Szerethetsz valakit, akihez sosem érhetsz hozzá?

Stella Grant élete minden pillanatát pontosan megtervezi.

Cisztás fibrózissal küzd, és egyedül egy új tüdő adhatna neki egy
kicsit hosszabb, könnyebb életet. Mindig szigorúan három lépés
távolságot kell tartania más betegektől, és ő nem olyan, aki
kockáztatni merne. Egészen addig, amíg be nem toppan az életébe
a vad Will Newman, akinek rakoncátlan tincseitől és csodás kék
szemétől Stella gyomra azonnal szaltózni kezd. Azonban a fiú
éppen az, akitől a lánynak mindenképp távol kéne tartania
magát, hiszen már a lehelete is életveszélyes lehet a számára. De
mi van, ha a szívük és zsigeri vágyódásuk egyre közelebb húzza
őket egymáshoz? Ha csak egy kicsit lefaraghatnának a
távolságból… Vajon két lépés tényleg olyan veszélyes lenne, ha
egyszer csak így nem törik össze a szívük?
Írta: Rachael Lippincott
A mű eredeti címe: Five Feet Apart

Fordította: Stier Ági

Szerkesztők: Sári Luca, Vajna Gyöngyi

Nyelvi korrektor: Tóth Eszter
Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit

© Rachael Lippincott
© Stier Ági
© Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány a Simon & Schuster Books For Young Readers engedélyével készült, ami
a Simon & Schuster Children’s Publishing Division része.

A könyvben szereplő idézetet Babits Mihály fordította.

Borító: © 2019 CBS Films Inc.

ISSN 2063-6989
ISBN 978 963 499 046 8 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1409

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített

változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem
annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan,
beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Alysonnak
R. L.

Ezt a könyvet és a filmet azoknak a betegeknek, családtagoknak,

a kórházi személyzet tagjainak és szeretteiknek ajánljuk, akik
nap mint nap bátor küzdelmet folytatnak a cisztás fibrózis ellen.
Reméljük, hogy Stella és Will története segít felhívni a figyelmet
erre a betegségre, és egy napon gyógymódot találni rá.
M. D. és T. I.
 1. FEJEZET

STELLA

Ujjammal végigkövetem a testvérem rajzának körvonalát, egy virágtengerből

megformált tüdőt. A két egyforma, ovális forma minden
szegletéből szirmok törnek elő halvány rózsaszín, mélyfehér, sőt
még hangakék színekben is. Valahogy mindegyik egyedi, vibrál,
mintha örökké virágoznának. Néhány virág még nem nyílt ki,
érzem bennük az élet ígéretét, ami arra vár, hogy kibontakozzon
az apró bimbókból az ujjam súlya alatt. Azok a kedvenceim.
Néha eltűnődöm – túlontúl gyakran is –, milyen lenne
ennyire egészséges tüdővel élni. Ennyire élni. Mély lélegzetet
veszek, és érzem, ahogy a levegő küszködve jut be és ki a
testemből.
Megsimítom az utolsó virág utolsó szirmát, aztán
leeresztem a kezem, ujjaimat végighúzom a csillagokon a
háttérben, minden egyes fénypöttyön, amiket Abby külön-külön
rajzolt, így próbálva megörökíteni az örökkévalóságot. A
torkomat köszörülöm, elhúzom a kezem, és odahajolok, hogy
felvegyem a kettőnkről készült képet az ágyamról. Egyforma
mosolyunk kikandikál rajta a vastag gyapjúsálak alól, és a
karácsonyi fények az utca végén elterülő parkban úgy
pislákolnak a fejünk felett, mint a csillagok a rajzon.
 Volt valami varázslatos abban a pillanatban. A
lámpaoszlopok lágy ragyogása a parkban, a fák ágaiba
kapaszkodó hó, az egész jelenet csendes mozdulatlansága.
Tavaly majd befagyott a fenekünk, hogy elkészülhessen az a
kép, de ez volt a mi hagyományunk: Abbyvel kimerészkedtünk
a hidegbe, hogy együtt nézzük meg az ünnepi fényeket.
Ez a fénykép mindig eszembe juttatja azt az érzést. Az
érzést, ahogy kalandozni indulunk a testvéremmel, csak mi
ketten, és a világ úgy tárul ki előttünk, akár egy nyitott könyv.
Fogok egy rajzszöget, és feltűzöm a képet a rajz mellé, aztán
leülök az ágyra, és felveszem a kis füzetemet és a ceruzámat az
éjjeliszekrényről. A tekintetem végigsiklik a teendőim listáján,
amit ma reggel írtam össze magamnak, és úgy kezdődik, hogy:
„#1: Megtervezni a teendők listáját”, amit már nagy
megelégedéssel át is húztam, és egészen odáig tart, hogy: „#22:
Gondolkodni a túlvilágról”.
A 22. valószínűleg kicsit túl nagy vállalkozás így péntek
délutánra, de legalább most már kihúzhatom a 17-est:
„Kidekorálni a falakat”. Még egyszer körülnézek a korábban
kopár szobában, amit a délelőtt nagy részében a magamévá
tettem. A falakat most azok az alkotások borítják, amiket
Abbytől kaptam az évek során – egy kis szín és élet virít a fehér
kórházi falakon, mindegyik egy másik kórházi látogatás
eredménye.
Én infúzióval a karomban, a zacskó pedig különböző színű
és alakú pillangóktól duzzad. Én kanüllel az orromban, és a
kábel végtelen jelet formálva tekergőzik. Én a
nebulizátorommal, amiből felhőszerű glóriát formázva ömlik ki
a pára. Aztán ott van a legkülönlegesebb, egy fakó
csillagtornádó, amit akkor rajzolt, amikor legelőször kerültem
ide.
 Nem olyan kidolgozott, mint a későbbi alkotásai, de ettől
valahogy csak jobban tetszik.
És a nagy vibrálás alatt ott van… az a rakás orvosi műszer,
ott terpeszkednek amellett a förtelmes zöld műbőr szék mellett,
ami minden szobának a tartozéka itt, a Saint Grace-ben.
Aggódva figyelem az üres infúziós állványt, tudva, hogy az első
adag antibiotikumom a sok közül az elkövetkező hónap során
pontosan egy óra kilencpercnyire van tőlem. Én mázlista!
– Itt van! – kiáltja egy hang pont a szobám előtt. Felnézek,
miközben az ajtó lassan résnyire nyílik, és két ismerős arc
jelenik meg a szűk nyílásban. Camila és Mya milliószor
látogatott meg itt az elmúlt évtizedben, és még mindig nem
tudnak eljutni az előcsarnokból a szobámig anélkül, hogy ne
kérnének útbaigazítást minden teremtett lélektől az épületben.
– Rossz szoba – közlöm vigyorogva, miközben őket elönti a
megkönnyebbülés.
Mya nevetve teljesen kitárja az ajtót.
– Komolyan az is lehetne. Ez a hely még mindig egy rohadt
labirintus.
– Izgultok, csajok? – kérdezem, miközben felpattanok, hogy
mindkettőjüket megöleljem.
Camila elhúzódik, hogy rám nézzen, arca durcás, sötétbarna
haja gyakorlatilag vele együtt elszontyolodik.
– Ez zsinórban a második kirándulás nélküled.
Ez igaz. A cisztás fibrózisom nem először akadályozza meg,
hogy részt vegyek az osztálykirándulásokon, a nyári
vakációkon vagy az iskolai programokon. Az idő úgy 70%-ában
teljesen normálisan zajlanak a dolgaim. Suliba járok, együtt
lógok Camilával és Myával, az alkalmazásomon dolgozom.
Csak az egészet alacsony kapacitású tüdővel csinálom végig. De
az időm maradék 30%-ában a CF irányítja az életemet. Vagyis
amikor vissza kell térnem a kórházba kivizsgálásra, olyasmikről
maradok le, mint egy iskolai kirándulás a művészeti
múzeumba, vagy most épp a végzősök cabói útja.
Ez a konkrét kivizsgálás tulajdonképpen azért van, hogy
telepumpálják a szervezetemet antibiotikumokkal, mivel nem
akar elmúlni a torokfájásom és a lázam.
Van ez, és a légzésfunkcióm is romlik.
Mya lehuppan az ágyra, és drámaian felsóhajt, miközben
hátradől.
– Csak két hét. Biztosan nem tudsz jönni? Ez a végzős
kirándulásunk, Stella!
– Biztosan – közlöm határozottan, és tudják, hogy komolyan
gondolom. A középiskola óta barátok vagyunk, mostanra nekik
is tiszta, hogyha tervekről van szó, a CF-é a végső szó.
Nem arról van szó, hogy nem akarok menni. Csak szó
szerint élet-halál kérdése. Nem mehetek el Cabóba – sem bárhová
máshova, ha már itt tartunk –, kockáztatva, hogy nem jövök
vissza. Azt nem tehetem meg a szüleimmel. Most nem.
– De idén te voltál a szervezőbizottság elnöke! Nem tudod
rávenni őket, hogy tegyék át a kezeléseidet? Nem akarjuk, hogy
itt rostokolj! – magyarázza Camila, és a kórterem felé int, amit
olyan gondosan kidekoráltam.
Megrázom a fejem.
– A tavaszi szünetet attól még együtt töltjük! És a tavaszi
szünetes „legjobb barátnők”-hétvégét nem hagytam ki
nyolcadik óta, amikor elkapott az a megfázás – felelem
reménykedő mosollyal, és a tekintetemet ide-oda járatom
Camila és Mya között. De egyikük sem viszonozza a
mosolyomat, és úgy döntenek, továbbra is úgy néznek rám,
mintha megöltem volna a házi kedvencüket.
Észreveszem, hogy mindkettőjük kezében ott vannak a
fürdőruhás zacskók, ahogy kértem, ezért Camiláét kikapom a
kezéből, és kétségbeesetten próbálok témát váltani.
– Ó, a lehetséges fürdőruhák! Ki kell választanunk a
legjobbakat! – Mivel nem fogok a választott fürdőruhámban
sütkérezni a cabói melengető napsütésben, így legalább
másodkézből átélhetem a barátaimon keresztül, ha együtt
választjuk ki az övékét.
Ez mindkettőjüket felderíti. Lelkesen kiborítjuk a zacskókat
az ágyamra, és egy virágos, pöttyös, neonszínű kavalkád
születik.
Átvizsgálom Camila fürdőruhakupacát, és felkapok egy
pirosat, ami tulajdonképpen átmenet a bikinialsó és egy
cérnaszál között, és egyértelműen tudom, hogy ez a nővére,
Megan megunt cucca.
Odadobom neki.
– Ezt! Ez nagyon olyan, mint te.
A szeme elkerekedik, a derekához teszi a ruhadarabot, és
meglepetten igazítja meg drótkeretes szemüvegét.
– Hát a napozócsíkok klasszak lennének…
– Camila – szólok közbe felkapva egy kék-fehér csíkos
bikinit, amiről tudom, hogy úgy illik majd rá, akár egy kesztyű.
– Viccelek. Ez viszont tökéletes!
Megkönnyebbülten elveszi tőlem. Mya kupaca felé fordítom
a figyelmemet, de ő épp vadul pötyög a telefonján a zöld
kórházi széken a sarokban, miközben az arcán széles mosoly
terül szét.
Kiszedek egy egyrészest a kupacból, ami a hatodikos
úszásóra óta megvan neki, és mosolyogva felemelem.
– Ehhez mit szólsz, Mya?
– Imádom! Szuperül néz ki! – jelenti ki továbbra is vadul
írva.
 Camila felhorkan, visszateszi a fürdőruháit a zacskóba, és
féloldalasan rám mosolyog.
– Hát, Mason és Brooke szétmentek – közli
magyarázatképpen.
– Istenem! Na ne! Ez ám a hír! Fantasztikus hír!
Vagyis Brooke-nak nem annyira. De Mya Mrs. Wilson gimis
másodikos angolórája óta bele van zúgva Masonbe, így ez a
kirándulás lesz az esélye, hogy lépjen.
Kiakaszt, hogy nem leszek ott, hogy segítsek neki
elkészíteni egy szuper tízlépéses „Forgószélszerű cabói románc
Masonnel”-tervet.
Mya elteszi a telefonját és lazán vállat von, feláll, és úgy
tesz, mintha megnézne néhány képet a falon.
– Nem nagy ügy. Holnap reggel találkozunk vele és
Taylorral a reptéren.
Jelentőségteljesen ránézek, mire hatalmas mosolyban tör ki.
– Oké, kicsit tényleg nagy ügy.
Mindannyian izgatottan felsikoltunk, és felemelek egy
pöttyös, nagyon vintage egyrészest, ami pont az ő ízlése. Bólint,
megragadja és magához tartja.
– Iszonyatosan reméltem, hogy ezt választod!
Odapillantok, és látom, hogy Camila idegesen nézi az óráját,
ami nem meglepetés. Ő a halogatás bajnoka, és valószínűleg
még semmit sem pakolt össze Cabóhoz.
A bikinin kívül természetesen.
Meglátja, hogy rajtakapom, ahogy az óráját nézi, és
megszeppentem elvigyorodik:
– Még vennem kell egy strandtörölközőt holnapra.
Tipikus Camila.
Felállok, összeszorul a szívem a gondolatra, hogy elmennek,
de nem akarom feltartani őket.
 – Akkor induljatok, csajok! A gépetek holnap kábé
hajnalhasadáskor indul.
Mya szomorúan néz körül a szobában, miközben Camila
lesújtva csavargatja a fürdőruhás zacskókat a kezén. Még jobban
megnehezítik a dolgot, mint hittem. Lenyelem a bennem feltörő
bűntudatot és bosszúságot. Nem ők fognak lemaradni a cabói
osztálykirándulásról. Ők legalább együtt lesznek.
Szélesen rámosolygok mindkettőjükre, és gyakorlatilag
magammal húzom őket az ajtóhoz. Fáj az arcom a folyamatos
hamis jókedvtől, de nem akarom elrontani a hangulatukat.
– Küldünk majd egy rakás képet, oké? – mondja Camila, és
megölel.
– Ajánlom is! Egy párra photoshopoljatok rá! – kérem
Myától, aki az Adobe varázslója. – Észre sem fogjátok venni,
hogy nem vagyok ott!
Még ácsorognak az ajtóban, ezért eltúlozva forgatni kezdem
a szememet, és játékosan kilököm őket a folyosóra.
– Tűnjetek innen! Fantasztikus kirándulást kívánok!
– Szeretünk, Stella! – kiáltják, ahogy végigmennek a
folyosón. Nézem, ahogy elsétálnak, míg Mya ugrándozó fürtjei
el nem tűnnek a szemem elől, és hirtelen csak arra vágyom,
hogy kisétáljak velük innen, és becsomagoljak, nem pedig ki.
A mosolyom elhalványul, ahogy becsukom az ajtót és
meglátom a régi családi fényképet az ajtó hátuljára tűzve.
Néhány nyárral ezelőtt készült, a házunk verandáján a július
negyedikei kerti parti alkalmából. Én, Abby, anyu és apu,
mindannyiunk arcán bolondos mosoly, ahogy a kamera
megörökíti a pillanatot. Elönt a honvágy, ahogy felidézem az
elülső lépcső kopottas, rozoga fájának nyikorgását a talpam
alatt, és ahogy nevetve összébb húzódunk a képhez. Hiányzik
az az érzés. Mindannyian együtt, boldogan és egészségesen.
 Ez nem segít. Sóhajtva elhúzódok, és a gyógyszerelőkocsira
nézek.
Őszintén szólva szeretek itt lenni. Ez az otthonomtól távoli
otthonom hatéves korom óta, ezért általában nem bánom, ha
idejövök. Megkapom a kezeléseket, beveszem a
gyógyszereimet, testsúlynyi mennyiségű turmixot iszok meg,
találkozhatok Barbbal és Julie-val, aztán elmehetek a következő
buliig. Ilyen egyszerű. De ez alkalommal szorongok, sőt
nyughatatlan vagyok. Mert nem egyszerűen egészséges akarok
lenni, hanem egészségesnek kell lennem. A szüleim érdekében.
Mert fogták magukat és mindent összekuszáltak a válással.
És miután elveszítették egymást, nem fognak tudni megbirkózni
azzal, hogy engem is elveszítenek. Tudom.
Ha jobban lennék, talán…
Egyszerre egy lépés. Odamegyek a fali oxigéntartályhoz,
ellenőrzöm, hogy az áramlásmérő rendesen be van-e állítva, és
hallgatom a belőle kiáramló oxigén határozott sziszegését, aztán
áthúzom a tubust a fülemen és becsúsztatom a kanül ágait az
orromba. Sóhajtva leroskadok az ismerősen kényelmetlen
kórházi matracra, és veszek egy mély lélegzetet.
A noteszemért nyúlok, hogy elolvassam a következő pontot
a teendőim listáján és lefoglaljam magam: „#18: Felvenni egy
videót”.
Fogom a ceruzámat és elgondolkodva rágcsálom, miközben
a korábban írt szavakat nézem. Furcsamód most könnyebbnek
tűnne a túlvilágról gondolkodni.
De a lista az lista, úgyhogy kifújom a levegőt, és az
éjjeliszekrényem felé nyúlok a laptopomért. Törökülésben ülök
az új virágos paplanon, amit tegnap választottam a Targetben,
miközben Camila és Mya Cabóba vettek ruhákat. Nincs is
szükségem a paplanra, de annyira lelkesen segítettek
kiválasztani valamit a kórházi tartózkodásra, hogy rosszul
éreztem volna magam, ha nem veszem meg. Legalább
valamennyire illik a falakhoz, élénk, ragyogó és színes.
Szorongva dobolok az ujjaimmal a billentyűzeten, és
hunyorogva figyelem a tükörképemet a képernyőn, miközben
beindul a gépem.
Gondterhelten nézem kócos, hosszú barna hajamat, és
megpróbálom lesimítani, újra és újra végigszántok rajta az
ujjaimmal. Bosszúsan lehúzom a hajgumimat a csuklómról, és
kócos kontyot kreálok, igyekszem legalább valamennyire
rendesen kinézni a videóhoz. Fogom a Java kódolás Android
telefonokra kötetet az éjjeliszekrényemről, és ráteszem a
laptopomat, hogy ne látsszon a vastag tokám, és legalább
valamennyire jól nézzek ki.
Belépek a YouTube Live-fiókomba, és megigazítom a
kamerát, hogy biztosan látszódjon Abby tüdőrajza pont a hátam
mögött.
Ez a tökéletes háttér.
Lehunyom a szemem és mély lélegzetet veszek. Hallom a
tüdőm ismerős sípolását, ahogy kétségbeesetten próbál megtelni
levegővel a váladék tengerén át. Lassan kifújom a levegőt,
hatalmas Hallmark-üdvözlőlapos mosolyt varázsolok az
arcomra, aztán kinyitom a szemem és megnyomom az entert az
élő kapcsolathoz.
– Sziasztok! Mindenkinek jól telik a Black Friday? Én havat
vártam, de nem jött.
A képernyő sarkába pillantok, miközben a kórházi ablak
felé fordítom a kamerát. Az ég felhős, szürke, a fák az üveg
túloldalán teljesen kopaszok. Mosolygok, ahogy az élő
közvetítés nézőszáma szép lassan meghaladja az ezret. Ők egy
töredéke annak a 23 940 YouTube-feliratkozónak, akik
bekapcsolódtak, hogy lássák, hogy áll a harcom a cisztás
fibrózissal.
– Szóval épp készülődhetnék, hogy elrepüljek Cabóba a
végzős iskolai kirándulásra, de ehelyett ezt az ünnepet az
otthonomtól távoli otthonomban fogom tölteni, hála annak,
hogy kicsit fáj a torkom.
És ott a magas láz is. Visszagondolok arra, amikor ma reggel
megmértem a lázamat, a villogó számokra a lázmérőn, melyek a
38,9-et harsogták. De a videóban nem akarom említeni, mert ezt
később a szüleim is megnézik.
Amennyire ők tudják, csak makacs megfázásom van.
– Kinek kell két teljes hét napsütés, kék ég és tengerpart,
amikor a saját fényűző hátsó kertedben is eltölthetsz egy
hónapot?
Elhadarom az előnyöket, az ujjaimon számolva.
– Lássuk csak! Éjjel-nappali portaszolgálat, korlátlan
csokipuding-fogyasztás és mosodai szolgáltatások. Ó, és Barb
rábeszélte dr. Hamidet, hogy megengedje, ez alkalommal
minden gyógyszerem és kezelésem a szobámban legyen.
Nézzétek!
A rakás orvosi kütyü felé fordítom a kamerát, aztán a
mellettem álló gyógyszerelőkocsira, amin már mindent
tökéletesen elrendeztem ábécé- és időrendi sorrendben a
dózisok tervezett rendje szerint, amiket bevittem az
alkalmazásba, amit csináltam. Végre készen áll a tesztelésre.
Ez volt a 14-es a listán, és nagyon büszke vagyok rá, hogy
sikerült.
A számítógépem pittyeg, ahogy megindulnak a
kommentek. Látom, hogy az egyikben megemlítik Barb nevét
néhány szívecskés emoji társaságában. Ő a kedvencük, ahogy az
enyém is. Amióta csak tíz évvel ezelőtt bejöttem ebbe a
kórházba, ő a légzőterapeutám, aki suttyomban cukorkát ad
nekem és a többi CF-esnek, akár egy cinkostárs. Fogja a
kezünket még a legcsontighatolóbb fájdalom közepette is,
mintha semmiség lenne.
Az idő nagyjából felében YouTube-videókat csinálok, hogy
felhívjam a figyelmet a cisztás fibrózisra. Az évek során több
ember kezdte követni a műtéteimet, a kezeléseimet és a
látogatásaimat a Saint Grace-ben, mint azt valaha el tudtam
képzelni, még a szörnyű fogszabályzós korszakomban is
kitartottak mellettem, és minden más alatt.
– A légzésfunkcióm lement 35%-ra – mesélem, ahogy
visszafordítom magamra a kamerát. – Dr. Hamid azt mondja,
folyamatosan mászok felfelé a transzplantációs listán, úgyhogy
itt leszek egy hónapig, antibiotikumokat szedek, betartom az
előírásokat… – A tekintetem a hátam mögött lévő rajzra siklik.
Az egészséges tüdő ott van a fejem felett, mégis elérhetetlen
távolságra.
Mosolyogva megrázom a fejem, majd oldalra hajolok, hogy
levegyek egy üveget a gyógyszerelőkocsiról.
– Ez azt jelenti, hogy időben beveszem a gyógyszereimet,
hordom az AffloVestet, hogy felszakítsuk a nyákot, és –
feltartom az üveget – rengeteg folyékony tápanyaghoz jutok a
gasztrosztómámon át éjszakánként. Ha vannak hölgyek
odakint, akik azt kívánják, bár ehetnének napi ötezer kalóriát
úgy, hogy megőrzik a Cabo-kész strandtestüket, szívesen
cserélek velük.
A gépem pittyegni kezd, egymás után záporoznak az
üzenetek. Párat elolvasok, és hagyom, hogy a pozitivitás
elsöpörjön minden negativitást, amit akkor éreztem, amikor
nekikezdtem.
Tarts ki, Stella! Szeretünk.
 Gyere hozzám feleségül!
– Bármelyik pillanatban megérkezhet az új tüdő, úgyhogy
készen kell állnom! – mondom ki a szavakat, mintha teljes
szívemből hinnék bennük. Bár ennyi év után megtanultam,
hogy ne reménykedjek túlságosan.
BING! Újabb üzenet.
CF-es vagyok, és te emlékeztetsz rá, hogy mindig pozitív
maradjak! XOXO
Melegség tölti el a szívem, és még egyszer utoljára a
kamerába mosolygok, annak a valakinek, aki ugyanazt a csatát
vívja, mint én. Ez alkalommal a mosoly őszinte.
– Rendben, srácok, kösz, hogy megnéztetek! Most még
egyszer ellenőriznem kell a délutáni és az esti gyógyszereimet.
Tudjátok, milyen alapos vagyok. Mindenkinek szép hetet
kívánok! Sziasztok!
Befejezem az élő videót, és lassan kifújom a levegőt.
Bezárom a böngészőt, és megnézem a téli bálra kész, mosolygós
arcokat a háttérképemen. Camila, Mya és én, kart karba öltve,
mindegyikükön ugyanaz a mélyvörös rúzs, amit együtt
választottunk ki a Sephorában. Camila élénk rózsaszínt szeretett
volna, de Mya meggyőzött minket, hogy a piros az a szín, ami
KELL nekünk. Még mindig nem vagyok meggyőződve róla,
hogy igaza volt.
Lefekszem, a kezembe veszem a párnámon fekvő ütött-
kopott pandát, és szorosan magamhoz ölelem. Foltos – a tesóm,
Abby nevezte el őt így. És milyen találó név lett belőle. Az évek,
melyek alatt ki-be járkált velem a kórházba, egyértelműen
megviselték. Mindenféle színű foltokat varrtak rá azokon a
helyeken, ahol kiszakadt, a bélése kibukott belőle, amikor túl
erősen szorítottam a legfájdalmasabb kezelések alatt.
Kopogtatnak, és a következő pillanatban már nyílik is az
ajtó. Barb lép be a kezében egy rakás pudingospohárral, hogy
azokkal vegyem be a gyógyszereimet.
– Visszatértem! Házhozszállítás!
Barbbal kapcsolatban nem sok minden változott az elmúlt 6
hónapban, vagy ami azt illeti, az elmúlt tíz évben; még mindig ő
a legjobb. Ugyanolyan rövid, göndör a haja, ugyanolyan színes
orvosi köpenyt visel. Ugyanolyan az egész szobát beragyogó
mosolya.
De aztán az igencsak terhes Julie követi őt a kezében egy
infúzióval.
Na, ez nagy változás hat hónappal ezelőtthöz képest.
Lenyelem a meglepetésemet, és Barbra mosolygok,
miközben leteszi a pudingokat az ágyam szélére, hogy
rendezzem el azokat a gyógyszerelőkocsin, aztán elővesz egy
listát, hogy még egyszer ellenőrizze, hogy minden rajta van-e,
amire szükségem van.
– Mihez kezdenék nélküled? – kérdezem.
Rám kacsint.
– Meghalnál.
Julie felakasztja mellém az antibiotikumos infúziós zacskót,
a hasa súrolja a karomat. Miért nem mondta el, hogy terhes?
Lemerevedek, és halványan elmosolyodok, miközben a pocakját
nézem, és próbálok finoman elmozdulni tőle.
– Sok minden változott az elmúlt 6 hónapban!
Megsimogatja a hasát, kék szeme ragyogva csillog,
miközben szélesen rám mosolyog.
– Szeretnéd érezni, ahogy rúg?
– Nem – válaszolom kicsit túl gyorsan. Rossz érzés látni,
ahogy kicsit megrökönyödik az őszinteségemen, és meglepetten
felvonja szőke szemöldökét. De nem akarom, hogy a rossz
aurám egy tökéletes, egészséges baba közelében legyen.
 Szerencsére Julie tekintete a háttérképemre siklik.
– Azok a báli képeid? Láttam egy csomót Instán! – mondja
izgatottan. – Milyen volt?
– Nagyon klassz! – mondom egy nagy rakat lelkesedéssel,
miközben a zavar elillan. Megnyitok egy mappát, ami tele van
képekkel. – Kemény három dalig zúztam a táncparketten.
Utaztam limóban. A kaja nem volt pocsék. És fél tizenegyig nem
fáradtam el, ami sokkal jobb volt, mint vártam. Kinek kell
takarodó, amikor a tested elintézi helyetted, igaz?
Mutatok neki és Barbnak néhány képet, amiket Myáék
házában készítettünk a bál előtt, miközben ő beköti az infúziót,
megméri a vérnyomásomat és az oxigénszintemet. Emlékszem,
hogy régen féltem a tűktől, de minden egyes vérvétellel és
infúzióval lassan csökkent a félelem. Most még csak meg sem
rezzenek. Mindig erősnek érzem magam, amikor vizsgálgatnak.
Mintha bármit túlélhetnék.
– Rendicsek – mondja Barb, miután megmérték minden
életfunkciómat és befejezték a hüledezést és ámuldozást a
csillogó, ezüstszínű A vonalú ruhám és fehér rózsás
csuklócsokrom láttán. Amikor partner nélkül mentünk a bálba,
Camilával és Myával úgy döntöttünk, csokrot cserélünk. Nem
akartam partnert vinni magammal, de amúgy sem hívott el
senki. Könnyen előfordulhatott volna, hogy ki kell hagynom a
napot, vagy hogy a bál felénél rosszul leszek, ami senkivel
szemben sem lett volna fair, akit magammal viszek. Ők nem
akarták, hogy úgy érezzem, kimaradok valamiből, így ahelyett,
hogy partnereket szereztek volna, úgy döntöttek, mind együtt
megyünk. A masonös fejlemények miatt viszont kétlem, hogy a
jövőben is így csinálnánk.
Barb csípőre tett kézzel a megrakott gyógyszerelőkocsi felé
biccent.
 – Még szemmel tartalak, de nagyjából készen vagy. –
Felemel egy gyógyszeres fiolát. – Ne feledd, ezt étellel kell
bevenned! – magyarázza. Gondosan visszateszi, majd fog egy
másikat. – És gondoskodj róla, hogy ne…
– Tudom, Barb – vágom rá. Egyszerűen csak a szokásos
gondoskodó önmagát adja, de megadóan feltartja a kezét.
Mélyen legbelül pontosan tudja, hogy tökéletesen megleszek.
Integetek nekik, miközben az ajtó felé indulnak, aztán kicsit
megemelem az ágyamat a mellette lévő távirányítóval.
– Jut eszembe – kezdi Barb lassan, miközben Julie kitotyog a
szobából. Összehúzott szemmel, a tekintetében gyengéd
figyelmeztetéssel néz rám. – Szeretném, ha előbb lefolyna az
infúzió, de Poe most jelentkezett be a 310-es szobába.
– Tessék? Komolyan? – kérdezem tágra nyílt szemmel.
Máris mozdulok, hogy kipattanjak az ágyból és megkeressem.
Nem hiszem el, hogy nem szólt, hogy itt lesz!
Barb előrelép, megragadja a vállam és finoman visszanyom
az ágyra, mielőtt teljesen felállnék.
– Melyik részét nem értetted annak, hogy: „Szeretném, ha
előbb lefolyna az infúzió”?
Megszeppenten rámosolygok, de hogy hibáztathat? Poe volt
az első barátom, akit akkor szereztem, amikor a kórházba
jöttem. Ő az egyetlen, aki igazán megért. Egy nyamvadt
évtizede küzdünk együtt a CF-fel. Vagyis együtt, de biztos
távolból.
Nem mehetünk túl közel egymáshoz. A cisztás fibrózisos
betegeknek a bizonyos baktériumok általi keresztfertőzés
hatalmas kockázat. Egyetlen érintés két CF-es között szó szerint
megölheti mindkettőjüket.
Komoly arckifejezése gyengéd mosollyá szelídül.
– Rendezkedj be! Lazíts! Kapj be egy nyugtatót! – viccelődve
a gyógyszerelőkocsira néz. – Nem szó szerint.
Bólintok, és őszinte nevetés bukik ki belőlem, amikor elönt a
megkönnyebbülés, hogy Poe is itt van.
– Később beugrom, hogy segítsek az AffloVesttel – szól
vissza Barb a válla felett, miközben kimegy. Fogom a
telefonomat, és egy gyors üzenet mellett döntök, ahelyett, hogy
végigszáguldanék a folyosón a 310-es szobáig.
Itt vagy? Én is. Kivizsgálás.
Még egy másodperc sem telik el, és a képernyőmön zölden
villan a válasza: Bronchitis. Ez van. Túlélem. Majd később gyere be
köszönni! Most alszom.
Hátradőlök az ágyon, majd hosszan és lassan kifújom a
levegőt.
Az az igazság, hogy ideges vagyok emiatt a kórházi
látogatás miatt.
A légzésfunkcióm nagyon gyorsan esett le 35%-ra. És most
még a láznál és a torokfájásnál is jobban kiakaszt az, hogy itt
leszek a kórházban egy hónapig, egyik kezelést kapom a másik
után, hogy megfékezzék, miközben a barátaim messze lesznek
tőlem. Nagyon kiakaszt. A harmincöt százalék olyan szám, ami
miatt anya éjjel nem alszik. Ő nem árulja el, a számítógépe
viszont igen. Egyik keresés követi a másikat a
tüdőátültetésekről, légzésfunkció-százalékokról, új
kombinációkban és új szavakkal, de a lényeg mindig ugyanaz:
hogy hogyan nyerhet nekem még több időt. Ezért jobban félek,
mint valaha. De nem magam miatt. Ha CF-ed van, valahogy
hozzászoksz a gondolathoz, hogy fiatalon halsz meg. Nem, a
szüleim miatt rettegek. És hogy mi történik velük, ha mégis
bekövetkezik a legrosszabb, most, hogy nincsenek ott
egymásnak.
De így, hogy Poe itt van, valaki, aki megérti, végig tudom
csinálni. Amint tényleg találkozhatok vele.

A délután további része lassan telik.

Az alkalmazásomon dolgozom, ellenőrzöm, hogy
megtaláltam-e minden programozási hibát, amik folyton
felbukkantak, amikor megpróbáltam elindítani a telefonomon.
Teszek egy kis krémet a gasztrosztómám körüli sebes
bőrfelületre, próbálom elérni, hogy tűzvörös helyett inkább
naplemente-rózsaszín legyen. Megnézem, majd újra ellenőrzöm
az üvegek és pirulák „Lefekvéskor” kupacát. Válaszolok a
szüleim óránként érkező üzeneteire. Kinézek az ablakon,
miközben a délután elhalványul. Egy korombéli pár nevetve,
csókolózva sétál be a kórházba. Nem minden nap lát az ember
boldog párt belépni egy kórházba. Figyelem őket, ahogy fogják
egymás kezét és vágyakozva néznek egymásra. Azon tűnődöm,
milyen lenne, ha valaki így nézne rám. Az emberek mindig a
kanülömet látják, a sebhelyeimet, a gasztrosztómámat, nem
engem.
És ezektől nem lesz kedve a fiúknak sorban állni a
szekrényemnél.
Tyler Paullal „randiztam” gimi elsőben, de az egész csak
egy hónapig tartott, aztán kaptam egy fertőzést, és néhány hétre
kórházba kellett mennem. Még csak egy pár nap telt el, de máris
egyre ritkábban jöttek az üzenetei, és úgy döntöttem, szakítok
vele. Ráadásul egyáltalán nem olyan volt a dolog, mint annak a
párnak odakint az udvaron. Tyler tenyere izzadt, amikor
megfogtuk egymás kezét, és annyi Axe-ot fújt magára, hogy
köhögőroham jött rám, valahányszor megöleltük egymást.
Ez a gondolatmenet nem igazán segít a
figyelemelterelésben, úgyhogy még a listám 22-es pontjával, a
„Gondolkodni a túlvilágról”-lal is megpróbálkozom, és olvasok
kicsit az Élet, halál és halhatatlanság: A lélek útjából.
De hamarosan úgy döntök, csak fekszek az ágyon, felnézek
a mennyezetre és hallgatom a légzésem sípolását. Hallom,
ahogy a levegő küszködik, hogy átjusson a tüdőmet elfoglaló
nyákon. Átgördülök és kinyitok egy Floventet, hogy segédkezet
nyújtsak a tüdőmnek. Beöntöm a folyadékot az ágyam melletti
nebulizátorba, és az aprócska gép életre berreg, ahogy pára
ömlik ki a száján.
Ülök, nézem a tüdőt ábrázoló rajzot, miközben ki-be
lélegzem.
És be és ki.
És be és… ki.
Remélem, amikor a szüleim a következő pár napban
eljönnek látogatóba, kicsit könnyebben lélegzem majd.
Mindkettőjüknek azt mondtam, hogy a másik visz be ma reggel
a kórházba, de igazából Uberrel jöttem ide a sarokról egy
utcányira anya új lakásától. Nem akartam, hogy
bármelyiküknek is újra itt kelljen látnia, legalábbis addig nem,
míg jobban nem leszek.
Anya már akkor is aggódva nézett rám, amikor még a
pakoláshoz is fel kellett tennem a hordozható oxigént.
Kopogtatnak az ajtón, és elfordítom a tekintetem a falról,
amit bámulok. Remélem, hogy Poe ugrik be köszönni. Lehúzom
a szájmaszkot, amikor Barb dugja be a fejét. Egy műtősmaszkot
és egy pár gumikesztyűt ejt az ajtóm melletti asztalra.
– Új lakó az emeleten. Találkozunk 15 perc múlva?
Nagyot dobban a szívem.
Bólintok, ő szélesen rám mosolyog, aztán kihátrál a
szobából. Fogom a fúvókát, és még gyorsan szippantok egyet a
Floventből, hagyom, hogy a pára megtöltse a tüdőmet,
amennyire csak tudja, mielőtt felkelnék és elindulnék.
Kikapcsolom a párologtatót, fogom a hordozható
oxigénkoncentrátort az ágyam mellől, megnyomom a kerek
gombot a közepén, hogy bekapcsolja, és áthúzom a szíjat a
vállamon. Miután beteszem a kanült, az ajtóhoz sétálok,
felhúzom a kék gumikesztyűt és a fülemre tekerem a szájmaszk
szíját.
Belebújok a fehér Conversembe, kinyitom az ajtót és
kicsusszanok a fehér falú folyosóra. Úgy döntök, hogy a
hosszabb úton megyek, hogy elhaladhassak Poe kórterme előtt.
Elmegyek a nővérpult mellett a folyosó közepén, integetek a
fiatal, Sarah nevű ápolóasszisztensnek, aki rám mosolyog az új,
fényes fémkocka felett.
Akkor cserélték ki, mielőtt hat hónappal ezelőtt utoljára
jártam itt. Ugyanolyan magas, de régen ütött-kopott fából volt,
ami valószínűleg azóta volt itt, hogy hatvanvalahány évvel
ezelőtt megalapították a kórházat. Emlékszem, akkor még olyan
kicsi voltam, hogy elosonhattam Poe szobájához, mert a fejem
még jó pár centivel a pultról belátható tér alatt maradt.
Most a könyökömig ér.
Végigmegyek a folyosón, és vigyorgok, ahogy meglátom a
kis kolumbiai zászlót kívülről a félig nyitott ajtóra ragasztva,
amit egy felfordított gördeszka tart résnyire nyitva.
Belesek, és látom, hogy Poe mélyen alszik az ágyában,
meglepően kicsi labdává gömbölyödve a takarója és egy nyálas
Gordon Ramsay-poszter alatt, amit pont az ágy fölé tettek, hogy
vigyázzon rá.
Rajzolok egy szívet az ajtaja elé tett a mágnestáblára, hogy
tudassam vele, ott jártam, aztán megyek tovább a folyosón a
kétszárnyú faajtó felé, ami a kórház főtömbjébe nyílik, fel a
lifttel, végig a C-szárnyon, át a hídon a 2-es épületbe, egyenesen
az újszülött intenzív osztályra.
 Az egyik előnye annak, hogy több mint egy évtizede járok
ide az, hogy ugyanolyan jól ismerem a kórházat, mint a házat,
ahol felnőttem. Minden kanyargó folyosót, titkos lépcsőházat és
rövidítőutat újra és újra felfedeztem.
De mielőtt kinyithatnám a kétszárnyú ajtót, kivágódik
mellettem egy kórterem ajtaja, mire meglepetten fordítom oda a
fejem. Egy magas, vékony fiú profilját látom, akivel eddig még
sosem találkoztam. A 315-ös szoba ajtajában áll, az egyik
kezében vázlatfüzetet tart, a másikban szénceruzát, a csuklóján
olyan fehér karszalag, mint amilyen az enyém.
Földbe gyökerezik a lábam.
Kócos, étcsokibarna haja tökéletesen összevissza, mintha
most ugrott volna ki a Teen Vogue-ból, hogy a Saint Grace
közepén landoljon. A szeme sötétkék, a szeme sarka beszéd
közben ráncolódik.
De leginkább a mosolyán akad meg a tekintetem. Féloldalas,
sármos, és mágneses melegség árad belőle.
Annyira cuki, hogy úgy érzem, a légzésfunkcióm újabb tíz
százalékot esett.
Jó, hogy a fél arcomat maszk takarja, hiszen nem
számítottam rá, hogy a szinten, ahol a kórházban lakom, cuki
srácok is vannak.
– Megvan a beosztásuk – mondja, miközben a füle mögé
teszi a ceruzáját. Kicsit balra húzódok, és látom, hogy arra a
párra mosolyog, akiket korábban láttam besétálni a kórházba. –
Szóval, hacsak nem nyomjátok a seggetekkel a hívógombot,
senki sem fog zavarni titeket legalább egy óráig. És ne feledd,
haver, én abban az ágyban alszom!
– Már rég gondoltam erre. – Nézem, ahogy a lány
kicipzározza a kezében tartott táskáját, és megmutatja a benne
lévő takarókat.
 Állj! Mi van?
A cuki fiú füttyent. – Nézzenek oda! Igazi cserkészlány
vagy.
– Nem vagyunk állatok, haver – közli vele a csaj pasija, és
hatalmas „pasik egymás között” vigyort villant rá.
Úristen! Ez undorító! Engedi, hogy a barátai a szobájában
csinálják, mintha ez valami motel lenne.
Grimaszolva sétálok tovább a folyosón a kijárat felé, annyira
eltávolodva attól, ami odabent folyik, amennyire csak lehet.
Ennyit a cukiságról.
 2. FEJEZET

WILL

– Rendben, később találkozunk! – mondom Jasonre kacsintva, és becsukom a

szobám ajtaját, hogy kettesben lehessenek. Szemtől szembe
kerülök az ajtómon lévő csontváz üres szemgödrével, aminek a
száján oxigénmaszk lóg, és az van aláírva, hogy: „Ki itt belépsz,
hagyj fel minden reménnyel”.
Ez jó jelmondata lehetne ennek a kórháznak. Vagy a másik
50 bármelyikének, amiben életem legutóbbi nyolc hónapjában
megfordultam.
Végignézek a folyosón, és látom, hogy az ajtó billegve
becsukódik a lány mögött, akit korábban láttam bemenni a
folyosó egyik kórtermébe. Kopott fehér Converse cipője eltűnik
a túloldalon. Egyedül volt, és egy akkora táskát lóbált, ami
három kifejlett felnőttnek is elég, de igazából egész dögös volt.
És most legyünk őszinték: nem minden nap lát az ember
kicsit is vonzó lányt egy kórházban lófrálni, mindössze
ötajtónyira az övétől.
Lenézek a vázlatfüzetemre és vállat vonok, összetekerem és
zsebre dugom, aztán elindulok a lány után a folyosón. Nem
mintha lenne jobb dolgom, és biztos, hogy nem akarok itt
maradni a következő órában.
 Belököm az ajtót, és látom, hogy a lány a szürke
csempepadlón megy, gyakorlatilag mindenkinek integet, és
menet közben cseveg velük, mintha saját hálaadásnapi
felvonulást tartana. Belép a keleti előcsarnokra néző nagy
üvegliftbe pont a hatalmas, feldíszített karácsonyfa mellett, amit
biztosan ma kora reggel állítottak fel, még jóval azelőtt, hogy
megették volna a hálaadásnapi vacsora maradékát.
Isten ments, hogy egy percig is fent hagyják a hatalmas
pulyka képét!
Nézem, ahogy a lány megigazítja az arcmaszkját, miközben
odahajol, hogy megnyomjon egy gombot, és az ajtó lassan
becsukódik.
Elindulok felfelé a lift melletti lépcsőn, próbálok nem
összefutni senkivel, miközben nézem, ahogy a lány egyenletes
tempóban halad az ötödikig. Hát persze. Felrohanok a lépcsőn,
olyan gyorsan, ahogy a tüdőm bírja, és sikerül feljutnom úgy,
hogy elég időm marad komoly köhögőrohamot kapni és
helyrejönni, mielőtt a lány kilép a liftből és befordul a sarkon. A
mellkasomat dörzsölöm, a torkomat köszörülöm és követem őt
néhány folyosón át, rá a széles, üvegburkolatú hídra, ami a
szomszéd épületbe vezet.
Bár a lány csak ma reggel jött, nyilvánvalóan tudja, merre
tart. Az iramából és abból a tényből ítélve, hogy úgy tűnik,
minden áldott lelket ismer az épületben, nem lepne meg, ha
igazából ő lenne ennek a helynek a polgármestere. Én két hete
vagyok itt, és csak tegnap tudtam rájönni, hogyan tudok
nyugiban elosonni a szobámból a 2-es étterem büféjébe, pedig
egyáltalán nem megy rosszul a tájékozódás. Az évek során
annyi kórházban jártam, hogy a bennük való közlekedés a
hobbimmá vált.
A lány megáll egy kétszárnyú ajtó előtt, amin az áll: KELETI
BEJÁRAT: ÚJSZÜLÖTT INTENZÍV OSZTÁLY, beles rajta, majd belöki az
ajtót.
Az újszülött intenzív.
Fura.
Gyereket vállalni, ha CF-es vagy, elég nehéz dió. Hallottam
CF-es lányokról, akik nagyon szeretnének, de elmenni és olyan
kisbabákat bámulni, amilyen neki talán sosem lehet, az teljesen
más szint.
Ez egyszerűen rohadtul lehangoló.
Sok minden kiakaszt a CF-fel kapcsolatban, de ez nem
tartozik közéjük. Szinte az összes CF-es pasi terméketlen, ami
azt jelenti, hogy legalább amiatt nem kell aggódnom, hogy
bárkit teherbe ejtek, és megalapítom a saját pocsék családomat.
Lefogadom, hogy Jason most azt kívánja, bár vele is ez lenne
a helyzet.
Körülnézek mindkét irányba, elmegyek az ajtóig, belesek a
szűk ablakon, és látom, hogy a lány a betekintőablak előtt áll,
szemét egy kisbabára szegezi egy inkubátorban a túloldalon. A
kicsi törékeny karja és lába nálánál tízszer nagyobb gépekhez
van kötve.
Kinyitom az ajtót, beslisszanok a félhomályos folyosóra, és
egy pillanatig mosolyogva figyelem a converses lányt.
Akaratlanul is a tükörképét nézem, és az üvegen túl minden
elhomályosodik, ahogy őt figyelem. Közelről még csinosabb, a
szempillája hosszú, a szemöldöke vastag. Neki még az arcmaszk
is jól áll. Félresimítja hullámos, homokbarna haját a szeméből, és
eltökélt összpontosítással nézi a babát az üvegen át.
Megköszörülöm a torkomat, hogy észrevegyen.
– És én még azt hittem, hogy ez egy újabb béna kórház lesz
tele béna betegekkel. De aztán megjelensz te. Én mázlista!
A tekintetünk találkozik a tükörképben, az ő szeme először
csupa meglepetés, de aztán szinte azonnal valami undorszerűvé
változik. Újra a babát nézi, és hallgat.
Hát, ez mindig ígéretes jel. Az undornál nincs jobb kezdet.
– Láttam, hogy beköltöztél a szobádba. Itt leszel egy
darabig?
Egy szót sem szól. Ha nem grimaszolna, azt hinném, meg
sem hallott engem.
– Ó, értem én. Olyan jól nézek ki, hogy egy mondatot sem
tudsz összerakni.
Ez eléggé felbosszantja ahhoz, hogy válaszoljon.
– Nem a „vendégeidnek” kellene további szobákat
szerezned? – csattan fel. Felém fordul, közben dühösen lehúzza
a maszkját.
Ez egy pillanatig váratlanul ér, és meglepetten felnevetek,
milyen őszinte.
Ettől tényleg nagyon bepipul.
– Óradíjat számítasz vagy mit? – kérdezi, és sötét szeme
összeszűkül.
– Haha! Tényleg te ólálkodtál a folyosón.
– Én nem ólálkodom! – vág vissza. – Te követtél engem
egészen idáig.
Ez igaz. De egyértelműen ő ólálkodott először. Úgy teszek,
mint aki megdöbben, és megadást játszva feltartom a kezem.
– Azzal a szándékkal, hogy bemutatkozzam, de ilyen
hozzáállással…
– Hadd találjam ki! – szakít félbe. – Lázadónak tartod
magad. Nem törődsz a szabályokkal, mert attól valahogy úgy
érzed, te irányítasz. Igazam van?
– Nem tévedsz. – Szúrós szemmel nézek rá, aztán lazán a
falnak dőlök.
– Szerinted ez cuki?
 Rámosolygok.
– Te biztosan azt gondolod, hogy teljesen imádnivaló.
Baromi sokáig álltál és figyeltél a folyosón.
A lány a szemét forgatja, láthatóan nem szórakoztatja a
dolog.
– A szobádat szexre kölcsönadni a barátaidnak nem cuki.
Á, szóval ő igazi jó kislány.
– Szexre? Egek, dehogy! Nekem azt mondták, az óra nagy
részében kissé hangos könyvklubot tartanak.
A lány még dühösebben néz rám, láthatóan nem mulattatja
a szarkazmusom.
– Á! Szóval erről van szó – mondom, és karba teszem a
kezem a mellkasom előtt. – Valami bajod van a szexszel.
– Dehogy van! Szexeltem már – közli, és a szeme
elkerekedik, ahogy a szavak kibuknak a száján. – Jó az…
Ekkora hazugságot egész évben nem hallottam, pedig
gyakorlatilag csak olyan emberek vesznek körül, akik próbálják
szép köntösbe burkolni a tényt, hogy haldoklom.
Felnevetek.
– A „jó” nem éppen lelkes kifejezés, de én megtalálom a
közös pontot, ahol csak tudom.
A lány összevonja vastag szemöldökét.
– Bennünk nincs semmi közös!
Kacsintok, túlságosan is élvezem, hogy kiakasztom.
– Rideg. Ez tetszik!
Kivágódik az ajtó, és becsörtet Barb; a hirtelen zajtól
mindketten megriadunk.
– Will Newman! Mit keresel te idefent? A múlt heti
mutatványod után elvileg nem szabad elhagynod a harmadik
emeletet!
Visszanézek a lányra.
 – Tessék: egy név a kis pszichoprofilodhoz. Te pedig?
A lány dühösen mered rám, majd a szája elé húzza a
maszkot, mielőtt még Barb észrevenné.
– Én pedig levegőnek nézlek.
Ez jó. Miss Jókislányban van spiritusz.
– És nyilván stréber is vagy.
– Mindig három lépés! Mindketten ismeritek a szabályokat!
– Észreveszem, hogy túl közel állunk, és hátralépek, amikor
Barb odaér hozzánk, és belép a köztünk lévő térbe és
feszültségbe. Összeszűkülő szemmel fordul felém. – Mégis mit
keresel te idefent?
– Izé… – válaszolom az ablakra mutatva. – Kisbabákat
nézek?
Barb egyáltalán nem mulat.
– Menj vissza a szobádba! Hol az arcmaszkod? –
Megérintem maszktalan arcomat. – Stella, kösz, hogy te fent
hagytad a maszkot.
– Öt másodperce még nem így volt – suttogom. A lány
dühösen néz rám Barb feje felett, én pedig szélesen
rámosolygok.
Stella.
A neve Stella.
Látom, hogy Barb készül kipaterolni, ezért úgy döntök,
távozom. Már épp elég kiselőadást kaptam.
– Fel a fejjel, Stella! – mondom az ajtóhoz ballagva. – Ez csak
az élet. Észre sem vesszük és vége lesz.
Kimegyek az ajtón, át a hídon, végig a C szárnyon. Ahelyett,
hogy a hosszú úton mennék, beugrom egy sokkal rozogább,
nem üveges liftbe, amit két napja fedeztem fel. Pont a
nővérpultnál dob ki az én szintemen, ahol Julie épp papírokat
olvasgat.
 – Szia, Julie! – köszönök. Áthajolok a pulton, és elveszek egy
ceruzát.
Julie felnéz, vet rám egy gyors pillantást, majd visszatér a
kezében tartott papírokhoz.
– Merre jártál?
– Kóboroltam a kórházban. Felhúztam Barbot – válaszolom,
és vállat vonok, a ceruzát pörgetem az ujjhegyeim közt. –
Annyira kemény nő.
– Will, ő nem kemény, ő csak, tudod…
Szúrósan nézek rá.
– Kemény.
Julie nekidől a nővérpultnak, kezét hatalmas babapocakjára
teszi.
– Határozott. A szabályok fontosak. Különösen Barbnak.
Nem kockáztat.
Odapillantok, és látom, hogy az ajtó újra kitárul, aztán Barb
és a jó kislány lépnek be rajta.
Barb összehúzott szemmel néz rám, én meg ártatlanul vállat
vonok.
– Mi van? Csak Julie-val beszélgetek.
Barb dühösen fújtat, és végigmennek a folyosón Stella
kórterme felé. A lány megigazítja az arcmaszkját, visszanéz rám,
a pillanat törtrészéig találkozik a tekintetünk.
Sóhajtva figyelem, ahogy elmegy.
– Utál engem.
– Melyikük? – kérdezi Julie, követve a tekintetemet a
folyosón.
Stella kórtermének ajtaja becsukódik mögöttük, én pedig
visszanézek Julie-ra.
Úgy néz rám, amit már milliószor láttam, mióta
megérkeztem. Kék szeméből süt a „Megőrültél?” és valami
törődésre hasonlító keveréke.
De leginkább: Megőrültél?
– Még csak eszedbe se jusson, Will!
Végignézek az előtte heverő aktán, a bal felső sarokban
feltűnik a név.
Stella Grant.
– Oké – mondom, mintha nem lenne nagy ügy. – Jó éjt!
Visszasétálok a 315-be. Köhögök, amikor odaérek, a nyák
vastag a tüdőmben és a torkomban, a mellkasom fáj a
megerőltetéstől. Ha tudtam volna, hogy le fogom futni a
félmaratont a kórház körül, talán eszembe jutott volna
magammal vinni a hordozható oxigént.
Pff, mégis kit próbálok átverni?
Megnézem az órámat, hogy biztosan letelt-e már egy óra,
aztán kinyitom az ajtót. Felpöccintem a villanyt, és egy
összehajtogatott üzenetet veszek észre Hope-tól és Jasontől az
átlagos hipófehér kórházi ágyneműn.
Milyen romantikus tőlük.
Igyekszem nem csalódott lenni, amiért tényleg elmentek.
Anyu kivett a suliból, magántanuló lettem, és mellette beindult
a nemzetközi kórházturizmus, amikor nyolc hónappal ezelőtt B.
cepaciával diagnosztizáltak. Mintha már nem lett volna így is
nevetségesen rövid az élettartamom, a B. cepacia újabb hatalmas
darabot szakít ki belőle úgy, hogy az amúgy is pocsék
légzésfunkcióm még annál is gyorsabban romlik, mint eddig. És
nem adnak neked új tüdőt, amikor egy antibiotikumrezisztens
baktérium garázdálkodik benned.
De a „gyógyíthatatlan” az anyám számára csupán
vélemény, és eltökélte, hogy megtalálja a „tű a szénakazalban”
kezelést. Még ha ez azt is jelenti, hogy elvág mindenkitől.
De legalább ez a kórház félórányira van Hope-tól és
Jasontől, így rendszeresen meglátogathatnak és beszámolhatnak
mindenről, amiről lemaradok a suliban. Mióta megkaptam a B.
cepaciát, úgy érzem, csak ők nem bánnak úgy velem, mint egy
kísérleti patkánnyal. Mindig is ilyenek voltak, talán ezért illenek
ilyen tökéletesen egymáshoz.
Kihajtogatom az üzenetet, és egy szívet látok, valamint
Hope szép írásával azt, hogy: „Hamarosan találkozunk! Két hét
a nagy 18-ig. Hope és Jason”. Ettől elmosolyodom.
„Nagy 18”. Még két hét, és én leszek a főnök. Kiszállok
ebből a legutóbbi klinikai gyógyszerkísérletből, elhúzok ebből a
kórházból és végre kezdhetek valamit az életemmel, ahelyett,
hogy hagynám, hogy anya elpazarolja.
Nem lesz több kórház. Nem fogok többé fehérre meszelt
épületekben rostokolni a világ minden táján, miközben az
orvosok egyik gyógyszert, egyik kezelést próbálják ki a másik
után, és egyik sem hat.
Ha meg fogok halni, akkor szeretnék élni egy kicsit előtte.
Végül úgyis meghalok, de csak utána.
A szívre hunyorgok, és arra a végzetes utolsó napra
gondolok. Valahol egy költői helyen. Talán egy tengerparton.
Vagy egy evezős csónakban valahol a Mississippin. Csak falak
ne legyenek. Leskiccelhetném a tájat, rajzolhatnék egy utolsó
karikatúrát, bemutatva az univerzumnak, mielőtt fűbe
harapnék.
A cetlit visszadobom az ágyra, a takarót bámulom, aztán a
biztonság kedvéért gyorsan megszagolom. Keményítő és hipó.
Csak a szokásos kórházi kölni. Nagyszerű.
Belecsusszanok a nyikorgós bőrszékbe az ablaknál, és
félrelökök egy rakás színes ceruzát és vázlatfüzetet. Kiveszem a
laptopomat egy rakás fénymásolt, ‘40-es évekbeli politikai
karikatúra alól, amiket korábban néztem meg referenciaként.
Megnyitom a böngészőt, és beírom a Google-be, hogy Stella
Grant. Nem számítok sokra. A lány olyan típusnak tűnik, akinek
csak a legprivátabb Facebook-oldala van. Vagy egy uncsi
Twitter-fiókja, ahol mémeket retweetel a kézmosás
fontosságáról.
De az első találat egy YouTube-oldal, aminek a címe Stella
Grant nem annyira titkos CF-naplója, rajta legalább száz videóval
az elmúlt úgy hat évből. Hunyorgok, mert az oldal neve furán
ismerősnek tűnik. Istenem, ez az az uncsi oldal, aminek anya
pár hónapja átküldte a linkjét, amikor megpróbált rávenni, hogy
vegyem komolyan a kezeléseket!
Talán, ha tudtam volna, hogy így néz ki…
Legörgetek az első bejegyzéshez, és rákattintok egy videóra,
aminek az indexképén egy fiatalabb Stella van, a szája tele
fémmel, a haja magas lófarokban. Azon töprengek, vajon most
milyenek lehetnek a fogai, tekintve, hogy sosem láttam
mosolyogni.
Valószínűleg nagyon szépek. Olyan típusnak tűnik, aki
éjszaka hordja a fogszabályozóját ahelyett, hogy hagyná a
fürdőszobapolcon porosodni. Azt hiszem, az enyém még haza
sem jutott a fogszabályozó fogorvostól.
Felnyomom a hangerő gombot, és a lány hangja elkezd
áradni a hangszórókból.
– Mint minden CF-es, én is gyógyíthatatlan betegséggel
születtem. A testünk túl sok nyákot termel, és az a nyák szeret
bejutni a tüdőnkbe és fertőzéseket okozni, ezzel a
légzésfunkciónk dege-nerá-lódik. – A fiatal lány küszködik a
hosszú szóval, aztán széles mosolyt villant a kamerába. – A
légzésfunkcióm most 50%.
Pocsék vágás, aztán megfordul egy lépcsőn, amiben
ráismerek a kórház főbejáratára. Nem csoda, hogy ilyen jól
kiismeri itt magát. Az ősidők óta jár ide.
Visszamosolygok a kislányra, bár a vágásnál giccsesebb
dolgot még életemben nem láttam. Leül a lépcsőre, és mély
lélegzetet vesz.
– Dr. Hamid azt mondja, ebben az ütemben mire
középiskolás leszek, tüdőátültetésére lesz szükségem. Az
átültetés nem gyógymód, de időt nyer nekem! És igazán
szeretnék még néhány évet, ha leszek olyan szerencsés, hogy
kapjak még!
Nekem mondod, Stella?
Neki legalább van esélye.
 3. FEJEZET

