Arthur C.

Clarke
A GYERMEKKOR VÉGE
Arthur C. Clarke: Childhood’s End

Fordította: F. Nagy Piroska

A fordítást kiegészítette: Németh Attila
A borítót Tomasz Maronski festményének felhasználásával
Burger István készítette
 A KIADÓ ELŐSZAVA
Akinek semmit nem mond Arthur C. Clarke neve, azt valószínűleg teljességgel hidegen hagyja a
tudományosfantasztikum.
Clarke kétségtelenül az SF egyik legmeghatározóbb alakja volt, aki mindig tudományos hitelességgel
közelített a témához. Szinte látnoki képességekkel rendelkezett a modern tudomány közeljövőjét illetően,
így történhetett meg az, hogy az általa megjósolt technikai vívmányok és újítások tekintélyes hányada ma
már hétköznapjaink részét képezik.
A nagy mágus már csak gondolatainkban lehet velünk, csatlakozott a közös tudatmezőhöz, könyvei
azonban ma is időszerűek, hiszen minden „találmánya” még nem valósulhatott meg.
Őszre terveztük a mesterrel való személyes találkozást, amikor Időodisszeia-trilógiájának harmadik
kötetét (Elsőszülöttek) is megjelentetjük magyarul; sajnos ez a találkozó már örökre elmarad...
A Galaktika, tisztelegve az íróóriás emléke előtt, arra vállalkozik, hogy életműve legfontosabb
állomásait, írói munkásságának kiemelkedő darabjait gyorsított tempóban tárja a magyar olvasók elé.
Terjedelmes életművéből ugyanis eddig csak mintegy két tucatot fordítottak magyarra.
A sorozat nyitó darabját tartja kezében a tisztelt olvasó, amelynek különlegessége, hogy a kész
regényhez az író később egy teljesen új első fejezetet és előszót is írt; utóbbinak magyar vonatkozása is
van. Jelen kötetünk már ezekkel a kiegészítésekkel készült, teljességében tehát most olvasható először
nyelvünkön e regény.
Sorozatunkban lesznek olyan címek, amelyek évtizedekkel ezelőtt már napvilágot láttak magyarul, ám
beszerezhetetlenek, de akad közöttük szép számmal olyan is, amelyek ősbemutatónak számítanak, hiszen
még soha nem jelentek meg fordításban. A kötetek – ahogy a nyitó darab is – egyfajta kritikai kiadásnak
tekinthetők, hiszen a régi rendszerben megjelent művekből nemritkán sok fejezetet, bekezdést kihagytak, az
akkori politikai rendszer kényének engedelmeskedve. Jelen sorozatunk nem követi szolgai módon ezeket a
csonkított szövegeket, ily módon szinte minden kötet, ami a sorozat részét képezi, első teljes kiadásnak
tekinthető.

Burger István
sorozatszerkesztő
 ÉLŐSZÓ
A gyermekkor végét 1952 februárja és decembere között írtam, majd jelentősen átdolgoztam 1953
tavaszán. Első része egy korábbi elbeszélésemre épült, „Az őrangyal”[1] -ra, amelynek első magazin-
megjelenése 1950-ben volt, miután James Blish jó darabig vesződött vele szerkesztőként.
Ezeket az évszámokat azért sorolom föl, mert fontosnak érzem, hogy föltárjam mesém történelmi
kontextusát, hiszen mai olvasóim túlnyomó többsége még meg sem született, amikor a Ballantine-féle
kiadás napvilágot látott 1953. augusztus 24-én. A Föld első műholdjának fellövéséig még újabb négy
évnek kellett eltelnie – és akkoriban egyetlen optimista űrrajongó sem mert volna álmodni sem arról, hogy
ilyen közel lehet a nagy nap; a legtöbb, amiben reménykedhettünk, az „az ezredforduló környékén”
homályos fogalma volt. Ha bárki azt mondja nekem akkor, hogy még a következő évtized vége előtt alig öt
kilométeres távolságból végignézhetem majd az első Hold-űrhajó startját, a szemébe nevettem volna.
Ugyanakkor ez a könyv már tizenhat éves volt, amikor Armstrong és Aldrin leszálltak a Nyugalom
Tengerén, és ezzel visszavonhatatlanul eldöntötték az USA és a Szovjetunió között folyó űrversenyt –
mely nyitányául szolgált A gyermekkor vége eredeti változatának[2]. Ezért döntöttem úgy, hogy a regény
történéseit előrébb helyezem, a jövő századba, és körülbelül a munka felénél járhattam, amikor, az Apollo
11 holdat érésének huszadik évfordulóján bejelentették, hogy az Egyesült Államok űrprogramjának
következő célja a Mars. Köszönet Bush elnöknek a támogatásért.
E könyv írásakor, az 1950-es évek elején valósággal lázba hoztak azok a friss bizonyítékok, amelyek
alátámasztani látszottak az úgynevezett paranormális jelenségek valóságosságát, így ezeket a történet
fontos részévé tettem. Négy évtizeddel később, miután a Yorkshire tévétársaság több millió dollárját
elköltöttem a Titokzatos világ és a Rejtélyes erők című műsorok előzetes kutatómunkái során, immár
szinte teljes mértékben szkeptikus vagyok. Túl sok állítást láttam a saját szememmel megkérdőjeleződni,
túl sok demonstrációt lelepleződni csalásként. Ez a tanulási folyamat hosszú volt, és időnként kimondottan
megalázó. Például: Noha nem könnyű már felidézni annak a rohanó, zűrös napnak az eseményeit a
Birkbeck Főiskolán 1974-ben, Arthur Koestler, John Taylor, David Bohm és John Hasted társaságában,
gyanítom, hogy Uri Geller leírása a Görbüljek meg, ha nem igaz! című könyvében[3] sajnálatosan fedi a
valóságot: „Addigra Arthur Clarke szkepticizmusa nyom nélkül eltűnt. Valami olyasmit mondott, hogy
»Uramisten! Hát valóra válik! Pontosan erről írtam A gyermekkor végében... Erre mondjanak valamit
azok a gáncsoskodó bűvészek és újságírók, vagy ha nem, hát hallgassanak örökre! Ha nem tudják
megismételni mindazt, amit Uri Geller itt szigorúan ellenőrzött körülmények között véghezvitt, fölösleges
minden további szavuk.«„
Fölidézve a sietősen megszervezett birkbecki bemutatón uralkodó káoszt, a „szigorúan ellenőrzött
körülmények” kifejezést igazán mulatságosnak találom. Az utolsó mondat azonban fején találta a szöget,
ugyanis pontosan ez történt. (A részletekért ajánlom például James Randi Uri Geller varázslata című
könyvét.) Mindazonáltal be kell vallanom, valami megmagyarázhatatlan szimpátiát érzek Uri iránt; noha
világszerte meghajlított evőeszközöket és megtépázott hírnevet hagyott maga után, azokban gondterhelt,
boldogtalan időkben rendkívül nagy szükség volt az általa nyújtott szórakoztatásra.
Amikor A gyermekkor vége először megjelent, sok olvasót megdöbbentette a címoldal után következő
felütés: „Az ebben a könyvben kifejtett vélemények nem tükrözik a szerző véleményét.” Ez nem csak
szellemesség akart lenni részemről Akkoriban jelent meg Az űr felfedezése című ismeretterjesztő kötetem,
amely derűlátó képet festett kirajzásunkról a Világegyetembe, utána pedig megírtam azt a könyvet, amiben
ez áll: „A csillagok nem az emberért vannak”. Nem akartam, hogy bárki azt higgye, hirtelen megtagadtam
elveimet.
Mai eszemmel annyit változtatnék ezen a megtagadó kijelentésen, hogy az 99 százalékban érvényes a
„paranormális” jelenségekre (elvégre mind csak nem lehet badarság), és 100 százalékban az UFO-
,,találkozásokra”. Nagyon nem szeretném, ha ez a regény hozzájárulna a hiszékenyek elcsábításához,
amiben a mai média a maga cinikus módján az élen jár. A könyvesboltokat, újságospavilonokat és
rádióhullámokat ellepi az elképesztő ostobaság árja UFO-król, pszi-képességekről, asztrológiáról,
piramisenergiáról, médiumokról és más effélékről – mindarról, ami a századvégi dekadencia
hullámvölgyéből csak előkerülhet...
Vajon ez azt jelenti, hogy A gyermekkor vége – amely egyaránt foglalkozik paranormális jelenségekkel
és űrből érkező látogatókkal – minden relevanciáját elvesztette? Egyáltalán nem; könyörgök, ez egy
regény! Elvégre még mindig ugyanúgy élvezzük a Világok harcát, holott pontosan tudjuk, hogy a
marslakók nem pörkölték meg Wokingot 1898-ban – sem, ami azt illeti, New Jerseyt 1938-ban. Továbbá,
amint azt már a kelleténél is többször elmondtam, egyáltalán nem kételkedem benne, hogy a Világegyetem
tele van élettel. A SETI (a földön kívüli értelem kutatóprogramja) ma már a csillagászat maximálisan
elismert ágazata. A tény, hogy e tudományágnak a tárgyát még mindig nem sikerült megtalálni, senkit nem
kéne meglepjen vagy elkedvetlenítsen. Hiszen alig fél emberöltő óta áll rendelkezésünkre az a
technológia, amivel a csillagokig hallgatózhatunk.
Nem sokkal megjelenése után A gyermekkor végét már meg is akarták filmesíteni. A jogok lefoglalása
után a történet számos forgatókönyvíró kezén futott át, akik megpróbálták azt adaptálni a stúdiók
elvárásainak megfelelően. Egyikük régi barátom, Howard Koch volt; örömmel hallottam nemrég, hogy
saját példányát az annak idején Orson Wellesnek írt notórius forgatókönyvéből (lásd az előző
bekezdést[4]) sikerült eladnia egy szép, hatszámjegyű összegért.
A hollywoodi gulágokból a közelmúltban begyűjtött információ szerint A gyermekkor vége jogainak
jelenlegi értéke több mint kétszázszorosa annak az egyébként szintén teljesen kielégítő summának, amit
1956-ban én kaptam értük. Ám ha a történet mégsem jut el soha a mozivásznakra, akkor is nézők milliói
láthatták már egy elismerésre méltó variációját a V című tévésorozat második epizódjaként.
El kell ismernem, hogy amikor először láttam a sorozatot, méltatlankodásomat csak mérsékelten
enyhítette, hogy a dialógus név szerint is említést tett rólam. Aztán eszembe jutott, hogy Ted Sturgeon már
engem is megelőzött. 1947-ben – igen, ‘47-ben! – írt egy elbeszélést ezzel a felejthetetlen címmel és
utolsó mondattal: „Az ég tele volt hajókkal.”
Épp újraolvastam az előző bekezdést, amikor egy emlék villant az agyamba. Több mint másfél
évtizeddel Ted novellája előtt magam is tanúja voltam egy ilyen jelenetnek. Nem, nem ment el az eszem
teljesen a sok fantasztikus történet írásától...
