S.

Nagy Anikó
A japán teaszertartás

A japán császár udvarában ünnepi alkalmakkor teát szolgáltak fel már a 8. században.
Termeszteni azonban csak a 12. században kezdték el. A hagyomány szerint az első cserjét
Eisai pap, a zen-buddhizmus első japán szektájának megalapítója hozta Kínából.

A császári udvarban felszolgált ún. imperial teát Uji város közelében levő hegyen szüretelték.
Az ültetvényt széles, mély árkokkal védték, a sorok közeit mindennap seperték. Felügyelők
serege ügyelt a szüretelőkre, akiknek naponta kellett fürödniük. A munka Eisai útmutatása
szerint folyt. A leveleket a cserjékről kora hajnalban, a harmat beállta előtt kellett leszedni,
majd megpirítani egy papírlapon anélkül, hogy a papír meggyulladt volna. Azaz nagyon gyenge
tűzön. Végül bambuszlevelekkel lezárt edényekbe kellett tenni. Egy-egy nagyméretű, négy
füllel ellátott cserépfazék kétszáz fős kísérettel érkezett az udvarba. Ennek a kivételes
bánásmódban részesített teának kivételes értéke volt még a 18. században is. Talán nem tűnik
túlzásnak az, amit Engelbrecht Kämpfer, a Holland Kelet-indiai Társaság orvosa mesélt. Egy
alkalommal a Társaság igazgatójával kihallgatáson volt a császárnál. Amikor felszolgálták a
teát, az egyik szolgálattevő előkelőség a csészét átnyújtva figyelmeztette: úgy igya meg, hogy
ez a csésze tea egy itsebót ér. (Az itsebó egy négyszögletes aranypénz.)

Maga a csésze is értékes volt. A császár szívesen tüntette ki vele alattvalóit, amit azonban a
megajándékozott halálakor illett visszaadni. Előfordult, hogy zsoldként is teáscsészét adtak,
sőt az is megesett, hogy egy hadvezér katonái előtt összetörte uralkodójától kapott
teáscsészéjét mondván, hogy ő csak annak darabjaival tud zsoldot fizetni. Az imperial teát egy,
a 18. században maatsubosnak mondott, akkor már ritkaságszámba menő vázácskákban
tartották. Úgy vélték, benne a tea hatóereje megnő, sőt a régi, romlott tea visszanyeri erejét.
A vékonyfalú, zöldesfehér, hordó formájú, szűknyakú vázák a hagyomány szerint a Tajvan
közelében lévő Mauri-sziget agyagából készültek. A szigetet az istenek büntetésből
elsüllyesztették. Víz alá kerültek az edények is, melyekből sokat hoztak felszínre a
békaemberek. A kínai kereskedők megvásárolták tőlük, így jutott belőlük Japánba is. A vázákat
deformálták a rátapadt kagylók és korallok. Tisztításkor azokat nem kaparták le teljesen, az
adta meg hitelességüket, növelte értéküket. A legnagyobbakat például csak a császárnak volt
joga megvenni.

A Kínában tanult Eisai sokat tett a tea népszerűsítéséért. Igaz, praktikus cél is vezette, a tea
megszerettetésével akarta pártfogóját leszoktatni az alkoholról. A teáról röpiratot írt, mely
bevezet az egészség megőrzésének titkába. Az egészség öt szerv (máj, tüdő, szív, lép és vese)
működésének összhangján alapul. Mindegyik szervnek ízlésbeli "kedvence" van.

A máj szereti a savas ízt, a tüdő a csípőset, a szív és a vese a keserűt, a lép az édeset. A
szervek közt a szív az uralkodó, az ízek közt a keserű. Ha teát iszunk, mely keserű, a szív
megerősödik, testünk mentes lesz a betegségektől.

