Amber Smith: Amilyen Akkor Voltam

AmberSmith_AmilyenAkkorVoltam_beliv.indd 3 2024.02.09.
8:38:13
SOK MINDENT NEM TUDOK. Nem tudom, miért nem
hallottam az ajtó csukódását. Egyáltalán mi a francért
nem zártam be az átkozott ajtót. Miért nem fogtam fel, hogy
valami nincs rendjén – rohadtul nincs rendjén –, amikor
megéreztem a matrac süppedését a súlya alatt. Miért nem
sikítottam, amikor kinyitottam a szemem, és megpillantot-
tam, ahogy bemászik a takaróm alá. Miért nem próbáltam
küzdeni ellene, amikor még volt rá esélyem.
Nem tudom, meddig feküdtem ott utána azt mondogatva
magamnak: szorosan hunyd le a szemed, és próbáld meg,
könyörgök, csak próbáld meg elfelejteni. Próbálj meg kizárni
minden rosszat, mindent, amiről úgy érzed, soha többé nem
gyógyulhatsz fel belőle. Ne törődj az ízzel, amit a szádban ha-
gyott, a lepedő ragacsos nedvességével, a combodba sugárzó
tűzzel, a gyomorforgató fájdalommal; ezzel a golyóval, ami
átszakított, és valahogy a gyomrodba fúródott. Nem, nem
sírhatsz. Mert nincs miért sírnod. Hiszen ez csupán egy álom
volt, egy rossz álom – egy rémálom. Nem történt meg. Nem
történt meg. Nem történt meg. Folyton ez jár a fejemben:
NemTörténtMegNemTörténtMegNemTörténtMeg. Ismételd, ismé-
teld, ismételd! Akár egy mantrát. Akár egy imát.
Akkor még nem tudtam, hogy ezek az elmémben felvil-
lanó képek – egy film valaki másról, valahol máshol – soha
nem tűnnek el, folyamatosan pörögnek majd a fejemben,
örökre kísérteni fognak. Újra lehunyom a szemem, de csak
azt látom, azt érzem, azt hallom: a bőrét, a karját, a lábát,
AmberSmith_AmilyenAkkorVoltam_beliv.indd 9 2024.02.09. 8:38:13

a kezét, ami túl erősen markol, a leheletét magamon, ahogy
izmok feszülnek, csontok ropognak, a testem megtörik, én
pedig egyre gyengülök, elhalványulok. Ezek az érzések…
nincs más, csak ez.
Fogalmam sincs, hány óra telik el, mire a szokásos vasár-
nap reggeli lármára riadok: a tűzhelyen csörömpölő edények
és serpenyők hangjára. Az ajtó alatt ételszag kúszik be: sza-
lonna, palacsinta, anya kávéja. A tévé hangjai: napközben
hidegfront vonul át felettünk, viharok várhatók; apa időjárás-
jelentése. A mosogatógép morajlása. A kerge kutya az utca
túloldalán csahol, mint mindig, valószínűleg a semmire. Az-
tán ott a kosárlabda szinte észrevehetetlen, ütemes pattogása
a harmatos aszfalton, lábak csoszogása és cipők nyikorgása a
felhajtón. A mi szerencsétlen, álmos külvárosunk, mint min-
den más szerencsétlen, álmos külváros, lassan, kótyagosan
ébred, saját jelentéktelenségéről mit sem sejtve, csak még egy
szombatot kívánva, rettegve a házimunkától, a templomtól,
az elintéznivalóktól és a hétfő reggeltől. Az élet zajlik, csak
úgy megtörténik, megy tovább, mint mindig. Normálisan. És
nem tudok szabadulni a tudattól: akár felébredek, akár nem,
minden folytatódik. Elborzaszt ez a normalitás.
Amikor kényszeredetten kinyitom a szemem, még nem
tudom, hogy a hazugságok máris mozgásba lendültek. Nyel-
ni próbálok. De a torkom kiszáradt. Mintha torokgyulladás
lenne, mondom magamnak. Biztos megbetegedtem, ennyi
az egész. Valószínűleg belázasodtam. Félrebeszélek. Nem
tudok tisztán gondolkodni. Megérintem az ajkamat. Sajog.
És a nyelvemen a vér ízét érzem. Nem, ez nem lehet. Nem
történt meg. Ahogy a plafont bámulom, elgondolkodom: ko-
moly problémáim lehetnek, ha ilyeneket álmodom. Efféle
szörnyűségeket. Kevinről. Hiszen ő Kevin. A bátyám legjobb
10