STELLA

Felveszem a két AffloVestet, és Barb segítségével a helyére pattintom a

testemen. Piszkosul hasonlít egy mentőmellényre, kivéve, hogy
ennek van távirányítója. Egy röpke pillanatig hagyom, hogy
mentőmellény legyen, kibámulok az ablakon, és elképzelem
magam Cabóban, egy hajón Myával és Camilával, ahol a
délutáni nap ragyog a horizonton.
A sirályok vijjognak, a távolban ott a homokos part, a
félmeztelen szörfösök, és aztán – akaratom ellenére – Willre
gondolok. Pislogok, Cabo a távolba vész, és feltűnnek a szemem
előtt az ablakom előtti csupasz fák.
– Szóval, Will. Akkor ő is CF-es? – kérdezem, bár ez
nyilvánvaló. Barb segít nekem a helyére kapcsolni a szíjat.
Meghúzom a mellény vállrészét, hogy ne dörzsölje a kiálló
kulcscsontomat.
– CF-es, és B. cepaciája is van. Az új Cevaflomalin
gyógyszerkísérletben vesz részt. – Kinyújtja a kezét, bekapcsolja
a gépet, és jelentőségteljesen rám néz.
A szemem elkerekedik, és a hatalmas flakon
kézfertőtlenítőre nézek. Olyan közel voltam hozzá, és B.
cepaciája. van? Az gyakorlatilag halálos ítélet a CF-eseknek.
Mázlija lesz, ha húzza még néhány évig.
És ha ugyanolyan elhivatottan betartja a terápiás tervet,
mint én.
A mellény rezegni kezd. Erősen. Érzem, ahogy a nyák a
tüdőmben lassan fellazul.
– Ha azt elkapod, búcsút mondhatsz az új tüdőnek – teszi
hozzá Barb, és jelentőségteljesen rám néz. – Maradj távol tőle!
Bólintok. Ó, nagyon is szándékomban áll azt tenni!
Szükségem van arra a plusz időre. És a srác túlságosan el van
telve magától ahhoz, hogy az esetem legyen.
– A kísérlet… – kezdem Barbra pillantva, majd feltartom a
kezemet, hogy félbeszakítsam a beszélgetést, miközben
felköhögök egy adag nyákot.
Helyeslően bólint, és átad nekem egy átlagos, halvány
rózsaszín ágytálat. Beleköpök, és megtörlöm a számat, mielőtt
megszólalnék.
– Mik a fiú esélyei?
Barb kifújja a levegőt, megcsóválja a fejét, aztán a szemembe
néz.
– Senki sem tudja. A gyógyszer még nagyon új.
De a tekintete mindent elmond. Elhallgatunk, csak a gép
pöfögése és a mellény vibrálása hallatszik.
– Kész vagy. Szükséged van valamire, mielőtt kimegyek?
Esdeklő tekintettel rámosolygok.
– Egy tejturmixra?
Barb a szemét forgatja és csípőre teszi a kezét.
– Mi van, most már szobaszerviz lettem?
– Ki kell használnom az előnyöket, Barb! – felelem, mire
elneveti magát.
Kimegy, én pedig visszaülök. Az AffloVest az egész
testemet megremegteti, ahogy dolgozik. A gondolataim
elkalandoznak, és látom magam előtt Will tükörképét az
újszülött intenzív üvegében, ahogy ott áll épp mögöttem, arcán
ingerlő mosollyal.
B. cepacia. Az durva.
De maszk nélkül lófrálni a kórházban? Eleve nem csoda,
hogy elkapta, ha ilyen húzásai vannak. Meg sem tudom
számolni, hogy hányszor láttam ilyet itt. A felelőtlen,
„rettenthetetlen” típus, aki lázadva próbál kétségbeesetten
dacolni a diagnózissal, mielőtt minden véget ér. Még csak nem
is eredeti.
– Rendben – szólal meg Barb, aki nem egy, hanem két
tejturmixot is hoz nekem, mert ő egy igazi istennő. – Ez egy
darabig elvileg kitart.
Leteszi mellém az asztalra, én pedig belemosolygok
ismerős, sötétbarna szemébe.
– Kösz, Barb!
Bólint, gyengéden megérinti a fejemet, aztán kisétál az ajtón.
– Jó éjt, kicsim! Holnap találkozunk!
Ülök, kibámulok az ablakon, egyre több nyákot köhögök fel,
miközben a mellény teszi a dolgát, kitisztítja a tüdőmet. A
tekintetem a rajzolt tüdőre siklik, és a képre mellette. A
mellkasom sajogni kezd, de ennek semmi köze sincs a
kezeléshez, csak a valódi ágyamra gondolok. A szüleimre.
Abbyre. Fogom a telefonomat, és látom, hogy SMS-em jött
apától. Egy kép a régi akusztikus gitárjáról, ahogy egy kopottas
éjjeliszekrénynek dől az új lakásában. Az egész napot azzal
töltötte, hogy berendezkedjen, miután ragaszkodtam hozzá,
hogy azzal foglalkozzon ahelyett, hogy engem elhozna a
kórházba. Úgy tett, mint aki nem könnyebbült meg ettől, ahogy
én is úgy tettem, mintha anya vinne el, csak hogy apunak ne
legyen bűntudata.
 Sok a tettetés a világ legnevetségesebb válása óta.
Hat hónap telt el, és még egymásra sem képesek nézni.
Valamiért hirtelen nagyon szeretném hallani apu hangját.
Rákoppintok a kapcsolati infójára, és majdnem megnyomom a
zöld gombot, de az utolsó pillanatban úgy döntök, mégsem. Az
első napon sosem telefonálok, és a sok köhögéstől, amiről az
AffloVest tehet, csak ideges lenne. Így is még mindig óránként
ír, hogy hogy vagyok.
Nem akarom, hogy a szüleim aggódjanak miattam. Nem
tehetem.
Jobb várni reggelig.

Másnap reggel kipattan a szemem, és keresem, hogy mi

ébresztett fel. Látom, hogy a telefonom hangosan rezeg a
padlón, miután szabadesésben lejutott az asztalról. Hunyorogva
nézem a rászáradt tejturmixos poharak és az üres csokipudingos
dobozok halmát, ami gyakorlatilag elfoglal minden helyet. Nem
csoda, hogy a telefon leesett.
Ha a 60%-unk víz, akkor nálam a maradék 40% puding.
Felnyögök, átnyúlok az ágyon, hogy kézbe vegyem a
telefonomat, a gasztrosztómám éget a nyújtózkodástól.
Gyengéden megérintem az oldalamat, felemelem a pólóm, hogy
kiakasszam a csövet, és meglep, hogy a bőr még vörösebb, még
gyulladtabb körülötte.
Ez baj. Az irritáció elmúlik egy kis Fucidintól, de úgy tűnik,
a tegnapi adag, amit feltettem, nem használt.
Nagyobb adag kenőcsöt teszek rá, remélem, hogy ez majd
eltünteti, és hozzáírom a teendők listájához, hogy tartsam
szemmel, aztán végiggördítem az értesítéseimet. Vár rám pár
Snap Myától és Camilától; álmosnak, de boldognak tűntek,
amikor ma reggel felszálltak a gépre. A szüleim is írtak, azt
akarják tudni, hogy hogyan aludtam, berendezkedtem-e, és
kérték, hogy hívjam fel őket, ha felébredtem.
Épp válaszolni akarnék mindkettőjüknek, amikor rezeg a
telefonom, és jobbra pöccintve Poe üzenetét látom: Fent vagy?
Gyorsan visszaírok neki, hogy van-e kedve a szokásos
reggelinkhez húsz perc múlva, aztán leteszem a mobilomat és
átlendítem a lábamat az ágyon, hogy elérjem a laptopomat.
Egy másodperc sem telik el, és a telefonom máris rezeg a
választól: Igeeeeen!
Vigyorgok, és megnyomom az ágyam melletti nővérhívót,
mire Julie barátságos, recsegő hangját hallom meg a
hangszóróból.
– Jó reggelt, Stella! Jól vagy?
– Aha! Kaphatnék reggelit? – kérdezem, és bekapcsolom a
laptopomat.
– Máris!
A laptopom reggel kilencet mutat, szóval közelebb húzom a
gyógyszerelőkocsit, szemügyre veszem a színkódos kupacokat,
amiket tegnap már kikészítettem. Elmosolyodok, mert rájövök,
hogy holnap ilyenkor, miután teljesen beindítom az
alkalmazásomat és működik, értesítést fogok kapni a
telefonomra, hogy vegyem be a reggeli gyógyszereimet,
ráadásul mindegyiknek megadja majd a pontos dózisát.
Majdnem egy év kemény munka végre összeáll. Egy
alkalmazás minden krónikus betegséghez, orvosi táblázatokkal,
időbeosztással és dózisinfókkal egyetemben.
Beveszem a bogyóimat, megnyitom a Skype-ot, és
megnézem a partnerlistát, hogy valamelyik szülőm fent van-e.
Apu neve mellett van egy kis zöld pötty, így megnyomom a
hívás gombot, és várok, miközben hangosan csörög.
Megjelenik az arca a képernyőn, felteszi fáradt szemére
vastag keretes szemüvegét. Észreveszem, hogy még mindig
pizsamában van, őszülő haja égnek áll, és egy hepehupás párnát
tett maga mögé. Apa mindig is korán kelt – minden reggel fél
nyolc előtt, még hétvégén is.
Az aggodalom lassan egyre jobban szorítja a bensőmet.
– Meg kell borotválkoznod! – mondom az állát borító
borostája láttán. Mindig is simára borotvált volt, kivéve a
szakállkorszakát általános iskolás koromban.
Nevetve megdörzsöli az arcát.
– Neked meg új tüdő kell. Téma lezárva!
Forgatom a szemem, ahogy a saját viccén nevet.
– Milyen volt a fellépés?
Vállat von.
– Hát, tudod te.
– Örülök, hogy újra fellépsz! – lelkendezem; mindent
megteszek, hogy pozitívnak tűnjek a kedvéért.
– A fájós torkod jól van? – kérdezi aggódó arckifejezéssel.
Bólintok, és nagyot nyelek, hogy bizonyítsam, a fájdalom
lassan alábbhagy.
– Már milliószor jobb! – A tekintete megtelik
megkönnyebbüléssel, és gyorsan témát váltok, mielőtt ő újabb,
kezelésekkel kapcsolatos kérdést tenne fel.
– Milyen az új lakásod?
Ragyogó mosolyt villant.
– Remek! Van ágy és fürdőszoba! – A mosolya kicsit
elhalványul, és vállat von. – Igazából más nincs is. Biztosra
veszem, hogy anyád lakása szebb. Ő bárhol képes otthont
teremteni.
– Talán ha egyszerűen csak felhívnád…
Apu a fejét rázza és közbevág:
– Lépj tovább! Komolyan, minden rendben, kicsim. A lakás
nagyszerű, és itt vagy nekem te meg a gitárom! Mi másra lenne
szükségem?
Összeszorul a gyomrom, de kopogtatnak, és belép Julie, a
kezében szürkészöld tálcán egy halom étellel.
Apu felderül, ahogy meglátja.
– Julie! Hogy vagy?
Julie leteszi a tálcát, és megmutatja neki a hasát. Ahhoz
képest, hogy az elmúlt öt évben ragaszkodott hozzá, hogy
biztosan soha nem lesz gyereke, most nevetségesen lelkes,
amiért terhes.
– Látom, nagyon elfoglalt vagy – mondja apa szélesen
mosolyogva.
– Később beszélünk, apu! – mondom, és a hívás befejezése
gomb fölé viszem a kurzort. – Szeretlek!
Apu szalutál, majd a chat véget ér. A tányér felől tojás és
bacon illata száll, mellette pedig egy hatalmas csokis turmix
trónol a tálcán.
– Szükséged van még valamire, Stell? Társaságra?
A pocakjára pillantok, megrázom a fejem, és a megvetés
meglepő hulláma önti el a szívemet. Szeretem Julie-t, de tényleg
nincs hangulatom az új kis családjáról beszélgetni, amikor az
enyém épp széthullik.
– Poe mindjárt hív.
Mint egy végszóra, a laptop pittyegni kezd, felugrik Poe
képe, és megjelenik a zöld telefon jele a képernyőn. Julie a hasát
simogatja, furcsa pillantást vet rám, majd feszült, zavart
mosollyal ennyit szól:
– Oké. Jó szórakozást nektek!
Megnyomom a „Fogad” gombot, és lassan megjelenik
előttem Poe képe – vastag, fekete szemöldöke ott csücsül
ismerős, melegbarna szeme felett. Levágatta a haját, mióta
legutóbb láttam. Rövidebb lett. Tisztább. Fültől fülig érő
mosollyal fogad, és én igyekszem visszamosolyogni rá, de a
végén inkább grimasz lesz belőle.
Nem vagyok képes kiverni a fejemből apu képét. Szörnyen
egyedül van és szomorú, az ágyban, az arcán mélyek a ráncok
és süt róla a kimerültség.
És még csak oda sem mehetek, hogy ránézzek.
– Szia, mami! NYÚZOTTNAK tűnsz – közli Poe, majd leteszi
a turmixát és rám hunyorog. – Már megint csokipudingot
kavargatsz?
Tudom, hogy itt nevetnem kellene, de úgy tűnik,
elhasználtam a napi tettetésadagomat, pedig még fél tíz sincs.
Poe a homlokát ráncolja.
– Ajaj! Mi a baj? Cabo? Tudod, hogy a napégéssel amúgy
sem szórakozhatsz.
Csak legyintek egyet, majd úgy tartom fel a tálcámat, mint
egy televíziós játék hostesse, hogy megmutassam Poe-nak a
favágóreggelimet. Tojás, bacon, krumpli és tejturmix. Mindig
ezt csináljuk a reggelis randíjainkon.
Poe kihívóan néz rám, mintha nem úszhatnám meg a
témaváltást, de nem tud ellenállni annak, hogy felemelje a
tányérját, és megmutassa az ugyanolyan ételeket. Csak az ő
tojásait még szépen megdíszítették snidlinggel,
petrezselyemmel és… Pillanat!
Hihetetlen, az ott szarvasgomba!
– Poe! Honnan a csudából szereztél szarvasgombát?
Vigyorogva felvonja a szemöldökét.
– Hoznod kell magaddal, mija! – feleli, közben úgy mozgatja
a webkamerát, hogy megmutassa az gyógyszerelőkocsiját, amit
tökéletesen rendezett fűszertartóvá alakított. Tele van üvegekkel
és különlegességekkel a gyógyszeres üvegek helyett, a kedvenc
gördeszkásának, Paul Rodrigueznek és a teljes kolumbiai
fociválogatottnak épített szentély alatt. Tipikus Poe. A kaja, a
gördeszkázás és a futball egyértelműen a három kedvence.
Annyi focimez van a falára tűzve, hogy ezen a szinten
minden CF-est teljesen fel lehetne öltöztetni egy rosszul játszó,
nulla kardiovaszkuláris erővel rendelkező B csapatnak.
A kamera visszaugrik rá, és látom, hogy Gordon Ramsay
mellkasa kandikál ki a háta mögül.
– De először az előételeink! – feltart egy marék Kreon
tablettát, ami majd segít megemészteni a testünknek, amit
megenni készülünk.
– Ez minden étkezés legjobb része! – mondom
szarkasztikusan, miközben kiszedem a piros-fehér tablettáimat
egy, a tálcám melletti kis műanyag pohárból.
– Szóval – kezdi Poe, miután lenyelte az utolsót. – Mivel
nem fogod elkotyogni, beszéljünk rólam! Szingli vagyok!
Készen arra…
– Szakítottál Michaellel? – kérdezem elképedve. – Poe!
Hosszat kortyol a turmixából.
– Talán ő szakított velem.
– Tényleg?
– Igen. Vagyis közös döntés volt – ismeri be, aztán felsóhajt,
és a fejét rázza. – Tök mindegy. Szakítottam vele.
A homlokomat ráncolom. Tökéletesen illettek egymáshoz.
Michael szeretett gördeszkázni, és volt egy szupernépszerű
kajablogja, amit Poe vallásos áhítattal követett három évig,
mielőtt találkoztak. Más volt, mint a többiek, akikkel Poe
randizott. Valahogy idősebbnek tűnt, bár még csak most lett
tizennyolc. A legfontosabb, hogyha vele volt, Poe is más lett.
– Pedig úgy kedvelted őt, Poe. Azt hittem, talán ő volt az
igazi.
 Bár nem kéne meglepődnöm. Poe könyvet írhatna az
elköteleződéssel kapcsolatos parákról. De ez sosem akadályozta
meg egy-egy újabb nagy románc felkutatásában. Michael előtt
ott volt Tim, a jövő héten lehet, hogy David lesz. És őszintén
szólva kicsit irigylem őt a vad románcaiért.
Még sosem voltam szerelmes. Tyler Paul tuti nem számít.
De még ha esélyem is lenne rá, a randizás olyan kockázat, amit
most nem engedhetek meg magamnak. Összpontosítanom kell.
Életben kell tartanom magam. Megszerezni az átültetendő
szervet. Csökkenteni a szüleim kínjait. Ez nagyjából egy teljes
állás. És egyáltalán nem szexi.
– Hát, nem ő volt – közli Poe, és úgy tesz, mintha nem lenne
nagy ügy. – Amúgy is csessze meg, nem?!
– Hát, legalább neked volt valakid – vonok vállat, ahogy a
tojásomat turkálom. Látom magam előtt Will tegnapi
sokatmondó vigyorát, amikor közöltem vele, hogy már
szexeltem. Seggfej.
Poe kortyolás közben felröhög, de kiköpi és fuldokolni
kezd. Az életfunkcióit figyelő gépek sípolni kezdenek a laptop
túloldalán, ahogy levegőért küzd.
Istenem! Ne, ne, ne! Felugrom.
– Poe!
Félrelököm a laptopot, és kirohanok a folyosóra, amikor a
nővérállomáson megszólal egy riasztó, és a testem minden
porcikáját elönti a félelem. Valahol felkiált egy hang.
– 310-es kórterem! Zuhan a véroxigénszint! Fibrillál!
Fibrillál. Nem kap levegőt, nem kap levegőt. – Fuldoklik,
Poe fuldoklik! – kiabálom, és könnybe lábad a szemem, ahogy
repülök a folyosón Julie mögött. Menet közben felhúzom az
arcmaszkot. Julie beront az ajtón előttem, és a sípoló monitorhoz
megy, hogy ellenőrizze. Félek odanézni. Félek azt látni, hogy
Poe szenved. Félek azt látni, hogy Poe…
Jól van.
Jól van, és úgy ül a székén, mintha mi sem történt volna.
Elönt a megkönnyebbülés és kiver a hideg veríték,
miközben ő rám és Julie-ra néz, és az arcán megszeppent
kifejezéssel feltartja az ujjhegyszenzort.
– Bocsánat! Kihúzódott. Zuhanyzás után nem tettem vissza.
Lassan kifújom a levegőt, amikor rájövök, hogy végig
visszatartottam a lélegzetemet. Ami elég nehéz, ha a tüdőd alig
működik.
Julie nekidől a falnak; ugyanolyan döbbent, mint én.
– Poe! Jézusom! Ha az oxigénszinted így leesik… – A fejét
rázza. – Csak tedd vissza!
– Már nincs rá szükségem, Jules – válaszolja felnézve rá. –
Hadd vegyem le!
– Ki van zárva. Most épp elég pocsék a légzésfunkciód.
Szemmel kell tartanunk téged, úgyhogy tartsd magadon azt a
vackot! – Mély lélegzetet vesz, és feltart egy darab
ragasztószalagot, hogy visszaerősítse a szenzort. – Kérlek!
Poe hangosan sóhajt, de újra csatlakoztatja a csuklóján
hordott véroxigénmérőhöz tartozó ujjhegyszenzort.
Bólintok, és végre rendesen kapok levegőt.
– Egyetértek, Poe! Tartsd magadon!
Felnéz rám, miközben visszateszi az érzékelőt, bemutat vele
nekem és vigyorog.
A szemem forgatom felé, és végignézek a folyosón a seggfej
kórterme irányába: 315. Az ajtaja a felfordulás ellenére is csukva
van, alóla fény szűrődik ki. Még a fejét sem képes kidugni, hogy
megnézze, mindenki jól van-e? Ez gyakorlatilag felhívás
keringőre, mert mindenki kinyitotta az ajtaját, hogy ellenőrizze,
hogy minden rendben van-e. Feszengek, lesimítom a hajam, és
pont akkor pillantok vissza Poe-ra, amikor felvonja felém a
szemöldökét.
– Mi van, próbálsz jól kinézni valaki kedvéért?
– Ne légy nevetséges! – Dühösen nézek rá és Julie-ra, amikor
kíváncsi pillantásokat küldenek felém. Poe kajájára mutatok. –
Mindjárt elpazarolsz egy adag tökéletesen jó szarvasgombát egy
rakás hideg tojáson – közlöm, aztán végigsietek a folyosón,
hogy befejezzem a reggeli chatünket. Minél távolabb vagyok a
315-östől, annál jobb.
 4. FEJEZET

WILL

Álmosan dörzsölöm a szememet, és újabb videóra kattintok. A tálcán a félig

megevett tojásom és baconom kihűlve áll mellettem az asztalon.
Egész éjjel a lány videóit néztem, egyiket a másik után. Stella
Grant-maratont tartottam, hiába az uncsi CF-tartalom.
Átfutom az oldalsávot, és rákattintok a következőre.
Ez tavalyi, a megvilágítás röhejesen sötét, csak a telefonja
kamerája villan élesen. Olyan, mint egy adománygyűjtés, amit
egy gyéren megvilágított bárban rendeztek. Egy hatalmas szalag
van a színpad felett, rajta a felirat: MENTSD MEG A BOLYGÓT! –
TÁMOGASD A FÖLD NAPJÁT!
A kamera egy akusztikus gitáron játszó férfira fókuszál, aki
lazán ül egy támla nélküli faszéken, miközben egy barna,
göndör hajú lány énekel mellette. Mindkettőjüket felismerem a
rengeteg megnézett videóból.
Stella apja és a nővére, Abby.
A kép Stellára vált, az arcán hatalmas mosoly, a foga olyan
fehér és egyenletes, ahogy gondoltam. Ki van sminkelve, és
köhögök a meglepetéstől, hogy mennyire másképp néz ki. De
nem a smink miatt. Boldogabb. Nyugodtabb. Nem olyan, mint
ahogy én láttam.
 Még az orrkanül is jól áll neki, amikor így mosolyog.
– Apu és Abby! Ellopják a show-t. Ha meghalok 21 éves
korom előtt, legalább jártam már bárban. – Elfordítja a kamerát,
hogy megmutasson egy idősebb nőt, akinek ugyanolyan hosszú,
barna haja van, mint neki, és mellette ül egy élénkpiros
bokszban. – Köszönj, anyu!
A nő integet, és szélesen mosolyog a kamerába.
Egy pincérnő elmegy az asztaluk mellett, és Stella leinti: – Á,
igen! Egy bourbont kérek! Tisztán.
Felhorkanok, amikor az anyukája felkiált: – Dehogy kér!
– Á, szép próbálkozás, Stella! – mondom nevetve, miközben
éles fény gyullad ki, és bevilágítja az arcukat.
A háttérben véget ér a dal, és Stella vadul tapsolni kezd.
Úgy fordítja a kamerát, hogy megmutassa a nővérét, aki
rámosolyog a színpadról.
– Szóval, most itt van a kishúgom, Stella is – kezdi, és
egyenesen Stellára mutat. – Nem elég, hogy az életéért küzd,
még a bolygót is megmenti. Gyerünk, mutasd meg, mit tudsz,
Stella!
Stella hangja zavart döbbenettel szólal meg a
hangszórókból.
– Ezt ti terveltétek ki?
A kamera visszatér az anyukájára, aki mosolyog. Hát, úgy
tűnik.
– Gyerünk, kicsim, én majd felveszem! – mondja az
anyukája, és minden kiúszik a fókuszból, ahogy átadja a
telefont.
A teremben mindenki éljenez, ahogy felviszi a hordozható
oxigénkoncentrátorát a színpadra, és Abby segít neki
felmanőverezni a lépcsőn a rivaldafénybe. Stella idegesen
megigazítja a kanüljét, miközben az apja átadja neki a
mikrofont. Aztán a lány a tömeg felé fordul és megszólal.
– Most csinálok ilyet először. Tömeg előtt legalábbis. Ne
nevessetek!
Ezért természetesen mindenki nevet, Stellát is beleértve.
Csakhogy az ő nevetése ideges.
Aggódva néz a nővérére, mire Abby mond neki valamit,
ami alig hallatszik a mikrofonban.
– Vékányit, szakajtónyit!
Ez meg mit jelentsen?
De működik, és mint egy varázsütésre, az idegesség
tovaszáll Stella arcáról.
Az apja belecsap a gitár húrjaiba, és már azelőtt dúdolok,
mielőtt az agyam felfogná, mit énekelnek. A közönségben
mindenki ringatózik, a fejük jobbra-balra jár, a lábukkal
dobolják a ritmust.

„Now I’ve heard there was a secret chord…”

Azta! Ők aztán tudnak énekelni!

A nővére hangja tiszta, erős és átható, Stelláé pedig
könnyed, puha és lágy, ahogy kell.
Megállítom a videót, amikor a kamera ráközelít Stella
arcára, akinek minden porcikája életre kel a rivaldafényben.
Gondtalan, mosolygós és boldog odafent a színpadon a nővére és
az apukája mellett. Azon gondolkodom, mitől volt olyan…
feszült tegnap.
Az ujjaimmal végigszántok a hajamon, nézem a hosszú
fürtjeit, a kulcscsontja árnyékát, ahogy a barna szeme csillog,
amikor mosolyog. Az adrenalin ad egy kis színt az arcának, ami
boldog rózsaszínben ragyog.
 Nem fogok hazudni. Szép.
Nagyon szép.
Félrenézek, és… egy pillanat! Ez kizárt! A kurzorral
kijelölöm a számot.
– Százezer megtekintés? Ez most vicc?
Mégis ki ez a lány?

Alig egy órával később, az ébren töltött éjszaka utáni

szunyókálásomat a folyosón harsogó riasztó szakítja félbe, a
második kísérletemet pedig a szobámba besiető anya és az esti
vizitre érkező dr. Hamid hiúsítja meg. Unatkozva elnyomok
egy ásítást, és kibámulok az üres udvarra; a hideg szél és a
megjósolt hó mindenkit bekergetett.
Hó. Azt legalább várom.
A fejemet a hideg üvegen nyugtatom – nagyon szeretném,
ha a külvilágot fehér takaró borítaná. Azóta nem értem hóhoz,
hogy anya először bevitt egy hipermodern intézménybe, hogy
egy kísérleti gyógyszer tengerimalaca legyek a B. cepacia elleni
küzdelemben. Ez Svédországban történt, és azt az izét fél
évtizede tökéletesítik.
Nyilván nem „tökéletesítették” eléggé, mert úgy kábé két
hét múlva már ott sem voltam és hazajöttem.
Már nem emlékszem túl sok mindenre abból a bizonyos
kórházi tartózkodásból. Bár a legtöbb hasonlóból csak a fehérség
maradt meg. Fehér kórházi ágynemű, fehér falak, fehér
laborköpenyek, mind egybefolyik. De a hegyekre emlékszem, és
a hegységnyi hóra, ami azalatt hullott, hogy ott voltam.
Ugyanolyan fehér volt, de gyönyörű, kevésbé steril. Valódi.
Arról álmodoztam, hogy elmegyek síelni az Alpokba, vigye el a
fene a légzésfunkciót. De én csak ahhoz a hóhoz érhettem hozzá,
ami anya bérelt Mercedesének tetején volt.
– Will – szólal meg anyám szigorúan, durván félbeszakítva
a porhóról szóló álmodozásomat. – Figyelsz rám?
Most viccel?
Elfordítom a fejemet, odanézek rá és dr. Hamidre, majd
bólintok, mint egy bólogatós figura, bár egész idő alatt egy árva
szót sem hallottam. Úgy egy hete kezdtem a kísérletet, így
végigmennek az első vizsgálati eredményeimen, de szokás
szerint semmi sem változott.
– Türelmesnek kell lennünk – közli dr. Hamid. – Az
embereken végzett klinikai kísérletek első fázisa csupán
tizennyolc hónapja kezdődött. – Az anyámra nézek, aki lelkesen
bólogat, rövid szőke bubifrizurája le-fel mozog az orvos
szavaira.
Azon töprengek, hány szálat kellett megmozgatnia és
mennyi pénzt kellett kidobnia az ablakon ahhoz, hogy
bejuttasson ide.
– Megfigyeljük őt, de Willnek segítenie kell. A minimumra
kell szorítania a változókat az életében. – Anya tekintete rám
fókuszál, vékony arca komoly.
– Will. A keresztfertőzés kockázata most még nagyobb,
szóval…
Közbevágok: – Ne köhögjek más CF-esre. Vágom.
Fekete szemöldöke lejjebb ugrik, ahogy a homlokát ráncolja.
– Ne menj annyira közel hozzájuk, hogy megérinthesd őket!
Az ő biztonságuk és a tiéd érdekében.
Feltartom a kezem megjátszott esküt téve, felmondom, ami
valószínűleg a CF-mottó lehet.
– Mindig három lépés.
Anya bólint.
– Tudod te.
 – Én azt tudom, hogy a B. cepacia ezt az egész beszélgetést
feleslegessé és üressé teszi.
– Semmi sem lehetetlen! – közli dr. Hamid lelkesen. Anya
bekajálja ezt a szöveget.
– Én hiszek ebben. Neked is hinned kell!
Dobok feléjük egy túlzó mosolyt, felfordított hüvelykujjal
párosítva, majd lefordítom azt és megrázom a fejemet, a mosoly
pedig eltűnik. Ez akkora baromság!
Dr. Hamid a torkát köszörülve anyára néz.
– Rendben. Ezt önökre bízom.
– Köszönjük, dr. Hamid – ráz kezet lelkesen anya a
doktornővel, mintha most sikerült volna szerződést aláírnia a
legfárasztóbb kliensének.
Dr. Hamid egy utolsó feszült mosolyt villant rám, majd
távozik. Anya sarkon fordul és rám néz, a tekintete metsző, a
hangja csípős: – Sok erőfeszítésembe került bejuttatni téged ebbe
a programba, Will.
Ha „erőfeszítésen” azt érti, hogy írt egy csekket, ami egy
kisebb falut főiskolára küldhetne, akkor mindenképpen
erőfeszítéseket tett, csak azért, hogy emberi Petri-csésze
lehessek.
– Mit szeretnél? Egy köszönömöt, mert bedugtál egy újabb
kórházba, még több időmet pazarolva el? – Felállok, és
odasétálok, hogy szembeforduljak vele. – Két hét múlva
tizennyolc leszek. Jogilag felnőtt. Már nem a te kezedben lesz a
gyeplő.
Egy pillanatra megdöbben, aztán összehúzza a szemét.
Felkapja legújabb Prada ballonkabátját az ajtó melletti székről,
felhúzza, és még vet rám egy utolsó pillantást: – Találkozunk a
szülinapodon!
Kihajolok az ajtón, nézem, ahogy elmegy, a cipősarka
végigkopog a folyosón. Megáll a nővérpultnál, ahol Barb éppen
papírokat lapozgat.
– Barb, igaz? Hadd adjam meg a mobilszámomat! – hallom,
miközben kinyitja a táskáját és kiveszi a pénztárcáját. – Ha a
Cevaflomalin nem válik be, Will esetleg… problémás lehet.
Amikor Barb egy szót sem szól, anya előhúz egy
névjegykártyát a tárcájából.
– Már annyiszor csalódott, és arra számít, hogy megint
csalódni fog. Ha nem működik együtt, felhív?
Leteszi a névjegykártyát a pultra, aztán rádob egy százast,
mintha ez valami elegáns étterem lenne, és én egy asztal lennék,
amit meg kell fizetni. Azta! Hát ez aztán csúcs…
Barb a pénzre mered, és felvonja a szemöldökét anya felé.
– Ez nem helytelen, ugye? Elnézést. Már annyi…
Anya elakad, én pedig figyelem, ahogy Barb elveszi a
névjegykártyát és a pénzt a pultról, és ugyanazzal az eltökélt
pillantással néz anyám szemébe, mint rám, amikor arra
kényszerít, hogy bevegyek valamilyen gyógyszert.
– Ne aggódjon! A fia jó kezekben van. – Barb visszanyomja a
százast anyám kezébe, a névjegykártyát pedig zsebre rakja, és
anya mellett elnézve elkapja a tekintetemet.
Visszahúzódom a szobámba, becsukom magam mögött az
ajtót, és a pólóm nyakát rángatom. Odasétálok az ablakhoz,
aztán vissza, leülök az ágyra, aztán megint vissza az ablakhoz,
felhajtom a redőnyt, miközben a falak lassan rám zárulnak.
Ki kell mennem innen. Levegőre van szükségem, ami nincs
tele fertőtlenítővel.
Feltépem a szekrényem ajtaját, hogy kivegyek egy pulcsit,
felveszem, és kilesek a nővérpultra, hogy tiszta-e a terep.
Barbnak és anyának már semmi nyoma, de Julie az asztal
mögött telefonál, köztem és a kijárat között, ami egyenesen az
egyetlen lépcsőházba visz ebben az épületben, ami kivezet a
tetőre.
Csendesen becsukom az ajtómat, és végiglopózom a
folyosón. Megpróbálok lejjebb bukni, mint a nővérpult, de ha
egy száznyolcvan centis srác megpróbál összegörnyedve
settenkedni, az kábé annyira finom mozgás, mint egy bekötött
szemű elefánté. Julie felnéz rám, mire háttal a falhoz
préselődöm, úgy teszek, mint aki álcázza magát. Összehúzott
szemmel néz rám, és elveszi a telefont a szájától.
– Mégis hová készülsz?
Ujjaimmal sétát imitálok.
A fejét rázza felém, jól tudja, hogy be vagyok zárva a
harmadik emeletre, miután múlt héten elaludtam az
automatáknál a 2-es épületben, és az egész kórházban
hajtóvadászatot tartottak utánam. Imádkozó mozdulattal
összeteszem a kezem, és remélem, hogy a lelkemből áramló
kétségbeesés miatt meggondolja magát.
Először semmi. Julie arca határozott marad, a tekintete meg
sem rezzen. Aztán megforgatja a szemét, odadob nekem egy
arcmaszkot, és elhesseget a szabadság felé.
Hála istennek! Mindenképp muszáj kijutnom ebből a
fehérre meszelt pokolból.
Rákacsintok. Legalább ő emberséges.
Elhagyom a CF-szárnyat, kinyitom a lépcsőházba vezető
nehéz ajtót, és kettesével szedem a beton lépcsőfokokat, még
akkor is, ha a tüdőm már egy emelet után ég. Köhögve ragadom
meg a fémkorlátot, megyek felfelé, el a negyedik emelet mellett,
majd az ötödik, aztán a hatodik mellett, végül megérkezem a
nagy piros ajtóhoz, amire hatalmas feliratot pecsételtek:
VÉSZKIJÁRAT, HA AZ AJTÓ KINYÍLIK, MEGSZÓLAL A RIASZTÓ.
Előkapom a pénztárcámat a hátsó zsebemből, kiveszek egy
feszesen összehajtogatott egydollárost, amit az ilyen
pillanatokra tartok magamnál. Felnyúlok, és becsúsztatom a
bankjegyet a keret riasztókapcsolójába, hogy kicselezzem, aztán
mindössze résnyire kinyitom az ajtót és kicsusszanok a tetőre.
Ott lehajolok, és beteszem a tárcámat az ajtó és az ajtófélfa
közé, nehogy becsapódjon mögöttem. Ezt egy kemény leckéből
tanultam meg korábban.
Anya szívrohamot kapna, ha látná, hogy azt a Louis Vuitton
pénztárcát használtam ajtótámaszként, amit ő adott nekem
néhány hónapja. De hülyeség ilyesmit ajándékozni valakinek,
aki soha nem megy máshova, csak kórházi büfékbe.
Legalább erre jól jön.
Felállok, mélyet lélegzek, és automatikusan köhögni kezdek,
ahogy a hideg, durva téli levegő sokkolja a tüdőmet. De jó érzés
kint lenni! Nem odabent a monokróm falak csapdájában.
Nyújtózkodom, és felnézek a sápadtszürke égre, ahonnan a
megjósolt hópelyhek végre lassan szállingózni kezdenek, a
hajamon és az arcomon landolva. Lassan a tető pereméhez
sétálok, és leülök a fagyos kőre, oldalt lelógatom a lábamat.
Kifújom a levegőt – úgy érzem, hogy azóta tartom vissza, mióta
két héttel ezelőtt megérkeztem ide.
Idefentről minden gyönyörű.
Nem számít, melyik kórházba megyek, mindig teszek róla,
hogy utat találjak a tetőre.
A brazíliairól felvonulásokat láttam, az emberek élénk színű
hangyáknak tűntek, ahogy vadul és szabadon végigtáncoltak az
utcákon. Láttam az alvó Franciaországot, a fényesen világító
Eiffel-tornyot a távolban, a csendesen lekapcsolódó lámpákat a
harmadik emeleti lakásokban, ahogy a hold lassan beúszott a
szemem elé. Láttam Kalifornia tengerpartjait, mérföldeken át
nyújtózkodó vizet, a tökéletes hullámokban a reggel első
fényében megmártózó embereket.
Minden hely más. Minden hely egyedi. A kórházak, amiket
belőlük látok, ugyanolyanok.
Ez a város nem igazán a buli lelke, de valahogy eldugottan
otthonos. Talán ettől kényelmesebben kellene éreznem magam,
de csak nyugtalanabb leszek. Valószínűleg azért, mert nyolc
hónap óta először egy autóútnyira vagyok otthonról. Otthon.
Ahol ott van Hope és Jason. Ahol a régi osztálytársaim lassan
poroszkálnak a vizsgák felé, próbálnak bejutni egy
borostyánligás egyetemre, amit a szüleik választottak nekik. Ott,
ahol a hálószobám, a francos életem üresen és megéletlenül
üldögél.
Nézem a kórház mellett elhaladó autók fényszóróit, a
pislákoló ünnepi fényeket a távolban, a nevető gyerekeket, akik
a befagyott tavacskán csúszkálnak egy apró park mellett.
Van ebben valami egyszerű. Szabadság – bizseregnek tőle
az ujjbegyeim.
Emlékszem, amikor én és Jason csináltuk ezt,
körbecsúszkáltunk a kis tavon a házukhoz vezető utcában. A
hideg teljesen beleivódott a csontjainkba, miközben játszottunk.
Órákig voltunk odakint, versenyeztünk, hogy ki tud messzebbre
siklani esés nélkül, hógolyókat hajigáltunk egymásra,
hóangyalokat gyártottunk.
Minden pillanatból kihoztuk a legtöbbet, míg anya
elkerülhetetlenül meg nem jelent és haza nem rángatott.
A fények kivilágítanak a kórház udvarára, és lepillantva egy
lányt látok, aki a harmadik emeleti szobájában ül, a laptopján
gépel, a fülén fejhallgató csücsül, miközben a képernyőre
koncentrál.
Egy pillanat!
Hunyorogva nézem – Stella az.
 A hideg szél tépi a hajam, így felhúzom a kapucnimat, és
csak nézem a lány arcát, miközben gépel.
Vajon min dolgozhat? Szombat éjszaka van.
Annyira más volt a videókon, amiket néztem. Azon
töprengek, hogy vajon mi változott. Ez az egész? Az egész
kórházasdi? A pirulák, a kezelések, a fehérre meszelt falak, amik
nyomakodnak az ember felé, szép lassan, napról napra
fojtogatva őt?
Felállok, a tető peremén egyensúlyozva lenézek a hét emelet
mélységben fekvő udvarra, csak egy pillanatra elképzelve a
súlytalanságot, a zuhanást, a teljes lemondást. Látom, hogy
Stella felnéz az ablaküvegen át, és találkozik a tekintetünk, pont,
amikor egy erős széllökés kiszorítja belőlem a levegőt. Próbálok
lélegzetet venni, hogy visszaszerezzem, de a vacak tüdőm alig
fogad be oxigént.
Az a levegő, ami mégis bejut, a torkomon akad, és köhögni
kezdek. Erősen.
A mellkasom üvölt, ahogy minden egyes köhögés egyre
több levegőt von el a tüdőmtől, és a szemem könnybe lábad.
Végre kezdem uralni, de…
A fejem kóvályog, a látásom széle elfeketedik.
Botladozom, ki vagyok akadva, körbe-körbe kapkodom a
fejemet, próbálok a piros ajtóra koncentrálni, vagy a földre vagy
bármire. A kezemet bámulom, és azt akarom, hogy a feketeség
eltűnjön, újra feltűnjön a szemem előtt a világ, tudva, hogy a
szabad levegő a tető peremén túl csupán néhány centire van.
 5. FEJEZET

STELLA

Becsapom a lépcsőházba vezető ajtót, a kabátomat gombolom, miközben

elindulok a tetőre vezető lépcsőn. A szívem olyan hangosan
zakatol a fülemben, hogy alig hallom a lépteimet, miközben
felrohanok.
A srác tuti meghibbant.
Csak azt látom magam előtt, ahogy ott áll a tető peremén, és
mindjárt a halálba zuhan hét emelet magasból. A félelem süt az
arca minden porcikájából. A korábbi magabiztos vigyorának
hűlt helye.
Zihálva megyek el az ötödik emelet mellett, csak egy
pillanatra állok meg, hogy lélegzethez jussak, izzadt tenyerem a
hideg fémkorlátot markolja. Fellesek a lépcsőn a legfelső szintre;
a fejem kóvályog, fájós torkom ég. Még arra sem volt időm,
hogy felkapjam a hordozható oxigént. Már csak két emelet. Még
kettő. Kényszerítem magam, hogy menjek tovább, a lábam
szinte parancsra mozog: jobb, bal, jobb, bal, jobb, bal.
Végre meglátom a tető ajtaját, résnyire nyitva egy
élénkvörös riasztó alatt, ami épp készül megszólalni.
Habozok, a riasztóról az ajtóra nézek és vissza. De miért
nem indult be, amikor Will kinyitotta az ajtót? Elromlott?
 Aztán észreveszem. Egy összehajtogatott bankjegy
lenyomva tartja a kapcsolót, megakadályozza, hogy a riasztó
harsogva tudassa mindenkivel a kórházban, hogy egy őrült srác
cisztás fibrózissal és önpusztító hajlamokkal kint lóg a tetőn.
A fejemet csóválom. Lehet, hogy a srác őrült, de ez okos
húzás.
Az ajtót egy pénztárcával tartották nyitva, és olyan gyorsan
surranok át rajta, amennyire csak tudok, gondoskodva róla,
hogy a bankjegy biztosan a helyén maradjon a kapcsoló felett.
Kővé dermedek, és először veszek rendes levegőt negyvennyolc
lépcsőfok óta. Átnézek a tetőn, és megkönnyebbülten látom,
hogy a fiú biztos távolságba került a peremtől és nem zuhant a
halálba. Megfordul, hogy rám nézzen, ahogy zihálok, az arcán
meglepett kifejezéssel. Jobban magamra húzom a piros sálamat,
mert a hideg csípi az arcomat és a nyakamat. Lenézek, hogy
vajon a pénztárca még mindig az ajtófélfánál van-e, aztán
odamasírozok hozzá.
– Meg akarsz halni? – kiáltok rá, és bőven biztonságos
távolságban, négylépésnyire tőle megállok. Lehet, hogy ő meg
akar, de én biztosan nem.
A fiú arca és orra vörös a hidegtől, hullámos barna haján és
burgundivörös melegítője kapucniján vékony hóréteg gyűlt
össze. Amikor így néz, majdnem elfelejtem, mekkora idióta.
De aztán újra megszólal.
Lazán vállat von felém, és a tető peremén túl a mély felé
biccent.
– A tüdőm tropa. Úgyhogy élvezem a kilátást, amíg lehet.
Milyen költői!
Miért is számítottam bármi másra?
Elnézek mellette a város villódzó látképére a távolban. Az
ünnepi égők a fák minden centijét elfoglalják. Még soha nem
láttam ilyen fényesnek őket, ahogy újra életre keltik odalent a
parkot. Néhány füzért még két fa közé is kitettek, mágikus
ösvényt alkotva, ami alatt hátravetett fejjel és tátott szájjal
elsétálhat az ember.
Az itt töltött hosszú évek alatt egyszer sem jártam a tetőn.
Reszketve szorosabbra húzom magamon a kabátomat, és
átkarolom magam, miközben a tekintetem visszatér rá.
– Szép kilátás ide vagy oda, ki akarná megkockáztatni, hogy
hét emeletet zuhanjon? – kérdezem tőle, őszintén csodálkozva
azon, mi üthet valakibe, akinek gyenge a tüdeje, hogy felmegy a
tetőre tél közepén.
Kék szeme úgy csillan fel, hogy szaltózik tőle egyet a
gyomrom.
– Láttad valaha Párizst egy tetőről, Stella? Vagy Rómát?
Vagy voltál itt egyáltalán? Ez az egyetlen, ami mellett ez a
kezelés szarság apróságnak tűnik.
– Kezelés szarság? – kérdezem, és lépek felé egyet. Három
lépés távolság. A határ. – A kezelés szarság tart minket életben.
Felhorkant és megforgatja a szemét.
– Az a kezelés szarság akadályozza meg, hogy odalent
legyünk és ténylegesen éljünk.
Egyből begőzölök: – Tudod te egyáltalán, mekkora mázlista
vagy, hogy benne lehetsz ebben a gyógyszerkísérletben? De te
ezt egész egyszerűen magától értetődőnek veszed. Egy
elkényeztetett, kiváltságos bajkeverő vagy!
– Várj, honnan tudsz te a gyógyszerkísérletről? Kérdezgettél
rólam?
Figyelmen kívül hagyom a kérdéseit és folytatom: – Ha
téged nem érdekel, akkor menj el! – vágok vissza. – Hadd vegye
át valaki más a helyedet a gyógyszerkísérletben! Valaki, aki élni
akar!
 Felnézek rá, figyelem, ahogy a hó a köztünk lévő térbe
hullik, majd eltűnik, amikor leér a porba a lábaink alatt. Némán
meredünk egymásra, aztán a fiú vállat von, az arca
kifürkészhetetlen. Hátralép, és újra a perem felé tart.
– Igazad van. Úgyis meghalok.
Összehúzott szemmel nézek rá. Azt nem tenné. Ugye?
Újabb lépés hátrafelé. És még egy; a léptei nyikorognak a
frissen hullott havon. A tekintetünk összekapcsolódik, ingerel,
hogy mondjak valamit, hogy állítsam meg. Provokál, hogy
kiáltsak rá.
Közelebb. Majdnem a peremen.
Élesen veszem a levegőt, a hideg kaparja a tüdőm belsejét.
Az egyik lábát lelógatja, mire összeszorul a torkom. Ezt
nem…
– Will! Ne! Állj! – Felkiáltok, lépek egyet felé, a szívem
zakatol a fülemben.
A fiú megáll, a lába a peremen himbálózik. Még egy lépés és
leesett volna. Még egy lépés és…
Némán bámulunk egymásra, kék szeme kíváncsi,
érdeklődő. Aztán elneveti magát, hangosan, mélyen, vadul, és a
hangja valamiért olyan ismerős, mint az érzés, amikor
megnyomjuk egy zúzódásunkat.
– Úristen! Megfizethetetlen volt az arckifejezésed. –
Utánozza a hangomat: – Will! Ne! Állj!
– Most viccelsz velem, a rohadt életbe? Mégis miért
csináltad? Lezuhanni és szörnyethalni nem vicc! – Érzem, hogy
az egész testem remeg. A tenyerembe mélyesztem a körmömet,
próbálom megállítani a reszketést, és elfordulok tőle.
– Jaj, ne már, Stella! – kiált utánam. – Csak hülyéskedtem!
Kinyitom a tető ajtaját, és átlépem a pénztárcát; azt akarom,
hogy a lehető legnagyobb távolság legyen közöttünk. Miért
érdekelt egyáltalán? Miért másztam meg négy emeletet, hogy
megnézzem, jól van-e? Leszaladok az első néhány lépcsőn, és az
arcomhoz nyúlok, amikor rájövök, hogy… elfelejtettem feltenni
az arcmaszkomat.
Sosem feledkezem meg az arcmaszkomról.
Lassítok, aztán meg is állok, amikor támad egy ötletem.
Visszamegyek az ajtóhoz, lassan kihúzom a dollárt a riasztó
kapcsolójáról, és zsebre teszem, miközben lerepülök a kórház
harmadik emeletére.
Nekidőlök a téglafalnak, lélegzethez jutok, aztán leveszem a
dzsekimet és a sálamat, kinyitom az ajtót, és elsétálok a
szobámhoz, mintha csak az újszülött intenzíven jártam volna.
Valahol a távolban megszólal a tetőriasztó, amikor Will kinyitja
az ajtót, hogy bejusson. A vijjogó, de távoli hang visszhangzik a
lépcsőházban és végigvibrál a folyosón.
Akaratlanul is elmosolyodom.
Julie az asztalra dob egy kék betegkartont a nővérpult
mögött, a fejét csóválja és magában dohog.
– A tetőn, Will? Komolyan?
Jó tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit az őrületbe
kerget.