Eisai a kínaiakat állította például: "Kína nagy országában sok teát isznak, aminek
következtében nincsenek szívbetegségek, és a nép hosszú életű. A mi országunk tele van
bágyadt, sovány emberekkel, s ennek egyszerűen az az oka, hogy nem isznak teát."
A japán életben jelentős szerepet játszó, máig is élő teaszertartás a kínai zen-buddhista
teaáldozatból fejlődött ki. A 15-16. században japán teamesterek - Murata Shuko, Sen no
Rikyu - tökéletesítették európai ember számára nehezen érthető esztétikai élménnyé. (A keleti
világszemlélet nem "én" központú, az ember a természet részeként tartja számon saját
magát.)
A nyugati országokban elterjedt teaszertartás elnevezés nem fedi pontosan a szokás japán
nevét. A "cha-no-yu" szó szerint teavizet jelent, a "chado" pedig a teázás útját-módját. A
teaszertartások kezdetben a nagy kolostorok templomaiban zajlottak, az első teamesterek
maguk is szerzetesek voltak.

A legnagyobb elismerést a kyotói Daitoku-ji és a Kyotó melletti Myoki-an templom teaházai

vívták ki, ez utóbbit állítólag Sen no Rikyu tervei szerint építették 1582-ben.

Sen no Rikyu, minden idők legnagyobb teamestere (chain) értelmezése szerint a teaszertartás
az ún. wabi és sabi esztétikai elven alapul. A "wabi" kifejezés a reménytelenség és az
egyedüllét, az elveszettség érzését jelenti, mely a "tea útján", a belső nyugalom
megtalálásában oldódik fel. A szépség az egyszerű és természetes dolgokban rejlik, és a
tárgyak kiválasztásával, azok sajátos és nem mindennapi felhasználásával jut kifejezésre. A
"sabi" kifejezés jelentése: magányos, csendes, patinás. Mindezek megvalósulnak a
teaszertartás folyamán, mely korok szerint kisebb változásokon ment át, de lényege
változatlan maradt.

A vendégek egy kis kerten át jutottak a teaszobába, vagy az önálló teaházba. A kertművészet
összefüggött a teaszertartással. Sok teamester foglalkozott kertek tervezésével is. Sen no
Rikyu tervezte például a Myoki-an templom kertjét is. A japán kert nem európai értelemben
vett virágoskert volt, hanem eszményi természetet ábrázolt a hegy és víz jelképével, virágok
nélkül, kövekkel, mohákkal, hidakkal.

A teaház vagy pavilon magányos, igénytelen kunyhó látszatát keltette. Mintaképe a paraszti
lakóház volt, bár a gazdagabb kereskedők házai sem sokban különböztek tőlük. Alacsony,
80x60 cm-es ajtaja mindenkit meghajlásra kényszerített, függetlenül társadalmi rangjától. A
hagyomány szerint ez Rikyu teamester ötlete volt.

A helyiség nem volt nagyobb, mint amekkora feltétlenül szükséges volt, körülbelül 8
négyzetméter. A kicsiny ablakok magasan helyezkedtek el, nem nyújtottak kilátást a kertre.
A szobának sajátos megvilágítást biztosítottak, s a valóságosnál nagyobbnak tüntették fel. A
padlót 5-6 cm-es gyékény (tatami) borította, ezen ültek a vendégek. A szertartáson sohasem
vett részt sok ember, a teamester általában 3-5 vendéget hívott meg.

A teaszoba legfontosabb része és egyetlen ékessége a falifülke (tokonoma) volt, amelybe

buddhista kalligráfiát, vagy az évszaknak megfelelő tájat ábrázoló tekercsképet helyeztek el.
Előtte virágtartóban virág díszlett. A teaszertartással kapcsolatosan született meg, majd
önállóan fejlődött tovább az ikebana. (A virág a buddhizmusban a tanítói tisztség
áthagyományozásának volt a jelképe.) A hagyomány szerint Sen no Rikyu elpusztította kertjét,
mert tudomására jutott, hogy vendégei híres virágai miatt akarják meglátogatni őt.
Felindulásában kitépte a kert minden virágát, s az elképedt vendégek csupán a falifülkében
láttak mindössze egy szál krizantémot, de az képviselte neme minden szépségét.

