A GÖRÖG DRÁMA MEGSZÜLETÉSÉNEK KÖRÜLMÉNYEI, AZ

ANTIGONÉ ELEMZÉSE

A görög dráma kialakulása vallásos szertartásokhoz, elsősorban Dionüszosz ünnepeihez kapcsolódott

(Dionüszosz a bor és a szerelem istene.). A karddalból és az istentiszteleti táncokból született. Az első lépés a
dráma felé az volt, hogy a karvezető kivált a kórusból, az isten oltárához lépve elmondott egy s mást, mire a kar
énekkel válaszolt. Először Kr.e. 535-ben egyesítették a táncot és a karddalokat, majd minden évben bemutattak
ilyeneket. Ekkoriban a kardalok és dialógusok váltakozásaiból épült fel minden színpadi mű. Ebből fejlődött ki a
tragédia. A görög dráma különleges helyet foglal el, hiszen a társadalom és a művészet egyforma magasságban
találkozik benne. A dráma virágkorát Periklész idejére élte. A cselekmény eleinte nem volt fontos, szerepe csak
később értékelődött fel. A kórus szerepe emellett már az első időkben is óriási, amely nem szavalt, hanem
énekelt. A tulajdonképpeni főszereplő a kórus volt, hiszen a közösséget testesítette meg. Később két, majd három
színész jelent meg a színpadon és az ő párbeszédük már bonyolult cselekménysor megjelenítésére adott
lehetőséget. Megváltozott a dráma tárgya is: Dionüszosz helyét egy idő után a trójai, mükénéi, thébai mondakör
hősei foglalták el. Fontos szerepe volt a kórusnak a szerkezeti tagolásban: a felvonásoknak megfelelő részeket
választották el egymástól.

A dráma már érdekelte az átlagpolgárt is, előadásra járni egyébként állampolgári jog és - kötelesség volt. Mivel
az ünnepségeken hatalmas tömeg vett részt, a színházát is ennek megfelelően alakították ki. Az előadás egész
nap tartott, a nap folyamán 3 drámaíró 3 drámát mutatott be. Domboldalra épített, félkör alakú, lépcsőzetesen
emelt padsorokat képeztek ki a nézők számára, melyeken kb. 20-30 ezer ember foglalhatott helyet. A nézőteret
egy 10-15 m sugarú kerek tér (orchestra) választotta el a színpadtól, közepén állt Dionüszosz oltára. Az
orchestrán helyezkedett el a kar és itt játszottak a színészek is. A valamivel magasabb szinten levő színpad
viszonylag keskeny volt (2-3 szereplő fért el rajta).

A görög tragédiák szereplői álarcban játszottak, melyek a legfontosabb jellemvonásokat emelték ki. A maszkok
tették lehetővé azt is, hogy a néhány női szerepet férfiak játszák el. Mivel az álarc fix volt, a mondanivalót
gesztikulációval valamint hanglejtéssel fejezték ki. A tragikus hős csak hosszú, gazdagon díszített jelmezben
játszott. A színház a görög szellemi életnek nemcsak egyik lényeges központja lett, hanem az állam rendkívül
fontos nevelő intézménye is: az athéni demokrácia erkölcsi-politikai eszméit sugározta.

A görög drámaírást 4 nagy alak képviselte:

1. Aiszkhülosz - Témája az istenek és a társadalom viszonya.

2. Szophoklész - A görög tragédia csúcsát jelentette. Korában, egy győztes, gazdagodó korban az emberi
értékeket féltette. Leginkább a hatalom és az örök emberi erkölcsök viszonyával foglakozott. Antigone c.
művének témáját a mitológiából, a thébai mondakörből merítette. Mondanivalója szerint összeegyeztethetetlen a
hatalom és az emberség.

3. Euripidész - Legmodernebb (bonyolult lélektan és - jellemek), de korában népszerűtlen, talán éppen azért,
mert megelőzte korát.
4. Arisztophanész - Leginkább komédiákat, vígjátékokat írt. Műveiben éles paródiák fedezhetők fel
(személyeskedés akár közéleti személyiségekkel szemben s emellett nagy szerepet kap a drasztikum valamint a
fantázia). Miután 405-ben az athéni demokrácia megbukott, a vígjátékok arculata megváltozott, hiszen megszűnt
a személyeskedő, politizáló komédia.