barátja, gyakorlatilag a testvérem. A szüleim is szeretik, mint
mindenki, én is, és ő aztán… nem lenne képes. Az lehetet-
lenség. Megpróbálom megmozdítani a lábamat, hogy talpra
állhassak. Annyira fáj, mintha eltört volna. Az állkapcsom
meg… mintha csupa rossz fogam lenne.
Újra lehunyom a szememet. Mély levegőt veszek. Le
nyúlok, és megérintem a testemet. Nincs rajtam fehérnemű.
Túl hirtelen ülök fel, a csontjaim úgy jajgatnak, mint valami
aggastyánnak. Félek lenézni. Akkor is ott van: a hét napjai
feliratú bugyim gombócba gyűrve a padlón. Ez a keddi, bár
tegnap szombat volt. Teljesen mindegy, úgysem látja senki.
Épp erre gondoltam, amikor magamra kaptam. Most már
biztosan tudom, hogy megtörtént. Tényleg megtörtént. És ez
a fájdalom a testemben, mélyen belül, mintegy végszóra újra
sanyargatni kezd. Ledobom magamról a takarót. Térdkalács
formájú zúzódások éktelenkednek a karomon, a csípőmön,
a combomon. És vér… a lepedőn, a paplanon, a lábamon.
Pedig átlagos vasárnapnak kellene lennie.
Amikor is felkelek, felöltözöm, és leülök reggelizni a csa-
ládommal, reggeli után azonnal a hálószobámba masírozok,
és befejezem a péntek este félbehagyott házi feladatokat, kü-
lönös figyelmet fordítva a geometriára. Gyakorlom az új dalt,
amit a zenekarral tanultunk, felhívom a legjobb barátnőmet,
Marát, később esetleg át is ugrom hozzá, és még csomó más
buta, értelmetlen feladatot végzek.
De ma nem ez lesz, már az ágyamban ülve tudom, hitet-
lenkedve bámulom a foltjaimat, remegő kezemet a számhoz
szorítom.
Két kopogás a szobám ajtaján. Felpattanok.
– Edy, ébren vagy? – harsan anyám hangja. Kinyitom a
számat, de olyan érzés, mintha valaki sósavat öntött volna
11

le a torkomon, talán soha többé nem leszek képes beszélni.
Kopp, kopp, kopp. – Eden, reggeli! – Lejjebb húzom maga-
mon a hálóinget, az is csuromvér.
– Anya! – válaszolom végül, a hangom nyers és förtelmes.
Résnyire nyitja az ajtót. Ahogy benéz, tekintete máris a
vérre siklik.
– Ó, istenem! – sikkantja. Beslisszol, és sietve becsukja az
ajtót.
– Anya, én… – Hogyan mondjam ki a szavakat, a legiszo-
nyúbb szavakat, azokat, amelyekről tudom, hogy el kell
hagyniuk a számat?
– Ó, Edy – sóhajtja, szomorú mosollyal fordulva felém. –
Semmi baj.
– Mi…? – kezdem. Hogyne lenne már baj? Melyik világban
ne lenne ez baj?
– Előfordul az ilyen, ha nem számítasz rá. – Csak úgy rep-
ked a szobámban, rendezkedik, rám alig nézve magyaráz a
menstruációról, a naptárról és a számolásról. – Bárkivel meg-
eshet. Ezért mondtam neked, hogy számon kell tartanod. Ak-
kor nem érnek efféle… meglepetések. Fel tudsz rá készülni.
Szóval ő azt hiszi, hogy ez az.
Elég sok filmet láttam már ahhoz, hogy tudjam, el kell
mondani. Kurvára el kell.
– De…
– Menj nyugodtan zuhanyozni, édesem – szakít félbe. –
Majd én elintézem ezt a… ööö… – karjával széles kört ír le
az ágyam fölött, a szót keresve – …ezt a galibát.
Galiba, te jóisten! Most vagy soha. Most vagy soha. Most!
– Anya… – próbálkozom ismét.
– Nem kell szégyellned magad! – mondja nevetve. – Sem-
mi baj. Komolyan. – Mellém lép, átnyújtja a köntösömet,
12