A vendégek a szobába lépve, először a tekercsképet csodálták meg, majd helyet foglaltak a
gyékényen. A padlóba mélyített parázstartó felett öntöttvas üstben forrt a víz, a benne
elhelyezett vasdarabkáktól távoli vízesés hangjára emlékeztetve.

A teamester kis hengeres teaportartóból apró bambuszkanálkával porrá őrölt zöld teát tett a
csészébe, majd az üstből fa merítőkanállal forró vizet öntött rá, s kis bambusz-seprővel
felkeverte. Az így elkészített teát egyenként nyújtotta át a vendégeknek. Közben az üstben a
kifogyó vizet egy kerámia fazékból pótolta.
A teát nem illett egyszerre felhajtani. Három lassú kortyot írt elő a szertartás. A tea élvezete a
mindennapi életből való kikapcsolódás, békés elmélyülés és könnyed társalgás esztétikai
élményével párosult. A teaszertartás kialakulása idején Japánban feudális harcok dúltak. Nem
csoda tehát, hogy a szenvedésekbe belefáradt emberek békesség utáni vágya teljesült a
szertartások folyamán.

Az eszközkészlet a teázás szellemét tökéletesen szolgálta, s alkotóelemei egyenként is

iparművészeti értéket képviselnek. Magas színvonaluk a megrendelő ízlésének és a művészi
kivitelezés páratlan harmóniájának köszönhető.

A teaszertartás legbecsesebb edénye a teáscsésze (chawan). Az irodalmi, művészeti, filozófiai

témák mellett napirenden volt a teakerámia értékelése is.

A teamesterek kezdetben régi, 10-13. századi kínai csészéket használtak. Mivel számuk
korlátozott volt, új edényformát kellett keresniük. A koreai fületlen rizsestálka, majd a
mintájára készült japán kerámia teáscsészék tökéletesen megfeleltek a teaszertartás
követelményeinek. Fontos volt a jó anyag (a japánok a kerámiát nem tekintették mesterséges
anyagnak), a kézbe illő forma, a finom tapintású felület. A csészét két kézre kellett fogni. Ez a
mozdulat a szertartásban jelképes értelmet kapott: az anyagnak és a melegnek érintése
kapcsolatot jelentett a mesterségessel és a természetessel.

A csészék megformálásában kerülték a szimmetriát és az ismétlődést. A teáscsészéket

korongolás után kissé benyomták, a mázakat szabálytalanul csorgatták rájuk. Sokszor nem is
fedték be vele tökéletesen a felületet. Igazodtak az évszakokhoz is. Télen vastagabb falú,
öblös, sötétebb mázú csészéket használtak, nyáron pedig laposabb, tálformájúakat, világos
mázzal. A teakerámiát a mesterek maguk rendelték meg és választották ki. Így közvetlen
hatást gyakoroltak a kerámiaművészet fejlődésére. A teamesterek és a keramikusok
együttműködésének emlékét őrzi például az "oribe" kerámia, mely Futura Oribe teamester
nevét viseli.

A japán kerámiaművesség remekei a kézzel formált ún. raku csészék. (A raku szó örömet
jelent.) A Raku család tagjai készítették 14 generáción keresztül, a 16. századtól egészen a 20.
századig. Az elsőket még Sen no Rikyu teamester rendelte meg. Szépségük "igénytelenül"
egyszerű formájukban rejlik. Színük fekete vagy vörös, ritkábban fehér. Az egyedi darabokat
olykor költői névvel illették: Őszi mályvalevél, Fuji hegy, Oharal asszony...

Az iparművészet legszebb fémmunkái közé tartoznak a domború díszítésű öntöttvas vízforraló

üstök (chagama). Első példányai a 16. század második felében készültek.
A japán teaportartók (chaire) kicsiny, 5-10 cm magas, hengeres, vállas kerámiaedénykék
voltak lapos, elefántcsontból készült fedéllel. (A teapor számára az első időkben kínai
gyógyszeres vagy olajtartó edényeket is használtak.)
Esetenként forráztak tealevélből is teát (sen-cha), ehhez készültek kiöntőcsöves kannák
kicsiny csészékkel.

