1771: A Korona észak-karolinai

gyarmatán a gazdag arisztokrácia és a

megélhetésért küzdő telepesek állnak
egymással szemben, törékeny
egyensúlyban tartva a kialakult, feszült
helyzetet.
Közöttük áll Jamie Fraser, egy talpig
becsületes és tisztességes férfi. Miután
száműzték szeretett hazájából, Skóciából,
most végre megkapta a földet, ami után
áhítozott. Támasza rendkívüli felesége,
Claire – a nő egy másik helyről és időből,
aki az eljövendő események ismeretének
terhes ajándékát hordozza.
Korábban ez a tudás veszélyt és áldást is
jelentett Jamie és Claire számára. Most
talán pislákoló fáklyaként vethet fényt az
előttük álló vészterhes éveken át vezető
útra – vagy olyan tűzvészt okoz, amiben
mindketten hamuvá égnek.
A lángoló kereszt egyszerre
szívbemarkoló, letehetetlen, történelmileg
a legapróbb részletekig hiteles, és süt
belőle a szenvedély.
 Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2018.

 Írta: Diana Gabaldon
A mű eredeti címe: The Fiery Cross (Outlander – Book 5)
A művet eredetileg kiadta: Delacorte Press, a division of Random
House, Inc.
Copyright © 2001 by Diana Gabaldon. All rights reserved.

Fordította: Farkas János

A szöveget gondozta: Balogh Eszter

A borítót tervezte: Zsibrita László

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 457 419 4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektor: Deák Dóri
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Ezt a könyvet nővéremnek, Theresa Gabaldonnak ajánlom,
akivel az első történeteinket meséltük.
 Köszönetnyilvánítás

Mély hálával és köszönettel tartozom…

…a szerkesztőmnek, Jackie Cantornak, aki mindig szívén
viselte a könyv sorsát.
…az ügynökömnek, Russ Galennek, aki mindig kivont
karddal és felemelt pajzzsal áll mellettem.
…Stacey Sakalnak, Tom Leddynek és a többi csodálatos
személynek a gyártási vonalon, akik nem sajnálták az idejüket, a
tehetségüket és elméjük épségét feláldozni, hogy ez a könyv
megszülethessen.
…Kathy Lordnak, annak a páratlan és elragadó lénynek, aki
az én kiváló szerkesztőm.
…Virginia Norey-nak, a könyv tervezőjének (más néven a
Könyvistennőnek), akinek valahogy sikerült az egész kötetet a
két borító közé szuszakolnia és elérnie, hogy még jól is nézzen ki.
… Irwyn Applebaumnak és Nita Taublibnak, vezető és
helyettes kiadóknak, hogy eljöttek a buliba, és elhozták a
cuccaikat.
…Rob Hunternek és Rosemary Tolmannek a
Rendfenntartókkal vívott háborúról írt, kiadatlan írásukért és az
igen színes élettörténetű és érdekes őseikért, James Hunterért és
Hermon Husbandért. (Nem, nem én találom ki ezeket a
szereplőket, csak egy részüket.)
…Beth és Matthew Shope-nak és Liz Gasparnak, az észak-
karolinai kvékerek történelméről és világnézetéről nyújtott
információkért. (És itt kell megjegyeznem, a maximális
történelmi hitelesség okán, hogy Hermon Husband abban az
időben, amikor a regény játszódik, nem volt kvéker, ugyanis
kirúgták a kvékerek helyi szervezetéből túlontúl lobbanékony
természete miatt).
…Bev LaFlamme-nak, Carol Krenznek és az ő francia és
kanadai francia férjeiknek (akik biztos elgondolkoztak rajta,
kikkel is barátkoznak a feleségeik) szakértői véleményükért a
francia bélmozgások finomságaival és az igen festői francia
kifejezésekkel kapcsolatban,
…Julie Giroux-nak Roger dalaiért és a káprázatos Culloden
szimfóniáén. Roy Williamsonnak a The Flower of Scotland
szövegéért és zenéjéért, ami a The Corries Ltd. jogtulajdona.
…Roger H. P. Colemannak, R. W. Odlinnak, Ron Parkernek,
Ann Chapmannek, Dick Lodge-nak, Olan Watkinsnak és a
CompuServe Szabadkőműves Fórum megannyi tagjának a
szabadkőművességről és az irreguláris páholyokról nyújtott, az
1755 körüli időkre vonatkozó információkért (…ami jórészt a
skót rítus kialakulása előtt volt, úgyhogy kérem, ne fárasszák
magukat azzal, hogy erről írnak nekem. Rendben?).
…Karen Watsonnak és Ron Parkernek a második
világháborús londoni metróállomásokról nyújtott tanácsaikért,
melyek részleteit némi írói szabadsággal kezeltem.
…Steven Lopatának, Hall Elliottnak, Arnold Wagnernek, R.
G. Schmidtnek és Mike Jonesnak, e becsületes harcosoknak a
hasznos beszélgetésekért arról, hogyan gondolkodnak,
viselkednek a férfiak csata előtt, alatt és után.
…R. G. Schmidtnek és sok más kedves személynek, akiknek a
nevét sajnos elfelejtettem leírni, és akik számos, kisebb-nagyobb
értékes adalékkal szolgáltak a cseroki indiánok hitvilágáról,
nyelvéről és szokásairól. (A „Johó!” felkiáltással végződő
medveölő énekről a történelmi feljegyzésekben olvastam. Van
egy csomó minden, amit, ha akarnék, se tudnék magamtól
kitalálni.)
…A Csemodurov családnak, amiért nagylelkűen
megengedték, hogy írói szabadságommal élve orosz
kondásokként ábrázoljam őket. (Valóban hoztak be vadkanokat
Észak-Karolinába vadászati céllal a 18. században. Talán ez is
hozzájárult ahhoz, hogy olyan népszerű lett délen a barbecue.)
…Laura Bailey-nek a 18. századi ruhák és szokások
témájában nyújtott felbecsülhetetlen értékű tanácsaiért és
megjegyzéseiért – amikre mindig odafigyeltem és megfogadtam.
…Susan Martinnak, Beth Shope-nak és Margaret
Campbellnek szakértői tanácsaikért Észak-Karolina növény- és
állatvilágát, földrajzát, időjárását és lelkivilágát illetően (akik
mind szeretnék hangsúlyozni, hogy csak barbárok tesznek
paradicsomot a barbecue-szószba). Mindenféle eltérés a fentiek
tekintetében csak a szerző figyelmetlenségének, írói
szabadosságának, illetve ostoba önfejűségének tudható be.
…Janet McConnaugheynak, Varda Amir-Orrelnek, Kim
Lairdnak, Elise Skidmore-nak, Bili Williamsnek, Arlene McCrea-
nek, Lynne Sears Willianisnek, Babs Wheltonnak, Joyce
McGowannak és a CompuServe írói Fórum többtucatnyi kedves
és segítőkész tagjának, akik minden bugyuta kérdésemet azonnal
siettek megválaszolni, különösen, ha azoknak volt valami köze a
csonkításokhoz, gyilkosságokhoz, betegségekhez, takarókhoz
vagy a szexhez.
…Dr. Ellen Mandellnek, amiért pontosan elmagyarázta,
hogyan lehet úgy felakasztani valakit, majd elvágni a torkát,
hogy az illető közben ne haljon meg. Ha bármi hibát vélnek
felfedezni ennek kapcsán a regényben, az az én művem.
…Piper Fahrney-nek kitűnő leírásaiért, melyekben azt
ecsetelte, milyen érzés karddal harcolni tanulni.
…David Cheifetznek a sárkányölésért.
…Iain MacKinnon Taylornak a gael szövegek fordításában
nyújtott felbecsülhetetlen értékű segítségéért és Jamie-nek a
máglyánál elmondott beszédéhez adott nagyszerű javaslataiért.
…Kari Hagennek, amiért segített a latin nyelvtanban,
Barbara Schnell-nek pedig a latin és német részekért, nem is
beszélve a regényeim lenyűgöző német fordításairól.
…Julie Weathersnek, néhai apósomnak, Max Watkinsnak és
Lucasnak, hogy segítettek a lovakkal kapcsolatban.
…A lallybrochi hölgyeknek a folyamatos és szívből jövő
erkölcsi támogatásukért, figyelmes ajándékukat, a nemzetközi
WC-papír-válogatást is beleértve.
…Annak a több száz személynek, akik szívesen és önként
küldtek mindenféle érdekes információt, a penicillin előállításától
és felhasználásától kezdve a bodhránon való játékon és a vörös
lucfenyő szaporításán át az oposszum ízének leírásáig (azt
mondták, zsíros, ha valaki tudni szeretné).
…És a férjemnek, Doug Watkinsnek a könyv utolsó soráért.
Átéltem a háborút, súlyos veszteséggel. Tudom, miért
érdemes harcolni és miért nem.

Vérünk becsületességre és bátorságra szólít, és amiért

a férfi ölni képes, azért néha halnia is kell.

És barátom, ezért van a nőknek széles csípője. Ez a

csontos medence nyújt menedéket férfinak és
gyerekének egyaránt. A férfi élete asszonya
csontjaiból ered, és nője vérével kereszteltetik meg
becsülete.

Pusztán a szerelemért újra a tűzbe mennék.

ELSŐ RÉSZ

IN MEDIAS RES
 1

Boldog az ara, kire a nap süt

Mount Helicon
A korona észak-karolinai kolóniája
1770. október vége

A ponyván kopogó eső zajára ébredtem, és első férjem

csókjának érzésére az ajkamon. Zavartan pislogtam, és
ösztönösen a szám elé kaptam a kezem. Vajon azért-e, hogy
megőrizzem, vagy hogy elrejtsem az érzést? Ezt magam sem
tudtam eldönteni.
Jamie megmozdult, és motyogott valamit álmában.
Mozdulatával felkavarta a takarónk alatti cédruságak illatát.
Talán az elillanó kísértet zavarta meg. Homlokráncolva
bámultam a hajlékunkon túli semmibe.
Menj innen, Frank, gondoltam elszántan.
Odakint még sötét volt, de a nedves földből felszálló köd
gyöngyház-lényű szürkében játszott: hamarosan hajnalodik.
Semmi nem mozdult, se odakinn, se idebenn, de én határozottan
éreztem valami ironikus derű leheletfinom érintését a bőrömön.
Nem jöhetek el a saját lányom esküvőjére?
Nem tudom, hogy e szavak maguktól jöttek létre a fejemben,
vagy pusztán a saját tudatalattim termékei voltak – a csókkal
együtt. Az esküvői előkészületekkel volt tele a fejem, úgy aludtam
el, nem csoda, hogy esküvőkről álmodva ébredek. És
nászéjszakákról.
Kisimítottam összegyűrődött hálóingemet, és feszengve
vettem észre, hogy a ruha fel van húzva a derekamig, és a bőröm
nem csak az alvástól kipirult. Nem emlékeztem konkrétan
semmire az álmomból, csak képek és érzések zavaros
összevisszaságára. Alighanem jobb is így.
A másik oldalamra fordultam a susogó gallyakon, és
közelebb húzódtam Jamie-hez. Teste meleg volt, és kellemes
whisky- és fafüstszagot árasztott, amibe álmos férfiszag
keveredett halványan, akár mindezek középpontja.
Csigalassúsággal kinyújtóztam, kihúztam magam, és
medencémmel megböktem a csípőjét. Ha mélyen alszik, vagy ha
nem akar reagálni, akkor mozdulatom elég apró ahhoz, hogy
észrevétlen maradjon. De ha nem…
Nem aludt. Elmosolyodott halványan, még mindig lehunyt
szemmel, és hatalmas keze lassan végigfutott a hátamon, majd
jól megszorítva a fenekemet, megállt.
– Mmm? – kérdezte. – Hm. – Jamie felsóhajtott, és végig
rajtam tartva a kezét, újra álomba zuhant.
Megnyugodva, szorosan hozzábújtam. Jamie testének
közelsége bőven elég volt, hogy elűzze az álmaim keltette
nyugtalanságomat. És Franknek – ha valóban ő volt az –
tényleg igaza van. Biztos voltam benne, hogy ha ez bármi
módon lehetséges lenne, Bree biztosan azt szeretné, ha mindkét
apja jelen lenne az esküvőjén.
Ekkor már teljesen felébredtem, de már túl kényelmesen
helyezkedtem el ahhoz, hogy megmozduljak. Odakint esett.
Csendes eső volt, de a levegő kellőképpen hűvös és nyirkos volt
ahhoz, hogy a takarók puha, meleg fészkét vonzóbbá tegye, mint
a forró kávé távoli lehetőségét. Különösen azért, mert ahhoz,
hogy kávét ihassunk, el kellene menni a patakra vízért, tüzet
kellene rakni – ó, istenem, a fa biztosan nedves, ha ég még
egyáltalán a tűz –, meg kellene őrölni a kávét a mozsárban,
végül megfőzni, miközben nedves leveleket fújna a szél a lábam
között, és a fölém nyúló faágakról hideg víz csöpögne a
nyakamba.
Kirázott a hideg a gondolatra. Meztelen vállamra húztam a
takarót, és inkább folytattam a teendők számbavételét ott, ahol
abbahagytam, amikor elaludtam.
Étel, ital… Szerencsére ezzel nem lesz gondom. Jamie
nagynénje, Jocasta foglalkozik ezek előkészítésével, jobban
mondva az ő fekete komornyikja, Ulysses. Esküvői vendégek:
ezzel sincs gond. A kolóniákon élő skót-felföldiek legnagyobb
találkozójának kellős közepén vagyunk, ellátva étellel, itallal.
Dombornyomott meghívókra nem lesz szükség.
Bree legalább kap egy új ruhát, szintén Jocasta jóvoltából.
Sötétkék gyapjúból, hiszen a selyem túl drága lenne, ráadásul
nem is lenne praktikus az erdőben. Messze volt attól a fehér
szaténruhától és narancsvirág koszorútól, amiben elképzeltem,
hogy majd férjhez megy. Ugyanakkor az is igaz, aligha képzelt
ilyen esküvőt magának bárki is az 1960-as években.
Érdekelt volna, hogy Frank vajon mit szólna Brianna
férjéhez. Roger történész volt – valaha –, ahogy Frank is.
intelligens és humoros, tehetséges zenész és igazi úriember, aki
teljesen Briannának és a kis Jemmynek szentelte életét.
Ami igazán csodálatra méltó, gondoltam a köd felé nézve, az
adott körülmények között.
Ezt beismered, igaz? A szavak úgy formálódtak a fejemben,
mintha ő mondta volna azokat, ironikusan, gúnyolva magát és
engem is.
Jamie összevonta a szemöldökét, és még jobban
megszorította a fenekemet, mialatt apró hangokat hallatott
álmában.
Tudod, hogy igen, feleltem csendesen. Mindig is elismertem,
te is tudod, úgyhogy kopj le, rendben?!
Határozottan hátat fordítottam a külső levegőnek, és Jamie
vállára fektettem a fejemet, menedéket keresve inge puha,
gyűrött lenszövetében.
Meggyőződésem, hogy én – és talán Frank – jobban
értékeltük Roger azon tettét, hogy Jemmyt saját gyerekének
fogadta el, mint Jamie. Jamie számára mindez csupán egy
kötelesség teljesítése volt. Egy becsületes ember nem tehet
másképp. És tudtam, hogy voltak kétségei afelől, hogy képes lesz-
e Roger ellátni és megvédeni a családját a karolinai vadonban.
Roger magas volt, izmos és tettre kész, de „a háromszögű kalap,
az öv és a kard” számára csupán a dalokban létezett, míg Jamie-
nek a mindennapi eszközei voltak.
A fenekemen nyugvó kéz hirtelen összeszorult, és
összerezzentem.
– Sassenach – szólalt meg Jamie álmosan –, úgy ficánkolsz,
mint egy ebihal egy kisfiú markában. Ki kell menned?
– Ó, hát ébren vagy – feleltem, és kissé ostobán éreztem
magam.
– Most már igen – mondta. Keze eltűnt, és Jamie felnyögött
és kinyújtózkodott. Csupasz lábai kikandikáltak a takaró túlsó
végén, hosszú lábujjait szélesre tárta.
– Sajnálom. Nem akartalak felébreszteni.
– Egyet se aggódj! – válaszolta nyugtatólag. Megköszörülte
a torkát, és végigsimította kezét vörös haja fellazult hullámain. –
Úgy álmodtam, mintha az ördög bújt volna belém. Mindig ez
történik, ha fázom álmomban. – Felemelte a fejét, és végignézett
a paplanon. Elégedetlenül mozgatta meg a lábujjait. – Miért nem
aludtam zokniban?
– Nahát! És miről álmodtál? – kérdeztem, némi hirtelen
támadt nyugtalansággal. Szívből reméltem, hogy nem
ugyanazokról álmodott, mint én.
– Lovakról – felelte, mire azonnal megkönnyebbültem.
Felnevettem.
– Miféle ördögi álmod lehetett neked a lovakról?
– Ó, istenem, szörnyű volt! – Jamie megdörzsölte a szemét
mindkét öklével, aztán megrázta a fejét, mintha megpróbálta
volna elhessegetni az álmot a gondolataiból. – Az ír királlyal volt
kapcsolatos. Emlékszel, mit mondott róla MacKenzie a tűznél,
múlt éjjel?
– Az ír király… Ja, igen! – jutott eszembe, és felnevettem,
ahogy felidéztem az emléket. – Igen, emlékszem.
Roger, örömittasan és győzedelmesen a Briannával való
eljegyzésük után, dalokkal, költeményekkel és szórakoztató
történelmi anekdotákkal örvendeztette meg a társaságot.
Az egyik történet arról szólt, milyen rítusokat követtek a
monda szerint az ősi ír királyok megkoronázása során. Az egyik
ilyen rítus során az újdonsült királynak egy hófehér kancával
kellett közösülnie az összegyűlt sokaság előtt, feltehetően azért,
hogy így tegyen tanúbizonyságot férfiúi képességeiről, bár azt
hiszem, hogy az úriember ezzel inkább a hidegvérét bizonyította.
– Én voltam felelős a lóért – mesélte Jamie –, és ami
elromolhatott, az mind el is romlott. A fickó túl alacsony volt, és
kellett keresnem valamit, amire felállhat. Találtam egy követ, de
nem bírtam felemelni, aztán egy széket, de annak meg a
kezemben maradt a lába. Aztán megpróbáltam téglákat rakni
egymásra, hogy valami emelvényt húzzak föl, de azok meg porrá
omlottak. Végül azt mondták, annyi baj legyen, majd levágják a
kanca lábát. Én próbáltam megakadályozni őket ebben, amikor a
férfi a térdnadrágját kezdte ráncigálni, és panaszkodott, hogy
nem bírja meglazítani a kötőjét, ráadásul valaki észrevette, hogy
a ló egy fekete kanca, ami egyáltalán nem felelt meg a célnak.
Felhorkantottam, és a nevetésemet a ruhája egy redőjébe
fojtottam, nehogy felébresszek valakit a közelben táborozok
közül.
– Ekkor ébredtél föl?
– Nem. Valami oknál fogva ezen nagyon megsértődtem.
Mondtam nekik, hogy igenis megteszi a fekete ló, sőt, a fekete
sokkal jobb, mert mindenki tudja, hogy a fehér lovaknak gyenge
a szeme, és majd vak csikót fog elleni, azok meg egyre azt
hajtogatták, hogy nem, nem, a fekete ló balszerencsét hoz, én
meg kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nem, és… – Jamie ekkor
elhallgatott, és megköszörülte a torkát.
– És?
Vállat vont, oldalvást rám pillantott, és láttam, hogy kezdi
elönteni a pír a nyakát.
– Nos, igen, mondtam, hogy igenis megteszi, majd én
megmutatom, és már éppen megfogtam a kanca farát, hogy ne
mozogjon, és már éppen készültem, hogy… ööö… Írország
királyává tegyem magam. Ekkor ébredtem föl.
Nyihogva felhorkantottam, és éreztem, hogy Jamie-nek is
remeg az oldala, ahogy ő is próbálta visszafojtani a nevetését.
– Most már nagyon sajnálom, hogy felébresztettelek! –
töröltem meg a szememet a takaró sarkával. – Biztos vagyok
benne, hogy nagy veszteség érte ezzel az íreket. De az azért
érdekelne, hogy az ír királynők hogyan viseltettek ezzel a
szertartással kapcsolatban – tettem még hozzá.
– Nem hinném, hogy a hölgyek akár csak egy kicsit is
megszenvedték volna ezt – biztosított Jamie. – Habár hallottam
olyan férfiakról, akik szívesebben…
– Én nem arra gondoltam – vágtam közbe. – Inkább a
dolog egészségügyi vetületére próbáltam utalni, ha érted, mire
gondolok. A kocsit a ló elé helyezni, az egy dolog, de hogy a ló
megelőzze a királynét…
– Ah… nos, igen. – Jamie már korábban elpirult, de most a
pír egy sötétebb árnyalatra váltott. – Sok mindent el lehet
mondani az írekről, Sasscnach, de bizton állíthatom, hogy
néhanapján ők is mosakodnak, és az adott körülmények között a
királynak alighanem jól is jöhetett egy darab szappan, hogy
bele…
– Belevágjon a közepébe? – segítettem ki. – Biztos, hogy
nem, hiszen a ló végül is elég nagy, ha úgy vesszük…
– A dolog sikere attól is függ, mennyire áll készen az illető,
Sassenach, nem csak attól, mennyi helye van – magyarázta
Jamie, laposan pillantva felém. – És belátom, hogy abban a
helyzetben bizonyára jólesik neki némi bátorítás. Akárhogy is,
bele kell vágni a közepébe, in medias res – tette hozzá. – Sosem
olvastál Horatiustól semmit? Vagy Arisztotelésztől?
– Nem. Nem lehetünk mindannyian műveltek. És nem is
igazán érdekelt Arisztotelész munkássága, miután megtudtam,
hogy ő a nőket valahová a férgek szintje alá sorolta be, amikor az
élőlényeket osztályozta.
– Biztos nem volt házas – mondta Jamie, azzal lassan
végigsimított a hátamon, és végigtapogatta a ruhámon át a
csigolyáim dudorjait. – Egyébként biztos észrevette volna a
csontokat.
Elmosolyodtam, és megérintettem az arcát. Arccsontja
élesen és tisztán emelkedett borostyánszínű borostája hullámai
fölé.
Közeledett a hajnal, az ég kezdett kivilágosodni, amit abból
érzékeltem, hogy bár Jamie fejének hajlékunk fakó ponyvája
nyújtott hátteret, de tisztán láttam az arcát. Arckifejezése
azonnal eszembe idézte, hogy miért is vette le a zokniját előző
éjszaka. Sajnos mindketten úgy elfáradtunk a hosszúra nyúlt
mulatság után, hogy ölelkezés közben elaludtunk.
E megkésett emléket meglehetősen megnyugtatónak
találtam, mert némi magyarázatot nyújtott hálóingem
állapotára és az álmokra, amikre felébredtem. Ugyanakkor
éreztem, ahogy a hűvös huzat ujjai benyúlnak a takaróm alá, és
megborzongtam. Frank és Jamie igen különböző emberek
voltak, de nem volt bennem kétség afelől, hogy ki csókolt meg,
mielőtt felébredtem volna.
– Csókolj meg! – szóltam hirtelen Jamie-nek. Még egyikőnk
sem mosott fogat, de ő engedelmesen végigsimította ajkával az
ajkamat, mire megfogtam a tarkóját, és közelebb húztam
magamhoz, Jamie pedig egyik kezére támaszkodott, hogy
eligazíthassa az összegabalyodott ágyneműt a lábunk körül.
– Vagy úgy? – kérdezte, amikor elengedtem. Elmosolyodott,
kék szemei sötét háromszögekbe rendeződtek a félhomályban. –
Nos, a biztonság kedvéért, Sassenach, egy pillanatra ki kell
mennem.
Fellibbentette a takarót, és fölkelt.
A földről, ahol feküdtem, meglehetősen szokatlan
szemszögből láttam őt, és így ragyogó bepillantást nyerhettem
hosszú vászoninge alá. Őszintén reméltem, hogy amit ott láttam,
nem a rémálma utóhatása volt, de jobbnak láttam nem
rákérdezni.
– Jobb, ha sietsz – mondtam. – Már világosodik, hamarosan
elkezdenek ébredezni a többiek.
Jamie bólintott, és kilépett a szabadba.
Csendben feküdtem, hallgatóztam. Néhány madár csiripelt
valahol a távolban, de már ősz volt, még teljes napvilágnál sem
lesz akkora ricsaj, mint tavasszal vagy nyáron. A hegy és a
megannyi táborozó még mindig nyugodtan szunyókált, de már
érzékelni lehetett, hogy alig hallhatóan mocorogni kezdenek az
emberek.
Végigsimítottam a hajamon, fellazítottam, a vállam mögé
dobtam, majd a másik oldalamra fordultam, és a vizespalack
után kutattam. Ahogy a hűvös levegőt megéreztem a hátamon,
hátrapillantottam a vállam fölött, de eljött a hajnal, és a köd
elmenekült. A levegő szürke volt, de mozdulatlan.
Megérintettem a bal kezemen az aranygyűrűt, amit előző
éjjel kaptam vissza, és oly sok idő múltán még mindig szokatlan
volt a jelenléte. Talán a gyűrűje volt az, ami megidézte Franket
az álmaimban. Talán ma este, az esküvőn újra megérintem a
gyűrűt, szándékosan, remélve, hogy Frank valahogy megláthatja
Briannát az én szememen keresztül. Most azonban már elment,
aminek örültem.
Egy apró zaj, a távoli madárfüttyöknél nem hangosabb
hang, szelte át a levegőt. Egy ébredő kisbaba sírt fel.
Korábban úgy gondoltam, hogy a körülményektől
függetlenül a nászéjszakán legfeljebb két embernek van helye az
ágyban. Még mindig úgy gondolom. Egy kisbabát azonban még
egy néhai szerető szelleménél is nehezebb félresöpörni, Brianna
és Roger ágya így muszáj, hogy mindhármuknak helyet adjon.
A ponyva sarka felemelkedett, és Jamie nézett be idegesen és
izgatottan.
– Jobb, ha felkelsz és felöltözöl, Claire, a katonák
felsorakoztak a patak partján. Hol a harisnyám?
Azonnal felültem és hallottam, ahogy messze a domb alján
peregni kezdenek a dobok.

Hideg köd szállt alá a mélyebben fekvő részekre. Egy felhő

telepedett a Mount Heliconra, mint egy kotlós egy árva tojásra,
és a levegő párától volt nehéz. Álomtól ragacsos szemmel
vetettem egy pillantást a vastag szálú füvön túlra, ahol a 67.
Felföldi Ezred sorakozott fel teljes díszben a patak partján,
dobpergés közepette, mialatt a dudásuk egyre csak játszott, fittyet
hányva az esőre.
Nagyon fáztam, és meglehetősen dühös voltam. Abban a
reményben feküdtem le, hogy reggel kávéra és tápláló reggelire
ébredek, amit két esküvő, három keresztelő, két foghúzás, és egy
fertőzött lábujjköröm eltávolítsa fog követni, illetve egyéb
kellemes és szórakoztató társasági események, melyek
mindegyikéhez jár némi whisky.
Ehelyett azonban nyugtalanító álmokra ébredtem, ami
érzéki enyelgéshez vezetett, majd belevágtunk a nyavalyás
közepébe, ebben a hideg ködszitálásban, de az is csak arra volt jó,
hogy meghallgassunk valami kiáltványt. És még kávét sem
kaptam.
Eltartott egy ideig, amíg a felföldiek feltápászkodtak és
letántorogtak a domboldalon. A dudás feje egészen elkékült, mire
végre utoljára belefújt a hangszerébe, és egy disszonáns
zihálással abbahagyta volna a zajongást. Még mindig
hallatszottak a visszhangok a hegyoldalról, amikor Archibald
Hayes hadnagy kilépett az emberei elé.
Hayes hadnagy fife-i akcentusa jól hallatszott, és a szél is
felkapta a szavait, én mégis biztos voltam benne, hogy a hegyen
feljebb táborozó skótok alig hallanak belőle valamit. Bezzeg ahol
mi álltunk a lejtő lábánál, mindössze húsz méterre a hadnagytól,
minden szavát hallottam, fogam vacogása ellenére is.
ŐEXCELLENCIÁJA, WILLIAM TRYON uraság, Őfelsége
főkapitánya, a tartomány kormányzójának és a hadsereg
vezetőjének nevében – olvasta Hayes, bömbölve, hogy
túlkiabálja a szél és a víz hangját, illetve a tömeg rosszat sejtő
mormolását.
A nyirkos ködbe burkolódzó fákról és sziklákról csöpögött a
víz, a felhőkből időről időre jeges és fagyos eső szemerkélt, és a
vad széllökések hatására mintegy tizenöt fokkal lecsökkent a
hőmérséklet. A hidegre érzékeny bal sípcsontom lüktetett azon a
helyen, ahol két évvel korábban eltört. Ha valaki hisz a baljós
előjelekben, jelképekben és hasonló metaforákban, az alighanem
hajlott volna arra, hogy hasonlóságot véljen felfedezni a csúnya
időjárás és a kormányzó kiáltványának felolvasása között. Úgy
véltem, a kilátások hasonlóképpen dermesztőek és vészjóslóak
mindkét esetben.
– Közhírré tétetik – harsogta Hayes, a papír fölött a tömegre
szegezve tekintetét –, hogy tudomásomra jutott, miszerint
számos gyalázatos és rosszéletű személy lármázva összeverődött
Hillsborough városában, múlt hónap huszonnegyedik és
huszonötödik napján, a kerületi legfelsőbb bíróság ülése idején,
hogy szembeszegüljön kormányunk igazságos intézkedéseivel, és
megsértse országunk törvényeit, és arcátlanul megakadályozza
Őfelsége törvényszolgáit hivataluk gyakorlásában, és ugyanezen
személyek barbár módon ütlegeltek és megsebesítettek többeket
az említett bíróság ülése alatt, és további bántalmazást és
inzultust helyeztek kilátásba Őfelsége kormánya számára, és a
legaljasabb támadásokat hajtották végre az említett város lakosai
és ingatlanjai ellen, poharat emeltek arra, hogy legyen átkozott
a saját törvényes királyuk, György király, és járjon sikerrel a
trónkövetelő…
Hayes ekkor szünetet tartott, levegőt vett, hogy elolvassa a
következő bekezdést. Hangos zihálással felfújta a mellét, és így
folytatta:
– Végül tehát, hogy az említett felháborító cselekedetekben
érintettek bíróság elé citáltathassanak, ezennel Őfelsége
tanácsadóinak javaslatára és beleegyezésével kihirdetem
kiáltványomat és e helyütt követelem és szigorúan felszólítom
Őfelsége kormányának minden békebíráját, hogy alaposan
vizsgálják ki a fent említett bűncselekményeket, és helyezzék
őrizetbe az esetlegesen előttük megjelenő fent említett
személyeket, majd azokat juttassák el elém, hogy
megjelenhessenek a New Bern-i közgyűlés előtt, november 30-
án, mely napig a tárgyalás elnapoltatik, a közügyek gyakorlása
érdekében.
Végső lélegzetvétel. Hayes arca ekkor már majdnem olyan
kék volt, mint a dudásé.
– Kelt, alulírott által, szentesítve a tartomány nagy
pecsétjével, New Bernben, Őfelsége uralkodásának tizedik
évében, az úr 1770. évében, október 18. napján. Aláírás, William
Tryon – fejezte be Hayes, és még egy utolsó, gőzölgő leheletet
fújt ki magából.
– Feltűnt, hogy alighanem az egész kiáltvány egy mondat
volt, a lezárást leszámítva? Szép teljesítmény, még egy
politikustól is – jegyeztem meg.
– Csitt, Sassenach! – szólt Jamie, tekintetét még mindig
Archie Hayesre függesztve. Elfojtott mormogás hallatszott a
tömegből a hátam mögül, érdeklődés és megrökönyödés hangjai,
amibe némi álmélkodás is keveredett, a felségáruló
pohárköszöntőkről tett megjegyzéseket hallván.
Ez a felföldiek találkozója volt, akik közül sokakat a Stuart-
felkelés kitörésekor száműztek a kolóniákra, és ha Archie Hayes
úgy döntött, hogy hivatalosan is említést tesz azokról, amik
sörözés és whiskyzés közben hagyták el a tűz körül ülők száját
előző este… Ugyanakkor alig negyven katonája volt, és bármi
volt is a véleménye György királyról és az uralkodó esetleges
elkárhozásáról, azt bölcsen megtartotta magának.
Hayes apró, patakparti hídfőállását mintegy négyszáz felföldi
vette körül, akik a dobpergés hangjára gyűltek oda. Nők és
férfiak húzódtak meg a tisztás fölötti fák között, szorosan
tartánjukba burkolódzva az erősödő szél ellen.
A kifürkészhetetlen arcok sorából ítélve, amik a szélben
lebegő sálak és kalapok alól kandikáltak ki, ők is tanácskozást
tartottak. Persze az arckifejezésüket legalább annyira okozhatta a
szél, mint a veleszületett éberség: az én arcom is merev volt, az
orrom helye eddigre már érzéketlenné vált, és nem éreztem a
lábamat hajnal óta.
– Bárki, aki nyilatkozni kíván ezekben az igen súlyos
ügyekben, bízvást gondjaimra bízhatja vallomását – jelentette ki
Hayes, és kerek arca hivatalos közömbösséget sugárzott. –
Írnokommal a nap hátralévő részében sátrunkban fogunk
tartózkodni. Isten óvja a királyt!
Azzal átnyújtotta a kiáltványt a tizedesének, meghajolt a
tömeg felé, jelezvén, hogy végzett, sarkon fordult, és elindult a
nagy sátor felé, amit a fák közelében állítottak föl, és ami mellett
zászlórúdra szerelt katonai lobogókat csapkodott vadul a szél.
Összerezzentem, és a kezemet Jamie köpenyének résébe
dugtam, a könyökhajlata fölé. Hideg ujjaimat átjárta testének
jóleső melege. Jamie a könyökét egy pillanatra az oldalához
szorította, fagyos ölelésem fogadásaképpen, de nem nézett le
rám. Még mindig Archie Hayes távolodó hátát nézte, a szél ellen
védekezőén összehúzott szemmel.
 A hadnagy zömök, erős testalkatú, nem különösebben magas
férfi volt, de határozott fellépésű, és most nagy elszántsággal
lépdelt, mintha egy lélek sem lett volna fölötte a domboldalon.
Eltűnt a sátrában, de annak bejáratául szolgáló előlapját
hívogatóan felkötve hagyta.
Nem most először kellett vonakodva ugyan, de elismernem
Tryon kormányzó politikai ösztöneinek helyességét. Ezt a
kiáltványt nyilvánvalóan felolvassák még sok városban és
faluban, szerte a kolóniában. Rábízhatta volna a feladatot a helyi
elöljáróra vagy seriffre, hogy hivatalból érzett dühéről értesítse
ezt a találkozót. Ehelyett vette a fáradságot, hogy elküldje
Hayest.
Archibald Hayes apja oldalán harcolt először, a cullodeni
csatában, tizenkét éves korában. Megsebesült a csatában, majd
elfogták és délre küldték. Amikor választania kellett, hogy
száműzik, vagy csatlakozhat a sereghez, ő ez utóbbi lehetőséggel
élt, és kihozta belőle a lehető legtöbbet. Az a tény, hogy
harmincas évei közepére tisztté léptették elő, egy olyan
időszakban, amikor a legtöbb hivatalt megvásárolták, és nem
pedig kiérdemelték, elegendő bizonyíték volt rátermettségére.
Kedves és figyelmes volt, ugyanakkor profi katona is. Miután
előző nap meghívtuk, hogy osztozzon velünk ételen és tűzön, a
fél éjszakát azzal töltötte, hogy Jamie-vel beszélgetett, a másik
felét pedig azzal, hogy egyik tábortűztől a másikig vándorolt
Jamie társaságának védelme alatt, és bemutatták az összes
fontos, jelen lévő család fejének.
És vajon kinek az ötlete volt ez? – tűnődtem, felnézve Jamie-
re. Hosszú, egyenes orra kipirult a hidegben, szeme elé
odatartotta kezét a hideg ellen, de arca nem árult el semmit
arról, hogy mi járhat a fejében. És ez, gondoltam, a legbiztosabb
jele annak, hogy valami igen veszélyes dolgon töri a fejét. Vajon
tudott már erről a kiáltványról?
Egyetlen angol tiszt jöhetett volna angol katonáival egy ilyen
találkozóra azt remélve, hogy bárki is együtt fog vele működni.
De Hayes és a felföldijei, sziklaszilárdan a tartánjukban… nem
tudtam nem észrevenni, hogy Hayes a sátrát egy sűrű
fenyőligetnek háttal állíttatta fel, így bárki, aki titokban szeretett
volna beszélni a hadnaggyal, a fák közül közelítve
meglátogathatta őt anélkül, hogy meglátták volna.
– Szerinted Hayes arra számít, hogy valaki kiveti magát a
tömegből, berohan a sátrába, és ott a helyszínen feladja magát?
– kérdeztem mormogva Jamie-től. Személyesen ismertem
legalább egy tucat férfit, akik részt vettek a hillsboroughi
zavargásokban. Hárman közülük karnyújtásnyira álltak tőlünk.
Jamie felmérte, hová nézek, kezét a kezemre tette,
megszorította diszkréten és már-már esdeklőn. Összevont
szemöldökkel néztem vissza rá. Csak nem hiszi azt, hogy
óvatlanságommal bárkit is elárulok? Halványan rám mosolygott
azzal a bosszantó házastársi pillantással, amivel mintha azt
mondta volna, a szavaknál is világosabban: tudod, hogy milyen
vagy, Sassenach. Bárkinek elég egy pillantást vetnie az arcodra,
hogy rájöjjön, mit gondolsz.
Kicsit közelebb húzódtam, és diszkréten bokán rúgtam.
Lehet, hogy az arcom mindent elárul, de biztos nem tenne rá
senki megjegyzést egy ilyen tömegben! Jamie meg se rezzent, de
szája szélesebb mosolyra húzódott. Egyik karját a köpenyembe
csúsztatta, és közelebb húzott magához, kezét a hátamon tartva.
Hobson, MacLennan és Fowles együtt s éppen előttünk
álltak, és hallom beszélgettek. Mindhárman egy apró, Drunkard’s
Creek nevű településről származtak, mintegy tizenöt mérföldre
az otthonunktól, Fraser’s Ridge-től. Hugh Fowles Joe Hobson
veje volt, és nagyon fiatal, nem több mint húszéves. Nagyon
igyekezett megőrizni a nyugalmát, de arca holtsápadtra vált, és
kiverte a víz, ahogy felolvasták a kiáltványt.
Nem tudtam, hogy Tryon mit szándékozik tenni azokkal,
akikre rá lehet bizonyítani, hogy részt vettek a felkelésben, de
éreztem, hogy a kibontakozó ellenállás hullámai, amiket a
kormányzó kiáltványa keltett, úgy futottak végig a tömegen,
mint ahogy a közeli patak bukdácsolt át a meder kövein.
Jó néhány épületet leromboltak Hillsboroughban, és számos
köztisztviselőt támadtak meg, miután kirángatták őket az utcára.
A pletykák arról szóltak, hogy az egyikőjük, aki ironikus módon a
békebíró címet viselte, egy kegyetlen ostorcsapás következtében
elveszítette az egyik szemét. Henderson főbíró, aki minden jel
szerint szívére vette a polgári engedetlenség eme
megnyilvánulását, kiugrott az ablakon, és elmenekült a városból,
ezzel lehetetlenné téve a bírósági tárgyalást. Nyilvánvaló volt,
hogy a kormányzót nagyon feldühítették a hillsboroughi
események.
Joe Hobson visszanézett Jamie-re, majd újra elfordította a
tekintetét. Hayes hadnagy megjelenése előző este a
tábortüzünknél nem maradt észrevétlen.
Ha Jamie látta is a pillantást, nem viszonozta azt. Felvonta
egyik vállát, és fejét lehajtva odaszólt hozzám.
– Nem hinném, hogy Hayes azt várja, hogy bárki is feladja
magát. Csupán kötelessége információt kérni. Hála istennek,
nem az én kötelességem a kérésnek eleget tenni. – Nem beszélt
hangosan, de ahhoz eléggé, hogy szavai elérjék Joe Hobson fülét.
Hobson Jamie felé fordította a fejét, és fanyarul
odabiccentett neki. Megérintette veje karját, azzal visszafordult,
és nekiindult a hegyoldalnak, a szétszórt táborhelyek között, ahol
az asszonyok vigyáztak a tüzekre és a fiatalabb gyerekekre.
Ez volt a találkozó utolsó napja. Ma este tartják a
keresztelőket és az esküvőket, ma este áldják meg szertartásosan
a szerelmet és annak lázadó gyümölcseit, melyek a templomot
nem látott tömegek méhéből származnak, még az elmúlt évből.
Aztán eléneklik az utolsó dalokat, elmondják az utolsó
történeteket, majd a skótok és házuk népe mind felkerekednek és
visszatérnek otthonaikba, amik a Cape Fear folyó sűrűn lakott
partjától a nyugati országrész vad hegyvidékéig elszórva
helyezkednek el, és magukkal viszik a kormányzó kiáltványának
és a Hillsboroughban történteknek hírét.
Megmozgattam a lábujjaimat nedves cipőmben, és némi
szorongással arra gondoltam, vajon ki érzi kötelességének a
tömegben, hogy feleljen Hayes felhívására és tegyen vallomást
vagy feljelentést. Jamie biztosan nem. De mások talán igen.
Sokan meséltek hencegve a hillsboroughi zavargásokban
betöltött szerepükről a találkozó hete alatt, de a hallgatók közül
messze nem mindenki tekintett rájuk hősökként.
Hallottam és éreztem, hogy a kiáltvány végeztével beindult a
beszélgetés. Fejek forogtak, családok gyűltek egymás köré, férfiak
látogatták egyik csoportot a másik után, ahogy Hayes beszédét
tolmácsolták fel a hegyre és ismételték el azoknak, akik túl
messze álltak ahhoz, hogy hallják.
– Nem kéne mennünk? Még sok teendőnk van az esküvők
előtt.
– Valóban? – nézett le rám kérdőn Jamie. – Azt hittem,
Jocasta rabszolgái rendezik az ételek és italok sorsát. Odaadtam
Ulyssesnek a whiskys hordókat. Ő lesz a soghan.
– Ulysses? Hozott parókát is? – mosolyodtam el a
gondolatra.
A soghan az a férfi volt, aki az italok és frissítők felszolgálását
felügyelte a felföldi esküvőkön. A kifejezés valójában valami
olyasmit jelentett, hogy „jókedvű, kedélyes fickó”. Valószínűleg
Ulysses volt a legméltóságteljesebb személy, akit valaha láttam.
Még arcfestés és a rizsporos lószőr parókája nélkül is.
Ha igen, akkor az estére a fejéhez fog ragadni – mondta
jamie, azzal kinézett az elnehezedő felhőkre, és megrázta a fejét.
– Boldog az ara, kire a nap süt, és boldog az a holt, akit eső áztat
– idézte.
– Ezt szeretem a skótokban – jegyeztem meg. – Minden
alkalomra van valami közmondásuk. Ne merd ezt Bree előtt is
elismételni!
– Kinek nézel te engem, Sassenach? – kérdezte Jamie egy
félmosollyal az arcán. – Mégiscsak az apja vagyok, vagy nem?
– Határozottan igen. – Elhessegettem Brianna másik
apjának gondolatát, és hátrapillantottam a vállam fölött a
biztonság kedvéért, nehogy Frank hallgatózzon.
Közel s távol nem láttam sehol Brianna vörös haját. Brianna,
aki igazán az apjára ütött, harisnyás lábain állva hat láb magas
volt. Majdnem olyan könnyű volt észrevenni őt a tömegben,
mint Jamie-t.
– Amúgy sem a menyegzővel kell törődnöm – mondtam,
visszafordulva Jamie felé. – Reggelit kell adnom mindenkinek,
majd vizitre kell mennem Murray MacLeoddal.
– Vagy úgy? Azt hittem, azt mondtad, Murray egy sarlatán.
– Azt mondtam, tudatlan, makacs, és fenyegetést jelent a
közegészségügyre – javítottam ki. – Ez nem egészen ugyanaz.
Csak majdnem.
– Csak majdnem – mondta vigyorogva Jamie. – Szóval
tanítani akarod, vagy megmérgezni?
– Amelyik hatásosabb lesz. Legrosszabb esetben véletlenül
rálépek az érvágójára, és összetöröm. Valószínűleg egyedül így
tudom megakadályozni, hogy elvérezzen miatta valaki. Na,
gyerünk, mindjárt megfagyok.
– Már itt sem vagyunk akkor – vágta rá Jamie, majd egy
pillantást vetett a katonákra, akik még mindig a patak partján
sorakoztak teljes díszben. – A kis Archie, úgy látszik, ott
marasztalja a katonáit, amíg szét nem oszlik a tömeg. Kezdenek
már kicsit kékülni itt-ott.
Bár állig fel voltak fegyverkezve, és egyenruhát viseltek, a
felsorakozott felföldi katonák kissé lazítottak a tartásukon.
Tekintélyt parancsolóak voltak, az biztos, de már nem voltak
fenyegetőek.
Kisfiúk és nem egy kislány is ide-oda rohangált közöttük,
szemtelenül piszkálták a katonák kiltjének szegélyét, vagy bátran
megérintették a csillogó puskákat, a katonák oldaláról lógó
kulacsokat, a dísztőrök és kardok markolatát.
– Abel, a charaid! – Jamie megállt, hogy üdvözölje az utolsó
Drunkard’s Creek-i férfit. – Ettél ma már valamit?
MacLennan nem hozta el a feleségét a találkozóra, így ott
evett, ahova a jó sorsa vezette. A tömeg oszladozott körülöttünk,
de ő csak egykedvűen állt, és egy vörös flanel zsebkendő sarkait
szorítva próbálta megóvni kopaszodó fejét a kopogó
esőcseppektől. Alighanem próbálja meghívatni magát valakivel
reggelire, gondoltam cinikusan.
Végigmértem zömök alkatát, magamban megsaccoltam,
mennyi tojással, zabkásával és piritóssal terhelné meg kosaraink
apadó tartalmát. Nem mintha holmi élelmiszerhiány
meggátolná bármelyik felföldit is abban, hogy jó vendéglátó
legyen. Főleg nem Jamie-t, aki meghívta MacLennant, hogy
csatlakozzon hozzánk, miközben én fejben tizennyolc tojásunkat
kilenc főre osztottam szét, nyolc helyett. Akkor nem tükörtojás
lesz. Reszelt burgonyával lepényt csinálunk belőle, amit olajban
sütünk ki, és jobb lesz, ha a hegynek felfelé menet Jocasta
táborából kérek kölcsön kávét.
Megfordultunk, hogy elinduljunk, és ekkor Jamie keze
hirtelen lecsúszott a derekamra és tovább. Egy nőhöz méltatlan
hangot adtam ki, mire Abel MacLennan felém fordult és rám
meredt. Rávillantottam sugárzó mosolyomat, ellenállva a
késztetésnek, hogy újra Jamie-be rúgjak, ezúttal kevésbé
diszkréten.
MacLennan elfordult, és fürgén felkapaszkodott előttünk az
emelkedőn, kabátja szárnyai izgatott várakozással lifegtek kopott
nadrágja felett. Jamie megfogta a könyökömet, hogy átsegítsen a
köveken, közben lehajolt, és a fülembe súgott:
– Mi az ördögért nem viselsz alsószoknyát, Sassenach? –
sziszegte Jamie. – Nincs semmi a szoknyád alatt. Halálra fogsz
fagyni!
– Ebben nem tévedsz – feleltem vacogva, pedig köpenyt is
viseltem.
Valójában volt rajtam egy len hálóing a köpenyem alatt, de
vékony és kopott volt, ami jó volt arra, hogy nyáron a szabad ég
alatt aludjak benne, de szinte teljesen alkalmatlan volt arra, hogy
megfékezze a hideg téli szeleket, amik úgy fújtak át a
szoknyámon, mintha az fátyolból lett volna.
– Tegnap még volt egy finom gyapjúszoknyád, azzal mi lett?
– Jobb, ha nem tudod – válaszoltam.
Jamie erre felvonta a szemöldökét, de mielőtt kérdezhetett
volna még valamit, valaki felkiáltott a hátunk mögött.
– Germain!
Megfordultam, és egy apró szőke fejet láttam, lobogó hajjal,
a fej tulajdonosa ugyanis a sziklák alatt rohant lefelé a lejtőn. A
kétéves Germain kihasználta, hogy anyja az ő újszülött húgával
van elfoglalva, és őrizetéből megszökve futásnak eredt a katonák
oszlopa felé. Kicsusszant anyja kezei közül, és fejét előreszegve
megindult a lejtőn, egyre gyorsulva, mint egy leguruló kő.
– Fergus! – sikított Marsali. Germain apja a nevét hallván
abbahagyta a beszélgetést, megfordult, a fia pedig éppen ekkor
bukott fel egy kiálló kőben, és fejjel előre kezdett zuhanni.
Germain, a született akrobata meg sem próbálta hárítani az
esést, hanem kecsesen összeomlott, sündisznó módjára
gombóccá gömbölyödött, és az egyik vállára érkezve zuhant a
földre a füves lejtőn. Ágyúgolyóként robogott keresztül a katonák
során, legurult egy sziklás kiszögellésen, és nagy csobbanással a
patakba esett.
Az általános döbbenettől mindenki levegő után kapkodott, és
jó páran szaladtak utána, hogy segítsenek, de az egyik katona
addigra már leért a patakpartra. Letérdelt, bajonettje hegyét a
gyerek lebegő ruházatába bökte, és az átázott csomagot a partra
vontatta.
Fergus belegázolt a sekély, jeges vízbe, kinyújtotta a kezét, és
elkapta elázott fiát.
– Merci, mon ami, mille mercy beaucoup! – mondta a fiatal
katonának. – Et toi toto – folytatta a fejét csóválva, a vizet
prüszkölő ivadékának címezve szavait. – Comment ça va, te kis
[1]
sükebóka?
A katona meglepettnek látszott, de nem tudtam
megállapítani, hogy Fergus egyedülálló akcentusa vagy a
hiányzó bal keze helyén viselt csillogó kampó látványa miatt-e.
– Minden rendben, uram – felelte a katona félénk mosollyal.
– Nem esett baja a fiúnak, azt hiszem.
Hirtelen Brianna tűnt fel egy szelídgesztenyefa mögül, a hat
hónapos Jemmyvel a vállán, és ügyesen kivette Marsali karjából
a kis Joan babát.
– Gyere, add csak ide a kis Joanie-t – mondta. – Menj, nézd
meg Germaint.
Jamie lekapta a nehéz köpönyeget a válláról, és Marsali
karjára fektette a kisbaba helyére.
– Igen, mondd meg annak az ifjú katonának, aki
megmentette a fiúcska életét, hogy szívesen megosztanánk vele a
tüzünket – mondta Marsallnak. – Jut enni mindnyájunknak,
igaz, Sassenach?
– Természetesen – feleltem, és fejben gyorsan
utánaszámoltam annak, hogy így kinek mennyi étel fog jutni.
Tizennyolc tojás, négy vekni szikkadt, pirítósnak való kenyér…
Nem, egyet meg kell tartanom holnapra, a hazaútra. Három
tucat zabkeksz, ha Jamie és Roger még nem ette meg azokat, fél
üveg méz.
Marsali arcán bánatos mosoly gyúlt, ránk vetette pillantását,
majd el is ment, és az elázott és reszkető férfitársa segítségére
sietett.
Jamie lemondó sóhajjal nézett utána, ahogy a szél belekapott
inge hosszú ujjába, és tompa hangon lobogtatni kezdte azt.
Összefonta karját a mellkasán, behúzta a vállát, hogy ne érje úgy
a szél, és oldalvást lepillantva rám mosolygott.
– Hát jól van. Alighanem együtt fagyunk meg, Sassenach.
Annyi baj legyen! Úgysem akarnék nélküled élni.
– Ugyan – mondtam barátságosan. – Te egy jégtáblán is
elélnél meztelenül, Jamie Fraser, és azt is elolvasztanád. Mit
csináltál a kabátoddal és a tartánoddal? – Kiltjén és ingén kívül
csak cipőt és harisnyát viselt, és magas arccsontját pirosra csípte
a hideg, ahogyan a füle hegyét is. Amikor azonban visszadugtam
a kezemet a karjába, teste olyan meleg volt, mint mindig.
– Jobb, ha nem tudod – felelte vigyorogva. A kezemet
eltakarta nagy, kérges tenyerével. – Menjünk! Menten éhen
halok, ha nem kapok reggelit.
– Várj! – mondtam, és kibontakoztam a karjából. Jemmy
nem mutatott hajlandóságot arra, hogy megossza anyja ölelését
az új jövevénnyel, üvöltve és ficánkolva tiltakozott, kis kerek arca
bosszúsan vöröslött kötött kék sapkája alatt. Kinyújtottam a
kezemet, és átvettem Briannától a kicsit, aki nyugtalanul
ficánkolt a babaruhában.
– Köszönöm, anya – küldött felém egy rövid mosolyt
Brianna, és feljebb emelte a pici Joant a vállán, hogy biztosabban
feküdjön rajta. – De biztos, hogy nem akarod inkább ezt a babát?
Ő csendesebb… És csak feleolyan nehéz.
 – Nem, ő nagyon is jó lesz. Csitt, kincsem, gyere ide a
nagyihoz! – Elmosolyodtam, ahogy ezt mondtam, mert még
mindig új volt bennem ez a meglepetéssel vegyes öröm, amit
afölött éreztem, hogy tényleg megadatik az, hogy valaki
nagymamája lehessek. Ahogy Jemmy felismert, abbahagyta a
fészkelődést, és szokás szerint egyből belekapaszkodott pufók
ökleivel a hajamba, s olyan erővel markolta azt, mint ahogy egy
kagyló tapad a parti sziklára. Lefejtettem az ujjait, és elnéztem a
feje fölött, de odalent, úgy tűnt, minden rendben volt.
Fergus, akinek térdnadrágja és harisnyája csuromvizes lett,
Jamie köpenyét a válla köré kerítette, és odaszólt annak a
katonának, aki megmentette Germaint, miközben inge elejét
próbálta kicsavarni egy kézzel.
Marsali lekapta magáról a tartánját, és belebugyolálta a
kisfiút. Az asszony kibomlott szőke haja elszabadulva úgy szállt a
szélben, mint valami pókháló.
Hayes hadnagy, akit odavonzott a zaj, úgy kukucskált ki a
sátrából, mint egy kürtcsiga a házából. Felnézett, és találkozott a
pillantásunk. Intettem neki, majd indultam, hogy kövessem a
családomat vissza a táborhelyünkre.
Jamie mondott valamit Briannának gaelül, miközben
átsegítette őt előtúrni az ösvény egy rögös szakaszán.
– Igen, készen állok – felelte a lány angolul. – Hol van a
kabátod, apa?
– Kölcsönadtam a férjednek – felelte Jamie. – Nem
akarhatjuk, hogy úgy nézzen ki az esküvődön, mint egy koldus,
igaz?
Bree felnevetett, és szabad kezével kisimított egy rakoncátlan
vörös hajtincset az arcából.
– Inkább koldus legyen, mint hogy öngyilkosságot kíséreljen
meg.
– Micsoda? – Utolértem őket, amikor kiértünk a sziklák
menedékéből. A feltámadt szél süvített a nyílt téren át, ónos esőt
és szúrós kavicsdarabkákat zúdítva ránk. Jemmy fülébe húztam
a kötött sapkát, a takarót pedig a fejére.
– Hú! – Brianna a vastagon bebugyolált kislány fölé
görnyedt, hogy eltakarja őt a szélrohamtól. – Roger éppen
borotválkozott, amikor megszólaltak a dobok. Majdnem elvágta
a torkát. A kabátja elülső része csupa vér lett. – Brianna Jamie-
re pillantott, szeme könnyezett a széltől. – Szóval láttad őt ma
reggel? Nem tudod, hogy most hol van?
– Egy darabban van a fiú – biztosította az apja. – Mondtam
neki, hogy menjen és beszéljen Donahue atyával, amíg Hayes a
saját dolgával törődik. – Jamie ekkor Briannára villantotta a
tekintetét. – Igazán mondhattad volna, hogy a fiú nem
katolikus.
– Mondhattam volna – felelte a lány, nem is zavartatva
magát –, de nem mondtam. Szerintem ez nem nagy ügy.
– Ha e különös kifejezés alatt azt érted, hogy nem lesz az
ügynek további folyománya… – kezdte Jamie némi éllel a
hangjában, de torkára forrt a szó, amikor megjelent maga Roger,
aki káprázatosan festett zöld-fehér, a MacKenzie család mintáját
viselő szövetből készült kiltjében, a hozzá illő tartánnal, amit
Jamie mellénye és kabátja fölé vetett. A kabát nagyon jól állt
rajta – mindketten jól megtermett férfiak voltak, széles vállúak,
kezük, lábuk hosszú volt, bár Jamie egy-két hüvelykkel
magasabb volt –, és a szürke gyapjú úgy illett Roger sötét
hajához és olaj barna bőréhez, mint Jamie fényes aranyvörös
szakállához és hajához.
– Nagyon jól nézel ki, Roger – mondtam. – Hol vágtad meg
magad?
A fiú arca rózsaszín volt, de a frissen borotvált bőr egyébként
sértetlen volt.
Roger a hóna alatt vitte Jamie tartánját, egy kötegnyi vörös
és fekete kockás anyagot. Átnyújtotta azt, oldalra biccentette a
fejét, és megmutatta a mély sebet közvetlenül az állkapocscsontja
alatt.
– Itt, ni. Nem olyan súlyos, de úgy vérzett, mint a fene. Nem
véletlenül tartják a borotvát gyilkos fegyvernek, nem igaz?
A seb már megkérgesedett, és egy csinos sötét vonalat
alkotott. Körülbelül három hüvelyk hosszú volt a vágás, ami az
állkapcsa végétől indult és a nyaka oldalán húzódott végig.
Megérintettem a bőrt mellette. Nem volt komoly, a borotvapenge
egyenesen belevágott a bőrbe, nem lifegett a bőr, amit össze
kellett volna ölteni, így már nem csoda, hogy jól kivérzett a seb.
Tényleg úgy nézett ki, mintha megpróbálta volna elvágni a saját
torkát.
– Csak nem vagy ideges? – ugrattam. – Nem gondoltad meg
magad, ugye?
– Azzal már egy kicsit elkésett – szólt közbe Brianna
szenvtelen hangon, ahogy odalépett mellém. – Van itt egy gyerek
ugyanis, akit valaki a nevére kell, hogy vegyen.
– Annyi neve lesz, hogy azt sem tudja majd, mihez kezdjen
vele – nyugtatta meg Roger. – Ahogy neked is, Mrs. MacKenzie.
A név hallatán enyhe pír öntötte el Brianna arcát, és Rogerre
mosolygott. A fiú odahajolt hozzá, és homlokon csókolta,
miközben elvette tőle a bebugyolált babát. Ahogy megérezte a
köteg súlyát a karjában, hirtelen döbbenet ült ki az arcára, és a
gyermekre meredt.
– Ő nem a miénk – mondta Bree, és jót vigyorgott a halálra
vált Rogeren. – Ő Marsali Joanja. Jemmy mamánál van.
– Hála istennek – mondta, egyszerre sokkal óvatosabban
fogva a csomagot. – Azt hittem, hogy elpárolgott, vagy ilyesmi.
– Megemelte egy kicsit a takarót, kitakarta az alvó Joan apró
arcát, és elmosolyodott – ahogy mindenki tette, aki csak
meglátta – vicces, barna frufruja láttán, ami úgy kunkorodott,
mint egy kis Cupidónak.
– Szó sincs róla – nyögtem, ahogy egy kényelmesebb
testhelyzetet vettem fel, és megemeltem a jól táplált Jemmyt, aki
békés öntudatlanságban aludt, szintén bebugyolálva. – Azt
hiszem, egy-két fontnyival nehezebb lett azóta, hogy elindultunk
fel a hegyre. – Kipirultam az erőfeszítéstől, és egy kicsit
eltartottam magamtól a babát, mert egy hőhullám öntötte el
hirtelen az arcomat, és kiverte a víz zilált hajam alatt a fejbőrt.
Jamie elvette tőlem Jemmyt, és szakszerűen bedugta őt az
egyik karja alá, mint egy rögbilabdát, a baba fejét pedig az egyik
kezében fogta.
– Beszéltél végül a pappal? – kérdezte, miközben kétkedve
méregette Rogert.
– Igen – felelte Roger közömbös hangon, és válasza legalább
annyira szólt Jamie arckifejezésének, mint a kérdésének. –
Megelégedett azzal, hogy nem én vagyok az Antikrisztus.
Amennyiben hajlandó vagyok katolikus hitben megkeresztelni a
kisfiút, nem gördít akadályt az esküvő elé. Azt mondtam neki,
hajlandó vagyok.
Jamie morgott rá valamit válaszul, én pedig elfojtottam egy
mosolyt. Bár Jamie-nek nem voltak a vallással kapcsolatban
előítéletei – ahhoz túl sok, a legkülönbözőbb hátterű férfival volt
ilyen-olyan ügylete: vagy harcolt velük, vagy az emberei voltak
–, de amikor kiderült, hogy a veje presbiteriánus, és nem áll
szándékában kitérni a hitéből, akadtak páran, akik nem hagyták
ezt szó nélkül.
Bree elkapta a pillantásomat, és küldött felém egy mosolyt,
macskaszemei kék háromszögekké húzódtak, ahogy magában
jót derült.
– Igen bölcs gondolat volt tőled, hogy nem hoztad szóba idő
előtt a vallást – súgtam oda neki óvatosan, nehogy Jamie
meghallja. A két férfi előttünk ballagott. Még mindig
meglehetősen mereven viselkedtek egymás társaságában, habár
a tartásuk formális jellegén sokat rontott a kezükben hordott
kisbabák szélben lebegő babakelengyéje.
Jemmy váratlanul felsírt, de nagyapja abban a minutumban
a magasba lendítette, mire a kisfiú elhallgatott, és kerek szemeit
ránk szegezte Jamie válla fölött, ahogy megbújt a takarója alatt.
Grimaszoltam neki, mire hatalmas, fogatlan mosollyal válaszolt.
– Roger akart mondani valamit, de mondtam neki, hogy
hallgasson. – Bree játékosan kinyújtotta a nyelvét Jemmyre,
majd feleséghez illő arckifejezést öltött, és Roger hátát nézte. –
Tudtam, hogy apa nem fog patáliát csapni, ha várunk vele az
esküvő utánig.
Észrevettem, hogy Bree milyen pontosan jósolta meg apja
viselkedését, és hogy milyen könnyedén beszél skótul. A Jamie-
vel való hasonlatossága messze több volt a hajszínük és a
megjelenésük közös vonásain. Brianna örökölte Jamie jó
emberismeretét és kimagasló nyelvérzékét. Mégis, valami
motoszkált a fejemben, valami, aminek Rogerhez és a valláshoz
volt köze…
Utolértük őket, és elég közel voltunk ahhoz, hogy halljuk,
miről beszélnek.
– … Hillsborough miatt – mondta Jamie Rogerhez hajolva,
hogy ne fújja el a szél a hangját. – A lázongók kilétét próbálja
kideríteni.
– Ó, valóban? – Roger egyszerre hangzott érdeklődőnek és
riadtnak. – Ez biztosan érdekelni fogja Duncan Innest.
Hillsboroughban volt a zavargások idején, tudtad?
– Nem. – Jamie erre igencsak felkapta a fejét. – Alig láttam
Duncant a héten, nemigen tudtunk szót váltani. Megkérdezem
az esküvő után, talán… Ha túléli.
Duncan Jamie nagynénjét, Jocasta Cameront készült
elvenni aznap este, és olyan ideges volt, hogy már egészen
összetört az esemény súlya alatt.
Roger megfordult, a testével takarta a szelet Joan elől, és
odaszólt Briannának:
– A nagynénéd mondta Donahue atyának, hogy tarthatjuk
az esküvőt a sátrában. Úgy azért könnyebb lesz.
– Brrr! – Bree reszketve húzta össze a vállát. – Hála
istennek! Nem szabad egy ilyen napon megházasodni a zöld
[2]
lombok alatt .
Egy fölébünk magasodó hatalmas gesztenyefáról sárga
levelek nedves zápora hullott alá, mintegy Brianna szavait
megerősítendő. Roger kicsit nyugtalannak tűnt.
– Nem hiszem, hogy ilyesfajta esküvőről álmodtál –
mondta. – Kislány korodban.
Brianna felnézett Rogerre, és lassan széles mosoly terült szét
az arcán.
– Az első sem olyan volt – felelte. – De nekem nagyon
megfelelt.
Roger arcszínén nem látszott, hogy elpirult volna, és a füleit
már amúgy is pirosra csípte a hideg. Már éppen szólásra nyitotta
a száját, amikor meglátta Jamie szúrós tekintetét, és újra
becsukta a száját. Elszégyellte ugyan magát, de tagadhatatlanul
örült Brianna válaszának.
– Mr. Fraser!
A hang felé fordultam, és láttam, hogy az egyik katona jön
fel a dombon felénk, pillantását Jamie-re szegezve.
– MacNair tizedes, szolgálatára, uram – mondta zihálva,
ahogy odaért hozzánk. Merev mozdulattal biccentett. – A
főhadnagy üdvözletét küldi, és kéri, legyen olyan jó, és tegye
tiszteletét nála a sátrában. – A katona ekkor megpillantott
engem, és újra fejet hajtott, csak nem olyan szorgosan, mint az
imént. – Mrs. Fraser, tiszteletem, asszonyom.
– Szolgálatára, uram – felelte Jamie, viszonozva a tizedes
tiszteletadását. – Elnézést kérek a hadnagy úrtól, de egyéb irányú
elfoglaltságaim máshova szólítanak. – Jamie udvariasan beszélt,
a tizedes azonban szigorú tekintettel nézett föl rá. MacNair fiatal
volt ugyan, de nem volt tapasztalatlan. Sovány, napbarnított
arcán átsuhant a felismerés. Az volt az utolsó dolog, amire
vágytak az emberek, hogy lássák őket bemenni Hayes sátrába
egyedül, egyből Hayes kiáltványa után.
– A főhadnagy utasított, hogy önön kívül, uram, kérjem meg
Mr. Farquard Campbellt, Mr. Andrew MacNeillt, Mr. Gerald
Forbest, Mr. Duncan Innest és Mr. Randall Lillywhite-ot is, hogy
jelenjenek meg nála.
Jamie eddig feszes tartása ennek hallatán kissé ellazult.
– Vagy úgy – mondta egykedvűen. Szóval Hayes kikéri a
helyi hatalmasságok véleményét. Farquard Campbell és Andrew
MacNeill nagybirtokosok és helyi elöljárók voltak, Gerard Forbes
neves Cross Creek-i ügyvéd és békebíró, Lillywhite pedig a
területi bíróság vezetője. Duncan Innes a gyarmatok nyugati
felének legnagyobb ültetvényén lesz tulajdonos nemsokára, hisz
Jamie nagynénjét, az özvegy Jocastát készült elvenni. Jamie
maga nem volt sem gazdag, sem a korona egy hivatalnoka, de a
rendelkezésére bocsátottak egy nagy, ámbár jórészt üres
földterületet a hegyekben.
Jamie megvonta kissé a vállát, átrakta a kisbabát a másik
vállára, és megvetette a lábát.
– Igen. Nos, akkor mondja meg a főhadnagynak, hogy
mihelyst alkalmam nyílik rá, meglátogatom őt.
MacNair, akinek nem szállt inába a bátorsága, fejet hajtott,
majd távozott, feltehetőleg, hogy megkeresse a listáján szereplő
többi urat.
– Mi volt ez az egész? – kérdeztem Jamie-t. – Hoppá! –
Jemmy arcához nyúltam, és leszedtem az álláról egy nyálcsíkot,
mielőtt az elérhette volna lantié ingét. – Csak nem jön a fogad?
– Rengeteg fogam van – válaszolta Jamie –, és neked is, ha
jól látom. Ami azt illeti, hogy mit akarhat tőlem Hayes, nem
tudom biztosan. De nem is áll szándékomban kitalálni azelőtt,
mielőtt muszáj lenne. – Jamie rám nézett, felvonta az egyik
vörös szemöldökét, mire felnevettem.
– Jól látom, hogy elég tágan értelmezted azt a szót, hogy
„alkalmas”?
– Azt nem mondtam, hogy amikor a főhadnagynak lesz
alkalmas. Nos, ami a te alsószoknyádat illeti, Sassenach, és hogy
miért kóricálsz az erdőben meztelen fenékkel… Duncan, a
charaid! – Fanyar ábrázata felderült az őszinte örömtől, amit
Duncan Innes láttán érzett, aki a zsenge somcserjék között
áthatolva közeledett felénk.
Duncan egy kidőlt fatörzsön mászott át éppen, amit igencsak
megnehezített, hogy hiányzott a bal karja, majd kibukkant a
mellettünk elhaladó ösvényen, és kirázta a vízcseppeket a
hajából. Már az esküvői öltözékét viselte. Tiszta, fodros ingben
volt, keményített vászongallérral a kiltje fölött, és minderre egy
arany csipkeszegéllyel díszített, skarlátvörös posztókabátot
húzott, melynek üres ujját egy brossal tűzte fel. Soha nem láttam
még Duncant ilyen elegánsan, és ezt meg is mondtam neki.
– Nos, igen – mondta bátortalanul –, Miss Jo kívánsága
volt. – Duncan az esővel együtt a bókot is lerázta magáról,
miközben gondosan lesöpörte a száraz fenyőtűket és
kéregdarabkákat, amik beletapadtak a kabátjába, amikor
átvágott a fenyők között.
– Brrr! Cudar egy nap, Mac Dubh, én mondom. – Felnézett
az égre, és megcsóválta a fejét. – Boldog az ara, kire a nap süt, és
boldog az a holt, akit eső áztat.
– Azért megnézném, hogy mégis mennyire lehet
elragadtatva a sorsától egy átlagos hulla – jegyeztem meg –, a
meteorológiai viszonyoktól függetlenül. De persze Jocasta
biztosan nagyon boldog lesz – tettem hozzá gyorsan, látva a
zavarodottságot, ami átvette az uralmat Duncan arcvonásai
fölött. – És te is, természetesen.
– Ó… igen – mondta kissé bizonytalanul. – Igen,
természetesen. Köszönöm, asszonyom.
– Amikor láttam, hogy jössz az erdőből, azt gondoltam, talán
MacNair tizedes van a sarkadban – mondta Jamie. – Nem
Archie Hayesszel van találkozód véletlenül?
Duncan meghökkent a kérdésen.
– Hayesszel? Nem! Ugyan mi dolga lenne a hadnagynak
velem?
– Ott voltál Hillsboroughban szeptemberben, vagy nem?
Tessék, Sassenach, fogd meg ezt a kis mókust – vetette közbe
Jamie, és átnyújtotta Jemmyt, aki egyszerre igen élénk
érdeklődést mutatott az események iránt, és megkísérelt
felmászni a nagyapjára, belenyomva a lábujjait, hangos
nyögések közepette. Nem ez a váratlan esemény volt azonban a
legfontosabb oka annak, hogy Jamie átadta a babát, amire akkor
jöttem rá, amikor átvettem tőle Jemmyt.
– Köszönöm szépen – mondtam fintorogva. Jamie rám
vigyorgott, majd Duncant az ösvény felé fordítva folytatták a
beszélgetést.
– Hmm! – Óvatosan szimatoltam egyet. – Végeztél? Nem?
Gondoltam. – Jemmy lehunyta a szemét, elvörösödött, és
elfojtott fegyverropogáshoz hasonló pukkanásszerű hangokat
adott ki magából. Meglazítottam a pelenkáját annyira, hogy be
tudjak nézni alá.
– Hoppá! – mondtam, és gyorsan, még időben kibontottam
a pólyáját. – Mivel etet téged az anyád?
Jemmy izgatott volt, hogy megmenekülhetett pólyája
fogságából, és úgy járt a lába, mint a szélmalom, amitől
veszedelmes sárgás anyag szivárgott pelenkája lábának bő
szájából.
– Fúj! – mondtam tömören. Eltartottam őt kartávolságra, és
elindultam vele lefelé, az egyik apró csermely irányába, ami a
hegyoldalban kanyargott, és közben elméláztam azon, hogy
megvagyok a civilizáció olyan vívmányai nélkül, mint a
vezetékes víz és a gépkocsik, de néha őszintén hiányzott a
gumírozott lábrésszel ellátott gumibugyi. A vécépapírról már
nem is beszélve.
Találtam egy jó helyet a kis vízfolyás szélén, amit vastagon
beborított a korhadt levél. Letérdeltem, kiterítettem a ruhám egy
rétegét, és négykézlábra állítva leraktam oda Jemmyt, majd
lehúztam róla az átázott pelust anélkül, hogy a biztosítótűkkel
foglalkoztam volta.
– Vííí! – sipította meglepetten, ahogy a hideg levegő
megcsapta. Kövér kis farpofái összerándultak, és összehúzódott,
mint egy kis rózsaszín varangy.
– Na! – mondtam neki. – Ha azt hiszed, hogy egy kis hűvös
szellő a popódra olyan rossz, akkor csak figyelj! – folytattam,
azzal fogtam egy maréknyi nyirkos, sárgásbarna levelet, és
szapora mozdulatokkal megtisztogattam őt. Jemmy, aki
többnyire sztoikus nyugalmat árasztott, most is csak ficergett és
izgett-mozgott, de nem reklamált, hanem magas „Ííí” hangokat
hallatott, miközben feltártam és kitakarítottam a testhajlatait.
A másik oldalára fordítottam, és elővigyázatosan a
veszélyzóna fölött tartott kézzel a nemi szervét is hasonló
kezelésben részesítettem, amivel széles, fogatlan vigyort
váltottam ki belőle.
– Ó, te aztán tényleg felföldi vagy, igaz-e? – mosolyogtam
vissza rá.
– És mégis mit jelentsen ez a megjegyzés, Sassenach?
Felnéztem, és megláttam Jamie-t a patak túloldalán, egy
fának dőlve. Tartánjának és fehér vászoningének merész és
feltűnő színei ragyogó ellentétben álltak az őszi levelek
fakóságával. Arca és haja azonban valami erdei lényhez tette őt
hasonlatossá, csupa bronz és aranybarna színben pompázott, és
ahogy a szél belekapott a hajába, hajtincsei végei úgy táncoltak a
szélben, mint a skarlátvörös juharlevelek a fejünk felett.
– Nos, látszólag érzéketlen a hidegre és a nyirkos levegőre –
feleltem, azzal befejeztem a kisbaba tisztogatását, és félredobtam
a maroknyi szennyezett levelet. – Emellett viszont… nos, nem
volt sok dolgom ezelőtt fiú csecsemőkkel, de nem korai ez egy
kicsit?
Jamie szája egyik sarka felkunkorodott, ahogy szemügyre
vettem a tenyerem alatt feltáruló látványt. Az apró nyúlvány úgy
meredt fel, mint a hüvelykujjam, és körülbelül akkora is volt.
– Ah, nem – felelte –, sok kislegényt láttam már anyaszült
meztelenül, időről időre mindegyikőjüknél előfordul ez – vonta
meg a vállát, majd széles mosolyra húzódó szájjal folytatta. –
Na, most, hogy csak a skót fiúk ilyenek-e, azt nem tudnám
megmondani…
– Olyan tehetség ez, ami a korral csak javul, merem állítani
– mondtam fapofával. Átdobtam a piszkos pelenkát a kis
patakon, ahol Jamie lába előtt toccsanva ért földet. – Szedd ki a
biztosítótűket, aztán öblítsd ki, jó?
Hosszú, egyenes orrát kicsit összeráncolta, de ellenkezés
nélkül letérdelt, és a szennyes holmit óvatosan két ujja közé
csípve felvette.
– Ó, szóval ezt csináltad az alsószoknyáddal – mondta.
Kinyitottam a nagy zsebet, amit a derekamra akasztva hordtam,
és elővettem egy tiszta, összehajtogatott, négyszögletes
textildarabot. Nem fehérítetlen lenből volt, mint a Jamie kezében
lévő pelenka, hanem vastag, puha, sokszor mosott
gyapjúflanelből, ribizlilével halványpirosra festve.
Megvontam a vállam, ellenőriztem Jemmyt, hogy várható-e
újabb áldás, és rátettem a friss pelenkára.
– Három pelenkással, ilyen nedves időben, amikor semmit
nem lehet rendesen megszárítani, eléggé kifogytunk a tiszta
holmikból. – A tisztás körül, ahol felállítottuk a családi tábort, a
bokrokon mindenütt mosott ruhákat csapkodott a szél, de
legtöbbjük még mindig nedves volt a barátságtalan időjárás
miatt.
 – Tessék! – Jamie áthajolt az egylábnyi széles, köves medrű
vízfolyáson, és átnyújtotta nekem a használt pelenkából kiszedett
biztosítótűket. Óvatosan átvettem azokat, vigyázva, nehogy a
patakba essenek. Az ujjaim elgémberedtek és átfagytak, de a
biztosítótűk értékesek voltak, Bree készítette azokat tűzben edzett
drótból, Roger pedig fából faragott rájuk fejet, Brianna rajzai
alapján. Teljesen valósághű biztosítótűk voltak, bár egy kicsit
nagyobbak és kevésbé kidolgozottak, mint modern kori
változatuk. Az egyetlen gyenge pontjuk a ragasztó volt, amivel a
fából faragott fejeket rögzítették a dróthoz. Forralt tejből és
pataforgácsból készültek, így nem voltak teljesen vízállóak, és
bizonyos időközönként vissza kellett ragasztani őket.
Gondosan Jemmy ágyéka köré hajtogattam a pelenkát,
áttűztem rajta egy biztosítótűt, és elmosolyodtam, amikor
megláttam annak fatetejét. Bree fogott egy sorozat ilyen tűt, és
egy vicces kis békát faragott mindegyikre, széles, fogatlan
vigyorral minden béka arcán.
– Rendben, béka koma, tessék. – Miután rögzítettem a
pelenkát, leültem, és ölembe vettem a kisfiút, lesimítottam a
ruhácskáját, és megkíséreltem újra beburkolni őt a takarójába.
– Hová ment Duncan? – kérdeztem. – Lement beszélni a
hadnaggyal?
Jamie, aki előrehajolva buzgólkodott, megrázta a fejét.
– Mondtam neki, hogy még ne menjen. Ő tényleg ott volt
Hillsborough-ban a zavargások idején. Legjobban teszi, ha vár
egy kicsit, aztán ha Hayes megkérdezi, akkor nyugodt szívvel
megesküdhet rá, hogy egyetlen ember sincs itt, aki részt vett
volna a zavargásokban. – Felnézett, és a tréfálkozás egyetlen jele
nélkül elmosolyodott. – Nem is lesz, mire holnap leszáll az éj.
Néztem a kezét, nagy és tettre kész kezét, amivel kicsavarta a
kimosott pelenkát. Jobb kezén a sebhelyek általában szinte
láthatatlanok voltak, de most rojtos fehér vonalként dudorodtak
ki a hidegtől kivörösödött bőrén. Némileg nyugtalanított az egész
helyzet, habár mi közvetlenül nem voltunk részesei az
eseményeknek.
Többnyire csupán egy halvány ingerültséggel tudtam Tryon
kormányzóra gondolni, elvégre a szép, új New Bern-i
palotájában élt, biztonságban, elválasztva a mi kis
településünktől, a Fraser’s Ridge-től. Háromszáz mérföld hosszan
tengerparti városok, távoli ültetvények, fenyvesek, lankás
völgyek, úttalan hegyek és nyers, ismeretlen vadon terült el
közöttünk. A sok egyéb mellett, ami miatt főhetett a feje,
úgymint az önjelölt rend-fenntartók, akik rettegésben tartották
Hillsborought, és a korrupt seriffek és bírák, akik kiprovokálták a
rendfenntartók terrorját, gondoltam, aligha van arra ideje, hogy
akár csak egy gondolatot pazaroljon ránk. Legalábbis reméltem.
A kellemetlen igazság azonban az volt, hogy Tryon
kormányzó ajándékaként Jamie egy nagy állami földterület felett
rendelkezett az észak-karolinai hegyek között. Tryon viszont egy
apró, de fontos tényt gondosan elraktározott a mellényzsebében:
jelesül azt, hogy Jamie katolikus volt. Márpedig királyi
földadományt a törvény szerint kizárólag protestánsok
kaphatnak.
Tekintve a gyarmatokon élő katolikusok alacsony számát és
azt a tény, hogy nem tömörültek formába, a vallás ritkán
jelentett konfliktustforrást. Nem voltak katolikus templomok,
sem helyi katolikus papok. Donahue atya Jocasta kérésére tette
meg a kimerítő utat Baltimore-ból. Jamie nagynénje, Jocasta és
néhai férje, Hector Cameron olyan régóta voltak a helyi skót
közösség oszlopos tagjai, hogy senki nem kérdőjelezte meg a
vallási hovatartozásukat, és azt is valószínűnek tartottam, hogy
azon skótok közül, akikkel együtt ünnepeltünk a héten, sem
sokan tudták, hogy pápisták vagyunk.
Hamarosan azonban észre fogják venni. Breet és Rogert,
akik egy évig próbaházasok voltak, ma este összeadja a pap, két
másik, bremertoni katolikus párral egyetemben, illetve Jocastát
és Duncan Innest is.
– Archie Hayes – mondtam hirtelen. – Ő is katolikus?
Jamie kiterítette a nedves pelenkát az egyik közeli ágra, és
lerázta a vizet a kezéről.
– Nem kérdeztem – felelte –, de nem gondolnám. Legalábbis
az apja nem az volt. Meg lennék lepve, ha tiszt létére katolikus
lenne.
– Ez igaz.
Éppen elég akadályt jelentett a skót származás, a szegénység
és a jakobita múlt, már az is bámulatra méltó, hogy Hayesnek
sikerült leküzdenie ezen akadályokat, és felküzdötte magát
jelenlegi pozíciójába anélkül, hogy rásütötték volna a pápistaság
bélyegét, tovább nehezítve helyzetét.
Engem azonban nem Hayes hadnagy és az emberei
aggasztottak, hanem Jamie. Kifelé nyugodtnak és
magabiztosnak mutatkozott, mint mindig, a szája sarkában
folyton ott bujkált egy halvány mosoly. De én nagyon jól
ismertem, láttam jobb kezének két béna, egy angol börtönben
megnyomorított ujját, hogyan rándul meg a lábához szorított
kezén, miközben Hayesszel viccelődött és sztorizgatott előző este.
Még most is látom a vékony vonalat két szemöldöke között, ami
olyankor alakul ki, amikor valami bántja, márpedig nem az
zavarta, amit éppen csinált.
Lehet, hogy egyszerűen a kiáltvány volt a gond? Nem
értettem, hogy ez hogy lehet, tekintve, hogy az ismerőseim közül
senki nem vett részt a hillsboroughi zavargásokban.
– …presbiteriánus – mondta Jamie. Fanyar mosollyal rám
pillantott.
– Mint a kis Roger.
A zavaró emlékkép, ami nem hagyott nyugodni, hirtelen a
helyére került.
– Te tudtad – feleltem. – Te tudtad, hogy Roger nem
katolikus. Láttad, amikor megkeresztelte azt a gyereket
Snaketownban, amikor… Amikor elvittük őt az indiánoktól. –
Megkésve bár, de láttam a sötét árnyat átsuhanni az arcán, és a
nyelvembe haraptam. Amikor elvittük Rogert – és helyette
otthagytuk Jamie hőn szeretett unokaöccsét, Iant.
Egy árny átsuhant ugyan egy pillanatra az arcán, de
elmosolyodott, és elhessegette Ian gondolatát.
– Igen, tudtam – felelte.
– De Bree…
– Bree akkor is hozzámenne, ha Roger hottentotta lenne –
szakított léibe Jamie –, ezt mindenki látja, és nem mondhatnám,
hogy túlságosan kifogásolnám, ha a kis Roger tényleg
hottentotta lenne – tette hozzá, nem kis meglepetésemre.
– Tényleg?
Jamie megvonta a vállát, és átlépett a kis patakon az én
oldalamra, aztán megtörölte vizes kezét a ruhája szegélyében.
– Roger derék és kedves fiú. A nevére vette a kicsit, és egy
szóval sem rótta ezt föl Breenek. Ez nem több, mint amit minden
férfinak meg kellene tennie ilyen helyzetben, de nem minden
férfi tenné meg.
Önkéntelenül is Jemmyre pillantottam, aki meghitten
gömbölyödött össze a karomban. Próbáltam nem gondolni rá, de
időről időre akaratlanul is nyersen barátságos arcvonásait
kutattam, hátha találok egy jelet bennük, ami felfedné apja
kilétét.
Brianna próbaházasságot kötött Rogerrel, és együtt háltak
egy éjszakát, majd két napra rá Stephen Bonnet megerőszakolta
őt. Nem lehetett megállapítani, ki a gyerek apja, és eddig Jemmy
sem adta semmi jelét annak, hogy hasonlítana bármelyikőjükre
is egy szikrányit is. Éppen az öklét rágta mindenre elszánt
összpontosítással, és pihe-puha aranyvörös hajával senkire nem
hasonlított úgy, mint magára Jamie-re.
– Hmm. Akkor miért ragaszkodsz ahhoz, hogy Rogert
átvilágítsa egy pap?
– Nos, Brianna és ő mindenképpen össze fognak házasodni –
kezdte Jamie logikusan. – Viszont azt akarom, hogy a kisdedet
katolikus pap keresztelje meg. – Nagy kezét gyengéden Jemmy
fejére helyezte, és hüvelykujjával végigsimított a kisbaba apró
vörös szemöldökén. – Szóval, gondoltam, ha csapok egy kis
felhajtást MacKenzie körül, akkor szívesen veszik majd egy an
[3]
gille ruadh jelenlétét köreinkben, érted?
Felnevettem, és Jenny fülére húztam a takarója egy redőjét.
– És én még azt hittem, hogy Brianna milyen jól kiismert
téged!
– Ő is azt hitte – felelte vigyorogva Jamie, majd hirtelen
hozzám hajolt és megcsókolt.
A szája puha volt és nagyon meleg. Csókjának vajaskenyér-
íze volt, teste friss levél- és mosdatlan férfiszagot árasztott, amibe
alig érezhetően belekeveredett egy csipetnyi pelenkaszag is.
— Ó, ez nagyon finom volt – mondtam jóváhagyólag. –
Csináld még egyszer!
A fák körülöttünk csendesek voltak, a maguk módján. Nem
hallottunk sem madárcsicsergést, sem egyéb állatok zaját, csak a
levelek susogását és a vízcsobogást a lábunk előtt. Folyamatos
mozgás, szűnni nem akaró hang, és mindenekfelett béke. Jó
páran voltak a hegyen, és legtöbbjük itt volt, nem messze. Itt
azonban mégis olyan egyedül voltunk, akár ha a Jupiteren
lettünk volna.
Kinyitottam a szememet, és felsóhajtottam, ahogy méz ízét
éreztem a számon. Jamie rám mosolygott, és kisimított egy
lehullott sárga falevelet a hajamból. A kisbaba a karjaimban
feküdt súlyos, meleg tömegként, mint a világegyetem
középpontja.
Egyikünk sem szólalt meg, nem akartuk megzavarni a
csendet. Olyan, mintha egy búgócsiga tetején állnánk,
gondoltam. Az események forgatagában, emberektől körülvéve,
és ha csak egy lépést tennénk bármelyik irányba, máris
visszazuhanunk abba az őrült forgatagba, de itt, mindennek a
közepén béke honolt.
Kinyújtottam a kezem, és letöröltem pár rászóródott
juharlevelet Jamie válláról. Ő megfogta a kezemet, és olyan
heves és hirtelen mozdulattal emelte a szájához, amivel
megijesztett. Ajkai mégis lágyak voltak, nyelve forró hegye a
hüvelykujjam tövében lévő húsos dombot érintette, amit úgy is
hívnak, hogy „Vénusz-domb”, a szerelem székhelye.
Jamie felemelte a fejét, és éreztem a hirtelen rám törő
hideget a kezemen, ahol a réges-régi sebhely csontfehéren
világított. Egy „J” volt belevágva, Jamie jele rajtam.
Jamie az arcomra tette a tenyerét, és én odafogtam a kezét a
kezemmel, mintha éreztem volna hideg arcomhoz szorítva a
fakó „C” betűt, amit ő vésett a saját kezébe. Egyikünk sem szólalt
meg, de a fogadalom megtétetett, mint már korábban, egy szent
helyen, egy talpalatnyi szilárd földön, i fenyegető háború
futóhomokjában.
A háború nem volt közel, még nem. De hallottam, hogy jön.
Hallottam a dobszóban és a kiáltvány hangjában, láttam az acél
csillogásában, felismertem az ettől való, csontig hatoló,
szívszorító félelmet, amikor Jamie szemébe néztem.
A hűvösség elmúlt, és forró vér lüktetett a kezemben, mintha
fel akart volna nyílni az a régi sebhely, hogy újra a véremet
ontsam érte. A háború eljön, és én nem tehetek ellene semmit.
Ezúttal azonban nem fogom magára hagyni Jamie-t.

Követtem Jamie-t ki a fák közül az elszórt sziklák, homokos

foltok és fűcsomók között, a táborunkhoz vezető kitaposott
ösvényhez. Magamban számoltam, újra osztottam, szoroztam,
hogy miből mennyi kell reggelire, a Jamie által mondottak
fényében, miután elárulta, hogy még két családot meghívott,
hogy csatlakozzanak hozzánk reggelire.
– Robin McGillivray és Geordie Chisholm – mondta, mialatt
félrehúzott egy ágat előlem. – Úgy gondoltam, illene vendégül
látnunk őket. Szeretnének letelepedni a Ridge-en.
– Valóban? – kérdeztem lehajolva, és az ág visszacsapódott
mögöttem. – Mikor? És hányan vannak?
Nem minden hátsó szándék nélkül tettem fel ezeket a
kérdéseket. Közeledett a tél, s már túl közel volt ahhoz, hogy lett
volna időnk akár a legegyszerűbb fakalyibát felhúzni nekik, ahol
meghúzhatnák magukat. Bárki, aki most jön a hegyekbe, annak
valószínűleg hozzánk kell beköltöznie a nagy házba, vagy be kell
zsúfolódnia a telepesekhez a Ridge-en elszórtan álló apró házaik
valamelyikébe. A felföldiek hajlandóak és tudnak is akár tízen is
egy szobában lakni, ha a szükség úgy hozza, hiszen megtették ezt
már korábban is. Az én kevésbé fejlett angol
vendégszeretetemmel azonban őszintén reméltem, hogy erre
nem lesz szükség.
 – Hat McGillivray és nyolc Chisholm – felelte mosolyogva
Jamie. – A McGillivray család viszont csak tavasszal jön. Robin
fegyverkovács, télen lesz munkája Cross Creekben, a családja
pedig a salemi rokonoknál húzza meg magát – Robin felesége
német –, amíg az időjárás jobbra fordul.
– Hát, ez jó hír. – Akkor még tizennégy reggeli kell, plusz
nekem és jamie-nek, Rogernek, Breenek, Marsallnak és
Eergusnek, Lizzie-nek és az apjának, Abel MacLennannek, róla
sem szabad megfeledkeznem; , és annak a fiatal katonának, aki
megmentette Germaint, az már huszonnégy…
– Megyek, és kérek kölcsön egy kis kávét és rizst a nénémtől,
jó? – Jamie olvasott az arcomra kiülő, egyre növekvő
aggodalomból. Elvigyorodott, és kinyújtotta a karját, hogy
elvegye a kisbabát. – Add ide a legénykét, elmegyünk
vendégségbe, és nem leszünk a kezed alatt, amíg főzöl.
Némi megkönnyebbüléssel néztem, ahogy elmennek.
Egyedül maradtam, még ha csak néhány pillanatra is. Mélyet
lélegeztem a nyirkos levegőből és észrevettem, hogy az eső
csendesen kopog a kapucnimon.
Szerettem a találkozókat és az egyéb társasági
összejöveteleket, de kénytelen voltam beismerni magamnak,
hogy az emberi társaság napokon át tartó, szűnni nem akaró
terhe az idegeimre ment. Egy hét vendégeskedés, pletyka, napi
orvosi teendők és az apró, de állandó válsághelyzetek, amik egy
kempingező népes család életét kísérték, és már ott tartottam,
hogy ások egy lyukat egy fa alatt, amibe bemászhatok, hogy
eltölthessek egy negyedórát egyedül.
E pillanatban azonban úgy tűnt, hogy erre nem lesz szükség.
Kiáltások hallatszottak, az emberek egymást hívták, és dudaszó
harsant föl a hegy felől. A kormányzó kiáltványa ugyan
megzavarta a találkozót, de az most visszanyerte természetes
ritmusát, és mindenki visszatért a családi tűzhelyhez, a tisztásra,
ahol a versenyeket tartották, az állataikhoz a patakon túlra, vagy
a szekerekhez, hogy eladjanak mindent, a szalagoktól és
tejeskannáktól kezdve a porított habarcsig és a friss – legalábbis
viszonylag friss – citromig. Jelen pillanatban senkinek nem volt
rám szüksége.
Sűrű napnak néztünk elébe, és lehet, hogy ezután egy hétig,
vagy talán még tovább, nem is lesz esélyem arra, hogy egyedül
maradjak. A hazaút legalább ennyi ideig fog tartani, mert ilyen
nagy csapattal, kisbabákkal és szekerekkel csak lassan tudunk
haladni. A legtöbb új bérlőnek nem voltak sem lovai, sem
öszvérei, így gyalog kellett megtenniük az utat.
Kellett egy pillanat, hogy erőt gyűjtsek és rendezzem a
gondolataimat. Ez utóbbiakat azonban nem a reggeli vagy az
esküvő előkészületei kötötték le, sem a közelgő műtét, amit
fontolgattam. Előrébb jártak a gondolataim, az utazás után,
mert már hazavágytam.
Fraser’s Ridge magasan a nyugati hegyek között bújt meg,
messze túl minden városon, sőt a kiépített utakon is túl. Távoli és
elszigetelt település volt, csak kevés látogatónk akadt. Kevesen is
laktunk ott, habár a Ridge népessége egyre nőtt. Már több mint
harminc család vert tanyát a földön Jamie védnökségének
kezdete óta. Jamie a családfők legtöbbjét Ardsmuir börtönéből
ismerte. Chisholm és McGillivray is bizonyára egykori elítéltek,
gondoltam. Jamie-nek állandó meghívása volt érvényben ezek
felé a férfiak felé, amihez mindig is ragaszkodni fog, kerüljön
bármibe az, ha segítünk rajtuk, vagy hogy egyáltalán
megengedhetjük-e ezt magunknak.
Némán elrepült felettem egy holló, lassan és súlyosan, esőtől
elnehezült tollakkal. A hollók megjelenése előjel volt. Nem
tudtam, vajon a mostani jót vagy rosszat jelent-e. Nagyon ritkán
repült bármilyen madár ilyen illőben – ez biztosan egy
különleges előjel lesz hát.
A kéztövemmel megütögettem a fejem, és próbáltam kiverni
belőle a babonát. Ha elég sokáig él az ember felföldiek között,
minden nyavalyás szikla és fa elkezd jelenteni valamit!
De talán ez jelentett is. Emberek vettek körül szerte a helyen
– tudtam, hogy ott vannak –, én mégis egészen egyedül éreztem
magam, az eső és a köd leple alatt. Még mindig hideg volt, de én
már nem fáztam. Vér lüktetett a bőröm felszíne alatt, és éreztem,
hogy egyre melegszik a tenyerem. Kinyújtottam a kezemet, és
megfogtam a mellettem álló fenyőt, melynek minden tűjén
vízcseppek remegtek, kérge nedvességtől feketéllett. Belélegeztem
az illatát, és hagytam, hogy a víz megérintse a bőrömet,
hűvösen, mint a köd. Az eső minden hangot elnyomva csendesen
esett körülöttem, eláztatva a ruháimat, míg azok úgy ragadtak
rám puhán, mint a felhő a hegyre.
Jamie egyszer azt mondta, neki muszáj hegyek között élnie,
és most már értettem, miért mondta ezt, habár nem tudtam
volna megfogalmazni. Minden tétova gondolatom szertefoszlott,
ahogy a sziklák és a fák hangjait hallgattam, és meghallottam a
hegy harangját megszólalni valahol mélyen, a lábam alatt.
Így állhattam elvarázsolva már egy ideje, a reggeliről teljesen
megfeledkezve, pedig a sziklák és fák hangja elcsendesült és
elhalt a közeli ösvény felől odahallatszó lépések zajától.
– Mrs. Fraser.
Maga Archie Hayes volt az, káprázatos kalapban és karddal
az oldalán, mindez az eső ellenére. Ha meg is volt lepve, hogy itt
talált az ösvény mellett állva, egyedül, nem látszott rajta.
Udvariasan biccentett.
– Hadnagy úr – viszonoztam a köszönését, és éreztem, hogy
az arcomat elönti a pír, mintha a hadnagy fürdés közben tört
volna rám.
– Itt van valahol a férje, asszonyom? – kérdezte, mintegy
mellékesen.
Zavarban voltam ugyan, de belém hasított az óvatosság. Az
ifjú MacNair tizedes már járt itt, hogy elhívja Jamie-t, és nem
járt sikerrel. Ha most a hegy jött Mohamedhez, akkor a dolgot
nem lehet félvállról venni. Vajon Hayes a rendfenntartók ellen
akar valamiféle boszorkányüldözést indítani, amibe Jamie-t is
bele akarja rángatni?
– Gondolom, igen, de nem tudnám megmondani, pontosan
hol – feleltem, és tudatosan nem néztem fel a hegyre, arra a
helyre, ahol Jocasta nagy sátrának vászoncsúcsa látszott ki a
gesztenyefák közül.
– Igen, gondolom, nagyon elfoglalt – felelte Hayes társalgási
hangnemben. – Igen sok teendője van egy hozzá hasonló
embernek, ráadásul ez a találkozó utolsó napja.
– Igen. Azt hiszem… ööö… igen.
A beszélgetés elhalt, és egyre kényelmetlenebbül éreztem
magam. Azon tűnődtem, hogyan meneküljek ebből a helyzetből
anélkül, hogy meg kellene hívnom reggelire a hadnagyot. Még
egy angol nő sem engedhette meg magának azt az
udvariatlanságot, hogy ne kínáljon ételt ilyen helyzetben anélkül,
hogy megjegyzéseket tennének rá.
– Nos… MacNair tizedes azt mondta, hogy ön Farquard
Campbell-lel is akar beszélni – mondtam, megragadva a bikát a
szarvánál fogva. – Talán Jamie elment, hogy beszéljen vele.
Mármint Mr. Campbell-lel. – Segítőkészen a Campbell család
táborhelye felé intettem, ami a hegyoldal túlsó felén helyezkedett
el, majdnem negyedmérföldnyire Jocastáétól.
Hayes pislantott. Esőcseppek gördültek alá szempillájáról az
arcára.
– Igen – felelte –, lehet, hogy így van. – Egy pillanatig még
állt, majd biccentett a kalapjával. – További szép napot,
asszonyom – köszönt el, azzal megfordult, hogy elinduljon föl az
ösvényen, Jocasta sátra felé. Néztem, ahogy távozik, és lelkem
nyugalma szertefoszlott.
– A francba – morogtam az orrom alatt, és elindultam, hogy
hozzáfogjak a reggeli előkészítéséhez.
 2

Kenyér és hal
A fő ösvénytől távol eső helyet választottunk ki, de olyat, ami
egy kis sziklás tisztáson volt, jó kilátással az alant elterülő széles
patakpartra. Ahogy a lejtő alja felé pillantottam, keresztül a
magyalbokrok fátylán, láttam a zöld és fekete tartánokat
megvillanni, amint az utolsó katona Is távozott. Archie Hayes
arra biztatta az embereit, hogy vegyüljenek el a találkozó
résztvevői között, és legtöbbjük boldogan engedelmeskedett
ennek az utasításnak.
Nem voltam benne biztos, hogy Archie parancsát
ármánykodás, nyomorúság vagy egyszerű emberiesség
motiválta. A legtöbb katonája fiatal férfi volt, távol az otthonától
és a családjától, akik örültek, hogy újra skót szót hallhatnak és
barátságos vendéglátásban részesülhetnek egy tábortűznél, itallal
és zabkásával kínálják őket, és egy pillanat erejéig sütkérezhetnek
az ismerős közeg melegében.
Ahogy kijöttem a fák közül, láttam, hogy Marsali és Lizzie
némi felhajtást csap a fiatal katona körül, aki kihalászta
Germaint a patakból. Fergus a tűzhöz közel állt, gőz szállt fel
nedves ruhájából, és franciául morgolódva, élénken dörgölte fél
kézzel Germain fejét egy törülközővel. Kampós kezét a kisfiú
vállának támasztotta, hogy az nyugodtan álljon, és a fiú szőke
feje ide-oda imbolygott. Germain arca egészen nyugodt volt,
nem zavartatta magát apja korholásától.
Sem Rogert, sem Briannát nem láttam sehol, de egészen
megriadtam, amikor észrevettem Abel MacLennant, ahogy a
tisztás túlsó végén ül, és egy fadarab végére szúrt pirítóst rágcsál.
Jamie már visszatért a kölcsönkért étellel, és a tűz mellett, a
földön csomagolta ki éppen. A homlokát ráncolta magában, de a
ráncok hamar mosollyá olvadtak, ahogy meglátott engem.
– Hát itt vagy, Sassenach! – mondta, és felállt. – Mi tartott
eddig?
 – Óh… Találkoztam egy ismerőssel az ösvényen – feleltem,
jelentőségteljes pillantást vetve a fiatal katonára. Nyilvánvalóan
azonban nem volt elég jelentőségteljes a pillantás, mert Jamie
értetlenül ráncolta újra a homlokát. – A hadnagy keres téged –
sziszegtem odahajolva hozzá.
– Ezt már tudom, Sassenach – mondta nyugodt hangon. –
Biztos megtalál nemsokára.
– Igen, de… – Megköszörültem a torkom és felvontam a
szemöldökömet, és Abel MacLennanról tüntetőleg a fiatal
katonára fordítottam a tekintetemet. Jamie-nek a vendéglátásról
vallott elvei nem tűrnék, hogy vendégeit elhurcolják a házából, és
gondoltam, ugyanez vonatkozik a tábortüzére is. A fiatal katona
talán kényelmetlenül érezné magát, ha le kellene tartóztatnia
MacLennant, de biztos voltam benne, hogy a hadnagynak nem
lennének ilyen fenntartásai.
Jamie egészen elképedtnek tűnt, maga is felvonta a
szemöldökét, megfogta a karomat, és a fiatalember felé vezetett.
– Kedvesem – mondta kimérten –, hadd mutassam be
Andrew Ogilvie közlegényt, Kilburnie falujából. Ogilvie
közlegény, ő a feleségem.
Ogilvie közlegény, aki egy pirospozsgás arcú és sötét, göndör
hajú fiú volt, elpirult és meghajolt.
– Szolgálatára, asszonyom.
Jamie finoman megszorította a karomat.
– Ogilvie közlegény épp azt ecsetelte, hogy az ezrede
Portsmouth felé tart, Virginiába, hogy kihajózzanak Skóciába.
Örömmel látod újra a hazádat, igaz, fiú?
– De még mennyire, uram! – felelte buzgón a fiú. – Az ezred
Aberdeenben fog feloszlani, utána sietek haza, ahogy a lábam
bírja!
– Feloszlatják az ezredet? – kérdezte Fergus, becsatlakozva a
beszélgetésbe, törülközővel a nyakában és Germainnel a karján.
– Igen, uram. Most, hogy a nyavalyás franciákat elintéztük
– már bocsássa meg a szavaimat, uram –, és az indiánoktól is
nyugtunk van, nincs miért maradnunk, és a korona nem fog
azért fizetni, hogy otthon üljünk – felelte szomorúan a fiú. –
Lehet, hogy végeredményben áldás a béke, és én örülök is neki,
de mi tagadás, nehezen tűri azt egy katonaember.
– Majdnem olyan nehezen, mint a háborút, igaz? – kérdezte
Jamie fanyar hangon. A fiú mélyen elvörösödött. Amilyen fiatal
volt, alighanem kevés igazi csatában vett részt. A hétéves háború
idején, aminek már tíz éve vége volt, Ogilvie közlegény még
valószínűleg egy mezítláb szaladgáló kisfiú volt Kilburnie-ben.
A fiú zavarát figyelmen kívül hagyva Jamie felém fordult.
– Azt mondja ez a legény, hogy a hatvanhetedik az utolsó
ezred, ami még itt van a gyarmaton.
– Az utolsó felföldi ezred? – kérdeztem.
– Nem, asszonyom, az utolsó a korona hivatásos alakulatai
közül. Maradtak még helyőrségek itt-ott, azt hiszem, de minden
állandó ezredet visszahívtak Angliába vagy Skóciába. Mi
vagyunk az utolsók, és már nekünk sem kéne itt lennünk.
Charlestonban kellett volna hajóra szülnünk, de csúnyán
alakultak ott a dolgok, így most Portsmouthba tartunk, amilyen
gyorsan csak tudunk. Alaposan benne járunk már az
esztendőben, de a hadnagy úgy értesült, hogy van egy hajó, ami
megkockáztatja, hogy átvigyen minket az óhazába. De ha
mégsem… – vonta meg a vállát mogorva sztoikussággal – akkor
Portsmouthban töltjük a telet, gondolom, és ott kell kihúznunk
valahogy.
– Szóval Anglia védtelenül akar minket hagyni? – kérdezte
Marsali döbbenten.
– Ó, nem hinném, hogy komoly veszélyben lennének,
asszonyom – nyugtatta meg Ogilvie közlegény. – Elintéztük a
franciákat egyszer s mindenkorra, az indiánok pedig nem fognak
a békafalók nélkül semmibe sem kezdeni. Jó ideje békés már a
helyzet, és kétlem, hogy ez változna.
Halk torokhangot hallattam, mire Jamie finoman
megszorította a könyökömet.
– Akkor nem gondolt arra, hogy esetleg itt maradjon? –
kérdezte Lizzie, aki krumplit pucolt és reszelt, miközben a
beszélgetést hallgatta. Letette a csillogó fehér reszelékkel telt tálat
a tűz mellé, és elkezdte kikenni zsírral a serpenyőt. – Mármint itt
a gyarmatokon. Nagyon sok művelni való föld van még
nyugaton.
– Oh. – Ogilvie tizedes lenézett a lányra, aki fehér
kendőjében szerényen a munkája fölé hajolt, és a katona újra
elvörösödött. – Hát, meg kell mondanom, bizony hallottam már
rosszabb kilátásokról is, hölgyem, de attól tartok, nekem a
sereggel kell tartanom.
Lizzie felvett két tojást, és ügyesen megtörte azokat a tál
oldalán. Az ő arca is, ami általában savófehér szokott lenni,
halvány rózsaszínben játszott, finoman tükrözve a közlegény
arcának rókavörös színét.
– Nos, igen. Milyen kár, hogy ilyen hamar el kell mennie –
felelte Lizzie. Világosszőke szempilláit lesütötte. – Akárhogy is,
nem engedjük el üres gyomorral.
Ogilvie közlegény füle még rózsaszínebbre váltott.
– Ez… Ez igen kedves öntől, kisasszony. Igen kedves, bizony.
Lizzie félénken ráemelte a tekintetét, és még jobban elpirult.
Jamie diszkréten köhintett egyet, majd elnézést kért,
távozott, és engem is félrevont a tűztől.
– Krisztus ereje – mormogta a bajsza alatt, lehajolva
hozzám, hogy halljam. – És tegnap még kislány volt! Leckéket
adsz neki, Sassenach? Vagy minden nő így születik?
– Szerintem született tehetség – mondtam, megválogatva
szavaimat.
Lizzie első menzeszének tegnap este vacsora után való
váratlan megérkezése volt az utolsó csepp a pohárban, ami a
tiszta ruhákat illeti, és ez volt az a bizonyos esemény, ami miatt
úgy éreztem, fel kell áldoznom az alsószoknyámat. Lizzie
természetszerűleg nem hozott magával semmi ruhaanyagot
ilyen célra, én pedig nem akartam arra kényszeríteni, hogy a
gyerekek pelenkáit használja.
– Hmm. Akkor gondolom, a legjobb lesz, ha keresek neki
férjet – mondta Jamie lemondóan.
– Férjet! De hiszen még tizenöt éves sincsen!
– Igen, és? – Jamie Marsalira pillantott, aki Fergus sötét
haját szárítgatta a törülközővel, majd újra Lizzie-re és a
katonájára, azután felém fordult, és cinikusan felvonta a
szemöldökét.
– Igen és! Ahogy mondod – feleltem némi ingerültséggel. –
Való igaz, Marsali maga is csak tizenöt volt, amikor hozzáment
Fergushöz. De ez nem jelenti azt, hogy…
– A lényeg az – folytatta Jamie, egy pillanatra
megfeledkezve Lizzie-ről –, hogy az ezred holnap elindul
Portsmouthba. Nincsen se idejük, se szándékuk, hogy a
Hillsboroughban történtekkel foglalkozzanak. Ez egyedül Tryon
gondja.
– De Hayes azt mondta…
– Ó, ha bárkitől is megtud bármit, biztos vagyok benne,
hogy elküldi a vallomásokat New Bernbe. De ami őt illeti,
szerintem az sem érdekelné, ha a rendfenntartók felgyújtanák a
kormányzó palotáját, csak ne késleltessék a hajó indulását.
Megnyugodva nagyot sóhajtottam. Ha Jamie-nek igaza van,
akkor Hayesnek esze ágában sincs foglyokat ejteni, bármilyen
bizonyíték is legyen a kezében. MacLennan tehát biztonságban
volt.
– De akkor mit gondolsz, mit akar tőled és a többiektől? –
kérdeztem, és elkezdtem turkálni az egyik fonott kosárban egy
újabb vekni kenyér után. – Tényleg vadászik rád. Személyesen.
Jamie hátrapillantott a válla fölött, mintha a hadnagy
bármelyik pillanatban kibukkanhatna a magyalbokrok közül.
Mivel a tüskés zöld felület mozdulatlan maradt, visszafordult
felém, és egy kicsit elkomorodott.
– Azt nem tudom – mondta a fejét csóválva –, de nincs köze
Tryon ügyéhez. Ha arról lenne szó, akkor talán elmondta volna
tegnap este. Ami azt illeti, ha őt is érdekelné a dolog, akkor
biztosan elmondta volna tegnap – tette hozzá. – Nem,
Sassenach, hidd el nekem, Archie Hayes számára a lázongók
csupán végrehajtandó feladatot jelentenek.
– Ami pedig azt illeti, hogy tőlem mit akar… – a vállam fölé
hajolva végighúzta ujját a mézescsupor szélén – addig nem
akarok ezen rágódni, amíg nem muszáj. Van még három hordó
whiskym, aminek az árán egy ekevasat, egy kaszapengét, három
baltafejet, tíz font cukrot, egy lovat és egy asztrolábiumot akarok
venni, mielőtt leszáll az este. Ami komoly mutatvány lesz, és
fölkelti az emberek érdeklődését, tudod? – Ujjának ragadós
hegyét gyengéden végighúzta az ajkamon, majd a fejemet maga
felé fordította, és lehajolt, hogy megcsókoljon.
– Egy asztrolábiumot? – kérdeztem, méz ízét érezve a
számon. Visszacsókoltam. – És azt mégis minek?
– Aztán haza akarok menni – suttogta, megválaszolatlanul
hagyva a kérdést. Homlokát a homlokomnak nyomta, szemei
kékebbek voltak, mint valaha –, és ágyba akarok bújni veled. Az
én ágyamba. És a nap hátralévő részét azzal akarom tölteni,
hogy kitaláljam, mit csinálok veled, amikor végre ott leszünk.
Úgyhogy a kis Archie felőlem nyugodtan játszadozhat a
golyóival, tudod?
– Remek gondolat – suttogtam vissza. – Esetleg
elmondanád ezt neki is?
Zöld és fekete kockás anyag villanására lettem figyelmes az
ösvény túloldaláról, de amikor Jamie felegyenesedett és sarkon
fordult, láttam, hogy a látogató valójában nem Hayes hadnagy,
hanem John Quincy Myers, aki egy kockás katonai tartánt
kanyarított a derekára, melynek alja vígan csapkodott a szélben.
Ez újabb színnel gazdagította már amúgy is feltűnő,
szabászati remekműnek beillő ruházatát. A férfi rendkívül magas
volt, és egy széles kari-májú kalap díszítette a fejét, amibe jó
néhány tű és egy pulykatoll penna volt szúrva. Két megviselt
fácántollat fűzött hosszú fekete hajába, festett tarajossül-
tüskékkel díszített mellényt viselt gyöngyökkel kivarrt inge fölött,
és a szokásos ágyékkötőjét és nadrágját, ami zsinórokra fűzött
apró csengettyűkkel volt megkötve, így ezt a hegynyi embert
nehéz volt nem észrevenni.
– James barátom! – mosolygott szélesen John Quincy,
amikor megpillantotta Jamie-t, és odasietett hozzá, kinyújtott
kézzel és csilingelő csengettyűkkel. – Gondoltam, hogy reggeli
közben talállak.
Jamie szemhéja megremegett kissé e jelenés láttán, de
derekasan viszonozta a hegyi ember brutális kézfogását.
 – Isten hozott John, csatlakozol hozzánk?
– Nos… igen – vetettem közbe, és lopva bekukkantottam az
elemózsiás kosárba. – Kérem, jöjjön!
John Quincy ünnepélyesen meghajolt, lesöpörve kalapját a
fejéről.
– Szolgálatára, asszonyom, nagyon hálás vagyok, de talán
később. Most azért jöttem, mert el kell vinnem Mr. Frasert. Meg
kell jelennie valahol, és a dolog nem tűr halasztást.
– És ki akar látni? – kérdezte Jamie óvatosan.
– Robbie McGillivray, legalábbis azt mondta, így hívják.
Ismered a férfit?
– Igen, ismerem. – Bármit tudott is Jamie McGillivrayről,
az elég volt ahhoz, hogy felnyissa a kis dobozt, amiben a
pisztolyait tartotta. – Mi a baj?
– Nos. – John Quincy elgondolkozva vakarta meg bozontos
fekete szakállát. – A felesége volt az, aki megkért, hogy
keresselek meg, és nem lehet azt mondani, hogy jó angolsággal
beszél, így meglehet, kicsit összezavartam az elbeszélését. De
szerintem azt mesélte, hogy volt egy bizonyos tolvajfogó, aki
elkapta a fiát, mondván, a fiú egyike volt a Hillsborough-ban
randalírozó banditáknak, és jött, hogy elvigye New Bernbe, hogy
tömlöcbe vethessék. Robbie viszont azt mondta erre, hogy az ő
fiát senki nem viszi sehova, és… Nos, ezután a szegény nő
nagyon ideges lett, és egy szavát se tudtam kivenni. De abban
biztos vagyok, hogy Robbie értékelné, ha el tudnál jönni, és
segítenél az ügyben.
Jamie megragadta Roger vérfoltos, zöld kabátját, ami az
egyik bokron lógott, és várta, hogy kitisztítsák. Magára rázta a
kabátot, és az övébe dugta az imént megtöltött pisztolyát.
– Hová? – kérdezte.
Myers takarékos mozdulattal az egyik hüvelykujjával jelezte
az utat, és elindult, hogy átvágjon a magyalborok között, Jamie-
vel a sarkában.
Fergus, aki Germainnel a karján hallgatta a beszélgetést,
lerakta Marsali lába elé a kisfiút.
 [4]
– Segítenem kell Grand-père -nek – mondta
Germainnek. Felvett egy darab tűzifát, és a kisfiú kezébe adta. –
Te maradj itt, vigyázz Mamanra és a kis Joanra, és védd meg
őket a rossz emberektől.
– Oui, Papa. – Germain marokra fogta a fadarabot, és
mogorva elszántsággal a bongyor, szőke fürtökkel keretezett
arcán nekiállt megvédeni a tábort.
Marsali, MacLennan, Lizzie és Ogilvie közlegény
meglehetősen kifejezéstelen arccal figyelte a kis közjátékot.
Ahogy Fergus felvett egy újabb tűzifát, és határozott mozdulattal
a magyalbokrok közé döfte, Ogilvie közlegény életre kelt,
kelletlenül feszengve.
– Ööö… – mondta. – Talán… elmenjek az őrmesteremért,
asszonyom? Ha bármi gond lenne…
– Nem, dehogyis! – feleltem sietve. Már csak az hiányzott,
hogy felbukkanjon itt Archie Hayes a teljes ezredével. Az volt a
benyomásom, hogy ez egy olyan helyzet, ami jobb, ha nem kerül
a hivatalos szervek tudomására.
– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Biztosan
csak valami félreértésről van szó. Mr. Fraser maga fog
utánajárni a dolgoknak, egyet se féljen. – Még be sem fejeztem a
mondandómat, és már oldalazva megkerültem a tüzet az orvosi
felszerelésem után kutatva, ami egy vászonlap alatt hevert, a
ködszitálástól védve. Benyúltam a lepel alá, és a kezembe lógtam
az elsősegélykészletet.
– Lizzie, adj egy kis eperkompótot Ogilvie közlegénynek a
pirítósa mellé! És Mr. MacLennan biztosan szeretne egy kis
mézet a kávéjába. Kérem, bocsásson meg, Mr. MacLennan, el
kell mennem, és… ööö… – Idétlenül mosolyogva átslisszoltam a
magyallevelek között. Ahogy az ágak suhogva csapódtak vissza
mögöttem, megálltam, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat.
Halk csengettyűszót sodort felém az esős szél. A hang felé
fordultam, és futásnak eredtem.
 Kissé messziről jött a hang, kifulladtam és leizzadtam, mire
utolértem őket a tisztásnál, ahol a mérkőzések folytak. Épp
kezdtek beindulni a dolgok. Hallottam az összeverődött férfiak
beszélgetésének duruzsolását, de bátorító kurjongatás vagy
csalódott hurrogás még nem hallatszott. Néhány izmos fickó
jobbra-balra topogott, derékig vetkőzve, miközben a karjukat
lóbázva lazítottak. Ők voltak a különböző települések helyi erős
emberei.
Újra elkezdett szitálni az eső. A nedvesség megcsillant a
vállak ívén, és sötét, kunkori szőrszálak tapadtak a férfiak
mellkasára és alkarjára. Nem értem rá azonban, hogy
legeltessem a szememet, mert John Quincy vágott át ügyesen a
nézők és versenyzők csoportjain, szívélyesen integetve egyik-
másik ismerősének elhaladtában. A tömeg túloldalán egy
alacsony férfi vált ki a tömegből, és odasietett hozzánk, hogy
üdvözöljön bennünket.
– Mac Dubh! Eljöttél hát! Ennek örülök.
– Szóra sem érdemes, Robbie – biztosította Jamie. – Miben
szeretnéd, ha segítenék?
McGillivray, aki határozottan feldúltnak tűnt, az erős
emberekre és a szurkolóikra pillantott, majd a közeli fák felé
biccentett. Észrevétlenül követtük, s a tömeg sem észlelt minket,
akik két nagy, kötéllel körbetekert kő köré gyűltek, amik,
gyanítom, azért voltak ott, hogy valamelyik nagy erejű
versenyző a rátermettségét bizonyítsa azzal, hogy felemeli
azokat.
– A fiaddal van valami gond, Rob? – kérdezte Jamie,
félrehajolva egy vízcseppektől elnehezült fenyőág elől.
– Igen – válaszolta Robbie. – Illetve vele volt.
Ez elég baljósan hangzott. Láttam, hogy Jamie megérinti a
pisztolya agyát. Én az orvosi felszerelésemhez nyúltam.
– Mi történt? – kérdeztem. – Megsérült?
– Ő nem – felelte McGillivray titokzatosan, majd lehajolt
egy gesztenyefa lelógó ága alá, amire valami skarlátvörös
kúszónövény nőtt föl.
 Az ágon túl egy kis nyílt tér terült el, túl kicsi ahhoz, hogy
tisztásnak lehessen nevezni, inkább csak pár fűcsomó és néhány
elszórt fenyőcsemete volt az egész. Ahogy Jamie-t követve
Fergusszel bebújtunk az indák alá, egy szőttest viselő nagydarab
nő fordult felénk behúzott vállakkal. Egy letört faágat
szorongatott a kezében, amit ránk emelt. Ahogy azonban
megpillantotta McGillivrayt, valamelyest megenyhült.
[5]
– Wer ist das! – kérdezte gyanakodva, mialatt minket
méregetett. Aztán John Quincy is kibukkant a kúszónövény alól,
mire a nő leengedte a husángot, és férfiasan megkapó vonásai
tovább enyhültek.
– Nahát, Myers! Te elhoz nekem Jamie, oder? – Kíváncsi
pillantást vetett rám, de figyelmét inkább Fergus és Jamie kötötte
le, így nem tudott közelebbről szemügyre venni engem.
– Igen, kedvesem, ő itt Jamie Roy, azaz Sheumais Mac
Dubh. – McGillivray sietett saját érdemének beállítani Jamie
felbukkanását, tiszteletteljesen Jamie karjára téve a kezét. – Mac
Dubh, ő itt a feleségem, Ute. Ő pedig Mac Dubh fia – tette hozzá,
tétován Fergus felé intve.
Ute McGillivray úgy nézett ki, mint egy keményítődiétán élő
valkűr: magas volt, nagyon szőke és rettenetesen erős.
– Alászolgája, asszonyom – hajolt meg Jamie.
– Madame – visszhangozta Fergus, udvariasan
beroggyantva lábát.
Mrs. McGillivray hasonló pukedlivel viszonozta az üdvözlést,
szemét a Jamie – jobban mondva Roger – kabátján éktelenkedő
vérfoltra szedve.
– Mein Herr – mormogta, láthatóan lenyűgözve.
Hátrafordult, és ragyogó szemekkel egy tizenhét-tizennyolc éves
forma fiatalemberre nézett, aki addig a háttérben ólálkodott.
Olyan sok hasonlóságot mutatott alacsony, szikár, sötét hajú
apjával, hogy személyazonossága aligha lehetett kétséges.
– Manfred – mutatta be az anyja büszkén. – Mein legényke.
Jamie meghajtotta a fejét, szótlan köszöntés gyanánt.
– Mr. McGillivray.
 – Ööö… alászolgája, uram. – A fiú hangjából kihallatszott a
kételkedés, de azért kézfogásra nyújtotta a kezét.
Örvendek, hogy megismerhetem, uram – biztosította Jamie,
és megrázta a fiú kezét. A kölcsönös udvariaskodás után Jamie
körbepillantott csendes környezetükön, és felvonta az egyik
szemöldökét.
– Úgy hallom, kellemetlensége támadt az egyik fejvadásszal.
Jól sejtem, hogy az ügy már megoldódott? – vetett kérdő
pillantást ifjabb McGillivrayről idősebb McGillivrayre.
A három McGillivray sokatmondó pillantásokat váltott
egymás között. Robin McGillivray bocsánatkérőn köhintett.
– Nos, azt azért nem mondanám, hogy megoldódott, Mac
Dubh… – mondta, majd elhallgatott, és a zaklatottság visszatért
szemébe.
Mrs. McGillivray szigorú pillantást vetett rám, majd Jamie-
hez fordult.
– Ist kein zavar – mondta a nő. – Ich haf den a kis
szarkupac elintézni. Mi csak szeretnénk tudni, hogy legjobb den
Korpus elrejteni?
– A… holttestet? – kérdeztem elhaló hangon.
Ezen még Jamie is megdöbbent egy kicsit.
– Megölted, Rob?
– Én? – kérdezett vissza elképedten McGillivray. – Az isten
szerelmére, Mac Dubh, mégis mit képzelsz te rólam?
Jamie újra felvonta az egyik szemöldökét. A jelek szerint a
gondolat, hogy McGillivray erőszakos tettre vetemedne, nem volt
teljesen alaptalan. McGillivray bűnbánóan folytatta.
– Hát jó, végül is lehet, hogy történt már ilyen, tényleg
történt, de Mac Dubh! Az a dolog Ardsmuirban nagyon régen
volt, és már vége, igaz?
– Igaz – felelte Jamie. – Vége. Na és mi van ezzel a mostani
üggyel, a fejvadásszal? Hol van?
Elfojtott kuncogást hallottam a hátam mögül, mire
hátrakaptam a fejem, és megláttam a McGillivray család többi
tagját, akik némán ugyan, de eddig is jelen voltak. Három
tizenéves lány egymás mellett ült egy kidőlt fa törzsén a
facsemeték sűrűje mögött, mind makulátlanul tiszta fehér
főkötőt és kötényt viseltek, és ruházatuk úgy ki volt keményítve,
hogy alig fogott rajtuk az eső.
– Meine lányaim – közölte Mrs. McGillivray a lányok felé
intve, ami teljesen szükségtelen volt, mert mindhárman úgy
néztek ki, mint ő, csak kicsiben. – Hilda, Inga und Senga.
Fergus elegánsan meghajolt a három lány előtt.
[6]
– Enchanté, mes demoiselles!
A lányok kuncogtak, és ők is biccentettek, de ehhez nem
álltak fel, amit igencsak furcsállottam. Aztán észrevettem, hogy
van valami a legidősebb lány szoknyája alatt, egyfajta lihegő
remegést láttam, tompa morgással társítva. Hilda keményen
belevágott a sarkával abba, ami a szoknyája alatt volt, bármi volt
is az, mialatt mindvégig ragyogó mosolyt vetett rám.
Újabb nyögés – ezúttal hangosabb – jött a szoknyája alól,
amitől Jamie a lány felé fordult.
Továbbra is szélesen mosolyogva Hilda lehajolt, és kecsesen
felemelte szoknyája szélét, ami alatt egy halálra vált arcot
láttam, amit egy, a szája köré tekert rongy sötét csíkja vágott
ketté.
– Ő az – mondta Robbie, aki osztozott felesége azon
tehetségében, hogy szavakba öntse a nyilvánvalót.
– Értem – felelte Jamie, és ujjai megrándultak a kiltje
oldalán. – Hm… Akkor talán ki is engedhetnénk őt onnan, igaz?
Robbie intett a lányoknak, akik egyszerre felálltak és oldalra
léptek, felfedve egy kistermetű férfit, aki a farönkhöz simulva
feküdt, és akinek keze és lába mintha női harisnyával lett volna
megkötözve, száját pedig valakinek a zsebkendőjével tömték be.
Csupa víz és sár volt, és kissé megviselt.
Myers lehajolt, és gallérjánál fogva talpra állította a férfit.
– Nos, ami azt illeti, nem valami szép látvány – mondta a
hegyi ember kritikusan, a férfira hunyorogva, mintha egy
kifogásolható minőségű hódbőrt szemrevételezne. – Azt hiszem,
a tolvajfogás mégsem fizet olyan jól, mint gondolnánk.
A férfi valóban sovány volt, és meglehetősen rongyos,
ahogyan kócos és dühös is – és riadt. Ute megvetően fújtatott.
[7]
– Saukerl! – rivallt rá, és gondosan a tolvajfogó
csizmájára köpött, aztán minden bájával Jamie felé fordult.
– Szóval, mein Herr. Mi a legjobb módja megölni?
A tolvajfogó szeme erre kidülledt, és rángatózni kezdett
Myers szorításában. Hadakozott és tekergett, kétségbeesett
gargalizáló hangokat hallatott betömött szájával. Jamie
végigmérte a férfit, végighúzta ujja egyik bütykét a száján, majd
Robbie-ra pillantott, aki a feleségére vetett bocsánatkérő
pillantással megvonta kicsit a vállát.
Jamie megköszörülte a torkát.
– Hmm. Esetleg van valami ötlete, asszonyom?
Ute felragyogott a szándékaival való együttérzés ilyetén
bizonyítékát hallván, és előhúzott egy hosszú tőrt az övéből.
– Arra gondoltam, hogy vágjuk le, wie ein Schwein, ja? De
mint látja… – Ekkor finoman megbökte a tolvajfogót a bordái
között, aki felkiáltott a kötésen keresztül, és egy kis vérfolt virult
ki rongyos ingén. – Túl sok Blút – magyarázta Ute fanyalogva.
A fák sora felé intett, melyeken túl már javában folyt a kőemelő
verseny. – Die Leute mekéhrzik.
– Mekéhrzik? – pillantottam Jamie-re, mert azt hittem,
hogy valami számomra ismeretlen német kifejezést hallottam.
Jamie köhintett, és egyik kezét finoman végighúzta az orra alatt.
– Ó, megérzik! – kiáltottam fel megvilágosodva. – Igen,
alighanem ez könnyen előfordulhat.
– Akkor, gondolom, az sem lenne jó ötlet, ha lelőnénk –
mondta Jamie elgondolkozva. – Feltéve, hogy kerülni akarjuk a
feltűnést.
– Amondó vagyok, törjük ki a nyakát – jegyezte meg Robbie
McGillivray, megfontoltan hunyorogva az összekötözött
tolvajfogóra. – Az elég könnyű.
– Gondolod? – szorította résnyire a szemeit Fergus
elgondolkodva. – Én a késre szavazok. Ha jó helyen szúrjuk meg,
nem lesz sok vér. A veséjén, pont a bordák alatt hátul… Mit
szólsz?
 A fogolynak láthatóan egyik lehetőség sem volt ínyére a
száját eltakaró kötés mögül felhangzó rémült hangokból ítélve,
mire Jamie kétkedve dörzsölte meg az állát.
– Nos, az nem különösen nehéz – értett egyet. – Vagy
fojtsuk meg. De mindenképp maga alá fog piszkítani. Ha az a
fontos, hogy elkerüljük a szagot, akkor még akár a fejét is
betörhetnénk… De mondd csak, Robbie, hogy került ide ez a
férfi?
– Mi? – nézett értetlenül Robbie.
– Nem a közelben táboroztok, igaz? – intett Jamie az apró
tisztás felé, egyértelművé téve, mire gondolt. Nyoma sem volt
tábortűznek. Ami azt illeti, a pataknak ezen a partján senki nem
táborozott. A McGillivray család tagjai azonban mégis mind egy
szálig itt voltak.
– Ó, nem – felelte Robbie, ahogy a felismeréstől kezdtek
átalakulni a vonások az arcán –, nem, kicsivel följebb
táboroztunk le. Csak jöttünk, hogy meglessük a versengést –
biccentett a mérkőzéseknek helyet adó tisztás felé –, és a
nyavalyás keselyű kifigyelte a mi Freddie-nket, és elkapta, hogy
lerántsa a földre. – Robbie barátságtalan pillantást vetett a
tolvajfogóra, akin ekkor pillantottam meg az övéről lelógó
tekercsnyi kötelet. Egy pár vasbilincs is hevert a földön a
közelben, és a sötét fémet máris narancssárga rozsda csipkézte a
nedvességtől.
– Láttuk, ahogy elkapja bátyust – vetette közbe Hilda. –
Úgyhogy elkaptuk a grabancát, és belöktük ide, ahol senki nem
láthatja meg. Amikor azt mondta, hogy el akarja vinni bátyust a
seriffhez, a nővéreimmel leütöttük és ráültünk, mama pedig
belerúgott párszor.
Ute szeretettel megveregette lánya erős vállát.
– Ezek gut, erős Mädchenek, meine kislányok – mondta
[8]
Jamie-nek. – Mi komm nézni hier die Wettkämpfer ; talán
sikerül férjet választani Ingának vagy Sengának. Hilda hat einen
Mann neki ígértek – tette hozzá, láthatóan elégedetten.
Végigmérte Jamie-t, helyeslőén ábrándozott el magas
termetét, széles vállát látva, és a megjelenéséből sugárzó
általános jólétre gondolva.
– Igen szép és nagy a maga Mannja – szólt hozzám. –
Fannak magának fiai, esetleg?
– Nem, attól tartok, nem – feleltem bocsánatkérően. –
Ööö… Fergus a férjem lányának férje – tettem hozzá, amikor
láttam, hogy tekintete kutatóan Fergus felé fordul.
A tolvajfogó, úgy tűnt, megérezte, hogy a beszélgetés témája
másfelé terelődött, mire újra felhívta magára a figyelmet, amikor
betömött szájjal felháborodottan felvisított. Arca, ami
holtsápadtra vált az elveszejtéséről folytatott elméleti vita
hallatán, újra kipirult, és haja csapzottan, tüskékbe rendeződve
tapadt a homlokára.
– Ó, igen – figyelt fel rá Jamie. – Esetleg szót adhatnánk az
úrnak.
Robbie összevonta a szemöldökét a javaslatra, de vonakodva
bólintott. A versenyek már javában folytak, és jókora hangzavar
áradt feléjük a verseny területéről. Senki nem fog észrevenni egy-
egy tétova kiáltást.
– Ne hagyja, hogy megöljenek, uram! Tudja, hogy ez nem
helyes! – Rekedten a megpróbáltatásoktól, a férfi Jamie-hez
fellebbezett, amint eltávolították a szájából a szájpecket. – Csak
azt tettem, ami helyes, a törvény színe elé viszek egy
gonosztevőt!
– Micsoda?! – kiáltott fel egyszerre az összes McGillivray.
Amilyen egyöntetűnek tűnt a felháborodásuk, azt olyan
változatosan juttatták azontúl kifejezésre cifra káromkodások,
véleménynyilvánítások, illetve Inga és Senga részéről az
úriember sípcsontját célzó szapora rúgások formájában.
– Elég! – emelte fel Jamie a hangját annyira, hogy hallják a
felforduláson át. Mivel ez nem járt eredménnyel, megragadta az
ifjabb McGillivray nyakát, és teli torokból ráordított, hogy
„Ruhe!”, amitől meghökkenve elhallgattak el egy pillanatra,
bűnbánóan pillantgatva a verseny tisztása felé.
– Na, akkor – mondta Jamie határozottan. – Myers, hozd
elő az úriembert, légy szíves! Rob, Fergus, gyertek ti is. Bitte,
asszonyom! – Meghajolt Mrs. McGillivray felé, aki pislantott
egyet, de aztán lassú belenyugvással bólintott. Jamie rám nézett,
majd az égre emelte a tekintetét, aztán pedig, továbbra is fogva
Manfred nyakát, elvonult a férfikülönítménnyel a patak felé,
amivel egyben rám is bízta a hölgyeket.
– A maga Mannja… megmenti a fiamat? – fordult felém
Ute, és szőke szemöldökét aggódva húzta össze.
– Megpróbálja. – A lányokra pillantottam, akik összebújva
álltak az anyjuk mögött. – Nem tudjátok véletlenül, hogy a
bátyátok ott volt-e Hillsboroughban?
A lányok egymásra néztek, és csendben megválasztották
Ingát szóvivőnek.
– Nos, ja, ott volt akkor – felelte, védekező hangsúllyal. – De
ő nem lázadozott, egy szemernyit sem. Csak azért ment, hogy
megjavíttasson egy hámot, de a tömegben rekedt.
Észrevettem, hogy Hilda és Senga gyorsan összenézett,
amiből arra jutottam, hogy talán mégsem mondtak el nekem
mindent. Mindazonáltal nem az én dolgom volt ítélkezni felettük,
hála az égnek.
Mrs. McGillivray le sem vette a szemét a férfiakról, akik
néhány lépésnyire álltak tőlünk, egymás közt sutyorogva. A
tolvajfogót eloldozták, kivéve a kezét, ami összekötve maradt.
Háttal egy fának dőlve állt, mint egy sarokba szorított patkány,
szemfogát mutogatva, vicsorgó daccal. Jamie és Myers
fenyegetően tornyosult föléje, mialatt Fergus homlokát ráncolva,
figyelmesen állt, állát kampójára támasztva. Rob McGillivray
előhúzott egy kést, amivel apró fadarabokat pöckölt ki
elgondolkozva egy fenyőgallyból, időről időre baljós tekintettel a
tolvajfogó felé pillantva.
– Biztos vagyok benne, hogy Jamie… tud tenni valamit –
mondtam, titokban remélve, hogy az a valami nem jár túl sok
erőszakkal. Az a kellemetlen gondolatom támadt, hogy a pöttöm
tolvajfogó valószínűleg kényelmesen elférne az egyik kiürült
elemózsiás kosárban.
– Gut – bólintott lassan Ute McGillivray, még mindig a
férfinépet figyelve. – Akkor jobb, ha nem ölöm meg. – Pillantása
hirtelen visszafordult hozzám, világoskéken és nagyon élesen. –
De én megtesz, ha kell.
Hittem neki.
– Értem – feleltem óvatosan – De, már megbocsásson, de
még ha az az ember el is kapta a maga fiát, nem mehetett volna
ön is a seriffhez, hogy megmagyarázza… ?
További pillantásokat váltottak a lányok. Ezúttal Hilda
szólalt meg.
– Nein, asszonyom. Tudja, nem alakult volna minden ilyen
rosszul, ha ez a tolvajfogó a táborban tör ránk. De idelent… –
Elkerekedett szemekkel biccentett a mérkőzések felé, ahonnan
egy tompa puffanás és a tömeg helyeslő morgása adott hírt az
egyik versenyző sikeres erőfeszítéséről.
A nehézséget, mint kiderült, Hilda vőlegénye, egy bizonyos
Davey Morrison jelentette, Hunter Pointból. Mr. Morrison
valamiféle gazdálkodó volt, jómódú személy, valamint egy
sportoló, aki jártas volt a kőhajítás és rönkdobás tudományában.
Volt családja is – szülők, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek
–, csupa egyenes jellem és – ahogy leszűrtem – meglehetősen
könnyen ítélkező fajta.
Ha Manfredet egy ilyen tömeg előtt kapja el a tolvajfogó,
ahol hemzsegnek Davey Morrison rokonai, az eset híre
fénysebességgel terjedt volna, és a botrány a Hildával köttetett
eljegyzés azonnali felbontásához vezetett volna, melynek
lehetősége láthatóan sokkal jobban zavarta Ute McGillivrayt,
mint az, hogy esetleg el kell vágnia a tolvajfogó torkát.
– Rossz is, ha megölöm, és valaki látni – mondta őszintén, s
intett a fák áttetsző függönye felé, ami eltakart bennünket a
versenyzők elől. – Die Morrison családnak nem tetszene.
– Ez alighanem így van – motyogtam, s átfutott az
agyamon, hogy vajon Davey Morrisonnak van-e fogalma arról,
mibe keveredik. – De ön…
– Én fogok meine leánykák jól kiházasítani – mondta
határozottan, és bólintott mellé többször, mondanivalóját
aláhúzandó. – Találok gut férfit für Sir, szép, erős férfit, mit föld,
mit pénz. – Az asszony átkarolta Senga vállát, és szorosan
magához ölelte. – Nicht wahr, Liebchen?
– Ja, Mama – búgta Senga, és csinos, főkötős fejét
gyengéden Mrs. McGillivray széles kebelére hajtotta.
Valami történt a férfiak részlegén: a tolvajfogó kezét
eloldozták, a férfi a csuklóját dörzsölgetve állt, már nem ráncolta
a homlokát, csak éberen hallgatta, amit Jamie mondott, bármi
volt is az. Ránk pillantott, majd Robin McGillivrayre, aki
mondott neki valamit, és határozottan bólintott. A tolvajfogó álla
úgy járt fel-alá, mintha egy ötletet emésztene.
– Szóval lejöttek ide mindahányan, hogy megnézzék a ma
reggeli mérkőzéseket és próbáljanak megfelelő partit találni a
lányoknak? Már értem.
Jamie a tüszőjébe nyúlt, és előhúzott valamit, amit a
tolvajfogó orra alá tartott, mintha csak arra kérte volna, hogy
szagolja meg. Abból a távolságból nem tudtam kivenni, hogy mi
volt az, de a tolvajfogó arckifejezése hirtelen megváltozott,
éberből riadtan undorodóvá vált.
– Ja, csak megnézni. – Mrs. McGillivray nem figyelt;
megpaskolta Senga fejét, és elengedte. – Mi most menni Salem,
ahol ist meine Familie. Talán ott is találunk egy rendes Mannt.
Myers ekkor hátralépett a konfrontáció elől, és ellazulva
leeresztette a vállát. Bedugta egy ujját ágyékkötője szegélyébe,
ráérősen megvakarta a fenekét, és körülnézett, mert már
láthatóan nem kötötték le az események. Amint meglátta, hogy
feléje nézek, vissza is ballagott, át a ritkás növényzeten.
– Nincs már miért aggódni, asszonyom – biztosította Mrs.
McGillivrayt. – Tudtam, hogy Jamie Roy elintézi a dolgot, és így
is lett. A fiú biztonságban van.
– Ja? – kérdezett vissza az asszony. Kétkedve nézett a
facsemeték felé, de Myers igazat beszélt. Minden férfi testtartásán
látszott, hogy megnyugodtak, és most Jamie visszaadta a
tolvajnak a bilincseit. Láttam, hogy nyúlt hozzájuk, milyen rideg
undorral. Volt már vasba verve, Ardsmuir börtönében.
– Gott sei Dank – robbant ki a sóhaj Mrs. McGillivrayből.
Termetes alakja hirtelen szinte összetöpörödött, ahogy kiszaladt
belőle a levegő.
 A kis ember távozott, velünk ellenkező irányba, a patak felé.
Az övéről lógó, lengő vasak fémes hangja halk harangjáték
formájában ért el hozzánk, a tömeg kiáltozásai közepette, a
hátunk mögül, Jamie és Rob McGillivray egymáshoz közel állt,
beszélgettek, míg Fergus kissé a homlokát ráncolva a tolvajfogó
távozását figyelte.
– Pontosan mit is mondott neki Jamie? – kérdeztem Myerst.
– Oh. Nos. – A hegyi ember széles, foghíjas vigyort vetett
rám. – Jamie Roy azt mondta neki, igen komolyan, hogy a
tolvajfogóra – akit mellesleg Boble-nek hívnak, Harley Boble a
neve – rámosolygott a szerencse, amikor meglátogattuk
magukat. Megértette vele, hogy ha nem így történt volna, akkor
ez a hölgy itt – hajolt meg Ute felé – hazavitte volna a szekerén,
és levágta volna, mint egy disznót, ott, ahol senki nem látja.
Myers megdörzsölte öklével dúsan erezett orra tövét, és
halkan kuncogott a szakállába.
– Boble erre azt mondta, hogy mennyire nem hiszi Jamie
egy szavát sem, és hogy szerinte a hölgy csak ijesztgetni próbálta
azzal a késsel. De ekkor Jamie Roy odahajolt hozzá, bizalmas
formán, és azt mondta, ő is ezt gondolta volna, de olyan sokat
hallott már arról, milyen hírnévnek örvend Frau McGillivray
mint kolbászkészítő, és az a megtiszteltetés érte, hogy kapott is a
kolbászból reggelire. Boble arcából ekkor kiveszett minden szín,
és amikor Jamie Roy előhúzott egy darab kolbászt…
– Szent ég! – mondtam, mert élénken élt bennem annak a
kolbásznak az illata. Előző nap vettem azt a hegyen egy árustól,
de hamar rá kellett jönnöm, hogy rosszul tartósították, és
mihelyst felszeleteltük, olyan erősen rothadó vérszagot árasztott,
hogy senki sem volt képes enni belőle vacsorára. Jamie
becsomagolta a bűzös kolbász maradékát a zsebkendőjébe, és a
tüszőjébe tette, vagy azzal a szándékkal, hogy visszakövetelje az
árát, vagy azzal, hogy lenyomja azt az eladó torkán. – Értem.
Myers biccentett és Ute felé fordult.
– Az ön férje pedig, asszonyom, Rob McGillivray, az isten
áldja meg, egy született hazudozó! Ünnepélyes komolysággal
ecsetelte, mennyire feladta neki a leckét, hogy elég húst lőjön
magának, még bólogatott is hozzá.
A lányok kuncogtak.
– Apa a légynek sem tudna ártani – szólt oda hozzám Inga
halkan. – Még egy csirke nyakát sem tudja kitekerni.
Myers jókedvűen vonta fel a vállát, amint Jamie és Rob
visszajött hozzánk a nedves füvön át.
– Szóval Jamie úri becsületszavát adta, hogy megvédi
önöktől Boble-t, és Boble is szavát adta, mint… Nos, megígérte,
hogy távol tartja magát az ifjú Manfredtől.
– Hmm – mondta Ute, egészen felzaklatva. Egyáltalán nem
zavarta, ha vérszomjas gyilkosnak tartják, és nagyon örült, hogy
Manfred feje fölül elhárult a veszély, az viszont felháborította,
hogy a kolbászkészítő hírnevén csorba esett.
– Mintha én falaha is khészítenék ilyen szárt! – puffogott, és
ráncolta az orrát megvetően a büdös húsdarab szagát érezvén,
[9]
amit Jamie kínált neki szemrevételezésre. – Fúj! Ratzfleisch ?
– legyintett egy finnyás gesztussal, majd a férjéhez fordult, és
halkan mondott neki valamit németül.
Aztán vett egy mély lélegzetet, visszanyerte eredeti
testméretét, maga köré gyűjtötte minden gyermekét, mint a
csibék után kotkodácsoló kotlós, és nógatta őket, hogy köszönjék
meg szépen Jamie-nek a segítségét. Jamie kicsit el is pirult a
hálás kórust hallva, és meghajolt Ute előtt.
– Gem geschehen – mondta. – Euer ergebener Diener, Frau
Ute.
Az asszony rámosolygott, nyugalma helyreállt, miközben
megfordult, hogy mondjon valamit búcsúzóul Robnak.
– Milyen szép, erős Mann – mormogta Ute, és megcsóválta
a fejét, ahogy végigmérte a férfit. Aztán megfordult, és elkapta a
Jamie-ről Robra vetett pillantásomat. Mert bár a fegyverkovács
jóképű férfi volt, rövidre nyírt, sötét, göndör hajjal és finom
metszésű arcvonásokkal, de olyan finom csontú volt, mint egy
veréb, és jó néhány centivel alacsonyabb is volt a feleségénél,
körülbelül az asszony izmos válláig ért. Ezen önkéntelenül is
elmerengtem, tudván, milyen nyilvánvaló csodálattal tekint Ute
a magas, erős férfiakra…
– Hát, igen – mondta, és bocsánatkérően megvonta a vállát.
– Tudja, ilyen a szerelem. – Úgy beszélt, mintha a szerelem egy
szerencsétlen, de elkerülhetetlen körülmény volna.
Jamie-re néztem, aki gondosan bepólyálta a kolbászt, mielőtt
visszatette volna azt a tüszőjébe.
– Nos, igen – feleltem. – Tudom.

Mire visszaértünk a mi sátorhelyünkhöz, a Chisholm család

épp indulni készült, miután rendesen megetették őket a lányok.
Szerencsére Jamie rengeteg ételt hozott Jocasta táborából, és én
végre leültem, hogy elfogyasszam a burgonyafánkból, vajas
krumplis pogácsából, sült sonkából és – végre! – kávéból álló
kellemes reggelimet, miközben kíváncsian tűnődtem, mi más fog
történni még ma. Rengeteg időnk volt, a nap még alig
emelkedett a fák fölé, szinte láthatatlan volt a tovasodródó
esőfelhők mögött.
Egy kicsit később, immár kellemesen eltelve a reggelivel, és
egy harmad csésze kávéval a kezemben, elmentem, és
hátravetettem a vásznat, ami az orvosi felszerelésemet takarta.
Ideje volt előkészülni a délelőtti műtétre: ellenőrizni a
sebvarrócérnás üveget, megtölteni a gyógynövényes üvegeket a
gyógyszeres szekrényemben, telitölteni a nagy alkoholos palackot
és kifőzni azokat a gyógyszereket, amiket frissen kellett
elkészíteni.
A magammal hozott készletem, ami kissé megcsappant a
gyakrabban használt gyógynövények tekintetében, Myersnek
hála újra feltöltődött, mert hozott nekem néhány ritka és
hasznos dolgot az északi indián falvakból és Murray MacLeodtól,
egy ambiciózus fiatal patikustól, aki eljutott a szárazföld
belsejébe, és üzletet nyitott Cross Creekben, és akivel Myers
sikeresen kötött üzletet.
A szám belsejét rágtam, ahogy eltűnődtem az ifjú Murray-n.
A férfi az e korban elfogadott hajmeresztő orvosi praktikákban
hitt, és nem szégyellte az olyan tudományos módszereket, mint
az érvágást és a köpülést előnyben részesíteni a régimódi,
gyógynövényekkel való gyógyítással szemben, amit az ilyen
tudatlan sarlatánok, mint jómagam, nem átallottunk gyakorolni!
Mégis, mivel skót volt, jellemének fontos része volt a
pragmatizmus. Elég volt egy pillantást vetnie Jamie erős
testalkatára, és gyorsan lenyelte további sértő megjegyzéseit. Volt
hat uncia ürmöm és egy üveg vadgyömbér-gyökerem, amire
neki is fájt a foga. Elég dörzsölt volt ahhoz is, hogy megfigyelje,
hogy a hegyről sokkal többen jöttek hozzám olyanok, akiknek
volt valami baja, és azok, akik elfogadták a gyógymódomat,
jobban is lettek. Ha voltak titkaim, tudni akarta azokat, és én
szíves-örömest engedtem neki.
Van még bőven fűzfakérgem, helyes. Haboztam a ládikám
jobb felső tálcájában megbújó kis palackokkal kapcsolatban. Volt
néhány nagyon erős menstruációs görcsöket enyhítő szerem –
kék indiángyökér, anyarozs és csombormenta –, de helyette az
enyhébb hatású margitvirágot és rutafát választottam. Egy tálba
raktam belőlük egy maréknyit, és zubogó forró vizet öntöttem
rájuk, hadd ázzanak. A margitvirág a menstruációs panaszok
enyhítésén túl híres volt idegnyugtató hatásáról, márpedig Lizzie
Wemyssnél természeténél fogva idegesebb személyt nehéz lenne
elképzelni.
Visszanéztem a tűz felé, ahol Lizzie a maradék eperlekvárt
lapátolta Ogilvie közlegénybe, aki úgy tűnt, megosztotta
figyelmét Lizzie, Jamie és egy szelet pirítós között, de a pirítósnak
jutott belőle a legtöbb.
A rutafa elég jó féreghajtó és általános immunerősítő volt.
Nem tudtam biztosan, hogy Lizzie férgektől szenved-e, de azt
igen, hogy sokan mások a hegyekben igen, és egy adag minden
bizonnyal nem fog ártani neki sem.
Lopva Abel MacLennant figyeltem, azon tűnődve, hogy
vajon csempésszek-e az ő kávéjába is gyorsan egy korty főzetet.
Olyan beesett és vérszegény volt az arca, mintha bélparazitái
lettek volna, zömök testfelépítése ellenére. Talán a sápadt,
nyugtalan arckifejezése mögött az állt, hogy tudta, tolvajfogók
járnak a környéken.
Joan baba megint éhesen sírdogált. Marsali leült, benyúlt a
tartánja alá, hogy meglazítsa ruhája derekát, és a mellére tegye a
babát, aki izgatott várakozással harapdálta ajkát. A lány
összerezzent, felszisszent a fájdalomtól, aztán megenyhült kissé,
ahogy a tej elkezdett folyni.
Repedezett mellbimbók. A homlokomat ráncolva
visszatértem házi patikám számbavételéhez. Nem hoztam
semmilyen faggyús kenőcsöt? A csudába, nem. Nem akartam
medvezsírt használni, amíg Joan szopik, talán a napraforgóolaj
is megteszi…
– Kér egy kis kávét, kedvesem? – nyújtotta saját bögre friss
kávéját a lánynak Mr. MacLennan, aki aggódva és együttérzéssel
figyelte Marsalit. – A feleségem is azt mondta, hogy a forró kávé
enyhítette csöppet a szoptatással járó fájdalmakat. Főleg, ha
whisky is volt benne – gyászos tokája megemelkedett egy kicsit
–, de mindegy…
[10]
– Taing. – Marsali hálás mosollyal elvette a poharat. –
Csontig fagytam ma reggelre. – Óvatosan belekortyolt a gőzölgő
folyadékba, és egy kis pír lopakodott az arcára.
– Holnap visszamegy Drunkard’s Creekbe, Mr. MacLennan?
– kérdezte udvariasan, mialatt visszaadta a kiürült poharat. –
Vagy New Bernbe utazik Mr. Hobsonnal?
Jamie felkapta a fejét, megszakítva beszélgetését Ogilvie
közlegénnyel.
– Hobson New Bernbe megy? Honnan tudod?
– Mrs. Fowles mondta – vágta rá Marsali. – Akkor mondta,
amikor elmentem hozzá, hogy kérjek kölcsön egy száraz inget
Germainnek. Van egy ugyanakkora fia neki is. Aggódott Hugh-
ért, a férjéért, mert az apja, vagyis Mr. Hobson szeretné, ha a
férfi vele tartana, de Hugh fél a dologtól.
– Miért megy Joe Hobson New Bernbe? – kérdeztem, a
gyógyszeres ládikám teteje fölött kukucskálva.
– Hogy benyújtson egy kérelmet a kormányzónak – felelte
Abel MacLennan. – Igen hasznos lesz az. – Marsalira
mosolygott, egy kicsit szomorúan. – Nem, kislány. Nem tudom,
merre vezényelnek, az az igazság. De nem New Bernbe, az
biztos.
– És nem is vissza a feleségéhez, Drunkard’s Creekbe? –
nézett rá Marsali aggódva.
– A feleségem meghalt, leányom – felelte MacLennan
halkan. Lesimította a térdére fektetett piros kendőt, kivasalva
belőle a ráncokat. – Két hónapja halt meg.
– Ó, Mr. Abel! – Marsali előrehajolt, és megfogta a férfi
kezét, kék szeme tele fájdalommal. – Annyira sajnálom!
A férfi megpaskolta a kezét, de nem nézett fel. Apró
esőcseppek csillantak meg gyér hajszálain, és nedvesség szaladt le
nagy piros füle mögött, de nem mozdult, hogy letörölje.
Jamie állva kérdezgette Marsalit. Most leült MacLennan
mellé egy fatörzsre, és kezét gyengéden az alacsonyabbik férfi
hátára tette.
– Nem is hallottam róla, a charaid – mondta csendesen.
– Nem. – MacLennan az átlátszó lángokba nézett vakon. –
Én… Nos, az igazság az, még nem mondtam el senkinek.
Mostanáig.
Jamie-vel egymásra néztünk a tűzön át. Drunkard’s Creek
lélekszáma nem lehetett több mint két tucat, akik néhány kis
faházban éltek a patak partján. Azonban sem Hobsonék, sem
Fowlesék nem tettek említést az Abelt ért veszteségről. A jelek
szerint tényleg nem mondta el még senkinek.
– Mi történt, Mr. Abel? – Marsali még mindig összekulcsolva
tartotta a kezét, de csak ernyedten, tenyérrel lefelé a piros
kendőn.
MacLennan felnézett és pislogott.
– Oh – mondta tétován. – Annyi minden történt.
Ugyanakkor… Alig valami, végül is. Abbyt, vagyis Abigailt, a
feleségemet elvitte a láz. Megfázott, és… És meghalt. –
MacLennan kissé meglepettnek hangzott.
Jamie öntött egy kis whiskyt egy üres pohárba, felemelte
MacLennan egyik ernyedt kezét, és a pohár köré fonta, saját
ujjaival tartotta a férfi ujjait, amíg MacLennan keze rá nem
feszült a pohárra.
– Igyál, testvér! – mondta.
Mindenki csendben figyelte, ahogy MacLennan
engedelmesen megízleli a whiskyt, majd újra és újra belekortyol.
Az ifjú Ogilvie közlegény feszengve ült a kövön, és látszott rajta,
hogy legszívesebben visszatérne az ezredébe, de nyugton maradt,
mert félt, hogy hirtelen távozásával csak tovább fokozná
MacLennan fájdalmát.
MacLennan némasága minden szemet magára vont, minden
szót benn akasztott. Kezemet a ládikám fölött tartottam, de erre
nem volt orvosság.
– Megvolt, amennyi kellett – mondta hirtelen. – Tényleg. –
Felnézett a pohárból, és körülnézett a tűz körül, mintha azt
kereste volna, ellentmond-e neki valaki. – Az adókra, tudják?
Nem volt olyan jó év, mint lehetett volna, de én óvatos voltam.
Félretettem tíz véka kukoricát és négy jó szarvasbőrt. Többet ért
mindez, mint a hat shilling adó.
De az adót készpénzben kell fizetni, nem kukoricában,
állatbőrökben vagy indigótéglákban, ahogy a farmerek szokták
egymás közt. A cserekereskedelem volt a bevett szokás. Tudom
én ezt jól, gondoltam, lenézve a több zacskó holmira, amit a
gyógynövényekért és a kezelésekért kaptam fizetség gyanánt.
Senki sem fizetett semmiért pénzzel – az adókat kivéve.
– Nos, ez persze teljesen jogos – folytatta MacLennan, és
Ogilvie közlegényre villantotta a szemét, mintha a fiatalember
tiltakozott volna. – Végül is, mihez kezdene Őfelsége egy falka
sertéssel vagy néhány pulykával, nem igaz? Értem én, miért kell
készpénzben fizetni, mindenki érti. És meg is volt hozzá a
kukoricám, kaptam volna érte hat shillinget könnyedén.
Az egyetlen nehézséget természetesen az jelentette, hogyan
változtassák át a tíz véka kukoricát hat shilling adóvá. Akadt
volna olyan Drunkard’s Creekben, akit érdekelhetett Abel
kukoricája, és olyan is, aki meg is vette volna, de nekik sem, és
másnak sem volt pénze Drunkard’s Creekben. Nem, a kukoricát
a salemi piacra kell vinni, ez a legközelebbi hely, ahol valódi
pénzt lehet érte kapni. De Salem közel negyven mérföldre fekszik
Drunkard’s Creektől, ami egyhetes utazás, oda és vissza.
– Volt öt hold őszi árpám – magyarázta Abel. – Érett volt és
sárguló, szinte kiáltott a kasza után. Nem hagyhattam veszni, és
az én Abbym törékeny kis asszony volt, nem bírta volna a
kaszálást és cséplést.
Abel, aki nem várhatott egy hetet az aratással, inkább a
szomszédaihoz fordult segítségért.
– Rendes emberek – bizonygatta. – Egyik-másik ki tudott
volna segíteni néhány pennyvel, de őket is várta a maguk adója,
nem igaz? – Továbbra is bízva abban, hogy össze tudja valahogy
kaparni a szükséges pénzt, anélkül, hogy meg kellene tennie a
nehéz utat Salembe, Abel késett a befizetéssel – de sajnos túl
sokat.
– Howard Travers a seriff – mondta, és önkéntelen
mozdulattal letörölte az orra végén kialakult cseppet. – Egy
papírt hozott, és azt mondta, ki fog minket lakoltatni, ha nem
fizetjük be az adót.
Kényszerhelyzetbe kerülve Abel a kunyhójukban hagyta a
feleségét, és lélekszakadva Salembe sietett. De mire visszatért, hat
shillinggel a kezében, az ingatlanját már lefoglalták és eladták –
Howard Travers apósának –, és házát idegenek foglalták el, a
felesége pedig eltűnt.
– Tudtam, hogy nem ment messzire – magyarázta. – Nem
hagyná magára a gyerekeket.
És valóban ott is talált rá, egy kopott takaróba burkolózva, a
nagy fenyőfa alatt a hegyen, ami a négy MacLennan gyermek
sírja fölé borult, akik mind meghaltak életük első évében. Abigail
férje minden könyörgésére sem volt hajlandó lemenni egykori
házukba, és nem akart segítséget kérni azoktól, akik kisemmizték
őt. Hogy ez a láz okozta őrület volt vagy puszta makacsság, a
férfi nem tudta volna megmondani. Az asszony tébolyult erővel
kapaszkodott a fa ágaiba, a gyermekei nevét kiáltozva – és ott is
halt meg, akkor éjjel.
Abel whiskyspohara kiürült. Óvatosan letette a földre a lába
elé, figyelmen kívül hagyva Jamie-t, aki az üveg felé intett.
– Megengedték neki, hogy vigyen el mindent, amit csak tud.
Egy batyu volt nála, abban pedig a saját szemfedője. Jól
emlékszem, amikor az esküvőnk másnapján leült, hogy fonalat
fonjon hozzá. Apró virágok szegélyezték végig az egyik szélét.
Nagyon jól bánt a varrótűvel.
Beburkolta Abigailt a hímzett leplébe, eltemette legutolsó
gyermekük mellé, majd két mérföldet gyalogolt az úton, azzal a
szándékkal, gondolta, hogy elmondja Hobsonéknak, mi történt.
– De ahogy odaértem a házhoz, láttam, hogy úgy zsongtak
mindahányan, mint a lódarazsak. Travers meglátogatta Hugh
Fowlest. Az adóért jött, de Fowlesnak nem volt pénze. Travers
vigyorgott, mint egy majom, és azt mondta, hogy neki
édesmindegy, és tíz nappal később valóban vissza is jött három
férfival, valami papírt lobogtatva, és kirakta őket.
Hobson már összekaparta a pénzt a saját adójára, és a
Fowles család elég jól bezsúfolódott a család többi tagja mellé, de
Joe Hobson tajtékzott a dühtől, amit a vejével való eljárás miatt
érzett.
– Őrjöngött Joe, toporzékolt. Janet Hobson kérte, hogy
jöjjek, és üljek le közéjük, vacsorával kínált, miközben Joe
kiabált, hogy kivasalja Howard Traversből a föld árát, Hugh meg
magába roskadt, mint egy kivert kutya, mialatt a felesége
vigasztalni próbálta, a gyerekek meg úgy sivalkodtak, mint egy
alomnyi kismalac, hogy mikor kapnak végre vacsorát, és… Nos,
gondoltam rá, hogy elmondom nekik, de aztán… – Megrázta a
fejét, mintha visszatért volna kába zavara.
Ahogy ott ült, félig elfelejtve a kémény mellett, a sutban,
furcsa fáradtság lett úrrá rajta, olyan, hogy le-lebukott a feje, és
levertség lopózott a szívébe. Meleg volt, és egyfajta káprázat fedte
be elméjét. Ha Hobsonék szűk és zsúfolt egyszobás házikója nem
volt igazi, akkor a csendes domboldal és a lucfenyő alatti friss sír
sem lehetett az.
Az asztal alatt aludt, aztán hajnalhasadta előtt felébredt, és
azt látta, hogy a valószerűtlenség nem szűnt meg. Minden
csupán álomnak tűnt körülötte.
MacLennan maga is látszólag megszűnt létezni: teste fölkelt,
megmosdott és evett, bólogatott és beszélt anélkül, hogy erről
tudomást vett volna. A külvilág nem létezett többé. És így
történt, hogy amikor Joe Hobson szóra emelkedett, és
bejelentette, hogy Hugh-val elmennek Hillsborough-ba,
jogorvoslatért a bíróságra, Abel MacLennan azon kapta magát,
hogy velük menetel végig az úton, bólint és beszél, ha beszélnek
hozzá, annyi akarattal, mint egy halott ember.
– Eszembe is jutott, ahogy gyalogoltunk, hogy talán mind
holtak vagyunk – mondta álmodozva. – Én és Joe és Hugh és
mindenki más. Azt mondom, az is van olyan jó hely, mint bárhol
máshol. Csak addig mozgok, amíg eljön az idő, hogy a
csontjaimat Abby mellé temessék. Nem bánnám már.
Amikor elérték Hillsborought, alig figyelt oda, hogy mire
készül Joe, csak követte őt, engedelmesen és bele sem gondolva,
mit csinál. Követte, és járta a betört ablakok cserepeitől csillogó
sáros utcákat, látta a fáklyát és a csőcseléket, hallotta a
kiáltásokat és a sikolyokat, mindvégig teljesen érzéketlenül.
– Nem volt ott más, csak halottak, akik együtt zörgették
csontjaikat – mondta egy vállrándítással. Megmerevedett egy
pillanatra, aztán Jamie felé fordult, és hosszan és nyíltan az
arcába nézett.
– Tényleg így van? Te is halott vagy? – Ernyedt, kérges kezét
felemelte a vörös kendőről, és finoman Jamie arccsontjára
helyezte.
Jamie nem vonta ki magát az érintés alól, de megfogta
MacLennan kezét, és elvette az arcáról, szorosan két kezébe
fogva azt.
– Nem, a charaid – mondta halkan. – Még nem.
MacLennan lassan bólintott.
– Jól van. Majd idővel – felelte. Kihúzta a kezét Jamie két
kezéből, és egy pillanatig csak ült, és lesimította a kendőjét. Feje
föl-le járt, aprókat bólogatott, mintha a nyakizma túlságosan
megnyúlt volna.
– Majd idővel – ismételte. – Nem olyan rossz az. – Ekkor
felállt, és a vörös, négyszögletű kendőt a fejére tette. Felém
fordult, és homályos és zavaros szemekkel udvariasan bólintott.
– Köszönöm a reggelit, asszonyom – mondta, és elment.
 3

Epés humor
Abel MacLennan távozása hirtelen véget vetett a reggelinek.
Ogilvie közlegény köszönetét mondott és kimentette magát,
Jamie és Fergus pedig elment, hogy kaszát és asztrolábiumot
találjanak. Lizzie, aki Ogilvie közlegény távoztával hervadásnak
indult, kijelentette, hogy nem érzi jól magát, és sápadtan az egyik
sátortető alá hanyatlott, egy nagy pohár gilisztaűző varádics- és
rutafafőzettel megtámogatva.
Szerencsére Brianna ekkor döntött úgy, hogy felbukkan,
Jemmy nélkül. Brianna megnyugtatásképpen elmondta, hogy
Rogerrel megreggeliztek Jocastánál. Jemmy elaludt Jocasta
karjaiban, és mivel ezzel a helyzettel mindkét fél elégedett volt,
így otthagyta a kisbabát, és visszajött, hogy segítsen nekem a
reggeli műtétnél.
– Biztos, hogy szeretnél segíteni nekem ma reggel? – néztem
kérdőn Breere. – Elvégre ma van az esküvőd. Biztos vagyok
benne, hogy Lizzie vagy talán Mrs. Martin is tudna…
– Nem kell, majd én segítek – biztosított Bree, azzal egy
ruhát terített a magas székre, amit a reggeli műtétekhez szoktam
használni. – Lizzie jobban érzi magát, de nem hiszem, hogy
készen állna már a fekélyes lábakra és a bűzös leheletekre. – Bree
megborzongott, és becsukta a szemét, ahogy eszébe jutott az idős
úr, akinek a gennyedző sarkát én tisztítottam ki előző nap. A
fájdalomtól széles sugárban hányta le rongyos nadrágját, amitől
viszont a rám várakozók közül jó páran ugyancsak elhányták
magukat, hála a szimpatikus reflexnek.
Magam is kissé émelyegtem az emlékre, de elnyomtam az
érzést keserű kávém utolsó kortyával.
– Nem, szerintem sem – feleltem vonakodva. – De a
menyasszonyi ruhád még nincs teljesen kész, igaz? Talán jobb
lenne, ha…
– Ne aggódj! – mondta nyugtatólag. – Phaedre beszegi a
ruhámat, Ulysses meg úgy parancsolgat a szolgáknak, mint egy
kiképző őrmester. Én csak útban lennék.
További ellenkezés nélkül megadtam magam, habár
látszólagos lelkesedése kíváncsivá tett. Bree nem volt finnyás
elvégezni az olyan kényszerű, mindennapos teendőket, mint a
levágott állatok megnyúzása és a haltisztítás, de tudtam, hogy a
megnyomorodott vagy láthatóan beteg emberek közelében
kellemetlenül érzi magát, bár mindent megtett, hogy ezt elrejtse.
Ez nem ellenszenv volt, szerintem, inkább egyfajta bénító
együttérzés.
Felemeltem a kannát, és frissen forralt vizet öntöttem egy
nagy, tiszta szesszel félig töltött üvegbe, és résnyire becsuktam a
szemem az alkoholtartalmú gőz felhői ellen.
Tényleg nehéz volt elviselni annak a sok embernek a
látványát, akik olyasmikben szenvedtek, amiket a fertőtlenítés,
az antibiotikumok és az altatás korában könnyedén lehetett
volna kezelni. De megtanultam elvonatkoztatni ettől egy olyan
korban, amikor az ilyen gyógyászati újítások nemcsak újnak,
hanem ritkának is számítottak, én pedig tudtam, mekkora
szükség volna ezekre, és azt is, hogy milyen értékesek.
Nem tudtam volna segíteni senkinek, ha nem tudok
uralkodni az érzéseimen. Márpedig muszáj volt segítenem. Ez
ennyire egyszerű volt. De Brianna nem rendelkezett még ezzel a
tudással, amit pajzsként használhatott volna. Még nem.
Befejezte a székek, dobozok és egyéb felszerelések letörlését a
reggeli műtét előtt. Felegyenesedett, kis ránccal két szemöldöke
között.
– Emlékszel a nőre, akit tegnap vizsgáltál meg? Akinek
szellemi fogyatékos volt a kisfia.
– Az ilyesmit nem felejti el az ember egykönnyen –
mondtam, olyan könnyed hangon, ahogy csak tudtam. – Miért?
Nézd csak, tudnál segíteni? – intettem az összecsukható asztal
felé, ami makacsul ellenállt, és nem akart összecsukódni, miután
a zsanérok megduzzadtak a nyirkos időben.
Brianna, homlokát ráncolva kissé, megvizsgálta az asztalt,
majd keze élével rácsapott a renitens zsanérra, ami engedett, és
egyből összecsuklott, felismerve, hogy erősebb ellenféllel van
dolga.
– Tessék. – Szórakozottan, még mindig a homlokát ráncolva
megdörzsölte a kezét. – A lelkére kötötted, hogy próbáljon meg
ne szülni több gyereket. A kisfiúnak… valami örökletes baja volt?
– Így is lehet mondani – feleltem egykedvűen. –
Veleszületett szifilisz.
Brianna elsápadva felnézett.
– Szifilisz? Biztos vagy benne?
Bólintottam, és feltekertem egy lenvászon csíkot kötözésre.
Még mindig nagyon nedves volt, de ez ellen nem tudtam mit
tenni.
Az anyán egyelőre még nem mutatkoztak az előrehaladott
betegség nyilvánvaló jelei, de egy gyereknél ez elég nyilvánvaló.
Az anya csak azért jött a kisfiával, aki a szoknyájába
kapaszkodott, hogy felvágjam a tályogot a fogínyén. A fiúcska
orrnyerge jellegzetes „nyeregorr" volt, benyomódott középső
résszel, valamint az állkapcsa is el volt deformálódva, de annyira,
hogy nem voltam meglepve alultápláltságán: alig tudott rágni a
gyermek. Nem tudtam megmondani, hogy nyilvánvaló
elmaradottságáért milyen mértékben volt felelős az
agykárosodás, és mennyiben a süketség. Úgy tűnt, mindkettőben
szenved, de azok súlyosságát még nem vizsgáltam, mert egészen
pontosan nulla módszer állt rendelkezésemre, hogy enyhítsem
egyik vagy másik baját. Azt tanácsoltam az anyának, hogy adjon
neki zöldségfőzőlevet, ami segíthet az alultápláltságot leküzdeni,
de nem sok egyebet lehetett tenni érte, szegény páráért.
– Itt nem találkozom a kórral olyan gyakran, mint
Párizsban vagy Edinburghban, ahol sok prostituált volt –
mondtam Breenek, azzal beledobtam a feltekert pólyát a
vászonzsákba, amit nyitva tartott nekem. – Időnként azért igen.
Miért? Ugye nem gondolod, hogy Rogernek szifilisze van?
Rám nézett, és eltátotta a száját. Döbbenetét egy pillanat
alatt megsemmisítette a harag, amitől pulykavörösre vált.
– Dehogyis! – mondta. – Anya!
– Nos, én sem igazán hiszem – feleltem szelíden. – De a
legjobb családokban is megtörténik ám! És különben is, te
kérdezted.
Brianna hangosan felhorkant.
– A fogamzásgátlásról kérdeztelek – szűrte a fogai között. –
Vagy legalábbis akartalak, mielőtt bele nem fogtál az Orvosi
útmutató a nemi betegségekhez című kiselőadásodba!
– Vagy úgy. – Elgondolkodva mértem végig. Megláttam a
ruhájára száradt tejfoltot. – Nos, a szoptatás viszonylag
hatékony módszer. Nem százszázalékos, messze nem, de
meglehetősen hatásos. Az első hat hónap után már kevésbé az –
Jemmy most hat hónapos –, de azért továbbra is hatásos.
– Hmm – mondta, de annyira olyan hangon, mint Jamie,
hogy az alsó ajkamba kellett, hogy harapjak, hogy fel ne
nevessek. – És pontosan mi más hatásos még?
Még sosem beszéltem vele a – tizennyolcadik századi –
fogamzásgátlásról. Nem tűnt szükségesnek, amikor először
megjelent Fraser’s Ridge-en, utána meg tényleg nem volt rá
szükség, amikor már terhes volt. Szóval most ő érzi
szükségesnek?
A homlokomat ráncoltam, és lassan kötszertekercseket és
gyógynövény-kötegeket pakoltam a táskámba.
– Többnyire valamiféle akadályt használnak. Egy darab
selymet vagy szivacsot, amit átitatnak valamivel, ecettel vagy
brandyvel, bár, ha hozzá tudsz jutni, varádicsolaj vagy cédrusolaj
a legjobb. Hallottam olyan nőkről a Karib-térségben, akik egy fél
citromot használnak, de ez itt nyilvánvalóan nem jöhet szóba.
Brianna röviden felnevetett.
– Nem, nem hiszem. És azt sem hiszem, hogy a varádicsolaj
olyan jó lenne. Marsali is azt használta, amikor terhes lett
Joannal.
– Ó, szóval végül tényleg használta? Azt hittem, hogy
egyszer elmismásolta, márpedig egyszer is elég.
Éreztem, mintsem láttam, ahogy Brianna megmerevedik, és
újból az ajkamba haraptam, ezúttal bosszúsan. Egyszer elég is
volt – csak azt nem tudtuk, melyik egyszeri alkalom volt az.
Brianna behúzta a vállát, aztán hirtelen leeresztette, ahogy
szándékosan félresöpörte az emlékképet, amit meggondolatlan
megjegyzésem idézett fel benne.
– Azt mondta, használta, de lehet, hogy megfeledkezett róla.
De akkor sem működik mindig, igaz?
A vállamra akasztottam a táskát, benne a kötszerekkel és
szárított gyógynövényekkel, és felvettem az orvosi ládikámat a
bőrszíjnál fogva, amit Jamie készített hozzá.
– Az egyetlen dolog, ami mindig működik, az a cölibátus –
feleltem. – De gondolom, ez a megoldás nem jön szóba ebben az
esetben, ugye?
Brianna megrázta a fejét, és eltűnődve meredt egy csoport
fiatal férfira a fákon túl, alant, akik felváltva dobáltak köveket át
a patakon.
– Ettől féltem – mondta, és lehajolt, hogy felvegye az
összecsukható asztalt és egy pár széket.
Elgondolkozva néztem körül a tisztáson. Még valami? Nem
kell aggódnunk, hogy magára hagyjuk a tábortüzet, még ha
Lizzie alszik is még. Semmi nem fog meggyulladni a
hegyoldalban ebben az időben. Még az előző nap gyűjtött és a
sátrunk végébe betárolt gyújtós és tűzifa is nedves volt. Valami
azonban mégis hiányzott… De mi? Ó, igen. Letettem a dobozt
egy pillanatra, és letérdeltem, hogy bemásszak hajlékunkba.
Beletúrtam a nagy kupac paplanba, míg végül előhúztam a kis
gyógynövényes bőrtasakot.
Mondtam egy rövid imát Kildare-i Szent Brigittához, a
nyakamba akasztottam a tasakot, és bedugtam a ruhám felső
részébe. Annyira a szokásommá vált felvenni mindig az
amulettet, mielőtt gyógyítói tevékenységembe fogtam, hogy már
szinte egyáltalán nem éreztem nevetségesnek ezt a kis rituálét.
Szinte. Bree mindeközben engem figyelt, meglehetősen furcsa
arckifejezéssel, de nem szólt semmit.
Én sem, csupán felvettem a holmimat, és követtem őt a
tisztáson át, óvatosan kikerülve a legmocsarasabb helyeket. Nem
esett éppen, de a felhők még a fák koronáin ültek, azzal
fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban újra eleredhet az eső, és
gyér köd emelkedett a ledőlt fatörzsekről és a csöpögő bokrokról.
 Miért aggódik Bree a fogamzásgátlás miatt? – tűnődtem.
Nem mintha nem tartottam volna értelmes dolognak, de miért
pont most? Talán a Rogerrel való közelgő esküvője miatt. Még
ha mint férj és feleség éltek volna is az elmúlt néhány hónapban
– márpedig úgy éltek – , az Isten és ember előtt tett fogadalom
még a legszeleburdibb fiatalokat is józanságra inti. És sem Bree,
sem Roger nem volt szeleburdi.
– Van egy másik lehetőség is – mondtam, a tarkójának
intézve szavaimat, ahogy elindult lefelé a síkos ösvényen. – Még
nem próbáltam ki senkin, úgyhogy nem tudom megmondani,
mennyire megbízható. Nayawenne – az idős tuszkaróra hölgy,
aki a gyógyszeres zacskót adta – azt mondta, vannak
úgynevezett „női gyógyfüvek”. Különböző keverékek különböző
célra, de van egy bizonyos növény erre a feladatra. Azt mondta, a
magjai megakadályozzák, hogy a férfi szelleme a nő szelleme
fölé kerekedjen.
Bree megállt, és félig felém fordult, ahogy odaléptem mellé.
– Így látják az indiánok a terhességet? – Szája egyik sarka
fanyarul fel-kunkorodott. – A férfi nyer?
Felnevettem.
– Nos, bizonyos értelemben igen. Ha a nő szelleme túl erős a
férfiéhoz, vagy nem hajlandó engedni neki, akkor nem tud
teherbe esni. Tehát ha egy nő gyereket akar, és nem lehet neki,
akkor a sámán legtöbbször kezelésbe veszi a férjet, vagy
mindkettőjüket, nem csak a nőt.
Bree halk torokhangot hallatott, részben ámulata jeleként –
de csak részben.
– Mi az a növény, az a „női gyógyfű”? – kérdezte. – Te
ismered?
– Nem vagyok benne biztos – ismertem be. – Vagy
legalábbis nem vagyok biztos a nevében. Az asszony megmutatta
a zöld növényt és a szárított magvait is, és biztos vagyok benne,
hogy újra felismerném, ha látnám, de nem tudom a növény
angol nevét. Az ernyősvirágzatúak közé tartozik, az biztos –
tettem hozzá segítőkészen.
Szigorú pillantást vetett rám, amivel ismét Jamie-re
emlékeztetett, majd oldalra fordult, hogy elengedje a Campbell
lányok kis csapatát, akik üresen csattogó vizeskannákkal és
vödrökkel áradtak tova. Mindegyikük udvariasan térdet vagy
fejet hajtott, ahogy elhaladtak előttünk a patak felé.
– Szép napot önnek, Fraser asszonyság – köszönt egyikőjük,
egy szép fiatal nő, akit felismertem: Farquard Campbell egyik
fiatalabb lánya volt az. – Itthon van az embere? Az apám azt
üzeni, szeretne vele szót váltani.
– Nem, sajnos már elment – intettem tétován, Jamie bárhol
lehetett. – Átadom, ha találkozom vele.
A lány bólintott és továbbment, s mögötte minden nő
megállt, hogy sok boldogságot kívánjon Briannának esküvője
alkalmából. Gyapjúszoknyáikkal és köpenyeikkel esőcseppek
apró permetét sodorták magukkal az utat szegélyező bokrokról.
Brianna kedves udvariassággal fogadta a jókívánságokat, de
láttam a sűrű, vörös szemöldökei között keletkezett kis vonalat.
Valami biztosan bántja, gondoltam.
– Mi az? – kérdeztem kertelés nélkül, mihelyst a Campbell
lányok hallótávolságon kívülre kerültek.
– Mi az, hogy mi az? – kérdezte riadtan.
– Mi bánt? – kérdeztem. – És ne mondd, hogy „semmi”,
mert látom, hogy van valami. Rogerhez van valami köze?
Meggondoltad magad az esküvővel kapcsolatban?
– Nem egészen – felelte óvatosan. – Mármint hozzá akarok
menni Rogerhez, azzal nincs is semmi gond. Csak… eszembe
jutott valami… – Elhallgatott, és lassú pír kúszott az arcára.
– Tényleg? – kérdeztem, meglehetősen riadtan. – Mi az?
– Nemi betegség – bökte ki. – Mi van, ha elkaptam? Nem
Rogertől, nem tőle, hanem Stephen Bonnettől?
Az arca olyan vörösen lángolt, hogy meglepődtem az
esőcseppeken, hogy nem váltak sisteregve gőzzé, amikor a bőrére
hullottak. Saját arcomat hidegnek éreztem, a szívem összeszorult
mellkasomban. Ez a lehetőség nekem is eszembe jutott – élénken
– annak idején, de még csak célozni sem akartam ilyesmire, ha
Brianna maga nem gondolt rá. Emlékszem, heteken át figyeltem
őt lopva, mutatkozik-e rajta a rossz közérzetnek bármi jele, de a
nők a fertőzés korai szakaszában gyakran tünetmentesek. A tény,
hogy Jemmy egészségesen született, több szempontból is
megkönnyebbülést jelentett.
– Ó! – mondtam halkan. Kinyújtottam a kezem, és
megszorítottam a karját. – Ne aggódj, kincsem. Nem vagy beteg.
Vett egy mély lélegzetet, és egy halvány ködfelhő formájában
kifújta a levegőt, mire a feszültség egy részétől megszabadulva
lejjebb eresztette a vállát.
– Biztos vagy benne? – kérdezte. – Hogy tudod
megállapítani? Úgy érzem, jól vagyok, de a nők nem mindig
mutatnak tüneteket.
– Ez igaz – feleltem –, de a férfiak annál inkább. És ha
Roger elkapott volna bármi mocskosat tőled, arról már rég
hallottam volna.
Arca addigra halványult valamelyest, de a válaszomra
visszatért a rózsaszín pír. Köhintett, és köd szállt fel a szájából.
– Nos, ez megnyugtató. Akkor Jemmyvel minden rendben?
Biztos vagy benne?
– Teljesen – biztosítottam őt. Ezüst-nitrátot – amit jelentős
költséggel és sok nehézség árán sikerült beszereznem –
csöpögtettem a szemébe a születésekor, a biztonság kedvéért, de
tényleg biztos voltam benne. Eltekintve attól, hogy a betegség
semmilyen konkrét jelét nem mutatta, Jemmyt körüllengte a
kikezdhetetlen egészség levegője, amitől a fertőzés puszta
gondolata is képtelenségnek tűnt. Úgy sugárzott belőle az
egészség, mint egy tele tál pörköltből.
– Ezért kérdeztél a fogamzásgátlásról? – kérdeztem, és
odaintettem a MacRaes családnak, ahogy elmentünk a
táborhelyük mellett. – Attól tartottál, hogy ha születik egy újabb
gyereketek, akkor…
– Jaj, nem. Vagyis… Nem is gondoltam a nemi betegségekre,
amíg szóba nem hoztad a szifiliszt, és akkor belém hasított a
szörnyű felismerés, hogy talán neki is… – Elhallgatott, és
megköszörülte a torkát. – Ööö, nem. Csak tudni akartam.
Egy csúszós útszakasz ekkor véget vetett a
beszélgetésünknek, de az én spekulációimnak nem.
 Nem arról volt szó, hogy egy friss házas fiatalasszony
agyában meg sem fordulna a fogamzásgátlás gondolata, de az
adott körülmények között… Mire gondolhatott? – tűnődtem.
Magát féltette, vagy a kisbabát? A szülés persze veszélyes is lehet,
és bárki, aki látta, kik jöttek el a rendelésemre, vagy hallotta,
miről beszélgettek az asszonyok este a tábortüzek körül, annak
szemernyi kétsége sem lehet a csecsemőkre és gyermekekre
leselkedő veszélyekről. Ritka volt az a család, aki nem vesztette el
legalább egy kisbabáját a láz, a torokgyík vagy a hígfosás szűnni
nem akaró hasmenése miatt. Sok nő három, négy vagy még több
csecsemőt is elvesztett. Eszembe jutott Abel MacLennan
története, és egy kis borzongás futott végig a gerincemen.
Brianna ugyanakkor teljesen egészséges volt, és bár híján
voltunk olyan fontos dolgoknak, mint az antibiotikumok és
modern orvosi eszközök, mondtam neki, hogy ne becsülje alá az
alapvető higiénia és a helyes táplálkozás erejét.
Nem, gondoltam erős háta ívét figyelve, ahogy átemelte a
nehéz felszerelést egy kusza gyökéren, ami az ösvényen
terpeszkedett. Nem ez az oka. Lehet, hogy van oka aggodalomra,
de Brianna alapvetően nem volt félős személy.
Roger? Látszólag az lett volna a legjobb, hogy gyorsan újra
teherbe esik, és kihordjon egy gyermeket, aki egyértelműen
Rogeré. Ez minden bizonnyal segítene megszilárdítani friss
házasságukat. Másrészről viszont… Mi lenne akkor? Roger
maximálisan elégedett lenne, de mi lenne a helyzet Jemmyvel?
Roger véresküt tett, hogy saját fiának tekinti Jemmyt. De az
emberi természet olyan, amilyen, és bár biztos voltam benne,
hogy Roger sosem hagyná vagy hanyagolná el Jemmyt,
valószínűnek tartottam, hogy másként – teljesen másként –
érezne egy olyan gyerek iránt, akiről tudja, hogy az övé. Vajon
Bree vállalná ezt a kockázatot?
Kellő megfontolás után arra jutottam, hogy bölcsen teszi, ha
vár – feltéve, ha tud. Adjon időt Rogernek, hogy szoros köteléket
alakíthasson ki Jemmyvel, mielőtt egy újabb gyerekkel bonyolítja
meg a családi viszonyokat. Igen, nagyon értelmes gondolat. Bree
kiemelkedően értelmes ember.
 Amikor végül megérkeztünk a tisztáshoz, ahol a reggeli
rendelést tartottam, egy másik lehetőség is felmerült bennem.
– Szolgálatára lehetünk valamiben, Fraser asszony?
Két fiatalabb Chisholm fiú sietett oda segíteni, és hogy
könnyítsenek Brianna és az én terheimen, és anélkül, hogy bárki
mondta volna nekik, széthajtották az asztalokat, tiszta vizet
hoztak, tüzet gyújtottak, és úgy általában hasznossá tették
magukat. Legfeljebb nyolc- és tízévesek lehettek, és ahogy
néztem őket serénykedni, újra rádöbbentem, hogy ebben a
korban egy tizenkét vagy tizennégy éves fiú lényegében felnőtt
férfinak számít.
Ezt Brianna is tudta. Sosem hagyná magára Jemmyt,
tudtam – addig nem, amíg a kisfiúnak szüksége van rá. Na és…
utána? Mi lesz, amikor Jemmy hagyja el őt?
Kinyitottam a ládikámat, és lassan előszedegettem a délelőtti
munkához szükséges kellékeket: ollókat, szondát, csipeszeket,
alkoholt, szikét, kötszereket, fogót a foghúzásokhoz,
sebvarrótűket, kenőcsöket, balzsamokat, lemosó és fertőtlenítő
folyadékokat…
Brianna most huszonhárom éves. Lehet, hogy még csak a
harmincas évei közepén fog járni, mire Jem teljesen önálló lesz.
És ha a fiának már nem lesz szüksége a gondoskodásukra, akkor
Rogerrel akár vissza is mehetne. Vissza a saját idejükbe, a
biztonságba, hogy tovább élhesse azt a megszakított életet, ami
születése óta az övé volt.
De csak akkor, ha nem születnek további gyerekeik, akik itt
marasztalják őket, mert gondoskodniuk kell róluk.
– Jó reggelt önnek, asszonyom! – Egy alacsony, középkorú
úriember állt előttem, a reggeli első beteg. Egyhetes borostától
volt tüskés, de észrevehetően émelygett, és a vizenyős és a füsttől
és whiskytől véreres szeme olyan árulkodó volt, hogy a
betegségét azonnal felismerhettem. A másnaposság
népbetegségnek számított a reggeli rendelésemen.
– Kissé csikarnak a beleim, asszonyom – mondta, és
keservesen nyelt egyet. – Volna esetleg valamije, ami csillapítaná
őket?
 – Épp ez az, amire szüksége van – feleltem nyugtatólag, egy
csésze után nyúlva. – Nyers tojás és egy kis ipekakuána. Hány
majd tőle egy jót, de aztán egészen újjá fog születni!

A rendelést a hegy lábánál, a nagy tisztás szélén tartottam,

ahol a találkozó nagy máglyája égett az éjjel. A nyirkos levegő
korom és nedves hamu fanyar szagát hozta, de a megfeketedett
földdarab – egy legalább tíz láb átmérőjű kör – már eltűnőben
volt a friss ágak és a gyújtós kusza tömege alatt. Eltart egy ideig,
mire meggyújtják, gondoltam, ha a szitálás nem marad abba.
Miután végeztem a másnapos úriemberrel, volt egy rövid
szünetem, és Murray MacLeodnak tudtam szentelni a
figyelmemet, aki a közelben állította fel rendelőjét.
Murray, úgy láttam, korán kezdett aznap: sötétlett a föld a
lába előtt, a szétszórt hamu lucskos és csatakos volt a vértől. Egy
korán kelő beteget vizsgált éppen ő is, egy kövérkés urat, kinek
vörös, szivacsos orra és petyhüdt állkapcsa az alkoholnak szentelt
életről tanúskodott. Az eső és a hideg ellenére ingujjra vetkőztette
a férfit, inge ujját felhajtotta, az érleszorítót a helyére tette, a vér
felfogására pedig egy tálat rakott a beteg térdére.
Jó tízlábnyira lehettem a kisszéktől, ahová Murray kipakolta
a holmijait, de onnan is láttam a férfi szemét, mustársárgán
világított a halvány reggeli fényben.
– Májbetegség – mondtam Briannának, nem különösebben
törekedve arra, hogy lehalkítsam a hangom. – Innen is látszik a
sárgaság, igaz?
– Epés humora van! – jegyezte meg MacLeod hangosan, egy
csattanással kinyitva érvágóját. – Túlteng az epetermelés, ez a
napnál is világosabb. – Murray, aki alacsony volt, sötét hajú és
jól öltözött, nem volt különösebben vonzó személy, de a
véleményéhez foggal-körömmel ragaszkodott.
– Májcirózis az ital miatt, merem állítani – mondtam, azzal
közelebb léptem, és szenvtelenül végigmértem a beteget.
– Az epevezeték elzáródott a váladékok egyenlőtlensége
miatt! – meredt rám Murray, aki nyilvánvalóan azt gondolta,
hogy el akarom venni előle a helyes diagnózis felállításának
dicsőségét, sőt, talán a betegét is.
Oda se figyelve rá lehajoltam, hogy megvizsgáljam a beteget,
aki aggódva figyelte vizsgálódásomat.
– Van egy kemény tömeg közvetlenül a bordái alatt, a jobb
oldalon, igaz? – kérdeztem kedvesen. – A vizelete sötét, a széklete
meg fekete és véres, igazam van?
A férfi tátott szájjal bólintott. Kezdtük magunkra vonni a
figyelmet.
– Anya…! – Brianna mögöttem állt. Odabiccentett Murray-
nek, és lehajolt, hogy a fülembe súgjon. – Mit tudsz tenni a
cirózis ellen, anya? Semmit!
Az ajkamba haraptam és elgondolkoztam. Igaza volt.
Miközben azzal voltam elfoglalva, hogy látványosan felállítsam a
diagnózist – és megakadályozzam, hogy Murray használja a
foltos, rozsdás kinézetű érvágóját a betegen –, megfeledkeztem
arról az apróságról, hogy nem tudok más kezelést javasolni.
A beteg hol rám, hol Murray-re pillantgatott, nyilvánvaló
nyugtalansággal. Erőt vettem magamon, és rámosolyogtam,
majd odabiccentettem Murray-nek.
– Mr. MacLeodnál van az igazság – szűrtem a fogaim között
a szavakat.
– Májbetegség lesz ez biztosan, amit a felgyülemlett
testnedvek okoznak.
– Végül is fel lehet fogni az alkoholt is testnedvnek. Az elmúlt
éjjel Jamie whiskyjét ivók ezt igazán mókásnak találhatták.
Murray arca feszült volt a gyanakvástól. Visszavonulásomra
komikus módon bambán elcsodálkozott. Brianna odalépett elém,
és megragadta a pillanat nyújtotta lehetőséget.
– Van egy varázsige – mondta, bájosan Murray-re
mosolyogva. – Ez… ööö… megélesíti a pengét, és megkönnyíti a
testfolyadékok áramlását. Hadd mutassam meg! – Mielőtt a férfi
megszoríthatta volna az érvágót, Brianna kikapta azt a kezéből,
és a mi kis fertőtlenítéshez használt tűzünk felé fordult, ahol egy
fazék víz lógott egy háromlábú állványról.
 – Szent Mihály, kardok forgatója, lelkek védelmezője
nevében! – zengte. Bíztam benne, hogy Szent Mihály nevének
hiábavaló emlegetése nem számít istenkáromlásnak, de ha
mégis, akkor Mihály nem emelne kifogást a jó ügy érdekében. A
tüzet szító emberek abbahagyták a munkát, és nézni kezdtek,
ahogy néhány másik ember is, aki a rendelésre jött.
Brianna felemelte az érvágót, és lassan keresztet vetett vele,
egyik oldaltól a másikra pillantva, hogy meggyőződjön arról,
minden bámészkodó őt figyeli. Így is volt, mindenki feszülten
figyelt. Ahogy Brianna a legtöbb nézelődő fölé magasodott, és
kék szeme résnyire szűkült az összpontosítástól, erősen Jamie-re
emlékeztetett valamelyik bravúrosabb előadása közben. Csak
remélni tudtam, hogy Brianna is olyan jó ebben, mint Jamie.
– Áldd meg ezt a pengét, és gyógyítsd meg vele a te szolgád!
– mondta, az. égre vetve a szemét, miközben úgy tartotta a tűz
fölé az érvágót, ahogy a pap kínálja az ostyát. Buborékok
emelkedtek a víz színére, de még nem forrt fel teljesen.
– Áldd meg ezt a pengét, hogy vérét vegye, vérét ontsa…
ööö… kiengedje a mérget legalázatosabb híved szervezetéből.
Áldd meg a pengét… áldd meg a pengét… áldd meg a pengét
alázatos szolgád kezében… Istennek legyen hála a fém
fényességéért. – Istennek legyen hála a gael imák ismétlődő
jellegéért, gondoltam cinikusan.
Istennek legyen hála, a víz időközben felforrt. Brianna
leengedte a víz felszínére a rövid, ívelt pengét, jelentőségteljesen a
tömegre meredt, és a következőt szavalta: – A mi Urunk, Jézus
vére tisztítsa meg e pengét!
Belemártotta a fémet a vízbe, és benne tartotta, amíg a
faburkolat körül felszálló gőztől ki nem vörösödtek az ujjat.
Felvette az érvágót, és gyorsan átvette a másik kezébe, felemelte,
miközben leforrázott kezét lopva megrázta a háta mögött.
– Szent Mihály, a démonoktól védő áldása legyen e pengén
és hordozójának kezén, a test egészségéért és a lélek egészségéért.
Ámen!
Előrelépett, és ünnepélyesen átnyújtotta az érvágót Murray-
nek, a fogójával előre. Murray, aki nem volt bolond, rám nézett,
olyan pillantással, hogy tudtam, erősen gyanakszik valamire, de
vonakodva elismeri lányom színészi képességeit.
– Ne érjen a pengéhez – mondtam nyájas mosollyal. – Az
megtöri a varázslatot. Ó, és ismételje el a varázsigét minden
alkalommal, amikor használja a pengét. És ne felejtse a lobogó
forró vizet!
– Hmm – mondta, de azért a nyelénél fogva vette át az
érvágót. Egy apró bólintás Brianna felé, majd a betegéhez
fordult, és én is az enyémhez: egy fiatal, csalánkiütéses lányhoz.
Brianna követett, beletörölte a kezét a szoknyájába, és láthatóan
nagyon elégedett volt magával. Hallottam, hogy a beteg halkan
felnyög mögöttem, és a vér csobogva folyik bele a fém tálba.
Erős lelkifurdalást éreztem MacLeod betege miatt, de
Briannának igaza volt: az égvilágon semmit sem tehettem érte
az adott körülmények között. Hosszú, gondos ápolás, egészséges
táplálkozással és teljes absztinenciával társulva, esetleg
meghosszabbíthatná az életét. Ebből az első kettőre kevés esély
volt, a harmadikra gyakorlatilag nulla.
Brianna zseniálisan mentette meg a férfit egy jó eséllyel
csúnya vérmérgezéstől – és megragadta a lehetőséget, hogy
hasonló védelmet nyújtson a hasonló helyzetek ellen MacLeod
összes jövőbeli betegének –, de nem tudtam szabadulni a gyötrő
bűntudattól, hogy magam sem tudtam volna többet tenni. Az
első orvosi elv azonban, amit nővérként tanultam a francia
harctéren, továbbra is tartotta magát: lásd el azt a beteget, aki
előtted fekszik.
– Ezzel kenegesd – mondtam szigorúan a csalánkiütéses
lánynak –, és ne vakard!
 4

Nászajándékok
Az idő nem tisztult ki, de az eső pillanatnyilag nem esett.
Tüzek füstöltek, mint megannyi olajkályha, ahogy az emberek
igyekeztek gyorsan kihasználni a pillanatnyi szünetet, és
fellobbantani a gondosan felhalmozott szénnel táplált tüzeket, és
nedves fát dobtak a lángok közé, hogy sietve megszáríthassák
nedves ruháikat és takaróikat. A levegő azonban még mindig
nyugtalan volt, és az égő fa füstjének felhői szellemként
hömpölyögtek a fák között.
Az egyik ilyen csóva gomolyogva szelte át az ösvényt Roger
előtt, aki letért, hogy kikerülje a füstöt, és nedves fűcsomók és
lelógó fenyőágak között vágott át, amik eláztatták harisnyáját, és
sötét, nedves foltokat hagylak kabátja vállán, ahogy elhaladt. Rá
se hederített a nyirkosságra, mert a napi teendőit vette sorra.
Először az üstfoltozó kocsijához kell mennie, hogy vegyen
valami jelképes apróságot nászajándékba Briannának. Minek
örülne? – tűnődött. Egy kis ékszernek vagy egy szalagnak?
Rogernek nagyon kevés pénze volt, de úgy érezte, hogy igenis
adnia kell a lánynak valamit.
Szerette volna a saját gyűrűjét a lány ujjára húzni, amikor
fogadalmat tesznek egymásnak, de Brianna kötötte az ebet a
karóhoz, hogy a nagyapja domború rubinja pont jó lesz:
tökéletesen illett az ujjára, és nem volt szükség arra, hogy egy
gyűrűre költsék a pénzt. Brianna gyakorlatias ember, néha
hervasztóan az, ellentétben Roger romantikus alkatával.
Akkor legyen valami praktikus, mégis díszes… Talán egy
festett bili? Elmosolyodott magában az ötletre, de a
gyakorlatiasság gondolata nem hagyta nyugodni, és kétségeket
ébresztett benne.
Élénken élt benne Mrs. Abercrombie emléke, a higgadt és
gyakorlatias matrónáé Wakefield tiszteletes gyülekezetéből, aki
egy este magából kikelve rontott be a parókiára, a vacsora kellős
közepén, mondván, hogy megölte a férjét, és kérdezte, hogy most
mitévő legyen. A tiszteletes ideiglenesen a házvezetőnője
gondjaira bízta Mrs. Abercrombie-t, míg Rogerrel, aki ekkor
tizenéves volt, elsietett az Abercrombie-házba, hogy megnézzék,
mi történt.
Mr. Abercrombie-t a konyhapadlón találták, szerencsére még
életben, habár kába volt, és erősen vérzett, mert a fejbőre
felhasadt, miután kupán vágták az új elektromos gőzölős
vasalóval, amit a feleségének vett ajándékba huszonharmadik
házassági évfordulójuk alkalmából.
– De azt mondta, hogy a régi megégeti a kéztörlőket! –
ismételgette gyászos hangon Mr. Abercrombie, miközben a
tiszteletes rutinosan beragtapaszozta a fejét, Roger pedig
felmosta a konyhát.
Az Abercrombie-ház konyhájának kopott linóleumára
fröccsent vér élénk emléke bírta végül döntésre Rogert. Lehet,
hogy Bree gyakorlatias, de ez mégiscsak az esküvőjük.
Gazdagságban, szegénységben, míg a halál el nem választ.
Romantikus lesz. Legalábbis annyira romantikus, amennyire egy
shilling három pennyből futja.
Vörös villanásra lett figyelmes a közeli lucfenyők ágai között,
mintha egy kardinálispintyet pillantott volna meg. Nagyobb volt
azonban, mint egy átlagos madár. Megállt és lehajolt, hogy
kikémleljen az ágak közötti résen.
– Duncan! – mondta. – Te vagy az?
Duncan Innes előbújt a fák közül, és félénken bólintott. Még
mindig a Cameron klán skarlátszínű tartánját viselte, de
káprázatos kabátját hátrahagyva inkább sálszerűen a válla köré
terítette a kockás szövetet, a felföldiekre jellemző, szívmelengető
régi stílusban.
– Lehet egy szavam hozzád, a Smeòraich? – kérdezte.
– Igen, persze. Épp az üstfoltozóhoz tartok, gyere velem. –
Visszafordult az ösvény felé, amiről már felszállt a füst – és közös
erővel, egymás mellett haladva elindultak, hogy átvágjanak a
hegyen.
Roger nem mondott semmit, udvariasan várta, hogy
Duncan kezdeményezzen beszélgetést. Duncan természeténél
fogva félénk és visszahúzódó volt, de figyelmes, jó megfigyelő és
makacs is, a maga nagyon csendes módján. Ha van valami
mondanivalója, azt ki fogja bökni – idővel. Végül nagy levegőt
vett, és nekivágott.
– Mac Dubh mondta, hogy apád lelkész volt. Ez igaz?
– Igen – felelte Roger, összerezzenve a váratlan kérdés
hallatán. – Jobban mondva, az igazi apámat megölték, és
anyám nagybátyja fogadott örökbe; ő volt a lelkész. – Még be
sem fejezte a választ, Roger máris azon gondolkodott, miért
érezte szükségét a magyarázkodásnak. Élete során szinte mindig
apjaként gondolt a tiszteletesre, és úgy is beszélt róla, de Duncan
számára ez biztos mindegy volt.
Duncan bólintott, és együttérzően csettintett a nyelvével.
– De akkor magad is presbiteriánus vagy, igaz? Hallottam
Mac Dubhot beszélni róla. – Duncan szokásos jó modora ellenére
röpke vigyor mutatkozott tépett szélű bajsza alatt.
– Azt elhiszem, igen – válaszolta Roger fanyarul. Azon lenne
meglepve, ha nem hallotta volna az egész találkozó Mac Dubhot
erről beszélni.
– Nos, úgy áll a helyzet, hogy én is – mondta Duncan,
igencsak bocsánatkérő hangon.
Roger csodálkozva nézett rá.
– Te? Azt hittem, katolikus vagy!
Duncan zavarában krákogott, és megvonta amputált karja
vállát.
– Nem. Az anyai ági dédapám a Nemzeti Szövetség híve
volt, mélyen vallásos ember, tudod? – mosolygott kissé félénken.
– Ez a hit jócskán felhígult, mire hozzám elért. Anyám istenfélő
volt, de apám nem sokat mutatkozott a templomban, ahogy én
sem. És amikor találkoztam Mac Dubhbal… Nos, ő sem kérte,
hogy járjak vele vasárnaponként templomba, igaz-e?
Roger bólintott, és megértően mordult egyet.
Duncan Ardsmuir börtönében találkozott Jamie-vel, a
felkelés után. Míg a legtöbb jakobita katona katolikus volt, Roger
tudta, hogy voltak köztük különböző rendű és rangú
protestánsok is, akik azonban többnyire valószínűleg hallgattak
erről, tekintve, hogy többségben voltak a katolikusok, akikkel
össze voltak zárva. És az is igaz, hogy Jamie-nek és Duncannek
későbbi csempész pályafutásuk során ritkán adódott alkalma
vallási diskurzust folytatni.
– Igen, így van. És az esküvőd Mrs. Cameronnal ma este…
Duncan bólintott, és beszívta a szája sarkát, hogy
elgondolkodva rágicsálhassa a bajsza szélét.
– Pontosan. Gondolod, köteles vagyok szólni bármit is?
– Mrs. Cameron nem tudja? Jamie sem?
Duncan némán megrázta a fejét, és pillantását a letaposott,
sáros ösvényre függesztette.
Roger rájött, hogy természetesen Jamie véleménye itt a
lényeg, nem Jocasta Cameroné. A vallási különbségek kérdése
láthatóan nem volt fontos Duncannek – és Roger soha nem
hallott arról, hogy Jocasta bármelyik vallás híve lett volna –, de
amikor hallotta, hogy reagált Jamie, amikor megtudta, hogy
Roger presbiteriánus, Duncan megriadt.
– Elmentél a paphoz, mondta Mac Dubh – pillantott
Duncan oldalvást Rogerre. – Mondta, hogy… – Megköszörülte a
torkát, és elpirult. – Úgy értem, kötelezett rá, hogy… Hogy
megkeresztelkedj katolikusnak?
Szörnyű kilátás ez egy jámbor protestánsnak, és láthatóan
kellemetlen lehetőség Duncannek. Kellemetlen gondolat volt ez
az ő számára is, jött rá Roger. Megtette volna, ha ez kellett volna
ahhoz, hogy elvehesse Breet? Úgy érezte, hogy igen, végül, de
bevallotta, mély megkönnyebbülést érzett, hogy a pap nem
ragaszkodott ahhoz, hogy vegye fel a párja vallását.
– Ah… Nem – válaszolta Roger, és köhögött, amint egy
újabb füstfelhő söpört végig rajtuk. – Nem – ismételte, könnyező
szemét törölgetve.
– De nem keresztelik meg az embert, ha az már meg lett
keresztelve. Te meg vagy, igaz?
– Ó, igen. – Duncant, úgy tűnt, felbátorította, amit hallott. –
Igen, amikor én… Szóval… – Halvány árnyék suhant át az
arcán, de bármi jutott is eszébe, egy újabb vállrándítással
félresöpörte. – Igen.
– Nos, akkor hadd gondolkozzam egy kicsit, rendben?
Az árusok szekerei felbukkantak a láthatáron, összebújva,
mint az ökreik. Portékáikat vásznak és takarók védték az eső
ellen, de Duncan megállt, láthatóan rendezni akarta ezt az ügyet,
mielőtt hozzáfog valami máshoz.
Roger elgondolkodva dörzsölte meg a tarkóját.
– Nem – mondta végül. – Nem hiszem, hogy bármit is kéne
mondanod. Nem lesz istentisztelet, csak házasságkötés, ami
lényegében ugyanaz. Elfogadod ezt a nőt, elfogadod ezt a férfit,
gazdagságban, szegénységben, ennyi.
Duncan figyelmesen bólintott.
– Azt elmondhatom, igen – mondta. – Bár eltartott egy
darabig, amíg elfogadtam. A gazdagságot, szegénységet. De te is
tudod, hogy van ez.
Duncan az irónia minden jele nélkül szólt, csupán kimondott
egy nyilvánvaló tényt, és láthatóan meghökkent, ahogy Rogerre
pillantva meglátta, milyen hatást váltott ki a megjegyzése.
– Nem akartalak megsérteni – mondta Duncan sietve. –
Csak úgy értettem…
Roger legyintett, próbálva semmissé tenni a dolgot.
– Semmi baj – mondta, olyan színtelen hangon, ahogy
Duncan beszélt.
– Ne félj igazat mondani, én nem töröm be a fejed.
Ez volt azonban az igazság, habár Rogernek sikerült ezt
valahogy figyelmen kívül hagynia, egészen mostanáig.
Valójában, döbbent rá gyomorszorító erővel, a helyzete tökéletes
párhuzamot mutatott Duncanével: egy minden ingóság nélküli,
nincstelen férfi feleségül vesz egy gazdag – vagy várhatóan
hamarosan meggazdagodó – nőt.
Sosem gondolt gazdag emberként Jamie Fraserre, talán az ő
eredendő szerénysége miatt, vagy talán egyszerűen azért, mert
nem is volt az – egyelőre. Ez azonban nem változtatott a tényen,
hogy Fraser több tízezer hold föld fölött rendelkezett. Még ha
annak a földnek jó része még mindig vadon volt is, ez nem jelenti
azt, hogy így is marad. Már most is voltak bérlők azon a földön,
és hamarosan még többen lesznek. És amikor azok a bérlők
elkezdik fizetni a bérleti díjat, amikor fűrésztelepek és
vízimalmok épülnek a patakpartokon, amikor települések és
üzletek és kocsmák is lesznek, amikor az a maroknyi tehén és
sertés és ló virágzó állatállomány kövér csordáivá válik Jamie
gondos felügyelete alatt… Akkor Jamie Fraser alighanem nagyon
gazdag ember lesz, tényleg. És Brianna volt Jamie egyetlen
egyenes ági leszármazottja.
Aztán ott volt Jocasta Cameron, egy közismerten nagyon
gazdag nő, aki már korábban kinyilvánította azon szándékát,
hogy Briannát az örökösévé tegye. Bree határozottan
visszautasította ennek a puszta gondolatát is, de Jocasta
ugyanolyan makacs természet volt, mint az unokahúga, és
ebben nagyobb gyakorlata is volt. Különben is, nem számít, mit
mondott vagy tett Brianna, az emberek úgyis azt hiszik…
És igazából ez volt az, ami úgy ült a gyomra alján, mint egy
nagy, kerek kő. Nemcsak annak a felismerése, hogy tényleg
olyan nőt vesz el, aki messze az ő anyagi és társadalmi helyzete
fölött áll, de annak a felismerése is, hogy erre már réges-rég
mindenki rájött a gyarmatokon, és valószínűleg cinikusan
méregetik, és pletykálnak róla, hogy milyen egy haszonleső, ha
nem egyenesen kalandor.
A füst keserű hamuízt hagyott a torkában. Nyelt egyet, és
egy félmosolyt vetett Duncanre.
– Igen – mondta. – Ez van. Jóban-rosszban. Gondolom,
csak látnak valamit bennünk, nem? Mármint a nők.
Duncan elmosolyodott, bár egy kicsit szomorúan.
– Igen, valamit. Szóval, szerinted minden rendben lesz, a
vallást tekintve? Nem akarom, hogy Miss Jo vagy Mac Dubh azt
higgye, rosszat akartam azzal, hogy nem említettem. De nem
akarok nagy ügyet csinálni belőle, arra semmi szükség.
– Nincs, persze – értett egyet Roger. Vett egy mély lélegzetet,
és kitörölte nedves haját az arcából. – Nem, azt hiszem, ebből
nem lesz gond. Amikor beszéltem az… az atyával, azt az egyetlen
feltételt szabta, hogy engednem kell katolikus hitben
megkeresztelni a gyermekeket. De mivel ez a ti esetetekben Mrs.
Cameronnal nem szempont… – Roger diszkréten elhallgatott, de
Duncan, úgy tűnt, megkönnyebbült a gondolatra.
– Ó, nem – mondta, kissé ideges nevetéssel. – Nem, azt
hiszem, emiatt nem kell aggódnom.
– Nos, akkor… – Roger mosolyt erőltetett az arcára, és hátba
veregette Duncant. – Akkor sok szerencsét!
Duncan végighúzta az ujját a bajsza alatt, és bólintott.
– Neked is, a Smeòraich.
Roger arra számított, hogy Duncan a kérdés tisztázásával
megy a maga dolgára, de a férfi inkább vele tartott, és Roger
nyomában lassan végigbandukolt az árusok szekereinek során, és
a portékákat szemlélte némi homlokráncolással.
Egy hét alkudozás és cserekereskedelem után a szekerek
ugyanúgy tele voltak, mint az elején. Púposra rakták őket
gabonás zsákokkal és gyapjúval, almaboros hordókkal, almás
zsákokkal, irhakötegekkel és minden egyébbel, amit fizetség
gyanánt elfogadtak. A finom holmik készlete jelentősen
megcsappant, de még mindig volt mit vásárolni, a szekerek köré
csoportosulok tömegéből ítélve, akik olyan sűrűn voltak, mint
levéltetvek a rózsabokron.
Roger magas volt, így ellátott a legtöbb vásárló feje fölött, és
elindult lassan végig a szekerek során, rásandítva egyik-másik
holmira, és megpróbálta elképzelni, mit szólna hozzájuk
Brianna.
Párja gyönyörű nő volt, aki azonban nem sokat törődött
azzal, hogy néz ki. Sőt, Roger alig tudta megakadályozni, hogy a
lány levágja pazar vörös sörényét, mert elege volt abból, hogy
belelóg az ételbe, és hogy Jemmy rángatja. Talán egy szalag elég
praktikus. Esetleg egy díszes fésű? Akkor már inkább egy bilincs
a kicsinek.
Végül megállt egy ruhákat áruló kereskedőnél, és lehajolt,
hogy bekukucskáljon a vászon alá, ahol kalapok és fényes
szalagok lógtak, biztonságos távolságra a nedvességtől. Az
anyagok úgy izegtek-mozogtak a hűvös félhomályban, mint egy
ragyogó medúza csápjai. Duncan a hideg szelek ellen a fülébe
húzott tartánjával közelebb lépett, hogy lássa, mit néz Roger.
 – Keresnek valamit az urak? – A házaló asszony előrehajolt,
keblét összefont karjain nyugtatta, és szakszerűen a két férfira
mosolygott.
– Igen – mondta Duncan váratlanul. – Egy yard bársonyt.
Volna esetleg ilyesmije? Jó minőségű kellene, de a színe nem
fontos.
A nő felvonta a szemöldökét. Duncan még a legjobb
ruhájában sem keltette egy piperkőc benyomását senkiben, de
aztán az asszony egy szó nélkül megfordult, és elkezdte átnézni
megcsappant árukészletét.
– Szerinted maradt még Mrs. Claire-nek némi levendulája?
– kérdezte Duncan, Rogerhez fordulva.
– Igen, biztos van még neki – válaszolta Roger. Zavara
biztos látszott az arcán, mert Duncan elmosolyodott, és
bátortalanul leszegte a fejét.
– Támadt egy ötletem – magyarázta. – Miss Jo gyakran
szenved a migréntől, és nem alszik valami jól. Eszembe jutott,
hogy anyámnak volt egy levendulás párnája, és azt mondta,
abban a pillanatban, hogy letette a fejét arra a párnára, máris
úgy aludt, mint egy csecsemő. Szóval, azt gondoltam, talán egy
kis bársony, hogy finoman simuljon az arcához, tudod? És talán
Mrs. Lizzie meg is varrná nekem…
Betegségben, egészségben…
Roger helyeslően bólintott, és meg is hatódott – kissé el is
szégyellte magát – Duncan figyelmességétől. Az volt a
benyomása, hogy Duncan és Jocasta Cameron házasságának
ötlete elsősorban kényelmi és üzleti megfontolásokból merült fel
– ami talán így is volt. De az őrült szenvedély nem volt szükséges
előfeltétele a gyengédségnek és előzékenységnek, igaz?
Duncan a vásárlás végeztével elbúcsúzott, és elindult, a
bársonyt biztonságosan elrejtve a tartánja alá, magára hagyva
Rogert, aki lassan körbejárta a maradék árusokat, magában
válogatva, méricskélve és mérlegelve, miközben azon törte a
fejét, hogy a milliónyi árucikk közül melyiknek örülne a
menyasszonya. Fülbevalónak? Nem, a gyerek letépné. Ahogy a
nyakláncot is. Vagy a hajszalagot, jutott eszébe.
 Az esze azonban egyre az ékszerek körül forgott. Brianna
általában nagyon kevés ékszert viselt. Az apja rubingyűrűjét
azonban – amit Jamie-től kapott, amikor elfogadta őt apjának –
a találkozó egész ideje alatt hordta. Jem időnként összenyálazta,
de nem tudott benne kárt tenni.
Hirtelen megtorpant, hagyta, hogy a tömeg körbeölelje. Lelki
szemei előtt világosan látta Brianna hosszú, világos bőrű ujján az
aranygyűrűt, és rajta a mély rózsaszínes-piros rubin félgömböt.
Az apja gyűrűje. Hát persze! Miért is nem látta ezt korábban?
Való igaz, Jamie adta Rogernek a gyűrűt, de ettől az még
nem lett az ő ajándéka. És azt akarta, nagyon hirtelen és nagyon
hevesen, hogy adhasson Briannának valamit, ami igazán tőle
származik.
Eltökélten megfordult, és elindult vissza a szekér felé, amin
csillogtak a fémtárgyak és -eszközök, még az esőben is.
Tapasztalatból tudta, hogy a kisujja mérete egyezik Brianna
gyűrűsujjáéval.
– Ezt kérem – mondta, feltartva egy gyűrűt. Olcsó volt, réz-
és bronzszálakból fonták, és minden bizonnyal percek alatt zöldre
festi majd Brianna ujját. Annál jobb, gondolta, mialatt
átnyújtotta a pénzt. Akár viselni fogja éjjel-nappal, akár nem,
meg lesz jelölve, hogy ő Rogeré.
Ezért a nő elhagyja apját és anyját, és férjéhez ragaszkodik,
s a kettő egy test lesz.
 5

Forrongó indulatok
A rendelés első órájának végére jókora tömeg várakozott
nálam vizsgálatra, a szakaszosan szitáló eső ellenére. Ez volt a
találkozó utolsó napja, és azok, akik tűrték sajgó foguk
fájdalmait, vagy nem tudták, mi okozza a kiütésüket, hirtelen
elhatározták, hogy megragadják az esélyt, hogy megnézessék.
Kiküldtem egy fiatal nőt, kezdődő golyvával, miután
figyelmeztettem, hogy szerezzen be kellő mennyiségű szárított
halat, tekintve, hogy túl messze lakott a parttól ahhoz, hogy
mindennap friss áruhoz jusson, és ehessen, hogy elég jódhoz
jusson.
– Következő! – kiáltottam, és kisimítottam nedves hajamat a
szememből.
A tömeg úgy vált ketté, mint a Vörös-tenger, és utat engedett
egy apró, idős embernek, aki olyan vékony volt, akár egy két
lábon járó csontváz. Rongyokba öltözve, egy köteg prémmel a
karjaiban érkezett. Ahogy botorkálva közeledett felém a
hátratántorodó emberek sorai között, rájöttem a tömeg
tisztelettudó távolságtartásának okára: az öregember úgy
bűzlött, mint egy döglött mosómedve.
Egy pillanatra azt hittem, hogy a halom szürkés szőrme
talán tényleg egy döglött mosómedvét rejt – már volt egy kis
halom szőrme és állatbőr a lábamnál, bár a betegek általában
vették a fáradságot, hogy ezeket elválasszák eredeti
birtokosaiktól, mielőtt átadták volna nekem –, de akkor a szőr
megmozdult, és egy ragyogó szempár kémlelt ki a kusza
tömegből.
– A kutyám megsérült – közölte nyersen a férfi. Letette a
kutyát az asztalra, félretolta az eszközeim kupacát, és egy tépett
szélű sebre mutatott az állat horpaszán. – Meg fogja gyógyítani!
Ezt nem kérésnek szánta, de végül is a kutya volt a betegem,
és ő elég jól neveltnek tűnt. A közepes méretű, rövid lábú,
csapzott és foltos bundájú, rongyos fülű kutya csak ült és
nyugodtan lihegett, meg sem próbált elszökni.
– Mi történt vele? – Elvittem a kézmosó tálat a
veszélyzónából, és lehajoltam, hogy megkeressem a steril
varrócérnával teli üvegemet. A kutya közben megnyalta a
kezem.
– Összeverekedett egy nőstény mosómedvével.
– Hmm – mondtam, ahogy kétkedve felmértem a jószágot.
Tekintettel a kutya valószínűtlen származására és nyilvánvaló
barátságosságára, úgy gondoltam, hogy mindenféle
kezdeményezést egy női mosómedve felé valószínűleg a nemi
vágy inspirált, és nem a vérszomj. Mintha csak meg akarta volna
erősíteni ezt a benyomásomat, az állat kidugta felém nedves,
rózsaszín szaporítószervének néhány centijét.
– Kedvel téged, anya! – mondta Bree komoly arccal.
– Milyen hízelgő! – mormogtam, remélve, hogy a kutya
tulajdonosa nem ragadtatja magát rajongásának hasonló
kinyilvánítására. Szerencsére az öreg láthatóan cseppet sem
kedvelt engem. Rám se hederített, beesett szemét tűnődve az
alant elterülő tisztásra függesztette, ahol a katonák éppen
gyakorlatoztak.
– Ollót – mondtam lemondóan, és nyújtottam a tenyeremet.
Lenyírtam a seb körüli gubancos szőrzetet, és örültem, hogy
nem találtam nagyobb duzzanatot vagy egyéb, fertőzésre utaló
tünetet. A seb már szépen varasodott, a jelek szerint eltelt már
némi idő a sérülés óta. Eszembe ötlött, hogy a kutya vajon a
nemezisével találkozott-e a hegyen. Én nem ismertem az öreget,
és a beszéde sem volt skót. Itt volt egyáltalán a találkozón? –
tűnődtem.
– Ööö… Tartaná a fejét, kérem? – Lehet, hogy a kutya
barátságos, de ez nem jelenti azt, hogy a jó természete akkor is
kitart, amikor belebökök egy tűt az irhájába. A gazdája továbbra
is búskomorságba volt süllyedve, és a kisujját sem mozdította,
hogy engedelmeskedjen. Körülnéztem Breet keresve, de ő hirtelen
eltűnt.
– Ej, te, a bhalaich, ej, te – mondta valaki megnyugtató
hangon mellettem, és ahogy odafordultam, meglepetten láttam,
hogy a kutya érdeklődve szimatolja Murray MacLeod feléje
nyújtott kezét. Látva álmélkodásomat, vállat vont,
elmosolyodott, az asztal fölé hajolt, és megragadta a meglepett
kutya grabancát és pofáját.
– Azt tanácsolom, iparkodjon, Mrs. Fraser – mondta.
Jó erősen megmarkoltam a kutya hozzám legközelebb eső
lábát, és hozzáláttam. A kutya pontosan úgy reagált, ahogy a
legtöbb ember tette volna hasonló körülmények között: őrülten
vonaglott, és menekülni próbált, karmaival kapaszkodva a
durván ácsolt asztal lapjába. Egyszer csak sikerült kiszabadulnia
Murray kezéből, és le is ugrott az asztalról, és a széles, nyílt tér
felé vetette magát, a testéből kiálló tűvel, rajta a lobogó
sebvarrócérnával. Nagyot vetődve ráugrottam, minden irányba
elijesztve a bámészkodókat, míg végül egy-két merészebb
közülük a segítségemre sietett, és a rühes dögöt a földre vittük,
hogy végre talán befejezhessem a munkát.
Megkötöttem az utolsó csomót, elcsíptem a viaszos szálat
Murray érvágójával – amit a küzdelem hevében megtapostunk,
de sajnos nem törtünk össze –, és felemeltem a térdem a kutya
oldaláról, majdnem olyan erősen zihálva, mint a kutya.
A nézők tapsoltak.
Meghajoltam, kicsit kábán, és két kézzel túrtam hátra zilált
fürtjeim tömegét az arcomból. Murray sem volt jobb állapotban,
összekötött haja kibomlott, és kiszakadt a kabátja, ami ráadásul
csupa sár is lett. Lehajolt, megragadta a kutyát a hasa alatt,
felkapta, és fellendítette az asztalra, a tulajdonosa mellé.
– A kutyája, uram – mondta, és csak állt, szolidan zihálva.
Az öreg megfordult, a kutya fejére tette a kezét, és homlokát
ráncolva nézett hol rám, hol Murray-re, mintha nem tudná mire
vélni ezt a fajta csapatmunkát a műtét során. Hátranézett a válla
fölött, a katonákra pillantott odalent, majd felém fordult, ritkás
szemöldökét összerántva horgas orra fölött.
– Kik azok?— kérdezte, őszinte értetlenséggel. Válaszra sem
várva vállat vont, megfordult és elsétált. A kutya lógó nyelvvel
leugrott az asztalról, és elügetett tulajdonosa oldalán, további
kalandokat keresve.
Mély lélegzetet vettem, lesöpörtem a sarat a kötényemről,
egy mosollyal köszönetét mondtam Murray-nek, és
megfordultam, hogy kezet mossak, mielőtt fogadnám a
következő beteget.
– Na! – dörmögte Brianna az orra alatt. – Megcsípted! –
Felemelte kissé az állát, jelezve valamit a vállam fölött, mire
megfordultam, hogy megnézzem, mi az.
A következő beteg egy úriember volt. Egy igazi úriember, a
ruhájából és megjelenéséből ítélve, mert jóval felülmúlta
mindkettő a megszokottat. Észrevettem már korábban a tisztás
szélén téblábolni, ahogy Murray és az én rendelőmet nézegeti,
láthatóan azt mérlegelve, hogy melyik orvost érje az a kiváltság,
hogy elláthatja őt. A prémvadász kutyájával történtek végül az
én javamra billentették a mérleg nyelvét.
Murray-re pillantottam, aki igencsak savanyú képet vágott.
Egy úriember valószínűleg készpénzben fizet. Murray-re néztem,
bocsánatkérőleg vállat vontam, majd felöltöttem kellemes, orvosi
mosolyomat, és intettem új páciensemnek, hogy foglaljon helyet
nálam.
– Kérem, üljön le, uram – mondtam és mondja meg, hol fáj.
Az úriember egy bizonyos Mr. Goodwin volt
Hillsboroughból, akinek úgy tűnt, az volt a legfőbb panasza,
hogy fájt a karja. Nem ez volt az egyetlen baja, azt láttam.
Frissen behegedt seb futott végig cikcakkban az arcán. Az
ostorcsapásszerű, fakó sebhely a szeme sarkából indult, és igen
ádáz, kacsintó pillantást kölcsönzött neki. Egy halvány
elszíneződés az arcán jelezte, hogy hol ütötték meg valami nehéz
tárggyal, az állkapcsa felett, és arcvonásai olyan tompák és
duzzadtak voltak, mint olyasvalakinek, akit csúnyán megvertek
a közelmúltban.
Az úriemberek ugyanolyan valószínűséggel keveredtek
verekedésbe, mint bárki más, ha kellőképpen provokálták őket,
de ez a férfi nagyon úgy tűnt, már hosszú évek óta vesz részt
ilyen mulatságokban, tekintve, hogy az ötvenes évei közepén
járhatott, és terebélyes pocak feszítette belülről ezüstgombos
mellényét. Talán valahol csapdába csalták és kirabolták,
gondoltam. Nem útban a találkozó felé, az biztos. Ezek a
sérülések többhetesek voltak.
Óvatosan végigtapogattam a karját és a vállát, kértem, hogy
emelje fel és mozgassa meg egy kicsit a karját, mialatt feltettem
neki pár gyors kérdést. A baj elég nyilvánvaló volt: kiment a
könyöke, és bár már kezdett magától helyrejönni, azt gondoltam,
hogy elszakadt egy ín, ami most beszorult a könyöknyúlvány és
a singcsont vége közé, mely sérülést a kar mozgása tovább
súlyosbította.
Nem mintha ez lett volna minden. Ahogy óvatosan
végigtapogattam a karját, felfedeztem nem kevesebb, mint
három, félig gyógyult sima csonttörést az alkarján. A sérülések
nem csak belülre korlátozódtak. Láttam két nagy zúzódás
halványuló maradványát az alkarján, a törések helyei fölött,
mindkettő egy-egy szabálytalan alakú, sárgászöld folt volt, egy
sötétebb, vörösesfekete bevérzéssel a közepén. Kínai legyek,
gondoltam, ha ezek nem önvédelmi sérülések voltak.
– Bree, keress nekem egy rendes sínt, jó? – kértem. Bree
némán bólintott, majd eltűnt, én pedig addig bekentem Mr.
Goodwin kisebb zúzódásait kajeputkenőcssel.
– Hogy szerezte e sérüléseket, Mr. Goodwin? – kérdeztem,
mintegy mellékesen, miközben a lenvászon csíkok között
válogattam a sebkötözéshez. – Úgy néz ki, mintha jókora
csetepatéba keveredett volna. Remélem, a másik fickó még
rosszabbul néz ki!
Mr. Goodwin halványan elmosolyodott, szellemes
próbálkozásomat hallva.
– Harc volt a javából, Mrs. Fraser – válaszolta –, de mégsem
az én harcom. Leginkább csak egy balszerencsés véletlen volt az
egész. Rosszkor voltam rossz helyen, ahogy mondani szokás.
Ugyanakkor… – Reflexszerűen becsukta a hunyorító szemét,
ahogy megérintettem a sebhelyet. Kezdetleges munka volt,
akárki varrta is össze, de begyógyult szépen.
– Tényleg? – kérdeztem. – Mi történt?
Felnyögött, de úgy tűnt, nem neheztel, amiért el kell
mondania a történteket.
– Ugye hallotta ma reggel a tisztet, asszonyom, aki felolvasta
a kormányzó szavait a lázongok felháborító viselkedésével
kapcsolatban?
– Nem hinném, hogy bárki figyelmét is elkerülték volna a
kormányzó szavai – dörmögtem, mialatt finoman húztam karja
bőrét az ujjam hegyével. – Szóval ön ott volt Hillsboroughban,
azt akarja mondani?
– Így igaz. – Felsóhajtott, de ellazult egy kicsit, amikor látta,
hogy nem okozok fájdalmat a vizsgálódásaimmal. –
Hillsborough városában élek, ami azt illeti. És ha csendben
otthon maradtam volna – amire az én jó feleségem könyörögve
próbált rávenni – mosolyodott el kesernyésen –, akkor
kétségkívül meg is menekültem volna.
– Azt mondják, a macskát is a kíváncsiság ölte meg. –
Észrevettem valamit, amikor elmosolyodott, és óvatosan
megnyomtam a hüvelykujjammal az arcán az elszíneződött
területet. – Valaki megütötte itt az arcán, elég erősen. Esetleg
nem törték ki a fogát?
A férfi meglepetten nézett rám.
– De igen, asszonyom. De ezen ön nem tud segíteni –
mondta, azzal felhúzta a felső ajkát, felfedve egy rést, ahonnan
két foga hiányzott. Az egyik kisőrlőfogat egy az egyben kiütötték,
de a másiknak a gyökere még megvolt. Láttam a megsárgult
zománc szabálytalan szélét, csillogott a sötétvörös fogíny
ellenében.
Brianna ekkor ért vissza a sínnel, és egyből öklendezni
kezdett. Mr. Goodwin többi fogát, bár szinte teljesen épek voltak,
vastag, sárga fogkő-kéreg borította, és a bagórágástól jókora
barna foltok éktelenkedtek rajtuk.
– Ó, azt hiszem, ezen tudok segíteni egy kicsit –
biztosítottam a férfit, figyelmen kívül hagyva Breet. – Fáj, ha
ezen a részen harap, ugye? Nem tudom helyrehozni, de ki tudom
húzni a törött fog maradványait, és tudok valamit adni az ínyére
is, nehogy elfertőződjön. De mégis, ki ütötte meg magát?
Megvonta kicsit a vállát, és nyugtalansággal vegyes
érdeklődéssel nézte, ahogy egymás után kirakom az asztalra a
foghúzáshoz való fényes fogót és egy egyenes pengéjű szikét.
– Az igazat megvallva, asszonyom, aligha tudnám
megmondani. Épp csak azért merészkedtem be a városba, hogy
látogatást tegyek a bíróságon. Pert szándékozok indítani egy
edentoni illető ellen – magyarázta, elkomorodva a gondolatra –,
és az ügyem alátámasztására szolgáló iratokat akartam
benyújtani. Dolgavégezetlenül kellett távoznom, mert a bíróság
előtt váratlanul mozdulni sem lehetett, annyian voltak, a
legtöbben bunkósbotokkal, ostorokkal és efféle durva eszközökkel
fegyverkeztek fel.
A csőcseléket látva azt gondolta, hogy elmegy, de abban a
pillanatban valaki bedobta egy kővel a bíróság ablakát. Az
üvegcsörömpölés hangjára, mint egy jelre, a tömeg megindult,
betörték az ajtókat, mialatt fenyegetőzve kiabáltak.
– Aggódni kezdtem a barátomért, Mr. Fanningért, akiről
tudtam, hogy bent van.
– Fanning… csak nem Edmund Fanning? – Csak fél füllel
hallgattam, amit mondott, mert próbáltam rájönni, hogy lehetne
a legkönnyebben kihúzni a fogdarabot, de a nevet felismertem.
Farquard Campbell tett említést Fanningről, amikor a
pecséttörvény néhány évvel ezelőtti elfogadását követő
zavargások véres részleteit ecsetelte Jamie-nek. Fanninget
nevezték ki a gyarmatok postamesterének. Igen zsíros állás volt
ez, ami alighanem szép summába került neki, hogy megszerezze,
és még sokkal többe került neki, amikor lemondásra
kényszerítették. A jelek szerint a népszerűsége tovább zuhant az
azóta eltelt öt évben.
Mr. Goodwin rosszalló csíkká szorította össze a száját.
– Igen, asszonyom, ő az az úriember. És bármilyen
rágalmat terjesztenek is róla az emberek, ő mindig is jó és hű
barátom volt, úgyhogy amikor hallottam, milyen súlyos
kifejezésekkel illetik, és az életét fenyegetik, elhatároztam, hogy a
segítségére sietek.
Eme lovagias törekvésében Mr. Goodwin nem járt sok
sikerrel.
 – Megpróbáltam erővel utat törni a tömegben – mondta,
szemét le sem véve a kezemről, mialatt a sínre fektettem a karját,
és beigazítottam alá a vászonkötést. – Nem jutottam azonban
messzire, és alig léptem fel a lépcsőre, amikor valaki felkiáltott
odabent, mire a tömeg hátrahőkölt, és engem is magukkal
rántottak.
Mr. Goodwin, aki próbált talpon maradni, elszörnyedve
nézte, ahogy Edmund Fanninget kirángatták a bíróság kapuján,
leütötték, majd a hibánál fogva levonszolták a lépcsőn, miközben
a feje mindegyik lépcsőtökön koppant egyet.
– Micsoda borzasztó hangot keltett! – idézte fel
megborzongva. – Még a kiabálások sem tudták elnyomni azt a
dobogást, mintha egy dinnyét gurítottak volna le a lépcsőn!
– Jaj nekem! – hüledeztem. – De nem ölték meg, ugye?
Nem hallottam egyetlen halálesetről sem Hillsboroughban.
Kérem, lazítsa el a karját, és vegyen egy mély lélegzetet.
Mr. Goodwin vett egy mély levegőt, de csak azért, hogy
hangosan felhorkantson. Ezután sokkal mélyebbről jövő hangon
levegő után kapott, ahogy megforgattam a karját, és
kiszabadítottam a csapdába esett inat, és helyrerántottam a
könyökízületet. Mr. Goodwin egészen elsápadt, és izzadság verte
ki táskás arcát, de elég volt párat pislantania, és visszanyerte
méltóságát.
– És nem a lázongok kegyelméből maradt életben – mondta.
– Csak az történt, hogy úgy gondolták, jobb móka lenne a
főbíróval szórakozni, így otthagyták Fanninget eszméletlenül a
porban, majd elözönlötték a bíróságot. Egy másik barátommal
hordágyat csináltunk, és ráemeltük szegény ördögöt, és valami
biztonságos helyet kerestünk neki a közelben, amikor ránk
kiáltottak hátulról, és hirtelen körbevett minket a csőcselék.
Ekkor szereztem ezt – emelte fel frissen sínbe tett karját – és ezt.
– Megérintette a sebhelyet a szeménél és az összetört fogát.
Elkomorodva rám nézett, sűrű szemöldökét erősen
összehúzta.
– Higgye el, asszonyom, remélem, hogy van itt néhány
ember, aki hajlandó lesz kiadni a lázongok nevét, hogy
elnyerhessék méltó büntetésüket ezért a barbár munkáért, amit
műveltek, de kerüljön csak a szemem elé az a fickó, aki
megütött, nem vonakodnék átadni a kormányzónak! Istenemre
mondom!
Lassan összezárta az öklét, és olyan haragosan nézett rám,
mintha azt feltételezte volna, hogy a kérdéses gonosztevők az
asztalom alatt rejtőzködnek. Brianna feszengett mögöttem. Nem
kétséges, Hobson és Fowles járt a fejében, ahogy nekem is.
Hajlottam arra, hogy Abel MacLennant ártatlan szemtanúnak
véljem, bármit csinált is Hillsboroughban.
Motyogtam valami együttérző semmiséget, és elővettem a
palack szüretlen whiskyt, amit fertőtlenítésre és durva
érzéstelenítésre használtam. Az üveg látványára Mr. Goodwin
azonnal felderült.
– Csak egy kortyot… ööö… szíverősítőnek – kínáltam, és
öntöttem neki egy kiadós pohárral. Legalább lefertőtleníti a szája
környékét is, úgyis elég csúnya volt. – Tartsa a szájában egy
kicsit, mielőtt lenyeli. Ez segít elzsibbasztani a fogát.
Bree felé fordultam, amíg Mr. Goodwill engedelmesen
nagyot kortyolt az italból, miután úgy ült tele szájjal, felfújt
orcákkal, mint egy béka, ami hamarosan dalra fakad. Bree kissé
sápadtnak tűnt, de nem voltam biztos benne, hogy Mr. Goodwin
története vagy a fogai látványa volt ilyen hatással rá.
– Azt hiszem, most már megleszek egyedül is, kedvesem –
mondtam neki, és nyugtatólag megveregettem a karját. – Menj,
nézd meg, készen van-e Jocasta mindennel az esti esküvőre.
– Biztos vagy benne, anya? – kérdezte, de már kötötte is ki
vérfoltos kötényét, és galacsinná gyúrta azt. Láttam, hogy az
ösvény távolabbi vége felé néz. Követtem pillantását, és
megláttam Rogert az egyik bokor mögött bujkálni, szemét le sem
véve Briannáról. Láttam, hogy felcsillan a szeme, amikor a lány
elindult felé, és egy kis meleg ragyogást éreztem ennek láttán.
Igen, minden rendben lesz velük.
– Nos, Mr. Goodwin. Csak igyon még egy cseppet ebből, és
befejezzük ezt a kis ügyet. – Visszafordultam a betegemhez,
elmosolyodtam, és felvettem a fogót.
 6

A régi idők emlékére

Roger a tisztás szélén várt, és Briannát figyelte, aki Claire
mellett állt és gyógynövényeket őrölt, folyadékokat mért ki kis
üvegekbe és kötszernek való vásznat szaggatott. A hideg ellenére
feltekerte a ruhája ujját, és a vászonszaggatás nehéz feladatától
csupasz karjának izmai megfeszültek és megdagadtak szeplős
bőre alatt.
Erős a csuklója, gondolta Roger, és egy kissé felkavarta
Estella, Dickens Szép remények című regényének szereplőinek
emléke. Észrevehetően izmos volt az egész teste. A szél a csípője
ívére simította a szoknyáját, ahogy megfordult, és az anyag
hosszú combjának feszült egy pillanatra, simán és gömbölyűn,
mint egy égerfa törzse.
Nem Roger volt az egyetlen, aki ezt észrevette. Az orvosi
ellátásra várók fele Briannát figyelte, néhányuk – többnyire nők
– némi zavart rosszallással, másikuk – mind férfi – leplezett
csodálattal vegyes, igencsak profán töprengéssel, amitől Roger
erős késztetést érzett, hogy kimenjen a tisztásra, és a helyszínen
érvényesítse a lányhoz fűződő jogait.
Nos, hadd nézzék csak – gondolta, elfojtva a vágyat. Úgyis
csak az számít, hogy Brianna visszanéz-e rájuk.
Kilépett a fák közül, és Brianna feléje fordította a fejét,
mihelyst megpillantotta őt. A homlokán húzódó finom ránc
egyszerre felolvadt, arca fekderült. Roger visszamosolygott rá,
majd egy fejrándítással odahívta magához a lányt, és meg sem
várva őt, elindult az ösvényen.
Tényleg elég kicsinyes ahhoz, hogy megmutassa ennek a
nyálcsorgató bandának, hogy az asszonya mindent eldob,
mihelyst ő hívja őt? Nos… Igen, az volt.
Zavarba jött erre a felismerésre, de az érzést a birtoklás
kellemesen erős érzete szilárdította meg, ahogy meghallotta
Brianna lépteit az ösvényen: igen, Brianna tényleg ugrana az ő
első szavára.
A lány félbehagyta a munkát, de hozott valamit a kezében.
Egy kis csomag volt az, papírba csomagolva és spárgával
átkötve. Roger a kezét nyújtotta a lánynak, és levezette őt az
útról egy kis csalitos felé, ahol korhadó vörös és sárga
juharlevelek kínálták annak tisztességes látszatát, hogy itt
kettesben lehetnek.
– Sajnálom, hogy elrángattalak a munkából – mondta,
pedig egyáltalán nem sajnálta.
– Semmi gond, örülök, hogy eljöhettem. Attól tartok, nem
vagyok valami jó az ilyen véres dolgokban – mosolygott, kissé
pironkodva ezen a beismerésen.
– Ugyan, semmi baj – nyugtatta meg Roger. – Sosem
vágytam rá, hogy a feleségem ehhez is értsen.
– Talán jobb lett volna – felelte Brianna, borongós pillantást
vetve Rogerre. – Meglehet, ezen a helyen olyan feleségre lenne
szükséged, aki kihúzza a rossz fogadat, és visszavarrja az ujjadat,
ha levágod fahasogatás közben.
A szürke idő mintha rányomta volna bélyegét a lány
hangulatára, de lehet, hogy a munka volt az, amit csinált. Elég
volt egy futó pillantást vetni Claire betegeire ahhoz, hogy
bárkinek – Claire-t kivéve – elmenjen az életkedve a
deformitások, csonkítások, sebek és hátborzongató betegségek
parádéját látva.
Legalább az, amit Briannának akart mondani, eltereli egy
kicsit a gondolatait a tizennyolcadik századi élet rémisztőbb
momentumairól. Két keze közé vette a lány arcát, és hűvös
hüvelykujjával végigsimított Brianna egyik sűrű, vörös
szemöldökén. A lány arca is hideg volt, de a hús a füle mögött a
tarkójánál melegséget árasztott, ahogy testének egyéb rejtett
zugai is.
– Megvan, amire vágyom – felelte határozottan Roger. – De
mi a helyzet veled? Biztos nem akarsz inkább egy olyan férfit, aki
tud indiánokat skalpolni, és a fegyverével keresi meg a betevőt?
Én sem vagyok jó az ilyen véres dolgokban.
A derű szikrája jelent meg újra a lány szemében, és
borongóssága enyhült.
– Nem, nem hiszem, hogy szeretnék egy véreskezű férfit –
válaszolta. – Anya szokta így hívni apát, de csak olyankor,
amikor dühös rá.
Roger felnevetett.
– És te minek fogsz hívni, hogyha dühös leszel rám? –
incselkedett vele Roger. A lány tűnődve nézett rá, és szemében a
szikra egyre fényesebb lett.
– Ó, ne aggódj, apa egyetlen illetlen gael szót sem tanítana,
de Marsali jó pár mocskos francia kifejezést megtanított már.
[11]
Tudod, mit jelent az, hogy un soulard? Un grande gueule ?
– Oui, ma petite chou. Na, nem mintha valaha is láttam
volna káposztái ilyen vörös orral… – Megpöckölte Brianna orrát,
a lány pedig nevetve lehajtotta a fejét.
– Maudit chien!
– Valamit hagyj az esküvő utánra is – tanácsolta Roger. –
Lehet, hogy szükséged lesz rá. – Megfogta a lány kezét, hogy
odahúzza egy megfelelő méretű sziklához, amikor megint
észrevette Brianna kezében a kis csomagot.
– Mi az?
– Nászajándék – felelte a lány, és két ujjal, undorodva,
mintha csak egy döglött egér lett volna, odanyújtotta Rogernek.
A fiú óvatosan elvette azt, de nem érzékelt semmilyen
vészjósló alakzatot a papíron keresztül. Megemelte a tenyerében:
a csomag könnyű volt, szinte súlytalan.
– Hímzett selyem – mondta Brianna, Roger kérdő
pillantására válaszul. – Mrs. Buchanantól. – A ránc visszatért a
lány szemöldökei közé, és az a pillantás, amiben… aggodalom lett
volna? Nem, valami más volt, de átkozott legyen, ha meg tudja
nevezni.
– Mi a baj a hímzett selyemmel?
– Semmi. Azzal van baj, amire való. – Brianna elvette a
csomagot a fiútól, és berakta abba a zsebébe, amit az
alsószoknyája alá kötve hordott. Leszegte a fejét, a szoknyáját
rendezgette, de Roger látta, hogy az ajkait összeszorítja. – Azt
mondta, hogy ez a szemfedőnkhöz lesz.
Brianna furcsa bostoni skót akcentusát hallva Rogernek
eltartott egy pár másodpercig, amíg megfejtette, mit akar
mondani a lány.
– Szemf… mármint halotti lepel?
– Igen. Úgy tűnik, friss házas menyasszonyként
kötelességem házasságunk másnapján leülni, és elkezdeni fonalat
fonni a halotti leplemhez. – Összeszorított fogai között szűrve
ejtette ki a szavakat. – Így kész lesz addigra, mire belehalok a
gyermekünk születésébe. És ha elég gyorsan jár a kezem, akkor
még arra is lesz időm, hogy neked is csináljak egyet, különben a
következő feleségednek kell befejeznie!
Roger nevetett volna, ha nem lett volna a napnál is
világosabb, mennyire felzaklatta Briannát a dolog.
– Mrs. Buchanan teljesen bolond – mondta Roger, kezébe
véve Brianna kezét. – Ne aggódj a sok marhaság miatt, amiket
mond.
Brianna felnézett Rogerre leeresztett szemöldökei alatt.
– Mrs. Buchanan – mondta, megválogatva a szavait –
tudatlan, buta és tapintatlan. Egyedül azt nem lehet rá mondani,
hogy téved.
– Dehogynem téved! – vágta rá Roger tettetett
magabiztossággal, pedig beléhasított a félelem.
– Hány feleségét temette el Farquard Campbell? –
erősködött Brianna. – Na és Gideon Oliver? És Andrew
MacNeill?
Hárman összesen kilencet. MacNeill ma este venné el
negyedik feleségét, egy tizennyolc éves Weaver’s Gorge-i lányt.
Újra jött a nyomasztó érzés, ezúttal még mélyebbről, de Roger
nem foglalkozott vele.
– És Campbellék Jennyje nyolc gyereket szült és két férjet
eresztett le a föld alá – vágott vissza határozottan. – Ami azt
illeti, magának Mrs. Buchanannak is öt gyereke van, és még
mindig határozottan él és virul. Láttam a gyerekeit, férfiszemmel
elég céklafejűek, de mind egészségesek.
Roger szája sarka vonakodva megrándult, és felbátorodva
folytatta:
– Nincs mitől félned, galambom. Jemmyvel sem volt semmi
gondod, igaz?
– Úgy gondolod? Nos, ha szerinted a szülés semmiség, akkor
legközelebb csináld te! – csattant fel Brianna, de a szája sarka
enyhén felkunkorodott. Rántott egyet Roger kezén, de Roger
kitartott, és Brianna nem állt ellen.
– Szóval vegyem úgy, szeretnéd, ha lenne következő
alkalom? Mrs. Buchanan szavai ellenére is? – Roger
szándékosan könnyed hangon beszélt, de magához húzta és
átölelte Briannát, arcát a hajába rejtette, mert félt, hogy Brianna
észreveszi, milyen sokat jelent neki ez a dolog.
Briannát azonban nem lehetett ilyen könnyen átverni.
Elhúzódott kicsit Rogertől, és szemeivel, amik kékek voltak, mint
a tenger, Roger pillantását kutatta.
– Elvennél, ha cölibátust kéne fogadnod? – kérdezte Rogert.
– Ez az egyetlen biztos módszer. A varádicsolaj nem mindig
működik, nézd csak meg Marsalit!
A kis Joan létezése ékes bizonyítéka volt annak, milyen
hatástalan volt ez a bizonyos fogamzásgátlási módszer.
Ugyanakkor…
– Vannak más módszerek is, gondolom – felelte Roger –, de
ha cölibátust akarsz, akkor igen, megkapod.
Brianna felnevetett, mert Roger kezei birtoklóan markolták
meg a fenekét, még ha a fiú ajkai le is mondtak róla. Aztán a
nevetése elhalt, és szemének kékje besötétedett, beborult.
– Komolyan beszélsz, igaz?
Igen – válaszolta Roger, és így is gondolta, bár a lehetőség
olyan súlyosan nehezedett a mellére, mintha egy követ nyelt
volna le.
Brianna felsóhajtott, és végighúzta kezét Roger arcán, végig
a nyaka vonalán, a két kulcscsont menti völgyön. Hüvelykujjával
megszorította lüktető pulzusát, hogy érezze a ritmusát, amit a
vére megsokszorozott.
Roger komolyan gondolta, de lehajtotta hozzá a fejét, és a
szájára tapasztotta a száját, mintha olyan légszomja lenne, hogy
belőle kell lélegzethez jutnia, és olyan sürgető késztetést érzett,
hogy egyesüljön vele, hogy kész volt megtenni akárhogy is,
ahogy csak tudja: kézzel, belélegezve őt, szájjal, a karjaival.
A combját Brianna combjai közé feszítette, szétnyitva a lány
lábait. Brianna Roger mellére fektette a kezét, mintha csak el
akarná tolni őt magától, aztán görcsösen megszorította,
egyszerre megmarkolva a fiú ingét és a húsát, ujjai mélyen
Roger mellizmába vájtak. Brianna és Roger összeragadt, nyitott
szájjal és zihálva, metszőfogaikkal fájdalmasan kaparászva
vágyuk eksztázisában.
– Én nem… Mi nem… – Roger egy pillanatra kiszabadult
Brianna öleléséből, és elméje tétován igyekezett összeszedni a
széthullott szavak töredékeit. Aztán a lány keze megtalálta az
utat a fiú kiltje alá, és hűvös, biztos érintésétől Roger forró húsán
a beszéd minden hatalmától megfosztották a fiút.
– Még utoljára, mielőtt végleg abbahagyjuk – mondta
Brianna, és lélegzete hő- és párakoszorút vont Roger köré. – A
régi idők emlékére. – A lány térdre ereszkedett a nedves, sárga
levelek között, és lehúzta magához a fiút a földre.

Újra elkezdett esni. Brianna haja nedvességtől csatakos

tincsekkel omlott szét a feje körül. Arcát behunyt szemmel az
égnek, a szitáló esőbe tartotta. Esőcseppek szántották végig az
arcát, melyek könnycseppekként gördültek alá. Valójában maga
sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen.
Roger félig rajta, félig mellette feküdt, teste megnyugtatóan
meleg és súlyos volt, kiltjét összegabalyodott lábaikra terítették az
eső ellen. Brianna keze a fiú hajában, a tarkójánál járt. Roger
haja nedves és olajosan csillogó volt, akár egy fekete fóka
bundája.
A fiú megmozdult. Felnyögött, mint egy sebesült medve, és
feltápászkodott. Hűvös levegő csapta meg fedetlenné vált testét,
ami nyirkos volt és felhevült, ahol egymáshoz értek.
– Sajnálom – mormogta. – Istenem, sajnálom. Nem lett
volna szabad ezt tennem.
Brianna résnyire nyitotta a szemét. Roger Brianna fölé
térdelt, és imbolyogva lehajolt, hogy tisztességes hosszúságúra
húzza le a lány összegyűrt szoknyáját. Roger elvesztette a
harisnyáját, és a seb az álla alatt felnyílt. Brianna eltépte Roger
ingét, a fiún szétnyitva lógott a mellénye, amiről a gombok fele
hiányzott. Vértől és sártól volt mocskos, lehullott levelek és
makkdarabkák ragadtak kibomlott fekete haja hullámaiba.
– Semmi baj – felelte Brianna, és felült. Ő sem volt jobb
állapotban, mellei elnehezültek a tejtől, és hatalmas nedves foltok
jelentek meg a ruháján és a míderén, lehűtve a bőrét. Amint
Roger észrevette ezt, felvette a lány lehullott köpenyét, és
gyengéden a vállára terítette.
– Sajnálom – mondta újra, és kinyújtotta a kezét, hogy a
lány zilált haját kisimítsa a szeméből. Érintése hűvös volt
Brianna arcán.
– Minden rendben – felelte a lány, miközben megpróbálta
összeszedni lényének kóbor darabkáit, amik
higanygolyócskákként gurultak szerteszét az apró tisztáson. –
Még csak hat hónap telt el, és még mindig szoptatom Jemmyt,
vagyis… Úgy értem, szerintem még biztonságos a dolog. – De
vajon még meddig? – tűnődött Brianna. A vágy apró villámai
futottak végig rajta, rettegés kilövelléseivel keveredve.
Meg kellett érintenie Rogert. Felemelte köpenye egyik sarkát,
és Roger álla alatt a szivárgó sebhez nyomta.
Cölibátus? Amikor Roger tapintása, az illata, az elmúlt
néhány perc emléke arra késztette, hogy a fűbe döntse őt, és
fogjanak hozzá újra? Amikor az iránta érzett gyengédség úgy
bugyogott föl benne, mint a tej, ami kéretlenül is ömlött a
melléből?
Melle sajgott a kielégítetlen vágytól, és érezte, hogy a
kicsorgó tej végigcsiklandozza a bordáit a ruha alatt.
Megérintette az egyik mellét, ami nehéz volt és duzzadt. A
biztonságuk garanciája – egyelőre.
Roger félretolta a lány kezét, és megérintette a sebhelyét.
– Semmi gond – mondta. – Elállt a vérzés. – Nagyon furcsa
kifejezés üli ki az arcára, sőt, nem is egy. Általában kellemesen
visszafogott képet vágott, akár még egy kicsit szigorút is. Most
azonban arcvonásai mintha képtelenek lettek volna rendeződni,
másodpercenként változtak ide-oda a tagadhatatlan kielégültség
és az éppoly tagadhatatlan rémület között.
– Mi a baj, Roger?
A fiú egy gyors pillantást vetett a lányra, majd elfordította a
tekintetét, is enyhe pír szállt az arcába.
– Ó – mondta –, nos, csak az, hogy mi… ööö… még nem
vagyunk összeházasodva.
– Hát persze hogy nem. Csak este lesz az esküvő. Amiről
viszont az jut eszembe… – Brianna Rogerre nézett, és a nevetés
egy buboréka emelkedett gyomra mélyéből. – Ó, te jó ég! –
mondta, és próbált uralkodni a kitörni készülő vihogásán. – Úgy
nézel ki, mint akivel valaki a kedvét lelte az erdőben, Mr.
MacKenzie.
– Nagyon vicces, Mrs. Mac – felelte Roger, ahogy
végigmérte Brianna megtépázott külsejét. – Ahogy elnézlek,
téged is jól helybenhagytak. De én arra gondoltam, hogy egy éve
tart a próbaházasságunk, és ez törvényes erővel bír, legalábbis
Skóciában. De az egy év és egy nap már eltelt, és mi hivatalosan
estig még mindig nem vagyunk házasok.
Brianna hunyorogva nézett Rogerre. A keze fejével kitörölte
az esőt a szeméből, és újra nevethetnékje támadt.
– Istenem, neked ez számít?
Roger, kicsit vonakodva, de Briannára vigyorgott válaszul.
– Hát, nem, de tudod, mégiscsak egy prédikátor fia vagyok.
Tudom, hogy nincs ezzel semmi gond, de mélyen legbelül egy
vén skót kálvinista azon morog magában, hogy azért még sincs
ez így rendjén, hogy együtt élek egy nővel, és nem veszem el.
– Na persze – felelte Brianna, és karjait kényelmesen a
felhúzott térdei köré fűzte. Oldalra dőlt, és gyengéden oldalba
bökte Rogert. – Vén skót kálvinista, a francokat. Mondd meg, mi
bánt igazából!
Roger nem nézett közvetlenül Briannára, leszegte a fejét, és a
földet bámulta. Esőcseppek csillogtak vastag szemöldökén és
szempilláin, ezüst ragyogással vonva be az arcát. Mély levegőt
vett, és lassan kifújta.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs jogod félni –
mondta halkan. – Nem is fogtam fel, sőt, mostanáig nem is
nagyon gondoltam rá, milyen veszélyekkel jár a házasság egy nő
számára. – Felnézett, és Briannára mosolygott, habár az
aggodalom nem tűnt el mohazöld szeméből.
– Téged akarlak, Bree, jobban, mint… Nem is tudom
elmondani, mennyire. Csak eszembe jutott, hogy mit is
csináltunk az imént, és hogy milyen jólesett, és rádöbbentem,
hogy talán… Nem, biztosan veszélybe sodrom az életedet, ha
tovább folytatom. De átkozott legyek, ha abba akarom hagyni.
A rettegés finom szálai hideg kígyóvá olvadtak össze, ami
végigfutott Brianna gerincén, és összetekeredett a hasa mélyén,
körbefonva a méhét. Tudta, hogy mire vágyik Roger, és ez nem
csupán az volt, amit éppen most osztottak meg egymással,
bármilyen katartikus élmény volt is. Tudván azonban, hogy mit
akar Roger, és hogy miért, hogyan is gondolhatja egy pillanatra
is, hogy ne adja azt meg neki?
– Igen – felelte Brianna, majd lélegzetet vett Roger
ritmusára, és fehér füst formájában fújta ki. – Nos, azt hiszem,
már elkéstünk azzal, hogy ezen aggódjunk – felnézett a fiúra, és
megérintette a karját. – Én is akarlak téged, Roger. – Lehúzta
magához a fiú fejét, és megcsókolta őt, miközben félelmeit
enyhítette a fiú őt ölelő erős karja és testének melege.
– Ó, istenem, Bree – búgta Roger a lány hajába –, bárcsak
mondhatnám, hogy megóvlak téged, és megmentem Jemmyt és
téged mindentől, ami benneteket fenyegethet! Szörnyű azonban
arra gondolni, hogy lehet, hogy épp én vagyok az a veszély, ami
téged fenyeget, hogy megölhetlek a szerelmemmel, de ez az
igazság.
Brianna a fülében érezte a fiú szívének erős és egyenletes
lüktetését. Érezte, hogy saját kezébe visszatér a melegség, ahogy
szorosan kapaszkodik a fiú hátába, és hogy az olvadás egyre
mélyebbre hatol, mígnem felengedett benne a félelem egyik-
másik csápja is végre.
 – Minden rendben – mondta végül, próbálva azt a
nyugalmat árasztani és lelki támaszt nyújtani, amire neki is
szüksége lett volna. – Szerintem minden rendben lesz. Megvan
hozzá a csípőm, mindenki azt mondja. Kancsósegg, az vagyok
én. – Bánatosan végigsimított csípője buja halmán, mire Roger
elmosolyodott, és kezével követte a lány kezét.
– Tudod, mit mondott nekem Ronnie Sinclair tegnap este?
Nézte, ahogy lehajoltál, hogy felvegyél egy fadarabot, és a tűzre
dobd. Felsóhajtott, és azt mondta: „Tudod, hogy kell jó asszonyt
választani, MacKenzie? Elkezded a hátsó fertályánál, és haladsz
fölfele!” Aú! – Roger összerezzent és felnevetett, ahogy Brianna
oldalba vágta őt.
Aztán lehajolt, és nagyon gyengéden megcsókolta Briannát.
Még mindig esett az eső, kopogott a korhadó avar szőnyegén.
Brianna ujja ragacsos volt a Roger sebéből szivárgott vértől.
– Szeretnél kisbabát, ugye? – kérdezte a lány halkan. –
Akiről biztosan tudod, hogy a tied?
Roger egy másodpercig még nem szegte föl a fejét, de végül
felnézett a lányra, hogy hadd lássa meg a szemében a választ: a
szorongással és aggodalommal vegyes őszinte vágyakozást.
– Nem akarom, hogy… – kezdte Roger, de Brianna a szájára
tette a kezét.
– Tudom – mondta –, és megértem. – Meg is értette,
tényleg. Majdnem. Brianna a szülei egyedüli gyermeke volt,
ahogyan Roger is. Brianna Ismerte az emberi kapcsolatok és a
társaság utáni vágyat, de ő megkapta, amire vágyott. Nemcsak
egy, hanem egyenesen két szerető apja is volt. Anyja a tér és idő
korlátait nem ismerve szerette őt. A rokoni Murray család
Lallybrochban váratlan ajándék volt a számára. És
mindenekelőtt a fia, hús a húsából, vér a véréből, aki apró és
bizakodó súlyként szilárdan horgonyozta őt le ebbe a világba.
De Roger árva volt, és igen sokáig egyedül volt a világban.
Szülei meghaltak, mielőtt megismerhette volna őket, idős
nagybátyja szintén. Nem volt senki, aki a rokonának tudta volna
őt, senki, aki azért szerette volna, mert egy vérből valók voltak.
Nem volt senkije, csak Brianna. Nem csoda, ha éhezett arra a
fajta bizonyosságra, amit Brianna tartott a karjában, amikor a
gyermekét szoptatta.
Roger megköszörülte a torkát.
– Én… Ööö… Oda akartam adni neked ezt ma este. De
talán… Na, mindegy. – Azzal benyúlt a kabátja belső zsebébe, és
átnyújtott neki egy vászonba csomagolt, puha köteget. –
Egyfajta nászajándék, tudod? – magyarázta mosolyogva, de
Brianna látta a szemében a bizonytalanságot.
A lány kinyitotta a csomagot, és egy pár fekete gombszem
nézett föl rá. A baba egy alaktalan zöld kartonvászon zsákruhát
viselt, és vörös fonalhaja szerteszét állt ki a fejéből. Brianna szíve
hevesen vert, és a torka elszorult.
– Gondoltam, a kicsi örülne neki, szívesen rágcsálná talán.
Brianna megmozdult, és az átázott szövettől bizsergett a
melle. Félt, az igaz, de vannak dolgok, amik erősebbek a
félelemnél.
– Lesz következő alkalom – mondta, és kezét Roger karjára
fektette. – Nem tudom megmondani, hogy mikor, de lesz.
Roger Brianna kezére tette a kezét, és rá sem nézve
megszorította azt. – Köszönöm, Kancsósegg – mondta végül
nagyon halkan.