A thébai mondakör

Théba alapítása Kadmosz türoszi királyfi nevéhez fűződik. Az ő leszármazottja volt Laiosz, aki Iokasztét vette
feleségül. Borzalmas jóslat nehezedett az ifjú párra: Laiosz születendő fia meg fogja ölni apját, és anyját veszi
feleségül. Ettől félve a király kitette gyermekét a Kitharion rengetegébe, hogy ott elpusztuljon. A parancsot
végrehajtó pásztornak azonban megesett a szíve a kisdeden és magához vette, elnevezte Oidipusnak, azaz
"dagadtlábúnak". Átadta őt egy korinthoszi pásztorcsaládnak, akik saját fiukként nevelték. Még csecsemő volt,
mikor a korinthoszi királyi párhoz került, akik becsülettel felnevelték. Ám egy lakomán valaki "cserélt
gyereknek" titulálta, ekkor kezdett gyanakodni, elment a delphi jósdába, ahol ugyanazt a jóslatot kapta, mint
apja. Hogy a borzalmas jóslat beteljesedését megakadályozza, elhagyta korinthoszt, és elindult a Théba felé
vezető úton. Ott idegenekkel találkozott, és harcba keveredett velük. Mindet megölte, köztük apját is, csak egy
szolga menekült meg. Így a jóslat egyik fele teljesült. Mikor Thébába ért, már Laiosz sógora, Kreon uralkodott.
Ebben az időben jelent meg a városban a Sphinx, aki egy találós kérdést tett fel a város lakóinak, s arra
kényszerítette őket, hogy amíg ezt meg nem fejtik, addig naponta egy embert áldozzanak neki. Kreon
tehetetlenségében királyságát és Iokaszté kezét ajánlotta fel annak, aki megfejti a találós kérdést. Oidipusz ezt
könnyűszerrel megoldotta, így lett Théba királya és tudtán kívül anyja férje. A jóslat teljesen beteljesedett. Az új
királyi pár hosszú ideig boldogan élt, a király pedig bölcs uralkodónak bizonyult. Négy gyermekük született: két
fiú és két lány. (Polüneikész, Eteoklész, Iszméné, Antigoné)

Egyszer azonban pusztító dögvész tört a városra, mely a delphi jóslat szerint csak akkor múlik el, ha Laiosz
király gyilkosa megbűnhődik. Oidipus erre széleskörű nyomozásba kezd, miközben rájön az igazságra. Iokaszté
felakasztja magát, míg Oidipus kiszúrja saját szemét. Fiaira, akik ellene fordulnak szörnyű átkot mond, lánya
Antigoné kíséretében útra kelt, mígnem Kolonoszban lelt végső megnyugvást. Oidipus két fia megegyezett, hogy
felváltva fognak uralkodni, évenként cserélnek. Egy idő múlva Eteoklész, nem akarta átadni bátyának a trónt,
hanem kitagadta őt törvénytelen módon az uralkodásból. Polüneikész elmenekült az argoszi királyhoz, akinek
lányát feleségül vette. Apósa megígérte neki, hogy segít a trón visszaszerzésében. Hét sereg indul Théba hét
kapuja ellen a két fivér egymás kezétől esik el. Végül a Thébaiak győznek. Itt kezdődik az Antigoné
cselekménye.

Az Antigoné részletes bemutatása

Az Antigoné jellegzetesen tükrözi a görög tragédia néhány főbb vonásait: az események színhelye egyetlen tér,
amit látni lehet Thébaiban történik a királyi palota előtt. Az egyre feszültebb konfliktus itt szenvedélyes viták,
szócsaták formájában valósul meg. A valóságos tettek, a tettleges összeütközések máshol nem a színpadon
zajlanak le. Ezekről az őr ill. a hírnökök elbeszéléséből értesülünk. A tragédia időtartama csupán néhány óra, a
cselekmény csak egyetlen eseményre szűkül. Az egyes kardalok nemcsak elválasztják, hanem össze is
kapcsolják az egymásután következő jeleneteket. Szemmel látható és füllel hallható különbség van a kardalok és
a párbeszédes jelenetek között.