Egy gyönyörű nyári estén történt, 1941-ben. Barátom, a néhai Val Cleaver vitt föl autóval Londonba – ő
is, hozzám hasonlóan a Brit Bolygóközi Társaság lelkes tagja volt, majd a háború utáni években a Rolls-
Royce rakéta-részlegének főmérnöke.A nap a hátunk mögött lemenni készült, a város még húsz
mérföldnyire előttünk. Fölértünk egy dombtetőre – és ott olyan hihetetlen látvány fogadott minket, hogy
Val megállította az autót. Egyszerre volt gyönyörű és lélegzetelállító, mégis remélem, hogy egyetlen
eljövendő nemzedéknek sem kell szembesülnie vele. Rengeteg – több száz – óriási, csillogó ezüst
léggömb horgonyzott London fölött. Ahogy zömök torpedó-alakjuk visszaverte a lenyugvó nap utolsó
sugarait, valóban olybá tűnt, mintha egy űrhajóflotta lebegne a város egén. Egy hosszú pillanatig a távoli
jövő jelent meg szemünk előtt, és meg is feledkeztünk a jelen veszedelméről, amit ez a légi kerítés volt
hivatott elhárítani. Talán éppen abban a pillanatban fogalmazódott meg bennem A gyermekkor vége ötlete.

Arthur C. Clarke
Colombo, Sri Lanka
1989. július 27.
 ELSŐ RÉSZ
A FÖLD ÉS A FŐKORMÁNYZÓK
1
Indulása előtt a kilövőhelyre Jelena Ljakova minden alkalommal végigcsinálta ugyanazt a szertartást.
Nem ő volt az egyetlen babonás kozmonauta, bár erről csak kevesen beszéltek közülük.
Már besötétedett, amikor elhagyta az adminisztrációs épületet, és elsétált a fenyőfák között a híres
szoborig. Az ég kristálytisztán feketéllett, a ragyogó telihold nemrég kelt fel. Jelena szeme automatikusan
megkereste az Esők Tengerét, és emlékezetébe idézte a kiképzés heteit az Armstrong-bázison – amit
mostanság már inkább csak úgy neveztek: Kis-Mars.
– Amikor te meghaltál, Jurij, én még meg sem születtem... a hidegháború idején, mikor az országunkra
még Sztálin árnyéka vetült. Vajon mit gondolnál, ha hallanád ma a rengeteg idegen akcentust itt,
Csillagvárosban? Azt hiszem, nagyon boldog lennél...
Tudom, hogy boldog lennél, ha látnál most minket; öregember lennél, de talán még élnél. Micsoda
tragédia, hogy te, az első ember az űrben, nem érhetted meg a holdra szállást! De minden bizonnyal
álmodoztál róla, még a Marsról is!
És mi most készen állunk, hogy elinduljunk oda, és új korszakot nyissunk, amiről már Konsztantyin
Ciolkovszkij is ábrándozott, száz évvel ezelőtt. Amikor legközelebb találkozunk, nagyon sok
mondanivalóm lesz majd.
Félúton járhatott vissza az irodája felé, amikor hirtelen egy megkésett turistabusz fékezett le mellette.
Az ajtók kinyíltak, és leözönlöttek az utasok, előkapkodva fényképezőgépeiket. A Mars-expedíció
parancsnokhelyettese nem tehetett mást, arcára varázsolta legdiplomatikusabb mosolyát.
Aztán, mielőtt egyetlen fotót is elkattinthattak volna, mindenki kiabálni kezdett, és a Hold felé
mutogattak. Jelena megfordult, és még épp meglátta, amint az eltűnik egy égen végigsikló, gigantikus
árnyék mögött; életében először feltámadt benne a vallásos félelem.
***
Mohan Kaleer küldetésparancsnok a kráter peremén állt, és a megfagyott láva tengerét nézte, ami az
egész kalderát kitöltötte. Nem volt könnyű fölfogni a táj méretarányait, vagy elképzelni az erőket, amelyek
itt dühöngtek, miközben az olvadt kőzet árapálya hullámzott a síkon, kialakítva a most előtte elterülő
sáncokat és teraszokat. Mégis mindez eltörpült a mellett a gigászi vulkán mellett, amivel kevesebb mint
egy év múlva nézhet majd farkasszemet; a Kilauea csupán miniatűr modellje volt az Olympus Mons-nak, a
valóságra valószínűleg semmiféle kiképzés nem készíthette fel őket.
Eszébe jutott, hogy 2001-ben, beiktatása napján az amerikai elnök hogyan idézte meg Kennedy negyven
évvel korábbi ígéretét – „El kell jutnunk a Holdra!” – saját beszédével, kijelentve, hogy ez „a
Naprendszer évszázada” lesz. Magabiztosan jövendölte, hogy mielőtt az újabb századforduló elérkezne,
az ember meglátogatja valamennyi, a Nap körül keringő jelentősebb égitestet, és legalább az egyiken
tartósan megtelepszik.
A kelő nap sugarai megcsillantak a láva repedéseiből feltörő gőz felhőin, és ez eszébe juttatta dr.
Kaleernak a Noctis Labyrinthusban felgyülemlő reggeli ködöket. Igen, könnyű volt elhinnie, hogy máris a
Marson áll, fél tucat országból toborzott kollégái társaságában. Ezúttal egyetlen ország sem vágna bele –
hisz nem is tudna – a vállalkozásba egyedül.
Már visszafelé sétált a helikopterhez, amikor valami megérzés, valami, a szeme sarkából elkapott
mozgás megállította. Zavartan hátrapillantott a kráterre; csak kis idő elteltével ötlött eszébe, hogy az égre
is nézzen fel.
És akkor Mohan Kaleer megértette, ahogy Jelena Ljakova is ugyanebben a pillanatban, hogy az
emberiség eddigi történelme egy szempillantás alatt véget ért. Azok a csillogó szörnyetegek ugyanis,
amelyek most ott úsztak az égen, a felhőkön túl, olyan magasságban, amit meg sem mert volna becsülni,
egy csapásra a legprimitívebb, fából kivájt kenuknál is elavultabbá tették azt a kis csapat űrhajót, ami a
Lagrange-pontban legénységét várva induláshoz készülődött. Egy örökkévalóságnak tetsző pillanatig
Mohan csak bámult, ahogy az egész világ, és az óriási hajók lenyűgöző méltósággal ereszkedtek egyre
lejjebb.
Eszébe sem jutott sajnálni, hogy eddigi életének minden erőfeszítése kárba vész. Azon dolgozott, hogy
az emberiséget eljuttassa a csillagokba, ám most a csillagok – a távolságtartó, közömbös csillagok –
jöttek el hozzá.
E pillanatban mintha az egész történelem lélegzetvisszafojtva megtorpant volna, és a jelen úgy vált le a
múltról, ahogy a jéghegy szakad le az összefüggő jégmezőről, hogy aztán büszke magányában megkezdje
útját a melegebb vizek felé. Mindaz, amit az előző korok elértek, most semmivé válik. Egyetlen gondolat
visszhangzott végig újra meg újra Mohan tudatán:
Az emberi faj többé nincs egyedül.
2
Az Egyesült Nemzetek főtitkára mozdulatlanul állt a nagy ablaknál, s nézte a lenti, nyüzsgő forgalmú 43.
utcát. Néha eltöprengett, vajon jót tesz-e az embernek, ha ilyen magasan a többiek feje fölött dolgozik. A
tárgyilagosság szempontjából bizonyára, csakhogy az nagyon könnyen átcsaphat közömbösségbe. Vagy
csak arról van szó, hogy magyarázatot szeretne találni a felhőkarcolók iránti ellenszenvére, amely
húszévnyi New Yorkban lakás után sem csökken benne?
Hallotta, hogy a háta mögött nyílik az ajtó, de nem nézett hátra, amikor Pieter van Ryberg belépett a
szobába. Most jött az a néhány pillanatnyi, szabályszerűen bekövetkező csönd, amely alatt Pieter rosszalló
arccal nézte a hőmérőt; állandó tréfálkozás tárgya volt ugyanis, hogy a főtitkár a legszívesebben egy
hűtőszekrényben lakna. Stormgren megvárta, míg helyettese odamegy hozzá, s csak akkor fordította el a
tekintetét az alanti megszokott, mégis mindig lenyűgöző látványtól.
– Késnek – mondta. – Wainwrightnak már öt perce itt kellene lennie.
– Épp most üzentek a rendőrségtől. Egész kis felvonulás keletkezett körülötte, s ettől elakadt a
forgalom. Most már azonban bármelyik pillanatban megérkezhet.
Van Ryberg elhallgatott, aztán hirtelen azt kérdezte – Még most is helyesnek tartja, hogy fogadja őt?
– Attól tartok, már kicsit késő lenne visszakozni. Végtére is beleegyeztem, ámbár maga is tudja, hogy
nekem sohase jutott volna az eszembe.
Stormgren az íróasztalához ballagott, és szórakozottan kézbe vette híres, urániumból készült
levélnehezékét. Nem volt ideges – legföljebb bizonytalan. Egyszersmind örült is, hogy Wainwright késik,
mert ez valamelyes erkölcsi fölényt fog biztosítani neki a tárgyalás megkezdésekor. Az efféle
apróságoknak nagyobb befolyásuk volt az emberek ügyeire, mint holmi logikus okfejtéseknek vagy
észérveknek, ahogy az várható volna.
– Itt vannak! – kiáltott fel Ryberg, arcát egészen az ablaküveghez nyomva. – A Sugárúton jönnek... bő
háromezren lehetnek.
Stormgren fölkapta a jegyzetfüzetét, és a helyettese mellé állt. Félmérföldnyire lehetett az a kicsiny, de
elszánt sokaság, amely lassan közeledett a főtitkári épület felé. Zászlókat lobogtattak, amelyek feliratát
ugyan ebből a távolságból nem lehetett látni, de Stormgren tudta jól, milyen üzenetet hordoznak. A
forgalom monoton lármája fölött már hallani lehetett az éneklő hangok baljós ritmusát. Váratlanul
hullámzott át rajta az undor. A világnak már épp elege lehet a felvonuló csőcselékből meg a dühös
jelszavaikból!
A tömeg most ért az épülethez; bizonyára tudják, hogy innen, fentről figyeli őket, mert itt-ott,
meglehetősen öntudatlanul, öklök emelkedtek a magasba. A kihívás voltaképpen nem ellene irányult, bár
kétségtelenül akarták, hogy ő is lássa a mozdulatot. A törpék fenyegethetik így meg az óriást, ahogy ezek a
dühös öklök lendülnek meg az ötven kilométer magasan lévő ég felé – a csillogó ezüstfelhő, a
főkormányzó flottájának zászlóshajója felé.
És nagyon is elképzelhető, gondolta Stormgren, hogy Karellen végignézi a jelenetet, és remekül
szórakozik, mert ha a felügyelő nem szorgalmazza, akkor sohasem kerül sor erre a találkozóra.
Ez az első eset, hogy Stormgren találkozik a Szabadság Liga vezérével. Már nem is töprengett rajta,
bölcs dolog volt-e ez az akció, mert hiszen Karellen tervei gyakran túl szövevényesek voltak, semhogy
emberi elmével föl lehetett volna fogni őket. Stormgren még a legrosszabb esetben sem tapasztalta, hogy
kifejezett kár származott volna belőlük. Ha visszautasította volna a találkozást Wainwrighttal, ez őellene
adott volna fegyvert a Liga kezébe.