A teaszertartás eszközkészletét édességtartó dobozok és ételtartók egészítették ki. A teázás

előtt gyakran szolgáltak fel ételeket és édességeket.

Az edényeket nagy becsben tartották, apró mintás selyemzacskókba tették és úgy helyezték
egy falifülkében álló bambuszállványra. A selyem színét az edények színe szerint választották
meg.
A teakerámia minden darabja egyedi volt, nem alakultak ki egyforma tárgyakból európai
értelemben vett készletek. A mi készleteink a keleti ember számára haszontalan ismétlődésnek
tűnhettek. Ha például a szertartás folyamán kerek üstöt használtak, a vizesedény feltétlenül
szegletes volt. Fekete mázú csészéhez pedig nem használhattak feketére lakkozott teadobozt.
Még a virágok kiválasztásánál is körültekintőnek kellett lenni. Nem kerülhetett a falifülkébe
virágzó szilvafa-ág, amikor a kertet hó borította.

A porcelángyártás megindulásával a 17. századtól készültek nagyobb mennyiségben

porceláncsészék is, főleg európai megrendelésre. Maguk a japánok azonban továbbra is a
teaszertartáshoz jobban illő kerámiát használták.

A japánok szívesen étkeztek és teáztak a szabadban. Charlevoix jezsuita pap a 18. század
közepén hosszú időt töltött Japánban. Erről könyvet írt, benne hasznos információkkal a teáról
is. Egy úti teafőző nagyon megtetszhetett neki, mert le is rajzolta, mégpedig pontos mérettel
ellátva, azokra gondolva, akik hasonlót szeretnének maguknak csináltatni.

A vasalt ládára emlékeztető szerkezet fából készült, lakkozva volt, ajtaja rézlemezből. Két
szintre osztották, a felsőben helyezték el a teafőző edényeket. A jezsuita pap rajzán "L"
jelzéssel ellátott, belül ónozott, nagy rézedényt a teavíz forralására használták. A tetején
három nyílás látható, mindegyik fedéllel. Az elsőn keresztül töltötték be az edénybe a hideg
vizet. A másodikban egy szenes melegítőt helyeztek el, melyen alul és oldalt nyílások voltak,
hogy a szén égéséhez levegő juthasson be. Az edény harmadik nyílásán pedig a forró vizet
öntötték ki. A hasonló, "M" jelzésű kisebb edény a hideg víz tárolására szolgált.
A szerkezet alsó részében három lakkozott doboz helyezkedett el. Egyikben a tea
elkészítéséhez és fogyasztásához szükséges eszközök kaptak helyet. A másodiknak kettős fala
volt, a külső részben tartották a szenet és a tűzszerszámokat, a belső részében pedig néhány
teáscsészét. A harmadik egy háromrészes ételdoboz azoknak az ételeknek, melyeket a tea
mellé szolgáltak fel.

Gondos rajz készült a réz teáskannáról is, melynek alsó, szűkebb része pontosan illeszkedett
az "L" jelzésű rézedény nyílásába, hogy a meleg víz megakadályozza tartalmának kihűlését. A
teáscsésze aljára kis csövet helyeztek, amelybe fanyelet illesztettek. A készletet kiegészítette
egy kerek doboz a portea vagy a tealevél számára, valamint egy adagolókanál és egy kis
keverő. Ne feledkezzünk meg a köznép teájáról sem! Nekik a finom portea helyett megtették
az öregebb levelek is, melyeket egy nagy üstben forraltak. Az üstöt befedték egy arra
tökéletesen illeszkedő szűrővel, hogy a levelek ne jöjjenek fel a felszínre. Ha nem használtak
szűrőt, akkor a leveleket egy kis zacskóba tették. Az üst reggeltől estig a tűzön állt, mindenki,
aki megszomjazott, innen merített. Mellette állt egy hideg vízzel telt edény, hogy ki-ki kedve
szerint hűthesse az italt. A szegény ember olykor teavízben főzte meg a rizsét, amelyet így
értékesebbnek tartott. A régi, erejét vesztett tealevelek sem mentek veszendőbe. Selymet
festettek velük szép gesztenyeszínűre.