Lomb Kató

Nyelvekről jut eszembe…

Apám emlékének.

1983
 Lektorok:
Dr. Dienes Gedeon
Dr. Sugár András

© Dr. Lomb Kató

ISBN 963 500 230 0
Bírósági tárgyalásokon a vádlott az Utolsó Szó jogán adhatja elő védekezését. Egy könyv írója az

ELŐSZÓ

ürügyén hivatkozhatik bűnének enyhítő körülményeire.

Tisztelt Bíróság! Tettemet előre megfontolt szándékkal és annak tudatában követtem el, hogy
egy ismeretterjesztő szándékú könyv szerzőjének nem kisebb veszélyekkel kell megküzdenie, mint
a Trójából Ithaka felé vitorlázó Odüsszeusznak.
Ha mesterségének elismert képviselője, akkor kollégái megvetésének Szküllájába ütközik:
szakember szakcikkeket írjon és ne a nagyközönséghez szóljon. Ha kívül esik ezen a körön, akkor
a bizalmatlanság Kharübdisze állja útját: „Dokument!” Hol van a diploma, ami véleményének
írásban való közlésére jogosítja?
Ezt a könyvet azért írtam, mert a nyelvekkel kapcsolatban eddig főleg tudományos igényű művek
láttak napvilágot. Komoly filológiai ismereteket tételeztek fel, amelyek a művelt, érdeklődő, nem-
szakember olvasókra általában „nem jellemzők”. Ismeretterjesztő szinten kevés könyv foglalkozott
még ezzel a kérdéssel.
Az ismeretterjesztés elkerülhetetlenül

leszűkítéssel és egyszerűsítésekkel

jár együtt. Ezt a vádat is vállalom, mert titokban remélem, hogy az érdeklődés további távlatok
felé irányítja majd el az olvasót.
A népszerűsítő szerepe – szerény szerep. Nem újat mond, csak idéz. Bevallom: már egy fél
évszázaddal ezelőtt – az én egyetemi hallgató koromban – sem értettem: miért nem jár semmi
elismerés annak, aki „kilenc könyvből egy tizediket csinált”. Messze volt már ugyan az idő,
amelyben Bolyai Farkas még egymagában képviselhette vagy fejlesztette tovább korának
matematikai, geometriai, filológiai, grammatikai, zene-, orvos- és társadalomtudományi ismereteit.
De hol voltunk még a mai, már-már elnyeléssel fenyegető információs áradattól, ami egyenesen
megköveteli a szűrést és összefoglalást!
Saját nyelvtanulói tapasztalataim, levélben és író-olvasó találkozókon elhangzott kérdések özöne
bizonyította, hogy érdemes közösen elgondolkoznunk azon a kapcsolaton, ami

az Ember és embervoltának bizonyítéka, a nyelv

között van. Mert nyelvében él a nemzet, de még inkább a nemzetek összessége: az emberiség. „A
nyelv jelzi az ember megszületését” – írja Lotz Károly. Terts István szerint „A nyelv keletkezése…
azonos magával az emberré válással”.
Az ember tud beszélni és beszélni csak az ember tud. Fejlődésének jellemzésére emlegetni
szokták a Homo erectust, az Egyenestörzsű és a Homo fabert, a Szerszámkészítő Embert. Olyan
világban születtek, amit nem az ő testükre szabtak. Hogy megváltoztassák és életben
maradhassanak,

szavakra is szükségük volt.

 A fejlődés magasabb szintjén álló Homo sapiens többet akart: nem csak megváltoztatni, hanem
meg is érteni a világot. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a mindenkori próféták és hittérítők
kizárólag a megváltoztatására törekedtek, míg tudós antropológusaink szerényen megelégedtek a
megismerésével.
Homo loquensről, Beszélő Emberről szólni tulajdonképpen szószaporítás. Pleonazmus, mint a
kerek kör vagy az öreg aggastyán. Legfeljebb azt vizsgálhatjuk, hogy mikor jelent meg a színen a
Homo articulans, a Tagolt Beszédű Ember.
Úgynevezett nem verbális kommunikációra az állat is képes. Macskák hízelgő sompolygása,
fürjek álomriasztó reggeli füttykoncertje, méhek munkára irányító tánca, hímpávák maguk-kellető
„páváskodása” – csupa egyszerűen dekódolható mondanivaló. Nem hasonlítható össze az emberi
beszéddel, mert az érzékelés ingerére, ösztönszerűen váltódik ki; elemei nem kombinálhatók, mint
a beszéd hangjai és hiányzik a viszonosság: az üzenetek megválaszolásának lehetősége.
Az emberszabású majmoknak rendkívül fejlett hívó és figyelmeztető rendszerük van. Mégsem
sikerült soha, a legokosabbját sem, beszédre megtanítani. Az amerikai Garden házaspár csimpánza
vitte legtöbbre: a süketnéma ábécé jeleivel, ujjait használva elemi szinten kommunikálni tudott. A
tagolt beszéd tehát az ember „species-specifikus”, nembeli sajátossága.
Szomorú ellentmondás, hogy a nyelv tanát, a nyelvtant, nem érezzük emberre szabott, testközeli
tudománynak. A humánum bizonyítékával foglalkozó tan fájdalmasan dehumanizálódott.
Diákjainknak a nyelvtan – unalmas tantárgy, amit legfeljebb a jó osztályzatért érdemes tanulni.
Felnőttnek – nehezen emészthető kásahegy; valahogy át kell rágnia magát rajta. Szimmetriája nem
gyönyörködteti, szabályrendszere untatja, rendhagyó kivételei elkedvetlenítik. Műszaki
beállítottságú korunk képviselői egyenesen viszolyognak tőle.
Mi az oka ennek a népszerűtlenségnek?
Kisiskolásaink rossz korban és rossz formában találkoznak először az elvont nyelvi tényekkel. A
nyelvtani alapfogalmak olyan egyszerű jelenségek absztrakt kategóriái, amelyek évek óta
természetesek a számunkra.

A nyelvtan a legtisztább absztrakció;

az absztrakció a legmagasabb szellemi funkciók egyike. A három fa, három domb, három csillag
már régóta konkrét valóság lehetett ősapáink számára, amikor a „háromság” bonyolult, elvont
fogalma agyukban megszületett.
Ismerjük Molière Jourdain urának esetét, aki meglepve hallotta, hogy ő ötven éve prózában
beszél. Marcsikának és Karcsikának is nehezen megy a fejébe, hogy ő szófajokkal és
beszédrészekkel operál, határozói igeneveket használ, jelekkel, képzőkkel és ragokkal építkezik.
A beszélnitudás készségét minden csecsemő genetikai kódként hozza magával. Beszélni mégis az
egyéni fejlődés – az ontogenezis – során tanul meg. Öt-hat éves korunkig valamennyien intenzív
nyelvtanfolyamra járó, függetlenített nyelvtanulók vagyunk. Későbbi felnőtt mivoltunkkal szemben
azzal a nagy előnnyel indulva, hogy

az elsajátítandó idióma – az anyanyelv – nem sziget, hanem óceán:

a bennünket körülvevő egész világ. Család és óvoda, utca és televízió versenyeznek egymással,
hogy megtanítsanak bennünket minél biztonságosabban közlekedni a nyelv bonyolult alaprajzú,
égigérő palotájában.
 Ezt a palotát embermilliók építik évezredek óta. Egy ilyen gigászi méretű, soha véget nem érő
építkezés, amibe mindenki beleszól, nem lehet tökéletes. Az ember a nyelvet a saját testére szabta,
de alaposan elszabta. Közlési vágyunknak örökké toldott-foldott eszköze marad. Spontán
szükséglet és irányított nyelvművelés hatására ezért szegényedik vagy gazdagodik új és új
elemekkel.
De ez csak érdekesebbé teszi a nyelv-palota termeiben való bolyongást, amihez ez a kis könyv
útikalauzul ajánlkozik.
A bűvszót, aminek hallatára maguktól felpattannának a palota-kapu zárjai, nem találtam meg.
Pedig tapasztalatból tudom, hogy sokan valami egyszerű receptet várnak az ilyesféle írástól:
„Végy be diklórkarbazoimid-tetrafenilacetát öt százalékos oldatából esténként egy-egy
evőkanállal. Használat előtt felrázandó.”
Hát ez nincs. Kitartás van, szorgalom és a nyelv iránt őszinte érdeklődés. Ez utóbbit sokan
érdekre rövidítik (lásd Nyelvpótlék). Egyébként e két fogalmat csak a mi anyanyelvünk
különbözteti meg egymástól. Más nyelvekben – Interesse, Intérêt, интерес – egy szó jelöli mind a
kettőt.
Az érdeklődés fénycsóvája nagyobb karéjt világít be a körülöttünk levő világból, mint az érdeké.
Ezért mertem a szorosan vett nyelvtanulási problémákról sokkal messzebb eső területekre is
elkalandozni. Hézagos lesz a turista út: a gigászi épületnek – ötletszerűen – hol ebbe, hol abba a
sarkába világít be. Hiszen én csak azt mondom el, minden rendszer nélkül, sőt

szót szóba öltve és sokszor saját szavamba vágva,

ami éppen eszembe jut a nyelvekről.

Például azt, hogy miért játszik a fentebb idézett fogalom – az érdeklődés – olyan döntő szerepet
a nyelvtanulás sikerében.
A szó eredete a latin

„inter esse”: benne lenni, közbül lenni.

Oktatási rendszerünk, sajnos, nem tudja a tanulót a nyelvi események középpontjába állítani.
Tanterveink vizsga-centrikusak, osztályzat-centrikusak, tankönyv-centrikusak. A diák, az oktatás
alanya, valahogy kívül marad az elsajátítandó idiómán. Pedig már Németh László megmondta,
hogy „a személyes érdekeltség és a kísérletező kedv minden munkát szívüggyé és emberformáló
erővé tehet”. Csak a hozzánk beszélő, rólunk szóló közlés tud rést nyitni az elsajátítandó „idegen”
nyelv falán.
Idézőjelbe tettem a jelzőt, mert nagyon ellenszenvesnek találom. Önmagában elég arra, hogy
sorompót emeljen köztünk és az új nyelv között.
Egy fél évszázaddal ezelőtt a „jobb” családok gyermekei magánórákon sajátították el a
tudományt. Nem a „legjobbaké”, mert azokat Fräuleinek, Missek és Mademoiselle-ek nevelték. A
„Fräulein-rendszer” – nem lehet tagadni – nagyon hatékony volt. Nem utolsó sorban azért, mert a
nevelő a legszemélyesebb és a bevésésre legalkalmasabb felszólító módot használta. Ezt a formát a
mai pedagógusok is „golden tense”-nek, aranyidőnek nevezik.
A magánórák szokásos ritmusa a heti két óra volt. A nyelvvel való e ritkább találkozás is
lehetővé tette, hogy a tanítvány körülbelül három év alatt
 eljusson az aktív beszédkészségnek, a nyelv produkciójának szintjére.

A mai tanfolyamok a sokkal fejlettebb oktatási módszerek ellenére sem tudják ezt általában
elérni. És nemcsak azért, mert egy-egy emberre kevesebb idő jut, hanem azért is, mert éppen ez a
személytől személyig áramló kapcsolat – az inter esse, a közben levés – hiányzik.
Hogy jobban megvilágítsam a mondanivalómat, hadd közelítsem meg a kérdést a nyelvtanulás
nagy buktatója, a szókincs felől. Nehezen ragad meg az agyunkban, hogy – mondjuk – az
unokaöcs oroszul племянник, spanyolul sobrino. De ha úgy jegyeztük meg ezeket a szavakat,
hogy tényleges személyeket – Andrist vagy Pistit – képzeltünk mögéjük (hivatalosan szólva:
asszociáltunk velük), akkor máris megszületett a vivőanyag, ami szükség esetén megbízhatóan
szállítja a kívánt kifejezést. Az új szót beépítettük saját életünk realitásába. Nem az anyanyelvi
szóra rímel rá az idegen nyelvű, hanem a szó mögötti tartalomra.

Egy személyes élményem különös élességgel világította meg e tétel igazságát. Néhány évvel
ezelőtt a dobšinai jégbarlanghoz kirándultunk Csehszlovákiában. A bejáratnál hosszú ideig kellett
várakoznunk. Pozsonyi turisták közé keveredtünk; olyan tökéletesen kétnyelvűek voltak, hogy
talán maguk sem vették észre, mikor beszélnek magyarul és mikor szlovákul. A várakozás
unalmában elkezdtem kérdezgetni őket: hogy mondják ezt, vagy azt a szót szlovákul.
Hümmögtek, hámmogtak, a fogukat szívták. Maga a magyar szó nem „hívta le” szlovák
megfelelőjét: az összefüggés vivőanyagából kiszakítva alig tudtak válaszolni a kérdéseimre.
Az oktatásban a szó rögzítésére általában az anyanyelvi kifejezést próbálják felhasználni.
Értékelésre, (ön)ellenőrzésre valóban nincsen egyszerűbb mód, mint megnézni: a szószedet egyik
oldalán szereplő szavak közül hányra sikerül rávágni a másik oldalon levőt. Rossz módszer! A szó
nem pulikutya, ami a Kócos vagy Pamacs névre „hallgat” és készséges csaholással szalad elénk,
mihelyt ezt a nevet kimondjuk.
Ha az anyanyelvi szó körül nyargalászva igyekezzük felidézni az idegennyelvű megfelelőjét,
olyanok vagyunk, mint a rúdugró, aki az állvány tövében toporog és onnan próbálja magát a
magasba vetni. Az ugrás lendületéhez is és a keresett kifejezés felidézéséhez is elengedhetetlen a
nekifutás, ami itt

meghátrálásból, visszavonulásból áll.

A gondolkodás pályáján hátrafelé haladva lehet csak a célponthoz közelíteni. Nem ismeretlen
törvénye ez a szellemi tevékenységnek. Arthur Koestler szerint minden gondolkodás előfeltétele a
„Lépj hátra, hogy nagyobbat ugorhass!” parancsa.
A sugalmazó háttér, a szó- (vagy helyzet-) környezet, amibe visszavonulunk, a

kontextus.

Olyan sűrűn emlegetem, hogy attól félek: ragadványnévként fog becsületes nevemhez
hozzátapadni és Kontext-Katinak fognak elkeresztelni.
A kontextus vezet és irányít. Ha történetesen a franciára van beállítva az agyunk, akkor a
„Maisonne” szóval találkozva először a maison (ház) valamilyen származékára fogunk gondolni,
nem a német májusi napra. Ha viszont éppen angol kontextus áll előtérben, akkor a „Brotherr”
szót első pillanatban sajtóhibás brothernek véljük, pedig szép régi német kifejezés: kenyéradó
gazdát jelentett.
Melyikünkkel nem fordult még elő, hogy „leblokkolt az agyunk”: nyelvünk hegyén van egy jól
ismert név vagy százszor használt kifejezés, csak éppen nem tudjuk kimondani? Bosszúsan törjük
a fejünket, azután feladjuk; körülírjuk vagy elnémulunk. Jóval később, amikor már egyáltalában
nem gondolunk rá, hirtelen felbukkan az emlékezetünkben.
Mi történik ilyenkor? A fejtörés, a mérgelődés agyunkban „felületi feszültséget” okoz, ami elzárja
az asszociációk útját. Amikor feloldódott a feszültség, a gondolat le tud merülni a mélybe: egészen
addig a szintig, ahol kontextusába ágyazva pihen a keresett kifejezés.
Egy másik, hasonló jelenséggel is találkozott már, azt hiszem, mindenki, aki idegen nyelven
szólalt meg. Ismert, sokszor használt kifejezés azért nem jut X nyelven eszünkbe, mert Y nyelvű
megfelelője tolakszik a helyére. Ha franciául beszélek és a ramoneurre (kéményseprő) lenne
sürgős szükségem, „lelki füleimben” csak a német megfelelője, a Schornsteinfeger visszhangzik.
Mi játszódik le ilyenkor idegrendszerünk csodálatos telefonközpontjában, az agyban? „Foglalt a
vonal”, aminek az információt közvetíteni kellene? Mintha egyetlen „dugaszolóaljzat” létezne erre
a célra és ha ezt már elfoglalta egy másik idegen nyelvű kifejezés „villásdugója”, hiába rázzuk a
fejünket: körülírásra kell fanyalodnunk.
A keresett kifejezést nemcsak az úgynevezett szövegkörnyezet segít felidézni! Saját
tapasztalatomból idézek egy példát, elbeszélésből egy másikat.
Napokon át törtem a fejemet, hogy hívják a Kreml toronyóráját. Hiába, nem jutott eszembe.
Egyszer, rádióm gombjának csavargatása közben váratlanul felcsendült az ismerős dallam. Abban
a pillanatban, ahogy meghallottam, „beugrott” a neve is: Куранты.
A másik történetet egy kismama mesélte. Nagyon nehéz tantárgyból kellett szülés előtt
vizsgáznia. Hogy közben a kis nadrágokat, rékliket is el tudja készíteni, magnetofonszalagra vette
fel az anyagot és kötés közben ismételgette.
A vizsgán majdnem megbukott. A kérdésekre alig tudott válaszolni. Ekkor gondolatban
előrántotta a kötést, ujjaival titokban elkezdett láthatatlan pamutfonallal szemet szembe ölteni és
sikerült egy kettessel megúsznia. Néhány hét múlva két szép kisfiúnak adott életet. Most csak
azon töri a fejét, hogy ha történetesen jelest kap, vajon ötös ikreket szült volna?

A kontextus – szótár.

Tovább megyek: az egyetlen megbízható szótár. Már nyelvtanulói karrierem kezdetén rájöttem
arra, hogy a tanulásnak e fontos eszköze csak akkor nyújt igazi segítséget, ha a szót amúgy is
ismerjük, környezetébe be tudjuk helyezni. Ellenkező esetben úgy járhatunk, mint a német fiú, aki
szótárból tanult magyarul. Talált is egy pesti levelezőpartnert, de – a „lieber” szó kettős
értelmének áldozatul esve – minden levelét így kezdte: „Inkább Pischta!”.
Meglevő ismereteinket pontosítja, finomítja, gazdagítja ez a nélkülözhetetlen taneszköz.
Számomra izgalmas, boldogító olvasmány. Károlyi Amyval vallom (Kicsit Fagyos Versek):
„Ablak-rózsa / ablakszárny / ablakszem / Szótár / Szépségeddel nem versenyezhetem”.

Háttere nélkül a szó azonban nem egész, csak tört.

 Egyedül a „nyelventúli élményvilág” igazít el bennünket a használatában. Ezért merem remélni,
hogy nincs igaza azoknak, akik szomorú jövőt jósolnak a tolmács- és fordítószakmának. Ezt a
szerepet – úgymond – nemsokára átveszi a gép.
Különösen a hetvenes évek elején volt derűlátó a számítástechnika. Képviselői büszkén hirdették,
hogy készülékeik már ezer szóval tudnak mondatokat szerkeszteni. A lendület később megtorpant;
az azóta elmúlt évek alatt alig jutottak közelebb a célhoz.
1978 óta gyártanak helyesírásra ( „spelling”) tanító, úgynevezett „Én mondom, te betűzd”
gépeket. A gép hangosan dicsér és korhol: „Jó!” vagy „Rossz, próbáld még egyszer!”. Autókba is
szerelhető már „Beszélő Műszertábla”, ami fennhangon figyelmezteti a szórakozott vezetőt:
„Elfelejtetted bekapcsolni a biztonsági övet!”. Vagy: „Baj van az olajszinttel”. Sőt a Bell
Telefontársaság már hangos telefonkönyvek gyártását is tervbevette.
Amerikában, a „gadgetek” (műszaki mütyürök) hazájában biztosan sikere lesz ezeknek az
újításoknak. A fordításban, tolmácsolásban azonban, úgy érzem, egyelőre nem fognak az ember
helyébe lépni.
A gép egyelőre csak gépnyelven (például fortranul) tud; ha más nyelven szólnak hozzá, a fejét
rázza és nem válaszol. Beszélni meg lehet tanítani, érteni nem. Ahhoz, hogy értsen is, a gépnek
előbb meg kell tanulnia „kontextusul”.
Két nyelvi jelenség nehezíti meg ezt a tanulást: a szavak homofóniája és poliszémiája.
Homofónoknak az azonos hangzású, eltérő jelentésű szavakat nevezzük, mint például a magyar
„ár” vagy „szív”. Varga Balázs elismeréssel nyilatkozik erről a jelenségről. „A homofónia
elkerülhetetlen sajátsága minden nyelvnek, sőt rímelésre, játékra alkalmas nemes fűszere.” Az
angolban kicsit túl sok van e fűszerből.
Két kamaszt láttam nemrég egy antikvárium kirakata előtt szemlélődni. Egy – ha jól tudom,
Reményi József hegedűművészről szóló – angol könyv címén vitatkoztak: „Fly, my swallow”.
(Repülj fecském.) – Azt tudom – mondta az egyik – hogy a fly az légy és a swallow az nyelni. De
mit kereshet ott a my?
A másik jelenség, ami miatt a gépek egyelőre jobban beszélnek, mint értenek: a szavak
többértelműsége, poliszémiája. Rendszerint úgy születik a poliszémia, hogy a szavak konkrét
értelmét valamilyen elvont területre terjesztjük ki. Gondoljunk például a magyar konyha szóra,
amit – hátterétől függően – németre hol Küchével, hol Kosttal kellene a gépnek fordítania. És
honnan fogja tudni a gép, hogy az angol bottleneck mikor jelent palacknyakat és mikor szűk
keresztmetszetet?
Ha körülhatárolt, szűk kontextusról van szó, akkor a gépek máris megbízhatóan végzik a fordítás
munkáját. Kanadában az időjárás-jelentést angolul táplálják be és franciául olvassák le a masináról.
A légkör, az olvadás, a ködösség értelmezés itt nem hagy kétséget. De azt már nem tudom, hogy
műszaki szövegekben hogyan fog az okos gép megbirkózni például a „pitch” sokféle jelentésével
(szurok, dobás, csavarmenet-emelkedés, hangfekvés). Vagy, hogy a pile(s)-nek megfelelő
szavakból [szőrpihe, (atom)máglya, rőzse-rakás, érme hátlapja, cölöp, aranyér stb.] hogyan fogja
kiválasztani az adott szövegbe éppen beleillőt?
A szókincs őserdejében könnyű eltévedni.

A nyelvi jelenségekkel sűrűn kell találkozni

ahhoz, hogy szövevényükben utat találjunk.

 Író–olvasó-találkozókon, rádióban és televízióban sokszor elmondtam már, hogy mit tartok a
sűrű találkozás legkönnyebben hozzáférhető eszközének. Mégis megismétlem, mert ezeket az
előadásokat nem mindenki hallja és aki hallja, nem adja át. A könyvnél, a bármikor előkapható,
újra és újra kifaggatható, rongyosra olvasható könyvnél készségesebb partnert nem találhatunk.
Kosztolányi olyan gyönyörűen írja le: hogyan tudott vakációs magányában, könyvből és egyedül
nyelvet tanulni, hogy novellájának néhány részletét érdemes ideiktatni.
„Úgy történt, hogy nyáron csak pihenni akartam, labdázni és úszni. Ennek folytán nem vittem
magammal semmiféle munkát. Utolsó pillanatban azonban bedobtam csomagomba egy portugál
könyvet…
…a szabadban kényszerűségből ráfanyalodtam az egyetlen könyvre és magányom börtönében,
amelynek egyik felét dolomitsziklák, másik felét rengeteg erdők alkották, az ég és víz színe előtt,
silabizálni kezdtem a szöveget. Eleinte nehezen ment. Aztán belemelegedtem. Föltettem, hogy
csak azért is végére járok, mester és szótár nélkül, s ösztönömet, leleményemet serkentve,
elképzeltem, hogy valami nagy baj ér, ha nem értem meg pontosan, talán egy ismeretlen zsarnok
halálra is ítél.
Furcsa társasjáték volt. Első héten véres verejtéket izzadtam. Második héten sejtettem, miről van
szó. Harmadik héten már portugálul köszöntem a madaraknak, kik szintén portugálul beszélgettek
velem.
…Kötve hiszem, hogy életemben valamikor is használhatom, vagy elolvasok még egy portugál
könyvet. De ez nem is fontos. Én nem bántam meg a nyári akadályversenyt. Azokon csodálkozom,
kik egy nyelvet gyakorlati céllal tanulnak s nem önmagáért. Tudni már unalmas. Csak tanulni
érdekes.
…Izgalmas játék, kacér bújócska, csodálatos flirt az emberiség lelkével. Soha olyan fogékonyan,
oly éber szemmel nem olvasunk, mint alig-tudott, új nyelven. Megfiatalodunk általa, gyermekek,
gagyogó csecsemők leszünk, s úgy tetszik, új életet kezdünk. Nekem ez az élet-elixírem.
Fogynak körülöttem az ismeretlen nyelvek, de hála az égnek, még marad elég. Néha bizonyos
örömmel gondolok arra, hogy vénkoromban megtanulhatok kínaiul is s a gyermekség eltűnt
örömét visszaidézem, mikor majd a babonás öreg nyelven először mondom ki, Anya és elalszom
ezzel a szóval, Tej.”
E lírai szépségű vallomás után hadd mondjam el, hogy bár ennél jobb hatásfokú eszköze van a
tanulásnak, könnyebben hozzáférhető és szolgálatkészebb nincsen. Ahhoz, hogy egy könyvvel
egyórás párbeszédet folytathassunk, esetleg csak a szomszéd könyvtárig kell elballagnunk. Ha
ilyen könnyen lehetne értelmes, szívélyes, türelmes beszélgető partnerre szert tenni, magam is
inkább ezt ajánlanám.
A könyvtárt az előbb csak kényszerűségből említettem. Igaz, hogy polcokkal borított falai
otthont és iskolát jelentenek a látogatók számára, de nyelvtanulásra mégis inkább a saját könyvet
ajánlanám. Azt ugyanis aláhúzásokkal, kérdő és felkiáltójelekkel lehet tarkítani, szamárfülesre lehet
olvasni és lapokra tépdesni, oldaljegyzetekkel ellátva magunkat idéző tükörré alakítani.
Mit írjunk ki a margóra? Mindig

csak a megértett, a kontextusból kihámozott formákat és szókombinációkat.

A megnemértettet hagyjuk nyugodtan a sorok között pihenni. Ha fontos a szó, úgyis többször
előfordul és megmagyarázza önmagát. Haladásunkat a megismertre alapozzuk, ne az ismeretlenre.
Minél tovább olvasunk, annál több kifejezés fog a lapszélre vándorolni. Sokkal mélyebb kapcsolat
alakul ki köztünk és az így szerzett ismeret között, mint ha gépiesen a szótárhoz nyúltunk volna.
Érzelmi-indulati töltést ad a sikerélmény: felpattintottam egy zárat, megfejtettem egy kis bujkáló
rejtvényt. Az önközpontúvá vált szó könnyebben fog felbukkanni emlékezetünkben, ha saját
mondanivalóink keretébe akarjuk majd beleszőni.
Az olvasásra alapozott nyelv-elsajátítás célszerűségét sokan megkérdőjelezik. Lehet, hogy
jogosan. Én foglalkozásomra nézve hivatásos nyelvtanuló vagyok. Nyelvtanári tevékenységre nem
vállalkozom, mert ebben amatőrnek érzem magam.
Az amatőrt többek között az jellemzi, hogy nem tud túllépni saját keretein. A dilettáns szakácsnő
csak azt főzi jól meg, amit maga is szívesen eszik; a nem-profi varrónő elügyetlenkedi a nem saját
méretére-ízlésére varrt ruhát… Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert a módszert, amit évek óta
propagálok, a velem azonos szellemi felépítettségű emberekre szabtam. Eredményre azoknál
vezet, akiket én „könyvembereknek” szoktam nevezni.
E típusnak nem az a jellegzetessége, hogy sokat olvas. Az olvasás – például a krimik falasa –
sokszor csak a realitások elől való menekülés: mákony, narkotikum. Persze még így is kevésbé
veszélyes, mint az alkohol vagy a marijuana. De könyvemberré nem a hetenként elfogyasztott
oldalak száma tesz valakit, hanem az a képesség, hogy

be tud lépni a könyv lapjai közé.

A szereplők sorsa az ő sorsává, nyelvezete az ő nyelvévé válik. A lapok síkja a valóság

háromdimenziós terévé válik, amiben az olvasó is helyet kap. Az inter esse így lesz az ismeretek
megszerzésének vivőanyagává, katalizátorává. Kialakul az önközpontúság; megszületik a rögzítés
leghatékonyabb eszköze: az érzelmi-indulati feszültség. Az igazi olvasó hajótörést szenved
Robinson Crusoe-val, a vonat elé veti magát Anna Kareninával és meghal tüdővészben, mint a
Kaméliás Hölgy. Utána, szerencsére, feltámad.
A könyvek jelentőségét sokat hangsúlyozom. Talán túlhangsúlyozom. Az én generációm rajtuk
keresztül ismerkedett meg az élet számos realitásával és közéjük menekült, ha e realitás túlságosan
ridegnek bizonyult.
A mai ifjúságot a kép, a mozgó, szóló, színes kép elhódította a könyvtől. Olyan vetélytárs
jelentkezett, ami mellett a betűk fénye árnyékká fakult. A Gutenberg-galaxis tünedezését sokan
természeti jelenségnek vélik, mint a csillaghullást augusztusi éjszakákon.
Kép, szó és hang mindig is versenyzett egymással. Az ókor a szónak tulajdonított mágikus erőt.
Izisz úgy nyert hatalmat a legyőzhetetlennek hitt Napisten felett, hogy megtudta és kimondta a
nevét. Az Ótestamentum harmadik parancsolata – Isten nevét hiába szájadra ne vedd – nemcsak az
Isten státusz-növelésének volt eszköze, hanem az egyiptomi szóvarázslás ellen folytatott harcnak
is fegyvere.
Mi, a szavak szerelmesei, büszkék lehetünk arra, hogy „rosszat mondással” (maledictio) átkozzák
el az ellenséget és „jót mondással” (benedictio) áldják az arra érdemest. Ma is „rossz néven” vagy
„jó néven” veszünk bizonyos dolgokat. A név ismeretének tulajdonított varázserő él abban a
parancsban, hogy a hadifogolynak inkább a kínzást kell vállalnia, semmint hogy nevét elárulja és
ezzel az ellenség hatalmába adja magát. Talán nemcsak makrancosság, hanem ez az atavisztikus
tudat némítja el a kisgyereket is, amikor hiába nógatják: „Mondd meg szépen a néninek, hogy
hívnak!” A névnek és viselőjének szoros azonossága tükröződik Lesznai Anna szép versében: „De
ha nevem megtalálod / Száz halálom csupa álom”.
 Kosztolányi Dezső írta azt is, hogy „A nyelv a közrendű halandónak eszköz, csak a
nyelvtanulónak és a költőnek öncél”. Öncél és nyersanyag: a művész csillogó ékszerré csiszolva
piedesztálra helyezi:
„Szavak, csodálatos szavak / Békítenek, lazítanak / Eldöntenek egy életet / Feljárnak, mint
kísértetek / Szárnyalnak, mint a gondolat / Görnyedve hordnak gondokat / Világot jelentenek /
Meghaltál, ha már nincsenek” (Juhász Gyula).

A katolicizmus a képiség kora volt, a protestantizmus az írásbeliségé.

A renaissance templomok színes ablakai megszűrték a beáramló világosságot; az írástudatlan

tömeghez amúgy sem jutottak volna el az imakönyv betűi. A prédikáció latin szavait sem értették a
laikus hivők. Képek és szobrok hirdették a szentek mártíriumának és megdicsőülésének epikáját.
A Bibliának nemzeti nyelvekre való lefordítása hozta el a „betűiség” korszakát. A
könyvnyomtatás feltalálása csökkentette az analfabetizmust; a templomablakok átlátszó
üvegtábláin beáramlott a világosság és fényénél olvasni tanult a nép.
A századunk derekán megindult nagy népmozgás megint a kép hatalmát fokozta. Az Amerikába
bevándorolt ír, olasz, lengyel tömegekhez a kép nemzetközi nyelvén szólt a mozi. Ez a találmány a
századdal együtt született; virágzása annak tavaszával esik egybe; hanyatlása a hatvanas években
kezdődött és félő, hogy tisztes aggastyánkorban meg is hal a XXI. század küszöbén. Már
napjainkban kiszorította jogaiból a – nem is oly ifjú – vetélytárs, a televízió. Aminek népszerűsége
minden egyéb „success story”-t felülmúlt. Az első tizenöt év statisztikája: 1945-ben 40 000
készülék működött, 1949-ben ez a szám 4 millióra, további tíz év alatt 40 millióra emelkedett.
Milyen következtetés vonható le mindebből a nyelvtanulásra nézve? A képernyőre vitt
cselekmény: „liber actus”, eljátszott könyv. Követése kevesebb energiabefektetést kíván, mint az
áttételeken keresztül ható „csak betű” megértése. A mozgó, hangos, színes képpel elkényeztetett
ifjúság

egyre kevésbé hajlandó szellemi erőfeszítést követelő tanulási módszerekre támaszkodni.

Miért nem kapott fejtegetéseimben nagyobb helyet az úgynevezett audiovizuális oktatás, amitől
sokan azt várták, hogy egy csapásra megoldja a nyelvpedagógia problémáját?
Én az „Interessee”-t tartom a sikeres tanulás előfeltételének. Ha pedig az érdeklődést úgy
határozom meg, hogy az az Új megismerésének vágya, akkor kénytelen vagyok megkérdőjelezni
azt a szinte csodatevő hatást, amit – főleg egy évtizeddel ezelőtt – e módszernek tulajdonítottak.
Ugyanannak a szalagnak vagy lemeznek újra és újra való lehallgatása biztosan segít a helyes
kiejtés elsajátításában. Ennek fontosságát különösen most, amikor „az életnek tanulunk”, nem
lehet lekicsinyelni. A jó kiejtésnek nemcsak a nyelvprodukálás aktív stádiumában, a beszédben van
jelentősége, hanem a megértésben is: a felfogott hangok helyes elemzésében, felismerésében. A
„kiejtés” fogalmába beletartozik az is, amit a száj kimond és az is, amit a fül felfog. De a legősibb,
legemberibb ösztönzőerőt – a kíváncsiságot – ez a fülünket ostromló, ismétlődő hangáradat
kielégítetlenül hagyja.
Miért váltak a színielőadások egy viszonylag kisszámú elit kiváltságává, a futballmeccsek viszont
százezrek szenvedélyévé? Éppen azért, mert a sportpályákon kialakuló helyzetek
előreláthatatlanok és a meglepetés erejével hatnak. A feszült várakozás, a kíváncsiság
figyelmünket állandóan ébren tartja. A „le foot” (még franciául is így hívják) olyan Shakespeare-
előadáshoz hasonlítható, amelyet végig kell izgulnunk, mert csak az utolsó pillanatban dől el, hogy
Othello megfojtja-e Desdemonáját, vagy megkegyelmez neki.
A gépiesen ismétlődő auditív ingerek nem tudják ezt a beleélést, ezt a magával sodró
önazonosítást biztosítani. Akkor se, ha gyorsan pergő képekkel próbálják még egy
érzékszervünket – a szemet – a figyelésbe belevonni.
A sűrű rádióhallgatást viszont nem tudom eléggé ajánlani. Ott ugyanis új nyelvi jelenségekkel
kerülünk szembe és a megértés igyekezete éberebbé hangol bennünket, mint a gondolataink
elkóborlására ösztönző ismert szöveg.
Nem tagadható, hogy türelmetlen ifjúságunknak a hangok nagyobb élményt jelentenek, mint a
betűk. Mi, a könyvek szerelmesei, sajnáljuk a szavak varázserejének ezt a csökkenését. De a
felfogásnak a szemtől a fül felé való eltolódása egy szempontból előnyös lehet. Talán

visszahozza az auditív memóriát,

amit mi az olvasás miatt elvesztettünk, de amit a „primitív népek” még változatlanul őriznek.
Ausztrália írni-olvasni nem tudó őslakóinál vezették be a hittérítők azt a módszert, hogy a helyi
idiómára lefordított Biblia-szövegből egy-egy részletet felolvastattak és a megkeresztelendőkkel
utánamondatták. A bennszülöttek 10-12 verset tudtak „egyből” felfogni és emlékezetükbe vésni.
Néprajzosok is tanúsítják, hogy a tisztán szóbeli hagyományokból táplálkozó törzsek tíz percig
tartó szövegeket tudnak hallás után könnyen megjegyezni és hibátlanul reprodukálni.
Mi, civilizált írástudók, szemünket is, fülünket is mozgósítjuk az ismeretszerzésnél. Értelmünk
elemzi, agyunk tárolja az így felcsípett szavakat, szókombinációkat, nyelvtani formákat. Még nem
mondhatjuk őket a magunkénak: a birtokunkba jutott hegedű is csak akkor válik igazán a mi
hangszerünkké, ha megtanultunk játszani rajta.
Hogyan induljunk el azon az úton, ami

az ismerettől ( „tudom, hogyan kell mondani”) elvezet a tényleges tudáshoz,

az ismeretek helyes és feszültségmentes felhasználásához?