Alexander Wainwright a negyvenes évei végét taposó, magas, jóképű férfi volt. Stormgren tudta róla,
hogy minden ízében becsületes, és éppen ezért kétszeresen veszedelmes ember. Leplezetlen nyíltsága
miatt azonban nehéz volt nem kedvelni, akármilyen véleménnyel volt is az ember az általa képviselt
ügyről – avagy egyik-másik hívéről.
 Stormgren nem vesztegette az időt van Ryberg kurta és némiképp feszült bemutató szertartása után.
– Feltételezem – kezdte –, hogy látogatásának fő tárgya egy formális tiltakozás benyújtása a Szövetségi
Rendszer ellen. Így van?
Wainwright nyomatékosan bólintott.
– Én elsősorban ez ellen tiltakozom, főtitkár úr. Mint tudja, az elmúlt öt évben megpróbáltuk
ráébreszteni az emberi fajt, hogy mekkora veszély fenyegeti. A feladat nehéz volt, mert az emberek
többsége belenyugodott, hogy világunkat a főkormányzók irányítsák, saját kényük-kedvük szerint.
Mindazonáltal valamennyi országból több mint ötmillió hazafi írta alá a petíciónkat.
– Ez nem valami lenyűgöző szám, ha a két és fél milliárdot vesszük.
– Ez olyan szám, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. És az aláírók mellett számosan vannak olyanok
is, akikben mélyek a kételkedés gyökerei, hogy e tervezett szövetség jogosságáról már ne is essék szó.
Hiába minden hatalma, még Karellen felügyelő sem törölheti el egyetlen tollvonással ezer év történelmét.
– Mit tudunk mi Karellen hatalmáról?! – csattant föl Stormgren. – Az én gyerekkoromban az Európa
Föderáció még csak egy álom volt, de mire férfivá cseperedtem, már valósággá vált. És ez még a
főkormányzók megérkezése előtt történt. Karellen csak befejezte azt a munkát, amit mi elkezdtünk.
– Európa egyetlen kulturális és földrajzi entitás volt. A világ nem az, és itt van a különbség.
– A főkormányzók számára a Föld sokkalta kisebbnek tűnhet, mint amekkorának apáink Európát látták –
felelte Stormgren gúnyosan, majd hozzátette: – És merem állítani, hogy az ő látásmódjuk érettebb, mint a
miénk.
– Én a föderációt mint végső célt nem feltétlenül vonom kétségbe – ámbár ezzel sok támogatóm
bizonyára nem értene egyet. De ennek belülről kell megfogalmazódnia; és nem úgy, hogy kívülről
kényszerítsék ránk. A magunk sorsát nekünk kell alakítanunk, s nem szabad tűrnünk, hogy mások
beleavatkozzanak az emberek ügyeibe.
Stormgren felsóhajtott. Már százszor hallotta mindezt, és tudta, hogy most is csak ugyanazt
válaszolhatja, azt, amit a Szabadság Liga mindannyiszor visszautasított. Ő bízott Karellenben, ezek pedig
nem. Alapvetően ez volt köztük a különbség, és ez ellen nem tehetett semmit. Szerencsére a Szabadság
Liga sem.
– Engedje meg, hogy föltegyek néhány kérdést! – mondta. – Tagadja-e, hogy a főkormányzók békét,
biztonságot és jólétet teremtettek a világunkon?
– Ez igaz. De elvették a szabadságunkat. Az ember nem csak... kenyérrel él.
– Igen, tudom, de most először valósult meg egy olyan kor, amikor minden ember nyugodt lehet afelől,
hogy legalább ezt megkapja. Tulajdonképpen miféle szabadságot vesztettünk el ahhoz képest, amit a
főkormányzók hoztak el nekünk az emberiség történelmében először?
– Azt a szabadságot, hogy Isten útmutatásával magunk irányíthassuk a saját életünket.
Na végre, gondolta Stormgren, eljutottunk a lényeghez. Hiába próbálják leplezni, a konfliktus
alapvetően vallási természetű. Wainwright a világért sem engedné elfelejteni, hogy ő pap. Ha már nem is
hord papi gallért, az embernek valahogy mégis az az érzése, mintha abban látná.
– Az elmúlt hónapban – mutatott rá Stormgren – körülbelül száz püspök, bíboros és rabbi írt alá egy
közös nyilatkozatot arról, hogy támogatásukról biztosítják a felügyelő politikáját. A felekezetek önök ellen
foglaltak állást.
Wainwright dühösen ingatta a fejét.
– Sok vallási vezető egyszerűen vak; a főkormányzók szimplán megvesztegették őket. Lehet, hogy mire
észlelik a veszélyt, már túl késő lesz. Az emberiség addigra elveszíti minden önállóságát, és alávetett
fajjá válik.
Egy pillanatra csend támadt, majd Stormgren így válaszolt:
– Három nap múlva ismét találkozom a felügyelővel. Miután az a kötelességem, hogy képviseljem
világunk nézeteit, be fogok számolni neki az ön tiltakozásáról. De ettől még semmi sem fog megváltozni,
erről biztosíthatom.
– Van itt még valami – szólt Wainwright lassan. – Mi sok kifogásolni valót találunk a
főkormányzókban, de mindenekfölött a titkolózásukat gyűlöljük. Ön az egyetlen emberi lény, aki valaha is
szót váltott Karellennel, de még ön sem látta őt soha! És mégis meglepi, hogy kételkedünk az
indítékaiban?
– Mindazok ellenére, amit az emberiségért tett?
– Igen, mindazok ellenére. Nem is tudom, mi bőszít bennünket jobban: Karellen mindenhatósága vagy a
rejtőzködése. Ha nincs semmi titkolni valója, akkor miért nem mutatkozik meg előttünk? Ha legközelebb
beszél a felügyelővel, ezt kérdezze meg tőle, Stormgren úr!
Stormgren hallgatott. Semmit sem tudott mondani – legalábbis semmi olyat, amivel meggyőzhetné a
másikat. Néha már arra gondolt, vajon önmagát sikerült-e egyáltalán meggyőznie.
***
Az ő számukra persze csak egy aprócska hadművelet volt, de a Földön még soha nem történt nagyobb
horderejű esemény. A nagy hajók mindenféle figyelmeztetés nélkül egyszer csak kiözönlöttek az űr
ismeretlen mélységeiből. Az irodalomban számtalanszor leírták már ezt a napot, de igazából soha senki
sem hitte, hogy valóban megtörténhet. Most aztán kiderült: ama csillogó, néma testek, melyek megjelentek
valamennyi szárazföld fölött, olyan tudást jelképeznek, melynek birtoklását az ember még hosszú
évszázadokig nem is remélheti. Hat napon át lebegtek mozdulatlanul a városok fölött, s közben semmi
jelét nem adták, hogy észlelnék az ember jelenlétét. De nem is volt rá szükség; nyilvánvaló volt, hogy nem
puszta véletlenségből horgonyoztak le méltóságteljes hajóik pontosan New York, London, Párizs,
Moszkva, Róma, Fokváros, Tokió és Canberra fölött...
Még el sem múltak e vérfagyasztó napok, már akadtak emberek, akik rájöttek az igazságra. Itt nem
holmi, az emberről semmit sem tudó faj első, tapogatózó kapcsolatfelvételéről volt szó. Azokban a néma
és mozdulatlan hajókban mesterpszichológusok tanulmányozzák az emberiség viselkedését, s addig nem
cselekednek, amíg a feszültség a tetőfokára nem hág.
És a hatodik napon egy minden más rádiófrekvenciát elnyomó adásban bemutatkozott a világnak
Karellen, a Föld felügyelője.
Olyan tökéletesen beszélt angolul, hogy az egy egész nemzedéknek adott okot a vitára. Az
előadásmódjánál még döbbenetesebb volt azonban a szöveg tartalma. Bármilyen mérték szerint nézve is
egy tökéletes géniusz műve volt, mely minden emberi dolgok teljes és valódi ismeretéről árulkodott.
Kétség sem lehetett afelől, hogy a beszédben megmutatkozó tudományos felkészültség és virtuozitás, a
még meg nem élt tapasztalat fájdalmas megsejtése szándékosan irányult arra, hogy meggyőzze az
emberiséget: vegye tudomásul, hogy itt egy mindent felülmúló szellemi erő van jelen. Mire Karellen
elhallgatott, a Föld népei már tudták: a szívüknek oly drága függetlenség ideje lejárt. A helyi, nemzeti
kormányok ugyan még megtarthatják a hatalmukat, de ami a nemzetközi ügyek szélesebb területét illeti, ott
már kivették az emberek kezéből a legfőbb döntéseket. Vitának, tiltakozásnak nem volt többé helye.
Aligha lehetett elvárni, hogy a világ minden nemzete szó nélkül tudomásul vegye hatalmának ilyetén
megnyirbálását.
A cselekvő ellenállás viszont zavarba ejtő nehézségekbe ütközött, mivel a főkormányzók hajóinak
megsemmisítése – ha ilyesmiről szó lehetett egyáltalán – együtt járt volna az alattuk lévő városok
megsemmisítésével. Az egyik nagyhatalom azért csak megpróbálta. Az akcióért felelősök talán abban
bíztak, hogy két verebet lőnek egy atomrakétával, mert célpontjuk egy szomszédos és ellenséges ország
fővárosa fölött lebegett.
Sokféle érzelem rohanhatta meg a tisztek és technikusok kis csapatát abban a titkos vezérlőteremben,
ahol a nagy hajó képe teljesen betöltötte a televízió képernyőjét. Ha sikerül – vajon mit cselekszik majd a
többi hajó? Meg lehet-e semmisíteni azokat is, hogy az emberiség a jövőben ismét a maga útját járhassa?
Vagy Karellen rettentő bosszút fog állni azokon, akik őt megtámadták?
A képernyő hirtelen kifehéredett, ahogy az ütköző lövedék megsemmisítette magát, de a kép már át is
váltott egy sok mérfölddel távolabbi, a levegőben elhelyezett kamerára. Töredéknyi másodperc alatt
kellett volna kiformálódnia a tűzgömbnek, hogy napfényként ragyogja be az égboltot.
De semmi ilyesmi nem történt. Az óriás hajó sértetlenül lebegett az égen, közömbösen fürdött a tér
pereméről érkező, kíméletlen napsugarak fényében. Nem elég, hogy a bomba nem érte el, de soha senki
sem tudta meg, hogy mi történt a lövedékkel. Ráadásul Karellen meg sem torolta a támadást, sőt annak
sem adta tanújelét, hogy egyáltalán tud róla. Egyszerűen nem vett róla tudomást, s hagyta, hadd
szorongjanak a felelősök egy soha be nem következő bosszú miatt. Ez mindenféle büntető akciónál
hatásosabb és csüggesztőbb bánásmódnak bizonyult. A felelős kormány a kölcsönös vádaskodások
közepette hetek alatt összeomlott.
Volt némi passzív ellenállás is a főkormányzók politikájával szemben. Ezzel Karellen rendszerint úgy
bánt el, hogy engedte őket a maguk útját járni, mígnem az illetők kénytelenek voltak belátni, hogy az
együttműködés visszautasításával csak önmaguknak okoznak kárt. A közvetlen beavatkozás módszerét
csak egyszer választotta, méghozzá egy makacsul ellenszegülő kormánnyal szemben.