Sophokles Antigonéja az európai dráma egy sajátos típusát képviseli. Ez a tragédia egyetlen konfliktus köré
épül: két egymás ellen feszülő akarat összeütközését ábrázolja. A főszereplő rendszerint olyan erkölcsi elveket
képvisel, amelyeknek igazságát az adott korban mindenki elismeri, senki nem vonja kétségbe. Drámai szituáció
akkor keletkezik, amikor az ellenfél megakadályozza a főszereplő által képviselt elvek érvényesülését. A
szemben álló akarat egymás elleni tett sorozata a drámai harc. A mű egyik jelenete közvetlenül vagy közvetve e
két akarat valamelyikének megnyilvánulása.

A főszereplő - egyéni sorsától függetlenül - általában eléri, amit akar: az ellenfél által létrehozott szituáció
megszűnik, ezután helyreáll az erkölcsi világrend.

A drámai küzdelemben a különböző szereplők, jellemek egymástól eltérő módon viselkednek. A drámai
cselekmény arra kényszeríti a nézőt, hogy válasszon a színpadon felkínált magatartásformák lehetőségei közül.
Az író szinte sugalmazza a néző számára helyes döntést azáltal, hogy az egyik szereplőt vagy a szereplők egyik
csoportját vonzóbbnak vagy rokonszenvesebbnek rajzolja meg, a másik szereplőt ill. csoportot taszítónak,
megvetendőbbnek tünteti fel. Az ilyen írói állásfoglalás azonban mindig egyértelmű, nem menti fel a nézőt a
döntés felelőssége alól.

Antigoné és Iszméné: A prológusban már adott a drámai szituáció. Két törvény áll egymással szemben: az
istenek ősi, íratlan törvénye (a halottat mindenképpen el kell temetni), más szóval a lelkiismeret és az emberség
parancsa - a király törvénye: Polüneikészt, mivel Kreon szerint hazaáruló (a néző szemében nem feltétlenül az),
sem eltemetni, sem megsiratni nem szabad, parancs megszegőire pedig megkövezés vár. Ebben a kiélezett
jellempróbáló helyzetben másképpen dönt Antigoné, másképpen Iszméné. Antigoné lelkiismerete szavára
hallgat, Iszméné azonban összeroppan és nem mer Kreon tilalmával szembeszállni. Antigoné jelleme olyan,
hogy Kreon parancsa által teremtett helyzetben nem tud élni. Számára életénél is fontosabb az általa képviselt
erkölcsi elv. Iszméné nem vonja kétségbe Antigoné igazát, érzelmileg azonosul Antigonéval, de az előállt
szituációban tovább tud élni. Jelleme nem drámai jellem, mert számára fontosabb valami más - saját boldogulása
- mint az általa elismert erkölcsi igazság végrehajtása. Ugyanilyen szereplő pl. az őr is aki tudja, hogy halottakat
eltemetni kötelesség, de még Iszménénél is jobban félti életét.

Kreon: Az első jelenet Kreon jellemét mutatja. Az új király terjedelmes beszédében összefoglalja a programját,
uralkodási célját és módszereit: a város üdvének mindenek elé helyezését, a béke helyreállítását és kíméletlen
leszámolást ellenségeivel szemben. Kreon a hatalomtól megrészegülve kérkedő magabiztosságot nyer,
fölényesen beszél, mintha minden szava megfellebezhetetlen igazság volna. Uralkodási elveivel még egyet is
lehet érteni, bár a nézőt zavarja a túlzott magabiztosság, személyiségének előtérbe állítása, az is hogy csöppet
sem kételkedik önmagában. Hatalmának és bölcsességének tudatában kiadja első rendeletét, "törvényét":
Polüneikészt nem szabad eltemetni. Ettől kezdve még furcsább színben tűnik fel. Nemcsak azért mert rendelete
szemben áll az istenek törvényével, hanem azért is mert ez nem szolgálja nem szolgálhatja a város érdekeit,
naggyá tételét, az anarchiát megszüntető, városrendező törvény: nem bölcsességet, uralkodói képességeit
bizonyítja, csupán hatalmát fitogtatja vele. Elvei, tettei között mély szakadék van. Még el sem hangzottak utolsó
szavai, nyomban kiderül, hogy hatalma is korlátozott: az őr jelenti, hogy legelső rendeletét már is szegték. Kreon
lelkében felerősödtek az indulatok: hatalomvágya és megcsorbított tekintélye, uralkodói gőgje és sértett hiúsága
küzd egymással, ez az aljas palástolt belső harc bosszúra sugallja. Arra gondol, hogy valamilyen vakmerő férfi
temette el Polüneikészt.

