják őt, kezeit
ég felé emelve, szörnyen megátkozta őket:
– Legyetek átkozottak! Ó, hogy nyeljen el
titeket a tenger!…
Aztán megtépte szakállát, haját és ruháját,
és így kiáltott fel:
– Ó, miért is hagytam el a palotámat és
költöztem a rengetegbe? Miért is éltem ott?!
Miért, miért?!…
Ezek voltak utolsó szavai. Ezek után – szívet
szaggatóan zokogva – elhagyta a partot, és
eltűnt a sziget belsejében.
 Így tudták meg a csizmadiák, hogy kinek a
kincseit lopták el.

Ami azonban a szörnyű átok szavait illeti,

azok bizony megfogták őket, mert hirtelen
vihar támadt, ami úgy felkorbácsolta a tenger
habjait, hogy a hajó minduntalan elmerült a
feneketlen vízben… Ekkor a körösfői atyafi
utasítása szerint – egy vitorlát készítettek
azokból a szattyánbőrökből, melyeket az
aranypalotából zsákmányoltak. De ezzel csak
növelték a veszedelmet, mert a vihar a
vitorlánál fogva olyan sebesen kezdte repíteni
a hajót, hogy a nagy sebességtől már látni sem
tudtak. Repültek, de nem Bánffyhunyad,
hanem a világ vége, a pokol feneke felé. A
habok pedig szüntelenül paskolták,
döngették, elöntötték, vagy a magasba
emelték, vagy pedig ide-oda vetették a
recsegő-ropogó járművet. Közben prédára
éhes szörnyek tűntek fel itt is, ott is a vízben,
várva a pillanatot, amikor eltemethetik
feneketlen gyomrukban ingyen prédájukat.
 Ezekben a szörnyűséges pillanatokban a
körösfői atyafi latba vetette minden
tudományát és tapasztalatát. Török Víg
András is egyre magyarázott és lelkesített,
dacára annak a lehangoló körülménynek,
hogy a pipája kialudt a temérdek víz miatt. Az
inasok és a segédek pedig görcsösen
markolászták a sámfaék-evezőket, de már
nem tudtak evezni a szörnyű viharban, sőt
még gondolkozni sem igen tudtak. Idejük sem
volt erre, mert – ó, borzalom: a habok
szakadatlan ostromától hirtelen kettészakadt
a szép hajó oldala, és ők a csizmadiamesterrel,
a körösfői atyafival és a kincsekkel együtt
mind elmerültek a kavargó tengerben.
Elpusztultak…
 A bánffyhunyadi menyecskék és leányok
pedig – látva, hogy nem jönnek haza –
keservesen megsiratták őket. De megsiratta
őket minden kalotaszegi leány és menyecske,
mert többé senki emberfia sem készített nekik
szép piros csizmákat.
 KEDVES GYERMEKEK,

A világ legszebb meséit olvashatjátok

NAGYAPÓ MESEFÁJA című sorozatunkban.
Az első kötetben a következő meséket is
megtaláljátok:

VIRÁG PÉTER
BABSZEM JANKÓ
HÓFEHÉRKE ÉS A HÉT TÖRPE
A HÁROM VÁNDOR
PIROSKA ÉS A FARKAS
A JUHÁSZ MEG A MOLNÁR
CSIZMÁS KANDÚR
HÜVELYK KATI
A KIRÁLYLÁNY BABÁI
FARKAS-BARKAS

Egy-egy könyv ára 4,50 lej

 Lektor: PETRE IUDIT
Műszaki szerkesztő: ELENA GĂRĂJĂU

A megjelenés éve: 1971

A megrendelés száma: 177
Nyomdai ívek száma: 4

Intreprinderea poligrafică „Crișana”

Oradea, Str. Moscovei nr. 5
Republica Socialistă România