A Dél-afrikai Köztársaság több mint száz esztendeig volt a társadalmi harcok színtere. Hiába próbáltak
jó szándékú emberek mindkét oldalról hidat építeni, a különböző félelmek és előítéletek túl mélyen
bevésődtek már, semhogy létrejöhessen bármiféle együttműködés. Az egymást követő kormányok csak a
türelmetlenség mértékében különböztek egymástól, s a földet méregként itatta át a gyűlölet s a
polgárháború minden nyomorúságos következménye.
Amikor világossá vált, hogy még csak meg sem próbálnak véget vetni a megkülönböztető politikának,
Karellen figyelmeztette őket. Nem tett mást, csak megnevezett egy napot és egy órát. Az országban támadt
egy kis nyugtalanság, amit semmiképpen sem lehetett félelemnek vagy pániknak nevezni, mert nem hitte
senki, hogy a főkormányzók bármiféle – ártatlanokat és bűnösöket egyaránt sújtó – erőszakos vagy pusztító
cselekedetekre ragadtatják magukat.
Nem is tettek ilyet. Mindössze az történt, hogy amikor a nap Fokvárosban delelőre ért – kialudt. Nem
maradt más belőle, mint egy sem fényt, sem meleget nem adó fakóvörös árny. Két, egymást keresztező
mezővel polarizálhatták a fényét odakint az űrben, de úgy, hogy a sugárzásából ne mehessen át semmi. A
jelenség egy ötszáz kilométeres átmérőjű, tökéletesen kör alakú térségben volt tapasztalható.
Harminc percig tartott az egész – de ennyi elég is volt. Másnap a dél-afrikai kormány bejelentette, hogy
a fehér kisebbség újra teljes körű polgárjogokban részesülhet.
Eltekintve az efféle elszigetelt, kellemetlen incidensektől, az emberi faj a dolgok természetes
menetének részeként fogadta el a főkormányzókat. Az emberek meglepően hamar túltették magukat a
kezdeti megrázkódtatáson, s a világ visszazökkent a megszokott kerékvágásába. Csak egy váratlanul életre
kelt Rip van Winkle vette volna észre a legnagyobb változást, vagyis egyfajta titkos reménykedést,
mondhatni, mentális hátrasandítgatást, mintha az emberiség azt várta volna, hogy a főkormányzók egyszer
majd csak megmutatják magukat, s lejönnek végre fényes hajóikból.
Még öt év múlva is erre vártak. Stormgren szerint ez volt minden bajnak az oka.
***
Stormgren autója a bámészkodók megszokott gyűrűje szorításában, a készenlétbe helyezett kamerák
lencsetüzében haladt a kilövőhelyhez. A főtitkár még váltott néhány szót a helyettesével, majd átvette az
aktatáskáját, és átvágta magát a nézőközönségen.
Karellen sohasem várakoztatta sokáig. „Ó!”, röppent fel a meglepett kiáltás a sokaságból, amikor
odafönt az égen egy ezüstszínű buborék fúvódott föl lélegzetelállító sebességgel. Egy széllöket belekapott
Stormgren ruhájába, ahogy az apró hajó ötven méterrel arrébb, a föld fölött néhány centiméterre finoman
lebegve megállt, mintha attól félne, hogy a Föld érintésétől bepiszkolódik. Stormgren lassan lépkedett
előre, s közben látta a hegesztetlen fémtörzsön azt az ismerős redőt, s aztán máris megjelent előtte a
nyílás, amely elképesztette a világ legkiválóbb tudósait is. Belépett rajta a hajó egyetlen, tompán
megvilágított helyiségébe. A nyílás bezárult mögötte, mintha ott sem lett volna soha, hogy kirekesszen
hangot, látványt, mindent.
Öt perc múlva nyílt ki újra. Noha semmi mozgást nem észlelt, Stormgren tudta, hogy immár ötven
kilométerre távolodott el a Földtől, s itt van Karellen hajójának a belsejében. Megérkezett a
főkormányzók világába, s körülötte mindenütt az ő titokzatos tevékenységük zajlik. Minden más embernél
közelebb került hozzájuk, mégsem tudott többet a fizikai természetükről, mint az alatta lévő világ
sokmilliónyi lakosa közül bárki.
A rövid folyosó végében volt a kis tanácsterem, s benne semmi más, mint egy szék, egy asztal és fölötte
a képernyő. Minden úgy volt kialakítva, hogy semmit ne áruljon el azokról a lényekről, akik létrehozták. A
képernyő most is üres volt, mint mindig. Stormgren néha azt álmodta, hogy váratlanul megelevenedik, és
felfedi a titkot, amely annyi gyötrelmes fejtörést okozott már a világnak. De az álom sohasem vált valóra;
a sötét négyszög mögött rejtve maradt a végső titok. De ott rejtőzött az erő és a bölcsesség is, az
emberiség iránt érzett határtalan és türelmes megértés – és ami a legérthetetlenebb volt, egyfajta derűsen
mulató szeretet az alanyi bolygón nyüzsgő kicsiny lények iránt.
A rejtett hangforrásból ekkor megszólalt a Stormgren számára jól ismert, de a világ történelmében
mindössze egyszer hallott nyugodt, sietséget nem ismerő hang. Csak a mélységéből és a zengéséből
lehetett következtetni Karellen testi mivoltára, és ez nem mindennapi méretre utalt. Karellen nagy volt –
meglehet, sokkal nagyobb, mint az ember. Ámbár néhány tudós az egyetlen beszéde alapján készített
felvétel elemzése után arra a meggyőződésre jutott, hogy a hang géptől származott. Ezt az állítást
Stormgren sohasem hitte el.
– Igen, Rikki, hallgattam a kis szóváltásotokat. Mi a véleményed Wainwright úrról?
– Becsületes ember, még akkor is, ha sok párthíve nem az. Mihez kezdjünk vele? A Liga önmagában
nem veszélyes, de néhány szélsőséges tagja nyíltan erőszakot hirdet. Nem is tudom, nem kellene-e őrt
állítanom a házam elé. De remélem, nem lesz rá szükség.
Karellen a maga olykor bosszantó módján nem foglalkozott a témával.
– Egy hónap telt el azóta, hogy ismertettük a Világszövetségre vonatkozó részleteket. Az engem nem
elfogadók hét százalékában mutatkozott-e lényeges növekedés, illetve emelkedett-e az a tizenkét százalék,
amely „nem tudom” választ adott?
– Még nem. De ennek nincs jelentősége; azt viszont aggasztónak találom, hogy még a támogatóid
körében is terjed az a vélemény, hogy ideje volna már felhagyni ezzel a titkolózással.
Karellen sóhajtása technikailag tökéletes volt, de valahogy mégsem volt meggyőző.
– Te is így érzed, ugye?
A kérdés olyannyira szónoki volt, hogy Stormgren nem is óhajtott válaszolni rá.
– Nem tudom, valójában méltányolod-e, hogy ezek a körülmények mennyire megnehezítik a munkámat –
folytatta komolyan.
– Az enyémet se könnyítik meg éppen – vágta rá majdhogynem szellemesen Karellen. – Jó volna, ha az
emberek nem úgy gondolnának rám, mint valami diktátorra, és nem felejtenék el, hogy én csak amolyan
polgári alkalmazottként próbálok érvényt szerezni egy olyan gyarmati politikának, melynek kialakításába
nem volt beleszólásom.
„Ez – gondolta Stormgren – igazán lebilincselően volt megfogalmazva. Kérdés, hogy mennyi benne az
igazság.”
– Valamivel meg tudod magyarázni legalább, hogy mire jó ez a rejtőzködés? Ingerel bennünket, hogy
nem értjük, s ettől aztán szárnyra kapnak mindenféle szóbeszédek.
Karellen erre már elnevette magát; gazdag, mély tónusú hangja kissé túl pengő volt ahhoz, hogy emberi
kacagásnál semmivel se legyen több.
 – Most éppen mi vagyok? Tartja még magát a robotelmélet? Szívesebben lennék egy halom
elektroncső, mint holmi százlábúféleség... ó, igen, láttam azt a karikatúrát a tegnapi Chicago Timesban!
Azon gondolkodom, hogy elkérem az eredetit.
Stormgren éppen csak elbiggyesztette a száját. Az volt az érzése, hogy Karellen időnként túl könnyen
veszi a kötelességeit.
– Ez komoly dolog – mondta rosszallóan.
– Kedves Rikkim – vágott vissza Karellen –, én csak akkor őrizhetem meg az egykori mentális
hatalmamból mára megmaradt töredékeket, ha nem veszem komolyan az emberi fajt!
Stormgren önkéntelenül is elmosolyodott.
– Ez, ugyebár, rajtam nem sokat segít? Nekem újra le kell mennem oda, hogy meggyőzzem
embertársaimat: bár nem mutatkozol előttük, nincs a világon semmi rejtegetnivalód. Nem lesz könnyű
dolgom. Az egyik legjellemzőbb emberi vonás a kíváncsiság. A végtelenségig nem dacolhatsz vele.
– Mindazon problémák közül, amelyekkel a Földre érkezésünkkor szembe kellett néznünk, ez volt a
legnehezebb – ismerte el Karellen. – Minden más téren megbíztok a bölcsességünkben, akkor hát e
vonatkozásban is legyetek bizalommal irántunk.
– Én bízom bennetek – jegyezte meg Stormgren –, de Wainwright és a hívei nem. Szabad-e hibáztatnod
őket, amiért helytelen következtetéseket vonnak le abból, hogy te nem vagy hajlandó megmutatkozni
előttünk?
Egy percnyi csend támadt, melyben Stormgren meghallotta azt a kis neszt – reccsenést? –, amely
származhatott abból is, hogy a felügyelő kissé megmoccant.
– Ugye tudod, miért fél tőlem Wainwright és a hozzá hasonlók? – kérdezte Karellen, s most komoly volt
a hangja, mintha orgonabúgás töltené be a katedrális főhajóját. – A világ minden vallási felekezetében
találhatók hozzá hasonló emberek. Ők tudják, hogy mi az értelmet és a tudást képviseljük, és lehetnek
bármilyen erősek is a maguk hitében, félnek, hogy mi felülkerekedünk az isteneiken. Nem szükségszerűen
előre megfontolt szándékkal, hanem annál bonyolultabb módon. A tudomány úgy is el tudja pusztítani a
vallást, ha semmibe veszi, vagy ha sorra megcáfolja a tanításait. Tudomásom szerint mindmáig senki nem
bizonyította be, hogy Zeusz vagy Thor nem létezik – mégis milyen kevesen hisznek bennük manapság. A
Wainwrightok is attól félnek, hogy mi tudjuk, mi az igazság a hitük eredete körül. Azon töprengenek, hogy
vajon mióta figyelhetjük már az emberiséget. Vajon már akkor is szemmel tartottuk, amikor sor került a
hedzsrára, Mohamed Nagy Futására, vagy amidőn Mózes megajándékozta a zsidókat a törvényekkel?
Tudjuk-e, mennyi hamisság rejlik azokban a történetekben, melyekben ők hisznek?
– És tudjátok? – suttogta Stormgren, félig mintha magától kérdezné.