Amit ismerünk, azt készséggé kell automatizálni. Ezt a folyamatot segíti elő az általam oly sűrűn
javasolt módszer: az önmagunkkal való beszélgetés.
Nyelvtudósok fedezték fel a beszéd néma megfogalmazásának tényét. N. Szokolov szerint „csak
azok az asszociációk maradnak meg emlékezetünkben, amelyeket a szavak rejtett artikulációja
ellenőriz és rögzít”. Ő mutatott rá arra is, hogy minden hangképzésnek van egy rejtett (latens)
periódusa, ha nem is hosszabb egy fél másodpercnél.
Beljajev professzor a gondolkodást belső beszédnek, a kommunikáció egy fajtájának nevezi. „A
gondolatok a belső beszéd folyamatában szóbelileg is megformálódnak.”
Nemcsak a beszéd, hanem a zene is megfogalmazódhat és kibontakozhat egy néma belső
világban. Rózsa Pál zeneszerzőtől tudjuk, hogy egy általa komponált bonyolult, sokszólamos
zenemű csak a fejében élt. ő is csak Dániában, egy nemzetközi versenyen hallotta először, amikor
elnyerte vele az első díjat. Anyanyelvünkön szintén előre megfogalmazzuk gondolatainkat anélkül,
hogy ez eljutna a tudatunkig. Csak egy kis erőfeszítés és önfegyelem kell ahhoz, hogy ennek a –
tudományosan szubliminális vokalizációnak nevezett – folyamatnak nyelve ne a magyar, hanem a
megtanulandó idióma legyen.
 A fenti megállapításokat egy gyakorlati tanáccsal szeretném kiegészíteni. Ha nem
anyanyelvünkön szólalunk meg (például egy értekezlet vitájában)

ne mulasszuk el a mondanivalónkat – legalább nagy vonalakban – önmagunkban előre

megfogalmazni.

Mint tolmács, sokszor voltam szomorú tanúja annak, hogy a magyar delegátusok okos javaslata
elsikkadt vagy elvetésre került, mert a dadogva rögtönzött mondatok értelmét a tárgyaló partnerek
nem tudták kihámozni.

Én nagyon korán kezdek el írogatni is az új nyelven. Nem fordítani szoktam, hanem napjaim apró
élményeit rögzítem; felhasználva azokat a szavakat, amik spontán eszembe jutnak. Borzas, suta
feljegyzések születnek, de legelfoglaltabb tolmácsnapjaimon is szakítok időt arra, hogy
„naplómmal” az éppen aktuális idegen nyelven valamit közöljek. Ha egy-egy füzetet telefirkáltam,
sajnálkozás nélkül a kukába hajítom. Még az összetépéssel se szoktam vesződni: annyi nyelv
váltogatja egymást bennük, hogy senkinek se lenne kedve végigsilabizálni őket. Feljegyzéseim
erősen szubjektív jellege miatt mások számára amúgy is érdektelenek lennének. Példámat mégis
két szempontból tartom követendőnek. Először is azért, mert

az írás tulajdonkeppen lassított beszéd.

A szó-lánc lassabban alakul ki; a rendet teremtő kontextus hatása jobban érvényesül. Mire
lefirkáltam az alanyt, már „rácseng” a megfelelő számba-nembe tett állítmány; a jelzett szó felidézi
a hozzátartozó jelzőt stb.
Másodszor azért, mert az ilyen fogalmazgatásoknál – akárcsak az önmagunkkal folytatott
párbeszédekben – ki tudjuk küszöbölni a szorongást. A gátlást, amit az esetleges hibák miatti
félelem kelt bennünk.
Szeretnék itt egy kis kitérőt tenni és elkalandozni arra a területre, amelyen

a gyerek anyanyelvi és a felnőtt idegen nyelvi tanulása találkozik egymással.

Csábító dolog lenne a kettőt közös nevezőre hozni, csak éppen kevés sikert ígérő próbálkozás.
A pszicholingvisták feljegyzései szerint egyévestől kétéves koráig a gyerek naponta körülbelül
harminc új szóval ismerkedik meg. Érthető e nagy teljesítmény, hiszen ébrenlétének 10-11 óráján
át intenzív tanfolyamon nyer szemléltető oktatást. Mégis csak hat év alatt jut el a szóismeretnek és
fogalmazási készségnek arra a fokára, amit az általános iskola első osztálya megkíván.
Kérdem én és joggal: felnőttek között hány százalékos lenne a lemorzsolódás egy ilyen lassú
„ütemtervű” tanfolyamon?
Minden beszélő a saját világát akarja kivetíteni amikor beszél és a felnőtt világa – bonyolult világ.
Ha mondanivalónk érettsége a nyilvánosság előtt ütközik kifejezési képességünk éretlenségébe,
akkor előáll az a bizonyos feszültség, amit köznapi nyelven gátlásnak szoktunk nevezni.
Gátlást okozhat a teljesítménnyel szemben támasztott túl nagy igény (túlbecsüljük a célt) vagy az
eredendő önbizalomhiány (lebecsüljük eszközeinket). Gyakran idézi ezt elő az ismételt és mindig
kifulladó újrakezdés bénító tudata („Már annyiszor nekiindultam…”). Kiválthatja egy türelmetlen
pedagógus vagy néhány élénkebb temperamentumú tanfolyamtárs, aki mutatósabb sikert ér el,
mint mi, a megfontoltabban haladók. E sokféle betegség ellen csak egy orvosságot tudok
javasolni: induljon ki minden tanuló abból, hogy e könyv írójának nincs igaza: igenis van
nyelvtehetség, amire éppen ő, a tanuló a legjobb példa.
Aki a gátlásokon nem tud felülemelkedni, az szorítkozzék néhány alaposan begyakorolt sablonra,
mint Shaw Pygmalionjának Doolittle kisasszonya, aki „úri angolsággal” csak az időjárásról tudott
társalogni.
Azt az űrt, ami közlési vágyunk és közlési képességünk között tátong, van hivatva betölteni az
önmagunkkal való kommunikáció – szóban és írásban. Megint csak a gyerekre térek vissza: a
nyelvi ismeretek halmozása nála is hosszú hónapokkal előzi meg a beszéd produkcióját.
Természetesen az artikulált beszédre gondolok. Mert gügyögni a pár hónapos csecsemő is tud.
Ebben a gügyögésben azonban egész más hangok szerepelnek, mint amiket később használni fog.
Hangskálája – beszédszerveinek fejletlensége miatt – egyrészt sokkal szűkebb, másrészt sokkal
kevésbé szelektált. Nem szűri meg a konkrét közlés igénye. A kisbaba élvezetből gőgicsél. A
boldog szülők fülében égi muzsikaként csengő hangokkal csak a világgal való kapcsolatát kívánja
megszilárdítani.
Mire kamaszkorba jut, a szilveszteri trombita-harsogtatással fogja ezt az örömet magának
megszerezni. A fülsiketítő lármakeltés is arra van hivatva, hogy létezését jelezze; hogy egyéni
létének koordinátáit a külvilágra kiterjesztve hirdesse: hangot adok, tehát vagyok.
Mi történik a gőgicsélő csecsemőkor és a trombita-harsogtató kamaszkor között? Egy szelekciós
folyamat zajlik le, aminek során kihull a hangállományból minden, amire a külvilágból visszhang
nem érkezik és végleg megszilárdulnak a konkrét kommunikációs értékkel bíró elemek.
Azt szokták mondani, hogy nincsen francia gége, magyar torok vagy lengyel szájpadlás. Bármi
legyen is a szülők eredete vagy az otthon beszélt nyelv, a gyerek általában kifogástalanul elsajátítja
azt az idiómát, amit kis- és középiskolás korában tanult.
Az iskolának a nyelvtanulásban játszott e nagy szerepét az magyarázza, hogy minden tantárgy
egyszersmind nyelvi oktatást is nyújt. Nem ártana a szaktanárok képzésénél ezt a szempontot
jobban figyelembe venni!
Nem beszédszerveink anatómiáján múlik tehát, hogy milyen kiejtéssel beszélünk! Akkor miért
van mégis olyan jellegzetesen francia, lengyel és – sajnos – magyar akcentus, hogy a vájtfülűek az
idegen nyelvet egyébként jól tudóknál is percek alatt felfedezik a beszélő anyanyelvét?
Éppen azért, mert artikulációs bázisunk kialakulását a

hallott beszéd normái irányítják.

Ami e normáknak nem felel meg, annak kommunikációs értéke nincsen és ezért fokozatosan
kihullik a kisgyerek nem-szelektált hangskálájából. A „beszélni-tanulás” tulajdonképpen felejteni
tanulás: mindannak kiszorulása, amit anyanyelvünk rendszere nem ismer, nem tűr el.
Ezt a nem-tűrést nevezzük a nyelv idioszinkráziáinak. Hangtani vonatkozásoknál maradva: a
felnőtt francia toroknak például el kell felejteni, hogy egy szó „h” hanggal is kezdődhet. Így
rövidül francia ajkon „Aus”-szá a német „Haus”.
Lengyel ember nem tudja az l hang képzésénél a szájpadlását kihagyni; ez a „palatizált” lágy hang
az idegen nyelven egyébként jól beszélőt is azonnal elárulja. Az orosz olykor bizonyos
magánhangzók előtt „h” helyett „g”-t mond – „Gedi, Gedi” – hallottam a moszkvai diákot
sóhajtozni a csinos Hedvig iránti szerelmében. A spanyol csak úgy tud a szókezdő „s” hang után
mássalhangzót ejteni, ha „e” hangot szúr elé.
Érdekes, hogy a kialakult hangtani szokások mennyivel mélyebben gyökereznek és mennyivel
makacsabbul tapadnak hozzánk, mint anyanyelvünk bármely más vonása. Sok spanyol tanult meg
jól németül, mert „Estuttgartban” volt vendégmunkás. Mások viszont „Estockholmból” tértek
vissza használható svéd tudással. Oszakai barátnőm úgy fordította le Colette műveit, hogy a
francia stílus minden szépsége érvényesült a japán verzióban, de az írónő nevét azért
következetesen „Corette”-nek ejtette. A japán száj az „1” hang kiejtését felejti el, mire felnő, a
kínai az „r”-ét.
Egy amerikai ismerősöm a második világháború alatt a Csendes-óceán partvidékén szolgált, mint
felderítő tiszt. Életfontosságú volt számukra – mesélte –, hogy a japánokat (az üldözendő
ellenséget) meg tudják különböztetni a segítségre szoruló áldozattól, a kínaiaktól. Külső jelekre
éppúgy nem tudtak támaszkodni, mint ahogy ázsiai ember számára egyforma minden európai és
amerikai arc. A végén kitalálták, hogy olyan szavakat mondattak ki az elfogott sárgabőrűvel, mint
„leghorn”. Ha „reghorn”-nak ejtette, fogságba vetették; ha „legholn”-nak, tábori konzerveken
felhizlalták és útjára engedték.
Amiről viszont az jut az eszembe: nem ez volt az első eset, hogy

háborús időkben kiejtési különbségeken múlott emberek élete.

A Bírák Könyvéből tudjuk, hogy Gileád katonái őrt álltak azokon a helyeken, ahol az Efráim-
beliek át tudtak kelni a Jordán folyón. A hajósokat, ha átértek, elfogták és kivallatták. Aki a
„siboleth” szót „shiboleth”-nek ejtette, az felkoncoltatott.
Ma már nem nyelvi csapda, hanem vendégszeretet várja a külhonból érkező idegent. Persze az is
békésebb szándékkal közeleg. Nem pusztítani jön, hanem fogyasztani. Igaz, hogy olyan javakat,
amelynek termelésében nem vett részt: szállodát, ételt, helyi nevezetességeket. Ottjártának emlékét
sem ledöntött várfal őrzi, legfeljebb zsebkéssel bevésett felirat: Itt járt Kovács János.
E békés népvándorlás: az idegenforgalom. Motorja a kíváncsiság, hajtóanyaga a prospektus-
irodalom. Érdeklődéssel szoktam olvasgatni, még akkor is, ha semmi kilátásom sincs arra, hogy
eljussak a Cordillerák hegycsúcsaira vagy a Machu Picchu fennsíkjára.
Ha idegen országról van szó, nevetek a prospektusok szövegén, ha saját hazánkról:
bosszankodom. Összeállítói valahogy nem tudják eltalálni a középutat a száraz adatközlés és az
ömlengő öndicséret között. Üdítő kivételnek éreztem annak a feliratnak a stílusát, amivel néhány
évvel ezelőtt találkoztam a visegrádi vár falán. Csak az első két mondatát idézem: „A hegy-
tövében, kissé emelkedettebb helyen remek kápolna áll; falait mozaikképek díszítik. Néhány ezüst
síppal ékes hangszer van benne…” Úgy látszik – gondoltam – végre megtanultunk szépen,
egyszerűen fogalmazni. Örömöm csak akkor csökkent, amikor az utolsó mondathoz érkeztem:
„Idézet Oláh Miklós Hungária című, 1536-ban kelt kéziratából”.

Mivé lettél, drága nyelvünk?

A bajt, azt hiszem, az okozza, hogy lassan elfelejtünk kommunikálni. A társalgás, mint
érintkezési forma, egyre jobban kimegy a divatból.
A XIX. század első feléről azt szokták mondani, hogy „grafomán” – írásőrült kor volt. Még két
szomszéd földesúr között is olyan bonyolult volt a közlekedés, hogy végeérhetetlen levelezésre
fanyalodtak. A következő évtizedeket a „logománia”, a beszédőrület jellemezte. Virultak a
szalonok, amelyek később kávéházakká demokratizálódva nyújtottak korlátlan lehetőséget az
eszmecserére. Ne becsüljük le utóbbiak szerepét a magyar nyelv fejlődésében! A paraszt mindig
józan volt; munkájának jellege se engedte meg, hogy elandalodjon a pipacsvirág szépségén és
dalban szóljon róla. A kávéházi folklór hozzájárult a magyar nyelv formálásához.
Mi, magyarok, temperamentumunknál fogva különösen lelkes beszélők és kávéháztöltelékek
voltunk. Kortársaim talán még emlékeznek arra a sajnálatos eseményre, hogy a harmincas évek
közepén szó nélkül a földre omlott egy többemeletes bérház a Rákóczi úton. A katasztrófának
egyetlen áldozata volt: egy kis mindeneslány. Hol tartózkodtak az esemény időpontjában, délután
négy órakor, a bérház lakói? Az újságírók kiderítették, hogy háromnegyed részük valamelyik
budapesti kávéházban.
Vajon a mai embereknél kizárólag a nagy elfoglaltság okozza, hogy az eszpresszókba – a hajdani
kávéházak utódaiba – csak egy csésze fekete felhajtására térnek be magyarjaink? Egyedül az
időhiányra, azt hiszem, nem lehet visszavezetni, hogy

ma kártyázásra redukálódott a társadalmi és közös TV-nézésre a családi élet.

Nemrégen egy negyven év körüli férfit kísértem tolmácsként külföldre. – Tud ultizni? – volt az
első kérdése, amikor a repülőtéren bemutatkoztam. – Nem, nem tudok. – Tarokkozni? – Azt se. –
De römizni csak tud! – Sajnos nem. – Hát maguk sohasem járnak társaságba? – kérdezte
megrökönyödve.
A tizen- és huszonévesek hasonló húrokon pendülnek. Mihelyt összejönnek, megindul a
beszédpótló csinnadratta. Az idősebb nemzedéktől csak a nagyobb hangerő-tűrés különbözteti
meg őket. Valamikor úgy hangzott a vicces rejtvény: „Ha a hajó hossza 30 méter, szélessége 15
méter és az árboc magassága 10 méter, hány éves a kapitány?” Modern változatát meg lehet
fejteni. Ha a dob püffölésének zajszintje eléri a 80, a basszusgitár rikoltása a 110 és a
táncdalénekes ordítása a 60 decibelt, akkor a társaság tagjainak életkora 16 és 22 év között van.
Az ének, a zene mindig is kollektív műfaj volt. Egyéni érzelmeket öltöztetett szebb mezbe, mint
amilyet maga a – boldog vagy epekedő – szerelmes ki tudott találni. A cigány a mi nevünkben
húzta a halványsárga rózsát, az operettprimadonna helyettünk énekelte a lila akácokat. De ma
mintha a fiatalok kommunikációs igényét és képességét maradéktalanul kimerítenék a táncdalok.
Az éppen divatban levő együttesek áldozatos tevékenysége megszabadítja őket az egyéni
fogalmazás terhétől.
Egy kicsit úgy, mint ahogy a sporteseményeknek a TV előtti végigszurkolása felmenti őket az
úszás, kocogás, tornázás terhe alól. Tizenéveseink nemcsak a lábukat – a szájukat is egyre kevésbé
használják. A „walking és talking” (járás és beszéd) kegyvesztett lett a körükben. Sajnos, a
„wandering és wondering” – a vándorlási kedv és a csodálkozás képessége – is. Az önkiszolgálás
rendszere se segíti elő a beszéd készségét. Üzleteinek egyre szélesedő hálózatában még a
süketnéma is beszerezheti egy heti élelmiszer- és egy évi ruhaszükségletét.
A – röviden diszkózásnak nevezhető – tömegőrület ellen a fő kifogásom mégis az, hogy rontja-
bontja szép anyanyelvünket. A hevenyészve összeütött szövegek nem törődnek a nyelv
természetes lejtésével; hosszúra nyújtják a rövid és felére rövidítik a hosszú magánhangzókat.
Hangsúlyt és szótaghatárt alárendelnek az egyedül üdvözítő ritmus hatalmának.
Nem akarok példákat idézni, hiszen nemcsak a szövegeket kellene ideiktatnom, hanem a kottát is
mellékelni. Meg amilyen tiszavirág életű az egyes táncdalok népszerűsége, amire e könyv
megjelenik, senki sem emlékezne már rájuk. De biztosra veszem, hogy nyelvünk romlásáért a
táncdalok is felelősek.

Egyféle váddal – a stílus patetikusságának vádjával – biztosan nem illethetjük alkotóikat. A

terjengős-virágos „irály” a XIX. század vége felé kezdett kimenni a divatból. Körülbelül akkor,
amikor az acéltoll kiszorította a lúdtollat. Bertrand Russel angol tudós írja, hogy az addig született
levelekben kötelező volt a bevezetés, tárgyalás és befejezés. Akárcsak az én diákkoromban az
iskolai dolgozatokban.
Talán a távirat, majd a telex megjelenése kényszerítette az embereket a tömörebb fogalmazásra.
Meg az időhiányból fakadó türelmetlenség. Nyugati újságokban csak olyan „blickfangos”
szalagcímekkel (headlines) találkozunk, amelyekből egyszeri rápillantással kihámozható a cikk
lényege. Ellenkező esetben rá sem siklik a szem az alatta levő szövegre.
Emlékszem, hogyan kommentálta az angol sajtó Macmillan miniszterelnöknek a francia–angol
közeledést célzó nagy jelentőségű első javaslatát. A legtekintélyesebb, legkonzervatívabb angol
napilap ilyen szalagcím alatt fejezte ki elismeréséi: „OK, Mac!”

A terjengősség azonban nem halt meg, csak aluszik. Mi tartja életben? A bürokrácia és édes
gyermeke, a nagyképűség. A kór ellenszerét nem ismerjük, pedig a

tünete könnyen felismerhető: a substantivitis az, a főnév-túltengés.

Mert kezdetben vala az Ige, de azután valamilyen okból kiment a divatból. Helyébe lépett a
Főnév és valami ahhoz kapcsolódó se-hús-se-hal kifejezés.
Aki népünk jelenéről a hivatalos stílus alapján próbál majd képet kapni, azt a benyomást fogja
nyerni, hogy nálunk ezekben az években senki sem dolgozott. Csak irányt vett, célkitűzött, sort
kerített, foganatosított, eszközölt, megvalósított és biztosított.
Dr. Dienes Gedeon szedte csokorba a Televízióban elhangzott alábbi ékes példákat:
„Ennek a programnak a végrehajtása sikeresen valósult meg.”
„A rétegvíz beszerzése most történik.”
„Elvégezzük a lebonyolítást.”
Én magam is egyszer, morcos kedvemben különböző forrásokból, de egyetlen hét leforgása alatt
szedtem össze néhány gyöngyszemet:
Rádióhír egy nemzetközi pedagógus találkozóról:
„A konferencia lehetőséget biztosít majd arra, hogy a szakemberek kicserélhessék egymás (!)
tapasztalatát.”
Útinformációban: „A síkos járdán tízes nagyságrendben fordultak elő elesések.”
Válasz egy riporter kérdésére: „Alapjában véve annak a meggyőződésnek adhatok kifejezést,
hogy igen.”
Tervgazdasági beszámolóban: „Az új elmeprogram keretében továbbra is számos létesítményt
kívánunk megvalósítani, elsősorban több ezer elmeágyat.”
Mezőgazdász-előadásban: „Az új központ táblaszintű vetéstanácsadási tevékenységgel bővült.”
 Üzletajtóban lógó, cédulára firkált feliraton: „Áruátvétel miatt a nyitvatartás ma egész nap
zárva.”
Hivatalos nyilatkozatban: „A tanács felé felvetett kérdésünkre a válasz nemleges volt.”
Utóbbi különösen felbosszantott. Nemcsak a semmitmondóvá fellengősített fogalmazás miatt,
hanem azért is, mert a semleges szó mindig a kedvencem volt. A XIX. század elején, a nyelvújítás
hevében született körülbelül tízezer szó közül ez egyike a legsikerültebbeknek. A „ne-utrum”-nak
(egyik se) nehezen lehetett volna talpraesettebb fordítását találni. Ennek analógiájára született meg
a se-füle-se-farka „nemleges”. Félelemmel várom, mikor jelenik meg sajtótermékeinkben a párja –
az „igenleges”.
Csak nyelvérzékünk csökkenésével tudom magyarázni az olyan, kihúzható tüzoltólétrához
hasonlítható szavak születését, amelyekben a főnévből melléknevet, abból határozószót, majd
ismét melléknevet és végül újra határozószót ácsolunk:

ház-i-lag-os-an
vagy
eset-leg-es-en.

Japánban állítólag annál nagyobb tiszteletdíjjal honorálják a háziorvost, minél ritkábban és

rövidebb ideig kell szolgálatait igénybe venni. Nem lehetne bevezetni nálunk is, hogy a cikkírókat a
negatív oldalszám alapján díjazzák?
És hogy az előadók, szónokok, beszámolót tartók annál több pénzt kapjanak, minél kevesebb
időt vett igénybe a mondanivalójuk? Radikális eljárás lenne, de talán ki tudná irtani a szövegekből
azt a sok „fioriturát”, ami a zenét talán plasztikussá domborítja, de a nyelvet dagályossá laposítja.
A főnévtúltengés mellett még egy kór támadta meg anyanyelvünket: az igekötőzködés. Gazdag
igekincsünkből lassan kikopnak az egyszerű alakok. Rendőri hírben olvasom: „XY részeg
állapotban állandóan megütötte és megverte gyermekét. A szomszédok kihívták az orvost, aki
ettől kezdve rendszeresen meglátogatta a szerencsétlen kislányt és látleletet is vett fel a
sérüléseiről.” Még örülnünk kell, hogy nem Meglátleletet.
A boldogtalan halakat se irigylem. Betáplált kukoricán híznak meg és a végén lehalásszák őket.
Gyötri-e vajon a lelkiismeret-furdalás azokat, akik a hosszúra nyújtott semmitmondás
bikkfanyelvét életbentartják? Azt hiszem, igen. Onnan gondolom, hogy

amit a szószaporítás vámján elvesztettek, azt a mondatsűrítés révén akarják visszanyerni.

Az elsikkasztott mellékmondatokra gondolok.

Egyre rilkábban látjuk, hogy a fő mondanivalót vonatkozó mellékmondatok egészítik ki és
magyarázzák. Ezt a formát szinte megölte az igyekezet, hogy jelzővé alakítva zsúfolják be a
főmondat láncába. Egy mai író talán a „tarka köntöst viselő pillangó képében arra elvetődő, de
sokáig, szinte a pirosló hajnal hasadtáig szemére szállni nem merő édes álom”-ról írva próbálná
Toldi Miklós nagy baját ecsetelni.
Lehet, hogy a szimultán tolmács bánata szól belőlem, aki a szó-zuhatag elnyeléssel fenyegető
hullámai között hiába próbál egy-egy állítmány mentőövében megkapaszkodni. Elrettentő
példaképpen hadd idézzek két német mondatot. Az egyikkel nekem magamnak kellett
megküzdenem egy kongresszuson. Az előadó szavait magnetofonszalag rögzítette, onnan
másoltam le szóról szóra:
 „Von den grossartigen und faszinierenden Grundgedanken, die thermoplastischen Akrylharzen in
Form ihrer, selbst in teueren polaren organischen Lösungsmitteln hochviskosen
Lösungspolymerisaten durch die entsprechenden niederigviskosen Dispersionen in billigen
aliphatischen Kohlenwasserstoffen zu ersetzen, ist in der heutigen Praxis fast nichts
übriggeblieben.”
Magyarul se hangzik sokkal szebben ez a 40 szóból összeácsolt tákolmány, amit nekem a
tolmácsolás feszült légkörében kellett volna rögtönözve magyarra fordítanom:
„A mai gyakorlatban alig maradt meg valami azokból a nagyszerű és lenyűgöző
alapelgondolásokból, miszerint a még drága poláris szerves oldószerekben is nagy belső súrlódású
oldatpolimerizátumok formájában (levő) hőrelágyuló akrilgyantákat helyettesítsük a megfelelő,
olcsó alifás szénhidrogénekben kis viszkozitású diszperziókkal.”
No jó, ezt a szóhalmazt egy fontoskodó szakember zúdította a hallgatóság fejére. Vele szemben
talán indokolatlan lenne túlzott stílus-igénnyel fellépni. De mit mondjunk a következő
skatulyamondatról, amit egy sokezer példányban megjelenő folyóirat közölt? A lapnak, a Nyugat-
Németországban kiadott „Der Übersetzer”-nek, az lenne a hivatása, hogy a fordítókat megtanítsa
szépen, világosan fogalmazni.
Például így?
„Nachdem in den fünfziger und sechziger Jahren sich vorwiegend die Linguistik den Problemen
der Übersetzung zugewandt und die junge Disziplin der Übersetzungswissenschaft sich in erster
Linie mit von ästhethischen und künstlerischen Implikationen nicht belasteten Untersuchungen der
Übersetzung von Gebrauchstexten und der Erarbeitung einer Übersetzungstheorie befasst hat,
wird die Problematik des Übersetzens, des Übersetzungsvergleichs, der Beschreibung von
Übersetzungen, der Übersetzungsäquivalenz der Übersetzungen als Rezeptionsphänomen und als
unübersehbarer Bestandteil aller Literaturen nun von Literaturwissenschaftlern aufgegriffen und in
variantreicher, zum Teil auch kontroverser Form vorgetragen.”
(„Miután az ötvenes és hatvanas években a lingvisztika főleg a fordítás problémái felé irányult és
a fordítástudomány, e friss hajtás, elsősorban a gyakorlati szövegek fordításának esztétikai és
művészeti vonatkozásokkal nem terhelt vizsgálatával és egy fordításelmélet kidolgozásával
foglalkozott, az irodalomtudósok most a fordítás, a fordítás-összehasonlítás, a fordításjellemzés, a
fordítás-ekvivalencia kérdéskörét recepciós jelenségként és minden irodalmak szerves
alkatrészeként kezdik felfogni és változatokban gazdag, sőt részben egymásnak ellentmondó
formákban tárgyalni.”)
199 szótagból áll ez a mondatszörnyeteg, ami egy, a műfordítók képzésére hivatott folyóiratban
látott napvilágot.
Jó – intézhetnénk el a dolgot egyetlen kézlegyintéssel – ez a németek baja. De a saját portánkon
sepregetve is bizony elég kacatot hoz napvilágra a seprű. A mai magyar stílus is sokszor az orosz
gyerekek kedvelt játékára, a Matrjóska babára emlékeztet. Folyton újabb és újabb mondatokat
csavarhatunk ki belőle és a sok (csűrés-)csavarás eredménye: egy egészen apró kis Matrjóska. Alig
nagyobb, mint az író vagy beszélő tényleges mondanivalója volt.
Német mintát másol pöffeszkedő hivatalos nyelvezetünk. Poros irodák áporodott levegője árad
belőle. Talán azért, mert mint mondani szokták,

„jogász nemzet vagyunk”.

 Az 1200 körül született Halotti Beszédről még azt írja Kardos Tibor: „Az erővel zengő magyar
nyelv ebben a huszonhat sorban szólal meg először, de olyan biztonsággal, amely egyáltalában nem
a kezdő hangok tétovaságára emlékeztet.” A „Magyar Nyelv Történetéből” (Bárczi Géza) viszont
tudjuk, hogy „Hazai származású szórványemlékeink legnagyobb része jogi irat, úgynevezett
oklevél. Közöttük előfordulnak alapítólevelek, adománylevelek, birtok- és vagyonösszeírások,
határjáró levelek, végrendeletek, tanúvallomások, bírói ítéletek.” III. Béla kancelláriát állított fel és
elrendelte, hogy „Felségem audienciáján eldöntött pert írás rögzítse.” A magyar szórványok ezt a
„kancelláris” stílust őrzik. De a magyarul megszólaló értelmiség első képviselői a reformkorban
szintén jogászok vagy patvaristák (jogászgyakornokok) voltak. A mérnök, az „inzsellér”,
legfeljebb vízlecsapolással foglalkozott valahol a földeken; az orvosnak sem volt különösebb
tekintélye a társadalomban. A papok prédikációja – még az „aranyszájúaké” is – csak addig élt,
ameddig elhangzott.
A magyar nyelvet a jogászok rögzítették, a latin örökség minden terhével. Szépe György írja,
hogy a nép nyelvéhez való közeledés csak a XIX. század harmadik felében indult meg. De azt
hiszem: ez a közeledés is egyoldalú volt. Az ügyvéd próbálta a mondatait úgy leegyszerűsíteni,
hogy ügyfele – a pereskedő paraszt – agyáig elhatoljon.
A jogász felelőssége az, hogy minél teljesebb, minden félremagyarázást kizáró szövegeket
fogalmazzon. Olyan egyértelműeket, hogy száz év múlva se találjon rajtuk besurranásra alkalmas
kiskaput a jószimatú rossz szándék. Ez teszi olyan nehezen gördülővé hivatalos nyelvünket – és,
sajnos, ma is csak ezt a stílust szokták komoly témához méltónak találni.
Törvényeknél, határozatoknál, szerződéseknél valóban semmit sem lehet azt olvasók fantáziájára
bízni. Itt mindennek a helyén és „expressis verbis” kifejezettnek kell lenni. Nem úgy, mint a
modern verseknél, amelyeknek elolvasása után találgatni lehet (és kell), hogy vajon mit akart a
költő mondani. Vagy az úgynevezett nonfiguratív képzőművészetben: itt is kellemes vita szokott
kialakulni arról, hogy portréval, csendélettel vagy tájképpel állunk-e szemben.
De miért fogalmazunk ügyiratokhoz, periratokhoz illő rideg részletességgel egy-egy
„olvasmányosnak” szánt cikkben vagy ismeretterjesztésre szolgáló előadásban? Elfelejtették vajon
íróink és szónokaink például

a mutató névmásnak, e fontos műfajnak

létezését a magyar nyelvben?

Ha történetesen a Mérésügy Módszertanának Mezőgazdasági Melléktagozata (rövidítve:
MMMM) tartja konferenciáját, akkor a hallgatóság számíthat rá, hogy e szép hosszú cím az
előadás minden második mondatában fel fog bukkanni. Mint tolmács, csak hálás lehetek e
jogászörökségért. Így szusszanásnyi lélegzethez jutok, amikor hűtlenül „Ez a tagozat”-ra
rövidítem a tengerikígyót. Senkit se fog e szentségtörés abba a tévhitbe ejteni, hogy véletlenül a
Természettudományi Tanszék Továbbképző Tanfolyamára (rövidítve: TTTT) tévedt be.
A szófajok közül a névmás a tolmács barátja. Lehetővé teszi, hogy egyetlen szótaggá rövidítse a
hancúrozó kiskutyák módjára egymás farkába kapaszkodó szóláncokat. A hivatalos stílus viszont
ijedten kerüli. Éppúgy, mint a pontot. Pedig a pont olyan fontos szerepet játszik a közlésben, mint
a forgalmi rendőr a közlekedésben.
A szövegek fogalmazói mégis

trójai falónak érzik a pontot,

ami ellenséget csempészhet a körmondatok féltve őrzött várába. Elismerem: a törvények,
határozatok, szerződések fogalmazásánál a félremagyarázhatatlanság a legfőbb követelmény. A
szabadalmi leírások összefoglalásaiban például az egyértelműség biztosítása érdekében tilos a
pont: minden igénypontnak egyetlen mondatból kell állnia. De miért veszi át például
ismeretterjesztő szándékú irodalmunk ezt a bonyolult stílust? Itt igazán nem kell félni attól, hogy
rést üt a várfalon!

Az írásjelek – az interpunkció – használata legalább annyit árul el az író jelleméről, mint a

szókincse. De nemcsak az egyénre jellemző, hanem a korszellemre is. Julien Benda az írástudók
árulásáról beszélt, hadd szóljon a következő fejezet

az írásjelek árulkodásáról.

Amikor beszélünk, az üzenetet nemcsak a szavak közvetítik a címzetthez, hanem a hangsúly is.
Az írás a szó néma vetülete; itt hangsúlypótló jelekhez kell folyamodnunk. A központozás – így
fordította Kosztolányi Dezső az interpunkciót – a fogalmazónak a közléshez való viszonyát is
tükrözi.
Modern publicisztikánk él és visszaél az írásjelekkel. Vesszőből például ritkán találunk kettőnél
kevesebbet egy mondatban. Nem hangsúly-, hanem gondolatpótlékként való felhasználásuk arra
ihletett, hogy kibővítsem az ismert gyermekversikét:

„Pont, pont, vesszőcske

Készen van az (írói) fejecske”.