Az eső rákezdett, most már egészen hevesen esett. Roger

kisimította hüvelykujjával nedves haját a szeméből, és megrázta
magát, mint egy kutya, vízcseppeket szórva szanaszét a sűrű
szövésű gyapjúból készült kabátjáról és tartánjáról. Alul egy
sárfolt éktelenkedett a szürke gyapjú elülső részén. Roger
megpróbálta lesöpörni, hasztalanul.
– Jézusom, így nem házasodhatok – mondta, ezzel próbálva
oldani kicsit a feszültséget. – Úgy nézek ki, mint egy koldus.
– Ugye tudod, hogy még nem túl késő? – kérdezte Brianna
mosolyogva, kicsit félénken ugratva Rogert. – Még kihátrálhatsz
a dologból.
– Már akkor túl késő volt, amikor megláttalak – felelte
Roger mogorván. – Különben is – tette hozzá, felvonva egyik
szemöldökét –, apád kibelezne, mint egy disznót, ha azt
mondanám, hogy meggondoltam magam a házassággal
kapcsolatban.
– Nocsak – mondta a lány, de bujkáló mosolya csak felszínre
került, és megjelent egy gödröcske az egyik orcáján.
– Nyavalyás nőszemély! Neked tetszik az ötlet!
– Igen. Mármint nem! – Brianna ekkor újra nevetett, de
Roger pontosan ezt akarta. – Nem akarom, hogy kibelezzen, de
jólesik a tudat, hogy megtenné. Egy apa legyen is védelmező! –
Rámosolygott Rogerre, és finoman megérintette. – Amilyen te is
vagy, Mr. MacKenzie.
Ettől Rogerben furcsa érzés támadt, összeszorult a mellkasa,
mintha csak összezsugorodott volna rajta a mellénye.
Aztán hűvösség járta át, amikor felidézte magában, mit is
szeretett volna elmondani Briannának.
Az apák és az ő gyermekük megvédését illető fogalmaik
végül is különbözőek voltak, és Roger nem volt benne biztos,
hogy Brianna hogyan fogadná a szavait.
Megfogta a lány kezét, és félrevonta őt, el az esőből, egy
hemlockfenyő-liget óvó ágai alá, ahol talpuk alatt szárazak és
illatosak volt a fenyőtűk rétegei, mert megvédték azokat a
felettük messzire kinyúló ágak.
– Gyere hát, és ülj le mellém egy kicsit, Mrs. Mac! Nincs
semmi gond, csak volna itt egy apróság, amit el akarok mondani
neked, mielőtt összeházasodunk. – Roger odahúzta magához
Briannát, egy zuzmókkal borított korhadó fatörzshöz, hogy üljön
le mellé. Megköszörülte a torkát, és elkezdte szőni a történet
fonalát.
– Amikor Invernessben voltam, mielőtt utánad jöttem volna
a kőkörön át, egy ideig a tiszteletes papírjait rendezgettem, és
rábukkantam egy levélre, amit neki írt az apád. Mármint Frank
Randall. Semmi fontos, legalábbis már nem, de gondoltam…
Nos, gondoltam, jobb, ha nincsenek titkaink egymás előtt, ha
összeházasodunk. Apádnak is elmondtam tegnap este. Szóval
elmondanám most neked is.
 Brianna keze meleg volt Roger kezében, de a lány ujjai
megfeszültek, miközben a fiú beszélt, és egy mély barázda
alakult ki Brianna két szemöldöke között, ahogy Rogert
hallgatta.
– Még egyszer – mondta, amikor a fiú befejezte a történetet.
– Mondd el még egyszer!
Roger engedelmesen újra felmondta a levelet, ahogy az
emlékeibe véste, szóról szóra, ahogy az előző este is elmondta
Jamie Frasernek.
– Az a sírkő Skóciában apa nevével hamisítvány? –
emelkedett Brianna hangszíne az álmélkodástól. – Apu, mármint
Frank csináltatta a tiszteletessel és emeltette ott a Szent Kilda-
templom kertjében, de apa nincs, mármint nem lesz alatta, igaz?
– Igen, ő volt, és nem, nem lesz – felelte Roger, gondosan
ügyelve arra, hogy éppen kiről is volt szó. – Ő, mármint Frank
Randall, szerintem egyfajta elismerésnek szánta a sírkövet, egy
adósság volt, amivel apádnak tartozott. Mármint a másik
apádnak, Jamie-nek.
Brianna arca kipirult a hidegben, orra és füle hegyét vörösre
csípte a hideg, ahogy kezdett elszállni a szeretkezésük okozta
melegség.
– De nem tudhatta, hogy valaha is megtaláljuk, anya és én.
– Nem tudom, hogy egyáltalán akarta-e, hogy megtaláljátok
– mondta Roger –, talán ő maga sem tudta. De úgy érezte,
ennyivel tartozik Jamie-nek. Különben is – tette hozzá, ahogy
eszébe jutott egy emlék –, nem Claire mondta, hogy apád el
akart vinni Angliába, mielőtt meghalt? Talán azért akart elvinni
oda, hogy megtaláld, és aztán rád és Claire-re hagyta volna,
hogy mihez kezdtek a dologgal.
Brianna csendben ült, és a hallottakon morfondírozott.
– Szóval tudta – mondta lassan –, hogy ő, hogy Jamie
Fraser nem halt meg Cullodennél. Tudta… De miért nem szólt
róla?
– Nem hiszem, hogy hibáztathatnád azért, amiért nem szólt
róla – mondta Roger tapintatosan. – Nem pusztán önzőségből
nem szólt.
 – Ó, valóban? – Brianna még mindig meg volt döbbenve, de
már nem volt mérges. Roger látta, hogy Brianna más
szemszögből is fontolóra veszi a dolgot, és próbálja egészében
megérteni, mielőtt eldönti, mit is gondoljon az egészről, hogyan
érezze magát.
– Nem. Gondolj csak bele, kedvesem – biztatta Roger. A
lucfenyő hűvösen ért a hátához, és a kidőlt fatörzs kérge nyirkos
tapintású volt. – Szerette édesanyádat, és nem akarta
megkockáztatni, hogy újra elveszítse. Ez lehet, hogy önző dolog
volt tőle, de mégiscsak az ő felesége volt az anyukád először,
senki nem hibáztathatja azért, amiért nem akarta őt átengedni
egy másik férfinak. De ez még nem minden.
– Akkor mi van még? – Brianna hangja nyugodt volt, fejét
felszegte, kék szemével egyenesen Rogerre nézett.
– Nos… Mi van, ha mégis elmondta anyukádnak? Ott volt
édesanyád veled, egy kisgyerekkel… És ne feledd, egyikőjük sem
gondolta, hogy te is átmész a kőkörön.
Brianna továbbra is mereven nézett előre, de pillantása újra
gondterhelten befelhősödött.
– Akkor anyámnak választania kellett volna – felelte halkan,
s egyenesen Roger szemébe nézett. – Hogy velünk marad, vagy
visszamegy hozzá. Jamie-hez.
– Nélküled – bólintott Roger. – Vagy marad, és éli az életét,
tudván, hogy az ő Jamie-je életben van, talán el is juthatna
hozzá, de túl messze van. Szegje meg a fogadalmát, ezúttal
szándékosan, és hagyja magára a gyermekét? Vagy éljen
elvágyódva? Nem hiszem, hogy az jót tett volna a családi
életeteknek.
– Értem – sóhajtott fel Brianna, és lehelete úgy tűnt el, mint
valami szellem a hideg levegőben.
– Talán Frank félt választási lehetőséget biztosítani neki –
mondta Roger –, de megmentette őt, és téged is, attól a
fájdalomtól, hogy választani kelljen. Legalábbis akkor.
Brianna beszívta az ajkait, majd kiengedte, kicsit ellazulva.
– Nem tudom, hogy döntött volna anyám, ha apám tényleg
elmondta volna neki – mondta Brianna kissé mogorván.
 Roger a lány kezére tette a kezét, és finoman megszorította.
– Maradt volna – mondta határozottan. – Egyszer már így
döntött, nem igaz? Jamie visszaküldte őt, hogy biztonságban
tudja, és édesanyád el is ment. Tudta volna, hogy Jamie is ezt
akarja, és maradt volna mindaddig, amíg neked szükséged van
rá. Nem ment volna vissza. Még amikor vissza is ment, akkor is
azért tette, mert ragaszkodtál hozzá. Ezt biztosan te is nagyon jól
tudod.
Brianna arca megenyhült, ahogy elfogadta a hallottakat.
- Azt hiszem, igazad van. De akkor is… Tudni, hogy apa
életben volt, és ő nem próbált meg eljutni hozzá…
Roger belülről az arcába harapott, nehogy feltegye a nyelve
hegyére toluló kérdést. Mi lenne, ha neked kellene döntened,
Brianna!! Ha a gyerek és köztem kellene választanod? Hiszen
hogyan kényszeríthet egy férfi ilyen döntésre egy nőt:, akit szeret,
még ha csak elméleti szinten is? Akár Brianna, akár a maga
kedvéért… De nem tette fel a kérdést.
– De apu mégiscsak felállíttatta azt a sírkövet. Miért
csinálta? – A szemöldökei közötti barázda még mindig mély volt,
de már nem egyenes. A lány háborgó lelkével arányosan
tekeredett az is.
Roger nem ismerte Frank Randallt, de valamennyire
együttérzett a férfival, és nem is volt teljesen önzetlen ez az
együttérzés. Roger maga sem tudta volna megmondani, miért
érezte szükségesnek beszélni a levélről most, az esküvő előtt, de
pillanatról pillanatra tisztábbá és egyúttal felkavaróbbá vált,
hogy mi motiválta őt.
– Azt hiszem, kötelességének érezte, ahogy azt már
mondtam. Nemcsak Jamie-vel vagy édesanyáddal szemben, de
veled szemben is. Ha… – kezdte, majd elhallgatott, és erősen
megszorította Brianna kezét. – Nézd, vegyük csak Jemmyt. Ő
hozzám tartozik, ahogyan te is, és ez így lesz örökre. – Nagy
levegőt vett. – De ha én lennék az a másik férfi…
– Ha te lennél Stephen Bonnet – vetette közbe Brianna
összeszorított, a hidegtől elfehéredett ajkakkal.
– Ha én lennék Bonnet – bólintott Roger, a gondolattól is
undorodva –, és tudnám, hogy a gyerek az enyém, mégis egy
idegen neveli, szerinted nem akarnám, hogy a gyerek egyszer
majd megtudja, mi az igazság?
Brianna ujjai görcsösen összerándultak Roger kezében,
tekintete elsötétült.
– Nem mondhatod el neki! Roger, az isten szerelmére, ígérd
meg, hogy soha nem fogod elmondani neki!
Roger döbbenten meredt a lányra. Brianna fájdalmasan
belemélyesztette a körmeit a tenyerébe, de nem próbálta meg
kiszabadítani magát.
– Bonnetnek? Jézusom, dehogyis! Ha még egyszer
meglátom azt a fickót, nem fecsérlem beszédre az időt!
– Nem Bonnetnek. – Brianna összerezzent, de hogy a
hidegtől vagy az érzelmektől, Roger nem tudta volna
megmondani. – Istenem, tartsd távol magad attól a férfitól!
Nem, Jemmyre gondoltam. – Brianna nagyot nyelt, és
megragadta Roger két kezét. – Ígérd meg, Roger! Ha szeretsz,
megígéred, hogy soha nem beszélsz Jemmynek Bonnetről! Még
ha történik is velem valami…
– Semmi sem fog történni veled!
Brianna Rogerre nézett, és egy apró, fanyar mosoly
formálódott ajkain.
– Az önmegtartóztatás nekem sem nagyon megy. Bármi
megtörténhet.
– Brianna újra nyelt egyet. – És ha így lesz, akkor… ígérd
meg, Roger!
– Jól van, megígérem – felelte kelletlenül a fiú. – Ha biztos
vagy benne.
– Biztos vagyok benne!
– Szóval akkor te sosem akartad volna tudni… hogy ki neked
Jamie?
Brianna erre az ajkába harapott, és fogai úgy belemélyedtek
a húsába, hogy lila nyomuk maradt a rózsaszín ajkakon.
– Jamie Fraser nem Stephen Bonnet!
– Egyetértek – felelte faarccal Roger. – De én eleve nem is
Jemmyről beszéltem. Én csak arról beszéltem, hogy ha én lennék
Bonnet, szeretném tudni, és…
– Tudja. – Brianna ekkor hirtelen kikapta a kezét Roger
kezéből, felállt és elfordult.
– Hogy micsoda? – Roger két nagy lépéssel utolérte a lányt,
megragadta a vállát, és maga felé fordította.
Brianna megrezzent egy kicsit, mire Roger enyhített a
szorításán. Mély lélegzetet vett, és igyekezett uralkodni hangja
remegésén.
– Bonnet tud Jemmyről?
– Rosszabb – mondta Brianna remegő ajkakkal.
Összeszorította a száját, hogy megállítsa a remegést, majd épp
akkora résre nyitotta, hogy az igazság kiférjen rajta. – Azt hiszi,
Jemmy az övé.
Nem akart visszaülni Roger mellé, de a fiú Brianna karját
szorosan az ő karjába fonta, és így vette rá, hogy sétáljon vele az
esőben, a kidőlt kövek között, a rohanó patakon és a hajlongó
fákon túl, addig, amíg a járkálástól le nem nyugodott annyira,
hogy meg tudjon szólalni, és beszélni tudjon a River Run-i
napjairól, ahol magára hagyták, terhessége foglyaként. És
beszélni tudjon Lord John Greyről, apjával közös barátjáról, és
arról, hogyan avatta bizalmába Lord Johnt és osztotta meg vele
félelmeit és belső küzdelmeit.
– Féltem, hogy meghaltál. Hogy mind meghaltatok, anya,
apa és te is. – A kapucnija hátracsúszott, de meg sem próbálta
felhajtani. Vörös haja csöpögő tincsekben tapadt a vállára, és
vízcseppek kapaszkodtak sűrű vörös szemöldökébe is.
– Apa utoljára azt mondta… Nem is mondta, hanem
levélben közölte, de muszáj volt leírnia, mert nem álltam szóba
vele… – Brianna nyelt egyet, és végighúzta az ujját az orra alatt,
hogy letöröljön egy medálként csüngő cseppet. – Azt mondta…
Meg kell találnom a módját, hogy… Hogy megbocsássak neki,
Bonnetnek.
– Hogy mit csinálj?
Brianna egy kicsit arrébb húzta a karját, és Roger ekkor
döbbent rá, hogy milyen mélyen vájtak ujjai a lány húsába.
Lazított hát a szorításán, bocsánatkérés gyanánt morgott
valamit, mire Brianna biccentett neki, elfogadván a
bocsánatkérést.
– Tudta – mondta Brianna, és elhallgatott. Szembefordult
Rogerrel most, hogy újra ura volt érzelmeinek. – Tudod, mi
történt vele Wentworthben.
Roger röviden, kínosan bólintott. Valójában nem volt pontos
fogalma arról, hogy mi történt Jamie Fraserrel, és nem is akart
többet tudni annál, amit már tudott. Tudott azonban a
sebhelyekről Fraser hátán, és abból a pár dologból, amit Brianna
elmondott, azt is tudta, hogy ezek csak halvány emlékeztetők
voltak.
– Tudta – mondta Brianna határozottan. – És tudta, mit kell
tenni. Azt mondta, ha azt akarom, hogy újra békére leljen a
lelkem, meg kell találnom a módját, hogy megbocsássak Stephen
Bonnetnek. Úgyhogy így tettem.
Roger a kezében tartotta Brianna kezét, olyan szorosan,
hogy érezte megmozdulni markában a lány kezének apró
csontjait. Brianna nem mondta neki, ő pedig nem kérdezte.
Stephen Bonnet nevét soha nem ejtették ki a szájukon egymás
között, egészen mostanáig.
– Így – szólt Roger nyersen, és meg kellett köszörülnie a
torkát. – Szóval akkor megtaláltad? Beszéltél vele?
Brianna kisimította nedves haját az arcából, és bólintott.
Grey meglátogatta, és elmondta neki, hogy Bonnetet elfogták és
elítélték. Amíg várta, hogy Wilmingtonba szállítsák és
kivégezzék, a korona raktárépületének pincéjében, Cross
Creekben tartották fogva. Brianna itt látogatta meg, lelkében
hordozva azt, amit ő feloldozásnak remélt, Bonnet és a maga
számára is.
– Nagyon nagydarab voltam. – Kezével az előrehaladott
terhessége jeleként nagy pocakot rajzolt maga elé. – Mondtam
neki, hogy övé a gyerek. A halálos ítéletére várt, gondoltam,
talán némi megnyugvást jelentene neki, ha tudja, hogy marad
utána valami.
Roger érezte, hogy a féltékenység a szívébe markol, és olyan
hirtelen támadt rá, hogy egy pillanatra valóságosnak érezte a
fájdalmat. Valami marad utána, gondolta. Valami belőle. És mi
van velem? Ha meghalok holnap – márpedig könnyen
meglehet, te lány! Az élet elég kockázatos errefelé számomra is,
nem csak számodra –, akkor mi marad utánam, mondd csak?
Tudta, hogy mégsem kérdezheti ezt meg. Megfogadta, hogy
sosem hozza szóba azon gondolatát, hogy Jemmy talán nem az
övé. Ha rendes házasságot kötöttek volna, akkor Jemmy ebbe a
házasságba született volna, születésének körülményeitől
függetlenül. Mégis úgy érezte, savként marják a száját a szavak,
ahogy kibukott belőle a kérdés:
– Szóval biztos voltál benne, hogy a gyerek az övé?
Brianna megtorpant, és a döbbenettől tágra nyílt szemmel
Rogerre meredt.
– Nem! Természetesen nem! Ha tudtam volna, elmondtam
volna neked!
Az égő érzés Roger mellkasában enyhült, de csak egy kicsit.
– Vagy úgy. De mondtad neki, hogy az övé? Arról nem
beszéltél, hogy nem biztos a dolog?
– Halálra ítélték! Meg akartam nyugtatni, nem az életem
történetét akartam elmondani neki! Semmi köze nem volt
hozzád, se a nászéjszakánkhoz, vagy… Az isten verjen meg,
Roger! – rúgta sípcsonton Brianna Rogert.
A fiú megtántorodott a rúgás erejétől, de elkapta a lány
karját, így az nem tudott elszaladni.
– Ne haragudj! – mondta, mielőtt Brianna újra
belérúghatott vagy – haraphatott volna, amire úgy tűnt, éppen
készült. – Ne haragudj! Igazad van, semmi köze nem volt
hozzánk, és nekem sincs semmi jogom ezt felhánytorgatni, és
arra kényszeríteni téged, hogy újra átéld mindezt.
Brianna nagy levegőt vett az orrán át, akár egy sárkány, ami
éppen hamuvá készül hamvasztani őt. A düh szikrája lassan
kihunyni látszott a szemében, habár orcái még mindig
vöröslöttek a méregtől. A lány lerázta a fiú kezét, de nem rohant
el.
– De igen – felelte Brianna, és a szemöldöke alól sötét
pillantást vetett a fiúra. – Te mondtad, hogy ne legyenek egymás
előtt titkaink, és igazad volt, de néha, amikor az ember megoszt
egy titkot, egy másik is felsejlik mögötte, igaz?
– Igen, de én nem… Én nem úgy értettem…
Mielőtt bármi mást mondhatott volna, léptek zaja és
beszélgetés hangja zavarta meg. Négy férfi bújt elő a ködből,
könnyed hangon, gael nyelven beszélgetve. Kihegyezett botok és
hálók voltak náluk, mezítlábasak és térdig vizesek voltak.
Többsornyi, zsinórra felfűzött hal csillogott tompán az esős
időben.
– A Smeòraich! – Egy férfi pillantotta meg őket,
kikandikálva széles karimájú átázott kalapja alól, és egyből széles
vigyor terült szét az arcán, ahogy ravasz szemeit végigjártatta
zilált külsejükön. – Te vagy az, Feketerigó? És a Vörös lánya? Mi
az, nem bírtok magatokkal addig, amíg beáll az este?
– Nem kétséges, édesebb lopott gyümölcsöt ízlelni, mint egy
aszott pap áldására várni! – Egy másik férfi lökte hátra
háromszögletű kalapját a fején, és két tenyerét a vállára tette
röviden, így téve egyértelművé, mit is értett azon, hogy „aszott”.
– Ó, nem – mondta a harmadik, letörölve a cseppeket az
orra hegyéről, mialatt Briannát méregette, aki szorosan
beburkolózott a köpenyébe. – Éppen egy kis esküvői dalt énekelt
a lánynak, nem gondoljátok?
– Én is ismerem a szövegét annak a dalnak – felelte a társa
olyan széles vigyorral, hogy kilátszott hiányzó őrlőfogának helye
–, de én még édesebben éneklem!
Brianna újra elvörösödött. Nem beszélt olyan folyékonyan
gaelül, mint Roger, de azért tökéletesen értette a vaskos tréfákat.
Roger odaállt elé, testével védelmezve őt. A férfiak azonban nem
akarták bántani őket, kacsintottak és elismerően vigyorogtak, de
nem tettek további megjegyzést. Az elsőként megszólaló férfi
levette a kalapját, a combjához ütötte, leverve róla a vizet, majd
a tárgyra tért.
– Örülök, hogy végre találkoztunk, a Òranaiche. Anyám
hallotta önt játszani a tűznél tegnap este, és arról beszélt a
nagynénéimnek és az unokatestvéreimnek, hogy a zenédtől
pezsgett a vér a lábában. Úgyhogy most nem is tudnak másról
beszélni, csak arról, hogy muszáj eljönnie, és énekelnie a ceilidh
alkalmával Spring Creeken. A legfiatalabb unokatestvérem fog
megházasodni, és ő nagybátyám egyetlen gyermeke, azé, akié a
malom.
– Nagy mulatság lesz, az egyszer biztos! – vetette közbe a
fiatalabb férfi, aki a hasonlatosságból ítélve az első megszólaló fia
lehetett.
– Ó, szóval esküvő lesz? – kérdezte Roger lassan, választékos
gael nyelven. – Akkor kapunk extra heringet!
A két idősebb férfi nevetésben tört ki Roger tréfás
megjegyzése hallatán, de a fiaik csak néztek zavartan.

– Ó, ezek a legények akkor se ismernék fel a heringet, ha

azzal törölnék őket képen – mondta a kalapos férfi a fejét
csóválva. – Itt születtek ezek mindketten.
– És hol volt az ön otthona Skóciában, uram?
A férfi összerezzent a tiszta gael akcentussal feltett kérdésre.
Briannára meredt egy pillanatra, majd az arckifejezése
megváltozott, ahogy felelt a lánynak.
– Skye – mondta halkan. – Skeabostban, a Cuillins lábánál.
Angus MacLeod vagyok, apáim és nagyapáim Skye földjén éltek.
De a fiaim már itt születtek.
Halkan beszélt, de volt valami a hangjában, ami úgy fojtotta
el a fiatalabb férfiak vidámságát, mintha egy nedves pokrócot
dobtak volna rájuk. Az ázott kalapos férfi érdeklődve fordult
Brianna felé.
– És ön Skóciában született, a nighean?
Brianna némán megrázta a fejét, és még jobban a nyakába
húzta a köpenyét.
– Én igen – felelte Roger a kérdő pillantásra. – A Lochalsh
megyei Kyle-ban születtem.
– Vagy úgy – felelte MacLeod, és viharvert arcvonásai
elégedetten simultak ki. – Akkor ezért tudja az összes felföldi és
skót-szigeteki dalt?
– Nem az összeset – felelte Roger mosolyogva –, de sokat
közülük. De még tanulok hozzájuk.
 – Tegye azt – bólintott lassan MacLeod. – Tegye azt, és
tanítsa meg azokat a fiainak is. – Pillantása megpihent
Briannán, és halvány mosolyra húzta a száját. – Hadd énekeljék
el a fiaimnak, hogy azok tudják, honnan származnak, habár
sosem fogják látni azt a helyet.
Az egyik fiatalember előrelépett, és szemérmesen kinyújtotta
maga elé az egyik füzér halat, felkínálva azt Briannának.
– Ez az öné – mondta –, nászajándék gyanánt.
Roger látta, hogy a lány szájának egyik sarka röviden
megremeg. Vajon jókedvében, vagy a kezdődő hisztériás roham
miatt? – tűnődött. Brianna azonban kinyújtotta a kezét, és
méltóságteljesen átvette a csöpögő ajándékot. Felemelte egyik
kezével köpenye szélét, és mélyen meghajolt előttük.
– Chaneil facal agam dhuibh ach taing – mondta lassú,
furcsa gael akcentusával. Nem mondhatok mást, csak azt, hogy
köszönöm.
A fiatal férfiak arca rózsaszínes pírt öltött, az idősebb férfi
pedig határozottan elégedettnek tűnt.
– Jól van, a nighean – mondta MacLeod. – Tanítsa csak a
férje, ön pedig tanítsa meg a Gaidbliget a fiainak is. Legyen
belőlük sok! – Lekapta lejéről a kalapját, és látványosan
meghajolt a lány előtt, csupasz lábujjaival kapaszkodva a sárban,
nehogy felboruljon.
– Legyen sok fia, mind erős és egészséges! – tette hozzá a
társa, mire a két fiú mosolyogva bólogatott, és ők is azt
morogták:
– Legyen sok fia, kisasszony!
Roger automatikusan tette meg az előkészületeket a
ceilidhre, rá sem mert pillantani Briannára. Némán álltak, egy-
két lépésnyire egymástól, ahogy a férfiak távoztak, kíváncsi
pillantásokat vetve hátra. Brianna a sárra és a fűre meresztette a
szemét, ahol álltak, karját összefonta a mellén. Az égő érzés
visszatért Roger mellkasába, de most más volt. Meg akarta
érinteni a lányt, hogy újra bocsánatot kérjen tőle, de úgy érezte,
azzal csak rontana a helyzeten.
Végül Brianna mozdult meg először. Odalépett Rogerhez, és
fejét a fiú melléhez hajtotta. A lány nedves haja hűvösen
simogatta a sebhelyet a torkán. Mellei hatalmasak voltak, és
kőkeményen feszültek a mellkasának, nekinyomódtak Rogernek,
eltolva őt Briannától.
– Jemmyt akarom – mondta halkan. – A kisbabámat
akarom.
Rogernek torkára forrtak a szavak, az egyszerre
bocsánatkérő és dühös szavak. Maga sem fogta föl, milyen
borzasztóan fájna neki Jemmyre úgy gondolni, hogy valaki más
gyermeke, hogy nem az övé, hanem Bonneté.
– Nekem is szükségem van rá – suttogta végül, és csókot
lehelt a lány homlokára, majd kézen fogta, hogy újra átszeljék a
rétet. Fölöttük a hegy ködbe veszve, láthatatlanul emelkedett,
habár a kiáltások és dörmögések, beszélgetések és a zene
foszlányai úgy szűrődtek le onnan, mint visszhangok az
Olümposzról.
 7

Repesz
A szemerkélő eső késő délelőtt elállt, és az ég rövid
időszakokra halványkéken felsejlett a felhők közül, némi reményt
keltve bennem, hogy estére kitisztul. A közmondásokat és
előjeleket félretéve nem akartam, hogy Briannáék elázzanak a
szertartáson. Nem lesz olyan, mintha a Szent Jakab-
templomban házasodnának, rizzsel és szaténban, de legalább
lehetne száraz az idő.
Megdörzsöltem a jobb kezemet, hogy kimasszírozzam belőle
a görcsöt, ami beleállt a foghúzás során a fogó miatt. Mr.
Goodwin törött foga keményebb diónak bizonyult, mint amire
számítottam, de végül sikerült kiszednem, gyökerestől-
mindenestül. Egy kis üveg szüretlen whiskyvel és azzal az
utasítással bocsátottam útjára, hogy óránként öblögessen a
fertőzések megelőzése végett. Azt rábíztam, hogy lenyeli-e.
Kinyújtottam a kezemet, és megtapogattam a szoknyám
alatt a zsebet, ami apró, de örömteli csilingelőssel ütődött a
lábamnak. Mr. Goodwin tényleg készpénzben fizetett.
Tanakodtam, hogy a pénz vajon elég lesz-e egy asztrolábiumra,
és hogy mégis mi a fenére kell az Jamie-nek. Tűnődésemnek
azonban hirtelen vége szakadt, amikor valaki halkan, de
hivatalosnak tűnő hangon köhintett mögöttem.
Hátrafordultam, és Archie Hayest pillantottam meg, kissé
incselkedő tekintettel az arcán.
– Nahát! – mondtam. – Ööö… Segíthetek, hadnagy?
– Nos, alighanem igen, Fraser asszony – felelte, miközben
egy halvány mosoly kíséretében végigmért. – Farquard Campbell
azt mondja, hogy a rabszolgái meg vannak róla győződve, hogy
ön a holtakat is képes feltámasztani, szóval, gondolom, egy
eltévedt kis fémdarab nem jelent nagy kihívást az ön sebészi
képességeivel, igaz?
Murray MacLeod ezt hallván hangosan felhorkantott, és a
rám váró betegek felé fordult.
– Nahát! – mondtam újra, és zavaromban megdörgöltem az
orrom. Campbell egyik rabszolgája epilepsziás rohamot kapott
négy nappal ezelőtt, ami éppen akkor múlt el, amikor én
történetesen a mellkasára tettem a kezem, hogy megvizsgáljam.
Hiába próbáltam megmagyarázni, hogy mi történt, a hírem
futótűzként terjedt a hegyen.
Még most is a rabszolgák egy kis csoportja kuporgott a tisztás
széléhez közel, az ujjaikkal malmoztak, és várták, hogy ellássák a
többi beteget. Azért végigmértem őket, biztos, ami biztos: ha
bármelyikőjük is haldokolt, vagy életveszélyesen megbetegedett
volna, tudtam, hogy ők akkor sem szólnának egy szót sem.
Részben a fehér bőrű betegek iránti tiszteletből és azon szilárd
meggyőződésből, hogy ha bármi súlyos dolog történne velük
várakozás közben, én majd egyszerűen feltámasztom a
holttestet, amikor lesz időm, és majd akkor ellátom őket.
Mindannyian biztonságosan függőlegesnek tűntek azonban,
és úgy látszott, hogy jó eséllyel így is maradnak a közeljövőben.
Visszafordultam Hayeshez, és beletöröltem sáros kezemet a
kötényembe.
– Nos… Nézzük azt a kis fémdarabot, és meglátom, mit
tehetek.
Hayes minden habozás nélkül levette kalapját, kabátját,
mellényét, bőrgallérját és ingét, a hivatala jelképének számító
ezüst nyakvérttel együtt. Átnyújtotta ruházatát a
tisztiszolgájának, aki elkísérte őt, és leült a székemre. Nyugodt
méltóságán nem ejtett csorbát sem az, hogy félmeztelen volt,
sem a libabőrös háta és válla, sem pedig a várakozó rabszolgák
ámult morajlása, ami testének láttán zúgott fel.
Felsőteste szinte teljesen szőrtelen volt, bőrszíne pedig olyan
sápadt és zsíros fényű, mint azoké, akik éveken keresztül nem
mennek ki a napra, éles ellentétben sokat látott barna kezével,
arcával és térdével. A kontraszt azonban nem csak itt
mutatkozott meg.
Bal mellének tejfehér bőre fölött egy hatalmas, kékesfekete
folt terült el, ami a bordáitól a kulcscsontjáig húzódott. És bár
jobb mellbimbója egészséges, barnás-rózsaszínes volt, a bal oldali
ezzel ellentétben rikítóan fehér. Csak pislogni tudtam a
látványtól, és hallottam, hogy valaki felkiált mögöttem:
– A Dhia!
– A Dhia, tha e ’tionndadh dubh!- mondta valaki más,
valamivel hangosabban. – Istenemre, elfeketedik!
Hayes, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzéseket,
csak hátradőlt, hogy megvizsgálhassam. Az alaposabb
szemrevételezés után kiderült, hogy a sötét elszíneződést nem
természetes pigmentáció okozta, hanem egy foltosodás, a bőrébe
ágyazódott, megszámlálhatatlanul sok, apró, sötét szemcse
miatt. A mellbimbója teljesen eltűnt, helyében egy fényes fehér
hegszövetfolt alakult ki, akkora, mint egy hatpennys.
– Puskapor – mondtam, végigjáratva ujjaim hegyét az
elsötétedett terület fölött. Láttam már ilyesmit. Besült lövedék
vagy közelről leadott lövés okozta, amitől puskapor – és gyakorta
vatta és szövetdarabkák – hatoltak be a bőr mélyebb rétegeibe.
Való igaz, apró dudorok voltak a bőre alatt, ujjbegyeimmel
egyértelműen kitapogattam, a sötét darabkái annak a
ruhadarabnak, amit akkor viselt, amikor meglőtték.
– A golyó még mindig az ön testében van? – Láttam, hogy
hol hatolt belé a lövedék. Megérintettem a fehér foltot, és
próbáltam elképzelni, milyen utat járhatott be testében a golyó.
– A fele még igen – válaszolta higgadtan. – Széttört. Amikor
a sebész megpróbálta kivájni, odaadta a darabokat, amiket talált.
Amikor utána összeraktam azokat, csak egy fél golyót tudtam
kirakni belőlük, úgyhogy a másik fele bent kellett, hogy
maradjon.
– Széttört? Csoda, hogy a darabkái nem mentek át a szívén
– mondtam leguggolva, hogy közelebbről szemügyre vehessem a
sérülést.
– Ó, bizony átment rajtam – közölte. – Legalábbis
gondolom, hogy át kellett mennie, mert a mellemen jött be,
ahogy ön is látja, és most a hátamon türemkedik ki.
A nézők sokasága és jómagam megdöbbenésére igaza volt.
Nemcsak éreztem egy kis dudort a bal lapockájának külső éle
alatt, de szó szerint láttam is: egy sötétebb duzzanat volt a puha
fehér bőrön.
– Megáll az eszem! – mondtam, mire Hayes jókedvűen
mordult egyet, vagy a szóhasználatom miatt, vagy mert
meglepődtem, nem tudtam volna megmondani.
Bármilyen furcsa volt is, a kis repeszdarab sebészeti
szempontból nem jelentett nehézséget. Egy ruhát belemártottam
az alkoholos tálba, gondosan letöröltem a kérdéses területet,
fertőtlenítettem a szikét, és fürgén belemetszettem a bőrbe.
Hayes mindeközben szinte mozdulatlanul ült. Katona volt és
skót, és a sebhelyek a mellén tanúbizonyságát adták, hogy ennél
sokkal rosszabbat is átélt már.
Két ujjamat szétterpesztve félrehúztam a bemetszés két felét.
A kis rés feltárult, mire egy sötét, éles szélű fémdarab bukkant ki
belőle, mint egy kinyújtott nyelv. Eléggé kilógott ahhoz, hogy
megfogjam egy csipesszel, és kihúzzam. Az elszíneződött
gombócot Hayes kezébe ejtettem, diadalittasan halkan
ujjongtam, majd egy alkoholba mártott kötszert raktam Hayes
hátára.
A férfi hosszan kifújta a levegőt összeszorított ajkai között, és
a háta fölött hátrafordulva rám mosolygott.
– Igazán köszönöm, Mrs. Fraser. Ez a kis mihaszna és én jó
ideje együtt voltunk már, de nem mondhatnám, hogy
bánkódom, amiért meg kell válnom tőle. – Tölcsért formálva
véres tenyeréből, nagy érdeklődéssel szemlélte benne a törött
fémdarabkát.
– Mikor szerezte a sérülést? – kérdeztem kíváncsian. Úgy
gondoltam, hogy a kis repeszdarab valójában nem ment át a
testén, habár tényleg azt az illúziót keltette, hogy ez történt.
Inkább azt tartottam valószínűnek, hogy az eredeti sérülés
felszínének közelében maradt, és lassan körbement a felsőtestén,
a bőr és az izmok között, Hayes mozdulataitól hajtva, mígnem
elérte jelenlegi helyét.
– Ó, több mint húsz éve is van annak, asszonyom – mondta.
Megérintette a kemény, érzéketlen fehér foltot, ami valaha
testének egyik legérzékenyebb pontja volt. – Cullodennél történt.
 Hayes könnyed hangon beszélt, de éreztem, hogy libabőrös
lesz a karom a név hallatán. Több mint húsz éve… Inkább
huszonöt… Ami azt jelenti…
– Maga nem lehetett több mint tizenkettő! – mondtam.
– Így van – felelte, felvonva az egyik szemöldökét. –
Tizenegy voltam. De másnap volt a születésnapom.
Visszanyeltem, bármit mondtam volna is válaszul. Azt
hittem, már nem tudok megdöbbenni a múltbéli eseményeken,
de ezek szerint mégis. Valaki rálőtt egy tizenegy éves fiúra,
közvetlen közelről. Tévedés kizárva, nem a csata hevében
eltévedt lövedék volt. Az, aki meglőtte, tudta, hogy egy gyereket
szándékozik megölni, és mégis tüzelt.
Ajkaimat összeszorítva vizsgáltam meg a bemetszést. Egy
hüvelyknél nem volt hosszabb, és nem volt mély. A
lövedékdarabka a felszín alatt feküdt. Helyes, így nem kell
összevarrni. Egy tiszta kötszerdarabot nyomtam a sebre, és
Hayes elé álltam, hogy rögzítsem a kötszert a helyén tartó
vászoncsíkot.
– Csoda, hogy túlélte – mondtam.
– Tényleg az volt – mondta egyetértően. – A földön
feküdtem, felettem Murchison arca, és én…
– Murchison! – kiáltottam fel önkéntelenül, és észrevettem,
hogy Hayes szeme elégedetten villan fel. Volt egy előérzetszerű
lelkifurdalásom, amikor eszembe jutott, hogy mit is mondott
Jamie előző este. A jó öreg Archie nem mond ki mindent, amit
gondol, és igen sokat beszél. Légy óvatos vele, Sassenach. Nos,
kicsit késő óvatosnak lenni, bár kételkedtem benne, hogy számít-
e ez bármit, még ha ugyanarról a Murchisonról van is szó…
– Látom, mond önnek valamit a név – jegyezte meg
elégedetten Hayes. – Hallottam Angliában, hogy egy bizonyos
Murchison őrmestert a huszonhatodik ezredből Észak-
Karolinába küldtek. De Cross Creek helyőrsége üresen állt,
amikor elértük a várost. Tűz volt?
– Ööö, igen – mondtam, elég idegesen az eset említésére.
Örültem, hogy Bree elment. Csak két ember tudta a teljes
igazságot arról, hogyan is égett le a korona raktárépülete, és
Brianna volt az egyik. Ami a másik személyt illeti, nos, nem
hiszem, hogy Stephen Bonnet a közeljövőben egyhamar
keresztezi a főhadnagy útját, ha egyáltalán még életben van.
– És a katonák a helyőrségből – folytatta Hayes –,
Murchison és a többiek, nem tudja, hová mentek?
– Murchison őrmester meghalt – szólalt meg mögöttem egy
mély, lágy hang. – Sajnos.
Hayes a hátam mögé nézett, és elmosolyodott.
– A Sheumais ruaidh – mondta. – Gondoltam, hogy
meglátogatod a feleségedet előbb vagy utóbb. Reggel óta
kereslek.
Megdöbbentem a név hallatán, ahogyan Jamie is.
Arcvonásai meglepődést tükröztek egy pillanatra, amit az
óvatosság váltott föl. Senki nem nevezte őt „Vörös Jamie”-nek a
felkelés óta.
– Hallottam – felelte kifejezéstelen hangon. Leült a plusz
székre Hayes-szel szemben. – Legyünk hát túl rajta. Miről van
szó?
Hayes felemelte a térdei között lógó tüszőjét, beletúrt, majd
előhúzott egy négyszögletes, viaszpecséttel lezárt,
összehajtogatott papírt. Felismertem a pecsétben a címert. A
szívem kihagyott egy ütemet a látványra. Valahogy kételkedtem
benne, hogy Tryon kormányzó megkésett születésnapi
jókívánságait küldené benne.
Hayes megfordította a papírt, gondosan ellenőrizte, hogy a
levél elülső oldalára rótt név tényleg Jamie-é, majd átnyújtotta a
levelet. Meglepetésemre Jamie nem nyitotta ki azonnal, hanem
ült, kezében a levéllel, s szemét Hayesre szögezte.
– Mi dolgod van itt? – kérdezte hirtelen.
– Ó, csak a kötelességemet teljesítem – felelte Hayes,
ártatlan csodálkozással húzva fel vékony szemöldöke ívét. –
Lehet bármi más oka egy katonának?
– Kötelesség – ismételte Jamie. Szórakozottan a lábához
ütögette a levelet. – Hát jól van. A kötelesség elszólíthat
Charlestonból Virginiába, de gyorsabb módja is van annak, hogy
idegyere.
 Hayes erre vállat akart vonni, de abbahagyta, mihelyst a
mozdulatra megfájdult a válla, amit éppen bekötöztem.
– El kellett hoznom Tryon kormányzó kiáltványát.
– A kormányzó nem a feljebbvalód, és nem parancsolhat
sem neked, sem az embereidnek.
– Valóban – felelte Hayes –, de miért ne állhatnék a
szolgálatára, ha tudok?
– Ó, igen. És vajon ő kért meg erre a szolgálatra, vagy a
saját ötleted volt? – kérdezte Jamie, határozott cinizmussal a
hangjában.
– Igen gyanakvóvá váltál öregkorodra, Sheumais ruaidh –
rázta a fejét szemrehányóan Hayes.
– Így sikerült megérnem ezt a szép kort – felelte Jamie, kis
mosollyal az arcán. Elhallgatott, Hayes szemébe nézett. – Azt
mondod, hogy egy Murchison nevű férfi lőtt meg Drumossie
mezején?
Végeztem a kötözéssel. Hayes próbaképpen megmozgatta a
vállát, hogy lássa, mennyire fáj.
– De hiszen ezt te is biztosan tudtad, a Sheumais ruaidh.
Nem emlékszel arra a napra, ember?
Jamie arckifejezése megváltozott egy pillanatra, és én egy kis
nyugtalan remegést éreztem. A helyzet az volt, hogy Jamie
szinte semmire nem emlékezett a klánok utolsó napjából, abból a
mészárlásból, ami után annyi ember maradt ott, több sebből
vérezve az esőben, köztük ő is. Tudtam, hogy apró foszlányokra
vissza-visszaemlékezett időnként, álmában. Rémálmok
emlékképei voltak ezek, de hogy a traumától, a sérülésektől vagy
puszta akaraterőből, a cullodeni csata az ő számára elveszett –
legalábbis mostanáig. Nem is hiszem, hogy akarta, hogy
visszatérjenek az emlékei.
– Igen sok minden történt azóta – mondta –, nem
emlékszem mindenre. – Hirtelen leszegte a fejét, hüvelykujját
bedugta a levél széle alá, és olyan durván tépte azt föl, hogy a
pecsétviasz darabokra tört.
– Szerény ember a férje, Fraser asszony – biccentett felém
Hayes, miközben odaintette magához a szolgáját. – Sosem
mondta önnek, mit tett aznap?
– Igen sok bátor cselekedet zajlott le azon a csatatéren –
mormogta Jamie a levél fölé hajolva. – És igen sok gyáva tett is.
Szerintem nem olvasott, szemei mereven néztek előre,
mintha valami mást látott volna, valamit, a kezében tartott
papíron túl.
– Való igaz – értett egyet Hayes. – De igenis említésre méltó,
amikor valaki megmenti az ember életét, nem igaz?
Jamie erre riadtan kapta fel a fejét. Odaléptem mögé, és
kezemet gyengéden a vállára tettem. Hayes elvette a szolgájától
az ingét, és lassan felvette, furcsán, félig éberen mosolyogva.
– Nem emlékszel, hogy vágtad fejbe Murchisont, amikor az
a földhöz akart szögezni a bajonettjével? És aztán, amikor
fölvettél, és elvittél a csatamezőről egy közeli kúthoz? Az egyik
klán vezére feküdt ott a füvön, és az emberei mosták a fejét a
vízben, de láttam rajta, hogy meghalt, olyan mozdulatlanul
feküdt. Volt ott valaki, aki ellátott, akarták, hogy te is maradj,
mert vérző sebeid voltak, de te hallani sem akartál róla. Szent
Mihály nevében minden jót kívántál nekem, és mentél is vissza a
csatába.
Hayes megigazította nyakvértje láncát, és beállította a kis
ezüst félholdat az álla alá. A bőrgallérja nélkül a torka
csupasznak és védtelennek látszott.
– Olyan voltál, mint egy vadember, vér csörgött az arcodon,
a hajad meg csak úgy szállt a szélben. Visszadugtad a kardodat a
hüvelyébe, hogy tudjál engem vinni, de mihelyst visszafordultál,
máris kihúztad. Nem hittem, hogy valaha is újra látlak, mert
aligha láttam életemben embert, aki ilyen bőszen akart a halálba
rohanni…
Megrázta a fejét, félig lehunyta a szemét, mintha nem azt a
józan, rendíthetetlen férfit látta volna maga előtt, nem a Fraser’s
Ridge Fraserét, hanem Vörös Jamie-t, a fiatal harcost, aki nem
bátorságból ment vissza a csatába, hanem mert el akarta dobni
az életét, mert tehernek érezte azután, hogy elveszített engem.
– Ezt tettem volna? – motyogta Jamie. – Egészen…
elfelejtettem. – Éreztem benne a feszültséget, ami úgy énekelt a
kezem alatt, mint egy kifeszített drót. Pulzusa gyorsan vert a füle
mögött. Volt, amit elfelejtett, de ezt biztos nem. Ahogy én sem.
Hayes lehajtotta a fejét, amíg segédje a nyaka köré kötötte a
bőrgallért, majd kiegyenesedett, és felém biccentett.
– Köszönöm a nagylelkű segítségét, asszonyom.
– Szóra sem érdemes – mondtam kiszáradt szájjal. –
Örömömre szolgált.
Újra eleredt az eső. Hideg cseppek csapódtak a kezemre és az
arcomra, és nedvesség csillogott Jamie arcának erős csontjain.
Remegve ültek meg a cseppek a hajában és sűrű szempilláin.
Hayes belerázta magát a kabátjába, és tartánját magára
terítve egy kis aranyozott brossal rögzítette azt, amit apja adott
neki Culloden előtt.
– Tehát Murchison halott – mondta, mintha csak hangosan
gondolkodott volna. – Úgy hallottam – ujjaival egy pár pillanatig
a bross kapcsával bíbelődött hogy kerten voltak testvérek, és
olyan egyformák voltak, mint két tojás.
– Így volt – felelte Jamie. Felnézett, és pillantása találkozott
Hayes pillantásával. A főhadnagy arcán csupán mérsékelt
érdeklődés mutatkozott.
– Nahát! És tudod esetleg, melyikőjük volt az, aki…
– Nem. De nem is számít, mindketten meghaltak.
– Nahát! – mondta Hayes megint. Megállt egy pillanatra,
mintha csak elgondolkozott volna, majd szertartásosan
meghajolt Jamie előtt, kalapját a melléhez szorítva. –
Buidheachas dhut, a Sheumais mac Brian. Az áldott Szent
Mihály védelmezzen téged. – Röviden megemelte a kalapját
felénk, majd a fejébe nyomta azt, és elindult. Segédje némán
követte.
Szélroham söpört végig a tisztáson, egy adag hideg esőt
hozva magával, a cullodeni fagyos áprilisi esőhöz hasonlatosat.
Jamie hirtelen megborzongott mellettem, olyan erős görcsös
remegéssel, hogy a még mindig kezében tartott levelet
összegyűrte.
– Mennyire emlékszel? – kérdeztem Hayes után pillantva,
amint a hadnagy átvágott a véráztatta földön.
 – Szinte semmire – felelte. Felállt, felém fordult, és rám
nézett, olyan sötét pillantással, mint fejünk felett az ég. – És még
az is túl sok.
Átnyújtotta az összegyűrt levelet. Az eső eláztatta és
szétmosta rajta a tintát itt-ott, de még mindig elég olvasható volt.
A kiáltvánnyal szemben ez két mondatot tartalmazott, de az
eggyel több mondat végi pont nem enyhítette mondanivalójának
súlyosságát.

Kelt: New Bernben, október 20-án

James Fraser Ezredes részére

Mivel a kormány által fenntartott békét és közrendet
mostanában többször megsértették, és sok személyi
sérülést és anyagi kárt okozott a gyarmatok
megannyi lakosának azon személyek csoportja, akik
magukat Rendfenntartóknak nevezik, ezennel
Őfelsége Tanácsadóinak javaslatára utasítom Önt,
hogy haladéktalanul állítson hadrendbe belátása
szerinti számú férfit, akik a tartalékos ezredben
fognak szolgálni, és a lehető leghamarabb jelentsen
nekem az önkéntesek számáról, akik hajlandóak
királyukat és Országukat szolgálni, amikor behívják
őket, illetve arról, hány hadra fogható férfi tartozik
az Ön ezredébe, akik kivezényelhetők vészhelyzet,
illetve minden további erőszakos cselekmény esetén,
amit a jövőben kísérelnek meg esetleg a felkelők.
Parancsaim hű és maradéktalan végrehajtásában
bízva maradok továbbra is
Az Ön hű szolgája,
William Tryon

Gondosan összehajtottam az esőtől foltos levelet, alig-alig

észlelve, hogy remeg a kezem. Jamie elvette tőlem a papirost, és
úgy fogta a hüvelyk- és mutatóujja között, mintha valami
undort keltő tárgy lett volna, mert valóban az is volt. Fanyarul
rám mosolygott, amikor találkozott a pillantásunk. – Reméltem,
hogy kicsit később jön el ez a pillanat – mondta.
 8

Az intéző
Brianna elment, hogy elhozza Jemmyt Jocasta sátrából,
Roger lassan baktatni kezdett fel a kaptatón, a saját sátorhelyük
felé. A szembejövők üdvözölték és gratuláltak neki, de ő alig
hallotta meg a szavaikat.
Lesz következő alkalom, mondta Brianna. Roger elismételte
a szavakat, úgy forgatta azokat elméjében, mint egy marék aprót
a zsebében. Brianna nem csak úgy mondta ezt. Komolyan is
gondolta, és ez olyan ígéret volt, ami jelenleg többet jelentett
neki, mint azok, amiket Brianna az első nászéjszakájukon tett.
Az esküvők gondolata végül emlékeztette arra, hogy
hamarosan következik egy másik is. Végignézett magán, és látta,
hogy Bree nem túlzott a külsejét illetően. A fenébe! És ez
ráadásul Jamie kabátja volt.
Hozzáfogott lesöpörni magáról a fenyőtűket és a sárfoltokat,
de valaki megzavarta, aki odakiáltott egy hellót az ösvény
tetejéről. Roger felnézett, és látta, hogy Duncan Innes közelít
feléje óvatosan a meredek lejtőn, megdöntött testtel ellensúlyozva
karja hiányát. Duncan felvette káprázatos kabátját, egy kék
paszománnyal szegett, skarlátvörös darabot, aranygombokkal.
Haját szoros fonatba kötve, divatos, új, fekete kalapja alá rejtette.
A felföldi halászból tehetős birtokossá való átalakulása egészen
meghökkentő volt, még Duncan magatartása is mintha
megváltozott volna, másfélszer magabiztosabb lett.
Egy magas, vékony, idősebb úriember kíséretében érkezett,
aki igen csinos, de meglehetősen kopottas megjelenésű volt,
ritkás ősz tincseit magas és kopaszodó homlokából kötötte hátra.
Szája beesett a foghíjaktól, de megtartotta mulatságos ívét,
szeme kék és fényes volt, hosszú arcára úgy feszült a bőr, hogy
alig hagyott lehetőséget szarkalábak kialakulására a szeme körül,
miközben mély barázdák szegélyezték száját és szemöldökét.
Hosszú, horgas orrával, rozsdabarna, rongyos, fekete öltözékében
úgy nézett ki, mint egy barátságos keselyű.
– A Smeòraich! – kiáltotta Duncan Rogernek, látható
örömmel. – Pontosan ezt az embert kerestem! És bízom benne,
formába hoztad magad a házasságkötésre – tette hozzá, kérdőn
méregetve Roger foltos kabátját és a hajába ragadt leveleket.
– Ööö… Persze. – Roger megköszörülte a torkát, és ruházata
tisztogatásának mozdulatát a mellére mért rövid ütéssé alakította
át, mintha csak a váladékokat akarta volna fellazítani a
tüdejében. – Nyirkos az idő az esküvőhöz, nem igaz?
– Boldog az ara, kire a nap süt, és boldog az a holt, akit eső
áztat – értett egyet Duncan, és kissé idegesen felnevetett. – Azért
reméljük, nem visz el minket a mellhártyagyulladás, mielőtt
megházasodnánk, igaz? – Megigazította vállán szép vörös
kabátját, és lesöpört egy képzeletbeli porszemet a
mandzsettájáról.
– Igazán csinos vagy, Duncan – jegyezte meg Roger, abban
a reményben, hogy némi élcelődéssel elterelheti a figyelmet saját
gyalázatos állapotáról. – Egészen olyan, mint egy vőlegény!
Duncan elpirult egy kicsit lekonyuló bajsza mögött, és egy
kezével kabátja címeres gombjaival kezdett babrálni.
– Hát, igen – mondta némileg zavarban. – Miss Jo mondta,
hogy nem akarja, hogy úgy álljak az oltár elé, mint egy
madárijesztő. – Köhögött, és hirtelen a társa felé fordult, mintha
szavai eszébe juttatták volna, hogy ő is jelen van. – Mr. Bug, ez a
férfi itt urasága leendő veje, Roger Mac, akiről már beszéltem
önnek. – Visszafordult Rogerhez, tétován társa felé intve, aki
előrelépett, kinyújtotta a kezét, és mereven, de udvariasan
meghajolt.
– Arch Bug lennék, a Smeòraich.
– Szolgálatára, Mr. Bug – felelte Roger illendően, és kissé
megdöbbenve vette észre, hogy a kezét szorongató nagy csontos
kézről hiányzik az első két ujj.
– Ümm – válaszolta Mr. Bug, modorával jelezve, hogy
osztozott Roger érzéseiben. Meglehet, hogy szeretett volna
elmélyülni a témában, de amikor szólásra nyitotta a száját,
mintha egy magas, a kortól kissé recsegős női hang jött volna a
torkából.
– Igazán kedves Mr. Frasertől, és biztos vagyok benne, hogy
nem lesz oka megbánni, bizony, hogy nem, ahogy én is
mondtam neki. El sem tudom mondani, micsoda áldás ez
nekünk, akik azt sem tudtuk, honnan szerezzük meg a betevőt
vagy a tetőt a fejünk fölé! Mondtam is Arch-nak, azt mondtam,
hogy csak hinnünk kell a mi Krisztus urunkban es a
Szűzanyában, és ha éhen kell is halnunk, tegyük azt a kegyelem
állapotában, és Arch erre azt mondta…
Egy kis kerek asszony, ugyanolyan kopott és idős, mint a
férje, de hasonlóan rendezett külsejű, jelent meg a szemük előtt,
és csak mondta, mondta megállás nélkül. Amilyen alacsony volt,
Roger nem vette őt észre, mert eltűnt férje kabátjának
terjedelmes szárnyai mögött.
– Bug asszony – suttogta Duncan Rogernek teljesen
feleslegesen.
– …egy ezüst félpenny nem sok, annyink sem volt, és én
azon tanakodtam, mi lesz most velünk, amikor Sally McBride
hallotta, hogy Jamie Frasernek szüksége van egy jó…
Mr. Bug elmosolyodott a felesége feje fölött. Az asszony
elhallgatott a mondat közepén, Roger kabátjának állapotát látva
szeme kikerekedett a döbbenettől.
– Nahát, nézzenek oda, mégis mi történt veled, te legény?
Baleseted volt? Úgy nézel ki, mint akit leütöttek, és a sarkánál
fogva keresztülhúztak egy trágyadombon!
Válaszra sem várva a derekára kötött dagadó zsebébe nyúlt,
és előkapott belőle egy tiszta zsebkendőt. Bőségesen ráköpött, és
szorgalmasan tisztogatni kezdte a sáros foltokat Roger
kabátjának mellrészéről.
– Ó, igazán nem szükséges… Vagyis… Ööö… Köszönöm. –
Roger úgy érezte, mintha valami gép fogaskerekei közé került
volna. Segélykérően Duncanre pillantott.
– Jamie Roy megkérte Mr. Bugot, hogy legyen a Ridge
intézője – ragadta meg Duncan a Mrs. Bug elfoglaltsága által
adódott pillanatnyi szünetet, hogy rövid magyarázatot adjon
Rogernek.
 – Intéző? – Roger egy kis lökés érzett a szóra, mintha valaki
megütötte volna a szegycsontja alatt.
– Igen, azokra az alkalmakra, amikor uraságának el kell
utaznia, vagy más ügyek kötik le. Mert való igaz, a földek és a
bérlők nem látják el magukat.
Duncan némi bánkódással a hangjában beszélt. Egykori
egyszerű coigachi halászként gyakorta terhesnek találta a nagy
ültetvény vezetésével járó felelősséget, és most egy kis kapzsi
csillogással a szemében pillantott Mr. Bugra, mintha az jutott
volna az eszébe, hogy zsebre vágja ezt a hasznos embert, és
hazaviszi River Runba. Persze, gondolta Roger, ez azzal is járt
volna, hogy Mrs. Bugot is vinnie kellett volna.
– Ennél jobb nem is történhetett volna, micsoda nagy
szerencse, és épp tegnap mondtam Archnak, hogy a legtöbb,
amiben reménykedhetünk, hogy munkát találunk Edentonban
vagy Cross Creekben, Arch talán elszegődhetett volna valamelyik
hajóra, de az micsoda egy veszedelmes élet, nem igaz? Folyton
bőrig ázni, és a halálos malária kísértetek módjára száll föl a
mocsarakból, a levegő meg olyan sűrű az ártalmas gőzöktől,
hogy alig lehet belélegezni, én meg közben levihettem volna
mosni a ruhát a patakra, amíg ő odalett volna kint a vízen, pedig
biztos, hogy gyűlöltem volna ezt, mert egy napot sem voltunk
külön azóta, hogy összeházasodtunk, igaz, kedveském?
Az asszony áhítatos pillantást vetett hórihorgas férjére, aki
gyengéden lemosolygott rá. Talán Mr. Bug süket, gondolta
Roger, vagy esetleg csak egy hete házasodtak össze.
Anélkül azonban, hogy érdeklődnie kellett volna,
tájékoztatták, hogy a Bug házaspár több mint negyven éve
házas. Arch Bug kisebb tanyagazda volt Glenmoristonban,
Malcolm Grant birtokán, de a felkelés utáni évek igen
keményeknek bizonyultak. Grant általa vezetett birtokát az
angol korona elkobozta, majd pár évig Mr. Bug tanyás gazdaként
kereste a kenyerét, de aztán a nélkülözés és az éhezés
rákényszerítette, hogy fogja a feleségét és a megmaradt
pénzecskéjüket, és új életet kezdjenek Amerikában.
– Meg akartuk próbálni Edinburghban – mondta az öregúr
lassú, méltóságteljes szavakkal, dallamosan lágy, felföldi
nyelvjárásban. Szóval mégsem süket, gondolta Roger. Még nem
–, mert van ott egy unokatestvérem, akinek bankházai vannak,
és úgy gondoltuk, talán megtenné, hogy súg pár jó szót valaki
fülébe az érdekemben… De túl öreg voltam már, és hiányzott
ehhez a fajta munkához a tapasztalatom…
– Pedig megfogták volna az isten lábát vele! De nem,
amilyen félnótások voltak, eszükbe sem jutott, így el kellett
jönnünk szerencsét próbálni…
Duncan pillantása találkozott Rogerével, és lekonyuló
bajuszába rejtette mosolyát, ahogy feltárultak előttük a Bug
házaspár kalandjai ezen elhadart szóáradat révén. Roger
viszonozta a mosolyt, miközben kissé kényelmetlenül érezte
magát, de próbált tudomást sem venni róla.
Intéző. Valaki, aki felügyeli a Ridge-et, elvégzi a vetést,
gondoskodik a betakarításról, és ellátja a bérlők ügyes-bajos
dolgait, amikor Jamie Fraser odavan, vagy mással foglalkozik.
Nyilvánvalóan szükség van rá, a közelmúltban beköltözött sok új
lakó miatt, és tudván, hogy mit hoz a következő néhány év.
Egészen mostanáig azonban Roger sem jött rá, hogy tudat
alatt azt feltételezte, hogy ő lesz Jamie jobbkeze ilyen ügyekben.
De legalábbis a bal.
Fergus bizonyos dolgokban segített Jamie-nek, ellovagolt,
hogy elintézzen ezt-azt, és hírekkel térjen vissza. Fergust a
félkezűsége azonban korlátozta a fizikai munkában, így nem
tudta ellátni sem az adminisztrációt, sem a könyvelést. Jenny
Murray megtanította olvasni – valamilyen szinten – a francia
árvát, akit a bátyja fogadott magához, de teljes kudarcot vallott
abban, hogy a számok világába bevezesse őt.
Roger Mr. Bug kezére pillantott lopva, amit ő most gyengéd
ragaszkodással felesége pufók vállán nyugtatott. Csonkasága
ellenére is széles, munkában edzett, erősnek látszó kéz volt, de a
maradék ujjait erősen eltorzította az ízületi gyulladás. ízületei
megnagyobbodtak, és ránézésre úgy tűnt, nagy fájdalmakat kell
a kéz tulajdonosának elviselnie.
Szóval Jamie úgy gondolta, hogy egy idősödő, félig béna férfi
alkalmasabb arra, hogy ellássa Fraser’s Ridge ügyeit? Ez egy
meglepően keserű gondolat volt.
Tudta, hogy apósának vannak kétségei a képességei felől,
azon természetes apai bizalmatlanságon túl, amit az iránt érezne
az ember, aki lefekszik a lányával. Jamie, aki maga teljesen
botfülű volt, természetszerűen nem sokra értékelte Roger zenei
tehetségét. És bár Roger szép szál legény és szorgalmas
fiatalember volt, sajnos való igaz, hogy nem sok gyakorlati
ismerettel rendelkezett az állattartás, a vadászat vagy épp a
halálos fegyverek használatát illetően. Az is biztos, hogy nem sok
gyakorlata volt a gazdálkodásban vagy egy nagybirtok
elvezetésében, ellentétben Mr. Buggal, aki viszont nagyon is
tapasztalt volt e téren. Ezt Roger sietve beismerné maga is.
De mégiscsak Jamie veje volt, vagy legalábbis hamarosan az
lesz. A fenébe is, Duncan is épp így mutatta be! Lehet, hogy egy
más korszakban nevelték föl, de akkor is felföldi skót volt, és
nagyon jól tudta, hogy a vér és a rokoni kötelék mindennél
fontosabb.
Egy apa egyetlen leányának férjére általában fiaként
tekintett a család, és csak a családfőre tekintettek nagyobb
tisztelettel. Hacsak valami borzasztó nagy gond nem volt az
illetővel, például közismert iszákos vagy súlyosan züllött alak
hírében állt. Vagy gyöngeelméjű… Jézus, hát ezt gondolja róla
Jamie? Hogy ő egy reménytelen tökfilkó?
– Üljön le, fiatalember, és mindjárt rendbe kapom magát! –
szakította meg Mrs. Bug Roger töprengését. Meghúzogatta
kabátja ujját, és ciccegve adott hangot rosszallásának, ahogy a
leveleket és a gallyakat nézte a fiú hajában. – Nézzenek oda, hát
hogy néz ki maga? Tiszta tépett és szedett-vedett! Verekedésbe
keveredett? Csak azt remélem, hogy a másik fickó rosszabbul néz
ki, annyit mondhatok.
Mielőtt Roger tiltakozhatott volna, az asszony leültette őt egy
sziklára, előkapott egy fafésűt a zsebéből, kirántotta a bőrszalagot
a hajából, és olyan hévvel fogott hozzá rendezetlen hajtincsei
kifésüléséhez, hogy Roger biztos volt benne, hogy jó néhány
hajszálat ki fog tépni a fejbőréből.
 – Feketerigó, igaz, így hívják magát? – tartott szünetet Mrs.
Bug a borbélykodás közben, és feltartott egy fényes fekete
hajszálat, mintha élősködők után kutatott volna.
– Úgy bizony, de nem a helyes fekete fürtjei miatt – jegyezte
meg Duncan vigyorogva, látva, milyen zavarba jött Roger. –
Hanem az éneke miatt. Olyan aranytorkú, mint egy kis
fülemüle, a mi Roger Macünk.
– Ének? – kiáltott fel Mrs. Búg, és elvarázsolva ejtette ki
kezéből a hajtincset. – Akkor magát hallottuk tegnap este? Maga
énekelte a Ceannràrát és a Loch Ruadhainnt? És maga játszott a
bodhránon?
– Meglehet – dörmögte Roger szerényen. A hölgy határtalan
csodálata – aminek bőséges jelét adta – hízelgett neki, és el is
szégyellte magát, amiért egy gyenge pillanatában olyan
megvetően gondolkozott a férjéről. Végül is, gondolta, látván az
asszony toldozott-foldozott kötényét és a ráncokat az arcán,
ezeknek az öregeknek láthatóan nehéz sors jutott. Talán Jamie
legalább annyira könyörületből adott nekik munkát, mint
amennyire segítségre volt szüksége.
Ettől valamivel jobban érezte magát, és hálás köszönetet
mondott Mrs. Begnak a segítségéért.
– Vendégül láthatnánk magukat a tüzünknél? – kérdezte,
érdeklődő pillantást vetve Mr. Bugra. – Még aligha találkoztak
Mrs. Fraserrel, vagy…
Mondandóját félbeszakította egy zaj, ami olyan volt, mint
egy tűzoltóautó szirénája, távoli, de egyre közeledő. Roger, aki jól
ismerte már ezt a bizonyos ricsajt, nem volt meglepve, hogy
leendő apósát a hegyet átszelő egyik ösvényen látta előbukkanni,
karjai között Jemmel, aki úgy ficergett és visított, mint egy
leforrázott macska.
Jamie enyhén feldúltan átnyújtotta a gyereket Rogernek, aki
elvette a babát, és – egyéb ötlet híján – hüvelykujját a gyermek
kilátott szájába dugta. A sírás azonnal abbamaradt, és mindenki
megkönnyebbült.
– Milyen édes kisfiú! – hajolt lábujjhegyen Jem fölé Mrs.
Búg, mialatt Jamie láthatóan rendkívül megkönnyebbülten Mr.
Bughoz és Duncanhez fordult, hogy üdvözölje őket.
Az „édes” nem az a jelző, amit Roger választott volna, a
„dühöngő” inkább tűnt helyénvalónak. A kisbaba arca vöröslött,
patakzó könnyeitől csíkos volt az arca. Dühösen szopta a felkínált
hüvelykujjat, és szemét szorosan zárva tartotta, hogy kizárja a
nyilvánvalóan ellenséges világot. Az a kis haja, ami volt, izzadt
tüskékben és csapzott fodrokban állt égnek. Kibújt a pelenkájából
is, s az loncsosan és gyalázatos ráncokban lógott rajta. Ezenkívül
úgy bűzlött, mint egy elhanyagolt árnyékszék, túlságosan is
nyilvánvaló okokból.
Roger, gyakorlott apaként, azonnal vészhelyzeti
intézkedéseket léptetett életbe.
– Hol van Bree?
– Isten tudja, ő pedig nem árulja el – felelte Jamie kurtán. –
Átkutattam érte az egész hegyoldalt azóta, hogy a kisded felkelt a
karomban, és úgy döntött, hogy nem elégszik meg a
társaságommal. – Jamie gyanakvóan megszagolta azt a kezét,
amivel az unokáját tartotta, majd beletörölte kabátja aljába.
– Velem sem valami elégedett, úgy tűnik. – Jem a
hüvelykujján csámcsogott, elégedetlenül sivított, és nyál csörgött
le az állán. – Láttad Marsalit mostanában? – Tudta, hogy
Brianna nem szereti, ha rajta kívül bárki más eteti Jemmyt, de
ez a mostani egyértelműen vészhelyzet volt. Körbepillantott,
remélve, hogy kiszúr a közelben egy szoptatós anyát, aki
megkönyörül a gyermekén, ha már rajta nem is.
– Adja csak ide azt a szegény kisdedet! – mondta Mrs. Bug a
gyerekért nyúlva. Egy pillanat alatt átváltozott fecsegő, minden
lében kanál nőszemélyből a fény angyalává, legalábbis Roger így
látta.
– Gyere csak ide, a leannan, gyere! – Jemmy azonnal
meglátta benne a felsőbb hatalom képviselőjét, rögvest befogta a
száját, és áhítattal mérte végig Mrs. Bugot. Az asszony a
kisbabával az ölében leült, és elkezdett vele is ugyanolyan
határozottan és hatékonyan foglalkozni, ahogy az apjával is
tette. Rogernek átvillant az agyán, hogy Jamie talán a Bug
házaspár rossz tagját kérte fel intézőnek.
 Arch azonban értelemről és hozzáértésről egyaránt
tanúbizonyságot téve, értelmes kérdések sorát tette fel Jamie-nek
az állatállománnyal, a növénykultúrákkal, a bérlőkkel
kapcsolatban és egyéb témákban. De ezt én is el tudnám látni,
gondolta Roger, ahogy feszülten figyelte a beszélgetést.
Legalábbis részben, tette hozzá őszintén, amikor a beszélgetés
hirtelen a tőgygyulladás témája felé terelődött. Talán Jamie jól
tette, hogy olyasvalakit keresett, aki ért a dolgához… De Roger is
tanulékony, végül is…
– Hát ki a szép kis legény, hümm? – állt fel Mrs. Bug
Jemmynek duruzsolva, aki most már egy tisztességes, szorosan
bebugyolált bábbá változott.
Végighúzta zömök ujját a kisbaba kerek arca élén, majd
Rogerre pillantott. – Igen, igen, olyan a szeme, mint az apjáé,
nem igaz?
Roger elpirult, és megfeledkezett a tőgygyulladásról.
– Valóban? Én azt mondanám, inkább az anyjára ütött.
Mrs. Bug összeszorította az ajkát, Rogerre hunyorított, majd
határozottan megrázta a fejét, és megpaskolta Jem feje búbját.
– A haja, az lehet, hogy nem, de a testalkata az olyan, mint a
magáé, fiam. Azok a szép széles vállak! – Elismerően biccentett
Roger felé, és megpuszilta Jem homlokát. – De hiszen én még
azon sem lennék meglepődve, ha idővel zöldre válna a szeme.
Tudja, mit, felnőttkorában kiköpött olyan lesz, mint maga! Ugye
olyan leszel, te kis lurkó? – bökött orrával Jemmy-re. – Nagy,
erős legény leszel, mint apa, igaz?
Az emberek mindig ilyeneket mondanak, emlékeztette
magát Roger, ezzel igyekezvén elfojtani azt az abszurd örömöt,
ami az asszony szavai hallatán eltöltötte. Ezek az idős
asszonyságok mindig azt mondják, hogy hasonlít egy gyerek
erre vagy arra. Hirtelen azonban arra jött rá, hogy félt beismerni
akár csak a lehetőségét annak, hogy Jemmy tényleg az övé lehet,
annyira szerette volna, hogy így legyen. Azt sulykolta magába,
hogy nem számít. Mindegy, hogy ő-e a gyerek vér szerinti apja,
vagy sem, fiaként fogja szeretni és fog gondoskodni róla. Persze
hogy így tesz. De rájött, hogy ez mégiscsak számít, de még
mennyire, hogy számít.
Mielőtt azonban bármi egyebet mondhatott volna Mrs.
Bugnak, Mr. Bug feléje fordult, hogy udvariasan őt is bevonja a
férfiak beszélgetésébe.
– Önt MacKenzie-nek hívják, igaz? A torridoni MacKenzie-k
közül származik, esetleg Kilmarnockból?
Rogernek a skót klánok egész találkozójának ideje alatt
feltettek ilyen és hasonló kérdéseket. Egy adott személy
családfájának feltérképezése bevett szokás volt a skótok között,
hogy beszélgetést kezdeményezzenek. Egy olyan szokás, ami
fikarcnyit sem fog változni a következő kétszáz évben – gondolta
Roger, és óvatos nyugtalanságát enyhítette ez az ismerős szokás.
Mielőtt azonban válaszolhatott volna, Jamie megszorította a
vállát.
– Roger Mac anyai ági rokonom – mondta, mintegy
mellékesen. – A leochi MacKenzie-k sarja, tudja?
– Ó, valóban? – Arch Bugot lenyűgözték a hallottak. –
Akkor messzire vetett a sors, fiam.
– Ó, biztosan nem messzebb, mint önt, uram, vagy bárki
mást ezen a hegyen, ami azt illeti – intett röviden Roger a
fölöttük elterülő hegyoldalra, ahonnan gael nyelvű kiáltásokat és
dudaszót sodort feléjük a szél a nyirkos levegőben.
– Nem, nem, fiam! – csatlakozott újra a társalgáshoz Mrs.
Búg, Jemmyt a vállának döntve. – Nem úgy értette Arch –
magyarázta. – Hanem hogy igen nagy távolságra vagy a
többiektől.
– Többiek? – nézett össze Roger és Jamie, aki vállat vont,
mert ugyanúgy nem tudta, hogy miről beszél az asszony.
– Leochból – szólalt meg újra Arch, mielőtt a felesége ismét
magához ragadná a beszélgetés fonalát.
– A hajón hallottuk, tudják? Csapatostul jöttek, csupa
MacKenzie, mind az öreg vártól délre lévő földekről. Továbbra is
ott maradtak, miután a földesuruk távozott, ő és az első bérlők,
de most már ők is el akartak menni, hogy csatlakozzanak a
klánból megmaradtakkal, hátha újra vagyont szerezhetnek,
mert…
 – A földesúr? – szakította félbe Jamie hirtelen. – Mármint
Hamish mac Callum? – Hamish, Colum fia, fordította le
magában Roger, és elgondolkodott. Jobban mondva Hamish
mac Dougal, de az egész világon ezt csak öt ember tudta. De
lehet, hogy már csak négy.
Mrs. Bug buzgón bólogatott.
– Igen, igen, ő az, bizony, akit így neveznek. Hamish mac
Callum MacKenzie, Leoch földesura. A harmadik uraság. Ők
nevezték így. És…
Jamie láthatóan ráérzett annak a trükkjére, hogyan lehet
kezelni Mrs. Bugot. Azzal, hogy könyörtelenül félbeszakította őt,
sikeresen megtudta, hogy mi történt, olyan rövid idő alatt, amit
Roger elképzelhetetlennek tartott. A leochi várat elpusztították az
angolok a cullodeni csatát követő tisztogatások során. Ennyit
Jamie is tudott, de minthogy maga is be volt börtönözve, nem
kapott hírt azoknak a sorsáról, akik ott éltek.
– És nem volt szíve kérni – tette hozzá Jamie, szomorkásan
lehorgasztva a fejét. Mr. és Mrs. Bug egymásra pillantottak és
kórusban sóhajtottak fel, és ugyanaz a melankólia vetett
árnyékot a pillantásukra, amitől Jamie hangja is elkomorult. Ezt
a pillantást már jól ismerte Roger.
– De ha Hamish mac Callum még él… – Jamie nem vette le
kezét Roger váltóról, sőt ekkor meg is szorította azt – akkor ez
mégiscsak szívderítő hír, nem igaz? – Jamie erre Rogerre
mosolygott, olyan nyilvánvaló örömmel, hogy váratlanul
Rogernek is széles mosolyra húzódott a szája.
– Igen – felelte Roger, és érezte, hogy nagy kő esik le a
szívéről. – Bizony, hogy az.
Az a tény, hogy akkor sem ismerné meg Hamish mac
Callum Mac-Kenzie-t, ha itt állna előtte, nem bírt jelentőséggel.
Az a férfi valóban rokona volt – vérrokona –, és ez örömteli
gondolat volt.
– Akkor hová mentek? – faggatózott Jamie, leengedve a
kezét. – Hamish és a követői.
– Új-Franciaországba, Kanadába – felelte egybehangzóan a
Bug házaspár.
 Új-Skóciába? Vagy Maine-be? Nem, inkább egy szigetre,
döntöttek végül egy követhetetlen tanakodás után. Vagy mégis
inkább…
Jemmy egy hatalmas ásítással elejét vette a további
töprengésnek, jelezvén, hogy mindjárt éhen hal, mire Mrs. Bug
úgy akcióba lendült, mintha csak belészúrtak volna.
– El kell vinnünk az anyjához ezt a szegény kis fiúcskát –
mondta rosszallóan, s pártatlanul, egyszerre meredt a négy
férfira, mintha mindegyikőjüket egyszerre vádolná azzal, hogy
összeszövetkeztek, hogy megöljék a gyereket. – Merre van a
táborhelyük, Mr. Fraser?
– Majd én elvezetem, asszonyom – ajánlotta sietve Duncan.
– Jöjjön velem!
Roger elindult a Bug házaspár után, de Jamie a karjára tette
a kezét, és ott marasztalta.
– Hagyd csak, majd Duncan elviszi őket. – És egy
biccentéssel útjára bocsátotta a Bug házaspárt. – Majd később
beszélek Archcsal. Valamit el kell mondanom, a chliamhuinn.
Roger egyből feszültebb lett Jamie eme formális
megszólítása után. Tehát most akarja elmondani, hogy milyen
jellem- és tudásbéli hiányosságok miatt alkalmatlan arra, hogy
felelős pozíciót töltsön be Fraser’s Ridge-en?
De nem, Jamie egy gyűrött papírdarabot húzott elő a
tüszőjéből. Némi fintorral az arcán nyújtotta át Rogernek,
mintha a papír megégette volna a kezét. Roger gyorsan átfutotta
az írást, majd felnézett a kormányzó rövid üzenetéből.
– Milícia. Milyen hamar?
Jamie megvonta a vállát.
– Senki sem tudja, de alighanem hamarabb, mint
bármelyikünk is szeretné – felelte egy örömtelen félmosollyal. –
Hallottad, miket beszélnek a tábortüzek körül?
Roger komolyan bólintott. Hallotta, miről beszélgetnek az
emberek a dalai közti szünetekben, a kőhajító verseny mezejének
szélén, a kis csoportokba verődött férfiak, akik a fák alatt
iszogattak előző nap. Ökölharcra is sor került a rönkfeldobás
versenyén – ami gyorsan abbamaradt, és nem esett kár senkiben
–, de a harag úgy lógott a találkozó levegőjében, mint egy rossz
szag.
Jamie megdörzsölte az arcát, végigtúrt a haján, vállat vont
és felsóhajtott.
– Szerencse, hogy belefutottam az öreg Arch Bugba és a
feleségébe. Ha fegyveres harcra kerül sor – márpedig így lesz
szerintem, ha nem most, akkor később –, akkor Claire is velünk
tart majd. Nem akarom Briannát magára hagyni, ha egy mód
van rá.
Roger érezte, ahogy a szűnni nem akaró kétely súlya
szertefoszlik, ahogy hirtelen minden világossá vált.
– Magára hagyni. Úgy érted, hogy azt akarod, hogy én
tartsak veled? Hogy én segítsek embereket toborozni a milíciába?
Jamie értetlenül nézett rá.
– Hát persze, ki más?
Jamie följebb húzta tartánját a vállai köré, és behúzta vállát
a feltámadó szél ellen.
– Jöjjön hát, MacKenzie százados! – mondta fanyar éllel a
hangjában. – Sok tennivalónk van, mielőtt megházasodhatna.
 9

Az elégedetlenség csírája
Belenéztem Farquard Campbell egyik rabszolgájának
orrlyukába, és félig az azt eltorlaszoló orrpolipra, félig pedig
Tryon kormányzóra gondoltam. A kettő közül az orrpolippal
kapcsolatban viseltettem több jóindulattal, és azt szándékoztam
tüzes vassal kiirtani.
Olyan rohadt igazságtalan, gondoltam, ahogy
homlokráncolva sterilizáltam a szikét, és a legkisebb vasat egy tál
forró parázsba helyeztem.
Ez volt a kezdet? Vagy az egyik legalább? 1770 végén
jártunk, öt év múlva mind a tizenhárom gyarmatban kitör a
háború. De mindegyik gyarmat más úton jut el oda. Sokáig
éltem Bostonban, így tudtam Bree történelemleckéiből, hogy
milyen lépései voltak – vagy lesznek – a folyamatnak
Massachusettsben. A különböző adók, a bostoni sortűz, Harbor,
Hancock, Adams, a bostoni teadélután meg minden. De mi van
Észak-Karolinával? Itt hogy történt – vagy hogyan fog történni?
Lehet, hogy épp most történik. Néhány éve már izzik a
feszültség a keleti part ültetvényesei és a nyugati országrészben
keservesen élő telepesek között. A Rendfenntartók többnyire az
utóbbiak osztályából kerültek ki, míg az előbbiek teljes szívvel
Tryon pártján álltak – más szóval a korona oldalán.
– Most már jobban van? – Adtam a rabszolgának egy nagy
korty gyógy-whiskyt, hogy erőt merítsen belőle. Bátorítóan
rámosolyogtam, mire ő bólintott, bizonytalanul, de megadóan.
Én még soha nem hallottam a Rendfenntartókról, ők
azonban mégis itt voltak. És már eleget láttam ahhoz, hogy
tudjam, mennyi mindent kihagytak a történelemkönyvekből.
Vajon épp most vetik el a forradalom magvait a szemem láttára?
Megnyugtatóan sutyorogva egy vászonkendőt tekertem a bal
kezem köré, szorosan megfogtam vele a szolga állát, feldugtam a
szikét az orrlyukába, és egy ügyes mozdulattal elmetszettem a
polipot. Erősen vérzett persze, a vér melegen ömlött a ruhán át a
kezemre, de a beavatkozás nem bizonyult különösen
fájdalmasnak. A rabszolga meglepődött ugyan, de nem esett
kétségbe.
A műtéthez használt eszköz alakjában egy apró ásóra
emlékeztetett, egy vékony pálca végére erősített lapított fémdarab
volt fanyéllel. A lapos rész a tűzben füstölődött, éle vörösen izzott.
A ruhát erősen a férfi orrának nyomtam, hogy elállítsam a
vérzést, majd elvettem, és a pillanat törtrésze alatt, mielőtt a vér
újra elkezdett volna folyni az orrából, bedugtam az izzó vasat az
orrába, neki az orrsövénynek, remélve, hogy lesz olyan
szerencsém, és sikerül megtalálnom a megfelelő helyet.
A rabszolga olyan torokhangot hallatott, mintha fojtogatnák,
de nem mozdult, bár a könny nedvesen és forrón csörgött az
arcán, rá az ujjaimra. A megperzselt hús és vér szaga pont olyan
volt, mint ami hússütéskor terjeng a levegőben. A gyomrom
hangosan megkordult. A rabszolga kidülledő, véreres szemének
csodálkozó pillantása találkozott az enyémmel. Megrándult a
szám, mire ő halkan kuncogott, könnyezve és taknyos orral.
Elvettem a vasdarabot, de a kendőt még készenlétben
tartottam. Elállt a vérzés. Teljesen hátrahajtottam a férfi fejét,
hunyorogva belenéztem az orrába, és nagyon megörültem,
amikor észrevettem az apró és tiszta sebet, magasan a
nyálkahártyán. Tudtam, hogy az égés élénkpiros színű, de
megfelelő világítóeszköz híján feketének látszott, egy apró
hegnek, megbújva, mint egy kullancs az orrüreg szőrös árnyai
között.
A férfi nem beszélt angolul, úgyhogy csak rámosolyogtam, és
megszólítottam a társát, egy fiatal nőt, aki a megpróbáltatásai
alatt végig szorította a férfi kezét.
– Most már rendbe fog jönni. Kérem, mondja meg neki,
hogy ne piszkálja a varasodást. Ha bedagadna vagy gennyesedne
a seb, vagy belázasodna a párja… – egy pillanatra elhallgattam,
mert azt kellett volna mondanom, hogy „azonnal menjen
orvoshoz”, ami ki volt zárva – akkor szóljon az úrnőjének –
mondtam inkább vonakodva –, vagy keressen egy javasasszonyt.
 Az említett Mrs. Campbell fiatal és meglehetősen együgyű
volt, legalábbis abból a kevésből ítélve, amit tudtam róla. Ezzel
együtt minden ültetvényes asszonyának fel kellett ismernie a
lázat, és tudnia kellett ellátni azt. És ha egyszerű fertőzésnél
komolyabbra fordul a dolog, és vérmérgezés alakulna ki… Nos,
abban az esetben valójában senki nem tudott volna mit tenni.
Megveregettem a rabszolga vállát, és útjára bocsátottam,
majd odaintettem a következő várakozót.
Fertőzés. Ez volt készülőben. Összességében minden
csöndesnek tűnt. Végül is a korona épp most hívta vissza minden
csapatát! De az elégedetlenség több tucat, több száz, több ezer
apró csírája kell, hogy ébredezzen szerteszét, helyi konfliktusok
forrásaként szerte a gyarmatokon. A Rend-fenntartók mozgalma
csak az egyike volt ezeknek.
Egy kis vödör tiszta szeszt tartottam a lábamnál az
eszközeim fertőtlenítésére. Belemártottam a lapított vasat a
szeszbe, majd visszadugtam a tűzbe. Az alkohol rövid, fénytelen
szisszenéssel kapott lángra.
Az a kellemetlen érzésem támadt, hogy a levél, ami hasonló
lánggal éget éppen lyukat Jamie tüszőjébe, hozzáért a milliónyi
gyújtózsinór egyikéhez. Lesz, amelyiket eltaposnak, lesz, ami
magában fog izzani, de lesz elég, ami lángra kap és egyre csak
ég, felperzselve az útjába eső otthonokat és családokat. Végül
kivágnák a sérült részt, de rengeteg vér fog folyni addig, amíg a
fegyverek izzó vasa le nem zárja a nyílt sebet.
Hát Jamie-nek és nekem már sosem lesz egy kis
nyugalmunk?

– Ott van Duncan MacLeod, háromszáz holdja van a Y adkin

folyó mellett, de csak ő él rajta, meg a testvére. – Jamie a ruhája
ujjával megdörzsölte az arcát, hogy letörölje róla a csillogó
nedvességet. Pislantott, hogy kitisztuljon a látása, majd megrázta
magát, mint egy kutya, szerteszét szórva a hajába lecsapódott
vízcseppeket.
 – De – folytatta, a MacLeod tüzét jelző füstgomolyag felé
intve – rokona az öreg Rabbie Cochrane-nek. Rabbie nem jött el
a találkozóra, leterítette a vízkór, úgy hallottam. De van tizenegy
fia, elszórva a hegyek között, mint a kukorica. Szóval ne sajnáld
az időt MacLeodtól, győződj meg róla, hogy szívesen csatlakozik-
e hozzánk, majd mondd meg neki, hogy üzenjen Rabbie-ért.
Mondd meg neki, hogy két hét múlva gyülekezünk Fraser’s
Ridge-en.
Jamie habozott, egyik kezét Roger karján tartotta, nehogy az
hirtelen elinduljon. Belehunyorgott a párás levegőbe, és
végiggondolta a lehetőségeket. Három táborhelyet látogattak
meg együtt, és négy férfitól kaptak ígéreteket. Vajon hányat
találhatnak még a találkozón?
– Duncan után menj át a juhaklokhoz. Angus Og biztosan
ott lesz. Ismered Angus Ogot?
Roger bólintott, és reménykedett, hogy a megfelelő Angus
Ogra emlékezik. Legalább négy ilyen nevű emberrel találkozott
az elmúlt héten, de az egyikőjüknek egy kutya volt a sarkában, és
nyers gyapjútól bűzlött.
– Campbell, igaz? Olyan görbe, mint egy horog, és egyik
szemére kancsal, ugye?
– Úgy van, ő lesz az. – Jamie a választ helybenhagyva
bólintott, és engedett a szorításán. – Ő maga túl rossz természetű
ahhoz, hogy harcoljon, de ügyelni fog arra, hogy az unokaöccsei
eljöjjenek, és hírünket viszi a High Point-i településekre. Szóval
Duncan, Angus… Ó igen, Joanie Findlay.
– Joanie?
Fraser elvigyorodott.
– Igen, az öreg Joan, ahogy mások hívják. A táborhelye a
nagynénémé mellett van, mármint az övé és a fivéréé, Iain
Mhoré.
Roger kétkedve bólintott.
– Jó, de akkor az asszonnyal kell beszélnem, igaz?
– Kénytelen leszel – felelte Jamie. – Iain Mhor ugyanis
néma. Az asszonynak viszont van még két fivére meg két fia,
akik már elég idősek a harchoz. Ő majd gondoskodik róla, hogy a
fiúk velünk jöjjenek.
Jamie az égre emelte tekintetét. A nap előrehaladtával
valamelyest melegebb lett, és már nem is igazán esett, inkább
csak sűrű párás köd volt, ködszitálás, ahogy Skóciában mondják.
A felhők elvékonyodtak, de csak annyira, hogy a nap halvány,
elmosódott ostyaként megmutatkozhasson az égbolton, aztán
már süllyedt is alá. További kétórányi világosság, talán.
– Az megteszi – jutott Jamie dűlőre, és beletörölte az orrát a
ruhája ujjába. – Gyere vissza a tűzhöz, ha végeztél az öreg
Joannal, és eszünk valamit az esküvő előtt, rendben? – vonta fel
a szemöldökét, és Rogerre mosolygott, aztán elfordult. Mielőtt
Roger elindulhatott volna, Jamie visszafordult.
– Egyből indíts azzal, hogy MacKenzie százados vagy –
tanácsolta Jamie. – Akkor másképp állnak majd hozzád. – Újra
elfordult, és elindult, hogy felkeresse a listáján lévő makacsabb
jelölteket.
MacLeodék tüze úgy égett, mint valami paca a ködben.
Roger a tűz felé fordult, és mantraként mormolta magában a
neveket. Duncan MacLeod, Rabbie Cochrane, Angus Og, Joanie
Findlay… Duncan MacLeod, Rabbie Cochrane… nem gond. Elég
háromszor elismételnie, és kívülről fogja tudni, legyen az egy új
dal szövege, amit meg kell tanulnia, egy fejezet valami
tankönyvből vagy útmutatások a milíciához csatlakozó
lehetséges újoncok lelkivilágához.
Látta az értelmét annak az erőfeszítésnek, hogy még most
találjanak annyi, a partvidéktől messze lakó skótot, amennyit
csak tudnak, mielőtt azok szétszélednek, és hazatérnek a
tanyáikba és kunyhóikba. És felbátorította őt az a tény, hogy
azok a férfiak, akiket Fraser eddig megkörnyékezett, csupán
némi rosszalló pillantást és megadó torokköszörülést engedtek
meg maguknak a milíciába szóló behívó hallatán.
MacKenzie százados. Érzett némi szégyenlős büszkeséget a
cím miatt, amit Fraser oly könnyedén adományozott neki.
„Instant katona – morogta magában gúnyosan, és kihúzta
magát ázott kabátjában. – Csak vizet kell hozzáadni.”
Ezzel együtt bevallotta magának, hogy az izgalom halvány
bizsergését is érezte. Lehet, hogy az egész nem lesz több puszta
játékkatonásdinál, de a gondolat, hogy egy ezreddel menetel,
muskétával a vállán, puskapor-szagú kézzel…
Arra gondolt, hogy alig négy év múlva milicisták fognak állni
Lexington mezején. Olyan férfiak, akik az elején csak annyira
voltak katonák, mint ezek az emberek itt, akikkel az esőben
beszélt. Csak annyira voltak katonák, mint ő. Beleborzongott a
felismerésbe, és a gyomrát nehéz súlyként húzta le a pillanat
jelentősége.
Közeledik. A Krisztusát, tényleg közeledik!

MacLeoddal nem volt baj, de Angus Og Campbellt, aki ki

sem látszott a juhok közül, és igen zokon vette, hogy
megzavarták, tovább tartott megtalálnia, mint gondolta. A
„MacKenzie százados” név nem hatotta meg a vén gazembert.
„Fraser ezredes” nevének említésére – némi fenyegetéssel
hangsúlyozva a nevet – már nagyobb hatást ért el. Angus Og
elgondolkozva rágicsálta felső ajkát, vonakodva bólintott, majd
mogorván odalökte, hogy „jó, majd szólok”, és folytatta a
munkát.
A ködszitálás elállt, és kezdett felszakadozni a felhőzet, mire
Roger elindult, hogy újra nekivágjon a hegynek, Joan Findlay
szálláshelyére.
Az „öreg Joan” Roger meglepetésére a harmincas évei
közepén járó, vonzó nő volt, villogó, mogyoróbarna szemmel,
ami érdeklődve illette Rogert a nyirkos tartán redői alól.
– Ezek szerint eljött az idő? – kérdezte, válaszul Roger rövid
magyarázatára arra vonatkozólag, hogy mit keres itt. –
Gondoltam, hogy ez lesz, amikor hallottam a kis katona
mondókáját ma reggel.
Elgondolkodva ütögette az ajkát pudingos kanala nyelével.
– Tudja, van egy nagynéném, aki Flillsboroughban él. Bérel
egy szobát a King’s House-ban, Edmund Fanning házával
szemben, illetve egykori házával szemben. – Minden öröm
nélkül röviden felnevetett. – Írt nekem. A csőcselék hömpölygött
végig az utcán, vasvillákkal hadonásztak, mint egy csapat
démon, így mesélte. Levágták Fanning házát a küszöbéről, és az
egészet kötelekkel a földre döntötték a szeme láttára. Szóval most
nekünk kéne elküldeni a férfijainkat, hogy kikaparják Fanning
gesztenyéjét?
Roger óvatos volt, sokakat hallott már Edmund Fanningről
beszélni. Meglehetősen népszerűtlen volt.
– Ezt így nem állítanám, Mrs. Findlay, de a kormányzó…
Joan Findlay sokatmondóan felhorkantott.
– A kormányzó! – mondta, és a tűzbe köpött. – Pfuj! Inkább
a kormányzó barátai. De hiszen így megy ez, a szegény
embernek kell a vérét ontania a gazdag ember aranyáért, nem
igaz?
Hátrafordult a két kislányhoz, akik hirtelen ott termettek
mögötte a semmiből, némán, mint két sálba bugyolált szellem.
– Annie, hívd ide a két bátyádat! Joanie, kislányom, keverd
meg az ételt! De kapard fel az aljáról is rendesen, nehogy
odaégjen. – Az asszony átnyújtotta a kanalat a legkisebb
lánynak, elfordult, és intett Rogernek, hogy kövesse.
Szegényes táborhely volt ez, csupán egy gyapjútakarót
feszítettek ki két bokor közé, hogy az nyújtson némi menedéket.
Joan Findlay leguggolt az így keletkezett barlangszerű mélyedés
előtt, majd Roger is, aki lehajolva az asszony válla fölött
kukucskált be.
– A bhràthair, ez itt MacKenzie százados – mondta, és
kinyújtotta a kezét egy száraz fűből rakott fekhelyen, a takaró
védelme alatt fekvő férfi felé.
Egy nyomorék, így hívták volna a férfit Roger korának
Skóciájában. Hogy hívták most az ilyen állapotú embereket?
Talán nem is volt külön elnevezés rájuk, Fraser is csak annyit
mondott, a férfi néma.
Rendesen mozogni sem tud, nem csak beszélni képtelen.
Végtagjai csontosak voltak és elsorvadtak, teste lehetetlen
szögekbe torzult. Egy rongyos takaróval takarták be korábban,
de rángatódzásával kitakarta magát, és csomóba gyűrte a
pokrócot, lábai közé szorította azt, így felsőteste fedetlenül
maradt. Kopott inge is meggyűrődött, és félig le is húzta magáról
erőlködés közben. Válla és mellkasa sápadt bőre hideg, kékes
árnyalattal csillogott az árnyékban.
Joan Findlay egyik tenyerébe fogta a férfi arcát, hogy az
ránézhessen a fiúra.
– Ő itt Iain, a fivérem, Mr. MacKenzie – mondta
határozottan és kihívóan, várva, hogy Roger reagáljon rá.
Az arca is torz volt, szája sarka lebiggyedt, és csörgött belőle
a nyál, de egy gyönyörű – és intelligens –, barna szempár nézett
vissza Rogerre a romok közül. Roger megacélozta szívét,
kinyújtotta a kezét, és megfogta a férfi karmos kezét. Szörnyű
érzés volt, a férfi kezének csontjai annyira kidudorodtak és olyan
törékenyek voltak, mintha csak egy hulláé lettek volna.
– Iain Mhor – mondta halkan. – Már hallottam önről.
Jamie Fraser üdvözletét küldi.
A férfi köszönésképpen méltóságteljesen felvonta, majd
leengedte a szemhéját, és nyugodt, csillogó pillantással illette
Rogert.
– A százados azért jött, hogy katonákat toborozzon –
mondta Joan Roger háta mögül. – A kormányzó parancsot
adott, tudod? Úgy tűnik, elege lett a lázongásból és a
rendbontásból, és azt mondja, erővel fog rendet tenni. –
Hangjában alig leplezett irónia bujkált.
Iain Mohr pillantása húga arcára vándorolt. Ajka
megmozdult, kínlódva próbált alakot ölteni, és keskeny mellkasa
erőlködött. Néhány szótag tört elő belőle krákogva, bőséges
nyállal, majd a férfi zihálva hátrahanyatlott, és Rogerre
függesztette a szemét.
– Lesz pénzjutalom is, százados? – fordított Joan.
Roger habozott. Jamie feltette a kormányzónak ezt a
kérdést, de nem kapott választ. Érezte azonban az elfojtott
mohóságot a nőben a háta mögött, illetve a férfiban is, aki előtte
feküdt. A Findlay család nyomorgott, ez világosan látszott abból,
hogy a kislány rongyos ruhákban és mezítláb volt, és a kopott
ruhákból és ágyneműből, ami alig nyújtott a hideg ellen
védelmet Iain Mohrnak. De becsületessége válaszra sarkallta.
– Nem tudom. Még nem hirdették meg, de talán később meg
fogják. – A pénzjutalom attól függött, milyen fogadtatásra talál a
kormányzó felhívása. Ha egy egyszerű parancsra nem gyűlik
össze elegendő számú katona, a kormányzó talán szükségét látja,
hogy valami egyébbel is biztassa az embereket arra, hogy
álljanak katonának.
Csalódottan csillant meg Iain Mohr szeme, majd szinte
azonnal lemondóan nézett. Minden pénz jól jött volna, de
valójában nem számítottak rá.
– Nos, akkor… – Joan hangja ugyanazt a lemondást
hordozta. Roger érezte, hogy a nő visszavonul és félrefordul, de
még mindig fogva tartotta őt az a hosszú szempillájú, barna
szempár. Iain rezzenéstelenül és kíváncsian fürkészte őt. Roger
habozott, nem tudta biztosan, hogy most kellene-e távoznia.
Szeretett volna segítséget nyújtani – de az isten szerelmére,
ugyan mit tudott volna segíteni?
Kinyújtotta a kezét a férfi felszakadt inge és gyűrött pokróca
felé. Nem sok, de ez is valami.
– Megengedi?
A barna szempár lecsukódott egy pillanatra, majd
belenyugvóan kinyílt, és Roger hozzálátott, hogy rendezze a
dolgokat. Iain Mohr teste lesoványodott ugyan, mégis meglepően
nehéz volt, és abból a szögből igen nehezen tudta megemelni őt.
Mindenesetre, néhány pillanat elteltével csupán, a férfi
legalább rendesen és melegen betakarva feküdt. Roger újra a
barna szempárba nézett, elmosolyodott, félszegen biccentett, és
kihátrált a fűvel bélelt fészek alól, olyan némán, mint Iain Mohr
maga.
Megjelent Joan Findlay két fia is, anyjuk mellett állt a két
izmos, tizenhat és tizenhét éves fiú, és óvatos kíváncsisággal
méregették Rogert.
– Ez lenne Hugh – mutatta be fiait a nő, kezét az egyik,
majd a másik fiú vállára téve –, ő pedig Iain Og.
Roger udvariasan fejet hajtott.
– Szolgálatukra, uraim.
 A fiúk összenéztek, majd leszegték a fejüket, és a bajszuk
alatt somolyogtak.
– Szóval, MacKenzie százados. – Joan Findlay erősen
megnyomta az utolsó szót. – Ha önre bízom a fiaimat, megígéri,
hogy épségben hazaküldi őket?
A nő mogyoróbarna szemei ugyanolyan fényesek és okosak
voltak, mint a bátyjáé, és ugyanolyan rezzenéstelenül meredtek
rá. Roger erőt vett magán, és nem nézett félre.
– Amennyire erőmből telik, asszonyom, vigyázni fogok
rájuk.
A nő ajka széle megrándult kissé. Jól tudta ő, meddig terjedt
Roger hatalma. Azonban mégis bólintott, és leejtette kezét a fiúk
válláról.
– Számíthat rájuk.
Roger ekkor elbúcsúzott és távozott, és a nő bizalma súlyos
teherként nehezedett a vállára.
 10

Bacon nagyi ajándéka

Miután az utolsó betegemet is elláttam, lábujjhegyre állva
lustán kinyújtózkodtam, a jól végzett munka kellemes
elégedettségével. Ami azokat a betegeket illeti, akiket nem
tudtam ellátni, betegségeket, amiket nem tudtam
meggyógyítani… Nos, megtettem a tőlem telhetőt, és jó munkát
végeztem.
Lecsuktam orvosi dobozkám fedelét, aztán felnyaláboltam.
Murray kegyesen felajánlotta, hogy visszaviszi felszerelésem
többi részét, cserébe egy zacskó szárított szennalevélért és az én
egyik, tablettakészítéshez használt tálkámért. Murray még az
utolsó betegét látta el, komoly arccal tapogatta egy kis
háromszögletű kalapot és sálat viselő aprócska, idős hölgy
alhasát. Búcsút intettem neki, mire ő alig láthatóan biccentett,
majd lehajolt, hogy felvegye az érvágóját. Legalább emlékezett,
hogy forró vízbe kell mártania. Láttam, ahogy mozog az ajka,
ahogy magában mormolja Brianna varázsigéjét.
Elzsibbadt a lábam a hideg földön ácsorgásban, fájt a vállam
és a hátam, de nem voltam igazán fáradt. Lesznek, akik ma
fájdalmuk enyhültével jót fognak aludni. Mások meg fognak
gyógyulni, most, hogy sebeik be lettek kötözve, és végtagjaik
sínbe kerültek. Voltak néhányan, akikről bizton állíthattam, hogy
megmentettem egy komoly, akár halálos fertőzéstől.
És előadtam egy újabb verziómat a hegyi beszédről, amikor a
helyes táplálkozás és a higiénia evangéliumát hirdettem az
összegyűlt sokaságnak.
– Boldogok azok, akik zöldséget esznek, mert megőrzik ők
fogaik épségét – mormogtam a vörös cédrusnak. Megálltam,
hogy leszedjek pár illatos bogyót, és összenyomtam egyet a
hüvelykujjam körmével, hogy élvezettel szívhassam be az erős,
tiszta illatot.
– Boldogok, akik megmossák a kezüket, miután kitörölték a
feneküket – tettem hozzá, és figyelmeztetően ráztam az ujjam
egy kék szajkóra, aki az egyik közeli ágra telepedett. – Mert ők
nem betegszenek meg.
A tábor már a láthatáron volt, és azzal együtt egy csésze
forró tea csodálatos lehetősége is.
– Boldogok azok, akik vizet forralnak – folytattam, ahogy a
tüzünk fölé akasztott kis kannából felszálló gőzt néztem –, mert
őket tartják majd az emberiség megmentőjének.
– Asszonyom, Mrs. Fraser! – Vékony hangocska szólalt meg
mellettem, megtörve áhítatomat, és ahogy lenéztem, Eglantine
Bacont vettem észre, egy hétéves kislányt és a húgát. Két kerek
arcú, hirtelenszőke kislány, szeplőkkel gazdagon megszórt arccal.
– Ó, helló, drágáim! Hogy vagytok? – kérdeztem a
kislányokra mosolyogva. Ránézésre elég jól. Ha egy gyerek beteg,
az az első pillantásra látszik rajta, márpedig a kis Bacon lányok
nyilvánvalóan majd’ kicsattantak az egészségtől.
– Nagyon jól, néni, köszönjük kérdését. – Eglantine kurtán
biccentett, majd kinyújtotta a kezét, és meglökte kicsit Pansy
fejét, hogy ő is hajtson fejet. Az udvariaskodások végeztével –
Baconék városi népek voltak, Edentonból származtak, és a
lányokat jó modorra tanították – Eglantine a zsebébe nyúlt, és
átnyújtott egy szövetbe burkolt, nagyobb forma batyut.
– Bacon nagyi küldött önnek ajándékot – magyarázta
büszkén, miközben kibontottam a textilt, ami egy hatalmas
főkötőnek bizonyult, amit gazdagon díszítettek csipkével és
levendulaszínű szalaggal. – Ő nem tudott eljönni a találkozóra
idén, de mondta, hogy ezt muszáj átadnunk, és üzeni, hogy
köszöni az orvosságot, amit ön küldött a… re-um-ájára. –
Vigyázva ejtette ki az utolsó szót, arca egészen eltorzult a nagy
összpontosítástól, majd sugárzott a büszkeségtől, és szemmel
láthatóan megnyugodott, miután sikerült rendesen kimondania.
– Nahát, köszönöm! Milyen szép! – Feltartottam a főkötőt,
hogy megcsodáljam, de magamban a legválogatottabb dolgok
jutottak eszembe Bacon nagyiról.
Néhány hónapja már találkoztam azzal a félelmetes
hölggyel, Farquard Campbell ültetvényén, ahol Farquard idős és
ellenszenves anyját látogattam meg. Mrs. Bacon majdnem olyan
öreg volt, mint az ásatag Mrs. Campbell, és ugyanolyan
tehetséggel tudta felbosszantani utódait, de igen élénk
humorérzékkel is rendelkezett.
Többször is hangot adott nemtetszésének, végül a szemembe
is mondta véleményét azon szokásommal kapcsolatban, hogy
fedetlen fővel járok, miszerint hallatlan, hogy egy korombéli nő
ne viseljen főkötőt vagy kendőt. Különösen elítélendő ez egy
olyan tekintélyes férfi feleségétől, mint az én férjem, továbbá,
hogy csak „tanyasi ribancok és rosszéletű nők” hordják a hajukat
a vállukon kiengedve. Én erre csak nevettem, igyekeztem
figyelmen kívül hagyni őt, és adtam neki Jamie második legjobb
whiskyjéből, azzal az utasítással, hogy igyon egy-egy apró
kortyot reggeli közben és vacsora után.
Olyan nő volt, aki elismerte, hogy tartozik, és jellegzetes
módot választott adóssága megfizetésére.
– Nem veszi föl? – nézett fel rám Eglantine és Pansy. –
Nagyi mondta, hogy addig ne menjünk el, míg fel nem veszi,
hogy el tudjuk neki mondani, hogy állt magán a főkötő.
– Ó, valóban? – Nincs menekvés, gondoltam. Kiráztam a
ruhadarabot, egyik kezemmel összetekertem, majd felemeltem a
hajam, és felvettem a főkötőt. Az leomlott a szemöldökömre,
majdnem elérte az orrnyergemet, és szalagok redőivel díszítette
arcomat, amitől úgy éreztem magam, mintha egy odújából
kikukucskáló mókus lennék.
Eglantine és Pansy kitörő örömmel tapsikolt. Mintha valaki
ámultan a hátam mögül is megszólalt volna, de nem fordultam
meg, hogy megnézzem, ki az.
– Kérlek, mondjátok meg a nagyinak, hogy köszönöm
szépen a csodás ajándékot! – lapogattam meg komolyan a
lányokat szőke fejükön, majd előhúztam a zsebemből egy-egy
melaszkaramellás süteményt, és megkínáltam őket, azzal
elküldtem őket az anyukájuk után. Éppen felnyúltam, hogy
letépjem a nyúlványt a fejemről, amikor észrevettem, hogy az
anyjuk is ott van. Sőt, valószínűleg egész végig ott volt, és egy
datolyaszilvafa mögött lapult.
 – Ó! – mondtam, és a mozdulatot átváltoztatva
megigazítottam a lifegő fejfedőt. Egy ujjal felemeltem a lelógó
fület, hogy jobban ki tudjak látni. – Mrs. Bacon! Nem is láttam
önt.
– Mrs. Fraser. – Polly Bacon arcára finom rózsaszín pír ült
ki, kétségtelenül a hideg idő miatt. Összeszorította az ajkait, de
szemei táncoltak a saját, nagyon illendő főkötője alatt. – A
lányok akarták átadni magának a főkötőt – mondta,
tapintatosan elfordítva róla a fejét. – De anyósom küldött önnek
egy másik apró ajándékot is. Gondoltam, jobb, ha azt magam
hozom el.
Nem voltam benne biztos, hogy szeretnék bármi mást is
kapni még Bacon nagyitól, de elvettem a felém nyújtott
csomagot, annyi méltósággal, amennyit csak össze tudtam
szedni. Olajozott selyembe kötött apró csomag volt, puhán
kitömve valamivel, ami enyhe édeskés, kissé olajos, növényi
eredetű illatot árasztott. Barnás tintával egy növényt skicceitek
fel nagyjából a csomag tetejére, egy felálló szárú, ernyős
virágzatának kinéző növényt. Rémlett valahonnan a növény, de
nem tudtam volna megmondani, hogy mi a neve. Kibontottam a
csomagot, és kiöntöttem belőle egy kevés apró, sötétbarna magot
a tenyerembe.
– Mi ez? – kérdeztem, és meglepetten néztem föl Pollyra.
– Nem tudom, mi az angol neve – felelte. – Az indiánok
daucónak hívják. Bacon nagyi nagymamája egy catawba indián
gyógyító asszony volt, tudja, ott tanulta meg, hogyan kell ezt
használni.
– Valóban? – Most már igencsak felcsigázta az
érdeklődésemet. Nem csoda, hogy a rajz ismerősnek tűnt. Ez
biztosan az a növény, amit egyszer Nayawenne mutatott: az
asszonyok növénye. A biztonság kedvéért azonban rákérdeztem.
– Mire kell használni ezt a növényt?
Polly elvörösödött és körbepillantott, hogy van-e valaki
hallótávolságon belül, majd odahajolt hozzám, és suttogva
folytatta.
– Ez gátját veti annak, hogy teherbe essék. Egy teáskanálnyit
kell bevenni mindennap egy pohár vízben. Minden áldott nap
ám, és akkor a férfi magja nem tud gyökeret verni az asszony
méhében. – Pillantása találkozott az enyémmel, és bár az ámulat
fénye még mindig ott csillogott benne, volt a pillantásában
valami komolyabb is.
– A nagyi azt mondta, hogy maga egy olyan nő, aki ismeri a
bűbájt, látta magán. És ha így van, akkor gyakorta adódhat oka,
hogy segítsen a nőknek. És ha vetélésről, halvaszületésről vagy
gyermekágyi lázról van szó, nem is beszélve egy élve született
kisded elvesztésének nyomorúságos fájdalmáról… Nos, a
lelkemre kötötte, hogy mondjam meg: egy unciányi megelőzés
többet ér, mint egy font gyógyítás.
– Mondja meg az anyósának, hogy köszönöm – mondtam
őszintén. A Polly korabeli nőknek általában öt-hat gyereke volt.
Neki két lánya volt, és arcáról hiányzott azon elcsigázott nők
tekintete, akik túl korán lettek anyák. A magok a jelek szerint
hatásosak voltak.
Polly bólintott, és mosolyra húzta a száját.
– Jól van, megmondom neki. Ó, azt is mondta, hogy a
nagyanyja azt mondta, hogy ez női mágia, férfiembernek nem
szabad említést tenni róla.
Elgondolkozva néztem a tisztás túlfelére, ahol Jamie
beszélgetett Archie Hayesszel, karján az álmosan pislogó
Jemmyvel. Igen, könnyen el tudom képzelni, hogy egyes férfiak
nagyon zokon vennék az öreg Bacon nagyi gyógyszerét. Vajon
Roger is közéjük tartozik?
Búcsút intettem Polly Baconnek, átvittem a ládikámat a
hajlékunkba, és gondosan elrejtettem benne a zacskó magot.
Igen hasznos kiegészítője lesz ez a gyógyszertáramnak, ha
Nayawenne-nek és Mrs. Bacon nagymamájának igaza van. És
egy páratlanul jól időzített ajándék is egyben, tekintettel a Breevel
folytatott korábbi beszélgetésemre.
Még az összegyűjtött kis kupac nyúlprémnél is értékesebb
volt, habár azoknak is nagyon örültem. Hová is tettem őket?
Körülnéztem a táborhelyünk szétszórt romjai között, miközben
fél füllel a mögöttem álló férfiak beszélgetését hallgattam. Meg is
találtam a bőröket a pokróc széle alatt. Felemeltem az egyik üres
elemózsiás kosár fedelét, hogy abba csomagoljam el azokat a
hazaútra.
– …Stephen Bonnet.
A név úgy ütötte meg a fülemet, mintha pók csípett volna
bele, és hangos puffanással ejtettem ki kezemből a kosár tetejét.
Gyorsan körbepillantottam, de sem Brianna, sem Roger nem
volt hallótávolságon belül. Jamie háttal állt nekem, de ő volt az,
aki a nevet kimondta.
Levettem a fejkendőt, vigyázva felakasztottam egy sombokor
ágára, és céltudatos léptekkel elindultam Jamie felé.

Bármiről beszéltek is a férfiak, elhallgattak, mihelyst

megláttak. Hayes főhadnagy még egyszer méltóságteljesen
köszönetet mondott orvosi segítségemért, és távozott. Nyájas,
kerek arca semmit nem árult el.
– Mi van Stephen Bonnettel? – kérdeztem, mihelyst a
főhadnagy hallótávolságon kívül került.
– Én is efelől érdeklődtem, Sassenach. Megfőtt már a tea? –
intett Jamie a tűz felé, de lefogtam a kezét.
– Miért? – követelőztem. Nem engedtem szorításomon, mire
ő vonakodva felém fordult.
– Mert szeretném tudni, hogy hol van – mondta kimért
hangon. Meg sem próbált úgy csinálni, mintha nem értette
volna, miről beszélek, amitől apró, hűvös érzés szorította össze a
szívemet.
– Hayes tudta, hogy hol van? Hallott bármit is Bonnetről?
Jamie némán megrázta a fejét. Igazat mondott. Ujjaim
megkönnyebbülten engedtek szorításukon, és Jamie kivonta
karját a markomból. Nem dühösen, de egyfajta csendes és
határozott távolságtartással.
– Az én dolgom is! – mondtam, mozdulatára válaszul.
Továbbra is halkan beszéltem, miután körülnéztem, hogy sem
Bree, sem Roger nem hallhat meg minket. Rogert nem láttam,
Bree a tűznél állt, elmélyülten beszélgetett Bugékkal, az idősebb
házaspárral, akiket Jamie vett fel, hogy gondját viseljék a
gazdaságnak. Visszafordultam Jamie felé.
– Miért keresed azt az embert?
– Hát nem észszerű dolog kikutatni, honnan leselkedik ránk
a veszély? – Jamie nem rám, hanem a vállam fölött valahová a
távolba nézett, és mosolyogva odabiccentett valakinek. Ahogy
hátranéztem, láttam, hogy Fergus indult el a tűz felé. A hidegtől
kivörösödött kezét bedugta a hóna alá, és dörzsölte. Vidáman
integetett a keze helyén lévő kampóval, mire Jamie félig
felemelte a kezét, hogy fogadja a köszönést, de egy kissé elfordult
tőle, továbbra is szemben állva velem, ezzel gyakorlatilag
megakadályozva Fergust, hogy csatlakozzon hozzánk.
A hideg érzés visszatért, olyan élesen, mintha valaki egy
jégcsapot szúrt volna a tüdőmbe.
– Ó, hát persze – mondtam olyan hűvösen, ahogy csak
tudtam. – Szeretnéd tudni, hogy hol van, hogy utána minden
erőddel elkerülhesd, igaz?
Egy mosolyszerű valami suhant át Jamie arcán.
– Úgy bizony. Biztos, ami biztos. – Tekintettel arra, milyen
gyéren lakott volt Észak-Karolina, és hogy ezen belül Fraser’s
Ridge milyen távol volt mindentől, annak az esélye, hogy
véletlenül Stephen Bonnetbe botoljunk, nagyjából akkora volt,
mint annak, hogy kilépve a házunk ajtaján egy medúzára
lépjünk, és ezt Jamie is nagyon jól tudta.
Morcosan néztem rá. Széles szájának sarka egy pillanatra
megfeszült, aztán elernyedt, és szemébe visszatért a komolyság.
Egész pontosan egyetlen oka lehetett arra, hogy megtalálja
Stephen Bonnetet, és ezt én is tudtam.
– Jamie – mondtam, és kezemet újra a karjára tettem –,
hagyd őt békén! Kérlek.
Kezét a kezemre tette, megszorította, de ezzel a gesztussal
nem nyugtatott meg.
– Egyet se aggódj, Sassenach! A találkozó alatt végig
kérdezősködtem felőle, egész héten, kérdeztem én mindenkit,
jöjjenek azok Halifaxtól Charlestonig bárhonnan is. Senki nem
látta azt az embert sehol a gyarmatokon.
– Helyes – mondtam. Tényleg az is volt, de ettől még nem
kerülte el a figyelmemet az a tény, hogy Jamie milyen
szorgalommal vadászott Bonnetre, amiről nekem egy árva szót
sem szólt. Ahogy az is feltűnt, nem ígérte meg, hogy felhagy a
kereséssel.
– Hagyd békén – ismételtem meg halkan, farkasszemet
nézve vele. – Így is éppen elég bajunk lesz hamarosan, nem
hiányzik még ez is. – Közelebb húzódott hozzám, hogy
megakadályozza azt, hogy megzavarjanak bennünket, és
éreztem testi erejét a testemben, ahol hozzám ért, a karjában, a
kezem alatt, a combjában, ami a combomhoz ért. Csontjának
ereje és szellemének tüze burkolta be céltudatosságának
acélkemény magját, ami halálos lövedékké változtatja őt, ha
egyszer valamilyen pályára áll.
– Azt mondod, hogy ez a te dolgod is. – Pillantása meg nem
ingott, szeme kékjét a halvány őszi fény fakította. – Azt tudom,
hogy az enyém is. Akkor hát mellettem állsz?
A vér megfagyott az ereimben, ahogy a pánik hideg
jégcsapjai nőttek benne. A fene vigye el! Jamie komolyan beszélt.
Csak egyetlen ok lehet, amiért Stephen Bonnetet meg akarja
találni.
Sarkon fordultam, magamhoz húztam őt, s egymáshoz
simulva álltunk, kart karba öltve, és úgy néztünk a tűz felé.
Brianna, Marsali és a Bug házaspár elragadtatottan hallgatta
Fergust, aki egy történetet mesélt, és akinek arca kigyúlt a
hidegtől és a nevetéstől. Jemmy anyja válla fölött minket nézett,
nagy szemekkel és kíváncsian.
– Ők a te dolgod – mondtam fojtott, az idegességtől remegő
hangon. – És az enyém. Hát nem okozott már így is elég kárt
nekik, nekünk Stephen Bonnet?
– Dehogyisnem. Bőven eleget.
Jamie magához húzott. Éreztem testének melegét a ruháján
át, de a hangja hideg volt, mint az eső. Fergus tekintete felénk
villant, kedvesen rám mosolygott, és folytatta történetét.
Számára minden kétséget kizáróan egy pár voltunk, akik
összebújva egy bensőséges pillanatot osztanak meg egymással,
miközben a fejüket összedugják.
– Egyszer már hagytam őt elmenni – felelte Jamie halkan
–, és csak gonoszságot szült. Hogy hagyhatnám szabadon
kószálni, tudván, miféle ember ő, és hogy én engedtem el, hogy a
romlást terjessze? Az olyan lenne, mint szabadon engedni egy
veszett kutyát, Sassenach. Biztos nem engednéd, hogy azt
tegyem.
Keze kemény volt, ujjai hidegek ujjaimon.
– Egyszer már elengedted, és a korona emberei újra
elkapták. Ha most megint szabadon van, az nem a te hibád!
– Talán nem az én hibám, hogy szabad – értett egyet Jamie
–, de az biztos, hogy az én dolgom gondoskodni róla, hogy ne
maradjon az, ha módomban áll.
– A te dolgod a családodra vigyázni!
Államat a kezébe fogta, lehajtotta a fejét, és tekintetét az
enyémbe fúrta.
– Azt hiszed, hogy valaha is kockára tenném az életüket?
Egy hosszú pillanatig ellenálltam, mereven álltam, majd
leengedtem a vállam, és lehunytam a szemem megadásom
jeleként. Hosszan, remegve, mély lélegzetet vettem. Nem
akartam ilyen könnyen feladni.
– A vadászat kockázattal jár, Jamie – mondtam halkan. –
Te is tudod.
Jamie szorítása engedett, de továbbra is kezébe fogta
arcomat, hüvelykujjával végigsimítva ajkaim élén.
– Tudom – felelte suttogva. Leheletének köde megérintette
az arcomat. – De nagyon régóta vadászom már, Claire, nem
hozok veszélyt a fejükre, esküszöm.
– Csak a saját fejedre? És mégis, mit gondolsz, mi történik
velünk, ha te…
Ekkor a szemem sarkából megpillantottam Briannát. Félig
felénk fordult, ahogy meglátott minket, és szeméből sugárzott a
gyengédség és az öröm, amit afelett érzett, hogy így együtt lát
minket összebújva, szerinte meghitten. Jamie is látta őt,
hallottam, ahogy halkan felhorkant.
 – Semmi nem fog velem történni – mondta határozottan,
majd szorosan magához ölelt, és egy mindent elsöprő csókkal
elfojtott minden további vitát. A tűz felől halk taps pattogó
hangja szólt.
– Encore!- kiáltotta Fergus.
– Nem – jelentettem ki Jamie-nek, amikor elengedett
engem. Suttogtam, de azt igen hevesen tettem. – Csak semmi
ráadás! Soha többé nem akarom Stephen Bonnet nevét hallani!
– Minden rendben lesz – suttogta válaszul Jamie, és
megszorította a kezemet. – Bízz bennem, Sassenach!
 11

Büszkeség
Roger nem nézett vissza, de a Findlay családnál látottak nem
hagyták nyugodni, és a táborhelyükről távozva végig ők jártak a
fejében, míg a bokrok sűrűjén és a letaposott füvön
keresztülvágva ballagott lefelé a hegyről.
A két fiú szőkésbarna, világos bőrű és alacsony, bár
anyjuknál valamivel magasabb, széles vállú legényke volt. A két
fiatalabb gyermek ellenben sötét hajú, magas és vékony, és
anyjuk mogyoróbarna szemét örökölték. Az idősebb fiúk és
fiatalabb testvéreik között lévő nagy korkülönbségből Roger arra
következtetett, hogy Mrs. Findlay bizonyára kétszer volt férjnél.
És ahogy a dolgok álltak, az asszony valószínűleg újra
megözvegyült.
Talán szólnia kellene Joan Findlayről Briannának, gondolta,
további bizonyíték gyanánt, hogy a házasság és a gyerekszülés
nem jelent feltétlenül halálos veszélyt a nőkre. De lehet, hogy
jobb, ha egy darabig pihenteti a témát.
Joan és gyermekeinek emlékképén túl azonban Iain Mhor
csillogó szemének lágy tekintete is kísértette. Hány éves lehet a
férfi? – tűnődött Roger, ahogy megragadta az egyik fenyőfa
ruganyos ágát, nehogy elcsússzon egy kavicsos folton. Ránézésre
lehetetlen volt megmondani. A férfi sápadt, torz arca ráncoktól
barázdált és elnyűtt volt, de a fájdalomtól és a küszködéstől, nem
a kortól. Termetre nem volt nagyobb, mint egy tizenkét éves
forma fiú, de Iain Mohr biztosan idősebb a druszájánál,
márpedig Iain Og tizenhat éves volt.
Alighanem fiatalabb lehet Joannál, de talán mégsem. Az
asszony tisztelettel bánt vele, és úgy kísérte Rogert a férfi elé,
mint amikor egy nő a családfő elé járul egy látogatóval. Akkor
viszont nem lehetett sokkal fiatalabb. Talán harminc, esetleg
több?
A Krisztusát, gondolta, hogy bírt életben maradni ilyen
sokáig ez az ember ebben a korban? De ahogy félszegen kihátrált
Iain Mohr hajlékából, az egyik kislány bemászott oda, maga előtt
tolva egy tál pudingot, és magától értetődő módon leült
nagybátyja feje mellé, kanállal a kézben. Iain Mohrnak volt elég
végtagja és ujja – volt egy egész családja.
Erre a gondolatra Rogernek kicsit összeszorult a szíve. Az
érzés félúton volt valahol a fájdalom és a boldogság között, és a
hasa tájékán mintha megsüllyedt volna valami, ahogy felidézte
magában Joan Findlay szavait:
Megígéri, hogy épségben hazaküldi őket? Hát igen… És ha
mégsem sikerül neki, akkor Joan egyedül marad két kislánnyal
és a magatehetetlen bátyjával. Vajon volt a nőnek bármi
vagyona? – tűnődött Roger.
Igen sokat hallott a Rendfenntartókról a hegyen a reggeli
kiáltvány óta. Tekintve, hogy az eset nyilvánvalóan nem volt elég
fontos ahhoz, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe,
megfogadta magában, hogy megtalálja a módját, hogy távol
tartsa minden veszélytől Iain Ogot és Hugh Findlayt. És ha lesz
pénzjutalom, nekik is meg kell kapniuk a részüket.
De addig is… Roger habozott. Épp elhagyta Jocasta Cameron
táborát, ami úgy nyüzsgött, mint egy kisebb falu, a megannyi
sátorral, szekérrel és nyitott hajlékokkal. Esküvőjére készülődvén
– ami most már dupla esküvő lesz –, Jocasta elhozta szinte az
összes házi rabszolgáját, és jelentékeny számú egyéb szolgát is
hozott, akik a ház körül tevékenykedtek. A kereskedésre szánt élő
állatokon, dohányokon és egyéb javakon kívül többládányi ruhát,
ágyneműt és tányért, sörpadokat és asztalokat, több nagy
hordónyi sört is hoztak, és hegyekben állt az étel is az esküvő
utáni lakodalomra. Roger és Bree Mrs. Cameronnal reggelizett
az asszony sátrában, ahol rózsákkal díszített porcelántányérról
fogyasztották el reggelijüket: szegfűszeggel ízesített szaftos sült
sonkaszeleteket, tejszínes-cukros zabkását, gyümölcskompótot,
mézes kukoricakrokettet, jamaicai kávét… A gyomra jólesően
mordult fel, ahogy felidézte az emléket.
A Jocasta táborának luxusa és Findlayék szálláshelyének
imént látott szegénysége közötti ellentét fölött Roger nem tudott
nyugodt szívvel napirendre térni. Hirtelen elhatározással sarkon
fordult, és megindult a rövid kaptatón, vissza Jocasta sátrához.
Jocasta Cameron otthon volt, ha úgy vesszük. Roger látta a
sátor előtt az asszony sáros csizmáját. Vak volt ugyan, de mégis
kimerészkedett a hegyre, hogy meglátogassa barátait, vagy
Duncan, vagy a fekete komornyikja, Ulysses kíséretében.
Gyakorta azonban inkább hagyta, hogy a találkozó résztvevői
járuljanak eléje, így sátra egész nap a társaság zajától zsongott,
hiszen Cape Fear és a gyarmat előkelőségének megannyi tagja
szerette volna élvezni Jocasta híres vendégszeretetét.
Egyelőre azonban szerencsére úgy tűnt, Jocasta egyedül van.
Roger megpillantotta az idős hölgyet a sátor bejáratán át, ahogy
ott ült fonott székében, papuccsal a lábán, és fejét hátraejtve
pihent. Phaedre, az öltöztetőnője a sátor bejáratául szolgáló lap
mellett ült tűvel a kezében, és az öléből leomló kék ruhaanyag
halma fölött a ködön átszűrt fénybe hunyorgott.
Jocasta érzékelte először Roger jelenlétét. Felült a
karosszékében, és azonnal a sátorlap felé fordította a fejét, amint
Roger megérintette azt. Phaedre is felnézett, de megkésve, inkább
úrnője mozdulatára, mintsem a férfi jelenlétére reagált.
– Mr. MacKenzie! A Feketerigóhoz van szerencsém? –
kérdezte Mrs. Cameron Roger felé fordulva.
Roger felnevetett, és behúzta a nyakát, hogy beléphessen a
sátorba, Jocasta invitálásának engedelmeskedve.
– Igen, de honnan tudta, Mrs. Cameron? Egy szót sem
szóltam, énekről meg nem is beszélve. Ilyen dallamosan
lélegeznék?
Brianna mesélt arról, hogy nagynénje milyen elképesztően
ügyesen tudja helyettesíteni látását a többi érzékével, de Roger
még mindig meglepődött az asszony képességein.
– Hallottam a lépteit, aztán éreztem magán a vért – felelte
tárgyilagosan. – Megint felnyílt a seb, igaz? Jöjjön, fiatalember,
üljön le! Megkínálhatjuk egy teával, esetleg egy korty itallal?
Phaedre, adj egy kendőt, kérlek.
Roger önkéntelenül is a torkán húzódó sebhez nyúlt. A nap
sűrű történései közepette teljesen megfeledkezett a sebről, de az
asszonynak igaza volt, a seb megint vérzett, vastag foltot hagyva
végig a nyakán és inge gallérján.
Phaedre már fel is kelt, és a Jocasta széke melletti kis
asztalról felvett egy tálcát, és odakészített rá némi süteményt és
kekszet a gazdag választékból. Ha a talpa alatt nem föld és fű lett
volna, gondolta Roger, akkor aligha tudná megmondani, hogy
nem éppen Mrs. Cameron River Run-i szalonjában ülnek. Az
asszony gyapjútakaróba burkolózott, de még az is egy gyönyörű
gipszkristállyal díszített brossal volt feltűzve.
– Semmiség – mondta Roger zavartan, de elvette a ruhát a
szolgáló kezéből, és ragaszkodott ahhoz, hogy maga takarítsa ki
a vágást. Roger hűvösnek érezte a bőrén Jocasta hosszú ujjait,
ahogy az asszony hozzáért, de meglepően szakszerűnek is.
Az asszony fafüst illatát árasztotta, ahogyan mindenki a
hegyen, és a tea illatát, amit ivott, de azt a halvány, áporodott
kámforos szagot, amit magában az idős hölgyekkel asszociált,
nem érezte rajta.
– Ejnye, még az inge is olyan! – közölte Jocasta, rosszallóan
piszkálva a ruha anyagát. – Akarja, hogy kimossuk? Habár nem
hinném, hogy szívesen viselné vizesen. Sötétedésig nem száradna
meg.
– Ó, nem, asszonyom, köszönöm, de van másik. Mármint az
esküvőre.
– Akkor rendben.
Phaedre elővett egy kis üvegcsét, amiben gyógykenőcs volt.
Roger felismerte a levendula és a kanadai aranygyökér illatáról,
hogy Claire-től való. Jocasta kivett az üvegcséből egy körömnyit,
és gondosan szétkente Roger sebén, biztos ujjakkal, a fiú
állkapcsa fölött.
Bár az asszony bőre gondozott és puha volt, látszott rajta
nemcsak a kor, hanem az is, hogy ki volt téve az elemeknek.
Vöröses foltok voltak a nő arcán, és az apró elpattant erecskék
hálói bizonyos távolságból az egészség és vitalitás látszatát
kölcsönözték neki. A kezei nem voltak májfoltosak –persze,
hiszen gazdag családból származott, egész életében kesztyűt
viselt, ha kilépett a házból –, de ízületei megduzzadtak, és
tenyerén itt-ott bőrkeményedések nőttek a gyeplőtől. Nem volt
egy törékeny virágszál a Leoch család e lánya, a körülményei
ellenére sem.
Amikor végzett, finoman végigtapogatta Roger arcát és fejét,
kiszedett egy száraz levelet a fiú hajából, majd Roger
meglepetésére a nedves ruhával megtörölte az arcát. Letette a
kendőt, majd megfogta Roger kezét, ujjait Roger ujjai köré
fonva.
– Tessék! Újra rendezett a külseje! És most, hogy újra
szalonképes, Mr. MacKenzie, elmondaná, hogy azért jött, hogy
velem szót váltson, vagy csak erre járt?
Phaedre letett Roger mellé egy csésze teát és egy kis tányér
süteményt, de Jocasta továbbra is fogta a fiú bal kezét. Roger ezt
elég furcsának találta, de ez a váratlanul beállt intim hangulat
megkönnyítette számára, hogy előhozakodjon kérésével.
Egyszerűen fogalmazott. Hallotta régen a tiszteletest
adományért folyamodni, és tudta, hogy legjobb, ha hagyja, hogy
a helyzet önmagáért beszéljen, és a hallgatósága lelkiismeretére
bízza a végső döntés meghozatalát.
Jocasta feszülten, a homlokát ráncolva figyelt. Roger azt
hitte, hogy az asszonynak majd kell egy kis gondolkodási idő,
miután ő elhallgat, ezzel szemben Jocasta azonnal válaszolt.
– Igen – mondta –, ismerem Joanie Findlayt és a fivérét is.
Igaza van, a férjét két évvel ezelőtt elvitte a tüdővész. Jamie Roy
tegnap beszélt nekem róla.
– Ó, valóban? – Roger egy kissé ostobán érezte magát.
Jocasta bólintott. Hátradőlt egy kicsit, ajkait elgondolkozva
szorította össze.
– De tudja, nem csak arról van szó, hogy akarok-e neki
segíteni – magyarázta. – Én szívesen megtenném, de Joan
Findlay büszke asszony, nem fogadna el alamizsnát. –
Hangjában némi megrovás bujkált, mintha ezt Rogernek is észre
kellett volna vennie.
Talán így is van, gondolta Roger. De hirtelen ötlettől
vezérelve döntött, mert megérintette Findlayék szegénysége. Arra
nem is gondolt, hogy Joan Findlaynek, akinek alig volt valamije,
pláne fontos volt, hogy ne váljon meg legértékesebb tulajdonától,
a büszkeségétől.
– Értem – mondta lassan. – De kell, hogy legyen valami
módja a segítségnek, amivel nem bántjuk meg!
Jocasta oldalra billentette a fejét, majd áthajtotta a másik
oldalra, és ezt az apró modorosságot Roger különösen
ismerősnek találta. Hát persze, Bree is ezt csinálta időnként,
amikor fontolóra vett valamit.
– Talán van – felelte az asszony. – A ma esti ünnepségen, az
esküvő után, ahol természetesen Findlayék is ott lesznek, és végre
jóllakhatnak. Ulysses számára nem okozna gondot összekészíteni
egy kis csomag ételt a számukra, a hazaútra. Így legalább nem
romlana meg. – Halvány mosoly futott át az arcán, majd
arckifejezése újra összpontosítást tükrözött.
– A pap – mondta hirtelen elégedettséggel.
– Pap? Úgy érti, Donahue atya?
Jocasta felvonta egyik sűrű, barnára színezett szemöldökét.
– Ismer másik papot itt a hegyen? Persze hogy Donahue
atyára gondolok. – Jocasta felemelte szabad kezét, és Phaedre,
aki mindig készenlétben állt, úrnője mellett termett.
– Igen, Miss Joe?
– Keress néhány ruhadarabot a ládákból, leányom – mondta
Jocasta, megérintve a cselédlány karját. – Takarókat, sapkákat,
egy-két kötényt, nadrágokat és pár egyszerű inget. A
lovászlegények meglesznek nélküle.
– És harisnyákat – vetette közbe Roger sietve, ahogy eszébe
jutottak a piszkos lábú, mezítlábas kislányok.
– És harisnyákat – bólintott Jocasta. – Egyszerű holmik
kellenek, de készüljenek jó gyapjúból, és legyenek jó állapotúak.
Ulyssesnél van a pénztárcám. Mondd meg neki, hogy adjon
neked tíz shillinget – sterlinget! –, és kösd bele az egyik köténybe.
Aztán csomagolj össze mindent, és vidd el Donahue atyának.
Mondd meg neki, hogy Joan Findlaynek lesz, de nem árulhatja
el, kitől vannak. Ő majd tudni fogja, mit mondjon. – Jocasta
ekkor elégedetten újra bólintott, levette kezét a cseléd karjáról, és
egy apró mozdulattal útjára bocsátotta őt.
 – Menj hát, intézkedj azonnal!
Phaedre engedelmesen mormogott valamit, és elhagyta a
sátrat, csak azért állt meg egy pillanatra, hogy megrázza a kék
holmit, amit varrt, és gondosan összehajtsa azt kis széke fölött.
Roger látta, hogy egy díszes mellkendő az Brianna esküvői
ruhájához, elegáns, szalagos díszítéssel. Hirtelen látta maga előtt
Brianna fehér melleit, ahogy a sötét indigószín anyagú ruha
alacsony nyakkivágása fölött kibuggyannak, és csak bizonyos
nehézségek árán tudta újra fölvenni a beszélgetés fonalát.
– Hogy mondta, asszonyom?
– Azt kérdeztem, hogy ez jó lesz-e – mosolygott rá Jocasta,
egyfajta sokatmondó arckifejezéssel, mintha olvasott volna
Roger gondolataiban. A szeme kék volt, mint Jamie-é és Breeé,
de azokénál világosabb. Rogerre függesztette őket, legalábbis
Roger felé nézett velük. A fiú tudta, hogy az idős hölgy nem
láthatja az arcát, de ő mégis azt a kísérteties benyomást keltette,
hogy képes átlátni Rogeren.
– Igen, Mrs. Cameron, ez… igazán nagylelkű öntől. – Maga
alá húzta a lábát, hogy felálljon és távozzon. Arra számított,
hogy Jocasta erre elengedi a kezét, ehelyett azonban az asszony
még erősebben szorította őt, megakadályozva, hogy elmenjen.
– Ne olyan gyorsan! Mondanék egy-két dolgot magának,
fiatalember.
Roger újra elhelyezkedett a székben, és kihúzta magát.
– Természetesen, Mrs. Cameron.
– Nem voltam benne biztos, hogy most hozzam szóba a
dolgot, vagy amikor már mindent elrendeztem, de most, hogy itt
van egyedül… – Nyomatékosításképpen odahajolt Rogerhez. –
Említette önnek, fiam, az unokahúgom, hogy őt kívántam
megtenni a birtokom örökösévé?
– Igen, említette.
Rogerben megszólalt a vészcsengő. Brianna bizony Jocasta
tudtára adta, mégpedig igencsak világosan, hogy mit gondol
erről a bizonyos elképzelésről. Roger megacélozta magát, hogy
elismételje Brianna kifogásait, remélve, hogy tapintatosabban
fogja tudni közölni azokat, mint ahogy Briannának sikerült.
Megköszörülte a torkát.
– Biztos vagyok benne, hogy a feleségem tisztában van vele,
milyen megtiszteltetés ez, Mrs. Cameron, de…
– Valóban? – kérdezte Jocasta nyersen. – Nem hinném,
azok alapján, amit mondott, de maga bizonyára jobban ismeri
őt, mint én. Akárhogy is legyen azonban, tudatni akarom vele,
hogy meggondoltam magam.
– Tényleg? Nos, Brianna biztosan…
– Szóltam Gerald Forbesnak, hogy írjon egy végrendeletet,
amiben River Runt és annak minden részét Jeremiah-ra
hagyom.
– Ön… – Eltartott egy pillanatig, amíg Roger kapcsolt. –
Micsoda, a kis Jemmyre?
Jocasta ekkor még mindig előredőlve ült, mintha Roger
szemébe nézett volna. Most hátradőlt, bólintott, de továbbra is
szorosan fogta Roger kezét. Roger ekkor rájött, hogy Jocasta
Roger arckifejezésének látványa híján fizikai kapcsolat által
próbálta kiolvasni Roger érzelmeit.
Felőlem aztán kiolvashat mindent az ujjaimból, gondolta
Roger. A fiút túlságosan megdöbbentette ez a hír ahhoz, hogy
kitalálja, hogyan is reagáljon erre. A Krisztusát, mit fog erre Bree
mondani?
– Igen – felelte Jocasta, és kedvesen elmosolyodott. – Tudja,
eszembe jutott, hogy egy nő tulajdona a házasság után a férfié is
lesz. Nem mintha nem lehetne megoldást találni arra, hogy
Briannáé legyen minden, de ez bonyolult, és én csak annyira
szeretném bevonni az ügyvédeket, amennyire muszáj. Szerintem
mindig hiba a törvényhez fordulni, nem gondolja, Mr.
MacKenzie?
Roger teljesen elképedve döbbent rá, hogy Jocasta
szándékosan sértegette. Nemcsak sértegette, de figyelmeztette is.
Jocasta azt hitte – tényleg azt hitte! –, hogy őt csak a Brianna
feltételezett öröksége utáni vágy hajtja, és figyelmeztette, hogy ne
próbáljon semmilyen jogi eszközhöz folyamodni, hogy
megszerezze azt. A döbbenet és felháborodás elegye egy
pillanatra elnémította, de aztán megtalálta a megfelelő szavakat.
 – Nahát, ez a leg… Szóval arra odafigyel, hogy ne sértse meg
Joan Findley büszkeségét, rólam meg azt hiszi, hogy bennem egy
fikarcnyi sincs? Mrs. Cameron, hogy merészel arra célozni,
hogy…?
– Maga egy jóképű fiú, Feketerigó – mondta, szorosan fogva
Roger kezét. – Megtapogattam az arcát. És MacKenzie-nek
hívják, ami jól csengő név, az biztos. De igen sok MacKenzie él a
felföldön, igaz? Vannak köztük becsületes és becstelen férfiak
egyaránt. Jamie Roy a rokonának tartja magát, de talán csak
azért, mert a lánya jegyese. Én nem mondhatnám, hogy
ismerem a családját.
Roger hüledezésből ideges nevetésre váltott. Ismerni az ő
családját? Nem valószínű, és mégis, hogy magyarázhatná meg
neki, hogy ő az unokája – hatodik ükunokája – Jocasta saját
bátyjának, Dougalnek? Hogy Roger valójában nemcsak Jamie
unokaöccse, hanem Jocastáé magáé is, még ha kissé lejjebb kell
is keresgetni a családfán, mint ahogy arra az ember számítana?
– És senki más sem, akivel a héten beszéltem a találkozón –
tette hozzá Jocasta, oldalra biccentve a fejét, mint egy a
zsákmányát figyelő sólyom.
Szóval ez a gond. Jocasta kérdezősködött felőle az ismerősei
körében, és nem sikerült találnia senkit, aki ismerte volna Roger
felmenőit, nyilvánvaló okok miatt. Gyanús körülmény, az
egyszer biztos.
Az jutott az eszébe, hogy vajon Jocasta szélhámosnak tartja-
e őt, akinek sikerült Jamie-t is rászednie, vagy arra gondol, hogy
Jamie-vel közösen forralnak valamit? Nem, aligha, Bree azt
mesélte, hogy Jocasta eredetileg Jamie-re akarta hagyni a
birtokot, aki visszautasította, mert nem akarta, hogy túl sok köze
legyen a vén satrafához. Rogernek a Jamie intelligenciájáról
alkotott véleménye csak újabb megerősítést nyert.
Mielőtt azonban kitalálhatta volna, hogyan vágjon vissza
méltóképpen, Jocasta továbbra is mosolyogva megpaskolta a
kezét.
– Szóval azt gondoltam, mindent a kisfiúra hagyok. Ezzel
szépen elrendezem a dolgot, nem igaz? Brianna persze
hozzáférhet a pénzhez, amíg a kis Jeremiah nagykorú nem lesz,
hacsak nem történik valami a gyermekkel.
Jocasta hangja határozottan figyelmeztetően csengett, bár a
szája továbbra is mosolygott, és üres tekintetét továbbra is
Rogerre szegezte.
– Micsoda? Mégis mi az isten haragját ért ez alatt? – Roger
hátralökte a széket, de az asszony továbbra is szorosan fogta a
kezét. Hajlott kora ellenére igen erős volt.
– Gerald Forbes lesz végakaratom végrehajtója, és három
vagyonkezelő fogja irányítani a birtok ügyeit – magyarázta. –
Ha azonban Jeremiah bármi bajba keveredne, akkor minden az
unokaöcsémre, Hamishre száll.
– Arca ekkor egészen elkomolyodott. – Maga egy pennyt
sem fog látni.
Roger megtekerte az ujjait Jocasta kezében, majd
megszorította az asszony kezét, elég erősen ahhoz, hogy érezze,
ahogy az asszony bütykös ujjait összeszorítja. Ebből aztán azt
olvas ki, amit csak akar. Az asszony levegő után kapott, de Roger
nem engedte el a kezét.
– Azt akarja mondani, hogy maga szerint bántani akarom a
gyereket? – Hangja még önmaga számára is rekedtesnek
hangzott.
Jocasta elsápadt, de méltóságát megtartva összeszorította a
fogát, és felemelte az állát.
– Mondtam én ilyet?
– Igen sokat mondott, és amit nem mondott ki, az még
beszédesebb. Hogy merészel ilyesmit feltételezni rólam? – Roger
elengedte Jocasta kezét, és szinte visszalökte azt az asszony ölébe.
Jocasta a másik kezével lassan dörzsölgette kivörösödött
ujjait, és ajkait gondolataiba merülve szorította össze. A sátor
vászonoldalai ropogva lélegezték be a szelet.
– Akkor hát – szólalt meg végül Jocasta –, fogadja őszinte
bocsánatkérésemet, Mr. MacKenzie, ha bármi módon
megsértettem volna. Azt gondoltam azonban, úgy a legjobb, ha
tudja, mi jár a fejemben.
– A legjobb? Kinek a legjobb? – Roger felállt, és a kijárat felé
fordult. Nagy nehézségek árán sikerült türtőztetnie magát, és
nem vágta a földhöz a porcelán süteményes tányérokat
búcsúzásképpen.
– Jeremiah-nak – felelte Jocasta kimérten Roger háta
mögött – és Briannának, és talán magának is, fiam.
Roger egyszerre hátrafordult, és a nőre meredt.
– Nekem? Ezt hogy érti?
Jocasta leheletfinoman megvonta a vállát.
– Ha nem tudja önmagáért szeretni a fiút, akkor talán,
gondoltam, jól bánik vele a várható örökségéért.
Roger Jocastára bámult, és a szavak a torkára forrtak.
Forrónak érezte az arcát, és a vére a fülében dübörgött.
– Ó, tudom én, hogy hogy van ez – bizonygatta Jocasta –,
csak annyit kell megérteni, hogy egy férfi nem biztos, hogy olyan
szeretettel viseltetik az iránt a gyerek iránt, akit a felesége valaki
másnak szült. De ha…
Roger ekkor odalépett Jocastához, és keményen megragadta
az asszony vállát, amivel meg is ijesztette őt. Jocasta
összerezzent, pislantott, és a gyertyák lángja megcsillant a
kvarckristály brosson.
– Asszonyom – mondta Roger, közvetlen közelről a nő
arcába suttogva. – Nekem nem kell a pénze! A feleségemnek
sem kell a pénze! És a fiamra sem fogja hagyni! Dugja fel
magának, megértette?
Roger ekkor elengedte Jocastát, megfordult, és kiviharzott a
sátorból, el Ulysses mellett, aki zavartan nézett utána.
 12

Erő
Emberek vágtak át a késő délutáni gyülekező árnyak között,
egyik tüzet látogatták a másik után, ahogy tették azt mindennap,
de ma valahogy más hangulat uralta a hegyoldalt.
Ez részben a búcsúzás édes szomorúsága volt, a barátok
elválása, az újonnan egymásra talált szerelmesek elszakadása
egymástól, a tudat, hogy néhány arcot ma látnak utoljára ebben
az életben. Részben várakozás volt, az otthon utáni vágyódás és
az előttük álló út örömei és veszélyei miatti aggodalom. Részben
puszta kimerültség volt ez, nyűgös gyerekek, az elhanyagolt
munkák miatt nyugtalan férfiak, a nyílt tűz fölötti főzéssel járó
munkától elcsigázott nők, akiknek ráadásul a nyeregtáskák és a
málhazsákok tartalmából kellett gondoskodniuk családtagjaik
felruházásáról, étvágyuk csillapításáról és egészségük
fenntartásáról.
Én magam mindhárom szemponttal azonosulni tudtam. Az
új emberekkel való megismerkedés és az új hírek okozta puszta
izgalomtól abban a gyönyörben is részem volt – mert valóban
gyönyör volt, a dolog sötétebb aspektusa ellenére is –, hogy új
betegekkel találkozhattam, új gyógymódokat ismerhettem meg,
és meggyógyítottam, akit meg lehetett gyógyítani, miközben erős
késztetést éreztem arra, hogy megtaláljam a gyógyíthatatlan
betegségek kezelésének módját.
De az otthon utáni vágyakozás erős volt: tágas tűzhelyem, az
óriási üstjével és forgó nyársával, a fényben úszó rendelőm
békéje, nyugalma, a fellógatott illatos, szárított csalán- és
levendulacsokrokkal, ahogy aranyszínben pompáznak a délutáni
napfényben. A tolltakaróm, a puha és tiszta ágyam, a rozmaring
és cickafark illatú ágyneműm.
Lehunytam egy pillanatra a szememet, és sóvárogva idéztem
fel a gyönyörű látványt. Amikor ismét körülnéztem, elém tárult
a valóság: egy serpenyő az odaégett zabkása megfeketedett
maradványaival, nedves cipők és átfagyott lábak, sárral és
homokkal összekent nyirkos ruhák, elemózsiás kosarak, melyek
bősége egyetlen, igencsak egérrágta veknire, tíz almára és egy
darab sajtra apadt, három síró csecsemő, egy fáradt kismama
fájó mellekkel és kisebesedett mellbimbókkal, egy, az esküvője
előtt álló menyasszony, pattanásig feszült idegekkel, négy enyhén
kapatos skót férfi (és egy hasonló állapotban lévő francia), akik
medve módra dülöngéltek a táborban, és nem lesznek a
segítségünkre semmiféle pakolásban ma este… És mindezek
mellett egy tompa, a zsigereimet összeszorító sajgó fájdalom az
alhasamban, ami azt a kellemetlen hírt hordozta, hogy az én
havibajom, ami mostanában szerencsére a havinál egyre
ritkábbá vált, úgy döntött, hogy nem hagyja magára Lizzie
hasonló nyavalyáját.
A fogamat csikorgattam, aztán levettem egy hideg, nedves
pelenkát az egyik bokorról, és a combjaimat összeszorítva
lecsámpáztam az ösvényen a női árnyékszékre.
Amikor visszatértem, az izzó fém forró bűze fogadott.
Mondtam valami nagyon kifejezőt franciául, nyelvi eszköztáram
egy hasznos elemét, amit a L’Hòpital des Anges kórházban
szereztem, ahol gyakran a durva káromkodás volt az elérhető
legjobb gyógymód.
Marsali szája tátva maradt, Germain csodálattal nézett rám,
és gyönyörű párizsi akcentussal hibátlanul elismételte a
kifejezést.
– Bocsánat – mondtam, és sajnálkozva pillantottam
Marsalira. – Valaki hagyta kiszáradni a teáskannát.
– Semmi gond, Claire mama – sóhajtotta, miközben Joanie-
t dajkálta, aki újra elkezdett visítani. – Ez sem rosszabb, mint
amiket az apja tanít neki. Van valahol egy száraz ruha?
Addigra már egy száraz ruha vagy valami alkalmatosság
után vadásztam sietve, amivel meg lehetett volna fogni a kanna
drótfogantyúját, de semmi nem akadt a kezem ügyébe, csak
használt pelenkák és nedves harisnyák. Nehéz volt azonban
teáskannához jutni, és nem állt szándékomban, hogy hagyjam
ezt tönkremenni. A kezem köré tekertem a szoknyám egy
redőjét, megfogtam a teáskanna fogantyúját, és kikaptam azt a
lángok közül. A forróság villámcsapásként szaladt végig a nedves
ruhán, mire kiejtettem a kezemből a kannát.
– Merde! – visszhangozta Germain boldogan.
– Igen, pontosan – mondtam, megégett hüvelykujjamat
szopogatva. A teáskanna sziszegve füstölgött a nedves levelek
között. Arrébb rúgtam, bele a sárba.
– Merde, merde, merde, merde! – énekelte Germain, egész
tisztességesen felidézve a „Rose, Rose” dallamát, egy, a korát
megelőző zenei érzés megnyilvánulásaként, mely teljesítménye
az adott körülmények között sajnálatosan elismerés nélkül
maradt.
– Csitt, te gyerek! – mondtam.
A kisfiú nem hallgatott el. Jemmy rákezdett Joannal
kánonban sírni, Lizzie – akinek rosszabbodott az állapota,
miután Ogilvie közlegény vonakodva, de távozott – halkan
nyögdécselt magában, s ekkor jégdara kezdett hullani az égből.
Apró fehér jégdarabkák táncoltak a földön és szúr-rak bele a
fejbőrömbe. Levettem az ázott főkötőt az egyik ágról, és a
fejembe csaptam, mire úgy éreztem magam, mint egy rendkívül
kihasznált varangy egy különösen otthonos gomba alatt. Már
csak a szemölcsök hiányoznak rólam, gondoltam.
A jégeső gyorsan abbamaradt. Ahogy azonban a zörgés és
kopogás elhallgatott, sáros csizmák ropogása hallatszott az
ösvény felől. Jamie, Donahue atyával a sarkában leverte a
hajáról és a válláról a ráragadt jeget.
– Elhoztam a kedves atyát teára – mondta, körülpillantva a
tisztáson.
– Dehogy hoztad – feleltem vészjóslóan. És ha Jamie azt
hitte, hogy elfelejtettem Stephen Bonnetet, akkor abban is
nagyon tévedett.
Ahogy a hangom felé fordult, eltúlzott döbbenettel riadt meg,
ahogy megpillantott főkötőben.
– Te vagy az, Sassenach? – kérdezte tettetett riadalommal,
majd úgy tett, mintha előrehajolna, hogy benézzen sapkám
lelógó fodrai alá. Tekintve azonban, hogy ott volt a pap,
tartózkodtam attól, hogy beletérdeljek Jamie valamely érzékeny
pontjába, és megelégedtem azzal, hogy megpróbáltam a
pillantásommal kővé változtatni Medúza módjára.
Úgy tűnt, mint aki ezt észre sem vette, lekötötte a figyelmét
Germain, aki ekkor kis köröket róva táncikált körbe-körbe, és a
„Row, Row, Row your boat” dallamára énekelte az eredeti
francia kifejezések különböző variációit. Donahue atya élénk
rózsaszínűvé vált, miközben erejét megfeszítve próbált úgy tenni,
mint aki nem ért franciául.
– Tais toi, crètin – mondta Jamie, és benyúlt a tüszőjébe.
Szavai barátságosak voltak, hangján ugyanakkor érződött, hogy
maximálisan elvárja, hogy kérdés nélkül engedelmeskedjenek
neki. Germain azonnal elhallgatott, még a szája is tátva maradt,
mire Jamie azonnal beledugott egy édességet. Germain becsukta
a száját, és figyelmét az új feladatra koncentrálta, teljesen
megfeledkezve a kis dalocskájáról.
A teáskanna után nyúltam, és újra a ruhám szegélyét
használtam, hogy megfogjam az edény fogóját. Jamie lehajolt,
és felvett egy vastag ágat, és azzal ügyesen leakasztotta a
kezemről a vízforralót.
– Voilà – mondta, és győzedelmesen felmutatta a kannát.
– Merci – feleltem, a hála legkisebb jele nélkül.
Mindazonáltal elfogadtam a botot, és elindultam a legközelebbi
vízfolyás felé, lándzsaként tartva magam előtt a füstölgő kannát.
Amikor elértem a pataknak egy kövekkel borított részét, ahol
szinte megállt a víz, hangos koppanással lecsaptam a kannát,
letéptem a fejemről a főkötőt, és egy sáscsomóra dobtam azt,
majd dühösen összetapostam, nagy, sáros lábnyomot hagyva a
ruhaanyagon.
– Nem mondanám, hogy nem állt jól, Sassenach – szólalt
meg valaki mögöttem, szinte kuncogva.
Homlokomat ráncoltam, és Jamie-re néztem.
– De azt se mondanád, hogy jól állt, igaz?
– Igaz. Úgy nézel ki tőle, mint egy mérges gomba. Sokkal
jobban mutatsz anélkül – próbált megnyugtatni.
Magához húzott, és odahajolt hozzám, hogy megcsókoljon.
 – Nem mintha ellenemre lenne a gondolat – mondtam, mire
a számtól pár milliméterre megtorpant. – De ha csak egy kicsit is
közelebb jössz, alighanem kiharapok egy darabot a szádból.
Jamie egy olyan ember mozdulataival, mint aki éppen rájött,
hogy a kő, amit mintegy véletlenül felvett, valójában egy
darázsfészek, felegyenesedett, és nagyon-nagyon lassan levette a
kezét a derekamról.
– Ó! – mondta, és oldalra billentett fejjel végignézett rajtam.
– Egy kissé valóban nyúzottnak tűnsz.
Ez kétségtelenül igaz volt, de ezt hallva mégis legszívesebben
sírva fakadtam volna. A késztetés a jelek szerint meg is látszott
rajtam, mert Jamie nagyon gyengéden kézen fogott, és egy nagy
sziklához vezetett.
– Ülj le! – mondta. – Hunyd le a szemed, a nighean donn.
Pihenj egy szemhunyásnyit.
Leültem, lehunytam a szemem, és leeresztettem a vállam.
Vízcsobogás és tompa zörgés jelezte, hogy Jamie kitisztította és
megtöltötte a kannát.
A megtöltött edényt halk zörrenéssel lerakta a lábam mellé,
majd a földre ereszkedett, és leült a kanna mellé, némán.
Hallottam halk szipogását és a ruha suhogását, ahogy kabátja
ujjába törölte csöpögő orrát.
– Sajnálom – mondtam végül, és kinyitottam a szemem.
Jamie halvány mosollyal az arcán felém fordult, és felnézett
rám.
– Ugyan mit, Sassenach? Mégsem az ágyamat utasítottad
vissza, legalábbis remélem, hogy nem jött még el az a perc.
A szeretkezés gondolata akkor éppen a listám legutolsó
helyén állt, de viszonoztam a félmosolyt.
– Nem – feleltem bánatosan. – Két hét földön alvás után
bárki ágyába bebújnék. – Jamie erre felvonta a szemöldökét,
mire felnevettem, látva, hogy erre nem számított.
– Nem – mondtam újra. – Csak… Csak nyúzott vagyok. –
Valami görcsbe rándította alhasi tájékomat, majd mintha
elkezdte volna tekerni azt. Elfintorodtam, és a kezemet a fájó
részre szorítottam.
 – Ó! – ismételte Jamie, ahogy hirtelen megértette a
helyzetet. – Szóval így vagy nyúzott?
– Így vagyok nyúzott – bólintottam. Lábujjammal a kanna
felé böktem. – Jobb, ha ezt visszaviszem. Vizet kell forralnom,
hogy beáztassak egy kis fűzfakérget. Elég sokáig fog tartani.
Tényleg sokáig tart, legalább egy óra, ha nem kettő, és
addigra sokkal erősebbek lesznek a görcsös fájdalmak.
– Pokolba a fűzfakéreggel – mondta Jamie, és előhúzott egy
ezüst laposüveget az inge rejtekéből. – Ezt kóstold meg! Ezt
legalább nem kell leforráznod előtte.
Letekertem az üveg dugóját, és belélegeztem az ital illatát.
Whisky volt, mégpedig nagyon jó whisky.
– Szeretlek – mondtam őszintén, mire Jamie felnevetett.
– Én is szeretlek, Sassenach – felelte, és gyengéden
megérintette a lábamat.
Egy jó nagy kortyot vettem a számba, és hagytam, hogy
lecsorogjon a torkomon. Kellemesen átszivárgott a
nyálkahártyáimon, leért a gyomrom aljára, és egy megnyugtató,
borostyánsárga köd formájában felszállt és megtöltötte minden
testüregemet, és óvó meleg csápjaival körbefonta kellemetlen
érzéseim forrását.
– Óóó! – sóhajtottam, és újra belekortyoltam az italba.
Lehunytam a szemem, hogy jobban tudjam értékelni az élményt.
Egy ír ismerősöm egyszer azt bizonygatta, hogy az igazán jó
whisky a holtakat is képes feltámasztani. Nem állt
szándékomban vitatkozni vele.
– Ez csodálatos! – mondtam, amikor újra kinyitottam a
szemem. – Honnan szerezted? – Annyit még én is tudtam, hogy
ez húszéves skót whisky volt, köszönőviszonyban sem állt azzal a
durva szesszel, amit Jamie párolt a hegygerincen, a ház mögött.
– Jocastától – mondta. – Briannának és ifjú férjének szánta
nászajándék gyanánt, de gondoltam, neked nagyobb szükséged
van rá.
– Ebben igazad van.
Meghitt csendben ültünk, lassan kortyolgattam, és a
késztetés, hogy ámokfutásba kezdjek, és legyilkoljak mindenkit,
aki a szemem elé kerül, lassan alábbhagyott, ahogy a whisky
szintje csökkent a flaskában.
Az esőfelhők is továbbálltak, és a levélzetről békésen
csöpögött a víz körülöttünk. Egy fenyőfacsoport állt a közelben.
Éreztem a gyanta hűvös illatát, ami csípősen és tisztán vált ki a
nedves, korhadó levelek, a füstölgő tüzek és ázott szövetek
nehezebb szagából.
– Három hónapja volt az utolsó havibajod – jegyezte meg
Jamie, mintegy mellékesen. – Azt hittem, hogy talán már végleg
abbamaradt.
Mindig megdöbbentett, hogy Jamie milyen alaposan
megfigyelte az ilyesmit, bár végül is földműves volt, és állatokat
tartott. Nagyon közelről ismerte minden nőstény állatának
nőgyógyászati történetét és ivarzási ciklusát. Nem gondoltam,
hogy lenne bármi oka arra, hogy velem kivételt tegyen, csak
mert én valószínűleg nem fogok elleni vagy tüzelni.
– Ez nem olyan, mint valami csap, amit csak úgy el lehetne
zárni – mondtam, meglehetősen morcosan – Sajnos. Inkább
rendszertelenné válik, majd végleg abbamarad, de nem lehet
tudni, hogy mikor.
– Vagy úgy.
Jamie előrehajolt, karját összefűzte felhúzott térdén,
szórakozottan figyelte a patak hullámain átbucskázó gallyakat és
levéldarabokat.
– Talán te is megkönnyebbülnél, ha egyszerre túl lennél
mindenen. Nem lenne olyan mocskos, nem igaz?
Elfojtottam a késztetést, hogy a testfolyadékokra vonatkozó
arcpirító szexuális utalásokat véljek felfedezni Jamie
megjegyzésében.
– Talán igen – feleltem. – Majd szólok, jó?
Jamie halványan elmosolyodott, de volt annyi esze, hogy ne
erőltesse tovább a témát. Hallotta, milyen hangsúllyal feleltem.
Ittam még egy korty whiskyt. Egy fakopáncs éles visítása –
az a fajta volt, amit Jamie zöld harkálynak nevez – hosszan
visszhangzott a fák között, majd elhalt. Nem sok madár
mutatkozott ilyen időben, a legtöbb egyszerűen behúzódott
valami menedékbe, amit talált, bár hallottam egy kis vonuló
récecsapat hápogó társalgását valahol lenn a patakparton. Őket
nem zavarta az eső.
Jamie hirtelen kinyújtózkodott.
– Ööö… Sassenach – szólalt meg.
– Mi az? – kérdeztem meglepetten.
Jamie lehajtotta a fejét, tőle szokatlan félénkséggel.
– Nem tudom, hogy rosszat tettem-e vagy sem, Sassenach,
de ha igen, akkor a bocsánatodat kell kérnem.
– Semmi baj – feleltem kissé bizonytalanul. Mit kellene neki
megbocsátanom? Valószínűleg nem házasságtörést, de azon
kívül lehet az bármi más, a testi sértést, gyújtogatást, rablást és
istenkáromlást is beleértve. Istenem, remélem nincs semmi köze
Bonnethez!
– Mit csináltál?
– Nos, én nem kerültem bajba – mondta kicsit szégyenlősen
–, de ígéretet tettem, hogy te csinálsz valamit.
– Valóban? – kérdeztem némi gyanakvással. – És mi lenne
az? Ha azt mondtad Farquard Campbellnek, hogy újra
meglátogatom azt a vén szipirtyó anyját, akkor…
– Ó, nem – nyugtatott meg –, semmi ilyesmi. Josiah
Beardsley-nek ígértem meg, hogy ma talán kiveszed a
manduláját.
– Hogy mit csinálok? – meresztettem rá a szemem. Előző
nap találkoztam már Josiah Beardsley-vel. Ennek a
fiatalembernek voltak a legrondább, tályogokkal körülvett
mandulái, amiket valaha láttam. Már az elgennyesedett
orrpolipja is kellőképpen lenyűgöző volt, ami azt illeti.
Részletesen be is számoltam róluk mindenkinek vacsora közben
– amitől Lizzie egészen zöldre is vált, és a második krumpliját
Germainnek adta és akkor megjegyeztem, hogy az állapotán
tényleg csak műtéttel lehet segíteni. Arra azonban nem
számítottam, hogy Jamie elmegy, és megszerzi őt nekem új
kuncsaftnak.
– Miért? – kérdeztem.
Jamie hátrébb dőlt, és felnézett rám.
 – Szükségem van rá, Sassenach.
– Tényleg? És mire?
Josiah alig volt tizennégy, vagy legalábbis ő úgy gondolta,
hogy tizennégy körül lehet. Nem tudta megmondani, hogy
pontosan mikor született, a szülei pedig már régen meghaltak,
így ők sem tudtak segíteni. Még tizennégy évesnek is fejletlen volt
és alultáplált, lábai az angolkórtól görbék. Különböző
parazitafertőzések jeleit is mutatta, és nehezen vette a levegőt,
ami mögött lehetett tuberkulózis, de pusztán egy súlyos
hörghurut is.
– Bérlőnek, természetesen.
– Tényleg? Azt hittem, már így is több a jelentkező, mint
amennyit be tudunk fogadni.
Nem csak hittem, biztosan tudtam, hogy így van. Semmi
pénzünk nem volt, habár Jamie-nek a találkozó ideje alatt
folytatott cserekereskedelmével sikerült majdnem minden
adósságunkat visszafizetni, mivel jó néhány Cross Creek-i
kereskedőnek tartoztunk a kapott vasáruért, rizsért,
szerszámokért, sóért és egyéb apróságokért. Rengeteg földünk
volt – legtöbb része erdővel borított –, de nem állt módunkban
segítséget nyújtani senkinek a letelepedésben vagy a
gazdálkodásban. Már a Chisholm és McGillivray család
befogadásával is tovább nyújtóztunk, mint ameddig a takarónk
ér, már ami a lehetőségeinket illeti.
Jamie bólintott, ezzel félresöpörve ezeket a nehézségeket.
– Igen. Josiah azonban életrevaló legény.
– Hmm – hümmögtem kétkedőn. Az igaz, hogy a fiú elég
szívósnak tűnt, valószínű, hogy Jamie ezt értette azon, hogy
„életrevaló”. Önmagában az a tény is ezt bizonyította, hogy ilyen
sokáig sikerült egyedül életben maradnia. – Talán tényleg az,
ahogy még annyi más fiú. Mi teszi őt annyira különlegessé?
– Tizennégy éves.
Jamie-re néztem, egyik szemöldökömet kérdőn felvontam,
mire szája fanyar mosolyra húzódott.
– Minden tizenhat és hatvan év közötti férfinak be kell állnia
a milíciába, Sassenach.
 Éreztem, hogy erre a gyomrom kíméletlenül összerándul.
Nem felejtettem el a kormányzó kellemetlen felhívását, de azóta
annyi minden történt, hogy időm sem volt végiggondolni, hogy
ennek mégis mik lesznek a várható gyakorlati következményei.
Jamie felsóhajtott, és kinyújtotta a karját. Megfeszítette az
ízületeit, és kiropogtatta azokat.
– Akkor megteszed? – kérdeztem. – Milíciát fogsz szervezni,
és elmész?
– Muszáj – felelte. – Tryon kezében vannak a golyóim, és
nem áll szándékomban megvárni, hogy megtudjam, meg akarja-
e szorongatni azokat.
– Féltem, hogy ezt mondod.
Jamie festői helyzetértékelése sajnos pontos volt. Hű és
hozzáértő embert keresvén, aki hajlandó volt magára vállalni,
hogy meghódítja az ország belsejét borító vadon egy részét,
Tryon kormányzó az államhatártól keletre jókora földterületet
bocsátott Jamie rendelkezésére, és tíz évig a kötbér fizetésétől is
eltekintett. Tisztességes ajánlat volt, tudván, mennyi nehézséggel
járt megvetni lábunkat a hegyek között, mégsem volt ez annyira
nagyvonalú, mint első pillantásra tűnt.
A trükk az volt, hogy az ilyen földterületek használói
kizárólag protestáns, jó erkölcsű, a harmincadik életévüket
betöltött férfiak lehetnek. És míg Jamie a két másik feltételnek
megfelelt, Tryon nagyon jól tudta róla, hogy katolikus.
Tedd, amire a kormányzó utasít, és… Nos, a kormányzó
ügyes politikus volt, tudta tartani a száját, ha kényelmetlen
kérdések kerültek szóba. Szegülj neki ellen, és elég egy egyszerű
levél New Bernből, és máris elbúcsúzhatnak Frasers Ridge-től az
ott lakó Fraserek.
– Hmm. Szóval az jutott eszedbe, hogy ha elviszed a
rendelkezésre álló férfiakat a Ridge-ről… Nem hagyhatnád hátra
néhányukat?
– Eleve nincs sok emberem, Sassenach – mutatott rá Jamie.
– Hátrahagyhatom Fergust a keze miatt, és Mr. Wemysst, hogy
vigyázzanak a birtokra. Wemyss szerződött szolga, legalábbis
mindenki így tudja, és csak szabad férfiak kötelesek csatlakozni a
milíciához.
– És csak ép testű férfiak. Így Joanna Grant férjének sem
kell mennie, mert falábú.
Jamie bólintott.
– Igen, és az öreg Arch Bugnak sem, aki legalább
hetvenéves, ha nem több. Ez négy férfi, és van még talán nyolc,
tizenhat év alatti fiú, aki gondoskodna a harminc tanyáról és
több mint százötven emberről.
– A nők valószínűleg elég jól ellesznek egyedül is –
mondtam. – Végül is tél van, nincs semmi növény, amit ápolni
kellene. És az indiánokkal sem szabad, hogy bármi gond legyen,
legalábbis mostanában nem. – A hajamat összefogó szalag
kioldódott, amikor levettem a főkötőt. A hajam kibújt a
meglazult fonatokból, és mindenfelé szétállt, amitől nedves,
göndör tincsek tapadtak a nyakamra. Kihúztam a hajamból a
szalagot, és megpróbáltam ujjaimmal kifésülni a zilált tömeget.
– Na és egyáltalán miért olyan fontos neked ez a Josiah
Beardsley? – kérdeztem. – Egy tizennégy éves fiú biztosan nem
tudja megváltani a világot.
– Beardsley egy vadász – felelte Jamie –, mégpedig ügyes
vadász. Majdnem kétszáz fontnyi farkas-, szarvas- és hódbőrt
hozott a találkozóra. Mindet maga ejtette el, azt mondja. Magam
sem tudtam volna jobban csinálni.
Ez dicséret volt a javából, és elismerésem néma jeleként
összeszorítottam a számat. Az állatbőr volt a fő, sőt valójában az
egyetlen, bármiféle értékkel bíró téli bevételi forrás a hegyekben.
Mostanra nem maradt pénzünk. Még a sterlingnek csupán a
töredékét érő papír kiáltványpénz is elfogyott, és ha nem lesznek
állatbőreink, amiket eladhatnánk tavasszal, nehezen fogjuk tudni
beszerezni azt a kukorica- és búzavetőmagot, amire szükségünk
lesz. És ha az összes férfi arra kényszerül, hogy a tél nagy
részében a gyarmatokon rohangáljon, és a Rendfenntartókat
hajkurássza, ahelyett, hogy vadászna…
A Ridge-en élő nők többsége tudott bánni a fegyverrel, de
szinte egyikőjük sem tudott hatékonyan vadászni, mivel
gyermekeik ellátása az otthonukhoz kötötte őket. Még Bree is,
aki nagyon jó vadász volt, csupán félnapi járóföldre tudott
elmenni Jemmytől, ami közel sem volt elég ahhoz, hogy farkast
vagy hódot ejtsen el.
Beletúrtam nedves hajtincseimbe, hogy fellazítsam a kilazult
hajszálakat.
– Na jó, ezt a részét értem. De hogy jönnek a mandulák a
képbe?
Jamie felnézett rám, és elmosolyodott. Nem válaszolt
azonnal, hanem felkelt a földről, tett pár lépést, és a hátam mögé
került. Biztos kézzel összegyűjtötte a hajam szökevény szálait,
elfogta a röpdöső részeket, aztán szoros, erős fonatba fonta
azokat a tarkómtól kiindulva. A vállam fölött előrehajolt, kivette
a szalagot az ölemből, és masnira kötötte a hajamban.
– Tessék – mondta, majd újra leült a lábam mellé. – Nos,
ami a mandulákat illeti, te mondtad, hogy a fiúnak ki kell
vetetnie őket, különben a torka igencsak cudar állapotba kerül.
– Így igaz.
Josiah Beardsley hitt nekem, és miután a múlt télen kis híján
életét vesztette, amikor a torkában lévő tályogtól majdnem
megfulladt, mielőtt az kidurrant volna, nem szívesen
kockáztatott volna meg egy újabb ilyen esetet.
– Te vagy az egyetlen sebész Cross Creektől északra –
mutatott rá Jamie. – Ki más tudná elvégezni?
– Nos, igen – mondtam bizonytalanul –, de…
– Így hát tettem egy ajánlatot a fiúnak – vágott közbe
Jamie. – Kap egy darab földet, Roger fiú és én segítünk neki
felhúzni rá egy kunyhót, amikor eljön az ideje, ő pedig elfelezi
velem a következő három télen szerzett összes zsákmányát.
Hajlandó ráállni a dologra, feltéve, hogy az üzlet részeként te
kiveszed a manduláit.
– De miért ma? Itt nem vehetem ki senkinek a manduláját!
– mutattam az esőtől csöpögő erdőre.
– Miért nem? – vonta föl Jamie a szemöldökét. – Nem te
mondtad tegnap este, hogy ez csak egy apróság, hogy csupán
néhány pirinyó vágás a legkisebb késeddel?
Ujjaim bütykével megdörzsöltem alulról az orromat, és
ingerülten fújtattam.
– Csak azért, mert ez nem valami óriási, véres munka, mint
mondjuk levágni valaki lábát, attól még nem jelenti azt, hogy
egyszerű!
Valójában viszonylag egyszerű beavatkozásról volt szó,
sebészi szempontból. Ami komplikációkat okozhatott, az a műtét
utáni fertőzés lehetősége és a gondos ápolás hiánya, mely ápolás
az antibiotikumos kezelésnek csupán halvány utánzata volt, de
még mindig sokkal jobb, mint ha elhanyagolták volna.
– Nem vághatom csak úgy ki a manduláját és ereszthetem
szélnek a fiút. Viszont amikor visszatérünk a Ridge-re…
– Nem akar most azonnal visszajönni velünk – vágott közbe
Jamie.
– Miért nem? – kérdezte vissza.
– Azt nem közölte, csak hogy van még némi elintéznivalója,
és hogy december első hetében érkezne meg a Ridge-re. Alhat a
gyógynövényes fészer feletti tetőtérben – tette hozzá Jamie.
– Szóval te és a fiú azt várjátok, hogy csak úgy vágjam ki a
manduláját, varrjam össze néhány öltéssel, és engedjem, hadd
menjen isten hírével? – kérdeztem gúnyosan.
– Jó munkát végeztél a kutyával is – felelte Jamie
vigyorogva.
– Ó, szóval hallottál róla?
– Hallottam bizony! És a fiúval, aki belevágott a lábába a
baltával, és a tejkiütéses kisdedekről és Mrs. Buchanan
fogfájásáról és a perlekedésedről Murray MacLeoddal annak az
úriembernek az epevezetékéről…
– Tényleg sűrű reggel volt. – Beleborzongtam az emlék
felidézésébe, és újra belekortyoltam a whiskybe.
– Az egész találkozó rólad beszél, Sassenach. Eszembe is
jutott a Biblia, amikor láttam a körülötted zsibongó tömeget ma
reggel.
– A Biblia? – Bizonyára értetlenül néztem Jamie célzását
hallván, mert még szélesebbre húzódott a vigyor az arcán.
– És az egész sokaság igyekezik vala őt illetni – idézte Jamie
 [12]
–, mert erő származék belőle és mindeneket meggyógyítá.
Gondterhelten felnevettem, egy kis csuklással félbeszakítva
magamat.
– Azt hiszem, épp most fogytam ki az erőből.
– Egyet se aggódj, van még belőle bőven az üvegben.
Ahogy így eszembe juttatta az italt, megkínáltam őt a
whiskyből, de ő visszautasította, homlokát ráncolva,
gondolataiba merülve. Az olvadó jégdarabkák nedves csíkokat
hagytak alvadt bronzcsíkokként a vállára omló hajában, s így
olyan volt, mint valami hős katona szobra, ami viharverten
csillog egy közparkban.
– Szóval ellátod a fiú manduláit, ha eljön a Ridge-re?
Gondolkoztam egy pillanatig, majd nyeltem egyet és
bólintottam. Így is veszélyes lesz a dolog, és normális esetben
nem is végeznék mást, csak életmentő műtétet. De Josiah
tényleg szörnyű állapotban volt, és az állandó újrafertőzések
miatt talán amúgy is meghalna, ha nem tennék valamit, hogy
orvosoljam a helyzetet.
Jamie elégedetten bólintott.
– Akkor intézkedek.
A lábam felengedett, bár még mindig vizes volt, és kezdtem
érezni, hogy melegszik és hajlékonyabbá válik. A hasam még
mindig olyan volt, mintha lenyeltem volna egy nagy vulkanikus
szikladarabot, de már nem bántam annyira.
– Eltűnődtem én valamin, Sassenach – mondta.
– Igen?
– Tudod, a Biblia említésére jutott eszembe.
– Úgy látom, igencsak a Szentírás jár ma a fejedben, igaz?
Jamie felhúzta szája egyik sarkát, ahogy rám nézett.
– Nos, igen. Csak elgondolkoztam. Amikor az Úr angyala
meglátogatja Sárát, és mondja neki, hogy jövőre gyermeke fog
születni, az asszony csak nevet, és azt mondja, hogy igen ritka
tréfa lenne, mivel megszűnt már nála az asszonyi természet.
– Abban a helyzetben a legtöbb nő egyáltalán nem találná
ezt a gondolatot viccesnek – biztosítottam Jamie-t. – Bár
szerintem Istennek elég sajátos humorérzéke van.
Jamie lenézett a hüvelykujja és mutatóujja között
morzsolgatott nagy juharfalevélre, de láttam, hogy a szája
finoman megrándul.
– Én is gondoltam erre egyszer s másszor, Sassenach –
mondta meglehetősen fanyarul. – Akárhogy legyen is, végül
tényleg megszülte a gyermeket, nem igaz?
– A Biblia szerint igen. Én nem fogom a Teremtés könyvét
hazugnak nevezni. – Hittem abban, hogy bölcsebb lenne még
többet inni, de úgy döntöttem, hogy megtartom az italt egy esős
– illetve még esősebb – napra, és visszadugtam a dugót a
laposüvegbe. Hallottam valami mozgolódást a tábor felől, és
valami kérdés hangjai ütötték meg a fülemet, amit a hideg szél
sodort felém.
– Valaki uraságodat keresi – mondtam. – Már megint.
Urasága hátrapillantott a válla fölött, elfintorodott kissé, de
nem mozdult, hogy válaszoljon az őt szólítóknak. Megköszörülte
a torkát, és láttam, hogy halvány pír kúszik egyre feljebb a
nyakán.
– Nos, a lényeg az – mondta, ügyelve, hogy ne nézzen rám
–, amennyire én tudom, ha a neved nem Mária, és a
Szentléleknek sincs beleszólása a dologba, akkor csak egy módja
van annak, hogy egy nő teherbe essen. Igazam van?
– Amennyire én tudom, igen. – Kezemet a szám elé tettem,
hogy elfojtsam a közeledő csuklást.
– Igen. És ha így van… Nos, akkor ennek azt kell jelentenie,
hogy Sára az idő tájt még mindig együtt hált Ábrahámmal, igaz?
Jamie még mindig nem nézett rám, de a füle rózsaszínre
vált, és ekkor megkésve ugyan, de rájöttem, hova is tart ez a
vallási vita. Kinyújtottam a lábamat, és a lábujjammal finoman
oldalba böktem.
– Azt hiszed, hogy ezután már nem foglak kívánni?
– Már most sem kívánsz – mutatott rá Jamie logikusan,
tekintetét a levél szétmorzsolt maradványaira szegezve.
– Úgy érzem, mintha a hasam üvegcserepekkel lenne tele,
megáztam, és térdig sáros vagyok, és akárki keres is téged,
bármelyik pillanatban áttörhet a bokrokon egy falka vérebbel –
mondtam, némi nyerseséggel a hangomban. – Te most tényleg
arra csábítasz, hogy bujálkodjunk valami ázott levélkupacban?
Mert ha igen…
– Nem, nem – felelte Jamie sietve. – Nem úgy értettem,
hogy most azonnal. Csak arra gondoltam… Csak kíváncsi
voltam… – Füle hegye elvörösödött. Hirtelen felpattant, és a
kelleténél sokkal nagyobb erővel lesöpörte a rothadó leveleket a
kiltjéről.
– Ha – mondtam kimérten – azt akarod mondani, hogy
gyereket akarsz nemzeni, Jamie Fraser, akkor megeszem a
[13]
golyóidat en brochette ! – Hátradőltem és felnéztem rá. –
Ami azonban az ágyat illeti…
Abbahagyta a levélsöprést, és rám nézett. Rámosolyogtam és
hagytam, hogy a gondolataim egyértelműen tükröződjenek az
arcomon.
– Ha majd újra tudsz adni nekem egy ágyat – mondtam –,
ígérem, nem fogom visszautasítani.
– Ó! – felelte, majd nagy levegőt vett, és hirtelen felderült az
arca. – Nos, akkor ez rendben van. Csak… kíváncsi voltam,
tudod.
Hirtelen valami hangosan megzörrent a bokorban, majd Mr.
Wemyss jelent meg, aki kidugta a bangitabokorból vékony,
ideges arcát.
– Ó, maga az, uram – mondta látható megkönnyebbüléssel.
– Alighanem én vagyok – felelte Jamie lemondóan. –
Valami nehézsége támadt, Mr. Wemyss?
Mr. Wemyss késlekedett a válasszal, mert elválaszthatatlanul
összeforrott a bangitabokorral, és én kénytelen voltam segíteni
neki kiszabadulni. Mr. Wemyss, az egykori könyvelő, aki arra
kényszerült, hogy szerződött szolgának adja el magát, teljesen
alkalmatlan volt a vadonbéli életre.
– Kérem, bocsásson meg nekem az alkalmatlankodásért,
uram – mondta vöröslő arccal. A világos, szállongó hajába akadt
kis gallyat próbálta kiszedni idegesen. – Csak hát… Nos, az az
asszony tényleg mondta, hogy kettéhasítja őt a fejszéjével, ha az
nem tűnik el, mire mondta neki a férfi, hogy vele egy nő sem fog
ilyen hangon beszélni, neki pedig tényleg van egy fejszéje…
Jamie, aki már ismerte Mr. Wemyss kommunikációs
módszerét, felsóhajtott, a whiskysüveg után nyúlt, kihúzta belőle
a dugót, és hosszan, ráérősen meghúzta. Leengedte az üveget, és
pillantását Mr. Wemyss tekintetébe fúrta.
– Kiről beszél? – kérdezte ellentmondást nem tűrően.
– Ó! Ööö… Nem említettem volna? Rosamund Lindsay-ről
és Ronnie Sinclairről.
– Hmm.
Nem jó hír. Rosamund Lindsay-nek tényleg volt egy fejszéje.
Disznót sütött egy gödörben, a patak fölött, hikoridió-parázson.
Mindamellett közel egy mázsát nyomott, és míg általában jó
kedélyű asszony volt, igen látványosan ki tudott kelni magából,
ha feldühítették. Ami Ronnie Sinclairt illeti, ő Gábriel arkangyalt
is képes lett volna kihozni a sodrából, nemhogy egy nőt, aki az
esőben próbál főzni.
Jamie felsóhajtott, és visszaadta nekem az üveget. Kihúzta
magát, megigazította tartánját, és lerázta róla a vízcseppeket.
– Menjen, Mr. Wemyss, és mondja meg nekik, hogy
mindjárt ott leszek – utasította Jamie.
Mr. Wemyss keskeny arca minden porcikájával azt fejezte ki,
mennyire nincs ínyére hallótávolságon belülre kerülni
Rosamund Lindsay fejszéjével, de Jamie-től még az asszonynál is
jobban tartott. Röviden biccentett, fürgén meghajolt, megfordult,
és újra belegázolt a bangitabokorba.
Egy közeledő mentőautó szirénájához hasonlatos jajgatás
jelezte Marsali közeledtét, Joannal a karján. Levett egy gallyat
Mr. Wemyss kabátjának ujjáról, ami belécsimpaszkodott, majd
biccentett neki, ahogy óvatosan megkerülte őt.
– Jóapám! – kezdte minden bevezetés nélkül. – Gyere
azonnal! Kenneth atyát letartóztatták!
Jamie felvonta a szemöldökét.
– Letartóztatták? Most? Ki?
– Igen, e percben! Valami ronda kövér ember, aki azt
állította, hogy ő a megyei seriff. Két másik emberrel jött, és
amikor megkérdezték, ki itt a pap, Kenneth atya azt mondta,
hogy ő az, mire megragadták a karját, és elvezették, annyit sem
mondtak, hogy fapapucs!
Vér tolult Jamie arcába, és két merev ujját a combjának
érintette.
– Az én tűzhelyem mellől vitték el? – kérdezte. – A
[14]
Dhia !
Ez nyilvánvalóan csak költői kérdés volt, és mielőtt Marsali
válaszolhatott volna, a másik irányból pattogó léptek zaja
hallatszott, és Brianna lépett elő az egyik fenyőfa mögül.
– Mi az? – mordult rá Jamie. Brianna meghökkenve
pislantott.
– Ööö… Geordie Chisholm azt mondja, hogy az egyik katona
ellopott egy sonkát a tűzhelyétől, és szeretné, ha szólnál róla
Hayes főhadnagynak.
– Jó – vágta rá Jamie –, majd később. De addig is menj
vissza Marsali-val, és tudd meg, hová vitték Kenneth atyát. És
Mr. Wemyss…
De Mr. Wemyss addigra kiszabadult a bangitabokor
ragaszkodó öleléséből. Halk recsegés jelezte a távolból, hogy
rohant teljesíteni Jamie utasítását.
A két lánynak elég volt egy gyors pillantást vetnie Jamie
arcára, hogy meggyőződjenek róla, a legjobban teszik, ha
gyorsan visszavonulnak, és másodperceken belül újra egyedül
voltunk. Jamie nagy levegőt vett, aztán lassan kiengedte azt a
fogai között.
Szerettem volna felnevetni, de nem tettem, ehelyett közelebb
húzódtam hozzá. Bármilyen hideg és nedves volt is az idő,
éreztem Jamie bőrének melegét a kockás ruhaanyagon át.
– Engem legalább csak a betegek akarnak megérinteni –
mondtam, és odanyújtottam neki az üveget. – Te mit csinálsz,
ha minden erőd elfogyott?
Lenézett rám, és lassan mosoly terült szét az arcán. Az
üvegre rá sem nézve hozzám hajolt, két kezébe fogta az arcomat,
és nagyon gyengéden megcsókolt.
– Ezt – felelte.
Azzal megfordult, és elindult lefelé a hegyen, feltehetőleg újra
bátorsággal telve.
 13

Bab és barbecue
Amikor visszaértem a kannával a táborba, a szálláshelyünket
üresen találtam. A távolban beszéd és nevetés jelezte, hogy Lizzie,
Marsali és Mrs. Bug – feltehetően gyerekekkel a sarkukban –
elmentek a női árnyékszékre, egy borókák jótékony rejtekébe
ásott latrinára, a tábortól tisztes távolságra. Felakasztottam
forralni a kanna vizet a tűz fölé, majd elgondolkodtam egy
pillanatra, hogy melyik ügyben is tudnék most a legtöbbet
segíteni.
Bár hosszú távon Kenneth atya helyzete volt a legsúlyosabb,
a jelenlétem aligha változtatott volna a dolgokon. Orvos vagyok,
és Rosamund Lindsay-nek tényleg van egy fejszéje.
Megtapogattam és valamennyire rendbe szedtem nedves
hajamat és ruházatomat, és elindultam le a patakhoz, sorsára
hagyva főkötőmet.
Jamie a jelek szerint hasonló következtetésre jutott a
kialakult vészhelyzetek relatív súlyosságát illetően. Ahogy
átküzdöttem magam a patakot szegélyező fűzfacsemeték között,
a hússütő gödör mellett állva találtam őt. Békésen beszélgetett
Ronnie Sinclairrel, és lazán támaszkodott a fejsze nyelén, amire
valahogy sikerült szert tennie.
Ezt látva megnyugodtam egy kicsit, és ráérősen odaléptem
hozzájuk. Hacsak Rosamund nem döntött úgy, hogy puszta
kézzel fojtja meg Ronnie-t, vagy agyonüti egy sonkával – mely
eshetőségek egyike sem volt elképzelhetetlen –, orvosi
szolgálataimra mégsem lesz szükség.
A hússütő gödör egy széles, természetes mélyedés volt, amit
az agyagos patakpartból vájt ki egy árvíz a távoli múltban, és
amit hozzáértő és állhatatos munkával mélyítettek ki a
rákövetkező években. A megfeketedett kövekből és a
szétszóródott faszéndarabkákból ítélve már jó ideje
használhatták. Ami azt illeti, néhányan most is használták. A
sülő szárnyas, sertés, birka és oposszum illata az almafa és
hikoridió füstjének felhőjébe vegyülve szállt fel, olyan
ínycsiklandó aromával, hogy összefutott a számban a nyál.
A gödör látványa már kevésbé volt étvágygerjesztő. Fehér
füst gomolygott a nedves fadarabok fölött, félig eltakarva a
parázsló máglyáikon fekvő alakokat, melyek közül ilyen
távolságból nézve néhány kísértetiesen emlékeztetett az emberi
testekre a párás derengésen át. Élénken idézte fel bennem a
jamaicai hullaégető gödrök emlékét, ahol azoknak a
rabszolgáknak a testét vetették tűzre, akik nem élték túl az
Atlanti-óceánon való átkelés viszontagságait. Nagyot nyeltem,
ahogy próbáltam nem felidézni azoknak a halotti tüzeknek
hátborzongató, égő emberhús szagát.
Rosamund éppen a gödör alján dolgozott, szoknyáját jóval
pufók térde fölé hajtotta, inge ujját feltűrte, s így feltárta izmos
karját, amint vöröses szószt halmozott egy hatalmas,
kettéhasított disznó kilátszó bordáira. Öt másik jókora valami
feküdt körülötte, amiket nedves zsákvászon borított, valamint
gyér, illatos füst gomolygott körülöttük, ami eltűnt a lágyan
szitáló esőben.
– Méreg ez, nem más! – tiltakozott hevesen Ronnie Sinclair,
ahogy odaléptem mögé. – Tönkre fogja tenni! A disznók sem
eszik meg, mire kész lesz vele!
– Ezek is disznók, Ronnie – mondta Jamie végtelen
türelemmel. Rám nézett, a szemét forgatta, majd a gödörre
pillantott, ahol sistergő zsír csöpögött a hikoridió faszénkockáira
odalent. – Jómagam úgy hiszem, aligha lehetne bármit is tenni
egy disznóval, mármint főzéssel, amitől az ehetetlenné válna.
– Nagyon igaz – vetettem közbe segítőkészen, és Ronnie-ra
mosolyogtam. – Füstölt szalonna, roston sült hússzeletek,
vesepecsenye, sült sonka, disznósajt, kolbász, mirigyek, véres
hurka… Valaki egyszer azt mondta, hogy a disznóból csak a
visítást nem lehet felhasználni.
– Jól van, értem én, de itt mégiscsak disznósütés folyik, nem
igaz? – kötötte az ebet a karóhoz Ronnie, figyelmen kívül
hagyva a tréfálkozásra tett erőtlen kísérletemet. – Mindenki
tudja, hogy ecettel kell locsolni a sült disznót! Ez a tisztességes
eljárás! Végtére is, a kolbászhúsba sem teszünk homokot, nem
igaz? Vagy nem abálunk szalonnát a tyúkólból felsepert
alommal. Hallatlan! – Állával a Rosamund hóna alatt lévő fehér
kerámia mosdótál felé bökött, amivel egyértelművé tette, hogy az
edény tartalma számára ugyanabba a kategóriába tartozik, mint
az előbb említett ehetetlen, hitvány hamisítványok.
A szél más irányból kezdett fújni, és pikáns illatot hozott
felém. Amennyire meg tudtam állapítani csupán az illatból,
Rosamund szószában volt paradicsom, vöröshagyma,
pirospaprika és annyi cukor, amennyi vastag fekete kérget vont a
hús köré, és kínzó karamellaromával töltötte meg a levegőt.
– Alighanem jó szaftos lesz a hús, ha így sütik – mondtam,
és éreztem, ahogy megkordul a gyomrom csipkés míderem alatt.
– Igen, és ráadásul milyen csodálatos hízott disznók ezek
mind! – tét-te hozzá Jamie behízelgően, amikor Rosamund
mogorván felpillantott. Térdig fekete volt, szögletes állkapcsú
arca esőtől, izzadságtól és koromtól maszatos. – Vaddisznók
lennének ezek, asszonyom, vagy háznál neveltek?
– Vadak – felelte a nő, némi büszkeséggel a hangjában, s
azzal kiegyenesedett, és kitörölt egy szál nedves őszülő hajszálat a
homlokából. – Szelídgesztenyén hizlaltak. Semmi nem ad olyan
jó ízt a húsnak!
Ronnie Sinclair skót módra megvetést és gúnyt kifejező
hangot adott ki.
– Na persze, annyira finom, hogy el kell rejtenie az ízét, és
vastagon be kell kennie ezzel a szörnyű szósszal, amitől úgy néz
ki a hús, mintha még fővetlen, nyers és véres lenne!
Rosamund egy meglehetősen világi megjegyzést tett azon
személyek állítólagos férfiasságára nézve, akik így undorodnak a
vér gondolatától is, amit Ronnie, úgy tűnt, igencsak magára vett.
Jamie ügyesen a két fél közé manőverezett, a fejszét
kartávolságon kívül tartva.
– Ó, én biztos vagyok benne, hogy igen jól átsült az a hús! –
mondta békítőleg. – Hiszen Lindsay asszonyság bizonyára kora
hajnal óta keményen dolgozik.
 – Jóval régebb óta, Mr. Fraser – felelte a hölgy, némi zord
elégtétellel. – Ha az ember tisztességes disznósültet akar, legalább
egy nappal korábban el kell kezdeni, és egész éjszaka ügyelni kell
rá. Tegnap délután kezdtem sütni ezeket a disznókat. – Nagyot
szippantott a felszálló füstbe, mire üdvözült kifejezés ült ki az
arcára.
– Ahh, ez aztán a manna! Egy falatot sem fogok ebből a
csodás eledelből rátok, nyavalyás skótokra pazarolni! – mondta
Rosamund, azzal újra betakarta zsákvászonnal az állatot, és
gyengéden megigazította. – Már besavanyítottátok a nyelveteket
azzal a mindenható ecettel, amit minden táplálékotokra
locsoltok. Alig tudom Kennyt is megállítani, hogy ne öntsön
belőle a reggeli kukoricakenyérre és zabkására is!
Jamie felemelte a hangját, elnyomva Ronnie felháborodott
válaszát erre a rágalomra.
– És vajon Kenny volt az, aki elejtette önnek ezeket a
vadakat, asszonyom? A vaddisznóknak igen kiszámíthatatlan a
természete. Bizonyára veszélyes vállalkozás volt ilyen termetes
jószágokat becserkészni. Mint az a vaddisznó, amit Skóciában
vadásztunk, tudja?
– Ha! – Rosamund megvető pillantást vetett az emelkedő
felé, ahol a férje, aki termetre feleakkora volt, mint ő, feltehetően
éppen valami kevésbé megerőltető tevékenységgel volt elfoglalva.
– Nem, Mr. Fraser, bizony én öltem meg ezeket az állatokat,
magam. Azzal a fejszével – tette hozzá nyomatékosan, a
kérdéses eszköz felé biccentve, miközben szemét baljóslatúan
résnyire húzta, és Ronnie-ra pillantott. – Egy ütéssel
beszakítottam a koponyájukat, be bizony.
Ronnie, nem a legfigyelmesebb férfiember módjára, nem
értette a célzást.
– A paradicsom gyümölcsét használja, Mac Dubh! –
sziszegte, és rángatta Jamie inge ujját, miközben a vörös szószos
tálra mutogatott. – Ördögalma! Mindenkit meg fog mérgezni!
– Ó, nem hinném, Ronnie. – Jamie megmarkolta Ronnie
karját, és megnyerően Rosamundra mosolygott. – Feltételezem,
el kívánja adni a húst, igaz, Mrs. Lindsay? Gyatra kereskedő
volna, ha megölné a vevőit, nem igaz?
– Egyet sem vesztettem még el, Mr. Fraser – értett egyet
Rosamund, mialatt egy újabb zsákvásznat helyezett vissza a
helyére, és lehajolt, hogy egy gőzölgő combra kanalazzon fa
merőkanalával a szószból. – Nem illették soha mással, csak jó
szóval a főztömet – mondta. – Persze az Bostonban volt,
ahonnan én jöttem.
Ahol az embereknek van sütnivalója, mintha csak ezt
mondta volna.
– Amikor utoljára voltam Charlotteville-ben, találkoztam
egy bostoni férfival – mondta Ronnie, s rőt szemöldökét
rosszallóan vonta össze. Ficergett Jamie szorításában, próbálta
kiszabadítani a karját, mindhiába. – Azt mondta, az a szokása,
hogy babot eszik reggelire, és osztrigát vacsorára, és hogy kicsi
gyerekkora óta ezt eszi minden áldott nap. Kész csoda, hogy nem
durrant még ki, mint egy disznóhólyag, hogy ilyen ocsmány
dolgokkal tömi magát!
– A bab, a bab az a szívnek jó! – mondtam vidáman,
kihasználva a pillanatnyi csöndet. – Ha jó sokat eszel, sokat
fingasz, o-hó! Minél többet fingasz, annál jobban leszel, ezért jól
teszed, ha mindennap jó sok babot eszel!
Ronnie-nak tátva maradt a szája, ahogy Mrs. Lindsay-nek is.
Jamie a hasát fogta a nevetéstől, Mrs. Lindsay döbbenete pedig
kirobbanó hahotázásban oldódott föl. Egy pillanat elteltével
Ronnie is csatlakozott, kis vigyor jelent meg a szája sarkában.
– Én is éltem Bostonban egy ideig – mondtam csöndesen,
ahogy a jókedv kicsit lecsillapodott. – Mrs. Lindsay, ennek
csodálatos az illata!
Rosamund méltósággal bólintott, jólesően nyugtázva
szavaimat.
– Ó, de még mennyire, asszonyom, én is azt mondom! –
Hozzám hajolt, és a szokásos harsogásához képest valamivel
halkabban hozzátette: – Ez az én saját receptem, ez a titka –
mondta, és jó gazda módjára megpaskolta a kerámiatálat. –
Kihozza az ízeket, tudja?
Ronnie szája szólásra nyílt, de épp csak megnyikkant, Jamie
nyilvánvaló közbelépésére, aki megszorította a férfi bicepszét.
Rosamund rá se hederített, hanem kedélyes beszélgetésbe
elegyedett Jamie-vel, ami azzal zárult, hogy beleegyezett abba,
hogy félretesz egy egész jószágot a menyegzőre.
Ezt hallván Jamie-re pillantottam. Tekintettel arra, hogy
Kenneth atya éppen úton volt Baltimore-ba vagy az edentoni
tömlöcbe, voltak kétségeim, hogy sor fog-e kerülni egyáltalán
bármiféle házasságkötésre ma este.
Másrészt viszont már megtanultam, hogy Jamie-t nem
szabad alábecsülni. Egy utolsó bókot intézve Mrs. Lindsay-hez,
erővel elrángatta Ronnie-t a gödörtől, épp csak annyi időre állt
meg, hogy a kezembe nyomja a fejszét.
– Ezt vidd biztos helyre, Sassenach, jó? – mondta, és futólag
megcsókolt. Rám vigyorgott: – És egyébként hol tanultál te
ennyi mindent a babok természetrajzáról?
– Briannától hallottam, aki az iskolában tanulta hatéves
korában – válaszoltam mosolyogva. – Ez csak egy kis dalocska.
– Mondd meg neki, hogy énekelje el a párjának – javasolta
Jamie, és szája még szélesebb vigyorra húzódott. – Roger
beleírhatja a kis könyvébe.
Jamie elfordult, és barátságosan, de határozottan átfogta
Ronnie Sinclair vállát, akin látszott, hogy menekülne vissza a
sertéssültek felé.
– Gyere velem, Ronnie! – szólt Jamie. – Muszáj szót
váltanom a mi kis főhadnagyunkkal. Azt hiszem, hogy szeretne
venni egy sonkát Lindsay asszonyságtól – tette hozzá, bagoly
módra pislogva rám, ami nála a kacsintást jelentette. – De
tudom, hogy szívesen venné, ha mesélnél neki az apjáról. Jó
barátok voltatok Gavin Hayesszel, igaz?
– Ó! – mondta Ronnie, s komor ábrázata kissé megenyhült.
– Igen. Gavin rendes ember volt, bizony. Szégyen, ami vele
történt. – Megrázta a fejét, hiszen Gavin néhány évvel azelőtti
halálára utalt megjegyzésével. Felnézett Jamie-re, összeszorított
szájjal. – A fia tudja, mi történt vele?
Figyelmes kérdés volt, annyi biztos. Gavint valójában
felakasztották Charlestonban, lopásért. Szégyenteljes halál volt
ez, bárki szerint.
– Igen – felelte Jamie halkan. – El kellett mondanom neki,
de azt hiszem, jót tenne, ha mesélnél az apjáról, korábbról.
Mondd el neki, milyen volt ott nekünk, Ardsmuirban. – Valami
mosolyféle suhant át az arcán, ahogy Ronnie-ra nézett, és
láttam, ahogy válaszul Sinclair arcvonásai is meglágyulnak.
Jamie megszorította Ronnie vállát, majd leengedte a kezét,
és elindultak felfelé a hegyen, egymás mellett lépdelve,
megfeledkezve a sertéssütés finom részleteiről.
Hogy milyen volt ott nekünk… Néztem, ahogy elmennek,
ahogy összekötötte őket a megidézett múlt, ezzel az egyszerű
mondattal. Öt szó, ami felelevenítette, milyen közel is állnak ők
egymáshoz, a hajdani, közösen átélt nehézségek napjai, hónapjai,
évei után. Olyan rokonság volt ez, ami zárva volt azok előtt, akik
nem élték át ugyanezt. Jamie ritkán tett említést Ardsmuirról,
ahogy a többi ember is, akik túlélték és eljutottak ide, az
Újvilágba.
Köd szállt fel a hegyen a mélyebben fekvő részekről, de
néhány pillanat múlva el is tűntek szem elől. A ködös erdőből, a
hegyről skót férfiak hangját hozta a szél a gödörhöz, akik
kedélyes kórusban kántálták:
– A bab, a bab az a szívnek jó…

Visszatérvén a táborba, láttam, hogy Roger már végzett és

visszatért. A tűz mellett állt, Briannával beszélgetett, zavart
kifejezéssel az arcán.
– Ne aggódj! – mondtam neki, miközben kinyújtottam a
kezemet mellette, hogy levegyem a tűzről a lobogó teáskannát. –
Jamie biztosan elrendezi valahogy. Már elment, hogy
utánanézzen.
– Elment? – Roger kissé meghökkent. – Máris tud róla?
– Igen, mihelyst megtalálja a seriffet, szerintem minden
elrendeződik. – Felfordítottam a csorba teáskannát, amit a
táborban használtam, kiráztam belőle a lehullott faleveleket,
aztán az asztalra tettem, hogy önthessek bele egy kis forró vizet a
vízforralóból, hogy átmelegítsem a teáskannát. FIosszú nap volt,
és az este is hosszúnak ígérkezett. Nagyon vágytam egy rendes,
életmentő teára, egy szelet gyümölcskenyérrel kísérve, mely
utóbbit az egyik betegem adta a reggeli vizit során.
– A seriffet? – Roger megütközve nézett Briannára, némi
riadalommal az arcán. – Csak nem állította rám a seriffet?
– Rád állítani a seriffet? De ki? – kérdeztem, csatlakozva a
megütközöttek kórusához. Visszaraktam a vízforralót a
háromlábú állványra, és az ón tealevéltartóért nyúltam. – Mégis
mit műveltél, Roger?
Halvány pír jelent meg a fiú arcán, de mielőtt válaszolhatott
volna, Brianna röviden felhorkant.
– Elküldte Jocastát melegebb éghajlatra. – Rogerre
pillantott, és a pillantása némileg kárörvendően rendeződött
háromszögekbe, ahogy elképzelte a jelenetet. – Ó, bárcsak ott
lehettem volna!
– Mégis mit mondtál neki, Roger? – érdeklődtem.
Roger arcán a pír egyre mélyebb vörös lett, és elfordította a
tekintetét.
– Nem kívánom elismételni – felelte röviden. – Olyasmi
volt, amit nem illik egy hölgynek mondani, pláne egy idősebbnek
nem, különösen egy olyannak nem, akinek az ember hamarosan
beházasodik a családjába. Csak azt kérdeztem Breetől, hogy nem
lenne-e illendő bocsánatot kérnem Mrs. Camerontól az esküvő
előtt.
– Nem! – vágta rá Bree. – Mégis, mit képzel magáról?!
Minden jogod megvolt, hogy azt mondd, amit mondtál.
– Nos, azt nem is bántam meg, amit mondtam – felelte
Roger Briannának, halvány, fanyar mosollyal –, csak azt, ahogy
mondtam.
– Nézd – mondta felém fordulva –, én csak arra gondoltam,
hogy talán jobb lenne, ha bocsánatot kérnék, hogy elkerüljük a
kínos jeleneteket ma este. Nem akarom tönkretenni Bree
esküvőjét.
– Bree esküvőjét? Azt hiszed, egyedül megyek férjhez? –
kérdezte Bree, és Rogerre meresztette sűrű, vörös szemöldökét.
– Ó, hát nem – felelte a fiú, és mosoly bujkált a szája
sarkában. Gyengéden megérintette a lány arcát. – Ott fogok állni
melletted, az egyszer biztos. Nekem csak az számít, hogy
összeházasodjunk, a szertartás nem érdekel különösebben. Te
viszont szeretnéd, ha szép lenne, nem? De ha én tönkrevágom az
estét, a nénikéd még azelőtt fejbe csap egy fadarabbal, hogy
kimondhatnám az igent.
Addigra már nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy
mégis mit mondhatott Roger Jocastának, de gondoltam, jobb, ha
előbb a sürgetőbb dolgokkal foglalkozom, ami jelen állás szerint
az volt, hogy jó eséllyel nem is lesz esküvő, amit el lehetne
rontani.
– Szóval Jamie elment megkeresni Kenneth atyát – fejeztem
be. – Marsali azonban nem ismerte fel a seriffet, aki elvitte az
atyát, úgyhogy ez megnehezíti a dolgot.
Roger felvonta, aztán aggódva összeráncolta sötét
szemöldökét.
– Mi van akkor… – szólalt meg, és felém fordult. – Tudod,
azt hiszem, talán őt láttam néhány perccel ezelőtt.
– Kenneth atyát? – kérdeztem, a gyümölcskenyér fölött
tartva a kezemben lévő kést.
– Nem, a seriffet.
– Micsoda, hol? – Bree félig sarkon fordult és körbenézett.
Keze ökölbe szorult, mire eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy a
seriff nem volt látó-távolságban. Ha Briannát letartóztatnák testi
sértésért, az tényleg tönkretenné az esküvőt.
– Arra ment – intett Roger le, a patak irányába és Hayes
főhadnagy sátra felé. Ekkor sárban tocsogó léptek zaját hallottuk
meg, egy szempillantással később pedig Jamie bukkant fel,
fáradtan, aggódón és igen bosszúsan. A jelek szerint még nem
találta meg a papot.
– Apa! – üdvözölte Bree izgatottan. – Roger úgy véli, látta a
seriffet, aki elvitte Kenneth atyát!
– Ó, valóban? – kapta fel Jamie a fejét. – Hol? – Bal keze
izgatottan gömbölyödött össze, és önkéntelenül is
elmosolyodtam. – Mi olyan vicces? – kérdezte, ahogy ezt látta.
– Semmi – nyugtattam meg. – Gyere, egyél egy kis
gyümölcskenyeret! – Nyújtottam neki egy szeletet, amit azonnal
betömött a szájába, majd visszafordult Roger felé.
– Hol? – kérdezte újra bizonytalanul.
– Nem tudom, hogy azt az embert láttam-e, akit keresel –
magyarázta Roger. – Egy rongyos kis ember volt. De volt vele
egy rab. Az egyik Drunkard’s Creek-i fickót vezette el bilincsben.
Azt hiszem, MacLennant.
Jamie hirtelen köhögni és fulladozni kezdett, és
süteménydarabkákat köpködött a tűzbe.
– Letartóztatta Mr. MacLennant? És te hagytad? – meredt
Bree megrökönyödve Rogerre. Sem ő, sem Roger nem volt jelen,
amikor Abel MacLennan elmesélte a történetét reggeli közben, de
mindketten ismerték őt.
– Nem volt sok esélyem megakadályozni – jelezte Roger
szerényen. – Viszont odakiáltottam MacLennannek, hogy nincs-
e szüksége segítségre. Gondoltam, szólok apádnak vagy Farquard
Campbellnek, ha igent mond. De ő csak keresztülnézett rajtam,
mintha szellem lettem volna, aztán amikor újra odaszóltam neki,
akkor csak furcsán rám mosolygott, és megrázta a fejét. Nem
hiszem, hogy jó ötlet lett volna elvernem a seriffet, csak úgy a
miheztartás végett. De ha te…
– Nem seriff volt – mondta Jamie rekedtesen. Könnyezett a
szeme, és újra robbanásszerűen köhögnie kellett.
– Egy tolvajűző volt – magyaráztam Rogernek. – Olyasmi,
mint a fejvadász.
A tea még messze nem volt kész. Találtam egy fél palack sört
egy kőedényben, és átnyújtottam Jamie-nek.
– Hová viszi Abelt? – kérdeztem. – Azt mondtad, Hayes nem
akar foglyokat ejteni.
Jamie megrázta a fejét, nyelt egyet, majd leeresztette a
flaskát, és most már kicsit könnyebben lélegzett.
– Nem is. Nem akar. Mr. Boble, mert csakis ő lehetett az,
elviszi Abelt a legközelebbi elöljáróhoz. És ha Roger az előbb látta
őt… – Elgondolkozott, és a homlokát ráncolva körbefordult,
szemügyre véve a hegyoldalt körülöttünk. – Farquard lesz az,
alighanem – jelentette ki, és vállát kicsit leeresztette. – Négy
békebíróról és három elöljáróról tudom, hogy eljött a találkozóra,
és közülük Campbell az egyetlen, aki ezen az oldalon vert tábort.
– Ó, akkor jó – sóhajtottam megkönnyebbülten. Farquard
Campbell tisztességes ember volt. Szőrszálhasogató, ami a
törvényt illeti, de együttérző is. És ami talán még fontosabb, régi
barátja volt Jocasta Cameronnak.
– Igen, megkérjük a nagynénémet, hogy váltson vele pár
szót. Talán az lesz a legjobb, ha még az esküvő előtt. – Rogerhez
fordult. – Elmennél, MacKenzie? Nekem meg kell találnom
Kenneth atyát, ha azt akarjuk, hogy legyen itt bármiféle esküvő.
Roger olyan arcot vágott, mint akinek szintén a torkán akadt
egy darab gyümölcskenyér.
– Ööö… Nos – kezdte félszegen –, azt hiszem, nem én
vagyok a legmegfelelőbb ember, hogy épp most ilyesmit kérjek
Mrs. Camerontól.
Jamie érdeklődéssel vegyes ingerültséggel meredt rá.
– És mégis miért nem?
Roger pulykavörösre vált, és előadta Jocastával folytatott
beszélgetésének legjavát, egyre halkabban és halkabban beszélve.
Mire a végkifejlethez ért, már alig lehetett hallani.
Mi azért elég jól hallottuk. Jamie rám nézett, a szája
megrándult, aztán a válla kezdett rázkódni. Én is éreztem, hogy
a nevetés buborékai kezdenek növekedni a bordáim alatt, de ez
semmi sem volt Jamie jókedvéhez képest. Szinte hangtalanul
nevetett, de olyan erővel, hogy könnyek szöktek a szemébe.
– Krisztusom! – nyögte ki végül. Az oldalát fogta, továbbra is
vihogva. – Istenem, azt hiszem, megrándult egy bordám! –
Kinyújtotta a kezét, és levette az egyik félig megszáradt tiszta
pelenkát a bokorról, és hanyagul beletörölte az arcát. – Rendben
– mondta, miután valamennyire összeszedte magát –, akkor
látogasd meg Farquardot. Ha Abel ott van, akkor mondd meg
Campbellnek, hogy kezeskedem érte. Hozd őt vissza magaddal. –
Azzal legyintett egyet, és Roger vörösen a szégyentől, de merev,
büszke tartással, azonnal távozott. Bree követte, de előtte egy
utolsó rosszalló pillantást vetett az apjára, amitől az csak még
tovább vihogott.
A magam jókedvét egy korty gőzölgő teába fojtottam, ami
szerencsére üdvözítőén illatos volt.
Megkínáltam Jamie-t, de ő beérte a maradék sörrel.
– A nagynéném – jegyezte meg, ahogy végül leeresztette az
üveget – nagyon jól tudja, mit lehet pénzen megvenni, és mit
nem.
– És most jó véleményt vett Rogerről, magának és mindenki
másnak a megyében, nem igaz? – feleltem egykedvűen.
Jocasta Cameron a leochi MacKenzie család sarja volt, azon
családé, amit Jamie egyszer úgy jellemzett, hogy „bájosak, mint
a pacsirta a mezőn, és ravaszak, mint a róka”. Jocasta akár
kételkedett egy szemernyit is Roger szándékaiban a Breevel való
házasságát illetően, akár csupán elejét akarta venni az alaptalan
pletykáknak Cape Fearben, a módszere tagadhatatlanul
hatékony volt. Most biztosan a sátrában ül, és saját
agyafúrtságát ünnepli, miközben már alig várja, hogy
elmondhassa, milyen ajánlatot tett Roger-nek, és hogy Roger
hogy válaszolt rá.
– Szegény Roger – felelte Jamie, továbbra is rángatódzó
szájjal. – Szegény, de erényes. – Égnek emelte a söröspalackot,
kiitta a tartalmát, majd rövid, elégedett sóhajjal lerakta a flaskát.
– Bár, ami azt illeti – tette hozzá rám pillantva vett valami
értékeset is a fiúnak, nem igaz?
– A fiam – idéztem halkan, és bólintottam. – Szerinted
felfogta, mielőtt kimondta? Mármint, hogy a saját fiának érzi
Jemmyt?
Jamie határozatlanul megvonta a vállát.
– Nem tudnám megmondani. Mindenesetre jól teszi, ha ezt
elrendezi magában, mielőtt megérkezik a következő gyermek,
akiről biztosan tudja, hogy az övé.
Eszembe jutott a reggeli beszélgetésem Briannával, de úgy
döntöttem, bölcsebb, ha tartom a szám, egyelőre legalábbis. Ez a
dolog végül is csak Rogerre és Breere tartozik. Így csak
bólintottam, és hozzáláttam elpakolni a teázás kellékeit.
 Apró ragyogást éreztem a gyomromban, ami csak részben
volt a teának köszönhető. Roger megesküdött, hogy a saját
nevére veszi Jemmyt, bárki legyen is a kisfiú apja. Becsületes
ember volt, és komolyan is gondolta, amit mondott. De a szív
hangja hangosabb, mint bármilyen, csak szóban kimondott eskü
szava.
Amikor visszamentem várandósan a kövek között, Frank
megesküdött, hogy mindig a férjem marad, a születendő
gyermekkel a sajátjaként fog bánni, és úgy fog szeretni, mint
azelőtt. A szavak és szándékok szintjén megtett mindent, hogy
megtartsa mindhárom fogadalmát, de a szíve végül csak egyet
tartott be. Az első pillanattól fogva, hogy Briannát a karjába
vette, ő a lánya volt.
De mi lett volna, ha lett volna még egy gyerekünk, jutott
eszembe hirtelen. Erre soha nem volt lehetőség, de mi lett volna,
ha igen? Lassan szárazra töröltem a teáskannát, és betekertem
egy törülközőbe, miközben fontolóra vettem ezt a mitikus
gyereket, akinek Frankkel a szülei lehettünk volna, de ez nem
történt meg, és már soha nem is fog. Betettem a ládába a
becsomagolt teáskannát, olyan óvatosan, mintha csak egy alvó
gyerek volna.
Amikor visszafordultam, Jamie még mindig ott állt,
meglehetősen furcsa arckifejezéssel nézett engem: gyengéden, de
valahogy mégis bánatosan.
– Eszembe jutott valaha, Sassenach, hogy megköszönjem? –
kérdezte kissé rekedtes hangon.
– Mit? – kérdeztem zavartan.
Megfogta a kezem, és gyengéden magához húzott. Sör és
ázott gyapjúszaga volt, és nagyon halványan a gyümölcstorta
brandys édességét is éreztem rajta.
– Az utódaimat – mondta halkan. – A gyerekeket, akiket
szültél nekem.
– Ó! – mondtam. Lassan előrehajoltam, és homlokomat a
masszív, meleg mellkasának döntöttem. Összekulcsoltam a
kezemet a derekán, a kabátja alatt, és felsóhajtottam. –
Nagyon… szívesen.
 – Mr. Fraser! Mr. Fraser!
Felemeltem a fejem, és a hang felé fordultam. Egy kisfiú
nyargalt le a mögöttünk lévő meredek lejtőn, karjával
hadonászva igyekezett megtartani az egyensúlyát, arca kipirult a
hidegtől és az erőfeszítéstől.
— Uh! – Jamie épp időben emelte fel a kezét, hogy elkapja a
fiút, ahogy az lezúdult az utolsó pár lépésen, elveszítve az
irányítást a lábai felett.
Talpra állította a kisfiút, akiben Farquard Campbell
legfiatalabb fiára ismertem. Jamie a karjába vette a gyereket, és
rámosolygott.
– Ej, Rabbie, mi történt? Édesapád szalajtott, hogy szólj,
hogy menjek el Mr. MacLennanért?
Rabbié megrázta a fejét, bozontos haja szállt a szélben, mint
egy pásztorkutya bundája.
– Nem, uram – lihegte levegő után kapkodva. Nagyot nyelt,
mire a kicsi torka úgy feldagadt, mint egy békáé, ahogy minden
erejével egyszerre próbált lélegezni és beszélni. – Nem, uram.
Apám üzeni, hallotta, hol van a pap, és mondta, hogy mutassam
meg az utat magának, jönne-e hát?
Jamie szemöldöke felszaladt egy pillanatra a meglepetéstől.
Rám pillantott, majd Rabbie-re mosolygott, és bólintott, majd
lerakta a kisfiút a földre.
– Igen, fiam, persze. Vezess hát!
– Szép húzás Farquardtól – súgtam oda Jamie-nek, Rabbie
felé biccentve, aki előreszaladt, és a válla fölött időnként
hátrapillantott, hogy tudja, lépést tudunk-e vele tartani. Egy
kisfiút senki nem vesz észre a gyerekrajok között a hegyen.
Farquard Campbellt azonban, vagy valamelyik felnőtt fiát
egészen biztosan kiszúrták volna, ha ők maguk jöttek volna.
Jamie fújtatott kicsit, lehelete gőzként szállt fel a sűrűsödő
hidegben.
– Nos, ezen tulajdonképp nem is Farquardnak kell aggódnia,
még ha nagy becsben tartja is a nagynénémet. És úgy vélem, ha
elküldte hozzám a kisfiát, akkor tudja, hogy ki a felelős, és nem
kíván mellém állni az illetővel szemben. – A lenyugvó napra
pillantott, és bánatos pillantást vetett rám.
– Mondtam, hogy megtaláljuk Kenneth atyát naplementéig,
de mégsem hiszem, hogy lesz ma este esküvő, Sassenach.
Rabbie előre és felfelé vezetett minket, habozás nélkül vágott
keresztül a gyalogutak labirintusában a letaposott füvön. A nap
végre áttört a felhőkön. Mélyen a hegyek ormai közé süllyedt, de
még mindig elég magasan volt ahhoz, hogy meleg, vöröses
fénnyel öntse el a domboldalt, amivel egy pillanatra
meghazudtolta a hideg időt. Mindenki a családja tüzénél
gyülekezett már, éhesen várták a vacsorát, és senki még csak
pillantásra sem méltatott minket a nyüzsgésben.
Rabbie végül megtorpant egy jól jelzett ösvény lábánál, ami
jobbra felfelé vezetett. Jó néhányszor átvágtam már a
hegyoldalon a találkozó hete alatt, de ilyen magasra sosem
merészkedtem. Azon töprengtem, ki lehet vajon Kenneth atya
fogva tartója, és mit szándékozik tenni Jamie ez ügyben.
– Ott fent – mondta Rabbie teljesen feleslegesen, és egy nagy
sátor csúcsára mutatott, ami alig látszott ki egy mocsárifenyő-
csoport közül.
Jamie jellegzetes skót torokhangot adott ki a sátor láttán.
– Ó – mondta halkan –, szóval így megy ez.
– Igen? Mindegy is, a kérdés az, kié ez? – Bizalmatlanul
néztem a sátrat, ami barna viaszosvászonnal borított nagy
építmény volt, s halványan derengett a félhomályban. A
tulajdonosa láthatóan igen tehetős ember lehet, de nem
olyasvalaki, akit jól ismertem volna.
– Mr. Lillywhite, Hillsboroughból – mondta Jamie, és
elgondolkodva vonta össze a szemöldökét. Megpaskolta Rabbie
Campbell fejét, és adott neki egy pennyt a tüszőjéből. –
Köszönöm, kislegény. Szaladj édesanyádhoz, ideje vacsorázni.
Rabbie elvette a pénzt, majd egy szó nélkül eltűnt. Örült,
hogy túl van végre a rábízott feladaton.
– Nocsak – vontam fel a szemöldökömet a sátrat méregetve.
Ez sok mindent megmagyaráz, gondoltam, habár nem mindent.
Mr. Lillywhite hillsboroughi elöljáró volt, de semmi egyebet nem
tudtam róla, csak azt, hogy hogy néz ki. A találkozó során
egyszer-kétszer megpillantottam. Magas, kókadt alak,
megjelenését az ezüstgombokkal díszített palackzöld kabátja tette
feltűnővé, de sosem mutattak be bennünket egymásnak.
Az elöljárók hatáskörébe tartozott a seriffek kinevezése, ami
megmagyarázta, milyen kapcsolatban van a „ronda, kövér
emberrel”, akiről Marsali beszélt, és miért itt vették őrizetbe
Kenneth atyát. A kérdés ugyanakkor megválaszolatlan maradt,
hogy vajon a seriff vagy Mr. Lillywhite akarta kivonni a papot a
forgalomból.
Jamie megfogta a karomat, és félrevont az útról, egy kis
fenyőfa rejtekébe.
– Nem ismered Mr. Lillywhite-ot, igaz, Sassenach?
– Csak látásból. Mit akarsz, mit tegyek?
Jamie rám mosolygott, csipetnyi huncutsággal a szemében,
bár maga is aggódott Kenneth atyáért.
– Benne vagy hát egy kis játékban?
– Hacsak nem azt akarod javasolni, hogy vágjam kupán Mr.
Lillywhite-ot, és szabadítsam ki erőszakkal Kenneth atyát, akkor
igen. Az ilyesmi sokkal inkább a te szakterületed.
Jamie ezt hallván jót nevetett, és vágyakozónak tűnő
pillantást vetett a sátorra.
– Semmit sem szeretnék jobban – mondta, megerősítve
benyomásomat. – Cseppet sem lenne nehéz – folytatta, és
elismerően méregette a sátor vászonoldalát, ahogy nekifeszült a
szél. – Nézd, milyen méretes, és nem lehet benne több mint két-
három ember a papon kívül. Megvárhatnám, amíg besötétedik,
aztán fognék egy-két legényt és…
– Igen, de tőlem mit akarsz, mit tegyek most? – szakítottam
félbe. Gondoltam, jobb, ha véget vetek ennek a határozottan
törvénysértőnek tűnő gondolatmenetnek.
– Ah! – Félbehagyta a mesterkedéseit egy pillanatra, és rám
hunyorgott, felmérve a külsőmet. Levettem a véres
vászonkötényt, amit az orvosi rendeléshez hordtam, szépen
felkötöttem a hajamat pár hajtűvel, és már-már kifogástalan lett
volna a megjelenésem, ha a ruhám szegélye nem lett volna
körben végig sáros.
– Nincs nálad véletlenül valami az orvosi felszerelésedből? –
kérdezte, és kétkedve ráncolta a homlokát. – Egy üveg lőre,
holmi aprócska kés?
– Egy üveg lőre, na persze. Nem, én… Várj csak! Itt van ez.
Ez megteszi? – Addig turkáltam a derekamra kötött zsebben,
amíg elő nem húztam a kis elefántcsont dobozt, amiben az
aranyozott hegyű akupunktúrás tűket tartottam.
Jamie láthatóan megelégedett ezzel, bólintott, és előhúzta az
ezüstből készült whiskys laposüveget a tüszőjéből.
– Igen, megteszi – mondta, és átnyújtotta az üveget. – De
jobb, ha ezt is viszed, a látszat kedvéért. Menj oda a sátorhoz,
Sassenach, és mondd meg a papot őrző személynek, bárki legyen
is az, hogy ágynak esett.
– Az őr?
– A pap – felelte némileg ingerült pillantással. – Merem
állítani, hogy mostanra már mindenki gyógyítóként ismer, és
tudni fogják, ki vagy. Mondd, hogy Kenneth atya baját te látod
el, és egykettőre be kell vennie a gyógyszerét, különben
megbetegszik és meghal. Nem hiszem, hogy ezt akarnák, és tőled
sem fognak félni.
– Én sem hiszem, hogy tőlem kéne tartaniuk – értettem
egyet, csipetnyi csípősséggel a hangomban. – Ugye nem azt
akarod, hogy szíven szúrjam a seriffet a tűimmel?
Jamie elvigyorodott, de megrázta a fejét.
– Nem, csak azt szeretném, ha megtudnád, miért fogták el a
papot, és mit szándékoznak tenni vele. Ha én mennék oda
válaszok után kutatva, esetleg megneszelnének valamit.
Ami azt jelentette, hogy nem vetette el teljesen annak
lehetőségét, hogy később esetleg rajtaüssön Mr. Lillywhite
erődjén, amennyiben elégtelennek bizonyulnak a válaszok. A
sátor felé pillantottam, nagy levegőt vettem, és a vállam köré
terítettem a kendőmet.
– Na, jó – mondtam. – És te mihez kezdesz, amíg én
odabent leszek?
– Megyek, és elhozom a gyerekeket – felelte, azzal szerencsét
kívánva megszorította a kezemet, és már el is tűnt az ösvényen.

Még mindig azon gondolkodtam, mit is értett pontosan azon

a rejtélyes kijelentésén. Milyen „gyerekek”? És miért? Közben a
sátor nyitott előlapja a szemem elé került, de minden
találgatásomról megfeledkeztem, ahogy ott termett előttem egy
úriember, akire olyan tökéletesen illett Marsali leírása a „ronda
kövér emberről”, hogy nem volt kétséges a személyazonossága.
Alacsony volt és varangyszerű, kopaszodott, és a hasán csak úgy
feszültek a leevett mellényének gombjai, apró csillogó szemével
pedig úgy nézett rám, mintha azt fontolgatta volna, mennyire
jöhetnék számításba, mint a következő fogás.
– Szép jó napot, asszonyom – mondta. Minden lelkesedés
nélkül nézett rám, nem kétséges, hogy nem talált fogára
valónak, de azért tisztelettudóan fejet hajtott előttem.
– Jó napot! – feleltem vidáman, és fürgén pukedliztem. Soha
nem árt udvariasnak lenni, legalábbis az elején. – Bizonyára ön a
seriff, igaz? Azt hiszem, még nem volt szerencsém önhöz. Mrs.
Fraser vagyok, Mrs. James Fraser a Fraser’s Ridge-ről.
– David Anstruther, Orange megye seriffje, szolgálatára,
asszonyom – felelte, majd újra fejet hajtott, az elragadtatás
minden látható jele nélkül. Nem lepődött meg Jamie nevének
hallatára sem. Vagy egyszerűen nem hallott még róla – ami elég
valószínűtlen volt –, vagy már várt valami hasonló követet tőle.
Ilyen körülmények között nem láttam értelmét a
köntörfalazásnak.
– Úgy tudom, Donahue atya az ön vendégszeretetét élvezi –
mondtam kedvesen. – Hozzá jöttem látogatóba. Az orvosa
vagyok.
Bármire számított is, az nem ez volt. Szája tátva maradt, és
feltárult előttem a mélyharapásnak egy igen súlyos esete, egy jól
fejlett ínygyulladás és egy hiányzó kisőrlőfog. Mielőtt becsukta
volna a száját, egy palackzöld kabátot viselő magas úriember
lépett ki mögötte a sátorból.
– Ön az, Mrs. Fraser? – kérdezte, egyik szemöldökét
felvonva. Szertartásosan meghajolt. – Azt mondja, szeretne
beszélni a letartóztatásban lévő egyházi úriemberrel? – kérdezte.
– Letartóztatták? – kérdeztem tettetett meglepetéssel. – Egy
papot? De hát mégis mit követhetett el?
A seriff és az elöljáró egymásra pillantottak. Aztán az elöljáró
köhintett egyet.
– Nos, tisztában van ön azzal, asszonyom, hogy csupán az
egyházba – mármint Anglia egyházába – tartozó személyek
gyakorolhatják a papi hivatást Észak-Karolina kolóniájában, míg
mindenki más számára ezt tiltja a törvény?
Ez nem volt számomra újdonság, bár azt is tudtam, hogy a
törvényt ritkán tartatták be, mivel eleve viszonylag kevés egyházi
méltóság élt a gyarmatokon, és hivatalosan senki nem fáradt
azzal, hogy foglalkozzon az időről időre felbukkanó utazó
prédikátorokkal, akik közül sokan a szó legprózaibb értelmében
vett szabadúszók voltak.
– Kegyelmes ég! – mondtam döbbenetet színlelve, legjobb
képességeim szerint. – Nem, erről fogalmam sem volt. Te jó ég!
Milyen különös!
Mr. Lillywhite pislantott egyet, amit annak jeleként vettem,
hogy ez megteszi, mármint ami az általam produkált, jól
nevelten előadott megdöbbenést illeti. Megköszörültem a
torkomat, és elővettem az ezüstflaskát meg az akupunktúrás
tűket tartalmazó dobozt.
– Nos. Remélem, hogy a gondokat hamarosan orvosolni
fogják. Ugyanakkor nagyon szeretném látni Donahue atyát egy
percre. Mint mondtam, én vagyok az orvosa. Donahue atya…
nem érzi jól magát – hátracsúsztattam a kis dobozka tetejét, és
diszkréten feltártam előttük annak tartalmát, a tűket, és
hagytam, hadd képzeljenek el valami kellőképpen fertőző kórt –,
és az állapota miatt rendszeres ápolásra szorul. Láthatnám egy
pillanatra, hogy beadjam neki a gyógyszerét? Én, tudják… Ööö…
Nem szeretném, ha bármi gond adódna abból, hogy
elhanyagoltam őt – mondtam, olyan elbűvölően mosolyogva,
ahogy csak tudtam.
A seriff a kabátja gallérjába húzta a nyakát, és egy
rosszindulatú kétéltű benyomását keltette, de Mr. Lillywhite-nak
sokkal jobban állt a mosoly. Habozott, miközben végigmért
engem.
– Nos, nem vagyok benne biztos, hogy… – kezdte, amikor
cuppogó léptek zaja hallatszott az ösvény felől, a hátam mögül.
Megfordultam, félig-meddig arra számítva, hogy Jamie lesz az,
ehelyett új betegemet, Mr. Goodwint láttam ott, kinek egyik
orcája még mindig fel volt dagadva a ténykedésem miatt, de a
kezét tartó kötés még ép volt.
Ő éppúgy meglepődött, hogy itt talált, de igen szívélyesen és
alkoholgőzbe burkolózva köszöntött. Mr. Goodwin a jelek szerint
megfogadta és nagyon komolyan vette azt a tanácsomat, hogy
fertőtlenítsen.
– Mrs. Fraser! Bízom benne, nem azért jött, hogy Lillywhite
barátomat vegye kezelésbe! Viszont úgy hiszem, Mr.
Anstruthernek javára válna egy jó kis hashajtókúra! Hogy
megtisztítsa az epés humorától, igaz, David? Haha! – Kedves
bajtársiassággal hátba vágta a seriffet, mely gesztust Anstruther
csupán egy apró fintorral tűrte, ami jelezte számomra Mr.
Goodwin társadalmi rangját Orange megye előkelőségei között.
– George barátom! – üdvözölte őt Mr. Lillywhite melegen. –
Ezek szerint ismered ezt a bájos hölgyet?
– Ó, de még mennyire, uram! – fordult felém ragyogó arccal
Mr. Goodwin. – Bizony, Mrs. Fraser nagy szolgálatot tett nekem
ma reggel, de még milyen nagyot! Ezt nézd! – Felmutatta
bekötözött és sínbe tett karját, és örömmel nyugtáztam, hogy
abban semmi fájdalmat nem érez jelenleg, habár ez valószínűleg
inkább a szorgalmasan szedett érzéstelenítő italnak, mint az én
mesterségbeli tudásomnak volt köszönhető.
– Szinte teljesen meggyógyította a karomat. Hozzáért itt,
megfogta ott, és kihúzta a letört fogamat, de olyan ügyesen,
hogy alig éreztem valamit! Nézd! – Bedugta az ujját a szájába, és
félrehúzta az orcáját, felfedve egy véráztatta vattacsomót, ami a
foga helyéből állt ki, valamint egy csinos fekete öltéssort a
fogínyén.
– Nahát, le vagyok nyűgözve, Mrs. Fraser! – Lillywhite
érdeklődve szagolt bele a Mr. Goodwin szájából áradó
szegfűszeg- és whiskyszagba, és észrevettem egy dudort az arcán,
ahogy nyelvével gyengéden tapogatta az egyik hátsó fogát.
– De mi járatban van itt, Mrs. Fraser? – fordította felém
kedélyes szeretete fénysugarát Mr. Goodwin. – Ily késői órán.
Esetleg abban a megtiszteltetésben részesít, hogy vendégül
láthatom a tűzhelyemnél?
– Ó, köszönöm, de nem maradhatok, tényleg nem – feleltem
olyan elbűvölő mosollyal, ahogy csak tudtam. – Csak jöttem,
hogy meglátogassak egy másik beteget, aki…
– A papot akarja látni – vágott közben Anstruther.
Goodwin erre pislantott egyet, de csak egy kicsit hökkent
meg.
– A papot? Van itt egy pap is?
– Egy pápista – felelte Mr. Lillywhite nyomatékkai,
lebiggyesztve ajkait, hogy ilyen tisztátalan szót kellett
kimondania. – Tudomásomra jutott, hogy egy álruhás katolikus
pap rejtőzik a gyülekezetben, aki istentiszteletet tervezett tartani
az esti vigasságok idején. Természetesen elküldtem Mr.
Anstruthert, hogy vegye őrizetbe a férfit.
– Donahue atya a barátom – vetettem közbe, a lehető
legnagyobb nyomatékkal – és nem volt álruhában. Hivatalosan
meg volt hívva, mint Mrs. Cameron vendége, ugyanakkor a
betegem is, aki kezelést igényel. Azért jöttem, hogy gondoskodjak
róla.
– Az ön barátja? Ön katolikus, Mrs. Fraser? – Mr. Goodwin
meghökkent, a jelek szerint nem merült fel benne, hogy egy
pápista fogorvos vette kezelésbe, és zavarában duzzadt arcához
ért.
– Az vagyok – feleltem, remélve, hogy a tény, hogy katolikus
vagyok, nem mondott ellen Mr. Lillywhite
törvényértelmezésének. A jelek szerint nem.
Mr. Goodwin oldalba bökte Mr. Lillywhite-ot.
 – Ugyan, Randall, hadd nézze meg Mrs. Fraser azt az
embert! Ugyan mi baj származhat belőle? És ha ő valóban
Jocasta Cameron vendége…
Mr. Lillywhite elgondolkozva szorította össze az ajkát egy
pillanatra, majd félreállt, és felemelte előttem a sátor előlapját.
– Úgy vélem, nincs abban semmi kivetnivaló, ha megnézi
a… barátját – mondta lassan. – Lépjen hát beljebb, asszonyom!
Közeledett a naplemente, a sátor pedig sötét volt odabent, bár
annak egyik vászonfala még mindig fényesen izzott a mögötte
betűző lemenő nap fényében. Egy pillanatra lehunytam a
szemem, hogy hozzászoktassam a hirtelen fényváltozáshoz,
majd pislantottam, és körülnéztem, hogy felmérjem, hol is
vagyok.
A sátor elég zsúfoltnak, de viszonylag fényűzőnek látszott,
egy tábori ággyal és egyéb bútorokkal rendezték be. A levegőben
a szokásos nedves vászon- és gyapjúszag mellett ceyloni tea,
drága bor és mandulás sütemény parfümös illatát is érezni
lehetett.
Donahue atya alakja az izzó vászon előtt körvonalazódott.
Egy széken ült egy kis, összecsukható asztal mögött, melyen
néhány papírlap, egy tintatartó és egy lúdtoll hevert. E tárgyak
lehettek volna akár hüvelykszorító, harapófogó és piszkavas is, a
pap dacos, harcias tartásából ítélve, amivel mintha azt mutatta
volna, hogy felkészült a vértanúságra.
Kovakő és gyújtósos doboz csendült meg a hátam mögött,
majd halvány fény lobbant fel. A fény megerősödött, és egy
fekete bőrű fiú – feltételeztem, Mr. Lillywhite szolgálója – lépett
elő és tett le egy kis olajlámpát az asztalra.
Most, hogy szemügyre vehettem a papot, még inkább egy
mártír benyomását keltette. Úgy nézett ki, mint valami szent,
akit épp megsoroztak kövekkel, az arca tele volt zúzódásokkal, és
egy első osztályú monokli is ékesítette az egyik szeme körül, ami
a szemöldökétől az arccsontjáig belilult, és rendesen fel is dagadt.
Az a szeme, amelyik nem volt megfeketedve, elkerekedett,
ahogy meglátott engem, és már éppen meglepetten fel akart
kiáltani.
 – Kenneth atya – ragadtam meg a kezét, és gyorsan
megszorítottam, szélesen mosolyogva a hallgatóságnak, akik
esetleg a sátor bejáratán át leskelődnek. – Elhoztam az
orvosságát. Hogy érzi magát? – Felvontam és megmozgattam a
szemöldökömet, jelezvén, hogy szeretném, ha együttműködne a
kis színjátékban. Egy másodpercig csak lenyűgözve bámult rám,
majd láthatóan felvette a ritmust. Köhögött egyet, majd
bólogatásomtól felbátorodva köhögött még egyet, nagyobb
lelkesedéssel.
– Nagyon kedves öntől… hogy gondolt rám… Mrs. Fraser –
zihálta két krákogás között.
Levettem a laposüveg kupakját, és egy jókora adag whiskyt
töltöttem neki.
– Tényleg jól van, atyám? – kérdeztem halkan, ahogy
odahajoltam hozzá, és átnyújtottam neki az italt. – Az arca…
– Ó, semmiség, kedves Mrs. Fraser, semmiség az egész –
igyekezett megnyugtatni, enyhe ír akcentussal, a körülmények
okozta stressz hatására. – Én követtem el azt a hibát, hogy
ellenálltam, amikor a seriff megpróbált letartóztatni. Csupán az
ijedtség szolgálhat mentségemre, de bizony némi kárt okoztam
neki ágyéktájékon, pedig ő csak a kötelességét teljesítette, Isten
bocsássa meg nekem. – Kenneth atya sértetlen szemét jámbor
arckifejezéssel az égnek emelte, mely arckifejezés hitelességén
erősen rontott a bűnöktől meg nem tisztult szívből jövő vigyora.
Kenneth atya épphogy csak középmagas emberke volt, és
valós koránál idősebbnek nézett ki, a nyeregben töltött hosszú
évek megpróbáltatásai miatt. Ezzel együtt nem volt több mint
harmincöt éves, és kopott fekete kabátja és elnyűtt vászoninge
alatt sovány volt és szívós, akár az ostorvég. Kezdtem rájönni, mi
lehet a seriff ellenséges magatartásának oka.
– És különben is – tette hozzá, ahogy óvatosan megérintette
monoklis szemét –, Mr. Lillywhite a legőszintébb bocsánatkérését
tolmácsolta az okozott sérülésekért. – Az asztal felé biccentett, és
láttam, hogy egy nyitott palack bor és egy ónkupa áll az írószerek
között. A kupa még mindig tele volt, és az üvegből sem fogyott
valami sok.
 A pap felvette a whiskyt, amit öntöttem neki, és kiitta,
miközben szemét áldott álmatagsággal hunyta le.
– És remélem, hogy ennél jobb gyógykezelésben sosem fogok
részesülni – mondta, ahogy kinyitotta a szemét. – Nagyon
köszönöm, Fraser úrnő. Úgy rendbe jöttem, talán még a vízen is
tudnék járni! – Eszébe jutott, hogy ideje köhögni, és ezúttal egy
finomabb köhintést produkált, öklét szája elé tartva.
– Mi a baj a borral? – kérdeztem az ajtó felé pillantva.
– Ó, egyáltalán semmi – felelte, ahogy elvette a kezét –, csak
úgy véltem, nem helyénvaló elfogadnom az elöljáró nyújtotta
frissítőket az adott körülmények között. Nevezzük a lelkiismeret
hangjának. – Újra rám mosolygott, de ezúttal kissé
kényszeredettre sikerült a vigyor.
– Miért tartóztatták le? – kérdeztem halkan. Újra a sátor
bejárata felé pillantottam, de nem láttam semmit, és odakintről
beszűrődő hangokra lettem figyelmes. Jamie-nek, úgy tűnik,
igaza volt, nem gyanakodtak rám.
– Mert szentmisét celebráltam – felelte, lehalkítva a hangját,
ahogy én is tettem –, legalábbis ők ezt mondták. Ez azonban
aljas hazugság. Múlt vasárnap óta nem tartottam misét, és az is
Virginiában volt. – Vágyakozva nézte a laposüveget. Töltöttem
hát neki még egy jó nagy pohárral.
Homlokráncolva gondolkoztam, miközben ő ivott, ezúttal
lassabban. Mégis miben mesterkedhet Mr. Lillywhite és csapata?
Biztosan nem azzal akarták perbe fogni a papot, hogy misézett.
Na persze, nem lenne nagy ügy hamis tanúkat találni, akik azt
állítanák, hogy így történt, de mi értelme lenne?
A katolicizmus ugyan egyáltalán nem örvendett nagy
népszerűségnek Észak-Karolinában, de mégsem láttam sok
értelmét letartóztatni egy papot, aki másnap reggel amúgy is
elment volna. Kenneth atya Baltimore-ból jött, és oda is
szándékozott visszatérni. Csak Jocasta Cameronnak tett
szívességet azzal, hogy eljött a találkozóra.
– Ó! – mondtam, mire Kenneth atya kérdőn nézett rám a
pohara pereme fölül. – Csak eszembe jutott valami – mondtam,
és intettem neki, hogy folytassa. – Nem tudja véletlenül, hogy
Mr. Lillywhite ismeri-e személyesen Mrs. Cameront? – Jocasta
Cameron ismert és gazdag nő volt, ráadásul igen határozott
személyiség, akinek így bizony akadtak ellenségei is. Akkor sem
értem, miért venné a fáradságot Mr. Lillywhite, hogy ilyen
különös módon sértsen meg valakit, de…
– Személyesen ismerem Mrs. Cameront – szólalt meg Mr.
Lillywhite a hátam mögött. – Azt azonban sajnos nem
állíthatom, hogy bensőséges barátságot ápolnék a hölggyel. –
Sarkon fordulva megpillantottam a férfit a sátor bejáratában,
mögötte Anstruther seriff, Mr. Goodwin és Jamie zárta a sort. Az
utóbbi rám villantotta a szemöldökét, de egyébként ünnepélyes
érdeklődést mutatott.
Mr. Lillywhite tisztelettudóan meghajolt.
– Éppen azt magyaráztam a férjének, asszonyom, hogy
pontosan Mrs. Cameron érdekeit tartottam szem előtt, és azért
kíséreltem meg rendezni Mr. Donahue helyzetét, annak
érdekében, hogy továbbra is a gyarmatokon maradhasson. – Mr.
Lillywhite hidegen biccentett a pap felé. – Attól tartok azonban,
hogy javaslatom teljes elutasításra talált.
Kenneth atya letette a poharát, kiegyenesedett, ép szeme
fényesen csillogott a lámpafényben.
– Azt szeretnék, hogy írjak alá egy esküt, uram – mondta
Jamie-nek, az asztalon előtte heverő papír és toll felé intve –,
mely azt hivatott igazolni, hogy megtagadom az átváltozásban
való hitet.
– Valóban? – Jamie hangja legfeljebb udvarias érdeklődést
árult el, de ekkor hirtelen megértettem, mit is jelentett a pap
megjegyzése a lelkiismeretét illetően.
– Nos, ezt nem teheti meg, igaz? – kérdeztem, körbenézve a
társaság férfitagjain. – A katolikusok, úgy értem, mi – mondtam
Mr. Goodwin-ra tekintve, némi nyomatékkal – hiszünk az
átváltozásban. Ugye? – kérdeztem a paphoz fordulva, aki
válaszul finoman elmosolyodott és bólintott.
Mr. Goodwinnak nem tetszett, amit hallott, de lemondóan
így szólt, miután alkoholgőzös kedélyességén jelentősen rontott a
kialakult kínos helyzet.
 – Sajnálom, Mrs. Fraser, de ez a törvény. Az államegyház
kötelékébe nem tartozó lelkész csak abban az esetben maradhat
törvényesen a kolónián, amennyiben aláírja ezt az esküt. Sokan
aláírják. Ismeri Urmstone tiszteletest, a metodista utazó
prédikátort? Ő is aláírta az esküt, ahogy Mr. Calvert is, az Új
Fény lelkipásztora, aki Wadesboro mellett lakik.
A seriff önelégülten nézett. Mr. Lillywhite-hoz fordultam,
elnyomva a késztetést, hogy rátapossak a seriff lábára.
– Nos, igen, de Donahue atya nem írhatja ezt alá. Szóval mit
szándékozik tenni vele? Tömlöcbe veti a szerencsétlent? Azt nem
teheti, hiszen beteg! – Mintegy végszóra, Kenneth atya
előzékenyen köhögött.
Mr. Lillywhite gyanakodva méregetett, de válaszát inkább
Jamie-nek címezte.
– A törvény szerint jogomban állna bebörtönözni ezt a férfit,
de tekintettel önre és a nagynénjére, Mr. Fraser, nem teszem.
Viszont holnap el kell hagynia a gyarmatokat. Virginiába fogom
őt küldeni kísérettel, ahol szabadlábra fogják helyezni. Legyen
egészen nyugodt, gondoskodunk a pap kényelméről az út során.
– Hűvös, szürke pillantását a seriffre vetette, aki kihúzta magát,
és próbált megbízhatónak látszani, nem sok sikerrel.
– Értem – felelte Jamie könnyedén, ahogy egyik férfiról a
másikra pillantott, míg végül pillantása megpihent a seriffen. –
Bízom benne, hogy ez így lesz, uram, mert ha azt kell hallanom,
hogy bármi bántódás érte a jó atyát… Igen vigasztalan leszek.
A seriff rezzenéstelen arccal Jamie szemébe nézett, és addig
le sem vette róla a tekintetét, amíg Mr. Lillywhite meg nem
köszörülte a torkát, és elkomorodva a seriffre nézett.
– Szavamat adom rá, Mr. Fraser.
Jamie a férfi felé fordult, és fejet hajtott előtte.
– Nem is kérhetnék többet, uram. Azonban mégis, nem
tölthetné az atya a ma éjszakát a barátai körében, hogy ők is
elbúcsúzhassanak tőle? És hogy esetleg a feleségem elláthassa az
atya sérüléseit? Kezeskedem róla, hogy holnap reggel átadom őt
önnek.
Mr. Lillywhite összeszorította a száját, és úgy tett, mintha
megfontolná az ajánlatot, de az elöljáró rossz színész volt.
Érdeklődéssel vettem tudomásul, hogy már várta ezt a kérést, és
eldöntötte, hogy meg fogja tagadni a teljesítését.
– Nem, uram – felelte, és igyekezett vonakodó hangon
válaszolni. – Sajnos nem áll módomban teljesíteni a kérését,
habár amennyiben a pap levelet kívánna írni az ismerőseinek –
intett a papírköteg felé –, gondoskodom róla, hogy azokat
azonnal kézbesítsék.
Jamie megköszörülte a torkát, és kihúzta magát egy kicsit.
– Nos, ez esetben – mondta – szeretném tudni, hogy
lehetne-e egy olyan arcátlan kérésem… – Elhallgatott, mintha
kissé zavarba jött volna.
– Igen, uram? – nézett rá Lillywhite kíváncsian.
– Szeretném tudni, hogy esetleg engedélyezné-e a jó
atyának, hogy meghallgassa a gyónásomat. – Jamie a sátor
tartórúdjára szegezte a szemét, és buzgón kerülte a tekintetemet.
– A gyónását?
Lillywhite elképedve hallgatta Jamie szavait, bár a seriff
olyan hangot adott ki, amit jóindulattal akár kuncogásnak is
nevezhettünk volna.
– Nem tiszta a lelkiismerete? – kérdezte Anstruther nyersen.
– Vagy tán érzi, hogy ütött az utolsó órája, mi? – Gonosz
mosolyra húzta a száját, mire Mr. Goodwin, aki döbbenten
hallgatta, tiltakozó dörgedelmet zúdított rá. Jamie figyelmen
kívül hagyva őket, Mr. Lillywhite-ra összpontosított.
– Igen, uram. Jó ideje nem volt alkalmam meggyóni
bűneimet, és tudja, könnyen lehet, hogy egyhamar nem is adódik
lehetőségem, hogy újra megtegyem. A helyzet az… – Ekkor
elkapta a pillantásomat, és apró, de határozott mozdulattal a
sátor bejárata felé intett. – Megbocsátanak nekünk egy
pillanatra, uraim?
Válaszra sem várva megfogta a könyökömet, és gyorsan
kitessékelt.
– Brianna és Marsali az ösvény tetején van a gyerekekkel –
sziszegte a fülembe abban a minutumban, mihelyst a sátoron
kívül kerültünk. – Győződj meg róla, hogy Lillywhite és az a
senkiházi seriff messze jár, utána hívd be őket!
Jamie magamra hagyott az ösvényen. Ott álltam tátott
szájjal, ő pedig behúzta a nyakát, és belépett a sátorba.
– Bocsássanak meg, uraim – hallottam a hangját. – Arra
gondoltam, hogy talán… jobb, ha bizonyos dolgokat az ember
nem mond ki a felesége jelenlétében… Ugye megértik?
A férfiak megértően morogtak, és hallottam, ahogy Mr.
Lillywhite többször is kételkedve ismételgeti a „gyónás” szót.
Jamie erre bizalmas mormogással válaszolt, amit a seriff hangos
„Hogy mit csinált?” kérdése szakított félbe, majd Mr. Goodwin
ellentmondást nem tűrő csitítgatása.
Hangjukon hallatszott, hogy valami zavar támadt, majd
léptek zaját hallottam, és alig tudtam eltűnni az ösvényről és
elbújni a fenyők közé, amikor a sátor előlapja felemelkedett, és a
három protestáns bukkant elő a sátorból. Már majdnem teljesen
besötétedett, a nap csupán az izzó felhők égő parazsát hagyta az
égen, de amilyen közel voltak, így is elég fény volt ahhoz, hogy
lássam, milyen zavarban voltak mindahányan.
Pár lépést tettek meg az ösvényen, és búvóhelyemtől csupán
pár lépésnyire álltak meg. Összebújva tanácskoztak, és a sátor
felé pillantgattak, ahonnan ekkor meghallottam Kenneth atya
hangját, amint latinul áldást mond. A sátorban kialudt a lámpa,
és Jamie és a pap alakja, halvány árnyékok a vásznon, eltűnt a
gyónás sötétjében.
Anstruther terjedelmes teste közelebb húzódott Mr.
Goodwinhez.
– Mi a lófasz az az átváltozás? – kérdezte.
Láttam, hogy Mr. Goodwin kihúzza magát, és hátraszegi a
vállát, majd Anstruther füléhez hajolva megvonja a vállát.
– Hogy teljesen őszinte legyek, uram, nem vagyok teljesen
biztos a kifejezés jelentésében – mondta meglehetősen
szemérmesen. – Habár úgy vélem, ez valami sötét pápista tan
lehet. Talán Mr. Lillywhite alaposabb meghatározást tudna
nyújtani… Randall, kérlek.
– Természetesen – felelte az elöljáró. – Ez azt az elméletet
takarja, amikor a pap kimond bizonyos szavakat a mise során,
amikor áldoztatja a híveit, mire a kenyér és a bor a Megváltó
Urunk húsává és vérévé változik.
– Micsoda? – Anstruther nem értette a dolgot. – Hogy lenne
képes bárki ilyesmire?
– Kenyeret és a bort hússá és vérré változtatni? – Mr.
Goodwin egészen elképedt. – De hiszen ez boszorkányság!
– Nos, az lenne, ha ez valóban megtörténne – felelte
Lillywhite, némileg emberségesebben. – Az egyház, nagyon
helyesen, azt tartja, hogy ilyen nem létezik.
– Biztosak lehetünk ebben? – kérdezte Anstruther
gyanakodva. – Látta már őket, ahogy ezt csinálják?
– Hogy vettem-e már részt katolikus misén? Még mit nem!
– Lillywhite kihúzta magát, és magas alakja vészjóslóan
magasodott fel a sűrűsödő félhomályban. – Mégis mit képzel
rólam, uram?!
– Ugyan, Randall, biztos vagyok benne, hogy a seriff nem
akarta megbántani – tette Goodwin békítően a kezét barátja
karjára. – Az ő hivatala már csak ilyen, inkább a világi ügyekkel
foglalkozik.
– Nem, nem. Nem akartam megbántani uram, cseppet sem!
– magyarázkodott Anstruther sietve. – Inkább úgy értettem,
látta-e már bárki ezt a fajta tevékenységet, csak hogy legyen
valami tisztességes tanú, mármint a vádemeléshez.
Mr. Lillywhite továbbra is kissé sértettnek látszott, hűvös
hangon válaszolt.
– Aligha szükséges tanúkat keresni az effajta eretnekséghez,
seriff, a papok maguk is készségesen bevallják, hogy ilyesmit
tesznek.
– Nem, nem, persze hogy nem. – A seriff zömök alakja
alázatosan ellaposodott. – De ha jól értem, uram, akkor a
pápisták… ööö… részt vesznek ebben az átváltozás izében, igaz?
– Igen, úgy hallottam.
– Hát akkor az kannibalizmus, a rohadt életbe, nem igaz? –
Anstruther fellelkesülten újra kidüllesztette a mellét. – Az biztos,
hogy törvénytelen! Miért nem engedjük ezt a bugrist, hadd
csinálja a hókuszpókuszait, mi meg letartóztathatnánk az egész
bagázst! Egy csapásra bezárhatnánk közülük annyit, amennyit
csak akarunk, merem állítani!
Mr. Goodwin halkan felnyögött. Látszólag az arcát
masszírozta, biztosan enyhíteni próbálta a fogába visszatérő
fájdalmat.
Mr. Lillywhite hangosan kifújta a levegőt az orrán át.
– Nem – mondta nyugodt hangon. – Attól tartok, ez nem
lehetséges, seriff. Azt az utasítást kaptam, hogy meg kell
akadályozni, hogy a pap bármiféle szertartást végezzen, és
látogatókat fogadjon.
– Ó, valóban? Akkor ő mit keres itt? – vágott vissza
Anstruther az elsötétült sátor felé intve, ahol Jamie tétován és
alig hallhatóan újra beszélni kezdett. Gondoltam, talán latinul
beszél.
– Az egészen más – felelte Lillywhite mogorván. – Mr.
Fraser egy úriember, és a látogatók tilalma azt a célt szolgálja,
hogy ne legyenek titkos házasságkötések, ami jelen esetben
aligha jelent gondot.
– Áldj meg atyám, mert vétkeztem – szólalt meg Jamie
angolul, hirtelen és hangosan, mire Mr. Lillywhite megriadt.
Kenneth atya vallatóan mormolt.
– A vágy és a tisztátalanság bűnébe estem, gondolatban és
tettben – jelentette be Jamie, a diszkrétnek nevezhetőnél messze
nagyobb hangerővel, gondoltam magamban.
– Bizonyára, fiam – felelte Kenneth atya, hirtelen maga is
hangosabban beszélve. Úgy tűnt, érdeklik Jamie bűnei. – Nos, a
tisztátalanság ezen bűneit pontosan milyen formában és hány
alkalommal követted el?
– Nos. Először is, vágyakozva pillantottam nőkre. Hány
alkalommal? Ó, legyen legalább száz, sok idő eltelt már az utolsó
gyónásom óta. Tudni akarja, atyám, mely nőkről van szó, vagy
elég annyi, hogy gondolatban mit csináltam velük?
Mr. Lillywhite szemmel láthatóan megmerevedett.
– Azt hiszem, nincs mindenre időnk, kedves Jamie – mondta
a pap –, de ha elmesélnél egy-két ilyen esetet, csak hogy képet
alkothassak… ööö… a vétked súlyosságáról.
 – Igen, persze. Nos, a legsúlyosabb eset alighanem a
vajköpüléskor történt.
– Vajköpülő? Ó… Az a fajta, aminek felfelé áll a nyele? –
Kenneth atya szomorúan együttérző hangjában benne volt
mindaz a bujaság, amire ez az eszköz lehetőséget nyújtott.
– Ó, nem, atyám, ez egy hordós köpülő volt. Az a fajta, ami
az oldalán fekszik, és van egy kis tekerője is, tudja? Nos, csak
annyi történt, hogy a hölgy lendületesen köpülte a vajat, a
míderének csipkéi kigombolóztak, így a mellei fel-le mozogtak, és
a munkában megizzadt testéhez tapadt a ruhája. Na mármost, a
vajköpülő épp a megfelelő magasságú volt, és ívelt, tudja, és azt
juttatta eszembe, hogy rá kéne őt dönteni, felemelni a szoknyáját
és…
A szám akaratlanul is nyitva maradt a döbbenettől. Az én
míderemről beszélt, az én melleimről és az én vajköpülőmről! A
szoknyáimról már nem is beszélve. Igen élénken emlékeztem az
esetre, és ha az valóban egy tisztátalan gondolattal kezdődött, az
biztos, hogy nem ért véget annyival.
Zörgés és morgás hívta fel a figyelmemet az ösvényen álló
férfiakra. Mr. Lillywhite megragadta a karjánál fogva a seriffet –
aki még mindig mohón a fülét hegyezve a sátor felé hajolt –, és
sziszegve nógatta, hogy menjenek tovább. Mr. Goodwin követte
őket, bár láthatóan vonakodott.
Ahogy kissé zajosan útnak eredtek, sajnos nem hallottam
tőlük Jamie elbeszélését, mialatt eme vétkét tovább részletezte,
de szerencsére elnyomták a levélsusogás és a recsegő ágak zaját
is a hátam mögött, ami Brianna és Marsali felbukkanását jelezte,
karjukon Jemmyvel, Joannal és Germain-nel, aki kismajom
módjára csimpaszkodott anyja hátán.
– Azt hittem, sosem tűnnek már el – suttogta Brianna, a
válla mögött arrafelé kukucskálva, ahol Mr. Lillywhite és társai
tűntek el szem elől. – Tiszta a levegő?
– Igen, gyertek. – Germain felé nyúltam, aki készségesen
dőlt a karomba.
[15]
– Ou nous allees, Grand-mère ? – kérdezte álmosan, és
szőke fejét szeretettel dugta a nyakamba.
– Pszt! Megyünk Grand-père-hez és Kenneth atyához –
suttogtam neki. – De nagyon csendben kell lennünk.
– Ó, valahogy így? – sziszegte hangos suttogással, és egy
igen közönséges francia dalt kezdett énekelni, félig magában
kántálva.
– Csitt! – kaptam a szája elé a kezem. Az arca nedves volt és
ragacsos attól a valamitől, amit éppen evett. – Ne énekelj,
édesem, mert felébrednek a kisbabák.
Halk, suttogó hangot hallottam Marsali felől, Bree fojtottan
felhorkant, és rájöttem, hogy Jamie még nem fejezte be a
gyónást. Úgy tűnt, elemében volt, és szárnyalt a képzelete,
legalábbis reméltem, hogy így van. Velem legalábbis biztos nem
csinálta ezeket a dolgokat.
Kidugtam a fejem, végignéztem az ösvényen mindkét
irányba, de nem láttam senkit a közelben. Intettem a lányoknak,
átfutottunk az ösvényen, és bebújtunk a sötét sátorba.
Jamie hirtelen elhallgatott, ahogy bemásztunk. Aztán
hallottam, hogy még sietve hozzáteszi:
– És bűnöztem még haraggal, büszkeséggel és
féltékenységgel… Ó, és néha egy kicsit hazudtam is, atyám.
Ámen! – Térdre esett, elhadarta franciául a Bűnbánatot, aztán
talpra állt, és elvette tőlem Germaint, mielőtt Kenneth atya
[16]
kimondhatta volna befejezésül, hogy „Ego te absolvo.
A szemem addigra hozzászokott a sötéthez, ki tudtam venni
a lányok terjedelmes formáit és Jamie magas alakjának
körvonalát. Fölállította Germaint az asztalra a pap elé, majd így
szólt:
– Aztán siessen, atyám, nincs sok időnk.
– Vizünk sincs – jegyezte meg a pap –, hacsak a hölgyek
nem hoztak magukkal. – Felvette a kovaköves és gyújtósos
dobozt, és megpróbálta újra meggyújtani a lámpát.
Bree és Marsali riadt pillantásokat váltottak, majd egyszerre
megrázták a fejüket.
– Egyet se aggódjon, atyám – mondta Jamie
megnyugtatóan, és láttam, ahogy odanyúl az asztalra, hogy
felvegyen valamit. Röviden megnyikkant egy palackból kihúzott
parafa dugó, és a jó minőségű whisky forró, édes illata töltötte
meg a sátrat, miközben a kanóc lángja életre kelt és fellobbant,
majd a remegő láng megnyugodva apró éles fényforrássá vált.
– Az adott körülmények között… – mondta Jamie, és
odatartotta a papnak a nyitott palackot.
Kenneth atya összeszorította az ajkait, bár úgy éreztem, nem
annyira felháborodásában, mint inkább, hogy elfojtsa a nevetést.
– Igen, az adott körülmények között – ismételte. – Hiszen
mi lehetne helyénvalóbb, mint az élet vize, nem igaz?
A nyakához nyúlt, eloldozta bőrgallérját, és kihúzott alóla
egy, a nyaka köré tekert bő zsinórt, amin egy fakereszt és egy
apró, bedugaszolt üvegcse fityegett.
– A szent olaj – magyarázta, majd kihúzta a dugót, és
lerakta az üvegcsét az asztalra. – Köszönje a Szűzanyának, hogy
magamnál hordtam, amikor a seriff elvitte a dobozomat a
misézéshez szükséges összes kellékemmel. – Gyorsan leltárba
vette az asztalon álló holmikat, ujjai segítségével számolva meg
azokat. – Tűz, olaj, víz, vagy valami olyasmi, és egy gyerek.
Nagyon jó. Ha jól sejtem, ön és a férje lesznek a kisfiú
keresztszülei, igaz, asszonyom?
A kérdést nekem címezte, miután Jamie a sátor bejáratához
állva őrködni kezdett.
– Mindegyikőjüknek mi leszünk, atyám – feleltem, és
megfogtam Germaint, aki láthatóan készült leugrani az
asztalról. – Egy pillanatra ne mozogj, drágám.
Apró hussanást hallottam a hátam mögül, fém csúszott
végig olajozott bőrön. Hátrapillantottam, és Jamie-t láttam
homályosan az árnyékban, amint őrt állt az ajtónál, tőrrel a
kezében. Rossz előérzet hullámai futottak végig a gyomromon,
és hallottam, hogy Bree is levegő után kap mellettem.
– Jamie fiam – szólt Kenneth atya, enyhe feddéssel a
hangjában.
– Kérem, folytassa, atyám – válaszolt Jamie, nagyon
nyugodtan. – Azt akarom, hogy ma éjszaka megkereszteljék az
unokáimat, és ezt senki sem akadályozhatja meg.
Az atya nagy levegőt vett, a végén sziszegve, majd megrázta
a fejét.
– Igen. És ha megölsz valakit, remélem, hogy lesz még
annyi idő, hogy meggyónj, mielőtt még mindkettőnket felkötnek
– mormogta, ahogy az olaj után nyúlt. – Ha lesz módod
választani, akkor légy szíves a seriffet megölni, rendben, kedves
barátom?
Hirtelen latinra váltott, hátrahajtotta Germain sűrű szőke
sörényét, és hüvelykujjával ügyesen és fürgén végigsuhant a
kisfiú homlokán, száján, majd – egy mozdulattal a fiú ruhája alá
nyúlva, amitől az felkacagott – a szívén is, és a kereszt jelét
rajzolta rá.
– Megtagadod-e a Sátánt és minden művét a gyerek
nevében? – kérdezte, de úgy hadart, hogy alig fogtam fel, hogy
újra angolul beszél, és épphogy sikerült utolérnem Jamie-t, hogy
válaszolhassak, és kötelességtudóan elduruzsolhassam a
keresztszülők válaszát: „Megtagadom”.
Készenlétben álltam, és fél füllel hallgatóztam, hogy nem
hallok-e bármi zajt, ami Mr. Lillywhite és a seriff visszatértét
jelezné, és közben az járt a fejemben, milyen kalamajkával járna,
ha arra érnének vissza, hogy Kenneth atya éppen egy minden
bizonnyal tiltott „szertartás” kellős közepén tart.
Újra Jamie-re pillantottam, ő is rám nézett, és halványan
rám mosolygott, amit, gondolom, biztatásnak szánt. Ha így volt,
akkor csúfosan kudarcot vallott, ahhoz túl jól ismertem. Azt
akarta, hogy az unokái meg legyenek keresztelve, és inkább
gondosan Isten kegyelmére bízná unokái lelkét, még ha ezért az
életét is kellene áldoznia, vagy ha emiatt mindannyian börtönben
végezzük, Brianna, Marsali és a gyerekek is. A mártírokat már
csak ilyen fából faragták, és a családtagjaiknak velük kell
tartaniuk, ha tetszik, ha nem.
– Hiszel az Istenben, az Atyában, a Fiúban és a
Szentlélekben? – hadart tovább az atya.
– Fafejű alak – tátogtam Jamie-re nézve. Mosolya
kiszélesedett, sietve határozottan rávágta:
 – Hiszek.
Vajon lépéseket hallottam kintről az ösvényről, vagy csak az
esti szél tördelte az ágakat a fáról, ahogy fújt?
A kérdezz-felelek abbamaradt, és a pap rám vigyorgott,
amitől úgy nézett ki a lámpás villódzó fényében, mint egy
vízköpő. Ép szemével fürgén kacsintott.
– Vegyük úgy, hogy a többi kérdésre is ugyanezek a válaszai,
rendben, asszonyom? És milyen nevet kapjon a keresztségben ez
az édes kisfiú?
Ritmusát megőrizve a pap kezébe vette a whiskysüveget, és
gondosan szeszpatakot csöpögtetett a kisfiú fejére, miközben azt
ismételte:
– Megkeresztellek téged, Germain Alexander Claudel
MacKenzie Fraser, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen.
Germain őszinte érdeklődéssel figyelte ezt a műveletet, nagy
kék szemei majd’ összeakadtak, ahogy a borostyánszínű folyadék
lefutott lapos orrnyergén és lecsöpögött orra pisze hegyén.
Kinyújtotta a nyelvét, hogy elkapja a cseppeket, de megérezve
ízüket, elfintorodott.
– Fúj! – mondta hangosan. – Lóhúgy!
Marsali röviden, riadtan a kisfiúra pisszegett, de a pap csak
kuncogott, nagy lendülettel felkapta Germaint, lerakta őt az
asztalról, majd magához intette Breet.
A lányom az asztal fölé tartotta Jemmyt, akit mint egy
áldozatot ringatott a karjában. A kisbaba arcára szegezte a
tekintetét, de láttam, hogy megrándítja a fejét, ahogy valami
kinti zaj felkeltette a figyelmét. Tényleg történt valami az
ösvényen alattunk, én is hallottam a hangokat. Néhány férfi
beszélget, gondoltam. Hangjuk derűs volt, bár nem voltak
részegek.
Testem megfeszült, és próbáltam nem nézni Jamie-re. Úgy
döntöttem, hogy ha bejönnek a sátorba, felkapom Germaint, a
sátor végén kibújok és elfutok. Előrelátóan megmarkoltam a fiú
gallérját, biztos, ami biztos. Gyengéd bökést éreztem, ahogy Bree
hozzám hajolt.
– Minden rendben, anya, csak Roger és Fergus az. – A
sötétség felé biccentett, majd újra Jemmy felé fordult.
Tényleg ők voltak, döbbentem rá, és halántékomon a bőr
belebizsergett a megkönnyebbülésbe. Most, hogy már tudtam,
már én is ki tudtam venni Fergus erélyes, kissé orrhangú
beszédét, aki emelt hangon hosszas szónoklatot tartott éppen, és
a halkabb skót mormogást, amiről biztosan tudtam, hogy
Rogeré. Egy magas hangú kacagásról felismertem, hogy Mr.
Goodwin hangját sodorta felénk az éjszakai szél, amire Mr.
Lillywhite arisztokratikusan elnyújtott hangú megjegyzése
válaszolt.
Ekkor tényleg Jamie-re pillantottam, de a keze lehanyatlott a
lába mellé, és a válla megenyhülve ereszkedett lejjebb
valamennyire. Újra rám mosolygott, és ezúttal viszonoztam a
mosolyt.
Jemmy ébren volt, de álmos volt. Nem emelt kifogást az olaj
ellen, de megriadt a whisky hideg érintésére a homlokán, szeme
kipattant, karját szétvetette. Tiltakozása jeleként vékony, magas
hangon felrikoltott, aztán, ahogy Bree sietve takaróba tekerte és
a vállára kapta, fancsali képet vágott, és azon morfondírozott,
hogy eléggé megbántódott-e ahhoz, hogy sírva fakadjon.
Bree megveregette a hátát, mintha csak valami dob lenne, és
halkan a fülébe huhogott, hogy elterelje a figyelmét. A kisfiú
megnyugodva a szájába tömte a hüvelykujját, és gyanakodva,
mogorván meredt az összegyűltekre, de addigra Kenneth atya
már az alvó Joanra öntötte a whiskyt, akit Marsali tartott oda
neki.
- Megkeresztellek téged, Joan Laoghaire Claire Fraser –
mondta a pap, Marsali utasításait követve, mire döbbenten
Marsalira pillantottam. Tudtam, hogy Marsali húga után kapta a
kislány a Joan nevet, de nem tudtam, hogy mi lesz a kisbaba
többi neve. Egy kis gombócot éreztem a torkomban, ahogy
Marsali sálba burkolt fejét láttam a gyermek fölé hajolni. Húga
és anyja, Laoghaire, mindketten Skóciában voltak, annak az
esélye, hogy valaha is lássák apró névrokonukat, elenyészően
kicsi volt.
Joan résnyire nyitott szemei hirtelen tágra nyíltak, ahogyan
a szája is. Fülsiketítő sikolyt hallatott, és mindenki úgy megriadt,
mintha bomba robbant volna közöttünk.
– Menj békében, és szolgáld az Urat! De gyorsan! – mondta
Kenneth atya, s közben ujjaival fürgén bedugaszolta az üvegcsét
és a whiskysüveget, és kétségbeesetten igyekezett eltüntetni a
szertartás minden nyomát. Hallottam, hogy a domb aljában már
néhányan értetlenkedve kérdezgetik egymást.
Marsali, mint a villám, kint termett a sátorból, a visító
Joannal a mellkasán, és a tiltakozó Germain kezét szorongatva.
Bree még addig időzött, míg kezét Kenneth atya tarkójára tette,
és megcsókolta a homlokát.
– Köszönöm, atyám! – suttogta, és viharosan suhogó
szoknyákkal és alsószoknyákkal eltűnt.
Jamie megfogta a karomat, és kitessékelt engem is a
sátorból, de egy fél pillanatra még megállt az ajtóban,
visszafordult, és így szólt:
[17]
– Atyám – szólította a papot suttogva. – Pax vobiscum!
Kenneth atya addigra már újra az asztal mögött ült,
összekulcsolt kézzel, s a vádlóan üres papírlapok újra szét voltak
terítve előtte. Felnézett, elmosolyodott halványan, arca újra
tökéletes békét sugárzott a lámpafényben, fekete szemekkel,
ahogy azt kell.
[18]
– Et cum spiritu tuo, barátom – mondta, és elbocsátó
áldásra emelte három ujját.