Kibámulok az ablakon, nézem, ahogy az udvar lámpáinak

fluoreszkáló fényében hull a hó. A folyosón most végre néma
csend van Will egyórás leszidása után. Az órára pillantok, és
látom, hogy még csak este nyolc van, vagyis rengeteg időm van
a teendőim listájának 14-es pontján dolgozni: „Előkészíteni az
alkalmazást a bétatesztelésre”, meg a 15-ösön: „Bejezni a
diabéteszes adagolási táblázatot”, mielőtt ma lefekszem.
Gyorsan megnézem a Facebookomat, mielőtt nekikezdenék.
Felugrik egy piros meghívási értesítés „A végzős kirándulás
tengerparti őrületé”-re most péntek este Cabóban. Rákattintok
az oldalra, és látom, hogy azt a leírást használták, aminek a
vázlatát én írtam meg, amikor még én szerveztem, és nem
vagyok benne biztos, hogy ettől jobban vagy rosszabbul érzem-e
magam. Végiggörgetek azoknak a listáján, akik elmennek, látom
Camila és Mya képét, Masonét (most Brooke nélkül), majd még
vagy fél tucat olyan emberét a suliból, akik már igennel
válaszoltak.
Az iPadem megcsörren, és látom, hogy FaceTime-hívásom
van Camilától. Mintha tudnák, hogy rájuk gondoltam.
Mosolyogva jobbra húzok, hogy fogadjam a hívást, és a ragyogó
napsütés az érintetlen tengerparton, ahol ülnek, majd elvakít,
amikor betör az iPadem képernyőjére.
– Oké, hivatalosan is féltékeny vagyok – jelentem ki, amikor
megjelenik előttem Camila napégette arca.
Mya előrelendül, hogy Camila válla felett kidugja az arcát;
göndör haja ugrál a keretben. Az a pöttyös egyrészes van rajra,
amit én segítettem neki kiválasztani, de egyértelműen nincs
ideje udvariaskodásra.
– Vannak ott cuki fiúk? És ne merd azt mondani, hogy…
– Csak Poe – mondjuk egyszerre.
Camila vállat von, és megigazítja a szemüvegét.
– Poe számít. Ő CUKI.
Mya felhorkan, és oldalba böki Camilát.
– 1000 százalék, hogy Poe-t nem érdekled, Camila.
Camila játékosan a karjára csap, aztán lefagy, és rám
hunyorog.
– Te jó ég! Van? Stella, van ott egy cuki srác?
A szememet forgatom.
– A srác nem cuki.
 – SRÁC! – Boldogan felsikkantanak, és érzem, hogy a
kérdések özöne készül rám zúdulni.
– Mennem kell! Holnap beszélünk! – mondom, miközben
tiltakoznak, és leteszem. A pillanat a tetőn egy kicsit még
mindig túl friss, és fura róla beszélni. Újra feltűnik előttem a
cabói tengerparti buli oldala. Elidőzök a „Nem megyek” felett,
de még képtelen vagyok rávenni magam, hogy rákattintsak,
ezért inkább egyszerűen csak bezárom az oldalt, és
elővarázsolom a Visual Studiót.
Megnyitom a projektet, amin dolgozom, és ahogy rendezni
kezdem a kód számtalan sorát, máris érzem, hogy közben
ellazulnak az izmaim. Találok egy hibát a 27. sorban, ahol egy c-
t írtam x helyett változóként, és egy hiányzó egyenlőségjelet a
182. sorban, de ezen kívül úgy tűnik, az alkalmazás végre
készen áll a bétatesztelésre. Szinte el sem hiszem. Ezt később
megünneplem egy pudinggal.
Próbálok továbblépni, hogy befejezzem a diabétesz
dózistáblázatát a legfontosabb krónikus betegségeket tartalmazó
Excel-táblában, szétválogatom kor, súly és gyógyszerezés
alapján. De hamarosan azon kapom magam, hogy az üres
oszlopokat bámulom, az ujjaim a laptopom szélén dobolnak, az
agyam pedig több millió kilométere jár.
Koncentrálj!
A noteszomért nyúlok, kihúzom a 14-est, és próbálom
megérezni azt a nyugalmat, ami általában eltölt, ha befejezek
egy-egy pontot a listán, de hiába. Lefagyok, miközben a
ceruzám a 15-ös pont felett időzik; az üres sorokról és
oszlopokról a táblázatomban visszanézek arra, hogy „Bejezni a
diabéteszes adagolási táblázatot”.
Nincs befejezve. Pff.
Az ágyra dobom a noteszt, nyugtalanság és szorongás tölti
el a gyomromat. Felállok, az asztalhoz sétálok, és felemelem a
reluxát.
A tekintetem a tetőre siklik, oda, ahol korábban Will állt.
Tudom, hogy a szokásos önmagát adta, amikor felmentem oda,
de a köhögésre és a lóbálásra nem számítottam. Sem a félelemre.
Mr. „a halál mindannyiunkért eljön” nem akart meghalni.
Nyugtalanul a gyógyszerelőkocsihoz sétálok, remélve,
hogyha továbblépek a teendőim listáján a „Lefekvés előtti
gyógyszerek”-hez, az majd segít megnyugodni. Ujjaim a kocsi
fémjén dobolnak, miközben az üvegek tengerére nézek, aztán az
ablakon át újra a tetőre, aztán vissza az üvegekre.
A srác vajon csinálja egyáltalán a kezeléseket?
Barb valószínűleg kényszeríti, hogy bevegye a gyógyszereit,
de nem lehet ott minden dózisnál. Beszíjazhatja az AffloVestbe,
de arról nem gondoskodhat, hogy fél órán keresztül magán is
tartsa.
Valószínűleg nem csinálja a kezeléseket.
Megpróbálom átnézni a gyógyszereket a bevétel
sorrendjében, tologatom őket a kocsin, de a nevek egybefolynak.
Nyugodtság helyett egyre bosszúsabbnak érzem magam, a düh
egyre jobban feszíti a fejemet.
Küszködök a nyákhígító kupakjával, teljes erőmből
lenyomom, és megpróbálom elfordítani.
Nem akarom, hogy meghaljon.
A gondolat felmászik a tehetetlenségem hegyére és kitesz
egy zászlót, egyértelműen, hangosan és számomra is olyan
meglepően, hogy nem is értem. Látom, ahogy Will visszasétál a
tető peremére. És bár ő a legrosszabb, de…
Nem akarom, hogy meghaljon.
Erősen megcsavarom a kupakot, mire az lerepül, a pirulák
pedig kiömlenek a gyógyszerelőkocsira. Dühösen lecsapom az
üveget, és a kezem erejétől a bogyók újra megugranak.
– A fenébe!
 6. FEJEZET

WILL

Kinyitom a szobám ajtaját, és látom, hogy Stella hátrál a falnál a folyosó

szemközti oldalán. A tegnapi mutatványom után azt hittem,
messze elkerül majd MINIMUM egy hétig. Legalább négy
arcmaszk van rajta és két pár kesztyű, ujjai szorosan markolják a
műanyag korlátot a falon. Ahogy mozog, levendulaillatot érzek.
Finom illat. Bár az orrom valószínűleg mindenre vágyik,
ami nem fehérítő.
Rávigyorgok.
– Te vagy a proktológusom?
A lány fagyos pillantást vet rám azzal, amit az arcából látok.
Úgy hajol, hogy belessen mellettem a szobámba. A hátam mögé
pillantok, hogy vajon mit néz. Művészeti könyvek, az AffloVest
az ágyam szélén lóg, ahol lerángattam magamról, amint Barb
kiment, a nyitott vázlatfüzetem az asztalon. Kábé ennyi.
– Tudtam! – szólal meg végül, mintha megkapta volna a
választ valami nagy Sherlock Holmes-rejtélyre. Feltartja dupla
kesztyűs kezét. – Hadd lássam a terápiás tervedet!
– Most viccelsz, ugye?
Egymásra meredünk, barna szeme nyilakat lő felém,
miközben én próbálok ugyanolyan félelmetesen nézni rá. De
halálra unom magam, ezért győz a kíváncsiságom. A szememet
forgatva megfordulok, hogy feltúrjam a szobámat a papírlapért,
ami valószínűleg már a kukában van valahol.
Félretolok néhány magazint, és megnézem az ágy alatt is.
Átpörgetek néhány lapot a vázlatfüzetemben, és a látszat
kedvéért még a párnám alatt is megnézem, de nem találom
sehol.
Kiegyenesedem, és megrázom felé a fejemet.
– Nem találom. Bocs. Később találkozunk.
De meg sem moccan, csak dacosan karba fonja a kezét, és
nem hajlandó elmenni.
Így hát keresem tovább, a tekintetem a szobát pásztázza,
miközben Stella idegesen dobol a lábával a folyosón. Hasztalan.
Az az izé… Várjunk csak!
Észreveszem, hogy a noteszem a szekrényemen hever, és a
terápiás terv bele van téve, szépen összehajtogatva, alig lóg ki a
füzet kis lapjai közül.
Anyu biztosan épp azért rejtette oda, hogy ne kössön ki a
szemetesben.
Felkapom, visszamegyek az ajtóhoz, és odanyújtom
Stellának.
– Nem mintha bármi közöd lenne hozzá…
Kikapja a kezemből a papírt, aztán újra a szemközti falhoz
lapul. Látom, hogy vadul pásztázza a rendezett sorokat és
oszlopokat, amikből én egy elég beteg karikatúrát gyártottam,
utánozva a Donkey Kong egyik pályáját, miközben anya és dr.
Hamid beszélgettek. A létrák az adagolási infókon állnak,
guruló hordók ugrándoznak a kezeléseim neve körül, a bajba
jutott lány a bal sarokban a nevem mellett azt kiáltja:
„SEGÍTSÉG!” Okos, nem?
– Mi ez… hogy tehetted… miért?
 Ő láthatóan nem így gondolja.
– Így néz ki egy aneurizma? Hívjam Julie-t?
Visszatolja felém a papírt, az arca akár a vihar.
– Hé! – mondom feltartva a kezemet. – Azt vágom, hogy
neked valamilyen „mentsük meg a világot” komplexusod van,
de engem hagyj ki belőle!
A lány a fejét rázza felém.
– Will. Ezek a kezelések nem opcionálisak. Ezek a
gyógyszerek nem opcionálisak.
– Valószínűleg azért erőltetik le őket folyamatosan a
torkomon. – De igazság szerint bármi lehet opcionális, ha elég
kreatív vagy.
Stella a fejét rázza, égnek emeli a két kezét, és elviharzik a
folyosón.
– Megőrjítesz!
Meglepetésemre dr. Hamid szavai ismétlődnek a fejemben.
Ne menj annyira közel, hogy megérints valakit! Az ő biztonsága és a te
biztonságod érdekében. Kikapok egy arcmaszkot egy bontatlan
dobozból, amit Julie tett az ajtómhoz, zsebre dugom és
utánakocogok.
Oldalra pillantok, és egy rövid, barna hajú fiút látok éles
metszésű orral és még élesebb metszésű arccsontokkal, aki kiles
a 310-es kórterem ajtaján, és kíváncsian felvonja felém a
szemöldökét, ahogy követem Stellát a folyosón a lift felé. A lány
ér oda előbb, belép, majd felém fordul, miközben megnyomja a
gombot. Már mozdulok, hogy belépjek mellé, de feltartja a
kezét.
– Három lépés.
A francba!
Az ajtó záródik, és idegesen topogok a lábammal, újra és
újra és újra megnyomom a felfelé gombot, miközben figyelem,
ahogy a lift egyenletesen halad az ötödikig, aztán lassan vissza
hozzám. Idegesen pillantok az üres nővérpult felé a hátam
mögött, aztán gyorsan becsusszanok a liftbe és rácsapok az
ajtózáró gombra. A saját tükörképemmel találom szemben
magam a lift homályos fémjében. Eszembe jut az arcmaszk a
zsebemben, és felteszem, miközben az ötödik felé haladok. Ez
hülyeség! Mégis miért követem egyáltalán Barb Jr.-t?
Az ajtó lassan, csilingelve kinyílik. Intenzív gyaloglással
végigmegyek a folyosón, aztán át a hídon a koraszülött intenzív
keleti bejáratához, útközben kikerülve néhány orvost. Mindenki
láthatóan épp úton van valahová, ezért senki sem állít meg.
Finoman kinyitom az ajtót, és egy pillanatig Stellát figyelem.
Szóra nyitom a számat, hogy megkérdezzem, mi a franc volt ez
az egész, de aztán észreveszem sötét arckifejezését. Komoly.
Biztos távolságban megállok, és követem a tekintetét a babáig,
akihez több cső és drót tartozik, mint végtag.
Látom az aprócska mellkast, ami küszködve emelkedik és
süllyed, küzd, hogy tovább lélegezzen. Érzem a saját
szívverésemet a mellkasomban, gyenge tüdőm próbál megtelni
levegővel, miután vad tempóban átrobogtam a kórházon.
– A kislány az életéért küzd – mondja Stella végül, és a
szemembe néz az üvegben. – Nem tudja, mi vár rá vagy hogy
miért harcol. Ez csak… ösztön, Will. Az ösztöne azt mondja,
küzdjön. Hogy éljen.
Ösztön.
Én már rég elveszítettem ezt az ösztönt. Talán a tizenötödik
kórházban, Berlinben. Talán úgy nyolc hónapja, amikor
elkaptam a B. cepaciát és lekapták a nevemet a transzplantációs
listáról. Sok esemény közül választhatok.
Az állkapcsom megfeszül.
– Figyelj, rossz srácot választottál ehhez az inspiráló kis
beszédhez…
– Kérlek! – szakít félbe. Megpördül felém, az arcán meglepő
erejű kétségbeeséssel. – Követned kell a terápiás tervet!
Szigorúan és mindenben.
– Azt hiszem, rosszul hallottam. Az előbb azt mondtad…
kérlek? – kérdezem, próbálva eltüntetni a komolyságot a
beszélgetésből. De Stella arckifejezése nem változik. A fejemet
rázom, közelebb lépek hozzá, de nem túl közel. Itt valami nem
stimmel.
– Oké. Mi folyik itt igazából? Nem nevetlek ki.
Stella mély lélegzetet vesz, kettőt lép hátra az én egy
lépésemtől előre.
– Nekem… gondom van a kontrollal. Tudnom kell, hogy a
dolgok rendben vannak.
– És? Ennek mi köze hozzám?
– Tudom, hogy nem csinálod a kezeléseket. – Stella az
üvegnek dől, és engem néz. – És ettől kikészülök. Nagyon.
A torkomat köszörülöm, elnézek mellette az apró,
kiszolgáltatott kisbabára az üveg túloldalán. Belém nyilall a
bűntudat, bár semmi értelme.
– Aha, hát, szeretnék segíteni. De amit kérsz… – A fejemet
rázom és vállat vonok. – Hát, nem tudom, hogyan.
– Baromság, Will! – feleli a lány, és toppant a lábával. –
Minden CF-es tudja, hogyan végezze a kezeléseket.
Gyakorlatilag 12 éves korunkra orvosok leszünk.
– Még az elkényeztetett, kiváltságos bajkeverők is? –
kérdezem kihívóan, és letépem az arcmaszkot. Nem mulattatja a
megjegyzésem, az arca még mindig bosszús, gyötrődő. Nem
tudom, mi a valódi probléma, de láthatóan emészti. Itt többről
lesz szó, mint a kontroll. Abbahagyom a poénkodást. –
Komolyan beszélsz? Kikészítelek?
 Nem válaszol, csak állunk, némán meredünk egymásra, és
valami megértésféle zajlik köztünk. Végül lépek egyet hátra,
békeajánlatként visszateszem az arcmaszkot, aztán nekidőlök a
falnak.
– Oké. Rendben – válaszolom, és őt nézem. – Szóval, ha
belemegyek ebbe, abban nekem mi a jó?
A szeme összeszűkül, és szorosabbra húzza magán
hangaszürke kapucnis felsőjét. Nézem őt, ahogy a haja a vállára
hullik, és a szeme elárul minden apróságot, amit érez.
– Le akarlak rajzolni – mondom, mielőtt meggondolhatnám
magam.
– Tessék? – kérdezi, majd határozottan megrázza a fejét. –
Nem!
– Miért nem? – kérdezem. – Gyönyörű vagy!
Francba! Ez kicsúszott. Rám mered, meglepettnek tűnik, és
– hacsak nem képzelődöm – egy picit tetszik neki.
– Kösz, de kizárt.
Vállat vonok, és elindulok az ajtó felé.
– Azt hiszem, akkor nincs alku.
– Nem tudnál csak egy kis fegyelmet gyakorolni? Tartani
magad a terápiás tervhez? Sőt megmenteni a saját életedet?
Hirtelen megállok, és visszanézek rá. Nem érti.
– Semmi sem fogja megmenteni az életemet, Stella. Sem a
tiédet. – Megyek tovább a folyosón, és hátrakiáltok a vállam
felett. – Ezen a világon mindenki kölcsönkapott levegőt szív!
Kinyitom az ajtót, és épp távoznék, amikor felcsendül
mögöttem a hangja.
– Ah, rendben!
Döbbenten megpördülök, az ajtó becsukódik.
– De aktot nem! – teszi hozzá. Levette az arcmaszkját, és
látom, hogy az ajka mosolyra húzódik. Most először mosolyog
rám. Viccel.
Stella Grant viccel.
Nevetve csóválom a fejemet.
– Á, tudhattam volna, hogy megtalálod a módját, hogy
elronts benne minden mókát!
– És nincs órákig tartó pózolás – mondja, és visszanéz a
koraszülöttre, mire az arca hirtelen elkomolyodik. – És a
terápiás terved. Az én módszeremmel csináljuk.
– Áll az alku – válaszolom, tudva, hogy bármit is ért az ő
módszerén, az gigantikus macera lesz. – Azt mondanám, hogy
rázzunk rá kezet, de…
– Vicces… – mondja a lány. Rám néz, aztán az ajtó felé
biccent. – Az első feladatod, hogy szerezz egy
gyógyszerelőkocsit a szobádba.
Tisztelgek.
– Rajta vagyok. Gyógyszerelőkocsit a szobámba.
Kinyitom az ajtót, és szélesen elmosolyodok, ami egészen a
liftig kitart. Előhúzom a telefonomat, és írok egy gyors üzenetet
Jasonnek: Ezt kapd ki, haver: egyezséget kötöttem a lánnyal, akiről
meséltem!
Piszkosul élvezi a stellás sztorikat. Sírt a nevetéstől a
tegnapi ajtóriasztós incidensről hallva. A telefonom rezeg,
ahogy választ kapok, amikor a lift lassítva megáll a harmadikon.
Biztos, mert jól nézel ki. Nyilván nem az elbűvölő személyiséged
miatt.
Zsebre teszem a mobilomat, belesek a sarkon, hogy vajon a
nővérpult még mindig üres-e, mielőtt kicsusszanok a liftből.
Megriadok, amikor hangos csattanás hallatszik egy nyitott ajtó
mögül.
– Au! Francba! – mondja egy hang odabentről.
Belesek, és a sötét hajú srácot látom korábbról flanel
pizsamanadrágban és Food Network-ös pólóban. A földön ül
egy fejre állt gördeszka mellett, a könyökét dörzsöli, nyilván az
előbb tanyált el.
– Ó, helló! – szólal meg, feláll és felveszi a gördeszkáját. –
Lemaradtál a műsorról.
– Itt csinálsz mutatványokat?
Vállat von.
– Nincs biztonságosabb hely a lábtöréshez. És Barbnak most
ért véget a műszakja.
Jogos.
– A logikával nem lehet vitatkozni – nevetek, és integetésre
emelem a kezemet. – Will vagyok.
– Poe – válaszolja, és visszavigyorog rám.
Székeket hozunk a szobánkból, és leülünk az ajtónkba.
Klassz, hogy van itt valaki, aki nem dühös rám állandóan.
– És mi szél hozott a Saint Grace-be? Még nem láttalak itt.
Stell-lel nagyjából mindenkit ismerünk, aki erre jár.
Stell. Szóval közel állnak egymáshoz?
Hátrabillentem a székemet, hagyom, hogy az ajtófélfának
dőljön, és próbálom olyan lazán bedobni a B. cepacia-bombát,
amennyire tudom.
– B. cepacia-gyógyszerkísérlet.
Általában nem mondom el a CF-eseknek, mert utána
tesznek róla, hogy úgy kerüljenek, mint a pestist.
Az ő szeme elkerekedik, de nem húzódik el még jobban.
Csak előre-hátra görgeti a gördeszkát a lába alatt.
– B. cepacia? Az kemény. Mikor kaptad el?
– Úgy nyolc hónapja – válaszolom. Emlékszem, egyik reggel
felébredtem, és a szokásosnál nehezebben kaptam levegőt, aztán
nem tudtam abbahagyni a köhögést. Anya, aki megszállottja
volt életem minden lélegzetvételének, egyenesen a kórházba
vitt, hogy elvégezzenek néhány vizsgálatot. Még mindig
hallom, ahogy a cipősarka hangosan kopog a hordágyam
mögött, és úgy ugráltatja az embereket, mintha ő lenne a
főorvos.
Azt hittem, azelőtt lett megszállott, hogy megjöttek az
eredmények. Mindig minden hangos köhögést és kapkodó
levegővételt túlreagált, nem engedett suliba vagy lemondatott
velem programokat, hogy orvosi időpontokra menjünk vagy
minden ok nélkül a kórházba.
Emlékszem, kötelező kórusfellépésem volt még általános
harmadikban, és beleköhögtem egyenesen a This Little Light of
Mine pocsék előadásába. Anya szó szerint leállította a koncertet
a dal közepén, és lerángatott a színpadról, hogy megnézessen.
De nem tudtam, milyen jó dolgom volt. A helyzet sokkal
rosszabb most, mint akkor volt. Kórház kórház után,
gyógyszerkísérlet gyógyszerkísérlet után. Minden héten új,
hogy megoldjuk a problémát, meggyógyítsuk a
gyógyíthatatlant. Infúzió vagy a következő lépés megvitatása
nélkül egy perc is elpazarolt idő.
De semmi nem fog visszajuttatni a tüdőtranszplantációs
listára. És minden héttel, amit elpazarolunk, a
légzésfunkciómból is egyre több vész el.
– Piszok gyorsan szétterjedt – mondom Poe-nak, miközben
a székem elülső lábát visszateszem a talajra. – Az egyik
pillanatban a transzplantációs lista tetején voltam, aztán egy
toroktenyésztéssel később… – A torkomat köszörülöm,
megpróbálom elrejteni a csalódottságomat, és vállat vonok. –
Tök mindegy.
Nincs értelme azon merengeni, mi lehetett volna.
Poe felhorkan.
– Hát, biztos vagyok benne, hogy ez a hozzáállás az –
utánozza a vállrándításomat és hajpöccintésemet –, ami őrületbe
kergeti Stellát.
– Úgy tűnik, jól ismered őt. Egyébként mi ez az egész? Azt
mondta, csak irányításmániás, de…
– Hívd, aminek akarod, de az biztos, hogy Stella kontroll
alatt tartja a dolgokat. – Poe nem gurigálja tovább a gördeszkát,
és szélesen rám mosolyog. – Engem egész biztosan kordában
tart.
– Parancsolgat.
– Vagy inkább ő maga a parancsnok – válaszolja Poe, és az
arckifejezése elárulja, hogy komolyan beszél. – Jóban-rosszban
mellettem van, haver.
Kíváncsivá tett. Összehúzom a szemem.
– Volt, hogy ti valaha…?
– Összejöttünk? – kérdezi Poe, és hátravetett fejjel felnevet. –
Anyám! Kizárt! Nem, nem, nem.
Szúrós szemmel nézek rá. A lány cuki. És ennek a srácnak
láthatóan fontos. Nagyon. Nehezen hiszem el, hogy soha még
csak meg sem próbált lépni.
– Mármint egyrészt mind a ketten CF-esek vagyunk. Nincs
érintés – magyarázza. Most ő néz rám jelentőségteljesen. – Ha
engem kérdezel, a szexért nem éri meg meghalni.
Felhorkanok, és megrázom a fejemet. Ebben a szárnyban
nyilván mindenkinek csak „jó” volt a szex. Valamiért mindenki
azt hiszi, hogy ha az ember elkap egy betegséget,
rendellenessége van vagy rosszul van, szentté válik.
Ami oltári nagy baromság.
A CF talán még javított is a szexuális életemen. Ráadásul az
egyetlen előnye annak, hogy annyit utazom, az, hogy sehol nem
maradok elég sokáig ahhoz, hogy megkedveljek valakit. Jason
nagyon boldognak tűnik, mióta a dolgok tök nyálasak lettek
Hope-pal, de nekem több komoly szarság nem hiányzik az
életembe.
– Másodszor gyakorlatilag egész életemben ő volt a legjobb
barátom – folytatja Poe, és visszahoz a jelenbe. Esküszöm, hogy
kicsit könnyes a szeme.
– Azt hiszem, te szereted őt – ugratom.
– Ó, hogyne! Kurvára imádom! – válaszolja Poe, mintha
egyértelmű lenne. – Forró szénre is feküdnék érte. Neki adnám
a tüdőmet, ha bármit is érne.
A francba! Próbálok nem törődni a szívembe úszó
féltékenységgel.
– Akkor nem értem. Miért…
– Stella nem fiú – szakít félbe Poe.
Kell egy pillanat, míg leesik a tantusz, de aztán a fejemet
rázva felröhögök.
– Jól elhúztad a lényeget, haver!
Nem tudom, miért könnyebbülök meg ennyire, de így van.
Nézem a srác feje felett lógó táblát, és észreveszem, hogy egy
nagy szívet rajzoltak rá.
Ha Stella megpróbál engem is életben tartani, akkor nem
utálhat teljesen, ugye?
 7. FEJEZET

STELLA

– Csak adjatok tíz percet! – kérem. Becsukom az ajtót, kint hagyva Willt és
Poe-t a folyosón.
Körülnézek a szobájában, miközben az alkalmazásom
rátöltődik a telefonjára, és látom az üzenetet az ágyán, amit ma
reggel csúsztattam be az ajtaja alatt.
„Írj, ha megvan a gyógyszerelőkocsi! (718) 555 3295. Délután
átjövök, és mindent elrendezek.”
Tudtam, hogy ez necces lesz, különösen mert Will és Barb
egyértelműen nincsenek túl jóban, ezért Barb nem támogatná,
de Will megkerülte őt, és sikerült elbűvölnie dr. Hamidet.
Elveszem a cetlit, és észreveszem, hogy a srác egy kis
karikatúrát rajzolt a szélére a dühös Barbról a védjegyének
számító színes köpenyben, ahogy gyógyszerelőkocsit tolva azt
kiabálja, hogy: „NE AKARD, HOGY MEGBÁNJAM!”
A fejemet csóválom, az ajkamon mosoly suhan át, miközben
visszateszem a cetlit, és odasétálok a valódi
gyógyszerelőkocsihoz. Elrendezek néhány gyógyszeres fiolát,
még egyszer ellenőrzöm, hogy minden ugyanabban a
kronológiai sorrendben van-e, mint amit beprogramoztam az
alkalmazásba, miután összevetettem a Donkey Konggal borított
terápiás tervével.
Még egyszer megnézem a laptopját, hogy mikorra lesz kész
a letöltés a linkről, amit küldtem, próbálok a szükségesnél nem
többet lélegezni ebben a B. cepaciával teli szobában.
Nyolcvannyolc százalék kész.
Nagyot dobban a szívem, amikor zajt hallok az ajtó előtt, és
elkapom a kezemet a billentyűzetről, attól tartva, hogy
lebuktunk. Légyszi, ne Barb legyen az! Légyszi, ne Barb legyen az!
Elvileg épp ebédszünete van, de ha már visszajött, és nekilátott
a hétfő délutáni körjáratának, ki fog nyírni.
Will léptei oda-vissza visszhangoznak az ajtó előtt.
Lábujjhegyen odalopódzom, szinte a fülemet is hozzányomom.
De megkönnyebbülök, hogy csak az ő hangjukat hallom.
– Mindent letöröltél, igaz? – kérdezi Poe.
– Hát persze. Kétszer, csak a biztonság kedvéért – vág vissza
Will. – Mármint ez az egész nyilván nem az én ötletem volt.
Megigazítom az izolációs köpenyt az eldobható köpenyem
tetején, kinyitom az ajtót, és rájuk meredek a
védőszemüvegemen keresztül.
Poe felém fordul a gördeszkáján.
– Atyám, Stella! Mondtam már ma, hogy milyen jóóóóól
nézel ki?
Will-lel harmadszor nevetik el magukat a rögtönzött
védőruhám láttán. Dühösen meredek rájuk, aztán
végigpillantok a folyosón.
– Még mindig tiszta a levegő?
Poe ellöki a gördeszkáját, és lassan elgurul a nővérpult
mellett, majd átles az asztalon, aztán felfelé fordított
hüvelykujjat mutat felém.
– De azért siess!
– Már majdnem kész vagyok! – közlöm. Visszahúzódom a
szobába, és becsukom az ajtót.
Ránézek a gyógyszerelőkocsira, és elégedetten felsóhajtok,
hogy milyen módszeresen elrendeztem. De aztán meglátom az
íróasztalt, amin a laptopja áll, ami nagyon… nem rendezett.
Odamasírozok, fogok egy marék színes ceruzát, és beteszem
őket a ceruzatartóba, ahová tartoznak. Kiegyenesítem a
magazinokat és vázlatfüzeteket, teszek róla, hogy méret szerint
rendezzem őket, és közben kiesik egy papírdarab.
Egy karikatúrafiú az, aki nagyon hasonlít Willre. Két lufit
tart a kezében és levegőt erőltet összeesettnek látszó tüdejébe, az
arca vörös az erőlködéstől. Mosolyogva olvasom alatta a
képaláírást: „Csak lélegezz!”
Ez nagyon jó.
Előrenyúlok, és finoman végigkövetem Will tüdejének
körvonalát, ahogy Abby rajzával is tettem. Kesztyűs ujjaim Will
kis rajzán landolnak, éles állán, kócos haján, kék szemén és
ugyanazon a borvörös pulcsin, amit a tetőn is viselt.
Csak a mosoly hiányzik.
Felnézek a falra, és észreveszem, hogy csak egy régi
karikatúra lóg közvetlenül az ágya felett. Fogok egy rajzszöget
egy kis üvegből, és felteszem a rajzát alá a falra.
A laptop pittyeg, pislogok, és gyorsan elhúzom a kezem.
Megpördülök, Will asztalához sétálok, és kihúzom a telefonját.
Mindent felkapok, kinyitom az ajtót, és a telefont átadom a nem
rajzolt Willnek.
Előrenyúl, hogy elvegye, míg a másik kezével az
arcmaszkját tartja.
– Készítettem egy alkalmazást a krónikus betegségekhez.
Orvosi táblázatok, beosztások. – Lazán vállat vonok. – Értesít,
amikor be kell venned a piruláidat vagy egy kezelés…
– Csináltál egy alkalmazást? Mármint te csináltad? – szakít
félbe, és a telefonról meglepetten néz rám, kék szeme tágra
nyílik.
– Rendkívüli hírek. A lányok is tudnak kódolni.
Csipog a telefonja, és látom, hogy az animált gyógyszeres
üveg megjelenik a képernyőjén.
– Ivacaftor. 150 milligramm – mondom neki. Anyám, máris
jobban érzem magam!
Felvonom a szemöldököm Will felé, aki most az egyszer
nem gúnyos pillantással néz rám. Le van nyűgözve. Remek.
– Az alkalmazásom olyan egyszerű, hogy még a fiúk is
boldogulnak vele.
Elballagok, magabiztosan ringatom a nem létező csípőmet,
égő arccal egyenesen a nyilvános mosdóba megyek a folyosó
másik végébe, amit senki sem használ.
A lámpa pislákol, ahogy bezárom magam mögött az ajtót.
Letépem a kesztyűmet, fogok pár fertőtlenítőkendőt az ajtó
melletti kerek tartóból, és háromszor lesikálom a kezemet.
Lassan kifújom a levegőt, és mindent letépek magamról: a cipőt,
a sapkát, az arcmaszkot, az orvosi köpenyt és a védőruhát.
Mindet belököm a szemetesbe, lenyomom őket, ráteszem a
fedelet, aztán a mosdóhoz szaladok.
A bőröm bizsereg, mintha érezném, ahogy a B. cepacia utat
keres, hogy belém csusszanjon és belőlem lakmározzon.
Odalépek a csaphoz, elfordítom a kart, mire hangosan
zubogni kezd a forró víz. Megragadom a sima porcelánt, és
megnézem magamat a tükörben, ahogy ott állok bugyiban és
melltartóban. A számtalan kiemelkedő, a rengeteg műtéttől a
mellkasomon és a hasamon sorakozó sebhelyet, a bordáimat,
ahogy kitüremkednek a bőrömön, amikor lélegzem, a
kulcscsontom éles szögét, amit még élesebbé tesz a mosdó
félhomálya. A vörösség a gasztrosztómám körül rosszabbodik,
egyértelműen alakulóban van egy fertőzés.
Túl vékony vagyok, túl sebhelyes, túl… Mogyoróbarna
szemembe nézek a tükörben.
Miért akarna Will lerajzolni?
A hangja visszhangzik a fejemben, ahogy gyönyörűnek hív.
Gyönyörű. Ettől úgy dobban a szívem, ahogy nem kellene.
Gőz párásítja el a tükröt, elhomályosítva a képet.
Félrenézek, és addig pumpálom a szappant, míg már lefolyik a
kezemen. Ledörzsölöm vele a kezeimet, a karomat és az
arcomat, mindent lemosok és leengedek a mosdóban. Aztán a
biztonság kedvéért használok egy adag nagy hatóerejű
kézfertőtlenítőt is.
Megtörölközöm, leveszem a második szemetes tetejét, és
kiveszek egy szatyor ruhát, amit gondosan betettem oda egy
órája, úton Will szobája felé. Miután felöltöztem, még egyszer
belenézek a tükörbe, aztán óvatosan elhagyom a fürdőszobát,
vigyázva, hogy senki se lásson kilépni. Mint aki újjászületett.

Az ágyamon lazulva aggodalmasan nézem a hétfői

teendőlistámat, de inkább tovább görgetem a közösségi médiát
a telefonomon. Rákoppintok Camila Instagram-storyjára, és
milliomodszorra is végignézem, ahogy boldogan integet a
kamerába egy kajakból, a telefont a feje felett tartva, hogy
megmutassa, ahogy Mya vadul lapátol mögötte.
A titkos védőruhás hadműveletem óta eltelt idő nagy
részében az osztálytársaim Instagram-storyjaiból próbálom
átélni Cabót. Elmentem merülni a kristálytiszta vízbe
Melissával. Vitorlázni Jude-dal, hogy megnézzük a Cabo San
Lucas-i boltívet. Sütkéreztem a parton a látszólag nem túl
összetört szívű Brooke-kal.
 Épp, amikor megint rá akarnék nyomni a „Frissítés”
gombra, kopogtatnak, és Barb dugja be a fejét az ajtón. Egy
pillanatig nézi a gyógyszerelőkocsit, és biztosra veszem, hogy
tudom, mi következik.
– Jártál Will szobájában? Az elrendezése… szörnyen
ismerős.
A fejemet rázom. Nem. Nem én voltam. Az előnye annak,
hogy jó kislány az ember, hogy Barb valószínűleg hisz is nekem.
Megkönnyebbülök, amikor a laptopomon pittyegni kezd a
FaceTime-értesítés, és Poe képe ugrik fel a képernyőn. Aztán
egy pillanatra lefagyok, mielőtt fogadnám, és magamban azt
kívánom, hogy ne mondjon semmit Willről, miközben
megfordítom a gépet.
– Nézd csak, ki jött vissza az ebédszünetről!
Szerencsére a tekintete azonnal odasiklik, és látja, hogy Barb
áll az ajtóban, és ez visszatartja, bármilyen megjegyzést is
készült tenni.
– Ó! Szia, Barb! – A torkát köszörüli. Barb rámosolyog,
miközben ő a flambírozott körtéről kezd hadoválni valamilyen
redukcióval. Nézem, ahogy Barb lassan becsukja az ajtót, és a
fülemben dobog a szívem, míg a zár nyelve finoman a helyére
nem kattan.
Lassan kifújom a levegőt, Poe pedig jelentőségteljesen rám
néz.
– Figyelj! Értem, mit csinálsz. Aranyos. – Egyenesen belelát
pánikoló lelkembe, mint ahogy szokott. – De ez a dolog Will-
lel… Ez tényleg olyan jó ötlet? Mármint pont neked több eszed
lehetne.
Vállat vonok, mert igaza van. Tényleg több eszem van,
nem? De azt is mindenkinél jobban tudom, hogyan legyek
óvatos.
 – Csak néhány hét, és nem leszek itt. Tőlem akár abba is
hagyhatja a kezelést.
Poe mosolyogva vonja fel a szemöldökét.
– Szenátusi szintű hárítás. Szép volt.
Azt hiszi, beleestem Willbe. Beleestem a legszarkasztikusabb,
legidegesítőbb, arról nem is beszélve, hogy legfertőzőbb fiúba,
akivel valaha találkoztam.
Ideje témát váltani.
– Nem hárítok semmit – közlöm. – Az a te módszered.
– Ez meg mégis mit jelentsen? – kérdezi, és összehúzott
szemmel néz rám, mert tökéletesen érti.
– Kérdezd Michaelt! – vágok vissza.
Nem törődik velem, és azonnal visszavált a témára: –
Kérlek, nehogy azt mondd, hogy amikor végre egyszer érdekel
egy srác, ő is CF-es!
– Csak segítettem a gyógyszerelőkocsijával, Poe! Azt akarni,
hogy valaki éljen, nem ugyanaz, mint őt akarni – közlöm
bosszúsan.
Nem érdekel Will. Nem akarok meghalni. És ha egy seggfejjel
akarnék randizni, válogathatnék bőven olyanok közül, akiknek
nincs CF-je. Ez nevetséges.
Ugye?
– Ismerlek, Stella. Egy gyógyszerelőkocsi elrendezése olyan
neked, mint az előjáték.
Poe az arcomat fürkészi, próbálja kideríteni, hogy hazudok-
e. A szememet forgatom, és lecsapom a laptopot, mielőtt
bármelyikünk is rájönne, hogy így van-e.
– Hallottál már jó modorról? – hallom, ahogy Poe bosszús
hangja kiabál felém a folyosón, aztán néhány pillanattal később
bevágja a szobája ajtaját.
Rezeg a telefonom, kézbe veszem, és látom, hogy Will írt
SMS-t: Szerelmi civódás?
A gyomrom megint ugrik egyet, de csak összeráncolom az
orrom, és épp törölni akarnám az üzenetet, amikor az AffloVest
négy órai emlékeztetője ugrik fel a képernyőmre: egy kis
animált gyógyszeres fiola táncol. Az ajkamba harapok, tudva,
hogy Will az előbb pont ilyen értesítést kapott. De vajon követi
is?
 8. FEJEZET

WILL

Óvatosan, árnyékolom Barb haját, majd hátradőlök, hogy megnézzem a

rajzot, amit róla készítettem, vasvillával a kezében. Elégedetten
bólintok, közben a telefonom hangosan felrezeg az asztalomon,
amitől a színes ceruzák táncra perdülnek. Stella az. FaceTime-on
keres.
Meglepve állítom meg a Pink Floyd-dalt a gépemen, majd
elhúzom az ujjam a kijelzőn, hogy fogadjam a hívást.
– Tudtam! – közli, amint feltűnik tágra nyílt szeme. – Hol az
AffloVested? Még tizenöt percig nem lenne szabad levenned. És
bevetted a Kreont? Lefogadom, hogy nem.
Automata hangot mímelek.
– Sajnáljuk, a hívott számon előfizető nem kapcsolható. Ha
úgy érzi, tévedésből hallja ezt a felvételt…
– Nem lehet megbízni benned – szakítja félbe Stella a
fantasztikus utánzásomat. – Na, megmondom, mi lesz. Együtt
fogjuk csinálni a kezeléseket, hogy tudjam, tényleg csinálod.
A fülem mögé dugom a ceruzámat, adom a lazát.
– Mindig keresed, hogyan tölthetnél több időt velem.
A lány leteszi, de esküszöm, hogy egy pillanatra láttam
mosolyogni. Érdekes.
A következő két nap nagy részében végig Skype-on maradunk,
és meglepő módon nem csak parancsok harsognak. Stella
megmutatja a technikát, ahogy csokipudinggal veszi be a
bogyóit. Egyszerűen zseniális. És isteni finom. Lélegzünk a
nebulizátorral, kapunk infúziót, és együtt jelöljük a kezeléseket
és gyógyszereket az alkalmazásában. Stellának igaza volt
néhány nappal ezelőtt. Valamiért az, hogy csinálom a
kezeléseimet, segít neki ellazulni. Lassan egyre kevésbé feszült.
És – nem fogok hazudni – már két nap után is könnyebb
volt kikelni az ágyból reggel. Az biztos, hogy könnyebben
lélegzem.
A második nap délutánján nekiállok felvenni az
AffloVestemet, és meglepetten összerezzenek, amikor Barb sétál
be az ajtón, készen a szokásos négy órai harcra, amit emiatt
szoktunk vívni. Mindig megnyeri a balhét, miután azzal
fenyeget, hogy izolációba kerülök, de ez nem akadályoz meg
abban, hogy megpróbáljam megúszni.
Lecsapom a laptopom, hirtelen véget vetek a Skype-olásnak
Stellával, miközben Barbbal úgy meredünk egymásra, mint a
klasszikus westernek párbajhősei. Az AffloVestről rám néz, és
acélkemény arckifejezése döbbenetté olvad.
– Nem hiszek a szememnek! Felvetted az AffloVested!
Vállat vonok, mintha nem lenne nagy ügy, és rápillantok a
kompresszorra, hogy ellenőrizzem, minden jól van-e
csatlakoztatva. Nekem jónak tűnik, de az biztos, hogy már jó
régen csináltam egyedül.
– Négy óra van, nem?
Barb a szemét forgatva szinte felnyársal a pillantásával.
– Végig hagyd fent! – kéri, aztán kicsusszan az ajtón.
Az ajtó alig csukódik be mögötte, máris felnyitom a
laptopomat, és hívom Stellát Skype-on, miközben fekszem az
ágyamon, egyik kezemben rózsaszín ágytállal a kiköpött
nyáknak.
– Szia, bocs az előbbiért. Barb… – kezdem, amikor felveszi.
A hangom elakad, amikor meglátom lesújtott arckifejezését –
telt ajkai gondterhelten legörbülnek, ahogy a telefont nézi. – Jól
vagy?
– Aha – válaszolja. Felnéz rám, és mély lélegzetet vesz. – Az
egész osztályom Cabóban van a végzős kiránduláson. –
Megfordítja a telefonját, hogy megmutassa egy fürdőruhás,
napszemüveges, kalapos csoport Instagram-képét, akik
boldogan pózolnak a homokos tengerparton.
Vállat von, és leteszi a telefonját. A gépen át hallom, ahogy
rezeg a mellénye, egyenletesen zümmög az enyémmel együtt.
– Csak kicsit szomorú vagyok, hogy nem vagyok velük.
– Vágom – felelem. Eszembe jut Jason, Hope és mindaz,
amiről az elmúlt néhány hónapban lemaradtam, mindent csak
az üzeneteiken és posztjaikon keresztül átélve.
– Idén is én szerveztem az egészet – folytatja, ami nem lep
meg. Valószínűleg minden egyes lépését megtervezi.
– És a szüleid? Ők elengedtek volna? – kérdezem
kíváncsian. Az én anyám még a B. cepacia előtt is elkaszálta
volna az ötletet. Az iskolai szünetek idején engem mindig
szurkálnak.
Stella bólint, a tekintete megtelik kíváncsisággal a kérdésem
hallatán.
– Hát persze. Ha elég egészséges lennék. A tieid nem?
– Nem, kivéve persze, ha egy ottani kórház azt állítaná,
hogy új, varázslatos őssejtterápiájuk van, ami gyógyítja a B.
cepaciát. – Felülök, és nagy adag nyákot köhögök az ágytálba.
Grimaszolva visszafekszem. Emlékszem már, miért vettem ezt
le, mielőtt igazán beindult volna. – Amúgy már jártam ott.
Gyönyörű hely.
– Tényleg? Milyen volt? – kérdezi Stella mohón, és közelebb
húzza a laptopot.
Feltűnik előttem a homályos emlék, és látom, ahogy apa ott
áll mellettem a parton, a hullámok nyaldossák a lábunkat, a
lábujjaink a homokba fúródnak.
– Igen, apuval voltam ott kiskoromban, mielőtt elment. –
Túlságosan magával ragad az emlék ahhoz, hogy felfogjam, mit
beszélek; fura az apu szó a nyelvemen.
Ezt miért mondtam el neki? Soha senkinek nem szoktam
megemlíteni. Azt hiszem, évek óta nem beszéltem az apámról.
Stella szóra nyitja a száját, de én gyorsan visszaváltok a
cabói tájra. Ez nem apuról szól.
– A strandok szépek. A víz kristálytiszta. És mindenki
szuper-szuperbarátságos és laza.
Látom, hogy Stella szeme egyre szomorúbb lesz a lelkes
leírásom hallatán, ezért bedobok valamit, amit a Travel
Channelen hallottam.
– De anyám, piszok erősek az áramlatok! Szinte soha nem
lehet úszni, kivéve talán úgy napi egy-két órán át. Csak
aszalódsz a parton az idő nagy részében, hiszen a vízbe nem
mehetsz.
– Komolyan? – kérdezi kétkedve, de azért hálás a
próbálkozásért.
Lelkesen bólintok, nézem, ahogy a szomorúság kicsit
enyhül az arcán.
Rezgünk tovább, kellemes csend telepedik ránk. Kivéve
természetesen az időnkénti erős köhögést.
Miután levesszük az AffloVesteket, Stella leteszi, hogy
felhívja az anyukáját és beszéljen a barátaival Cabóban, de
megesküszik, hogy visszahív az éjszakai pirulák idején. Az órák
lassan telnek úgy, hogy az arca nem mosolyog a képernyőmön.
Vacsorázom, rajzolok és YouTube-videókat nézek, pont úgy,
ahogy a Stella közbelépése előtti időkben ütöttem el az időt, de
most mindent piszok unalmasnak érzek. Nem számít, mit
teszek, azon kapom magam, hogy a képernyőre sandítok,
várom, hogy jöjjön a Skype-hívás, miközben a másodpercek
ólomlábakon vánszorognak.
A telefonom hangosan rezeg mellettem, odanézek, de csak
az alkalmazás küld értesítést, jelzi, hogy ideje bevenni az
éjszakai gyógyszereket és bekapcsolni a gasztrosztómás
táplálást. A hátam mögé sandítok az éjjeliszekrényre, ahová már
kitettem egy csokipudingot és a gyógyszereimet, készen arra,
hogy bevegyem.
Akár egy óramű, a képernyő felvillan, és befut Stella rég
várt hívása.
Elidőzök a „Fogad” gomb felett, megfeszítem a
mosolyomat, pár pillanatot várok, hogy felvegyem, miközben az
ujjaim dobolnak az érintőpadon. A „Fogad”-ra kattintok, és
nagy ásítást mímelek, amikor az arca megjelenik a képernyőn,
majd lazán a telefonomra pillantok.
– Már itt is van az éjszakai gyógyszer ideje?
Szélesen rám mosolyog.
– Ne vetíts nekem! Látom a bogyóidat a hátad mögött az
éjjeliszekrényen.
Zavartan szóra nyitom a számat, de aztán csak megrázom a
fejemet, hagyom, hogy most ő győzzön.
Együtt bevesszük a gyógyszereinket, aztán elővesszük a
gasztrosztómás zacskókat, hogy feltegyük éjszakára. Miután
beöntjük a keveréket, fellógatjuk a zacskókat, rögzítjük a csövet
és beállítjuk a pumpálást az alvásunk idejére. Ügyetlenkedek az
enyémmel, és Stellára pillantok, hogy biztosan jól csinálom-e.
Már jó ideje nem csináltam egyedül. Ezután nyomogatjuk a
pumpát, hogy kijusson az összes levegő, és találkozik a
tekintetünk, miközben arra várunk, hogy a keverék lejusson a
csőbe.
Várakozás közben a Jeopardy főcímét fütyörészem, amitől
Stella felnevet.
– Ne nézz ide! – kéri, amikor a keverék a cső végére ér.
Felemeli a pólóját, csak épp annyira, hogy rögzítse a csövet.
Félrenézek, elfojtok egy mosolyt, és élesen veszem a levegőt;
igyekszem ellazulni, amennyire tudok, miközben felemelem a
pólómat, és a csövet ráteszem a hasamból kiálló gombra.
Aztán felpillantva elkapom a tekintetét a videóchaten
keresztül.
– Csinálj egy képet, az tovább tart! – mondom, és lehúzom a
pólómat, miközben ő a szemét forgatja. Az arca egy hangyányit
elvörösödik.
Leülök az ágyra, és magamhoz húzom a laptopot.
Stella ásít, kibontja a kontyát, mire hosszú, barna haja
lágyan a vállára hullik. Próbálom nem bámulni őt, de jól néz ki.
Jobban hasonlít arra a Stellára, akit a videóin láttam.
Nyugodtabb. Boldog.
– Aludnod kellene – mondom, miközben álmosan dörzsöli a
szemét. – Sűrű napjaid voltak az ugráltatásommal.
Nevetve bólint.
– Jó éjszakát, Will!
– Jó éjt, Stella! – válaszolok. Habozok, mielőtt megnyomom
a hívás befejezése gombot, majd végül lecsukom a laptopomat.
Lefekszem, a fejem alá teszem a kezemet, a szoba
kényelmetlenül csendesnek tűnik, bár még mindig csak én
vagyok itt. De amikor átfordulok és lekapcsolom a lámpát,
rájövök, hogy hosszú ideje először nem is érzem magam
egyedül.
 9. FEJEZET