Az idézőjelek óvatosságra, felelősségelhárításra hajlamos jellemre vallanak. A „nem-az-én-

asztalom” álláspontot tükrözik. Újságok hír-rovatának szerkesztőit viszont maga a munka jellege
kényszeríti sokszor a használatukra.
Mert képzeljük el: egy igen távoli országból fut be éjnek évadján a hír az ügyeletre egy ott kitört
politikai zűrzavarról. A telex-gép szenvtelenül leadja, a gép kezelője lelkiismeretesen felveszi a
dióhéjba foglalt közlést. De arra, hogy e változást a demokratikus baloldal vagy a szélsőséges
jobboldal idézte-e elő, csak a későbbi órák fognak majd fényt deríteni.
Tételezzük fel, hogy egy újabb telex szerint ultrakonzervatív klikk próbált uralomra jutni. Ebben
az esetben a hazai újság ilyen központozással adja le a hírt:
X országban „spontán” felvonuló „tömegek” tüntettek a fennálló társadalmi rend ellen. Y ország
a zendülés körülményeinek tisztázására megfigyelőket küldött a helyszínre.
Ha azonban a későbbiek során az derül ki, hogy baloldali erők kezdeményezték a megmozdulást,
akkor a hír a következő formában lát majd napvilágot:
X országban spontán felvonuló tömegek tüntettek a fennálló társadalmi „rend” ellen. Y ország a
„zendülés” körülményeinek tisztázására „megfigyelőket” küldött a helyszínre.
Mi történik azonban, ha olyan országról van szó, amelynek régi vezetőivel sem
rokonszenveztünk, de feltételezzük, hogy ellenfeleik is csak hatalomvágyból készülnek
megbuktatni őket? Nos, akkor a megjelenő sajtóhírben dupla mennyiségben szerepelnek majd az
idézőjelek.
Néha egyszerű stílus-aggályok rejlenek a macskakörmök mögött. Olyan új szavakat fognak
közre, amelyeket egyelőre csak némi óvatossággal mer használni az író. A „mozit” a század első
évtizedeiben, a „maszek”-ot az ötvenes évek táján ilyen kacsintó bizalmaskodással szúrták be
mondataikba a terjesztőik. Bizonyítva a tételt, hogy a szavakra is áll a mondás: „A ma
fenegyerekeiből lesznek a holnap klasszikusai”.
Persze a változás az ellenkező irányba is hat. Lassan idézőjelbe kerül sok hajdan természetes, ma
már divatjamúlt kifejezés. A XIX. század közepén lionnak (oroszlánnak) nevezték
Franciaországban a szalonok előkelő ifjait. Ez a szó Magyarhonban arszlánná szelídült. Öt
évtizeddel később már csak idézőjelben volt használható, ma pedig lábjegyzetet követel, akárcsak
a fogalom, amit takar.
A szavak, fogalmak elavulása néha igen gyors. Kisiskolás korú gyerekeket hallottam az
autóbuszon érdeklődni: Anyu, mi az, hogy „tandíj”?
Az irodalom szerencsétlenebb ebből a szempontból, mint a társművészetek. Alkotásai sokkal
kevésbé időállóak. Victor Hugó színművét, a „Le roi s’amuse”-t vagy Beaumarchais színdarabját
csak akkor olvassa az ember, ha történetesen francia szakos egyetemi hallgató. A két műből
született opera – a Rigoletto, illetőleg a Figaro házassága – viszont ma is teljesen mainak hat.
Botticellinek a Divina Commediához készült illusztrációja akár tegnap születhetett volna; de
ahhoz, hogy magát az Isteni Színjátékot élvezzük, nem elég olaszul tudni. Egy filológus
elszántsága (vagy Babits gyönyörű fordítása) kell hozzá.
A hiányjel, az aposztróf, szemérmes kísérlet az energiaigényes hangkombinációk
egyszerűsítésére vagy a feleslegesnek ítélt szórészek elhagyására. Ennek az írásjelnek használója
érzi, hogy hadat üzen a hagyományoknak, de vállalja a kihívást. Bátorság – és hiányjel – kellett
ahhoz, hogy a mássalhangzók előtt „a”-vá rövidítsék az „az” névelőt. Geleji Katona István még
így fogalmazott: „A’ Magyar nyelv boldogabb a’ Deáknál”. Arany János már szándékos
archaizálással mondatja Hamlettel: „A’ hivatalnokoknak packázásai”.
Ez a forma azóta ismeretlenné vált. Mármint az „a” a packázás előtt… De az aposztróf néha a
mai sajtó-nyelvben is helyet kap: „Úgy megijedt, hogy majd’ elesett”.
A mondatvégi pontok – sejtetők. Mintha használójuk sok mindent tudna még a témáról mondani,
de nem mond… Nem egyszer azért nem mond, mert lusta volt utána nézni a részleteknek. Inkább
az olvasó fantáziájára bízza a mondat kiegészítését.
A gondolatjellel kapcsolatban elég, ha Schopenhauert idézem: „Je mehr Gedankenstriche in
einem Buche, desto weniger Gedanken”. Minél több gondolatjel van egy könyvben, annál
kevesebb a gondolat benne. Ez a megállapítás a mi nyelvünkre nem vonatkozik. Nálunk többet
kellene használni őket, mert a magyarban hiányzó létigét vannak hivatva pótolni. E létigét –
hivatalos nyelven kopulát – a jelenidő harmadik személyében lenyeljük: „Péter mérnök”. Az
oroszban ilyenkor kiteszik a gondolatjelet: Петр – инженер. Hiánya nem mindig okoz zavart, de
néha – elsősorban a címekben – bizony szükség lenne rá. Mert mást jelent az „Esküdt ellenség” és
mást „Az esküdt – ellenség”.
A vesszők túl gyakori használata felesleges lüktetést visz a mondatba. Aláhúzással, felkiáltójellel!
és r i t k í t á s s a l is a kelleténél sűrűbben élünk. Csak nem a mondanivaló szürkeségét akarjuk
enyhíteni velük?
A pontosvessző viszont nem szerepel elég gyakran írásjeleink eszköztárában. Pedig Lukács
György ilyen lírai hangon beszél róla: „Imádom a pontosvesszőt. Ezt a csodálatos írásjelet, mely
sem pont, sem vessző; érezni kell, mikor több, mint a vessző s mikor kevesebb, mint a pont”.
(Idézi: Nemes György, Pontosvessző).
Nem ártana népszerűsíteni a kettőspontot. Figyelemfelhívó; helyettesíti a „hogy” kötőszót, amiből
néha kettő is jut egy mondatra. Idézet: „A minisztérium elrendelte, hogy az adatszolgáltatási ívek
rendszeresítésénél ügyelni kell arra, hogy rovataik az állattartás minden típusára kiterjedjenek”. A
második hogy néha miszerintté terebélyesedik, amitől egyszerre irattári halálra ítélt, piros zsinórral
átkötött „aktává” unalmasodik a mondanivaló. E piros zsinórtól származik egyébként a bürokrácia
angol neve is: „red tape”.

Elszaladt velem a vesszőparipám: messzire kalandoztam a nyelvpalota kapujától, amin éppen most
lépett be a hatéves kis magyar. Iskolába kerül, ahol majd tudatosítják benne mindazt, amit eddig
egyszerűen csak tudott az anyanyelvéről. Szerencsétlen időpontban lejátszódó találkozás!
Hamarosan kiderül, hogy a nagy, amivel ő már évek óta vígan operál, nem nagy, hanem
„minőségi jelző”. Az egy nem egy, hanem „határozott”, a sok pedig „határozatlan számnév”.
Az általános iskola harmadik osztályában olyan szavakkal kell megbirkóznia, amiket eddig
sohasem hallott. Nem is hiányolt. Könyve szófaj-helyettesítésről, mondat-szűkítésről, zéró-
toldalékolásról és az igei állítmány bővítményéről beszél.
Anyanyelvének vonzóbb tükrébe akkor se tekinthet, amikor elvégezte a nyolc osztályt és –
mondjuk – „szakközépbe” kerül. Vajon leendő autószerelőinknek és vasesztergályosainknak
szaktudását vagy munkamorálját van-e hivatva növelni az alábbi szöveg (szószerinti idézet): „A
mellérendelt összetett mondatban a tagmondatok viszonya ellentétes, következtető, magyarázó,
választó és kapcsolatos lehet”. Vagy például annak a szabálynak ismerete, hogy a bővítmények
közé tartozó határozószónak tizenkét fajtája van. amelyet a könyv lelkiismeretesen fel is sorol?

A magyar nyelv viszonylag fonetikus.

A helyesíráshoz szükséges nyelvtani fogalmak nem olyan bonyolultak, hogy ezt így és ekkor
kelljen tanítani!
Egyik – igaz, hogy messze nem a legfontosabb – oka a nyelvtan népszerűtlenségének, hogy a
grammatika latin kifejezéseit olyan sután és fantáziátlanul fordítottuk le magyarra. A latin
„infinitivus”-ban a végtelenséget, a személytől, tárgytól, időtől független, általános érvényűséget
érezzük. Hz a végtelen bizony nem igen tükröződik a színtelen-szagtalan „főnévi igenév”-ben.
Nem sikerült a „melléknévi igenév” sem: a latin „participium”-ban benne rejlik a részvétel; a
történésbe aktív vagy passzív módon való belekapcsolódás. Szebb szót ajánlott rá Sylvester János
1539-ben kelt „Grammatica Hungarolatina”-jában. Nevezzék a participiumot „félríszvivő”-nek –
javasolta.
Mit mondjunk az alanyról és az állítmányról? Előbbivel kapcsolatban az az érzésem, hogy itt mi
voltunk az ügyesebbek. Nem szeretem a többi nyelv subjectum – subject stb. szavát. Ezekben az
alávetettséget érzem: a sujet, subject alattvalót jelent. Márpedig az alany uralja és irányítja, nem
szolgálja a mondat többi részét.
Az állítmány, sajnos, a kevésbé sikerült szóalkotásaink közé tartozik, akár az alkotmány vagy a
költemény; utóbbit eredetileg koholmány értelemben használták. Ma már tudom, hogy a latin szó,
amiből fordították, a praedicare (kijelenteni) igéből származik, nem pedig a praediceréből
(megjósolni), ahogy azt helytelenül feltételeztem.
Tévedésemet talán a mesterségem – a szimultán tolmácsolás – okozta. Nekünk ugyanis néha
másodpercekkel előbb kell kijelenteni valamit, mint ahogy a szónok elrebegte a boldogító
állítmányt. Legtöbbször akkor kerülünk nehéz helyzetbe, ha német a forrásnyelv. Itt a
mondatkígyóknak sokszor csak a farka árulja el, hogy mit is akart a szónok mondani.
Közszájon forgó pesti vicc, hogy némi német nyelvtudással rendelkező hazánkfiát egy berlini
színielőadásra hívta meg kinti ismerőse. Magyarunk az első felvonás után kijelentette, hogy neki
elég volt a szórakozásból, haza szeretne menni. – Ki nem állhatom ezeket a szürrealista drámákat!
– mondta. – Már egy órája ülünk itt és még mindig fogalmam sincs, hogy miről van szó. – Légy
türelemmel! – kérlelte a barát. – Az állítmány a második felvonásra maradt; mihelyt elhangzik,
minden világossá válik.
Általános szövegekben viszonylag kevés problémát okoz a

birtokosviszonynak a többi nyelvtől eltérő sorrendje,

vagy a mondat legfontosabb szavának – például a németben a „nicht”-nek az utolsó helyre való
eltolódása. De műszaki témáknál – amelyek mindegyikében senki sem lehet otthon – bizony sokat
szenved tőlük az is, aki fordítja, az is, aki hallgatja.
Még jó, hogy szépirodalmi szövegeket ritkán kell kapásból más nyelvre áttenni. Mert képzeljük
el, milyen bajba kerülne szegény tolmács, ha a szónokkal egyidejűleg kellene az alábbi mondattal
megbirkóznia:
„Mit störrlichem Trotz hängte sich die schöne Helene, als sie die Nachricht über die Untreue
ihres Bräutigams erhielt…” A mondat ugyanis kétféleképpen végződhetik. Ha az utolsó szavak:
„bei einem anderen Junge ein”, akkor csak arról van szó, hogy a lány, amikor vőlegénye
hűtlenségének hírét vette, egy másik fiúba karolt bele. De ha úgy végződik, hogy „auf einen
Baum”, akkor Szép Ilonka bizony felakasztotta magát.

A nyelvtan oktatására visszatérve:

nem hiszem, hogy csak az válik vérünkké, amit meg is tudunk határozni.

Ha így lenne, igazat kellene adnunk annak a hajdani kerékpárgyártónak, aki minden eladott
kétkerekűhöz használati utasítást is mellékelt. Ez is szó szerinti idézet: „Úgy kell a biciklin
fennmaradni, hogy a kiegyensúlyozottság valamennyi szögénél a fordulat görbülete fordítva legyen
arányos a haladás sebességének négyzetével.”
Lehet, hogy a dinamika törvényének pontosan megfelel ez a meghatározás, csak azt nem hiszem,
hogy aki bemagolta, egyből nyeregben érezheti magát. Kerületi szög ide, fordulati görbe oda, a
lepottyanástól bizony csak a megfelelő gyakorlat fogja megmenteni.
Milyen tanácsot adhatunk tehát a kerékpárra kapónak, azaz egy új nyelv tanulójának, hogy
megtanuljon uralkodni az ingatag alkotmány felett?
Hát elsősorban azt, hogy
 ne kapaszkodjon görcsösen a kormánykerékbe

(azaz a szabályokba) és ne féljen a felborulástól (azaz a hibáktól).

Tanáraink hivatásszerűen foglalkoznak hibairtással. Azért pedagógusok. Az igazán rátermettek
azonban hamar rájönnek arra, hogy kisebb baj egy kócos mondat vagy ferdén képzett szó felett
elsiklani, mint állandó csiszolással-javítgatással a mondanivalót a tanítvány torkára forrasztani.
Legyenek könyörületesebbek a hibákkal szemben! Hiszen a tévedések nagy része nem a szabályok
nemismeretéből fakad, hanem abból, hogy a hibátlan megformáláshoz sok időre van szükség.
Többre, mint amit a beszéd ritmusa általában megenged.
Olyan hibákra gondolok itt, amit az angol udvariasan „mistake”-nek, félrenyúlásnak nevez. A
pedagógus Fülei-Szántó Endre igen jól ítéli meg a helyzetet: „Hamarabb készül el a pontatlan,
rossz végződéstől hemzsegő mondat, a homályos, de már érelmét közlő egész, mint a
részecskéinek finomsága.”
Hol követi el a legtöbb hibát az idegen nyelven megszólaló?

Ott, ahol az új nyelv nagyobb választékot, több „opciót” kínál,

mint a sajátja. Az er-sie-es, az он-она-оно használatát sokszor hibázza el a magyar, mert nehezen
szokja meg a névmásnak nemek szerinti változását.
Feltűnően kis választékot kínál anyanyelvünk az úgynevezett módbeli segédigékből. Ezért jelent
problémát a magyarok számára, hogy az „el kell mennem”-et mikor kell németben „ich muss
gehen”-nel és mikor „ich soll gehen”-nek fordítani.
Nem tudunk olyan egyszerű és mégis színes megoldást találni, mint például a francia, az „II peut
et sait dépenser son argent” típusú mondatoknál: „Van pénze és tudja is, hogy hogyan költse el.”
Ez a nyelv, akár az orosz vagy a lengyel, különbséget tesz a gyakorlattal elsajátítható készség és a
fizikai körülményektől vagy környezeti tényezőtől függő „tudás” között. Умею плавать: azt
jelenti, hogy tudok úszni, mert megtanultam; Могу плавать: tudok úszni, mert nem fáj a karom,
vagy elég mély a víz, vagy itt nincs megtiltva.
A japán vagy az orosz sok hibát követ el a magyarban, mert nehezen szokja meg az ő nyelvében
hiányzó határozott névelő használatát. Sajnálhatják, hogy nem ismerik az artikulust, e fontos
útmutatót. Segít eligazodni a mondat bonyolult szövedékében; feloldja a szófaj-rendszer
merevségét. Amilyen rövid az „a” és „az”, olyan elegánsan tud bármely beszédrészt főszereplői
rangra – alannyá – emelni. Például: A „hurrá” végighömpölygött az egész téren. Nem véletlen,
hogy a „Homo articulans” megjelenése az emberi fejlődésnek magasabb szintjét jelzi és hogy
nyelvünk „artikulálatlan üvöltésről” beszél.
A magyarban elkövetett hibák zömét azonban köztudottan az „alanyi” és „tárgyas” igeragozás
okozza. Nehézségét csak akkor értékelem igazán, amikor

Szergejjel beszélgetek.

Szergej a moszkvai egyetem magyar szakos hallgatója. Nyelvünket kedves akcentussal,

folyékonyán beszéli. Szókincse akármelyik magyar huszonévesnek becsületére válna: a nyelvtan
buktatóival is többé-kevésbé megbirkózott. Egy hónapot töltött Budapesten; most a Keleti
pályaudvaron, a vonata előtt sétálgatva vitatkozunk az alanyi-tárgyas igeragozás kérdésén. Ami én
szerintem pofon egyszerű; valóságos gyerekjáték az ő nyelvének kitanulhatatlan befejezett-
befejezetlen igealakjaihoz képest.
Ő: Nem értem, miért kevésbé „tárgyas” az ige abban a mondatban, hogy „Egy szőke lányt
szeretek”, mint abban, hogy „A szőke lányt szeretem?”
Én: Rossz az elnevezés. Határozott és határozatlan tárgyú ragozásról kell beszélni. A szőke
kislány egy konkrét hajadon; azért kell a tárgyas ragozás: a „szeretem”.
Ő: Akkor ugye úgy kell mondanom, hogy „Ez az a szőke kislány, akit szeretem.”
Én: Nem, nem úgy kell mondani. Mert… mert ebben a mondatban nem a lány a tárgy, hanem az
„akit”.
Ő: És mi tesz egy tárgyat határozottá?
Én: (Végigzongorázok a fejemben egy csomó példát): Hát az, hogy határozott névelő áll előtte.
Ő: De honnan tudom, hogy mikor kell a határozott névelőt kitenni? A metrón a kocsivezető azt
mondja: „A Blaha Lujza tér következik”, a vonaton a kalauz azt, hogy „Miskolc”.
Én: Ez nagyon egyszerű! Mert Miskolc csak egy van Magyarországon, de tér sok van
Budapesten.
Ő: „Astoria” is sok van?
Én: …Tudod mit, beszéljünk inkább irodalomról! Melyik a legkedvesebb Petőfi-versed?
Ő: Én minden Petőfi-verset szeretek. Ezt most jól mondtam?
Én: Nagyon jól.
Ő: És az is jó, hogy „Én Petőfi minden versét szeretek”?
Én: Nem, az nem jó. Mert, tudod, ott birtokos viszonyról van szó…
Ő: Jaj, mennyi mindenre kell gondolni, ha az ember nem akar hibát csinálni! Azt már
megtanultam, hogy úgy kell mondani: „Minden betűt ismerek”, de „Valamennyi betűt ismerem.”
De mondd, mi a helyes: „Bachot szívesen hallgatok”, vagy „Bachot szívesen hallgatom.”
Én: Hát… itt mind a kettő jó.
Ő: (együttérzően): Mondd, nem akarsz Te még hazamenni?
Én: Nem. Várok, amíg elindul a vonatod.
Ő: Köszönöm. Majd ha én kísérlek ki Téged, én is megvárok, amíg a Te vonatod elindul.
Én: (gépiesen): Megvárom.
Ő: ?
Én: Mert itt igekötős igéről van szó.
Ő: Szóval, ha valaki meglát egy eszpresszóban és azt kérdezi: mit csinálok ott, azt kell
mondanom, hogy: „Ülök, amíg a barátom megérkezik.” De ha igekötős igét használok, azt, hogy
„leülöm, amíg a barátom megérkezik.”
Én: Jaj, dehogy! A várni tranzitív ige, az ülni nem.
Ő: Na, szervusz! Indul a vonat.
Én: Hála Istennek!

Amíg hazafelé metrózom, azon gondolkodom, hogy talán igaza van Kosztolányi Dezsőnek, aki
igen

borúlátóan nyilatkozott a nyelvek elsajátíthatóságáról.

 Lehet-e egy nyelvet megtanulni? – kérdezi. És mindjárt meg is adja a választ. – Nem, csak tanulni
lehet.
A megtanulhatósággal kapcsolatban nekem is megvannak a magam aggályai. Az igekötők egy
része irányt jelöl (felmegy, lemegy), a másik része például a cselekvés befejezettségére utal.
Mindannyian érezzük a különbséget az úszott és kiúszott, a tenni és megtenni között.
Ha arra gondolok, hogy a befejezett formát az orosz совершенный-nek nevezi és hogy e szó
köznapi jelentése: tökéletes, akkor pláne visszariadok attól, hogy a nyelvtudással kapcsolatban
használjam.
Kosztolányi szellemes aforizmája különben pontosításra szorul. Korrigálni kellene például azzal a
tényezővel, hogy milyen igénnyel vágunk neki a tanulásnak. Aki egy bizonyos koron (átlagosan
13-14 év felett) veti bele magát egy új nyelv tengerébe, az egy ponton zátonyra fut. Valószínű,
hogy

kiejtésén élete végéig érződni fog: nem az anyanyelvén beszél.

De ettől még megtanulhat, otthonosan mozogni az új közegben. Annál otthonosabban, minél

több energia-befektetésre tudja ösztönözni minden tanulások motorja: az érdeklődés vagy más
szóval a motiváció.
A (meg)tanulandó nyelv kiválasztásánál e motiváción kívül még egy tényező szokott latba esni:
az egyes nyelvek könnyűségéről – nehézségéről kialakult közvélemény. Vajon lehet-e, nagyjában
és egészében egy nyelvet könnyen elsajátíthatónak, egy másikat megtanulhatatlannak minősíteni?
Nem, abszolút értelemben nem lehet. Ha a nehézséget-könnyűséget ma divatos szóval élve
kvantifikálni próbálnánk, akkor valamiféle primitív összefüggést kellene keresni. Például: „Annál
nehezebb egy nyelv, minél többet kell foglalkozni vele ahhoz, hogy tudásunk minél jobban
simuljon az adott nyelv normáihoz.” Egyszerűbben szólva: minél kevesebb tévedés legyen a
megértésben és hiba a reprodukálásában.
Ebben az összefüggésben is

szerepelnie kell persze a tanulás céljának.

Megelégszünk-e például egy szakcikk megértésével? Vagy folyékony társalgási készség

elsajátítására törekszünk? Netán azt ambicionáljuk, hogy verseket tudjunk „kapásból” tolmácsolni,
amúgy rímestül és asszonanciástól? De hiányzik belőle egy másik fontos tényező is: a tanuló
anyanyelve és meglevő nyelvi ismeretei.
A holland a franciát nehezebbnek fogja találni, mint a németet, mert az utóbbi az anyanyelvével
azonos nyelvcsaládhoz tartozik. A vietnami sokkal hamarabb tanulja meg a kínait, mint az olaszt.
A két fenti faktor – igény és nyelvi háttér – különben sem választható el egymástól. Ha csak
passzív tudás a célunk,

az alapvető hasonlóság segít; ha tökéletességre törekszünk, gátol.

Visszahúzó ereje ilyenkor annál jobban érvényesül, minél közelebb áll a régi az újhoz.
Hadd kalandozzam el megint a személyes élményeim birodalmába. Ezúttal egy genovai
matrózkorcsmába, ahova egy hirtelen kitört szélvihar sodort be a kikötői mólóról.
 Jókedvű olasz tengerészek iddogáltak benne békés egyetértésben különböző nemzetiségű
kollégákkal. Közös nyelv hiányában a jóindulat – és több pohár felhajtott rum – segítette őket az
ír, japán, szovjet, lengyel matrózok megértésében. Csak ha a spanyolok kezdtek valamit
magyarázni, fogta el őket az ellenállhatatlan kacagás. Komikusnak találták, hogy valaki egy
nyelven beszél, ami olyan, mint az övék, csak mégis éppen más.
A korcsmában üldögélve jelenetek jutottak eszembe, amiknek nemegyszer voltam tanúja az
állatkertben. A tevét csodálják a gyerekek, az oroszlántól borzonganak, a flamingóban
gyönyörködnek. A majmokon nevetnek. Azért, mert olyan, mint az ember. Azért, mert mégsem
olyan, mint az ember.
A nyelvek hasonló, de nem azonos elemei – hangulatunktól függően – felmérgesítenek vagy
megnevettetnek bennünket. Az. új nyelvben mégis, ösztönszerűen az analógiákra támaszkodunk.
Lehet, hogy angolul vagy franciául jobban tudunk, mint oroszul vagy németül, mégis hamarabb jut
eszünkbe a leichtsinnig és a легкосмысленный, mert hasonlóan kezdődik, közelebb áll a magyar
könnyelműhöz.
A tanulás célján és a tanuló nyelvi hátterén túl

annál könnyebbnek találunk egy nyelvet, minél általánosabb érvényűek szabályai

a hangtanban, szóképzésben és mondatfűzésben: minél „előrebecsülhetőbb”, „átlátszóbb” a nyelv.

Általában az olaszt szokták a legkönnyebben elsajátíthatónak tartani. Az az érzésem: inkább azért,
mert a mi magyar körülményeink között latin és francia tanulmányok után szokott rá sor kerülni.
Az olasz igeragozás igen bonyolult. Az igék négy különböző konjugációnak engedelmeskednek
és Langenscheidt szótárának kereken száz modellt kell felsorakoztatnia ahhoz, hogy minden
változatot bemutasson.
Vigasztalódjunk a főnevekkel! A mássalhangzós végűek hímneműek akárcsak néhány kivétellel
(mano, radio) az „o”-ra végződők. Nőnemű viszont minden „a”-ra végződő főnév; feltéve, hogy
nem görög eredetű vagy férfifoglalkozást – profeta, patriarcha, pirata (kalóz) – jelent.
Az orosz nyelvben egészen szoros összefüggés van a főnév végződése és neme között: csak a
lágyítójel-végűeknél kell néha a szótárba belelapozgatni.
Mily paradicsomi egyszerűség a német der-die-dashoz képest! Dzsungeljében – néhány
fogódzótól (-ung, -schaft, -heit stb.) eltekintve – sem a forma, sem a tartalom nem segít
tájékozódni. A férfinak is nőnemű orra, a nőnek is hímnemű szája és mindkettőnek semleges
lelkiismerete van. A logika néha egyenesen félrevezet. Mert igaz ugyan, hogy a mén der Hengst, a
kanca die Stute és a csikó das Kohlen, de a lány már das Mädel és a nő das Weib. A die Wurzelből
(gyökér) kinő a fa (der Baum), amin kikeletkor megjelenik das Blatt, a levél.
A francia főnevek nemét sem lehet a forma vagy logika alapján eltalálni. Oroszban, olaszban
megszoktuk például, hogy a mássalhangzóval végződő főnevek – hímneműek. A franciában a
mássalhangzóra végződőek is gyakran nőneműek: a halál – la mort, a mész – la chaux és az egér –
la souris. Az „e” betűre végződőknek nőneműnek illene lenni, hiszen a hímnemű melléknevet és
melléknévi igenevet ezzel a raggal alakítjuk nőneművé: grand – grande, lu – lue, amant – amante.
Sőt a fiúnévből is így lesz lánynév: François – Françoise, Louis – Louise. A „foi” (hit) mégis
nőnemű, a „foie” (máj) viszont hímnemű.
Lelkes feminizmusom örül annak, hogy az ész németben is, franciában is nőnemű: die Vernunft,
la raison; de sajnálja, hogy a báj viszont mindkét nyelvben hímnemű: der Reiz, le charme.
 A magán- és mássalhangzók harmonikus váltakozása könnyűséget ígér; a mássalhangzó-torlódás
előtt megtorpan az agy. A lengyelben a „drzwi” (ajtó) vagy „przyrzecze” (folyópart) jellegű
szavaknak már a szótárban sem örülünk. A másik vád azonban, ami népszerűtlenné teszi – a
szavak hosszúsága – bizonyos értelemben elősegíti a megértést és önmagunk megértetését. Mire
például a „przedsiębiorczość” (kezdeményezőkészség) jellegű szavak kimondásával elkészültünk,
partnerünk akkor is megérti, hogy mit akartunk mondani, ha a kiejtésünk nem volt tökéletes.
A japánban is könnyebben megtanulhatók a hosszabb, háromtagú szavak, például a kagami
(tükör), megane (szemüveg) vagy tamago (tojás); a problémát a rövidek jelentik. A „shi”-nek
például nyolc, a „sei”-nek kilencféle jelentése van. Sajnos, akkor se tisztul a láthatár, ha a két
egytagú szó „párba lép” és kialakítja a nyelv jellegzetes szómodelljét, a kétszótagú
(biszillabisztikus) formát. A „shisei”-nek még mindig kilenc különböző jelentését tartja nyilván a
szótár. Ha nem látjuk az írásjelet (ami persze minden esetben különböző), akkor csak a kontextus
dönti el, hogy éppen melyik értelmében használta partnerünk a szót.
A sok azonosan vagy hasonlóan hangzó szóval építkező nyelveket a

plaszticitás hiánya, a „sápadtság”

teszi nehézzé. Három egymástól elég távol állóban – a magyarban, németben és oroszban – az
igekötők nagy száma okoz ilyen sápadtságot: az eintragen – vortragen – vertragen – auftragen –
beitragen – nachtragen stb. jellegű igék hosszú füzére: az oroszban a вложить, наложить,
возложить, уложить, отложить, приложить stb. formák szinte végtelen lánca. A magyarban
sem könnyű a logika alapján megérteni, hogy a falat kifestjük, az ablakkeretet befestjük, a képet
megfestjük… Vagy hogy a könyvet elolvassuk, de a pénzt megolvassuk.
A németben szívjuk a fogunkat az olyan szó-szörnyetegektől, mint a 9 szótagból álló
Exportselbstbeschränkungsabkommen (önkéntes exportkorlátozási egyezmény) vagy
Langzeitauslagerungsversprödung (hosszas tárolásnál bekövetkező összeszáradás), de az ész
mégsem hőköl vissza tőlük, mert elemeik egyszerűen egymás után ragaszthatók.
Az angolnál alig tudunk az írott formáról nagyobb biztonsággal a hangzásra következtetni, mint a
japán vagy kínai hieroglifáknál. De a francia nyelvnél sem egyszerű ez a viszony. A „queue”
(farok) vagy az „eau” (víz) szóban a magyar kiejtés („kő” illetőleg „ó”) egyetlen betűjével sem
találkozunk.
Nem kényeztetnek el bennünket a franciában a számok sem. A kilencvenkettőt például három
más számból: négyből, húszból és tizenkettőből (quatre, vingt, douze) ácsolja össze a nyelv. Az
okos belgák fel is hagytak az ilyen számképzéssel és a hetvenre (franciában: hatvan–tíz) bevezették
az heptante-ot, a négy–húszra (80) az octante-ot és a négy–húsz–tízre (90) a nonante-ot.
Még egy szó a számokról! Ausztriában pár évvel ezelőtt mozgalom indult, hogy szakítsanak az
ősi szokással: a főnevek és főnévként használt szók nagybetűs kezdésével. A nyelvművelők helyes
ösztönnel tiltakoztak a javaslat ellen: az írott mondatot világosabbá teszi ez az egyszerűen
elsajátítható szabály. Inkább a számoknál változtassanak – követelték – azon a sorrenden, ami
eltér a legtöbb nyelv gyakorlatától. Ezután a harminchárom ne legyen három és harminc (drei und
dreissig), hanem dreissig und drei és így tovább. Ha győz a józan ész a konzervatizmus felett és
elfogadják a javaslatot, akkor a német jó néhány ponttal kedvezőbb helyezést fog elérni a
megtanulható nyelvek listáján.

*
Minden kezdet nehéz. A nyelvtanulásban pláne az. Bármelyik nyelvet halljuk először, az az
érzésünk, hogy „a szavak összefolynak”; nem tudjuk, hogy melyik szótag fejezte be az előzőt,
melyik tartozik már a következőhöz. Magyarban, csehben például a hangsúly mindig az első
szótagra esik. Ez a szavak szétválasztását megkönnyíti, de a nyelv szépségét, sajnos, nem növeli.
Szótáraink a szavakat persze a kezdőbetűk alapján csoportosítják. Pedig a szó végződése sokkal
jellemzőbb, mint a véletlenen alapuló első betű. Hasznos játék a szavakat időnként utolsó
szótagjuk alapján állítani csatasorba. Kellemes időtöltésként ajánlom például a főneveknek képzőik
szerinti csoportosítását.
Állítsunk össze ilyenféle halmazokat az éppen aktuális idegen nyelv szavaiból:

Angolban:
Readiness Reception Stupidity Patriotism Concession
Silliness Exception Velocity Mysticism Suppression
Happiness Conception Precocity Colonialism Expression

Franciában:
Terreur Santé Attitude Sagesse Rendement
Vigueur Beauté Magnitude Richesse Revêtement
Fureur Lâcheté Similitude Tristesse Replacement

Oroszban:
Широта Наглядность Дороговизна Богатство Событие
Простота Уверенность Дешевизна Преимушество Прибытие
Доброта Умеренность Белизна Достоинство Прикрытие

Németben:
Prahlerei Wichtigkeit Ereignis Schönheit Reichtum
Schwärmerei Redlichkeit Erlebnis Wahrheit Wachstum
Wichtigtuerei Eitelkeit Ergebnis Bosheit Heldentum

Spanyolban:
Mensaje Servidumbre Llamamiento Honradez Sociedad
Viaje Muchedumbre Crecimiento Estupidez Bondad
Paisaje Certidumbre Rendimiento Vejez Voluntad

Az ilyen memóriafrissítés rendet csinál szókincsünk birodalmában, rávilágít a képzők szerepére;

megmutatja: melyiket használja sűrűbben, melyiket ritkábban a nyelv. Vonaton döcögve az időt
múlatja; unalmas értekezleteken lázas jegyzetelést segít mímelni. Ha partner akad hozzá,
versenyzésre is igen alkalmas.
Javasolom, hogy a magyar nyelv színeiben ne lehessen indulni. Egyrészt, mert felnőtteknek túl
könnyű feladat; másrészt, mert a mi nyelvünk élhangsúlyos, azaz mindig az első szótagot nyomja
meg és így szinte kalapácsütésként jelzi: új szó következik. A nyelv tanulását ez az általános
érvényű szabály könnyíti meg.
 Sajnos, ez az egyetlen, ami megkönnyíti. A magyar nyelvtana bonyolult, szókincse gazdag,
hangskálája igen széles. Igaz, hogy mi egyetlen hangot sem rejtünk véka alá. Tizennégy
magánhangzónk van; mindegyiket pontosan jelöljük. Nem úgy, mint a szemérmes angolok, akik
írásban csak ötöt vallanak be közülük.
A magyar mondatok felépítése sok vonatkozásban eltér a többi nyelvben használttól. A birtokos
viszonyt jelölő főnevek létrájának fokain fejjel lefelé kell másznunk, amikor idegen nyelvre
fordítunk:

2 3 4 5 6
A feszültségmezők változása értékelési módszereinek fejlődése.

Ugyanez oroszban:

6 5 4 3 2 1
Развитие методов оченки изменений полей напряженности.
l

Az eltérő szórend miatt – pirulva vallom be – csúfosan megbuktam japán és kínai műszaki
szövegnek magyarra való szimultán tolmácsolásánál. Ez a két keleti nyelv olyan eltérő sorrendben
fűzi egymáshoz a szavakat, hogy még írásbeli fordításoknál is számos bukfencet kell az agynak
vetni ahhoz, hogy épkézláb mondatokat tudjon kialakítani. Elrettentő például – és némi
bosszúvágyból – hadd idézzek egy japán mondatot abban a sorrendben, ahogy az eredeti
szövegben sorakoztak.
1 2 3 4 5
„Szabvány próbadarab használatával gázformát magas
6 7 8 9 10
hőmérsékletre hevítvén, szobahőmérsékletre lehűtvén mag
11 12 13 14 15 16 17
összenyomhatósága megfelelő vagy nem eldöntésére végzett eddigi
18 19 20 21 22
vizsgálatok alkalmasak-e tisztázására kísérleteket végeztünk.”

A fordításban a szórendet így kellett alakítani:

21 22 20
„Kísérleteket végeztünk (annak) tisztázására, (hogy)
19 7 6 8 1
alkalmasak-e (az) eddig végzett vizsgálatok, (amelyeknél) szabvány
2 3 4 5 6
próbadarabot használva (a) gázformát magas hőmérsékletre
7 8 9
hevítettük, (majd) szobahőmérsékletre hűtöttük le, (annak)
15 12 10 11 13 14
eldöntésére, (hogy) megfelelő-e a mag összenyomhatósága vagy nem.”
 Szakcikkeket fordítani, szakkifejezéseket megérteni egyébként sokkal könnyebb, mint irodalmi
szövegeket vagy köznapi szavakat.
Ha külföldön járok, soha nem mulasztom el egy-egy piac megtekintését. Szívesen bolyongok a
sátrak, asztalok között, mert segítenek képet kapni a nép életéről. Csak arra a gondolatra szokott
elszorulni a szívem: mennyi ideig kellene itt élnem ahhoz, hogy meg tudjam magyarázni: ropogós
cseresznyét vagy gurulós málnát keresek, és hogy nem kell a felkínált áru, mert a karalábé fás, a
retek pedig pudvás.

Volt idő – nagyon régen –, amikor a

sok nyelven beszélés tudományát természetfeletti jelenségnek vélték,

amit tiszteletteljes borzongás vett körül. A prófétákra időnként „isteni őrület” jött rá; ilyenkor
jövendőt mondtak és „nyelveken beszéltek”. Ez csak transzban, ex-tázisban történhetett, mert
hiszen sztázisban, a kiegyensúlyozottság állapotában az ember a jelenben gondolkodik és az
anyanyelvén beszél.
Azután volt idő – nem is nagyon régen –, amikor a több nyelv ismeretét bizalmatlanság övezte.
Miért tud franciául? Mert polgári származású! Miért németül? Biztosan a nácikkal szimpatizált!
Miért angolul? Nyilván az imperializmus híve!
Minden ember poliglott! Még aki sohasem lépett ki anyanyelvének keretei közül, az is

többféle szinten beszél magyarul.

Tovább megyek: minden ember tolmács is. Állandóan fordít, egyik stílusszintről a másikra.
Aszerint, hogy melyiken „ért” a partner, akivel éppen beszél.
Tegyük fel, hogy egy elénk kerülő kalkulációban hibát fedeztünk fel. Ha a tévedést egy
beosztottunk követte el, nem azt fogjuk mondani neki: „Attól tartok, hogy itt egy apró részlet
kimaradt a számításból”. De ha a hibát a vezérigazgatónk gondatlansága okozta, biztosan nem
azzal nyitjuk rá az ajtót, hogy „Gubanc van itt, apafej!”
Amikor poliglottságról beszélünk, nem erre az anyanyelven belüli soknyelvűségre szoktunk
gondolni. „Nyelvtehetségként” azokat ünneplik, akik sok idegen nyelvet sajátítottak el, méghozzá
lehetőleg minimális befektetéssel. Mert hiszen az ilyenre „csak úgy ragadnak a nyelvek”.
Tisztelettel nézik, mint a bűvészt, aki üres cilinderből nyuszit varázsol elő.
Lehet, hogy vannak a világon ilyen „nyelvzsenik”, de én – bevallom – még eggyel sem
találkoztam. Legpoliglottabb ismerőseim is a születés-nevelkedés véletlenje folytán, vagy
érdeklődés fűtötte szorgalom eredményeképpen tudták a tapsifülest produkálni.
A „nyelvtehetség” létezése ellen talán hevesebben tiltakozom, mint ahogy ezt a probléma
fontossága megérdemelné. Mégis vissza-visszatérek rá, mert az emberek rendszerint lustaságból
szoktak rá hivatkozni. „Abbahagytam a nyelvtanulást, mert semmi érzékem sincs a nyelvekhez…”
Én F. A. Ibragimbekov bakui nyelvésznek hiszek, aki szerint a nyelvérzék nem más, „mint az
ismeretek és készségek fokozatos felhalmozása”. Nem lehet az embereket ebből a szempontból
sommásan tehetségesek és tehetségtelenek kategóriájára osztani.
 Elsősorban azért nem, mert az eredményes nyelvtanulásnak több ismérve van és ezek nem
szoktak egyszerre és kombinálódva ugyanabban az emberben jelen lenni.
Az átlagon felüli szómemória, a szókincs gyors megszerzésének képessége a legsűrűbben
emlegetett ilyen kritérium. Talán azért, mert nyelvtani szabály csak néhány tucat van; ezeket
általában 3-4 hónap alatt el lehet sajátítani. A szókincs viszont parttalan tenger. Míg élünk,
tanuljuk.