– Ez az a félelem, ami kínozza őket, Rikki, még akkor is, ha nyíltan sohasem fogják beismerni. Hidd el
nekem, számunkra sem öröm, ha le kell rombolnunk az emberek hiteit, de a világ minden vallásának nem
lehet igaza – ezt ők is tudják. Az embernek előbb-utóbb meg kell tudnia az igazságot; de ma még nem érett
meg rá az idő. Ami pedig a rejtőzködésünket illeti – amiről helyesen állapítottad meg, hogy csak
súlyosbítja a gondjainkat –, nos, ez a dolog nem tőlünk függ. Én éppúgy sajnálom, mint ti, hogy
rejtőzködnünk kell, de van rá elegendő ok. Mindenesetre majd megpróbálom nyilatkozatra bírni a... a
főnökeimet, olyanra, ami kielégíthet téged is, és talán a Szabadság Ligát is megengeszteli. És most, ha
megkérhetlek, térjünk vissza a napirendünkhöz, és indítsuk el a felvételt.
***
– Nos? – kérdezte van Ryberg idegesen. – Szerencsével járt? – Nem tudom – válaszolta Stormgren
elkínzottan, miközben ledobta az asztalára a dossziékat, és belerogyott a székbe. – Karellen most tárgyal
az ő főnökeivel, akárkik vagy akármik legyenek is. Ígérni nem ígért semmit.
– Hallgasson ide – szólalt meg hirtelen Pieter –, eszembe jutott valami. Miért hisszük mi azt, hogy
Karellen mögött van valaki? Mi van akkor, ha minden egyes főkormányzó – ahogy mi elkereszteltük őket –
idelent van a Földön, ezekben a hajókban? Talán nincs is hová menniük, csak titkolják előlünk.
– Eredeti teória – vigyorgott Stormgren –, csak éppen ellentmond annak a kevéske ténynek, amit
ismerek vagy ismerni vélek Karellen hátteréről.
– És mi volna az?
– Nos, Karellen gyakran utal rá, hogy ő csak amolyan átmeneti poszton van itt, s ez a helyzet csak
gátolja abban, hogy az igazi munkájával foglalkozzon, ami, szerintem, a matematika valamilyen formája
lehet. Egyszer szóba hoztam előtte az Acton-féle mondást a hatalom züllesztő hatásáról és a korlátlan
hatalom korlátlanul züllesztő hatásáról. Kíváncsi voltam, erre vajon mit tud válaszolni. Elnevette magát
azon a mélyről kongó hangján, majd azt mondta: „Ez a veszély engem nem fenyeget. Először is mert minél
előbb befejezem az itteni munkámat, annál hamarabb visszamehetek oda, ahová tartozom, jó sok
fényévnyire innen. Másodszor, nekem semmiféle értelemben nincs korlátlan hatalmam. Én csak amolyan...
én csak felügyelő vagyok.” Természetesen félre is vezethetett engem, ezt én sohasem fogom megtudni.
– Ugye, ő halhatatlan?
– Igen, a mi fogalmaink szerint, ámbár mintha valami miatt félne a jövőtől. El nem tudom képzelni, mi
lehet az. Ennél többet aztán igazán nem tudok róla.
– Nem volt valami meggyőző. Én azt az elméletet állítottam föl magamnak, hogy az ő kis flottája
eltévedt az űrben, és Karellen most új otthont keres maguknak. Nem szeretné, ha megtudnánk, milyen
kevesen vannak. De az is lehet, hogy az összes többi hajó automata vezérlésű, s egyikben sincs senki.
Hogy ez az egész csak amolyan hatásos díszlet.
– Maga túl sok science fictiont olvas – mondta erre Stormgren. Van Ryberg szégyenlősen elvigyorodott.
– Az „Űrinvázió” nem egészen úgy ért véget, ahogy várni lehetett volna, igaz? Az én elméletem
magyarázatot ad arra, hogy miért nem mutatkozik meg soha Karellen. Nem akarja, hogy megtudjuk
egyetlen főkormányzó sincs rajta kívül.
Stormgren derűs rosszallással ingatta a fejét.
– A maga magyarázata mindig túl ötletes, semhogy igaz lehessen. A felügyelő mögött egy hatalmas
civilizációnak kell állnia – noha csak következtethetünk a létezésére –, méghozzá olyannak, amelyik már
nagyon régóta tud az emberről. Itt van például az angol nyelvtudása. Ő tanít engem, hogy hogyan beszéljek
minél ízesebben!
– Észrevette már egyszer is, hogy valamit nem tudott?
– Ó, igen, méghozzá gyakran, de csak apróságokat. Azt hiszem, szinte felülmúlhatatlanul tökéletes az
emlékezőtehetsége, de vannak dolgok, amiknek a megtanulásával nem vesződik. Például csak angolul ért
tökéletesen, ámbár az utóbbi két évben csomó mindent megtanult finnül, csak azért, hogy engem ugrasson.
Finnül nem lehet csak úgy kutyafuttában megtanulni! Hosszú strófákat idéz a Kalevalából, miközben én,
szégyenszemre, csak pár sorát ismerem. Kívülről fújja valamennyi élő államférfi életrajzát, és néha be is
tudom azonosítani az illetőt. Történelmi és természettudományos ismerete teljesnek látszik, maga is tudja,
mennyi mindent tanultunk már tőle, s én mégsem hiszem, hogy szellemi képességei olyannyira
meghaladnák azt, amit az ember el tudna érni az egyes szakterületeken. Csak olyan ember nem létezik, aki
egyszerre volna képes mindarra, amit ő meg tud csinálni.
– Többé-kevésbé erre jöttem rá én is – bólogatott van Ryberg. – A világ végezetéig elvitatkozhatunk
Karellenről, a végén mégiscsak ugyanahhoz a kérdéshez jutunk: mi az ördögért nem mutatja meg magát?
Amíg ez nem történik meg, én tovább gyártom az elméleteimet, s a Szabadság Liga sem hagyja abba az
átkozódást. – Kihívóan pillantott föl a mennyezet felé. – Remélem, felügyelő úr, hogy egy sötét éjszakán
fölsettenkedik valami rakétán egy riporter, s a hátsó ajtón bemászik a kamerájával. Az lesz ám a
szenzáció!
Ha Karellen hallotta is, nem adta jelét. Ez, persze, eddig is így volt.
***
 Ittlétük első évében a főkormányzók jelenléte kevesebb változást hozott az emberek életébe, mint várni
lehetett volna. Az árnyékuk ugyan rávetült mindenre, de azért ebben az árnyékban volt tapintat. Bár alig
akadt nagyváros a Földön, amelynek lakói ne látták volna a maguk csillogó ezüsthajóját a zeniten, az
emberek idővel már olyan természetesnek vették, hogy ott van, mint a napot, a holdat vagy a felhőket. A
legtöbben valószínűleg éppen hogy csak tudatában voltak annak, hogy állandóan emelkedő életszínvonaluk
a főkormányzóknak köszönhető. Amikor egy pillanatra megálltak, hogy végiggondolják a dolgot – ami
ritkán fordult elő –, rádöbbentek, hogy e néma hajók a történelem során először hoztak békét az egész
világnak, és ilyenkor annak rendje és módja szerint hálásak voltak.
De ezek csak amolyan negatív és látványosságot nélkülöző előnyök voltak, amiket az emberek
elfogadtak, majd meg is feledkeztek róluk. A közömbös főkormányzók pedig továbbra is elrejtették
arcukat az emberiség elől. Karellen tudott tiszteletet és csodálatot parancsoló lenni, de ezzel a politikával
mélyrehatóbb győzelmet nem arathatott. Nehéz volt a neheztelésen kívül bármi mást érezni eme
olimposziak iránt, akik csak az Egyesült Nemzetek székházában fölszerelt rádió-teleprinteren keresztül
álltak szóba az emberiséggel. Ami Karellen és Stormgren között volt, azt sohasem vitték a nyilvánosság
elé, és néha maga Stormgren sem értette, miért kellenek a felügyelőnek ezek a beszélgetések. Lehet, hogy
úgy érezte, legalább egy emberi lénnyel közvetlen kapcsolatot kell tartania, de az is lehet, hogy úgy vélte,
Stormgrennek van szüksége a személyes támogatásnak erre a formájára. A főtitkár méltányolta,
amennyiben ez utóbbiról volt szó, s azt sem bánta, hogy a Szabadság Liga megvetően csak mint „Karellen
küldönce” emlegeti.
A főkormányzók soha semmiféle kapcsolatba nem kerültek az egyes államokkal és kormányokkal; úgy,
ahogy volt, elfogadták az Egyesült Nemzetek Szervezetét, intézkedtek a szükséges rádió-berendezés
fölszereléséről, s utasításaikat a főtitkáron keresztül juttatták el az emberekhez. Az orosz küldött teljes
joggal mutatott rá számtalanszor és meglehetős részletességgel, hogy ez az eljárás nem felel meg az
alapokmánynak – ám Karellen szemmel láthatóan nem zavartatta magát emiatt.
Meglepő volt, hogy mennyi sértést, ostobaságot és gonoszságot lehetett eloszlatni azokkal az égből jött
üzenetekkel. A főkormányzók megérkezéséből a nemzetek megértették, hogy többé nincs félnivalójuk
egymástól, s még mielőtt megtapasztalták volna, megsejtették, hogy fegyvereik hatástalanok egy olyan
civilizációval szemben, amelyik hidat tudott építeni a csillagok között. Így hát az emberiség
boldogságának útjában álló legnagyobb akadály egy csapásra ledőlt.
A főkormányzók teljesen közömbösnek mutatkoztak a kormányformák iránt, ha azok nem voltak
elnyomóak vagy megvesztegethetők. A Földön megmaradhattak a demokráciák, a monarchiák, a jóindulatú
diktatúrák, virulhatott a kommunizmus és a kapitalizmus. Sok egyszerű lélek, aki szentül meg volt
győződve, hogy csakis úgy lehet élni, ahogy ők élnek, roppantul elcsodálkozott ezen. Mások abban a
hiszemben voltak, hogy Karellen csak az alkalomra vár, hogy bevezethessen egy minden más társadalmi
formát elsöprő rendszert, s ezért nem foglalkozik holmi apró-cseprő politikai reformokkal. Persze ez is,
mint minden más, ami kapcsolatban állt a főkormányzókkal, csak amolyan találgatás volt. Az indítékaikat
nem ismerte senki. És azt sem sejtette senki, hogy miféle jövő felé terelgetik az emberiséget.
3
Stormgren már napok óta rosszul aludt, ami annál is különösebb volt, mert azt tervezte, hogy nemsokára
végképp megszabadul hivatala minden gondjától-bajától. Negyven éve szolgálta az emberiséget, öt
esztendeje az emberiség vezetőit, és kevés olyan politikus akadt, aki oly sok kezdeti törekvését látta
beteljesülni, mint ő. Lehet, hogy épp ez volt a baj; hogy a nyugalom éveiben – bármennyi adatik is meg
belőlük – nem lesznek többé célok, melyek értelmet adnak az életnek. Amióta Martha meghalt, és a
gyerekek saját családot alapítottak, mintha elvékonyodtak volna azok a szálak, melyek a világhoz kötötték.
Az is lehet, hogy – egyre jobban azonosulván a főkormányzókkal – egyszerűen eltávolodott az
emberiségtől.