STELLA

Dr. Hamid a homlokát ráncolja, amikor felemelem a pólómat. Sötét

szemöldöke összefut, miközben a gyulladt bőrt nézi a
gasztrosztóma csöve körül. Összerezzenek, amikor gyengéden
megérinti a gyulladt, vörös bőrt, és a reakcióm láttán suttogva
bocsánat kér.
Amikor ma reggel felébredtem, észrevettem, hogy a fertőzés
rosszabbodott. Láttam, hogy a kivezető cső szivárog a nyílás
körül, szóval azonnal hívtam a doktornőt.
Dr. Hamid rövid vizsgálódás után végül feláll és kifújja a
levegőt. – Próbáljuk meg a Bactrobant, és nézzük meg, milyen
néhány nap múlva! Talán el tudjuk tüntetni, jó?
Lehúzom a pólómat, és kétkedve nézek rá. Már egy hete a
kórházban vagyok, és bár a lázam lement és nem fáj a torkom,
ez csak egyre rosszabb lett. A doktornő megnyugtatóan
megszorítja a karomat. Remélem, igaza van. Mert ha nincs, az
műtétet jelent. És ez pontosan az ellenkezője annak, hogy anya
és apa ne aggódjanak miattam.
A telefonom csipogni kezd, odanézek, Willre számítok, de
anyától látok üzenetet: Ebéd a büfében? Találkozunk 15 perc
múlva?
 A „15” azt jelenti, hogy már úton van. Egész héten leráztam
őt, azt mondtam, hogy minden annyira a szokásos, hogy
unatkozna, de ezúttal nem fogad el nemleges választ.
Visszadobok egy „igen”-t, és sóhajtva felállok, hogy átöltözzek.
– Kösz, dr. Hamid!
Rám mosolyog, miközben kimegy.
– Majd tájékoztass, Stella! Barb is szemmel fog tartani.
Tiszta leggingset és pulcsit húzok, felírom, hogy a
Bactrobant is adjam az időbeosztáshoz az alkalmazásban, aztán
felmegyek a lifttel, át a 2-es épületbe. Anya már ott áll a büfé
előtt, amikor odaérek. A haja kócos lófarokba van fogva, a
szeme alatt sötét karikák húzódnak.
Vékonyabbnak tűnik nálam.
Szorosan megölelem, próbálok nem összerezzenni, amikor a
gasztrósztómához préselődik.
– Minden rendben? – kérdezi engem fürkészve.
Bólintok.
– Remek! A kezelések mennek, mint a karikacsapás. Máris
jobban lélegzem. Veled minden oké?
Bólint, és szélesen rám mosolyog, ami nem ér el a szeméig.
– Igen, minden rendben!
Beállunk a hosszú sorba, és a szokásosat kérjük. Anyának
cézársalátát, nekem pedig hamburgert és tejturmixot,
kettőnknek pedig egy nagy tányér sült krumplit.
Sikerül helyet szereznünk a sarokban a széles
üvegablakoknál, kényelmes távolságra mindenki mástól. Evés
közben kipillantok, és látom, hogy továbbra is szállingózik a hó;
szép lassan fehér takaró borítja a talajt. Remélem, anya elindul,
mielőtt rosszabbra fordulna a helyzet odakint.
Én megeszem a hamburgerem és a sült krumpli 75%-át,
mialatt anya kábé három falatot fogyaszt a salátájából. Nézem,
ahogy fáradt arccal turkálja a kaját. Úgy fest, mint aki már
megint guglizott, méghozzá kora hajnalig, egyik oldalt, egyik
cikket olvasva a másik után a tüdőtranszplantációról.
Apa volt az egyetlen, aki régen meg tudta nyugtatni,
egyetlen pillantással ki tudta őt rángatni az aggodalom
spiráljából, meg tudta vigasztalni úgy, ahogy senki más.
– Nem áll jól neked a válásdiéta, anya.
– Miről beszélsz? – néz fel rám meglepetten.
– Túl vékony vagy. Apának fürödnie kell. Ellopjátok a
stílusomat!
Nem látjátok, hogy szükségetek van egymásra? – akarom
kérdezni.
Anya felnevet, és megragadja a tejturmixomat.
– Ne! – kiáltom, amikor drámai mozdulattal nagyot kortyol
belőle. Áthajolok az asztalon, megpróbálom visszaszerezni, de
lerepül a fedele, mire teljesen beborít minket a csokiturmix.
Hosszú idő óta először dőlünk a röhögéstől.
Anyu fog egy rakás szalvétát, finoman letörli a turmixot az
arcomról, és a szemében hirtelen könnyek csillannak meg.
Homlokráncolva megragadom a kezét.
– Anya! Mi az?
– Rád nézek, és arra gondolok… Azt mondták, te nem… – A
fejét rázza, miközben a két kezébe veszi az arcomat, és a
szeméből könnyek potyognak. – De itt vagy. És felnőttél. És
gyönyörű vagy. Folyamatosan bizonyítod, hogy tévednek. –
Felkap egy szalvétát, és letörli a könnyeit. – Nem tudom, mihez
kezdenék nélküled.
Ledermedek. Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.
Nagyot nyelek, és vigasztalóan megszorítom a kezét, de a
gondolataim azonnal a gasztrosztómához repülnek. A
táblázatokhoz. Az alkalmazáshoz. Egy nagy 35 százalék
gyakorlatilag ráül a mellkasomra. Míg nem kapok átültetést, az
a szám nem fog emelkedni. Addig csak én tarthatom életben
magamat. És muszáj. Életben kell maradnom.
Mert teljesen biztos vagyok benne, hogy a szüleimet csak az
viheti előre, ha én továbbra is életben maradok.

Miután anya elmegy, azonnal az edzőterembe megyek Will-lel,

annyira meg akarom erősíteni a gyenge tüdőmet, amennyire
csak tudom. Majdnem szólok neki, hogy ne jöjjön, hogy mindent
átgondolhassak, de tudom, hogy valószínűleg már ősidők óta
nem tette be a lábát az edzőterembe.
Ez és az aggodalom a szüleim miatt együtt túl sok ahhoz,
hogy bármi másra koncentrálhassak. Legalább van egy olyan
probléma, amit azonnal meg tudok oldani: az, hogy Will
elmenjen az edzőterembe.
Tekerni kezdek a szobabiciklin. Nem hagytam ki a délutáni
edzéseimet, amióta csak az edzőterem lett az egész kórház
legklasszabb helye. Három éve felújították és gyakorlatilag
megnégyszerezték a méretét, tettek bele kosárpályákat, egy sós
vizű medencét, csillogó új kardiógépeket és súlyok hosszú sorát.
Még a jógának és a meditációnak is van egy külön terem, ahol
széles ablakok néznek ki az udvarra. Korábban az itteni
edzőterem régi, ütött-kopott terem volt szedett-vedett súlyokkal
és düledező gépekkel, amik úgy festettek, mintha kábé egy
évvel a kerék feltalálása után készültek volna.
Willre pillantok, aki nagyon küzd a futópadon, levegő után
kapkod a tempós séta közben. A hordozható oxigénje a vállára
van vetve a klasszikus, trendi „CF-esek edzenek” stílusban.
Gyakorlatilag elvonszoltam ide, és be kell valljam, mókás
nézni, ahogy nagyon koncentrál, hogy csípős megjegyzéseket
tegyen. Még a „tilos elhagynom a harmadik emeletet” kifogást
sem vethette be, mert Barb ma éjszakás, Julie pedig nagyon is
lelkes volt, hogy Will valami olyasmit csinál, ami ténylegesen
javíthatja a légzésfunkcióját és úgy általában az egészségét.
– És a mi kis alkunk mikor válik kölcsönösen előnyössé? –
sikerül kipréselnie magából, és átnéz rám a terem túlfeléről,
miközben tekerek. Lassít, két lélegzetvétel között nyögi ki a
szavakat. – Megtettem mindent, amit kértél, és nem kaptam
cserébe semmit.
– Szörnyű vagyok. Túl izzadós – mondom, miközben egy
verejtékcsepp gördül le az arcomon.
Rácsap az „állj” gombra a futópadon, majd hirtelen felém
pördül, és megigazítja az orrkanüljét, miközben levegő után
kapkod.
– Nekem meg hajat kellene mosnom, túl fáradt vagyok, a
gyógyszerelőkocsi pedig…
– Izzadtan akarsz lerajzolni? Jó! Akkor még izzadtabb
leszek! – úgy kezdek tekerni, mintha az életem múlna rajta, a
sebességem megnégyszereződik. Ég a tüdőm és köhögni
kezdek, az oxigén pedig sziszegve távozik a kanülből, miközben
levegő után kapkodok. Lassítok, és köhögőroham tör rám, de
aztán végre kapok levegőt.
Will a fejét csóválja. Azonnal újra lenézek a bicikli világító
digitális számaira, próbálok nem törődni a lassan az arcomra
kúszó vörösséggel.
Ezután kimerülten átmegyünk az üres jógaterembe; három
lépéssel előtte járok. Leülök a széles ablakoknál. Az üveg hideg
a túloldalát borító fehér takarótól, eltakarva mindent a szemem
elől.
– Pózoljak vagy ilyesmi? – kérdezem, miközben
megigazítom a hajamat. Drámai pózba vágom magam, amitől
elneveti magát.
Előveszi a vázlatfüzetét, a szénceruzáját, és meglep, amikor
kék gumikesztyűt húz.
– Ne, csak viselkedj természetesen!
Ó, jó, aha. Az könnyű lesz.
Figyelem őt, mélykék szeme a papírra fókuszál,
koncentrálás közben összevonja sötét szemöldökét. Felnéz,
elkapja a tekintetemet, miközben újra engem tanulmányoz.
Gyorsan félrenézek, előveszem a noteszemet, és a mai naphoz
lapozok.
– Az mi? – kérdezi, a ceruzájával a noteszre mutatva.
– A teendőlistám – magyarázom, és kihúzom a 12-est, az
„Edzés”-t, és a lista legaljára siklok, hogy felírjam: „Will
lerajzol”.
– Teendőlista? – kérdezi. – Elég régimódi olyasvalakihez
képest, aki alkalmazásokat készít.
– Aha, hát, az alkalmazás nem okoz ilyen elégedettséget. –
Fogom a ceruzát, és áthúzom azt, hogy: „Will lerajzol”.
Szomorú arcot mímel.
– Na, ez most nagyon fáj.
Lehajtom a fejemet, de meglátja a mosolyt, amit próbálok
elrejteni.
– És mi van még azon a listán? – kérdezi. Újra lenéz a rajzra,
majd vissza rám, aztán árnyékolni kezd valamit.
– Melyik listán? – kérdezek vissza. – Az alaplistámon vagy a
napi listámon?
Melegen felnevet, és a fejét csóválja. – Naná, hogy két listád
van.
– Rövid és hosszú távú! Logikus – vágok vissza, de ettől
csak még jobban vigyorog.
– Ide nekem az alaplistát! Az a nagy cucc.
 Odalapozok az alaplistához. Ezt az oldalt egy ideje nem
néztem meg. Különböző színű tintákkal van írva, pirossal,
kékkel, feketével és néhány csillogó neonszínnel egy zselés
tollkészletből, amit még hatodikban kaptam.
– Nézzük csak! – Az ujjam a tetejére siklik. –
„Önkénteskedni egy fontos politikai ügy mellett”. Megvan.
Áthúzom.
– „Tanulmányozni Shakespeare összes művét”. Kész.
Áthúzom azt is.
– „Megosztani mindent, amit tudok a CF-ről másokkal”.
Van ez a YouTube-oldalam…
Áthúzom, felnézek, és Will egyáltalán nem tűnik
meglepettnek. Valaki rám keresett.
– Szóval azt tervezed, hogy nagyon, nagyon okosan halsz
meg, hogy csatlakozhass a holtak vitacsapatához? – Will
kimutat az ablakon a ceruzájával. – Eszedbe jut, hogy, nem is
tudom… bejárd a világot vagy ilyenek?
Visszanézek a 27-esre: „Sixtus-kápolna Abbyvel”. Nincs
áthúzva.
A torkomat köszörülöm, megyek tovább.
– „Megtanulni zongorázni”. Pipa! „Megtanulni folyékonyan
franciául”…
– Most komolyan, csinálsz valaha olyat, ami nincs a listán? –
szakít félbe Will. – Meg ne sértődj, de ebből semmi sem tűnik
szórakoztatónak. – Becsukom a noteszt, ő meg folytatja: –
Akarod hallani az én listámat? Festőórát venni Bob Rosstól. Sok
kis boldog fa és kadmiumsárga, amiről azt hiszed, nem lesz jó,
de aztán…
– Ő már halott – árulom el neki.
Féloldalasan rám vigyorog.
– Á, hát akkor azt hiszem, beérem a szexszel a Vatikánban.
 A szememet forgatom.
– Azt hiszem, nagyobb esélyed van találkozni Bob Ross-szal.
Kacsint, de az arca elkomorodik. Még soha nem láttam ilyen
komolynak.
– Oké, oké. Szeretném beutazni a világot és tényleg látni,
érted? Nem csak a kórházakat belülről. – Újra lenéz, és tovább
rajzol. – Mindegyik kábé ugyanolyan. Ugyanolyan általános
kórtermek. Ugyanolyan kerámiapadló. Ugyanolyan steril szag.
Mindenhol jártam anélkül, hogy láttam volna bármit is.
Ránézek, tényleg ránézek, nézem, ahogy a haja a szemébe
hullik, miközben rajzol, koncentrált arckifejezését, amin
vigyornak nyoma sincs. Azon tűnődöm, milyen lehet beutazni a
világot, de kórházak falain kívülre sosem lépni. Én nem bánom,
hogy kórházban vagyok. Itt biztonságban érzem magam.
Kényelemben. De én egybe jártam nagyjából egész életemben.
Ez a második otthonom.
– Ha én Cabóban lehettem volna a múlt héten ahelyett, hogy
itt rostokolnék, nem csak rosszkedvű lennék. Gyötrődnék.
– Köszönöm – mondom.
– Micsodát? – kérdezi, és felpillant, a szemembe néz.
– Hogy mondasz valami valódit.
Egy pillanatig néz, aztán ujjaival a hajába túr. Most a
változatosság kedvéért ő feszeng.
– Mogyoróbarna a szemed – közli, rámutatva az ablakon át
rám áramló napfényre. – Addig nem tudtam, míg nem láttam
napfényben. Azt hittem, barna.
A szívem hangosan zakatol a szavaira és meleg pillantására.
– Nagyon szép szem – mondja a következő pillanatban, és
halvány pír kúszik az arcára. Lenéz, firkál, és a torkát köszörüli.
– Mármint lerajzolni.
Az alsó ajkamba harapok, hogy elrejtsem a mosolyomat.
 Most először érzem a köztünk lévő három lépés minden
centijét, minden milliméterét. Szorosabban magamra húzom a
pulcsimat, és félrenézek a nagy rakás jógamatracra a sarokban.
Próbálok nem törődni azzal a ténnyel, hogy ez a távolság…
örökre ott marad.

Este aznap először pörgetem végig a Facebookot, megnézem az

összes képet, amit a barátaim feltöltöttek Cabóból. Dobok egy
szívecskés like-ot Camila új profilképére. Egy szörfdeszkán áll a
csíkos bikinijében, hatalmas vigyorral az arcán. A válla
pecsenyepirosra sült, a naptejjel kapcsolatos figyelmeztetésemet
kutyába sem vette. De Mya délután küldött egy, a színfalak
mögött készült Snap-videót, ami pillanatokkal a kép születése
után készült, és elárulta, hogy Camilának még mindig fogalma
sincs arról, hogyan kell szörfözni. Talán három és fél
másodpercig egyensúlyozott, hatalmas mosolyt küldött a
kamera felé, aztán a következő pillanatban lezúgott.
Lejtek egy rövid győzelmi táncot, amikor egy olyan képhez
érek, amit Mason posztolt, amint napbarnított karja Mya válla
körül pihen. Majdnem leesek a székről, amikor látom a feliratot.
„Cabói cukiság”. Vigyorogva gyorsan like-ot dobok rá, mielőtt
bezárnám az alkalmazást, hogy üzenetet küldjek.
Hajrá, Mya!!! Egy rakás szívecskés szemű emojival.
Odapillantok, és látom, hogy a noteszem még mindig az
alaplistánál van nyitva. A tekintetemet újra odavonzza a 27-es:
„Sixtus-kápolna Abbyvel”. Felnyitom a laptopomat, és az
egérrel egy „Abs” feliratú kék mappa felett időzök.
Egy pillanatig habozom, aztán rákattintok. A nővérem
tengernyi képe, videója és alkotása tölti meg a képernyőt.
Rákattintok egy GoPro-videóra, amit két éve küldött, amikor
egy magas, rozoga híd tetején állt. A képernyőt betölti a szédítő
távolság közte és a lenti folyó közt; a víz alatta elég erős sodrású
ahhoz, hogy mindent elragadjon, ami az útjába kerül.
– Őrület, mi, Stella? – kérdezi, amikor a kamera visszatér rá,
és még egyszer megigazítja a hevedert. – Gondoltam, szeretnéd
látni, milyen érzés.
A helyére kattintja a sisakját, és a GoPro képe újra a híd
peremét mutatja és a hosszú-hosszú utat lefelé.
– És elhoztam az ugrócimborámat. – Feltartja a
plüsspandámat, azt, ami most mellettem van, és erősen
megszorítja.
– Szorosan fogom majd, ne aggódj! – Aztán, anélkül, hogy
akárcsak egy pillanatig is gondolkodna, leveti magát a hídról.
Ott repülök vele a levegőben, boldog kurjantásai hangosan
visszhangoznak a hangszóróban.
Aztán jön a rugózás. Repülünk vissza felfelé, és a panda
arca tűnik fel a képernyőn. Abby hangja – ziháló és kótyagos,
miközben szorosan öleli a pandát – felkiált: – Boldog
születésnapot, Stella!
Nagyot nyelek, és lecsapom a laptopot, felborítva ezzel egy
üdítős dobozt az éjjeliszekrényen. A bugyborékoló kóla
beborítja a szekrényt és a padlót. Remek!
Lenyúlok, hogy felvegyem az üdítőt, átugrom a tócsát, és
bedobom a szemetesbe, miközben a folyosó felé tartok. Míg
körbesétálom a nővérpultot, észreveszem, hogy Barb egy széken
szunyókál, a feje oldalra billenve, a szája kissé nyitva. Óvatosan
kinyitom a takarítószekrény ajtaját, papírtörlőket veszek el egy
takarítószerekkel telezsúfolt polcról, és igyekszem nem
felébreszteni.
De meghall, és álmos szemekkel felnéz rám.
– Túl sokat dolgozol – mondom, amikor meglát.
 Mosolyogva kitárja a karját, mint amikor kisebb voltam, és
nehéz napom volt a kórházban.
Az ölébe mászok, mint egy gyerek, és átkarolom a nyakát.
Érzem a parfümje ismerős, biztonságos vaníliaillatát. A fejemet
a vállára hajtom, lehunyom a szemem és tettetek.
 10. FEJEZET

WILL

– Itt a Cevaflomalin ideje! – énekli Julie, kitárva az ajtómat másnap reggel,

egy infúziós zacskóval a kezében.
Bólintok. Már megkaptam az értesítést Stella
alkalmazásától, az asztalomtól átmentem az ágyamhoz, ahol az
infúziós állvány van, és vártam, hogy megérkezzen.
Nézem, ahogy Julie felakasztja a zacskót, fogja az infúziós
vezetéket és felém fordítja. A tekintete a rajzra siklik, amit
Stelláról készítettem a jógateremben. A tüdőrajz mellett lóg,
amit Stella tett az asztalom fölé. Az ajka mosolyra húzódik,
miközben nézi.
– Szeretlek ilyennek látni – mondja, és a tekintetünk
találkozik.
– Milyennek? – kérdezem. Lehúzom a pólóm nyakát.
Julie beteszi az infúziós vezetéket a mellkasomon lévő
portba.
– Reménykedőnek.
Stellára gondolok, és a tekintetem a cevaflomalinos infúziós
zacskóra siklik. Kinyújtom a kezemet, hogy finoman
megérintsem, érzem a zacskó súlyát a tenyeremen. A kísérlet
nagyon új. Még túl új ahhoz, hogy tudni lehessen, mi lesz a
vége.
Most először engedem meg magamnak, hogy egyáltalán
gondoljak erre… Ami talán veszélyes. Sőt lehet, hogy hülyeség.
Nem tudom. Nem tartom túl jó ötletnek, hogy
reménykedjek, ha egy kórházról van szó.
– Mi van, ha ez sem válik be? – kérdezem.
Semmi különbséget nem érzek. Legalábbis még nem.
Nézem az infúziós zacskót, ahogy az egyenletesen csöpögő
gyógyszer bejut a testembe. Visszanézek Julie-ra, egy pillanatig
mindketten hallgatunk.
– De mi van, ha beválik? – kérdezi, és megérinti a vállamat.
Nézem, ahogy elmegy.
De mi van, ha beválik…

Az infúzió után gondosan felhúzok egy élénkkék színű

kesztyűt, teszek róla, hogy a B. cepacia-bacijaimat távol tartsam
mindentől, amihez Stella majd hozzáérhet.
Még egy utolsó pillantást vetek a jógateremben készült
rajzra, majd alaposan szemügyre veszem, miközben leveszem a
falról.
Ez karikatúra, de egyértelműen Stella az. Fehér orvosi
köpenyt visel, a nyakában sztetoszkóp lóg, apró keze dühösen
pihen a csípőjén. A rajzra hunyorogva rájövök, hogy valami
hiányzik.
Aha!
Piros, narancssárga és sárga ceruzákat fogok, és tüzet
rajzolok, ami Stella szájából jön ki. Sokkal realisztikusabb.
Magamban nevetve fogok egy nagyalakú borítékot, amit a
nővérpultról loptam el, belecsúsztatom a rajzot, kívülre pedig
rákörmölöm, hogy: „Odabent találod a szívemet és a lelkemet.
Légy kedves!”
 Elsétálok a folyosón a kórterméig, elképzelem, ahogy
kinyitja a borítékot, és valami komolyra és mélyre számít.
Körülnézek, aztán az ajtó alá csúsztatom, majd a falnak dőlök és
hallgatózom.
Halk lépteket hallok a túloldalon, a csattanást, ahogy
kesztyűt húz, majd lehajol a borítékért. Csend. Még mindig
csend. És végül… nevetés! Igazi, őszinte, meleg nevetés.
Győzelem! Fütyörészve visszasétálok, becsusszanok az
ágyamba, és fogom a telefonomat, mert pittyeg a FaceTime,
Stella hív, pont, ahogy reméltem.
Felveszem, és megjelenik az arca, rózsaszín ajka széles
mosolyra húzódik.
– Egy sárkánynő? Annyira szexista!
– Hé, még szerencséd, hogy azt mondtad, aktot ne!
Stella megint nevet, a rajzra néz, aztán vissza rám. – Miért
karikatúra?
– Azok felforgatók, tudod? Kívülről könnyűnek és
mókásnak tűnnek, de ütnek. – Egész nap tudnék erről beszélni.
Ha van valami, amihez szenvedéllyel viszonyulok, akkor ehhez.
Feltartok egy könyvet az éjjeliszekrényemről, amiben a legjobb
New York Times-os politikai karikatúrák vannak. – Politika,
vallás, társadalom. Szerintem egy jól megrajzolt karikatúra
többet mondhat, mint a szavak bármikor, tudod?
Megváltoztathatják a gondolkodást!
Stella meglepetten néz rám, egy szót sem szól.
Vállat vonok, rájövök, mennyire elragadott a hév.
– Mármint én csak egy feltörekvő karikaturista vagyok. Mit
tudhatom én?
A rajzra mutatok Stella háta mögött, egy gyönyörű
tüdőrajzra, amiből virágok ömlenek ki, a hátterében pedig
csillagok ragyognak.
 – Na, az művészet! – Közelebb húzom a laptopot, amikor
rájövök, mit jelent. – Egészséges tüdő! Ez briliáns! Ki csinálta?
Stella hátranéz.
– A nővérem, Abby.
– Nagyon tehetséges. Szívesen megnézném a többi
munkáját is!
Stella arcán különös pillantás jelenik meg, és a hangja rideg
lesz: – Figyelj! Nem vagyunk barátok. Nem sztorizgatunk. Ez
csak a kezeléseink elvégzéséről szól.
A hívás hirtelen megszakad, a saját zavart arcom tűnik fel
előttem. Ez meg mi a fene volt? Dühösen felpattanok, és
kinyitom a szobám ajtaját. Végigviharzok a folyosón, egyenesen
Stella ajtajához tartok, meg akarom mondani neki a magamét.
Tehet egy…
– Hé! Will! – szólal meg egy hang mögöttem.
Megpördülök, és meglepetten látom, hogy Hope és Jason
sétál felém. Úgy egy órája írtam Jasonnek, mégis totálisan
elfelejtettem, hogy ma jönnek, mint minden pénteken. Jason
feltart egy zacskó kaját, és rám vigyorog, ahogy a sulinktól egy
háztömbnyire álló kedvenc falatozóm sült krumplijának illata
végigterjed a folyosón és próbál elcsábítani.
Ledermedek, a tekintetem ide-oda jár Stella ajtaja és a
látogatóim között.
És ekkor esik le.
Mindkét szülőjét láttam jönni-menni. Aznap, amikor bejött,
láttam, hogy meglátogatták a barátai.
De Abby? Abbyt még csak nem is említette.
Hol van Abby?
Odasétálok Hope-hoz és Jasonhöz, fogom a zacskót és intek,
hogy kövessenek a szobámba.
– Gyertek velem!
 Bekapcsolom a laptopomat, ők pedig meghökkenve állnak
mögöttem, miközben a gép betölt, az arcukon meglepett
arckifejezéssel.
– Én is örülök, hogy látlak, haver – közli Jason, miközben
átles a vállam felett.
– Szóval találkoztam egy lánnyal – fordulok feléjük. A
fejemet rázom, amikor Hope úgy mosolyog rám, izgatott
szemekkel. Jason teljesen képben van Stellával kapcsolatban, de
Hope-ot még nem avattam be. Főleg azért, mert tudtam, hogy
így reagálna. – Nem úgy! Jó. Talán úgy. De nem lehet úgy.
Mindegy.
Visszafordulok a géphez, megnyitom Stella YouTube-
oldalát, és legörgetek egy tavalyi videóhoz, ami a
„Polypectomia parti” címet viseli. Rákattintok, aztán
megnyomom a space-t, hogy megállítsam, és feléjük fordulok
magyarázni.
– CF-es. És iszonyatosan irányításmániás. Rávett, hogy
elkezdjem rendesen csinálni a kezeléseimet, meg minden.
Hope szeméből süt a megkönnyebbülés, Jason pedig
gyakorlatilag ragyog.
– Újra csinálod a kezeléseket? Will, ez király! – áradozik
Hope.
Elhessegetem a dicséretet, bár kicsit meglep, hogy ilyen erős
a reakció. Hope nyaggatott ezzel már egy ideje, de amikor
szóltam nekik, hogy hagyják abba, nem csináltak nagy ügyet
belőle. Valahogy arra gondoltam, egy oldalon állunk.
De most mindketten nagyon megkönnyebbültnek tűnnek. A
homlokomat ráncolom. Nem akarom, hogy túlságosan
reménykedjenek.
– Aha, ja. Mindegy. Ezt kapjátok ki! Van egy Abby nevű
testvére. – Pár percet előretekerek, aztán megnyomom a playt,
hogy mindketten megnézhessék.
Stella és Abby egy kórházi kórteremben ülnek, a falakon
műalkotások sorakoznak, mint a mostani szobájában. Ott van
dr. Hamid, sztetoszkópot szorít Stella mellkasára, miközben a
tüdejét hallgatja. Stella lába idegesen remeg, miközben a
tekintete dr. Hamid és a kamera között jár.
– Oké. Szóval lesz egy orrpoly…?
– Polypectomia – válaszolja dr. Hamid, és felegyenesedik. –
Polipokat távolítunk el az orrjárataidból.
Stella a kamerába mosolyog.
– Megpróbálom a dokit rádumálni egy orrplasztikára, ha
már ott lesz.
Abby megöleli, és jól megszorongatja.
– Stella ideges. De én ott leszek, hogy altatódalt énekeljek
neki, mint mindig. – Énekelni kezd, a hangja lágy és édes. –
Szeretlek, vékányit, szakajtónyit…
– Elég! – kiáltja Stella, és a nővére szájára tapasztja a kezét. –
Elkiabálod!
Megnyomom a Pause gombot a videón, és hátrafordulok,
hogy beszéljek a barátaimmal.
Mindketten zavartan merednek rám, egyértelműen nem
értik azt, ami nekem az előbb leesett. Felvont szemöldökkel
néznek egymásra, aztán Hope szélesen rám mosolyog, és
odahajol, hogy ránézzen az oldalsávra.
– Megnézted az összes videóját?
Nem törődöm vele.
– Na, egyszerűen csak kiakadt, amikor úgy öt perce többet
kérdeztem a nővére rajzairól. Ez a videó tavaly készült –
mondom magyarázatként.
– Oké, és? – kérdezi Jason a homlokát ráncolva.
– Ezután Abby egyik videón sincs rajta.
 Bólintanak, lassan leesik nekik. Hope előveszi a telefonját, és
a homlokát ráncolva pötyögni kezd.
– Megtaláltam Abby Grant Instagramját. Legfőképp a
művei, meg ő és Stella. – Felnéz rám és bólint. – De igazad van.
Egy éve nem posztolt.
Jasonről Hope-ra nézek, majd vissza.
– Azt hiszem, valami történt Abbyvel.

Másnap délután a telefonom hangosan rezegni kezd, emlékeztet

az edzésre, amit Stella tett be a terápiás tervembe. Azóta nem
láttam őt, hogy rájöttem, valami történt Abbyvel, és a
gondolattól, hogy pár perc múlva találkozom vele, furán ideges
leszek. Hope és Jason látogatását nem is igazán tudtam élvezni,
még akkor sem, amikor sült krumplit ettünk és arról
beszélgettünk, hogy hálaadás után mekkora dráma volt a
suliban a Westworld új része miatt. Mindig megvárjuk, hogy
együtt nézzük meg az új részeket, még akkor is, ha én másik
földrészen vagyok, más időzónában és Skype-on kell hívnom
őket.
Mély levegőt veszek, és lemegyek az edzőterembe, hogy
találkozzak Stellával. Belököm az ajtót, és elsétálok a futópadok,
ellipszisgépek és szobabiciklik sorai előtt.
Belesek a jógaterembe, és látom, hogy egy zöld matracon
ülve meditál, törökülésben, csukott szemmel.
Lassan kinyitom az ajtót, és a lehető leghalkabban egy
matrachoz sétálok a terem túlfelébe.
Három lépés távolságra.
Leülök, és nézem, milyen békésen fest, az arca lágy és
nyugodt. De a szeme lassan kinyílik, találkozik a tekintetünk,
mire egyből megfeszül.
 – Barb nem látott meg, ugye?
– Abby meghalt, igaz? – bukik ki belőlem, egyenesen a
lényegre térve. Stella rám mered, egy szót sem szól.
Végül nagyot nyel, és a fejét rázza.
– Nagyon klassz, Will. Olyan finom vagy, mint egy
légkalapács.
– Kinek van ideje finomkodni, Stella? Nekünk nyilván
nincs…
– Elég! – szakít félbe. – Ne emlékeztess arra, hogy
haldoklom! Tudom. Tudom, hogy haldoklom! – A fejét rázza, az
arca komoly. – De nem tehetem, Will. Most nem. Sikerülnie kell.
Összezavarodom.
– Nem ér…
– Egész életemben haldoklom. Minden születésnapot úgy
ünnepeltünk, mintha az utolsó lenne. – A fejét rázza,
mogyoróbarna szeme csillog a könnyektől. – De aztán Abby halt
meg. Nekem kellett volna, Will. Arra mindenki felkészült.
Mély lélegzetet vesz, a világ súlya nehezedik a vállára.
– Megöli a szüleimet, ha én is meghalok.
Úgy sújt le rám, mint egy tonna tégla.
– A terápiás terv. Egészen idáig azt hittem, hogy a haláltól
félsz, de egyáltalán nem erről van szó. – Az arcát nézem,
miközben folytatom. – Te egy haldokló vagy egy túlélő
bűntudatával. Ez tiszta őrület! Hogy élhetsz ezzel…
– Az élet az egyetlen választásom, Will! – csattan fel. Feláll
és dühösen rám mered. Én is felállok és rámeredek. Közelebb
akarok lépni és megszüntetni köztünk a távolságot. Meg
akarom rázni, hogy megértse.
– De Stella, ez nem élet!
Megfordul, felveszi az arcmaszkját, majd az ajtó felé
iramodik.
 – Stella, várj! Ne már! – Lépek utána néhányat, azt kívánom,
bár kinyújthatnám a kezemet és megragadhatnám, hogy
helyrehozzam. – Ne menj! Úgy volt, hogy edzünk, nem?
Befogom, jó?
Az ajtó becsapódik mögötte. A francba! Ezt nagyon
elcsesztem.
Elfordítom a fejemet, és a matracot bámulom, ahol az előbb
ült – gondterhelten nézem az üres teret a helyén.
És rájövök, hogy pont azt teszem, amiről egész eddig
elhitettem magammal, hogy nem teszem. Olyasmit akarok, ami
sosem lehet az enyém.
 11. FEJEZET

STELLA

Bevágom a szobám ajtaját, Abby rajzai mind összefolynak előttem, miközben

az összes fájdalom és bűntudat, amit egyre jobban elnyomtam,
felüti fejét, és ettől összecsuklik alattam a térdem. A földre
rogyok, az ujjaim markolják a hideg linóleumpadlót, miközben
hallom anya sikolyának visszhangját a fejemben, épp úgy, mint
azon a reggelen.
Úgy volt, hogy Abbyvel leszek azon a hétvégén Arizonában,
de annyira nehezen lélegeztem a repülésünk előtti éjszaka, hogy
otthon kellett maradnom. Elvileg az lett volna a szülinapi
ajándéka. Az első utunk, csak mi ketten. De Abby elhessegette a
dolgot, szorosan megölelt, és azt mondta, pár nap múlva annyi
képpel és történettel jön haza, hogy úgy érzem majd, végig ott
voltam vele.
De sosem tért vissza.
Emlékszem, ahogy hallom a földszinten csörgő telefont.
Anya zokog, apa kopog az ajtómon, és azt mondja, üljek le.
Történt valami.
Nem hittem neki.
A fejemet ráztam és nevettem. Ez egy Abby-féle átverés.
Muszáj, hogy az legyen. Az lehetetlen. Az egyszerűen
lehetetlen. Nekem kellett volna meghalnom, jóval bármelyikük
előtt. Abby gyakorlatilag maga volt az élet.
Három teljes napig tartott, míg lesújtott rám a gyász. Csak
akkor értettem meg, hogy Abby tényleg nem jön haza, amikor
landolt a gép, amivel hazatértünk volna. Aztán nem láttam és
nem hallottam semmit. Két hétig feküdtem az ágyban
egyhuzamban, nem törődtem az AffloVesttel, sem a terápiás
tervvel, és amikor felkeltem, nem csak a tüdőm volt tropa. A
szüleim képtelenek voltak beszélni egymással. Egymásra sem
bírtak nézni.
Már jóval azelőtt számítottam rá, mielőtt megtörtént volna.
Felkészítettem Abbyt, hogy mit tegyen azért, hogy együtt tartsa
őket, miután én már nem vagyok. De arra nem számítottam,
hogy nekem kell csinálnom.
Annyira próbálkoztam. Családi programokat szerveztem.
Vacsorát csináltam nekik, amikor nem voltak képesek másra,
mint bámulni a semmibe. De mit sem ért. Ha Abby felmerült,
utána mindig veszekedés tört ki. Ha nem, a jelenléte fojtogatta a
csendet. Három hónap után szétmentek. Hat hónap múlva
elváltak. A lehető legjobban eltávolodtak egymástól, én pedig
ott ragadtam közöttük.
És semmi sem segített. Azóta mindig olyan, mintha egy
álomban élnék, minden nap arra koncentrálva, hogy életben
maradjak, hogy őket a felszínen tartsam. Teendőlistákat gyártok
és teljesítem őket, próbálom elfoglalni magam, lenyelem a
gyászomat és a fájdalmamat, hogy őket ne eméssze fel a
sajátjuk.
És most mindennek a tetejébe éppen Will próbálja
megmondani nekem, mit kellene tennem. Mintha neki bármi
fogalma lenne arról, hogy mit jelent élni.
És a legrosszabb, hogy az egyetlen, akivel beszélni akarok
erről, az Abby.
Dühösen letörlöm a könnyeimet a kézfejemmel, előveszem a
telefonomat a zsebemből, és írok az egyetlen olyan embernek,
akiről tudom, hogy megérti.
Társalgó. Most.

A rengeteg rajzra gondolok a szobámban. Mindegyik egy

kórházi látogatást jelent, ahol Abby fogta a kezem. És mióta
elment, már három is volt nélküle. Három olyan itt tartózkodás,
amihez nincs rajz.
Emlékszem az első napra, amikor a Saint Grace-be jöttem.
Ha nem féltem volna már előtte, a hely nagysága is elég lett
volna, hogy egy hatévesnek túl sok legyen. A nagy ablakok, a
gépek, a hangos zajok. Átsétáltam az előcsarnokon,
szorongattam Abby kezét, és nagyon igyekeztem bátor lenni.
A szüleim Barbbal és dr. Hamiddel beszélgettek. Már
mielőtt igazán megismertek, minden tőlük telhetőt megtettek,
hogy segítsenek a Saint Grace-t a második otthonommá tenni
attól a pillanattól kezdve, hogy idekerültem.
De ezt mindenki közül igazából Abby érte el. Három
felbecsülhetetlen ajándékot adott aznap.
Az első a plüsspandám, Foltos volt, amit nagy gonddal
választott ki a kórházi ajándékboltban.
A második az első a rengeteg rajzból: a csillagtornádó. A
„tapéta” első darabja, amit tőle kaptam.
És miközben a szüleim Barbbal beszélgetek a hipermodern
intézményről, elszaladt, és megtalálta nekem a nap utolsó
ajándékát.
A legjobbat, amit a Saint Grace-ben töltött évek alatt
kaptam.
– Lenyűgöző, az biztos – mondta anya, miközben én
néztem, ahogy Abby elszalad a gyerekosztály élénk színű
folyosóján, majd eltűnik a sarkon.
– Stella otthon lesz itt! – mondta Barb, és melegen rám
mosolygott. Emlékszem, hogy Foltost szorongattam, és
próbáltam bátorságra találni, hogy visszamosolyogjak rá.
Abby befordult a sarkon, és majdnem nekirohant egy
nővérnek, ahogy visszaszaladt hozzánk, nyomában egy nagyon
kicsi, nagyon vékony, barna hajú fiúval a kolumbiai válogatott
túlméretezett focimezében.
– Nézd! Vannak itt más gyerekek is!
Integettem a kisfiúnak, de Barb közénk lépett, a színes
köpenye falat emelt közénk.
– Poe, neked több eszed van – korholta a kisfiút, miközben
Abby megfogta a kezemet.
De Abbyt nem lehetett eltántorítani. Poe még három lépés
távolságból is a legjobb barátom lett. Ezért ő az egyetlen, aki
átbeszélheti ezt velem.
Ide-oda járkálok, a társalgó homályos előttem. Próbálok az
akváriumra fókuszálni, a tévére vagy a sarokban hümmögő
hűtőszekrényre, de még mindig dühös vagyok a Will-lel
folytatott vita miatt.
– Tudtad, hogy gondjai vannak a határokkal – mondja Poe a
hátam mögött, miközben elmélyülten figyel a kanapén. – Nem
vagyok biztos benne, hogy bántani akart téged.
Felé pördülök, megragadom a kis konyha pultját.
– Amikor kimondta, hogy „Abby” meg hogy „meghalt”… –
a hangom elcsuklik, megmarkolom a pult hideg márványát – …
mintha nem lenne nagy ügy, én egyszerűen…
Poe szomorú szemekkel csóválja a fejét.
– Abbyvel kellett volna lennem, Poe – préselem ki
magamból, miközben a szememet törölgetem a kézfejemmel. –
Ő mindig ott volt, hogy mellettem legyen, amikor szükségem
volt rá. És én nem voltam ott, amikor neki a legnagyobb
szüksége volt rám.
– Ne! Ne kezdd megint! Nem a te hibád. Ő is azt mondaná,
hogy nem a te hibád.
– Fájdalmai voltak? Mi van, ha félt? – Levegő után
kapkodok, szorít a mellkasom. Folyton azt látom, hogy a
nővérem lezuhan, mint a GoPro-videóban és milliószor azelőtt
bungee jumpingolva és vakmerően sziklát ugorva.
Csakhogy ez alkalommal nincs vad örömujjongás és
izgalom. A vízbe csapódik, és nem jön a felszínre.
Nem lett volna szabad meghalnia.
Neki kellett volna élnie.
– Hé! Állj! Nézz rám!
Poe-ra nézek, a szememből ömlenek a könnyek.
– Fejezd be! – mondja, az ujjai úgy markolják a kanapé
karfáját, hogy elfehérednek az ujjpercei. – Nem tudhatod. Te
egyszerűen… nem tudhatod. Az őrületbe fogod kergetni
magad.
Mély lélegzetet veszek, a fejemet csóválom. Feláll, felém lép,
majd felnyög tehetetlenségében.
– Ez a betegség egy kibaszott börtön! Meg akarlak ölelni.
Szipogok, egyetértően bólogatok.
– Tégy úgy, mintha megtettem volna, jó? – kéri. Látom,
hogy ő is könnyeket pislog el. – És tudd, hogy szeretlek! Jobban,
mint a kaját! Jobban, mint a kolumbiai válogatottat!
Elmosolyodom és bólintok.
– Én is szeretlek, Poe! – Úgy tesz, mintha csókot dobna
nekem, de igazából nem fúj felém.
Lezuttyanok a mentazöld kanapéra vele szemben, és
azonnal felhördülök fájdalmamban, miközben kettős látásom
lesz. Felegyenesedem, és megmarkolom az oldalamat: a
gasztrosztómám úgy ég, mint a tűz.
Poe elsápad.
– Stella? Minden oké?
– A sztómám – mondom, amikor csillapodik a fájdalom.
Felülök, megrázom a fejemet, és levegő után kapkodok. – Jól
vagyok, jól vagyok.
Mély lélegzetet veszek, felemelem a pólómat, és látom, hogy
a fertőzés csak sokkal rosszabb lett, a bőr vörös és duzzadt, a cső
és a terület körülötte szivárog. A szemem elkerekedik
meglepetésemben. Csak nyolc nap telt el. Hogyhogy nem
vettem észre, milyen csúnya lett?
Poe összerezzen, és rázni kezdi a fejét.
– Menjünk vissza a szobádba! Most!

Tizenöt perccel később dr. Hamid finoman megérinti a gyulladt

bőrt a gasztrosztóma körül, én pedig grimaszolok, ahogy a
fájdalom kisugárzik a hasamba és a mellkasomba. Elveszi a
kezét és a fejét csóválja, miközben leveszi a kesztyűjét, és
gondosan kidobja az ajtó melletti szemetesbe.
– Erről gondoskodnunk kell. Túlságosan eldurvult. Le kell
szednünk a bőrt és kicserélni a csövet, hogy megszüntessük a
fertőzést.
Azonnal elgyengülök és megfagy a bensőm. Ezektől a
szavaktól tartottam, amióta először tűnt úgy, hogy elfertőződött.
Visszaengedem a pólómat, igyekszem elkerülni, hogy az anyag
a területhez dörzsölődjön.
– De…
Félbeszakít.
– Semmi de. Meg kell tenni. A szepszist kockáztatjuk. Ha
rosszabb lesz, a fertőzés bejuthat a véráramodba.
Mindketten hallgatunk, tudjuk, mekkora a kockázat. Ha
szepszist kapok, tuti meghalok. De ha megműtenek, akkor lehet,
hogy a tüdőm nem lesz elég erős, hogy kibírja.
Leül mellém, megpaskolja a vállam és rám mosolyog: –
Nem lesz baj.
– Azt nem tudhatja – felelem, és idegesen nyelek egyet.
A doktornő gondterhelt arccal bólint.
– Igazad van. Nem tudhatom. – Mély lélegzetet vesz, és
elkapja ideges tekintetemet. – Kockázatos. Nem mondom, hogy
nem az. De a szepszis sokkal nagyobb és sokkal valószínűbb
szörnyeteg.
A félelem felkúszik a nyakamon és körülfonja az egész
testemet. De tudom, hogy igaza van.
Dr. Hamid a kezébe veszi a mellettem üldögélő pandát,
ránéz és halványan elmosolyodik.
– Te harcos vagy, Stella. Mindig is az voltál.
Felém nyújtja a pandát, és a szemembe néz.
– Akkor holnap reggel?
Megfogom a pandát, és bólintok.
– Holnap reggel.
– Felhívom a szüleidet és szólok nekik – mondja, mire
ledermedek, és elönt a rettegés.
– Várna pár percet, hogy én közölhessem velük a hírt?
Könnyebb lesz, ha tőlem hallják.
Bólint, megszorítja a vállamat, aztán távozik.
Visszafekszem, szorongatom Foltost, és szorongok a hívások
miatt, amikre készülök. Folyton anyát hallom a kávézóban, a
hangja ott köröz a fejemben.
Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.
Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.
 Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.
Zajt hallok az ajtóm felől, odafordítom a fejem, és látom,
hogy egy boríték csusszan be alatta. Nézem az ajtó alatt
beszűrődő fényt, amikor az ott álló láb a következő pillanatban
lassan elfordul és elsétál.
Óvatosan felállok, és lehajolok, hogy felvegyem a borítékot.
Kinyitom, és kiveszek egy karikatúrát, amin a színek szomorúak
és tompák. A képen a gondterhelt Will áll, kezében hervadt
virágcsokor, alatta egy feliratbuborékban: „Sajnálom!”
Visszafekszem az ágyra, a mellkasomhoz szorítom a rajzot,
és szorosan lehunyom a szemem.
Dr. Hamid azt mondta, harcos vagyok.
De többé már nem tudom, hogy tényleg az vagyok-e.
 12. FEJEZET

WILL

Nagyon elszúrtam. Tudom.