„Mi a fenéért csináltad ezt?” – szállt felém Brianna hangos

és ideges suttogása. Marsalival csupán pár lépésnyire jártak
előttünk, és lassan haladtak a gyerekek miatt, de bármilyen közel
voltak is, a lányok sálba bugyolált bumfordi alakját alig lehetett
megkülönböztetni az ösvényre ránövő bokroktól.
– Mit? Tedd azt le, Germain, keressük meg a papát, jó? Ne
vedd azt a szádba!
– Belecsíptél Joanie-ba, láttalak! El is kaphattak volna
minket miattad!
– De muszáj volt! – felelte Marsali meglepetten, amiért így
megvádolták. – És akkor sem számított volna. Addigra már
véget ért a keresztelő, nem csináltathatták volna vissza Kenneth
atyával, igaz? – Kuncogott kicsit a gondolatra, majd elhallgatott.
– Germain, azt mondtam, tedd le!
– Hogy érted azt, hogy muszáj volt? Jem, engedd el, az a
hajam! Jaj! Azt mondtam, engedd el!
Jemmy a jelek szerint teljesen felébredt, érdeklődve szemlélte
új környezetét, és igyekezett felfedezni azt az ismételt „argl!”
felkiáltásaiból ítélve, amiket egy-egy kíváncsi „gleb?”
közbevetésével nyomatékosított.
– De hiszen aludt! – vágott vissza Marsali megbotránkozva.
– Még akkor sem ébredt fel, amikor Kenneth atya a szenteltvizet,
akarom mondani a whiskyt öntötte a fejére. – Germain, gyere
vissza! Thig air ais a seo! – és tudod, balszerencsés lesz az a
gyerek, akinek egy nyikkanás sem hagyja el a száját, amikor
megkeresztelik. Onnan lehet tudni, hogy az eredendő bűn
elhagyta a testét! Nem hagyhattam, hogy a diabhol a kislány
testében maradjon, ugye, mo mhaorine? – Puszilgatás hangja
hallatszott, és halk turbékolás Joanie felől, amit Germain hangja
azonnal elnyomott, aki újra elkezdett énekelni.
Bree vidáman felhorkantott, bosszúsága elpárolgott.
– Ja, vagy úgy. Nos, ha jó okod volt rá… Bár abban nem
vagyok biztos, hogy Jemmynél és Germainnél is működött ez a
dolog. Nézd meg, hogy viselkednek! Meg mernék esküdni, hogy
megszállta őket az ördög. Jaj! Ne harapj meg, te kis gazember,
mindjárt megetetlek!
– Ej, hát, mégiscsak fiúk – felelte Marsali elnézően, kissé
megemelve a hangját, hogy hallani lehessen a ricsajban. –
Mindenki tudja, hogy a fiúk olyanok, mint az ördög. Alighanem
egy csepp szenteltvíznél több kellene ahhoz, hogy ezt mindet
kimossuk belőlük, még akkor is, ha jóféle whiskyvel
helyettesítjük. Germain! Hol hallottál ilyen mocskos dalt, te kis
szégyentelen?
Elmosolyodtam, és mellettem Jamie halkan felnevetett,
ahogy a lányok beszélgetését hallgatta. Mostanra már elég
messzire jutottunk a tett színhelyétől ahhoz, hogy ne kelljen azon
aggódnunk, hogy meghallhatnak. Körülöttünk ének- és
hegedűszó, itt-ott pedig nevetés harsant fel, ami a fák között
verődött ide-oda, a tábortüzek fényével együtt, fényesen a
sűrűsödő sötétben.
A napi feladatokkal jórészt mindenki végzett, és az emberek
leültek, hogy elfogyasszák a vacsorájukat, mielőtt a hívás, az
éneklés és az utolsó látogatások elkezdődnének. A füst és a
vacsoraillat végigvonta kínzó ujjait a hideg, sötét levegőn, és a
gyomrom diszkrét morgással válaszolt hívásukra. Reméltem,
hogy Lizzie elég jól rendbe jött ahhoz, hogy elkezdjen főzni.
– Mit jelent az, hogy mo mhaorine? – kérdeztem Jamie-t. –
Ezt a kifejezést még nem hallottam.
– Azt jelenti: „én kicsi krumplim”, azt hiszem – felelte. – Írül
van, tudod? A paptól tanulta.
Jamie felsóhajtott, mint aki messzemenőkig elégedett az
aznap esti történésekkel.
– Áldja az ég Kenneth atyát, amiért olyan fürge ujjú férfi!
Egy pillanat erejéig azt hittem, nem fog sikerülni. Az ott Roger és
a kis Fergus?
Két sötét árnyék lépett ki a fák közül és csatlakozott a
lányokhoz, mire tompa nevetés és mormogó beszéd hangja –
amit a két kisfiú bántóan éles hangú üvöltése nyomatékosított,
ahogy meglátták apjukat – sodródott vissza hozzánk a fiatal kis
családok csoportjai felől.
– Igen. És ha már itt tartunk, én kis édes krumplim –
mondtam, mialatt megszorítottam Jamie karját, hogy lassítson
le –, mégis milyen megfontolásból mondtál el mindent Kenneth
atyának rólam és a vajköpülőről?
– Ugye nem neheztelsz rám emiatt, Sassenach? – kérdezte
meglepetten.
– De még mennyire, hogy neheztelek! – A vér forrón az
arcomba tolult, bár abban nem voltam biztos, hogy Jamie
gyónásának vagy a szóban forgó események emlékének
hatására. Bensőm átmelegedett már a gondolatra is, és a
hasgörcs utolsó maradványai is lassan alábbhagytak, enyhültek
a kellemes belső ragyogástól. Ez aligha volt a megfelelő hely
vagy idő, de talán az este során még sikerülhet kettesben
maradnunk… Gyorsan félresöpörtem a gondolatot.
– Azt leszámítva, hogy magánügy, ez még csak nem is volt
bűn – mondtam kimérten. – Házasok vagyunk, az isten
szerelmére!
– Nos, azt is meggyóntam, hogy hazudtam, Sassenach –
felelte. Nem láttam a mosolyt az arcán, de elég jól hallottam azt
a hangjában. Feltételezem, ő is hallotta az enyémben.
– Ki kellett találnom egy olyan bűnt, ami elég félelmetes
ahhoz, hogy elriassza Lillywhite-ot, és nem gyónhattam meg
neki sem lopást, sem szodómiát, hiszen egy nap még lehet, hogy
üzletelni fogok vele.
– Ó, tehát úgy gondolod, hogy a fajtalankodást rossz néven
venné, de a nedves ruhát viselő nők iránt érzett vonzalmadat
csupán apró jellemhibának tartaná? – Karja meleg volt ingének
anyaga alatt. Megérintettem a csuklója tövét, azt az érzékeny
részt, ahol csupasz volt a bőr, és megcirógattam az ott lüktető
véna vonalát, ami eltűnt a textil alatt, útban Jamie szíve felé.
– Halkabban, Sassenach – mormogta, és megérintette a
kezemet –, nehogy meghalljanak a gyerekek. És különben is –
tette hozzá, úgy lehalkítva hangját, hogy le kelljen hajolnia
hozzám és a fülembe suttognia –, nem minden vizes nő tetszik.
Csak azok, akiknek csodás kerek feneke van. –Elengedte a
kezemet, és ismerős mozdulatokkal megpaskolta a hátsómat,
figyelemre méltó pontossággal találva meg a testrészt a sötétben.
– Ha egy vézna nőt látnék az út túloldalán, akkor sem
mennék oda hozzá, ha anyaszült meztelen lenne és csuromvizes.
Ami pedig Lillywhite-ot illeti – folytatta, visszatérve normál
hangszínéhez, anélkül, hogy a kezét levette volna a fenekemről,
sőt, elgondolkozva tovább formálgatta a szoknyám anyagát a
hátsóm egyik felén –, lehet, hogy protestáns, Sassenach, de
mégiscsak férfi.
– Nem is tudtam, hogy ez a két állapot összeegyeztethetetlen
– hallottuk meg Roger hangját hirtelen a közelből a sötétben.
 Jamie úgy elkapta a kezét, mintha tüzet fogott volna a
fenekem. Nem kapott lángra – csak majdnem –, de Jamie
kovaköve tagadhatatlanul vetett pár szikrát a gyújtósomra,
bármilyen nedves volt is az. A lefekvés ideje azonban még messze
volt.
Annyi időt szántam még Jamie-re, hogy megmarkoltam
érzékeny részét, mire ő egyből levegő után kapott, majd Roger
felé fordultam, aki egy nagy, tekergő valamit tartott a karjában,
melynek mibenlétére azonban a sötétség borított fátylat. Nem
egy kismalac, vontam le a következtetést, hangos morgása
ellenére, hanem inkább Jemmy, aki vérszomjasan harapdálta
apja ujjait. Apró, rózsaszín ökle, amit nagy összpontosítással
szorított össze, megvillant egy ráeső fénysugárban, majd eltűnt,
hogy végül tompa puffanással csapódjon neki Roger bordáinak.
Jamie maga is derűsen felmordult, de nem zökkent ki a
kerékvágásból csak azért, mert valaki meghallotta, hogy mi a
véleménye a protestánsokról.
– Mind jóravaló leány – idézte skót akcentussal –, de kiből
lesznek a rossz asszonyok?
– Mi? – kérdezte Roger kissé zavartan.
– A protestánsok úgy születnek, hogy van fütykösük –
magyarázta Jamie –, legalábbis a férfiak. Aztán némelyikük
hagyja, hogy hímtagjuk használatlanul hervadjon. Az a férfi, aki
beleüti az… orrát mások bűnös életébe, nem ér rá arra, hogy
maga is vétkezzen.
Nevetésemet tapintatosan köhögéssé alakítottam.
– És közülük egyik-másik idővel és gyakorlattal még
nagyobb fütykössé válik – válaszolta Roger még
érzelemmentesebb hangon. – Nos, igen. Azért jöttem, hogy
megköszönjem… Hogy gondoskodtál a keresztelőről.
Észleltem Roger pillanatnyi tétovázását. A fiú még mindig
nem állapodott meg semmilyen kézenfekvő névnél, amin Jamie-
t szólíthatta volna. Jamie őt pártatlanul „kis Rogernek” „Roger
Macnek”, vagy „MacKenzie-nek” szólította, vagy nagyon ritkán
gael ragadványnevén a Smeoraichnak, amit Ronnie Sinclair
adott Rogernek, az énekhangja iránti tiszteletből. Énekes rigó, ezt
jelentette a név.
– Nekem kellene köszönetet mondanom neked, a charaid.
Nem értünk volna oda időben, ha te és Fergus nem bukkantok
föl – mondta Jamie, a nevetéstől lágy hangon.
Roger testének körvonalai tisztán látszódtak. Magas és
vékony volt a fiú, ahogy az egyik család tüze megvilágította őt
hátulról. Egyik válla megemelkedett, ahogy vállat vont, és
átrakta Jemmyt a másik kezére, majd beletörölte a ráfolyt nyálat
nadrágja oldalába.
– Semmi gond – mondta kissé rekedtesen. – Az atya vajon…
Vajon rendben lesz, mit gondol? Brianna azt mondta, ellátták a
baját. Remélem, rendesen bánnak vele, amikor odalesz.
Remélem, békén hagyják, miután elszabadul innen.
Jamie erre a megjegyzésre kijózanodott. Megvonta kissé a
vállát, miközben megigazította rajta a kabátját.
– Azt hiszem, minden rendben lesz vele, igen. Váltottam pár
szót a seriffel. – Baljós hangsúllyal nyomta meg azt, hogy „szót”,
ami világossá tette, hogyan értette, amit mondott. Egy
jelentékeny összeggel való megvesztegetés talán hatásosabb lett
volna, de tökéletesen tisztában voltam vele, hogy pontosan két
shillingünk, három pennynk és kilenc fityingünk van épp, amit a
sajátunknak mondhatunk. Jobb, ha elrakjuk ezt a pénzt
későbbre, és maradunk a fenyegetéseknél, gondoltam. A jelek
szerint Jamie is hasonló véleményen volt.
– Beszélek a nagynénémmel – mondta –, és megkérem,
hogy küldjön egy levelet Mr. Lillywhite-nak, és írja le benne a
véleményét az ügyről. Az nagyobb védelmet fog nyújtani
Kenneth atyának, mint bármi, amit én mondhatnék.
– Nem hiszem, hogy el lesz ragadtatva, ha meghallja, hogy
el kell halasztani az esküvőjét – jegyeztem meg. Biztos nem lesz
az. Egy felföldi földbirtokos lányaként és egy dúsgazdag
ültetvényes feleségeként Jocasta Cameron megszokta, hogy a
dolgok a kedve szerint történnek.
– Nem, nem lesz – értett egyet Jamie egykedvűen –, bár azt
hiszem, Duncan meg fog könnyebbülni egy kicsit.
Roger felnevetett, nem minden együttérzés nélkül, és felvette
lépteink ritmusát, ahogy elindultunk lefelé az ösvényen. Jemmyt,
aki még mindig vadul morgott, futball-labda módjára berakta a
hóna alá.
– Igen, meg fog. Szegény Duncan! Akkor az esküvők
biztosan el lesznek halasztva?
Nem láttam, hogy Jamie elkomorodott-e, de éreztem, ahogy
kételkedve megcsóválja a fejét.
– Igen, attól tartok. Nem akarták átengedni nekem a papot,
hiába adtam a szavamat, hogy reggel visszahozom. Persze lehet,
hogy erővel el tudnánk őt vinni, de még akkor is…
– Kétlem, hogy azzal előrébb lennénk – szakítottam félbe, és
elmondtam nekik, hogy minek voltam fültanúja, amíg a sátoron
kívül várakoztam. – Úgyhogy nem valószínű, hogy ölbe tett
kézzel néznék, ahogy Kenneth atya anyakönyvvezetősködik. Még
ha meg is tudod őt szöktetni, átfésülnék utána a hegyet,
felforgatnák a sátrakat, és mindez zavargásokba torkollna.
Anstruther seriff nem maradna magára, minden segítség
nélkül. Lehet, hogy Jamie-t és nagynénjét nagy becsben tartanák
a skót közösségben, de általában a katolikusokat és különösen a
papokat aligha.
– Utasítások? – ismételte csodálkozva Jamie. – Biztos vagy
benne, Sassenach? Lillywhite volt az, aki azt mondta, hogy
„utasításoknak” engedelmeskedik?
– Igen – feleltem, és ezt kimondva döbbentem rá én is,
milyen furcsán hangzott ez. A seriff nyilvánvalóan Mr.
Lillywhite-tól kap utasításokat, tekintve, hogy ez a dolga, de
vajon ki adhat utasításokat az elöljárónak?
– Van egy másik elöljáró is itt, és néhány másik békebíró, de
biztos, hogy nem… – mondta Roger lassan, és közben
elgondolkozva rázta a fejét. Hangos rikoltás zavarta meg
gondolatait. Ahogy lepillantott, a közeli tűz fénye megcsillant az
orra ívén, kirajzolva egy vékony mosolyt az arcán, miközben a
gyerekhez beszélt. – Mi az? Éhes vagy, kisfiam? Ne izgulj, anyu
hamarosan visszatér.
– Hol van anyu? – kérdeztem, és a mozgolódó árnyak
tömegét kémleltem. Könnyű szél támadt, mire fejünk fölött a
tölgy- és hikoridióágak kardokként kezdtek zörögni. Jemmy
azonban kellően hangos volt ahhoz, hogy Brianna meghallhassa.
Alig hallhatóan érzékeltem még Marsali hangját valahol
előttünk, aki úgy tűnt, kedélyes beszélgetésbe elegyedett
Germainnel és Fergusszel a vacsorát illetően, de Bree mélyebb,
karcosabb hangját és bostoni akcentusát nem hallottam.
– Miért? – kérdezte Jamie Rogertől emelt hangon, hogy
hallani lehessen a szélben.
– Mit miért? Nézd csak, Jem, látod azt ott? Szeretnéd? Hát
persze hogy szeretnéd. Igen, jó fiú vagy, ezt rágicsáld egy kicsit.
– Egy fénysugár megvilágított valami fényeset Roger üres
kezében, majd a holmi eltűnt, és Jemmy is abbahagyta hirtelen a
sírást, hogy helyette hangosan szívogasson és szörcsögjön.
– Mi az? Ugye nem valami apróság, amit lenyelhet? –
kérdeztem aggódva.
– Ó nem, ez csak egy óralánc. Ne aggódj! – nyugtatott meg
Roger. – Jól megfogtam a másik végét. Ha lenyeli, ki tudom
húzni belőle.
– Miért akarná valaki, hogy ne tudj megházasodni? –
kérdezte Jamie, figyelmen kívül hagyva az unokája
emésztőrendszerére leselkedő veszélyt.
– Hogy én? – kérdezte Roger meglepetten. – Nem hinném,
hogy bárkit is érdekel, házas vagyok-e vagy sem, kivéve engem
és talán téged – tette hozzá félig-meddig tréfásan. – Gondolom,
szeretnéd, ha lenne neve a fiúnak. És ha már itt tartunk – fordult
felém, mialatt a szél hosszú csóvákat húzott ki a hajából, amitől
Roger sziluettje vad fekete démon benyomását keltette –, mi is
lett végül a kisfiú neve? Mármint a keresztelőn.
– Jeremiah Alexander Ian Fraser MacKenzie – feleltem, és
reméltem, hogy pontosan emlékeztem rá. – Ezt szeretted volna?
– Ó, nekem szinte mindegy, hogy hívják a fiút – felelte
Roger, miközben óvatosan megkerült egy nagy pocsolyát, ami
elborította az ösvényt. Újra szemerkélni kezdett. Apró, hideg
cseppeket éreztem az arcomon, és ahol a tűz fénye
megvilágította a pocsolya felszínét, láttam az apró
fodrozódásokat.
 – Én szerettem volna, ha Jeremiah-nak hívjuk, de a többi
nevet Breere bíztam. Bree nem tudott dönteni a John és az Ian
között, John Grey és az unokatestvérei után, de persze ez a kettő
végül is ugyanaz a név.
Megint észleltem némi habozást, és éreztem, hogy Jamie
karja kissé megmerevedik a kezem alatt. Jamie unokaöccse, Ian
érzékeny pont volt és friss seb mindenki lelkén, köszönhetően az
üzenetnek, amit előző nap kaptunk. Biztosan ez volt az, ami
végül döntésre bírta Briannát.
– Nos, ha nem te vagy az, és nem a lányom – folytatta
Jamie makacsul –, akkor mégis ki az? Jocasta és Duncan? Vagy
a bremertoniak?
– Gondolod, hogy valaki szándékosan próbálja
megakadályozni, hogy ma este házasságok köttessenek? –
kérdezte Roger, megragadva az alkalmat, hogy elterelheti a szót
Ian Murray-ről. – Szóval nem hiszed, hogy csak a római
katolikusokkal szembeni általános ellenszenvről van szó?
– Talán így van, de alighanem más az oka. Ha így lenne,
miért vártak mostanáig, hogy letartóztassák a papot? Várj egy
csöppet, Sassenach, mindjárt átemellek.
Azzal Jamie elengedte a kezemet, átlépte a tócsát, majd
visszanyúlt, megragadta a derekamat, felkapott és meglendített,
én pedig átrepültem a tócsa fölött, nagy szoknyasuhogás
közepette. A nedves levelek csúsztak és cuppogtak csizmám alatt,
ahogy földet értem, de elkaptam Jamie karját, hogy
visszanyerjem az egyensúlyomat.
– Nem – folytatta Jamie a beszélgetést, miután visszafordult
Roger felé. – Lillywhite és Anstruther nem szíveli a
katolikusokat, de miért akarnák felkavarni az állóvizet most,
amikor a pap holnap reggel úgyis elmegy? Azt hiszik talán, hogy
még napkelte előtt megrontja az összes istenfélő embert, ha nem
tartják elzárva?
Roger erre röviden felnevetett.
– Nem hiszem. Akart valami mást is csinálni a pap ma este?
Házasságkötésen és keresztelésen kívül?
– Talán pár gyóntatást – mondtam, és belecsíptem Jamie
karjába. – Nem tudok semmi egyébről. – Összeszorítottam a
combomat, mert megijedtem, amikor éreztem, hogy az intim
részeimet takaró egyik ruhadarab elmozdult. A francba. A lábam
között a ruhát fixen tartó tűk egyike meglazult, amikor Jamie
felemelt. Vajon el is vesztettem?
– Nem hinném, hogy meg akarnák akadályozni, hogy
meghallgassa valakinek a gyónását. Mármint egy bizonyos
személyét. – Roger hangján hallatszott, hogy habozik, de Jamie
kapva kapott az ötleten, és elgondolkozott rajta.
– Nem ellenezték, hogy engem meghallgasson, és úgy
hiszem, az sem érdekelné őket, ha egy katolikus halálos bűnt
követett el, mert, ahogy ők vélekednek, mi kárhozatra vagyunk
ítélve amúgy is. De ha tudták valakiről, hogy mindennél jobban
vágyott a gyónásra, és ha úgy okoskodtak, hogy ezzel valamit ők
is kezdhetnének…
– Akkor az a valaki talán fizetni is hajlandó lenne, hogy
láthassa a papot? – kérdeztem szkeptikusan. – Ugyan, Jamie,
ezek skótok. Szerintem ha arról lenne szó, hogy a nehezen
megkeresett pénzét kifizesse egy papért, ez a te katolikus
gyilkosod vagy házasságtörőd simán csak mondana egy
miatyánkot, és remélné a legjobbakat.
Jamie röviden horkantott, és láttam, ahogy leheletének fehér
köde a gyertya füstjéhez hasonlóan körbeveszi a fejét. Kezdett
lehűlni a levegő.
– Arra mérget vehetsz – mondta fanyarul. – És ha
Lillywhite azt vette a fejébe, hogy beszáll a gyóntatási üzletbe,
elég későre hagyta, hogy haszonra tegyen szert. De mi van, ha
nem megakadályozni akarták, hogy valaki meggyónjon, hanem
inkább gondoskodni arról, hogy titokban kihallgathassák?
Roger elégedetten felmordult, jelezvén, hogy a feltevést
ígéretesnek tartja.
– Zsarolás? Igen, ez jó gondolat – mondta elismerően. A vér
nem válik vízzé, gondoltam. Akármennyire Oxfordban végzett is,
nem volt kétséges, hogy Roger is skót volt. Harcias kavarodás
támadt a karja alatt, majd Jemmy felsírt. Roger lepillantott.
– Ó, leejtetted a játékodat? Hová tűnhetett? – Felkapta
Jemmyt a vállára, mint egy köteg ruhát, leguggolt, és a földön
kezdett tapogatózni az óraláncot keresve, amit a jelek szerint
Jemmy belehajított a sötétségbe.
– Zsarolás? Szerintem ez egy kicsit erős – vetettem ellen, és
kezemmel megdörzsöltem az orromat, ami elkezdett csöpögni. –
Azt hiszed, hogy például azt gyanítják, hogy Farquard Campbell
elkövetett valami szörnyű bűncselekményt, és ha erről
megbizonyosodnak, akkor ezt felhasználhatják ellene? Nem
utalna ez túlságosan fondorlatos gondolkodásra? Ha találsz egy
tűt odalent, Roger, az az enyém.
– Nos, Lillywhite és Anstruther angol, nem igaz? –
válaszolta Jamie finom gúnnyal, amivel nevetésre késztette
Rogert. – A csavaros észjárás és a kétszínűség jellegzetes
tulajdonsága annak a fajnak, nem igaz, Sassenach?
– Badarság – feleltem türelmesen. – Itt nem arról van szó,
hogy bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. Különben is, a te
gyónásodat nem próbálták kihallgatni.
– Nekem nincs is semmi, amivel zsarolhatnának – mutatott
rá Jamie, bár teljesen nyilvánvaló volt, hogy csak a móka
kedvéért vitatkozik.
– Akkor is – kezdtem, de Jemmy félbeszakított, mivel egyre
jobban ficánkolt, ide-oda dobálta magát, és közben időnként
gőzsíp módjára vinnyogott. Roger felmordult, valamit óvatosan
az ujjai közé vett, és felállt.
– Megtaláltam a gombostűdet – mondta –, a láncnak
viszont semmi nyoma.
– Valaki majd reggel megtalálja – mondtam emelt hangon,
hogy hallani lehessen az egyre növekvő ricsajban. – Talán jobb
lenne, ha ideadnád őt – nyújtottam a kezem a kisbabáért, és
Roger látható megkönnyebbüléssel szabadult meg terhétől,
aminek magyarázatát rögtön megtudtam, mihelyst megéreztem
a Jemmy pelenkájából áradó szagot.
– Már megint? – kérdeztem. A kisfiú, aki megjegyzésemet
szemrehányásnak vette, lehunyta a szemét, és úgy elkezdett
üvölteni, mint egy légvédelmi sziréna. – Hol van Bree? –
kérdeztem, és egyszerre próbáltam megnyugtatóan ringatni őt és
az egészségügyileg indokolt távolságra tartani magamtól. – Jaj!
– Jemmy mintha kihasználta volna a sötétség nyújtotta
lehetőségeket, és néhány extra végtagot növesztett volna,
amikkel egyszerre kezdett hadonászni és rugdosni.
– Ó, csak elment, hogy elintézzen valamit – mondta Roger,
olyan homályosan fogalmazva, amitől Jamie azonnal felkapta a
fejét. A fény oldalról érte őt, és láttam, ahogy sűrű vörös
szemöldökét gyanakvón vonja össze.
A tűz fénye ragyogott hosszú, egyenes orrnyergén, ahogy
kérdőn felvonta azt. Úgy tűnt, árulást szimatolt. Felém fordult,
egyik szemöldökét felvonva: vajon én is benne lehetek?
– Fogalmam sem volt róla – biztosítottam. – Én most
átmegyek Mc-Allisterék tábortüzéhez, és kérek tőlük egy tiszta
pelenkát. Találkozunk a mi táborunkban nemsokára.
Válaszra sem várva jól magamhoz szorítottam a kisbabát, és
bevettem magam a bokrok közé, megcélozva a legközelebbi
táborhelyet. Georgiana McAllisternek most születtek ikrei – én
bábáskodtam fölöttük négy nappal ezelőtt –, és boldogan adott
nekem tiszta pelenkát és bocsátott rendelkezésemre egy félreeső
bokrot, ami mögött rendbe hozhattam ruházatomat. Miután
ezzel végeztem, csevegtem vele egy kicsit, és megcsodáltam az
ikreket, miközben végig az újonnan kiderült információkon
tűnődtem. Hayes főhadnagy és az ő kiáltványa, Lillywhite és
bandájának ügyletei, és bármiben mesterkedett is Bree és Roger,
mind azt mutatták, hogy a hegy tökéletes melegágya volt az
összeesküvéseknek aznap este.
Örültem, hogy sikerült nyélbe ütnünk a keresztelőt –
valójában magam is meglepődtem, hogy mennyire jóleső érzéssel
töltött el a dolog –, de be kellett látnom, hogy nyomasztott a
tudat, hogy Brianna esküvője elmarad. Brianna nem sok szót
fecsérelt a dologra, de tudtam, hogy ő is, és Roger is nagyon
szeretné, ha megáldanák frigyüket. A láng röviden, vádlón rám
kacsintott, megcsillant a bal kezemen hordott aranygyűrűn, és
lélekben Frank irányába emeltem fel a kezem.
Mégis mit vársz tőlem, mit tegyek? – kérdeztem némán, míg
látszólag osztottam Georgiana véleményét a végbélgiliszták
kezelését illetően.
– Asszonyom! – Az egyik idősebb McAllister lány, aki önként
jelentkezett, hogy tisztába tegye Jemmyt, megzavarta a
beszélgetést, egy hosszú, nyálkás tárgyat himbálva óvatosan az
ujjai között. – Ezt a csecsebecsét a kisded pelenkájában találtam.
Az ön férjéé esetleg?
– Te jó ég! – Megdöbbentem az óralánc újbóli
felbukkanásán, de elég volt egy józan pillanat, hogy a riadt első
benyomásom, miszerint Jemmy lenyelte az óraláncot,
megváltozzon. Még a legaktívabb kisbaba emésztőrendszerén is
több órába telne átjutnia egy szilárd tárgynak. Jemmy, mint
kiderült, egyszerűen ruhája elülső részére ejtette a játékszerét,
ami a pelenkájában találta meg végső helyét.
– Add csak ide azt, leányom. – Mr. McAllister, ahogy
megpillantotta az óraláncot, kinyújtotta a kezét, és fintorogva
elvette azt. Elővett egy nagy zsebkendőt a nadrágja derekából, és
gondosan megtörölte a tárgyat, mire napvilágra került az ezüst
láncszemek sora és egy kis, kerek medál, rajta valamiféle
pecséttel.
Kicsit morcos lettem, ahogy észrevettem a medált, és el is
határoztam, hogy jól megdorgálom Rogert, amiért hagyta, hogy
Jemmy a szájába vegye azt. Hála az égnek, hogy nem jött le a
láncról!
– Nahát, ez Mr. Caldwell kis fityegője kell, hogy legyen! –
hajolt előre Georgiana az ikrek feje fölött kukucskálva, akiket
szoptatott.
– Valóban? – A férje is a tárgyra sandított, és kotorászni
kezdett ingében a szemüvege után.
– Igen, biztos, hogy az! Láttam, amikor prédikált vasárnap.
Akkor jöttek az első fájdalmaim – magyarázta felém fordulva –,
és el kellett jönnöm, mielőtt befejezte volna. Látta, hogy
elmegyek, és biztos azt gondolta, hogy visszaélt a
vendégszeretetünkkel, mert előhúzta az órát a zsebéből, hogy
rápillantson, és akkor vettem észre azt az apró, kerek valamit a
láncon, mert megcsillant rajta a fény.
– Ezt pecsétnek hívják, a nighean – tájékoztatta a férje, aki
két félholdra emlékeztető szemüveget csíptetett az orrára, és
megforgatta a kis fémemblémát a kezében. – De igazad van. Mr.
Caldwellé, látod? – Kérges bőrű ujját végighúzta a pecséten lévő
ábrán: egy jogar, egy nyitott könyv, egy harang és egy fa,
mindez egy hal tetején, ami egy gyűrűt fog a szájában.
– Ez a glasgow-i egyetemről való, úgy bizony. Mr. Caldwell
egy tudós – magyarázta a férfi, kék szeme áhítattal telve meredt
rám. – Oda járt, hogy kitanulja a prédikálást, és meg kell hagyni,
igen jól végzi a dolgát. Lemaradtál a végéről, Georgie, pedig
tényleg jó volt! – tette hozzá, felesége felé fordulva. – Úgy
elvörösödött, ahogy a pusztító utálatosságról és az enyészetről
beszélt, amikor eljön a világvége, hogy azt hittem, menten
gutaütést kap, és akkor mihez kezdünk? Hiszen nem engedte
volna közel magához Murray MacLeodot, mert ő az eretnekség
útjára lépett Mr. Caldwell szerint. Az új fény hívője az a Murray
– magyarázta meg Mr. McAllister egy félmondattal számomra
–, Mrs. Fraser meg itt pápista, meg egyébként is el volt foglalva
veled és a gyerekekkel.
Odahajolt a gyerekekhez, és gyengéden megpaskolta az
ikerpár egyik tagjának főkötős fejét, de a gyermek nem is figyelt,
olyan áhítattal merült el a táplálkozásban.
– Hmm. Hát, Mr. Caldwell felőlem akár meg is
pukkanhatott volna akkor – mondta a felesége őszintén.
Megigazította kettős terhét a karján, és kényelmes testtartást vett
fel. – Ami meg engem illet, felőlem a bábaasszony lehetett volna
egy rézbőrű vagy egy angol is! Ó, kérem, bocsásson meg, Mrs.
Fraser! – tette hozzá. – Csak értsen ahhoz, hogyan kell világra
segíteni a kisbabát és elállítani a vérzést.
Motyogtam valami illedelmeset, félresöpörve Georgiana
bocsánatkérését, hogy minél többet tudhassak meg az óralánc
eredetéről.
– Mr. Caldwell egy prédikátor, azt mondják? – Kezdett
gyanú megfogalmazódni bennem.
– Bizony ám, a legjobb, akit valaha hallottam – bizonygatta
McAllister –, pedig én mindet hallottam már. Na most Mr.
Urmstone nagyon odavan a bűnökért, de már benne van a
korban, és egy kicsit rekedtes a hangja, úgyhogy az első sorban
kell ülni, hogy halljuk, és ez egy kicsit veszélyes, tudja, mert az
elöl ülők bűneivel szokta kezdeni. Az új fényes fickó viszont nem
valami nagy szám, nincs hangja.
McAllister egy műértő megvetésével vetette el a szerencsétlen
prédikátort.
– Mr. Woodmason elég jó, csak egy kicsit merev a modora.
Elvégre angol, érti? De nagyon hűségesen tartja meg a miséket,
pedig igencsak hajlott korú ő is. Na most az ifjú Mr. Campbell a
Barbecue Egyházból…
– Ez a kisded mindjárt éhen hal, asszonyom – szólt közbe a
Jemmyt tartó kislány. Való igaz, kivörösödött arccal, hangosan
sírt. – Adjak neki egy kis kását talán?
Vetettem egy gyors pillantást a tűz fölé akasztott edényre.
Fortyogott benne az étel, úgyhogy valószínűleg eléggé átfőtt
ahhoz, hogy elpusztuljon benne minden kórokozó. Elővettem a
szaruból készült kanalat, amit mindig a zsebemben hordok, és
amiről tudtam, hogy nagyjából tiszta, és átnyújtottam azt a
lánynak.
– Nagyon szépen köszönöm. Mondja csak, ez a Mr. Caldwell
nem presbiteriánus véletlenül? – Mr. McAllister meglepődött,
majd értelmi képességeim láttán felragyogott az arca.
– Nahát, de bizony, hogy az! Talán hallott már róla, Mrs.
Fraser?
– Azt hiszem, hogy talán a vejem ismeri őt – feleltem egy
árnyalatnyi iróniával a hangomban.
Georgiana felnevetett.
– Az unokája ismeri őt, az már egyszer biztos! – biccentett a
férje széles tenyerében elterülő lánc felé. – Az ilyen korú kisdedek
olyanok, mint a szarkák. Rávetik magukat minden fényes
játékszerre, amit csak látnak.
– Az biztos – feleltem lassan, az ezüstláncot és az azon lógó
medált bámulva. Ez egy kissé más megvilágításba helyezte a
dolgokat. Ha Jemmy kizsebelte Mr. Caldwellt, azt csak azelőtt
tehette, mielőtt Jamie megszervezte volna a rögtönzött
keresztelőt.
 De Bree és Roger már jóval azelőtt tudott Kenneth atya
letartóztatásáról, és hogy jó eséllyel nem fognak tudni házasságot
kötni. Bőven volt idejük arra, hogy új terveket kovácsoljanak,
mialatt Jamie és én Rosamund-dal, Ronnie-val és a többi
válogatott válsághelyzettel foglalkoztunk. Bőven volt ideje
Rogernek, hogy megkeresse Mr. Caldwellt, a presbiteriánus
tiszteletest, és beszéljen vele – Jemmyvel egyetemben.
És mihelyst Roger megerősítette, hogy a pap valószínűleg
nem fog senkit összeadni ma este, Brianna eltűnt, hogy
„elintézzen valamit”. Nos, ha Kenneth atya meg akart
interjúvolni egy presbiteriánus vőlegényt, mielőtt hozzáadja a
menyasszonyát, akkor, gondolom, Mr. Caldwellnek is jár
ugyanez a kiváltság egy leendő pápista menyasszonnyal.
Jemmy egy kiéhezett pirája céltudatosságával tömte magába
a zabkását, úgyhogy még nem indulhattunk el. Nem is baj,
gondoltam, hadd közölje Brianna a hírt az apjával, hogy
mégiscsak meg fog házasodni, papok ide vagy oda.
Kiterítettem a szoknyámat, hogy megszárítgassam nedves
szegélyét, és a tűz fényében ragyogott a két gyűrűm. Erős
nevethetnékem támadt a gondolatra, hogy vajon mit fog szólni
Jamie, ha megtudja mindezt, de elfojtottam a késztetést, mert
nem akartam elmagyarázni derültségem okát a McAllister
családnak.
– Megkaphatom? – kérdeztem ehelyett inkább Mr.
McAllistert, az óralánc felé biccentve. – Azt hiszem, egy kicsit
később meglátogatom Mr. Caldwellt.
 14

Boldog az ara, kire a hold süt

Szerencsénk volt. Az eső még váratott magára, és a
felszakadozó felhők mögött feltárult az ezüst hold, ami ferdén, de
fényesen emelkedett a Black Mountain lejtői felé, alkalomhoz illő
megvilágítást nyújtva egy meghitt családi esküvőnek.
Találkoztam már David Caldwell-lel, habár erre nem
emlékeztem igazán, amíg meg nem láttam őt. Egy alacsony, de
rendkívül kellemes megjelenésű úriember volt. A ruhája
makulátlanul tiszta volt, a hegyen táborozva töltött egy hét
ellenére is. Jamie is ismerte őt, és tisztelte is. Ettől függetlenül
feszültség tükröződött az arcán, amikor a tiszteletes a tűz fényébe
lépett, kopott imakönyvével összekulcsolt kezében, de
figyelmeztetően megböktem Jamie-t, aki erre kifürkészhetetlen
arcot öltött.
Láttam, hogy Roger egyszer felénk pillant, majd
visszafordult Breehez. Mintha egy apró mosoly is bujkált volna a
szája sarkában, de lehet, hogy csak az árnyak játékát láttam.
Jamie hangosan fújtatott az orrán át, mire újra megböktem.
– A gyerekek meg lettek keresztelve, ahogy akartad –
suttogtam. Jamie megemelte kissé az állát. Brianna felénk
pillantott, kissé idegesen.
– Szóltam én egy szót is?
– Ez egy tökéletesen tisztességes keresztény házasság lesz.
– Mondtam én, hogy nem az?
– Akkor legalább csinálj úgy, mintha boldog lennél, az isten
verjen meg! – sziszegtem rá. Jamie még egyet szuszogott, és
felvett egy olyan jámbor arckifejezést, ami csak egy hajszálra volt
a teljes gyengeelméjűségtől.
– Így jobb? – kérdezte összeszorított fogakkal, derűs
mosollyal. Láttam, hogy Duncan Innes mintegy véletlenül felénk
pillant, elindul, de azonnal vissza is fordul, majd odasúg valamit
a tűz mellett álló Jocastának, aki ragyogó fehér hajjal keretezett
arcán szemkötőt viselt, hogy védje sérült szemeit a fénytől. A
mögötte álló Ulysses még a parókáját is felvette a szertartás
tiszteletére. A sötétben csak ez utóbbit láttam belőle, látszólag
testetlenül lebegett a levegőben, Jocasta vállai fölött. Ahogy
néztem a parókát, az oldalvást fordult, felénk, és elkaptam az
alatta lévő szempár halvány fényét.
– Ki az, Grand-mère?
Germain, aki megszökött a rendes szülői őrizet alól,
felbukkant a lábamnál, és kíváncsian Caldwell tiszteletesre
mutatott.
– Egy lelkipásztor, drágám. Bree néni és Roger bácsi
összeházasodik.
– Ou qu’on va lelkikáposzta?
Mély levegőt vettem, de Jamie megelőzött.
– Olyan, mint egy pap, de nem rendes pap.
– Rossz pap? – kérdezte Germain, és lényegesen
megnövekedett érdeklődéssel nézett Caldwell tiszteletesre.
– Nem, nem – magyaráztam –, egyáltalán nem rossz pap.
Csak… Nos, tudod, mi katolikusok vagyunk, és a katolikusoknál
papok vannak, de Roger bácsi presbiteriánus…
– Ő egy eretnek – vetette közbe Jamie segítőkészen.
– Nem eretnek, drágám. Grand-père csak viccelt, vagy
legalábbis ő azt hiszi, hogy vicces volt. A presbiteriánusok…
Germain oda sem figyelt a magyarázatomra, inkább
hátrahajtott fejjel, lenyűgözve bámulta Jamie-t.
– Miért vág ilyen arcokat Grand-père?
– Nagyon boldogok vagyunk – magyarázta Jamie,
barátságos szájtátisággal.
– Oh! – Germain rendkívül rugalmas arcára maga is
nagyjából ugyanolyan arckifejezést öltött: úgy vigyorgott, mint
egy töklámpás, összeszorított fogakkal és kidülledő szemekkel. –
Így?
– Igen, drágám – feleltem nyomatékkal. – Pont így.
Marsali ránk nézett, pislantott, és megrángatta Fergus
inggombját. Fergus felénk fordult és ránk vigyorított.
– Te is nézzél vidáman, papa! – mutatott Germain a saját
óriási mosolyára. – Látod?
Fergus szája megrándult, ahogy a fiáról Jamie-re pillantott.
Arca egy pillanatra kifejezéstelenné vált, majd maga is felöltött
egy harminckét fogas műmosolyt. Marsali bokán rúgta. Fergus
összerezzent, de mosolya kitartott.
Brianna és Roger még tartott egy utolsó gyors tanácskozást
Caldwell tiszteletessel a tűz túloldalán. Brianna egyszer csak
felénk fordult, hátrasimította kiengedett haját, meglátta a
vigyorgó arcok sorát, és ránk meredt, még a szája is tátva
maradt. Tekintete megtalálta az enyémet, de én csak tehetetlenül
vállat vontam.
Szorosan összeszorította az ajkait, de nem tudott mit
csinálni, szája felfelé görbült. Válla rázkódott a visszafojtott
nevetéstől. Éreztem, ahogy Jamie is rázkódik mellettem.
Caldwell tiszteletes előrébb lépett, ujját a könyv megfelelő
helyén tartotta, szemüvegét az orrára csíptette, és kedélyesen az
egybegyűltekre mosolygott, csak akkor pislantott egyet, amikor
tekintete találkozott a bárgyú ábrázatokkal.
Köhintett, és kinyitotta a Közös Imádságok Könyvét.
– Szeretteim, azért gyűltünk össze Isten színe előtt…
Éreztem, hogy Jamie feszültsége valamelyest enyhül, ahogy
a szavak elhagyták a tiszteletes száját, ismeretlenül ugyan, de
nem hordozva semmi jelentős furcsaságot. Feltételeztem, hogy
még sosem vett részt protestáns szertartásokon, hacsak a
mohawk indiánok között, Roger által végrehajtott rögtönzött
keresztelést nem számítjuk annak. Lehunytam a szemem, és
rövid imát mondtam az ifjú Ianért, ahogy mindig tettem, amikor
rá gondoltam.
– Emlékezzünk tehát tisztelettel, hogy Isten az emberiség
jólétéért és boldogságáért hozta létre és szentelte meg a házasság
intézményét…
Ahogy kinyitottam a szemem, láttam, hogy minden szempár
Rogerre és Briannára szegeződött, akik egymással szemben
álltak összefont kezekkel. Csinos pár voltak, közel azonos
magasak, Brianna világos, Roger sötét, mint egy fénykép és a
negatívja. Arcuk semmiben sem hasonlított, mégis
mindkettejüké erős csontozató és határozott vonalú volt, a
MacKenzie klántól kapott közös örökségük jeleként.
Ahogy átpillantottam a tűzön keresztül, ugyanezt láttam
tükröződni Jocastában, aki magas volt és szép arcú, és vak
tekintetével a tiszteletes felé fordulva elmélyülten itta a férfi
szavait. Ahogy Jocastát néztem, láttam, hogy kinyújtja a kezét,
és Duncan karján nyugtatja, hosszú fehér ujjaival gyengéden
megszorítva azt. Caldwell tiszteletes udvariasan felajánlotta,
hogy az ő házasságukat is szívesen megtartja, de Jocasta
visszautasította, mondván, hogy megvárja, amíg katolikus
szertartásban lehet részé.
– Végül is nem sietünk sehova, igaz, kedvesem? – kérdezte
Duncant, feléje fordulva, olyasfajta látszólagos beletörődéssel,
amivel senkit nem tévesztett meg. Duncan azonban inkább
megkönnyebbültnek, mintsem csalódottnak tűnt amiatt, hogy el
kell halasztani az esküvőjét.
– Apostolai által Isten utasította azokat, akik házasságra
lépnek, hogy kölcsönös megbecsülést és szeretetet ápoljanak
egymás iránt…
Duncan meglepő gyengédséggel Jocasta kezére helyezte a
kezét. Az ő házasságuk nem szerelemből fog köttetni, gondoltam,
hanem kölcsönös megbecsülésből. Igen, azt mindenképp érzik
egymás iránt.
– A hatalmas Isten, minden szívek keresőjének színe előtt
felszólítalak benneteket, hogy ha tudtok bármi okról, ami
megakadályozhatná, hogy törvényes házasságra lépjetek, most
álljatok elő vele. Mert ne áltassátok magatokat, ha bárki úgy lép
frigyre, hogy az ellenkezik az Isten igéjével, frigyüket nem áldja
meg az Úr.
Caldwell tiszteletes rövid szünetet tartott, figyelmeztetően hol
Rogerre, hol Briannára pillantott. Roger alig láthatóan megrázta
a fejét, szemét le nem véve Breeről. Brianna válaszképpen
finoman elmosolyodott, a tiszteletes pedig megköszörülte a
torkát, és folytatta.
A tűz körül az elfojtott derültség elhalt. Már csak a tiszteletes
halk beszéde és a tűz ropogása hallatszott.
 – Roger Jeremiah, elfogadod-e ezt a nőt feleségedül, és örök
hűséget fogadsz-e neki szerelemben és tisztességben,
kötelességben és szolgálatban, hogy hűségesen és gyengédséggel
élsz mellette és viseled gondját, Isten parancsa szerint, a
házasság szent kötelékében?
– Igen – felelte Roger mély és rekedtes hangon.
Valaki nagyot sóhajtott tőlem jobbra, és láttam, hogy Marsali
elrévedő tekintettel Fergus vállára hajtja a fejét. Fergus feléje
fordult, és megcsókolta a homlokát, majd sötét hajjal borított
fejét Marsali fehér ruhájának támasztotta.
– Igen – mondta Brianna jól érthetően, felszegett állal,
Roger szemébe nézve, a tiszteletes kérdésére adott válaszként.
Mr. Caldwell jámboran végignézett az egybegyűlteken, a tűz
fénye megcsillant szemüvegén.
– Ki adja hát feleségül ezt a nőt ehhez a férfihoz?
Rövid hallgatás állt be, és éreztem, hogy Jamie a
meglepetéstől kicsit megrezzent. Megszorítottam a karját, és
láttam, hogy a tűz fénye megcsillan az ujjamon lévő
aranygyűrűn.
– Ó! Én vagyok az, hát persze! – mondta. Brianna feléje
fordult és rámosolygott, sötét szeme szeretettel volt teli. Jamie
viszonozta a mosolyt, majd pislantott, megköszörülte a torkát, és
jó erősen megszorította a kezem.
Magam is úgy éreztem, hogy elszorul a torkom, ahogy
Brianna és Roger megesküdtek egymásnak, mert eszembe jutott
mindkét esküvőnk. Na és vajon mit érez Jocasta, tűnődtem. Már
háromszor volt férjnél. Vajon a múlt milyen visszhangját hallotta
meg e szavakban?
– Én, Roger Jeremiah, hites feleségemül fogadlak téged,
Brianna Ellen…
Az emlékek fénye világított majdnem minden arcon a tűz
körül állók között. A Búg házaspár szorosan egymás mellett állt,
és ugyanolyan lágy odaadással a szemükben néztek egymásra.
Mr. Wemyss, aki a lánya mellett állt, lehajtotta a fejét, lehunyta
a szemét, és örömmel vegyes szomorúság ült ki az arcára, mert
bizonyára eszébe jutott a saját felesége, aki már évek óta halott
volt.
– Gazdagságban, szegénységben…
– Örömben és bánatban…
– Betegségben, egészségben…
Lizzie éberen figyelt, tágra nyílt szemekkel nézte az előtte
kibontakozó rejtélyt. Vajon mikor kerül rá a sor és állhat a tanúk
előtt, hogy ő is tehessen egy ilyen nagyszerű esküt?
Jamie kinyújtotta a kezét, és a kezébe fogta a jobb kezemet,
ujjait az enyémbe fűzte. Gyűrűm ezüstje vörösen izzott a lángok
ragyogásában. Felnéztem, és ugyanazt az ígéretet olvastam ki a
szeméből, ami az enyémben is benne volt.
– Míg a halál el nem választ.
 15

A kinyilatkoztatások lángjai
A hatalmas máglya a hegy alján nagy lánggal égett, a nedves
fadarabok puskaropogást idéző reccsenéssel hasadtak szét a
tűzben. Hangjuk visszhangzott a hegyoldalban, de csak mint
távoli lövések, és alig lehetett meghallani azokat a mulatság
zajában.
Bár Jocasta azt választotta, hogy nem akar Caldwell
tiszteletes közreműködésével férjhez menni, ettől függetlenül
pazar esküvői lakomáról gondoskodott Roger és Brianna
menyegzőjére. A bor, sör és a whisky patakokban folyt Ulysses
felügyelete alatt, kinek fehér parókája fel-felbukkant a tömegben
családunk tábortüze körül, és mindenütt jelen volt, akár a
gyertya lángja körül keringő molylepke.
A nyirkos hideg és az újra összesereglett felhők ellenére a
találkozón megjelentek legalább fele eljött és ott táncolt a hegedű
és szájharmonika zenéjére, és mint a sáskák, ellepték a
finomságoktól roskadozó asztalokat, és ittak az ifjú pár
egészségére – és a jövőben házasodókéra olyan lelkesedéssel,
hogy ha minden kívánságuk valóra válik, Roger, Bree, Jocasta és
Duncan legalább ezer évig fog élni.
Én magamról úgy éreztem, hogy jó vagyok úgy nagyjából
száz évre. Nem éreztem fájdalmat, nem volt bennem más, csak
hogy szédületesen jól vagyok, és annak a kellemes érzése, hogy
hamarosan teljesen ellazulhatok.
A tűz egyik oldalán Roger játszott egy dalt egy kölcsönkapott
gitáron, Breenek adott szerenádot, elragadtatott hallgatói
körében. Kicsit közelebb Jamie ült egy farönkön a nagynénjével
és Duncannel, és a barátainkkal beszélgettek.
– Megkínálhatom, asszonyom? – öltött testet mögöttem
Ulysses, tálcával a kezében, pompás libériájában, és úgy
viselkedett, mintha River Runban lennénk a szalonban, nem
pedig a sáros hegyoldalban.
 – Köszönöm – vettem el egy ónkupányi valamit, amiről
kiderült, hogy brandy. Mégpedig egész tisztességes brandy. Aprót
kortyoltam belőle, és hagytam, hogy gőze átjárja az
orrjárataimat. Mielőtt azonban még többet vehettem volna
magamhoz belőle, arra lettem figyelmes, hogy hirtelen
alábbhagyott a vidámság a környezetemben.
Jamie körbepillantott a tűz körül, megvárta, míg mindenki
ránéz, majd felállt, és kinyújtotta felém a karját. Egy kissé
meglepődtem, de gyorsan visszaraktam a poharat Ulysses
tálcájára, hátrasimítottam a hajam, elrejtettem a zsebkendőmet,
és elindultam, hogy elfoglaljam a helyemet Jamie oldalán.
– Thig a seo, a bhean uasa – mosolygott rám Jamie. Jöjjön,
hölgyem. Megfordult, felemelte az állát, buzdításul a többiek
számára. Roger azonnal letette a gitárját, gondosan betakarta
egy vászondarabbal, majd Bree-nek nyújtotta a kezét.
– Thig a seo, a bhean – mondta vigyorogva. Brianna tágra
nyílt szemmel állt talpra, Jemmyvel a karján.
Jamie várakozva állt, míg szép sorjában a többiek is
felkeltek, és zavart nevetés és pusmogás közepette lesöpörték a
tűleveleket meg a homokot a ruhájuk szegélyéről meg a
helyükről. A táncosok sem pördültek-fordultak tovább, hanem ők
is odagyűltek, és a hegedűszó is elhalt a kíváncsi sutyorgásban.
Jamie levezetett a sötét ösvényen a hatalmas máglya pattogó
lángjai felé, a többiek pedig követtek minket, miközben
kíváncsian sugdolózva találgattak. A nagy tisztás végében Jamie
megállt és várt. Sötét alakok cikáztak az árnyékban. Egy felemelt
karú férfialak volt kivehető a tűz előtt.
– Itt vannak a Menzie-k! – kiáltotta a férfi, és a kezében
tartott ágat belevetette a tűzbe. Tétova éljenzés hallatszott a férfi
klánjából és innen-onnan a közelből. Egy másik férfi vette át a
helyét, MacBean, majd egy újabb, Ogilvie. Aztán rajtunk volt a
sor.
Jamie egyedül előrelépett, lángok táncoló fényébe. A tölgy-
és fenyőágakból rakott máglya lángjai embermagasságnál jóval
feljebb csaptak, s a lángnyelvek olyan átlátszóan sárgák és tiszták
voltak, és olyan hevesen égtek, hogy szinte fehérnek hatottak a
fekete égbolt előtt. A máglya fénye megvilágította Jamie felfelé
fordított arcát, fejét és vállait, és hosszú árnyat vetett, ami a
mögötte elterülő nyílt tér feléig elért.
– Azért gyűltünk itt össze, hogy üdvözölhessük régi
barátainkat – mondta gaelül. – És hogy újakat szerezzünk,
abban a reményben, hogy segítségükkel új életet kezdhetünk
ebben az új országban.
Hangja mély volt és messze hangzó. A beszélgetések utolsó
foszlányai is elhaltak, ahogy az emberek a tűz köré gyűltek, és
nyakukat nyújtogatva hallgatták őt.
– Mindannyian sokat szenvedtünk idefelé jövet. – Lassan
körbefordult, a tűz körül állók közül egyikről a másikra nézett.
Sokan voltak itt az egykor Ardsmuirban raboskodók közül:
láttam a Lindsay testvéreket, szerényen, mint három varangy,
láttam Ronnie Sinclair ravasz rókaképét, s ahogy vörös haja
szarvként meredezett, s láttam Robin McGillivray római
pénzérmére illő arcélét. Mindnyájan kinéztek az árnyak közül,
szemöldökük és orrnyergük fényesen ragyogott, arcukon
villogott a tűz.
A brandy és az átélt érzelmek hatására magam is látni
véltem a mögöttük álló minden rendű és rangú szellemet:
családtagjaikat és barátaikat, akik még skót földön maradtak.
Vagy ugyanott, de a föld alatt.
Jamie arcát is árnyak barázdálták, s a tűz fénye kiemelte az
idő és a szenvedés jeleit a bőrén, ahogy a szél és az eső vájja a
köveket.
– Sokan vesztek oda a csatában – mondta, alig hallhatóan a
tűz ropogásában. – Sokan halálra égtek. Sokan éhen haltak.
Sokan a tengerbe vesztek, másokat a sebeik és a betegségek vittek
el. – Elhallgatott, majd így folytatta: – Sokan a bánatba haltak
bele.
Tekintetét egy pillanatra a tűz fénykorén túlra vetette, és arra
gondoltam, talán Abel MacLennant keresi a szemével. Ekkor
felemelte a poharát, és egy pillanatra tisztelegve a magasba
tartotta.
– Slàinte!- mormogta tucatnyi hang, mintha csak a szél
támadt volna föl.
– Slàinte! – visszhangozta Jamie, majd megbillentette a
poharat, mire egy kortynyi brandy a lángok közé fröccsent, ahol
sisteregve, kék lángokkal égve azonnal ellobbant.
Leengedte poharát, és lehajtott fejjel, némán állt egy ideig.
Ezután felemelte a fejét, és Archie Hayesre emelte poharát, aki
vele szemben, a tűz túloldalán állt, kifürkészhetetlen, kerek
arccal, s a tűz lángja szikrázott ezüst nyakvértjén és apja brossán.
– Míg halottaink elvesztését gyászoljuk, meg kell
emlékeznünk azokról is, akik hasonló bátorsággal küzdöttek és
szenvedtek, de életben maradtak.
– Slàinte! – jött a köszöntés, ezúttal hangosabban, a dübörgő
férfihangoktól.
Jamie egy pillanatra lehunyta a szemét, majd kinyitotta, és
Brianna felé nézett, aki Lizzie és Marsali mellett állt, Jemmyvel a
karján. A Jamie arcvonásaiból áradó nyers erő éles ellentétben
állt a gyerekek kerek arcának ártatlanságával, fiatal édesanyáik
gyengédségével, habár, gondoltam, még törékenységükben is
látszott a tűz fényénél húsuk skót gránitszövete a csontjaikon.
– Tisztelegjünk asszonyaink előtt – mondta, majd a lányok
felé fordult, és poharát Briannára, majd Marsalira, végül rám
emelte. Halvány mosoly jelent meg ajkán. – Mert oly erősek. És
mert az ellenségeinken vett utolsó bosszúnk a bölcső bosszúja
lesz. Slàinte!
A tömeg kiáltásai közepette kiitta fakupáját, azután a tűzbe
vetette, ahol az sötéten és gömbölyűén feküdt egy pillanatig,
majd hirtelen ragyogó lángokba borult.
– Thig a seo! – kiáltotta, és jobb kezét kinyújtotta felém. –
Thig a seo, a Shorcha, nighean Eanruig, neart mo chridhe. –
Jöjj hozzám!— mondta. – Jöjj hozzám, Claire, Henry lánya,
szívem erőssége! Alig éreztem a lábamat, vagy bármiféle erőt, de
odabotorkáltam hozzá, és megfogtam a kezét. Szorítása hideg
volt, de a keze erős az ujjaimon.
Láttam, hogy elfordítja a fejét. Vajon Breet kereste? De nem,
a másik kezét Roger felé nyújtotta.
– Seas ri mo làmh, Roger an t’óranaiche, mac Jeremiah
MacChoinneich! – Állj mellém, Roger, az énekmondó, Jeremiah
MacKenzie fia! Roger egy pillanatig kővé dermedve állt, sötét
szemeit Jamie-re függesztve, majd elindult felé, mint egy
alvajáró. A tömeg még mindig izgatott volt, de a kiabálás
elhalkult, és az emberek a nyakukat nyújtogatták, hogy hallják,
mit mond Jamie.
– Állj mellettem a csatában! – mondta gael nyelven, mélyen
Roger szemébe nézve, bal kezét kinyújtva felé. Lassan és
érthetően beszélt, hogy biztosan megértsék, amit mond. – Légy a
családom pajzsa, és a te családodé, házamnak fia.
Roger arckifejezése erre mintegy feloldódott, mint egy arc
tükörképe a vízen, amikor követ dobnak belé. Aztán újra
megszilárdult, és Roger megragadta Jamie kezét, és erősen
megszorította.
Jamie ekkor a tömeg felé fordult, és elkezdte a hívást.
Láttam már őt ezt csinálni, sok-sok éve, Skóciában. A földesúr
hivatalosan felkérte és megnevezte a bérlőit egy kis szertartás
keretében, amit negyedévente vagy betakarítás után gyakorta
megejtettek. Sorra felderültek az arcok a felismeréstől. Sok
felföldi skót ismerte ezt a szokást, habár a mai este előtt még
nem láthatták ezen a földön.
– Jöjj hozzám, Geordie Chisholm, Walter fia, a Vörös
Connaught fia!
– Állj mellém, a Choinneich, Evan, Murdo, a gleni Alexander
Lindsey fia!
– Állj mellém, Joseph Wemyss, Donald fia, Robert fia! –
Elmosolyodtam, ahogy láttam Mr. Wemysst elvörösödni,
ugyanakkor rettenetesen örülni ennek a nyilvános elismerésnek,
és el is indult felénk, fejét büszkén felvetve, szőke haja csak úgy
repkedett a hatalmas tűz keltette szélben.
– Állj mellém, Josiah, a vadász!
Itt van Josiah Beardsley? Igen, itt volt. Egy vékony, sötét
alak bújt elő az árnyékból, hogy szégyenlősen csatlakozzon a
Jamie mellett állók csoportjához. Elkaptam a pillantását, és
rámosolyogtam. Ő sietve elfordította rólam a tekintetét, de egy
kis zavart mosoly tovább kapaszkodott az ajkaiba, mintha a fiú
megfeledkezett volna róla.
Elismerésre méltó méretű csoport gyűlt össze Jamie mellett,
mire végzett a hívással. Közel negyven férfi állt vállt vállnak
vetve és kipirulva, legalább annyira a büszkeségtől, mint a
whiskytől. Láttam, hogy Roger hosszú pillantást vált Briannával,
aki a tűzön keresztül figyelte őt epekedve. Lehajtotta a fejét, hogy
odasúgjon valamit Jemmynek, aki elmerült a takarói között, és
félig aludt a karjában. Felemelte a kisbaba egyik apró pracliját, és
integetett Rogernek az ernyedt végtaggal, aki felnevetett.
– …Air mo mhionnan… – Hogy így elterelődött a figyelmem,
elszalasztottam Jamie szózatának végét, és csak az utolsó
néhány szót hallottam meg. Bármit mondott is azonban,
elismerés kísérte. Halkan, ünnepélyes helyesléssel morogtak
körülöttünk a férfiak, majd egy pillanatra beállt a csönd.
Jamie ekkor elengedte a kezemet, lehajolt, és felvett egy ágat
a földről, meggyújtotta, a magasba tartotta, majd jó magasra
feldobta a levegőbe a lángoló jelképet. A fadarab forogva-pörögve
egyenesen a tűz kellős közepébe zuhant.
– Itt vannak Fraserék a Ridge-ről! – üvöltötte, és a tisztás
hatalmas üdvrivalgásban tört ki.
Ahogy elindultunk visszafelé fel a hegyre, hogy folytassuk a
félbeszakadt ünneplést, Roger mellett találtam magam, aki
valami vidám dallamot dúdolt magában. A karjára tettem a
kezem, mire ő mosolyogva nézett le rám.
– Gratulálok – mondtam, visszamosolyogva rá. – Isten
hozott a családban, házunk fia!
Rogernek erre egyből fülig szaladt a szája.
– Köszönöm – mondta. – Anya.
Egy sík szakaszhoz értünk, és egy ideig némán lépdeltünk
egymás mellett. Ekkor egészen más hangsúllyal azt kérdezte:
– Ez valami… egészen különleges volt, igaz?
Nem tudtam, hogy a különlegest történelmi szempontból
érti, vagy az ő életére vonatkozóan. Bárhogy legyen is azonban,
igaza volt, úgyhogy bólintottam.
– De az utolsó részt nem értettem teljesen – mondtam –, és
nem tudom, mit jelent az, hogy earbsachd. Te tudod?
 – Ó… igen, én tudom. – Nagyon sötét volt itt a máglyák
között. Nem láttam Rogerből mást, csak egy sötét foltot a fekete
bokrok és fák előtt. Volt azonban valami furcsa a hangjában.
Megköszörülte a torkát. – Ez egy eskü, vagy olyasféle. Jamie…
Nos, esküt tett nekünk, a családjának és a bérlőinek.
Támogatásra, védelemre, ilyesmire.
– Valóban? – kérdeztem enyhén zavartan. – Mit értesz azon,
hogy „vagy olyasféle”?
– Nos… – Hallgatott egy darabig, ahogy kereste a megfelelő
szavakat. – Inkább becsületszavát adta, mintsem csupán esküt
tett – mondta körültekintően. – „Earbsachd” – Roger ezt örb-
szahknak ejtette – volt az, ami megkülönböztette a skyi
MacCrimmons klánt a többitől, és ez alapvetően azt jelentette,
hogy ha egyszer a szavukat adták, hogy megtesznek valamit,
akkor azt kérlelhetetlenül véghez is kellett vinniük, történjék
bármi. Ha egy MacCrimmons azt mondta, hogy megtesz valamit
– elhallgatott és nagy levegőt vett –, akkor meg is teszi, akár az
élete árán is.
Megfogta a könyökömet, meglepően szilárdan tartva így
engem.
– Gyere! – mondta halkan. – Hadd segítsek, elég csúszós itt
a talaj.
 16

Esküvőnk éjjelén
– Énekelnél nekem, Roger?
Brianna a kölcsönzött sátor bejáratában állt, és kifelé nézett.
Hátulról Roger nem látott mást, mint a lány sziluettjét a felhős,
szürke ég előtt és hosszú haját, amit meglibbentett az esőt hozó
szél. Brianna kiengedve viselte a szertartásra. Szűz lányok
hajviselete volt ez, hiába, hogy Briannának már volt egy gyereke.
Hideg volt ma este, egészen más, mint az első együtt töltött
éjszakájukon, azon a forró, gyönyörű éjjelen, ami haragvásba és
árulásba torkollott. Roger szíve mégis olyan gyorsan vert most is,
mint az első nászéjszakájukon.
– Mindig fogok neked énekelni, kincsem. – Roger odalépett
Brianna mögé, a lányt magához húzta, hogy annak feje a fiú
vállán pihenhessen. Brianna haja hűvösen simult az arcához.
Roger átkarolta a lány derekát, és biztosan tartotta. Lehajtotta a
fejét, és orrával cirógatta Bree fülének ívét.
– Történjék bármi, és legyünk akárhol. Az sem számít, hogy
te hallod-e vagy sem, én mindig énekelni fogok neked.
Brianna ekkor megfordult Roger karjában, halkan,
jóváhagyólag hümmögött, majd szája rátalált a fiú szájára,
aminek roston sült hús és forraltbor-íze volt.
Az eső kopogott a vásznon a fejük felett, a késő őszi hideg
pedig felkúszott a földről a lábukra. Első alkalommal a levegő
komló és iszap szagát árasztotta, hajlékukban a széna és a
szamarak nyers illata érződött. Most a friss levegőnek fenyő- és
borókaillata volt, amit a parázsló tüzek füstje fűszerezett – és a
kisbabák kakájának halvány, édeskés szaga.
Mégis, Brianna megint itt van a karjában, egyszerre sötéten
és fénylőn, arca rejtve, a teste csillogó. Akkor nedves volt és
olvadt, nyirkos a nyártól. Most a bőre hideg, mint a márvány,
kivéve ott, ahol Roger hozzáér. A nyár mégis benne élt Roger
tenyerében, ahol megérintette Briannát, édesen és sikamlósan,
egy forró és sötét éjszaka titkaival telve. Tényleg igaz, gondolta,
hogy ezeket a fogadalmakat úgy kellett megtenni, a szabadban,
ahogyan az elsőket, hogy a szél és a föld, a tűz és a víz is részesei
lehessenek.
– Szeretlek – mormogta Brianna Roger szájába, aki fogai
közé kapta a lány ajkát, mert egyelőre túlságosan felindult volt
ahhoz, hogy szavakkal válaszoljon.
Elhangzottak szavak közöttük akkor, és elhangzottak ma
este is. A szavak ugyanazok voltak, és első alkalommal sem
gondolta azokat kevésbé komolyan, mint most. Mégis, az egész
valahogy más volt.
Az első alkalommal egyedül Briannának mondta ki azokat,
és közben, Isten színe előtt, a Teremtő diszkréten meghúzódott a
háttérben, és elfordult mezítelenségük elől.
Ma este a tűz fényének ragyogásában mondta ki őket, Isten
és a világ színe előtt, Brianna és a saját rokonai előtt. A szíve
Briannáé volt, és minden egyebe is, de most nem volt kérdés, mi
az övé, és mi Briannáé. Megesküdtek, gyűrűjét a lány ujjára
húzta, a kötelék megköttetett, megerősíttetett. Egy test lettek.
Egyesült szervezetük egyik keze kicsit túl keményen nyomta
meg az egyik mellüket, és egyik torkukból kellemetlen
nyöszörgés tört elő. Brianna egy kicsit elhúzódott Rogertől, aki
inkább érezte, mintsem látta, hogy a lány fintorog. A levegő
hidegen fújt be kettőjük közé, és Roger bőre hirtelen érzékeny
lett, ahogy kitárulkozott, mintha Briannát késsel vágták volna le
róla.
– Nekem most… – mondta Brianna, és megérintette a
mellét, de nem fejezte be a mondatot. – Csak egy perc, jó?
Claire megetette a gyereket, amíg Brianna odavolt, hogy
megbeszélje Caldwell tiszteletessel az esküvő részleteit. Jemmyt,
aki pukkadásig volt zabkásával és barackkompóttal, alig lehetett
felébreszteni, hogy szopjon még egy kicsit, mielőtt újra erőt vett
rajta az aluszékonyság, és Lizzie elvitte lefektetni. Kicsi kerek
hasa úgy feszült, mint egy dob. Ez jól is jött, Brianna és Roger
magánéletét tekintve. A kisgyerek, aki ilyen torkos kábultságba
merült, nem valószínű, hogy felébredne hajnal előtt. Ennek az
ára azonban a fel nem használt anyatej volt.
Senki, aki egy háztartásban él egy szoptatós anyukával, nem
tudja figyelmen kívül hagyni a hölgy melleit, a férjéről nem is
beszélve. Ezek a mellek külön életet éltek. Például mert óráról
órára változtatták a méretüket, a megszokott lágy gömbökből
nagy kerek buborékokká voltak képesek duzzadni, ami azt a
hátborzongató érzést keltette Rogerben, hogy ha megérintené
őket, ki is durrannának.
Egyszer-egyszer tényleg ki is durrantak, de legalábbis azt a
benyomást keltették. A puha hús halma úgy kelt meg, mint a
kenyértészta, lassan, de biztosan emelkedett Brianna míderének
pereme fölé. Aztán hirtelen egy nagy, nedves folt jelent meg a
ruhán, mintegy varázsütésre, mintha egy láthatatlan ember
vágott volna hozzá egy hógolyót. Vagy két hógolyót, mert amit
az egyik mell megtett, abban a társa sietve követte példáját.
Előfordult azonban, hogy a Mennyei Ikrek hoppon
maradtak. Jemmy lecsapolta az egyiket, de meggondolatlanul
elaludt, mielőtt ugyanezt a szolgáltatást nyújthatta volna a
másiknak is. Az anyja így a fogát csikorgatva óvatosan tenyerébe
vette a duzzadt gömböt, és egy ónkupa peremét a mellbimbója
alá nyomva fogta föl a csöpögő és spriccelő anyagot, miközben
könnyített a fájó teltségén, annyira, hogy maga is elaludhasson.
Most is ezt csinálta. Diszkréten elfordult Rogertől, s egy
pokrócot terített a vállára a hideg ellen. Roger hallotta a tej
surrogását és halk spriccelését a fémpohár falán.
Vonakodott elnyomni mással ezt a hangot, amit igen
erotikusnak talált, ennek ellenére mégis kezébe vette gitárját, és
ujjait a húrokra helyezte. De nem kezdett el pengetni, és nem
csapott a húrok közé, hanem egy-egy hangot játszott csak,
melyek halkan visszhangozták saját hangját. A húrok zengése a
dal megénekelt sorával harmonizált.
Szerelmes dal volt, az biztos. Egyike a nagyon régi, gael
daloknak. Még ha Brianna nem is ismerte az összes szót, Roger
úgy gondolta, hogy a lényeget biztosan megérti.

Esküvőnk éjjelén
 Ajándékokkal szökellek eléd.
Esküvőnk éjjelén…

Roger lehunyta a szemét, és felidézte magában mindazt,

amit most elrejtett az éjszaka. Brianna mellbimbói az érett szilva
színét és az érett cseresznyék méretét idézték, és Roger szájában
élénken élt ízük emléke. Csak egyszer szívogatta őket, még jóval
azelőtt, hogy Jemmy megérkezett volna, de többet nem.

Száz ezüstlazacot…
Száz borzbőrt hozok eléd…

Brianna sosem kérte arra, hogy ne tegye, sosem fordult el

tőle, Roger mégis érezte azon, ahogy a lány gyakorta alig
hallhatóan levegő után kapott, hogy erőt vesz magán, hogy ne
rezzenjen össze, amikor megérintette a mellét.
Vajon csak tapintatból teszi? – tűnődött Roger. Nem bízik
benne, hogy majd gyengéd lesz vele?
Roger megriadt a gondolatra, és az érzést gyorsan egy sereg
hangba fojtotta, melyek úgy folytak az ujjaiból, mint egy vízesés.
Lehet, hogy nem te vagy az oka, suttogta a hang, ami
makacsul megtagadta, hogy figyelmen kívül hagyják. Talán ő
volt az. Valami, amit ö tett vele.
Tűnj el, mondta tömören s magában a hangnak, minden
szót hangszere húrjainak éles pengetésével nyomatékosítva.
Stephen Bonnetnek nincs helye hitvesi ágyukban. Semennyi.
Tenyerével lefogta a húrokat, hogy egy pillanatra elnémítsa
őket, és ahogy Brianna leeresztette válláról a pokrócát, újra
énekelni kezdett, ezúttal angolul, ráadásul egy különleges dalt,
egy olyat, ami csak kettejüknek szól. Nem tudta, hogy hallja-e
őket valaki más, de az sem számított volna. Brianna felállt, és
leengedte az ingét a válláról, ahogy Roger ujjai a Beatles
Yesterday című számának nyitóakkordjait kezdték halkan
játszani.
Roger hallotta, hogy a lány felnevet, majd felsóhajt, és végül
a vászon susogva hull alá a bőréről.
 Brianna meztelenül odalépett Roger mögé, miközben a dal
lágy, melankolikus sóvárgása betöltötte a sötétséget.
Megcirógatta Roger haját, aztán szorosan megmarkolta a
tarkóján. Megtántorodott, mire Roger érezte, hogy a lány a
hátának simul, mellei már puhán, engedelmeskedve melegítik őt
az ingén keresztül, és lehelete csiklandozza a fülét. Brianna keze
futólag megpihent Roger vállán, majd az inge alá csússzam, ujjai
hűvösen érintették a fiú mellkasát. Roger érezte a bőrén a
kemény fémgyűrű melegét, és elöntötte a birtoklási vágy, ami
úgy lüktetett keresztül rajta, mint egy korty whisky, mint a húsát
elárasztó hő.
Roger sóvárogva gondolt arra, mi lenne, ha most
megfordulna, és megragadná a lányt, de legyűrte a késztetést, így
fokozva a várakozást. Közelebb hajolt a húrokhoz, és addig
énekelt, amíg minden gondolat elhagyta őt, és nem maradt más,
csak két test: Briannáé és az övé. Nem tudta volna megmondani,
mikor kulcsolódott Brianna keze a húrokat pengető kezére, és
mikor kelt föl és fordult a lány felé, még mindig a zenével és
szerelmével telve, lágyan, erősen és tisztán a sötétségben.
Brianna csendben feküdt a sötétben, és hallotta, hogy a szíve
mennydörgése lassan dobban a fülében. A lüktetés ott
visszhangzott a nyakában, a csuklójában, a melleiben és a
méhében. Fizikai énjének határai már elmosódtak, de most
lassan újra érezni kezdte a végtagjait és ujjperceit, a fejét és a
törzsét, és az általuk elfoglalt teret. Megmozdította a lábai közé
ragadt ujjat, és érezte, ahogy az utolsó bizsergő sokk is
végigszalad a combján, ahogy az ujj kicsússzam a lábai közül.
Lassan, figyelmesen levegőt vett.
Roger továbbra is hosszan, szabályosan lélegzett: hála
istennek nem ébredt fel. Brianna óvatos volt, az ujja hegyén kívül
más testrészét nem mozdította, de amikor a csúcsra jutott, az
utolsó lökés olyan erővel érte, hogy a csípője megrándult, a hasa
megremegett és vonaglott, és hangos zörgés közepette vágta bele
a sarkát a szalmazsákba.
Rogernek nagyon hosszú napja volt, ahogyan
mindannyiuknak. Még így is lehetett azonban hallani körülöttük
a hegyoldalban mulatozók halk morajlását. Olyan ritkán adódott
lehetőségük így ünnepelni, hogy senki nem hagyta, hogy olyan
jelentéktelen dolgok, mint az eső, a hideg vagy a fáradtság
visszatartsa őket a dorbézolástól.
Brianna úgy érezte magát, mintha egy tócsa folyékony
higannyá változott volna, ami minden szívdobbanáskor
megcsillan. Elképzelhetetlen volt, hogy erőt vegyen magán és
megmozduljon. De az utolsó összerándulásával lehúzta a paplant
Roger válláról, a fiú sima és csupasz háttal feküdt, sötéten a fakó
ruhaszövet alatt. Briannát szorosan és tökéletesen körbevette a
meleg, de nem élvezhette azt, amíg Roger így ki volt szolgáltatva
a hideg éjszakai levegőnek.
A köd indái kúsztak be a sátor vászna alá, és nyirkosán,
szellemként lebegtek körülöttük. Brianna látta a nedvesség
halvány fényét Roger arccsontjának magasra húzott ívén.
Újra felidézte magában a csontok és izmok fogalmát, talált
egy üzemképes mozgató idegszálat, és szigorúan ráparancsolt,
hogy lépjen működésbe. Ahogy újra testet öltött, oldalra fordult,
Roger felé, és gyengéden a fiú füléig húzta a takarót. Roger
megmozdult és mormogott valamit. Brianna megsimogatta a fiú
zilált fekete haját, mire Roger halványan elmosolyodott.
Szemhéja félig nyitva volt, és az álmot látók üres tekintetével
bámult. Újra lehunyta a szemét, sóhajtott egy nagyot, és újra
elaludt.
– Szeretlek – suttogta a lány gyöngédséggel telt hangon.
Megcirógatta a fiú hátát. Szerette a lapos lapockák tapintását
a takarón keresztül, és a gerince közepén végigfutó, és a fiú
fenekéig ívelő hosszú, sima barázdát. Egy hideg szellőtől
felmeredtek az apró szőrszálak a karján, úgyhogy gyorsan vissza
is húzta a takaró alá, és keze könnyedén megpihent Roger
fenekén.
E testrész tapintásának érzete nem volt újdonság, de
ugyanolyan izgalommal töltötte el annak tökéletes, meleg
kereksége és durva, göndör szőre. Magányos örömének halvány
visszhangja arra bátorította Briannát, hogy újra megtegye, és
szabad keze a lábai közé lopakodott, a puszta kimerültségtől
azonban megállt, és ujjaival csak petyhüdten markolta a duzzadt
húst, egyik ujjával a csúszós részen matatott.
Remélte, hogy ma este más lesz. Most, hogy nem leselkedett
rájuk annak örökké jelen lévő veszélye, hogy felébresztik
Jemmyt, és annyi idejük volt, amennyit csak akartak, és a
fogadalmaik érzelmeitől felfűtötten azt gondolta… De
ugyanolyan volt.
Nem mintha nem lett volna felajzva, épp ellenkezőleg.
Minden mozdulat, minden érintés nyomot hagyott bőre
idegszálain, szája apró barázdáin és az emlékein, elárasztva őt
illatokkal, megbélyegezve őt érzésekkel. De nem számít, milyen
csodálatos volt a szeretkezés, maradt benne valami furcsa
távolságtartás, valami akadály, amit nem tudott leküzdeni.
És most újra itt találta magát az alvó Roger mellett fekve,
amint magában újraél minden együtt töltött szenvedélyes
pillanatot, és végre képes engedni ezeknek az emlékeknek és
alávetni magát nekik.
Talán az a gond, hogy túlságosan szereti a fiút. Túlságosan
lekötötte a figyelmét, hogy örömet szerezzen Rogernek ahhoz,
hogy maga is élvezetre lelhessen. Az a kielégülés, amit akkor
érzett, amikor Roger elveszítette önmagát, zihált és nyögött a
karjaiban, sokkal nagyobb volt az orgazmus puszta testi
élvezeténél. Mégis, volt ennek valami sötétebb összetevője is, egy
különös, diadalittas érzés, mintha megnyert volna egy meg nem
hirdetett és hivatalosan nem is létező versenyt, ami kettőjük
között folyt.
Felsóhajtott, és homlokát Roger válla ívének döntötte.
Élvezettel szívta be a fiú testének szagát: erős és kesernyés
pézsma volt, mint a csombormentaolaj.
A gyógynövények gondolata eszébe juttatott valamit, és újra
lenyúlt a lábai közé, óvatosan, nehogy felébressze Rogert, és az
egyik ujját mélyen becsusszantotta ellenőrzésképpen. Minden
rendben volt, a gilisztaűző varádicsolajjal átitatott szivacsdarab a
helyén volt, törékeny, csípős jelenlétével őrizte méhe bejáratát.
Közelebb húzódott, mire Roger öntudatlanul is megmozdult,
testét félig elfordította, hogy Brianna hozzá tudjon simulni.
Testének melegével újra körbefogta őt, s keze úgy tapogatózott,
mint egy vakon repülő madár, végigfutott Brianna csípőjén és
puha hasán, egy helyet keresve, ahol megpihenhet. Brianna két
kezébe fogta Roger kezét, és az álla alá helyezte azt. Roger ujjai
Brianna ujjai köré fonódtak. Brianna megcsókolta az egyik nagy,
durva bütyköt, mire Roger nagyot sóhajtott, és keze elernyedt.
A mulatozás hangjai a hegyen elhaltak, ahogy a táncosok
elfáradtak, és a zenészek berekedtek és kimerültek. Újra kopogni
kezdett az eső a fejük felett a vásznon, és szürke köd érintette
meg Brianna arcát hideg, nyirkos ujjaival. A nedves vászon
illatáról a gyerekkorában az apjával tett közös kempingezések
jutottak eszébe, az izgalommal vegyes biztonság, amit akkor
érzett, és közelebb húzódott Roger testéhez, ahol hasonló
biztonságot és vágyakozást érzett.
Még korai, gondolta. Előttük az egész élet. Idővel biztosan
teljesen egymáséi lesznek.
 17

Az őrök tüze
Ahol feküdtek, onnan egy sziklahasadékon keresztül ellátott
egészen az őrök tüzéig, ami Hayes sátra előtt égett. A találkozó
hatalmas máglyája már csak parázslott, fénye halvány emléke
volt csupán a kinyilatkoztatások tüzének égbe törő lángjainak, de
a kisebb tűz kitartóan égett, mint egy csillag a hideg éjszakában.
Időről időre egy sötét, leiket viselő alak bukkant elő, hogy tegyen
a tűzre, mereven megállt egy pillanatra a lángok fényében, majd
újra eltűnt az éjszakában.
Halványan tudatában volt az elsuhanó felhőknek, amik
elhomályosították a holdat, a felettük súlyosan lebegő vászonnak
és a fekete sziklák árnyainak a hegyoldalban, de nem tudott
másra figyelni, mint a tűzre odalent és a sátor fehér foltjára
mögötte, ami alaktalan volt, akár egy szellem.
Lelassította a lélegzetét, ellazította az izmokat a karjában, a
mellkasán, a hátán, a fenekén és a lábában. Nem aludni próbált
meg így, az alvás messze elkerülte őt, és nem is tudott ilyesmire
gondolni.
Claire-rel sem próbálta meg elhitetni, hogy alszik. Ilyen közel
a testéhez és ilyen közel a lelkéhez, amilyen közel Claire volt, az
asszony úgyis tudja, hogy ébren van. Nem, ez csak egy jel volt
Claire számára, nyílt színlelés, amivel Claire-t felmentette
minden kötelezettsége alól, hogy rá figyeljen. Felőle aludhat,
tudván, hogy Jamie, elméje dióhéján belül el van foglalva
valamivel, s így nincs semmi, amit hirtelen kívánna tőle.
Kevesen aludtak ma este a hegyen, gondolta Jamie. A szél
elfedte az emberi hangok duruzsolását, a mozdulatok zaját, de
kifinomult vadászérzékei tucatnyi apró mozdulatot észleltek, alig
hallható tevékenységeket azonosított, és felismerte, hogy kik
mozognak az árnyékban. Bőrcipő csikordulása egy sziklán, egy
kirázott takaró libbenése. Ez bizonyára Hobson és Fowles lesz,
akik csendben és egyedül elindulnak a sötétben, félnek megvárni
a reggelt, nehogy elárulja őket az éjszaka.
Néhány hangjegy szállt le a hegyről egy széllökés szárnyán,
harmonika és hegedű hangjai, Jocasta rabszolgái, akik nem
voltak hajlandóak lemondani a mulatozás e ritka alkalmáról,
sem az alvás kedvéért, sem a kellemetlen időjárás sürgetésének
engedve.
Egy csecsemő vékony hangon felsírt. A kis Jemmy az? Nem,
mögüle jött a hang. Akkor a kis Joan, és Marsali hangja, aki
halkan és kedvesen franciául énekel neki.

… Alouette, gentil Alouette…

Igen, most meghallotta azt a hangot, amire várt: léptek zaja

a sziklák túloldalán, amik családja menedékhelyét szegélyezték.
Gyors és könnyű léptek, a hegy alja felé tartottak. Jamie várt,
nyitott szemmel feküdt, és néhány pillanat múlva hallotta, hogy
egy őrszem a sátor mellett halkan felkiált. Nem látszott senki az
alant égő tűz fényében, de a tűzön túl a sátor nyílászáró lapja
megmozdult, valaki félrevonta, majd a vászon újra visszazuhant.
Úgy történt akkor, ahogy gondolta: a közhangulat
határozottan a lázongók ellen fordult. Nem tartották a barátaik
elárulásának, sokkal inkább a bűnözők szükségszerű feladásának
azok védelme érdekében, akik a törvények betartásával kívántak
élni. Lehet, hogy kelletlenül ment a dolog – a tanúk vártak, amíg
besötétedik –, de nem titokban.

…j’ante plumerai la téte…

Az jutott eszébe, és el is tűnődött rajta, hogy a

kisgyerekeknek énekelt dalok miért voltak igen gyakran
rémisztőek, és hogy senki nem gondolja végig, milyen szavakat
szívnak magukba a csecsemők az anyatejjel. A dalok dallama
csupán dallamtalan kántálás volt számára, talán ezért is figyelt
az átlagosnál jobban a szövegre.
Még Brianna is, aki egy feltehetőleg békésebb korból érkezett,
félelmetes halálesetekről és tragikus veszteségekről énekelt a kis
Jemnek, de mindezt olyan gyengéd arckifejezéssel tette, mint a
kisded Jézust szoptató Szűz Mária. Az a refrén például a bányász
lányáról, aki vízbe fulladt a kiskacsái között…
Az a beteges ötlete támadt, ahogy elmélázott, milyen szörnyű
dolgok szerepelhettek a Szűzanya saját bölcsődal-repertoárjában.
A Bibliát ismerve a Szentföld semmivel sem volt békésebb hely,
mint Franciaország vagy Skócia.
Bűnbánata jeléül keresztet vetett e gondolatra, de Claire rajta
feküdt a jobb karján.
– Szerinted hibáztak? – hallotta Claire hangját halkan az
álla alól, ami meg is ijesztette kicsit.
– Kik? – hajtotta fejét Claire-hez, és megcsókolta vastag,
puha fürtjeit.
Claire haja tábortüzek füstjének szagát és a borókabogyó
éles, tiszta, csípős illatát árasztotta.
– Akik Hillsboroughban voltak.
– Igen, azt hiszem.
– Te mit tettél volna?
Jamie felsóhajtott, és vállrándításképpen megmozdította
egyik vállát.
– Honnan tudhatnám? Igen, ha engem hagytak volna
cserben, és nem lett volna reményem a jogorvoslatra, akkor
lehet, hogy kezet emeltem volna arra az illetőre, aki ezt tette
velem. De amiket ott műveltek… Te is hallottad. Házakat
romboltak le és gyújtottak fel, embereket rángattak ki az utcára
és vertek meg értelmetlenül, csupán annak okán, hogy milyen
hivatalt töltöttek be… Nem, Sassenach, nem tudnám
megmondani, hogy mit tettem volna, de ezt biztosan nem.
Claire feléje fordította kicsit a fejét, így Jamie láthatta
magasan ívelt, fénnyel keretezett arccsontját, és ahogy a füle
előtt húzódó arcizmai megfeszülnek, amikor elmosolyodott.
– Nem is gondoltam rólad, hogy ilyesmit tennél. Nem tudlak
elképzelni a csőcselék között.
Jamie megcsókolta Claire fülét, hogy ne kelljen azonnal
válaszolnia. Ő el tudta képzelni magát a csőcselék között, nagyon
is. Ettől ijedt meg. Túlságosan is jól ismerte, milyen erő rejlik a
tömegben.
A felföldiek harcosok voltak, de még a leghatalmasabb
harcos is csak egy ember. Az őrület tartotta össze ezeket az
embereket, az őrület, ami ezer éve uralta a völgyeket. A vér
izgalma, amikor hallod társaid sikolyát, amikor érzed, ahogy
szárnyaira kap az ebben rejlő erő, és megismered a
halhatatlanságot, mert ha te el is esel, mégis visznek tovább, s a
szellemed azok szájából fog üvölteni, akik melletted rohantak.
Csak később, amikor a vér hidegen feküdt az ernyedt vénákban,
és az asszonyok sírása süket fülekre talált…
– És ha nem egy ember hagyott volna cserben? Ha a korona
vagy a bíróság lett volna az? Úgy értem, nem egy személy,
hanem egy intézmény.
Jamie tudta, hová akar Claire kilyukadni. Még szorosabban
átölelte, az asszony lehelete melegítette a bütyköket a kezén, amit
Claire álla alá dugott.
– Ez nem ugyanaz. Még nem. És nem most. – A lázadók az
emberek, az egyének által elkövetett bűncselekményekre válaszul
keltek fel. Lehet, hogy ezekért a bűncselekményekért vérrel
fognak fizetni, de mindez nem fog háborúba torkollni. Egyelőre
nem.
– Ez tényleg nem ugyanaz – felelte Claire –, de az lesz.
– Most még nem – válaszolta újra Jamie.
Azt a bizonyos papírdarabot biztos helyre, a nyeregtáskájába
rejtette, a benne megfogalmazott gyalázatos felhívást eltakarva.
Muszáj lesz foglalkoznia vele, mégpedig hamarosan, de ma éjjel
úgy fog tenni, mintha nem létezne az írás. Egy utolsó békés este
a feleségével a karjaiban, a családja körében.
Újabb árnyék a tűznél. Az őr újabb kiáltása, újabb valaki
lépett be az árulók kapuján.
– És ők tévednek? – biccentett egy aprót a lenti sátor felé. –
Azok, akik saját ismerőseiket adják fel?
– Igen – felelte Jamie. – Ők is tévednek.
A tömeg talán magához ragadhatja az uralmat, de az egyes
emberek fizetik meg az árát annak, amit tesznek. A fizetség
részben a bizalom elvesztése, a szomszédok egymás ellen
fordulása, a félelem attól, hogy addig szorul a hurok, amíg az
irgalom és megbocsátás levegőjéből már egy lélegzetvételnyi sem
marad.
Újra esni kezdett. Az eső könnyű szitálása rendes kopogássá
erősödött a vásznon a fejük fölött, és a levegő élettel telt meg a
lezúduló víztől. Téli vihar volt, nem világították meg villámok az
eget, és a föléjük tornyosuló hegyek is láthatatlanok maradtak.
Magához szorította Claire-t, szabad kezét mélyen a hasa alá
dugta. Claire felsóhajtott, hangjában egy kis fájdalom is bujkált,
majd elhelyezkedett, feneke, mint kerek tojás, illeszkedett Jamie
combjainak csészéjébe. Jamie érezte, ahogy Claire elernyedésével
megindult az olvadás, az a különös egyesülése kettejük húsának
és vérének.
Először csak akkor történt meg, amikor kedvét lelte Claire-
ben, és akkor is csak a végén. Aztán egyre hamarabb és
hamarabb, mígnem az asszony keze a testén egyszerre volt
hívogató és valami végleges, az elkerülhetetlen megadás és
annak felajánlása és elfogadása. Jamie időről időre ellenállt, csak
hogy biztosan tudja, még képes rá, amikor hirtelen rátört a
félelem, hogy elveszíti önmagát. Alattomos szenvedélynek vélte
ezt, olyannak, mint ami végigsöpör a csőcseléken, és esztelen
dühvel köti össze őket.
Most azonban úgy érezte, ez így van rendjén. A Biblia is azt
mondja: „És lesznek ketten egy testté. A mit azért az Isten egybe
szerkesztett, ember el ne válassza.”
Egyszer már túlélt egy ilyen elválást, de még egyet nem
bírna ki élve. Az őrök felállítottak egy vászon féltetőt a tűz mellé,
hogy behúzódhassanak alá az eső elől. A tűz azonban sisteregve
lángolt, ahogy az eső csapkodott, és a fakó textilt
szívverésszerűen vibráló fénnyel világította meg. Jamie nem félt
meghalni Claire-rel, akár tűz által, akár bármi más módon.
Egyedül attól félt, hogy elveszítheti őt.
A szél más irányból kezdett fújni, és nevetés halk foszlányait
hozta magával az apró sátorból, ahol az ifjú pár aludt – vagy
sem. Jamie ezt hallván elmosolyodott. Csak remélni tudta, hogy
a lánya annyi örömét leli majd a házasságában, mint ő, de eddig
úgy tűnt, minden rendben. A fiú arca felragyogott, amikor
Briannára nézett.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte Claire halkan, s szavai szinte
belevesztek az eső kopogásába.
– Amit tennem kell.
Ez nem volt válasz, mégis ez volt az egyetlen válasz.
A világ nem létezik ezen a kicsiny, zárt téren túl, gondolta
magában. Skócia a múlté, a gyarmatok a jelen, és hogy mi vár
rájuk, arról csak homályos elképzelése volt, Brianna elbeszélései
alapján. Egyedül ez a nő volt valóságos, akit a karjaiban tartott,
gyermekei és unokái, bérlői és szolgái. Ők voltak számára Isten
ajándékai, akiknek menedéket és védelmet kellett nyújtania.
A hegyoldal sötét és csendes volt, de Jamie érezte őket maga
körül, érezte, hogy bíznak benne, hogy gondoskodik a
biztonságukról. Ha Isten úgy rendelte, hogy ennyien bíznak
benne, akkor bizonyosan erőt is ad neki ahhoz, hogy rászolgáljon
a bizalomra.
Kezdett felizgulni Claire szoros közelségétől, és dagadó
hímtagja kényelmetlenül csapdába került. Kívánta Claire-t, már
napok óta, de a sürgető késztetésnek nem engedhetett a találkozó
eseményeinek sűrűje közepette. A heréiben érzett tompa sajgás a
Claire méhében vélt hasonló sajgást visszhangozta.
Egyszer-egyszer magáévá tette Claire-t, ahogy alkalmuk
adódott, és amikor már nem bírtak tovább várni. Mocskosnak és
felkavarónak érezte így az együttlétet, ugyanakkor izgalmasnak
is, ami után egy olyan halvány szégyenérzete maradt, ami nem
volt teljesen kellemetlen. Most persze nem volt ehhez megfelelő
sem a hely, sem az idő, de a korábbi helyek és idők emlékének
hatására fészkelődni kezdett, és elfordult tőle, hogy ne zavarja őt
gondolatainak testi bizonyítékával.
Mégis, amit most érzett, nem vágy volt, legalábbis nem csak
az. Még csak nem is a Claire személye utáni vágy, a lelki társ
utáni vágyódás. Be akarta takarni őt a testével, birtokolni őt,
mert ha ezt megtehetné, akkor áltathatná magát azzal, hogy
Claire biztonságban van. Ha így betakarja, és egy testben
egyesülnek, akkor talán meg tudja védeni. Vagy legalábbis ő úgy
érezte, még akkor is, ha tudta, milyen értelmetlen is ez az érzés.
Megmerevedett, teste akaratlanul is megfeszült gondolatai
hatására. Claire megmozdult, és egyik kezével hátranyúlt. Jamie
lábára fektette a kezét, otthagyta egy pillanatra, majd gyengéden
feljebb nyúlt, álmos kérdés gyanánt.
Jamie lehajtotta a fejét, és odahajolt Claire füle mögé.
Gondolkodás nélkül kimondta, amit gondolt.
– Semmi bántódásod nem esik, amíg levegő van a
tüdőmben, a nighean donn. Semmi.
– Tudom – felelte Claire. Végragjai lassan ellazultak, egyre
könnyebben vette a levegőt, és puha, kerek hasa megduzzadt
Jamie tenyere alatt, ahogy Claire álomba olvadt. Kezét Jamie-n
tartotta, betakarva őt. Jamie mereven és teljesen ébren feküdt,
még jóval azután is, hogy az őrök tüze kialudt az esőben.
 MÁSODIK RÉSZ

A KLÁNVEZÉR HÍVÁSA
 18

Mindenhol jó, de legjobb otthon

Gideon úgy vágott előre a fejével, az előtte haladó lovas
lábára célozva, mint egy kígyó.
– Seas!- rántotta félre Jamie a nagy pej fejét, mielőtt az
harapni tudott volna. – Gonosz lelkű fattyú! – morogta az orra
alatt.
Geordie Chisholm, aki nem tudta, hogy hajszál híján épp
most menekült meg Gideon fogai elől, meghallotta Jamie
megjegyzését, és riadtan nézett hátra a válla fölött. Jamie
elmosolyodott, és bocsánatkérően érintette meg széles karimájú
kalapját, majd lovát nógatta, hogy előzze meg Chisholm hosszú
lábú öszvérét.
Jamie nem túl finoman Gideon bordái közé rúgott, arra
biztatva az állatot, hogy előzze meg a többi, lassan haladó utazót,
és olyan gyorsan haladjon, hogy ne tudjon harapni, rúgni,
elkószált gyerekeket eltaposni vagy bármi más módon bajt
csinálni. Egy hete utaztak már, így Jamie már túlságosan is jól
ismerte a csődör természetét. Elhagyta Briannát és Marsalit, a
menetoszlop felénél járt, lassú ügetéssel haladt. Mire lehagyta
Claire-t és Rogert is, akik a sor elején lovagoltak, addigra már
olyan gyorsan ment, hogy csak a kalapját tudta lekapni és
megforgatni előttük.
[19]
– A mbic an dhiobhail. – mondta, azzal újra fejébe
csapta a kalapot, lehajolt, és a ló nyakára dőlt. – Túl tüzes vagy,
hogy saját magadra ügyelj, rólam már nem is beszélve. Nézzük,
meddig bírod a sűrűben!
Durván balra rántotta a gyeplőt, hogy lekormányozza az
állatot az ösvényről. Lefelé haladtak a lejtőn, száraz füvön
taposva, és puskalövésszerű hanggal elpattanó sombokorágakat
löktek félre az útjukból. Amire ennek a megátalkodott
szörnyetegnek szüksége lett volna, az a vízszintes terep volt, ahol
Jamie a lelket is kivágtathatta volna belőle, és fújtatva tudta
volna hazahozni őt. De tekintettel arra, hogy húsz mérföldes
körzetben sehol nem volt sík terep, ki kellett hoznia a legjobbat az
adott helyzetből.
Összefogta a szárakat, csettintett a nyelvével, sarkával a ló
bordái közé bökött, és úgy nekiiramodtak a cserjés
domboldalnak, mintha csak puskából lőtték volna ki őket.
Gideon erős csontú, jól táplált állat volt, aki szélsebesen
tudott futni, ezért vásárolta meg Jamie. Ugyanakkor ritka rossz
természetű, makacs egy ló volt, ezért nem került sokba. De még
így is többe, mint amennyit Jamie könnyedén megengedhetett
volna magának.
Ahogy átrepültek egy kis patakon, átugrottak egy kidőlt fa
törzsén, és felvágtattak egy majdnem függőleges,
csertölgybokrokkal és datolyaszilvával teleszórt domboldalon,
Jamie azon kapta magát, hogy azon tűnődik, jó vásárt csinált-e,
vagy éppen a vesztébe rohan. Ez volt az utolsó összefüggő
gondolata, mielőtt Gideon irányt változtatott, és beverte Jamie
lábát egy fába, majd maga alá szedve a hátsó lábait, levágtatott a
domb túloldalán, egyenesen egy sűrűs rekettyésbe, ahonnan
hatalmas patái alól egész fürjcsapatok rebbentek fel.
Miután Jamie fél órán keresztül hajolgatott el az alacsony
ágak elől, ugratott át patakokon és vágtatott fel egyenesen annyi
domboldalon, amennyit csak látott, Gideon, ha nem is volt éppen
irányítható, de legalább elég kimerült lett ahhoz, hogy kezelhető
legyen. Jamie-ről patakokban folyt a víz, karcolások borították,
féltucatnyi sebből vérzett, és majdnem úgy zihált, mint a ló. Még
mindig nyeregben volt azonban, és még mindig ő irányított.
A ló fejét a lemenő nap felé fordította, és újra csettintett a
nyelvével.
– Gyerünk hát – mondta. – Induljunk haza.
Derekasan kimerültek, de tudván, hogy milyen hegyekkel
volt csipkézve a táj, nem jártak be akkora területet, hogy teljesen
eltévedtek volna. Hegynek emelte Gideon fejét, és negyedórán
belül egy kis gerincre értek, amit már Jamie is felismert.
A hegytetőn haladtak tovább, biztonságos utat keresve lefelé
az ágas-bogas törpegesztenyéken, lucfenyőkön és nyárfákon
keresztül. A többiek nem voltak messze, Jamie tudta, de
beletelhet egy kis időbe, amíg eléri őket. Még azelőtt csatlakozni
akart hozzájuk, hogy elérték volna a Ridge-et. Nem mintha
Claire vagy MacKenzie ne tudta volna hazavezetni őket, de be
kellett vallania magának, nagyon szeretett volna csapata élén
belovagolni Fraser’s Rigde-be, s így hazavezetni szeretteit.
– A Krisztusát, ember, Mózesnek hiszed magad? –
mormogta magában, s tettetett megrökönyödéssel csóválta a
fejét saját önteltsége láttán.
A ló nyaka csupa tajték volt, és amikor a fák között rés nyílt,
Jamie megállt egy pillanatnyi pihenésre. Engedett a szárak
szorításán, de annyira azért feszesen tartotta, hogy elejét vegye
az akaratos jószág azon terveinek, amit még esetleg a fejében
forgatott. Egy nyírfaligetben álltak egy sziklaormon,
negyvenlábnyi mélység fölött. Jamie úgy vélte, az állat
túlságosan jó véleménnyel van saját magáról ahhoz, hogy
öngyilkosságot fontolgasson, de jobb az óvatosság, ha esetleg a
lovasát szándékozna levetni a szakadékba, a babérok közé.
Nyugati szellő fújdogált. Jamie felemelte az állát, és élvezte a
levegő hűs érintését felhevült bőrén. A táj hullámzó, barna és
zöld dombok képében gördült tova. Itt-ott színes foltok izzottak
fel, a tábortüzek füstjének derengésével világítva meg a mélyebb
részeken megült ködöt. Jamie-t eltöltötte a béke a látványra,
mély lélegzetet vett, és a teste ellazult.
Gideon is megnyugodott, minden vakmerősége elszivárgott
belőle, mint víz a lyukas vödörből. Jamie lassan leengedte a kezét
a ló nyakára, és a jószág egy helyben maradt, füleit előreszegte.
Nahát, gondolta, és ekkor világossá vált számára, hogy ez is egy
olyan hely.
Szavak nélkül gondolt az ilyen helyekre, s csak olyankor
ismerte fel, amikor meglátta őket. Talán szent helyeknek is
nevezhette volna őket, kivéve, hogy az egyházhoz és a
szentekhez semmi köze nem volt annak, amit ilyenkor érzett.
Egyszerűen olyan helyek voltak ezek, ahol otthon érezte magát,
és ez elég is volt számára, habár szeretett egyedül lenni, amikor
ilyen helyekre talált. Meglazította a gyeplőt, és a ló nyakára
engedte a szárakat. Úgy érezte, hogy még az ilyen csökött elméjű
teremtés, mint Gideon, sem rosszalkodna egy ilyen helyen.
Való igaz, a ló nyugodtan állt, tekintélyes méretű vállai
gőzölögtek a hidegben. Nem késlekedhettek sokáig, de szívből
örült a pillanatnyi szünetnek. Nem is a Gideonnal való
csatározásból volt elege, inkább csak az emberekből.
Hamar megtanulta a trükköket, hogyan létezhet a
tömegben, ugyanakkor az emberektől elkülönülve, lélekben
egyedül, amikor testileg ez nem állt módjában. De ő hegylakónak
született, és azt is hamar megtanulta, milyen igéző lehet a
magány, és milyen gyógyhatásúak a csendes helyek.
Váratlanul egy látomás tört rá az anyjáról, azon élénk
portrék egyike, amiket az elméjében raktározott el, és amik
váratlanul kerültek elő onnan, isten tudja, mi hatására, talán egy
hang, egy illat vagy egy különös emlékfoszlány nyomán.
Nyulakra vadászott egy domboldalon, melege volt és
leizzadt, ujjait felsértette a rekettyés, inge sártól és nyirkos
levegőtől vizesen tapadt rá. Észrevett egy kis ligetet, és árnyékot
keresve tért be alá. Az anyja már ott volt, a zöldes árnyak közt ült
a földön, egy kis csermely mellett. Egészen mozdulatlanul ült –
ami nem volt rá jellemző és hosszú kezei összekulcsolva pihentek
az ölében.
Nem szólalt meg, csak rámosolygott Jamie-re, aki odalépett
hozzá, szintén szótlanul, de egészen elöntötte a béke és
elégedettség érzése, ahogy anyja vállára hajtotta a fejét, és érezte,
hogy az átkarolja őt, és tudta, hogy most körülötte forog a világ.
Öt-, talán hatéves lehetett.
Amilyen hirtelen jött a látomás, olyan hirtelen szét is foszlott,
mint ahogy egy fényes pisztráng tűnik el a sötét vízben. De
ugyanazt a mindent átható, békés érzetet hagyta maga után,
mintha valaki futólag tényleg átölelte volna, és egy lágy kéz
megérintette volna a haját.
Leugrott a nyeregből, mert érezni akarta a fenyőtűket a
csizmája alatt, mert valami fizikai kontaktust akart kialakítani
ezzel a hellyel. Óvatossága arra késztette, hogy kikösse lova
kantárját egy vaskos fenyő törzséhez, bár Gideon elég
nyugodtnak tűnt. A csődör lehajtotta a fejét, és száraz
fűcsomókat harapdált. Jamie egy pillanatig némán állt, majd
vigyázva jobbra fordult, észak felé.
Már nem emlékezett rá, ki tanította meg erre, hogy az anyja,
apja vagy az idős John, Ian apja volt-e az. Kimondta azonban a
szavakat, amikor a nap felé fordult, majd körbe, minden égtáj
felé, az óramutató járásával ellentétesen, s a lemenő nap felé
fordulva fejezte be a kört. Két üres tenyerét egymás mellé tette, s
a fény csordulásig megtöltötte a markát.

Isten vigyázza minden léptemet,

Isten nyisson meg előttem minden hegyszorost,
Isten tegyen minden utat járhatóvá előttem,
És vegyen Ő a saját két kezébe.

Az előbbi imánál is régebbi ösztönnel leakasztotta flaskáját az

övéről, és néhány cseppet a földre öntött italából.
Hangfoszlányokat hozott a szellő, nevetést és szólongatást, és
a bokrokon keresztül utat törő állatok hangját. A karaván nem
járt messze, egy mély fekvésű rész túloldalán voltak csupán,
lassan megkerülték éppen a Jamie-vel szemben lévő hegyet.
Indulnia kellene, és csatlakozni hozzájuk, gondolta, az utolsó
meredélyen a Ridge-re vezető úton.
Egy pillanatig azonban még mindig habozott, vonakodott
megtörni a Hely varázsát. Valami apró mozdulatra lett figyelmes
a szeme sarkából, lehajolt, és hunyorogva nézett be egy
magyalbokor alá, a sűrűsödő árnyékba.
Az a valami mozdulatlanul ült, tökéletesen beleolvadva a
sötét háttérbe. Jamie sosem vette volna észre, ha vadászszemei
nem látták volna meg az apró mozdulatot. Egy kismacska volt
az, szürke bundáját úgy felborzolta, hogy úgy nézett ki, mint egy
kutyatej érett virága. Hatalmas szemei tágra nyíltak, és pislogás
nélkül nézett velük, és szinte színtelenül meredtek rá a bokor
alatti homályban.
– A Chait— suttogta Jamie, és lassan kinyújtotta felé az
egyik ujját. – Hát mit csinálsz te itt?
 Egy vadmacska, nem kétséges. Egy elvadult anya kölyke
lehet, aki valami telepes kunyhójából szökött meg, és már régen
kiszabadult a háziasítás csapdájából. Jamie végighúzta ujját a
macska mellkasát borító selymes bundán, mire az
belemélyesztette fogait a hüvelykujjába.
– Aú! – kapta el az ujját, majd megvizsgálta a vércseppet,
ami egy apró, tűszúrásnyi sebből serkent. A macskára meredt
egy pillanatra, de az csak viszonozta szúrós pillantását, és nem
mutatta jelét, hogy menekülni akarna. Jamie némi habozás után
elhatározta magát. Lerázta a vércseppet ujjáról a levelekre,
áldozatképpen a korábbi korty mellé, amit kiöntött, ajándék
gyanánt e Hely szellemeinek, akik a jelek szerint úgy döntöttek,
hogy viszonozzák az ajándékot.
– Hát jól van – mondta magában. Letérdelt, és tenyérrel
felfelé kinyújtotta a kezét. Nagyon lassan megmozdította az
egyik ujját, majd egy másikat, aztán a harmadikat, és így tovább,
a vízben hullámzó tengeri fű mintájára. A nagy, fakó szemek
dermedten nézték mozdulatait, mintha csak hipnózisba esett
volna a kismacska. Jamie látta, ahogy a jószág apró farka szinte
láthatatlanul megrándul, és elmosolyodott a látványra.
Ha egy pisztrángot el tud kapni – márpedig el tud –, akkor
miért ne tudna egy macskát is?
Jamie halkan szűrte a levegőt a fogai között, fütyülve
sziszegett, ahogy a madarak csivitelnek a távolban. A kismacska
megbabonázva bámulta, ahogy a lágyan hullámzó ujjak
láthatatlanul közelebb kerültek hozzá. Amikor Jamie végül újra
megérintette az állat szőrét, az akkor már meg sem próbált
elmenekülni. Egyik ujját bedugta az állat szőrébe, másikat
mancsának hideg, pici párnái alá csúsztatta, a jószág pedig
engedte, hogy Jamie óvatosan kezébe vegye és felvegye a földről.
Egy pillanatra gyengéden a mellkasára fektette, egy ujjával
cirógatta, végigsimította álla selymes vonalát, finom füleit. Az
apró macska lehunyta a szemét, és eksztatikusan dorombolni
kezdett, s úgy dübörgött a tenyerében, mint valami távoli
mennydörgés.
- Ó, szóval akkor eljössz velem? – Hogy a macska nem emelt
kifogást, Jamie kigombolta az ingét, és berakta alá az apróságot,
ahol az egy kicsit a bordáit tapogatta és nyomogatta, majd
összegömbölyödött a bőrén, és halkabb, de kellemes
duruzsolással folytatta a dorombolást.
Gideon láthatóan örült a pihenőnek. Viszonylag készségesen
elindult, és negyedórán belül utol is érték a többieket. A csődör
pillanatnyi engedelmessége elpárolgott az utolsó, megerőltető
kaptató során. Nem mintha a ló ne bírt volna feljutni a meredek
ösvényen. Azt nem bírta elviselni, ha másik lovat kellett követnie.
Az nem számított, hogy Jamie haza akarja-e vezetni őket, vagy
sem. Ha Gideonon múlik a dolog, akkor nemcsak hogy ők
vezetik a sort, hanem jó pár száz méterrel a többiek előtt járnak.
Az utazók oszlopa fél mérföldnyire nyúlott el, és minden
család a maga sebességével haladt: Fraserék, MacKenzie-ék,
Chisholmék, MacLeodék és Aberfeldyék. Gideon minden helyet
és az ösvény kiszélesedő részét kihasználva otrombán törtetett
előre, félrelökte útjából a málhás szamarakat, a birkákat, a
gyalogló embereket és a kancákat. Még azt a három sertést is
széthajtotta, amik Chisholm nagyi mögött vánszorogtak. A
disznók kétségbeesett röfögéssel menekültek a bokrok közé,
amikor Gideon lecsapott rájuk.
Jamie hajlott arra, hogy együttérezzen a lóval, aki alig várta,
hogy otthon legyen, mindent megtett, hogy hazaérjen, és minden
idegesítette, ami azzal fenyegette, hogy hátráltatja őt ebben.
Pillanatnyilag a haladás legfőbb akadálya Claire volt, aki – az
isten verje meg azt a nőt! – megállította Gideon előtt a kancáját,
és lecsusszant a nyergéből, hogy valami újabb növényt szedjen
föl az út széléről. Mintha nem lenne már így is tele az egész ház a
küszöbtől a gerendákig növényekkel, ráadásul még a
nyeregtáskái is tömve voltak!
Gideon, aki példás gyorsasággal vette fel lovasa hangulatát,
kinyújtotta a nyakát, és belecsípett a kanca farába. A ló
felágaskodott, felnyerített és úgy elrohant, lobogó gyeplővel,
mintha puskából lőtték volna ki. Gideon mély hangon,
elégedetten morgott, és már indult volna a kanca után, amikor
minden teketória nélkül megállították.
 Claire tágra nyílt szemmel sarkon fordult a hangra. Felnézett
Jamie-re, majd az ösvényen eltűnt lova után pillantott, aztán
vissza Jamie-re.
Bocsánatkérően vállat vont, letépett levelekkel és sáros
gyökerekkel teli kézzel.
– Sajnálom – mondta Claire, de Jamie látta, hogy az
asszony szája sarka kunkorodni kezd, és arca elvörösödik, és a
szeme olyan mosolygósan csillogott, mint egy pisztrángos patak
a reggeli fényben. Akaratának szinte teljesen ellenszegülve,
érezte, hogy enyhül vállában a feszültség. Már fontolgatta, hogy
szemrehányást tesz Claire-nek, sőt, még mindig ezt akarta, de
valahogy mégsem jöttek a szavak a nyelvére.
– Na, ugorj fel, asszony! – mondta ehelyett mogorván, és
fejével a háta mögé intett. – Vacsorát akarok.
Claire felnevetett, és felkapaszkodott a lóra, közben
szoknyáját arrébb húzta az útból. Gideon hirtelen haragra
lobbant megnövekedett terhei miatt, és hátrakapta a fejét, hogy
beleharapjon bármibe, amit elér. Jamie azonban már készült
erre, és az ostor nyelével keményen a ló orrára csapott, amitől az
meglepetten horkantott, és elkapta onnan a fejét.
– Most majd megtanulod, te kis senkiházi! – Jamie a
szemébe húzta kalapját és biztonságba helyezte tévelygő
feleségét, aki lobogó szoknyáját bedugta a combjai alá, és átölelte
Jamie derekát. Claire cipő és harisnya nélkül lovagolt, és hosszú,
csupasz combjai szinte világítottak a pej mén sötét szőrén. Jamie
összemarkolta a gyeplőt, és belerúgott a lóba, egy leheletnyivel
erősebben, mint arra valóban szükség lett volna.
Gideon azonnal felágaskodott, hátrálni és forgolódni kezdett,
és próbálta leverni őket magáról egy alácsüngő nyárfaággal. A
kismacska, aki, miután ilyen durván felriasztották
szunyókálásából, az összes karmát Jamie hasába mélyesztette és
riadtan nyivákolt, habár hangja szinte teljesen elveszett Jamie
sokkal hangosabb üvöltésében. A férfi nagy káromkodások
közepette félig hátrahúzta a ló fejét, és bal lábával belerúgott
annak hátsó felébe.
Gideon egy nehezen kivitelezhető mutatványt, egy
dugóhúzót hajtott végre. Valaki halkan felkiáltott, Jamie ezután
hirtelen űrt érzett a háta mögött, és Claire úgy repült a bokorba,
mint egy zsák liszt. A ló hirtelen engedett a pofáját húzó
gyeplőnek, és rohanni kezdett lefelé az ösvényen, a rossz irányba.
Átszáguldott egy sűrű szedresen, majd hirtelen, lábait
megfeszítve megállt, amitől Jamie majdnem a ló lábai alatt
kötött ki, sár és korhadt levelek zápora között. Gideon ekkor
kiegyenesedett, mint egy kígyó, megrázta a fejét, és hanyagul
odaügetett Roger lovához, hogy megszaglászhassák egymást.
Roger lova a tavaszi tisztás szélén állt, és ugyanolyan ámulattal
nézte őket, mint amit a róla leszállt utasa tanúsított.
– Minden rendben? – kérdezte Roger, felvonva szemöldökét.
– Természetesen – felelte Jamie, levegő után kapkodva,
miközben próbálta megőrizni a méltóságát. – És veled?
– Velem is.
– Helyes. – Jamie már szállt le a lóról, miközben beszélt.
Odadobta a gyeplőt MacKenzie-nek, és meg sem várva, hogy ő
elkapta-e azt, visszaszaladt az ösvény felé, és azt kiabálta: –
Claire! Hol vagy?
– Itt vagyok! – kiáltotta vissza Claire vidáman. Levelekkel a
hajában és kissé bicegve kilépett a nyárfák árnyékából, de
egyébként sértetlennek tűnt. – Te jól vagy? – kérdezte egyik
szemöldökét felhúzva.
– Igen, jól. Megyek, és lelövöm azt a lovat. – Futólag
magához húzta Claire-t, hogy meggyőződhessen arról, hogy
valóban épségben van. Claire erősen zihált, de megnyugtatóan
szilárdnak érződött. Megcsókolta Jamie orrát.
– Nos, addig azért ne lődd le, amíg haza nem érünk. Nem
akarok mezítláb gyalogolni az utolsó mérföldön.
– Hé! Hagyod békén, te gazfickó!
Jamie elengedte Claire-t, megfordult, és azt látta, hogy
Roger elkapott egy marék megtépázott növényt Gideon
érdeklődő orrcimpái elől. Még több növény! Hát mi ez a beteges
gyűjtőszenvedély? Claire még mindig zihált a baleset óta, de
odahajolt, hogy lássa a növényeket, mert érdekelte a dolog.
– Mit találtál, Roger?
 – Breenek szedtem – mondta, és odatartotta a csokrot
Claire-nek. – Ez a jó fajta?
Jamie fitymálva nézte a csokrot, ami olyan répának tűnt,
ami megsárgult, felmagzott és túl sokáig maradt a földben, de
Claire megtapogatta a szedett-vedett lombozatot, és helyeslőén
bólintott.
– Ó, igen – mondta. – Nagyon romantikus!
Jamie tapintatosan köhintett, jelezvén, hogy talán ideje lenne
folytatni útjukat, mivel Bree és a lassabban mozgó Chisholm
törzs hamarosan utoléri őket.
– Igen, persze – mondta Claire, és megveregette Jamie
vállát egy Jamie szerint megnyugtatónak szánt gesztussal. – Ne
duzzogj, mindjárt indulunk.
– Hmm – mondta Jamie, azzal lehajolt, és odatartotta kezét
Claire-nek, hogy az bele tudjon lépni. Felemelte őt a nyeregbe,
Gideonra meredt egy „Meg ne próbáld, te átkozott!” pillantással,
és felpattant Claire mögé.
– Akkor megvárod a többieket, és hazavezeted őket?
Meg sem várva, hogy Roger bólintson, Jamie gyeplőjével
megfordította a lovat és újra útnak eredtek az ösvényen.
Gideon, most, hogy kiengesztelődött, mert messze ő vezette a
menetet, nekiállt elvégezni a rábízott feladatot, és szívósan vágott
keresztül a gyertyán- és nyár-, gesztenye- és lucfenyőfácskák
sűrűjén. Még most is, amikor ennyire benne voltak az őszben,
néhány levél még mindig az ágakon csüngött és apró barna és
sárga levelek hullottak rájuk csendes eső gyanánt. Beleragadtak a
ló sörényébe, megpihentek Claire hajának vastag és laza
hullámai között, aki nem vette a fáradságot, hogy újra felkösse
vízesésként alázuhanó tincseit.
Jamie-nek is visszatért a nyugalma most, hogy úgy érezte,
végre haladnak, és egészen helyreállt a lelki békéje, miután
szerencsésen megtalálta elveszett kalapját, ami az ösvény mellett,
egy fehér tölgyről lógott, mintha csak egy gondos kéz akasztotta
volna oda. Elméje valahogy mégis továbbra is nyugtalankodott,
és nem tudott egészen lehiggadni, habár a hegyek békésen
terültek el körülötte, a levegő pedig kékesen derengett, és nedves
fa és örökzöldek illatát árasztotta.
Aztán a gyomrába hasított az érzés, amikor rájött, hogy a
kismacska eltűnt. Viszkető barázdák húzódtak mellkasa és hasa
bőrén, amiket az állat vájt bele, amikor kétségbeesetten próbált
kimenekülni inge alól. Biztosan kibújt a ruhája nyakán, és
leugrott a válláról őrült vágtájuk során a hegyről lefelé. Jobbra-
balra pillantgatott, a bokrok és fák árnyékát kutatta, de mindez
hiú remény volt csupán. Az árnyak megnyúltak, és már a fő
csapáson jártak, ahol Gideonnal átvágtak az erdőn.
– Menj isten hírével – mormogta magában, és gyorsan
keresztet vetett.
– Mit mondasz? – kérdezte Claire, félig elfordulva a
nyeregben.
– Semmit – felelte Jamie. Végül is vadmacska volt, még ha
fiatal is. Kétségtelenül jól el fog boldogulni.
Gideon kitartóan rágcsálta a zablát, harapdálva és bólogatva.
Jamie felismerte, hogy már megint a kezében összegyűlt
feszültséget vezette bele a gyeplőbe, és lazított szorításán. Claire-t
is elengedte, aki erre hirtelen nagy levegőt vett.
Jamie szíve hevesen vert.
Sosem volt képes nyugodt szívvel hazatérni egy-egy hosszabb
távollét után. Évekkel a felkelés után egy barlangban élt, és csak
ritkán, mindig sötétedés után és nagy körültekintéssel közelítette
meg a saját házát, mert sosem tudta, mit talál ott. Nem egy
felföldi férfi ért arra haza, hogy háza porrá égett, és a családja
eltűnt. Vagy ami még rosszabb, még mindig ott voltak.
Bőven elég volt mindez ahhoz, hogy ne akarjon ilyen
borzalmakat maga elé képzelni. A baj csak az volt, hogy nem volt
szüksége képzelőerőre, elég volt az emlékeire hagyatkoznia.
A ló megvetette hátsó lábait, és minden erejével tolta magát
előre. Jamie tudta, nincs értelme azt mondogatnia magának,
hogy ez egy új hely. Igen, az, és megvannak a maga veszélyei.
Ha nem jártak volna angol katonák ezen a hegyvidéken, még
akkor is ott voltak a banditák. Azok, akik túl ügyetlenek ahhoz,
hogy gyökeret eresszenek itt, és gondoskodjanak magukról, és
inkább a vadonban bolyonganak, rabolnak és fosztogatnak.
Indiánokon ütnek rajta. Vadállatokon. És a tűz. Mindig a tűz.
Előreküldte a Bug házaspárt, és melléjük adta Fergust
vezetőnek, hogy mentesítse Claire-t a megérkezéssel és a
vendéglátással járó kettős feladat alól. Chisholmék, MacLeodék
és Billy Aberfeldy a feleségével és a kislányával, mind velük
fognak lakni a nagy házban egy ideig. Mondta Mrs. Búgnak,
hogy kezdjen el főzni, mihelyst megérkeznek. Az idős házaspár,
akik tisztességesen fel voltak szerelve, és nem hátráltatta őket
sem gyerek, sem élő állat, már két napja meg kellett volna, hogy
érkezzenek a Ridge-re. Senki nem jött vissza szólni, hogy bármi
gond lenne, így talán minden rendben volt. De mégis…
Észre sem vette, hogy Claire is feszült, mígnem asszonya
váratlanul ellazult, s kezét a lábára tette.
– Minden rendben – mondta. – Érzem a kéményfüst szagát.
Jamie felemelte a fejét, hogy beleszagoljon a levegőbe.
Claire-nek igaza volt.
Az égő hikoridió illata szállt a könnyű szélben. Nem a
tűzvész szaga, amire emlékezett, hanem az otthon melegével és
az étel ígéretével kecsegtető ismerős illat. Mrs. Búg nyilván
megfogadta Jamie szavait.
Az utolsó kanyart is megtették az ösvényen, amikor
meglátták a Ridge fái fölé magasodó terméskő kéményt,
melynek kövér füstje gomolyogva szállt a lombkorona fölé.
A ház állt.
Jamie megkönnyebbülten fellélegzett, és észlelni kezdte
otthonának egyéb illatait is: az istálló erős trágyaszagát, a
fészerben lógó füstölt hús illatát és a közeli erdő leheletét, nedves
fa és korhadó levél, sziklák és rohanó patak illatát, mely utóbbi
érintése az arcán oly hűvös és kellemes.
A gesztenyeligetből kiérve a nagy tisztásra értek, ahol a ház
állt, szilárdan és rendezetten, s melynek ablakait arannyal vonta
be a lemenő nap utolsó sugara.
Méretét tekintve szerény ház volt ez, fehérre meszelt,
fazsindelyes, egyszerű vonalú és erősre épített, de csupán a
legtöbb telepes egyszerű kalyibájához képest lenyűgöző. Jamie
első kunyhója még mindig állt, sötéten és erősen, kicsivel lejjebb
a dombon. Annak kéményéből is füst gomolygott.
– Valaki rakott tüzet Breenek és Rogernek – mondta Claire,
a kémény felé biccentve.
– Az jó – felelte Jamie, és szorosabbra vonta karját Claire
dereka körül, aki halk, elégedett torokhangot hallatott, és
befészkelte fenekét Jamie ölébe.
Gideon is örült. Kinyújtotta a nyakát, és odanyerített a másik
két lónak a karámban, akik fel-alá ügettek és üdvözölték őt.
Claire kancája a kerítés mellett állt, gyeplője lógott. Száját
csúfolódóan görbítette le a kis nyavalyás. Valahonnan messze az
ösvény aljáról, a hátuk mögül egy mély, örömteli iázás
hallatszott: Clarence, az öszvér meghallotta a lármát, és
megörült, hogy végre otthon lehet.
Az ajtó kivágódott, és Mrs. Bug ugrott ki rajta,
gömbölydeden és idegesen, mint valami izgága bogár. Jamie
elmosolyodott az asszony láttán, és a kezét nyújtotta Claire-nek,
hogy lesegítse őt a lóról, majd maga is leszállt.
– Itt minden rendben, minden rendben. És ön hogy van,
uram? – Mrs. Bug már azelőtt meg akarta nyugtatni Jamie-t,
mielőtt annak csizmája földet ért volna. Egy ónkupa volt az
egyik kezében, egy fényesítő rongy a másikban, és egy pillanatra
sem hagyta abba a suvickolást, még annyi időre sem, amíg
odanyújtotta arcát Jamie-nek, hogy fogadja annak csókjait
fonnyadt kerek orcáján.
Válaszra sem várva Claire-hez fordult, lábujjhegyre állt,
hogy ragyogó szemekkel Claire-t is arcon csókolja.
– Ó, milyen nagyszerű, hogy itthon van, asszonyom, maga
és urasága. És már kész is a vacsora, nem kell egy percet sem
aggódnia, asszonyom, csak jöjjön be, jöjjön be, és vegye le azokat
a poros ruhákat, én meg elküldöm az öreg Archot egy kis
frissítőért, aztán majd… – mondta, azzal kézen fogta Claire-t, és
elkezdte bevontatni a házba, közben folyamatosan beszélt és a
másik kezével tovább polírozott élénken, tömpe ujjaival ügyesen
dörzsölve a kupa belsejét. Claire tehetetlenül pillantott hátra a
válla fölött, Jamie pedig rávigyorgott, ahogy asszonya eltűnt a
házban.
 Gideon türelmetlenül dugta orrát Jamie hóna alá, és
meglökte a könyökét.
– Ja, igen – mondta Jamie, miután így emlékeztették
feladataira. – Gyere hát, te modortalan szörnyeteg.
Mire lenyergelte a nagy lovat és Claire kancáját, lecsutakolta
és megetette őket, Claire elmenekült Mrs. Bug elől. Amikor éppen
a karámtól jött vissza, látta, hogy kipattan a ház ajtaja, és Claire
slisszol ki rajta, bűnbánóan pillantva hátra, mintha attól tartana,
hogy valaki utánaered.
Hová tartott? Claire nem látta Jamie-t, egyenest a ház sarka
felé sietett, és el is tűnt, hangos ruhasuhogás közepette. Jamie
kíváncsian követte.
Ah. A rendelőjében volt, és most kimegy a kertbe, mielőtt túl
sötét lesz. Megpillantotta őt az ég háttere előtt, az ösvény tetején,
a ház mögött. A nap utolsó sugarait pókhálóként ejtette csapdába
Claire haja. Nem sok minden nő most a kertben, csak néhány
hidegtűrő zöldfűszer és az olyan áttelelő zöldségek, mint a répa,
hagyma és tarlórépa, de ez nem számított. Claire mindig
megnézte, hogy állnak a dolgok, bármilyen rövid időre volt is
távol.
Jamie megértette felesége késztetését. Ő sem érzi magát
igazán otthon addig, amíg le nem ellenőrzött minden jószágot és
épületet, és nem gondoskodott arról, hogy minden rendben
legyen.
Az esti szél fanyar szagot hozott a félreeső mellékhelyiség
felől, eszébe juttatva, hogy ami az épületeket illeti, hamarosan
figyelmet kell fordítania rájuk. Aztán eszébe jutott, hogy új bérlők
jönnek, és megnyugodott: pontosan a két legidősebb Chisholm
fiúnak való feladat lesz, hogy gödröt ássanak egy új latrinának.
A mostanit ő ásta Iannel, amikor letelepedtek itt, a Ridge-en.
Istenem, mennyire hiányzott neki a fiú.
– A Mhicheal bheanaichte – mondta magában. Áldott
Mihály, vigyázz reá. Eléggé kedvelte MacKenzie-t, de ha rajta
múlt volna, nem cserélte volna el érte Iant. Viszont ami történt,
Ian döntése volt, nem az övé, és kár is erre több szót fecsérelni.
Félresöpörte az Ian elvesztése iránt érzett fájdalmát, beállt
egy fa mögé, meglazította a nadrágját, és könnyített magán. Ha
most látná őt, Claire kétségkívül tenne valami szellemes
megjegyzést a kutyákról és a farkasokról, akik megjelölik a
területüket, amikor visszatérnek oda. Semmi ilyesmiről nincs szó,
felelt neki gondolatban, csupán minek felmenni a hegyre, csak
azért, hogy tovább rontson az árnyékszék helyzetén?
Ugyanakkor, ami azt illeti, ez tényleg az ő területe, és ha vizelni
támad kedve rajta… Megigazította ruházatát, és most már sokkal
jobban otthon érezte magát.
Felszegte a fejét, és látta, hogy Claire jön le az ösvényen a
kertből, köténye tele sárga- és tarlórépával. Egy szélroham a
gesztenyeliget fáin lévő utolsó leveleket is letépte, és sárga
forgatagként táncoltatta meg azokat Claire körül, s megcsillant
rajtuk a fény.
Hirtelen ötlettől vezérelve Jamie elindult beljebb a fák közé,
hogy körülnézzen.
Általában a növényzetnek csak azon elemei keltették fel a
figyelmét, amiket azonnal elfogyaszthatott akár ember, akár ló,
vagy elég egyenes volt a száruk ahhoz, hogy deszkaként vagy
faanyagként lehessen használni, vagy olyan akadályt képeztek,
amivel megnehezítik a közlekedést. Amikor azonban csupán
esztétikai szempontból kezdte vizsgálni a növényeket,
meglepődve észlelte, milyen gazdag a körülötte burjánzó
növényvilág.
Félig érett árpa kalásza, melynek magjai egy nő hajfonatát
idéző sorokba rendeződnek. Egy törékeny, száraz gyomnövény,
ami egy finom zsebkendő csipkeszegélyére emlékeztette. Egy
lucfenyő földöntúli zöld színben pompázó ága hűvösen hevert a
száraz növényi részek között, és illatos nedvével befogta Jamie
kezét, amikor letépte az ágat a fáról. Egy tölgyfa gallya száraz,
fényes levelekkel, ami Claire hajára emlékeztette őt, az arany, a
barna és a szürke különböző árnyalataival. És valami
skarlátvörös kúszónövény, amit csak a színe kedvéért tépett le.
Épp időben: Claire most fordult be a ház sarkán.
Gondolataiba mélyedve haladt el, mindössze egy-két lépésnyire
Jamie előtt, és észre sem vette őt.
 – Sorcha – szólt utána halkan Jamie, Claire pedig
megfordult, hunyorgott, ahogy a lemenő nap a szemébe tűzött,
majd aranylón csillogó szeme elkerekedett, amikor meglepetten
észrevette Jamie-t.
– Isten hozott itthon – mondta a férfi, és átnyújtotta neki a
levelekből és gallyakból álló kis csokrot.
– Ó! – felelte Claire. Újra végignézett a leveleken és
gallyakon, majd Jamie-re pillantott, a szája sarka megremegett,
mintha nevetni vagy sírni készülne, de maga sem tudná, hogy
melyikre. Ekkor kinyújtotta a kezét, és elvette Jamie-től a
leveleket. Apró, hűvös ujjaival súrolta Jamie kezét.
– Ó, Jamie, de hiszen ezek gyönyörűek! – Lábujjhegyre állt,
és megcsókolta Jamie-t, forrón és sósan, és Jamie többre vágyott
volna, de Claire már sietett be a házba, s a butuska apróságokat
úgy szorította szívéhez, mintha aranyból lettek volna.
Jamie kellemesen bolondosnak érezte magát, és bolond
módon elégedett volt magával. Claire ízét még mindig a szájában
érezte.
– Sorcha – suttogta, és akkor döbbent rá, hogy pár
pillanattal azelőtt így szólította Claire-t. Na ez tényleg furcsa volt,
nem csoda, hogy Claire meglepődött. Ez volt a nő gael neve, de
Jamie sosem szólította őt így. Szerette benne az idegenségét, az
angolságát. Az asszony volt az ő Claire-je, az ő Sassenachja.
És mégis, abban a pillanatban, amikor Claire elhaladt
mellette, Sorcha volt. Nemcsak „Claire”, hanem fény is.
Jamie mélyen, elégedetten sóhajtott.
Hirtelen farkaséhes lett, ételre és Claire-re egyaránt, de nem
igyekezett csillapítani vágyait. Bizonyos fajta éhség édes volt
önmagában is, a kielégítésükre való várakozás legalább olyan
gyönyörteli, mint e vágyak csillapítása.
Patakopogás és emberi hangok: végre ideértek a többiek is.
Hirtelen erős késztetést érzett, hogy békés magányát még
megnyújtsa egy pillanattal, de már késő volt. Másodperceken
belül körülvette a zűrzavar, az izgatott gyerekek éles kiáltásai és
anyjuk hívó szava, akiknek más kötötte le hirtelen a figyelmét, a
kirakodás nyüzsgése és kapkodása, a lovak és öszvérek
leszerszámozása, megetetése és megitatása… Mégis, e bábeli
zűrzavar közepette is még mindig úgy lépdelt, mintha egyedül
lenne, békében és csendesen a lemenő nap fényében.
Hazaérkezett.

Teljesen besötétedett, mire mindent elrendeztek, a legkisebb

vad Chisholm ivadékot is bekerítették és beküldték, hogy
vacsorázzon, minden állatot elláttak, és elszállásolták őket
éjszakára. Jamie követte Geoff Chisholmot a ház felé, de aztán
maradt még, hogy elidőzzön egy kicsit az ajtó előtt, a sötétben.
Egy pillanatig csak állt, ráérősen dörzsölgette a kezét a
hidegben, és közben gyönyörködött portája látványában. Rendes
pajta és erős istállók, jó állapotban lévő karám és kifutó, egy
takaros léckerítés Claire hepehupás kertje körül, hogy távol tartsa
a szarvasokat. A ház fehéren derengett a korán beállt sötétben, jó
szellemként vigyázva a hegygerincet. Fény áradt minden ajtóból
és ablakból, és nevetés hangja szűrődött ki a házakból.
Mozgást érzékelt a sötétben, és ahogy a hang felé fordult, a
lányát látta jönni a nyári konyha felől, egy vödör friss tejjel a
kezében. Brianna megállt mellette, és a házra nézett.
– Jó újra itthon lenni, ugye? – kérdezte halkan.
– Igen – felelte Jamie. – Bizony az. – Egymásra
mosolyogtak. Brianna ezután előrehajolt, és közelről szemügyre
vette apját. Megfordította, hogy az ablakból kiszűrődő fény
ráessen, és szemöldökei között apró ráncba szökött a bőr.
– Mi ez? – kérdezte Bree, és felcsippentett valamit Jamie
kabátjáról. Egy fényes, skarlátvörös levél hullott alá lebegve a
földre. Bree szemöldöke felszökött a levél láttán. – Jobb, ha
mész, és megfürdesz, apa – mondta Brianna. – Borostyán között
jártál.

– Talán mondtad már, Sassenach – meredt Jamie a

hálószoba ablaka melletti asztalra, ahová a tőle kapott csokrot
állítottam, egy pohár vízbe. A borostyán élénkvörös foltja még a
tűz fényének félhomályában is ragyogott.
– És ki is dobhatod, ha akarod. Gúnyolódni akarsz velem?
– Nem, dehogyis – feleltem mosolyogva, mialatt
leakasztottam kötényemet a kampójáról, és ruhám
csipkeszegélye után nyúltam. – De ha elmondtam volna akkor,
amikor a csokrot adtad, egyből visszavetted volna. Ez az egyetlen
csokor, amit valaha kaptam tőled, és nem hiszem, hogy valaha is
kapok másikat, úgyhogy meg akarom tartani.
Jamie felhorkantott, és leült az ágyra, hogy levegye a
harisnyáját. Már levette a kabátját, a sálját és az ingét, és a tűz
fénye megcsillant válla lejtőin. Megvakarta az egyik csuklóját,
habár mondtam neki, hogy csak pszichoszomatikus tünetei
vannak, hiszen nem volt rajta kiütésnek semmi nyoma.
– Még sosem jöttél haza borostyán okozta kiütéssel –
jegyeztem meg.
– Márpedig biztos belefutottál már időnként, amennyi időt
az erdőben és a földeken töltesz. Szerintem immunis vagy rá.
Néhányan azok, tudod?
– Valóban? – Jamie erre érdeklődve kapta fel a fejét, de
tovább vakaródzott. – Ez valami olyasmi, amiért te és Brianna
nem betegedtek meg?
– Hasonló, igen, de nálad más az ok. – Lehámoztam
magamról a halványzöld háziszőttesből készült kabátomat, ami
meglehetősen mocskos volt az egyhetes út után, és
megkönnyebbült sóhajjal levetettem a fűzőmet is.
Felálltam, hogy megnézzem az edényt, amiben vizet raktam
fel melegedni a parázsra. Az újonnan érkezők egy részét
Fergushöz és Marsalihoz küldtük aludni, vagy Rogerhez és
Breehez, de a konyha, a rendelő és Jamie dolgozószobája odalent
tele volt vendégekkel, és mind a padlón aludtak. Nem
szándékoztam úgy lefeküdni, hogy ne mosnám le magamról az
út porát, de nem akartam mindezt a nagy nyilvánosság előtt
megtenni.
A melegedő víz bugyogni kezdett, apró buborékok tapadtak
az edény oldalára. Beledugtam az ujjamat, csak hogy
ellenőrizzem: finom meleg volt. Beleöntöttem a víz egy részét a
kádba, a többit pedig visszaraktam, hogy melegen tartsam.
– De tudod, nem vagyunk teljesen immunisak –
figyelmeztettem. – Vannak olyan betegségek, mint például a
himlő, amit nem tudunk elkapni, Roger, Bree és én, mert be
vagyunk oltva ellenük, és a védettség egy életre szól. Más
betegségeket, mint például a kolerát és a tífuszt valószínűleg nem
fogjuk elkapni, de az injekciók nem adnak hosszan tartó
immunitást, idővel elmúlik a hatásuk.
Lehajoltam, hogy beletúrjak a nyeregtáskákba, amiket Jamie
hozott fel és dobott le az ajtó mellé. A találkozón valaki adott
nekem egy szivacsot – igazit, a Karib-szigetekről hozták –,
fizetségképpen, amiért kihúztam a szuvas fogát. Pont erre volt
szükségem, hogy egy gyors fürdőt vegyek.
– Az olyan betegségek, mint a malária, ami Lizzie-nek is
van…
– Azt hittem, kigyógyítottad belőle – vágott közbe Jamie
elkomorodva.
Szánakozva megcsóváltam a fejem.
– Nem, mindig szenvedni fog tőle szegény. Csak annyit
tudok tenni, hogy megpróbálom gyengíteni a rohamokat, és
talán sikerül elérni, hogy ritkábban jöjjenek, de a helyzet az, hogy
a fertőzés már a vérében van.
Jamie levette a haját összekötő bőrszíjat, kirázta a vörös
hajtincseket, és felborzolva kibontva hagyta, mint egy sörényt.
– Ennek semmi értelme – ellenkezett, majd felállt, hogy
kioldozza a nadrágját. – Azt mondtad, hogy ha valaki elkapja a
kanyarót és túléli, akkor még egyszer már nem fogja elkapni,
mert a vérében marad. És én ezért nem betegszem meg
bárányhimlőben vagy kanyaróban, mert gyerekkoromban már
túlestem rajtuk. A véremben vannak.
– Nos, ez nem egészen ugyanaz – feleltem meglehetősen
sután. A gondolat, hogy megpróbáljam elmagyarázni neki a
különbséget az aktív immunitás, a passzív immunitás és a
szerzett immunitás között, és hogy mik azok az antitestek és mi a
parazitás fertőzés, nagyobb kihívás volt, mint amit kívántam
magamnak egy utazással töltött hosszú nap után.
Belemártottam a szivacsot a tálba, hagytam, hogy megszívja
magát vízzel, majd kifacsartam. Élveztem a sajátosan selymes,
szálas szerkezetű anyagot. A szivacs megpuhult, ahogy vizet vett
föl, de még mindig éreztem egy kemény részt a szélénél.
– Ami a lovaglást illeti…
Jamie kissé meghökkent.
– A lovaglásról beszéltünk volna?
– Nos, nem, de én ezen gondolkodtam – feleltem, és egy
legyintéssel elhessegettem ezt a kis logikai bukfencet. – Na,
mindegy. Mit szándékozol tenni Gideonnal?
– Ó! – Jamie a földre ejtette a nadrágját, és elgondolkozva
kinyújtózott. – Nos, azt hiszem, nem engedhetem meg
magamnak, hogy lelőjem. És ugyancsak elég fess jószág.
Kezdetnek meg fogom vágni. Attól majd lenyugszik kissé.
– Megvágod? Ja, úgy érted, kiheréled. Igen, azzal biztosan
magadra vonod a figyelmét, habár én egy kicsit túl drasztikusnak
érzem. – Kelletlenül haboztam egy percig, aztán megkérdeztem:
– Akarod, hogy megcsináljam?
Jamie csodálkozva meredt rám, majd kitört belőle a nevetés.
– Nem, Sassenach, nem hiszem, hogy egy tizennyolc marok
magas csődör megvágása nőnek való feladat lenne, akár sebész
az illető, akár nem. Nem éppen kesztyűs kézzel kell bánni majd a
jószággal, tudod?
Nagyon megörültem a hallottaknak. Időközben
hüvelykujjammal a szivacsot nyomogattam. Meglazult egy
kicsit, és egyszerre egy apró csigaház bújt elő a szivacs egyik
nagy pórusából. A rózsaszín és lila színekben játszó tökéletes
miniatűr spirál lassan leúszott a víz aljára.
– Ó, nézd! – kiáltottam fel boldogan.
– Milyen csinos kis apróság – mondta Jamie a vállam fölé
hajolva, s nagy mutatóujjával finoman megérintette a csigaházat
a mosdótál alján. – De vajon hogy kerülhetett bele a szivacsba?
– Gondolom, a szivacs ette meg tévedésből.
– Megette? – szökött fel egy vörös szemöldök e szóra.
 – A szivacsok állatok – magyaráztam. – Illetve, hogy pontos
legyek, gyomrok. Beszívják a vizet, és elnyelnek minden ehetőt,
ami keresztülmegy rajtuk.
– Aha, akkor ezért nevezte Bree a kisdedet Kis Szivacsnak.
Mert ezt csinálják – mondta mosolyogva, ahogy eszébe jutott
Jemmy.
– Tényleg ezt. – Leültem, és hagytam, hogy az ingem
lecsússzon a vállamról, le a derekamra. A tűz kiűzte a hideget a
szobából, de még mindig elég hűvös volt ahhoz, hogy mellem és
karom libabőrös legyen.
Jamie felvette az övét, és óvatosan leszedte róla a különböző
ráerősített szerelékeket. Letette a pisztolyát, töltényes dobozát,
tőrét és laposüvegét a kis asztalra. Felemelte a flaskát, rám
nézett, és érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
Lelkesen bólintottam, mire nekiállt keresni egy poharat a
kazal holmi között. Miután olyan sokan zsúfolódtak be hozzánk
az összes holmijukkal, minden nyeregtáskánkat és csomagunkat
és miegyebet, amit a találkozón szedtünk össze, a saját
szobánkba hoztunk föl és raktunk le. Ahogy a több kupac
csomag árnyéka villódzott a falon, a helyiség egy föld alatti üreg
benyomását keltette, a két szélén zömök sziklákkal.
Jamie legalább annyira szivacs volt, mint az unokája, ahogy
így végiggondoltam, mialatt elnéztem őt, ahogy a csomagok
között túr, anyaszült meztelenül, szikrányit sem zavartatva
magát. Mindent magába szívott, és mindennel képes volt
megbirkózni, amit útjába gördített a sors, bármilyen ismerős
vagy ismeretlen helyzet legyen is az. Megkergült csődörök,
elrabolt papok, eladósorba került szolgálólányok, önfejű leányok
és pogány vejek… Bármit, amit nem tudott legyőzni, túljárni az
eszén, vagy megváltoztatni, egyszerűen elfogadta úgy, ahogy
volt, a szivacshoz és a beléágyazódott csigahéjhoz hasonlóan.
Ezt a gondolatmenetet folytatva, azt hiszem, én kell legyek a
csigaház, amit a magam kis közegéből kiragadott egy váratlanul
jött, erős hullám, majd befogadott és körülvett Jamie és az ő
élete. Örökre magukba zártak a különös áramlatok, ebben az
idegen környezetben.
 Furcsa érzésem támadt. A csigahéj mozdulatlanul feküdt a
mosdótál alján, törékenyen, gyönyörűen… de üresen. Lassan-
lassan felemeltem és a tarkómra tettem a szivacsot.
Megszorítottam, és éreztem, ahogy a meleg víz lassan lecsorog a
hátamon.
Általában úgy éreztem, hogy nem bánok semmit sem. Én
döntöttem úgy, hogy itt leszek: itt akartam lenni. Ugyanakkor
néha olyan apróságok, mint az immunitásról való mai
beszélgetésünk, rádöbbentett arra, mennyi minden elveszett
számomra abból, ami valaha az életem része volt, abból, aki
valaha én voltam. Lágyabb darabkáim egy része
megemésztődött, és ez a gondolat néhanapján az üresség
érzésével töltött el.
Jamie lehajolt, hogy beleásson az egyik nyeregtáskába, és
csupasz fenekének látványa, amit oly ártatlanul fordított felém,
sokat tett azért, hogy eloszlassa a rám tört nyugtalanságot.
Nemes ívű, izmosan kerek feneke volt, amit kellemes,
vörösesarany pihék borítottak, amiken megcsillant a tűz fénye és
a gyertyaláng. Combjainak hosszú, sápadt oszlopai keretezték
herezacskója árnyékát, ami alig láthatóan sötétlett közöttük.
Talált végül egy poharat, és félig töltötte. Felém fordult és
átnyújtotta, s a sötét folyadék felszínéről rám emelte tekintetét, és
riadtan vette észre, hogy őt bámulom.
– Mi az? – kérdezte. – Valami gond van, Sassenach?
– Nem – feleltem, de biztosan bizonytalannak
hangozhattam, mert szemöldökét egy pillanatra összevonta.
– Nem – ismételtem, ezúttal lelkesebben. Elvettem tőle a
poharat, és rámosolyogtam, majd a tiszteletére ráemeltem azt. –
Csak gondolkodtam.
Válaszképpen mosolyra húzta a száját.
– Valóban? Nos, ne csinálj ilyet gyakran késő este,
Sassenach. Rémálmaid lehetnek tőle.
– Lefogadom, hogy ebben igazad van. – Ittam egy kortyot a
pohárból. Igencsak meglepődtem, amikor kiderült, hogy bor van
benne. Mégpedig nagyon jó bor. – Honnan szerezted ezt?
– Kenneth atyától. Ez misebor, de nem lett felszentelve,
tudod? Azt mondta, a seriff emberei úgyis elvinnék, jobban
örülne, ha inkább hozzám kerülne.
Röpke árnyék suhant át az arcán a pap említésére.
– Szerinted minden rendben lesz vele? – kérdeztem. Nem a
rend civilizált őreinek benyomását keltették bennem a seriff
emberei, sokkal inkább olyan gengszterekét, akiknek
elfogultságát ideiglenesen háttérbe szorította a félelem. A Jamie-
től való félelem.
– Remélem – felelte Jamie, s nyugtalanul elfordult. –
Megmondtam a seriffnek, hogy ha bármi bántódása esik az
atyának, akkor ő és az emberei fognak felelni érte.
Ittam egy kortyot, és némán bólintottam. Ha Jamie
tudomást szerez arról, hogy valami történt Donahue atyával,
akkor biztos, hogy számonkéri ezt a seriffen. Kicsit
nyugtalanítónak találtam a gondolatot, mert nem most volt itt
az ideje, hogy ellenségeket szerezzünk, és az Orange megyei
seriffet jobb, ha az ember nem tudja az ellenségei sorában.
Felnéztem, és láttam, hogy Jamie még mindig engem néz,
habár pillantásában őszinte elismerés tükröződött.
– Jó húsban vagy mostanság, Sassenach – jegyezte meg
Jamie, oldalra biccentve a fejét.
– Hízelkedő – mondtam hideg pillantással, majd újra
felvettem a szivacsot.
– Legalább tizennégy fontot felszedtél tavasz óta – mondta
elismerően, és figyelmen kívül hagyva megrovó pillantásomat,
körbejárt, hogy alaposan szemügyre vegyen. – Jó kövér nyár
volt, igaz-e?
Körbefordultam, és fejéhez vágtam a vizes szivacsot.
Jamie ügyesen elkapta, aztán elvigyorodott.
– Nem is vettem eddig észre, hogy így kikerekedtél,
Sassenach, úgy be voltál bugyolálva az elmúlt hetekben. Nem
láttalak meztelenül legalább egy hónapja. – Még mindig olyan
szemmel méregetett, mintha én lennék a shropshire-i
hízottdisznó-kiállítás ezüstérmének várományosa.
– Élvezd ki – tanácsoltam neki, s arcomat elöntötte a pír
bosszúságomban. – Lehet, hogy jó ideig nem fogsz így látni! –
Felkaptam a hálóingemet, és eltakartam vele – tagadhatatlanul
telt – melleimet.
Jamie meglepetten vonta fel a szemöldökét hanghordozásom
hallatán.
– Te sosem vagy rám mérges, Sassenach?
– Természetesen nem – feleltem. – Mégis, hogy jut ilyesmi
az eszedbe?
Jamie elmosolyodott, és szórakozottan dörzsölte a mellét a
szivaccsal, mialatt rajtam legeltette a tekintetét. Mellbimbói
megráncosodtak a hidegben, sötéten és keményen meredeztek a
vöröses göndör szőrök között, s a nedvesség csillogott a bőrén.
– Szeretlek kövéren is, Sassenach – mondta halkan. –
Kövéren és szaftosan, mint egy kis kerek tyúkocska. Csakugyan
szeretem, hogy ilyen vagy.
Talán egy egyszerű próbálkozásnak vettem volna a szavait
arra, hogy mentse a menthetőt korábbi megjegyzése után, de
nem hagyhattam figyelmen kívül azt a tényt, hogy a meztelen
férfiak egy igen könnyen használható szexuális
hazugságvizsgálóval rendelkeznek. Jamie-nek tényleg
tetszettem.
– Ó! – mondtam, majd lassan, ráérősen leengedtem a
hálóingemet. – Nos, akkor…
Jamie felemelte az állát, és intett a fejével, hogy folytassam.
Egy pillanatig haboztam, majd felálltam, és hagytam, hogy a
hálóing a padlóra hulljon, Jamie nadrágja mellé. Odanyúltam
hozzá, és kivettem a szivacsot a kezéből.
– Én… befejezem… a mosakodást, jó? – búgtam. Hátat
fordítottam neki, felléptem egyik lábammal a kisszékre, hogy
áttöröljem a lábam, és helyeslő morgást hallottam
bátorításképpen a hátam mögül. Elmosolyodtam és ráérősen
mosakodtam. A szobában egyre melegebb volt. Mire befejeztem a
tisztálkodást, a bőröm kipirult és kisimult, csak az ujjaim és a
lábujjaim maradtak hűvösek.
Végül megfordultam, és láttam, hogy Jamie még mindig
engem néz, habár a homlokát ráncolva kissé, továbbra is a
csuklóját dörzsöli.
 – Te megmostad a kezed? – kérdeztem. – Lehet, hogy téged
nem zavar, de ha maradt valamennyi borostyánolaj a bőrödön,
az rákerülhet mindenre, amit megérintesz, és én nem vagyok rá
immunis.
– Megsikáltam mosószappannal a kezemet – igyekezett
megnyugtatni, és a vállamra tette a két kezét bizonyítékképpen.
Való igaz, a faggyúból és a fahamuból készített kenőszappan
fanyar illatát árasztotta a keze. Ez nem valami illatosított
pipereszappan volt, de tisztára lehetett vele mosni a dolgokat. Az
olyan dolgokat, mint a padló és a vasedények. Nem csoda, hogy
vakarózott: a szappan nem volt túl kíméletes a bőrhöz, és Jamie
tenyere amúgy is durva és repedezett volt.
Lehajtottam a fejem, és megcsókoltam a kézfejét, majd
átnyúltam a kis dobozhoz, amiben a személyes holmijaimat
tartottam. Kivettem a kézkrémes üveget. A dióolajból,
méhviaszból és kifőzött birkagyapjúból származó tisztított
lanolinból készült krém finoman ápolt, növényi illatát a kamilla,
fekete nadálytő, cickafark és bodzavirág esszenciáinak
köszönhette.
Kikanalaztam egy kicsit a hüvelykujjam körmével, és
szétdörzsöltem a két kezem között. Kezdetben egészen kemény
volt, de szépen megolvadt, ahogy felmelegedett.
– Na, gyere – mondtam, azzal egyik kezét a kezembe
fogtam, és bedörzsöltem a kenőcsöt a kézfeje ráncai közé, és
megmasszíroztam kérges tenyerét. Jamie lassan ellazult, és
engedte, hogy kinyújtsam minden ujját, ahogy haladtam végig
az ujjpercein, és még több kenőcsöt kentem az apró karcolásokba
és vágásokba. Még mindig meglátszott a kezén, hogy hol
szorította a gyeplőt.
– Nagyon édes a csokor – mondtam, és a pohárban álló kis
csokor felé biccentettem. – De mégis, minek köszönhetem? –
Míg Jamie a maga módján egész romantikus alkat volt,
messzemenőkig gyakorlatias is. Nem hiszem, hogy valaha is
kaptam volna tőle bármiféle olyan holmit ajándékba, ami
teljességgel haszontalan, és ő nem az az ember volt, aki
jelentőséget tulajdonított volna az olyan növényeknek, amiket
nem lehet megenni, gyógynövényként használni vagy sört főzni
belőlük.
Fészkelődött kicsit, láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
– Nos, hát – mondta, és elfordult. – Én csak… Nos, volt egy
kis apróság, amit neked szántam, de elvesztettem, aztán meg úgy
tűnt, kedves dolognak tartod, hogy a kis Roger leszakított pár
százszorszépet Briannának, és én… – Elhallgatott, és magában
[20]
motyogott valamit, ami „Ifrinn!” -nek hallatszott.
Legszívesebben felnevettem volna. Ehelyett felemeltem a
kezét, és gyengéden megcsókoltam a bütykeit. Zavarban volt, de
elégedettnek tűnt. Hüvelykujjával egy félig begyógyult hólyag
szélét simogatta a tenyeremben, ami egy forró kanna nyomán
keletkezett.
– Tessék, Sassenach, neked is kell egy kicsi. Majd én –
mondta, és odahajolt, hogy kivegyen egy körömnyi zöld
kenőcsöt. Markába vette a kezemet. Keze meleg volt és még
mindig csúszós az olaj és méhviasz keverékétől.
Egy röpke pillanatig ellenálltam, de aztán hagytam, hogy
fogja a kezemet. Lassan, mélyen körözött a tenyeremen, amitől
úgy éreztem, le akarom hunyni a szememet, és csendben
elolvadnék. Kéjesen felsóhajtottam halkan, és végül biztosan le is
csuktam a szemem, mert nem láttam, ahogy Jamie odalépett
hozzám és megcsókolt, csak szája puha, röpke érintését éreztem.
Lustán felemeltem a másik kezemet is, ő pedig azt is elvette,
és ujjaival az ujjaimat simogatta. Kezünk összekulcsolódott,
hüvelykujjaink gyengéden viaskodtak, a kezeink töve finoman
összedörzsölődött. Elég közel állt hozzám Jamie ahhoz, hogy
érezzem a teste melegét és a napszítta szőrszálakat a karján,
amikor kinyújtotta a kezét mellettem, hogy vegyen még
kenőcsöt.
Abbahagyta, amit csinált, és futólag megcsókolt még
egyszer. Mint a dagály visszavonuló hullámai, úgy sziszegtek a
kandalló lángjai, és a tűz fénye halovány villogással vonta be a
fehérre meszelt falakat, mintha a fény táncolt volna a víz
felszínén, valahol messze fölöttünk. Olyan volt, mintha kettesben
lettünk volna a tenger fenekén.
– Tudod, Roger nem feltétlenül volt romantikus – mondtam.
– Vagy talán mégis az volt, attól függ, honnan nézzük.
Jamie értetlenül nézett, mialatt újra kezébe vette a kezemet.
Tenyerünk összezárult, ujjaink összekulcsolódtak, lassan
mozogva, mire én élvezettel felsóhajtottam.
– Valóban? – kérdezte.
– Bree a születésszabályozás felől érdeklődött, és elmondtam
neki, milyen módszerek vannak jelenleg, és, hogy azok őszintén
szólva nem valami jók, habár a semminél többet érnek. Az, öreg
Bacon nagyi viszont adott néhány magot, amit szerinte az
indiánok teherbe esés ellen használnak, és állítólag nagyon
hatásosak.
Jamie arckifejezése elképesztően vicces változáson ment
keresztül, álmos örömből az elkerekedett szemmel való
csodálkozásba váltott.
– Születésszab… micsoda? Brianna… úgy érted Roger… azok
az undok kis gyomok…
– Nos, igen. Vagy legalábbis azt hiszem, segítenek
megakadályozni a terhességet.
– Hmm. – Ujjai lelassultak, és összevonta a szemöldökét, bár
inkább gondterhelten, mint rosszallóan, gondoltam. Aztán
visszatért kezeim masszírozásához. Beburkolta azokat a maga
sokkal nagyobb markába, egy olyan határozott mozdulattal,
aminek kénytelen voltam engedni.
Egy ideig csak dörzsölte bele az ujjaimba a kenőcsöt némán,
olyan tárgyilagosan, mint aki nyeregszappant dörzsöl a
lószerszámba, nem pedig úgy, mint aki gyengéden szeretgeti
felesége odaadó kezeit. Fészkelődtem, mire rájött, mit is csinál,
mert megállt, homlokát ráncolta, majd finoman megszorította a
kezemet, és hagyta, hogy kisimuljon az arca. Ajkához emelte a
kezemet, megcsókolta, majd folytatta a masszázst, ezúttal sokkal
lassabban.
– Szerinted… – kezdte, majd elhallgatott.
– Igen?
– Hmm. Hát csak az… Te nem tartod ezt egy kicsit
különösnek, Sassenach? Hogy egy fiatal nő, egy friss házas
ilyesmit forgasson a fejében?
– Egyáltalán nem – vágtam rá élesen. – Teljesen értelmes
döntésnek tűnik számomra. És egyébként sem annyira friss
házasok. Ők már… Hiszen már gyerekük is van.
Jamie orrlyukai kitágultak, néma ellenkezése jeleként.
– Briannának van gyereke – mondta. – Éppen erről
beszélek, Sassenach. Azt gondolnám, hogy egy boldog
házasságban élő fiatal nőnek nem az lenne az első gondolata,
hogyan ne legyen várandós a férje gyerekével. Biztos minden
rendben van köztük?
A homlokomat ráncolva fontolóra vettem Jamie gondolatát.
– Szerintem igen – feleltem végül lassan. – Ne felejtsd el,
Jamie, hogy Bree egy olyan korból származik, ahol a nők
viszonylag nagy biztonsággal szabadon eldönthetik, hogy
szüljenek-e, és ha igen, mikor. Brianna biztos úgy érzi, hogy
jogában áll ezt eldönteni.
Jamie széles szája megmozdult, elgondolkozva csücsörített
vele. Láttam rajta, hogy nehezére esik elfogadni a gondolatot,
ami szöges ellentétben állt saját tapasztalataival.
– Akkor hát így megy ez? – kérdezte végül. – Egy nő
megmondhatja, hogy akarja-e vagy sem, és a férfinak semmi
beleszólása nincs? – Hangja csodálkozással és rosszallással volt
tele.
Röviden felnevettem.
– Nos, ez nem pontosan így megy. Vagy legalábbis nem
mindig. Úgy értem, néha történnek balesetek. És ott van még az
emberi butaság és nemtörődömség is. Sok nő csak hagyja, hogy
megtörténjenek a dolgok. És a legtöbb nőt igenis érdekli, hogy
erről mi a párja véleménye. De igen. Ha ilyen sarkosan akarsz
fogalmazni, akkor így van.
Jamie felmordult.
– De MacKenzie is abból a korból való. Akkor ő semmi
kivetnivalót nem talál ebben?
– Ő maga szedte Breenek a virágokat – mutattam rá.
– Valóban. – Még mindig ráncolta a homlokát, de megrovó
tekintete kissé enyhült.
Későre járt, és a lenti házban kezdett elhalni a beszélgetés és
nevetés morajlása. A ház egyre növekvő csendjét hirtelen egy
kisbaba sírása verte fel. Mindketten mereven figyeltünk, majd
megnyugodva hallottuk átszűrődni az édesanya duruzsolását a
csukott ajtón át.
– Különben is, nem olyan szokatlan, hogy fiatal nők ilyesmit
fontolgatnak. Marsali is kérdezett efelől, mielőtt hozzáment
Fergushöz.
– Ó, valóban? – vonta fel egyik szemöldökét Jamie. – És
akkor nem segítettél neki?
– Dehogyisnem!
– Bármit mondtál is neki, mégsem működött valami jól,
igaz? – Szája sarkát cinikus mosolyra húzta. Germain körülbelül
tíz hónappal a szülei házassága után született, és Marsali pár
nappal az után, hogy elválasztotta Germaint, teherbe esett
Joannal.
Éreztem, hogy elvörösödök.
– Semmi sem működik tökéletesen, még a modern
módszerek sem. És ami azt illeti, egyáltalán semmi nem
működik, ha nem használják. – Valójában Marsalit nem azért
érdekelte a fogamzásgátlás, mert nem akart gyereket, hanem
mert attól tartott, hogy a terhesség megzavarná a Fergusszel
való meghitt kapcsolatát. „Amikor eljutunk a bökdösős részhez,
azt akarom, hogy élvezzem”, egészen pontosan ezt mondta azon
az emlékezetes napon, amikor előhozakodott ezzel a témával, és
az én szám is mosolyra húzódott, ahogy felidéztem az emléket.
Hasonlóan cinikus feltételezésem szerint nagyon is élvezte
együttléteiket, és úgy döntött, hogy a terhessége ne akadályozza
őt abban, hogy kiélvezhesse Fergus finomabb erényeit. De így
akkor megint Jamie Brian-nával kapcsolatos aggodalmainál
járunk, hiszen Bree és Roger között is biztosan minden rendben
volt szexuálisan. Mégis, ez aligha…
Jamie egyik keze összefonódva maradt az enyémmel, a
másik otthagyta ujjaimat, és máshová indult, nagyon
gyengéden.
 – Oh – szólaltam meg, és kezdtem elveszíteni a fonalat.
– A tablettáknál tartottál – mondta. Arca egész közel volt
hozzám, tekintetére a gondolatai árnya borult, miközben
ügyködött. – Akkor így kell csinálni?
– Ööö… ó, igen.
– Nem hoztál egyet sem magaddal – mondta. – Amikor
visszajöttél.
Mély lélegzetet vettem, kifújtam, és úgy éreztem, hogy
kezdek elolvadni.
– Nem – feleltem elhaló hangon.
Jamie egy pillanatra megállt, ujjait lazán begörbítve tartotta.
– Miért nem? – kérdezte halkan.
– Én… Nos, én… Igazából azt hittem… Tudod, ezeket
folyamatosan szedni kell. Nem tudtam volna eleget hozni. Van
egy végleges megoldás is, egy kisebb műtéttel jár. Ez viszonylag
egyszerű, és utána a nők végleg… meddők lesznek. – Nyeltem
egyet. Tekintve, hogy mivel jár az, ha visszatérek a múltba,
annak idején komolyan fontolóra vettem a terhesség veszélyét és
lehetőségeit. A lehetőségét valójában nagyon csekélynek
tartottam, a koromat és a múltban történteket figyelembe véve, a
kockázatokat azonban…
Jamie mozdulatlanul állt, leszegett fejjel.
– Az isten szerelmére, Claire – mondta végül alig hallhatóan.
– Mondd, hogy megtetted.
– Jamie – mondtam halkan –, ha megtettem volna,
elmondtam volna. – Újra nyeltem egyet. – Te… szeretted volna,
ha megteszem?
Még mindig fogta a kezemet. Másik kezével elengedett,
megérintette a hátamat, és nagyon gyengéden magához húzott
vele. Bőre forró volt a bőrömön.
Szorosan összebújva álltunk, egymáshoz érve, mozdulatlanul
néhány percig. Jamie ekkor felsóhajtott, mellkasa
megemelkedett a fülem alatt.
– Van már elég gyerekem – mondta csendesen. – Csak egy
életem van, és az te vagy, mo chridhe.
Kinyújtottam a kezem, és megérintettem az arcát, amibe a
fáradtság vájt barázdákat, és durva tapintású volt a borostáktól.
Nem borotválkozott már napok óta.
Gondoltam rá. És már nagyon közel jártam ahhoz, hogy
megkérjem egy sebész barátomat, végezze el rajtam a
sterilizációs műtétet. A hidegvérrel és tiszta fejjel való érvelés
szerint ezt kellett volna tennem, hiszen nem volt értelme
kockáztatni. Ugyanakkor… Nem volt garancia arra, hogy
túlélem az utazást, hogy a megfelelő korba és helyre érkezem,
vagy hogy egyáltalán megtalálom-e Jamie-t. Arra pedig még
kisebb esély volt, hogy az én koromban újra teherbe essek. És
mégis, miután olyan sokáig távol voltunk egymástól, és nem
tudtam, hogy megtalálom-e valaha, még így sem tudtam
rávenni magam arra, hogy elpusztítsak bármit, ami összeköthet
bennünket. Nem akartam másik gyereket, de ha megtalálom
Jamie-t, és ő szeretne… Akkor érte vállalnám a kockázatot.
Könnyedén megérintettem, mire halkan, torka mélyéről
mordult egyet, arcát a hajamra fektette, és magához szorított. A
szeretkezéseink mindig is egyszerre hordozták magukban a
veszélyt és a reményt, mert ha ő az életemet tartotta a kezében,
amikor hozzám bújt, akkor én meg az ő lelkét, és ezt tudtam is,
hogy így van.
– Azt hittem… Azt hittem, sosem találkozol Briannával. És
nem tudtam Willie létezéséről. Nem lett volna helyes, ha
elveszem a lehetőségét tőled, hogy legyen még egy gyereked,
anélkül, hogy ezt megbeszéltük volna.
Vér vagy a véremből, mondtam neki anno, és hús a
húsomból. Ez igaz is volt, és mindig is az lesz, akár születik
gyerekünk, akár nem.
– Nem akarok másik gyereket – suttogta. – Én téged
akarlak. – Keze szinte magától felemelkedett, és ujja hegyével
megérintette a mellemet. Az illatos kenőcs foltja ott maradt
utána a bőrömön. A csúszós és zöld illatú kezemet Jamie köré
fűztem, és hátrébb léptem, magammal húzva őt az ágy felé. Még
éppen annyi józan eszem maradt, hogy eloltsam a gyertyát.
– Ne aggódj Bree miatt – mondtam neki, s kinyújtottam a
kezemet, hogy megérintsem őt, ahogy feketén fölébem
magasodott, eltakarva a tűz fényét. – Roger szedte neki a
növényeket. Tudja, mit szeretne Bree.
Jamie nagyot sóhajtott, egy nevetést lehelt, ami torkara
forrt, miközben odalépett hozzám, s ami végül egy apró, kéjes,
elégedett nyögésben ért véget, mialatt becsusszant a lábam közé,
olajozottan és tettre készen.
— Én is tudom, mit akarok – búgra a hajamba tompa
hangon. – Holnap szedek neked egy másik csokrot.

A fáradtságtól kábultan, elernyedve a szeretkezéstől és

elpilledve a puha, tiszta ágy nyújtotta kényelemtől úgy aludtam,
mint a bunda.
Valamikor hajnal felé álmodni kezdtem. Kellemes, színes
álom volt, érintésekkel, alakok nélkül. Apró kezek értek a
hajamhoz, paskolták arcomat. Oldalra fordultam, félig
öntudatlanul, és arról álmodtam, hogy alvás közben egy kisbabát
szoptatok. Apró, puha ujjak gyúrták a mellemet, és felemeltem a
karomat, hogy kezembe vegyem a gyermek fejét. Megharapott.
Felsikoltottam, azonnal felültem az ágyban, és láttam, hogy
valami szürke végigrohan a takarón, és eltűnik az ágy végén túl.
Újra felsikoltottam, még hangosabban.
Jamie oldalvást kiugrott az ágyból, kigurult a padlóra, és
felpattant, vállait megfeszítve, öklét félig ökölbe szorítva.
– Mi az? – kérdezte, és vadul ide-oda pillantgatott, rablókat
keresve. – Ki az? Mi az?
– Egy patkány! – mondtam, s remegő ujjal arra a helyre
mutattam, ahol a szürke alak eltűnt az ágy lába és a fal közti
hasadékban.
– Ó! – Jamie válla ellazult. Megdörzsölte az arcát és
végigtúrt a haján, majd pislogott párat. – Egy patkány, azt
mondod?
– Egy patkány az ágyunkban!- feleltem, és egyáltalán nem
voltam hajlandó az esetet higgadtsággal kezelni. – Megharapott!
– Közelről szemügyre vettem sérült mellemet. Vért szinte nem is
láttam, csak egy pár apró, szúrt sebet, ami egy kicsit csípett.
Eszembe jutott a veszettség, és meghűlt ereimben a vér.
– Ne izgasd magad, Sassenach, majd én elintézem. – Jamie
újra kihúzta magát, felvette a piszkavasat a tűzhely mellől, és
céltudatosan elindult az ágy vége felé. Az ágytámasz tömör fából
készült, csupán néhány hüvelyknyi hely volt közte és a fal között.
A patkány biztosan csapdába esett, hacsak nem sikerült kereket
oldania abban a néhány minutumban, ami az én sikoltozásom és
Jamie eszmélése között eltelt.
Feltérdeltem, készen arra, hogy ha szükséges, leugorjak az
ágyról. Az összpontosítástól komor arccal Jamie felemelte a
piszkavasat, kinyújtotta szabad kezét, és elrántotta az útból a
lelógó ágytakarót. Nagy erővel lesújtott a piszkavassal, aztán
rögvest félre is rántotta, és belecsapott a falba.
– Mi az? – kérdeztem.
– Hogy mi ez? – visszhangozta hitetlenkedve. Közelebb
hajolt, hunyorogva a félhomályban, majd felnevetett. Ledobta a
piszkavasat, leguggolt a földre, és lassan benyúlt az ágy lába és a
fal közötti térbe, miközben halk csicsergést hallatott, a fogai közt
szűrve a levegőt. Úgy hangzott, mintha madarak csiviteltek
volna egy távoli bokorban.
– Te beszélsz a patkányhoz? – Megmozdultam, hogy
odamásszak az ágy lábához, de ő visszaintett, megrázta a fejét,
miközben tovább csicsergett.
Némi türelmetlenséggel vártam. Egy perc múlva
megmarkolt valamit, megfogta azt a dolgot, bármi volt is az,
majd elégedetten felkiáltott. Felállt, mosolygott, és egy szürke
szőrös alakot tartott a tarkójánál fogva, ami úgy lógott az ujjai
között, mint egy kis erszény.
– Itt a kis patkányod, Sassenach – mondta, és óvatosan egy
szürke szőrlabdát helyezett a takaróra. Hatalmas, tágra nyílt zöld
szemek bámultak rám.
– Te jó ég – mondtam –, hát te meg honnan kerültél ide? –
Nagyon lassan kinyújtottam neki az ujjamat, a kismacska nem
mozdult. Megérintettem apró, selymesen szürke állkapcsának
szélét, és a nagy zöld szemek eltűntek, résnyire záródtak, ahogy
az állat nekidörgölődzött az ujjamnak. Meglepően mély hangú
dorombolás tört elő a miniatűr testből.
– Ez – mondta Jamie mérhetetlen elégedettséggel – az az
ajándék, amit neked szántam, Sassenach. Távol tartja majd a
kártevőket a rendelődtől.
– Hát, talán a nagyon kis kártevőket igen – feleltem, ahogy
az új ajándékomat vizsgáltam kétkedve. – Szerintem egy
nagyobb csótány is el tudná vinni ezt a kis fickót – egyáltalán
fiú? – a fészkébe, egy egérről nem is beszélve.
– Majd megnő – bizonygatta Jamie. – Nézd csak meg a
lábát!
A kismacska – aki igen, kandúr volt – a hátára fordult, és
egy döglött bogarat imitált, tappancsait az égnek meresztve. Egy-
egy mancsa nagyjából akkora volt, mint egy széles rézpenny,
önmagában elég kicsi, de az apró testhez képest óriási.
Megérintettem a pici párnákat, makulátlan rózsaszínek voltak,
sűrű, puha, szürke szőrbe foglalva, mire a cica vonaglani kezdett
a gyönyörtől.
Valaki tapintatosan kopogott az ajtón, mire gyorsan
magamra kaptam a takarót, hogy eltakarjam a mellemet. A
kinyíló ajtó résén Mr. Wemyss dugta be a fejét, egy
búzaszalmakazalhoz hasonlatos égnek álló hajjal.
– Ööö… minden rendben uram? – kérdezte rövidlátó
pislogással. – A lányom ébresztett, mondván, hallott valami
sikoltásfélét, aztán hallottunk valami csattanást… – Tekintetét
gyorsan lekapta rólam, s a meszelt falból kilátszó nyers fa
sérülésére pillantott, amit Jamie piszkavasa okozott.
– Igen, jól vagyunk, Joseph – nyugtatta meg Jamie. – Csak
egy kismacska volt az.
– Ó, valóban? – sandított Mr. Wemyss az ágy felé, és
keskeny arcán széles mosoly terült el, ahogy kivette a szürke
szőrkupacot az ágyon. – Egy cicuska, tényleg? Nahát, milyen
nagy segítség lesz majd a konyhában, afelől nincs kétségem.
– Igen. A konyháról jut eszembe, Joseph. Esetleg a lánya
nem hozna egy tál tejszínt a kis cirmosnak?
Mr. Wemyss bólintott, és eltűnt egy utolsó atyáskodó
mosolyt vetve a kismacskára.
Jamie nyújtózkodott, ásított és fürgén, két kézzel
megvakarta a lejét. A haja most még öntörvényűbb volt, mint
általában. Végigmértem, pusztán esztétikai érdeklődéssel.
– Úgy nézel ki, mint egy gyapjas mamut – mondtam.
– Valóban? És mi az a mamut, azon kívül, hogy valami
nagy?
– Egyfajta őskori elefánt. Tudod, melyik az az állat a hosszú
agyarakkal?
Végigsandított a testén, majd kérdőn rám nézett.
– Nos, köszönöm a bókot, Sassenach – mondta. – Mamut,
azt mondtad? – Az égnek emelte két karját, és újra kinyújtózott,
lazán, íjként megfeszült, ami – egészen véletlenül, biztos vagyok
benne – kiemelt minden esetleges hasonlóságot, ami a hajnali
férfitest félig merev jellegzetességei és az említett vastag bőrű
arcdíszei között fedezhető fel.
Felnevettem.
– Nem pontosan erre gondoltam – mondtam. – Ne csóváld,
Lizzie bármelyik percben beléphet. Jobb, ha felveszed az inged,
vagy visszabújsz az ágyba.
Az ajtón kívülről behallatszó léptek zajára azonnal alámerült
a paplanok hullámaiba, mire a kismacska hanyatt-homlok
felszaladt az ágyon ijedtében. Végül Mr. Wemyss maga hozta el a
tál tejszínt, megkímélve lányát attól, hogy a maga teljes
valójában lássa uraságát.
Mivel jó idő volt, előző este nyitva hagytuk a spalettákat. Az
ég friss osztrigaszínű volt, nedves és gyöngyházszürke. Mr.
Wemyss felpillantott rá, pislantott, és biccentett Jamie-nek, aki
megköszönte a tejszínt, és visszatotyogott az ágyába, hálásan,
hogy még egy fél órát alhat hajnal előtt.
Kiszabadítottam a macskát, aki a hajamban talált
menedéket, és leraktam a tejszínes tál elé. Nem hiszem, hogy
valaha is látott volna egy egész tál tejszínt életében, de az illat
elég volt számára: pillanatokon belül bajuszáig alámerülve, teljes
erőből lefetyelt.
– Szépen dorombol – jegyezte meg Jamie elismerően. –
Innen hallom.
– Helyes jószág. Honnan szerezted? – kérdeztem, majd
odabújtam Jamie testének ívébe, s élveztem teste melegét. A tűz
már rég leégett az éjszaka, hűvös volt a szobában a levegő, és
hamu szagától savanyú.
– Az erdőben találtam – ásított Jamie hatalmasat, majd a
vállamra hajtotta a fejét, hogy onnan nézze a kis cicust, aki
átadta magát a habzsolás eksztázisának. – Azt hittem,
elvesztettem, amikor Gideon meg akart szökni, de gondolom,
bemászott valamelyik nyeregtáskába, és hazahoztuk őt is a többi
holmival.
Békés kábulatba merültünk, álmosan öleltük egymást
ágyunk meleg fészkében, ahogy az ég fokozatosan kivilágosodott,
és a levegő megelevenedett az ébredező madarak hangjától. A
ház is felébredt. Egy kisbaba sírása hallatszott lentről, amit a
reggeli készülődések, zörgés és csoszogás követett a tompán
kivehető beszédhanggal együtt. Nekünk is fel kellene kelnünk –
olyan sok a teendő! –, mégsem mozdult egyikőnk sem, mert
nem szívesen mondtunk volna le a csendes menedék ezen
érzéséről. Jamie felsóhajtott, lehelete meleg volt csupasz
vállamon.
– Még egy hét, azt hiszem – mondta halkan.
– És utána menned kell?
– Igen. Ennyit még maradhatok, hogy elrendezzek itt
mindent, és beszéljek a Ridge férfijaival. Aztán még egy hét, hogy
átszeljem az országot az államhatár és Drunkard’s Creek között,
és névsorolvasást tartsak, aztán idehozok mindenkit
gyakorlatozni. Ha meg Tryon hadrendbe állítja a milíciát,
akkor…
Némán feküdtem egy pillanatig, Jamie köré fűzve a
karomat, akinek laza ökle a mellem köré simult.
– Ha hívni fog, veled megyek.
Megcsókolta a tarkómat.
– Ezt szeretnéd? – kérdezte. – Nem hiszem, hogy szükség
lenne rá. Sem te, sem Bree nem tudtatok semmi harcról, amit
mostanában lenne esedékes.
 – Ez csak azt jelenti, hogy ha fog történni bármi, az nem lesz
nagy harc – feleltem –, de ez itt, a gyarmatok, ez egy hatalmas
hely, Jamie. És kétszáz évvel az események után már biztos nem
tudunk minden kisebb konfliktusról, különösen azokról, amik
valahol máshol történtek. Bostonban viszont… – Sóhajtottam, és
megszorítottam a kezét.
Magam sem tudok sokat a Bostonban történtekről, de Bree
igen. Ő ott nőtt föl, és sokat tanult az iskolában a város és az
állam történelméről. Hallottam, amikor Rogernek a bostoni
sortűzről mesélt, egy kisebb összetűzésről a helyi polgárok és a
brit csapatok között, és ami múlt márciusban történt.
– Igen, ez bizonyára így van – felelte –, mégis, nem úgy
tűnik, hogy számítanunk kellene ilyesmire. Szerintem Tryon csak
rá akar ijeszteni a Rendfenntartókra, hogy jól viselkedjenek.
Ez tényleg valószínűnek látszott. Ugyanakkor tisztában
voltam a régi mondással: „Ember tervez, Isten végez”, és akár
Isten, akár William Tryon volt a főnök, csak a jó ég tudta, mi fog
történni végül.
– Gondolod – kérdeztem –, vagy csak reméled?
Jamie felsóhajtott, kinyújtotta a lábát, s karját szorosabban
fonta a derekam köré.
– Mindkettő – ismerte el. – Leginkább csak remélem. És
imádkozom érte, hogy így legyen. De így is gondolom.
A cica teljesen kiürítette a tejszínes tálat. Hallható
puffanással leült apró hátsójára, letörölte az utolsó finom
falatokat is a bajszáról, majd lassan az ágy felé imbolygott,
erősen kidagadó oldalakkal. Aztán felugrott az ágytakaróra,
beásta magát a közelemben, és azonnal elaludt.
Talán mégsem aludt el teljesen. Éreztem dorombolásának
finom rezgését a takarón keresztül.
– Szerinted hogy kellene hívnom? – tűnődtem hangosan,
miközben puha, finom farkincájának végét tapogattam. –
Foltos? Füstös? Felhős?
– Bolond nevek – felelte Jamie, lusta elnézéssel. – Így
szoktátok hát nevezni a kismacskáitokat Bostonban? Vagy
Angliában?
 – Nem. Még sosem volt macskám – ismertem be. – Frank
allergiás volt rájuk, tüsszögött tőlük. Na és akkor mi lenne a
megfelelő skót macskanév? Diarmuid? MacGillivray?
Jamie felhorkant, majd felnevetett.
– Adso – mondta fellelkesülten. – Legyen a neve Adso.
– Miféle név ez? – kérdeztem, és csodálkozva fordultam
hátra a karjai között. – Jó sok különös skót nevet hallottam már,
de ez még nekem is új.
Állát kényelmesen a vállamra helyezte, és nézte, ahogy a
kismacska alszik.
– Anyámnak volt egy apró macskája, akit így hívott –
mondta meglepetésemre. – Egy szürke cicus, igen hasonló volt
ehhez.
– Tényleg? – A lábára tettem a kezem. Ritkán beszélt az
anyjáról, aki meghalt, amikor ő még csak nyolcéves volt.
– Igen. Ritka jó egerész volt, és nagyon kedvelte anyámat, de
velünk, gyerekekkel nem sokat tudott kezdeni. – Mosolyogva
idézte fel az emlékeket. – Meglehet azért, mert Jenny
babaruhába bújtatta és kétszersülttel etette, én meg beledobtam a
malom tavába, hogy lássam, tud-e úszni. Tudott, ami azt illeti –
közölte Jamie –, de nem szeretett.
– Nem tudom hibáztatni érte – mondtam ámultan. – De
miért volt a neve Adso? Ez valami szent neve? – Hozzászoktam
már a kelta szentek sajátos neveihez, Aodhtól kezdve, amit
OOH-nak ejtenek, egészen Dervorgilláig, de még sosem
hallottam szent Adsóról. Bizonyára az egerek védőszentje.
– Nem szent volt – javított ki Jamie –, hanem egy szerzetes.
Anyám igen tanult asszony volt, Leochban járt iskolába, tudod,
Colummal és Dougallel, és tudott olvasni görögül és latinul, meg
egy kicsit héberül, franciául és németül is. Persze nem volt sok
lehetősége az olvasásra Lallybrochban, de apám vette a
fáradságot, és hozatott neki könyveket Edinburghból és
Párizsból.
Átnyúlt fölöttem, hogy megérintse a macska selymes,
áttetsző fülét, és az apróság rándított egyet a bajuszán és
elfintorodott, mintha tüsszenteni akarna, de nem nyitotta ki a
szemét. A dorombolás zavartalanul folytatódott.
– Az egyik kedvenc könyvét egy osztrák írta, aki Melk
városából származott, és anyám úgy gondolta, hogy remekül
illene a kismacskához ez a név.
– Illene…?
– Igen – felelte Jamie az üres edény felé biccentve, anélkül,
hogy ajka vagy a szemhéja szemernyit is megrándult volna.
Adso, a tej városából. Hisz Melk vagy Milk, egyre megy.
Egy zöld csík tárult fel, ahogy az egyik szemét résnyire
kinyitotta, mintha csak a nevére reagált volna. Aztán újra
lehunyta, és folytatta a dorombolást.
– Nos, ha ő nem bánja, akkor én sem – feleltem lemondóan.
– Legyen hát Adso.
 19

Az ördög, akit ismersz

Egy héttel később mi – vagyis a nők – a mosás
derékszaggató feladatában merültünk el éppen, amikor Clarence,
az öszvér harsogva jelentette, hogy látogatónk érkezett. A kis
Mrs. Aberfeldy úgy ugrott föl, mintha méh csípte volna meg, és
egy ölnyi nedves inget ejtett le a porba az udvaron. Láttam,
ahogy Mrs. Bug és Mrs. Chisholm már nyitják a szájukat, hogy
megróják, mire én megragadtam az alkalmat, beletöröltem a
kezemet a kötényembe, és a bejárathoz siettem, hogy üdvözöljem
azt a közeledő látogatót, bárki legyen is az.
Való igaz, egy pej öszvér bukkant elő a fák közül az ösvény
tetején, amit egy kövér barna kanca követett vezetőszáron. Az
öszvér előrecsapta füleit, és lelkesen iázott Clarence üdvözlésére
válaszul. A fülembe dugtam az ujjamat, hogy ne halljam ezt az
istentelen lármát, és a vakító délutáni nap fényétől hunyorogva
próbáltam kivenni, ki ülhet az öszvéren.
– Mr. Husband! – Kihúztam az ujjamat a fülemből, és
odasiettem hozzá, hogy üdvözöljem.
– Mrs. Fraser! Szép napot önnek!
Hermon Husband lehúzta fejéről széles karimájú fekete
kalapját, és apró biccentéssel köszöntött, majd a nyeregben töltött
sok-sok óráról árulkodó hangos nyögéssel lecsusszant az
öszvérről. Ajkai hangtalanul mozogtak szakálla keretében, ahogy
mereven felegyenesedett. Kvéker volt, s így nem használt durva
kifejezéseket. Hangosan legalábbis nem.
– A férje itthon van, Mrs. Fraser?
– Épp most láttam, hogy az istállóba ment. Megyek,
megkeresem! – kiáltottam, próbálva túlharsogni az iázó
öszvéreket. Elvettem a férfi kalapját, és a ház felé intettem. –
Ellátom az állatait!
Mr. Husband köszönetképpen bólintott, és lassan a ház háta
mögé sántikált, a konyhaajtó felé. Hátulról elnézve láttam,
milyen fájdalmat okoz neki minden lépés, alig tudott ránehezedni
a bal lábára. A kezemben tartott kalapját belepte a por, és
sárfoltos volt. Mosatlan ruha- és testszag érződött Mr.
Husbanden, amikor ott állt előttem. Hosszú ideje lovagol, és nem
ma indult. Legalább egy hete úton lehet, gondoltam, és
mindeközben biztos a szabad ég alatt is aludt.
Lenyergeltem az öszvért, ezzel együtt levettem az állatról két
kopott nyeregtáskát is, ami félig volt pakolva gyenge minőségben
nyomtatott és kezdetlegesen illusztrált röpirattal. Némi
érdeklődéssel tanulmányoztam a rajzot: egy fametszet volt, amin
több felháborodott és becsületes kinézetű Rendfenntartó szállt
szembe éppen tisztviselők egy csoportjával, akik között volt egy
köpcös alak, akiről könnyen felismertem, hogy David Anstruthert
ábrázolja. A képaláírás nem említette őt név szerint, de a rajzoló
bámulatos ügyességgel ragadta meg a seriff mérges varangyhoz
való hasonlóságát. Vajon Husband arra adta a fejét, hogy házról
házra járva ossza szét ezeket a nyavalyás papírokat? – tűnődtem.
Kitereltem az állatokat a kifutóba, leraktam a kalapot és a
nyeregtáskákat a tornácra, majd felmásztam a hegyre az
istállóhoz, ami egy kis barlang volt, amit Jamie vastag lécekkel
kerített el. Brianna csak szülészetként emlegette, mivel lakói
általában közvetlenül ellés előtt álló várandós kancák, tehenek
vagy kocák voltak.
Azon gondolkoztam, vajon mi hozta Hermon Husbandet ide,
és vajon követték-e. Volt egy kis farmja és egy kis malma,
mindkettő legalább kétnapi lovaglásra volt a Ridge-től. Egy ilyen
utat nem vállalna csupán a társaságunk kedvéért.
Husband a Rendfenntartók egyik vezetője volt, és több
alkalommal bebörtönözték az általa nyomtatott és tervezett,
uszító hangú röplapokért. Az utolsó hírem az volt róla, hogy
kizárták a helyi kvékergyűlésről, mert a Barátok ferde szemmel
nézték tevékenységét, amit ők az erőszakra való felbujtásként
értékeltek. Azokból a röpiratokból ítélve, amiket olvastam, egyet
kellett értenem velük.
Az istálló ajtaja nyitva állt, s a szalma, az állatok melege és a
trágya kellemes, a bőség ígéretét hordozó illata szabadon áradt ki
onnan, hasonló bőséggel áradó szavak kíséretében. Jamie, nem
lévén kvéker, hitt a káromkodásban, és gyakorta élt is vele, habár
inkább annak gael változatával, ami inkább a költői, mint a
közönséges szóhasználat felé hajlott.
E mostani kitörését nagyjából úgy fordítottam, hogy
„Bárcsak kígyókként tekerednének össze a beleid és a zsigereid, és
robbanna ki a beled a hasfaladon át! A varjak átka szálljon rátok,
döglegyek korcs ivadékai!” – vagy valami ilyesmi.
– Kihez beszélsz? – érdeklődtem, ahogy bedugtam a fejemet
az istálló ajtaja mögé. – És mi az a „varjak átka”?
Pislantottam egyet a hirtelen jött félhomályban, mert Jamie-
t csak egy magas árnyéknak láttam a fal mentén felrakott nagy
halom világos széna előtt. Jamie megfordult, ahogy meghallotta
a hangom, és kijött a fénybe, el az ajtótól. Párszor biztosan
beletúrt a hajába, mert néhány szál kiszabadult a copfjából,
szerteszét állt, és szalmaszálak lógtak ki belőle.
„Tha nighean na galladh torrach!”- mondta, s egy vad
morgás kíséretében röviden biccentett egyet a háta mögé.
– Fehér lánya a kurv…! Csak nem megint azt művelte az az
átkozott koca?
A nagy fehér koca, aki bár kiváló zsír-hús aránnyal és
lenyűgöző szaporodási képességekkel rendelkezett, aljas és
agyafúrt teremtés is volt egyben, aki nem bírta a fogságot. Már
kétszer kiszökött az elletőketrecéből. Egyszer annak
köszönhetően sikerült meglépnie, hogy nekirontott Lizzie-nek,
aki – bölcsen – felsikoltott, és félreugrott az htjából, ahogy
elviharzott mellette a disznó, majd másodjára akkor, amikor
kitartó munkával kitúrta a disznóól egyik oldalát, majd feküdt és
várt, amíg ki nem nyílt az ólajtó, és engem felborítva ki nem
rontott a nyílt terepre.
Ezúttal nem fáradt azzal, hogy menekülési stratégiát
dolgozzon ki, csupán kitörte az ól kerítésének egyik lécét, majd
leásott, és túrni kezdett a kerítés alatt, mígnem egy olyan
menekülő alagutat ásott, ami a náci hadi-fogolytáborban
senyvedő briteknek is a becsületére vált volna.
– Igen, azt – felelte Jamie, visszatérve az angolra, most,
hogy kezdeti dühe valamelyest alábbhagyott. – Ami a varjak
átkát illeti, az attól függ. Jelentheti azt, hogy az illető azt kívánja,
lepjék el a fekete madarak valaki földjét, és egyék meg a
kukoricáját. Ebben az esetben az jutott eszembe, bárcsak
kivájnák a madarak a szemét ennek a gonosz lénynek.
– Úgy biztosan könnyebb lenne elkapni – sóhajtottam. –
Szerinted mikor fog megelleni?
Jamie megvonta a vállát, és beletúrt a hajába.
– Egy-két nap, talán három. De talán az lesz a legjobb, ha
megellik az erdőben, és megeszik a farkasok a malacaival együtt.
– Rosszkedvűen belerúgott a kupac földbe, ami hátramaradt a
koca ásása után, mire egy adag föld belerepült a lyukba. – Ki
jött? Hallottam, hogy Clarence óbégat.
– Hermon Husband.
Jamie azonnal felém fordult, és egyből megfeledkezett a
disznóról.
– Valóban? – kérdezte halkan, mintha csak magában beszélt
volna. – És vajon miért?
– Én is ezen gondolkodtam. Jó ideje úton van már, a jelek
szerint szórólapokat osztogat.
Ezt már futva tettem hozzá, mert Jamie után kellett
erednem, aki már ballagott is le a hegyről a ház felé, és közben
összekötötte a haját. Még épp időben értem utol, hogy lesöpörjek
néhány szál szalmát a válláról, mielőtt beért volna az udvarra.
Lazán odabiccentett Mrs. Chisholmnak és Mrs. MacLeodnak,
akik éppen nedves ruhák gőzölgő kötegeit rángatták ki
lapátjaikkal a nagy üstből, és a bokrokra teregették ki azokat
száradni. Igyekeztem Jamie-vel lépést tartani, figyelmen kívül
hagyva az asszonyok vádló pillantásait, és próbáltam úgy tenni,
mintha sokkal fontosabb gondjaim lennének most, mint a
mosás.
Valaki frissítővel kínálta Husbandet: egy fél bögre író,
valamint egy tál részben megevett vajas kenyér hevert az
asztalon. Ezt tette Husband is, aki összefont karjára fektetve a
fejét, elaludt. Adso az asztalra kuporodott mellé, mert lenyűgözte
a férfi bozontos, szürke bajsza, ami úgy remegett a kvéker
visszhangzó horkolásának ütemére, mint valami csáp. A
kismacska éppen megkísérelt volna Husband nyitott szája felé
nyúlni a mancsával, amikor Jamie elkapta a tarkója bőrénél
fogva, és ügyesen a kezembe pottyantotta.
– Mr. Husband – szólította meg csendesen a férfit, az asztal
fölé hajolva. – Szolgálatára, uram.
Husband felhorkant, pislogott, majd hirtelen felült, majdnem
felborítva az írót. Egy pillanatra rám meredt, majd Adsóra, aztán
úgy tűnt, eszébe jutott, hogy hol is van, mert megrázta magát, és
félig felkelve ültéből, fejet hajtott Jamie előtt.
– Fraser barát – mondta rekedtes hangon. – Én… Bocsássa
meg… Én…
Jamie elhessegette a férfi bocsánatkérését, és leült vele
szemben, majd könnyed természetességgel felvett egy szelet vajas
kenyeret a tányérról.
– Miben lehetek a szolgálatára, Mr. Husband?
A férfi megdörzsölte az arcát, amivel semmit nem javított
általános kinézetén, de sikerült jobban felébrednie tőle. Most,
hogy a konyha lágy délutáni fényében tisztán szemügyre tudtam
venni, még rosszabbul nézett ki, mint odakint. Szeme táskás és
véreres volt, őszülő haja és szakálla összegabalyodott és
csomókban lógott. Csak az ötvenes évei közepén járt, azt tudtam,
de legalább tíz évvel idősebbnek látszott. Megkísérelte kisimítani
kabátja ráncait, majd biccentett nekem, aztán Jamie-nek is.
– Köszönöm a szíves vendéglátást, és hogy fogadni
méltóztatik, Mrs. Fraser. És köszönöm önnek is, Mr. Fraser.
Valóban azért jöttem, hogy segítséget kérjek önöktől, ha lehet.
– Természetesen lehet – felelte Jamie udvariasan.
Beleharapott a vajas kenyérbe, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Megvásárolná-e a lovamat?
Jamie szemöldöke felvonva maradt, lassan, elgondolkodva
rágott, majd nyelt egyet.
– Miért?
Bizony, miért. Husband sokkal egyszerűbben eladhatta volna
a lovát Salemben vagy High Pointon, ha nem akart volna
egészen Cross Creekig lovagolni. Épeszű ember nem
merészkedne egy ilyen világtól elzárt helyre, mint a Ridge, csak
azért, hogy eladja a lovát. Leraktam Adsót a földre, és leültem
Jamie mellé, a válaszra várva.
Husband ránézett Jamie-re, véreres szemekkel, de tisztán és
egyenesen.
– Önt kinevezték egy milícia ezredesének, úgy hallottam.
– A bűneimért – felelte Jamie, és kenyere megállt a
levegőben. – Gondolja, hogy a kormányzó pénzt is adott, hogy
felfegyverezzem az ezredemet? – Egy félmosollyal beleharapott a
kenyerébe.
Husband szája sarka egy röpke pillanatra megrebbent,
jelezvén, hogy értette a viccet. Egy milícia ezredese saját maga
látta el mindennel az ezredét, bízva abban, hogy a közgyűlés
végül megtéríti a költségeit. Ez volt az egyik oka annak, hogy
csak tehetős férfiakat neveztek ki erre a posztra, és a fő oka
annak, hogy az ilyen kinevezést nem tartották minden hátsó
szándék nélküli megtiszteltetésnek.
– Ha adna, örömmel elfogadnám egy részét. – Jamie kínáló
mozdulatra Husband kinyújtotta a kezét, és elvett még egy szelet
vajas kenyeret, amit ünnepélyesen magába tömött, miközben
Jamie-t nézte sűrű, őszülő szemöldöke alól. Végül megrázta a
fejét.
– Nem, James barát. El kell adnom a javaimat, hogy
kifizethessem a bírságot, amit a bíróság vetett ki rám. Ha nem
adom el, amit tudok, akkor lefoglalják, és ha nem sikerül
eladnom, akkor nem marad más választásom, mint elhagyni a
gyarmatot, és máshová költözni a családommal. És ha így
teszek, akkor meg kell szabadulnom mindentől, amit nem tudok
magammal vinni, olyan áron, amit épp kapni tudok értük.
Apró vonal jelent meg Jamie két szemöldöke között.
– Igen, értem. Szívesen segítenék, Hermon, amiben csak
tudok, remélem, ezt tudja. De nekem is alig van két shilling
készpénzem. Még gyarmati pénzem sincs, nemhogy egyetlen
árva sterlingem. Ha van azonban bármi, amire szüksége van és
adni tudok…
Husband halványan elmosolyodott, kemény arcvonásai
meglágyultak.
– Igen, James barát. Az ön barátsága és tisztelete valóban
nagyon sokat jelent számomra. Ami a többit illeti… – Visszaült
az asztalhoz, és belenyúlt a kis válltáskába, amit lerakott maga
mellé. Előhúzott egy vékony levelet, amin vörös pecsétviasz
díszlett. Felismertem a pecsétet, és a szívem összeszorult.
– Pumpkin Townban találkoztam a küldönccel – mondta
Husband, mialatt Jamie-t nézte, aki elvette a levelet, és a
borítékba dugta a hüvelykujját. – Felajánlottam neki, hogy
elhozom önnek, hiszen úgyis ide tartok.
Jamie felvonta a szemöldökét, de figyelmét a kezében tartott
papírra összpontosította. Közelebb húzódtam, hogy lássam a
válla fölött az írást.

1770. november 22.

James Fraser ezredes részére.

Mivel úgy tájékoztattak, hogy a magukat
Rendfenntartóknak nevező egyének kisebb csoportja
gyűlt össze Salisbury mellett, üzentem Waddell
tábornoknak, hogy haladéktalanul induljon útnak a
rendelkezésére álló milíciákkal, abban a reményben,
hogy szétoszlathatja ezt a törvényellenes
gyülekezetét. Azt kérem és parancsolom, hogy
gyűjtsön össze annyi embert, amennyit elegendőnek
ítél, hogy szolgáljanak egy milíciaezredben, és
induljon el velük Salisburybe, annyi
hadifelszereléssel, amennyivel csak tud, és
csatlakozzon a tábornok csapataihoz, legkésőbb
december 15-én, amikor ő is felvonul Salisburynél.
Amennyire lehetséges, vigyen magával lisztet és
egyéb, kéthetes időtartamra elegendő ellátmányt.
Alázatos szolgája:
William Tryon

A szoba elnémult, csak a parázs fölött, a kandallóban lágyan

morajló üstöt lehetett hallani. Hallottam, hogy odakint az
asszonyok pattogó ritmusban beszélnek, amit csak a mosással
járó erőkifejtésük nyögései szakítottak meg. A lúgszappan szaga
szállt be a nyitott ablakon, a pörkölt és a kelő kenyér illatával
keveredve.
Jamie felnézett Husbandre.
– Tudja, mi áll benne?
A kvéker bólintott, és a hirtelen rátörő fáradtságtól arca
barázdái megereszkedtek.
– Elmondta a hírnök. A kormányzó elvégre nem kívánja
titokban tartani a szándékát.
Jamie egyetértően mordult egyet, és rám nézett. Nem, a
kormányzó biztos nem akarja ezt titokban tartani. Ami Tryont
illeti, minél többen tudnak arról, hogy Waddell Salisburybe tart
egy nagy milíciával, annál jobb. Ezért adott meg egy konkrét
időpontot is. Minden bölcs katona inkább az ellenség
megfélemlítését választja, mint a harcot, és tekintettel arra, hogy
Tryonnak nem voltak rendes csapatai, mindenképp bölcsebb volt
számára, ha óvatosan jár el.
– És mi a helyzet a Rendfenntartókkal? – kérdeztem
Husbandet. – Ők mit szándékoznak tenni?
Husband meglepődött kissé.
– Tenni?
– Ha az ön emberei gyülekeznek, akkor azt feltehetőleg
valamilyen célból teszik – magyarázta Jamie, enyhén gúnyos
éllel a hangjában. Husband is kihallotta ezt belőle, de nem vett
róla tudomást.
– Természetesen van célunk – mondta, és némi büszkeséggel
kihúzta magát. – Habár ön téved, amikor azt mondja, hogy ők
bármilyen szempontból is az én embereim lennének, kivéve,
hogy a testvéreim, mint minden ember. De ami a céljukat illeti,
csupán tiltakozni akarnak a hatalommal való visszaélések ellen,
amik oly gyakorta megesnek manapság. Illegális adók kivetése,
indokolatlan elkobzások…
Jamie türelmetlenül legyintett, és Husbandbe fojtotta a szót.
– Igen, Hermon, hallottam ezekről. Ami még rosszabb, az
ön írásait is olvastam ezekről. És ha ez a Rendfenntartók célja,
akkor mi az öné?
A kvéker Jamie-re bámult, felvonta vastag szemöldökét, és
szája kérdőn félig tátva maradt.
– Tryon nem kívánja titokban tartani a szándékait – fejtette
ki Jamie –, de ön talán igen. Végül is nem szolgálja a
Rendfenntartók érdekeit, hogy Tryon szándékainak megfelelően
alakuljanak az események. – Husbandre meredt, és ujjával
lassan dörzsölni kezdte fel és le hosszú, egyenes orra nyergét.
Husband felemelte a kezét, és megvakarta az állát.
– Azt kérdi, miért hoztam el – biccentett az asztalon nyitva
heverő levél felé –, amikor el is veszejthettem volna?
Jamie türelmesen bólintott.
– lgen.
Husband mélyet sóhajtott és kinyújtózott, ízületei hangosan
recsegtek. Kis fehér porfelhők szálltak fel a kabátjáról, amik
füstként oszlottak szét. Ekkor visszaült, pislantott, és úgy tűnt,
hogy jól érzi magát.
– Eltekintve attól, mennyire lenne tisztességes ez a
magatartás, James barát… Mondtam már, hogy az ön barátsága
az, ami a legtöbbet jelenti számomra.
– Valóban mondta. – Halvány mosoly bukkant fel Jamie
szája sarkában.
– Tegyük fel, hogy Waddell tábornok felvonul egy csapat
Rendfenntartó ellen – folytatta Husband. – Vajon az van-e
nagyobb hasznára a Rendfenntartóknak, ha olyanokkal kerülnek
szembe, akik nem ismerik őket, és akik ellenségként tekintenek
rájuk, vagy a szomszédaikkal, akik ismerik őket, és talán
szimpatizálnak is valamennyire az ügyükkel?
– Szóval jobb az az ördög, akit ismersz, mint az, akit nem? –
kérdezte Jamie. – És én vagyok az ördög, akit ön ismer. Értem.
Husband arcán lassú mosoly szökött szárba, ahogy Jamie
arcán is.
– Az egyikőjük, James barát. Az elmúlt tíz napot lóháton
töltöttem, igyekeztem eladni javaimat és látogatásokat tettem,
házról házra járva, keresztül a gyarmatok nyugati felén. A
Rendfenntartók nem jelentenek fenyegetést, nem kívánnak kárt
tenni senki tulajdonában. Mi csupán azt kívánjuk, hogy
hallgassák meg és foglalkozzanak a panaszainkkal, és csak fel
kívánjuk hívni a figyelmet e panaszok széles körére és a panaszok
jogosságára, ezért gyűltek össze Salisburynél is azok, akiket a
legtöbb sérelem ért. De végül is nem számíthatok együttérzésre
azoktól, akik nem rendelkeznek megfelelő információkkal e
sérelmekről.
A mosoly lehervadt Jamie arcáról.
– Én együttérzek önnel, Hermon, és szívesen is látom önt, de
ha arra kerül a sor… Én vagyok a milícia ezredese. Parancsot kell
végrehajtanom, akár tetszik az a parancs, akár nem.
Husband intett egyet, elhessegetve Jamie megjegyzését.
– Nem kívánom öntől, hogy tagadja meg a parancsát, ha
arra kerülne a sor. Imádkozom, hogy ne így történjen. – Előrébb
dőlt, rá az asztalra. – Kérnék azonban öntől valamit. A feleségem
és a gyerekeim… Ha sietve kell távoznom…
– Küldje ide őket! Itt biztonságban lesznek.
Husband visszaült, vállát leeresztette. Lehunyta a szemét, és
egy nagy, mély lélegzetet vett, majd kinyitotta a szemét és az
asztalra tette a kezét, mintha felállni készülne.
– Köszönöm önnek. Ami pedig a kancát illeti… Tartsa meg!
Ha a családomnak mégis szüksége lenne rá, valaki majd eljön
érte, ha pedig nem, akkor sokkal jobban örülnék neki, ha
tudnám, hogy ön veszi hasznát a jószágnak, és nem valami
korrupt seriff.
Éreztem, hogy Jamie megmozdul, mert tiltakozni akart, de a
lábára lettem a kezem, hogy megállítsam. Hermon Husbandnek
sokkal inkább megerősítésre volt szüksége, mint egy olyan lóra,
amit amúgy sem tudott megtartani.
– Gondját viseljük – mondtam Husband szemébe
mosolyogva. – És a családjának is, ha szükség lesz rá. Mondja,
mi a neve?
– A kancának? – Hermon felállt az asztaltól, és hirtelen
széles mosoly terült szét az arcán, ami ettől bámulatosan
felderült. – A neve Jerusha, de a feleségem csak Disznó
Kisasszonynak nevezi, mert, attól tartok, igen jó étvágya van –
tette hozzá bocsánatkérőleg, Jamie felé intézve szavait, aki
érezhetően megmerevedett a „disznó” szó hallatán.
– Nem számít – mondta Jamie, és érezhető erőlködéssel
elhessegette magától a sertések gondolatát. Felállt, és az ablak
felé nézett, ahol a délutáni napsugarak a gyalult fenyőfa
küszöböket és padlót olvadt arannyal vonták be. – Későre jár,
Hermon. Nem vacsorázik velünk és hál meg nálunk éjszakára?
Husband megrázta a fejét, és lehajolt, hogy felvegye a
válltáskáját.
– Nem, James barát, köszönöm önnek. Még sok helyre el
kell mennem.
Én azonban ragaszkodtam ahhoz, hogy várjon, amíg
összekészítek neki egy úti csomagot, s ő addig Jamie-vel elment,
hogy felnyergelje az öszvérét. Hallottam, hogy halkan
beszélgetnek, ahogy jönnek vissza a karámtól, de olyan
csendesen beszéltek, hogy nem tudtam kivenni a szavaikat.
Amikor azonban kiléptem a hátsó verandára egy csomag
szendviccsel és egy sörrel, hallottam, hogy Jamie egyfajta
sürgetéssel a hangjában azt kérdezi:
– Biztos benne, Hermon, hogy bölcs dolog, amit tesz… és
szükséges?
Husband nem válaszolt azonnal, de egy főhajtással
megköszönve elvette tőlem a csomagot. Aztán Jamie-hez fordult,
az öszvér kantárjával a másik kezében,
– Úgy vagyok én ezzel – mondta Jamie-ről rám pillantva –
mint James Nayler. Hallottak már róla?
Jamie olyan üres tekintettel nézett, mint én, és Hermon
belemosolygott a szakállába.
– A Barátok Társaságának egyik alapító tagja volt ő, egyike
azoknak, akik csatlakoztak George Foxhoz, aki megalapította a
Társaságot Angliában. James Nayler igen erős meggyőződéssel
bírt, habár ezt elég… Elég egyedi módon juttatta kifejezésre. Egy
elhíresült alkalommal meztelenül gyalogolt a hóban, miközben
azt kiabálta: „Legyen átkozott Bristol városa!” George Fox ekkor
érdeklődve azt kérdezte tőle: „Biztos ön abban, hogy az Úr
parancsolta önnek, hogy ezt kell tennie?”
Husband mosolya kiszélesedett, és gondosan visszatette
kalapját a fejére.
– Nayler azt felelte, hogy igen. Ahogy én is, James barát.
Isten óvja önt és a családját.
 20

Lőgyakorlat
Brianna hátranézett a válla fölött. Bűntudatot érzett.
Odalent a ház eltűnt a gesztenyelevelek sárga tengerében, de
gyermeke sírása még mindig a fülében csengett.
Roger látta, hogy a lány visszanéz a hegyoldalra, és egy kicsit
el is komorodott, habár hangja könnyedén csengett, amikor
megszólalt.
– Minden rendben lesz vele, drága. Tudod, hogy édesanyád
és Lizzie vigyázni fog rá.
– Lizzie teljesen el fogja kényeztetni – értett egyet Brianna,
de a beismerésre valami furcsa szorítást érzett a szíve táján.
Szinte látta maga előtt, ahogy Lizzie egész nap fel-alá hordozza
Jemmyt, játszik vele, grimaszol neki, melaszos tejberizzsel eteti…
Jemmynek biztos nagyon jól fog esni a figyelem, amikor túlteszi
magát azon, hogy ő elment. Briannára hirtelen rátört a birtoklási
vágy Jemmy apró rózsaszín lábujjait illetően. Gyűlölte már a
gondolatot is, hogy Lizzie játssza vele azt, hogy „ez elment
vadászni”.
Utálta magára hagyni a kisfiát, és kész. Jemmy rettegő
visítása, miközben lefeszegette a kisfiú ujjait az ingéről, és
átnyújtotta őt Claire-nek, még mindig a fülében visszhangzott,
amit a képzelete csak tovább nagyított, és a kisfiú arckifejezése,
amire az ő árulása okozta felháborodás kifejezése ült ki, még
mindig élénken élt benne.
Ezzel együtt sürgősen el kellett már szabadulnia. Alig várta,
hogy eltolja magától Jem ragadós és ragaszkodó kezét, és
elsiessen a reggelbe, szabadon, mint a vadlibák, akik gágogva
repültek keresztül a hegyi hágókon.
Nem szívesen ismerte be magának, hogy vélhetőleg messze
nem érezne akkora bűntudatot amiatt, amiért otthagyja
Jemmyt, ha titokban nem áhította volna már ezt annyira.
– Biztosan rendben lesz – mondta nyugtatólag, inkább
magának, mint Rogernek. – Én csak… Még soha nem hagytam
őt hosszú időre magára.
– Hmm. – Roger semmitmondóan hümmögött, s ezt akár
együttérzésként is lehetett értelmezni. Az arckifejezése azonban
világossá tette, hogy az a véleménye, Brianna már időtlen idők
óta nem hagyta magára egyáltalán a kisbabát.
Egy pillanatnyi dühkitörés felforrósította Brianna arcát, de a
nyelvébe harapott. Roger végül is nem mondott semmit, sőt
egyértelműen arra törekedett, hogy ne is mondjon semmit.
Cserébe ő is megerőltetheti magát, gondolta Brianna, és eszébe
jutott, hogy talán nem igazságos perlekedni valakivel az alapján,
hogy véleményünk szerintünk az illető mit gondol, vagy mit
nem. Lenyelte hát a nyelve hegyén lévő csípős megjegyzést, és
inkább a fiúra mosolygott.
– Szép napunk van, igaz?
Roger arcáról eltűnt az elővigyázatos pillantás, és ő is
elmosolyodott. Szeme olyan melegzöld árnyalatot vett föl, mint a
moha, ami vastag szőnyegként borította be mellettük a fák
árnyékos tövét.
– Csodás nap! – felelte Roger. – Jó érzés idekint lenni végre,
igaz?
Brianna gyors pillantást lövellt Rogerre, de úgy tűnt, hogy a
fiú csak egy egyszerű ténymegállapítást tett, ami mögött nem
volt semmiféle hátsó szándék.
Brianna nem felelt, csak egyetértően bólintott, és felemelte az
arcát, hogy megsimogathassa a kóbor szellő, ami a körülöttük
álló fenyőfák között lengedezett. Rozsdás nyárfalevelek kavargó
örvénye csapott le rájuk, s egy pillanatra belekapaszkodott
nadrágjuk szövetébe és harisnyájuk könnyű gyapjúanyagába.
– Várj egy percet.
Brianna hirtelen ötlettől vezérelve megállt, lehúzta fűzős
bőrcsizmáját és harisnyáját, és a hanyagul a vállára vetett
hátizsákba tömte. Mozdulatlanul állt, szemét áhítattal lehunyta,
és hosszú, csupasz lábujjait nyújtogatta egy nedves mohafolton.
– Ó, Roger, próbáld ki! Ez csodálatos!
A fiú felvonta a szemöldökét, de engedelmesen letette a
fegyverét, amit magával hozott, amikor elindultak otthonról –
Brianna pedig hagyta, annak ellenére, hogy a fegyver
tulajdonosaként késztetést érzett, hogy ő maga cipelje. Roger is
kioldozta a lábbelijét, és az egyik lábát óvatosan beleeresztette a
mohába, Brianna lába mellé. Önkéntelenül is behunyta a
szemét, és szája néma „ó”-t formázott.
Brianna hirtelen vágynak engedelmeskedve Rogerhez hajolt,
és megcsókolta. A fiú meghökkent, szeme elkerekedett, de
gyorsak voltak a reflexei. Hosszú karját Brianna dereka köré
fűzte, és viszonozta a csókot, mégpedig alaposan. Szokatlanul
meleg, késő őszi nap volt, Roger pedig nem viselt kabátot, csak
egy vadászinget. Brianna a fiú mellkasát meglepően közelinek
találta, még azt is érezte, hogy a fiú mellbimbójának apró dudora
megduzzad a tenyere alatt.
Isten tudja, mi történt volna ezután, ha nem kezd el másfelől
fújni a szél. Halk sírás szállt fel hozzájuk a kavargó sárga levelek
tengeréből a domb aljáról. Talán egy kisbaba sírt fel, de az is
lehet, hogy csak egy varjú volt a távolban, mindenesetre Brianna
a hang felé kapta a fejét, ahogy egy iránytű mutat a mágneses
északi pólus felé.
A pillanat varázsa elillant, és Roger eleresztette a lányt, majd
hátrébb lépett.
– Akarod, hogy visszamenjünk? – kérdezte lemondóan.
Brianna összeszorította az ajkát és megrázta a lejét.
– Nem. De menjünk egy kicsit távolabb a háztól. Nem
akarom őket zavarni a zajokkal. Mármint… a lövések zajával.
Roger elvigyorodott, és Brianna érezte, hogy elönti arcát a
pír. Nem tudott úgy tenni, mintha nem vette volna észre, hogy
más oka is volt annak, hogy ők most eljöttek kettesben
kirándulni.
– Nem, azzal sem – felelte Roger. Lehajolt a cipőjéért és a
harisnyájáért. – Akkor menjünk.
Brianna úgy döntött, nem húzza fel a csizmáját, de
megragadta a lehetőséget, hogy újra magához vegye a fegyvert.
Nem arról volt szó, hogy nem bízott Rogerben, habár a fiú
elismerte, hogy még sohasem sütött el ilyen puskát. A lány
egyszerűen csak szerette a fegyver tapintását, és biztonságban
érezte magát, miközben a vállán egyensúlyozta a súlyos tárgyat,
még ha az meg sem volt töltve. Egy Land Pattern muskéta volt,
több mint öt láb hosszú és jó tíz font súlyú, de a fegyver simára
csiszolt diófa tusa tökéletesen illett a kezébe, és az acél puskacső
súlya is pont jó volt, amikor beillesztette a vállgödrébe és a csövet
az égnek emelte.
– Mezítláb fogsz jönni? – vetett Roger kérdő pillantást a lány
lábára, majd előre, föl a hegyre, ahol egy halvány ösvény
kanyargott a szederbokrok és a lehullott ágak között.
– Csak egy kicsit – felelte megnyugtatólag Brianna. –
Kiskoromban folyton mezítláb járkáltam. Apu, mármint Frank,
minden nyáron elvitt minket a hegyekbe, White Mountainsre és
Adirondackba. Egy hét után olyan volt a talpam, mint a cserzett
bőr. Ha parázson járok, azt sem éreztem volna meg.
– Igen, én is ezt csináltam – mosolygott Roger, és ő is
elrakta a cipőjét. – Bár az biztos – tette hozzá, és a halványan
derengő ösvény felé intett, ami egy cserjés, félig betemetett,
gránittömbökkel tarkított részen haladt keresztül –, hogy a Ness
folyó partján vagy a Firth lapos kavicsokkal szórt partján sétálni
egy kicsit könnyebb volt ennél.
– Pont ez a lényeg – felelte Brianna, és némi
homlokráncolással lenézett a lábára. – Kaptál mostanában
tetanuszoltást? Ha esetleg belelépsz valami hegyes dologba.
Roger már meg is előzte Briannát, figyelve, hogy hova lép.
– Minden ellen kaptam oltást, amit ember el tud képzelni,
mielőtt átjöttem a köveken – szólt vissza a válla fölött Roger,
igyekezve megnyugtatni a lányt. – Tífusz, kolera, dengue-láz és a
többi. Szerintem tetanusz is volt köztük.
– Dengue-láz? Én is úgy tudtam, hogy kaptam oltást
minden ellen, de az ellen biztos nem. – Brianna belemélyesztette
a lábát az elhalt fű hűvös szőnyegébe, és néhány hosszú lépéssel
utolérte Rogert.
– Erre elvileg itt nincs szükség.
Az út egy meredek folyópart kanyarulata mentén vezetett
tovább, amit benőtt a sárguló amerikai banán, és eltűnt a
hemlockfenyő lehajtó, dús, zöldesfekete ágai alatt. Roger
félrehúzta a nehéz ágakat, Brianna pedig alábukott a csípős illatú
félhomályba, fegyverét gondosan maga előtt, keresztben tartva.
– Tudod, nem tudtam, hová kell mennem – jött Roger
hangja Brianna háta mögül, könnyed megjegyzésként, amit a
fák alatti sötét levegő tompított. – Hogy a parti városok egyikébe
vagy a Karib-szigetekre kell-e mennem. Annyi érdekes afrikai
betegség volt… van – javította ki magát automatikusan –, amit a
rabszolgaszállító hajókkal hurcoltak be, amennyit csak akarsz.
Gondoltam, jobb felkészülni.
Brianna a nehéz terepet kihasználva nem válaszolt, de szinte
megrémült, s ugyanakkor szégyellte is magát, miközben
örömmel fedezte fel, mennyi mindent megtett Roger azért, hogy
felkészülve indulhasson őutána, hogy megtalálja őt.
A földet lehullott és megbámult tűlevelek borították, de az
avar olyan nedves volt, hogy nem ropogott a talpuk alatt, de nem
is szúrt. Szivacsos, hűvös és kellemes tapintású volt a lábuknak,
és olyan ruganyos, hogy Brianna úgy érezte, a korhadt
fenyőtűszőnyeg legalább egy láb vastagságú.
– Jaj! – Roger, aki nem volt olyan szerencsés a meredek
szakaszon, rálépett egy rothadt datolyaszilvára, megcsúszott, és
alig bírt megkapaszkodni egy magyalbokorban, ami viszont
szúrós leveleivel azonnal megszúrta.
– A francba! – szisszent föl, és szívogatni kezdte megsebesült
hüvelykujját. – Még jó, hogy kaptam tetanuszt, ugye?
Brianna nevetve bólogatott, de ahogy folytatták a mászást,
azon kapta magát, hogy aggodalmak gyötrik, mi lesz Jemmyvel,
ha megtanul járni, és mezítláb fog futkorászni a hegyen. Eleget
látta, hogy mit művelnek a MacLeod és a Chisholm gyerekek,
Germainről nem is beszélve, hogy tudja, a kisfiúk heti
rendszerességgel – ha nem gyakrabban – szúrták, vágták,
horzsolták le magukat vagy törték el valamijüket. Ő és Roger
védve voltak a diftéria, a tífusz és hasonlók ellen, de Jemmynek
nincs hasonló védelme.
Brianna nyelt egyet, mert eszébe jutott az előző este. Apját
megharapta a karján az a gyilkos lova, és Claire leültette Jamie-t
félmeztelenül a tűz elé, hogy kitisztítsa és bekötözze a harapást.
Jemmy kíváncsian dugta ki fejét a bölcsőből, mire nagyapja
mosolyogva felkapta őt, és a térdére ültette.
„Gyí te paci, gyí te ló! – kántálta, és óvatosan fel-le
ugráltatta a térdén az elragadtatott Jemmyt. – Bitang lovat vett
nagyapó! Gyí te paci, gyí te ló, küldjük a pokolba, ahova való!”
Nem a két kacagó vörös hajú férfiú elragadó jelenete volt
azonban, ami megmaradt benne, hanem a tűz fénye, ahogy
megcsillant fia átlátszó, tökéletes, érintetlen bőrén, és az ezüstös
fényű, hálószerű hegek az apja hátán meg a feketéspiros, véres
seb a karján. Veszélyes idők voltak ezek a férfiakra nézve.
Tudta, hogy nem tudja Jemet megvédeni minden bajtól. De
a gondolatra, hogy ő vagy Roger megsérül vagy megbetegszik,
görcsbe rándult a gyomra, és hideg veríték verte ki a halántékát.
– Jól van az ujjad? – fordult vissza Rogerhez, aki
meglepődött, mert már egészen megfeledkezett fájó
hüvelykujjáról.
– Micsoda? – kérdezte, és zavartan bámult a tenyerébe. – Ó,
hát persze.
Brianna ennek ellenére megfogta Roger kezét, és
megcsókolta a fiú sebesült hüvelykujját.
– Vigyázz magadra! – mondta ellentmondást nem tűrően.
Roger felnevetett, és meghökkent, amikor Brianna rámeredt.
– Vigyázni fogok – felelte kissé elkomolyodva. A kezében
tartott fegyver felé biccentett. – Ne aggódj, lehet, hogy még
sosem lőttem ilyesmivel, de tudok róluk egyet s mást. Nem
fogom ellőni az ujjaimat. Ez a hely jónak tűnik egy kis
gyakorlásra?
Egy hegyi tisztásra értek ki, egy sűrű fűvel és
rododendronokkal borított fennsíkra. Néhány nyárfa állt a tisztás
túlsó szélén, sápadt ágaikon egy maréknyi arany- és bíborszín
levél rezgeti, élénk színükkel kitartóan, bár megtépázva
lengedeztek, fölöttük a mélykék ég kontrasztjával. Egy patak
csörgedezett alá valahol a távolban, és egy rőtfarkú ölyv körözött
a magasban. A nap is magasan járt már, melegen sütött le
Brianna vállára. Egy hívogató, lapos, füves rész látszott a
közelben.
– Pont jó – mondta, és lekapta a fegyvert a válláról.

Gyönyörű fegyver volt, több mint öt láb hosszú, de oly

tökéletesen kiegyensúlyozva, hogy könnyedén rá tudta fektetni
kinyújtott karjára, anélkül, hogy megingott volna. És Brianna
éppen ezt is tette, bemutató gyanánt.
– Látod? – mondta, azzal behúzta a karját, és egy laza
mozdulattal, gyakorlottan a vállához emelte a puskát. – Itt van a
súlypontja. A bal kezedet ide tedd, a jobbal pedig a ravasznál
fogva fogd meg a tust, és támaszd a váltadhoz. Jó szilárdan
feküdjön a vállgödrödben, mert vissza fog rúgni. – Brianna
illusztrálásképpen nekikoccantotta szarvasbőrbe bújtatott
vállának a puska erezett diófa tusát, majd leeresztette a fegyvert,
és átnyújtotta Rogernek. Kicsit gyengédebben és óvatosabban,
mint amikor újszülött gyermekét nyújtotta át neki, jegyezte mag
magában Roger fanyarul. Másrészt azonban, amennyire ezt
Roger meg tudta ítélni, Jemmy sokkal kevésbé volt elpusztítható,
mint ez a fegyver.
Brianna megmutatott mindent Rogernek, de eleinte csak
tétován és vonakodva javította ki a hibákat. Ám Roger a
nyelvébe harapott, és gondosan követte Brianna minden
mozdulatát, hűen utánozta őt, és elismételte az egymásból
következő lépéseket onnan kezdve, hogy a töltényhüvelyt hogyan
tépje fel a fogával, aztán a lőpor, majd a lövedék betöltésén át a
lefojtásig és az ellenőrzésig, bosszúsan, amiért kezdőként
ügyetlen volt, ugyanakkor titokban lenyűgözve – és jelentékeny
mértékben fel is izgatva – Brianna mozdulatainak könnyed
vadságától.
A lánynak majdnem akkora keze volt, mint neki, bár a
csontjai finomabbak voltak. Olyan gyakorlattal kezelte a hosszú
puskát, mint más nők a varrótűt és a seprűt. Szőttesből készült
nadrágot viselt, ami gömbölyűén simult combjának hosszú
izmára, amikor leguggolt Roger mellé, és a fejét lehajtva beletúrt
bőrtáskájába.
– Mi az, csomagoltál ebédet? – viccelődött Roger. – Azt
hittem, hogy majd lövünk valamit, és azt esszük.
Brianna válaszra sem méltatta. Elővett egy rongyos fehér
zsebkendőt, hogy arra lőjenek célba, kirázta, kritikusan ráncolva
a homlokát. Roger régen azt gondolta, hogy Briannának jázmin-
és fűillata van, ma viszont puskapor, állati bőr és izzadság szagát
árasztotta. Roger belélegezte a szagokat, és feltűnés nélkül a
puskatust kezdte cirógatni.
– Készen állsz? – kérdezte Brianna, ahogy mosolyogva
Rogerre pillantott.
– De még mennyire! – felelte a fiú.
– Ellenőrizd a kovakövet és a gyújtót – mondta Brianna, és
felállt. – Én kitűzöm a célt.
Elnézte hátulról Briannát, szorosan hátrakötött haját és bő
szarvasbőr vadászingét, ami a combjáig ért. Az apjához való
hasonlatossága ijesztő volt. Nem lehetett azonban összekeverni
kettőjüket, gondolta Roger. Térdnadrág ide vagy oda, Jamie
Frasernek soha az életben nem lesz ilyen segge. Figyelte a lány
mozgását, és gratulált, amiért ilyen jól választott magának
tanárt.
Apósa szívesen adott volna neki leckét. Jamie remekül lőtt, és
türelmes tanár volt. Roger látta, hogy kimegy az erdőbe a
Chisholm fiúkkal vacsora után, hogy gyakorlásképpen sziklákra
és fákra lövöldözzenek az üres kukoricatarlón. De az csak egy
dolog, hogy Jamie tudta, Rogernek nincs gyakorlata a
fegyverekkel, azonban egészen más az, hogy Roger elszenvedje a
megaláztatását annak, hogy bemutassa, pontosan mennyire
tapasztalatlan, Jamie szenvtelen kék szemének tekintetétől
kísérve.
A büszkeség kérdésén túl azonban volt egy hátsó szándéka is,
hogy Briannát kérte meg, hogy menjen el vele lőni. Nem mintha
az a bizonyos szándék bármennyire is rejtve maradt volna.
Amikor Roger felvetette ezt a javaslatot, Claire rápillantott, majd
a lányára, és olyan különösen sokatmondó pillantással nézte
őket, hogy Brianna felháborodva, vádló hangon rászólt: „Na de
anya!”
A találkozón együtt töltött oly rövid nászéjszakájukon kívül
ez volt az első, és egyetlen alkalom, amikor Brianna csak az övé
volt, végre távol kielégíthetetlenül követelődző ivadékától.
Valami fémes csillogásra lett figyelmes, ahogy Brianna
leengedte a karját. A lány az ő karkötőjét viseli, nyugtázta Roger
végtelen örömmel. Akkor adta neki, amikor megkérte a kezét.
Egy örökkévalósággal ezelőtt volt. Egy invernessi téli éjszaka
fagyos ködében. Egy egyszerű kis ezüstkarika volt, amibe néhány
francia kifejezést véstek. Je t’aime, az volt beleírva, vagyis:
szeretlek. Un peu, beaucoup, passionement, pas du tout: egy
kicsit, nagyon, szenvedélyesen, egyáltalán nem.
– Szenvedélyesen – mormogta Roger, és már látta is maga
előtt azt, hogy Brianna nem visel mást, csak a karkötőt és a
jegygyűrűjét.
Mindent a maga idejében, gondolta magában, és felvett egy
friss töltényt. Végtére is ráérnek.

Most, hogy Brianna elégedetten nyugtázta, hogy Roger

magabiztosan tudja tölteni a fegyvert, még ha nem is túl
gyorsan, végre megengedte neki, hogy gyakoroljon célozni és
lőni.
Egy tucatnyi próbálkozás után Rogernek végül sikerült
eltalálnia a zsebkendő fehér négyszögét, de olyan földöntúli
örömet érzett, amikor hirtelen egy sötét folt jelent meg a
zsebkendő szélén, hogy azonnal nyúlt a következő töltény után,
mielőtt még a füst szétoszlott volna. A sikerélménytől feltüzelve,
izgatottan lőtt ki egy újabb tucat lövedéket, és alig észlelt belőlük
mást, mint a fegyver rúgását és hangos durranását, a puskapor
felvillanását és azt a lélegzetelállító élményt, amikor egy-egy
lövése célba talált.
A zsebkendő addigra cafatokban lógott, és kis fehér
füstfelhők lebegtek a rét fölött. Az ölyv az első lövés után szedte a
sátorfáját, a környék összes többi madarával együtt, habár úgy
csengett Roger füle, mintha cinegék távoli kórusát hallotta volna.
Leengedte a fegyvert, és Briannára nézett vigyorogva, mire ő
elnevette magát.
– Úgy nézel ki, mint egy néger komikus! – mondta, s az orra
hegye is rózsaszínné vált nevettében. – Na gyere, töröld meg
magad, és megpróbálunk lőni egy kicsit messzebbről.
Brianna elvette a fegyvert Rogertől, és helyette egy
zsebkendőt adott neki. Roger letörölte a fekete kormot az arcáról,
és nézte, ahogy Brianna fürgén letörli a csövet, és újratölti. A
lány kiegyenesedett, majd meghallott valamit: felkapta a fejét, és
szemét a tisztáson túli tölgyfára függesztette.
Roger, akinek a füle még mindig csengett a puskalövésektől,
nem hallott semmit. Ő is hátrakapta azonban a fejét, és egy
villanásnyi mozgásra lett figyelmes. Egy sötétszürke mókus volt
az, ami legalább harminc láb magasban egy fenyőágon
egyensúlyozott.
Brianna minden tétovázás nélkül a vállához emelte a
fegyvert, és látszólag azzal a mozdulattal már lőtt is. Az ág, amin
a mókus állt, fadarabkák zápora közepette szétrobbant, és a
mókus, akit így levettek a lábáról, a földre zuhant, estében ide-
oda pattogott a ruganyos fenyőfaágak között.
Roger a fa törzséhez szaladt, de nem volt szükség sietségre. A
mókus holtan feküdt, ernyedten, mint egy szőrös rongydarab.
– Jó lövés – gratulált Briannának, és felemelte a mókus
testét, hogy a lány is láthassa. – De semmi sérülés nem látszik
rajta. Biztosan halálra ijesztetted.
Brianna kimérten egy lapos pillantást vetett Rogerre.
– Ha el akartam volna találni, Roger, akkor el is találtam
volna – mondta némi elmarasztalással a hangjában. – És ha
eltaláltam volna, akkor most mókuspürét tartanál a kezedben.
Az ilyen kicsi jószágokra nem lövünk közvetlenül. Alájuk
célzunk, és megpróbáljuk fejbe csapni őket. Ezt úgy hívják,
bokrászás – magyarázta Brianna, mint egy kedves óvónő, aki
kijavítja a lassú felfogású tanulót.
– Ó, tényleg? – kérdezte Roger, és igyekezett elnyomni
enyhe ingerültségét. – Az édesapád tanított meg erre?
 Brianna egy pillanatra furcsán nézett rá, majd így felelt:
– Nem, Ian volt.
Roger semmitmondó hümmögéssel válaszolt. Az Iannel
történtek még mindig érzékeny pont volt mindenkinek a
családban. Brianna unokatestvérét mindenki szerette, és Roger
tudta, hogy a család minden tagjának hiányzik. Ezzel együtt
tapintatból nem szívesen beszéltek az ifjú Ianről Roger
jelenlétében.
Nem egészen Roger hibája volt, hogy Ian Murray a
mohawkoknál maradt, de tagadhatatlan, hogy része volt a
dologban. Ha nem ölte volna meg azt az indiánt…
Nem először hessegette félre annak a snaketowni éjszakának
az emlékét, de teste mégis újra átélte az élményeket, a
halálfélelembe beleremegett a gyomra, és alkarja izmaiban újra
érezte az ütközés erejét, ahogy minden erejével beledöfte a
félbetört sátorrúd hegyes végét egy árnyékba, ami a tátongó
sötétben ugrott föl előtte. Egy nagyon tömör árnyékba.
Brianna átvágott a réten, és újabb célt állított fel: három
szabálytalan alakú fadarabot egy ebédlőasztalnyi tuskón. Roger
minden szó nélkül beletörölte izzadt kezét a nadrágjába, és az új
kihívásra koncentrált, de lan Murray emléke nem hagyta
nyugodni. Alig ismerte a fiút, de tisztán emlékezett rá. Alig volt
több egy fiatal kölyöknél, magas, nyurga, csúnyácska, mégis
vonzó arcú fiatalember.
Nem tudott Murray arcára gondolni anélkül, hogy ne látta
volna maga előtt, úgy, ahogy utoljára látta, a frissen tetovált
pontokból álló vonallal, végig a két orcáján és az orrnyergén.
Arcát barnára sütötte a nap, de a fejbőre, ahonnan nemrég
tépték ki a haját, még rikító rózsaszín volt és csupasz, mint egy
kisbaba feneke, és vörös foltos a hajtépés okozta irritáció miatt.
– Mi a baj?
Brianna hangja riasztotta fel merengéséből, mire felemelte a
fegyver csövét, tüzelt, és elvétette a célt. Jobban mondva
messzire elkerülte azt. Egy tucat lövéssel sem sikerült eltalálnia
egyik fadarabot sem.
Leengedte a fegyvert, és Briannához fordult. A lány a
homlokát ráncolta, de nem volt dühös, csak nem értette, mi lelte
Rogert, és aggódott.
– Mi a baj? – kérdezte újra.
Roger nagyot sóhajtott, és ruhája ujjába törölte az arcát,
nem is törődve azzal, hogy az csupa korom.
– Az unokatestvéred – bökte ki végül. – Sajnálom, ami vele
történt, Bree.
Brianna arcvonásai ellágyultak, és az aggodalom ráncai is
kezdtek kisimulni.
– Ó! – mondta. Kezét Roger karjára helyezte, és közelebb
húzódott hozzá, oly közel, hogy Roger érezte a lány testének
melegét. Brianna nagy levegőt vett, és Roger vállának döntötte a
homlokát.
– Nos – szólalt meg végül –, én is sajnálom. De te sem vagy
jobban hibás, mint én vagy apa… vagy Ian, ami azt illeti. –
Halkan felhorkant, amit akár nevetésnek is lehetett venni. – Ha
bárki is hibás, akkor az Lizzie, mégsem hibáztatja őt senki.
Roger elmosolyodott, bár kissé savanyú volt a mosolya.
– Igen, értem – felelte, és megsimogatta a lány hűvös, sima
copfját. – Igazad van, de akkor is… Én megöltem egy embert,
Bree.
Brianna nem ijedt meg és nem hőkölt hátra, valahogy mégis
egészen elcsendesedett. Ahogy Roger is. Esze ágában sem volt ezt
elárulni neki.
– Ezt még sosem mondtad – szólalt meg végül Brianna,
Rogerre emelve a tekintetét. Hangjában bizonytalanság bujkált,
mintha maga sem tudta volna, hogy folytassa-e ezt a témát. Egy
kósza szellő az arcába fújta egy hajtincsét, de nem mozdult, hogy
kisimítsa onnan.
– Én… Nos, ami azt illeti, alig gondolok már rá. – Roger
keze aláhullott, és a varázslat szertefoszlott. Brianna megrázta
magát egy kicsit, és hátrébb lépett.
– Ez szörnyen hangzik, igaz? De… – Roger küszködve
kereste a szavakat. Nem akart mondani semmit, de most, hogy
már belefogott, sürgős szükségét érezte, hogy elmagyarázza a
történteket, és rendesen szavakba öntse, amit érez.
 – Éjszaka történt, harc közben, a faluban. Elmenekültem. A
kezemben egy póznadarab volt, és amikor valaki fölsejlett a
sötétből, én…
Hirtelen leejtette a vállát, és rájött, hogy lehetetlen
elmagyarázni, pontosan legalábbis nem tudná. Még mindig a
kezében tartott fegyverre nézett.
– Nem is tudtam, hogy megöltem – mondta halkan, szemét
a kovakőre függesztve. – Az arcát sem láttam. Még mindig nem
tudom, ki volt. Habár olyasvalaki kellett, hogy legyen, akit
ismertem. Snaketown egy kis falu, ismertem minden ne
rononkwét. – Nahát, gondolt bele hirtelen, hogy lehet az, hogy
még egyszer sem jutott eszébe megkérdezni, ki lehetett a halott
férfi? Elég egyértelmű volt: nem kérdezte, mert nem akarta
tudni.
– Ne rononkwe?- ismételte utána Brianna bátortalanul.
– A férfiak… a harcosok… a bátrak. Így nevezik magukat a
Kahnyen’kehakák. – Furcsa volt kimondania a mohawk szót,
ami egyszerre volt idegen és ismerős. Roger látta Briannán, hogy
meghökkent, és tudta, hogy a lány számára furcsa lehet indián
szavakat hallania a szájából, mert nem úgy használta ezeket az
idegen kifejezéseket, ahogy az emberek szokták, gondosan
megválogatva a szavakat. Úgy használta őket, ahogy Jamie
kevert önkéntelenül gael és skót szavakat a beszédébe, mikor
elméje előhúzta a legkézenfekvőbb szót, nyelvtől függetlenül.
Roger a kezében tartott fegyverre meredt, mintha még
sosem látta volna azt. Nem nézett Briannára, de érezte, hogy a
lány újra közelebb húzódik hozzá, még mindig tapogatózva, de
már nem irtózva tőle.
– És… sajnálod… ami történt?
– Nem – felelte Roger, és felnézett a lányra. – Vagyis… Igen,
sajnálom, hogy megtörtént. De hogy sajnálom-e, hogy
megtettem? Nem. – Megállás nélkül mondta ki e szavakat,
anélkül, hogy mérlegelte volna őket, és maga is meglepődött, és
meg is könnyebbült, hogy igaznak érezte azokat. Megbánást
érzett, ahogy Briannának is mondta, de bármi bűntudatot is
érzett, annak nem volt köze az árnyék halálához, bárki volt is az.
Roger rabszolga volt Snaketownban, és nem szívelte egyik
mohawkot sem, bár némelyik egész rendes ember volt. Nem állt
szándékában megölni egyikőjüket sem, csak védekezett. Hasonló
körülmények között újra ezt tenné.
Mégis marta a lelkét egy kis bűntudat, amit azért érzett, mert
rájött, milyen könnyen napirendre tért annak az indiánnak a
halála felett.
A Kahnyen’kehaka indiánok megénekelték és elmesélték
halottaik történetét, hosszúházaik tüzei körül életben tartották
halottaik emlékét, nemzedékeken át idézték fel tetteiket, és
mindenki ismerte a nevüket. Pont úgy, ahogy a felföldiek.
Hirtelen eszébe jutott Jamie Fraser, ahogy ott állt lángoló arccal
a találkozó nagy tüzének fényében, és társait szólította, nevük és
származásuk szerint. Állj mellém, Roger, az énekmondó,
Jeremiah MacKenzie fia. Talán Ian Murray végeredményben
mégsem találta annyira másnak a mohawkokat.
Mégis, homályosan úgy érezte, mintha megfosztotta volna
az ismeretlen halottat nemcsak az életétől, de a nevétől is azzal,
hogy igyekezett elfelejteni őt, s úgy tenni, mintha sosem létezett
volna, és az a gyilkosság sem történt volna meg. Mindezt csak
azért, hogy megkímélje magát az emiatt érzett bűntudattól. És
ez, gondolta, nem helyes.
Brianna arca rezzenéstelen volt, de nem merev, pillantása
találkozott Rogerével, szemében egyfajta együttérzés sejlett fel.
Roger mégis félrenézett, vissza a fegyverre, melynek csövét
markolta. Kormos ujjai zsíros, fekete, elnyúlt foltokat hagytak a
fémen. Brianna odanyúlt, elvette tőle a fegyvert, és ruhája
szegélyével letörölte a kéznyomokat.
Roger hagyta, hogy a lány elvegye a puskát, és nézte őt,
közben mocskos ujjait nadrágja szárába törölte.
– Én csak… Nem gondolod, hogy ha úgy alakul, hogy meg
kell ölni valakit, akkor annak szándékos tettnek kell lennie? Hogy
legyen értelme?
Brianna nem felelt, de egy kicsit összepréselte ajkait, mielőtt
megszólalt.
– Ha ezzel meglősz valakit, Roger, az szándékos lesz –
mondta halkan. Felnézett a fiúra, és Roger észrevette, hogy amit
ő együttérzésnek vélt, az valójában szenvedélyes csönd volt,
átható kék tekintete pedig, akár a kis kék lángok egy elégett
farönkön.
– És ha le kell lőnöd valakit, Roger, azt akarom, hogy annak
legyen értelme.