Most is egy ilyen nyugtalan éjszakája volt, amikor az agya, mint egy magára hagyott gép, lázasan forgott
tovább. Végül beletörődött, hogy aznap éjjel már nem fog elaludni, így hát kelletlenül kimászott az ágyból.
Magára kapta a köntösét, és kiballagott szerény lakása tetőteraszára. Közvetlen beosztottai közül egy sem
akadt, akinek ne lett volna fényűzőbb az otthona, de Stormgren igényeit ez is maradéktalanul kielégítette.
Ő már eljutott oda, hogy sem a javak, sem a hivatalos ceremóniák nem tették tekintélyesebb emberré.
Az éjszaka meleg volt, már-már fülledt, pedig derült volt az ég; a hold is ott fénylett a délnyugati
látóhatár fölött. Tíz kilométerrel arrébb New York fényei tündököltek az ég alján, mintha a hajnalhasadás
állt volna meg egy örökké tartó pillanatra.
Stormgren fölnézett az alvó városról oda, ahová az élő emberek közül egyedül ő jutott fel. Akármilyen
messze volt is, Karellen hajója csillogott a holdfényben. Vajon mit csinál most a felügyelő, tűnődött
magában, mert nem hitte, hogy a főkormányzók szoktak egyáltalán aludni.
Odafönt fénylő lándzsájával vonalat rajzolt az égbolt kupolájára egy meteor. A halványan csillogó
vonal kisvártatva elenyészett, s a csillagok ismét magukra maradtak. Olyan volt ez, mint egy goromba
figyelmeztetés: Karellen még száz év múlva is vezetni fogja az emberiséget egy csak általa ismert cél felé,
de mához négy hónapra már másvalaki lesz a főtitkár. Ezt önmagában még egyáltalán nem bánta –
csakhogy ez annyit jelentett, hogy ilyen rövid idő alatt nem sok esélye marad, hogy valaha megtudja, mi
rejtőzik ama homályos üveglap mögött.
Csak az elmúlt napokban merte bevallani, hogy a főkormányzók titkolózása kezd az idegeire menni. A
Karellen iránt érzett hűsége mind mostanáig megóvta őt a kételkedéstől, de immár – gondolta kissé
fanyarul – a Szabadság Liga tiltakozásainak hatása alól ő sem tudja kivonni magát. Igaz, hogy az ember
rabszolgasorba döntéséről szóló propaganda nem volt több annál; kevesen hittek benne komolyan, vagy
kívánták igazán vissza az elmúlt időket. Az emberek hozzászoktak Karellen láthatatlan kormányzásához –
ugyanakkor egyre jobban izgatta őket, hogy valójában kik kormányozzák őket. És miért kellett volna bárkit
hibáztatni ezért?
A Szabadság Liga csak egyike volt – ámbár a legnépesebb – ama szervezeteknek, amelyek
szembehelyezkedtek Karellennel, következésképpen a főkormányzókkal együttműködő emberekkel is. E
csoportok kifogásai és törekvései rendkívül nagy változatosságot mutattak, a vallásos nézőponttól egészen
a kisebbségi érzés kifejezéséig. Ezek joggal érezték úgy magukat, mint az a művelt hindu, aki a
tizenkilencedik században elmélkedett az angol uralomról.
A megszállók békét és jólétet hoztak a Földre – de milyen árat kell majd fizetni érte? A történelem nem
biztatott semmi jóval: a nagyon különböző kulturális szinteken álló fajták között még a legbékésebb
érintkezések is gyakran vezettek a fejletlenebb társadalom elpusztításához. Nemcsak egyénekkel,
nemzetekkel is előfordulhatott, hogy elvesztették a bátorságukat, ha egy olyan kihívással találták szembe
magukat, amelynek nem tudtak megfelelni. És a legnagyobb kihívás, amivel az ember valaha is
szembetalálkozott, a főkormányzók titokzatosságba burkolózó civilizációja volt.
A szomszédos szobában álló nyomtatógép halk kattanással dobta ki magából a Központi Hírszolgálat
óránkénti összefoglalóját. Stormgren beballagott, és szórakozottan átlapozta a papírokat. A Szabadság
Liga a világ túloldalán nem túl eredeti címre ihlette az egyik újságot. Szörnyek irányítják az Embert?! –
harsogta a cím, majd így folytatta: „Ma a Szabadság Liga Keleti Csoportjának elnöke, dr. C. V. Krishnan,
egy Madrasban tartott gyűlésen azt mondotta: »A főkormányzók viselkedésének magyarázata igen
egyszerű: küllemük oly idegenszerű és visszataszító, hogy nem mernek mutatkozni az emberek előtt.
Felszólítom a felügyelőt, hogy cáfolja meg az állításomat!«”
Stormgren utálkozva dobta le a papírt. Még ha igaz volna is a vád, mit számítana? Régi keletű
feltételezés volt ez, őt azonban sohasem izgatta igazán. Nem hitte, hogy létezhet olyan – bármily különös –
biológiai forma, amit idővel ne lehetne elfogadni, sőt, akár még szépnek is találni. Csakis az elme számít,
nem pedig a test. Ha meg tudná győzni erről Karellent, a főkormányzók talán megváltoztatnák a
politikájukat. Hiszen félig se lehetnek olyan csúfak, mint ama képzelet szülte gúnyrajzok, melyek röviddel
a Földre érkezésük után megtöltötték az újságokat!
Stormgren ugyanakkor azt is tudta, hogy nemcsak az utóda iránti figyelmesség vezeti, amikor véget
szeretne vetni ennek az áldatlan helyzetnek. Elég becsületes volt, hogy bevallja: az ő legfőbb indítéka a
leghétköznapibb emberi kíváncsiság. Hiszen ha már egyszer eljutott odáig, hogy személyesen
megismerhette Karellent, addig nem nyughat, amíg rá nem jön arra is, hogy miféle lény lehet.
***
Másnap reggel, hogy Stormgren nem jelent meg a szokott időben, Pieter van Ryberg csodálkozással
vegyes bosszúságot érzett. Bár a főtitkár rendszerint számtalan telefonhívást eresztett meg, még mielőtt
beért volna az irodájába, azért mindig közölte, hogy mindjárt indul. Ma reggel azonban, hogy a helyzet
még bonyolultabb legyen, jó néhány sürgős üzenet érkezett Stormgren számára. Van Ryberg fél tucat
minisztériumban próbálta utolérni, aztán méltatlankodva felhagyott a keresésével.
Délben már nagyon aggódott, ezért elküldött egy autót Stormgren házához. Tíz perccel később egy
sziréna jajveszékelése rémítette halálra: egy rendőrségi járőrkocsi száguldott végig a Roosevelt Drive-on.
A hírügynökségek barátai közül is ülhettek néhányan az autóban, mert miközben van Ryberg az autó
közeledését figyelte, a rádió már világgá is kürtölte, hogy ő e perctől fogva már nem helyettes – hanem az
Egyesült Nemzetek ügyvezető főtitkára.
***
Ha van Rybergnek kevesebb a sürgős elintézendője, jót szórakozott volna azon, hogyan reagál a sajtó
Stormgren eltűnésére. Az elmúlt hónapban a világ újságai két, egymástól élesen elkülönülő táborra
szakadtak.
A nyugati sajtó alapjában véve helyeselte Karellennek azt a tervét, hogy minden emberből világpolgárt
csináljon. A keleti országok viszont a nemzeti büszkeség minél hamisabb, annál fájóbb görcseit
szenvedték el, mivel akadtak köztük, amelyek épp hogy csak egy nemzedék óta voltak függetlenek, s most
úgy érezték, hogy jogos jussukból semmizik ki őket.
Hovatovább kíméletlenné vált a főkormányzók ostorozása; a kezdeti, túlzott óvatosság után a sajtó
egyszeriben rájött, hogy úgy gorombáskodhat Karellennel, ahogy csak akar, úgysem történik semmi. Most
aztán valóban kitett magáért.
Mindazonáltal e zajos támadások mögött nem sorakoztak fel széles tömegek. Az örökre eltűnni készülő
határokon megkettőzték az őrséget – ám a katonák egy még lappangó baráti érzéssel sandítgattak
egymásra. Hiába dúltak-fúltak a politikusok és a tábornokok, a némán várakozó milliók érezték, hogy a
történelem egy hosszú és véres fejezete épp idejében fog lezárulni.
És most Stormgren elment, senki sem tudta, hová. Egy csapásra csend lett, amikor a világ rádöbbent,
hogy elveszítette az egyetlen embert, akin keresztül a főkormányzók – ki tudja, milyen különös
meggondolásból – szóba álltak a Földdel. Egyszerre mintha valami bénultság vett volna erőt a sajtó és a
rádió hírmagyarázóin; a csendben csak a Szabadság Liga hangját lehetett hallani, amint buzgón hangoztatta
ártatlanságát.
***
Vaksötét volt, amikor Stormgren fölébredt. Először még olyan álmos volt, hogy föl sem tűnt neki a
helyzet különössége. De aztán visszatért az öntudata, hirtelen fölült, s az ágya melletti kapcsoló felé nyúlt.
A sötétben a keze egy csupasz kőfalnak ütközött, amelyet hidegnek érzett. E váratlan tapasztalattól
megdermedt, mondhatni, testileg-lelkileg megbénult. Majd, mint aki nem hisz az érzékszerveinek,
föltérdelt az ágyban, s aprólékosan kezdte kitapogatni e megrázóan ismeretlen falat.
Mindössze egy perce foglalatoskodott ezzel, amikor kattanást hallott, s a sötétség egy lemeze
félresiklott. A halványan megvilágított háttér előtt egy ember körvonalai rajzolódtak ki, aztán újra
becsukódott az ajtó, s ezzel ismét teljessé vált a sötétség. Az egész villámgyorsan játszódott le, annyira,
hogy ideje sem volt körbepillantani a szobában, amelyben feküdt.
De máris elvakította egy zseblámpa erős fénye. A sugár rávetült az arcára, egy másodpercre szinte
gúzsba kötötte, majd lejjebb csúszva megvilágította az ágyát. Csak most látta, hogy az nem több, mint
durva deszkákra fektetett matrac.
Halk suttogást hallott a sötétségből; a szavakat tökéletes angolsággal s olyan akcentussal ejtették ki,
amit Stormgren az első pillanatban nem ismert föl.
– Ó, főtitkár úr... örömmel látom, hogy fölébredt. Remélem, teljesen jól érzi magát.
Volt valami ebben az utolsó mondatban, ami fölkeltette Stormgren figyelmét, olyannyira, hogy le is
nyelte a kikívánkozó haragos kérdéseket. A tekintetét belefúrta a sötétségbe, és nyugodtan kérdezte:
– Mennyi ideig voltam öntudatlan állapotban? A másik kuncogott.
– Néhány napig. Megígérték, hogy nem lesznek utóhatások. Örömmel látom, hogy igazat mondtak.
Részben időnyerésből, részben, hogy kipróbálja saját reakcióit, Stormgren lelógatta az ágyról a lábát.
Még mindig éjszakai öltözékben volt, de úgy tűnt, mintha alaposan összegyűrődött és összepiszkolódott
volna. Az iménti mozdulattól kissé megszédült – annyira nem, hogy kellemetlen legyen, de ahhoz eléggé,
hogy elhiggye, valóban elkábították.