Miután letettem a rajzot, kiosonok a szárnyunkból, és
megkerülöm a kórház keleti előcsarnokát. A telefonomat a
kezemben szorongatom, várok valamire. Egy üzenetre,
FaceTime-hívásra, bármire.
Mostanra biztosan látta a rajzot, ugye? Égett nála a villany.
De a vitánk óta rádiócsend van.
Mit csináljak? Szóba sem áll velem – írom Jasonnek
magamban grimaszolva. Látom magam előtt, ahogy teljesen
odavan, mert annyira érdekel valaki, hogy a tanácsát kérem.
Csak adj neki egy kis időt, haver! – válaszolja.
Hangosan, tehetetlenül sóhajtok. Ez a rengeteg várakozás
kínszenvedés.
Lehuppanok a padra, és csak nézem az elhaladó embereket,
ahogy ki-be járnak a kórház automata bejáratán. Kisgyerekek,
akik idegesen szorongatják a szüleik kezét. Szemüket álmosan
dörzsölő nővérek, amikor végre hazamehetnek. Látogatók, akik
sietve húzzák fel kabátjaikat, amikor elindulnak haza éjszakára.
Néhány napja először érzem úgy, hogy szeretnék közéjük
tartozni.
 A gyomrom hangosan korog, és úgy döntök, lemegyek a
büfébe, hogy kajával tereljem el a gondolataimat. A lift felé
sétálva földbe gyökerezik a lábam, amikor egy ismerős hang
áramlik ki egy közeli helyiségből.
– No envíe dinero, no puede pagarlo – mondja a hang,
komoran, szomorúan. Dinero. Pénz. Két évig tanultam spanyolul
gimiben, és csak pár kifejezést ismerek, de ezt a szót felismerem.
Bekukucskálok, és látom, hogy egy kápolna az, nagy, festett
ablakokkal és klasszikus fa padsorokkal. A régies, templomi
külső nagyon különbözik a kórház többi részének modern,
fényes dizájnjától.
A tekintetem Poe-n állapodik meg, aki az első sorban ül, a
könyöke a térdén pihen, és FaceTime-on beszél valakivel.
– Yo también te extraño – mondja. – Lo sé. Te amo, Mamá.
Leteszi a telefont, a fejét a kezébe temeti. Kicsit szélesebbre
tárom a súlyos ajtót, mire a zsanérok hangosan
megnyikordulnak.
Meglepetten fordul meg.
– A kápolnában? – kérdezem. A hangom túl hangosan
verődik vissza a tág tér falairól, ahogy végigmegyek felé a
padsorok között.
Körülnéz, és halványan elmosolyodik.
– Anya szeret itt látni engem. Én is katolikus vagyok, de ő
nagyon katolikus.
Sóhajt, a fejét a padnak dönti.
– Két éve nem láttam, azt akarja, hogy látogassam meg.
A szemem meglepetten tágra nyílik, és leülök a folyosó
másik oldalára, biztonságos távolságra.
– Az nagyon hosszú idő. Két éve nem láttad az anyukádat?
Mit ártott neked?
A fejét rázza, sötét szeméből süt a szomorúság.
 – Nem erről van szó. Visszatoloncolták őket Kolumbiába.
De én itt születtem, és nem akartak elvinni engem az
orvosaimtól. Az „állam a gyámom”, míg 18 éves nem leszek.
A francba! El sem tudom képzelni, az milyen lehet. Mégis
hogy toloncolhatják ki egy CF-es szüleit? Egy halálos beteg
szüleit?
– Ez nagyon el van cseszve – jelentem ki.
Poe bólint.
– Hiányoznak. Nagyon!
A homlokomat ráncolom, ujjaimmal végigszántok a
hajamon. – Poe, el kell menned! Meg kell látogatnod őket!
Sóhajt, tekintete a szószék mögötti nagy fakeresztre
szegeződik, és eszembe jut, hogy mit hallottam. Dinero.
– Drága. Anya pénzt akar nekem küldeni, de tényleg nem
engedheti meg magának. És én aztán nem fogom elvenni a
falatot a szájától…
– Figyelj, ha a pénzről van szó, én segíthetek. Komolyan!
Nem a kiváltságos pöcsfejet akarom játszani, de nem számít… –
De még be sem fejezem, már tudom, hogy nem fog menni.
– Ugyan! Állj! – Poe elfordítja a fejét, jelentőségteljesen rám
néz, aztán ellágyul az arca. – Én… Kitalálok valamit.
Csend ereszkedik ránk, a nagy helyiség csendes, nyílt
légterétől cseng a fülem. Ez nem csak a pénzről szól. Ráadásul
én mindenkinél jobban tudom, hogy a pénz nem oldhat meg
mindent. Talán egy nap az anyám is megérti.
– De köszönöm! – mondja végül Poe, és rám mosolyog. –
Komolyan.
Bólintok, miközben újra elcsendesülünk. Hol az igazság, ha
az én anyám rám telepedik, míg mástól elszakítják az övét? Én
számolok visszafelé a tizennyolcadik szülinapomig, Poe pedig
próbálja lelassítani az időt, azt kívánva, bár több ideje lenne.
 Több idő.
Nekem könnyű volt feladni. Könnyű volt küzdeni a
kezelések ellen, és arra az időre koncentrálni, amim van. Feladni
a harcot néhány újabb másodpercért. De Stella és Poe miatt
minden másodpercet meg akarok kapni, amit csak lehet.
És ez jobban megrémiszt, mint bármi más.

Aznap este fekszem az ágyamban, a mennyezetet bámulom,

miközben az inhaláló kezelést végzem Stella nélkül.
Van valami? – Ír üzenetet Jason, ami nem segít, mert a válasz
egy egyértelmű nem.
Stellától még mindig semmi. Még egy üzenet sem. De
állandóan rá gondolok. És minél tovább hallgat, annál rosszabb
a helyzet. Folyton arra gondolok, milyen lenne a közelében
lenni, kinyújtani a kezem és tényleg megérinteni őt, elérni, hogy
jobban érezze magát, miután elcsesztem.
Érzem, hogy valami nyújtózkodik a mellkasom mélyéből az
ujjhegyeimbe és a gyomorszájamba. Hogy nyújtsam ki és
érintsem meg a puha bőrt a karján, a heges sebeket, amik
biztosan ott vannak a testén.
De soha nem tehetem meg. A távolság köztünk sosem fog
megszűnni vagy változni.
Három lépés mindörökre.
A telefonom pittyeg, gyorsan felkapom, reménykedem, de
csak egy Twitter-értesítés. Bosszúsan ledobom a telefont az
ágyra.
Mi a fene, Stella? Nem haragudhat rám örökre.
Vagy mégis?
Helyre kell ezt hoznom.
Kikapcsolom a nebulizátort, átlendítem a lábamat az
ágyamon, becsusszanok a cipőmbe, és kilesek a folyosóra, hogy
tiszta-e a levegő. Látom, hogy Julie a kezében egy infúzióval
belép egy szobába távolabb a folyosón, és gyorsan kisurranok,
tudva, hogy van időm. Csendesen végigmegyek a folyosón,
elhaladok az üres nővérpult előtt, aztán földbe gyökerezik a
lábam Stella ajtaja előtt. Halk zenét hallok a túloldalon.
Ott van.
Mély lélegzetet veszek, kopogok, ujjperceim zaja
visszaverődik az öreg fáról.
Hallom, hogy a zene elhallgat, aztán közeledő lépteit, majd
megáll az ajtó előtt. Habozik. Aztán végül kinyitja,
mogyoróbarna szemétől zakatol a szívem.
Annyira jó látni őt.
– Itt vagy – mondom halkan.
– Itt vagyok – mondja hűvösen. Az ajtófélfának dől, és úgy
tesz, mintha nem nézett volna levegőnek egész nap. –
Megkaptam a rajzodat. Megbocsátok. Lépj hátra!
Gyorsan egészen a szemközti falig hátrálok, megteremtve
köztünk a három bosszantó lépésnyi távolságot. Egymásra
meredünk, ő pislog, félrenéz, hogy vannak-e nővérek a
folyosón, aztán lenéz a kerámiapadlóra.
– Kihagytad a kezelésünket.
Le van nyűgözve, hogy egyáltalán emlékeztem, de hallgat.
Észreveszem, hogy vörös a szeme, mint aki sírt. És nem hiszem,
hogy amiatt, amit mondtam.
– Mi folyik itt?
Mély lélegzetet vesz, és amikor megszólal, hallom, hogy
ideges a hangja.
– A bőr a gasztrosztómám körül durván elfertőződött. Dr.
Hamid aggódik a szepszis miatt. Reggel megtisztítja a bőrt és
kicseréli a sztómát.
 Amikor a szemébe nézek, látom, hogy ez több, mint
idegesség. Fél. A kezembe szeretném venni a kezét. El akarom
neki mondani, hogy minden rendben lesz és nem olyan súlyos a
helyzet.
– Általánost kapok.
Tessék? Általános altatás? A 35%-os tüdejével? Dr.
Hamidnek elment az esze?
Megragadom a korlátot a falon, hogy megtartson.
– A francba! A tüdőd kibírja? – Egymásra meredünk, a
köztünk lévő tér mérföldeknek érződik.
Félrenéz, ügyet sem vet a kérdésre.
– Ne felejtsd el lefekvéskor bevenni a gyógyszereidet, aztán
állítsd be a sztómás táplálást éjszakára, jó? – Anélkül, hogy időt
hagyna a válaszra, becsukja az ajtót.
Lassan odasétálok, kinyújtom a kezemet és ráteszem, tudva,
hogy ott van a túloldalán. Mély lélegzetet veszek, arcomat az
ajtón nyugtatom, a hangom alig suttogás.
– Minden rendben lesz, Stella!
Az ujjaim az ajtaján lógó táblára siklanak. Felnézek, és ezt
olvasom: ÉJFÉL UTÁN NEM EHET ÉS IHAT SEMMIT! MŰTÉT REGGEL 6-
KOR.
Elhúzom a kezem, mielőtt az egyik nővér rajtakapna,
elsétálok a folyosón a szobámig, aztán letelepedem az ágyra.
Stella általában annyira összeszedett. Ez most miért más? A
szülei miatt? Azért, mert alacsony a légzésfunkciója?
Az oldalamra gördülök, a tekintetem a tüdőrajzomon
landol, és erről eszembe jut a rajz Stella szobájában.
Abby.
Persze, hogy ezért bukott ki. Ez az első műtétje Abby nélkül.
Még van pár dolog, amit rendbe kell hoznom. Támad egy
ötletem, és hirtelen felülök. Előkapom a telefonomat a
zsebemből, beállítom az ébresztőt reggel 5-re. Talán életemben
először. Aztán leveszem a művészkellékeimet a polcról, és
nekiállok a tervezésnek.
 13. FEJEZET

STELLA

A mellkasomhoz szorítom Foltost, és anyáról apára nézek, ahogy ott ülnek a

két oldalamon. Mind a ketten összeszorított szájjal mosolyognak
rám, ami nem éri el a szemüket, és közben kerülik egymás
tekintetét. Az ajtóm hátuljára tűzött képre pillantok, amin
mindannyian rajta vagyunk, és azt kívánom, bár visszakapnám
azokat a szülőket, akik mindig azt mondták nekem, hogy nem
lesz semmi baj.
Mély lélegzetet veszek, és elnyomok egy köhögést,
miközben apa csevegni próbál.
Feltartja a rózsaszín naptárat, amit körbeküldtek az összes
kórterembe a lenti büfé napi ajánlataival.
– Azt hiszem, brokkolikrémleves lesz ma este vacsorára. A
kedvenced, Stell!
– Valószínűleg nem akar majd enni rögtön a műtét után,
Tom! – förmed rá anya, mire apa elszontyolodik.
Próbálok lelkesnek tűnni.
– Ha lesz hozzá kedvem ma este, mindenképpen eszek.
Kopogtatnak, és besétál egy beteghordó műtőssapkában és
kék gumikesztyűben. A szüleim felállnak, apu megfogja a
kezemet.
 Minden erőmre szükségem van, hogy megszorítsam.
– Hamarosan találkozunk, édesem! – mondja anya,
miközben mindketten szorosan megölelnek, ami kicsit túl
sokáig tart. Összerezzenek, ahogy a sztómám hozzájuk
dörzsölődik, de kapaszkodom beléjük, és nem akarom őket
elengedni.
A beteghordó felemeli és a helyére kattintja a rácsot a
hordágyam két oldalán. Abby rajzaira szegezem a tekintetemet,
miközben kitolnak; szinte hallom, ahogy az egészséges tüdő
beszél hozzám. Mindennél jobban szeretném, ha a nővérem
most itt lenne velem, fogná a kezem és énekelne.
A beteghordó végiggurít a folyosón, a szüleim arca
elhalványul, ahogy egyre távolodnak, és beérünk a liftbe a
folyosó végén. Miközben az ajtók záródnak, a beteghordó rám
mosolyog. Próbálok visszamosolyogni, de a szám nem hajlandó
engedelmeskedni. A takarót markolom, az ujjaim
összefonódnak az anyaggal.
Az ajtó csilingelve kinyílik, az ismerős folyosók elsuhannak
mellettem, minden túl élénknek, túl fehérre meszeltnek tűnik
ahhoz, hogy lássam a részleteket.
Átjutunk a műtéti előkészítő szoba nehéz, kétszárnyú
ajtaján, aztán egy másik helyiségbe kicsit arrébb a folyosón. A
beteghordó a helyére tolja a hordágyat.
– Szükséged van valamire, mielőtt elmegyek? – kérdezi.
A fejemet rázom, próbálok mélyeket lélegezni, miközben
távozik. A helyiségben néma csend lesz, leszámítva a gépek
egyenletes pittyegését.
A mennyezetet bámulom, próbálom elnyomni a bensőmet
mardosó egyre növekvő pánikot. Mindent jól csináltam. Óvatos
voltam, és használtam a Fucidint, az előírt időben bevettem a
gyógyszereimet, mégis itt fekszem és meg fognak műteni.
 A terápiás tervem miatti megszállottságom mit sem ér.
Azt hiszem, most már értem, hogy Will miért megy fel a
tetőre. Bármit megadnék azért, hogy felkelhessek a hordágyról
és elfuthassak nagyon messzire. Cabóba. Vatikán-városba
megnézni a Sixtus-kápolnát. Hiába kerültem azt a rengeteg
mindent, mert féltem, hogy betegebb leszek, mégis újra itt
kötöttem ki és mindjárt újabb műtétem lesz, amiről nem biztos,
hogy élve kijövök.
Az ujjaim a két oldalon a helyére kattintott rácsra
kulcsolódnak, az ujjperceim elfehérednek, ahogy egyre jobban
szorítom, arra ösztökélem magam, hogy harcos legyek, ahogy
azt dr. Hamid mondta tegnap. Ha meg akarom tenni azokat a
dolgokat, több időre van szükségem. Küzdenem kell értük.
Az ajtó lassan kinyílik, és egy magas, karcsú alak lép be.
Ugyanolyan zöld műtősköpenyt, arcmaszkot és kék kesztyűt
visel, mint a műtősnők, de hullámos barna haja kikandikál a
tiszta műtőssapka alól.
A tekintetünk találkozik, és meglepetésemben elengedem a
rácsot.
– Mit keresel te itt? – suttogom, és nézem, ahogy Will leül
mellém a székre, aztán hátratolja, hogy biztos távolságban
legyen.
– Ez az első műtéted Abby nélkül – magyarázza, és új
kifejezés jelenik meg a kék szemében, amit nem igazán ismerek
fel. Nem gúnyos, nem viccelődő, teljesen és totálisan nyílt.
Szinte komoly.
Nagyot nyelek, próbálom megfékezni a feltörő érzelmeket,
de a tekintetemet könnyek homályosítják el.
– Honnan tudtad?
– Láttam az összes videódat – válaszolja, és a szeme sarka
ráncosodik, ahogy rám mosolyog. – Azt is mondhatod, hogy a
rajongód vagyok.
Az összeset? Még azt a cikiset is 12 éves koromból?
– Lehet, hogy elbarmolom – mondja, majd megköszörüli a
torkát és elővesz egy papírt a zsebéből.
Halkan énekelni kezd.
– Szeretlek, vékányit, szakajtónyit…
– Menj el! Olyan hülye vagyok! – dadogom, miközben a
fejemet rázva törlőm le a könnyeimet a kézfejemmel.
– Vékányit, szakajtónyit, gyengéden ölellek.
Abby dala. Abby dalát énekli. A könnyek gyorsabban
peregnek le az arcomon, minthogy megállíthatnám őket,
miközben mélykék szemét figyelem, amivel arra koncentrál,
hogy felolvassa a szöveget a gyűrött papírlapról.
Úgy érzem, a szívem mindjárt túlcsordul, annyi mindent
érzek egyszerre.
– A nagyim szokta énekelni nekünk ezt a dalt. Én soha nem
szerettem, de Abby igen.
Nevetve csóválja a fejét.
– Ki kellett gugliznom. Haver, ez aztán régi cucc!
Vele együtt nevetek és bólogatok.
– Tudom. Mi a fenét jelent az, hogy…
– …hordónyit és halomnyit? – kérdezzük egyszerre.
Mindketten nevetünk, a tekintetünk találkozik, és a szívem
táncra perdül; a szívmonitor egyre gyorsabban pittyeg Will
mellett. Előredől, csak egy hangyányit, épphogy a
veszélyzónába kerülve, de épp eléggé ahhoz, hogy elűzze a
gasztrosztóma fájdalmát.
– Minden rendben lesz veled, Stella.
A hangja mély. Lágy. Abban a pillanatban tudom – még ha
ennél nem is lehetne nevetségesebb gondolat –, hogyha
meghalok odabent, nem halok meg úgy, hogy még sosem
voltam szerelmes.
– Megígéred?
Bólint, és kinyújtja a karját, feltartva kesztyűs kisujját a
távolban. Megfogom, és ígéretként összefűzzük. Leheletnyi
kapcsolat, de most először érünk egymáshoz.
Rendben, ez nem ijeszt meg.
Az ajtó felé kapom a fejem, ahogy közeledő léptek zaját
hallom. Megjelenik dr. Hamid, és vele együtt egy műtősnő is
benyomakszik az ajtón.
– Kezdődhet az előadás? – kérdezi a nő, és felfelé fordított
hüvelykujjat mutat.
A fejem a szék felé fordul, ahol Will ült, és félelem szorítja
össze a mellkasomat.
Üres.
Aztán meglátom őt, a szürke függöny mögött, ahogy a hátát
a falnak szorítja. Ajkára teszi az ujját, és lehúzza az arcmaszkját,
hogy rám mosolyogjon.
Visszamosolygok, és ahogy ránézek, kezdem elhinni, amit
mondott.
Minden rendben lesz velem.

Pár perccel később a műtőasztalon fekszem, a helyiség

félhomályba borul, kivéve a vakító fényt közvetlenül a fejem
felett.
– Rendben, Stella, tudod, mit kell tenned – mondja egy hang
maszkot tartva kesztyűs kezében.
A szívem idegesen kalapál, és elfordítom a fejemet, hogy
sötét szemükbe nézek, miközben ráteszik a maszkot az orromra
és a számra. Amikor felébredek, vége lesz.
– Tíz – kezdem, és elnézek az aneszteziológus mellett a
műtő falára, mire a szemem egy formára siklik, ami furán
ismerős.
Abby tüdőrajza.
Hogyan?
De persze tudom. Will. Belógott a műtőbe. Egyetlen
könnycsepp gördül ki a szememből, majd folytatom a
számolást.
– Kilenc. Nyolc. – A virágok lassan egybefolynak, a kékek, a
rózsaszínek és a fehérek mind peregnek-forognak, a színek
lelépnek a papírról és felém nyúlnak.
– Hét. Hat. Öt. – Az éjszakai ég hirtelen életre kel, elúszik a
virágok mellett, a csillagok megtöltik körülöttem a levegőt.
Pislákolnak és táncolnak a fejem felett, elég közel ahhoz, hogy
kinyújtsam a kezem és megérintsem őket.
Hallok egy dúdoló hangot valahol a távolban: – Vékányit,
szakajtónyit.
– Négy. Három.
A látásom pereme lassan elhomályosul, a világ egyre
sötétedik. Egyetlen csillagra koncentrálok, egyetlen fénypontra,
ami egyre fényesebb, melegebb és letaglózóbb.
A dúdolás abbamarad, majd meghallok egy távoli, tompa
hangot. Abby. Istenem! Ez Abby hangja.
– …vissza… ne…
– Kettő – suttogom. Nem vagyok benne biztos, hogy
magamban vagy hangosan. Aztán meglátom őt. Abby ott van
közvetlenül előttem, először homályos, aztán kristálytiszta. Apa
göndör haja, Abby hatalmas mosolya és ugyanolyan
mogyoróbarna szeme, mint az enyém.
– …több… idő…
Kilök engem a fényből.
– Egy.
Sötétség.
 14. FEJEZET

WILL

Csendesen kinyitom az ajtót, és körbenézek, mielőtt kisurrannék a műtéti

előkészítő szobából, majd majdnem egyenesen nekifutok egy
nővérnek. Gyorsan félrenézek, és felteszem az arcmaszkom,
hogy elrejtőzzem, miközben ő bemegy.
Teszek néhány gyors lépést, és elbújok a lépcsőház melletti
fal mögé. Észreveszek egy férfit és egy nőt, akik az üres
váróterem két ellenkező oldalán ülnek.
Hunyorogva nézek egyikükről a másikra.
Ismerem őket valahonnan.
– Kérdezhetek valamit? – szólal meg a férfi. A nő felnéz,
elkapja a tekintetét, és az álla megfeszül.
Épp úgy néz ki, mint egy idősebb Stella. Ugyanazok a telt
ajkak, ugyanaz a vastag szemöldök, ugyanaz a kifejező
szempár.
Stella szülei.
A nő csak biccent egyet, a tekintete óvatos. A feszültséget
gyakorlatilag vágni lehet közöttük. Tudom, hogy indulnom
kellene. Tudom, hogy ki kellene nyitnom a lépcsőház ajtaját és
visszamennem, mielőtt még bajba kerülök, de valamiért
maradok.
 – A csempe a fürdőszobában lila… Milyen
fürdőszobaszőnyeget…?
– Fekete – válaszolja a nő, és újra lehajtja a fejét. A kezét
nézi, a haja az arcába hullik.
Egy pillanatig csend lesz, és látom, hogy a folyosó ajtaja
zajtalanul kinyílik. Barb lép be. Egyikük sem veszi észre őt.
Stella apja a torkát köszörüli.
– És a törölközők?
A nő bosszúsan égnek emeli a kezét.
– Nem számít, Tom!
– Amikor a dolgozószobát festettük, akkor számított. Azt
mondtad, a szőnyeg…
– A lányunk a műtőben van, és te törölközőkről akarsz
beszélgetni?! – csattan fel a nő dühös arccal.
Még sosem láttam Barbot ilyen elégedetlennek. Karba teszi
a kezét, és kicsit kihúzza magát, miközben a vitázókat figyeli.
– Csak beszélgetni szeretnék – mondja Stella apja halkan. –
Bármiről.
– Istenem! Megőrjítesz! Ne… – Elakad, amikor észreveszik
Barbot, akinek az arca egyre dühösebb, aztán már olyan, ahogy
ránk szokott nézni, amikor bajban vagyunk.
Mély lélegzetet vesz, szinte kiszív minden levegőt a
helyiségből.
– El sem tudom képzelni, min mehettek keresztül, amikor
elveszítették Abbyt – szólal meg halálosan komoly hangon. – De
Stella… – A műtéti előkészítő szoba ajtajára mutat, ahol valahol
a távolban Stella az asztalon fekszik, és mindjárt megműtik… –
Stella az életéért küzd odabent. És ezt magukért teszi.
Mindketten szégyenkezve félrenéznek.
– Nem próbálnának meg jóban lenni? Legalább legyenek
felnőttek! – förmed rájuk, a hangjából süt a bosszúság.
 Bumm, Barb! Ez a beszéd!
Stella anyja a fejét rázza.
– Képtelen vagyok a közelében lenni! Az ő arcára nézek, és
Abbyt látom.
Stella apja gyorsan felnéz, alig pillant a nőre, aztán elfordítja
a tekintetét.
– Én Stellát látom, ha rád nézek.
– Maguk a szülei. Ezt a részt elfelejtették? Tudták, hogy
amikor Stella tudomást szerzett a műtétről, ragaszkodott hozzá,
hogy ő mondja el, mert annyira félt, hogy hogyan fogják
fogadni? – kérdezi Barb.
Istenem, nem csoda, hogy Stella ilyen megszállottan életben
akar maradni. Ezek az emberek elveszítették a gyereküket,
aztán elveszítették egymást. Ha ő meghalna, valószínűleg
eszüket vesztenék.
Az én apám azelőtt ment el, hogy én egyre betegebb lettem,
mielőtt a CF megterhelte volna a testemet. Nem tudott
megbirkózni egy beteg gyerekkel. Egy halott gyerekkel biztosan
nem tudott volna mit kezdeni. De kettővel?
Figyelem, ahogy Stella szülei végre egymásra néznek,
tényleg egymásra néznek, és könnyes csend telepedik rájuk.
Stella mindannyiunkról gondoskodik. Az anyukájáról, az
apukájáról, rólam. Én folyton számolom a napokat a
tizennyolcig, hogy felnőtt legyek és kezembe vegyem a gyeplőt.
Talán ideje, hogy végre úgy is viselkedjek. Talán ideje, hogy
gondoskodjak magamról.
Pislogok, Barbra nézek, akinek a szeme az enyémmel
egyszerre kerekedik el.
Ajaj! Olyan vagyok, mint egy szarvas a reflektorfényben,
nem vagyok benne biztos, hogy futnom kellene, vagy
egyszerűen csak várjam a következményeket. Túl sokáig
habozok, így Barb odaviharzik hozzám, karon ragad és
végigvonszol a folyosón a liftig.
– Ó, na persze!
Hallgatok, miközben a lift kinyílik és ő berángat.
Megnyomja a harmadik emelet gombját, újra és újra, közben
a fejét rázza. Érzem, hogy szó szerint sugárzik belőle a düh.
– Figyelj, Barb! Tudom, hogy dühös vagy, de Stella félt.
Egyszerűen látnom kellett…
Az ajtó záródik, Barb megperdül és rám néz, az arca, olyan,
akár a vihar.
– Megölheted őt, Will! Tönkreteheted minden esélyét az új
tüdőre.
– Nagyobb veszélyben van altatásban, mint velem! – vágok
vissza.
– Tévedsz! – kiáltja Barb, amikor a lift lassan megáll és
nyílnak az ajtók. Kiviharzik, én követem és utánakiáltok.
– Mi bajod van, Barb?
– Trevor Von és Amy Presley. Fiatal CF-esek, pont, mint te
és Stella – válaszolja Barb, és sarkon fordul, hogy rám nézzen. –
Amy B. cepaciával jött be.
A tekintete komoly, ezért becsukom a számat, mielőtt egy
rám jellemző megjegyzést tennék, és hagyom, hogy folytassa.
– Fiatal voltam, úgy Julie-korabeli. Új volt nekem ez az
egész. Új volt az élet.
Elnéz mellettem, egy másik időbe mered.
– Trevor és Amy egymásba szerettek. Mind ismertük a
szabályokat. Nincs kapcsolat, három lépés távolság. És én… –
magára mutat – hagytam, hogy megszegjék a szabályokat, mert
azt akartam, hogy boldogok legyenek.
– Hadd találjam ki, mindketten meghaltak? – kérdezem,
jóval előbb tudva a mese végét, mint hogy elmondaná.
 – Igen – válaszolja. A szemembe néz, a könnyeivel
küszködik. – Trevor elkapta a B. cepaciát Amytől. Amy még egy
évtizedig élt. De Trevor? Őt lekapták a transzplantációs lista
éléről, és már csak két évet élt, miután a baktérium
megtorpedózta a légzésfunkcióját.
A francba!
Mélyet lélegzek, a tekintetem Barbról Stella kórtermének
ajtajára siklik a nővérpult mellett. Szinte végtelen azoknak a
rémtörténeteknek a listája, hogy mi történhet velünk, CF-
esekkel. De az, ahogy Barb Trevorról és Amyről mesél,
valósabbá teszi ezt az egészet.
– Az én felügyeletem alatt történt, Will – mutat magára és
továbbra is rázza a fejét. – És átkozott legyek, ha hagyom, hogy
ez még egyszer megtörténjen!
Ezzel megfordul, elsétál, én pedig szóhoz sem jutok.
Felnézek, és meglátom Poe-t, ahogy kifürkészhetetlen arccal
áll a kórterme ajtajában. Hallotta az egészet. Szóra nyitja a
száját, de feltartom a kezemet, megállítom. Egyenesen a
szobámba megyek, és hangosan becsapom magam mögött az
ajtót.
Fogom a laptopomat az éjjeliszekrényemről, és leülök az
ágyra. Az ujjaim ott időznek a billentyűzet fölött, aztán elindítok
egy keresést. A B. cepaciára keresek rá.
Szavak támadnak rám.
Átadás.
Kockázat.
Fertőzés.
Egyetlen köhögéssel, akár egy egyszerű érintéssel
tönkretehetem Stella egész életét. Tönkretehetem minden
esélyét az új tüdőre. Árthatok Stellának.
Azt hiszem, tudtam. De nem igazán értettem.
 Ebbe a gondolatba a testem minden csontja belesajdul.
Rosszabb, mint a műtétek vagy a fertőzések, vagy felébredni
egy rossz reggelen, amikor alig kapok levegőt. Még annál a
fájdalomnál is rosszabb, hogy egy szobában vagyok vele és nem
érinthetem meg.
Halál.
Az vagyok. Az vagyok Stellának.
Csak egyetlen dolog rosszabb annál, hogy nem lehetek vele
vagy körülötte: egy olyan világban élni, ahol ő egyáltalán nem
létezik. Pláne, ha az én hibámból.
 15. FEJEZET

STELLA

– Ideje felébredni, kicsim! – szólal meg egy hang valahol messze a távolban.
Ez anya hangja, most már közelebbről. Közvetlenül
mellettem.
Mély lélegzetet veszek, a világ fókuszba kerül, bár a fejem
még kótyagos. Pislogok, amikor feltűnik előttem az arca; apa ott
áll mellette.
Élek. Sikerült.
– Itt az én Csipkerózsikám! – mondja anya, én pedig kábán
dörzsölöm a szememet.
Tudom, hogy még csak most ébredtem fel, de kimerült
vagyok.
– Hogy érzed magad? – kérdezi apa, én pedig álmos
nyögéssel válaszolok, és rájuk mosolygok.
Kopogtatnak az ajtón, és Julie lép be egy tolószékkel, hogy
levigyen a szobámba. És az ágyamba. Hála az égnek!
A levegőbe emelem a kezem, feltartom a hüvelykujjam, akár
egy stoppos, és felkiáltok: – Elviszel egy körre?
Julie nevet, apa pedig lesegít a hordágyról a tolószékbe.
Bármilyen fájdalomcsillapító van is bennem, az erős. Az arcomat
sem érzem, nemhogy a gasztrosztóma okozta fájdalmat.
 – Később beugrunk hozzád – ígéri apa, én pedig felfelé
mutató hüvelykujjat mutatok nekik, aztán ledermedek.
Pillanat!
Beugrunk.
Később beugrunk hozzád.
– Egy alternatív univerzumban ébredtem? – mormogom a
szemem dörzsölve és rájuk hunyorogva.
Anya rám mosolyog, és megnyugtatóan simogatja a hajam,
miközben apára néz.
– Te a mi lányunk vagy, Stella. Mindig az voltál és az is
leszel.
Ja, ez a fájdalomcsillapító erős.
Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de túlságosan
döbbent és kimerült vagyok ahhoz, hogy összetegyek egy
mondatot. Csak bólogatok, a fejem vadul jár le-fel.
– Menj, aludj egy kicsit, édesem! – kéri anya, és puszit nyom
a homlokomra.
Julie végigtol a folyosón a liftbe. Szinte lehetetlen nyitva
tartani a szememet, a szemhéjam nehezebb, mint egy zsák
krumpli.
– Fú, Julie, ki vagyok ütve! – mondom lassan, féloldalas
pillantást vetve rá, így szemmagasságban látom a pocakját, pont
a vállam felett.
Nyílik a liftajtó és elgurít a szobámba, majd lefékezi a
kerekesszéket.
– A bőr és a cső sokkal jobban néz ki. Délutánra kutya bajod
lesz. De nincs nasi.
Küszködök, miközben segít lassan felállni és bemászni az
ágyba. A lábam és a karom ólomnehéz. Megigazítja a párnámat,
és gyengéden betakargat, jól felhúzza rám a takarót.
– Te a karodban tarthatod majd a saját kisbabádat –
mondom kissé álmosan, szomorúan.
Julie elkapja a tekintetemet. Leül az ágyam szélére, és
hosszan sóhajt.
– Segítségre lesz szükségem, Stella. Egyedül vagyok. – Rám
mosolyog, kék szemében melegség. – Senkiben sem bízom
jobban.
Előrenyúlok, próbálok olyan gyengéd lenni, amennyire csak
tudok, miközben kimerült kezem megsimogatja a hasát egyszer,
kétszer.
Sikerült.
Szélesen rámosolygok: – Én leszek a legjobb nagynéni!
Stella néni. Én? Nagynéni? Álmosan lefekszem, a műtét és a
fájdalomcsillapító végül legyőz. Julie homlokon csókol, majd
kimegy, az ajtó finoman csukódik be mögötte. Besüppedek a
párnámba, összegömbölyödök és magamhoz szorítom a pandát.
Az éjjeliszekrényre nézek, a szemem lassan lecsuk… Pillanat!
Felülök, és a kezembe veszem a hajtogatott papírdobozt, ami ott
csücsül egy piros szalaggal átkötve.
Meghúzom a masnit, és a dobozból egy kézzel készült,
színes, kiugró virágcsokor lesz, és a lila orgona, a rózsaszín
hortenzia és a fehér vadvirágok, pont, mint Abby rajzán,
hirtelen életre kelnek.
Will.
Elmosolyodom, és óvatosan leteszem a virágokat, miközben
a telefonom után kotorászok. Megfogom – minden erőmre
szükségem van, hogy a képernyőre fókuszáljak, és legörgessek
Will számáig. Megnyomom a hívás gombot, hallom, ahogy
csörög, a szemem lecsukódik, miközben bekapcsol az
üzenetrögzítő. A sípolásra összerezzenek, a beszédem
egybefolyik, amikor megszólalok.
– Én vagyok. Stella. Ne hívj, jó? Mert most műtöttek és
nagyon fáradt vagyok, de hívj fel, amikor… ezt megkapod. De
ne, ne hívj! Oké? Mert ha meghallom a szexi hangodat, nem
fogok tudni aludni. Ja. Szóval hívj, oké?
Babrálok a telefonommal, és megnyomom a „befejez”
gombot. Összegömbölyödök, magamra húzom a takarót és újra
megfogom a pandámat. Még akkor is a virágokat nézem,
amikor végre elalszom.

A telefonom pittyeg, kirángat mély, műtét utáni álmomból.

Átgördülök, a szemem könnyebb, amikor kinyitom, és látom,
hogy Poe hív FaceTime-on. A képernyőn babrálva végre
megnyomom a zöld gombot, és megjelenik az arca.
– Életben vagy!
A szememet dörzsölve vigyorgok és felülök. Még álmos
vagyok, de a gyógyszerek hatása eléggé elmúlt, és a fejemet
nem érzem papírnehezéknek.
– Szia! Élek. – A szemem elkerekedik, amikor megállapodik
a gyönyörű virágcsokron, még mindig az éjjeliszekrényen. – A
cső jól néz ki.
Will. Halványan emlékszem rá, amikor kibontottam a
csokrot.
Gyorsan megnézem az üzeneteimet. Kettő anyától. Három
Camilától. Egy Myától. Négy apától. Mindegyikben azt
kérdezik, hogy érzem magam.
Willtől nem jött egy sem.
A szívem úgy húszemeletnyit zuhan.
– Beszéltél Will-lel? – kérdezem homlokráncolva.
– Nem – feleli Poe a fejét rázva. Úgy fest, mint aki mondani
akarna még valamit, de nem teszi.
Mély lélegzetet veszek, köhögök, fáj az oldalam ott, ahol a
bőrfertőzés volt. Au! Nyújtózkodom. A fájdalom egyértelműen
ott van. De elviselhető.
Üzenetet kaptam Instagramon, oldalra húzom az ujjam,
hogy lássam. Válasz Michaeltől, amit akkor kaptam, amikor
aludtam. Tegnap éjjel írt, hogy megkérdezze, Poe hogy van,
érdeklődött a bronchitiséről. És arról – legnagyobb
meglepetésemre –, hogy Poe meglátogatja-e a szüleit
Kolumbiában. Fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán eszébe
jutott ilyesmi.
Majd egy órán át üzengettünk egymásnak arról, mennyire
örül, hogy itt vagyunk Poe-val a kórházban, hogy Poe mennyire
nagyszerű srác.
És hogy nem érti, mi romlott el.
Tényleg fontos neki.
– Michael írt – mondom, és felnézek. Poe reakcióját lesem,
ahogy visszatérek FaceTime-ra.
– Hogy mi? – kérdezi meglepetten. – Miért?
– Azt kérdezi, jól vagy-e. – Poe arckifejezése
kifürkészhetetlen, sötét szeme komoly. – Aranyos. Úgy tűnik,
tényleg szeret téged.
Poe a szemét forgatja.
– Már megint az én dolgomba ütöd az orrodat. Látom,
teljesen felépültél.
Poe lemond a szerelemről. Mert fél. Fél elmenni a végsőkig.
Fél valakit teljesen beengedni abba a sok szarságba, amit át kell
élnünk. Tudom, milyen így félni, de a félelem nem akadályozza
meg, hogy az ijesztő szarság megtörténjen.
Én ezt már nem akarom.
– Én csak mondom – felelem erre, és lazán vállat vonok, bár
a szavaim komolyak. – Nem érdekli, hogy beteg vagy.
Michaelt nem érdekli, hogy Poe CF-es. Az érdekli, hogy
nem lehet Poe mellett.
Ha CF-es vagy, nem tudod, mennyi időd van még hátra. De
őszintén azt sem tudod, mennyi ideje maradt azoknak, akiket
szeretsz. A tekintetem a kiugró virágcsokorra vándorol.
– És mi ez, hogy meglátogatod-e a családodat…? Ugye
mindenképpen elmész?
– Hívj, ha már nincsenek benned gyógyszerek – közli
villámló szemekkel, és leteszi.
Gyors üzenetet küldök mindkét szülőmnek, megkérem
őket, hogy menjenek haza és pihenjenek kicsit, hisz már késő
délután van, nekem pedig még aludnom kell kicsit. Órák óta itt
rostokolnak, és nem akarom, hogy arra várjanak, hogy
felébredjek, amikor magukkal is kellene törődniük.
De tiltakoznak, pár perc múlva kopogtatnak az ajtómon, és
ketten együtt dugják be a fejüket, hogy megnézzenek.
Halványan emlékszem, hogy többes számot használtak,
amikor először felébredtem. Először alkottak egységes frontot
Abby halála óta.
– Hogy érzed magad? – kérdezi anya mosolyogva, és
homlokon csókol.
Felülök, és a fejemet csóválva belekezdek: – Figyeljetek,
nektek tényleg haza kellene mennetek, itt vagytok már…
– A szüleid vagyunk, Stell. Bár nem vagyunk együtt, még
mindig itt vagyunk neked – jelenti ki apa. Megfogja és
megszorítja a kezemet. – Mindig te vagy az első. És az elmúlt
hónapokban ezt egyáltalán nem mutattuk ki.
– Az elmúlt néhány hónap mindannyiunknak nehéz volt –
folytatja anya, és megértő pillantást váltanak. – De nem a te
dolgod, hogy mi jobban érezzük magunkat, rendben? A szüleid
vagyunk, kicsim. Nekünk az a legfontosabb, hogy te boldog
legyél, Stella.
 Bólintok. Erre nem számítottam.
– Egyébként – szólal meg apa lehuppanva az ágy melletti
székre. – A leves isteni volt! Mondj a büfé kajáiról, amit akarsz,
de a brokkolis-cheddaros levesük mennyei!
Anyával egymásra nézünk, mosolyunkból mélyről jövő
nevetés lesz, amit vissza kell fojtanom, hogy az új
gasztrosztómám ne fájjon. A szomorúság nem múlik, de érzem,
hogy egy kis súly legördül a váltamról. Beszívom a levegőt, és
kicsit könnyebben lélegzem, mint hosszú ideje bármikor. Talán
ez a műtét mégsem volt olyan szörnyűség.

Miután a szüleim elmentek, szunyókálok még egy keveset,

kialszom a kábaság maradékát, és mire egy órával később
felébredek, teljesen elmúlik az altatás hatása. Lassan felülök,
nyújtózkodom, a műtéti fájdalom húzza az oldalam és a
mellkasom. A fájdalomcsillapító hatása is múlóban.
Felhúzom a pólóm, hogy megnézzem. A bőr még mindig
vörös és fáj a műtéttől, de a sztóma körüli terület máris
milliószor jobban fest. A tekintetem a kiugró csokorra siklik, és
izgatottan mosolygok. Óvatosan felállok, és mély lélegzetet
veszek. A levegő küszködve jön-megy a tüdőmben. Elveszem a
hordozható oxigént az éjjeliszekrényről, beteszem az orrkanült,
és bekapcsolom, hogy segítsen.
Írok Myának és Camilának, szólok, hogy felébredtem és ne
aggódjanak. Olyan vagyok, mint akit kicseréltek. Vagy
legalábbis visszatértem 35%-ra.
Arról még be kell számolnom nekik, ami az előbb a
szüleimmel történt, de ők épp hajóra szállnak, és nekem is el
kell intéznem valamit.
Átöltözöm; lassan, óvatosan mozgok. Leggingset és egy
batikolt pólót veszek fel, amit Abbytől kaptam, amikor elment a
Grand Canyonhoz. Meglátom magam a tükörben; a sötét
karikák a szemem alatt hónapok óta nem voltak ilyen mélyek.
Gyorsan kikefélem a hajamat, csinos lófarokba kötöm, és a
homlokomat ráncolom, amikor nem fest olyan jól, mint
reméltem.
Újra kiengedem, és elégedetten biccentek a tükörképemre,
amikor lágyan a vállamra omlik. Kiveszem a sminktáskámat a
fiókom aljából, és teszek fel egy kis szempillafestéket és
szájfényt. Elmosolyodom a gondolatra, hogy Will nemcsak élve
lát majd, de kisminkelve is, és a tekintete megakad a szájfényes
ajkaimon. Vajon meg akar majd csókolni?
Mármint soha nem tehetnénk meg, de akarná?
Elpirulok, és a fejemet rázom, miközben írok neki egy gyors
üzenetet, hogy találkozzunk az előcsarnokban 10 perc múlva.
Feljebb húzom a hordozható oxigén szíját a vállamon, a
rövid úton megyek, fel a lifttel és át a hídon a 2-es épületbe,
aztán le a lépcsőn az épület teljes hátsó felét elfoglaló
előcsarnokba. Leülök egy padra, végignézek a fákon és
növényeken. A hátam mögött halkan csörgedezik egy kő
szökőkút.
A szívem vadul kalapál a gondolatra, hogy néhány röpke
perc múlva látom őt.
Izgatottan és szorongva veszem elő a telefonomat,
megnézem az időt. Tíz perce üzentem Willnek, és még mindig
nincs itt.
Újabb üzenetet küldök neki: Itt vagyok. Megkaptad az SMS-
emet? Hol vagy?
Újabb tíz perc telik el. Aztán még tíz.
Talán szunyókál? Vagy a barátai eljöttek látogatóba, és még
nem tudta megnézni a telefonját?
 Megpördülök, amikor hallom, hogy a hátam mögött nyílik
az ajtó. Izgatottan mosolygok, hogy végre láthatom… Poe-t. Poe
mit keres itt?
Komoly arccal néz rám.
– Will nem jön.
– Tessék? – sikerül kipréselnem magamból. – De miért nem?
– Nem akar látni téged. Nem jön.
Nem akar látni engem? Mi van? Poe feltart egy csomag
zsepit, én nyújtózkodom, hogy elvegyem, közben zavartan
ráncolom a homlokomat.
– Arra kért, mondjam meg neked, hogy ennek a kis
valaminek köztetek vége.
A döbbenet és a fájdalom dühvé változik, mély, valódi
dühvé, mardossa a gyomromat. Miért énekelte nekem Abby
dalát a műtét előtt? Miért lógott be a műtéti előkészítőbe,
kockáztatva, hogy elkapják? Miért csinálna kézzel virágcsokrot,
ha ennek a „kis valaminek” vége van közöttünk?
Egy csalódott könny gördül le az arcomon, és feltépem a
zsepis zacskót.
– Gyűlölöm! – közlöm a szememet törölgetve.
– Nem, nem gyűlölöd – válaszolja Poe. Nekidől a falnak és
rám néz. A hangja lágy, de tárgyilagos.
Nevetve rázom a fejem.
– Valószínűleg jót nevetett az őrült kontrollmániáson a 302-
ben, mi? Nem akarta ezt személyesen közölni, hogy a képembe
röhöghessen? Ez nem jellemző rá.
Szipogva hallgatok, mert bár mérges vagyok, valami nem
stimmel. Ennek így semmi értelme.
– Jól van? Történt valami?
Poe a fejét rázza.
– Nem, nem történt semmi. – Hallgat, a tekintete a hátam
mögé siklik, a csörgedező szökőkútra. – Jó, ezt hadd
fogalmazzam át! – A szemembe néz. – Barb történt.
Elmeséli, mit hallott a folyosón, amikor Barb kérdőre vonta
Willt kettőnkkel kapcsolatban, hogy ha együtt vagyunk, az
mindkettőnket megölheti.
Még azt sem hagyom, hogy befejezze. Meddig fogom úgy
élni az életemet, hogy félek attól, hogy „mi van, ha”? Minden
napom egy megszállott terápiás terv és a százalékok körül
forog, és tekintve, hogy az előbb műtöttek, úgy tűnik, a
kockázat sosem csökken. Életem minden pillanata egy „mi van,
ha”, és ez Will-lel sem lenne máshogy.
De egyvalamit már most tudok. Nélküle más lesz.
Elviharzok Poe mellett, benyomom a nehéz ajtót, felmegyek
a lépcsőn, át a hídon a lifthez.
– Stella, várj! – kiált utánam Poe, de látnom kell Willt. Neki
kell elmondania, hogy ezt akarja.
Püfölöm a lift gombját, újra és újra, de túl sokáig tart.
Körülnézek, és látom, hogy Poe zavart arccal jön utánam.
Megyek tovább a lépcsőházhoz, köhögök, az oldalamat
szorongatom, a műtét fájdalmától kavarog a fejem. Kinyitom az
ajtót, és felszáguldok a lépcsőn.
Visszaérek a mi szintünkre, kitárom a kétszárnyú ajtót,
aztán dörömbölni kezdek a 315-ös kórterem ajtaján. A nővérpult
felé pillantok, és megkönnyebbülten látom, hogy üres.
– Will! – zihálom hullámzó mellkassal. – Nem megyek el
innen, amíg nem beszélünk!
Csend. De tudom, hogy ott van.
Poe léptei ott dobognak a folyosón, majd megáll tőlem
háromlépésnyire.
– Stella – zihálja, a fejét csóválja; ő is kifáradt, ahogy
követett.
 Nem törődöm vele és újra kopogok, ezúttal hangosabban.
– Will!
– Menj innen, Stella! – hallom a hangját az ajtón át. Csend,
aztán: – Kérlek!
Kérlek! Van abban valami, ahogy mondja. Mély és erős
vágyakozás.
Elegem van abból, hogy anélkül élek, hogy tényleg élnék.
Elegem van abból, hogy akarok dolgokat. Sok minden nem lehet
a miénk. De ez igen.
Tudom.
– Will, csak nyisd ki az ajtót, hogy beszélhessünk!
Eltelik egy teljes perc, aztán az ajtó résnyire kinyílik, csak
annyira, hogy Will árnyékát lássam a padlón. Amikor nem jön
ki, elhátrálok a hátsó falig, mint mindig.
– Hátramegyek, oké? Egészen a falig. Elég messze leszek. –
Újra könnybe lábad a szemem, és nagyot nyelek, hogy
visszafojtsam.
– Nem tehetem Stella – mondja halkan, és a résen át látom,
hogy a keze az ajtófélfát markolja.
– Miért nem? Will, ne már…
Határozott hangon félbeszakít.
– Tudod, hogy szeretném. De nem tehetem! – A hangja a
torkán akad, és én tudom…
Abban a pillanatban tudom, hogy a „kis valaminek”
köztünk még nincs vége. Csak most kezdődik.
Lépek egyet az ajtó felé; jobban akarom látni, mint levegőt
venni.
– Will…
Az ajtó az arcomba csukódik, a zár a helyére kattan.
Döbbenten rámeredek, úgy érzem, az összes levegő kiszökött
belőlem.
 – Talán jobb így – mondja egy hang a hátam mögött.
Megfordulok, és látom, hogy Poe még mindig ott áll: a
szeme szomorú, de a hangja eltökélt.
– Nem! – rázom a fejem. – Nem. Meg tudom oldani. Én…
meg kell oldanom, Poe. Én csak…
A hangom elcsuklik és lenézek. Kell, hogy legyen megoldás.
– Mi mások vagyunk, Stell – mondja Poe halkan. – Mi nem
ragadhatjuk meg az efféle esélyeket.
Felkapom a fejemet, és dühösen nézek rá. Hogy pont ő
legyen ellenünk.
– Jaj, ne már! Ne kezdd te is!
– Csak valld be, hogy mi folyik itt valójában! – vág vissza.
Ugyanolyan csalódott, mint én. Egymásra meredünk, és a fejét
rázza. – Will lázadó. Olyasvalaki, aki kockáztat, pont, mint
Abby.
A belsőm megdermed.
– Te akarod megmondani nekem, hogy mit kezdjek az
életemmel? – kiáltok vissza. – Mi a helyzet a tiéddel? Te és Tim.
Te és Rick. Marcus. Michael.
Az álla megfeszül. – Ne kezdd, Stella!
– Ó, de igenis kezdem! – vágok vissza. – Mind tudták, hogy
beteg vagy, mégis szerettek. De te elfutottál, Poe. Nem ők. Te.
Minden egyes alkalommal. – Lehalkítom a hangom, rázom a
fejem, provokálom. – Mitől félsz, Poe?
– Azt sem tudod, miről beszélsz! – kiált vissza, a hangjából
süt a harag, és tudom, hogy elevenére tapintottam.
Néhány lépéssel közelebb lépek, és egyenesen a szemébe
nézek. – Tönkretetted minden esélyedet a szerelemre, amid csak
volt! Úgyhogy légyszi, tartsd meg magadnak a tanácsaidat!
Sarkon fordulva elvonulok a szobámba; még mindig forr
bennem a harag. Hallom, hogy Poe ajtaja hangosan becsapódik
mögöttem, visszhangzik az egész folyosón. Bemegyek a
szobámba, és ugyanolyan erővel vágom be a sajátomat.
Bámulom a zárt ajtót, a tüdőm zihál, miközben levegőért
kapkodok, minden csendes, csak az oxigén sziszegése és a
szívem zakatolása hallatszik. A lábam feladja, lerogyok a
padlóra, hirtelen a testem minden idegszála kiakad a műtéttől,
Willtől és Poe-tól.
Kell, hogy legyen megoldás. Van megoldás. Csak meg kell
találnom.