és magasabbnak látom, mint valaha. A lába előtt heverő,
összegyűrt keddi bugyit még csak észre sem veszi.
– Anya, Kevin… – Ahogy kiejtem a nevét, elfog a hány-
inger.
– Ne aggódj, Edy! Odakint kosarazik Caelinnel, apád pedig
szokás szerint a tévé előtt döglik. Senki sem fog meglátni.
Menj csak! Vedd ezt fel!
Felpillantok rá, és egészen kicsinek érzem magam. Kevin
hangja tornádóként járja át az elmémet, ahogy arcomra le-
helve azt suttogja: Senki sem fog hinni neked. Ezt te is tudod.
Senki. Soha.
Aztán anyám megrázza előttem a köntöst, felkínálva egy
hazugságot, még csak ki sem kell találnom. Lassan meg
jelenik a szemében az a türelmetlen, itt vannak az ünnepek,
nekem erre nincs időm tekintetet. Nyilvánvalóan ideje indul-
nom, hogy ő felszámolhassa a káoszt. És az is nyilvánvaló,
hogy senki sem fog meghallgatni. Nem fogják rajtam észre-
venni, és ezzel Kevin is tisztában volt. Állandóan nálunk lóg,
jól tudja, hogyan működnek itt a dolgok.
Próbálom kihúzni magam, hátha akkor nem látszik, hogy
minden elromlott. A bugyit az ágy alá rúgom, hogy ne találja
meg, ne kezdjen el gondolkodni. Elfogadom a köntöst. El
fogadom a hazugságot is. Anyámra nézek, figyelem, ahogy
a karjába nyalábolja a szennyes lepedőt – a bizonyítékot –, és
tudom, hogy ha most nem, akkor soha. Mert igaza volt, senki
sem fog hinni nekem. Persze hogy nem. Soha.
A fürdőszobában óvatosan lehámozom magamról a háló

ingemet, jó messzire tartva összegyűröm, majd a mosdókagyló
alatti szemetesbe gyömöszölöm. Megigazítom a szemüvege-
met, és alaposabban megvizsgálom magam. A nyakamon
13

az ujjai formáját idéző, halvány foltok. Jelentéktelenek a töb-
bihez képest, amelyek a testemet borítják. Az arcomon nin-
csenek zúzódások. Csak az ötcentis heg a bal szemem felett a
két évvel ezelőtti biciklis balesetemből. A hajam kissé ziláltabb
a szokásosnál, de alapvetően ugyanúgy nézek ki – nem fog
feltűnni senkinek.
Mire kilépek a zuhany alól – még mindig mocskosan,
holott majd lenyúztam a bőrömet, úgy sikáltam, hátha le-
moshatom a zúzódásokat –, már ott is van. Ott ül a konyha
asztalunknál, a mi étkezőnkben az én bátyámmal, az én
apámmal, az én anyámmal, és narancslevet kortyolgat a mi
poharunkból. A poharat, amelyre az ajka tapad, egyszer majd
nekem is használnom kell. Az a villa hamarosan megkülön-
böztethetetlen lesz a többitől. Az ujjlenyomata ott éktelen-
kedik a testem minden centiméterén, és a házunkban, az
életemen, a világban. Mindent megfertőz.
Caelin felemeli a fejét, és rám sandít. Óvatosan közeledem
az étkező felé. Ő is látja. Tudtam, hogy azonnal észre fogja
venni. Ha valakinek feltűnik – ha számíthatok bárkire is –,
az a bátyám.
– Nagyon furán és feszülten viselkedsz – jelenti ki. Látja,
mert jobban ismer, mint én saját magamat.
Szóval ott ácsorgok, várva, hogy tegyen valamit az ügy-
ben: tegye le a villáját, álljon fel, húzzon félre, vonszoljon ki
karon fogva az udvarra, és faggasson ki, mi a baj velem, mi
történt. Akkor elmondanám, mit tett velem Kevin, ő meg a
nagytestvéri stílusával jönne, hogy ne aggódj, Edy, majd én elin-
tézem. Ahogy szokta, ha valaki piszkál. Aztán visszarohanna
a házba, és agyonszúrná Kevint a kenőkéssel.
De nem ez történik.
14