Két tucat lövéssel később hat próbálkozásból már legalább

egyszer eltalálta a fadarabokat. Roger még folytatta volna,
makacsul kitartott, de Brianna látta, hogy a fiú alkarján
remegnek az izmok, valahányszor felemeli a fegyvert, s csupán
akarata erejével tudta mozdulatlanná dermeszteni azokat.
Kimerültsége miatt egyre gyakrabban fog most már hibázni, és
ez nem tenne neki jót.
Ahogyan Briannának sem. A mellei kezdtek sajogni, mert
csordultig voltak tejjel. Hamarosan kezdenie kell velük valamit.
– Menjünk, együnk – mondta, és mosolyogva elvette a
puskát Rogertől az utolsó lövés után. – Éhen halok.
Amíg a lövés gyakorlásával, az újratöltéssel és a célok
kihelyezésével voltak elfoglalva, nem fáztak, de már közeledett a
tél, és hideg volt a levegő. Túl hideg, bánkódott Brianna, ahhoz,
hogy meztelenül feküdjenek a száraz páfránylevelek között. De a
nap melegen sütött, és a lány előrelátóan elcsomagolt két
használt pokrócot is a hátizsákjába, az ebéd mellé.
Roger nem sokat szólt, mégsem volt kínos a csend. Brianna
nézte, ahogy a fiú forgácsokat vág le a kemény sajtdarabból,
sötét szempilláit lesütve, és Brianna megcsodálta Roger hosszú
végtagjait, komoly arckifejezését, ügyes és gyors ujjait és gyengéd
száját, amit összeszorított, úgy összpontosított feladatára,
miközben egy izzadságcsepp gördült alá magas arccsontja barna
ívén, a füle előtt.
Brianna nem tudta, mihez is kezdjen azzal, amit Roger
elmesélt neki. Ezzel együtt annyit biztosan tudott, hogy jó, hogy
Roger elárulta mindezt, még ha Brianna nem is szívesen hallott
vagy gondolt Rogernek a mohawkoknál töltött napjaira.
Ugyanúgy rossz időszak volt ez számára is: egyedül volt,
terhesen, és fogalma sem volt, hogy visszatérnek-e valaha is a
szülei vagy Roger. Brianna kinyújtotta a kezét, és elvett egy kis
darab sajtot, közben végigsimított Roger ujjain, és előrehajolt,
hogy a fiú megcsókolhassa.
Roger így is tett, majd visszaült, hátradőlt, szeme lágy zöldre
vált, tekintete kitisztult, és eltűnt belőle az árnyék, ami kísértette.
– Pizza – mondta.
Brianna pislantott, aztán elnevette magát. Ez volt az egyik
közös játékuk. Felváltva gondoltak olyan dolgokra, amik
hiányoztak nekik a másik korból, korábbról vagy későbbről, attól
függ, honnan nézzük.
– Kóla – vágta rá Brianna. – Azt hiszem, tudnék pizzát
csinálni… De mit ér a pizza Coca-Cola nélkül?
– A pizza sörrel is ugyanolyan finom – biztosította Roger. –
Márpedig sört tudunk szerezni. No, nem mintha Lizzie pokoli
házi főzetét egy napon lehetne említeni a MacEwan’s Lagerrel,
de mégis. De tényleg komolyan mondtad, hogy tudnál pizzát
csinálni?
– Nem látom akadályát – felelte Brianna, és a sajtot
majszolva elgondolkozott. – Ez nem lenne jó hozzá – mutatta fel
a sárgás maradékot, majd bedobta a szájába –, túl erős az íze. De
azt hiszem… – Elhallgatott, amíg megrágta és lenyelte a falatot,
majd egy hosszú korty szüretien almaborral leöblítette.
– Ha jobban belegondolok, ez nagyon is illik a pizza mellé. –
Leengedte a bőrflaskát, és lenyalta az utolsó édes, félig alkoholos
cseppeket az ajkáról. – De a sajt… Azt hiszem, talán a juhsajt
megfelelő lenne. Apa hozott is Salemből, amikor legutóbb ott járt.
Meg is kérem, hogy hozzon még, és megnézzük, mennyire
olvadékony.
A sápadt napkorongra hunyorgott, miközben fejben számolt.
– Anyának van bőven szárított paradicsoma és rengeteg
fokhagymája. Tudom, hogy van bazsalikomja is, oregánó viszont
lehet, hogy nincs, de anélkül is jó lehet. A tészta pedig… – intett
megvetően – az csak liszt, víz és zsír, semmi az egész.
 Roger felnevetett, és adott neki egy sonkával és Mr. Bug
savanyúságával töltött kétszersültet.
– Hogy jelent meg a pizza a gyarmatokon? – kérdezte, és
röviden Briannára emelte az almaboros üveget. – Sosem tudják
az emberek, hogy születtek meg az emberiség nagy felfedezései,
de mi most már tudjuk! – Könnyed hangon beszélt, de volt
valami különös a hangszínében. Mélyen Brianna szemébe nézett.
– Talán tényleg tudjuk – mondta végül a lány. – Szoktál
gondolni arra, hogy miért? Hogy miért vagyunk itt?
– Hát persze. – A fiú zöld szeme sötétebbre váltott, de
tekintete még mindig tiszta volt. – Te is, igaz?
Brianna bólintott, és beleharapott a sonkás kétszersültbe, s
benne a hagyma egyszerre volt édes és csípős a szájában. Hát
persze hogy gondoltak rá, ő is, és Roger is, és az édesanyja is.
Mert biztos volt valami jelentősége annak, hogy átkeltek a
köveken. Kellett, hogy legyen. Ugyanakkor… Brianna szülei
ritkán beszéltek a háborúkról és a harcokról, de abból a kevésből,
amit mondtak, plusz a sokkal bőségesebb olvasmányélményeiből
tudta, milyen esetlegesek és értelmetlenek néha az ilyen
események. Olykor csak felbukkan egy árnyék, és a halál fekszik
utána névtelenül a sötétben.
Roger szétmorzsolta az ujjai között a maradék kenyeret, és
pár lépésnyire odébb szórta. Egy cinke csapott le a morzsákra,
elkezdett csipegetni, mire pillanatokon belül egy egész
madársereg szállt alá a fákról, csicseregve és bámulatos
hatékonysággal szedegették fel a morzsákat. Roger kinyújtózott,
felsóhajtott és visszafeküdt a pokrócra.
– Nos – mondta –, ha majd egyszer rájössz, akkor azért
mondd el, jó?
Brianna a melleiben érezte a szívverése okozta bizsergést.
Szíve már nem volt többé biztonságosan elzárva szegycsontja
bástyája mögé, elszabadult, hogy átverekedje magát a húsán.
Apró elektromos kisülések rázták meg mellbimbóit. Nem mert
Jemre gondolni, a legkisebb utalás a kisfiára, és a teje
patakokban kezd folyni.
Mielőtt alaposan átgondolhatta volna a dolgot, kibújt
vadászingéből.
Roger szeme nyitva volt, tekintete így a lányra szegeződött,
lágy fénnyel és ragyogóan, mint a moha a fák alatt. Brianna
kibontotta a vászonszalagot rögzítő csomót, és a hideg szél
végigsimított csupasz mellén. A kezébe fogta melleit, érezte,
ahogy a súlyos tömeg megemelkedik bennük, elkezd bizseregni,
és kicsordul belőle a tej.
– Gyere ide – mondta halkan, Roger szemébe nézve. –
Gyorsan, szükségem van rád.

Félmeztelenül és kényelmesen összegabalyodva feküdtek a

rongyos pokróc alatt, álmosan és ragacsosan a félig rájuk száradt
tejtől, s még mindig körbevette őket együttlétük melege.
A kopasz ágakon áttűző nap fekete hullámokat vetett
Brianna lehunyt szemhéja mögött, mintha egy sötét, vörös
tengerbe nézett volna le, belegázolva a vérmeleg vízbe, és látná a
fekete vulkáni homokot változni és barázdákba rendeződni a lába
körül.
Ébren van vajon Roger? – tűnődött a lány. Brianna nem
fordította el a fejét, és nem is nyitotta ki a szemét, hogy
megnézze, de megpróbált egy üzenetet küldeni neki, egy
szívdobbanás lassú, lusta lüktetésével, egy kérdést, ami vértől
vérig áradt.
Itt vagy? – kérdezte szavak nélkül. Érezte, hogy kérdése
elindul fölfelé mellkasában, majd továbbhalad, végig a karjában.
Elképzelte könyökhajlata világos bőrét és rajta a kék ereket,
mintha valami árulkodó villanásra számítana a bőre alatt, ahogy
az impulzus végighaladt az erein és a karján, majd elérte a
tenyerét, végül az ujját, és lüktetésével alig érzékelhető nyomást
gyakorolt Roger bőrére.
Először semmi sem történt. Hallotta Roger lélegzését, ami
lassú volt és szabályos, a fák és a fű között susogó szellő
ellenpontjaként, mint a homokos partra kifutó hullám.
Elképzelte magát medúzaként, Rogert pedig egy másiknak.
Tisztán látta magukat: két átlátszó testet, amik fényesen
derengenek, mint a hold, fátyoltestük hipnotikus ritmusban
lüktet ki-be, a dagály hullámán ülve közelítenek egymáshoz,
csápjaikkal tapogatózva, míg végül lassan egymáshoz érnek…
Roger végigsimított ujjával Brianna tenyerén, oly finoman,
mintha ecsettel vagy egy tollpihével értek volna hozzá.
Itt vagyok – felelte. – És te?
Brianna keze összekulcsolódott Roger kezével, és a fiú a lány
felé fordult.

Késő ősz lévén korán sötétedett. Még mindig volt egy hónap
a téli napfordulóig, de a délután közepére a nap már a Black
Mountain lejtőit söpörte, és árnyékaik lehetetlenül hosszúra
nyúltak előttük, ahogy keletnek fordultak, és elindultak haza.
Brianna vitte a fegyvert. Mára vége volt az oktatásnak, és
bár nem vadásztak, ha vad elejtésére adódna alkalom, akkor azt
meg akarja ragadni. A korábban elejtett mókust már
megtisztítva elrakták a hátizsákjába, de azzal egy zöldséges ragut
is alig lehetett volna beízesíteni. Jó lenne még néhány másik.
Vagy egy oposszum, álmodozott.
Nem ismerte azonban az oposszumok életmódját. Talán téli
álmot alszanak, és ha így van, akkor már lehet, hogy el is bújtak.
A medvék még mindig aktívak voltak, az ösvény mellett látott
félig megszáradt ürüléket, a fenyőfák kérgén pedig
kaparásnyomokat, amikből még mindig szivárgott a nedv. A
medve jó fogás lenne, de nem szándékozott sem keresni egyet,
sem megkockáztatni, hogy lelőjön egyet, hacsak az nem támad
rájuk, márpedig ez nem valószínű. Hagyd békén a medvéket, és
általában azok is békén hagynak téged. Mindkét apja ezt
tanácsolta neki, és ezt Brianna is kitűnő javaslatnak tartotta.
Egy fürjcsapat röppent föl az egyik közeli bokor alól,
repeszként kirobbanva onnan, mire Brianna összerezzent, szíve a
torkában dobogott.
– Azokat meg lehetne enni, igaz? – biccentett Roger az
utolsó eltűnő szürkésfehér folt felé. Roger is megijedt, de nem
annyira, mint Brianna, amit a lány bosszúsan nyugtázott.
– Igen – vágta rá morogva, amiért váratlanul érte őt a
felrebbenő madársereg. – De nem muskétával lövünk rájuk,
hacsak nem akarsz kizárólag párnába való tollat gyűjteni. Egy
könnyű vadászpuskát szoktunk erre használni, madarakhoz való
tölténnyel. Olyan, mint egy sörétes.
– Tudom – felelte szűkszavúan Roger.
Briannának elment a kedve a beszélgetéstől, most, hogy
kirángatták békés hangulatából. A melle újra duzzadni kezdett.
Ideje volt hazamenni és megetetni Jemmyt.
A gondolatra gyorsított kicsit a léptein, pedig elméje
vonakodva engedte el az összezúzott száraz páfrányok átható
illatának emlékét, meg ahogy a napfény megcsillant Roger
csupasz barna vállán, ahogy fölötte feküdt, a tejének szisszenését,
ami apró cseppekkel fürösztötte Roger mellkasát, és ami ezután
felváltva volt csúszós meleg és hideg ragacs az egymáson
vonagló testük határán.
Brianna nagyot sóhajtott, majd hallotta, hogy Roger mély
torokhangon fölnevet.
– Mi az? – fordította felé a fejét, mire Roger rámutatott
valamire az ösvényen, előttük a földön. Egy ütemre kezdtek
mozogni gyaloglás közben, de egyikük sem vette észre azt az
öntudatlan gravitációt, ami egymáshoz vonzotta őket.
Felsőtestük árnyékai egybeolvadtak, így egy furcsa, négylábú
állat lépdelt pók módra előttük, két feje egymáshoz hajolt.
Roger átkarolta Brianna derekát, mire az egyik árnyékfej
besüppedt, és a másikkal egyesülve egy hagymaszerű alakot
hoztak létre.
– Jó nap volt, igaz? – kérdezte halkan Roger.
– Igen, az volt – felelte mosolyogva Brianna. Talán mást is
mondott volna, de az ágak recsegésén kívül meghallott még
valamit, és hirtelen elhúzódott Rogertől.
– Mi… – kezdte Roger, de Brianna az ajkára tette az ujját,
hogy elhallgattassa, majd intett neki, hogy kövesse, ahogy egy
vöröstölgyes erdőfolt felé lopakodott.
 Egy csapat vadpulyka volt az, békésen kapirgáltak a földben,
egy nagy tölgyfa alatt, téli lárvák után kutatva a lehullott
falevelek és makkok szőnyegében. A késő délutáni nap alacsony
szögben sütött, megvilágítva színpompás tollaikat, így a madarak
szürkésfekete tollazatának minden mozdulatára apró
szivárványok gyúltak ki.
Brianna már betöltötte a fegyvert, de még nem készítette elő
a gyújtást. Az övén tartott puskaporos flaska után nyúlt, és a
fegyver serpenyőjére öntött belőle, szemét szinte végig a
madarakon tartva. Roger leguggolt mellé, pattanásig feszült
idegekkel, mint egy kopó, aki szagot fogott. Brianna megbökte, és
felé nyújtotta a fegyvert. Egyik szemöldökét felvonta, így
kérdezte, hogy Roger akar-e lőni. A pulykák maximum húsz
méterre lehettek, és még a kisebbek is akkorák voltak, mint egy
futball-labda.
Roger habozott, de Brianna látta rajta a vágyat, hogy
szívesen megpróbálna lőni. Határozott mozdulattal Roger kezébe
nyomta a fegyvert, és egy nyílás felé intett a bokrok között.
Roger óvatosan elhelyezkedett, kereste, hogy honnan látna
rá tisztán a madarakra. Brianna még nem tanította meg neki,
hogyan lőjön guggolásból, és Roger bölcsen nem is próbálkozott
ezzel, hanem állva maradt, bár ez azzal járt, hogy lefelé kellett
lőnie. Még habozott, a fegyver hosszú csöve inogva mutatott
egyik madárról a másikra, mialatt Roger célzott, és a
legkönnyebben lelőhető madarat kereste. Brianna ujjai is
begörbültek, és ökölbe szorította a kezét, ahogy önkéntelenül is
próbált segíteni Rogernek a célzásban, és meghúzni a ravaszt.
Érezte, hogy Roger lélegzetet vesz, majd visszatartja. Ezután
három dolog történt, de olyan gyorsan, mintha egyszerre
zajlottak volna. A fegyver hangos durranással elsült, szökőkút
módjára száraz tölgylevelek törtek fel a földből, a fa alól, és
tizenöt pulykának ment el az esze egyszerre, és mint egy
tébolyult focicsapat, egyenesen feléjük kezdtek rohanni,
hisztérikus rikácsolással.
A pulykák elérték a bokrot, meglátták Rogert, és mint a
repülő futball-labdák, felszálltak a levegőbe, szárnyaikkal
kétségbeesetten csapkodva. Roger lebukott, hogy ne repüljön neki
az egyik, amelyik csak egyujjnyira húzott el a fejétől, de erre egy
másik a mellének ütközött. Hátratántorodott, és a pulyka,
továbbra is az ingébe kapaszkodva, megragadta az alkalmat,
fürgén felszaladt a vállára, és onnan elrugaszkodott, felszántva
közben Roger nyakának oldalát a karmaival.
A fegyver röpült a levegőben, Brianna elkapta, kikapott egy
töltényt az övén lévő dobozból, zord arccal újratöltötte a
muskétát, és rohamra indult, amikor az utolsó pulyka is elkezdett
Roger felé rohanni. A madár félreugrott, meglátta Briannát,
majd újra irányt váltott, végül elrohant közöttük, társait riasztva
és átkokat szórva.
Brianna sarkon fordult, becélozta a felszálló madarat, egy
pillanat alatt, amíg látta a fekete tömeg körvonalait a verőfényes
égen, majd az állat farktollai közé pörkölt egyet. A madár úgy
zuhant le, mint egy zsák szén, és hangos puffanással ért földet,
negyvenméternyire tőlük.
Brianna egy pillanatig még mozdulatlanul állt, majd
leengedte a fegyvert. Roger tátott szájjal bámulta. Ingét
összefogta a nyakán, a véres karcolásokhoz szorította a vásznat.
Brianna erőtlenül rámosolygott. Érezte, hogy a keze izzad a
famarkolaton, és a szíve hevesen kalapál.
– Szent isten! – szólalt meg Roger teljesen lenyűgözve. –
Ugye nem csak szerencséd volt?
– Hát… Egy kicsit azért de – felelte Brianna, és igyekezett
szerény maradni. De nem igazán sikerült neki, úgyhogy arcán
széles vigyor terült el. – Talán csak félig.
Roger elment, hogy összeszedje Brianna jutalmát, amíg a
lány újra megtisztította a fegyvert, és egy tíz font súlyú, lógó
nyakú madárral tért vissza, amiből úgy szivárgott a vér, mint
egy kilyukadt vizestömlőből.
– Micsoda jószág! – mondta. Kitartotta maga elé a madarat,
hogy kivéreztesse, megcsodálta élénkpiros és kék színeit, csupasz
fejét és lógó szakállár. – Sosem láttam még élőben, csak sütve a
tányéromon, gesztenyeöntettel és sült krumplival.
A pulykáról Briannára emelte a tekintetét, mély tisztelettel
nézett rá, és a fegyver felé biccentett.
– Nagyszerű lövés volt, Bree!
A lány érezte, hogy elpirul örömében, és uralkodott a
kényszerén, hogy azt mondja, „Ó, ugyan már, semmiség az
egész”, s ehelyett egyszerűen annyit mondott: „Köszönöm”.
Újra elindultak hazafelé. Most is Roger hozta a csöpögő,
döglött madarat, kicsit eltartva magától.
– Pedig még te sem lősz olyan régóta – mondta Roger, még
mindig lenyűgözve. – Mióta is? Hat hónapja?
Brianna nem akarta lerombolni Roger iránta érzett
rajongását, de aztán mégis felnevetett, vállat vont, és
megmondta az igazat.
– Inkább hat év. Valójában több mint tíz.
– Micsoda?
– Apu, mármint Frank megtanított lőni tizenegy vagy
tizenkét éves koromban. Amikor tizenhárom voltam, kaptam
tőle egy légpuskát, és mire tizenöt lettem, már agyaggalamb-
lövészetre vitt, vagy galambokra és fürjekre vadászni hétvégémé,
ősszel.
Roger érdeklődve pillantott rá.
– Azt hittem, Jamie tanított meg. Nem is tudtam, hogy
Frank Randall ilyen sportember volt.
– Nos – felelte Brianna lassan –, nem is mondtam, hogy az
volt.
Roger kérdőn vonta fel egyik fekete szemöldökét.
– Ó, azt tudta, hogyan kell lőni – biztosította Rogert. – A
második világháború idején őt is besorozták, de ő maga nem
sokat lőtt. Általában csak megmutatta, hogyan kell, aztán nézte,
hogy csinálom. Sőt, még saját fegyvere sem volt.
– Ez furcsa.
– Ugye? – Brianna szándékosan közelebb húzódott
Rogerhez, megbökte a vállát, hogy az árnyékaik újra
összeolvadjanak. Most úgy nézett ki, mint egy kétfejű ogre,
fegyverrel az egyik vállán és egy véres fejjel a másik kezében. –
Gondolkoztam is már ezen – mondta Brianna, tettetett
könnyedséggel. – Miután meséltél nekem apu leveléről és a
többiről a találkozón.
Roger Briannára kapta a tekintetét.
– Miről gondolkodtál?
Brianna mély levegőt vett, és érezte, hogy a vászoncsíkok a
mellébe vágnak.
– Azon gondolkoztam, hogy egy olyan ember, aki nem jár
sem lovagolni, sem lőni, miért fáradna ennyit azzal, hogy a
lánya mindkettőt megtanulja? Úgy értem, nem volt szokás, hogy
a lányok ilyesmit csináljanak. – Megpróbált felnevetni. –
Bostonban legalábbis nem.
Egy ideig csak hallgattak, és nem hallatszott más, csak a
lépteik zaja az avarban.
– Krisztusom! – mondta végül Roger halkan. – Megpróbálta
megtalálni Jamie Frasert, ő maga írta a levelében.
– És meg is talált egy bizonyos Jamie Frasert. Ezt is megírta.
Csak azt nem tudjuk, hogy a jó Jamie Frasert találta-e meg. –
Brianna a kígyóktól tartva a lépteire koncentrált. Rezesfejű
mokaszinkígyók és erdei csörgőkígyók éltek az erdőben, látta is
őket olykor-olykor, ahogy sziklákon vagy napsütötte rönkökön
sütkéreznek.
Roger mély lélegzetet vett, és felemelte a fejét.
– Igen. És most azon tűnődsz, hogy vajon mi mást
találhatott még.
Brianna bólintott, de nem nézett fel.
– Talán engem is megtalált – mondta halkan. Elszorult a
torka. – Talán tudta, hogy vissza fogok menni, át a köveken. De
ha tudta is, mégsem mondta el.
Roger megállt, kezét Brianna karjára tette, és maga felé
fordította a lányt.
– De talán egyáltalán nem tudta – mondta határozottan. –
Lehet, hogy csak gondolta, hogy talán megpróbálsz átjutni, ha
egyszer megtudod, mi történt Fraserrel. És ha megtudod, és
átmész… Azt akarta, hogy akkor biztonságban legyél. Én azt
mondom, nem számít, mit tudott, mert biztos ezt akarta: hogy
biztonságban legyél. – Féloldalasan elmosolyodott. –Ahogy te is
azt akarod, hogy én is biztonságban legyek. Igaz?
 Brianna mélyet sóhajtott, és Roger szavai hatására kezdett
megnyugodni. Sosem kételkedett abban, hogy Frank Randall
szerette őt gyerekkorában, annyi éven át. Nem akart most sem
kételkedni benne.
– Igaz – felelte, és pár centit pipiskedve megcsókolta Rogert.
– Akkor jó – felelte a fiú, és gyengéden megérintette a lány
mellét, ahol Brianna szarvasbőr ingén egy nedves kis folt
mutatkozott. – Jem már biztos éhes. Induljunk, ideje
hazamenni.
Újra útnak indultak, lefelé a hegyen, a gesztenyefalevelek
arany tengerébe, és nézték, ahogy árnyaik egymásba
kapaszkodva mennek előttük.
– Szerinted… – szólalt meg Brianna, majd
elbizonytalanodott. Az egyik árnyékfej figyelőn hajolt oda a
másikhoz. – Szerinted Ian boldog?
– Remélem – felelte Roger, és szorosabbra fonta karját
Brianna körül. – Ha olyan felesége van, mint nekem, akkor
biztosan az.
 21

Tökéletes látás
– Most tartsd ezt a bal szemed elé, és olvasd el a legapróbb
betűkből álló sort, amit még tisztán látsz.
Roger jámbor béketűréssel a jobb szeme elé tartotta a
fakanalat, és hunyorított a ballal, miközben a papírlapra
összpontosított, amit a konyhaajtóra tűztem. Az előtérben állt,
épp az ajtónyíláson belül, mert a hosszú folyosó volt az egyetlen
olyan térrész a házban, ami megközelítette a húszlábnyi
hosszúságot.
[21]
– Et tu Brute? – Roger leeresztette a kanalat, rám
nézett, és felvonta egyik sötét szemöldökét.
– Még soha nem láttam ilyen szemészeti táblát.
– Nos, mindig is úgy gondoltam, hogy a rendes táblákon a J,
E, T, C, U, H, O, J betűsorozat nagyon unalmas – feleltem, azzal
leszedtem a papírt, és átfordítottam. – Most a másik szemedet.
Melyik az a sor, amit még nehézség nélkül el tudsz olvasni?
Roger a másik szeme elé rakta a kanalat, az öt, kézzel írott
sorra sandított – amit olyan fokozatosan csökkenőre
méreteztem, ahogy csak tudtam –, és lassan felolvasta a
harmadik sort.
– Ne egyetek hagymát. Ez miből van?
– Egy Shakespeare-műből, természetesen – feleltem,
miközben felírtam magamnak valamit. – Ne egyetek se
vöröshagymát, se fokhagymát, hogy kellemes legyen a
[22]
leheletünk. Ez a legkisebb sor, amit el tudsz olvasni?
Láttam, hogy Jamie arckifejezése alig észrevehetően
megváltozik. Briannával Roger mögött álltak a tornácon, és
nagy érdeklődéssel figyelték a vizsgálatot. Brianna kissé Roger
felé dőlt, csipetnyi idegességgel az arcán, mintha akaraterejével
próbálta volna elérni, hogy Roger lássa a betűket.
Jamie arckifejezése azonban némi meglepetést, csipetnyi
szánalmat és tagadhatatlanul jókora elégedettséget tükrözött.
Jamie nyilvánvalóan minden gond nélkül el tudta olvasni az
ötödik sort. Tisztelem őt. Egy újabb idézet volt a Julius
Caesarból: Mivel vitéz volt, becsülöm őt, de mivel nagyravágyó
volt, ledöftem őt.
Jamie észrevette, hogy őt nézem, korábbi arckifejezése
szertefoszlott, és újra felvette a szokásos jó kedélyű,
kifürkészhetetlen álarcát. Összeszűkült szemmel néztem őt,
egyfajta „engem nem versz át” pillantással, mire Jamie
félrepillantott, és a szája sarka megrándult kissé.
– Semmit nem tudsz elolvasni a következő sorból? – lépett
oda Bree Rogerhez, mintha ozmózis vonzotta volna őt oda. A
papírra összpontosított, majd Rogerre nézett bátorítólag. Úgy
tűnt, ő is minden nehézség nélkül el tudta olvasni az utolsó két
sort.
– Semmit – vágta rá Roger kurtán. Beleegyezett, hogy
megengedi, hogy Brianna kérésére megvizsgálhatom a látását,
de nem örült neki. Belecsapott a tenyerébe a kanállal, mert már
igencsak szeretett volna túllenni a vizsgálatokon. – Van még
valami? – kérdezte.
– Csak néhány rövid gyakorlat – feleltem olyan békítő
hangon, ahogy csak tudtam. – Gyere ide, itt jobb a fény. – A
karjára tettem a kezem, és a rendelőm felé húztam, megrovó
pillantást vetve közben Jamie-re és Breere.
– Brianna, nem akarsz addig megteríteni a vacsorához?
Mindjárt végzünk.
Brianna habozott, de Jamie megérintette a karját, és a fülébe
súgott valamit. Brianna bólintott, vetett egy utolsó röpke,
aggodalmaskodó pillantást Rogerre, és elment. Jamie rám
nézett, bocsánatkérően megvonta a vállát, és utánament.
Roger a rendelőmben állt a sok holmi között, és úgy nézett
ki, mint egy medve, ami meghallotta a távolban csaholó
vérebeket: egyszerre látszott bosszúsnak és idegesnek.
– Erre semmi szükség – mondta, ahogy becsuktam az ajtót
–, jól látok. Csak még nem tudok rendesen lőni. A szememnek
semmi baja. – Ezzel együtt mégsem próbált meg elinalni, és én
lecsaptam a hangjában bujkáló kételyre.
– Én sem hiszem, hogy nagy baj van – mondtam
könnyedén –, de hadd nézzek meg még valamit gyorsan…
Tényleg csak kíváncsiságból… – Rávettem, hogy leüljön, még ha
vonakodva is, és egy rendes, kicsi zseblámpa híján
meggyújtottam egy gyertyát.
A szeméhez emeltem, hogy megnézzem, milyen gyorsan
tágul a pupillája. Igazán gyönyörű szemszíne van, gondoltam.
Egyáltalán nem mogyorószínű, inkább nagyon tiszta sötétzöld.
Annyira sötét, hogy feketének néz ki az árnyékban, de
meghökkentő színű, szinte smaragdzöld, amikor fényes nappal
nézi az ember. Zavarba ejtő látvány olyasvalakinek, aki ismerte
Geilie Duncant, és látta feltörni azokból a tiszta, zöld
mélységekből őrült nevetését. Reméltem, hogy Roger nem
örökölt mást tőle, csak a szemeit.
Roger önkéntelenül pislantott egyet, és ahogy hosszú fekete
szempillái elvonultak a szeme előtt, az emlék szertefoszlott. Ezek
a szemek gyönyörűek voltak, de nyugodtak, és ami még
fontosabb, egy épelméjű emberhez tartoztak. Rámosolyogtam, és
ő ösztönösen visszamosolygott, nem értve a dolgot.
Elhúztam a gyertyát az arca előtt, föl, le, jobbra, majd balra,
és kértem, hogy folyamatosan a lángot nézze, figyelje a láng
változásait, ahogy mozgatom előtte a gyertyát. Mivel ezen
vizsgálat során nem kellett kérdésekre válaszolnia, kezdett
ellazulni, és ökleit lassan kiengedte a combján.
– Nagyon jó – mondtam, miközben végig halkan és
megnyugtatóan beszéltem. – Igen, ez az… Most nézz föl, jó?
Igen, most nézz le, az ablak sarka felé. Ühüm, igen… Most nézz
rám megint. Látod az ujjamat? Jó, akkor most csukd be a bal
szemed, és szólj, ha látod, hogy megmozdítom az ujjamat.
Ühüm…
Végül elfújtam a gyertyát, kiegyenesedtem, egy aprót
nyögtem, és kinyújtóztattam a hátam.
– Szóval – szólalt meg Roger könnyed hangon –, mi a
diagnózis, doktornő? Indulhatok fehér botot csinálni
magamnak? – Félrelegyezte az elfújt gyertyából feléje szálló
füstpamacsokat, s egész ügyesen megpróbált nemtörődömnek
látszani. Próbálkozását csupán a vállában bujkáló feszültség
árulta el.
Felnevettem.
– Nem, egy ideig még nem lesz szükséged sem vakvezető
kutyára, sem szemüvegre. Habár ami ez utóbbit illeti… Azt
mondtad, még sosem láttál szöveges szemvizsgáló táblát. Akkor
ezek szerint valamilyet már láttál. Viseltél gyerekkorodban
szemüveget?
Roger elgondolkodva meredt vissza a múltba.
– Igen, viseltem – mondta lassan. – Vagyis inkább – jelent
meg egy kis vigyor az arcán – volt szemüvegem. Kettő vagy
három is. Olyan hét, vagy nyolcéves lehettem. Csak a nyűg volt
velük, és megfájdult tőlük a szemem. Így aztán igyekeztem a
buszon vagy az iskolában vagy a folyóparton a köveken hagyni…
Nem emlékszem, hogy valaha is hordtam volna szemüveget egy
óra hosszánál tovább, és miután a harmadikat is elvesztettem,
apám feladta. – Megvonta a vállát. – Őszintén szólva sosem
éreztem azt, hogy szemüvegre lenne szükségem.
– Nos, most már nincs is.
Roger felfigyelt megjegyzésem különös hangsúlyára, és
zavartan felnézett.
– Micsoda?
– A bal szemedre kicsit rövidlátó vagy, de épp csak annyira,
hogy ez szinte semmi nehézséget ne jelentsen. – Megdörzsöltem
az orrnyergemet, mintha magam is érezném a szemüveg
szorítását rajta. – Hadd találjam ki: jól ment a hoki és a foci az
iskolában, de a tenisz nem.
Roger erre felnevetett, s szeme sarkában apró ráncok jelentek
meg.
– Tenisz? Egy invernessi gimnáziumban? Nyálas délieknek
való sport az, mi így tartottuk. De értem mire célzol, és igazad
[23]
van, jó voltam a fociban, de a roundersben nem. Miért?
– Nincs binokuláris látásod – feleltem. – Elképzelhető, hogy
gyerekkorodban valaki ezt észre is vette, és meg is próbálta
kijavítani prizmatikus lencsékkel. De könnyen lehet, hogy hét-
nyolc éves korodban már amúgy is túl késő volt – tettem hozzá
sietve, látván, hogy elsápad. – Ha azt akarjuk, hogy használjon,
akkor nagyon fiatal korban kell azokat alkalmazni, még a gyerek
ötéves kora előtt.
– Nincs… binokuláris látásom? De az senkinek sincs, nem?
De hiszen egészséges mind a két szemem, nem? – nézett rám
megrökönyödve. Lenézett a tenyerébe, behunyta az egyik
szemét, majd a másikat, mintha a tenyere vonalai között
szeretett volna válaszra lelni.
– A szemeiddel minden rendben – győzködtem. – Csak arról
van szó, hogy nem működnek együtt. Ez viszonylag gyakori
jelenség, tényleg. És sokan észre sem veszik, hogy náluk is ez a
helyzet. Valami oknál fogva vannak olyanok, akiknek az agya
nem tanulja meg a két szemből külön-külön érkező képeket
egyesíteni, és így háromdimenziós képet létrehozni.
– Nem látok három dimenzióban? – nézett rám, erősen
hunyorogva, mintha azt várta volna, hogy hirtelen a falhoz
lapulok.
– Nos, nem mondhatnám, hogy rendelkezem egy képzett
szemorvos felszerelésével – intettem a leégett gyertyára, a
fakanálra, a rajzolt figurákra és néhány pálcára, amit
használtam és szemész szakorvosi képzésben sem részesültem.
De egészen biztos vagyok benne, hogy így van, igen.
Roger csendben figyelt, amíg elmagyaráztam neki mindent,
amit tudtam. A látása szinte teljesen normálisnak tűnt, már ami
az éleslátást illeti. De mivel az agya nem egyesítette a két
szeméből bejövő információkat, a tárgyak távolságát és
egymáshoz képest való elhelyezkedését egyszerűen a méretük
tudat alatti összehasonlításával becsülte meg, és nem valódi
háromdimenziós képet formált. Ami azt jelenti…
– Tökéletesen jól látsz szinte minden tevékenység során,
bármit akarsz is csinálni – biztosítottam. – És nagyon valószínű,
hogy meg fogsz tanulni rendesen lőni is. A legtöbb férfi, akit
láttam lőni, amúgy is becsukja az egyik szemét célzáshoz. De
lehet, hogy mozgó célponttal már meg fog gyűlni a bajod. Jól
fogod látni azt, amire célzol, de binokuláris látás nélkül nem
fogod tudni pontosan megállapítani, hol is van az adott dolog, s
így nehezebb lesz eltalálni.
– Értem – felelte. – Szóval ha harcra kerül a sor, jobban
teszem, ha az egyszerű ütlegelésre hagyatkozom, igaz?
– A skót konfliktusokkal kapcsolatban szerzett szerény
tapasztalataim alapján – feleltem – a legtöbb harc amúgy is csak
ütlegelésből áll. Csak akkor használnak lőfegyvert vagy íjat, ha
gyilkolni akarnak, abban az esetben pedig általában inkább a
kardot választják. Sokkal biztosabb, Jamie elmondása szerint.
Roger némi ámulattal a hangjában felmordult, de nem szólt
semmit. Csendben ült, emésztette, amiket mondtam neki, míg én
a napi orvosi munka után maradt rendetlenséget takarítottam el.
Tompa koppanásokat és zörgést hallottam a konyhából, a zsír
sercegését és pattogását, amit a sülő hagyma és szalonna csábító
illata követett, amint az végigszállt a folyosón.
Hamarjában összedobott vacsora lesz ez, mert Mrs. Bug
egész nap a milícia útnak indítására való előkészületekkel volt
elfoglalva. Ugyanakkor Mrs. Bug legkevésbé kidolgozott fogásait
is bőven érdemes volt megenni.
Tompa hangok szűrődtek át a falon: Jemmy hirtelen felsírt,
Brianna felkiáltott, aztán Lizzie, amit Jamie mély hangja
követett, aki bizonyára a kisbabát próbálta csitítani, amíg Bree és
Lizzie a vacsorával volt elfoglalva.
Roger is hallotta őket, láttam, hogy a hang felé fordul.
– Micsoda nő – mondta, és lassan elmosolyodott. – Tud
vadászni és meg is tudja főzni a vadat. Ami elég hasznos
dolognak tűnik, az adott körülmények között – tette hozzá. – Én
biztos nem fogok túl sok húst rakni az asztalra.
– Ugyan! – feleltem vidáman, próbálva megakadályozni
Roger minden önsajnálatra irányuló kísérletét. – Én még semmit
le nem lőttem egész életemben, és mégis ételt rakok az asztalra
minden áldott nap. Ha mégis úgy érzed, hogy meg kell ölnöd
valamit, akkor tudod, ott vannak a csirkék, a Indák és a disznók.
És ha el tudnád kapni azt az átkozott fehér kocát, mielőtt teljesen
aláásná a ház alapját, te leszel a Ridge hőse.
 Roger erre elmosolyodott, bár volt valami fanyar a
mosolyában.
– Biztosan visszatér az önbecsülésem, akár a disznók
segítségével, akár anélkül – mondta. – A legrosszabb az, hogy el
kell mondanom a mesterlövészeknek – intett fejével a fal felé,
ahol Brianna hangja Jamie-ével keveredett, ahogy beszélgettek
–, hogy mi a gond. Nagyon kedvesek lesznek majd, mint azzal
szokás, akinek csak egy lába van.
Felnevettem, befejeztem a mozsaram tisztára törlését, és
felnyúltam, hogy elrakjam azt a szekrénybe.
– Bree csak a Rendfenntartókkal kapcsolatos zűr miatt
aggódik érted. De Jamie szerint az egészből nem lesz semmi,
nagyon kicsi arra az esély, hogy neked bárkit is le kellene lőnöd.
Különben is, a ragadozó madaraknak sincs binokuláris látása –
tettem hozzá, mintegy mellékesen –, kivéve a baglyokat. A
sólymoknak és a sasoknak nem is lehetne, mert a két szemük a
fejük két oldalán helyezkedik el. Csak mondd azt Breenek és
Jamie-nek, hogy azt mondtam, olyan a szemed, mint a
sólyomnak.
Roger erre hangosan felnevetett, felállt, és lesöpörte kabátja
alját.
– Jó, így is teszek. – Megvárt, míg odaértem, majd kinyitotta
előttem az előtérbe vezető ajtót. Ahogy azonban odaértem, kezét
a karomra téve megállított.
– Ami ezt a binokuláris dolgot illeti… – mondta, és tétován a
szeme felé intett. – Akkor ezek szerint én már így születtem?
Bólintottam.
– Igen, szinte biztosan.
Roger habozott, láthatóan nem tudta, hogyan is öntse
szavakba, amit kérdezni szeretett volna.
– Akkor… öröklődik? Apám a légierőnél szolgált, úgyhogy
neki biztos nem volt ilyen gondja, de anyám szemüveges volt.
Egy láncra erősítve hordta a nyakán, emlékszem is, hogy
játszottam vele. Akkor talán tőle örököltem a szememet.
Összeszorítottam az ajkaimat, és próbáltam felidézni, hogy
mit olvastam – ha olvastam egyáltalán bármit is – az öröklött
szemrendellenességekről, de semmi kézzelfogható nem jutott
eszembe.
– Nem tudom – mondtam végül. – Lehet, hogy öröklődik.
De lehet, hogy nem. Tényleg nem tudom. Jemmy miatt
aggódsz?
– Ó! – A csalódottság árnyéka suhant át az arcán, bár szinte
azonnal eltüntette. Félszegen rám mosolygott, kinyitotta az ajtót,
és nyitva tartotta, hogy kimehessek előtte. – Nem, nem
aggódom, csak arra gondoltam, hogy ha öröklött, és a
kiskölyöknek is ez lesz a baja… Akkor legalább tudnám.
A folyosó megtelt a mókuspörkölt és a frissen sült kenyér
ínycsiklandó illatával, és bár nagyon éhes voltam, de csak álltam
és bámultam Rogerre.
– Nem kívánom ezt neki – tette hozzá rögvest, az
arckifejezésemet látva. – Egyáltalán nem. De ha mégis így
történne… – Torkára forrt a szó, félrenézett, és nyelt egyet. –
Nézd, maradjon köztünk, hogy erre gondoltam, ne mondd el
Breenek, kérlek.
Megérintettem a karját futólag.
– Biztosan megértené, hogy tudni akarod.
Roger a konyhaajtó felé pillantott, ahonnan Bree hangja
szállt, épp a Clementine-t énekelte, Jemmy határtalan örömére.
– Lehet, hogy megértené – felelte –, de ez nem jelenti azt,
hogy hallani is akarja.
 22

A lángoló kereszt
A férfiak mind elmentek. Jamie, Roger, Mr. Chisholm és a
fiai, a MacLeod fivérek… Mind eltűntek még pirkadat előtt, és
nem hagytak maguk után mást, mint egy sietve elfogyasztott
reggeli szétszórt maradványait és sáros lábnyomokat a küszöbön.
Jamie olyan csendesen mozgott, hogy ritkán ébresztett csak
föl, amikor felkelt, hogy felöltözzön a sötétben, legtöbbször még
virradat előtt. Általában azonban oda szokott hajolni, hogy még
adjon egy búcsúcsókot és a fülembe súgjon pár kedves szót,
engem pedig az érintése és az illata olyankor mindig visszaröpít
az álmok világába.
Ma reggel nem ébresztett fel.
Ez a feladat a tapintatos Chisholm és MacLeod fiúk
hatáskörébe került, akik közül jó páran valamivel pirkadat után
ádáz harcba keveredtek, közvetlenül az ablakom alatt.
Felriadtam. Megzavartak egy pillanatra a kiabálások, és a
kezem automatikusan szivacs és oxigén után nyúlt, fecskendőt és
alkoholt keresett, ahogy megelevenedett körülöttem a kórház
sürgősségi osztálya. Aztán nagy levegőt vettem, mire füstölő fa és
denaturált szesz illatát éreztem. Megráztam a fejem, pislogva
meredtem az összegyűrt kék-sárga takaróra, a kampókon
békésen sorakozó ruhákra és a félig nyitott spalettákon beáramló
tiszta, áttetsző fényre. Otthon. Otthon vagyok, a Ridge-en.
Valahol feltéptek egy ajtót, mire hirtelen elhalt a ricsaj, amit
azonnal iszkoló léptek zaja és elfojtott röhigcsélés kísért.
– Mmmrrmm! – hallottam Mrs. Bug elégedett morgását,
miután szétzavarta a hőbörgőket. Az ajtó becsukódott, és a
koppanások a deszkán és fém csengése jelezték, hogy kezdetét
vették a napi tevékenységek.
Amikor pár pillanattal később lementem, azon kaptam e jó
asszonyt, hogy éppen egyszerre pirított kenyeret, főzött kávét,
készített zabkását és panaszkodott, miközben feltakarította, amit
maguk után hagytak a férfiak. Nem a rendetlenség zavarta –
ugyan mi másra számíthatunk a férfiaktól? –, hanem hogy
Jamie nem ébresztette föl, hogy ő megfelelő reggelit készíthessen
nekik.
– És mi lesz így uraságával? – kérdezte, és felháborodva
hadonászott a kenyérpirító villával. – Egy ilyen szép nagy ember,
és be kell érnie pár korty tejjel és egy száraz kenyérlepénnyel,
hogy azzal bélelje ki a bendőjét?
Csipás szemmel mértem végig a maradék morzsákat és a
piszkos edényeket, és azt a következtetést vontam le, hogy
urasága és társai valószínűleg legalább két tucat kukoricamuffint
és egy egész vekni kovásztalan kenyeret fogyasztottak el
egyfontnyi vaj, egy csupor méz, egy tál mazsola és a teljes első
fejés kíséretével.
– Nem hiszem, hogy éhen maradnak – morogtam, és
megnyálazott ujjam hegyével felszedtem egy morzsát. – Kész a
kávé?
Az idősebb Chisholm és MacLeod gyerekek legtöbbje a
konyhában, a kandalló előtt aludt éjszakánként, rongyokba vagy
takarókba bugyolálva. Már ébren voltak és felkeltek, ágyneműik
a lóca mögött tornyosultak. Ahogy az étel illata kezdte átjárni a
házat, a reggeli készülődés duruzsolása szűrődött át a falakon és
jött le a lépcsőn, miközben az asszonyok öltözködtek és ellátták a
kisbabákat és a kisgyerekeket. Apró arcok bukkantak fel
odakintről, és éhesen kukucskáltak be az ajtón.
– Megmostátok a mocskos mancsotokat, istentelenek? –
szegezte nekik a kérdést Mrs. Bug, ahogy meglátta őket. A
zabkásás kanállal az asztal mellett álló padok felé intett. – Ha
igen, akkor gyertek be, és üljetek le! Töröljétek meg a sáros
lábatokat!
Pár pillanat múlva minden padot és széket elfoglaltak. Mrs.
Chisholm, Mrs. MacLeod, Mrs. Aberfeldy ásítva pislogott
ivadékaik körében, dörmögve biccentettek oda egymásnak és
nekem, hogy „Jó reggelt”, megigazítottak egy-egy kendőt és
ingecskét, a nyálukkal benedvesített hüvelykujjukkal lesimítottak
egy-egy felálló hajszálat egy kisfiú fején, vagy letörölték egy
maszatos kislány arcát.
Mrs. Bug elemében volt most, hogy tucatnyi éhes szájat
kellett betömnie, és ide-oda ugrált a tűzhely és az asztal között.
Nyüzsgését látva az jutott eszembe, hogy valamelyik előző
életében biztosan cinege volt.
– Látta Jamie-t elmenni? – kérdeztem, amikor megállt egy
pillanatra, hogy megtöltse a kávéspoharakat, egy nagy nyers
kolbásszal a másik kezében.
– Nem én – rázta meg a fejét, amin csinos fehér kendő volt.
– Fogalmam sem volt az egészről. Hallottam pirkadat előtt az
uramat mocorogni, de azt gondoltam, hogy csak az árnyékszékre
megy, mert nem szeret az éjjeliedény zajával zavarni engem. De
nem jött vissza, és mire kimásztam az ágyból, már mind
elmentek. Hé! Ne merészeld!
A szeme sarkából mozgást vett észre, és fejbe is csapta a
hatéves MacLeodot a kolbásszal, mire a kisfiú menten kikapta az
ujját a lekváros üvegből.
– Talán vadászni mentek – vetette föl Mrs. Aberfeldy
félénken, miközben zabkását kanalazott a térdére ültetett kislány
szájába. A lány, aki még alig volt tizenkilenc, nem sokat beszélt,
mert tartott az idősebb nőktől.
– Ajánlom nekik, hogy tanyákra vadásszanak, és
házépítéshez való faanyagra! – jelentette ki Mrs. MacLeod, azzal
a vállára emelt egy kisbabát, és megveregette a hátát. Egy őszülő
hajszálat kisimított az arcából, és zavartan rám mosolygott. – Ne
értse félre, Mrs. Fraser, nem az ön vendégszeretetét becsmérlem,
de nem szeretném a telet a lába alatt tölteni. Geordie! Ne
piszkáld a nővéred copfját, különben megbánod!
Nem voltam még a legjobb formámban ilyen korán reggel,
így csak mosolyogtam, és motyogtam pár udvarias, de
érthetetlen szót. Én is szívesen vettem volna, ha még a tél beállta
előtt kiköltözik innen ez az öt-tíz extra lakó, de nem voltam
benne biztos, hogy ez vajon megvalósítható-e.
A kormányzó nagyon világosan fogalmazott a levelében: a
belső vidékeken élő összes épkézláb férfinak be kellett vonulnia a
milíciába, és jelentkeznie Salisburynél december közepén.
Nagyon kevés idő maradt hát a házépítésre. Reméltem, hogy
Jamie-nek mégis van valami terve arra, hogy enyhítsen a
zsúfoltságon. Adso, a kismacska, félig-meddig tanyát vert a
rendelőm szekrényében, és a mindennapos konyhai jelenetek
gyorsan Hieronymus Bosch egy-egy festményére kezdtek
emlékeztetni.
De legalább a konyhában nem volt olyan hideg reggelente.
Most, hogy ilyen sokan zsúfolódtak be oda, eddigre kellemesen
meleg és zajos volt. A színes tömegjelenet közepette azonban
eltartott pár pillanatig, amíg észrevettem, hogy négy fiatal anya
van jelen, és nem három.
– Hogy kerültetek ide? – kérdeztem, miután meghökkenve
vettem észre a lányomat, aki félálomban kuporgott egy pokróc
alatt a lóca sarkán.
Bree álomittasan pislogott, és megigazította Jemmyt, aki
minden figyelmét a feladatra összpontosítva szopott, mit sem
törődve a körülötte lévő tömeggel.
– Betoppantak Muellerék az éjszaka közepén, és dörömböltek
az ajtónkon – magyarázta ásítva. – Nyolcan. Nem beszéltek
valami jól angolul, de azt hiszem, azt mondták, hogy apa üzent
nekik, hogy jöjjenek ide.
– Tényleg? – Elvettem egy szelet mazsolás süteményt,
épphogy megelőzve az egyik Chisholm gyereket. – Még mindig
itt vannak?
– Aha. Köszi, anya. – Kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a
szelet süteményt. – Igen. Apa jött, és kirángatta Rogert az
ágyból, mikor még sötét volt, de úgy tűnt, hogy még nincs
szüksége Muellerékre. Amikor Roger elment, az öreg, nagydarab
Mueller felkelt a padlóról, azt mondta, hogy „Bitte Maedle”, és
lefeküdt mellém. – Briannának erre gyengéd rózsaszín pír
öntötte el az arcát. – Szóval gondoltam, jobb, ha felkelek és
átjövök.
– Ó! – mondtam, elnyomva egy mosolyt. – Az biztosan
Gerhard volt. – Az öreg gazda a maga példás
gyakorlatiasságával úgy volt vele, nincs oka öreg csontjait a
kemény padlón pihentetni, ha van az ágyban is hely.
 – Ha te mondod – felelte bizonytalanul Brianna, sütivel teli
szájjal. – Gondolom, ártalmatlan, de akkor is…
– Nos, rád nem jelent veszélyt – értettem egyet. Gerhard
Mueller a Ridge és a salemi morva település között élő nagy
német család feje volt. Valahol a hetvenes évei végén járt, de
semmi esetre sem volt ártalmatlan.
Lassan rágva idéztem föl magamban Jamie leírását, hogy
milyen skalpok voltak Gerhard pajtájának ajtajára szögelve. Női
skalpok, hosszú selymes női hajszálak, amik finoman lebegtek a
szélben. Mintha éltek volna, mondta Jamie, akin látszott, hogy
felkavarták az emlékek, mint a fához tűzött madarak. És az ősz
skalpot Gerhard még el is hozta nekem, véresen és vászonba
tekerve. Nem, nem ártalmatlan. Nyeltem egyet, és száraznak
éreztem a süteményt a torkomban.
– Akár ártalmatlanok, akár nem, éhesek lesznek – jelentette
ki Mrs. Chisholm lényegre törően. Lehajolt, és felvett egy
kukoricacsuhé babát, egy használt pelenkát és egy izgő-mozgó
csecsemőt, aki valahogy megneszelte, hogyan tudja kiszabadítani
a kezét, és Mrs. Bug kávéskancsója felé nyúlni vele. – Legjobb,
ha eltakarítunk mindent, mielőtt a németek megérzik az ételt, és
dörömbölni nem kezdenek az ajtón.
– Maradt még valami, amivel megkínálhatjuk őket? –
kérdeztem nyugtalanul, és próbáltam felidézni, hány sonka
maradt a füstölőn. Kétheti vendéglátósdi után a készleteink
riasztó ütemben apadtak.
– Természetesen van! – vágta rá Mrs. Bug fürgén, miközben
kolbászt szeletelt, és a szeleteket a sistergő serpenyőbe dobta. –
Hadd lássam el ezt a csapatot, és utána hozhatja is őket
reggelizni. Te, a muirninn… – koppintott egy nyolcéves forma
lány fejére a fakanalával. – Szaladj csak le a pincébe, és hozz
nekem egy kötényre való krumplit! A németek szeretik a
krumplit.
Mire befejeztem a zabkásámat, és hozzáfogtam összegyűjteni
az edényeket, hogy elmosogathassak, Mrs. Bug kíméletlen
hatékonysággal seperte ki söprűjével a gyerekeket és a szemetet a
hátsó ajtón, és közben parancsok sorát adta ki Lizzie-nek és Mrs.
Aberfeldynek – Ruthnak, ez volt a keresztneve akik a jelek
szerint be lettek fogva szakácssegédnek.
– Segítsek? – kérdeztem kelletlenül, de Mrs. Bug megrázta a
fejét, és seprűjével elhessegette felvetésemet.
– Ne is gondoljon rá, Mrs. Fraser! – mondta. – Biztos van
elég teendője és… Nézzenek oda, be nem teszik a lábukat az én
szép tiszta konyhámba olyan mocskos csizmákban! Kifelé, ki
innen, és töröljék le, mielőtt azt veszik a fejükbe, hogy belépnek
ide!
Gerhard Mueller állt az ajtóban, elképedve, nyomában a
fiaival és az unokaöccseivel. Mrs. Bug, akit hidegen hagyott mind
az a tény, hogy a férfi több mint egy lábbal magasabb volt nála,
és az, hogy nem beszélt angolul, összeszorította a száját, és
konokul bökdöste seprűjével a férfi csizmáját.
Barátságosan intettem Muelleréknek, hogy jöjjenek be, majd
megragadtam az esélyt a menekülésre, és eliszkoltam.

Hogy elkerüljem a házban csoportosuló tömeget, odakint

mosakodtam meg a kútnál, majd hátramentem a fészerbe, és
azzal foglaltam el magam, hogy leltárba vettem az éléskamra
tartalmát. A helyzet nem volt olyan rossz, mint amitől tartottam,
volt elég élelmiszerünk, és ha jól beosztjuk, kihúzzuk vele a telet,
bár azt láttam, hogy Mrs. Bug bőkezűségének gátat kell majd
szabni.
A füstölőkamrában lévő hat sonka mellett volt itt négy egész
oldal szalonna, meg egy fél, plusz egy szarvas szárított húsa és
egy viszonylag frissen elejtett állat. Ahogy felnéztem, láttam az
alacsony tetőgerendákat, amik feketék voltak a koromtól, és sűrű
fürtökben lógott rajtuk a szárított füstölt hal, amiket félbevágva
merev csomókba kötöztek, mint valami nagy, csúnya virág
szirmait. Volt tíz hordó sós hal is, és négy hordó sózott sertéshús.
Volt egy kőkorsónyi zsírunk, egy kisebb korsóban háj, egy
másikban disznósajt… Ez utóbbival kapcsolatban kételyeim
voltak.
 A Mueller család egyik nőtagjának utasításai szerint
készítettem el, Jamie tolmácsolásában, de magam még sosem
láttam disznósajtot, és nem voltan benne biztos, hogy annak így
kell kinéznie. Felemeltem a korsó fedelét, és óvatosan
beleszippantottam, de jó illata volt: a fokhagyma és bors enyhén
fűszeres illatát árasztotta, és semmi jel nem utalt rothadásra.
Talán nem fogunk ételmérgezésben meghalni, bár volt olyan
gondolatom, hogy Gerhard Muciiért fogom először megkínálni a
disznósajtból.
– Hogy láthatod vendégül a saját házadban ezt a vén
semmirekellőt? – szegezte Jamie-nek a kérdést Marsali, amikor
Gerhard pár hónappal korábban föllovagolt a Ridge-re az egyik
fiával. Marsali Fergustől hallotta, hogy mi történt az indián
nőkkel, és ijedt borzalommal gondolt a németekre.
– És mégis, mit kellett volna tennem szerinted? – fordította
meg Jamie a kérdést, kanalát félig kiemelve a táljából. – Öljem
meg Muelleréket? Mindannyiukat? Mert ha Gerhardot megölöm,
akkor a többieket is meg kell, aztán szögezzem a skalpjukat az én
pajtám ajtajára? – Kis mosolyra húzta a száját. – Szerintem
elapadna tőlük a tehenek teje. Nekem legalábbis biztos elapadna
a kedvem, hogy fejjem őket.
Marsali felhúzta a szemöldökét, de nem volt hajlandó
elviccelni a vitát.
– Azt talán mégsem – mondta –, de beengeded őket a
házadba, és barátaidként bánsz velük! – Levette a szemét Jamie-
ről, és zord arccal rám nézett. – A nők, akiket megölt, ők a
barátaid voltak, igaz?
Jamie-vel egymásra pillantottunk, és megvontam a vállam.
Elgondolkodott egy pillanatra, majd lassan megkeverte a levesét.
Ekkor lerakta a kanalat, és Marsalira nézett.
– Félelmetes dolog volt, amit Gerhard tett – mondta
egyszerűen. – De számára ez nem volt több bosszúnál.
Belegondolva a helyzetébe, nem is tehetett volna másképp.
Javítana az bármit is az én helyzetemen, ha bosszút állnék rajta?
– Non – mondta Fergus határozottan. Marsali karjára tette
a kezét, s így beléfojtotta a szót, bármit akart is volna mondani
az asszony ezután, Rávigyorgott. – A franciák természetesen
nem hisznek a bosszúban.
– Nos, talán bizonyos franciák nem – dörmögtem, ahogy
eszembe jutott St. Germain grófja.
Marsalit azonban nem lehetett ilyen könnyen leszerelni.
– Hmm – mondta. – Úgy érted, nem a te rokonaid voltak,
igaz? – Látván, hogy Jamie meghökkenve vonta fel a
szemöldökét, Marsali tovább ütötte a vasat. – A meggyilkolt nők
– mondta. – De mi lett volna, ha a családtagjaid lettek volna? Ha
mondjuk engem vagy Lizzie-t vagy Briannát ölték volna meg?
– Pontosan erről beszélek – mondta Jamie higgadtan. –
Gerhard családtagjait ölték meg. – Jamie eltolta magát az
asztaltól, felállt, és ebédjét be sem fejezve hátrahagyta a fél tál
levest. – Végeztél, Fergus?
Fergus Jamie-re nézve felvonta vékony szemöldökét, felvette
a tálját, és kiitta a tartalmát, miközben ádámcsutkája fel-alá járt
hosszú barna torkában.
– Oui – felelte, és megtörölte a száját az ingujjában. Felállt,
és megpaskolta Marsali fejét, majd kihúzott egy hajszálat Marsali
hirtelenszőke hajából a kendője alól. – Ne izgasd magad, chéri.
Bár én nem hiszek a bosszúban, ha bárki le akarná vadászni a
skalpodat, ígérem, dohányzacskót csinálok a herezacskójából. És
a papád meg biztosan a gonosztevő beleivel kötné meg a
harisnyáját azután.
Marsali ingerülten pufogott és Fergus kezére csapott, de
többet egy szót sem ejtettek Gerhard Muellerről.
Felemeltem a nehéz kőedényt a disznósajttal, és leraktam a
füstölőkamra ajtaja elé, hogy ne feledkezzek meg róla, amikor
visszamegyek a házba. Eszembe jutott, hogy vajon Gerhard fia,
Frederick elkísérte-e az apját. Valószínűleg igen, hiszen a fiú még
nem volt húszéves sem, s e korban nem szívesen maradtak volna
ki a fiatalok bármiből, ami izgalommal kecsegtetett. Frederick
fiatal felesége, Petronella és az ő kisbabája halt meg himlőben,
bár Gerhard a tuszkarórákat hibáztatta a fertőzés miatt,
mondván, hogy biztosan megátkozták a családját.
Vajon Frederick talált már magának új feleséget? – jutott
eszembe. Elég valószínű. Viszont ha nem… Volt két tizenéves
lány az új bérlők között, talán Jamie tervei között az is szerepelt,
hogy talál nekik férjet, hogy próbaházasságot köthessenek. Aztán
ott volt még Lizzie is…
A kukoricagóré majdnem háromnegyedéig volt, habár
aggasztó mennyiségű egérürülék volt körülötte a földön. Adso
gyorsan nőtt, de talán nem elég gyorsan. Akkora volt, mint egy
átlagos patkány. Liszt: az bizony egy kicsit megfogyatkozott,
csak nyolc zsák maradt. De talán van még a malomban, meg
kell kérdeznem Jamie-t.
Több zsák rizs és szárazbab, néhány kosár hikoridió,
szürkedió és feketedió. Kupacokban állt a szárított tök, több
vászonzsáknyi zabpehely és kukoricapehely is volt, almabor és
almaecet pedig gallonszámra. Volt egy kőedény tele sózott vajjal,
egy másik frissel, illetve egy kosárban gömb alakúra formázott
kecskesajt, amit egy kosár szederért és egy másik kosár vad
bogyós gyümölcsért cseréltem. A többi bogyót gondosan
megszárítottuk a vadon termett szőlővel együtt, illetve lekvárt
vagy befőttet készítettünk belőlük, és biztonságosan elrejtettük –
legalábbis reméltem – a kamrában a gyermeki pusztításoktól.
A méz. Elgondolkozva szorítottam csomóba a számat.
Majdnem húsz gallon tisztított mézem volt, és négy nagy
kőedényben lépes méz, amit a kaptáraimból gyűjtöttem, és várta,
hogy feldolgozzuk és méhviasz gyertyát készítsünk belőle.
Mindezt egy fallal határolt barlangban tartottuk, ami istállóként
szolgált, hogy ne férjenek hozzá a medvék. A gyerekek azonban,
akiknek feladata volt, hogy az istállóban élő teheneket és
sertéseket etessék, hozzáfértek. Nem láttam egyetlen árulkodó
ragacsos ujjat vagy maszatos arcot sem, de azért jobb, ha teszek
néhány óvintézkedést.
Ennyi hús, gabona és a kevés tejtermék mellett úgy tűnt,
senki nem fog éhezni ezen a télen. Most már csak a
vitaminhiány kevésbé sürgető, de mégis fontos problémája miatt
aggódtam. A gesztenyefára pillantottam, melynek ágai már
teljesen lecsupaszodtak. Jó négy hónap, mire újra friss zöldet
látunk, habár sok répa és káposzta volt még a földön.
 A pince megnyugtatóan tele volt, a burgonya földszagát, a
hagyma és fokhagyma csípős illatát és a fehérrépa egészséges,
tiszta aromáját árasztotta mámorítóan. Két nagy hordó alma állt
hátul, és jó néhány gyerek lábnyoma vezetett odáig, ahogy
láttam.
Felpillantottam. Vad, kerek levelű szőlő hatalmas fürtjei
lógtak a szarufákról, amiket így lassan mazsolává aszalunk. A
fürtök még mindig ott voltak, de az alsó, könnyebben elérhető
ágakból csupán néhány csupasz szár maradt. Talán akkor
mégsem kell aggódnom a skorbutjárvány miatt.
Visszaballagtam a ház felé, és megpróbáltam kiszámolni,
mekkora ellátmányt kellene útjára bocsátani Jamie-vel és
milíciájával, és mennyit fogyaszthatnak el asszonyaik és
gyerekeik. Lehetetlen lett volna megmondani. Ez részben attól is
függ, hány embert sikerült verbuválnia, és hogy mit kell
magukkal vinniük. Jamie-t ezredesnek nevezték ki, embereinek
etetése elsősorban az ő felelőssége lesz, erőfeszítéseit később –
egyszer, talán – honorálni fogják a közgyűlés döntése alapján.
Nem először életemben, megint szerettem volna többet
tudni. Meddig marad vajon a közgyűlés egy működő testület?
Brianna a kútnál volt, elmélyült ábrázattal járta körbe újra
és újra.
– Csövek – mondta minden bevezetés nélkül. – Készítenek
már fémcsöveket? A rómaiak már tudtak, de…
– Párizsban és Edinburghban láttam csöveket,
ereszcsatornaként használták őket – feleltem. – Úgyhogy
léteznek. De nem hiszem, hogy láttam volna valaha is
fémcsöveket a gyarmatokon. Ha van is, biztosan méregdrága. –
A legegyszerűbb holmikon kívül, mint a patkó, minden vasárut
Nagy-Britanniából kellett behozni, ahogy minden egyéb fémárut
is, legyen az rézből, bronzból vagy ólomból.
– Hmm. Legalább tudni fogják, mi az. – Brianna résnyire
húzott szemekkel számolgatta a kút és a ház közötti lejtő szögét,
majd megcsóválta a fejét, és felsóhajtott. – Azt hiszem, tudnék
szivattyút készíteni. Viszont bevezetni a vizet a házba, az már
más tészta. – Hirtelen ásított egy nagyot, és pislantott, szeme
könnybe lábadt a napfényben. – Istenem, olyan fáradt vagyok,
gondolkodni sem tudok. Jemmy egész éjszaka sírt, és amikor
végre kidőlt, betoppantak Muellerék. Szerintem nem aludtam
egész éjszaka.
– Emlékszem az érzésre – mondtam együttérzőn, és szélesen
elmosolyodtam.
– Nagyon rossz kisbaba voltam? – kérdezte Brianna
visszamosolyogva.
– Nagyon – feleltem határozottan, és visszafordultam a ház
felé. – És hol van a tiéd?
– Ő most…
Brianna ekkor sóbálvánnyá merevedve megragadta a
karomat.
– Mi… – kezdte. – Mi az isten csudája az?
Megfordultam, hogy megnézzem, mi az, és a gyomromat
mélyen legbelül rémület rándította görcsbe.
– Egészen nyilvánvaló, hogy mi ez – mondtam, ahogy
lassan elindultam abba az irányba. – A kérdés az, miért van itt.
Egy kereszt volt az. Egy meglehetősen nagy kereszt, ami
szárított fenyőrönkökből készült, miután levágták róla az ágakat,
és kötéllel összekötözték. Stabilan az elülső udvar szélében
állították föl, a nagy ezüstfenyő közelében, ami a házat őrzi.
Körülbelül hét láb magas volt, vékony, de erős rönkökből állt.
Nem volt sem terjedelmes, sem feltűnő, csendes jelenlétével
mégis uralni látszott az udvart, ahogy az oltáriszentség-tartó
uralja a templomot. Ezzel együtt sem áhítatot, sem védelmező
erőt nem éreztünk. Valójában nagyon is baljóslatú volt a kereszt.
– Liturgikus megújulást tartunk? – kérdezte Brianna. Szája
megremegett, ahogy viccelni próbált. A kereszt őt is ugyanúgy
nyugtalanította, ahogy engem.
– Nem hallottam róla. – Lassan körbejártam a keresztet, és
tetőtől talpig végigmértem. Jamie készítette, láttam a kivitelezés
minőségén. Az ágakat úgy választották ki hozzá, hogy egyenesek
és szabályosak legyenek, majd gondosan méretre vágták, és a
végeiket lecsiszolták. A keresztdarabot szépen bevágták, hogy
illeszkedjen a függőlegeshez, a köteleket pedig egy tengerész
szakértelmével csomózták meg.
– Talán apa saját vallást alapít. – Brianna felvonta a
szemöldökét. Ő is felismerte a készítő keze munkáját.
Mrs. Bug hirtelen megjelent a ház sarkán egy tállal, a
csirkéknek szánt eledellel a kezében. Azonnal megállt, ahogy
észrevett bennünket, és neki is tátva maradt a szája. Ösztönösen
felkészültem a támadásra, és hallottam, hogy Brianna kuncog
magában.
– Ó, hát itt van, asszonyom! Épp azt mondtam Lizzie-nek,
milyen szégyen, halálos szégyen bizony, hogy azok a kis lurkók
randalíroznak és fel-le rohangálnak a lépcsőn, és mindenütt
széthagyják a holmijaikat, még az ön dolgozószobájában is, és
mondta nekem, azt mondta Lizzie, hogy…
– A rendelőmben? Mit? Hol? Mit csináltak? – Megfeledkezve
a keresztről, máris siettem be a házba Mrs. Buggal a sarkamban,
aki egyre csak mondta a magáét.
– Elkaptam két ördögfiókát, akik ott tekéztek a maga szép
kék üvegcséivel és egy almával, és jól fülön csaptam őket, hogy
biztos még mindig cseng bele nekik, a kis nyavalyásoknak,
ráadásul még jó ételt is hagytak megromlani, és…
– A kenyerem! – Elértem az előteret, feltéptem a rendelőm
ajtaját, és mindent makulátlan rendben találtam, a pultot is
beleértve, ahová kiterítettem pár szelet kenyeret, a legutóbbi
penicillinkísérletem részeként. A pult most üresen állt, a tölgyfa
felület fényesre volt sikálva.
– Ronda volt ám – mondta Mrs. Bug a folyosóról a hátam
mögül, és erkölcsileg megingathatatlanul szorította össze a
száját. – Ronda! Belepte a penész, teljesen belepte. Csupa kék volt
és…
Mély lélegzetet vettem, s a lábam mellé kinyújtott mindkét
kezem öklét összeszorítottam, hogy ne fojtsam meg. Becsuktam
a rendelőm ajtaját, hogy ne is lássam az üres pult látványát, és
az apró skót asszony felé fordultam.
– Mrs. Bug – kezdtem, és csak nagy erőfeszítések árán
tudtam nyugalmat erőltetni a hangomba. – Tudja, milyen
nagyra értékelem a segítségét, de kifejezetten megkértem, hogy
ne… – Ekkor valaki feltépte a bejárati ajtót, és nekivágta a
mellettem lévő falnak.
– Te nyomorult vén szipirtyó! Hogy mersz kezet emelni a
gyerekeimre?!
Sarkon fordultam, és közvetlen közelről szembetaláltam
magam Mrs. Chisholmmal, aki dühtől kivörösödött arccal, egy
seprűvel felfegyverkezve állt, két kipirult kisgyerek kapaszkodott
a szoknyájába, sírástól maszatos arccal. Rám se hederített,
figyelmét Mrs. Bugra összpontosította, aki a másik oldalamon
állt a folyosón, felborzolva láthatatlan tüskéit, mint egy aprócska
süldisznó.
– Te és a drágalátos gyerekeid! – kiáltotta Mrs. Bug
felháborodva. – Hogy törődtél volna egy fikarcnyit is velük,
rendesen nevelted volna őket, hogy tudják mit illik és mit nem, és
nem hagytad volna őket a házban garázdálkodni, mint valami
barbár majmokat, hogy romba döntsenek a padlástól a pincéig
mindent, és rátegyék mindenre az enyves kezüket, ami nincs a
földhöz szögelve!
– Ugyan, Mrs. Bug, biztos vagyok benne, hogy nem
akarták… – A békítési kísérletemet a három Chisholm családtag
fülsértő visítása hiúsította meg, akik közül Mrs. Chisholm volt
messze a leghangosabb.
– Ki vagy te, hogy tolvajnak nevezd a gyermekeimet, te
agyalágyult vén satrafa?! – A megsértett anya fenyegetően
hadonászott a seprűvel, jobbra-balra lépdelve próbálta meg elérni
Mrs. Bugot. Együtt mozogtam vele, előre-hátra ugráltam, hogy
a két harcoló fél között maradjak.
– Mrs. Chisholm – mondtam, és megnyugtatóan felemeltem
a kezem –, Margaret, kérem, biztos vagyok benne…
– Hogy ki vagyok én? – Mrs. Bug szinte láthatóan megnőtt,
mint a kelő tészta. – Ki vagyok én? Hát egy istenfélő asszony és
egy keresztény lélek! És ki vagy te, hogy ilyen hangon merészelsz
beszélni az idősebbel, te és a te gonosz klánod, akik úgy
vánszorogtak a hegyek között toprongyosan, és még egy bilitek
sincsen, amibe vizelhettek!
– Mrs. Bug! – kiáltottam föl, és egyszerre az asszony felé
fordultam. – Nem szabad…
Mrs. Chisholm meg sem próbált visszavágni, hanem
előrevetette magát, a seprűt előreszegezve. Kitartottam oldalra a
karomat, hogy ne tudjon elmenni mellettem. Amikor rájött, hogy
megakadályoztam abban, hogy agyoncsapja Mrs. Bugot, inkább
a vállam fölött kezdett az asszony felé nyúlkálni, és vadul
döfködött a seprűvel, miközben megpróbálta az idősebb nőt
felnyársalni.
Mrs. Bug, aki láthatóan biztonságban érezte magát
személyem barikádja mögött, fel-le ugrándozott, mint egy
pingponglabda, apró, kerek arca diadalmas dühtől fénylett és
vöröslött.
– Koldusok! – kiáltotta teli torokból. – Drótosok! Cigányok!
– Mrs. Chisholm! Mrs. Bug! – könyörögtem, de ügyet sem
vetettek rám.
– Szajha, faragatlan tuskó! – bömbölte Mrs. Chisholm,
eszelősen lóbálva seprűjét. A gyerekek visítottak és kiabáltak, és
Mrs. Chisholm – aki meglehetősen kerekded asszonyság volt – jó
erősen rátaposott a lábujjamra.
Ez már nekem is több volt a soknál, és szembefordultam
vele, szemem szikrákat szórt. Az asszony erre meghátrált, és
leejtette a seprűt.
– Ha! Még van képed! Te és a…
Mrs. Bug rikácsolása hirtelen abbamaradt. Ahogy újra
sarkon fordultam, ott találtam Briannát, aki a jelek szerint
körbeszaladta a házat, és a konyhán keresztül bejött, hogy jó
magasra felemelje Mrs. Bugot. Egyik karjával a hasát fogta át,
másikkal pedig befogta a száját. Mrs. Bug apró lábaival vadul
rúgkapált, szeme kigúvadt a száját szorosan befogó kéz fölött.
Bree a szemét forgatva kihátrált a konyhaajtón, foglyával együtt.
Megfordultam, hogy foglalkozzak Mrs. Chisholmmal, de
már csak azt láttam, hogy szürke szőttesből varrt szoknyája
sietősen meglibben, majd eltűnik a küszöbön túl, és egy gyerek
sír egyre halkabban, mint egy távoli sziréna. A seprű a lábam
előtt hevert. Felvettem, bementem a rendelőmbe, és becsuktam
az ajtót magam után.
 Behunytam a szemem, megtámaszkodtam az üres pulton.
Hirtelen megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, hogy
megüssek valamit, és így is tettem. Ököllel a pultra csaptam, újra
és újra lesújtottam a kezem húsosabbik felével, de a pultot olyan
szilárdra építették, hogy szinte meg se nyikkant, mire zihálva
abbahagytam.
Mi a fene ütött belém? Bármilyen idegesítő volt is, ahogy
Mrs. Bug beleütötte az orrát a dolgaimba, ennek nem volt
különösebb jelentősége. Ahogy Mrs. Chisholm harcias anyatigrist
idéző viselkedésének sem. Ő és a kis ördögfiókái előbb-utóbb
eltűnnek a házból. Reméltem, minél előbb.
Heves szívverésem kezdett csillapodni, de az ingerültség
hullámai még mindig úgy futottak végig a bőrömön, mint a
csalánkiütés. Próbáltam lerázni magamról azzal, hogy
kinyitottam a nagy szekrényt, hogy meggyőződjek róla, sem Mrs.
Bug, sem a gyerekek pusztításai nem okoztak kárt semmi igazán
fontos holmiban.
Nem, minden rendben volt. Minden üvegpalack olyan
fényesre volt csiszolva, mint egy ékszer – a napsugár hatására
kék, zöld és kristályszínű tűz lángjai lobbantak fel –de
mindegyiket visszarakták pontosan a helyére, és mindegyiket a
gondosan megírt címkéikkel előre. A szárított fűszernövények
habkönnyű kötegeit is portalanították, de gondosan
visszaakasztották azokat a megfelelő kampóra.
Megnyugtató volt az összegyűjtött gyógyszerkészletem
látványa. Hozzáértem egy tetűirtó kenőcsös üveghez, és a
fösvény elégedettségét éreztem a zsákok, üvegcsék és palackok
száma és változatossága láttán.
Az alkohollámpa, az alkoholos üveg, a mikroszkóp, a nagy
amputáló fűrész, egy üveg varrócérna, egy doboz ragtapasz, egy
csomag pókháló: mind katonai precizitással elrendezve,
felsorakoztatva, mint a szedett-vedett újoncok egy kiképző
őrmester előtt. Mrs. Bugnak lehet, hogy vannak bizonyos
jellemhibái, de a házvezetőnői képességeit csak csodálni tudtam.
Az egyetlen dolog a szekrényben, amihez láthatólag hozzá
sem ért, egy apró bőrtasak volt, benne az amulettel, amit a
tuszkaróra sámán, Nayawenne adott. Ez a sarokban félretéve
hevert. Érdekes, gondoltam, hogy Mrs. Bug hozzá sem akart
nyúlni. Nem említettem neki soha, hogy mi az, habár az látszott
rajta, hogy az indiánoktól származik, a csomagot ösz-szekötő
csomón átszúrt holló- és harkálytollakkal. Mrs. Bug, aki még egy
éve sem élt a gyarmatokon és egy hónapja sem volt a vadonban,
mindent erős fenntartással kezelt, aminek köze volt az
indiánokhoz.
A lúgszappan szaga terjengett a levegőben, szemrehányóan,
mint egy házvezetőnő szelleme. Nem tudtam hibáztatni az
asszonyt, a penészes kenyér, a rohadt dinnye és a megkásásodott
almaszeletek számomra lehet, hogy kutatási anyag voltak, de
Mrs. Bug nem látott bennük mást, mint a tisztaság istene ellen
elkövetett, előre kitervelt bűncselekmények tárgyi bizonyítékait.
Felsóhajtottam, és becsuktam a szekrényt, így hozzáadva a
szárított levendula halvány illatát és a csombormenta szúrós
illatát a lúg és a rohadt alma szellemeihez. Jó párszor mentek
már tönkre előkészített kísérleteim, és ez a mostani sem volt
különösebben bonyolult vagy előrehaladott állapotban lévő. Nem
kell fél óránál több újra beállítani a kísérletet, kirakni a friss
kenyérszeleteket és a többi mintát. De nem fogom megtenni.
Nincs rá elég idő. Jamie elkezdett sereget toborozni, lehet, hogy
néhány nap csupán és elindulnak, hogy felvonuljanak
Salisburynél, és jelentkezzenek Tryon kormányzó színe előtt.
Mielőtt elindulunk, mivel természetesen szándékoztam velük
tartani.
Hirtelen eszembe jutott, hogy már akkor sem volt elég idő a
kísérletre, amikor elindítottam azt. Tudtam, hogy hamarosan
útra kelünk. Még ha azonnal el is kezdenek nőni a mintáim, nem
lenne időm begyűjteni, megszárítani, megtisztítani azokat… Az
eszemmel mindezt tudtam, és mégis elindítottam a kísérletet,
haladtam a terveim szerint, követtem a napi rutinomat, mintha
az élet még mindig rendezett mederben folyna, kiszámíthatóan,
mintha semmi sem fenyegetné a mindennapi tevékenységeimet.
Mintha a tettetés ezt igazzá tenné.
– Tényleg bolond vagy, Beauchamp – mormogtam
magamban, és fáradtan az egyik fülem mögé fésültem egy
hajtincset. Kimentem a helyiségből, gondosan becsuktam
magam mögött az ajtót, és elindultam, hogy béketárgyalást
kezdeményezzek Mrs. Bug és Mrs. Chisholm között.

A felszínen a ház békéje helyreállt, de a nyugtalan légkör

megmaradt. Az asszonyok feszülten és összeszorított szájjal
végezték mindennapi munkáikat, még Lizzie, a türelem szobra is
ciccegett, amikor valamelyik gyerek kiloccsantott a lépcsőn egy
pohár írót.
Még odakint is sercegni érződött a levegő, mintha egy vihar
közeledett volna villámaival. Ahogy a ház és a melléképületek
között jöttem-mentem, a vállam fölött a Roan-hegy fölött az
égre pillantgattam, félig azt várva, mikor látom meg a közeledő
viharfelhőket. Az ég mégis ugyanaz a megszokott késő őszi
palakék színű volt, csupán bárányfelhők takarták valamelyest.
Azon kaptam magam, hogy nem tudok összpontosítani és
rászánni magam, hogy dolgozzak. Csapongtam a feladatok
között, otthagytam egy félig elkészített hagymafüzért egy
kupacban a kamrában, egy tál félig kifejtett babot egy korsóban,
egy szakadt nadrág hevert a lócán, s a tű még mindig ott lógott a
cérna végén. Újra és újra azon kaptam magam, hogy átvágok az
udvaron, és nem tudom, honnan jövök, vagy hogy egyáltalán
miért indultam el.
Mindig, amikor elmentem a kereszt mellett, felnéztem rá,
mintha azt vártam volna, hogy eltűnt azóta, hogy utoljára erre
jártam, vagy valamilyen magyarázó megjegyzést tűzött hozzá
valaki, gondosan a kereszt szárához szögezve azt. Még ha nem is
azt, hogy Iesus Nazoreum Rex Iudeus, de legalább valamit. De
nem, a kereszt ugyanott volt, két egyszerű fenyőfa rúd, kötéllel
összekötve. Semmi több. Kivéve persze, hogy egy kereszt mindig
jelent valami mást is. Csak ezúttal még nem tudtam, hogy mit.
Úgy tűnt, mindenki osztozik velem a figyelmetlenségemben.
Mrs. Bug, kedveszegetten a Chisholm asszonnyal kialakult
konfliktusa miatt, nem volt hajlandó ebédet készíteni, és
visszavonult a szobájába, kínzó fejfájásra hivatkozva, de azt
visszautasította, hogy megvizsgáljam. Lizzie, aki általában jól
feltalálta magát a konyhában, odaégette a pörköltet, és fekete
füst fogta be a tűzhely feletti tölgyfa gerendákat.
De legalább Muellerék biztos távolságban voltak már. Hoztak
egy nagy hordó sört, és reggeli után visszavonultak Brianna
házába, ahol úgy tűnt, nagyon jól elszórakoztatták magukat.
A kenyér nem volt hajlandó megkelni. Jemmynek megint
jött a foga, ráadásul elég nehezen, és egyre csak sírt és sírt és sírt.
A szüntelen nyekergés mindenkinek pattanásig feszítette az
idegeit, az enyémet is beleértve. Szívesen javasoltam volna
Briannának, hogy vigye hallótávolságon kívülre a kisfiút, de
láttam a kimerültség okozta sötét táskákat a szeme alatt és a
barázdákat az arcán, és nem volt szívem megtenni. Mrs.
Chisholmnak azonban, aki megedződött a saját utódaival
folytatott állandó harcban, nem voltak ilyen fenntartásai.
– Az isten szerelmére, miért nem viszed a gyerekedet a saját
házadba, te leány? – csattant föl. – Ha így üdvözöl bennünket a
fiad, azt nem kell mindannyiunknak hallani!
Bree szeme veszélyesen összeszűkült.
– Azért – sziszegte –, mert a maga két legidősebb fia a
házamban ül, és a németekkel iszik. Nem akartam őket zavarni!
Mrs. Chisholm elvörösödött. Mielőtt azonban szóhoz jutott
volna, gyorsan odaléptem, és kivettem a kisbabát Bree kezéből.
– Elviszem egy kicsit sétálni, jó? – kérdeztem, és a
váltamnak döntöttem a kisfiút. – Jót tenne egy kis friss levegő.
Nem akarsz fölmenni és lefeküdni az én ágyamra, drágám? –
kérdeztem Breet. – Egy kicsit fáradtnak tűnsz.
– Aha – felelte. Szája egyik sarka megrándult. – A pápa meg
egy kicsit katolikusnak. Kösz, anya. – Megcsókolta Jemmy
meleg, nedves arcát, és már indult is a lépcső felé.
Mrs. Chisholm megdöbbenten ráncolta a homlokát, ahogy a
távozó után nézett, de elkapta a pillantásomat, köhintett párat, és
odakiáltott hároméves ikreinek, akik buzgón pusztították éppen a
varrós kosaramat.
 A konyha forró, füstös fülledtsége után megkönnyebbültem
odakint a levegőn, és Jemmy is megnyugodott egy kicsit, bár
továbbra is ficergett és nyöszörgött a karomban. Meleg, nyirkos
arcát a nyakamhoz dörzsölte, dühödten rágcsálta a kendőmet, és
nyöszörögve csorgatta a nyálát.
Lassan fel-alá járkáltam vele, gyengéden megveregettem a
hátát, és a LilibuLeerót dúdoltam. Megnyugtatónak éreztem ezt,
Jemmy izgágasága ellenére. Belőle csak egy van, végül is, és ő
nem tud beszélni.
– Te is fiú vagy – mondtam neki, és a koponyáját borító
puha, fényes pihékre húztam a gyapjúsapkáját. – És mint
ilyennek, neked is megvannak a magad hibái, de a cicaharcra
való hajlam hiányzik belőled.
Amennyire kedveltem külön-külön ezeket a nőket – Breet,
Marsaik, Lizzie-t, sőt még Mrs. Bugot is –, el kellett ismernem,
hogy nagy csoportban a férfiakkal sokkal könnyebb volt
bánnom. Vajon ez a meglehetősen sajátságos neveltetésem
hibája volt-e – hiszen nagyrészt Lamb bácsikám és perzsa
szolgája, Firouz nevelt –, vagy inkább a háborús élményeimnek
volt köszönhető, netán egyszerűen szokatlan személyiségemnek
volt ez egy sajátsága? A férfiakat megnyugtatóan logikusnak és –
néhány extrém kivételtől eltekintve – jólesően egyenesnek
találtam.
Megfordultam, hogy vessek egy pillantást a házra. Csendesen
állt a fenyők és gesztenyefák között, elegáns arányokkal,
szilárdan megépítve. Egy arc bukkant fel az egyik ablakban. Az
illető kinyújtotta a nyelvét és nekinyomta az ablak üvegének,
szemei összeakadtak az ablakhoz lapuló orra és arca fölött. Egy
nő éles felcsattanása, majd püfölés hangjának foszlányai
sodródtak felém a hűvös, tiszta levegőben.
– Hmm – mondtam.
Bármennyire húzódoztam is attól, hogy újra útnak induljak,
és bármennyire nem tetszett is az ötlet, hogy Jamie akármilyen
fegyveres konfliktusba keveredjen, a gondolat, hogy elmenjek, és
húsz-harminc borotválatlan, bűzlő férfival éljek együtt,
tagadhatatlanul bizonyos vonzerővel kezdett bírni. Ha ez azzal
jár, hogy a földön kell aludni…
– Nincsen rózsa tövis nélkül – sóhajtottam Jemmynek. – De
azt hiszem, ezt te is épp most tanulod, igaz, szegény jószág?
– Gnnnh! – felelte Jemmy, és összegömbölyödött, hogy ne
érezze úgy az ínyéből lassan kibújó fog okozta fájdalmat. Térdét
fájdalmasan az oldalamba fúrta, én pedig kényelmesebb
testtartást vettem fel, és a csípőmre tettem őt, aztán
odanyújtottam neki a mutatóujjamat, hogy azt rágcsálja. Az ínye
kemény volt és érdes, éreztem azt a puha pontot, ahonnan az új
fog tört elő, megduzzadva és forrón dudorodott az íny felszíne
alatt. Velőtrázó üvöltés jött a házból, amit kiabálások és futkosás
zaja követett.
– Tudod – kezdtem könnyed társalgási hangon azt hiszem, a
te bajodra egy csepp whisky lenne az ideális gyógyszer, nem
gondolod? – kérdeztem, azzal kihúztam a szájából az ujjamat, és
a vállamnak döntöttem. Elsurrantam a kereszt mellett, és
beosontam a nagy vörös luc rejtekébe. Épp időben, mert a ház
ajtaja kivágódott, és Mrs. Bug hangja hasított bele trombitaként
a hűvös levegőbe.

Hosszú út vezetett a whiskylepárló tisztásához, de nem

bántam. Jólesően csendes volt az erdő, és Jemmy a sétától
megnyugodva végül elszunnyadt, és ernyedten feküdt a
karomban, súlyosan, mint egy kis homokzsák.
Ennyire az év végén a lombos fák összes levele lehullott már.
Az ösvényt bokáig érő, barna és aranyszínű, ropogós szőnyeg
borította, és juharfák magjai repültek tova, pörögve a szélben,
mint megannyi suttogó szárny, olykor súrolva a szoknyámat.
Egy holló szállt tova, messze a magasban. Sürgetően, rekedtes
hangon felrikoltott, és a kisbaba összerezzent a karomban.
– Ssss – mondtam, és magamhoz öleltem. – Semmi baj,
kincsem, ez csak egy madár.
Ezzel együtt azonban a holló után néztem, és figyeltem,
hogy hallom-e egy másik hangját is. Különös jelentőséget
tulajdonítottak ezeknek a madaraknak, legalábbis a skót
hiedelemvilágban. Egy holló változást jelzett, kettő jó szerencsét,
három betegséget. Próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat
a fejemből, de Nayawenne azt mondta, hogy az én vezetőm és
totemállatom a holló, és valahányszor, amikor a nagy, fekete
árnyak elsuhantak a fejem fölött, mindig végigfutott a hideg a
gerincemen.
Jemmy mocorgott, kicsit nyöszörgött, majd újra elhallgatott.
Megveregettem a hátát, és folytattam az utamat föl a hegyre,
miközben azon tűnődtem, mi lehet Jemmy totemállata.
Az állatok szelleme választ ki téged, mondta Nayawenne, és
nem fordítva. Különös figyelmet kell szentelni minden jelnek, és
várni, amíg a te állatod megnyilvánul előtted. Ian állata a farkas
volt, Jamie-é a medve, legalábbis a tuszkarórák szerint. Eszembe
is jutott annak idején, hogy vajon mi a teendő akkor, ha az
embert valami olyan megalázó állat választja ki magának, mint
egy cickány vagy egy ganajtúró, de udvariasságból nem
kérdeztem meg.
Csak egyetlen holló. Még mindig hallottam, habár már
eltűnt szem elől. De károgását nem visszhangozta válaszképpen
másik madár, sem a hátam mögül, sem a fenyves felől. A
változás előjele.
– Hát ezzel nem kellett volna fáradnod – mormogtam
magamban, hogy ne ébresszem fel a kisbabát. – Erre aligha kell
figyelmeztetned.
Lassan másztam, hallgattam a szél sóhaját és saját
lélegzetem mélyebb hangját. Ebben az évszakban a változás
benne volt a levegőben. Az érett gyümölcsök és a halál illatát
vitte a szél, és hűvösségében már a tél lehelete érződött. A
keringő föld ritmusai azonban olyan változást hoztak magukkal,
ami várható volt, és elrendeltetett. A test és az elme tudatosan
készült rá, és – mindent egybevetve – békével fogadta. Az
eljövendő változások más rendet követtek, s az ember arra
számított, hogy megzavarja a lelkek nyugalmát.
Visszanéztem a házra. Ebből a magasságból csak a tető
sarkát láttam, meg a kéményből gomolygó füstöt.
 – Mit gondolsz? – kérdeztem halkan, Jemmy fejével az
állam alatt, ami kerek és meleg volt kötött sapkájába bújtatva. –
Vajon a tiéd lesz mindez? Itt fogsz élni, te és a gyerekeid, ha te
már nem leszel?
Egészen más élet lenne ez, gondoltam, ahhoz képest, amilyet
élhetett volna. Ha Brianna megkockáztatta volna, hogy átmegy
a köveken, hogy visszavigye őt… De nem tette, s így a kisfiút ide
köti a sorsa. Vajon gondolt erre Brianna? – tűnődtem. Azzal,
hogy úgy határozott, marad, nemcsak a saját, de a gyereke
sorsáról is döntött. A háborút és a tudatlanságot, a betegséget és
a veszélyt választotta, vállalta az összes ezzel járó kockázatot,
Jemmy apja, Roger kedvéért. Nem voltam teljesen biztos benne,
hogy helyesen választott, de én nem dönthettem helyette.
Mégis, gondoltam, lehetetlen elképzelni, milyen az, ha az
embernek gyereke van, amíg még nincs sajátja. Nincs az az
elmebeli képesség, ami felérhet ahhoz a tudáshoz, hogy milyen
hatással járhat egy gyerek születése: életeket tud maga alá
gyűrni és szíveket kifacsarni.
– De milyen jó dolog is ugyanakkor – mondtam Jemmynek
–, különben egyetlen épeszű ember sem vállalkozna rá.
Feszült idegrendszerem kezdett megnyugodni a szél és a
levelüket vesztett fák hatására. A whiskytisztás, ahogy mi
neveztük, nem látszott az ösvényről. Jamie napokig járta a Ridge
fölötti domboldalakat, mire rábukkant arra a helyre, ami
megfelelt a kívánalmainak.
Jobban mondva helyekre. A malátacsíráztatót egy kis
tisztáson húzták föl, egy mélyebb rész lábánál. A desztilláló egy
másik tisztáson állt, följebb a hegyen, egy kis patak közelében,
ami friss tiszta vízzel látta el azt. Az épületet nem lehetett látni az
ösvényről, de könnyen elérhető volt onnan.
– Nincs értelme elrejteni – magyarázta Jamie, miért döntött
e hely mellett –, amikor bekötött szemmel rátalálna bárki,
akinek orra van.
Igaz, ami igaz, még most is, amikor nem történt erjesztés, és
nem is pörköltünk semmit a kövezeten, sűrű, füstös illat
terjengett a levegőben. Amikor a gabona „dolgozott”, az erjedés
dohos, csípős illatát már messziről érezni lehetett, amikor pedig a
csírázó árpát szétterítették a kövön, hogy lassú tűz fölött
megpörköljék, áttetsző füstköd terült a tisztás fölé, s olyankor a
szag annyira erős volt, hogy még Fergus házikójáig is elért, ha
arra fújt a szél.
Most persze senki sem volt az erjesztőben. Amikor új adagot
csíráztatlak, Marsali vagy Fergus mindig itt volt, hogy ügyeljen
rá, de pillanatnyilag üresen állt a fedett padló. A sima deszkák
megszürkültek a használattól és az időjárás viszontagságaitól. A
közelben már állt egy takaros rakás tűzifa, használatra készen.
Odamentem, hogy megnézzem, milyen fa az. Fergus a
hikoridiót szerette, mert könnyebben hasadt, és mert édes ízt
adott a pörkölt gabonának. Jamie viszont, aki csak a
hagyományos whiskykészítési eljárást pártolta, nem használt
mást, csak tölgyet. Megérintettem egy felhasogatott fadarabot:
széles évgyűrűk, könnyű fa, vékony kéreg. Elmosolyodtam. Ezek
szerint Jamie nemrég itt járt.
Normális esetben egy kis whiskyshordót tartottak a
csíráztatóban, vendégszeretetből és elővigyázatosságból. „Ha
valaki meglepné a lányt, amíg egyedül van itt, a legjobb, ha tud
valamit adni a támadóknak”, mondta Jamie. „Ismeretes, hogy
mit csinálunk itt, a legjobb, ha senki nem próbálja meg kihúzni
Marsaliból, hol van a lepárló.” Nem volt valami jó whisky –
általában valami fiatal, nyers párlat volt –, de hívatlan
látogatóknak vagy fogzásban lévő kisgyerekeknek biztosan
megfelelt.
– Nincsenek is még ízlelőbimbóid, mit kényeskedsz? –
búgtam Jemmynek, aki fészkelődve fintorgott és cuppogott
álmában.
Körülszaglásztam, de egyik szokásos helyén sem találtam a
kis whiskyshordót, sem az árpás zsákok mögött, sem a tűzifa
közé rejtve. Talán csak kiürült, és most töltik újra, de lehet, hogy
ellopták. Akárhogy is, nincs nagy jelentősége.
Elindultam észak felé, elmentem a malátaerjesztő mellett,
majd tíz lépés után jobbra fordultam. A hegy alapkőzete itt a
felszínre bukkant, egy tömör gránittömb bújt ki a sombokrok és
gombvirágcserjék sűrűjéből. Csakhogy mégsem volt tömör. Két,
egymásnak dőlt kőtömbből állt, az alattuk megnyílt rést
eltakarták a magyalbokrok. Felhúztam a sálamat, hogy
eltakarjam vele Jemmy arcát, és megvédjem az éles levelektől, és
óvatosan benyomultam utánuk, a fejemet behúzva átmentem a
repedésen.
A hasadék túloldalán a szikla sima felülete széttöredezett a
hatalmas, omladozó sziklák között. Fácskák és aljnövényzet bújt
elő buján a sziklák közötti összes repedésből. Lentről az egész
áthatolhatatlannak tűnt, de lentről egy ösvény látszott
halványan, ami kanyarogva vezetett egy másik kisebb tisztásig.
Aligha volt igazi tisztás, csupán egy rés a fák között, ahol egy
tiszta vizű forrás szivárgott elő a sziklák közül, majd tűnt el újra
a földben. Nyáron, amikor eltakarták a környező, dús lombú fák,
akkor még fentről is láthatatlan volt.
Most, a tél küszöbén tisztán láthatóvá vált az éger- és
madárberkenye-fák levéltelen szövedékén át a szikla fehér
csillogása. Jamie talált egy nagy, világos szikladarabot, és a
forráshoz gördítette azt, ahol belevésett egy keresztformát, majd
egy imával felszentelte a forrást, hogy használhassuk. Arra
gondoltam akkor, elsütök valami poénos megjegyzést, hogy a
whisky maga a szenteltvíz – a Kenneth atyaféle keresztelőre
célozva –, de végül meggondoltam magam, mert nem voltam
benne biztos, hogy Jamie is viccesnek tartaná a dolgot.
Igen óvatosan lementem a lejtőn, követve az alig látszó
ösvényt a sziklákon át, végül megkerültem egy sziklakiszögellést,
mielőtt kijutottam volna a forrás tisztására. Kimelegedtem a
gyaloglástól, de elég hideg volt ahhoz, hogy ujjaim
elzsibbadjanak, ahogy a kendőm szélét szorongattam. Jamie ott
állt a forrás mellett, s nem volt rajta más, csak egy ing.
Egy tapodtat sem mentem tovább, megbújtam egy sűrű
örökzöld bokor rejtekében.
Nem a ruhátlan állapota volt az, ami megállásra késztetett,
inkább a kinézetében valami. Fáradtnak tűnt, de ez érthető is
volt, miután olyan korán felkelt és elment.
A lovagláshoz viselt rongyos térdnadrágja a földre dobva
hevert a közelében, öve és a rajta lévő felszerelések pedig
gondosan feltekerve mellette. Felfigyeltem valami sötét, színes
foltra, félig elrejtve a fűben, Jamie-n túl: a vadászathoz használt
kék és barna kiltjének színeire. Jamie most kibújt az ingéből, és
ledobta, majd meztelenül letérdelt a forrás mellé, és vizet
fröcskölt a karjára és az arcára.
A ruhája sáros volt a lovaglástól, de ő maga egyáltalán nem
volt mocskos. Egy egyszerű kéz- és arcmosás is megtette volna,
gondoltam, ráadásul sokkal kényelmesebben el is végezhette
volna azt a konyhai tűzhely előtt.
Jamie azonban felállt, fogta a forrás mellett lévő kis vödröt,
hideg vizet mert belőle, és szándékosan magára öntötte az
egészet, behunyt szemmel és a fogait csikorgatva, ahogy a víz
végigömlött a mellkasán és a lábain. Láttam, ahogy a heréi
menedéket keresve egészen felhúzódtak, mialatt a jeges víz
végigfutott bronzszínű fanszőrzetének bozontján, és lecsurgott a
péniszéről.
Nagyapádnak elment a maradék esze is – suttogtam
Jemmynek, aki álmában mocorgott és fintorgott, de figyelemre
sem méltatta ősének sajátságos viselkedését.
Tudtam, hogy Jamie nem volt teljesen érzéketlen a hidegre.
A szikla rejtekéből, ahol álltam, onnan is láttam, hogy levegő
után kapkod, és kirázza a hideg, és együttérzőn én is
megremegtem. Jamie, aki felföldinek született és úgy is nőtt fel,
egyszerűen nem tekintette a hideget, az éhséget és a hasonló
kényelmetlenségeket olyasminek, amikről egyáltalán tudomást
kellene venni. Ezzel a mosakodással azonban még így is messze
túlzásba vitte a tisztálkodást.
Mély lélegzetet vett, tovább kapkodva a levegőt, és újra
leöntötte magát vízzel. Amikor lehajolt, hogy harmadjára is
megmerítse a vödröt, kezdett világossá válni számomra, hogy
mit is művel.
A sebész műtét előtt megsuvickolja a kezét, természetesen
azért, hogy megtisztítsa azt, de nem ez az egyetlen oka. Az a
szertartás, amivel beszappanozza a kezét, kikeféli a körmét,
leöblíti a bőrét, majd mindezt addig ismétli, amíg a folyamat már
fizikai fájdalommal jár, legalább annyira mentális tevékenység,
mint fizikai. Ez a megszállott mosakodás arra szolgált, hogy az
elme összpontosítani tudjon, a szellem pedig felkészülhessen. Az
ember ilyenkor kimossa elméjéből mindazt, ami eltereli a
figyelmét, elmossa a zavaró gondolatokat, olyan eredményesen,
mint ahogy a kórokozókat és az elhalt bőrt dörzsöli le magáról.
Elég gyakran hajtottam végre ezt a szertartást magam is
ahhoz, hogy felismerjem, ha meglátom. Jamie nem csupán
mosakodott: megtisztuláson ment át, s a hideg vizet nem csupán
oldószerként, de hite megerősítésére is használta. Valamire
készült, és a gondolatra apró hideg csepp futott végig a
gerincemen, hideg, mint a forrás vize.
Igaz, ami igaz, a harmadik teli vödör után Jamie leült, és
megrázta magát, mire nedves hajtincseinek végéről esőcseppek
módjára repültek le a vízcseppek a száraz fűre. Csupán félig
száradt meg a haja, mikor visszavette az inget és nyugat felé
fordult, ahol a lemenő nap már alacsonyan járt két hegy között.
Egy másodpercig mozdulatlanul állt. Teljesen mozdulatlanul.
A fény átáramlott a levéltelen fák koronáján, és elég
világosságot adott ahhoz, hogy lássam Jamie körvonalait onnan,
ahol álltam. A fény átderengett nedves ingének lenvászon
anyagán, testének sötétje árnyékként látszott benne. Fejét
felszegve, vállát megfeszítve állt. Egy férfi volt, aki figyelt.
De mire? Igyekeztem némán levegőt venni, és a kisbaba
sapkás fejét gyengéden avállamnak nyomtam, nehogy
felébredjen. Én is figyeltem.
Hallottam az erdő hangját, a tűleveles ágak szűnni nem
akaró sóhajtozását. Gyenge szél lengedezett, és hallottam a közeli
patak vizének csobogását is, a köveken és gyökereken átrobogó
víz tompa morajlását. Egész tisztán hallottam a saját
szívverésemet, és éreztem Jemmy leheletét a nyakamon, és
hirtelen megijedtem, mintha e zajok túl hangosak lennének, és
magunkra vonnánk vele a figyelmét valami olyasminek, ami
veszélyt jelent ránk.
Mozdulatlanná dermedtem, próbáltam visszafojtani a
lélegzetem, és mint egy bokor alatt lapuló nyúl, igyekeztem a
körülöttem lévő erdő részévé válni. Jemmy ütőere kéklett, egy
zsenge kis artéria volt a halántékán, és fölé hajoltam, hogy
elrejtsem a világ elől.
Jamie mondott valamit hangosan gaelül, ami felhívásnak
hangzott, esetleg üdvözlésnek. A szavak valahonnan ismerősnek
tűntek, de nem volt ott senki, a tisztás üresen állt. A levegő
hirtelen hűvösebbnek érződött, mintha hirtelen sötétedni kezdett
volna. Biztosan egy felhő került a nap elé, gondoltam, és
felnéztem, de az ég tiszta volt, nem voltak felhők. Jemmy
hirtelen megriadt, és mocorogni kezdett a karomban, úgyhogy
magamhoz szorítottam, hátha attól elhallgat.
Ekkor a levegő megmozdult, a hideg elmúlt, és a rossz
előérzetem is szertefoszlott. Jamie nem mozdult. A feszültség
távozott belőle, és vállai elernyedtek. Tett egy kis lépést, és a
lenyugvó nap aranyszínű dicsfénnyel vonta be ingét, haját pedig
hirtelen tűzbe borította.
Félredobott tokjából előhúzta a tőrét, és minden teketóriázás
nélkül végighúzta élét jobb keze ujjain. Megvárta, amíg a
vércseppek megszaporodnak, majd egy hirtelen mozdulattal
megrázta a csuklóját, és lerázta kezéről a vért, s a vércseppek
lerepültek az ujjáról, és a forrásnál felgyülemlett víz mellé állított
kőre fröccsentek.
Lerakta a tőrt a kő alá, és keresztet vetett magán véráztatta
jobb kezének ujjaival. Ekkor letérdelt, nagyon lassan, és
összekulcsolt kezére hajtotta a fejét.
Természetesen láttam már őt imádkozni olykor, de mindig
nyilvános helyen, vagy legalábbis azzal a tudattal, hogy én is ott
vagyok. Most minden jel szerint úgy gondolta, hogy egyedül van,
és ahogy néztem őt, miközben ott térdelt, vérfoltosan és
felajánlva a lelkét, úgy éreztem, hogy egy olyan esemény után
kémkedem, ami sokkal személyesebb bármilyen intim
testiségnél. Szerettem volna megmozdulni vagy megszólalni,
ugyanakkor úgy éreztem, ha megzavarnám, azzal
meggyaláznék valamit. Csendben maradtam, de rájöttem, hogy
többé nem vagyok csupán egy néző. Saját elmém is akaratlanul
fohászkodni kezdett.
 Ó, Uram, formálódtak a szavak az elmémben, tudatos
gondolkodás nélkül, kérlek, könyörülj meg szolgád, James
lelkén. Kérlek, segítsd meg őt. És homályosan azon töprengtem:
mégis miben kéne, hogy segítsen neki az Úr?
Jamie ekkor keresztet vetett magán, majd felkelt, és az idő
folyása újra megindult, anélkül, hogy észrevettem volna, hogy
egyáltalán megállt. A domboldalon lépdeltem Jamie felé, a
szoknyám a fű tetejét súrolta, s én nem is emlékeztem, mikor
tettem meg az első lépést. Nem emlékszem, hogy láttam volna
Jamie-t felkelni a földről, de most felém közeledett.
Egyáltalán nem tűnt meglepettnek, de az arca felderült,
ahogy meglátott bennünket.
[24]
– Mo chridhe – mondta halkan, mosolyogva, és
lehajolt, hogy megcsókoljon. Elég kemény és szúrós volt a
borostája, a bőre pedig még mindig friss és hideg a víztől.
– Jobb, ha felveszed a nadrágodat – mondtam –, meg fogsz
fagyni.
[25]
– Fel fogom. Ciamar a tha thu, an gille ruaidh?
Meglepődve vettem észre, hogy Jemmy ébren van, és rózsás
arccal, hatalmas kék szemekkel csorgatja a nyálát. A korábbi
hisztinek már nyoma sem volt a viselkedésében. Előrehajolt, és a
kezét nyújtogatta, hogy elérje Jamie-t, aki óvatosan kivette őt a
karomból, és a vállának fektette, gyapjúsapkáját gondosan a
fülébe húzva.
– Jön a foga – mondtam Jamie-nek. – Nem érezte magát
valami fényesen, így gondoltam, talán egy korty whisky az
ínyén… De nem találtam egy cseppet sem a házban.
– Ó, igen. Azt hiszem, ezt meg tudjuk oldani. Van egy kicsi a
kulacsomban. – Jamie odavitte a kisbabát arra a helyre, ahol a
ruháit hagyta, lehajolt, és fél kézzel turkált közöttük, míg meg
nem találta az övén hordott, behorpadt ónflaskát.
Leült egy sziklára, Jemmyt a térdén egyensúlyozta,
miközben átnyújtotta nekem a flaskát, hogy felnyissam.
– A malátapörkölőben voltam az előbb – magyaráztam, és
halk cuppanással kihúztam a dugót az üvegből. – De a hordó
eltűnt.
– Igen, Fergusnél van. Majd én megcsinálom, az én kezem
tiszta. – Kinyújtotta a bal mutatóujját, és egy kis szeszt
csorgattam rá.
– Mit csinál vele Fergus? – kérdeztem, és letelepedtem mellé
a sziklára.
– Megtartja – felelte Jamie szenvtelenül. Ujját Jemmy
szájába dugta, és finoman bedörzsölte a duzzadt ínyt. – Ó,
megvan. Ez fáj egy kicsit, igaz? Jaj! – A mellkasához nyúlt, és
gyengéden lefeszegette Jemmy ujjait, aki a mellszőrét
markolászta.
– Erről jut eszembe… – mondtam, azzal kinyújtottam a
kezem, hogy megfogjam a jobb kezét. Mozdított a másik karján,
hogy megtartsa Jemmyt, majd átengedte nekem a kezét, és
tenyerét felfelé fordítottam.
Nagyon sekély vágás volt, épp csak átvágta a hegyét az első
három ujjának – azoknak az ujjaknak, amikkel keresztet vetett
magára. A vér már megalvadt, de egy kis whiskyt csepegtettem a
sebekbe, és letisztítottam a maradék vért a tenyeréről a
zsebkendőmmel.
Némán tűrte, hogy ellássam, de amikor befejeztem és
felnéztem rá, kis mosollyal az arcán viszonozta pillantásomat.
– Minden rendben, Sassenach – mondta.
– Valóban? – kérdeztem. Az arcát kémleltem: fáradtnak
tűnt, de nyugodtnak is. Az a kis barázda, ami a szemöldökei
között volt látható az elmúlt pár napban, eltűnt. Bármire készült
is, már hozzáfogott.
– Akkor láttad? – kérdezte csendesen, s ő is az én arcomat
kutatta.
– Igen. Ez egy… Köze van az udvarban felállított kereszthez?
– Ó, bizonyos szempontból igen, azt hiszem.
– Miért van ott? – kérdeztem nyersen.
Jamie összeszorította a száját, és finoman dörzsölte Jemmy
fájó ínyét. Végül így szólt:
– Te nem láttad, ahogy Dougal MacKenzie összehívta a
klánt, igaz?
 Ezen igencsak meglepődtem, de óvatosan válaszoltam.
– Nem. Columot láttam egyszer ezt csinálni, Leochban, az
eskütételkor.
Jamie bólintott, annak a távoli, fáklyák lángjától fényes
éjszakának az emlékeivel a szemében.
– Igen – mondta halkan. – Emlékszem. Colum volt a klán
vezetője, és a férfiak első szóra jöttek, ha hívta őket. De Dougal
volt az, aki a háborúba vezette őket.
Egy másodpercig némán ült, hogy összeszedje a gondolatait.
– Voltak rajtaütések egyszer s másszor. Ez azonban más
volt, és többnyire csupán kedvtelésből űzte ezt Dougal vagy
Rupert, talán csak az ital fűtötte vágy volt ez, vagy csak
unaloműzésből csinálták. Egy kis csapat, mintegy tréfából, meg
persze marhát vagy gabonát szerezni. De hogy háborúba hívják
a klánt, az összes harcképes férfit, az ritkábban esett meg.
Magam is csak egyszer voltam szemtanúja, de olyasvalami ez,
amit nem (elejt el az ember egykönnyen.
A fenyőfa kereszt már ott állt, amikor egy reggel felébredt a
kastélyban. Meglepődve vette észre, amikor átvágott a kastély
udvarán. Leoch lakói a megszokott ritmus szerint élték az
életüket, s mentek a maguk dolgára, senki még csak rá sem
pillantott a keresztre, s említést sem tettek róla. Az izgatottság
hullámai azonban így is át- meg átjárták az egész kastélyt.
A férfiak itt-ott csoportokba verődve egymás közt
sutyorogtak, de amikor Jamie csatlakozott valamelyik
csoporthoz, a beszélgetést azonnal más irányba terelték.
– Mert bár én voltam Colum unokaöccse, új voltam a
kastélyban, és ismerték apámat és nagyapámat. – Jamie apai
nagyapja Simon, Lord Lovat volt, a lovati Fraserek vezetője, aki
nem volt nagy barátja a leochi MacKenzie-knek.
– Nem tudtam volna megmondani, mi van a levegőben, de
valami biztosan volt, a szőr felállt a karomon mindig, amikor
valakivel összetalálkozott a pillantásunk. – Végül Jamie elindult
az istállóba, ahol megtalálta az öreg Alecet, Colum főlovászát. Az
öregember kedvelte Ellen MacKenzie-t, és kedves volt a fiúhoz az
anyja kedvéért, de saját jószántából is.
 – Ez a lángoló kereszt, fiam – mondta Jamie-nek, és
odadobott neki egy lóvakarót, miközben a fejével az istálló felé
intett. – Nem láttál még ilyet?
Régi szokás ez, magyarázta, olyan, amit több évszázadon át
követtek, és amiről senki nem tudta, hol kezdődött, ki állította fel
az első ilyen keresztet, és miért.
– Amikor egy felföldi klán vezére háborúba hívja az embereit
– magyarázta az öregember, és közben ügyesen végighúzta
bütykös ujjait az egyik ló befont sörényén –, készíttet egy
keresztet, és meggyújtja. Később aztán eloltják, meglehet vérrel
vagy vízzel, mégis lángoló keresztnek nevezik, és hegyen-völgyön
át viszik, így adva hírül a klán minden férfijának, hogy fogják a
fegyvereiket, és menjenek a gyülekezőhelyre, készen a csatára.
– Valóban? – kérdezte akkor Jamie, akinek az izgalomba a
gyomra is beleremegett. – És kivel harcolunk hát? Merre
indulunk lovainkkal?
Az öregember őszülő szemöldöke ráncokba rendeződött,
ahogy ámultan nyugtázta Jamie többes szám első személyű
megfogalmazását.
– Oda mész, ahová a klánod vezére vezet, fiam. De ma este a
Grantek ellen megyünk csatába.
– Valóban ellenük mentünk – mesélte Jamie –, bár nem
akkor este. Amikor leszállt az este, Dougal meggyújtotta a
keresztet, és összehívta a klánt. Egy juh vérével locsolta le az égő
fát, és két férfi lovagolt elő a kastély udvarából a lángoló
kereszttel, hogy végighordozzák azt a hegyen. Négy nappal
később háromszáz férfi volt abban az udvarban, kardokkal,
pisztolyokkal és tőrökkel felfegyverkezve, és az ötödik nap
hajnalán nyeregbe szálltunk, hogy háborút vívjunk a Grantekkel.
Ujja még mindig a kisbaba szájában volt, pillantása a távolba
révedt, ahogy felidézte az emléket.
– Ekkor használtam a kardomat először másik ember ellen –
mondta. – Igen jól emlékszem.
– Igen, gondoltam – feleltem halkan. Jemmy újra izegni-
mozogni kezdett, kinyújtottam a kezem, és az ölembe vettem,
hogy megnézzem, és bizony tényleg bepisilt. Szerencsére volt
nálam egy másik pelenka, amit az övembe dugtam, hogy kéznél
legyen. A térdemre fektettem a kisfiút, hogy tisztába tegyem.
– Szóval ez a kereszt az udvarunkban… – kezdtem óvatosan,
Jemmyn tartva a szememet. – A milícia miatt került oda akkor?
Jamie felsóhajtott, és láttam az emlékek árnyát elvonulni
pillantása mögött.
– Igen – felelte. – Régen, ha hívtam volna az embereimet,
azok zokszó nélkül jöttek volna, mert az én embereim voltak. Az
én vérem, az én földijeim.
Pillantása borongóssá vált, ahogy elnézett az előttünk égbe
szökő hegyoldalon. Szerintem azonban nem a karolinai vadon
erdős magaslatait látta, hanem Lallybroch sziklás tanyáit és
lecsupaszított hegyeit. Szabad kezemmel megérintettem a
csuklóját. Bőre hideg volt, de éreztem, hogy közvetlenül a felszín
alatt forró a teste, mintha éppen most lázasodott volna be.
– Eljöttek érted, de te is eljöttél értük, Jamie. Eljöttél értük
Cullodenbe. Te vitted el őket oda, és vissza is hoztad őket.
A sors iróniája, gondoltam, hogy azon férfiak legtöbbje, akik
harcba mentek Jamie oldalán, még mindig Skóciában van,
biztonságban. A Skót-felföldnek nem maradt olyan része, ahol ne
folytak volna harcok, de Lallybroch és lakói többnyire épek és
egészségesek maradtak, Jamie-nek köszönhetően.
– Igen, ez így van – fordult felém Jamie, és bánatos
mosolyra húzta a száját. Megszorította a kezemet egy pillanatra,
majd elengedte, és a barázda újra elmélyült szemöldökei között.
A körülöttünk magasodó hegyek leié intett.
– De ezek az emberek… Hozzájuk nem fűz vérségi kötelék.
Ők nem Fraserek, nem születtem sem a földesuruknak, sem a
klánjuk vezérének. Ha hívásomra válaszul harcba szállnak
mellettem, azt saját akaratukból teszik.
– Igen, és Tryon kormányzó parancsára – feleltem fanyarul.
Jamie megrázta a fejét.
– Nem, ebben tévedsz. Szerinted a kormányzó tudja, kik
laknak itt, vagy hogy közülük kik válaszolnak a parancsára és
kelnek útra? – Jamie fintorgott. – Ő csak engem ismer, és neki
ez is éppen megteszi.
 El kellett ismernem, hogy volt igazság abban, amit mondott.
Tryon nem tudta, de nem is érdekelte, hogy kiket visz Jamie,
csak legyen ott megfelelő számú emberrel, készen arra, hogy
elvégezzék a piszkos munkát, amit szánt nekik.
Elméláztam ezen egy pillanatra, amíg szárazra töröltem
Jemmy fenekét a szoknyám szegélyével. Csak annyit tudtam az
amerikai függetlenségi háborúról, amit Briannától hallottam
másodkézből, aki az iskolában tanult róla. És én nagyon is jól
tudtam, esetenként milyen nagy szakadék tátong a valóság és az
írott történelem között.
Az is igaz, hogy mi Bostonban éltünk, és a tankönyvek
természetesen a helytörténeti jelentőségű eseményekről meséltek
inkább. Aki a lexingtoni és concordi csatáról és hasonlókról
olvasott, annak az az általános véleménye alakulhatott ki, hogy a
milíciába a közösség minden épkézláb férfiját felvették, akik
mind egy szálig az első riasztásra akcióba lendültek, és akik alig
várták, hogy teljesíthessék állampolgári kötelességüket. Talán így
is tettek, talán nem, de Karolina állam hátországa nem Boston
volt, semmi esetre sem.
– … készen áll, hogy nyeregbe szálljon, és riassza a többieket
– mondtam félig magamban – minden middlesexi faluban és
gazdaságban.
– Micsoda? – vonta fel Jamie a szemöldökét. – Hol van
Middlesex?
– Nos, azt gondolná az ember, hogy félúton férfi és nő között
– mondtam –, de valójában csak Boston környékét nevezik így.
Persze az azonos nevű angliai város után nevezték el így.
– Valóban? – kérdezte Jamie zavartan. – Igen, ha te
mondod, Sassenach, de…
– Milícia. – Felemeltem Jemmyt, aki úgy ugrált és
vonaglott, mint egy partra vetett hal. És teljes erejével tiltakozott
az ellen, hogy önkényesen tisztába tegyem. Gyomron rúgott. –
Ugyan, kicsim, nyugodj meg!
Jamie kinyújtotta a karját, és megfogta a hóna alatt a kisfiút,
hogy felemelhesse az ölemből.
– Majd én megfogom. Nem kell neki még egy kis whisky?
 – Nem tudom, de ha benne van az ujjad a szájában, akkor
legalább nem tud visítani. – Jemmyről némi
megkönnyebbüléssel mondtam le, és visszatértem az előző
gondolatmenethez.
– Boston most már több mint száz éve lakott település –
magyaráztam. – Vannak falvak és gazdaságok, és ezek a
gazdaságok egyáltalán nincsenek is messze a falvaktól. Ez a
terület már régóta lakott, mindenki ismer mindenkit.
Jamie türelmesen bólogatott megdöbbentő
kinyilatkoztatásom minden mondata után, bízva abban, hogy
mondanivalómnak végül lesz valami értelme is. Lett is, de
közben rájöttem, hogy én is ugyanazt próbáltam elmondani,
amit Jamie igyekezett megmagyarázni.
– Szóval ha valaki milíciát toboroz – mondtam, amikor
világossá vált előttem, hogy miről is beszélt Jamie eddig –, akkor
eljönnek, mert megszokták, hogy együtt harcoljanak városuk
védelmében, és mert senki nem akarja, hogy gyávának tartsák a
szomszédai. De itt… – Az ajkamba haraptam, ahogy
végignéztem az égbe törő hegyeken magunk körül.
– Igen – bólintott Jamie, látva, hogy felfogtam a dolgot. –
Itt más a helyzet.
Száz mérföldön belül nem volt olyan település, ami elég nagy
lett volna ahhoz, hogy városnak nevezzék, kivéve a német
evangélikusok települését Salemben. Ettől eltekintve nem volt
más a hátországban, csak elszórtan tanyák, néhol egy-egy hely,
ahol egy család telepedett le és foglalt el egyre nagyobb területet,
testvérek és unokatestvérek építettek házakat maguknak,
látótávolságon belül egymástól. Kis települések és távoli házikók,
néhány közülük megbújt a hegyek között, babérok rejtekében,
ahol a lakosok hónapokig vagy akár évekig nem láttak másik
fehér embert.
A nap a rézsútos hegyoldal alá bukott, de a fénye még nem
halt el teljesen. Egy röpke, színes fényzuhatag volt, ami
aranyszínűre festette a fákat és a sziklákat körülöttünk, kékkel és
ibolyával vonta be a távoli csúcsokat. Tudtam, hogy élőlények
rejtőznek abban a hideg, ragyogó tájban, meleg testük meg-
megmozdul, de ameddig csak a szem ellátott, minden
mozdulatlan volt.
A hegyvidéki telepesek első szóra szomszédaik segítségére
siettek volna, mert tudták, hogy ők is hasonló segítségre
szorulhatnak bármikor. Elvégre nem fordulhattak senki máshoz.
Közös célért azonban még soha nem harcoltak, nem volt
semmi közös érdekük, amit meg kellett volna védeni. És hogy
elhagyják a tanyáikat, és védtelenül magukra hagyják a
családjukat, csak azért, hogy valami távoli kormányzó
szeszélyének engedelmeskedve harcoljanak? Valami homályos
kötelességtudat-féle talán engedelmességre bírhatja néhányukat,
és lenne olyan is, aki kíváncsiságból indulna útnak, vagy mert
nyughatatlan, vagy mert titkon abban reménykedik, hogy
nyerhet a dolgon valamit. De a legtöbben csak akkor
mozdulnának, ha egy olyan ember hívja őket, akit tisztelnek,
akiben bíznak.
Nem születtem sem a földesuruknak, sem a klánjuk
vezérének, mondta Jamie. Nem született a vezérüknek, az igaz,
mégis erre a feladatra született. Ha szeretné, lehetne ő a vezérük.
– Miért? – kérdeztem halkan. – Miért teszed meg? – Az
árnyékok előbújtak a kövek közül, és lassan megfojtották a fényt.
– Hát nem érted? – fordult felém, s felvonta egyik
szemöldökét. – Elmondtad, mi fog történni Cullodennél, és én
hittem neked, Sassenach, bármilyen félelmetes is volt az a kép. A
lallybrochi férfiak, hogy épségben hazaértek, legalább annyira
volt neked is köszönhető, mint nekem.
Ez nem volt teljesen igaz. Bárki, aki a felföldiek seregével
Nairnba vonult, tudta, hogy a tragédia bekövetkezte csak idő
kérdése. Ugyanakkor… Egy szemernyit mégiscsak tudtam
segíteni abban, hogy Lallybroch felkészülhessen, nemcsak a
csatára, hanem arra is, ami utána következett. A bűntudatnak az
a kis súlya, amit mindig éreztem, amikor a felkelésre gondoltam,
csökkent kissé, és könnyebb lett a szívem.
– Nos, talán. De mi…
– Megmondtad, hogy mi fog itt történni, Sassenach. Veled,
Briannával és MacKenzie-vel, mindhármótokkal. Lázadás,
háború és ezúttal… győzelem.
Győzelem. Tompán bólintottam, emlékezve arra, amit
tudtam a háborúkról és a győzelem áráról. Ez azonban még
mindig jobb volt, mint a vereség.
– Nos hát… – Jamie lehajolt, hogy felvegye a tőrét, és a
körülöttünk magasodó hegyek felé intett vele. – Felesküdtem a
koronára. Ha háború idején megszegem a szavam, áruló leszek.
A földemet és az életemet zálogba kaptam, és azok, akik
követnek, osztoznak sorsomban. Igaz?
– Igaz. – Nyeltem egyet, szorosabban fűztem magam köré a
karomat, és azt kívántam, bárcsak még mindig a kezemben
tartanám Jemmyt. Jamie felém fordult, és átható pillantással,
csillogó tekintettel a szemembe nézett.
– A korona azonban ezúttal nem fog győzedelmeskedni. Te
mondtad. És ha a királyt letaszítják trónjáról, akkor mi lesz az
eskümmel? Ha addig nem szegem meg, a felkelők tekintenek
majd árulónak.
– Ó! – mondtam erőtlenül.
– Érted már? Tryon és a király egyszer csak elveszíti a
befolyását fölöttem, de nem tudom, hogy ez mikor fog
bekövetkezni. Egyszer a felkelők kerülnek hatalomra, de nem
tudom, hogy az mikor fog megtörténni. Addig is… – Tőre hegyét
lefelé fordította.
– Értem. Jó kis kutyaszorítóba kerültünk – feleltem, és kissé
üresnek éreztem magam, ahogy felfogtam, milyen kényes is
helyzetünk.
Jelenleg nyilvánvalóan az volt az egyetlen lehetőség, hogy
kövessük Tryon parancsát. Később azonban… Jamie csak úgy
tudja a kormányzó embereként továbbra is átvészelni a
forradalom korai szakaszát, ha nyíltan lojalistának vallja magát,
ami hosszú távon végzetes lenne. Rövidtávon azonban, ha
szakítana Tryonnal, megszegné a királynak tett esküjét, és a
felkelők oldalára állna… ez a földjébe és minden valószínűség
szerint az életébe is kerülne.
Jamie egy fanyar fintorral megvonta a vállát, és hátrébb
dőlt, Jemmyt pedig kényelmesen elhelyezte az ölében.
 – Nem mintha még sosem találtam volna magam két tűz
között, Sassenach. Lehet, hogy itt-ott meg fogok pörkölődni, de
nem hiszem, hogy megsülnék. – Halkan felhorkantott, mintha
jókedvében tette volna. – A véremben van, nem igaz?
Sikerült rövid nevetést kicsikarnom magamból.
– Ha a nagyapádra gondolsz – feleltem –, elismerem, ő jó
volt az ilyesmiben. De a végén csak utolérte a sorsa, nem igaz?
Jamie egyik oldalról a másikra biccentette a fejét, mérlegelve
a dolgot.
– Talán igen. De nem gondolod, hogy a dolgok végül is úgy
alakultak, ahogy szerette volna?
A néhai Lord Lovat hírhedt volt csavaros eszéről, de mégsem
értettem, mi haszna származhatott abból, ha azt tervezte, hogy
lecsapatja a saját fejét, és ezt meg is mondtam.
Jamie elmosolyodott, vitánk komolysága ellenére.
– Nos, a lefejezés talán nem volt a terve része, de… Tudod,
hogy mit tett: elküldte a csatába az ifjú Simont, ő meg otthon
maradt. De melyikőjük fizette meg mindennek az árát a Tower
Hillen?
Lassan bólintottam, mert kezdtem megérteni, hova akar
Jamie kilyukadni. Az ifjú Simon, aki valójában olyan idős volt,
mint most Jamie, testileg nem szenvedett a felkelésben való
részvétele miatt, bármilyen nyilvánvaló szerepet játszott is
abban. Nem börtönözték be és nem száműzték, ahogy megannyi
jakobitával tették, és bár földje nagy részét elvesztette, azóta
jókora darabot vissza is szerzett belőle, a koronával folytatott
kitartó pereskedésnek köszönhetően.
– És az öreg Simon is foghatott volna mindent a fiára, és az
ifjú Simon végezte volna a bárd alatt, de nem tette. Nos, úgy
látszik, még egy ilyen öreg vipera is, mint ő, kétszer
meggondolja, hogy fejét veteti-e fiának és örökösének.
Jamie bólintott.
– Te hagynád, hogy levágják a fejedet, Sassenach, ha ezzel
megmenthetnéd Briannát?
– Igen – feleltem habozás nélkül. Kelletlenül ismertem be
magamnak, hogy az öreg Simon is rendelkezhetett a családi
kötelék érzésének erényével, de feltételezem, hogy még a viperák
is törődhettek valamelyest gyermekeik jólétével.
Jemmy felhagyott nagyapja ujjának rágcsálásával, amikor
meglátta annak tőrét, és vadul rágni kezdte a tőr markolatát.
Jamie ujjaival szorosra fogta a pengét, és biztonságosan
eltartotta azt a gyerektől, de nem próbálta meg elvenni tőle.
– Én is – felelte Jamie aprócska mosollyal. – Bár remélem,
hogy erre nem kerül sor.
– Nem hiszem, hogy bármelyik hadsereg is szándékozna
vagy szándékozni fog lefejezni valakit – mondtam. Ez persze
számos más, kellemetlen lehetőséget hagyott nyitva, amit
azonban Jamie is ugyanolyan jól tudott, mint én.
Hirtelen rám tört az a szenvedélyes érzés, hogy
megpróbáljam meggyőzni Jamie-t, dobjon félre mindent, és
fordítson hátat mindennek. Mondja meg Tryonnak, hogy csessze
meg a földjét, mondja meg a bérlőknek, hogy ezentúl csak
magukra számíthatnak, legjobb, ha elhagyják a Ridge-et, és
elmenekülnek. Közeleg a háború, de nem kell, hogy minket is
magával rántson, ezúttal nem. Mehetnénk délre, Floridába vagy
a Karib-térségbe, nyugatra, ahol befogadhatnának a cserokik.
Vagy akár visszamehetnénk Skóciába is. A gyarmatok fel fognak
lázadni, de lett volna hová mennünk.
Jamie az arcomat fürkészte.
– Ez – mondta Jamie, s egy legyintéssel elhessegette
magától Tryon, a milícia és a Rendfenntartók gondolatát –, ez
csak egy aprócska valami, Sassenach, talán önmagában nem is
jelent semmit. De azt hiszem, ez a kezdet.
Egyre csökkent a fény, az árnyékok eltakarták a lábfejét és a
lábát, de a nap utolsó sugarainak fényében látszott arcán a
hatalmas megkönnyebbülés. A homloka vértől volt maszatos,
ahol hozzáért, amikor keresztet vetett. Le kellett volna törölnöm,
gondoltam, de nem mozdultam, hogy megtegyem.
– Ha megmentem ezeket az embereket, ha velem tartanak a
két tűz közé, akkor kérdés nélkül követniük kell engem,
Sassenach. Legjobb, ha most elkezdjük, amíg nem forog annyi
minden kockán.
 – Igen, tudom – mondtam, és összerezzentem.
– Fázol, Sassenach? Tessék, fogd a kisdedet, és menjetek
haza. Én is megyek hamarosan, mihelyst felöltöztem.
Átnyújtotta Jemmyt és a tőrt, mert a kettő pillanatnyilag
elválaszthatatlannak tűnt, és felállt. Felvette a földről kiltjét, és
kirázta a szövet gyűrődéseit, de én nem mozdultam. A kés
pengéje meleg volt, ahol megfogtam, Jamie kezétől meleg.
Kérdőn nézett rám, de én megráztam a fejem.
– Megvárunk.
Jamie gyorsan, de gondosan öltözködött. Rossz előérzetem
ellenére meg kellett csodálnom ösztönei finomságát. Nem az
ünneplő kiltjét, a vérvörös és feketét húzta föl, hanem a
vadászkiltet. Nem törekedett arra, hogy gazdagságával nyűgözze
le a hegylakókat, inkább egy furcsa ruhát húzott, amivel
hangsúlyozta a többi felföldi számára, hogy ő is közülük való, és
hogy felhívja magára a németek figyelmét, és felkeltse
érdeklődésüket. Tartánját a futó szarvasos brossal tűzte meg,
övét viselt, azon pedig tőrének hüvelyét és tiszta gyapjúharisnyát.
Némán öltözködött, elmélyülten, és olyan nyugodt pontossággal,
ami nyugtalanítóan emlékeztetett arra, ahogy egy pap ölti fel
reverendáját.
Akkor ma este lesz. Roger és a többiek bizonyára azért
mentek el, hogy összehívjanak mindenkit, aki egynapi
lovaglásnál nem lakott messzebb. Ma este Jamie meggyújtja a
keresztet, és szólítja legelső embereit, és whisky vei pecsételik
meg a szövetséget.
– Szóval Breenek igaza volt – mondtam, hogy megtörjem a
tisztás csendjét. – Azt mondta, hogy talán megalapítod a saját
vallási mozgalmadat. Úgy értem, amikor meglátta a keresztet.
Jamie meghökkent. A ház irányába nézett, majd szája
félmosolyra húzódott.
– Alighanem igen – felelte. – Isten segedelmével.
Gyengéden elvette a kést Jemmytől, beletörölte azt ruhája
redőjébe, és visszacsúsztatta a tokjába. Végzett.
Felálltam, hogy kövessem. A szavak, amiket nem tudtam –
nem akartam – kimondani, tekergőző angolnákként gyűltek
csomóba a torkomban. Féltem, hogy az egyik kiszabadul, és
kicsusszan a számból, úgyhogy inkább azt kérdeztem:
– Istent hívtad segítségül? Az előbb, amikor megláttalak?
– Jaj, dehogyis – felelte. Félrefordította a tekintetét, majd
egy hirtelen támadt furcsa pillantással a szemembe nézett. –
Dougal MacKenzie-t hívtam.
Hirtelen egész testemet átjárta valami nyugtalan remegés.
Dougal már rég halott volt, Jamie karjaiban halt meg, Culloden
estéjén. Jamie tőrével a torkában. Nyeltem egyet, és a
pillantásom önkéntelenül is Jamie övére és tőrére tévedt.
– Már rég megbékéltem Dougallal – mondta Jamie halkan,
amikor észrevette, hová nézek. Megérintette tőre markolatát,
arany recéit, ami egykor Hector Cameroné volt. – Dougal
klánvezér volt. Tudta, hogy azt tettem akkor, amit tennem
kellett, az embereimért és érted, és hogy most újra azt teszem.
Ekkor rájöttem, hogy mit is mondott akkor, amikor ott állt,
nyugat felé nézve – arrafelé, amerre a holtak lelke száll haza.
Nem ima volt az, és nem is könyörgés. Ismertem a szavakat,
habár sok-sok éve nem hallottam már őket. Azt kiabálta:
„Tulach Ard!’’, ami a MacKenzie klán csatakiáltása volt.
Nagyot nyeltem.
– És szerinted… ő segíteni fog neked?
Jamie komoly arccal bólintott.
– Igen, ha tud – felelte. – Sokszor harcoltunk egymás
oldalán, Dougal és én, vállt vállnak vetve és egymást fedezve. És
végeredményben, Sassenach, a vér kötelez.
Gépiesen bólintottam, Jemmyt fölemeltem és a vállamnak
döntöttem. Az ég téli fehérre fakult, és árnyékok foglalták el a
tisztást. A forrásnál emelt kő kilátszott, sápadtan és kísérteties
alakként emelkedett a fekete víz fölé.
– Menjünk – mondtam. – Mindjárt teljesen besötétedik.
 23

A bárd
Teljesen besötétedett, mire Roger végre a házuk ajtajában
állt, de az ablakok hívogatóan ragyogtak, és szikrák záporoztak a
kéményből, a kellemes meleg és az étel ígéretével. Elfáradt,
átfázott és nagyon megéhezett, így mély hálával és elismeréssel
gondolt az otthonára, amit csak még jobban felerősített a tudat,
hogy holnap el kell azt hagynia.
– Itt vagy, Brianna? – lépett be a házba, hunyorogva a
félhomályban, s a feleségét kereste.
– Jaj, de jó, hogy megjöttél! Olyan késő van! Hol voltál? –
Brianna kiugrott a kis hátsó szobából, a kisbabát egyensúlyozva
a csípőjén, és egy halom tartánszövetet szorítva a mellkasához.
Futólag megcsókolta Rogert, csábító szilvalekvárízt hagyva
Roger ajkán maga után.
– Tíz órája lovagolok hegyen-völgyön át – mondta Roger,
azzal elvette a ruhaanyagot Briannától, és az ágyra hajította. –
Valami mitikus holland családot kerestem. Gyere ide, és csókolj
meg rendesen!
Brianna engedelmesen Roger dereka köré fűzte szabad
karját, és egy hosszú, szilvaillatú csókot adott neki, mire Roger
elgondolkozott, hogy bármilyen éhes legyen is, talán a vacsora
mégis várhat egy kicsit. A kisbabának azonban más elképzelései
voltak, és ezt hangos felkiáltással juttatta értésükre, mire Brianna
fintorogva gyorsan elhúzódott Rogertől.
– Még mindig nem bújt ki a foga? – kérdezte Roger, utódja
vörös és duzzadt képét látván, amit takony, nyál és könny fényes
bevonata borított.
– Hogy találtad ki? – kérdezte Brianna maró gúnnyal. – Át
tudod venni egy percre? – A kapálódzó Jemmyt apja karjába
rakta, és a mídere után nyúlt, melynek zöld vászna nedves
ráncokba gyűrődött, és felöklendezett tej foltjaitól volt mocskos.
Egyik mellét csupaszon hagyva Jemmy után nyúlt, majd leült
vele a tűz mellé, a szoptatószékre.
– Egész nap kínlódott – mondta a lány, és a fejét rázta,
ahogy a baba fészkelődött és nyöszörgött, és ingerülten
csapkodott a felkínált táplálék felé. – Csak néhány percig volt
hajlandó szopni, és még akkor is kiköpi. Nyekereg, amikor
felveszem, de üvölt, amikor lerakom. – Fáradtan beletúrt a
hajába. – Úgy érzem, mintha egész nap aligátorokkal birkóztam
volna.
– Hmm, sajnálom. – Roger megdörzsölte sajgó derekát, de
igyekezett kerülni a feltűnést. Allával az ágy felé bökött. – Ööö…
Mit keres itt ez a tartán?
– Ja, elfelejtettem. Az a tiéd. – Brianna, kinek figyelmét férje
egy pillanatra elterelte küszködő gyermekéről, felnézett Rogerre,
és most először nézte meg rendesen annak zilált külsejét. – Apa
hozta, hogy ezt viseld ma este. Van egy nagy sárfolt az arcodon.
Leestél?
– Többször is. – Roger a mosdóhoz lépett, enyhe bicegéssel.
Kabátja egyik ujját és nadrágja mindkét térdét vastag sár
borította. Megdörzsölte a mellkasát, megpróbálta eltávolítani a
ráragadt száraz leveleket, amik behullottak az ingébe.
– Tényleg? Nagyon sajnálom. Sss, sss… – csitította a
gyermeket ringatás közben. – Megsérültél?
– Ó, nem, jól vagyok. – Roger levetette a kabátját, és hátat
fordított Briannának, majd a kancsóból vizet öntött a
mosdótálba. Hideg vizet fröcskölt az arcába, és ahogy Jemmy
sírását hallgatta, magában annak az esélyét latolgatta, hogy lesz-
e alkalma szeretkezni Briannával még azelőtt, hogy másnap
reggel indulnia kellene. Jemmy fogai és nagyapja tervei mellett
az esély elhanyagolhatónak tűnt, de a remény hal meg utoljára.
Megtörölte az arcát a törülközővel, és lopva körbepillantott,
élelmet keresve. Sem az asztalon, sem a tűzhelyen nem volt
semmi, bár erős ecetillat volt a levegőben.
– Savanyú káposzta? – kérdezte hangosan szippantva. –
Muellerék?
– Két nagy edénnyel hoztak – felelte Brianna, és a sarok felé
biccentett, ahol egy kőkorsó állt az árnyékban. – Az a mienk.
Ettél valamit, amíg odavoltál?
– Nem. – Roger gyomra hangosan korgott, jelezvén, hogy
kész megfontolni a hideg savanyú káposztát is, ha ez minden,
ami rendelkezésre áll. Feltehetőleg azonban a nagy házban van
étel. E gondolatra felderült, levette a nadrágját, és hozzáfogott
ahhoz a kellemetlen feladathoz, hogy övvel ellátott tartánt
hajtogasson magának az ágyon heverő szövetből.
Jemmy egy kicsit elcsendesült, most már csak időnként
nyögött egyet elégedetlenül, miközben édesanyja ringatta.
– Mi volt azokkal a mitikus hollandokkal? – kérdezte
Brianna, aki nem hagyta abba Jemmy ringatását, de most már
egy kicsit oda tudott figyelni Rogerre.
– Jamie felküldött északkeletre, hogy keressek meg egy
holland családot, akikről azt hallotta, hogy Boiling Creek
közelében telepedtek le, és mondjam meg a család férfitagjainak,
hogy milíciát gyűjtünk, és vegyem rá őket, hogy jöjjenek vissza
velem, ha hajlandóak rá. – Homlokát ráncolva nézett az ágyra
kiterített szövetre. Eddig életében még csak kétszer viselt ilyen
tartánt, és mindkétszer volt valaki, aki segített neki fölvenni azt.
– Szerinted fontos, hogy viseljem ezt?
Brianna jókedvűen felhorkantott Roger háta mögött.
– Szerintem valamit viselned kéne. Nem mehetsz föl a nagy
házba egy szál ingben. Akkor nem találtad meg a hollandokat?
– Még egy árva facipőt sem. – Megtalálta azt a helyet, ami
szerinte Boiling Creek volt, és több mérföldet lovagolt fölfelé a
patak partján, elhajolt – amikor tudott – az ösvény fölé nyúló
ágak, szederbokrok és varázsmogyoró-hajtások elől, de a
legnagyobb élőlény, aminek nyomát látta, az egy róka volt, ami
átrohant előtte az úton, és úgy tűnt el a bozótosban, mint egy
hirtelen kioltott láng.
– Talán már továbbálltak. Felmentek Virginiába vagy
Pennsylvaniába – mondta Brianna együttérzően. Hosszú,
kimerítő nap volt, ráadásul sikertelen is. Nem volt ez olyan
borzasztó nagy vétek – Jamie csak annyit mondott: „Találd meg
őket, ha tudod” és még ha meg is találta volna őket, lehet, hogy
nem értették volna meg az ő kezdetleges hollandját, amit az
1960-as években, Amszterdamban tett rövid kiruccanásai során
szedett össze. Vagy talán el sem jöttek volna. Ez a kis kudarc
azonban mégis úgy zavarta, akár egy kavics a cipőjében.
Briannára pillantott, aki várakozón vigyorgott rá.
– Na, jó – mondta. – Nevess, ha akarsz. – Egy öves tartánba
belebújni nem éppen a legméltóságteljesebb dolog volt, amit egy
férfi tehetett, tekintve, hogy erre a legeredményesebb módszer
úgy nézett ki, hogy az ember ráfeküdt a hajtogatott szövetre, és a
grillen forgó kolbász módjára, forogva tekerte azt magára. Jamie
állva is fel tudta venni, de neki volt már benne gyakorlata.
A küzdelmét – amit szándékosan túlzásba vitt – Brianna
kuncogással jutalmazta, ami cserébe nyugtatóan hatott a
kisbabára is. Mire Roger az utolsó simításokat is elvégezte ruhája
redőin, anya és gyermeke mindketten kipirultak és fel is vidultak.
Roger mélyen meghajolt előttük, egészen kivirult, és Bree
egykezes taps gyanánt megpaskolta a saját lábát.
– Káprázatos! – mondta, és elismerően mérte végig Rogert.
– Látod aput? Ugye milyen csinos? – Roger felé fordította
Jemmyt, aki tátott szájjal bámulta a dicsőséges férfi
megtestesülését, és lassan széles mosolyra húzódott a szája,
sarkából pedig egy kis nyál csörgött alá.
Roger még mindig éhes volt, fáradt, és fájt mindene, de ez
most nem tűnt olyan fontosnak. Elvigyorodott, és kinyújtotta a
kezét a kisbaba felé.
– Át akarsz öltözni? Ha Jemmynek tele a hasa és tiszta a
pelenkája, akkor felviszem a nagy házhoz. Legalább lesz egy kis
időd, hogy rendbe hozd magad.
– Gondolod, hogy rendbe kéne hoznom magam? – Brianna
szigorú, lapos pillantást vetett Rogerre. A haja csapzottan lógott,
ruhája úgy nézett ki, mintha hetek óta ebben aludt volna, és
egyik melle halmán egy sötét lekvárfolt díszlett.
– Nagyszerűen nézel ki – felelte, azzal lehajolt, és nagy
lendülettel felkapta és a levegőbe emelte Jemmyt. – Csitt, a
[26]
bhalaich. Eleget kaptál anyukádból, neki meg biztos, hogy
elege van belőled egy időre. Gyere csak velem.
 – Ne felejtsd a gitárodat! – kiáltott utána Bree, ahogy Roger
elindult az ajtó felé. Meglepetten nézett vissza.
– Hogy mit?
– Apa szeretné, ha énekelnél. Várj csak, adott egy listát is.
– Egy listát? Miről? – Roger legjobb tudomása szerint Jamie
Fraser fikarcnyit sem érdeklődött a zene iránt. Valójában ez egy
kicsit bántotta is őt, habár ritkán ismerte el, hogy azt, amiben ő a
legjobb volt, Fraser nem értékelte semmire.
– Dalokról, természetesen. – Brianna a homlokát ráncolva
igyekezett felidézni az eszébe vésett listát. – Azt akarja, hogy
énekeld el a Ho Ró!-t, a Birniebouzle-t és a The Great Silkie-t.
Ezek közé beszúrhatsz mást is, azt mondta, de ő ezeket akarja,
aztán jöhetnek a háborús uszító nóták. Ő nem így nevezte
azokat, de tudod, miről beszélek, a Killiecrankie, a The Haughs of
Cromdale és a The Sherrifsmuir Fight. Viszont csak a
régebbieket énekeld, azt mondja, ne énekelj 1945-ből származó
dalokat, kivéve a Johnnie Cope-ot. Apa azt mondta, hogy azt
mindenképp énekeld el, de majd csak a vége felé. És…
Roger kikerekedett szemmel nézte Briannát, és kihámozta
Jemmy lábait tartánja redői közül.
– Nem gondoltam volna, hogy apád ismeri a dalok címét,
arra meg végképp nem, hogy kedvenc dalai is lennének.
Brianna felállt, és a haját egyben tartó fadarab után nyúlt.
Kihúzta a hajtűt, és a sűrű vörös hajzuhatag a vállára és az
arcába hullott. Mindkét kézzel a vörös tömegbe túrt, és
hátrafésülte, majd megrázta a fejét.
– Nem is. Mármint nincsenek kedvencei. Apa teljesen
botfülű. Anya azt mondja, jó ritmusérzéke van, de nem tudja
egyik dallamot megkülönböztetni a másiktól.
– Én is így tudtam. De akkor miért…
– Lehet, hogy nem hallgatja a zenét, Roger, de hallja. –
Brianna Roger-re pillantott, miközben a fésűt cibálta végig
gubancos haján. – És figyel. Tudja, hogy viselkednek az emberek
– és hogy érzik magukat –, amikor ezeket a dalokat játszod
nekik.
– Valóban? – mormogta Roger. Apró öröm szikráját érezte a
gondolatra, hogy Fraser tényleg észrevette, hogy milyen hatást
kelt a muzsikája, még ha ő maga nem is értékelte azt. – Szóval
azt akarja, hogy puhítsam meg őket, igaz? Hozzam őket
hangulatba, mielőtt előáll a mondandójával, ugye?
– Pontosan – bólintott Brianna, és fürgén kioldozta
míderének csipkerészét. Ahogy kiszabadultak börtönükből, mellei
hirtelen szabadon ugráltak fel-alá, kerekdeden és lazán rejtőztek
a lány vékony muszlinfelsője alatt.
Roger egyik lábáról a másikra helyezte súlyát és lazított
tartánján. Brianna észrevette az apró mozdulatot, és Rogerre
nézett. Lassan felemelte a két kezét, megfogta és megemelte a
melleit, szemét mindvégig Rogeren tartva, kis mosollyal az
ajkán. Egy pillanatra Roger úgy érezte, hogy eláll a lélegzete,
habár a mellkasa továbbra is megemelkedett, majd lesüllyedt.
Brianna törte meg a pillanat varázsát, leejtette a kezét, és
megfordult, hogy kutatni kezdjen a fiókos szekrényben, ahol a
vászon alsóneműket tartotta.
– Tudod, hogy mire készül apám? – kérdezte Brianna,
elfojtott hangon a szekrény mélyéből. – Felállította már azt a
keresztet, mielőtt elmentél?
– Igen, tudok róla. – Jemmy halkan zümmögött, mint egy
játékautó motorja, ami nehezen tud felmenni a dombra. Roger
az egyik karja alá vette őt, kezébe fogva a kisbaba kövér kis
hasát. – Ez egy lángoló kereszt. Tudod, hogy mi az?
Brianna kibújt a szekrényből egy tiszta inggel a kezében, és
enyhén zavartnak látszott.
– Egy lángoló kereszt? Úgy érted, el fogja égetni azt a
keresztet az udvarban?
– Nos, nem fogja teljesen elégetni, nem. – Szabad kezével
levette bodránját, és egyik ujjával megnyomogatta a dobbőrt,
hogy ellenőrizze annak feszességét, és közben röviden
elmagyarázta, honnan ered a lángoló kereszt hagyománya. –
Ritka esemény – mondta végül, és elrakta a dobot Jemmy keze
ügyéből. – Nem hiszem, hogy a felkelés után valaha is újra
szerét ejtették volna. Apád azonban mondta, hogy egyszer látott
lángoló keresztet, de igen különleges eseménynek számít, hogy itt
is megrendezik.
Roger, akit elárasztott a történelem iránti lelkesedés, nem
vette észre egyből, hogy Brianna kevésbé lelkes.
– Talán igen – felelte a lány kelletlenül. – Nem tudom…
Engem kiráz tőle a hideg.
– Micsoda? – nézett rá meglepetten Roger. – Miért?
A lány megvonta a vállát, és levette magáról a gyűrött inget.
– Nem tudom. Talán mert én láttam égő kereszteket. A
tévében, az esti híradóban. Tudod, a KKK. Egyáltalán ismered
őket? Talán Angliában nem adnak – nem adtak – le ilyeneket a
tévében?
– A Ku-Klux-Klan? – Rogert kevésbé érdekelték a fanatikus
bigottok, mint Brianna csupasz melleinek látványa, de igyekezett
a beszélgetésre összpontosítani. – Ó, igen, hallottam róluk.
Szerinted mégis honnan vették az ötletet?
– Micsoda? Úgy érted…
– Hát persze! – felelte Roger vidáman. – A felföldi
bevándorlóktól, akiktől egyébként ők is származnak. Azért
nevezik magukat „klán”-nak, tudod? Ha jobban belegondolok –
tette hozzá újult érdeklődéssel –, lehet, hogy ez az, a mai este a
kapocs. Úgy értem, az az esemény, amikor meghonosodott ez az
óvilági szokás az Újvilágban. Hát nem lenne nagyszerű?
– De, nagyszerű lenne – visszhangozta Brianna erőtlenül.
Belebújt a tiszta ingbe, aztán kirázott egy tiszta kék vászonruhát,
nyugtalan kifejezéssel az arcán.
– Minden elkezdődik valahol, Bree – tette hozzá Roger
gyengédebben. – Általában nem tudjuk, hol és hogyan. Vajon
számít, hogy ha ezúttal tudjuk? És a Ku-Klux-Klan egyébként
sem alakul meg még legalább száz évig. – Roger följebb vonta
Jemmyt, csípője egyik oldalának támasztva őt. – Nem mi
leszünk azok, akik először látják őket megjelenni, és még nem is
a kis Jeremiah. Talán még az ő fia sem.
– Nagyszerű – felelte Brianna, mialatt felvette míderét, és a
csipkék után nyúlt. – Szóval a dédunokánkból lehet a Nagy
[27]
Sárkány .
Roger felnevetett.
– Igen, talán igen. De ma este az apád az.
 24

Játék a tűzzel
Roger nem tudta, mire is számítson. Valami olyan
látványosságot várt, mint a nagy máglya a találkozón.
Ugyanolyan előkészületeket tettek, nagy mennyiségű étel és ital
bevonásával. Egy hatalmas söröshordót és egy kisebb whiskyset
állítottak egy deszkaállványra az udvar sarkán. Egy hatalmas
disznót sütöttek zöld diófa nyárson, lassan forgatták faszénparázs
fölött, ahonnan füstfoszlányok és ínycsiklandó illatok szálltak fel
a hideg esti levegőbe.
Roger rámosolygott a tűz fényétől megvilágított arcokra
maga előtt, amik fénylettek a zsírtól és kipirultak az italtól, és
rácsapott bodránjára. Gyomra hangosan korgott, de a zajt
elnyomta a Killiecrankie zajos kórusa odalent.

Ó, én láttam ám az ördögöt és Dundeet…

Killiecrankie lankáin, hó-hej!

Mire megkapta a vacsoráját, meg is dolgozott érte. Több

mint egy órája zenélt és énekelt, és már a hold is a Black
Mountain fölött járt. A refrén leple alatt rövid szünetet tartott,
ami elég volt arra, hogy felvegye a korsó sört a széke alól,
megnedvesítse a torkát, és már vágott is bele újult erővel a
következő versszakba.

Harcoltam csatamezőn és tengeren,

Otthon meg az anyóssal, hej!
Ó, én láttam ám az ördögöt és Dundeet…
Killiecrankie lankáin, hó-hej!

Szakszerűen mosolygott, szemébe nézett valakinek itt, valaki

másnak az arcára koncentrált amott, és mindeközben magában
azt számolgatta, hogy halad.
 Sikerült felpezsdítenie őket – amiben, való igaz, némi
segítségére volt az ingyen ital –, és jól belecsapott abba, amit
Bree „háborús uszításnak” nevezett.
Érezte a háta mögött a felállított keresztet, amit szinte
teljesen elrejtett a sötétség. Mindenki más azonban szemügyre
vehette, hallotta is, ahogy az emberek érdeklődve pusmognak és
tanakodnak egymás között.
Jamie Fraser félrevonult az egyik oldalra, a tűz fénykörén
túlra. Roger épphogy ki tudta venni a férfi magas alakját a ház
közelében álló nagy vörös lucfenyő árnyékában. Fraser
módszeresen járta végig a társaság minden tagját az este
folyamán, megállt itt-ott, udvarias társalgásba elegyedett,
viccelődött, meghallgatta a többiek gondjait és történeteit. Most
egyedül állt és várt. Akkor mindjárt itt az idő, bármit forgasson is
a fejében.
Roger egy pár másodperc szünetet tartott, amíg
megtapsolhatták, ő pedig ihatott egyet, majd belefogott a
Johnnie Cope-ba, gyorsan, élénken és viccesen.
Ezt a találkozón is előadta jó néhányszor, és elég jól tudta,
hogyan fogadják majd. Pillanatnyi bizonytalan szünet után
csatlakoznak hozzá az éneklők, és a második versszak végére a
háttérből obszcén megjegyzéseket fognak kiabálni.
Néhányan az itteniek közül harcoltak Prestonpansnál. Ha
Cullodennél vereséget szenvedtek volna, ők akkor is Johnnie
Cope csapatait futamították volna meg előbb, és örültek, hogy
újraélhetik azt a nevezetes győzelmet. És azok a felföldiek is
hallottak róla, akik nem harcoltak ott. Muellerék, aki sohasem
hallottak Károly királyról, és csak nagyjából minden tizedik szót
értettek, úgy tűnt, saját jódlikórust szerveztek a háttérben, és
italaikat lóbázva és ki-kilöttyentve üdvözöltek minden
versszakot. Hát jól van, lényeg, hogy jól érzik magukat.
A tömeg hangosan kiabálta az utolsó refrént, szinte
elnyomva Roger hangját.

Hé, Johnnie Cope, ballagsz-e még?

És vajon a dobjaid peregnek-e még?
 Ha ballagsz, hát megvárlak,
Hogy elvigyelek a szénbányába, holnap.

Egy végső dobütéssel véget ért a fellépése, meghajolt, és

hatalmas tapssal jutalmazták. A bemelegítés ezzel meg is volt,
elérkezett az idő, hogy átadja a színpadot a fő műsorszámnak.
Mosolyogva újra meghajolt, felállt a székéről és eltűnt a
színpadról. Megállt az árnyékban, a hatalmas sertéssült
megcsappant maradványainak közelében.
Bree már ott várta, karján a tágra nyílt szemekkel, éberen
ülő Jemmy-vel. Brianna a kisfiú fölött áthajolva megcsókolta
Rogert, közben átadta neki a gyereket, és elvette tőle a bodránját.
– Nagyszerű voltál! – mondta. – Fogd meg Jemmyt, hozok
neked sört és valami harapnivalót.
Jem általában ragaszkodott ahhoz, hogy az anyjával
maradhasson, de túlságosan elkápráztatták a zajok és a pattogó
lángok ahhoz, hogy tiltakozzon az ellen, hogy átadták az
apjának. Roger mellkasához bújt, és szorgosan szopta a
hüvelykujját.
Roger izzadt az erőfeszítéstől, szíve hevesen vert az előadása
keltette adrenalinlökettől, a levegőt pedig hűvösnek érezte kipirult
arcán, távol a tűztől és a tömegtől. A bebugyolált kisbaba súlya
jólesően nehezedett rá, melegen és tömören feküdt a
könyökhajlatában. Tudta, hogy jól sikerült a műsora. Remélte,
hogy Fraser is erre számított.
Mire Bree visszaért az itallal és a sertéshússal, bundás
almával és sült krumplival megrakott óntányérral, Jamie
elfoglalta Roger helyét a felállított kereszt előtt, és belépett a tűz
által megvilágított fénykörbe.
Magas volt és széles vállú, a legjobb, szürke kabátja volt
rajta, ami alatt világoskék tartánt viselt. Haja kibontva és
ragyogón omlott a vállára, egy kis harci jellegű szövettel az egyik
oldalon, amit egy tollal díszített. A tűz fénye megcsillant tőre
recés arany markolatán és a brosson, ami a magára tekert rakott
szövetet tartotta.
Igen kellemes látványt nyújtott, de magatartása komoly és
határozott volt. Feltűnő jelenség volt, és ezt ő is tudta.
A tömeg pár pillanat alatt elcsendesedett, a férfiak oldalba
bökték azokat, akik nem tudták befogni a szájukat.
– Ugye jól tudjátok, miért vagyunk itt? – kérdezte minden
előzmény nélkül. Felemelte a kezét, amiben a kormányzó
összegyűrt parancsát tartotta, s a pattogó tűz megvilágította rajta
a hivatalos vörös viaszpecsétet. Az összegyűltek egyetértően
morogtak, a tömeg még mindig vidám volt, a vér és a whisky
szabadon keringett ereikben.
– Parancsot kaptunk, és megtiszteltetés számunkra, hogy
szolgálhatjuk a törvényt és a kormányzót.
Roger észrevette az öreg Gerhard Muellert, aki odahajolt az
egyik vejéhez, aki a fülébe duruzsolta Jamie beszédének
fordítását. Az öreg jóváhagyólag bólintott, és azt kiáltotta: „Ja!
[28]
Lang lebe Governor!” Nevelés hullámzott végig a tömegen,
és hasonló felkiáltások hallatszottak innen-onnan angolul és
gaelül.
Jamie elmosolyodott, és megvárta, amíg elül a zaj. Amikor
ez megtörtént, lassan megfordult, egyik szempárról a másikra
nézett, nyugtázta minden férfi jelenlétét, majd oldalra fordult,
felemelte a kezét, és a mögötte álló keresztre mutatott, ami
feketén meredt az égnek.
– Skóciában, a felföldön, amikor egy klánvezér háborúra
készül – folytatta, társalgási hangnemben, de emelt hangerővel,
hogy mindenki hallja őt az udvaron –, meggyújt egy lángoló
keresztet, és mint jelet, végighordozzák azt klánja földjein. Ez
jelzésül szolgál emberei számára, hogy szedjék össze fegyvereiket,
és menjenek a gyülekezőhelyre, harcra készen.
A tömeg mozgolódni kezdett, oldalba bökdösték egymást, és
egyetértően kiáltoztak, habár hangjuk visszafogottabb volt.
Néhányan látták, vagy legalább tudták, hogy miről beszél Jamie.
A többiek felszegték állukat, és a nyakukat nyújtogatták, szájukat
is félig kitátották kíváncsian.
– De ez egy új föld, és bár barátok vagyunk – mosolygott
Gerhard Muellerre —ja, Freunde, szomszédok és honfitársak –
pillantott a Lindsay testvérekre –, és harcostársak is leszünk,
mégsem vagyunk egy klán. Mert bár én parancsot kaptam,
mégsem vagyok a vezetőtök.
Az ördögöt nem vagy, gondolta Roger. De legalábbis jó úton
jársz, az biztos. Ivott még egy nagy korty hideg sört, és lerakta a
poharat és a tányért. Az étel még várhat. Bree visszavette a
kisbabát, és a fiú bodránját a hóna alá csapta. Roger elvette azt,
mire Brianna rávillantotta mosolyát, de figyelme javát továbbra
is az apjára összpontosította.
Jamie lehajolt, kivett egy fáklyát a tűzből, és a kezében
tartotta, miközben felállt, megvilágítva arcának széles ívét és
szögletes vonalait.
– Legyen Isten a tanúnk szándékaink felől, és Isten acélozza
meg izmainkat. – Kis szünetet tartott, hogy a németek se
maradjanak le. – De álljon itt ez a lángoló kereszt becsületünk
jelképeként, s ezzel fohászkodjunk Istenhez, hogy védje meg
családjainkat, amíg haza nem érünk épségben és egészségben.
Jamie a kereszthez fordult, annak felső részéhez érintette a
fáklyát, és addig tartotta ott, amíg meg nem gyulladt a száraz
kéreg, és egy apró láng cl nem kezdett csillogva nőni a sötét
fából.
Mindenki csendben állt és figyelt. Nem hallatszott más, csak
a tömeg sóhaja és mozdulatainak nesze, ami az embereket
körülvevő vadonban zúgó szél hangját visszhangozta. Nem volt
ez több, mint egy apró lángnyelv, ami vibrált a gyenge szélben,
és félő volt, hogy mindjárt teljesen kialszik. Szó sem volt benzin
áztatta morajlásról, sem mindent felemésztő tűzvészről. Roger
érezte, hogy Brianna felsóhajt mellette, ahogy engedett benne a
feszültség.
A láng megerősödött, s a kereszt égni kezdett. A fenyőkéreg
kirakósszerű darabkáinak éle vérvörösen, majd fehéren izzott, és
hamuvá vált, ahogy a láng egyre terjedt fölfelé. Nagy és erős volt
a kereszt, így lassan égett, fél éjszakán át. Megvilágította az
udvart, s a férfiak összegyűltek alatta, és beszélgettek, ettek, ittak,
és elindult a folyamat, hogy azzá váljanak, aminek Jamie Fraser
szánta őket, barátokká, szomszédokká, harcostársakká. Az ő
vezénylete alatt.
Fraser állt egy percig, és nézte a keresztet, csak hogy biztos
legyen benne, rendesen ég. Ezután visszafordult az emberek felé,
és fáklyáját visszadobta a tűzbe.
– Nem tudhatjuk, milyen sors vár ránk. Isten adjon nekünk
bátorságot – mondta egyszerűen. – Isten adjon nekünk
bölcsességet. Ha az lesz az ő akarata, akkor adjon nekünk örök
nyugodalmat. Reggel útra kelünk.
Azzal elfordult, és otthagyta a tüzet, közben pillantásával
Rogert kereste és meg is találta. Roger bólintott, nyelt egyet,
hogy megköszörülje a torkát, és a sötétben halkan énekelni
kezdte annak a dalnak az első versszakát, amivel Jamie szerette
volna befejezni az estét: a Skócia virágát.

Ó, Skócia virága,
Mikor láthatunk újra téged?
Amiért harcoltunk és haltunk,
Drága dombjaid és völgyeid…

Nem az a fajta dal volt ez, amit Bree harci uszítódalnak

nevezett. Ünnepélyes dal volt, és melankolikus. Mégsem volt
bánattal teli. Az emlékezés, a büszkeség és az elszántság
hallatszott ki belőle. Még csak ősi sem volt – Roger is ismerte a
szerzőjét, aki az ő korában élt –, de Jamie hallotta, és ismervén
Stirling és Bannockburn csatáinak történetét, határozottan
egyetértett a dal mondanivalójával.

És mind kiálltak ellene,

Büszke Eduárd seregével.
És hazaküldték őt,
Gondolja át, menjen csak békével.

A tömeg skót tagjai hagyták, hadd énekelje Roger egyedül a

versszakot, de először halkan, majd egyre hangosabban mások is
csatlakoztak hozzá a refrénben.
 És hazaküldték őt,
Gondolja át, menjen csak szépen el…

Ekkor eszébe jutott valami, amit Bree mondott neki, amikor

az ágyban feküdtek előző este, az alatt a néhány pillanat alatt,
amíg még mindketten ébren voltak. A korszak nagy embereiről
beszélgettek és azon morfondíroztak, hogy vajon egy nap
találkoznak-e személyesen Jeffersonnal vagy Washingtonnal.
Izgalmas – és nagyon is elképzelhető – lehetőség volt ez.
Brianna John Adamset említette, és idézett tőle valamit, amit a
függetlenségi háború alatt mondott – vagyis inkább fog
mondani:
„Harcos leszek, a fiam tán kereskedő – s végül az ő fia:
költő. ”

A hegy kopáran meredez,

Avar borítja némán mindenütt
A földet, mi immár elveszett,
Mely oly nagyon kedves volt nekünk.

És mind kiálltak ellene,

Büszke Eduárd seregével.
És hazaküldték öt,
Gondolja át, menjen csak szépen el…

Már nem Eduárd serege volt, hanem György királyé, mégis

ugyanolyan büszke sereg volt. Megpillantotta Claire-t, aki a többi
asszonnyal állt egy másik csoportban, a fénykör legszélén.
Tekintete a távolba révedt. Mozdulatlanul állt, haja szabadon
szállt az arca körül, arany szemei egy belső árnyéktól sötétültek
el, és pillantása Jamie-re szegeződött, aki némán állt mellette.
Ugyanaz a büszke sereg, akikkel valaha Claire is harcolt, a
büszke sereg, akiknek oldalán Jamie apja is meghalt. A férfi
érezte, hogy elszorul a torka, és tüdeje mélyéről kifújta a levegőt,
erővel kiénekelte azt magából. „Harcos leszek, a fiam tán
kereskedő – s végül az ő fia: költő. ” Sem Adams, sem Jefferson
nem harcolt a háborúban, Jeffersonnak nem volt fia sem. Ő volt
az a költő, akinek a szavai évek hosszú során át visszhangoztak a
fülekben, seregeket toboroztak és a szívébe égtek azoknak, akik
készek voltak meghalni értük és az országért, ami e szavakon
alapult.
Talán a haj teszi, gondolta Roger ironikusan, ahogy elnézte
Jamie hajának vöröses ragyogását, miközben mozdult, és némán
végignézett mindazon, amit most elkezdett. Biztos viking vér
csörgedezik az ereiben, onnan van ezeknek a magas, rőt
férfiaknak az a tehetsége, hogy képesek katonákat toborozni a
háborúkhoz.

Amiért harcoltunk és haltunk,

Drága dombjaid és völgyeid…

Harcoltak bizony, és harcolnának újra. Mert ezért harcoltak

mindig is a férfiak, nem igaz? Az otthonért és a családért. Újabb
szabadon lobogó vöröses hajkorona csillant meg a tűz fényében a
sertéscsontok közelében. Bree volt az, Jemmyvel a karján. És ha
most Roger azon kapja magát, hogy bárd lett belőle egy
kitaszított felföldi klánvezér oldalán, akkor is meg kell próbálnia
harcosként is helytállnia, ha eljön az idő, a fiáért és annak
leszármazottaiért.

És hazaküldték őt,
Gondolja át, menjen csak szépen el…
 25

Álmot őrző angyalok

Bármilyen későre járt is, szeretkeztünk, szavak nélkül is értve
egymást, mert mindketten vágytunk a másik testének
menedékére és megnyugtató közelségére. Kettesben, a
hálószobánkban, az udvar zajai ellen jól bezárt zsalugáterek
mögött – szegény Roger a tömeg nyomásának engedve még
mindig énekelt –, egy kicsit legalább magunk mögött tudtuk
hagyni a nap sürgető és fárasztó teendőit.
Jamie utána szorosan átölelt, arcát a hajamba temette, és
úgy rám tapadt, mint egy talizmán.
– Minden rendben lesz – mondtam halkan, megsimogattam
nedves haját, és megmasszíroztam kicsit a nyaka és a válla
találkozásánál, ott, ahol az izmok kőkeményen feszültek a bőre
alatt.
– Igen, tudom. – Jamie egy pillanatig csak feküdt, hagyta,
hadd gyúrjam át az izmait. A nyakában és vállában lassan
csökkenni kezdett a feszültség, egyre súlyosabbá vált rajtam.
Érezte, hogy levegőt veszek alatta, lecsusszant rólam, és az
oldalára feküdt.
Gyomra hangosan megkordult, mire felnevettünk.
– Nem volt időd vacsorázni? – kérdeztem.
– Nem tudok enni előtte – felelte. – Begörcsölök tőle. Utána
meg nem volt idő. Feltételezem, itt nincs semmi ehető. Jól
gondolom?
– Sajnos nincs – feleltem. – Volt pár almám, de Chisholmék
megették mindet. Ne haragudj, gondolhattam volna arra, hogy
hozzak fel neked valamit. – Jól tudtam, hogy ritkán evett „előtte”
– bármiféle harc, összecsapás vagy más, lelkileg megterhelő
helyzet előtt –, de arra nem gondoltam, hogy utána sem lesz
ideje enni, amikor boldog-boldogtalan szeretett volna váltani vele
„csak egy pár szót, uram”.
– Nem mintha nem lett volna megannyi más dolgod, amit
észben kellett tartanod, Sassenach – közölte tényszerűen. – Ne
izgasd magad, kibírom reggelig.
– Biztos? – kérdeztem, s egyik lábbal már kiléptem az
ágyból, hogy felkeljek. – Nagyon sok étel megmaradt, ha nem
akarsz lemenni, akkor majd én…
A karomra tette a kezét, és megállított, visszavonszolt a
takaró alá, s aztán, mintha két kanál lettünk volna, a teste íve
mentén odahúzott magához és átkarolt, hogy esélyem se legyen
elmenni.
– Nem – mondta határozottan. – Jó ideig ez lehet az utolsó
éjszaka, amit ágyban töltök. Szeretnék itt maradni, veled.
– Rendben. – Engedelmesen bebújtam az álla alá, és
kényelmesen elhelyezkedtem, mert nekem is ugyanolyan jólesett
maradnom. Megértettem: bár senki nem jönne értünk, hacsak
nincs valami vészhelyzet, ha meglátnák valamelyikőnket
odalent, az emberek azonnal odarohannának, mert kell nekik
valami, kérdezni vagy tanácsolni akarnak valamit, vagy
segítségre lenne szükségük… Sokkal jobban tesszük, ha itt
maradunk, egymás mellett, békében összebújva.
Eloltottam a gyertyát, a tűz pedig már alig égett. Futólag
eltűnődtem, hogy felkeljek-e és tegyek-e még rá, de magamban
elvetettem az ötletet. Hadd égjen hamuvá, ha úgy tartja kedve.
Hajnalban úgyis elmegyünk.
Fáradtságom és az utazás természetének komolysága
ellenére már vártam az indulást. Az út újdonságokkal és a kaland
ígéretével csábított, és még ott volt az a kecsegtető lehetőség is,
hogy megszabadulhatok a mosástól, a főzéstől és a női
hadviseléstől. Viszont Jamie-nek igaza volt, egy ideig
valószínűleg ma este lesz utoljára alkalmunk kettesben lenni.
Kinyújtózkodtam, élveztem a tollpaplan puha ölelését, a
selymes, tiszta ágyneműt és annak rozmaring- és
bodzavirágillatát. Vajon csomagoltam elegendő ágyneműt?
Roger hangja szűrődött át a zsalugáteren, aki még mindig
kitartóan, bár a fáradtságtól kissé kopottas hangon énekelt.
– A Feketerigó jobban tenné, ha ágyba bújna – mondta
Jamie, némi megrovással a hangjában. – Ha még rendesen el is
akar búcsúzni a feleségétől.
– Te jó ég, Bree és Jemmy már órákkal ezelőtt lefeküdt! –
feleltem.
– A kisded talán, de a lány még mindig kint van. Épp az
imént hallottam a hangját.
– Valóban? – hallgatóztam, de taps elhaló dübörgésén kívül,
amit a dala végén Roger kapott, mást nem tudtam kivenni. –
Gondolom, Brianna Roger mellett akar maradni, ameddig csak
lehet. Azok a férfiak nagyon fáradtak lesznek reggel, arról nem is
beszélve, milyen másnaposak.
– Amíg meg tudják ülni a lovat, én nem bánom, ha néha
lecsusszannak a nyeregből a fűbe, hogy hányjanak egyet-egyet –
válaszolta Jamie.
Újra elhelyezkedtem, a jó meleg takarót felhúztam a
nyakamig. Hallottam Roger zengő, mély hangját, nevetett, de
határozottan elhárított minden további kérést, hogy énekeljen.
Lassacskán elcsendesedett az udvar, habár még mindig
hallatszottak koppanások és csörgések, ahogy felvetlek a
söröshordót, és kirázták belőle az utolsó cseppeket is. Aztán egy
utolsó kongással valaki a földre dobta azt is.
Zajok hallatszottak el hozzánk a házból: egy felébredt
kisbaba sírása, léptek a konyhából, a férfiak által felriasztott
kicsinyek álmos nyöszörgése, egy nő hangja, először
méltatlankodón, majd a gyermekét nyugtatva.
Fájt a nyakam és a vállam, a lábam pedig sajgott a
whiskyfőzdébe tett hosszú sétától, ahová Jemmyt is vittem. Ezzel
együtt bosszantóan éber voltam, nem tudtam úgy kizárni a
külvilág zajait, mint ahogy a zsalugáterek zárták el előlem a
látnivalókat.
– Emlékszel mindenre, amit ma csináltál? – Ezt a kis játékot
játszottuk néha éjszakánként, amikor is megpróbáltunk
részletesen felidézni mindent, amit csináltunk, láttunk,
hallottunk vagy ettünk a nap folyamán, felébredéstől lefekvésig.
Mint a naplóírás, a folyamattal, ahogy igyekeztük felidézni az
eseményeket, ezzel mintegy tisztára mostuk elménket a nap
fáradalmaitól, és nagyszerűen szórakoztunk egymás élményein.
Imádtam hallgatni Jamie beszámolóit, legyenek azok
hétköznapiak vagy izgalmasak, de ma nem volt hangulata a
játékhoz.
– Nem emlékszem semmire, ami azelőtt történt, hogy
becsuktuk a szobánk ajtaját – mondta, és bizalmasan
megszorította a fenekemet. – Abból viszont, ami azóta történt,
fel tudok idézni egy-két dolgot.
– Az én fejemben is elég élénken él egy s más –
biztosítottam, és begörbített lábujjaimmal a lábfejét cirógattam.
Ekkor mindketten elhallgattunk, én pedig befészkeltem
magam az alváshoz, mialatt odalent megszűntek a zajok,
felváltotta őket a különböző horkolások zümmögése és recsegése.
Legalábbis megpróbáltam alváshoz készülődni.
Bármilyen későre járt is és bármilyen kimerült voltam, az
elmém sziklaszilárdan elhatározta, hogy ébren marad, és
mulatni fog. Mihelyst becsuktam a szemem, a napi események
pillanatképei jelentek meg előttem: Mrs. Bug a seprűjével,
Gerhard Mueller sáros csizmája, lecsupaszított szőlőfürtök,
kifehérített savanyúkáposzta-szálak, Jemmy aprócska, kerek,
rózsaszín feneke, tucatnyi fel-alá rohangáló Chisholm gyerek… –
Elszántan igyekeztem megzabolázni fékevesztett gondolataimat,
és magamban sorra vettem az elutazás előtti teendőket.
De ez egyáltalán nem segített, mert másodperceken belül
teljesen kiszállt a szememből az álom, és rám tört az eddig
elfojtott idegesség, ahogy elképzeltem a rendelőm teljes
pusztulását, Brianna, Marsali vagy a gyerekek vesztét valami
hirtelen támadt, pusztító járvány nyomán, valamint Mrs. Búgot,
aki egymás ellen uszítja a Ridge két felét, lázadást szít, ami
vérontásba torkollik.
Az oldalamra fordultam, és Jamie-re néztem. Ő szokás
szerint a hátán feküdt, két kezét szépen összefonta a hasán, mint
egy sírfaragvány, szigorú arcéle tisztán látszott a kandalló
kihunyó tüzének fényében, s gondosan elhelyezkedett az
alváshoz. Szemét lecsukta, de homlokát egy kicsit összeráncolta,
és egyszer-egyszer az ajka is megrándult, mintha valamiféle
belső vitát folytatott volna.
 – Olyan hangosan gondolkodsz, hogy innen is hallom –
mondtam könnyed hangon. – Vagy csak a juhokat számolod?
Erre kinyitotta a szemét, felém fordult, és szomorkásan rám
mosolygott.
– Disznókat számoltam – tájékoztatott –, és egész jól is
ment. De mindig megpillantottam a szemem sarkában azt a
fehér jószágot, amelyik csúfondároskodva mindig kicsusszant a
kezemből.
Felnevettünk, és közelebb húzódtam hozzá. Vállára
fektettem a homlokomat, és nagyot sóhajtottam.
– Tényleg aludnunk kell, Jamie. Olyan fáradt vagyok, hogy
úgy érzem, elolvadnak a csontjaim, te meg még régebben talpon
vagy.
– Hmm. – Jamie átkarolt és a válla hajlatába húzott.
– Az a kereszt… Ugye nem fogja felgyújtani a házat? –
kérdeztem egy kis idő múlva, amikor eszembe jutott valami más,
amin aggódhatok.
– Nem – mondta, és a hangja álmosan csengett. – Már rég
kialudt.
A kandallóban lévő tűzből már csak izzó parázs maradt. Újra
a hátamra fordultam, és a parazsat néztem néhány percig,
miközben próbáltam kiüríteni az elmémet.
– Amikor Frank felesége voltam – mondtam –, elmentünk
egy paphoz, tanácsadásra. Ő azt javasolta, kezdjük a
házaséletünket azzal, hogy minden éjjel elimádkozunk együtt
egy rózsafüzért az ágyban. Frank azt mondta, nem tudja, hogy
ez a vallásos áhítat megnyilvánulása, segítség az elalváshoz vagy
csupán egy egyházi fogamzásgátlási módszer.
Jamie mellkasa mögöttem megrázkódott a csendes
nevetéstől.
– Nos, megpróbálhatjuk, ha akarod, Sassenach – mondta. –
Habár neked kell számolnod a Szűz Máriákat, mert a bal
kezemen fekszel, és teljesen elzsibbadtak az ujjaim.
Arrébb húzódtam egy kicsit, hogy kihúzhassa a derekam alól
a kezét.
– Azt azért nem hinném – feleltem –, de egy imát esetleg
elmondhatnánk. Ismersz valami jó lefekvés előtti fohászt?
– Igen, nem is keveset – mondta, azzal feltartotta a kezét, és
lassan kinyújtóztatta az ujjait, hogy a vér visszatérjen beléjük. A
szoba sötét homályában lassú mozdulatai arra emlékeztettek,
ahogy a pisztrángokat csalta ki a sziklák alól. – Hadd
gondolkozzam.
Alattunk a ház már elcsendesedett, csak a fa megszokott
nyikorgását és nyögését hallottuk. Ekkor mintha hallottam volna
valakit odakint, aki mintha dühösen kiáltott volna, de lehet, hogy
csak a szélben zúgó faágak voltak azok.
– Tudok egyet – mondta végül Jamie. – Már majdnem
elfelejtettem. Az apám tanította, nem sokkal azelőtt, hogy
meghalt. Azt mondta, egy nap talán majd a hasznomra válik.
Kényelmesen elhelyezkedett, fejét lehajtotta, így álla
megpihent a vállamon, és hozzáfogott az imához. Meleg és halk
szavakkal ezt búgta a fülembe:

Add áldásod, Istenem, a holdra fölöttem,

Add áldásod, Istenem, a földre alattam,
Add áldásod, Istenem, a feleségemre és
gyermekeimre,
És áldj meg engem is, Istenem, aki gondoskodom
róluk.
Add áldásod, Istenem, a feleségemre és
gyermekeimre,
És áldj meg engem is, Istenem, aki gondoskodom
róluk.

Kicsit megilletődötten szólalt meg, itt-ott bizonytalanul

keresnie kellett a szavakat, de aztán egyre jobban belejött. Most
már lágyan és magabiztosan beszélt, és már nem is hozzám
intézte szavait, habár meleg kezét továbbra is derekam ívén
nyugtatta.

Add áldásod, Istenem, mindarra, amin szemem

megpihen,
 Add áldásod, Istenem, mindarra, amiben
reménykedem.
Add áldásod, Istenem, létezésem okára és céljára,
Áldd, ó, áldd meg azokat, életadó Isten.
Add áldásod, Istenem, létezésem okára és céljára,
Áldd, ó, áldd meg azokat, életadó Isten.

Végigsimított a csípőmön, majd felemelte a kezét, és

megsimogatta a hajamat.

Add áldásod, Istenem, szerelmemre, kivel

megosztom ágyam,
Add áldásod, Istenem, kezem ügyességére,
Áldd, ó, áldd meg, Istenem, védelmem kerítését,
És áldd, ó, áldd meg, uram, álmomat, őrző
angyalokkal.
Áldd, ó, áldd meg, Istenem, védelmem kerítését,
És áldd, ó, áldd meg uram, álmomat, őrző
angyalokkal.

Keze továbbra is az állam alatt nyugodott. Kezemet keze köré

fontam, és nagyot sóhajtottam.
– Ez nagyon szép volt. Különösen az „álmomat őrző
angyalok” tetszett. Amikor Bree kicsi volt, egy angyali imádságot
mondtunk el, amikor lefektettük aludni: „Legyen Mihály a
jobbomon, Gábriel a balomon, Uriel mögöttem, és Rafael
előttem. Fejem fölött pedig legyen jelen az Úr.”
Jamie nem szólt semmit, csak válaszképpen megszorította a
kezem. A kandallóban egy darab parázs apró puffanással
szétesett, és fölrebbenő szikrák világították meg egy pillanatra a
szoba sötétjét.
Kicsivel később megint magamhoz tértem, amikor éreztem,
hogy Jamie kicsusszan az ágyból.
– Mi…? – kérdeztem álmosan.
– Semmi – suttogta –, csak még meg kell írnom egy levelet.
Aludj csak, a nighean donn. Melletted fogok ébredni.
Fraser’s Ridge, 1770. december 1.
James Fraser Őméltóságától Lord John Grey
számára
Mount Josiah ültetvény

Tisztelt Uram!
Reménykedem abban, hogy minden rendben van
birtokával és annak lakóival. Külön üdvözlöm a fiát.
Minden rendben van az én házam és – legjobb
tudomásom szerint – River Run háza táján is. A
leányom és a nagynénim tervezett menyegzőjét,
amiről már írtam Önnek, váratlan körülmények
zavarták meg (a legfontosabb ezen körülmények
között egy bizonyos Mr. Randall Lillywhite nevű
személy, akinek nevét csak azért említem Önnek,
hátha egy nap tudomására jut valami róla). De
unokáimat szerencsére sikerült megkeresztelni, és
bár nagynénim esküvőjét egy későbbi időpontra
voltunk kénytelenek halasztani, lányom és Mr.
MacKenzie egybekelését Mr. Caldwell tiszteletes volt
szíves szentesíteni, aki egy igazi úriember, habár
presbiteriánus.
Az ifjú Jeremiah Alexander Ian Fraser MacKenzie
(az lan név természetesen a „John”skót megfelelője,
mely nevet leányom egy barátja és az unokatestvére
tiszteletére adta gyermekének) jó szellemben vészelte
át mind a keresztelést, mind a hazautazást.
Édesanyja a lelkemre kötötte, hogy elmondjam,
druszája nem kevesebb, mint négy foggal rendelkezik
már, félelmetes teljesítmény ez részéről, amivel
különös veszélyt jelent azon óvatlan lelkekre, akiket
elbűvöl a gyermek ártatlan ábrázata, és akik
tudatlanul ujjperceiket nyújtják a kisfiú veszedelmes
markába. A gyermek úgy harap, mint egy krokodil.
Népességünk örvendetes növekedést mutat
mostanában, mintegy húsz család csatlakozott
hozzánk utolsó levelem óta. A Jóisten megjutalmazta
a nyáron tett erőfeszítéseinket, és bőséges terméssel
áldott meg bennünket mind kukoricából, mind
szénából, és számos jószággal, hogy mindezt
elfogyasszák. Úgy becsülöm, hogy az erdőmben
futkározó sertések száma jelenleg legalább negyven
kell legyen, két tehénnek született borja, és vettem
egy új lovat is. Ez utóbbi állat természete felől súlyos
kétségeim vannak, ereje felöl azonban nem.
Ezek voltak hát jó híreim.
És most jöjjenek a rosszak. Milícia ezredesévé lettem
kinevezve, s azt a parancsot kaptam, hogy a hónap
közepére állítsak a Kormányzó szolgálatába annyi
embert, amennyit csak tudok, hogy segítségükkel a
helyi viszálykodásoknak elejét vehessük.
Talán hallott már arról, amikor Észak-Karolinába
látogatott, hogy létezik egy csoport, akik magukat
„Rendfenntartóknak” nevezik. De lehet, hogy
mégsem, mert más ügyek kötötték le figyelmét azon
alkalommal (feleségem örömmel hallja, hogy jó
egészségnek örvend, és levelemmel egy
gyógyszercsomagot is küld, azok alkalmazására
vonatkozó utasításokkal együtt, amennyiben még
mindig fejfájás gyötörné Önt).
Ezek a Rendfenntartók nem többek puszta
csőcseléknél, kevésbé fegyelmezettek tevékenységüket
tekintve, mint azok a lázadók, akikről azt hallottuk,
hogy jelképesen felakasztották Richardson
kormányzót Bostonban. Nem állítom, hogy nincs
alapja panaszaiknak, de a mód, ahogy kifejezésre
juttatják azokat, kétlem, hogy arra sarkallja a
koronát, hogy orvosolja őket, sőt inkább mindkét
oldalt további lépésekre biztatja, ami kétségkívül
további összetűzéshez fog vezetni.
Szeptember 24-én Hillsboroughban súlyos erőszakos
események történtek, melynek során számos
ingatlan esztelen rombolás áldozata lett, és
bántalmazták a korona néhány tisztviselőjét is,
részben jogosan, részben nem. Egyikük, egy bíró,
súlyosan megsebesült, sok Rendfenntartót le is
tartóztattak. Azóta csak szóbeszédet hallottunk. A tél
lefojtja az elégedetlenséget, ami a tanyák és
talponállók tüzében izzik tovább, de ha egyszer a
tavaszi szellőztetés szabadjára engedi, úgy fog
megszökni, mint egy lezárt házból a rossz szagok,
amik megrontják a levegőt.
Tryon egy rátermett kormányzó, de nem egy gazda.
Ha az lenne, aligha jutna eszébe a háborúskodás
télen. Ezzel együtt most talán csak erőfitogtatásban
reménykedik – most, amikor biztos lehet benne,
hogy erre nem lesz szükség –, hogy megfélemlítse a
csirkefogókat, hogy később elkerülje a katonai erő
alkalmazásának szükségességét. Tryon katonaember.
Ez utóbbi megjegyzéssel térek rá levelem
megírásának valódi okára. Arra számítok, hogy nem
lesz negatív kimenetele ennek a mostani
vállalkozásunknak, azonban Ön is tudja, hisz katona,
legalább annyira, amennyire én, hogy milyen
kiszámíthatatlan a Gonosz, és milyen borzalmas
kimenetele lehet a leghétköznapibb eseményeknek is.
Senki sem tudhatja, milyen körülmények között éri
majd a vég, feltéve, hogy lesz neki. Így aztán tettem
bizonyos előkészületeket, hogy amennyire tudok,
gondoskodjak családom jólétéről.
Felsorolom családom tagjait, mert Ön nem ismeri
mindannyiójukat: Claire Fraser, szeretett felességem,
a lányom, Brianna és férje, Roger MacKenzie és
gyermekük, Jeremiah MacKenzie. Másik lányom,
Marsali és férje, Fergus Fraser (aki fogadott fiam),
nekik két kisgyermekük van, név szerint Germain és
Joan. A kis Joan, Marsali nővére, Joan MacKenzie
után kapta a nevét, aki jelenleg Skóciában él. Most
nem vagyok abban a helyzetben, hogy
megismertessem Önnel a kialakult helyzet hátterét,
de jó okkal döntöttem úgy, hogy erre a fiatal hölgyre
is lányomként tekintsek, és hasonlóan
kötelességemnek érzem gondoskodni a jólétéről, és az
anyjáéról is, egy bizonyos Laoghaire MacKenzie-ről.
Hosszú barátságunkra való tekintettel és a feleségem
és lányom iránt tanúsított figyelmessége okán kérem
Önt, ha e vállalkozás kudarcba fulladna, akkor tegye
meg, ami Öntől telik, hogy biztonságban tudja őket.
Holnap hajnalra virradólag indulok, ami már nincs
messze.
Alázatos és engedelmes szolgája:

James Alexander Malcolm MacKenzie Fraser

Utóirat: Köszönöm, hogy korábbi kérésemet

teljesítve információkkal szolgált Stephen Bonnetet
illetőleg. A legnagyobb hálával és megbecsüléssel
fogadtam jó szándékú tanácsát, bár ahogyan azt
bizonyára Ön is gyanítja, nem tántorít el
szándékomban.

Utó-utóirat: Végakaratom másolatai és az itteni és a

skóciai birtokaimmal kapcsolatos iratok másolatai
Farquard Campbellnél találhatóak Green Oaksban,
Cross Creek közelében.
 HARMADIK RÉSZ

FELHÍVÁSOK ÉS UTAZÁSOK
 26

A milícia útra kel

Az időjárás kedvezett, a levegő hűvös és tiszta volt.
Muellerékkel és a közeli tanyák lakóival elindultunk Fraser’s
Ridge-ről, közel negyven férfival – és velem.
További fél tucat férfit toboroztunk Wogans Hollow-ból,
hármat Belleview-ból, és a két Findlay testvért, akik egy Possum
Gut nevű apró településen laktak. Ahogy közeledtünk az
államhatárhoz és egyben vándorló gyülekezetünk útjának
legtávolabbi pontjához, létszámunk igazán tiszteletreméltóra
nőtt, szakértelmünk kevésbé. Voltak köztünk katonaviselt férfiak,
akik még ha nem is voltak kiképzett gyalogság, de harcoltak
Skóciában vagy Franciaországban vagy az indián háborúkban.
Sokan azonban nem, és Jamie minden este katonai
gyakorlatokat tartott, habár meglehetősen szokatlanokat.
– Nincs időnk rendesen kiképezni őket – magyarázta
Rogernek első este a tűz mellett. – Tudod, hetekbe telik, mire úgy
meg lehet edzeni őket, hogy ne akarjanak kereket oldani, ha
lőnek rájuk.
Roger erre csak bólintott, bár mintha némi nyugtalanság
suhant volna át az arcán. Gondolom, kétségek merültek fel
benne saját hiányos tapasztalatai miatt, és hogy vajon ő maga
hogyan viselkedne, ha tűz alá vennék. Rengeteg fiatal katonát
láttam én is az én időmben.
A tűz mellett térdeltem, kukoricafánkokat sütöttem a
hamuban elhelyezett vasrácson. Felnéztem Jamie-re, és
rajtakaptam, hogy ő is éppen engem néz, s szája sarkában kis
mosoly bujkál. Ő nemcsak ismert fiatal katonákat, hanem maga
is az volt egyszer. Köhintett és előrehajolt, hogy megpiszkálja a
szenet egy bottal, és megkeresse a többi fürjet, amit agyagba
csomagolva tettem oda sülni.
– Természetes dolog elfutni a veszély elől, nem igaz? A
gyakorlatoztatás lényege az, hogy a katonák megszokják a tiszt
hangját, hogy később is mindig meghallják, még a
fegyverropogás közepette is, és engedelmeskedjenek neki,
anélkül, hogy a veszélyre gondolnának.
– Igen, ahogy a lovat tanítják meg arra, hogy ne riadjon
meg a zajoktól – vágott közbe Roger csipkelődve.
– Igen, pont úgy – helyeselt Jamie teljesen komolyan. – A
különbség csak az, hogy a lóval el kell hitetned, hogy te jobban
tudod, a tisztnek viszont elég, ha csak hangosabban ordít. –
Roger felnevetett, Jamie pedig egy félmosollyal folytatta.
– Amikor Franciaországban voltam katona, föl-le
masíroztattak minket egész álló nap, és elnyűttem egy pár
csizmát, mire puskaport is kaptam a puskámhoz. Olyan fáradt
lettem a nap végére, hogy ágyút is sütögethettek volna a
szalmazsákom mellett, rá se hederítettem volna.
Megcsóválta a fejét, és a mosoly lehervadt az arcáról.
– Nem úgy néz ki, mint egy csatamező, igaz? Nem tudom
megmondani, hol lesz a csata – ha lesz egyáltalán –, de azt
hiszem, olyan helyen kell készülnünk a harcra, ahol lesz
esélyünk fedezékbe vonulni. Megtanítjuk őket, hogy felföldi
módra harcoljanak, sorakozzanak vagy oszoljanak egy
szavamra, máskülönben pedig tegyék hasznossá magukat. Csak
az emberek fele katonáskodott korábban, de vadászni
mindegyikőjük tud. – Felszegte az állát, és az újoncok felé intett,
akik közül páran elejtettek néhány vadat az út során. A Lindsay
testvérek lőtték például a fürjet, amit éppen ettünk.
Roger bólintott, és lehajolt, hogy kivegyen egy megfeketedett
agyaggolyót a tűzből a maga a botjával, közben elrejtve az arcát.
Majdnem mindegyikőjük. Mióta visszatértünk a Ridge-re,
mindennap kijárt vadászni, és még egy oposszumot sem sikerült
elejtenie. Jamie, aki egyszer maga is vele tartott, bizalmasan
megosztotta velem azon véleményét, hogy Roger jobban tenné,
ha a muskétájával megpróbálná inkább fejbe csapni a vadat,
mintsem lelőni azt.
Megrovólag összevontam a szemöldökömet Jamie-re. Ő
felvonta az övét, viszonozva pillantásomat. Roger majd kiheveri,
ez volt otromba mondanivalójának lényege. Magam is tágra
nyitottam a szememet, és felkeltem.
– De valójában ez mégsem olyan, mint a vadászat, ugye? –
ültem le Jamie mellé, és átnyújtottam neki a meleg
kukoricafánkokat. – Főleg most.
– Ezt mégis hogy érted, Sassenach? – Jamie kettétörte a
kukoricafánkot, és áhítattal szippantotta be a forró, illatos gőzt.
– Először is, nem tudhatod, hogy tényleg lesznek-e harcok –
mutattam rá. – Másodszor, ha lesznek is, nem fogtok képzett
csapatokkal szembekerülni. A Rendfenntartók is csak annyira
katonák, mint a te embereid. Negyedszer pedig – mosolyogtam
Rogerre –, a vadászat lényege, hogy megölj valamit. A háború
lényege pedig az, hogy élve gyere haza.
Jamie-nek a torkán akadt egy falat. Segítőkészen hátba
veregettem, mire Jamie felém fordult és rám meredt.
Felköhögött pár morzsát, nyelt egyet, majd felállt, a kiltje csak
úgy lobogott.
- Na, ide figyelj – mondta kissé rekedtesen. – Igazad van,
Sassenach, és tévedsz is. Nem olyan, mint a vadászat, az igaz.
Mert a vad általában nem próbál megölni téged. Ugyanakkor –
fordult Roger felé halálosan komolyan – minden egyébben téved.
A háború gyilkolás, semmi más. Ha bármi más jár az eszedben,
például hogy nem is igazi katonák ellen megyünk, hogy csak
rájuk akarunk ijeszteni, és legfőképp, hogy csak menteni akarod
az irhádat, akkor istenemre mondom, ember, nem éred meg az
első nap estéjét sem.
Azzal bedobta a maradék fánkot a tűzbe, és elvonult.

Leforrázva ültem egy pillanatig, amíg a kezemben tartott

friss fánk melege át nem szivárgott a ruhán, és meg nem égette
az ujjamat. Felszisszentem, és leraktam a rönkre, amin ültem,
mire Roger is megmozdult a maga rönkjén.
– Jól vagy? – kérdezte, bár nem nézett rám. Pillantását abba
az irányba szegezte, amerre Jamie tűnt el, a lovak felé.
– Jól. – Lehűtöttem megsütött ujjamat a rönk hideg, nyirkos
kérgén. Miután a kínos csendet enyhítette ez a kis közjáték, úgy
éreztem, most végre szóba hozhatom a témát.
– Az biztos – kezdtem –, hogy Jamie tapasztalatból beszél,
amiből van is neki… De az is biztos, hogy kicsit túlreagálta a
dolgot.
– Gondolod? – Roger nem tűnt idegesnek, és Jamie
megjegyzésein sem rökönyödött meg.
– Hát persze. Bármi történjék is a Rendfenntartókkal, mi
nagyon jól tudjuk, hogy ez az egész nem fog egy pusztító
háborúba torkollni. Valószínűleg semmi az egész!
– Nos, igen. – Roger még mindig a sötétségbe meredt, ajkait
elgondolkozva szorította össze. – Csak az a gond, hogy szerintem
Jamie nem erről beszélt.
Felvontam az egyik szemöldökömet, mire Roger felém
fordította a tekintetét egy félmosollyal.
– Amikor kijött velem vadászni, megkérdezte, hogy mit
tudok arról, ami történni fog. Elmondtam neki. Bree azt mondta,
hogy Jamie őt is megkérdezte, és ő is elmondta, amit tudott.
– Ami történni fog… Úgy érted, a forradalom?
Roger bólintott, szemét a hosszú, bőrkeményedéses ujjai
között morzsolgatott fánk darabkájára szegezte.
– Elmondtam neki, amit tudok. A csatákról, a politikai
küzdelmekről. Persze nem minden részletet, csak a legfontosabb
csatákat, amikre emlékeztem, és hogy milyen elhúzódó, véres
összecsapások lesznek. – Elcsendesedett egy pillanatra, majd
felnézett rám, s zöld szeme megcsillant.
– Nevezhetjük tisztességes cserének is a dolgot. Nála sosem
lehet tudni, de szerintem ráijesztettem. Jamie csak viszonozta a
szívességet.
Erre halkan felhorkantam, felálltam, és lesöpörtem a
morzsákat meg a hamut a szoknyámról.
– Akkor fogsz Jamie Fraserre háborús történetekkel
ráijeszteni – mondtam –, ha majd piros hó esik!
Roger felnevetett, de nem zökkent ki nyugalmából.
– Lehet, hogy nem ijesztettem rá, de az biztos, hogy elakadt
a szava. De mondok én valamit – folytatta valamelyest
komolyabban, habár a szeme ugyanúgy csillogott –, ő viszont
tényleg rám ijesztett az előbb.
A lovak irányába pillantottam. A hold még nem kelt föl, és
nem láttam mást, mint homályosan kavargó, nagy, nyugtalan
árnyakat és egy-egy, a tűz fényében megcsillanó kerek tomport
vagy egy felvillanó szempárt. Jamie-t nem lehetett látni, de
tudtam, hogy ott van. Valaki járkált a lovak között, mert a
jószágok alig láthatóan ide-oda lépdeltek, s időnként halkan
nyihogtak vagy prüszköltek, amiből tudtam, hogy valaki ismerős
van közöttük.
– Nem csak egy egyszerű katona volt – szólaltam meg
végül, halkan beszélve, habár szinte biztos voltam benne, hogy
Jamie túl messze van ahhoz, hogy halljon. – Tiszt volt.
Újra leültem a rönkre, és megérintettem a kukoricafánkot.
Már szinte teljesen kihűlt. Felvettem, de nem haraptam bele.
– Tudod, én harctéri nővér voltam. Egy franciaországi
katonai kórházban.
Roger bólintott, fejét érdeklődve szegte előre. A tűz sötét
árnyakat vetett az arcára, kiemelve erős szemöldökívét, vastag
arccsontját és szájának lágy ívét.
– Katonákat ápoltam. Mindannyian féltek. – Szomorúan
elmosolyodtam. – Azok, akik tűzharcba keveredtek, emlékeztek,
a többiek pedig elképzelték az eseményeket. De a tisztek voltak
azok, akik álmatlanul forgolódtak éjszakánként.
Elgondolkozva végigsimítottam a fánk érdes felszínén.
Enyhén zsíros tapintású volt a hájtól.
– Egy alkalommal, a prestoni csata után, míg Jamie az
egyik haldokló emberét tartotta a karjában, ott ültem mellette.
Sírt. Arra emlékszik. Cullodenre nem emlékszik, mert nem bírja
elviselni. – Lenéztem a kezemben tartott sült tésztára, és
körmömmel az égett darabkákat piszkáltam rajta.
– Igen, ráijesztettél. Mert nem akar könnyeket hullatni érted.
Ahogy én sem – tettem hozzá halkan. – Lehet, hogy nem most
lesz, de amikor eljön az idő… Vigyázz magadra, rendben?
Hosszú csend állt be. Aztán csak annyit válaszolt, „rendben”,
majd felállt és elment, lépteinek zaját gyorsan elnyelte a nedves
föld.
A többi tábortűz fényesen lobogott, mialatt az éjszaka egyre
sötétebbé vált. Az emberek még mindig rokonaik és barátaik
társaságában időztek, minden csapat a maga tüze körül. Az út
előrehaladtával tudtam, hogy elkezdenek majd egymáshoz
csapódni. Néhány nap múlva már csak egy nagy tűz lesz, és
aköré gyűlik mindenki, egyetlen fénykörbe.
Jamie nem attól ijedt meg szerintem, amit Roger mondott
neki, hanem attól, amit már maga is tudott. Egy jó tiszt előtt két
választási lehetőség áll: hagyja, hogy a felelősség súlya alatt
összeroppanjon, vagy teszi, amit kell, és ettől kőkeménnyé válik.
Jamie tudta ezt.
Ami pedig engem illet… Én is tudtam pár dolgot. Két katona
felesége is voltam, és mindketten tisztek voltak, mert Frank is az
volt. Nővér és gyógyító voltam két háború csataterein is.
Ismertem a csaták nevét és idejét, ismertem a vér szagát. És
a hányásét és a székletét is. Egy katonai kórházban láthat az
ember roncsolt végtagokat, kiontott beleket, nyílt töréseket… De
látja azokat a férfiakat is, akik sosem emeltek fegyvert senkire,
mégis meghaltak, a láztól vagy a mocsoktól, betegségben vagy
kétségbeesésükben.
Tudtam, hogy a két világháborúban ezrek haltak meg a
szerzett sérüléseiktől, vagy mert a csatatéren estek el. Tudtam,
hogy sok százezren haltak meg fertőzésektől és betegségekben.
Tudtam, hogy most sem lesz ez másképp, ahogyan négy év
múlva sem.
És ez tényleg nagyon megijesztett.

Másnap éjjel tábort vertünk a Balsam hegységben, Lucklow

települése fölött úgy egy mérföldnyire. Néhányan közülünk nem
akartak megállni, amíg el nem érjük Brownsville faluját.
Brownsville utunk egy félreeső pontján volt, mielőtt
visszafordultunk volna Salisbury felé, és egy italmérés
lehetőségével kecsegtetett – vagy legalábbis egy hívogató
pajtával, ahol aludhatnánk de Jamie jobbnak látta várni.
– Nem akarom megijeszteni az ott lakókat – magyarázta
Rogernek – azzal, hogy sötétedés után belovagolok egy csapat
fegyveressel. Jobb, ha napvilágnál közöljük velük, mi járatban
vagyunk, és hagyunk az embereinknek egy napot és főképp egy
éjszakát, hogy felkészüljenek a távozásra. – Nem folytathatta,
mert olyan fullasztó köhögés tört rá, hogy még a válla is
belerázkódott.
Nem tetszett sem Jamie kinézete, sem a hangja. Úgy nézett
ki, mint egy penészfoltos gyapjútakaró, és amikor odajött a
tűzhöz, hogy vacsorát szedjen magának, hallottam, hogy
minden lélegzetvételnél hangosan zihál. A legtöbb férfi hasonló
állapotban volt, járványszerűen vöröslött az orruk, és köhögtek,
és a tűz pár percenként felsistergett, amikor valaki horkantott és
beleköpött.
Legszívesebben ágyba dugtam volna Jamie-t egy forró kővel
a lábánál, egy mustáros tapasszal a mellkasán, és megitattam
volna egy forró, aromás borsmenta és csikófark leveléből készült
főzettel. Mivel ehhez egy sor ágyú, béklyók és jó néhány
fegyveres kellett volna, megelégedtem azzal, hogy mertem neki
egy jó húsos adag pörköltet a tányérjába.
– Ewald! – kiáltott oda rekedtes hangon Jaime az egyik
Muellernek. Megakadt a szava, megköszörülte a torkát, ami úgy
hangzott, mintha posztót téptek volna szét. – Ewald, menjetek és
hozzatok még fát a tűzre Paul-lal. Hideg lesz az éjszaka.
Már akkor hideg volt. A férfiak olyan közel álltak a tűzhöz,
hogy kendőik és kabátjaik szegélye megpörkölődött, és a
csizmájuk orra – már akinek volt csizmája – forró bőrszagot
árasztott.
Az én térdem és combom is majdnem felhólyagosodott,
ahogy kényszerűségből a tűz mellett álltam, hogy felszolgáljam a
pörköltet. A hátsó felem viszont jéghideg volt, a régi nadrág
ellenére is, amit a felsőm és az alsószoknyák alatt viseltem –
részben, hogy melegen tartson, részben, hogy amíg a lovon ülök,
ne dörzsöljem sebesre magam. A karolinai erdőket nem női
nyeregre találták ki.
 Miután felszolgáltam az utolsó adagot is, hátat fordítottam a
tűznek, hogy megegyem a saját vacsorámat, mire fagyott
fenekemet áldott meleg ölelte körül.
– Minden rendben, asszonyom? – Jimmy Robertson, aki a
pörköltet főzte, a vállam fölött kukucskált, dicséret reményében.
– Csodálatos lett! – biztosítottam. – Nagyon finom! –
Valójában a pörkölt forró volt, én meg éhes. Ez, valamint az a
tény, hogy nem nekem kellett főzni, elegendő őszinteséget
kölcsönzött szavaimnak ahhoz, hogy a férfi elégedetten
magamra hagyjon.
Lassan ettem, élveztem a fatál melegét hideg kezemben,
valamint a táplálék megnyugtató melegét a gyomromban. A
tüsszögés és krákogás hangzavara a hátam mögött fikarcnyit
sem tudta csorbítani az étel által előidézett jólét pillanatnyi
érzését, sem a nyeregben töltött hosszú nap után rám váró
pihenés utáni várakozás örömét. Még a körülöttünk lévő erdők
látványa, az erősödő csillagfényben álló jéghideg és fekete fák
sem zavartak meg.
Az én orrom is lelkesen folyni kezdett, de reménykedtem,
hogy ez csak a forró étel fogyasztásának eredménye.
Kísérletképpen nyeltem egyet, de nem volt jele sem
torokfájásnak, sem hurutos dugulásnak a mellkasomban. Jamie
megrezzent. Befejezte a vacsorát, és odaállt mellém, hogy
megmelengesse hátát a lángoknál.
– Jól vagy, Sassenach? – kérdezte rekedten.
– Csak vazomotoros rinitisz – feleltem, és megtöröltem az
orromat a zsebkendőmmel.
– Hol? – nézett gyanakodva az erdőre. – Itt? Nem azt
mondtad, hogy Afrikában élnek?
– Mi…? Ja, rinocérosz. Igen, ott élnek. Csak azt akartam
mondani, hogy folyik az orrom, de még nem kapott el a la
[29]
grippe .
– Ó, igen? Az jó. Engem igen – felelte szükségtelenül, és
tüsszentett, háromszor egymás után. Átnyújtotta kiürített
tányérját, hogy mindkét kezét használhassa orrfújásra, amit meg
is tett, egy sor velőtrázó trombitálás kíséretében. Kivörösödött,
lüktető orrlyukait látva alig láthatóan összerezzentem. A
nyeregtáskámban volt egy kis kámforos medvezsír, de biztos
voltam benne, hogy nem hagyja, hogy mindenki szeme láttára
bekenjem az orrát.
– Nem kellene mégis továbbhaladnunk? – kérdeztem,
Jamie-t figyelve. – Geordie szerint a falu már nincs messze, és
van arra egy út is, vagy valami olyasmi.
Tudtam a választ a kérdésemre. Jamie nem az a fajta volt,
aki változtat a stratégiáján a személyes kényelme kedvéért.
Ráadásul már felállították a tábort, és jókora tűz is égett. Mégis,
azon túl, hogy egy meleg, tiszta ágy után vágyakoztam – vagy
bármilyen ágyra, nem vagyok válogatós –, aggódtam Jamie
miatt. Ha a közelében voltam, hallottam, hogy zihálva, nehezen
veszi a levegőt, ami nem hagyott nyugodni.
Tudta, miről beszélek. Elmosolyodott, és elrakta inge ujjába
az ázott zsebkendőt.
– Megleszek, Sassenach – mondta. – Ez csak egy kis
megfázás a csípős levegőtől. Voltam én már ennél rosszabbul is,
nem egyszer.
Paul Mueller újabb fadarabot vetett a tűzre, mire egy
leszakadó parázs szikraesőt vetett az égre, amitől mindnyájan
hátrahőköltünk, nehogy a nyakunkba hulljon az áldás. Mostanra
jól átsült a hátsóm, és a tűz felé fordultam. Jamie azonban
továbbra is háttal állt, homlokán finom ráncokkal, miközben a
fák fenyegető árnyait vizsgálta.
A homloka kisimult, és amikor megfordultam, két embert
láttam előbújni az erdőből, akik fenyőtűket és kéregdarabkákat
ráztak ki a ruháikból. Jack Parker volt az, egy újonnan
érkezővel. Még nem ismertem a férfit, de nyilvánvalóan
nemrégiben vándorolhatott be Glasgow-ból, a beszédéből ítélve.
– Minden csendes, uram – mondta Parker, és röviden
megérintette a kalapját, szalutálképpen. – Viszont mocskos egy
hideg van…
– Úgy ám, nem éreztem a micsodámat vacsora óta! –
vetette közbe a glasgow-i, miközben vigyorogva és magát
dörzsölve a tűz felé indult. – Lehet, hogy fel is szívódott!
– Tudom, miről beszélsz – felelte Jamie, szintén széles
vigyorral. – Elmentem vizelni egy perce, de nem leltem én sem.
– Nagy nevetés közepette megfordult és elment, hogy megnézze
a lovakat, egy félig megevett második tál pörkölttel a kezében.
A többiek már a fekhelyeiket készítették elő és azon
tanakodtak, fejjel vagy lábbal a tűz felé fordulva bölcsebb-e
aludni.
– Lepörzsöli a csizmád talpát, és túl közel kerülsz – mondta
Evan Lindsay. – Látod? Kiégtek belőle a szögek, ezt nézd meg! –
Felemelte az egyik nagy lábát, és közszemlére tett egy viharvert
cipőt, amit vastag zsinórral kötött össze, hogy összefogja
valamennyire. A bőrtalpakat és sarkakat néha összevarrták,
általában azonban apró, faragott faszögekkel vagy bőrrel
rögzítették, és fenyőgumival vagy más ragasztóval ragasztották
össze azokat. A fenyőgumi különösen tűzveszélyes volt. Láttam
már párszor, hogy szikrákat lövell azoknak a férfiaknak a talpa,
akik lábbal a tűz felé fordulva, s ahhoz túl közel húzódva
aludtak.
– Jobb, mint ha a hajad fogna tüzet – vitatkozott Ronnie
Sinclair.
– Nem hiszem, hogy a Lindsay fiúknak ezért halálra kéne
aggódniuk magukat – vigyorgott Kenny a bátyjára, és
homlokába húzta a kötött sapkát, amit a – két testvéréhez
hasonlóan – kopaszodó fején viselt.
– Úgy ám, első a fej – helyeselt Murdo. – Nehogy
megfázzon a fejbőr, mert egyből rámegy a májadra, és akkor
aztán véged, mint a botnak! – Murdo szerető gondossággal
vigyázott kopaszodó feje búbjára, ennek megfelelően ritkán
lehetett látni kötött hálósipkája vagy különleges fejfedője nélkül,
mely utóbbi egy oposszum szőrös irhájából készült, és hetyke
borzbunda szegélyt is kapott. Irigykedve nézett Rogerre, aki egy
bőrzsinórral kötötte hátra dús, fekete haját.
– MacKenzie-nek nem kell aggódnia, szőrös, mint egy
medve!
Roger válaszképpen elvigyorodott. A többiekhez hasonlóan ő
is abbahagyta a borotválkozást, amikor elhagytuk a Ridge-et.
Most, nyolc nappal később a sűrű, sötét borosta valóban egy vad,
medveszerű karaktert kölcsönzött neki. Eszembe jutott, hogy
amellett, hogy kényelmesebb így, egy ilyen tömött szakáll
kétségtelenül melegen tartja az arcot egy ilyen éjszakán. Saját
csupasz és védtelen államat a kendőm védelmező redői közé
bújtattam.
A lovaktól visszatérve, ahogy ezt meghallotta, Jamie is
felnevetett, de nevetése görcsös köhögésbe fulladt. Evan
megvárta, amíg véget ér, majd azt kérdezte:
– Te mit mondasz, Mac Dubh? Füle vagy farka?
Jamie megtörölte a száját a kabátja ujján, és elmosolyodott.
Szőrösen, mint a többiek, teljesen úgy nézett ki, mint egy viking,
ahogy a tűz vörös, arany és ezüst fénnyel csillant meg szárba
serkenő szakállán és kibontott haján.
– Ne aggódjatok, fiúk! – mondta. – Elég melegen fogok
aludni, feküdjek én bárhogy. – Felém biccentett, mire általános,
dörgő nevetés tört ki, a ridge-i férfiak kissé vaskos, skót és gael
nyelven közbeszúrt megjegyzéseivel.
Egyik-másik újonc ösztönös érdeklődéssel kapta rám a
tekintetét, majd gyorsan el is fordították, ahogy felmérték Jamie
magasságát, szélességét és derűsen vad kisugárzását. Találkozott
a pillantásom az egyik férfiéval, aki erre megszeppent, de aztán
visszamosolygott rám, és félénken lehajtotta a fejét.
Hogy a fenébe csinálta Jamie? Egy rövid, durva vicc, amivel
értésre juttatta, hogy az övé vagyok, elejét vette minden további,
nemkívánatos udvarlásnak, és megerősítette vezetői pozícióját.
– Mint egy nyavalyás páviántörzs – mormogtam
magamban. – És én alszom a főpáviánnal!
– A páviánok a farok nélküli majmok, ugye? – kérdezte
Fergus, felém fordulva az Ewalddal a lovakról folytatott
eszmecseréből.
– Nagyon jól tudod, hogy így van. – Elkaptam Jamie
pillantását, és láttam, hogy felvonja a szája egyik sarkát.
Tudtam, mire gondol, és ő is tudta, hogy tudom, és mosolya
szétterült az arcán.
 Lajos, Franciaország királya saját állatkertet tartott fenn
Versailles-ban, amelynek lakói között volt néhány mandrill
pávián is. A tavaszi délutánokon az egyik legnépszerűbb udvari
elfoglaltságnak számított meglátogatni a páviánok lakóhelyeit, és
megcsodálni a hímek szexuális étvágyát és káprázatosan
sokszínű hátsóját.
Egy bizonyos M. de Ruvel – állítólag – felajánlotta, hogy
hasonló színűre tetováltatja alfelét, ha ezzel hasonló
fogadtatásban részesülne az udvari hölgyeknél. Madame de la
Tourelle azonban határozottan értésére adta, hogy a teste
minden tekintetben alulmúlja a mandrillokét, és a színezés nem
valószínű, hogy bármit is javítana a helyzeten.
A tűz fényénél nehéz volt megállapítani, de meglehetősen
biztos voltam benne, hogy Jamie arcának gazdag pírja legalább
annyira a leplezett jókedvének volt köszönhető, mint annak,
hogy melege van.
– Ha már a faroknál tartunk – búgta a fülembe –, rajtad
van az a pokoli nadrág?
– Igen.
– Vedd le.
– Micsoda? Még hogy itt? – néztem rá, tettetett
ártatlansággal kikerekedett szemmel. – Azt akarod, hogy
befagyjon a seggem?
Jamie kissé összeszűkítette a szemét, macskaszerű kék
csillogással pillantása mélyén.
– Ó, nem fog az befagyni – mondta halkan. – Garantálom.
Mögém állt, és a lángok vad forróságát testének hűvös
szilárdsága váltotta fel. Mint kiderült, ő sem volt kevésbé vad,
amikor átfogta a derekamat és magához húzott.
– Ó, megtaláltad – mondtam. – Milyen kedves tőled.
– Mit találtál? Elvesztettél valamit? – állt meg Roger a
lovaktól jövet, egyik hóna alatt egy feltekert pokróccal, a másik
alatt a bodránnal.
– Ó, csak egy öreg nadrág – felelte Jamie derűsen. A
kendőm takarásában egyik keze még mindig a szoknyám dereka
alatt rejtőzött. – Megajándékozol hát minket egy dallal?
 – Hát persze, ha szeretné valaki – mosolygott Roger. A tűz
fénye vörösessé festette arcvonásait. – Valójában szerettem volna
megtanulni egyet, Evan megígérte, hogy elénekel nekem egy
[30]
silkie -dalt, amit még a nagymamájától tanult.
Jamie felnevetett.
– Ó, azt hiszem, ismerem azt a dalt.
Roger erre hirtelen felvonta a szemöldökét, én is félig
hátrafordultam, és meglepetten néztem fel Jamie-re.
– Hát, elénekelni nem tudnám – mondta szelíden, látva a
csodálkozásunkat. – De a szövegét ismerem. Evan gyakran
énekelte, aztán Ardsmuir börtönében is hallottam. Egy kicsit
trágár – tette hozzá, azon a finoman szemérmes hangon, ahogy
gyakran beszélnek a felföldiek, mielőtt elárulnának valami
igazán megrázó dolgot.
Roger felismerte ezt, és felnevetett.
– Akkor talán leírom – felelte. – Az eljövendő generációk
számára.
Jamie ujjai ügyesen haladtak tovább, és ekkor a nadrág –
ami Jamie-é volt, és így hat számmal nagyobb volt rám, mint
kellett volna – meglazult és halkan a földre hullt. Hűvös huzat
fújt be a szoknyám alá és csapta meg újonnan lecsupaszított alsó
felemet. Halkan levegő után kaptam.
– Hideg van, igaz? – húzta be Roger a vállát mosolyogva,
ahogy együttérzőn eltúlzott mozdulattal kirázta a hideg.
– De még mennyire – feleltem. – Egy rézmajom golyóit is
lefagyasztaná, nem igaz?
Jamie-t és Rogert erre egyszerre kapta el a köhögőgörcs.
Miután az őrszemek elfoglalták a helyüket, és a lovakat is
elláttuk éjszakára, visszavonultunk a saját pihenőhelyünkre, a
tűz körül fekvőktől diszkrét távolságba. Kikapartam a
legnagyobb köveket és ágakat az avarszőnyegből, vágtam pár
lucfenyőágat, és ráterítettem a takarókat, mire Jamie utoljára
körbejárta a tábort. Az élelem és a tűz melegsége elillant, de nem
remegtem egész testemben egészen addig, amíg meg nem
érintett.
 Egyből a takarók alá akartam bújni, de Jamie még mindig
szorosan tartott. Eredeti szándéka mit sem változott – finoman
szólva –, de a figyelmét egy pillanatra elterelték a körülmények.
Továbbra is szorosan átölelt, de mozdulatlanul állt, fejét
felszegve, mintha hallgatózna, és a fák sötétjébe bámult. Teljesen
besötétedett már, a fákból csak annyi látszott, amennyi a tűz
fényéből az ahhoz legközelebbi néhány fatörzsről visszaverődött.
A szürkület utolsó árnyéka is elhalványult, és a tűz körén túl csak
a feneketlen feketeség honolt.
– Mi az? – kérdeztem, visszahúzódva egy kicsit, ösztönösen
Jamie-hez bújva, aki szorosabban fonta körém a karját.
– Nem tudom. De érzek valamit, Sassenach. – Megmozdult,
nyugtalan kutakodással, akár egy szelet szaglászó farkas, de a
levelek távoli zörgésén kívül más üzenet nem ért el hozzánk.
– Ha nem orrszarvú, akkor valami más – mondta halkan, és
nyugtalan suttogásától felállt a nyakamon a szőr. – Egy pillanat,
szívem.
S ezzel magamra hagyott. Közelségének elvesztésével a szél
hirtelen igen hidegen fújt körülöttem, ő pedig elindult, hogy
feltűnés nélkül váltson pár szót néhány emberrel.
És vajon mit érez odakint a sötétben? Minden tiszteletem
Jamie veszélyérzetének. Elég sokáig élt úgy, mint vadász, és mint
akire vadásznak, ahhoz, hogy felismerje érzékeinek azt a kiélezett
állapotát, ami megkülönbözteti egymástól a kettőt.
Egy pillanattal később visszatért, és leguggolt mellém, amíg
én remegve beburkolóztam a takarókba.
– Minden rendben van – mondta. – Megmondtam
mindenkinek, hogy ma este két őrünk lesz, és mindkettőnek
csőre töltve kell tartania a fegyverét. De egyébként azt hiszem,
minden rendben van. – Túl rajtam, a fák közé nézett, de már
csupán az látszott rajta, hogy gondolkodóba esett.
– Minden rendben van – ismételte meg, magabiztosabban.
– Elment?
Elfordította a fejét, szája sarka felfelé görbült. A szája
puhának, gyengédnek és sebezhetőnek tűnt sűrűsödő szakálla
kemény, vöröses szálai között.
 – Nem tudom, hogy volt-e ott egyáltalán bármi, Sassenach
– felelte. – Mintha valaminek a szemét éreztem volna
magamon, de lehet, hogy csak egy elhaladó farkas volt, vagy egy
[31]
bagoly, vagy csupán egy nyugtalan spiorad? , ami az
erdőben barangolt. De igen, most már elment.
Rám mosolygott. A villódzó fény glóriát vont a feje és a válla
köré, ahogy megfordult, háttérben a tűzzel. Kicsit messzebbről
Roger hangja sodródott felém a tűz ropogásán át, aki épp a
silkie-ről szóló dalt tanulta, Evant követte rekedtes, de
magabiztos hangon. Jamie bebújt mellém a takaró alá, mire felé
fordultam, és hideg ujjaimmal matatva igyekeztem neki
visszaadni a korábbi szívességet.
Egész testünkben reszkettünk, minden porcikánk vágyott a
másik melegére. Megtaláltam, ő megfordított engem, felgyűrte a
több réteg ruhát kettőnk között, hogy mögém feküdhessen, majd
átkarolt, meztelen bőrünk titkos, apró foltjai összeforrtak a
takarók alatt. Az erdő sötétje felé fordulva feküdtem, néztem,
ahogy a tűz fénye táncol a fák között, miközben Jamie mozgott
mögöttem – mögöttem, közöttem, bennem – meleg és hatalmas
hímtagjával, olyan lassan, hogy az ágak is alig reccsentek meg
alattunk. Roger erőteljes, édes hangja a férfiak mormogását
túlharsogva szállt, és a reszketés lassan alábbhagyott.

Sokkal később ébredtem a kékesfekete ég alatt, kiszáradt

szájjal, Jamie reszelős hangú szuszogásával a fülemben.
Álmodtam. Ez is amolyan értelmetlen álom volt, ami
kellemetlenül fel-felbukkan, aztán szertefoszlik, de rossz szájízt és
emlékeket hagy maga után. Innom kellett és könnyítenem
magamon, így kicsusszantam Jamie karja alól, és kibújtam a
takarók közül. Jamie morogva mocorgott kicsit, szívott egyet az
orrán álmában, de nem ébredt fel.
Még addig maradtam, hogy kezemet egy röpke másodpercre
a homlokára tegyem. Hűvös volt, nem volt láza. Akkor talán
tényleg igaza van, csak egy csúnya megfázás. Felálltam, nem
akaródzott elhagyni fészkünk meleg menedékét, de tudtam, hogy
nem várhatok reggelig.
A dalok elhallgattak, a tűz is kisebb volt már, de még mindig
égett, az őrszem táplálta. Murdo Lindsay volt az, láttam
oposszumbőr sapkájának fehér szőrméjét, ami mintha egy kupac
ruha és takaró tetején hevert volna. A névtelen glasgow-i,
muskétájával a térdén a tisztás másik végében guggolt.
Odabiccentett nekem, arca sötétbe borult kalapjának széles
karimája alatt. A fehér fejfedő lépteim zajára felém is odafordult.
Futólag odaintettem, mire Murdo is felém biccentett, majd
visszafordult az erdő felé.
A férfiak betakarva, körben feküdtek, takaróikba temetve.
Hirtelen szorongás fogott el, ahogy beléptem közéjük. Még
mindig az éjszaka és az álmok bűvöletében járva, összerezzentem
a néma alakok látványára, ahogy ott feküdtek egymás mellett
mozdulatlanul. Épp így feküdtek a holtak Amiens-ben is. Meg
Prestonban. Mozdulatlanul és lepellel borítva, letakart arccal és
névtelenül. A háború ritkán nézi meg a halottak arcát.
És miért kell nekem felébrednem a szerelem öleléséből, hogy
a háborúra és halottak alvó soraira gondoljak? – tűnődtem,
ahogy könnyű léptekkel továbbhaladtam a betakart testek
vonalán. Nos, erre elég egyszerű volt válaszolni, tekintettel a
megbízásunkra. Csatába készültünk – ha nem most, akkor
hamarosan.
Egy takaróba csavart alak felnyögött, köhögött, majd az
oldalára fordult, láthatatlan arccal, a többiektől
megkülönböztethetetlenül. Megriadtam a mozdulatra, de ekkor
az illető kidugta az egyik nagy lábát a takaró alól, amiről
kiderült, hogy Evan Lindsay zsinóros cipője van rajta.
Megkönnyebbültem, ahogy képzeletem nyugtalanító súlya
lehullott lelkemről az élet, a személyiség létezésének eme
bizonyítékára.
A háború anonimitása teszi lehetővé a gyilkolást. Amikor a
névtelen halottak újra nevet kapnak a sírköveken és
emlékműveken, akkor visszakapják a katonákként elvesztett
identitást, és elnyerik helyüket a bánatban és az emlékezetben,
ők, a fiák és szeretők kísértetek Talán ez az utazás békésen ér
véget. Az a konfliktus azonban, ami közeleg… A világ még
hallani fog róla, gondoltam, és elhaladtam az utolsó alvó férfi
mellett is, mintha egy olyan gonosz álmon sétálnék keresztül,
amiből még nem ébredtem fel teljesen.
Felvettem egy vizesflaskát a földről, a nyeregtáskák mellől, és
nagyot kortyoltam belőle. A víz szinte fájóan hideg volt, és komor
gondolataim szertefoszlottak, elmosta azokat a víz tiszta, friss íze.
Vártam egy kicsit, mert a hideg víztől levegő után kapkodtam,
majd megtöröltem a számat.
Jobb, ha viszek egy kicsit Jamie-nek is, mert ha nem ébredt
fel arra, hogy elmentem, arra biztos fel fog, amikor visszabújok,
és tudom, hogy az ő szája is ki lesz száradva, mert jelenleg nem
kap levegőt az orrán át. A flaska szíját átvetettem a vállamon, és
beléptem az erdő rejtekébe.
Hideg volt a fák alatt, de a levegő mozdulatlan volt, és
kristálytiszta. Az árnyak, amik a tűz mellől nézve még
baljóslatúnak tűntek, most, a fák menedékéből szemlélve furcsán
megnyugtatókká váltak. Ahogy elfordultam a tűz ragyogásától
és ropogásától, szemem hamar hozzászokott a sötéthez.
Hallottam, hogy valami apró dolog neszez a közeli száraz fűben,
majd váratlanul egy bagoly huhogott a távolban.
Amikor végeztem, csak álltam pár percig, és élveztem a
pillanatnyi magányt. Nagyon hideg volt, de nagyon békés is.
Jamie-nek igaza volt, gondoltam: bármi volt is, vagy nem volt itt
korábban, az erdőben semmi ellenséges nem rejtőzött már.
Mintha azzal, hogy rágondoltam, megidéztem volna őt, mert
meghallottam óvatos lépteit és lassú, reszelős lélegzetvételét.
Köhögött, elfojtott hangon, fulladozva, ami egyáltalán nem
tetszett.
– Itt vagyok – mondtam halkan. – Hogy van a mellkasod?
A köhögés hirtelen rémült zihálásba fulladt, majd falevelek
ropogása és léptek zaja hallatszott a levelek közül. Láttam, hogy
Murdo felugrik, muskétájával a kezében, majd egy sötét alak
rohant el mellettem.
 – Állj! – kiáltottam rá, inkább meglepetten, mint ijedten. Az
alak megbotlott, és én ösztönösen lekaptam vállamról a
vizescsajkát, és a szíjánál lógva suhintottam vele egyet. Az tompa
kongással csapódott neki az illető hátának, és bárki volt is az –
aki biztosan nem Jamie volt –, köhögve térdre esett.
Erre rövid időre kitört a káosz, a férfiak játék dobozból kiugró
bohócok módjára pattantak ki takaróik alól, összefüggéstelenül
kiabáltak, és általános fejetlenség lett úrrá rajtuk.
A glasgow-i átugrott néhány, a földön vonagló testen, és
üvöltve, muskétáját a feje fölé tartva bevette magát az erdőbe. A
sötétségbe burkolózva megtámadta az első alakot, akit meglátott,
aki történetesen én voltam, fejjel előre, a levelek közé zuhantam,
ahol minden kecsességet nélkülözve elterültem, és kiszorult
belőlem a levegő, amikor a glasgow-i a gyomromra térdelt.
Bizonyára kellőképpen nőiesen nyögtem föl, ahogy a földre
estem, mert az illető elgondolkozva megtorpant, épp mielőtt fejbe
kólintott volna.
– Mi? – Leengedte üres kezét, és óvatosan megtapogatott.
Amikor kezébe került egy semmi mással össze nem téveszthető
női mell, úgy rántotta vissza a kezét, mintha megégette volna, és
lassan leszállt rólam.
– Ööö… Hmm! – mondta.
– Vau! – feleltem, olyan szívélyesen, ahogy csak kitellett
tőlem. Forogtak felettünk a csillagok, fényesen ragyogtak
keresztül a levéltelen ágakon. A glasgow-i, zavarában halk skót
megjegyzéseket dörmögve eltűnt. Tőlem balra mindenki kiabált,
és többen a földre zuhantak, de abban a pillanatban nem tudtam
másra figyelni, mint arra, hogy visszanyerjem a lélegzetemet.
Mire újra a saját lábamon álltam, a támadót elfogták és a tűz
világosságába ráncigálták.
Ha nem köhögött volna, amikor megütöttem, akkor jó
eséllyel kereket oldhatott volna. Így azonban olyan erősen
krákogott és zihált, hogy alig bírt megállni egyenesen, és arca
sötétlett az erőfeszítéstől, hogy levegőt kapjon. Az erek, mint
kidudorodó kukacok futottak végig a homlokán, és ahogy
lélegzett – vagy legalábbis próbált –, kísérteties sípoló hangot
hallatott.
– Te meg mi a fenét keresel itt? – förmedt rá Jamie durván,
majd ő is együttérző köhögésbe kezdett.
Ez pusztán költői kérdés volt, mert a fiú nyilvánvalóan nem
tudott beszélni. Josiah Beardsley volt az, egy – jó eséllyel –
mandulaműtétre váró betegem, aki bármit csinált is a találkozó
óta, az láthatóan szemernyit sem javított egészségi állapotán.
A tűzhöz siettem, ahová a kávéfőző kannát raktuk a
parázsba. Megfogtam a sálam egy redőjével, és megráztam. Jó,
még maradt valamennyi, és mivel a vacsora óta fő itt magában,
olyan erős lesz benne a kávé, mint a méreg.
– Ültessétek le, lazítsátok meg a ruháját, és hozzatok nekem
hideg vizet! – Befurakodtam a fogoly körül álló férfiak
gyűrűjébe, a forró kávéskannával biztatva őket, hogy lépjenek
arrébb.
Pár pillanattal később egy bögre erős kávét tartottam az
ajkához, ami fekete volt és szurokszerű, és csupán pár korty
hideg vízzel volt felhígítva, hogy ne égesse meg a száját.
– Elszámolok négyig, akkor fújd ki a levegőt, aztán
elszámolok kettőig, akkor lélegezz be, aztán igyál – mondtam.
Írisze körül világított a szeme fehérje, és a szája sarkában
összegyűlt a nyál. A kezemet azonban határozottan a vállára
tettem, biztatva, hogy fújja ki a levegőt, számoljon, vegyen
levegőt, mire kétségbeesett feszültsége enyhült kissé.
Egy korty, kilégzés, egy korty, belégzés, és mire az összes
kávét belediktáltam, arca riasztó vérvörös árnyalata a
halzsigerekhez vált hasonlatossá, néhány halvány, pirosas folttal
ott, ahol megütötték őt a férfiak. Sípolt a levegő a tüdejében, de
lélegzett, ami határozott javulást jelentett.
A férfiak egymás közt beszélgettek és érdeklődve nézelődtek,
de hideg volt, későre járt, és ahogy az elfogás izgalma
alábbhagyott, kezdett leragadni a szemük, és ásítoztak. Végül is
csak egy fiú volt az illető, ráadásul egy vézna és rusnya alak.
Amikor Jamie aludni küldte őket, készségesen távoztak,
visszabújtak a takaróik alá, és ránk hagyták, hogy foglalkozzunk
váratlan vendégünkkel.
 Bebugyoláltam Josiah-t néhány plusz takaróba, bekentem
kámforos medvezsírral, és a kezébe nyomtam még egy pohár
kávét, mielőtt hagytam volna, hogy Jamie kikérdezze. A fiú
borzasztóan zavarba jött figyelmességemtől, vállait behúzta,
szemét a földre szegezte, de nem tudtam, hogy csupán nincs
hozzászokva ahhoz, hogy így sürögjenek-forogjanak körülötte,
vagy a kezét a mellén keresztbe fonó Jamie fenyegető jelenléte
volt az, ami miatt ilyen kényelmetlenül érezte magát.
Tizennégy éves korához képest fejletlen volt, és olyan vékony,
hogy zörögtek a csontjai. Meg tudtam volna számolni a bordáit,
amikor kigomboltam az ingét, hogy meghallgassam a szívét.
Nem volt egy szép gyerek, fekete haja rövidre volt vágva, és
összetapadt tincsekben meredt az égnek, vastagon állt rajta a
piszok, a zsír és az izzadság, és az embernek az az általános
benyomása támadt róla, hogy a nagy fekete szemével és az
aggodalomtól és gyanakvástól összerándult arcával olyan, mint
egy bolhás majom.
Miután végül mindent megtettem, amit tudtam, immár
megelégedtem a fiú kinézetével. Biccentettem Jamie-nek, aki a
földre ereszkedett a fiú mellé.
– Szóval, mondja csak, Mr. Beardsley – mondta kedvesen. –
Jött, hogy csatlakozzon a milíciánkhoz?
– Ööö… nem. – Josiah a bögrét forgatta a kezében, és nem
nézett fel. – Én… ööö… Az ügyeim intézése során erre vezetett az
utam, ez minden. – Úgy be volt rekedve, hogy önkéntelenül is
összerezzentem, ahogy együttérzően elképzeltem, mennyire
fájhat begyulladt torka.
– Értem. – Jamie halkan és barátságos hangon beszélt. –
Szóval véletlenül megpillantotta a tüzünket, és gondolta,
megnézi, hátha kaphatna meleg ételt és szállást éjszakára, igaz?
– Igen, így volt. – A fiú látható nehézségek árán nyelt egyet.
– Hmm. De már korábban is itt volt, igaz? Itt volt az
erdőben, közvetlenül naplemente után. Miért várt a holdkelte
utánig, hogy tudassa velünk, hogy itt van?
– Én nem…
– Ó, dehogyisnem! – Jamie még mindig barátságosan
beszélt, de határozott hangot ütött meg. Kinyújtotta a kezét és
megragadta Josiah ingének mellét, kényszerítve a fiút, hogy
ránézzen. – Ide figyelj, ember! Alkut kötöttünk. A bérlőm vagy,
megegyeztünk. Ez azt jelenti, hogy jogot formálhatsz a
védelmemre. De azt is jelenti, hogy én meg jogot formálhatok
arra, hogy halljam az igazat.
Josiah visszanézett, félve ugyan és riadt tekintettel, de olyan
öntudatos pillantással, ami sokkal többnek mutatta őt
tizennégynél. Nem próbálta meg elfordítani a fejét, és okos fekete
szemében látszott, hogy gondosan mérlegeli a dolgokat.
Ez a gyermek – ha egyáltalán gyermeknek lehet tekinteni,
Jamie egyértelműen felnőttként bánt vele – hozzászokott ahhoz,
hogy csak magára számíthat.
– Megmondtam önnek, uram, hogy az új évre a birtokán
leszek, és továbbra is ez a szándékom. De hogy addig mit
csinálok, az egyedül az én dolgom.
Jamie szemöldöke kérdőn a magasba szökött, de lassan
bólintott, és engedett szorításán.
– Való igaz. Azt persze el kell ismernie, hogy kíváncsivá teszi
az embert.
A fiú már éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor
meggondolta magát, és inkább a pohár kávéjába temette az
orrát.
Jamie újabb próbát tett.
– Felajánlhatom a segítségünket az ügyei intézésében?
Velünk utazna, legalább egy darabon?
Josiah megrázta a fejét.
– Nem. Lekötelez, uram, de ezt az ügyet legjobb, ha egyedül
rendezem.
Roger nem ment aludni, megállt Jamie mögött, és eddig
némán figyelt.
Most azonban előrehajolt, és zöld szemét a fiúra szegezte.
– Ez az ön ügye… – mondta. – Ugye semmilyen módon
nincs kapcsolatban a hüvelykujján látható jellel, igaz?
A bögre ekkor a földre esett, a kávé kiömlött, az arcomra és a
fűzőmre fröccsent. A fiú kitakarózott, és mielőtt egyet
pislanthattam volna, a tisztás felénél járt. Addigra Jamie is felállt
és utánaeredt. A fiú megkerülte a tüzet, Jamie átugrotta azt. Úgy
tűntek el az erdőben, mint a róka és a kopó, Rogerrel pedig csak
tátott szájjal bámultunk utánuk.
A férfiak aznap éjszaka már másodjára ugrottak ki takaróik
alól és nyúltak fegyvereik után. Kezdtem azt hinni, hogy a
kormányzó elégedett lesz a milíciájával. Az biztos, hogy egy
pillanat alatt képesek akcióba lendülni.
– Mi a fene… – szóltam oda Rogernek, és letöröltem a kávét
a szemöldökömről.
– Lehet, hogy nem kellett volna ilyen hirtelen szóba hozni –
mondta.
– Mi a…? Mi a…? Mi történt itt? – bömbölte Murdo Lindsay
körbepillantgatva, és muskétája csövét végighordozta az
árnyékba borult fák között.
– Megtámadtak minket? Hol vannak a gazemberek? –
Kenny négy-kézlábra támaszkodott mellettem, és úgy kukucskált
ki kötött sapkájából, mint egy varangy a locsolókanna alól.
– Senki. Nem történt semmi. Vagyis… Tényleg minden
rendben van!
A tömeg megnyugtatására és a történtek megmagyarázása
érdekében tett erőfeszítéseim nagyrészt észrevétlenek maradtak a
ricsajban. Roger azonban, aki sokkal nagyobb termetű és
hangosabb is volt, végül sikeresen úrrá lett a zavaron, és
elmagyarázta a dolgokat, már amennyire azokat meg lehetett
magyarázni. Végül is mit számított egyetlen fiú?
Jelentős mennyiségű morgás után a férfiak újra nyugovóra
tértek, és magunkra hagytak minket Rogerrel, akivel egymásra
néztünk a kávéskanna fölött.
– Mégis mi volt ez az egész? – kérdeztem, némi
ingerültséggel a hangomban.
– A sebhely? Majdnem biztos vagyok benne, hogy egy „T”
betű volt az. Láttam, amikor odaadtad neki a kávét.
Elszorult a gyomrom. Tudtam, hogy ez mit jelent, láttam
már ilyet korábban.
– Tolvaj – mondta Roger. – Megbélyegezték.
 – Igen – feleltem elszomorodva. – Szegény fiú.
– Gondolod, hogy a Ridge lakói nem fogadnák be, ha
megtudnák? – kérdezte Roger.
– Kétlem, hogy a legtöbbjüket zavarná – feleltem. – Nem ez
a baj, hanem az, hogy elrohant, amikor szóvá tetted a dolgot.
Attól tartok, hogy őt nemcsak elítélték tolvajlásért, hanem
szökésben is van. És Jamie az ő nevét is szólította a találkozón.
– Ah. – Roger eltűnődve vakarta meg a bajszát. –
Earbsachd. Gondolod, hogy Jamie felelősséget érez iránta?
– Valami olyasmi.
Roger skót volt, és – elméletileg legalábbis – felföldi. Viszont
ő jóval a klánok halála után született, és sem az írott történelem,
sem a származása nem taníthatta meg arra, hogy milyen erős
kötelék van a földbirtokos és bérese, a klánvezér és a klánok
tagjai között. Valószínűleg Josiah-nak sem volt fogalma az
earbsachd fontosságáról, vagyis annak jelentőségéről, hogy mit
ígért egymásnak a két fél, és miben állapodtak meg. Jamie tudta.
– Szerinted Jamie elfogja? – kérdezte Roger.
– Szerintem már el is fogta. A sötétben nem tudja követni a
fiút, márpedig, ha nyomát vesztette volna, akkor már itt lenne.
Volt más lehetőség is – hogy Jamie a sötétben szakadékba
zuhant, felbukott egy kőben és eltörte a lábát, vagy esetleg
medvével vagy pumával találkozott –, de ezekre inkább nem is
akartam gondolni.
Felálltam, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, és
benéztem az erdőbe, ahol Jamie és zsákmánya eltűnt. Lehet,
hogy Josiah tapasztalt erdőjáró és jó vadász, de Jamie is az, csak
sokkal régebben. Josiah kis termetű volt, fürge, és gúzsba kötötte
a félelem. Jamie jókora előnyben volt testalkatát, erejét és
vérszomjasságát tekintve.
Roger felállt és mellém sétált. Keskeny arca kissé gondterhelt
volt, ahogy benézett a minket körülvevő fák közé.
– Elég sokáig tart. Ha elkapta a fiút, akkor mit csinál vele?
– Gondolom, kihúzza belőle az igazat – feleltem, és ajkamba
haraptam a gondolatra. – Jamie nem szereti, ha hazudnak neki.
Roger megdöbbenve nézett le rám.
 – És hogyan?
Megvontam a vállam.
– Ahogy tudja. – Láttam már Jamie-t, ahogy ezt csinálta
meggyőzéssel, fondorlattal, vonzerejét latba vetve, vagy
fenyegetéssel és alkalmanként nyers erővel. Reméltem, hogy
nem kellett még a testi erejét latba vetnie, bár inkább Jamie
miatt bíztam ebben, és nem Josiah miatt.
– Értem – felelte Roger halkan. – Nos…
A kávéskanna kiürült. Magam köré terítettem a
köpönyegemet, és lementem a patakhoz, hogy kiöblítsem, majd
újra megtöltsem és felakasszam a tűz fölé az edényt, hogy újra
főzzek egy adagot, aztán várakozóan leültem.
– Menned kéne aludni – mondtam Rogernek pár perc
múlva. Ő csak mosolygott rám, megtörölte az orrát, és még
szorosabban húzta magára kabátját.
– Ahogy neked is – felelte.
Nem fújt a szél, de nagyon későre járt, a hideg leereszkedett a
mély fekvésű területekre, súlyos nyirkossággal nehezedett a
talajra. A férfiak pokrócai megpuhultak, miután megszívták
magukat a levegő nedvességével, és éreztem, ahogy a föld sűrű
hidege átszivárog szoknyám redőin. Eszembe Jutott, hogy
visszaveszem a nadrágot, de nem bírtam elég erőt gyűjteni
ahhoz, hogy megkeressem. A Josiah felbukkanása és
elmenekülése okozta izgalom alábbhagyott, és átvette helyét a
hideg és fáradtság okozta letargia.
Roger megpiszkálta egy kicsit a tüzet, és tett rá néhány darab
aprófát. A szoknyám egy újabb redőjét gyűrtem a combom alá,
és a sálamat szorosan magam köré tekertem, a kezemet pedig az
anyag redői közé dugtam. A kávéskanna gőzölögve lógott a tűz
fölött, és az időről időre a tűzbe hulló vízcseppek okozta sziszegés
kiemelte a váladékkal telt orrú, alvó férfiak horkolását.
Én azonban nem láttam a takaróba burkolt alakokat, és nem
hallottam a sötét fenyők susogását. Egy skót tölgyerdőben a
száraz levelek ropogását hallottam, Carryarrick dombjai fölött.
Ott táboroztunk két nappal Prestonpans előtt, harminc
lallybrochi férfival, úton, hogy csatlakozzunk Stuart Károly
seregéhez. És egy fiatal fiú bukkant elő hirtelen a sötétből, kése
megcsillant a tűz világosságában.
Más kor és idő volt ez. Megráztam magam, próbáltam
elhessegetni magamtól a hirtelen felidéződött emléket: egy
keskeny, sápadt arcot és egy fiú rémülettől és fájdalomtól tágra
nyílt szemének emlékét. Egy tőr pengéjét, ahogy az a tűz
parazsában megsötétedik és felizzik. A puskapor, az izzadság és
az égő hús szagát.
– Le foglak lőni – mondta akkor John Greynek. – Fej vagy
szív? – Fenyegetéssel, fondorlattal, nyers erővel.
Az akkor volt, ez pedig most van, gondoltam magamban. De
Jamie megteszi, amiről úgy érzi, hogy meg kell tennie.
Roger némán ült és nézte a táncoló lángokat és azokon túl az
erdőt. Szeme árnyékba borult, és eltűnődtem, vajon mire
gondolhat éppen.
– Aggódsz érte? – kérdezte halkan, de nem nézett rám.
– Mi? Hogy most? Vagy úgy általában? – kérdeztem
mosolyogva, bár igencsak kedvetlenül. – Ha aggódnék, sosem
pihenhetnék meg.
Felém fordította a fejét, és egy apró mosoly jelent meg
ajkain.
– Most is pihensz, vagy nem?
Újra elmosolyodtam, a hangulatom ellenére ezúttal őszintén.
– Nem járkálok fel-alá – feleltem –, és még nem tördelem az
ujjaimat sem.
Roger felvonta az egyik szemöldökét.
– Talán segít, ha melegen tartod őket.
Az egyik férfi megmozdult álmában, magában motyogott
valamit a pokróca alatt, és egy pillanatra elhallgattunk. A
kávéskannában felforrt a víz, hallottam benne a folyadék halk
morajlását.
Mi tart Jamie-nek ennyi ideig? Képtelenség, hogy ennyi ideig
faggatja Josiah Beardsley-t. Vagy megkapta volna rövid úton a
válaszokat a kérdéseire, vagy elengedte volna a fiút. Bármit
lopott is el ez a kölyök, az nem okozott problémát Jamie-nek,
kivéve, ha az earbsachd ígéretéről volt szó.
 A lángok némileg hipnotikus hatásúak voltak. Ha
belenéztem a vibráló ragyogásba, láttam a találkozó nagy
máglyájának emlékképét, a körülötte álló sötét alakokat, és
hallottam a távoli hegedűszót…
– Elmenjek, megkeressem? – kérdezte hirtelen s halkan
Roger.
Összerezzentem, és kizökkentem álmos hipnózisomból.
Megdörzsöltem az arcomat az egyik kezemmel, és megráztam a
fejemet, hogy kitisztítsam az agyamat.
– Ne. Túl veszélyes bemenni egy idegen erdőbe a sötétben, és
amúgy sem találnád meg Jamie-t. Ha reggelig nem tér vissza, az
elég idő lesz.
Ahogy lassan teltek a pillanatok, kezdett megerősödni
bennem a gyanú, hogy a hajnal talán tényleg eljön, mielőtt
Jamie hazatér. Nyugtalanító gondolatok próbáltak beférkőzni
tudatomba: vajon volt Josiah-nak kése? Minden bizonnyal. De
még akkor is, ha a fiú elég szorult helyzetben érezte is magát
ahhoz, hogy használja azt, lehetséges volna, hogy meglepte
Jamie-t? Elhessegettem magamtól az ideges spekulálást, és azzal
próbáltam elfoglalni magam, hogy számoltam a tűz körül fekvő
férfiak köhögéseit.
A nyolcadik Rogeré volt, egy mélyről jövő, hurutos köhögés,
amibe a válla is belerázkódott. Breeért és Jemmyért aggódik? –
tűnődtem. Vagy csak az jutott eszébe, hogy vajon Bree aggódik-e
őérte? Mondhattam volna neki ezt, de az nem segített volna
rajta, ha tudja. A háborúzó – vagy háborúba készülő –
férfiaknak arra volt szüksége, hogy az otthonra olyan helyként
gondolhassanak, ahol mindenki tökéletes biztonságban van, mert
azon meggyőződésük, hogy otthon minden rendben van, tartotta
helyén a szívüket, őket pedig talpon, hogy mindent kibírva
masírozzanak tovább. Voltak egyéb dolgok is, amik harcra
késztették őket, de maga a harc oly kis része a hadviselésnek…
Átkozottul fontos része, Sassenach, hallottam Jamie hangját
valahol hátul a fejemben.
Végül elbóbiskoltam, és többször is arra ébredtem, hogy
felkapom a fejemet. Utoljára arra ébredtem, hogy valaki a
vállamra teszi a kezét, de hamar vissza is aludtam. Roger
lefektetett a földre, sálam egyik felét párna gyanánt a fejem alá
helyezte, a többivel pedig gondosan bebugyolálta a váltamat. Egy
röpke pillanatra megláttam a körvonalait a tűzzel a háttérben,
sötét volt és medveszerű a köpönyegében, majd a világ megszűnt
létezni körülöttem.