A következő néhány nap egybefolyik. A szüleim eljönnek

meglátogatni, külön, aztán még egyszer együtt szerda délután,
és ha nem is barátságosak, de udvariasak egymással. FaceTime-
ozok Myával és Camilával, de csak pár pillanatig, miközben ők
Cabóznak. Járkálok a kórházban, kedvetlenül bejelölöm a
kezeléseket az alkalmazásomon, és csinálom a terápiás
tervemet, ahogy azt kell, de már nem okoz olyan elégedettséget.
Soha nem éreztem még magam ennyire egyedül.
Levegőnek nézem Poe-t. Will levegőnek néz engem. És
próbálok megoldást találni, hogy hogyan hozzam ezt helyre, de
nem jut eszembe semmi.
Csütörtök este az ágyamon ülök, milliomodszor guglizok rá
a B. cepaciára, aztán koppanást hallok az ajtómon. Felülök, és a
homlokomat ráncolom. Ki lehet az? Odasétálok, és lassan
kinyitom az ajtót. Egy üvegtálat találok az ajtófélfánál, rajta
csinos, kézzel írt címke: Fekete téli szarvasgomba.
Lehajolok, felveszem, és egy rózsaszín post-itet látok a tetején.
Leszedem, és ezt olvasom: „Igazad van. Most az egyszer. ”
Poe. Elönt a megkönnyebbülés.
Négy napja először mosolygok igazán. Végignézek a
folyosón, és látom, hogy az ajtaja akkor csukódik be. Felkapom
a telefonomat, és tárcsázom a számát.
Fél csörgés után felveszi.
– Meghívhatlak egy fánkra? – kérdezem.
A társalgóban találkozunk, veszek neki egy csomaggal a
kedvenc csokis minifánkjából az automatából, aztán odadobom
neki a kanapéra.
Elkapja, majd jelentőségteljesen rám néz, miközben
magamnak is veszek.
– Kösz!
– Szívesen! – felelem, és leülök vele szemben; a szemei akár
a nyílvesszők.
– Te ribi! – vágja oda.
– Seggfej!
Egymásra vigyorgunk; a balhénknak hivatalosan vége.
Kinyitja a zacskót, kivesz egy fánkot és beleharap.
– Tényleg félek – vallja be a szemembe nézve. – Tudod, mit
kap az, aki engem szeret? Segíteniük kell kifizetni az
ápolásomat, aztán nézik, ahogy meghalok. Hogy lenne ez fair
bárkivel szemben?
Hallgatom, és értem, mire gondol. Azt hiszem, a legtöbb
halálos beteg küszködik ezzel. Tehernek érzi magát. Tudom,
hogy a szüleim miatt számtalanszor éreztem ezt, főleg az utóbbi
hónapokban.
– Levonások. Gyógyszerek. Kórházi tartózkodás. Műtétek.
Amikor tizennyolc leszek, megszűnik a teljes finanszírozás.
Mély lélegzetet vesz, a hangja elcsuklik.
– Legyen ez Michael problémája? Vagy a családomé? Ez az
én betegségem, Stella. Az én problémám.
Legördül egy könnycsepp az arcán, és gyorsan letörli.
Előrehajolok, meg akarom vigasztalni, de mint mindig,
háromlépésnyire vagyok.
– Hé! – szélesen rámosolygok. – Talán ráveheted Willt, hogy
elvegyen téged. Neki van pénze.
Poe felhorkan, majd cukkolva visszavág: – Nem válogatós a
pasi. Téged kedvel.
Megdobom egy fánkkal, és mellkason találom.
Nevet, aztán az arca újra elkomolyodik.
– Sajnálom! Hogy te meg Will…
– Én is.
Nagyot nyelek, a tekintetem a hirdetőtáblára koncentrál
pont a feje mellett. Tele van papírokkal, üzenetekkel és ott egy…
higiéniai felhívás. Bonyolult karikatúrákból áll, mindegyik
olyasmikre hívja fel az emberek figyelmét, mint a helyes
kézmosás vagy a nyilvános köhögés megfelelő módja.
Felugrok, mert támad egy ötletem.
A teendőim listája nőtt egy ponttal.
 16. FEJEZET

WILL

Lelógatom a lábam a tető peremén, újra és újra meghallgatom Stella

hangüzenetét, csak hogy halljam a hangját a vonal túlfelén. A
szobájában sötét van, csak az asztali lámpája ég, és látom, hogy
vadul gépel a laptopján, hosszú barna haja hevenyészett
kontyba van feltekerve.
Vajon mit csinálhat az éjszaka közepén?
Még mindig rajtam gondolkodik?
Felnézek, látom, hogy szállingózni kezd a hó, és az
arcomon, a szemhéjamon, a homlokomon landol.
Az évek során tucatnyi kórház tetején jártam. Lenéztem a
világra, és minden egyes alkalommal ugyanezt tapasztaltam.
Arra vágytam, hogy sétáljak az utcán, ússzak az óceánban, vagy
úgy éljem az életemet, ahogyan soha esélyem sem volt.
Olyasmire vágytam, amit nem kaphattam meg.
De amit most akarok, az nem odakint van. Hanem itt,
annyira közel, hogy megérinthetném. De nem tehetem. Nem
tudtam, hogy lehet valamit ennyire akarni, hogy érzed a
karodban, a lábadban és minden lélegzetedben.
A telefonom elhallgat, mire lenézek. Látom, hogy értesítés
jött Stella alkalmazásától, egy apró gyógyszeres üveg táncot jár.
 Gyógyszerek lefekvéskor!
Meg sem tudom magyarázni, miért csinálom tovább. De
még egy hosszú pillantást vetek Stellára, aztán felállok,
odasétálok a lépcsőház ajtajához, és felkapom a pénztárcámat,
mielőtt becsukódna. Lassan lemegyek a lépcsőn a harmadik
emeletre, megbizonyosodom róla, hogy senki sincs a folyosón,
aztán visszasurranok a szobámba.
Odamegyek a gyógyszerelőkocsihoz, és csokipudinggal
beveszem a gyógyszereimet, pont, ahogy tanította. A rajzra
meredek, amit magamról, mint a Kaszásról alkottam; a
kaszámon az a felirat olvasható, hogy: SZERELEM.
Minden rendben van? – írja Hope.
Sóhajtva leveszem a pulcsimat, és visszaírok, kicsit ferdítek
az igazságon. Aha, jól vagyok.
Felteszem a gasztrosztómás táplálást, és ágyba bújok.
Elveszem a laptopomat az éjjeliszekrényről, és megnyitom a
YouTube-ot. Komoran rákattintok Stella egyik javasolt
videójára, amit már láttam, mert most épp ennyire szánalmas
vagyok.
Hope és Jason rám sem ismerne.
Megnyomom a némítás gombot, nézem, ahogy a füle mögé
tűri a haját, amikor koncentrál, hátraveti a fejét, amikor nevet,
ahogy összefűzi a karját a mellkasa előtt, amikor ideges vagy
feldúlt. Figyelem, ahogy Abbyre és a szüleire néz, még azt is,
ahogy viccelődik a barátaival, de leginkább azt nézem, ahogy az
emberek szeretik őt. Nem csak a családjánál veszem ezt észre.
Látom Barb, Poe és Julie tekintetében. Látom minden orvoson,
nővéren, és mindenkin, aki az útjába kerül.
A fenébe, még a kommenteknél sincs az a szitokrengeteg,
amit a legtöbb YouTube-videó kap.
Hamarosan képtelen vagyok tovább nézni. Lecsukom a
laptopot, lekapcsolom a lámpát, és csak fekszem a sötétben,
érezve minden hangos és eltökélt szívdobbanást a
mellkasomban.

Másnap kibámulok az ablakon, nézem, hogy a nap a téli

délutánon lassan közeledik a horizonthoz, miközben az
AffloVestem egyenletes vibrálása veri a mellkasomat.
Megnézem a telefonomat, meglep, hogy SMS-t látok anyától.
Tőlem kérdezi, hogy vagyok, nem az orvosaimtól, először azóta,
hogy majdnem két hete meglátogatott. Hallom, csinálod a
kezeléseket. Örülök, hogy észhez tértél!
A szememet forgatva az ágyra dobom a telefonomat, és
beleköhögök egy adag nyákot a kezemben tartott ágytálba. Az
ajtóra pillantok, amikor egy boríték csusszan be alatta, aminek
az elejére rá van írva a nevem.
Tudom, hogy nem lenne szabad izgatottnak lennem, de
azért leveszem az AffloVestet, felugrok és felveszem a padlóról.
Feltépem a borítékot, és kihúzok egy gondosan összehajtogatott
papírlapot, amit kinyitva egy teljes egészében zsírkrétával
készült karikatúrát látok meg.
Egy magas, hullámos hajú fiú fordul egy alacsony lány felé;
a fekete zsírkréta felirat szerint ők Will és Stella. Elmosolyodom,
amikor észreveszem, hogy apró rózsaszín szívecskék lebegnek a
fejük felett, kuncognak a közöttük lévő hatalmas nyílon, amin
nagy, élénkpiros betűkkel az áll: MINDIG KÉT LÉPÉS.
Stella nyilván nem örökölt olyan rajzkészséget, mint Abby,
de ez cuki. Pontosan mit akar ezzel mondani? És két lépés?
Három, ezt ő is jól tudja.
A laptopom pittyeg mögöttem, odarohanok, ujjaimmal
csúszkálok a touchpaden, hogy megnyissam az új üzenetet.
Stellától jött.
 Nincs ott más, csak egy YouTube-videó linkje. Amikor
rákattintok, Stella új videójához visz, amit pontosan három
perce posztolt.
„B. cepacia – Az elmélet”.
Gyanakodva mosolygok a cím láttán, nézem, ahogy Stella
integet a kamerába, a haja abban a kócos kontyban van, amit
tegnap éjjel láttam a tetőről, és egy sor tárgy gondosan ki van
rakva elé az ágyra.
– Üdv mindenkinek! Szóval ma egy kicsit másról szeretnék
mesélni nektek. A Burkholderia cepaciáról. A kockázatokról, a
megkötésekről, a szabályokról, és hogy hogyan tudjuk sikeresen
kimondani tízszer. Mármint, na, nem semmi neve van.
Zavartan nézem tovább.
– Szóval, a B. cepacia szívós baktérium. Olyan jól
alkalmazkodik, hogy a penicillinből táplálkozik, ahelyett, hogy
az megtámadná. Tehát az első védelmi vonala… – Elhallgat,
lenyúl egy zsebméretű üveg folyadékért, és feltartja a kamera
elé: – Cal Stat. Ez nem a ti átlagos cuccotok. Ez kórházi
fertőtlenítő. Alkalmazzátok bőségesen és gyakran!
Felhúz egy kék gumikesztyűt, mozgatja az ujjait, hogy
kényelmesen beleférjenek.
– A következő a jó öreg gumikesztyű. Kipróbált és hatásos
módszer, ezzel védekezünk… – Lenéz, a torkát köszörüli és
végigméri az ágyon heverő holmikat. – …mindenféle
tevékenység közben.
Mindenfajta tevékenység? A fejemet rázom, és mosoly ül ki
az arcomra. Mi a csudát művel?
Aztán nézem, hogy felmarkol egy pár orvosi arcmaszkot, és
egyet a nyakába akaszt.
– A B. cepacia leginkább a nyálban és a váladékban
tenyészik. Egy köhögés eljuthat háromlépésnyire. Egy
tüsszentés akár 320 kilométer per órás sebességgel is terjedhet,
szóval ne engedjetek el egyet sem vegyes társaságban!
320 kilométer per óra. Azta! Jó, hogy nem vagyok allergiás,
különben mindannyiunknak annyi lenne.
– A nincs nyál azt jelenti, hogy nincs csókolózás. – Stella
mély lélegzetet vesz, és egyenesen rám néz a kamerán keresztül.
– Soha.
Kifújom a levegőt, komolyan bólintok. Ez a nagy para. A
gondolat, hogy megcsókolom Stellát… Megrázom a fejemet.
A szívverésem már a gondolatára is háromszorosára
gyorsul.
– A legjobb védelem számunkra a távolság. Három lépés az
aranyszabály – folytatja, majd oldalra hajol, és felvesz egy dákót
maga mellől az ágyról. – Ez két lépés hosszú. Két. Lépés.
A rólunk készült rajzra nézek, és feltűnnek a piros
buborékbetűk: MINDIG KÉT LÉPÉS.
Honnan a francból szerzett egy dákót?
Feltartja, és jelentőségteljesen nézi.
– Sokat gondoltam a három lépésről. És őszintén szólva
bedühödtem. – Felnéz a kamerába. – CF-esként rengeteg
mindent elvesznek tőlünk. Minden egyes napot a kezelések és
pirulák szerint élünk.
Ide-oda járkálok, hallgatom őt.
– Legtöbbünknek nem lehet gyereke, sokan nem is élünk
addig, hogy megpróbálhassuk. Csak a többi CF-es tudja, milyen
érzés ez, de elvileg nem lenne szabad egymásba szeretnünk. –
Stella eltökélten feláll. – Szóval mindazok után, amit a CF elvett
tőlem – tőlünk –, valamit visszalopok.
Dacosan feltartja a billiárddákót, mindannyiunkért
harcolva.
– Visszalopok 609,6 millimétert. Több mint hatvan centit.
Egy rohadt lépésnyi teret, távolságot, hosszt.
Teljes imádattal bámulom a videót.
– A cisztás fibrózis többé nem lop tőlem. Mostantól én
leszek a tolvaj.
Esküszöm, éljenzést hallok valahol a távolban, egyetértve
vele. Stella elhallgat, egyenesen a kamerába néz. Egyenesen rám
néz. Csak állok ott, és megriadok, amikor hangos kopogás
hallatszik az ajtómon.
Felrántom az ajtót, és ott áll. Élőben.
Stella.
Kinyújtja a dákót, a hegye a mellkasomhoz ér, és kihívóan
felvonja a szemöldökét. – Két lépés távolság. Áll az alku?
Kifújom a levegőt, és csak a fejemet rázom, hiszen a kis
beszéde a videóban máris elérte, hogy meg akarjam szüntetni
kettőnk között a távolságot, és megcsókoljam.
– Nem fogok hazudni, nehéz lesz.
Eltökélt tekintettel néz rám.
– Csak mondd meg, Will! Benne vagy, vagy sem?
Még csak nem is habozok.
– Nagyon is!
– Akkor legyél az előcsarnokban! Este 9-kor.
Ezzel leereszti a dákót, sarkon fordul és visszasétál a
szobájába. Nézem, ahogy elmegy, és érzem, hogy az izgalom
legyőzi a gyomorszájamban lakozó kétkedést.
Nevetek, amikor győzedelmesen feltartja a dákót, mint a
Nulladik óra végén, visszamosolyog rám, majd bemegy a 302-es
kórterembe.
Mély levegőt veszek és bólintok.
A cisztás fibrózis többé nem lop tőlem.
 17. FEJEZET

STELLA

– Miért nem pakoltam be semmi szépet? – kiáltok oda Poe-nak, aki az

ajtófélfának dőlve segít. Pizsamákat, melegítőalsókat és buggyos
pólókat dobálok ki a fiókjaimból, miközben kétségbeesetten
keresek valamit, amit ma este felvehetek.
Poe felhorkan.
– Aha. Mert általában egy szenvedélyes kórházi románchoz
csomagolsz?
Előhúzok egy szűk, selymes sortot és szemügyre veszem.
Ezt nem vehetem fel. Vagy mégis? Vagy ez, vagy a buggyos
flanel szabadidőnadrág, amit Abbytől örököltem.
– Szép lábaim vannak, ugye?
– Eszedbe ne jusson, ribi! – közli, és szúrós szemmel néz
rám, majd mindketten nevetésben törünk ki.
A barátaimra gondolok az utolsó cabói éjszakájukon, és
először, amióta idejöttem, nem azt kívánom, bár ott lehetnék.
Hanem azt, bár ők lennének itt és segítenének készülődni. Most
igazán örülök neki, hogy nem mérföldekre vagyok innen.
Az éjjeliszekrényemen álló órára pillantok. Öt óra. Négy
órám maradt, hogy kitaláljak valamit…
Besétálok az átrium ajtaján, és megpillantok egy fehér rózsákkal
teli vázát. Kiveszek egyet, addig hajlítom a szárát, míg eltörik,
aztán a fülem mögé dugom. A tükörképemre pillantok az ajtó
üvegében, elmosolyodom, és idegesen, végignézek magamon. A
hajamat kiengedtem, elöl hátrafogtam a Willtől kapott
virágokhoz tartozó masnival, és a szűk selyem rövidnadrágot
viselem, meg egy topot, Poe hiába nevetett rajtam.
Egész jól nézek ki, tekintve, hogy a történelem legrosszabb
randiruhatárából szedtem össze mindezt.
Jó tudni, hogy Will egyértelműen önmagamért szeret.
Mármint szinte kizárólag pizsamában és kórházi hálóingben
látott, úgyhogy biztosan nem a vonzó külsőm és a hibátlan
2018-as őszi kórházi kollekció miatt van benne a dologban.
Felveszem a kék gumikesztyűt, és még egyszer ellenőrzöm,
hogy a Cal Stat ott lóg-e még a hordozható oxigénem szíján.
Leülök egy padra, átnézek a gyerekek játszószobájának
ajtaján, és elönt a nosztalgia. Régen kisurrantam ide, hogy
játsszak a kis nem-CF-esekkel. És Poe-val. Az átrium az évek
során alig változott. Ugyanazok a magas fák, ugyanazok az
élénk színű virágok, ugyanaz a trópusi akvárium közvetlenül az
ajtó mellett, ahol Poe és én bajba kerültünk Barbnál, mert
fánkmorzsákat dobtunk a halaknak.
Az átrium talán nem változott sokat, mióta a Saint Grace
kórházba járok, de én biztosan. Annyi első alkalmam volt a
kórházban, hogy megszámolni is nehéz.
Az első műtétem. Az első legjobb barátom. Az első csokis
tejturmixom.
És most az első igazi randim.
Hallom, hogy lassan nyílik az ajtó. Belesek a sarkon, és
meglátom Willt.
– Itt vagyok – suttogom. Felállok, és felé nyújtom a
billiárddákót.
Széles mosoly terül szét az arcán, miközben kesztyűs
kezével megfogja a másik végét. Első zsebébe utazó méretű Cal
Stat-üveget gyömöszölt.
– Hűha! – néz rám melengető tekintettel, amitől a szívem
szaltózik a mellkasomban. Kék kockás flanelinget vett fel, ami
rásimul karcsú testére, és amitől a szeme még élénkebb kék lesz.
A haja rendezettebb. Megfésülködött, de megmaradt az a
ziláltság, ami olyan hihetetlenül dögös.
– Gyönyörű rózsa – mondja, de a tekintetét továbbra sem
veszi le a fedetlen lábamról és a selyemtrikóm kivágásáról.
Elpirulok, és a fülem mögé rejtett rózsára mutatok.
– Ó, ez a rózsa? Ez? Itt fent?
Elfordítja a tekintetét, és úgy néz rám, ahogy fiú még soha.
– Igen, az – bólint.
Megrántom a dákót, és átsétálunk az átriumon a
főelőcsarnok felé. Will oldalra néz, észreveszi a fehér rózsákkal
teli vázát az asztalon, és a szeme sarkában apró ráncok jelennek
meg, amikor elmosolyodik.
– Rózsákat lopsz, Stella? Először egy egész lépés, aztán meg
ez?
Nevetve megérintem a fülem mögé dugott rózsát.
– Most megfogtál. Elloptam.
Will meghúzza a dákó másik végét, és megrázza a fejét.
– Nem, nálad jobb helyen van.
 18. FEJEZET

WILL

Nem tudom levenni róla a szemem.

A piros szalagról a hajában. A füle mögé tűzött rózsáról.
Arról, ahogy rám néz.
Azt érzem, hogy ebből semmi sem igaz. Még soha, senki
iránt nem éreztem így, főleg azért, mert a korábbi kapcsolataim
azon alapultak, hogy: „Élj gyorsan, halj meg fiatalon!”, és
mindig másik kórházba mentem. Nem maradtam sehol, sem
senkivel elég sokáig ahhoz, hogy bárkibe igazán beleessek.
Nem mintha megtörtént volna, ha esély nyílik rá. Senki sem
volt Stella.
Megállunk a nagy trópusi akvárium előtt, és mindem
erőmre szükségem van ahhoz, hogy a tekintetem Stelláról az
üveg mögött úszkáló élénk színű halakra fordítsam. Követek
egy narancssárga-fehér halat, ami a korall körül úszkál az
akvárium alján.
– Amikor nagyon kicsi voltam, csak bámultam ezeket a
halakat, és azon tűnődtem, milyen érzés lehet annyi ideig
visszatartani a lélegzetem, hogy úgy ússzak, mint ők – meséli
Stella a tekintetemet követve.
Ez meglep. Azt tudtam, hogy egy ideje már jár a St. Grace-
be, de azt nem, hogy kisgyerekkorától.
– Hány éves voltál?
Nézi, ahogy a halak felfelé úsznak, aztán újra lebuknak a
fenékre. – Dr. Hamid, Barb és Julie hatéves korom óta
gondoskodnak rólam.
Hat. Azta! El sem tudom képzelni, hogy ennyi időt töltsek
egy helyen.
Átsétálunk a központi előcsarnokba, a nagy lépcsőház ott
magasodik előttünk. Stella visszanéz rám, megrántja a dákót és
arrafelé biccent.
– Menjünk lépcsőn!
Lépcsőn? Úgy nézek rá, mint aki megőrült. A tüdőm már a
gondolatára is lángol, amikor eszembe jutnak a tetőre tett
kiruccanásaim. Nem valami szexi. Ha Stella azt akarja, hogy ez a
randi egy óránál tovább tartson, kizárt, hogy felsétáljunk azon a
lépcsőn.
Az arca mosolyra derül.
– Viccelek.
Kószálunk a szinte üres kórházban, séta közben az órák
egybefolynak. Beszélgetünk a családunkról, a barátainkról és
minden egyébről, a billiárddákó ide-oda lendül közöttünk.
Átmegyünk az 1-es és 2-es épület közötti szabadtéri hídon, a
nyakunkat nyújtogatjuk, hogy az üvegmennyezeten át lássuk a
viharos, szürke éjszakai eget. A hó szünet nélkül esik a híd
tetejére és mindenfelé körülöttünk.
– A te apukáddal mi van? – kérdezi végül Stella, mire vállat
vonok.
– Lelépett, amikor kicsi voltam. Nem szerepelt a terveiben
egy beteg gyerek.
Stella az arcomat fürkészi, azt figyeli, hogyan mondom ki
ezeket a szavakat.
 – Olyan régen történt, hogy néha úgy érzem, mintha valaki
más történetét mesélném el. Mintha egy másik ember élete
lenne, amit bemagoltam.
Ha te nem érsz rám, én sem rád. Ilyen egyszerű.
Amikor látja, hogy komolyan beszélek, Stella folytatja.
– És az anyukád?
Megpróbálom neki nyitva tartani az ajtót, ami nagyon
trükkös, ha egy dákót tartasz a kezedben és mindig
kétlépésnyire kell lenned, de úriember vagyok, a fenébe is.
Felsóhajtok, és elhadarom neki a rövid, általános választ: –
Gyönyörű. Okos. Eltökélt. És rám koncentrál, csakis rám.
Stella tekintete elárulja, hogy ennyi nem elég.
– Miután apa elment, mintha úgy döntött volna, hogy két
ember helyett gondoskodik rólam. Néha úgy érzem, nem lát
engem. Nem ismer engem. Csak a CF-re koncentrál. Vagy most
a B. cepaciára.
– Beszéltél vele erről? – kérdezi.
A fejemet rázom, és vállat vonok.
– Nem tölt velem elég időt ahhoz, hogy esélyem legyen rá.
Mindig dirigál, aztán már itt sincs. De két nap múlva, amikor
tizennyolc leszek, már én hozhatom meg a döntéseket.
Stella hirtelen megáll, és hátratántorodom, amikor a dákó
felém eső vége felé rándul.
– Állj! Két nap múlva lesz a szülinapod?
Rámosolygok, de ő nem viszonozza.
– Aha! A szerencsés tizennyolc!
– Will! – kiált fel, és feldúltan toppant a lábával. – Nincs
neked ajándékom!
Lehet ennél is cukibb?
Megpaskolom a lábát a dákóval, de most az egyszer nem
viccelek. Van valami, amit tényleg szeretnék.
 – Akkor mit szólnál egy ígérethez? Hogy itt maradsz a
következőig.
Meglepetten néz rám, aztán bólint: – Megígérem!
Elvisz az edzőterembe. A mozgásérzékelő lámpák
pislákolnak, amikor a dákó másik végét elhúzza az edzőgépek
mellett egy olyan ajtóhoz a távolabbi sarokban, amit eddig soha
nem nyitottam még ki.
Körülnéz, aztán felpattintja egy billentyűzet fedelét, és beüt
egy kódot.
– Szóval nagyjából te vezeted ezt a helyet, mi? – kérdezem,
amikor az ajtó kattanva kinyílik, és a billentyűzet zölden világít.
Stella rám mosolyog, és jelentőségteljesen néz rám,
miközben lecsukja a fedelet.
– Ez az egyik előnye, ha stréber az ember.
Nevetek. Ott a pont.
A medencetér melege letaglóz, amikor kinyitjuk az ajtót, és
a nevetésem visszhangzik a nyílt térben. A helyiségben
félhomály van, csak a medencében lévő lámpák világítanak
fényesen, a víz fodrozódik körülöttük. Levesszük a cipőnket, és
leülünk a szélére. A víz először a helyiség forrósága ellenére is
hűvös, de lassan melegszik, ahogy ide-oda mozgatjuk a
lábunkat.
Kényelmes csend telepedik ránk, és Stellára nézek, ahogy
dákónyi távolságra ül.
– Szóval, szerinted mi történik, amikor meghalunk?
Stella vigyorogva rázza a fejét.
– Ez nem túl szexi téma első randira.
Nevetve megvonom a vállam.
– Ne már, Stella! Halálos betegek vagyunk. Biztosan
gondolkodtál már rajta.
– Hát, a teendőlistámon rajta van.
 Hát persze, hogy rajta van.
Lenéz a vízre, köröz a lábával.
– Van egy kedvenc elméletem, ami szerint ahhoz, hogy
megértsük a halált, a születést kell néznünk.
Beszéd közben a szalagot babrálja a hajában.
– Szóval, míg a méhben vagyunk, abban a létezésben élünk,
igaz? Fogalmunk sincs róla, hogy a következő életünk csupán
centikre van.
Vállat von és rám néz.
– Talán a halál ugyanolyan. Talán csak a következő élet.
Néhány centinyire.
A következő élet néhány centinyire. A homlokomat
ráncolva átgondolom.
– Tehát, ha a kezdet halál, és a halál szintén a vég, akkor mi
a valódi kezdet?
Stella felvonja felém dús szemöldökét; nem tartja
szórakoztatónak a rejtvényemet.
– Rendben, dr. Seuss. Miért nem árulod el, te mit gondolsz?
Vállat vonok és hátradőlök.
– Az egy hosszú alvás, bébi. Megbékélés. Villanás. Kész,
vége.
Stella a fejét rázza.
– Kizárt. Ki van zárva, hogy Abby csak „elvillant”. Nem
vagyok hajlandó elhinni.
Hallgatok, nézem őt, fel akarom tenni az égető kérdést, ami
bennem van, amióta csak rájöttem, hogy Abby meghalt.
– Mi történt? – kérdezem. – Abbyvel.
A lába abbahagyja körözést. A víz tovább kavarog a lába
körül, de válaszol: – Szikláról ugrott Arizonában, és rosszul
landolt, amikor vízbe ért. Kitört a nyaka és megfulladt. Azt
mondták, nem érzett fájdalmat. – A szemembe néz, az arca
elgyötört. – Honnan tudhatnák, Will? Honnan tudhatnák, hogy
voltak-e fájdalmai? Ő mindig mellettem volt, amikor fájdalmaim
voltak, de én nem voltam ott, hogy megtegyem ugyanezt.
A fejemet rázom. Minden ösztönömmel dacolnom kell,
melyek azt súgják, hogy fogjam meg a kezét. Nem tudom, mit
mondjak. Ezt egyszerűen nem tudhatjuk. Visszanéz a vízre, a
szeme csillog, a gondolatai messze járnak, egy arizonai szikla
csúcsán.
– Ott kellett volna lennem. De beteg lettem, ahogy mindig. –
Lassan, erőlködve kifújja a levegőt, nem pislog, a tekintetét egy
pontra szegezi a medence alján. – Folyton újra és újra
elképzelem, tudni akarom, mit érzett vagy gondolt. Mivel nem
tudom, mindig újra feltűnik előttem. Újra és újra és újra azt
látom.
A fejemet rázom, a lábamat ütögetem a dákóval. Stella
pislog, rám néz, a tekintete kitisztul.
– Stella, ha ott lettél volna, akkor sem tudnád.
– De egyedül halt meg, Will – közli, és ezzel nem tudok
vitatkozni.
– De mind egyedül halunk meg, nem? Akiket szeretünk,
nem tarthatnak velünk. – Hope-ra és Jasonre gondolok. Aztán
anyára. Azon tűnődöm, vajon az dúlná-e fel jobban, hogy
engem elveszít, vagy az, hogy veszít a betegséggel szemben.
Stella tovább kavargatja a vizet a lábával.
– Szerinted a fulladás fáj? Félelmetes?
Vállat vonok.
– Mi így fogunk elmenni, nem? Megfulladunk. Csak víz
nélkül. A saját testfolyadékaink végzik majd el a piszkos
munkát.
A szemem sarkából látom, hogy megborzong, mire
jelentőségteljesen ránézek.
 – Azt hittem, nem félsz a haláltól.
Hangosan felsóhajt, és bosszúsan rám néz.
– Nem a halott léttől félek. Hanem a haldoklástól. Tudod,
hogy milyen érzés. – Amikor hallgatok, folytatja. – Te egyáltalán
nem félsz?
Elnyomom a szokásos ösztönömet, hogy szarkasztikus
legyek. Vele őszinte akarok lenni.
– Az utolsó lélegzetre gondolok. Ahogy küzdök a levegőért.
Ahogy szívom, szívom, és nem jön semmi. Arra gondolok,
ahogy a mellkasom izmai teljesen hasznavehetetlenül küzdenek
és égnek. Nincs levegő. Nincs semmi. Csak sötétség. – A lábam
körül fodrozódó vizet nézem, a részletes kép ott van a fejemben,
aztán lesüllyed a gyomorszájamba. Megborzongok, vállat vonok
és rámosolygok.
– De hé! Csak hétfőnként. Más napokon nem filózok rajta.
Kinyújtja a kezét, és tudom, hogy szeretné megfogni az
enyémet. Tudom, mert én is meg szeretném fogni az övét. A
szívverésem kihagy, és látom, ahogy mozdulat közben megáll,
behajlítja az ujjait és leereszti a kezét.
A szemembe néz, és a tekintetéből süt a megértés. Ismeri ezt
a félelmet. De aztán halványan rám mosolyog, és rájövök, hogy
mindennek dacára itt vagyunk.
Stella miatt.
Küszködve mély lélegzetet veszek, nézem a medence
ragyogását, majd azt, ahogy játszik Stella kulcscsontján, nyakán
és vállán.
– Istenem, de gyönyörű vagy! És bátor – bukik ki belőlem. –
Bűn, hogy nem érinthetlek meg.
Felemelem a dákót, de mindennél jobban szeretném, ha az
ujjhegyeim érhetnének a bőréhez. Finoman végigsimítok a
hegyével a karján, válla éles ívén, lassan haladok a nyakáig.
Reszket az „érintésem” alatt. A tekintetünk egybekapcsolódik,
ahogy a rúd emelkedik, és Stella arcán enyhe pír terül szét.
– A hajad – mondom, és megérintem ott, ahol a vállára
omlik.
– A nyakad – folytatom; a medence fénye bevilágítja a bőrét.
– Az ajkad – sorolom. Érzem a gravitáció veszélyes vonzását
közöttünk; ingerel, hogy csókoljam meg.
Stella hirtelen szégyenlősen félrenéz.
– Hazudtam aznap, amikor megismerkedtünk. Még nem
szexeltem. – Élesen veszi a levegőt, beszéd közben megérinti az
oldalát. – Nem akarom, hogy bárki lásson. A sebhelyeket. A
sztómát. Nincs benne semmi szexi…
– Benned minden szexi – szakítom félbe. Rám néz, és azt
akarom, hogy lássa az arcomon. Hiszen csak rá kell nézni! –
Tökéletes vagy!
Stella ellöki a dákót, és remegve feláll. Megfogja a topját, a
tekintetét rám szegezi, majd lassan leveszi, mire feltűnik fekete
csipke melltartója. Ledobja a topot a medence partjára, és azzal
együtt az állam is leesik.
Aztán lecsúsztatja a rövidnadrágját, óvatosan kilép belőle és
felegyenesedik. Ingerel, hogy nézzek rá.
Elakadt tőle a lélegzetem. Próbálok annyit magamba szívni
a látványból, amennyit csak tudok, a tekintetem éhesen járja be
a testét, bámulom a lábát, a mellkasát és a csípőjét. A fény újra
táncot lejt a kiemelkedő harci hegeken a mellkasán és a hasán.
– Úristen! – préselem ki magamból. Soha nem hittem volna,
hogy féltékeny leszek egy billiárddákóra, de őrülten érezni
akarom a bőrét a bőrömön.
Megszeppenten rám mosolyog, aztán becsusszan a
medencébe, és elmerül a vízben. Felnéz rám, hosszú haja
szétterül körülötte, mintha sellő lenne. Szorosabban markolom a
dákót, amikor levegő után kapkodva felbukkan.
– Mennyi volt? Öt másodperc? Tíz?
Becsukom a számat, és megköszörülöm a torkomat. Ahogy
most érzek, akár egy év is lehetett.
– Nem számoltam. Bámultam.
– Hát, én megmutattam az enyémet – heccel.
Én mindig belemegyek az ilyenekbe.
Felállok, kigombolom az ingemet. Most ő néz engem. És egy
szót sem szól, de az ajkai szétválnak – nem gondterhelten, nem
sajnálkozva.
Lesétálok a medence lépcsőjén, és egy pillanatig csak állok
ott bokszerben, míg a víz és Stella hívogatnak. Lassan belépek a
vízbe, tekintetünk egybekapcsolódik, miközben küzdünk a
levegőért.
És ennek most az egyszer semmi köze a CF-hez.
Belesüllyedek a vízbe, és Stella követ – apró buborékok
lebegnek fel a felszínre, miközben egymást nézzük a víz alatti
fakó világban, a hajunk ott lebeg körülöttünk, a felszín felé húz,
és a lámpák árnyékot vetnek sovány testünkre.
Egymásra mosolygunk, és bár milliónyi ok van rá, hogy ne
tegyem, ahogy ránézek, akaratlanul is azt érzem, hogy
beleszeretek.
 19. FEJEZET

STELLA

Kimászunk a medencéből, majd a hajunk lassan megszárad, miközben az

éjszaka hajnalba fordul. Olyasmik előtt haladunk el, amiket már
milliószor láttam a Saint Grace-ben töltött évek alatt.
Szunyókáló biztonsági őrök, az előcsarnokban az elromlott
automatát dühösen rázó sebészek, ugyanazok a kerámiapadlós,
félhomályos folyosók, de minden másnak tűnik így, hogy Will
mellettem van. Mintha mindent most látnék először. Nem
tudtam, hogy valaki újjá varázsolhat régi dolgokat.
Lassan elsétálunk a büfé mellett, oldalt megállunk a nagy
üvegablak előtt, távol a többiektől, és nézzük, ahogy az ég
lassan kivilágosodik. Az üveg másik oldalán még minden
csendes. A tekintetem megállapodik a park távoli fényein.
Mély lélegzetet veszek, és rájuk mutatok.
– Látod azokat a fényeket?
Will bólint, rám néz, a haja hátrasimul a víztől.
– Igen, mindig azokat nézem, amikor a tetőn ülök.
Engem néz, ahogy újra a fényeket figyelem.
– Abbyvel minden évben odamentünk. Ő csillagoknak hívta
őket, mert olyan sok van belőlük – nevetek mosolyogva. – A
családom Kiscsillagnak becézett.
 Abby hangja ott cseng a fülemben, ahogy a becenevemet
mondja. Fáj, de a fájdalom már nem éles.
– Kívánt valamit, és soha, de soha nem árulta el, mi volt az.
Azzal viccelődött, hogy ha hangosan kimondaná, nem válna
valóra. – Az apró fénypöttyök pislákolnak a távolban,
hívogatnak, mintha Abby most is odakint lenne. – De én
tudtam. Új tüdőt kívánt nekem.
Ki-be lélegzem, érzem a mindig jelen lévő küzdelmet, ahogy
a tüdőm süllyed és emelkedik, és eltűnődöm, milyen lenne új
tüdővel. Egy tüdővel, ami egy rövid időre teljesen
megváltoztatná az életemet, amit eddig ismertem. Egy tüdővel,
ami működik. Tüdővel, ami hagy lélegezni, futni, és több időt
ad, hogy tényleg éljek.
– Remélem, a kívánsága valóra válik – mondja Will, én
pedig a hideg üvegre hajtom a fejemet és ránézek.
– Remélem, az életem nem volt felesleges – mondom ki a
saját kívánságomat a pislákoló fényekre.
Hosszan néz rám.
– A te életed minden, Stella. Nagyobb hatással vagy az
emberekre, mint hinnéd. – A szívére teszi a kezét. –
Tapasztalatból beszélek!
A lélegzetem bepárásítja az ablaküveget, felnyúlok, és
rajzolok egy nagy szívet. Egymásra nézünk a tükörképben, és
érzem a belőle áradó vonzást, ahogy át akar húzni a nyílt téren.
Rángatja minden porcikámat, a mellkasomat, a karomat, az
ujjhegyeimet. A világon mindennél jobban szeretném
megcsókolni őt.
Ehelyett előrehajolok, és megcsókolom a tükörképét.
Lassan felemeli a kezét, megérinti az ajkát az ujjhegyével,
mintha érezné, és egymás felé fordulunk. Ránézek, miközben a
nap lassan felkúszik a láthatáron, meleg ragyogásba vonva az
arcát. Will szeme csillog, és valami vadonatúj, mégis ismerős
jelenik meg a tekintetében.
A bőröm bizsereg.
Tesz felém egy apró lépést, kesztyűs keze lassan felcsúszik a
billiárddákón, a tekintete óvatos, a szívem zakatol. Közelebb
lépek, hogy visszalopjak még néhány centit, és annyival is
közelebb lehessek hozzá.
De megszólal a telefonom, egyre csak csörög, és a
varázslatos pillanat tovaszáll, akár egy léggömb. Előkapom a
mobilomat a hátsó zsebemből, és látom, hogy üzenet jött Poe-
tól. Egyszerre érzek szomorúságot és megkönnyebbülést, ahogy
Will-lel elhúzódunk egymástól.
S. O. S.!
Barb keres titeket!!!
HOL VAGYTOK, SRÁCOK?
Te jó ég! Minden porcikám bepánikol, és tágra nyílt
szemmel nézek fel Willre. Ha Barb együtt talál minket, soha
nem lesz második randink.
– Jaj, ne! Will, Barb minket keres!
Most mihez kezdünk? A szárnyunktól nem is lehetnénk
messzebb.
A pillanat törtrészéig Will is pánikba esik, aztán összekapja
magát, és a homlokát ráncolva „kármentő” üzemmódba vált.
– Stella, hol fog téged keresni először?
Cikáznak a gondolataim.
– A koraszülött intenzíven!
A nyugati bejárat. Barb a másik oldalról fog bejönni. Ha
sprintelek, talán időben odaérek.
A fejemet a lift felé kapva látom, hogy az ajtók lassan
záródnak. Grimaszolva a falnak támasztom a billiárddákót, és
eliramodok a lépcsőház felé, miközben Will a másik irányba
száguld, a szintünk felé.
Egyik lábamat a másik elé rakva felmegyek a lépcsőn, a
karom és a lábam ég, ahogy felvonszolom a testem az ötödikre.
Feljebb rántom a hordozható oxigént a vállamon, és
végigmegyek az üres folyosón. A lábam hangosan csapódik a
padlónak, vadul zihálva lélegzem.
Ez nagyon nagy baj. Barb ki fog nyírni. Vagyis először Willt,
aztán egész biztosan engem is.
A tüdőm szinte lángol, amikor a testem nekicsapódik az
ajtónak, amire egy nagy vörös ötöst festettek, és feltűnik előttem
a koraszülött intenzív nyugati bejárata. Próbálok annyi levegőt
beszívni, amennyit csak tudok, kétségbeesetten köhögök,
amikor felnyitom a billentyűzetet. A kezem túlságosan remeg
ahhoz, hogy beüssem a számokat.
El fognak kapni. Elkéstem.
Bal kezemmel megragadom a jobbot, eléggé megtartom
ahhoz, hogy begépeljem: 5794 KSZI. Az ajtó kattanva kinyílik, és
rávetem magam egy üres kanapéra; a fejem kóvályog, miközben
becsukom a szemem és alvást színlelek.
Nem egészen egy pillanattal később kivágódik a keleti
bejárat ajtaja – lépteket hallok, aztán megérzem Barb illatát,
amikor megáll közvetlenül mellettem. Ég a mellkasom,
próbálom uralni a légzésemet, és kétségbeesetten igyekszem
nyugodtak tűnni, miközben a testem küzd a levegőért.
Egy takaró terül szét rajtam, aztán hallom Barb lassan
távozó lépteit, és végül nyílik, majd becsukódik mögötte a keleti
bejárat ajtaja.
Azonnal felülök, köhögök, a szemem könnybe lábad,
miközben vakító fájdalom nyilall mellkasomba és az egész
testembe. A fájdalom lassan elhalványul, a látásom pedig
kitisztul, ahogy a testem megkapja a levegőt, amire szüksége
van. A megkönnyebbüléshez, amit érzek, már csak a testemben
cikázó adrenalin mennyisége mérhető.
Előveszem a telefonomat, és egy felfelé mutató hüvelykujjas
emojit küldök Willnek. Fél másodperccel később így válaszol:
NEM HISZEM EL, HOGY NEM BUKTUNK LE!
Nevetve visszaroskadok a meleg kanapéra; a tegnapi
viharos éjszakától még mindig mérföldekkel a kórház felett
lebeg a szívem.

Kopogtatnak az ajtómon, felriasztva kényelmetlenül elterülős

szunyókálásomból az ablak melletti rusnya, zöld karosszékben.
Álmosan megdörzsölöm a szememet, miközben a képernyőre
hunyorogva megnézem a telefonomat.
Már egy óra van. Ez megmagyarázza a hárommillió
üzenetet Camilától, Myától és Poe-tól, akik azt kérdezik, hogy
sikerült a tegnap este.
Tegnap este.
Már a gondolatára is elmosolyodom és elönt a boldogság.
Felállok, az ajtóhoz csoszogok, kinyitom, és összezavarodom,
mert nincs senki a túloldalon. Ez fura. Aztán lenézek, és látom,
hogy egy büfés tejturmix vár a padlón, alatta egy üzenettel.
Lehajolok, felveszem, és mosolyogva olvasom: „Poe azt
mondta, a csokisat szereted. A vanília nyilván finomabb, de
elnézem, mert kedvellek.”
Még arra is szánt időt, hogy rajzoljon egy dobogót, ahol a
vaníliafagyi kiüti a csokit és az epret az aranyéremért.
Nevetve végignézek a folyosón, és látom, hogy Will az ajtaja
előtt van arcmaszkban és kesztyűben. Lehúzza az maszkot,
aztán grimaszol, amikor Barb fordul be a sarkon. Rám kacsint,
kinyitja az ajtaját, majd gyorsan eltűnik odabent, mielőtt Barb
észrevenné.
 A hátam mögé rejtem a turmixot és az üzenetet, majd
hatalmas mosolyt villantok.
– Jó reggelt, Barb!
Barb felnéz egy betegkartonból, és gyanakodva méreget.
– Délután van.
Bólintok, majd lassan visszalépek.
– Aha, persze. Délután. – Intek a szabad kezemmel. –
Tudod, ez a csomó hó, nehéz megmondani… milyen napszak
van.
A szememet forgatva becsukom az ajtót, mielőtt bármi még
nevetségesebbet mondhatnék.
A nap további részében meghúzzuk magunkat, nehogy
Barb még jobban gyanakodjon ránk. Nem kockáztatjuk meg a
Skype-ot vagy az üzeneteket. Nagy látványosan átrendezem a
gyógyszerelőkocsimat, titokban üzeneteket csúsztatok át Will
ajtaja alatt, valahányszor a folyosón járok újabb készletekért.
Will vagy tucatszor megy az automatához, és a válaszai egy-
egy újabb zacskó chipsszel vagy csokiszelettel érkeznek.
„Mikor van a második randi?” – kérdezi. Elmosolyodom, és
lepillantok a füzetemben arra, amin egész nap dolgozom.
A terveimre a holnapi szülinapjára.
 20. FEJEZET

WILL

Álmosan figyelem az anyámat az ágyam széléről, miközben dr. Hamiddel

vitázik. Mintha a kiabálás segíthetne valahogy az
eredményeimen. A Cevaflomalin nem vált be.
Nem épp a legjobb születésnapi ajándék.
– Talán ez káros mellékhatás. Valami megakadályozza,
hogy a gyógyszer úgy működjön, ahogy kell?! – vág vissza anya
szinte elvadult tekintettel.
Dr. Hamid mély lélegzetet vesz, és a fejét rázza.
– A baktérium Will tüdejében mélyen elterjedt. Bármelyik
gyógyszernek időbe telik az antibiotikus behatolás a
tüdőszövetbe. – A napi Cevaflomalin-infúziómra mutat. – Ez a
gyógyszer is ilyen.
Anya mély lélegzetet vesz és megragadja az ágyam szélét.
– De ha nem hat…
Ne kezdjük már megint! Nem megyek el újra. Felállok, és
közbevágok: – Elég! Itt a vége, anya. Most már tizennyolc
vagyok, emlékszel? Nem megyek több kórházba.
Sarkon fordul, rám néz, és látom rajta, hogy készült erre a
pillanatra, a szeméből süt a düh. – Hát bocs, hogy elrontom a
szórakozásodat azzal, hogy próbállak életben tartani, Will! Az
év legrosszabb anyja vagyok, igaz?
Dr. Hamid lassan hátrál az ajtó felé, tudja, hogy ez a
végszava a távozásra. A tekintetem visszasiklik az anyámra, és
dühösen meredek rá.
– Tudod, hogy veszett ügy vagyok, ugye? Csak rontasz a
dolgon. Egyik kezelés sem fog megmenteni.
– Rendben! – vág vissza. – Állítsuk le a kezeléseket! Ne
költsünk pénzt! Ne próbálkozzunk! És aztán, Will? – Dühösen
mered rám. – Lefekszel egy trópusi tengerparton, és hagyod,
hogy elsodorjon az ár? Valami hülyeséget és költőit teszel?
Csípőre teszi a kezét, és a fejét rázza.
– Bocsáss meg, de én nem egy tündérmesében élek. Hanem
a való világban, ahol az emberek megoldják a…
Elakad, én pedig lépek egyet előre, felvont szemöldökkel
ingerlem, hogy mondja ki.
– Problémáikat! Gyerünk, anya! Mondd ki!
Ez a szó összefoglalja, mi is voltam neki mindig.
Anya lassan kifújja a levegőt, a tekintete hosszú idő óta
először ellágyul.
– Te nem egy probléma vagy, Will. Hanem a fiam.
– Akkor legyél az anyám! – üvöltöm, és elönt a vörös köd. –
Mikor voltál utoljára az, hm?
– Will – kezdi, és lép egyet felém. – Én segíteni próbálok.
Próbálok…
– Ismersz engem egyáltalán? Megnézted egyetlen rajzomat
is? Tudtad, hogy van egy lány, aki tetszik? Lefogadom, hogy
nem. – A fejemet rázom, dől belőlem a harag. – Honnan is
tudnád? Belőlem csak a kurva betegséget látod!
Végigmutatok a rengeteg művészeti könyvön és magazinon,
amiket az asztalomra halmoztam.
– Ki a kedvenc művészem, anya? Fogalmad sincs, ugye?
Helyre akarsz hozni egy problémát? Hozd helyre azt, ahogy
rám nézel!
Egymásra meredünk. Anya nagyot nyel, majd összeszedi
magát és az ágyon heverő táskájáért nyúl. A hangja halk és
határozott.
– Pont jól nézek rád, Will.
Elmegy, és csendesen becsukja maga mögött az ajtót. Hát
persze, hogy elmegy. Bosszúsan leülök az ágyra, és észreveszek
egy gondosan becsomagolt ajándékot, amire nagy gonddal
hatalmas, piros masnit kötöttek. Majdnem kidobom, de aztán
inkább kézbe veszem, tudni akarom, hogy szerinte vajon mit
akarhatok. Letépem a szalagot és a csomagolópapírt, és
felbukkan egy keret.
Nem értem, mit látok. Nem azért, mert nem tudom, mi az,
hanem azért, mert tudom.
Egy politikai képregény az 1940-es évekből. Az eredetije
annak a fénymásolatnak, amit kitettem a szobámba.
Aláírva, dátumozva meg minden. Annyira ritka, hogy azt
sem hittem, hogy még létezik ilyen.
A francba!
Visszafekszem az ágyra, fogom a párnámat és az arcomra
szorítom. Az iránta érzett csalódottság a visszájára fordul.
Annyira bántott, ahogy rám nézett, hogy nem vettem észre,
hogy pontosan ugyanazt csináltam.
Tudom, hogy most hova ment? Tudom, hogy ő mit szeret?
Annyira arra koncentráltam, hogy én hogyan akarom élni az
életemet, hogy teljesen elfelejtettem, hogy neki is van egy.
Én vagyok a hibás.
Nélkülem az anyám teljesen egyedül van. Eddig végig azt
hittem, csak a betegségemet látja. Egy megoldandó problémát.
De engem látott, és próbált rávenni, hogy harcoljak a betegség
ellen vele együtt, amikor én csakis ellene küzdöttem foggal-
körömmel. Anya csak azt akarta, hogy maradjak és harcoljak, én
pedig végig arra készültem, hogy elmenjek.
Felülök, leveszem a fénymásolatot, és a helyére teszem a
bekeretezett, egyedülálló eredetit.
Anya ugyanazt akarja, mint Stella. Több időt.
Több időt szeretne velem tölteni.

Hátralököm magam az asztalomtól, menet közben kiveszem a

fülesemet. Az elmúlt két órát rajzolással töltöttem, próbáltam
lerázni magamról az anyával kapcsolatos vitát.
Tudom, hogy mondanom kellene valamit. Nyitni felé egy
hívással vagy üzenettel, de nem tehetek róla, kicsit azért még
pipa vagyok. Mármint ez kétirányú utca, és az biztos, hogy ő
sem végzett tökéletes munkát. Ha megmutatta volna, hogy
figyel, hacsak egy kicsit is…
Sóhajtva fogok egy csokipudingos poharat meg a délutáni
piruláimat a gyógyszerelőkocsiról és kötelességtudóan
beveszem mindet. Előveszem a telefonomat, leülök az ágyam
szélére, céltalanul végiggörgetem az üzeneteimet Instagramon,
és látok egy rakás születésnapi jókívánságot a régi
osztálytársaimtól.
Stellától még semmi. Nem küldött nekem semmit tegnap
este óta, amikor a második randiról kérdeztem.
Felhívom FaceTime-on, és vigyorgok, amikor felveszi.
– Szabad vagyok!
– Mi…? – kezdi tágra nyílt szemmel. – Ja, igen, boldog
szülinapot! Nem hiszem el, hogy nem…
Intek a kezemmel, és félbeszakítom. Nem nagy ügy.
– Ráérsz? Van kedved sétálni? Barb nincs itt.
 A telefonjával megmutat egy nagy halomnyi előtte heverő
könyvet.
– Most nem tudok. Tanulok.
Elszontyolodom. Ez most komoly?
– Ja, oké. Csak gondoltam, talán…
– És később? – kérdezi, és a kép újra őt mutatja.
– Később a barátaim jönnek látogatóba – vonok vállat
szomorúan. – Nem para. Majd kitalálunk valamit. –
Megszeppenten nézek rá. – Csak, tudod, hiányzol.
Rám mosolyog, a tekintete meleg, az arca boldog.
– Csak ezt akartam látni. Ezt a mosolyt. – Az ujjaimmal
végigszántok a hajamon. – Rendben. Visszaengedlek a
könyveidhez.
Leteszem, visszafekszem az ágyra, és a párnámra dobom a
telefonomat.
Alig egy másodperccel később megcsörren. Felkapom és
felveszem, anélkül, hogy egyáltalán a képernyőre néznék, hogy
ki hív.
– Tudtam, hogy meggo…
– Szia, Will! – köszön egy hang a vonal túlfelén. Jason az.
– Jason! Helló! – válaszolok kicsit elkenődve, mert nem
Stella az, de azért örülök, hogy hallok felőle. Olyan gyorsan
történt minden Stellával, hogy még nem volt esélyem beavatni
őt.
– Valami közbejött – közli, de fura a hangja. – Sajnálom,
haver! Ma nem tudunk bemenni hozzád.
Ez most komoly? Először Stella, most meg Jason és Hope?
Pedig születésnapokból elég kevés jut ki nekem. De lerázom
magamról.
– Ja, oké. Tökre megértem. – Nekiáll bocsánatot kérni, de
félbeszakítom. – Komolyan, haver, minden rendben! Nem nagy
ügy.
Leteszem, hangosan sóhajtok, és amikor felülök, a
tekintetem a nebulizátorra siklik. Fogom az albuterolt, és a
fejemet csóválva dünnyögök:
– Boldog születésnapot nekem!

Felriadok az esti szunyókálásomból, amikor csipog a telefonom.

Üzenetem jött. Felülök, a tekintetem a képernyőre fókuszál,
majd jobbra húzom, hogy elolvassam Stella üzenetét:
BÚJÓCSKA. Te jössz! Puszi. S.
Kigördülök az ágyból, értetlenül, de kíváncsian bújok bele a
fehér csukámba, majd kinyitom az ajtót. Egy élénksárga lufi
majdnem arcba vág, hosszú zsinegét a kilincsre kötötték.
Hunyorogva veszem észre, hogy az alján van benne valami.
Egy üzenet?
Ellenőrzöm, hogy tiszta-e a terep, aztán rátaposok a lufira,
hogy kidurrantsam. Egy, a szobája felé chipseszacskóval a
kezében visszasétáló fiú vagy három métert ugrik a zajra, a
chips kiszóródik és beborítja a padlót. Gyorsan kikapom az
összehajtogatott post-itet, kibontom, és egy üzenetet találok
Stella gyöngybetűivel.