A fényforrás felé fordult.
– Hol vagyok?! – csattant föl. – Wainwright tud erről a dologról?
– Ne izgassa föl magát – felelte az árnyalak. – Ilyesmiről még nem beszélünk. Gondolom, alaposan
megéhezett már. Öltözzön fel, és jöjjön vacsorázni!
A fénykör végigsiklott a szobán, így Stormgren végre fogalmat alkothatott a méreteiről. Szobának aligha
volt nevezhető, hiszen a falai majdhogynem csupasz sziklának látszottak, s arra is rá kellett ébrednie, hogy
a föld alatt van, méghozzá alighanem jó mélyen. És ha napokig öntudatlan állapotban volt, akkor bárhol
lehet a földkerekségen.
A zseblámpa fénye egy ruhásláda tetején halomban álló ruhaneműn állapodott meg.
– Ennyi elég is lesz magának – szólt a hang a sötétségből. – A mosás itt elég bajos dolog, ezért
felnyaláboltuk jó néhány öltönyét és vagy féltucatnyi ingét.
– Roppant figyelmesek voltak – jegyezte meg Stormgren minden viccelődési szándék nélkül.
– Sajnáljuk, hogy nincsenek bútorok, és nincs villanyvilágítás. Ez a hely bizonyos szempontokból
megfelelő, de kényelmesnek egyáltalán nem mondható.
– Megfelelő, de mire? – kérdezte Stormgren, miközben belebújt egy ingbe. Az ismerős kelme érintése
fura módon megnyugtatta.
– Csak úgy... megfelelő – válaszolta a hang. – Egyébként, mivel valószínűleg sok időt töltünk majd
együtt, hívjon egyszerűen csak Joe-nak.
– Az állampolgársága ellenére maga lengyel, ugye? – vágott vissza Stormgren. – Azt hiszem, ki tudnám
ejteni az igazi nevét. Nem lehet nehezebb, mint jó néhány finn név.
Kis szünet következett, miközben egy pillanatra megrebbent a fény.
 – Na, sejthettem volna – mondta Joe lemondóan. – Önnek nagy gyakorlata lehet az ilyesmiben.
– Nagyon hasznos időtöltés az én pozíciómban. Szerintem maga már az Egyesült Államokban
nevelkedett föl, de Lengyelországot csak akkor hagyta el, miután...
– Ennyi elég is lesz! – vágott közbe Joe erélyesen. – Minthogy láthatóan végzett az öltözködéssel...
köszönöm.
Az ajtó kinyílt, ahogy Stormgren elindult feléje, kifejezetten jókedvre derült ettől a kis győzelemtől.
Amikor Joe félreállt, hogy utat engedjen neki, eszébe villant, vajon foglyul ejtője föl van-e fegyverezve.
Szinte biztos volt benne, hogy igen, és különben is, a barátai nyilván itt vannak a közelben.
A folyosón félhomály derengett az egymástól szabályos távolságban fölszerelt olajlámpások fényétől,
és Stormgren végre Joe-t is szemügyre vehette. Ötven év körüli férfi volt, jóval száz kiló fölötti
testsúllyal. Valahogy minden túl volt méretezve rajta, a féltucatnyi fegyveres erő bármelyikétől
származható foltos tábori öltözékétől kezdve a bal kezén viselt elképesztően hatalmas pecsétgyűrűig. Egy
ekkora férfinak talán fölösleges is fegyvert viselni. Nem volna nehéz lenyomozni, gondolta Stormgren,
feltéve, hogy egyszer még kiszabadul innen. Kicsit nyomasztotta a tudat, hogy ezzel minden bizonnyal Joe
is tökéletesen tisztában van.
Körülöttük itt-ott betonnal burkolt, de azért leginkább kopár sziklafalak magasodtak. Stormgren számára
világos volt, hogy valami elhagyott bányába hozták, és kevés ennél alkalmasabb börtönre tudott gondolni.
Mindeddig nem aggasztotta különösebben, hogy elrabolták, mert úgy érezte, bármi történjék is, kifinomult
eszközeikkel a főkormányzók egykettőre megtalálják és megmentik. De már nem volt ebben olyan biztos.
Napok óta nyomát vesztették, s lám, mégsem történt semmi. Nyilván Karellen hatalmának is vannak
határai, és ha valóban egy messzi földrészen, ott is a föld alá rejtették el, akkor a főkormányzók minden
tudománya sem volna elég, hogy megtalálják.
A sivár, gyéren megvilágított helyiségben két másik férfi ült az asztal mellett. Stormgren belépésekor
érdeklődve s határozott tisztelettel pillantottak föl rá. Egyikük egy halom szendvicset tolt elébe, amit
Stormgren örömmel fogadott. Igaz ugyan, hogy farkaséhsége ellenére szívesebben vett volna valami
változatosabb ételt, de valószínűnek tartotta, hogy foglyul ejtői sem kaptak jobb vacsorát.
Amíg evett, tekintetét végigfuttatta a mellette lévő három férfin. Joe látszott a legtekintélyesebb
személyiségnek, és nemcsak testtömegét illetően. A többiek a segédei lehettek – meghatározhatatlan
egyéniségek; származásukat csak akkor tudta megállapítani, amikor már beszélni is hallotta őket.
Bort varázsoltak elébe egy kétes tisztaságú pohárban, és Stormgren leöblítette az utolsó falat
szendvicset. Már nem érezte annyira szorongatónak a helyzetét, odafordult hát a hatalmas lengyelhez.
– Nos – mondta csevegő stílusban –, meséljék hát el, mit jelent ez az egész, s azt is, hogy reményeik
szerint mi fog kisülni belőle.
Joe megköszörülte a torkát.
– Szeretnék tisztázni valamit – mondta. – Ennek a dolognak semmi köze sincs Wainwrighthoz. Ő
éppúgy meg lesz lepve, mint bárki más.
Stormgren félig-meddig várta ezt a választ, bár nem volt világos a számára, hogy miért erősíti meg Joe
a sejtéseit. Már régóta gyanította, hogy a Szabadság Ligán belül – vagy a határvidékén – van egy
szélsőséges mozgalom.
– Csak mert érdekel, megkérdezhetem, hogyan raboltak el? Tulajdonképpen nem remélt választ erre a
kérdésére, ezért kissé elképedt a többiek készségessége, sőt buzgalma láttán.
– Olyan volt az egész, mint egy hollywoodi krimi – lelkendezett Joe. – Nagyon elővigyázatosnak kellett
lennünk, mert nem tudtuk biztosan, hogy figyelteti-e magát Karellen.
A légkondicionálóba vezetett gázzal kábítottuk el, ez könnyű volt. Aztán lecipeltük a kocsiba, ezzel sem
volt semmi baj. Mindezt, úgy is mondhatnám, nem is a saját embereinkkel végeztettük, hanem... izé...
hivatásosokat fogadtunk fel a munkára. Ha Karellen elkapja őket – amiben nem kételkedünk –, tőlük ugyan
nem lesz okosabb. Amikor az autó elindult a házától, New Yorktól nem egészen ezer kilométerre behajtott
egy közúti alagútba, s amikor annak rendje és módja szerint fölbukkant az alagút túlsó végén; még mindig
benne volt egy elkábított ember, aki rendkívül hasonlított a főtitkárra. Jóval ezután hajtott ki az ellenkező
irányba egy fémládákkal megrakott hatalmas teherautó, s meg sem állt egy bizonyos repülőtérig, ahol aztán
egy szabályos, törvényes üzletkötés részeként a ládákat átrakodták egy teherszállító repülőgépre. Esküdni
mernék rá, hogy a ládák tulajdonosai elszörnyednének, ha megtudnák, hogy mire használtuk őket.
Időközben a tulajdonképpeni akciót véghezvivő autó folytatta rugalmasan elszakadó hadmozdulatait a
kanadai határ irányában. Lehet, hogy Karellen azóta már el is kapta; nem tudom, de nem is érdekel. Amint
látja – és remélem, értékelni tudja az őszinteségemet –, az egész tervünk egyetlen dologra épült. Biztosak
voltunk benne, hogy Karellen mindent lát és hall, ami a Föld felszínén történik, de – hacsak a tudomány
helyett nem folyamodik varázsláshoz – a föld alá nem képes belátni. Vagyis az alagútbeli átszállásról nem
fog tudni, s ha mégis megtudja, addigra már túl késő lesz. Természetesen számolnunk kellett bizonyos
kockázattal, de beiktattunk még egy-két óvintézkedést, amiket most nem részletezek. Lehet, hogy egyszer
még szükségünk lesz rájuk, ezért aztán kár lenne lemondani róluk.
Joe olyan élvezettel adta elő a történetet, hogy Stormgren alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék.
Pedig nagyon felzaklatta a dolog. A terv zseniális volt, és elképzelhetőnek tűnt, hogy Karellent valóban
becsapták. Stormgren még abban sem volt biztos, hogy a főkormányzó bármiféle védőfelügyelete alatt áll.
És nyilvánvalóan ez volt a helyzet Joe-val is. Talán éppen ezért beszélt ilyen őszintén – ki akarta
próbálni, hogyan reagál Stormgren. Nincs mese, bizakodónak kell látszania, bármit érez is valójában.
– Bolondok maguk egytől egyig – jegyezte meg gúnyosan –, ha azt hiszik, hogy ilyen könnyen
rászedhetik a főkormányzókat. Voltaképpen mit gondolnak, mi jó származhat ebből?
Joe megkínálta cigarettával, de Stormgren visszautasította, ő maga azonban rágyújtott, és letelepedett az
asztal szélére. Baljós reccsenés hallatszott, mire sietősen leugrott az asztalról.
– A mi indítékaink igazán kézenfekvőek – kezdte magyarázni. – Úgy tapasztaltuk, hogy minden vita
értelmetlen, ezért más módszerekhez kell folyamodnunk. Korábban is léteztek földalatti mozgalmak, és
bármilyen hatalma legyen is Karellennek, velünk nem bánik el egykönnyen. Harcot indítunk a
függetlenségünkért. Ne értsen félre, szó sincs semmiféle erőszakról – legalábbis kezdetben nem –, de a
főkormányzóknak emberi ügynökökre van szükségük, s mi ezen a téren sok kényelmetlenséget tudunk
okozni nekik.
„Kezdve rajtam, ha jól értem” – gondolta Stormgren. Nem tudta, vajon a másik többet árult-e el neki a
történetből, mint egyetlen töredéket. Valóban azt hitték, hogy gengsztermódszereik a legkisebb mértékben
is hatással lesznek Karellenre? Másrészt tökéletesen igazuk van abban, hogy a jól megszervezett
ellenállási mozgalmukkal nagyon is megnehezíthetik az életet. Mert Joe kertelés nélkül kimondta, hol van
a főkormányzók kormányzásának egyetlen gyenge pontja. Minden rendelkezésüket emberi ügynökök
hajtották végre. Ha őket engedetlenségre kényszerítik, összeomolhat az egész rendszer. De Stormgren ezt
nem nagyon tudta komolyan venni, mert bízott benne, hogy Karellen egykettőre talál valami megoldást.
– Mi a szándékuk velem? – kérdezte. – Túsz vagyok, vagy micsoda?