Nem tudom, meddig aludtam. Váratlanul egy robbanásszerű

tüsszentés hangjára ébredtem. Jamie pár lábnyira ült, egyik
kezében Josiah Beards-ley csuklóját fogta, másikban a tőrét. Még
kétszer tüsszentett, majd türelmetlenül megtörölte az orrát
kabátja ujjában, aztán tőrét az izzó parazsak közé dobta.
Megéreztem a forró fém szagát, és azonnal felkönyököltem.
Mielőtt azonban bármit mondhattam vagy tehettem volna,
valami megrándult és megmozdult közvetlenül mellettem.
Ámultan néztem le, majd fel, majd újra le, zavaros
elmeállapotomban meggyőződve afelől, hogy még mindig
álmodom.
Egy fiatal fiú feküdt a köpenyem alatt, aki hozzám bújva
mélyen aludt. Láttam, hogy vékony, és fekete haja van, vértelen
bőre piszkos volt, és karcolások borították. Aztán hangos
szisszenést hallottam a tűz felől, és ahogy odakaptam a
szememet, láttam, hogy Jamie rányomja megfeketedett tőrének
izzó pengéjére Josiah hüvelykujját.
Jamie a szeme sarkából észlelte hirtelen mozdulatomat, és a
szemöldökét összevonva, száját összeszorítva hangtalanul rám
parancsolt, hogy maradjak csendben. Josiah arca összerándult,
vicsorított fájdalmában, de egy hang sem jött ki a torkán. A tűz
túloldalán Kenny Lindsay ült, és némán figyelt.
Mivel még mindig meg voltam győződve arról, hogy
álmodom – de legalábbis reméltem –, megérintettem a fiút, aki
hozzám bújva feküdt, mire a test újra megmozdult, és a tömör
hús érzésére az ujjaim között teljesen felébredtem.
Megszorítottam a vállát, s ekkor kipattantak a szemei, telve
riadalommal.
Azonnal elhúzódott tőlem, és kétségbeesetten próbált talpra
állni. Aztán meglátta a bátyját, mert Josiah egyértelműen a
bátyja volt, és azonnal megtorpant, vadul kapkodta a fejét, hogy
felmérje a tisztást, előbb az elszórtan fekvő férfiak felé nézett,
aztán Jamie-re, Rogerre, végül rám.
Josiah nem is törődve a minden bizonnyal rémisztően fájó
kezével, felállt ültéből, és gyors, halk léptekkel a fivére mellett
termett, és megfogta a karját.
Lábra álltam, lassú mozdulatokkal, hogy ne rémítsem meg
őket. Mindkét fiú engem nézett, egyforma óvatossággal nyúlánk,
sápadt arcukon. Egyforma. Igen, ugyanaz a hegyes áll, habár a
másik fiúnak hosszú haja volt. Nem volt rajta más, csak egy
rongyos ing, és mezítláb volt. Láttam, hogy Josiah nyugtatólag
megszorítja fivére karját, és kezdtem gyanítani, hogy mi is
lehetett az, amit ellopott. Bátorítóan rájuk mosolyogtam, majd
Josiah felé nyújtottam a kezemet.
— Mutasd a kezed! – suttogtam.
A fiú habozott egy pillanatig, aztán odanyújtotta nekem a
jobb kezét. Szép munkát végeztek rajta. Olyan szépet, hogy
majdnem el is ájultam egy pillanatra. Hüvelykujja ujjhegyét
gondosan lemetszették, és a nyílt sebet az izzó fémmel zárták le.
Vörösesfekete kérgű, ráncos, ovális seb vette át a korábbi gyanús
billog helyét.
Valaki halkan megmozdult mögöttem. Roger volt az, aki
hozta az orvosságos dobozomat, és lerakta mellém.
A sérüléssel nem volt sok teendő, csak egy kis tárnicskenőcsöt
kentem rá, és tiszta, száraz vásznat tekertem a fiú hüvelykujja
köré. Figyeltem, mit csinál Jamie, miközben elláttam a fiút.
Jamie visszadugta tőrét a hüvelyébe, aztán halkan felkelt, hogy a
csomagok között és a nyeregtáskákban kutakodjon. Mire
befejeztem rövid munkámat, visszatért egy kendőbe kötözött kis
csomag étellel és egy feltekert tartalék takaróval. A karján
elhagyott nadrágom lógott.
A nadrágot az új fiúnak, az ételt és a takarót Josiah-nak
adta, majd rácsapott a fiú vállára, és megszorította. Gyengéden
megérintette a másik fiút, és kezét a hátára téve az erdő felé
fordította. Aztán fejével az erdő felé intett, Josiah pedig bólintott.
A fiú felém fordulva megérintette a homlokát, hüvelykujján
fehéren villant fel a kötés, és azt suttogta: „Köszönöm,
asszonyom!”
A két fiú csendben eltűnt az erdőben, az ikertestvér csupasz
lába sápadtan kandikált ki nadrágja himbálódzó szára alól,
ahogy a fivérét követte.
Jamie odabiccentett Kennynek, majd újra leült a tűz mellé,
és leejtette a vállát a hirtelen rátörő kimerültségtől. Öntöttem
neki kávét, és a kezébe nyomtam. Szája megrándult, amikor
köszönetképpen megkísérelt rám mosolyogni, de próbálkozása
erős köhögésbe fulladt.
A pohár után nyúltam, mielőtt kilöttyent volna belőle a kávé,
és elkaptam Roger pillantását Jamie válla fölött. Roger kelet felé
mutatott állával, és ujját az ajkára tette, majd lemondó fintorral
megvonta a vállát. Ő ugyanannyira akarta tudni, mint én, hogy
mi történt, és miért. Viszont igaza volt: az éjszakának mindjárt
vége. Hamarosan hajnalodik, és a férfiak, akik hozzászoktak
ahhoz, hogy a nap első sugarára felkeljenek, elkezdenek szép
lassan magukhoz térni.
Jamie abbahagyta a köhögést, de szörnyű horkantásokat
produkált, ahogy igyekezett megköszörülni a torkát. Leginkább
egy sárban fulladozó disznóra emlékeztetett.
– Tessék – suttogtam, és visszaadtam neki a poharat. – Idd
meg, és feküdj le! Aludnod kéne egy kicsit.
Jamie megrázta a fejét, és az ajkához emelte a poharat.
Lenyelt egy kortyot, s a kávé keserű ízére fintorra húzódott a
szája.
– Nem érdemes – felelte károgva. Kelet felé biccentett, ahol a
fenyőfák tűleveleinek pamacsai feketéllettek a szürkülő ég
előterében. – És egyébként is, ki kell találnom, hogy most mi a
fenéhez kezdjünk.
 27

Közeleg a hívogató halál

Alig bírtam kivárni, hogy a férfiak felkeljenek, egyenek,
tábort bontsanak – idegesítően kényelmes tempóban – és
nyeregbe szálljanak. Végül azonban újra lóháton találtam
magam, és útra keltünk a reggeli hidegben, ami olyan csípős
volt, hogy alig bírtam mély levegőt venni belőle.
– Jól van – mondtam minden előzmény nélkül, amikor
lovam felzárkózott Jamie lova mellé. – Beszélj!
Jamie rám nézett és elmosolyodott. Arcát a kialvatlanság
barázdálta, de a friss levegő – és rengeteg nagyon erős kávé –
felélesztette. Nyugtalan éjszakánk ellenére magam is fürgének és
élénknek éreztem magam, a vérem zubogott a bőröm alatt, és
arcomba szökött.
– Nem akartad megvárni ezzel Rogert?
– Majd elmondom neki később. Vagy majd te. – Lehetetlen
lett volna hárman lovagolnunk egymás mellett. Csak egy
vízmosásnak volt köszönhető, ami elhaladtában apró kavicsot
terített szét a hegyoldalon, hogy pillanatnyilag egymás mellett
tudtunk haladni, a többiek számára hallótávolságon kívül.
Közelebb húztam lovamat Jamie-éhez. Térdemet ködfelhőbe
burkolta a ló orrlyukából kiömlő pára.
Jamie végigdörzsölte az arcát és megrázta magát, mintha a
fáradtságot próbálta volna lerázni magáról.
– Nos, jól van – mondta. – Láttad, ugye, hogy testvérek?
– Észrevettem, igen. Honnan a pokolból jött a másikójuk?
– Onnan – felelte Jamie, állát felemelve s nyugat felé
biccentve vele. A vízmosástól egy kis nyiladékra láttunk a lenti
völgyben. Egyfajta megszakítása volt ez a vadonnak, ahol a fák
helyét rétek és patakok vették át. A nyiladék szélén vékony füst
gomolygott a fák közül, ujjként mutatva felfelé a mozdulatlan,
hideg levegőben.
Hunyorogva épp ki tudtam venni valamit, ami egy apró
parasztháznak tűnt, néhány roskatag melléképülettel. Miközben
ezeket figyeltem, egy apró alak lépett ki a házból és indult el az
együk fészer felé.
– Épp most fogják felfedezni, hogy eltűnt – mondta Jamie, a
hangjában csipetnyi komorsággal. – Habár kis szerencsével azt
hiszik majd, hogy csak az árnyékszékre ment, vagy hogy
megfejje a kecskéket.
Nem fáradtam azzal, hogy megkérdezzem, honnan tudja,
hogy vannak kecskéik.
– Ez az otthonuk? Josiah-nak és az becsének?
– Ha úgy vesszük, igen, Sassenach. Szerződött szolgák
voltak.
– Voltak? – kérdeztem szkeptikusan. Valahogy kételkedtem
benne, hogy a fiúk szerződése épp tegnap járt volna le.
Jamie felvonta egyik vállát, és megtörölte kabátja ujjába az
orrát.
– Hacsak valaki el nem kapja őket, igen.
– Te kaptad el Josiah-t – mutattam rá. – Mit mondott
neked?
– Az igazat – felelte Jamie, lebiggyesztve kissé az ajkát. –
Legalábbis azt hiszem.
A sötét erdőn át üldözte Josiah-t, a fiú kétségbeesett zihálását
követve, míg végül egy sötét, sziklás üregbe szorította be őt, ahol
elfogta. Tartánját a hidegtől remegő fiúra terítette, majd leültette,
és bölcs érzékenységgel, liirelmesen és határozottan – pár korty
whisky segítségével a flaskájából – sikeresen kihúzta végül a
fiúból, hogy mi történt.
– A családjuk skót bevándorló család volt: apa, anya és hat
csemete. Csak az ikrek élték túl a tengeri átkelést, a többiek a
tengeren lelték halálukat, különböző betegségekben. Itt nem
voltak rokonaik – legalábbis olyanok, akik a hajón jöttek volna
–, így a fedélzetmester eladta őket. Az értük kapott pénz nem
fedezte a család utazásának költségét, így a fiúkat harminc évre
elszegődtették szolgálónak, hogy a bérüket az adósság
törlesztésére fordítsák.
Jamie tárgyilagos hűvösséggel mesélte ezt a történetet,
ilyesmi gyakorta megtörtént. Én is tudtam, hogy ez így van, de
sokkal kevésbé voltam hajlandó megjegyzés nélkül elfogadni az
ilyesmit.
– Harminc év?! De hiszen… Hány évesek voltak, amikor ez
történt?
– Kettő vagy három – felelte.
Nagyon meglepődtem. Az eredeti családi tragédiát tekintve
így mégiscsak könnyebb lehetett, gondoltam. Ha a fiúk vevője
rendesen gondjukat viselte, amíg gyerekek voltak… De eszembe
jutottak Josiah kilátszó bordái és görbe lába. Annyira jól mégsem
gondoskodtak róluk. Ugyanakkor sok másik gyerekről sem, akik
szerető családban nőttek föl.
– Josiah-nak fogalma sincs, hogy kik a szülei, hogy honnan
származnak, vagy hogy mi a nevük – magyarázta Jamie.
Köhintett egyet, hogy megköszörülje a torkát. – A saját és a
testvére nevét tudja csak, hogy őt Keziah-nak hívják, mást
azonban nem. Beardsley-nek hívják azt a férfit, aki magához
vette őket, de ami a fiúkat illeti, nem tudják, hogy ők skótok,
angolok vagy írek-e egyáltalán. Ilyen nevekkel aligha németek
vagy lengyelek, de még ezt sem lehet kizárni.
– Hmm. – Elgondolkozva kis gőzfelhőt fújtam ki,
átmenetileg eltakarva ezzel a völgybéli tanyát. – Szóval Josiah
megszökött. Gondolom, ennek van valami köze a hüvelykujjába
égetett jelhez, igaz?
Jamie bólintott, szemét a földre szegezve, mialatt lova lefelé
haladt a lejtőn. A talaj puha volt a kavicsos rész mindkét oldalán,
és fekete földdarabok türemkedtek ki a kőomladékból, mint
megannyi gomba.
– Ellopott egy sajtot. Erről elég őszintén beszélt. – Jamie
mosolyra húzta a száját, ahogy felderülve felidézte magában az
emléket. – Egy brownsville-i sajtműhelyből vitte el, de az ottani
szolgáló észrevette. Ami azt illeti, a lány azt mondta, hogy a
másik volt az, aki lopott, mármint a testvére, de… – Jamie
vöröses szemöldökét összevonta egy pillanatra.
– Talán mégsem volt olyan őszinte erről Josiah, ahogy
gondoltam. Mindenesetre az egyik fiú elvitte a sajtot, Beardsley
elkapta mindkettőjüket, és szólt a seriffnek, Josiah pedig magára
vállalta a felelősséget és a büntetést.
A fiú az eset után, ami két éve történt, megszökött a
tanyáról. Josiah – így mesélte Jamie-nek – mindig is vissza
akart térni, hogy kiszabadítsa a testvérét, mihelyst talál egy
helyet, ahol élhetnek. Jamie ajánlata váratlan ajándékként
hullott Josiah ölébe, aki otthagyta a találkozót, hogy
visszamenjen gyalog.
– Képzeld el, hogy meglepődött, amikor ránk talált, ahogy itt
ücsörgünk a domboldalon – mondta Jamie, és tüsszentett.
Megtörölte az orrát, szeme kicsit könnyezett. – A közelünkben
ólálkodott, próbálta eldönteni, hogy várja meg, amíg elmentünk,
vagy próbálja meg kitalálni, hogy a tanya felé megyünk-e. Mert
ha igen, akkor remek figyelemelterelésként szolgálhatnánk neki,
és addig kicsempészhetné a testvérét.
– Szóval úgy döntöttél, hogy inkább besurransz vele, és
segítesz az emberrablásban. – Az én orrom is csöpögött a
hidegben. Egyik kezemmel a zsebkendőmet próbáltam
kitapogatni, bízva abban, hogy lovam, Mrs. Piggy nem fog
hanyatt-homlok lerohanni a hegyen, miközben kifújom az
orrom. Jamie-re pillantottam a zsebkendő fölött. Még mindig
olyan betegesen vizenyős kinézete volt a vörös orrával, de a
reggeli nap végigömlött magas arccsontján, és feltűnően
jókedvűnek tűnt ahhoz képest, hogy az egész éjszakát a hideg
erdőben töltötte. – Jól érezted magad?
– Ó, de még mennyire! Évek óta nem csináltam ilyesmit. –
Jamie szemei kék háromszögekké húzódtak, ahogy
elmosolyodott. Eszembe is jutott az az idő, amikor
legénykoromban a Grantek földjén portyáztunk Dougallal és az
embereivel. Lopakodni a sötétben, egy hang nélkül beosonni a
pajtákba… Erőt kellett vennem magamon, nehogy ellopjam a
tehenet is. El is loptam volna, ha lett volna nekik.
Szipogtam, és elnézően felnevettem.
– Kész bandita vagy, Jamie – mondtam.
– Bandita? – kérdezett vissza, kissé megütközve. – Én igen
becsületes ember vagyok, Sassenach. Legalábbis amikor
megengedhetem magamnak – javította ki magát, gyors
pillantást vetve a háta mögé, nehogy valaki meghallja.
– Ó, talpig becsületes vagy – nyugtattam meg. – Valójában
még becsületesebb is, mint kéne. Csak a törvényt nem tiszteled
különösebben.
Ez a megjegyzés láthatólag kissé zavarba hozta, mert a
homlokát ráncolva morgott valamit, ami lehetett egy
méltatlankodó skót torokhang éppúgy, mint egy kísérlet arra,
hogy eltávolítsa torkából a váladékot. Köhögött, majd fogta a
gyeplőt, és felállt a kengyelben, hogy kalapjával inthessen
Rogernek, aki mögöttünk haladt, kicsivel följebb a hegyen. Roger
visszaintegetett, és lova orrát felénk fordította.
Jamie mellé húzódtam a lovammal, és a ló nyakára dobtam
a gyeplőt.
– Szólok Rogernek, hogy vigye el az embereket Brownsville-
be – magyarázta Jamie, ahogy visszaült a nyeregbe –, én pedig
meglátogatom egyedül a Beardsley családot. Velem jössz,
Sassenach, vagy Rogerrel tartasz?
– Ó, veled megyek, persze – mondtam minden vacillálás
nélkül. – Látni akarom, miféle népek ezek a Beardsley-ék.
Jamie elmosolyodott, és egyik kezével hátrasimította a haját,
majd a fejébe nyomta a kalapot. Kiengedte a haját, hogy védje a
nyakát és a fülét a hidegtől, és a vörös zuhatag most olvadt
rézként fénylett a reggeli napsütésben.
– Gondoltam, hogy jönni akarsz. Az arcodra azonban
vigyázz – mondta figyelmeztetően, félig tréfásan –, nehogy a
szádat tátsd vagy eláruld magad, ha szóba hozzák eltűnt
szolgálójukat.
– Vigyázz te az arcodra! – feleltem felpaprikázva. – Még
hogy eláruljam magam! Josiah mondott arról valamit, hogy
rosszul bántak volna velük? Arra gondoltam, hogy a sajtlopáson
kívül talán más is volt Josiah távozása mögött.
Jamie megrázta a fejét.
– Én nem kérdeztem, ő meg nem mondta. De tedd fel
magadnak a kérdést, Sassenach: hátrahagynál egy tisztességes
házat, hogy egyedül élj az erdőben, hogy hideg levelekből vess
ágyat magadnak, és gumókat és tücsköket egyél, amíg meg nem
tanulsz vadászni?
Ügetésre biztatta a lovát, és felkaptatott a dombon, hogy
beszéljen Rogerrel, s magamra hagyott gondolataimmal előbbi
következtetését illetően. Pár pillanattal később visszatért, én pedig
újabb kérdéssel álltam elő.
– De ha olyan rosszul ment itt a sora, hogy szökni
kényszerült, akkor miért nem ment vele a testvére is?
Jamie meglepetten pillantott rám, de aztán elmosolyodott,
bár kicsit szomorúan.
– Keziah süket, Sassenach.
Josiah elmondása alapján a testvére nem volt születése óta
süket, egy sérülés következtében veszítette el a hallását ötéves
kora körül. Keziah így tudott beszélni, de csak a leghangosabb
zajokat hallotta meg, és nem tudta volna kivenni a falevelek
suhogását vagy a léptek csosszanását, így nem tudott volna sem
vadászni, sem elbújni üldözőik elől.
– Azt mondja, Keziah megérti őt, és ez minden bizonnyal így
is van. Amikor belopakodtunk a pajtába, én őrt álltam alul, míg a
fiú felment a létrán a padlásra. Egy hangot sem hallottam, de
egy percen belül mindkét fiú ott volt lent mellettem, Keziah az
álmot próbálta meg kidörzsölni a szeméből. Nem is vettem észre,
hogy ikrek. A vér is meghűlt az ereimben, amikor láttam, milyen
egyformák.
– Nem tudom, vajon Keziah miért nem hozott magával
nadrágot – kérdeztem, hangot adva még valaminek, ami zavart.
Jamie felkacagott.
– Megkérdeztem tőle. Úgy néz ki, hogy levette előző este, a
szénában hagyta, és ma reggelre a macska kismacskákat ellett
rá. Nem akarta megzavarni.
Én is felnevettem, bár felötlött bennem a sápadt bőrű
mezítlábas fiú emléke, akinek kékes árnyalatú bőre lilának tűnt a
tűz fényében.
– Kedves fiú. És mi van a cipőjével?
– Nincs neki.
Mostanra elérkeztünk a lejtő aljára. A lovasok elidőztek egy
pillanatra, és lassú ívben megfordultak Jamie körül, amíg
határoztak az útirányról, megbeszélték a találkozók részleteit, és
búcsút vettek egymástól. Roger ekkor – önbizalomnak vajmi
csekély jelét adva – füttyentett egyet a fogai között, és hívás
gyanánt meglengette a kalapját a levegőben. Néztem, ahogy
ellovagol, majd észrevettem, hogy félig hátrafordul a nyeregben,
majd újra vissza, s előreszegezte a tekintetét.
– Nem biztos benne, hogy tényleg követni fogják – mondta
Jamie, Rogért figyelve. Kritikusan megrázta a fejét, elhessegetve
magától a dolgot.
Lesz, ami lesz. Vagy sikerülni fog neki, vagy nem.
– Sikerülni fog neki – mondtam, az előző estére gondolva.
– Örülök, hogy így gondolod, Sassenach. Akkor gyerünk! –
Csettintett a nyelvével, és elfordította lova fejét.
– Ha nem vagy benne biztos, hogy Roger megbirkózik a
feladattal, akkor miért küldöd el őt egyedül? – szegeztem a
kérdést Jamie hátának, a nyeregben imbolyogva, ahogy
nekivágtunk a ritkás csalitosnak, ami köztünk és az így
láthatatlanná vált tanya között terült el. – Miért nem tartod
egyben az embereket és vezeted el őket Brownsville-be magad?
– Egyrészt nem fogja megtanulni, ha nem adok rá neki
lehetőséget. Másrészt… – Elhallgatott és visszanézett rám. –
Másrészt nem akartam, hogy az egész kompánia lejöjjön
Beardsley-ékhez, és esetleg halljon valamit a szökevény
szolgálójukról. Az egész tábor látta tegnap este Josiah-t, igaz? Ha
eltűnik egy fiú, aztán arról hallanak, hogy a közeli erdőben
felbukkant egy fiú, és randalírozott, akkor esetleg levonnak
bizonyos következtetéseket, nem gondolod?
Újra előrefordult, én pedig követtem egy szűk szoroson át a
fenyőfák között. A fák kérgén és tűlevelein, mint megannyi
gyémánt, csillogott a harmat, és apró jégdarabkák hullottak alá a
fákról, nyomukban pedig libabőrössé vált a bőröm.
– Hacsak nem az derül ki erről a Beardsley-ről, hogy öreg és
gyenge, nem fog ő is hozzád csatlakozni? – vetettem közbe. –
Valaki előbb vagy utóbb biztos említést tesz neki Josiah-ról.
Jamie megcsóválta a fejét, de nem fordult meg.
 – És mit mondanának neki, ha szóba hozzák? Hogy látták a
fiút, amikor berángattuk őt a táborba, aztán látták újra
elrohanni. Ők csak annyit tudnak, hogy a fiú nyom nélkül
kereket oldott.
– Kenny Lindsey mindkettőjüket látta, amikor visszahoztad
őket.
Jamie megvonta a vállát.
– Valóban. Váltottam pár szót Kennyvel, miközben a lovakat
nyergeltük fel. Nem fog mondani semmit.
Tudtam, hogy Jamie-nek igaza van. Kennyt még
Ardsmuirból ismerte, a férfi kérdés nélkül követné Jamie minden
parancsát.
– Nem – folytatta Jamie, és ügyesen megkerült lovával egy
nagy sziklát. – Beardsley nem gyenge, Josiah azt mondta róla,
hogy egy indián kereskedő, a cseroki falvakba visz árut az
államhatáron keresztül. Csak azt nem tudom, hogy hazaért-e
már. Ha igen, akkor azonban… – Lélegzetet vett, és muszáj volt
abbahagynia, hogy köhögjön, mert a hideg levegő csiklandozta a
tüdejét.
– Ez a másik ok, amiért előreküldtem a férfiakat – folytatta
kissé zihálva. – Szerintem még egy napig biztos nem
csatlakozunk hozzájuk. Addigra már eltöltenek egy estét
Brownsville-ben, jól beihatnak, és emberek között lehetnek,
úgyhogy aligha fogják emlegetni a legényt, és még kevésbé
valószínű, hogy beszélnének róla Beardsley előtt. Kis szerencsével
már messze járunk, mielőtt bárki bármit mondhatna, s
Beardsley-nek esélye sem lesz faképnél hagyni bennünket, hogy
a legény után eredjen.
Szóval Jamie arra számított, hogy Beardsley-ék elég
vendégszeretőek lesznek ahhoz, hogy elviseljenek bennünket egy
éjszakára. Észszerű elvárás volt ez, itt az isten háta mögött, az
erdőben. Ahogy azonban újra meghallottam köhögni,
elhatároztam, hogy ha kell, ráülök a mellkasára, és
ráparancsolok, hogy hagyja, hogy bekenjem kámforral, akár
tetszik neki, akár nem.
Kibukkantunk a fák közül, és kétkedve méregettem az
előttünk álló tanyát. Kisebb volt, mint gondoltam, és
meglehetősen viharvert. Beszakadt lépcsővel, megsüllyedt
verandával állt ott, és az ütött-kopott tetőről is hiányzott a
zsindely egy jókora darabon. De aludtam már rosszabb helyeken
is, és alighanem még fogok is.
Az aprócska pajta ajtaja tárva-nyitva állt, de életnek semmi
jelét nem mutatta. Az egész hely elhagyatottnak tűnt, a
kéményből felszálló füsttől eltekintve.
Komolyan gondoltam, amit Jamie-nek mondtam, bár nem
voltam teljesen pontos. Jamie tényleg becsületes és
törvénytisztelő, feltéve, hogy az adott törvényt történetesen ő is
tiszteletben tartja. A puszta tény, hogy a korona valamit
törvénybe iktatott, még nem volt elégséges számára ahhoz, hogy
azt ő is feltétlenül betartsa. Más, íratlan törvényekért azonban
akár az életét is adta volna.
Bár a magántulajdon szentségének törvénye valamivel
kevesebb jelentőséggel bírt az egykori felföldi rabló számára,
mint más embereknek, nem kerülte el a figyelmemet – és ezért
biztosan nem kerülte el Jamie-ét sem –, hogy azt készült elvárni
egy embertől, akinek tulajdonát épp most segített megszöktetni,
hogy lássa őt vendégül, és engedelmeskedjen a kormányzó
parancsának. Tudomásom szerint Jamie nem ellenezte szíve
mélyéről a szerződött szolgaság intézményét, általában
tiszteletben tartott volna egy ezzel kapcsolatos követelést. Az,
hogy nem vélte-e úgy, hogy valamely magasabb rendű
törvénynek kell engedelmeskednie – legyen az barátság,
szánalom, az earbsachd törvénye vagy valami más, nem
tudtam. Megállt, hogy bevárjon.
– Miért döntöttél úgy, hogy segítesz Josiah-nak? – bukott ki
belőlem a kérdés, ahogy átvágtunk a ház előtti pusztuló
kukoricaföldön. Száraz szárak roppantak szét a lovak patái alatt,
és jégkristályok csillogtak az elszáradt leveleken.
Jamie levette a kalapját, és maga elé tette a nyeregre, hogy
hátraköthesse a haját, és felkészüljön a találkozóra.
– Nos, azt mondtam neki, hogy ha ő ezt a sorsot választotta
magának, ám legyen. De ha úgy dönt, hogy a Ridge-re költözik,
akár egyedül, akár a testvérével, akkor meg kell szabadulnunk a
hüvelykujjába sütött bélyegtől, mert szóbeszéd tárgyát képezné,
és esetleg Beardsley is hírét venné, és azzal igencsak nagy bajt
hoznánk a fejünkre.
Mély levegőt vett, aztán kiengedte, leheletének párája
fehéren gomolygott a feje körül, amikor komoly arccal felém
fordult és a szemembe nézett.
– A fiú egy szempillantásig sem habozott, habár egyszer már
megbélyegezték. Tudta, mit akar. És én mondom, Sassenach, egy
kétségbeesett ember megtesz egyet s mást szeretetből vagy
bátorságból, de több kell ahhoz, hogy újra megtegye, ha egyszer
már megtette, és átkozottul jól tudja, milyen érzés lesz újra
megtenni.
Válaszra sem várva elfordult, és belovagolt a ház
bejáratához, szétkergetve egy galambrajt. Egyenesen ült a lován,
kihúzta magát, vállát hátraszegte. Nem utalt semmi arra, hogy
mély sebek húzódnak a hátán a házi szőttesből készült köpeny
alatt, de én nagyon jól tudtam, hogy ott vannak.
Szóval erről van szó, gondoltam. Mint a vízben egyik orcza a
[32]
másikat megmutatja, úgy egyik embernek szíve a másikat .
És a bátorság törvénye volt az, aminek a legrégebb óta
engedelmeskedve él Jamie.

Néhány csirke kuporgott a verandán, mint megannyi sárga

szemű, megvetően pislogó, felfújt golyó. Vészjóslóan károgtak
magukban, miközben leszálltunk a lovainkról, de túlságosan
fáztak ahhoz, hogy bármi mást csináljanak azon kívül, hogy
szétrebbentek előttünk, mert nem szívesen hagyták el a
napsütötte foltot. A veranda néhány deszkája eltört, és körülötte
az udvar tele volt félig előkészített faanyaggal és szétszórt
szögekkel, mintha valaki készült volna megjavítani, de még nem
tudott időt szakítani arra, hogy befejezze a munkát. Egy ideje
már halogathatja, gondoltam, mert a szögek rozsdásak voltak, és
az utoljára vágott deszkák is megvetemedtek és megrepedtek a
nedvességtől.
– Üdvözlet a ház népének! – kiáltotta Jamie, amikor megállt
az udvar közepén. Ez volt az elfogadott szokás, ha az ember
idegen házhoz közelített, mert bár a legtöbb ember, aki a hegyek
között élt, vendégszerető volt, nem kevesen voltak olyanok is,
akik tartózkodóak voltak az idegenekkel szemben, és hajlamosak
voltak a bemutatkozást a másik félre szegezett fegyverrel
megtenni, amíg meg nem bizonyosodtak annak tisztességes
szándékáról.
Ezt észben tartva tisztes távolságban maradtam Jamie háta
mögött, de arra ügyeltem, hogy lássanak, és gondosan
lesimítottam a szoknyámat és szétterítettem redőit, így téve
egyértelművé, hogy nő vagyok, hogy ezzel is bizonyítsam békés
szándékainkat.
A pokolba, egy kis lyuk égett a barna gyapjúba! Biztos egy
szikra pattant rá a tábortűzből. Elrejtettem a lyukat. Szoknyám
szövetét az égett terület fölé hajtottam, és az jutott eszembe,
milyen furcsa, hogy a nőket mindenki eredendően ártalmatlan
lényeknek gondolta. Ha szándékomban állt volna, könnyedén
végigrabolhattam és -gyilkolhattam volna a Ridge házait és
szerencsétlen családjait a Ridge egyik végétől a másikig.
Szerencsére sosem éreztem még ilyen késztetést, habár az
tényleg eszembe jutott olykor-olykor, hogy a hippokratészi eskü
és annak azon kitétele, hogy „Ne árts”, nem feltétlenül az orvosi
tevékenységre vonatkozik. Többször is rám tört már a vágy, hogy
egy darab száraz fával fejbe csapjam egyik-másik makacskodó
betegemet, de eddig még sikerült uralkodnom magamon.
Persze a legtöbb ember sajnos nem osztotta egy orvosnak az
emberi természetről alkotott, némiképp elfogult véleményét. És
az is igaz volt, hogy a nők nem különösebben lelkesedtek a
kedvtelésből okozott testi sértésért, amit a férfiak annyira
élveztek. Viszonylag ritkán láttam, hogy a nők csupán
szórakozásból verték volna egymást laposra. Ha azonban jó okot
találnak…
Jamie a pajta felé tartott, és időről időre elkiáltotta magát,
minden eredmény nélkül. Körbepillantottam, de a sajátunkon
kívül nem láttam más lábnyomot. A félig elfűrészelt rönk
közelében ürülékcsomók hevertek, ilr azokat láthatóan több
napja hagyta ott valami, mert harmattól voltak nedvesek,
azonban mégsem voltak frissek – legtöbbjük már porrá omlott.
Senki nem jött ide vagy ment el innen, hacsak nem gyalog.
Beardsley-ék, akárkik voltak és akárhányan éltek is itt,
alighanem még mindig .1 házban vannak.
De meghúzták magukat. Korán volt, annyira azonban
mégsem, hogy a gazdák ne indultak volna elvégezni teendőiket.
Persze láttam már korábban is kelni embereket. Hátrébb léptem,
eltakartam a szememet a felkelő nap elől, és életjelek után
kutattam. Meglehetősen kíváncsi voltam ezekre a Beardsley-
ékre, és még ennél is jobban tartottam attól, hogy mi lesz, ha a
Beardsley család egy vagy akár több férfitagja is velünk fog
lovagolni, tekintettel az utóbbi nap eseményeire.
Visszafordultam az ajtó felé, és észrevettem egy sor fura
karcolást az ajtófélfán. Mindegyik rovátka apró volt, de rengeteg
volt belőlük, és teljes hosszúságában beborították az egyik
ajtófélfát, a másikat pedig félig. Megnéztem közelebbről: hetes
csoportokba voltak rendezve, és egy leheletnyi sértetlen farészt
hagytak a csoportok között, ahogy egy börtönbe vetett számolná
a napokat és a heteket.
Jamie kilépett a pajtából, s nyomában távoli mekegés
hallatszott. Persze, ezek a kecskék, amiket említett. Eltűnődtem,
vajon Keziah feladata volt-e fejni őket, mert ha igen, a távolléte
hamarosan nyilvánvaló lesz, ha eddig nem vált volna azzá.
Jamie tett pár lépést a ház felé, tölcsért formázott a kezéből a
szája körül, és újra kiabált. Senki nem felelt. Várt még néhány
pillanatot, majd vállat vont, és fellépett a tornácra, ahol tőre
nyelével dörömbölt az ajtón. A zajra a halottak is felébredtek
volna, ha lettek volna halottak a közelben, a tyúkok pedig
tollukat hátrahagyva rebbentek szét ijedten, de senki nem jött,
hogy válaszoljon a mennydörgésszerű felhívásra.
Jamie a szemöldökét felvonva visszanézett rám. Az emberek
általában nem hagyták magukra a birtokukat, főleg, ha voltak
állataik is.
– Valaki van itt – válaszolta meg ki nem mondott
kérdésemet. – A kecskéket most fejték meg, még mindig van pár
csepp a tőgyükön.
– Gondolod, hogy elmentek megkeresni… ööö… tudod, kit? –
léptem oda hozzá, lehalkítva a hangomat.
– Talán igen. – Jamie oldalra lépett, és lehajolt, hogy
bekukucskáljon az ablakon. Valaha be volt üvegezve, de most
már a legtöbb üvegtábla betört vagy hiányzott, és egy rongyos
muszlin szövetdarabot erősítettek a nyílás fölé. Láttam, hogy a
mesterember megvetésével a homlokát ráncolja a hanyagul
elvégzett javítás láttán.
Hirtelen felkapta a fejét, aztán rám nézett.
– Te is hallottál valamit, Sassenach?
– Igen. Azt hittem a kecskék, de…
Valami újra mekegett, ezúttal kétségtelenül a házból. Jamie
az ajtóra tette a kezét, de az nem engedett.
– Be van reteszelve – mondta, majd visszalépett az ablak elé,
óvatosan benyúlt az ablakkereten, és kilazította a muszlinszövet
egyik sarkát.
– Pfúj! – mondtam fintorogva, ahogy megéreztem a kiszökő
levegő szagát. Hozzászoktam már a télbe zárt faházakban
uralkodó szagokhoz, ahol az izzadság, a piszkos ruhák, a nedves
lábak, a zsíros hajak és az éjjeliedények szaga keveredett a sülő
kenyér, a fövő hús, a gomba és a penész finomabb illatával, de a
Beardsley-házból kiáramló aroma túlment minden határon.
– Vagy bent tartják a disznókat a házban – mondtam a pajta
felé pillantva –, vagy tízen élnek idebent, akik tavasz óta nem
jöttek ki onnan.
– Érett szag, az már biztos – értett egyet Jamie. Behajolt az
ablakba, arca eltorzult a bűztől, és beüvöltött: – Thig a mach!
Gyere ki, Beardsley, vagy én megyek be!
Benéztem a válla fölött, hogy lássam, hívása jár-e bármi
reménnyel. Nagy szoba vált láthatóvá, ami azonban olyan
zsúfolt volt, hogy alig lehetett látni a festett fapadlót a sok
holmitól. Ahogy óvatosan beszagoltam, azt a következtetést
vontam le, hogy a hordókban, amiket láttam – többek között –
sózott hal, kátrány, alma, sör és savanyú káposzta volt, míg
kárminnal és indigóval festett gyapjútakarók kötegei, több hordó
fekete lőpor és kutyaürüléktől bűzlő, félig cserzett állatbőrök
kölcsönözték a maguk speciális illatát a szoba egyedülálló
illatorgiájához. Beardsley ezekkel az árukkal kereskedik,
gondoltam.
A másik ablak is el volt takarva egy rongyos farkasbőrrel,
hogy a szoba homályos és árnyékos maradjon. A sok dobozzal,
köteggel, hordóval és kupacokban álló bútorral mindez úgy
nézett ki, mint Ali Baba barlangjának elszegényedett változata.
Újra hallottuk a hangot a ház belsejéből, ezúttal valamivel
hangosabban, A hang félúton volt valahol a visítás és a morgás
között. Hátráltam egy lépést, mert a hang és a csípős szag együtt
a sötét bunda és a váratlan erőszakos események emlékének
élénk képét idézte fel bennem.
– Medvék – mondtam félig tréfásan. – Az emberek
elmentek, és most egy medve van odabent.
– Hát persze, Aranyfürtöcske – felelte Jamie fanyarul –,
nem kétséges. Akár medve, akár nem, valami itt nincs rendben.
Hozd ide nekem a pisztolyokat és egy doboz töltényt a
nyeregtáskámból!
Bólintottam, és már indultam is volna, de mielőtt
leléphettem volna a tornácról, léptek csoszogó zajára lettem
figyelmes, mire azonnal visszafordultam. Jamie megragadta
tőrét, de amint meglátta azt, ami odabent volt, bármi legyen is
az, keze megpihent a fegyver markolatán. Szemöldökét
meglepetten vonta fel, én pedig odahajoltam karja fölött, hogy
lássam, mi van ott.
Egy nő kukucskált ki két halom áru közül, gyanakodva, mint
ahogy egy patkány pillantgatna ki egy kupac szemétből. A
megjelenése nem volt különösebben patkányszerű, lévén erős
testalkatú és hullámos hajú, de olyan számítóan pislogott és mért
fel minket, mint egy rágcsáló, ami próbálja felbecsülni a rá
leselkedő veszélyt.
– Tűnjenek el! – mondta, mert a jelek szerint azt a
következtetést vonta le, hogy nem egy megszálló sereg előőrse
vagyunk.
– Önnek is szép jó reggelt, asszonyom! – kezdte Jamie. –
James Fraser vagyok, a…
– Nem érdekel, ki maga! – felelte a nő. – Menjen el innen!
– Semmi szín alatt nem megyek – felelte Jamie
határozottan. – Muszáj beszélnem a ház urával.
Elképesztő arckifejezés jelent meg a nő arcán: aggodalom,
számítgatás és valami, ami nem lehetett más, mint ámulat.
– Muszáj? – kérdezte a nő, Selypített. Kérdése inkább
mutájnak hangzott. – És ki mondja azt, hogy muszáj?
Jamie fülei kezdtek elvörösödni, de azért nyugodtan
válaszolt.
– A kormányzó, asszonyom. Én James Fraser ezredes
vagyok – felelte nyomatékkal és parancsot kaptam, hogy
toborozzak egy milíciát. Minden ép és egészséges, tizenhat és
hatvan év közötti férfit hadba szólítottak. Szólna Mr. Beardsley-
nek, kérem?
– Mi-lí-ti-a, azt mondja? – kérdezte, gondosan formázva a
szót. – Nahát! És kivel fognak harcolni?
– Kis szerencsével senkivel. De a behívó parancsát kiküldték,
aminek én engedelmességgel tartozom, ahogy minden ép és
egészséges férfi az államhatáron innen. – Jamie megszorította az
ablakkeret keresztlécét, és kísérletképpen megrázta azt. Hitvány
fenyőfadarabokból készült, a fa összezsugorodott, és az időjárás is
megviselte, könnyedén ki tudná tépni a falból, és beléphetne a
szobába a nyíláson át, ha akarna. Mélyen az asszony szemébe
nézett, és elbűvölő mosolyt öltött az arcára.
Az asszony résnyire húzta a szemét, és elgondolkozva
csücsörített.
– Ép ész egészséges férfi – mondta végül. – Hmm. Nos, itt
ilyen nincsen. A szolga fiú megint megszökött, de még ha itt is
lenne, ő nem ép, mert süket, mint az ágyú, és olyan buta is. – Az
ajtó felé biccentett jelzésképpen. – Ha utána kíván eredni, és
elkapja, akkor megtarthatja.
Ezek szerint nem úgy néz ki, mintha annyira sírnának
Keziah elvesztése miatt. Megkönnyebbülve nagy levegőt vettem,
de fürgén ki is fújtam.
Jamie nem adta fel egykönnyen.
– Mr. Beardsley a házban van? – kérdezte. – Látni
szeretném. – Próbaképpen rántott egyet az ablakkereten, és a
száraz fa pisztolylövéshez hasonlatos reccsenéssel válaszolt.
– Aligha tud moszt látogatót fogadni – felelte a nő, újra
azzal a furcsa hangsúllyal, óvakodva, ugyanakkor talán
izgalommal telve is.
– Beteg? – kérdeztem Jamie válla fölé hajolva. – Talán
tudok segíteni, doktor vagyok.
Egy-két lépést megtéve odacsoszogott, és szemöldökét
összehúzva rám nézett hatalmas, hullámos barna hajtömege
alól. Fiatalabb volt, mint gondoltam. Jobb fényviszonyok között
megnézve a zord arcon nem mutatkoztak a kor előrehaladta
miatti szarkalábak, és bőre sem ereszkedett meg.
– Egy doktor?
– A feleségem jól ismert gyógyító – mondta Jamie. – Az
indiánok Fehér Hollónak nevezik.
– A varázslónő? – Riadtan pattantak ki a szemei, és egy
lépést hátrált.
Volt valami furcsa ebben a nőben, és ahogy néztem,
rájöttem, mi volt az. A házból áradó bűz ellenére az asszony és
ruhája tiszta volt, haja puha és dús, ami messze nem volt
megszokott az évnek ebben az időszakában, amikor a hideg
miatt az emberek általában hónapokig nem fürödtek.
– Maga kicsoda? – szegeztem neki a kérdést. – Maga Mr.
Beardsley felesége? Esetleg a lánya?
Nem lehet több huszonötnél, gondoltam, vastagon
bebugyolált, kerekded alakja ellenére. Vállai kövéren duzzadtak
kendője alatt, és széles csípője hozzáért a hordókhoz, amik között
állt. A cseroki indiánokkal való kereskedelem ezek szerint elég
hasznot hozott ahhoz, hogy a Beardsley család jól táplált legyen,
még ha szolgálóik nem is voltak azok. Némi ellenszenvvel
méregettem, de ő elég hűvösen fogadta pillantásomat.
– A feleszége vagyok.
 Óvatossága alábbhagyott. Összeszorította az ajkát, hol
behúzta, hol kiengedte azt, és számítóan méregetett végig. Jamie
megfeszítette a karját, és az ablakkeret hangosan megreccsent.
– Jöjjenek hát be.
A különös hangsúly még mindig hallatszott a hangjában,
félig dac, félig kíváncsiság volt az. Jamie is érezte, úgyhogy a
homlokát ráncolta, de elengedte az ablakkeretet.
A nő kilépett a dobozok közül, és az ajtó felé fordult. Csupán
egy villanásnyit láttam belőle, de az is elég volt, hogy lássam, a
nő sántít. Húzta az egyik lábát, cipőjével karcolta a fapadlót.
Koppanás és morgás hallatszott, ahogy a retesszel bajlódott.
Fém csikordult, majd egy dobbanással a földre ejtette a reteszt.
Az ajtó megvetemedett, és beleragadt a keretébe. Jamie vállal
meglökte, mire az ajtó meglazult és hirtelen kitárult, a padló
pedig megremegett a váratlanul jött erőhatás-lói. Vajon mióta
nem volt már ez kinyitva? – tűnődtem.
Nyilván hosszú ideje nem. Jamie horkantott és köhögött,
ahogy belépett, és én is próbáltam, amennyire csak lehetett, a
számon keresztül lélegezni, ahogy utánamentem. A szag
azonban még így is olyan erős volt, hogy egy vadászgörényt is
leterített volna. Az áruk szaga mellett egy árnyékszéké is érződött
valahonnan: állott vizelet és érett ürülék szaga. Rothadó étel is,
meg még valami más. Orrlyukaim óvatosan remegtek, amint
próbáltam csupán néhány molekulányi levegőt beszívni, hogy
kielemezzem.
– Mióta beteg Mr. Beardsley? – kérdeztem.
Határozott hányásszagot is éreztem az általános
gyomorforgató bűzben. Nemcsak a régen megszáradt hányás
kísértett, de a gennyes váladékok édes szagát és azt a
meghatározhatatlan, áporodott élesztőszagot is, ami mintha
egyszerűen magának a betegségnek lenne a sajátja.
– Ó… már egy ideje.
Becsukta mögöttünk az ajtót, és hirtelen rám tört a
klausztrofóbia. A házban sűrű volt a levegő, részben a szagoktól,
részben a kevés fénytől. Erős késztetést éreztem, hogy letépjem
az ablakokat eltakaró szöveteket, és beengedjek egy kis friss
levegőt, és a köpönyegem szövetébe kellett kapaszkodnom, hogy
visszafogjam magam.
Mrs. Beardsley oldalra fordult, és úgy kúszott keresztül az
áruk között hagyott keskeny ösvényen, akár egy rák. Jamie rám
pillantott, skót módra elégedetlen torokhangot hallatott, majd
lebukott egy, az útját elálló köteg sátorvas alá, hogy kövesse a
nőt.
Vigyázva Jamie után eredtem, miközben próbáltam nem
észrevenni, hogy olykor-olykor kellemetlenül puha és lédús
dolgokra léptem rá. Rohadt alma volt vajon? Vagy döglött
patkány? Befogtam az orrom, és nem néztem le.
A tanya épülete egyszerű terv alapján készült: egy nagy
szoba a ház elejében, egy pedig hátul.
A hátsó szoba képe bámulatos ellentétben állt az elülső szoba
mocskos zsúfoltságával. Nem volt semmi dísz vagy dekoráció, a
szoba olyan tiszta és rendezett volt, mint egy kvéker tanácsterem.
Minden csupasz volt és makulátlanul tiszta, a faasztalt és a kőből
rakott kályhát tisztára suvickolták, és néhány ón evőeszköz
csillogott tompa fénnyel egy polcon. Itt az egyik ablakot nem
függönyözték el, az üveg is sértetlen volt, és a reggeli nap tiszta
fehér ragyogással töltötte be a szobát. A helyiség csendes volt, a
levegő mozdulatlan, ami csak tovább fokozta azt a különös
érzést, hogy egyfajta szentélybe léptünk be az elülső szoba káosza
után.
A béke érzetét hirtelen egy hangos kiáltás zúzta szét
odafentről. Ugyanezt a hangot hallottuk korábban is, de
közelebbről már ki lehetett venni, hogy ez egy kétségbeesett
sikoly, akár egy megkínzott sertés visítása. Jamie a hang forrása
után eredt, és a szoba túlsó végében álló létra felé fordult, ami a
padlásra vezetett.
– Odafönt van – közölte szükségtelenül Mrs. Beardsley, mert
Jamie addigra már félig fel is mászott a létrára. A panaszos
vinnyogás újra hallatszott, most még sürgetőbben, és úgy
döntöttem, nem veszem elő az orvosi dobozomat azelőtt, mielőtt
megtudnánk, mi van ott.
Jamie feje megjelent a létra tetején, amikor megmarkoltam
azt.
– Hozz fényt, Sassenach! – mondta kurtán, és a feje eltűnt.
Mrs. Beardsley mozdulatlanul állt, kezét a kendőjébe temette,
és a kisujját sem mozdította, hogy valami lámpát hozzon. Ajkait
összeszorította, pufók arcát vöröses foltok tarkították. A polchoz
nyomakodtam az asszony mellett, megragadtam egy ott heverő
gyertyatartót, és letérdeltem a tűz elé, hogy meggyújtsam a
gyertyát, és felsiethessek.
– Jamie! – Bedugtam a fejemet a padlás peremén, óvatosan
a fejem fölé tartva a gyertyát.
– Erre, Sassenach. – Jamie a padlás túlsó végében állt, ahol
a legsűrűbbek voltak az árnyak. Felkapaszkodtam a létra tetejére,
és óvatos léptekkel haladtam Jamie felé.
Itt sokkal erősebb volt a bűz. Arra lettem figyelmes, hogy
valami megcsillan a sötétben, és magam elé vettem a
gyertyatartót, hogy ránézzek, mi lehet az.
Jamie levegő után kapott, mert úgy megdöbbent, ahogy én,
de gyorsan úrrá lett érzelmein.
– Mr. Beardsley-hez van szerencsém, feltételezem – mondta.
A férfi hatalmas termetű volt – valaha legalábbis.
Bámulatosan magasra ívelő hasa még mindig bálnaként
emelkedett ki az árnyékból, és a keze, ami petyhüdten hevert a
padlón, a lábam előtt, könnyedén el tudott volna rejteni egy
ágyúgolyót is. Nyaka, ami valaha egy bikáéhoz hasonlíthatott,
mára inassá vékonyodott, és a férfi fénylő fél szemével eszelős
pillantással nézett ránk, csapzott hajának tincsei mögül. A szem
elkerekedett, és a lórii újra kiadta azt a hangot, miközben
kétségbeesetten emelgette a fejét. Éreztem, hogy Jamie-t kirázza
a hideg. Ez elég volt ahhoz, hogy az én tarkómon is felálljon a
szőr, de figyelmen kívül hagytam, és a gyertyatartót jamie
kezébe nyomtam.
– Világíts nekem!
Térdre ereszkedtem és elkésve bár, de megéreztem, ahogy
átszivárog valami folyadék a szoknyám anyagán át. A férfi a
saját piszkában feküdt, mégpedig jó ideje már, mert a padlón
vastagon állt a nedves mocsok. A férfi meztelen volt, csupán egy
vászontakaró borította, és ahogy felemeltem azt, fekélyes sebeket
vettem észre rajta az ürüléktócsák között.
Elég nyilvánvaló volt, mi kínozta Mr. Beardsley-t. Arca egyik
oldala groteszk módon megereszkedett, szemhéja lógott, és
testének egyik oldalán karja és a lába ernyedten, holtan hevert,
az ízületei bütykösekké váltak és furcsán eltorzultak, ahogy az
izomtónus megszűnt körülöttük. Szörcsögött és mekegésszerű
hangot hallatott, nyálát csorgatva lógatta ki nyelvét szája egyik
sarkán, ahogy hiábavalóan próbálta szavakba önteni
mondanivalóját.
– Csitt – mondtam neki. – Ne beszéljen! Most már minden
rendben van.
Megfogtam a csuklóját, hogy ellenőrizzem a pulzusát.
Karjának izmai lazán mozdultak el karcsontján, érintésemre a
legcsekélyebb rándulással sem válaszolt.
– Agyvérzés – mondtam halkan Jamie-nek. – Szélütés,
ahogy te ismered. – Beardsley mellkasára tettem a kezem,
megpróbáltam érintésemmel megnyugtatni.
– Ne aggódjon – mondtam neki azért jöttünk, hogy
segítsünk. – Igyekeztem bizalomgerjesztőén beszélni, bár már
aközben, hogy beszéltem hozzá, azon gondolkodtam, hogy
tudunk-e neki bárhogyan is segíteni. Nos, ha tiszta környezetbe
és melegbe kerülne, az biztos jót tenne neki. Majdnem olyan
hideg volt a padláson, mint odakint, és a mellkasa libabőrös volt
és hideg tapintású dús szőrzete alatt.
A létra hangosan megnyikordult, és ahogy a hang felé
fordultam, megláttam Mrs. Beardsley pufók fejének és széles
vállának körvonalát, a konyhából felszűrődő fénnyel a háttérben.
– Mióta van ebben az állapotban? – szegeztem a nőnek a
kérdést.
– Talán… egy hónapja – felelte elgondolkozva. – Nem
tudtam megmozdítani – mondta védekezően. – Túl nehész.
Ez egyértelműen így volt. Ugyanakkor…
– Miért van itt fönt? – kérdezte Jamie. – Ha nem tudja
megmozdítani sem, akkor hogy jött föl ide a férje? – Jamie
megfordult, és a gyertya fénye végigvetült a padláson. Nem sok
minden volt itt, ami idevonzhatott egy férfit: egy régi
szalmazsák, néhány szerszám elszórtan, és háztartási hulladék. A
fény ekkor Mrs. Beardsley arcára vetült, s világoskék szemeit
jéghideggé változtatta.
– A férjem… üldözött – mondta alig hallhatóan.
– Micsoda? – Jamie odalépett a létrához, lehajolt,
megragadta az asszony karját, és az utolsó pár lépcsőfokon
felsegítette – láthatóan az asszony akarata ellenére – a padlásra.
– Hogy érti azt, hogy üldözte? – kérdezte kíméletlenül. Az
asszony behúzta a vállát, és olyan kerekded és szerény volt,
ahogy ott állt kendőjébe bugyolálva, mint egy sütisüveg.
– Megütött – mondta egyszerűen –, feljöttem a létrán, hogy
elmeneküljek előle, de ő utánam jött. Megpróbáltam elbújni itt
hátul az árnyékban, de ő csak jött, ész asztán… eleszett. És… nem
bírt felkelni. – Újra megvonta a vállát.
Jamie a nő arcához tartotta a gyertyatartót. Mrs. Beardsley
idegesen elmosolyodott, hol rám, hol Jamie-re pillantott, és ekkor
észrevettem, hogy a selypítését az okozza, hogy az elülső fogai le
vannak törve. Ferdén törtek le, épp az ínye fölött. Apró sebhely
futott végig a felső ajkán, egy másik fehér sebhely pedig a
szemöldöke szőrszálai között volt.
Szörnyű hang szakadt ki ekkor a földön fekvő férfiból – egy
tiltakozásnak hangzó dühödt visítás –, mire az asszony
összerezzent és összeszorította a szemét, ahogy ösztönösen rátört
a rettegés.
– Hmm – mondta Jamie, az asszonyról annak férjére
pillantva. – Nos. Igen. Kérem, hozzon vizet asszonyom,
sürgősen. Hozzon egy másik gyertyát és tiszta rongyokat is! –
kiáltott utána, ahogy az asszony a padlásról lefelé menet a
létrához sietett, mert örült, hogy végre alkalma adódott távozni.
– Jamie, visszahoznád a gyertyatartót?
Jamie odalépett mellém és megállt mellettem, odatartva a
gyertyatartót, liogy az fényét a férfi megtört testére vethesse.
Sötét, szánalommal vegyes ellenszenvet sugárzó pillantással
nézett Beardsley-re, és lassan megrázta a fejét.
– Mit gondolsz, isteni ítélet lehet, Sassenach?
 – Szerintem nem egészen isteni – feleltem, lehalkítva a
hangom, nehogy az leszűrődjön a konyhába. Kinyújtottam a
kezem, és elvettem a gyertyatartót Jamie-től. – Nézd csak!
Egy palack víz és kék penésztől foltos, száraz kenyér volt egy
tányéron az árnyékban, Beardsley fejének közelében.
Ételmaradék és ragacsos, félig megrágott kenyérdarabok
borították a padlót a közelben. Az asszony táplálta a férfit, de
csak annyit adott neki, hogy ne haljon éhen. Ugyanakkor abban
az elülső szobában, ami mellett eljöttünk, rengeteg ételt láttam: a
mennyezetről sonkák lógtak, és többhordónyi aszalt gyümölcs,
sózott hús és hal és savanyú káposzta volt még ott.
Több köteg állatbőr, több palack olaj, gyapjútakarók
kupacai… s mégis, e javak tulajdonosa itt feküdt a sötétben,
kiéheztetve és remegve a hidegben, egy szál vékony vászon alatt.
– Miért nem hagyta csak úgy egyszerűen meghalni? –
kérdezte halkan Jmie, szemét a penészes kenyéren tartva.
Beardsley erre hörgött és morgott valamit, dühösen forgatta
nyitott szemét, könnyek csorogtak az arcán, és takony
bugyborékolt az orrából. Dobálta magát és morgott, dühödten
feszítette hátra a hátát, és nedves csattanással zuhant a földre,
amibe beleremegtek a padlás padlójának deszkái.
– Azt hiszem, érti, amit mondasz. Ért minket? – címeztem a
kérdést a beteg embernek, és abból, ahogy gurgulázott és
nyáladzott, egyértelművé vált, hogy annyit biztosan megértett,
hogy beszélnek hozzá.
– Ami pedig azt illeti, hogy miért…
Beardsley lába felé intettem, és lassan végighúztam fölötte a
gyertyát. A sebek egy része valóban felfekvés volt, hiszen már
hosszú ideje tehetetlenül feküdt a padlón. A többi sebet azonban
más okozta. Párhuzamos vágások voltak, láthatóan késtől
származtak, behegesedve feketéllettek a férfi egyik vaskos
combján. A férfi sípcsontját fekélyes sebek szabályos sora
díszítette, fekete szegélyű, szivárgó, dühösvörös sebek. Égési
sérülések, amiket hagytak elfertőződni.
Jamie felmordult a látványra, válla fölött hátranézve a létra
felé pillantott. Ajtónyitás hangja hallatszott alulról, és hideg
huzat süvített fel a padlásra, amitől a gyertya fénye vad táncba
kezdett. Ahogy az ajtó becsukódott, a láng is megnyugodott.
– Azt hiszem, tudnék csinálni neki egy hordágyat, hogy
leengedjük innen. – Jamie felemelte a gyertyát, és felmérte a
gerendákat a feje fölött. – Talán egy hevedert is, amit átvetünk
ezen a gerendán itt. Lehet biztonsággal mozgatni őt?
– Igen – feleltem, de nem figyeltem oda Jamie-re. Ahogy a
férfi lába fölé hajoltam, olyasvalaminek a szaga legyintette meg
az orromat, amit már nagyon-nagyon régóta nem éreztem. Egy
nagyon rossz és baljóslatú bűz.
Nem találkoztam vele gyakran, de egy alkalom is elég lett
volna. Az üszkösödés átható szaga rendkívül emlékezetes. Nem
akartam mondani semmit, amivel megijeszthetem Beardsley-t –
ha értette, amit mondunk
Így inkább biztatóan megpaskoltam, és felálltam.
Miközben Jamie átadta a gyertyatartót, hogy jobban
szemügyre vehessem a helyzetet, odahajolt hozzám, és a fülembe
súgott.
– Rendbe tudod hozni, Sassenach?
– Nem – feleltem, ugyanolyan halkan. – A szélütést biztos
nem. A sebeit el tudom látni, és adhatok neki gyógynövényeket a
lázra, de ez minden.
Jamie megállt egy pillanatra, keresztet vetett, és lesietett a
létrán, hogy kötelet kerítsen.
Lassan visszamentem a beteg emberhez, aki hangos
„Aughhh!” kiáltással üdvözölt, és fáradhatatlanul dobogott az
egyik lábával, mint ahogy a nyulak figyelmeztetik egymást a
veszélyre. Letérdeltem a lábához, semmiségekről fecsegtem neki
nyugtatólag, miközben odatartottam a gyertyát, hogy
közelebbről is szemügyre vehessem a lábát. A lábujjak. Halott
lábának minden lábujja megégett, volt, ami csak
felhólyagosodott, volt, ami egészen a csontig átégett. Az első két
lábujj egészen megfeketedett, és zöldes árnyalat kezdett
szétterjedni a hozzám közelebbi lábának térd fölötti részén.
Megdöbbentő volt arra gondolnom, hogy vajon mi vezetett
idáig, ahogy arra is, hogy vajon mi okozta a sérüléseket. A
gyertya lángja megrebbent, remegett a kezem, és nem csak a
hideg miatt. Nem csak az volt rémisztő számomra, hogy mi
történt itt, az elkövetkezendők miatt is aggódtam. Mi a csudát
kezdjünk ezekkel a szegény ördögökkel?
Beardsley-t nyilvánvalóan nem vihettük magunkkal, de
ugyanilyen egyértelmű volt az is, hogy nem hagyhatjuk itt, a
felesége gondjaira. Nem voltak szomszédok a közelben, akik
benézhetnének, sem senki más a farmon, aki vigyázhatott volna
rá. Feltételeztem, hogy talán el tudnánk szállítani őt Brownsville-
be, ha van egy szekér a pajtában. De ha sikerrel is lámánk, mi
várna ott rá?
Nem volt kórház, ahol ápolhatták volna. Ha valamelyik
brownsville-i i család felebaráti szeretetből magához venné…
Nos, az szép és jó lenne, de látva Beardsley állapotát egy hónap
elteltével, valószínűtlennek láttam, hogy egészsége – már ami a
bénulást vagy a beszédet illeti – sokat javulna. Ki gondoskodna
róla, ha ez azzal jár, hogy az élete végéig éjjel-nappal mellette
kell lennie valakinek?
Az élete persze meglehetősen gyorsan véget is érhet, attól
függően, milyen sikeresen tudom kezelni az üszkösödést.
Aggodalmam elmúlt, ahogy a legsürgetőbb problémára
összpontosítottam. Le kell vágni a lába egy részét, ez az egyetlen
lehetőség. A lábujjakat könnyű eltávolítani, de ez még lehet, hogy
nem lesz elegendő. Ha le kell vágnom az egész lábát vagy annak
egy részét, akkor megnő a veszélye annak, hogy sokkot kap, vagy
elfertőződik a sebe.
Vajon érezné? Néha az agyvérzésen átesettek még érezték a
szóban forgó végtagjukat, de mozgatni nem tudták. Néha tudták
mozgatni, de nem érezték, néha pedig egyik sem ment. Óvatosan
megérintettem üszkös nagylábujját, a férfi arcára szegezve
tekintetemet.
Ép szeme nyitva volt, a gerendákat nézte a feje fölött. Nem
pillantott rám, és nem adott ki hangot, amivel meg is válaszolta
a kérdést. Nem, nem érzi a lábát. Ez bizonyos értelemben
megkönnyebbülés volt, mert így legalább nem fog fájni neki, ha
le kell vágnom. Ahogy azt sem érezte, jutott eszembe, amikor
megégett a lába. Vajon erről az asszony is tudott? Vagy azért
esett neki a férfi lebénult oldalának, mert a másik felében még
maradt valamennyi erő, és esedeg képes lett volna megvédeni
magát?
Suhogó zajt hallottam magam mögött. Mrs. Beardsley tért
vissza. Lerakott a földre egy vödör vizet és egy halom rongyot,
majd megállt mögöttem, és némán figyelte, ahogy hozzáfogtam
feltörölni a mocskot.
– Meg tudja gyógyítani? – kérdezte. Hangja nyugodt volt,
távoli, mintha csak egy idegenről beszélt volna.
Erre a férfi is előrebiccentette a fejét, és rám szegezte a
tekintetét.
– Azt hiszem, tudok rajta segíteni – fogalmaztam óvatosan.
Bárcsak Jamie visszatért volna már! Azonkívül, hogy szükségem
lett volna az orvosi ládámra, elég nyugtalanító volt Beardsley-ék
társaságában lenni.
Annál is inkább, mert Mr. Beardsley egy kis vizeletet eresztett
ki magából. Mrs. Beardsley felnevetett, mire a férje olyan hangot
adott ki, amitől felállt a szőr a karomon. Letöröltem a folyadékot
a combjáról, és tovább folytattam a munkámat, miközben
próbáltam figyelmen kívül hagyni a történteket.
– Él önnek vagy Mr. Beardsley-nek rokona a közelben? –
kérdeztem olyan könnyed hangon, ahogy csak tudtam. – Valaki,
aki a segítségükre lehet?
– Senki – felelte a nő. – Apám marylandi házából hozott
engem ide. Erre a helyre. – Az utolsó mondatot úgy mondta a
nő, mintha ez a pokol ötödik bugyra lenne, és amennyit eddig
láttam belőle, jelenleg tényleg fel lehetett fedezni némi
hasonlóságot.
Kinyílt alattunk az ajtó, és egy üdvözlő huzat jelezte Jamie
visszatértét. A doboz koppant, ahogy lerakta az asztalra, mire
sietve felkeltem, hogy minél hamarabb eliszkolhassak e két
ember elől, ha csak egy pillanatra is.
– Megjött a férjem az orvosságokkal. Megyek, és… hozok… –
Elslisszoltam Mrs. Beardsley testes alakja mellett, és lesiettem a
létrán. A házban uralkodó hideg ellenére egészen átizzadtam.
 Jamie az asztalnál állt, és gondterhelten forgatott a kezében
egy köteg kötelet. Arca felderült kissé, ahogy meghallott
közeledni.
– Hogy van, Sassenach? – kérdezte halkan, állával a padlás
felé biccentve.
– Nagyon rosszul – suttogtam, ahogy megálltam mellette. –
Két lábujja üszkösödik, azokat le kell vágnom. És az asszony azt
mondja, nincs rokonuk a közelben, aki segíthetne nekik.
– Hmm. – Jamie összeszorította ajkát, és figyelmét a
hevenyészett hevederre összpontosította.
Az orvosi dobozomért nyúltam, hogy megnézzem a
műszereimet, de mozdulatlanná dermedtem, amikor megláttam,
hogy Jamie pisztolya hever mellette az asztalon, a lőporos
szarujával és a tölténytartójával egyetemben. Megérintettem a
karját, a házaspár felé kaptam a fejemet, és azt tátogtam Jamie-
nek: „Mi ez?”
Szemöldöke között elmélyültek a ráncok, de mielőtt
válaszolhatott volna, félelmetes zaj hallatszott fentről, hatalmas
dulakodás zaja és dübörgés, olyan hörgéssel kísérve, mint egy
sárban fuldokló elefánt hangja.
Jamie ledobta a kötelet, és a létrához rohant, én pedig
szorosan a nyomában. Felkiáltott, ahogy feje elérte a létra tetejét,
majd előrevetette magát. Amikor én is felkapaszkodtam a
padlásra, azt láttam, hogy Jamie Mrs. Beardsley-vel birkózik az
árnyékban.
A nő Jamie arca felé lendítette a könyökét, és orrba is vágta
őt. Ez Jamie minden maradék gátlását is feloldotta azzal
kapcsolatban, hogy megüssön egy nőt. Maga felé fordította az
asszonyt, és egy rövid, gyors horogütést mért az álla alá, amitől a
nő állkapcsa összekoccant, megtántorodott, és a szeme üvegessé
vált. Odaugrottam hozzájuk, hogy megmentsem a gyertyát,
miközben a nő összerogyott, és nagy szoknyasuhogás közepette a
hátsójára zuhant.
– Isten… berje meg… azt a dőt – morogta Jamie elfojtott
hangon, ruhája ujját az arcára szorítva, hogy felitassa az orrából
dőlő vért, de hangja őszinteségéhez kétség sem fért.
 Mr. Beardsley partra vetett halként vergődött, zihált és
hörgött. Odatartottam a gyertyát az arcához, és láttam, hogy
egyik ernyedten lógó kezével a nyaka felé integet. Egy vastagon
összetekert vászonkendő volt a nyaka köré tekerve, arca
elfeketedett, fél szeme kidülledt. Sietve megragadtam a kendőt, és
leszedtem a nyakából, mire lélegzése helyreállt, és kifújt egy nagy
adag szájszagú levegőt.
– Ha gyorsabb lett volna, megöli. – Jamie leeresztette
vérfoltos karját, és óvatosan megtapogatta az orrát. – A
Krisztusát, azt hiszem, eltörte az orromat!
– Miért? Miért állított meg? – Mrs. Beardsley még mindig
magánál volt, habár imbolygóit, és a tekintete még mindig
üveges volt. – Megérdemelné, hogy meghaljon, azt akarom,
hogy meghaljon, meg kell halnia!
– A nighean na galladh, bármikor kényelmesen megölhette
volna az elmúlt hónapban, ha holtan akarta volna látni –
mondta Jamie türelmetlenül. – Mi az isten szerelméért várt
addig, amíg jöttek hozzá szemtanúi?
A nő felnézett rá, tekintete hirtelen éles és tiszta lett.
– Nem akartam megölni – mondta. – Aszt akartam, hogy
haljon meg.
Elmosolyodott, feltárva letört fogai csonkját. – Lasszan.
– A Krisztusát – mondtam, és végighúztam a tenyeremet az
arcomon. Még csak késő délelőtt volt, de már úgy éreztem,
mintha hetek teltek volna el reggel óta. Az én hibám. Azt
mondtam neki, hogy szerintem tudok segíteni, és ő azt hitte,
hogy megmentem a férje életét, talán teljesen meg is tudom
gyógyítani. Micsoda átok, hogy varázserejű gyógyítónak hisznek!
Nevettem volna, ha lett volna kedvem az iróniához.
Ekkor valami új és csípős szag ütötte meg az orromat, és
Mrs. Beards-ley felháborodottan kiáltott a férjére.
– Te motkos állat! – A nő nagy nehezen négykézlábra állt,
felkapott egy megszáradt zsemlét a tányérról, és a férfihoz vágta.
A zsemle lepattant férje fejéről. – Te motkos, büdös, piszkos,
gonosz…
Jamie a hajánál fogva elkapta a nőt, aki a hason fekvő
férfira akarta vetni magát, megragadta a karját, és elráncigálta a
szipogó és átkozódó asszonyt.
– A pokolba is! – kiáltotta Jamie, túlkiabálva a hangzavart.
– Add ide azt a kötelet, Sassenach, mielőtt én ölöm meg
mindkettőjüket!
Elég volt lecipelnünk Mr. Beardsley-t a padlásról, és Jamie-
vel mindkettőnkről csörgött a veríték, bűzlöttünk az emberi
ürüléktől, és remegett a térdünk az erőfeszítéstől. Mrs. Beardsley
csendes rosszallással kuporgott a sarokban egy széken, mint egy
varangy, és a kisujját se mozdította, hogy segítsen nekünk.
Elképedve levegő után kapott, amikor a nagy, ernyedt testet
a tiszta asztalra fektettük, de Jamie-nek elég volt egy pillantást
vetnie rá, és visszaült a székére, száját szorosra zárta, vékony
egyenes vonallá formázva azt.
Jamie végighúzta kabátja vérfoltos ujját a homlokán, és a
fejét csóválta, ahogy Beardsley-re nézett. Nem hibáztattam: a
férfi még megmosdatva, melegen felöltöztetve és egy kis
beleerőltetett meleg étellel a gyomrában is, amit sikerült
belékanalaznunk, szörnyű állapotban volt. Még egyszer,
alaposabban megvizsgáltam az ablaknál a fényben. A lábujjai
állapota egyértelmű volt. Határozott üszkös bűzt árasztottak, és
lába külső, hátsó része zöldes árnyalatot vett fel.
Nem elég csak a lábujjait levágnom, gondoltam
elkomorodva, ahogy körbetapogattam a rothadó részeket, és
azon tanakodtam magamban, hogy vajon jobb lenne, ha a
részleges amputációval próbálkoznék a lábközépcsontok között,
vagy egyszerűen vágjam le bokából a lábát. A bokánál való
elválasztás gyorsabb lenne, és bár általában a kevésbé radikális,
részleges amputációval próbálkoznék, ennek ebben az esetben
semmi értelme nem lett volna. Beardsley nyilvánvalóan soha
többé nem fog lábra állni.
Tépelődve rágicsáltam alsó ajkamat. Ami azt illeti, lehet,
hogy az egész műtét hiábavaló. A férfi vissza-visszatérő láztól
égett, és a lábán és fenekén lévő sebekből gennyes váladék
szivárgott. Milyen esélyei voltak arra, hogy felépüljön az
amputációból, mielőtt belehalna valami fertőzésbe?
 Nem hallottam, ahogy Mrs. Beardsley odalépett mögém.
Amilyen nagydarab nő volt, olyan figyelemreméltóan halkan
tudott közlekedni.
– Mit szándékozik tenni? – kérdezte semleges és kimért
hangon.
– A férje lábujjai üszkösödnek – mondtam. Felesleges lett
volna azon igyekezni most már, hogy ne kavarjam fel a hírrel
Beardsley-t. – Le kell vágnom a lábát. – Valóban nem volt más
választásom, bár a szívem összeszorult a gondolatra, hogy a
következő néhány napot – vagy hetet – itt kell töltenem,
Beardsley-t ápolva. Aligha hagyhattam őt hátra, felesége gondos
ápolásában bízva.
Lassan megkerülte az asztalt, és megállt a férfi lábánál. Arca
kifejezéstelen volt, de apró mosoly jelent meg a szája sarkában,
el-eltűnt, majd újra megjelent, mintha a nő saját akarata ellenére
mosolygott volna. Egy hosszú percig nézte a megfeketedett
lábujjakat, majd megrázta a fejét.
– Nem – mondta halkan. – Hadd rohadjon el elevenen.
A kérdés, hogy Beardsley érti-e, ami történik körülötte, végre
megoldódott: nyitott szeme kidülledt, és dühösen felvisított,
dobálta magát, ahogy megpróbálta elkapni a nőt, miközben
vészesen közel került ahhoz, hogy küszködése közben leessen a
földre. Jamie elkapta őt, és addig húzta-lökte a férfi terjedelmes
testét, amíg sikerült visszarángatnia őt az asztalra. Ahogy
Beardsley nagy nehezen lenyugodott, fogát csikorgatva és levegő
után kapkodva, Jamie kiegyenesedett, maga is lihegve, és
rendkívül rosszalló pillantást vetett Mrs. Beardsley-re.
Az asszony behúzta a vállát, szorosan maga köré tekerte a
kendőjét, de nem vonult vissza, és nem sütötte le a szemét.
Dacosan felszegte az állát.
– A feleszége vagyok – mondta. – Nem engedem, hogy
vágászt ejtszen rajta.
– Azzal az életét teszi kockára. De ha nem próbálom meg,
akkor biztosan meghal – feleltem tömören. – Mégpedig csúfos
halállal. Maga… – Nem fejezhettem be. Jamie a vállamra tette a
kezét, és erősen megszorította.
 – Vidd ki, Claire – mondta halkan.
– De…
– Ki a házból. – Keze még szorosabban fonódott a vállamra,
szinte fájt, olyan erővel szorította. – Ne gyertek vissza, amíg nem
szólok.
Arca zord volt, de volt valami a szemében, amitől üresnek és
szivacsosnak éreztem magam belül. A kis szekrényre
pillantottam, ahol a pisztolya hevert az orvosságos ládikám
mellett, majd döbbenten újra Jamie-re néztem.
– Nem teheted – mondtam.
Ő Beardsley-re nézett gyászos arccal.
– Gondolkodás nélkül lelőnék egy kutyát, ha ilyen állapotban
lenne – mondta. – Ő talán nem érdemel ennyit?
– Beardsley nem egy kutya!
– Nem bizony.
Jamie leengedte kezét a vállamról, majd az asztalt
megkerülve megállt Beardsley mellett.
– Ha értesz engem, ember, hunyd le a szemed – mondta
csendesen. Pillanatnyi csend állt be, és Beardsley véreres szeme
Jamie arcára szegeződött, s tagadhatatlanul csillogott benne az
értelem. Lassan becsukta a szemét, majd újra felemelte a
szemhéját.
Jamie felém fordult.
– Menj – mondta –, hadd döntsön. Ha kell a segítséged,
illetve akkor is, ha nem, szólni fogok.
Remegett a térdem, és a szoknyám redőit morzsolgattam.
– Nem – mondtam. Beardsley-re néztem, majd nagyot
nyeltem, és megráztam a fejem. – Nem – ismételtem. – Én… Ha
te… Kell, hogy legyen tanúd.
Jamie habozott egy pillanatig, majd bólintott.
– Igen, igazad van. – Mrs. Beardsley-re pillantott. A nő
mozdulatlanul állt, kezét összekulcsolta köténye alatt, és hol rám,
hol Jamie-re, hol a férjére pillantott. Jamie röviden megrázta a
fejét, majd visszafordult a gutaütött férfihoz, és hátrafeszítette a
vállát.
– Egy pislantás az igen, két pislantás a nem – mondta
Jamie. – Megértetted?
A férfi habozás nélkül lesütötte a szemhéját.
– Akkor figyelj! – Jamie mély lélegzetet vett, és beszélni
kezdett egyenletes, érzelemmentes hangon, szemét a romokban
heverő arcon és nyitott szemének eleven pillantásán tartotta. –
Tudod, mi történt veled?
Egy pislogás.
– Tudod, hogy a feleségem egy orvos, egy gyógyító?
A szem felém gördült, majd vissza Jamie felé. Egy pislantás.
– Azt mondja, szélütést szenvedtél, és nem lehet helyrehozni
a kárt. Megértetted?
A férfi fújtatott féloldalas szájával. Ez nem volt számára
újdonság. Egy pislogás.
– A lábad üszkösödik. Ha nem vágjuk le, elrohadsz és
meghalsz. Megértetted?
Nem jött válasz. A férfi orrlyukai hirtelen kitágultak,
orrcimpáit nedvesen, keresőn mozgatta, majd egy horkantással
kifújta a levegőt. Érezte a rothadást, talán gyanította is, de nem
tudta biztosra, hogy a saját húsából jön a szag. Egészen
mostanáig. Lassan pislantott egyet.
A csendes litánia folytatódott, állítások és kérdések sorával,
mindegyik, mint egy-egy lapát föld, amit kiásnak az egyre
mélyülő sírgödörből. Mindegyik végén kérlelhetetlenül a szó:
„megértetted?”
Kezem, lábam és arcom elzsibbadt. A szoba különös szentély
jellege megváltozott. Még olyan volt, mint egy templom, de már
nem éreztem menedékhelynek. Olyan hely volt, ahol valamiféle
szertartást visznek véghez, ami ünnepélyesen, előre
meghatározott rend szerint zárul.
És bizony előre el volt ez már határozva. Beardsley már rég
döntött, talán még azelőtt, hogy megérkeztünk volna. Egy
hónapja volt már végül is abban a purgatóriumban, lógva ég és
föld között, a sötét hidegben, ahol gondolkozhatott, és
felmérhette, milyen kilátásai vannak az életre, és megbékélhetett
a halállal.
– Megértette?
 Ó, de még mennyire, hogy igen.
Jamie az asztal fölé hajolt, egyik kezét Beardsley karjára
tette, mint egy vérfoltos inget viselő pap, aki feláldozást és
megváltást hozott. Mrs. Beardsley az ablakon beáramló fényben
szoborrá merevedve állt, vádló, kegyetlen angyalként.
A kijelentések és kérdések sora véget ért.
– Akarod, hogy a feleségem levágja a lábadat és ellássa a
sebeidet?
Egy pislantás, majd még egy, szándékosan eltúlozva.
Jamie hangosan vette a levegőt, a mellkasára nehezedő
súlytól sóhajtva ejtett ki minden szót.
– Azt kéred tőlem, hogy oltsam ki az életed?
Habár Beardsley arcának egyik oldala élettelenül lógott, a
másik pedig kínoktól elgyötörve feszült meg, még volt a férfiban
annyi, hogy kimutassa az érzéseit. Szájának működőképes sarkát
cinikusan volna föl. Már ami maradt belőle, mondta szavak
nélkül. Szemhéját lehunyta, és lehunyva is tartotta.
Jamie is becsukta a szemét. Megborzongott kissé. Ekkor
röviden megrázta magát, mint aki hideg vizet ráz le magáról, és
a szekrényhez fordult, amin a pisztolyai hevertek.
Odasiettem hozzá, és a karjára tettem a kezem. Jamie nem
nézett rám, szemét a pisztolyon tartotta, amit éppen töltött. Arca
falfehér volt, de a keze nem remegett.
– Menj – mondta –, vidd ki őt innen!
Visszanéztem Beardsley-re, de ő már nem az én betegem
volt. Túl volt már azon, hogy a kínjaitól való megszabadítást
vagy azok enyhítését várja tőlem. Odaléptem az asszonyhoz,
karon fogtam, és az ajtó felé fordítottam. Gépies léptekkel
elindult velem, és nem is fordult hátra.

A külvilág mintha nem is e világi lett volna, a napsütötte

udvar rendjét nem is tudtam hova tenni. Mrs. Beardsley kihúzta
kezét a markomból, és gyors léptekkel elindult a pajta felé. A
válla fölött hátrapillantott a házra, majd futásnak eredt, és úgy
eltűnt a pajta nyitott ajtaja mögött, mintha az ellenség üldözte
volna.
Rám is átragadt a pánik, és majdnem utánaszaladtam.
Mégsem mentem azonban, inkább megálltam az udvar szélén, és
vártam. Éreztem a szívverésemet, ahogy lassan dobogott a
fülemben. Annak hangja is olyan másviláginak tűnt.
Eldördült végül a lövés, ami egy jelentéktelen kis zaj volt
csupán, és egyáltalán nem illett a pajtában lévő kecskék halk
mekegése és a közelben kapirgáló csirkék kaparászó hangja közé.
Fej vagy szív? – gondoltam hirtelen, és kirázott a hideg.
Régen elmúlt már dél, a mozdulatlan, hideg reggeli levegő
felszállt, és fagyos szellő söpört végig az udvaron, nyomában por
és száraz szénaszálak kavarogtak. Álltam és vártam. Biztosan
elmond még gyorsan egy imát Beardsley leikéért, gondoltam.
Eltelt egy pillanat, kettő, majd kinyílt a hátsó ajtó. Kilépett Jamie,
tett néhány lépést, majd megállt, előregörnyedt, és elhányta
magát.
Már éppen oda akartam menni hozzá, hátha szüksége van
rám, de nem. Kiegyenesedett, megtörölte a száját, majd elfordult,
és tőlem távolodva átvágott az udvaron, az erdő felé tartva.
Hirtelen feleslegesnek éreztem magam, és furcsamód meg is
bántódtam. Csupán néhány másodperce még, hogy dolgoztam,
és teljesen lekötött orvostudományom gyakorlása. Kapcsolatban
voltam hússal és vérrel, elmével és a testtel, tüneteket vettem
figyelembe, pulzust és légzést figyeltem meg, az életjeleket
kerestem. A legkevésbé sem kedveltem meg Beardsley-t, mégis
teljesen átadtam magam az élete megmentéséért folytatott
küzdelemnek, annak, hogy enyhítsek szenvedésein. Még mindig
éreztem renyhe, meleg húsának szokatlan érintését az ujjaimon.
Most, hogy a betegem hirtelen meghalt, úgy éreztem,
mintha testem egy kis részét vágták volna ki belőlem. Alighanem
némi sokkhatás ért.
A ház felé pillantottam, első benyomásomat, mely
óvatosságra intett, felváltotta az viszolygás… És valami mélyebb
érzés. A holttestet persze le kell mosni és tisztességesen
felravatalozni, hogy el lehessen temetni. Csináltam már ilyesmit
korábban – nem undorodtam ettől, bár nem is voltam
különösebben lelkes –, most mégis azon kaptam magam, hogy
igencsak nehezemre esik visszamenni arra a helyre.
Láttam már erőszakos halált, amik közül jó néhány sokkal
viszolyogtatóbb volt, mint amilyen valószínűleg Beardsley halála
volt. A halál az halál. Érkezzen, mint egy megálló, mint elválás
vagy mint egyes esetekben a hőn áhított szabadulás… Jamie
hirtelen kiszabadította Beardsley-t tönkrement teste börtönéből.
Vajon a lelke még mindig a házban időz, mert még mindig nem
jött rá, hogy szabaddá vált?
– Babonás vagy, Beauchamp – róttam meg magam. –
Hagyd abba, de azonnal! – És mégsem közeledtem egy tapodtat
sem a ház felé, csak lézengtem az udvaron, izgatottan, mint egy
döntésképtelen kolibri.
Ha Beardsley-nek már nem tudok segíteni, Jamie-nek pedig
most nincs rám szüksége, még mindig van valaki, akinek talán
igen. Hátat fordítottam a háznak, és elindultam a pajta felé.
Nem volt ez több, mint egy nagy, nyitott, szénával és mozgó
alakokkal teli, illatosan sötét fészer. Megálltam az ajtóban, amíg
a szemem meg nem szokta a sötétséget. Egy elkerített kis karám
volt az egyik sarokban, amiben azonban nem volt ló. A másik
sarokban egy rozoga kerítéssel körülvett fejőállás képezte a
kecskeólat. Az asszony itt kuporgott egy kupac friss szalmán. Fél
tucat kecske tülekedett és lökdösődött körülötte, mohón,
egymással versengve harapdálták a kendőjét. Alig látszott
többnek, mint egy összegörnyedt valaminek, de az árnyékban
megpillantottam riadtan megvillanó szemét.
– Vége van már? – szólt halkan a kérdés, alig hallhatóan a
csendes mormogás és mekegés zajában.
– Igen. – Haboztam, de úgy tűnt, nincs szüksége a
támogatásomra. Most már jobban szemügyre tudtam venni: egy
apró kecskegida gömbölyödött az ölében, ujjaival cirógatta annak
kis fejét és selymes szőrét. – Biztos, hogy jól van, Mrs. Beardsley?
Csend, majd a nagydarab test megvonta vállát, és
kényelmesebben elhelyezkedett. Némi feszültség láthatóan
elillant belőle.
 – Magam szem tudom – felelte halkan. Vártam, de az
asszony nem mozdult, és nem is szólt többet. A kecskék békés
társasága, úgy tűnt, legalább olyan nyugtatólag hatott rá,
amennyire én, így sarkon fordultam és otthagytam őket, de
borzasztóan irigyeltem tőle a pajta meleg menedékét és vidám
társaságát.
A ház előtt hagytuk a lovakat, amik még mindig fel voltak
nyergeivé, és egy égerfa csemetéjéhez kötöttük ki őket. Jamie
meglazította a hevederjüket, és levette róluk a nyeregtáskákat,
mielőtt elment volna, hogy elhozza az orvosságos dobozomat, de
azzal már nem töltöttük az időt, hogy le is nyergeljük őket. Ezt
most megcsináltam, mert több mint valószínű, hogy eltart még
egy ideig, amíg újra útnak indulhatunk. Levettem róluk a
kantárt is, megbéklyóztam őket, és kihajtottam őket a
megbámult téli fűre, ami még mindig sűrűn nőtt a fenyves
szélén.
Volt egy hosszában félbevágott, kivájt belsejű farönk a ház
nyugati oldalán, amit láthatóan lóitatónak szántak, de most
üresen állt. Hálás voltam a feladatért, amivel elidőzhettem, s
vizet húztam a kútból, és egyik vödröt a másik után öntöttem a
vályúba.
Megtöröltem nedves kezemet a szoknyámon, és további
hasznos elfoglaltság után kutatva körülnéztem, de nem találtam
semmit. Akkor nincs más választásom. Összeszedtem a
bátorságomat, öntöttem még vizet a vödörbe, beledobtam a kút
káváján álló üreges ivótököt, és a házat megkerülve elindultam
visszafelé, miközben minden idegszálammal arra
összpontosítottam, hogy ne öntsek ki a vízből semennyit, hogy
mindezzel eltereljem figyelmemet azokról a gondolatokról, hogy
vajon mi vár rám odabent.
Amikor felnéztem, riadtan vettem észre, hogy a hátsó ajtó
nyitva áll. Biztos voltam benne, hogy korábban be volt csukva.
Vajon Jamie odabent van? Vagy Mrs. Beardsley?
Biztonságos távolságot tartva, a nyakamat nyújtogatva
bekukucskáltam a konyhába, de ahogy közelebb húzódtam,
meghallottam egy ásó ritmusos, karcos hangját, ahogy földet
mozgatnak vele. A ház túlsó sarka mögött Jamie egy hegyi
kőrisfa közelében ásott. A fa egyedül állt az udvarban, kissé
távolabb az épülettől. Jamie még mindig ingujjban volt, és a szél
a testének tapasztotta a foltos fehér vásznat, s arcába fújta vörös
tincseit.
Egyik csuklójával hátrasimította a haját, és megdöbbentem
kissé, amikor láttam, hogy Jamie sír. Némán és valahogy
kegyetlenül könnyezett, és úgy esett neki a földnek, mintha az az
ellensége lett volna. A szeme sarkából észlelte, hogy közeledem
felé, leállt az ásással, és vérfoltos inge ujját gyorsan végighúzta az
arcán, mintha a verejtéket akarná letörölni a homlokáról.
Rekedtesen lélegzett, és olyan hangosan, hogy már távolról is
hallani lehetett. Halkan odaléptem hozzá, és megkínáltam egy
kis vízzel az ivóinkból, és adtam neki egy tiszta zsebkendőt is.
Nem nézett a szemembe, de ivott, köhögött, újra ivott, majd
visszaadta a tököt, és óvatosan kifújta az orrát. Az még mindig
fel volt duzzadva, de már nem vérzett.
– Ugye nem fogunk itt aludni ma éjszaka? – kockáztattam
meg a kérdési, és leültem a kőrisfa alatt álló tőkére.
Jamie megrázta a fejét.
– Istenem, dehogy – károgta. Arca felpuffadt, szemei
véreresek voltak, de jól tartotta magát. – Gondoskodunk róla,
hogy szépen el legyen temetve, aztán továbbállunk. Azt se
bánom, ha újra a hideg erdőben kell aludnunk, csak ne itt. –
Teljes szívvel azonosulni tudtam ezzel az elgondolással, de volt
még valami, amit figyelembe kellett vennünk.
– És… az asszony? – kérdeztem tapintatosan. – A házban
van? Nyitva van a hátsó ajtó.
jamie felmordult, és a földbe szúrta ásóját.
– Nem, az én voltam. Elfelejtettem nyitva hagyni, amikor
korábban kijöttem. Hogy a lélek szabadon távozhasson –
magyarázta, látva felvont szemöldökömet.
A hideg tárgyszerűségtől, ahogy a magyarázatot adta, felállt
a szőr a tarkómon. Ráadásul a magyarázatában saját korábbi
gondolatom köszönt vissza.
– Értem – feleltem, egy kicsit fátyolos hangon.
 Jamie egyenletesen ásott egy darabig, ásója mélyen
belevágott a földbe. Agyagos talaj volt itt, gazdag, humuszos
termőfölddel, így az ásás egyszerű volt. Végül anélkül, hogy
megtörte volna szerszáma lendületét, így szólt:
– Brianna mesélt nekem egy történetet, amit olvasott
egyszer. Nem tudom már az egészet pontosan visszaidézni, de
egy gyilkosságról volt szó benne, de akit megöltek, egy gonosz
alak volt, aki saját maga kergette bűnbe gyilkosát. És a történet
végén, amikor a történetmesélőt megkérdezték, mit kellene tenni,
ő azt mondta, bízzuk az igazságtételt Istenre.
Bólintottam. Alapvetően egyetértettem Jamie-vel, habár a
kelleténél egy kicsit nagyobb nyomást helyezett ez a helyzet arra
a személyre, aki az isteni gondviselés eszközének szerepében
találta magát.
– Gondolod, hogy ez történt ebben az esetben? Igazságtétel?
Jamie megrázta a fejét, nem tagadólag, hanem zavarában, s
folytatta az ásást. Néztem egy darabig, mert megnyugtatott a
közelsége és mozdulatainak hipnotikus ritmusa. Egy idő után
azonban megacéloztam magam, hogy szembenézzek a rám váró
feladattal.
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha megyek, és előkészítem a
holttestet és feltakarítom a padlást – mondtam kelletlenül, és
magam alá húztam a lábamat, hogy felálljak. – Nem
hagyhatjuk egyedül azt a szerencsétlen nőt abban a
rendetlenségben, bármit csinált is.
– Várj, Sassenach! – mondta Jamie, abbahagyva az ásást
egy pillanatra. A ház felé pillantott, némi nyugtalansággal. –
Rögvest bemegyek én is veled. De most – biccentett az erdő széle
felé – tudnál hozni néhány követ, hogy sírhalmot emeljünk
belőle?
Egy kőből rakott sírhalom? Igencsak meglepődtem ezen a
kérésen, mert a néhai Mr. Beardsley számára szükségtelen extra
munkának tűnt a dolog. Ugyanakkor kétségtelenül farkasok
járták az erdőt, magam is láttam két napja az ürüléküket az
ösvényen. Az is eszembe jutott, hogy Jamie nemes szándékkal
csak valami kifogást keresett, hogy ne kelljen visszamennem
még a házba, s ez esetben a kövek cipelése egy minden
szempontból vonzó alternatívának mutatkozott.
Szerencsére nem volt hiány megfelelő kövekből. Elővettem a
nyeregtáskámból a nehéz vászonkötényt, amit orvosi rendeléshez
hordtam, és hozzáfogtam a robothoz, mint egy fáradságos
munkával kenyérmorzsákat gyűjtő hangya. Fél óra elteltével
már sokkal kevésbé kifogásoltam az ötletet, hogy belépjek a
házba. Jamie még mindig fáradhatatlanul ásott, úgyhogy én is
folytattam a feladatomat.
Végül lihegve abbahagytam, miután még egy kötényre való
követ borítottam a földre, az egyre mélyülő sírgödör mellé. Az
árnyékok hosszan vetültek a ház udvarára, és a levegő annyira
lehűlt, hogy az ujjaim elzsibbadtak, ami nem is volt baj,
tekintettel a rajtuk lévő különféle karcolásokra és apró sebekre.
– Elég ramatyul nézel ki – jegyeztem meg, és kisimítottam a
saját arcomból is pár rakoncátlan hajtincset. – Kijött már Mrs.
Beardsley?
Jamie megrázta a fejét, és olyan rekedtes hangon, hogy alig
hallottam, mit mond, hozzátette:
– Még mindig a kecskéknél van. Lefogadom, hogy jó meleg
van ott.
Aggódva mértem végig Jamie-t. A sírásás kemény munka,
inge a testére tapadt, a hideg idő ellenére teljesen átázott, s arca
kipirult. Reméltem, hogy a munkától, és nem a láztól. Ujjai
azonban olyan fehérek és merevek voltak, mint az enyémek, és
látható erőfeszítésébe tellett kinyújtania őket, hogy el tudja
engedni az ásó nyelét.
– Ez már biztos elég mély – mondtam, felmérve a
munkáját. Én megelégedtem volna egy, a puha földbe vájt,
sekély kis lyukkal is, de Jamie-nek nem volt kenyere a trehány
munka. – Hagyd abba, Jamie, és azonnal válts inget.
Csuromvizes vagy, szörnyen meg fogsz fázni.
Jamie nem fárasztotta magát vitatkozással, hanem kihúzta
a földből az ásót, és gondosan megigazította a sírgödör sarkait, s
formára vágta az oldalát, hogy ne omoljon be.
Egyre sűrűsödtek az árnyak a fenyőfák alatt, és a tyúkok
mind felüllek az ágakra, s tollas kupacokként gubbasztottak a fák
koronáiban, mint megannyi barna fagyöngy. Az erdei madarak
is elcsendesedtek, és a ház hosszú, hűvös árnyéka vetült a friss
sírra. Fázósan húztam össze magam, és némán megborzongtam.
Jamie a földre dobta az ásót, amitől megriadtam. Kimászott
a sírgödörből, és egy percig mozdulatlanul, lehunyt szemmel állt,
a kimerültségtől imbolyogva. Aztán kinyitotta a szemét, és rám
mosolygott.
– Fejezzük hát be!

Hogy a kitárt ajtó tényleg engedte, hogy az elhunyt szelleme

szabadon távozzon, vagy csak mert Jamie mellettem volt, ezúttal
minden fenntartás nélkül léptem be a házba. A tűz kialudt, a
konyha hideg és félhomályos volt, mégsem éreztem semmi
gonosz jelenlétét odabent. A ház egyszerűen… üres volt.
Mr. Beardsley földi maradványai békésen pihentek
kereskedésre szánt (akaróinak egyike alatt, némán és
mozdulatlanul.
Mrs. Beardsley nem volt hajlandó segíteni a formális
teendőkben, de még arra sem, hogy betegye a lábát a házba,
amíg a férje teteme bent van, így hát kitakarítottam a tűzhelyet,
friss tüzet raktam benne, amibe nagy nehezen életet leheltem,
míg Jamie a padlást takarította fel. Mire végzett és lejött, addigra
hozzáláttam a legfontosabb, rám váró feladatra.
Beardsley halottan sokkal kevésbé tűnt groteszknek, mint
amíg élt. Kitekeredett végtagjai elernyedtek, a foggal-körömmel
való küszködés jelei is eltűntek. Jamie egy vászontörülközőt
terített a fejére, habár amikor bekukucskáltam alá, láttam, hogy
nincs túl sok gyomorforgató váladék, amit el kellene takarítani.
Jamie pontosan a vak szemén át lőtte fejbe a férfit, és a lövedék
nem zúzta szét a koponyát. Az ép szem már csukva volt, s a
megfeketedett seb meredt már csak rám. Gondosan
visszatakartam az arcát, melynek szimmetriáját visszaállította a
halál.
 Jamie leereszkedett a létrán, és halkan megállt mögöttem.
Finoman megérintette a vállam.
– Menj, mosakodj meg – mondtam, és a hátam mögé
intettem, a kis vízforraló edény felé, amit a tűz fölé akasztottam
melegedni. – Én itt elintézek mindent.
Jamie bólintott, lehámozta magáról a vizes, mocskos ingét,
és a tűzhely elé dobta. Hallgattam az apró, ismerős zajokat,
amiket mosakodás közben keltett. Egyszer-egyszer felköhögött,
de most már mintha könnyebben vette volna a levegőt, mint
amíg kint volt, a hidegben.
– Nem tudtam, hogy így is alakulhat – szólalt meg
mögöttem. – Azt hittem, hogy a szélütés azon nyomban megöli
az embert.
– Néha így is van – feleltem, kissé szórakozottan, miközben
elmerülten a feladatra összpontosítottam, amit éppen végeztem.
– Ami azt illeti, általában így van.
– Valóban? Sosem jutott eszembe, hogy megkérdezzem erről
Dougalt vagy Rupertet. Vagy Jennyt. Hogy vajon az apám… –
Hirtelen elhallgatott, mintha lenyelte volna a mondat további
részét.
Ah. Megremegett a gyomorszájam is, ahogy rádöbbentem a
valóságra. Szóval erről van szó. Én nem emlékeztem már rá, de
Jamie mesélt erről, évekkel ezelőtt, nem sokkal azután, hogy
összeházasodtunk. Jamie apja látta a fiát Fort Williamben,
miután megkorbácsolták, és ez úgy felzaklatta, hogy szélütést
kapott és meghalt. Jamie-t kimenekítették az erődből sérülten és
betegen, s utána száműzetésbe vonult. Csak hetekkel később
értesült apja haláláról, és így nem tudta eltemetni őt, sem leróni
kegyeletét a sírjánál.
– Jenny tudta volna – mondtam gyengéden. – Elmondta
volna, ha… – Ha Brian Fraser ilyen hosszadalmas és gyalázatos
halált halt volna, megrokkanva és összezsugorodva, minden
erejét elvesztve, családja szeme láttára, akiket minden erejével
próbált megvédeni.
Tényleg elmondta volna? Hogy hogyan ápolta az
inkontinens és magatehetetlen apját? Hogy napokig és hetekig
várt, majd hirtelen egyszerre veszítette el apját és bátyját, és
magára maradt, hogy szembenézzen a halállal, ami percről
percre, lassan közeledett? Jenny Fraser azonban egy nagyon erős
asszony volt, aki nagyon szerette a testvérét. Talán arra
törekedett volna, hogy megóvja őt mind a bűntudattól, mind a
biztos tudattól az apja halálával kapcsolatban.
Jamie felé fordultam. Félmeztelen volt, de már végzett a
mosdással, kezében egy tiszta inget tartott, amit a nyeregtáskából
vett elő. Engem nézett, de láttam, hogy tekintete valahova a
távolba réved, aztán pillantása a hullára szegeződött, zavartan,
de lenyűgözve.
– Megmondta volna neked – ismételtem, és igyekeztem
magabiztosságot csempészni a hangomba.
Jamie mélyen, fájón felsóhajtott.
– Talán igen.
– Biztos megmondta volna – ismételtem határozottan.
Bólintott, még egy nagyot sóhajtott, majd kifújta a levegőt,
ezúttal könnyedebben. Rájöttem, hogy Beardsley halálával
kapcsolatban nem a ház volt az egyetlen dolog, ami kísértette
Jamie-t. Jennynél volt azonban a kulcs az egyetlen ajtóhoz, ami
megnyílhat Jamie előtt.
Most már megértettem, miért sírt, és hogy miért ásta ki
olyan gondos alapossággal a sírt. Nem a sokkhatás miatt vagy
szánalomból, pláne nem az elhunyt iránt érzett tiszteletből,
hanem Brian Fraser miatt, apja miatt, akit nem tudott sem
eltemetni, sem meggyászolni.
Visszafordultam, és a szélénél fogva ráhúztam a takarót a
holttestre, és gondosan betakartam a tisztességesen
felravatalozott és megmosdatott emberi maradványokat,
rendezett, névtelen csomagot készítve belőle. Jmie negyvenkilenc
éves, ugyanolyan idős, mint az apja volt, amikor meghalt. Gyors
pillantást vetettem rá, ahogy éppen befejezte az öltözködést. Ha
az apja is olyan ember volt, mint Jamie… Hirtelen rám tört a
bánat, amiért olyan sok minden elveszett. Az erő elpusztításáért
és a szeretet kiszippantásáért, egy olyan ember elvesztése miatt,
akiről csak onnan tudtam, milyen nagyszerű ember volt, hogy
láttam tetteit visszatükröződni a fia tetteiben.
Jamie felöltözött és megkerülte az asztalt, hogy segítsen
felemelni a holttestet. Ahelyett azonban, hogy alátette volna a
kezét, kinyújtotta azt a halott fölött, és a kezébe vette a két
kezemet.
– Esküdj meg, Claire – mondta, bár majdnem teljesen
elment a hangja, közel kellett hajolnom hozzá, hogy
meghalljam. – Ha valaha úgy alakulna az életem, mint az
apámnak… Akkor esküdj meg, hogy ugyanúgy megkönyörülsz
rajtam, ahogy én is megkönyörültem ezen a nyomorulton itt.
Új hólyagok jelentek meg Jamie kezén az ásó nyelétől.
Megtapogattam a különös, puha képződményeket, amik
folyadékkal telve izegtek-mozogtak, ahogy Jamie megszorította
a kezemet.
– Megteszem, amit meg kell tennem – suttogtam végül
válaszként. – Ahogy te is megtetted. – Megszorítottam a kezét, és
elengedtem. – Gyere, és segíts eltemetni. Vége van.
 28

Brownsville
Kora délután volt, mire Roger, Fergus és a milícia
megérkezett Brownsville-be, miután eltévedtek és több órán át
bolyongtak a dombok között, miikor végül találkoztak két cseroki
indiánnal, aki útba igazította őket.
Brownsville-t fél tucat düledező kunyhó alkotta, amik olyan
látványt ítéltettek a hegyoldal haldokló bokrai között, mintha egy
marék szemetet szórtak volna szét a gyomok között. Az úthoz
közel – már ha azt a göröngyös, fekete sárdagonya keréknyomot
lehet ezzel a névvel illetni – két dülöngélő kunyhó vett közre egy
nagyobbacska, stabilabbnak tűnő épületet, akárcsak két részeges
alak támaszkodott volna kényelmesen egy józan társukhoz. A
nagyobb épület előtt lévő többhordónyi sörből, puskaporból,
valamint a sáros udvaron felhalmozott rengeteg italból ítélve úgy
tűnt, hogy ez az épület szolgált Brownsville boltjául és
kocsmájául is, de ha bármelyik névvel illetnénk is ezt az épületet,
a megérdemeltnél több tisztelettel adóznánk neki, gondolta
Roger.
Mégis nyilvánvaló volt, hogy itt kellett nekikezdeniük, már
csak a vele utazó többi férfi miatt is, akik máris vibrálni kezdtek,
akár vaspor a mágnes közelében, ahogy észrevették a hordókat
és a sör édes illatát, mely üdvözölte őket. Roger maga sem
mondott volna nemet egy korsó sörre, úgyhogy kezével megálljt
intett a csoportnak. Dermesztően hideg nap volt, és hosszú idő
telt el reggeli óta. Nem valószínű, hogy bármi másra
számíthattak volna itt, mint kenyérre és valamilyen ragura, de
mindaddig, míg az étel meleg, és le tudják öblíteni valamiféle
alkohollal, senki nem emelne kifogást ellene.
Roger lecsusszant lova nyergéből, és amikor meg akart
szólalni, egy kéz ragadta meg a karjánál.
– Attendez— mondta Fergus halkan, alig mozdítva ajkait.
Roger mellett állt, és pillantását Roger fölé szegezte. – Ne
mozdulj!
Roger nem mozdult, ahogy a többi férfi sem, akik még
mindig a lovaikon ültek. Bármit nézett is Fergus, azt ők is
észrevették.
– Mi az? – kérdezte Roger, alig hallhatóan.
– Valaki… Két valaki… Fegyvert szegeznek ránk az ablakból.
– Oh. – Rogernek eszébe jutott Jamie megérzése, hogy nem
lovagolt be Brownsville-be előző nap sötétedés után.
Nyilvánvalóan volt már fogalma arról, milyen furcsán tudnak
viselkedni az ilyen távoli települések lakói.
Roger nagyon lassan mindkét kezét a magasba emelte, és
állával Fergus felé bökött, aki vonakodva követte őt. Kampója
megcsillant a délutáni napsütésben. Továbbra is felemelt kézzel,
Roger lassan megfordult. Még úgy is, hogy tudta, mire
számíthat, érezte, ahogy gyomra összehúzódik a két hosszú
fényes puskacső látványára, amik az ablakot elfedő szarvasbőr
mögül kandikáltak ki.
– Üdvözlet a ház népének! – kiáltotta Roger, és igyekezett
olyan tekintélyt parancsolónak látszani, amennyire az lehetséges
volt a feje fölé emelt kezekkel. – Roger MacKenzie kapitány
vagyok, a Fraser’s Ridge-i James Fraser ezredes milíciájának
parancsnoksága alá tartozom.
A bejelentés egyetlen reakciót váltott ki: az egyik puskacsövet
egyenesen Rogerre fordították, így ő remek bepillantást
nyerhetett a fegyver csövének kicsi, sötét, kör alakú torkolatába.
Ez a barátságtalan köszöntés azonban arra is rávezette Rogert,
hogy észrevegye, a másik fegyverrel nem célozták meg, az még
mindig mozdulatlanul a jobb válla fölé irányult a mögötte lévő
férfiak csoportjára, akik még mindig a nyeregben ültek, és
nyugtalanul morogtak.
Hát ez nagyszerű! És most mi legyen? A fegyver túlsó végén
álló férfi arra várt, hogy Roger lépjen valamit. Lassan leengedte a
kezét, beszívta a levegőt, hogy újból odakiáltson, de mielőtt még
bármit is mondott volna, egy rekedtes hang szólalt meg a
szarvasbőr mögül.
– Látlak, Morton, te gazember!
 E szavak elhangzása után az első puskacső hirtelen célt
váltott, követte a másik fegyver irányát, és úgy tűnt, hogy
Rogerről a milícia egyik Granite Falls-i tagjára, Isaiah Mortonra
irányult.
A csapat tagjai zúgolódni kezdtek, riadt kiáltások hangzottak
fel, aztán ahogy mindkét fegyver eldördült, elszabadult a pokol. A
lovak felágaskodtak és megbokrosodtak, a férfiak kiabáltak és
szitkozódtak, az ablakból pedig fehér füst szállt fel.
Roger az első dörrenés után meglapult, majd ahogy a lövés
visszhangja is elhalt, szinte reflexszerűen felugrott, kicsapta a
sarat a szeméből, és megrohamozta az épület ajtaját. Elméje,
saját magát is meglepve, tiszta maradt. Briannának húsz
másodperc kellett ahhoz, hogy újratöltse a fegyvert, és Roger
kételkedett benne, hogy ezek a gazemberek sokkal gyorsabbak
lennének nála. Úgy számolta, hogy még tíz másodperce maradt
a következő lövésig, amit ki is akart használni.
Roger a vállával rontott neki az ajtónak, ami kinyílt és a
belső falnak csapódott, s a lendülettől a fiú szinte bezuhant,
egyenesen neki a szemben lévő falnak. Válla elzsibbadt az ütéstől,
ahogy a kéményhez csapódott, aztán visszapattant, de sikerült
talpon maradnia, csak megtántorodott, mint valami iszákos.
A szobában lévő emberek közül néhányan szájtátva a fiú felé
fordultak. Roger látása eléggé kitisztult ahhoz, hogy felmérje,
valójában csak kettőjüknek volt fegyvere. Nagy levegőt vett, és a
hozzá közelebb eső vézna, ritkás szakállú alaknak esett, egy
igencsak félelmetes hajdani tanárát utánozva.
– Mégis mit képzelsz, mit csinálsz, te kis nyavalyás? – rivallt
rá, miközben felkapta a férfit. Mr. Sanderson örülne, gondolta
Roger, ha látná, hogy milyen jól megőrizte emlékeiben a
példáját. És hatékony is volt, habár a vézna kis alak nem vizelt
be, és nem is kezdett el nyafogni, ahogy az alsós diákok tették
annak idején az ilyen kezelés közben, amiben részesültek, csak
aprókat nyögdécselt, és hasztalan kapálózott Roger szorításában.
– Uram! Eressze el a fivéremet! – Roger áldozata eldobta a
fegyverét, amikor Roger megragadta őt és a puskaportartó szarut
is, amiből a padlóra ömlött a fekete por. A másik fegyveresnek
sikerült újratöltenie a puskáját, és most azon igyekezett, hogy
Rogerre fogja azt. Azonban e tervét három nő igyekezett
meghiúsítani, akik közül ketten összevissza fecsegtek, közben a
fegyverét ráncigálták, a harmadik pedig kötényét a saját fejére
rántotta, és hangos, hisztérikus visításba fogott.
Ez volt az a pillanat, amikor Fergus belépett a házba egy
egykezes puskát tartva, amit hanyagul a fegyvert tartó férfira
szegezett.
– Legyen olyan kedves, és tegye azt le! – szólalt meg emelt
hangon, hogy túlkiabálja a lármát. – És hölgyem, nem öntene
egy kis vizet a kisasszonyra? Vagy nem legyintené talán arcon? –
Kampójával a rikoltozó nő felé intett, összerezzenve kicsit a
hangzavartól.
Az egyik nő, mint akit hipnotizáltak, lassan megindult a
visongó lány felé, vállánál megragadta, és erősen megrázta őt, és
valamit a fülébe suttogott, miközben szemét folyamatosan
Fergusön tartotta. A kiáltozás abbamaradt, és felváltotta a sírás
és hüppögés.
Roger azonnal rendkívül megkönnyebbült. A dühnek, a
pániknak és a kényszernek, hogy valamit tennie kell, köszönheti,
hogy eljutott idáig, de maga is beismerte, hogy halvány fogalma
sem volt arról, hogyan tovább. Nagy levegőt vett, érezte, ahogy
lábai megremegnek, és lassan leengedte áldozatát, lazított
szorításán, és fejével félszegen biccentett egyet. A férfi gyorsan
hátrált pár lépést, aztán neheztelő, szúrós pillantással igyekezett
kisimítani ingéből a gyűrődéseket.
– És maguk ki a fenék? – kérdezte a második férfi, aki
időközben letette a fegyverét, és zavartan Fergusre nézett.
A francia intett kampójával – amivel, Roger úgy látta,
egészen elbűvölte a nőket –, elutasítva a kérdést.
– Az most nem fontos – felelte nagyvonalúan, és
arisztokratikus orrát még feljebb emelte. – Azonban elvárom,
helyesebben elvárjuk – javította ki magát, egy udvarias
biccentéssel Roger felé –, hogy önök tisztázzák
személyazonosságukat.
A helyiségben tartózkodók zavartan összenéztek, mintha
azon tanakodnának, hogy kinek is kellene lenniük. Egy
pillanatnyi habozás után a két férfi közül a nagyobbik darab
harciasan felszegte állát.
– A nevem Brown, uram. Richard Brown. Ez itt a fivérem,
Lionel, a feleségem, Meg, és a lányom, Alicia – mutatott a
lányra, aki időközben már levette főkötőjét, és szipogva, könnyes
arccal álldogált –, ő pedig a húgom, Thomasina.
– Szolgálatára, madame, mesdemoiselles – köszöntötte
Fergus egy felettébb elegáns meghajlással a hölgyeket,
ugyanakkor gondosan ügyelt arra, hogy fegyverével egyenesen
Richard Brown homlokát célozza meg. – Elnézésüket kérem a
kellemetlenségekért.
Mrs. Brown válaszképpen biccentett, kissé üveges tekintettel.
Miss Thomasina Brown – egy magas, rideg megjelenésű nő –
hol Rogerre, hol Fergusre nézett, olyan kifejezéssel az arcán,
mint aki egy csótányt és egy százlábút méreget, és próbálja
eldönteni, hogy melyiket tapossa el először.
Fergus, akinek sikerült átalakítania a fegyveres összetűzés
légkörét olyanná, mintha egy párizsi szalonban lettek volna,
elégedettnek tűnt. Rogerre pillantott, és biccentett egyet, mint aki
innentől rábízza a dolgokat.
– Jól van. – Roger egy bő gyapjú vadászinget viselt, mégis
úgy érezte, mintha kényszerzubbony lett volna rajta. Még
egyszer mély lélegzetet vett, igyekezett minél több levegőt
tuszkolni a mellkasába. – Nos. Ahogy azt már mondtam, én…
ööö… MacKenzie kapitány vagyok. Tryon kormányzó bízott meg
bennünket, hogy milíciát toborozzunk, és azért jöttünk, hogy
felszólítsuk önöket, tegyenek eleget kötelezettségüknek, személyi
részvétellel és ellátmány biztosításával.
Richard Brown meglepetten, bátyja pedig rosszallóan nézett.
Mielőtt azonban még bármi kifogással hozakodhattak volna elő,
Fergus közelebb lépett Rogerhez, és halkan így szólt:
– Talán előbb ki kéne derítenünk, hogy ők ölték-e meg Mr.
Mortont, mon capitaine, mielőtt magunk közé fogadjuk őket,
nemde?
– Ohh, khmm. – Roger olyan zord pillantással illette a
Brown fivéreket, amennyire csak tudta. – Mr. Fraser,
utánanézne, hogy hol van Mr. Morton? Én addig itt maradok. –
Tekintetét még mindig a Brown fivéreken tartva Roger
kinyújtotta kezét Fergus fegyvere felé.
– Ó, az ifjú Morton még mindig eleven, kapitány. De ő
nincsen itten mivélünk, mer úgy evitték, mint a pinty, de akkó
még mozgott minden végtagja, amikó utoljára láttam – harsant
fel egy glasgow-i akcentussal, orrhangon beszélő férfi az ajtó
felől, mire Roger odanézett, és egy csapat érdeklődő arcot
pillantott meg befelé kukucskálni az ajtón, közöttük a
borotválatlan arcú Henry Gallegherrel. Megerősítésképpen jó pár
csőre töltött fegyver is volt náluk, mire Roger fellélegzett.
Brownék elveszítették érdeklődésüket Roger iránt, helyette
mindannyian elképedve bámultak Gallegherre.
– Mit mondott? – kérdezte suttogva Mrs. Brown a
sógornőjétől. Az idősebb nő megrázta a fejét, és száját csomóba
húzta.
– Mr. Morton él és jól van – fordította le nekik Roger, majd
köhintett egyet. – Az önök nagy szerencséjére – jegyezte meg a
Brown fivéreknek, és próbált olyan fenyegető lenni, amennyire
csak tőle tellett. Aztán Gallegherhez fordult, aki mostanra már
bent volt a szobában, muskétájával a kezében az ajtófélfának
támaszkodott, és láthatóan jól szórakozott.
– Mindenki más is jól van, Henry?
Gallegher vállat vont.
– Senkinek sem lyuggaták ki a bőrit, de dalolva odaadták
nekik a nyeregtáskádat a töltényekkel együtt. Uram – tette hozzá
Gallegher utólag, fogait egy pillanatra megvillantva szakálla alól.
– A nyeregtáskát, a whiskyvel? – kérdezte Roger.
– Ugyammá! – düllesztette ki Gallegher rémülten a szemét,
aztán biztatólag elvigyorodott. – Nem aztat, hanem a másikat.
– Nos hát… – legyintett Roger. – Abban csak a tartalék
térdnadrágom volt, nem igaz?
Higgadt válaszára felnevettek és egyetértően morogtak az
ajtóban összegyűlt férfiak, amitől Roger felbátorodott annyira,
hogy a kisebbik darab Brownnak szegezze a kérdést.
 – Na és magának mi gondja van Isaiah Mortonnal? –
kérdezte.
– Megbecstelenítette a lányomat – vágta rá Mr. Brown, mert
már visszanyerte lélekjelenlétét. Rogerre meredt, szakállát
morcosan mozgatva. – Megmondtam neki, hogy a lányom
szeme láttára fogom megölni, ha még egyszer Brownsville tíz
mérföldes körzetébe tolja a mocskos képét! És legyek átkozott, ha
az a nyomorult, ványadt lelkű senkiházi nem dugta oda a képét
az ajtóm elé!
Mr. Richard Brown Gallegherhez fordult.
– Értsem úgy, hogy mindketten nyomát veszítettük az
átkozottnak?
Gallegher bocsánatkérően megvonta a vállát.
– Biza, sajnálom.
Az ifjabbik Miss Brown szájtátva követte az eszmecserét.
– Nyomát veszítették? – kérdezte, és a remény megcsillant
kivörösödött szemében. – Isaiah még életben van?
– Már nem sokáig – jegyezte meg a nagybátyja mogorván.
Lenyúlt, hogy felvegye vadászpuskáját, mire a Brown család
összes női tagja kórusban újból óbégatni kezdett, mialatt a
milícia ajtóban álló tagjai egyszerre Brownra emelték
fegyvereiket. Brown nagyon lassan leeresztette a sajátját.
Roger Fergusre pillantott, aki megvonta egyik szemöldökét,
és finoman vállat vont, jelezvén, hogy tegyen, amit akar.
A Brown család összegyűlt, a két fivér Rogert fixírozta, a nők
pedig mögöttük összekapaszkodva szipogtak és sugdolóztak. A
milícia tagjai kíváncsian dugták be fejüket az ablakon, és
mindegyikük Rogert figyelte, parancsra várva.
Na és mit is mondhatna nekik? Morton a milícia tagja volt,
ezért – feltételezte – jogosult volt annak védelmére. Bármit tett is
a férfi, Roger nem adhatta át őt Brownéknak, feltételezve, hogy
elfoghatják a férfit. Másrészt viszont Rogert megbízták, hogy
sorozza be Brownékat és az összes jó erőben lévő brownsville-i
férfit, és gyűjtsön be tőlük legalább egyheti ellátmányt, márpedig
jelenleg nem úgy tűnt, hogy jól fogadták volna a kéréseit.
Bosszankodva bár, de meg volt győződve róla, hogy Jamie
Fraser rögtön tudta volna kezelni a kialakult diplomáciai
konfliktust. Neki személy szerint ötlete sem volt.
De legalább volt egy taktikája, amivel időt tudott nyerni.
Sóhajtott egyet, leengedte a puskáját, és a kezével a derekán lógó
tölténytasakhoz nyúlt.
– Henry idehoznád a nyeregtáskát, amiben a whisky van?
Na és Mr Brown, esetleg vehetnék öntől némi élelmet és egy
hordó sört a katonáimnak, hogy felfrissüljenek?
És egy kis szerencsével mire ezt mind megisszák, Jamie
Fraser pont ide is ér.
 29

Egy kecske harmada

Mégsem volt teljesen vége még. Már rég besötétedett, mire a
Beardsley-farmon mindennel végeztünk, rendet raktunk,
visszacsomagoltuk a holmijainkat a nyeregtáskánkba, és újra
felnyergeltük a lovakat. Gondoltam, felvetem, hogy együnk,
mielőtt elmegyünk – reggeli óta semmit nem ettünk de a
helynek olyan nyomasztó hangulata volt, hogy egyikünknek sem
volt étvágya.
– Még várunk – mondta Jamie, azzal fellendítette a
nyeregtáskákat a kanca hátára. A válla fölött a házra sandított. –
Olyan üres a gyomrom, mint egy tök, de egy falatot sem bírnék
lenyelni, amíg látom ezt a házat.
– Együttérzek veled. – Nyugtalanul én is hátrapillantottam,
habár már semmit nem lehetett látni. A ház mozdulatlanul és
üresen állt. – Alig várom, hogy elszabadulhassunk innen.
A nap a fák koronája alá süllyedt, és egy hideg kék árnyék
terült végig azon a mély fekvésű részen, ahol a tanya állt.
Beardsley friss sírhantjának földje sötétlett a nedvességtől, egy
felpúpozott földhalom volt a hegyi kőris csupasz ágai alatt. Nem
lehetett úgy a sírra pillantani, hogy az embernek ne jusson eszébe
a nedves föld és a bénult mozdulatlanság súlya, és a romlottság
és a pusztulás terhe.
Elrohadsz és meghalsz, mondta neki Jamie. Reméltem, hogy
a két esemény sorrendjének felcserélése Beardsley előnyére vált.
Nekem biztosan nem. Szorosan a vállam köré húztam a sálamat,
és hangosan sóhajtottam, majd nagy levegőt vettem, remélve,
hogy a fenyves hideg, tiszta illata megszünteti a halott hús
fantombűzét, ami mintha belekapaszkodott volna a kezünkbe,
ruhánkba, orrunkba.
A lovak izegtek-mozogtak, topogtak és a sörényüket rázták,
mert már ők is nagyon indultak volna. Nem hibáztattam őket.
Önkéntelenül is visszanéztem a házra. Ennél elhagyatottabb
látványt nehéz lenne elképzelni. Ennél is nehezebb lett volna
elképzelni annak a gondolatát, hogy valaki itt maradjon egyedül.
Mrs. Beardsley a jelek szerint igenis elképzelte, és hasonló
következtetésre jutott, ugyanis ekkor a gidával a karján előbújt a
pajtából, és bejelentette, hogy ő is velünk jön. Ahogy ezek szerint
a kecskék is. Átnyújtotta nekem a gidát, és újra eltűnt a pajtában.
A kis jószág nehéz volt és félig aludt, rugalmas kis ízületeit
ölelni való kötegbe hajtogatta össze. Meleg levegőt fújtatott a
kezemre, és óvatosan harapdálta a ruhámat, hogy lássa, milyen
anyagból készültem, majd elégedetten rikkantott egyet, és békés
közömbösséggel simult hozzá a mellkasomhoz. És ahogy még
hangosabban felsírt és a combomba rúgott, azzal jelezte, hogy az
anyja is jelen van, és árgus szemekkel figyeli utódját.
– Hát, mégsem hagyhatja őket hátra – mormogtam Jamie-
nek, aki elégedetlenül morgott magában. – Meg kell őket fejni.
És különben is, nem vagyunk már olyan szörnyen messze, igaz?
– Tudod te, milyen gyorsan tud egy kecske menni,
Sassenach?
– Sosem adódott alkalmam megmérni – vetettem oda
foghegyről, megigazítva a karomban apró, szőrös terhemet –, de
nem hiszem, hogy sokkal lassabbak lennének ebben a sötétben,
mint a lovak.
Jamie erre skót módra torokhangon morgott valamit, amit a
szokásosnál is kifejezőbbé tett a torkában összegyűlt váladék.
Felköhögött.
– Elég szörnyű a hangod – mondtam. – Amikor odaérünk,
ahová tartunk, vastagon bekenlek mentolos libazsírral,
barátocskám.
Nem ellenezte javaslatomat, ami eléggé aggasztott, mert
életerejének súlyos megcsappanását jelezte. Mielőtt azonban
tovább érdeklődhettem volna egészségi állapota felől, Mrs.
Beardsley felbukkanása félbeszakította gondolatmenetemet, aki
előjött a pajtából, hat kecskét vezetve, akik úgy voltak összekötve
egy kötéllel, mint egy csapat kedélyesen kapatos elítélt.
Jamie bizalmatlanul figyelte ezt a felvonulást, majd
lemondóan sóhajtott, és a helyzet logisztikai kihívásaira
fordította figyelmét. Az nem volt kérdés, hogy Mrs. Beardsley
Gideonra, az Emberevőre kell, hogy üljön. Jamie rólam Mrs.
Beardsley jelentékeny méretű testére fordította a pillantását,
majd kistermetű kancámra, amely alig volt nagyobb egy póninál,
majd köhintett.
Egy pillanatnyi fontolgatás után mégis Mrs. Piggyre ültette
Mrs. Beardsley-t, az álmos gida pedig előtte egyensúlyozgatott.
Én Jamie-vel utaztam, Gideon hátsó felén ülve, amivel elvileg
meghiúsítok minden olyan kísérletet, amit arra tesz, hogy
ledobjon magáról, egyenest a bokrok közé. Jamie egy laza
hurokkal kötelet kötött a bakkecske nyaka köré, majd ezt lazán a
kanca nyergéhez rögzítette, de a nőstény kecskéket szabadon
hagyta.
– Az anyakecske a kicsinye mellett marad, a többiek pedig
követni fogják a bakot – magyarázta. – A kecskék társas lények,
nem fognak elcsatangolni egyedül. Különösen nem éjszaka. Hess,
hess – mondta Jamie halkan, és kitolt egy kíváncsi orrot az
arcából, amikor leguggolt, hogy ellenőrizze a hevedert. – Azt
hiszem, a disznókkal rosszabbul járnánk, azok biztosan
mennének a saját fejük után. – Felállt, és szórakozottan
megveregette az egyik szőrős fejet.
– Ha bármi baj lenne, csak lazítsa meg a kötelet – mondta
Mrs. Beardsley-nek, és megmutatta neki a csomót, amivel a
nyeregre kötötte a kötelet, és az asszony keze ügyébe helyezte. –
Különben ha a ló megiramodik, akkor a maga kis barátja bizony
a nyakánál fogva fog lógni.
A nő bólintott, jókora kupacként gubbasztva a lovon, majd
felemelte a fejét, és a ház felé nézett.
– Jobb, ha elmegyünk holdkelte előtt – mondta halkan. –
Olyankor szokott előjönni.
Jeges borzongás futott végig a gerincemen, és Jamie is
megrezzent, felkapta a fejét, és a sötétbe borult ház felé fordult. A
tűz kialudt, és mindenki elfelejtette becsukni a nyitva maradt
ajtót. Úgy tátongott az ajtónyílás, mint egy üres szemgödör.
– Kicsoda? – kérdezte Jamie, észrevehető éllel a hangjában.
– Mary Ann – válaszolta Mrs. Beardsley. – Ő volt az utolszó.
– E mondatot minden hangsúlyozás nélkül mondta, s így úgy
hangzott, mintha egy alvajáró mondaná.
– Az utolsó micsoda?— kérdeztem.
– Az utolszó feleszég – felelte, és felvette a gyeplőt. – A
barkószaberkenye alatt szokott állni holdkelte idején.
Jamie felém fordult. Túl sötét volt, hogy lássam
arckifejezését, de nem is kellett látnom. Megköszörültem a
torkom.
– Esetleg… Nem kéne becsukni az ajtót? – kérdeztem.
Mr. Beardsley szelleme feltehetőleg már felfogta, hogy mi a
helyzet, és függetlenül attól, hogy Mrs. Beardsley akart-e még
valamit a házzal vagy az ott található holmikkal, nem tűnt
helyesnek hátrahagyni azt rabló mosómedvék és mókusok
kénye-kedvének, nagyobb élőlényekről már nem is beszélve,
amiket esetleg Mr. Beardsley-nek az élők sorából való
távozásának szaga vonz ide.
Másrészről azonban a legkevésbé sem vágytam arra, hogy az
üres ház közelébe menjek.
– Ülj fel a lóra, Sassenach!
Jamie nagy léptekkel átvágott az udvaron, a szükségesnél
kicsit nagyobb erővel bevágta az ajtót, majd öles léptekkel
visszajött, és felpattant mögém a nyeregbe.
– Hopp! – kiáltott fel, és el is indultunk, épp amikor a félhold
a fák koronája fölé kezdett kúszni.
Talán negyed mérföldre lehettünk az ösvény végétől. Végig
emelkedőn mentünk, attól a mély fekvésű résztől kezdve, ahol a
Beardsley-tanya állt. Lassan haladtunk a kecskék miatt, én pedig
a fűszálakat és a bokrokat néztem, ahogy keresztülpréseltük
magunkat rajtuk, és azon tűnődtem, hogy csak azért tűnnek
jobban láthatóknak, mert a szemem hozzászokott a sötéthez,
vagy mert felkelt a hold.
Egészen biztonságban éreztem magam a ló izmos és erős
tömegével magam alatt, a kecskék barátságos családjával
körülöttünk és Jamie hasonlóan megnyugtató jelenlétével
mögöttem, aki egyik karját a derekam köré fűzte. Nem voltam
azonban biztos benne, hogy elég biztonságban érzem-e magam
ahhoz, hogy hátranézzek. Ugyanakkor olyan erős késztetést
éreztem arra, hogy visszanézzek, hogy az szinte elnyomta a
rettegést, amit a házzal kapcsolatban éreztem. Szinte.
– Az valójában nem barkócaberkenye, igaz? – hallottam
Jamie hangját balkan megszólalni a hátam mögül.
– Nem – feleltem, erőt merítve a derekam köré fonódó
izmos karból.
– Ez egy madárberkenye. De nagyon hasonlóak. – Sokszor
láttam már madárberkenyét. A felföldiek gyakorta ültették
azokat a kunyhóik vagy házaik közelébe, mert a fa sötétnarancs
színű gyümölcsei és a levelek alakja valóban a skóciai
barkócaberkenyére emlékeztetett, mely növénytanilag közeli
rokona volt. Rájöttem azonban, hogy Jamie kérdését nem a
növénynevezéktan iránti tiszteletből táplálkozó szőrszálhasogatás
késztette, hanem abból a kétségéből eredt, hogy vajon a
madárberkenye is hasonlóan el tudja-e riasztani és védelmet tud-
e nyújtani a gonosz szellemek és varázslatok ellen. Nem
esztétikai vagy kényelmi megfontolások vezették, amikor
Beardsley-t pont az alá a fa alá temette.
Megszorítottam hólyagos kezét, ő pedig gyengéden
megcsókolta a kézlejemet.
Az ösvény tetején végül mégis visszanéztem, de csak a tanya
viharvert zsindelyeinek halvány csillogását láttam. A
madárberkenyét és azt, ami alatta volt – vagy nem volt –,
elrejtette a sötétség.
Gideon szokatlanul jól viselkedett, csupán jelképesen
tiltakozott az ellen, hogy ketten ültünk fel rá. Szinte biztos
voltam benne, hogy ő is örül, hogy maga mögött tudhatja a
házat. Ezt a gondolatomat meg is osztottam Jamie-vel, de ő csak
tüsszentett, és kifejezte azon véleményét, hogy a gonosz gebe
pusztán az alkalomra vár, hogy véghez vigyen valami gyalázatos
tettet, amit most tervezget.
A kecskék pacsirták módjára élvezték ezt az éjszakai
kirándulást, és élénk érdeklődéssel lépkedtek mellettünk,
miközben száraz füvet ropogtattak, egymásnak és a lovaknak
ugráltak, és úgy általában olyan hangosak voltak, mint egy
bokrok között csörtető elefántcsorda.
Nagyon megkönnyebbültem, hogy végre-valahára elhagytuk
a Beardsley-házat. Miközben a fenyők eltakarták a völgy utolsó
darabkáját is a szemünk elől, elhatároztam, hogy nem gondolok
többé a korábbi felkavaró eseményekre, hanem igyekszem
felmérni, mi várhat ránk Brownsville-ben.
– Remélem, Rogernél minden rendben ment – mondtam, és
apró sóhajjal hátradőltem Jamie mellkasának.
– Hmm. – Tapasztalatból már könnyedén megállapítottam,
hogy ez az eldugult orrhangú hümmögés azt jelzi, hogy úgy
általában egyetért a megjegyzésemmel, de ezzel azt leplezi, hogy
valójában teljességgel közömbös számára a dolog kimenetele.
Vagy nem látott aggodalomra okot, vagy úgy volt vele, hogy
Roger vagy megszokik, vagy megszökik.
– Remélem, talált valami fogadót – próbálkoztam újra,
gondolván, hogy a fogadó említésére szemernyivel több
lelkesedéssel fog reagálni. – Nagyon jó lenne meleg ételt enni és
tiszta ágyban aludni.
– Hmm. – Eme hümmögésébe csipetnyi derű is jutott, ami
Jamie veleszületett szkeptikusságával keveredett, amit megannyi
tapasztalat tovább erősített az olyan földi javak lehetséges
létezésével kapcsolatban, mint a forró étel és a tiszta ágy itt,
Karolinában, az isten háta mögött.
– Úgy látszik, a kecskék nagyon jól bírják az iramot –
szólaltam meg újra, válaszra várva.
– Hmm. – Szarkasztikus egyetértés, melybe a kecskék
további jó magaviseletét illető mélységes gyanú keveredett.
Éppen egy újabb megfigyelést fogalmaztam magamban
gondosan, remélve, hogy sikerül újra hümmögésre bírnom –
eddig három volt a rekord –, amikor Gideon hirtelen
megerősítette Jamie kezdeti bizalmatlanságát azzal, hogy hangos
horkantással felkapta a fejét, és felágaskodott.
Jamie mellének estem, és úgy bevertem a fejemet a
kulcscsontjába, hogy csillagokat láttam. Jamie kiszorította
belőlem a levegőt, miközben kiabálva egy kézzel rángatta a
gyeplőt.
 Fogalmam sem volt, hogy mit mond, vagy hogy egyáltalán
angolul vagy gaelül kiabál. A ló felhorkant, hátrahőkölt, és
patáival kalimpált, én pedig kétségbeesetten nyúltam bármiféle
kapaszkodó után, legyen az sörény, nyereg vagy gyeplő… Egy ág
csapott az arcomba, és elvakított. Eluralkodott a káosz. Nyihogás
és mekegés hallatszott, és valami, a szakadó ruhaanyag
hangjához hasonlatos zaj, aztán valami erősen belém ütött, én
pedig sötétségbe zuhantam.
Nem veszítettem el az eszméletemet, de ez szinte mindegy is
volt. A bokor alján feküdtem elterülve, bénán levegő után
kapkodtam, és nem láttam mást, csak pár csillagot elszórtan az
égen.
Istentelen ricsaj hallatszott egy kicsivel arrébb, ahol pánikba
esett kecskék kórusa adta meg az alaphangot, amit egy sikoltozó
nő hangja emelt ki. Két sikoltozó nőé.
Zavartan megráztam a fejem. Aztán átlendítettem magam a
hasamra, és mászni kezdtem, mert megkésve bár, de felfogtam,
mi adja ki ezt a hangot. Elég gyakran hallottam pumákat
rikoltozni, de mindig biztonságos távolságból. Ez a mostani
egyáltalán nem volt messze. A szakadó szövethez hasonló hang,
amit hallottam, a nagymacska köhögése volt, karnyújtásnyi
távolságból.
Beleütköztem egy nagy, kidőlt fatörzsbe, és azonnal
bebújtam alá, olyan mélyen préseltem magam a szűk helyre,
amilyen mélyre csak tudtam. Nem ez volt a legjobb rejtekhely,
amit valaha láttam, de ez legalább talán megakadályozza, hogy
bármi is rám ugorjon a fákról.
Még mindig hallottam Jamie kiabálását, és kiáltásainak
tenor tónusát dühödt hörgés váltotta föl. A kecskék majdnem
teljesen abbahagyták a nyekergést. Remélem, ez a nagymacska
nem ölte meg mindet! Mrs. Beardsley hangját sem hallottam, de
a lovak rettenetes zűrzavart keltettek, nyihogtak és dobogtak.
Szívem hangosan vert, ahogy a levelekkel borított földön
feküdtem, és hideg verejték csörgött végig az államon. Semmi
nem tud olyan halálfélelmet kelteni az emberben, mint az
elevenen felfalástól való ősi félelem, és most tökéletesen
együttéreztem az állatokkal. A közeli bokor ágai megroppantak,
és Jamie a nevemet kiáltozta.
– Itt vagyok – mondtam rekedten, de nem akartam addig
előbújni rejtekhelyemből, amíg nem tudtam biztosan, hogy hol
van a puma, vagy legalábbis hogy nincs a közelemben. A lovak
abbahagyták a nyihogást, habár tovább horkantgattak és
dobogtak, és elég zajt csaptak ahhoz, hogy jelezzék, egyikőjük
sem esett látogatónk zsákmányává, és nem is vágtattak el.
– Itt vagyok! – kiáltottam újra, kicsit hangosabban.
Valami megint megreccsent, ezúttal közelebbről. Jamie
botladozva közeledett a sötétben. Leguggolt, és addig
tapogatózott a fatörzs alatt, amíg rá nem talált a karomra, amit
jól meg is ragadott.
– Jól vagy, Sassenach?
– Ezen még nem volt időm gondolkodni, de azt hiszem, igen
– feleltem. Óvatosan kimásztam a farönk alól, és látleletet
vettem magamról. Kisebb zúzódások itt-ott, bevertem a
könyökömet is, és az arcom szúrt ott, ahol az arcomba csapott az
ág. Alapvetően tehát rendben voltam.
– Jó. Gyere gyorsan, megsérült. – Jamie talpra rántott, a
derekamra tette a kezét, és elkezdett taszigálni a sötétségen át.
– Kicsoda?
– A kecske, természetesen.
A szemem mostanra teljesen megszokta a sötétséget, és ki
tudtam venni Gideon és a kanca nagy testének körvonalait, akik
egy levelét vesztett nyárfa alatt álltak, és idegesen csapkodtak
sörényükkel és farkukkal. Egy kisebb alak, akit Mrs. Beardsley-
nek véltem, guggolt mellettük, valami fölé görnyedt.
Vérszagot éreztem, és a kecskék erős bűzét. Leguggoltam,
kinyújtottam a kezem, és drótszerű, meleg szőrt érintettem. A
kecske hangos mekegéssel rándult össze érintésemre, ami
valamelyest megnyugtatott. Lehet, hogy megsérült, de – még –
nem haldoklott: a tenyerem alatt fekvő test kemény volt és élettel
teli, izmai megfeszültek.
– Hol van a nagymacska? – kérdeztem, miközben
megkerestem a jószág érdes, kemény szarvait, és gyorsan
végigtapogattam a gerincét, majd lefelé haladtam a bordáin és a
lágyékán. A kecske kifogásolta mindezt, és vadul zihált a kezeim
között.
– Elment – mondta Jamie. Ő is leguggolt, és kezét a kecske
fejére tette. – Ej te, a bhalaich. Minden rendben van. Seas, mo
charaid.
Nem éreztem nyílt sebet, de éreztem a vérszagot. A forró,
fémes szag felkavarta az éjszakai erdő tiszta levegőjét. A lovak is
érezték, nyugtalanul nyihogtak és mocorogtak a sötétben.
– Nagyjából biztos, hogy elment? – kérdeztem, miközben
próbáltam elhessegetni az érzést, hogy tekintetek szegeződnek a
tarkómra. – Vérszagot érzek.
Igen. Elvitte az egyik gidát is – közölte Jamie. Letérdelt
mellém, és nagy kezét a kecske nyakára helyezte.
– Mrs. Beardsley elengedte ezt a bátor legénykét, aki
vakmerően szembeszállt a macskával. Nem láttam mindent, de
azt hiszem, odacsapott neki az a bestia. Hallottam, ahogy
felsüvölt és köp egyet, és a kispajtás is felrikoltott épp akkor. Azt
hiszem, el lehet törve a lába.
Így is volt. Ezen útmutatás alapján könnyen megtaláltam a
törést, jobb elülső lába felkari részének alsó felén. A bőr nem nyílt
fel, de a csont teljesen kettétört. Éreztem, ahogy a törött végek
egymáshoz képest finoman elmozdulnak. A kecske levegő után
kapott és a karomba döfött, amikor megérintettem a lábát.
Pillantása vad volt, és a szemeit forgatta, furcsa, szögletes
pupillái láthatóak, de színtelenek voltak a halvány holdfényben.
– Rendbe tudod hozni, Sassenach? – kérdezte Jamie.
– Nem tudom. – A kecske még mindig küzdött, de apró
mozdulatai érezhetően gyengültek, ahogy eluralkodott rajta a
sokkhatás. Az ajkamba haraptam, és a lába és lágyéka közti
részen a pulzusát kerestem. Maga a sérülés javíthatónak tűnt, de
a sokk nagyobb veszélyt jelentett. Jó néhány állatot láttam már
– és egy-két embert is, ami azt illeti –, akik gyorsan elhunytak
egy-egy drámai eset után, olyan sérülésektől, amik önmagukban
nem lettek volna halálosak.
– Nem tudom – ismételtem. Ujjaimmal rátaláltam végre a
pulzusára. Igen szapora volt, és alig lehetett érezni. Próbáltam
elképzelni, milyen kezelési módszereket alkalmazhatnánk, de
mind kezdetleges volt. – Könnyen lehet, hogy elpusztul, Jamie,
még akkor is, ha sínbe tudom rakni a lábát. Mit gondolsz, nem
kellene mégis inkább levágnunk? Sokkal könnyebb lenne
szállítani is, ha csak a húsát vinnénk.
Jamie megsimogatta a kecske nyakát.
– Nagy kár lenne érte, olyan bátor teremtés.
Mrs. Beardsley erre felnevetett, ideges kis kacagást hallatott,
mint egy kislány, ahogy előjött az árnyékból, Jamie háta mögül.
– Hiramnak hívják – mondta. – Nagyon jó fiú.
– Hiram – ismételte Jamie simogatás közben. – Nos hát,
Hiram. Bátorság, merész barátom. Rendbe fogsz jönni. Olyan
tökeid vannak, mint egy-egy dinnye.
– Datolyaszilva esetleg – vetettem közbe, miután vizsgálat
közben véletlenül a kezembe akadtak a jószág kérdéses
heregolyói. – Persze mindenféleképpen tiszteletre méltó
méretűek, az biztos – tettem hozzá aprókat lélegezve. Hiram
illatmirigyei túlóráztak. Még a vér nyers vasszagát is háttérbe
szorították.
– Képletesen értettem – közölte Jamie ridegen. – Mire van
szükséged, Sassenach?
A jelek szerint tehát megszületett a döntés, és Jamie már állt
is fel a földről.
– Jól van – mondtam, és a kézfejemmel hátrasimítottam a
hajamat. – Keress nekem egy pár egyenes ágat, körülbelül egy
láb hosszúakat, de ne legyenek rajtuk gallyak, és egy kötelet a
nyeregtáskából. Aztán jöhetsz segíteni – tettem hozzá, miközben
próbáltam fogást találni rúgkapálózó betegemen. – Úgy tűnik,
Hiram kedvel téged. Biztos felismerte, hogy rokon lelkek vagytok.
Jamie felnevetett, mély, megnyugtató hangon, félig a hátam
mögül. Még utoljára megvakarta Hiram fülét, majd felállt és
elsietett, és néhány másodperc múlva már vissza is tért a kért
holmikkal.
– Jól van – mondtam, és elvontam egyik kezemet Hiram
nyakáról, hogy kitapogassam a sötétben a fadarabokat. – Sínbe
fogom tenni. Kézben kell majd vinnünk, de a sín legalább
egyenesen tartja a lábát, és így nem tud majd több kárt okozni
magának. Segíts az oldalára fektetni.
Hiram, férfiúi büszkeségből vagy a kecskékre jellemző
makacsság miatt – mindig azt hiszem, hogy ez a kettő két
különböző dolog – egyre csak fel akart állni, törött lába ellenére.
Feje azonban nyugtalanítóan le-lebukott, ahogy nyakizmai
elgyengültek, és teste egyik oldalról a másikra dülöngélt.
Óvatosan négykézlábra ereszkedett, majd megállt, erősen
zihálva.
Mrs. Beardsley továbbra is a kecskegidát szorongatta, és a
vállam fölött kukucskált. Az apró jószág halkan mekegett,
mintha rémálomból riadt volna fel, mire Hiram hangos
mekegéssel válaszolt.
– Támadt egy ötletem – mormogta Jamie. Hirtelen felállt, és
kivette a gidát Mrs. Beardsley kezéből, aztán újra letérdelt, és a
kis teremtményt Hiram oldalához nyomta. A kecske azonnal
abbahagyta a küszködést, és lehajtotta a fejét, hogy
megszaglássza utódját. A gida felsírt, orrát a nagy kecske
oldalának nyomta, mire egy hosszú, nyálas nyelv bújt elő, és
síkosan végigcsúszott a kezemen, ahogy a kölyök fejét kereste.
– Csipkedd magad, Sassenach! – javasolta Jamie.
Nem kellett nógatnia, perceken belül stabilizáltam a kecske
lábát, és kipárnáztam a sínt Mrs. Beardsley számos sálának
egyikével, amit viselt. Hiram lehiggadt, már csak alkalmanként
mordult és visított fel, de a kölyök még mindig hangosan bőgött.
– Hol van az anyja? – kérdeztem, bár nem is kellett
hallanom a választ. Nem sokat tudtam a kecskékről, de eleget
tudtam az anyákról és gyermekeikről ahhoz, hogy rájöjjek, csak
a halál tud távol tartani egy anyát a gyermekétől, aki ilyen ricsajt
csap. A többi kecske visszajött, kíváncsiságból, vagy mert féltek a
sötétben, vagy mert társaságra vágytak, de az anyakecske nem
bukkant elő közülük.
– Szegény Beckie – mondta Mrs. Beardsley szomorúan. –
Milyen kedvesz kecke volt.
Sötét alakok lökdösődtek és ütköztek egymásba. Valami forró
levegőt szuszogott a fülembe, miközben a hajamat csócsálta, egy
másik a vádlimra lépett, amitől feljajdultam, ahogy az éles kis
paták megkarcolták a bőrömet. Nem tettem azonban semmilyen
erőfeszítést, hogy elhessegessem őket magamtól, háremének
jelenléte láthatóan nagyon jót tett Hiramnak.
A kecske lábának csontjait a helyükre raktam, a sínt pedig
szorosan köréjük kötöztem. Találtam a füle tövében egy remek
pontot, ahol jól meg tudtam mérni Hiram pulzusát, és éppen azt
tettem a fejével az ölemben. Ahogy a többi kecske közelebb jött, s
az orrával böködték őt és panaszosan nyöszörögtek, Hiram
hirtelen felkapta a fejét, és a mellkasára gördült, bekötözött törött
lábát bénán nyújtva ki maga elé.
Egy pillanatig részeg ember módjára imbolygott, majd
harciasan hangosan felmekegett, és három lábra állt. Rögvest
újra összeesett, de az akciója mindenkit felvidított. Még Mrs.
Beardsley is derülten kuncogott kicsit a látványra.
– Na jó. – Jamie felállt, és nagyot sóhajtva beletúrt a hajába.
– Nos hát…
– Nos hát, mi? – kérdeztem.
– Nos hát eldöntöm, mitévők legyünk – mondta, némi éllel a
hangjában.
– Hát nem megyünk Brownsville-be?
– De, talán igen – felelte. – Ha Mrs. Beardsley történetesen
elég jól ismeri az utat ahhoz, hogy csillagfényben is rátaláljon az
ösvényre – fordult várakozóan az asszony felé, de még az
árnyékban is láttam, ahogy Mrs. Beardsley tagadólag
megcsóválja a fejét.
Ekkor rádöbbentem, hogy valójában már nem az ösvényen
vagyunk, ami egyébként sem volt több egy kanyargós
vadcsapásnál.
– Csak nem vagyunk tőle olyan szörnyű messze, nem igaz?
– Körbenéztem, de hiába kémleltem a sötétet, mintha arra
várnék, hogy valami kivilágított útjelző felfedi előttünk az ösvény
helyzetét. Ami azt illeti, még arról sem volt fogalmam, nagyjából
merre lehet.
– Nem – értett egyet Jamie. – Magam, merem állítani,
előbb-utóbb rálelnék. De nem kívánok a sötét erdőben bóklászni
ilyen csapattal. – Körülnézett, s láthatóan számba vett
mindenkit. Két igencsak szeszélyes ló, két nő – egyikőjük
különösen furcsán viselkedik, és alighanem gyilkos hajlamai
vannak – és hat kecske, melyek közül ketten jelenleg képtelenek
járni. Nagyon jól értettem, mire céloz.
Hátraszegte a vállát, kicsit megvonta az egyiket, mintha
feszes ing lenne rajta, amit meg kíván lazítani.
– Megyek, és körülnézek. Ha gyorsan megtalálom az utat,
akkor jó, de ha nem, akkor tábort verünk itt éjszakára – mondta.
– Jóval könnyebb lesz nappali fényben megkeresni az ösvényt.
Légy óvatos, Sassenach!
Azzal egy utolsó tüsszentéssel eltűnt az erdőben, s
gondjaimra bízta a tábor követőit és a sebesülteket.
Az árva kecske egyre hangosabban és bánatosabban kiabált,
nem csak a fülem, a szívem is megfájdult, ahogy hallgattam.
Mrs. Beardsley azonban kissé feléledt Jamie távollétében. Azt
hiszem, eléggé félt tőle. Most egy újabb nőstényt vett föl, és
meggyőzte, hogy maradjon nyugton, hogy az árva tudjon egy
kicsit szopni. A gida vonakodott egy pillanatig, de az éhség, illetve
a melegség és biztonság utáni vágy erősebbnek bizonyult, és
perceken belül buzgón táplálkozott, apró farkát sötét pillogások
közepette csóválta.
Örömmel láttam, hogy ez történt, de el kellett ismernem,
éreztem egy kis irigységet is. Hirtelen nagyon is világossá vált,
hogy semmit nem ettem egész nap, teljesen átfáztam,
hullafáradt vagyok, és számos helyen sajog a testem, és ha nem
adódtak volna a Mrs. Beardsley-vel és a kompániájával
kapcsolatos komplikációk, akkor már rég Brownsville-ben
lennék, jóllakva a melegben, meghúzódva valami barátságos tűz
mellett. A kecskegida gyomrára tettem a kezemet, ami szépen
kerekedett és keményedett a tejtől, és vágyakozva kívántam,
bárcsak lenne valaki, aki velem törődik. Pillanatnyilag azonban
úgy tűnt, én leszek a jó pásztor, és nem tehetek ellene semmit.
– Gondolja, hogy visszajön? – guggolt le mellém Mrs.
Beardsley, aki sálját szorosan széles vállai köré tekerte. Halkan
beszélt, mintha attól tartott volna, hogy valaki meghallhatja.
– Micsoda, a puma? Nem, nem hiszem. Miért tenné? –
Mindazonáltal egy kis borzongás futott át rajtam, ahogy eszembe
jutott Jamie, amint egyedül jár valahol a sötétben. Hiram, aki
vállait szilárdan a combomnak támasztotta, felhorkant, majd
hosszú sóhajjal a térdemre fektette a fejét.
– Van, aki azt mondja, párban vadásznak.
– Valóban? – Elnyomtam egy ásítást, ami nem az unalom,
pusztán a kimerültség miatt tört rám. Pislantottam, a sötétségbe
meredtem, és hűvös letargia vett erőt rajtam. – Nos, azt hiszem,
hogy egy jókora kecske két állatnak is elég. Ugyanakkor – újra
ásítottam, de akkorát, hogy az állkapcsom is belerecsegett – a
lovak úgyis szólnának.
Gideon és Mrs. Piggy egymással párhuzamosan, ellenkező
irányba néző, lehorgasztott fejjel meghitten álltak a nyárfa alatt,
és idegességnek már semmi jelét nem mutatták. Ez Mrs.
Beardsley-t is megnyugtatni látszott, aki hirtelen leült a földre, és
vállait leejtette, mintha kiszaladt volna belőle a levegő.
– És hogy érzi magát? – érdeklődtem, leginkább azért, hogy
fenntartsam a beszélgetést, és nem mintha különösebben
érdekelt volna a válasz.
– Örülök, hogy eljöhettem végre onnan – felelte egyszerűen.
Határozottan osztottam ezt az érzést. Jelen állapotunk a
Beardsley-tanya viszonyaihoz képest fejlődést mutatott, még
akkor is, ha a hívatlan pumát is hozzávesszük. Ez persze nem
jelentette azt, hogy túl sok időt vágytam volna eltölteni itt.
– Ismer valakit Brownsville-ben? – kérdeztem. Nem tudtam
biztosan, mekkora település ez, habár néhány férfi
beszélgetéséből, aminek fültanúi voltunk, úgy hangzott, hogy
rendes méretű falu lehet.
– Nem. – Egy pillanatra elhallgatott, és inkább éreztem,
mintsem láttam, hogy hátrahajtja a fejét, és felnéz a csillagokra
és a békés hangulatot sugárzó holdra. – Én még sosem voltam
Brownsville-ben – tette hozzá, szinte szégyenlősen.
Vagy akárhol máshol, a jelek szerint. Némi habozás után, de
majdnem lelkesen mondta el, hogy mi történt, alig kellett
nógatnom.
Beardsley lényegében megvásárolta az asszonyt annak
apjától, és egyéb szerzeményeivel együtt, amikre Baltimore-ban
tett szert, elhozta őt a házába, ahol gyakorlatilag bezárva
tartotta, és megtiltotta neki, hogy elhagyja a tanyát, és hogy
bárki előtt mutatkozzon, aki esetleg megjelenik a háznál. Miután
Beardsley magára hagyta a nőt, hogy dolgozzon a ház körül,
amíg ő elutazott a cseroki indiánok földjére kereskedni, a nőnek
egyetlen társasága a szerződött szolgálófiú volt, akivel nem sok
kapcsolata volt, lévén a fiú süketnéma.
– Nahát – mondtam. A napi események forgatagában meg
is feledkeztem Josiah-ról és az ikertestvéréről. Eszembe jutott,
hogy vajon az asszony ismerte-e mindkettőjüket, vagy csak
Keziah-t.
– Mióta van Észak-Karolinában? – kérdeztem.
– Két éve – felelte halkan. – Két éve, három hónapja és öt
napja. – Eszembe jutottak a vonások az ajtófélfán, és azon
tűnődtem, vajon mikortól tarthatja számon a napok múlását.
Vajon a kezdet kezdetétől? Kinyújtóztattam a hátam, amivel
megzavartam Hiramot, aki morgott egyet.
– Értem. És egyébként mi az ön keresztneve? – kérdeztem,
miután megkésve bár, de rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy
hívják.
– Francess – mondta az asszony, majd megismételte, mert
nem tetszett neki, hogy ilyen sután ejti ki a saját nevét. – Fran-
szissz. – Az utolsó szótagot sziszegve szűrte letört fogai között.
Ekkor megvonta a vállát és felnevetett, apró, szégyenlős
nevetéssel. – Fanny – mondta. – Édesanyám hívott Fannynek.
– Fanny – mondtam bátorítólag. – Nagyon szép név.
Szólíthatom így?
– Annak… igaszán örülnék – felelte. Újra beszívta a levegőt,
de meggondolta magát, és nem szólalt meg, mert láthatóan túl
szégyenlős volt ahhoz, hogy kimondja, bármi volt is az, ami
eszébe jutott. Most, hogy a férje halott volt, teljesen passzívvá
vált, kiveszett belőle mindaz az erő, ami korábban olyan
harciassá tette.
 – Óh! – szólaltam meg, amikor némi késéssel kapcsoltam. –
Claire. Kérem, szólítson Claire-nek.
– Claire, milyen kedves név.
– Hát, ebben legalább nincs „sz” betű – vágtam rá
gondolkodás nélkül. – Jaj, kérem, bocsásson meg!
Francess aprót fújtatva söpörte félre megjegyzésemet. A
kölcsönös bemutatkozás által teremtett intim légkörtől
felbátorodva – vagy csupán mert annyi idő után beszélgetni
támadt kedve – mesélt az édesanyjáról, aki meghalt, amikor ő
tizenkét éves volt, az apjáról, a rákhalászról, és a baltimore-i
életéről, ahogy apály idején a tengerpartot járva a vízben gázolt,
hogy osztrigát és kagylót gyűjtsön, figyelje a halászbárkákat és a
hadihajókat, ahogy Fort Howardot elhagyva Patapsco felé
hajóztak tovább.
– Olyan… békész volt – mondta sóvárogva. – Olyan tágasz
volt, csak az ég ész a víz, ameddig a szem ellát. – Újra
hátrahajtotta a fejet, mintha az éjszakai égbolt azon darabkája
után vágyódna, ami az egymásba fonódó ágak között volt
látható. Észak-Karolina erdővel borított hegyei otthont és
menedéket nyújtottak Jamie-nek, a felföldinek, gondoltam, de
annak, aki a chesapeake-i partokhoz szokott, az bizonyára
bezárva és idegenül érzi magát itt.
– Mit gondol, visszamegy oda? – kérdeztem.
– Vissza? – hangzott a kissé döbbent kérdés. – Ó, hát… Nem
isz gondoltam rá…
– Nem? – Találtam egy fatörzset, aminek nekidőltem, és
kinyújtózkodhattam kicsit, hogy enyhítsek a hátfájásomon. –
Biztosan látta, hogy az ön… hogy Mr. Beardsley haldoklott. Nem
volt valami terve? – Mármint azon kívül, hogy vidáman halálra
kínozza. Ekkor felötlött bennem, hogy kezdek túlságosan meghitt
viszonyba kerülni ezzel a nővel, egyedül a kecskékkel, a sötétben.
Lehet, hogy tényleg Beardsley áldozata volt, de az is lehet, hogy
mindezt csak kitalálja, hogy segítsünk rajta. Nem feledkezhettem
meg Beardsley megégett lábujjairól és a padlás szörnyű
állapotnál sem. Kicsit kihúztam magam, és biztos, ami biztos,
kitapogattam az övemen hordott kis kést.
 – Nem – felelte, és kissé zavartnak hangzott, ami nem is volt
csoda, gondoltam. Magam is kábultnak éreztem magam,
pusztán az átélt érzelmektől és a kimerültségtől. Éppen eléggé
ahhoz, hogy szinte meg sem hallottam, amit ezután mondott.
– Mit mondott?
– Azt mondtam… hogy Mary Ann nem mondta meg, mit
tegyek… utána.
– Mary Ann – mondtam körültekintően. – Igen, és ő volna…
az első Mrs. Beardsley, igaz?
Az asszony felnevetett, es kellemetlenül felmeredt a szőr a
tarkómon.
– Ó, nem. Mary Ann a negyedik volt.
– A… negyedik – ismételtem elhaló hangon.
– Ő asz, akit a barkószaberkenye-fa alá temetett – közölte. –
Ez hiba volt. A többieket az erdőben ászta el. Biztoszan ellusztult,
ész nem akart túl messzire gyalogolni.
– Nahát – mondtam, mert jobb nem jutott eszembe.
– Ahogy már mondtam, a nő holdkeltekor a berkenyefa alatt
szokott állni. Amikor először láttam őt ott, azt hittem, hogy egy
élő nő az. Meg isz ijedtem, hogy mit cinal majd a férjem, ha
meglátja őt egyedül, úgyhogy kilopakodtam a házból, hogy
figyelmeztesszem.
– Értem. – Hangomban hitetlenkedést vélhetett felfedezni,
mert hirtelen felém kapta a fejét. Megszorítottam a kés nyelét.
– Nem hisz nekem?
– De, persze hogy hiszek! – biztosítottam, mialatt
igyekeztem Hiram fejét óvatosan felemelni az ölemből. A kecske
súlyától teljesen elzsibbadt a bal lábam, és nem éreztem a
lábfejemet.
– Megmutathatom – mondta nyugodtan és magabiztosan. –
Mary Ann elmondta, hogy hol vannak a többiek, ész én meg isz
találtam őket. Megmutathatom a szírjukat.
– Erre biztosan nem lesz szükség – feleltem, és
megmozgattam a lábujjaimat, hogy meginduljon bennük a
keringés. Elhatároztam, hogy ha elindul felém, az útjába dobom
a kecskét, kidőlök oldalra, és amilyen gyorsan csak tudok,
négykézláb eliszkolok, és Jamie után fogok kiabálni. És
egyébként tényleg, hol a fészkes fenében lehet Jamie?
– Szóval… ööö… Fanny, azt mondja, hogy Mr. Beardsley –
rádöbbentem, hogy a férfi keresztnevét sem tudom, de
alighanem jobb is, mert az adott körülmények között bölcsebb,
ha tisztes távolságot tartok a férfi emlékétől –, hogy a férje
meggyilkolta négy feleségét? És senki nem jött rá? – Nem
mintha bárki is szükségszerűen megtudta volna a dolgot,
döbbentem rá. A Beardsley-ház igen távol esett mindentől, és
egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a nők meghalnak:
balesetben, szülés közben vagy egyszerűen a túlhajszoltságtól.
Lehet, hogy volt, aki tudta, hogy Beardsley négy feleségét
elveszítette, de az is könnyen megtörténhetett, hogy senki sem
törődött vele, hogyan.
– Igen. – Nyugodtnak tűnik, gondoltam, egyelőre legalábbis
veszélytelennek. – Engem isz megölt volna, de Mary Ann
megállította.
– De hogy csinálta?
Fanny mély lélegzetet vett, majd nagyot sóhajtott, és
elhelyezkedett a földön. Halk, álmos mekegés jött az öléből, és
rájöttem, hogy újra a kecskegidát dajkálja. Kezem elernyedt a
késen. Aligha támadhat meg egy ölnyi kecskével.
Azt mondta, amikor magasan járt a hold, mindig kiment,
hogy beszéljen Mary Ann-nel. Az asszonyi kísértet mindig csak
növő vagy fogyó félholdnál jelent meg, újholdkor vagy közvetlen
utána sohasem.
– Nagyon különös – mormogtam, de nem vette észre, mert
túlságosan beleélte magát a történetbe.
Ez így ment néhány hónapig. Mary Ann elmondta Fanny
Beardsley-nek, hogy ő kicsoda, tájékoztatta elődei sorsáról és
saját halálának módjáról is.
– A férjem megfojtotta őt – árulta el Fanny. – Láttam a keze
nyomát az asszony torkán. Figyelmeztetett, hogy egy nap velem
is ezt fogja tenni.
Néhány héttel később, egy este Fanny biztos volt benne, hogy
eljött az idő.
 – Jóckán nyakára hágott a rumnak addigra, tudja –
magyarázta. – Mindig rosszabb volt, ha ivott, ész ezúttal…
Idegesen remegő kezéből kiesett a fatányér, benne a férfi
vacsorájával, illőre ráfröccsent az étel. A férfi üvöltve pattant fel,
és a nő után vetette magát, de az hátat fordított neki, és
elmenekült.
– Beállt közém ész az ajtó közé – mondta. – A padlászfeljáró
felé szaladtam. Reméltem, hogy túl részeg lesz ahhoz, hogy fel
tudjon mászni a létrán, ész így isz volt.
Beardsley a létrához tántorgott, és hangos dörrenéssel
lehúzta azt fentről. Miközben szitkozódva morgott és a létrával
küzdött, hogy visszategye a helyére, kopogást hallott az ajtón.
Beardsley odakiáltott, hogy ki az, de nem jött válasz, csak újabb
kopogás. Fanny a padlásfeljáró széléhez lopakodott, és látta, hogy
a kivörösödött Beardsley mered rá. Harmadjára is kopogtak.
A férfi nyelve nehezen forgott a sok italtól, és nem tudott
összefüggően beszélni, csak rámordult az asszonyra, és
figyelmeztetően feltartotta az ujját, majd megfordult, és
tántorogva elindult az ajtó felé. Feltépte azt, kinézett és
felsikoltott.
– Szoha nem hallottam még ilyen hangot – mondta a nő
halkan. – Szoha.
Beardsley megfordult és futásnak eredt, megbotlott egy
székben és hasrai esett, nagy nehezen talpra állt, odabotorkált a
létra aljához, és remegő lábakkal felkapaszkodott rá, ki-kihagyva
egy-egy létrafokot, miközben magánkívül üvöltött és fogást
keresett a létrán.
– Azt üvöltötte, hogy szegítcek, szegítcek neki. – Fanny
hangjában volt valami különös, talán csak a csodálkozás, hogy
egy ekkora ember az ő segítségéért könyörög, ugyanakkor volt
benne valami nyugtalanító is, ami szerintem arról árulkodott,
hogy titokban nagyon is élvezte, hogy felelevenítheti ezt az
emléket.
Beardsley elérte a létra tetejét, de az utolsó lépést már nem
tudta megtenni, hogy fellépjen a padlásra. Vöröslő arca hirtelen
falfehérré vált, szeme fennakadt, és arccal a padlóra zuhant,
lábai abszurd módon lógtak ki a padlásfeljáró pereme fölé.
– Nem tudtam lehozni onnan. Cak annyit bírtam tenni,
hogy felhúztam őt a padlászra – sóhajtotta a nő. – A többit
meg… már tudja.
– Nem egészen – szólalt meg Jamie a sötétből a hátam
mögül, amivel jól meg is ijesztett. Hiram méltatlankodva
felmordult, hogy így felráztam álmából.
– Mégis mióta vagy itt, a pokolba is? – szegeztem neki a
kérdést.
– Elég régóta. – Jamie odalépett mellém, és letérdelt, kezét a
karomra téve. – És mi volt hát az ajtó előtt? – kérdezte Mrs.
Beardsley-t. Hangjában csak könnyed érdeklődés bujkált, de keze
szorosan feszült a karomra. Megborzongtam. Mi lehetett az,
tényleg?
– Szemmi – felelte egyszerűen. – Szemmit nem láttam az
ajtóban. Viszont… Az ajtóból isz lehet látni a berkenyefát, ész
akkor éppen növő hold volt.
Beállt a csend e szavakra. Végül Jamie megdörzsölte az
arcát, és talpra állt.
– Nos, jól van. Találtam egy helyet, ahol meghúzhatjuk
magunkat éjszakára. Segíts a kecskékkel, Sassenach!
Dombos terepen voltunk, sziklakibúvásokkal és kis
fűszercserje- és szárcsagyökérbokrok csoportjaival, amitől olyan
bizonytalan volt a járás a sötétben a fák között, hogy kétszer is
elestem, és csak a szerencsén múlott, hogy nem törtem ki a
nyakam. Fényes nappal is nehéz lett volna itt közlekedni, éjjel
pedig szinte lehetetlenné vált. Szerencsére a közelben volt a hely,
amit Jamie talált.
Egy sekély hasadék volt egy magasabban fekvő, omladozó,
agyagos rész oldalában. Falát megviselt vadszőlő nőtte be, és a
magas részeken szőnyeg-szerűen sűrű fű borította. Valaha ez egy
patakmeder lehetett, és a víz jókora darab földet vájt ki az
agyagos partfalból, a meder fölé nyúló platót hagyva maga után.
Valami azonban néhány évvel ezelőtt elterelte a vízfolyást, és a
lekerekített kövek, amik valaha a folyómederben feküdtek, most
szétszórva hevertek és félig a mohos talajba süllyedtek. Az egyik
a lábam alá gördült, amitől térdre estem, és fájdalmasan
beütöttem a lábamat egy másik nyavalyás kőbe.
– Jól vagy, Sassenach? – Jamie meghallotta durva
felkiáltásomat, és felém fordult. A domboldalon állt, valamivel
fölöttem, Hirammal a vállán, alulról, háttérben az éggel,
groteszk és ijesztő látványt nyújtott: egy magas alak, szarvval a
fején, aki fejét behúzza irgalmatlan széles vállai közé.
– Jól – feleltem kifulladva. – Ez az a hely, ugye?
– Igen. Segítenél… kérlek? – Úgy tűnt, ő még jobban
kifulladt, mint én. Óvatosan térdre ereszkedett, és én odasiettem,
hogy segítsek neki letenni Hiramot a földre. Jamie továbbra is
térdelt, egyik tenyerét a földre helyezve, hogy megtámaszkodjon.
– Remélem, reggel nem lesz nehéz megtalálni az ösvényt –
mondtam, aggodalmasan figyelve Jamie-t. Fejét kimerülten
leszegte, és váladéktól hörögve vette a levegőt minden
lélegzetvételnél. Azt akartam, hogy amilyen gyorsan csak lehet,
olyan helyen legyen, ahol tűz van és meleg étel.
Megrázta a fejét, és köhögött, hogy megköszörülje a torkát.
– Tudom, hol van – mondta, és újra köhögött –, csak… –
Erősen megrázta a köhögés, láttam, ahogy a válla is belefeszül.
Amikor abbahagyta, gyengéden a hátára tettem a kezemet, és
éreztem, hogy egy apró, folyamaiul remegés fut végig rajta. Nem
fázott, csak az izmai remegtek az erejükön felüli megterheléstől.
– Egy lépést sem bírok tenni, Claire – mondta halkan, mintha
szégyellte volna ezt bevallani. – Végem van.
– Feküdj le – feleltem, ugyanolyan halkan. – Majd én
gondoskodom mindenről.
Volt némi sürgölődés és zűrzavar, de körülbelül fél óra múlva
minden és mindenki el volt látva, a lovak megbéklyózva, és egy
kis tűz is égett.
Letérdeltem, hogy megnézzem legfontosabb betegemet, aki a
mellkasára ereszkedve ült, sínbe tett lábát pedig maga elé
nyújtotta ki. Hiram, hölgyeivel maga mögött, akik a partfal
menedékének biztonságában ültek, harcias mekegéssel üdvözölt,
és a szarvaival fenyegetett.
– Hálátlan dög – mondtam visszavonulva.
 Jamie felnevetett, majd köhögni kezdett, vállai rázkódtak a
váladékos köhögéstől. Az oldalára fordulva, összegömbölyödve a
partfalnak húzódott, és úgy feküdt, feje alá párnaként
összehajtogatott kabátját tette.
– Ami pedig téged illet – mondtam, végignézve rajta –, nem
tréfáltam, amikor a libazsírt emlegettem. Gombold ki a
köpenyedet, húzd fel az ingedet, mégpedig most, azonnal!
Jamie összehúzta a szemét, és lopva Mrs. Beardsley felé
pillantott. Szemérmessége láttán elnyomtam egy mosolyt, de
azért odaadtam Mrs. Beardsley-nek a kis vízforralót a
nyeregtáskámból, és elküldtem, hogy hozzon vizet és még némi
tűzifát, majd előástam a mentolos kenőccsel teli tököt.
Jamie külseje némi aggodalomra adott okot most, hogy
jobban szemüigyre vettem. Sápadt volt, és ajkából is kiszökött a
vér, orrlyukai körül vöröslött az orra, és szemei karikásak voltak
a fáradtságtól. Nagyon betegnek tűnt, a hangja meg még
rosszabb volt, tüdeje hangosan sípolt minden egyes
lélegzetvételnél.
– Nos, ha Hiram nem pusztul el a háreme előtt, akkor te
sem fogsz előttem meghalni – mondtam kételkedve, mialatt
kikotortam egy ujjnyi illatos zsírt.
– Egy fikarcnyit sem haldoklóm – felelte dühösen Jamie. –
Csak egy kicsit fáradt vagyok. Holnapra egészen más ember le…
a Krisztusát, de gyűlölöm ezt!
A mellkasa egészen meleg volt, de ezt nem a láznak tudtam
be. Azonban nehéz volt megállapítani, mert nagyon hidegek
voltak az ujjaim.
Jamie összerándult, magas, vékony hangon vijjogott, és
megpróbált kicsúszni a kezeim közül. Erősen megfogtam a
nyakánál fogva, a hasára térdeltem, és tovább élvezkedtem rajta,
minden tiltakozása ellenére. Hosszas küzdelem után végül
megadta magát, már csak időnként vihogott és tüsszögött, és
egyszer-egyszer halkan felkiáltott, amikor egy különösen
csiklandós ponthoz értem. Mindeközben a kecskék nagyon jól
szórakoztak.
Néhány perc múlva Jamie jól bezsírozva és lihegve feküdt a
földön, mellkasa és a torka vörösen fénylett a dörzsöléstől és a
zsírtól, és erős borsmenta- és kámforillat töltötte meg a levegőt.
Egy vastag flaneldarabot tapasztottam a mellkasára,
megigazítottam az ingét, köpenye redőit betömködtem a teste
alá, és egy takaróval gondosan nyakig betakartam.
– Nos… – mondtam elégedetten, és megtöröltem a kezem
egy rongyban. – Mihelyst lesz forró víz, iszunk egy pohár finom
pemetefűteát.
Gyanakodva nyitotta ki az egyik szemét.
– Iszunk?
– Nos, te fogsz inni. Ami engem illet, én inkább innék forró
lóhúgyot.
– Én is.
– Kár, mert nem tudok róla, hogy lenne bármiféle
gyógyhatása. – Jamie felmordult, és becsukta a szemét. Egy
percig nehezen lélegzett, olyan hangot adott ki, mint egy beteg
fújtató. Majd felemelte a fejét néhány centire, és kinyitotta a
szemét.
– Hölgyismerősünk visszatért már? – kérdezte.
– Nem, szerintem eltart neki egy ideig, amíg megtalálja a
patakot a sötétben. – Némi habozás után így folytattam: –
Hallottál… mindent, amit mesélt?
Megrázta a fejét.
– Nem mindent, de eleget. Amit Mary Annről mondott, meg
a többit?
– Igen, azt.
Mordult egyet.
– És hittél neki, Sassenach?
Nem feleltem azonnal, ráérősen piszkáltam ki a körmöm alól
a libazsírt.
– Amikor mesélte, akkor igen. De most… már nem vagyok
benne olyan biztos.
Jamie újra felmordult, ezúttal egyetértően.
– Nem hiszem, hogy veszélyes lenne ránk – mondta. –
Mindenesetre tartsd magadnál a késedet, Sassenach, és ne fordíts
neki hátat! Felváltva fogunk őrködni. Ébressz fel egy óra múlva!
– Lehunyta a szemét, köhögött egyet, és minden teketória nélkül
mély álomba zuhant.

Felhők sodródtak tova a hold előtt, és hideg szél mozgatta a

füvet fölöttünk a platón.
– Még hogy ébresszem fel egy óra múlva! – morogtam
magamban, miközben igyekeztem legalább valamennyire
kényelmes ülőpozíciót találni a földön. – Marha vicces. –
Előrehajoltam, és Jamie fejét az ölembe emeltem. Halkan
felnyögött, de egyébként meg sem rezdült.
– Te takonypóc! – mondtam neki vádlón.
Megmozgattam a vállamat, hátradőltem, és félig-meddig
nekitámaszkodtam menedékünk dőlt falának. Jamie
figyelmeztetése ellenére szükségtelennek tűnt Mrs. Beardsley-t
szemmel tartani. Engedelmesen tüzet rakott, majd meghúzta
magát a kecskék között, és – lévén ő is csak emberből volt, így
kimerült a nap végére – azonnal elaludt. Hallottam a tűz
túloldaláról, ahogy békésen horkol, útitársainak változatos
lihegései és morgásai közepette.
– És te mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te? –
kérdeztem a combomon nyugvó nehéz fejtől. – Vulkanizált
gumi? – Megérintettem a haját, szinte teljesen önkéntelenül, és
gyengéden megsimogattam. Szája egyik sarkát ekkor hirtelen
felvonta, egy meglepően édes mosollyal.
Olyan gyorsan eltűnt, ahogy jött, és ámulva meredtem
Jamie-re. Nem, mélyen aludt. A levegőt rekedtes hangon, de
egyenletesen vette, és a több színben játszó, hosszú szempillák
sötét tónussal vonták be arcát. Nagyon gyengéden újra
megsimogattam a haját.
És tényleg, mint egy felcsapó láng, úgy jelent meg és tűnt el
újra a mosoly. Jamie felsóhajtott, nagyon mélyről, aztán
fektében előredöntötte a fejét, hogy közelebb húzódjon, majd
teljesen ellazult, teste elernyedt.
– Ó, Jézusom, Jamie! – mondtam halkan, és éreztem, hogy
könny szökik a szemembe.
Évek teltek el azóta, hogy utoljára így láttam őt álmában
mosolyogni. Valójában házasságunk első napjai óta, Lallybroch
óta nem.
Kisfiúként folyton ezt csinálta, mondta nekem akkor Jenny.
Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy boldog.
Ujjaimmal tekergetni kezdtem puha, sűrű haját a tarkóján,
kitapogattam koponyájának tömör görbületét, a meleg fejbőrt és
azon a hajszálvékony ősi sebhelyet.
– Én is – suttogtam neki.
 30

A sátán ivadéka
Mrs. MacLeod és két gyermeke elment, hogy Evan Lindsay
feleségével maradjanak, és mivel a MacLeod fivérek a milíciával
tartottak, csakúgy, mint Geordie Chisholm és két idősebb fia, a
nagy ház zsúfoltsága jelentősen megcsappant. De még mindig
nem eléggé, vélte Brianna, tekintve, hogy Mrs. Chisholm még
mindig itt volt.
A probléma nem is annyira Mrs. Chisholm volt, hanem az
asszony öt fiatalabb gyermeke, akik mind fiúk voltak, és akiket
Mrs. Bug egytől egyig csak „a sátán ivadékának” nevezett, mely
kifejezést Mrs. Chisholm, talán érthető módon, erősen kifogásolt.
Míg a ház többi lakója nem volt annyira nyílt a véleménye
hangoztatásában, mint Mrs. Bug, de igen nagy egyetértés volt
közöttük e téren. Ez a hároméves ikerfiúk hatása volt, gondolta
Brianna, és megremegve Jemmyre tekintett, ahogy elképzelte a
jövőt.
Ebben a pillanatban a gyermek semmi jelét sem mutatta egy
esetleges jövőbeli tombolásnak, lévén, hogy félálomban feküdt a
rongyszőnyegen, Jamie dolgozószobájában, ahova Brianna azzal
a halvány reménnyel tért be, hogy egyedül megpihenhet és írhat
egy negyedórát. A Jamie iránt érzett, félelemmel vegyes tisztelet
többnyire kint tartotta a kis majmokat ebből a szobából.
Mrs. Bug tudtára adta a nyolcéves Thomasnak, a hatéves
Anthonynak és az ötéves Toby Chisholmnak, hogy Mrs. Fraser
egy igen figyelemreméltó boszorkány, egy Fehér Boszorkány, aki
kétségtelenül varangyokká változtatja őket – ami nem jelentene
nagy veszteséget a társadalom számára, tette hozzá –, ha
bármilyen kár keletkezik a rendelőben. Ez azonban nem tartotta
vissza a fiúkat – ellenkezőleg, szinte megbabonázta őket –, de
mindeddig távol maradtak attól, hogy túl sok mindent
összetörjenek.
Jamie tintatartója az asztalon – egy kivájt tök, precízen
bedugaszolva egy nagy makkal – éppen kézre esett, mellette
pedig egy cserépedényben gondosan kihegyezett pulykatollak
álltak. Az anyaság megtanította Briannát arra, hogy megragadja
a hirtelen adódó pillanatokat. Ezt tette most is, felkapott egy
tollat, és kinyitotta a kis jegyzetfüzetét, amit arra használt, hogy
a személyes feljegyzéseit írja bele.

Múlt éjjel arról álmodtam, hogy szappant készítek.

En magam még sosem csináltam szappant, de tegnap
a padlót súroltam, és a szappan szaga még akkor is
érződött a kezemen, amikor aludni mentem.
Borzasztó szaga van, valahol a sav és a hamu között,
egy rettenetes, halvány bűzzel tetézve, a disznózsír
miatt, ami olyan, mint egy régen elpusztult állat
szaga.
Egy vízforralónyi fahamuhoz öntöttem vizet, hogy
lúgot készítsek, ami már öntés közben lúggá is vált.
Nagy, mérgező, sárga gőzfelhők csaptak fel a
forralóból.
Apa hozott nekem egy nagy tálfaggyút, hogy azt
keverjem a lúghoz, amiben apró gyerekujjak voltak.
Nem emlékszem, hogy akkor az álmomban kicsit is
furcsának találtam volna ezt.

Brianna megpróbálta nem meghallani az emeletről jövő

zajokat, ami úgy hangzott, mintha néhányan valami ágyon
ugráltak volna. Aztán hirtelen abbamaradt a zaj, amit egy
metsző sikoly követett, majd húsnak a húshoz való csapódása
egy hangos csattanással, s végül még néhány, különböző
hangmagasságú sikoly.
Brianna összerezzent, és szemét szorosan összeszorította,
miközben a konfliktus zajai egyre csak erősödtek. Egy pillanattal
később már dübörögtek is lefelé a lépcsőn. Vetett egy pillantást
Jemmyre, aki ébren volt, de nem tűnt rémültnek – jesszus, talán
kezdi megszokni ezt az egészet, gondolta Brianna –, letette a
tollat, és sóhajtva felállt.
 Mr. Bug viselte gondját a farmnak, az állatállománynak, és ő
nyújtott védelmet a különböző veszedelmek ellen. Mr. Wemyss
tűzifát vágott, vizet húzott és általános javításokat végzett a
házban. De Mr. Búg csendes ember volt, Mr. Wemyss pedig
félénk, így Jamie hivatalosan Briannát hagyta meg vezetőnek. Ő
volt a fellebbviteli bíróság és a bíró minden összezördülést
illetően. Őnagysága, ha úgy tetszik.
Őnagysága kitárta a dolgozószoba ajtaját, és mogorván a
csőcselékre nézett. Mrs. Bug arca vöröslött – ahogy általában –,
és csak úgy szórta a szidalmakat. Mrs. Chisholm ugyanazt tette,
csak éppen öntudatos anyai felháborodással. A kis Mrs.
Aberfeldy, aki egy padlizsán színére váltott, kétéves kislányát,
Ruthot szorította melléhez védelmezőn. Tony és Toby Chisholm,
mindketten könnyáztatta arccal és takonyban úszva álltak. Toby
egyik arcán egy kéz nyoma vöröslött, a kis Ruthie vékony szálú
haja pedig furcsán rövidebbnek tűnt az egyik oldalon, mint a
másikon. Aztán mind egyszerre kezdtek el beszélni.
– Vörös barbárok!
– Az én kicsikém gyönyörű haja!
– Ő kezdte!
– Hogy merészeli megütni a fiamat?!
– Csak skalpolósat játszottunk, asszonyom…
– Áááááááááá!
– És egy hatalmas lyukat vájt a tollágyamba ez a kis
mocsok!
– Nézze, mit tett ez az átkozott vén kóró!
– Nézze, mit tettek!
– Nézze, asszonyom, ez csak…
– Aúúúúúúúúú!
Brianna kilépett a folyosóra, és becsapta maga mögött az
ajtót, ami jó erősre volt építve, így az általa keltett durranás kis
időre elhallgattatta a háborgókat. A másik oldalon viszont
Jemmy sírásban tört ki, de Brianna figyelmen kívül hagyta őt
egy pillanatra.
Mély levegőt vett, felkészült a közelharcra, de aztán jobb
ötlete támadt. Képtelen lett volna belebonyolódni egy
végeérhetetlen civakodásba, amikor így egy csoportban voltak.
Megosztani és uralkodni, ez volt az egyetlen járható út.
– Éppen írok valamit – jelentette ki, és összehúzott szemű
pillantása arcról arcra vándorolt. – Valami nagyon fontosat. –
Szavai Mrs. Aberfeldyt lenyűgözték, Mrs. Chisholmot
megbántották, Mrs. Bugot pedig meglepték.
Brianna egyesével, hűvösen a nők felé biccentett.
– Később mindannyiukkal beszélek a történtekről. Értve
vagyok?
A lány kinyitotta az ajtót, visszalépett a szobába, és nagyon
óvatosan rácsukta az ajtót a három kigúvadt szemű asszonyra,
aztán hátával az ajtónak támaszkodott, lehunyta a szemét, és
kiengedte a levegőt, amit egészen eddig odabent tartott.
Az ajtó túloldalán csend honolt, majd egy határozott
„Khmm!” hangzott fel Mrs. Chisholm hangján, és a léptek zaja
eltávolodott. Egyikük a lépcsők felé indult, másikuk a konyha
irányába, egy súlyosabb léptű személy pedig az előtéren keresztül
a rendelő felé. A bejárati ajtó felé tartó sietős, apró léptek jelezték,
hogy Tony és Toby éppen szökni készült.
Jemmy, amikor meglátta Briannát, abbahagyta a sírást, és
helyette inkább elkezdte az ujját szopni.
– Remélem, Mrs. Chisholm nem ért a gyógynövényekhez –
suttogta Brianna Jemmynek. – Biztos vagyok benne, hogy a
nagyi mérget is tart ott. – Szerencsére Claire magával vitte a
csontfűrészeket és a szikéket.
A lány egy pillanatig csendben állt és figyelt. Nem hallott
üvegcsörömpölést. Talán Mrs. Chisholm éppen csak belépett a
rendelőbe, hogy elkerülje Mrs. Aberfeldyt és Mrs. Bugot. Brianna
belerogyott az egyenes támlájú székbe, ami egy kis asztal előtt
állt, amit az apja íróasztalnak használt. Vagy talán Mrs.
Chisholm lesben állt, és reménykedett, hogy elcsípheti Briannát,
és elmondhatja neki a saját sérelmeit, amint a másik két nő
kikerül a képből.
Jemmy most a hátán feküdt, lábai az égnek álltak, és
jókedvvel csócsált egy darab kétszersültet, amit úgy talált
valahol. Brianna jegyzetfüzete a földre esett. Hallotta, ahogy
Mrs. Chisholm kilép a rendelőből, mire ő hirtelen kezébe vette a
tollat, és felkapta az egyik számlakönyvet az asztalon lévő
kupacból.
Az ajtó egy-két hüvelyknyire kinyílt. Egy pillanatig csend
volt, amíg Brianna előrehajtotta a fejét, és homlokráncolva
koncentrált az előtte fekvő papírlapra meredve, miközben az üres
pulykatollal karistolta azt. Az ajtó becsukódott.
- Szipirtyó – suttogta Brianna, ahogy kifújta a levegőt.
Jemmy kérdőn kurjantott egyet, mire ő lenézett rá. – Ezt meg
sem hallottad, rendben?
Jemmy gügyögött egyet, mintha beleegyezett volna, és az
ázott kétszersült maradékát a bal orrlyukába tömködte. Brianna
ösztönösen odanyúlt, hogy elvegye Jemmytől a ragacsos pépet,
de aztán megtorpant. Nem volt olyan állapotban, hogy még egy
konfliktust el tudott volna viselni ma reggel. De még délután
sem.
Elgondolkozva kopogott a tollal a könyv egyik oldalán.
Valamit tennie kellett, mégpedig gyorsan. Mrs. Chisholm talán
már meg is találta a nadragulyát. És tudta, hogy Mrs. Bugnak
van egy hasítóbárdja.
Mrs. Chisholm előnyös helyzetben volt a súlyát, a
magasságát és a terjedelmét tekintve, Brianna mégis Mrs. Bugra
fogadna, ha tekintetbe vesszük a ravaszságát és az álnokságát.
Ami szerencsétlen Mrs. Aberfeldyt illeti, ő szépen a szidalmak
kereszttüzébe kerülne, a kis Ruthie feje pedig valószínűleg egy
héten belül olyan tar lenne, mint egy tojás.
Jamie gyorsan lerendezte volna őket, egyszerűen csak a
sármját és a férfias tekintélyét elővéve.
Brianna felhorkant, és elmosolyodott a gondolatra. Gyere
ide, mondaná az egyiküknek, és az máris összegömbölyödne a
lábánál dorombolva, mint Adso, a macska. Menj hát, mondaná a
másikuknak, aki azonnal kimenne a konyhába, és egy tálnyi
vajas muffint sütne neki.
Claire az első adandó alkalmat megragadva elmenekült
volna otthonról – egy távoli páciensre vagy gyógynövények
gyűjtésére hivatkozva és otthagyta volna az asszonyokat, hogy
küzdjenek meg egymással, és csak akkor tért volna vissza,
amikor azok letették a fegyvert. Nem felejti el a
megkönnyebbülést, amit anyja arcán látott, amikor az felült
kancája nyergébe – vagy inkább az enyhén bocsánatkérő
pillantást, amit a lányára vetett. De ezen megoldások egyike sem
működött volna Briannánál, bár a késztetés erős volt, hogy
megragadja Jemmyt, és futásnak eredjen vele a hegyekbe.
Amióta a férfiak elmentek, Brianna már legalább százszor
kívánta, hogy bárcsak elmehetett volna velük. Szinte érezte az
alatta vágtató ló tömegét, a tüdejébe áramló hideg, tiszta levegőt
és Rogert, aki mellette lovagol, a nap fénye megcsillan sötét
haján, és egy váratlan kaland felé vágtatnak, bele az
ismeretlenbe.
Roger hiánya mély fájdalommal töltötte el Briannát, mint
egy csontig hatoló zúzódás. Vajon mennyi időre lesz távol, ha
tényleg harcra kerül a sor? Brianna elhessegette ezt a kérdést,
mert nem akart az ezt követő gondolatig eljutni, a gondolatig,
hogy ha harcra kerül a sor, megvan az esély arra – még ha
csekély is –, hogy Roger betegen vagy sérülten tér vissza. Vagy
esetleg egyáltalán nem.
– Ez nem fog megtörténni – mondta Brianna határozottan.
– Visszajönnek egy-két héten belül.
Kopogó hang hallatszott, mint amikor jégeső zörget az
ablakon. Az idő kezdett hidegre fordulni, szürkületre valószínűleg
havazni is fog. Brianna megborzongott, és összehúzta magán a
vállkendőt, aztán Jemre pillantott, hogy ő vajon nem fázik-e. Kis
kezeslábasa a derekáig felhúzódott, pelenkája egyértelműen
átázott, és egyik zoknija is lekerült a lábáról, csupaszon hagyva
apró rózsaszín lábacskáját. De úgy tűnt, Jemmy ebből semmit
sem vett észre, annyira lefoglalta a saját lábujjaihoz való
gügyögés, amiket ráadásul a feje fölé emelt.
Brianna kétkedőn nézett a kisfiúra, de úgy tűnt, hogy az igen
jól érezte magát, és a sarokban lévő parázstartó vasüst is adott
némi meleget.
– Jól van – szólt Brianna, és sóhajtott egyet. Itt van neki
Jem, és ez a lényeg. És mivel ez volt a lényeg, már csak azt
kellett kifundálnia, hogyan oldja meg a Három Fúria
problémáját, mielőtt az őrületbe kergetnék őt, vagy pedig
sodrófával és kötőtűvel egymás életére törnének.
– Gondolkozzunk logikusan – mondta Jemmynek, ahogy
kiegyenesedett ültében, és tollával a kisfiúra mutatott. – Kell,
hogy legyen valami logikus megoldás. Hasonló helyzet ez, mint
amikor át kell juttatni egy kannibált, egy misszionáriust és egy
kecskét egy kenuban a folyón. Hadd gondolkodjam egy kicsit.
Jem megpróbálta egyik lábát a morzsás szájába tömködni,
annak ellenére, hogy az akció egyáltalán nem tűnt logikusnak.
– Ezt biztosan apádtól örökölted – mondta Brianna
türelmesen. Visszatette a tollat az üvegcsébe, és éppen kezdte
becsukni a könyvet, de aztán megtorpant, elbűvölten a
papírlapon terpeszkedő bejegyzések láttán. Jamie keszekusza
kézírását látva még mindig izgalom fogta el a lányt, mert
ilyenkor eszébe jutott az első alkalom, amikor meglátta azt egy
ősrégi birtokbavételi szerződésen, amin a tinta halványbarnává
vált az idők során.
Ez a tinta itt a kezdetektől fogva halványbarna volt,
mostanra azonban megsötétedett, s a vasas-csersavas
keveréknek köszönhetően a színe egykét nap alatt a szokásos
kékesfekete színre váltott.
Nem is annyira a számlakönyv bejegyzésein akadt meg
Brianna tekintete, mint inkább azon a naplón, amibe a farm napi
történései voltak bejegyezve.

Július 16. – Két palack muskotályos bort és egy

szekercebalta fejet hat frissen leválasztott malacra
cseréltem Gottfried atyával. A malacokat az
istállóban helyeztem el addig, míg meg nem nőnek
annyira, hogy rendes takarmányt kaphassanak.
Július 17. – Az egyik kaptárból ma délután
kirajzottak a méhek, és beözönlöttek az istállóba. A
feleségem szerencsére tetten érte és sikeresen befogta
őket egy üres vajköpülöbe, és azt mondta, hogy jobb
lesz, ha Ronnie Sinclair készít neki egy újat.
 Július 18. – Ma levelet kaptam a nagynénémtől,
melyben tanácsot kért tőlem a Grinder’s Creek-i
fűrésztelep ügyében. Válaszomban azt írtam, hogy
egy hónapon belül meglátogatom öt, és
megvizsgálom az esetet. Levelemet R. Sinclairrel
küldtem el Cross Creekbe, aki egyébként egy
rakomány, azaz 22 darab hordóval indult útnak,
melyekből származó haszon fele engem illet, és
amiből megelőlegezem a cipészszerszámokat.
Valamint ezenfelül egyezséget kötöttünk egy új
vajköpülöre, melynek árából kedvezményt kapok.

A bejegyzések rendszeressége megnyugtató volt, és olyan

békés hangulatú, mint a nyári napok, amikről szó volt bennük.
Brianna érezte elernyedni a feszültség okozta csomót a lapockái
között, és hogy elméje kezd megnyugodni és elcsendesedni,
készen arra, hogy megoldást találjon a problémákra.

Július 20. – Az árpa az alsó földön már a harisnyám

tetejéig ér. Éjfél után a vörös tehén egészséges
üszőborjúnak adott életet. Minden rendben ment.
Kitűnő nap volt a mai.
Július 21. – Ellovagoltam Muellerékhez, és egy üveg
lépes mézet cseréltem egy igen gyatra állapotú (de
rendbe hozható) bőrkantárra. Jóval sötétedés után
értem haza, mivelhogy megláttam a naplementét a
Hollis’s Gap közelében lévő halastónál, és megálltam
horgászni, aminek eredményeképpen egyfüzérnyi,
azaz tíz pisztrángot fogtam. Hatot megettünk
vacsorára, a többi pedig jó lesz reggelire.
Július 22. – Az unokámnak van egy kiütése, habár a
feleségem azt állítja, jelentéktelen. A fehér koca ismét
kitört az ólból, és megszökött az erdőbe. Vívódom ez
ügyben, nem is tudom, hogy üldözőbe kéne vennem,
vagy pedig együttérzéssel gondoljak a szerencsétlen
ragadozóra, ami először fog összefutni vele. A fehér
 koca vérmérséklete igen hasonlatos a lányoméhoz
mostanában, nem sokat tudott aludni az elmúlt
néhány éjszaka…

Brianna előrehajolt és homlokát ráncolva nézte a lapot.

…a csecsemő sírásának következményeképp, amiről

a feleségem azt állítja, hogy a hasfájás miatt van, ami
idővel elmúlik majd. Bízom abban, hogy igaza van.
De időközben Briannát és a kicsit a régi kisházba
költöztettem, ami némi megkönnyebbülést jelent
nekünk itt a nagy házban, nem úgy szegény
lányomnak. A fehér koca megette az utolsó négy
frissen ellett malacát, mielőtt közbe tudtam volna
lépni.

– Micsoda átkozott teremtés! – szólalt meg Brianna, aki jól

ismerte az említett fehér kocát, és egyáltalán nem találta
hízelgőnek, hogy apja hozzá hasonlította. Jemmy, aki felfigyelt
anyja felkiáltására, abbahagyta a gügyögést, eldobta pirítósát, és
ajka megremegett.
– Nem, nem, semmi gond, édesem! – Brianna felkelt, és
karjába vette a kicsit, majd gyengéden ringatni kezdte, hogy
megnyugtassa. – Sss, minden rendben. Anya csak a nagyapához
beszélt, ez minden. Nem is hallottad azt a bizonyos szót, oké?
Csitt, csitt.
Jemmy megnyugodott, de anyja karjából kihajolva apró
nyögdécseléseket hallatva az eldobott pirítósa felé nyújtózott.
Brianna lehajolt, és felvette a kenyérdarabot, ellenszenvesen
méregetve a félig megcsócsált ételt. A kenyérhéj nemcsak
áporodott és nedves volt, hanem be volt fedve valamivel, ami
mintha macskaszőr lett volna.
– Pfúj! Nem is annyira kell ez neked, igaz?
Jemmy nyilvánvalóvá tette, hogy igenis kell neki a
kenyérhéj, és csak igen nagy nehézségek árán tudta rávenni,
hogy érje be helyette egy nagy vasgyűrűvel – amivel hím
állatokat szoktak az orruknál fogva vezetni, gondolta magában
Brianna ironikusan – a polcról. Egy rövid kóstoló után Jemmy
egyébként megerősítette, hogy jó vásárt csinált az orrkarikával,
és céltudatos rágcsálás közepette elhelyezkedett anyja ölében,
ami lehetővé tette, hogy Brianna újraolvassa a következtetéseit
az összeszólalkozásról.
– Hmm. – Hátradőlt, és áthelyezte Jemmy súlyát, aki most
már könnyedén fel tudott ülni, habár még mindig hihetetlennek
tűnt, hogy cingár nyaka képes megtartani kerek, búra alakú
fejét. Brianna tűnődve nézte a számlakönyvet.
– Azon gondolkodom – mondta Jemmynek –, hogy ha
átköltöztetjük a vén rib… akarom mondani, Mrs. Chisholmot a
mi házunkba, akkor végre eltűnne ő is, és a förtelmes kis
szörnyetegei is mindenki útjából. Aztán… hmm. Mrs. Aberfeldy
és Ruthie odaköltözhetne Lizzie-hez és az édesapjához, ha
átvisszük a vendégágyat hozzájuk anya és apa szobájából. Így
Bugék is újra kettesben lehetnének, és Mrs. Bug sem lenne ilyen
álnok, vén… eh… Na, mindegy, és akkor te és én alhatnánk anya
és apa szobájában, legalábbis amíg vissza nem jönnek.
Brianna még a gondolatot is utálta, hogy ki kelljen költöznie
a házából. Az volt az otthona, az ő kis menedéke, a családja
zuga.
Amikor hazament, és becsukta az ajtót maga mögött, azzal
minden nemkívánatos dolgot ki tudott zárni az életéből. Ott
voltak a személyes dolgai, a félig megépített szövőszéke, az
óntányérjai, a kerámiakancsó, amit ő maga festett ki, és minden
kis apróság, amit ő maga készített, hogy otthonossá tegye a
helyet.
De a saját tulajdon és a béke érzésén felül ott volt még
valami kellemetlen érzet, valami babonaszerű, ami miatt nem
volt egyszerű elhagyni a há-/.ii. A kis faház Roger otthona is
volt, amit vele osztott meg, elhagyni azt, még ha csak
ideiglenesen is, valahogy olyan érzéssel töltötte el Briannát,
mintha beismerné, hogy Roger talán sosem jön vissza, hogy újra
együtt lakjanak itt.
Szorosabbra fonta karjait Jemmy körül, aki mit sem törődött
ezzel az új játékára való erős koncentrálás közepette. Apró,
kövérkés öklei csillogtak a nyáltól, ahol a karikát markolta.
Nem, Brianna egyáltalán nem akarta elhagyni a házát. De
ez logikus megoldás lehetett volna. Mrs. Chisholm vajon
beleegyezne ebbe? A kis faház sokkal kezdetlegesebben volt
megépítve, mint a nagy, és nem is volt annyira kényelmes.
Mégis, Brianna elég biztos volt abban, hogy Mrs. Chisholm
elfogadná az ajánlatát. Ha valaha látott is embert, akinek az volt
a mottója, hogy „Jobb a pokolban uralkodni, mint szolgálni a
mennyben…” A nehézségek ellenére Brianna mégis érezte, ahogy
a nevetés egy buborékja próbál leiszínre törni belőle.
Kinyújtotta a kezét, becsukta a könyvet, és megpróbálta
visszatenni a halom tetejére, ahonnan elvette. Jemmyt az ölében
tartva egy kézzel nem tudta rendesen elérni a könyvkupac tetejét,
és a könyv visszaesett az asztalra.
– A francba! – mormogta, és előrébb csusszant a széken,
hogy elérje és újból felvegye a könyvet. Jó pár kilazult lap kiesett
belőle, amiket, amennyire csak tudott, igyekezett visszatömködni
az egyetlen szabad kezével.
Az egyik papír egyértelműen egy levél volt, amin még mindig
rajta voltak a viaszpecsét maradványai. Brianna szeme sarkából
meglátta a mosolygó félhold alakot, és megtorpant. Lord John
Grey pecsétje volt az. Ez valószínűleg az a levél lehetett, amit
még szeptemberben küldött, és amiben a Dismal Swamp-i
szarvasvadászat kalandjait meséli el. Apja többször is felolvasta
ezt a levelet a családnak. Lord John jó humorral tudott
tudósítani, és ezt a bizonyos eseményt olyan szerencsétlenségek
tarkították, amiket kétségtelenül kellemetlen lehetett átélni,
ugyanakkor később igen megkapó történetek alapjául szolgált.
Elmosolyodva az emlékektől Brianna felnyitotta
hüvelykujjával a levelet, és már alig várta, hogy újra
elolvashassa a történetet, csakhogy a levél, amit a kezében
tartott, egészen másról szólt.

1770. október 13.

Mr. James Fraser
Fraser’s Ridge, Észak-Karolina

Kedves Jamie!

Eső kopogására ébredtem ma reggel, ami már lassan

egy hete kitart, és néhány tyúk halk kotkodálására,
amik az ágykeretemet használták kakasülőnek.
Miután ennyi apró szem tekintetétől követve kellett
felkelnem, vizsgálatot indítottam a kialakult helyzet
okának felderítésére, és megtudtam, hogy a sok eső
következtében a folyó szintje úgy megemelkedett,
hogy alámosta a mellékhelyiséget és a tyúkólat is. Ez
utóbbi épület tartalmát William mentette ki (ő a
fiam, akire biztosan emlékszik) két rabszolgával, akik
seprűkkel terelték ki a kisemmizett szárnyasokat az
áradó vízből. Azt nem tudnám megmondani, kinek
az ötlete volt a Sors szerencsétlen tollas áldozatait az
én hálószobámban elszállásolni, de gyanakszom
bizonyos személyekre.
Az éjjeliedényem használatára kényszerülve (bárcsak
a tyúkok is osztoznának velem ezen a berendezési
tárgyon, elkeserítő, micsoda inkontinens baromfiak
ezek!) felöltöztem, és kimerészkedtem, hogy
megnézzem, mit lehet megmenteni. Néhány deszka
és a csirkeól zsindelyét teteje épen maradt, de az én
árnyékszékem sajnos Neptun király tulajdonává vált,
vagy valamely kisebb vízi istenségé, aki az olyan
szerény mellékágak fölött rendelkezik, mint amilyen
a mi folyónk.
Imádkozom azonban, hogy ne gyötörje Önt
miattunk az aggodalom. A ház a folyótól valamivel
beljebb van, és biztonságos magasságban, egy
földsáncon épült, így még a legkegyetlenebb árvízzel
szemben is biztonságban vagyunk. (Az illemhelyet a
régi tanyahely mellett ásták, és még nem szántuk rá
magunkat egy kényelmesebb szerkezet megépítésére.
 Ez a kisebb katasztrófa, ami lehetőséget teremtett
arra, amit már rég illett volna megtennünk, végül
talán áldásnak bizonyul, még ha nem is tűnik
annak.)

Brianna a szóvicc láttán a szemét forgatta, de azért

elmosolyodott. Jemmy elejtette a gyűrűt, és azonnal sírva is
fakadt. Brianna lehajolt, hogy felvegye, de félúton megállt, mert
a következő bekezdés első pár szava a papírra szegezte tekintetét.

Levelében említést tesz Stephen Bonnetről, és

érdeklődik, van-e hírem vagy tudomásom róla.
Találkoztam vele, ahogy arról Ön is értesült, de
sajnos nincs emlékem a találkozásról, még Bonnet
külsejére sem emlékszem, bár, mint Ön is tudja, egy
kis lyuk van a fejemben, az esemény egyetlen
emlékeként. (Kérem, tájékoztassa kedves feleségét,
hogy a sérülés szépen begyógyult, és alkalmanként
egy-egy fejfájáson kívül nincsenek további
kellemetlen tüneteim. Ezen túlmenően a nyílást fedő
ezüstlemez hajlamos hirtelen lehűlni, amikor hidegre
fordul az időjárás, amitől könnybe lábad a bal
szemem, és az orrom bő váladékot termel, de ezek
csupán jelentéktelen apróságok.)
Mivel így osztozom érdeklődésében Mr. Bonnet és
tevékenysége iránt, már régen megkértem
tengerparti ismerőseimet, hogy informáljanak
mindenről, mert amit az illető ügyleteiről hallottam,
arra enged következtetni, hogy Bonnet azon a
vidéken tartózkodhat (ami megkönnyebbüléssel tölt
el, tekintve, milyen távol esik a part az Ön messzi
fellegvárától). A folyó azonban hajózható, egész a
tengerig, s abban bíztam, hogy a hajóskapitányok és
a folyami mihasznák, akiket időről időre vendégül
látok asztalomnál, egyszer talán hírt hoznak
Bonnetről.
 Vonakodva bár, de kötelességemnek érzem
beszámolni arról, hogy Bonnet még mindig az élők
sorában van, de a kötelesség és a barátság egyaránt
arra sarkall, hogy megosszam Önnel mindazon
részleteket, amiket megtudtam. Értesüléseim
hiányosak. A hitvány gazember érzékelni látszik
kényes helyzetét, és kerülte a feltűnést, egészen
mostanáig.

Jemmy izgett-mozgott és nyafogott. Mintha önkívületbe

esett volna, Brianna lehajolt, magához szorítva gyermekét, és
felvette a gyűrűt, de mindeközben le sem vette szemét a levélről.

Nem sokat hallottam róla, egy jelentést kivéve, mely

szerint Franciaországba költözött, ami remek hír.
Azonban két héttel ezelőtt volt egy vendégem, egy
bizonyos Liston kapitány, aki egy frissebb – és
rendkívül kellemetlen – történettel szolgált
Bonnetről. Mellesleg Listont a kapitányi címmel csak
udvariasságból illetem. Azt állítja magáról, hogy a
Királyi Haditengerészet szolgálatában áll, de egy
hordóban fogadok a legjobb dohányomból (amiből
egy mintát levelemmel küldök, de ha mégsem így
lenne, lekötelezne, ha szólna felőle, mert nem bízom
maradéktalanul a levelet kézbesítő rabszolgában),
hogy még a tintát sem szagolta soha egy hivatalos
meghatalmazáson, nemhogy a hajófenék bűzét
érezte volna valaha.
Amikor Charleston méretes kikötőjében találta
magát, Liston azt mondta, néhány rosszéletű
társához csapódott, akik meghívták, hogy
csatlakozzon hozzájuk s nézzenek meg egy
kakasviadalt, amit egy bizonyos Devil’s Glass nevű
létesítmény ivójában tartanak. A csőcselék között volt
egy illető, aki kitűnt a tömegből ruhája finomságával
és azzal, milyen könnyelműen szórta a pénzét. Liston
szerint a férfit Bonnetnek szólították, és a hely tulaja
szerint ez a Bonnet csempész hírében áll az Outer
Banks környékén, és népszerű az észak-karolinai
partvidéki városok kereskedői körében, a hatóságok
viszont nem szívelik, mert tehetetlenek vele szemben
üzelmei miatt, és mert Wilmington, Edenton és New
Bern városok függenek Bonnet ügyleteinek sikerétől.
Liston azt állítja, nem sok figyelmet fordított
Bonnetre, amíg veszekedés nem tört ki egy tét miatt
az egyik küzdelem után. Heves szóváltás zajlott, és a
becsületsértést már csak vérrel lehetett lemosni.
Annyi baj legyen, a nézők elkezdtek a két férfira
fogadni a harcias kakasok helyett.
Az egyik küzdő fél Bonnet volt, a másik pedig egy
bizonyos Marsden kapitány, a hadsereg egy fél
fizetést húzó tisztje, akit a vendégem jó
kardforgatónak ismer. Ez a Marsden, aki
becsületében megsértve érezte magát, átkokat szórt
Bonnet szemére, és kihívta a csempészt, hogy a
helyszínen vegyen rajta elégtételt, mely kihívásra
Bonnet azonnal ráállt. Igen sokan Marsdenre
fogadtak, ismerve a férfi hírét, de hamarosan
nyilvánvalóvá vált, hogy méltó ellenfélre akadt
Bonnet személyében, sőt. Csupán néhány pillanat telt
bele, és Bonnet sikeresen lefegyverezte ellenfelét, és
olyan súlyos sebet ejtett rajta a combján, hogy
Marsden térdre rogyott, és megadta magát
ellenfelének, biztos, ami biztos.
Bonnet azonban nem fogadta el Marsdentöl, hogy
megadta magát, hanem egy olyan bestiális
kegyetlenségű tettet hajtott végre, ami a legmélyebb
benyomást tette mindazokra, akik látták. Rendkívül
szemtelenül megegyezte, hogy nem a saját szemei
lesznek átkozottak, majd beleszúrta fegyverét
Marsden szemébe, és úgy megforgatta, hogy
nemcsak megvakította őt, de úgy meg is csonkította,
hogy biztosan a kapitány alatt szolgáló emberek
borzongásának és sajnálatának tárgyává váljon.
Bonnet magára hagyta megcsonkított áldozatát az
ivó udvarának véres homokjában, Marsden ingébe
törölte kardját, majd visszadugta azt hüvelyébe, és
távozott, bár előtte még magához vette Marsden
erszényét, amit a korábbi fogadásuk
nyereményeként követelt. Egyetlen jelenlévőnek sem
volt gyomra, hogy megakadályozza őt, annyira
meggyőző példáját adta korábban a képességeinek.
Azért idéztem fel ezt a történetet, hogy ismertessem
Önnel Bonnet utolsó ismert tartózkodási helyét,
illetve figyelmeztetésképpen Bonnet természetét és
képességeit illetően. Tudom, hogy már jól ismeri az
előbbit, de szeretném felhívni figyelmét az utóbbira,
mert aggódom az Ön testi épségéért. Nem mintha
azt várnám, hogy jó szándékú tanácsom kedvező
fogadtatásra találna Önnél, hiszen szíve biztosan
telve van Bonnettel szembeni ellenérzéssel, de
esedezem, hogy legalább Bonnet Liston által említett
kapcsolatait vegye figyelembe.
Amikor magam is találkoztam vele, Bonnet elítélt
bűnöző volt, és nehezen hiszem, hogy azóta
teljesítette volna ezen kötelezettségét a koronával
szemben, ami hivatalos felmentéssel járna számára.
Ha ilyen nyíltan mutatkozik Charlestonban – ahol
alig pár éve menekült meg a bitófától –, akkor úgy
tűnik, nem félti személyes biztonságát, és ez csak azt
jelentheti, hogy befolyásos barátok védelmét és
támogatását élvezi. Tudja meg, kik ők, és óvakodjon
tőlük, ha el akarja pusztítani Bonnetet.
Tovább érdeklődöm majd ez ügyben, és azonnal
értesítem Önt minden további fejleményről. Addig is
vigyázzon magára, és gondoljon néha elázott és
fázva remegő virginiai ismerősére.
Maradok tisztelettel, minden jót kívánva feleségének,
 lányának és kedves családjának,
Alázatos szolgája:

John William Grey,

Mount Josiah ültetvény
Virginia

Utóirat: Kérésének megfelelően igyekeztem

felkutatni egy asztrolábiumot, de eddig nem
hallottam olyanról, ami megfelelne az Ön céljaira. E
hónapban azonban Londonba küldetek különböző
bútorokért, és örömmel rendelek egyet a Green
Street-i Halliburtonből, az ő műszereik a legjobb
gyártmányok.

Brianna nagyon lassan visszaült a székre. Két kezét finoman,

de határozottan fia fülére szorította, és kimondott egy nagyon
csúnya szót.
 31

A vihar árvája
A partfalnak dőlve elaludtam, Jamie fejével az ölemben.
Rossz, nyugtalan álmom volt, mint általában, amikor az ember
hidegben, kényelmetlen pózban alszik. Fákról álmodtam,
végtelen, egyhangú erdőkről, ahol minden fatörzset, levelet és
fenyőtűt csontfaragványokként véstek a szemhéjam belsejére,
mind kristálytiszta, mind egyforma volt. Sárga kecskeszemek
mozogtak a levegőben, a fatörzsek között, és az álombéli erdő
nőstény pumák visításától és anyátlan gyerekek sírásától
visszhangzott.
Hirtelen felébredtem, s e hangok tovább csengtek a
fülemben. Köpönyegek és takarók kupacai között feküdtem.
Jamie végtagjai teljesen összekuszálódtak az enyémekkel, és apró
szemű, hideg hópelyhek hullottak ránk a fenyőfák ágai közül.
Jégkristályok nőttek a szemöldökömön és a szempillámon,
az arcom hideg és nedves volt az olvadt hótól. Egy pillanat
erejéig nem tudtam, hol vagyok, ösztönösen kinyújtottam a
kezem, hogy megérintsem Jamie-t. Ő megmozdult, és
hurutosan, bő váladékkal felköhögött, a válla is beleremegett a
kezem alatt. Köhögése hangja felidézte az előző nap eseményeit,
Josiah-t és ikertestvérét, a Beardsley-farmot, Fanny szellemeit, a
genny és ürülék bűzét, a puskapor és a nedves föld tisztább, de
erős szagát. Az álombéli kecskék mekegését, amit még mindig
hallani véltem.
Halk sírás hangja szállt felém a hó suttogásán keresztül, mire
hirtelen felültem, és hátravetettem a takarókat, jeges porhó-
felhőt keltve ezzel. Nem kecske. Egyáltalán nem.
Erre Jamie is felriadt, ösztönösen kihámozta magát a
köpenyek és takarók kusza tömegéből, felguggolt, haja vad
tincsekben állt szerteszét, és szeme fenyegetést keresve villant
körbe-körbe.
– Mi az? – suttogta rekedten. A kése után nyúlt, ami mellette
feküdt a földön, a tokjában, de felemeltem a kezem, hogy
megállítsam.
– Nem tudom. Valami hangot hallok. Hallgasd csak!
Jamie felemelte a fejét, hallgatózott, és láttam, hogy a torka
fájdalmasan megmozdul, ahogy nyelt egyet. Nem hallottam
mást, csak a hószitálást, és nem láttam mást, csak a csuromvizes
fenyőket. Jamie azonban hallott vagy látott valamit, mert
hirtelen megváltozott az arckifejezése.
– Ott – mondta halkan, a hátam mögé biccentve.
Feltérdeltem, körbefordultam, és megláttam egy kis
rongykupacnak tűnő valamit, mintegy tízlábnyira a kialudt tűz
hamvai mellett. A sírás ekkor újra felharsant, ezúttal semmi
mással össze nem téveszthetően.
– Jézus H. Roosewelt Krisztus! – Alig voltam tudatában
annak, hogy megszólaltam, miközben a csomag felé kúsztam.
Felkaptam, hogy áttúrjam a rongyos ruhák rétegeit. Életben volt
– hallottam a sírását mégis mozdulatlanul feküdt, szinte
súlytalanul a karomban.
A kisbaba apró arca és kopasz koponyája kékesfehér színt
öltött, arcvonásai aszottak voltak, mint egy téli gyümölcs héja.
Az orra és szája elé tartottam a tenyeremet, és alig érezhető,
meleg, nedves levegő csapta meg a bőrömet. Érintésemtől
megriadva a kisbaba nyöszörgésre nyitotta száját, és ferde
vágású szemét még szorosabban csukta le, hogy kizárja a
fenyegető világot.
– Szent isten! – vetett keresztet Jamie sietve. Hangja alig
volt több a váladékon átküzdött krákogásnál. Megköszörülte a
torkát, körülnézett, és újra próbálkozott. – Hol van a nő?
A gyermek megjelenésétől megdöbbenve nem gondolkodtam
el még rajta, hogy honnan jöhetett, de nem is volt még erre
időm. A bebugyolált kisbaba rúgkapált kicsit, de apró kezei
jéghidegek voltak, bőre kék és lila foltos volt a hidegtől.
– Ne foglalkozz most vele, inkább add ide a sálamat, Jamie!
Szegény kis jószág majdnem megfagyott. – Fél kézzel a míderem
fűzőrészét igyekeztem kioldozni. Régi darab volt, amit az elülső
részen, alul lehetett kioldani, s épp az utazás során való
könnyebb öltözködés végett viseltem. Meglazítottam az ingemet
és kioldoztam az alsóneműmet, s utána a kis átfázott lényt
csupasz mellemhez nyomtam, ahol a bőröm még mindig
ágymeleg volt. Egy széllökés szúrós hópelyheket vágott nyakam
és vállam lemeztelenített bőrére. Ingemet sietve a gyerek fölé
húztam, és remegve összehúztam magam. Jamie a vállam köré
terítette a sálat, majd átkarolt mindkettőnket, és erősen ölelt,
mintha teste melegét bele akarta volna erőltetni a gyerekbe.
Igencsak magas volt a testhőmérséklete, égett a láztól.
– Istenem, jól vagy? – kérdeztem. Vetettem rá egy pillantást:
arca fehér volt, szeme kivörösödött, de elég jól tartotta magát.
– Persze, jól vagyok. Hol van? – kérdezte újra, repedtfazék-
hangon. – A nő.
A jelek szerint eltűnt. A kecskék szorosan összebújtak a
partfal oltalmában, láttam Hiram szarvait fel-le mozogni a
jerkék foltos háta között. Fél tucat sárga szempár figyelt minket
érdeklődve, amiről ismét az álmom jutott eszembe.
A hely, ahol Mrs. Beardsley feküdt, üresen állt, és már csak
egy letaposott fűfolt árulkodott arról, hogy ő valaha is itt volt.
Bizonyára egy kicsit arrébb ment, hogy megszüljön, mert a tűz
mellett ennek semmi jele nem volt.
– Az övé a gyerek? – kérdezte Jamie. Még mindig hallottam
hangjában a sűrű váladékot, de a mellkasában a sípolás enyhült,
ami nagy megkönnyebbülés volt.
– Gyanítom, igen. Máskülönben hogy került volna ide?
Figyelmem megoszlott Jamie és a gyerek között, mely utóbbi
mocorogni kezdett, apró, a rák mozgásához hasonló
mozdulatokkal a hasamon, de azért sikerült egy pillantást
vetnem hevenyészett táborunkra. A fenyők feketén és némán
álltak a suttogó hóban. Ha Fanny Beardsley az erdőbe ment,
biztos nem maradt nyoma a tűlevélszőnyegen, ami jelezné,
merre vette az irányt. Hókristályok díszítették a fatörzseket, de
ahhoz még nem hullott elég, hogy megmaradjon a talajon:
lábnyomokra esély sem volt.
– Nem juthatott messzire – mondtam Jamie válla fölött
leskelődve. – Egyik lovat sem vitte magával. – Gideon és Mrs.
Piggy szorosan egymás mellett álltak egy lucfenyő alatt, fülüket
mogorván lapították le a hideg ellen, s gőzfelhőket leheltek
maguk köré. Amikor észrevette, hogy felkeltünk és mozogni
kezdtünk, Gideon topogni és fújtatni kezdett, és nagy sárga fogait
mutogatta felénk annak jeleként, hogy minél előbb táplálékhoz
kíván jutni.
– Jól van, te isten átka, jövök már – morogta Jamie, és
leengedte a karját, hátrébb lépett, és megtörölte az orrát a
kézfejében.
– Nem köthette el egyik lovat sem, ha titokban akart
megszökni. Ha így tett volna, a másik ló nagy felhajtást csap,
amivel felébresztett volna. – Kezét gyengéden a sálam alatt
dudorodó lényre helyezte. – Meg kell etetnem őket. Jól van a
kicsi, Sassenach?
– Kezd kiolvadni – nyugtattam meg. – De a kisfiú – vagy
kislány, az is lehet – is éhes lesz.
A kisbaba egyre többet mocorgott, és lassan tekergődzött,
mint egy kihűlt giliszta, szájával vakon tapogatózva.
Megdöbbentően ismerős volt az érzés. Mellbimbóm reflexszerűen
megduzzadt, s mellemet átjárta a szinte elektromos bizsergés,
ahogy a pici száj mohón keresett, harapdált, majd megtalálta a
mellbimbómat, és belém csimpaszkodott.
Meglepett, apró kiáltás szakadt ki belőlem, és Jamie felvonta
az egyik szemöldökét.
– A… kisbaba is… éhes – mondtam, és megigazítottam
terhemet.
– Látom, Sassenach – felelte Jamie. A kecskékre pillantott,
akik még mindig a partfal melletti védett helyükön álldogáltak,
de álmosan morgolódva kezdtek mozgolódni. – Nem ő az
egyetlen, aki éhes. Csak egy pillanat, jó?
A Beardsley-farmról többhálónyi száraz szénát hoztunk a
jószágok számára. Jamie kinyitotta az egyiket, és szénát szórt a
lovak és a kecskék elé, majd visszajött hozzám. Lehajolt, hogy
kibogozza az egyik köpönyeget a nyirkos ruhahalomból, és a
vállamra terítse, majd áttúrta a csomagot, hogy találjon egy
fapoharat, amit a kezében fogva, határozott léptekkel elindult a
szénát ropogtató kecskék felé.
A kisbaba erősen szopott, mellbimbómat mélyen beszívta a
szájába. Ezt elég megnyugtatónak találtam, a kisbaba egészsége
szempontjából, ugyanakkor igencsak felkavarónak is éreztem.
– Nem arról van szó, hogy ellenemre van a dolog, tényleg –
magyaráztam a gyereknek, próbálva mindkettőnk figyelmét más
irányba terelni –, de attól tartok, nem én vagyok az anyukád,
tudod? Sajnálom.
És mégis, hol a fészkes fenében van egyáltalán az anyád?
Lassan körbefordultam, ezúttal gondosabban vettem szemügyre
a tájat, de továbbra sem fedeztem fel semmi jelét Fanny
Beardsley-nek, eltűnésére – vagy hallgatására – meg pláne nem
találtam semmi okot.
Mi a csuda történhetett? Mrs. Beardsley minden további
nélkül elrejthette – ahogy meg is tette – előrehaladott terhességét
az alatt a nagy halom zsír és ruházat alatt, de mégis mi késztette
erre?
– Kíváncsi vagyok, miért nem mondta el – mondtam
magamban a kisbaba feje fölött. A gyermek egyre virgoncabb
lett, és hol egyik, hol másik lábamon ringattam, hogy
megnyugtassam. Nos, talán attól félt, hogy Jamie nem engedné
meg, hogy velünk jöjjön, ha megtudja, hogy nemsokára szülni
fog. Nem hibáztattam, amiért nem akart azon a tanyán
maradni, a körülményektől függetlenül.
De mégis, miért hagyta magára a gyereket? Tényleg magára
hagyta? Fontolóra vettem a gondolatot, hogy valaki vagy valami
– végigfutott a hideg a gerincemen, ahogy eszembe jutottak a
pumák – elrabolta az asszonyt a tűz mellől, de józan ésszel
átgondolva elvetettem ezt a lehetőséget.
Egy nagymacskáról vagy egy medvéről könnyen
elképzelhető, hogy be tudott volna osonni a táborba anélkül,
hogy Jamie-t vagy engem felébresztene, amilyen holtfáradtak
voltunk, de az kizárt dolog, hogy a közelünkbe jöhettek volna
anélkül, hogy fel ne riasztották volna a kecskéket vagy a lovakat,
akiknek eddigre már éppen elegük volt a vadállatokból. És egy
prédára leső vadállat biztosan előnyben részesített volna egy
olyan zsenge falatot, mint ez a gyermek, egy olyan rágós tyúkkal
szemben, mint Mrs. Beardsley.
De ha emberi közreműködéssel tűnt el Fanny Beardsley,
akkor miért hagyták itt a gyereket?
Vagy talán visszahozták?
Nagy levegőt vettem az orromon át, hogy kitisztítsam a
légutaimat, majd ki-be lélegezve körbenéztem, és minden
irányból mintát vettem a levegőből. A szülés elég mocskos ügy
tud lenni, és én nagyon jól ismertem, milyen erős szagokkal
szokott járni. A kezemben tartott gyermeken éreztem is e
szagokat, de a fagyos szél nem hozta felém egyik irányból sem a
vér vagy a magzatvíz szagát. Kecskeganéj, lótrágya, száraz
széna, fahamu keserű szaga és jó adag kámforos libazsír Jamie
öltözékéből, de semmi egyéb.
– Jól van – szólaltam meg, gyengéden ringatva terhemet,
aki egyre rakoncátlanabbá vált. – Odébb ment a tűztől, hogy
megszülje a kisbabát. Vagy magától ment el, vagy valaki
kényszerítette. De ha valaki elvitte őt, és látta, hogy mindjárt
szülni fog, akkor téged miért hoztak vissza? Miért fáradtak azzal,
hogy visszahozzanak? Hiszen egyszerűbb lett volna, ha téged is
elvisznek, vagy megölnek, vagy hagynak meghalni. Jaj, ne
haragudj! Nem akartalak felzaklatni. Ssss, drága, ssss, ssss.
A kisbabának, aki kezdett magához térni kábultságából, volt
ideje kitalálni, mi minden hiányzik még neki e világból.
Elkeseredetten lökte félre mellemet, és figyelemre méltó erővel
rúgkapált és nyöszörgött, mire Jamie visszatért egy gőzölgő
pohár kecsketejjel és egy közepesen tiszta zsebkendővel.
Összetekerte, és cumit rögtönzött belőle, majd a tejbe mártotta
azt, és óvatosan behelyezte a csöpögő ruhadarabot a kisbaba
nyitott szájába. A nyafogás azonnal megszűnt, és mindketten
megkönnyebbülten sóhajtottunk fel a hang megszűntével.
– Ó, ez jobban tetszik, ugye? Seas a bhalaich, seas – búgta
Jamie a gyereknek, miközben újra belemártotta a tejbe a
rongyot. Lenéztem az elmélyülten szipkázó kisded apró arcára,
ami még mindig viaszosan fénylett a magzatmáztól, de már nem
volt sápadt.
 – Hogy hagyhatta magára a babát? – kérdeztem hangosan.
– És miért?
Ez volt a legerősebb érv az emberrablás mellett: mi más
késztethetett volna arra egy anyát, hogy magára hagyja újszülött
gyermekét? Nem is beszélve arról, hogy gyalog kellett útra kelnie
egy sötét erdőn át, közvetlenül szülés után, elnehezült, sajgó
lábakkal, miközben maga is el volt gyötörve, sebeiből vér
szivárgott… Fintorogva képzeltem mindezt magam elé, és a saját
méhem is együttérzőn húzódott össze.
Jamie megrázta a fejét, de szemét nem vette le a cumiról.
– Biztos megvolt a maga oka, de csak Krisztus és a szentek
tudják, mi volt az. Viszont a gyermeket nem gyűlölte, különben
az erdőben hagyta volna, és akkor semmivel sem lennénk
okosabbak.
Ez igaz volt. Fanny – vagy valaki más – gondosan
bebugyolálta a kisbabát, és a lehető legközelebb hagyta őt a tűz
mellett. Azt akarta, hogy életben maradjon, de Fanny nélkül.
– Szerinted akkor szándékosan tűnt el?
Jamie bólintott és rám nézett.
– Nem vagyunk messze az államhatártól. Lehet, hogy az
indiánok voltak, de ha így volt, és valaki elrabolta Fannyt,
bennünket miért nem ejtettek foglyul? Vagy miért nem öltek
meg? – kérdezte logikusan. – És az indiánok elvitték volna a
lovakat is. Nem, szerintem önszántából ment el. De hogy
miért…? – Megrázta a fejét, és újra a tejbe mártotta a
zsebkendőt.
A hó már gyorsabban esett, még mindig száraz, könnyű
hópelyhek hullottak, de itt-ott már kezdett megmaradni.
Hamarosan indulnunk kell, gondoltam, mielőtt komolyabbra
fordul a vihar. Valahogy mégis helytelennek tűnt egyszerűen
odébbállni, anélkül, hogy megtudnánk, mi lett Fanny Beardsley
sorsa.
Az egész helyzet valószerűtlennek tűnt. Olyan volt, mintha a
nő valami varázslat folytán tűnt volna el, és csak ezt a
csekélységet hagyta volna itt cserébe. Különös módon az elcserélt
gyerekekről szóló skót mesék jutottak erről eszembe, amikor
tündérfiakat hagytak a kisbabák helyén. Fel nem foghattam
azonban, hogy ugyan mi dolguk lehet a tündéreknek Fanny
Beardsley-vel.
Tudtam, hogy mindez hiábavaló, de még egyszer lassan
körbefordultam, és megszemléltem a környezetünket. Semmi.
Agyagos partfal magasodott fölénk, melynek szélét száraz
porhóval borított fű szegélyezte. Egy kicsivel arrébb egy vékony
erecske futott tova, és fák susogtak és sóhajtoztak a szélben. Nem
volt pata, vagy lábnyom a nyirkos, szivacsos fenyőtűtakarón, és
ösvénynek sem volt semmi jele. Az erdő egyáltalán nem volt
néma, mert úgy fújt a szél, viszont annál sötétebb és sűrűbb volt.
– És még jó pár mérföld, mire lefeküdhetünk aludni –
jegyeztem meg, és Jamie felé fordultam sóhajtva.
– Mi? Ó, nem, nem több mint egy óra lovaglás Brownsville-
ig – nyugtatott meg Jamie. – Esetleg kettő – tette hozzá, ahogy
felnézett a fehér muszlin égboltra, ahonnan egyre gyorsabban
hullott a hó. – Most, hogy világos van, már tudom, hol vagyunk.
Újra felköhögött, a hirtelen görcstől összerándult a teste,
majd kiegyenesedett, és átadta a poharat és a rongyot.
– Tessék, Sassenach. Etesd meg szegény kis sgaogant, amíg
én ellátom az állatokat, rendben?
Sgaogan. Elcserélt gyermek. Szóval Jamie-t is megérintette a
történtek különös, természetfölötti hangulata. Nos, a nő azt
állította, hogy látott szellemeket. Talán egyikük jött el érte?
Beleborzongtam a gondolatba, és jobban magamhoz szorítottam
a kisbabát.
– Brownsville-en kívül van más település is a közelben?
Bármilyen hely, ahová Mrs. Beardsley tarthat?
Jamie megrázta a fejét, és egy vonal jelent meg a két
szemöldöke között. A hó elolvadt, ahol felforrósodott bőréhez ért,
és apró patakokban folyt le az arcán.
– Nem tudok róla – mondta. – A kicsinek ízlik a kecsketej?
– Akár egy kölyöknek – vágtam rá, és felnevettem.
Jamie zavarodottan nézett rám, de ettől függetlenül szája
egyik sarka mégis felfelé görbült. Nevetni akart, akár megértette
a poént, akár nem.
 – Így hívják, helyesebben így fogják hívni az amerikaiak a
gyermekeket – magyaráztam. – Kölykök.
A mosoly szélesen terült el Jamie arcán.
– Ó, vagy úgy? Akkor ezért hívja így Brianna és MacKenzie
a kis Jemet. Azt hittem, hogy ez csak amolyan tréfás megjegyzés,
amit csak ők ketten értenek.
Jamie gyorsan megfejte a többi kecskét is, amíg én további
táplálékot diktáltam a gyermekbe, és egy csordultig telt vödör
meleg tejjel tért vissza reggelire. Jobban esett volna egy csésze
finom forró tea – ujjaim átfagytak és elzsibbadtak, ahogy újra és
újra megmerítgettem a hamis mellbimbót de a krémes fehér
anyag csodálatosan finom volt, és annyira szívesen vette be
áthűlt és üres gyomrunk, mint a kicsié.
A gyermek abbahagyta a szopást, és bőségesen maga alá
vizelt, ami viszonylag biztos jele volt annak, hogy egészséges. De
jelen pillanatban elég kellemetlenül jött, mert a pólyája éppúgy
átázott, mint a míderem elülső része.
Jamie sietve ismét a csomagokba túrt, ezúttal pelenkának
való szövet és száraz ruhák után kutatott. Szerencsére Mrs. Piggy
cipelte azt a táskát, amiben több vég vásznat és pamutgyolcsot
tartottam sebtisztító és sebkötöző szerekként. Kivett belőle egy
marékkal, és fogta a gyereket is, én pedig hozzáfogtam ahhoz a
kínos és huzatos feladathoz, hogy lecseréljem az ingemet és a
míderemet anélkül, hogy a szoknyát, az alsószoknyákat vagy a
köpenyemet levetném.
– V-vedd fel te is a köpenyedet – mondtam Jamie-nek
vacogó fogakkal. – Elvisz valami ny-nyavalyás tüdőgyulladás.
Jamie erre elmosolyodott, szemével a munkára
összpontosított, habár az orra hegye vörösen izzott, szöges
ellentétben sápadt arcával.
– Jól vagyok – krákogta, majd türelmetlenül megköszörülte
a torkát, olyan hangot adva ki, mintha vásznat tépne. – Jól –
ismételte még nagyobb nyomatékkai, aztán a meglepetéstől
kikerekedett szemmel elhallgatott. – Ó – mondta még halkabban
–, nézd csak, ez egy kislány.
– Tényleg? – kérdeztem vissza, s térdre ereszkedtem
mellette, hogy vessek egy pillantást a kisbabára.
– Elég átlagos – mondta, kritikusan vizsgálgatva az apró
teremtményt.
Még szerencse, hogy tisztességes hozománya lesz.
– Nem hiszem, hogy te olyan világraszóló szépség lettél
volna, amikor megszülettél – vágtam vissza. – Szegény jószág
még meg sem lett rendesen mosdatva. De hogy értetted, amit a
hozományról mondtál?
Jamie vállat vont, és igyekezett a sálat a kisbabán tartani,
miközben egy összehajtogatott vásznat csúsztatott be ügyesen a
kislány miniatűr feneke alá.
– Az apja halott, az anyja pedig eltűnt. Nincsenek testvérei,
akikkel osztoznia kellene, és nem láttam semmiféle végakaratot,
amiben az állt volna, hogy valaki másnak kell a Beardsley-
ingatlant örökölnie. Tisztességes gazdaság az, és jó sok, cserére
váró áru is van ott. A kecskékről már nem is beszélve. – Hiramra
és családjára pillantott, majd elmosolyodott.
Úgyhogy, gondolom, ők mindannyian a kislányéi lesznek.
– Feltételezem – feleltem lassan. – Akkor igencsak jómódú
lányka lesz, nem igaz?
– Igen, és épp most kakilt be. Nem tudtad volna addig
elintézni, mielőtt tiszta pelenkát tettem volna alád? – szegezte a
kérdést Jamie a kisbabának. A kisbaba nem zavartatta magát,
álmosan pislantott és halkan böffentett egyet.
– Hát, jól van – szólt lemondóan Jamie. Változtatott
testhelyzetén, hogy ne érje úgy a szél a kicsit, gyorsan felemelte a
kisbaba ruháját, és egy gyors mozdulattal letörölt egy feketés
ragacsot a kisbaba rügyekre emlékeztető nemi szervéről.
A gyermek egészségesnek tűnt, bár korához képest kicsinek.
Akkora volt csupán, mint egy nagyobbacska játék baba, és a hasa
egy kicsit kidudorodott a tejtől.
Ez egy olyan nehézséget jelentett, amire azonnal megoldást
kell találnunk. Mivel fejletlen volt, hiányzott testéből a zsír, ami
szigetelhette volna, így nagyon rövid időn belül meg fog halni a
hipotermiától, ha nem tudjuk melegen és teli hassal tartani.
– Ne hagyd, hogy lehűljön. – A kezemet a hónom alá
dugtam, arra készülve, hogy felvegyem a gyereket.
– Egyet se aggódj, Sassenach! Csak letörlöm a kis hátsóját és
aztán… – Homlokát ráncolva elhallgatott. – Ez mi, Sassenach?
Mit gondolsz, megsérült? Talán az az ostoba nő leejtette? –
kérdezte.
Közelebb hajoltam. Egyik kezével feltartotta a kisbaba két
lábát, a másikban az ürülékkel szennyezett anyagdarab volt. Az
apró fenékgerezdek fölött egy sötét, kékes elszíneződés látszott,
ami leginkább egy zúzódáshoz hasonlított.
Nem zúzódás volt. Viszont valamiféle magyarázattal szolgált
az eseményekre.
– Nem sérült meg – nyugtattam meg Jamie-t, és Mrs.
Beardsley egy másik kidobott kendőjét is feljebb húztam, hogy
betakarjam lánya kopasz fejét. – Ez egy mongolfolt.
– Micsoda?
– Azt jelenti, hogy a gyermek fekete. Úgy értem, afrikai.
Legalábbis részben.
Jamie döbbenten pislogott, majd odahajolt a sálakhoz, és
homlokát ráncolva belenézett.
– Nem, nem az. Olyan hófehér, mint te, Sassenach.
Ez valóban így volt. A gyerek olyan sápadtfehér volt, mintha
nem is lett volna benne vér.
– A fekete gyerekek általában nem látszanak feketének
közvetlen születés után – magyaráztam. – Sőt, gyakran egészen
fehér a bőrük. A bőr pigmentációja csak néhány héttel később
kezd kifejlődni. De gyakorta úgy születnek, hogy van egy ilyen
kis elszíneződés a bőrükön, a gerincük tövében. Ezt nevezik
mongolfoltnak.
Jamie megdörzsölte az arcát, pislantott, mire lehullottak a
hópelyhek a szempillájáról, amik ott készültek megpihenni.
– Értem – felelte lassan. – Nos, ez egy s mást megmagyaráz,
nem igaz?
Valóban. A néhai Mr. Beardsley-ről sok mindent el lehetett
mondani, de azt biztos nem, hogy fekete lett volna. A gyermek
apja azonban az volt. És Fanny Beardsley, tudván, vagy attól
tartva, hogy a gyermek, akivel várandós, az ő házasságtörésének
élő bizonyítéka lenne, jobbnak látta hátrahagyni a gyermeket, és
elmenekülni, mielőtt az igazság napvilágra kerül. Az is eszembe
jutott, hogy ennek a titokzatos apának van-e vajon bármi köze
ahhoz, ami Mr. Beardsley-vel történt, ha már itt tartunk.
– Szerinted biztosan tudta, hogy néger az apa? – Jamie
óvatosan, egy ujjal megérintette a kisbaba alsó ajkát, ami már
kezdett rózsaszínes árnyalatot ölteni. – Vagy talán soha nem
látta a gyermekét? Hiszen végül is a sötétben kellett, hogy
megszülje. Ha látta volna, hogy fehér, akkor talán úgy dönt,
hogy vállalja érte a felelősséget.
– Talán. De nem így tett. Mit gondolsz, ki lehet az apja? –
Amilyen félreeső helyen volt a Beardsley-farm, nem tudom
elképzelni, hogy Fanny-nak túl sok lehetősége lett volna
férfiakkal találkozni, azokon az indiánokon kívül, akikkel a férje
kereskedett. Vajon van-e az indián babáknak is mongolfoltja? –
tűnődtem.
Jamie komoran körbenézett kietlen környezetünkön, és
karjába vette a gyereket.
– Azt nem tudom, de nem hiszem, hogy nehéz lesz
kideríteni, ha egyszer elérünk Brownsville-be. Menjünk,
Sassenach!

Jamie vonakodva úgy döntött, hogy hátrahagyjuk a

kecskéket, hogy a lehető leggyorsabban szállást és élelmet
szerezzünk a gyermeknek.
– Egy kis ideig jól meglesznek még itt – mondta, miközben
kiszórta eléjük a maradék szénát. – A jerkék nem hagyják
magára az öreg bakot. Márpedig te nem mész egyelőre sehová,
igaz, a bhalaich? – Jamie búcsúzásképpen megvakarta Hiram
szarvai között a fejét, és egy tiltakozva mekegő kórus
búcsúztatott minket, miután a kecskék hozzászoktak a
társaságunkhoz.
Az időjárás percről percre romlott. Ahogy nőtt a hőmérséklet,
a hó halmazállapota száraz porból nagy, nedves hópelyhekké
változott, ami mindenhez hozzáragadt, porcukorral vonta be a
földet és a fákat, és elolvadva csöpögött le a lovak sörényén át.
Jól bebugyoláltam magam vastag, csuklyás köpenyembe,
ami alatt több sál is volt, a gyermek pedig bekucorodott a
vállamon átvetett, rögtönzött kendőbe, a hasamhoz simult, s így
egészen melegem volt, a hópelyhek ellenére, amik az arcomat
söpörték és a szempillámra ragadtak. Jamie időnként
felköhögött, de összességében most már sokkal egészségesebbnek
látszott, mint korábban. Az, hogy el kellett hárítania egy
vészhelyzetet, új erővel töltötte el.
Közvetlenül mögöttem lovagolt, vérszomjas pumákat és
egyéb fenyegetéseket keresett a szemével. Én azt gondoltam,
hogy minden öntudatos macskaféle – különösen az, amelyiknek
kecskehússal van tele a gyomra – egy hangulatos kis zugban
töltene egy ilyen napot, és nem az erdőben trappolna a hóban.
Ezzel együtt nagyon megnyugtató volt, hogy Jamie itt volt
velem. Védtelen voltam így, hogy egyik kezemmel a gyeplőt
fogtam, a másikkal pedig védelmezőn fontam körbe a köpenyem
alatti kupacot.
Úgy tűnt, hogy a gyermek alszik, de nem zajtalanul.
Nyújtózkodott és tekergeti a magzatvízben megszokott lassú,
elnyújtott mozdulatokkal, mert még új volt számára az
anyaméhen kívüli élet szabadsága.
– Úgy nézel ki, mintha a gyermekedet vinnéd, Sassenach.
Hátrapillantottam a vállam fölött, és megláttam Jamie pajkos
pillantását kalapjának széles karimája alatt, és mintha valami
más is lett volna az arckifejezésében, talán némi sóvárgás.
– Valószínűleg azért, mert gyermeket is viszek – feleltem, és
fészkelődtem kicsit a nyeregben, hogy útitársam könnyebben
tudjon mozogni – csak nem az én gyermekemet. – A hasamnak
feszülő kis térdek, fej és könyök nyugtalanítóan hasonlított arra
az érzésre, amit terhesség alatt szoktam volt érezni, és a tény,
hogy most kívülről nyomódtak nekem a kisbaba testrészei,
igazán nem sok jelentőséggel bírt.
Mintha a köpenyem alatti duzzanat vonzotta volna őt oda,
Jamie felzárkózott mögém Gideonnal. A ló felhorkant és dobálta
a fejét, mert ki akart törni, de Jamie egy halk „hóóó”-val
megrótta, amivel vissza is tartotta, mert a ló párafelhőt fújtatva
behódolt.
– Miatta aggódsz? – kérdezte Jamie, a környező erdő felé
biccentve.
Meg sem kellett kérdeznem, kire gondol. Bólintottam, a
kezemet a kisbaba apró, begörbített gerincén tartottam, ami
olyan ívbe hajlott, amivel a már eltűnt anyaméh alakját vette fel.
Merre járhat Fanny Beardsley egyedül a sűrűben? Elvánszorgott
talán, hogy sebesült vadállat módjára haljon meg? Vagy talán
valami elképzelt menedék felé bukdácsol vakon, keresztül az
összefagyott, korhadt levélszőnyegen és az egyre mélyülő havon?
Netán elindult vissza Chesapeake Bay, a tágas égbolt, a végtelen
vizek és a boldogság halovány emléke felé?
Jamie odahajolt hozzám, és kezét a kezemre tette, s így ő is
átkarolta az alvó gyermeket. Éreztem a köztünk lévő ruha
rétegén át ujjainak hidegét, amik kesztyű híján átfagytak.
– Ő döntött így, Sassenach – mondta Jamie –, és ránk bízta
a gyermeket. Biztonságba helyezzük a leánykát, de ez minden,
amit tehetünk az asszonyért.
Nem tudtam megfordítani a kezemet, hogy megfogjam
Jamie kezét, de bólintottam. Jamie még utoljára megszorította a
kezemet, elengedte, és újra beállt mögém a lovával, én pedig
utunk célja felé fordultam, szempilláim nedvesen tapadtak össze
az olvadó hó cseppjeitől.
Mire azonban Brownsville látótávolságba került volna, a
Fanny Beardsley iránti aggodalmamat jórészt felváltotta a lánya
miatti idegeskedés. A kisbaba ébren volt és ordított, apró ökleivel
püfölte a májamat étel után kutatva.
Felegyenesedtem a nyeregben, és átkukucskáltam a hóesés
függönyén. Vajon mekkora hely ez a Brownsville? Csupán
egyetlen faház tetejének szélét láttam felsejleni az örökzöld
fenyőfák és babérbokrok között. Az egyik Granite Falls-i férfi
szerint ez egy „méretes” ház volt, ugyanakkor mi számit
„méretesnek itt, messze mindentől? Mi az esélye annak, hogy
találunk legalább egy brownsville-i lakost, aki épp szoptatós
anya?
Jamie kiürítette táskáját, és kecsketejjel töltötte meg. De
gondoltam, jobb, ha menedéket találunk, mielőtt újra
megpróbáljuk megetetni a kicsit. Ha találnánk egy olyan anyát,
aki hajlandó lenne adni a tejéből a gyermeknek, az lenne a
legjobb. De ha nem, akkor a kecsketejet fel kell melegíteni.
Amilyen hideg van, a gyerek testhőmérséklete veszélyesen
lecsökkenne, ha ugyanilyen hideg tejet adnánk neki.
Mrs. Piggy egy nagy, kövér páragomolyagot prüszkölt ki, és
hirtelen tempósabb ügetésre váltott. Felismerte, hogy lakott
vidékre értünk, mert megérezte a szagát – ahogy a többi ló
szagát is. Felszegte a fejét, és fülsértő hangon nyihogott egyet.
Gideon csatlakozott hozzá, és amikor a ricsaj abbamaradt,
meghallottam néhány ló bátorító nyihogását válaszképpen a
távolból.
– Ott vannak! – kiáltottam, megkönnyebbült párafelhőt
eregetve magam is. – A milícia! Ideértek!
– Hát, remélem is, Sassenach – felelte Jamie, erős kézzel
tartva Gideon gyeplőjét, nehogy a ló kitörjön. – Ha a kis Roger
még egy egyenes ösvény végén sem tud megtalálni egy falut,
akkor abban is kételkedtem volna, hogy van-e elég sütnivalója,
nem csak abban, hogy ép-e a szeme világa –folytatta, de ő maga
is mosolygott.
Ahogy követtük az ösvény egyik kanyarjának ívét, láttam,
hogy Brownsville tényleg egy falu. Lágyan gomolygó szürke füst
szállt fel tucatnyi faház kéményéből. A házak a tőlünk jobbra
emelkedő hegy oldalában helyezkedtek el elszórtan, és állt egy
épületcsoport az út mellett is, amit nyilvánvalóan a vámszedés
végett húztak fel, az eldobott üres hordókból, palackokból és
egyéb szemétből ítélve, amit az út melletti elszáradt gyomok közé
dobtak félre.
Az italmérés túloldalán a férfiak emeltek egy kezdetleges
menedéket a lovak számára, vastag ágakból húztak rá tetőt, és
egyik oldalát szintén ágakból húzták föl, hogy megtörje a szelet.
A milicisták lovai ez alatt húzódtak meg, megbéklyózva
horkantottak leheletük felhőjébe burkolózva.
 Amikor észrevették ezt a menedéket, a mi lovaink is sietni
kezdtek, és erősen húznom kellett a gyeplőt szabad kezemmel,
nehogy Mrs. Piggy ügetésbe fogjon, amivel bizonyára kirázta
volna a lelket is utasomból. Ahogy visszafogtam őt, és vonakodva
ráállt, hogy újra lépésben haladjon, egy vékony alak tűnt elő egy
fenyőfa mögül, aki integetve kiállt elénk az útra.
– Milord! – üdvözölte Fergus Jamie-t, Gideon pedig nagy
duzzogva megállt. Fergus felnézett indigókékre festett sapkája
alól, amit egészen a homlokába húzott. A sapkától a feje egészen
olyan volt, mint egy torpedó hegye, sötét és veszélyes. – Minden
rendben? Már azt hittem, hogy talán némi nehézségek merültek
fel.
– Nos – intett felém határozatlanul Jamie, jelezvén a
köpenyem alatt dudorodó kisbabát. – Nem nevezném éppen
nehézségnek, inkább csak…
Fergus ámultan meredt Gideon válla fölött a halomra.
[33]
– Quelle virilité, monsieur! – mondta Jamie-nek, mély
tisztelettel a hangjában. – Gratulálok.
Jamie gyilkos pillantást vetett rá, és egy jellegzetes skót
hangot hallatott, ami olyan volt, mint a víz alatt guruló sziklák
hangja. A kisbaba újra sírva fakadt.
– Kezdjük a legfontosabbal – mondtam. – Vannak a faluban
kismamák? A gyereknek tejre van szüksége, mégpedig azonnal.
Fergus bólintott, a kíváncsiságtól tágra nyílt szemmel.
– Oui, milady. Magam is legalább két ilyen hölgyet láttam.
– Helyes. Vezess oda hozzájuk!
Fergus újra bólintott, és Piggy gyeplőjét a kezébe véve a
település felé fordult.
– Akkor mi a baj? – kérdezte Jamie, és megköszörülte a
torkát. A gyermek sorsa felett érzett ideges aggódásomban nem
gondolkoztam el azon, mit is jelent Fergus jelenléte. Jamie-nek
azonban igaza volt. A testi épségünkért való egyszerű aggodalom
még kevés lett volna ahhoz, hogy Fergus kijöjjön az útra ilyen
időben.
– Ah. Úgy tűnik, akadt némi nehézségünk, milord. – Fergus
leírta az előző délután eseményeit, majd egy gall vállrándítással
és fújtatással fejezte be. – És így Monsieur Morton a lovak között
keresett menedéket – biccentett egyenesen előre, az
összeeszkábált pajta felé –, míg mi, többiek Brownsville
hospitalitéjét élvezzük.
Jamie kissé zord képet vágott, mert kétségtelenül azt
mérlegelte magában, mennyibe fog vajon kerülni neki ennek a
negyven-egynéhány embernek a hospitalitéje.
– Hmm. Ezek szerint Brownék nem tudják, hogy Morton itt
van, igaz?
Fergus megrázta a fejét.
– Miért van itt Morton? – kérdeztem, mialatt ideiglenesen
betömtem a kisbaba száját a saját mellemmel. – Azt gondoltam,
hogy mostanra már lég messze jár, visszament Granite Fallsba,
és örül, hogy egyáltalán életben van.
– Nem megy el, milady. Azt mondja, nem engedheti meg
magának, hogy lemondjon a jutalomról. – Épp, mielőtt
indultunk volna a Ridge-ről, jött a hír, miszerint a kormányzó
negyven shillinget ajánl fel minden férfinak ösztönzésképpen,
hogy csatlakozzanak a milíciához. Jelentős összeg volt ez,
különösen egy olyan új telepesnek, mint Morton, amikor ilyen
zord tél elébe néztünk.
Jamie lassan végighúzta kezét az arcán. Ez dilemma volt a
javából. A milíciának szüksége volt a brownsville-i férfiakra és az
ott beszerezhető ellátmányra, de Jamie aligha tudta volna
hadrendbe állítani a Brown fiúkat, akik azonnal megpróbálták
volna meggyilkolni Mortont. Azt sem engedhette meg magának,
hogy ő fizesse ki Morton pénzjutalmát. Jamie úgy nézett ki, mint
aki kísértést érez, hogy személyesen gyilkolja meg Mortont, de
úgy véltem, ez mégsem lenne észszerű alternatíva.
– Nem lehetne esetleg rávenni Mortont, hogy vegye el a
lányt? – javasoltam finoman.
– Gondoltam erre – mondta Fergus. – Sajnálatos módon
azonban Monsieur Mortonnak már van egy felesége Granite
Fallsban. – Megrázta sapkás fejét, ami kezdte egy kis hófödte
domb alakját felvenni.
 – Miért nem követték Brownék Mortont? – kérdezte Jamie,
a jelek szerint saját gondolatmenetét folytatva. – Ha az ellenség
beteszi a lábát a földedre, és te a családoddal vagy, akkor nem
hagyod, hogy csak úgy egyszerűen kereket oldjon. A nyomába
eredsz, és megölöd.
Fergus bólintott, hiszen már jól ismerte ezt a fajta felföldi
logikát.
– Úgy hiszem, ez volt a szándékuk – mondta –, de elterelte a
figyelmüket le petit Roger.
Határozott derültséget véltem kihallani a hangjából, ami
Jamie-nek is feltűnt.
– Mit csinált? – kérdezte rosszat sejtve.
– Énekelt nekik – felelte Fergus, egyre nagyobb derültséggel.
– Szinte egész éjszaka énekelt és játszott a dobján. Az egész falu
eljött, hogy meghallgassa. Van hat hadköteles korú férfi közöttük
[34]
– tette hozzá gyakorlatiasan és két nő, avec lait, ahogy azt
már említettem, milady.
Jamie köhintett, megtörölte az orrát a kezével, és biccentett
Fergus-nek, felém intve.
– Hát jól van. A kislánynak viszont ennie kell, és én nem
maradhatok hátra, különben Brownék rájönnek, hogy Morton itt
van. Menj, és mondd meg neki, hogy beszélnék vele, mihelyst
lehet.
Lova fejét az ivó felé fordította, és megnógatta Mrs. Piggyt,
hogy kövesse.
– Mihez akarsz kezdeni Brownékkal? – kérdeztem.
– A Krisztusát – felelte Jamie inkább magának, mint nekem.
– Honnan a pokolból tudhatnám? – kérdezte, és újra köhögött.
 32

Küldetés teljesítve
A kisbabával való érkezésünk kellőképpen felkavarta az
állóvizet ahhoz, hogy Brownsville-ben mindenki megfeledkezzen
aggodalmairól, legyenek azok gyakorlati vagy emberölési
természetű problémák. Mélységes megkönnyebbülés villant át
Roger arcán, ahogy megpillantotta Jamie-t, bár gyorsan újra
fapofát öltött, kihúzta magát, és nyájas magabiztossággal kezdett
viselkedni. Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem mosolyomat, és
Jamie-re pillantottam, hogy vajon ő is észrevette-e ezt a gyors
átalakulást. Jamie gondosan kerülte pillantásomat, jelezve, hogy
igen.
– Ügyes voltál – mondta Rogernek mintegy mellékesen, és
üdvözlésképpen megveregette a vállát, majd a többiekhez fordult,
hogy fogadja a tisztelgéseket, és kelletlen vendéglátóinkkal
bemutatkozhassanak egymásnak.
Roger csak bólintott nyeglén, de arcán megjelent egy néma
ragyogás, mintha valaki gyertyát gyújtott volna benne.
Az ifjú Miss Beardsley nagy kavarodást okozott. Az egyik
szoptató anyukát előráncigálták, és amikor a síró csecsemőt a
mellére rakta, cserébe azonnal a kezembe nyomta a sajátját.
Három hónap körüli, nyugodt vérmérsékletű kisbaba volt, aki
enyhe zavarodottsággal nézett fel rám, de úgy tűnt, nem
tiltakozik a csere ellen, mert csupán néhány nyálbuborékot fújt
felém elgondolkodva.
Némi zavar támadt, mindenki egyszerre kezdett
kérdezősködni és spekulálni, de Jamie története, vagyis a
Beardsley-farmon történtek tömörített változata véget vetett a
pletykáknak. Még a véreres szemű fiatal nő is, akiről Fergus
leírásából rájöttem, hogy Isaiah Morton szíve hölgye lesz,
megfeledkezett bánatáról, és tátott szájjal hallgatott.
– Szegény kis teremtmény – mondta a kisbabára pillantva,
ahogy az bőszen rácuppant unokatestvére mellére. – Szóval ezek
szerint nincsenek szüleid. – Miss Brown sötét pillantást vetett az
apjára, és látszott, hogy az jutott eszébe, az árvaságnak is
megvannak a maga előnyei.
– Mi lesz most vele? – kérdezte Mrs. Brown, sokkal
gyakorlatiasabb oldalról közelítve meg a kérdést.
– Ó, mi majd rendesen gondját viseljük, kedvesem. Nálunk
nem érheti semmi baj. – A férje bíztatólag a karjára tette a kezét,
ugyanakkor összenéztek bátyjával. Ezt Jamie is észrevette.
Láttam, hogy megrándul a szája, mintha mondani akarna
valamit, de végül csak vállat vont, és Henry Gallegher és Fergus
felé fordult, két merev ujjával diszkréten tapodva a lábán.
Az idősebb Miss Brown odahajolt hozzám, és már épp feltett
volna egy újabb kérdést, amikor egy sarkvidéki széllökés
szakította félbe, ami végigsöpört a nagyszobán, fellibbentette az
ablakok előtt lógó állatbőröket, és mintha sörétes puskával lőttek
volna be, hóval szórta be a helyiséget. Miss Brown halkan
felsikkantott, és kíváncsiságát sutba dobva rohant, hogy helyükre
igazítsa a nyílászárókat. A többiek is abbahagyták a Beardsley
család dolgainak kitárgyalását, és sietve hozzáfogtak bezárni az
ajtókat és az ablakokat.
Kipillantottam az ablakon, mialatt Miss Brown küzdött az
engedetlen, merev bőrökkel. A vihar már teljes erővel tombolt.
Sűrű pelyhekben hullott a hó, a fekete keréknyomok az úton
szinte teljesen eltűntek a fehér bevonat alatt, és nyilvánvalóvá
vált, hogy a Fraser-csapat mostanában biztos nem megy sehová.
Mr. Richard Brown látható elégedetlenséggel, mindazonáltal
kegyesen felajánlotta, hogy még egy éjszakára szállást nyújt
nekünk, és a milícia tagjai hozzáláttak vacsorázni a falu
házaiban és pajtáiban.
Jamie kiment, hogy behozza az ágyneműnket és
ellátmányainkat a lovaktól, illetve hogy ellássa és védett helyre
vigye őket. Feltehetőleg megragadja az alkalmat, hogy
négyszemközt beszéljen Isaiah Mortonnal, ha az még mindig a
hóviharban ólálkodik.
Magam sem tudtam, mihez fog kezdeni Jamie ezzel a
hegyvidéki Rómeóval, de nem is volt időm ezen sokat rágódni.
Kezdett bealkonyodni, és engem is beszippantottak a tűzhely
körüli teendők, ahogy az asszonyok nekiálltak megfelelni annak
az új kihívásnak, hogy megvacsoráztassanak negyven váratlan
vendéget.
Julia, vagyis a fiatalabbik Miss Brown a sarokban
búslakodott, és nem volt hajlandó segíteni. A Beardsley babát
viszont szívesen átvette, hogy vigyázzon rá, és még jóval azután
is ringatta a kislányt és dúdolt neki, hogy az már láthatóan
elaludt.
Fergust és Galleghert elküldték, hogy hozzák el a kecskéket,
ők pedig vissza is tértek az állatokkal, még éppen vacsora előtt,
térdig vizesen és sárosan, szakállukról és szemöldökükről
jégcsapok lógtak. A kecskék is csatakosak voltak, és belepte őket a
hó, átfagyott tőgyük kipirult a hidegtől, duzzadt a tejtől és
fájdalmasan himbálózott a lábuk között. Csábította azonban őket
a lehetőség, hogy visszatérhetnek a civilizációba, és vidám
izgatottsággal mekegtek egymásnak.
Mrs. Brown és sógornője elvitte a kecskéket az apró pajtába,
hogy megfejjék őket, és rám bízták a bográcsot és Hiramot, akit a
kandalló közelében kötöttek ki, s fenséges magányosságában egy
rögtönzött karámban állt, ami egy felfordított asztalból, két
székből és egy tulipános ládából állt.
A ház lényegében egy nagy, huzatos szoba volt, egy fallal
körülvett padlásrésszel odafönt és egy kis féltetős szérűvel hátul,
amit raktárként használtak. Amilyen zsúfolt volt a ház az
asztalokkal, padokkal, székekkel, söröshordókkal, állatbőrök
kötegeivel, egy kis szövőszékkel a sarokban, egy
ruhásszekrénnyel – rajta egy abszolút oda nem illő ingaórával –
a másikban, egy ággyal a fal mellett, két magas háttámlájú
paddal a kandalló körül, egy muskétával és két vadászpuskával,
ami a kémény fő faláról lógott, egy beteg bakkecske jelenléte
meglepő módon már szinte senkinek nem tűnt fel.
Megnéztem egykori betegemet, aki hálátlanul mekegett, s
hosszú kék nyelvét gúnyolódva öltötte ki rám. A hó megolvadt
szarvainak mély, spirális barázdáin, amitől újra kifeketedett és
kifényesedett, a szőre pedig átázva foltos tüskékbe rendeződött a
vállán.
– Ez aztán a hála – mondtam neki szemrehányón. – Ha
Jamie nem lenne, akkor most te főnél ott a tűz fölött, és nem
mellette melegednél, és meg is érdemelnéd, te ronda öreg
bakkecske!
– Meee! – felelte Hiram szűkszavúan.
A kecske azonban fázott, éhes volt, és a háreme sem volt ott,
hogy lenyűgözhette volna őket, ezért elviselte tőlem, hogy
megsimogatom a fejét és megvakarom a fülét, majd adtam neki
pár falat szénát, és végül beléphettem a karámjába, hogy
óvatosan végigtapogassam sérült lábát, és ellenőrizzem a sínt.
Meglehetősen fáradt és éhes voltam magam is, mert utoljára
hajnalban ittam egy kis kecsketejet, és ez volt minden. A rotyogó
ragu illata és a szobában villódzó fények és árnyak között
megszédültem, és kicsit testetlennek is éreztem magam, mintha
egy-két lábbal a padló fölött lebegnék.
– Rendes öregfiú vagy, igaz? – búgtam neki. Miután az
egész délutánt különböző mértékben nedves és hangos
kisbabákkal töltöttem testközelben, egy szeszélyes öreg kecske
társasága rendkívül megnyugtatóan hatott.
– El fog pusztulni?
Meglepetten néztem föl, mert egészen megfeledkeztem az
ifjabb Miss Brownról, akit a magas háttámlák árnyékában ülve
mindenki figyelmen kívül hagyott. Most a kandallónál állt, még
mindig a Beardsley babával a kezében, és Hiramra vetett éppen
rosszalló pillantást, aki a köténye szélét próbálta megcsócsálni.
– Nem – mondtam, és kihúztam a szájából a ruhát. – Nem
hinném. – Hogy is hívták ezt a lányt? Kábán kutattam át a
korábbi bemutatkozások során szerzett emlékeimet, arcokat és
neveket próbáltam összekapcsolni. Alicia, ez az, habár még
mindig Juliaként tudtam csak gondolni rá.
Nem volt sokkal idősebb, mint Julia, alig tizenöt, ha volt
egyáltalán annyi. Egyértelműen gyerek volt még, gömbölyű
állkapcsú és kalácsképű. Válla keskeny, csípője széles. Nem volt ő
[35]
„mint fényes ékszer szerecsen fülén”, ami azt illeti. Egy szót
sem szólt ezután, és hogy ne haljon el a beszélgetés, a kisbaba
felé biccentettem, akit még mindig a kezében tartott.
– Hogy van a kicsi?
– Jól van – mondta kedvetlenül, majd csak állt, és a kecskét
nézte, majd hirtelen könnyek szöktek a szemébe. – Bárcsak én
lennék halott!
– Ó, tényleg? – kérdeztem meglepetten – Ööö… nos… –
végigsimítottam az arcomon, próbáltam annyira összeszedni
magamat, hogy kezelni tudjam a helyzetet. Hol volt ennek az
átkozott lánynak az anyja? Gyors pillantást vetettem az ajtóra,
de nem hallottam senkit sem jönni. Pillanatnyilag egyedül
voltunk, a nők éppen fejtek, vagy a vacsorát készítették elő, a
férfiak pedig mind az állatokat látták el.
Kiléptem Hiram karámjából, és a lány karjára helyeztem a
kezem.
– Nézd – mondtam halkan –, Isaiah Morton miatt nem
érdemes könnyeket hullatnod. Házas ember, tudtad?
A lány szeme tágra nyílt, majd úgy zárta össze, hogy
kipréselje szemhéjai közül a feltörő könnyeket. Nem, úgy látszik,
nem tudta.
Könnyek patakzottak az arcán és csöpögtek a mit sem sejtő
kisbaba fejére. Kinyújtottam a kezem, és gyengéden elvettem tőle
a gyereket, szabad kezemmel pedig a pad felé tereltem a lányt.
– Maga ezt honnan…? Kicsoda…? – A lány krákogott és
szipogott, egyszerre próbált kérdéseket feltenni és összeszedni
magát. Egy férfi kiáltott odakint valamit, mire őrült kapkodással
törölgette a könnyeit ruhája ujjába.
A mozdulat arra emlékeztetett, hogy bár a helyzet
meglehetősen melodramatikusnak tűnt – a komikusságáról már
nem is beszélve –, az ügyben részt vevők számára igenis
halálosan komoly ügy volt. Végtére is, a lány férfi rokonai
megpróbálták megölni Mortont, és minden bizonnyal újra
megpróbálják, ha megtalálják őt. Az úton ropogó lépések hangja
azonban egyre halkult, és végül eltűnt a szélben.
Leültem Alicia Brown mellé, és felsóhajtottam a puszta
örömétől annak, hogy levehettem a súlyt a lábamról. Testem
minden izma és ízülete sajgott az előző nap és éjszaka
megpróbáltatásainak utóhatásaitól, habár egészen mostanáig
nem volt időm arra, hogy ezen gondolkozzak. Jamie-vel minden
bizonnyal pokrócokba bugyolálva valaki padlóján töltjük majd az
éjszakát, s én egyre növekvő vágyakozással tekintettem a tűz
fényétől megvilágított, mocskos deszkákra.
Szinte felfoghatatlan béke honolt a nagyszobában, ahogy a
hó suttogva hullott odakint, és a ragu csendesen Totyogott a
tűzhely fölött, vöröshagyma, marhahús és fehérrépa
ínycsiklandó illatával töltve meg a levegőt. A kisbaba elaludt a
mellemen, békés bizalmat árasztva magából. Szerettem volna
csak leülni és a karomban tartani őt, nem gondolva semmire, de
szólított a kötelesség.
– Hogy honnan tudtam? Morton mondta a férjem egyik
emberének – feleltem. – Azt nem tudom, hogy ki a felesége, csak
azt tudom, hogy Granite Fallsban él. – Megveregettem a kisbaba
apró hátát, mire ő halkan böffentett egyet, majd újra elernyedt, s
forró lélegzete megcsapta fülem tövét. A nők megmosdatták és
beolajozták a kicsit, aki a frissen sült palacsinta illatát árasztotta.
Fél szemmel az ajtót figyeltem, fél szemmel pedig Alicia Brownt,
hátha újabb hisztérikus kitörése támad.
Szipogott és pityergett, egyszer még csuklóit is, majd újra
némaságba süllyedt, és a padlóra meredt.
– Bárcsak én lennék halott! – suttogta újra, olyan őszinte
kétségbeeséssel a hangjában, hogy mindkét szememet
rászegeztem félelmemben. A lány nyakát behúzva ült, a haja
csapzottan lógott főkötője alatt, kezét ökölbe szorítva védelmezőn
szorította a hasa fölé.
– Ó, drágám – mondtam, és a lány összeomlását, a
körülményeket és a Beardsley kisbabával szemben tanúsított
viselkedését figyelembe véve nem kellett megerőltetni az agyam,
hogy az utolsó kézmozdulatából levonjam a nyilvánvaló
következtetést.
– A szüleid tudják?
Gyors pillantást vetett rám, de nem tette föl a kérdést, hogy
én honnan tudom.
 – Édesanyám és a nagynéném tudja.
A száján át vette a levegőt, nedves, szaggatott zihálással.
– Azt hittem… Azt hittem, hogy édesapa majd kénytelen lesz
megengedni, hogy hozzámenjek, ha…
Sosem hittem abban, hogy a zsarolás biztos alapot nyújtana
a házassághoz, de úgy gondoltam, hogy inkább nem most fejtem
ki ez irányú véleményemet.
– Hmm – mondtam inkább. – És Mr. Morton tud erről?
A lány keservesen megrázta a fejét.
– Van neki… Van a feleségének gyereke, nem tudja?
– Fogalmam sincs.
Valamit hallottam, és a hang felé fordítottam a fejemet.
Férfiak hangját hozta felénk a szél a távolból. A lány is hallotta,
meglepő erővel szorította meg a karomat, könnyáztatta barna
szemei riadtak voltak, szempillái tincsekbe rendeződtek.
– Hallottam, ahogy Mr. MacKenzie a férfiakkal beszélgetett
múlt éjjel. Azt mondták, hogy maga egy gyógyító, Mrs. Fraser.
Valaki azt mondta, hogy javasasszony. És bába. Tudja, hogyan
lehet…
– Valaki jön. – Elhúzódtam tőle, félbeszakítva őt, mielőtt
befejezhette volna. – Tessék, vigyázz a babára, nekem… meg kell
kevernem a ragut.
Azzal minden további nélkül a kezébe nyomtam a kicsit, és
felkeltem. Amikor kinyílt az ajtó, és besüvített rajta a havas szél,
jó néhány férfival egyetemben, én már a tűzhelynél álltam,
fakanállal a kezemben, bográcsra szegezett tekintettel, és elmém
ugyanolyan hevesen forrt, mint a ragu.
Nem volt ideje ezt így egyértelműen kimondani, de tudtam,
hogy mit akart kérdezni. Javasasszony, így nevezett engem.
Szerette volna, ha segítek neki elhajtani a gyereket, szinte biztos
vagyok benne. Hogyan? – tűnődtem. Hogy tud egy nő ilyesmire
gondolni egy élő gyermekkel a karjában, aki alig egy napja jött a
világra?
De Alicia még nagyon fiatal volt. Nagyon fiatal, és még
sokkhatás alatt volt, mert megtudta, hogy a szerelme nem volt
őszinte hozzá. A terhessége sem volt még annyira előrehaladott,
hogy látszott volna. Ha még nem érezte mozogni magzatát,
akkor minden bizonnyal valószerűtlennek is tűnik neki az egész.
Alicia csupán egy eszközt látott gyermekében, amivel
kikényszeríthette apjából annak beleegyezését, de most már
inkább tűnt csapdának, amibe hirtelen besétált.
Nem csoda, hogy zavarodott volt, és kétségbeesetten próbált
menekülni. Csak egy kis időt kell neki adni, hogy összeszedje
magát, gondoltam a padra pillantva, ahol az árnyak rejtekében
ült. Beszélnem kell az anyjával, a nagynénjével és…
Ekkor hirtelen Jamie jelent meg mellettem, kipirult kezeit
dörzsölte a tűz fölött, és a hó olvadozva csöpögött a ruhájáról.
Rendkívül vidámnak tűnt, a hideg, Isaiah Morton szerelmi
életének nehézségei és az odakint dúló vihar ellenére.
– Hogy áll, Sassenach? – kérdezte rekedtesen, és meg sem
várta, hogy válaszoljak, kivette a kanalat a kezemből, hideg, erős
karjával átölelt, felkapott, és kiadós csókot nyomott a számra,
melynek hatását csak tovább fokozta a tény, hogy borostáját
vastagon beborította a hó.
Ahogy lassan kibontakoztam felvillanyozó öleléséből,
észrevettem, hogy a szobában lévő férfiak hangulata is
hasonlóan derűs. Egymás hátát csapkodták, csizmájukkal
dobogtak és a kabátjukat rázták, olyasfajta huhogások és
dörgések közepette, amilyen hangokat a férfiak akkor szoktak
kiadni, amikor különösen eksztatikus állapotba kerülnek.
– Mi az? – kérdeztem, miközben meglepetten néztem körbe.
Megdöbbenésemre Joseph Wemyss állt a tömeg közepén. Orra
hegye vöröslött a hidegtől, és majd felborították a többiek, akik
gratulálva veregették hátba. – Mi történt?
Jamie ragyogó mosolyt vetett rám, fogai csillogtak arcának
fagyott vadonjában, és egy gyűrött, nedves papírt nyomott a
kezembe, amiről még mindig lógtak a vörös viaszdarabok.
A festék kicsit megfolyt a nedvességtől, de a lényeget ki
tudtam venni. Ahogy hírt kaptak Waddell tábornok szándékairól
és csapatainak közeledéséről, a Rendfenntartók úgy döntöttek,
jobb, ha megfontoltan és nem vakmerően cselekednek, és inkább
szétszéledtek. Tryon kormányzó e parancsával pedig ezennel a
milíciát is feloszlatták.
– Jaj, de jó! – mondtam, és Jamie felé vetettem a karjaimat,
mit sem törődve a hóval és jéggel.