Kezdd ott, ahol először találkoztunk!

A koraszülött intenzív! Végigóvakodok a folyosón,

elmegyek a fiú mellett, aki bosszúsan szedegeti a chipsét, és a
lifttel felmegyek az ötödikre. Átszáguldok a hídon a 2-es
épületbe, nővéreket, betegeket és orvosokat kerülgetek, aztán
bemegyek a koraszülött újszülött intenzív keleti bejáratának
dupla ajtaján. Körülnézek, ide-oda kapkodom a fejemet,
keresem a következőt… ott van! Egy üres bölcsőhöz kötve az
üveg mögött, ott egy újabb sárga lufi. Lábujjhegyen
beóvakodom, babrálok a zsineg csomójával, hogy kikössem.
Jézusom, Stella! Ez a lány egy tengerész, vagy mi?
Végre kibontom, visszasurranok a folyosóra, körülnézek,
aztán… PUKK!
Kibontom az üzenetet és elolvasom a következő nyomot.

A rózsa piros. Vagy mégsem?

A homlokomat ráncolva meredek az üzenetre.

– Vagy mégsem… – Ó! Magam elé képzelem az arcát a
múltkori éjszakáról, ahogy óvatosan a füle mögé dugta a fehér
rózsát. A váza. Egyenesen az átriumba megyek, lerohanok a
központi előcsarnok lépcsőjén az üvegfalú helyiségbe. Kinyitom
az ajtót, látom a lebegő sárga lufit, a zsinegét szorosan a
vázához kötötték.
Integetek a biztonsági őrnek, aki gyanakodva méreget,
amikor letépem a lufit a vázáról, miközben küszködöm, hogy
levegőhöz jussak. A tüdőm tiltakozik a rohangászás ellen.
Rávigyorgok, hangosan kipukkasztom a lufit, aztán
magyarázatként szégyenlősen vállat vonok.
– Szülinapom van.
Kiveszem az üzenetet, kihajtogatom és elolvasom:

Bárcsak ilyen sokáig vissza tudnám tartani a lélegzetemet…

Még szinte végig sem olvasom, máris a trópusi akvárium

felé fordulok, ahol a halak élénk narancs és citromsárga színe
szinte nekem ugrik. A tekintetem vadul kutat az akvárium körül
a lufi után.
Rosszul értettem?
Újra végiggondolom. A medence!
Kisietek a helyiségből, az 1-es épület edzőterme felé tartok,
menet közben szorongatom az utolsó üzenetet. Kinyitom az
edzőterem ajtaját, elmegyek az üresen álló gépek mellett, és
látom, hogy a medencéhez vezető ajtót sokat ígérően
kitámasztották egy székkel. Belépek, és megkönnyebbülten
felsóhajtok, amikor látom, hogy a sárga lufi a víz felszínén
lebeg, pár lépésre a szélétől.
Oldalra nézek, és meglátom a pénteki billiárddákót.
A lufi alá csúsztatom, megragadom a zsineget, kihúzom a
vízből, és érzem, hogy valami lent tartja a medence alján.
Felhúzom, és nevetve jövök rá, hogy a valami az a Cal Stat-
flakon, amit Stella videójában láttam.
A dákóval kipukkasztom a lufit, és átnézem a
maradványokat, hogy megszerezzem az üzenetet.

Pontosan negyvennyolc órával az első randink után…

Homlokráncolva megfordítom az üzenetet, de ennyi.

Megnézem az órámat. Nyolc ötvenkilenc. Még egy perc, és és
negyvennyolc óra telik el az első… Pittyeg a telefonom.
Elhúzom, és meglátok egy képet Stelláról egy pokolian cuki
szakácssapkában, a kezében sárga lufival, az arcán széles
mosollyal. Az üzenet így szól: …kezdődik a második randi!
A képre meredek, rázoomolok, hogy kiderítsem, hol is lehet.
Azok a fémajtók mindenhol ott vannak a kórházban. De egy
pillanat! A jobb szélén meglátom az ebédlő tejturmix-
automatájának sarkát. Tempósan elsétálok a lifthez, felmegyek
az ötödikre, végig a folyosón, át a hídon a 2-es épületbe. Újabb
liftbe szállok, és megint lemegyek a harmadikra, ahol a büfé
van. Levegő után kapkodok, és a rozsdamentes falak
tükröződésében lesimítom a hajamat, miközben a kezemben
még mindig ott van a dákó.
Lazán befordulok a sarkon, és látom, hogy Stella a büfé
ajtajának dől. Az arcáról süt a boldogság, amikor meglát.
Kisminkelte magát, hosszú haját hajpánttal tartja távol az
arcától.
Gyönyörűen fest.
– Azt hittem, sosem találsz meg.
Feltartom a dákót, megfogja a másik végét, belöki az ajtót és
átvezet a sötét büfén.
– Késő van, tudom, de meg kellett várnunk, míg bezár.
Homlokráncolva nézek körül.
– Várnunk?
Visszanéz rám, és megáll két tejüveg ajtó előtt. Az arca
kifürkészhetetlen, begépeli a kódot. Az ajtó kattanva kinyílik, és
felkiált egy rakás hang: – Meglepetés!
Leesik az állam. Hope és Jason, de Stella barátai is, Mya és
Camila, akik most jöttek vissza Cabóból, egy szépen megterített
asztalnál ülnek, amit egy kórházi lepedő borít, a két végén fehér
gyertyák állnak, meleg ragyogásba vonják a friss kenyérrel és
tökéletesen vágott salátával teli kosarat. Három terítéknél még
orvosságos poharak is vannak pirosfehér Kreón pirulákkal.
Totálisan le vagyok döbbenve.
Az asztalról Stellára nézek, és szóhoz sem jutok.
– Boldog szülinapot, Will! – köszönt, és finoman
megpaskolja az oldalamat a dákóval.
– Létezik! – mondja Camila (vagy Mya az?), én pedig
nevetek, miközben Hope odasiet hozzám, és szorosan megölel.
– Szörnyen éreztük magunkat, hogy ejtettünk! – mondja.
Jason is megölel. Hátba vereget.
– De a barátnőd lenyomozott minket a Facebookon, és
meggyőzött, hogy lepjünk meg.
Mya és Camila pacsiznak a szóhasználata hallatán. Stella
erre dühösen mered rájuk, aztán rám pillant. Barátnő. Ez nagyon
jól hangzik.
– Ez aztán a meglepetés! – mondom, és végignézek rajtuk;
nagyon értékelem ezt az egészet.
Megjelenik Poe, arcmaszkban, műtőssapkában és
kesztyűben, és feldob egy szedővillát a levegőbe.
– Helló! A kaja majdnem kész!
Leülünk, megtartjuk a biztos távolságot a CF-esek között.
Stella az egyik végén, én a másikon, Poe pedig középen, Hope
és Jason között. Mya és Camila szemben ülnek, őrzik a
távolságot köztem és Stella között. Mosolyogva végignézek
mindenkin az asztal körül, miközben nekilátunk a salátának és
kenyérnek. A szívem annyira csordultig telik, hogy az már
szinte émelyítő.
Az asztalon át Stellára mosolygok, és köszönömöt tátogok.
Bólint, elpirul és lesüti a szemét.
Barátnő.

Poe olyan ínycsiklandozó homáros tésztát szolgál fel, amilyet

még életemben nem láttam, bazsalikomlevelekkel és friss
parmezánnal, sőt szarvasgombával.
– Honnan szerezted mindezt? – kérdezem, miközben a
gyomrom hangosan korog.
– Innen! – válaszolja Poe, és a háta mögé mutat a konyhára.
– Minden kórháznak van VIP-konyhája, ahol a jó cuccokat
tartják a celebeknek és politikusoknak. – Vállat von. – Tudod, a
fontos embereknek.
Fog egy poharat az asztalról, és felemeli.
– Ma, szülinapos, te vagy az! Salud!
Mindenki emeli a poharát.
– Salud!
Az asztal felett Stellára kacsintok.
– Nagy kár, hogy allergiás vagyok a rákfélékre, Poe.
Poe megdermed tálalás közben, és lassan rám néz. A fejemet
rázva elvigyorodom.
– Viccelek, viccelek!
– Majdnem megdobtalak egy homárral! – közli Poe.
Mindenki velünk nevet, és nekilátunk. Életemben nem
ettem még ilyen finom tésztát, pedig már jártam
Olaszországban is.
– Poe! – emelek fel egy villányit. – Ez hihetetlen!
– Egy nap a világ legjobb szakácsa leszel! – ért egyet Stella.
Poe szélesen rámosolyog, és puszit dob felé.
Hamarosan mind sztorizgatunk. Jason arról mesél, két évvel
ezelőtt hogyan győztük meg az egész sulit, hogy a nyári szünet
előtti utolsó napon csak alsó legyen rajtunk. Ez különösen nagy
szó, tekintve, hogy azért is büntetést kaptunk, ha csálé volt a
nyakkendőnk.
Az az egyetlen, ami nem hiányzik a suliból. Az egyenruha.
Stella arról a rengeteg csínyről beszél, amit Poe-val követtek
el a kórházban, kezdve azzal, hogy megpróbálták ellopni a
turmixautomatát a büféből, odáig, hogy tolókocsis versenyeket
tartottak a gyerekosztályon.
Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, akit Barb
rendszeresen ki akar nyírni.
– Ó, egyet én is mesélek, srácok! – kezdi Poe Stellára nézve.
– Halloween abban az évben?
Stella azonnal elvigyorodik, a tekintete melengető, ahogy
rázza felé a fejét.
– Hány évesek voltunk, Stella? Tíz?
Stella bólint, és átveszi a sztorit: – Szóval lepedőket
terítettünk magunkra, és… – Poe nekiáll szellemszerű
ÓÓÓÓÓÓÓ! hangokat hallatni, kitárja a karját és mászkál a
szobában. – Belógtunk a Demencia Osztályra.
Ez ugye most csak vicc?
Köhögni kezdek, annyira nevetek. Hátratolom a székem az
asztaltól, integetek nekik, hogy folytassák, míg én lélegzethez
jutok.
– Ne! – szólal meg Jason. – Kizárt!
– Haver – mondj a Poe, és letöröl egy könnycseppet. –
Hatalmas zűrzavar lett, de az volt a világ legjobb halloweenja.
Állati nagy bajba keveredtünk.
– Még csak nem is a mi ötletünk volt – kezdi Stella. –
Abby…
A hangja elakad, és figyelem, ahogy küszködik a szavakkal,
miközben felkenek egy kis Cal Statet az úti flakonból. Az asztal
felett a szemembe néz, és látom, milyen nehéz ez neki.
– Hiányzik – mondja Camila. Mya egyetértően bólint, a
szeme könnybe lábad.
– Abby vad volt. Szabad – teszi hozzá Poe. – Mindig azt
mondta, hogy nagyon fog élni, mert Stella nem teheti.
– És így is tett – mondja Stella. – Míg aztán ez ölte meg.
A helyiség teljesen elcsendesül. Nézem, ahogy Stella elkapja
Poe tekintetét, mindketten szomorúak, de mosolyognak, ahogy
osztoznak a pillanaton és Abbyre emlékeznek.
Bárcsak ismerhettem volna!
– De nagykanállal ette az életet. Sokkal nagyobbal, mint mi
– mondja Poe mosolyogva. – Imádott volna egy ilyen titkos
bulit, mint ez.
– Aha – mondja Stella végül. – Tényleg imádta volna.
Feltartom a poharamat: – Abbyre! – mondom.
– Abbyre! – csatlakozik mindenki, és feltartják a poharukat.
Stella rám néz az asztal felett, és a tekintete a legszebb szülinapi
ajándék, amit valaha kaphatok.
 21. FEJEZET

STELLA

Nekidőlök a pultnak, és Poe-ra mosolygok, miközben frissen sütött pitét húz

elő a sütőből, és teljesen elemében van. Felpillant rám, felvonja
vastag szemöldökét.
– Látni akartam a mestert munka közben.
Rám kacsint, leveszi a sütőkesztyűjét, én meg figyelem,
ahogy magabiztosan pörgeti a séfkését, aztán nyolc egyenlő
szeletre vágja a pitét.
Tapsolok, miközben fog egy darab epret és hunyorog. Fölé
hajol, belevág itt, lenyiszálja ott, teljes és tökéletes
koncentrációval. Pár másodperccel később széles mosollyal az
arcán emeli fel. Az eper teljesen átalakult bonyolult, cifra
rózsadísszé, amit feltesz a pite oldalára.
Leesik az állam.
– Poe! Ez hihetetlen!
Lazán vállat von.
– Gyakorolok jövő hónapra, amikor Michaellel
meglátogatjuk anyát – közli olyan pillantással, amiből süt, hogy
ez nem nagy ügy.
Úgyhogy persze izgatottan felsikoltok. Végre!
– Aha – folytatja, és fültől fülig vigyorog. – Igazad volt,
Stella. Szeret engem. És ez a nélküle töltött néhány hét nehezebb
volt, mint hittem. Szeretem őt. – Gyakorlatilag sugárzik a
boldogságtól. – Holnap bejön ebédelni. Belevágunk.
Legszívesebben feldönteném az ölelésemmel, de észbe
kapok, mielőtt csökkenteném kettőnk között a távolságot és
tényleg megtenném. A pultra nézek, fogok egy konyhai
kesztyűt, és felveszem, hogy megfoghassam a kezét.
Könnybe lábad a szemem, és a fejemet csóválva szipogok.
– Poe, én annyira…
Lerántja a kezemről a konyhai kesztyűt, és a fejemhez vágja,
miközben az ő szeme is könnybe lábad.
– Dios mio! Ne érzelgősködj itt nekem, Stella! Tudod, hogy
nem engedhetem, hogy egy lány egyedül sírjon.
– Ezek örömkönnyek, Poe – felelem, miközben szipogva
álldogálunk. – Annyira boldog vagyok! – A másik szobából
nevetés hallatszik, Poe megtörli a szemét.
– Gyere! Lemaradunk minden mókáról.
Poe óvatosan kiviszi a gyönyörű pitéjét, aminek a tetején
tengernyi gyertya virít, és énekelni kezdünk. Will mosolyog a
ragyogó fényben, és végignéz rajtunk az asztal körül.
– Boldog szülinapot, boldog szülinapot! Boldog szülinapot, drága
Will! Boldog szülinapot!
És még sokat – tátogom neki némán. Még soha nem volt a
szavak mögött több érzelem, mint most.
– Bocs, hogy csak pite! – mosolyog rá Poe. – Jó vagyok, de
egy óra alatt tortát sütni nem az én súlycsoportom.
– Hihetetlen, Poe! Nagyon köszönöm! – mosolyog vissza rá
Will, aztán aggódva néz a gyertyákra.
– Ha én fújom el, ti nem ehettek a tortából.
A tekintete köztem és Poe között jár, és komolyan
bólintunk.
 Hope odahajol, és elfújja a gyertyákat. Összeborzolja Will
haját, és rámosolyog.
– Kívántam neked valamit.
Ő mosolyogva rákacsint. – Remélem, benne van, hogy Stella
bikiniben ugorjon ki egy tortából.
Mindenki nevet, Mya pedig előveszi a telefonját és a
szelfibotját. Kinyújtja a karját, hogy lőjön egy csoportképet.
Összegyűlünk, amennyire csak tudunk, megőrizve a biztos
távolságot. Abban a pillanatban, ahogy kattan a kamera…
BUMM!
A hátunk mögött kivágódik a tejüveg ajtó, mindenki
megriad ijedtében, majd megpördülünk, és megpillantjuk…
Barbot. Ajaj! Ránk mered, mi pedig visszameredünk rá.
Mindenki túl döbbent ahhoz, hogy bármit is mondjon.
Poe megköszörüli a torkát.
– Szia, Barb! Azt hittük, ma éjjel nem dolgozol. Kérsz egy
tányérral? Stella épp most akarta kezdeni a műsort.
Barb ma biztosan dupla műszakos. Tuti nem véletlen, hogy
ennyire csendben volt. Ismer engem. És tudta, hogy Will
születésnapja van. Basszus!
Szótlanul bámul ránk, minden arcvonásából süt a harag.
Hármunkra mutat, mire vadul verni kezd a szívem.
– Felfelé! Most!
Lassan felállunk, és odasétálunk hozzá. A fejét csóválva
végignéz rajtunk, szóhoz sem jut.
– Gyertek utánam! – Elindul kifelé, átmegy az ajtón és végig
a büfén.
Apró integetéssel elbúcsúzunk Hope-tól, Jasontől, Myától és
Camilától, aztán követjük őt. Ez baj. Sokszor láttam Barbot
dühösnek vagy feldúltnak. De nem így. Ez nagyon ijesztő.
Megyünk utána a folyosón. Aggódó pillantást küldök Will
felé, ő pedig azt tátogja, hogy „minden rendben lesz”, de a
szeme nem mosolyog.
– A szobátokban maradtok, amíg csinálunk egy
köpettenyésztést – közli, aztán Will felé pördül.
– Te pedig… Téged reggel áthelyezünk.
– Ne! – kiáltok fel, és Barb elkapja a tekintetemet. – Ne, Barb,
nem Will tehet róla…
Barb felemelt kézzel félbeszakít.
– Lehet, hogy ti hajlandóak vagytok az életetekkel játszani,
de én nem.
Vágni lehet a csendet, aztán Poe felnevet. Mind ránézünk, ő
pedig a fejét rázza, teljesen laza. A szemembe néz, és szélesen
rám mosolyog.
– Pont, mint amikor gyerekek voltunk…
– Már nem vagytok gyerekek, Poe! – kiált rá Barb mondat
közben.
– Vigyáztunk, Barb – válaszolja a fejét rázva, komoly
hangon. – Biztonságban voltunk. Épp úgy, ahogy te tanítottad
nekünk. – A távolságra mutat, amit még most is tartunk
egymástól.
Köhög. Gyors, rövid köhögés, aztán hozzáteszi: – Sajnálom,
Barb! De jó móka volt.
Barb szóra nyitja a száját, hogy mondjon valamit, aztán
gyorsan becsukja, sarkon fordul és végigmegy velünk az
emeletünkön. Az út során senki sem szól egy szót sem. Willre
nézek. Közelebb akarok menni, de eleve ez kevert minket bajba.
Mind elvonulunk a kórtermeinkbe. Poe ránk kacsint, aztán
eltűnik odabent. Barb még egy utolsó csalódott pillantást vet
rám, aztán becsukódik az ajtóm.
Ahogy közeledik az éjfél, Willt figyelem a laptop képernyőjén,
aki mélyen alszik, az arca nyugodt, békés. A szememet
dörzsölöm, álmos vagyok a buli megtervezésével telt hosszú
naptól, és mert Barb lefülelt minket. Nem tesszük le, mert
tudjuk, hogy nemsokára messze lesz az izolációban. Nincs több
éjféli séta. Nincs több edzőterem. Nincs több ajtó alatt
becsúsztatott üzenet. Semmi.
A szemhéjam lassan lecsukódik, amikor riasztás harsog a
hangszóróból, és felijeszt: – Kék kód! A személyzet minden
elérhető tagja…
Felugrom, és az ajtóhoz szaladok, hogy halljam a bejelentés
nehezen kivehető szavait. Istenem! Kék kód. Valakinek megállt
a szíve. És ezen az emeleten most kevesen vagyunk.
Felrántom az ajtót, az üzenetet megismétlik, most tisztább,
hogy a folyosón vagyok.
– Kék kód. A személyzet minden elérhető tagja a 310-es
kórterembe! Kék kód!
310-es kórterem.
Poe. Kérlek, mondd, hogy megint csak rosszul tette fel az
érzékelőt!
Megmarkolom a falat, forog velem a világ, amikor a
vészhelyzeti csapat gyorsan eltol mellettem egy készenléti
kocsit. Julie követi őket Poe szobájába, még csak most kezdődött
a műszakja. Barb hangja kiált valahol a távolban.
– Nem lélegzik! Nincs pulzus! Gyorsan kell cselekednünk!
Ez nem történhet meg.
Futásnak eredek, bebotorkálok Poe kórtermébe. Látom a
lábát a padlón, a két lábfeje különböző irányokba dől. Ne, ne,
ne, ne!
Barb eltakarja a testét, Ambu-ballonnal présel levegőt a
tüdejébe. Nem lélegzik. Poe nem lélegzik.
 – Gyerünk, kicsim, ne csináld ezt velem! – kiáltja, miközben
egy másik hang azt harsogja:
– Tegyük fel a tappancsokat!
Egy alak Poe fölé hajol, felvágja kedvenc kolumbiai
focimezét, amit az anyukája küldött neki a szülinapjára, és két
tappancsot nyom a mellkasára. Végre látom Poe arcát: a szeme
fennakadt, a bőre kék.
A karom és a lábam elzsibbad.
– Poe! – kiáltok fel, oda akarok menni hozzá, azt akarom,
hogy jól legyen.
Barb a szemembe néz, és felordít: – Nem! Valaki vigye ki
innen!
– Masszív tenziós pneumothorax. Összeomlik a tüdeje. Kell
egy intubációs tálca! – üvölti egy hang, én pedig Poe
mozdulatlan mellkasát bámulom, az akaratommal próbálom
megmozdítani.
Lélegezz! Lélegeznie kell!
Testek vesznek körül, próbálok elfurakodni mellettük. Oda
kell mennem hozzá. Oda kell mennem Poe-hoz. Karokkal és
vállakkal küzdök, megpróbálom ellökni őket.
– Csukjátok be az ajtót! – kéri Barb, miközben kezek húznak
ki a folyosóra. Még egyszer hallom a hangját, ahogy Poe-hoz
beszél.
– Küzdj, kicsim! Küzdj, az istenért!
Látom Julie-t, a tekintete sötét.
Aztán az ajtó az arcomba csapódik.
Hátrabotorkálok, megfordulok, és látom, hogy Will ott áll
mögöttem. Az arca olyan sápadt, mint Poe-é volt. Felém nyúl,
aztán ökölbe szorítja a kezét, a szeméből süt a tehetetlenség.
Émelygek. A falhoz kapok, lecsusszanok a padlóra, kapkodom a
levegőt. Will leül a falnál, két lépés távolságra. Remegő
karommal átkarolom a lábamat, a fejemet a térdemen
nyugtatom és szorosan lehunyom a szemem. Csak azt látom,
ahogy Poe ott fekszik.
Csíkos zokni.
Sárga focimez.
Ez nem lehet igaz!
Túléli. Túl kell élnie! Felül, és elsüt egy viccet arról, hogy túl
sok tésztát evett vagy túlságosan áradozik Anderson Cooperről,
és megkérdezi, hogy megiszom-e vele egy késő éjszakai
tejturmixot. Ugyanazt a tejturmixot, amit tíz éve iszunk.
Ugyanazt a tejturmixot kell együtt innunk legalább még egy
évtizedig.
Lépteket hallok, felnézek, és látom, hogy dr. Hamid siet
végig a folyosón.
– Dr. Hamid… – szólalok meg rekedten.
– Ne most, Stella! – jelenti ki határozottan, és belöki az ajtót.
Elég szélesre tárul, hogy lássam Poe-t. Az arca felém fordul, a
szeme csukva.
Még mindig nem mozdul.
De ami még ennél is rosszabb, az Barb. A kezébe temeti az
arcát. Feladta a próbálkozást. Ne!
Mindent levesznek Poe-ról. A drótokat. Az intubációs
tubust.
– Ne! – hallom sikoltó hangomat, és az egész testem sikolt
vele együtt. – Ne, ne, ne, ne!
Felnyúlok, felhúzom magam, és eliramodok a szobám felé.
Elment.
Poe elment.
Végigbotorkálok a folyosón, a szemét látom, aznapról,
amikor megismertem, ahogy rám mosolygott a szobája ajtajából,
ahogy a keze a kezemen pihent egy konyhai kesztyűben csupán
órákkal ezelőtt. Az ujjaim megtalálják az ajtóm kilincsét, és
berontok; minden elhomályosul, miközben könnyek patakzanak
az arcomon.
Megpördülök, látom, hogy Will követett, és közelebb lépek
egyet, a testemet rázza a zokogás, és a mellkasom úgy fáj, hogy
nem kapok levegőt.
– Elment. Elment, Will! Michael, a szülei, istenem! – A
fejemet rázom, az oldalamat markolom. – Will! Épp most
akart… Soha többé nem látják őt.
Lesújt rám a felismerés.
– Soha többé nem látom.
Ökölbe szorított kézzel járkálok.
– Soha még csak meg sem öleltem. Soha. Ne érj hozzá! Ne
álljatok túl közel! Ne, ne, ne! – sikoltom hisztérikusan, köhögve,
szédelegve. – Ő volt a legjobb barátom, és soha nem öleltem
meg!
És soha nem is fogom. Az érzés olyan borzasztóan ismerős,
hogy képtelen vagyok elviselni.
– Mindenkit elveszítek – suttogom. Abby, Poe. Nincsenek
többé.
– Engem nem veszítesz el – jelenti ki Will halk, de eltökélt
hangon. Felém sétál, kinyújtja a karját, majdnem átkarol.
– Ne! – Ellököm magamtól, egyre csak hátrálok, jóval többet,
mint két lépés. A hátamat a szoba távolabbi falához préselem. –
Mit művelsz?
A felismerés kiül a tekintetébe, és elszörnyedve hátrál az
ajtóhoz.
– Basszus, Stella! Nem gondolkodtam. Én csak…
– Kifelé! – követelem, de már a folyosón van és a szobája
felé rohan. Becsapom az ajtót, a fejem lüktet a dühtől. A
félelemtől. Körülnézek a szobában, és mindenhol csak
veszteséget látok, a falak lassan rám záródnak, egyre
közelednek.
Ez nem egy hálószoba, nem otthon.
A falhoz rohanok, az ujjaim megmarkolják egy poszter
szélét. Érzem, ahogy enged és lejön a kórházi falról.
Lerántom az ágytakarót, átdobálom a párnákat a szobán.
Felkapom Foltost, és hozzávágom az ajtóhoz. Lelököm az összes
könyvet, papírt és listát az asztalomról, hangosan csattannak a
padlón. Vakon megragadom az éjjeliszekrényemet, felkapom az
első dolgot, ami a kezem ügyébe kerül, és a falhoz vágom.
Az üveg összetörik, és fekete szarvasgomba borítja be a
padlót.
Ledermedek, nézem, ahogy szerteszét gurulnak.
Poe szarvasgombái.
Minden elcsendesül, csak a mellkasom hullámzik, le-fel, le-
fel. Térdre rogyok, zokogás rázza az egész testemet, miközben
kétségbeesetten próbálom egyesével összeszedni a
szarvasgombákat. Foltosra nézek, aki az oldalára dőlt, rongyos
és viseltes, egyes-egyedül fekszik a padlón, csak egy szem
szarvasgomba van szakadt lábánál.
Szomorú barna szeme rám mered, kinyújtom a kezem és
felveszem. A mellkasomhoz szorítom, tekintetem Abby rajzára
siklik, aztán a kettőnkről készült képre.
Reszketve felállok, az ágyamra rogyok, apró labdává
gömbölyödöm a csupasz műanyag matracon, és hagyom, hogy
a könnyek patakokban folyjanak az arcomon, miközben ott
fekszek egyedül.

Az álom jön és megy, tulajdon zokogásom újra és újra felriaszt a

valóságra, ami túl fájdalmas ahhoz, hogy elhiggyem.
Forgolódom, az álmaimban képek tűnnek fel Poe-ról és
Abbyről, a mosolyok fájdalmas grimasszá torzulnak, miközben
semmivé lesznek. Barb és Julie is bejön, de én szorosan
lehunyom a szememet, míg ki nem mennek.
Hamarosan ébren fekszem, a mennyezetet bámulom,
miközben a fény áthalad a szobán, és mindennek a zsibbadás
veszi át a helyét, miközben a reggel délutánba fordul.
A telefonom hangosan rezeg a padlón, de nem törődöm
vele, senkivel sem akarok beszélni. Will. A szüleim. Camila és
Mya. Mi értelme? Meg fogok halni vagy ők halnak meg, és a
meghaló és gyászoló emberek köre egyre bővül.
Ha ez az év bármire is megtanított, akkor arra, hogy a gyász
tönkreteheti az embert. Tönkretette a szüleimet. Tönkre fogja
tenni Poe szüleit. Michaelt.
És engem.
Évekig teljesen rendben volt, hogy meg fogok halni. Mindig
tudtam, hogy így lesz. Elkerülhetetlen volt, amivel örökké
együtt éltem, a tudattal, hogy jóval Abby és a szüleim előtt
fogok meghalni.
A gyászra viszont soha, de soha nem voltam felkészülve.
Hangokat hallok a folyosón, ezért fellököm magam, áttörök
a romhalmazon a szobám ajtajáig, menet közben kézbe veszem
a telefonomat, érzem a vibrálását a tenyeremen. Kitámolygok a
folyosóra, Poe szobája felé tartok, nézem, ahogy valaki bemegy
egy dobozzal. Követem, anélkül, hogy igazából tudnám, miért.
Amikor belesek, egy részem arra számít, hogy látja Poe-t ott
üldögélni, és majd felnéz rám, miközben elhaladok, mintha ez
az egész csak egy szörnyű rémálom lenne.
Hallom, ahogy a nevemen szólít. Stella. Ahogy ő mondta,
azzal a meleg tekintettel a szemében, az ajkán játszó mosollyal.
Ehelyett ez egy üres kórterem, magányos gördeszka dől az
ágynak. Az egyik utolsó jelképe ez annak, hogy Poe, az én
csodálatos legjobb barátom, Poe ezen a helyen lakott. Meglátom
Michaelt. Az ágyon ül, a kezébe temeti az arcát, az üres doboz
ott van mellette. Poe cuccaiért jött. A Gordon Ramsay-
poszterért. A futballmezekért. A fűszertartóért.
Rázza a testét a zokogás. Mondani szeretnék valamit, hogy
megvigasztaljam. De nem tudok mit. Nem tudok kijutni a
bennem lévő mély gödörből.
Így hát szorosan lehunyom a szememet, elfordítom a
fejemet és megyek tovább.
Ahogy elmegyek mellette, az ujjhegyemet végighúzom Will
szobájának ajtaján. Ég a villany, alul fény szűrődik ki, hívogat,
hogy kopogjak. Menjek oda hozzá. De megyek tovább. A lábam
lépcsőkön visz fel, folyosókon repít végig, ajtókon át. Aztán
felnézek, és meglátom a gyerekjátszótér tábláját, mire a lélegzet
a torkomon akad, ahogy a színes betűkre bámulok. Itt kezdődött
minden. Itt játszottam Poe-val és Abbyvel, és fogalmunk sem
volt róla, hogy ilyen rövid élet vár ránk.
És hogy annak a nagy részét ebben a kórházban éljük majd
le.
A pólóm gallérját rángatom, a Saint Grace-ben töltött hosszú
évek során először érzem úgy, hogy a fehérre meszelt falak rám
záródnak, a mellkasom összeszorul.
Levegőre van szükségem.
Repülök a folyosón, visszamegyek az 1-es épületbe, addig
csapkodom a lift gombját, míg az acélajtók kinyílnak, és a lift
visszavisz a szintemre. Felrántom az ajtómat, elfordítom a
fejemet, hogy óvatos pillantást vessek a megszállottan rendezett
gyógyszerelőkocsira. Ősidők óta beveszem a gyógyszereimet,
végigmegyek a hülye listáimon és próbálok életben maradni,
ameddig csak lehet.
 De minek?
Attól a naptól kezdve, hogy Abby meghalt, megállt az
életem. Szóval mi értelme?
Poe mindenkit ellökött magától, hogy ne okozzon nekik
fájdalmat, de mindez mit sem ért. Michael így is összetörve ül
az ágyán, a hetek, amiket együtt tölthettek volna, ott kattognak
a fejében. Akár most halok meg vagy tíz év múlva, a szüleim
össze lesznek törve. Én meg csak annyit tettem, hogy gyötörtem
magam néhány plusz lélegzetvételért.
Felrántom a szekrényem ajtaját, fogom a kabátomat, a
sálamat és a kesztyűmet, szabadulni akarok ettől az egésztől.
Bedobom a kis hordozható oxigént a hátizsákomba, és az
ajtóhoz sétálok.
Kilesek a folyosóra, és látom, hogy a nővérpult üres.
Megmarkolom a hátizsákom pántját, és a folyosó végén lévő
lépcsőház felé fordulok. Tempósan haladok, kinyitom az ajtót,
mielőtt bárki meglátna, és szembetalálom magam az első
lépcsősorral. Egyesével felmegyek a fokokon, amelyek mind
közelebb visznek a szabadsághoz, és közben minden
lélegzetvételem kihívás az univerzum felé. Futok, az izgalom
minden mást kiűz a fejemből.
Hamarosan ott áll előttem a vörös ajtó. Előveszem Will
összehajtogatott bankóját, ami még most is a kabátzsebemben
lapul. Arra használom, hogy lehúzzam a riasztó gombját, aztán
egy, a falnál lévő téglával kitámasztom az ajtót.
Kilépek a tetőre, és a peremhez sétálok, hogy lenézzek a
világra. Mélyen beszívom a csípős levegőt, és hosszan sikoltok.
Addig sikoltok, míg a hangom köhögésbe nem fullad. De jó
érzés. Ziháló tüdővel lenézek, és látom Willt a szobájában
odalent. Egy nagy sporttáskát vesz a vállára, és az ajtó felé
indul.
 Elmegy.
Will elmegy.
Az ünnepi fényekre nézek a távolban, amik pislákolnak,
akár a csillagok, és engem hívogatnak.
Ez alkalommal hallgatok rájuk.
 22. FEJEZET

WILL

Ülök a széken, várom, hogy Barb értem jöjjön, és izolációba vigyen, ahogy
megérdemlem. A reggel délutánba fordult, a délután estébe, az
este éjszakába, és még mindig nem hallottam Stelláról semmit; a
tegnapi fenyegetését maga alá temette, ami azóta történt.
A tekintetem az éjjeliszekrényemen álló órára siklik,
miközben eltelik még egy perc. A piros számok minden
változásával egyre inkább a múltba süllyed a tegnap.
Poe a múltba süllyed.
Poe meghalt a szülinapomon.
Szomorúan rázom a fejemet, eszembe jut, hogyan nevetett a
kajáldában. Jól volt, aztán csak úgy egyszerűen…
Utálom magam, ma már milliomodszorra kísért a Stella
arcára kiülő iszonyat és rémület, amikor rám nézett, a düh,
amivel ellökött.
Miért csináltam? Mi jutott eszembe?
Semmi. Ez a baj. Stella kitalálta azt a sok szabályt, én meg
egyszerűen képtelen voltam betartani azokat? Mi baj van
velem? Csak idő kérdése, hogy valami nagy hülyeséget
csináljak. Valamit, ami megölhet mindkettőnket.
Elhúzok innen a francba.
 Felpattanok a székből, kiveszem a nagy sporttáskámat az
ágy alól. Kihúzom a fiókokat, és bedobálom a ruháimat.
Mindent olyan gyorsan kirámolok, amilyen gyorsan csak tudok.
Hívok egy Ubert, összepakolom a rajzkellékeimet és a
vázlatfüzeteimet a hátizsákomba, a ceruzákat és papírokat
összevissza rakom be a fontos cuccok után. Az anyától kapott
bekeretezett képregényt óvatosan a kupac tetejére teszem,
gondosan bebugyolálom egy pólóba, aztán becipzározom a
táskát, és üzenek a sofőrnek, hogy találkozzunk a keleti
bejáratnál.
Felveszem a kabátomat, és kisurranok a szobából,
végigsietek a folyóson a dupla ajtóig, majd lifttel lemegyek a
keleti előcsarnokba. Felveszem a sapkámat, az oldalammal
kilököm az ajtót, és a bejáraton belül várakozom.
Türelmetlenül topogok a lábammal, megnézem a kocsim
helyzetét, hunyorgok, amikor mozgást látok az ajtó túloldalán.
Az üveg bepárásodik, és nézem, ahogy egy kéz szívet rajzol.
Stella.
Már látom őt a sötétben.
Egymásra meredünk, köztünk ott az ajtó üvege. Vastag,
zöld kabátba burkolózik, a nyakába szorosan sálat kötött, apró
kezén kesztyű, a hátizsákja a vállán lóg.
Felnyúlok, a tenyeremet az üveghez nyomom, a szívbe, amit
rajzolt.
Behajlított ujjal hív, hogy menjek ki.
Kihagy a szívverésem. Mit művel? Be kell jönnie, nagyon
hideg van. Ki kell mennem hozzá.
Óvatosan kinyitom az ajtót, a hideg levegő egyenesen arcba
vág. Jobban a fülemre húzom a sapkámat, odasétálok hozzá, a
lépteim hangosan csikorognak a tökéletes fehér takarón.
– Menjünk, nézzük meg a fényeket! – kéri, ahogy megállok
mellette. A láthatatlan billiárddákó ott van közöttünk. Izgatott.
Szinte mániákusnak tűnik.
Az ünnepi fények felé fordulok – tudom, mennyire messzire
vannak.
– Stella, az vagy három kilométer. Gyere be…
– Én megyek! – szakít félbe. A szemembe néz, a tekintete
eltökélt, és valami olyasmi süt belőle, amit eddig még soha nem
láttam, valamiféle vadság. Menni fog, velem vagy nélkülem. –
Gyere velem!
Én totál benne vagyok a lázadásban, de ez szinte már
halálvágy. Két kölyök alig működő tüdővel három kilométert
sétál, hogy megnézzék a fényeket?
– Stella! Ez most nem megfelelő időpont a lázadásra. Poe-ról
van szó? Ez Poe-ról szól, igaz?
Felém fordul.
– Poe-ról. Abbyről. Rólunk, Will, és mindenről, amit sosem
csinálhatunk együtt.
Hallgatok, csak nézem őt. A szavai az én számból is jöhettek
volna, de ahogy tőle hallom, másnak hangzanak.
– Ha ez minden, amit kaphatunk, akkor ragadjuk meg!
Bátor akarok lenni és szabad! – jelenti ki, és kihívóan rám néz. –
Ez csak az élet, Will. Észre sem vesszük, és vége lesz.

Sétálunk az üres járdán, az utcai lámpák fénye a fejünk felett

beragyogja a jeges foltokat. Próbálok séta közben
háromlépésnyire maradni tőle, lassan haladunk, igyekszünk
nem elcsúszni.
Az útra pillantok a távolban, aztán Stellára.
– Legalább menjünk Uberrel! – Arra gondolok, ami már
úton van.
 A szemét forgatja.
– Sétálni akarok és élvezni az éjszakát! – jelenti ki, majd
odahajol, és megragadja a kezemet.
Hátraugrom, de ő erősen fogja, az ujjai az ujjaimra
fonódnak.
– Kesztyű! Rendben vagyunk.
– De elvileg három lépés… – kezdem, mire ő ellép mellőlem,
kinyújtja a karunkat, de nem hajlandó elengedni.
– Két lépés – vág vissza eltökélten. – Ehhez ragaszkodom!
Egy pillanatig nézem őt, az arckifejezését, és hagyom, hogy
minden félelem és idegesség tovaszálljon. Végre kint vagyok a
kórházból. Tényleg látni fogok valamit, ahelyett, hogy egy
tetőről vagy ablakból nézném.
És Stella itt van mellettem. Fogja a kezemet. És bár tudom,
hogy nem helyes, nem látom be, miért ne lenne az.
Lemondom az Ubert.
Caplatunk a hóban, a fények hívogatnak minket a távolban,
a park határa lassan közeledik.
– Még mindig látni akarom a Sixtus-kápolnát – közli Stella
séta közben, a léptei magabiztosak, miközben áttör a havon.
– Az menő lenne – válaszolom, és vállat vonok. Nincs épp a
listám csúcsán, de ha ő ott van, én is megyek.
– Te hova akarsz menni? – kérdezi tőlem.
– Kábé mindenhova – válaszolom, és azokra a helyekre
gondolok, amikről lemaradok. – Brazíliába, Koppenhágába,
Fidzsire, Franciaországba. Világ körüli útra akarok menni, ahol
elmegyek mindenhova, ahol kórházban jártam, de sosem
fedezhettem fel. Jason azt mondta, ha valaha megtenném, velem
tart.
Stella megszorítja a kezemet, bólint, megérti. A hó rátapad a
kezünkre, a karunkra, a kabátunkra.
 – A meleg időt szereted vagy a hideget? – kérdezem.
Stella az ajkába harapva elgondolkodik.
– Szeretem a havat. De attól eltekintve, azt hiszem, a
meleget jobban kedvelem. – Kíváncsian néz rám. – És te?
– A hideget szeretem. De nem nagyon szeretek baktatni
benne – válaszolom. Megigazítom a sapkámat, és rámosolygok.
Lehajolok, összeszedek egy kis havat és meggyúrom. – De nagy
rajongója vagyok a hógolyóknak!
Stella feltartja a kezét, kuncogva rázza a fejét, és ellép
mellőlem.
– Will, ne csináld!
Aztán gyorsan ő is gyúr egyet, és villámgyorsan mellkason
talál. Döbbenten meredek rá, és drámaian térdre rogyok.
– Eltaláltak!
Válaszul újra eltalál, mesterien célozva karon lő.
Utánaeredek, nevetünk és havat hajigálunk egymás felé,
miközben a fények felé tartunk.
Túlságosan hamar kezdünk levegő után kapkodni.
Békét kötve megfogom a kezét, és fújtatva felmegyünk a
dombon. Amikor végre felérünk a tetejére, megfordulunk és
visszanézünk.
Stella kifújja a levegőt, köd gomolyog ki a száján, miközben
visszanézünk a hóra és a kórházra messze mögöttünk.
– A hátunk mögött sokkal jobban néz ki.
Nézem, ahogy a hó lágyan a hajára és az arcára hullik.
– Ez rajta volt a listádon? Meglógni Will-lel?
Nevet, a hangja minden ellenére boldog, valódi.
– Nem. De a listám változott.
Szélesre tárja a karját, és hátradől a dombra, a hó utat ad
neki, aztán halk puffanással landol. Nézem, ahogy hóangyalt
gyárt, nevet, a karja és a lába ide-oda jár, ide-oda. Nincs lista,
nincs fojtogató kórház, nincs megszállott terápiás terv, nincs
kiért aggódni.
Ő egyszerűen csak Stella.
Kitárom a karomat, és ledőlök mellé, a hó a testemhez
tapad, amikor landolok. Nevetek, én is hóangyalt gyártok, az
egész testem hideg a hótól, de meleg a pillanattól.
Felállunk, és felnézünk az égre. A csillagok mintha
karnyújtásnyira lennének. Elég fényesek és közeliek ahhoz,
hogy felnyúljunk és megragadjuk őket. Stellára nézek, és a
homlokomat ráncolom, amikor egy dudort veszek észre elöl a
kabátján, a mellkasánál.
Nem mintha megnéztem volna, de a mellei egyértelműen
nem ilyen nagyok.
– Az meg mi a fene? – bököm meg a dudort.
Stella kicipzározza a kabátját, és előkerül egy plüsspanda,
ami tehetetlenül simul a mellkasához. Mosolyogva nézek fel a
szemébe.
– Alig várom, hogy mesélj erről!
Előhúzza a pandát a kabátjából, és feltartja.
– Abby adta nekem az első kórházi látogatásomkor. Azóta
mindig velem van.
Látom őt magam előtt fiatalon, kicsiként, riadtan, amikor
először járja be a Saint Grace-t a rozoga macit szorongatva.
Nevetve köszörülöm a torkom.
– Na, az jó. Mert nem akartam volna szólni, hogy egy
harmadik mell véget vetne köztünk a dolgoknak.
Dühösen néz rám, de gyorsan elmúlik. Visszadugja a macit,
felül és visszacipzározza a kabátot.
– Menjünk, nézzük meg a fényeidet! – állok fel. Megpróbál
csatlakozni hozzám, de visszaesik a földre. Letérdelek, és látom,
hogy az oxigénsűrítője szíja beleakadt egy gyökérbe.
Előrenyúlok, leveszem a szíjat, és kinyújtom a kezemet, hogy
felsegítsem. Megfogja, húzom, a teste felfelé lendül, a
mozdulattól centikre kerül tőlem.
A szemébe nézek, a szánkból kiáramló levegő
összekeveredik a köztünk lévő szűk térben, azt teszi, amiről
tudom, hogy a testünknek nem szabad. A háta mögött látom a
hóangyalokat, pontosan két lépés távolságra. Elengedem, és
gyorsan hátralépek, mielőtt újra úrrá lenne rajtam a szédítő
késztetés, hogy megcsókoljam.
Sétálunk tovább, végül eljutunk a parkba, a nagy tóhoz; a
fények már csak kis távolságra vannak tőlünk. Nézem, ahogy a
holdfény megcsillan a sötét és gyönyörű fagyos felületen.
Visszanézek, és látom, hogy Stella nehezen lélegzik, levegő után
kapkod.
– Jól vagy? – kérdezem, és közelebb lépek.
Bólint, elnéz mellettem és mutat valamit.
– Jussunk egy kis lélegzethez!
A hátam mögé nézve egy gyaloghidat látok, majd
megfordulok, és vigyorgok Stella viccén. Lassan a hidacska felé
sétálunk, óvatosan haladunk a tó partján.
Stella hirtelen megáll. Kinyújtja a lábát, és óvatosan
megérinti a jeget, majd egyre nagyobb súlyt helyez rá,
próbálgatja a talpa alatt.
– Stella, ne! – kérem, ahogy megelevenedik előttem, amint
eltűnik a fagyos vízben.
– Keményre fagyott. Gyere! – Jelentőségteljesen rám néz.
Ugyanezt a pillantást láttam egész este: bátor, csintalan,
vakmerő.
A felelőtlen is az eszembe jut. De félretolom.
Ha ez minden, amit kaphatunk, akkor ragadjuk meg!
Így hát mély lélegzetet veszek, elfogadom a kihívást,
megfogom a kezét és együtt csúszunk a jégre.
 23. FEJEZET

STELLA

Hosszú idő óta először nem érzem magam betegnek.