Hanem csak ül ott. Engem figyel. A szája lassan az ismerős
vigyorra húzódik. Ezt csak nekem tartogatja, és várja, hogy
viszonozzam, adjak neki egy jelet, vagy csak nevessem el ma-
gam, mintha titokban épp a szüleinken viccelődnék. Várja.
De hiába. Így megvonja a vállát, lenéz a tányérjára, és jó nagy
darabot vág a palacsintából. Ott állok kővé dermedve az elő-
szobában, és a golyó még mélyebbre fúródik a gyomromban.
– Most komolyan, mit bámulsz? – dünnyögi teli szájjal,
azzal a megszokott, az évek során tökélyre fejlesztett testvéri
hanglejtéssel, amelyből kicsendül, hogy „te vagy a leghülyébb
ember a földön”.
Kevin fel sem néz rám. Semmi fenyegető pillantás. Semmi
figyelmeztető gesztus, semmi. Mintha mi sem történt volna.
Magasról tojik rám, szokás szerint. Mintha én még mindig
csak Caelin béna kishúga lennék, béna frizurával és szep-
lőkkel, egy elsőéves senki, a zenekar strébere, aki mögöttük
lohol, a hátán klarinéttokkal. De többé már nem vagyok az.
Nem is akarok az lenni. Az a lány, aki olyan naiv és ostoba
volt… az a fajta lány, aki hagyta, hogy ilyesmi történjen vele.
– Gyere csak, Minnie – szólít apa a becenevemen. Minnie,
mint az egér, mert mindig olyan csendes voltam. Az asztalon
lévő ételre mutat. – Ülj le! Kihűl.
Ahogy ott állok előttük, én, az Egérlány, akinek ferde
szemüvege lecsúszik az orrnyergéről, lemeztelenítve négy
fürkésző szempár előtt, akik mind arra várnak, hogy eljáts�-
szam a szerepemet, végre rájövök, miről szólt ez az egész.
Az előző tizennégy év csupán főpróba volt, felkészülés arra,
hogy befogjam a számat. Kevin is megmondta. Egészen közel
hajolva suttogta el a szavakat: Tartani fogod a szádat! Az éjjel
utasítás volt, egy parancs, de ma már csak az igazság.
15

Feltolom a szemüvegemet. Kavargó gyomorral – mint
lámpalázasan – lassan, óvatosan megmozdulok. Próbálok
úgy tenni, mintha nem lüktetne és pulzálna kívül-belül
minden egyes porcikám. Leülök Kevin mellé, ahogy már
számtalan családi étkezésnél. Mert a családunk részének
tekintjük, anya is mindig ezt hajtogatja. Bármikor szívesen
látjuk. Bármikor.
16