Azonkívül a grammatika aránylag stabil, a szóhasználat változik.

A szó a váltópénz, a nyelvtan a bankó.

Ez a képesség azonban nem párosul szükségszerűen egy másik követelménnyel: a jó kiejtéssel.
Ebben a mezőnyben amúgy sem indulnak azonos eséllyel a különböző nemzetek fiai és lányai.
A magyarban és a franciában a hangsúlyrendszer stabil és nagyon jellegzetes: az előbbi az első
szótagot nyomja meg, az utóbbi az utolsót rántja fel. Az anyanyelvnek ez a sajátsága irányítja az
intonációt akkor is, ha más idiómán szólalunk meg. Hátrányban vagyunk a „csúszó hangsúlyú”
nyelvet beszélőkkel szemben.
Persze azonos anyanyelvűeknél is nagy egyéni különbség mutatkozik a jó kiejtésre vonatkozó
hajlam – vagyis az utánzás képessége és hajlandósága terén. Az utóbbit azért kell külön
hangsúlyozni, hogy meg tudjunk magyarázni egy érdekes jelenséget. Kiváló zeneszerzők,
karmesterek, zenetudósok, előadóművészek mellett tolmácskodtam már; sokszor meglepett, hogy
ezek a tudósok és művészek, akiknek muzikalitását igazán nem lehetett kétségbe vonni, milyen
magyaros akcentussal beszéltek. Nyilván „ráhallottak” ugyan a helyes kiejtésre, de nem vállalták
azt a – valljuk be – enyhe majomkodást, amit az idegen nyelv hangképzési szabályainak utánzása
megkíván.
A nyelvtanban való gyors tájékozódás megint egy harmadik, speciális adottság. Találkoztam már
olyan emberrel, aki elbűvölt „bennszülötti” hangjaival és hanglejtésével. Csak percek múlva jöttem
rá, hogy szókincse maroknyi és hogy elegánsan siklik tovább a legegyszerűbb szóképzési és
mondatfűzési szabályok felett is. Ugyanakkor megbámultam már nyelvtudósokat, akik nyolc-tíz
idegen nyelv legelrejtettebb tájait térképezték fel és azok minden stílus-finomságát érzékelni és
magyarázni tudták. A beszéd viszont nyögvenyelősen ment náluk; így csak egy bizonyos idő
elteltével jöttem rá: most tulajdonképpen melyiket beszélik a sok közül.
Ezek a tudósok nyelvészek és nem lingvisták. Utóbbi kifejezés népszerűsítésével hiába
próbálkozom hazai berkekben. Pedig szükség lenne a szónak Nelson Francis által használt
értelemben való elfogadására: „A lingvista olyan személy, aki több nyelvet ismer és használ; aki
szívesen tanul nyelveket”. Sok ember van a világon, aki a

nyelvtudomány nagy és egyre jobban matematizálódó világában nincs otthon.

Csak éppen rendelkezik néhány általános jó tulajdonsággal – érdeklődéssel, szorgalommal,

kitartással, jó memóriával – és speciális motiváció ihleti arra, hogy életét a nyelvek tanulásának
szentelje, kenyerét a megszerzett nyelvtudással keresse meg.
Az ilyen ember talán felületesebb a többinél, mert a világ a forma és nem a lényeg nyelvén szól
hozzá. József Attila azt kívánta, hogy „a verset heten költsék”. Nos, a lingvista a versében
felsorolt hét közül, az „kit a szó néven szólít”. A mez érdekli, amibe a gondolat öltözik. Ha
megsértik, előbb méláz el azon, hogy helyes volt-e az alany és állítmány egyeztetése és csak azután
jut eszébe, hogy a sértést megtorolni illik.
A zongoraművész nem szükségszerűen zeneelmélet-kutató, és a filatelista se ért a bélyegek
grafikai előállításának művészetéhez. Csak egyszerűen szereti és gyűjti őket.
Sajnálatos tulajdonsága a lingvistáknak, hogy nem tudják élvezni a most olyan divatos, rím
nélküli, „szabad” verseket. A szavak hangzása olyan becses a számukra, hogy a rím nyújtotta
kielégülésről nem tudnak lemondani. Nem véletlen egyébként, hogy a népdalok sorainak vége is
összecseng. Úgy látszik, nem csak a ritmus, de a rím is a vérben lakozik.

E hosszú kitérő után hadd térjek vissza elmélkedéseim kiindulópontjához: a „nyelvtehetség”

fentebb felsorolt követelményei nem mindig találkoznak egy és ugyanazon emberben. De nem
kapunk egységes képet akkor sem, ha nem az ember, hanem a nyelvek szempontjából nézzük a
kérdést.
Még tolmács-kollégáim zöme is úgy emelkedett a szakma által megkövetelt magas szintre, hogy

külső körülményeik kedvező alakulása, valamilyen különleges motiváció, vagy egy-egy kiváló
pedagógus

nyújtott nekik kedvet és lehetőséget a nyelvben való elmélyedésre. Ugyanezek a kartársak más
nyelvben nem vitték ennyire, mert „azzal nem foglalkoztak”. Ami megint csak azt bizonyítja, hogy
a foglalkozás időtartama és intenzitása, nem pedig a misztikus nyelvtehetség játssza a döntő
szerepet.
Egy közös nevezőt, úgy hiszem, mégis felfedezhetünk azoknál, akik a többinél kisebb energia-
befektetéssel értek el átlagosnál jobb eredményeket.
Az anyanyelvén beszélni kezdő gyerek, az idegen nyelvvel barátkozó felnőtt olyan szavakat és
mondatokat is képes formálni, amilyenekkel az életben még sohasem találkozott. Mi teszi
lehetővé, hogy ilyen alkotó módon tudjon bánni meglevő ismereteivel – a nyersanyagával?

A nyelv mintarendszerének felismerése és alkalmazása.

A halandzsa a nyelvek mintarendszerén épül fel. Annak üres kereteit úgy tölti meg kitalált
szavakkal, hogy első hallásra értelmes szöveg benyomását keltik. Mestere – és ha jól tudom,
feltalálója – Karinthy Frigyes nemcsak mint író tartozott a legkiválóbbak közé, de lingvistának is
nagyszerű volt. Friss szemmel tudta nézni mindennapunk szókincsét; meglátta és másokban is
tudatosította a szavak lelkét és a bennük levő, rejtett humort. Az ő – és fiának, Ferencnek – apró
megjegyzései új színben tüntetnek fel sok magától értetődőnek látszó fordulatot.
„Nyelvművelésük” hatása szinte felmérhetetlen. Azt hiszem, rólunk, az értelmiség honi, mai
képviselőiről el lehet mondani, hogy mindannyian Magyarország állampolgárai, de „Karinthia”
lakói vagyunk.

*
Az idegen nyelvekre visszatérve: amikor valamelyiken beszélünk, az új nyelv mintarendszerére
támaszkodunk. Új szó- és mondatkombinációk alkotását ennek a rendszernek az ismerete és
alkalmazása teszi lehetővé. Ezt a – tudatunkig el sem jutó – tevékenységet neveztem el
interpolálásnak, illetőleg extrapolálásnak.
Interpolálunk akkor, amikor a hangok és szavak ismert kombinációjának analógiájára építve egy
nyelven belül állítunk elő új, sohasem látott/hallott formákat. Extrapolálunk. amikor a régi és új
nyelv közötti hasonlóságra támaszkodva vágunk az idegen nyelvben új csapásokat. A sokat idézett
nyelvérzék abban mutatkozik meg, hogy milyen hamar fedezi fel valaki ezeket az analógiákat. De
még inkább abban, hogy milyen bátran mer építeni rájuk. Ebben a vonatkozásban a

„nyelvtehetség” nem szellem, hanem jellem kérdése.

Úszóedzőtől hallottam: hogy egy gyerek milyen hamar tanul meg úszni, az attól függ, hogy
mennyire bízik önmagában és a környező világban. Meggyőződésem, hogy ez az (ön)bizalom
minden szellemi tevékenység sikerének előfeltétele. Talán még a legmegfoghatatlanabb emberi
csodában: a kreativitásban, vagyis a művész alkotásában és a tudós felfedezéseiben is nagyobb
szerepet játszik, mint feltételezzük. A nyelvtanulásban mindenesetre önbizalmat és nyitottságot
követel az idegen nyelv közegében való fennmaradás, amihez az inter- és extrapolálás nyújt
láthatatlan úszókötelet.
A nyelvek közötti extrapolálás (legalábbis a passzív megértésben) annál sikeresebb lesz, minél
közelebb áll az új nyelv a régihez. A nyelven belüli interpolálás akkor, ha olyan nyelvről van szó,
amit a könnyűség–nehézség listával kapcsolatban „átlátszónak” neveztem. Az ilyen nyelvet
viszonylag kevés szabály tartja kordában és a helyes formának előrebecsülhetősége
(„prediktabilitása”) igen nagy.
Minthogy a „természetes” nyelvek közül egyik sem maradéktalanul prediktábilis,

gyerek is, felnőtt is tévedhet.

„Találtam egy nagy kőt” – mondják sokszor az óvodáskorúak. Nem valószínű, hogy ilyen szót
valamikor is hallottak; még kevésbé, hogy kis agyukon ilyenkor végig fut a gondolat: „úgy
képezzük a főnevek tárgyesetét, hogy…” De fülükben cseng az erdő–erdőt, csörgő–csörgőt
analógia és az új helyzetben is megpróbálkoznak vele.
Megírtam már, hogy életem tragédiáját egy félresikerült extrapolálás okozta. Négyéves
koromban kijelentettem, hogy tudok németül, mert ha a lámpa az Lampe és a tinta az Tinte, akkor
a hinta csak Hinte lehet. A megbotránkozás, amit csacsiságom kiváltott, sorolt hosszú időre a
„nyelvtehetség nélküliek” kategóriájába és tartott távol a nyelvektől. Ezért jutottam el csak több
évtizedes kerülővel abba a birodalomba, aminek ösvényein most is lankadatlan buzgalommal és
örömmel bolyongok.

Most visszafelé lépegetek egy kicsit az úton, mert egy olyan nyelvtanulási módszerről szeretnék
beszámolni, aminek külföldön sok híve akad. Ez a módszer

hosszú hónapokon át hallgatásra korlátozza a tanuló szerepét.

 Az érvek között az anyanyelv tanulásával való analógiára is hivatkoznak. A gyerek is sokkal
előbb válik a nyelv befogadójává, mint produkálójává.
Az általam javasolt, olvasásra, rádióhallgatásra alapozott tanulás nem áll ellentétben ezzel az
oktatási iránnyal. Utóbbi is a nyelvi jelenségekkel való sűrű találkozást segíti elő, csak kevésbé
alkalmazkodik a tényleges lehetőségekhez, korunk realitásához. A „csak-hallgatásnak” a
Szovjetunióban és Amerikában használt módszere iskolák és tanfolyamok számára készült:
főfoglalkozású tanulóknak való.
A dolgozó ember életformája azonban rendszerint olyan, hogy a gyakori „iskolakerülés” csaknem
elkerülhetetlen. Minden elmulasztott óra viszont kiesést és nehezen behozható mulasztást jelent.
A felnőtt tanulót a kora, állása, pozíciója, presztízse is sokszor alkalmatlanná teszi a leckét
magoló, hibák miatt pirongatott, osztályzatokért és vizsgaeredményekért drukkoló diák szerepére.
Dolgozó nőnek, férfinak jobban testére szabták a könyvekkel, rádióval, nemsokára talán már
videókazettával való kötetlen foglalkozást. Egyrészt, mert ez

saját időbeosztásához idomítható,

másrészt, mert segít elkerülni a gátlásokat. Nem teszi félszeggé az a tudat, hogy esetleg olyanok
előtt blamálja magát, akiknél korban, rangban sokkal idősebb.
Az én módszeremben rejlő „lappangási idő” tartamában körülbelül azoknak a hónapoknak felel
meg, amelyek alatt a gyerek eljut az egyszerű, tagolt beszéd produkciójáig. Ezalatt magáévá teszi,
saját testére szabja a felnőttektől átvett ismereteket. Szellemi képességeinek megfelelő szinten
elemez és behelyettesít; téved és eltalál.
Nemcsak az (anya)nyelv tanulására, de minden más szellemi tevékenységre is áll a szabály, amit
Piaget francia pszichológus így fogalmazott meg: „Amit megengedünk a gyerekeknek, hogy maga
fedezzen fel, az marad meg benne egész életre”.
Oktatási módszereinket, sajnos, túlságosan a Homo sapiens testére szabták.

Nem elégítik ki a Homo ludenst, aki gondolatokkal játszani és rejtvényekkel bíbelődni szeret.

Pedig Kaffka Margit – aki nemcsak írónőnek volt kiváló, hanem úttörő pedagógusnak is – már a
század elején így írt: „A szabály megtanulása lehet emóció járhat lelkesedéssel és jókedvvel, ha ezt
a szabályt a gyerekkel vonatjuk le a felhozott esetekből. A tapasztalatból szabályt alkotni, az
éppoly született emberi tehetség, mint enni, aludni vagy szeretni.”
Az intézményes nyelvoktatás szűkre szabott órakeretei, merev tantervei, nagy tanulólétszámai
nemigen engednek meg mást, mint az „előcsócsált” ismereteknek gyors közlését és
számonkérését. Durva hasonlat, de iskolai nyelvtanításunk fájdalmas eredménytelensége
rákényszerít, hogy kimondjam: az így „leadott tananyagot” a (szorgalmas) diák megemészti ugyan,
de körülbelül annyi örömet lel benne, mint a liba, aminek csőrébe tömik a kukoricaszemet.
Meg lehet ilyen körülmények között találni a tudománnyal való ismerkedésnek azt a boldogságát,
kiválasztott morzsáinak azt az örömteli felcsipegetését, ami mellesleg a maradandó tudásnak is
egyetlen garanciája?
Az emberiség tökéletes egészsége feleslegessé tenné az orvost; egy ország teljes morális
érettsége a rendőrséget; a világnak értelmes alapokon való átrendezése a katonaságot. Hadd
egészítsem ki ezeket a utópiákat egy talán kevésbé kilátástalannal. Egy ideális világban
 a pedagógus hivatása arra korlátozódna, hogy tanulni tanítson.

Az ismeretek rohamos tempójú változása és elavulása előbb-utóbb rá fog erre kényszeríteni

bennünket.
Addig is, amíg ez bekövetkezik, térjünk vissza a gyerek és felnőtt nyelvtanulása közötti
különbségre. A bölcsődés korúhoz szóló felnőtt hozzáidomítja beszédét a kicsi
felfogóképességéhez. Jó esetben lassabban, artikuláltabban, egyszerűbben szól hozzá; rossz
esetben túlgügyögi a kisbabát ( „Fáj nekije fülikéje?”)
Feltételezhetnénk, hogy a kezdő nyelvtanulóval is lassan, egyszerűen, tagoltan beszélnek a
partnerei. Szó sincs róla! Sokévtizedes tapasztalatom azt mutatja, hogy ezt a logikus követelményt
csak néhány percig tudják betartani. Utána azonnal visszazökkennek megszokott
beszédtempójukhoz és stílusukhoz. Kinnszülöttségünkre legfeljebb annyiban vannak tekintettel,
hogy felemelik a hangjukat és 10-20 decibellel hangosabban beszélnek.
Én magam is a hadarok csoportjához tartozom. És, bár tolmácshivatásom gyakorlatában
semmitől se szenvedtem többet, mint a gyorsbeszédű előadóktól, képtelen vagyok lassabb tempóra
fogni magamat, ha történetesen én kerülök a szónoki emelvényre.
Fontos követelménye a nyelvtanulás sikerének, hogy

ki-ki saját temperamentumának és egyéniségének függvényében döntse el: melyik időpontban

vállalkoznék a beszéd aktív produkciójára.

Ezt az elvet H. professzortól, a tokiói Waseda egyetem tudós japán tanárától hallottam. Egy
héten át volt alkalmam részt venni azokon az órákon, amiket külföldi hallgatóknak tartott.
A hallgatóság főleg kínaiakból, malájiakból, indonézekből, koreaiakból állt, köztük néhány
európai fiatallal. A tanterem mégis utóbbiak jelenlététől visszhangzott. Bevallom: kontinensem
nevében pirultam a neveletlenségük miatt. A csendes ázsiaiak között állandó szereplésükkel
vonták magukra a figyelmet. Kérdéseikkel meg-megakasztották a tanár előadását, mindenre volt
valami megjegyzésük, kifacsart japánságukat szüntelenül hallani lehetett.
Az első óta után nem álltam meg: zavartan makogva kértem a professzortól bocsánatot
„honfitársaim” viselkedése miatt. – Hagyja csak – nevetett H. úr –, ezek az állandó és hibásan
kotyogók fele annyi idő alatt sajátítják el a nyelvet, mint a nehezen megszólaltatható, válaszaikat
fontolgató keletiek.
– És nem lesz abból baj – tettem fel a kérdést –, hogy ez a gátlástalan csoport már olyankor
elkezdett fecsegni, amikor mondataik még szükségszerűen hibáktól hemzsegnek? Nem fognak a
hibák belerögződni a tudatukba és később olyan nehezen eltávolíthatóvá válni, mint a vászonba
beleivódott tintapacni?
Jól esett a professzor szájából ugyanazt a választ hallani, amit én magam is hangoztatni szoktam.
– A nyelv élő organizmus – mondotta – Nemcsak olyan értelemben, hogy állandóan fejlődik, kopik
és gazdagodik. Hanem azért is, mert

önszabályozó, önmegújító képességgel rendelkezik.

 A szervezet változó környezeti körülmények között is fenn tudja egyensúlyát tartani:
alkalmazkodik az új feltételekhez. A nyelvből a látott, hallott helyes norma hatására majd kikopnak
a hibák, feltöltődnek a tudás hézagai, leköszörülődnek a zavart okozó, kiálló élek.
Tanulni tanultam H. professzor remek óráin. Soha, egyetlen szót se fordított le angolra (azóta is
levelezésben állunk, azóta se tudom: ismeri-e egyáltalán ezt az idiómát). Viszont ugyanazt a szót
addig ismételgette mindig más és más kontextusban, hogy még a legmélább és a legmálébb
hallgatónak is rá kellett jönnie a szó értelmére.
Módszerének modernsége annál meglepőbb, mert ebben az országban igazán fel lehet tenni a
kérdést:

miért beteg a japán nyelvtanulás?

Mindenki, akinek alkalma volt már japánokkal tárgyalni, tanúm rá, hogy alig lehet őket
megérteni, amikor „idegen” nyelven szólalnak meg. Az idegen itt azért került idézőjelbe, mert
gyakorlatilag csak az angolt jelenti. Japánban az angol az, amit össznépi szinten nem tanulnak
meg, míg nálunk például választani lehet e célra a német, orosz, francia, spanyol stb. között.
Nem az igyekezeten múlik az eredménytelenség! Tanár és tanítvány hősiesen gyúrja a nyelvet az
elemi iskola felsőbb osztályától kezdve, az egyetemen át a munkahelyig. Amióta az ország szeme
rányílott a külvilágra, az angol tanításnak itt komoly hagyománya van.
Azt hiszem, a baj éppen a hagyományban rejlik. A századfordulóban alakult ki az oktatás
módszere és még ma is írott angol szövegeknek japánra való fordítgatásából áll.
A japán nyelv iránti érdeklődés viszont egészen új keletű. Pearl Harbor bombázásának tragikus
eseménye után az amerikai katonák ezreit küldték gyorstalpaló tanfolyamokra. „Intelligence
officer”-eké (kémekké) képezték ki őket.
A második világháborút követő gyors gazdasági fellendülés volt a második ösztönző erő.
Exportéhes kontinensek kereskedelmi képviselőinek százait zúdította a szigetországra és a japán
turistáknak tízezreit az európai fővárosokra. H. professzor úr angol, francia, olasz, amerikai
vállalatoknak, utazási ügynökségeknek és nagy áruházaknak alkalmazottjait tanítja japánra a
„direkt módszer” alkalmazásával, amit Berlitz tanár úr fellépése óta ismerünk Európában.
Rosszul mondom:

a metódus sokkal régebben született meg,

méghozzá nem is a mi kontinensünkön, hanem Afrika bozótjaiban és a déltengeri szigetek

korallzátonyai közt. A derék misszionáriusok voltak kénytelenek feltalálni és bevezetni, hiszen a
megtérítendők között tolmács nemigen akadt. Aki az igét hirdetni és ragozni akarta, az a
közvetlen módszerrel volt kénytelen utat törni a dzsungelek és kókuszerdők vadonában.
A fejlett országokban elfelejtettük vagy meg se tanultuk a leckét, amit a buzgó hittérítőktől
kaptunk. Változó intenzitással, de változatlan hangsúllyal a nyelv tanítását – az anyanyelvét is – a
latin oktatásának mintájára építették fel. Minthogy pedig a latin csak írott formában maradt fenn, a
fordítás volt az ismeret megszerzésének és a fordíttatás a számonkérésnek egyetlen formája. Ez
viszont az anyanyelv szüntelen bekapcsolását jelentette. Ilyenkor, mint Papp Ferenc írja kitűnő
művében („Könyv az orosz nyelvről”): „idegen, külföldi késünkkel vágunk az élő anyagba.”
 Az anyanyelv úgy húzza vissza az új régiók fele emelkedő szellemet, mint a nehézségi erő a
magasba lendülni kívánó testet.

Megszokott kategóriáiba az idegen nyelvet nem lehet begyömöszölni, kaptafáira az új formákat

nem lehet ráhúzni.
Qu’est-ce que c’est? – hangzik az első francia lecke első mondata. Köznapi, élő kifejezés, mégis
be kell zárni agyunknak azt a skatulyáját, amiben a magyar formát – Mi ez? – őrizzük. Mert a
francia ezt így kérdezi: Mi van ez ami ez van?
Anyanyelvünkben persze nem bontjuk részeire a kifejezéseket és nem elemezzük a szavak
eredetét. Az utóbbival egy külön tudományág – az összehasonlító szókincskutatás – hivatott
képviselői és hivatatlan amatőrjei foglalkoznak. Minthogy utóbbiak csoportjába sorolom magamat
is, szeretnék a szavak óceánjából egy-kettőt eredet-kutatás céljából kihalászni.
Legmeglepőbb volt számomra a „klasszikus” szó etimológiája. A szó eredete a „classis”: katonai
flotta. A „classicus”: flottához tartozó. Hogyan alakult ki a mai jelentése? A klasszikus valamilyen
meghatározott kategóriába való tartozás kifejezője lett. (A klasszikum ellentéte a romantika, amit
többek között a kategóriák felbomlása, a skatulyába-szoríthatatlanság jellemez. Azért szokták
mondani, hogy a tenger és hullámai képviselik a legtisztább romantikát.)

Nem ez az egyetlen példa arra, hogy egy fix, körülhatárolt egységbe való tartozás
magasabbrendűséget, értéket fejez ki.

A magyar „nemes” szó is a (meghatározott) nembe való tartozást jelenti. A spanyol nemest azért
hívják hidalgónak, mert ő „hijo de algo”: „valakinek a fia”. Ez a gondolat áll a magyar elfajzott és
fajtalankodás szavak hátterében is: míg a latin „genus”-ra (fajta) a degenerált, illetőleg a
generózus szavak utalnak. Mintha a nem, a fajta valami áruvédjegy lenne, ami már önmagában
garantálja a kiváló minőséget.
A karakter szó eredetileg egyszerű szerszámot jelentett: bevésésre használták. Mai értelme:
bevésődött, maradandó jellemvonás. Az ilyen vonások összege alakítja ki az egyéniséget. A szó
latin megfelelője – az individuum – sokkal szemléletesebb. Oszthatatlant jelent, mert az egyéniség
tovább nem osztható. Kevesen gondolnak rá, hogy az „oszthatatlan” görögül: atom. Használjuk,
pedig tudjuk, hogy az atom egyre oszthatóbbnak bizonyul.
Az érdekes egyéniségekről televíziónk portréfilmet készít. A portrait szó a latin protrahere igéből
származik; jelentése: előrehúzni, kiemelni (a jellemző vonásokat). A karikaturista tovább megy;
válogat a vonások között és a negatívokat hangsúlyozza ki. Ez a szó is latin eredetű; a caricare
ige jelentése: terhelni, adóval sújtani.
Aki kiemelkedik a többi közül, az élenjár és elölül: megválasztják elölülőnek, azaz elnöknek.
Idegen szóval: praesidensnek. Nem szoktunk rá gondolni, hogy az elnök ellentéte a dissidens – a
távol- vagy különülő. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy modern autóbuszaink térbeosztása egy
új embertípust alakított ki: a kívülülőét. Ő az, aki világért se húzódna be az üres, belső ülésre:
törje csak magát át rajta – csomagostul és csecsemőstül – az, aki utána érkezett.)
Használjuk az „aszkéta” szót, ami görög eredetű: az askein tréningben levőt, gyakorlatozót
jelent. Aki például tanulásban gyakorol kellő aszkézist (önmegtartóztatást), az megtanul
otthonosan mozogni a szellem világában és nem „válik filiszterré maga is”. A „filiszteus” szó a
mai palesztinnak egyik változata. Egy, az i. e. XII. században élt néptörzs Philistia nevű városára
utal; lakói állítólag harci hatóságukkal tűntek ki, de a szellemi javakat megvetették.
 Az ismert ballagó-dalba úgy került be a szó, hogy egy évszázaddal ezelőtt az egyetemi diákság
nevezte el filisztereknek a város tudományok iránt nem érdeklődő, begyöpösödött agyú
nyárspolgárait (Spiessbürgereit). Német egyetemeken az utóbbi embertípust „Herr Spie”-nek,
feleségét „Frau Spie”-nek becézték; utóbbi szóból lett a „spiné”.
Ennek a típusnak ellentéte a „bohém”: a társadalmi konvenciókat megvető, máról holnapra élő
ember. A név a hajdani Bohémiából ered, amelynek férfilakói gyakran keltek útra és kalandjaikról
regélve, koldulva-kéregetve járták a világot.
Megér egy bekezdésnyi elmefuttatást az ars szó is. Eredetileg az anyagra irányuló minden emberi
beavatkozást jelentett; mesterséget éppúgy, mint művészetet. E kettős értelemből a jelzők dupla
szériája született: mesterséges és művészi. Az angol „art”-ból az artificial illetőleg artistic; a német
„Kunst”-ból, a künstlich, illetőleg künstlerisch és így tovább.
Az „ars”-ból származott egyrészt az artisan – kézműves –, másrészt az artist, amit mi művészre
magyarosítottunk. Az artistát speciális értelemben használjuk.
Az ars tehát eredetileg a natura ellentétét jelentette: a kettő együtt alkotta az Univerzumot, a
Világmindenséget. Költői szavakkal fejezte ki Csokonai Vitéz Mihály ezt a dialektikus egységet a
Kis-Balaton partjáról írt versében. Ott

„…a Természetnek örök szűze s az

emberi Mesterség, ez a héros,
egy tükörbe kacsonganak…”

E rövid és játszi etimologizálás után térjünk vissza az idegen nyelvekhez és arra a tényre, hogy
anyanyelvünkön nem elemezzük a kifejezéseket és nem törjük a fejünket a szavak eredetén. Azért
nem, mert gyermekfejjel kijártuk valamennyien a tanulásnak tömény tanfolyamát és – saját
intelligenciaszintünkön –

megtanultunk a nyelven beszélni, anélkül, hogy a nyelvről bármit is tudnánk.

A mondatot persze meg is lehet fordítani. A nyelvre vonatkozó, legátfogóbb ismeretek se

garantálják a kommunikáció képességét. Tanúm rá sok kiváló filológus professzor, aki valamely
nyelv legelvontabb területén is imponáló biztonsággal mozog, de nemegyszer tolmácsra szorul, ha
a „nyelvországban” villamosjegyet kell váltania vagy ebédet akar rendelni.
Sohasem találkoztam a nyelvről és a nyelven tudás közötti különbség meggyőzőbb
bizonyítékával, mint a negyvenes évek vége felé. Az orosz nyelv oktatása ekkor vált általánossá az
iskolákban. A felkészülés első lépése persze a leendő oktatók oktatása volt. A tanfolyamok
hallgatói két rétegből toborozódtak. Egyrészt magyar pedagógusokból, akik érdeklődés-fűtötté
szorgalomból feltérképezték már a nyelvet. Minden elméleti kérdésre kifogástalan választ tudtak
adni, megszólalni viszont alig mertek. Ott voltak azután közöttünk a régóta Magyarországon élő
oroszok, akiknek tökéletes anyanyelvi tudása rögtön elbizonytalanodott, mihelyt valaki
megkérdezte tőlük: miért kell ezt így mondani és miért helytelen amúgy.
Derék vizsgáztatóink – maguk is nyelvtanárok – nem sokra értékelték ezt a „csak” bennszülötti
tudást. A vizsgákon sokszor az elméletben otthonosan mozgók kapták a jobb jegyet. Ilyenkor
mindig egy régi anekdotára kellett gondolnom.
 Vízbe ugrott valaki, de a parton állók észrevették és kimentették. A szárazra került
öngyilkosjelölt megrázta magát és futásnak eredt. Megmentői sértődötten kiabáltak utána: „Hova
rohan, atyafi? Még csak most jönne a mesterséges légzés!”
Valljuk be: anyanyelvünk nyelvtanát tanítani egy kicsit olyan, mint a már felépült ház körül az
állványokat felállítani vagy a tervrajzát utólag elkészíteni.
A régi, „grammatizáló” nyelvoktatás azért is volt eredménytelen, mert ha idegen nyelven
szólalunk meg, a kommunikációs helyzet ritmusa diktálja a gyorsaságot. A tempó nem engedi
meg, hogy agyunkban lepergessük mindazt, ami a helyes forma megtalálásához szükséges.
A szabályok végigzongorázásához legfeljebb az írásbeli fordítás ad lehetőséget.
A hibák elkerülését nem bemagolt grammatikai törvények teszik lehetővé, hanem a látott-hallott-
kimondott és így vérünkké vált helyes forma. A fülünkben csengő és spontán felidéződő modellt
nevezhetjük kaptafának, mintának, sablonnak, paradigmának vagy angol szóval patternnek. A jól
begyakorolt sablonok összetartozó tagjai összeölelkezve – józanabbul szólva szópárokká alakulva
– merülnek fel a tudatunkban.
Tegyük fel, hogy németül beszélve keressük a helyes formát egy olyan egyszerű szópárnál, mint
„a szép rózsák”. Az agynak az alábbi műveletet kellene elvégezni (ha gépről lenne szó azt
mondanám, az alábbi algoritmusokat kellene felállítani):
…a Rose szó nőnemű. A többesszámú határozott „die” névelő úgyis utal a főnév számára és
esetére, ezért az utána álló melléknevet gyengén kell ragozni. Most már csak a főnév és a
melléknév többesszámú alanyesetének helyes formáit kell az agyamon átvillantani…
Ez a bonyolult sorozat elmaradhat, ha kész a kaptafánk és a sablont – die schönen Rosen –
kialakította bennünk a megszokás.

Nyelvtanításunkban, sajnos, sokkal több az oktatás, mint a szoktatás.

A könyvek sűrű forgatása, a rádió szorgalmas hallgatása azzal az előnnyel is jár, hogy újra és újra
összehoz bennünket a helyes formákkal. Ha az érdeklődés vivőanyaga szívünkkel-szellemünkkel
elfogadtatja a „pattern”-t, számíthatunk rá: megbízhatóan siet majd segítségünkre, ha szükségünk
lesz rá.
Ezt a sűrű találkozást az intézményes – iskolai vagy tanfolyami – oktatás egyedül nem tudja
nyújtani. A kevés időt, amit a tanterv előirányoz és a hallgatók időbeosztása megenged, felfalja a
(sajnos, legtöbbször papírízű) szövegek fordítása, a nyelvtani szabályok magyarázása, a felkészülés
ellenőrzése. Kerete nem tudja biztosítani azt az óramennyiséget, ami – szerintem – szükséges
ahhoz, hogy elfogadható időn belül elfogadható eredményt érjünk el: a heti tíz-tizenkét órát.
Az iskolázott – vagy iskolázó – agy azonban nem elégszik meg a nyelvi tények automatikus
elsajátításával. A miértet is keresi, mint ahogy egyéb tanulmányaiban – történelemben, fizikában –
megszokta. A kérdés az: melyik legyen az a közeg, ami megkönnyíti a nyelvtan szövevényeiben
való eligazodást.
Néhány évtizeddel ezelőtt még egyértelmű választ kaptunk volna erre a kérdésre: a latin.
Oktatásának hívei nem klasszikus témához illő tárgyilagossággal, hanem fel-felcsapó indulattal
követelik ma is a kötelezővé tételét. Lelkes támogatói között a legkülönbözőbb világok
képviselőit találjuk. Például dr. Borovszkijt, a leningrádi egyetem nagyhírű professzorát vagy
Leopold Senghort, a volt szenegáli államelnököt, aki szerint a „latin kultúra független a bőr
színétől és minden kontinens civilizációjának forrása”. Hadd említsem itt meg, hogy a néger
Senghor nemrég magas kitüntetésben részesült: irodalmi munkásságának elismeréseként
beválasztották a Francia Akadémia Negyven Halhatatlanja közé.
Egy könyv oldalain a szerző egyoldalú vitát folytathat az ellenvéleményen levőkkel. Ezért merem
egy oroszlán bátorságával kijelenteni, hogy

ellene vagyok a latin általános oktatásának.

Tanulja ám mindenki, aki nyelvészi, történészi, levéltárosi, könyvtárosi, népművelői stb. pályára
készül! De a többinél – vagyis a diákoknak mégis csak túlnyomó többségénél – nem látom be a
pallos súlyosságával lezuhanó érvek igazát. Vegyük sorba őket.
1. számú érv: A latin minden nyelvek őse; más nyelvek elsajátításának alfája és ómegája.
Ellenérv: A latin, mint tudjuk, maga is „származék” nyelv. Ha létezett valaha „protonyelv”, ennek
ismeretére kellene visszamenni. Ezt azonban még a legádázabb klasszikafilológusok sem követelik.
2. számú érv: A latin ismerete megkönnyíti a többi nyelvek elsajátítását. Akinek fülében cseng
például a latin „conditio” (föltétel, körülmény), annak gyerekjáték lesz a francia, angol
„condition”, az olasz „condizione” stb. szavakat megtanulnia.
Ellenérv: Ez a hasonlóság persze megvan, elsősorban az úgynevezett újlatin idiómák között. De
még ha olyan maximális is, mint – mondjuk – az olasz és spanyol esetében, akkor is találunk más
nyelv(ek) zárját nyitó kulcsot egy élő testvérnyelvből kiindulva. Nem kell egy régóta hallott és
kommunikációs lehetőséget nem nyújtó idiómához visszamenni, még akkor sem, ha ez a nyelv a
„Mutter Latein”.
Elismerem, hogy a latin kiindulópontot jelent sok nyelv szókincsének, nyelvtanának
megismeréséhez. De hadd hivatkozzam itt egy példára a természettudományok köréből. Van egy
tudományág – a gombatan –, amiben megtalálhatjuk a kémia, a fizika, a biológia, a fiziológia, a
botanika, a talajtan stb. elemeit. Mégse ajánlja senki, hogy aki vegyésznek, fizikusnak stb. készül,
tanulmányozza előbb évekig a mükológiát – a gombák tudományát.
Idézhetnénk egy másik példát is. A budai Gellért-téren sok út és utca fut össze. Néha meg is
torpanunk egy pillanatra: hogyan tovább? A Gellérthegy teteje teljes „rálátást” kínál, de azért nem
igen szoktunk tisztán tájékozódás céljából felmászni a Citadelláig.
3. számú érv: A latin-római irodalom és történelem mai kultúránknak is szerves része. Ha nem
ismerjük, érthetetlen marad számunkra napjaink életének, irodalmának, tudományának számos
összefüggése.
Ellenérv: nincs. A görög és római mitológia, történelem, költészet, drámairodalom „jobbik énünk
arany fájának” (Szerb Antal) éppoly nemes gyümölcse, mint a Biblia sok szép meséje és erkölcsi
tanulsága. Azt hiszem azonban, hogy a mai ifjúság élményvilágából nem a latin hiányzik, hanem a
latinitás. Ami nemcsak nyelvek, hanem civilizációk határain is átnyúló, kincses örökség: az

egyszer-volt harmónia ember, természet és művészet között.