Kapaszkodom Will kezébe, ahogy csúszkálunk a
jégfelületen, és nevetve próbáljuk megőrizni az egyensúlyunkat.
Felsikkantok, amikor megbillenek, elengedem a karját, hogy ne
rántsam magammal, és keményen a fenekemre esek.
– Jól vagy? – kérdezi még jobban nevetve.
Boldogan bólogatok. A jónál is jobban vagyok. Nézem,
ahogy futva elindul, és felkurjant, ahogy térden átcsúszik a
jégen. Figyelem őt, és a Poe miatt érzett fájdalmam kicsit
kevésbé bénítóvá válik. A szívem csordultig megtelik, bár még
mindig darabokban van.
A telefonom megszólal a zsebemben, de nem törődöm vele,
ahogy a nap nagy részében sem, és hunyorgok a távolba Will
felé, miközben ő átszalad a jégen. A telefon végre elhallgat, és
lassan felállok, de aztán hangosan pittyegni kezd, egyik üzenet
jön a másik után.
Bosszúsan előveszem, lenézek, és látom, hogy a képernyőt
megtöltik az üzenetek anyától, apától, Barbtól.
Újabb üzenetekre számítok Poe-val kapcsolatban, de más
szavak tűnnek fel.
 TÜDŐ! HÁROM ÓRA MÚLVA ÉRKEZIK! HOL VAGY???
Stella! Kérlek, válaszolj! ÚTON A TÜDŐ!
Ledermedek, a levegő kiszökik mostani vacak tüdőmből.
Átnézek a tavon Willre, figyelem, ahogy lassan köröz. Ezt
akartam. Abby ezt akarta. Új tüdőt.
De újra átnézek a tavon Willre, a fiúra, akit szeretek, akinek
B. cepaciája van, és soha nem kap olyan lehetőséget, mint ami
előttem áll.
A telefonra meredek, zakatol az agyam.
Az új tüdő kórházat jelent, gyógyszereket és gyógyulást.
Terápiát, fertőzésveszélyt és hatalmas fájdalmat. De ami a
legfontosabb, azt jelenti, hogy távol lennék Willtől, távolabb,
mint valaha. Sőt, izolációban, hogy távol tartsák tőlem a B.
cepaciát.
Most kell döntenem.
Új tüdő?
Vagy Will?
Felnézek rá, és olyan szélesen mosolyog rám, hogy máris
tudom a választ.
Kikapcsolom a telefonomat, és előrelendülök a jégen,
csúszok, futok, aztán teljes erőből Willnek csapódok. Belém
kapaszkodik, alig bírja megakadályozni, hogy mindketten a
jégre zuhanjunk.
Nem kell nekem új tüdő ahhoz, hogy úgy érezzem, élek.
Most úgy érzem, élek. A szüleim azt mondták, azt akarják, hogy
boldog legyek. Bíznom kell benne, hogy tudom, mi az. Végül
úgyis el fognak veszíteni, ebbe nincs beleszólásom.
Willnek igaza volt. Egész életemben az ár ellen akarok
úszni?
Ellököm magamtól, és próbálok pörögni, kitárom a karom,
az arcomat a csillagos ég felé fordítom. Egyre pörgök a csúszós
jégen, és hallom a hangját.
– Istenem, szeretlek!
Nagyon gyengédnek hangzik, igazinak és annyira
csodálatosnak.
Leengedem a karomat és abbahagyom a pörgést, felé
fordulok, aprókat lélegzek. Állja a tekintetem, és ugyanazt a
vonzást érzem, mint mindig, a tagadhatatlan erőt, ami arra
késztet, hogy szüntessem meg közöttünk a távolságot. Hogy
átlépjem annak a két lépésnek minden centijét.
Ezért most megteszem.
Willhez szaladok, a testünk összeütközik, a lábunk megadja
magát és nevetve landolunk együtt. Magam köré húzom a
karját, a fejemet a mellkasán pihentetem, miközben a hó hullik
körülöttünk, a szívem pedig olyan hangosan ver, hogy szinte
biztosra veszem, hogy Will is hallja. Felnézek rá, miközben ő
közel hajol. Minden mágneses lélegzetével közelebb húz.
– Tudod, hogy szeretném – suttogja, és szinte érzem, ahogy
az ajka az enyémhez ér, hideg a hótól és a jégtől, de maga a
tökély. – De nem tehetem.
Félrenézek, a fejemet a kabátján pihentetem, nézem a
szállingózó havat. Nem tehetem. Nem tehetem. Lenyelem az
ismerős érzést, amitől összeszorul a mellkasom.
Will hallgat, érzem, ahogy a mellkasa hullámzik alattam, és
sóhaj szökik ki az ajkai közül.
– Megijesztesz, Stella!
Homlokomat ráncolva felnézek rá.
– Mi? Miért?
A szemembe néz, a hangja komoly.
– Miattad olyan életre vágyom, amilyen nem lehet. –
Pontosan tudom, mire gondol.
Komor arccal csóválja a fejét.
 – Még soha nem éreztem ilyen ijesztőt.
Visszagondolok arra, amikor megismerkedtünk, aztán arra,
ahogy ott billegett a tető peremén.
Kesztyűs kezével gyengéden megérinti az arcomat, kék
szeme sötét, komoly.
– Kivéve talán ezt.
Hallgatunk, csak nézzük egymást a holdfényben.
– Ez szinte már undorítóan romantikus! – közli féloldalas
mosollyal.
– Tudom – felelem. – Imádom!
Aztán meghalljuk. Riccs, reccs, riccs. A jég felnyög alattunk.
Nevetve felugrunk és együtt, kéz a kézben kievickélünk a biztos
talajra.
 24. FEJEZET

WILL

– Hol élnél a legszívesebben? – kérdezem Stellát. Miközben szép lassan

visszasétálunk a hídhoz, kesztyűs keze a kezemben pihen.
Lesöpörjük a friss havat a híd korlátjáról, és felpattanunk rá,
a lábaink egy ritmusban himbálóznak.
– Malibun – feleli, és maga mellé teszi az oxigénsűrítőt,
miközben a tavat nézzük. – Vagy Santa Barbarában.
Kaliforniát választaná.
Jelentőségteljesen ránézek.
– Kalifornia? Komolyan? Miért nem Colorado?
– Will! – válaszolja nevetve. – Colorado? A mi tüdőnkkel?
Vigyorogva vállat vonok, miközben elképzelem a gyönyörű
coloradói tájat.
– Mit is mondhatnék? Gyönyörűek a hegyek.
– Jaj, ne! – hördül fel hangosan sóhajtva, a hangja heccel. –
Én a tengerpartot szeretem, te a hegyeket! Nekünk annyi!
Pittyeg a telefonom, és benyúlok a zsebembe, hogy lássam,
ki keres. Stella elkapja a kezem, próbál megállítani.
Vállat vonok.
– Legalább szólnunk kellene nekik, hogy jól vagyunk.
– Szép kis lázadó vagy! – vág vissza, és próbálja kikapni a
mobilt a kezemből. Nevetek, aztán ledermedek, amikor látom,
hogy a képernyőm tele van anya üzeneteivel.
Ilyen késő este?
Eltolom Stella kezét, és látom, hogy az összes üzenet
pontosan ugyanaz: TÜDŐ STELLÁNAK! AZONNAL GYERTEK VISSZA!
Átlendítem a lábamat, felugrom, tetőtől-talpig elönt az
izgalom.
– Istenem, Stella, azonnal vissza kell mennünk! –
Megragadom a kezét, megpróbálom lehúzni a korlátról. –
Tüdő… Találtak neked tüdőt!
Meg sem moccan. Azonnal vissza kell mennünk. Miért nem
mozdul? Nem érti?
Nézem az arcát, ahogy a fényeket bámulja, egyáltalán nem
hat rá, amit az előbb mondtam.
– Még nem láttam a fényeket.
Hogy mi a jó élet?
– Te tudtad? – kérdezem, és a döbbenet úgy sújt le rám,
mint egy traktorkerék. – Mit keresünk mi idekint, Stella? Ez a
tüdő az esélyed a valódi életre.
– Új tüdő? Öt év, Will. Ez a szavatossági ideje. – Felhorkan
és rám néz. – Mi lesz, ha az a tüdő vacakolni kezd? Kezdhetem
elölről.
Ez az egész az én hibám. A két héttel ezelőtti Stella sosem
lenne ilyen hülye. De most – hála nekem – el akar dobni
mindent.
– A hozzánk hasonlóknak öt év egy élet, Stella! – kiáltok
vissza, próbálva megértetni vele. – A B. cepacia előtt ölni
tudtam volna egy új tüdőért. Ne legyél hülye! – Előveszem a
telefonomat, és tárcsázok. – Hívom a kórházat.
– Will! – kiáltja, és meg akar állítani.
Elszörnyedve nézem, ahogy a kanülje megint beleakad a
kőhíd egy résébe, a feje hátrarándul, és elveszíti az egyensúlyát.
Megpróbálja elkapni a csúszós korlátot, de a keze lecsúszik és
leesik.
Próbálom elkapni, de hanyatt a jégre zuhan, az oxigénsűrítő
pedig koppanva érkezik mellé.
– A francba, Stella! Jól vagy? – kiáltom, és készülök, hogy
oldalt átugorva a mozdulatlan teste mellé vetődjek.
De aztán elneveti magát. Nem esett baja. Hála istennek!
Kutya baja. A fejemet rázom, elönt a megkönnyebbülés.
– Ez aztán szép…
Hangos reccsenés. Látom, hogy próbál gyorsan felkelni, de
nincs idő.
– Stella! – üvöltöm, miközben betörik alatta jég, és magába
szívja – a sötét víz teljesen elnyeli.
 25. FEJEZET

STELLA

Csápolok, körbevesz a jeges víz, próbálok a felszínre úszni. A kabátom

nagyon nehéz, magába szívja a vizet, egyre jobban lehúz a
mélybe. Vadul kicipzározom, kezdek kicsusszanni belőle,
amikor meglátom Foltost, ahogy elúszik. Ég a tüdőm, felnézek a
nyílásból érkező fényre, amin átestem, az oxigénsűrítő vékony
kábele a vezetőm a felszínre.
De aztán Foltosra nézek.
A testem egyre mélyebbre süllyed, a hideg kiszorítja a
levegőt a tüdőmből, buborékok törnek ki belőlem, és a felszín
felé lebegnek.
A panda felé indulok, kétségbeesetten nyúlok utána, az
ujjhegyeim érintik a szőrét. Köhögök, az utolsó csepp oxigén is
elhagyja a testemet, a fejem hasogat, a tüdőm megtelik vízzel.
A látásom elhomályosul és elsötétedik, a víz változni kezd a
szemem előtt, lassan fekete éggé alakul, és apró fénypöttyök
jelennek meg rajta.
Csillagok.
A csillagok Abby rajzáról. Felém úsznak, körbevesznek,
köröznek körülöttem. Ott lebegek közöttük, nézem, ahogy
pislákolnak.
 Pillanat!
Ez nem stimmel.
Pislogok, és újra a vízben vagyok, erő tölti el a testemet, és
minden cseppjével felfelé lököm magam. Egy kéz felém nyúl, az
ujjhegyeim kétségbeesetten kulcsolódnak rá, miközben
könnyedén kiemel a vízből.
Fekszem, levegő után kapkodok, aztán felülök és
körülnézek.
Hol van Will?
Felnyúlok a hajamhoz. Száraz. Megérintem a pólómat és a
nadrágomat. Száraz. A jégre tenyerelek, várom a hideget. De…
semmi. Valami nem stimmel.
– Tudom, hogy hiányzom, de ezzel kicsit messzire mész –
szólal meg egy hang mellettem. Odanézek a göndör barna hajra,
az enyémmel egyforma mogyoróbarna szemekre, az ismerős
mosolyra.
Abby.
Abby az!
Nem értem. Átkarolom, magamhoz ölelem, hogy biztosan
valóságos-e. Tényleg itt van. Ő… Pillanat.
Hátrahúzódom, és végignézek a befagyott tavon, a kőhídon.
– Abby. Én… meghaltam?
A fejét rázza és hunyorog.
– Hát… nem egészen.
Nem egészen? Nagyon örülök, hogy láthatom, de a szavai
hallatán elönt a megkönnyebbülés. Még nem akarok meghalni.
Tényleg élni akarom az életemet.
Mindketten csobbanást hallunk valahonnan a távolból.
Megfordulok, keresem a zaj forrását, de nem látok semmit. Mi
volt ez a zaj?
Hegyezem a fülem, és ekkor meghallom, akár egy
visszhangot valahol a távolban.
A hangja.
Will hangja, ziháló, élesen kapkodó levegővételek között.
– Tarts ki, Stella!
Abbyre nézek, és tudom, hogy ő is hallja. Lenézünk, ahogy
a mellkasom lassan hullámozni kezd, tágul és beesik, újra és
újra és újra.
Mintha mesterségesen lélegeztetnének.
– Ne… most! Gyerünk… már, ne most! Lélegezz! – hallom
Will hangját most közelebbről.
– Mi történik? – kérdezem Abbyt, és nézem, ahogy a kép
előttem megváltozik. Will. Lassan feltűnik az alakja, olyan
közel, hogy megérinthetném.
Egy test fölé hajol.
Az én testem fölé.
Reszket, köhög, a teste meginog, lassan összeomlik. Minden
egyes lélegzetvétele küzdelem. Nézem, ahogy levegő után
kapkod, kétségbeesetten próbálja megtölteni a tüdejét.
És minden megszerzett lélegzetét nekem adja.
– Érted lélegzik – mondja Abby, miközben a mellkasom újra
kitágul.
Minden lélegzettel, amit Will a tüdőmbe fúj, egyre élénkebb
lesz előttem a kép. Látom, hogy az arca elkékül, minden
levegővétel fájdalmas számára.
– Will! – suttogom, miközben nézem, ahogy küszködve
oxigént juttat a testembe.
– Nagyon szeret téged, Stell – jelenti ki Abby, ahogy figyeli.
Ahogy a jelenet élesedik, ő halványul.
Kétségbeesetten fordulok felé, újra érzem a vesztességet,
ami éjszakánként nem hagy aludni. A megválaszolatlan
kérdésre gondolok.
 Abby rám mosolyog, a fejét rázza, már megelőzött.
– Nem fájt. Nem féltem.
Mély lélegzetet veszek, és kiengedek egy megkönnyebbült
sóhajt, amit már egy éve magamban tartottam. A mellkasom
hirtelen hullámozni kezd, és felköhögök, víz ömlik ki a számból.
Nézem, ahogy a testem – csak néhány lépésnyire – pontosan
ugyanezt teszi.
Abby most szélesebben mosolyog.
– Azt akarom, hogy élj, rendben? Élj, Stella! Értem.
Lassan elhalványul, és pánikba esem.
– Ne! Ne menj! – kérem, és belé kapaszkodom.
Szorosan tart, magához ölel, érzem a parfümje meleg,
virágos illatát. A fülembe suttog: – Nem megyek messzire.
Mindig itt leszek. Csak néhány centire. Megígérem!
 26. FEJEZET

WILL

A torkom lángol.
A tüdőmnek annyi.
Még egyszer. Stelláért.
– Ne… most! Gyerünk… már, ne most! Lélegezz! –
könyörgök, a hideg csépeli a testemet, miközben az arcát a
kezemben tartom, és minden levegőmet a tüdőjébe préselem.
Annyira fáj, hogy alig bírom elviselni.
A látásom kezd elhomályosulni, oldalról feketeség kúszik
be, lassan elnyom mindent, míg már csak Stella fekete tengerrel
körülvett arcát látom.
Nem maradt semmi, amit adhatok neki. Nem maradt
semmi… ne!
Kiegyenesedem, kétségbeesetten veszek még egy rövid
lélegzetet, a mellkasom mélyén tudom, hogy ez az utolsó, amit
valaha veszek.
És neki adom. Mindenemet odaadom, amim van, a lánynak,
akit szeretek. Megérdemli.
A testemben lévő levegő minden cseppjét a tüdejébe
préselem, ráhanyatlok, fogalmam sincs, hogy ennyi elég-e.
Hallom a mentő szirénáját a távolban, amit kihívtam. Víz
csordul a fejemre, miközben a kezem megtalálja a kezét, és
végül hagyom, hogy a sötétség elemésszen.
 27. FEJEZET

STELLA

Valami bizsergeti a karomat.

A szemem hirtelen kinyílik, a fejem kavarog, miközben
lassan visszatér a látásom. A fejem felett éles fények világítanak.
De nem az ünnepi fények, amiket gyönyörűen rácsavartak a fák
ágaira. Ezek a kórház neonfényei.
Aztán arcok takarják el azokat.
Anya.
Apa.
Felülök, kibújok a takarók alól, és Barbot látom. A
sürgősségis nővér mellett áll, aki vért vesz a karomból.
Megpróbálom ellökni a nővér kezét, próbálok felkelni, de
túl gyenge vagyok.
Will.
Hol van Will?
– Stella, nyugodj meg! – kéri egy hang. Dr. Hamid hajol
fölém. – Az új tüdőd…
Letépem az oxigénmaszkot, őt keresem. Dr. Hamid
megpróbálja visszatenni az arcomra, de elfordulok, elhúzódom
előle.
– Ne, nem akarom!
 Apa átkarol, próbál lecsillapítani.
– Stella, nyugodj meg!
– Kicsim, kérlek! – szólal meg anya is, és megfogja a
kezemet.
– Hol van Will? – kiáltok fel, mert nem látom őt sehol. A
szemem vadul jár ide-oda, de a testem feladja, és erőtlenül
visszahanyatlik a hordágyra.
Csak azt látom, ahogy a teste rám omlik, miután minden
levegőjét nekem adta.
– Stella – hallok meg egy halk hangot. – Itt vagyok.
Will.
Életben van.
A hang felé fordítom a fejemet, és a tekintetem megtalálja a
tekintetét.
Nem lehetünk távolabb öt lépésnél, de nagyobb távolságnak
érzem, mint valaha. Ki akarom nyújtani a kezemet, hogy
megérintsem. Hogy biztosan jól van-e.
– Fogadd el a tüdőt! – suttogja, és úgy néz rám, mintha csak
én lennék itt.
Nem. Azt nem tehetem. Ha elfogadom a tüdőt, majdnem
egy évtizeddel túl fogom élni őt. Ha elfogadom a tüdőt,
nagyobb veszélyt jelent majd rám, mint valaha. Még azt sem
fogják hagyni, hogy közös irányítószámunk legyen, nemhogy
szobánk. És ha elkapnám a B. cepaciát, miután megkaptam az
egészséges tüdőt, amire minden CF-es vágyik? Az helytelen
lenne. Katasztrofális.
– Elfogadod a tüdőt, Stella – közli mellettem anya, a keze
szorosabban fogja a karomat.
Apára nézek, és kétségbeesetten ragadom meg a kezét.
– Tudod, mennyi mindent fogok elveszíteni a CF miatt?
Hogy mennyi mindent vesztettem már? A tüdő ezen nem fog
változtatni.
Fáradt vagyok. Fáradt vagyok, hogy önmagammal
harcolok.
Mindenki hallgat.
– De Willt nem akarom elveszíteni – jelentem ki, és
komolyan gondolom. – Szeretem őt, apa!
Apáról anyára nézek, aztán Barbra és dr. Hamidre. Azt
akarom, hogy megértsék.
– Fogadd el! Kérlek! – szólal meg Will, és küszködik, hogy
kimásszon a mentőtakaró alól; a mellkasán és a hasán a bőr
világoskék. A karja enged, amikor Julie és egy nő, akinek olyan
a szeme, mint az övé, visszanyomják.
– De ha megteszem, az számunkra semmin sem változtat,
Will. Csak rosszabb lesz – közlöm, mert tudom, hogy az új tüdő
nem fog megszabadítani a cisztás fibrózistól.
– Egyszerre egy lépést – feleli, és nem ereszti el a
tekintetemet. – Ez az esélyed. És mindketten ezt akarjuk. Ne arra
gondolj, amit elvesztesz! Arra gondolj, mennyit kell még
kapnod az élettől! Élj, Stella!
Érzem magam körül Abby karját a tónál, ahogy magához
szorít. Hallom a hangját a fülemben, ahogy ugyanazokat a
szavakat mondja, mint Will most.
Élj, Stella!
Mély lélegzetet veszek, és érzem a levegőért folytatott
ismerős küzdelmet, mint minden áldott nap. Amikor Abbyvel
voltam, azt mondtam, élni akarok. A hogyanon később kell
aggódnom.
– Oké – mondom, és bólintok dr. Hamid felé. A döntés
megszületett.
Will tekintetéből süt a megkönnyebbülés, kinyújtja a kezét,
és a hordágyaink közötti gyógyszerelőkocsira teszi. Kinyújtom a
kezemet, és a másik oldalára teszem. Rozsdamentes acél van
közöttünk, de nem számít.
A keze még a kocsin van, miközben én lassan elgurulok. Az
új tüdő felé. Egy új kezdet felé.
De távol tőle.
Hallom a szüleim lépteit mögöttem, és Barbét, meg dr.
Hamidét, de én Willre nézek vissza, még egyszer találkozik a
tekintetünk. És ebben a pillantásban látom őt, amikor
megismerkedtünk a folyosón, ahogy a hajába túrt a kezével.
Látom, ahogy a billiárddákó másik végét fogja, miközben
átsétálunk a kórházon, és azt mondja, legyek itt egy év múlva is.
Látom, ahogy átvág a medence vizén, a fény tükröződve táncol
a szemében. Látom velem szemben az asztalnál a buliján, ahogy
addig nevet, míg könnyek folynak az arcán.
Látom, ahogy rám nézett, amikor azt mondta, szeret,
mindössze néhány órája azon a befagyott tavon.
Látom, ahogy meg akar csókolni.
És most azzal a féloldalas mosollyal mosolyog, mint azon a
napon, amikor megismerkedtünk. Az ismerős fény megtölti a
tekintetét, míg aztán eltűnik a szemem elől. Még mindig hallom
Abby hangját.
Élj, Stella!
 28. FEJEZET

WILL

Erőtlenül visszahanyatlok a hordágyra. Az egész testem sajog. Új tüdőt kap.

Stella új tüdőt kap. A szívem boldogan dobog a fájdalmon át.
Anya keze gyengéden a karomra fonódik, miközben Julie
oxigénmaszkot tesz az arcomra.
És akkor eszembe jut.
Ne!
Hirtelen felülök, a mellkasom lángol, ahogy végigkiáltok a
folyosón.
– Dr. Hamid!
A távolban a doktornő visszafordul, rám néz, ráncolja a
homlokát, és int Barbnak, hogy kövesse, miközben egy nővér
tolja tovább Stellát a műtőbe. Rájuk nézek, aztán le a kezemre.
– Szájon át lélegeztettem.
A helyiség teljesen elcsendesül, ahogy mindenki felfogja,
mit jelent ez. Stella valószínűleg elkapta a B. cepaciát. És az
egész az én hibám.
– Nem lélegzett – mondom nagyot nyelve. – Muszáj volt.
Annyira sajnálom!
Felnézek Barb szemébe, majd dr. Hamidre.
– Jól csináltad, Will – feleli, és bólint felém, megnyugtat. –
Megmentetted az életét, rendben? És ha elkapta a B. cepaciát,
megoldjuk.
Barbra néz, aztán Julie-ra, majd vissza rám.
– De ha nem használjuk azt a tüdőt, kárba vész. Elvégezzük
a műtétet.
Elmennek, én lassan visszahanyatlok a hordágyra, és az
egész helyzet súlya rám nehezedik. A kimerültség elönti
minden porcikámat. Reszketek, a mellkasom sajog a hidegtől,
Anya szemébe nézek, miközben Julie oxigénmaszkot tesz a
számra, és érzem, ahogy gyengéden félresimítja a hajamat, mint
ahogy kiskoromban.
Lehunyom a szemem, ki-be lélegzem, és hagyom, hogy a
fájdalom és a hideg utat engedjen az alvásnak.

Az órámra pillantok. Négy óra. Négy óra telt el, mióta

visszahoztak minket.
Idegesen jár a lábam, ahogy a váróban ülök, és szorongva
nézek ki az ablakon a hóra. Akaratlanul is reszketek, újra átélem
a víz jeges döbbenetét mindössze néhány órával ezelőttről.
Anya folyamatosan próbált visszavinni a szobámba, újabb
rétegeket rám adni, de itt akarok maradni. Itt kell maradnom.
Olyan közel Stellához, amennyire csak lehet.
Elfordítom a tekintetemet az ablaktól, mert határozottan
közeledő lépteket hallok. Odanézek, és látom, hogy Stella
anyukája ül le tőlem két szék távolságra, a kezében egy csésze
kávét szorongatva.
– Köszönöm – mondja végül a szemembe nézve. – Hogy
megmentetted az életét.
Bólintok, megigazítom az orrkanülömet, az oxigén
hangosan sziszeg.
 – Nem lélegzett. Bárki…
– A tüdőre értettem – válaszolja, és a tekintete az ablakra
siklik. – Az apja és én, mi egyszerűen nem… – Elcsuklik a
hangja, de tudom, mire céloz. A fejét rázza és a műtő ajtaja felett
lévő órára néz. Már csak néhány óra.
– Ne aggódjon! – mosolygok rá. – Seperc alatt kint lesz, és
végigcsinálja a „Tüdőátültetettek 38 lépéses felépülési tervét”.
A nő elneveti magát, és kellemes csend telepedik rám, amíg
el nem megy ebédelni.
Egyedül ülök, még mindig ideges vagyok, hol Jasonnek és
Hope-nak írogatok, hol a falat bámulom, és Stellával
kapcsolatos képek kavarognak a fejemben – az elmúlt néhány
hét pillanatai tűnnek fel előttem.
Meg akarom rajzolni mindegyiket.
Az első napot, amikor találkoztunk, Stellát a hevenyészett
védőruhájában, a születésnapi vacsit. Egyik emlék értékesebb,
mint a másik.
Nyílik a liftajtó, és Barb jelenik meg – mintha csak hallotta
volna a gondolataimat – egy rakás rajzkellékemmel a kezében.
– Egy idő után kicsit unalmas lehet bámulni a falat –
mondja, és odaadja a holmikat.
Felnevetek. Hát, ez nagyon igaz.
– Van valami hír? – kérdezem, hiszen kétségbeesetten tudni
szeretném, hogy ment a műtét. De még fontosabb, tudni
szeretném a köpettenyésztés eredményét. Tudnom kell, hogy
nem adtam-e át Stellának a B. cepaciát. Hogy az a tüdő megadja
neki az időt, amit szeretne.
Barb a fejét rázza.
– Még semmi. – A műtő ajtajára pillant, és mély lélegzetet
vesz. – Abban a pillanatban szólok, ahogy hallok valamit.
Kinyitom a vázlatfüzetem az első üres oldalnál, és nekilátok
a rajzolásnak. Az emlékek újra életre kelnek a szemem előtt.
Lassan dél lesz, kivágódik az ajtó, visszajönnek Stella szülei,
Camila és Mya pár lépéssel mögöttük, a kezükben magasra
tornyozott ételes dobozokkal a büféből.
– Will! – szalad oda hozzám Mya, és a fél karjával átölel,
vigyázva, hogy ne ejtse el a kajáját. Próbálok nem összerezzenni,
de a testem még mindig gyenge a tegnap este után.
– Nem tudtuk, mit szeretnél, úgyhogy hoztunk egy
szendvicset – közli Camila, miközben leülnek a mellettem lévő
székekre. Stella anyukája kinyitja a táskáját, és elővesz egy
minden jóval megpakolt szendvicset.
Hálásan mosolygok, a hasam lelkesen korog.
– Köszönöm!
Felnézek a rajzomból, figyelem őket, ahogy esznek és arról
beszélgetnek, hogy Stella mit fog ezután csinálni – a szavaikból
süt az iránta érzett szeretetük. Ő a ragasztó, ami egyben tartja
őket. A szüleit. Camilát és Myát. Mindegyiküknek szüksége van
rá.
Elfordítom a tekintetemet, és tovább rajzolok, minden lapot
a történetünk más képe tölti meg.
Az órák egybefolynak – Camila és Mya elmegy, Barb és Julie
jön és megy –, de én csak rajzolok, minden apró részletet örökre
meg akarok örökíteni. A szüleire pillantok: az anyukája mélyen
alszik az apukája mellkasán, a férfi karja óvón átkarolja,
miközben a szeme lassan lecsukódik.
Magamban mosolygok. Úgy tűnik, nem csak Stella kap ma
egy új esélyt.
Kitárul a műtő ajtaja, és dr. Hamid sétál át rajta sebészek
egy kis csoportjával.
A szemem tágra nyílik, és kinyújtom a kezem, felébresztem
a szüleit. Mind felállunk, szorongva fürkésszük az arcukat.
Sikerült? Stella jól van?
Dr. Hamid lehúzza a műtős maszkját, mosolyog, így
mindhárman megkönnyebbülten felsóhajtunk.
– Remekül fest – mondja az egyik sebész.
– Ó, hála istennek! – Stella anyja szorosan megöleli az apját.
Velük nevetek, mindannyian repesünk a boldogságtól. Stellának
sikerült.
Stella új tüdőt kapott.

Lerogyok az ágyra, teljesen kimerült vagyok, de boldogabb,

mint valaha. Felnézek, és a tekintetem találkozik anyáéval,
ahogy leül az ágyam melletti székre.
– Nem fázol? – kérdezi milliomodszorra, mióta visszaért a
kórházba. Lenézek a két réteg mackónadrágra és háromrétegnyi
pólóra, amit azért vettem fel, hogy örömet okozzak neki, és
mosoly kúszik az arcomra.
– Gyakorlatilag folyik rólam a víz – húzogatom a pulcsim
nyakát.
Kopogtatnak, majd Barb kukucskál be az ajtón, és elkapja a
tekintetemet, miközben feltart egy teszteredményekkel teli
papírt. Lebénulok, a tekintete nem árul el semmit abból, amit
hamarosan megtudok.
Hallgat, az ajtónak dől, miközben a papírt fürkészi.
– A köpettenyésztésnek kell néhány nap, és még megvan az
esély, hogy kifejlődik Stella köpetében. De egyelőre… – Rám
mosolyog, és a fejét csóválja. – Stella tiszta. Nem kapta el. Nem
tudom, hogy a fenébe történt, de nem.
Te jó ég!
Egyelőre nincs B. cepaciája.
Egyelőre ennyi elég.
 – És Will? – kérdezi tőle anyu a hátam mögül. – A
Cevaflomalin?
Elkapom Barb tekintetét, jelentőségteljes pillantást váltunk.
Nagyot nyel, visszanéz a kezében tartott papírokra, egy olyan
teszt eredményeire, amit én már ismerek.
– Nekem nem segít, igaz? – kérdezem.
Barb hosszan kifújja a levegőt, és megrázza a fejét.
Ó, a francba!
Próbálok nem anyára nézni, érzem a gyötrelmet az arcán. A
szomorúságot. Megfogom a kezét, gyengéden megszorítom. Azt
hiszem, most először ugyanolyan csalódott vagyok, mint ő.
Bánatosan nézek fel Barbra.
– Annyira sajnálom ezt az egészet!
A fejét rázva felsóhajt.
– Ne, kicsim! – Elhallgat, vállat von, és halványan rám
mosolyog. – A szerelem az szerelem.
Barb távozik, én pedig fogom anya kezét, miközben sír,
tudva, hogy ő mindent megtett, amit lehetett. Senki sem hibás.
Végül elalszik, én pedig ülök a széken az ablaknál, nézem,
ahogy a nap lassan alábukik a horizonton. A park fényei, amit
Stella végül nem láthatott, kigyulladnak, amikor egy újabb nap
véget ér.

Az éjszaka közepén nyugtalanul ébredek. Belecsusszanok a

cipőmbe, kisurranok a kórteremből, és lemegyek az elsőre, az
őrzőhöz, ahol Stella alszik. Nézem őt a nyitott ajtóból: aprócska
teste hatalmas gépekre van kötve, amik helyette lélegeznek.
Sikerült neki.
Beszívom a levegőt, hagyom, hogy megtöltse a tüdőmet,
amennyire tudja, amitől kényelmetlenül húz a mellkasom, de
megkönnyebbülést is érzek.
Megkönnyebbülés, hogy Stella néhány óra múlva felébred,
és még legalább öt csodálatos éve lesz, amit azzal tölthet, ami a
listáján van. És talán, ha bátor lesz, néhány olyan dologgal is,
ami nincs rajta, például hogy hajnali egykor megnézze az
ünnepi fényeket.
De amikor kifújom a levegőt, valami más is tudatosul
bennem. Azokra az évekre vigyáznom kell.
Az állam megfeszül, és bár minden küzd bennem ellene,
pontosan tudom, mit kell tennem.

Végignézek a kis seregen, amit összegyűjtöttem. Barb, Julie,

Jason, Hope, Mya, Camila és Stella szülei. A legszedett-
vedettebb társaság, amit valaha láttam. Az ágyamra kitett
dobozokat bámulják: mindegyiknek egyedi, de fontos feladata
van. Feltartom a rajzomat, és megmutatom a bonyolult tervet,
amin a délelőtt nagy részében munkálkodtam. Minden részlet
gondosan ki van dolgozva és más személyhez és feladathoz
tartozik.
Stella büszke lenne rá.
Hallom anya hangját a folyosón, hangosan, határozottan
intézkedik, teszi a dolgát.
Megborzongok, amikor eszembe jut, ahogy velem használja
ezt a hangot.
– Szóval – nézek fel rájuk. – Ezt együtt kell csinálnunk.
A tekintetem Hope-on állapodik meg, aki elmorzsol egy
könnycseppet, miközben Jason magához öleli. Aztán ránézek
Julie-ra, Camilára, Myára, Stella szüleire.
– Mindenki benne van?
Julie lelkesen bólogat, és egyetértő kórus harsan. Aztán
mindenki Barbra néz, aki meg sem szólalt.
– Ó, a fenébe is, persze! Benne vagyok! Mindenképpen! –
közli mosolyogva; mi ketten talán most először állunk egy
oldalon.
– Meddig alszik még Stella? – kérdezem.
Barb az órájára pillant.
– Valószínűleg még néhány óráig. – A tekintete a dobozokat
fürkészi, a feladataink listáját. – Rengeteg időnk van.
Tökéletes.
Kiosztom a dobozokat, és mindenkit párosítok a feladatával.
– Rendben, Camila és Mya – mondom, átadva a feladataik
listáját és a közös dobozukat. – Ti Jasonnel és Hope-pal fogtok
dolgozni a…
Anya befejezi a hívást, és visszadugja a fejét a szobába.
– Megvan. Igent mondtak.
EZ AZ! Tudtam, hogy el tudja intézni. Mosolyogva a
fejemet csóválom.
– Néha tényleg félelmetes vagy, tudod?
Visszamosolyog rám.
– Volt hol gyakorolnom.
Kiosztom a többi dobozt, és mindenki kimegy a folyosóra,
hogy előkészítse a dolgokat. Anya ottmarad, bedugja a fejét az
ajtón.
– Szükséged van valamire?
A fejemet rázom.
– Mindjárt jövök. Csak valamit még el kell intéznem.
Az ajtó becsukódik, az asztalomhoz fordulok, gumikesztyűt
húzok és előveszem a színes ceruzáimat. Egy rajznál elakadtam.
Stelláról, ahogy forog a befagyott tavon, pillanatokkal azelőtt,
hogy szerelmet vallottam neki.
Próbálok eltalálni minden kis részletet. Az arcát beragyogó
holdfényt. A forgás közben utánaszálló haját. A minden
porcikáját elöntő boldogságot.
Könnybe lábadó szemmel nézem a rajzot, a karommal
törlöm meg, és most az egyszer tudom, hogy a lehető
leghelyesebben cselekszem.

Újra Stella ajtajában állok, nézem, ahogy bekötözött mellkasa

egyenletesen hullámzik, az új tüdeje tökéletesen működik. A
most már száraz panda biztonságban van a karja alatt, az arca
békés álmában.
Szeretem őt.
Régen mindig kerestem valamit. Minden tetőről kerestem
valamit, ami célt adhatott volna.
És most megtaláltam.
– Ébredezik – mondja az apja, amikor Stella mocorogni
kezd.
Felnézek. Az anyukája átszeli a szobát, könnybe lábadó
szemmel néz rám.
– Köszönöm, Will!
Bólintok, kesztyűs kezemmel benyúlok a táskámba, és
előveszek egy csomagot.
– Odaadná ezt neki, amikor felébred?
Az anyukája elveszi tőlem, majd apró, szomorú mosolyt
villant rám.
Aztán még egyszer Stellára nézek, miközben a szemhéja
megremeg. Maradni akarok. Itt akarok maradni az ajtóban,
mellette. Még akkor is, ha mindig kétlépésnyire.
Sőt háromra.
De pontosan ezért kifújom a levegőt, majd minden
akaraterőmmel megfordulok és elsétálok.
 29. FEJEZET

STELLA

Kinyitom a szememet.
A mennyezetre bámulok, a tekintetem fókuszál, a műtét
fájdalma végigsugárzik az egész testemen.
Will.
Próbálok körülnézni, de túl gyenge vagyok. Emberek
vannak körülöttem, de őt nem látom. Próbálok megszólalni, de
a lélegeztetőgép miatt nem tudok.
A tekintetem anya arcára siklik, aki épp felemel egy
csomagot.
– Kicsim? – suttogja, és felém nyújtja. – Ez a tiéd.
Egy ajándék? Ez fura.
Küszködve feltépném a papírt, a testem gyenge. Anya
odahajol, és segít kibontani a fekete vázlatfüzetet, amin az áll:
KÉT LÉPÉS TÁVOLSÁG.
Willtől kaptam.
Átlapozom az oldalakat, egyik rajzot látom a másik után a
történetünkről, a színek szinte rám ugranak. Ahogy a pandát
tartom, ahogy a billiárddákó két végénél állunk, ahogy a víz
alatt úszunk, a körülült asztal a szülinapi buliján, ahogy egyre
forgok a befagyott tavon.
 Aztán az utolsó lapon mi ketten. Aprócska kezemben egy
lufi, a teteje kiszakad, és csillagok százai ömlenek ki belőle,
majd átgördülnek Willhez.
Egy pergament és tollat tart a kezében, amin a „Will
alaplistája” felirat áll.
És alatta egyetlen sor:
„#1: Örökké szeretni Stellát”
Mosolyogva nézek végig az arcokon a szobában. Akkor
miért nincs itt?
Julie előrelép, és felnyit egy iPadet az ölemben. Értetlenül
ráncolom a homlokomat.
Megnyomja a lejátszás gombot.
– Gyönyörű, főnökösködő Stellám – szólal meg Will, és az
arca megjelenik a képernyőn: a haja a szokásos elbűvölő
összevisszaság, a mosolya csálé, mint mindig.
– Azt hiszem, igaz, amit a könyved ír… a lélek nem ismer
időt. Ez az elmúlt néhány hét számomra örökké fog tartani. –
Mély lélegzetet vesz, és még a kék szeméből is mosoly árad. –
Csak azt sajnálom, hogy nem láthattad a fényeket.
Meglepetten felnézek, amikor a szobámban hirtelen kialszik
a fény. Látom, hogy Julie ott áll a kapcsolónál.
Hirtelen az őrző ablaka előtti udvar fénybe borul, az egészet
betöltik a park pislákoló égői, amiket a lámpaoszlopokra és a
fákra tekertek. Elakad a lélegzetem, ahogy beragyogják a
szobámat. Barb és Julie kikapcsolják, és az ablakhoz gurítják az
ágyat, hogy láthassam.
És az üveg másik oldalán, a gyönyörű fények sátra alatt ott
áll Will.
Tágra nyílik a szemem, ahogy felfogom, mi folyik itt.
Elmegy. Will elmegy. Megragadom a takarót, amikor egy
másfajta fájdalom önt el.
 Rám mosolyog, lenéz, és előveszi a telefonját. A hátam
mögött megszólal az enyém. Julie odahozza nekem, és
kihangosítja. Szóra nyitom a számat, hogy mondjak valamit,
arra kérjem, hogy maradjon, de nem jön ki hang.
A lélegeztető csöve sziszeg.
Valahogy a pillantásommal próbálom arra kérni, hogy ne
menjen el. Szükségem van rá.
Halványan rám mosolyog, és könnyeket látok kék
szemében.
– Végre elakadt a szavad – árad a hangja a telefonból.
Felemeli a kezét, és az ablaküvegre teszi. Erőtlenül
felemelem a kezemet, és az övére teszem; az üveg csak egy
újabb akadály, ami elválaszt minket.
Sikoltani szeretnék.
Maradj!
– A filmekben mindig azt mondják: „Ha eléggé szeretsz
valakit, elengeded.” – A fejét rázza, nagyot nyel, küszködik a
szavakkal. – Mindig azt gondoltam, hogy hatalmas baromság.
De látni, hogy majdnem meghalsz…
Elcsuklik a hangja, az ujjaim begörbülnek a hideg üvegen,
be akarnám törni, de kopogni is alig tudok.
– Abban a pillanatban semmi más nem számított. Semmi.
Csak az életed.
Ő is erőlködik, remegő hangon folytatja: – Én csak arra
vágyom, hogy veled legyek. De azt akarom, hogy biztonságban
légy. Biztonságban tőlem.
Küzd, hogy folytassa, könnyek folynak végig az arcán.
– Nem akarlak elhagyni, de túlságosan szeretlek ahhoz,
hogy maradjak. – A könnyein át nevet és a fejét rázza. – Istenem,
a rohadt filmeknek igazuk volt!
Az ablakhoz érinti a fejét oda, ahol a kezem pihen. Érzem,
még az üvegen át is. Érzem őt.
– Örökké szeretni foglak! – mondja, és felnéz, így szemtől
szemben, némán látjuk a fájdalmat a másik szemében. A szívem
lassan meghasad a friss sebhely alatt.
A lélegzetem bepárásítja az üveget, és újra felemelem a
remegő ujjamat, hogy rajzoljak egy szívet.
– Behunynád a szemedet, kérlek? – kérdezi Will elcsukló
hangon. – Nem foglak tudni itt hagyni, ha engem nézel.
De nem teszem. Felnéz, látja dacos arcomat. De az
eltökéltség az övén meglep.
– Ne aggódj miattam! – mosolyog a könnyein át. – Ha
holnap nem kapnék többé levegőt, tudd, hogy semmin sem
változtatnék.
Szeretem őt. És épp készül örökre kilépni az életemből,
hogy élhessek.
– Kérlek, csukd be a szemed! – kérlel, és az álla megfeszül. –
Engedj elmenni!
Egy pillanatig az emlékezetembe vésem az arcát, minden
porcikáját, és végül kényszerítem magam, hogy lehunyjam a
szemem, miközben zokogás rázza a testem, és küzdök a
lélegeztetővel.
Elmegy.
Will elmegy.
Amikor kinyitom a szemem, már nem lesz itt.
Könnyek folynak le az arcomon, érzem, hogy elsétál, sokkal
messzebb annál a két lépésnél, mint amiben megegyeztünk.
Ami mindig ott volt közöttünk.
Lassan kinyitom a szememet, és egy részem még mindig
reméli, hogy ott lesz az üveg túloldalán. De csak a pislákoló
fényeket látom az udvaron és egy autót a távolban, ami belevész
az éjszakába.
 Remegő ujjhegyemmel felnyúlok, megérintem az ajka
lenyomatát az ablakon. A búcsúcsókja.
NYOLC HÓNAPPAL KÉSŐBB
 30. FEJEZET

WILL

A reptéri, terminál hangosbeszélője életre kel, tompa hang tör át a reggeli

beszélgetés és a csempepadlón nyikorgó bőröndkerekek zaján.
Kiveszem az egyik fülesemet, hogy halljam, aggódom, hogy
talán kaput változtattak és a vacak tüdőmmel át kell caplatnom
a reptéren.
– Felhívjuk az Icelandair Stockholmba tartó 616-os járata
utasainak figyelmét…
Visszateszem a fülest. Nem az én járatom. Decemberig nem
megyek Stockholmba.
Visszaülök a székre, már vagy milliomodszorra nyitom meg
a YouTube-ot, és szokás szerint Stella legújabb videójára
kattintok. Ha a YouTube nyomon követné az egyéni
megtekintéseket, mostanra tuti kiküldték volna otthonra a
rendőröket, akkora megszállottnak tűnnék. De nem érdekel,
mert a videó rólunk szól. És amikor megnyomom a playt, Stella
elmeséli a történetünket.
– Emberi érintés. Az első kommunikációs formánk – mondja
erős és tiszta hangon. Mély lélegzetet vesz, az új tüdeje
csodálatosan működik.
Ez a kedvenc részem az egész videóban. Ahogy levegőt
vesz. Nincs küszködés. Nincs zihálás. Tökéletes és sima.
Erőlködés nélküli.
– Biztonság, védelem, kényelem, minden benne van egy ujj
gyengéd simogatásában vagy egy ajak érintésében egy
bársonyos arcon – mondja, és én felnézek az iPademből a zsúfolt
reptérre körülöttem. Emberek jönnek-mennek, nehéz táskákat
vonszolva, de még így is igaza van. Kezdve a hosszú ölelésekkel
érkezéskor, a vállakra tett megnyugtató kezeken át a biztonsági
ellenőrzésig, egy, a kapunál várakozó pár egymás vállát ölelő
karjáig, az érintés ott van mindenhol.
– Szükségünk van annak az érintésre, akit szeretünk,
majdnem annyira, mint a levegőre, hogy lélegezzünk. Sosem
értettem az érintés fontosságát, az ő érintésének fontosságát…
míg már nem kaphattam meg.
Látom őt. Kétlépésnyire tőlem, azon az éjszakán a
medencénél, ahogy sétál, hogy megnézze a fényeket, az üveg
túlsó oldalán azon az utolsó éjszakán, és érzem a vágyakozást,
ami mindig ott volt közöttünk, hogy megszüntessük a rést.
Megállítom a videót, csak hogy nézzem őt.
Ő… sokkal jobban néz ki, mint bármikor, amikor
személyesen láttam. Nincs hordozható oxigén. Nincsenek sötét
karikák a szeme alatt.
Nekem mindig gyönyörű volt, de most szabad. Él.
Még mindig azt kívánom minden egyes nap, hogy bárcsak
ne mentem volna el, újraélem a pillanatot, ahogy elsétálok, a
lábaim akár a betontömbök, mintha mágnessel húzták volna az
ablakhoz. Azt hiszem, az a vonzás, az a fájdalom mindig ott
lesz. De elég így látnom őt, és tudom, milliószor is megérte.
Megjelenik egy értesítés a képernyőmön az alkalmazásától,
szól, hogy vegyem be a délelőtti gyógyszereimet. Rámosolygok
a táncoló gyógyszeres üvegre. Olyan, mint egy hordozható
Stella, ami mindig velem van. Átnéz a vállam felett, emlékeztet,
hogy csináljam a kezeléseket. Emlékeztet a több idő
fontosságára.
– Készen állsz az indulásra? – kérdezi Jason. Oldalba bök,
amikor nyitják a kaput, hogy kezdődjön a beszállás a Brazíliába
tartó gépre. Szélesen rámosolygok, szárazon beveszem a
gyógyszereimet, majd visszacsúsztatom a gyógyszeres dobozt a
hátizsákomba és becipzározom.
– Már készen születtem.
Végre látni fogom azokat a helyeket, amikről álmodtam.
Minden városban megnézetem magam. Ez volt anya három
feltétele közül az egyik, mielőtt elengedett. A másik kettő
egyszerű volt. Annyi képet kell küldenem neki, amennyit csak
tudok, és történjék bármi, minden hétfő este Skype-olunk. Ettől
eltekintve végre úgy élhetem az életemet, ahogy akarom. És –
most az egyszer – ez azt jelenti, hogy vele együtt harcolok.
Végre megtaláltuk a közös nevezőt.
Felállok, mély lélegzetet veszek, és feljebb húzom a
hordozható oxigén szíját a vékony vállamon. De a levegő a
torkomon akad, szinte abban a pillanatban, ahogy beszívom.
Mert a reptéri zsivajon és káoszon át, a tüdőmben szörcsögő
nyákon túl meghallom azt a hangot, amit a világon a legjobban
szeretek.
A nevetése. Úgy csilingel, akár a csengettyűk, és azonnal
előkapom a telefonomat, mert biztosra veszem, hogy
bekapcsolva maradt a videó a zsebemben. De a képernyő sötét,
a hang pedig nem halk vagy távoli.
És csak néhány lépésnyire van.
A lábam tudja, hogy mennem kellene, fel kellene szállnom a
gépre, haladni. De a szemem már kutat. Tudnom kell.
Kábé hat másodperc kell, hogy megtaláljam, és meg sem
lepődöm, hogy mire sikerül, a tekintete már megtalálta az
enyémet.
Mindig Stella talál meg engem először.
 31. FEJEZET

STELLA

– Mi lett azzal, hogy improvizálsz, Stella? Hogy „Abby-stílusban” csinálod?

– bök játékosan oldalba Mya.
Nevetve felnézek az útitervemből, gondosan
összehajtogatom és a hátsó zsebembe teszem.
– Róma sem épült fel egy nap alatt – vigyorgok rá és
Camilára. Büszke vagyok a vatikános viccemre. – Értitek? Róma.
Camila a szemét forgatva nevet.
– Új tüdő az van, új humorérzék az nincs.
A szavai hallatán mély lélegzetet veszek, és a tüdőm
könnyedén tágul és húzódik össze. Még mindig annyira
csodálatos, hogy alig hiszem el. Az elmúlt nyolc hónap
keserédes volt, hogy mást ne mondjak. Az új tüdőm elképesztő,
a műtét fizikai fájdalma lassan átadja a helyét egy teljesen új
életnek. A szüleim újra összejöttek, és lassan mind gyógyulunk.
Mint az új tüdőm, itt sem jött rendbe minden, ami elromlott.
Abby és Poe elvesztésének fájdalmán, azt hiszem, soha nem
fogom túltenni magam. Ahogy azt is tudom, hogy történjék
bármi, egy részem soha nem lesz túl Willen. És ez így van jól.
A fájdalom arra emlékeztet, hogy itt voltak, hogy élek.
Hála Willnek, sokkal többet élhetek. Sokkal több időm van.
A szerelmén kívül ez a legnagyobb ajándék, amit kaphatok. És
már el sem hiszem, hogy majdnem nem fogadtam el.
Végignézek a repülőtér magas mennyezetén és a széles
ablakokon, izgalom cikázik át az ereimen, miközben a 17-es
kapuhoz sétálunk, a római járatunkhoz. Egy utazás, amire végre
elmehetek. Vatikánvárosba és a Sixtus-kápolnába. Ez az első a
rengeteg mindenből, amit csinálni és látni akarok. Nem
Abbyvel, és azt az egy bizonyos dolgot biztosan nem fogom
lehúzni Will bakancslistájáról, de már attól, hogy elmegyek,
közelebb érzem magam hozzájuk.
Séta közben rájövök, hogy én diktálom az iramot, Camila és
Mya a nyomomban vannak. Ennyi sétától néhány hónapja
összeestem volna, de most úgy érzem, mehetnék még.
– Mindenki jöjjön egy képre! – kéri Mya, amikor megtaláljuk
a kaput. Feltartja a telefonját, miközben összepréselődünk, és
szélesen mosolygunk a kamerába.
A villanás után szétválunk, majd lenézek a telefonomra, és
látok egy képet anyáéktól, amint épp reggeliznek, apa tojása és
baconje pedig szomorú arcot formál, alatta a felirat: MÁRIS
HIÁNYZOL, STELL! Küldj képeket!
Nevetve oldalba bököm Myát.
– Hé, mindenképpen küldd el a szüleimnek, már így is
folyton képeket kérnek…
A hangom elakad, amikor látom, hogy a döbbenettől tátva
marad a szája, és Camilára mered.
– Mi az? Megint azt csináltam az arcommal? – kérdezi
Camila hangosan sóhajtva. – Nem tudom, miért mosolygok
folyton úgy…
Mya feltartja a kezét és félbeszakítja, a tekintete sürgetően
egy nagy embercsoportra vándorol, akik arra várnak, hogy
beszálljanak, és végül megállapodik valamin a hátam mögött.
Camila élesen beszívja a levegőt.
Megfordulok, követem a tekintetét, a tarkómon feláll a szőr,
ahogy végignézek az emberek hosszú során.
A szívem hevesebben ver, amikor a szemem megállapodik
Jasonön.
És aztán tudom, hogy ott van, mielőtt még meglátnám.
Will.
Állok, földbe gyökerezik a lábam, amikor a tekintetünk
egybekapcsolódik. Az ismerős kékség, amiről olyan régóta
álmodom, majdnem ledönt a lábamról. Még mindig beteg,
hordozható oxigén lóg a vállán, az arca sápadt és fáradt. Szinte
fizikai fájdalmat okoz így látni őt, érezni, ahogy a tüdőm újra
megtelik, amikor az övé képtelen erre.
De aztán a szája féloldalas mosolyra húzódik, és a világ
elolvad. Will az. Tényleg ő az. Beteg, de él. Ez mindkettőnkre
igaz.
Mély, akadálytalan lélegzetet veszek, odasétálok hozzá, és
megállok pontosan háromlépésnyire tőle. A tekintete
melengető, amikor meglát. Nincs hordozható oxigén, nincs
nehézlégzés, nincs orrkanül.
Gyakorlatilag másik Stella vagyok.
Kivéve egyvalamit.
Rámosolygok, majd megteszem azt az egyetlen lopott
lépést, és már kétlépésnyire vagyunk egymástól.
 A SZERZŐ UTÓSZAVA

A Cevaflomalin nevű gyógyszer – aminek a tesztelésében Will

részt vesz – a képzelet szüleménye. Reméljük, egy napon
megtalálják a megfelelő kezelést.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Rachael
Legeslegelőször ez a könyv azért a több ezer emberért készült a
világ minden táján, akiknek cisztás fibrózisuk van. Teljes
szívemből remélem, hogy fel fogja hívni a figyelmet a CF-re, és
mindannyiótoknak segít meghallgatásra találni.
Köszönet Mikki Daughtrynek és Tobias Iaconisnek, hogy
rám bíztátok a gyönyörű forgatókönyveteket, Will és Stella
történetét. Megtiszteltetés volt, hogy veletek dolgozhattam.
Rendkívül hálás vagyok a Simon & Schusternek a
lehetőségért, és elképesztő szerkesztőmnek, Rachel Ekstrom
Courage-nek a Folio Literary Managementnél a rengeteg
segítségért.
Ezen kívül a legcsodálatosabb mentornak, Siobhan
Viviannek.
A legjobb barátnőmnek, Lianna Ranának, Larry Law-nak,
Alyssa Zolkiewicznek, Kyle Richternek és Kat Loh-nak a
Monday Night Trivia Crew-tól, valamint Judy Derricknek: a
rengeteg támogatás és szeretet letaglózott. Nélkületek nem
tudtam volna végigcsinálni.
Külön köszönet anyukámnak, aki attól a naptól fogva hisz
bennem, hogy megszülettem. Te újraértelmezed, mit jelent
egyedülálló szülőnek lenni, és örökké hálás vagyok az erődért,
bátorságodért és gondoskodásodért az évek során.
És végül szerelmemnek, Alyson Derricknek. Köszönöm,
köszönöm, köszönöm, hogy pontosan az vagy, aki vagy. Maga
vagy a fény.

Mikki & Tobias

Ezt a történetet Claire Winelandnek és minden CF-esnek
ajánljuk, akik továbbra is vívják bátor harcukat a cisztás fibrózis
ellen. Mindannyiunknak tanulnunk kellene az élethosszig tartó
betegséggel küzdő Claire bátorságából és kitartásából. Harcolj
tovább, mosolyogj tovább, maradj nyugodt! Csak egy rövid
ideje ismerjük őt, de életünk végéig hatással lesz ránk. Nagyban
hozzájárult ehhez a regényhez. Hozzájárulása az emberiség
történetéhez megfizethetetlen volt és az is lesz.
Justin Baldoninak, aki sosem fogad el nemleges választ.
Justin elhivatottsága, ereje és együttérzése mindannyiunkat
inspirált mindenben. Megingathatatlan víziója a projekttel
kapcsolatban megtanított minket, hogy tehetséggel,
összpontosítással és ambícióval nagy dolgok történhetnek.
Szívünk mélyéről köszönjük.
Cathy Schulmannek, akinek éjjel-nappal elérhető telefonos
jelenlétére sosem volt nagyobb szükség, mint hajnali 3-kor.
Cathy tudása, tapasztalata és kreatív bölcsessége többé tett
minden oldalt, minden jelenetet. Megtiszteltetés és öröm volt
nézni, ahogy dolgozik. És engedte, hogy megfogjuk az Oscarját.
Na, AZ izgi volt!
Terry Pressnek, Mark Rossnak, Sean Ursaninek és a CBS
Films teljes csapatának. Iszonyatosan szerencsésnek tartjuk
magunkat az irányításukért minden kanyarban. Ebből semmi
sem válhatott volna valóra, ha ők nem hisznek ebben a
projektben. Igazi álomcsapattal dolgozhattunk, és minden egyes
napot hihetetlen áldásnak éreztünk.
És Rachael Lippincottnak, akinek herkulesi erőfeszítéseit,
hogy regényesítse ezt a történetet, elképesztő volt nézni, és még
elképesztőbb olvasni. Köszönjük, köszönjük, köszönjük!
Az összes résztvevő fáradhatatlan erőfeszítései nélkül nem
lenne forgatókönyv. Nem lenne film. Nem lenne könyv.
Mindezért örökké hálásak vagyunk.