A feloszlatás hírének izgalmában a milícia kihasználta a

rossz időt, hogy ünnepeljenek. A Brown testvérek, akik ugyanúgy
örültek, hogy nem kell beülniük a milíciához, szintén boldogan
csatlakoztak a mulatsághoz, amihez három nagy hordóval
járultak hozzá Thomasina Brown legjobb házi söréből, illetve hat
gallon erős almaborral, mindezt féláron.
Mire a vacsora véget ért, a pad sarkán ültem, karomban a
Beardsley babával. Majd összeestem a fáradtságtól, és csak azért
ültem még mindig egyenesen, mert nem volt hely, ahová
lefeküdhettem volna. A levegő csillogott a füsttől és a
beszélgetéstől, erős almabort ittam a vacsora mellé, és az arcok
és a hangok kezdtek elmosódni és eltompulni, oly módon, ami
egyáltalán nem volt ellenemre, bár enyhén nyugtalanított.
Alicia Brownnak ezután már nem volt lehetősége beszélni
velem, és nekem sem volt alkalmam beszélni az édesanyjával
vagy a nagynénjével. A lány letelepedett egy székbe Hiram
karámja mellett, és módszeresen megetette a kecskével a
vacsoráról maradt kukoricakenyér héját, miközben arcvonásai a
legnagyobb nyomorúságról árulkodtak.
Roger sokak kérésére francia balladákat énekelt, lágy
hangon. Egy fiatal nő arca öltött testet előttem, aki kérdőn vonta
föl szemöldökét. Mondott valamit, de hangja beleveszett a
hangzavarba, majd óvatosan kinyújtotta a kezét, hogy elvegye
tőlem a gyereket.
Hát persze, Jemima, így hívták. Az a fiatal nő volt, aki
felajánlotta, hogy szoptatja a kisbabát. Felálltam, hogy adjak
neki helyet a padon, ő pedig egyből a mellére tette a kislányt.
Nekidőltem a kéménynek, tétova egyetértéssel figyelve,
ahogy a nő a kezébe fogta a kisbaba fejét, irányította őt és
tutujgatta. Egyszerre volt gyengéd és szakszerű: jó kombináció.
Saját gyereke – a kis Christopher, így hívták – békésen
hortyogott nagyanyja karjaiban, miközben az idős asszony
lehajolt, hogy meggyújtsa agyagpipáját a tűznél.
Visszafordultam Jemima felé, és rendkívül különös déjà vu
érzésem támadt. Pislantottam, próbáltam megőrizni a tünékeny
látomást, és sikeresen ragadtam meg egyfajta közelség, a meleg
és a mindent betöltő béke érzését. Egy pillanatra azt hittem, a
szoptatás élményét érzem, aztán furcsa módon rájöttem, hogy
nem az anya élményeit érzem… hanem a gyermekét.
Felidéződött bennem az a nagyon távoli emlék – már ha tényleg
az volt –, hogy milyen az, amikor egy meleg testhez szorítják az
embert, öntudatlanul és a feltétel nélküli szeretet biztos tudatától
eltelve.
Lehunytam a szemem, és erősen megragadtam a kémény
elülső oldalát, mert a szoba elkezdett lassan és lustán forogni
körülöttem.
– Beauchamp – mondtam magamnak –, te rendesen
berúgtál.
Ha így volt, nem én voltam az egyetlen. A milícia tagjai, akik
nagy örömmel néztek azonnali hazaútjuk elé, felszívták szinte az
összes innivalót Krownsville-ben, és szorgosan dolgoztak a
maradék eltüntetésén is. A mulatozók társasága azonban már
kezdett szétoszlani, és a férfiak a pajtákban és fészerekben lévő
hideg ágyaik felé botorkáltak, s a többiek hálásan burkolták be
magukat takaróikba a tűznél.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Jamie hátraveti a
fejét, és hatamasat ásít, szélesre kitátva száját, mint egy pávián.
Pislantott, felállt, lerázta magáról a vacsora és a sör okozta
kábultságot, majd a tűzhely felé pillantott, és meglátta, hogy ott
állok. Ő is nyilván olyan fáradt volt, mint én, bár talán kevésbé
bódult, de az általános elégedettség érzése áradt belőle, ami tetten
érhető volt abban a könnyedségben, amivel hosszú tagjait
nyújtóztatta ki, majd ahogy összeszedte magát.
– Megyek, megnézem a lovakat – mondta, a náthától és a
sok beszédtől rekedtes hangon. – Volna kedved egy sétához a
holdfényben, Sassenach?
 A hóesés elállt, és tényleg holdvilágos éjszaka volt, a holdfény
a szertefoszló felhők derengésén szűrődött át. A levegő szinte
szúrta az ember tüdejét, olyan hideg volt, de az elvonuló vihar
nyomában felfrissült és megtelt élettel, és nagyon jót tett, hogy
kitisztuljon a kótyagos fejem.
Gyermeki örömmel tapostam a szűz havat, gondosan
megemeltem a térdem, hogy szép lábnyomokat hagyjak, majd
visszanéztem, hogy megcsodáljam őket. A lábnyomok sora nem
volt valami egyenes, de szerencsére senki nem akarta ellenőrizni,
hogy józan vagyok-e.
– El tudod mondani visszafelé az ábécét? – kérdeztem
Jamie-t, akinek lábnyomai barátilag imbolyogtak az enyémeket
követve.
– Úgy vélem – felelte –, de melyiket? Az angolt, a görögöt
vagy a hébert?
– Mindegy. – Fogást váltottam és megszorítottam a karját. –
Ha mindegyiket el tudod mondani odafelé, akkor jobb állapotban
vagy, mint én.
Halkan felnevetett, aztán köhögött.
– Te soha nem vagy részeg, Sassenach. Legalábbis három
pohár almabor után biztos nem.
– Akkor csak a kimerültségtől van – feleltem álmosan. –
Úgy érzem, mintha a fejem léggömb módjára himbálózna egy
zsinóron. Honnan tudod, mennyit ittam? Te mindent észreveszel.
Jamie újra felnevetett, és kezét a kezem köré fűzte, ahol a
karjába kapaszkodtam.
– Szeretlek nézni, Sassenach. Különösen, ha társaságban
vagyunk. A te fogaid csillognak a legfényesebben, amikor
nevetsz.
– Hízelgő – mondtam, ezzel együtt tényleg jólesett, amit
mondott. Tekintve, hogy napok óta még az arcomat sem
mostam meg, nemhogy megfürödtem vagy ruhát cseréltem
volna, valószínűleg a fogam volt az egyetlen rész rajtam, amit
őszintén meg lehetett csodálni. Mégis, a tudat, hogy Jamie
figyelmet fordít rám, önmagában szívet melengető volt.
Száraz hó hullott, és a fehér hótakaró halk ropogással
préselődött össze a talpunk alatt. Hallottam Jamie lélegzetvételét,
ami még mindig rekedtes volt, és erőltetnie kellett, de a zörgés
már elmúlt a mellkasából, és a bőre hűvös volt.
– Reggelre kitisztul – mondta, ahogy felnézett a ködös
holdra. – Látod a gyűrűt?
Nehéz volt nem észrevenni: egy hatalmas, polarizált fénykör
volt, ami körbevette a holdat, és ami végigterült az egész keleti
égbolton. Halvány csillagok mutatkoztak a ködön át. Egy órán
belül világos lesz, és kitisztul a levegő.
– Látom. Akkor holnap hazamehetünk?
– Igen. Bár úgy hiszem, sáros lesz az ösvény. Érezhetően
változik a levegő. Most még elég hideg van, de a hó azonnal el
fog olvadni, mihelyst teljes erőből sütni kezdi a nap.
Talán tényleg el fog, de most elég hideg volt. A lovak lombos
menedékét megerősítették még néhány levágott fenyőággal, ami
így úgy nézett ki, mint egy kis, hegyes domb, ami mintha a
földből nőtt volna ki, és amit vastagon belepett a hó, de sötét
foltok olvadtak ki belőle a lovak leheletétől fűtve, és alig látható
gőz szállt fel róluk. Minden csendbe burkolózott, és szinte
tapintható volt az álmos elégedettség.
– Morton nem fog fázni, ha ott van bent – jegyeztem meg.
– Nem hinném. Mihelyst Wemyss megérkezett a kormányzó
parancsával, elküldtem Fergust, hogy mondja meg neki, a
milíciát feloszlatták.
– Igen, de ha én lennék Isaiah Morton, nem tudom, hogy
nekivágnék-e a hazaútnak ilyen tomboló hóviharban –
mondtam kétkedőén.
– Alighanem nekivágnál, ha az összes brownsville-i Brown
téged üldözne felfegyverkezve – mondta. – Mindazonáltal… –
Megállt két lépés között, megemelte hangját kicsit, és rekedtes
kárálással bekiáltott, hogy „Isaiah!”.
Nem jött válasz az összetákolt istállóból, mire Jamie
megfogta a karomat, és visszafordított a ház felé. A hó már nem
volt szűz hó, miután jó pár láb megtaposta és összesározta,
ahogy a milícia tagjai fekvőhelyükre igyekeztek, és Roger is
abbahagyta az éneklést, de még mindig hangok szűrődtek ki a
házból: még nem mindenkinek akaródzott nyugovóra térni.
Mivel még mi sem kívánkoztunk vissza a füstös lármába,
kimondatlan kölcsönös beleegyezéssel elindultunk a ház és a
pajta körül, és élveztük a behavazott erdő csendjét és egymás
közelségét. Amikor visszaértünk, láttam, hogy a ház végében a
féltetős szérű ajtaja résnyire nyitva áll, nyikorog a szélben, és
szóltam is Jamie-nek.
Ő bedugta a fejét, hogy lássa, minden rendben van-e, de
ekkor ahelyett, hogy becsukta volna az ajtót, kinyújtotta hátra a
kezét, és megfogta a karomat, majd behúzott maga után a
szérűbe.
– Egy kérdésem lenne hozzád, Sassenach, mielőtt
bemegyünk – mondta. Kinyitotta az ajtót, és beáradt a holdfény,
megvilágítva a félhomályban lógó sonkákat és sertésfejeket és a
földön a jutazsákokat, amik velünk együtt elfoglalták a szérűt.
Hideg volt ott bent, de egyből melegebbnek éreztem, hogy
szélcsendes helyre kerültünk, és hátrahajtottam a köpönyegem
kapucniját.
– Mi az? – kérdeztem mérsékelt érdeklődéssel. A friss levegő
legalább kitisztította a fejemet, és bár tudtam, hogy mihelyst
álomra hajtom a fejem, azonnal úgy fogok aludni, mint a bunda,
egy pillanatra azt a kellemes könnyedséget éreztem, amit az
ember a nehéz, de becsülettel elvégzett munka végeztével érez.
Borzasztó nap és éjszaka állt mögöttünk, de már vége volt, és
szabadok voltunk.
– Akarod őt, Sassenach? – kérdezte halkan. Arca sápadt
oválisa elmosódott lélegzete ködében.
– Kit? – kérdeztem meglepetten.
Jamie némi derültséggel a hangjában felmordult.
– A gyermeket. Ki mást?
Ki mást, hát persze.
– Akarom-e őt? Mármint megtartani? – kérdeztem
óvatosan. – Örökbe fogadni? – Ez az elképzelés tudatosan nem
fogalmazódott meg bennem, de bizonyára ott lappangott
valamerre a tudatalattimban, mert nem ért váratlanul a kérdés,
és ahogy Jamie szájából elhangzott, az ötlet azonnal szárba
szökkent bennem.
Melleim reggel óta érzékenyek voltak, telteknek és csordultig
telinek éreztem őket, és még mindig szinte éreztem a kislány
mohó száját a mellbimbómon. Magam nem tudtam volna
táplálni a kisbabát, de Brianna vagy Marsali igen. Illetve
elélhetne tehén- vagy kecsketejen is.
Ekkor hirtelen rádöbbentem, hogy öntudatlanul az egyik
mellemet markolom és gyengéden masszírozom. Azonnal
abbahagytam, de Jamie észrevette. Közelebb lépett és átölelt. A
mellére hajtottam a fejem, vadászingének durva szövete hidegen
simult az arcomhoz.
– Te akarod őt? – kérdeztem. Nem tudtam volna
megmondani, hogy várom-e a válaszát, vagy inkább tartok tőle.
A válasz végül csak egy vállrándítás volt.
– Nagy házunk van, Sassenach – mondta. – Elég nagy.
– Hmm – feleltem. Nem hangzott valami sziklaszilárd
elhatározásnak, ugyanakkor tudtam, hogy mégiscsak állást
foglalt, bármilyen könnyed módon fogalmazta is azt meg.
Fergust egy párizsi bordélyházban vette magához, háromperces
ismeretség után, s mint zsebtolvajt bérelte fel a fiút. Ha elhozza
ezt a gyereket, lányaként fogja nevelni. Vajon szeretni is fogja?
Senki nem garantálhatja a szeretetet… Sem Jamie, sem én.
Érzékelte a kételkedést a hangomban.
– Láttalak a kicsivel lovaglás közben, Sassenach. Mindig
nagy gyengédséggel viseltetsz az emberek iránt, de amikor
láttalak a kislánnyal, ahogy ott hintázott fel-alá a köpenyed alatt,
eszembe jutott, milyen is volt, hogy is néztél ki, amikor Faithszel
voltál várandós.
Elakadt a lélegzetem. Így hallani Jamie-t beszélni az első
lányunkról, ilyen tárgyilagossággal, megdöbbentő volt. Ritkán
tettünk róla említést. Halála annyira a távoli múltba veszett,
hogy nem is tűnt valóságosnak, ugyanakkor az elvesztésével járó
sokk mély sebet ejtett mindkettőnk lelkén.
 Maga Faith azonban nagyon is valóságos volt.
Ott volt mellettem mindig, amikor megérintettem egy
kisbabát. És ez a gyermek, ez a névtelen árva, aki olyan apró és
törékeny volt, oly átlátszó volt a bőre, hogy kék erei tisztán
kivehetőek voltak alatta… Igen, Faith emléke még mindig erősen
élt bennünk. Ez a kislány ugyanakkor nem az én gyerekem volt.
Habár lehetett volna, erre utalt Jamie.
Talán egy ajándék volt a számunkra? De legalábbis a mi
felelősségünkké vált gondoskodni róla?
– Úgy gondolod, illendő lenne magunkhoz venni őt? –
kérdeztem óvatosan. – Úgy értem, mi lesz vele, ha nem így
teszünk?
Jamie halkan horkantott, leengedte a karját, és háttal az
épület falának dőlt. Megtörölte az orrát, és fejével a farönkök
résein át beszűrődő halk duruzsolás felé biccentett.
– Tisztességesen gondját fogják viselni, Sassenach. Tudod,
éppen úton van, hogy örökösnő váljék belőle.
Ebből a szempontból még nem is jutott eszembe
megvizsgálni az ügyet.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem kételkedve. – Úgy értem,
Beardsley-ék mindketten kikerültek a képből, de mivel a kislány
nem törvényes módjuk…
Jamie megrázta a fejét, és félbeszakított.
– De igen, törvényes.
– De hát nem lehet az. Erre rajtad és rajtam kívül még senki
sem jött rá, de az apja…
– Az apja Aaron Beardsley, a törvény színe előtt – közölte. –
Az angol törvények szerint a házasságban született gyermek
törvényes gyermeke – és örököse – a férjnek, még akkor is, ha
tudvalevő, hogy az anya házasságtörést követett el. És a nő azt
mondta, hogy Beardsley elvette őt, igaz?
Szemet szúrt, Jamie milyen járatos az angol törvénykezés
eme rendelkezéseit illetően. Az is feltűnt – hála istennek, még
időben, mielőtt még bármit is szólhattam volna –, hogy
pontosan miért volt ilyen tájékozott.
William. A fia, aki Angliában fogant, és akiről Angliában
mindenki úgy tudta – Lord John Grey kivételével –, hogy
feltehetően ő Ellesmere kilencedik grófja. Ezek szerint jogilag
tényleg ő volt a kilencedik gróf, az alapján, amit Jamie most
elmondott nekem, függetlenül attól, hogy a nyolcadik gróf volt-e
az apja, vagy sem. A törvény tényleg egy istencsapása –
gondoltam.
– Értem – feleltem lassan. – Szóval a kis névtelen fogja
örökölni Beardsley minden vagyonát, még akkor is, ha rájönnek,
hogy Beardsley nem lehetett az apja. Ez… megnyugtató.
Jamie a szemembe nézett egy pillanatra, majd leeresztette a
fejét.
– Igen – mondta halkan. – Megnyugtató.
Talán volt egy kis keserűség is a hangjában, de ha volt is,
nyom nélkül eltűnt, miután köhögött és megköszörülte a torkát.
– Szóval, látod – folytatta tárgyilagosan –, nem áll fenn
annak a veszélye, hogy elhanyagolnák. A bíróság Beardsley
vagyonát, a kecskékkel egyetemben – tette hozzá kis vigyorral –
a gyámjának adná, bárki legyen is az, hogy azt felhasználva
gondoskodjanak arról, hogy a lány semmiben ne szenvedjen
hiányt.
– És a gyámjai se – folytattam, amikor hirtelen eszembe
jutott az a pillantás, amit Richard Brown váltott a bátyjával,
amikor a feleségének azt bizonygatta, hogy a gyermeknek „jó
gondját fogják viselni”. Megdörzsöltem az orromat, mert már
elzsibbadt a hegye. – Szóval Brownék szívesen magukhoz
vennék őt.
– Ó, igen – erősítette meg Jamie. – Ismerték Beardsley-t,
nagyon jól tudják, milyen értékes is a kislány. Valójában kényes
ügybe ártjuk magunkat, ha el akarjuk tőlük venni a gyereket, de
ha akarod őt, Sassenach, akkor megkapod. Ezt megígérem.
Nagyon furcsa érzésem támadt ettől a beszélgetéstől.
Majdnem uralmába kerített a pánik, mintha valami láthatatlan
kéz egy szakadék pereme felé tolt volna. Hogy a szakadék egy
veszélyes szikla pereme volt, vagy csak egy párkány, ahonnan jó
kilátás nyílott a jövőre, azt majd meglátjuk.
Láttam magam előtt a kisbaba koponyájának finom ívét és
papír zsebkendő vékonyságú füleit, amik olyan aprók es
tökéletesek voltak, mint két kagyló, aminek puha, rózsaszín
fodrai a kék egy túlvilági árnyalatába fordultak.
Hogy nyerjek egy kis időt és össze tudjam szedni a
gondolataimat, azt kérdeztem:
– Hogy értetted azt, hogy kényes ügybe ártjuk magunkat, ha
el akarjuk venni a lányt Brownéktól? Ők is igényt tartanak rá?
Jamie megrázta a fejét.
– Nem, de nem is ők lőtték le a kislány apját.
– Mi…? Ja, igen. – Ebben a helyzetben egy olyan csapda
rejlett, amit eddig észre sem vettem: annak lehetősége, hogy
Jamie-t megvádolják azzal, hogy megölte Beardsley-t, hogy
rátegye a kezét a kereskedő birtokára és javaira azzal, hogy
örökbe fogadja a férfi árván maradt gyermekét. Nyeltem egyet, a
torkom mélyén egy kicsit az epém ízét éreztem.
– De senki nem tudja, hogyan halt meg Aaron Beardsley,
csak mi – mutattam rá. Jamie csak annyit mondott nekik, hogy
a kereskedő gutaütést kapott és meghalt, a történetben játszott
saját, a szabadulás angyalának szerepét kihagyta.
– Mi és Mrs. Beardsley – felelte Jamie, némi gúnnyal a
hangjában. – És ha ő visszatérne, és meggyanúsítana azzal,
hogy megöltem a férjét, nehéz lesz letagadnom, főleg, hogy
nálam lesz a gyerek.
Tartózkodtam attól, hogy megkérdezzem, miért tenne ilyet a
nő, de annak fényében, hogy miket művelt már eddig is, elég
világos volt, hogy Fanny Beardsley bármire képes.
– Nem fog visszajönni – feleltem. Bármilyen bizonytalan
voltam is minden egyébben, Fanny Beardsley-t illetően igazat
beszéltem. Akárhova ment is a nő, illetve akármiért ment is el,
abban biztos voltam, hogy nem látjuk többet. – Még ha meg is
gyanúsít – folytattam, és magamban elhessegettem egy kietlen
erdő képét, amin keresztülfúj a havat hordó szél, és egy kis
csomag fekszik a leégett tűz mellett –, én ott voltam. El tudom
mondani, mi történt.
– Ha megengednék neked – felelte Jamie –, márpedig nem
tennék. Házas nő vagy, Sassenach. Nem tehetnél vallomást a
bíróságon, még úgy sem, hogy az én feleségem vagy.
Ettől megállt bennem az ütő. Tekintve, hogy a vadonban
éltünk, ritkán volt személyes tapasztalatom a kor
törvénykezésének felháborítóbb aspektusaival, de tudomásom
volt egynémely részükről. Jamie-nek igaza volt. Valójában házas
asszonyként egyáltalán nem voltak törvényes jogaim. A sors
iróniája, hogy Fanny Beardsley-nek viszont voltak jogai, hiszen
megözvegyült. Ő tehetne tanúvallomást a bíróságon, ha
szeretne.
– A büdös francba! – keltem ki magamból. Jamie
felnevetett, de csak csendben, aztán köhögött.
Felhorkantottam, egy jóleső fehér gőzfelhőt robbantva ki
magamból. Egy pillanatig azt kívántam, bárcsak sárkány
lehetnék. Rendkívül élvezetes lenne tüzet és kénkövet fújni
számos emberre, kezdve Fanny Beardsley-vel. Ehelyett
felsóhajtottam, és ártalmatlan fehér leheletem eltűnt a fészer
félhomályában.
– Így már értem, mit értesz azon, hogy „kényes” ügy.
– Igen, az, de nem lehetetlen. – Nagy, hideg kezét az
arcomra tette, és kiemelte a fejemet. Tekintetével az enyémet
kereste, szeme sötét volt, pillantásával a vesémbe látott.
– Ha akarod a gyereket, Claire, akkor magamhoz veszem, és
majd megbirkózunk mindennel, jöjjön bármi.
Ha akarom a gyereket. Éreztem a kisbaba puha súlyát,
ahogy a mellemen alszik. Évek óta nem gondoltam már az
anyaság megrészegítő érzéseire, félretettem a lelkes izgalom, a
kimerültség, a pánik és az öröm emlékeit. Germain, Jemmy és
Joan közelsége azonban újra élénken felidézte bennem mindezt.
– Még egy utolsó kérdés – folytattam. Megfogtam Jamie
kezét, és ujjaimat az ujjaiba fűzve lehajtottam. – A kisbaba apja
nem volt fehér bőrű. Mit jelent ez vajon a kicsire nézve?
Azt tudtam, mit jelenthetett volna ez az 1960-as évek
Bostonjában, de ez a hely nagyon más volt, és bár bizonyos
tekintetben az itteni társadalom sokkal merevebb volt, és
általánosságban véve kevésbé felvilágosult, mint az a kor,
ahonnan én származtam, más tekintetben azonban furcsamód
sokkal megengedőbb is.
Jamie alaposan megfontolta a választ, jobb kezének merev
ujjai elgondolkodva verték csendes ritmusukat egy hordó sózott
disznóhús tetején.
– Azt hiszem, minden rendben lesz – mondta végül. – Az ki
van zárva, hogy rabszolgasorba vetnék. Még ha be is
bizonyosodna, hogy az apja rabszolga volt – márpedig erre
semmi bizonyíték a gyermek örökli anyja státuszát. Egy szabad
asszony gyermeke maga is szabad lesz, egy rabszolga gyermeke
pedig maga is rabszolga. És bármi volt is ez a szörnyű asszony,
rabszolga biztos nem volt.
– Névleg legalábbis nem – feleltem, mert eszembe jutottak
az ajtófélfába karcolt jelek. – De a rabszolgaság kérdésén túl…
Jamie felsóhajtott és kiegyenesedett.
– Azt hiszem, nem – felelte. – Itt nem. Charlestonban igen,
ott biztosan számítana, legalábbis a magasabb körökben. De ott,
messze mindentől?
Megvonta a vállát. Való igaz: amilyen közel éltünk az
államhatárhoz, olyan sok keverék gyerek született arrafelé.
Egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a telepesek a cseroki
indiánok közül válasszanak maguknak feleséget. Messze a
civilizációtól sokkal ritkábban lehetett látni fekete és fehér bőrű
egyének viszonyából született gyermekeket, de a partvidéken
bőven voltak ilyenek. Legtöbbjük rabszolga volt, mindazonáltal
mégiscsak voltak ilyenek.
És a drága Miss Beardsley nem lesz tagja a „magasabb
köröknek”, akkor biztos nem, ha Brownékkal hagyjuk. Itt sokkal
jobban számítana az a vagyon, aminek ő az örököse, mint a bőre
színe. Velünk ez másképp lenne, mert Jamie egy úriember, és
mindig is az lesz, jövedelmétől vagy annak hiányától teljesen
függetlenül.
– Mégsem ez volt az utolsó kérdésem – folytattam. Kezére
tettem a kezemet, ami hidegen simult az arcomra. – Az utolsó
kérdés az, miért hoztad fel mindezt.
– Óh. Nos, csak azt gondoltam… – Leengedte a kezét, és
félrefordította a fejét. – Amit akkor mondtál, amikor hazaértünk
a találkozóról. Hogy választhattad volna a meddőség
biztonságát, de nem tetted, a kedvemért. Azt gondoltam… – Újra
elhallgatott, és szabad kezének bütykeivel erősen megdörzsölte az
orrnyergét. Mély levegőt vett, és újra nekiveselkedett.
– Az én kedvemért – mondta határozottan, a levegőnek
intézve szavait, mintha csak egy közönség állt volna előtte – nem
akarom, hogy újra kihordj egy gyermeket. Nem akarom
megkockáztatni, hogy elveszíthetlek, Sassenach – mondta, s
hangja hirtelen rekedtessé vált. – Egy tucat gyerekért sem.
Vannak lányaim és fiaim, unokahúgaim és unokaöccseim,
unokáim, van itt gyerek elég.
Ekkor a szemembe nézett, és halkan így szólt:
– De nélküled nincs életem, Claire.
Hallhatóan nyelt egyet, majd továbbra is rám szegezve a
tekintetét folytatta.
– De aztán azt gondoltam… hogy ha mégis akarnál még egy
gyereket… akkor talán tudnék adni egyet.
Könnyek szöktek a szemembe. Hideg volt a fészerben, és az
ujjaink megmerevedtek. Kezem rátalált a kezére, és
megszorította.
Miközben beszéltünk, elmém szorgosan dolgozott,
lehetőségeket, nehézségeket, örömteli helyzeteket képzelt el. Nem
kellett tovább gondolkoznom, mert tudtam, hogy a döntés már
magától megszületett. Egy gyermek legalább annyira a test, mint
a lélek megkísértése is volt, és úgy ismertem e határtalan egység
boldogságát, ahogy azt a keserédes örömet ismertem, amikor ez
az egység szétfoszlik, mert a gyermek felkészült az életre, és
megáll a saját lábán.
De már átléptem egy finom határt. Hogy ez az volt-e, hogy
egy adott, titkos kvótával a génjeimben születtem, vagy mert
tudtam, hogy már másnak tartozom teljes hűséggel…
Egyszerűen csak tudtam. Anyaként a nehéz, de becsülettel
elvégzett munka örömét és megkönnyebbülését éreztem.
Küldetés teljesítve.
Homlokomat Jamie mellkasának döntöttem, és szíve fölött
az árnyékba borult ruháiba beszéltem bele.
 – Nem – mondtam halkan. – De Jamie… én annyira
szeretlek téged.

Egy ideig egymást szorosan átölelve álltunk, hallgattuk a

házat a fészertől elválasztó fal túloldaláról átszűrődő hangok
morajlását, de mi magunk csendben voltunk, és békés
elégedettséget éreztünk. Újra túl kimerültek voltunk ahhoz, hogy
megpróbáljunk bemenni, és vonakodtunk magunk mögött
hagyni puritán menedékünk nyugalmát.
– Hamarosan be kell mennünk – szólaltam meg végül
különben összeesünk, és reggel itt találnak meg minket a sonkák
között.
Halk nevetés rázta meg a mellét, de mielőtt válaszolhatott
volna, egy árnyék vetült ránk. Valaki állt a nyitott ajtóban, és
eltakarta a holdfényt.
Jamie egyből felkapta a fejét, megszorította a vállamat, de
aztán kifújta a levegőt, engedett szorításán, s így hátrébb
léphettem és megfordulhattam.
– Morton – szólt rá Jamie, sokat szenvedett hangon –,
Krisztus nevére, mit csinálsz te idekint?
Isaiah Morton nem keltette egy élvhajhász csábító
benyomását, ugyanakkor ízlések és pofonok különbözőek,
gondoltam. Kicsit alacsonyabb volt nálam, de széles vállú, hordó
alakú testtel és enyhén görbe lábakkal. Nagyon szép szeme és
tetszetős, hullámos hajkoronája volt, habár a színét egyiknek
sem tudtam megállapítani a fészer félhomályában. Úgy
saccoltam, húszas évei elején járhat.
– Ezredes úr – suttogta. – Asszonyom. – Gyorsan és röviden
meghajolt előttem. – Nem szándékoztam önre ijeszteni,
asszonyom, de meghallottam az ezredes hangját, és gondoltam,
jobb, ha megragadom a napot, hogy úgy mondjam.
Jamie szigorú tekintettel nézett Mortonra.
– Mondd hát akkor! – szólt rá.
– Igen, uram. Nem tudtam kiötölni, hogyan vegyem rá
Allyt, hogy jöjjön ki, és csak keringtem a ház körül, amikor
meghallottam, hogy az asszonyával beszélgetnek.
Újra fejet hajtott előttem, mintegy reflexszerűen.
– Morton – mondta Jamie halkan, de bizonyos acélos
keménységgel a hangjában –, miért nem mentél el? Nem szólt
Fergus, hogy a milíciát feloszlatták?
– Ó, dehogyisnem, uram, persze hogy szólt. – Ekkor Jamie
előtt hajtott fejet, némi aggodalommal a tekintetében. – De nem
bírtam úgy elmenni, uram, hogy ne lássam még egyszer Allyt.
Megköszörültem a torkom, és Jamie-re pillantottam, aki
sóhajtott, rám nézett és bólintott.
– Ööö… Attól tartok, hogy Miss Brown hallott az ön
korábban vállalt kötelezettségeiről – fogalmaztam finoman.
– Mi? – Isaiah csak nézett bambán, Jamie pedig ingerülten
fújtatott.
– A feleségem úgy érti, hogy a lány megtudta, hogy már
házasember vagy – mondta Jamie könyörtelenül –, és ha a lány
apja nem lő le, mihelyst meglát, akkor lehet, hogy a lány fog
szíven szúrni. De ha egyikőjük sem jár sikerrel – folytatta,
kihúzva magát fenyegető testmagasságának teljes terjedelméig
–, akkor hajlandó vagyok én elvégezni a feladatot, akár puszta
kézzel. Miféle ember az, aki behálóz egy lányt, és teherbe ejti,
pedig még csak abban a helyzetben sincs, hogy a nevére vegye a
gyereket?
Isaiah Morton még a félhomályban is észrevehetően
elsápadt.
– Teherbe esett?
– Igen – feleltem hűvösen.
– Igen – ismételte Jamie. – És most, te házasságszédelgő,
jobb, ha szeded a sátorfád, mielőtt… – Jamie ekkor hirtelen
elhallgatott, mert Isaiah előhúzta a kezét a kabátja alól, amiben
egy pisztolyt tartott. Amilyen közel volt, láttam, hogy a fegyver
töltve van, és fel is volt húzva.
– Sajnálom uram – mondta esdeklő hangon. Megnyalta az
ajkát, Jamie-ről rám pillantott, majd újra Jamie-re. – Nem
kívánok kárt tenni önben, uram, ahogy az ön feleségében sem.
De tudja, muszáj látnom Allyt.
Pufók arcvonásai megmerevedtek kissé, habár úgy tűnt,
hogy a szája mindjárt megremeg. A pisztolyt azonban továbbra
is határozottan Jamie-re szegezte.
– Asszonyom – szólított meg –, lenne olyan szíves, és
bemenne a házba, kihívná Allyt? Mi majd… Csak itt várunk, az
ezredes és én.
Nem volt időm megijedni. Most sem féltem igazán, habár az
ámulattól szóhoz sem jutottam.
Jamie egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha erőért
imádkozna. Aztán kinyitotta, és felsóhajtott, lehelete fehér
felhőként szállt fel a levegőben.
– Tedd le, te idióta – mondta szinte kedvesen. – Mindketten
nagyon jól tudjuk, hogy nem fogsz lelőni.
Isaiah összeszorította a száját, megfeszítette ujját a ravaszon,
én pedig lélegzetvisszafojtva figyeltem. Jamie nem vette le a
szemét a fiúról, pillantásában a szigor és a szánalom keveredett.
Végül a fiú ujja meglazult a ravaszon, leengedte a pisztoly csövét,
és a pillantását is a földre szegezte.
– Csak látni akarom Allyt, ezredes – mondta halkan, a földet
bámulva.
Nagy levegőt vettem, és felnéztem Jamie-re. Ő tétovázott,
majd bólintott.
– Jól van, Sassenach, menj, de csak okosan, rendben?
Bólintottam, és elindultam, hogy besurranjak a házba, és
hallottam, hogy Jamie motyog valamit magában gaelül, amit
nagyjából úgy fordítottam le, hogy Isaiah-nak elment az esze.
Nem mertem volna megcáfolni, de magam is megéreztem,
milyen erős vonzerővel bírt Morton. Ha azonban a Brown család
bármelyik férfitagja tudomást szerez a randevúról, pokoli árat
kell fizetni érte, és nem csak Morton lesz az, aki fizetni fog.
A padlón mindenütt pokrócokba tekert, alvó testek hevertek,
bár néhány férfi még mindig a kandalló körül ücsörgött,
pletykáltak, és egy üveg valamilyen szeszes italt adogattak
egymásnak. Gondosan körülnéztem, de szerencsére Richard
Brown nem volt közöttük.
 Átvágtam a szobán, óvatosan átléptem a padlón fekvőkön, és
benéztem a fal mellett álló ágyba, ahogy elmentem mellette.
Richard Brown és felesége mélyen aludtak összebújva az ágyban,
hálósipkát húztak a fejükre, jóllehet elég meleg volt a házban a
sok test bennrekedt hőjétől.
Alicia Brown csak egy helyen lehetett, és ki is nyitottam a
padlásra vezető lépcsőház ajtaját, olyan halkan, ahogy csak
tudtam. Nem sok jelentősége volt, mert a tűznél ülők még csak
rám sem hederítettek. Az egyik alak úgy tűnt, Hiramot próbálja
itatni az üvegből, némi sikerrel.
Az alsó helyiséggel ellentétben a padláson meglehetősen
hideg volt, mivel a kis ablaknyílás teljesen fedetlenül állt, és egész
sok havat kavart be a fagyos szél. Alicia Brown anyaszült
meztelen feküdt az ablak alatt a vékony hórétegben.
Odaléptem hozzá, megálltam mellette, és lenéztem rá.
Mereven feküdt a hátán, karjait összefonta a mellén. Remegett,
és a szemét ádáz eltökéltséggel hunyta be szorosan. Bizonyára
nem hallotta a lépteimet a lentről felszűrődő hangok zajában.
– Te mégis mi az isten haragját csinálsz? – érdeklődtem
udvariasan.
Szeme kipattant, és halkan felsikoltott. Aztán kezét a szájára
tapasztotta, hirtelen felült, és rám meredt.
– Számos új módszerről hallottam a vetélés előidézésére –
mondtam, mialatt felvettem egy takarót az ágyról, és a vállára
terítettem –, de a halálra fagyás nem szerepelt köztük.
– Ha meghalok, nem kell elvetélnem – mondta, és volt
bizonyos logikája az érvelésének. Mindazonáltal vacogó fogakkal
húzta maga köré a takarót.
– Az öngyilkosságnak sem hiszem, hogy ez a legjobb módja
– feleltem –, bár nem akarlak kritizálni. Most azonban mégsem
ölheted meg magad. Mr. Morton kint van a fészerben, és addig
nem hajlandó elmenni, amíg nem jössz le, hogy beszélj vele,
úgyhogy jobb, ha felkelsz, és felveszel valamit.
A lány szeme kikerekedett, és nagy nehezen lábra állt, de
izmai úgy megmerevedtek a hidegben, hogy esetlenül
botladozott, és el is esett volna, ha nem kapom el a karját. Nem
mondott semmi egyebet, csak felöltözött, amilyen gyorsan csak
átfagyott ujjai engedték, és egy vastag kabátot terített maga köré.
Figyelembe véve Jamie szavait, hogy menjek, „de csak
okosan”, elküldtem a lányt, hogy menjen le egyedül a keskeny
lépcsőn. Így legfeljebb azt gondolják majd, hogy az árnyékszékre
megy, ha egyáltalán észreveszi valaki, hogy kiment. Ha
meglátnának minket együtt, azzal esetleg szóbeszédre adnánk
okot.
Amikor egyedül maradtam a sötét padláson, szorosan
magamra húztam köpenyemet, és a keskeny ablakhoz léptem,
hogy ott várjam ki azt a szükséges pár percet, ami után magam
is kimehetek. Hallottam a tompa zajjal halkan becsukódó
bejárati ajtót odalent, de ebből a szögből és ilyen magasból nem
láttam Aliciát. A felszólításomra adott válaszából és a reakcióiból
ítélve nem akarta szíven szúrni Isaiah-t, de csak a jó ég tudja,
hogy mit akart bármelyikőjük is valójában.
A felhők szétoszlottak, és elterült előttem a fagyott táj,
ragyogóan és kísértetiesen megvilágítva a lebukó hold fényétől.
Az út túloldalán a lovak ágas-bogas menedéke sötétlett,
hókupacokkal a tetején. Megváltozott a levegő, ahogy azt Jamie
megmondta előre, és a lovak leheletétől felmelegedve olvadó hó
jókora darabjai csúsztak le a tetőről és plattyantak a földre.
Annak ellenére, hogy bosszantottak ezek a fiatal szerelmesek,
és hogy milyen komikus abszurditás jellemezte az egész
helyzetet, akaratom ellenére is együttéreztem velük. Olyan
őszinték és elszántak voltak, és nem akartak semmi mást, csak
együtt lenni.
És Isaiah ismeretlen felesége?
Behúztam a vállamat, megborzongtam a köpönyegemben.
Helytelenítenem kéne ezt a kapcsolatot – így is éreztem
valójában –, de senki sem ismerheti egy házasság valódi
természetét, csak azok, akik benne élnek. És túlságosan is régen
éltem már egy üvegházban ahhoz, hogy kőhajigálásra gondoljak.
Szinte öntudatlanul megsimogattam arany jegygyűrűmet.
Házasságtörés. Paráználkodás. Árulás. Becstelenség. A
szavak olyan lágyan hullottak alá elmémben, mint az olvadó hó
darabkái, melyek nyomában sötét lyukak maradnak, árnyak az
éjszakában.
Kifogásokat persze lehetne találni. Én nem kerestem
kifogásokat arra vonatkozóan, hogy mi történt velem.
Küzdöttem ellene, de nem volt választásom. Kivéve, hogy az
embernek végül mindig van választása. Én is választottam egy
utat, és minden ebből következett.
Bree, Roger, Jemmy. Minden gyermek, aki esetleg születik
még kapcsolatukból. Így vagy úgy, de mindannyian egy
bizonyos döntés miatt voltak itt, amit azon a múltba vesző napon
hoztam meg Craigh na Dunnál.
Túl sok terhet veszel a váltadra. Frank hányszor elmondta
ezt nekem újra és újra! Többnyire rosszallóan, mert olyasmiket
tettem, amikről ő úgy gondolta, hogy jobb lenne, ha nem tenném
meg. De időről időre kedvességből is kimondta ugyanezt, mert le
akart venni némi terhet a vállamról.
Most a kedvességből tett megjegyzése jutott eszembe, akár
őszintén mondta ezt Frank akkor, akár azért húztam elő
elcsigázott emlékezetemből, mert vágytam arra a vigaszra és
nyugalomra, ami még ezekben a szavakban rejtőzhetett.
Mindenki hoz döntéseket, és senki sem tudja, mi lesz az egyes
döntések végkimenetele. Ha az én döntésemet kell okolni sok
mindenért, az biztos, hogy nem lehetett mindenért azt okolni.
Nem csak baj származott belőle.
Míg a halál el nem választ. Rengetegen tették már meg ezt a
fogadalmat, hogy aztán elárulják és megszegjék a szavukat. És
mégis, rájöttem, hogy sem a halál, sem tudatos választás nem
szakíthat el bizonyos embereket egymástól. Jóban vagy rosszban,
de két férfit szerettem, és egy részük már örökre a részemmé
vált.
A rettenetes azonban az volt, hogy bár gyakran éreztem
mély és sajgó bánatot azért, amit tettem, soha nem éreztem
bűntudatot. Most, hogy már ilyen messzire a hátam mögött
hagytam azt a bizonyos döntést, most már talán igen.
Ezerszer elmondtam Franknek, hogy mennyire sajnálom, de
soha nem kértem, hogy bocsásson meg. Hirtelen rádöbbentem,
hogy ő mégis megbocsátott, amennyire futotta tőle. A padlás
sötét volt, csak a padló repedésein szűrődött át néhány halvány
fénycsík, de már nem látszott üresnek. Hirtelen összerezzentem,
mert odalent egyszer csak mozgást érzékeltem.
Némán, mint egy repülő rénszarvas, két sötét alak vágott át
kéz a kézben a hólepte udvaron, köpönyegük felhőként repdesett
körülöttük. Egy pillanat erejéig még tétováztak a lovak szérűje
előtt, majd eltűntek odabent.
Az ablakpárkányra támaszkodtam, rá sem hederítve a
tenyerem alatt olvadó fehér hókristályokra. Hallottam, ahogy a
lovak felhorkannak, nyihogás és topogás hangja szállt felém
tisztán, hangosan a hideg levegőben. A ház odalent elcsendesült,
most egy hangos, tisztán kivehető mekegés szűrődött föl a padló
deszkáin át, amikor Hiram megérezte, hogy nyugtalanok a
lovak.
Újra felharsant a nevetés odalent, és átmenetileg elnyomta
az út túloldalán kelt zajokat. Hol lehet Jamie? Kihajoltam, a szél
köpönyegem kapucniját lobogtatta, és havat kavart az arcomba.
Ott volt. Egy magas, sötét alak, aki éppen keresztülsétált a
havon a szérű leié, de lassan ment, fehér jégfelhőket rúgva fel. Mi
az…? Aztán rájöttem, hogy a szerelmesek lábnyomaiban lépdel,
és szándékosan tapos és söpör, hogy eltüntesse a nyomokat, amik
a házban lévő nyomolvasók bármelyikének ékes szavakkal
mesélnék el, hogy mi történt.
Hirtelen egy lyuk jelent meg a lombos falú fészer oldalában,
ahogy az ágakból álló fal kidőlt. Gőzfelhők emelkedtek a
levegőbe, aztán egy ló tört elő, rajta két lovassal, és elindult
nyugatnak, először csak lépésben, majd egyre gyorsabban,
miután ügetésre, végül vágtára sarkallták. Nem volt mély a hó,
nem lehetett több három-négy hüvelyknél. A ló patkói jól látható
fekete nyomokat hagytak végig az úton.
A szérűben ekkor fülsiketítő hangon felnyerített egy ló, majd
még egy. Kiadó hangjai jöttek odalentről, csoszogás és dobogás,
ahogy a férfiak kikászálódtak takaróikból, vagy a fegyvereik után
nyúltak. Jamie eltűnt.
Ekkor az összes ló egyszerre tört ki a szérűből, kiütve a falat
és letaposva a lehullott ágakat. Örült prüszkölés, nyihogás,
rúgkapálás és tülekedés közepette ömlöttek ki az útra, lobogó
sörénnyel és szemüket forgatva. Az utolsó is kiszökkent a
menedékükből, és csatlakozott a szökevényekhez, farkát
félrekapva, ahogy a retesz a tomporára zuhant.
Jamie elrántotta a reteszt, és visszabújt a fészerbe, épp
amikor a ház ajtaját feltépték, és sápadt, aranyszínű fénnyel
árasztották el a tájat.
Megragadtam a felfordulás nyújtotta lehetőséget, és
leszaladtam a lépcsőn, anélkül, hogy észrevették volna. Mindenki
odakint volt, még Mrs. Brown is kisietett hálósipkástól,
mindenestől, s a takarókat az ágyról félig lehúzva hagyta. Az
erősen sörszagú Hiram imbolyogva, spiccesen rám mekegett,
ahogy elmentem mellette, és vizenyős sárga szeméből féktelen
jókedv áradt.
Odakint az út tele volt félmeztelen férfiakkal, akik fel-alá
rohangáltak és idegesen hadonásztak. Megpillantottam Jamie-t a
tömeg közepén, ahogy hevesen gesztikulál. Az izgatottan kiabáló
és kérdezősködő férfiak szavaiból sikerült pár szót megértenem,
„kísértet”, „puma?”, „legyen átkozott!” és hasonlókat.
Némi őrlődés és összefüggéstelen kiáltozás után egyhangúlag
úgy határoztak, hogy a lovak valószínűleg maguktól is
visszatérnek. Fagyosan kavargó hófátylakat fújt le a szél a fákról.
A szél jeges ujjait az emberek ruházatának minden résébe
bedugta.
– Te kint maradnál egy ilyen éjszaka? – szegezte Roger a
többieknek az eléggé észszerű kérdést. Hallgatólagosan
elfogadták, hogy egyetlen épelméjű ember sem maradna kint
ilyen időben – és a lovak, ha nem is emberi mértékkel mérve, de
mindenképpen értelmes lények voltak –, úgyhogy a csapat
elkezdett visszaszivárogni a házba, ahogy az izgalom
alábbhagyott.
Az utolsó zsiványok között Jamie is elindult a ház felé,
amikor meglátott engem, hogy még mindig a verandán állok.
Haja kibomlott, és ahogy a nyitott ajtón át kiömlő fény
megvilágította őt, olyan volt, mint egy fáklya. Elkapta a
pillantásomat, szemét az ég felé fordította, és alig láthatóan
megvonta a vállát.
Hideg ujjaimat az ajkamra helyeztem, és egy apró, fagyott
csókot leheltem neki.
 NEGYEDIK RÉSZ

NEM HALLOK ZENÉT,

CSAK A DOBOK HANGJÁT
 33

Karácsonyi hazatérés
– Te mit tettél volna? – kérdezte Brianna, és óvatosan
mozogva megfordult Mr. Wemyss keskeny ágyán, és állát
kényelmesen beleillesztette Roger vállgödrébe.
– Mivel mit tettem volna? – Roger hetek óta először
melegedett át, pukkadásig teletömte magát Mrs. Bug főztjével, és
végre-valahára részesülhetett abban a nirvánában, hogy egy órát
kettesben tölthetett a feleségével. Mindezektől kellemesen
elpilledt, és távol érezte magát mindentől.
– Isaiah Mortonnal és Alicia Brownnal.
Roger hatalmasat ásított, és mélyebbre fészkelte magát az
ágyban. A kukoricacsuhé matrac hangosan zörgött alattuk.
Roger úgy gondolta, hogy az egész ház hallotta őket korábban,
de nem igazán érdekelte a dolog. Brianna Roger hazatérésének
tiszteletére megmosta a haját, ami most hullámosan terült szét
Roger mellkasán, és selymesen csillogott a kandalló tompa
fényénél. Még csak késő délután volt, de a spaletták már be
voltak csukva, megadva ezzel azt az illúziót, hogy a saját kis
barlangjukban vannak.
– Nem tudom. Gondolom, ugyanazt, amit édesapád csinált,
mi mást? Nagyon jó illatú a hajad. – Ujja köré tekert egy tincset,
és végigsimította, megcsodálva csillogó fényét.
– Köszi. Kentem rá egy kicsit anya dióolajos-bársonyvirágos
kencéjéből. És egyébként mi van Isaiah szegény feleségével
Granite Fallsban?
– Mi lenne vele? Jamie nem kényszeríthette Mortont arra,
hogy hazamenjen hozzá. Ha az asszony egyáltalán visszafogadta
volna még őt – tette hozzá logikusan. – És a lány, Alicia
láthatóan nagyon is vissza akarta kapni Mortont, így apád nem
cirkuszolhatott amiatt, hogy Morton és Alicia meg akar szökni,
hacsak nem akarta holtan látni a férfit. Ha Brownék megtalálják
Mortont, akkor azon nyomban megölik, és a lenyúzott bőrét
felszögelik a pajta ajtajára.
Roger teljes meggyőződéssel beszélt, ahogy felvillant előtte a
kép a rájuk szegeződő fegyverekről, amik Brownsville-ben
fogadták őket. A fiú hátrasimította Brianna haját a füle mögé,
majd felemelte a fejét, elég magasra ahhoz, hogy meg tudja
csókolni a lányt a két szemöldöke között. Napok óta álmodozott
már arról a kis sima bőrfelületről ott, Brianna orrnyerge fölött.
Apró oázisnak tűnt ez a hely a többi erőteljes arcvonás mellett,
szemének villanása és éles orra több mint vonzó volt, nem is
beszélve mozgékony szemöldökéről és széles ajkairól, melyeknek
már az alakjuk is beszédes volt, hát még a szavak, amiket
kiejtett, és amiket cseppet sem nevezhetünk nyugodtnak. De
Roger az elmúlt három hét után most nagyon is nyugalomra
vágyott.
Visszasüppedt a párnába, és ujjával végigsimított Brianna
szigorú, vörös szemöldökén.
– Azt hiszem, a legjobb, amit Jamie tehetett az adott
körülmények között, hogy alkalmat biztosított a fiatal
szerelmespárnak, hogy biztonságban kijussanak onnan –
mondta Roger. – És ők így is tettek. Reggelre a hó nagy része
sárrá vált, és azt sem lehetett megállapítani, hogy egy regiment
medve vonult-e végig rajta, nemhogy azt, hogy Morton és a lány
merre mentek.
Roger érzelmesen beszélt. Az idő hirtelen melegre váltott, és
a milícia minden tagja szerencsésen, bár a feje búbjáig sárosan
tért haza.
Brianna kifújta a levegőt, amitől Roger mellkasa libabőrös
lett. A lány megemelte egy kicsit a fejét, és érdeklődve figyelte
Roger mellkasát.
– Mi az? Még mindig sáros vagyok? – Roger
megmosakodott ugyan, de eléggé sietve tette, mert borzasztóan
éhes volt, de még annál is inkább kívánkozott az ágyba.
– Nem, nem vagy, csak szeretem nézni, amikor libabőrös
vagy. Minden egyes szőrszál feláll a mellkasodon, és még a
mellbimbóid is ágaskodnak. – Brianna ujjhegyével
megpöccintette az egyik szóban forgó testrészt, amitől újból
libabőr futott végig Roger bőrén. A fiú kissé megfeszítette a hátát,
aztán elernyesztette. Nem, most nem lehet… Hamarosan le kell
mennie, hogy nekilásson az esti teendőknek, hallotta, hogy
Jamie már kiment.
Itt volt az ideje, hogy témát váltsanak. Roger mélyet
lélegzett, aztán felemelte a fejét a párnáról, s érdeklődve
szaglászta a gazdag aromát, ami a padlón keresztül szűrődött fel
az alattuk lévő konyhából.
– Mi az, ami fő odalent?
– Egy liba. Vagy libák… Legalább egytucatnyi. – Roger
mintha valami megbánásfélét hallott volna ki a lány hangjából.
– Nos, ez ám a csemege! – jegyezte meg Roger, és
sóvárgóan végigsimított Brianna gerincén. A lány hátát és vállát
halvány, aranyszínű szőr borította, amit csak akkor lehetett látni,
ha a gyertyafény megvilágította, épp ahogyan most is. – És mi
az apropója? Esetleg a hazaérkezésünk?
Brianna felemelte a fejét Roger mellkasáról, és felé lövellt egy
pillantást, amit Roger magában csak úgy nevezett, hogy „A
nézés”.
– Karácsony – felelte Brianna.
– Hogy mi? – Roger megpróbált utánaszámolni az ujjain, de
az elmúlt bárom hét történései teljesen elállították az időérzékét.
– Mikor?
– Holnap, te bolond – felelte Brianna túlzott türelemmel.
Aztán előrehajolt, és valami kimondhatatlanul erotikusat művelt
Roger mellbimbójával, majd felült a suhogó ágyneműben, és
otthagyta őt, megfosztva a finom melegtől, kitéve őt a hűvös
huzatnak.
– Hát nem láttad a zöld díszítést odalent, amikor bejöttél a
házba? Lizzie és én rávettük a kis Chisholm szörnyeket, hogy
jöjjenek el velünk, és gyűjtsünk örökzöldeket. Az elmúlt három
napban egyfolytában koszorúkat és girlandokat készítettünk. –
Brianna szavai kissé tompának hangoztak, ahogy odasétált az
ingéhez, de Roger csak kétkedést hallott ki belőle. Legalábbis
remélte, hogy csak azt.
A fiú felült, lábait a földre lendítette, és behúzta a lábujjait,
ahogy azok a padló hideg fájához értek. Az ő kis házukban volt
egy szőtt rongyszőnyeg az ágy mellett, de az a ház jelenleg telis-
tele volt Chisholmokkal, legalábbis őt így tájékoztatták. Egyik
kezét végighúzta a haján, frappáns válasz után kutatva, amit
végül meg is talált.
– Nem láttam semmit, amikor beléptem, csak téged.
Ez volt a színtiszta igazság, és őszintén szólva, ez volt a
legjobb taktika is. Brianna átdugta fejét az ingén, és szemét
résnyire húzva Rogerre pillantott. A pillantás lassan mosolyba
fordult, ahogy meglátta Rogert és annak kétségtelenül őszinte
ábrázatát.
Brianna visszament az ágyhoz, karját Roger köré fonta,
amitől a fiút körbelengte a bársonyvirág, a puha vászon és a… tej
illata. Ó, igen. A kölyköt hamarosan meg kell etetni. Roger
lemondóan átölelte Brianna csípőjének domborulatát, és fejét a
lány mellei közé temette arra a néhány szerény pillanatra, ami
jutott neki ebből a bőségből.
– Sajnálom – motyogta Roger, Brianna meleg mellei között.
– Teljesen elfelejtettem. Hoznom kellett volna valamit neked és
Jemnek, de teljesen kiment a fejemből.
– Például mit? Egy darabot Isaiah Morton bőréből? –
nevetett fel Brianna, majd elengedte Rogert, felegyenesedett, és
lesimította a haját. Karján ott volt a karkötő, amit a fiú adott
neki egy korábbi karácsony alkalmával. A kandalló fénye
megcsillant az ezüstön, ahogy a lány felemelte a karját.
– Na igen, gondolom, beköthetnél vele egy könyvet, vagy
készíthetnél belőle egy pár aranyos kis csizmát Jemnek. –
Hosszú utat tettek meg lóháton, a férfiak is, és a lovak is
keményen küzdöttek a fáradtság ellen, hogy minél előbb vágyott
otthonukba érjenek. Roger elcsigázottnak érezte magát, és nem
vágyott más ajándékra, mint hogy visszabújhasson az ágyba
Briannával, szorosan összebújhasson vele a melegben, hogy
aztán tovább sodródjanak az álmok csalogató mélységébe. A
kötelességek azonban hívták őket, Roger ásított egyet, pislogott,
majd felkelt az ágyról.
– Akkor sült libák lesznek ma vacsorára? – kérdezte Roger,
majd leguggolt, és áttúrta a korábban a padlóra, egy kupacba
lehányt ruhát. Talán van valahol egy tiszta inge, de most, hogy
Chisholmék beköltöztek az ő házukba, Bree és Jem pedig
ideiglenesen itt lakott Wemyssék szobájában, Rogernek fogalma
sem volt, hol lehetnek az ő holmijai. Amúgy is, semmi értelme
sem lett volna tiszta ruhát felvenni azért, hogy kimenjen, és
kiganajozzon az istállóban, és megetesse a lovakat. Majd
megborotválkozik és átöltözik vacsora előtt.
– Ühüm. Mrs. Bug egy fél disznót sütöget odakint egy
gödörben, az lesz holnap a karácsonyi ebéd. A libákat amúgy én
lőttem tegnap, és Mrs. Bug azt mondta, hogy frissen akarja
felhasználni őket. Reméltük, hogy időben hazaértek.
Roger Briannára pillantott, és hasonlóan halk hangon
kezdett beszélni.
– Te nem szereted a libát? – kérdezte. Brianna furcsa
kifejezéssel az arcán pillantott le Rogerre.
– Sosem ettem még libát – felelte. – Roger!
– Igen?
– Csak azon gondolkodtam… Csak azt szerettem volna
megkérdezni, hogy te tudtad…
– Mit?
Roger mozdulatai lassúak voltak, és még mindig egyfajta
kellemes tompa érzés lengte körbe a kimerültségtől és a
szeretkezéstől. Brianna felvette a köpenyét, megfésülte a haját, és
gondosan összetekerve feltűzte a tarkóján. Roger ez idő alatt
addig jutott, hogy kibogozza a harisnyáit és a nadrágját.
Szórakozottan megrázta a nadrágot, amiből száraz sárdarabok
hullottak kopogva a padlóra.
– Ne csináld ezt! Mi ütött beléd? – Hirtelen támadt
ingerültséggel Brianna kikapta Roger kezéből a ruhadarabot.
Kitárta a spalettákat, kihajolt, erőteljesen megrázta a nadrágot,
majd a fiú felé hajította, aki utánakapott.
– Hé! Mi bajod van?
– Hogy mi a bajom? Teleszórod a padlót sárral, és azt
gondolod, hogy nekem van valami bajom?
– Ne haragudj, erre nem gondoltam…
 Brianna mély torokhangot hallatott. Hangosnak nem volt
nagyon hangos, viszont annál fenyegetőbb. Roger férfias
reflexének engedelmeskedve meglendítette a lábát, és belebújt a
nadrágba. Bármi jöjjön is ezután, azzal úgy akar szembenézni,
hogy nadrág van rajta. Magára rántotta a ruhadarabot,
miközben gyorsan beszélni kezdett.
– Nézd, nagyon sajnálom, elfelejtettem, hogy karácsony van.
Én csak… Más fontos dolgokkal voltam elfoglalva, és közben
elfelejtkeztem az időről. Jóvá fogom tenni. Talán amikor a
nagynénéd esküvőjére megyünk Cross Creekbe. Esetleg…
– Pokolba a karácsonnyal!
– Hogy? – Roger megtorpant nadrágja gombolása közben.
Téli szürkület volt odakint, a szobában pedig sötét, de még a
gyertya lángjánál is látta, ahogy Brianna arca elvörösödik.
– Pokolba a karácsonnyal! Pokolba Cross Creekkel… És a
kibaszott pokolba veled is! – Utolsó felkiáltását
nyomatékosítandó, Brianna felkapott egy fa szappantartót a
mosdóállványról, és Roger felé hajította, akinek az a bal füle
mellett suhant el, és a falnak csapódott mögötte.
– Na most álljunk már meg egy kibaszott pillanatra!
– Ne merészelj így beszélni velem!
– De hiszen te…
– Te és a te „fontos” dolgaid! – Brianna rákulcsolta ujjait a
nagy porcelánkancsóra, mire Roger megfeszült, rákészült, hogy
lebukjon, de Brianna meggondolta magát, és eleresztette a
kancsót.
– Az egész elmúlt hónapot itt töltöttem, elárasztva
szennyessel, gyerekszarral, körbevéve rikoltozó nőszemélyekkel
és szörnyű kölykökkel, míg te odavoltál „fontos dolgokat” intézni,
aztán meg csak bemasírozol ide, nyakig sárosan, és összevissza
tapodod a tiszta padlót, anélkül, hogy egyáltalán észrevennéd,
hogy az tiszta volt! Van neked egy kicsi fogalmad is arról, hogy
milyen fájdalommal jár térden mászva felsikálni a fenyőfa
padlót? Ráadásul lúgszappannal?! – Brianna vádlón intett Roger
felé, de túlságosan gyors mozdulatokkal ahhoz, hogy
észrevehesse a lány kezét elborító kirepedezett sebeket a csuklója
körül vagy a kivörösödött kezét.
– …és még csak megnézni, vagy hallani sem akarsz a fiad
felől! Már tud mászni, és én szerettem volna, ha te is látod, de az
egyetlen dolog, amit te akartál, az az ágy volt, és még arra sem
vetted a fáradságot, hogy előtte megborotválkozz…
Roger úgy érezte magát, mintha egy nagy lapátokkal
felszerelt, gyorsan pörgő ventilátorba sétált volna bele.
Bűnbánóan megvakargatta rövid borostáját.
– Én… ööö… Azt gondoltam, hogy akartad…
– Így is van! – Brianna dobbantott egyet a lábával, kis
porfelhőt kavarva fel a lehullott száraz sárból. – De annak
semmi köze sincs ehhez!
– Jól van. – Roger lehajolt, hogy felvegye az ingét, de
óvatosságból egyik szemét a lányon tartotta. – Tehát… Azért
vagy dühös, mert nem vettem észre, hogy felmostad a padlót?
– Nem!
– Nem – ismételte Roger. Nagy levegőt vett, és ismét
nekifutott. – Akkor azért, mert elfelejtettem, hogy karácsony
van?
– Nem!
– Dühös vagy rám, mert szeretkezni akartam veled, habár te
is akartad?
– NEM! Befognád végre?
Roger erős kísértést érzett, hogy engedjen a kérésnek,
ugyanakkor kitartó belső kényszert is érzett, hogy a dolgok
mélyére hatoljon.
– Én igazán nem értem, miért…
– Naná, hogy nem! Hát éppen ez a probléma!
Brianna sarkon fordult, és mezítláb a ruhásládához trappolt,
ami az ablak alatt állt. Nagy dörrenéssel felcsapta a tetejét, és kis
horkantások és morgások közepette turkálni kezdett benne.
Roger szólásra nyitotta száját, de aztán inkább becsukta, és
áthúzta a fején koszos ingét. Egyszerre érezte magát bűnösnek és
ingerültnek, ami egy elég rossz párosítás. Csendesen befejezte az
öltözködést, figyelembe véve – és elutasítva – minden olyan
lehetséges megjegyzést vagy kérdést, ami csak még több olajat
öntött volna a tűzre.
Brianna megtalálta és magára rángatta harisnyáit, vad
mozdulatokkal a harisnyakötőhöz erősítette őket, majd
beletuszkolta lábát kopott klumpájába. A nyitott ablak elé állt,
beszívta a levegőt, és úgy festett, mint aki éppen a Királyi Légierő
edzését készül végigcsinálni.
Rogernek kedve lett volna elmenekülni, amikor Brianna nem
figyel, de nem tudta rávenni magát, hogy tényleg elmenjen úgy,
hogy valami nem stimmelt közöttük, bármi legyen is az. Még
mindig érezte a lány közelségét, ami negyedórával azelőtt még
valóság volt, és képtelen volt elhinni, hogy mindez egyszerűen
elpárolgott a levegőbe.
Lassan a lány mögé lépett, és kezét a vállára helyezte.
Brianna nem fordult meg, és sem a lábára nem próbált meg
rátaposni, sem pedig térddel ágyékon rúgni őt, úgyhogy Roger
vette a bátorságot, és könnyed csókot nyomott a lány tarkójára.
– Valamit akartál kérdezni a libákról.
Brianna mély levegőt vett, majd kifújta, és
megkönnyebbülten kicsit Rogernek dőlt. Dühe, úgy tűnt, olyan
gyorsan elszállt, ahogy keletkezett, ami meglepte a fiút, de hálás
is volt érte. Karjait a lány dereka köré lonta, és magához húzta
őt.
– Tegnap – kezdte a lány – Mrs. Aberfeldy odaégette a
reggelire szánt kekszeket.
– Tényleg?
– Mrs. Bug azzal vádolta, hogy túlságosan nagy figyelmet
szentel a lánya hajszalagjainak, ezért már nem jutott ideje arra
koncentrálni, amire kellett volna. És különben is, mondta Mrs.
Bug, eleve minek tesz áfonyát a vajas kekszbe?
– Miért ne lehetne áfonyát tenni a vajas kekszbe?
– Fogalmam sincs. De Mrs. Bug úgy véli, hogy ez nem jó
ötlet. Aztán Billy MacLeod legurult a lépcsőn, az anyját pedig
sehol sem találtuk, aki, mint kiderült, elment a budira és
beleszorult, és…
– Hogy mit csinált? – Mrs. MacLeod alacsony és
meglehetősen vaskos teremtés volt, aki igencsak látványos hátsó
fertállyal rendelkezett. A feneke olyan volt, mint két ágyúgolyó
egy zsákban. Meglehetősen könnyű volt elképzelni, hogy ilyesféle
baleset érje az asszonyt. A gondolatra Roger érezte, ahogy a
nevetés felfelé kúszik a mellkasában, amit férfiasan igyekezett
visszatartani, de az csak kiszökött, mégpedig az orrán keresztül,
fájdalmas horkantás formájában.
– Nem illik kinevetni. Még szálkák is álltak belé. – Brianna,
saját korholása ellenére, rázkódott a nevetéstől, és hangját is
vidám remegések tarkították.
– Jesszusom! Aztán mi történt?
– Hát, szóval Billy visított. Nem tört el semmije, de a fejét
elég erősen beverte, mire Mrs. Bug kilövellt a konyhából a
seprűjét szorongatva, mert azt hitte, hogy megtámadtak minket
az indiánok, Mrs. Chisholm elment, hogy megkeresse Mrs.
MacLeodot, aztán elkezdett óbégatni a budi felől, aztán… Nos, a
lényeg, hogy belekerültek a libák is a képbe. Mrs. Bug a plafon
felé nézett, szinte kiugró szemekkel, aztán elkiáltotta magát,
hogy „Libák!”, de olyan hangosan, amitől egyszerre mindenki
elhallgatott, aztán beszaladt apa irodájába, ahonnan a
vadászpuskával tért vissza, és a kezembe nyomta.
Brianna beszéd közben kicsit ellazult. Horkantott, és
kényelmesen Rogernek dőlt.
– Annyira dühös voltam, hogy komolyan mondom, nem
akartam mást, csak megölni valamit. És belőlük – mármint
libából – aztán rengeteg volt, az egész ég zengett a gágogásuktól.
Roger is látta a madarakat, ahogy fekete V alakot formázva
csapkodtak odafent a szélben, nyílként hasítva keresztül a téli
égbolton. Hallotta a hangjukat is, amitől furcsa módon magány
szőtte át a szívét, és azt kívánta, bárcsak Brianna ott lenne
mellette.
Mindenki kirohant, hogy megszemlélje őket, a vad Chisholm
gyerekek és Chisholmék néhány félvad kutyája nekiiramodott a
fák felé, kurjongatva és csaholva az izgalomtól, hogy
összeszedjék és visszahozzák a madarakat, míg Brianna lőtt és
újratöltötte a fegyvert, amilyen gyorsan csak tudta.
– Az egyik kutya megtalált egy madarat, amit Toby el akart
tőle szedni, mire az megharapta őt, aztán a fiú nekiiramodott, és
ordítva körbe-körbe rohant, mint akinek leharapták az ujját, és
mindent elborított a vér. De senki sem volt képes megállítani,
hogy megnézzük, hogy tényleg így volt-e, és persze anya nem
volt ott, Mrs. Chisholm meg lent volt a pataknál az ikrekkel…
Brianna teste ismét megfeszült, és Roger látta, ahogy kezd
elvörösödni, és forró vér lüktet a lány tarkóján. Szorosabbra fűzte
karjait a csípője körül.
– És mi történt? Tényleg leharapta a kutya a fiú ujját?
Brianna elhallgatott, nagy levegőt vett, és a válla fölött
hátranézett Rogerre. Arca lassan visszanyerte eredeti színét.
– Nem. Még a bőre sem sérült meg, és a vér is csak libavér
volt rajta.
– Akkor jó. Tehát jó munkát végeztél, igaz? A kamra tele
van, egyetlen ujj sem veszett oda, és a ház sem dőlt össze.
Roger ezt viccnek szánta, és meglepetten tapasztalta, hogy
Brianna nagyot sóhajt, és enyhül a feszültség a testében.
– Igen – felelte a lány, és hangjából tagadhatatlan
elégedettség érződött. – Így van. Mindenki él és virul, és jóllakott.
A vérveszteség pedig minimális – tette hozzá.
– Pontosan. Akár a kecske és a káposzta történetében, nem
igaz? – Roger felnevetett, és odahajolt, hogy megcsókolja
Briannát, de ekkor eszébe jutott a szakálla. – Jaj… ne haragudj,
megyek, és megborotválkozom, rendben?
– Nem kell. – Roger engedett az ölelésén, a lány pedig felé
fordult, ujjhegyeit végighúzta a fiú álián. – Egészen megtetszett
már így. Ugyanakkor később is megborotválkozhatsz, igaz?
– Persze. – Fejét lehajtva gyengéden, de magabiztosan
megcsókolta a lányt. Akkor ennyi volt? Brianna csak annyit
akart, hogy Roger kimondja, milyen jó munkát végzett, és hogy
egyedül is ügyesen elvezette a Ridge-et? Úgy gondolta, hogy
Brianna valóban meg is érdemli a dicséretet. Jól tudta, hogy a
lány nem ült egész végig a tűzhelynél, altatódalokat énekelve
Jemmynek, míg ő távol volt, de részleteiben nem látta át, milyen
véres teendői is voltak.
Brianna hajának és testének illata körbelengte Rogert, de ő
mélyet lélegzett, hogy még többet kaphasson belőle, és ekkor
vette csak észre, hogy a helyiség boróka- és nebáncsvirág-,
valamint erős méhviaszgyertya-illatot áraszt, amiből hármat is
elhelyezett a gyertyatartókban, körben a szobában. Általában
csak egy gyertyát szokott gyújtani, és azt is csak rövid időre, hogy
spóroljon az értékes gyertyával, de az apró ház most lágy, arany
fénnyel telt meg, és Roger csak most emlékezett vissza, hogy
egész szeretkezésük ideje alatt is ebben a fényben úsztak. Eszébe
jutottak a rozsdabarna, elefántcsont és kicsivel lejjebb az arany
színek, amik oroszlánbőrként vonták be a lányt, teste eldugott
rejtekeinek bíbor és lila árnyalatai, és ahogy világos bőre az ő
sötét bőréhez simul. Mindezen emlékek élénken villantak fel
elméjének fehér lepedőjén.
A padló tiszta volt – legalábbis nem sokkal ezelőtt még az
volt –, a fenyődeszkákat világosra súrolták, és a sarkokba
szárított rozmaringot szórtak. Brianna füle mellett elpillantva
látta a zilált ágyat, és csak most tűnt fel neki a friss huzat és az új
ágytakaró is. Brianna készült az ő érkezésére. Ő meg csak
berontott ide, áradozott a kalandokról, amikben része volt,
dicséretet várva hőstettéért, és hogy épen és egészségesen tért
vissza, miközben valójában semmit sem tett. Vakon figyelmen
kívül hagyott mindent, mert csak sürgető szükséglete létezett
számára, hogy megérintse és maga alatt érezze Briannát.
– Hé – suttogta gyengéden a lány fülébe. – Lehet, hogy egy
idióta vagyok, de szeretlek, tudod?
Brianna nagyot sóhajtott, mellei nekinyomódtak a fiú
meztelen mellkasának, melynek melegségét még az ingén és
köpenyén keresztül is érezte. Mellei teltek voltak, telítődtek tejjel,
de még nem voltak kemények.
– Igen, az vagy – felelte Brianna őszintén de én is szeretlek
téged. És örülök, hogy itthon vagy.
Roger mosolygott, és elengedte a lányt. Az ablak fölött egy
csokor boróka lógott súlyosan, kékeszöld bogyókkal teletűzdelve.
Roger odanyúlt, és letört egy kis ágat belőle, megcsókolta, és a
lány köpenyébe tűzte a mellei közé, mint a fegyverszünet
biztosítékát, és persze bocsánatkérésül.
 – Boldog karácsonyt! Szóval mi van azokkal a libákkal?
A lány megérintette a borókaágat, száját félmosolyra húzta,
majd elkomolyodott.
– Ó, nos… Nem fontos. Csak… – Roger követte Brianna
tekintetét, elfordult, és meglátott egy papírlapot, ami a
mosdóállvány mögül tűnt elő.
Egy szénrajz volt, vadludakról, akik a viharos eget szelték át
az erős szélben hajlongó fák fölött. Csodálatos kép volt, és már a
látványa előidézte Rogerben azt a furcsa érzést, amit akkor
érzett, amikor hallotta a vadlibák gágogását. Az érzést, ami az
öröm és a fájdalom keveréke volt.
– Boldog karácsonyt! – szólalt meg Brianna lágyan Roger
mögött. Aztán odalépett mellé, és átkarolta a fiút.
– Köszönöm. Ez… Istenem, Bree, nagyon ügyes vagy! –
Valóban az volt. A fiú odahajolt, és vadul megcsókolta, mert úgy
érezte, valami olyasmit kell tennie, ami csökkenti a vágyakozást,
amit a kezében tartott kép váltott ki belőle.
– Nézd meg a másikat is! – Brianna kicsit félrehúzódott, de
még mindig fogta Roger kezét, és a mosdóállvány felé biccentett.
A fiú eddig észre sem vette, hogy két kép is van ott. A
második képet eddig eltakarta az első.
Brianna tényleg jól rajzolt. Elég jól ahhoz, hogy Roger
ereiben megfagyjon a vér a rajzok láttán. A másik kép is szénnel
készült, ugyanolyan fekete, fehér és szürke árnyalatokkal készült.
Az első képen Brianna az ég vadságát mutatta meg, a sóvárgást,
a bátorságot és a kitartó hitet és erőfeszítést az üres égen, a vihar
közepette. De ezen a második képen a nyugalmat rajzolta meg.
Egy halott lúd lógott a lábainál fogva, szárnyai félig
szétnyíltak. Nyaka petyhüdt volt, csőre félig nyitva, mintha még
halálában is repülni vágyna, és hangosan gágogni, hogy odahívja
a társait. Brianna vonalvezetése kecses volt, ahogy a tollakat, a
csőrt és az üres szemeket részletesen kidolgozta. Roger egész
életében nem látott még semmit, ami ennyire gyönyörű vagy
ennyire lehangoló lett volna.
– Ezt múlt éjjel rajzoltam – mondta Brianna csendesen. –
Már mindenki ágyban volt, de én nem bírtam aludni.
 A lány fogott egy gyertyát, és nyugtalanul elhagyta a
túlzsúfolt házat, a hideg ellenére kiment az udvarra, magányt
keresve, vagy legalább hogy megpihenhessen egy kicsit a
melléképületek hideg sötétjében. És ott, a füstölőben, a parázs
fényénél magával ragadta a fellógatott libák szépsége, a tiszta
fekete-fehér tollazatuk a kormos fal előtt.
– A biztonság kedvéért megnéztem, hogy Jemmy biztosan
alszik-e, aztán kihoztam a rajzkészletemet, és addig rajzoltam,
míg már képtelen voltam megtartani fagyos ujjaimmal a szenet.
Ez sikerült a legjobban – mondta, és a távolba révedve a kép felé
intett.
Roger most először vett észre kék árnyakat a lány arcán, és
megelevenedett előtte, ahogy a gyertyafényben, egyedül, éjnek
évadján halott ludakat rajzol. Legszívesebben a karjába vette
volna, de ekkor a lány elfordult, és az ablakhoz ment, ahol a
spalettákat zörgette a szél.
A fagy engedett, de fagyos szél söpört végig, ami lefújta az
utolsó leveleket is a fákról, és makkokat és gesztenyéket röpített
fel a levegőbe, hogy azok csörögve-zörögve végigguruljanak a
háztetőn, akár egy sörétes fegyver lövedékei. Roger a lány után
lépett, s kinyújtotta a kezét mellette, hogy behúzza és bezárja a
spalettákat, és kizárja a hideg szelet.
– Apa mesélt pár történetet, amíg én… Szóval amíg én
Jemmyvel vajúdtam. Nem nagyon figyeltem oda – Brianna
szájának egyik sarka fel-kunkorodott –, de egy-két dolog
megragadt a fejemben.
A lány megfordult, és nekidőlt a spalettáknak, a kezeivel háta
mögött megragadva a párkányt.
– Azt mondta, hogy amikor egy vadász lelő egy vadlibát, a
tetem mellett kell maradnia, mert a vadlibák egy életre
választanak párt maguknak, és ha megölöd az egyiket, a másik
halálra fogja búsulni magát. Szóval csak várj, és amikor
megérkezik a lelőtt liba párja, hát azt is öld meg.
Brianna szemei sötéten meredtek a fiúra, de a gyertyák
lángjától kék csillogás jelent meg bennük.
– Elgondolkodtam… Vajon minden lúd ilyen, vagy csak a
vadludak? – intett fejével a kép felé.
Roger megérintette Briannát, és megköszörülte a torkát. Meg
szerette volna nyugtatni a lányt, de nem valami olcsó közhellyel.
– Talán mindegyikük örökre választ párt, nem vagyok benne
biztos. Talán aggódsz a vadlibák párjaiért, amiket lelőttél?
A lány halvány, puha ajkai összeszorultak, majd újra
elernyedtek.
– Nem aggódom, csak… De képtelen voltam nem erre
gondolni, miután lelőttem őket. Ahogy tovaszállnak… egyedül.
Te is távol voltál… És én nem tudtam nem erre gondolni… Úgy
értem, ezúttal tudtam, hogy minden rendben van veled, de mi
lesz, ha legközelebb… Ha legközelebb nem térsz vissza… Ah,
mindegy. Butaság. Ne is törődj vele!
Brianna felállt, és elindult a szoba belseje felé, de ahogy
elhaladt Roger mellett, az átölelte őt, és olyan közel húzta
magához, hogy a lány nem látta a fiú arcát.
Roger tudta, hogy a lánynak az életben maradáshoz nincs rá
szüksége. Kaszálás, szántás, vadászat: ezeket Brianna maga is
meg tudja csinálni, ha kell… Vagy találna rájuk valaki mást. És
mégis… A vadludak története arra ébresztette rá, hogy
Briannának szüksége van rá, hogy meggyászolná az elvesztését,
ha az bekövetkezne. Talán örökké gyászolna. Ez a tudat nagy
ajándéknak számított a fiú jelenlegi sebezhető állapotában.
– A libák – szólalt meg Roger, félig elfojtott hangon, ahogy
arcát a lány hajába temette. – Amikor aprócska kölyök voltam, a
szomszédunk tartott libákat. Nagy, fehér jószágok voltak. Hatan
voltak, és mindig egy csapatban kószáltak, orrukat fennhordva
gágogtak. Mindenkit terrorizáltak, a kutyákat, a gyerekeket, de
még az utcán elhaladó embereket is.
– Téged is? – kérdezte Brianna, légzésével csiklandozva a fiú
kulcscsontját.
– Bizony. Egyfolytában. Amikor kint játszottunk az utcán,
azok gágogva kirontottak, és összevissza csipkedtek a csőrükkel
és csapkodtak a szárnyukkal. Amikor ki akartam menni a kertbe,
hogy játsszak a pajtásaimmal, Mrs. Grahamnek is ki kellett
jönnie, hogy seprűjével visszahajtsa a nyavalyásokat a saját
területükre. Egyik reggel, amikor jött a tejesember, a libák az
előkertben voltak. Ahogy meglátták, egyből nekimentek a
férfinak, aki visszaszaladt a szekeréhez, és a szekeret vontató ló is
megrémült a nagy gágogástól és rikoltozástól, mire dobbantott
párat, és a libák közül kettőt palacsintává lapított, amitől az
utcán lévő összes gyereket kiverte a frász.
Briannát kissé megrázta a történet, de ugyanakkor
szórakoztatónak is találta, és Roger vállának dőlve nevetésben
tört ki.
– És aztán mi történt?
– Jött Mrs. Graham, összeszedte őket, aztán egy hétig libát
ettünk – felelte Roger tárgyilagosan. Kiegyenesedett, majd a
lányra mosolygott, akit elöntött a pír. – Mindössze ennyit tudok
a libákról… Fránya egy teremtmények, de a tányéron kiválóak.
Roger megfordult, és felkapta sárfoltos kabátját a padlóról.
– No, akkor most hadd segítsek édesapádnak a ház körüli
teendőkkel, aztán szeretném megnézni, hogyan tanítottad meg
mászni a fiamat.
 34

Amulett
Egyik ujjammal megérintettem a csillogó fehér felületet,
aztán vizsgálódva összedörzsöltem két ujjamat.
– A libazsír a létező legzsírosabb dolog a világon –
állapítottam meg. Ujjaimat beletöröltem a kötényembe, és
felvettem egy kanalat.
– Ettől lesznek olyan finom ropogósak a kalácsok – értett
egyet Mrs. Bug, aki lábujjhegyre állva, irigykedve nézte, ahogy
kettéosztom a puha fehér zsírt, és a vízforraló edényből két
kőtálba merem azt, melyek közül egyik marad a konyhában, a
másikat pedig a rendelőben fogom használni.
– Finom vadhúsos pitét készíthetünk belőle szilveszterre –
mondta Mrs. Bug, összehúzott szemekkel, ahogy tervezgetett. –
Meg töltött birkagyomrot, amit követhetne egy kis cullen skink és
corn crowdie… Desszertnek pedig csinálhatunk mazsolás pitét
lekvárral és sűrű tejszínnel!
– Nagyszerű! – mormogtam. A libazsírt illetően az én
terveimben olyan hozzávalók szerepeltek a kenőcseim
elkészítéséhez, mint némi vad szárcsagyökér és ebszőlő, égések és
horzsolások kezelésére, mentolos kence eldugult orrok és hurutos
köhögés javítására, és valami nyugtató és enyhén illatosított
kenőcs a pelenka okozta kiütések kezelésére. Talán
használhatnék hozzá levendulát és összezúzott
nebáncsviráglevelet.
Lepillantottam, Jemmyt keresve. Még csak néhány napja
kezdett el mászni, de máris hihetetlen sebességgel tudott
közlekedni, különösen akkor, ha senki sem figyelt oda. A kisfiú
viszonylag nyugodtan ült a sarokban, és elszántan rágta azt a
fából készült lovat, amit Jamie faragott neki karácsonyra.
Katolikusokként, amilyenek a legtöbben voltak – és névleg
mindannyian keresztények is –, a felföldi skótok inkább vallási
szertartásként kezelték a karácsonyt, mint valami nagy vidám
ünnepként. Pap vagy lelkész híján a karácsonyt körülbelül úgy
töltötték, mint ahogy a vasárnapokat, de hogy jelezzék e nap
különlegességét, bőséges lakomát készítettek, és átadták
egymásnak apró ajándékaikat. Én Jamie-től azt a fából készült
merőkanalat kaptam, aminek nyelébe mentalevélformákat
faragott, és amit épp most is használtam. Én egy új, fodros
nyakú ünneplő inget adtam neki, mert a régije már nagyon
elhasználódott a varrásoknál.
Igen nagy előrelátásról tanúskodva Mrs. Bug, Brianna,
Marsali, Lizzie és én hatalmas adag melaszos karamellát
készítettünk, amit karácsonyi édességként osztottunk szét a
hallótávolságon belüli gyerekek között. Az édesség fogakra
gyakorolt hatását ebben az esetben felülírta az a kétségtelen
előny, hogy a gyerekek száját igen hosszú időre összeragasztotta,
melynek következtében a felnőtteknek nyugodt karácsonyuk
volt. Még Germain szájmenése is egyfajta dallamos gagyogássá
vált.
A szilveszter viszont már egész más tészta volt. Isten tudja,
micsoda túlfűtött pogány gyökerei voltak a skót újév
ünneplésének, de nyomós okom volt rá, hogy jó előre feltöltsem a
gyógyszerkészleteimet, ugyanebből az okból kifolyólag Jamie
éppen a whiskyfőzdében volt, hogy eldöntse, mely hordók érettek
annyira, hogy már nem mérgeznek meg senkit sem.
Ahogy végeztem a libazsírral, az edény alján maradt egy kis
sötét húsleves, ropogós bőrdarabokkal és apró húsfoszlányokkal.
Észrevettem, hogy Mrs. Bug méregeti, lelki szemei előtt máris a
húsléből készült mártás táncolt.
– A fele – mondtam határozottan, és egy nagy palackért
nyúltam.
Mrs. Bug nem vitatkozott, megvonta kerekded vállait, és
lemondóan visszaült a székére.
– No és maga mit csinál azzal? – érdeklődött, miközben
figyelte, amint egy darab muszlinnal befedem a kőtálat, hogy
leszűrjem a levest. – A zsír, bizony az kiváló alapanyaga a
kenőcsöknek. A húsleves pedig lázra és gyomorrontásra, annyi
szent, de ezt nem tarthatja el sokáig, tudja? – húzta fel Mrs. Bug
egyik halvány szemöldökét figyelmeztetésképpen, ha esetleg én
ezt eddig nem tudtam volna. – Ha egy-két napnál tovább tartja,
azonnal beborítja a kékpenész.
– Nos, én is pont ebben reménykedem – feleltem, ahogy
rámertem a levest a muszlinanyagra. – Éppen most tettem félre
egy adag kenyeret, hogy megpenészesedjen, és szeretném
megtudni, hogy vajon a penész ugyanúgy nő-e a levesen is.
Láttam, ahogy a legkülönfélébb kérdések és válaszok
villannak keresztül Mrs. Bug agyán, és mindegyik abból a
félelméből táplálkozik, hogy ez az én ételrothasztó mániám egyre
csak nő, és hamarosan akkora méretet fog ölteni, mint amekkora
a konyha teljes termelése. Az asszony a pités polc felé pillantott,
aztán vissza rám, gyanakvó tekintettel.
Elfordítottam a fejem, hogy elrejtsek egy mosolyt, mire ott
találtam Adsót, a kismacskát, ahogy hátsó lábaival a padon
egyensúlyoz, elülső mancsaival pedig az asztallapba kapaszkodik,
és nagy zöld szemeivel lenyűgözve figyeli a merőkanál mozgását.
– Ó, hát te is akarsz egy kicsit? – Levettem a polcról egy kis
tálkát, és megtöltöttem a sötét, zavaros levessel, amiben ízletes
libahúscafatkák és zsírcseppek is lebegtek.
– Ezt az én részemből adtam neki – biztosítottam Mrs.
Bugot, aki erősen megrázta a fejét.
– Ó, nem, Mrs. Fraser – szólalt meg az asszony. – Ez a
helyes kis legény hat egeret fogott meg az elmúlt két napban itt!
– Szeretetteljesen Adso felé intett, aki leugrott, és olyan gyorsan
lefetyelte befelé a levest, amilyen gyorsan csak mozgatni tudta
apró, rózsaszín nyelvét. – Bármit szívesen megadok ennek a kis
drágaságnak.
– Ó, valóban? Hát ez pompás. Akkor hát jöhet, és
körbenézhet a rendelőmben is. – Ebben az időszakban szinte
elárasztottak bennünket az egerek, amik a kinti hideg idő elől
költöztek be. Úgy poroszkáltak végig a munkalapon, ahogy az
árnyékok az éjszaka beköszönte után. De még fényes nappal is
átszaladt egy-egy a padlón, vagy kiugrott a konyhaszekrényből,
kisebb szívinfarktust és törött edényeket eredményezve.
– Végül is nem hibáztathatja az egereket – jegyezte meg
Mrs. Bug, és egy gyors pillantást vetett rám. – Ők is csak
mennek az étel után.
A levestócsa majdnem teljesen átcsorgott a muszlinanyagon,
vastag üledékréteget hagyva maga után, amit felkanalaztam és
Adso tálkájába dobtam, aztán megmerítettem kanalam a friss
levesben.
– Ez így igaz – mondtam kimérten. – És igazán sajnálom,
de a penész nagyon fontos nekem. Egyfajta gyógyszer…
– Ó, biza! Hát persze hogy az! – felelte Mrs. Búg sietve. –
Tudom én. – A hangjában nem volt semmi szarkazmus, ami
igencsak meglepett. Egy kicsit tétovázott, majd benyúlt a
szoknyája hasítékán egy tágas zsebbe, ami a szoknya alatt volt.
– Volt egy férfi Auchterlonie-ban. Archnak és nekem abban
a faluban volt házunk. Johnnie Howlatnak hívták azt a
kuruzslót, és az emberek, bár óvakodtak tőle, azért jártak hozzá.
Némelyikük nappal ment el hozzá, különböző füvekért meg
főzetekért, mások éjnek évadján látogatták meg bűbájért és
varázslatokért. Ismeri azt a fajtát? – A nő még egy pillantást
vetett rám, mire én egy kicsit bizonytalanul bólintottam.
Ismertem az olyanféléket, akikről Mrs. Búg beszélt. Némely
felföldi boszorkány nemcsak a gyógynövények használatában –
és ahogy ő nevezte, a főzetek készítésében – jeleskedett, de
otthonosan mozgott a kisebb varázslatokban, szerelmi és
termékenységi bájitalok készítésében és bizony rontásokban is.
Éreztem, ahogy egy kemény hideg valami végigcsúszik a
hátamon, majd eltűnt, kellemetlen nyálkás érzést hagyva maga
után, mint egy csiga.
Nyeltem egyet, és emlékeimből felidéződött egy csokor tüskés
növény, vörös és fekete madzaggal óvatosan összekötve, amit
egy féltékeny, Laoghaire nevű lány a párnám alá rejtett. Egy
boszorkánytól szerezte a csokrot, akit Geillis Duncannek hívtak.
Aki olyan boszorkány volt, amilyen én is vagyok.
Vajon ide akart Mrs. Bug kilyukadni? Habár a „kuruzsló” szó
jelentésében nem voltam biztos, azt gondoltam, hogy
boszorkányt vagy valami ilyesmit jelent. Az asszony
elgondolkozva nézett engem, általános élénksége lejjebb lohadt.
 – Ocsmány egy alak volt ez a Johnnie Howlat. Nem volt
asszony, aki megmaradt volna mellette, a viskója meg iszonyatos
dolgoktól bűzlött. Akárcsak ő maga. – Mrs. Bug a mögötte égő
tűz ellenére megborzongott.
– Néha látni lehetett az erdőben vagy a lápban, ahogy a
földet vizslatja. Döglött állatokat talált, és begyűjtötte a bőrüket,
a lábukat, a csontjaikat, a fogukat, hogy felhasználja a
bűbájaihoz. Egy vacak öreg köpenyt viselt, akárcsak egy gazda,
néha lehetett látni, ahogy jön lefelé az úton, köpenye alól
kikandikál valami, és vér – meg mindenféle más dolgok –
ütöttek át a ruhán.
– Ez nem hangzik valami jól – mondtam, és tekintetemet a
tálra függesztettem, ahogy a muszlindarabot újra kiterítettem, és
még több levest mertem rá. – De az emberek mégis
meglátogatták, nem igaz?
– Senki más nem volt, akihez fordulhattak volna – felelte az
asszony egyszerűen, és felnézett. Sötét szemeivel rám meredt,
közben keze lassan mozgott, ahogy kitapogatott valamit a
zsebében.
– Eleinte nem tudtam – mondta Mrs. Búg. – Mert Johnnie
sarat gyűjtött a temetőből, csontport, tyúkvért meg minden
ilyesmit, de maga… elgondolkozva felém intett, fehér fejkendője
világított a tűz fényénél – maga rendes fajta.
– Köszönöm – mondtam kissé szórakozottan, ugyanakkor
elérzékenyülve. Ez igen nagy dicséret volt Mrs. Bugtól.
– Kivéve a penészes kenyér – tette hozzá, és szája sarkai
kissé felfelé görbültek. – És az a pogány kis figura, amit a
szekrényében tart. De igazam van, ugye? Maga egy boszorkány,
mint Johnnie volt.
Tétováztam, mert nem tudtam, hogy mit is mondhatnék.
Cranesmuir emléke olyan élénken élt a fejemben, mintha csak
tegnap történt volna. Az utolsó dolog, amit akartam, az az volt,
hogy Mrs. Bug arról pletykáljon, hogy én egy „kuruzsló” vagyok.
Páran már így is javasasszonynak hívtak. Amiatt nem
aggódtam, hogy összetűzésbe kerülök a törvénnyel, mint
boszorkány, legalábbis nem itt, és nem most. De hírnevet
szerezni a gyógyításban, az egy dolog, de hogy olyasmikért
látogassanak meg az emberek, amiket a boszorkányok
műveltek…
– Nem igazán – feleltem óvatosan. – Tudok pár dolgot a
növényekről és a gyógyításról, de a boszorkányságról aztán
tényleg nincs fogalmam… Sem a varázslatokról.
Mrs. Bug elégedetten bólintott, mintha megerősíteni sikerült
volna a gyanúját, s nem megcáfolni.
Mielőtt még reagálni tudtam volna, egy hang ütötte meg a
fülemet, ami a padló felől jött, és olyan volt, mint amikor víz
érintkezik a forró edénnyel, majd egy sikítás hangzott fel. Jemmy
megunta a játékát, és félredobta, majd odamászott Adso táljához,
hogy megvizsgálja azt. A macska nem tartotta jó ötletnek az
osztozkodást, a kisfiúra fújt, amivel megijesztette őt. Jemmy
visítása viszont a macskát rémisztette meg, aki bebújt a pad alá,
és csak apró rózsaszín orrának hegye és izgága bajusza látszott ki
az árnyékból.
Felvettem Jemet, és igyekeztem elapasztani a könnyeit, amíg
Mrs. Bug átvette tőlem a húsleves szűrését. Félrepillantott a
tányéron lévő libaaprólékra, majd kivett egy combcsontot,
aminek a végén a porcdarab sima volt és fényes.
– Itt van, no, fiúcska – integetett vele csábítóan Jemmy orra
előtt, mire az rögtön abbahagyta a sírást, megragadta a csontot,
és a szájába irányította. Mrs. Bug kiválasztott egy kisebb
szárnycsontot, amin még mindig volt egy kis hús, és beletette a
földön lévő tálkába.
– Ez pedig a tiéd, te legény – szólt be a sötétbe a pad alá. –
De ne tömd túlságosan tele a gyomrodat, csak annyira, hogy
még beléd férjen néhány egérke, rendben?
Mrs. Bug visszafordult az asztal felé, és nekifogott
belekotorni a csontokat egy lapos serpenyőbe.
– Ezeket megsütöm, levesnek jók lesznek még – mondta,
szemét a munkán tartva, aztán anélkül, hogy felnézett volna,
vagy megváltoztatta volna a hangszínét, így szólt: – Egyszer én
is elmentem hozzá, Johnnie Howlathoz.
– Valóban? – kérdeztem, és Jemmyvel az ölemben leültem.
– Talán beteg volt?
– Gyermeket szerettem volna.
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék erre, csak ültem ott
mozdulatlanul, és hallgattam, ahogy a húsleves keresztülcsöpög
a muszlinanyagon, miközben Mrs. Bug az utolsó porcdarabot is
gondosan a serpenyőbe kaparta, és a tűzhelyhez vitte az edényt.
– Egy év alatt négyévnyit csúnyultam – mondta, ahogy
visszafordult felém. – Ha most rám néz, biztosan nem gondolná,
hogy csont és bőr voltam, a színem, mint a savóé, a melleim meg
szinte semmivé zsugorodtak.
Az asszony belehelyezte a serpenyőt az izzó szénbe, és lefedte.
– Szóval fogtam az összes pénzünket, és elmentem Johnnie
Howlathoz. Ő elvette a pénzt, majd egy lábasba vizet öntött,
leültetett az edény mellé az egyik oldalra, ő pedig leült a másikra,
aztán csak ott ültünk jó hosszú ideig, ő a vizet bámulta, én meg
őt.
– Végül a férfi megrázta magát egy kicsit, felkelt, és a viskó
hátuljába ment. Sötét volt, úgyhogy nem tudtam, hogy mit
csinált, de azt hallottam, hogy taszigált valamit és kutakodott, és
a bajsza alatt morgott, végül visszajött, és egy amulettet nyomott
a kezembe.
Mrs. Bug felegyenesedett és megfordult. Közelebb jött, és
kezét nagyon gyengéden Jemmy selymes fejére helyezte.
– Azt mondta nekem, azt mondta Johnnie, hogy ez az
amulett majd összehúzza a méhszájamat, és biztonságban tartja
odabent a babát, egészen annak a születéséig. De volt valami,
amit látott a vízben, és el kellett, hogy mondja nekem. Azt
mondta, hogy ha a gyermek, akit megszülök, életben lesz, akkor
a férjem meg fog halni. Így hát odaadta nekem az amulettet a
hozzávaló imával együtt, aztán rám bízta a döntést. Ettől
becsületesebben nem is járhatott volna el, nem igaz?
Zömök, munkában megkeményedett ujjait végighúzta
Jemmy arcának ívén, akit annyira lefoglalt az új játéka, hogy rá
sem hederített.
– Egy hónapig hordtam a zsebemben azt az amulettet, aztán
kivettem.
 Kinyújtottam a kezemet, és megszorítottam Mrs. Bug kezét.
A helyiségben csend honolt, csak Jemmy cuppogása és a tűzön
sistergő csontok pattogása hallatszott. Mrs. Bug egy pillanatig
mozdulatlan maradt, aztán elhúzta a kezét, és visszadugta a
zsebébe. Egy kis tárgyat vett elő, és letette mellém az asztalra.
– Nem tudtam rávenni magam, hogy eldobjam – mondta,
és szemtelenül az amulettre pillantott. – Elvégre három
ezüstpennymbe került. És elég aprócska is, meg könnyű is, gond
nélkül elhoztam Skóciából.
Az amulett egy halvány rózsaszín, viharvert, vaskos kis
kődarab volt, szürke erezettel. Az elnagyolt faragvány egy terhes
nőalakot formázott, hatalmas pocakkal, duzzadt mellekkel és
fenékkel, alatta tömzsi, teljesen elvékonyodó lábakkal.
Múzeumokban láttám mar ilyen alakokat korab bán. Vajon
Johnnie Howlat maga készíthette? Esetleg ahogy az erdőt és a
lápvidéket járta, akkor találhatta, és valójában sokkal ősibb
példány?
Gyengéden megérintettem a szobrot, és azon gondolkodtam,
hogy bármit látott is Johnnie Howlat a fazekában, elég furfangos
volt ahhoz, hogy észrevegye az Arch Bug és Murdina Bug közötti
igaz szerelmet. Vajon könnyebb-e egy asszony számára
lemondani a gyermekáldás vágyáról, mintegy nemes áldozatként
imádott férje kedvéért, mint keserű önmarcangolásban élni
sorozatos kudarcok miatt? Lehet, hogy kuruzsló volt Johnnie
Howlat, de hogy boszorkány volt, ahhoz nem fér kétség.
– Szóval – folytatta Mrs. Búg határozottan –, maga talán
talál egy olyan menyecskét, aki hasznát venné. Vétek lenne
veszni hagyni, nem igaz?
 35

Szilveszter
Az év tiszta és hideg idővel ért véget. A hold aprón és
fényesen ragyogott, magasan az ibolyásfekete ég páncélja fölött,
és fényárral öntötte cl a hegyoldal zugait és ösvényeit. Jó is, mert
mindenhonnan érkeztek a Ridge-ről – volt, aki még messzebbről
–, hogy megünnepeljék a szilvesztert „a nagy házban”.
A férfiak kitakarították az új pajtát, és tisztára gereblyézték a
padlót a tánchoz. Jiget, reelt és strathspey-t táncoltak a
medvezsír lámpások fénye alatt, meg számos egyéb táncot,
amiket nem ismertem, de jó mókának tűntek. Evan Lindsay
kopott hegedűje és testvére, Murdo fafuvolájának nyöszörgő
muzsikája volt a kíséret, amit Kenny bodránjának szívverést
idéző dobogása emelt ki.
Thurlo Guthrie ősöreg apja is elhozta a dudáját, egy uilleann
dudát, ami majdnem olyan elaggottnak látszott, mint Mr.
Guthrie, de igen édesen búgott. Kántálásának dallama néha
harmóniában volt Lindsay hangszerének egy-egy hangjával,
néha nem, de összességében vidám muzsikát játszottak, és az
ünnepség során elegendő sört és whiskyt fogyasztottunk ahhoz,
hogy ez a legkevésbé se zavarjon senkit.
Egy-két óra tánc után azt hiszem rájöttem, hogy a „reel” szó
miért jelent egyet a részegséggel. Egy csepp alkohol elfogyasztása
nélkül is elég volt ez a tánc ahhoz, hogy bárki beleszédüljön.
Whisky hatása alatt pedig a fejemben lévő összes vér úgy
zubogott körbe-körbe, mint víz a mosógépben. Az egyik ilyen
tánc végeztével az épület végébe tántorogtam,
nekitámaszkodtam a pajta egyik oszlopának, és lehunytam a
szemem, remélve, hogy ettől elmúlik az az érzés, hogy kering
velem a helyiség.
Amikor valaki oldalba bökött, kinyitottam a fél szemem, és
Jamie-t találtam ott, aki két, csordultig telt pohár valamit fogott
a kezében. Amilyen melegem volt, és amilyen szomjas voltam,
nem is érdekelt, hogy mi az, csak folyadék legyen. Szerencsére
almabor volt, én pedig nagyot húztam belőle.
– Ha így iszol, az asztal alatt fogsz kikötni, Sassenach –
mondta Jamie, és pontosan ugyanolyan mozdulatokkal
benyakalta a maga pohár almaborát. Kipirult és izzadt volt a
tánctól, de a szeme csillogott, ahogy rám vigyorgott.
– Ostobaság – feleltem. Most, hogy volt bennem egy kis
almabor nehezéknek, a helyiség már nem forgott körülöttem, és
felderült a kedvem, bár melegem volt. – Szerinted hány ember
van itt?
– Hatvannyolcan voltunk, amikor utoljára számoltam. –
Mellettem állva visszahajolt, és mély elégedettséggel nézett végig
a szedett-vedett csődületen. – Ki-be mászkálnak, úgyhogy nem
tudhatom biztosan. És a gyerekeket még nem is számoltam –
tette hozzá, miközben arrébb húzódott, hogy elkerülje az
ütközést három kisfiúval, akik átrohantak a tömegen, és kacagva
suhantak el mellettünk.
Több kupac friss széna állt halomba rakva az árnyékban, a
pajta fala mellett. Azok a gyerekek, akik még túl aprók voltak
ahhoz, hogy ébren maradjanak, ott sorakoztak bebugyolálva a
szénában, mint megannyi kismacska. A lámpás fénye megvillant
egy kisbaba selymes, vörösesarany haján: Jemmy volt az, aki
mélyen aludt, boldog álomba zuhant a ricsajban. Láttam, hogy
Bree kijön a táncosok közül és futólag megérinti a kisbabát,
ellenőrzi, hogy minden rendben van-e vele, majd visszamegy.
Roger, megkapó sötét hajával, mosolyogva Briannának nyújtotta
a kezét, aki elfogadta azt, és nevetve újra táncra perdültek az
ugráló tömegben.
Az emberek tényleg ki-be járkáltak, különösen a csoportokba
verődő fiatalok meg a fiatal lányok az udvarlóikkal. Fagyott
odakint, és szinte harapni lehetett a levegőt, de a hidegben csak
még vonzóbbá vált a gondolat, hogy az ember hozzábújjon egy
meleg testhez. Az egyik idősebb MacLeod fiú elment mellettünk,
egy nálánál sokkal fiatalabb lányt karolva át. Mr. Guthrie egyik
unokája, gondoltam. Három unokája volt, ránézésre olyanok
voltak, mint három tojás. Jamie mondott valamit szívélyesen a
fiúnak gaelül, amitől annak elvörösödött a füle. A lány már
rózsaszínű volt a tánctól, de erre karmazsinszínűre váltott.
– Mit mondtál nekik?
– Lefordíthatatlan – felelte Jamie, és kezét a derekamra
tette. Lüktetett a vére a melegtől és a whiskytől, az öröm lángja
égett benne, elég volt ránéznem ahhoz, hogy az én szívem is
lángra gyúljon. Ezt Jamie is észrevette, rám mosolygott,
tenyerének melege átsütött ruhám anyagán.
– Volna kedved kijönni egy kicsit, Sassenach? – kérdezte
sokat sejtető, mély hangon.
– Most, hogy így mondod… Igen – feleltem. – De talán
mégsem most azonnal – biccentettem Jamie-n túl egy pontra, ő
pedig odafordult, és meglátta idős hölgyek egy csoportját, akik
egy padon ültek a fal mellett, és egy csapat varjú csillogó szemű
kíváncsiságával méregettek minket. Jamie intett nekik, rájuk
mosolygott, mire arcuk rózsaszínre vált, és mind kuncogásban
tört ki. Jamie ekkor sóhajtott, és visszafordult felém.
– Hát, jól van. Egy kicsit később akkor. Talán éjfél után.
A tánc utolsó hulláma a végéhez ért, és a tömeg egy
emberként indult meg az almaboros hordó felé, amit Mr.
Wemyss kezelt a pajta túlsó végén. A táncosok szomjas darazsak
hordáiként dongtak körülötte, így Mr. Wemyssből csak a feje
búbja látszott, szőke haja szinte fehérnek tűnt a lámpások
fényében.
Ezt látva körülnéztem, hogy Lizzie is élvezi-e a mulatságot.
A jelek szerint igen, mert egy szénabálán tartott fogadóórát, ahol
négy-öt esetlen, nyurga fiú vette körbe, akik egészen úgy
viselkedtek, mint a táncolok az almaboros hordó körül.
– Ki az a magas fiú? – kérdeztem Jamie-t, s a kis gyülekezet
felé biccentettem, amivel fel is hívtam rájuk Jamie figyelmét. –
Nem ismerem fel.
Jamie kissé hunyorítva odapillantott.
– Ó, az Jacob Schnell lesz. Egy barátjával lovagolt ide
Salemből. Muellerékkel jött.
– Nahát! – Salem jókora távolságra volt, közel harminc
mérföldre. Eszembe jutott, hogy talán nem egyedül az ünnepség
vonzotta őket ide. Tommy Muellert kerestem a szememmel,
akire Lizzie lehetséges jövendőbelijeként tekintettem, de nem
láttam sehol a tömegben.
– Tudsz bármit erről a Schnell fiúról? – kérdeztem,
miközben kritikusan méregettem a kérdéses fiatalembert. Egy-
két évvel idősebb volt, mint a Lizzie körül legyeskedő többi fiú, és
igen magas. Arcvonásai egyszerűek voltak, de úgy éreztem, arca
jó szándékról tanúskodik. Vastag csontú volt, és középtájon is
kicsit erősebb, ami annak a lehetőségét vetítette előre, hogy
tekintélyes pocakot fog ereszteni, mire középkorú lesz.
– Nem ismerem személyesen a legényt, de találkoztam a
nagybátyjával. Tisztességes emberek, az apja, azt hiszem, suszter.
– Egyszerre mindketten automatikusan a fiatalember cipőjére
pillantottunk, ami nem volt új, de nagyon jó minőségű volt,
ónból készült nagy, négyszögletes csatokkal, a német divat
szerint.
Az ifjú Schnell, úgy tűnt, előnyre tett szert. Odahajolt Lizzie-
hez, mondott neki valamit, miközben a lány szeme a fiú szemére
szegeződött, szőke szemöldökei között az összpontosítás ránca
jelent meg, ahogy megpróbálta kivenni, mit is mondott a fiú.
Amikor megértette, arca nevetésben oldódott fel.
– Nem hinném – rázta meg Jamie a fejét, némi
komorsággal az arcán, ahogy a fiatalokat figyelte. – Schnellék
lutheránusok, nem engednék, hogy a fiuk egy katolikust vegyen
el, és Josephnek is meghasadna a szíve, ha ilyen messzire kellene
engednie költözni a lányát.
Lizzie apja nagyon erősen kötődött a lányához, és elég
valószínűtlennek tűnt, hogy úgy adná férjhez a lányát, hogy az
eltűnjön a szeme elől. Én mégis úgy éreztem, Joseph Wemyss
bármit megtenne, csak boldognak tudja a lányát.
– Lehet, hogy vele menne.
Jamie elkomolyodott a gondolatra, de kelletlenül beismerte,
hogy igazam lehet, és bólintott.
– Gondolom, igen. Nagyon nem szívesen veszíteném el, de
gondolom, Arch Bug talán…
– Mac Dubh! – kiabálták többen, így nem tudta folytatni.
 – Gyerünk, a Sheumais ruaidh, mutasd meg, hogy kell ezt
csinálni! – kiáltotta Evan a pajta túlsó végéből, és határozottan
odaintette Jamie-t a hegedűje vonójával.
A táncosok szünetet tartottak, hogy a zenészek
fellélegezhessenek egy kicsit, és ihassanak egyet. A szünetben
néhány férfi megpróbált kardtáncot járni, amit csupán dudával
vagy egy dobbal szoktak kísérni.
Nem sok figyelmet fordítottam erre eddig, csak a bátorító és
lehurrogó kiáltásokat hallottam a pajtának abból a végéből. Úgy
tűnt, a legtöbben nem voltak járatosak ebben a sportban. A
legutolsó úriember, aki megpróbálkozott vele, felbukott az egyik
kardban, és hasra esett. Nagy nevetés közepette felsegítették az
elvörösödött férfit, miközben elmés megjegyzéseket tettek
egymásra a barátaival, akik lesöpörték a szénát és a piszkot a
ruhájáról.
– Mac Dubh, Mac Dubh! – kiáltotta Kenny és Murdo
hívogatólag, de Jamie csak nevetett, és leintette őket.
– Nem, többször csináltam én ezt, mint…
– Mac Dubh! Mac Dubh! Mac Dubh! – Kenny a bodránján
verte a ritmust, a körülötte álló férfiak pedig csatlakoztak hozzá.
– Mac Dubh! Mac Dubh! Mac Dubh!
Jamie tehetetlenül segélykérő pillantást vetett rám, de
Ronnie Sinclair és Bobby Sutherland már céltudatosan el is
indult felénk. Nevetve arrébb léptem, mire ők megragadták
Jamie egy-egy karját, és tiltakozását harsány kiáltozásokkal
zúzták szét, miközben a tánctér közepére taszigálták.
Biztató taps és kiáltások törtek ki, amikor egy üres térre
navigálták Jamie-t, ahol olyan mélyen taposták a nedves földbe
a szénát, hogy egészen megkeményedett a felület. Látván, hogy
nincs más választása, Jamie kihúzta magát, és kisimította a
kiltjét. Elkapta a pillantásomat, tettetett lemondással a szemét
forgatta, majd hozzálátott levenni a kabátját, mellényét és
csizmáját, Ronnie pedig kapkodva lefektette lába elé a két kardot.
Kenny Lindsay halkan elkezdte verni a bodránját, két ütés
között kivárt, hogy fokozza a feszültséget. A tömeg várakozóan
mozgolódott és zúgott. Az inget, kiltet és harisnyát viselő Jamie
gondosan meghajolt, a nap járását követve négyszer, a négy
égtáj felé fejet hajtott. Aztán kiegyenesedett, és elfoglalta a helyét.
Megállt pontosan a keresztbe tett két kard fölött. Felemelte a
kezét, ujjával mereven a feje fölé mutatott.
A közelben állók hangos tapsban törtek ki, és láttam, ahogy
Brianna két ujját a szájába dugja, és elismerően egy
dobhártyaszaggató füttyöt produkál, a mellette állók nem kis
megrökönyödésére.
Láttam, hogy Jamie Breere pillant, kis mosollyal az arcán,
aztán a pillantása újra találkozott az enyémmel. A mosoly ott
maradt az ajkain, de volt valami más is az arckifejezésében,
valami bánatos. A bodrán ritmusa egyre gyorsult.
A kardtáncot három alkalommal szokták járni.
Szórakozásból, bemutató jelleggel, amire most is készült.
Erőpróbaképpen, ahogy a találkozón járták a fiatal férfiak. És
ahogy legelőször járták, előjel gyanánt. Csaták előestéjén járták,
és a táncos ügyessége jelezte előre, hogy megnyerik vagy
elveszítik a csatát. Prestonpans vagy Falkirk csatájának
előestéjén keresztbe tett kardok között táncoltak a fiatal férfiak.
Culloden előtt azonban nem. Nem voltak tábortüzek az előtt a
bizonyos utolsó csata előtt, nem volt idő bárdokra vagy
csatadalokra. De nem is számított, mert akkor senkinek nem volt
szüksége előjelekre.
Jamie egy pillanatra lehunyta a szemét, lehajtotta a fejét, és
a dob egyre gyorsabban és gyorsabban kezdett pörögni.
Tudtam, mert elmesélte, hogy egy erőpróba keretében
táncolta először a kardtáncot, aztán többször is, csaták előestéjén,
először a felföldön, majd Franciaországban. Az öreg bakák kérték
meg, hogy táncoljon, mert nagyra tartották tánctudását, annak
biztosítékát látták benne, hogy győzelemre jutnak, és túlélik a
csatát. Ahhoz, hogy Lindsay is tudjon arról, hogy Jamie jó
táncos, kellett, hogy Ardsmuirban is táncoljon. De az még az
Óvilágban volt, egy másik életben.
Tudta – és nem volt szüksége hozzá Roger magyarázatára –,
hogy a régi szokások megváltoztak, és folyamatosan változnak.
Ez egy új világ volt, és a kardtáncot sem fogják már ugyanúgy
járni, előjeleket és a háború és vér ősi isteneinek kegyét keresve.
Kinyitotta a szemét és felkapta a fejét. A dobos váratlanul
nagyot ütött a dobjára, valaki elkiáltotta magát a tömegből, és a
tánc elkezdődött. Jamie nagyot dobbantott a letaposott földön,
északnak és délnek, keletnek és nyugatnak, fürgén ugrálva a
kardok között.
Lába zajtalanul érte a földet, és biztosan állt rajtuk. Árnyéka
mögötte táncolt a falon, felmagasodva, hosszú karjait felemelte.
Arccal még mindig felém fordult, de biztos voltam benne, hogy
már nem engem lát.
Kiltje pereme alatt lábizmai erősek voltak, mint egy szökellő
szarvasé, és az egykori harcos minden ügyességével táncolt, mert
még mindig az volt. De úgy éreztem, hogy most már csak az
emlékek miatt táncol, hogy akik most látják, ne felejtsék ezt el.
Táncolt, és az izzadságcseppek szerteszét szálltak a homlokáról,
de a szemén látszott, hogy kimondhatatlanul messze jár.

Az emberek még mindig erről beszéltek, amikor nem sokkal

éjfél előtt elhagytuk a házat, hogy hozzunk stoviest, sört és
almabort, mielőtt éjfélt üt az óra.
Mrs. Bug előhozott egy kosár almát, és az összes fiatal
hajadont összehívta a konyha egyik sarkába, ahol – bőséges
kuncogás közepette, miközben folyton a fiúkra pillantgattak
hátra a válluk fölött – mindegyik meghámozott egy-egy almát,
ügyelve, hogy a héj egyben maradjon. Ezután mindegyik lány a
háta mögé dobta a gyümölcs héját, majd a csoport sarkon
fordult, a földre hullott héjak köré tömörültek, és lelkendezve
próbálták kivenni, hogy milyen betű alakját vették fel a héjak.
Az almahéjak a természetüknél fogva viszonylag
kanyargósak, úgyhogy jó pár C-t, G-t és O-t véltek felfedezni –
ami jó hír volt Charlie Chisholmnak és az ifjú Geordie
Sutherlandnek –, és erősen tanakodtak, hogy az O alakú héj
vajon Angus Ogra utalhat-e, vagy sem. Mert Angus Og MacLeod
egy életvidám legény volt, és sokan kedvelték, míg az egyetlen
Owen egy idősebb özvegy volt, körülbelül öt láb magas, egy nagy
zsírdaganattal az arcán.
Felvittem Jemmyt, hogy lefektessem, és miután elhelyeztem
a horkoló kisbaba ernyedt testét a bölcsőjébe, pont akkor értem
le, amikor Lizzie dobta hátra a maga héját.
– C! – kiáltotta egyszerre két Guthrie lány, még a fejük is
majdnem összekoccant, ahogy lehajoltak, hogy megnézzék.
– Nem, nem! Ez egy J!
Mrs. Bug, aki kinevezte magát ügyeletes szakértőnek,
lehajolt, és fejét oldalra hajtva szemrevételezte az almahéjat,
mint egy vörösbegy egy ígéretes gilisztát.
– Ez egy J, biztosak lehettek benne – hirdetett ítéletet, majd
kiegyenesedett, és a lánycsapat nevetésben tört ki, majd egy
emberként bámultak John Lowryra, egy fiatal gazdára
Woolam’s Millből, aki a válla fölött hátrapillantva rémülten
figyelte őket.
A szemem sarkából észrevettem valami vörös színfolt
villanását, és ahogy odanéztem, Briannát láttam meg a
nappalira nyíló ajtóban. Fejével biccentve magához hívott, és
odasiettem hozzá.
– Roger készen áll, hogy kimenjen, de nem találtunk őrölt
sót, nem volt a kamrában. Van a rendelődben?
– Ó, igen, van! – feleltem némi lelkifurdalással. –
Kígyógyökeret szárítottam, és arra használtam, de elfelejtettem
visszavinni.
Vendégek nyüzsögtek a tornácokon, sorakoztak a széles
folyosó két oldalán, áradtak ki a konyhából és Jamie
dolgozószobájából, beszélgetve, vacsorázva, én pedig Briannát
követve átvágtam közöttük a rendelőm felé haladtamban, s
közben ismerősöket köszöntöttem, és elhajoltam az almaboros
poharakat lóbáló kezek elől, mialatt talpam alatt ropogtak a
stovie-darabok.
Maga a rendelő szinte teljesen üres volt. Az emberek
igyekeztek elkerülni, babonából, vagy mert kellemetlen
emlékeket idézett, vagy egyszerű elővigyázatosságból, de én sem
bátorítottam őket, hogy menjenek be, elsötétítve hagytam a
szobát, még a tűz sem égett. Csak egy gyertyát gyújtottunk most
a szobában, és Roger volt bent egyedül, aki a pulton hagyott
holmik között kotorászott.
Ahogy beléptünk, mosolyogva felnézett. Arca még mindig
őrizte a tánc okozta pír egy részét. Kabátját visszavette, és egy
gyapjúsálat kötött a nyaka köré, köpönyegét a mellette lévő szék
támlájára akasztotta. A hagyomány úgy tartotta, hogy az a
legszerencsésebb, ha éjfél után egy magas, jóképű, sötét hajú férfi
az első vendég. Ha ilyen ember lépte át a küszöböt éjfél után, az
nagy szerencsének számított az új évre nézve.
Mivel vitán felül Roger volt a legmagasabb – és az egyik
legjóképűbb sötét hajú férfi a jelenlévők közül, őt nevezték ki erre
a feladatra, nemcsak a „nagy ház” küszöbének átlépésére, ahogy
az emberek nevezték, hanem a többi közeli háznál is. Fergus,
Marsali és a többiek, akik a közelben laktak, már elsiettek a saját
házukba, hogy készen álljanak az éjfél utáni első vendég
fogadására, jöjjön bármikor.
A vörös hajú férfiak viszont szörnyű balszerencsét hordoztak,
ha ők lépték át először a küszöböt, így Jamie-t száműzték a
dolgozószobájába, a Lindsay testvérek kíméletlen felügyelete alá,
akiknek feladatául szabták, hogy biztonságosan elzárva tartsák
Jamie-t éjfél utánig. Legközelebb Cross Creekben volt óra, de az
öreg Mr. Guthrie-nak volt egy zsebórája, ami még nála is idősebb
volt. Ez a szerkezet fogja kihirdetni azt a misztikus pillanatot,
amikor az óév átadja helyét az új évnek. Tekintve, hogy milyen
hajlandósága volt ennek az órának megállnia, kételkedtem
benne, hogy ez egy jelképes kinyilatkoztatásnál több volna, de
végül is ez is elég volt.
– Tizenegy ötven van – jelentette ki Brianna, amikor
beugrott utánam a rendelőbe, kabátjával a karján. – Most
néztem meg Mr. Guthrie óráját.
– Akkor velem jössz? – vigyorgott Roger Breere, ahogy
meglátta a lány köpönyegét.
– Viccelsz? Évek óta nem járok el otthonról éjfél után. –
Visszamosolygott a fiúra, és a vállára terítette kabátját. –
Megvan minden?
 – Csak a só hiányzik – biccentett Roger egy vászonzsákra a
pulton. Az új év első vendégének illett ajándékot vinnie. Tojást,
egy köteg rőzsét, egy kevés sót és némi whiskyt, ezzel biztosítva,
hogy a ház lakói nem szenvednek hiányt semmiben az új évben.
– Jó. Hová is tettem… Ó, a Krisztusát! – Ahogy felrántottam
a szekrényajtót, hogy megkeressem a sót, egy izzó szempár
meredt rám a sötétből.
– Szent ég! – A mellemhez kaptam a kezem, nehogy
kiugorjon a szívem, a másikkal pedig erőtlenül intettem
Rogernek, aki felkiáltásomra odaugrott, készen arra, hogy
megvédjen. – Nincs semmi baj, csak a macska az.
Adso elmenekült a mulatozás elől, s egy frissen megölt egeret
hozott magának társaságul. Rám morgott, mert biztosan azt
hitte, hogy el akarom tőle csenni a finom falatot, de mérgesen
félretoltam, és kibányásztam a kis zsák őrölt sót szőrös hátsó
fertálya mögül.
Becsuktam a szekrényajtót, Adsót magára hagytam, hadd
lakomázzon, és átnyújtottam Rogernek a sót, ő pedig elvette,
miközben lerakta azt a tárgyat, ami épp a kezében volt.
– Hol szerezted ezt a kis apróságot? – kérdezte a tárgy felé
biccentve, mialatt elrakta a sót a táskájába. A pultra
pillantottam, és láttam, hogy azt az apró, rózsaszín kőfigurát
vizsgálja, amit Mrs. Bugtól kaptam.
– Mrs. Bugtól – feleltem. – Azt mondja, ez egy
termékenységi talizmán, és úgy is néz ki. Szóval tényleg nagyon
régi? – Úgy véltem, hogy annak kell lennie, és Roger
érdeklődését látva beigazolódott a gyanúm.
Roger bólintott, le sem véve a szemét az amulettről.
– Azok, amiket múzeumokban láttam, több ezer évesek –
simított végig áhítatos mozdulatokkal a kőalak terjedelmes
domborulatain.
Brianna közelebb lépett hozzá, hogy megnézze, és anélkül,
hogy végiggondoltam volna, kezemet a karjára tettem.
– Mi az? – kérdezte, és rám mosolygott. – Ne érintsem meg?
Annyira hatásosak?
– Nem, természetesen nem.
 Elvettem a kezemet, de nem hagyott nyugodni a dolog. Azt
éreztem, hogy tényleg azt szeretném, ha nem érne hozzá, és
megkönnyebbültem, amikor csak azért hajolt le, hogy megnézze,
de otthagyta a pulton. Roger is az amulettet nézte, illetve jobban
mondva Briannára nézett, szemét a tarkójára szegezte, különös
elszántsággal. Szinte tudtam, hogy azt szuggerálja bele, hogy
Brianna érintse meg az amulettet, olyan erővel, ahogy én az
ellenkezőjét kívántam.
Beauchamp, gondoltam magamban, túl sokat ittál ma.
Hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtottam a kezemet, felkaptam a
kis alakot, és a zsebembe dugtam.
– Gyerünk! Mennünk kell! – A pillanat különös hangulata
szertefoszlott, Brianna kiegyenesedett, és Rogerhez fordult,
sürgetve őt.
– Igen, igaz. Menjünk akkor. – Roger a vállára vetette a
táskát, és rám mosolygott, majd Briannába karolt, és eltűntek, a
rendelő ajtaja pedig becsukódott utánuk.
Elfújtam a gyertyát, és már éppen indultam volna utánuk,
amikor megálltam, mert hirtelen elment a kedvem attól, hogy
visszamenjek a mulatozás káoszába.
Éreztem, hogy mozog, lüktet az egész ház körülöttem, és
fény szűrődött be a haliból az ajtó alatt. Itt azonban csend volt. A
csendben éreztem a kis bálvány súlyát a zsebemben, és
nekinyomtam a kemény, gömbölyű tárgyat a lábamnak.
Nincs semmi különös a január elsejében, csak mi
tulajdonítunk neki jelentőséget. A régiek imbolc idején
ünnepelték az újévet, február elején, amikor a tél az utolsókat
rúgja, és kezdenek visszatérni a fények, vagy a tavaszi nap-éj
egyenlőség idején, amikor a világban egyensúlyba kerülnek a
fény és sötétség erői. Én azonban mégis itt álltam a sötétben,
hallgattam, ahogy a macska rágcsál és csámcsog, és éreztem a
föld erejét, ahogy fordul és mozdul a talpam alatt, miközben az
év – vagy valami – változni készül. Zaj volt, és éreztem a tömeg
közelségét, mégis itt voltam egyedül, miközben egyre erősödött
bennem az előbbi érzés, zubogott a véremben.
Az volt a furcsa a dologban, hogy valójában szemernyit sem
volt furcsa. Ez nem kívülről jött, csupán tudomást vettem
valamiről, amivel már rendelkeztem, habár nem volt fogalmam
róla, minek is nevezhetném. Az éjfél azonban gyorsan közeledett.
Gondolataimba merülve kinyitottam az ajtót, és beléptem a
fényes és zajos hallba.
A hall végéből felharsanó kiáltás jelezte a mágikus óra
eljövetelét, ahogy azt Mr. Guthrie zsebórája jelentette, és a férfiak
tréfálkozva, lökdösődve tódultak ki Jamie irodájából,
pillantásukat várakozón az ajtó felé fordítva.
Nem történt semmi. Vajon Roger úgy döntött, hogy inkább a
hátsó ajtón jön be a konyhában lévő tömeg miatt? Végignéztem
a halion, de nem, a konyha ajtajában is álltak, és mind
várakozóan néztek vissza rám.
Még mindig nem hallatszott kopogás az ajtón, és az emberek
nyugtalanul kezdtek mocorogni a folyosón, szünet állt be a
beszélgetésekben, az a fajta kínos hallgatás, amikor senki nem
akar megszólalni, nehogy félbeszakítsák.
Ekkor meghallottam a léptek zaját a verandáról, amit gyors
kopogás követett. Egy, kettő, három. Jamie, mint házigazda,
odalépett az ajtóhoz, kinyitotta, és beinvitálta a vendéget. Elég
közel voltam ahhoz, hogy lássam a csodálkozást az arcán, és
gyorsan meg is néztem, mi okozta azt.
Roger és Brianna helyett két alacsonyabb alak állt a
verandán. Vékonyan és mocskosan, de határozottan sötét hajjal
a két Beardsley iker lépett be együtt szégyenlősen, Jamie intésére.
– Boldog új évet önnek, Mr. Fraser – mondta Josiah, egy
kecskebéka brekegésével. Udvariasan fejet hajtott előttem,
továbbra is fogva testvére karját. – Megjöttünk.

Az volt az általános megállapodás, hogy a sötét hajú ikrek

jelentették a legjobb előjelet, hiszen ők kétszer annyi szerencsét
vonzottak egyszerre. Mindazonáltal Roger és Bree, akik az
udvaron találkoztak a bizonytalanul tébláboló ikrekkel, és
elküldték őket az ajtóba, elmentek, hogy megtegyenek minden
tőlük telhetőt a többi ház jó szerencséjéért a Ridge-en, míg Bree-
nek szigorúan meghagyták, hogy addig be ne tegye a lábát egyik
házba sem, amíg Roger át nem lépte a küszöböt.
Szerencsés esemény volt, vagy sem, de a Beardsley ikrek
felbukkanásra mindenütt elindult a beszélgetés. Mindenki hallott
Aaron Beardsley haláláról – legalábbis a hivatalos verziót, mely
szerint gutaütést kapott és meghalt –, és feleségének titokzatos
eltűnéséről, de az ikrek megjelenésével újra terítékre került és
beszédtémává vált az ügy. Senki nem tudta, hogy mit csináltak a
fiúk a milícia expedíciója és újév napja között. Josiah, amikor
erről kérdezték, csak annyit mondott reszelős hangján, hogy
„vándoroltak”, fivére, Keziah pedig semmit nem mondott,
mindenkit arra kötelezve ezzel, hogy az indiánokkal kereskedő
férfiról és feleségéről beszélgessenek, amíg ki nem merült a téma,
és bele nem kezdtek valami másba.
Mrs. Bug azonnal szárnyai alá vette a Beardsley testvéreket,
és kivitte őket a konyhába, hogy megmosdassa, megmelengesse
és megetesse őket. A mulatozók fele hazament, hogy fogadja az
éjfél utáni első vendéget. Azok, akik reggelig szándékoztak
maradni, több csoportra oszlottak. A fiatalok visszatértek a
pajtába, vagy azért, hogy táncoljanak még, vagy hogy kicsit
kettesben legyenek a szénabálák között. Az idősebbek leültek régi
élményekről beszélgetni a tűznél, és azok, akiknek túl sok volt
már a táncból és a whiskyből, bekucorodtak valamelyik
kényelmes sarokba – és néhány kényelmetlenbe is – aludni.
Jamie-re a dolgozószobájában találtam rá, behunyt szemmel
ült a székében, hátradőlve, az asztalon pedig valamilyen rajz volt
előtte. Nem aludt, és kinyitotta a szemét, amikor meghallotta a
lépteimet.
– Boldog új évet – mondtam halkan, és lehajoltam, hogy
megcsókoljam.
– Igen jó új évet neked is, a nighean donn. – Teste meleg
volt, enyhe sör- és izzadságszagot éreztem rajta.
– Még mindig ki akarsz menni? – kérdeztem az ablak felé
pillantva. A hold már régen lenyugodott, a csillagok halványan
és hidegen lángoltak az égen. Az udvar komor és sötét volt.
 – Nem – mondta őszintén, és végighúzta kezét az arcán. –
Ágyba akarok bújni. – Ásított, pislantott, és megpróbálta
lesimítani a feje tetején felálló zilált hajszálakat. – Azt akarom,
hogy te is gyere – tette hozzá nagylelkűen.
– Semmit sem szeretnék jobban – bizonygattam. – Mi az? –
Megkerültem, odaálltam mögé, és a válla fölött a rajzra néztem,
ami valami ház alaprajzának tűnt, számításokkal a lap szélén.
Jamie felült, kicsit felélénkülve.
– Oh. Nos, ez a kis Roger újévi ajándéka Briannának.
– Épít neki egy házat? De hiszen ők…
– Nem neki. – Rám vigyorgott, és két kezét a lap két szélére
rakva kisimította azt. – Chisholméknak.
Roger, olyan fortélyosan, ami Jamie-nek is becsületére vált
volna, körbeszimatolt a Ridge telepesei között, és tető alá hozott
egy megállapodást Ronnie Sinclaire-rel és Geordie Chisholmmal.
Ronnie-nak nagy és tágas házikója volt a kádárműhelye
mellett. A megállapodás tehát úgy szólt, hogy Ronnie, aki
agglegény volt, beköltözik a kádárműhelybe, ahol kényelmesen el
tud aludni. Chisholmék beköltöznének Ronnie házába,
amelyhez, mihelyst jobbra fordul az idő, építenének két szobát, a
Jamie asztalán fekvő tervek szerint. Cserébe Mrs. Chis-holm
vállalja, hogy főzni és mosni fog Ronnie-ra. Tavasszal, amikor
Chisholmék visszakapják a régi birtokukat, és építenek ott egy
házat, Ronnie visszakapná a saját, frissen kibővített házát –
amikor felújított szállásának nagyszerűsége elegendő
ösztönzésnek bizonyulhat ahhoz, hogy egy fiatal nő elfogadja a
házassági ajánlatát, remélte Ronnie.
– És addig is Roger és Bree visszakapja a házikójukat, Lizzie-
nek és az apjának nem kell tovább a rendelőben aludnia, és
minden eszméletlen jó lesz! – szorítottam meg a vállát ujjongva.
– Ez egy csodálatos terv!
– Hogy érted azt, hogy eszméletlen jó? – érdeklődött Jamie,
zavarodottan nézve fel rám.
– Ez csak amolyan modern kori jelző – feleltem. – A
kifejezés csak arra szolgál, hogy az általános öröm állapotát
fejezze ki a fennálló helyzet tekintetében. Te rajzoltad a tervet?
 – Igen. Geordie nem ért az ácsmesterséghez, és én nem
akartam, hogy a nyakába hulljon az egész. – A rajzra
hunyorított, majd kivett egy lúdtollat az üvegből, felpattintotta a
tintatartót, és kijavította az egyik számot.
– Így – mondta, és kiejtette kezéből a tollat. – Ez megteszi. A
kis Roger meg akarja mutatni Breenek, amikor hazajönnek ma
éjjel. Azt ígértem, elöl hagyom neki.
– Brianna magánkívül lesz az örömtől. – Széke
háttámlájának dőltem, és a vállát kezdtem masszírozni. Jamie
hátradőlt, feje meleg súlyként nyomódott a gyomromnak, majd
lehunyta a szemét, és élvezettel felsóhajtott.
– Fáj a fejed? – kérdeztem halkan, látván a függőleges
vonalat a két szeme között.
– Igen, egy kicsit. Óh, igen, ez nagyon finom! – A válláról
továbbhaladtam a fejére, és gyengéden dörzsöltem a halántékát.
A ház elcsendesedett, bár még mindig hallottam némi
zsibongást a konyhából. A beszédhangon kívül Evan
hegedűjének magas, éles hangja szállt felénk a mozdulatlan,
hideg levegőn át.
– My Brown-Haired Maid – sóhajtottam, ahogy
felelevenedtek az emlékek. – Mennyire szeretem azt a dalt! –
Kihúztam a szalagot Jamie hajából, ami a fonatot kötötte össze,
kibontottam a haját, élvezve puha melegségét, ahogy szétterült
az ujjaim között.
– Nagyon furcsa, hogy nincs füled a zenéhez – mondtam,
hogy valamivel eltereljem a figyelmét, mialatt végigsimítottam
szemöldöke vörös ívein, és nyomkodtam a halántéka szélei körül.
– Nem tudom, miért, de a matematikai és a zenei érzék gyakran
együtt jár. Breenek mindkettőhöz van érzéke.
– Nekem is volt – mondta szórakozottan Jamie.
– Micsoda?
– Érzékem, mindkettőhöz – felsóhajtott és előrehajolt, hogy
kinyújtsa a nyakát. Könyökét az asztalra tette. – A Krisztusát!
Kérlek! Ó, igen! Ah!
– Tényleg? – Átgyúrtam a nyakát és a vállát. Feszes izmai
kemények voltak a ruha alatt. – Úgy érted, valaha énekelni is
tudtál? – Ez egy közös családi vicc volt, mert bár Jamie
beszédhangja kellemes volt, a hallása viszont olyan esetleges,
hogy bármit énekelt is, az annyira dallam nélküli volt, hogy a
kisbabák inkább elámultak, mintsem álomba merültek tőle.
– Nos, az talán túlzás. – Az arcába lógó, a hangját lefogó
haja ellenére hallottam rajta, hogy mosolyog. – De meg tudtam
különböztetni egyik dallamot a másiktól, és azt is meg tudtam
állapítani, hogy egy dalt szépen vagy hamisan énekelnek. Most
már nem hallok mást, csak zajt vagy kornyikálást. – Megvonta a
vállát, elhessegetve a gondolatot.
– Mi történt? – kérdeztem. – És mikor?
– Ó, ez még azelőtt volt, hogy megismertelek, Sassenach.
Valójában nem sokkal azelőtt történt. – Felemelte a kezét, és a
tarkójához nyúlt. Emlékszel, hogy mondtam, hogy jártam
Franciaországban? Hazafelé lartottam Dougal MacKenzie-vel és
az embereivel, amikor Murtagh rád talált, amint egy szál
pöndölyben kóboroltál a felföldön.
Könnyed hangon beszélt, de az ujjaim rátaláltak a haja alatt
a régi sebhelyre. Nem volt több már, mint egy vékony heg, az
összeforrt sebszélek egy hajszálvékony vonallá gyógyultak össze.
Ez persze akkor is egy nyolc-hüvelykes seb volt, amit egy
fejszével ejtettek. Annak idején majdnem bele is halt, tudtam.
Négy hónapig feküdt élet-halál között egy francia apátságban, és
még évekig bénító fejfájástól szenvedett.
– Ez volt az? Úgy érted, hogy te… Miután megsérültél, már
nem hallottad a zenét?
Könnyedén megvonta a vállát.
– Nem hallom a zenét, csak a dobok hangját – mondta
egyszerűen. – Még mindig érzem a ritmust, de a dallam már
elveszett.
Abbahagytam a masszírozást, kezemet a vállán hagytam,
mire Jamie mosolyogva felém fordult, és megpróbált viccet
csinálni a dologból.
– Egyet se aggódj ezen, Sassenach! Nem nagy ügy. Akkor
sem énekeltem jól, amikor még hallottam azt. És Dougal
mégsem tudott megölni végül.
 – Dougal? Szóval tényleg azt hiszed, hogy ő volt? –
Meglepett a hangja bizonyossága. Annak idején azt feltételezte,
hogy talán a nagybátyja, Dougal volt az, aki gyilkos támadást
intézett ellene, és amikor meglepték a saját emberei, mielőtt
befejezhette volna a dolgot, inkább úgy tett, mintha ő talált volna
rá Jamie-re sebesülten. De erre nem volt bizonyíték.
– Ó, igen. – Jamie is meglepettnek tűnt, de aztán
megváltozott az arckifejezése, ahogy mindent megértett.
– Ó, igen – mondta újra lassabban. – Nem gondoltam erre…
Nem hallottad te sem rendesen, hogy mit mondott, igaz? Úgy
értem, amikor meghalt. Dougal. – Még mindig a vállán
nyugodott a kezem, és éreztem, hogy Jamie önkéntelenül
megremeg. A remegés továbbhaladt a kezemen, fel a karomon,
és egészen a tarkómig felállt a szőr.
Világosan láttam magam előtt a jelenetet, tisztán láttam azt
a padlástéri szobát a cullodeni házban. A szétszórt bútorok, a
küzdelem hevében felborult és szétgurult holmik… És a padlón, a
lábamnál Jamie kuporgott, Dougallal viaskodott, aki teljes
erejéből ellenállt, miközben vér és levegő bugyborékolt elő a
sebből, amit Jamie tőre ejtett a torka tövén. Dougal arca sápadt
és foltos volt, ahogy az életet adó vér kifolyt belőle, fekete szemei
kegyetlen pillantását Jamie-re szegezte, s közben a szája némán
mozgott, és mondott… valamit. És láttam Jamie arcát, éppolyan
sápadt volt, mint Dougalé, szemét a haldokló férfi ajkára
függesztette, hogy megfejtse azt az utolsó üzenetet.
– Mit mondott? – Szorosan fogtam a vállát, arcát
elfordította, miközben hüvelykujjammal újra felkalandoztam a
hajába, és megkerestem az ősi heget.
– „Hiába vagy a nővérem fia, meg akartalak ölni aznap, ott
a hegyen. Mert kezdettől fogva tudtam, hogy valamelyikőnknek
pusztulnia kell. Nyugodtan és halkan beszélt, és szavai
érzelemmentessége volt az, amitől újra kirázott a hideg, és
ezúttal tőlem indult Jamie felé a remegés.
A dolgozószobában csend honolt. A konyhai beszélgetés
mormogássá szelídült, mintha a múlt kísértetei összegyűltek
volna egy italra, hogy együtt emlékezzenek és halkan
nevetgéljenek egymás között.
– Szóval így értetted? – mondtam csöndesen. – Amikor azt
mondtad, hogy megbocsátottál Dougalnak.
– Igen. – Jamie hátradőlt a székében, kinyújtotta a karját, és
forró kezével átfogta csuklóimat. – De tudod, igaza volt. Tényleg
pusztulnia kellett valamelyikőnknek, és akár így, akár úgy, de
ennek kellett történnie.
Felsóhajtottam, és egy kis kő esett le a szívemről. Jamie azért
küzdött, hogy megvédjen engem, amikor megölte Dougalt, és én
mindig úgy éreztem, hogy a halál mindjárt ott kopogtat az
ajtómon. De igaza volt Dougalnak: túl sok ellentét volt köztük, és
ha az a végső konfliktus nem következett volna be Culloden
előestéjén, akkor egy másik alkalommal történt volna meg.
Jamie megszorította a csukJómat, és továbbra is tartotta,
miközben megfordult a székében.
– Hadd temessék el a halottak a halottakat, Sassenach. A
múlt elmúlt, a jövő még nem jött el, és mi itt vagyunk együtt, te
és én.
 36

Feltárul egy világ

A ház csendes volt, tökéletes alkalom nyílt kísérletezni. Mr.
Bug elment Woolam’s Millbe, elvitte a Beardsley ikreket, Lizzie és
Mr. Wemyss Marsalinak segített az új erjesztenivalóval, Mrs. Bug
pedig, miután hagyott egy fazék zabkását és egy tányér pirítóst a
konyhában, szintén elment, hogy átfésülje az erdőt a félvad
tyúkok után, hogy egyenként elkapja őket, és a lábuknál fogva
hazahúzza és berakja a csinos új csirkeólba, amit a férje épített.
Bree és Roger néha feljött a nagy házba reggelire, de gyakorta
szívesebben ettek inkább saját tűzhelyük melegénél, ahogy ma is.
Kiélveztem az üres ház nyugalmát, és összekészítettem egy
tálcára egy csészét, teáskancsót, tejszínt és cukrot, és a
mintáimmal együtt bevittem a rendelőbe. A kora reggeli fény
tökéletes volt, arany pászmák ömlöttek be az ablakon és öntötték
el a szobát. A teát ázni hagytam, elővettem pár apró
üvegpalackot a szekrényből, és kimentem.
A reggel hideg volt, de gyönyörű, a tiszta, világos ég egy kis
meleget ígért később, a délelőtt folyamán. Jelenleg azonban elég
hideg volt ahhoz, hogy hálás legyek, amiért meleg sál van a
nyakamban, és a lovak vályújában is befagyott a víz, törékeny
jéglapocskák kezdtek nőni a vályú széle felől befelé. De,
gondoltam, ahhoz nincs elég hideg, hogy megölje a mikrobákat,
mert láttam, hogy hosszú algarostok borítják a vályú deszkáit,
finoman himbálóztak, ahogy betörtem jeget és felkavartam a
vizet, hogy végighúzzam az egyik palackomat a vályú nyálkás
szélén.
További folyadékmintákat vettem a nyári konyhánál és egy
állott pocsolya vizéből az illemhely mellől, majd visszasiettem a
házba, hogy lefolytassam a kísérleteket, amíg még volt elég fény
hozzá.
A mikroszkóp az ablaknál állt, ahol előző nap felállítottam,
csupa csillogó sárgaréz és fényes tükrök. Néhány másodpercnyi
munka volt csak, hogy csepegtessek a mintákból a már korábban
odakészített üveglapokra, és élénk várakozással a mikroszkóp
objektívjéhez hajoltam, hogy belenézzek.
Az ovális fényfolt először kidudorodott, majd fokozatosan
teljesen ellaposodott. Fél szememet becsukva olyan lassan
forgattam a csavart, ahogy csak tudtam, és… ott volt. A tükör
megállapodott, és a fény egy tökéletes, halvány, kör alakú részt
világított meg, ablakot nyitva egy másik világba.
Elbűvölve néztem, ahogy egy papucsállatka őrülten
csapdosva csillóit üldözőbe vett egy láthatatlan zsákmányt. Aztán
csendes sodródás következett, a látómező folyamatos mozgásban
volt, ahogy az üveglapon lévő vízcsepp mozgott a benne kelt
mikroszkopikus hullámok miatt. Vártam még egy pillanatot,
remélve, hogy látok egy fürge és elegáns ostoros moszatot vagy
akár egy hidrát, de nem volt szerencsém. Csak valami titokzatos
zöldesfekete darabkákat, sejttörmeléket és kidurrant
moszatsejteket láttam.
Jobbra-balra tologattam az üveglapot, de nem találtam
semmi más érdekességet. Ez nem is volt baj, volt rengeteg egyéb
dolog, amit megnézhettem. Egy pohár alkoholban elöblítettem
az üveglapot, egy kicsit hagytam száradni, majd egy üvegbotot
belemártottam az egyik csőrös mérőedénybe, amit korábban
készítettem a mikroszkóp mellé, és egy csepp vizet csöppentettem
a tiszta üveglapra.
Beletellett némi kísérletezésbe, mire szakszerűen össze
tudtam rakni a mikroszkópot. Alig hasonlított a modern
mikroszkópokra, különösen, amikor darabokra szedve el volt
rakva Dr. Rawlings helyes kis tárolódobozába. A lencsék azonban
felismerhetőek voltak, és azokat használva kiindulásképpen, az
optika darabjait különösebb gond nélkül sikerült beillesztenem az
állványba. Megfelelő fényhez jutni azonban nehezebbnek
bizonyult, és nagyon izgatott voltam most, hogy végre
használhattam a műszert.
– Mit csinálsz, Sassenach? – kérdezte Jamie, egy darab
pirítóssal a kezében, ahogy megállt az ajtóban.
– Dolgokat látok – feleltem, miközben a fókuszt állítgattam.
 – Ó, csakugyan? Miféle dolgokat? – lépett be mosolyogva a
szobába. – Remélem, nem szellemeket. Azokból már elegem
van.
– Nézd meg! – válaszoltam, és hátrébb léptem a
mikroszkóptól. Jamie kissé értetlenkedve lehajolt, és
belekukucskált az objektívbe, miközben másik szemével
hunyorogva összpontosított. Egy pillanatra összeszorította a
szemét, majd a kellemes meglepetés hangján felkiáltott.
– Látom őket! Apró kis jószágok farokkal, itt úszkálnak
körbe-körbe! – Kiegyenesedett, és elégedetten rám mosolygott,
majd újra a mikroszkóphoz hajolt, hogy belenézzen.
Új játékszerem kapcsán forró büszkeség öntött el.
– Hát nem bámulatos?
– De igen, bámulatos! – felelte lenyűgözve. – Nézd csak meg
őket! Milyen szorgosan igyekeznek tova mindannyian, hogy
lökdösődnek és tekeregnek, egyik a másik ellen! És milyen sokan
vannak!
Jamie néhány pillanatig még tovább nézett a mikroszkópba,
közben magában fel-felkiáltott, majd kiegyenesedett, és
álmélkodva megrázta a fejét.
– Sosem láttam még ilyet, Sassenach! Az igaz, hogy beszéltél
nekem a kórokozókról, de soha nem gondoltam volna, hogy így
néznek ki! Azt hittem, kis fogacskáik vannak, pedig nem is. Azt
meg sosem gondoltam volna, hogy ilyen formás farkuk van,
amivel így tudnak csapkodni és úszkálni, ráadásul ekkora
sokaságban.
– Nos, bizonyos mikroorganizmusok képesek erre –
mondtam, majd odaléptem, hogy én is belenézzek az objektívbe.
– Ezek a kis nyavalyások azonban nem kórokozók. Ezek
spermiumok.
– Micsodák? – kérdezte Jamie kifejezéstelen arccal.
– Spermiumok – ismételtem türelmesen. – A férfinem
szaporítósejtjei. Tudod, amikből a kisbaba lesz.
Azt hittem, rögvest megfullad. Kinyitotta a száját, és az arcát
a rózsaszín egy nagyon szép árnyalata öntötte el.
– Úgy érted, magvak? – krákogta. – Ondó?
 – Nos… igen.
Szememet Jamie-n tartva forró teát öntöttem egy tiszta
mérőedénybe, és átnyújtottam neki, hátha jobban lesz tőle.
Jamie nem kért belőle, csak a mikroszkópra függesztette a
szemét, mintha valami bármelyik pillanatban kiugorhatna
onnan, és itt vonaglana a lábunk előtt a padlón.
– Spermiumok – motyogta magában. – Spermiumok. –
Hevesen megrázta a fejét, majd felém fordult, mert rémisztő
gondolat ütött szöget a fejében. – Kié? – kérdezte a legsötétebb
gyanúval.
– Ööö… Nos, a tiéd, természetesen. – Megköszörültem a
torkomat, mert egy kicsit zavarba jöttem. – Mégis, kié lenne?
Ösztönösen a lába közé kapta a kezét, és védekezésképpen
megmarkolta a csomagját.
– Hogy a fenébe szerezted meg?
– Mit gondolsz? – kérdeztem hűvösen. – Reggel úgy keltem,
hogy ezeket tartottam fogságban.
Keze ellazult, de szégyenében mélyen elvörösödött. Fölvette a
teát, és egy hajtásra kiitta, annak hőmérsékletétől függetlenül.
– Értem – mondta, és köhintett.
Mély csend állt be egy pillanatra.
– Én… ööö … Nem is tudtam, hogy életben tudnak maradni
– mondta végül. – Kívül, úgy értem.
– Nos, ha összekened vele a lepedőt, és hagyod kiszáradni,
akkor nem maradnak életben – feleltem tárgyilagosan –, de ha
nedvesen tartod őket – mutattam a kicsi, lefedett mérőhengerre,
benne a kevés, fehéres folyadékkal –, akkor néhány óráig még
kibírják. A megfelelő élőhelyen azonban még akár egy hétig is
képesek életben maradni azután, hogy… kiengedték őket.
– Megfelelő élőhely – ismételte elgondolkodva. Felém kapta
a tekintetét. – Úgy érted, hogy…
– Igen – feleltem kissé nyersen.
– Hmm. – Ekkor eszébe jutott, hogy még mindig a kezében
tart egy darab pirítóst, beleharapott, és gondolataiba merülve
rágott. – Az emberek tudnak erről? Ebben a korban, úgy értem.
– Miről? Arról, hogy hogy néz ki a spermium? Szinte teljesen
biztos, hogy igen. A mikroszkópot jóval több mint száz éve
felfedezték már, és bárki, akinek van egy működő mikroszkópja,
azt vizsgálja meg először, ami a keze ügyébe kerül. Tekintve,
hogy a mikroszkóp feltalálója férfi volt, mindenképpen úgy
vélem, hogy… Szerinted nem?
Jamie elképedve nézett rám, megint beleharapott a pirítósba,
és tüntetőleg rágott.
– Nem mondhatnám, hogy tetszik, hogy úgy hivatkozol
erre, mint ami „a keze ügyébe kerül” valakinek, Sassenach –
mondta teli szájjal, majd nyelt egyet –, de értem, mire gondolsz.
Mintha valami ellenállhatatlan erő kényszerítette volna, újra
a mikroszkóp felé húzódott, és lehajolt, hogy még egyszer
belenézzen az objektívbe.
– Igen harciasnak tűnnek – jegyezte meg rövid megfigyelés
után.
– Nos, muszáj annak lenniük – feleltem, és elnyomtam egy
mosolyt, enyhén zavart büszkeségét látva, amit gamétai
vitézségének okán érzett. – Hosszú út vár rájuk, egy káprázatos
harccal a végén. Tudod, csak egyet ér a megtiszteltetés közülük.
Jamie döbbenten felnézett, mire világossá vált előttem, hogy
valójában nem tudta. Tanult Párizsban nyelveket, matematikát,
görög és latin filozófiát, de orvostudományt nem. És bár a kor
természettudósai tisztában voltak azzal, hogy a sperma különálló
hímivarsejtekből áll, és nem egy homogén anyag, azt alighanem
ők sem tudták, hogy mi is az igazi feladata a spermiumnak.
– Eddig mit gondoltál, hogy fogannak a kisbabák? –
szegeztem Jamie-nek a kérdést, miután valamennyire
felvilágosítottam a petesejtek, hímivarsejtek, zigóták és egyebek
természetéről, aminek a végén Jamie-nek szinte a füle is
kettéállt. Igen kimért pillantást vetett rám.
– Én ne tudnám, aki gazdálkodó voltam egész életemben?
Pontosan tudom, hogy születik a kisbaba – közölte Jamie. –
Csak azt nem tudtam, hogy ööö… Hogy az egész ilyen hajcihővel
jár. Azt hittem… Nos, hogy a férfi elveti magvát a nő hasába, és
az… hát… nőni kezd. – Tétován a hasam felé intett. – Tudod,
mint… a magvak. Fehérrépa, kukorica, dinnye és hasonlók. Nem
tudtam, hogy úgy úszkálnak, mint az ebihalak.
– Értem. – Megdörzsöltem az orrom alatt a bőrt, hogy
nehogy felnevessek. – Akkor ezért használtál olyan, a
mezőgazdaságban bevett kifejezéseket a nőkre, mint „termékeny”
vagy „meddő”!
– Hmm. – Egy intéssel félresöpörve megjegyzésemet,
elgondolkodva meredt a nyüzsgő sokadalmat tartalmazó
metszetre. – Egy hét, azt mondtad. Szóval lehetséges, hogy a
kislegény tényleg a Feketerigóé?
Amilyen korán volt még, eltartott egy fél másodpercig, amíg
a dolog elméleti hátterétől a gyakorlati alkalmazáshoz jutottam.
– Ó, úgy érted, Jemmy? Igen, könnyen lehet, hogy Roger
gyereke. Roger és Bonnet két nap leforgása alatt mindketten
együtt háltak Briannával. Ezt már mondtam neked és Breenek
is.
Elgondolkozva bólintott, majd megint eszébe jutott a pirítós,
és a maradékot a szájába tömte. Miközben rágott, lehajolt, és
újra belenézett az objektívbe.
– Szóval akkor különbözőek? Egyik férfié, meg a másiké?
– Ööö… Ránézésre nem. – Felvettem a teáscsészét,
belekortyoltam, s élveztem a tea különleges ízét. – Valóban
különbözőek, természetesen, hiszen hordozzák a férfiak
jellemzőit, amit aztán továbbadnak az utódaiknak… – Úgy
éreztem, ennél jobban nem lenne célszerű belemenni a
részletekbe. Már így is éppen eléggé elképedt, amikor a
megtermékenyítést magyaráztam. A gének és kromoszómák
mibenlétének fejtegetése egyelőre túl nagy falatnak tűnt. – De
nem lehet látni a különbségeket, még mikroszkóppal sem.
Jamie erre mordult egyet, lenyelte a nagy falatnyi pirítóst, és
felegyenesedett.
– Akkor miért nézed?
– Csak kíváncsiságból. – A pulton sorakozó palackok és
mérőhengerek leié intettem. – Meg akartam tudni, milyen a
mikroszkóp nagyítása, hogy miket lehet vele látni.
– Ó, igen? És miket? Úgy értem, mire jó ez az eszköz?
– Nos, segít diagnosztizálni a dolgokat. Ha például van egy
székletmintám, és látom benne, hogy az illetőnek parazitái
vannak, akkor máris pontosabban tudom, milyen orvosságot kell
neki adni.
Jamie olyan arcot vágott, mint aki nem szívesen hall
ilyesmiről közvetlenül reggeli után, de bólintott. Kiitta a teát a
mérőhengerből, és lerakta a pultra.
– Igen, ez észszerű. Akkor hagylak is dolgozni.
Lehajolt, és futólag megcsókolt, majd az ajtó felé vette az
irányt. Mielőtt azonban kiment volna, visszafordult.
– Ööö, a spermiumok… – kezdte kissé feszengve.
– Igen?
– Nem tudnád kivinni, és rendesen eltemetni őket, vagy
valami ilyesmi?
Belemosolyogtam a teáscsészémbe.
– Nagyon fogok vigyázni rájuk. Mindig azt teszem, nem
igaz?

Ott voltak, sötét szárak, rajtuk golfütőszerű spórákkal, ott

sötétlettek sűrűn a mikroszkóp látóterének világos mezején.
Megerősítés.
– Megvagytok! – Felegyenesedtem, és lassan megdörzsöltem
a derekamat, miközben végignéztem az előkészített anyagokat.
Egy sor metszet hevert csinos legyező alakban a mikroszkóp
mellett, mindegyik egy sötét folttal a közepén. Mindegyik szélére
egy kódot írtam az egyik gyertyacsonk viaszával. Penészminták
voltak, kukoricakenyérből, romlott kekszből és az újévi
szarvashúsos pite tésztájának megsült széléből. A tésztaszél adta
eddig a legjobb eredményt, kétségtelenül a libazsír miatt.
A különböző táptalajok közül, amiket próbáltam, ez a három
penészes tétel tartalmazott a legnagyobb arányban Penicillium
gombákat, vagy legalábbis amikről nagy bizonyossággal
állíthattam, hogy az ecsetpenészek közé tartoznak. Riasztóan
nagyszámú egyéb penészfaj nőtt a nedves kenyéren a több tucat
különböző Penicillium törzs mellett, de a minták, amiket
választottam, tartalmaztak olyan sporofitonokat, amik a
legjobban hasonlítottak azokra a tankönyvbéli Penicillium
sporofiton képekre, amikre emlékeztem, még évekkel ezelőttről,
egy másik életből.
Csak remélni tudtam, hogy az emlékezetem nem hagyott
cserben, és hogy az itt megjelent törzsek a nagymennyiségű
penicillint termelő fajok törzsei, és hogy nem fertőztem meg a
húsleveses keveréket valami fertőző baktériummal, és hogy…
Nos, sok más egyéb is volt, amit csak remélni tudtam, de eljön az
a pont, amikor a hit felváltja a reményt, és az ember bízik benne,
hogy megkönyörül rajta a sors.
Húslevessel töltött tálak sorakoztak a pulton, mindegyiket
egy négy-szögletes muszlinselyemmel takartam le, hogy ne
hulljanak bele rovarok, levegőben lebegő részecskék és
egérürülék, egerekről már nem is beszélve. Leszűrtem a levest, és
felforraltam, majd forrásban lévő vízzel kiöblítettem mindegyik
edényt, mielőtt megtöltöttem volna azokat a gőzölgő barna
folyadékkal. Ez volt a legtöbb, amit tehettem, hogy steril
táptalajhoz jussak.
Lekapartam valamennyit a legjobb penészmintáimból, és a
kést óvatosan végighúztam a lehűlt húslevesen, hogy
szétoszlassam a puha kék csomókat, ahogy csak tudom, majd
újra lefedtem a tálakat a muszlindarabokkal, és végül hagytam
néhány napig fejlődni a gombákat.
A kultúrák egy része látványosan beindult, mások elhaltak.
Pár edényben sötét, szőrös zöld csomók jelentek meg, amik
alámerült tengeri szörnyekként lebegtek a felszín alatt, sötéten és
baljóslatúan. Valami behatoló volt – penész, baktérium, esetleg
egy algatelep –, de nem az értékes Penicillium.
Egy ismeretlen gyermek kiborította az egyik tálat, Adso egy
másikat levert a földre, mert megőrjítette a libaleves illata, majd
be is lefetyelte az edény tartalmát, penészestől-mindenestől, a
nyilvánvaló élvezet minden jelével. Abban nyilvánvalóan nem
volt semmi mérgező: a kismacskára pillantottam, aki a padló egy
napsütötte részén hevert, és maga volt a bágyadt jólét.
Három megmaradt tálban azonban szivacsos, bársonyos kék
foltokból álló szőnyeg borította a felszínt, és miután
megvizsgáltam a mintát, amit az egyik tálból vettem, bizonyossá
vált, hogy tényleg megtaláltam, amit kerestem. Nem maga a
penészgyep volt antibiotikus, hanem az átlátszó anyag, amit a
penész választott ki, hogy megvédje magát a baktériumok
támadásától. Az a bizonyos anyag volt a penicillin, és én azt
kerestem.
Ennyit magyaráztam el Jamie-nek is, aki egy széken ült, és
nézte, ahogy minden egyes élő kultúráról leöntöm a húslevet,
egy másik gyolcsdarabon átszűröm.
– Szóval, amivel most dolgozol, az olyan húsleves, amibe
belehugyozott a penész, igaz?
– Nos, ha ragaszkodsz ahhoz, hogy így fogalmazz, akkor
igen. – Barátságtalan pillantást vetettem rá, majd felvettem a
leszűrt oldatot, és elkezdtem kiöntögetni néhány kisebb
kőedénybe.
Jamie bólintott, mert örömmel vette, hogy jól értette.
– És a penészhúgy gyógyítja a betegséget, igaz? Ez logikus.
– Tényleg?
– Nos, másfajta vizeleteket is használsz gyógyszer gyanánt,
miért ne használhatnád ezt is?
Példaképpen felemelte a nagy fekete orvosi könyvet. Ott
hagytam nyitva a pulton, miután lejegyzeteltem az utolsó
kísérletcsoportot, Jamie pedig közben azzal szórakoztatta magát,
hogy a régebben írt bejegyzéseket olvasgatta, amik a könyv előző
tulajdonosa, dr. Daniel Rawlings jegyzetei voltak.
– Lehet, hogy Daniel Rawlings használt ilyet, én nem. –
Mivel a kezeim el voltak foglalva, arra a bejegyzésre biccentettem
az állammal, ahol nyitva volt a könyv. – Mire használta?
– A skorbut kezelésére használatos gyógyír – olvasta Jamie,
ujjával követve Rawlings gyöngybetűit. – Két fej fokhagyma,
összetörve hat retekkel, amihez perubalzsamot és tíz csepp
mirhát kell adni, mely keveréket egy fiúgyermek vizeletével kell
olyan állagúra keverni, hogy könnyen iható legyen.
– Az utolsó hozzávaló kivételével igen egzotikus italnak
hangzik – mondtam ámultan. – Szerinted mihez menne a
legjobban? Nyúlraguhoz? Borjúpörkölthöz?
– Nem, a borjú túlságosan gyenge aromájú a retekhez.
Talán birkaraguhoz – felelte. – A birka mindent kibír. –
Nyelvével szórakozottan, elgondolkozva nyalta meg felső ajkát. –
De szerinted miért pont fiúgyermekre van szükség, Sassenach?
Olvastam már másoktól is hasonló receptekben. Arisztotelész is
írja, ahogy más, ókori filozófusok is.
A szemébe néztem, miközben elkezdtem eltakarítani a
metszeteket.
– Nos, egy kisfiútól sokkal könnyebb vizeletet venni, mint
egy kislánytól, csak próbáld meg egyszer. És furcsa, de igaz, a
fiúcsecsemők vizelete tényleg nagyon tiszta, bár nem teljesen
steril. Lehet, hogy az ősi filozófusok észrevették, hogy jobb
eredményeket érnek el ezzel a vizelettel a keverékeikben, mert az
tisztább volt, mint az akkori ivóvizek, amiket a nyilvános
vízvezetékekből és közkutakból nyertek.
– Steril alatt azt érted, hogy nincsenek benne kórokozók, és
nem pedig azt, hogy nem tud szaporodni, ugye? – pillantott a
mikroszkópomra meglehetősen riadtan.
– Igen. Vagyis inkább azt, hogy nem segíti a kórokozók
elterjedését, mert nincs is benne egyáltalán.
Miután letakarítottam a pultot, és csak a mikroszkóp meg a
penicillines-húsleveses kőedények maradtak – legalábbis
reméltem, hogy penicillin is van bennük –, hozzáfogtam a
műtéti előkészületekhez. Elővettem sebészeti eszközeim kis
dobozát és egy nagy üveg gabonaszeszt a szekrényből.
Ez utóbbit odaadtam Jamie-nek a kis alkoholos égővel
együtt, amit kreáltam magamnak. Ez egy üres tintásüvegből állt,
amibe egy parafa dugót dugtam, közepébe pedig egy összetekert
viaszos lendarabot helyeztem.
– Megtöltenéd ezt nekem, kérlek? Hol vannak a fiúk?
– A konyhában, éppen leisszák magukat. – Elmélyülten,
szemöldökét összerántva, óvatosan öntötte az alkoholt. – Akkor
a kislányok vizelete nem tiszta? Vagy csak nehezebb hozzájutni?
– Nem, valójában tényleg nem olyan tiszta, mint a fiúké. –
Kihajtogattam egy tiszta kendőt a pult tetején, és kiraktam rá két
szikét, egy hosszú szárú csipeszt és egy csomó kis sebsütővasat.
Kicsit kutattam a szekrényben, és felszínre hoztam egy maréknyi
pamutkorongot. A pamutszövet nevetségesen drága volt, de volt
szerencsém addig hízelegni Farquard Campbell feleségének, amíg
sikerült elcserélni vele egy zsák nyers pamutpamacsot egy csupor
mézért.
– A… Ööö… A külvilágba vezető út kissé kacskaringós, hogy
úgy mondjam. Szóval a vizelet hajlamos baktériumokat és egyéb
darabkákat összeszedni magával a bőrredők közül. – Ránéztem a
vállam fölött, és rámosolyogtam. – Nem mintha te fikarcnyit is
jobb lennél ebből a szempontból.
– Álmodni sem mernék róla – biztosított Jamie. – Akkor
készen állsz, Sassenach?
– Igen, hozd be őket. Ja, és ne felejtsd el a tálat!
Jamie kiment, én pedig a keleti ablak felé fordultam. Erősen
havazott tegnap, de a mai egy gyönyörű, verőfényes nap volt, a
levegő tiszta és hideg, a nap fénye visszaverődött a hóval borított
fákról, millió gyémánt fényét szórva szét. Nem is kérhettem
volna jobb időt, mert minden fényre szükségem lesz, amihez csak
hozzájuthatok.
Beleraktam a sebsütővasakat a kis bronztálba, ezután
elővettem az amulettemet a szekrényből, a nyakamba
akasztottam, hogy belógjon a ruhám mell része alá, majd
levettem a nehéz vászonkötényt az ajtó mögötti kampójáról.
Felöltöttem a kötényt is, majd az ablakhoz léptem, és
végignéztem hideg, cukormázzal borított tájon, kiürítettem az
elmémet és megacéloztam szellememet, hogy felkészüljek az
előttem álló feladatra. Nem volt nehéz műtét, és sokszor
csináltam már korábban, de még sosem végeztem el olyan
betegen, aki itt ült előttem ébren, és ez nagyon sokat számított.
Az is igaz, hogy jó pár éve nem csináltam már, és le is
hunytam a szemein, hogy visszaemlékezzek, felidézzem az
operáció lépéseit, miközben éreztem, hogy a kezem izmai
megrándulnak a gondolataimra reflektálva, felkészülve a
szükséges mozdulatokra.
– Istenem, kérlek, segíts – suttogtam, és keresztet vetettem.
 Tétova léptek, ideges nevetés és Jamie dörmögése hallatszott
a folyosóról, mire az ajtó felé fordultam, és mosolyogva
üdvözöltem betegeimet.
Egy hónap rendes táplálkozás, tiszta ruhák viselése és meleg
ágyban való alvás sokat lendített a Beardsley ikrek állapotán,
egészségüket és külső megjelenésüket tekintve egyaránt. Még
mindig alacsonyak, vékonyak és kissé ólábúak voltak, de beesett
arcuk valamelyest kikerekedett, sötét hajuk puhán simult
koponyájukra, és az űzött vad óvatossága már kezdett eltűnni a
szemükből.
Valójában mindkét sötét szempár kicsit fátyolos volt, és
Lizzie kénytelen volt megragadni Keziah karját, nehogy az
felbukjon az egyik székben, Jamie szilárdan tartotta a vállánál
fogva Josiah-t, odakormányozta hozzám a fiút, majd lerakta a
konyhai tálat, amit a másik karjában, a hóna alatt hozott.
– Jól vagy, ugye? – mosolyogtam Josiah-ra, mélyen a
szemébe néztem, és bíztatólag megszorítottam a karját. A fiú
nagyot nyelt, és halálra váltan rám vicsorított. Nem volt elég
részeg ahhoz, hogy ne féljen.
Leültettem, miközben megnyugtatóan beszéltem hozzá, egy
törülközőt raktam a nyakába, a tálat pedig a térdére helyeztem.
Reméltem, hogy nem fogja elejteni, mert porcelánból volt, és ez
volt az egyetlen nagy konyhai tálunk. Meglepetésemre Lizzie
beállt a fiú mögé, és apró kezét a vállára tette.
– Biztos, hogy maradni akarsz, Lizzie? – kérdeztem
kételkedve. – Szerintem meg tudjuk oldani nélküled. – Jamie
alaposan hozzászokott a vérhez és úgy általában a vérontáshoz.
Nem hiszem, hogy Lizzie valaha is látott volna néhány gyakori
betegségen és esetleg egy-két szülésen kívül bármi durvábbat.
– Ó, nem, asszonyom, maradok! – Ő is nyelt egyet, de
bátran összeszorította a fogát. – Megígértem Jónak és Kezzie-
nek, hogy itt maradok velük végig.
Jamie-re pillantottam, aki alig láthatóan megvonta a vállát.
– Jól van akkor. – Fogtam az egyik kőedényt a levessel, két
pohárba öntöttem, és mindkét fiúnak adtam egyet, hogy igyák
ki.
 A gyomorsav valószínűleg hatástalanítja a penicillin nagy
részét, de reméltem, hogy a torkukban lévő baktériumot megöli.
A műtét végeztével, ha átmossuk a nyílt sebfelületeket egy újabb
adaggal, az talán segít megelőzni a fertőzést.
Lehetetlen volt megállapítani, pontosan mennyi penicillin is
volt a húslevesben. Lehet, hogy lórúgásnyi adagot adok nekik, de
az is lehet, hogy túl keveset. Abban legalább nagyjából biztos
voltam, hogy bármelyik penicillin volt is a főzetben, annak
jelenleg aktívnak kellett lennie. Nem állt módomban stabilizálni
az antibiotikumot, és fogalmam sem volt, mennyi ideig marad
hatásos, de amilyen friss volt, a főzet orvosilag bizonyára aktív
volt, és jó esély volt rá, hogy a maradék húsleves legalább a
következő néhány napban használható marad.
Új kultúrákat fogok készíteni, mihelyst befejeztem a műtétet.
Kis szerencsével három-négy napig rendszeresen tudom
gyógyszerezni az ikreket és – nagy szerencsével –
megakadályozhatok minden fertőzést.
– Úgy, szóval meg is lehet inni ezt az anyagot? – Jamie
cinikusan méregetett engem Josiah feje fölött. Néhány évvel
ezelőtt penicillinnel injekcióztam be, miután meglőtték, és most
egyértelműen arra gondolt, hogy én pusztán szadizmusból
tettem, amit tettem.
Visszanéztem rá.
– Meg. De sokkal hatásosabb a penicillin, ha beinjekciózzák,
különösen egy aktív fertőzés esetében. Sajnos azonban nincs
semmi eszközöm, hogy befecskendezzem az anyagot, és ez
amúgy is arra szolgál, hogy megelőzze az esetleges fertőzéseket,
nem azért, hogy meggyógyítsa a már kialakultakat. Na, ha
teljesen készen állunk…
Azt hittem, hogy Jamie lefogja a pácienst, de Lizzie és Josiah
bizonygatta, hogy erre semmi szükség. Josiah nyugodtan fog
ülni, történjék bármi. Lizzie azért továbbra is szorosan fogta a fiú
vállát, arca még a fiúénál is sápadtabb volt, és apró bütykei
fehéren dudorodtak ki.
Mindkét fiút hosszasan vizsgáltam előző nap, és ma még egy
gyors pillantást vetettem rájuk a műtét előtt, egy szelet kőrisfából
készült nyelvlapoccal. Megmutattam Jamie-nek, hogyan kell
használni ezt az eszközt arra, hogy eltartsa vele a fiú nyelvét,
hogy az ne legyen útban, majd csipeszt és szikét ragadtam, és
vettem egy nagy levegőt.
Mélyen Josiah sötét szemébe néztem. Mindkettőben láttam
saját magam apró tükröződését, és mindkettő megnyugtatóan
hozzáértőnek látszott.
– Minden rendben akkor? – kérdeztem.
A fiú nem tudott beszélni a nyelvlapoccal a szájában, de egy
jóindulatú morgást hallatott, amit beleegyezésnek vettem.
Gyorsnak kellett lennem, és az is voltam. Az előkészületek
órákig tartottak, maga a műtét csupán néhány másodpercig. A
csipesszel megragadtam az egyik szivacsos, vörös mandulát,
magam felé húztam, és ejtettem néhány apró, gyors vágást, és
ügyesen elválasztottam a szövetrétegeket egymástól. Vér kezdett
csordogálni a fiú szájából, le az állán, de nem volt semmi
komoly.
Kivettem a szájából a húsdarabot, a tálba dobtam, és
ráfogtam a másik mandulára, ahol megismételtem a folyamatot,
csak egy kicsit lassabban, mert nem esett úgy kézre semmi.
Az egész műtét nem tartott tovább harminc másodpercnél
egy-egy oldalon. Kivettem az eszközöket Josiah szájából, aki
megdöbbenve meresztette rám a szemeit. Aztán köhögött egyet,
öklendezett, előredőlt, és egy másik apró húsdarab hullott a tálba,
kis loccsanással, kevéske élénkpiros vérrel.
Megragadtam az orrát, és annál fogva hátrahajtottam a
fejét, vattapamacsokat tömtem a szájába, hogy elég vért
szívassak fel ahhoz, hogy lássam, mit csinálok, majd fogtam egy
kis sebsütővasat, és gondoskodtam a legnagyobb vérerekről, mert
a kisebbek maguktól is eltömődnek és behegednek.
Szeméből vadul ömlött a könny, és halálos szorítással fogta a
tálat, de nem mozdult, és egyetlen hangot sem adott ki. Nem is
vártam, hogy így legyen, azután, amit láttam, amikor Jamie
eltávolította a tolvajok bélyegét a hüvelykujjáról. Lizzie még
mindig a fiú vállát szorongatta, szemét szorosan csukva tartotta.
Jamie kinyújtotta a kezét és megveregette a vállát, mire Lizzie
szemei kipattantak.
– Jól van, a muirninn, végeztünk. Vidd el ezt a legényt, és
fektesd ágyba, rendben?
Josiah azonban nem akart menni. Némán, mint a fivére,
hevesen rázta a fejét, majd leült a székre, imbolyogva és
falfehéren. Vészjóslóan rávigyorgott a fivérére, véres fogakkal.
Lizzie ide-oda libbent a két fiú között, és hol az egyikőjükre,
hol a másikójukra nézett. Jo elkapta a pillantását, és szigorúan
Keziah-ra mutatott, aki felszegett állal, kifelé erőt és bátorságot
sugározva leült a betegek székébe. Lizzie gyengéden megpaskolta
Jo fejét, és odalépett Keziah mögé, hogy az ő vállát is megfogja.
A fiú hátrafordult, és egy figyelemre méltóan édes mosolyt vetett
a lányra, majd lehajtotta a fejét, és megcsókolta a lány kezét.
Aztán felém fordult, lehunyta a szemét és kinyitotta a száját.
Pont úgy nézett ki, mint egy hernyóért könyörgő fióka.
Ez a műtét valamivel bonyolultabb volt, mandulái és
mirigyei szörnyen megdagadtak és csúnyán ki is sebesedtek a
krónikus fertőzéstől. Véres munka volt, a törülközőt és a
kötényemet is jól összekentem, mire végeztem a sebek sütésével.
Láttam, hogy a betegem olyan fehér, mint odakint a hó, és
teljesen üveges volt a pillantása.
– Jól vagy? – kérdeztem. A fiú nem hallotta a szavaimat, de
aggódó arckifejezésem eléggé egyértelmű volt. Szája megrándult,
amit egy mosolygásra tett erőfeszítésnek vettem. Már éppen
bólintott volna, amikor szemei fennakadtak, lecsúszott a székről,
és a lábaim elé hullott. Jamie – nagyon ügyesen – elkapta a
tálat.
Azt hittem, hogy Lizzie is el fog ájulni, annyi vér volt
mindenütt. Valóban zihált is egy kicsit, de engedelmesen leült
Josiah mellé, amikor rászóltam. Josiah csak ült és nézett, és
Lizzie kezét szorongatta, míg Jamie-vel összeszedtük a holmikat.
Jamie a karjába vette Keziah-t. A fiú ernyedten és véresen
feküdt a kezében, és úgy nézett ki, mint egy meggyilkolt
gyermek. Josiah lábra állt, s szeme nyugtalanul szegeződött
testvére eszméletlen testére.
– Minden rendben lesz – mondta neki Jamie teljes
magabiztossággal. – Mondtam neked, hogy a feleségem
nagyszerű gyógyító. – Ekkor mindenki felém fordult és
elmosolyodott: Jamie, Lizzie és Josiah is. Úgy éreztem, hogy
illene meghajolnom, de végül megelégedtem azzal, hogy magam
is elmosolyodtam.
– Minden rendben lesz – ismételtem Jamie szavait. –
Menjetek és pihenjetek.
A kis menet elhagyta a rendelőt, még halkabban, mint ahogy
bejöttek, én pedig elpakoltam az eszközeimet, és
összetakarítottam.
Nagyon boldog voltam. Olyan nyugodt elégedettség
sugárzott belőlem, amit a sikeres munka végeztével érez az
ember. Régóta nem csináltam már ilyesmit, a tizennyolcadik
század szükségszerűségei és korlátozott lehetőségei a
vészhelyzetben végzett beavatkozások kivételével kizárták szinte
az összes műtétet. Érzéstelenítés és antibiotikumok nélkül a nem
életmentő műtétek egyszerűen túl nehezek és túl veszélyesek
lettek volna.
De most már legalább volt penicillinem. És tényleg minden
rendben lesz, gondoltam magamban, miközben eloltottam
alkoholos égőmet. Éreztem a húsukban, ahogy hozzáértem a
testükhöz, miközben dolgoztam. Semmilyen kórokozó nem
fenyegeti őket, a munkám tisztátalansága miatt nem fognak
elkapni semmiféle fertőzést. Az orvostudomány gyakorlatában
mindig szerepe volt a szerencsének, de az esélyek ma eltolódtak,
mégpedig az én javamra.
– Minden rendben lesz – idéztem Adsónak, aki csendben
megjelent a semmiből a pulton, ahol szorgalmasan nyalogatta az
üres tálakat. – Minden rendben lesz, és mindennemű dolog jó
lesz.
A nagy fekete orvosi könyv ott hevert kinyitva a pulton, ahol
Jamie hagyta. A végére lapoztam, ahol elkezdtem a saját
kísérleteim jegyzeteit vezetni, és kezembe vettem a tollat. Később,
vacsora után majd leírom a műtét részleteit. Most azonban…
Megálltam, majd a lap aljára annyit írtam: Heuréka!
 37

Levélbontás
Fergus szokásos, kéthavonta esedékes Cross Creek-i útját
február közepén ejtette meg, és sóval, tűkkel, indigóval,
mindenféle egyéb szükségen apróságokkal és egy táskányi levéllel
tért vissza. A délután közepén érkezett, és csak addig maradt,
amíg gyorsan megivott egy korsó sört, mert már nagyon vágyott
vissza Marsalihoz, így Briannára és rám hagyta a csomagok
szortírozását, mi pedig bűnös örömmel estünk neki a
zsákmánynak.
Volt benne egy vastag köteg újság Wilmingtonból és New
Bernből, néhány Philadelphiából és Bostonból is, amit Jocasta
Cameron északon élő barátai küldtek és továbbítottak hozzánk.
Átfutottam az újságokat: a legfrissebb is három hónapos volt.
Nem számít. Ezen a helyen, ahol az olvasnivaló ritka volt, mint a
fehér holló, az újságok olyan értékesek voltak, mint a regények.
Jocasta küldött két példányt a Brigham-féle Hölgyek
könyvéből is Briannának, ami egy divatos londoni ruhák rajzait
és az ilyesmik iránt érdeklődő nők számára íródott cikkeket
tartalmazó magazin volt.
– „Hogyan tisztítsunk aranycsipkét?” – olvasta Brianna,
egyik szemöldökét felvonva, ahogy találomra felnyitotta az egyik
magazint. – Ez tényleg olyasmi, amit mindenkinek tudnia illik.
– Nézd meg a végét – javasoltam. – Ott vannak azok a
cikkek, amikben leírják, hogy lehet elkerülni, hogy elkapd a
trippert, és hogy mit tegyél a férjed aranyerével.
Brianna felvonta másik szemöldökét is, így egészen úgy
nézett ki, mini Jamie, amikor valami igencsak problematikus
kérdéssel kerül szembe.
– Ha a férjemtől elkapom a trippert, akkor aggódjon csak ő
az aranyere miatt! – Lapozott párat, majd még magasabbra
szökött a szemöldöke. – „Vágta a Vénuszra. Íme a lista a férfi
hímtag lelohadásának csalhatatlan ellenszereiről”.
 A karja fölött én is belenéztem az újságba, és én is felvontam
a szemöldököm.
– Teejó ég! „Egy tucat osztrigát áztassunk bor és tej
keverékébe egy éjszakára, majd süssünk belőle pitét, zúzott
mandula és homárhús keverékével, amit tálaljunk csípős
paprikával". Azt nem tudom, hogy ez mit tenne egy férfi
hímtagjával, de az biztos, hogy a tulajdonosnál súlyos emésztési
zavarokhoz vezetne. De persze amúgy sincs osztrigánk.
– Nem baj – biztosított Brianna, és a homlokát ráncolva
összpontosított az újságra. – Az osztrigák amúgy is nagy
takonygombócokra emlékeztetnek.
– Csak nyersen olyanok, főzve többé-kevésbé ehetőek. A
takonyról jut eszembe, hol van Jemmy?
– Alszik. Legalábbis remélem. – Gyanakodva pillantott a
mennyezet felé, de nem jöttek kellemetlen zajok odafentről, így
Brianna visszatért az olvasáshoz. – Itt van egy, amit el tudnánk
készíteni. „Egy hím állat heréit – mintha egy nőstény állatnak
lennének ilyesmijei – hat nagy gomba hozzáadásával addig
főzzük savanyú sörben, amíg meg nem lágyul, majd a heréket
és a gombákat is szeleteljük vékonyra, borsozzuk meg gazdagon,
és ízesítsük sóval, majd csöpögtessünk rá ecetet, majd süssük
arany barnára a tűzön, amíg ropogós nem lesz”. Apa még nem
jutott oda, hogy kiherélje Gideont, igaz?
– Nem. De biztos vagyok benne, hogy boldogan odaadja a
szóban forgó szerveket, ha ki akarod próbálni a receptet.
Rózsaszínű pír szökött Brianna arcába, és megköszörülte a
torkát, mely hanggal csak még jobban emlékeztetett az apjára.
– Én… ööö… Nem hiszem, hogy egyelőre szükségünk lenne
ilyesmire.
Felnevettem, és hagytam, hadd böngéssze tovább lenyűgöző
olvasmányát, én pedig hozzáfogtam a levelek átnézéséhez.
Volt egy becsomagolt tárgy, Jamie-nek címezve, amiről
tudtam, hogy könyvnek kell lennie, mert egy philadelphiai
könyvkereskedőtől jött, de Lord John Grey pecsétjével, ami egy
szeszélyesen mosolygó félholdat és egy csillagot ábrázoló kék
viaszdarab volt. Könyvtárunk fele John Grey-től származott, aki
ragaszkodott hozzá, hogy könyveket küldjön nekünk, elsősorban
a saját megelégedésére, mert tudta, hogy Jamie-n kívül nincs
senki a gyarmatokon, akivel tisztességesen lehetne irodalmi
tárgyú beszélgetéseket folytatni.
Több levél is jött Jamie-nek. Gondosan átnéztem mindet,
remélve, hogy meglátom a nővére jellegzetes hegyes betűit, de
nem volt szerencsém.
Jött egy levél Iantől, aki hűségesen írt minden hónapban, de
Jennytől semmi. Az elmúlt hat hónapban egyetlen levél sem jött
tőle, azóta, hogy Jamie kelletlenül megírta neki az asszony
legfiatalabb fiának sorsát.
Elkomorodva letettem a levelek kis kötegét az asztal szélére,
hogy Jamie később megnézze azokat. Aligha hibáztathattam
Jennyt az adott körülmények között, ugyanakkor én ott voltam.
Nem Jamie hibája volt, habár vállalta érte a felelősséget. Az ifjú
Ian döntött úgy, hogy a mohawkokkal marad. Férfi volt, még ha
fiatal is, és a döntés az ő kezében volt. Ugyanakkor, jutott
eszembe, fiatal fiú volt még, amikor elhagyta szüleit, és
valószínűleg még most is az, már ami Jenny nézőpontját illeti.
Tudtam, hogy Jenny némasága mélyen bántja Jamie-t. Ő
folyamatosan írt neki, ahogy mindig is tette, makacsul lejegyzett
néhány bekezdést minden este, s addig szaporította az oldalakat,
amíg valaki le nem ment a hegyekből Cross Creekbe vagy
Wilmingtonba. Sosem mutatta ki, de mindig láttam rajta, milyen
mohón nézi át az új levélkötegeket a nővére írását keresve, és
láttam, ahogy szinte észrevehetetlenül megfeszül a szája sarka,
amikor nem talált levelet tőle.
– A fenébe is, Jenny Murray – mormogtam magamban. –
Bocsáss meg neki, és lépj ezen túl!
– Micsoda? – Brianna letette a magazint, és homlokráncolva
nézegetett egy négyszögletes levelet.
– Semmi. Mi van nálad? – Letettem a leveleket, amiket
rendezgettem, és odamentem, hogy megnézzem.
– Hayes hadnagy küldte. Szerinted miről ír?
Apró adrenalinlöket rándította görcsbe a gyomromat.
Bizonyára látszott óvatlan arcomon is, mert Brianna rám nézett,
letette a levelet, szemöldökei között függőleges barázdákkal.
– Mi az? – szegezte nekem a kérdést.
– Semmi – feleltem, de már késő volt. Brianna csak nézett,
kezét a csípőjére téve, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Te tudsz a legrosszabbul hazudni, anya – mondta
türelmesen. Habozás nélkül feltörte a levél pecsétjét.
– Ezt az apádnak címezték – mondtam, bár tiltakozásom
erőtlennek bizonyult.
– Aha. Ahogy a másikat is – felelte lehajtott fejjel, az
összehajtogatott papír fölött.
– Mi az? – kérdeztem, de ahogy ezt kimondtam, már oda is
léptem mellé, és a karja fölött olvastam én is a levelet.

Archibald Hayes hadnagy

Portsmouth, Virginia
Mr. James Fraser részére
Fraser’s Ridge, Észak-Karolina

Kelt: 1771. január 18-án

Tisztelt Uram!
Azért írok önnek, hogy tájékoztassam,
Portsmouthban vagyunk, és itt is kívánunk maradni,
amíg ki nem tavaszodik. Ha ismer olyan
hajóskapitányt, aki hajlandó lenne felvenni hajójára
negyven embert, és elvinné őket Perthbe, azon ígéret
fejében, hogy a kikötő elérte után a hadsereg
megtéríti költségeiket, örömmel hallanék efelől,
mihelyst alkalma nyílna tájékoztatni engem.
Időközben hasznossá tettük magunkat, és különböző
munkákat vállaltunk, hogy fenntartsuk magunkat a
téli hónapok alatt. Néhány emberem hajójavítóként
talált munkát, ilyen munka bőségesen akad errefelé.
Magam szakácsként dolgozom a helyi kocsmában, de
rendszeresen igyekszem meglátogatni embereimet
különböző szálláshelyeiken, hogy tudjam, hogy
boldogulnak.
Két estével ezelőtt felkerestem az egyik ilyen szállást.
Beszélgetésünk során egyik emberem – Ogilvie
közlegény, akit, úgy hiszem, ön is ismer – említette,
hogy fültanúja volt egy beszélgetésnek a
hajógyárban. Mivel annak során Stephen Bonnet is
említésre került, kinek személye iránt emlékeim
szerint ön is érdeklődik, ezúton közlöm önnel a
megszerzett információt.
Bonnetről egy jelentés azt állítja, hogy csempész, ami
aligha szokatlan foglalkozás ezen a területen. Ő
azonban a szokásosnál jobb minőségű – és nagyobb
mennyiségű – áruk csempészetével foglalkozik, és
következésképpen kapcsolatrendszere is szokatlannak
tűnik. Jelen esetben ez azt jelenti, hogy bizonyos
karolinai partvidéki raktárak olyan természetű
árukat tartalmaznak időnként, amiket általában nem
találni bennük, és hogy ezen áruk megjelenésének
ideje egybeesik Stephen Bonnet felbukkanásával a
helyi kocsmákban és „lyukakban”.
Ogilvie közlegény nemigen tudta pontosan felidézni a
hallott neveket, mert nem tudta, hogy Bonnet
személye érdeklődésre tart számot, és ezt az ügyet is
csak mint érdekes hírt közölte velem. Az egyik
megnevezett személyt Butlernek hívták, azt mondja,
de azt nem tudta megmondani, hogy ez a személy
kapcsolatban áll-e Bonnettel. Egy másik felbukkant
név „Karen” volt, de Ogilvie nem tudta, hogy ez egy
hölgy, esetleg egy hajó neve-e.
A raktárként emlegetett épület, ami Ogilvie szerint
egy konkrét épület – habár készségesen beismerte,
hogy ebben sem biztos –, történetesen közel fekszik a
hajógyárhoz, és amikor Ogilvie ismertette velem
információit, vállaltam, hogy felkeresem ezen
épületet, és érdeklődöm a tulajdonosai felöl. Az épület
két partner közös tulajdonában áll, egy bizonyos
 Ronald Priestly és egy bizonyos Philip Wylie
birtokolja. Jelen pillanatban egyik férfiról sem
rendelkezem információval, de ahogy időm engedi,
úgy tovább folytatom vizsgálódásaimat.
Azután, hogy értesültem Bonnet felbukkanásáról,
megkíséreltem beszélgetést kezdeményezni a helyi
ivókban, de nem sok sikerrel. Annyit mondhatok,
hogy Bonnet neve széles körben ismeretes, de
beszélni kevesen kívánnak róla.

Legalázatosabb szolgája:
Archibald Hayes hadnagy
67. felföldi ezred

Továbbra is hallottuk a ház megszokott hangjait

körülöttünk, de Bree és én hirtelen egy kicsi, átlátszó, néma
buborékba záródtunk, ahol váratlanul megállt az idő.
Vonakodtam letenni a levelet, mert az azt jelentette volna,
hogy az idő mehet tovább, és valamit ekkor meg kell tenni.
Ugyanakkor nemcsak hogy le akartam tenni, de a tűzbe akartam
dobni és letagadni, hogy valaha is látta volna bármelyikünk.
Jemmy ekkor sírva fakadt az emeleten, mire Brianna
összerezzent, és az ajtó felé fordult, a dolgok pedig megint
normálisan kezdtek mozogni.
Letettem a levelet az asztal egy üres részére, visszatértem a
többi levélhez, és gondosan félretettem őket, hogy Jamie később
megnézhesse azokat. Az újságokat és magazinokat egy csinos
kupacba rendeztem, kioldoztam a zsinórt a csomagon, ami
tényleg könyv volt, ahogy gondoltam, Tobias Smollett
Humphrey Clinker expedíciója című műve. Feltekertem a
zsinórt, és a zsebembe raktam, miközben végig az zakatolt a
fejemben, metronóm módjára, hogy most mi lesz, most mi lesz.
Brianna visszajött Jemmyvel a karján, aki vöröslött, és
összegyűrte az ágy, és nyilvánvalóan abban az elmeállapotban
volt, mint az, akit felráznak álmából, és a tudat tolakodó
igényeinek hatására kába ingerültséget érez. Együttéreztem vele.
 Brianna leült, lehúzta inge nyakrészét, és a mellére helyezte
a kisbabát. Jemmy sírása, mintegy varázsütésre, azonnal
megszűnt, és egy másodpercig minden erőmmel azt kívántam,
bárcsak tehetnék valamit, ami Briannára hatna ugyanígy.
Lányom sápadt volt, de összeszedettnek tűnt.
Mondanom kellett valamit.
– Sajnálom, drágám – mondtam. – Próbáltam megállítani,
mármint Jamie-t. Tudom, hogy nem akarta, hogy tudj erről.
Hogy aggódj emiatt.
– Semmi baj. Már úgyis tudtam. – Kinyújtotta szabad kezét
az asztal fölött, előhúzta az egyik könyvet a kupacból, amit
Jamie az asztalán tartott, és a gerincénél fogva kirázott belőle
egy összehajtogatott levelet. Jemmy feje fölött a levélre
biccentett. – Olvasd csak el. Akkor találtam, amíg odavoltál a
milíciával.
Elolvastam Lord John beszámolóját a Bonnet és Marsden
kapitány közötti párbajról, és éreztem, hogy a hideg meggyűlik a
szegycsontom alatt. Nem voltak illúzióim Bonnet jellemével
kapcsolatban, de azt nem tudtam, hogy ilyen jártassággal
rendelkezik. Nagyon szerettem volna, ha a veszélyes bűnözők
mind kétbalkezesek.
– Azt hittem, hogy Lord John csak valami hétköznapi
kérdésre válaszolt apának, de ezek szerint tévedtem. Te mit
gondolsz? – kérdezte Bree. Hangja hűvös volt, majdnem
távolságtartó, mintha csak egy hajszalagról vagy egy cipőcsatról
kérné ki a véleményem. Felkaptam a fejem, és ránéztem.
– Te mit gondolsz? – Brianna volt az, aki igazán számított
ebben az ügyben, legalábbis én így véltem.
– Miről? – Szemét levette rólam, és a levélre pillantott, majd
tekintete Jemmy fejének ívén állapodott meg.
– Ó, kezdetnek a tea áráról Kínában – feleltem némi
ingerültséggel. – De ugorhatunk egyből Stephen Bonnet
témájára is, ha úgy tetszik. – Furcsán sokkolónak éreztem
kimondani hangosan ezt a nevet. Hónapok óta nem beszéltünk
róla, hallgatólagos beleegyezéssel.
Brianna az alsó ajkába vájta fogait. Szemét a padlóra
függesztette egy pillanatra, majd alig láthatóan megrázta a fejét.
– Nem akarok hallani róla, vagy gondolni rá – mondta
kifejezéstelen hangon. – És ha még egyszer látom, akkor lehet,
hogy… hogy… – Erősen kirázta a hideg, majd felnézett rám
hirtelen, égő szemekkel. – Mi a fene baja van? – kiáltotta. –
Hogy tehette ezt? – Összeszorított öklével a combjába ütött, mire
Jemmy megriadt, eleresztette anyját, akit eddig szorított, és sírva
fakadt.
– Úgy érted, apád, és nem Bonnet, igaz?
Brianna bólintott, és visszarakta Jemmyt a mellére, de a fiú
megérezte anyja ingerültségét, és rúgkapált, ordított.
Kinyújtottam a kezem, és felvettem őt, nekitámasztottam a
vállamnak, és automatikusan nyugtatgatva megpaskoltam a
hátát. Bree üresen maradt kezeit a térdére fektette, é» szoknyája
anyagát gyűrögette.
– Miért nem tudja békén hagyni Bonnetet? – Muszáj volt
megemelnie a hangját, hogy hallhassuk a kisbaba sírásától, és
arccsontjai úgy látszottak elmozdulni, mintha a bőrét szorosan
ráfeszítették volna azokra.
– Mert egy férfi, és egy nyavalyás felföldi – feleltem. – Az
„élni és élni hagyni” elvét hírből sem ismeri.
Lassan tej csöpögött Brianna mellbimbójából a felsője
anyagára. Odanyúltam, és felhúztam a ruhát, hogy eltakarjam a
mellét. Brianna a mellére tette a kezét, és jó erősen rányomta a
ruhát, hogy elállítsa a tej folyását.
– De mit akar tenni? Ha megtalálja.
– Amikor megtalálja, attól tartok – mondtam kelletlenül. –
Mert nem hiszem, hogy nyugton marad addig, amíg meg nem
találja. És hogy mit fog tenni… Nos… Gondolom, megöli. – Elég
furcsán hangzott így megfogalmazva a dolog, ugyanakkor nem
tudom, hogy másképp mondhattam volna, de tényleg.
– Úgy érted, megpróbálja megölni. – Brianna Lord John
leveléről fel pillantott, majd elfordította a tekintetét, és nyelt
egyet. – Mi van, ha…
– Apádnak nagy tapasztalata van emberölésben – mondtam.
– Sőt, borzasztó jól csinálja, habár egy ideje már nem műveli ezt.
 Úgy tűnt, ez a megjegyzés nem nagyon nyugtatta meg
Briannát. Engem sem.
– Olyan nagy ez a hely – mormogta a fejét rázva. – Úgy
értem, Amerika. Miért nem volt képes egyszerűen elmenni?
Valahova messzire. – Remek kérdés. Jemmy horkantott,
dühösen beledörzsölte arcát a vállamba, de már nem rikácsolt.
– Reménykedtem abban, hogy Stephen Bonnetnek lesz
annyi sütnivalója, hogy Kínában vagy a Karib-térségben folytatja
a csempészkedést, de gondolom, nem akarja veszni hagyni a
felépített helyi kapcsolatait. – Megvontam a vállam, és
megveregettem Jemmy hátát.
Brianna elengedte a szoknyáját, és a kisbabáért nyúlt, aki
még mindig úgy tekergeti, mint egy angolna.
– Nos, végül is nem tudja, hogy Sherlock Fraser és segédje,
Lord John Watson a nyomában van. – Bátor próbálkozás volt,
de ajka megremegett, ahogy ezt kimondta, és újra alsó ajkába
harapott. Utáltam okot adni neki arra, hogy aggódjon, de nem
volt értelme kerülgetni a forró kását.
– Nem, de hamarosan alighanem megtudja – mondtam
kelletlenül. Lord John nagyon diszkrét, de Ogilvie közlegény nem
az. Ha Jamie tovább kérdezősködik, és attól tartok, tovább fog,
akkor érdeklődése hamar széles körben ismeretessé fog válni. –
Abban nem voltam biztos, hogy Jamie szeretné-e gyorsan
megtalálni és meglepni Bonnetet, vagy az volt a szándéka, hogy
kérdései révén kifüstöli őt a rejtekhelyéről. Vagy talán
szándékosan szeretné felhívni magára Bonnet figyelmét, és
rávenni, hogy ő jöjjön el hozzánk. Ezen utolsó lehetőség
gondolatába beleremegett a térdem, és leroskadtam az egyik
székre.
Brianna lassan, hosszan nagy levegőt vett, kifújta az orrán
át, és visszaigazította a kisbabát a mellére.
– Roger tudja? Úgy értem, ő is benne van ebben a véres
vendettában?
Megráztam a fejem.
– Nem hiszem. Úgy értem, biztos, hogy nem. Elmondta
volna neked, nem igaz?
 A lány arckifejezése enyhült egy kicsit, habár még mindig a
kétely árnyéka vetült rá.
– Utálok arra gondolni, hogy talán képes lenne rejtegetni
előlem valami ilyesmit. Ugyanakkor – tette hozzá vádlón éles
hangon – te is megtetted.
Megjegyzése kissé szíven ütött, és összeszorítottam a számat.
– Te mondtad, hogy nem akarsz Stephen Bonnetre gondolni
többé – feleltem, elfordítva a tekintetemet az arcán kavargó
érzelmektől. – Természetes is, hogy nem. Én, mi… Nem akartuk,
hogy gondolnod kelljen rá. – Úgy éreztem, lassan magába
szippant Jamie különböző szándékainak bonyolult szövevénye,
pedig én nem ezt akartam.
– Na, figyelj ide – mondtam határozottan, azzal felültem, és
éles pillantást vetettem Briannára. – Szerintem sem jó ötlet
Bonnet után szaglászni, és megtettem, amit tudtam, hogy
lebeszéljem róla Jamie-t. Sőt – tettem hozzá lemondóan, Lord
John levele felé biccentve –, azt hittem, sikerrel is jártam. De a
jelek szerint tévedtem.
Brianna eltökélten feszítette meg a száját, és még jobban
megacélozta magát ültében.
– Majd én elveszem a kedvét! – mondta.
Rosszallón néztem rá, elgondolkozva. Ha valakiben megvan
a szükséges makacsság és erős jellem ahhoz, hogy megingassa
Jamie-t ebbéli szándékában, akkor az a lánya lesz. Ez azonban
még így is elég nagy „ha” volt.
– Megpróbálhatod – mondtam kételkedve.
– Nincs hozzá jogom? – Brianna kezdeti döbbenete eltűnt, és
újra uralma alá vonta arcvonásait, arckifejezése hűvös és
kemény volt. – Nem az én jogom eldönteni, hogy akarom-e…
Hogy mit akarok?
– De igen – értettem egyet, és nyugtalan remegés futott
végig a hátamon. Az apák is hajlamosak voltak azt hinni, hogy
nekik is vannak jogaik. Meg a férjek is. De talán jobb, ha ezt most
nem mondom. Egy pillanatra csend borult ránk, amit csak a
Jemmy által keltett zajok törtek meg, és a varjak károgása
odakint. Szinte ösztönösen feltettem azt a kérdést, ami
megfogalmazódott bennem.
– Brianna. Te mit akarsz? Holtan akarod látni Stephen
Bonnetet?
Brianna rám pillantott, majd elfordította a tekintetét, és
kinézett az ablakon, miközben megveregette Jemmy hátát. Nem
pislantott. Végül egy pillanatra behunyta a szemét, majd
kinyitotta, és a szemembe nézett.
– Nem bírom – mondta halkan. – Attól félek, hogy ha még
egyszer hagyom, hogy ez a gondolat gyökeret verjen a
fejemben… akkor sosem leszek képes másra gondolni, annyira
akarom majd. És átkozott legyek, ha hagyom… hogy… így
tönkretegye az életemet!
Jemmy hangosan böffentett egyet, és kiköpött egy kis tejet.
Bree egy régi vászontörülközőt terített a vállára, és fürgén
felitatta vele a böffentést. Most, hogy kissé megnyugodott, eltűnt
arcából a bosszús értetlenség, és minden erejével figyelt valamire
az anyja válla fölött. Kék szemeinek tiszta tekintetét követve
megláttam egy pókháló árnyát, magasan az ablak sarkában. Egy
kis széllökés megrázta az ablakkeretet, és egy apró pont nagyon
lassan megmozdult a háló közepében.
– Igen – mondta Brianna nagyon halkan. – Holtan akarom
látni. De azt sokkal jobban szeretném, hogy apa és Roger életben
maradjon.
 38

Álmok
Roger elment, hogy énekeljen Joel MacLeod unokaöccsének
esküvőjén, ahogy azt megbeszélték a találkozón, és egy új
szerzeménnyel ért haza, amit már alig várt, hogy papírra vessen,
mielőtt kimegy a fejéből.
A konyhában hagyta sáros csizmáját, elfogadott egy pohár
teát és egy mazsolás pitét Mrs. Bugtól, és egyből a
dolgozószobába ment. Jamie is ott volt, leveleket írt.
Szórakozottan hümmögött valamit köszöntésképpen Rogernek,
de vissza is tért irományaihoz, vékony barázdákkal sűrű
szemöldökei közt, miközben a leveleket fogalmazta, görcsös
ujjaival ügyetlenül forgatva a tollat.
Volt egy kis, hárompolcos könyvszekrény Jamie
dolgozószobájában, s ez tartalmazta Fraser’s Ridge teljes
könyvtárát. A komoly munkák a legfelsőbb polcon sorakoztak:
egy kötet a latin költészet remekeiből, Julius Caesar Feljegyzések,
Marcus Aurelius Elmélkedések című műve, néhány egyéb
klasszikus, Dr. Brickell Észak-Karolina természetföldrajza című
kötete, amit a kormányzó adott kölcsön és sosem kapott vissza,
és egy sokat szenvedett matematika tankönyv, melynek
borítójára bizonytalan betűkkel Ifjabb Ian Murray volt írva.
A középső polcon a könnyedebb olvasmányok laktak.
Néhány romantikus regény, kissé megviselten a sok olvasástól,
például Robinson Crusoe, illetve Tom Jones, hét kicsi bőrkötéses
kötetben, Roderick Random négy kötetben és Sir Henry
Richardson gigantikus Pamelája, ami két elképesztő méretű,
nyolcrét hajtott ívekből álló kötetből állt, melyek közül az elsőt
megannyi könyvjelző díszítette, a gyűrött, száraz juharlevéltől az
összehajtogatott itatóspapírig mindenféle, melyek jelezték, hogy
az egyes olvasók meddig jutottak el a könyvben, mielőtt feladták
volna az olvasást átmenetileg vagy végleg. A Don Quijote egy
spanyol kiadása, ami zsíros volt, de sokkal kevésbé kopott, hiszen
csak Jamie tudta elolvasni.
Az alsó polcon Dr. Sam. Johnsons Dictionaryje volt, Jamie
elszámolásai és számlakönyvei, Brianna néhány vázlatfüzete és a
vékony, kanavászba kötött napló, amibe Roger jegyezte föl az
ismeretlen dalok és költemények szövegét, amiket a különböző
összejöveteleken és egy-egy tűzhely mellett hallott.
Roger fogott egy széket és leült Jamie íróasztalának
túloldalán, és vágott egy új tollat, vigyázva, mert azt akarta,
hogy a feljegyzései olvashatóak legyenek. Nem tudta pontosan,
milyen célra lehet majd felhasználni a gyűjteményét, de
beléivódott a tudós azon ösztöne, hogy értékelje az írott szót.
Talán csak a maga örömére és használatára írta, de szeretett arra
gondolni, hogy hagy valamit maga után az utókor számára, és
nagy gondot fordított arra, hogy olvashatóan írjon, és rögzítse a
dalok begyűjtésének körülményeit is.
A dolgozószoba csendes volt, csupán Jamie sóhajtott fel
néha, amikor abbahagyta az írást, hogy megdörzsölje zsibbadt
kezét. Egy idő után Mr. Bug jelent meg az ajtónál, és rövid
beszélgetés után Jamie elrakta tollát, és elment az intézőjével.
Roger jelzésképp bólintott, ahogy a többiek búcsút intettek neki,
mert akkor már azzal foglalkozott, hogy visszaidézze és
lejegyezze a hallottakat.
Amikor negyedórával később végzett, elméje kellemesen
kiürült, ő pedig hátradőlt, kihúzta magát, s hátrafeszítette fájó
vállait. Várt néhány percet, hogy a tinta rendesen megszáradjon,
majd elrakta a könyvet, és amíg várt, elővette Brianna egyik
vázlatfüzetét a legalsó polcról.
Brianna nem bánta, ha megnézi a rajzait, mondta neki, hogy
nyugodtan pillantson beléjük. Ugyanakkor csak néha mutatta
meg őket, és csak azokat, amikkel elégedett volt, vagy amiket
konkrétan Rogernek rajzolt. Átlapozta a jegyzetfüzetet, és azt a
tisztelettel vegyes kíváncsiságot érezte, mint azok, akik éppen egy
rejtélyt készülnek feltárni, s elindult, hogy apró bepillantást
nyerjen Brianna elméjének rejtelmeibe.
Ez a könyv rengeteg portrévázlatot tartalmazott a
kisbabáról, körtanulmányokat.
 Megállt az egyik kis rajznál, mert felötlött benne egy emlék.
Az alvó Jemmyt ábrázolta, hason fekve, izmos kis teste íjként
hajlott meg. Adso, a macska mellette állt, és ugyanolyan
testtartást vett fel, állát Jemmy kövér kis lábára rakta, résnyire
nyitott szeme áldott bódultságról árulkodott. Roger emlékezett
erre az alkalomra. Brianna gyakran készített rajzokat Jemmyről,
szinte mindennap, ami azt illeti – de szemből ritkán.
– A kisbabáknak nem is nagyon van arcuk – magyarázta
Rogernek, kritikusan méregetve a fiát, aki szorgalmasan
rágicsálta Jamie lőportartó szarujának bőrszíját.
– Ó, valóban? És akkor az mi ott a feje elején? – Roger a
padlón feküdt a kisbabával és a macskával, és onnan vigyorgott
Briannára, ami megkönnyítette a lány dolgát, hogy szó szerint és
átvitt értelemben is lenézzen Rogerre.
– Úgy értem, szigorúan véve. Természetesen van arcuk, de
mindegyik ugyanúgy néz ki – mondta.
– Bölcs apa az, aki megismeri a saját gyerekét, igaz? –
viccelődött Roger, de azonnal meg is bánta, amikor meglátta a
lány pillantásán átsuhanó árnyakat. Az árnyak tovaillantak, oly
gyorsan, mint egy nyári felhő, de attól még a dolog megtörtént.
– Nos, a rajzoló szempontjából nincsenek. – Zsebkését kissé
hegyes szögben tartva kihegyezte szénceruzáját. – Nincsenek
csontjaik, mármint olyanok, amiket látni lehetne. Márpedig a
csontok azok, amiket felhasználva meg lehet mutatni az arc
alakját. Csontok nélkül nem sok minden marad.
Csontok ide vagy oda, Briannának figyelemre méltó érzéke
volt ahhoz, hogy megragadja az arckifejezések apró különbségeit.
Mosolyogva nézte az egyik rajzot: Jemmy arca egy olyan
személy mértéktartó és félreérthetetlen arckifejezését hordozta,
aki minden erejével azon van, hogy egy elképesztően borzalmas
anyaggal töltse meg a pelenkáját.
Jemmy képein kívül volt néhány oldal, amin mintha
műszaki ábrák lettek volna. Mivel ezeket nem találta
különösebben érdekesnek, lehajolt, és visszarakta ezt a
vázlatfüzetet, és elővett egy másikat.
Rögtön rájött, hogy ez nem vázlatfüzet. A lapok zsúfolásig
voltak Brianna rendezett, dőlt betűivel.
Roger kíváncsian átlapozta a könyvet. Ez nem egy szabályos
napló volt, Inkább csak az álmait jegyezte fel benne.
Múlt éjjel azt álmodtam, hogy leborotváltam a lábam. Roger
elmosolyodott az álom véletlenszerű jellegén, de eszébe jutott
Brianna lábszára, a csillogó bőrű és hosszú csontú végtag, és
tovább olvasott.

Apu borotváját és borotvakrémét használtam, és

arra gondoltam, hogy le fog szidni, ha rájön, de nem
aggódtam. A borotvakrém fehér dobozban van, rajta
vörös betűkkel Old Spice felirat. Nem tudom, hogy
létezett-e valaha ilyen borotvakrém, de apának
mindig ilyen illata volt, Old Spice arcszesz és
cigarettafüst. Ő maga nem dohányzott, de a
munkatársai igen, és a kabátjának mindig olyan
szaga volt, mint a nappali levegőjének egy buli után.

Roger nagy levegőt vett, mert félig öntudatlanul

visszaemlékezett a friss sütemény és tea, a bútorápoló és az
ammónia illatára. Nem volt cigarettázás, és díszes
összejöveteleket sem rendeztek a paplakban, apja kabátja
azonban szintén füstszagot árasztott.

Egyszer Gayle azt mesélte, hogy elment szórakozni

Chrisszel, de nem volt ideje leborotválni a lábát, és
egész este próbálta megakadályozni, hogy Chris
rátegye a kezét a térdére, mert attól félt, hogy
megérzi a borostát rajta. Ezután mindig, amikor a
lábamat borotváltam, ez jutott eszembe, és
végigsimítottam a combomon, hogy nehogy
kimaradjon valami, vagy hogy elég ha csak térdig
borotválom meg a lábam.

Brianna combján olyan finom volt a szőr, hogy alig lehetett

érezni, és látni is csak akkor lehetett, ha meztelenül Roger fölé
állt, amikor a napfény a háta mögül sütött, és arany fénnyel
vonta őt be, és a titokzatosság törékeny dicsfényével ragyogott. A
gondolat, hogy rajta kívül ezt senki nem fogja látni, elégedett
melegséggel töltötte el, mint egy fösvényt, aki boldogan számolja
minden aranyát és rézpénzét, és élvezi, hogy titkos vagyonát
nem fenyegeti az, hogy ellopnák, vagy hogy bármi történne vele.
Lapozott, és kimondhatatlan bűntudata volt, amiért ilyen
behatolási követ el, ugyanakkor ellenállhatatlanul vonzotta a
vágy, hogy belépjen Brianna álmainak soha nem látott világába,
és megismerje azokat a képeket, amik megtöltötték felesége alvó
elméjét.
A bejegyzések nem voltak keltezve, de mindegyik ugyanúgy
kezdődőtt: Múlt éjjel azt álmodtam.

Múlt éjjel azt álmodtam, hogy esett. Aligha meglepő,

mert tényleg esett, és már két napja esik. Amikor
reggel kimentem az illemhelyre, át kellett ugranom
egy hatalmas pocsolyát az ajtó előtt, és bokáig
süllyedtem az áfonyabokor mellett a puha sárba.
Tegnap este úgy feküdtünk le, hogy az eső kopogott a
tetőn. Olyan jó volt összebújni Rogerrel a jó meleg
ágyban egy ilyen nedves, hideg nap utáni Esőcseppek
hullottak be a kéményen és párologtak el sziszegve a
tűzben. Történeteket meséltünk egymásnak a
fiatalkorunkból. Talán ezért álmodtam erről, mert a
múlton gondolkoztam.
Nem volt semmi különös az álomban, csak az, hogy
Bostonban voltam, és az ablakon néztem ki, néztem,
ahogy elmennek az autók, és messzire fröccsen a
kerekeik alól a víz, és hallottam a susogást és az
abroncsok surranását a nedves utakon.
Amikor felébredtem, még mindig hallottam ezt a
hangot. Olyan tisztán hallottam magamban, hogy
oda kellett mennem az ablakhoz, és ki kellett néznem
rajta, mert félig azt vártam, hogy egy forgalmas utat
fogok látni, ami az esőben tovasuhanó autókkal van
 teli. Megdöbbentem, hogy fenyőfákat, gesztenyéket,
vad fűféléket és kúszónövényeket láttam, és nem
hallottam mást, mint a pattogó vízcseppek halk
csöpögését, ahogy remegve gurulnak le a
lapulevelekről.
Minden olyan élénkzöld és buja, olyan egészséges
zöld, olyan dús és túlburjánzó, mint egy dzsungel
vagy mint egy idegen bolygó, egy hely, ahol még
sosem jártam, és semmi nem volt ismerős, pedig
mindennap látom.
Egész nap hallottam az esőben surrogó
gumiabroncsokat, valahonnan a hátam mögül.

Roger bűntudattal, de lenyűgözve lapozott.

Múlt éjjel azt álmodtam, hogy autót vezettem. Ez a

saját kék Mustangom volt, és egy kanyargós, hegyi
úton hajtottam vele gyorsan, ezek között a hegyek
között. Sosem vezettem még ezek között a hegyek
között, habár bejáram már New York állam erdős
hegyvidékeit. De az biztos, hogy itt voltam, tudtam,
hogy a Ridge-en vagyok.
Annyira valóságos volt. Még mindig érzem, hogy a
szél belekapaszkodik a hajamba, érzem a
kormánykereket a kezemben, a motor rezgését és a
kerekek pattogását a köveken, de ez az érzés – ahogy
maga az autó is – nem létezhet. Most nem történhet
meg sehol máshol, csak a fejemben. Mégis itt van,
beágyazva az agysejtjeimbe, és olyan valóságos, mint
az árnyékszék odakint, és várja, hogy egyetlen
szinapszison átugró ingerülettel újra életre keltsék.
Ez egy másik furcsaság. Senki nem tudja, mi az a
szinapszis, csak én, anya és Roger. Milyen furcsa:
mintha mi hárman megannyi titkot osztanánk meg
egymással.
Na, mindegy, az a bizonyos dolog – a vezetés – egy
 ismert emlékhez kötődik. De mi van azokkal az
álmokkal, amik ugyanolyan élénkek, ugyanolyan
valóságosak, és olyasmikről szólnak, amikről ébren
nincs tudomásom?
Lehet, hogy bizonyos álmok olyan események
emlékei, amik még nem történtek meg?
Múlt éjjel azt álmodtam, hogy szeretkezem Rogerrel.

Roger éppen becsukta volna a könyvet, mert bűntudatot

érzett, amiért Brianna dolgaiban vájkált. A bűntudat még mindig
gyötörte, nagyon is, de teljességgel hatástalannak bizonyult, hogy
legyőzze a kíváncsiságát.
Az ajtóra pillantott, de a ház csendes volt. Az asszonyok a
konyhában sürögtek-forogtak, senki nem volt a dolgozószoba
közelében.

Múlt éjjel azt álmodtam, hogy szeretkezem Rogerrel.

Nagyszerű volt, mert most az egyszer nem
gondolkodtam közben, és nem néztem magam
kívülről, ahogy mindig szoktam. Sőt, sokáig nem is
voltam tudatában annak, hogy én vagyok az. Csak ez
a… nagyon vad, izgalmas dolog létezett, aminek a
része voltam, és Roger is a része volt, de nem létezett
sem ő, sem én, csak mi együtt.
A vicces az, hogy Roger jelen volt, de nem gondoltam
rá Rogerként. Név szerint nem, nem Rogerként.
Olyan volt, mintha másik neve lett volna, egy titkos,
igazi név, de én tudtam, mi az. (Mindig azt
gondoltam, hogy mindenkinek van egy ilyen neve,
egy olyan, amire nincs szó. Tudom, ki vagyok, de
bárki is az, a neve nem Brianna. Én vagyok az, de ez
minden. Az „én” megteszi arra, hogy helyettesítse
azt, amiről beszélek, de hogy lehet elmagyarázni
valakinek a titkos nevét?)
Én viszont tudtam Roger igazi nevét, és úgy tűnt,
ezért működik a dolog. Márpedig nagyon is
 működött. Nem gondolkoztam rajta és nem
aggódtam miatta, és csak a végén gondoltam arra,
hogy „Hé, ez most tényleg megtörténik!”.
Aztán tényleg megtörtént, és minden feloldódott és
megrázkódott és lüktetett…

Itt Brianna kisatírozta a sor további részét, és a margóra egy

apró megjegyzést írt keresztben:

Nos, egyik könyv se tudja leírni, amit valaha

olvastam, hogy mi történt!

Döbbent lelkesedése ellenére Roger felnevetett, majd gyorsan

elhallgatott és körülnézett, hogy még mindig egyedül van-e.
A konyhából jöttek hangok, de nem hallotta lépések zaját a
folyosó felől, s így pillantása visszatért a lapra, mert úgy
vonzotta, mint vasreszeléket a mágnes.

Lehunytam a szemem – álmomban –, és csak

feküdtem ott, miközben a kis áramütések egyre csak
futottak végiga testemen, aztán kinyitottam a
szememet, és Stephen Bonnet volt bennem.
Ez akkora megrázkódtatás volt, hogy felébredtem rá.
Úgy éreztem, hogy sikítottam – a torkom is
megfájdult –, de valójában biztos, hogy nem, mert
Roger is, és a kisbaba is mélyen aludt. Teljesen
kimelegedtem, le is izzadtam, de fáztam is, és kalapált
a szívem. Sokáig tartott, amíg úgy megnyugodtam,
hogy újra el tudtam aludni. A madarak tovább
csicseregtek.
Végül is pontosan ez volt, ami segített
visszaaludnom: a madarak.
Apa – és jut eszembe, apu is – mondta, hogy a
szajkók és a varjak riasztják egymást, amikor valami
veszélyt éreznek a közelben, de az énekesmadarak
ilyenkor elhallgatnak, szóval amikor erdőben
 vagyok, erre figyeljek oda. Amilyen hangzavar volt a
ház körüli fákon, tudtam, hogy biztonságban
vagyok, senki nem jár odakint.

Az oldal alján volt egy kis üres rész. Roger megfordította a

lapot. Érezte, hogy izzad a tenyere, és a szíve a fülében dobog. Az
írás folytatódott a lapp túloldalának tetején. Itt nagyobb
körültekintéssel írt Brianna, kerek és álló betűkkel, mintha az
élmény első sokkjának elmúltával ő is visszatért volna, hogy
makacs elővigyázatossággal tovább gondolkozzon álmán.

Megpróbáltam elfelejteni, de nem ment. Újra vissza-

és visszatért elmémbe, úgyhogy végül kimentem,
hogy egyedül dolgozzak a gyógynövényét
kamrában. Ilyenkor anya törődik Jemmyvel, mert
mindenbe belemászik, úgyhogy tudtam, hogy egy
kicsit egyedül lehetek. Leültem hát a sok fellógatott
köteg között, lehunytam a szemem, próbáltam
felidézni minden egyes részletet, és közben arra
gondolni, hogy minden rendben, és hogy ez csak egy
álom. Mert Stephen Bonnet megijesztett, és a
gyomrom is felkavarodott, amikor az álom végére
gondoltam, de tényleg emlékezni akartam, hogy
milyen volt. Hogy milyen érzés volt, én mit
csináltam, hogy újra megcsinálhassam, de ezúttal
Rogerrel. De folyton az az érzésem, hogy nem
tehetem meg, hacsak nem jut eszembe Roger titkos
neve.

Itt véget ért a bejegyzés. Az álmok tovább folytatódtak a

következő lapon, de Roger nem olvasott tovább.
Nagyon óvatosan becsukta a könyvet, és visszadugta azt a
többi mögé a polcra. Felállt, és egy ideig csak nézett ki az
ablakon, s öntudatlanul a nadrágja varrásába dörzsölte izzadt
tenyerét.
 ÖTÖDIK RÉSZ

MERT JOBB HÁZASSÁGBAN ÉLNI,

MINT ÉGNI
 39

Álmok kertjében
– Szerinted egy ágyban fognak aludni?
Jamie nem emelte fel a hangját, de nem is igyekezett halkan
beszélni. Szerencsére a terasz túlsó végén álltunk, így az ifjú pár
nem hallhatott minket. Jó néhány fej viszont felénk fordult.
Ninian Bell Hamilton tágra nyílt szemmel bámult minket.
Ragyogó mosolyt vetettem rá, és üdvözlésképpen
megrebegtettem összecsukott legyezőmet egy idősebb skót
úriember felé, közben gyorsan oldalba böktem Jamie-t.
– Szép és tiszteletre méltó dolog, hogy ilyesmi miatt aggódik
egy unokaöcs a nagynénjével kapcsolatban – morogtam.
Jamie könyöktávolságon kívülre csússzam, és felvonta a
szemöldökét.
– Mi köze ehhez a tiszteletnek? Össze fognak házasodni. És
jóval a beleegyezési korhatár fölött vannak mindketten – tette
hozzá, miközben Ninianre vigyorgott, akinek arca élénk
rózsaszínűre vált, ahogy megpróbált elnyomni egy mosolyt. Nem
tudom, milyen idős Duncan Innes, de úgy saccoltam, hogy az
ötvenes évei közepén járhat. Jamie nagynénje, Jocasta, legalább
egy évtizeddel idősebb kellett, hogy legyen.
Épp láttam Jocastát a köztünk lévő tömeg fölött, kegyesen
fogadta a barátok és szomszédok üdvözlését a terasz túlsó végén.
A magas asszony sárgásbarna gyapjút viselt, oldalán hatalmas
kővázákban szárított aranyvesszőkötegek díszlettek, mellette
fekete komornyikja, Ulysses állt, méltóságteljes parókában és
zöld libériában. Elegáns csipke fejfedőjében, mely kitűnő
MacKenzie-vonásait koronázta, kétségtelenül Jocasta volt River
Run ültetvényének királynője. Lábujjhegyre álltam, és a
vőlegényt kerestem.
Duncan valamivel alacsonyabb volt Jocastánál, de attól még
látnom kellett volna. Láttam őt korábban, még reggel.
Káprázatosan festett a legszebb felföldi ruhájában, bár szörnyen
kínosan érezte magát. A nyakamat nyújtogattam, és kezemet
Jamie karjára tettem, hogy megőrizzem az egyensúlyomat.
Jamie megfogta a könyökömet, hogy megtartson.
– Mit keresel, Sassenach?
– Duncant. Nem a nagynénéddel kéne lennie?
Ránézésre senki sem tudta volna megállapítani Jocastáról,
hogy vak, és hogy azért áll ott a két nagy váza között, hogy
tájékozódjon, és hogy Ulysses azért van mellette, hogy az eléje
járuló vendégek nevét súgja a fülébe. Láttam, hogy bal kezét
lassan kinyújtja oldalra, megérinti az üres levegőt, majd
visszahúzza. Az arckifejezése azonban nem változott, továbbra is
mosolygott és bólintott, és közben mondott valamit Henderson
bírónak.
– Kereket oldott a nászéjszaka előtt? – vetette föl Ninian,
állát felszegve és mindkét szemöldökét felvonva, hogy
megpróbáljon a tömeg fölé látni anélkül, hogy lábujjhegyre
kellene állnia. – Magam is kicsit ideges lennék ebben a
helyzetben. A nagynénje csinos nő, Fraser, de a japán király
golyóit is le tudná fagyasztani, ha akarná.
Jamie szája megremegett.
– Talán valami dolga akadt Duncannek – mondta. – Bármi
lehet is az oka. Reggel óta négyszer volt az árnyékszéken.
Erre az én szemöldököm is felszaladt. Duncan krónikus
székrekedésben szenvedett. Ami azt illeti, hoztam neki egy
csomag szennalevelet és kávégyökeret, Jamie durva
megjegyzései ellenére, hogy milyen illetlen nászajándékok ezek.
Duncan biztosan idegesebb, mint gondoltam.
– Nos, nem fogja nagy meglepetés érni a nagynénémet,
miután már három férje volt ezelőtt – mondta Jamie, Hamilton
morgására válaszul. – Duncan viszont most először házasodik.
Ez minden férfi számára nagy esemény. Emlékszem, milyen volt
az én nászéjszakám! – Rám vigyorgott, és éreztem, hogy elönti a
hő az arcomat. Én is emlékeztem. Nagyon is.
– Szerinted nincs idekint nagyon meleg? – Elefántcsontszínű
csipkés legyezőmet egy mozdulattal kinyitottam, és elkezdtem
legyezni vele az arcomat.
 – Tényleg? – kérdezte, továbbra is vigyorogva. – Én észre
sem vettem.
– Duncan igen – vetette közbe Ninian. Ráncos ajkait
összezárta, hogy visszatartsa a nevetést. – Amikor utoljára
láttam, úgy izzadt, mint a puding a tűz fölött.
Valójában egy kicsit hűvös volt, annak ellenére, hogy a
kőterasz sarkain álló öntöttvas kádak tele voltak forró parázzsal,
amikből almafa édes illatát árasztó füst gomolygott. Szárba
szökkent a tavasz, és dús zöld volt a gyep és a folyó menti fák is,
de a reggeli levegő még a tél éles fogaival harapott. Még mindig
tél volt a hegyekben, és amikor lejöttünk River Runba, még
egészen délen, Greensboroughban is láttunk havat, bár a
nárciszok és a krókuszok bátran kidugták fejüket a fehér takaró
alól.
A mai azonban egy tiszta, fényes márciusi nap volt, és
nyüzsögtek az esküvői meghívottak a házban és a teraszon, a
pázsiton és a kertben. Úgy feszítettek legjobb ruháikban, mint
megannyi lepke, amik túl korán indultak első repülésükre.
Jocasta házassága egyértelműen az év társasági eseményének
ígérkezett, legalábbis Cape Fear előkelőségei számára. Közel
kétszáz ember volt itt, még Halifaxből és Edentonból is jöttek.
Ninian halkan mondott valamit Jamie-nek gaelül, oldalvást
rám sandítva, Jamie egy frappánsan megfogalmazott, rendkívül
trágár megjegyzéssel válaszolt, ártatlanul a szemembe nézve
közben, mire az idősebb férfi majd’ megfulladt a nevetéstől.
Mostanra már egészen jól értettem gaelül, de voltak
pillanatok, amikor bölcsebbnek láttam erről hallgatni. Széttártam
legyezőmet, hogy elrejtsem arckifejezésemet. Való igaz, hogy
beletellett némi gyakorlásba, hogy kecsesen bánjak a legyezővel,
de ez egy hasznos társasági eszköz volt olyasvalaki számára, aki
azzal volt megátkozva, hogy semmilyen érzelmét nem tudta
palástolni. De még a legyezők képességeinek is megvolt a maguk
határa.
Magukra hagytam a beszélgetőket, mert minden esély
megvolt arra, hogy társalgásuk színvonala tovább süllyed.
Szemügyre vettem a társaságot, a hiányzó vőlegény után
kutatva. Duncan talán tényleg megbetegedett, és nem csupán
ideges volt. Ha így van, akkor jobb, ha megnézem.
– Phaedre! Láttad ma reggel Mr. Innest? – kérdeztem.
Jocasta öltöztetőnője suhant el mellettem, karja tele volt
asztalterítőkkel, de ahogy odaszóltam neki, azonnal megállt.
– Nem láttam Duncan urat a reggeli óta, asszonyom –
mondta, és megcsóválta csinos főkötőbe bújtatott fejét.
– Hogy nézett ki? Evett rendesen?
A reggeli egy többórás esemény volt, a házban lakó vendégek
a tálalóktól szolgálták ki magukat, és azt ettek, amit
megkívántak. Alighanem az Idegesség bántotta Duncan beleit, és
nem ételmérgezés volt, de egyik-másik kolbászt, amit feltálalva
láttam, elég gyanúsnak találtam.
– Nem, asszonyom, egy falatot sem. – Phaedre sima
homlokán barázdák formálódtak. Nagyon kedvelte Duncant. – A
szakács megpróbálta megkísérteni egy finom sült tojással, de ő
csak megrázta a fejét, és nézett sápadtan. Egy pohár rumpuncsot
azért megivott – mondta, és maga is mintha kissé felderült volna
e gondolatra.
– Igen, az majd helyreteszi – jegyezte meg Ninian. – Egyet
se aggódj Mrs. Claire, Duncan rendben lesz.
Phaedre pukedlizett, és elindult az asztalok felé, amiket éppen
akkor terítettek meg a fák alatt, keményített köténye csattogott a
szélben. A roston sülő sertéshús ínycsiklandó illata szállt tova a
hűvös reggeli szélben, és illatos hikoridió szállt fel a tűzhelyről,
ahol szarvascombokat, bárányoldalast és tucatnyi baromfit
forgattak roston, a tűz felett. Gyomrom hangos vágyakozással
kordult egyet, szoros fűzőm ellenére.
Úgy tűnt, sem Jamie, sem Ninian nem hallotta meg, de
diszkréten arrébb léptem, és a pázsitot kezdtem vizsgálni, ami a
terasztól a folyópartig nyúlt, Nem voltam annyira meggyőződve
a rum áldásos hatásairól, különösen, ha üres gyomorra
fogyasztották azt. Persze nem Duncan lesz az első vőlegény, aki
igencsak illuminált állapotban fog az oltár elé járulni, de mégis…
Brianna, aki sugárzóan gyönyörű volt a tavaszi ég kékjét
idéző gyapjúruhájában, a gyepet díszítő egyik márványszobor
mellett állt, és Jemmyt egyensúlyozta a csípőjén, miközben
elmélyült beszélgetést folytatott Gerald Forbesszal, az ügyvéddel.
Nála is volt egy legyező, de e pillanatban az eszköz a szokásosnál
hasznosabb feladatot kapott. Jemmy szerezte meg, és elszánt
összpontosítással apró rózsaszín arcán, a legyező elefántcsont
nyelét rágcsálta.
Persze Briannának nálam sokkal kevésbé volt szüksége jó
legyezőtechnikára, mert örökölte Jamie azon képességét, hogy
minden gondolatát kellemesen üres ábrázat mögé tudta rejteni.
Ezen álarcát megint felöltötte, ami el is árulta számomra, hogy
milyen véleménnyel volt Mr. Forbesról. Hol lehet Roger? –
tűnődtem. Korábban Briannával volt.
Jamie-hez fordultam, hogy megkérdezzem, mit gondol erről
a járványos férjeltűnésről, de rájöttem, hogy ő is megfertőződött
benne. Ninian Hamilton már valaki mással beszélgetett, és
oldalamon most már pár rabszolga állt, akik roskadoztak egy új
demizson konyak súlya alatt, miközben a frissítők asztalához
igyekeztek. Elugrottam előlük, és körbenéztem, hátha meglátom
Jamie-t.
Ő azonban eltűnt, mint szürke szamár a ködben.
Körbefordultam, a teraszt és a gyepet pásztáztam, de nyomát
sem láttam a mozgó tömegben, hunyorogtam a verőfényes
napsütésben, és a szemem fölé emeltem a kezem napellenzőnek.
Nem mintha Jamie feltűnés nélkül el tudott volna vegyülni:
felföldi volt, akinek viking óriások vére csörgött az ereiben, s így
egy bő fejjel magasodott szinte az összes férfi fölé, haja pedig
polírozott bronzszínben tündökölt a napfényben. Mindennek
tetejébe a legjobb öltözékét húzta Jocasta esküvőjére, vörös és
fekete tartánt, övvel, a szebbik szürke kabátját és mellényét, és
mellé a legrikítóbb, vörös és fekete, argyle mintás harisnyáját,
ami valaha díszítette egy skót lábszárát. Olyan feltűnő volt
benne, mint a vér a tiszta vásznon.
Nem találtam őt, de észrevettem egy ismerős arcot.
Lementem a teraszról, és átvágtam a mulatozók között.
– Mr. MacLennan! – Az illető a hangom felé fordult
meglepetten, de szívélyes mosoly terült el jámbor arcán.
 – Mrs. Fraser!
– Úgy örülök, hogy látom! – mondtam, és kezet nyújtottam
neki. – Hogy van? – Sokkal jobban nézett ki most, tiszta, rendes
sötét öltönyben és egy sima, áttört mintás kalapban, mint amikor
utoljára láttam. Az arca viszont kicsit beesett volt, és szemei
mögött megmaradt az árnyék, még akkor is, amikor rám
mosolygott.
– Ó… Megvagyok, asszonyom, egész jól.
– Ön… hol lakik mostanában? – Diszkrétebbnek tűnt így
feltenni a kérdést, mint úgy, hogy „miért nincs börtönben?”. Mr.
MacLennan nem volt ostoba, válaszolt mindkét kérdésre.
– Nos, a férje volt olyan kedves, és írt Mr. Niniannek –
biccentett Ninian Bell Hamilton vékony alakja felé, aki a pázsit
túloldalán éppen heves diskurzust folytatott valakivel –, és
beavatta őt a gondjaimba. Mr. Ninian nagy támogatója a
Rendfenntartóknak, tudja, és Henderson bíró jó barátja. – Száját
összeszorítva eltöprengett. – Nem tudnám megmondani, hogy s
mint történt, de Mr. Ninian a segítségemre sietett, és kihozott a
börtönből, aztán saját házába fogadott, úgyhogy jelenleg ott
tartózkodom. Ez kedves volt tőle, igen kedves. – Nyilvánvaló
őszinteséggel beszélt, de a tekintete üres volt. Gondolkoztam, mit
is mondhatnék, amivel visszahozhatnám a jelenbe, de Ninian
egy kiáltására felébredt révületéből, így a gondom elszállt. Abel
udvariasan kimentette magát, és ment, hogy segédkezzen a
vitában.
Végigmentem a pázsiton, és a legyező fölött oda-
odabiccentettem ismerőseimnek. Örültem, hogy újra láttam
Abelt, és hogy megtudhattam, legalább testileg rendben van, de
láttára tagadhatatlanul összeszorult a szívem. Az volt az
érzésem, hogy nem sokat számít Abel MacLennan számára,
hogy hol tartózkodik a teste, a szíve úgyis a felesége mellett
feküdt a sírban.
Miért hozta el őt ma Ninian? – tűnődtem. A mai esküvő csak
a saját házasságát juttatja Abel eszébe, az esküvők már csak
ilyenek.
A nap már elég magasan járt ahhoz, hogy megmelegítse a
levegőt, de én mégis megborzongtam. A gyászoló MacLennan
látványa túlságosan is a Culloden utáni napokra emlékeztetett,
amikor visszatértem a saját koromba, mert úgy tudtam, Jamie
meghalt. Nagyon is jól ismertem, milyen az, ha az embernek
meghal a szíve. Alvajáróként élni túl minden napot, és nyitott
szemmel feküdni éjszakánként, nyugalmat nem lelve, és békét
nem, csak ürességet érezve.
Jocasta hangja szállt felém a teraszról, aki Ulyssest szólította.
Jocasta elvesztette három férjét, és most a negyedikhez készült
hozzámenni. Lehet, hogy vak volt, de nem volt üresség a
szemeiben. Azt jelentette volna ez –tűnődtem –, hogy nem
viselte szívén a férjei sorsát? Vagy csak azt, hogy igen erős
asszony, aki képes legyőzni a bánatot, nemcsak egyszer, hanem
újra és újra?
Egyszer én is megtettem, Brianna kedvéért. De Jocastának
nem voltak gyerekei, most legalábbis nem. Vajon voltak valaha
gyerekei, akiknek kedvéért túllépett megtört szíve fájdalmán,
hogy utána értük éljen?
Megráztam magam, és megpróbáltam eloszlatni e
melankolikus gondolatokat. Végül is ez egy ünnepi esemény, a
párválasztás napja. A somfák virágba borultak az erdőben, és az
udvarló kékmadarak és kardinálispintyek konfettiként röpködtek
ki-be a zöldülő ágak között, buja vágytól hajtva.
– Még szép, hogy igen! – hördült fel egy nő, ellentmondást
nem tűrő hangon. – Istenem, de hiszen egyazon házban élnek
hónapok óta!
– Igen, ez így van – értett egyet, bár kételkedő hangsúllyal, a
beszélgetőtársa. – De ez nem olyan egyértelmű, ha látja őket az
ember. Hiszen alig pillantanak egymásra! Úgy értem… Persze, az
asszony nem is nézhet rá, hiszen vak, de mégis azt gondolná az
ember…
Szóval nem csak a madarak, gondoltam ámultan. Mintha az
összegyűltek mindegyikében bugyogni kezdtek volna bizonyos
éltető nedvek. Ahogy felpillantottam a teraszra, láttam, hogy
fiatal nők verődtek össze, kis csoportokban vihorásztak és
pletykáltak, mint a tyúkok, mialatt a férfiak látványosan, hanyag
nemtörődömséggel vonultak fel-alá előttük, legszebb alkalmi
ruhájukban parádézva, mint megannyi felcicomázott páva. Nem
lennék meglepve, ha néhány eljegyzés is köttetne a mai ünnepség
folyományaként, és néhány hölgy is teherbe esne. A szexualitás
benne volt a levegőben. Éreztem az illatát a tavaszi virágok és a
fövő ételek nehéz aromái között.
Melankóliám egészen alábbhagyott, bár még mindig erős
késztetést éreztem, hogy megtaláljam Jamie-t.
A pázsit egyik oldalán lementem, a másikon fel, de nyomát
sem láttam sehol az ültetvény főépülete és a móló között, ahol a
libériás rabszolgák még mindig a folyó felől késve érkező
vendégeket üdvözölték. A várva várt és igencsak elkésett
vendégek egyike az a pap volt, akinek az ifjú párt Kellett volna
összeadnia.
LeClerc atya jezsuita volt, aki New Orleansból indulva egy
Quebec közelében lévő misszióba tartott, de Jocastának egy, a
Jézus Társaságának adott bőkezű adománya elcsábította a
kötelesség szigorú ösvényéről. Lehet, hogy pénzen nem lehet
boldogságot venni, de az biztos, hogy nagyon hasznos eszköz.
A másik irányba pillantottam, és a földbe gyökerezett a
lábam. Az egyik oldalon találkozott a pillantásunk Ronnie
Campbell-lel, aki fejet hajtott. Viszonzásképpen felemeltem a
legyezőmet, de a gondolataim annyira máshol jártak, hogy nem
lettem volna képes beszélni vele. Még mindig nem találtam meg
Jamie-t, de ekkor észrevettem valamit, ami alighanem
megmagyarázta, miért tűnt el Jamie oly hirtelen. Ronnie apja,
Farquard Campbell közeledett felém a pázsiton, a móló felől, egy,
az Őfelsége hadseregének vörös és őzbarna egyenruháját viselő
úriember társaságában, illetve egy másikkal, haditengerészeti
egyenruhában: Wolff hadnaggyal.
A férfi láttán kellemetlen érzés kerített hatalmába. Wolff
hadnagy nem tartozott a kedvenceim közé. Más ismerősei sem
szívelték őt különösebben.
Észszerű lépésnek gondoltam, hogy őt is meghívták, hiszen
Őfelsége Haditengerészete volt a River Run-i faanyag, kátrány és
terpentintermékek legnagyobb vásárlója, és Wolff hadnagy
képviselte a Haditengerészetet efféle ügyekben. És az is
elképzelhető volt, hogy Jocastának személyesebb okai is voltak
arra, hogy meghívja őt: a hadnagy korábban megkérte Jocasta
kezét. Ahogy az asszony fanyarul megjegyezte, nem azért, mert
olyannyira vágyott volna rá, hanem mert River Runra akarta
rátenni a kezét.
Igen, láttam rajta, hogy élvezi a hadnagy társaságát.
Duncan, aki természeténél fogva kevésbé volt fogékony a hátsó
szándéktól hajtott lépésekre és a manipulációkra, nem annyira.
Farquard Campbell megpillantott, és el is indult felém a
pázsiton, a fegyveres erőkel a nyomában. Szétnyitottam a
legyezőt, és arcvonásaimat egy udvarias beszélgetéshez
állítottam be, de – nagy megkönnyebbülesemre – a hadnagy
észrevette, hogy az egyik szolgáló egy tálca poharat visz a
teraszon át, és a nyomába eredt, faképnél hagyva kísérőit némi
frissítő kedvéért.
A másik úriember, aki szintén katona volt, a hadnagy után
pillantott, de engedelmesen követte Farquard Campbellt.
Hunyorogva néztem utána, de biztos voltam benne, hogy még
nem találkoztunk. Miután az utolsó felföldi ezredet is
visszarendelték ősszel, a gyarmatokon már mindenütt szokatlan
volt egy vörös kabát látványa. Ki lehet ez?
Arcvonásaim egy – remélhetőleg – kellemes mosolyba
rendeződtek, illedelmesen pukedliztem, s hímzett szoknyámat a
legelőnyösebb formába rendeztem.
– Mr. Campbell. – Lopva mögé pillantottam, de Wolff
hadnagy szerencsére eltűnt az alkoholtartalmú italok utáni
hajszában.
– Mrs. Fraser. Szolgálatára, asszonyom. – Farquard
kecsesen berogyasztotta a lábát. Mr. Campbell, aki egy idősebb,
szikkadt férfi volt, a szokásos higgadt formáját hozta fekete
selyempuplin öltözékében, és csak egy kis fodros csomóval a
nyakán járult hozzá a vigassághoz.
Átnézett a vállam fölött, és kissé zavartan vonta össze a
szemöldökét.
– Láttam, legalábbis látni véltem önnel a férjét.
 – Ó, nos, azt hiszem… Jamie-nek dolga támadt… –
Legyezőmet megrebbentettem a fák felé, ahol azok a bizonyos
létesítmények bujkáltak, amiket diszkrét távolság és egy sor fehér
fenyő választott el a főépülettől.
– Ó, már értem. Hát igen. – Campbell megköszörülte a
torkát, és a mellette álló férfi felé intett. – Mrs. Fraser, engedje
meg, hogy bemutassam Donald MacDonald őrnagyot.
MacDonald őrnagy egy harmincas évei végén járó, jóképű
úriember volt, hegyes karvalyorral. Cserzett bőrű arca és egyenes
tartása a karrierista katonák sajátja volt, és megnyerő mosolyát
csak világoskék szemei árulták el, amik ugyanolyan világosak és
élénk árnyalatúak voltak, mint Brianna ruhája.
– Szolgálatára, asszonyom – hajolt meg, igen kecsesen. –
Szabad megjegyeznem, asszonyom, mennyire illik önhöz ez a
szín?
– Természetesen – feleltem kissé megenyhülve. –
Köszönöm.
– Az őrnagy csak az imént érkezett Cross Creekbe.
Biztosítottam, hogy a mai esténél keresve sem találhatna
nagyszerűbb alkalmat, hogy megismerkedjen honfitársaival, és
megismerje a környezetet. – Farquard széles mozdulattal a
terasz felé intett, az egész társaságra egyszerre utalva, ami
valóban magába foglalta a Cape Fear-i előkelőségek színe-javát.
– Valóban – erősítette meg udvariasan az őrnagy. – Azóta
nem hallottam ennyi skót nevet, mióta utoljára Edinburghban
voltam. Mr. Campbell értésemre adta, hogy az ön férje Mrs.
Cameron unokaöccse. Vagy helyesebb lenne Mrs. Innest
mondanom?
– Igen. Találkozott már Mrs…. ööö… Innesszel? – A terasz
túlsó vége felé pillantottam. Még mindig nem láttam sehol
Duncant, Rogerről és Jamie-ről már nem is beszélve. A francba,
hát mégis hol van mindenki? Csúcstalálkozót tartanak az
árnyékszéken?
– Nem, de már alig várom, hogy tiszteletemet tehessem. A
néhai Mr. Cameron apám, a stornowayi Robert MacDonald
ismerőse volt. – Parókás fejével diszkréten aprót biccentett a kis,
fehér márványépület felé, imi a pázsit oldalában állt, a
mauzóleum felé, ami Hector Cameron földi maradványait őrizte.
– Van a férjének esetleg bármi kapcsolata a lovati Fraserekkel?
Magamban egy morgással nyugtáztam, hogy itt bizony egy
pókháló szövődik éppen, skót módra. Két skót találkozója a
körülményektől teljesen függetlenül mindig azzal kezdődött,
hogy addig-addig kérdezgették és faggatták egymást, amíg
elegendő baráti és rokoni kapcsolatot tártak fel ahhoz, hogy azok
egy hasznos hálózatot alkossanak. Én rendszerint beleragadtam
a klánok és családok ragadós szövevényébe, egy szaftos, kövér
légy módjára estem csapdába és váltam kihallgatóim
martalékává.
Jamie azonban e tudással felvértezve éveken át gyakorlottan
suhant végig e hálók titkos szálai mentén, s távol tartotta magát
a hűség és árulás ragadós csapdáitól, melyek oly sok embernek
okozták a vesztét. Nekiálltam odafigyelni, és küszködve
próbáltam elhelyezni ezt a MacDonaldot az ezernyi másik
hasonló fickó közé.
A keppochi MacDonaldok, az islesi MacDonaldok, a
clanranaldi MacDonaldok, a sleati MacDonaldok. Hány helyen
éltek egyáltalán MacDonaldok, tűnődtem kissé ingerülten. Biztos
megfelelne a legtöbb célra, ha csak egy-két klán lenne. A jelek
szerint ő az islesi MacDonaldok közé tartozott. Az őrnagy
családja a Harris-szigetről származott. A kihallgatás során fél
szemmel a környezetet pásztáztam, de Jamie-t biztonságosan
elnyelte a föld.
Farquard Campbell, aki maga sem volt kezdő játékos,
láthatóan élvezte a verbális tollaslabda adok-kapokot, sötét
szemével ámultan pillantott hol rám, hol az őrnagyra. Ámulata
meglepődéssé vált, amikor befejeztem Jamie származásának
meglehetősen zavaros elemzését, az őrnagy gyakorlott
katekizmusára válaszul.
– Az ön férjének Simon, Lord Lovat volt a nagyapja? –
kérdezte Campbell. – Az Öreg Róka? – Hangját némi
hitetlenkedéssel emelte meg,
– Nos… igen – feleltem, némi rossz érzéssel. – Azt hittem,
ezt ön is tudja.
– Valóban – felelte Farquard. Úgy nézett ki, mint aki lenyelt
egy brandybe áztatott szilvát, és csak túl későn vette észre, hogy
még benne volt a mag. Tudta Jamie-ről, hogy jakobita volt,
akinek megkegyelmeztek, az igaz, de láthatóan Jocasta nem
említette neki Jamie közeli kapcsolatát az Öreg Rókával, akit
árulás vádjával kivégeztek a Stuart felkelésben játszott szerepéért.
A legtöbb Campbell a korona oldalán harcolt abban a bizonyos
összetűzésben.
– Igen – felelte MacDonald, figyelmen kívül hagyva
Campbell reakcióját. Összpontosítva ráncolta kicsit a homlokát.
– Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy ismerhetem a
jelenlegi Lord Lovatot. Ezt a címet, úgy tudom, visszaállították,
nem igaz? – Campbell felé fordulva folytatta magyarázatát. – Az
ifjú Simon az, aki sereget toborzott, hogy harcoljon a franciák
ellen… 58-ban? Nem, 57-ben. Igen, 57-ben. Bátor katona és
nagyszerű harcos. És ő lenne az ön férjének… unokaöccse? Nem,
nagybátyja.
– Fél-nagybátyja – pontosítottam. Az öreg Simon háromszor
nősült, és nem csinált titkot házasságon kívül született
csemetéiből, akik közül az egyik Jamie apja volt. Ezt persze jobb
nem hangoztatni.
MacDonald bólintott, keskeny arca elégedetten ragyogott fel,
miután mindezt ilyen remekül tisztáztuk. Farquard arca is
enyhült valamelyest, hallván, hogy a család hírneve ilyen sokat
jelentett a rehabilitáció terén.
– Pápista volt, persze – tette hozzá MacDonald –, de attól
még kiváló katona volt.
– A katonákról szólva – vágott közbe Campbell –, tudta,
hogy…
Megkönnyebbülten sóhajtottam, amitől megcsikordult
míderem zsinórja, miközben Mr. Campbell finom átmenettel egy
múltbéli katonai esemény elemzése felé terelte az őrnaggyal
folytatott beszélgetés fonalát. Az őrnagy, mint kiderült, nem volt
aktív szolgálatban, de mint sokan mások, jelenleg visszavonult a
szolgálatból, és fél fizetést kapott. Amíg a korona nem tartott
igényt további szolgálataikra, addig a gyarmatokon kóborolva
próbáltak elfoglaltságot találni maguknak. A béke nehéz időszak
volt a hivatásos katonák számára.
Csak várja ki a végét, gondoltam magamban, megborzongva
az eljövendő események tudatában. Négy év, vagy még annyi se,
és az őrnagynak újra lesz éppen elég dolga.
A szemem sarkából egy tartán villanására lettem figyelmes,
de nem Jamie volt az, és nem is Duncan. Egy rejtély azonban
megoldódott, mert Roger volt az, sötét hajjal és jóképűen a
kiltjében. Felragyogott az arca, amikor kiszúrta Briannát a
tömegben, és megnyújtotta lépteit. Brianna a fiú felé fordította a
fejét, mintha megérezte volna Roger jelenlétét, és az ő arca is
kivirult válaszul.
Roger odaért Brianna mellé, és ügyet sem vetve a lány
mellett álló úriemberre, átkarolta Briannát, és alaposan szájon
csókolta. Ahogy elhúzódtak egymástól, kezét nyújtotta, hogy
elvegye Jemmyt, és egy utolsó csókot nyomott Brianna selymes
vörös hajára.
Visszafordultam aktuális beszélgetőpartneremhez, és csak
megkésve vettem észre, hogy Farquard Campbell úgy beszélt
hozzám már egy ideje, hogy meg sem hallottam, hogy mit
mond. Döbbenetemet látva némi nyájassággal elmosolyodott.
– Ha megbocsát, Mrs. Fraser, mennem kell, hogy máshol is
tiszteletemet tegyem – mondta. – Az őrnagy kiváló társaságában
hagyom magát. – Udvariasan a kalapjához emelte a kezét, és
elindult a ház felé, talán azzal a szándékkal, hogy megtalálja
Wolff hadnagyot, és megakadályozza, hogy az zsebre tegye az
ezüstöt.
Az őrnagy, aki így akaratlanul is velem maradt, megfelelő
beszélgetési téma után nézve feltette az új ismerősök között
leggyakrabban elhangzó kérdést.
– Ön és a férje régóta élnek a gyarmatokon, asszonyom?
– Nem olyan régóta – feleltem óvatosan. – Körülbelül
három éve. Egy kis településen élünk, a hátországban – intettem
összecsukott legyezőmmel a nyugaton húzódó láthatatlan
hegyek felé. – Egy Frasers Ridge nevű helyen.
 – Ó, igen, már hallottam róla. – Megrándult egy izom a
szája sarkában, és az a nyugtalanító gondolat jutott eszembe,
hogy vajon mégis mit hallott rólunk. Jamie szeszfőzdéjének léte
nyílt titok volt a hátországban és a Cape Fear-i skót telepesek
között. Ami azt illeti, néhány hordó érleletlen whisky most is ott
sorakozott az istálló mellett, mindenki szeme láttára, Jamie
nászajándékaként nagynénje és Duncan számára, de reméltem,
hogy titkát mégsem ismerik annyian, hogy egy, a gyarmatokra
frissen érkezett katonatiszt is halljon már róla.
– Mondja csak, Fraser asszony… – kezdte tétován, aztán
nekiveselkedett. – Sok a… viszálykodás a gyarmatokon?