Ismerjük meg és ismertessük Lucretius gyönyörű szavait a szerelemről, idősebb Cato bölcs
véleményét az öregségről, ifjabb Plinius izgalmas helyszíni közvetítését Herculanum és Pompei
pusztulásáról. Csak azt nem hiszem, hogy az ilyen ismeretekből származó élményeknek
alapfeltétele a „do, go, io végűek és caro nőneműek” jellegű kínrímek bemagolása. Vagy az ante,
apud, ad, adversus elhadarása. Ennyi maradt meg általában 4-8 évi latin tanulás után kortársaim
agyában – rendszerint anélkül, hogy tudnák: miért került egy kalap alá ez a sok szó. Arról nem is
szólva, hogy a latin auctorok szövegei közül legfeljebb az unalmas Titus Liviusszal tudnak
megbirkózni.

A klasszikus kultúra virágoskertjébe nem tollszopogtató fordítgatások bozótján át vezet az út.

Az sokkal jobban feltárulna diákjaink előtt valami intelligensen összeállított „latinpótlón”

keresztül, mint ahogy az én középiskolás koromban a görögpótló adott ízelítőt Homérosz
világának szépségeiről.
4. számú érv: Kell a latin oktatás, mert az orvosi és jogi pálya tele van latin szavakkal.
Ellenérv: Ahhoz, hogy a leendő orvos a „morbus” vagy „terminális” szavakat megértse, hogy az
ügyvéd a „fundus instructus” vagy „matrimonium” kifejezéseket használni tudja, igazán nincs
szükség a rendkívül bonyolult latin alak- és mondattan bemagolására! A nyelvész(kedő) elme
örömmel kérődzik a célhatározó mellékmondatok ötféle kifejezési lehetőségén a latinban. Azt
azonban alig hiszem, hogy a leendő orvosnak vagy ügyvédnek okvetlenül szükség van a
gerundium és gerundivum, vagy a supinum accusativusa és ablativusa közötti különbség pontos
ismeretére!
Mint ahogy azt se hiszem el, hogy a rövidzárlatot csak az a villanyszerelő tudja megjavítani, aki
tisztában van vele, hogy az elektromosság a görög „elektron” (borostyánkő) szóból származik.
Idézhetnék szélsőségesebb példát is, mondjuk: csak az tekinthető embernek, aki előbb elvégzett
egy antropológiai tanfolyamot.
Nem vitás, hogy a tudomány és technika tele van latin és görög eredetű kifejezésekkel. Atom –
molekula – ion – kvantum – detektor… Az is igaz, hogy ezek a szavak egyre jobban behatolnak
mindennapi életünkbe. Szókincsünkben tehát fokozódó sűrűséggel fordulnak elő olyan szavak,
amelyeket nem az Ob folyó vidékéről hoztunk magunkkal.
Ha Homérosz vagy Tacitus feltámadna, többet értene egy Hi-Fi toronyhoz mellékelt használati
utasításból, mint egy tizenhetedik századbeli regényből. Hogy tévéműsoraink hogyan tetszenének
nekik, azt nem tudom, de biztosan bosszantaná őket, hogy az elnevezésében görög szót (tele =
távol) ácsoltak össze egy latinnal, a vízióval (látvány). [Csak zárójelben jegyzem meg. hogy
akadnak ennél jóval szerencsétlenebb megoldások is. Összekombináltuk például egy angol szó
írásos formáját (computer) a kimondottal (kompjuter) és megszületett az öszvérnek is is
sikerületlen magyar komputer.]
Én ott látok ellentmondást, hogy miközben

fáradhatatlanul írjuk a nemzetközi kifejezéseket

(és keresünk helyettük többé-kevésbé erőltetett magyar szavakat), a kötelező latin oktatásnak még
mindig vannak szenvedélyes hívei. Talán éppen azok szállnak síkra az érdekében, akik
legszívesebben kardot rántanának, ha valaki konnektort mond dugaszolóaljzat helyett.
Ahogy halad a világ – és benne a nyelvek – úgy válik egyre időszerűtlenebbé az igyekezet, hogy
klasszikus nyelvet használjunk modellként a tanításban.

A latin „sűrű” nyelv.

 Ahhoz, hogy egy mondatának zárját fel tudjuk pattintani, egy detektív éberségével kell az áruló
jelek – az összetartozó végződések – után nyomozni. Csak így tudjuk a jelzőt a néha több sorral
arrább meglapuló jelzett szóval, az állítmányt a mondat végére besulykolt alannyal összepárosítani.
Az ilyen erősen hajlítgató-toldalékoló (tudományos nyelven szólva: flektáló-agglutináló)
nyelvekben csak a ragok és (bűn)jelek egyeztetése segít az összefüggések felderítésében. Aki
ebben a tömör közegben tájékozódni kíván, az a nyelvtani szabályoknak olyan kódját kénytelen
minden pillanatban alkalmazni, ami bonyolultságában alig marad cl a diplomáciában használatosak
mögött.

A mai nyelvek lazábbak, nyitottabbak. A holnap nyelve még „hígabb” lesz.

A fejlődés a szintetikus felől az analitikus felé halad. Mit jelent ez a két, nem túl szerencsésen
megválasztott szakkifejezés?
A szintetikus forma tömörít: a szótövet hajlítja-toldja úgy, hogy a mondatban játszott szerepét be
tudja tölteni. Az analitikus forma nem egyetlen egységen – úgynevezett morfémán – belül oldja
meg ezt a feladatot, hanem külön szavak beiktatásával vagy a szórend segítségével.
A finn-ugor nyelvek – így a magyar is – erősen toldalékolnak. Anyanyelvem oktatásával három
esetben próbálkoztam; férfiasan bevallom, hogy mindig eredménytelenül.
Egy angol diák-ismerősöm a „megcsináltathattam” szóhoz érve hagyott fel a tanulásával.
Képtelen volt a szintetikus forma meredek lejtőjén felkapaszkodni, mert ő saját nyelvének
kényelmes, analitikus lépcsőihez szokott:

Nem is jött el többet az órákra. Sajnálom, mert így nem volt alkalmam megmondani neki, hogy a
mi toldalékoló-bekebelező szószerkesztésünk azért sokszor egyértelműbb, mint a sok apró szó
ide-odatologatásával készült angol szó-lánc. Nem hasonlíttathattam (!) vele össze a mondatokat.
Ebédet főztem: l had cooked a lunch.
Ebédet főzettem: I had a lunch cooked.
Nem csodáltathattam meg vele azt az elegáns rövidséget, amit a magyar nyelv tesz lehetővé:
„Shall I do her in or shall I have her done in?” Magyarul: Megöljem vagy megölessem?
Talán egyszer ő maga is rájön a magyar nyelv szépségére. Addig a Biblia igéjére bízom magam:
„Perelj, Uram, perlőimmel.”
Amely mondathoz a mi három szavunk helyett az angolnak tizenegyre van szüksége:
„Plead my case o Lord with them that strive with me.”

A teljesség kedvéért hadd meséljem el a két másik kudarcom történetét. A felszabadulás után egy
kis szovjet katonát bíztak rám: lenne-e kedvem magyarra tanítani. Volt. De amikor a hivatali
szobámba lépett, egy táblán akadt fenn a szeme: „Tilos a dohányzás!”
Megkérdezte: mit jelent. A „tilost” le tudtam fordítani, a „dohányzást” is: az „a” jelentésének
magyarázatánál bizony dadogni kezdtem. Többszörös nekifutás és ismételt körülírások után
Grigorij megkérdezte: ha az „a” nem lenne ott, más lenne-e a mondat értelme? Amikor megtudta,
hogy nem, a fejét csóválta és kijelentette: talán mégis inkább harmonikázni tanul. Az valahogy
könnyebbnek látszik…
És végül: harmadik áldozatom egy német kislány volt. Már egészen szépen haladt, amikor
belebonyolódott négy ige – a megörül, megürül, megőröl és megőrül – megkülönböztetésébe.
Hogy ő milyen más stúdiumra határozta el magát, azt nem tudom, de tény az, hogy többet nem
láttam.

A nyelvek egyszerűsödése – a szintetikustól az analitikai formák felé való haladása –

egyes nyelvekben szinte a szemünk láttára folyik le.

Fokozatosan esnek ki az összetett, a ragozó és flektáló formák. Hadd idézzek egy egyszerű példát.
Tanárok tanítják, írók használják, de a mindennapok életében egyre ritkábban alkalmazzuk az
„egyszerűnek” nevezett (vagyis egy szóba tömörített) múltidőket. Az „ich sah”, a „je vis” (láttam)
a német sehen, illetőleg a francia voir igének ilyen múltidő-alakjai. Szépek, elegánsak, csak éppen
fejtörést okoznak, mert szabályba nem foglalható módon hajlítják el a szótári alapformát – a főnévi
igenevet. Ezért szorulnak ki mindjobban a beszélt nyelvből és adják át helyüket az „ich habe
gesehen”, „j’ai vu” alakoknak. Mert igaz, hogy ezek „összetettek”, mégis egyszerűbbek: az úgyis
megtanulandó melléknévi igenévből és az ennél is megtanulandóbb segédigéből állnak. A nyelv
alapelemei ezek, amik nélkül mozdulni sem tudunk.
Egy berlini konferencián egy indiai szónokot kellett egyszer angolról németre fordítanom. –
Nehéz volt? – kérdezték utána az ottani kollégák. „Wenn nur ein jeder so spräche!” (Bár
mindegyik így beszélne) – feleltem. Bár e mondat teljesen megfelelt a nyelvtani szabályoknak,
mégis óriási derültséget váltott ki a tolmácstársak körében.
„Hallottad, mint mondott az Ungarin? Látod, látod, tulajdonképpen nekünk is így kellene
beszélni, hahaha!” Komikusán régiesnek hatott ez a forma, amit teljesen kiszorított az összetett, de
mégis egyszerűbb „Wenn nur ein jeder so sprechen würde!”

A toldalékolással-hajlítgatással szembeni ellenszenv egyre növekszik.

Még az olyan formákat is, mint „Katis Mutter”, lassan kiszorítja a „die Mutter von Kati”, sőt a
„Kati ihre Mutter” alak. A nyelvi hagyományokat gondosan őrző oroszoknál is felfedezhető ez az
irány. Dr. Bánó István állapítja meg, hogy egyre általánosabbá válik a főnév alapesetének – az
alanyesetnek – használata a többi, úgynevezett függő esettel szemben. Bevásárló háziasszonyok
valaha 200 грамм (сливочного) масла-t (a vajnak 200 grammját) kérték; ma egyre gyakrabban
lehet hallani a (сливочное) масло, 200 грамм formát. (Legtöbbször ezt sem mondjak, csak
leemelik az önkiszolgáló bolt pultjáról.)
A feleslegesnek bizonyult szóvégi keményítőjelet Lenin egyetlen tollvonással törölte el. Az
általános szabálytól és logikától eltérő vonzatok lassanként kopnak szabályossá. A kivételnek
számító чашка чаю (egy csésze tea) forma egy emberöltő alatt „kopott szabályossá”: чашка чая.
A melléknévnek két – hosszú és rövid – alakja közül az utóbbi egyre jobban kiszorul; használata
fanyar, hivatalos jelleget kölcsönöz a mondanivalónak.
 A következetesség irányában fejlődik a francia nyelv is. Ma így beszélünk – írja a Le Monde
(1982. VII. 21): „Lucie, sa robe me plait.” (Lucie ruhája tetszik nekem.) A hagyományos
szórenddel szakítva a fontosat, lényegeset állítják a mondat élére. Írásban is találkozunk már ilyen
mondatokkal „Émile qu’il s’appelle”, az előírásos „Il s’appelle Émile” (Emilnek hívják) helyett.
A szórenddel való manipulálásnak ez a formája szép tudományos nevet is kapott: prenominális
appozíciónak hívják.

A nyelveknél tapasztalható egyszerűsödési folyamat persze

nem ment fel bennünket az alól, hogy megismerjük a nyelvtan szabályait.

Újra felmerül tehát a kérdés: melyik legyen az az idióma, amelynek segítségével tisztázni tudjuk a
grammatikai alapfogalmakat. Olyan alapfogalmakat, amelyek ismerete nélkül még
anyanyelvünkben is hibát ejthetünk.
Már bevallottam, hogy az anyanyelvet nem tartom erre alkalmasnak. A mélyen begyökereződött,
magától értetődőnek látszó tényeket nehéz a kategóriák és szabályok elvont szintjére emelni.
Sokkal nehezebb, mint az újonnan megismerteket. Kissé sántító hasonlattal hadd említsem meg,
hogy minden pesti ember tudja: hol van a Nyugati vagy a Déli pályaudvar. De zavarba jönne, ha
meg kellene mondania: Lenin körút, illetőleg Alkotás utca hány szám alatt található.
Ha egy holt nyelv éveken át tartó sulykolását túl drága árnak tartom ehhez, akkor csak egy élő
idegen nyelv jöhet szóba. Egy hidat építő nyelv, aminek kockáin lépegetve eljutunk egy másik
emberhez, egy másik néphez, egy más kultúrához. Ennek a hídnak az építőkövei nem lehetnek
olyan kitaposottak, mint az anyanyelvé: annál nem kell a megértéshez és megértetéshez a nyelvtan
nyújtotta fogódzókba kapaszkodni.
Szóban is, írásban is többször megjósoltam a nyelvek polarizálódását: az angol és az orosz lesz
az idegen nyelv mindazok számára, akiket nem a nyelvész kíváncsisága hajt minél több idióma
elsajátítására.
Nos, e két csúcs közül az angol nemigen alkalmas a nyelvtani fogalmak tisztázására. Éppen az
teszi rá alkalmatlanná, ami miatt könnyen lehet (legalábbis rosszul) megtanulni: alaktanának
egyszerűsége. Az orosz a variációk gazdag tárházát kínálja: aki ebből a nyelvből szűri le a
szabályokat, szilárd talajon veti meg a lábát. Szerkezete különben is emlékeztet a latinéra.
Hallottam már latin tanárból orosz oktatóvá átképző kollégát így ragozni a gavarity igét: gavarju,
gavaris, gavarit, gavarimus, gavaritis, gavarjant.
A cirill betűs ábécé viszont sok embert riaszt el attól, hogy az oroszt használja a nyelvtan
rejtelmeinek megismerése céljából. El tudom képzelni, hogy a holland, japán vagy francia nem
szívesen merülne el az orosz nyelvben csak azért, mert – mondjuk – németül akar megtanulni.
Elvben olyan idióma lenne alkalmas a nyelvtani fogalmakkal való megismerkedésre, ami felöleli a
kommunikációhoz szükséges variációkat, csak éppen teljesen szabályos. Amivel máris
meghatároztuk egy mesterséges nyelv fogalmát.
Hadd feleljek ezzel kapcsolatban arra a sokszor feltett kérdésre:

mi a véleményem egy meglevő – vagy elképzelhető – nemzetközi nyelvről.

 Hát először is az, hogy szívdobogtatóan szép eszmény. A történelem folyamán nem egyszer
használták már fel a nyelvi különbséget – vagy azonosságot – a soviniszta uszítás céljaira. „A
nyelv jellemzi, de meg is osztja az emberiséget” – írja Lotz Károly. Politikai célok elérése
érdekében élesztgetik mesterségesen a bretont Franciaországban, a franciát Kanadában, a welshet
Angliában. Azért persze nem hiszem, hogy beköszöntene az örök béke, ha az ezredfordulóra
előrevárhatóan hat milliárdra szaporodó emberiség minden tagja ugyanazt a nyelvet beszélné.
A mesterséges nyelvekről szólva mindenkinek az

eszperantó jut eszébe.

Joggal. Egyrészt azért, mert az elmúlt évszázad alatt emberek tízezrei vívták ki létjogosultságát –
nemegyszer önfeláldozásig menő lelkesedéssel. Másrészt azért, mert veterán kora ellenére ma is
életképesebb, mint ifjabb társai: a belőle forgácsolt idő, a korszerűsített latin vagy a nyugaton
propagált interlingua.
Még viccből se akarok arra a frivol érvre hivatkozni, hogy mi, tolmácsok az emberek
soknyelvűségéből élünk. Inkább kis szórakoztatásul iktatok ide egy beszélgetést, amit néhány
évvel ezelőtt Havannában folytattam egy kubai diáklánnyal. Ahogy megismerkedtünk, rögtön a
nyelvekre terelődött a szó (nem tehetek róla: nekem mindenről azok jutnak az eszembe). Ines
imponáló hévvel ecsetelte előttem az eszperantó egyedül üdvözítő voltát. Meg is dicsértem érte –
és mondtam, hogy ez nála annál is derekabb dolog, mert nem egy rokontalan-háttértelen nyelvet
beszél, mint mi, magyarok, hanem egy világnyelvet: a spanyolt. – Igaz – felelte –, csak, tudod,
bennünket kubaiakat sokszor megmosolyognak a hivatalos spanyol nyelvtől – a castellanótól –
eltérő kiejtésünk miatt. (Valóban, napokra van szükség, amíg az ember megszokja nyelvjárásuk fő
furcsaságát, az „s” hang elnyelését: a Jugolaviát, miniteriót a Jugoslavia és ministerio helyett). –
Ha viszont mindenütt ezt a nemzetközi nyelvet fogják beszélni – mondta csillogó szemmel – akkor
az eperantót mindenki egyformán ejti ki.
Tény az, hogy a

nyelvek – mint egyes borfajták – rosszul utaznak.

Hajlamosak vagyunk a leírt betűből anyanyelvünk szabályainak megfelelő hangokat alakítani. Az

ellenkező irányú folyamatra is van példa: amikor a megfelelő kiejtés érdekében a hangokat
visszaadó betűket kell elváltoztatni – szinte a felismerhetetlenségig. A franciák „Onieguine de
Pouchkine” néven emlegetik írásban az orosz költőt és hősét.
Televízióra és rádióra épült világunkban csökken a veszély, hogy a nemzetközi nyelv kiejtését
úgy szabdalnák szilánkokra a nemzeti nyelvek hangtani normái, mint ahogy most brit angolról,
amerikai angolról, indiai angolról kell beszélnünk. Talán az idők folyamán a toldalékolás felől az
eszperantó is inkább az analitikus formák felé fog haladni. El tudom képzelni, hogy

az eszperantó lesz a legfontosabb nyelvtani alapfogalmak tisztázására szolgáló nyelv.

Márai Sándor írta a Naplójában: „Közös nyelv nélkül nincs Európa, csak nemzetek vannak,
melyek negyven nyelven gyűlölik egymást”.
 Jelentse az eszperantó a megértés és együttműködés reményét a pusztulás rémével szemben! Ha
az atomfegyverek egyszer megszólalnának, Hallstein professzor szavai szerint Desperanto nyelven
beszélve semmisítenék meg az emberiséget.

Nemzeti nyelv vagy világnyelv: mindegyik több. mint parancsok és tilalmak rideg-merev
szövevénye. A nyelv eszköz, amit az Ember saját szolgálatára alkotott és amit mindenki
szükségletei és képességei szerint használ.
Többször leírtam már, hogy

a nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni.

Fizikában, matematikában a féligazság nem az igazságnak a fele, hanem pont az ellenkezője.

Hirdetése nem elősegítője, hanem kerékkötője a tudománynak. Nyelvtanulónak azonban kár lenne
elnémulni, hallgatásba burkolózni csak azért, mert nem tudja biztosan, hogy „ül”-e valamelyik
kimondandó forma.
Az ilyenfajta gátlások leküzdésében a „nyelvországban” való tartózkodás kétségtelen előnyökkel
jár. Ott, ha nem akarjuk lekésni a vonatot vagy a híd alatt éjszakázni, kénytelenek vagyunk
egyeztetések és egyéb nyelvtani finomságok nélkül felvilágosítást kérni vagy szobát keresni.
Általában azonban nem mozdítják elő az utazások a nyelvtudást olyan mértékben, mint ahogy azt
az emberek – sokszor lustaságuk elkendőzésére – hangsúlyozzák. („Bezzeg ha kimehetnék…”)
Külföldön – pláne egy turistaút körülményei mellett és időtartama alatt – nagyon nehéz türelmes,
intelligens, ráérő ismerősre szert tenni. Annyi energiával, amennyire ehhez szükség van, általában
otthon is el lehet eredményt érni.
Egyik könyvemben leírtam, hogy Pekingben még egy (sajnos, nem európai alapfelületekre
méretezett) fogorvosi székbe is belepréseltem magam, csakhogy egy kicsit kínaiul beszélgethessek.
Egy másik országban pedig az angol gyakorlása érdekében majdnem felvetettem magam egy
vallási gyülekezet tagjai közé.
Tongában, Fekete-Ázsia szívében, Tupou szerecsenkirály birodalmában történt. Vasárnap
délutáni ájtatosságra gyűlt össze a főváros, Nukualofa, gyérszámú angol-amerikai közössége:
diplomaták, nyelvtanárok, kereskedelmi képviselők. Talán tizenöten ülhettünk a királyi palota
kertjében épült kis templomban és hallgattuk a wesleyanus pap szép, tiszta angolságú
prédikációját. Utolsó szavai azonban kínos meglepetést okoztak. – Négy új arcot látok a
padsorokban – mondta. – Régi szokásunkhoz híven megkérem őket: álljanak elő és mondják el, mi
tette őket Wesley tanának hívőivé.
Elsőként egy fiatal fiú áll fel. Elmondta, hogy isteni sugallat hatására hagyott fel addigi hippy
életmódjával és lett a wesleyanus vallás happy követőjévé. Utána idősebb férfi jelentkezett.
Misszionáriusnak mondta magát, aki hittérítő körútját szakította meg az ige meghallgatására. A
harmadik egy fehér egyenruhás angol tengerésztiszt volt. Nukualofa közelében kötött ki a
hajójával; arról jött át, hogy a vasárnapot honfitársai körében töltse. Olyan daliás, szép szál férfi
volt, hogy gondoltam: ha ötven évvel fiatalabb lennék, egész jól el tudnék vele képzelni egy kis
hitvitát – kettesben.
Végül – akármilyen kicsire igyekeztem magam összehúzni a padsorban – rámkerült a sor.
Felálltam, elmondtam, hogy magyar turista vagyok (ilyent se láttunk még! – álmélkodtak a
jelenlevők) és hogy bár mély benyomást gyakoroltak rám Wesley tanai, néhány részlet még nem
egészen világos előttem.
A gyülekezet tagjai szinte versenyeztek egymással, hogy melyik láthasson vendégül az
otthonában és egészíthesse ki hiányzó ismereteimet. Sőt, amikor az ott-tartózkodásom leteltével
úgy érezték, hogy még nem győződtem meg maradéktalanul a hitük egyedül üdvözítő voltáról,
engedélyt kértek, hogy ők vihessenek ki a repülőtérre és a várakozás perceit is felhasználhassák
kételyeim eloszlatására.
Angol tudásom ugyan szépen gyarapodott, de nem hiszem: lesz valaha hasznom abból, hogy én
vagyok most Wesley tanainak legalaposabb ismerője Magyarországon.

A gátlásokra visszatérve: nem szabad, hogy belénkfojtsa a szót az a tudat, hogy nem vagyunk
biztosak a – mondjuk – время főnév többesszámában. Ugyanilyen hiba lenne állandó javítgatással
megzavarni a kezdőt csak azért, mert „have had”-et mond, holott az adott esetre „had had”-et ír
elő a nyelvi norma. Igaz hitemre mondom: az igeragozás e két oszlopának összetévesztésétől még
nem fog összedőlni az angol nyelv épülete.
A kisbabát sem szakítjuk folyton félbe, mert még nem tudja kellőképen ropogtatni a répa-retek-
mogyorót! Másfél éves korában még így beszél: „Mama ad baba cukoj!”, mire iskolába kerül
szókincse és mondatfűző képessége csak mennyiségében korlátozott; minőségében anyanyelvének
normáit követi.

Megtanította rá a nyelvvel való sűrű érintkezés.

Ne haragudjunk a hibákra! Sok helyes megoldás, nagy ritkán egy-egy világraszóló felfedezés is
született belőlük. Például Kolumbusz Kristóf Indiának vélt szárazföldjéből Amerika. A János vitéz
meséjének szépségéből se von le semmit, hogy Indiát valahová Franciaország közelébe helyezte a
költő; Shakespeare zsenialitásából se a nem létező cseh tenger.
Van egy külön tudomány – a lapszológia –, ami hibaelmélettel foglalkozik. Egyik ága kifejezetten
az idegen nyelvekben elkövetett tévedések okát kutatja. Én az okok között előkelő helyet
juttatnék

a globális megközelítés hiányának.

Ma már az ábécét is úgy tanítják, hogy a szót mutatják fel és a kis hatéves ebből tanul a betűre
következtetni. Számtanban az én iskoláskoromban a kis- és nagyegyszeregy hibátlan elfújása volt a
tudás ismérve és a jó jegy előfeltétele. A korszerű matematikaoktatás célja, hogy megtanítson
„matematikaiul” beszélni és elérje, hogy a gyerek ebből a speciális nyelvből kiindulva jöjjön rá a
szabályokra.
Csak a nyelvtanulásban nem ismeri el a hivatalos pedagógia a csorbítatlan szövegekből való
kiindulás létjogosultságát. Aminek előnyeit propagálva persze megint visszakerültem
rögeszmémhez: a később aktivizálható passzív nyelvmegismerés – az olvasás – előnyeihez.
A könyvek, cikkek szövegei természetesek, mert nem kénytelenek a kezdők szegényes
szókincsére szorítkozni. Hozzánk szólnak, mert korlátlan kínálatukból kiválaszthatjuk azt, ami
érdeklődésünknek megfelel, szakmánkkal vagy hobbinkkal összefügg. Megbízhatók, mert nem a
tankönyvek műnyelvén beszélnek. Lendületesek, mert a kényszerű leegyszerűsítés nem tördeli
színtelen-szagtalan részecskékre az egészet.
A fény kvantumok alakjában terjed, de a nyelv nem szavak halmazából áll össze. Ma már
építkezéseknél is kész paneleket szállítanak a helyszínre; nem téglát téglára rakva és közéjük
habarcsot löttyintve bütykölik össze a falakat!

Logikát ne keressünk a nyelv egységeiben!

Még anyanyelvünk is szolgál meglepetésekkel, ha engedünk a csábításnak és ésszel közelítünk

egyes kialakult formáihoz.
Ki az az elvetemült gonosztevő, aki napjában többször életveszélyes fenyegetésekkel illeti
embertársait? Én, te, ő… mindannyian. Igaz, hogy előtte bocsánatot kérünk az atrocitásért. A
dolog komikumára akkor eszméltem rá, amikor először hallottam az orosz kifejezést: извините,
что я Вас перебью. Szószerinti értelemben: bocsássa meg, hogy kettétöröm. Azután rájöttem,
hogy a magyar, a német, az angol se könyörületesebb: félbe szakítja, alá veri (unterbrechen),
középen széthasítja (interrupt) a partnerét.
Amikor a spanyollal kezdtem foglalkozni (bevallom, hogy már megőszült fürtökkel), nagyot
nevettem a „desayuno” (reggeli) kifejezésen. Betű szerint azt jelenti: éhgyomortalanítás. Pedig az
évek óta ismert és használt francia déjeuner is ugyanazt jelenti.
Seperjünk a saját portánk előtt! Anyanyelvünk is átvett egy csomó nyelvi furcsaságot.
A kellem, a jellem, a szellem lehet kiváló, de lehet rossz, átlagon aluli is. A főnév maga mindig
semleges. De mihelyt jelzőt csinálunk belőle, a szó egyértelműen pozitív töltést nyer: kellemes,
jellemes, szellemes.
Aki az átlagnál türelmetlenebbül reagál a dolgokra, arra azt módjuk, hogy „ideges”. Pedig idege
mindenkinek van, és ezt a jelzőt tulajdonképpen olyan komikusnak kellene éreznünk, mint
Karinthy Frigyes betegét, aki „vérkeringés és kétoldali fülhallás” panaszával kereste fel az orvost.
Talán a „cukros” analógiájára szokták mondani, hogy a nagymama „ízületes”, a sógor „epés” és
így tovább.
Nyelvünk hajlékonyságára és képszerűségére jellemző, hogy a test részeiből annyiféle szót tud
alkotni. A magyar ember lehet gerinces, szájas, gőgös (gége), torkos, nyelves, markos,
szemrevaló, vérmes, arcátlan, haspók, vájtfülű stb. Ha nyakas, nem hátrál meg és nem huny szemet
a fejesek előtt, hanem a sarkára áll és kitalpalja a maga igazát. Még akkor is, ha kénytelen nyakra-
főre lábatlankodni és könyökölni érte. Az epés, rosszmájú ember kivesézi a barátját, ha megorrol
rá; a szívélyes viszont hátsó gondolatok nélkül vállalja továbbra is, sőt felkarolja és kezeskedik
érte. Aki szemes és odafülel a dolgokra, az a fogas, körmönfont kérdésekre is meg tud felelni, ha
csak egy kicsit hajaz hozzá. A lista bővíthető, tessék játszani vele.

Hadd szóljak még egy szót az összefüggő szövegek olvasásának érdekében! Megint a szókinccsel
kezdem: nem az egyes szavak megjegyzése a legnehezebb, hanem az úgynevezett

vonzatoké, amelyeknek logikája sokszor eltér az anyanyelvünkben megszokottól.

 Az orosz nem valakire féltékeny, hanem valakihez (ревновать к кому-л.), nem a szerencsésebb
vetélytársat irigyli, hanem a vetélytársnak (завидовать кому-л.). Ha mégis neki mondanak igent,
nem a kislányt veszi el, hanem a kislányon (женитстя на ком).
A spanyol valamiben gondolkodik (pensar en), valaminek fél (tener miedo a) és valaki felé érez
ellenszenvet (antipatia hacia). „Ez kedves öntől” – franciául így hangzik: c’est gentil à vous: ez
kedves önnek. Az angol a kísértést áll ellen: to resist temptation.
Vegyük az álmodozni igét. Karády Katalin slágere Franciaországban is népszerű; címe ott: „Mire
álmodik a lány” (À quoi rève…). A „rólad álmodtam”-ot az orosz így mondja: ты мне снилась.
(Te álmodódtál nekem.)

Kontextus tanár úr türelmesen tanít bennünket az ilyen és hasonló csapdák elkerülésére.

Ugyanaz a valóság vesz körül valamennyiünket, de ezt a valóságot különféleképpen szabdalják

fel a nyelvek. A tenger szót „Meer”-rel kell németre fordítani, ha az beltenger, vagyis egy ország
határán belül terül el: das Schwarze Meer, das Rote Meer. Ha két vagy több ország határát
mossák a partjai, akkor már nem Meer, hanem See: die Nordsee, die Ostsee. De See az is, amit mi
tónak nevezünk, csak akkor már hímnemű: der Plattensee (Balaton), der Genfer See.
A német, Laut, Ton és Stimme szavakat magyarul csak hanggal fordíthatjuk. A „testvér” szónak
a nem megjelölése nélküli, általános fogalma a legtöbb nyelvből hiányzik (az angol „sibling” szó
inkább a szép magyar „egyfészekaljá”-nak felel meg). A korra is utaló nővér–húg, báty–öcs
viszonyt csak nehézkes körülírással tudja kifejezni a legtöbb nyelv. Viszont az anyós–apósnál az
orosz különbséget tesz aszerint, hogy a feleség szüleiről (теща, тесть) vagy a férj szüleiről
(свекровь, свекор) van-e szó.
A nem szerinti nyelvtani kategorizálást az angol éppúgy nem ismeri, mint a magyar.
Gyakorlatilag egyetlen kivétel az egyes szám harmadik személyű névmás. Ezért kérdezheti az
örvendetes családi szaporulatról halló angol: Is it a he or a she? Egyébként nem véletlen, hogy a
névmásoknál maradt meg a tagolódás. A névmás ugyanis „szerep-szó”; elvárjuk tőle, hogy
pontosan utaljon arra, aminek a helyére került. Azt hiszem, a ragozás csökevénye is ezért él éppen
ennél a szófajnál. A he–him vagy she–her esetében már majdnem deklinációról beszélhetünk.
Tulajdonképpen nem azon kellene csodálkoznunk, hogy az egyes nyelvek nyelvtana – szókincse
– hangtana eltér egymástól! Inkább azon, hogy mennyi közös vonást találunk bennük.
Tudományos igények nélkül hadd szorítkozzam itt is a lingvista észrevételeire. Például arra, hogy
a hölgy meghódítására irányuló tevékenységet milyen sok nyelv fejezi ki ugyanazzal a szóval.
A magyar fiú azelőtt udvarolt (ma legfeljebb azt mondja: jó vagy nálam). „Udvarolni” németül:
den Hof machen, franciául: faire la cour, olaszul: corteggiare, angolul: to court somebody,
spanyolul: hacer la corte stb. Jókai még így írt: „Sok ifjú jött el, hogy udvart csináljanak Ilonka
kisasszonynak.”
Még az orosz kifejezés, ухаживать ( „körüljárni”) is arra utal, hogy az udvarló csak a kertig
merészkedett. Ez az ige egyébként kettős értelmű. Orosz tanulmányaim legelején mélyen
meghatott egy mondat: Ivan Ivanovics azért mondott le egy meghívást, mert beteg, öreg
feleségének kívánt „ухаживать”. Ez aztán hitvesi hűség! – kiáltottam fel lelkesedésemben.
Mindaddig, amíg rá nem jöttem, hogy a szó nem csak udvarlást, hanem ápolást is jelent.
Szemben az „udvarral”, ami a nemzetközi szókincsben helyet kapott, a „kertből” csak a
magyarban lett ige. „Kertelni” az angolban: „to beat about the bush” (a bokor körül csapkodni), a
franciában: „aller a quatre chemins” (négyféle úton közlekedni), spanyolban: „tergiversar” (háttal
fordulni a cél felé).
Még egy – ígérem, hogy utolsó – érvem az olvasáson alapuló tanulás mellett. A nyelvek
változnak; e változások néha egy tollvonás hatására következnek be, néha lassúbb folyamat
eredményeképpen. Az angol „whose” például azelőtt csak személyre vonatkozhatott: akié; most
tárgyakkal kapcsolatban is vígan használják: amié.

Az ilyen változásokat csak a könyvek segítségével tudjuk követni.