REGGELI UTÁN NÉMA CSEND honol a házban. A fiúk
kosarazni mentek a régi gimis csapattal. Apának valami spéci
csavarkulcs kellett a barkácsboltból, hogy fel tudja szerelni
az új zuhanyfejet, amit anyának vett karácsonyra. Anya a
szobájában időzik, az újévi üdvözlőlapokat címezi.
Én a nappaliban ücsörgök, s kibámulok az ablakon.
A garázst díszítő színes karácsonyi izzósor bénultan pislá-
kol a reggeli szürke fényben. Felhők egymás hegyén-hátán,
az égbolt összezárul. A szomszédban egy leeresztett óriás
Mikulás himbálózik előre-hátra a fehér udvar közepén, lom-
ha, beteges, zombiszerű mozgással. Mint az a jelenet az Óz,
a nagy varázslóban, amikor fekete-fehérből egyszerre min-
den színesre vált. Leszámítva, hogy ezúttal fordítva. Mintha
mindig azt hittem volna, hogy a dolgok sokszínűek, pedig
valójában fekete-fehérek. Most már látom.
– Jól érzed magad, Edy? – jelenik meg hirtelen anya egy
halom borítékkal.
Válaszul csak vállat vonok, de szerintem észre se veszi.
Figyelem, ahogy egy autó elsuhan a sarkon a stoptábla
mellett, a sofőr alig pillant fel, hogy meggyőződjön róla, nem
jön senki. Felrémlik a mondás: a legtöbb autóbaleset legfel-
jebb pár kilométerre történik az áldozat otthonától. Talán
azért, mert minden annyira ismerős, hogy nem figyelnek.
Nem veszik észre azt az egyvalamit, ami más, rossz vagy
veszélyes. És arra gondolok, hogy talán velem is pontosan
ez történt.
17

– Tudod, mit gondolok? – kérdezi azon a hangon, amit
azóta használ velem, hogy Caelin elment nyári iskolába. –
Szerintem azért haragszol a bátyádra, mert kevés időt töltött
veled, amíg itthon volt. – Nem várja meg, hogy ellentmond-
jak, máris folytatja a csicsergést. Nem mutathatok rá, hogy
valójában ő a dühös, mert a bátyám keveset van otthon. –
Tudom, azt szeretnéd, ha csak ketten lennétek. Mint régen.
De ő egyre idősebb lesz, persze mindketten azok lesztek, és
Caelin most már főiskolás.
– Tisztában vagyok vele… – fogok bele, de félbeszakít.
– Normális, hogy a barátaival akar találkozni, amikor
hazajön.
Igazság szerint egyikünk sem tudja, hogyan viselkedjünk
egymás közelében, ha Caelin nincs itt. Mintha hirtelen ide-
genekké váltunk volna. A bátyám volt a ragasztó. Ő adott
nekünk értelmet: okot, módot arra, hogy együtt legyünk.
Mert mit is kezdjünk egymással, ha már nem szurkolunk
neki a kosármeccsein? Miről szóljanak a konyhaasztalnál
folytatott beszélgetéseink, ha ő nem mesél nekünk az az-
napi elfoglaltságairól? Én nem vagyok elégséges pótlék, ezt
mindenki tudja. Mégis mi a fenét tudnék felmutatni, ami
felérhetne ahhoz a nonstop, életnagyságú izgalombombához,
akit Caelin McCrorey-nak hívnak? Először azt hittem, hogy
alkalmazkodunk. De mi már csak ilyenek vagyunk. Apa el
veszett a házban egy másik férfi nélkül. Anyának fogalma
sincs, mit kezdjen magával, ha Caelin nem köti le az összes
idejét és figyelmét. És én… én csak vissza akarom kapni a
legjobb barátomat. Egyszerű, mégis olyan bonyolult.
– Neked sem ártana, ha új dolgokat próbálnál ki – folytatja
anya a borítékköteget lapozgatva. – Szerezz új barátokat! Hi-
vatalosan is itt az új év. – Elmosolyodik. Én nem mosolygok.
18