– Viszálykodás? Ó, ööö… nem, alig valami. – Óvatosan

Hector Cameron mauzóleuma felé pillantottam, ahol Hermon
Husband kvéker szürkéje sötétlett a fehér márvány előtt. A
„viszálykodás” szót használták az olyan személyek
tevékenységének leírására, mint Husband és James Hunter: a
Rendfenntartókéra.
A kormányzó decemberi katonai akciója eltiporta az
erődemonstrációkat, de a Rendfenntartók mozgalma továbbra is,
mint egy jól lezárt fazék, fortyogott tovább. Husbandet
letartóztatták és rövid időre börtönbe vetették februárban a
röpiratai miatt, de ez az eset fikarcnyit sem változtatott
szándékain vagy enyhített nyelvezetén. A fazékról bármikor
leröpülhetett az a bizonyos fedő.
– Örömmel hallom, asszonyom – felelte MacDonald őrnagy.
– Hall friss híreket távoli lakhelyén?
– Nem mondhatnám. Ööö… szép napunk van, igaz? Idén
eddig nagyon szerencsések voltunk az időjárással. Könnyű útja
volt Charlestownból? Ennyire az év elején… Az a sok sár…
– Való igaz, asszonyom, akadtak bizonyos nehézségek, de
csupán…
Az őrnagy meglehetősen nyíltan mért végig beszélgetés
közben, számba vette ruhám szabását és minőségét, a nyakamat
és a fülemet díszítő gyöngyöket – amiket Jocastától kaptam
kölcsön – és a gyűrűket az ujjamon. Ismertem már ezt a nézést.
Nem volt benne semmi bujaság vagy flört. Az őrnagy csupán
társadalmi helyzetemet mérte föl, és azt, hogy mennyire jómódú
és befolyásos a férjem.
Nem vettem rossz néven, végeredményben én is pontosan
ugyanezt csináltam. Iskolázott és jó családból származik, ez
nyilvánvaló volt csupán a rangjából, de a súlyos pecsétgyűrű az
ujján eldöntötte a kérdést. Személyes vagyona azonban nem
lehetett sok, egyenruhája varrása megkopott, és csizmája
rendesen össze volt karcolva, bár szépen ki volt vikszolva.
Enyhe skót akcentussal beszélt, amibe francia torokhangok
vegyültek, ami szárazföldi hadjáratokban való részvételről
tanúskodott. És nemrég érkezhetett a gyarmatokra. Arca nyúzott
volt a betegségtől, amiből nem rég épülhetett fel, és szeme
fehérjén a gyarmatokra újonnan érkezők között oly gyakori
sárgaság jelei mutatkoztak, akik jellemzően a maláriától a
dengue-lázig mindent elkaptak, amikor a kikötővárosok fertőinek
közelébe kerültek.
– Mondja csak, Mrs. Fraser… – kezdte az őrnagy.
– Maga nemcsak engem sértett meg, uram, de minden
tisztességes férfit!
Ninian Bell Hamilton meglehetősen magas hangú sipítása
hasított beír a beszélgetés duruzsolásába, és a pázsiton minden fej
felé fordult.
Robert Barlow-val állt szemtől szemben, akivel korábban
bemutatkozniuk egymásnak. Halványan rémlett, hogy valami
kereskedő volt, Edentonból talán? Esetleg New Bernből.
Tagbaszakadt férfi volt, akin látszott, ltogy nincs hozzászokva
ahhoz, hogy ellentmondjanak neki, s most nyíltan Hamiltonra
vicsorgott.
– Maga Rendfenntartóknak nevezi őket? Szerintem inkább
lázító akasztófavirágok! Azt meri állítani, hogy szorult bármi
tisztesség is beléjük?
– Nem csak állítom, tényként jelentem ki, és ki is állok
mellette! -Az idős úriember kihúzta magát, és kardja után nyúlt.
Szerencsére azonban ez alkalommal nem viselt kardot, ahogy
egyetlen jelen lévő úriember sem, az összejövetel baráti jellege
miatt.
Hogy ez a tény volt-e bármiféle hatással Barlow
viselkedésére, nem tudtam volna megmondani, de megvetően
felnevetett, és hátat fordított Hamiltonnak, hogy faképnél
hagyja. Az idős skót férfi felfortyant, és azonnal fenékbe rúgta
Barlow-t. Barlow, akit váratlanul ért e támadás, elveszítette
egyensúlyát, előrezuhant, és négykézláb ért földet, kabátja
szárnya komikusan előrelibbent és lógott le a füléről. A nézők,
politikai hovatartozástól függetlenül, mind nevetésben törtek ki.
Ezen felbátorodva Ninian felfújta magát, mint egy harci kakas,
és földre került ellenfelét peckes léptekkel megkerülte, hogy
szemből támadhasson.
Mondhattam volna neki, hogy ezzel taktikai hibát vétett,
ugyanakkor nekem megvolt az az előnyöm, hogy láthattam
Barlow arcát, ami vöröslött a forrongó dühtől. Kidülledt
szemekkel feltápászkodott, nagyot mordulva alacsonyabb
ellenfelére vetette magát, és kiütötte őt.
A két férfi a fűben hemperegve küzdött, repkedtek az öklök és
lebegtek a kabátok, a nézők biztató kiáltásai kíséretében. A
vendégek odarohantak a pázsitról és a teraszról, hogy
megnézzék, mi folyik itt. Abel MacLennan átverekedte magát a
tömegen, láthatóan azzal a szándékkal, hogy segítségére keljen
támogatójának. Richard Caswell elkapta a karjánál fogva, hogy
megakadályozza ebben, mire MacLennan sarkon fordult,
kizökkentve ezzel egyensúlyából Caswellt. James Hunter, egy
keskeny, pajkos arcú férfi, felbuktatta Caswellt, aki meglepett
arccal fenékre huppant a fűben. Caswell fia, George dühösen
felüvöltött, és vesén ütötte Huntert. Hunter hátrafordult, és orrba
verte George-ot.
Több hölgy is sikoltozásban tört ki, de nem mindegyikőjük az
ijedtségtől. Egy-kettő közülük mintha Ninian Hamiltonnak
szurkolt volna, aki ideiglenesen ellenfele fölé kerekedett, és a
mellkasán trónolt, és készüli megfojtani őt, csekély sikerrel,
Barlow vastag nyaka és bőrgallérja miatt.
Kétségbeesetten néztem körül, hátha látom Jamie-t vagy
Rogert, esetleg Duncant. Az isten verje meg, hol van mindenki?
 George Caswell meglepetten hanyatlott hátra, kezét az
orrára tapasztotta, amiből vér csörgedezett az ingére. DeWayne
Buchanan, Hamilton veje határozottan utat tört magának a
sűrűsödő tömegen át. Nem tudtam, hogy le akarja-e szedni
apósát Barlow-ról, vagy segíteni akar neki megfojtani annak
ellenfelét.
– Ó, a francba! – mondtam magamban. – Tessék, fogja meg
ezt! – MacDonald őrnagy kezébe nyomtam a legyezőmet, és
feltekertem a szoknyámat, hogy belevessem magam a
közelharcba, és kitaláljam, hogy kibe és hová rúgjak a
legnagyobb hatás kedvéért.
– Szeretné, ha véget vetnék ennek?
Az őrnagy, aki ez idáig élvezte a látványt, láthatóan csalódott
lett a gondolatra, de lemondóan munkához látott. Riadt
bólintásomra pisztolya után nyúlt, az égnek emelte és elsütötte
azt.
A durranás elég nagy volt ahhoz, hogy egy pillanatra
mindenkit elhallgattasson. A harcolók megdermedtek, és a
pillanatnyi szünetet kihasználva Hermon Husband tört utat
magának a jelenet színhelyére.
– Ninian barát – mondta, miközben szívélyesen
körbebiccentett –, Buchanan barát, engedjék meg! – Mindkét
karjával megragadta az idős skótot, és egy határozott
mozdulattal levette őt Barlow-ról. James Hunterre figyelmeztető
pillantást vetett. Hunter hangosan puffogva pár lépést hátrált.
A fiatalabb Mrs. Caswell, akinek megvolt a magához való
esze, már elvonszolta férjét a harcmezőről, és egy zsebkendőt
nyomott az orrához. DeWayne Buchanan és Abel MacLennan
közös erővel megragadták Ninian Hantikon egy-egy karját, és
látványosan lefogva elvezették őt a ház felé, habár az is
nyilvánvaló volt, hogy bármelyikőjük egyszerűen fel is vehette és
a kezében is vihette volna őt.
Richard Caswell önerejéből állt fel, és bár borzasztó zaklatott
volt, senkit nem állt szándékában megütni. Lesöpörte a száraz
füvet a kabátjáról, miközben méltatlankodva szorította össze a
száját.
 – A legyezője, Mrs. Fraser. – Miután így megzavart abban,
hogy felmérjem a helyzetet, MacDonald őrnagy udvariasan
felém nyújtotta a legyezőt. Láthatóan nagyon elégedett volt
magával.
– Köszönöm – mondtam, és némi tisztelettel méricskéltem a
férfit. – Mondja csak, őrnagy úr, mindig töltött pisztollyal járkál?
– Csupán elővigyázatosságból, asszonyom – felelte óvatosan.
– Habár most szerencse, hogy így alakult, nem igaz? Cross Creek
városában jártam tegnap, s mivel sötétedés után kellett
visszatérnem Mr. Farquard ültetvényére, jobbnak láttam
felkészülten nekivágni az útnak.
A vállam fölé biccentett.
– Mondja csak, Mrs. Fraser, ki az a borotválatlan egyén?
Úgy tűnik, helyén van a szíve, pedig nem egy rangos férfiú.
Gondolja, hogy folytatni fogja a harcot, immár saját
meggyőződésből?
Körbefordultam, és láttam, hogy Hermon Husband
farkasszemet néz az időközben lábra állt Barlow-val, kis kerek
fekete kalapját hátravetette a fején, és a szakálla harciasan
meredt föl. Barlow nem tágított, vörös arcával és villámló
szemöldökével állt, de karját szorosan összefűzte mellén,
miközben Husbandet hallgatta.
– Hermon Husband kvéker – jegyeztem meg, némi
rosszallással a hangomban. – Nem, Husband nem fog
erőszakhoz folyamodni. Csak szavakhoz.
Mégpedig elég sok szóhoz. Barlow újra és újra megpróbált
közbevágni és megfogalmazni a saját véleményét, de Husband
nem is hallotta meg, Olyan hévvel bizonygatta igazát, hogy
összegyűlt a nyál a szája sarkában, él cseppekben fröcskölt
szerteszét.
– Szörnyű igazságtalanság! Seriffek, legalábbis olyanok, akik
annak hívatják magukat, akiket egyetlen törvényes testület sem
nevezett ki, hanem ők kiáltották ki magukat seriffnek, hogy
korrupt módon gazdagodjanak meg, és lábbal tiporva a
törvényes…
Barlow leengedte a karját, és elkezdett hátrafelé araszolni,
hogy elmeneküljön az aknazár elől.
Amikor azonban Husband egy pillanatra elhallgatott, hogy
levegőt vegyen, Barlow megragadta az alkalmat, előredőlt, és
ujjával fenyegetően kopogtatta meg Husband mellkasát.
– Maga beszél igazságról, uram? Igazság az, ami
lázongással és pusztítással jár? Ha maga azért tör pálcát a
magántulajdon pusztítása mellett, hogy elégtételt vegyen az önt
ért sérelmeken…
– Szó sincs róla! De muszáj a szegény embereknek áldozatul
esnie a gátlástalanoknak, hogy aztán szorult helyzetükkel a
kutya se törődjön? Azt mondom önnek, uram, Isten kíméletlenül
lesújt azokra, akik elnyomják a szegényeket, és…
– Min veszekednek? – kérdezte MacDonald, aki érdeklődve
figyelte szóváltást. – A vallásról?
Miután látták, hogy Husband közbelépett, és több pofon már
nem várható, a tömeg jórészt elvesztette érdeklődését, és
szétszóródtak. Elindultak a svédasztalok és tüzes serpenyők felé a
teraszon. Hunter és néhány másik Rendfenntartó még ott
maradt, hogy erkölcsi támogatást nyújtsanak Husbandnek, de a
vendégek legnagyobb része ültetvényes és kereskedő volt, Míg
elméletben talán Barlow pártját fogták volna, gyakorlatban nem
sok kedvük volt elpazarolni egy ilyen ritka, ünnepi alkalmat arra,
hogy Hermond Husbanddel vitatkozzanak az adófizető
szegények jogairól.
Magam sem lelkesedtem különösebben az ötletért, hogy
részletesen kielemezzem a Rendfenntartók retorikáját, de
amennyire tőlem tellett, igyekeztem egy átfogó képet felvázolni a
helyzetről MacDonald őrnagy számára.
– …és így Tryon kormányzó a kötelességének érezte, hogy
felállítson egy milíciát a helyzet rendezésére, de a Rendfenntartók
meghátráltak zártam le a gondolatmenetet –, de nem mondtak
le követeléseikről, a legkevésbé sem.
Husband sem hagyott fel az érveléssel – sosem szokott –, de
Barlow-nak végül sikerült kimentenie magát, és éppen a szilfák
alatt, a frissítős asztaloknál igyekezett regenerálódni, néhány
együttérző barátja társaságában, akik időről időre megrovó
pillantásokat vetettek Husband felé.
– Értem – mondta az érdeklődő MacDonald. – Farquard
Campbell maga is tett említést erről a felforgató mozgalomról. És
azt mondja, a kormányzó milíciát szervezett, hogy kezelje a
helyzetet, és lehet, hogy újra megteszi. Tudja, ki irányítja a
csapatait?
– Ööö… Azt hiszem, Waddell tábornok, mármint Hugh
Waddell vezeti jó pár csapatát. De maga a kormányzó irányította
a fő hadtestet. Ő maga is katonaember.
– Valóban? – MacDonald ezt igen érdekesnek találta. Még
mindig nem rakta el a pisztolyát, csak szórakozottan forgatta a
kezében. – Campbell azt mondja, az ön férje jókora állami
földhöz jutott a hátországban. Bizalmasa hát a kormányzónak?
– Én nem fogalmaznék ilyen erősen – válaszoltam fanyarul.
– De valóban ismeri a kormányzót, igen.
Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam, hogy a
beszélgetés ilyen irányt vett. A törvény betűje szerint katolikusok
számára tilos volt a korona földjei fölött rendelkezni a
gyarmatokon. Nem tudtam, hogy MacDonald őrnagy tisztában
van-e ezzel, de már bizonyára rájött, hogy Jamie valószínűleg
katolikus, megismervén férjem családi hátterét.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy rá lehetne beszélni a férjét
arra, hogy bemutasson a kormányzónak, kedves hölgyem? – A
férfi égszínkék szemei villogtak, ahogy magában spekulált, és
ekkor hirtelen ráébredtem, hogy mit is akar valójában.
Egy hivatásos katona békeidőben erős hátrányban volt, ami
a munkát és a fizetést illeti. A Rendfenntartók mozgalma csak
vihar egy pohár vízben, másrészről ha bármi kilátás volna
katonai beavatkozásra… Hiszen Tryonnak végül is nem volt
állandó harci alakulata. Könnyen meglehet, hogy örülne – és
alkalmazna – egy tapasztalt tisztet, ha újra össze kell szedni a
milíciát.
Óvatosan a pázsit felé pillantottam. Husband és barátai
hátrébb húzódtak, és kis csoportba tömörülve elmélyülten
beszélgettek Jocasta egyik új szobra mellett. Ha a legutóbbi
összezördülést vettük alapul, akkor a Rendfenntartók és
ellenfeleik között még mindig izzott a feszültség.
– Elképzelhető – feleltem körültekintően. Nem láttam okát,
miért utasítaná el Jamie, hogy írjon egy ajánlólevelet Tryonnak,
és ha úgy vesszük, tartoztam a hadnagynak, amiért elhárította a
teljes lázadás kitörését. – Természetesen a férjemet kell
megkérdeznie, de örömmel szólok pár szót az érdekében.
– Végtelenül hálás lennék érte, asszonyom. – Elrakta a
pisztolyát, és a kezem fölé hajolva mélyen meghajolt. Amikor
kiegyenesedett, elnézett a vállam fölött. – Azt hiszem, most
mennem kell, Mrs. Fraser, de remélem, hamarosan
megismerkedhetek a férjével.
Az őrnagy elvonult a terasz felé, és ahogy megfordultam,
láttam, hogy Hermon Husband közelít döngő léptekkel,
Hunterrel és néhány másik férfival a nyomában.
– Mrs. Fraser, meg kell kérnem, adja át jókívánságaimat
Mrs. Innes-nek, és üzenem, sajnálom, hogy el kell mennem –
közölte minden előzmény nélkül.
– Ó, máris mennie kell? – kérdeztem tétován. Egyrészt
szerettem volna marasztalni, másrészt viszont láttam, hogy baj
lehet belőle, ha marad. Barlow barátai az összecsapásuk óta le
sem vették róla a szemüket.
Husband látta rajtam, hogy habozok, és józanul bólintott. A
tépelődés pírja kiszökött arcából, nyomában csak komor
barázdák maradtak.
– Így lesz a legjobb. Jocasta Cameron jó barátom, aki
mindig jó volt hozzám. Csúnyán fizetném vissza kedvességét, ha
viszálykodást szítanék a lakodalmán. Sosem tennék ilyet, tiszta
lelkiismerettel mégsem tűrhetem némán, hogy ilyen válogatott
sértéseket vágjanak a fejemhez, amiket ma hallottam. – Ekkor
Barlow csoportjára pillantott, hideg megvetéssel, ami hasonló
fogadtatásra talált.
– Ráadásul – tette hozzá, elutasítóan hátat fordítva Barlow-
éknak –, bizonyos ügyeink máshová szólítanak bennünket. –
Habozott, láthatóan azon tűnődve, hogy beavasson-e a
részletekbe, de végül elvetette az ötletet, – Szólna hát
Jocastának?
 – Természetesen. Mr. Husband… Sajnálom.
A férfi bánatosan rám mosolygott, és megrázta a fejét, de
nem mondott mást. Amikor azonban elment, társaival a
nyomában, James Huntcr megállt mellettem, és halkan így
szólt:
– A Rendfenntartók gyülekeznek. Egy nagy tábort vertek
Salisbury mellett. Ha jónak látja, közölje ezt a férjével.
Azzal biccentett, kalapjához emelte a kezét, és válaszra sem
várva elsietett, sötét kabátja úgy tűnt el a tömegben, ahogy egy
verebet nyelne el a pávák raja.

A terasz széléről, ahol álltam, jól be lehetett látni az egész

összejövetelt, melynek mulatozó résztvevői patakként áramlottak
és haladtak a háztól a folyóig, de gyakorlott szemmel ki lehetett
szúrni, hol törik meg a sodrás.
Jocasta állt a társaság legnagyobb örvényének közepében, de
Ninian Bell Hamilton és Richard Caswell körül is baljóslatúan
kavarogtak a népek, és egy áramlat fáradhatatlanul rótta köreit
keresztül a lakodalmon, nyomában a beszélgetések maradványai
lerakodtak a széleken, a spekuláció iszapjától gazdagon. Abból,
amit hallottam, a fő téma házigazdáink feltételezett szexuális
élete volt, szorosan utána pedig a politika.
Még mindig nem láttam semmi jelét sem Jamie-nek, sem
Duncannek. Az őrnagy azonban újra felbukkant. Megállt, egy-
egy pohár almaborral a két kezében: megpillantotta Briannát.
Ahogy ezt megláttam, elmosolyodtam.
Brianna láttán gyakorta földbe gyökerezett a férfiak lába,
habár nem mindig a csodálattól. Számos vonást örökölt Jamie-
től: a ferde vágású kék szemét és lángvörös haját, hosszú,
egyenes orrát és széles száját, vastag ajkait, arccsontja merész
ívét, ami egy távoli skandináv őstől származott. Mindezen
feltűnő tulajdonságok mellett azonban örökölte Jamie
magasságát is. Egy olyan korban, amikor a női átlagmagasság
egy hajszálnyival öt láb alatt volt, Brianna hat láb magas volt. Az
emberek hajlamosak voltak megbámulni őt.
MacDonald őrnagy is így tett, megfeledkezve a kezében
tartott almaborról, Roger is észrevette ezt, elmosolyodott és
biccentett, de tett egy lépést Brianna felé, amivel
félreérthetetlenül azt mondta: ő az enyém, pajtás!
Ahogy beszélgetés közben figyeltem az őrnagyot,
észrevettem, milyen világos a bőre és vézna a testalkata
Rogerhez képest, aki majdnem olyan magas volt, mint Jamie.
Széles vállú volt és barna bőrű, haja fényes feketén csillogott,
mint a varjú szárnya a tavaszi napsütésben, ami talán valami
spanyol hódító ősnek volt köszönhető. El kellett ismerem, hogy
nem volt észrevehető hasonlatosság közte és a kis Jem között, aki
olyan vörös volt, mint a frissen kovácsolt sárgaréz gyertyatartó.
Láttam egy fehér villanást, amikor Roger elmosolyodott. Az
őrnagy mosolygás közben ajkaival takarta a fogát, ahogy a
legtöbb harminc év fölötti személy tette, hogy elrejtse a
foghíjakat és szuvas fogakat, amik járvány módjára terjedtek.
Lehet, hogy az őrnagy foglalkozásával járó stressz volt az oka,
gondoltam, lehet, hogy csupán a rossz táplálkozás. Úgy látszik, e
korban a jó családból származó gyerekek sem feltétlenül
táplálkoztak megfelelően.
Végigfuttattam a nyelvemet a fogaimon, és ellenőriztem a
metszőfogak élét. Egyenes volt és sértetlen, és jelentős
erőfeszítéseket tettem, hogy így is maradjon, tekintettel a
fogorvoslás jelenlegi állapotára.
– Nahát, Mrs. Fraser! – zavart meg egy könnyeden csengő
hang gondolataimban, és ahogy körbefordultam, Phillip Wylie-t
találtam a hátam mögött. – Mi járhat vajon a fejében,
kedvesem? A kinézete határozottan… állati. – Megfogta a
kezemet, és elmélyítette hangját, és sokatmondó mosollyal
mutatta ki saját, viszonylag jó állapotú fogait.
– Nem vagyok a kedvese – feleltem fanyarul, és
kiráncigáltam a kezemet a kezéből. – És ami az állatiasságomat
illeti, csodálkozom, hogy még senki nem harapott a hátsójába.
– Ó, én még reménykedem! – biztosított csillogó szemekkel.
Meghajolt, és közben újra megragadta a kezemet. –
Részesülhetnék abban a megtiszteltetésben, Mrs. Fraser, hogy
később táncolna velem egyet?
– A leghatározottabban nem – feleltem, elhúzva a kezemet.
– Engedjen el.
– A kérése számomra parancs. – Elengedte a kezemet, de
előtte még egy csókot nyomott a kézfejemre. Legyőztem a
késztetést, hogy a szoknyámba töröljem a nedves testrészt.
– Menjen, gyermekem! – mondtam, és a legyezőmet
meglegyintettem felé. – Hess!
Phillip Wylie egy valódi piperkőc volt. Kétszer találkoztam
vele eddig, és ő mindkét alkalommal nagyon kicsípte magát:
szatén térdnadrágot, selyem harisnyanadrágot viselt, és mindazt
a kiegészítőt, ami ezzel járt, rizsporos parókát, bepúderezett arcot
és egy apró, fekete, sarló alakú szépségfoltot, amit
szívdöglesztően az egyik szeme mellé ragasztott föl.
Mostanra azonban a rothadás továbbterjedt. A rizsporos
paróka ezúttal mályvaszínű volt, a szaténmellényre pedig, igen,
jól láttam, oroszlánokat és egyszarvúakat hímeztek, arany és
ezüst szálakkal. A szatén térdnadrág úgy illett rá, mint egy
kétujjú kesztyű, és a sarló alakot felváltotta egy csillag a szája
sarkában. Mr. Wylie felvette az európai szokásokat, de csak még
visszataszítóbb lett tőle.
– Óh, nem áll szándékomban magára hagyni önt, Mrs.
Fraser – válaszolta megnyugtatóan. – Tűvé tettem önért az
egész sokadalmat.
– Ó, hát most megtalált – feleltem, és végigmértem a
kabátját, ami rózsaszínű bársonyból készült, és hat hüvelyk
hosszú mandzsettája volt, a leghalványabb rózsaszín selyemből,
és húzott gombjait skarlátvörös bazsarózsahímzések díszítették.
– Bár így nem csoda, hogy nehezen talált rám, gondolom, a
mellénye csillogása elvakította.
Lloyd Stanhope szokás szerint most is vele volt, hasonlóan
jómódúan, de sokkal visszafogottabban öltözött, mint barátja.
Stanhope hahotázásban tört ki, de Wylie rá sem hederített,
mélyen meghajolt és kecsesen pukedlizett.
– Ó, nos, Fortuna rám mosolygott idén. Szinte teljesen
helyreállt az Angliával való kereskedelem, hála az isteneknek, és
én is részesültem belőle, sőt. Jöjjön velem, hogy
megmutathassam…
E pillanatban hirtelen felbukkanásával megmentett Adlai
Osborn, egy tehetős kereskedő, valahonnan a partvidékről, aki
megérintette a vállán Wylie-t. Kihasználva a lehetőséget, hogy
Wylie éppen nem figyel, szétnyitottam legyezőmet, elbújtam
mögé, és két ember között eltűntem a tömegben.
Most, hogy így pillanatnyilag magamra maradtam, ráérősen
bandukoltam a teraszon, és le a pázsiton. Még mindig Jamie-t és
Duncant kerestem a szememmel, de most tudtam először
szemügyre venni Jocasta legújabb szerzeményeit, amik komoly
feltűnést keltettek. Két fehér márványból faragott szoborról volt
szó, amiket a két pázsit közepére helyeztek.
A hozzám közelebb álló egy görög harcos élethű modellje
volt, egy spártai katonáé, feltételeztem, tekintve, hogy
ruházatának haszontalanabb elemeit kihagyták, s az úriember
csupán egy masszív, tolldíszes sisakot viselt, és egy kardot fogott
az egyik kezében. Egy nagy pajzs állt a lábánál, amit –
szándékosan úgy helyeztek el, hogy eltakarja öltözékének
szembetűnőbb hiányosságait.
A jobb oldali pázsiton e szobor párja állt, ami Diana istennőt
formázta meg. Bár a szobor alkotója a hölgyet meglehetősen
kacéran öltöztette fel, és formás fehér márványmellei és feneke
magára vonzotta a jelen lévő úriemberek figyelmét, akik
gyakorta sandítottak rá oldalvást, nyomába sem ért a társának,
már ami a tömeg elragadtatását illeti. Elmosolyodtam legyezőm
rejtekében, amikor láttam, hogy Mr. és Mrs. Sherston anélkül
vonult el a szobor előtt, hogy akár egy pillantást is vetettek volna
rá. Fennhordott orrukkal és az egymásra vetett unott
pillantásaikkal mintha azt mondták volna, ilyen műalkotások
Európában teljesen hétköznapinak számítanak. Csak ezek az
otromba gyarmatiak, akiknek se megfelelő ismerete, se rendes
származása nincs, csak azok tartanák ezt a szobrot
látványosságnak, kedvesem.
A szobrot szemügyre véve felfedeztem, hogy ez nem egy
ismeretlen görögöt ábrázolt, hanem valójában Perszeuszt. Ebből
az új szögből láttam, hogy amit egy, a pajzs mellett heverő
sziklának véltem, az valójában az egyik Gorgó levágott feje volt,
kígyóinak fele még mindig néma döbbenettel meredt az égnek.
Ezen hüllők művészi megformálása elegendő ürügyet
szolgáltatott arra, hogy számos hölgy közelebbről is szemügyre
vegye a szobrot, akik túlzott magabiztossággal, tudálékosan
összeszorított szájjal hümmögve álmélkodtak a szobrász
mesterségbeli tudásán, hogy milyen ügyesen jelenített meg
minden egyes pikkelyt. Olykor-olykor egyik-másik hölgy egy-egy
pillanatra a szobor felső része felé kapta a fejét, majd erősen
elpirulva rántotta el a tekintetét és nézte újra Gorgót. Bizonyára
a reggeli levegő és a forralt bor miatt pirultak így ki.
Perszeuszról egy gőzölgő pohár ital vonta el a figyelmemet,
amit hívogatóan dugott valaki az orrom alá.
– Igyon egyet, Mrs. Fraser! – Lloyds Stanhope volt az, aki
végtelenül barátságos kedvében volt. – Nehogy megfázzon,
kedves hölgyem.
Ez a veszély nem fenyegetett, tekintve, hogy egyre
melegedett, de elvettem az italt, és élvezettel szívtam be a
pohárból áradó fahéj- és mézillatot.
Oldalra hajoltam, hátha látom Jamie-t, de ő még mindig
nem volt sehol. Úriemberek egy csoportja a virginiai dohány és
az indigó, mint haszonnövények érdemein vitatkoztak, Perszeusz
egyik oldalánál tömörülve, miközben a szobor hátsó fertálya
mögött három fiatal lány bujkált, akik legyezőjük mögül
pillantgattak fel a szoborra, kipirult arccal kuncogva.
– Egyedülálló! – mondta Phillip Wylie valakinek. A
beszélgetés áramlatai visszasodorták őt mellém. – Teljesen
egyedülálló! Fekete gyöngyök, úgy nevezik őket. Fogadni
mernék, hogy nem látott még hozzájuk foghatót. – Körülnézett,
és amikor meglátott, kinyújtotta a kezét, hogy finoman
megérintsen. – Úgy értesültem, hogy ön töltött némi időt
Franciaországban. Esetleg látott ott belőlük?
– Fekete gyöngyöket? – kérdeztem, miközben küszködve
próbáltam elkapni a beszélgetés fonalát. – Nos, igen, néhányat.
Emlékszem, hogy Rouen érsekének volt egy fiatal mór
kifutófiúja, aki egy óriási fekete gyöngyöt viselt az orrában.
Stanhope állkapcsa nevetségesen leesett. Wylie a pillanat
törtrészére rám meredt, majd olyan hangosan felnevetett, hogy a
dohánylobbi és a vihorászó lányok is elhallgattak, és minket
kezdtek bámulni.
– Maga egyszer még megöl engem, kedves hölgyem! –
mondta Wylie, levegő után kapkodva, miközben Stanhope elfúló
hangon nagyokat horkantott jókedvében. Wylie előhúzott egy
csipkés zsebkendőt, és megnyomogatta vele szeme sarkát,
nehogy az örömkönnyek elcsúfítsák rizsporos arcát.
– De igazán, Mrs. Fraser, látta már a kincseimet? –
Megragadta a könyökömet, és meglepően ügyesen kinavigált
velem a tömegből. – Jöjjön, hadd mutassam meg!
Minden gond nélkül átvezetett a gyülekező tömegen, majd el
a ház mentén, ahol egy zászlókkal jelzett út vezetett az istállóhoz.
Egy másik tömeg – főleg férfiakból álló – tömörült össze a
karámnál, ahol Jocasta lovászlegénye dobált szénát néhány ló
elé.
Öt jószág volt ott, két kanca, két kétéves és egy csődör. Mind
az öt szénfekete volt, szőrük csillogott a gyenge tavaszi
napsütésben, még úgy is, hogy szőrzetük kócos, téli szőrzet volt.
Nem értettem ahhoz, hogy milyen egy jó testfelépítésű ló, de
annyit tudtam, hogy észrevegyem a széles mellkast, ívelt hasat és
remekbe szabott testtájakat, ami különös, de határozottan vonzó
megjelenést kölcsönzött a jószágoknak, robusztusan elegáns
benyomást keltve. Testfelépítésük és szőrzetük szépségén túl
azonban a legszembetűnőbb sajátosságuk a sörényük volt.
E fekete lovaknak selymes, lobogó sörényük volt – majdnem
olyan volt, mint a női haj –, ami minden mozdulatukra
meglebbent és szálldosott, kecsesen aláhulló farkuk hosszú
szőrének mozgásával harmonizálni. Ezenfelül mindegyik lónak
finom, fekete tollakkal díszítették a patáját és a lába szárát, ami
minden lépésnél úgy emelkedett fel, mint a lebegő
selyemkórómagvak. A megszokott, erős csontozatú
hátaslovakhoz és a vontatásra használt durva igáslovakhoz
képest ezek az állatok szinte mágikusnak tűntek, és a nézők
szájából innen-onnan felhangzó áhítatos megjegyzések alapján
Tündérországból éppúgy származhattak volna, mint Phillip
Wylie edentoni ültetvényéről.
– Ezek az önéi? – kérdeztem Wylie-tól anélkül, hogy
ránéztem volna, mert le sem akartam venni a szemem a
varázslatos látványról. – Hol tett szert rájuk?
– Igen – mondta, és hangjában a szokásos affektálás helyét
teljesen átvette a büszkeség. – Az enyémek. Fríz lovak. A
legrégebbi melegvérű fajta, több száz évre vissza lehet vezetni a
származásukat. Ami pedig azt illeti, hogy honnan szereztem őket
– áthajolt a kerítésen, és tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét, és
hívogatóan behajlítgatta az ujjait a lovak felé –, évek óta
tenyésztem őket. Mrs. Cameron meghívására hoztam el őket.
Mis. Cameron azt fontolgatja, hogy talán megveszi az egyik
kancámat, és célzott rá, hogy egy-két szomszédja is érdeklődik.
Ami azonban Lucast illeti – a csődör, felismerve gazdáját, odajött
hozzánk, és kecsesen hagyta, hogy megvakarjuk a homlokát –, ő
nem eladó.
Mindkét kanca előrehaladott vemhes volt. Lucas volt az
apjuk, és azért hozta el, magyarázta Wylie, hogy bizonyítékául
szolgáljon a vérvonal tisztaságának. Meg persze azért,
gondoltam, jót derülve magamban, hogy eldicsekedhessen vele.
Wylie „fekete gyöngyei” igen élénk érdeklődésre tartottak számot,
és jó néhány környékbeli lótenyésztő láthatóan sárgult az
irigységtől Lucas láttán. Phillip Wylie pedig pulykakakas módjára
pöffeszkedett.
– Ó, hát itt vagy, Sassenach! – hallottam hirtelen Jamie
hangját. – Már kerestelek.
– Valóban? – kérdeztem, és elfordultam a karámtól.
Szegycsontom alatt váratlan melegség öntött el Jamie láttán. –
És te hol voltál?
– Ó, itt és ott – válaszolta Jamie, nem is zavartatva magát
vádló hangomtól. – Igazán remek ló, Mr. Wylie. – Udvariasan
bólintott, megfogta a karomat, és elindultunk vissza a pázsit felé,
mielőtt Wylie eldörmögött válaszát – Szolgálatára uram –
rendesen szavakba önthette volna.
– Mit csinálsz itt kint a kis Phillip Wylie-val? – kérdezte
Jamie, mialatt átnavigált egy csapat házi rabszolga között, akik a
nyári konyhából áramlottak ki, fehér asztalkendőkkel letakart,
ínycsiklandó illatú, gőzölgő tál ételekkel.
– A lovait néztem meg – feleltem, és a hasamra tettem a
kezem, remélve, hogy el tudom nyomni az étel látványára
megkorduló gyomrom morgását, – És te mit csináltál idáig?
– Duncant kerestem – válaszolta, és segített megkerülnöm
egy pocsolyát. – Nem volt az árnyékszéken, sem a kovácsnál
vagy az istállóknál, a konyhában és a nyári konyhában sem.
Fogtam egy lovat, és kilovagoltam a dohányszárító pajtákhoz, de
mintha a föld nyelte volna el.
– Talán Wolff hadnagy meggyilkolta – vetettem fel. –
Csalódott szerelmi vetélytárs, satöbbi.
– Wolff? – torpant meg Jamie, és nézett rám
megrökönyödve. – Itt van ez a kis seggdugasz?
– Teljes valójában – feleltem, és a pázsit felé intettem a
legyezőmmel. Wolff a frissítős asztalok mellett vert tábort kék és
fehér tengerész-egyenruhájában. Köpcös alakját mással össze
sem lehetett téveszteni. – Gondolod, hogy a nagynénéd hívta
meg?
– De még mennyire – felelte Jamie zordan és lemondóan. –
Nem tudott ellenállni annak, hogy felbosszantsa a házasságával
Wolffot, gondolom.
– Én is erre gondoltam. Még csak körülbelül félórája van itt,
de ha ilyen ütemben vedel tovább – jegyeztem meg, s
méltatlankodó pillantást vetettem a hadnagy kezében
szorongatott palackra –, még az esküvő előtt ki fog dőlni.
Jamie megvető mozdulattal vetette el a hadnagy ügyét.
– Nos, akkor csak hadd sajnáltassa és áztassa el magát,
feltéve, hogy a száját csak azért nyitja ki, hogy italt öntsön bele.
Hol van azonban Duncan?
– Talán a folyóba vetette magát. – E megjegyzést viccnek
szántam, de mégis a folyó felé pillantottam, és megláttam, hogy
egy hajó tart a móló felé. Az evezős a hajó orrában állt, készen
arra, hogy a kikötőkötelet egy, a mólón várakozó rabszolgának
dobja. – Nézd! Nem a pap jött meg végre?
Bizony, ő volt az. Egy alacsony, köpcös alak, fekete
reverendáját szőrös térde fölé hajtotta, miközben dicstelen
módon kapaszkodott ki a mólóra az evezős segítségével, aki
alulról tolta. Ulysses már sietett is, hogy fogadja.
– Helyes – mondta Jamie elégedetten. – Akkor van pap, és
van menyasszony. Háromból kettő, ez már haladás. Várj csak,
Sassenach, a hajad lelóg. – Kezével követte a lehullott hajtincset
végig a hátamon, és én engedelmesen hagytam, hogy a kendőm
aláhulljon a vállamról.
Jamie visszatűzte a helyére a hajtincset, sokéves gyakorlattal
a mozdulatában, majd gyengéden megcsókolta a tarkómat,
amibe beleborzongtam. Ő sem tudott ellenállni a tavasznak,
amivel tele volt a levegő.
– Azt hiszem, tovább kell keresnem Duncant – mondta,
némi csalódottsággal a hangjában. Ujjai elidőztek a hátamon,
hüvelykujja finoman követte gerincem érdes vonalát. – Viszont
ha megtaláltam… Kell, hogy legyen itt egy hely, ahol kettesben
maradhatnánk.
A „kettesben” szó hallatán újra Jamie-nek dőltem, és a
folyópart felé pillantottam, ahol egy szomorúfűzliget rejtekében
egy kőpad állt. Egészen meghitt és romantikus hely volt,
különösen éjszaka. A fűzfák dúsan földelitek, de a lehajló ágak
között megpillantottam egy skarlátvörös villanást.
– Megvan! – kiáltottam fel, és olyan hirtelen egyenesedtem
ki, hogy Jamie lábujjára léptem. – Jaj, ne haragudj!
– Igazán semmiség – mondta megnyugtatóan. Követte a
pillantásom irányát, aztán elszántan kihúzta magát. – Megyek,
és előhozom onnan. Te menj föl a házhoz, Sassenach, és tartsd a
szemed a nagynénémen és a papon. Ne engedd, hogy kereket
oldjanak, amíg ez a házasság meg nem köttetett.

Jamie átvágott a pázsiton, a fűzfák felé tartva, s egykedvűen

fogadta a barátok és ismerősök köszöntését menet közben.
Igazság szerint a gondolatait nem annyira Duncan közelgő
menyegzője, mint saját felesége kötötte le.
Általánosságban tisztában volt vele, milyen szép felesége van.
Az asszony még a szokásos otthoni ruhájában, térdig sárosan a
kerti munkától vagy véresen és mindenre elszántan, mestersége
gyakorlása közben is, csontjai íveivel Jamie csontvelőjét
szólította, és azok a whiskyszínű szemek egyetlen pillantásukkal
megrészegítették. Ráadásul haja őrült szénaboglyája mindig
megnevettette.
Magában mosolyogva Claire hajának gondolatára, felötlött
benne, hogy egy kicsit tényleg be van rúgva. A tömény italokat
úgy itták a fogadáson, mint a vizet, és egyik-másik férfi már az
öreg Hector mauzóleumának támaszkodott, vizenyős szemmel
és tátott szájjal. Megpillantott valakit az épület mögött is, amint
éppen a bokorban vizelt. Megcsóválta a fejét. Mire besötétedik,
minden bokor alatt lesz valaki.
A Krisztusát! Elég volt a bokor alatt heverő testekre
gondolnia, és máris felidézett magában egy vakítóan illetlen
képet Claire-ről, amint az egyik bokor alatt fekszik elterülve, és
nevet, melle kibuggyan ruhájából, száraz fű és falevelek veszik
körül, melyek színe ugyanolyan, mint gyűrött szoknyáié, és a
göndör barna szőr a lábai között… Jamie azonnal elhessegette
magától a gondolatot, mihelyst meglátta Mrs. Alderdyce-t, a bíró
anyját, és barátságosan meghajolt előtte.
– Szolgálatára, asszonyom!
– Jó napot fiatalember, jó napot! – Az öreg hölgy
leereszkedően bólintott, és továbbhaladt, társának karjára
támaszkodva, aki egy sokat szenvedett fiatal nő volt, s aki fakó
mosollyal fogadta Jamie köszönését.
– Megkínálhatom, Jamie uraság? – állt meg mellette az
egyik szolgálólány, egy tálcányi pohárral a kezében. Jamie elvett
egyet, mosolyogva megköszönte, és egy kortyra félig kiürítette a
poharat.
Nem bírt ellenállni a kísértésnek, és megfordult, hogy Claire
után nézzen. Éppcsak megpillantotta a feje tetejét a teraszon
tömörülő sokadalomban. Persze nem volt hajlandó tisztességes
főkötőt viselni, a konok némber, ehelyett valami bolond fejfedőt
rakott fel, egy darab csipkét, szalagos masnival és
csipkebogyókkal díszítve. Jamie ezt is viccesnek találta, és
mosolyogva visszafordult a fűzfák felé.
Az új ruha volt az oka mindennek. Hónapok óra nem látta őt
tisztességes női ruhát viselni. Új ruhája keskeny derekú
selyemruha volt, fehér mellei pedig a ruha mély kivágásában
gömbölyűek és édesek voltak, mint a téli körte. Olyan volt,
mintha Claire váratlanul egy másik nő lett volna, olyan, akit
nagyon közelről ismert, mégis volt benne valami izgalmasan
újszerű.
Ujjai megrándultak, ahogy eszébe jutott az az egy
rakoncátlan hajtincs, ami szabadon tekeredett alá Claire
nyakára, és karcsú nyakának érintése. És puha, meleg feneke a
szoknyán át, ahogy a lábához préselődött. Már több mint egy
hete nem voltak együtt, olyan sokan voltak mindig körülöttük, és
Jamie már krónikus hiánytüneteket produkált.
Azóta, hogy megmutatta neki a spermiumokat,
kényelmetlenül átérezte, hogy milyen zsúfoltság lehet néha a
heregolyóiban, mely víziót az ilyen helyzetek csak még élethűbbé
tették. Jamie nagyon jól tudta, hogy nincs olyan veszély, hogy
felhasadjon vagy kidurranjon, mégsem tudta elterelni
gondolatait a tülekedő hímivarsejtekről.
Bezárva lenni egy kavargó, sűrű tömegben, a menekülés
minden reménye nélkül, Jamie számára magát a poklot
jelentette, és meg is állt egy pillanatra a fűzfacsoporton túl, hogy
összeszedje magát és megnyugodjon, amitől azt remélte, hogy
kicsit lenyugtatja a bensőjében forrongó szenvedélyeket.
Elhatározta, hogy gondoskodik arról, hogy Duncan szépen
megházasodjon, és majd utána foglalkozik a maga dolgával. Ha
leszáll az este, és nem talál jobbat, mint egy bokrot, akkor be kell
érnie egy bokorral. Félretolta a fűzfaágakat, és lehajolt, hogy
áthatoljon köztük.
– Duncan – szólalt meg, majd megtorpant, érzéki gondolatai
eltűntek, mint víz a lefolyón. A skarlátvörös kabát alól nem
Duncan Innes nézett dl, ugyanolyan meglepetten, mint ő,
hanem valami idegen. Egy férfi, aki őfelsége seregének
egyenruháját viselte.

A pillanatnyi riadalom majdnem olyan gyorsan eltűnt a férfi

arcáról, mint Jamie-éről. Ez biztosan MacDonald, a fél fizetést
kapó katona, akit Farquard Cambell említett neki. Farquard
nyilván leírta MacDonaldnak, hogy ő hogy néz ki, mert látta a
férfin, hogy felismerte őt.
MacDonald kezében is volt egy pohár puncs: a rabszolgák
nem pihentek. Tüntetőleg jól meghúzta poharát, lerakta a
kőpadra, majd a kézfejével megtörölte a száját.
– Fraser ezredeshez van szerencsém?
– Üdvözlöm, MacDonald őrnagy! – válaszolta Jamie egy
udvarias, de tartózkodó fejbiccentéssel. – Szolgálatára uram.
MacDonald kimérten meghajolt.
– Ezredes úr, feltarthatnám egy pillanatra? – Jamie válla
fölött a távolba pillantott. Mögöttük a folyópart felől kuncogás és
nagyon fiatal nők izgatott sikkantgatása hallatszott, akiket
nagyon fiatal férfiak kergettek. – Négyszemközt, ha lehet.
Jamie némi keserűséggel vette tudomásul, hogy katonai
rangján szólította meg MacDonald, de röviden biccentett, és
maga is lerakta félig teli poharát az őrnagyé mellé.
Kérdőn a ház felé biccentett. MacDonald bólintott, és követte
őt a fűzfákon túlra, amikor hangos ruhasuhogás és visítozás
jelezte, hogy a padot és annak intim környezetét elfoglalták a
fiatalok. Jamie sok szerencsét kívánt nekik, és magában
megjegyezte a helyet, mint lehetséges későbbi helyszínt, saját
használatra, sötétedés után.
Még mindig hideg és derült idő volt, és számos vendég, főleg
férfiak, akik a ház civilizált légkörét túlságosan fojtogatónak
találták, csoportokba verődve élénken vitatkoztak a terasz
sarkaiban, vagy az éppen kitavaszodó kert ösvényeit rótták, ahol
békésen dohányozhattak és pipázhattak. Ez utóbbi helyet
megjegyezve, mint a legjobb helyszínt, ahol zavartalanul időzhet
később, Jamie a téglával kirakott gyalogút felé terelte az
őrnagyot, ami az istállók felé kanyarodott.
– Látta már Wylie fríz lovait? – kérdezte az őrnagy, ahogy
megkerülték a házat, hogy könnyed beszélgetést
kezdeményezzen addig, amíg biztosan hallótávolságon kívül nem
érnek.
– Igen, láttam. A csődör igen szép példány, nem igaz? –
Jamie reflexszerűen a pajta melletti karám felé pillantott. A
csődör éppen legelészett, a vályú melletti gyomokat csipegette,
míg a két kanca egymás mellett, ellenkező irányba nézve állt,
békésen az istálló közelében, és széles hátukon megcsillant a
halovány nap fénye.
– Valóban? Nos, talán igen. – Az őrnagy a karám felé
sandított, egyik szemét félig lehunyta, kétkedő beleegyezése
jeléül. – Elég erős testalkatnak, azt mondanám. Erős a
mellkasuk. De az a sok szőr… Katonalónak nem lenne jó, bár, ha
rendesen meg lenne nyírva és fel lenne szerszámozva…
Jamie-nek már nyelve hegyén volt a kérdés, hogy
MacDonald vajon a nőket is megnyírva szereti-e. A csupasz fehér
nyakon aláhulló kilazult göndör tincs még mindig élénken élt
elméjében. Talán az istállóban jobb lehetőség nyílna… Későbbi
megfontolásra félretette ezt a gondolatot.
– Van valami, ami nyugtalanítja, őrnagy? – kérdezte Jamie,
valamivel élesebben, mint szerette volna.
– Nem annyira az én aggodalmam ez – válaszolta
hasonlóképpen Mac Donald. – Úgy értesültem, hogy ön
érdeklődik egy bizonyos Stephen Bonnet nevű úriember holléte
felől. Megbízhatóak az információim, uram?
Jamie-re úgy hatott ez a név, mintha mellkason vágták
volna: egy pillanatra kiszaladt belőle a levegő. Bal keze
öntudatlanul megszorította tőre markolatát.
– Én… igen. Tudja, hogy hol tartózkodik?
– Sajnos nem. – MacDonald felvonta szemöldökét, látva
Jamie reakcióját. – Azt viszont tudom, hogy hol járt. Csúnya
gazember ez a mi Stephenünk, jól tudom? – érdeklődött
MacDonald, szemernyi jókedvvel a hangjában.
– Így is lehet mondani. Embert ölt, engem is kirabolt, és
megerőszakolta a lányomat – bökte ki Jamie.
Az őrnagy levegőt vett, és arca elsötétült, amikor hirtelen
mindent megértett.
– Ó, már értem – mondta halkan. Futólag felemelte a kezét,
mintha csak meg akarta volna érinteni Jamie karját, de végül
leengedte. Tett néhány lépést, és elgondolkozva vonta össze
szemöldökét.
– Értem – mondta újra, de a derűnek minden nyoma elszállt
hangjából. – Fogalmam sem volt… Igen, értem. – Újra csendbe
temetkezett, léptei lelassultak, ahogy a karámhoz közeledtek.
– Bízom benne, azért szándékában áll elmondani, amit erről
az emberről tud, igaz? – kérdezte Jamie udvariasan. MacDonald
felnézett rá, és úgy tűnt, felismerte, hogy az ő szándékaitól
függetlenül Jamie eltökélte, hogy megtud mindent Bonnetről,
akár egy beszélgetés során, akár ennél határozottabb
módszerekkel.
– Magam nem találkoztam az illetővel – mondta
MacDonald szelíden. – Amit tudok, azt egy New Bern-i társasági
esemény során tudtam meg, múlt hónapban.
Whistet játszottak akkor este, a házigazda pedig Davis
Howell volt, aki egy gazdag hajótulajdonos és a kormányzó
királyi tanácsának tagja. A kicsi, de válogatott társaság egy
kitűnő vacsorával kezdte az estét, majd kártyajátékkal és
beszélgetéssel folytatták, rumpunccsal és brandyvel kellemesen
átitatva.
Ahogy múlt az idő, és sűrűsödött a szivarfüst a levegőben, a
beszélgetés egyre kötetlenebbé vált, és többen tréfásan utaltak
egy bizonyos Mr. Butler vagyonának közelmúltbéli
gyarapodására, félig titkolva gyanújukat az új szerzemények
származását illetően. Egy irigységtől fűtött úriembertől azt
lehetett hallani: „Bárcsak mindenkinek lenne egy Stephen
Bonnetje a tarsolyában!”, amikor csendre intve őt egy barátja
oldalba bökte. akinek nem oldódott még fel annyira a rumban a
diszkréciója.
 – Ez a Mr. Butler jelen volt az estélyen? – kérdezte Jamie
nyersen. A név nem volt ismeretlen számára, de ha Butiért
ismerik a királyi tanács tagjai, nos… A gyarmati előkelőségek
köre szűk volt, valakit közülük biztosan Ismer a nagynénje vagy
Farquard Campbell.
– Nem, nem volt ott. – Időközben elérték a karámot.
MacDonald összefűzött karjával feltámaszkodott a korlátra, és
szemét a csődörre szegezte. – Azt hiszem, Edentonban lakik.
Ahogy Phillip Wylie is. A csődör – Lucas volt a neve –
odasompolygott hozzájuk, puha fekete orrlyukait kíváncsian
rebegtette. Jamie automatikusan odanyújtotta neki a kézfejét, és
mivel a ló barátságosnak bizonyult, megdörzsölte annak nyúlánk
állkapcsát. Bármilyen szép volt is a fríz ló, Jamie alig vette azt
észre, úgy kavarogtak a gondolatai.
Edenton az Albemarle Soundon feküdt, ami könnyen
megközelíthető volt hajóval. Könnyen meglehet tehát, hogy
Bonnet visszatért a tengeri kereskedelemhez és ezzel együtt a
kalózkodáshoz és csempészethez.
– Csúnya gazembernek nevezte Bonnetet – mondta Jamie
MacDonald felé fordulva. – Miért?
– Szereti a whistet, Fraser ezredes? – pillantott rá
érdeklődőén MacDo-nald. – Nagyon ajánlom. Osztozik a
sakkban azon érdekes vonatkozásában, hogy ki kell ismerni
benne az ellenfél észjárását, de ami még jobb, hogy több ellenfél
ellen lehet játszani. – Arcának kemény vonásait egy halvány
mosoly enyhítette egy pillanatra. – És ami még ennél is jobb,
hogy meg lehet élni belőle, ami aligha fordul elő a sakkozókkal.
– Ismerem a játékot, uram – felelte Jamie, meglehetősen
tartózkodón,
MacDonald fél fizetéssel bíró tiszt volt, akinek sem hivatalos
feladatai nem voltak, sem aktív szolgálatban nem volt. Messze
nem volt szokatlan ilyen helyzetbe került férfiaktól, hogy szerény
fizetésüket némi információ megszerzésével egészítsék ki, mely
híreket el lehetett adni vagy cserélni. Nem nevezte meg az árat –
most még –, de ez nem jelentette azt, hogy később ne hajtaná be
adósságát. Jamie kis biccentéssel jelezte, hogy tudomásul vette a
tényállást, mire MacDonald is elégedetten bólintott, Idővel majd
megmondja, mit akar.
– Nos, uram. Ahogy ön is bizonyára rájött, kíváncsi voltam,
hogy ki lehet ez a bizonyos Bonnet, és ha tényleg egy aranytojás,
akkor melyik tyúk hátsójából pottyant ki.
MacDonald társaságának tagjai azonban visszanyerték
óvatosságukat, és így már semmi többet nem tudott meg a
titokzatos Bonnetről, csak azt, hogy milyen hatással volt azokra,
aki már találkoztak vele.
– Ön is tudja, uram, hogy gyakorta legalább annyit lehet
tanulni abból, amit az emberek nem mondanak ki, mint amit
igen. Vagy hogy hogyan mondják ki, amit tudnak. – Nem várta
meg, míg Jamie bólintott, csak folytatta.
– Nyolcán kártyáztunk. Hárman szabadon találgattak, de
láttam, hogy ők sem tudnak többet Bonnetről, mint jómagam.
Ketten nem tudtak róla semmit, de nem is érdekelte őket, viszont
az utolsó két férfi… – MacDonald megrázta a fejét. – Ők nagyon
elcsendesedtek, uram. Mintha attól féltek volna, hogy
megjelenik, ha emlegetik.
MacDonald csillogó szemekkel kombinált magában.
– Maga ismeri ezt a Bonnetet?
– Igen. És ki volt az a két úriember, aki ismerte őt?
– Walter Priestly és Hosea Wright – válaszolt azonnal
MacDonald. – Mindketten jó barátai a kormányzónak.
– Kereskedők?
– Többek közt. Mindkettőnek vannak raktárai. Wrightnak
Edentonban és Plymouthban, Priestlynek Charlestownban,
Savannah-ban, Wilmingtonban és Edentonban. Priestlynek
Bostonban is vannak üzleti érdekeltségei – tette hozzá
MacDonald utólag –, habár keveset tudok azok természetéről. Ó,
és Wright egy bankár.
Jamie bólintott. Gyaloglás közben két kezét összefűzte
kabátja szárnyai alatt, így senki nem látta, milyen erővel szorítja
össze az ujjait.
– Azt hiszem, hallottam már Mr. Wrightról – mondta. –
Phillip Wylie említette, hogy egy ilyen nevű úriembernek van egy
ültetvénye az övé mellett.
MacDonald, mintegy megerősítendő ezt, bólintott. Orra
hegye egészen vörös volt már, és apró, elpattant kis hajszálerek
mutatkoztak az arcán, a hadjáratokban töltött évek emlékei.
– Igen, az Four Chimneys lesz. – Oldalvást Jamie-re
pillantott, és elgondolkozva tapogatta nyelvével egyik hátsó
fogát. – Szóval meg akarja ölni?
– Természetesen nem – felelte Jamie nyugodt hangon. –
Egy ilyen embert, aki ilyen befolyásos barátokkal bír?
MacDonald feléje kapta a fejét, majd rövid horkantással
elfordult.
– Igen. Ez igaz.
Pár másodpercig némán lépdeltek egymás mellett,
mindketten el voltak foglalva a maguk számítgatásaival, és
mindketten tudatában voltak annak, hogy a másik mit mérlegel.
A Bonnet kapcsolatairól szóló értesülés egyszerre volt jó és
rossz hír. Egyrészt így könnyebb lesz megtalálni a fickót.
Másrészt az ismerősei igencsak megnehezítik a dolgokat, már
ami Bonnet meggyilkolását illeti. Ez nem fogja megállítani
Jamie-t – ezt MacDonald is egyértelműen látta –, de nem
lehetett figyelmen kívül hagyni ezeket, az biztos.
MacDonald maga is komoly nehézséget jelentett. Bonnet
üzlettársai bizonyára érdeklődve hallgatnák, hogy van valaki, aki
el kívánja apasztani bevételi forrásukat, és minden valószínűség
szerint ezt megpróbálnák megakadályozni. Jó pénzt fizetnének
azért az információért is, hogy valaki fenyegeti az aranytojást
tojó tyúkjukat. Márpedig ezt a lehetőséget MacDonald
természetszerűleg nem hagyná figyelmen kívül.
Azonban most azonnal nem lehetett betömni MacDonald
száját. Jamie-nek nem volt elegendő eszköze ahhoz, hogy
megvesztegesse, és ez egyébként sem lett volna végleges
megoldás. Ha valakit egyszer meg lehetett venni, az továbbra is
eladó marad.
MacDonaldra pillantott, aki állta a pillantását, finoman
elmosolyodott, majd elfordította a tekintetét. Nem, a
megfélemlítés nem lenne célravezető, még ha eszébe jutna is
megfenyegetni valakit, aki épp most tett neki szolgálatot. Akkor
mi legyen? Aligha csaphatja fejbe MacDonaldot, csak hogy
megakadályozza, hogy bemártsa őt Wright, Priestly vagy Butler
előtt.
Nos, ha a megvesztegetés vagy az erőszak nem jöhet szóba,
akkor csak a zsarolás marad, hogy befogja az illető száját. Ami
megint csak nehézségekbe ütközött, tekintve, hogy –
pillanatnyilag legalábbis – semmit nem tudott, amivel
MacDonald hitelét lehetne rontani. Egy férfinak, aki olyan életet
él, mint az őrnagy, biztosan megvannak a maga gyenge pontjai,
de megtalálni azokat… Vajon mennyi ideje lehet? – tűnődött
Jamie.
Ez a gondolat egy másikat szült.
– Honnan hallott arról, hogy Stephen Bonnetet keresem? –
szegezte váratlanul MacDonaldnak a kérdést, megzavarva őt az
elmélkedésben.
MacDonald megvonta a vállát, és megigazította kalapját és
parókáját.
– Fél tucat különböző forrásból hallottam, uram, a
kocsmáktól a bíróságokig. Az ön érdeklődése, attól tartok, széles
körben ismert. Annak oka azonban nem – tette hozzá, finoman
oldalra sandítva.
Jamie egy mélyről jövő torokhanggal mordult egyet. Úgy
tűnt, minden fegyvere kétélű kard volt. Hálójával nagyot
merített, így sikerült halat fognia, de kétségtelenül hullámokat is
vert vele, amivel lehet, hogy elriasztotta a bálnát. Ha az egész
part tudja, hogy Bonnetet keresi, akkor Bonnet is tudja.
Lehet, hogy rossz volt, hogy így alakult, lehet, hogy nem. Ha
Brianna megtudja… Mindig is harcosan képviselte azon
álláspontját, hogy Jamie hagyja sorsára Bonnetet. Ez persze
badarság volt, de Jamie nem vitatkozott vele, csak nagyon
igyekezett úgy tenni, mint aki megfontolja a javaslatot.
Briannának végül is nem kell tudnia semmiről, amíg Bonnet
meg nem hal. Viszont ha addig megtudja, mert valaki óvatlanul
elszólja magát… Épp csak elkezdte fontolóra venni a
lehetőségeket magában, amikor MacDonald újra megszólalt.
 – Az ön lánya… Mrs. MacKenzie lenne az, igaz?
– Számít ez? – kérdezte Jamie hűvösen, és MacDonald egy
pillanatra összeszorította az ajkát.
– Nem, természetesen nem. Csak… Váltottam pár szót Mrs.
MacKenzie-vel, és igazán… elragadónak találtam. A gondolat,
hogy… – Elhallgatott, és megköszörülte a torkát. – Nekem is van
egy lányom – folytatta hirtelen, majd félbeszakította magát,
Jamie felé fordult, és a szemébe nézett.
– Valóban? – Jamie nem hallott róla, hogy MacDonald
házas lett volna. Jó eséllyel nem is az. – Bizonyára Skóciában,
igaz?
– Angliában. Az édesanyja angol. – A hideg színes csíkokat
festett a katona cserzett bőrére. A csíkok egyre sötétebbé váltak,
de világoskék szemeit, melyek ugyanolyan színűek voltak, mint
mögötte a ködös ég, MacDonald nem vette le Jamie-ről.
Jamie érezte, hogy csökken gerincében a feszültség,
megvonta a vállát, aztán leengedte. MacDonald alig
észrevehetően bólintott. A két férfi megfordult, és egy szó nélkül
elindultak vissza a ház felé, és kötetlen beszélgetésbe fogtak az
indigó áráról, megvitatták a legfrissebb massachusettsi Iliteket,
és hogy milyen meglepően kegyes hozzájuk most az időjárás, az
évszakhoz képest.
– Nemrégiben beszéltem a feleségével – jegezte meg
MacDonald. – Bájos asszony, és igazán kedves. Ön nagyon
szerencsés ember, uram.
– Magam is úgy vélem – felelte Jamie, és egy pillantást
vetett MacDonaldra.
A katona diszkréten köhintett.
– Mrs. Farser volt olyan kedves felajánlani annak
lehetőségét, hogy ön esetleg fontolóra venné, hogy írjon nekem
egy ajánlólevelet a kormányzó Őméltóságának. Arra gondoltam,
hogy a legutóbbi összetűzés fenyegetőiének fényében valaki, az
én tapasztalatommal, esetleg segítséget nyújthatna… Érti, ugye?
Jamie nagyon jól értette. És bár kételkedett benne, hogy
Claire ilyesmit javasolt volna, megkönnyebbülten vette
tudomásul, hogy MacDonald ilyen alacsony árat szabott a
Bonnettel kapcsolatos információkért.
– Rögvest teljesítem a kérését – biztosította MacDonaldot. –
Keressen meg az esküvő után, ma délután, és a kezében lesz a
levél.
MacDonald elégedetten fejet hajtott.
Ahogy elérték az árnyékszékhez vezető ösvényt, MacDonald
búcsút intett, és felemelt kézzel távozott, Duncan Innes mellett
elhaladva, aki onnan jött, nyúzottan és elgyötörten, mint akinek
csomóba vannak kötve a belei.
– Jól vagy, Duncan? – kérdezte Jamie, és aggódva
méregette barátját. A hűvös nap ellenére vékony izzadságréteg
csillogott Innes szemöldökén, s arca sápadt volt. Jamie remélte,
hogy ha Duncan maláriás, akkor nem fertőző.
– Nem – felelte Jamie kérdésére Innes. – Nem, én… Mac
Dubh, beszélnem kell veled.
– Bármikor, a charaid. – Duncan külsejét látva Jamie
megriadt, és meg fogta barátja karját, hogy megtámogassa. –
Akarod, hogy szóljak a feleségemnek? Iszol egy kortyot? –
Duncan szájszagából ítélve ma már ivott pár kortyot, de nem
többet, mint bármelyik vőlegény ivott volna. Nem úgy tűnt,
mintha neki ártott volna meg legjobban az alkohol, de az biztos,
hogy valami neki ártott meg a legjobban. Talán romlott kagylót
eveti vacsorára tegnap.
Innes megrázta a fejét. Nyelt egyet, és eltorzult az arca,
mintha valami szilárd akadt volna a torkán. Ekkor az orrán vett
levegőt, megfeszítette vállait, hogy megacélozza magát arra, ami
következik.
– Nem, Mac Dubh, rád van szükségem. Némi kis tanácsra,
ha lennél olyan kedves…
– Hát persze, Duncan, természetesen. – Jamie riadalmának
helyét átvette a kíváncsiság, és elengedte Duncan karját. – Mi a
gond, barátom?
– A… nászéjszakáról van szó – nyögte ki Duncan. – Én…
Vagyis nekem… – Hirtelen elhallgatott, ahogy észrevett valakit,
aki az árnyékszékre tartva az ösvényre lépett előttük.
– Erre. – Jamie a konyhakert felé fordult, amit óvó
téglafalak zártak el gondosan a külvilág elől. Nászéjszaka,
gondolta Jamie, megnyugodva és kíváncsian. Duncan még
sosem volt házas, ezt tudta Jamie, és amikor együtt raboskodtak
Ardsmuirban, Duncan sosem beszélt a nőkről, ahogy a többi férfi
tette. Ezt akkor csak Duncan szerénységéből eredő
visszafogottságának tudta be, de talán… De nem, Duncan jóval
elmúlt ötven, bizonyára volt már lehetősége arra.
Így csak a pederasztia vagy a kankó maradt, gondolta
Jamie, és meg mert volna rá esküdni, hogy Duncannek nem fájt
a foga fiatal fiúkra. Kicsit kínos helyzet, az igaz, de maximálisan
hitt abban, hogy Claire meg tudja gyógyítani. Őszintén remélte,
hogy Duncannek csak trippere van, és nem a franciakórt kapta
el, mert az kegyetlen kín lett volna.
– Gyere, a charaid – mondta, és maga után húzta Duncant
a hagymaágyások védelmébe. – Itt nem fognak zavarni. Nos, mi
hát a gond?
 40

Duncan titka
LeClerc atya nem beszélt angolul, csupán a derűs „Tally-ho!”
felkiáltást ismerte, amit felváltva használt üdvözlésként,
csodálkozásának jeleként és gyóntatás végén feloldozáskor.
Jocasta még mindig öltözködött, így Ulyssesnek mutattam be a
papot, majd a főépületbe vezettem, gondoskodtam róla, hogy
kapjon megfelelő frissítőt, és leültettem, hogy beszélgessen
Sherstonékkal, akik protestánsok voltak, és elkerekedett szemmel
konstatálták, hogy egy jezsuitával kellett találkozniuk, de már
tűkön ültek, hogy végre valaki hallja őket franciául beszélni, így
hajlandóak voltak szemet hunyni LeClerc atya sajnálatos
foglalkozása felett.
Miután így sikerült normalizálni a kialakult kényes helyzetet,
gondolatban megtöröltem a homlokomat, kimentettem magam,
és kimentem a teraszra, hogy megnézzem, sikerült-e Jamie-nek
előkerítenie Duncant.
Egyik férfit sem láttam, de szembejött velem Brianna, aki a
pázsit felől gyalogolt fölfelé, Jemmyvel a karjában.
– Szervusz, drágám, hogy vagy? – nyúltam Jemmyért, aki
nyugtalanul fészkelődött, és úgy cuppogott, mint aki átkelt a
Szaharán, és most ül le egy hatfogásos ebédhez. – Éhesek
vagyunk? – kérdeztem.
– Hakk! – felelte Jemmy, majd érezvén, hogy talán nem
szolgált elég magyarázattal, néhányszor elismételte ezt a
szótagot, egyre hangosabban, miközben fel-le ugrált,
mondandóját nyomatékosítandó.
– Ő éhes, én mindjárt felrobbanok! – közölte Brianna,
lehalkítva a hangját, mialatt diszkréten a ruhája míderét
legyezgette. – Felmegyek az emeletre, és megetetem. Jocasta
néni megengedte, hogy használjuk a szobáját.
– Tényleg? Az jó. Jocasta is épp most ment fel. Azt mondta,
pihen egy kicsit, és átöltözik. Az esküvőt négytől tartják, most,
hogy megjött végre a pap. – Hallottam, hogy a hallban álló
ingaóra éppen elütötte a delet, reméltem, hogy Jamie előkerítette
Duncant. Talán jobb lenne, ha bezárnánk őt valahova, nehogy
megint elkóboroljon.
Bree nyújtotta a kezét, hogy visszavegye Jemmyt, és
megelőző jelleggel bedugta az egyik ujját a szájába, hogy elejét
vegye Jemmy további megjegyzéseinek.
– Ismered Sherstonékat? – kérdezte.
– Igen – feleltem óvatosan. – Miért, mit műveltek?
Brianna felvonta az egyik szemöldökét.
– Megkértek, hogy készítsek egy portrét Mrs. Sherstonról.
Úgy értem, pénzért. Úgy tűnik, Jocasta néni ódákat zengett
nekik rólam, és megmutatta néhány művemet, amit még a múlt
tavasszal készítettem, amikor itt laktam, és most ők is akarnak
egy képet.
– Igazán? Ó, drágám, de hiszen ez csodálatos!
– Nos, az lesz, ha tudnak érte fizetni – felelte gyakorlatiasan.
– Te mit gondolsz?
Ez jó kérdés volt. A finom ruhák és a zsíros állások nem
mindig tükrözték az illetők valódi anyagi helyzetét, és nem sokat
tudtam Sherstonék körülményeiről. Hillsboroughba valók voltak,
nem Cross Creekbe.
– Nos, meglehetősen közönségesek – válaszoltam
bizalmatlanul –, és szörnyen sznobok, de azt hiszem, a férfi
tényleg gazdag. Ha jól tudom, van egy sörfőzdéje. De kérdezd
meg Jocastát, ő biztosan jobban tudja.
– „Meglehetősen közönségesek” – mondta a szavakat
elnyújtva Brianna, akcentusomon gúnyolódva, és elvigyorodott.
– Akkor ki is a sznob?
– Én nem vagyok sznob – feleltem öntudatosan –, csak jó
szemem van a társasági élet finomságaihoz. Láttad valahol
apádat vagy Duncant?
– Duncant nem, de apa lent van a fáknál, Mr. Campbell-lel.
– Segítőkészen megmutatta a helyet, és ki is szúrtam Jamie
lángvörös haját és vérvörös tartánját, ahogy tüzesen csillogott a
pázsit végében. Duncan skarlátvörös kabátjának azonban nyoma
sem volt.
– A fenébe vele – mondtam. – Vajon hová tűnt?
– Elment az árnyékszékre, és beleesett – vetette fel Bree. –
Jól van, bírd ki még egy kicsit, máris megyünk! – Brianna
Jemmynek címezte a szavait, aki a közelgő éhhalálra készülve
panaszosan sírt, s azzal eltűnt a kisfiúval a házban.
Megigazítottam a kendőmet, lesétáltam a gyepen Jamie-hez.
Hideg ebédet szolgáltak fel a vendégeknek, és felkaptam egy
kétszersültet és egy szelet sonkát, ahogy elmentem a frissítés
asztalok mellett, s gyors harapnivalót rögtönöztem, hogy
csillapítsam éhségemet.
A levegő még mindig hűvös volt, de a nap már magasan állt,
és égette a vállamat. Jólesett csatlakozni a férfiakhoz a pázsit
alján álló kis tölgyfaliget árnyékában. Mocsártölgyek voltak, és
már elkezdtek sarjadni a levelek, melyek megannyi
kisbabaujjként meredtek az égnek. Mit is mondott Nayawenne a
tölgyekről? Ó, igen. Akkor kell kukoricát vetni, amikor a
tölgylevelek akkorák, mint a mókus füle.
Ez alapján a rabszolgák bármikor elkezdhetik a
kukoricavetést River Run kertjében. A Ridge-en azonban még
hetekig nem fognak kibújni a tölgylevelek.
Jamie bizonyára valami vicceset mondhatott, mert Campbell
mély, csikorgó hangot hallatott, ami nála nevetésnek számított,
miközben üdvözlésképpen odabiccentett nekem.
– Magára is hagyom, hogy intézze nyugodtan a saját ügyeit
– mondta Jamie-nek, amikor visszanyerte nyugalmát. – Szóljon,
ha szüksége van rám. – Homloka elé tartotta a tenyerét, és
felnézett a teraszra.
– Ó, a tékozló fiú hazatért. Shillingben, uram, vagy
whiskysüvegekben?
Én is odanéztem, és láttam, hogy Duncan éppen átvág a
teraszon, és szégyenlősen mosolyogva odabiccent elhaladtában a
jókívánságaikat kifejező vendégeknek. Biztosan zavartnak
tűntem, mert Mr. Campbell meghajolt előttem, száraz ajkai
derűsen kunkorodtak felfelé.
– Fogadást kötöttünk a férjével, asszonyom.
 – Öt az egyhez Duncan javára, az éjszakát illetően –
magyarázta Jamie.
Mármint, hogy ő és a nagynéném együtt hálnak.
– Te jó ég! – mondtam zordan. – Akad itt bárki, aki nem
erről beszél? – kérdeztem. – Olyan mocskos a fantáziája
maguknak, mint a pöcegödörnek.
Campbell felnevetett, majd félrefordult, mert egyik
kisunokája valami halaszthatatlan dologra hívta fel a figyelmét.
– Ne mondd, hogy neked ez meg sem fordult a fejedben –
bökött oldalba Jamie gyengéden.
– Természetesen nem – feleltem szigorúan. Tényleg nem
gondoltam rá, de csak azért, mert már tudtam.
– Ó, valóban? – kérdezte, és felvonta szája egyik sarkát. –
Miközben a bujaság meg úgy kiült az arcodra, mint macskára a
bajsza.
– Hát ezzel meg mit akarsz mondani? – kérdeztem. Arra az
esetre, ha valóban így lett volna, kinyitottam a legyezőmet, és
eltakartam vele arcom alsó részét. Kipillantottam az
elefántcsontszínű csipkerész fölött, és tettetett ártatlansággal
rebegtettem a szempilláimat.
Jamie skót módra gúnyos torokzajt hallatott, majd gyorsan
körülnézett, aztán hozzám hajolt, és a fülembe súgott.
– Úgy értem, hogy olyan arcot vágsz, mint amikor arra
vágysz, hogy bújjak ágyba veled. – Meleg lehelete meglebegtette
a hajszálaimat a fülem fölött. – Arra vágysz?
Káprázatos mosolyt vetettem Mr. Campbellre, aki érdeklődve
figyeli minket unokája feje fölül. Szétnyitottam a legyezőt, és
pajzsként használva lábujjhegyre álltam, hogy én is belesúgjak
valamit Jamie fülébe. Visszaereszkedtem a sarkamra, és
szemérmesen Mr. Campbellre mosolyogtam, teljes erőből
legyezve magamat.
Jamie félig megdöbbent, de határozottan elégedett volt. Mr.
Campbell-re pillantott, aki szerencsére már elfordult, mert
időközben beszélgetésbe elegyedett valakivel. Jamie megdörzsölte
az orrát, és elmélyülten fontolgatott valamit velem kapcsolatban,
sötétkék szemének pillantása hosszan elidőzött új ruhám csipkés
nyakkivágásán. Finom mozdulatokkal meglebegtettem
dekoltázsom fölött a legyezőt.
– Ööö… El tudnánk… – Felkapta a tekintetét, és felmérte
környezetünket, hogy hová tudnánk elhúzódni, majd újra
lenézett rám, mert olyan ellenállhatatlanul vonzotta tekintetét a
legyező, mintha egy mágnes lett volna.
– Nem tudnánk – közöltem, miközben mosolyogva
hajtottam fejet az idős MacNeil kisasszonyokra, akik Jamie
mögött sétáltak el. – A ház minden zugában és résében van
valaki. A pajták, az istállók és a melléképületek is tömve vannak
emberekkel. És ha egy folyóparti randevún töröd a fejed, valahol
a bokrok alatt, akkor felejtsd el. Egy egész rohadt vagyonba
került ez a ruha! – Egy vagyon, amit illegális whiskylepárlással
szereztünk, de attól még egy vagyon.
– Ó, tudom én jól.
Lassan végigjártatta rajtam a szemét, feltűzött hajam
hullámaitól új, borjúbőr cipőm hegyéig. A ruha halvány
borostyánsárga selyemruha volt, fűzőjét és szegélyét barna és
arany selyemlevelekkel hímezték ki, és ha mondhatok ilyet, úgy
állt rajtam, mintha rám öntötték volna.
– Megérte – mondta Jamie halkan, és odahajolt hozzám,
hogy megcsókoljon. Egy hűvös szellő megrázta a tölgyfa ágait a
fejünk felett, és odahúzódtam Jamie-hez, a melegbe.
A Ridge-től idáig megtett hosszú út során és a közelgő
menyegzőre összegyűlt vendégsereg miatt mi magunk sem
bújtunk ágyba egymással több, mint egy hete.
Nem is annyira a szerelmi légyottra vágytam, bár
semmiképp sem mondtam volna nemet, ha alkalom adódott
volna rá. Ami nagyon hiányzott, az egyszerűen Jamie testének
közelsége volt, hogy kinyújthassam a kezem a sötétben, és
megfoghassam hosszú, izmos combját, hogy reggel felé
fordulhassak, és combja és hasa ívéhez simulva
megmarkolhassam helyes, kerek fenekét, s hogy arcomat a
hátához nyomhassam, és belélegezhessem bőre illatát, miközben
álomba szenderülök.
– A francba! – mondtam, futólag inge redői közé hajtva a
fejemet, és vágyakozással telve szívtam be a keményítő és Jamie
illatát. – Tudod, ha a nagynénéd és Duncan mégsem használná
az ágyat, akkor talán…
– Ó, szóval mégiscsak elábrándoztál!
– Nem – feleltem. – És egyébként is, mi közöd hozzá?
– Ó, egyáltalán semmi – felelte Jamie, mintha mi sem
történt volna. – Csak az, hogy eddig már négyen kérdezték meg
tőlem, hogy szerintem fogják-e csinálni, vagy már csinálták-e.
Ami igen hízelgő a nagynénémre nézve, nem igaz?
Való igaz, Jocasta MacKenzie bőven a hatvanas éveiben
járhatott, és messze nem volt elképzelhetetlen, hogy egy férfival
ossza meg az ágyát. Számtalan nővel találkoztam, aki boldogan
felhagyott a szexnek még a gondolatával is, mihelyst koránál
fogva nem tudott többé gyermeket szülni, de Jocasta nem
tartozott közéjük. Ugyanakkor…
– Még nem csinálták – mondtam. – Phaedre mondta
tegnap.
– Tudom, nekem meg Duncan mondta, épp az imént –
válaszolta Jamie elkomorodva kissé, de nem miattam. A terasz
irányába nézett, ahol a hatalmas kővázák között Duncan
tartánjának ragyogó színes foltja látszott.
– Tényleg? – Ezen nagyon meglepődtem. Azonnal gyanút is
fogtam. – Ugye nem kérdezted meg tőle?
Némileg korholóan nézett rám.
– Persze hogy nem! – felelte. – Mégis minek nézel te engem,
Sassenach?
– Skótnak – feleltem. – Szexőrültek vagytok, mindahányan.
Legalábbis azt hinné az ember, ahogy hallgatja, miről beszél itt
mindenki. – Szigorúan Farquard Campbellre pillantottam, de ő
hátat fordított nekem, mert mélyen elmerült a beszélgetésben
valakivel.
Jamie elgondolkodva nézett rám, és megvakarta álla sarkát.
– Szexőrültek?
– Tudod, hogy értem.
– Ó, hát persze. Csak azon gondolkodtam, hogy ez most
sértés vagy dicséret.
 Szólásra nyitottam a számat, majd meggondoltam magam.
Én is elgondolkodva mértem őt végig.
– Akinek nem inge, ne vegye magára – feleltem.
Jamie-ből erre kitört a nevetés, mire a közelben állók közül
néhányan felénk fordultak. Jamie belém karolt, és a pázsiton át
az árnyas szilfaligetbe vezetett.
– Szeretnék tőled kérni valamit, Sassenach – mondta, és
hátranézett a válla fölött, nehogy valaki meghallja. – Szerinted
tudnál rá alkalmat találni, hogy négyszemközt beszélj a
nagynénémmel?
– Ebben a bolondokházában? – A terasz felé pillantottam: a
jókívánságaikat tolmácsoló vendégek úgy rajzották körbe
Duncant, mint méhek a virágos rétet. – Igen, szerintem még el
tudom kapni a szobájában, az esküvő előtt, mielőtt lejönne.
Fölment lepihenni. – Magam sem bántani volna, ha
leheveredhetek. Fájt a lábam, miután órák óta álltam, és a cipőm
is új volt, és egy kicsit szoros is.
– Az megteszi. – Szívélyesen odabiccentett egy felénk tartó
ismerősének, majd hátat fordított, nehogy az illető megzavarjon
minket.
– Na jó – mondtam –, és miért?
– Nos, Duncanről van szó. – Egyszerre tűnt úgy, hogy
Jamie elámult és aggódik a barátjáért. – Adódott egy aprócska
gond, és nem bírja rávenni magát, hogy beszéljen erről
Jocastával.
– Hadd találjam ki – mondtam. – Már házas volt korábban,
és azt hitte, hogy az első felesége már meghalt, de az előbb itt
látta, ahogy éppen cullen skinket eszik.
– Hát nem – felelte mosolyogva Jamie. – Nem ilyen súlyos
a helyzet. És talán nem is akkora gond ez, mint ahogy Duncan
képzeli. De halálra aggódja magát miatta, és nem bír
előhozakodni a dologgal a nagynéném előtt. Egy kicsit
szégyenlős előtte, tudod?
Duncan egyébként is egy félénk és szerény ember volt. Az
egykori halászt a felkelés során kényszerítették katonai
szolgálatra, Culloden után pedig elfogták és évekre börtönbe
vetették. Csak azért engedték ki és nem deportálták, mert egy
horzsolástól vérmérgezést kapott, és le kellett vágni az egyik
karját, így alkalmatlanná vált a fizikai munkára, és
eladhatatlanná vált, mint szerződött szolga. Gondolkoznom sem
kellett azon, hogy kinek az ötlete lehetett ez a házasság. Ilyen
nagyravágyó gondolat az életben eszébe nem jutott volna
Duncannek.
– Azt látom. De mi aggasztja?
– Nos – kezdte Jamie lassan –, való igaz, Duncan soha nem
volt még házas korábban. Sosem jutott eszedbe, hogy vajon
miért nem?
– Nem – feleltem. – Azt hittem, hogy a felkelés miatt… Te jó
ég! – Elhallgattam, amikor eszembe jutott, mi is lehet a gond. –
Ugye nem…? Atyaég! Azt akarod mondani… hogy a férfiakat
kedveli? – A hangom önkéntelenül is megemelkedett.
– Nem! – vágta rá Jamie megbotránkozva. – A Krisztusát,
csak nem feltételezed rólam, hogy hagynám, hogy elvegye a
nagynénémet, miközben egy szodomita? A Krisztusát! –
Körülnézett, nem lett-e fültanúja valaki a kirohanásának, majd a
biztonság kedvéért bekísért a fák rejtekébe.
– Nos, nem feltétlenül tudnád, nem igaz? – kérdeztem,
magamban mulatva.
– De tudnám – felelte mogorván. – Gyere velem! – Felemelt
egy, a fejünk fölé lógó ágat, és betessékelt alá, a derekamra téve a
kezét. Elég nagy liget volt, és könnyedén el tudtunk vonulni a
mulatozók kíváncsi pillantásai elől. – Nem – ismételte, amikor
elértünk egy kis tisztást, mélyen a fák között. – Micsoda egy
mocskos fantáziád van, Sassenach! Semmi ilyesmiről nincs szó.
– A háta mögé pillantott, de tisztes távolságra voltunk a pázsittól,
és viszonylag rejtve. – Csak arról van szó, hogy ő… Nem képes
rá. – Jamie megvonta kissé az egyik vállát, mert borzasztóan
kényelmetlen volt számára a beszélgetés.
– Micsoda? Impotens? – Tárva maradt a szám, de
becsuktam.
– Igen. Legénykorában eljegyzett egy lányt, de borzasztó
balesetet szenvedett. Egy igásló az útra lökte, és ágyékon rúgta. –
Jamie ekkor önkéntelen mozdulatot tett, mintha
megnyugtatásképpen meg akarná érinteni magát, de észbe
kapott. – Meggyógyult, de… Nos, már nem tudta férfiúi teendőit
ellátni, így felbontotta eljegyzését a fiatal nővel, aki férjhez is
ment, valaki máshoz.
– Szegény ember! – mondtam együttérzően. – Istenem,
szegény Duncannek aztán tényleg kijutott a
szerencsétlenségekből!
– Nos, legalább még él – jegyezte meg Jamie. – Sokan
mások sajnos már nem. Mindamellett – intett a válla fölött a
mögötte elterülő River Run birtokára – nem mondanám
jelenlegi helyzetét kifejezetten szerencsétlennek. Ezt a kis
nehézséget leszámítva, persze – tette hozzá.
Elgondolkodva ráncoltam össze a homlokom, ahogy
magamban számba vettem a lehetséges orvosi beavatkozásokat.
Ha a baleset súlyos érrendszeri károkat okozott, akkor nem sok
mindent tudtam volna tenni. Egyáltalán nem voltam felkészülve
egy összetett helyreállító műtétre. Ha azonban csak egy
vérömleny a gond, akkor talán…
– Azt mondod, fiatal korában történt? Hmm. Nos, ez nem
sok jóval kecsegtet, ennyi idő után, de persze megnézhetem, hogy
tudok-e…
Jamie hitetlenkedve meredt rám.
– Megnézni? Sassenach, Duncan már attól is hamuszürkére
válik, ha a belei egészségi állapota iránt érdeklődsz, és majdnem
meghalt szégyenében, amikor ezt elmondta nekem. Szélütést is
kapna, hogy ha a nadrágjában kezdenél turkálni.
Egy tölgygally kihúzta egy hajszálamat, én pedig ingerülten
igazítottam a fülem mögé.
– Akkor mégis mit vársz tőlem, mit tegyek? Nem tudom
varázsigékkel meggyógyítani!
– Persze hogy nem! – felelte kissé türelmetlenül. – Nem
akarom, hogy bármit is csinálj Duncannel, csak beszélj a
nagynénémmel.
– Micsoda? Úgy érted, még nem tudja? De már hónapokkal
ezelőtt eljegyezték egymást, és ez idő alatt szinte végig együtt is
éltek!
– Igen, de… – Megint olyan furcsán megvonta félig a vállát,
amit olyankor csinált, amikor kényelmetlenül érezte magát, vagy
zavarban volt, mintha túl szűk lett volna rá az ing. – De tudod,
amikor a házasság kérdése felmerült, Duncanben meg sem
fordult, hogy sor kerülhet némi… hmm…
– Hmm – ismételtem, felvonva egyik szemöldökömet. – A
házassággal nem jár együtt legalább az elvi lehetősége egy kis
hmmnek?
– Nos, Duncan nem feltételezte, hogy a nagynéném férfias
szépsége miatt vágyik rá, tudod? – felelte Jamie, maga is
felvonva szemöldökét. – Számára úgy tűnt, hogy csak üzleti és
kényelmi szempontok játszottak közre. Bizonyos dolgokat
intézőként nem tehet meg, amiket viszont River Run
tulajdonosaként igen. És ebbe nem ment volna bele, ha a
nagynéném nem győzte volna meg.
– És Duncannek sosem jutott eszébe megemlíteni ezt a kis…
testi hibát?
– Ó, dehogyisnem, de semmi jel nem utalt arra, hogy a
nagynénémet üzleti megfontolásokon kívül más is motiválná a
házasságkötésre. Jocasta nem említette az intimitást, Duncan
pedig túlságosan szégyenlős volt ahhoz, hogy szóba hozza. És így
a kérdés nem merült fel.
– De gondolom, most felmerült a kérdés. Mi történt?
Nagynénéd bedugta a kezét Duncan kiltje alá ma reggel, és
valami szaftos megjegyzést tett a nászéjszakára vonatkozóan?
– Duncan ezt nem közölte – felelte Jamie szárazon. – De
egészen ma reggelig, amikor meghallotta, hogyan ékelődnek
egymás között a vendégek, nem is jutott eszébe, hogy a
nagynéném talán elvárja tőle, hogy… Nos.
Jamie felvonta az egyik vállát, majd leengedte.
– Nem tudta, mit tegyen, és pánikba esett, ahogy hallgatta
az embereket.
– Értem. – Elgondolkodva húztam végig egyik ujjam
bütykét a felső ajkamon. – Szegény Duncan, nem csoda, hogy
ideges.
 – Igen. – Jamie kiegyenesedett, mint aki ezzel el is intézett
valamit. – Szóval, ha lennél olyan kedves, és beszélnél
Jocastával, hogy tisztázzátok…
– Én? Azt akarod, hogy én mondjam el neki?
– Nos, nem hiszem, hogy különösebben bánkódna rajta –
felelte, ahogy Incselkedve nézett le rám. – Az ő korában, végül is,
nem hinném, hogy…
Felmordultam.
– Az ő korában? Simon nagyapád rég betöltötte a hetvenet,
amikor még vígan kamatyolt, legjobb tudomásom szerint.
– A nagynéném nő – mondta, meglehetősen zordan. – Ha
nem vetted volna észre.
– És szerinted ez számít?
– Szerinted nem?
– Ó, nagyon is számít – feleltem. Nekidőltem egy fának,
melleim alatt karba fontam a kezem, és lapos pillantást vetettem
Jamie-re. – Ha majd százegy éves leszek, te meg kilencvenhat,
majd az ágyamba csallak, és meglátjuk, kinek lesz kedve a
dologhoz, jó?
Elgondolkozva nézett rám, szeme kékjének sötétje
megcsillant.
– Kedvem lenne itt álló helyedben bujálkodni veled,
Sassenach – mondta. – Csak írd a többihez, rendben?
– Kedvem lenne szavadon fogni – feleltem. – Ugyanakkor…
– Keresztülpillantottam az ágakon, melyeken át tisztán látszott a
ház. A fák kezdtek kilombosodni, de az apró zsenge levelek
függönye messze nem biztosított elegendő álcázást. Amikor
visszafordultam, Jamie kezei már lefelé csúsztak csípőm
hajlatán.
Ezután kissé zavaros, hogy mi történt, de a legmélyebb
benyomást a ruhák sietős susogása és a letaposott medvehagyma
friss illata tette rám, illetve a száraz, tavalyi tölgylevelek ropogása
a talpunk alatt.
Pár pillanattal később kipattant a szemem.
– Ne hagyd abba! – kiáltottam fel hitetlenkedve. – Most már
ne, az Isten szerelmére!
 Jamie rám vigyorgott, hátrébb lépett, és leengedte a kiltjét.
Arca vöröses bronzszínt öltött az erőfeszítéstől, és ziháló mellkasa
fel-le járt összegyűrődött inge alatt.
Vészjóslóan rám vigyorgott, és megtörölte a homlokát.
– Amikor kilencvenhat éves leszek, megkapod a többit,
rendben?
– Azt nem éred meg! Ide gyere!
– Ó! – mondta. – Szóval akkor beszélsz a nagynénémmel.
– Nyavalyás zsaroló! – lihegtem, miközben a kiltje redői
között matattam. – Ezért még kapni fogsz, esküszöm!
– Ó, igen, hát persze.
Átkarolta a derekamat, és szó szerint felkapott, majd
megfordult velem, hogy ő legyen háttal a háznak, és így
eltakarjon a testével. Hosszú ujjaival ügyesen felhajtotta ruhám
alsó részét, majd a két alsószoknyát, végül még ügyesebben a
csupasz lábaim közé csusszant.
– Csitt! – mormogta a fülembe. – Nehogy meghalljanak
bennünket! – Fogait gyengéden a fülem ívébe süllyesztette, és
szakszerűen hozzálátott a munkához, figyelmen kívül hagyva az
ismételt, bár meglehetősen erőtlen ellenkezésemet.
Nagyon is készen álltam rá, ő pedig tudta, hogy mit csinál.
Nem tartott sokáig a dolog. Karjába vájtam az ujjaimat, ami
szilárd vasként szorította a derekamat, egy végtelen, szédítő
pillanat erejéig hátrafeszítettem a testem, majd Jamie-re
zuhantam, s úgy rángatóztam, mint a csali a horgász horga
végén. Mély kuncogást hallatott, és elengedte a fülemet.
Hűvös szél támadt, ami a lábamnak tapasztotta szoknyám
redőit. Füst és étel illata szállt a hideg tavaszi levegőben, a gyep
felől ideszűrődő beszélgetés és nevetés zajával keveredve. Alig
hallottam valamit a szívverésem lassú, mély hangjától.
– Ha jobban belegondolok – jegyezte meg Jamie, amikor
elengedett –, Duncannek még mindig van egy ép keze. –
Vigyázva talpra állított, miközben fogta a könyökömet, hogy
meg tudjak állni remegő lábamon. – Esetleg megemlíthetnéd ezt
is a nagynénémnek, ha hasznosnak érzed.
 41

A zene elvarázsol
Roger MacKenzie átvágott a tömegen, ide-oda biccentett
egy-egy ismerős arcnak, de elszántan haladt előre,
megakadályozva minden kísérletet, hogy beszélgetésbe
elegyedjenek vele. Nem volt beszédes kedvében.
Brianna elment megszoptatni a kicsit, és bár hiányzott neki a
lány, ugyanannyira örült is annak, hogy egy pillanatra legalább
eltűnt szem elől. Egyáltalán nem akarta látni, milyen
pillantásokkal illetik a feleségét. Azok, akik az arcát nézték,
csodálták Briannát, de pillantásaik nem voltak tiszteletlenek. Azt
a nyavalyás Forbest azonban rajtakapta, hogy Brianna hátsóját
nézi, olyan arckifejezéssel, amivel a gyepen álló leplezetlen
márvány istennőt illették az urak.
Mindezzel együtt rendkívül büszke is volt Briannára.
Káprázatosan nézett ki új ruhájában, és Rogert a birtoklás
kellemes tudata töltötte el, amikor a lányra nézett. Örömét
azonban mégis beárnyékolta kissé az a kellemetlen gondolat,
hogy Brianna úgy nézett ki, mint aki ide tartozik, mintha ő
kellene, hogy az úrnője legyen ennek a… ennek a…
Egy újabb rabszolga kocogott el mellette, szoknyáját egyik
karjára emelve, ahogy a ház felé sietett. Egy kádnyi friss zsemlét
egyensúlyozott a fején, egy másikat pedig a karja alatt. Hány
rabszolgája lehetett Jocasta Cameronnak? – tűnődött Roger.
Na persze önmagában ez kizárta, hogy Brianna megörökölje
River Hunt. Teljesen elutasította a rabszolgatartás intézményét.
Ahogy Roger is. Mégis megnyugtató volt arra gondolnia, hogy
nem egyedül az ő büszkesége állta útját annak, hogy Brianna
megkapja jogos örökségét.
Hegedű cincogására figyelt fel. A házból jöttek a hangok, és
egyből felkapta rájuk a fejét. Hát persze hogy szolgáltatnak zenét
is a lagzin. És egy kis szerencsével hallhat néhány új dalt is,
amiket még nem ismer.
 A teraszon átvágva a ház felé fordult. Nem volt nála a
jegyzetfüzete, de Ulysses bizonyára tud adni neki valamit. Fejet
hajtott Mrs. Farquard Campbell előtt, aki rózsaszín
selyemruhájában úgy nézett ki, mint egy méregdrága, de
különösen ízléstelen lámpaernyő. Roger megállt, hogy
előreengedje az asszonyt a házba, és belülről az arcába harapott,
ahogy a négy láb széles szoknyatömeg egy pillanatra beragadt a
három láb széles ajtónyílásba. Az asszony azonban ügyesen
oldalra fordult, és rák módjára bearaszolt a szalonba, Roger
pedig tisztes távolságból követte.
A hegedűszó elhalt, de a közelben valahol hangoltak a
zenészek. A nagy szalonban voltak, melynek duplaszárnyú ajtóit
teljesen ki lehetett nyitni, hogy a táncosok kitódulhassanak az
előcsarnokba, amikor annak eljön az ideje. Most azonban még
csak néhány vendég tartózkodott a szalonban, akik könnyed
beszélgetést folytat rak.
Roger elment a kandallónál álló Ulysses mellett. Tökéletes
megjelenését parókája és zöld libériája tette teljessé, kezében
pedig egy piszkavasat tartott készenlétben, mert éppen két
szobalányt felügyelt, akik egy hatalmas dézsában friss
rumpuncsot készítettek éppen. Ulysses automatikusan az ajtó
felé kapta a pillantását, érzékelte Roger jelenlétét és
megállapította személyazonosságát, majd visszatért a dolgához.
A zenészek a helyiség távolabbi végében gyűltek össze, s
időnként szomjas pillantásokat vetettek a tűzhelyre, miközben
hangszereiket készítették elő.
– Mit fognak ma előadni nekünk? – érdeklődött Roger,
ahogy megállt a hegedűs mellett. Rámosolygott a férfira, aki felé
fordult. – Az Ewie wi' the Crooked Hornt vagy talán a Shawn
Bweet?
– Ó, az isten áldja meg, uram, semmi cifrát. – A kis
gyülekezet karmestere, egy tücsökszerű ír férfi, kinek hajlott
hátát meghazudtolta szeme csillogása, szívélyes dorgálással
legyintett zenészei színes csapatára.
– Nem tudnak ezek mást, csak jigset és reelst játszani. De a
népek sem tudnak másra táncolni – tette hozzá gyakorlatiasan.
– Elvégre ez nem a dublini díszterem, de még csak nem is az
edentoni. Egy jó hegedűs mellett talpon maradnak.
– És, feltételezem, ez lenne ön, igaz? – kérdezte Roger
mosolyogva, a repedt hegedűtök felé biccentve, amit a karmester
gondosan, biztonságos távolságban egy állványra helyezett,
nehogy valaki rálépjen vagy ráüljön.
– Ez lennék én – ismerte be az úriember egy méltóságteljes
főhajtással. – A nevem Seamus Hanlon. Szolgálatára, uram.
– Örülök, hogy megismerhetem, uram. Roger MacKenzie
vagyok, Fraser’s Ridge-ről. – Roger viszonozta a főhajtást.
Örömét lelte ebben a régimódi, szertartásos bemutatkozásban, és
futólag kezet fogott Hanlonnal, vigyázva, nehogy összeroppantsa
a férfi megcsavarodott ujjait és bütykös ízületeit. Hanlon
észrevette, hogy Roger milyen óvatos volt gyulladt ízületeivel, és
arcán átsuhant egy lekicsinylő fintor.
– Ó, rendbe jönnek, ha kapnak egy kis kenést, az biztos. –
Hanlon próbaképpen kinyújtotta az egyik kezét, majd legyintett
az ujjaival, s csillogó szemét Rogerre függesztette.
– És ön, uram? Éreztem a bőrkeményedéseket az ujjai
hegyén. Talán nem hegedűn, de esetleg ön is valami vonós
hangszeren játszik?
– Ó, az csak amolyan esti időtöltés, nem fogható az önök
játékához, uraim – biccentett Roger tisztelettudóan a zenekar
felé, akiknek most, hogy kipakoltak, előkerültek a hangszereik:
egy kopott cselló, két brácsa, egy trombita, egy fuvola és egy
tárgy, amiről Roger úgy képzelte, hogy talán vadászkürtként
kezdte életét, habár azóta, úgy tűnik, változtattak rajta, és
kiegészítették néhány furcsa csőhurokkal, ami a kürtből állt ki
többfelé.
Hanlon Rogerre sandított, felmérte mellkasa szélességét.
– És micsoda hangja van magának! Ön minden bizonnyal
énekel, igaz, Mr. MacKenzie?
Roger válaszát hangos döngés és szörnyű zengő hang
szakította félbe a háta mögött. Ahogy sarkon fordult, látta, hogy
a csellista úgy fújta fel magát a hangszere fölött, mint egy kotlós,
amelyik épp az óriáscsibéjét védelmezi, hogy megóvja a további
sérülésektől, amit az az úriember okozna, aki a jelek szerint
figyelmetlenül felrúgta a hangszert.
– Nézz a lábad elé, hé! – rivallt rá a csellista. – Te
kétbalkezes korhely!
– Micsoda? – A betolakodó, a Haditengerészet egyenruháját
viselő köpcös férfi fenyegetően nézett a csellistára. – Hogy mer
így beszélni velem?
A férfi arca egészségtelen vörös színt öltött, és enyhén
imbolygott, ahogy ott állt. Roger már hatlábnyi távolságról
érezte rajta a szeszszagot.
A tiszt a csellistára emelte mutatóujját, és már éppen beszélni
készült. Rózsaszín nyelve hegye megjelent fogai között, de nem
jött ki hang a szálán. Lilára vált állkapcsa egy pillanatra
megremegett, majd felhagyott a próbálkozással, sarkon fordult,
és elviharzott, és még épp kitért a szembejövő szolgáló elől, aki
egy tálca italt vitt, és nekirohant az ajtónyitó gombnak, ahogy
elhagyta a szalont.
– Vigyázzon, Mr. O’Reilly! – intette meg szenvtelen hangon
Seamus Hanlon a csellistát. – Ha a tenger mellett lennénk, arra
számítanék, hogy egy katonai toborzócsapat várna magára,
mihelyst kitenné a lábát a birtokról. Ahogy azonban most áll a
helyzet, arra sem mernék fogadni, hogy egy cipészárral vagy
valami hasonlóval kárt tudna okozni magában.
O’Reilly sokatmondóan a földre köpött.
– Ismerem őt – mondta megvetően. – Wolffnak hívják.
Inkább kutya, mégpedig gyatra kutya. Úgy felöntött a garatra,
hogy egy óra múlva már emlékezni se fog rám.
Hanlon elgondolkozott, és hunyorogva nézte az ajtónyílást,
ahol a hadnagy eltűnt.
– Nos, annyi baj legyen – jegyezte meg. – De én is ismerem
ezt az úriembert, és azt hiszem, hogy az elméje élesebb annál,
mint amire a viselkedése alapján számítana az ember. – Egy
pillanatig csak állt, a hegedűje nyakát ütögette a tenyerével, majd
Roger felé fordult.
– Fraser’s Ridge, azt mondta? Akkor ön bizonyára Mrs.
Cameron rokona, igaz? Helyesebben szólva Mrs. Innesé? –
javította ki magát.
– Jamie Fraser lányát vettem el – mondta türelmesen
Roger, aki rájött, hogy ez a leírás a legcélravezetőbb, mert úgy
nézett ki, hogy megyeszerte tudják, ki az a Jamie Fraser, és ezzel
megelőzte a saját rokoni kapcsolataira vonatkozó további
kérdéseket.
– Hohó! – mondta Seamus, láthatólag lenyűgözve. – Nos,
hát. Hum!
– És különben is, mit csinál itt az a hólyag? – morgolódott a
csellista, továbbra is a távozóban lévő tisztet bámulva.
Megnyugtatóan megpaskolta zeneszerszámát. – Mindenki tudja,
hogy ő akarta elvenni Mrs. Cameront és megkaparintani River
Runt. Nem tudom, vajon mi késztette, hogy itt mutatkozzon ma.
– Talán azt akarja mutatni, hogy nem neheztel senkire –
vetette fel Roger. – Egy úriember ezt tenné. Győzött a jobbik,
meg ilyenek, nem igaz?
A zenészek dohogva puffogtak az ötletre.
– Talán – mondta a fuvolás, és megrázta a fejét a hangszere
fölött. – De ha egy kicsit is barátjának érzi Duncan Innest,
mondja meg neki, hogy nagyon figyeljen oda a táncnál, hogy kit
enged a háta mögé.
– Bizony, szóljon neki – erősítette meg Seamus Hanlon. –
Menjen hát, fiatalember, és beszéljen vele, de szeretnénk
viszontlátni. – Intett a várakozóan álló szolgálónak, és ügyesen
elvett egy poharat a felkínált tálcáról, Roger tiszteletére emelte a
poharat, és annak pereme fölött a fiúra vigyorgott, és így szólt: –
Meglehet, hogy tud egy-két dallamot, ami nekem lesz újdonság!
 42

A szerencsehozó talizmán
Brianna hátradőlt a kandalló előtti hintaszékben, és apja
esküvőre készülődő nagynénjét nézte, miközben Jemmyt
szoptatta.
– És ehhez mit szól? – kérdezte Phaedre, és belemártotta az
ezüstfésűt a kis pomádés tégelybe. – Húzzuk fel magasra, a
leomló fürtökkel a tetején? – Hangja reményteli, de óvatos volt.
Jocasta visszautasította, hogy parókát tegyen föl, amit szolgálója
nyíltan helytelenített, és most mindent megpróbált, hogy
hasonlóan divatos hatást érjen el Jocasta saját hajával, ha ezt
megengedik neki.
– Badarság – mondta Jocasta. – Ez nem Edinburgh,
gyermekem, még csak nem is London. – Hátrahajolt, felemelte a
fejét, lehunyta a szemét, sütkérezett a napfényben. Ragyogó
tavaszi napsugarak ömlöttek be az ablakon, megcsillantak az
ezüstfésűn, és a rabszolga kezének sötét árnyait vetették Jocasta
fényes fehér hajjal övezett fejére.
– Lehet, honnem, de nem is a vad karibi világ vagy a távoli
vadon! – ellenkezett Phaedre. – Maga itt a zúrnő, és ez a maga
esküvője. Mindenki magát fogja nézni. Szégyent akar hozni a
fejemre, hogy úgy horgya a haját, a vállára engedve, mint az
ingyánok, osztán mindenki ászt gondúlja, hogy én nem tudom
rendesen megfésűni se?
– Ó, isten ments! – Jocasta széles szája ingerülten rándult
meg. – Csak egyszerű frizurát készíts, kérlek, fésüld hátra, és
tűzd fel fésűkkel. Talán az unokahúgom megengedi, hogy az ő
fürtjein mutasd be a tudományod.
Phaedre a válla fölött Briannára sandított, aki egyszerűen
elmosolyodott, és megrázta a fejét. Csipkés szegélyű főkötőt viselt
a tisztességes látszatért, és nem állt szándékában hagyni, hogy a
hajával babráljanak. A rabszolga felhorkant, és újra megpróbálta
megpuhítani Jocastát. Brianna lehunyta a szemét, és hagyta,
hogy a barátságos perlekedés hangja beleolvadjon a háttérzajba.
Az ablakon besütő nap a lábát melengette, a háta mögött pedig a
tűz duruzsolt és ropogott, s úgy ölelte át, mint a gyapjúkendő,
amit maga és a kis Jem köré kerített.
Jocasta és Phaedre hangján kívül Brianna hallotta a
földszintről a ház zaját is beszűrődni. A ház minden szobája
dugig volt vendégekkel. Voltak, akik a közeli ültetvényeken
szálltak meg, és a lakodalomra lovagoltak át, de olyan sokan
töltötték River Runban is az éjszakát, hogy minden hálószoba
tömve volt, olyannyira, hogy öten-hatan is aludtak egy ágyban,
többen pedig szalmazsákokon, a mólón felállított sátrakban.
Brianna irigykedve mérte végig Jocasta nagy baldachinos
ágyát. Az ide vezető kimerítő út során, illetve Jemmy miatt és a
River Run-i zsúfoltság miatt már egy hete nem aludtak együtt
Rogerrel, és valószínűleg nem is fognak, amíg vissza nem térnek
a Ridge-re.
Nem mintha a szeretkezés lett volna a legnagyobb gondjuk
egyébként, bármilyen kellemes volt is az. Ahogy a kisbaba a
mellbimbóját húzogatta, Briannában számos, nem anyai vágy
ébredt, melyek kielégítéséhez Roger és némi kettesben töltött idő
szükségeltetett. Előző este belefogtak valamibe a kamrában, ami
ígéretesen indult, de az egyik konyhai rabszolga, aki sajtért jött,
megzavarta őket. Na és az istálló? Kinyújtotta a lábát,
begörbítette a lábujjait, és azon töprengett, hogy vajon a
lovászlegények az istállóban alszanak-e.
– Na jó, felveszem az ékköveket, de csak azért, hogy
megnyugodjon a lelked, a nighean. – Jocasta derűs hangja
szertefoszlatta a sötét, szénával telirakott istállóról és Roger
testéről, a félhomályban alig kivehető meztelen végtagjairól
szövögetett csábító ábrándjait.
Felpillantott Jemmyről, aki üdvözült tekintettel szopott,
Jocastára, aki az ablaknál ült, s az ablakon beáramló tavaszi
fényben fürdette az arcát, Úgy tűnt, elmerült valamiben,
gondolta Bree, mintha valami alig hallható, távoli hangra
figyelne, amit csak ő hall. Talán a lakodalmas vendégek zsivaját
hallgatta.
 A földszinti zsibongás anyja nyári kaptáraira emlékeztette,
arra a döngésre, amit a kaptár falára tapasztott füllel hallhatott
az ember, a szorgalmas jószágok tompa zümmögésére. A lenti
raj terméke méz helyett beszéd volt, bár hasonló szándékkal
állították elő: hogy beraktározzanak belőle, és ellássák magukat a
nélkülözés sivár és nektármentes napjaiban.
– Ez megteszi, ez megteszi – intette félre Jocasta Phaedre-t,
és felállt a székből. Kihessegette a szobalányt a szobából, majd
felállt, fáradhatatlanul zongorázva ujjaival az öltözőasztalon,
mert láthatóan azon gondolkodott, mi mindent kell még
elintéznie. Jocasta összevonta a szemöldökét, és két ujjával
nyomogatta.
– Megfájdult a fejed, néném? – kérdezte Brianna halkan,
hogy ne zavarja fel Jemmyt, aki már majdnem elaludt. Jocasta
leengedte a kezét, és apró mosollyal unokahúga felé fordult.
– Semmiség az egész. Amikor változik az időjárás, a fejem is
vele együtt változik.
Brianna látta Jocasta arcán, hogy a mosolya ellenére a
szeme sarkában apró ráncok erednek a fájdalomtól.
– Jem nemsokára végez. Megyek, és szólok anyának,
rendben? Ő majd csinál neked valami gyógyteát.
Jocasta egy mozdulattal elvetette az ötletet, de látható
erőfeszítésébe került félresöpörni a fájdalmat.
– Nincs rá szükség, a muirninn. Nem olyan súlyos a helyzet.
– Vigyázva a frizurájára, megdörzsölte a halántékát,
mozdulatával meghazudtolva szavait.
Jemmy halk cuppanással eleresztette Brianna mellbimbóját,
és hátraejtte a fejét. Brianna könyökhajlata felforrósodott és
megizzadt, ahol kisfiú feje nyugodott. Jemmy apró fülei
összegyűrődtek és kivörösödtek. Brianna felemelte Jemmy
ernyedt testét, és megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogy a hűvös
levegő a bőréhez ért.
Jemmy az utolsó korty tejet, amit már nem tudott meginni,
bugyborékolva böffentette ki, és ráfeküdt anyja vállára, mint egy
félig töltött vizesballon.
– Tele van, ugye? – kérdezte Jocasta mosolyogva, vak
szemeit az apró hanmg hallatán feléjük fordítva.
– Mint a duda – válaszolta Brianna. Megtapogatta fia hátát
a biztonság kedvéért, de csak az alvó gyermek szuszogását
hallotta. Felkelt, letörölte a tejet a kisfiú álláról, és hasra fektette
a hevenyészett bölcsőben. A bölcső Jocasta fiókos
mahagóniszekrényének egyik fiókja volt, amit a földre tettek, és
vastagon kibéleltek párnákkal és pokróccal.
Brianna a széke támlájára akasztotta kendőjét, és
megborzongott az ablakon alattomosan beszivárgó huzatban.
Nem akarta megkockáztatni, hogy új ruhája foltos lesz a
visszaöklendezett tejtől, így ingben és harisnyában szoptatta
Jemmyt, s alkarja mostanra teljesen libabőrössé vált.
Jocasta a deszka nyikorgása és a ruhaanyagok suhogása felé
fordította a lejét, amikor Brianna kinyitotta a nagy szekrényt, és
elővett két len alsószoknyát és a ruháját, elégedetten simítva
végig a puha, halványkék gyapjúanyagon. Maga szőtte a
szövetet és alkotta meg a ruha szabásmintáját, habár Mrs. Bug
fonta meg hozzá a fonalat, Claire festette be indigóval él
kőtörőfűvel, és Marsali segített megvarrni.
– Szóljak Phaedre-nek, hogy felöltöztessen, leányom?
– Nem, köszönöm, megoldom, csak a fűzővel szeretném, ha
segítenél. – Nem szívesen vette igénybe a rabszolgák segítségét,
csak amennyire muszáj volt. Az alsószoknyák nem jelentettek
nehézséget, egyszerűen beléjük kellett lépni, egyikbe a másik
után, és zsinórral megkötni a derekán. A fűző zsinórjait a hátán
azonban be kellett fűzni és meg kellett kötni, ahogy magát a
ruhát is.
Jocastának még mindig sötét szemöldöke volt, bronzszínű,
ami bőre halvány barackszín árnyalatával erős kontrasztot
mutatott. Fel is szaladt a szemöldöke Brianna kérésére, hogy
segítsen a ruhájával, de egy pillanatnyi habozás után bólintott.
Vak szemét a kandalló felé fordította, homlokát ráncolva kissé.
– Azt hiszem, tudnék. A kisded nincs túl közel a tűzhöz,
ugye? Kipattanhat a szikra, tudod?
Brianna izegve-mozogva belebújt a fűzőbe, és melleit a
kikerekített részbe emelte, majd felhúzta a ruháját.
 – Nem, nincs túl közel a tűzhöz. – Brianna könnyű
merevítést alkalmazott a ruhája elején és oldalán. Jocasta tükre
előtt ide-oda illegett, és megcsodálta magát. Amikor meglátta
aggodalmaskodó nagynénje tükör képét, a szemét forgatta
magában, majd lehajolt, és a kisfiú fiókját kicsit arrébb húzta a
tűztől, a biztonság kedvéért.
– Köszönöm, hogy tudomást veszel egy öregasszonyról –
mondta Jocasta fanyar hangsúllyal, amikor meghallotta a
súrlódó fa hangját.
– Szívesen, néném – felelte Brianna, melegséget és
bocsánatkérést csempészve hangjába. Jocasta vállára tette a
kezét, mire ő meg Brianna kezére tette a kezét, és megszorította.
– Ne hidd, hogy azt képzelem, elhanyagolod a gyermeket –
mondta Jocasta –, de ha majd annyit éltél, mint én, te is óvatos
leszel, leányom. Annyi szörnyű dolgot láttam már megtörténni a
kisgyerekekkel, tudod – tette hozzá halkan. – És inkább engem
gyújtsanak lángra, mintsem a ml kisfiúnknak essen bármi
bántódása.
Brianna mögé lépett, lágyan végigsimított unokahúga hátán,
és gond nélkül megtalálta a fűzőt.
– Látom, visszanyerted régi alakodat – mondta elismerően
az idős asszony, ahogy végigjártatta a kezét Brianna derekán. –
Mi ez? Hímzés? Milyen színű?
– Sötét indigókék. Virágos indákat hímeztünk nehéz
pamutra, hogy szépen elüssön a világoskék gyapjútól. –
Megfogta Jocasta kezét, és ujjai hegyét végigvezette az indákon,
amik a fűző mindkét merevítőjét borították, és a ruha nyakától a
V alakot formázó derekáig értek, meredek ívben tartva lefelé az
elülső részen, hogy kiemeljék Brianna vékony alakját, amire
Jocasta az elismerő megjegyzését tette.
Brianna nagy levegőt vett, amikor Jocasta meghúzta a fűző
zsinórjait, saját tükörképéről fia kis fejére pillantott, ami kerek
volt, mint egy sárgadinnye, és szívfájdítóan tökéletes. Mint már
korábban is, újra eszébe jutott, milyen életet élhetett apja
nagynénje. Jocastának születtek gyerekei, legalábbis Jamie így
gondolta, de az asszony sosem beszélt róla, és Brianna is
habozott rákérdezni. Talán csecsemőkorukban halhattak meg,
mint megannyi másik gyermek. Szíve összeszorult a gondolatra.
– Egyet se aggódj! – szólalt meg Jocasta. Brianna látta a
tükörben, hogy arcvonásait elszánt vidámság kifejezésébe
rendezte. – A fiad nagy dolgokra született, nem esik bántódása,
biztos vagyok benne.
Jocasta megfordult, ruhájának zöld selyme susogott, ahogy
hozzáért Brianna alsószoknyáihoz, s a lány egészen megriadt
Jocasta azon képességén, hogy milyen pontosan tudja, mit érez a
másik, anélkül, hogy látná az arcát.
– Phaedre! – kiáltott Jocasta. – Phaedre! Hozd be a
táskámat, a feketét.
Phaedre, mint mindig, a közelben volt, és rövid kotorászás
után előhúzta a fiókos szekrényből a fekete táskát. Jocasta leült
vele az íróasztalához.
A fekete öreg bőrtáska régi volt és kopott, és egy keskeny
doboz volt valójában, elnyűtt bőrborítással, s minden díszítés
nélkül, az egyetlen ezüstcsatot kivéve. Jocasta egy bársonnyal
bélelt cédrusfa dobozban tartotta a legjobb ékszereit, ami sokkal
nagyobb is volt, ezt Brianna is tudta. Mi lehet akkor ebben?
Odaállt a nagynénje mellé, miközben Jocasta felnyitotta a
dobozt. A ládika belsejében egy rövid, ujjnyi vastag esztergált
fadarab volt, rajta három gyűrűvel: egy egyszerű, berillel díszített
aranygyűrű, egy másik, rajta egy nagy, fényes, gömbölyű
smaragddal, az utolsón pedig három gyémánt volt, amiket
apróbb kövek vettek körül, amiken megcsillant a fény, és a
szivárvány színeire bontva verődött vissza és táncolt a falakon és
a gerendákon.
– Milyen gyönyörű gyűrű! – kiáltott fel Bree önkéntelenül.
– Ó, a gyémántos? Nos, Hector Cameron gazdag ember volt
– felelte Jocasta, s eltűnődve érintette meg a legnagyobb gyűrűt.
Hosszú és feldíszítetlen ujjai gyakorlottan kutatták át a kis kupac
csecsebecsét, ami a gyűrűk mellett hevert a dobozban, majd
elővett egy kicsi és közönséges tárgyat.
Átnyújtotta az apró valamit Briannának, aki felfedezte, hogy
az egy szív alakot formázó, kis, áttört ónbross, egy meglehetősen
patinás darab,
– Ez egy talizmán, a muirninn – bólintott elégedetten
Jocasta. – Tedd fel a kisded ruhájára, hátulra.
– Egy talizmán? – pillantott Brianna az összegömbölyödött
Jemmyre. – Miféle talizmán?
– A tündérek ellen – magyarázta Jocasta. – Tűzd a fiú
kezeslábasára, de mindig hátulra, és akkor az Öregek ivadékai
közül senki sem fogja bántani.
Brianna alkarján felállt a szőr az idős asszony hangjának
tárgyilagossága hallatán.
– Anyádnak kellett volna mondania – folytatta Jocasta,
némi dorgálással a hangjában. – De tudom, hogy ő egy
sassenach, apád pedig aligha gondol ilyesmire. A férfiak nem
szoktak – tette hozzá némi keserűséggel,
– A nő feladata, hogy gondoskodjon a kicsikről, és megóvja
őket minden bajtól.
Jocasta lehajolt a gyújtósos kosárhoz, és a fadarabok között
turkált, majd előhúzott egy hosszú fenyőágat, amin még rajta
volt a kéreg.
– Fogd ezt! – parancsolta, átnyújtva az ágat Briannának. –
Gyújtsd meg a tűzhely tüzénél, és járd körül háromszor a
kisdedet. A nap járása szerint ám!
Brianna elkápráztatva megragadta a botot, bedugta a tűzbe,
majd telte, amire Jocasta utasította, jó messzire tartva a lángoló
ágat a rögtönzött bölcsőtől és a saját kék gyapjúszoknyájától is.
Jocasta a talpával verte a ritmust, és félig magában egy verset
kezdett kántálni.
Gael nyelven beszélt, de elég lassan ahhoz, hogy Brianna is
megértse a legtöbb szót.

A kígyó bölcsessége legyen a tiéd,

a holló bölcsessége legyen a tiéd,
s a bölcsesség, ami a bátor sasé.

A hattyú hangja legyen a tiéd,

mézédes hang legyen a tiéd,
 s a hang, mi a csillagok fiáé.

A tündérasszony áldása legyen a tiéd,

Az elfek nyilának áldása legyen a tiéd,
és a vörös kutyáé.

A tenger kegyessége legyen a tiéd,

a föld kegyessége legyen a tiéd,
és a mennyei atyáé.

Hozzon örömöt minden nap,

egy nap se döntsön a betegség ágynak,
s élj örömteli, elégedett életet.

Jocasta elhallgatott egy pillanatra, a homlokát ráncolta

kicsit, hogy hall-e valami feleletet Tündérországból. Elégedetten
a kandalló felé intett.
– Dobd a tűzbe, és akkor a gyermeked sosem fog megégni.
Brianna engedelmeskedett, és lenyűgözve vette tudomásul,
hogy a szertartás egyetlen részét sem találta egy kicsit sem
nevetségesnek. Furcsa, de egyben megnyugtató is volt arra
gondolnia, hogy ezzel megvédi Jemet attól, hogy baja essen, még
a tündérektől is, akikben pedig nem is hitt. Eddig legalábbis.
Egy dallam szállt fel hozzájuk a földszintről, egy hegedű
sírása és egy énekhang, mély és lágy. Nem tudta kivenni a
szavakat, de a dal dallamát megismerte.
Jocasta felkapta a fejét. Kicsit hallgatózott, azután
elmosolyodott.
– Jó hangja van az emberednek.
Brianna is hallgatta. Nagyon halványan a My Love Is in
America hullámzó dallamát hallotta valahonnan lentről. Amikor
énekelek, mindig neked énekelek. Mellei már megpuhultak most,
hogy kisfia lecsapolta belőlük a tejet, de ebbe az emlékbe
belebizseregtek kicsit.
– Jó a füled, néném – válaszolta Brianna, és mosolyogva
félretette az emléket.
 – Elégedett vagy a házasságoddal? – kérdezte Jocasta
váratlanul. – Jól illetek egymáshoz a fiúval?
– Igen – felelte Brianna, megdöbbenve kissé. – Igen, nagyon
is.
– Az jó. – Apja nagynénje a fejét oldalra biccentve állt, és
fülelt. – Igen, az tényleg jó – ismételte halkan.
Hirtelen ötlettől vezérelve Brianna az idősebb nő csuklójára
tette a kezét.
– És te, néném? – kérdezte. – Te… elégedett vagy?
A „boldog” nem tűnt a legmegfelelőbb szónak azt a három
gyűrűt látva a dobozban. Az „összeillő” sem tűnt egészen
helyesnek, tudván, hogy Duncan előző este hogy megbújt a
szalon sarkában, és milyen szégyenlős és szótlan volt
mindenkivel, kivéve Jamie-vel, és hogy izzadt és milyen ideges
volt aznap reggel.
– Elégedett? – kérdezett vissza Jocasta értetlenül. – Ó, hogy
férjhez megyek, úgy érted!
Brianna megkönnyebbült, hogy Jocasta felnevetett, és arcán
a ráncok valódi derültségtől rendeződtek újra.
– Ó, hát persze – felelte. – Hiszen ötven éve most először
változtatom meg a nevemet!
Halkan felhorkantott, majd az ablak felé fordult, és az
üvegtáblának nyomta a tenyerét.
– Szép az idő odakint, leányom – mondta. – Javaslom, fogd
a kabátod, és élvezd ki a friss levegőt és a társaságot.
Jocastának igaza volt. A zöldbe borult ágak csipkeszövetén át
ezüstösen csillogott a távoli folyó, a szoba levegője pedig, ami
néhány pillanattal ezelőtt még oly otthonos volt, most hirtelen
állottnak és áporodottnak érződött.
– Azt hiszem, így is teszek. – Brianna a rögtönzött bölcső felé
pillantott, – Szóljak Phaedre-nek, hogy vigyázzon a babára?
Jocasta legyintett.
– Hess, ki innen! Majd én ügyelek a gyermekre. Egy ideig
még amúgy sem szándékoztam lemenni.
– Köszönöm, néném. – Brianna arcon csókolta az
öregasszonyt, és elindult, majd egy pillantást vetett nagynénjére,
egy lépést hátrált a kandalló felé, és észrevétlenül kicsit arrébb
húzta a bölcsőt a tűztől.

Odakint a levegő friss volt, és az újonnan kihajtott fű és a

sülő hús füstös illatát hordozta. Kedve támadt végigszaladni a
téglával kirakott ösvényen, úgy zubogott a vér az ereiben. A zene
kiszűrődött a házból, és hallotta Roger hangját is. Gyorsan jár
egyet a friss levegőn, aztán visszamegy, és addigra talán Roger is
hajlandó lesz szünetet tartani, és akkor el tudnának. ..
– Brianna! – hallotta a nevét, amit valaki a konyhakert fala
mögül sziszegett felé. Megfordult, és riadtan látta, hogy az apja
óvatosan, mint egy rőt csiga, dugja ki a fejét a ház sarkánál.
Állával intett a lányának, majd eltűnt.
Brianna gyors pillantást vetett hátra, hogy tudja, nem követi
senki, majd a fal sarka mögé sietett, egy csírázó répaágyás
rejtekébe, ahol az apja egy fekete szolgálólány ernyedt teste
mellett guggolt, aki egy kupac érett trágyán feküdt elnyúlva,
főkötője a szemébe húzva.
– Mi a fene… – szólalt meg Brianna. Aztán megérezte az
alkohol szagát, ami erősen érződött a sárgarépalevelek és a nap
érlelte trágya illata mellett is. – Ó! – Leguggolt az apja mellé,
szoknyája felpuffadt a téglaösvényen.
– Az én hibám – magyarázta Jamie –, részben legalábbis.
Otthagytam egy félig teli poharat a fűzfák alatt. – A téglaösvény
felé biccentett, ahol Jocasta egyik puncsos pohara hevert az
oldalára borulva, s egy ragadós folyadékcsepp még mindig ott
volt a peremén. – Biztosan megtalálta.
Brianna előrehajolt, és beleszagolt a levegőbe a szolgáló
gyűrött sapkája mellett, ami most lebegett a lány hangos
horkolásától. A rumpuncs szaga volt a domináns, de érzékelte a
sör gazdagon savanykás illatát és a konyak selymes aromáját is.
A jelek szerint a rabszolga szorgalmasan benyakalt minden
maradékot a poharak aljáról, amiket összeszedett, hogy elmossa.
Brianna óvatosan felemelte a gyűrött sapka szélét. Betty volt
az, az egyik idősebb szolgáló, ajkát lebiggyesztette, és szája tátva
maradt alkohol mámorában.
– Igen, nem ez volt az első fél pohár, amit megivott –
mondta Jamie, ahogy meglátta a lányt. – Biztosan eltévedt.
Nem tudom elképzelni, hogy jutott el ebben az állapotban ilyen
messzire a háztól.
Brianna homlokát ráncolva hátrapillantott. A fallal körbevett
konyhákért a nyári konyha közelében volt, de jó háromszáz
méterre a főépülettől, amitől ráadásul egy rododendronsövény és
több virágágyás választotta el.
– Nemcsak hogy hogyan – mondta Brianna, és
elgondolkodva érintette ujját az ajkához. – De miért?
– Micsoda? – Jamie gondterhelten nézte a szolgálót, de
lánya hangjának tónusára felkapta a fejét. Brianna felállt, és a
horkoló nőre biccentett.
– Miért jött ki ide? Úgy néz ki, egész nap iszogatott. Nem
szökhetett ki ide minden egyes pohárral: valaki észrevette volna.
És különben is, miért fáradna ennyit azzal, hogy elbújjon? Nem
olyan nehéz dolog feltűnés nélkül inni. Ha én meg akarnám inni,
ami a poharak alján maradt, akkor egyszerűen a fűzfák közt
maradnék, és ott innék.
Apja meglepetten pillantott rá, de arca gyorsan felderült.
– Így csinálnád? Jó tudni. De talán volt elég a pohárban
ahhoz, hogy úgy gondolja, nyugodtan szeretné elfogyasztani.
– Talán így van. De biztosan talált volna búvóhelyet ennél
közelebb is a folyóhoz. – Kinyújtotta a kezét, és felemelte az üres
poharat. – Mit ittál, rumpuncsot?
– Nem, konyakot.
– Akkor nem a te italod volt az utolsó csepp a pohárban. –
Brianna kinyújtotta a poharat, és megdöntötte, hogy lássa a sötét
üledéket az alján. Jocasta nemcsak a szokásos rumból, cukorból
és vajból készítette a rumpuncsot, hanem rakatott bele szárított
ribizlit is, és végül az egész keveréket meg is keverték egy forró
vassal. Az eredmény nemcsak sötétbarna színű volt, de mindig
vastag üledéket is hagyott a poharak alján, ami a piszkavasról
származó koromból és a megégett ribizliszemek elszenesedett
maradványaiból állt.
Jamie elvette lányától a poharat, és elgondolkozva nézte.
Bedugta az orrát a pohárba, és mélyen beszívta az illatát, majd
beledugta ujját a folyadékba, aztán a szájába vette.
– Mi van benne? – kérdezte Brianna, amikor meglátta, hogy
apja arckifejezése megváltozik.
– Puncs – felelte Jamie, de párszor végighúzta a nyelvét a
fogán, mintha meg akarta volna tisztítani. –
Ópiumszármazékkal, azt hiszem.
– Ópium! Biztos vagy benne?
– Nem – felelte őszintén Jamie. – De megeszem a kalapom,
ha nincs benne valami más is a szárított ribizlin kívül. –
Átnyújtotta a poharat Briannának, aki elvette és dühödten
szaglászta. Nem nagyon érzett mást, mim a rumpuncs édes,
égett illatát. Mintha lett volna még valami szúrósabb illat, valami
olajos és aromás… De lehet, hogy nem.
– Hiszek neked – mondta Brianna, és kézfejével megtörölte
az orra hegyét. A hanyatt fekvő szolgálóra pillantott. –
Megkeressem anyát?
Jamie a szolgáló mellett guggolt, és figyelmesen vizsgálta.
Felemelte az ernyedt kezét, és megtapogatta, meghallgatta a
légzését, aztán megrázta a fejét.
– Nem tudnám megmondani, hogy el van-e kábítva, vagy
csak részeg, de nem hinném, hogy haldokolna.
– Mit tegyünk vele? Nem hagyhatjuk itt.
Jamie elgondolkozva nézett le a rabszolgára.
– Nem, persze hogy nem. – Lehajolt, és nagyon gyengéden a
karjaiba vette a nőt. A nő egyik kopott cipője leesett, Brianna
vette fel a téglaösvényről.
– Tudod, hol a fekhelye? – kérdezte Jamie, miközben
óvatosan körülnavigálta horkoló terhét néhány uborkatámoszlop
mellett.
– A házban dolgozik, úgyhogy valahol a padláson kell, hogy
aludjon.
Jamie bólintott, és hátravetette a fejét, hogy arrébb lökjön
egy vörös hajszálat, amit a szél a szájába fújt.
 – Rendben, akkor megkerüljük az istállót, és megnézzük,
hogy fel tudunk-e menni a hátsó lépcsőn anélkül, hogy
meglássanak. Menj előre, te lány, és jelezz, ha szabad az út!
Brianna a köpenye alá rejtette a cipőt és a poharat, majd
gyorsan kivetett a konyhakert mellett elvezető ösvényre, ami a
nyári konyha és az árnyékszék felé ágazott le. Mit sem sejtő
ábrázattal jobbra-balra pillantott. Néhányan voltak csak
látótávolságon belül, a karám közelében, de az is egy kicsit odébb
volt, és mindannyian háttal voltak neki, és Mr. Wylie fekete
holland lovait csodálták.
Amikor megfordult, hogy intsen az apjának, megpillantotta
Mr. Wylie-t Is, amint egy hölgyet kísér az istállók felé.
Aranyszínű selyem csillant… Várjunk csak, ez az ő anyja! Claire
világos arca egy pillanatra feléje fordult, de figyelmét lekötötte
valami, amit Wylie mondott, és nem látta meg lányát az
ösvényen.
Bree tétovázott, mert szólni akart az anyjának, de ezt nem
tudta anélkül megtenni, hogy ne hívja fel magára a figyelmet.
Nos, legalább tudja, hol van Claire. Tudja, hová kell jönnie, hogy
segítségül hívja, csak előbb biztonságba kell helyezni Bettyt.

Néhány riadó és pár lebukásközeli helyzet után sikerült

felvinniük Bettyt a hosszú padlásszobába, amit Betty a többi
szolgálólánnyal osztott meg. Jamie lihegve és minden teketória
nélkül az egyik keskeny ágyra dobta a nőt, majd kabátja ujjába
törölte izzadt homlokát, és hosszú orrával fintorogva sietősen
hozzálátott, hogy lesöpörje a trágyadarabokat kabátja
szárnyáról.
– Szóval akkor – mondta kicsit mogorván – most
biztonságban van, Igaz? Ha azt mondod valamelyik
rabszolgának, hogy Betty megbetegedett, akkor gondolom, senki,
aki számít, nem fog rájönni, mi történt.
– Köszönöm, apa. – Brianna odahajolt Jamie-hez, és arcon
csókolta. Édes ember vagy.
 – Ó, igen – felelte Jamie lemondóan. – A csontjaim csurig
vannak mézzel, az egyszer biztos. – Mégsem tűnt elégedettnek. –
Megvan még az a fél pár cipő? – kérdezte. Levette a szolgáló
lábáról a másik fél párat, és gondosan lerakta a másik mellé az
ágy alá, majd figyelmesen betakarta durva gyapjútakaróval a nő
lábát, amin mocskos volt a fehér harisnya.
Brianna megvizsgálta, milyen állapotban van a lány.
Amennyire meg tudta állapítani, úgy tűnt, minden rendben
van: a nő még mindig szörcsögve horkolt, de legalább
megnyugtató rendszerességgel. Ahogy lábujjhegyen lementek a
hátsó lépcsőn, odaadta Jamie-nek az ezüstpoharat.
– Tessék. Tudtad, hogy ez Duncan egyik pohara?
– Nem. – Jamie kérdőn felvonta az egyik szemöldökét. –
Hogy érted azt, hogy „Duncan egyik pohara”?
– Jocasta nászajándék gyanánt készíttetett egy hatos
készletet Duncannek. Tegnap mutatta meg. Látod? – Brianna
megfordította a kezében tartott poharat, hogy megmutassa
apjának a pohárba vésett monogramot: I, mint Innes, egy apró
hallal, ami a betű körül úszott, gyönyörűen kidolgozott
pikkelyekkel.
– Ez segít? – kérdezte Brianna, amikor látta, milyen
érdeklődve ráncolja homlokát az apja.
– Lehet. – Jamie előhúzott egy tiszta lenvászon zsebkendőt,
és becsomagolta a poharat, majd a kabátja zsebébe rejtette. –
Megyek és megtudom. Addig is, megkeresnéd Roger Macet?
– Hát persze. De miért?
– Nos, felötlött bennem, ha a mi kis Bettynk megivott egy fél
pohár rumpuncsot, és kiterült, mint egy hal a tőkén, akkor
bizony jó lenne megtudni, ki itta meg a pohár másik felét, és
hogy vajon ő is ilyen állapotban van-e. – Felvonta a
szemöldökét, és Briannára nézett. – Ha a puncsot
megmérgezték, akkor azt biztosan valakinek szánták, igaz?
Gondoltam, talán te és Roger Mac feltűnés nélkül
körülnézhetnétek a bokrok alatt, hátha találtok ott valakit.
Ez a szempont eddig eszébe sem jutott Briannának a nagy
rohanásban, míg igyekeztek feljuttatni az emeletre Bettyt.
 – Jól van, de azt hiszem, előbb megkeresem Phaedre-t vagy
Ulyssest, és megmondom nekik, hogy Betty rosszul van.
– Rendben. És ha beszélsz Phaedre-rel, megkérdezhetnéd,
hogy a lány ópiumszívó-e, vagy csak iszákos. Habár azt hiszem,
ez nem valószínű – tette hozzá fanyar hangon.
– Én sem hiszem – felelte Brianna hasonló hangszínnel. De
felfogta, mit is akart az apja. Lehet, hogy a puncs maga nem volt
megmérgezve, és Betty mégis, szánt szándékkal vett magához
ópiumot. Ez lehetséges volt, tudta, hogy Jocasta tart
valamennyit ebből a szerből a gyógyszeres szobácskájában. Ha
azonban Betty maga vette be a szert, akkor vajon csak
szórakozni támadt kedve, vagy tényleg öngyilkosságot akart
elkövetni?
Homlokát ráncolva nézett Jamie után, amint az megállt a
lépcső lábánál, és hallgatózott, mielőtt elindult volna. Könnyű
volt azt hinni, hogy a rabszolgalét gyötrelmei öngyilkosságra
sarkallnak valakit. Ugyanakkor őszintén el kellett ismernie
magának, hogy a Jocasta házában szolgálók egész jól éltek,
jobban, mint a legtöbb szabad ember, akikkel Wilmingtonban és
Cross Creekben találkozott, legyen az fekete vagy fehér.
A szolgák szobája tiszta volt, ágyaik egyszerűek, de
kényelmesek. A háziszolgák rendes ruhákban jártak, és még cipőt
és harisnyát is kaptak, és bőven elegendő ennivalót. Ami azokat
az érzelmi nehézségeket illeti, ami az embert arra késztetheti,
hogy fontolóra vegye az öngyilkosságot… Nos, ezek nem
korlátozódtak a rabszolgákra.
Sokkal valószínűbb, hogy Betty csupán részeges, az a fajta,
aki bármit meginna, csak egy csepp alkohol legyen benne, az
öltözékéből áradó bűz legalábbis ezt erősítette meg. De ha így állt
a dolog, miért kockáztatná meg az ópium ellopását egy olyan
napon, amikor a lakodalom miatt bőven hozzájuthatott volna
bármiféle italhoz?
Brianna kelletlenül ugyanarra a kényszerű következtetésre
jutott, amire, gondolta, már az apja is. Betty véletlenül vette
magához az ópiumot – már ha tényleg az volt az, emlékeztette
magát Brianna. És ha így volt, kinek a poharából itta meg a
maradékot?
Jamie megfordult, ajkait összeszorította, hogy csendre intse
magát, és intett a lányának, hogy tiszta a levegő. A
lépcsőfordulón túl követte lányát ki az udvarra, ahol Brianna
megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor kiértek az ösvényre
anélkül, hogy valaki meglátta volna őket.–- Eleve mit csináltál te
ott, apa? – kérdezte Brianna. Jamie értetlenül nézett.
– A konyhakertben – fejtette ki jobban Brianna. – Hogy
találtál rá Bettyre?
– Ó! – Megfogta Brianna karját, és arrébb húzta őt a háztól.
Kényelmes léptekkel a karám felé sétáltak, ahol ártatlan
vendégek küzdöttek egymással, hogy megnézhessék a lovakat.
– Épp az anyáddal váltottam pár szót ott a ligetnél. A
konyhakerten át jöttem vissza, és addigra már ott feküdt a nő,
hanyatt a trágyakupacon,
– Épp ez az, tudod? – kérdezte Brianna. – Szándékosan
feküdt le a kertben, vagy csak véletlenül találtál rá?
Jamie megrázta a fejét.
– Nem tudom – felelte. – De beszélni fogok Bettyvel,
mihelyst kijózanodik. Nem tudod, hol van most az édesanyád?
– De igen, Phillip Wylie-val van. Azt hiszem, az istállók felé
tartottak,
Apja orrcimpái fellángoltak Wylie említésére, Brianna pedig
elfojtott egy mosolyt.
– Megkeresem – mondta Jamie. – Addig is, leányom, menj,
és beszéli Phaedre-rel, és leányom…
Brianna addigra már elindult, de e szavak hallatán
meglepetten nézeti hátra.
– Ha te is úgy gondolod, akkor talán megmondhatnád
Phaedre-nek, hogy egy szót se szóljon, hacsak valaki meg nem
kérdi tőle, hol van Betty, és ha megkérdezik, akkor mondja el
neked vagy nekem. – Hirtelen kiegyenesedett, és megköszörülte
a torkát. – Menj hát, és keresd meg a férjedet, leányom… És
Brianna! Vigyázz, senki ne tudja meg, mi járatban vagy,
rendben?
Jamie kérdőn felvonta a szemöldökét, mire Brianna válaszul
bólintott egyet. Jamie ekkor sarkon fordult, és elindult az istállók
felé, jobb keze ujjaival finoman tapodva a kabátját, mintha
gondolataiba merült volna.
A hűvös szél Brianna szoknyái és alsószoknyái alá fújt,
harangszerűvé duzzasztva az anyagot, s ebbe a lány csontig
hatolóan beleremegett. Nagyon is jól értette, mire célzott Jamie.
Ha nem öngyilkossági kísérlet volt, és nem baleset, akkor
szándékos gyilkossági kísérlet. De ki ellen irányult?
 43

Kacérkodások
Jamie hosszú csókot nyomott a számra a találkánk után, és
el is tűnt gyorsan a bokrok között, hogy megkeresse Ninian Bell
Hamiltont, és megtudja, mire készülnek a Rendfenntartók abban
a táborban, amit Hunter említett. Egy perc alatt összeszedtem
magam, majd követtem, de megálltam a liget szélén, hogy
meggyőződjek arról, tisztességes a külsőm, mielőtt újra
megjelennék a nyilvánosság előtt.
Nagyon jól éreztem magam, szinte a föld fölött lebegtem,
erősen kipirultam, de úgy gondoltam, hogy ez önmagában még
nem lehet terhelő rám nézve. Az erdőből kijönni sem volt bűnös
vétek: férfiak és nők egyaránt el-eltűntek a pázsiton túl a fák
között, hogy könnyítsenek magukon, hogy ne kelljen a zsúfolt és
büdös árnyékszékre elmenniük. Ha azonban vöröslő fejjel,
zihálva, levelekkel a hajamban és fűfoltos szoknyával jöttem
volna elő a fák közül, akkor biztos elejtettek volna pár
megjegyzést a legyezők mögött.
Átoktüsketermések és egy kabóca üres páncélja ragadt a
szoknyámba, mely utóbbi rémisztő levetett bőrétől undorodva
megborzongtam, és leszedtem a ruhámról. Somvirágszirmok
voltak a vállamon, lesöpörtem azokat is, végigsimogattam a
hajamat, és leszedtem még párat, amik úgy rebbentek szét, mint
illatos papírdarabkák.
Amint kiléptem a fák alól, eszembe jutott, hogy megnézzem
a szoknyám hátsó felét, van-e rajta folt vagy kéregdarabok, és
éppen a vállam fölött hátrahajolva nyújtogattam a nyakam,
amikor beleütköztem Phillip Wylie-ba.
– Mrs. Fraser! – Elkapott a vállamnál fogva, nehogy
hátraessek. – Jól van, kedvesem?
– Igen, persze. – Ebben a pillanatban joggal vörösödhettem
el, és hátrébb léptem, hogy helyrerázódjak. Miért ütközöm bele
újra és újra Phillip Wylie-ba? Követ engem ez a kis vérszívó? –
Kérem, bocsásson meg.
– Ó, ugyan, ne csacsiskodjon! – mondta lelkesen. –
Kizárólag az én hibám volt. Hozhatok önnek valami szíverősítőt,
kedvesem? Egy pohár bort? Almabort? Rumpuncsot?
Krémlikőrt? Almalikőrt? Vagy inkább… Nem, konyakot. Igen,
kérem, engedje meg, hogy hozzak önnek egy kis konyakot, hogy
magához térjen a sokkból!
– Nem, nem kérek semmit, köszönöm! – Önkéntelenül is
felnevettem abszurd segítőkészségén, ő pedig visszamosolygott
rám, és bizonyára nagyon szellemesnek gondolta magát.
– Nos, akkor, ha teljesen visszanyerte régi önmagát, drága
hölgyem, velem kell jönnie. Ragaszkodom hozzá.
Kezemet a karjába öltötte, és már vonszolt is az istálló felé,
minden tiltakozásom ellenére.
– Egy pillanat az egész – fogadkozott. – Egész nap az
alkalomra vártam, hogy megmutassam önnek a
meglepetésemet. Egészen el fog alélni, szavamat adom rá!
Lassan engedtem neki. Egyszerűbbnek tűnt elmenni, hogy
még egyszer megnézzem az átkozott lovait, mint vitatkozni vele,
és egyébként is, bőven volt még időm beszélni Jocastával az
esküvő előtt. Ezúttal azonban megkerültük a karámot, ahol
Lucas és társai türelmesen tűrték, hogy megvizsgálja őket pár
merész úriember, akik felmásztak a kerítésre, hogy közelebbről is
szemügyre vegyék őket.
– Ez egy rendkívül jó természetű csődör – mondtam
elismerően, s magamban párhuzamot vontam Lucas kedves
modora és Gideon bestiális természete között. Jamie még mindig
nem ért rá, hogy kiherélje a lovat, aki ennek következtében a
River Runba vezető út során megharapott majdnem mindenkit,
legyen az ló vagy ember.
– Ez fajtája egyik ismertetőjegye – felelte Wylie, s kinyitotta
az ajtót, ami az istálló főépületébe vezetett. – Ezek a legkezesebb
lovak, bár szelíd természetük nem válik értelmi képességeik
kárára, efelől biztosíthatom. Erre, Mrs. Fraser.
A kinti ragyogó napfénnyel szemben koromsötét volt az
istállóban, olyan sötét, hogy megbotlottam egy, a padlóból kiálló
téglában, és Mr. Wylie elkapta a karomat, ahogy felkiáltottam és
előrezuhantam.
– Jól van, Mrs. Fraser? – kérdezte, és felsegített.
– Igen – feleltem, levegő után kapkodva. Valójában csúnyán
megfájdult a lábujjam, úgy belerúgtam a téglába, és kifordult a
bokám is. Az új magas sarkúm, bár gyönyörű volt, de még nem
szoktam hozzá. – Csak hadd álljak meg egy percre, amíg a
szemem megszokja a sötétséget.
Wylie türelmesen várt, de nem engedte el a karomat. Inkább
még jobban áthúzta kezemet a karja alatt, és megfogta erősen,
hogy rá tudjak támaszkodni.
– Dőljön rám! – mondta egyszerűen.
Így is tettem, és egy pillanatig némán álltunk, én sérült
lábamat felhúztam, akár egy gólya, és vártam, hogy lábam sajgó
fájdalma alábbhagyjon. Most az egyszer, úgy tűnt, Mr. Wylie
kifogyott az elmés beszólásokból és érzelemkitörésekből, de lehet,
hogy csak a békés, nyugalmat sugárzó légkör tette.
Az istállók általában tényleg békés helyek, hisz a lovak és az
őket gondozó emberek többnyire kedves teremtmények. Ennek
az istállónak azonban különleges volt az atmoszférája. Egyszerre
csendes és élénk. Halk suhogást és dobogást hallottam, és egy ló
neszezését a közelben, aki elégedetlen rágta a szénát.
Ilyen közel Phillip Wylie-hoz éreztem parfümje illatát, de
még a pézsma és bergamot drága felhője sem tudta elnyomni az
istálló szagát. Friss szalma és gabona, tégla és fa illata áradt, de
halványabb, sokkal elemibb dolgok illata is érződött, trágya, vér
és tej szaga, az anyaság alapvető elemeié.
– Egészen olyan itt, mint az anyaméhben, nem igaz? –
kérdeztem halkan. – Úgy értem, olyan meleg és sötét. Szinte
érezni lehet a szívverést.
Wylie, halkan ugyan, de felnevetett.
– Az az én szívverésem – mondta. Futólag hozzáért a
mellényéhez, keze sötét árnyék volt a világos szaténanyagon.
Szemem gyorsan hozzászokott a sötéthez, de a helyiség még
így is nagyon homályos volt. Egy istállólakó macska karcsú
árnya suhant tova, amitől meginogtam, és leraktam a földre
sérült lábamat. Nem tudtam még ránehezedni, de legalább már
le tudtam rakni a földre.
– Meg tud állni egyedül egy percre? – kérdezte Wylie.
Válaszra sem várva elengedett, és elment, hogy meggyújtson egy
mécsest, ami egy széken állt nem messze. Hallottam, hogy az
acél és a kovakő párszor halkan összekoccan, majd a kanóc
lángra lobbant, és sárga fénygömb vett körbe minket. Szabad
kezével karomat újra karjába öltötte, és az istálló túlsó végébe
vezetett.
A helyiség végén lévő elrekesztett részben voltak. Phillip
magasra emelte a mécsest, felém fordult és rám mosolygott. A
lámpás fénye megcsillant egy állat szőrén, ami fényesen
ragyogott és hullámzott, mint a víz az éjszaka közepén, és a
kanca hatalmas barna szeme felragyogott, ahogy felénk fordult.
– Nahát – mondtam halkan –, milyen gyönyörű! – Aztán
kicsit hangosabban hozzátettem: – Ó! – A kanca megmozdult,
és a kiscsikója ki kandikált anyja lábai mögül. Lába hosszú volt,
ízületei vastagok, apró é» csapott szügye anyja izmos testének
vonalait visszhangozta. Ugyanolyan nagy, kedves szemei voltak,
rendkívül hosszú szempillákkal keretezve, de a fodros, fekete,
olajosan csillogó szőr helyett sötét vörösesbarna volt, és bolyhos,
mint egy nyúl, apró kis abszurd seprűcsomóval farok gyanánt.
Anyjának ugyanolyan dicsőségesen leomló, dús sörénye volt,
mint a frízeknek a karámban. A kiscsikó fején volt egy
egyhüvelyknyi hosszú, elképesztő üstök, ahol tarajként mereven
felállt a szőr, és úgy nézett ki, mint egy fogkefe.
A csikó pislantott egyet, ahogy elkápráztatta a fény, majd
gyorsan anyja testének menedékébe bújt. Egy pillanattal később
egy apró orr bújt elő, remegő orrcimpákkal. Egy nagy, pislogó
szem következett, majd az orr eltűnt, csak hogy szinte azonnal
újra előbukkanhasson, ezúttal egy kicsit hosszabb időre.
– Nahát, te kacérkodsz velem! – kiáltottam fel örömömben.
Wylie felnevetett.
– Tényleg azt csinálja – mondta, a büszke gazda hangján. –
Hát nem káprázatosak?
– Nos, igen – feleltem elgondolkozva. – Tényleg azok. Ezzel
együtt nem vagyok benne biztos, hogy ez a jó szó rájuk. A
„káprázatos” jelzőt inkább használná az ember egy csődörre vagy
valami harci lóra. Ezek a lovak… Nos, ők édesek!
Wylie álmélkodva felhorkantott.
– Édesek? – kérdezte – Édesek?
– Nos, tudja – folytattam nevetve –, bájosak. Jó
természetűek. Elragadóak.
– Ez mind igaz – mondta Wylie felém fordulva. – És a
„gyönyörű” is. – Nem a lovakat nézte, hanem engem, kis
mosollyal az arcán.
– Igen – válaszoltam, valami homályos, nyugtalanító
előérzettel. – Igen, nagyon gyönyörűek.
Wylie nagyon közel állt hozzám. Oldalra léptem és
elfordultam, azzal az ürüggyel, hogy újra a lovakra nézzek. A
csikó a kanca duzzadt tőgyéi bökdöste az orrával, s közben kis
csutak farkát lelkesen csóválta.
– Hogy hívják őket? – kérdeztem.
Wylie könnyedén a bokszot lezáró keresztfához lépett, de
úgy, hogy karjával súrolta ruhám ujját, ahogy a fejem fölé nyúlt,
hogy leakassza a lámpást egy szögről.
– A kancát Tessának hívják – mondta. – A csődört, Lucast,
már látta. Ami a kiscsikót illeti… – a kezem után nyúlt, és
mosolyogva felemelte – Úgy gondoltam, talán La Belle Claire-
nek nevezem el.
Egy pillanatig csak álltam döbbenten, mert egyszerűen
képtelen voltam elhinni, ami pedig nagyon világosan rá volt írva
Phillip Wylie arcára.
– Micsoda? – kérdeztem értetlenül. Biztosan félreértettem
valamit, gondoltam. Próbáltam elhúzni a kezemet, de egy
másodperccel tovább tétováztam a kelleténél, és ujjai körbefogták
ujjaimat. Bizonyára nem szándékozik…
De igen.
– Bájos – mondta halkan, és közelebb lépett. – Jó
természetű. Elragadó. És… gyönyörű. – Megcsókolt.
Annyira megdöbbentem, hogy mozdulni sem bírtam. A szája
puha volt, csókja rövid és tartózkodó. Ez azonban aligha
számított, csak az a lény, hogy megcsókolt.
– Mr. Wylie! – förmedtem rá. Sietve hátráltam egy lépést, de
a boksz oldalának ütköztem.
– Mrs. Fraser – mondta halkan, és ő is egy lépést tett felém.
– Kedvelem.
– Én nem vagyok a maga… – kezdtem, mire újra
megcsókolt. A legkevésbé sem tartózkodóan. Továbbra is
döbbenten, de már nem ámultan, erősen mellbe löktem őt. Wylie
megingott, és enyhült szorítása a kezemen, de azonnal észhez
tért, elkapta a karomat, és másik kezét mögém csúsztatta.
– Maga kis kacér – suttogta, és odahajolt hozzám.
Belérúgtam. Sajnos a sérült lábammal rúgtam belé, amitől igen
gyengén sikerült csak lesújtani rá, és ő figyelmen kívül is hagyta
a rúgást.
Teljes erőből elkezdtem küzdeni, ahogy elképedt
döbbenetemet felváltotta a tudat, hogy a fiatalember egyik kezét
szorosan a hátsómon tartja. Egyúttal azzal is tisztában voltam,
hogy igen sokan álldogálnak az istálló közelében, s eszem ágában
sem volt felhívni magamra a figyelmet.
– Hagyja abba! – sziszegtem rá. – Hagyja abba, de azonnal!
– Maga megőrjít! – lehelte, miközben magához szorított, és
megpróbálta a fülembe dugni a nyelvét.
Az biztos, hogy azt gondoltam róla, hogy elment az esze, de
maximálisan elutasítottam, hogy bármi felelősséget vállaljak az
állapotáért. Hátrahőköltem, amennyire csak tudtam – a boksz
keresztrúdja a hátamnak nyomódott –, és igyekeztem kezemet
bepréselni Wylie mellkasa elé. A döbbenet elmúltával meglepően
kitisztult az elmém. Tudtam, hogy nem rúghatom ágyékon, mert
a lábaim közé dugta az egyik lábát, és ezzel szoknyám
anyagának egy része az utamba került. Ha azonban meg
tudnám markolni a torkát, és jól megszoríthatnám a nyaki
verőerét, úgy zuhanna a földre, mint egy darab kő.
Sikerült is megfognom a torkát, de az átkozott bőrgallérja
útban volt, Ujjaim csak karmolni tudták a gallért, Wylie pedig
félrerántotta a fejét, és elkapta a kezemet.
– Kérem – mondta –, meg akarom…
 – Teszek rá, hogy mit akar! – vágtam a szavába. – Azonnal
engedjen el, maga… maga… – Vadul kutattam valami
helyénvaló sértés után. – Maga taknyos kölyök!
Legnagyobb meglepetésemre Wylie elengedett. Nem tudott
elsápadni, mert már így is rizsporos volt az arca – éreztem az
ajkaimon –, de a száját összeszorította, és az arckifejezésén
látszott, hogy nagyon megbántottam,
– Tényleg ezt gondolja rólam? – kérdezte halkan.
– De még mennyire! – feleltem. – Mégis mit gondolhatnék?
Elment az esze, hogy ilyen… ilyen felháborítóan viselkedjen? Mi
ütött magába?
– Felháborítóan? – Egészen meglepte, hogy közeledését e
szóval írtam le. – De én… vagyis ön… azt hittem, hogy ön… hogy
talán nincs ellenére…
– Lehetetlen – feleltem határozottan. – Ép ésszel nem
gondolhatott ilyesmire! A legcsekélyebb okot sem adtam önnek
arra, hogy ilyesmit gondoljon! – Szándékosan tényleg nem. Az a
nyugtalanító gondolatom támadt azonban, hogy Phillip Wylie és
én talán nem értékeljük teljesen ugyanolyannak a
viselkedésemet.
– Ó, tényleg nem? – Arckifejezése megváltozott, ahogy
elöntötte a düh, – Ellent kell mondanom önnek, asszonyom.
Megmondtam neki, hogy az anyja lehetnék. Egy pillanatra
sem merült fel bennem, hogy nem hitt nekem.
– Kacérkodó – mondta újra, habár egész más hangsúllyal,
mint először. – Nem adott rá okot? Az első találkozásunk óta
folyamatosan adta rá az okot.
– Micsoda? – szökött fel a hangom hitetlenkedve. – Én nem
folytattam önnel mást, mint udvarias társalgást. Ha ezt ön
kacérkodásnak veszi, fiacskám, akkor…
– Ne nevezzen így!
Ó, szóval mégiscsak észrevette a köztünk lévő
korkülönbséget. Akkor csak ennek nagyságrendjét nem vette
figyelembe, gondoltam. Nyugtalanul döbbentem rá, hogy Phillip
társadalmi osztályában a flörtök jó része valóban a kellemes
csevegés leple alatt történt. Mi a jó istent mondhattam neki?
 Halványan rémlett, hogy a bélyegtörvényről beszélgettünk
vele és a barátjával, Stanhope-pal. Igen, az adókról, és azt
hiszem, a lovakról, de ez biztosan kevés lett volna ahhoz, hogy
feltüzelje a félreértéseit.
– A te szemeid, mint a heshbonbéli halastók – mondta
csendesen és kévetőén. – Nem emlékszik arra az estére, amikor
ezt mondtam önnek? Solomon éneke csupán „udvarias társalgás”
lenne önnek?
– Ó, a bánatba! – Akaratom ellenére egyre erősödő
bűntudatot éreztem. Tényleg váltottunk pár szót valami
ilyesmiről Jocasta estélyén, két-három éve. És ő még emlékszik
rá? Solomon éneke viszonylag szenvedélyes írás. Talán elég volt
egyszerűen idézni belőle… Lélekben megráztam és kihúztam
magam.
– Badarság – jelentettem ki. – Ön incselkedett velem, amire
én csak kedvesen válaszoltam. Nézze, nekem most tényleg…
– Ma bejött velem ide. Egyedül. – Tett még egy lépést,
elszánt pillantassál. Újra nekidurálta magát, a beképzelt
piperkőc!
– Mr. Wylie – mondtam határozottan, és közben
kioldalaztam onnan. – Nagyon sajnálom, ha valahogy
félreértette a helyzetet, de én nagyon boldog házasságban élek, és
nem táplálok semmiféle gyengéd érzelmet maga iránt. És most,
ha megbocsát… – Lehajtottam a fejem, elmentem mellette, és
kisiettem az istállóból, amilyen gyorsan csak tudtam azokban a
cipőkben. Wylie azonban nem tett erőfeszítést, hogy utolérjen, és
háborítatlanul kiértem a szabadba, hevesen verdeső szívvel.
Emberek álldogáltak a karám közelében. A másik irányba
fordultam, hátulról megkerülve az istállókat, nehogy valaki
meglásson. Amikor már nem voltam szem előtt, gyorsan
felmértem a helyzetet, és ellenőriztem, hogy elég rendezett-e a
külsőm. Nem tudtam, hogy látott-e valaki bemenni az istállóba
Wylie-val, és csak remélni tudtam, hogy senki nem látta sietős
távozásomat.
Csak egy hajtincs szabadult ki a legutóbbi dulakodás során.
Gondosan visszatűztem a helyére, és lesöpörtem néhány
szalmaszálat a szoknyámról, Szerencsére Wylie nem szakította el
a szoknyámat. Visszadugtam a zsebkendőmet a helyére, és máris
újra szalonképes voltam.
– Minden rendben, Sassenach?
Megriadtam, mint egy horogra akadt lazac, és a szívem is
megdobbant. Sarkon fordultam, s az adrenalin, mint az
áramütés csapott bele a mellkasomba, ahogy ott találtam Jamie-
t mellettem, aki a homlokát ráncolva méregetett.
– Mit csinálsz te itt, Sassenach?
A szívem még mindig a torkomban dobogott, szinte meg is
fojtott, de kikényszerítettem magamból néhány, reményeim
szerint szenvtelen szól,
– Semmit. Vagyis megnéztem a lovakat. A lovat. A kancát.
Van egy kiscsikója.
– Igen, tudom – felelte Jamie, és furcsán nézett rám.
– Megtaláltad Niniant? Mit tudtál meg tőle? –
Megmarkoltam a tarkómat, és megigazítottam a hajamat,
megragadva a lehetőséget, hogy elfordítsam a tekintetemet
Jamie-től.
– Azt mondja, tényleg így van, habár én nem is kételkedtem
ebben, több mint ezren gyűltek össze és vertek tábort
Salisburynél. És azt mondja, minden áldott nap csatlakoznak
hozzájuk újabbak. Az öreg motyogó nagyon örült neki! – Jamie
a homlokát ráncolta, s jobb kezének két merev ujjával a lábán
dobolt, amiből rájöttem, hogy igencsak aggódik.
Nem minden ok nélkül. Ha a fegyveres konfliktus veszélyét
félretesszük, akkor is tavasz volt. Egyedül az a tény tette
lehetővé, hogy eljöjjünk Jocasta menyegzőjére, hogy River Run a
hegy lábánál feküdt. Idelent a fákat felhők módjára lepték el a
virágok, és mint a narancssárga és lila bársonykeret, úgy bújtak
elő a földből a krókuszok, de a hegyeket még mindig hó borította,
a faágakon duzzadt rügyek sorakoztak. Két héten belül ezek a
rügyek kipattannak, és eljön a tavaszi vetés ideje Fraser’s Ridge-
en.
Igaz, Jamie felkészült az ilyen vészhelyzetekre, és megtalálta
magának az öreg Arch Bugot, de Arch sem tud mindent
megcsinálni egyedül. És ami a bérlőket és a tanyagazdákat illeti…
Ha újra milíciát kell szervezni, a nőkre maradna a vetés.
– A férfiak abban a táborban olyanok, akik magukra
hagyták a földjüket, igaz? – Salisbury is a hegy lábánál terült el.
A gazdák számára elképzelhetetlen lett volna, hogy az évnek
ebben a szakában elhagyják a földjüket azért, hogy tiltakozzanak
a kormány ellen, legyenek bármilyen idegesek is.
– Magukra hagyták, vagy elűzték őket onnan – felelte Jamie
kurtán. Homlokán a barázdák tovább mélyültek, amikor rám
nézett. – Beszéltél a nagynénémmel? – kérdezte.
– Ööö… nem – feleltem bűntudattól gyötörtem – Még nem.
Én csak éppen… Ja, igen. Azt mondtad, van egy másik gond is.
Mi történt pontosan?
Olyan hangot hallatott, mint a sziszegő teáskanna, ami nála
azon ritka helyzetre utalt, amikor elveszítette a türelmét.
– A Krisztusát, majdnem megfeledkeztem róla! Az egyik
rabszolganőt, azt hiszem, megmérgezték.
– Micsoda? Kit? És hol? – Kezemet azonnal leengedtem a
hajamból, és Jamie-re bámultam. – Miért nem szóltál erről?
– Épp most szólok róla, nem igaz? Egyet se aggódj, nincs
veszélyben. Csak éppen csatak részeg. – Idegesen megrándult a
szája. – Csak az az egyetlen nehézség, hogy talán nem őt akarták
megmérgezni. Elküldtem Roger Macet és Briannát, hogy
nézzenek körül, és még nem jöttek vissza azzal, hogy bárki is
meghalt volna, úgyhogy talán nem.
– Talán nem? – Megdörzsöltem az orrnyergemet, ahogy ez
az új fejlemény elterelte a figyelmemet a már létező
aggodalmaimról. – Biztosíthatlak, az alkohol mérgező, nem
mintha ezt bárki is hajlandó lenne észrevenni, de van különbség
aközött, hogy valaki részeg, és aközött, hogy megmérgezték. Mit
értesz azon, hogy…
– Sassenach – vágott közbe Jamie.
– Mi az?
– Mi az isten haragját csináltál itt? – tört ki belőle.
Elképedve meredtem rá. Arca egyre mélyebben elvörösödött,
ahogy beszélgettünk, habár ezt én inkább a frusztráltságának
tudtam be, és nem annak, hogy Ninian vagy a Rendfenntartók
miatt aggódna. Ahogy megláttam azt a veszélyes kék csillogást a
szemében, ráébredtem, hogy volt valami sokkal személyesebb a
viselkedésében. Oldalra biccentettem a fejem, és óvakodva
néztem rá.
– Mit értesz azon, hogy mit csináltam?
Összeszorította az ajkait, és nem válaszolt. Ehelyett
kinyújtotta az ujját, és nagyon óvatosan megérintette az
arcomat, a szám mellett. Felfelé fordította a tenyerét, és
odatartotta a mutatóujjára tapadt apró, fekrti tárgyat: Phillip
Wylie csillag alakú fekete szépségpöttyét.
– Ó! – Különös zümmögést hallottam a fülemben. – Ez,
ööö… – Szédülni kezdtem, és apró pontok, amik mind a fekete
csillag alakját formázták, táncoltak a szemem előtt.
– Igen, ez! – csattant fel Jamie. – A Krisztusát, asszony! A
könyökömön jönnek már ki Duncan zagyvaságai és Ninian
csínytevései! És különben is, miért nem mondtad el, hogy
összevesztél Barlow-val?
– Aligha nevezném azt összeveszésnek – feleltem, s
igyekeztem némi hűvös tartózkodás állapotát visszanyerni. –
Különben is, MacDonald őrnagy véget vetett neki, mert téged
mintha a föld nyelt volna el. És ha azt akarod, hogy mondjak el
mindent, az őrnagy azt akarja, hogy…
– Tudom, mit akar. – Elhessegette az őrnagy gondolatát egy
kézmozdulattal. – Igen, az őrnagyokkal, a Rendfenntartókkal és
a részeg cselédlányokkal annyi a dolgom, hogy ki sem látszom
belőle, te meg itt enyelegsz az istállóban ezzel a piperkőccel!
Éreztem, hogy a vér feltolul a szemem mögül, és ökölbe
szorítottam a kezem, hogy visszafojtsam azon vágyamat, hogy
képen töröljem.
– Nem enyelegtem vele, egy kicsit sem, te is tudod! Az a
hitvány kis tróger csak bepróbálkozott nálam, ez minden.
– Bepróbálkozott? Úgy érted, megszeretgetett? Igen, azt
látom!
– Nem!
– Ó, tényleg? Akkor csak te kérted el a szépségpöttyét, hogy
szerencsét hozzon? – Megrázta ujját az orrom alatt, rajta a
fekete csillaggal, én pedig félrelöktem, mert túl későn jöttem rá,
hogy a „megszeretgetni” alatt csupán azt értette, hogy
szerelmesen kacérkodtunk egymással, de nem paráználkodtunk.
– Úgy értem – sziszegtem a fogaim között –, hogy
megcsókolt. Biztos viccnek szánta. Az anyja lehetnék, az isten
szerelmére!
– Inkább a nagyanyja – vágta rá Jamie nyersen. – És még
meg is csókolt. Mi az ördögért biztattad, Sassenach?
Felháborodásomban tátva maradt a szám. Nemcsak hogy
megsértett azzal, hogy Phillip Wylie nagymamájának titulált,
még azzal is meggyanúsított, hogy bátorítottam őt.
– Biztatni? Te idióta állat! Nagyon jól tudod, hogy nem
bátorítottam!
– A saját lányod látta, hogy bementél vele az istállóba! Nem
szégyelled magad? Mindennel együtt, ami itt folyik, még arra is
rákényszerülök, hogy felelősségre vonjam ezt az embert?
Brianna említésére némi lelkifurdalást éreztem, ami csak
megerősödött arra a gondolatra, hogy Jamie párbajra hívja
Wylie-t. Nem viselte a kardját, de magával hozta. Határozottan
félresöpörtem mindkét gondolatot.
– Az én lányom nem őrült meg, és nem is egy gonosz
pletykafészek – feleltem rendkívül önérzetesen. – Soha nem
feltételezne rólam rosszat csak azért, mert megnézek egy lovat.
És miért is tenné? Ha már itt tartunk, miért is feltételezne
ilyesmit bárki?
Jamie lassan kifújta a levegőt összeszorított ajkai között.
– Tényleg, miért is? Talán mert mindenki látta, ahogy
flörtöltél vele a pázsiton? Talán mert látták rajta, hogy úgy követ
mindenhová, mint egy kankutya egy tüzelő szukát?
Bizonyára látta, hogy veszélyes irányba változik az
arckifejezésem e megjegyzése után, mert köhintett egyet, és
gyorsan folytatta.
– Többen is szükségesnek vélték szólni erről nekem.
Szerinted én szeretek köznevetség tárgyává válni, Sassenach?
– Te… te… – Fuldokoltam a dühtől. Meg akartam ütni, de
láttam, hogy egyre többen fordulnak felénk érdeklődve. – Tüzelő
szuka? Hogy mersz engem így nevezni, te mocskos szemétláda?
Jamie-ben volt annyi tisztesség, hogy kissé elszégyellte
magát erre, de nem vette le rólam a szemét.
– Na jó. Nem pont ezt kellett volna mondanom. Nem úgy
értem… De tényleg bementél vele az istállóba, Sassenach! Mintha
nem lenne így is elég bajom, még a saját feleségem is… És ha
elmentél volna, hogy beszélj a nagynénémmel, ahogy azt kértem
tőled, akkor ez az egész meg sem történt volna! Most nézd meg,
mit tettél!
Meggondoltam magam a párbaj szükségességét illetően.
Szerettem volna, ha Jamie és Phillip Wylie megölik egymást,
most azonnal, mindenki szeme láttára, olyan véresen, ahogy
csak lehet. Az sem érdekelt, hogy ki néz minket. Nagyon
komolyan, minden erőmet beleadva, puszta kézzel nekiestem,
hogy kasztráljam, ő pedig elkapta a csuklómat, és felrántotta.
– A Krisztusát! Az emberek néznek!
– Nem… ér… de… kel! – sziszegtem, és próbáltam
kiszabadulni a szorításából. – Engedj el, különben mindjárt
rohadtul lesz mit nézniük!
Nem vettem le a szememet róla, de láttam, hogy már jóval
többen fordulnak felénk a pázsiton állók közül. Jamie is látta.
Egy pillanatra összevonta a szemöldökét, majd döntésre jutott.
– Jól van hát – mondta. – Hadd nézzenek.
Szorosan átkarolt, magához szorított és megcsókolt. Miután
nem tudtam kiszabadulni a karjai közül, feladtam a küzdelmet,
és megmerevedtem a dühtől. Hallottam, hogy a távolban
felnevetnek és biztatóan kurjongatnak. Ninian Hamilton
odakiáltott valamit gaelül, amit szerencsére nem értettem.
Jamie végül elvette ajkát az ajkamról, de továbbra is
szorosan tartott, és nagyon lassan lehajtotta a fejét, arca hűvösen
és keményen simult az enyémhez. A teste is kemény volt, és
egyáltalán nem hűvös. Teste melege legalább hat réteg ruhán át
szivárgott át a bőrömbe: ing, mellény, kabát, ruha, ing és míder.
Akár düh, akár szexuális hév, akár mindkettő volt az oka, Jamie
teljesen fel volt szítva, és úgy égett, mint egy kemence.
 – Sajnálom – mondta halkan, lehelete forró volt, és
csiklandozta a fülemet. – Nem akartalak megbántani. Tényleg.
Akarod, hogy megöljem Wylie-t, aztán magamat?
Nagyon lassan csökkent bennem a feszültség. Csípőm
szorosan hozzásimult, és csupán öt réteg szövettel kettőnk között,
ez igen megnyugtatóan hatott rám.
– Talán még várhatunk vele – feleltem. Kicsit megszédültem
az adrenalinlökettől, és nagy levegőt vettem, hogy lenyugodjak.
Aztán hátrébb húzódtam, és elfintorodtam a csípős bűztől, ami a
ruhájából áradt. Ha nem lettem volna ilyen ideges, azonnal
észrevettem volna, hogy belőle áradt az a rettenetes szag, amit
már percek óta éreztem.
– Mi a fenét csináltál? – szaglásztam meg összeráncolt
homlokkal a ruháját a mellkasán. – Szörnyű szagod van! Mint
a…
– Trágyának – felelte sajnálkozva. – Igen, tudom. – Karjai
elernyedtek.
– Igen, trágya – válaszoltam, és tovább szaglásztam. – És
rumpuncs. – Jamie azonban biztos nem ivott rumot, mert csak
konyak ízét éreztem rajta, amikor megcsókolt. – És még valami
borzalmas, mint az áporodott izzadság és…
– Főtt fehérrépa – felelte, még jobban sajnálkozva. – A
szolgáló, akit említettem, Sassenach. Bettynek hívják. –
Karomba öltötte a karját, és mélyen meghajolva a tömeg előtt –
akik erre mind megtapsoltak minket, a fene vigye el őket –,
elindult velem a ház felé.
– Igen hasznos lenne, ha bármi értelmeset ki tudnál húzni
belőle – mondta, és a nap felé pillantott, ami az égbolt közepén
járt a folyóparti fűzfák felett. – De már későre jár, azt hiszem,
jobb, ha előbb a nagynénémmel beszélsz, ha azt akarjuk, hogy itt
esküvő legyen négykor.
Nagyot sóhajtottam, és igyekeztem összeszedni magam. Még
mindig rengeteg érzelem kavargott bennem, de feladataim
voltak.
– Jól van – feleltem –, beszélek Jocastával, aztán megnézem
Bettyt. Ami Phillip Wylie-t illeti…
 – Ami Phillip Wylie-t illeti – szólt közbe Jamie –, ne
vesztegess rá egy percet se, Sassenach. – Egyfajta furcsa
elszántság jelent meg a szemében. Majd én gondoskodom róla,
később.
 44

Intim részek
Jamie-t a szalonban hagytam, én pedig felmentem a
lépcsőn, végig a folyosón, Jocasta szobájába tartva.
Szórakozottan oda-odabiccentettem barátaimnak és
ismerőseimnek, akikkel összefutottam. Zavarban voltam, ideges
voltam, de ugyanakkor el kellett ismernem, szórakoztattak is a
történtek. Tizenhat éves korom óta nem foglalkoztatott ennyit a
férfi nemi szerv gondolata, és erre tessék, most egyszerre három
hímtag körül is kavarogtak a gondolataim.
Amikor egyedül találtam magam a folyosón, kinyitottam a
legyezőmet, és elgondolkozva kukucskáltam az apró, kerek
tükörbe, ami tóként szolgált a legyezőre festett idilli tájképen. Az
üveg, amit inkább a kíváncsiság felkeltésére, mintsem arra
szántak, hogy az ember rendbe hozza magát, az arcomból
csupán néhány négyzetcentimétert mutatott egyszerre. Az egyik
szemem és szemöldököm íve nézett vissza rám kérdőn.
Csinos szem volt, el kellett ismernem. Volt már pár ránc
körülötte, az igaz, de formája szép volt, és szemhéjam kecses,
amit hosszú, íves szempillák szegélyeztek, melyek sötét sávja jól
kiegészítette fekete pupillámat, és feltűnő kontrasztot nyújtott a
szivárványhártyám arannyal pettyezett borostyánsárgáján.
Arrébb húztam kicsit a legyezőt, hogy szemügyre vegyem a
számat. Ajkaim teltek voltak, jelenleg jóval teltebbek, mint
általában, sötét, nedves rózsaszínükről nem is beszélve. Úgy
festett a szám, mintha valaki vadul csókolta volna, de az is
látszott rajta, hogy mindez élvezettel történt.
– Hm! – hümmögtem, majd becsuktam a legyezőt.
Most, hogy már nem forrt a vérem, képes voltam belátni,
hogy Jamie-nek talán igaza van Phillip Wylie felém irányuló,
kifogásolható közeledését illetően. De lehet, hogy nem. A
fiatalember valódi szándékaitól függetlenül megcáfolhatatlan
bizonyítékkal rendelkeztem afelől, hogy Wylie testileg vonzónak
talált, akár a nagyanyja lehettem volna, akár nem. Ezt azonban
inkább nem akartam Jamie orrára kötni. Phillip Wylie egy
nagyon bosszantó fiatalember volt, ahogy azonban hűvösebb
fejjel újraértékeltem a történteket, rájöttem, hogy mégsem
szeretném, ha kiontanák a belét a pázsiton.
A korral járó érettség azonban valamelyest megváltoztatja az
ember szemléletét. Fűzzön bármilyen viszony is eme
hímtagokhoz és azok izgalmi állapotához, a petyhüdt pénisz volt
az, amelyik akkor éppen a legjobban érdekelt. Viszketett a
tenyerem, hogy kezembe vehessem Duncan Innes nemi szervét
– legalábbis átvitt értelemben.
A kasztrálástól eltekintve nem sok trauma okoz impotenciát
testileg. Bármilyen primitívek voltak is e kor műtéti módszerei,
úgy gondoltam, hogy bármi volt is az eredeti sérülés, amit
ellátott az orvos – ha látta egyáltalán orvos –, lehet, hogy
egyszerűen eltávolította mindkét heréjét. Ha azonban ez volt a
helyzet, akkor nem tett volna róla említést Duncan?
Nos, talán nem. Duncan egy rendkívül félénk és szerény
ember, és még egy nála kitárulkozóbb személyiség is kétszer
meggondolná, hogy bárkinek is említést tegyen az őt ért
szerencsétlenségről, még akár egy közeli barátnak is. Képes lett
volna azonban elrejteni egy ilyen sérülést a börtön falai között?
Ujjaimmal a Jocasta szobájának ajtaja mellett álló asztal
intarziáin doboltam.
Arra biztosan képesek a férfiak, hogy éveken át ne
fürödjenek. Találkoztam pár emberrel, akinek ez láthatóan
sikerült. Másrészről azonban az ardsmuiri rabokat a szabadban
dolgoztatták, tőzeget vágtak és követ fejtettek. Rendszeresen
kerültek nyílt vizek közelébe, és feltehetőleg legalább néha
megfürödtek benne, ha másért nem, legalább azért, hogy a
tetvek okozta viszketést csillapítsák. Persze, nem kell feltétlen
meztelenre vetkőzni egy ilyen fürdéshez.
Azt gyanítottam, hogy Duncan testileg többé-kevésbé ép.
Sokkal valószínűbbnek éreztem, hogy impotenciája lelki eredetű.
Ha az ember csúnyán összezúzza vagy beveri a heréit, akkor
biztos megszeppen, és egy túl korai próbálkozás könnyen
meggyőzhette Duncant arról, hogy nála már mindennek vége.
Vártam egy kicsit a kopogással, de nem sokáig. Végül is, volt
már gyakorlatom rossz hírek közlésében, és egy dolgot
megtanultam: nincs értelme sokáig készülődni vagy azon
aggódni, hogyan mondjuk el. A köntörfalazásnak nincs értelme,
és a nyerseség sem akadálya az együttérzésnek.
Határozottan bekopogtam, és Jocasta szavára beléptem.
Odabent volt LeClerk atya is, a sarokban ült egy kis
asztalnál, és módszeresen ette végig magát egy sor különböző
élelmen. Két üveg bor – az egyik üres – is állt az asztalon, és a
pap zsírtól fényes, sugárzó mosollyal nézett fel, ahogy beléptem.
E mosoly szinte körbeszaladt az arcán, és a fülei mögött ért
véget.
– Talihó, asszonyom! – mondta vidáman, és üdvözlőén
hadonászott egy pulykacombbal. – Talihó! Talihó!
A „Jó napot" már-már túl visszafogottnak tűnt a pap
köszöntéséhez képest, így egy pukedli és egy rövid „Üdv önnek!”
mellett döntöttem.
A pap eltávolítása szóba sem jöhetett, és nem volt hová vinni
Jocastát sem, mert Phaedre még az öltözőben volt, és egy pár
ruhakefével buzgólkodott. LeClerk atya angoltudásának korlátait
ismerve azonban úgy éreztem, hogy talán még sincs szükség
arra, hogy kettesben maradjak Jocastával, így megérintettem az
asszony könyökét, és diszkréten szóltam neki, hogy talán
leülhetnénk az ablakhoz, mert valami fontosat szeretnék
megbeszélni vele. Meglepetten bólintott, és egy biccentéssel
LeClerk atya felé kimentette magát – aki ezt észre sem vette, úgy
el volt foglalva egy makacs porcogóval –, és leült mellém.
– Igen, húgom? – kérdezte, s elrendezte szoknyája redőit a
térdén. Mit akartál hát mondani?
– Nos – mondtam, és mély levegőt vettem –, Duncanről van
szó. Tudod…
És most tényleg megtudta. Egészen elképedt a
megdöbbenéstől, ahogy beszélni kezdtem, de ahogy a
mondandómat hallgatta, egyre erősödött bennem az érzés, hogy
valami más is van a viselkedésében. Szinte meg könnyebbült,
gondoltam meglepetten.
Ajkát elgondolkozva szorította össze, vak kék szeme szokásos
nyugtalanító pillantással nézett el a jobb vállam fölött.
Aggodalom tükröződött a testtartásában, de nem volt
különösebben ideges. Sőt, kezdeti riadt arc kifejezése
megváltozott, és most úgy nézett ki, mint aki váratlanul
magyarázatot talált egy korábbi zavaró körülményre, és most
egyszerre meg könnyebbült és megnyugodott, hogy mindez a
helyére került.
Eszembe jutott, hogy Duncannel tényleg együtt élnek már
több mint egy éve, és már hónapokkal ezelőtt eljegyezték
egymást. Duncan mások előtt mindig tisztelettudó és figyelmes
volt Jocastával, sőt mély hódolatát éreztette vele, de semmilyen
gyengéd vagy birtoklást kifejező gesztust nem tett felé. Ez a
legkevésbé sem volt szokatlan ebben a korban. Egyes úriemberek
nyíltan kimutatták feleségeik felé érzelmeiket, mások viszont
nem. De Duncan talán akkor sem mutatta jelét ilyen
érzelmeknek, amikor ketten voltak, pedig Jocasta esetleg várt
volna valami ilyesmit.
Az asszony valaha gyönyörű volt, és még mindig szép
arcvonásokkal bírt, és nagyon is hozzászokott a férfiak
csodálatához. Akármennyire vak volt is, magam is láttam, hogy
gyakorlottan kacérkodott Andrew MacNeillel, Ninian Bell
Hamiltonnal, Richard Caswell-lel, sőt még Farquard Campbell-
lel is. Talán meglepte, sőt az is lehet, hogy zavarta is kissé, hogy
Duncanből semmi jelét nem váltotta ki testi vonzalomnak.
Most már azonban tudta, hogy miért. Nagy levegőt vett, és
megcsóválta a fejét.
– Istenem, az a szegény ember! – sóhajtotta. – Ilyesmit
elszenvedni, majd elfogadni, hogy aztán hirtelen újult erővel
kezdje el őt aggasztani mindez. Szűz Máriám, miért nem tud a
múlt békét hagyni nekünk, ha mi már megbékéltünk vele? –
Lehajtotta a fejét, pislantott, és meglepetten, elérzékenyülve
vettem észre, hogy szemei könnybe lábadtak.
Váratlanul valami nagy jelenség magasodott fölé, és amikor
felnéztem, LeClerk atyát láttam fölébünk tornyosulni, mint egy
fekete ruhába bújt együttérző viharfelhőt.
– Valami gond van? – kérdezte tőlem franciául. – Monsieur
Duncan talán valami sérülést szenvedett?
Jocasta csupán annyit beszélt franciául, hogy „Comment
allez-vous?”, de a kérdés hangsúlyát láthatóan érzékelte, és
Duncan nevét is megértette.
– Ne mondd el neki! – mondta sürgetőleg, és kezét a
térdemre tette.
– Nem, nem – biztosítottam Jocastát. Felnéztem a papra, és
megráznia az ujjaimat, jelezvén, hogy nincs miért aggódni.
– Non, non – mondtam a pap felé fordulva. – C’est rien. –
Semmiség az egész.
A pap elbizonytalanodva vonta össze a szemöldökét, majd
Jocastára pillantott.
– Nehézség a hitvesi ágyban? – kérdezte minden teketória
nélkül, franciául. Erre kiülhetett arcomra a döbbenet, mert
diszkréten lefelé mutatott, ruhája elülső részére. – Megértettem
azt a szót, hogy „herezacskó”, asszonyom, és nem hinném, hogy
állatokról volt szó. – Igencsak megkésve, de rájöttem, hogy bár
LeClerk atya nem beszélt angolul, de az biztos, hogy latinul igen.
– Merde!- mondtam halkan, mire Jocasta, aki maga is
felnézett a „herezacskó” szóra, újra rám pillantott.
Megnyugtatóan megpaskoltam a kezét, és próbáltam kitalálni,
most mi legyen. LeClerk atya kíváncsian méregetett minket, de
meleg barna szemében végtelen kedvesség is tükröződött.
– Attól tartok, nagy vonalakban kitalálta, hogy miről
beszéltünk – mondtam bocsánatkérően Jocastának. – Azt
hiszem, jobb, ha megmagyarázom neki.
Alsó ajkába harapott, de nem tett ellenvetést, s én
elmagyaráztam a helyzetet franciául, olyan tömören, ahogy csak
tudtam. A pap szemöldöke felszökött, és önkéntelenül is az övén
lógó rózsafüzérre kulcsolódott a keze.
– Oui, merde, Madame – mondta. – Quelle tragédie. –
Gyorsan keresztet vetett, majd magáról egészen megfeledkezve,
csuhája ujjával letöröli# a zsírt a szakálláról, és leült Jocasta
mellé.
 – Kérem, madame, kérdezze meg tőle, mit szándékozik tenni
ez ügyben – kérte a pap. Hangja udvarias volt, de valójában
parancsként csengett.
– Hogy mit szándékozik tenni?
– Oui. Mindezeket tudván szeretne-e továbbra is
összeházasodni Monsieur Duncannel? Mert tudja, madame, az
Anyaszentegyház törvényei szerint a nász ilyetén akadálya
útjában áll egy valódi házasságnak. E hír tudatában nem
adhatom áldásomat e pár frigyére. Ugyanakkor… – A pap
habozott, elgondolkozva szorította össze az ajkát, és Jocastára
pillantott. – Ugyanakkor e rendelkezésnek az a célja, hogy a
házasság, Isten akaratával egy gyümölcsöző egyesülés legyen. Ez
esetben azonban nem kérdés, hogy Isten is ezt akarja. Szóval,
tudja… – Gall módra megvonta egyik vállát.
Lefordítottam a kérdést Jocastának, aki a pap felé sandított,
mintha puszta akaraterővel megnyílhatna előtte a pap
mondanivalójának értelme. Megvilágosodva kifürkészhetetlen
arcot öltött, és hátrébb dőlt. Arca fölvette a MacKenzie-
arckifejezést, azt a jellegzetesen nyugodt, rezzenés télén álarcot,
melynek látványa arra utalt, hogy az illető vadul gondolkodik
mögötte.
Kissé felkavart a pap kérdése, és nem csak Duncan miatt.
Eddig eszembe sem jutott, hogy ez a vallomás
megakadályozhatja az esküvőt. Jamie azt akarta, hogy
nagynénje ne legyen védtelen, és Duncanről is gondoskodni
akart. A házasság tökéletes megoldásnak látszott. Jamie-t
nagyon felkavarná, ha most, az utolsó pillanatban minden terve
dugába dőlne.
Azonban Jocasta szinte azonnal megrázta magát, és nagyot
sóhajtva fújta ki a levegőt.
– Nos, Krisztusnak hála, hogy egy jezsuitához van
szerencsém – mondta egykedvűen. – Ezek még a pápát is
képesek lennének jobb belátásra bírni, nem is beszélve egy olyan
apróságról, mint az Úr gondolataiban olvasni. Igen, mondd meg
neki, hogy még mindig meg kívánok házasodni,
Tolmácsoltam Jocasta üzenetét LeClerk atyának, aki némi
homlokráncolás mellett Jocastát vizsgálta tüzetesen. E
megfigyelésről nem tudván Jocasta felvonta az egyik
szemöldökét a pap válaszára várva.
LeClerk atya megköszörülte a torkát, és Jocastára szegezve a
pillantását, megszólalt, habár szavait nekem címezte.
– Mondja meg neki a következőket, madame, legyen szíves.
Bár az igaz, hogy az egyház törvényének alapja az utódnemzés,
nem ez az egyetlen megfontolandó szempont. A házasság
ugyanis, mármint egy férfi és egy nő igaz házassága, egy… Az
egy testi egyesülés, ami önmagában is fontos. A szertartás
szövege is úgy szól, hogy ketten eggyé válnak, és jó okkal mondja
ezt. Sok minden történik két ember között, akik megosztják
egymással ágyukat, és élvezetet lelnek egymásban. A házasság
nem csak erről szól, de ez valóban fontos része.
Nagyon komolyan beszélt, és bizonyára elképedhettem, mert
finoman elmosolyodott, rám nézett, és így folytatta:
– Nem voltam mindig pap, madame – mondta. – Voltam
már házas magam is egyszer. Tudom, milyen az, ahogy azt is
tudom, milyen örökre magam mögött hagyni… a… testiséget. –
Rózsafüzérének fagolyócskái halkan összekoccantak, ahogy
fészkelődött ültében.
Bólintottam, mély levegőt vettem, és lefordítottam mindent
úgy, ahogy azt ő is mondta. Jocasta hallgatott, de ezúttal
gondolkodás nélkül azonnal válaszolt. Már elhatározásra jutott.
– Mondd meg neki, köszönöm a tanácsát – mondta Jocasta,
nagyon kicsi éllel a hangjában. – Magam is voltam már házas,
nem is egyszer. És ha ő segít, akkor újra megházasodom. Ma.
Fordítottam, de az atya Jocasta feszes tartásából és
hangszínéből már megértette, mit akart mondani. Még egy
pillanatig némán ült, a rózsafüzérét morzsolgatta, majd bólintott.
– Oui, Madame – felelte. Kinyújtotta a karját, és gyengéd
bátorításként megszorította Jocasta kezét. – Talihó, madame!
 45

Valami bűzlik
Na, eggyel kevesebb, gondoltam, amikor elindultam föl a
padlásra. A következő napirendi pont a sürgős ügyek listáján
Betty, a rabszolga, Tényleg elkábították? Több mint két órája
már, hogy Jamie felfedezte őt a konyhakertben, de úgy
gondoltam, még mindig tudok azonosítani néhány tünetet, ha
olyan rossz állapotba került, ahogy azt Jamie leírta. Hallottam
lentről, hogy ütött a nagy állóóra. Egy, kettő, három. Egy óra
van még az esküvőig, habár egy kis csúszás biztos belefér, ha
Bettynél súlyosabbnak bizonyul a baj, mint amire számítottam.
Tekintve, hogy a katolikusok nemkívánatos személyeknek
számítottak a gyarmatokon, Jocasta nem akarta megsérteni
vendégeit azzal – akik jobbára valamilyen rendű és rangú
protestánsok voltak –, hogy kötelezi őket, vegyenek részt magán
a pápista szertartáson is. A házasságkötést diszkrét keretek
között, Jocasta szalonjában tartják meg, majd a friss házasok
kart karba öltve vonulnak le a lépcsőn, hogy együtt ünnepeljenek
barátaikkal, akik akkor már diplomatikusan úgy tehetnek,
mintha LeClerk atya csupán egy kirívóan öltözködő esküvői
vendég lenne.
Ahogy a padláshoz közeledtem, meglepődtem, hogy
hangokat hallok kiszűrődni odafentről. A női rabszolgák
hálóhelyének ajtaja résnyire nyitva állt. Beléptem a padlásra, és
láttam, hogy Ulysses az egyik keskeny ágy végében áll, a
mellkasán összefont karokkal, mint egy ébenfából faragott
bosszúálló angyal szobra. Nyilván ezt a szerencsétlen esetet is
Betty súlyos kötelezettségszegésének könyvelte el. Egy alacsony,
jól öltözött férfi zsakettben és nagy parókában görnyedt a lány
mellett, valami apró tárggyal a kezében.
Mielőtt megszólalhattam volna, az eszközt a szobalány
ernyedt karjához nyomta. Halk, éles kattanás hallatszott, és
amikor elvette Betty karjáról a műszert, egy szögletes, véres
felületet hagyott hátra, egy sötétvörös felületet a rabszolga barna
bőrén. A vércseppek egymásba olvadtak és virágba borultak,
majd lassan elkezdtek végigcsorogni a lány karján, bele egy, a vér
felfogására szolgáló edénybe, a lány keze ügyében.
– Egy szkarifikátor! – magyarázta büszkén a kis ember
Ulyssesnek, és felmutatta a tárgyat. – Hatalmas előrelépés ez az
olyan barbár eszközök után, mint a szike és az érvágó.
Philadelphiából kaptam!
A komornyik udvariasan fejet hajtott, vagy azért, mert
elfogadta az orvos meghívását, hogy vegye szemügyre a
műszert, vagy hogy elismerje annak megtisztelő jelenlétét.
– Biztos vagyok benne, hogy Cameron úrnő lekötelezve érzi
magát, amiért segíteni méltóztatik, doktor Fentiman – mondta
halkan Ulysses.
Fentiman. Szóval ő Cross Creek gyógyászati létesítménye.
Megköszörültem a torkom, mire Ulysses tágra nyílt szemmel
felkapta a fejét.
– Fraser úrnő – szólított meg, röviden fejet hajtva. – Doktor
Fentiman éppen…
– Fraser úrnő? – Fentiman doktor megfordult, és
ugyanazzal a gyanakvó pillantással mért végig, ahogyan
korábban én is őt. Bizonyra hallott már rólam egy s mást ő is. A
jó modor azonban győzedelmeskedett, úgyhogy léidet hajtott,
egyik kezét szaténmellénye keblére téve.
– Szolgálatára, asszonyom – mondta, és kissé megingott,
ahogy újra felegyenesedett. Lehelete ginszagú volt, és
észrevettem, hogy orrán és arcán virágba szökkentek az elpattant
hajszálerek.
– El van bűvölve, biztos vagyok benne – feleltem, s
odanyújtottam neki a kezem, hogy megcsókolhassa. Először
meglepettnek tűnt, de végül széles mozdulattal a kezem fölé
hajolt. Elnéztem rizsporos feje fölött, s a padlás félhomályában
próbáltam kivenni annyi részletet, amennyit csak tudtam.
Bőre hamuszürke árnyalatából ítélve Betty akár egy hete is
halott lehetett, de az a kevés fény, ami egyáltalán megvilágította
a padlást, az is a kis padlásablakokra szögeit vastag, olajos
papíron át szűrődött be. Ulysses maga is szürkének látszott, mint
a hamuval megszórt faszén.
A rabszolga karjából származó vér már el is kezdett alvadni,
habár beleborzongtam a gondolatba, hogy Fentiman vajon hány
emberen használta aljas kis eszközét azóta, hogy megvette.
Táskája a földön hevert, az ágy mellett, és úgy tűnt, eszébe sem
jut megtisztítani az eszközeit két használat között.
– Ön messze földön híres kedvességéről, Mrs. Fraser –
jelentette ki az orvos, ahogy kihúzta magát, de továbbra is a
karomra támaszkodott, bizonyára, hogy visszanyerje az
egyensúlyát. – Mindazonáltal nincs szükség arra, hogy ezzel
fáradjon. Mrs. Cameron régi és becses ismerősöm, igazán nincs
ellenemre, hogy megvizsgáljam a rabszolgáját. – Jótékonyan
elmosolyodott, és pislogva megkísérelt éles képet alkotni rólam.
Hallottam, hogy a szobalány lélegzik, mélyen horkolt is, de
legalább rendszeres volt a légzése. Viszketett a tenyerem, hogy
megfoghassam az asszony pulzusát. Mély levegőt vettem, olyan
feltűnés nélkül, ahogy csak tudtam. Fentiman parókájának
csípős szagán túl, amit a jelek szerint csalánporral és izsóppal
kezeltek tervek ellen, és az orvos izzadságának és a dohánynak a
sűrű ködén túl, melyben évek óta pácolódott a paróka, meg
éreztem a friss vér erős, rezes illatát és a megszáradt, bomló vér
szagát az orvos táskájának mélyéről. Nem, Fentiman nem
tisztította meg a pengéit,
Mindezeken felül szagról könnyedén azonosítani tudtam azt
a súlyos alkoholmérgezést, amit Jamie és Brianna leírt, de nem
tudtam volna meg mondani, hogy e szagnak mekkora része
áradt Bettyből, és mennyi Fentimanből. Ha csak egy cseppnyi
ópiumszármazék is volt a keverékben, akkor közelebb kell
mennem, hogy megérezzem, és gyorsan kell eljárnom, különben
az illékony aromás olajok teljesen eltűnnek.
– Milyen példátlanul kedves ez öntől, doktor úr! – feleltem
hazug mosollyal. – Biztos vagyok benne, hogy férjem nagynénje
igazán hálás az ön erőfeszítéseiért. De egy önhöz hasonló
úriember… Úgy értem, még bizonyára számos, sokkal fontosabb
kötelességének is eleget kell tennie. Biztos vagyok benne, hogy
Ulyssesszel gondoskodni tudunk a hölgy ápolásáról. Önt
bizonyára várják a társai. – Különösen azok, akik szeretnének
elnyerni magától néhány fontot kártyán, gondoltam. Szerencsét
akarnak próbálni, amíg maga ki nem józanodik!
Meglepetésemre az orvos nem dőlt be hízelgésemnek.
Elengedte a kezemet, és hasonlóan hazugon visszamosolygott
rám.
– Ó, nem, egyáltalán nem, kedvesem! Biztosíthatom, nincs
szükség ápolásra. Csupán arról van szó, hogy a rabszolga
túlságosan felöntött a garatra, ez minden. Beadtam neki egy erős
hánytatót. Mihelyst hatni fog, a nőt biztonsággal magára
hagyhatjuk. Nyugodtan térjen vissza kedvenc elfoglaltságaihoz,
kedvesem. Nincs szükség kockáztatnia, hogy beszennyezi ezt a
gyönyörű ruhát, egyáltalán nincs.
Mielőtt tiltakozhattam volna, erős öklendezés zaja jött az ágy
felől, mire doktor Fentiman azonnal odafordult, és előkapta az
éjjeliedényt az ágy alól.
Saját hátrányos helyzete ellenére dicséretesen figyelmes volt
a beteghez. Én magam vonakodtam volna hánytatót adni egy
öntudatlan betegnek, de el kellett ismernem, nem volt teljesen
észszerűtlen döntés, ha mérgezésre gyanakodott, még akkor is,
ha a méreg egy olyan széles körben elterjedt anyag volt is, mint
az alkohol. Ha pedig doktor Fentiman esetleg észrevette
ugyanazt, amit Jamie…
A rabszolga rengeteget evett, ami nem is volt meglepő, annyi
étel várta a mulatozókat. Lehet, hogy önmagában ezzel
megmentette saját magát, gondoltam, mert lelassította az
alkohol – és minden egyéb – felszívódását a véráramába. A
hányása rum és konyak keverékétől bűzlött, de határozottan
éreztem valami halvány ópiumillatot is, alig kivehető, édeskés
szagot, elvegyülve a többi szaggal.
– Miféle hánytatót használt? – kérdeztem a nő fölé hajolva,
mialatt felnyitottam az egyik szemét. Írisze felfelé meredt,
barnán és üvegesen, mint az achátmárvány, és pupillája
tűhegynyire zsugorodott. Nahát, tényleg ópium!
– Mrs. Fraser! – meredt rám ingerülten doktor Fentiman,
akinek még a parókája is félrecsúszott az egyik fülére. – Kérem,
menjen, és ne akadékoskodjon! Rendkívül elfoglalt vagyok, és
nincs időm az ön kisded játékaira! Uram, távolítsa el a hölgyet! –
intett Ulyssesnek, és visszafordult az ágy felé, közben
megigazította a parókáját.
– Mit képzel, maga kis… – Elharaptam a jelzőt, amivel illetni
akartam, mert Ulysses bizonytalanul egy lépést tett felém.
Láthatóan tétovázott, hogy testi erejét használva távolítson el, de
az is világos volt, hogy az orvos parancsát előrébb valónak tartja
az én szavamnál.
A dühtől remegve sarkon fordultam, és elhagytam a szobát.
Jamie a lépcső lábánál várt rám. Látva arcomat, ahogy
lementem a lépcsőn, megfogta a karomat, és kivezetett az
udvarra.
– Az a… Az a… – Nem találtam a szavakat.
– Fontoskodó féreg? – kérdezte segítőkészen. – Átkozott
seggdugasz?
– Igen! Hallottad, amit mondott? Az a fekélyes seb, az a
felfuvalkodott mészáros, az a szemét kis… Senkiházi! Még hogy
nincs ideje az én kisded játékaimra! Hogy merészel ilyet
mondani?!
Jamie torokhangon hümmögött, együttérző felháborodását
jelezve.
– Akarod, hogy megkéseljem? – kérdezte, kezét a tőrére
helyezve. – Kizsigerelhetem, ha akarod, vagy csak orrba verem,
ha azt jobban szeretnéd.
Bármilyen vonzó volt is ez a lehetőség, vissza kellett
utasítanom.
– Nos… nem – feleltem, és némi nehézség árán sikerült úrrá
lennem fortyogó dühömön. – Nem, azt hiszem, jobb, ha nem
teszel ilyet.
Eszembe jutott egy hasonló beszélgetésünk Phillip Wylie-ról.
Jamie-nek is eszébe jutott épp akkor, láttam, hogy széles szája
sarka mosolyra húzódik.
– A francba! – mondtam szánakozva.
– Hát, igen – értett egyet Jamie, és kelletlenül levette tőréről
a kezét. – Úgy tűnik, ma senkinek nem onthatom a vérét, igaz?
– Szeretnéd, ugye?
– Nagyon is – felelte Jamie fapofával. – Ahogy te is,
Sassenach, látom rajtad.
Nem tudtam vitatkozni vele, magam is örömmel kibeleztem
volna dr. Fentimant egy életlen kanállal. Mégis inkább
megdörzsöltem az arcomat, mély levegőt vettem, és érzelmeimet
valamiféle rendezettnek tűnő állapotba hoztam.
– Elképzelhető, hogy megöli a nőt? – kérdezte Jamie, s állát
hátrakapta, a ház felé.
– Nem azonnal. – A vérveszteség és az érvágás erősen
kifogásolható és akár veszélyes is lehet, de valószínűleg nem
jelent azonnali életveszélyt. Ó, alighanem igazad volt az
ópiummal kapcsolatban.
Jamie bólintott, s elgondolkozva beharapta az ajkát.
– Nos. A legfontosabb az, hogy beszéljünk Bettyvel, mihelyst
olyan állapotban lesz, hogy értelmes válaszokat tud adni. Mit
gondolsz, ez a Fentiman olyan fajta, hogy vigyázna egy beteg
rabszolgára?
Most rajtam volt a sor, hogy elgondolkozzak, de végül
megráztam a fejem.
– Nem. Tényleg megtett érte mindent – vallottam be
kelletlenül. – De amennyire meg tudtam állapítani, Betty nincs
különösebb veszélyben. Figyelni kell rá, de csak akkor, ha hányni
fog, nehogy megfulladjon álmában, és kétlem, hogy Fentiman
hajlandó lenne addig vigyázni rá, még ha most így is érzi.
– Nos, akkor. – Gondolataiba merülve állt egy pillanatig,
vörös hajkoronájának néhány szálát felkapta a könnyű szél. –
Elküldtem Briannát és Rogert, hogy szaglásszanak körül, hátha
meglátják valamelyik vendéget egy félreeső sarokban szundítani.
Én meg megyek, és megnézem a rabszolgákat. Fel tudnál lopózni
esetleg a padlásra, amikor Fentiman végzett, és beszélnél
Bettyvel, mihelyst felébred?
– Szerintem igen. – Mindenképp felmentem volna, már csak
azért is, hogy meggyőződjek róla, jól van-e Betty. – Ne maradj
sokáig, mindjárt kezdődik az esküvő.
 Egymást nézve álltunk néhány pillanatig.
– Egyet se aggódj, Sassenach! – mondta gyengéden, és egy
vékony haj-tincset simított a fülem mögé. – Az orvos egy kis
mitugrász, ne bánkódj miatta.
Megérintettem a karját, mert hálás voltam a vigasztalásért,
és magam is hasonlóan szerettem volna táplálni megsértett
lelkivilágát.
– Sajnálom, ami Phillip Wylie-val történt – mondtam.
Rájöttem azonban, hogy bármik voltak is a szándékaim azzal,
hogy ezt felemlegettem, nem nyugtattam őt meg. Jamie
szájának puha íve megmerevedett, kihúzta magát, és hátrébb
lépett.
– Ne aggódj miatta se, Sassenach! – felelte. Hangja még
mindig lágy volt, de egy szikrányit sem volt megnyugtató. –
Elrendezem a dolgot Mr. Wylie-val, idővel…
– De… – Elhallgattam, tehetetlenül. Látszott, hogy nem
tudok sem mondani, sem tenni bármit, amivel jóvátehetem a
dolgokat. Ha Jamie úgy érezte, hogy a becsületébe gázoltak – és
nyilvánvalóan így érezte, szavaimtól függetlenül –, akkor Wylie
fizetni fog érte, történjék bármi.
– Te vagy a legmakacsabb férfi, akivel valaha találkoztam –
mondtam.
– Köszönöm – mondta, és fejet hajtott előttem.
– Ezt nem dicséretnek szántam!
– Pedig az volt – felelte, majd egy újabb főhajtással sarkon
fordult, és elindult a dolgára.
 46

Higany
Jamie legnagyobb megkönnyebbülésére az esküvő minden
további nehézség nélkül lezajlott. A szertartásra – amit franciául
tartottak – Jocasta kis emeleti társalgójában került sor, és csak a
házasulandó pár, a pap, Jamie és Claire volt jelen mint tanú,
illetve Brianna és ifjú férje. Jemmy is velük volt, de aligha
számított, mert végigaludta az egész szertartást.
Duncan sápadt volt, de összeszedett, és Jamie nagynénje
határozott hangon mondta ki esküjét, minden habozás nélkül.
Brianna, aki maga is a közelmúltban házasodott, s ezért
elérzékenyült, könnyes szemmel, de örömmel követte az
eseményeket, megszorította férje karját, Roger Mac pedig
gyengéden tekintett le rá. Jamie még úgy is megindítónak érezte
az esküvőt, hogy tudta, milyen része volt abban, hogy most itt
vannak, s ajkához emelte Claire ujját, rövid csókot lehelt rá,
miközben a kövér kis pap elmondta az áldást.
A formaságok végeztével és a házassági szerződés aláírása
után mindannyian lejöttek, és csatlakoztak az esküvői
vendégekhez, hogy együtt fogyasszák el a gazdag vacsorát a
teraszt szegélyező fáklyák fényében, melyek hosszú fénycsóvát
vetettek a River Run bősége alatt roskadozó asztalokra.
Jamie elvett egy pohár bort az egyik asztalról, nekidőlt a
terasz alacsony falának, és érezte, ahogy a nap feszültsége végig
a gerince mentén lassan elhagyja a testét. Egy gonddal kevesebb.
Betty, a szobalány még mindig úgy aludt, mint akit
agyonvertek, de pillanatnyilag biztonságban volt. Nem találtak
senki mást, aki mérgezés áldozatának tűnt volna, úgyhogy
valószínűleg ő itta meg egyedül a mérget. Az öreg Ninian és
Barlow majdnem ugyanolyan mozgásképtelenek voltak, mint a
szobalány, így nem jelentettek veszélyt egymásra, sem senki
másra. És bármit forralt is Husband a Rendfenntartóival, azt
innen biztos távolságra művelték. Jamie kellemesen könnyűnek
érezte magát, felmentve minden felelősség alól, és készen arra,
hogy elméjét a pihenésre összpontosítsa.
Önkéntelenül üdvözlésre emelte a poharát Caswell és Hunter
felé, akik épp arrafelé sétáltak, és fejüket összedugva el mélyükén
diskuráltak. Jamie-nek azonban nem volt kedve politikáról
beszélgetni, így hát felkelt, majd elfordulva átvágott a frissítőkkel
teli asztalok körül csoportosuló tömegen.
Amire legjobban vágyott most, az a felesége társasága.
Bármilyen kora este volt is, már besötétedett, és féktelen
dorbézolás szelleme járta át a házat és a teraszt, ahogy a fáklyák
lángja a magasba szökött. A levegő hideg volt, és kitűnő bor
lüktetett az ereiben, ami felidézte benne, milyen volt felesége
meleg bőréhez érni annak szoknyája alatt a ligetben, milyen
puha volt és zamatos, mintha egy napérlelte, lédús barack két
felét tartotta volna a kezében.
Minden porcikájával vágyott rá.
Ott van. Ott áll a terasz végében, a fáklya fénye megvilágítja
hullámos haját, amit felpolcoltak az alá a nevetséges csipkedarab
alá. Ujjai megrándultak. Mihelyst egyedül marad vele, kiveszi
hajából a hajtűket, egyiket a másik után, és két kezével
feltornyozza majd Claire haját, csak hogy élvezettel leengedhesse
tincseit újra, s azok az asszony hátára hullhassanak lazán.
Felesége Lloyd Stanhope egyik megjegyzésén nevetett éppen,
a kezében poharat tartott. Arca kipirult a bortól, és ahogy Jamie
meglátta őt, eltöltötte a várakozással teli öröm.
A feleségével való intim együttlét természete a gyengéd
öleléstől a vad harcig bármilyen formát felvehetett, de olyankor
magáévá tenni, amikor az asszony felöntött a garatra, mindig
különleges élmény volt.
Ittasan a szokásosnál kevésbé foglalkozott Jamie-vel,
figyelmen kívül hagyta őt, és csak a saját élvezetét kereste,
karmolt, harapott és könyörgött a gyönyörért. Jamie imádta az
ebben rejlő hatalmat, a kínzó élvezetet, hogy választania kell,
enged inkább az állati vágynak, és magáévá teszi rögvest a nőt,
vagy – egy időre – visszafogja magát, csak hogy még jobban
felajzza asszonyát.
 Borát kortyolgatta, élvezte a tisztességes óbor ritka örömét,
és titkon feleségét figyelte. Egy csoportnyi úriember figyelmének
középpontjában állt, akikkel, úgy tűnt, elmés szópárbajt vívott.
Egy-két pohár megoldotta a nyelvét, és meglódította elméjét is,
ahogyan Jamie-ét is. Néhány további pohár, és az asszony
ragyogása az olvadt fém izzásává vált. Még korán volt, és az
igazi lakoma még nem kezdődött el.
Egy röpke másodpercre találkozott a pillantásuk, mire Jamie
elmosolyodott. Poharát kelyhénél fogva tartotta, és úgy fonódtak
ujjai a sima üvegre, mintha Claire mellét fogta volna. Az asszony
észrevette és azonnal megértette a gesztust. Kacéran Jamie-re
tekintve leeresztette szempilláit, majd elpirulva visszafordult
beszélgetőtársaihoz.
Csodálatos kettősség rejlett abban, ha Claire ivott. Egyrészt
teljesen figyelmen kívül hagyta Jamie-t, csak a saját örömei
forrását látta benne, ugyanakkor teljesen ki is szolgáltatta és
felkínálta magát neki. Jamie felizgathatta és simogathatta, vagy
fel is kavarhatta, mint a vajat, az őrületbe kergetve az asszonyt,
aki ernyedten kapkodott levegő után Jamie alatt, u férfi
könyörületére bízva magát.
Claire ügyesen használta legyezőjét, tágra nyitotta szemeit és
a legyező fölött tettetett döbbenettel reagált valamire, amit az a
fartúró Forbes mondott.
Jamie elgondolkozva nyalta meg nyelve hegyével alsó
ajkának érzékeny élét, s emlékeibe idézte a vér édes, ezüstös ízét.
Könyörület? Nem. Arra Claire biztos nem számíthat.
Most, hogy meghozta a döntést, arra a sokkal prózaibb
feladatra összpontosított, hogy találjon egy kellőképpen félreeső
helyet, ahol kivitelezheti ezt az izgalmas tervet, de George Lyon
megjelenése megakadályozta ebben, aki karcsú volt, és láthatóan
el volt telve magával. Bemutatták már őket egymásnak, de nem
sok mindent tudott a férfiról.
– Mr. Fraser! Válthatnánk egy szót, uram?
– Szolgálatára, uram.
Félrefordult egy másodpercre, hogy lerakja a poharát, és így
a súlyát áthelyezve diszkréten megigazíthassa kiltjét. Örült, hogy
nem olyan szűk, szatén térdnadrágot visel, mint az a mitugrász
Wylie. Szemérmetlennek tartotta azokat, és rendkívül
kényelmetlennek is. De hiszen egy férfi miért is kockáztatná a
lassú kasztrálást a női társaságban, ha nem született eunuchnak?
Márpedig Wylie biztos nem volt az, annyi púder és a szépségpötty
alatt. Egy övvel rögzített kik azonban képes volt bűnök sokaságát
– egy tőrt és egy pisztolyt legalábbis biztosan – elrejteni, egy
spontán merevedésről nem is beszélve.
– Járjunk egyet, Mr. Lyon? – javasolta Jamie,
visszafordulva a férfi felé. Ha az illető olyan magánjellegű ügyet
akart megbeszélni vele, amire a modorából következtetni
lehetett, akkor jobb, ha nem álldogálnak itt, ahol bármelyik
pillanatban rájuk törhet valamelyik esküvői vendég.
Lassan elsétáltak a terasz végére, közhelyeket váltottak
egymással, és elcsevegtek a szembejövőkkel, mígnem
szabadságra leltek az udvaron, ahol egy pillanatra tétován
megálltak, hogyan tovább.
– Esetleg a karámok felé? – Meg sem várva Lyon beleegyező
bólintását, Jamie a távoli istállók felé fordult. Úgyis újra meg
akarta nézni a frízeket.
– Sokat hallottam önről, Mr. Fraser – kezdte szívélyesen
Lyon, miközben az istállók magas óratornya felé ballagtak.
– Valóban, uram? Nos, bízom benne, a hallottaknak csak kis
része szól ellenem. – Ő is hallott egyet s mást Lyonról, aki
olyasmikkel üzletelt, amiket mindenki megvenne vagy eladna, és
nem volt túlságosan válogatós árui származását illetően. Az a
szóbeszéd járta, hogy alkalmanként a vasnál és papírnál kevésbé
kézzelfogható árukkal is kereskedett, de ez csak pletyka volt.
Lyon felnevetett, feltárva előtte fogait, amik elég egyformák
voltak, bár a dohánytól erősen elszíneződtek.
– Természetesen, Mr. Fraser. Eltekintve a családi
kapcsolatain esett apró folttól, ami aligha az ön hibája, habár az
emberek valóban hajlamosak feltételezésekbe bocsátkozni,
mindenki dicshimnuszokat zengett önről, úgy a jellemét, mint az
eredményeit illetően.
A Dhia, gondolta Jamie, zsarolás és hájjal kenegetés, és ez
még csak az első mondat. Csak azért, mert Észak-Karolina távol
esik mindentől, akkor már nem is érdemel meg egy dörzsöltebb
cselszövőt? Udvariasan elmosolyodott, szerényen elhárította a
dicséretet, és várta, hogy ez a tökfilkó előálljon a farbával.
Nem akart sokat, legalábbis kezdetben. A Fraser-milícia ereje
és az abban szolgáló férfiak neve. Ez érdekes, gondolta. Ezek
szerint Lyon nem a kormányzó embere, különben mindezt már
maga is tudta volna. Akkor ki áll mögötte, ha van egyáltalán
valaki? Bizonyosan nem a Rendfenntartók. Az egyetlen, akinek
akár egy shilling megtakarított pénze volt, az Ninian Bell
Hamilton, és ha az öreg Ninian tudni akarna valamit, odaállna
elé, és megkérdezné maga. Akkor az egyik gazdag folyóparti
telepes lesz az? A legtöbb arisztokrata csak akkor mutatott
érdeklődést a kolónia ügyei iránt, ha azokból anyagi haszna
származott.
Amiből azt a logikus következtetést vonta le, hogy bárki volt
is Lyon tervezett vevője, azt gondolta, hogy valamit nyerni avagy
veszíteni lehet a gyarmaton észlelt zúgolódások során. De ki
lehetett az?
– Chisholm, McGillivray, Lindsay… – ismételte Lyon. –
Szóval az emberei nagy része felföldi skót. Korábban érkezett
telepesek fiai, vagy talán leszerelt katonák, mint ön, uram?
– Ó, kétlem, hogy egy katona valaha is igazán leszerel –
felelte Jamie, és lehajolt, hogy az istállóban lakó kutyák egyike
megszagolhassa a kezét. – Ha valaki egyszer már élte a fegyveres
katonák életét, az örökre nyomot hagy rajta. Ami azt illeti,
hallottam már olyan véleményt is, hogy az öreg katonák sosem
halnak meg, csak elkopnak.
Lyon erre hangos hahotázásban tört ki, s remek
epigrammának nevezte e megjegyzést, és megkérdezte, hogy
Jamie sajátja-e. Anélkül, hogy megvárta volna a választ,
folytatta, és magabiztosan jól ismert vizekre evezett.
– Örömmel hallom, hogy ilyen jókedvvel nyilatkozik erről,
Mr. Fraser, Őfelsége mindig támaszkodhatott a felföldiek
elszántságára és harcászati képességeire. Nem szolgált esetleg ön
vagy a szomszédai az unokatestvére ezredében? A
Hetvennyolcadik Fraser-ezred igen derekasan helytállt a
közelmúlt konfliktusai során. Merem állítani, hogy a hadviselés
művészete benne van a vérükben. Ön mit gondol?
Ez elég merész húzás volt. Az ifjabb Simon Fraser valójában
nem Jamie unokatestvére volt, hanem félig a nagybátyja, egyben
nagyapja fia. Az öregember árulásáért való vezeklés és a családi
vagyon és birtokok visszaszerzése okán állított ki két ezredet az
ifjabb Simon a hétéves háborúra, amit Brianna következetesen
francia és indián háborúnak nevezett, mintha a briteknek semmi
köze nem lett volna hozzá.
Lyon most azt kérdezte, hogy Jamie-nek is eszébe jutott-e a
korona hűséges katonájaként öregbítenie hírnevét, és az egyik
felföldi ezred élé re állni. Alig akarta elhinni, milyen tapintatlan
ez az alak.
– Ó, nem. Sajnos én nem tudtam ilyen minőségben szolgálni
– felelte Jamie. – Egy korábbi hadjárat miatt akadályoztatva
voltam, tudja? – E kisebb akadály az volt, hogy a korona néhány
évre börtönbe zárta a felkelés után, habár Jamie ezt nem
említette. Ha Lyon ezt eddig nem tudta, nem volt értelme most
elmagyarázni neki.
Mostanra eljutottak a karámokhoz, és kényelmesen a
deszkakerítésre támaszkodtak. A lovakat még nem vezették be az
istállóba éjszakára, és a nagy, fekete jószágok árnyakként
mozogtak, szőrük csillogott a fáklyafényben.
– Milyen különös lovak, nem igaz? – szakította félbe Lyon
értekezését a viszálykodás gonoszságairól, ahogy lenyűgözve
követte a lovak mozgását.
Nem csak a hihetetlenül hosszú, selymes sörényük volt
feltűnő, ami úgy fodrozódott, mint a víz, ahogy a lovak felkapták
a fejüket, még csak nem is a szénfekete szőrük, és nem is nyakuk
rugalmas íve, ami vastagabb és izmosabb volt, mint Jocasta
telivér lovaié. A testük is vastagabb volt, széles volt a mellkasuk,
marjuk és a törzsük, olyannyira, hogy szinte szögletesnek tűntek,
mégis legalább olyan kecsesen mozogtak, mint bármely ló, amit
valaha látott, kedves könnyedséggel, miközben sugárzott belőlük
a játékosság és az értelem.
 – Igen, ez egy nagyon régi fajta – felelte Lyon, félretéve egy
pillanatra kíváncsiságát, hogy ő is nézhesse a lovakat. – Láttam
már őket korábban, Hollandiában.
– Hollandiában? Gyakorta utazik oda?
– Nem mondhatnám. Néhány évvel ezelőtt azonban jártam
ott, és volt szerencsém találkozni az ön egyik rokonával. Egy
bizonyos Jared Fraser nevű borkereskedővel.
Jamie kellemes bizsergést érzett, és elöntötte az öröm
unokatestvérének neve hallatán.
– Valóban? Igen, Jared az apám unokatestvére. Bízom
benne, jó egészségben találta őt.
– Igen, tökéletesen. – Lyon egy leheletnyit közelebb
húzódott, újra megtámaszkodott a kerítésen, és Jamie
megértette, hogy beszélgetésük most ért el a férfi ügyéhez, bármi
legyen is az. Kiitta maradék borát, lerakta a poharat, és figyelt.
– Ha jól tudom… A szeszes italokhoz való érzék is a családja
vérében van, Mr. Fraser.
Felnevetett, bár nem jókedvében.
– Nem mondanám ezt tehetségnek, uram, legfeljebb
ízlésnek.
– Tényleg? Nos, biztos vagyok benne, hogy ön túl szerény,
Mr. Fraser. Az ön whiskyjének minősége közismert.
– Ön túloz, uram. – Jamie tudta, mi következik, és
érdeklődést tettetett. Nem ez lesz az első alkalom, hogy valaki
együttműködést javasol. Jamie adja a whiskyt, ők pedig
elszállítják azt Cross Creekbe, Wilmingtonba, vagy akár egészen
Charlestownig. Lyon azonban úgy tűnt, nagyobb léptékben
gondolkodott.
Azt javasolta, szállítsák fel a legjobb, érlelt árut a part
mentén, hajóval Bostonba és Philadelphiába. A nyers whisky
pedig átjuthatna az államhatáron, ahonnan elvinnék a cseroki
indiánok falvaiba, ahol nyersbőrre és szőrmére cserélhetnék.
Voltak társai, akik biztosítanák…
Jamie egyre növekvő rosszallással hallgatta, majd hirtelen
Lyon szavába vágott.
– Igen köszönöm az érdeklődését, uram, de attól tartok,
nincs elegendő ilyen árum ahhoz, amit ön javasol. Csupán a
családom fogyasztására állítok elő whiskyt, illetve alkalmanként
azon felül néhány hordóval, amivel helyben kereskedhetek. Nem
többet.
Lyon barátságosan felmordult.
– Biztos vagyok benne, hogy növelhetné a termelését, Mr.
Fraser, szaktudását és jártasságát figyelembe véve. Ha mindez
csak az alapanyagokon múlik… Biztosan el tudjuk intézni…
Beszélhetek azokkal az urakkal, akik betársulnának ebbe a
vállalkozásba, és…
– Nem, uram, attól tartok, ez nem lehetséges. És ha most
megbocsát… – Váratlanul fejet hajtott, sarkon fordult, és elindult
vissza a terasz felé, Lyont pedig otthagyta a sötétben.
Meg kell kérdeznie Farquard Campbellt, mit tud Lyonról.
Érdemes lenne figyeltetni ezt a fickót. Nem mintha Jamie-nek
különösebb kifogása lett volna a csempészet ellen. Az ellen
azonban nagyon is lett volna kifogása, hogy rajtakapják, és nem
sok kockázatosabb dolgot tudott elképzelni, mint egy olyan
nagyszabású vállalkozást, amit Lyon javasolt, amiben nyakig
benne lenne, miközben a folyamat legveszélyesebb részeinek
alakulására semmi ráhatása nincs.
Igen, a pénz valóban vonzó volt, de annyira nem vakította
el, hogy megfeledkezett volna a kockázatokról. Ha ilyen
kereskedelemre adná a fejéi, akkor azt egyedül csinálná, talán
Fergust vagy Roger Macet is bevonná, esetleg az öreg Arch
Bugot és Joe Wemysst. Sokkal biztonságosabb, ha kicsiben,
egymás között üzletelnek. Habár, mivel Lyon úgyis felvetette,
talán érdemes lenne elgondolkodni rajta. Fergus nem
gazdálkodó, az már biztos. Márpedig valami munkát találni kell
neki, és a francia fiú jól is merte még Edinburghból az ilyen
„kockázatos vállalkozások” mibenlétét, ahogy ő nevezte az
ilyesmit…
Elgondolkodva sétált vissza a terasz felé, de ahogy
megpillantotta a feleségét, a whisky minden gondolata kiszállt a
fejéből.
Claire magára hagyta Stanhope-ot és társait, és a büféasztal
mellett állt, kissé homlokráncolva nézett végig az ott feltálalt
finomságokon, mintha megcsömörlött volna ettől a bőségtől.
Látta, hogy Gerald Forbes szeme morfondírozva pihen meg
Claire-en, mire reflexszerűen azonnal megmozdult, és ügyesen
beállt felesége és az ügyvéd közé. Érezte, hogy a férfi pillantása a
hátába fúródik, és magában el is mosolyodott. Ő az enyém, te
varjú, gondolta magában.
– Nem tudsz dűlőre jutni, mivel kezdd, Sassenach? –
Kinyújtotta a kezét, és elvette az üres poharat Claire kezéből. A
mozdulatot kihasználva felesége hátának simult, s ruháin át is
érezte testének melegét.
Claire felnevetett, Jamie-nek dőlt, és a karjára támaszkodott.
Rizspor és meleg bőr illatát árasztotta, amibe hajának
csipkebogyóillata keveredett.
– Még csak nem is vagyok különösebben éhes. Csak azt
számoltam, hányféle gyümölcszselé és lekvár van. Harminchét
különböző fajta van, ha nem hagytam ki egyet sem.
Jamie az asztalra pillantott, ami az ezüstedények,
porcelántálak és fatányérok elképesztő változatosságát kínálta, és
szinte nyögött a sok étel súlya alatt, ami egy hónapra is elég lett
volna egy felföldi falunak. Ő sem volt éhes, jutott eszébe.
Édességekre legalábbis nem.
– Nos, Ulysses gondoskodott róla. Nem hagyhatja, hogy a
nagynéném vendégszeretetének hírén csorba essen.
– Ettől nem kell tartani – erősítette meg Claire. – Láttad
hátul a hússütő gödröt? Nem kevesebb, mint három egész ökröt
húztak nyársra, és legalább egy tucat sertést. A csirkéket és
kacsákat nem is próbáltam megszámolni. Szerinted csak a
vendégszeretet van emögött, vagy a nagynénéd azt próbálja
jelezni, milyen jó munkát végez Duncan, és hogy milyen busás
nyereséggel működik River Run az ő irányítása alatt?
– Talán igen – válaszolta Jamie, bár magában
valószínűtlennek tartotta, hogy Jocasta ilyen agyafúrt vagy ilyen
bőkezű lenne. Úgy ítélte meg, hogy a mai ünnep bőségét inkább
az a vágy motiválta, hogy minél jobban csípje Farquard
Campbell szemét, és elhomályosítsa a férfi decemberben adott
Green River-béli estélyét, amivel legutóbbi házasságkötését
kívánta ünnepelni.
És a házasságról szólva…
– Tessék, Sassenach. – Az asszony üres poharát rárakta egy
tálcára, amit az egyik ott elhaladó szolga vitt, levett róla egy teli
poharat, és felesége kezébe adta.
– Ó, én nem is… – kezdte Claire, de Jamie beléfojtotta a szót,
levéve egy másik poharat is a felkínált tálcáról, és az asszony felé
emelte. Claire még jobban elpirult, szeme borostyánsárgán izzott.
– A szépségre – mondta halkan, mosolyogva Jamie.

Kellemesen folyékonynak éreztem magam belül, mintha a

hasam és a tagjaim higannyal lettek volna tele. Nem csak a bor
miatt éreztem így magam, habár az is nagyon jó volt. Inkább a
feszültség oldódásának volt köszönhető, ami a nap aggódásai és
összetűzései során gyülemlett fel bennem.
Csendes, gyengéd esküvő volt, és bár az esti lakodalom
szélsőségesen hangos lesz – hallottam, hogy fiatalemberek egy
csoportja durva tréfákat eszelt ki a későbbiekre ezek miatt nem
kellett aggódnom. A magam részéről ki akartam élvezni a
felkínált vacsorát, talán inni még egy-két pohárral a kitűnő
borból… Aztán meg akartam keresni Jamie-t, hogy
megvizsgáljuk a fűzfák alatti kőpadban rejlő romantikus
lehetőségeket.
Jamie, úgy tűnt, kissé előrébb jár már ebben a programban,
tekintve, hogy én még nem is ettem semmit, de hajlandó voltam
felülvizsgálni a dolgok fontossági sorrendjét. Úgyis rengeteg étel
fog maradni.
A fáklya fényében Jamie mintha megperzselődött volna,
haja, szemöldöke és bőre rezes fénnyel ragyogott. Feltámadt az
esti szellő, az asztalterítőket csapkodta, és tűznyelveket rántott
elő a fáklyák lángjából, kihúzta a hajszálakat Jamie copfjából, és
az arcába csapta őket. Jamie felemelte a poharát, és a pereme
fölül rám mosolygott.
 – A szépségre – mondta halkan, majd kortyolt egyet, le sem
véve rólam a szemét.
Testemben megmozdult a higany, és remegve folyt alá a
csípőmön és a lábam hátsó felén.
– Az… ööö… intim együttlétre – feleltem, és magam is
megemeltem kicsit a poharamat. Kellemesen gátlástalanak
éreztem magam, felemeltem a kezem, és szándékosan kihúztam
a díszes csipkét a hajamból. Félig feltűzött tincseim a hátamra
hullottak, és hallottam, hogy valaki a hátam mögött döbbenten
levegő után kap.
Előttem Jamie arca falfehérré vált, pillantását úgy szegezte
rám, mim sólyom a nyúlra. Felemeltem a poharamat, a szemébe
néztem, majd beleittam a borba, és lassan kortyolva fenékig
ürítettem a poharat. Fekete szőlőszemek parfümje illatosította be
belülről a koponyámat, és a tüzes bor átmelegítette az arcomat, a
torkomat, a mellemet és a bőrömet. Jamie hirtelen kinyújtotta a
kezét, hogy elvegye tőlem az üres poharat, hideg és merev ujjait
a kezemre szorította.
És ekkor, a gyertyafénnyel megvilágított kétszárnyú ajtók
közül, Jamie háta mögül megszólalt valaki.
– Mr. Fraser.
Mindketten megriadtunk, mire a pohár kettőnk között a
terasz kövezetére hullott, és ezer darabra tört. Jamie
hátrafordult, bal kezével ösztönösen tőre után nyúlt. Amikor
meglátta az alak körvonalát, megnyugodott, egy lépést hátrált, és
szája fintorba torzult.
Phillip Wylie lépett a fáklyák fényébe. Eléggé kipirult ahhoz,
hogy a púderen keresztül is látszódjon az arcszíne, elszórt, izzó
foltokként arccsontjain.
– Stanhope barátom javasolta, hogy játsszunk egy-két kör
whistet ma este – mondta. – Csatlakozik hozzánk, Mr. Fraser?
Jamie hosszú, hűvös pillantást vetett rá, és láttam, hogy jobb
kezének sérült ujjai alig észlelhetően megrándulnak. Nyaki
ütőere lüktetett, de a hangja nyugodt volt.
– Whistet?
– Igen. – Wylie halványan elmosolyodott, és buzgón kerülte
a pillantásomat. – Úgy hallottam, ügyesen játszik, uram. –
Összeszorította az ajkát. – Habár mi persze meglehetősen magas
tétekkel játszunk. Meglehet, ön nem érzi úgy, hogy…
– Örömmel csatlakoznék – vágott közbe Jamie, olyan
hangon, amiből egyértelműen hallatszott, hogy az egyetlen
dolog, amiben igazán örömét lelné, ha lenyomhatná Phillip
Wylie torkán annak fogait.
A kérdéses fogak futólag felvillantak.
– Ah! Pompás! Én… Már alig várom.
– Szolgálatára, uram. – Jamie hirtelen meghajolt, aztán
sarkon fordult, karon fogott, és levonult a teraszról, én pedig
illedelmesen követtem.
Ott lépkedtem mellette, tartottam a lépést és a számat, amíg
biztonságosan hallótávolságon kívülre nem kerültünk. A higany
felszállt testem alsóbb régióiból, és most idegesen fel- és leliftezett
a gerincem mentén, amitől veszélyesen instabillá váltam.
– Neked teljesen elment az eszed? – érdeklődtem udvariasan.
Amikor csupán egy rövid horkantást kaptam válaszul,
megvetettem a lábam, és megragadtam a karját, hogy
megállítsam. – Ez nem költői kérdés volt! – mondtam,
meglehetősen hangosan. – Whist, nagy tétekkel?
Jamie valóban kiváló kártyajátékos volt. Annak is ismerte a
legtöbb módját, hogyan lehet csalni a kártyában. A whistben
azonban nehéz, már-már lehetetlen volt csalni, és Phillip Wylie-
ról is úgy hírlett, hogy remek játékos, ahogyan Stanhope is.
Ezenfelül ott volt még az a tény, hogy Jamie-nek történetesen
nem volt semmije, amit felrakhatott volna tétnek, nagy létről
már nem is beszélve.
– Azt hiszed, hagyom, hogy a kis piperkőcöd besározza a
becsületemet, aztán nyíltan megsértsen? – fordult hirtelen felém,
s nézett mereven a szemembe.
– Biztos vagyok benne, nem akart… – kezdtem, de
elhallgattam. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy még ha Wylie-nak
nem is állt szándékában nyíltan megsértenie Jamie-t,
mindenképpen kihívó volt, márpedig egy skót számára a két
viselkedés szinte megkülönböztethetetlen.
 – De nem kell kiállnod vele!
Sokkal nagyobb eredményt értem volna el, ha a konyhakert
téglafalával vitatkoztam volna.
– De igen – mondta mereven. – Van büszkeségem is.
Ingerülten megdörzsöltem az arcom.
– Igen, és Phillip Wylie nagyon is jól tudja ezt! Hallottad már
azt a mondást a büszkeségről, hogy felfuvalkodottság előzi meg a
bukást?
– Eszem ágában sincs elbukni – biztosított Jamie. – Ideadod
az aranygyűrűdet?
Tátva maradt a szám a döbbenettől.
– Odaadom-e… a gyűrűmet? – Jobb kezemmel önkéntelenül
is hozzáértem bal kezemhez és Frank sima arany
jegygyűrűjéhez.
Jamie feszülten figyelt, rám szegezte a pillantását. A teraszt
szegélyező fáklyákat meggyújtották. A táncoló fény oldalról
világította meg, csontjainak makacs ívét profilból, éles
kontraszttal mutatta, egyik szemét égő kékké változtatva.
– Szükségem lesz valamire, amit felrakhatok tétnek –
mondta halkan.
– A rohadt életbe! – Elfordultam tőle, és a terasz szélén állva
néztem a távolba. A gyepen lévő fáklyákat is meggyújtották, és
Perszeusz fehér márványfeneke megcsillant a sötétben.
– Nem fogom elveszíteni – mondta Jamie a hátam mögött
állva. Keze, amit megpihentetett a vállamon, súlyosan
nehezedett a kendőmre. – Vagy ha igen, akkor kiváltom. Tudom,
hogy… sokat jelent neked.
Kihúztam a vállam a keze alól, és arrébb léptem néhány
lépést. Zakatolt a szívem, és az arcomat egyszerre éreztem
nyirkosnak és forrónak, mintha az ájulás kerülgetett volna.
Jamie nem szólt, és nem érintett meg, csak állt és várt.
– Az aranygyűrűt kérem – mondta végül, kifejezéstelen
hangon.
– És az ezüst? – Nem az ö gyűrűjét, nem az ö
tulajdonjogának jelét.
– Az arany többet ér – mondta, majd leheletnyi tétovázás
után hozzátette: – Legalábbis pénzben.
– Tudom. – Felé fordultam. A fáklyák lángja lobogott a
szélben, és mozgó fénycsóvát vetett Jamie arcvonásaira, amitől
azokat nehéz volt kifürkészni. – Úgy értem, nem lenne jobb, ha
mind a kettőt magaddal vinnéd? – Kezem hűvös és csúszós volt
az izzadságtól. Az aranygyűrű könnyen lejött, az ezüst szorosabb
volt, de végül letekertem az ujjamról. Megfogtam Jamie kezét, és
a két csilingelő gyűrűt a tenyerébe ejtettem.
Aztán megfordultam és faképnél hagytam.
 47

Vénusz listái
Roger kiment a szalonból a teraszra, utat vágva magának az
emberek sűrűjén, akik úgy meglepték a vacsoraasztalokat, mint
a tervek. Melege volt és izzadt, és az arcát megcsapó hideg
éjszakai levegő felfrissítette. Megállt a sötétben, a terasz végén,
ahol feltűnés nélkül kigombolhatta Ingmellét, és meglegyezhette
magát, hogy beengedjen ruhája alá egy kis friss levegőt.
A teraszt és a kikövezett utakat szegélyező fenyőfáklyák
lobogtak a szélben, vadul villódzó árnyékokat vetettek a
mulatozók tömegére, ahonnan arcok és végtagok káprázatos
sora bukkant elő, majd tűnt el újra. A fáklyák fénye megcsillant
az ezüst- és kristályedényeken, arany csipkén és cipőcsatokon,
fülbevalókon és kabátgombokon. Távolról úgy tűnt, mintha a
gyülekezetet szentjánosbogarak világították volna meg, újra és
újra kigyulladva a suhogó ruhák sötét tömegében. Brianna nem
visel semmit, ami visszaverné a fényt, gondolta Roger, de mégis
elég könnyű lesz észrevenni a magassága miatt.
A nap folyamán csupán néhány kínzó másodpercre
pillantotta meg. Brianna a nagynénje kívánságait leste,
Jemmyről gondoskodott, vagy azzal a – jelek szerint –
többtucatnyi emberrel csevegett, akik a korábbi River Run-i
tartózkodásának idejéből ismerték. Roger nem akarta
megfosztani őt a beszélgetés lehetőségétől, hiszen oly kevés
társasági eseményre került sor Fraser’s Ridge-en, és egyébként is
örömmel látta, hogy Brianna jól érzi magát.
Roger maga is jól érezte magát, torkában kellemes reszelős
érzés bujkált a hosszas éneklés megpróbáltatásai miatt, és
megtanult három új dalt is Seamus Hanlontól, amiket jól el is
raktározott az agyában. Még utoljára meghajolt, és magára
hagyta a kis zenekart a szalonban, akik lendületesen játszottak
tovább, leizzadva, alkoholmámorban, de minden erejüket
beleadva.
 És ekkor megpillantotta Briannát. Roger észrevette, hogy
megcsillan a lány haja, amikor kilépett a földszinti szalon ajtaján,
és visszafordult, hogy mondjon valamit a mögötte jövő nőnek.
Brianna is észrevette őt, ahogy visszafordult, és felragyogott
az arca, ami további melegséggel öntötte el Rogert,
visszagombolt ingmelle alatt,
– Hát itt vagy! Alig láttalak egész nap! De hallottalak néha –
tette hozzá Brianna, a szalon nyitott ajtószárnyai felé biccentve.
– Tényleg? Na és tetszett, amit hallottál? – kérdezte mintegy
mellékesen, pofátlanul kierőszakolva a dicséretet Briannából. A
lány elmosolyodott, és összecsukott legyezőjével megérintette
Roger mellkasát, egy gyakorlott díva gesztusát utánozva, pedig
messze nem volt az.
– Ó, Mrs. MacKenzie! – mondta magas orrhangon. – A férje
hangja angyali ének füleimnek! Ha olyan szerencsében
részesülhetnék, bizonyára órákig csak innám a szavait!
Roger felnevetett, és felismerte Brianna előadásában Miss
Martint, az idős Miss Bledsoe fiatal és meglehetősen jellegtelen
kísérőjét, aki nagy szemekkel, sóhajtozva figyelte őt, amikor
délután balladákat énekelt.
– Tudod, hogy ügyes vagy – mondta Brianna, visszaváltva a
saját hangjára. – Nem kell, hogy tőlem halld.
– Talán nem – ismerte be Roger. – De ez nem jelenti azt,
hogy ne hallanám szívesen.
– Igazán? Nem elég, hogy a tömeg istenít? – kérdezte
nevetve Brianna.
Roger nem tudta, hogy erre hogyan is válaszolhatna, így
inkább maga is felnevetett, és megfogta Brianna kezét.
– Akarsz táncolni? – biccentett a terasz vége felé, ahol a
szalon dupla ajtói nyitva álltak, s rajtuk a kertbe ömlöttek a Duke
of Perth dallamának vidám foszlányai, majd az asztalok felé
pillantott. – Esetleg szeretnél enni valamit?
– Egyiket sem. El akarok innen tűnni egy percre, alig kapok
levegőt. – Egy izzadságcsepp szaladt le a nyakán, ami vörösen
csillant meg a fáklyafényben, mielőtt Brianna letörölte volna.
– Nagyszerű. – Roger megfogta a lány kezét, és karjába
fonta, majd a teraszon túl elterülő virágoskert felé fordult. –
Tudok egy helyet.
– Rendben. Jaj, várj csak! Talán mégiscsak akarok valamit
enni. – Felemelte a kezét, és megállította az egyik rabszolgafiút,
aki a nyári konyhából tartott föl a teraszra egy kis, letakart
tálcával, amiről zamatos gőzök szálltak fel. – Mit viszel,
Tommy? Kaphatok belőle?
– Amennyit csak szeretne, Miss Bree! – felelte a fiú
mosolyogva, és lekapta a kendőt a tálcáról, mire válogatott
finomságok tárultak fel előttük. Brianna áhítatosan szívta be az
illatot.
– Kérem mindet – mondta a lány, és Tommy legnagyobb
ámulatára levette a tálcát. Roger, megragadva az alkalmat, a
rabszolga fülébe súgta a saját kérését, aki bólintott, aztán eltűnt,
és pillanatokon belül visszatért egy kinyitott üveg borral és két
talpas pohárral. Roger elvette ezeket, és együtt lesétáltak a háztól
a mólóhoz vezető ösvényen, közben megosztották egymással
értesüléseiket és a galambhúsos pitét.
– Találtál valakit a bokrok alatt kidőlve? – kérdezte, gombás
batyuval teli szájjal. Nyelt egyet, és szavai egyből érthetőbbé
váltak. – Úgy értem, amikor apa megkért ma délután, hogy
menj, és nézz körül.
Roger röviden felhorkantott, és kivett egy kolbászból és
szárított tökből készült gombócot.
– Tudod, mi a különbség egy skót esküvő és egy skót temetés
között?
– Nem, mi?
– A temetésen eggyel kevesebb részeg van.
Brianna felnevetett, morzsákat lövellve szerteszét, és felvett
egy skót tojást a tálcáról.
– Nem – mondta Roger, és ügyesen a móló jobb oldalára
irányította Briannát, a fűzfák felé. – Most itt-ott lehet látni a
bokrok alól kikandikáló lábakat, de délután még nem volt annyi
idejük, hogy leigyák magukat a sárga földig.
– Olyan jól bánsz a szavakkal! – dicsérte meg Brianna. –
Beszéltem a rabszolgákkal, és mindannyian megvoltak, el is
tudtak számolni az idejükkel, és többnyire józanok is voltak.
Néhány nő azonban bevallotta, hogy Betty szokott iszogatni az
ilyen estélyeken.
– Finoman szólva, legalábbis az alapján, amit apád mondott.
Bűzlött, ő így írta le Bettyt, és úgy vettem ki a szavaiból, hogy
nem csak az ital miatt.
Egy sötét és apró valami ugrott el előle az ösvényen. Egy
béka, hallotta őket a ligetben is brekegni.
– Hmm. Anya mondta, hogy Betty később már jól nézett ki,
annak ellenére, hogy dr. Fentiman ragaszkodott ahhoz, hogy eret
vágjon rajta. Kiráz a hideg tőle, ettől az orvostól. Úgy néz ki,
mint valami kis kobold, és neki van a legnyirkosabb keze, amit
valaha éreztem, és borzasztó a szaga, ha már itt tartunk.
– Még nem volt hozzá szerencsém – válaszolta Roger
derűsen. – Menjünk! – Félrehajtotta a lelógó fűzfaágak fátylát,
vigyázva, nehogy megzavarjon egy turbékoló párt, akik esetleg
megelőzték őket, és elfoglalták a kőpadot, de minden rendben
volt. Mindenki fent volt a háznál, táncolt, evett, ivott, vagy egy
későbbi szerenádot tervezgetett az ifjú pár részére. Inkább
Duncannek és Jocastának, mint nekünk, gondolta Roger,
magában a szemeit forgatva, ahogy eszébe jutott, milyen
ötleteket hallott ezzel kapcsolatban. Más alkalommal talán
szívesen megnézett volna egy ilyen zajos, tréfás éji zenét, hogy
visszavezesse azt annak gyökereihez, bizonyos francia és felföldi
szokásokhoz, de rohadtul nem most.
Hirtelen beállt a csönd a fűzfák alatt, a házból áradó zajok
nagy részét elnyomta a víz csobogása és a békák monoton
brekegése. Éjféli sötét is volt, és Brianna óvatosan tapogatózva
igyekezett megtalálni a padot, hogy lerakhassa rá a tálcát.
Roger szorosan lehunyta a szemét, és elszámolt harmincig.
Amikor újra felnézett, akkor már ki tudta venni Brianna alakját,
ahogy megvilágította a fűzfaágakon átszűrődő tompa fény, és
látta a pad vízszintes vonalát is. Lerakta a poharakat, és töltött
bort. A palack nyaka halkan nekiütődött a talpas poharaknak,
ahogy Roger tapogatózva próbált megtalálni mindent.
Kinyújtotta a kezét, és végigsimított a lány karján, és amikor
rátalált Brianna kezére, gondosan belerakta az egyik teli poharat.
A sajátját pohárköszöntőre emelte.
– A szépségre – mondta, és mosolya nyíltan kihallatszott a
hangjából.
– Az intim együttlétre – válaszolta Brianna, és ivott egy
kortyot. – Ó, ez nagyon jó – mondta egy pillanattal később, kissé
álmos hangon. – Nem ittam bort már… egy éve talán? Nem,
majdnem kettő. Jemmy születése óta nem. Sőt, az… – Ekkor
váratlanul elhallgatott, majd lassan újra megszólalt. – Az első
nászéjszakánk óta nem. Wilmingtonban, emlékszel?
– Emlékszem. – Roger kinyújtotta a kezét, és Brianna arcára
helyezte a tenyerét. Hüvelykujjával végigcirógatta a lány
arcának csontjait. Nem csoda, hogy Briannának most eszébe
jutott az a bizonyos éjszaka. Ott kezdődött minden, a hatalmas
vadgesztenyefa lelógó ágai alatt, ami megvédte őket a közeli
kocsma zajától és fényétől. Jelenlegi helyzetük furcsa és megható
módon emlékeztetett arra a titkos együttlétükre a sötétben, a
levelek és a közeli víz szagától körülvéve, csak most a kocsma
zaját a vágytól fűtött levelibékák ricsajozása helyettesítette.
Az azonban egy forró éjszaka volt, a levegő elég fülledt és
párás volt ahhoz, hogy hús a hússal összeolvadjon, most viszont
elég hideg volt az idő ahhoz, hogy teste Brianna testének melege
után sóvárogjon, és az illat, ami körbeölelte őket, a zöld levelek és
a tovafutó folyó tavaszi illata volt, nem pedig a korhadó avar és
az iszapos lapály rothadó szaga.
– Szerinted együtt alszanak? – kérdezte Brianna. Hangján
hallatszott, hogy kicsit kifulladt, de lehet, hogy csak a bortól.
– Kicsoda? Ja, mármint Jocasta és Duncan? Miért ne?
Házasok lesznek. – Roger felhajtotta a maradék borát, és lerakta
a poharat, ami halkan megcsendült a kövön.
– Gyönyörű esküvő volt, nem igaz? – Brianna nem
ellenkezett, ahogy Roger kivette kezéből a poharat, és lerakta a
sajátja mellé. – Csendes, de szörnyen szép.
– Igen, nagyon szép volt. – Roger megcsókolta Briannát,
lágyan, és magához húzta őt. Érezte ruhája hátán a szalagozást,
ami keresztül-kasul futott le a lány vékony, kötött kendője alatt.
 – Hmm. Nagyon finom vagy.
– Ó, igen, kolbász és bor. Pont, mint te. – Roger keze
felhajtotta a kendő szélét, benyúlt alá, és a szalag végét keresve
matatott, valahol lent, Brianna derekánál. A lány nekidőlt, hogy
megkönnyítse a dolgát.
– Szerinted mi még akkor is akarunk majd szeretkezni,
amikor olyan idősek leszünk, mint ők? – búgta Roger fülébe.
– Én biztos – felelte Roger, és rátalált a kis masnira, ami a
szalagot rögzítette. – Remélem, hogy te is, mert nem szeretném
egyedül csinálni.
Brianna felnevetett és nagy levegőt vett, felsőteste hirtelen
megduzzadt, ahogy a szoros fűző meglazult. Alatta még ott volt
az inge is, a fene egye meg. Roger mindkét kezét használva a
belső fűzők után kutatott, mialatt Brianna segítőkészen ívesen
megfeszítette a hátát, amitől a melle két dús halma Roger szeme
elé került, épp az álla alá. A látvány hatására egyik kezét levette
Brianna hátáról, hogy ezzel az új és örvendetes fejleménnyel
foglalkozzon.
– Nincs nálam a… Vagyis nem hoztam… – Elhúzódott kicsit
a fiútól, hangja bizonytalanná vált.
– De a magokat bevetted ma, ugye? – A pokolba a pizzával
és a vécépapírral, gondolta Roger. E pillanatban a beltéri
vízvezeték-szerelés minden lehetőségét elcserélte volna egy
gumióvszerre.
– Igen. – Brianna hangja azonban még mindig
bizonytalanul csengett, és Roger a fogát csikorgatva
megszorította a lányt, mintha az szökni próbált volna.
– Semmi baj – suttogta, orrával és szájával végigsimított a
nyakán, a szívszaggató lejtő felé, ahol a vállizma becsatlakozott.
Ajkával érezte bőre simaságát és hűvösségét ott, ahol a levegő
érte, és meleg és illatos volt ott, ahol a haja hullott alá. – Nem
kell… úgy értem… én nem fogok… csak hadd tegyem…
Brianna ruhájának nyakkivágása divatosan mély volt,
kendőjét még lejjebb húzta, ruhája kifűzve, mellei puhán
nehezedtek a fiú kezébe. Roger érezte tenyerén, hogy a lány
mellbimbói duzzadtak és kerekek, mini az érett cseresznye, és
ösztönösen odahajolt, hogy szájába vegye azokat.
A lány megmerevedett, majd egy furcsa kis sóhajjal ellazult,
s Roger megérezte azt a meleg, édes ízt a nyelvén, majd a
különös lüktetést, és ahogy elkezdett folyni a… Reflexszerűen
nyelt egyet, de megdöbbent és rettenetesen felizgult. Nem is ezt
akarta… De Brianna magához húzni Roger fejét, és szorosan
odafogta.
Roger felbátorodva folytatta, és gyengéden hátratolta a
lányt, majd lefektette a pad szélére, s így letérdelt elé. Hirtelen
támadt egy gondolata, amit egy bizonyos, a lány álmait
tartalmazó naplóban olvasott bejegyzés felvillanó emléke
inspirált.
– Ne aggódj! – suttogta Briannának. – Nem fogunk…
semmit kockáztatni. Hadd csináljam… csak neked.
Brianna tétovázott, de hagyta, hogy Roger keze a szoknyája
alá csusszanjon, fel harisnyás vádlijának selymes ívén és
gömbölyű, csupasz combján, majd be, lelapult feneke alá, ami
hűvösen és pőrén ért a kőhöz, a fodros alsószoknyák alatt.
Seamus egyik dala leírta, hogyan használhatja fel egy úriember
„Vénusz listáit”. A szavak a tovafutó víz ritmusára suhantak át
az agyán, és elhatározta, hogy e listákhoz méltóan fog viselkedni.
Brianna talán nem tudta pontosan leírni az álmát, de Roger
meg akart győződni arról, hogy a lány tudja, hogy mindez
megtörtént. Brianna összerezzent Roger kezei között, aki
tenyerét behajlította a lány combjai között.
– Miss Bree, itt van?
Mindketten görcsösen összerándultak, Roger úgy kapta el a
kezét, mintha megégette volna. Érezte vére mennydörgését a
fülében… és a golyóiban.
– Igen, mi az? Te vagy az, Phaedre? Mi a baj? Jemmyvel
történt valami?
Roger hátraült a sarkára, igyekezett mélyeket lélegezni, mert
elszédült.
Megpillantotta Brianna ragyogó fehér melleit maga fölött,
amikor a lány fölállt és a hang felé fordult, gyorsan megigazítva
ruháját, és visszahúzva kendőjét a ruhája fölé.
 – Igen, asszonyom – jött Phaedre hangja a házhoz
legközelebbi fűzfa alól. Semmi nem látszott a rabszolgából, csak
a fehér főkötője, amint homályosan lebegett a sötétben. –
Szegény gyerek, lázba’ égve és nyúzottan ébredt, se pépet, se tejet
nem akart enni, aztán nekilátott köhögni, de rlég rossz hangja
volt. Teresa mondta, legjobb, ha előkerítem neki doktor
Fentimant, de mondtam, hogy…
Doktor Fentiman!
Brianna a fűzfaágak hangos zörgése közepette eltűnt, és
Roger már csak a lány papucsos lábainak sietős dobogását
hallotta, ahogy Brianna a ház felé rohant, Phaedre-rel a
nyomában.
Roger lábra állt, és hezitált egy pillanatig, keze a nadrágja
gombjain. A kísértés túl erős volt. Egy percbe tellene, vagy még
annyiba se, jelen állapotában. De nem, Breenek lehet, hogy
szüksége van rá, hogy leállítsák Fentimant. A gondolat, hogy az
orvos Jemmy puha testén használja az iszonyatos eszközeit,
éppen elég volt ahhoz, hogy a fűzfákon áttörve maga is forró
üldözésbe fogjon. Vénusz listáinak várniuk kell.