Kreon által remélt ünneplő lelkesedés helyett a trónbeszédre a vének rejtett vonakodása, hazudozása a válasz.
Visszariadnak a lelkesedéstől, másra akarják azt hárítani. Kreon - hasonlóan Antigonéhoz - mindinkább egyedül
marad. Az embernek kettős hatalma van: csodálatos is, de egyben félelmetes, rettenetes is. A 3. strófa végén
említi a halált, az ember hatalmának egyetlen korlátját, ez az egyetlen ami az istenektől megkülönbözteti. Az
emberi sors szépségének és korlátozottságának erőteljes érzelmi feszültsége adja a karddal csúcspontját: az
ember szűk határú léte ellenére lett a mindenség urává. A 4. strófa az emberben rejlő félelmetes lehetőséget is
felveti: az ember isteni képességével, tudásával nemcsak a jóra, hanem a gonoszra is törhet. A kar azt az embert
tiszteli aki egymás mellé helyezi a honi törvényt és az istenek esküszent jogát. Kreon pedig nem ilyen, az utolsó
sor arra vall, hogy a thébai vének nem akarnak osztozkodni Kreon tetteinek felelősségében.

Antigoné és Kreon: A 2. jelenetben kerül egymással szembe és csap össze közvetlenül a két főszereplő. Az őr
fecsegése már egy ideig késlelteti a konfliktus kirobbanását. Antigoné úgy viselkedik, ahogy a prológusban
megismert jelleme követeli: férfiasan. keményen, megingathatatlan. Kreon lecsap áldozatára: azt várja, hogy a
lány tagadni fog, de Antigoné rácáfol: elvállalja tetteit. Nyugodtan érvel, de Kreonból csak a gőg beszél,
félelmetes erejét egyedül a királyi trón jelenti. Hogy hatalmát bizonyítsa, Iszménét is halálra ítéli. Nemcsak két
ember, hanem két különböző erkölcsi világfelfogás csap össze. Iszméné is megjelenik és hőssé magasodik:
nővére példája láttán vállalja a halált. Iszménének ez a jellemfordulata Kreon szemében őrületnek tűnik.
Eközben a tragédiában új szál fonódik: megtudjuk, hogy Antigoné Haimon királyfi (aki Kreon fia)
menyasszonya. Ezután a Labdakidák szenvedéséről, végzetéről énekel és burkolt célzásokkal ítéli el Kreont.

Haimon: Megjelenése a 3. jelenetben késleltető mozzanat mely a nézőben reményt ébreszt. Haimon ügyes
taktikusként, alázatos, engedelmes gyerekként, józan érvekkel fordul apjához, hagyjon fel tervével, hiszen a
thébai nép dicséri menyasszonya tettét. Kreon nem hajlik fia szavára, királyi tekintélyét félti. Kreon végzetesen
magára marad, már sejti bukását. Ez az elszigeteltség ingatja meg először. Megkegyelmez Iszménének,
Antigonét pedig úgy akarja megölni, hogy ne sértse meg az isteni törvényt. Antigoné elindul sziklabörtöne felé,
alakja ekkor megtelik gyöngéd nőiességgel, szelíd bájjal. A dráma csúcspontja Antogone elhurcolása. Az eddig
meghunyászkodó vének is siratják most Antigonét.

Teiresziász és Kreon: Megjelenik Teiresziász, a vak jós, aki inti a királyt, hogy tegye jóvá tévedését, mert az
önhittség nyomán csak balsiker terem. Kreon nem hallgat a jós szavára, durván sértegeti. Ekkor hangzik el
Teiresziász szörnyű jóslata: a halottakért váltságul fiát fogja elveszíteni. Kreon megtörik, zavart, bizonytalan
lesz. Belső vívódás után elrendeli Polüneikész eltemetését és Antigoné kiszabadítását. A feszültség feloldódott, a
dráma cselekménye lezárult: Antigoné diadalmaskodott a gőg felett.