– Edy, tudod, hogy bírom Marát, nagyszerű lány, mindig szá-
míthatsz rá, de az embernek több ilyenje is lehet az életben,
csak ezt próbálom kibökni.
Felállok, és elhaladok mellette, a konyhába megyek, töltök
magamnak egy pohár vizet, csak hogy legyen valami, bármi,
amire koncentrálhatok az anyámon, a beszélgetés totális ér-
telmetlenségén és az elmémbe hasító, borzalmas gondolatok
végtelen áradatán kívül.
Anyám megáll mellettem a pultnál. Érzem, az arcomat
bámulja. Legszívesebben levetném a saját bőrömet. Kinyújtja
a kezét, hogy a fülem mögé tűrje a frufrumat, ahogy mindig
is szokta. De én elhátrálok. Nem szándékosan. Vagy talán
mégis. Nem tudom, csak azt, hogy ezzel a lelkébe gázoltam.
Kinyitom a számat, bocsánatot kérnék, mégis ez szalad ki
belőlem:
– Túl meleg van itt. Kimegyek.
– Ó, hát jó – dünnyögi lassan, zavartan.
Eliszkolok mellőle. Lekapom a kabátomat a hátsó ajtó mel-
letti fogasról, felrántom a csizmámat, és kimegyek a hátsó
udvarra. Lesöpröm a havat az egyik hintaágyról. Érzem,
ahogy a zúzódásaim megdagadnak a hideg fa és a fémláncok
érintésétől. Csak egy pillanatra szeretnék mozdulatlanul ülni,
lélegezni, és próbálni megfejteni, hogyan fajulhattak idáig a
dolgok. Kigondolni, hogy most mit kellene tennem.
Szorosan lehunyom a szemem, összefonom az ujjaimat,
és bár tudom, hogy túl ritkán szoktam, imádkozni kezdek.
Hevesebben imádkozom, mint valaha életemben. Hogy vala-
hogy visszacsináljam ezt. Csak ébredjek fel, és újra ma reggel
legyen, de úgy, hogy semmi sem történt az éjjel.
Emlékszem, hogy leültem mellé az asztalhoz. Monopo
lyztunk. Minden teljesen átlagos volt, semmi sem szokatlan.
19

Tulajdonképpen kedvesen viselkedett velem. Mintha… mint-
ha kedvelne. Úgy bánt velem, mintha több lennék Caelin kis
húgánál. Mintha igazi ember lennék. Egy lány, nem csak egy
gyerek. Boldogan bújtam be az ágyba. Körülötte forogtak a
gondolataim, amikor lefeküdtem aludni. A következő emlé-
kem azonban, hogy arra ébredek, rám mászik, a kezét a számra
szorítja, és azt suttogja: kussolj, kussolj, kussolj, kussolj. Minden
olyan gyorsan történik. Ha az egész csak egy álom lenne, ami-
ből felébredhetnék, akkor még mindig biztonságban lennék az
ágyamban. Annak sokkal több értelme lenne. És akkor semmi
baj nem történhetne. Semmi sem lenne más. Csak az ágyam-
ban feküdnék, és ott soha semmi rossz nem történhetne velem.
– Ébredj fel! – suttogom hangosan. Legalábbis azt hiszem.
Jaj, csak ébredj fel. Ébredj már fel, Edy!
– Eden! – kiáltja egy hang.
Felpattan a szemem. A szívem a gyomrom mélyére sül�-
lyed, ahogy körülnézek. Mert nem az ágyamban vagyok.
A hátsó udvaron ülök a hintán, ujjaim zsibbadtan, szorosan
a fémláncok köré tekeredve.
– Mitől vagy így elvarázsolva? – ordítja a bátyám az ajtó-
ból. – Itt szobrozok, és már vagy százszor szóltam.
Felém jön, léptei hosszúak, fürgék és biztosak, a friss hó
ropog a talpa alatt. Kihúzom magam, kezemet az ölembe
ejtem, igyekszem nem adni semmi jelet, nehogy megsejtse,
mennyire rosszul érzem most magam a bőrömben.
– Szóval, Edy – kezdi leereszkedve a másik hintára –, hal-
lom, haragszol rám.
Próbálok mosolyogni, próbálom a lehető legjobban utá-
nozni önmagam.
– Hadd találjam ki, melyik kismadár csiripelte.
20