Breet és Jemmyt Jocasta szalonjában találta, egy kisebb

hölgykoszorú közepén, melynek tagjai mind meglepetten – sőt,
kissé megbotránkozva – reagáltak felbukkanására azon a helyen.
Figyelmen kívül hagyva a felvont szemöldököket és
puffogásaikat, utat vájt magának a szoknyák között Briannáig.
A kiskölyök tényleg rosszul nézett ki, és Roger gyomra
összerándult a félelemtől. A Krisztusát, hogy betegedhetett meg
ilyen gyorsan? Néhány órával ezelőtt látta Jemet az esküvőn,
rózsaszínűén és édesdeden szundított rögtönzött bölcsőjében,
azelőtt pedig a tőle megszokott, féktelen jókedvű énjét mutatta a
fogadáson. Most Brianna vállának támaszkodva feküdt, kipirulva
és karikás szemekkel, még nyöszörgött is egy kicsit, és átlátszó
váladék csöpögött az orrából.
– Hogy van? – Kinyújtotta a kezét, és megsimította a kisfiú
egyik kipirult orcáját a kézfejével. – Istenem, milyen forró az
arca!
– Beteg – felelte Brianna tömören. Mintegy
megerősítésképpen, Jemmy köhögésben tört ki, szörnyű hangon
és hangosan, fuldokolva, mint egy fóka, aminek torkán akadt a
hal. Vér tolult már így is piros arcába, és kidüllesztette nagy kék
szemeit az erőfeszítéstől, hogy levegőt vegyen a köhögőgörcs két
rohama között.
– A francba! – mormogta Roger. – Mit csináljunk?
– Hideg víz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon
az ott álldogáló nő. – Nyomják nyakig a hideg vízbe, aztán
itassanak még ráadásnak!
– Dehogyis! Atya ég, Mary, megölnéd azt a gyereket! – Egy
másik fiatalasszony nyúlt oda és paskolta meg Jemmy reszkető
hátát. – Torokgyíkja van, az én csemetéimnek is volt olykor-
olykor. Szeletelt fokhagymát kell felmelegíteni és a talpukra rakni
– javasolta Briannának. – Ez egész jól működik, néha.
– És ha nem? – kérdezte egy másik, kétkedő nő. Az első nő
orrlyukai összeszűkültek, és barátnője segítőkészen kotyogott
közbe.
– Johanna Richards két csecsemőjét vesztette el
torokgyíkban. Így pusztultak el! – csettintett az ujjaival, és
Brianna összerezzent, mintha a saját csontja roppanását hallotta
volna.
– Miért hordunk itt összevissza mindent, mikor orvos is van
közöttünk? Menj csak, te lány, és szólj doktor Fentimannek!
Nem mondtam már korábban is? – Az egyik nő türelmetlenül
tapsolt Phaedre-nek, aki a falhoz lapulva állt, és szemét
Jemmyre szegezte. Mielőtt azonban engedelmeskedhetett volna,
Brianna felkapta a kezét.
– Ne! Őt ne, ő nem érhet a gyerekemhez! – Végigjártatta
fenyegető pillantását az ott álló asszonyokon, majd sürgető és
könyörgő pillantást vetett Rogerre. – Találd meg nekem anyát!
Gyorsan!
Roger sarkon fordult, és kisurrant a nők mellett. Félelmét
egy pillanatra sikeresen legyőzte a tudat, hogy végre tehet
valamit. Hol lehet vajon Claire? Segíts, gondolta, segíts
megtalálnom Claire-t, segíts, hogy Jemmy meggyógyuljon, szólt
összefüggéstelen imája valaki felé, aki talán figyel, legyen az
Isten, a tiszteletes, Mrs. Graham, a Szűz Mária vagy maga
Claire, neki végül is édes mindegy.
Lerobogott az elülső lépcsőn az előcsarnokba, és
szembetalálkozott Claire-rel, aki éppen felé rohant. Valaki már
szólt neki. Egy gyors pillantást vetett Rogerre, annyit kérdezett,
hogy „Jemmy?”, és felszegte az állát, majd a kifulladt Roger
biccentésére egy szempillantás alatt felszaladt a lépcsőn, s maga
mögött hagyta a bámészkodókkal teli előcsarnokot.
Roger az emeleti szalonban érte őt utol. Még épp ki tudta
nyitni neki az ajtót, s Bree egy meg nem érdemelt, de jóleső,
hálás pillantással üdvözölte.
Roger ellépett az útból, és lihegve ámuldozott. Abban a
pillanatban, ahogy Claire belépett a helyiségbe, a pánikszerű
aggodalom szinte tapintható érzete rögvest megváltozott. Még
mindig a nyugtalanság légköre uralta a szalont, de azonnal
odaengedték Claire-t a kisfiúhoz, tisztelettudóan hátrébb álltak,
és egymás közt sugdolóztak, miközben Claire egyenesen
Jemmyhez és Breehez ment, és senki másról még csak tudomást
sem vett.
– Szia, kincsem! Mi a baj? Rosszul érzed magad? – Jemnek
duruzsolt, oldalra fordította a kisfiú fejét, és óvatosan
megtapogatta pufók tokája alatt és a füle mögött. – Szegénykém.
Minden rendben van, drágám. Anyu itt van, nagyi itt van,
minden rendben lesz. Mióta ilyen beteg? Ivott valamit? Igen,
drágám, ügyes vagy… Fáj neki a nyelés?
Hol a kisbabának búgott valami megnyugtatót, hol Briannát
és Phaedre-t kérdezgette, de mindannyiszor ugyanolyan hűvös,
megnyugtató hangon, miközben a keze hol itt, hol ott érintette
meg a kisbabát. Felfedezte annak testét, és érintésével
csillapította a tüneteket. Roger úgy érezte, hogy ez mintha rá is
hatással lenne, mélyet sóhajtott, és érezte, hogy a mellkasban
enyhül a szorítás.
Claire elvett egy vastag papírlapot Jocasta íróasztaláról,
feltekerte, és Jemmy hátához, aztán melléhez tapasztotta
sztetoszkóp gyanánt, miközben a kisfiú továbbra is fuldokló fóka
módjára köhögött. Roger szinte öntudatlanul észlelte, hogy
Claire haja valahogy kibomlott, és félre kellett hajtania, hogy
meghallgassa a fiú légzését.
– Igen, persze, torokgyík – felelte félig odafigyelve, válaszul
az egyik jelenlévő bátortalanul, félig kérdésként megfogalmazott
diagnózisára. – De ez csak a köhögés és a nehéz légzés oka. Az
embernek lehet torokgyíkja önmagában is, hogy úgy mondjam,
vagy számos egyéb kór tüneteként.
– Például? – Brianna vasmarokkal szorította Jemmyt, és
arca majdnem úgy kifehéredett, mint ízületei az ujján.
– Ó… – Claire feszülten figyelt, de nem Breere. Sokkal
inkább arra, ami Jemmy testében zajlott, aki abbahagyta a
köhögést, és kimerülten hanyatlott anyja vállára, miközben
hörögve kapkodta a levegőt, mint valami gőzgép. – Ööö…
Rinitisz, ami csak a közönséges nátha. Influenza, asztma,
diftéria. De ez biztos nem az! – tette hozzá sietve, ahogy felkapta
a fejét, és megpillantotta Brianna arcát.
– Biztos vagy benne?
– Igen – felelte határozottan Claire, azzal felegyenesedett, és
félretette rögtönzött sztetoszkópját. – Nekem ez egyáltalán nem
tűnik diftériának. Mindamellett nincs is diftériajárvány, különben
már hallottam volna róla, és még mindig szoptatod Jemmyt,
ami immunitást ad… – Hirtelen elhallgatott, amikor rádöbbent,
hogy mások is jelen vannak, akik figyelik őt. Megköszörülte a
torkát, újra lehajolt, mintha példájával akarná ugyanerre
buzdítani Jemmyt. A kisfiú nyöszörgött, majd újra felköhögött.
Roger is érezte, sziklaként a mellében.
– Nem komoly – jelentette ki Claire szilárd meggyőződéssel,
ahogy újra felegyenesedett. – El kell azonban különítenünk. Vidd
le a konyhába! Phaedre, keresnél nekem egy pár régi pokrócot,
kérlek?
Phaedre elindult az ajtó felé, elhessegetve maga elől a nőket,
mint egy csapat tyúkot.
Hirtelen késztetésének engedelmeskedve, amit meg sem
próbált megkérdőjelezni, Roger a kisbabáért nyúlt, és egy
pillanatnyi habozás után Brianna át is adta őt neki. Jemmy nem
ellenkezett, csak csöndesen és súlyosan lógott a levegőben,
ernyedtségével szörnyű kontrasztot nyújtva szokásos
kaucsukgumi-szerű, örökmozgó énjétől. A kisbaba arca szinte
égette Rogert az ingén át, ahogy levitte a gyereket a földszintre,
Bree-vel a nyomában.
A konyha a ház téglafalú pincéjében volt, és Rogernek az a
víziója támadt, hogy Orpheuszként az alvilágba ereszkedik alá,
Euridikével szorosan a nyomában, ahogy lementek a sötét hátsó
lépcsőn a konyha sötét mélységeibe. De a varázserejű lant helyett
egy gyereket vitt, aki izzott, mint a szén, és úgy köhögött, mint
aki ki akarja köpni a tüdejét. Gondolta, ha nem néz hátra, a
fiúval minden rendben lesz.
– Talán egy kis hideg víz tényleg jót tenne neki. – Claire
Jemmy homlokára tette a kezét, hogy ellenőrizze annak
hőmérsékletét. – Fülgyulladásod van, édesem? – kérdezte, és
gyengéden belefújt a kisbaba egyik fülébe, majd a másikba.
Jemmy pislantott, karcos hangon köhögött, és pufók kezével
végigdörzsölte az arcát, de nem rezzent össze. A rabszolgák a
konyha egyik sarkában sürögtek-forogtak, lobogó forró vizet
hoztak, a pokrócokat a szarufához tűzték, hogy az elkülönítő
sátrat Claire mögött felállítsák.
Claire kivette a kisbabát Roger kezéből, hogy megfürössze,
aki tehetetlenül állt, és azonnal tenni akart valamit, bármit,
mígnem Brianna megfogta a kezét, és olyan erősen
megszorította azt, hogy a körmeit is a tenyerébe vájta.
– Rendbe fog jönni – suttogta a lány. – Meggyógyul. –
Roger válaszképpen szó nélkül megszorította Brianna kezét.
A sátor elkészült, és Brianna a lelógó pokróc alá bújt,
visszafordult Jemmyért, aki felváltva köhögött és sírt, mert
egyáltalán nem tetszett neki a hideg víz. Claire elküldött egy
rabszolgát a gyógyszeres dobozáért, amit most áttúrt, és
előhúzott belőle egy halványsárga olajjal töltött fiolát és egy
piszkosfehér kristályokat tartalmazó üveget.
Mielőtt azonban bármit tehetett volna velük, Joshua, az
egyik lovászlegény rohant le a lépcsőn dübörögve, sietve,
kifulladva.
– Mrs. Claire, Mrs. Claire!
– Néhány úriember az örömteli eseményt megünneplendő a
pisztolyaival lövöldözött, és a jelek szerint egyikőjük valamilyen
balesetet szenvedett, bár Josh nem tudta megmondani, pontosan
mi is történt.
– Nem sérült meg súlyosan – bizonygatta a lovászlegény
Claire-nek, aberdeeni skót akcentussal, ami oly furcsán hangzott
ettől a fekete fiútól , de igen bőven folyik a vére, és dr.
Fentiman… Nos, nem áll valami szilárdan a lábán. Jönne,
asszonyom?
– Természetesen. – A következő pillanatban Roger kezébe
nyomta a fiolát és az üveget. – Mennem kell. Tessék. Tegyél
ebből valamennyit a forró vízbe. Addig lélegeztesd be a gőzt
Jemmyvel, amíg abba nem hagyja a köhögést. – Gyors és pontos
mozdulatokkal becsukta a dobozát, és odaadta Joshnak, hogy
vigye, azzal elindult fel a lépcsőn, mielőtt Roger bármit is
kérdezhetett volna. Aztán eltűnt.
A sátor nyílásán át gőz szivárgott ki és szállt fel. Ezt látva
Roger megállt, levette a zakóját és a mellényét, hanyagul ledobta
egy kupacba a padlóra, majd lehajolt, és bebújt a sötétbe, a
fiolával és az üveggel a kezében.
Bree egy kis széken kuporgott Jemmyvel az ölében, egy
nagy, fehér, gőzölgő vízzel teli pudingos tállal a lábánál. A
tűzhely fényének egy pászmája villant meg Brianna arcán.
Roger rámosolygott, és igyekezett megnyugtató arcot vágni,
majd a pokróc újra visszahullott addigi állapotába.
– Hol van anya? Elment?
– Igen. Valami vészhelyzet alakult ki. De minden rendben
lesz – jelentette ki Roger határozottan. – Ideadta az orvosságot,
amit bele kell rakni a vízbe. Azt mondta, tartsuk Jemmyt a
gőzben, amíg abba nem hagyja a köhögést.
Roger leült a földre, a tál víz mellé. Sűrű félhomály volt a
sátorban, de nem volt teljesen sötét. Ahogy szeme hozzászokott a
fényviszonyokhoz, elég jól látott. Breeről még mindig lerítt, hogy
aggódik, de már messze nem rettegett annyira, mint amikor az
emeleten voltak. Roger is jobban érezte magát, most már
legalább tudta, mit kell tennie, és Claire sem csinált nagy ügyet
abból, hogy rájuk kell hagynia az unokáját. Biztos úgy gondolta,
nem fog megfulladni ott a helyszínen.
A fiolában fenyőolaj volt, csípős, gyantaszagú anyag. Roger
nem tudta, mennyit is kellene használnia, úgyhogy egy jókora
adagot löttyintett a vízbe. Aztán kiráncigálta a dugót az üvegből,
és a kámfor átható szaga úgy tört elő belőle, mint szellem a
palackból. Látta, hogy nem volt teljesen kristályos, inkább
valamilyen szárított gyanta lehetett, szemcsés volt, és enyhén
ragadós. Öntött valamennyit a tenyerébe, aztán összedörzsölte,
majd a vízbe ejtette a szemcséket, és közben azon tűnődött,
honnan volt neki ilyen ösztönösen ismerős a mozdulat.
– Ó, ez az – mondta, amikor rájött.
– Mi az?
– Hát ez – intett körbe a kellemes kis kuckón, amit gyorsan
megtöltöttek az erős szagok. – Emlékszem arra, amikor a
kiságyamban voltam, takaróval a fejemen. Anyám ezt rakta a
forró vízbe, pont ilyen szaga volt. Ezért volt olyan ismerős.
– Nahát! – Ez a gondolat láthatóan nyugtatólag hatott
Briannára. – Neked is volt torokgyíkod kiskorodban?
– Gondolom, igen, bár nem emlékszem rá. Csak erre a
szagra. – A gőz addigra megtöltötte a kis sátrat, nedvesen és
átható illattal. Roger mély levegőt vett, jókorát szippantott az
erős szagokból, és megveregette Brianna lábát.
– Ne aggódj, ez használni fog.
Jemmy erre teljes erejéből köhögésben tört ki, és fóka
módjára ugatott, de már nem volt olyan riasztó a hangja. Nem
tudni, hogy a sötétség, a szagok vagy egyszerűen a sátor körül
felélénkült konyhai zajok miatt, de mintha kezdtek volna
lenyugodni a dolgok. Roger hallotta, hogy Bree is nagy levegőt
vesz, aztán meg kifújja, és inkább érezte, mint látta, ahogy teste
megmozdul, ahogy a lány kicsit ellazulva megveregette Jemmy
hátát.
Egy ideig csendben ültek, hallgatták, ahogy Jemmy köhög,
zihál, levegő után kap, köhög és végül újra rendesen lélegzik, és
csuklik egyet-egyet. Abbahagyta a fészkelődést, mert láthatóan
megnyugtatta szülei közelsége.
Roger elejtette a kámforos üveg parafa dugóját.
Körültapogatózott a padlón, amíg meg nem találta, majd
visszadugta az üvegbe.
– Vajon mit csinált anyukád a gyűrűivel? – kérdezte Roger,
könnyed téma után kutatva, hogy’ megtörje a párás csendet.
– Miért csinált volna velük bármit is? – kérdezte Brianna, és
hátrasimította egy hajtincsét. Feltűzve viselte a haját az este
során, de tincsei kiszabadultak a hajtűk alól, és most nedvesen
tapadtak az arcához.
– Nem voltak rajta, amikor ezeket adta – biccentett a
kámforos üveg felé, amit biztos helyre, a fal mellé tett. Tisztán
emlékezett Claire kezeire, hosszú, fehér és csupasz ujjaira.
Feltűnt neki, mert sosem látta még Claire kezét az arany- és
ezüstgyűrűi nélkül.
– Biztos vagy benne? Sosem veszi le őket, kivéve, ha valami
mocskos dolgot csinál. – Váratlanul idegesen vihorászni kezdett
valamin. – Emléksem, utoljára akkor vette le, amikor Jem
beleejtette a játékát az éjjeliedénybe.
Roger ezen jót derült, és felhorkantott. A „játék” lehetett
bármi apróság, de így kezdték el hívni azt a vasgyűrűt –
eredetileg a szarvasmarhák orrába rakták, hogy annál fogva
vezessék őket –, amit Jemmy legszívesebben rágcsált. Ez volt a
kedvenc játéka, és nem szeretett enélkül lefeküdni aludni.
– Ja-te? – emelte fel Jem a fejét, félig lehunyt szemekkel.
Még mindig nehezen lélegzett, de már kezdett más iránt is
érdeklődni, saját baja mellett. – Ja-te!
– Hoppá! Nem kellett volna emlegetnem. – Bree gyengéden
megmozdította Jemmyt a térdén, és félig magában dúdolva egy
dalba fogott, hogy elterelje kisfia figyelmét.
– Régi barlang rejtekében, mély folyóvölgy oldalán,
aranybányász és a lánya éldegélt ott hajdanán…
A meghitt, sötét sátor valamire emlékeztette Rogert. Rájött,
hogy hasonló érzés volt ott lenni, mint a fűzfák alatti pad békés
elzártságában, habár a sátorban sokkal melegebb volt.
Vászoninge máris rátapadt a vállára, és érezte, hogy izzadság
csorog végig a hátán, a tarkóján felkötött haja alól.
– Bree – bökte meg a lány lábát. – Nem akarsz fölmenni, és
levenni az új ruhádat? Tönkre fog menni, ha sokáig itt maradsz.
– Ó, hát… – Brianna az ajkába harapott, elbizonytalanodva.
– Nem, inkább maradok, nem gond.
Roger felállt, lehajtotta a fejét a pokrócok alatt, és kivette
Brianna öléből Jemmyt, aki csuklott és krákogott.
– Menj! – mondta Roger határozottan. – Hozd el a já… a
tudod, mijét. És ne aggódj! Már most látszik, hogy használ neki a
gőz. Nemsokára kutya baja sem lesz.
Még kellett győzködni egy kicsit, de Brianna végül beadta a
derekát, és Roger, Jemmyvel a karján, leült a megüresedett
kisszékre. A keményfa ülés emlékeztette őt a fűzfák alatti találka
után visszamaradt, bizonyos ki nem ürült anyagokra, és
fészkelődött kicsit, hogy enyhítse a kellemetlen érzést.
– Nos, nem lesz maradandó bajod belőle – motyogta
Jemmynek. – Kérdezd csak meg a lányokat, ők is megerősítik.
Jemmy felhorkant, szörcsögött, és mondott valami nehezen
kivehetőt, ami úgy kezdődött, „Ja…”, és újra felköhögött, de csak
röviden. Roger kézfejével megérintette a kisfiú puha, kerek arcát.
Úgy érezte, mintha hűvösebb lett volna a bőre, de nehéz volt
megállapítani ebben a melegben. Patakokban folyt az arcán az
izzadság, és letörölte a ruhája ujjával.
– Ja-te? – kérdezte egy karcos kis hang a mellének dőlve.
– Igen, mindjárt. Aludj csak!
– Ja-te. Ja-te!
– Csitt.
– Ja…
– Lenge volt ő, mint egy tündér… – A dal folytatása után
kutatott a/ emlékezetében.
– JA…
– MEZÍTLÁB JÁRT AZ A LÁNY! – Roger hirtelen felemelte
a hangját, mire beállt a csönd a sátorban, és azon kívül is a
konyhában. Megköszörülte a torkát, és újra az altató
hangerejével folytatta énekét. – Ööö… Kiskacsákat vitt a partra
nyári napnak hajnalán. Ó, te drága, ó, te drága Klementina,
jössz-e már!… Zöld mezőnek vad virága mind kinyílott,
visszavár.
Roger éneke megtette a hatását. Jemmy szemhéja félig
lecsukódott. Szájába vette a hüvelykujját, és elkezdte szopni, de
eldugult orrán át nem kapott levegőt. Roger finoman kihúzta a
szájából az ujját, és a kezében tartotta a kisfiú apró öklét, ami
nyirkos volt, ragacsos és nagyon kicsi, de megnyugtatóan erős.
– Kiskacsákat vitt a partra, nyári napnak hajnalán… Tüske
szúrta át a talpát, vízbe szédült, jaj, talán?
Jemmy szemhéja megrebbent, majd feladta a küzdelmet, és
lehunyta a szemét. Felsóhajtott és teljesen elernyedt, a hő
hullámokban távozott a bőréből. Apró cseppek remegtek a
szempilláin, könny, izzadság, pára vagy mindhárom.
– Láttam őt, hogy elragadta, mint egy tollpihét, az ár…
Megsirattam, ám de úszni én sem tudtam, ó, de kár! Ó, te drága
Klementina…
Roger újra megtörölte az arcát, majd lehajolt, és
megcsókolta a kisfiú fejére tapadt nedves, selymes, puha hajat.
Köszönöm, gondolta mély őszinteséggel, szavait Istennek és
minden egyéb illetékesnek címezve.
– … Ó, te drága… Klementina.
 48

Idegenek az éjszakában
Nagyon későre járt, mire ágyba kerültem, miután
körbejártam és ellenőriztem minden betegemet. DeWayne
Buchanan kisebb izomsérülést szenvedett a felkarján, amikor
Ronnie Campbell figyelmetlenségből nem emelte elég magasra a
pisztolyát, miközben a folyó partján szaladgált, de miután
kitisztítottam és bekötöztem a sebét, jó közérzetben hagytam
magára. A bűnbánó Ronnie tovább javította közérzetét a
bőkezűen belediktált italokkal, és így jelenleg szó szerint alig
érzett fájdalmat.
Farquard Campbell egyik rabszolgája, egy Rastus nevű férfi
súlyos égési sérülést szenvedett a kezén, amikor levett egy sült
szárnyast a nyársról. Nem tudtam érte mást tenni, mint tiszta
ruhába tekerni a kezét, egy tál hideg vízbe dugni, és gint írni fel
neki, belsőleg. Számos fiatalembert is elláttam, akik ugyancsak
rossz állapotba kerültek az italtól, és különféle zúzódásokat,
horzsolásokat viseltek, és itt-ott a foguk is hiányzott, egy, a
kockajáték során támadt nézeteltérésből kifolyólag. Volt hat
emésztési zavaros eset, akiket egyaránt borsmentateával
kezeltem, és akik mind javulásról számoltak be. Betty, úgy tűnt,
mélyen, de normálisan alszik, és hangosan horkolt az ágyban.
Jemmy, akinek a láza alábbhagyott, hasonlóan tett.
A hangos tivornya nagyrészt elhalt, csak a
legmegátalkodottabb kártyások játszottak még mindig, vörös
szemekkel meredtek egy dohányfüstfelhőn keresztül a
kártyaasztalra, a kis szalonban. Benéztem a többi helyiségbe is,
ahogy átvágtam a földszinten, a lépcső felé menet. Néhány
úriember Időzött még az ebédlő végében, akik halkan
politizáltak. A hosszú asztalt már rég letakarították, és a kezük
ügyében heverő üres konyakospoharakról is megfeledkeztek.
Jamie nem volt köztük.
Egy fáradt szemű, libériás rabszolga meghajolt előttem,
ahogy bedugtam a fejemet az ajtón, és diszkréten azt kérdezte,
akarok-e valamit enni vagy inni. Vacsora óta nem ettem semmit,
de egy legyintéssel elvetettem az ötletet, mert olyan fáradt
voltam, hogy gondolni sem tudtam az evésre.
Megálltam az első lépcsőfordulón, és végignéztem a folyosón,
Jocasta lakosztálya felé pillantva, de minden csendes volt, elült a
hangzavar és a felfordulás. Egy nagy bemélyedés keletkezett a
vászonkárpitos falburkolatban, ahol nekiesett egy nehéz test, és
felfelé tekintve több égett foltot is láttam a mennyezeten, ahová a
lövedékek becsapódtak.
Ulysses, a komornyik őrségben ült egy széken az ajtó előtt.
Még mindig parókát és a komornyiki egyenruháját viselte, feje
le-lebukott a mellén összefont karjai fölött. Egy gyertya csöpögött
és sercegett fölötte a gyertyatartóban. Vibráló fényénél láttam,
hogy Ulysses lehunyta a szemét, de homlokát barázdák
szántották. Válla közé húzta a fejét álmában, és ajkai meg-
megmozdultak, mintha valami rosszat álmodna. Eszembe jutott,
hogy felébresztem, de már ahogy közelítettem hozzá, az álom
szertefoszlott. Ulysses kinyújtózkodott, félig felült, majd újra
álomba zuhant, és arca megnyugodva simult ki. Egy
szempillantással később a gyertya villódzva kialudt.
Hallgatóztam, de Ulysses hangos sóhajtozásain kívül nem
hallottam más hangot a sötétben. Hogy vajon Duncan és Jocasta
suttogtak-e egymásnak együttérző kedvességeket ágyuk
baldachinja mögött, vagy csendben feküdtek egymás mellett, de
örökre elválasztva, ezt sosem fogja senki megtudni. Magamban
boldogságot kívántam nekik, és sajgó térddel és háttal
felvonszoltam magam a lépcsőn, a saját ágyam és a saját férjem
megértő kedvessége után vágyakozva.
A második emelet lépcsőfordulójára érve az egyik nyitott
ablakon keresztül kurjongatásokat és nevetést hallottam a
távolból, és egy-egy szórakozásból elsütött fegyver dördülését az
éjszakai levegőben. Fiatalabb, vadabb urak egy csoportja – és pár
idősebb, akinek több esze is lehetett volna – lement a mólóhoz
egy tucat whiskys és konyakos üveggel, hogy békára lőjenek,
nekem legalábbis azt mondták.
 A hölgyek azonban már mind aludtak. A második emeleten
csend volt, csak a horkolás tompa zümmögése hallatszott. A
hűvös folyosóval ellentétben a hálóhelyiség levegője fojtogatóan
fülledt volt, pedig a tűz már vöröslő parázzsá égett le, ami csupán
egy túlvilági vörös izzással tudta bevonni a kandallót.
Ilyen sok vendéggel a házban csupán az ifjú párnak jutott az
a kiváltság, hogy külön hálószobában alhatnak. Tetszik, nem
tetszik, mindenki mást bezsúfoltak a néhány rendelkezésre álló
szobába. Két nagy emeletes ágy és egy pótágy foglalta el a szobát,
a padlón a maradék helyet pedig alacsony keretre helyezett
szalmazsákok töltötték be. Minden ágy tömve volt heringek
módjára, egymás mellett fekvő, csupán inget viselő nőkkel, akik
annyi párás hőt bocsátottak ki, mint egy orchideákkal teli
üvegház.
Aprókat lélegeztem. A levegő sűrű volt, az áporodott
izzadság, a grillezett hús és a sült hagyma, a francia parfümök,
az italszagú leheletek és a vaníliarúd erős, édes illatával volt tele,
úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam, levettem a ruhámat és a
cipőmet, remélve, hogy nem ver ki a víz, mielőtt levetkőzhetnék.
Még mindig a nap eseményeinek hatása alatt voltam, de a
kimerültség ólmos súlyként nehezedett végtagjaimra, és örültem,
hogy végre keresztültipeghetek az elnyúlt testeken, és
bemászhatok a szokásos helyemre az egyik nagy ágy lábánál.
A gondolataim továbbra is minden irányban kalandoztak, és
a körülöttem fekvő sok szunyókáló nő hipnotikusan nyugtató
hatása ellenére csak feküdtem, merev és sajgó végtagokkal, és
néztem csupasz lábujjaim körvonalát a kandalló kihunyó
fényében.
Bettynél a kábultságot egészséges, mély alvás váltotta fel.
Amikor felkel reggel, megtudjuk, ki adta neki az italt, és – talán
– azt is, hogy mi volt benne. Reméltem, hogy Jemmy is
kényelmesen alszik. De ami leginkább foglalkoztatott, az
természetesen Jamie volt.
Nem láttam őt sem a kártyázok, sem az adókról és a
dohányról halkan beszélgető férfiak között.
Phillip Wylie-t sem láttam sehol az első emeleten. Akár azt is
hihettem, hogy a folyóparton van, a többi mulatozóval. Az volt
az ő közege és stílusa, gazdag fiatalemberek, akik italozással
verik el az időt, és a sötétben mulatnak, ügyet sem vetve a
hidegre és a veszélyre, és nevetve üldözik egymást fegyvereik
felvillanó torkolattüzénél.
Ez nem volt Jamie-nek sem közege, sem stílusa, de a
gondolatra, hogy ő is köztük lehet, a lábujjaim úgy kunkorodtak
össze a hőség ellenére a szobában, mintha fáznának.
Nem csinálna semmi hülyeséget, igyekeztem megnyugtatni
magam, ahogy az oldalamra fordultam, és felhúztam a térdem,
amennyire csak tudtam, szűk fekhelyemen. Nem tenne. De az is
biztos, hogy Jamie elképzelése arról, hogy mi számít
hülyeségnek, nem mindig egyezett az enyémmel.
A férfi vendégek többségét a melléképületekben vagy a
szalonokban szállásolták el. Ahogy elhaladtam mellettük,
ismeretlen alakokat láttam az elülső szalon padlóján elterülve
aludni, akik a tűz előtt, köpenyükbe burkolva hangosan
horkoltak. Nem mentem oda, hogy matassak közöttük, de Jamie
is ott kellett, hogy legyen, hiszen neki is ugyanolyan hosszú napja
volt, mint nekem.
Ezzel együtt mégsem rá vallott, hogy anélkül vonulna vissza,
hogy jó éjszakát kívánna nekem, a körülményektől teljesen
függetlenül. Persze tudom, hogy felbosszantottam, és korábbi, a
teraszon folytatott, fébeszakított beszélgetésünk ígérete ellenére
még nem békültünk ki a veszekedésünk óta. Sőt, Phillip Wylie
meghívása inkább feltüzelte azt. Ökölbe szorítottam a kezemet.
Hüvelykujjam arra a helyre tévedt, ahol egyébként a gyűrűk
szoktak lenni. Nyavalyás skót!
Mellettem Jemima Hatfield mocorgott és motyogott, akit
megzavartam nyugtalanságommal. Lassan visszafordultam az
oldalamra, és vakon az előttem lévő tölgyfa ágykeret lábrészére
meredtem.
Igen, biztos dühös volt Phillip Wylie-ra, amiért csapja nekem
a szelet. Én is, vagyis az lennék, ha nem lennék ilyen fáradt.
Hogy merészel… Ásítottam, akkorát, hogy majdnem kiakadt az
állkapcsom, és végül úgy határoztam, nem éri meg dühöngeni
emiatt, most legalábbis biztosan nem.
De mégsem Jamie-re vallott, hogy így kerüljön engem, akár
haragszik rám, akár nem. Nem az a fajta férfi volt, aki sokáig
duzzogna vagy rágódna valamin. Minden további nélkül
összeütközést vagy verekedést szítana, de nem hiszem, hogy
valaha is dühösen ment volna aludni, legalábbis rám dühösen
nem.
Így csak még inkább aggódtam azon, vajon hol lehet, és
vajon mi a fészkes fenét csinál. És az, hogy aggódnom kellett
miatta, nagyon feldühített, még ha csak azért is, mert dühöngeni
jobb volt, mint aggódni.
De ez tényleg egy hosszú nap volt, és ahogy telt az idő, és a
folyó felől a halk durrogtatás lassan elhalt, elbágyadtam,
félelmeim eltompultak, gondolataim szétszóródtak, mint a
szétfolyó homok. A körülöttem lévő nők halk szuszogása olyan
altatóan hatott rám, mint a szél zúgása a fák között, és
kapcsolatom a valósággal meglazult, végül teljesen el is
szakadtam tőle.
Nem lepődtem volna meg, ha erőszakos álmaim lesznek,
egyenesen rettegéssel teli rémálmok, de a tudatalattimnak, úgy
látszik, elege volt az ilyesmiből. Éppen ellenkezőleg, a mai
események vonalának egy másik szálán indult el. Lehet, hogy a
szoba melege volt az oka, vagy egyszerűen a megannyi test
közelsége miatt, de élénk, erotikus álmom volt, időről időre az
érzéki izgalom hullámai öntöttek el, amik az ébrenlét határára
sodortak, majd vissza, az öntudatlanság mélyére.
Álmomban lovakat láttam, ragyogó fekete frízeket, lobogó
sörénnyel, amit tépett a szél, ahogy a paripák elvágtattak
mellettem. Láttam a saját lábamat, ahogy megnyúlik és ugrik.
Egy fehér kanca voltam, és a talaj elmosódó zöldként repült tova
a patáim alatt, mígnem megálltam, megfordultam, és bevártam
egy másik lovat, egy széles mellkasú csődört, aki kijött hozzám,
nyakamon éreztem forró és nedves leheletét, fehér fogai a
tarkómat érintették…
Írország királya vagyok – mondta, és tetőtől talpig bizsergő
testtel lassan arra ébredtem, hogy valaki gyengéden simogatja az
említett talpat.
Mivel még mindig az álmaim testiségtől izzó képeinek hatása
alatt voltam, így ezen nem aggódtam, csupán bambán örültem
annak a felfedezésnek, hogy mégiscsak lábaim vannak, és nem
patáim. A lábujjaimat behúztam, a talpam begörbült, ahogy
átadta magát egy hüvelykujj finom érintésének, ami a
lábfejemtől a talpam boltozatán át a bokámig haladt, a
legkülönbözőbb érzéseket keltve bennem. Aztán összerezzentem,
és teljesen magamhoz tértem.
Bárki volt is az, ő is érezte, hogy újra tudatomnál vagyok,
mert egy pillanatra elengedte a lábamat. Aztán visszatért, ezúttal
határozottabb érintésekkel, s egy nagy, meleg kéz szinte teljesen
körbevette a lábamat, és elkezdte a lábujjaim tövét erősen, de
nagyon nyugtatóan masszírozni.
Ekkorra teljesen felébredtem, és kicsit meg is lepődtem, de
nem ijedtem meg. Megmozgattam a lábamat, mintha le
akartam volna rázni magamról a kezet, de éjszakai látogatóm
erre alig érezhetően megszorította előbb a lábfejemet, majd
finoman a nagylábujjamat is.
Ez elment vadászni, ez meglőtte… Olyan tisztán hallottam a
versikét, mintha hangosan mondta volna ki az illető, miközben
az ujjak egymás mán, gyakorlottan szorították meg egyik
lábujjamat a másik után.
És ez a kis huncut mind megette: A kéz csiklandozón
végigszaladt a talpamon, amitől összerándultam, és
önkéntelenül, mély torokhangon felkacagtam.
Felemeltem a fejem, de a kéz újra elkapta a lábamat, és
figyelmeztetően megszorította. A tűz már teljesen kialudt, és a
szoba olyan feketévé vált, mint a bársony. A szemem már
teljesen hozzászokott a sötéthez, de még így sem tudtam kivenni
belőle mást, csak egy, a lábamnál gubbasztó alakot, egy
alaktalan foltot, ami higanyként változtatta formáját, körvonalai
elolvadtak és eltűntek a sötét levegőben.
A kéz finoman felcsúszott a lábszáramon. Belerándultam az
érintésbe, és a mellettem fekvő nő felhorkant, felkapta a fejét,
álmos hangon felkiáltott, hogy „Mi az”!?, majd visszazuhant az
ágyba.
A visszafojtott nevetésbe beleremegett a hasizmom.
Látogatóm megérezte az enyhe rezgést, mert ujjai egy apró
szorítás után elengedték a kisujjamat, és a sarkam tájékára
vándoroltak, hogy ott simogassanak, amitől befeszítettem
minden lábujjamat.
Az ujjak ökölbe szorultak, s így a talpamnak nekinyomódva
haladtak végig a talpamon, majd hirtelen az ököl kinyílt, és az
illető megfogta a sarkamat. Hüvelykujjával a bokámat cirógatta,
majd kérdőn megtorpant. Én sem mozdultam.
Ujjai egyre melegebbek lettek. Alig éreztem a hideget, ahogy
az ujjak követték lábszáram vonalát, és menedéket kerestek a
térdem mögötti puha részen. Sűrűn tapogatóztak az érzékeny
bőrfelületen, mire izgatottan megrándultam. Az ujjak lelassultak,
megálltak, és megállapodtak az ütőeremnek azon a részén, ahol
gyorsan ver a pulzusom. Éreztem, hogy a vér zubogva rohan
tova ott, ahol a bőr olyan vékony volt, hogy az erek kéken
sötétlettek alatta.
Hallottam egy sóhajt, ahogy a férfi megmozdult, majd egyik
kezével megfogta a combomat, és lassan felfelé csúszott. A másik
követte, és gyengéden, de nagyon határozottan eltolta egymástól
a lábaimat.
A szívem a fülemben dobogott, és a melleim megduzzadtak,
mellbimbóm keményen és kerekdeden meredt előre a vékony
muszliningem alatt. Mély levegőt vettem, és megéreztem a
rizspor szagát.
Egyszeriben a szívem duplán dobbant és majdnem megállt,
ahogy eszembe villant a gondolat: mi van, ha mégsem Jamie az?
Mozdulatlanul feküdtem, lélegzetvisszafojtva, és a kezekre
összpontosítottam, amik éppen valami nagyon kellemes és
leírhatatlan dolgot műveltek. Nagy kezek voltak, nagyon nagy
kezek. Éreztem, hogy a bütykök nekinyomódnak combom puha
belső felén a húsnak. De Phillip Wylic-nak is nagy kezei voltak, a
magasságához képest egészen nagyok. Láttam, amikor
felmarkolt egy nagy adag zabot, hogy odakínálja Lucasnak, a
csődörének, aki bele is fúrta nagy, fekete orrát a férfi tenyerébe.
 Bőrkeményedések. A testemen kalandozó kezek – ó, istenem!
– simák és kemények voltak. De ilyen volt Wylie-é is. Lehet,
hogy egy piperkőe, de lovas ember is, és a tenyere olyan sima és
kemény volt, mint Jamie-é.
Jamie kellett, hogy legyen, nyugtatgattam magam, és
felemeltem a fejem egy hüvelyknyire. Belehunyorogtam a
bársonyos sötétségbe. Ez elment vadászni… Hát persze hogy
Jamie az! Ekkor az egyik kéz valami egészen meghökkentőt tett,
mire levegő után kaptam, és remegő végtagokkal
összerándultam. Nagy erővel a mellettem fekvő nő bordái közé
könyököltem, aki hangosan felkiáltott, és azonnal felült az
ágyban. A kezek azonnal visszavonultak, de még utoljára, sietős
búcsúzásképpen megszorították a bokámat.
Csoszogás hallatszott, ahogy valaki kisietett a szobából, majd
egy gyenge fény villant fel, és egy lélegzetvételnyi hideg levegő
jött be a folyosóról, amikor az ajtót kinyitotta és azonnal be is
csukta maga mögött.
– Mi…? – szólalt meg mellettem Jemima kábult ámulatban.
– Ki az?
Amikor nem kapott választ, mormogva hánykolódott, végül
lefeküdt, és azonnal el is aludt.
Én nem.
 49

Borban az igazság
Még sokáig álmatlanul feküdtem, és békésen alvó
hálótársaim horkolását és éjszakai neszeit, meg zaklatott szívem
dobogását hallgattam. Úgy éreztem, mintha testem minden
idegszálának vége kiállt volna a bőrömből, és amikor Jemima
Hatfield öntudatlanul rám akart feküdni, erőből oldalba vágtam,
mire döbbenten felkiáltott, hogy „Mi az?”, és félig fel is ült,
pislantott, és motyogott valamit, majd lassan visszaereszkedett az
alvók tengerébe.
Ami engem illet, tudatom vékony kérge a felszínen sodródott,
irányt tévesztve forgott körbe-körbe, és esélye sem volt, hogy
valami a mélybe rántsa.
Egyszerűen nem tudtam eldönteni, mit is érzek. Egyrészt
felizgultam. Akaratom ellenére, az igaz, de akkor is meglehetősen
felizgultam. Akárki volt is éjszakai látogatóm, tudta, hogyan kell
bánni egy női testtel.
Ez érv lehet amellett, hogy Jamie volt az. Ugyanakkor
fogalmam sincs arról, mennyire járatos Phillip Wylie a szerelem
művészetében. Olyan gyorsan visszautasítottam a közeledését az
istállóban, hogy esélye sem volt megmutatni ez irányú
képességeit.
De éjszakai vendégem egyáltalán nem úgy simogatott,
amiről határozottan felismerhettem volna, hogy Jamie
repertoárjából való kényeztetési mód lett volna. Viszont ha a
száját használta volna… Megriadt lóként vetettem el ezt a
gondolatmenetet, és kicsit meg is vonaglottam, mire Jemima
álmosan felmordult, s libabőrös lettem a lelki szemeim előtt
megjelent képek hatására.
Nem tudtam, hogy érezzem magam: ámuljak el, vagy
legyek feldúlt, érezzem magam elcsábítva vagy megerőszakolva.
Nagyon dühös voltam, annyi biztos, és ez a bizonyosság nyújtott
némi fogódzót kavargó érzelmeim örvényében. Mindazonáltal
fogalmam sem volt, kire is irányul a dühöm, és mivel nem volt
kire céloznom e különösen pusztító érzést, az egyszerűen
bensőmben tombolt, és ment neki mindennek, horpadásokat
lugyva maga mögött.
– Uff – szólalt meg Jemima, nyomatékosan és igencsak
tudatos hangon. Úgy látszik, nem csak engem horpasztottak be
érzelmeim.
– Hmm? – mormogtam alvást színlelve. – Glrgl. Bzg.
Némi bűntudat is keveredett hangomba.
Ha tudnám, hogy Jamie volt, akkor is mérges lennék?
Rájöttem, hogy az volt az egészben a legrosszabb, hogy az
égvilágon semmit nem tudok tenni, hogy kiderítsem, ki volt az.
Aligha kérdezhetem meg Jamie-t, hogy ő lopakodott-e be és
szeretgetett-e meg a sötétben, mert ha nem ő volt, akkor biztos,
hogy azonnal, puszta kézzel kivégezné Phillip Wylie-t.
Olyan érzésem volt, mintha apró elektromos angolnák
tekeregtek volna a bőröm alatt. Kinyújtóztam, ahogy csak
tudtam, felváltva megfeszítettem és ellazítottam minden
izmomat, és még mindig nem jöttem rá, hogyan maradhatnék
nyugton.
Végül óvatosan lecsusszantam az ágyról, és elindultam az
ajtó felé, egy pillantást vetve egykori hálótársaimra, akik békésen
hortyogtak a takaró alatt, mint egy sor beillatosított kolbász.
Tolvajmódra lopakodtam, hangtalanul kinyitottam az ajtót, és
kikukucskáltam a folyosóra. Vagy nagyon későn, vagy nagyon
korán volt. A folyosó végi nagy ablakon szürkés fény jött be, de
az utolsó csillagok még mindig látszottak, halványuló
jelzőpontokként az égbolt szénfekete szaténján.
Hideg volt a folyosón, főképp a női testeknek a szobában
bennrekedt hője után, de jólesett a hűvös. A vér lüktetett a bőröm
alatt, és kipirultam a melegtől és az izgalomtól. Pontosan arra
vágytam, hogy egy kicsit lehűljek. Halkan a hátsó lépcsőkhöz
mentem, hogy lemenjek, és szívjak egy kis friss levegőt odakint.
A lépcső tetején mozdulatlanná dermedtem. Egy férfi állt a
lépcső alján, magas és sötét árnyként, a kétszárnyú ajtók
üvegtáblái előtt. Szerintem nem adtam ki semmilyen hangot, de
ő felém fordult, és rám emelte a tekintetét. Még ebben a gyenge
fényben is azonnal tudtam, hogy Jamie az.
Még mindig ugyanazt a ruhát viselte, amit előző este:
kabátot és mellényt, zsabós inget és csatos térdnadrágot. Inge
nyakrésze azonban ki volt gombolva, ahogy kabátja és mellénye
is végig, és ferdén állt rajta. Láttam a fehér vászon keskeny
vonalát, nyakának vonalát és a nyakát az anyag háttere előtt
sötétleni. Haját kiengedte, látszott, hogy sokszor túrt bele.
- Gyere le – mondta halkan.
A vállam fölött hátrapillantgatva tétováztam. Nőies
horkoláskavalkád hallatszott a szobából, ahonnan kijöttem. Két
rabszolga aludt a folyosón, a padlón, takarókba csavarva, de
egyikük sem mozdult.
Újra Jamie felé fordultam. Nem szólalt meg újra, csak
hívogatólag felemelte két ujját. Füst- és whiskyszag töltötte meg
a lépcsőházat.
Vér lüktetett a fülemben… És egyéb helyeken. Arcomba tolult
a vér, a hajam csapzottan tapadt a halántékomra és a tarkómra.
Hűvös levegő bújt be az ingem alá, s megérintette derekamon a
nedves foltot és a csúszó» nedvességet, ahol a combjaim
egymáshoz súrlódtak.
Lassú, óvatos léptekkel lementem a lépcsőn, vigyázva,
nehogy a lépcsőfokok megnyikkanjanak csupasz talpam alatt.
Megkésve eszembe jutón, hogy nevetséges volt az igyekezetem: a
rabszolgák több százszor szaladtak le és fel dübörögve ezen a
lépcsőn. Ezzel együtt is úgy éreztem, titokban kell közlekednem a
házban. Mindenki aludt, és a lépcsőházat egyfajta szürke fény
töltötte meg, ami olyan törékenynek látszott, mint a füstüveg,
Elég egy hang, egy hirtelen mozdulat, és valami szétroppan a
lábam alatt olyan villanással, mint egy kidurranó villanykörte.
Jamie rám szegezte a tekintetét, szemei háromszögekként
sötétlettek világosabb árnyalatú arcán. Olyan elszántsággal
meredt rám, mintha pusztán pillantása erejével akart volna
levonszolni a lépcsőn.
Az utolsó lépcsőfokon megálltam. Nem volt vér a ruháján,
hála istennek.
 Láttam már Jamie-t részegen, nem volt ebben semmi
meglepő. Nem csoda, hogy nem jött föl a lépcsőn hozzám.
Nagyon részegnek látszott, ugyanakkor volt az állapotában
valami egészen más is. Sziklaszilárdan állt, szétvetett lábbal, és
csak az a megfontoltság, amivel a fejét mozdította, hogy rám
nézzen, árulta el, hogy ivott.
– Mit… – szólaltam meg suttogva.
– Gyere ide – mondta halkan, az álmatlanságtól és a
whiskytől reszelős hangon.
Jamie nem hagyott időt sem arra, hogy válaszoljak, sem
arra, hogy beleegyezzek, megragadta a karomat, és magához
húzott, majd felemelt, szorosan magához ölelt és megcsókolt.
Nagyon felkavaróan csókolt, mintha a szája túlságosan is jól
ismerné a számat, és vágyaimtól függetlenül élvezetekre tudná
kényszeríteni.
Haján a hosszú éjszaka különböző füstjei érződtek, dohány-
és fafüst és a méhviasz gyertyák füstje. Olyan erős whiskyszaga
volt, hogy egy kicsit én is megszédültem, mintha az alkohol a
véréből egyenesen a bőrömbe szivárgott volna át ott, ahol a
testünk összeért, meg egymáshoz tapadó ajkaink
nyálkahártyáján át. Valami más is szivárgott belém, belőle: egy
mindent elemésztő vágy, ami amilyen vak, olyan veszélyes is
volt.
Tiltakozni akartam, eltolni őt magamtól. Aztán
meggondoltam magam, de a helyzeten az sem változtatott
volna, ha reklamálok. Jamie-nek esze ágában sem volt elengedni
engem.
Egyik nagy kezével megragadta a tarkómat, éreztem a
nyakam bőrén meleg és kemény kezét, és eszembe jutott a csődör
foga, amint összezáródik a kanca nyakán, amit éppen
meghágott. A fejem búbjától a lábujjam hegyéig
megborzongtam. Jamie hüvelykujjával véletlenül megnyomta a
nyaki ütőeremet, mire sötétség borította el a szememet, és
térdem megbicsaklott. Ezt ő is érezte, és elengedte a nyakamat,
leengedett a földre, így szinte feküdtem a lépcsőn, és Jamie
kutakodó kezekkel, fél súlyával rám nehezedett.
 Az ingen kívül nem viseltem mást, és a vékony muszlin akár
ha rajtam sem lett volna.
A lépcső kemény éle a hátamba nyomódott, és homályosan,
ahogy részegen szokott az ember, arra eszméltem, hogy Jamie
ott a helyszínen, ott a lépcsőn akar magáévá tenni, és a pokolba
mindenkivel, aki esetleg meglátja közben.
Szabaddá tettem a számat, legalább annyi időre, hogy a
fülébe tudjam lehelni: „Ne itt!” Ezzel egy pillanatra sikerült
észhez térítenem. Felemelte a fejét, pislantott, mint aki
rémálomból tér magához, vakon és tágra nyílt szemmel. Aztán
remegő nyakkal biccentett, felkelt, és felhúzott engem is
magához.
A szobalányok kabátjai az ajtó mellett lógtak. Felkapott
egyet, és a hátamra terítette, majd a karjába vett, és a vállával
ajtót nyitva kiment a házból, elhaladt egy szobalány mellett, aki
tátott szájjal bámult utánunk egy ágytállal a kezében.
Letett a földre, amikor elérte odakint a téglával kirakott
ösvényt. Fázott a talpam a hideg téglákon. Ezután egyszerre
mozdulva elindultunk a szeles udvaron elterülő szürkés fényen
át, továbbra is egymásba gabalyodva, botladozva, egymásnak
esve… És mégis, mintha repültünk volna, ruháink lebegtek
körülöttünk, és a hideg levegő szinte karmolta bőrünket a tavasz
durva érintésével, egy meghatározhatatlan, mégis elkerülhetetlen
cél felé tartva.
Az istállók. Jamie belökte az ajtót, berántott magával a
meleg sötétbe, és nekilökött a falnak.
– Rögvest meg kell kapjalak, különben belehalok! – lihegte
levegő urán kapkodva, majd szája újra rátalált a számra, a
széltől hideg arccal, s lehelete összekeveredett az enyémmel.
Ekkor hirtelen elhúzódott tőlem, mire megtántorodtam, és
kezemet a durva téglafalnak nyomtam, hogy megőrizzem az
egyensúlyomat.
– Emeld föl a kezed! – mondta.
– Mi? – kérdeztem bután.
– A kezedet. Tedd fel!
Teljesen értetlenül felemeltem a két kezem, és éreztem, hogy
Jamie megfogja a bal kezemet, és valamit kotorászik benne. A
kezembe nyomott valami meleg dolgot, és az istállóajtón
beszűrődő gyenge fény megcsillant arany jegygyűrűmön. Aztán
fogta a jobb kezemet is, és az ezüstgyűrűmet ráhúzta az ujjamra.
A fém még mindig őrizte teste melegét. Ekkor a kezemet a
szájához emelte, és durván a bütykeimbe harapott.
Keze ezután egyből a mellemre került, a hideg levegő
végigsimított a combomon, és éreztem, hogy a téglák
végigkarcolják csupasz hátsó felemet.
Kicsusszant egy hang a számon, mire Jamie az arcomra
tapasztotta a kezét. Olyan takarosan fel voltam nyársalva, mint
egy partra került pisztráng, és ugyanolyan tehetetlen is voltam,
ahogy a falnak szegezve vergődtem.
Elvette a kezét, és felcserélte a szájával, befedve vele az
enyémet. Hallottam, hogy sürgetően, torokhangon morog, és
ekkor magam is, sokkal hangosabban, felmordultam.
Az ingem fel volt gyűrve a derekam köré, és csupasz fenekem
ritmusosan nekicsapódott a durva felületnek, de semmi
fájdalmat nem éreztem. Vállába martam, és belékapaszkodtam.
Végigsimított a combomon, arrébb nyomta a szövet redőit,
ami azzal fenyegetett, hogy közénk férkőzik. Élénken élt bennem
azoknak a kezeknek az emléke a sötétben, és görcsösen
összerándultam.
– Nézd! – Forró lehelete megcsapta a fülemet. – Nézz le!
Nézd, ahogy a magamévá teszlek! Nézd, az isten verjen meg!
Lehajtotta a nyakamat és előrehúzta a fejemet, hogy nézzek
le a félhomályba, a testemet alig takaró ruha anyagán túl a
puszta tényre, hogy Jamie kedvét leli bennem.
Hátrafeszítettem a hátamat, majd összeroskadtam, a
kabátján keresztül a vállába haraptam, hogy ne adjak ki hangot.
Szája a nyakamon volt, szorosan harapta azt, mialatt nekem
dőlve végigfutott testén a remegés.

Egymásba kapaszkodva feküdtünk a szalmában, néztük,

ahogy a hajnal első fénysugarai belopakodnak az istálló félig
nyitott ajtaján, és a vörös tégla padi óra vetülnek.
A szívdobbanásaim a fülemben visszhangoztak, és szinte
hallottam, ahogy a vér zubogása bizsergeti a bőröm és a
halántékom, a combom és az ujjaim, de valahogy távoliak voltak
ezek az érzések, mintha valaki mással történtek volna. Magamat
is valószerűtlennek éreztem, és mintha kicsit sokkot is kaptam
volna.
Arcomat Jamie mellére fektettem. Kissé megmozdítva a
szememet, ingének nyitott nyakán át láttam, hogy bőréből lassan
kezd kifutni a vöröses pír, és láttam a göndör szőrszálakat is,
amik olyan bronzvörösek voltak, hogy szinte feketének látszottak
a szórt fényben.
A kulcscsontjai között, a nyaka tövén, csupán hüvelyknyire a
kezemtől ott lüktetett a pulzusa. Meg akartam érinteni azt a
helyet, hogy szívverését a véremben érezzem. De furcsamód
szégyenlősen elbátortalanodtam, mintha egy ilyen gesztus túl
intim lenne ahhoz, hogy egyáltalán eszembe jusson ilyesmi. Ami
teljesen nevetséges volt, tekintve, hogy mit műveltünk egymással
az imént.
A mutatóujjamat azért megmozdítottam egy kicsit, és ujjam
hegyével végigsimítottam az apró, háromszögletű sebhelyen a
torkán, egy halványabb fehér csomón a bronz bőrfelszínen.
Lélegzése ritmusa megbicsaklott, de nem mozdult. Körém
fonta a karjait, tenyere beterítette a derekamat. Két sóhaj,
három… Majd mutatóujjával finoman megnyomta a gerincemet.
Némán feküdtünk, aprókat lélegezve, mindketten
együttlétünk törékeny természetére összpontosítottunk,
mozdulatlanul, és egy szót sem szóltunk. Most, hogy újra a józan
ész diktált, kissé zavarban voltunk, hogy mit is tettünk az imént.
A ház felől hangokat hallottam, mire azonnal mozgásba
lendültem. Hirtelen felültem, felvettem az ingemet, és sietve
kifésülgettem kezemmel a szalmaszálakat a hajamból. Jamie
háttal nekem feltérdelt, és kapkodva betűrte az ingét.
A hangok egyszer csak megszűntek, és mindketten
megmerevedtünk. Rövid, feszült csend állt be, majd diszkréten
távolodó léptek zaja hallatszott. Eddig visszatartottam a
lélegzetemet, de most kiengedtem, és lassan a szívverésem is
helyreállt. Az istállót megtöltötte a lovak neszezése és nyihogása,
akik szintén meghallották a lépteket. Kezdtek megéhezni.
– Szóval nyertél – mondtam Jamie hátának. Furcsának
hallottam a saját hangomat, mintha már réges-rég nem
beszéltem volna.
– Megígértem. – Halkan beszélt, lehajtott fejjel, s közben
kiltje redőit rendezgette.
Kicsit kótyagosan felálltam, és a falnak dőltem, hogy ne
essek el, amíg lesöpörtem a homokot és a szalmát a lábamról. A
durva téglák a hátam mögött élénk emlékeztetőül szolgáltak, és
neki is kellett feszítenem a tenyeremet a falnak, hogy védekezzek
a visszatérő érzések hulláma ellen.
– Jól vagy, Sassenach? – Jamie azonnal felém kapta a fejét,
amikor érzékelte mozdulatomat.
– Igen, igen – ismételtem. – Jól, csak… Jól vagyok. És te?
Sápadt volt és borzas, arca borostás, szeme beesett a
kimerültségtől, és sötét táskák lógtak alatta a hosszú,
átvirrasztott éjszaka után. Pillantásunk találkozott egy pillanatra,
majd Jamie elfordította a tekintetét. Szín szökött az arcába, és
hallhatóan nyelt egyet.
– Én… – kezdte, majd elhallgatott. Felkelt, és megállt
előttem. Gondosan befont haja kibomlott, és tincsei szétterültek a
vállán, vörösen csillogtak, ahogy az ajtórésből egy fénypászma
megvilágította őket.
– Hát nem gyűlölsz? – kérdezte váratlanul.
Meglepetésemben felnevettem.
– Nem – feleltem. – Szerinted kellene?
Szája megrándult, ő pedig végighúzta rajta ujja bütykeit, s
megvakarta sercegő borostáját.
– Nos, talán igen – felelte –, de örülök, ha mégsem így érzel.
Gyengéden kezébe fogta a kezemet, hüvelykujjával eljátszott
ezüstgyűrűm fonott mintázatán. Keze hideg volt, lehűtötte a
hajnali levegő.
– Mégis hogy jutott eszedbe ilyesmi, hogy én gyűlöllek téged?
– kérdeztem. – A gyűrűk miatt? – Igaz, ami igaz, nagyon dühös
lettem volna rá, ha bármelyiket is elveszíti. De mivel nem tette…
Persze, tényleg egész éjjel miatta aggódtam, hogy hol lehet, és
mit csinál, nem is beszélve arról, hogy beosont a szobámba, és
illetlenül közeledett a lábamhoz. Éehet, hogy mégiscsak
mérgesnek kellene lennem rá.
– Kezdetnek igen – mondta egykedvűen Jamie. – Jó ideje
nem hagytam már, hogy a büszkeségem elvegye az eszemet, de
nem tudtam türtőztetni magamat, amikor Phillip Wylie
körülötted legyeskedett, és a melleidre meresztette a szemét, és…
– Tényleg? Ezt észre sem vettem.
– Tényleg – felelte Jamie, és elrévedt egy pillanatra, ahogy
feltolult benne az emlék. Aztán elhessegette magától Phillip
Wylie gondolatát, és folytatta bűnei lajstromozását. – Ráadásul
kirángattalak a házból egy szál pendelyben, és úgy neked estem,
mint egy veszett vadállat. – Gyengéden megérintette a
nyakamat, ahol még mindig bizsergett harapásának helye.
– Oh. Az a rész valójában nagyon is kedvemre való volt.
– Tényleg? – Kék szeme elkerekedett pillanatnyi
megdöbbenésében.
– Tényleg. Habár biztos, hogy lila foltok lesznek a
fenekemen.
– Oh! – Lenézett, láthatóan zavarba jött, bár a szája sarka
megrándult kissé. – Igazán sajnálom. Amikor végeztem –
mármint a whisttel csak arra tudtam gondolni, hogy mikor
kereshetlek meg végre, Sassenach. Tucatszor is felmentem és
lejöttem a lépcsőn, és odamentem a szobád ajtajához, aztán
meghátráltam.
– Ó, valóban? – Ezt örömmel hallottam, mert ez növelte
annak az esélyét, hogy ő volt az éjszakai vendégem.
Kezébe fogta kócos hajam egy kötegét, és finoman átfésülte
az ujjaival.
– Tudtam, hogy nem fogok tudni aludni, és gondoltam, jobb,
ha megyek, és járok egyet az éjszakában, és így is tettem, de
aztán újra a szobád előtt találtam magam, és azt sem tudtam,
hogy kerültem oda, de egyre csak azon törtem a fejem, hogy
érjelek el téged. És azt kívántam minden erőmmel, bárcsak
magadtól kijönnél.
Nos, ez megmagyarázza, miért álmodtam vad ménekről,
gondoltam. A harapásnyom a nyakamon lüktetett egy kicsit.
Aztán hova hozott engem? Egy istállóba. Írország királya,
csakugyan.
Gyengéden megszorította a kezemet.
– Abban bíztam, a gondolatom erejére biztos felébredsz.
Aztán tényleg előjöttél… – Elhallgatott, s a szemembe nézett lágy
és sötét pillantással. A Krisztusát, Claire, olyan gyönyörű voltál,
ahogy ott álltái a lépcsőn, kiengedett hajjal, és az alakod, ahogy
hátulról ért a fény… – Lassan megcsóválta a fejét. – Tényleg azt
hittem, meghalok, hogy ha nem kaplak meg – mondta halkan. –
Akkor és ott.
Kinyújtottam a kezemet, és megsimogattam az arcát.
Borostájának puha sörtéi sercegtek a tenyeremben.
– Nem akarnám, hogy meghalj – suttogtam, és
hátrasimítottam Jamie hajának egy tincsét a füle mögé.
Ekkor egymásra mosolyogtunk, de bármi egyéb
mondanivalónk volt is, azt az egyik ló hangos nyihogása
szakította félbe, amit lódobogás követett. Megzavartuk a
jószágok reggelijét.
Leengedtem a kezem, és Jamie lehajolt, hogy felvegye a
kabátját, amit félig betemetett a szalma. Nem vesztette el az
eszméletét, amikor lehajolt, de láttam, hogy megrándult az arca,
ahogy a vér hirtelen a fejébe tódult.
– Nagyon sokat ittál múlt éjjel? – kérdeztem, felismervén a
tüneteket.
Felegyenesedett, és némi derűvel a hangjában felmordult.
– Igen, literszámra – felelte szánakozva. – Ennyire látszik?
Egy nálam sokkal kevesebb gyakorlattal rendelkező személy
is ki tudta volna szúrni legalább fél mérföldről Jamie állapotát.
Korábbi illuminált állapotának könnyebben felismerhető jeleit
nem számítva is úgy bűzlött, mint egy szeszfőzde.
– A jelek szerint ez mégsem volt rossz hatással a kártyás
tehetségedre jegyeztem meg tapintatosan. – Vagy Phillip Wylie is
hasonló állapotban volt?
Jamie ezen láthatóan meglepődött, és kicsit meg is sértődött.
– Ugye nem képzeled, hogy leiszom magam, miközben a te
gyűrűid forognak kockán? Nem, ez utána történt. MacDonald
fogott egy üveg pezsgőt meg egy másik üveg whiskyt, és
ragaszkodott hozzá, hogy rendesen megünnepeljük a
győzelmünket.
– MacDonald? Donald MacDonald? Vele játszottál?
– Igen, mi ketten álltunk ki Wylie és Stanhope ellen. –
Megrázta a kabátját, mire szalmaszálak szálltak szerteszét. –
Nem tudnám megmondani, miféle katona volt, de ügyes kézzel
bánik a kártyával, az biztos.
Az „ügyes kezek” említésére eszembe jutott valami, azt
mondta, odajön a szobám ajtajához, de azt nem mondta, hogy
be is jött volna. Lehet, hogy tényleg bejött, csak annyira sokat
ivott és vágyakozott már utánam, hogy nem is emlékszik rá?
Lehetséges volna, hogy a vágytól fűtött lovakról szőtt álmaimtól
kábán csak elképzeltem az egészet? Biztos nem, gondoltam, de
leráztam magamról az emlék keltette homályos nyugtalanság
érzését, hogy megjegyzésének egy másik szavára reagálhassak.
– Azt mondtad, nyertetek. – Abban a feszült pillanatban csak
az tűnt fontosnak, hogy megtartotta a gyűrűimet, de később
eszembe jutott, hogy az csak a tét volt, amit föltett. – Mit nyertél
Phillip Wylie-tól? – kérdeztem nevetve. – A hímzett
kabátgombjait vagy az ezüst cipőcsatját?
Furcsa arckifejezést öltött, amikor rám nézett.
– Nos, nem – mondta. – Elnyertem tőle a lovát.

A vállam köré terítette a kabátját, átkarolta a derekamat, és

végigvezetett az istálló folyosóján, a bokszok sorai között.
Joshua már bejött csendben a másik ajtón át, és az istálló
túlsó végében dolgozott, a duplaszárnyú ajtón beáramló fényben,
csak a körvonalai látszottak, amint villával szénát dobált be az
utolsó bokszba. Ahogy odaértünk hozzá, ránk pillantott, és
üdvözlésképpen biccentett, gondosan ügyelve arra, hogy
arckifejezése közömbös maradjon, amint meglátott minket
másnaposan, mezítláb és szalmával borítva. Még egy vak úrnő
vezette háztartásban is egy rabszolga mindig tudta, mit nem
szabad észrevennie.
Lesütötte a pillantását, hisz nem az ő dolga volt, mit
keresünk itt, de ezzel mindent el is árult. Majdnem olyan
fáradtnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magam, szempilláit
ólmos súly húzta le, szeme véreres volt.
– Hogy van? – kérdezte Jamie, a boksz felé biccentve állával.
Josh felélénkült kicsit Jamie érdeklődésére, és letette a
vasvilláját.
– Ó, gyönyörű jószág – felelte elégedetten. – Gyönyörű
jószág ez a Mr. Wylie Lucasa.
– Valóban az – értett egyet Jamie. – De most már az enyém.
– Micsoda? – meresztette Josh tátott szájjal a szemét Jamie-
re.
– Az enyém. – Jamie odalépett a boksz korlátjához, és
kinyújtotta a kezét, hogy megvakarja a hatalmas mén fülét, aki
éppen szénát ropogtatott buzgón.
– Seas – búgta a ló fülébe. – Ciamar a tha thu, a ghille
[36]
mhoir?
Követtem Jamie-t, a karja fölött a lóra pillantottam, aki egy
pillanatra felemelte a fejét, szelíd pillantásra méltatott minket,
felhorkant, fátyolszerű sörényét félredobta az arcából, és újra
elmélyült reggelije fogyasztásában.
– Páratlan teremtés, igaz? – Jamie Lucast csodálta,
miközben elrévedve spekulált valamin.
– Igen, az, de… – Csodálatomat nem kevés aggodalom
árnyékolta be. Ha Jamie azt vette a fejébe, hogy a büszkeségén
esett sérelmet Wylie büszkeségének megcsorbítása árán bosszulja
meg, akkor páratlan sikert aratott. Wylie valóban feldühített, de
mégsem tudtam ellenérzés nélkül arra gondolni, hogy érezhette
magát káprázatos fríz lova elvesztése kapcsán.
– De mi, Sassenach?
 – Hát, csak… – Kínlódva kerestem a szavakat. Az adott
körülmények között aligha mondhattam, hogy sajnálom Phillip
Wylie-t. – Csak… Még is, mihez akarsz kezdeni vele?
Még én is láttam, hogy Lucas teljességgel alkalmatlan a
Frasers Ridge-béli életre. A gondolat, hogy szántásra használjuk,
vagy kocsi elé fogjuk valahogy szentségtörésnek tűnt, mert bár
feltételeztem, hogy Jamie használhatná őt kizárólag lovaglásra…
Kétkedve összevontam a szemöldökömet, és már láttam magam
előtt a mocsaras mélyedéseket és sziklás ösvényeket, s hogy
milyen veszélyek leselkednének azokra a szépen kidolgozott
lábakra, felsértenék azokat a fényes patákat, és ahogy a lelógó
ágak és az aljnövényzet beleakadna a ló sörényébe és farkába.
Gideon, az Emberevő ezerszer inkább való volt az ilyen durva
környezetbe.
– Ó, nem szándékozom megtartani – biztosított Jamie. A
lóra nézeti, és sajnálkozva felsóhajtott. – Bár szívem szerint azt
tenném, de igazad van, nem való a Ridge-re. Nem, el kívánom
adni.
– Akkor jó. – Megkönnyebbültem a válasza hallatán. Wylie
bizonyára visszavásárolná Lucast, kerüljön bármibe.
Megnyugtató volt ez a gondolái. És tudnánk hová tenni a pénzt,
az is biztos.
Joshua kiment az istállóból, amíg mi beszélgettünk. De most
újra meg jelent az ajtóban, egy zaboszsákkal a vállán. Korábbi
nyúzottsága azonban eltűnt, és bár szemei még mindig véreresek
voltak, de éber volt, sőt kissé riadt is.
– Mrs. Claire! – szólalt meg. – Bocsásson meg, asszonyom,
de most találkoztam Teresával a pajtánál, és azt mondja, valami
nincs rendjén Bettyvel. Gondoltam, tudni akarja.
 50

Vér a padláson
A padlásszoba úgy nézett ki, mint egy gyilkosság helyszíne,
mégpedig egy brutális gyilkosságé. Betty a padlón szenvedett,
felborult ágya mellett, térdét felhúzta, összezárt ökleit a hasára
szorította, hálóinge összegyűrődött, és teljesen átitatta a vér.
Fentiman ott guggolt mellette a padlón. Bár eltörpült a
nagydarab szolgáló mellett, mégis küszködött a lány görcsbe
rándult testével, hiábavalóan, miközben maga is majdnem olyan
mocskos lett, mint Betty.
Már teljesen megvirradt, és a napfény káprázatos vékony
pászmákban világította meg a káosz egy-egy darabkáját, míg a
felfordulás többi részét félhomályban hagyta. Az ágyakat
félrelökték és felborogatták, az ágynemű egymás hegyén-hátán,
használt cipők és ruhadarabok hevertek szenedét a padlón, mint
a szemét, a friss vérfoltok között.
Oda akartam szaladni Bettyhez, de mielőtt odaértem volna,
a lányból mélyről feltörő, hörgő köhögés szakadt ki, és még több
vér bugyogott elő a szájából és az orrából. Előregörnyedt, aztán
hátrafeszítette a hátát, majd újra előrehajolt… Aztán elernyedt a
teste.
Térdre ereszkedtem mellé, bár egy pillantással felmértem,
hogy a mozdulatlanságból, amibe ernyedt tagjai dermedtek,
nincs remény visszatérésre. Felemeltem a fejét, és a nyakához
nyomtam az ujjaimat. Szeme fennakadt, csak a fehér rész
látszott. Nem lélegzett, és nyirkos nyakán sem érződött a
pulzusa.
A helyiségben szétfolyt vérből ítélve úgy gondoltam, nem sok
maradhatott a testében. Ajka elkékült, bőre hamuszürkévé vált.
Fentiman mögötte térdelt, sápadtan, parókáját levetve. Vékony
karjával még mindig a lány vaskos derekát szorította, annak
ernyedt testét emelte fel félig a padlóról.
Fentiman hálóruhát viselt, ami alá sietve kék szatén
bricsesznadrágot rángatott magára. A levegő vértől, epétől és
ürüléktől bűzlött, és az orvos ezekkel minddel össze is volt kenve.
Felnézett rám, bár tágra nyílt és m kenettől üres tekintetében
nem látszott, hogy felismert volna.
– Doktor Fentiman – szólaltam meg halkan. A padlásra az a
fajta tökéletes csend szállt, ami gyakori jelenség az élet
elmúltával, és szentségtörésnek érződött megtörni azt.
Pislantott, és a szája megmozdult, de láthatólag nem tudta,
mit is mondjon. Nem mozdult, pedig nadrágja térde már átázott
a padlón terjedő vértócsától. A vállára tettem a kezem.
Madárcsontú volt, de merev és dacos. Tudtam, mit érez. Szörnyű
dolog elveszíteni egy beteget, akién küzdött az ember. Minden
orvos ismeri ezt az érzést.
– Maga megtett mindent – mondtam együttérzéssel, és
megszorítottam a vállát. – Nem az ön hibája. – Nem számít, mi
történt köztünk tegnap, kollégák voltunk, és tartoztam neki
azzal, hogy feloldozzam, amennyire arra lehetőségem volt.
Megnyalta kiszáradt ajkát és bólintott, majd lehajolt, hogy
óvatosan lefektesse a holttestet. Egy fénypászma megérintette
feje tetejét, keresztül sütött rövidre vágott, ritkuló és őszülő
haján, amitől koponyája vékonynak és törékenynek látszott.
Egyszerre az egész ember gyámoltalannak tűnt, és tiltakozás
nélkül hagyta, hogy felsegítsem.
Valaki halkan felmordult, és odafordultam, továbbra is fogva
doktor Fentiman karját. Egy csapat női rabszolga kuporgott a
szoba egyik félhomályos sarkában komor arccal, s sötét kezük
idegesen remegett hálóingjük világos anyaga felett. Férfihangok
hallatszódtak odakintről a lépcsőről, ideges, elfojtott hangok.
Hallottam Jamie-t, amint hangját lehalkítva, nyugodtan
magyaráz.
– Te vagy az, Gussie? – szólítottam meg a sarokban ülő
nőket az első néven, ami eszembe jutott.
A rabszolgák még összebújtak egy pillanatra, majd
kelletlenül elhúzódtak egymástól, és Gussie kilépett közülük.
Jelentéktelen, világosbarna bőrű jamaicai lány volt, hatalmas,
kék kalikószövet turbánban.
 – Igen, asszonyom. – Szorosan rajtam tartotta a szemét,
hogy véletlenül se kelljen a padlón fekvő merev testre néznie.
– Lekísérem a földszintre doktor Fentimant. Felküldök pár
férfit, hogy… gondoskodjanak Bettyről. Ezt… – Apró mozdulatot
tettem a padlót borító mocsokra, mire a lány bólintott, mert bár
még mindig sokkhatás alatt volt, örült, hogy csinálhat valamit.
– Igen, asszonyom. Megcsináljuk gyorsan. – Tétovázva
körbepillantott a szobán, majd visszanézett rám. – Asszonyom!
– Igen?
– Valakinek szólnia kell annak a Phaedre nevű lánynak,
hogy mi történt Bettyvel. Megmondja neki, kérem?
Megdöbbenve néztem körül és jöttem rá, hogy Phaedre nincs
a sarokban kuporgó rabszolgák között. Hát persze, Jocasta
szobalányaként a földszinten alszik, úrnője közelében, még
annak nászéjszakáján is.
– Igen – feleltem bizonytalanul. – Persze, de…
– Ez a Betty annak a lánynak az édesanyja – tette hozzá
Gussie, látva az ellenségemet. Nyelt egyet, meleg barna szemei
könnyben úsztak. – Valaki… Mehetek én, asszonyom?
Elmondhatom neki?
– Igen, kérlek – feleltem, s egy lépést hátrálva intettem neki,
hogy menjen. Lábujjhegyen eltipegett a holttest mellett, majd az
ajtóhoz szaladt, kemény talpa halkan dobogott a padlón.
Doktor Fentiman kezdett magához térni a sokkból.
Elhúzódott tőlem, és lehajolt, tétován tapogatózott a padlón.
Láttam, hogy orvosi felszerelése szétszóródott a küzdelemben.
Palackok és eszközök szóródtak szét a padlón, összetört fém- és
üvegdarabkák között.
Mielőtt azonban összeszedhette volna a holmiját, kisebb
tülekedés támadt a lépcsőn, és Duncan lépett be a szobába,
Jamie-vel a sarkában. Némi érdeklődéssel vettem észre, hogy
Duncan még mindig az esküvői ruháját viseli, bár zakója és
mellénye már nem volt rajta. Vajon lefeküdt egyáltalán aludni?
Odabiccentett nekem, de azonnal Bettyre pillantott, aki
elterült a padlón, s kinek véres, gyűrött hálóinge beborította
széles, ellaposodott combjait. Egyik melle kibuggyant az
elszakadt hálóingből, súlyosan és petyhüdten lógott, mint egy
félig töltött ételes zacskó. Duncan pislantott néhányszor, aztán
kézfejével megtörölte a bajuszát, és láthatóan nagyot sóhajtott.
Lehajolt, kihúzott egy pokrócot a káoszból, és óvatosan Bettyre
terítette.
– Segíts nekem, Mac Dubh! – kérte Jamie-t.
Látva, hogy barátja mire készül, Jamie letérdelt, és karjába
vette a halott nőt. Duncan felállt, és a sarokban álló nők felé
fordult.
– Egyet se aggódjanak – mondta halkan. – Gondoskodom
róla, hogy tisztességgel ellássák. – Szokatlanul tekintélyt
parancsoló volt a hangja, és rájöttem, hogy szerény
alaptermészete ellenére Duncan elfogadta a tényt, hogy most
már ő a ház ura.
A két férfi távozott terhével, és hallottam, hogy doktor
Fentiman nagyot sóhajt. Mintha az egész padlás vele sóhajtott
volna. A levegő még mindig nehéz volt a szagoktól és a gyásztól,
de az erőszakos halál okozta sokk már kezdett szertefoszlani.
– Hagyja! – mondtam Fentimannek, amikor láttam, hogy
megint lehajol, hogy felvegyen egy földön heverő üvegcsét. – Az
asszonyok majd elintézik. – Válaszra sem várva határozottan
karon fogtam, és kivonultam vele az ajtón, majd le a lépcsőn.
A vendégek felébredtek. Edényzörgést hallottam az
ebédlőből, és megéreztem a sülő kolbászok illatát. Ebben az
állapotban nem vihettem őt keresztül nyilvános helyiségeken, és
lefeküdni sem mehetett így. Minden bizonnyal többekkel
osztozott egy szobán, akik közül még bármelyik ágyban lehetett.
Jobb ötlet híján kivittem a szabadba, de még előtte felkaptam az
egyik szolgáló köpenyét a fogasról, és a vállára terítettem.
Szóval Betty Phaedre édesanyja. Legalábbis az volt. Nem
ismertem jól Bettyt, de Phaedre-t igen, és elszorult a torkom, ha
rágondoltam. Műm azonban semmit sem tudtam tenni érte, de
talán a doktoron tudok se gíteni.
A döbbenettől némán, engedelmesen követett, ahogy a pázsit
melletti kis ösvényen vezettem, ahol Hector Cameron tiszafákkal
körbeültetett fehér mauzóleuma eltakart minket a többiek szeme
elől. Volt egy kőpad, félig megbújva egy szomorúfűz alatt. Nem
tartottam valószínűnek, hogy bárkit is ott találnánk e kora
reggeli órán.
Nem is volt ott senki, bár két, borkőtől pirosló talpas
borospohár állt a padon, az elmúlt éjszaka dorbézolásának
magányos emlékeként. Átfutott az agyamon, hogy valakik biztos
itt tartottak romantikus együttlétet, amiről a saját éjszakai
látogatóm jutott eszembe. A fenébe is, még mindig nem tudom
biztosan, kié volt az a kéz!
A borospoharakkal együtt félretoltam e kínzó kérdés
gondolatát is, leültem, és intettem doktor Fentimannek, hogy
csatlakozzon. Hűvös volt, de a napnak ebben a szakában
tökéletesen idesütött a nap, és sugarai kellemesen
megmelengették az arcomat. A doktornak jót tett a friss levegő. A
szín apránként visszatért az arcába, és az orra újra felvette
normális rózsaszínű árnyalatát.
– Jobban érzi magát?
A doktor bólintott, és keskeny vállára húzta a köpenyt.
– Igen, köszönöm önnek, Mrs. Fraser.
– Micsoda döbbenet, igaz? – kérdeztem, annyira az
együttérző kolléga hangján, amennyire csak tudtam.
Fentiman lehunyta a szemét, és röviden megcsóválta a fejét.
– Döbbenet… Igen, nagyon megdöbbentő – hebegte. –
Sosem hittem volna, hogy… – Elhallgatott, és egy pillanatig
csendben ültünk. Ki kell beszélnie magából, de a legjobb, ha ezt
nem siettetem.
– Szép volt öntől, hogy olyan gyorsan odaért – szólaltam
meg egy idő utlán. – Látom, az ágyból ugrasztották ki. Akkor
ezek szerint hirtelen rosszabbul lett?
– Igen. Megesküdtem volna, hogy jobban volt tegnap este,
miután eret vágtam rajta. – Két kezével megdörzsölte az arcát,
majd felemelte a fejét, és véreres szemekkel rám nézett. – A
komornyik nem sokkal hajnal előtt ébresztett, és Betty újfent
gyomorgörcsökre panaszkodott. Újra eret vágtam rajta, aztán
bélmosást végeztem, de mindhiába.
– Bélmosást? – kérdeztem vissza. A bélmosás beöntést
jelentett, ez a kor kedvelt gyógymódja volt. Az ehhez alkalmazott
anyagok egy része viszonylag ártalmatlan volt, mások viszont
határozottan maró hatásúak voltak.
– Nikotiánakivonatot használtam – magyarázta –, amiről
azt találtam, hogy a legtöbb gyomorrontásos esetben kiváló
eredményt nyújt.
Közömbösen hümmögtem valamit válaszul. A nikotiána a
dohányt jelentette. Feltételezem, hogy a végbélen keresztül
beadott erős dohánykivonat valószínűleg azonnal kihajtja az
emberből a bélférgeket, de nem hiszem, hogy bármit is
használna emésztési zavar ellen. Ezzel együtt nem Is okozna
senkinél ilyen borzalmas vérzést.
– Rendkívül erős volt a vérzés – mondtam, és könyökömet a
térdemre támasztva, államat a tenyerembe hajtottam. – Nem
hiszem, hogy valaha is láttam volna ilyet. – Ez igaz volt.
Kíváncsivá tett az eset, többféle lehetőséget is fontolóra vettem,
de egyik diagnózis sem illett igazán az esetre.
– Én sem. – Doktor Fentiman beesett arcán piros foltok
jelentek meg. – Ha… ha sejtettem volna…
Odahajoltam hozzá, és vigasztalóan a karjára tettem a
kezemet.
– Biztos vagyok benne, hogy maga megtett minden
emberileg elvárhatót – mondtam. – Egyáltalán nem folyt vér a
szájából, amikor tegnap este utoljára látta, igaz?
Megrázta a fejét, és még jobban a válla közé húzta a nyakát.
– Nem, de én mégis magamat hibáztatom, igazán.
– Ezzel mindenki így van – feleltem szomorúan. – Az
embert nem hagyja nyugodni az érzés, hogy tehetett volna még
valamit.
Kihallotta hangomból érzelmeim mélységét, és meglepetten
felém fordult. Feszült tartása enyhült valamelyest, és a vörös szín
is halványulni látszott az arcán.
– Ön… Figyelemre méltóan együttérző velem, Mrs. Fraser.
Rámosolyogtam, de nem mondtam semmit. Lehet, hogy egy
sarlatán, egy tudatlan és arrogáns alak, aki ráadásul még iszákos
is, de amikor hívták, azonnal ugrott, és képességeihez mérten
mindent megtett a betegéért. Az én szememben ezzel orvossá
vált, aki együttérzést érdemel.
Egy másodperc múlva a kezemre tette a kezét. Némán
ültünk, figyeltük, ahogy tovafut a folyó, sötétbarnán és iszaptól
zavarosan. Hideg volt alattam a kőpad, és a reggeli széltől folyton
az ingem alá kívánkozott a jéghideg ujjam, de túlságosan is el
voltam foglalva mással ahhoz, hogy odafigyeljek ilyen apró
kellemetlenségekre. Éreztem a száradó vér szagát a doktor
ruháján, és újra magam előtt láttam a padlásbéli jelenetet. Mi a
fene vitte el ezt a nőt?
Óvatosan nógattam Fentimant, tapintatosan kérdezgettem,
hogy kihúzzak belőle minden részletet, amit tudott, de semmi
nem szolgált segítségemül. Alaphelyzetben sem volt
különösebben jó megfigyelő, ráadásul nagyon korán volt még, és
sötét volt a padláson. A nyelve azonban megeredt, ahogy
fokozatosan felülkerekedett azon az érzésen, hogy kudarcot
vallott, ami oly gyakori velejárója az orvosi gyakorlatnak.
– Remélem, hogy Mrs. Cameron – akarom mondani Mrs.
Innes – nem fogja úgy érezni, hogy elárultam őt a
vendéglátásáért cserébe – mondta feszengve.
Ez meglehetősen furcsa meglátásnak tűnt. Másrészt viszont
Betty valóban Jocasta tulajdona volt. A személyes kudarc
lehetőségét félretéve, gondolom, dr. Fentiman annak a
lehetőségét is számba vette, hogy Jocasta a szemére vetheti, hogy
nem akadályozta meg Betty halálát, és talán kártérítést is követel
majd.
– Szerintem ő is rá fog jönni, hogy maga megtett mindent,
amit tudott – feleltem megnyugtatóan. – Ha akarja, én is
megmondom neki.
– Drága hölgyem! – szorította meg hálásan a kezemet dr.
Fentiman. – Maga olyan kedves, mint amilyen csinos!
– Gondolja, doktor? – szólalt meg egy hűvös férfihang a
hátam mögött, mire összerezzentem, és kiejtettem a kezemből
dr. Fentiman kezét, mintha az nagyfeszültségű vezeték lett
volna. Hátrakaptam a fejemet, és megláttam Phillip Wylie-t, aki
egy fűzfa törzsének dőlt, elképesztően gúnyos arckifejezéssel az
arcán.
– A „kedves” nem egészen az a szó, ami egyből az eszembe
jutna róla, azt kell, hogy mondjam. A „buja” már inkább. A
„ledér” is, feltétlenül. De a „csinos”… Hát, ahogy gondolja.
Olyan arcátlanul mért végig, amit teljességgel
elfogadhatatlannak találtam volna – ha nem jutott volna
eszembe hirtelen, hogy doktor Fentimannel kéz a kézben ültünk,
igencsak lezser és kompromittáló ruházatban, tekintve, hogy
még mindketten az éjszakai öltözékünket viseltük.
Felálltam, és méltóságteljesen beburkoltam magam a
köntösömmel. Pillantását a melleimre függesztette. Vajon tud
valamit? – tűnődtem.
Összefontam a karomat a mellem alatt, és dacosan
megemeltem kebleimet.
– Ön megfeledkezik magáról, Mr. Wylie! – mondtam olyan
hűvösen, ahogy csak tudtam.
– Megfeledkezem magamról? És ön nem felejtett el valamit,
Mrs. Fraser? Például a ruháját? Nem találja egy szemernyit
hidegnek az időt ilyen öltözékben? Vagy a jó doktor ölelése
kellőképpen felmelegítette?
Doktor Fentiman, aki Wylie felbukkanásán ugyanúgy
megdöbbent, ahogy én, talpra ugrott, és elébem állt.
– Mit képzel magáról, uram?! Hogy merészel ilyen hangon
beszélni egy hölggyel, és ilyen gyalázatos feltételezéseket
megfogalmazni? Ha nálam lenne a pisztolyom, azon nyomban
párbajra hívnám önt, esküszöm!
Wylie eddig nyíltan engem bámult. Fentiman szavaira a
doktor felé fordította a pillantását, és meglátta annak vérfoltos
lábát és nadrágját. Önteltségébe erre bizonytalanság vegyült.
– Én… Valami történt, uram?
– Ahhoz önnek semmi köze, afelől biztosíthatom! –
Fentiman felfújta magát, mint egy harci kakas, és kihúzta
magát. Fenséges mozdulattal odanyújtotta a karját, hogy
karoljak belé. – jöjjön, Mrs. Fraser! Nem kell, hogy e kölyök
sértegetését hallgassa. – Vörös szemekkel Wylie-ra meredt. –
Engedje meg, hogy visszakísérjem a férjéhez.
 A „kölyök” szó hallatán Wylie arckifejezése azonnal
megváltozott, arca ronda, vörös árnyalatot öltött. Ilyen korán
reggel még nem volt sem kifestve, sem bepúderezve, és dühtől
vöröslő, világos arcbőre olyan volt, mintha kiütéses lett volna.
Észrevehetően fel is puffadt, mint egy feldühödött béka.
Hirtelen nevethetnékem támadt, de bölcsen uralkodtam
magamon. Az ajkamba haraptam inkább, és elfogadtam az
orvos felém nyújtott karját. Fentiman nagyjából a vállamig ért,
de csupasz talpán sarkon fordult, és egy dandártábornok
méltóságával elvonult, velem az oldalán.
Ahogy a vállam mögött visszanéztem, láttam, hogy Wylie
még mindig a fűzfa alatt áll, és minket néz. Felemeltem a kezem,
és könnyedén búcsút intettem neki. A fény megcsillant
aranygyűrűmön, és láttam, hogy testtartása tovább feszül.
– Remélem, nem késsük le a reggelit – mondta vidáman
doktor Fentiman. – Azt hiszem, igencsak visszatért az étvágyam.
 51

Gyanú
Az első vendégek reggeli után távoztak. Jocasta és Duncan
együtt álltak a teraszon, tökéletes boldog ifjú párként, onnan
intettek búcsút mindenkinek, mialatt a szekerek és lovas kocsik
lassan végighaladtak a kocsifeljárón. Akik a folyón jöttek, a
mólón várakoztak, a nők még gyorsan megosztottak egymással
egy-egy utolsó ételreceptet és pletykát, az urak pedig pipára
gyújtottak és vakaróztak, miután megszabadultak kényelmetlen
ünneplőiktől és parókáiktól. Szolgáik, akik határozottan
elnyűttnek látszottak, tátott szájjal és kivörösödött szemmel ültek
a csomagok kötegein.
– Fáradtnak tűnsz, anya. – Bree maga is igencsak fáradtnak
tűnt, Rogerrel mindketten fent voltak egész éjszaka. Enyhe
kámforszag csapta meg az orromat a ruhájából.
– Ötletem sincs, miért – feleltem, elfojtva egy ásítást. –
Hogy van Jemmy ma reggel?
– Szipog – felelte –, de nincs láza.
Bólintottam, mechanikusan hallgattam szavait, majd
elmentünk, hogy megvizsgáljam Jemmyt, akinek folyt az orra
ugyan, de vidám volt és izgága. Mindannyian a kimerültség
enyhe kábulatában voltuk. Ez az állapot arra az időeltolódás
okozta fáradtságra emlékeztetett leginkább, amit akkor éreztem,
amikor Amerikából repültem Angliába. Jet lagnek hívják ezt a
különös érzést, amikor az ember bár éber és tudatánál van, még
sincs szilárdan rögzítve a saját testébe.
A Gussie nevű lány vigyázott Jemmyre. Ő is olyan sápadt
volt és véreres szemű, mint mindenki más River Runban, de azt
hiszem, hogy a belőle áradó tompa szenvedést nem a
másnaposság, hanem az érzelmi kimerültség okozta. Minden
rabszolgát megviselt Betty halála. A lakodalom utáni takarítás
munkáit borongós arccal, szinte néma csendben végezték.
– Jól érzed magad? – kérdeztem tőle, amikor befejeztem a
Jemmy fülébe és torkába való kukucskálást.
Gussie erre megriadt, és összezavarodott. Szerintem lehet,
hogy még senki nem kérdezte ezt meg tőle.
– Ó! Ó, igen, asszonyom. Természetesen. – Két kézzel
lesimította a kő tényét, láthatóan ideges lett, ahogy méregettem.
– Jól van. Akkor megyek, és ránézek Phaedre-re.
Miután visszamentem a házba doktor Fentimannel,
Ulyssesre bíztam, hogy etesse meg és szedje rendbe. Utána
egyből elmentem, hogy megkeressem Phaedre-t, és csak annyi
időre álltam meg, hogy megmosakodjak és átöltözzek, mert nem
akartam úgy megjelenni előtte, hogy látványosan össze vagyok
kenve az anyja vérével.
Ulysses kamrájában találtam rá, ahol bénultan és döbbenten
ült egy kisszéken, ahová Ulysses ültette ezüstöt pucolni. Keze
ügyében egy nagy pohár konyak állt, érintetlenül. Egy másik
rabszolga, Teresa volt mellette. Jöttömre apró, megkönnyebbült
sóhaj hagyta el a száját, és odajött hozzám, hogy üdvözöljön.
– Nincs valami jól – súgta a fülembe Teresa, majd
megcsóválta a fejét, és aggódva hátranézett a lányra. – Egy szót
sem szólt, egy könnycseppet sem ejtett.
Phaedre gyönyörű arcát mintha gyümölcsfából faragták
volna. Általában finom fahéjszínű volt, de most sápadt, fásbarna
színű, és pillantását a kamra ajtónyílásán át a csupasz falra
függesztette.
A vállára tettem a kezemet. Teste meleg volt, de olyan
mozdulatlan, mintha egy napsütötte kőszobor lett volna.
– Sajnálom – mondtam halkan. – Nagyon sajnálom. Doktor
Fentiman volt mellette, és megtett mindent, amit tudott. – Ez
igaz is volt. Nem lett volna értelme megosztani vele Fentiman
képességeiről alkotott véleményemet, ennek most már amúgy
sem lett volna semmi jelentősége.
Nem jött válasz. Phaedre lélegzett, láttam, hogy keblei alig
érzékelhetően megemelkednek és lesüllyednek, de ez volt
minden.
Az alsó ajkamba haraptam, és próbáltam kitalálni valamit,
ami esetleg vigaszt nyújthat. Talán Jocasta? Vajon Jocasta tudott
már egyáltalán Betty haláláról? Duncan természetesen tudott, de
talán úgy döntött, hogy nem mondja el neki mindaddig, amíg a
vendégek itt vannak.
– A pap – szólaltam meg, ahogy eszembe ötlött a lehetőség.
– Szeretnéd, hogy LeClerc atya megáldja édesanyád holttestét? –
Azt gondoltam, hogy már túl késő van feladni az utolsó kenetet,
feltéve, hogy Phaedre tudja egyáltalán, hogy mi az, de abban
biztos voltam, hogy a pap bizonyára szívesen nyújtana lelki
támaszt, ha tud. Még nem utazott el, láttam az ebédlőben, ahol
egy tányér sertéssültet tolt be éppen sült tojással és máriással.
Apró remegés futott át a lány vállán a kezem alatt. A merev,
gyönyörű arc homályos szemekkel felém fordult.
– Mi haszna lenne? – suttogta.
– Hát… nos… – Elvörösödtem, magamban válasz után
kutattam, de Phaedre már elfordult, és az asztal egy foltját
bámulta. Végül egy kis adag ópiátot adtam neki – mely tettben
rejlő iróniával szándékosan nem foglalkoztam –, és
megmondtam Teresának, hogy fektesse abba az ágyba, ahol
Phaedre egyébként is aludni szokott, a Jocasta szalonja melletti
öltözőben.
Benyitottam az öltözőbe, hogy lássam, hogy van Phaedre. A
kis szoba egy ablaktalan, sötét helyiség volt, keményítő, égett haj
és Jocasta kölnivizének halvány virágillatát lehetett itt érezni.
Egy hatalmas ruhásszekrény és a hozzáillő fehérneműs szekrény
állt a szoba egyik oldalán, egy öltözőasztal a másikon. Egy
paraván kerítette el az egyik túlsó sarkot, ami mögött Phaedre
keskeny ágya volt.
Hallottam, hogy lélegzik, lassan és mélyen, ami
megnyugtató volt. Csendben végigmentem a sötét szobán, és
arrébb húztam egy kicsit a paravánt. A lány a fal felé fordulva az
oldalán feküdt, magzatpózban.
Bree bejött utánam az öltözőbe, átnézett a vállam fölött, s
éreztem meleg leheletét a fülemen. Apró biccentéssel jeleztem,
hogy minden rendben van, és helyre húztam a paravánt.
A budoár ajtajában Brianna megtorpant. Váratlanul felém
fordult, átkarolt, és szenvedélyesen magához ölelt. A túlsó,
világos szobában Jemmy felsírt, mert hiányzott neki az
anyukája.
– Anya! Aaa! A-nya!

Gondoltam, jobb lenne, ha ennék valamit, de a padlás

szagaival és a kölnivíz illatával az orrüregem hátsó felében nem
volt étvágyam. Néhány vendég még mindig az ebédlőben időzött.
Jocasta bizalmas barátai voltak, akik még maradnak egy-két
napig. Odabiccentettem nekik, és rájuk mosolyogtam, ahogy
elmentem az ebédlő előtt, de figyelmen kívül hagytam
meghívásukat, hogy csatlakozzak hozzájuk, és inkább felmentem
a lépcsőn a második emeletre.
A hálószoba üres volt, a matracokról lehúzták az ágyneműt,
az ablakokat pedig kinyitották, hogy ki szellőztessék a szobát.
Kitakarították a kandallót is, és a szoba hideg volt, de jólesően
csendes.
A köpenyem még mindig a szekrényben lógott. Lefeküdtem a
csupasz matracra, magamra terítettem a köpenyemet, és
azonnal elaludtam.

Farkaséhesen ébredtem, naplemente előtt, a biztató és

nyugtalanító érzések különleges keverékével.
Azonnal megértettem, mit éreztem biztatónak: a vér szagát
és a virágok illatát a borotválkozószappan és a testmeleg vászon
illata váltotta föl, az ablakon beáramló halvány aranyszínű
fénysugár pedig a mellettem lévő párnára esett, ahol hosszú,
vörösesarany hajszál csillant meg a mélyedésben, amit valakinek
a feje hagyott a párnán. Jamie megkeresett, és lefeküdt mellém
aludni.
Mintha csak a gondolataimmal keltettem volna életre, az
ajtó kinyílt, és Jamie nézett be rajta mosolyogva.
Megborotválkozott, megfésülködött, tiszta ruhát húzott. Még a
tekintete is tiszta volt, s úgy tűnt, a múlt éjszaka minden nyomát
eltüntette magáról, egyedül az arckifejezése volt árulkodó,
amikor rám nézett. Mosdatlanul és torzonborzan erős ellentétét
nyújtottam Jamie csinosságának, de gyengéd pillantása
megmelengetett, a szoba hideg levegője ellenére.
– Végre felébredtél. Jól aludtál, Sassenach?
– Mint egy hulla – vágtam rá, és egy kis émelygést éreztem,
ahogy ezt kimondtam.
Jamie meglátta ezt az arcomon, és azonnal leült mellém az
ágyra.
– Mi az? Gonosz álmot láttál, Sassenach?
– Nem egészen – teleltem lassan. Valójában nem is
emlékeztem, hogy álmodtam-e egyáltalán valamit. Agyam
azonban, úgy tűnt, az öntudatlanság árnyékában továbbra is
ügyködött, jegyzetelt, és levonta a következtetéseket. A „hulla”
szó hallatán elém tárta munkája eredményét, ami
nyugtalanságom magyarázatául szolgált, amivel felébredtem.
– A nőt, Bettyt… Eltemették már?
– Nem. Megmosdatták a holttestét, és berakták egy fészerbe,
de Jocasta várni akar a temetéssel reggelig, hogy ne zaklassa fel
a vendégeit. Néhányan maradnak még egy éjszakát. –
Összevonta a szemöldökét, és úgy figyelt engem. – Miért?
Megdörzsöltem az arcomat, nem is annyira azért, hogy
felébredjek, mint inkább hogy összeszedjem a gondolataimat.
– Valami nem stimmel. A lány halálával, úgy értem.
– Nem stimmel… Hogy érted? – Jamie felvonta egyik
szemöldökét. Félelmetes módja volt a halálnak az övé, az egyszer
biztos, de nem erre gondolsz, igaz?
– Nem. – Hideg volt a kezem. Öntudatlanul Jamie keze
után nyúltam, aki markába vette és meleggel burkolta be
ujjaimat. – Úgy értem, nem hiszem, hogy természetes halált
halt. Szerintem valaki megölte.
Ahogy így mindezt kiböktem, a szavak hidegen és élesen
feszültek közöttünk.
Jamie összevonta a szemöldökét, és elgondolkozva
csücsörített a szájával. Észrevettem azonban, hogy nem vetette el
egyből az ötletet, ami megerősítette meggyőződésemet.
– De ki? – kérdezte végül. – És biztos vagy benne,
Sassenach?
– Fogalmam sincs. És nem lehetek benne teljesen biztos –
ismertem he. – Csak… – folytattam habozva, mire Jamie
bátorítóan, finoman megszorította az egyik kezemet. Megráztam
a fejem. – Nagyon régóta vagyok ápolónő, doktor, orvos,
gyógyító, Jamie. Rettentő sok embert láttam meghalni, a
legkülönfélébb dolgoktól. Nem tudom igazán szavakba önteni,
hogy mi folyik itt, de most, hogy aludtam rá egyet, azt hiszem,
egyszerűen tudom, hogy valami nem stimmel – fejeztem be
sután.
A fények halványultak. Árnyak ereszkedtek alá a szoba
sarkaiból, s én megragadtam Jamie két kezét, és összerezzentem.
– Értem – mondta halkan. – De nincs módja, hogy
megbizonyosodj erről, igaz?
Az ablak még mindig félig nyitva volt, a függönyök hirtelen
meglibbentek, ahogy egy szélroham belökte őket a szobába, és
éreztem, hogy a hidegtől libabőrös lesz a karom.
– Talán mégis – feleltem.
 52

Egy nehéz nap éjszakája

A melléképület, ahol elhelyezték a holttestet, a főépülettől
távolabb állt. Egy kis szerszámoskamra volt, a konyhakert
mellett. A fogyó hold alacsonyan járt az égen, de még mindig
elég fényt vetett ahhoz, hogy látszódjék a kerten átvezető,
téglával kirakott ösvény. A kordonos gyümölcsfák fekete
pókhálókként feszültek a falnak. Valaki ásott, éreztem a frissen
forgatott föld nyirkos, hideg illatát, és önkéntelenül is
összerezzentem a férgek és a penész gondolatára.
Ezt Jamie is megérezte, és a kezét gyengéden a hátamra
tette.
– Jól vagy, Sassenach? – suttogta.
– Igen. – Megragadtam szabad kezét, hogy biztonságban
érezzem magam. Aligha temetnék el Bettyt a konyhakertben. Az
ásásnak valami prózaibb oka kell, hogy legyen, biztosan egy
hagymaágyást készítenek elő, vagy korai borsó vetéséhez lazítják
a földet. A gondolat megnyugtató volt, habár a bőröm még
mindig beleborzongott a rossz előérzetbe.
Jamie maga is igencsak feszült volt, bár kifelé
összeszedettnek látszott, mint mindig. Nem volt számára idegen
a halál, és nem is félt tőle különösebben. De katolikus volt, és
kelta is, aki erősen hitt egy másik, láthatatlan világban, ami a
test elenyészését követte. Feltétel nélkül hitt a tan nasgeachban –
a szellemekben –, és nem kívánt találkozni velük. Ugyanakkor,
ha eltökélt lettem volna, a kedvemért szembenézett volna a
túlvilággal. Megszorította a kezemet, és nem engedte el.
Viszonoztam a szorítást. Nagyon hálás voltam, hogy velem
van. Azonkívül, hogy erősen kétséges volt, vajon hogy érez a
tervezett akciómmal kapcsolatban Betty szelleme, tudtam, hogy
a szándékos csonkítás gondolata mélyen felkavarja Jamie-t,
bármennyire azt sugallta neki a józan esze, hogy a lelkétől
megfosztott test nem több puszta agyagnál.
 – Egy dolog látni, ahogy halálra kaszabolják egymást a
férfiak a csatatéren – mondta még korábban, este, amikor ezen
vitatkoztunk. – A háború ilyen, és ez tisztességes halál,
bármilyen kegyetlen legyen is. De hogy fogj egy pengét, és
hidegvérrel feldarabolj egy ártatlan fehérnépet… – Rám nézett,
gondterhelt, sötét pillantással. – Biztos, hogy meg kell tenned,
Claire?
– Igen – feleltem, pillantásomat a zsák tartalmára szegezve,
amit éppen összeállítottam. Egy nagy tekercs vatta, felitatni a
testnedveket, kis üvegeket a szervekből vett mintákhoz, a
legnagyobb csontfűrészem, néhány szike, egy rettenetes, nehéz
olló, egy éles kés, amit a konyhából vettem kölcsön…
Hátborzongató gyűjtemény volt, az biztos. Az ollót egy
törülközőbe tekertem, hogy ne zörögjön a többi holmi között, és
beraktam a zsákba, majd Jamie-re emeltem a pillantásomat, és
gondosan megválogatva szavaimat, így szóltam:
– Nézd! Tudom, hogy valami történt, és ha Bettyt megölték,
akkor annyival tartozunk neki, hogy kinyomozzuk, hogyan
történt. Ha téged gyilkolnának meg, nem akarnád, hogy legyen
valaki, aki mindent megtesz, hogy bebizonyítsa a gyilkosságot?
Hogy… bosszút álljon érted?
Egy hosszú pillanatig némán állt, homlokát ráncolva nézett
le rám. Aztán arca meglágyult, és bólintott.
– De igen – felelte csendesen. Kezébe vette a csontfűrészt, és
betekerte egy ruhadarabba.
Nem tiltakozott tovább. Azt sem kérdezte meg még egyszer,
hogy biztos vagyok-e a dolgomban. Csupán határozottan
kijelentette, hogy ha tényleg meg akarom csinálni, akkor ő is
velem jön, és részéről a téma lezárva.
Ami azt illeti, nem voltam biztos a dolgomban. Határozottan
az volt az érzésem, hogy valami nagyon nem stimmelt Betty
halálával kapcsolatban, de abban már nem voltam olyan biztos,
hogy mi is az, miközben a hideg hold az üres égbolt határa alá
süllyedt, és a szél jeges ujjaival simogatta az arcomat.
Lehet, hogy Betty halála baleset volt, és nem külső
beavatkozás eredménye. Lehet, hogy tévedek, talán csak a
nyelőcső fekélyesedett el és vérzett be, vagy egy ér pattant el a
torkában, vagy valami más élettani eredetű furcsaság történt.
Valami szokatlan, de természetes. Vajon valójában nem csak
azért csinálom ezt, hogy igazoljam a diagnózisomba vetett
hitemet?
A szél meglibbentette a köpönyegemet, úgyhogy szorosan
magam köré vontam az egyik kezemmel, kihúzva a derekamat.
Nem. Tudom, hogy nem természetes halállal halt meg. Azt nem
tudtam volna megmondani, honnan tudom, de szerencsére
Jamie nem is kérdezte.
Egy emlék villant be: Joe Abernathyt láttam magam előtt,
kedélyes mosollyal az arcán, amint belenyúl egy csontokkal teli
kartondobozba, és azt mondja: „Csak látni akarom, hogy egy
holttesten is meg tudod-e csinálni, Lady Jane.”
Meg tudtam, és meg is csináltam. Átnyújtotta akkor a
koponyát, én Geillis Duncan borzongató emléke folyékony
jégként folyt keresztül rajtam.
– Nem kell megtenned, Claire – szorította meg Jamie a
kezemet. – Nem foglak gyávának tartani. – Halk és komoly
hangon beszélt, alig lehetett hallani a szél zúgásától.
– De én annak érezném magam – feleltem, és éreztem, hogy
Jamie bólint. Ezzel meg is beszéltük a dolgot, ő elengedte a
kezemet, és elindult előttem, hogy kinyissa a kaput.
Megállt, és a sötéthez már hozzászokott szemem észlelte
határozott vonalú arcélét, ahogy oldalra fordítja a fejét, és
hallgatózik. A kezében tartott viharlámpa forró és olajos szagú
volt, halvány csillogás tört utat áttört, lyukacsos oldalából, és
Jamie köpenyét tompa fényfoltokkal szórta tele.
Magam is körbepillantottam, és visszanéztem a házra.
Bármilyen későre járt is, még mindig égtek a gyertyák a hátsó
szalonban, ahol tovább kártyáztak. Ahogy megváltozott a szél,
felénk fújta a hangokat, és hirtelen valaki fel is nevetett. Az
emeleteken minden szoba sötét volt, egyet kivéve, amit
felismertem, hogy Jocastáé.
– A nagynénéd sokáig van ébren – suttogtam Jamie-nek,
mire ő a ház felé fordította a tekintetét, és felnézett az ablakra.
 – Nem, ez Duncan – felelte halkan. – A nagynénémnek
végül is nincs szüksége fényre.
– Lehet, hogy az ágyban vannak, és Duncan olvas neki –
vetettem fel, hogy javítsam kicsit küldetésünk borongós
hangulatát. Jamie gúnyosan fújtatott egy kicsit, de a nyomasztó
légkör enyhült kissé. Jamie kireteszelte a kaput, benyitott, és
feltárult előttünk egy koromsötét, négyzet alakú folt. Hátat
fordítottam a ház barátságos fényeinek, és beléptem, miközben
egy kicsit úgy éreztem magam, mint Perszephoné, amint belép
az alvilágba.
Jamie becsukta a kaput, és átnyújtotta nekem a lámpást.
– Mit művelsz? – suttogtam, ahogy meghallottam ruhája
suhogását. Olyan sötét volt a kapunál, hogy csupán egy
elmosódó foltnak láttam őt, de a hang, amit ezután hallottam
meg, elárulta, mit csinál.
– Lehugyozom a kertkapu oszlopát – válaszolta suttogva,
azzal hátralépett, és tovább piszmogott, amíg ki nem oldozta a
nadrágját. – Megtesszük, ha muszáj, de nem akarom, hogy bárki
is visszajöjjön velünk a házba.
Erre én fújtattam gúnyosan, de nem tiltakoztam, amikor
ragaszkodott ahhoz, hogy megismételje a szertartást a fészer
ajtajában is. Akár a képzelet játéka volt, akár nem, ezen az
éjszakán valahogy úgy éreztem, nem vagyunk egyedül, mintha
láthatatlan lények mozogtak volna a sötétben, akiknek hangját
elnyelte a szél.
Szinte megkönnyebbülés volt belépni a fészerbe, ahol a
levegő mozdulatlanul állt, bár a halál nehéz szaga
összekeveredett a rozsda, a rothadó szalma és a gombás, korhadó
fa dohos szagával. A viharlámpa ajtaja fémes zörgéssel
hátracsúszott, és szemkápráztató fény vetült a szűk fészer
belsejébe.
A rabszolga testét két bakra helyezett deszkára fektették.
Megmosták, majd szépen kinyújtóztatták, és durva
muszlinlepelbe burkolták. Egy kis vekni kenyeret és egy pohár
konyakot is tettek mellé. Egy kis csokor, gondosan csomóba
kötött, szárított gyógynövényt helyeztek a szíve fölött a lepelre.
Vajon ki hagyta itt? – tűnődtem. Biztos egy másik rabszolga.
Jamie ezt látván keresztet vetett, és szinte vádló pillantással
nézett rám.
– Balszerencsét hoz megérinteni ezeket a tárgyakat!
– Szerintem csak ellopni balszerencsés őket – igyekeztem
megnyugtatni halkan, bár magam is keresztet vetettem, mielőtt
levettem volna a holmikat a lepelről, hogy lerakjam azokat a
fészer egyik sarkában a földre. – Visszarakok mindent, mihelyst
végeztem.
– Hmm. Várj egy percet, Sassenach! Még ne nyúlj hozzá.
Benyúlt a köpönyege rejtekébe, majd elővett egy apró
üvegcsét. Kihúzta belőle a dugót, és az üveg nyílására tette az
ujját, majd egy kis folyadékot öntött ki belőle, amit végigfröcskölt
a holttesten, és közben elmondott egy gyors imát gaelül.
Felismertem, hogy egy könyörgés volt Szent Mihályhoz, hogy
védjen meg bennünket a démonoktól, gonosz szellemektől és
mindattól, amik éjszaka kopogtatnak. Nagyon hasznos ima.
– Ez szenteltvíz? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Igen, persze. LeClerc atyától kaptam. – Keresztet vetett a
halott fölött, és futólag megérintette a holttest lepelbe burkolt
fejét, majd vonakodva bólintott, hogy folytathatom.
Elővettem a szikét a táskámból, és óvatosan felvágtam a
leplet a varrásánál. Hoztam magammal zsákvarró tűt és viaszos
fonalat, hogy összevarrjam a testüregeket, de kis szerencsével a
leplet is össze tudom varrni annyira, hogy senki ne vegye észre,
mit tettem.
Arca szinte felismerhetetlenné vált, kerek orcái ernyedten
lógtak, és pirospozsgás, fekete bőre hamuszürkévé fakult, ajka és
füle lilás árnyalatot vett föl. Így könnyebb volt: egyértelműen
látszott, hogy az előttem fekvő test csupán egy porhüvely, és nem
az a nő, akit ismertem. Annak a nőnek, ha még mindig itt lenne
esetleg a közelben, nem lenne kifogása a boncolás ellen,
gondoltam.
Jamie újra keresztet vetett, és mondott valamit gaelül, majd
megállt, és magasra emelte a lámpást, hogy tudjak dolgozni
annak fényénél. Jamie teste hatalmas árnyékot vetett a falra a
lámpafényben, ami kísértetiesen villogott. Elfordítottam róla a
tekintetemet, vissza az előttem álló feladatra.
A leghivatalosabb és leghigiénikusabb modern boncolások is
valójában egyszerű hentesmunkák, ez a mostani sem volt más,
csupán a fény, a víz és a szakszerű eszközök hiánya miatt volt
rosszabb.
– Nem kell nézned, Jamie – mondtam, hátrább lépve egy
pillanatra, hogy megtöröljem a kézfejemmel a homlokomat.
Bármilyen hideg volt is a fészerben, a szegycsont felvágásának
nehéz munkája megizzasztott, és a felnyitott testből feltörő sűrű
szagok megtöltötték a levegőt. – Van ott egy szög a falba verve,
arra felakaszthatod a lámpást, ha ki akarsz menni egy percre.
– Jól vagyok, Sassenach. Az mi? – kérdezte előredőlve, és
óvatosan rámutatott egy testrészre. Nyugtalan arckifejezése
érdeklődővé vált.
– A légcső és a hörgők – feleltem, végighúzva ujjaimat a
kecses porcgyűrűkön – és a tüdő egy kis része. Ha jól vagy, akkor
idetartanád a fényt, kérlek?
Terpesztővasak híján nem tudtam eléggé széthúzni a nő
mellkasát ahhoz, hogy mindkét oldalon feltárhassam a tüdőt, de,
gondoltam, eleget láthatok ahhoz, hogy néhány eshetőséget
kizárhassak. Mindkét tüdő felszíne fekete és szemcsés volt. Betty
a negyvenes éveiben járt, és egész életét nyílt tüzek közelében
töltötte.
– Minden mocsok, amit belélegzel és nem tudod felköhögni
– dohányfüst, korom, szmog, miegyéb –, fokozatosan kirakódik
a tüdőszövet és a mellhártya között – magyaráztam, ahogy
megemeltem egy ponton a vékony, félig átlátszó mellhártyát a
szikém hegyével. – De az emberi test nem tud teljesen
megszabadulni tőle, így az egyszerűen ott marad. Egy gyermek
tüdeje szép rózsaszín lenne.
– Az én tüdőm is így néz ki? – kérdezte Jamie, és elfojtott
egy reflexszerű, apró köhögést. – És egyáltalán mi az a szmog?
– Szmognak hívják a levegőt az olyan városokban, mint
Edinburgh, ahol a füst a tenger felől érkező köddel keveredik
össze – válaszoltam szórakozottan, és halkan felmordultam,
ahogy félrehúztam a bordákat, és bekukucskáltam a sötét
testüregbe. – A tiéd valószínűleg nem néz ki rosszul, annyi időt
töltöttél a szabadban vagy fűtetlen helyeken. Ha az embernek
nélkülöznie kell a tüzet, akkor cserébe legalább tiszta marad a
tüdeje.
– Ezt jó tudni, ha már úgysem tehet ellene semmit az ember
– felelte. – Gondolom, ha választhatnának, a legtöbb ember
inkább köhögne, csak melegben lehessen.
Nem néztem fel, de elmosolyodtam, miközben a jobb tüdő
felső lebenyét vágtam ketté.
– Igen, és így is tesznek.
Bevérzésnek nem volt jele egyik tüdőfélben sem. Nem volt
vér a légutakban, és nincs határozott bizonyíték tüdőembóliára
sem. Nem gyűlt össze a vér sem a mellkasban, sem a
hasüregben, bár tapasztaltam némi szivárgást. A vér a halál
beállta után gyorsan megalvad, de aztán fokozatosan újra
folyékonnyá válik.
– Adnál még egy kis vattát, kérlek? – Egy kis vérfolt
valószínűleg senkinek nem tűnne fel a leplen, tekintve, milyen
látványos halált halt Betty, de nem akartam, hogy annyi vér
folyjék ki, amitől valaki, gyanakvásának engedve, benézne a lepel
alá.
Áthajoltam a holttest fölött, hogy elvegyem Jamie-től a
vattapamacsot, és közben önkéntelenül a holttest oldalára tettem
a kezem. A testből halk morgás szakadt ki, és Jamie riadtan
felkiáltott és hátraugrott, amitől a lámpa vadul imbolygott.
Magam is megriadtam, de gyorsan visszanyertem
lélekjelenlétemet.
– Minden rendben – mondtam, bár a szívem erősen
dobogott, és hirtelen hideg veríték ült ki az arcomra. – Csak gáz
ragadt a testében. A hullák gyakran adnak ki furcsa hangokat.
– Igen. – Jamie nyelt egyet, bólintott, és megigazította a
lámpást. – Igen, gyakorta láttam ilyet én is. Mindenesetre
mindig meglepődik rajta az ember, nem igaz? – kérdezte,
féloldalasan mosolyogva, bár a homlokán vékony
izzadságbevonat csillogott.
 – De igen. – Eszembe jutott, hogy Jamie-nek is minden
bizonnyal rengeteg holttesttel volt már dolga, ami mind
bebalzsamozatlan volt, és alighanem legalább annyira ismerős
volt neki a halál jelensége, mint nekem. Óvatosan rátettem a
kezemet a holttestre, ugyanoda, de nem adott ki újabb hangokat,
így folytattam a vizsgálatot.
E rögtönzött boncolás és a modern kori eljárások közötti
másik különbség az volt, hogy most nem viseltem kesztyűt.
Csuklóig véres volt a kezem, és a szerveknek és
nyálkahártyáknak volt egy kicsi, de kellemetlen nyálkás érzete:
hideg volt ugyan a fészerben, de az oszlás elkerülhetetlen
folyamata kérlelhetetlenül megindult. A szív alá csúsztattam a
kezemet, és a fény felé emeltem, felszíni elszíneződések és az
aorták látható sérülései után kutatva.
– Meg is mozdulnak egyszer s másszor – szólalt meg Jamie
egy idő múlva. Volt valami furcsa a hangjában, amire
meglepetten felkaptam a fejem. Betty arcára szegezte a
tekintetét, de olyan távolba révedő pillantással, amiből világossá
vált, hogy valaki mást lát maga előtt.
– Kik?
– A hullák.
Libabőrős lett az alkarom. Igaza volt, bár jobb lett volna, ha
ezt a bizonyos megfigyelést egy ideig még magában tartja.
– Igen – feleltem olyan könnyed hangsúllyal, ahogy csak
tudtam, és visszatértem a feladatomhoz. – Jellegzetes jelenség ez
a halál beállta után. Általában csak a gázok törnek utat
maguknak.
– Egyszer láttam felülni egy holtat – mondta Jamie,
hasonlóan egy kedvűén.
– Micsoda? Feltámadt? Mégsem halt meg?
– Nem. A tűzben ült föl, és elég halott volt már.
Erre megint felkaptam a fejem. Hangja közömbös és
tárgyilagos volt, de arcán látszott, hogy úgy elmélyült az
emlékeiben, hogy bármit látott is akkor, az most újra megjelent
előtte.
– Culloden után a csatamezőn az angolok elégették az elesett
felföldieket. Éreztük a tüzek szagát, de nem láttam azokat, csak
akkor, amikor előhoztak és felraktak egy szekérre, hogy
hazaküldjenek.
Egy szénaréteg alatt rejtőzött, orrát az egyik
deszkarepedéshez nyomta, hogy levegőt kapjon. A kocsis
kacskaringós úton hagyta el a csatamezőt, hogy ne kelljen a
tanya környékén posztoló katonák kérdéseire válaszolgatnia, és
egy alkalommal megállt egy pillanatra, hogy egy osztag katona
félreálljon az útból.
– Hevesen lángolt ott egy máglya, talán tíz méterre onnan.
Nem sokkal azelőtt gyújthatták meg, mert még alig pörkölődtek
meg a ruhák. Észrevettem Graham Gillespie-t a kupac tetején, és
bizonyosan halott volt, mert látszott a golyónyom a halántékán.
A szekér régóta várhatott, bár nehéz volt megállapítani a
fájdalomtól és láztól ködös szemmel. De ahogy Jamie a tüzet
figyelte, látta, hogy Gillespie egyszer csak felül a lángok között, és
feléje fordítja a fejét.
– Egyenesen rám nézett – mondta. – Ha eszemnél lettem
volna, gondolom, ritka nagyot sikoltottam volna. Így viszont
csak… egy barátságos gesztusnak tűnt ez Grahamtől. Olyan volt,
mintha talán azt mondta volna, nem olyan rossz halottnak lenni.
De lehet, hogy csak a pokolban üdvözölt engem.
– A halál beállta utáni izomösszehúzódás – mondtam,
belemerülve az emésztőrendszer feltárásába. – A tűz hatására
összehúzódnak az izmok, és a végtagok gyakorta vesznek föl
egészen életszerű helyzeteket. Közelebb tudnád hozni a lámpát?
Szabaddá tettem a nyelőcsövet, és óvatosan hosszában
kettévágtam, visszafordítva a lágy szövetet. Volt valami kisebb
gyulladás a nyelőcső alsó részén, amiben vér is volt, de nem volt
jele a szövet felszakadásának vagy bevérzésének. Lehajoltam, és
benéztem a toroküregbe, de túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is
lássak benne. Nagyon felkészületlen voltam ahhoz, hogy
részletes feltárást végezzek, így a nyelőcső másik végén
folytattam vizsgálataimat, a gyomor alá bújtattam a kezemet, és
felemeltem azt.
Egyre erősödött rossz előérzetem, amit az ügy kapcsán
folyamatosan éreztem. Ha valami tényleg történt, akkor ezen a
helyen fogom a legnagyobb valószínűséggel bizonyítékát találni.
A logika és a hatodik érzékem egyaránt ezt súgta.
A gyomor üres volt, ami aligha volt meglepő ennyi hányás
után. Amikor azonban átvágtam annak vastag, izmos falát, az
ipekakuána szúrós illata tört át a test általános szagán.
– Mi az? – hajolt oda Jamie, ahogy felkiáltottam, és a
holttestre meredt.
– Ipekakuána. Az a sarlatán ipekakuánával kábította el,
mégpedig nemrég. Érzed a szagát?
Jamie undorodva fintorgott, de óvatosan a levegőbe szagolt,
és bólintott.
– Talán nem helyénvaló ez a gyógymód, bélpangás esetén?
Te magad is ipekakuánát adtál a kis Beckie MacLeodnak, amikor
az megitta azt a kék folyadékodat.
– Ez igaz. – Az ötéves Beckie a patkányméreg gyanánt
készített arzénes oldatom felét itta meg, mert tetszett neki annak
világoskék színe, és ezek szerint nem riasztotta el őt annak íze.
Ami azt illeti, a patkányok is szerették. – De azt egyből beadtam
neki. Nincs értelme órákkal később beadni, amikor a méreg vagy
más gyomorirritáló anyag már távozott a gyomorból.
Tekintve azonban Fentiman lehetséges orvosi tudását,
elképzelhető egyáltalán, hogy ő is tudott erről? Lehet, hogy csak
azért adott be újra ipekakuánát, mert nem volt jobb ötlete.
Elkomorodva hajtottam vissza a gyomor vastag falát. Igen, ez
volt a vérzés oka, a gyomor belső fala fel volt sértve, és vörös
volt, mint a darált hús. Egy kevés folyadék volt a gyomorban:
átlátszó nyirokváladék, ami elkezdett kiválni a testben maradt
alvadt vérből.
– Szóval azt gyanítod, talán az ipekakuána ölte meg?
– Azt gyanítottam… De már nem vagyok benne biztos –
feleltem, mialatt óvatosan nyomkodtam a testet. Az jutott
eszembe, hogy ha Fentiman egy nagy adag ipekakuánát adott
Bettynek, akkor az emiatt meginduló erős hányás belső
sérüléseket vagy vérzést is okozhatott, de ennek egyelőre semmi
bizonyítékát nem találtam. A szikével újabb vágást ejtve még
szélesebbre tártam a gyomrot, félrehúztam a gyomorfalat, és
felnyitottam a patkóbelet.
– Ide tudnád adni az egyik kis üres üveget? És a vizesüveget
is, kérlek?
Jamie a szögre akasztotta a lámpást, és engedelmesen
letérdelt, hogy átkutassa a táskát, amíg én tovább vizsgálódtam a
gyomorban. Valami szemcsés anyag világos ragacsot képezett a
gyomorfal barázdáiban. Óvatosan belekapartam, és azt
tapasztaltam, hogy könnyen ki lehet szedni, és valami vastag,
darabos üledéket hagyott az ujjam hegyén. Nem tudtam volna
megmondani, mi az, de a gyanakvás nőttön-nőtt bennem. Ki
akartam mosni a holttest gyomrát, és összegyűjteni ezt a
maradékot, hogy visszavihessem a házba, ahol rendes
fényviszonyok mellett is megvizsgálhatnám holnap reggel. Ha ez
az, aminek gondolom…
Minden előzmény nélkül kivágódott a szérű ajtaja. A
beáramló hideg levegőtől a lámpás lángja fellobbant, és nagy
lánggal kezdett égni, elég fényesen ahhoz, hogy meglássam a
fénynél Phillip Wylie arcát, aki sápadtan és döbbenten állt az
ajtóban.
Wylie tátott szájjal rám bámult, majd becsukta a száját és
nyelt egyet, egyértelműen lehetett hallani. Lassan végigjártatta
pillantását az eléje táruló jeleneten, majd elkerekedett szemekkel,
dermedt pillantással újra rám nézett.
Én is megdöbbentem. A szívem a torkomban dobogott, és a
kezem lefagyott, de az agyam lázasan dolgozott.
Mi lesz, ha kiabálni kezd? Borzalmas botrány lenne belőle,
akár meg tudom magyarázni, hogy mit csináltam, akár nem. Ha
nem… A félelem fagyos hulláma futott végig rajtam. Egyszer
már majdnem megégettek boszorkányság miatt, és ennyi éppen
elég is volt ebből.
Egy kis légmozgást éreztem a lábamnál, és rájöttem, hogy
Jamie bebújt az asztal alá, a sűrű árnyékba. A lámpás fényesen
lobogott ugyan, de nem világított meg mindent. A sötét tömeg,
amiben álltam, a derekamig ért. Wylie nem látta Jamie-t.
Lábujjhegyemet kinyújtva megböktem őt, hogy jelzzem,
maradjon veszteg.
Mosolyt erőltettem arcomra, és Phillip Wylie-ra néztem,
habár a szívem ragaszkodott ahhoz, hogy a torkomban
verdessen vadul. Nagyot nyeltem, és kimondtam az első
mondatot, ami az eszembe jutott, ami történetesen az volt, hogy
„Jó estét”.
Wylie megnyalta az ajkát. Nem viselt szépségpöttyöt, és be
sem volt púderezve, de majdnem olyan sápadt volt, mint a
muszlin halotti lepel.
– Mrs… Fraser – mondta, és újra nyelt egyet. – Én… Oöö…
Maga mit csinál itt?
Úgy gondoltam, hogy erre elég egyértelmű a válasz, így
kérdése feltehetően inkább arra vonatkozott, mi oknál fogva
teszem, amit teszek, márpedig ezt nem kívántam vele
megosztani.
– Azzal ne törődjön! – feleltem élesen, amikor visszanyertem
némileg az önuralmamat. – Maga mit csinál itt, mit szaglászik
itt az éjszaka kellős közepén?
Ez láthatóan jó kérdés volt, arcán a rettenetet gyorsan
felváltotta az óvatosság. Megrándult a feje, mintha hátra akart
volna nézni a válla fölött, de meggondolta magát, szememmel
azonban követtem mozdulata irányát. Egy férfi állt mögötte a
sötétben, egy magas férfi, aki most előrébb lépett. Arca sápadtan
ragyogott a lámpás izzásában, az egres színét idéző zöld szemével
gúnyosan mért végig. Stephen Bonnet.
– Jézus H. Roosevelt Krisztus! – mondtam.
Számos dolog történt ekkor: Jamie egy támadó kobra
módjára kitört az asztal alól, Phillip Wylie ijedt kiáltással ugrott
hátra az ajtóból, a lámpás pedig leesett a szögről, és összetört a
padlón. A szétfröccsent olaj és konyak erős szaga érződött, és
halk hussanással, mint ahogy a kemence gyullad be, lángra
kapott a lábamnál a gyűrött lepel.
Jamie eltűnt, kiáltásokat hallottam odakintről a sötétből, és a
téglán futó gyors léptek zaját. Belerúgtam az égő vászonba, hogy
eltapossam és kioltsam a kezdődő tüzet.
Aztán inkább úgy döntöttem, hagyom égni, és az asztalra
vetettem magam, felborítva azt, és a földre lökve annak
tartalmát. Egyik kezemmel fogtam a lángoló leplet, és a hulla és
a felborult asztal fölé húztam. A helyiségben vastagon állt a
fűrészpor, ami már itt-ott meg is gyulladt. Erősen belerúgtam az
összetört lámpásba, mire az nekirepült az épület száraz
deszkafalának, és a maradék olaj is kifolyt és egyből lángra is
kapott.
Kiáltások hallatszottak a konyhakertből, riadót fújó hangok:
el kellril tűnnöm onnan. Felkaptam a zsákomat, és véres kézzel
kirohantam, ki az éjszakába, öklömben szorongatva a
bizonyítékot. Ez volt az egyetlen biztos pont a kitört káoszban.
Fogalmam sem volt, mi történik vagy mi Ing történni ezután, de
annyit legalább már biztosan tudtam, hogy igazam volt. Bettyt
tényleg meggyilkolták.

Néhány izgatott cseléd szaladgált a konyhakertben, akik

felébredtek a felfordulás hangjára, és most egymást szólongatták,
de mivel csupán a hal ványuló hold nyújtott nekik fényt, könnyű
volt elbújni a sötétben és cl osonni mellettük.
Még senki sem jött ki a főépületből, de a kiabálás és a lángok
bizonyára hamarosan magukra vonják majd a figyelmet. A
falhoz lapultam, egy óriási málnalugas árnyékába, amikor
belökték a kaput, és két újabb rabszolga rohant ki az istállóból
félmeztelenül, és összefüggéstelenül kiabáltak valamit a lovakról.
Erősen érződött a tűz szaga, bizonyára azt gondolták, hogy
kigyulladt az istálló, vagy nemsokára ki fog.
A szívem olyan erősen dobogott a mellkasomban, hogy
éreztem a dübörgését, mintha ököllel csapkodták volna.
Kellemetlen látomásom támadt a petyhüdt szívről, amit az imént
tartottam a kezemben, és amilyennek bizonyára az enyém is
látszik most: egy sötétvörös, lüktető és vergődő izomcsomónak,
ami ész nélkül kalapál takaros kis zugában, a tüdőlebenyek
között.
A tüdőm messze nem működött olyan jól, mint a szívem.
Nehezen és aprókat lélegeztem, kapkodva vettem a levegőt, s
igyekeztem halkan lélegezni, nehogy észrevegyenek. Mi lesz, ha
kivonszolják Betty meggyalázott holttestét a fészerből? Azt nem
fogják tudni, ki a felelős a csonkításért, de a felfedezés ijesztő
felháborodást okozna, a legvadabb pletykák kelnének szárnyra,
és nyilvános hisztéria törne ki.
Valami ragyogás látszott a konyhakert túlsó fala fölött. A
fészer teteje is égni kezdett, ragyogó vékony vonalak formájában
terjedt fel a tűz a fenyőzsindelyekre, amik füstölni és pöndörödni
kezdtek.
A fülemről csörgött az izzadság, de kicsit könnyebben
lélegeztem, amikor megláttam a rabszolgákat a távolabbi
kapunál csoportosulni, és láttam áhítatos csoportjuk körvonalát.
Hát persze… Nem próbálják meg eloltani a tüzet, olyan erősen ég
már. Legközelebb a lovak itatóvályújában volt víz. Mire vödröket
hoznának, a fészer már majdhogynem hamuvá is égne. Nem
volt semmi a közelében, amire átterjedhettek volna a lángok,
lobban teszik, ha hagyják leégni.
Füst szállt az ég felé, egyre gyorsabb gomolygással tört a
magasba. Tudván, mi volt a fészerben, nagyon könnyű volt
kísérteteket belelátni az átlátszó hullámalakzatokba. Aztán a tűz
áttörte a tetőt, és lángnyelvek világították meg a füstöt alulról,
túlvilági, gyönyörű ragyogással.
Valaki magas hangon rikoltott mögöttem, mire
visszahátráltam, és beütöttem a könyököm a téglafalba. Phaedre
jött be a kapun, Gussie-val és egy másik rabszolganővel a
nyomában. Phaedre végigszaladt a kerten, miközben azt
sikította: „Mama!”. Fehér hálóingét megvilágították a lángok,
amik mostanra utat törtek maguknak a fészer tetején át, és
szikrákat vetettek.
A kapuban álló férfiak elkapták őt. A nők utánasiettek,
utánanyúltak, és feldúltan kiáltoztak. Vér ízét éreztem a
számban, és észrevettem, hogy az alsó ajkamba haraptam.
Összeszorítottam a szememet, próbáltam nem meghallani
Phaedre őrjöngését és az őt nyugtatni próbálók válaszát.
A bűntudat rémisztő érzése öntött el. Phaedre hangja
elképesztően hasonlított Briannáéra, és tökéletesen el tudtam
képzelni, mit érezne Bree, ha az én testem égne a fészerben. De
ennél rosszabbakat is érzett volna Phaedre, ha nem gyújtom fel a
fészert.
Remegett a kezem a hidegtől és a feszültségtől, de
kitapogattam, hogy hol van a zsákom, amit a lábam elé ejtettem
a földre. Kezem merev volt, és szörnyen nézett ki a rászáradt
vérrel és testnedvekkel. Nem – NEM!-szabad, hogy így
találjanak rám. Szabad kezemmel beletúrtam a zsákba, és
sikerült végül egy csatos üveget előhúznom, amiben általában a
piócákat tartottam, és egy kis vizesüveget, amiben vízzel hígított
alkohol volt.
Nem láttam, de éreztem, ahogy a tenyeremre száradt alvadt
vér összetörik, és a darabkái kihullanak elgémberedett ujjaim
közül, miközben óvatosan belesöpörtem tenyerem tartalmát az
üvegbe. Remegő ujjaimmal nem tudtam megmarkolni az üveg
dugóját, de végül foggal kihúztam azt, tenyeremre öntöttem az
alkoholt, és belemostam a maradék szemcsés anyagot az üvegbe.
Mostanra az egész ház felébredt, mindenfelől hangokat
hallottam. Mi folyik itt? Hol van Jamie? És hol van Bonnet és
Phillip Wylie? Jamie a kis üveg szenteltvizet nem számítva
fegyvertelen volt. Vajon ők is? De legalább lövéseket nem
hallottam, a pengék viszont persze nem csapnak zajt.
Sietve belemostam a két kezem a maradék folyadékba, és
szárazra töröltem köpenyem sötét bélésén, ahol nem látszanak
meg a foltok. Az emberek összevissza rohangáltak a kertben,
árnyékaik, mint megannyi fantom suhantak el az ösvényen,
néhány lépésnyire csupán a rejtekhelyemtől. Mién voltak
hangtalanok? Tényleg emberek voltak? Vagy árnyak, akiket az
én szentségtörésem keltett életre?
Valaki ekkor felkiáltott, egy másik pedig válaszolt neki.
Homályosan észleltem, hogy a szaladgáló emberek léptei azért
nem adtak ki hangol, mert csengett a fülem. Arcom bizsergett, és
kiverte a hideg veríték. Kezein sokkal zsibbadtabb volt, mint
amire a hideg magyarázatot adhatott volna.
Beauchamp, te idióta, gondoltam magamban. Mindjárt
elájulsz. Ülj le azonnal!
Bizonyára sikerült leülnöm, mert néhány pillanattal később
magam hoz tértem, elterülve a porban, a málnabokrok alatt, de
félig a falnak dőlve. A konyhakert, úgy tűnt, teljesen megtelt
emberekkel. Vendégek és szolgák sápadt alakjai ütköztek
egymásba, akiket fehér hálóingeikben meg sem lehetett
különböztetni a szellemektől.
Vártam, amíg vettem néhány mély lélegzetet, hogy biztosan
magamhoz térjek, aztán nagy nehezen feltápászkodtam, és a
zsákkal a kezemben kiléptem a sötét ösvényre.
MacDonald őrnagy volt az első ember, akit megláttam. Ott
állt az ösvényen, és nézte, ahogy leég a fészer. Fehér parókája
csillogott a tűz fényében. Megragadtam a karját, amivel csúnyán
ráijesztettem.
– Mi történik itt? – kérdeztem, nem is fáradva azzal, hogy
bocsánatot kérjek.
– Hol van a férje? – kérdezte, és Jamie-t keresve
körbepillantott.
– Nem tudom – mondtam, teljesen őszintén. – Őt keresem.
– Mrs. Fraser! Jól van, drága hölgyem? – Lloyd Stanhope
bukkant fel mögöttem, aki úgy nézett ki a hálóingében, mint egy
rendkívül izgatott főtt tojás, tar feje riasztóan kerek és fehér volt
paróka nélkül.
Megnyugtattam, hogy egészen jól vagyok, ami igaz is volt,
most már. Amikor megláttam Stanhope-ot, és észrevettem, hogy
a jelen lévő úriemberek zöme hasonlóan zilált állapotban van,
feltűnt, hogy az őrnagy ellenben teljesen fel van öltözve, még
parókát és csatos cipőt is visel. Arckifejezésem bizonyára
megváltozott, ahogy ránéztem, mert láttam, hogy felvonja a
szemöldökét, és végigmért, összefogott hajamtól a lábbelit viselő
lábamig, mivel nyilvánvalóan ő is észrevette ugyanazt velem
kapcsolatban.
– Hallottam, hogy valaki azt kiabálja, hogy „Tűz van!”, és
gondoltam, lehet, hogy valaki megsérült – mondtam kimérten,
és megemeltem a zsákomat. – Hoztam az orvosi felszerelésemet
is. Nem tudja, mindenki jól van?
 – Amennyire én… – kezdte MacDonald, de ekkor újra
készenlétbe kapcsolt, megragadta a karomat, és visszahúzott. A
tető hatalmas sóhajtással összeomlott, és szikrák szöktek a
magasba, s zuhogtak alá a kertben tartózkodók tömegére.
Mindenki visszafojtotta a lélegzetét, aztán felkiáltott, majd
riadtan hátrált. Ekkor az a fajta rövid, megmagyarázhatatlan
pillanat állt be, amikor a tömeg egyszerre némul el. A tűz a
papírzörgés zajával még mindig égett, de a tűz zaja mellett
meghallottam, hogy valaki kiabál a távolban. Egy női hang volt,
magas és rekedtes, ezzel együtt erős és rettenetesen dühös.
– Mrs. Cameron! – kiáltott fel Stanhope, és az őrnagy már
futásnak is eredt a ház felé.
 53

A francia aranya
Jocasta Cameron Innest az ablaknál ülve találtuk a
szobájában, a hálóingében. Kezét-lábát megkötözték a csíkokra
szaggatott ágyneművel, és arca teljesen pulykavörösre vált a
dühtől. Nem volt időm további megfigyeléseket tenni az állapotát
illetően, mert Duncan Innes, aki alváshoz készülődvén nem
viselt mást, mint az ingét, a kandalló közelében feküdt, arccal
előre, a földön elterülve.
Odarohantam hozzá, letérdeltem mellé, és a pulzusa után
kutattam.
– Meghalt? – kukucskált az őrnagy a vállam fölött,
hallhatóan inkább a kíváncsiságtól, mint együttérzéstől hajtva.
– Nem – feleltem tömören. – Megtenné, hogy kiküld innen
mindenkit?
Jocasta hálószobája dugig telt vendégekkel és szolgákkal,
akik egymás szavába vágva kiabáltak a frissen kiszabadított
Jocasta feje fölött. Mind magyarázott, spekulált, és úgy általában
nagyon kellemetlenül viselkedtek. Az őrnagy pislogva vette
tudomásul ellentmondást nem tűrő hangomat, de morgolódás
nélkül nekilátott úrrá lenni a helyzeten.
Duncan valóban életben volt, és az első felületes vizsgálatom
azt mutatta, hogy sértetlen is, az egyik füle mögött nőtt jókora
púpot leszámítva. Úgy látszik, fejbe csapták a padlón mellette
heverő ezüst gyertyatartóval. Duncannek elég ijesztő színe volt,
de rendesen vert a szíve, és egyenletesen lélegzett.
Hüvelykujjammal felnyitottam a szemhéjait, egyiket a másik
után, és közel hajoltam, hogy megnézzem a pupilláját. Duncan
üveges szemekkel meredt vissza rám, de pupillái egyforma
nagyok voltak, és nem tágultak ki rendellenesen. Eddig minden
rendben.
Mögöttem az őrnagy, aki jó hasznát vette katonai
tapasztalatának, üvöltve osztogatta parancsait, mintha katonai
felvonuláson lenne. Mivel a jelenlévők nagy része sosem volt
katona, ezzel csak mérsékelt hatást gyakorolt rájuk.
Jocasta Cameron viszont határozottan feldúlt volt. Miután
megszabadult kötelékeitől, keresztülbotorkált a szobán, erősen
Ulysses karjára támaszkodva, és úgy vált szét előtte a tömeg,
mint a Vörös-tenger Mózes előtt.
– Duncan! Hol a férjem? – szegezte nekünk a kérdést, és ide-
oda forgatta a fejét, vak szemének ádáz pillantásával. Az
emberek utat engedtek neki, ő pedig néhány pillanat alatt odaért
mellém.
– Ki az ott? – Kezével lapos ívben suhintott maga előtt, hogy
tájékozódjon.
– Én vagyok az, Claire. – Kinyújtottam a kezemet, hogy
megérintsem az övét, és odavezessem magam mellé. Az ő ujjai is
hidegek voltak, és remegtek, csuklóján pedig sötétvörös nyomot
hagyott a kötél. – Ne aggódjon, azt hiszem, Duncannek nem lesz
semmi baja.
Kinyújtotta a kezét, hogy maga is érzékelhesse, és ujjait
Duncan torkához vezette, hogy a nyaka oldalán lüktető vastag
eret kitapinthassa. Apró kiáltás szökött ki belőle, előrehajolt, két
kezébe fogta Duncan arcát, és ideges gyengédséggel simított
végig a férfi vonásain, ami igen megindító volt, mert olyan
ellentétben állt ez az ő szokásos zsarnoki viselkedésével.
– Leütötték… Súlyosan megsérült?
– Nem hiszem – igyekeztem megnyugtatni. – Csak fejbe
kólintották.
– Biztos vagy benne? – Homlokát ráncolva fordult felém, és
érzékeny orrlyukai kitágultak. – Vérszagot érzek.
Megriadva jöttem rá, hogy bár a kezemet nagyjából tisztára
mostam, a körmeimen még mindig rajta volt a rászáradt vér a
rögtönzött boncolás után. Elfojtottam a késztetést, hogy ökölbe
szorítsam a kezem, inkább diszkréten annyit mondtam:
– Azt hiszem, ez belőlem jön. Megjött a havibajom.
MacDonald őrnagy kíváncsian nézett felénk. Vajon
meghallotta, amit Jocasta kérdezett?
Kisebb kavarodás támadt az ajtóban, amire odafordultam.
Óriási megkönnyebbülésemre Jamie állt ott. Zilált volt, kabátja
elszakadt, és úgy tűnt, egy monokli kezd kialakulni a szeme
körül, de egyébként sértetlennek tűnt.
Megkönnyebbülésem bizonyára kiült az arcomra, mert zord
arckifejezése enyhült, és biccentett, amikor találkozott a
pillantásunk. Aztán újra elkomolyodott, amikor meglátta
Duncant. Ő is térdre ereszkedett mellettem.
– Jól van – mondtam, mielőtt megkérdezhette volna. –
Valaki fejbe csapta, a nagynénédet meg megkötözte.
– Valóban? Kicsoda? – Felnézett Jocastára, és kezét Duncan
mellkasára helyezte, mintha meg akart volna bizonyosodni arról,
hogy Duncan tényleg lélegzik még.
– Halvány fogalmam sincs – válaszolta határozottan
Jocasta. – Ha tudnám, már elküldtem volna az embereimet,
hogy kapják el ezeket a rossz életű haramiákat. – Szája vékony
vonallá keményedett, és támadói említésére újra pír szökött az
arcába.
– Senki sem látta ezeket a zsiványokat?
– Azt hiszem, nem, néném – felelte Jamie higgadtan. –
Ebben a felfordulásban senki nem tudja, mit is kell keresnie, azt
hiszem.
Kérdőn felvontam a szemöldökömet. Mit értett ez alatt?
Bonnet elmenekült? Bonnet kellett, hogy legyen, aki feldúlta
Jocasta hálószobáját. Felfordulás ide vagy oda, nem
garázdálkodhatott két erőszakos bűnöző is ugyanazon az
éjszakán egy River Run méretű helyen.
Jamie röviden megrázta a fejét. A kezemre pillantott,
meglátta a véri a körmeim alatt, és maga is kérdőn vonta fel a
szemöldökét. Felfedeztem valamit? Volt elég időm, hogy
bizonyosságot szerezzek? Bólintottam és megborzongtam. Igen,
megtudtam.
Gyilkosság, tátogtam válaszul.
Biztatóan futólag megszorította a karomat, és hátrapillantott
a válla fő lőtt. Az őrnagynak sikerült végre a folyosóra terelnie a
tömeg nagy részét, és elküldte a szolgálókat szíverősítőért és
frissítőkért, az egyik lovászfiút a seriffért Cross Creekbe, a
férfiakat kiküldte a házból, lehetséges gonosz tevők után kutatni,
az izgatottan repdeső hölgyeket pedig le a szalonba. Határozottan
becsukta mögöttük az ajtót, és friss léptekkel odajött hozzánk.
– Feltegyük hát az ágyra?
Duncan kezdett magához térni és nyögdécselni. Köhögött és
öklendezett kicsit, de szerencsére nem hányt. Jamie és
MacDonald őrnagy segítségével lábra állt, a két férfi vállába
kapaszkodva, akik a nagy, baldachinos ágyhoz vezették, és
lefektették rá, fikarcnyit sem törődve a varrott selyem
ágytakaróval.
Valami ősi, háziasszonyi ösztöntől vezérelve egy puha, zöld
selyempárnát tettem Duncan feje alá. A párnát korpával töltötték
meg, ami halkan ropogott a kezeim között, és erős
levendulaillatot árasztott. A levendula jót tett fejfájás ellen, de
kételkedtem abban, hogy Duncan baját is tudná enyhíteni.
– Hol van Phaedre?
Ulysses a székéhez vezette Jocastát, aki visszaereszkedett a
fotel bőrpárnái közé, és hirtelen kimerültnek és öregnek tűnt.
Dühével együtt a szín is kifutott arcából, és ősz haja csapzottan
hullott alá a vállára.
– Elküldtem Phaedre-t lefeküdni, néném – lépett a szobába
Bree, aki észrevétlenül itt maradt a nagy kavarodásban,
ellenállva az őrnagy abbéli próbálkozásának, hogy mindenkit
távozásra bírjon. Jocasta fölé hajolt, és aggodalmasan
megérintette az asszony kezét. – Ne aggódj, majd én vigyázok
rád!
Jocasta hálásan tette a kezét Bree keze fölé, de zavarodottan
felült székében.
– Lefeküdni? Miért? És az isten szerelmére, mi ég? – Riadtan
felugrott. – Lángolnak az istállók? – A szél iránya megváltozott,
és az éjszakai levegő beáramlott az egyik törött ablaküvegen át
az ablaknál elhelyezett fotel fölött. A levegő a füst és halványan
az égett hús borzalmas szagától volt nehéz.
– Nem, dehogyis! Az istállóknak semmi baja. Phaedre
kiborult – magyarázta Bree diszkréten. – Úgy néz ki, leégett a
konyhakert melletti fészer és az anyja holtteste…
 Jocasta arca falfehérré vált egy pillanatra. Aztán kihúzta
magát, és rendkívüli arckifejezést öltött, szinte elégedettnek tűnt,
bár vonásai némi értetlenséget is sugároztak.
Jamie mögöttem állt. Ő is látta Jocasta változását, mert
halkan mordult egyet.
– Jobban érzed magad, néném? – kérdezte.
Jocasta Jamie felé fordította az arcát, s válaszul gunyorosan
felvonta az egyik szemöldökét.
– Jobban leszek, ha kapok egy pohárkával – felelte, majd
elvette a poharat, amit Ulysses csempészett ügyesen a keze
ügyébe. – De igen, unokaöcsém, elég jól vagyok. Na de Duncan?
Duncan mellett ültem az ágyon, csuklójával a kezemben, és
éreztem, hogy lassan visszanyeri az eszméletét, szemhéja is
megremegett, és ujjai is megrándultak a tenyeremben.
– Mindjárt magához tér – biztosítottam Jocastát.
– Adj neki konyakot, Ulysses! – parancsolta Jocasta, de egy
fej rázással megállítottam a komornyikot.
– Még korai, megfulladna tőle.
– Elég erősnek érzed magad, néném, ahhoz, hogy elmondd,
mi történt? – kérdezte Jamie, érezhető éllel a hangjában. – Vagy
várjuk meg, amíg Duncan föleszmél?
Jocasta sóhajtott, és lehunyta a szemét egy pillanatra.
Ugyanolyan jól el tudta rejteni, amit gondolt, mint bármelyik
MacKenzie, de ebben az esetben nyilvánvaló volt, hogy gondol
valamit, és elég dühösen teszi ezt. Kidugta a nyelve hegyét, és
megérintette vele a szája sarkában lévő sehol, ami ráébresztett,
hogy bizonyára nemcsak megkötözték, hanem a száját is
betömték.
Éreztem, hogy Jamie ott van mögöttem, és hogy fortyog
benne valami. Amilyen közel volt, hallottam, ahogy merev
ujjaival halkan kopogtat az ágy támlán. Bármennyire szerettem
volna is Jocastától hallani, hogy mi történt, még jobban
szerettem volna kettesben maradni Jamie-vel, és elmondani
neki, hogy mit fedeztem fel, és megtudni tőle, mi történt a
konyhakertben, a sötétben.
Az ajtón túl beszéd duruzsolását hallottam. Nem minden
vendég széledt szét. Mondatfoszlányok ütötték meg a fülem:
„eléggé megégett, csak a csontjai maradtak”, „…ellopták? Nem
tudom.”, „…nézd meg az istállóban”, „Igen, teljesen elégett…”.
Hideg borzongás futott végig a hátamon, és erősen
megszorítottam Duncan kezét. Igyekeztem legyőzni a rám törő,
ismeretlen eredetű pánikot. Biztosan furcsán néztem ki, mert
Bree halkan megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Rám nézett,
szemöldökét aggodalmasan vonta föl. Megpróbáltam
rámosolyogni, de ajkaim merevek voltak,
Jamie a vállamra tette nagy és meleg kezeit. Anélkül, hogy
tudatában lettem volna, visszatartottam a lélegzetemet. Jamie
érintésére apró sóhajjal kiengedtem a tüdőmből a levegőt, és újra
lélegzetet vettem. MacDonald őrnagy kíváncsian pillantott rám,
de figyelmét azonnal elterelte Jocasta, aki kinyitotta a szemét, és
felé fordult.
– MacDonald őrnagy, maga az?
– Szolgálatára, asszonyom. – Az őrnagy automatikusan
meghajolt, meri elfelejtette – ahogy az emberek gyakorta el
szokták –, hogy Jocasta nem látja őt.
– Hálásan köszönöm a szíves segítségét, őrnagy! A férjem és
én le vagyunk kötelezve önnek.
Az őrnagy udvarias hümmögéssel utasította el Jocasta
köszönetét.
– Nem, nem! – erősködött Jocasta kiegyenesedve, ahogy fél
kézzel hátrasimította a haját. – Sokat fáradozott miattunk, és
nem élhetünk vissza tovább az ön kedvességével. Ulysses, vidd le
az őrnagyot a szalonba, és kínáld meg valami rendes frissítővel!
A komornyik alázatosan meghajolt – csak most vettem
észre, hogy be nem csatolt térdnadrágja fölött hálóinget viselt,
bár parókáját a fejébe nyomta –, és ellentmondást nem tűrően az
ajtó felé terelte az őrnagyot. MacDonald megmosolyogtatóan
meglepettnek tűnt, és nem kicsit morcos is volt, amiért ilyen
civilizált módon kitették a szűrét, mert teljesen nyilvánvalóan
maradni akart, hogy halljon minden szaftos részletet. Nem volt
ugyanakkor tisztességes eszköze, hogy ellenálljon, így a legjobb
megoldást választva méltóságteljesen meghajolt és távozott.
 A pánik lassan visszavonult, olyan zavarba ejtően, ahogy
érkezett. A Jamie kezéből áradó meleg szétterjedt a testemben, és
újra könnyedén lélegeztem. Sikerült a betegemre
összpontosítanom, aki kinyitotta a szemét, bár azonnal
megbánta, hogy így tett.
– Aú, mo chean! – Duncan hunyorgott a lámpafényben, és
némi nehézséggel ugyan, de sikerült bemérnie az arcomat, majd
Jamie arcára emelte a tekintetét mögöttem. – Mac Dubh, mi baj
történt?
Jamie levette egyik kezét a vállamról, és megszorította
Duncan karját.
– Egyet se aggódj, a charaid! – Jelentőségteljesen Jocastára
pillantott. – A feleséged épp most készül elmondani, mi történt.
Igaz, néném?
Jamie finoman, de határozottan megnyomta az „igaz” szót,
és Jocasta, aki így a figyelem középpontjába került,
összeszorította az ajkát, aztán sóhajtott, kiegyenesedett, mert
kénytelen-kelletlen belátta, hogy muszáj lesz beszélnie.
– A családtagokon kívül nincs itt senki?
Miután biztosították, hogy nincs, bólintott, és beszélni
kezdett.
Azt mondta, elküldte a szobalányát, és már éppen
visszavonult volna, amikor a folyosóajtó hirtelen kinyílt, és úgy
gondolja, hogy két férfi lépett be rajta.
– Biztos vagyok benne, hogy nem csak egyvalaki járt itt.
Hallottam a lépteiket és a lélegzésüket – mondta, ahogy
homlokát ráncolva mondanivalójára koncentrált. – Lehet, hogy
hárman voltak, bár kétlem. De csak az egyikük beszélt. Azt
hiszem, a másikójuk olyasvalaki kellett, hogy legyen, akit
ismerek, mert félrehúzódott, egészen a szoba végébe, mintha
attól tartana, hogy valamilyen módon felismerem őt.
A férfi, aki beszélt, egy idegen volt. Jocasta határozottan
állította, hogy még soha nem hallotta a hangját.
– Ír volt – mondta, mire Jamie hirtelen megszorította a
vállamat. – Jól pörgött a nyelve, de nem volt úriember, semmi
esetre sem. – Orrlyukai kitágultak, megvetése öntudatlan
jeleként.
– A legkevésbé sem – mormogta Jamie. Bree kissé megriadt
az „ír” szó hallatán, bár arcán csupán a feszült figyelem látszott.
Az ír udvarias volt, de szándékait illetően nyers: az aranyat
akarta.
– Aranyat? – Duncan szólalt meg, de mindenki arcán ez a
kérdés tükröződött. – Miféle aranyat? Nincs semmi pénz a
házban, néhány font sterlinget és valamennyi kiáltványi pénzt
kivéve.
Jocasta összeszorította a száját. Most már azonban nem
lehetett mit tenni, már nem. Jocasta mély torokhangon
felmordult, artikulálatlan tiltakozásként, amiért kénytelen kiadni
a titkát, amit oly sokáig őrzött.
– A francia aranyát – bökte ki.
– Micsoda? – kérdezte Duncan zavarodottan. Finoman
megtapogatta a púpot a füle mögött, mintha azt gondolta volna,
hogy amiatt nem hall jól.
– A francia aranyát – ismételte Jocasta ingerülten. – Amit
Culloden előtt küldtek.
– Mielőtt… – szólalt meg Bree elkerekedett szemmel, de
Jamie közbevágott.
– Lajos aranyát – mondta halkan. – Erre gondolsz, néném?
A Stuartok aranyát?
Jocasta röviden, minden élvezet nélkül felnevetett.
– Valaha az volt.
Elhallgatott és figyelt. Eltávolodtak a hangok az ajtótól, bár
még mindig beszűrődött némi zaj a folyosóról. Bree felé fordult,
és az ajtó felé intett.
– Menj, és nézd meg, hogy nem tapasztja-e valaki a fülét a
kulcslyukra, leányom. Nem azért hallgattam erről oly sokáig,
hogy most kifecsegjem az egész megyének.
Bree résnyire nyitotta az ajtót, kikukucskált, aztán becsukta,
és közölte, hogy senki sincs a közelben.
– Helyes. Gyere ide, gyermekem, ülj le mellém! De várj csak,
előbb hozd ide azt a ládikát, amit tegnap mutattam neked.
Bree teljesen elképedve eltűnt az öltözőben, és egy lapos,
kopott, fekete bőrbe kötött fadobozzal tért vissza. Jocasta ölébe
tette, és leült nagynénje mellé egy kis székre, némi
aggodalommal az arcán.
Már egészen összeszedtem magam, de a félelem különös
maradványa még mindig a csontjaimban visszhangzott.
Mindenesetre biztatóan biccentettem Breenek, és Duncanhez
hajoltam, hogy adjak neki egy korty vizezett konyakot. Már
tudtam, mi volt az, az az ősi szorongás. Az a pár szó, amit
hallottam, amik véletlenül ugyanazok voltak, amiket valaha egy
kislány hallott suttogni idegenek által a szomszéd szobából, akik
eljöttek elmondani, hogy az édesanyja nem jön haza, mert
meghalt. Baleset történt, autóbaleset, tűz. Csontig égett, mondta
akkor a hang, döbbent félelemmel telve. Csontig égett, és egy
lány magára maradt, örökre elhagyatva. Megremegett a kezem,
és a zavaros folyadék lecsorgott Duncan állán.
De ez már régen volt, ráadásul egy másik országban,
gondoltam, megacélozva magam a feltörő emlékek ellen.
Különben is…
Jocasta kiitta a poharát, halk koppanással letette, és
kinyitotta az ölében heverő ládikát. Arany és gyémántok
ragyogtak fel, és kiemelt egy vékony ki rudat, amin három gyűrű
volt.
– Három lányom volt valaha – mondta. – Három lány.
Clementina, Seonag és Morna. – Megérintette az egyik gyűrűt,
egy széles ékszert, foglalataiban három gyémánttal. – Ezt a
lányaim miatt kaptam. Hector adta nekem, amikor Morna
megszületett. Az ő lánya volt, Morna… Tudod, hogy azt jelenti a
neve, hogy „szeretett”?
Másik kezét elvonta a doboztól, és tapogatózva kinyújtotta.
Megérintette Bree arcát, mire Bree megfogta az asszony kezét, a
saját két kezébe fogva azt.
– Minden házasságból maradt egy élő gyermekem. –
Jocasta finoman tapogatott hosszú ujjaival, és megérintette
egymás után mind a három gyűrűt. – Clementina John
Cameroné volt. Akkor mentem feleségül hozzá, amikor még
magam is szinte gyerek voltam, tizenhat évesen szültem őt.
Seonag Fekete Hugh lánya volt, sötét hajú, akárcsak az apja, de a
bátyám, Colum szemeit örökölte. – Vak szemével futólag Jamie-
re pillantott, majd újra leszegte a fejét, és megérintette a gyűrűt a
három gyémánttal.
– Aztán Morna, az utolsó gyermekem. Tizenhat sem volt,
amikor meghalt.
Az idős asszony arca kifürkészhetetlen maradt, de szája
vonala megenyhült, ahogy felidézte elhunyt lányai nevét.
– Sajnálom, néném – mondta Bree halkan. Lehajolt, hogy
megcsókolja a kezében dédelgetett kéz kortól bütykös ujjait.
Jocasta válaszul megszorította kicsit Brianna kezét, de nem
akarta elveszteni a történet fonalát.
– Ezt Hector Cameron adta – folytatta Jocasta, megérintve
a gyűrűt. – Aztán megölte őket, mind egy szálig. A
gyermekeimet, a lányaimat. Megölte őket a francia aranyáért.
A döbbenettől elakadt a lélegzetem, és megsüllyedni éreztem
a gyomromat. Jamie is megdermedt mögöttem, és láttam, hogy
Duncan véreres szeme tágra nyílik. Brianna arckifejezése nem
változott, de mintha egy pillanatra lehunyta volna a szemét, de
továbbra is kezében tartotta a hosszú, csontos kezet.
– Mi történt velük, néném? – kérdezte halkan. – Mondd el!
Jocasta pár másodpercig nem szólalt meg. A szoba is
elnémult, az égő méhviasz sziszegésén és Jocasta asztmatikus,
gyenge lélegzésén kívül más hangot nem lehetett hallani. Amikor
újra megszólalt, meglepetésemre nem Briannához intézte a
szavait, hanem felemelte a fejét, és újra Jamie felé fordult.
[37]
– Szóval tudsz az aranyról, a mhic mo pheathar ? –
kérdezte. Ha Jamie furcsállotta is a kérdést, nem adta jelét, és
higgadtan válaszolt.
– Hallottam már róla valamit – felelte. Elindult, és
megkerülte az ágyat, hogy leüljön mellém, a nagynénje közelébe.
– Culloden óta tartotta magát ez a pletyka a felföldön. Azt
mondták, Lajos küld majd aranyat, hogy segítse unokatestvérét
annak szent harcában. Aztán mondták, hogy meg is jött az
arany, mégsem látta senki.
 – Én láttam. – Jocasta széles szája, ami annyira hasonlított
unokaöccsééhez, egy hirtelen fintorral tovább szélesedett, majd
elernyedt. – Én láttam – ismételte. – Harmincezer font,
aranyrudakban. Velük voltam akkor éjjel, amikor partot értek.
Egy francia hajóról eveztek ki. Hat kis ládában volt az arany, de
olyan nehéz volt mindegyik, hogy egyszerre csak kettőt
hozhattak ki a partra, máskülönben elsüllyedt volna a csónak.
Mindegyik láda fedelébe a Bourbon-liliomot vésték, mindegyiket
vaspántokkal és lakattal zárták le, s minden lakatot vörös
viasszal pecsételtek le, a viasz pedig Lajos király gyűrűjének
pecsétjét viselte. A Bourbon-liliomot.
Egy sóhaj szakadt ki mindannyiunkból szavai hallatán,
ahogy egyszerre megrendültünk. Jocasta lassan bólintott, s vak
szemei előtt megelevenedett az a messzi, múltbéli éjszaka.
– Hol került partra az arany, néném? – kérdezte Jamie
tapintatosan.
Jocasta lassan bólintott, mintha csak magának válaszolt
volna, szemét az emlékei által festett jelenetre szegezve.
– Innismaraichban – felelte. – Ez egy aprócska sziget,
Coigah mellett.
Eddig visszatartottam a levegőt, most lassan kiengedtem, és
találkozott Jamie-vel a pillantásunk. Innismaraich. A Tengeri
Lények szigete. Vagyis a silkie-k szigete. Ismertük azt a helyet.
– Három férfit bíztak meg vele – folytatta. – Hector volt az
egyik, Dougal, a bátyám volt a másik, a harmadik férfi pedig
maszkot viselt. Valójában mindannyian azt viseltek, de persze
Hectort és Dougalt ismertem. Nem ismertem a harmadik férfit,
és egyikőjük sem mondta ki a nevét. A szolgáját azonban
ismertem, Duncan Kerrnek hívták.
Jamie kissé megfeszült Dougal neve hallatán. Amikor
Duncan Kerr neve hangzott el, megdermedt.
– Szolgák is voltak jelen? – kérdezte.
– Ketten – válaszolta Jocasta, és egy halvány, keserű
mosolyra rándult a szája. – Ahogy már mondtam, a maszkos
férfi hozta Duncan Kerrt, Dougal bátyámmal pedig egy leochi
férfi volt, akit arcról ismertem, de névről nem. Hector engem
hozott segítségül. Vállas, erős asszony voltam, mint te, a
[38]
leannan , mint te – mondta halkan, s megszorította Brianna
kezét. – Erős voltam, és Hector megbízott bennem, ahogy senki
másban nem bízhatott. Én is bíztam benne… Akkor még.
A folyosói zajok elhaltak, de a törött ablakon keresztül befújó
szél meglebbentette a függönyöket, nyugtalanítóan, mint egy
kísértet, ami meghallja, hogy a nevén szólítják a távolból.
– Három csónak volt. A ládák kicsik voltak, de elég nehezek
ahhoz, hogy egyszerre ketten tudjanak csak vinni egyet. Mi két
ládát tettünk a csónakunkba, Hector és én, és kieveztünk, bele a
ködbe. Hallottam a többiek evezőinek csobbanását, egyre
halkabban, ahogy távolodtak, míg végül eltűntek az éjszakában.
– Mikor történt mindez, néném? – kérdezte Jamie, feszülten
figyelve Jocastát. – Mikor érkezett az arany Franciaországból?
– Túl későn – suttogta Jocasta. – Messze túl későn. Átkozott
Lajos! – kiáltott fel hirtelen, olyan ádáz dühvel, hogy egészen
kihúzta magát ültében. – Az isten verje meg azt az átkozott
franciát, rohadjon ki a szeme, ahogy az enyém! Ha elgondolom,
mi lett volna, ha hű lett volna a véréhez és az adott szavához!
Jamie oldalvást rám nézett, és találkozott a pillantásunk.
Túl késő.
Ha az arany hamarabb érkezett volna, talán, amikor Károly
partot éri Glenfinnanban, vagy amikor elfoglalta Edinburghot, és
néhány hétig, mini visszatérő király, uralma alatt tartotta a
várost.
Mi lett volna akkor?
Egy bánkódó mosoly árnyéka suhant át Jamie ajkán, majd
Briannára nézett, majd vissza rám, szemében a kérdéssel és a
válasszal.
Mi lett volna?
– Március volt – folytatta Jocasta, amikor kirohanása után
lehiggadi. – Fagyos éjszaka, de a levegő tiszta volt, mint a jég. A
sziklaszirten álltam, és kinéztem messze a tengerre, ahol a
holdfény aranyszínű ösvényt festett a vízre. A hajó ezen az arany
ösvényen közeledett, mint egy koronázására érkező király, amit
én jó jelnek vettem. – Ekkor Jamie felé fordította a fejét, és a
szája hirtelen megrándult.
– Akkor azt hittem, őt hallom nevetni – mondta. – Fekete
Briant. Őt, aki elvette tőlem a nővéremet. Olyan volt, mintha ő
lett volna. De ő nem volt ott. Alighanem csak a silkie-k ugattak.
Jamie-t figyeltem, miközben Jocasta beszélt. Nem mozdult
meg, de mintegy varázsütésre, a vöröses szőrszálak felmeredtek
az alkarján, s drótként ragyogtak a gyertyafényben.
– Nem tudtam, hogy ismerted az apámat – mondta némi
éllel a hangjában. – De hagyjuk ezt most, néném. Március volt,
azt mondtad, ugye?
Jocasta bólintott.
– Túl késő volt – ismételte. – Két hónappal korábban kellett
volna jönnie, azt mondta Hector. Késedelmet szenvedtek…
Tényleg túl késő volt. Januárban, a falkirki győzelem után
egy ilyen francia támogatás sorsdöntő lehetett volna. De
márciusban a felföldi sereg már északra tartott, és Derbynél
visszafordult az angliai invázió után. A győzelem utolsó halvány
reménye is elveszett, és Stuart Károly katonái már a cullodeni
pusztítás felé meneteltek.
Miután a kincsesládákat biztonságosan partra juttatták, az
arany új őrzői megtanácskozták, hogy mihez kezdjenek a
kinccsel. A hadsereg úton volt, vele együtt Stuart is, és Edinburgh
újra angol kézen volt. Nem tudták semmilyen biztos helyre vinni,
nem volt megbízható ember, akinek átadhatták volna.
– Nem bíztak O’Sullivanben, sem senki másban, aki közel
állt a herceghez – magyarázta Jocasta. – Az írek, az olaszok…
Dougal azt mondta, nem azért vállalt ennyi kockázatot, hogy
idegenek csak úgy elherdálják vagy ellopják az aranyat. –
Jocasta kissé zordan elmosolyodott. – Ezt úgy értette, nem
akarja, hogy véletlenül csorba essen a hírnevén, hogy valaha
nála volt az arany.
A három őrző ugyanúgy nem volt hajlandó megbízni
egymásban, mint a herceg tanácsadóiban. Az éjszaka nagy részét
egy isten háta mögötti kocsma sivár emeleti szobájában való
vitatkozással töltötték, míg Jocasta és a két szolgáló a földön
aludt, a vörös pecsétes ládák között. Végül elosztották az aranyat.
Minden férfi két ládát vett magához, és véresküt tettek, hogy
megtartják a titkot, és hűségesen őrzik a kincset, hogy majd
visszaadhassák azt jogos uralkodójuknak, Jakab királynak.
– A két szolgát is megeskették – mondta Jocasta. – Minden
férfin sebet ejtettek, és a vércseppek vörösebben ragyogtak a
gyertyafényben, mint a viaszpecsétek a ládákon.
– Te is megesküdtél? – kérdezte Brianna halkan, de
pillantását a székben ülő, ősz hajú alakra szegezte.
– Nem, én nem esküdtem meg. – Jocasta még mindig finom
ívű ajkai finoman felfelé görbültek, mintha felderült volna. –
Hector felesége voltam, az ő esküje engem is kötelezett. Akkor
még.
Az összeesküvők, akiket nyugtalanított, hogy ekkora kincs
van a birtokukban, még hajnal előtt elhagyták a fogadót, s a
kincsesládákat takarókba és rongyokba tekerve rejtették el.
– Belovagolt két utazó, épp, amikor az utolsó ládákat hoztuk
le. Érkezésükkel megmentették a fogadós életét, mert szállásunk
a semmi közepén állt, és a fogadós volt az egyetlen tanúja annak,
hogy ott jártunk akkor éjjel. Nem hiszem, hogy Dougal vagy
Hector fontolóra vett volna ilyesmit. De a harmadik férfi, ő el
akarta tenni láb alól a ház urát. Láttam a szemében, meg ahogy
ott kuporgott a lépcső aljában, a tőrén tartva a kezét. Látta, hogy
figyelem őt, rám is mosolygott a maszkja alól.
– És ez a harmadik férfi sosem vette le a maszkját? –
kérdezte Jamie. Vörös szemöldökét összehúzta, mintha a puszta
összpontosítással feleleveníthetné ezt a jelenetet, amit Jocasta
látott maga előtt, és így azonosíthatná az idegent.
Jocasta megrázta a fejét.
– Nem. Időről időre megkérdeztem magamtól, amikor
eszembe jutott az az éjszaka, vajon megismerném-e azt a férfit,
ha újra látnám. Azt hiszem, igen. Sötét hajú, vékony férfi volt, de
volt benne valami olyan erő, mint a penge acéljában. Ha újra a
szemébe nézhetnék, biztosan tudnám. De így… – Megvonta a
vállát. – Vajon megismerném csupán a hangja alapján? Nem
tudom megmondani, annyi év után.
 – De semmiképp nem ír volt ez az illető? – Duncan még
mindig sápadt volt, és nyirkosnak tűnt az arca, de feltolta magát
az egyik könyökére, és minden idegszálával Jocastát figyelte.
Jocasta egy kicsit összerezzent, mintha elfeledkezett volna
arról, hogy Duncan is ott van.
– Ahh! Nem, a dhuine. A beszéde alapján skót volt, felföldi
úriember.
Duncan és Jamie összenéztek.
– Talán egy MacKenzie vagy egy Cameron? – kérdezte
Duncan halkan, és Jamie bólintott.
– Esetleg valaki a Grantek közül.
Megértettem félhangos tanakodásukat. Elképesztően
összetett hálózatot alkotott – valaha – a felföldi klánok
kapcsolatrendszere, és sokan voltak, akik nem tudtak – vagy
nem akartak – közreműködni egy ilyen fontos és titkos
küldetésben.
Colum MacKenzie szoros szövetséget tartott fenn a Cameron
klánnal. Valójában Jocasta maga is része volt a szövetségnek,
mert a Cameron klán egyik főnökével kötött házassága maga
volt e szövetség záloga, fia Dougal MacKenzie volt az egyik férfi,
aki megszervezte a francia arany külföldre szállítását, Hector
Cameron pedig a másik, akkor megvolt az esélye, hogy a
harmadik férfi az előbb említett klánok valamelyikéhez tartozott,
vagy egy olyanhoz, amelyikben mind a ketten megbíztak.
MacKenzie, Cameron vagy Grant… És ha Jocasta nem ismerte
látásból a férfit, az növelte annak az esélyét, hogy az illető a
Grant klán tagja volt, mert Jocasta ismerte a MacKenzie és
Cameron klán legtöbb magas rangú tagját.
De most nem volt alkalmas az idő arra, hogy ilyesmiken
tűnődjenek, a történet még nem ért véget. Az összeesküvők ekkor
elváltak egymástól, mindenki ment a maga útján, mindegyik a
francia arany harmadával.
Jocastának nem volt tudomása arról, hogy mit csinált
Dougal MacKenzie vagy az ismeretlen férfi a maguk ládáival.
Hector Cameron a hálószobája padlója alá dugta el e két ládát,
amit elhozott, egy régi rejtekhelyre, amit még az apja készített,
hogy elrejthesse az értéktárgyait.
Hector ott akarta hagyni, amíg a herceg biztonságos helyre
nem jut, ahol visszaadhatnák neki az aranyat, hogy
felhasználhassa céljai előremozdítására. De Stuart Károly akkor
már menekülőben volt, és még hónapokig nem talált olyan
helyet, ahol megpihenhetett volna. Mielőtt biztonságos helyre
juthatott volna, bekövetkezett a katasztrófa.
– Hector az aranyat – és engem – otthon hagyott, és elment,
hogy csatlakozzon a herceghez és a hadsereghez. Április 17-én
naplementére hazaért, egészen a ház ajtajáig lovagolt, lovának
még a szája is habzott, leugrott, és a szerencsétlen jószágot egy
lovászfiúra hagyva berohant a házba, és rám parancsolt, hogy
pakoljak el minden értéktárgyat, amit csak tudok: az ügy
elveszett, és menekülnünk kell, különben meghalunk a
Stuartokkal együtt.
Cameron még akkor is gazdag volt, és elég agyafúrt ahhoz,
hogy megtartsa a szekerét és a lovait, és ne adja oda azokat a
Stuartoknak. Elég ravasz ahhoz is, hogy ne vigyen magával két
láda francia aranyat menekülés közben.
– Kivett három aranyrudat az egyik dobozból, és odaadta
nekem. En pedig elrejtettem azokat a szekér ülése alá. Hector a
kocsissal kivitte az erdőbe a két ládát, de nem láttam, hogy hová
ásták el azokat.
Április 18-án délben szállt fel Hector Cameron a szekérre a
feleségével, a lovászlegényével, Morna nevű lányával és három
francia aranyrúddal, és lóhalálában elindultak délnek, Edinburgh
felé.
– Seonag Garth urához ment feleségül, aki még régen
hűséget esküdött a Stuartoknak. Cullodennél ölték meg, de ezt
akkor még nem tudtuk. Clementina akkorra már megözvegyült,
és a nővérével élt Rovóban.
Jocasta mély lélegzetet vett, összerezzent kicsit, mert nem
akaródzott neki újra átélni mindazt, amit most felidézett, de
amiknek nem tudott ellenállni.
– Könyörögtem Hectornak, menjünk el Rovóba. Csak tíz
mérföldes kerülő lett volna – pár óra csupán –, de Hector nem
akart megállni. Azt mondta, nem tehetjük meg. Túl kockázatos
lenne elmenni és elhozni őket. Clementinának két gyereke volt,
Seonagnak egy. Túl sokan lennénk erre az egy szekérre, mondta.
Túlságosan lelassítanának minket.
– Akkor ne hozzuk el, mondtam, csak figyelmeztessük őket.
Csak hadd lássuk őket, még utoljára!
Elhallgatott.
– Tudtam, hová tartunk, bár nem tudtam, hogy Hector
ennyi előkészületet tett.
Hector Cameron jakobita volt, és a társadalmi ügyek
szakavatott ismerője is, viszont nem volt az a fajta, aki egy
vesztes ügyért hajlandó lenne az életét áldozni. Látván, milyen
rosszul alakultak a dolgok, és mert félt, hogy közeleg az
összeomlás, minden erejével azon volt, hogy kidolgozzon egy
menekülési tervet.
Feltűnés nélkül előkészített néhány zsák ruhát és egyéb
szükséges holmit. Birtokát, amennyire csak tudta, pénzzé tette, és
titokban lefoglalt három hajójegyet, határozatlan idejű
indulással, Edinburghból a gyarmatokra.
– Néha úgy érzem, nem tudom hibáztatni – mondta
Jocasta. Felpattant ültéből, és a gyertyaláng szikrázóan csillant
meg a haján. – Azt mondta, Seonag nem jönne a férje nélkül,
Clementina pedig nem kockáztatná gyermekei életét a tengeri
átkeléssel. Ebben talán igaza volt. És talán az sem számított
volna, hogy ha sikerül figyelmeztetnünk őket. De tudtam, hogy
nem fogom látni őket többé… – Becsukta a száját, és nyelt egyet.
Üldözőitől való félelmében Hector mindenesetre nem volt
hajlandó megállni. Cumberland csapatai Cullodennél
gyülekeztek, de angol katonák járták a felföldi utakat, és Stuart
Károly vereségének híre úgy terjedt, mint az örvény szélén
fodrozódó hullámok, egyre gyorsabban és veszélyesebben
kavarogva.
Úgy történt, hogy Cameronékat két nappal később
felfedezték Ochtertyre közelében.
– Kiesett a szekér egyik kereke – sóhajtotta Jocasta. –
Istenem, még most is látom magam előtt, ahogy ott forog
magában az út szélén. Eltört a tengely, és nem volt más
választásunk, mint tábort verni az út mellett, míg Hector és a
kocsis igyekezett megjavítani a kocsit.
A javítás igénybe vette a nap nagy részét, és Hector a munka
előrehaladtával egyre idegesebb lett, s szorongása a többi utasra
is átragadt.
– Nem tudom, mit látott Cullodennél – mondta Jocasta. –
De azt biztosan tudta, hogy ha az angolok elfogják, nem
kegyelmeznek neki. Ha nem ölik meg a helyszínen, akkor
felkötik később hazaárulásért. Megizzadt a munkában, de még
inkább félelmében. De akkor is… – Összeszorította ajkát egy
röpke pillanatra, majd folytatta.
– Már majdnem besötétedett – tavasz volt, hamar leszállt az
este –, mire visszarakták a szekér kerekét, és újra útra készen
álltunk. A szekér egy kis kátyúba jutott, amikor lerepült a kerék.
A kocsis egy hosszú emelkedőn hajtotta fel a lovakat, és amikor
épp elértük a dombtetőt, két fegyveres lépett elő a sötétből, és
elénk álltak.
Angol katonák voltak, Cumberland emberei. Lekésvén a
cullodeni ütközetet, nem osztozhattak a győzelem
megünneplésében, de annak híre feltüzelte őket, viszont
bosszúsak voltak, amiért a csatában nem lehettek ott, s így kapva
kaptak az alkalmon, hogy bosszút álljanak minden menekülő
felföldi skóton. Hectornak mindig gyorsan járt az esze, és a
szekér sarkába húzódott, ahogy meglátta őket. Leszegte a fejét, és
egy sálat húzott fölébe, alvó vénasszonynak tettetve magát.
Sziszegve kiadott utasításait követve Jocasta kihajolt az ablakon,
hogy eljátssza a lányával és az édesanyjával utazó, tiszteletre
méltó hölgy szerepét. A katonák azonban nem voltak kíváncsiak
a mondandójára. Az egyik feltépte a kocsi ajtaját, és kirángatta
Jocastát. Morna pánikba esett, utánaugrott, és megpróbálta
elszakítani anyját a katonától. Egy másik férfi megragadta a
lányt, és félrerántotta, és így Jocasta és a kocsi közé állt.
– Még egy perc, és „nagyi” is a földre került volna. Aztán
megtalálták volna az aranyat, és mindannyiunknak vége lett
volna.
 Egy pisztolylövés hatására egy pillanatra mindannyian
mozdulatlanná dermedtek. Hector volt az, aki kihajolt a kocsi
nyitott ajtaján, és rálőtt a Mornát lefogó katonára, de szürkület
volt, és rosszak voltak a fényviszonyok, talán a lovak is
meglódultak, és megrándították a kocsit. A lövés Mornát találta
fejen.
– Odarohantam hozzá – mondta Jocasta. Hangja rekedtes
volt, torka kiszáradt. – Odarohantam hozzá, de Hector kiugrott a
kocsiból, és elkapott. A katonák csak álltak, földbe gyökerezett
lábbal. Hector visszarángatott a kocsiba, és odakiáltott a
kocsisnak, hogy „Hajts, hajts!”.
Jocasta megnyalta az ajkát, és nyelt egyet.
– „Meghalt”, mondta Hector. Újra és újra azt hajtogatta,
hogy „Meghalt, nem tehetsz semmit”, és magához szorított, mert
különben kétségbeesésemben levetettem volna magam a
kocsiról.
Jocasta lassan elhúzta a kezét Briannától. Szüksége volt
némi lelki támaszra, hogy belefogjon a történetbe, de a
befejezéshez már nem. Két kezét ökölbe szorította, hálóinge fehér
vásznához nyomta, mintha egy vérző és megszentségtelenített
anyaméh vérzését próbálta volna csillapítani.
– Addigra besötétedett – folytatta távoli, szenvtelen hangon.
– Láttam a tüzek derengését északra, a horizonton.
Cumberland katonái csak törtettek előre, nyomukban
mindent feldúltak és felégettek. Elérték Rovót is, ahol Clementina
és Seonag is tartózkodott a családjaikkal, és felgyújtották a
kastélyt is. Jocasta sosem tudta meg, hogy a tűzben lelték-e
halálukat, vagy később haltak éhen vagy fagytak halálra a hideg
felföldi tavaszban.
– Így hát Hectornak sikerült megmentenie az életét és az
enyémet, már ami maradt belőle – mondta, még mindig
szenvtelen hangon. – És persze megmentette az aranyat is. –
Ujjai újra megkeresték a gyűrűt, és lassan megforgatták azt a
fapálcán, s a kövek megcsillantak a lámpafényben.
– Valóban – mormogta Jamie. Pillantását az asszony vak
arcára függesztette, és le sem vette róla a szemét. Egyszerre úgy
éreztem, nem tisztességes tőle, hogy így nézi őt, már-már
ítélkezve, amikor Jocasta nem tud visszanézni rá, és nem
láthatja, hogyan néz rá Jamie. Megérintettem Jamie-t, mire ő
oldalvást rám pillantott, majd megfogta a kezemet, és
megszorította.
Jocasta félretette a gyűrűket, és felkelt, mert már nem bírt
nyugton ülni most, hogy túl volt a történet legnehezebb részén.
Az ablak előtti székhez lépett, letérdelt, és félrehúzta a függönyt.
Nehéz volt elhinni róla, hogy vak, ha az ember látta céltudatos
mozdulatait. Ugyanakkor ez az ő szobája volt, az ő otthona, ahol
minden holmit gondosan úgy rendeztek el, hogy Jocasta
kiismerhesse magát közöttük. Kezét a jeges üvegnek és a kinti
éjszakának támasztotta, és a lecsapódó pára fehér ködként rajzolt
hideg lángokat az ujjai köré.
– Hector ezt a helyet azon az aranyon vette, amit mi
hoztunk – mondta. -- A földet, a malmot és a rabszolgákat.
Mentségéül szóljon – hanghordozása azt sejtette, hogy nem
szívesen mentegeti volt férjét –, hogy amit ma ér a birtok, az
jórészt Hector munkájának köszönhető. De az elején kellett
hozzá az arany, hogy megvegye.
– Mi lett az esküjével? – kérdezte Jamie halkan.
– Hogy mi lett? – kérdezett vissza Jocasta, és röviden
felnevetett. – Hector gyakorlatias ember volt. A Stuartoknak
leáldozott. Mi szükségük lett volna az aranyra Olaszországban?
– Gyakorlatias – ismételtem meg, magamat is meglepve
ezzel. Nem akartam megszólalni, de mintha kihallottam volna
valami különöset Jocasta hangjából.
Úgy tűnik, tényleg. Jocasta felénk fordult, hogy a szemünkbe
nézzen, a hangom irányába. Mosolygott, de a hideg futkosott tőle
a gerincemen.
– Igen, gyakorlatias – bólintott. – A lányaim meghaltak, és
nem látott rá okot, hogy könnyeket fecséreljen rájuk. Többé nem
beszélt róluk, és nekem sem volt szabad emlegetnem őket.
Valaha megbecsült ember volt, és itt is az akart lenni, ami nem
ment volna könnyen, ha bárki is ismerte volna a múltját. –
Kifújta a levegőt, az elfojtott haragtól nehéz hangon. – Merem
állítani, senki nincs ebben az országban, aki tudná, hogy valaha
anya voltam.
– Még mindig az vagy – mondta Brianna gyengéden. – Azt
biztosan tudom. – Rám nézett, és kék szemének pillantása
találkozott az enyémmel, ami megértőén sötét lett.
Visszamosolyogtam rá, de éreztem, hogy könnyek szöknek a
szemembe. Igen, annyit biztosan tudott, ahogy én is.
Ahogy Jocasta is. Arcvonásai megenyhültek egy pillanatra, a
felidézett düh és az elkeseredettség emlékeit a vágyakozás vette át
egy percre. Lassan odasétált Briannához, aki a széken ült, és
szabad kezét Bree fejére tette. Futólag megpihentette a kezét
Brianna fején, majd hosszú, érzékeny ujjaival megtapogatta
Brianna éles vonalú arccsontját, vastag ajkát és hosszú, egyenes
orrát, s kitapogatta a nedvesség vékony patakját Brianna arcán.
– Igen, a leannan – mondta halkan. – Tudod, miről
beszélek. És ugye megérted most már, miért akarom rád vagy a
te véredre hagyni ezt a helyet?
Jamie köhintett, s közbeszólt, mielőtt Bree válaszolhatott
volna.
– Igen – mondta tárgyilagosan. – Szóval ezt mondtad ma
este annak az írnek? Nem a teljes történetet, bizonyára, csak azt,
hogy itt nincs arany, igaz?
Jocasta egyszerre leengedte a kezét Brianna arcáról, és
egyenesen Jamie felé fordult.
– Igen, ezt mondtam nekik. Neki. Mondtam neki, hogy
amennyire én tudom, azok a kincsesládák még mindig el vannak
ásva valahol Skóciában. Ha akarja, elmehet, és kiáshatja, és ez
meg is felelt neki. – Szája egyik sarka keserű mosolyra húzódott.
– Nem akarta, hogy a szavadat add?
Jocasta megrázta a fejét, összeszorított ajkakkal.
– Nem volt úriember – ismételte. – Nem tudnám
megmondani, hogy derült ez ki, mert az ágy mellett ültem, és
mivel egy apró kést tartok a párnám alatt, nem hagytam volna,
hogy sértetlenül kezet emeljen rám. Mielőtt azonban a késemért
nyúlhattam volna, lépteket hallottam az öltözőből.
A kandalló melletti ajtó felé intett. Öltözője az ajtón túl volt,
ez kötötte össze a hálószobáját egy másikkal, azzal a helyiséggel,
ami valaha Hector Cameroné volt, és ami most feltehetően
Duncané.
A betolakodók is meghallották a lépéseket. Az ír odasúgott
valamit a barátjának, majd elhúzódott Jocasta mellől, a kandalló
felé. A másik fickó ekkor odalépett az asszonyhoz, elkapta őt
hátulról, és kezét a szájára tapasztotta.
– Csupán annyit tudok mondani, hogy az illető kámzsát
húzott mélyen a szemébe, és bűzlött az italtól, de annyira,
mintha nem is itta volna, hanem fürdött volna benne. –
Undorodva fintorgott egyet.
Az ajtó kinyílt, és Duncan lépett be, mire az ír előugrott az
ajtó mögül, és fejbe csapta Duncant.
– Az égvilágon semmire sem emlékszem – sajnálkozott
Duncan. – Jöttem, hogy jó éjszakát kívánjak az úrnőnek, vagyis
a feleségemnek. Emlékszem, hogy az ajtó gombjára tettem a
kezem, de ezután már csak arra, hogy itt fekszem, felhasadt
fejjel. – Óvatosan megérintette a púpot a fején, majd
aggodalmasan Jocastára nézett.
– Te jól vagy, mo chridhe? Nem akartak kárt tenni benned
ezek a gazemberek? – Kinyújtotta a kezét, aztán mikor ráébredt,
hogy Jocasta nem láthatja őt, megpróbált felülni. Egy elfojtott
nyögéssel visszahanyatlott az ágyra, mire Jocasta felállt, és
odasietett az ágy mellé.
– Természetesen jól vagyok – felelte méltatlankodva Jocasta,
s addig tapogatózott, amíg meg nem találta Duncan kezét. – Ha
nem számítjuk, hogy azon idegeskedtem, negyedjére is
megözvegyülök. – Ingerülten sóhajtott, leült Duncan mellé, és
hátrasimított az arcából egy meglazult haj tincset.
– Nem tudnám megmondani, mi történt, csak a koppanást
hallottam, és a szörnyű nyögést, ahogy a földre zuhantál. Aztán
az ír férfi visszajött, és az az illető, aki addig lefogott, elengedett.
Az ír kedvesen közölte, hogy Jocastának egy szavát sem
hiszi, hiába is állítja, hogy nincs arany River Runban. Meg volt
róla győződve, hogy az arany itt van, és míg soha eszébe nem
jutna kezet emelni egy hölgyre, nem viseltetik hasonló
fenntartásokkal Jocasta férjét illetően.
– Azt mondta, ha nem mondom el neki, hogy hol az arany,
a társával nekiáll apró darabokat lemetélni Duncanből, a
lábujjaival kezdve, és fokozatosan haladva a golyójáig – idézte
Jocasta, minden kertelés nélkül. Duncannek eddig sem volt sok
vér az arcában, de az a kevés, ami volt, Jocasta szavaira mind
kifutott belőle. Jamie Duncanre pillantott, majd elfordította a
fejét, és megköszörülte a torkát.
– Feltételezem, biztosra vetted, hogy komolyan beszél.
– Jó éles kése volt. Végighúzta a tenyeremen, szándékai
komolysága jeléül. – Kinyitotta üres tenyerét, és való igaz, egy
hajszálvékony vonal futott végig tenyere tövén.
Jocasta megvonta a vállát.
– Nos, gondoltam, ezt nem engedhetem meg. Úgy tettem
hát, mintha vonakodnék, mígnem az ír felemelte Duncan egyik
lábát, mire sírva fakadtam, és tovább kiabáltam, remélve, hogy
valaki meghallja, de az átkozott szolgák mind lefeküdtek aludni,
a vendégeket pedig túlságosan lekötötte, hogy megigyák az
összes whiskymet, és a bokrok alatt és az istállóban üzekedjenek,
ahol mindenki hallja.
Ezen utolsó megjegyzésére Bree arca pulykavörössé vált.
Jamie meglátta ezt, és köhintett, kerülve a pillantásomat.
– Igen. Így aztán…
– Így aztán azt mondtam nekik végül, hogy az aranyat a
konyhakert melletti fészerben ástuk el, a padló alatt. – Arca egy
villanásnyi időre újra elégedettséget sugárzott. – Gondoltam, ott
találják majd a holttestet, ami kicsit lelohasztja majd őket.
Reméltem, hogy mire összeszedik a bátorságukat, és nekifognak
az ásásnak, kieszelem, hogy tudnék kiszabadulni vagy
riadóztatni, és így is tettem.
Támadói megkötözték Jocastát, betömték a száját, és a
pajtába siettek, de megfenyegették, hogy visszajönnek, és ott
folytatják, ahol abbahagyták, amennyiben kiderül, hogy Jocasta
hazudott nekik. Azonban nem kötötték be valami jól az asszony
száját, mert bizony hamarosan letépte a kötést, és kitörte az
egyik ablaküveget, amin át segítségért kiáltott.
 – Az a meglátásom, hogy amikor benyitottak a fészerbe, és
meglátták a hullát, ijedtükben biztos leejtették a lámpásukat, és
felgyújtották a helyet. – Keserű örömmel bólintott. – Aprócska ár
ez. Azt kívánom, bárcsak ők is elégtek volna az épülettel együtt.
– Nem gondolod, hogy szándékosan gyújtották fel a fészert?
– kérdezte Duncan. Már jobban nézett ki egy kicsit, bár még
mindig szürke volt és beteges kinézetű. – Hogy eltüntessék az
ásás minden nyomát?
Jocasta megvonta a vállát, és elhessegette a gondolatot.
– Ugyan minek? Áshattak volna Kínáig, akkor sem találtak
volna ott semmit. – Jocasta fokozatosan ellazult, az egészséges
szín visszatért az arcába, bár széles vállai lehorgadtak a
kimerültségtől.
Némaság telepedett társaságunkra, és ekkor tudatosult
bennem, hogy pár perce már egyre erősödött a zaj a földszinten.
Férfihangok hallatszottak, és léptek zaja. Visszatért minden
keresőosztag, de fáradt és elégedetlen morgásukból egyértelmű
volt, hogy egyetlen gyanúsítottat sem sikerült elkapniuk.
Az asztalon álló gyertya már majdnem teljesen leégett.
Lángja egészen magasra nyúlt, ahogy felemésztette a kanóc
utolsó centijeit is. A kandallófedélen álló egyik gyertya leégett, és
egy utolsó méhviaszillatú füstgomolyagot bocsátott ki magából.
Jamie reflexszerűen az ablakra nézett: még mindig sötét volt
odakint, de az éjszaka természete megváltozott, ahogy hajnal
előtt szokott.
A függönyök némán mozogtak, nyugtalan levegőt lehelt a
szobába a szél. Elaludt még egy gyertya. Újabb álmatlan éjszaka
várt rám. Egész testemben átfáztam, elzsibbadtam és
testetlennek éreztem magam, és a különböző szörnyűségek,
amiket láttam és hallottam, kezdtek valószínűtlenné válni
emlékezetemben, s csupán egy kitartó, erős, égett szag
tanúskodott létezésükről.
Nem maradt mit tenni vagy mondani. Ulysses visszajött,
diszkréten besurrant a hálószobába, egy frissen feltöltött
gyertyatartóval és egy tálcával, amin egy üveg konyak és néhány
pohár állt. MacDonald őrnagy még röviden tiszteletét tette, hogy
jelentse, valóban nem találták nyomát a gonosztevőknek.
Röviden megvizsgáltam Duncant és Jocastát, majd Breere és
Ulyssesre hagytam, hogy ágyba segítsék őket.
Jamie-vel lementünk a földszintre. A lépcső alján
odafordultam hozzá. Sápadt volt a fáradtságtól, vonásai
beesettek, mintha márványból faragták volna, haja és borostája
sötétlett a rávetülő fényben.
– Visszajönnek, igaz? – kérdeztem halkan.
Jamie bólintott, majd karomnál fogva a konyhai lépcső felé
vezetett engem.
 54

Édes kettesben, morzsás sütivel

Ennyire az év elején még mindig használták a pincében lévő
konyhát, mert a nyári konyhát a piszkosabb és kellemetlen
szagokkal járó konyhai előkészületekhez tartották fenn. A
rabszolgák, akik felébredtek a zajra, mind talpon voltak és
dolgoztak, bár néhányan közülük úgy néztek ki, mint akik
legszívesebben az első adandó alkalommal bezuhannának
valamelyik sarokba, hogy visszaaludhassanak. A főszakács
azonban teljesen ébren volt, és egyértelmű volt, hogy az ő
felügyelete alatt senki nem fog aludni.
A konyha meleg volt és hívogató, az ablakok még sötétek, a
falak vörösek a tűzhely ragyogásában, és a levegőt átjárta a
húsleves, a forró kenyér és a kávé szívmelengető illata. Kiváló
helynek gondoltam, ahol leülhetek és megpihenhetek kicsit,
mielőtt betámolyognék az ágyba, de a jelek szerint Jamie-nek
más tervei voltak.
Udvariasan szóba elegyedett a szakáccsal, épp csak annyi
ideig, amennyit megkívánt az illendőség, és közben nemcsak egy
egész tál, fahéjjal megszórt és olvasztott vajjal átitatott morzsás
süteményt, hanem egy nagy kancsó frissen főzött kávét is
szerzett. Aztán búcsút intett a szakácsnak, engem is felhúzott a
székből, amire oly lelkesen lehuppantam, és újra eltűntünk szem
elől, s kimentünk a hűvös szélbe, a haldokló éjszakába.
Nagyon különös déjà vu-m támadt, ahogy Jamie ráfordult
az istállók felé vezető, téglával kirakott útra. Majdnem
ugyanolyanok voltak a fények, mint huszonnégy órával
korábban, ugyanazok a tűhegynyi csillagok világítottak egyre
halványabban ugyanabból a kékesszürke égből. Ugyanúgy
éreztem a tavasz leheletét, és libabőrös lettem a felidézett emlék
hatására.
De most higgadtan sétáltunk egymás mellett, és nem
rohantunk. Előző napi emlékeim elé a vérszag és a leégett pajta
égett szaga tolakodott. Minden lépésnél azt éreztem, hogy
mindjárt kinyújthatom a kezem, és belökhetem egy kórház
forgóajtaját, és beburkol a fluoreszkáló fény zümmögése és a
gyógyszerek és a padlófényező szer mindenütt jelen lévő szaga.
– Alváshiány – mormogtam magamban.
– Lesz még idő aludni később, Sassenach – válaszolta Jamie.
Futólag megrázta magát, s úgy rázta le magáról a kimerültséget,
mint kutya a vizet. – Előtte van még pár teendőnk. –
Megigazította a papírba csomagolt süteményt a kezében, és
szabad kezével megfogta a karomat, nehogy a kimerültségtől
arccal előre a káposztaágyásba dőljek.
Nem tettem. Megjegyzésem csupán arra vonatkozott, hogy
az alváshiány okozta ezt az enyhe hallucinációt, hogy újra a
kórházban vagyok. Hosszú éveken át dolgoztam gyakornokként,
rezidensként, anyaként, és végigcsináltam megannyi hosszú,
álmatlan műszakot, így volt időm megtanulni, hogyan kell
feladatokat ellátni – mégpedig jól – a végkimerülés szélén is.
Ugyanez az érzés kerített hatalmába megint, ahogy újra
átverekedtem magam az egyszerű álmosságon, és egy
mesterségesen felfokozott, éber állapotba kerültem.
Fáztam, és mintha össze is zsugorodtam volna, mintha csak
testem legbelső magját foglaltam volna el, és a semleges hús
vastag rétege tartotta volna távol tőlem a világot. Ugyanekkor
természetellenesen élénknek tűnt környezetem minden apró
részlete, a Jamie kezében tartott étel ínycsiklandó illatától a
kabátja szárnyának susogásán át a rabszolgák távoli
hálótermeiből idehallatszó éneklés hangjáig és az ösvény melletti
ágyásokban sarjadó kukorica földből előbukkanó apró hajtásaiig.
Az éber szenvtelenség érzése még akkor is velem maradt,
amikor a kanyargós ösvényt követve az istállókhoz értünk. Van
még pár teendőnk, mondta Jamie.
Kételkedtem, hogy a tegnapi mutatványt akarná
megismételni. Ha azonban egy visszafogottabb orgiát
fontolgatott, amiben a süteménynek és a kávénak is szerep jut,
akkor is különösnek tűnt, hogy az istállóban akarja azt tartani, és
nem a szalonban.
 Az oldalsó ajtó nem volt bereteszelve. Jamie belökte az ajtót,
mire a széna és az alvó állatok jólesően meleg illata csapta meg
az orrom.
– Ki az? – kérdezte valaki halkan, mély hangon, az istálló
sötét belsejéből. Roger. Hát persze, ő nem volt ott a tömegben,
Jocasta szobájában.
– Fraser – felelte Jamie, hasonlóan halkan, és behúzott
magával, majd becsukta mögöttünk az ajtót.
Roger egy lámpás fénykörében állt, csak a körvonalait
lehetett kivenni a lovak bokszainak sora végén. Jamie
köpönyeget öltött, és a fény vörös glóriát rajzolt sötét haja köré,
ahogy felém fordult.
[39]
– Na, milyen, a Smeoraich ? – nyújtotta át Jamie a
palack kávét Rogernek. A fiú köpönyege lecsúszott a válláról,
ahogy a palack után nyúlt, és láttam, hogy másik kezével egy
pisztolyt dug a nadrágja derekába. Egy szó nélkül kihúzta a
dugót a palackból, és a szájához emelte az üveget, majd néhány
pillanattal később arcán a mennyei boldogság kifejezésével
engedte le. Nagyot sóhajtott, és párás lehelete meglátszott a
levegőben.
– Ó, istenem! – lelkendezett. – Hónapok óta nem kóstoltam
ilyen finomat!
– Nem egészen – jegyezte meg derűsen Jamie, és visszavette
a palackot, majd átnyújtotta Rogernek a becsomagolt morzsás
sütit. – Na és ő hogy van?
– Az elején még hangoskodott, de már jó ideje csendben van.
Lehet, hogy elaludt.
Fejével az egyik boksz felé intett, de már tépte is le a vajtól
átázott csomagolást. Jamie levette a mécsest a kampóról, és
magasan a boksz bereteszelt ajtaja fölé tartotta. A karja alatt
benézve láttam, hogy valaki a boksz végében gubbaszt, félig
eltemetve a szalmában.
– Mr. Wylie! – szólította meg Jamie, továbbra is halkan. –
Alszik, uram?
Az alak szalmazörgés közepette megmozdult.
 – Nem alszom, uram – érkezett a válasz a hideg keserűség
hangján. Az alak lassan kibontakozott, és Phillip Wylie kelt fel a
földről, szalmaszálakat söpörve le a ruhájáról.
Kétségtelenül láttam már előnyösebb külsővel is. Több gomb
hiányzott a kabátjáról, egyik vállán felszakadt a varrás, nadrágja
mindkét térdén a csatok szétestek és szabadon lifegtek, és
harisnyája, tőle szokatlan módon, lecsúszott az alsó lábszárára.
Valaki, úgy tűnik, orrba vágta. Vér csörgött le vékonyan a felső
ajkára, és hímzett selyemmellényét is egy rászáradt barnás folt
tarkította.
Ruházatának hiányosságai ellenére modora kifogástalan
volt, és a jeges felháborodás jellemezte.
– Ezért felelni fog, Fraser, Isten a tanúm!
– Igen, persze – felelte Jamie, nem is zavartatva magát. –
Állok rendelkezésére, uram. Csak előbb még kihúzom önből a
válaszokat, Mr. Wylie.
Kireteszelte a boksz ajtaját, és fürgén kitárta. – Jöjjön elő!
Wylie tétovázott, mert nem akart tovább a bokszban
tartózkodni, de előbújni sem akart Jamie parancsára. Láttam,
hogy megrándulnak az orrlyukai, mert bizonyára megérezte a
kávé illatát. Ez el is látszott dönteni a dolgot számára, és
felszegett fejjel kijött a bokszból. Egylépésnyire elment mellettem,
de szemét egyenesen előretartotta, s úgy csinált, mint aki nem
vett észre.
Roger szerzett két széket és egy vödröt, amit el is kértem tőle,
és felfordítva azt, szerényen meghúzódtam a háttérben, hogy
Jamie és Wylie úgy ülhessen le, hogy kényelmesen
megfojthassák egymást. Roger maga is diszkréten hátrahúzódott
a sötétbe, mellém, a morzsás sütemény társaságában, és
láthatóan érdeklődve várta, hogy mi fog következni.
Wylie mereven elfogadta a kávés üveget, s néhány nagy
korty láthatóan javított a tartásán.
Nagy sokára leengedte a palackot, és hallhatóan felsóhajtott,
arcvonásai megenyhültek.
– Igazán köszönöm, uram. – Kis főhajtással visszaadta a
palackot Jamie-nek, feszesen felült a székén, és gondosan
megigazította parókáját, ami igencsak viseltes volt az átéltek
után. – Nos. Megtudhatnám, mi az oka az ön… felháborító
viselkedésének?
– Természetesen, uram – felelte Jamie, és maga is kihúzta
magát ültében. – Szeretném feltárni az ön egy bizonyos Stephen
Bonnettel való kapcsolatának természetét és az illető jelenlegi
tartózkodási helyére vonatkozó ismereteit.
Wylie olyan elképedt arcot vágott, hogy az már majdnem
vicces volt.
– Kicsoda?
– Stephen Bonnet.
Wylie már fordult volna felém, hogy tisztázzam a kérdést,
aztán eszébe jutott, hogy eddig nem jelezte, hogy észrevett volna.
Jamie-re meredt, sötét szemöldökét felvonta.
– Az ismerőseim között nincs ilyen nevű úriember, Mr.
Fraser, így arról sincs tudomásom, merre jár. Habár ha lenne is,
erősen kétlem, hogy kötelességemnek érezném erről tájékoztatni
önt.
– Valóban? – Jamie elgondolkozva ivott egy korty kávét,
majd átnyújtotta a palackot nekem. – Na és mi van a vendégnek
a vendéglátójával szembeni kötelezettségével, Mr. Wylie?
Wylie csodálkozva vonta fel sötét szemöldökét.
– Ezt hogy érti, uram?
– Vegyem úgy, uram, hogy nem tud róla, hogy Mrs. Innest
és férjét megtámadták tegnap este, és megkísérelték kirabolni
őket?
Wylie-nak tátva maradt a szája. Vagy nagyon jó színész volt,
vagy valóban meglepődött. Amennyire ismertem ezt a
fiatalembert, úgy véltem, biztos nem tud színészkedni.
– Nem voltam. Ki… – Beléhasított egy gondolat, és
megdöbbenését újfent felháborodás váltotta fel. Szeme enyhén
kidülledt. – Azt hiszik, hogy közöm volt ehhez a… ehhez a…
– Galád tervhez? – szúrta közbe Roger segítőkészen. Úgy
tűnt, nagyon jól érzi magát, most, hogy felszabadult unalmas
börtönőri munkája alól. – Igen, azt hisszük. Kíván egy kis
morzsás süteményt fogyasztani a kávéja mellé, uram? – nyújtott
át Roger egy darab süteményt.
Wylie csak nézett egy pillanatig, majd talpra ugrott, és
kiverte a süteményt Roger kezéből.
– Maga elvetemült gazember! – fordult Jamie felé, ökölbe
szorított kézzel. – Arra merészel célozgatni, hogy tolvaj vagyok?
Jamie felszegte az állát, és hátradőlt kicsit a székén.
– Igen – felelte hűvösen. – Az orrom előtt próbálta meg
ellopni tőlem a feleségemet, ugyan miért érezne lelkifurdalást a
nagynéném javaival kapcsolatban?
Wylie arca csúnya sötétbíbor színűre vált. Ha nem lett volna
rajta paróka, a haja is égnek meredt volna.
– Maga egy… igazi… fasz!- lehelte, majd Jamie-re vetette
magát. Nagy robajjal a földre terültek, karok és lábak forgatagát
keltve.
Hátraugrottam, magamhoz szorítva a kávéskancsót. Roger
is az ütközet felé ugrott, de elkaptam. Megragadtam a köpenyét,
és úgy tartottam őt vissza.
Jamie erősebb és tapasztaltabb volt, de Wylie sem volt újonc
az ökölharc művészetében, semmiképp, ráadásul őt rettenetes
düh hajtotta. Még néhány pillanat, és Jamie biztosan addig üti,
amíg Wylie feladja, de ezt nem kívántam megvárni.
Miután borzasztóan felidegesített a két férfi, előreléptem, és
fejjel lefelé feléjük tartottam a kávés kancsót. Már nem volt forró
a kávé, de azért elég meleg volt. Meglepetten, egyszerre
felkiáltottak, majd szétváltak, és megrázták magukat. Mintha
Roger fel is nevetett volna a hátam mögött, de amikor
hátrakaptam a fejem, arcán már csak ártatlan érdeklődés
mutatkozott. Felvonta rám a szemöldökét, és újabb sütidarabot
tömött a szájába.
Újra Jamie felé fordultam. Ő már felállt, és a térdeplő Wylie
is lassan felkászálódott, mindketten kávétól ázottan, olyan arccal,
mint akik ott szándékoznak folytatni, ahol abbahagyták, amikor
megzavartam őket. Közéjük furakodtam és toppantottam.
– Nagyon elegem van ebből!
– Nekem nem! – vágta rá Wylie indulatosan. – Megsértette
a becsületemet, és követelem, hogy…
 – Ó, a pokolba a maga rohadt becsületével! És a tiéddel is! –
bömböltem Wylie-ról Jamie-re pillantva. Jamie, aki valami
hasonlóan indulatos megjegyzéssel akart visszavágni,
megelégedett azzal, hogy hangosan felhorkantott.
Belerúgtam az egyik felborult székbe, és még mindig Jamie-
n tartva a szemem, rámutattam.
– Leülni!
Jamie elhúzta inge átázott szövetét a mellkasáról, felállította
a széket, és méltóságteljesen leült.
Wylie már kevésbé volt hajlandó figyelmet szentelni rám,
tovább dohogott, és a megsértett becsületét emlegette.
Bokán rúgtam. Ezúttal bakancsot viseltem. Wylie feljajdult,
és fél lábon ugrált, sérült lábát feltartva. A lovak, amiket teljesen
felajzott ez a felfordulás, dobogtak és fújtattak bokszaikban, a
levegő pedig felkavarodott pelyvával telt meg.
– Ne kekeckedjen vele, amikor indulatos! – tanácsolta Jamie
Wylie-nak, óvatosan felém pillantva. – Veszélyes, tudja?
Wylie rám meredt, de haragos pillantásába egyre több
bizonytalanság vegyült, vagy az üres kávéskancsó láttán, amit
most a nyakánál fogva bunkósbotként fogtam a kezembe, vagy
mert eszébe jutott a tegnap éjszaka, amikor Betty boncolásának
kellős közepén lepett meg. Erőt vett magán, visszanyelte, amit
mondani kívánt, és lassan leült a másik székre. Előhúzott egy
kendőt foltos mellényének zsebéből, és felitatott vele egy
vércseppet, ami megsérült szemöldökéből csurgott alá az arcán.
– Kérem, szeretném, ha elmondanák – mondta végtelenül
udvariasan –, hogy mi folyik itt.
Elvesztette a parókáját, ami a földön feküdt, egy
kávétócsában. Jamie lehajolt és felvette, óvatosan tartotta, mint
egy halott állatot. Szabad kezével letörölt egy sárfoltot az álláról,
és odanyújtotta a csöpögő parókát Wylie-nak.
– Ebben egyetértünk, uram.
Wylie egy merev, elismerő biccentéssel elvette a parókát, és a
térdére fektette, nem törődve azzal, hogy kávé folyik belőle a
nadrágjára. Mindkét férfi rám nézett, arcukon ugyanaz a
szkeptikus türelmetlenség. Láthatóan engem neveztek ki a mai
esemény háziasszonyának.
– Rablás, gyilkosság és a jó ég tudja, mi még. És mi
mindennek a mélyére akarunk ásni.
– Gyilkosság? – hördült fel egyszerre Roger és Wylie is
meglepetten.
– Kit öltek meg? – kérdezte Wylie, és vadul hol rám, hol
Jamie-re pillantott.
– Egy rabszolganőt – felelte Jamie, felém biccentve. – A
feleségemnek valami gyanús lett a nő halálával kapcsolatban, és
az volt a szándékunk, hogy a végére járunk az ügynek. Ez
magyarázza jelenlétünket a fészerben, amikor tegnap éjszaka
ránk nyitott.
– A jelenlétüket – visszhangozta Wylie. Már eddig is sápadt
volt, de úgy tűnt, kissé felfordult a gyomra, ahogy felidézte
magában, mit is csinátam a pajtában. – Igen… értem. – Szeme
sarkából szúrós pillantást lövellt rám.
– Szóval megölték? – kérdezte Roger, s azzal a lámpás fénye
alá lépett ő is. Visszarakta a vödröt a helyére, és leült a lábam
mellé. A sütemény maradékát a földre rakta. – Mi ölte meg?
– Valaki üvegszilánkokat etetett meg vele – feleltem. – Elég
sokat találtam ebből a gyomrában.
Végig Phillip Wylie-t figyeltem, miközben ezt kimondtam, de
a férfi arca ugyanazt a döbbent ürességet hordozta, mint Jamie-é
vagy Rogeré.
– Üveg. – Jamie tért magához először. Leült a székére, és a
füle mögé simított egy rendetlenkedő hajtincset. – Mennyi ideig
tart, amíg az üvegszilánk végez valakivel, Sassenach?
Két ujjammal megdörzsöltem az orrnyergemet. A korai óra
okozta zsibbadtságot hasogató fejfájás váltotta föl, amit a kávé
dús aromája és az a tény, hogy nekem semmi nem jutott belőle,
csak tovább sajdított.
– Nem tudom – válaszoltam. – Percek alatt lejut a
gyomorba, de sokáig eltarthat, amíg annyi kárt okoz, ami erős
belső vérzéssel jár. A legtöbb sérülést valószínűleg a vékonybél
szenvedi el, az üvegdarabkák felsértik a bél belsejét. És ha az
emésztőrendszer már kissé megrongálódott – mondjuk, a sok
italtól –, és gyenge a bélperisztaltika, akkor még tovább tarthat.
Vagy ha sokat evett mellé.
– Ő volt az a nő, akit a kertben találtatok Bree-vel? –
kérdezte Roger, Jamie-hez fordulva.
– Igen – bólintott Jamie, aki továbbra is rám szegezte
tekintetét. – Eszméletlen részeg volt. És amikor később láttad őt,
Sassenach, volt bármi jele akkor az üvegdarabkáknak?
Megráztam a fejem.
– Lehet, hogy addigra már részben kifejtette a hatását, de a
nő nem volt magánál. Viszont Fentiman mondta, hogy Betty
felébredt az éjszaka közepén, és hascsikarásra panaszkodott.
Úgyhogy akkor már biztos érződött az üveg hatása. De azt nem
tudom megmondani biztosan, hogy még azelőtt beadták-e neki
az üveget, mielőtt Breevel rátaláltatok, vagy kora este
felébresztették kábulatából, és akkor adta be neki valaki.
– Hascsikarás – hümmögte Roger. Megcsóválta a fejét, szája
komoran konyult le a gondolatra. – A Krisztusát, micsoda halál!
– Igen, sötét gonoszság – bólintott Jamie egyetértően. – De
miért tették? Ki kívánhatta a szerencsétlen nő halálát?
– Jó kérdés – szólt Wylie tömören. – Afelől azonban
biztosíthatom, hogy nem én voltam az.
Jamie hosszan, latolgatva végigmérte Wylie-t.
– Igen, talán – felelte. – De ha nem maga volt, akkor hogy
került a fészerbe tegnap éjszaka, mi keresnivalója volt ott, hacsak
nem az áldozatára akart egy pillantást vetni?
– Az én áldozatomra?! – pattant föl Wylie, újonnan
fellángolt felháborodással. – Nem én voltam az, ott a fészerben,
aki könyékig véresen, a nő testnedveitől csöpögve rángatta ki
szerencsétlenből a csontokat és a belsőségeket! – Oldalra kapta a
fejét, és szúrós pillantást lövellt rám. – Még hogy az én
áldozatom! Főbenjáró bűn meggyalázni egy holttestet, Mrs.
Fraser! És hallottam ám önről egy s mást, ó, igen, de még miket
hallottam magáról! Azt mondom, ön volt az, aki a halálba
juttatta azt az asszonyt, azért, hogy hozzájusson a…
Szavai hörgésbe fulladtak, amikor Jamie elkapta az inge
mellrészét, és megszorította a nyakán.
 Keményen gyomorszájon vágta Wylie-t, mire a fiatalember
összegörnyedt, köhögött, és kávét, epét és néhány egyéb
kellemetlen anyagot terített szét a földön, a térdén és Jamie-n.
Fáradtan felsóhajtottam. A beszélgetés enyhülő hangulata
törékenynek bizonyult, és én újra fázósnak és enyhén zavartnak
éreztem magam. Ezen a bűz sem segített.
– Ezzel nem jutunk előbbre, tudod – róttam meg Jamie-t,
aki elengedte Wylie-t, és sietve lekapta magáról legfelső
ruhadarabjait. – Nem mintha nem értékelném, hogy mellettem
szavaztál bizalmat.
– Ó, igen – felelte, de hangját elnyomta az inge, amit éppen
akkor húzott le magáról. Kibújt a ruhából, nagy szemeket
meresztett rám, és egy loccsanással a földre dobta az ingét. – Azt
hiszed, hogy ölbe tett kézzel ülök, és hagyom, hogy ez a
paprikajancsi sértegessen?
– Nem hiszem, hogy újra megtenné – mondta Roger.
Felállt, és Wylie fölé hajolt, aki még mindig a széken ült,
összegörnyedve, meglehetősen zöldes arccal. Roger a háta
mögött Jamie-re pillantott.
– De igaza van? Mármint tényleg főbenjáró bűn
megcsonkítani egy holttestet?
– Nem tudom – felelte Jamie tömören. így, derékig
vetkőzve, vérfoltosan és lehányva, zabolátlan vörös hajával a
lámpás fényénél igencsak más képet festett, mint az a finom
úriember, aki anno elment whistet játszani. – Aligha számít –
folytatta –, hiszen Wylie senkinek nem fog beszélni róla. Mert ha
igen, akkor felhasítom, mint egy borjút, és megetetem a
disznókkal mindkét golyóját és a hazug nyelvét. – Megérintette
tőre markolatát, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy az
kéznél van, ha szükség volna rá. – De biztos vagyok benne, hogy
ön nem szándékozik ilyen alaptalan vádakkal illetni a
feleségemet, igaz… uram? – kérdezte Wylie-tól, túlzott
udvariassággal.
Nem lepődtem meg, amikor Phillip Wylie megcsóválta a
fejét, mert láthatóan még mindig nem tudott megszólalni. Jamie
zord elégedettséggel felmordult, és lehajolt, hogy felvegye a
korábban leejtett köpenyét.
Erősen remegő térdekkel a férfibecsület eme újabb
tanúságtétele után leültem a vödörre.
– Rendben – mondtam, és hátralöktem egy hajtincset. – Jól
van. Most, hogy mindezt tisztáztuk… Hol is tartottunk?
– Betty meggyilkolásánál – felelte sietve Roger. – Nem
tudjuk, ki, nem tudjuk, mikor, és nem tudjuk, miért tette. Bár a
könnyebbség kedvéért azt javaslom, vegyük úgy, hogy a
jelenlévők közül senkinek nincs köze az esethez, rendben?
– Rendben. – Jamie egy mozdulattal félresöpörte a
gyilkosság témáját, és leült. – Na és mi van Stephen Bonnettel?
Roger eddig érdeklődő arca elkomorodott.
– Igen, mi van vele? Neki is köze van ehhez?
– A gyilkossághoz talán nem, de a nagynénémet és a férjét
két gazember tegnap este megtámadta a szobájukban. Egyikőjük
egy ír férfi volt. – Jamie a csupasz vállára terítette a köpönyegét,
és baljós pillantást vetett Phillip Wylie-ra, aki eléggé rendbe jött
ahhoz, hogy fel tudjon ülni.
– Ismétlem – mondta hűvösen, kezét továbbra is gyomrára
szorítva –, hogy nem ismerek ilyen nevű úriembert, legyen az ír
vagy hottentotta.
– Stephen Bonnet nem úriember – mondta Roger. Szavait
elég lágyan mondta ki, mégis volt a hangjában valami, ami
Wylie-t arra késztette, hogy felpillantson rá.
– Nem ismerem ezt az alakot – jelentette ki határozottan.
Próbaképpen beszívott egy kis levegőt, és miután elviselhetőnek
találta a dolgot, vett egy mélyebb lélegzetet is. – Miért
feltételezik, hogy ez az ír, aki ezt a felháborító dolgot tette Mr. és
Mrs. Innes ellen, Bonnet lenne? Talán itt hagyta a
névjegykártyáját?
Magamat is meglepve felnevettem. A történtek ellenére el
kellett ismernem, némi tisztelettel viseltetek Phillip Wylie iránt.
Még fogságba ejtve, megverve, megfenyegetve, kávéval leöntve
és a parókájától megfosztva is jóval több méltóságot őrzött meg,
mint a legtöbb férfi tette volna hasonló helyzetben.
Jamie rám pillantott, majd vissza Wylie-ra. Mintha
megrándult volna a szája sarka, de ebben a félhomályban ezt
lehetetlen volt megmondani.
– Nem – felelte. – Én ismerem Stephen Bonnetet, aki egy
bűnöző, egy degenerált és egy tolvaj. És láttam önnel ezt az
embert, amikor ránk nyitott a fészerben.
– Igen – mondtam. – Én is láttam. Ott állt maga mögött. És
különben is, mit keresett ott? – kérdeztem, amikor hirtelen
eszembe jutott ez a kérdés.
Wylie szeme kikerekedett Jamie vádjára. Az én
kijelentésemet hallva pislantott. Még egy mély levegőt vett, és
lenézett, öklét végighúzta az orra alatt. Aztán felnézett Jamie-re,
és hetyke hangulata elszállt.
– Nem ismerem őt – mondta halkan. – Nekem is átvillant
az agyamon, hogy követnek, de amikor a hátam mögé
pillantottam, nem láttam senkit, így nem foglalkoztam a
dologgal. Amikor… Amikor megláttam, mi fekszik a pajtában –
pillantása felém siklott, de nem nézett a szemembe –, túlságosan
megdöbbentem ahhoz, hogy bármivel is foglalkozzak, ami nem
az orrom előtt volt.
Ezt könnyen elhittem.
Wylie felvonta a vállát, majd leeresztette.
– Ha ez a Bonnet a hátam mögött volt, akkor el kell, hogy
fogadjam, amit ön mond, uram. Ugyanakkor biztosíthatom,
hogy nem miattam volt ott, s nekem erről tudomásom sem volt.
Jamie és Roger egymásra pillantott, de ők is ugyanúgy
hallották, hogy Wylie szavai őszintén csengtek, ahogy én is. Egy
pillanatra beállt a csönd, s hallottam, hogy a lovak mozognak
bokszaikban. Már nem voltak izgatottak, csak egyre
türelmetlenebbek, mert az abrakoltatást várták. A hajnal első
fényei beszűrődtek az eresz alatti repedéseken, lágy, füstös
sugárzásként, ami ezerszínűre festette a levegőt az istállóban, és
feltárta egy, a falon lógó hám homályos körvonalait, valamint a
sarokba támasztott vasvillákat és lapátokat.
– Hamarosan jönnek a lovászok. – Jamie megrázta magát,
vett egy nagy levegőt, majd megvonta a vállát. – Nos, rendben,
uram. Mint úriembernek, igaznak fogadom el szavait.
 – Valóban? Hízelgő.
– Ezzel együtt – folytatta Jamie, szándékosan figyelmen
kívül hagyva a Wylie szavaiban rejlő gúnyt – szeretném tudni,
mégis mi volt az, ami a fészerbe vonzotta önt tegnap éjjel.
Wylie félig felült a széken. Ekkor elbizonytalanodva újra
visszább ereszkedett. Pislantott egyet, kettőt, mintha
gondolkodna, majd sóhajtott és leladta.
– Lucas – felelte egyszerűen. Nem nézett fel, szemét a kezére
függesztette, ami lazán lógott a combjai között. – Ott voltam
akkor éjjel, amikor világra jött. Én neveltem föl, én törtem be és
én tanítottam be. – Nyelt egyet. Láttam, hogy remegés fut végig
a nyakán, fodros gallérja alatt. – Azért jöttem az istállóba, hogy
kettesben lehessek vele néhány percet… és elbúcsúzhassak tőle.
Jamie arcából most először tűnt el az az ellenérzés, ami
mindig látható volt rajta, amikor Wylie-ra pillantott. Nagyot
sóhajtott és aprót biccentett.
– Igen, megértem – mondta halkan. – És azután?
Wylie kissé kiegyenesedett.
– Amikor kimentem az istállóból, mintha hangokat
hallottam volna a konyhakert fala környékén. És amikor
közelebb jöttem, hogy megnézzem, mi lehet az, fényt láttam
kiszűrődni a fészer deszkáin át. – Megvonta a vállát. –
Benyitottam az ajtón, és ön tudja a legjobban, Mr. Fraser, hogy
mi történt ezután.
Jamie durván megdörzsölte az arcát, aztán erősen
megcsóválta a fejét.
– Igen – felelte –, tudom. Bonnet után mentem, és ön az
utamba állt.
– Maga támadott meg engem! – válaszolta Wylie hűvösen.
Vállára borította viharvert kabátját. – Megvédtem magam,
amihez minden jogom meg is volt. Aztán ön és a veje elkapott és
belöktek engem ide – intett állával maga mögé, a bokszra –, és
fél éjszakán át fogva tartottak!
Roger megköszörülte a torkát. Jamie is, habár sokkal
zordabb szándékkal.
– Nos, valóban – mondta Jamie. – Erről nem lesz köztünk
vita. – Felsóhajtott, hátrébb lépett, és intett Wylie-nak, hogy
szabadon távozhat. – Feltételezem, nem látta, merre menekült
Bonnet, igaz?
– Ó, dehogynem, láttam. Habár természetesen nem tudtam,
hogy ő az. Alighanem mostanra már árkon-bokron túl jár –
mondta Wylie. Volt valami furcsa a hangjában, szinte
elégedettség.
Jamie rávillantotta a pillantását.
– Ezt meg hogy érti?
– Lucas. – Wylie az istálló félhomályos folyosója és annak
túlsó, sötét vége felé intett a fejével. – Az ő boksza a folyosó
végén van. Nagyon jól ismerem a hangját és mozgásának zaját.
Márpedig nem hallottam őt ma reggel. Bonnet – ha ő volt az a
valaki – az istálló felé menekült.
Mielőtt Wylie befejezhette volna a mondatot, Jamie felkapta
a lámpást, és lendületes léptekkel elindult végig a folyosón. A
lovak kíváncsian dugták ki orrukat a bokszajtók fölött, ahogy
Jamie elment előttük, kíváncsian prüszköltek és fújtattak, de a
sor végén nem bukkant fel egyetlen fekete orr sem, és nem szállt
a levegőben semmilyen fekete sörény az örömteli üdvözlés
közepette. Mi, többiek utánasiettünk, és odahajoltunk, hogy
lássuk, amit ő, ahogy magasra tartotta a mécsest.
A sárga fény üres szalmára hullott.
Egy hosszú pillanatig csak álltunk ott némán, és egymást
figyeltük. Aztán Phillip Wylie sóhajtott egyet, és nagy nehezen
felállt.
– Ha Lucas már nem az enyém, Mr. Fraser, akkor az öné
sem. – Pillantása ekkor megpihent rajtam, sötét iróniával telve.
– De sok örömet kívánok önnek a feleségével. – Megfordult és
elvonult, lógó harisnyával, s cipője vörös sarka ránk kacsintott a
sűrűsödő fényben.

Odakint hajnalodott. Minden mozdulatlan és gyönyörű volt,

s mintha egyedül a folyó mozgott volna, az erősödő fény
ezüstösen csillant meg a fák mögött húzódó hullámain.
Roger ásítva bement a házba, de Jamie és én még a
kifutónál időztünk. Az emberek perceken belül mozgolódni
fognak, kérdezősködni, kombinálni és beszélgetni kezdenek,
egyre többen. Egyikőnk sem vágyott további társalgásra, most
legalábbis nem.
Jamie végül a váltamra tette a kezét, és határozott
elszántsággal a házzal ellentétes irányba vezetett engem. Nem
tudtam, hova megyünk, és nem is nagyon érdekelt, de reméltem,
hogy lefekhetek ott, ha odaérünk.
Elhagytuk a kovácsműhelyt, ahol egy apró, álmos kisfiú
szította a tüzet két fújtatóval, amitől a vörös szikrák felrebbentek,
és úgy villantak föl, mint szentjánosbogarak a félhomályban. A
melléképületek mögött, a sarkon túl egy hatalmas kétszárnyú
ajtóval épült fészerhez értünk. Jamie felemelte a reteszt, és
résnyire nyitotta az ajtót, s intett, hogy lépjünk be.
– Fel nem foghatom, miért nem jutott eszembe ez a hely,
amikor azt kerestem, hol lehetnénk kettesben – mondta.
A kocsiszínben voltunk. Egy ekhós szekér és egy kis fogat állt
a sötétben, illetve Jocasta hintója. Ez utóbbi egy nyitott kocsi
volt, olyan, mint egy nagy szán, két kerékkel, és egy kék
bársonnyal bevont, padszerű ülése volt, illetve egy tekercsszerű
hámfája, mint egy hajó orra. Jamie felemelt a derekamnál
fogva, majd a kocsira lendített, aztán felmászott utánam. Egy
bivalybőrt terítettek a padra. Jamie lehúzta azt onnan, és a hintó
aljába terítette. Csak két ember számára volt ott hely lefeküdni,
olyanoknak, akik nem bánták, hogy szorosan egymás mellett kell
aludniuk.
– Gyere, Sassenach! – mondta, és térdre ereszkedett. –
Bármi jön is ezután… az várhat.
Teljesen egyetértettem, és bár már az eszméletvesztés
határán voltam, úgy éreztem, hogy álmosan ugyan, de meg kell
kérdeznem:
– A nagynénéd… Bízol benne? Elhiszed, amit az aranyról
meg a többi dologról mondott?
– Ó, igen, hát persze – duruzsolt a fülembe. Karja
ránehezedett a derekamra. – Bízom benne, mint bárányok a
farkasban.
 55

Következtetések
Az éhség és a szomjúság végül kiűzött menedékünkből,
előbújtunk a kocsiszínből, és magunk mögött hagytuk a
rabszolgákat, akik tapintatosan elfordították rólunk a
tekintetüket, és akik még mindig a lakodalom romjait
takarították szorgosan. A gyep szélén megláttam Phaedre-t
feljönni a mauzóleumtól, a karja tele volt tányérokkal és
poharakkal, amiket a bokrok alatt talált. Arca felpuffadt, és a
gyász vörös foltjai tarkították, szeme kivörösödött, de nem sírt.
Amikor meglátott bennünket, megállt.
– Oh… – mondta. – Miss Jo keresi magát, Jamie uraság.
Színtelen hangon beszélt, mintha a szavak csekély jelentést
hordoztak volna számára, és úgy tűnt, nem furcsállja a zilált
ruházatban való hirtelen felbukkanásunkat.
– Valóban? Jól van. – Jamie bólintott, és megdörzsölte az
arcát. – Rendben, megkeresem.
Phaedre bólintott, és már indulni készült, amikor Jamie
kinyújtotta a kezét, és megérintette a vállát.
– Részvétem édesanyád miatt – mondta halkan.
Hirtelen könnyek szöktek Phaedre szemébe, és ki is
csordultak, de nem felelt. Futólag pukedlizett, majd sarkon
fordult és elsietett, és olyan gyorsan ment, hogy egy kés leesett a
mosatlan edények kupacáról, és a fűbe esett mögötte.
Lehajoltam és felvettem, s a kés nyelének tapintása
váratlanul élénken felidézte bennem azt a szikét, amivel az
édesanyja testét nyitottam föl. Egy szédítő pillanatig nem a
gyepen voltam a ház előtt, hanem a fészer sötét börtönében, ahol
súlyosan nehezedett ránk a halál szaga, és a gyilkosság
bizonyítéka a kezemet karcolta.
Aztán helyreállt a valóság, a zöld gyepet galambok és
verebek lepték meg, és békésen csipegették a morzsát a
napfényben fürdő márvány istennő lábánál.
 Jamie mondott valamit.
– …menj, mosakodj meg, és pihenj le egy kicsit, Sassenach!
– Micsoda? Ó… Nem, veled megyek. – Hirtelen elfogott a
vágy, hogy minél hamarabb legyünk túl ezen az ügyön, és
menjünk haza. Elegem volt a társasági életből egy időre.

Jocastát, Duncant, Rogert és Briannát mind Jocasta

nappalijában találtuk, ahol a kiadós, bár megkésett reggelit
tömték magukba. Brianna morcos pillantást vetett Jamie
viharvert ruházatára, de nem mondott semmit, csak kortyolt
egyet a teájából, szemöldökét továbbra is felvonva. Jocastával
mindketten köntöst viseltek, és bár Roger és Duncan fel volt
öltözve, sápadtak és borostásak voltak az éjszakai kalandok után.
Egyikőjük sem borotválkozott meg, és Duncannek egy nagy kék
véraláfutás volt az arcán, ahol beverte a tűzhely előtti kőben,
amikor leütötték, és elesett, de egyébként egészségesnek tűnt.
Feltételeztem, hogy Roger mindenkinek beszámolt a Phillip
Wylie-val megejtett meghitt találkozónkról és Lucas eltűnéséről.
Legalábbis senki nem kérdezősködött. Duncan némán egy tányér
sült szalonnát tolt Jamie elé, és egy ideig senki nem szólt semmit,
csak az evőeszközök dallamos csilingelősét és a teázás halk
csobogását lehetett hallani.
Végül tele hassal és valamennyire regenerálódva
hátradőltünk, és tétován elkezdtük megbeszélni az előző nap – és
éjszaka – eseményeit. Olyan sok minden történt, hogy úgy
gondoltam, legjobb lenne logikusan sorra venni az eseményeket.
Ezt meg is mondtam nekik, és Jamie szájának azt az idegesítő
rándulását, ami azt sugallta, hogy a logikát és engem egymással
összeférhetetlennek tart, figyelmen kívül hagytam, és elszántan
megnyitottam az ülést.
– Bettyvel kezdődött minden, nem gondolod?
– Akár így volt, akár nem, kezdhetjük Bettyvel is, egyre
megy, Sassenach – értett egyet Jamie.
Brianna nevető szemekkel nézett, miközben megkent egy
utolsó szelet pirítóst.
– Folytassa, Miss Marple – intett felém a pirítóssal, majd
beleharapott. Roger halkan fulladozott kicsit, de méltóságteljesen
azt sem hallottam meg.
– Rendben. Amikor megláttam Bettyt, az az érzésem
támadt, hogy elkábították, de mivel dr. Fentiman
megakadályozta, hogy megvizsgálhassam, nem tudhatom
biztosan. De nagyjából biztosak lehetünk abban, hogy Betty
puncsába altatót kevertek, igaz? – Körbenéztem az arcokon,
mire ünnepélyes arckifejezéssel Bree és Jamie is bólintott.
– Igen, éreztem valamit a pohárban, ami nem szesz volt –
felelte Jamie.
– Én meg beszéltem a háziszolgákkal, miután magára
hagytam apát – tette hozzá Brianna előrehajolva. – Két nő is
elismerte, hogy Betty rendszeresen megissza – megitta – a
poharak alján maradt italokat, amikor fogadást tartanak, de
egybehangzóan azt állították, hogy Betty, az ő szavaikkal élve,
„csak becsiccsentett”, amikor segített felszolgálni a rumpuncsot a
szalonban.
– Én a szalonban voltam, amikor ez történt, Seamus
Hanlonnal és a zenészeivel – erősítette meg Roger. Breere
pillantott, és finoman megszorította a térdét. – Láttam, hogy
maga Ulysses készítette a puncsot. Az volt az első adag, amit
készített, Ulysses?
Minden fej a komornyik felé fordult, aki zárkózott arccal
Jocasta széke mögött állt, csinos parókája és vasalt libériája
csendes szemrehányást tett a zilált kimerültség általános légköre
felé.
– Nem, a második – felelte halkan. – Az elsőt mind megitták
a reggelinél. – Pillantása éber volt, bár szemei véreresek, de az
arca többi részét mintha szürke gránitból faragták volna. Ő volt
megbízva a háztartás vezetésével és a szolgák irányításával, és
nyilvánvaló volt, hogy úgy érezte, a legutóbbi események során
házvezetői képességei megalázó kudarcot vallottak.
– Értem. – Roger visszafordult felém, és megdörzsölte
borostás arcát. Lehet, hogy sikerült lopva aludnia pár órát a
Wylie-val való, istállóbéli összeütközésünk után, de nem úgy
nézett ki.
– Én magam észre sem vettem Bettyt, de a lényeg az, hogy
úgy gondolom, észrevettem volna, ha részegen tántorgott volna
akkor. Ahogy, gondolom, Ulysses is. – A válla fölött hátranézett
a komornyikra, hogy megerősítést nyerjen, és a komornyik
vonakodva bólintott.
– Wolff hadnagy tényleg részegen tántorgott – tette hozzá
Roger –, azt mindenki észrevette. Meg is jegyezték, milyen korán
van még ahhoz, hogy bárki is ilyen állapotban legyen.
Jocasta durván felmordult, Duncan pedig leszegte a fejét,
hogy elrejtse mosolyát.
– Az a lényeg – összegezte Jamie frappánsan –, hogy a
második adag rumpuncsot nem sokkal tizenkettő után szolgálták
föl, majd alig telt bele egy óra, és ezt a nőt a trágyadombon fekve
találtam, áradt belőle a szeszszag, és egy puncsos pohár volt
mellette. Nem azt mondom, hogy lehetetlen lett volna kivitelezni,
de gyorsan kellett cselekedniük, hogy a halálát okozzák ilyen
kevés rendelkezésre álló idő alatt, főleg, ha mindezt maradék
italokkal akarták végrehajtani.
– Tehát feltételezzük, hogy tényleg elkábították – mondtam.
– A legvalószínűbb anyag az ópiát. Van ebből elérhető
mennyiség a gyógyszeres szekrényben?
Jocasta meghallotta emelkedő hangszínemet, amiből tudta,
hogy a kérdést neki címeztem, kihúzta magát ültében, és
visszatuszkolt egy vékony, ősz tincset a gumiszalagos főkötője
alá. Elég jól felépült az előző éjszaka után.
– Ó, igen. De nem nehéz hozzájutni egyébként sem – vetette
ellen. Bárki behozhatta ide, nem nehéz szerezni belőle, ha az
embernek van pénze. Legalább két nőt ismerek a vendégek
között, akik rendszeres ópiumfogyasztók. Merem állítani, hogy
ide is hoztak magukkal valamennyit.
Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy megtudjam, vajon
Jocasta melyik ismerőse volt ópiátfüggő, és hogy erről ő hogyan
szerzett tudomást, de ezt a kérdést most félretettem, hogy egy
másikkal foglalkozhassak.
 – Nos, bárhonnan származott is az ópium – tegyük fel, hogy
az volt –, az végül Betty testébe került. – Jamie-hez fordultam. –
Na mármost, te azt mondtad, hogy amikor rátaláltál, felötlött
benned, hogy ivott valamit – kábítószeres vagy mérgező anyagot
–, amit valaki másnak szántak.
Jamie, aki szorosan követte okfejtésemet, bólintott.
– Igen, hiszen miért akarna bárki ártani egy rabszolgának,
vagy megölni őt?
– Azt nem tudom, miért, de valaki tényleg megölte –
szakította félbe Brianna, határozott éllel a hangjában. – Nem
tudom elképzelni, hogyan ehetett üvegszilánkot, amit valaki
másnak szántak, te igen?
– Ne sürgess! Próbálok logikusan gondolkodni. –
Méltatlankodva Bree-re néztem, aki Jocastához hasonlóan, csak
nem olyan hangosan, felmordult.
– Nem – folytattam –, nem hiszem, hogy véletlenül vette
volna magához az üvegszilánkokat, de nem tudom
megmondani, mikor nyelte le azokat. De szinte biztos, hogy
azután történt, hogy Jamie-vel felvittétek őt a padlásra, és doktor
Fentiman először megvizsgálta.
Fentiman hánytatói és hashajtói valóban erős belső vérzést
okoztak volna, ha Betty addigra már lenyelte volna az
üvegdarabokat, és így is történt, amikor újfent ellátta Betty
kiújult panaszait, hajnaltájban.
– Azt hiszem, igazad van – mondtam Briannának –, de csak
a rend kedvéért… Amikor elmentél körülnézni, Roger, nem láttál
egyetlen vendéget sem, aki úgy nézett ki, mintha elkábították
volna, ugye?
Roger megrázta a fejét, és összevonta sötét szemöldökét,
mintha a napfény zavarta volna. Nem lettem volna meglepve,
ha fájt volna a feje. Eddig is úgy éreztem, mintha a fejem
gyapottal volna kitömve, de most már lüktető fejfájás kínzott.
– Nem – felelte, és ökle egyik bütykét a szemöldökei közé
nyomta. – Legalább húsz embert láttam, aki kezdett dülöngélni,
de mindannyian egyszerű részegeknek látszottak.
– Na és Wolff hadnagy? – kérdezte ekkor Duncan, mindenki
meglepetésére. Elpirult kissé, látván, hogy minden szem
rászegeződött, de bátran kifejtette mondanivalóját.
– A Smeoraich mondta, hogy a férfi részegen dülöngélt a
szalonban. Nem lehet, hogy ő fogyasztotta el az ópiátot, vagy
bármi volt is az, megitta a felét, aztán a többit odaadta a jelen
lévő rabszolgának?
– Nem tudom – feleltem kétkedve. – Nem mintha láttam
volna valaha bárkit is, aki egy óra alatt, pusztán az alkohol
segítségével így be tudott volna rúgni…
– Amikor elmentem, hogy megnézzem a vendégeket, a
hadnagyot a mauzóleum falának támaszkodva találtam, egy
üveggel a kezében – mondta Roger. – Összevissza beszélt, de
magánál volt.
– Úgy van, csak később dőlt le a bokrok alá – vetette közbe
Jamie, kétkedő pillantással. – Délután láttam őt. Nem úgy nézett
ki, mint a szerencsétlen rabszolganő, csak részeg volt.
– Az időpontok azonban nagyjából stimmelnek – mondtam
elgondolkozva. – Szóval elvileg lehetséges, hogy megmérgezték.
Látta valaki a hadnagyot a későbbiekben a nap folyamán?
– Igen – válaszolta Ulysses, mire mindenki megint
rászegezte a pillantását. – Vacsora közben jött be a házba, és
megkért, hogy szerezzek neki egy csónakot, majd a folyón
távozott. Még akkor is nagyon részeg volt – tette hozzá a
pontosság kedvéért –, de magánál volt.
Jocasta fújtatott egyet, s magában csak annyit mondott:
„magánál, na persze!”. Halántékát a mutatóujjaival masszírozta,
a jelek szerint neki is fájt a feje.
– Akkor ezek szerint a hadnagy kiesik a gyanúsítottak
köréből? Vagy vajon már az a tény is gyanússá teszi, hogy ilyen
hirtelen távozott? – Brianna, aki a jelenlévők közül az egyetlen
olyan személynek tűnt, akinek nem fájt a feje, bedobott néhány
szem kockacukrot a teájába, és lendületesen megkeverte az italt.
Jamie behunyta a szemét, és összerezzent a zajra.
– Nem hagytatok valamit figyelmen kívül? – Jocasta
érdeklődve követte a vitát, homlokát kissé összeráncolva figyelt.
Most előrehajolt, és kinyújtotta a kezét az alacsony asztal felé,
amin még ott voltak a reggeli kellékei. Itt-ott megütögette az
asztalt az ujjával, hogy meghatározza a helyét annak, amit
keresett, majd felvett egy kis ezüstcsészét.
– Megmutattad nekem a csészét, amiből Betty ivott,
unokaöcsém – mondta Jamie-nek, és odatartotta neki az
asztalról felvett csészét. – Olyan volt, mint ez, igaz?
A pohár tiszta ezüst volt, és vadonatúj, a belevésett mintázat
még alig látszott.
Később, amikor a fémen megjelenik a vékony patinabevonat,
sötét elszíneződés tapad majd meg a véseten, amitől az
olvashatóvá válik, de pillanatnyilag a nagy „I” és a körülötte úszó
kis hal szinte beleveszett a pohár fémes csillogásába.
– Igen, ilyen volt, néném – felelte Jamie, és megérintette a
csészét tartó kezet. – Brianna azt mondja, ez egy készlet része.
Így van?
– Igen. Házasságkötésünk reggelén adtam Duncannek,
menyasszonyi ajándékként. – Lerakta a poharat, de hosszú
ujjaival betakarta azt. – A készlet két poharából ittunk, Duncan
és én, a reggelink során, de a többi négy pohár itt maradt. – A
háta mögé intett, egy kis vitrin felé a fal mellett, ahol azok a
tányérok sorakoztak, amikben a reggeli szalonnát és sült tojást
szolgálták föl. Díszes tányérokat támasztottak végig a vitrin
hátsó falának, közöttük pedig egy kristály sherryspohárkészlet
állt. Megszámoltam: mind a hat ezüst halas pohár az asztalon
volt most, portóival töltve, amit Jocasta szívesen fogyasztott a
reggelije mellé. Nem utalt rá semmi, hogy melyik pohárban volt
a mérgezett ital.
– Egyik poharat sem vitted le a szalonba az esküvő napján,
igaz, Ulysses? – kérdezte Jocasta.
– Nem, asszonyom. – Ulysses egészen elképedt a gondolatra.
– Természetesen nem!
Jocasta bólintott, és vak szemét Jamie felé fordította, majd
felém.
– Látjátok hát? – mondta egyszerűen. – Duncan pohara volt
az.
Duncan megriadt, majd nyugtalanul feszengett, amikor
felfogta, mit is jelentenek Jocasta szavai.
– Nem – mondta, a fejét csóválva. – Aj, nem. Az nem lehet!
– Apró izzadságcseppek jelentek meg állkapcsa cserzett bőrén.
– Kínált-e téged itallal bárki tegnapelőtt, a charaid? –
kérdezte Jamie, feszülten előredőlve.
Duncan tehetetlenül vállat vont.
– Hát persze, mindenki!
És persze, valóban mindenki kínálta. Ő volt végül is a
vőlegény. Nem fogadott el azonban italt senkitől, az
idegességéből fakadó emésztési zavara miatt. Ahogy azt sem
vette észre, hogy vajon akármelyik italt ezüstpohárban kínálták-e
neki.
– Annyira magamon kívül voltam, Mac Dubh, azt sem
vettem volna észre, ha valaki egy élő kígyót nyújtott volna át. –
Ulysses felcsippentett egy vászonszalvétát a tálcáról, és feltűnés
nélkül Duncan felé tartotta. Duncan gondolkodás nélkül elvette,
és megtörölte vele az arcát.
– Szóval… Azt hiszi, valaki megpróbált ártani Duncannek? –
A Roger hangjából kihallatszó meglepettség talán nem volt
feltétlenül hízelgő Duncan számára, de úgy tűnt, hogy ő nem
akarja magára venni.
– De miért? – kérdezte Duncan zavarodottan. – Ki gyűlölhet
engem?
Jamie kuncogott magában, mire enyhült kicsit a feszültség
az asztaltársaság soraiban. Való igaz: bár Duncan intelligens
ember volt, és értette a dolgát, olyannyira szerényen viselkedett
mindenkivel, hogy képtelenség volt elképzelni, hogy
megbánthatott valakit, arról nem is beszélve, hogy gyilkos dühöt
váltson ki valakiből.
– Nos, a charaid – jegyezte meg Jamie tapintatosan talán
nem is személyes ügy volt, tudod? – Elkapta a pillantásomat, és
kényszeredetten rám mosolygott. Több gyilkossági kísérletet is
hajtottak végre ellene, olyan okokból kifolyólag, aminek csak
ahhoz volt köze, hogy ki volt ő, és nem ahhoz, hogy miket tett.
Nem mintha időről időre ne akarták volna megölni olyasmikért
is, amiket tett.
 Úgy tűnt, Jocasta ugyanerre a következtetésre jutott.
– Valóban – mondta. – Én is ezen gondolkodtam. Nem
emlékszel, unokaöcsém, mi történt a találkozón?
Jamie felvonta az egyik szemöldökét, és felvett egy csésze
teát.
– Számos dolog történt ott, néném – felelte. – De
feltételezem, arra gondolsz, ami Kenneth atyával történt, igaz?
– Igen. – Önkéntelenül felemelte a kezét, és Ulysses egy
újabb csésze teát tett bele. – Nem te mondtad, hogy Lillywhite
mondott valamit arról, hogy meg kell akadályozni a papot, hogy
végrehajthasson bizonyos szertartásokat?
Jamie bólintott, egy pillanatra lehunyta a szemét, és egy
nagy korty teát vett magához.
– De igen. Szóval úgy gondolod, a Duncannel való
házasságodra gondolt? Ez volt az a „szertartás”, amit meg kellett
akadályozni?
Egyre rosszabbodott a fejfájásom. Megnyomogattam a bőrt a
szemöldökeim között. Ujjaim melegek voltak a teáscsészétől, és
jólesett a meleg a bőrömnek.
– Várjunk csak egy percet! – szóltam közbe. – Azt mondod,
valaki meg akarta akadályozni, hogy a nénéd hozzámenjen
Duncanhez, és ez sikerült is neki a találkozón, de aztán nem
jutott eszébe más mód, hogy most is megakadályozza, így
megpróbálta megölni Ducant? – A hangomban csengő
megdöbbenés Duncan arcvonásaiban tükröződött.
– Nem én mondom – felelte Jamie, és érdeklődve méregette
Jocastát –, de úgy vélem, a nagynéném erre céloz.
– Igen – felelte Jocasta higgadtan. Kiitta a teát, és egy
sóhajtással lerak ta az üres csészét. – Nem kívánom túlértékelni
magam, unokaöcsém, de a helyzet az, hogy udvarolt már nekem
ez is, az is Hector halála óta. River Run gazdag birtok, én meg
egy öregasszony vagyok.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott, amíg megemésztettük
a hallottakat. Duncan arcán nyugtalanság és riadalom
tükröződött.
– De… – szólalt meg dadogva. – De… De… Ha így is volt,
Mac Dubh, miért vártak?
– Vártak?
– Igen. – Végignézett az asztalnál ülőkön, hogy lássa, érti-e
valaki. – Értem, amit mondasz. Ha valaki a találkozón akarta
megakadályozni a házasságot, rendben van. De négy hónap telt
el azóta, és a hajam szála sem görbült. Többnyire egyedül
lovagolok, igazán könnyedén utamat állhatták volna, ahogy a
dolgomat végezvén járok-kelek, hogy golyót röpítsenek a
fejembe. – Tárgyilagosan beszélt, de láttam, hogy Jocasta
összerezzen a gondolatra.
– Szóval azt kérded, vajon miért vártak szinte az utolsó
pillanatig, amikor ráadásul több száz ember is jelen van? Igen,
nos, ebben igazad van, Duncan – ismerte el Jamie.
Roger követte érvelésüket, a könyökével a térdén, állát a
tenyerébe támasztva figyelt. Ezt hallván felegyenesedett.
– Nekem eszembe jutott egy ok – mondta. – A pap.
Mindenki rámeredt, felvont szemöldökkel.
– A pap itt volt – magyarázta. – Ha River Run van a
gyilkosság hátterében, akkor csupán Duncant kell félreállítani.
Ha megölik, a gyilkosunk ott van, ahonnan elindult: Jocasta
nem ment feleségül Duncanhez, de hozzá sem, és nincs is rá
módja, hogy ezt rákényszerítse. De – emelte fel Roger az ujját –,
ha itt van a pap, és minden készen áll egy zártkörű szertartásra,
akkor máris egyszerű a dolog. Meg kell ölni Duncant – de úgy,
hogy öngyilkosságnak vagy balesetnek tűnjön –, aztán föl kell
sietni Jocasta lakosztályába, és fegyverrel kényszeríteni a papot,
hogy kösse meg a házasságot. A szolgák és a vendégek mind
Duncannel lesznek elfoglalva, így senki nem tud kifogást emelni
vagy közbelépni. Kéznél van az ágy is… – biccentett a nagy
baldachinos ágyra, amire rá lehetett látni a hálószoba ajtaján át.
Egyből oda kell vinni Jocastát, erővel elhálni a házasságot, és
punktum!
Roger ekkor megpillantotta Jocasta leesett állát és Duncan
kikerekedett szemeit, és eszébe jutott, hogy ez nem csupán egy
érdekes elméleti eszmefuttatás volt. Pulykavörössé vált, és
megköszörülte a torkát.
 – Ööö… Úgy értem… Minden el van rendezve.
Jamie köhögött, és maga is megköszörülte a torkát. Ez
tényleg megtörtént már. A saját vérgőzös elméjű nagyapja is úgy
kezdett felmászni a társadalmi ranglétrán, hogy erőszakkal nőül
vette – és rögvest ágyba is kényszerítette – az idős és vagyonos
özvegy Lady Lovatot.
– Micsoda? – fordult sarkon Brianna, és Rogerre meredt,
láthatóan felháborodva. – Ez a lehető leg… De az nem lehet,
hogy megússzanak ilyesmit!
– Azt hiszem, valójában de, megúszhatnak – felelte Roger,
szinte bocsánatképpen. – Tudod, kincsem, a tulajdonjogi
rendelkezések a nőkre vonatkozó törvényeknek jóval több, mint
kilenc tizedét teszik ki. Vegyél el egy nőt, vidd ágyba, és a tiéd lesz
minden tulajdonával, akár tetszik neki, akár nem. Ha nincs
olyan férfi rokona, aki tiltakozna, nem valószínű, hogy a bíróság
a kisujját is mozdítaná.
– De neki van férfi rokona! – Brianna Jamie télé intett, aki
tényleg megfogalmazta tiltakozását, de valószínűleg nem úgy,
ahogy azt Brianna képzelte.
– Hát jó. De még akkor is ott vannak a tanúk – ellenkezett
Jamie. – Nem csinálhatsz meg valami ilyesmit anélkül, hogy ne
lennének tanúid, akik igazolják, hogy a házasság érvényes. –
Újra megköszörülte a torkát, és Ulysses a teáskanna után nyúlt.
Az öreg Simonnak voltak tanúi: két barátja és az
özvegyasszony két szolgálója. Később az egyikőjükből lett Jamie
nagymamája, bár úgy képzeltem, hogy vele kevésbé volt
erőszakos az öreg.
– Nem hiszem, hogy ez túl nagy nehézséget jelentene –
mondtam, és lesöpörtem a morzsákat a dekoltázsomról. – Ez
természetesen nem egyszemélyes munka volt. Bárki legyen is az,
aki a vőlegény szerepére pályázik – megjegyzem, nem is tudjuk,
hogy van-e ilyen férfi, de tételezzük fel, hogy igen –, na,
mindegy, bárki is az, ha létezik ilyen, akkor biztos, hogy vannak
segédei. Például Randall Lillywhite.
– Aki nem volt jelen – emlékeztetett Jamie.
– Hmm. Ebben igazad van – ismertem be. – Ezzel együtt az
elméletem stimmel.
– Igen – folytatta Roger makacsul –, és ha tényleg létezik,
akkor a főgyanúsított Wolff hadnagy, nem igaz? Mindenki tudja
róla, hogy többször is megkérte Jocasta kezét. És ő jelen volt.
– De felöntött a garatra – tette hozzá Jamie kétkedve.
– Vagy mégsem. Mint mondottam, Seamus és barátai is
meglepődtek rajta, hogy lehet valaki ilyen korán ilyen részeg, de
mi van, ha ez csak egy átverés volt? – pillantott körbe Roger az
asztal körül, szemöldökét felvonva. – Mi van, ha csak
megjátszotta, hogy tajtrészeg, hogy senki ne figyeljen rá, és ne
kezeljék gyanúsítottként a jövőben, ugyanakkor olyan helyzetbe
kerülhessen, hogy mérget csempészhet egy pohár puncsba, amit
Bettynek odaadva utasíthatja őt, hogy adja oda Duncannek,
majd félrehúzódva kivárhatja a pillanatot, amikor felosonhat a
lépcsőn, miután elterjed a híre, hogy Duncan rosszul lett. És ha
Betty megkínálta Duncant, de ő visszautasította az italt… Nos,
akkor ott állt Betty egy pohár finom rumpunccsal a kezében.
Megvonta a vállát.
– Ki hibáztathatja, ha kioson a konyhakertbe, hogy
elszopogassa azt?
Jocasta és Ulysses egyszerre hördült fel, viszonylag
egyértelművé téve, mit is gondolnak arról, hogy lehet-e
hibáztatni Bettyt a tettéért. Roger köhintett, és sietve folytatta
elemzését.
– Igen. Nos. A méregadag azonban nem volt halálos Betty
számára. Vagy elszámolta magát a gyilkos, vagy… – Rogernek
ekkor új ötlete támadt. – Talán nem is szándékozta megölni
Duncant! Talán csak azt akarta, hogy veszítse el az eszméletét,
hogy aztán csendben a folyóba lökhesse. Az még jobb is lett
volna. Nem tudsz úszni, ugye? – kérdezte Duncan felé fordulva,
aki kábultan rázta meg a fejét. Felemelte az ép kezét, és
öntudatlanul megmasszírozta hiányzó karja csonkját.
– Tehát egy jó kis fulladást gond nélkül be lehetett volna
állítani balesetnek. – Roger elégedetten dörzsölte meg a tenyerét.
– De a terv teljesen dugába dőlt, mert a szolgáló itta meg a
mérgezett puncsot, és nem Duncan. És ezért kellett meghalnia!
 – Miért? – kérdezte Jocasta, ugyanolyan kába tekintettel,
mint Duncan.
– Mert azonosíthatta volna azt, akitől az italt kapta – vetette
közbe Jamie. Bólintott, és elgondolkozva ereszkedett vissza a
székébe. – És így is tett volna, abban a minutumban, mihelyst
ezt számon kérik rajta. Igen, ez elég valószínű. De persze nem
tudott volna erőszakos úton megszabadulni a szolgálótól, túl
nagy volt a kockázata, hogy észreveszik a padlásra menet, vagy
amikor kijön onnan.
Roger elismerően bólintott Jamie gyors helyzetfelismerésén.
– Igen. De üvegszilánkra szert tenni nem nagy ügy. Hány
boros- és konyakospohár járt körbe a lagzin a nap folyamán?
Elég elejteni egy poharat a téglaösvényen, sarokkal széttaposni az
üvegcserepeket, és már meg is van.
De még erre sem biztos, hogy szükség lett volna. Az
ösvényen és a teraszon sok helyen hevertek üvegcserepek az
esküvőt követő ünneplések után. Én is leejtettem egy poharat,
amikor Phillip Wylie meglepett.
Ulysseshez fordultam.
– Még mindig megoldatlan az a kérdés, hogy hogyan adták
be az üvegszilánkokat. Tudja, hogy mit kapott Betty enni vagy
inni, Ulysses?
Mintha egy sötét hullám vonult volna végig a komornyik
arcán, mint amikor követ dobnak valami sötét vízbe.
– Dr. Fentiman tejszínes desszertet rendelt neki – felelte
kimérten. – És egy kis zabkását, addigra, amikor már eléggé
magához tér ahhoz, hogy nyelni tudjon. A desszertet magam
készítettem el, és odaadtam Mariah-nak, hogy vigye fel neki.
Utasítottam a szakácsot, hogy főzze meg a zabkását, de nem
tudom, hogy Betty megette-e, vagy hogy ki vitte föl neki.
– Hm. – Jocasta elgondolkodva csücsörített az ajkával. – A
nyárikonyha egy bolondokháza volt, és ahányan ott voltak…
Nos, megkérdezhetjük Mariah-t és a többieket, de nem lennék
meglepve, ha arra sem emlékeznének, hogy fel kellett vinniük az
ételeket, nemhogy arra, hogy valaki esetleg hozzányúlt volna.
Elég lett volna egy pillanat, tudod, elterelni a lány figyelmét,
belekeverni az üveget… – Kezével intve jelezte, milyen
botrányosan könnyű elkövetni egy gyilkosságot.
– Vagy valaki fölmehetett a padlásra, azzal a jelszóval, hogy
megnézi, hogy van Betty, és ad neki valamit inni, benne az
üveggel – vetettem fel. – A tejszínes desszert tökéletes választás.
Az emberek jöttek-mentek, de Betty hosszú időszakokra egyedül
maradt odafent, Fentiman egy-egy látogatása között, és amíg a
többi rabszolga fel nem ment, hogy lefeküdjön. Könnyedén
fölmehetett oda valaki anélkül, hogy észrevették volna.
– Szép munka, Lestrade felügyelő – súgta Brianna
Rogernek, alig hallhatóan. – De minderre nincs bizonyíték, igaz?
Jocasta és Duncan egymás mellett ültek, mereven, mint két
söröskorsó, gondosan ügyelve arra, hogy ne forduljanak egymás
felé. Brianna kérdését hallván Jocasta hangosan felsóhajtott,
hogy erőt vegyen magán, és lazítson.
– Ez igaz – felelte. – Tényleg nincs. Nem emlékszel rá, nem
[40]
kínált meg Betty egy pohár punccsal, a dhuine?
Duncan egy pillanatra mélyen elgondolkodott, vadul rágva a
bajuszát, de aztán megrázta a fejét.
[41]
– Lehet, hogy megkínált… a bhean. De az is lehet, hogy
nem.
– Nos, hát.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott, s ez idő alatt Ulysses
némán körbejárt, és összeszedte a piszkos edényeket. Jamie végül
felsóhajtott, és kihúzta magát.
– Nos… Ott vannak még a múlt éjjel történtek is. Abban
megállapodhatunk akkor, hogy aki betört a hálószobádba,
néném, az Stephen Bonnet volt?
Brianna keze megrándult, és a pohár teát nagy zörgéssel az
asztalra ejtette.
– Kicsoda? – kérdezte rekedtes hangon. – Stephen Bonnet…
Itt?
Jamie megrovóan pillantott rám.
– Azt hittem, elmondtad neki, Sassenach!
– Mikor? – kérdeztem némi ingerültséggel. – Azt hittem, te
mondod el neki! – feleltem Rogerhez fordulva, aki csak faarccal
megvonta a vállát. Ulysses máris ott termett egy konyharuhával,
és felitatta a teát. Bree falfehér lett ugyan, de visszanyerte
önuralmát.
– Semmi baj – mondta. – Itt volt? Tegnap éjjel?
– Igen – válaszolta Jamie vonakodva. – Láttam őt.
– Szóval ő volt az a tolvaj, aki az aranyat akarta? Vagy csak
az egyikőjük? – Brianna egy pohár portói után nyúlt, és úgy
lehúzta, mintha víz lett volna. Ulysses csak pislogott, de sietve
újratöltötte a poharat az üvegpalackból.
– Úgy tűnik. – Roger egy teasüteményért nyúlt, gondosan
kerülve Brianna pillantását.
– Hogy szerezhetett tudomást az aranyról, néném? – dőlt
előre Jamie a székében, félig lehunyva szemét az összpontosítás
közben.
Jocasta halkan felhorkantott, és kinyújtotta a kezét. Ulysses,
ismervén úrnője igényeit, egy szelet vajas pirítóst tett bele.
– Hector Cameron elmondta valakinek, Dougal bátyám
mondta el valakinek, vagy a harmadik ember mondta el
valakinek. És ismervén őket, fogadni mernék, nem Hector, és
nem Dougal beszélt. – Megvonta a vállát, és beleharapott a
pirítósba. – De mondok én neked valamit. A második férfi a
szobámban, az, amelyik bűzlött az italtól. Emlékeztek, azt
mondtam, nem szólalt meg. Hát ez elég világos, nem?
Olyasvalaki volt, akinek megismertem volna a hangját, ha
megszólal.
– Wolff hadnagy? – vetette föl Roger.
Jamie bólintott, s a szemöldökei között barázda formálódott.
– Ugyan ki ügyesebb a Haditengerészetnél, amikor egy
kalózra van szükség?
– Kinek lehet szüksége egy kalózra? – dörmögte magában
Brianna. A portóitól helyreállt a tartása, de még mindig sápadt
volt.
– Igen – mondta Jamie, alig figyelve oda lányára. – Nem
kis vállalkozás, tízezer fontnyi arany. Egy ember nem is tudna
elboldogulni ekkora summával. Ennyit még Lajos és Stuart
Károly is tudott. Hat embert küldtek, hogy gondoskodjanak a
harmincezer fontról. Nem csoda hát, hogy bárki volt is az, aki
értesült az aranyról, Stephen Bonnet segítségét kérte, aki egy jól
ismert csempész és kalóz, aki nemcsak a szállításról tud
gondoskodni, de kapcsolatai révén az aranytól is meg tudna
szabadulni.
– Egy csónak – mondtam lassan. – A hadnagy csónakkal
távozott a vacsora ideje alatt. Gyanítom, akkor ment le a folyón,
és találkozott Stephen Bonnettel. Aztán együtt jöttek vissza, és
kivárták az alkalmat, hogy besurranjanak a házba, és
megpróbáljanak ráijeszteni Jocastára, és kihúzni belőle, hol van
az arany.
Jamie bólintott.
– Igen, ez meglehet. A hadnagy évek óta idejár. Lehetséges
lenne, néném, hogy látott valamit, amiből azt gyaníthatta, itt
van az arany? Azt mondtad, Hector magához vett három
aranyrudat. Maradt belőle valami?
Jocasta összeszorította a száját, de egy pillanatnyi habozás
után mordult egyet, és bólintott.
– Az asztalán tart ott egyet, levélnehezéknek. Igen, Wolff
lehet, hogy észrevette, de honnan tudhatta, hogy mi az?
– Lehet, hogy először még nem tudta – vetette föl Brianna
–, de később hallott a francia aranyról, és kikombinálta a
dolgokat.
Erre többen hümmögtek és bólogattak. Elméletben mindez
egészen helytálló volt. Azt azonban nem nagyon értettem, hogy
lehetne mindezt bebizonyítani, és ezt meg is mondtam.
Jamie vállat vont, és lenyalt egy kis lekvárt az ujjáról.
– Nem hiszem, hogy fontos lenne bebizonyítani, Sassenach.
Fontosabb az, hogy mi lesz ezután. – Egyenesen Duncanre
nézett. – Vissza fognak jönni, a charaid – mondta halkan. –
Ugye tudod?
Duncan bólintott. Elszomorodott, de el is szánta magát.
– Igen, tudom. – Kinyújtotta a kezét, és megfogta Jocastáét.
Ez volt az első ilyen gesztus, amit láttam tőle Jocastával
kapcsolatban. – Készen fogunk állni, Mac Dubh.
 Jamie lassan bólintott.
– Mennem kell, Duncan. A termény nem várhat, de üzenek
mindenkinek, akit ismerek, hogy tartsák rajta a szemüket Wolff
hadnagyon.
Jocasta némán ült, kezét mozdulatlanul Duncan kezében
tartotta. Jamie megjegyzésére felült a székben.
– És az ír férfi? – kérdezte. Másik kezével lassan
megdörzsölte a térdét, de finoman megnyomkodta a térdét a
keze tövével, ahol felsértette a késpenge.
Jamie Duncanre pillantott, majd rám.
– Vissza fog jönni – mondta, borús bizonyossággal a
hangjában.
Briannát néztem, miközben Jamie beszélt. Lányom arca
nyugodt volt, de az anyja voltam, és láttam szemében a félelmet,
ami úgy úszott benne, mint kígyó a vízben. Stephen Bonnet,
gondoltam összeszorult szívvel, már vissza is tért.

Másnap indultunk a hegyekbe. Alig öt mérföldet tettünk

meg, amikor lódobogásra lettem figyelmes a hátunk mögött, és
megláttam valami vöröset a gesztenyefák tavaszi zöldjén át.
MacDonald őrnagy volt az, és ujjongását látva máris tudtam
mindent, amit tudnom kellett.
– Ó, a francba! – mondtam.
A levélen Tryon skarlátvörös pecsétje lógott, ami olyan
vérvörös volt, mint az őrnagy kabátja.
– Greenoaksba érkezett reggel – mondta az őrnagy, s
felzárkózott Jamie mellé, hogy lássa, amint Jamie feltöri a
pecsétet. – Felajánlottam, hogy elhozom, hiszen úgyis erre
tartok. – Már tudta, hogy mi áll a levélben, mert Farquard
Campbell már felbontotta a sajátját.
Figyeltem Jamie arcát, ahogy olvasott. Arckifejezése nem
változott. Amikor elolvasta a levelet, átnyújtotta nekem.

1771. március 19.

 A milícia parancsnokainak

Uraim!
Őfelsége Tanácsának hozzájárulásával tegnap
elhatároztam, hogy néhány milíciaezredből vett
haderővel felvonulok a felkelők települései elé, hogy
engedelmességre bírjam őket, akik lázadó
cselekedeteikkel és nyilatkozataikkal dacoltak a
kormány akaratával és megzavarták az
igazságszolgáltatást a bíróságok munkájának
akadályozásával, a bíróságok megdöntésével és
épületeinek lezárásával. Így ezrede egy része abban a
tisztességben részesülhet, hogy e fontos ügy
rendezése során szolgálhatják országunkat, én pedig
kötelezem önt, hogy válasszon harminc embert, aki e
vállalkozásban csatlakozik hadtestemhez.
Nem szándékozom a következő hónap huszadikáig
elindítani a haderőt, mely dátum előtt közölni fogom
önnel, mikorra kell kiállítania embereit, mikorra kell
felvonulni, és milyen útvonalat használhatnak.
Minden otthon maradónak keresztényi kötelessége
gondoskodni azon férfiak családjáról, és segíteni őket,
minden tekintetben, akiket e szolgálat elszólít
otthonról, hogy sem családtagjaik, sem ültetvényeik
ne szenvedjenek hiányt semmiben, amíg ők
szolgálatukat teljesítik a közjó érdekében.
Az ezen expedíció során felmerülő költségek fejében
írásos garanciát adok, mely garancia felmutatóját
fizetség illeti meg. Ezek a garanciák átruházhatóvá
válnak, amennyiben a Kincstár nem tudja kifizetni
azokat a hadipénztárból, mert nem áll rendelkezésre
elegendő készpénz a Kincstárban ahhoz, hogy ezen
expedíció minden felmerült költségét rendezni tudja.
Maradok tisztelettel őszinte híve:
William Tryon
Vajon Hermon Husband és James Hunter tudott erről,
amikor elmentek River Runból? Szerintem biztosan. És az
őrnagy persze New Bernbe tar tott most, hogy felajánlja
szolgálatait a kormányzónak. Csizmáját belepte az út pora, de
kardja markolata csillogott a napfényben.
– A rohadt mocskos életbe! – mondtam halkan és
nyomatékkal. Mac-Donald őrnagy pislantott. Jamie rám
pillantott, és szája sarka megrándult.
– Hát, igen – mondta. – Közel egy hónap. Épp be tudjuk
takarítani az árpát.

[1 ]
Köszönöm , barátom , hálásan köszönöm ! Ejj, te bolond, m i ütött beléd?
[2 ]
Utalás Thom as Hardy azonos cím ű, 1 87 2 -ben m egjelent regény ére.
[3 ]
Egy kis v öröshajú (skót).
[4 ]
Grand-père: nagy apa: Mam an: any a; Oui, Papa: igen, apa (francia).
[5]
Wer ist das: ki az; order: v agy ; m ein Herr: uram ; m ein: eny ém
(ném et).
[6 ]
Üdv özletem a hölgy eknek! (francia)
[7 ]
Fatty ú; wie ein Schwein: m int egy disznót; Blut: v ér; Die Leute: az
em berek (ném et).
[8]
Wettkäm pfer: v erseny ző; kom m : gy ere; Mann: férj/férfi (ném et).
[9 ]
Ratzfleisch: patkány hús; Gern geschehen: Öröm öm re szolgált; Euer
ergebener Diener: Alázatos szolgája (ném et).
[1 0]
Köszönöm (gael).
[1 1 ]
Un soulard: iszákos; un grande gueule: nagy szám ú; oui, m a petite
chou: igen, kis káposztám ; m audit chien: átkozott kuty a (francia).
[1 2 ]
Lukács ev angélium a, 6 :1 9 , Károli Gáspár fordítása.
[1 3 ]
Ny árson
[1 4 ]
Istenem ! (gael)
[1 5]
Hov á m egy ünk, nagy m am a?
[1 6 ]
Feloldozlak téged! (latin)
[1 7 ]
Béke önnel! (latin)
[1 8]
És a te lelkeddel (latin).
[1 9 ]
Te sátáni iv adék! (gael)
[2 0]
A pokolba! (gael)
[2 1 ]
Idézet Shakespeare Julius Caesar cím ű drám ájából. Fordította:
Vörösm arty Mihály .
[2 2 ]
Idézet Shakespeare Szentivánéji álom cím ű m űv éből. Fordította:
Arany János.
[2 3 ]
A baseball angol őse.
[2 4 ]
Kedv esem (gael)
[2 5]
Mi újság, kis v örös hajúm ? (gael)
[2 6 ]
Pici fiam (gael)
[2 7 ]
A későbbi Am erikai Egy esült Állam ok egy es állam aiban a Ku-Klux-
Klan hely i szerv ezetének a v ezetője.
[2 8]
Igen! Éljen sokáig a korm ány zó! (ném et)
[2 9 ]
Influenza.
[3 0]
A kelta m itológiában szereplő félig em ber, félig fóka testű tengeri
lény .
[3 1 ]
Szellem (gael).
[3 2 ]
Biblia, Példabeszédek, 2 7 :1 9
[3 3 ]
Mily en bájos, uram ! (francia)
[3 4 ]
Szoptatós (francia)
[3 5]
Idézet Shakespeare Rómeó és Júlia cím ű drám ájából (fordította
Kosztolány i Dezső).
[3 6 ]
Hogy v agy , te gy öny örű m én?
[3 7 ]
unokaöcsém (gael)
[3 8]
gy erm ekem (gael)
[3 9 ]
Énekes rigó (gael)
[4 0]
férjem (gael)
[4 1 ]
feleségem (gael)