Kivéve persze azt a „nem jellemző” esetet, hogy 4-5 évenként hosszabb időt tölthetünk az
országban és ott intelligens, türelmes, ráérős partner áll rendelkezésünkre. De általában csak az
irodalmon keresztül ismerkedhetünk meg az új és szakíthatunk a divatból kiment formákkal.
Olyan emberrel beszélgettem nemrégen, aki iskoláit valamikor Párizsban járta. Mondanom sem
kell, hogy franciasága sokkal biztosabb alapokon nyugodott, mint az én itthon összekapart
tudásom. Mégis, „egyből” tíz olyan igét soroltam fel előtte, amit nem ismert. Nem ismerhetett,
mert ezek a szavak azóta születtek és kerültek el a legújabb irodalom révén, ingyen és bérmentve,
hozzánk is.
A szókincs talán a franciában változik a leggyorsabban. Ami azért érdekes, mert a nyelv
tisztaságán sehol sem őrködnek olyan féltő gondossággal, mint éppen ebben az országban. A
hivatalos körök minden erőfeszítése ellenére is él és virágzik a külföldi számára alig érthető, vastag
„jassznyelv”: az argot.
A nyelv megrendszabályozása, kordába szorítása Richelieu-vel kezdődött: a Francia Akadémia
megalapításával 1634-ben. Azóta is – Jean-Louis Bory meghatározása szerint – „csipkegallért és
lakkcipőt” visel a hivatalos nyelv.
A nyelvművelés néhány év óta nálunk is össznépi időtöltéssé vált. Egyesek szerint szinte már
túlzott mértékben. („Több nyelvművelő van az országban, mint földművelő” – hallottam már a
csípős mondást.) Franciaországban azonban a tabuk, tilalmak és parancsok kimunkálása a
hatóságok feladata.
Olyan létfontosságú szavakon például, mint a „cure-pipe”, (pipaszurkáló) több, mint egy évig
vitatkoztak: nem tudták eldönteni, hogy a nyelv szellemének ebben az esetben a „pipe” egyes vagy
többes száma felel-e meg. Foglalkozott a kérdéssel az Akadémia, a Művelődésügyi Minisztérium,
a Francia Nyelvi Intézet, míg végül a Francia Nyelv Nemzetközi Tanácsának 1981. október 16-án
lezajlott ülése a többes szám mellett döntött.
A francia nyelv múltbéli dicsőségének visszaállításáért komoly harc folyik. A honszeretet mellett
nyilván presztízsszempontok is szerepet játszanak abban, hogy a nemzetközi találkozókon a
küldöttek csak franciául hajlandók felszólalni sőt érteni. A kereskedelempolitikai érdekek sem
hanyagolhatok el, hiszen Franciaország már régóta nemcsak „Provence daltelt mezőit” jelenti,
hanem a Concorde-ot és kivitelre szánt, kitűnő számítógépeket is.
Bár utóbbiak exportlehetőségét nem tudom, mennyiben segíti elő, hogy a kompjuterek
nemzetközi szaknyelve helyett is a maguk alkotta speciális kifejezéseket használják. Így született
meg az egész világon elterjedt „software” helyett a logiciel, a „scanner” helyett a
tomodensitomètre, és így tovább.
1973-ban rendelet jelent meg, ami megtiltotta a marketing szó használatát és elrendelte a
„mercantique”, illetőleg „marchaige” bevezetését. A reformkor időszakában nem harcoltak
őseink nagyobb hévvel a germanizmusok, mint ők most az angolnak a franciába való behatolása, a
„franglais” elterjedése ellen.
Úgy látszik, kisebb sikerrel. A tudományos cikkeknek 66%-a angolul jelenik meg. „Navigare
necesse est” – Hajózni kell! –, hirdették valaha. Az érvényesülni akaró franciák a vállukat
vonogatják a hatóságok nyelvérvényesítő törekvéseivel kapcsolatban. „Publicare necesse est –
angolul” – mondják.
Hasonló a helyzet a szomszédos Svájcban is. Négy hivatalos nyelve van – a francia, német, olasz
és a rétoromán –, de a szaklapokban és konferenciákon egy ötödiket használnak: az angolt. Az
össznépi igyekezet eredménytelenségét bizonyítja az, is, hogy a francia sajtó tele van angolból
átképzett kifejezésekkel: striptiseuse, speakerine… Provence egyik üdülőhelyén a legelegánsabb
vendéglő nevét neonreklám hirdeti: Le Kitchen. A siető emberek ott is gyorsan bekapható
hamburgerekkel és pizzafélékkel űzik el az éhségüket, mint Amerikában; csak az angol „fast
food”-ot franciásította „fastefoude”-ra a nemzeti öntudat.
Nem érdektelen egy kicsit elgondolkozni azon, hogy milyen tényezők idézték elő az angol
rohamos elterjedését a második világháborút követő évtizedekben. Gazdasági és politikai okok
figyelmen kívül hagyásával hadd elmélkedjem a kérdésről tisztán a lingvista szemszögéből.
Sem az angol, sem az amerikai nem hajlandó más nyelvekkel ismeretséget kötni! A Financial
Times (1983. III. 19.) egyenesen „nyelvi skizofréniáról” beszél: az egyre növekvő exporttörekvés
ellenére „felsőfokú nyelvvizsgára” összesen 138-an jelentkeztek az előző évben az Egyesült
Királyság egész területén.
Rossz emlékeket őriznek az angolok az iskolai nyelvtanításról: egészen az utolsó évekig teljesen
a latin mintájára oktatták a franciát, németet is. Úgy látszik, nem sok sikerrel. Egy Calais-ban
partraszálló angol turistát, aki hiába igyekezett a francia hordár beszédét megérteni, így hallottam
dühösen morogni: „Nem tudom, igaz-e, hogy a Bermuda-háromszögben a tengerbe vesznek a
hajók. De hogy a La Manche csatorna Dover és Calais között elnyeli az én francia tudásomat, az
biztos!”
Az USA lakóinak nyelvi és földrajzi analfabetizmusa egyenesen megdöbbentő. Egy nagy
példányszámban megjelenő lapban, az Indianapolis Starban volt olvasható ez a mondat: „Svájc
háromnyelvű ország, ami nagyon nagy bajokat okoz. Ugyanazt a várost például németül
Luzernnek, franciául Lausanne-nak és olaszul Luganónak hívják.”
A soknyelvű Amerikában a felsőbb oktatás tökéletesen egynyelvű. Carter elnök 1979-ben egy
pedagógus értekezleten hevesen kifakadt e rendszer ellen, amit a „rövidlátás politikájának”
nevezett. Büszkén mondta, hogy ő ritka kivétel az amerikaiak között, mert spanyolul is ért.
Kár, hogy lengyelül nem tudott. Megtakaríthatott volna magának egy kínos élményt, aminek híre
annak idején bejárta a világsajtót. Szakmám nevében pirulva idézem, hogyan ferdítette el például
ismeretlen kollégám – addig a Fehér Ház hivatalos tolmácsa – az elnök beszédének egy mondatát:
„Meg szeretném ismerni a lengyelek kívánságait és vágyait.” Mire a tolmács: „Az elnök
megkívánta a lengyeleket és vágyik rájuk.”
Az említett, 1979-es értekezleten egyébként rögtön határozatot is hoztak: bizottságot kell
felállítani a kérdés tanulmányozására. Amiből látszik, hogy a problémák ugyan különbözőek
lehetnek, de a megoldási javaslatok minden világrészben egyformák. A Bizottság meg is alakult és
jelenleg Reagan elnök védnöksége alatt működik.

*
Miután az észak-amerikai kontinenst így kipletykáztuk, nézzünk kicsit körül a saját házunk táján.
Hogyan állunk nyelvtudás dolgában mi, magyarok, akik egy számunkra édes, de más idiómák
zárját nemigen nyitogató anyanyelvet vallunk a magunkénak?
A legújabb statisztika, amire támaszkodni tudunk, 1981-ben készült. Összeállítója, Terstyéni
Tamás, az ország 99 helyiségében végzett felméréseket; ezek közül sok esett nemzetiségek
(szlovák, román) által lakott területre. Adatai tehát – a könyv szándékának és címének
megfelelően –

a magyarországi nyelvtudásról adnak számot, nem pedig könyvünk tulajdonképpeni témájáról:

a nyelvtanulás hatékonyságáról.

(Csak korosztályom nevében sérelmezem a könyv egy apró fogyatékosságát. Egy rész az idegen
nyelvek ismeretét a megkérdezettek foglalkozásának függvényében tünteti fel. De míg a
szakmunkásokét [7,7%], a betanított munkásokét [6,9%] és a segédmunkásokét [5,7%] külön-
külön tárgyalja, addig a „nyugdíjasok” kategóriájában [16,3%] egy kalap alá kerül mindenki, a volt
egyetemi professzortól kezdve egészen a hajdani szegényparasztig, akinek a körülmények
legfeljebb négy „iskola” elvégzését tették lehetővé. Ez sem a szerző bűne, hanem a rossz
hagyományé, ami ellen sok olvasó füstölgött már a napilapok hasábjain.)
Az adatokat maguk a megkérdezettek szolgáltatták. Az önértékelésből fakadó szubjektivitás
veszélyét a statisztika összeállítója is hangsúlyozza.
Legfontosabb megállapítása: Magyarország lakosságának 14,8%-a beszél legalább egy idegen
nyelvet. Ebből csaknem 6%-ot a nem magyar anyanyelvű etnikai csoportok képviselnek. Mint
várható volt, a színtiszta magyar vidékeken ez a szám alacsonyabb: Hajdú megyében például 7,7%.
Ugyanakkor a jugoszláv határral érintkező, mindig is kevert lakosságú Baranyában az arány
20,3%.
Az alábbi, szintén nem meglepő eredményrészletet az egy évvel korábban, 1980-ban megjelent
gyűjtésből idézem.

Idegennyelvi ismeretekkel rendelkezik

30 és 39 éves kor között 40 és 49 éves kor között 50 és 59 éves kor között

15,2% 10,2% 16,8%

Mi magyarázza a középső oszlopban mutatkozó, viszonylag jelentős csökkenést? Az, hogy ez a

nemzedék 1942, illetőleg 1952 körül került a nyelvtanulás szempontjából fontos osztályokba. A
világháborús események miatt az egész oktatásügy döcögve haladt; az

1948 utáni rövidlátó politika pedig a nyelvtanítást szűkítette be oktalanul.

Ezekben az években rendeletileg tanácsolták el a gyerekeket az iskolán kívüli nyelvoktatástól.

Ma az idegen nyelveket még tudó idősebbek mellett ott látunk sok már tudó fiatalt is. Az ifjú
orvosok, mérnökök, közgazdászok, jogászok, szociológusok stb. jelentős része általában megérti
az olvasott, hallott szövegeket és a maga területén bizonyos fokig vitaképes is.
Nagyon nem lehetünk elégedettek azonban a kisebb képzettségű rétegek nyelvi ismereteivel.
Különösen sajnálatos tény ez olyan nők és férfiak esetében, akik munkájuk során külföldiekkel
érintkeznek. A sofőrök, rendőrök, kalauzok, a belső városrészekben vagy idegenforgalmi
körzetekben dolgozó fodrászok, üzleti eladó(nő)k nyelvoktatási programjának kialakítása
megoldatlan, de fontos és izgalmas feladat.
A statisztika egyik adata különösen fájdalmas. Az általános iskola nyolc osztályának elvégzése
csak 0,2%-kal (7,0%-ról 7,2%-ra) emelte a tanulással nyelvtudást szerzők számát. Pedig – amint a
statisztika összeállítója és kiértékelője hangsúlyozza – itt olyan kategóriáról van szó, amely
legalább négy éven keresztül részesült orosz oktatásban. Még lehangolóbb a jövőben várható
tudás előrejelzése: az iskolai nyelvtanítás jelenlegi hatékonysága mellett sem az általános vagy
középiskolai, sem a főiskolai vagy egyetemi oktatástól nem várhatunk sokkal jobb eredményeket.
Az ezredforduló utáni években a felnőtt lakosságnak még mindig csak 12%-a fog (a jelenlegi kb.
9%-kal szemben) intézményes oktatás révén nyelvi ismereteket szerezni. Sok sajnálkozó vagy
buzdító cikk látott már napvilágot e kérdéssel kapcsolatban. Egyik előző könyvemben én is
előterjesztettem már tíz kérést a sikeres nyelvtanulás érdekében. Hadd közelítsem most meg a
problémát a negatív oldalról:

mit ne tegyünk, ha elfogadható időn belül elfogadható tudásra kívánunk szert tenni?

1. Ne halasszuk a nyelvtanulás megkezdését – vagy újrakezdését – egy reménybeli külföldi útig.

Igyekezzünk inkább itthon szert tenni magyarul nem tudó vendégre – rokonra vagy barátra. Ha
mellészegődünk, hálából hajlandó lesz megszilárdítani tudásunkat, gyarapítani szókincsünket és
elnézni a hibáinkat.
2. Ne várjuk el ugyanezt a magatartást a honfitársainktól! Ne rajtuk gyakoroljunk, mert
hajlamosak arra, hogy tévedéseink kipellengérezésével (vagy legalábbis sokatmondó
arcfintorokkal) bizonyítsák: ők jobban tudják a nyelvet.
3. Ne higgyük, hogy a tanártól, tanfolyamokon kapott legtöményebb oktatás felmenthet
bennünket az egyedül való búvárkodástól. Ezért fogjunk bele már a kezdet kezdetén legalább is
illusztrált képeslapok forgatásába, rádióadások hallgatásába.
4. Ne lovagoljunk ilyenkor ismeretlen szavakon és meg nem értett szerkezeteken! Arra építsünk,
amit már tudunk. Ne nyúljunk rögtön szótárhoz, ha egy-egy szót nem értünk. Ha fontos a
kifejezés, újra felbukkan majd és megmagyarázza önmagát; ha nem fontos, nem volt kár elsiklani
felette.
5. Ne mulasszuk el a benyomásainkat saját, ismert szavainkkal feljegyezni. Egyszerű
tőmondatokat írjunk; ami nem jut eszünkbe, pótoljuk nyugodtan a magyar kifejezéssel.
6. Ne riasszon bennünket vissza a megszólalástól a félelem, hogy hibát követünk el. A beszéd –
láncreakció: a kontextus helyes nyomra terel bennünket.
7. Ne felejtsünk el memóriánkba egy csomó „töltelékszavat” és mondat-bevezető kifejezést
betárolni. Jó, ha néhány raktáron levő, mindig elsüthető formulával segítjük át magunkat az első
percek zavarán: „Az angol tudásom bizonytalan”… „Rég nem beszéltem oroszul” stb.
8. Ne jegyezzünk meg egyetlen nyelvi tényt (kifejezést) sem a környezetéből kiszakított
formában. Egyrészt azért, mert egy szóhoz több értelem is tartozhat: az angol „comforter” például
vigasztalót, kötött sálat, tollpárnát és babacuclit is jelent. Másrészt azért, mert már a kezdet
kezdetén ajánlatos megszokni, hogy amikor egy szó felidézésével próbálkozunk, ne a magyar
kifejezés körül ugrándozzunk, hanem ahhoz a szópárhoz vagy kontextushoz nyúljunk vissza,
amibe beépítve legtöbbször találkoztunk vele.
 9. Ne hagyjuk a frissen megismert formát vagy kifejezést a levegőben lógni! Rögzítsük
memóriánkban azáltal, hogy gondolatban beleépítjük valamilyen más, új környezetbe: saját
érdeklődéskörünkbe, életünk realitásába.
10. Ne restelljünk verset, éneket kívülről megtanulni. A jó hangsúlyozásnak nagyobb szerepe van
a beszédprodukcióban, mint az egyes hangok képzésének. A verssor és a dallam kötelez.
Megszabja, hogy melyik hangot kell hosszan, melyiket röviden ejteni. Ritmusa irányít és
megakadályozza, hogy anyanyelvünk intonációs csapdáiba essünk.

Ha jól emlékszem, az Egyesült Államokban jártunk, amikor erre a hosszú kirándulásra elindultunk.
Térjünk most vissza oda és vizsgáljuk meg: mik a további okai az USA egynyelvűségének.
Többek között a bevándorlóknak az az igyekezete, hogy minél gyorsabban alkalmazkodjanak az
amerikai normához: a konformizmusra való törekvés. A második nemzedék restelli a szülők erős
idegen akcentusát. „Ne beszélj tarzánul!” – hallottam a New York-i utcán egy kamaszt az apjára
mordulni.
A másik ok, hogy bár katonái harcoltak már más kontinenseken, de az USA területére körülbelül
100 év óta nem lépett idegen hadsereg. (Annak tagjai ugyan nem nyelvoktatással szokták az
idejüket tölteni, de vannak szavak, amelyek őrzik látogatásuk emlékét. Például a legtöbb nyelvben
ismert „bisztró” az orosz быстро, gyorsanból. Vagy az azonos jelentésű, Belgiumban elterjedt
„estaminet”, a spanyol este minutóból. Katonáéknak, úgy látszik, mindig sürgős volt a dolguk.)
Hasonlítsuk össze az USA-beli helyzetet például Elzász-Lotharingiáéval, ahol a lakosok
állampolgársága és hivatalos nyelve röpke száz év alatt ötször változott. III. Napóleon alatt még
francia, Sedan után német, az I. világháború alatt újra francia. Ezt az ötéves náci megszállás alatt
ismét a német váltotta fel, hogy 1944-ben átadja helyét megint a franciának. A hatóságok a nyelv
kérdésben nagy türelmet tanúsítanak, hiszen az anyanyelv itt nemzedéki kérdés. Ami az ifjúságot
érdekli – például a sporthírek –, azt az egyébként két nyelven megjelenő újságok is csak franciául
közlik.
Az angol a gyarmatosítottak nyelvén sohasem tanult meg, sőt lustaságban azt is eltűrte, hogy
azok se tudjanak angolul. Mi, tolmácsok, a konferenciákon már előre félünk, ha nigériai vagy
ghanai emelkedik szólásra. A franciák viszont rendkívül türelmetlenek minden bűnnel szemben,
amit más nemzetiségűek követnek el szép anyanyelvükkel szemben. Vasszigorral irtották a „petit
nègre”-nek csúfolt torz franciaságot. Algéria, Tunisz, Vietnam fiai és lányai igen jól szerepelnek a
nemzetközi találkozókon. Más nyelven azonban nemigen tudnak. Így áll elő sokszor a furcsa
helyzet, hogy a franciát kizárólag a hajdani elnyomottak kedvéért kell felvenni a
konferencianyelvek közé. Német ugyan százmillió él a földön, de hiába – nincsenek elvesztett
gyarmataik, amelyeknek lakói ilyen paradox módon fenntartanák a nyelv presztízsét.
Az angol népszerűségének további oka a nyelv látszólagos könnyűsége. Különösen az indulásnál
ad szárnyat a tanulónak az az érzés, hogy bonyolult egyeztetések nélkül, szót szóhoz rakva tud
mondatokat alkotni. A főmumus az igeidők egyeztetése, de a mindennapi beszéd ezekkel szemben
is sokkal elnézőbb, mint a nyelvvizsga-eredmények osztályozói.

A könnyűség azonban csak látszólagos.

 A mai angol nyelv sakktábláján aránylag kevés figura szerepel. A szókincs egyszerűsödése és a
szavak rövidülése már régebben megkezdődött. A gettysburgi beszédet még a „stílus
köznapiságáért és unalmasságáért” marasztalta el a londoni Times: 366 szavából 190 egyszótagú,
kettőnél többtagú szó pedig mindössze húsz találtatik benne.
A hosszú szavakat azóta egyre jobban kiszorítják a rövidek és hétköznapiak. Aki a „szótár-
szavakká” (dictionary words) degradált többszótagúakat használni meri, arra rásütik a
konzervativizmus, a „tojásfejűség” bélyegét. Két ige példáján szeretném bemutatni, hogy
sakktábláján a csökkent számú figurákat a mai angol nyelv hogyan húzogatja ide-oda.

„Szótári forma” Beszélt forma

To endure To put up with Elviselni
To extinguish To put out Eloltani
To connect To put through Bekapcsolni (telefonon)
To invest To put in Befektetni
To discard To put away Elhajítani
To repress To put down „Helyére tenni” valakit
To postpone To put off Elhalasztani
To implement To put across Keresztülvinni

To continue To go on Folytatni
To appreciate To go in for Kedvelni
To oppose To go against Ellenezni
To succeed To go ahead Érvényesülni
To exceed, to overreach To go beyond Túllépni
To mediate To go between Közvetíteni
To undergo To go through Elszenvedni
To relinquish, to abandon To go off something Feladni

A többszótagú szavak végét előszeretettel nyírja le a nyelv. Így lett a perambulatorból

(gyerekkocsi) pram, a refrigeratorból frig, a magazinból mag, a permanentből („dauer”) perm, az
influenzából flu, a mackintoshból (esőkabát) mac, a brassière-ből (melltartó) bra, az
advertisementből (hirdetés) ad és így tovább.
A rövidítésre való törekvés szül olyan furcsaságokat, amilyennel nemrégen egy cikk címében
találkoztam:

QE2 in WW2

Először azt hittem, hogy valami vegyi folyamatról van szó, de tévedtem: a cikk arról számolt be,
hogy milyen bátran viselkedett Queen Elisabeth the Second (QE2) – a jelenlegi angol királynő,
akkor még fiatal lány – a második világháborúban. (World War Two)
Rövidítési mánia jellemzi a francia argót is. Aki nem megy el a „manif”-ra (manifesztáció), arra
hamar rásütik, hogy egy „reac” (reakciós).
A mai angol nyelv legjobban a három betűből álló szavakat kedveli. Ezek felépítése csaknem
törvényszerűen azonos:
 mássalhangzó – magánhangzó – mássalhangzó.

Unalmas óráinkban érdemes elszórakozni azzal, hogy hány olyan „okos” négyzetet tudunk –
mondjuk két perc alatt – szerkeszteni, aminek minden oldalát egy-egy létező angol szó alkotja:

P A D R O W S I T
O A U A O O
T U B G A Y N A P

és így tovább.
Viszont maroknyi csak azoknak a szavaknak száma, amiben a betűk más, például

magánhangzó – mássalhangzó – magánhangzó

minta szerint követik egymást.

Szakértője lettem a kérdésnek, nem mint nyelvész, hanem mint szenvedélyes Rubik-kocka-
forgató.

Minthogy nekem mindenről a nyelvek jutnak eszembe, szabadalmat kértem egy olyan kockára,
amit nem az azonos színek összetalálkozásáig, hanem értelmes angol szavak – főnevek és igék –
kialakulásáig kell forgatni.
A szabadalmat nem adták meg. Némi önvigasztalásul hadd iktassam ide „a” tizennyolc
lehetőséget. Ennyire volt szükségem a kockához, ennyit találtam az angol nyelvben.

D I P P I P F I B
O R E A C E E V E
G E T L E G E Y E

T O N B E D R A P
A W E A G E O D E
B E T R O W T O P

Megpróbálkoztam más nyelvekkel is: nem sikerült. A magyarban csak három, a fenti
korlátozásoknak megfelelő épkézláb megoldásra bukkantam:

S I P H I T B A B
A P A I G A Ó R A
V A D M E R R A K

Ezennel pályázatot hirdetek új, másfajta szavakból álló kombinációkra bármely nyelven. Első és
második díj: egy-egy Rubik-kocka. Harmadik díj: e könyv egy dedikált példánya. Játékszabályok:
csak főnevek és igék szerepelhetnek; egy szó csak egyszer fordulhat elő a halmazokban. Neveket,
ragozott formákat, rövidítéseket ajánlók és egyéb kalandorok kíméljenek!
 *

Az angol szavak rövidsége ne ringasson senkit abba az illúzióba, hogy az angolt könnyű
megtanulni! Beépített nehézségei vannak; olyan ügyesen beépítettek, hogy csak hosszabb tanulás
után vesszük észre őket. Elcsépelt vicc, én magam is idéztem már, de idekívánkozik: csak az első
tíz év könnyű, azután elkezd egyre nehezebb lenni.
Bár az első problémába már az indulás percében beleütközünk. A leírt és kimondott forma
közötti eltérés olyan nagy buktató, hogy érdemes egy edzett nyelvésznek – mellesleg kiváló
spanyol írónak, Luca de Tenának – erre vonatkozó szellemes sorait ideiktatni. Még akkor is, ha a
csattanó kedvéért néha túlzásokra vetemedik.
„Amikor a Közel-Keleten utazgattam, vagy néha Spanyolországban angolul beszéltem, arra
jöttem rá, hogy egyiptomiakkal. Jordániákkal, szírekkel, görögökkel tudok ezen a nyelven beszélni
– angolokkal nem.
A magánhangzók miatt nem tudok.
A latin ábécé öt magánhangzót ismer és használ. A helyzet azonban az, hogy ez az öt
magánhangzó nem meríti ki mindazokat a lehetőségeket, amelyeket az emberi torok produkálni
tud.
A franciákkal kezdődött a bonyodalom. Mint ahogy a sárga és kék keveréséből zöld színt lehet
csinálni, úgy olvasztották össze az »u«-t az »i«-vel és szülték meg a maguk speciális »ü« hangját.
Nem is szólva a különleges néma »e«-jükről, ami – tisztesség ne essék – pontosan úgy hangzik,
mint egy diszkrét böffenés.
Az angolok azonban sokkal tovább mentek. William Shakespeare magasztos nyelve tizennyolc
magánhangzót használ.
Sokkal könnyebb lenne e nyelvet megtanulni, ha ezeknek a speciális hangoknak a rögzítésére
speciális jeleket találtak volna ki (mint ahogy a spanyolok tették a félszigeten használatos ñ
betűvel). De nem: ők ennek a másfél tucat zörejnek grafikai ábrázolására azt az öt magánhangzót
használják, ami a latin ábécében szerepel.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy nincs szabály, ami előírná, hogy melyik esetben melyik
kiejtés alkalmazandó. Nem! A kiejtés szóbeli hagyományokon nyugszik, akárcsak a Brit
Alkotmány, amit írásban sohasem rögzítettek.
A spanyoloknak is van egy-két exportra teljesen alkalmatlan hangja. Például a »j«. Aminek
kiejtése az élőlények által produkálható hangok közül még legjobban a sivatagi oroszlán dühös
morgására emlékeztet. Az ibériai »j« is felesleges maradvány abból a korból, amikor őseinknek
még farka volt, nyers húst marcangoltak a fogaikkal és – az akkor még fogásra alkalmas –
lábujjaikkal kapaszkodtak fel a fákra. Sok bajnak előidézője ez a hang – gyakran okoz például
torokgyulladást a spanyoloknál, és mindazoknál, akik Cervantes nyelvének elsajátítására
határozták el magukat.
Itt van továbbá a dupla »ll«, amit »elle«-nek becéznek. Hogy megközelítsük a helyes kiejtést, a
nyelvnek különböző akrobatikai mutatványokat kell végeznie. Az Argentin Köztársaság hamarabb
függetlenítette magát e hangtól, mint a Spanyol Királyság. Átalakította egy sokkal emberibbre,
elviselhetőbbre, ami a nedves aszfalton csúszó bicikligumi surrogására emlékeztet.
De hogy jön mindez az angol tizennyolc magánhangzójának skálájához, aminek kiejtése csak a
fülemüle csattogásához hasonlítható?
Tud Ön fütyülni, mint egy kanári? Ha nem tud, sohasem fogja a bennszülött angol kiejtést
elsajátítani. És minthogy mi nem tudunk »madárul«…hálás vagyok a görögöknek,
egyiptomiaknak, szíreknek és Jordániáknak. Hála az ő redukált hangskálájuknak, a könyvekben
olvasott angolt azonosítani tudom a fülemmel hallottal.
Amit nem mondhatok el Sir Lawrence Olivierről és a BBC bemondóiról: az ő angolságuk olyan
csodálatos, hogy már majdnem végleg lemondtam erről a nyelvről…”

Talán az angol hangok nagy változatossága okozza, hogy a „nyelvfüggöny” ott társadalmi
rétegeket választ el egymástól; nem országokat, mint a kontinensen. A London
szegénynegyedeiben lakó cockney egészen más angolságot beszél, mint a „Felső Osztály” (Upper
Class – rövidítve: „U”) tagjai.

Az ilyen „U” angolság ajtót nyit, állást szerez és előmenetelt biztosít.

Tizenegymilliós népünk dialektusoktól alig tarkított, egységes nyelvet beszél. Ezért nehéz
felfognunk, hogy a vájtfülű még a fenti „U” angolságon belül is számos szintet tud
megkülönböztetni.
Amerikában a legelőkelőbb kiejtést az „Ivy League”-be tartozó egyetemek valamelyikén lehet
elsajátítani. Az épületek falát – többszázados fennállásuk bizonyítékaként – sűrűn borítja a
borostyán (ivy). A kevésbé előkelőnek csak „Red Brick” (Vörös Tégla) egyetem és kiejtés jutott.
Bennünket, magyarokat, egyik kategória tagjaival se igen fognak összetéveszteni. A kiejtés még
kevésbé bonyolult hangtanú nyelveknél is azonnal elárulja a „kinnszülöttet”. De ha tudásunk e
fogyatékosságába bele is nyugodtunk, gyakran találkozunk olyan mondatokkal, amelyektől
visszahőköl a mi nyelvünk logikája. Egy mai regény szövegéből szedtem össze belőlük egy
csokorravalót:
„We all expect you not to mind being stood up by her.” (Mindannyian reméljük, hogy nem
törődsz azzal, hogy cserben hagyott.)
„She felt the desire to talk mastering her” (Érezte, hogy erőt vesz rajta a közlés vágya.)
„One could not think that somebody would have thought of it” (Nem hinné az ember, hogy
valaki gondolt volna erre.)
„He was hung up on” (Letették a kagylót, miközben beszélt.)
„All this should have been seen to by now” (Mindezzel már eddig is törődni kellett volna.)
„She is easy to look at and difficult to say no to” (Jó ránézni és nehéz neki nemet mondani.).

Azt szokták mondani, hogy a nyelvek se logikusak, se illogikusak, hanem a-logikusak. Nem értem
pontosan, mit jelent e finom megkülönböztetés, de attól egy kicsit szívom a fogam, hogy a „you
must go” azt jelenti: el kell menned, míg a „you must nőt go” azt, hogy: nem szabad elmenned.
Vagy hogy a „few have the chance” azt jelenti: kevésnek van esélye, a „quite a few have the
chance” pedig azt: soknak van esélye. Hogy a nyelvtan szabályai szerint a melléknevet a „-ly”
képzővel lehet határozószóvá alakítani. Slow: lassú, slowly: lassan. De a rárímelő „low” szónál
már fordítva áll a dolog: a lowly a jelző (a lowly nature: alantas természet) és a low a határozó: „lie
low” feküdj alacsonyan, lapulj meg.
 Szókincsének gazdagsága néha zavarba ejtő. Mindig büszke voltam arra, hogy anyanyelvemnek
például a fösvényre mennyi szinonimája van: fukar, kicsinyes, szűkmarkú… De az angolban
legalább tizenhárom közül kell kiválasztani a stílusszintnek megfelelőt: stingy, miserly, chinchy,
penny-pinching, mean, skinflint, close, skimpy, avaricious, niggardly, closefisted, cheese-paring,
tightwad…

Mindez azonban csak szórakoztató keresztrejtvény a japán nyelv bonyodalmaihoz képest.

Míg az angolban például az osztályhelyzetet főleg a kiejtés jelzi, a japánban a szókincs, sőt a
nyelvtan is aszerint változik, hogy „felette” vagy „alatta” állóhoz szól-e a beszélő. A társadalmi
hierarchiát a szóhasználat híven tükrözi; udvarias ember önmagát mindig e létra eggyel
alacsonyabb fokára helyezi.
Ezért nem lehet egyértelműen választ kapni még egy olyan egyszerű kérdésre sem, mint: hogyan
mondják japánul azt, hogy „jönni”? Mert ha vendég jön, annak jöttét az „irassharu” ige jelzi; ha
barát, akkor a „kuru”. Sőt a partner rangjától függően még ragozni is másképpen kell az igét.
Segédigék sűrűn tarkítják a mondatokat. Itt azonban nem a cselekvés módjára vagy idejére
utalnak, mint a többi nyelvben! Arra szolgálnak, hogy az Én minél kisebbre húzza össze magát és
partnerét minél magasabbra emelje.
Telefonhívásnál a beszélő annyira begubózik saját szerénységébe, hogy nem „hallót” mond,
hanem moshi-moshit. Jelentése: „Ha…”, „Amennyiben…” Amíg a másik beszél, állandó
cuppogással illik jelezni, hogy jelen vagyunk és csupa fül vagyunk. Míg más országokban
neveletlenség a beszélőt félbeszakítani, itt elvárják a szüntelen közbeszúrásokat: „Naruhodo” –
„hát persze”; „So desu ne”… – „Szóval így van”. A partner ezzel bizonyítja feszült érdeklődését a
hallottak iránt.
A nyelvtanulás sikerének ismérveként szokták emlegetni, hogy tud-e valaki egy pohár vizet kérni
az adott nyelven. Japánba készülő turistáink számára ide írom, hogy ott ezt így kell mondani:
„Mizu-o sukoshi kudasai”: „Ereszkedjék le hozzám egy kis vízzel”. Legtöbbször nem is kell
mondani, mert a figyelmes asztaltárs megelőzi: O-mizu-o agemasho-ka? Felemelkedhetek önhöz a
tiszteletreméltó vízzel?
Egy tokiói magyar kiállítás alkalmával fogadást rendeztünk, amelyet a császári család egy tagja is
megtisztelt megjelenésével. Már csatasorba állva hajlongtunk az előkelő vendég előtt, amikor
kiderült, hogy ilyen alkalmakra hosszabb üdvözlést ír elő a protokoll. A kiállítás felelősének
hirtelen beszédet kellett kanyarítani, nekem rögtönözve japánra fordítani. Minthogy ezúttal
találkoztam életemben először – nincs kizárva, hogy utoljára – a Tenno (az Ég Fia) egy földi
leszármazottjával, fogalmam sem volt, hogy az igeragozás sok szintje közül melyik alkalmazandó a
császári fenség megszólításában. Örökké hálás leszek a mellettem álló kis japánnak, aki a rémült
arckifejezésemből rájött, hogy mi a problémám és gyorsan fülembe súgta a megváltó konjugációt.

A japán nyelv nemcsak a társadalmi különbségeket hangsúlyozza szókincsében és nyelvtanában,

hanem a nemi szerepeket is.