– Anya szerint azért, mert nem töltök veled elég időt… –
Félmosolya elárulja, hogy félig hisz neki.
– Nem, nem erről van szó.
– Oké, akkor viszont nagyon furán viselkedsz. – A kö-
nyökével karon bök, majd mosolyogva hozzáteszi: – Még
magadhoz képest is.
Talán itt az esélyem. Vajon Kevin tényleg megölne, ha el-
mondanám… képes lenne rá? Még az is lehet. Alaposan az
értésemre adta, hogy megtehetné, ha akarná. Viszont most
nincs itt. Caelin meg igen. Mellettem van, és megvéd.
– Caelin, kérlek, ne menj el holnap! – bukik ki a számon, és
sürgető érzés kerít hatalmába. – Ne menj vissza az iskolába!
Ne hagyj el, jó? Kérlek! – könyörgök kibuggyanni készülő
könnyeimen keresztül.
– Tessék? – álmélkodik, szinte heherésző hangon. – Hon-
nan jön ez az egész? Vissza kell mennem, Edy, nincs más
választásom. Ezt te is tudod.
– De igen, van választásod. Ide is járhatnál iskolába, meg-
kaptad azt az ösztöndíjat, emlékszel?
– De nem fogadtam el. – Szünetet tart, bizonytalanul pis-
log rám. – Nézd, nem tudom, mit akarsz, mit feleljek. Ko-
molyan beszélsz?
– Csak nem akarom, hogy elmenj.
– Rendben, tegyük fel, hogy maradok. Na de gondolj bele,
mi lesz a sulival? A tanév kellős közepén járok. Minden cuc-
com ott maradt. A barátnőm is. Az életem most már oda köt,
Edy. Nem tudok csak úgy eldobni mindent, és hazaköltözni,
hogy együtt lóghassunk, érted.
– Nem erre gondoltam. Ne beszélj úgy velem, mint egy
gyerekkel – rebegem.
21

– Bocs, hogy ezt mondom, de még gyerek vagy. – Mo-
solyogva megveregeti a vállamat. – Különben is, mi lenne
Kevinnel? Szobatársak vagyunk. Közös az autónk. Felezzük a
rezsit, mindent. Lényegében egymásra vagyunk utalva, Edy.
Felnőttdolgok. Tudod?
– Én is függök tőled, és szükségem van rád.
– Mióta? – kérdez vissza kacagva.
– Ez nem vicces. Az én bátyám vagy, nem Keviné! – Már-
már kiabálok, a hangom megremeg.
– Jó, jó – forgatja a szemét. – Már fel is adtad az újévi
fogadalmadat, hogy egy kis humorérzéket szerezz? – Fel-
tápászkodik, mintha a beszélgetés véget is érne, csak mert
elmondta, amit akart. – Gyere, menjünk be! – A kezét nyújt-
ja. A talpam belesüpped a hóba. A lábam magától elindul
utána, ahogy mindig. A kezem az övé felé nyúl. Ám amikor
az ujjaim épp elérnék a tenyerét, valami elpattan bennem.
Fizikailag megtörik. Ha a testem egy gép lenne, akkor a
fogaskerekek egyszerűen leállnának, az izmaim zárlatot
kapnának, és megtiltanák a testemnek, hogy újabb moz-
dulatot tegyen.
– Nem – jelentem ki határozottan. A hangom mintha va-
laki máshoz tartozna.
Ő csak áll és néz. Zavartan, mert még soha életemben
nem mondtam neki nemet. Egyik lábáról a másikra helyezi
a súlyát, kissé félrebillenti a fejét, mint egy kutya. Mosolyra
húzódó ajkán kifújja a levegőt, majd szólásra nyitja a száját.
De nem hagyhatom, hogy kimondja azt az okoskodó meg-
jegyzést, ami az agyában megfogant.
– Nem érted! – ordítanám a szavakat, ha nem zárulnának
össze a fogaim.
22