Az önérvényesítést és önbizonyítást a nőnél még jobban megveti; a szerénységet, habozást kifejező

formákat még jobban elvárja tőle.
Szinte kötelező, hogy minden mondatát „kashira”-val fejezze be: „talán”, „én így hiszem”. Ha
nem önmagáról vagy saját tulajdonáról van szó, akkor ezt a szavak elé biggyesztett külön
előraggal kell jelezni. Még akkor is, ha újszülött kisbabájához beszél. A mi fülünkben komikusan
cseng, hogy a pelenka: „o-shime”, a bili pedig „o-maru” – tiszteletreméltó benedvesíteni, illetőleg
belepisilni való.
Egy NSZK-ban élő üzletembertől hallottam az alábbi jellemző történetet. Megismerkedett egy
nikkói kislánnyal; beleszeretett, elvette feleségül és kitűnően megtanult tőle japánul. Néhány év
múlva exportügyben Japánba küldték; tárgyalópartnereinél először telefonon jelentkezett. Amikor
azután személyes látogatásra került a sor, vendéglátói megkönnyebbült sóhajjal fogadták: szóval
mégis férfi! A telefonon hallott mély baritont sehogysem tudták összeegyeztetni azzal a „női
japánsággal”, amit a nejétől elsajátított.
Hadd elmélkedjem e tény kapcsán egy kicsit a

női nyelv – férfi nyelv

problémájáról. Ennek a kérdésnek – aminek Kassai György, a Párizsban élő nyelvész és műfordító
az egyik legkiválóbb szakértője – ma már jelentős irodalma van.
Azt szokták mondani, hogy a nőknek „lazábban van a nyelve beakasztva”. Régészeti könyvekben
olvastam, hogy a női csontvázakra éppoly jellemző a finomabb, „mívesebb” felépítésű állkapocs,
mint a szélesebb medencecsont. Tény az, hogy a nők általában és mindenütt gyorsabban beszélnek,
mint a férfiak. (Mario Pei szerint az. átlag amerikai férfi 150, a nő 175 szótagot ejt percenként.)
Számtalan vicc, közhely és kabarétréfa született abból, hogy többet is beszélnek. Anyanyelvünk ezt
a „verbális inflációt” – a nő korától és társadalmi állásától függően – sokféleképpen fejezi ki.
A kislány pötyög. Mire iskolába kerül: kotyog, ha megnő: fecseg. A dáma cseveg, a kartársnő
dumál, esetleg dumcsizik, a szomszédasszony lefetyel. A menyasszony csicsereg, a feleség nyelvel,
az anyós kárai. A havernőre rászólnak, hogy cúg van, mert sok a rizsa… és így tovább.
A nyelvek ürügyén hadd mondjam el, hogy szerintem mi magyarázza az „Ein Mann – ein Wort,
eine Frau – ein Wörterbuch” sokat emlegetett tényét.
Az ősembernek az ősbivaly leölése biztosította a betevő falatot. Minthogy erre – erősebb
fizikumánál fogva – a férfi alkalmasabb, természetes volt, hogy az ment el vadászni, lőtte meg és
vitte haza a húst. a nő pedig otthon maradt és megsütötte. Nem szólva arról, hogy a terhesség, a
szoptatás különben is egész életét kitöltötte; a fogamzóképesség korát nemigen élte túl: az átlag
életkor még a századforduló táján is csak ötven év volt!
Ma úgy tudjuk, hogy az agy „lateralizált”: két féltekéje között bizonyos munkamegosztás létezik.
A mozgás irányításában a jobb, míg a beszédben, a verbális tevékenységben a bal félteke játssza a
nagyobb szerepet.
Nem csoda, hogy a kevesebbet mozgó nőknél a jobb agyfél – ha nem is mennyiségében, de
funkciójában – visszafejlődött; ugyanakkor a verbalizációért – vokalizációért felelős bal agyteke
szerepe megnőtt. A tolmácsoknak – világviszonylatban – hetvenöt százaléka nő.
A japán nyelv írásjegyeinek van egy, úgynevezett ideogrammatikus része, ami a szó értelmét
tükrözi. Az „ember” fogalmának hieroglifje a @, mert az ember két lábon jár és egyenes törzsével
emelkedik ki az állatok közül. De a nő írásjele a @: a nő ül és nem jár.
A mozgás csökkent szüksége és lehetősége következtében visszafejlődött a nőknél a térben való
tájékozódás képessége. Érdeklődési körüknek sugara is természetszerűleg lerövidült; beszűkült a
közvetlen környezetükre; az emberekre. Gondoljunk csak a fényképezőgépre: annak a lencséjét is
szűkebbre vesszük, ha a közelebb levőket: @ vesszük célba, mint ha messzebb levő tájat @
fotografálunk.
 A perspektíva e megrövidülése következtében a nő a személyes kapcsolatokat több figyelemmel
kíséri, jobban felismeri, sűrűbben emlegeti. Ezért szokták a férfiak (főleg a férjek) panaszolni,
hogy a „nők mindent Ádámnál és Évánál kezdenek”.
A nőket szorosabb kapcsolat fűzi a szavakhoz. Logikus, hogy az írónők száma egyre emelkedik.
Érdekes viszont, hogy jelentőségük elsősorban a prózairodalomban növekszik. Az érzelmeket
ugyan a líra tükrözi, de ez a műfaj tömörebb, feszesebb formát kíván. A nőknek a szavakhoz való
nagyobb affinitása – bocsánatot kérek a szakma kiváló magyar képviselőitől – a „szószátyárabb”
műfajban, az epikában érvényesül. Büszkén idézem Bajomi Lázár Endre beszámolóját az 1982-es
francia könyvpiacról: a nő- és férfi-írók arányszáma 4:2 volt.
Hogy ezen a téren miért csak a mi századunkban állt be döntő pozitív változás, holott a nők
nyilván már régen is többet beszéltek? Könnyű a kérdésre válaszolni. Az írást még Jane Austen
korában is úrileányhoz méltatlan foglalkozásnak tartották. Ő mindig egy muszlinsálat tartott a
kezeügyében és ha lépéseket hallott közeledni, azt dobta gyorsan az előtte fekvő kéziratra.
A nők nemcsak többet, hanem másképpen is beszélnek, mint a férfiak. Nem felelne meg könyvem
szellemének, ha most felsorolnám azokat a tapasztalatokat, amiket jeles kutatók az ismert (orosz,
francia) vagy kevésbé ismert (darkhat, csukcs, koasati) nyelvben szereztek. Meglehetős
egyszerűsítéssel csak annyit írnék ide, hogy hangzásában a női beszéd általában nyújtottabb. Az
angol, amerikai rádióban és televízióban férfiakkal olvastatják fel a reklámszövegeket. Az ő
szájukból kategorikusabban (és ezért szuggesztívebben) hallatszik a felhívás: Ezt edd!… Ezt
tedd!… Ezt vedd!
A beszéd elnyújtottságának egyik oka a magánhangzók kettőzése. Ez a duplán hangsúlyozó
beszédmodor erős indulati töltést ad a szavaknak. Az ilyen „emfatikus” beszédstílust az előkelő
körök tagjai megvetették, férfiatlannak találták. Tartózkodó, finom magatartásra törekedve
összevonták a hangokat. Így lett állítólag a francia „beau” (szép) szó kiejtése: „bó”.
Egy másik jellemzője a női nyelvnek a mássalhangzóknak a sziszegők (s, sz, z) felé való
eltolódása, ami némi finomkodó jelleget ad a beszédnek. E hangtani változások, azt hiszem,
ugyanazt a szerepet játsszák, mint az öltözködés: a női jelleg kihangsúlyozását. A férfi hangja –
anatómiai adottságoknál fogva – mélyebb. A mai „unisex-szerelés” ugyan nem a nemi
különbségeket húzza alá, de megfigyeltem, hogy az egyen-farmerbe és egyen-trikóba bújt, nyírott-
frizurás fiatal lányok ösztönszerűen magasabb hangon kezdenek csicseregni, mihelyt egy fiú
bukkan fel a láthatáron.
Egy másik hangtani jellegzetessége a női beszédnek a mély hangoknak (a, o, u) elcsúsztatása
magasabb hangok felé. Az ilyen magas – illetőleg mély magánhangzóknak váltakozásából születtek
meg az ikerszavak. Nem tudom, milyen törvénynek engedelmeskedve mutatnak minden nyelvben
azonos irányú eltolódást (a magastól a mély felé): cikk-cakk, csip-csup, izeg-mozog; Misch-
masch, Tingel-Tangel; clopin-clopant, cahin-caha (bicegő, francia), tittle-tattle (fecsegés, angol)
stb.
Mondatfűzésekben megint csak a fokozott indulati hangsúly jellemzi a női beszédet. Több a jelző,
sűrűbben használtatnak a felsőfokok. Gyakrabban szerepelnek a töltelék szavak: „hát”, „persze”,
„még”, „csak”, „is”, „sőt” „mondom”…

E hígítóknak csúfolt kifejezések elsajátítását és használatát egyébként nem tudom eléggé

ajánlani az idegen nyelvet tanulóknak.
„Elhanyagolhatatlan elhanyagolhatók” ezek, mert szusszanásnyi időt engedélyeznek a fontosabb
mondatelemek eszünkbe idézéséhez.
Ez a kérelem nemcsak a töltőszavakra, hanem az úgynevezett keret-kifejezésekre is vonatkozik:
gyűjtsük és használjuk őket! Valamikor inkább nőktől lehetett hallani olyan formákat, mint „A
helyzet az, hogy…” „Mit mondjak, én…” Újabban a férfiak beszédében szintén sűrűn fordulnak
elő. Vajon megjósolhatjuk-e, hogy a nőies fordulatok az erősebb nem képviselői között is tért
hódítanak? Nem lenne meglepő, hiszen az anyanyelvet az anya örökíti át a gyerekére.

Messzire szaladt velem a vesszőparipám: visszavitetem magam vele a kiinduláspontomhoz: a japán

nyelvhez. Érdemes még egy kicsit elmélkedni rajta. Ha van a világon idióma, amit csak az ország
történelmének és földrajzának ismeretében lehet igazán megérteni, a japán az. A szigetország
területe körülbelül háromszor akkora, mint Magyarországé, de tízszer annyian laknak rajta. A
népsűrűséget még növeli, hogy csak egy aránylag szűk tengerpart menti sáv lakható és művelhető.
Ennek a sávnak a lakóit annyi lárma éri, hogy az villamos energiává alakítva naponta kb. 25 000
kilowattot termelne.
Vadászó nép ilyen nagy koncentráció mellett agresszívvé fejlődött volna. A nyelv kialakulásának
idején azonban a szigetország lakossága földművelésből élt; ezért válhatott kötelező magatartássá
a háttérbe húzódó tartózkodás.
Nemcsak az ország: a nyelv maga is sziget. Zárját egyetlen más nyelv tudása sem segít
felpattintani. Ugyanezt mondják a magyarról és a baszkról is. Utóbbiról azt állítják, hogy csak az
ördögnek sikerült öt év alatt megtanulni, de öt perc alatt ő is elfelejtette, mihelyt nem volt
szüksége rá.
A japán és kínai tanulmányoktól az írásjegyek bonyolultsága szokta a legedzettebb lingvistákat is
visszarettenteni. Nincs igazuk! Nem a hieroglifák a nyelv legnagyobb buktatói. Sőt: az írás
legrégibb, úgynevezett piktografikus része közvetlenebbül tükrözi a világot, mint a betűírás.
Ezek a piktogramok az ábrázolt tárgyak leegyszerűsített képei. Érdemes néhánnyal
megismerkedni közülük.
A fát a @ szókép ábrázolja, ágastól-gyökerestől. Két fa egymás mellett: @ liget, három: @ erdő.
Azt tudjuk már, hogy az ember – az egyenes törzsű állat – jelképe a @. Mikor támaszkodik az
ember a fához? Ha elfáradt. A @ szókép jelentése tehát: pihenés, vakáció.
A @ jelet könnyű felismerni: az ecset kedvéért négyszögesített száj vagy szájadék. A @ pedig:
kétszárnyú kapu. Száj a kapuban: @ kérdezni, érdeklődni.
Önmagát magyarázza a @ és a @ írásjel. Domborút, illetőleg homorút jelent. A kettő egymás
mellett: egyenetlen, hepehupás.
Ilyen egyszerű összefüggésekkel sűrűn találkozunk. Talán ez a magyarázata annak a sikernek,
amit az úgynevezett dislexiás (olvasási nehézségekkel küzdő) gyerekek írásjelekre való oktatásával
érnek el Amerikában. A tanulók számára egyszer hieroglifákból álló könyvecskét készítettek. Az
ottani „kisegítő-iskolák” diákjai a hangot a képpel hamar megtanulták azonosítani; ezen keresztül
sikerült azután őket a hang és a betű közötti kapcsolatra rávezetni.
Lehet, hogy a szóképek nagyobb szemléletessége magyarázza azt a tényt is, hogy Japánban olyan
kevés az írástudatlan: mindössze 0,1 százalék.

*
Betűírást használó nyelveknél nemigen lehet a hangalakból az értelemre következtetni, igaz, hogy
a szürcsölést, szívást, szopást, szipákolást jelentő szavaknál mindenütt sziszegő hanggal
találkozunk: to sip, sup, sniffle, suckle, snuffle – siroter, sucer – сосать – schnüffeln, schnuppen,
schlürfen; sőt örömmel jelentem, hogy a szipákolás japánul is szipa-szipa szurunak hangzik. De
még a hangutánzó szavaknál se lehet mindig biztosra menni. Ködös Albion berekedt torkú kakasai
például nem kukurikuval, hanem cock-a-doodle-doo-val köszöntik a hajnalt.

A macskák, úgy látszik, nemzetközibb nyelven beszélnek, mint a kutyák,

mert a nyávog – mew/miaul – мяукать – miauen – miauler – nyia-nyia naku (japán) hasonlóan
cseng, de az ugat – bark – лаять – bellen – aboyer – hoeru nem.
A „blabla” nem magyar specialitás, hanem sok nyelv szótárában szereplő, sűrűn használt
kifejezés. Hangutánzó szó ez is: a blöken – bleat/baa stb. bégetést jelent.
Sokszor idézett tény, hogy az „i” hang általában kisebb méretekre utal. Terát, amíg kicsi volt,
Terinek, Pistát Pistinek, Andrást Andrisnak hívták. Kedvencem a spanyol chiquirritín szó:
csöppséget jelent. A szavak hosszúságából-rövidségéből viszont nem lehet a méretekre
következtetni. Hawaiiban például a szirtek réseiben meglapuló apró halacskát kunokuakuapuának
hívják; míg a bálna nagyságú fajrokonát egyszerűen o-nak.
Sajnos, a szóösszetételek is sokszor becsapnak bennünket. Amikor először találkoztam a francia
saindoux szóval, elandalodtam a szépségén: ép is és édes is, ez csak valami gyönyörű lehet! Mily
kiábrándulás volt megtudni, hogy jelentése: olvasztott disznózsír! Viszont az angol butter (vaj) és
fly (légy) kombinációja, ami részeiben avas vajba pottyant muslicát idéz fel a képzeletünkben,
együtt pillangót jelent: számomra az élőlények legszebbikét.
A kínai és japán nyelvre visszatérve: a bepólyázott kisbaba alakját utánzó @ szókép gyereket
jelent. Ismerjük már a nő hieroglifjét: @. A kettő együtt: @; annyit jelent, hogy jó. Érdekes módon
a japánok is jónak ejtik, de azért a nyelvet nem lehet a magyarral rokonítani. Arra se merek
hivatkozni – nehogy délibábos nyelvészkedéssel vádoljanak – hogy a só ott is só. Vagy, hogy a
japánban is megelőzi a birtokos a birtokot („a kertész kutyája”). Meg hogy ebben a nyelvben is,
mint nálunk, a kínaiaknál és koreaiaknál, előbb írják a vezeték- és azután a keresztnevet.
A képírás – logikus. Vegyük például azt az alkalmatosságot, amit az orosz nap ellen (зонтик), az
olasz víz ellen (paracqua), a magyar és francia eső ellen (parapluie) használ, míg az angol árnyékot
csinál vele (umbrella). Japán hieroglifje egyértelmű és szemléltető: @.
A hieroglifikus írás további előnye a nagyfokú tömörség. Jelszavak megfogalmazásánál
különösen nagy érdem. A legújabb slogan: „Európai szaktudást kombináljunk japán
magatartással”. A felirat, ami ezt a követelményt lépten-nyomon hirdeti, összesen négy hieroglifa;
olvasatuk: Wako yosai. Az egyik friss bestseller címét (Banshun soya) csak tizenkét szótaggal
tudtam lefordítani: „A késő tavasz egy zűrös éjszakája.” Az eredeti cím itt is négy hieroglifából áll;
olyan szépek, hogy ide kell írnom őket:

Most egy rejtvényt szeretnék feladni a kedves olvasóknak, ugyan nem a japán, hanem a kínai
nyelv köréből. A katona írásjegye: @. Felfedezhető benne a katona sisakos feje, az előretartott
lándzsája meg a két lába is. Kiejtése: ping. De vajon mit jelent az alábbi kombináció?
@

Világért se higgyük ezek után, hogy a japán nyelv könnyen megtanulható!

Maga az írásjegy semmit sem árul el ugyanis arról, hogy hogyan kell kiejteni. Azt még külön meg
kell keresni és meg kell tanulni; éppúgy, mint a szó jelentését. A számítástechnika nyelvén szólva:
eggyel több információt kell agyunkba betáplálni. Amellett – történelmi okokból, aminek
részletezése nem fér be ebbe a fejezetbe – minden jelnek több kiejtése is van. A @ hieroglifának
például kilenc különböző „olvasata” van. A szövegkörnyezet dönti el, hogy melyik esetben melyik
az érvényes.
Ha valahol @ feliratú táblával találkozunk, hamar rájöhetünk, hogy a @ (belépni) és a már ismert
@ (száj, szájadék) jeleket kombinálja és a jelentése: Bejárat. A kiejtést azonban már sokkal
nehezebb eltalálni: a @ ha külön áll, nyunak, a @ kónak, a kettő együtt mégis iriguchinak
olvasandó.
A legnagyobb nehézséget azonban az azonos hangzású (homofon) szavak nagy száma okozza. A
nyelv „hangtani idioszinkráziája” igen nagy. Szótag nem végződhetik másra, csak magánhangzóra
vagy n-re. A mássalhangzó-torlódást a nyelv barbárnak tartja és nem hajlandó kimondani: mindig
egy-egy magánhangzót szúr kettő közé. Így még a sok nemzetközi szó – ami a többi nyelvben
olyan kellemes fogódzót nyújt – sem siet segítségünkre. A Berugiban nem könnyű felismerni
Belgiumot, se a Burijusuteruban annak fővárosát. Az ifjúság kedvenc itala a Pepushikora.
Még a piktogramoknál sem lehet mindig „egyből” rájönni, hogy mit ábrázolnak, annyira
megváltoztatták a formákat, amikor ecset alá alkalmazták őket.
Négyszögesítették a napot: @ és a holdsarlót: @. A pontok a nap-, illetőleg holdfoltokat
ábrázolják, amik szabad szemmel is láthatók. A két égitest kombinációja: @, világosat, érthetőt
jelent. Ez már nem piktogram, hanem úgynevezett ideogram: ideát, fogalmat közvetít. De még így
is szemléltetőbb, mint a többi nyelvben.
És főleg sokkal kevésbé soviniszta. Mert van nyelvi sovinizmus is: saját idiómáját minden nép
logikusabbnak tartja a többinél.
Mi magyarok úgy véljük, hogy ha valami nem világos, akkor azt meg kell magyarázni. A német
(deutsch) szerint értelmezni annyi, mint deuten. Aki jó magyarán megmondja a véleményét a
barátjának, az a francia szerint „parle français a son ami”. „Habla en castellano!” (Beszélj
spanyolul!) – türelmetlenkedik az ibériai félsziget lakója, ha úgy érzi, hogy partnere csűri-csavarja
a dolgokat.
A zavarosságot, értelmetlenséget gyakran fogják az idegen nyelvre. A halandzsa angolul „double-
Dutch” (a „dutch” itt a régi teuton törzsek nyelvét jelenti). A németnek viszont „kauderwelsch”.
Az orosz és a magyar számára a német: немец; néma, mert nem érti meg a beszédét. Aki
eltorzítva, helytelenül ejti a francia szót, az a nyelvükre büszke gallok szerint „petit nègre”-t
(rövidítve: pègre-t) beszél. A görög barbarosz jelentése: dadogó. Amit mi, magyarok nem értünk
meg, az nekünk kínaiul van, míg az olaszok szerint a szándékosan érthetetlenül beszélő ember
„parla in latino”: latinul beszél.
Ha már a sovinizmusról van szó, érdemes egy kicsit elidőzni a csúfneveknél, amelyekkel a másik
népet szokták illetni.
A franciák megvetésének célpontja a söröskriglik között tanyázó, faragatlan német diák: a
Bursch; innen származik a lenéző boche szó. Az angolok a németet „Kraut”-nak csúfolják, mert
főeledele az általuk megvetett káposzta. A franciáknak sem tudják megbocsátani, hogy megeszik a
békacombot; ezért hívják őket „frog”-nak (béka): ők csak a nagy darab roastbeefeket kedvelik.
Láttam már angol vendéget rémülten meredni az én ragulevesemre: „Micsoda? Maguk megeszik a
csirke lábát?”
Honnan származik a „jenki” kifejezés? Az egyik verzió szerint a holland Yanke keresztnévből,
ami a XVIII. században olyan divatos volt, hogy Amerikában egyszerűen ráragasztották
mindenkire, aki az Óceánon túlról érkezett. Egy másik magyarázat a Jangce szóra vezeti vissza: az
indiánok torzították el így az English szót. Tény az, hogy most az amerikaiakat becsmérlik ezzel a
kifejezéssel, sokszor egyszerűen „Yank”-re rövidítve.
A két legelterjedtebb keresztnévtől kapták a második világháborúban az angol katonák a
„Tommies”, az amerikaiak a „Sammies” gyűjtőnevet.
Az észak-afrikai gyarmatokra a francia gyalogosok annak idején térdig érő fekete bőrcsizmában
masíroztak be. Ezért nevezik késő utódaikat is „pieds noirs”-nak, feketelábúaknak.
A gyakori spanyol keresztnévből, a Diegóból született meg a lenéző dagó szó, amit később az
olaszokra és portugálokra is kiterjesztettek. Egy másik elmélet szerint azért hívják őket így, mert a
Mexikóhoz közel fekvő San Diego városon át szivárognak be Amerikába a munkát keresők. De
hallottam olyan nézetet is, hogy a digo – „mondom” – szóból ered, ami sűrűn tarkítja az olaszok
beszédét. Tény az, hogy e szóból ered a „digózás” is: a magyar széplányoknak olasz gavallérokkal
való barátkozása.
A frissen bevándoroltakat Amerikában „spick”-nek csúfolják („I no speak English”). Mexikóban
viszont az amerikaiakat becsmérlik „gringo” néven, állítólag a hajdani katonanóta kezdő szavaiból:
„Green grows the lilac tree…” Karinthy Ferenc írja, hogy Itáliában a magyar férfiaknak is van
csúfnevük: „Signori Preghi”-nek nevezi őket az aszfalthumor, mert magyar szokás szerint minden
mondatukat a „prego” (kérem) szóval kezdik az ott szokásos per favore helyett.
Volt olyan szovjet ismerősöm, aki figyelmeztetett, hogy a „vengerka” szót lehetőleg ne
használjam. Valaha azokat a lányokat hívták így, akiket Pest-Buda mulatóiból irányítottak
Moszkvába, a cári hadsereg tisztecskéinek szórakoztatására.
Az angol hatóságok valamikor elrendelték, hogy skorbut ellen a hajók legénysége egy
citromszerű gyümölcsnek, a lime-nek levét köteles fogyasztani. Nem sejtették, hogy az amerikaiak
ezért „limey”-nek fogják az angolokat csúfolni.
A nemzeti sovinizmus diktálta csúfnevek után vigasztalódjunk a „jóbeszéddel”: az
eufemizmusokkal. Nyelvi fügefaleveleknek is szokták nevezni őket, mert eltakarják a
takargatnivalót. Pontosabban: azt, amit az adott kor annak tart.
Ne gondoljuk, hogy a szókimondást a mi napjainkban találták ki! William Shakespeare műveit
csak Thomas Bowdler beavatkozása tette az iskolásgyerekek számára is megengedhetővé: „ad
usum delphini”. Ez a kifejezés onnan származik, hogy a francia trón mindenkori örököse – a
dauphin – használatára átírták és megszelídítették a könyveket. A Shakespeare-művek „nem
bowdlerizált” formában nyersebben írnak le bizonyos szituációkat, mint néhány mai regény.
Rómeó és Júlia csipkefinom szerelméhez az eredetiben vaskos férfitréfák szolgálnak hátterül.
Nem véletlen, hogy éppen a múlt század közepén volt szükség e remekművek „expurgálására”,
udvarképessé tételére. A zord középkor után a viktorianizmus volt történelmünk legálszentebb
korszaka. Maga a királynő számtalan gyereknek adott ugyan életet, mégis tipikus „spinster” volt
(amely szónak egyébként angolban nincs olyan lenéző csengése, mint a magyar vénkisasszonynak).
Egy viktoriánus lady elájult, ha a „leg” (lábszár) szót kiejtették előtte. Ekkor vált tabuvá egy egész
sereg kifejezés; köztük nem egy vallási okokból. Például a hell (pokol), a damned (elátkozott)
vagy a bloody. Utóbbi állítólag utalás Krisztus vérére és valaha olyan kimondhatatlannak
számított, hogy egész Impérium pirult el, amikor G. B. Shaw először leírta. Még ma is előfordul,
hogy „Shawian adjective” (Shaw jelzője) kifejezéssel írják körül.

A viktoriánus finomkodás emlékét még ma is őrzi egy csomó nyelvi fügefalevél.

A „heartburn” például nem a szív lángolását jelenti, mint ahogy összetétele alapján sejtenénk,
hanem egyszerűen gyomorégést.
A legtabubb szónak angolban „to sleep with a woman” (egy nővel aludni), spanyolban a „hacer
cositas” (dolgocskákat csinálni) a fügefalevele. Franciában „coucher avec une femme” a leírható
változata a leírhatatlan igének. Ki érti. hogy a szó főnév alakjában teljesen szalonképes? Rodin
legszebb szobrának a „Le Baiser” (A csók) címet adta. Azt hittem, hogy a magyar ige is ebből
származik, de nem: török eredetű.
Hogy ugyanezt a tevékenységet finoman, de nem kevésbé plasztikusan is ki lehet fejezni, arra
példa Dante fogalmazása Paolo és Francesca da Rimini bűnbeesésének leírására. „Non più
leggevano.” Babits fordításában: „Aznap többé nem olvasának”; Weöres Sándoréban: „Aznap nem
olvasának már egy betűt sem.”
Sok magyar szónak eufemisztikus jellegét ma már nem érezzük. A „farkas”, a „szarvas” is
tulajdonképpen körülíró szavak; mint az orosz „медведь” mézismerő, azaz medve. A tudat
mélyén ott élt a babona, hogy a név megkerülésével távol tarthatjuk a veszélyt.
A legnagyobb és legelkerülhetetlenebb veszély rémét igyekszik elűzni a számtalan nyelvi
fügefalevéllel, ami minden nyelvben a halál körül kialakult. Anyanyelvünkben a „megtért őseihez”,
„kiszenvedett”, „beadta a kulcsot”, „elment Földvárra deszkát árulni” – ma már csak régi
könyvekben olvasható, de az „elhunyt” még ma is élő eufemizmus. Angolban se szeri, se száma a
szemérmes vagy durva körülírásoknak: „he passed away” (eltávozott), „he had given up his soul”
(kilehelte a lelkét), „he kicked the bucket” (felrúgta a vödröt), „he did his number”, „he sniffed it”,
„he gave in his check” – mind lefordíthatatlan fordulat, de ugyanazt jelenti.
Az angol „undertaker” nem egyszerűen vállalkozó, hanem temetésrendező. A nácizmus
fenyegetése elől Angliába menekülni igyekvő magyarok közül annyian írták ezt a szót a beutazási
kérvény „Foglalkozás” rovatába, hogy a brit hatóságok törték a fejüket: miért van egy olyan kis
országban e szakmának ily sok képviselője.
Jellemző minden kor prüdériájára, hogy a terhesség természetes (és nehezen titkolható) tényét
milyen fügefalevélbe burkolja. Hogy az angolnál maradjunk: a múlt század közepéig a „She
cancelled her social engagements” (lemondta a társadalmi kötelezettségeit) volt az elfogadott
forma. Századunk elején jött divatba a „She is in the family way” (családi úton van), 20-30 évvel
később a „She is expecting” (várandós). A „pregnant” (állapotos) csak azóta vált kimondhatóvá és
leírhatóvá.
A „toilette”-et Pope alakította ki a „toile” – vászon – szóból. Eredetileg kis fülkét jelentett, amibe
a hölgyek a ruháikat akasztgatták. Érdekes, hogy az angol „closet”-nek még ma is ez a jelentése.
A W. C. Angliában nem használatos. Londonban tanultam meg, hogy „jobb körökben” a
háziasszonynak azt illik megkérdezni a vendégtől: „Shall I show you the geography of the house?”
(Megmutathatom Önnek a ház beosztását?), mert a „bedobós” W. C.-re utaló „Do you want to
spend a penny? (Akar egy pennyt költeni?) forma már nem „U”, azaz nem tartozik a felső tízezer
szókincsébe.
 A mai kor nem szemérmes. A fajfenntartással és anyagcserével kapcsolatos tabuszavak helyét
elfoglalták az eddig kimondhatatlannak tartottak. Egyetlen jelenségre használ finomkodó
körülírást. A presztízsét vesztett öregkort burkolják szebben hangzó eufemizmusokba.
Nem a nyelvészet körébe vágó téma, de hadd írjam ide azt a három okot, ami szerintem ezt a
presztízsveszteséget okozta. Az első az élettartam jelentős meghosszabbodása. Amikor az átlagos
élettartam 50 év volt, az öregségnek raritásértéke volt, mint valami ritka bélyegnek.
A második ok: az iskolázottság növekedésével párhuzamosan csökkent a tapasztalatátadás
értéke. Régen a leendő takácsok és kovácsok, festők és szobrászok még a mestereken csüngve
sajátították el a tudásukat. Ma – iskolákban és főiskolákon.
A harmadik ok: az ismeretek gyors elavulása. Olyan rohamosan évülnek el, hogy lassanként nem
az lesz a fontos: ki mit tud, hanem az. hogy ki milyen gyorsan tudja a régit elfelejteni és az újat
megtanulni.
A rangjavesztett öregség elkendőzésére egész sereg eufeminizmus született. A francia troisième
âge-nak, harmadik kornak nevezi, a németben megszületett a Seniorenwelt szó. Az amerikai
televízió világért sem használja az „old age” kifejezést: „longevity” – hosszú élet – a kötelező
szóhasználat.
Csak a beidegződött megszólítások emlékeztetnek arra, hogy a magas kor valaha rangot, a rá
való hivatkozás pedig tiszteletet jelentett. A Monsieur, a Mister, a Signore – betű szerinti
értelemben: Öregem. A kínai Hsienseng és a japán Sensei is azt jelenti: Tisztelt Előttem Született.
Nem tudom, mit szólna a spanyol grande dame, ha tudná, hogy a Señora tulajdonképpeni értelme:
Öreglány.

A kor – nyelv kérdésen azért lovagoltam ilyen sokáig, mert gyakran teszik fel a kérdést:

mi az optimális alsó, és van-e még sikert ígérő felső halára a nyelvtanulásnak.

Az előbbi probléma elsősorban a szülőket, az utóbbi a hasznos időtöltést kereső nyugdíjasokat

foglalkoztatja.
Mikor kezdjük?
Egy kísérletet idézek válaszképpen, ami csecsemők úszóoktatásával kapcsolatban folyik
világszerte. Azt tapasztalták, hogy a párhetes kisbabák gátlástalanul fickándoznak a méreteikhez
szabott lavórokban. Idegsejtjeikben talán még őrzik a magzatvíz közegében eltöltött hónapok
emlékét. Párhónapos korukban azonban szervezetük már levegő-környezethez szokott: a vízben
való gátlástalan alámerüléshez a féléves baba már öreg.
Így áll valahogy a nyelvvel is a helyzet. Az anyanyelv: gátlás és előítélet. Láttam már négy-
ötéveseket dühösen toporzékolni, sőt ököllel fenyegetni azt a számukra érthetetlen jelenséget, aki
emberformán beszél, csak éppen nem lehet tudni, hogy mit mond.
A korán, még előítélet-mentes időben megkezdett, játékos nyelvoktatás ellen azzal szoktak
érvelni, hogy akkor „a gyerek egyik nyelven sem fog igazán tudni”. Erre, őszintén szólva, még
nem láttam példát az életben. Ha így lenne, a határszéleken felnőtt kétnyelvű vagy Fräulein nevelte
gyerekek mind idióták lennének.
Nekem inkább az a kifogásom a korán kezdett nyelvoktatás ellen, hogy ritkán hatásos. Szülői,
nagyszülői foglalkozás nemigen jár közvetlen eredménnyel. Anya és apa, nagymama és nagypapa a
gyerek számára az anyanyelvre van rendszeresítve, „beprogramozva”; a magyar nyelv
kontextusába van beágyazva. Mégis azt tartom, hogy ha az egyik szülő idegennyelvű, használja ki
azt a lehetőséget, amit a még tökéletesen képlékeny agy nyújt. Lehet, hogy az eredmény csak évek
múlva fog megmutatkozni; akkor, amikor a gyerek tudatosan és motiváltán kezd majd hozzá a
tanuláshoz.
Az oktató szülő idegennyelvűségét azért hangsúlyozom, mert az ebben a korban megszokott
magyaros kiejtést nehezebb később levetni.

Ez a kor a készségek kialakulásának kora;

a nyelvtanulásban az idegen hangok gépies utánzásának időszaka.

Ma már tudni véljük, hogy az automatizmusok begyakorlásában, a jártasság kialakulásában más
agysejtek játszanak szerepet, mint a tudás megszerzésében. Az előbbiért állítólag az úgynevezett
piramidális sejtek, az ismeretek szortírozásáért, elemzéséért viszont a stelláris sejtek felelősek. A
piramidális sejtek fejlődése körülbelül 12-14 évig tart, azután megáll. A stelláris sejtek érése
később ér véget.
Aki a készségek kialakulásáért felelős sejtek fejlődésének megszűnése után kerül idegen nyelvvel
kapcsolatba, az a „nyelvországban” való félévszázados tartózkodás alatt sem tudja anyanyelvének
beidegződött hangtani normáit levetni.
Én későn választottam hobbimnak és hivatásomnak a nyelveket: bevallom, hogy egyikben sem
néztek még soha, sehol bennszülöttnek. Ha emiatt panaszkodom, legfeljebb ennyi vigasztalást
kapok: „Miért, mi nagyon kedvesnek találjuk a magyaros akcentust.”
Nem fogadom el azonban azt a véleményt, hogy aki túljutott „az emberélet útjának felén”, az már
nem tud egy idegen nyelvet megtanulni. Gyakran hallom ezt a tévhitet hangoztatni és amikor a
sóhajtozókat leintem, rendszerint azzal érvelnek. hogy „én már néha a szomszédasszony nevét is
elfelejtem”. Vagy: „Az utca se jut az eszembe, ahol azelőtt laktam.” Esetleg: „Nem ismertem meg
azt, aki köszönt, pedig naponta együtt járunk a Lukácsba.”

A név- és arcmemória nem jellemző!

Nem tudok elkerülni egy kis száraz filozofálást, ha ezt megpróbálom megmagyarázni.
A gyerek érzékel: percipiál. Minden jelenséget külön, egyedi tényként fog fel; fogalmakat még
nem ismer. „Mi leszel, ha nagy leszel?” – hangzik néha az okos felnőtt kérdés. Gyakran kapunk rá
ilyen válaszokat: „Én Pista bácsi (vagy Ilonka néni) szeretnék lenni.” A sofőr vagy autószerelő, az
óvónéni vagy orvosnő kategóriája még nem alakult ki bennük.
Ahogy nő, úgy fedezi fel bizonyos tárgyak és személyek közös vonásait és tanulja e vonások
alapján csoportosítani őket. Kialakulnak benne a fogalmak (konceptusok). A felnőtt koncipiál.
Az idős ember kategorizál. Az életnek ebben a szakaszában az összefüggések egyre világosabbá,
a csoportok körvonalai egyre határozottabbá válnak. A „világ dolgai” kontextusokba épülve élnek
benne; a szövedéken belül a részletek szorosan összetapadnak, elmosódnak. De amit a logika nem
tud a kategóriákba besorolni, ami a kontextusban nem kap helyet, azt az agy nehezen idézi fel.
Például a neveket és az arcokat.
A logikához egyiknek sincs köze. Volt osztálytársamat éppúgy hívhatták Kovácsnak, mint
Szabónak; az arcot, ha környezetéből kiszakítva látom, „nem tudom hová tenni”. Közismert
jelenség a nagypapa, aki imádja az unokáit, de az „unoka” kategória olyan szilárd körvonalak közt
él benne, hogy e kategórián belül öt-hat nevet kell végigzongoráznia, amíg a kimondani akartat
megtalálja.

Akit az „érettebb kor” problémái nem érdekelnek, azt arra kérem: ugorjon át egy-két bekezdést,
mert én itt és most arról szeretnék még egy kicsit elmélkedni, hogy van-e valami jellegzetessége az
öregek beszédének.
Ha van, akkor ezt a sajátosságot nyilván a sok összegyűjtött tapasztalat okozza. Aki sokat élt,
látott és hallott,

annak mindenről eszébe jut valami.

Ami eszébe jut, azt rendszerint el is meséli. Önmagát ismételgetve és türelmetlenséget váltva ki
az ifjabb nemzedék tagjaiból.
Az angol „dotage”-nek nevezi azt a kort, amelyben a szellemi képességek hanyatlásának
indulnak. Az anekdotázó öregúr, úgy látszik, ott is jól ismert jelenség, mert megszületett a
mondás: „He is in his anecdotage.” Tisztelet a kivételnek, ami ebben a korban több akad, mint az
élet korábbi szakaszaiban.
Mire az emberek eljutnak odáig, hivatásuk, életkörülményeik, családi és munkaviszonyaik nagyon
eltérővé csiszolták a jellemüket és képességeiket. Sokkal kevésbé hasonlítanak egymásra, mint a
fiatalok, akik mögött rövidebb út áll és ezért kevésbé volt alkalmuk a differenciálódásra. Az
ifjúságot és a nyelvét – nevezzük a Chinese és Japanese mintájára Teenagerese-nek – közös
sajátosságok jellemzik.
Méghozzá országhatárokon átnyúló sajátosságok. Ez a nemzetközi jelleg meglehetősen új
jelenség és a technika vívmányainak eredménye. A közlekedés egyszerűsödése, a tévé, rádió és
lemezgyártás fejlődése tette lehetővé a világ horizontális – korosztályok szerinti – tagozódását.
Még egy emberöltővel ezelőtt is saját hazájuk hőseit, kimagasló alakjait választották ideáljuknak
az akkor-volt gyerekek. Ma ugyanazokat a sztárokat – űrhajósokat, sportbajnokokat vagy
popénekeseket – bálványozzák a tizenévesek San Franciscótól Tiranáig.
Ki magyarul, ki németül, ki angolul rajong értük, de Teenagerland lakói nyelvének megvannak a
maguk nemzeti korlátokon átnyúló sajátosságai.
Miért éppen a kamasznál alakul ki ez a speciális idióma? Mert szendvics-kor ez: testének
biológiai változásai már elválasztják a gyerektől; de szembe kerül a felnőttekkel is, akikben eddig
hitt és akik most nem fogadják be a soraikba. Agresszívvé válik és ellenszegülésének egyik, olcsón
hozzáférhető fegyvereként kialakítja a maga sajátos nyelvét. A kamasz-beszéd a fegyvertársakkal
való véd- és az idősebbekkel szembeni dacszövetség szimbóluma: kommunió a kommunikáción
belül,

a valakikhez tartozás bizonyítéka.

Ez a nyelv érintetlenül hagyja a nyelvtant, legfeljebb a felnőtteknél is többet „igekötőzködik”. A

tizenéves elhúz, lekopik, eldzsal, begőzöl, kiborul, berág, ráharap, bezsong, kiakad, becsajozik,
lerohad és eldobja magát. Új szótöveket nemigen kreál, azt is csak saját legszűkebb
érdeklődéskörén belül: néhány szinonimát a nőre és a nemi aktusra, kevesebbet a pénzre, semmit a
betegségre vagy a halálra. (A szóalkotó fantázia különben is csak azokon a területeken működik,
amire az érdeklődés fénycsóvája rávetődik. Eszkimóéknál – olvasom egy útleírásban – a rothadt
halhólyag a legkívánatosabb csemege. Aromájának – vagyis rothadtsági fokának – jellemzésére
nem kevesebb, mint tizenegy jelzőt ismer a nyelv.)
Az én fiatal koromban tyúk, pipi, növény, csibe és más hasonló, lekicsinylő kifejezésekkel
próbálták kamasz-kortársaink férfiúi önérzetüket fokozni és a lányokkal szembeni félszegségüket
leplezni. Ma a csaj lett az egyeduralkodó. Uniszexes világunkban ez a cigány nyelvből átvett szó a
két nem fontos megkülönböztető jele: egyelőre csak nőre használják. Vetélytársa, a bula, állítólag
német eredetű: a Buhlerinből (csinos nő) származik.

Nyelvhasználatukban jelzőink gazdagsága elszürkült.