– Mit nem értek? – kérdezi, a hangja egy oktávval maga-
sabb a kelleténél, úgy pislog körbe-körbe, mintha lenne itt
még valaki, akinek be kellene őt avatnia.
– Az én testvérem vagy. – Érzem, ahogy a szavak feltor-
lódnak a torkomban. – Nem Keviné!
– Ezt én is tudom. Mi a bajod?
Felállok, nem hagyhatom, hogy meglépjen, mielőtt meg-
ismeri az igazságot. Mielőtt elmondom neki a történteket.
– Ha tudod, akkor miért lebzsel mindig itt? Miért hozod
magaddal folyton? Van saját családja! – A hangom megbicsak-
lik, nem bírom megállítani a könnyeim áradatát.
– Eddig nem problémáztál azon, hogy itt van. Sőt, inkább
az ellenkezője. – A mondat visszhangként lóg a levegőben.
Felnézek rá. Még a könnyeimen át is látom, hogy dühös.
– Hogy érted azt, hogy – megborzongok – épp az ellen-
kezője?
– Úgy értem, talán itt az ideje, hogy ejtsük ezt az egész
kisiskolás-imádat dolgot. Egy ideig aranyos volt, Edy, talán
mókás is, de már kezd unalmas lenni, nem gondolod? Lát-
hatóan undok leszel tőle, vagy nem is tudom. Mintha nem
is te lennél. – Aztán hozzáteszi, inkább magának: – Talán
látnom kellett volna előre. Érdekes, mert vele is épp erről
beszélgettünk.
– Micsoda? – zihálom, alig tudom hangosan kiejteni a szót.
Nem hiszem el. Elképesztő, hogy tényleg megtette. Sikerült
ellenem fordítania a bátyámat, a legeslegjobb barátomat, a
szövetségesemet.
– Felejtsd el! – kiáltja, kezét a magasba emeli, úgy távolo-
dik tőlem. Én pedig végignézhetem: egyre kisebb lesz, színes-
ből fekete-fehérré változik, mint minden más. Egy darabig
23

csak állok ott, próbálom kitalálni, hogyan kövessem, hogyan
mozogjak; hogyan létezzek egy olyan világban, ahol Caelin
már nem az én oldalamon áll.
Aznap este óvatosan becsukom a hálószobám ajtaját. Kilenc-

ven fokkal jobbra fordítom a zárat, majd olyan erősen rántom
be a kilincset, ahogy csak tudom, csak hogy biztosra menjek.
Majd megfordulok, és az ágyamra sandítok; tökéletesen be-
vetve, az ágynemű és a paplan is tiszta. Nem tudom, hogyan
leszek képes egy újabb percet túlélni anélkül, hogy bevalljam
valakinek a történteket. Előhúzom a zsebemből a telefono-
mat, és feltárcsázom Marát. De megtorpanok.
Felkapcsolom a mennyezeti és az íróasztali lámpát, majd
előhúzom a hálózsákomat a szekrényem legfelső polcáról.
Leterítem a padlóra, miközben igyekszem bármi másra gon-
dolni, mint arra, miért nem vagyok képes rávenni magam,
hogy az ágyamban aludjak. Félig lezuhanva, félig összeesve
leheveredek a hálószobám padlójára. A fejemre húzom a pár-
námat, és úgy zokogok, hogy el sem tudom képzelni, hogyan
fogom valaha is abbahagyni. Napoknak érződik. Addig sírok,
amíg elapadnak a könnyeim, mintha mindet elhasználtam
volna, mintha talán elpattantak volna az átkozott könny
csatornáim. Aztán már csak a hangokat adom ki: a zihálást,
a szipogást. Úgy érzem, mintha menten elaludnék, és soha
nem ébrednék fel újra – sőt, szinte remélem, hogy így lesz.
24

Amber Smith: Amilyen Akkor Voltam

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Amber Smith: Amilyen Akkor Voltam

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

AmberSmith_AmilyenAkkorVoltam_beliv.indd 3 2024.02.09.