A haláli, oltári és állati az elismerés skálájának minden pontján alkalmazható. Szavaik árnyaltsága
elfakult. Az „izé” helyébe a „téma” lépett. – Mit keres? – kérdeztem a múltkor egy tizenévestől,
aki a sötét lépcsőházunkban tapogatózott. – Hát aztat… aztat a kapcsoló-témát – felelte.
Persze lehet, hogy mire e sorok napvilágot látnak, e gyűjtőfogalom teljesen kihull a
szókincsükből és olyan avíttnak tűnik, mint most a „hon” vagy a „hitves”.
A. Toffler szerint a jövőben a demarkációs vonal nem Észak és Dél, nem fehérek és feketék,
hanem fiatalok és öregek között fog húzódni. Az eltávolodás folyamata hol kisebb, hol nagyobb
hullámokat ver. A legnagyobb, amit az 1968-as párizsi diáktüntetés dobott fel, már elült. A
barrikádok akkori fiataljai családapákká és családanyákká szelídültek. Már nem hangoztatják a
jelszót: „Ne bízz senkiben, aki elmúlt harminc éves.” Hatásuk azonban maradandó, vissza nem
fordítható.
Mint ahogy a francia forradalom után megjelent a színen a polgárság Harmadik, majd a múlt
század végén a munkásság Negyedik Rendje, úgy jutnak – szinte Ötödik Rendként – fokozódó
szerephez az ifjúság képviselői. A javak fogyasztásában szerepük máris jelentős; az árutermelés
szerkezete növekvő figyelemmel kíséri ízlésük várható alakulását. Reklámszakemberek a fiatalokra
ható jelmondatokon törik a fejüket; választásoknál a jelöltek őket igyekeznek meghódítani a
programjaikkal. Koruk jellemző vonásai a nyelvek fejlődésében is egyre jobban fognak
érvényesülni. Remélem, hogy friss erejük nem szegényíti, hanem egy új stílus-szinttel gazdagítja
majd édes anyanyelvünket.

Térjünk vissza a jövőből a jelenbe; beszéljünk a stílus szintjei után a

nyelvtudás szintjeiről.

Iskolás téma; használjuk tehát azt az osztályozási rendszert, amivel a tanár bírálja el a kis- és
nagydiákok teljesítményét: az egyestől az ötösig.
Aki semmit sem tud, az persze egyest kap: megbukik. Kettest érdemel az, aki a nyelvet turista
szinten beszéli. Tucatnyi mondattal vonatjegyet tud kérni és szobát keresni, ebédet rendelni és
megérdeklődni, hogy hány órakor indul az esti gyors. Rájön az újságból, hogy mit adnak a
moziban és megpróbál lealkudni valamit a cipő árából.
 A társalgási szinten tudó jobb jegyet kap. Annak jár ki, aki vendégként vagy vendéglátóként
kapcsolatot tud kialakítani, be tud valamennyire számolni saját országáról és érdeklődni tud a
másikéról; elmondja, hogy ő mivel foglalkozik és megérti, ha a partner a saját mesterségéről
magyaráz.
Saját szavamba vágok egy kicsit, hogy egy gyakorlati tanáccsal szolgáljak az Amerikába
készülőknek. Vonaton, szállodahallban, reggeliző asztalnál biztosan ugyanazokat a kérdéseket
fogják a mellette ülők feltenni.
Első kérdés: Where are you from? (Honnan jött?) Második: What is your line? (Mi a
foglalkozása?) Harmadik: What do you drive? (Milyen kocsija van?)
Kezdő utazó koromban bevallottam, hogy autóbuszon szoktam közlekedni. Ezen úgy
elcsodálkoztak. hogy taktikát változtattam. – Nem hiszem, hogy ismeri a márkát! – felelem
mostanában. – Ikarusnak hívják. – Nagy kocsi? – kérdezik ilyenkor. – Nagyobb, mint egy
Chevrolet? – Sokkal! – legyintek fölényesen.
Csak remélni merem, hogy mind a pogány Hermes, mind a katolikus Szent Kristóf, a közlekedés
védőszentje, megbocsátja füllentésemet. Igazán nem a magam, hanem hazám presztízsének
érdekében szoktam rávetemedni.
A társalgásnál nívósabb tudást Impex-szintnek nevezném. Aki idáig eljutott, az tárgyalóképes a
maga területén. Ami persze nemcsak külkereskedelem, hanem a tudomány vagy technika bármely
ága lehet. Passzív és aktív szókincse e tárgykörön belül száz százalékos; a négyes osztályzatot
azért érdemli meg, mert saját gondolatait ép nyelvtani formában és jól érthető kiejtéssel tudja
elmondani. Szakmai területén kívül azonban bizonytalanul imbolyog.
Tavaly nyáron egy fontos nemzetközi tárgyalást magyar mérnök vezetett le a jelenlétemben. Úgy
adott el jó pár ezer villamos készüléket a külföldi ügyfélnek, hogy egyetlen típus vagy méret
meghatározásánál sem kellett a rajzok és ábrák nemzetközi nyelvéhez folyamodnia.
A tárgyalás szünetében fagylalttal kedveskedtünk a vendégnek, amit az látható élvezettel
fogyasztott. – Does it taste you? – kérdezte az én mérnököm, formahűen fordítva le a magyar
„ízlik?” kifejezést. Sajnos, a mondat ebben a formában azt jelenti: Megkóstolja magát? Szegény
vendég úgy megijedt ettől a fordulattól, hogy szerettem volna a filmdal szavaival megvigasztalni:
„Nem esz meg, csak megkóstol.”
A következő szintet tolmács-szintnek nevezném. Ezen a nívón a különböző területek
szókincsének széles színképét kell ismerni; a legkülönbözőbb kiejtésekhez a kulcsot pillanatok
alatt megtalálni; úgy visszaadni, hogy az a „célnyelven” ne csak tartalmában, hanem stílusában is
minél közelebb álljon a „forrásnyelven” elgondolthoz vagy elhangzotthoz.
És mindezeken felül van az anyanyelvi szint. Sajnos, olyan ritkán van, hogy helyet sem kapott a
fenti gyermekded osztályozásban. Ez az az eset, amikor hazánkfiát bennszülött orosznak,
franciának stb. nézik és ha magyarul szólal meg, csodálkozva kérdik: mi ez az érdekesen hangzó
nyelv és mi jutott eszébe, hogy megtanulja?

Elfogult lennék szakmámmal szemben, amikor ilyen magas polcra helyezem? Lehet. De bevallom:
sok évtizedes gyakorlása után is úgy érzem, hogy csapdái és nehézségei felé alázattal illik
közeledni.
A tolmácsolás (a szimultán vagy konferencia tolmácsolásról beszélek, mert azt ismerem a
legjobban)
 abszurd tevékenység.

Képzeljünk el egy fémmunkást, aki csak a feladatát ismeri: egy előírt méretű, formájú, felületi
idomot kell készítenie. A nyersanyagról azonban, amiből ezt le kell gyártania, semmit sem tud;
még azt sem, hogy az kovácsolásra, hengerlésre vagy nyújtásra lesz-e alkalmas. Mindez csak
akkor fog kiderülni, amikor már közvetlen közelébe ért a folyamatosan hömpölygő, gyorsan hűlő
fémkígyó. Nem csoda, ha a szimultán tolmács idegeit állandó feszültségben tartják feladatának
bizonytalanságai, hiszen sokszor azt sem tudja, hogy: melyik lesz az a forrásnyelv, amiből neki a
következő pillanatban kész idomdarabokat – épkézláb mondatokat – kell majd a célnyelven
gyártania.
A tolmácsolás tudathasadásos tevékenység.
Miközben a tolmács szája a célnyelven megfogalmazott A mondatot mondja a mikrofonba, füle
már a B mondatot fogja fel és küldi az agy felé, ami lefordítja és továbbítja a gondolatot.
Eredetileg is skizofréniás egyének helyzeti előnnyel indulnak.
A tolmácsolás megalkuvásos tevékenység.
Ennyi buktatón csak állandó kompromisszumokkal lehet átvergődni: „Úgy kellene – így tudom.”
Aki a jó kedvéért képes a jobbról lemondani, az válasszon magának szelídebb mesterséget.
A tolmácsolás paradox tevékenység.
Olyan dialógus, amelynek nem két, hanem három szereplője van: a szónok, a hallgató és a
fordító. Rögtönzött műfaj, különleges Commedia dell’Arte, amiben nincsen meghatározott
szerepkör (bonviván, szubrett, tragika), mert a tolmács hol férfi, hol nő, hol mérnök, hol orvos,
hol zeneszakértői, hol politikusi minőségben lép a színre. De úgy, hogy ott a világért sem szabad
látszódnia. A műfordítás akkor jó, ha az olvasó azt hiszi: eredeti szöveget lát. A tolmács akkor
állna hivatása magaslatán, ha senki se venné észre, hogy valamelyik ponton beékelődött a közlés
folyamatába.
Lelkiismeretes felkészülésen kívül a rutin segít bennünket a nehézségek leküzdésében. A
gyakorlat megtanítja a tolmácsagyat arra, hogy a szavak forrásnyelvi ingerére többé-kevésbé
automatikusan feleljen a célnyelvi szó reakciójával. Ezen a kialakított stratégián belül csak akkor
kell éber és rugalmas taktikát alkalmazni, amikor szakmánk fő ellenségeivel,

a hamis barátokkal („les faux amis”)

állunk szemben.
Így nevezzük azokat a szavakat, amelyeknek hangzása azonos vagy hasonló; jelentése azonban
eltér a különböző nyelvekben.
Minthogy a mindennapi beszédben is meglepetés érheti azt, aki nem ismeri fel csalárd
természetüket, a sokszáz példából egy kis csokorravalót állítottam össze. Úgy, ahogy mások
mesélték, vagy ahogy magam találkoztam velük.
Señor Gonzalez például Londonban kívánt egy weekendet eltölteni. Felszerelte magát egy csomó
penzió címével, mégis szabad ég alatt volt kénytelen az éjt átvirrasztani. Hogy lehet az? Hát úgy,
hogy a legtöbb penzió ajtaján ott függött a „Vacancy” (üresedés) tábla. Minthogy az ő nyelvén
„Vacación” üzemszünetet, a tevékenység felfüggesztését jelenti, csak olyan kapukon mert
kopogni, ahol ilyen táblát nem látott. Ezeken a helyeken viszont elutasították.
 Signore Rossi ezzel szemben Sevillában járta meg. Bízva a spanyol és az olasz nyelv
rokonságában, „burro” felkiáltással kért vajat a reggelijéhez. Némi késéssel ugyan, de elő is
állítottak számára egy díszesen felszerszámozott – csacsit. A „burro” ugyanis spanyolul azt jelenti.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Capriból Anacapriba szamaragolni kívánó magyar
nyugodtan rendelhet „somarót”, mert ott tényleg így hívják.
Okoztak már komolyabb bajt is a hamis barátok. A franciák egy tárgyaláson egy demande-ot
(kérést) terjesztettek elő. A „demand” azonban angolul nem kérést, hanem követelést jelent, ezért
az angol képviselő e szerénytelenséget magára nézve sértőnek találta és egyből meg is vétózta.
Azt hihetné az ember, hogy legalább a matematika világában nincsenek hamis barátok; hogy a
számok valóban nemzetközi nyelven beszélnek. Sajnos nem ez a helyzet. A billió „európaiul” 1
000 000×1 000 000: milliószor millió, 1012. „Amerikaiul” csak 1000×1 000 000, vagyis ezerszer
millió, 109. Utóbbit mifelénk milliárdnak hívják.
Nem egy sértés született már abból, hogy a különböző országokban olyan különbözően jelzik a
címeket, rangokat és iskolatípusokat. A magyar akadémikusnak nem felel meg a német
Akademiker, mert ez a cím csak azt jelenti, hogy az illető egyetemet vagy főiskolát végzett.
Utóbbi egyébként csak németül Hochschule, mert Amerikában a high-school: középiskola;
körülbelül a mi gimnáziumunknak felel meg. Az angol „gymnasium” viszont tornatermet jelent; a
görög „gymnos” (meztelen) szóból ered.
Az orosz „институт” nem intézetet jelez, mint a többi nyelvben, hanem a legmagasabb fokú
orvosi, mérnöki, mezőgazdasági képzést nyújtó egyetemek és főiskolák közös elnevezése. Aki
ezek valamelyikén diplomát nyert, az – akárcsak nálunk – aspiránsként (tulajdonképpen:
vágyakozóként), majd kandidátusként (jelöltként) folytathatja tanulmányait. Mindezt a
„tudományok doktora” cím koszorúzza meg. amit nálunk „nagydoktorátusnak” neveztek el.
A „doktor” régi, patinás rang; a latin doctusból származik, és régen mindenkinek kijárt, aki
valamilyen szakmában kiválót alkotott. Szent Lajos francia király udvari építészének sírján például
az áll, hogy aki ott nyugszik, az „Docteur ès pierres” – a Kövek Tudósa volt.
Amikor megtudtam, hogy madridi barátnőm apja autóbalesetet szenvedett, telefonon
érdeklődtem a beteg hogyléte felől. „Esperamos su morte” – hallottam a választ.
Meglepetésemben szó nélkül letettem a kagylót. Csak később jutott eszembe, az „esperar” ige a
spanyolban várnit, előrelátnit is jelent, nemcsak remélnit, mint a francia espérer. Azt is
megtanultam, hogy akiről azt mondják: „prematuramente jubilado”, az nem korán örült, hanem idő
előtt vonult nyugállományba. Kellemes meglepetés volt viszont, hogy a cédula spanyolul – cédula,
és hogy az írnok – chupatintas (ejtsd: csupatintász).
A „kokett” szót az én fiatal koromban kacér értelemben használták. Francia jelentése sokkal
általánosabb; une somme coquette: jó nagy összeg: „il est coquet pour son âge”: „Öreg ember nem
vén ember.”
Haragszom az angolra, mert a „he blames himself” nem azt jelenti, hogy az illető blamálja, hanem
azt, hogy vádolja magát. A spanyolra, mert a „compromiso” nemcsak kompromisszum, hanem
ígéret, elkötelezettség is.
Magyar–lengyel kooperáció keretében született meg az alábbi épületes baki. Egy varsói
kozmetikai gyár csodatevő ránctalanító arckrémet vélt feltalálni; magyarországi
forgalombahozatalát egyik külkereskedelmi vállalatunknak ajánlotta fel. A levelezés franciául folyt;
a krém hatóanyagát a lengyel ügyfél „agent à dérider”-nek nevezte. (Ride = ránc.) Magyar
partnere a szótárban lelkiismeretesen utánanézett a szavaknak, és megállapította, hogy az „agent”
ügynököt, rendőrt, a „dérider” pedig felderítést jelent. Szerencsére nem rendelt belőle nagyobb
tételt a Kék Fény számára, csak levélben közölte, hogy „ilyesmi vállalatunk profilján kívül esik”.
Hollandban a monster szónál kell vigyázni, mert mintát jelent, nem szörnyeteget, mind az
angolban. A „Vigyázz!” viszont hollandul „Aandacht”, szemben a német Andachttal, aminek
jelentése: áhítat. A portugál „importancia” szót biztosan fontosságnak fordítottam volna, ha a
kontextusból rá nem jövök, hogy összeget jelent.
A talján gavallér nem arat sikert, ha a német kislánynak azzal hízeleg, hogy caldának és
morbidának (melegnek és lágynak) találja. A calda a kaltot (hideget), a morbid a betegséget, a
halált asszociálja. De a francia se dicsérje angol partnernője szép „denture”-jét, mert az csak náluk
fogsor, az angoloknál műfogsor.
Azt szokták mondani, hogy csak a kleptomániás lop olyat, amire nincs szüksége. A nyelvek is
általában akkor vesznek át idegen szavakat, ha tartalmi hátterükre nincs jellemző kifejezésük. A
magyar dámák a múlt század közepén kezdtek bécsi módi szerint öltözködni. A ruhákkal együtt
importálták a slusszt és a sliccet, a máslit és a mídert is. Átvettük a cárok Oroszországából az
ukázt a Szovjetunióból a szputnyikot, az angoloktól a weekendet, a mai Olaszországból a dolce
vitát.
Az egész világon használják egy bizonyos embertípus jellemzésére a spanyol eredetű levantei
(napkeleti) szót, de a ponientei (napnyugati) nem került be a nemzetközi terminológiába: keleti
embereknél véltek bizonyos közös vonásokat felfedezni, a nyugatiaknál nem.
A jövevényszavak néha udvariatlanul tükrözik a befogadónak a gazda-népről alkotott
véleményét. Az „obsequioso” jelentése spanyolban csak „szívélyes, szolgálatkész, gáláns”. Az
angolok viszont úgy látszik túlzottnak érezték a spanyol galantériát, mert a szót már hízelgő,
kegykereső értelemben vették át. Az „obsèques” franciában: ünnepélyes temetés. Spanyol
kölcsönszóval él a francia a kérkedés kifejezésére is: átvette a jactanciát és jactance-ot csinált
belőle.
A német nyelvből a Weltschmerz (világfájdalom) került be a nemzetközi terminológiába, de egy
személyes élményem igazolja, hogy a világ nemcsak a romantikus oldaláról ismeri ezt a népet. A
tokiói diáktüntetések alatt sokszor próbáltam arra a kérdésre feleletet kapni a kígyózva menetelő
fiataloktól, hogy szerintük milyen eszköz hozza majd meg a problémáik megoldását. A válasz
mindig ugyanaz volt: a „Gebaru”. Időbe tellett, amíg rájöttem, hogy a német „Gewalt”-ot
(erőszak) torzították így el, hogy a japán ajak ki tudja mondani.
A munka központi helyet foglal el minden nemzet életében és ezért a nyelvében is. Nem véletlen,
hogy a nyelvi furcsaságoknak egész bokrát tárja fel vele kapcsolatban az ilyenfajta amatőr
összehasonlító szókincskutatás.
A latin szóból – a laborból (munka) – lett a francia labour; jelentése: fáradságos, nehéz feladat; a
laboureur: földműves. Az angol labourer: szakképzetlen munkás.
A munka eredménye: a mű. Latinul: opus. Többesszáma – opera – minden nyelven dalművet
jelent. Franciában az opusból oeuvre lett, de a „dame d’oeuvre” jelentése: jótékony(kodó) hölgy,
míg az angol „woman in labour”: vajúdó nő. Amiről a bába érdekes eredete jut eszembe. A szláv
nyelvekben (sőt a japánban is) a baba öregasszonyt jelent. Magyar értelmét talán onnan kapta,
hogy azelőtt a legöregebb – és ezért nyilván legtapasztaltabb – asszonyok segítették világra az
újszülöttet. Viszont nem erről jut eszembe, hogy a boszorkány spanyolul bruja, de a brújula nem
kis boszorkány, hanem iránytű.
Saját kínos tolmácsélményemet a hamis barátokkal kapcsolatban egy orvosi kongresszuson
szereztem. A baktériumok túlélésének megrövidítéséről vitatkoztak a tudósok. A szó németben,
franciában, angolban a magyar kifejezés tükörképe: Überleben, survie, survival. Betű szerint
lefordítottam oroszra is: переживание. Pechemre ott ez a kifejezés nem túlélést, hanem mély
élményt jelent. Oda is jött hozzám az ülés végén egy szovjet delegátus és vállon veregetett: igazi
humanista szemléletről tettem tanúságot – mondta – amikor ilyen hosszan és behatóan
foglalkoztam a baktériumok lelki életével.
Haragszom a bélyegre, aminek feltalálása megteremtette az országhatárokon átnyúló írásbeli
érintkezés egyszerű lehetőségét. Azt remélhetné az ember, hogy az egyes nyelvekben azonos, vagy
legalábbis hasonló szavak jelölik a nemzetközi kapcsolatoknak e fontos eszközét. De nem: a
bélyeg németül Briefmarke, angolul stamp, franciául timbre-poste, spanyolul sello, olaszul
francobollo.
Miért nem próbálják standardizálni a nemzetközi kifejezéseket? Történnek ilyen irányban igen
komoly kezdeményezések, elsősorban az ISO (Nemzetközi Szabványügyi Szervezet) keretében.
Tanúm rá a fogászati szakkifejezésekre vonatkozó DIS 1982. számú normatervezet, ami az alábbi
dzsungelben kíván rendet teremteni:

Angol Francia
Equipment = Matériel
Material = Produit
Product = Fourniture
Furniture = Mobilier

A mi nyelvünk is meglehetősen önkényesen bánik az átvett szavakkal.

A francia eredetű garde-robe szó eredeti jelentése az Eckhardt-szótár szerint: 1. nagy

ruhaszekrény; 2. ruhakészlet; 3. a királyi ruhatár személyzete; 4. szobaklozett; 5. illemhely… Az
általunk használt értelemben a francia a vestiaire-t használja. A szmoking, ami nálunk ünnepélyes
alkalomra viselt férfiöltözék, angolban csak dohányzás; az elegáns férfiöltöny neve dinner jacket
vagy black tie (fekete nyakkendő); Amerikában: tuxedo.
A pedáns eredeti jelentése nem rendes, hanem tudálékos. A latin salutare (üdvözölni) igéből
szalutálni lett, a virtusból (erény) erőfitogtatás.
A francia „parole” jelentése szó; nálunk a parolázni, pacsit adni ige született belőle.
Spanyolul megszólalni kényszerülő hölgyeinknek ajánlom: akármilyen feszültséget okoz náluk ez
a tény, ne mondják magukról, hogy embarazadák, mert az embarrassée csak franciában jelenti,
hogy valaki zavarban van; spanyolban azt, hogy állapotos.
Magyar honfitársunkat hallottam már azzal mentegetni visszavonulását egy angol társaságból,
hogy „My fiancée is expecting”. Ami, sajnos, nem azt jelenti, hogy „vár a menyasszonyom”, mint ő
hitte, hanem azt, hogy az ifjú hölgy anyai örömök elé néz. A brit vendéglátók kissé csodálkozva
gratuláltak a küszöbön álló intim családi eseményhez.
Még jobban meglepődhetett az a francia üzletember, akit helyesen eltalált tippjéért azzal dicsért
meg magyar partnere, hogy „Monsieur, vous êtes un voyeur!” A nyelvek szeszélyesek – a
„voyeur” nem látnokot jelent, hanem egy nemi eltévelyedést. Remélem, vendégünk csak
megdöbbent, de nem sértődött meg. Mint ahogy én is megbocsátottam magyarul tanuló orosz
levelező partneremnek. Valahogy a kezébe került egyik könyvem és kedves sorokban biztosított
arról, hogy mennyire tisztel és szeret engem. Azóta is így írja alá a leveleit: Tisztelője és szeretője,
Vaszilij.
Még a szláv nyelveken belül se támaszkodhatunk mindig a hangzás hasonlóságára! Sajnos,
fordítás közben jöttem rá, hogy a lengyel ołów szó ólmot (Pb), de az orosz olovo ónt (Sn) jelent.
És azt is a magam kárán tanultam meg, hogy míg a listopad horvátul: október, csehül már
november.
A legnagyobb bakit azonban egy német szövegnek magyarra fordításánál követtem el. A Vorteil
(előny) alapján joggal hihettem, hogy az Übervorteilung túlzott előnyökhöz való juttatást jelent,
holott értelme éppen az ellenkezője: becsapás, átejtés.

Sajnos, a sok hasonló eset miatt kialakult bennünk, tolmácsokban egy „hamisbarát-fóbia”, mint
ahogy a sokszor megcsalt ember ott is hűtlenséget lát, ahol semmi oka sincs rá. Gyakran attól
félünk, hogy az azonos hangzás csak csapda és inkább körülírjuk a fogalmat. Ez a kérdés csak
azért jutott eszembe, mert létezik egy másik „fóbia” is,

a közhelyektől való túlzott felelem.

Érdi-Halász Imre csokorba gyűjtötte a „Ki ne mondja” kifejezéseket. De ez a hasznos lista

elhintette bennünk a fentiekhez hasonló szorongás magvát. Lektoraink árgus szemekkel vizsgálják:
nem csempészett-e be a szerző valamilyen kipécézett közhelyet a szövegbe.
A közhely – a költővel szemben, aki non fit, sed nascitur – nem annak születik, hanem azzá válik.
Amikor Petőfi Sándor először írta le, hogy „A szerelem sötét verem” – a hasonlat friss volt és
újszerű. Ma is az, ha a banális kontextusából kiemelve alkalmazzuk, például a totyakos öreg
gavallér karján csüngő szép, fiatal lányra.
Elismerem, hogy a közhely legtöbbször – zsákutca. Mert mit lehet arra felelni, hogy „Van az úgy
néha!” Létezik azonban a társasági életünknek két, ennél károsabb zsákutcája is: a VICC és a
SZTORI.
Már megindult a társas együttlét során a beszélgetés; már majdnem azzá vált, amivé lenni kellene:
eszmecserévé. De akkor valakinek beugrik a VICC, egy a pesti aszfalt bő terméséből. El is meséli,
jót is nevetünk rajta. Sajnos, azonban a vicc csak viccet szül; megindul az áradat, ami elnyeli a
gondolatokat.
A cserélendő eszméknek másik temetője a sztori, amiből mindenki ugyancsak korlátlanul sok,
többször elmondottat tart raktáron. Csak addig és azért hallgatja látszólagos figyelemmel a
másikét, mert azt reméli, hogy nemsokára rákerül a sor és ő is előállhat a sajátjával, ami már ott
lapul a tarsolyában.

Könyvem utolsó fejezete egy olyan témáról szóljon, amiről – remélem – valaki, nálam hivatottabb,
egyszer egész könyvet fog írni. Legyen e fejezet címe

Linguae Hungaricae Laus: a Magyar Nyelv Dicsérete.

 „Mi édes a Nyelved az éneklésre!” – kiáltott fel Révai Miklós nyelvtudós 1790-ben.
„Tanítathassék a magyar, hogy tán igaz, tán ámulati szépsége és csodaszép vonzereje
fennmaradjon” – kérték levélben a Pápai Kollégium tanárai I. Ferenc Józsefet.
A szabadságharc elbukott, de a magyar nyelv örökre győzött.
Szeretném, ha a megszületendő könyv azokról sem felejtkezne el, akik a magyart nem
anyanyelvükként vallották ugyan magukénak, de fennmaradásához – életük árán is –
hozzájárultak. A tizenhárom aradi vértanú közül volt, aki jobban beszélt németül, mint magyarul.
A hesseni származású Leiningen-Westerburg honvédtábornok még a hadiparancsokat sem tudta
magyarul megfogalmazni. 1848-ban a Márciusi Forradalom győzelmének ünneplésére harangot
szenteltek. „A hit és a szabadság eredete teremtette ezt a harangot” – hirdette rajta a felirat –
németül.

Nemcsak nyelvében él a nemzet!

A magyar nyelv, aminek 1791-ben Herder teljes eltűnését jósolta meg, olyan irodalmi művek
szárnyán viszi el hírünket a világba, amelyek alig kevésbé ismertek, mint Puskás Öcsi góljai.
Indokolt-e, hogy egy nyelvet, ami életképességét ilyen körülmények között bizonyította be,
annyira féltsünk az idegen szavaktól, ahogy azt buzgó nyelvművelőink teszik?
E kérdésről lázas vita folyik folyóirataink és napilapjaink hasábjain. Vita? Nem, inkább egyetértő
tiltakozás az idegen szavak légkörszennyező hatása ellen. Az ellenvélemény csak néhány csendben
elpuffanó érv formájában jelentkezik a teljes elutasítást követelők kórusában.
Nyelvművelőink buzgósága rokonszenves; ügyük igaz ügy. Módszereiktől néha mégis
viszolygok. Könnyű nevetségessé tenni olyan mondatokat, amiket szándékosan gyömöszöltek tele
idegen szavakkal: „Negáljuk annak posszibilitását, hogy akkumulálódhatik a rezisztencia…” De mi
idősebbek emlékezünk még azokra, akik ugyancsak válogatott virágokat fűztek
gyöngyösbokrétába. Szálasi nyilaskeresztes vitézei találtak ki és sűrítettek mondattá számtalan
„mélynépi” kifejezést. Kommentár és idézőjel nélkül álljon itt nyelvújító mozgalmukban néhány
gyümölcse.
Például a szégyenmagyar. Ő volt az, aki – bár a népi ugar őstelevényen született – nem
csatlakozott az európaszükséges valóságrögzítéshez. (Szálasi 1943. június 15-én elmondott
beszéde.) Értelmezőszótárt, sajnos, nem adtak ki, ezért néhány fogalom – mint a földgömb
földsége vagy a nagytérre eső technikagazdálkodás – kissé homályos maradt a számomra.
Azt még megértem, hogy a Hungária Egyesült Földeknek nincs mit félniök a plutokrata –
liberális – szabadkőműves – zsidómarxista – puritán (sic!) angolszász vezetőktől, mert hiszen sem
az angoloknak, sem a zsidóknak, sem az oroszoknak nincs talajgyökeres és honképes parasztsága.
Egy-két mondat azonban már az elmekórtan területére tartozik. Szó szerint idézek:
„A parasztság találja fel az írást, állítja céljai szolgálatába, hogy hosszú évezredek alatt az ő
találmánya – a betű – rontsa meg őt és rajta keresztül az összes népeket” (1942. december 5.
Beszéd a Hűség Házában).
Vagy. „A Nemzet Akaratának Pártja államfelségi alapját jelvényében a népfelség szavainak
kezdőbetűivel alkotta meg, mely a rovásírás »HIT« betűit alakítja az Ősföld keresztjévé” (Cél és
Követelések. Kiadta a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1935.)
Ez az „igaznépi” stílus arra volt hivatva, hogy a nemzetköziség földmételyétől mentse meg a
gyepűk mélymagyarjait.
 *

De rossz ízű emléket hagyott bennünk, anyanyelvünk rajongóiban, az ötvenes évek túlbuzgósága
is. „Demokratizmusuknak” a lódennél és a svájcisapkánál is olcsóbb hirdetése volt az. a
felhördülés, amivel egyesek egy-egy idegen szóra reagáltak.
Évtizedek múltak el a felszabadulás óta. A művelődés kapui szélesre tárultak; mindenki
besétálhat rajtuk, aki élni kíván a lehetőséggel. Az idegen szavak elleni, válogatás nélküli
túlberzenkedést néha az ötvenes évek csökevényének: olcsó szellemi svájcisapkának érzem.
Annál is inkább, mert mi a „magyar” és mi az „idegen” szó? Ha elvben utasítjuk el őket, akkor
persze a persze szót sem szabadna használni, mert az a latin „per se” szolgai átvétele. A plánét
meg pláne le kellene tiltani a magyar ajkakról: az is latinul van. Ki kellene valamit találni például a
palánta helyett, mert a „plantar” (ültetni) igéből magyarosítottuk. Megrovásban részesülne a kujon
is, mert francia szó: couillon = csibész.
Ennyire nem bízunk nyelvünk asszimiláló (pardon: áthasonító) erejében?
Erőfeszítésekre buzdítjuk honfitársainkat, hogy nyelvi elszigeteltségünkből kiemelkedjenek, mert
tudjuk:

szellemileg elég érettek egy vagy több idegen nyelv elsajátítására.

Miért nem bízunk abban, hogy megbirkóznak az idegen szavakkal is, amik klasszikusaink
remekműveit ékítik, mai nyelvünket árnyaltabbá teszik, más nyelvek tanulásánál hidat jelentenek?
Tudom: az idegen szavak használata ellen harcolók (ékes magyar szóval puristák) más nézetet
vallanak. De a gazzal együtt gyakran kigyomláljuk a nemzetközi kultúra életképes virágait is: az
általános művelődés ma mindenki számára hozzáférhetővé tette őket. A jó ösztön úgyis csak az
egészséges magyarításokat fogadja el. Az erőltetetteket elveti, még ha olyan stílus-művésztől
származnak is, mint Kosztolányi. Ő a világért se mondta volna ki az autóbusz szót: társasgépkocsit
használt helyette. Mégis az előbbi honosodott meg. Nem lett távolbalátó a televízióból, távbeszélő
a telefonból, sem géperejű jármű az autóból. A „maszek taxis” helyett se igen fogjuk használni a
hivatalos „Személyszállító kisiparost”.
Nem tudom, a németek sokat nyertek-e azzal, hogy az elemek nemzetközi nevei – oxigén,
hidrogén – helyett bevezették a Sauerstoffot és a Wasserstoffot. És hogy mi sokat veszítettünk-e,
amiért lemondtunk a „legenyről” és a „könenyről”, amit Jókai javasolt.
Féltjük szép nyelvünket, agyonféltjük. Nem bízunk rugalmasságában, egészséges ösztönében,
amivel magábaolvasztja az időállót és kivet mindent, ami felesleges. Hol tartanánk, ha béklyóba
szorítottuk volna a fejlődését? Isá, pur és chomu lett volna mindaz, amivel évszázadok alatt az
alkotó fantázia és a paraszti józanság gyarapította első nyelvemlékeinktől kezdve mai
százszínűségéig. És mint túlzottan aggódó szülők esetében általában, sok tilalmunknak inkább
kárát, mint hasznát látja mindannyiunk közös kincse: a nyelv.
Engedtük például kikopni belőle a valaha teljes értékű szenvedő formát. Kossuth még így
búcsúzott 1849-ben Guyon Richárdtól: „…szeretett hazámból kiszoríttatva hontalanná lenni
kényszeríttettem…”
Irigylem az oroszt, a németet, az angolt a passzív igealakok változatlan népszerűségéért.
Szükségünk lenne rájuk nekünk is, mert sokszor

csak a cselekvés tényét akarjuk kihangsúlyozni, nem a cselekvő személyét.

Általános alanyú személytelen mondatokat üggyel-bajjal tudunk csak alakítani. (Ez az egyik oka
annak, hogy úgy elburjánoztak az olyan típusú suta szerkezetek, mint a „vitára került…”
Okos szak- és újságcikkek segítenek e hiányt pótolni a va-ve rehabilitálásával. Ideje volt! Már-
már ott tartottunk, hogy az ismert műdalt sem mertük eredeti formájában énekelni. Borközi
állapotban is éreztük a belső parancsot, hogy átnyelvműveljük a szöveget: „Zöldre festették a,
zöldre festették a rácsos kaput…” Műfordításokban félve írtam le az olyan mondatokat, mint „Az
ki van zárva!” Nem tudtam, nem fogja-e valamelyik zord lektor piros plajbásszal a margóra írni:
„Ki zárta ki?”
Van a személytelenség – vagy mondjuk a személyfelettiség – kifejezésének egy lehetősége, de az
királyok és egyetemi rektorok számára van fenntartva: a plurális majestatis. E királyi többesnél
demokratikusabban, de nem kevésbé egyértelműen hangsúlyozza a mondanivaló személytől
független jellegét a többi nyelvben használt, elegáns általános alany: Man spricht deutsch. On parle
français. Se habla español. Néha egyenesen a magabiztosság gőgjét érzem ezekben a formákban,
mint például a feliratokon, amik a műemlékekben gazdag francia kisvárosokban fogadják az
odaérkezőt: „Cette ville se visite a pied.” E várost gyalog (illik) bejárni.
Reklámszövegekben különösen jól hat ez a szuggesztív forma. Helyes ösztönnel választotta a
hajdan nagyhírű gabonakereskedelmi vállalat jelmondatául:

„Közhírré tétetik: Mauthner mag vétetik!”

Az igék sajnálatos módon kikopott szenvedő alakjáért kárpótol bennünket főneveinknek az az

egyedülálló tulajdonsága, hogy olyan elegáns módon tudnak különbséget tenni aktív cselekvés és
passzív történés között: képzés és képződés, zárás és záródás. A többi nyelv irigykedhetik ránk az
ilyen szópárokért.
Szeretném, ha a „Magyar Nyelv Dicsérete” címen megírandó könyvben helyet kapnának azok
nevei is, akik máshonnan jőve ismerték és szerették meg a magyar nyelvet. Köztük elsősorban
Aurélien Sauvageot-é, aki egész életében a dicsőségét zengte. Ő a „ránkesteledett” típusú szavak
szépségével nem tudott betelni; én az olyan kifejezéseken szoktam elandalodni, mint az
„ihatnékom van”.
Meg azon az öt szón, ami minden más nyelvnél szebben röpít el bennünket a meséknek Álom és
Valóság között húzódó bűvös mezejére:

„Hol volt, hol nem volt…”

Bábel tornyát kerülgetve próbáltam laza szövedékbe szőni néhány gondolatot, ami eszembe jutott
a nyelvekről. Talán naivitás volt feltételeznem, hogy örök változatosságukban más is úgy
gyönyörködik, mint én. Talán csak önzés volt az igyekezet, hogy olvasóimat is rá próbáljam
beszélni a tanulásukban rejlő öröm keresésére. Ha így volt, Jókai szavaival mentegetőzve teszek
pontot kis könyvem végére:

„Magamnak írtam, gyönyörűségem telt benne”.

 A kiadásért felel: Dr. Lomb Kató

Egyetemi Nyomda – 83.1763 Budapest, 1983

Felelős vezető: Sümeghi Zoltán igazgató