– Ne féljen... vigyázunk magára. A napokban látogatókat várunk, addig pedig, amennyire tőlünk telik,
elszórakoztatjuk. Mondott még néhány szót az anyanyelvén, mire az egyik férfi egy vadonatúj
kártyacsomagot varázsolt elő valahonnan.
– Kifejezetten maga miatt szereztük be – magyarázta Joe. – A minap olvastam a Time-ban, hogy jól tud
pókerezni. – Hirtelen elkomolyodott. – Remélem, egy csomó készpénzt tart a tárcájában – mondta
idegesen. – Meg se néztük. Végtére is csekket aligha fogadhatnánk el.
Stormgren leforrázva, bambán bámult rabtartóira. Aztán, ahogy felfogta a helyzet komikumát, hirtelen
olyan érzése támadt, mintha egyik pillanatról a másikra levették volna a válláról a hivatala minden
gondját-baját. Mostantól kezdve van Ryberg szolgáltatja a műsort. Történhet bármi, ő nem tehet ellene
semmit... itt ül ezekkel a hóbortos bűnözőkkel, akik odavannak azért, hogy pókerezhessenek vele.
És ekkor hátravetette a fejét, és sok év után először kitört belőle a kacagás.
 ***
Nem kétséges, gondolta van Ryberg mogorván, hogy Wainwright igazat mondott. Sejthet egyet-mást, de
nem tudja, ki rabolta el Stormgrent. Ami azt illeti, ő nem volt az emberrablás híve. Van Ryberg élt a
gyanúperrel, hogy a Szabadság Liga szélsőségesei egy idő óta már nyomást gyakoroltak Wainwrightra,
hogy folytasson aktívabb politikát. És most a saját kezükbe vették a dolgok irányítását.
Gyönyörűen megszervezték az emberrablást, nem vitás. Stormgrent elvihettek a Föld bármelyik
pontjára, így aztán alig-alig remélhették, hogy valahol a nyomára akadnak. Pedig tenni kell valamit,
méghozzá gyorsan, határozta el magát van Ryberg. Gyakorta eleresztett tréfás megjegyzései ellenére
valójában félelemmel vegyes hódolatot érzett Karellen iránt, s most megrémítette a gondolat, hogy neki
kell közvetlen kapcsolatba kerülnie a felügyelővel. De úgy látszott, nincs más választása.
A hatalmas épület legfelső szintjét teljes egészében elfoglalta a kommunikációs részleg. A néma vagy
szorgosan kattogó másológépek sorai a távolba vesztek. Róluk futottak le a statisztikák vége-hossza nincs
szalagjai: a termelési mutatók, a népszámlálási eredmények és egy egész világ gazdasági rendszerének
teljes könyvelése. Valahol odafönt, Karellen hajójában meg kellett lennie e részleg megfelelőjének – és
van Ryberg háta lúdbőrös lett, ha arra gondolt, vajon ott miféle alakok gyűjtögetik össze azokat az
üzeneteket, amelyeket a Föld küldözget a főkormányzóknak.
De ma nem érdekelték a gépek, sem a megszokott, mindennapos munkájuk. Egyenesen ahhoz a kis
dolgozószobához ment, ahová csak Stormgrennek volt szabad bejárása. Utasítására feltörték a zárat, és
addigra odaért az összekötő tisztek parancsnoka.
– Ez itt egy közönséges telexgép a szabvány írógépbillentyűzettel – magyarázta a parancsnok. –
Fénymásoló is van, ha képeket vagy táblázatokat akar küldeni, de ön azt mondta, ilyesmire nem lesz
szüksége.
– Úgy van. Köszönöm – bólintott van Ryberg szórakozottan. – Nem akarok sok időt tölteni itt. Utána
zárja be ismét a szobát, és minden kulcsot nekem adjon át.
Megvárta, amíg az összekötő tiszt elmegy, aztán odaült a géphez. Tudta, hogy ezt csak elvétve
használták, mert minden ügy terítékre került Karellen és Stormgren heti találkozóin, de mert a gép valami
tartalék áramkörre volt kapcsolva, bízott benne, hogy elég hamar megjön majd a válasz.
Némi tétovázás után gyakorlatlan ujjakkal kezdte lepötyögtetni az üzenetét. A gép halkan berregni
kezdett, s a szavak néhány másodpercre kivilágosodtak a sötét képernyőn. Aztán hátradőlt, és várta a
választ.
Egy perc sem telt belé, a gép ismét felzümmögött. Van Ryberg nem először tűnődött el azon, hogy vajon
szokott-e aludni a felügyelő.
Az üzenet éppoly kurta volt, mint amilyen semmitmondó.

NINCS INFORMÁCIÓ. KEZELJE AZ ÜGYEKET

BELÁTÁSA SZERINT.
K.

Van Ryberg keserű szájízzel, híján mindenféle elégedettségnek; döbbent rá, micsoda felelősséget raktak
a vállára.
***
Az elmúlt három nap során Stormgren kissé behatóbban is megvizsgálta elrablóit. Egyedül Joe volt
fontos személyiség, a többiek a minden illegális mozgalom körül rendre összegyűlő csőcseléket
képviselték. Az ilyen senkik nem sokat törődtek a Szabadság Liga eszméivel, őket csak az érdekelte, hogy
a lehető legkevesebb munkából meg tudjanak élni.
 Joe mindent összevéve bonyolultabb személyiség volt, noha viselkedése olykor egy nagyra nőtt
kisgyerekre emlékeztette Stormgrent. Véget nem érő pókerjátszmáik közben heves politikai vitákba
bonyolódtak, és Stormgren számára csakhamar világossá vált, hogy a termetes lengyel tulajdonképpen át
sem gondolta igazán, hogy mik azok a dolgok, amikért harcol. Mindent az érzelmek és a szélsőséges
konzervativizmus elhomályosító szemüvegén át látott. Az a hosszú harc, amit hazája a függetlenségért
vívott, olyan feltételes reflexeket alakított ki benne, mintha még mindig a múltban élne. Eleven túlélő volt,
olyan ember, aki nem tud mit kezdeni a hétköznapi élettel. Ha majd eltűnnek a hozzá hasonló alakok – ha
eltűnnek egyáltalán –, a világ biztonságosabb, de unalmasabb hely lesz.
Stormgren egyre kevésbé kételkedett benne, hogy Karellennek nem sikerült őt megtalálnia. Megpróbált
blöffölni, de elrablóit nem győzte meg vele. Teljesen biztos volt benne, hogy eddig azért tartották itt, hogy
lássák, elszánja-e magát Karellen a cselekvésre; és most, hogy nem történt semmi, véghezviszik, amit
kiterveltek.
Nem lepte meg, amikor – elrablása után négy nappal – Joe közölte vele, hogy látogatói vannak. A kis
csapat egy ideje észrevehetően nyugtalanabbá vált, amiből a fogoly gyanította, hogy a mozgalom vezetői –
látván, hogy nincs veszély – végre eljönnek érte.
Már várták. Ott ültek a rozoga asztal körül, amikor Joe udvariasan betessékelte a nappaliba. Stormgrent
mulattatta, hogy börtönőre milyen tüntetően, szinte hivalkodva hord magánál egy óriási pisztolyt, amit
most látott nála először. A két bandita eltűnt, és még Joe is valahogy visszafogottabbnak látszott.
Stormgren rögtön rájött, hogy most nagyobb kaliberű férfiakkal van dolga, és az előtte lévő csoport is
erősen emlékeztette egy hajdanában látott képre, amely Lenint és társait ábrázolta az orosz forradalom
első napjaiban. E hat férfiból is pontosan az az intellektuális erő, vasfegyelem és könyörtelenség
sugárzott. Ez volt a szervezet működését irányító agy, melyhez képest Joe és a hozzá hasonlók
ártalmatlanok voltak.
Stormgren éppen csak megbiccentette a fejét, s nyugalmat tettetve odament az egyetlen üres székhez.
Közeledésére az asztal túloldalán ülő idősebb, tagbaszakadt férfi előrehajolt, és rámeresztette szúrós,
szürke szemét. Ettől olyan kényelmetlen érzése támadt Stormgrennek, hogy meg kellett szólalnia – pedig
nem akarta, hogy ő szólaljon meg elsőnek.
– Gondolom, azért jöttek, hogy megvitassuk a feltételeket. Mennyi a váltságdíjam?
Észrevette, hogy hátul valaki jegyzi a szavait egy gyorsírótömbbe. Az egész roppant szakszerű volt.
– Így is fölfoghatja, főtitkár úr – válaszolta a vezetőjük dallamos walesi kiejtéssel. – De minket az
információ érdekel, nem a pénz.
Szóval így állunk, bólintott rá gondolatban Stormgren. Ő tehát most hadifogoly, és ez itt a kihallgatása.
– Tudja, mik az indítékaink – folytatta a lágyan fuvolázó hang. – Ha akarja, nevezhet bennünket
ellenállási mozgalomnak is. Mi hisszük, hogy a Földnek előbb-utóbb ki kell vívnia a függetlenségét, de
tudjuk, hogy a harcot csak közvetett módszerekkel, például szabotázzsal és engedetlenséggel lehet
folytatni. Azért is raboltuk el önt, hogy megmutassuk Karellennek, hogy nem tréfálunk, és hogy
szervezettek vagyunk, de legfőképpen azért, mert egyedül ön mondhat nekünk valamit is a
főkormányzókról. Maga értelmes ember, Stormgren úr. Ha együttműködik velünk, visszanyeri a
szabadságát.
– Mit akarnak megtudni tulajdonképpen? – kérdezte Stormgren óvatosan.
Azok a különös szemek mintha egyenesen az agyába fúródtak volna; Stormgren még soha életében nem
látott hozzájuk hasonlót. Aztán újból megcsendült a dallamos hang:
– Tudja, hogy valójában kik vagy mik a főkormányzók? Stormgren kis híján elmosolyodott.
– Higgye el, én éppoly buzgón fáradozok ennek kiderítésén, mint önök.
– Tehát hajlandó válaszolni a kérdéseinkre?
– Nem ígérek semmit. Lehet, hogy válaszolok.
Joe halk, megkönnyebbült sóhajt hallatott, s a szobán végighullámzott a várakozó suttogás.
 – Van egy általános elképzelésünk arról, hogy milyen körülmények között szokott találkozni Karellennel
– fűzte tovább a szót a másik –, de talán ön is hajlandó lesz pontosan beszámolni ezekről, nem hagyva ki
semmit, ami fontos.
„Na, ez még nem árthat!” – gondolta Stormgren. Ezt megtette már többször is, és úgy fog festeni, mintha
együttműködne velük. Vannak itt eszes koponyák, talán észrevesznek valami újat. Használják fel bátran
azokat az új információkat, amiket ki tudnak csalogatni belőle – csak aztán osszák is meg vele, amit
találtak. Hogy a dolog bármi módon árthatna Karellennek, azt egy percig sem hitte.
Benyúlt a zsebébe, elővett egy ceruzát meg egy használt borítékot, s miközben beszélni kezdett, gyorsan
jegyezgetett.
– Nyilván tudják, hogy szabályos időközönként értem jön egy kis repülőgép, hogy mi hajtja, azt nem
lehet megállapítani, és fölvisz Karellen hajójához. A repülőgép behatol a törzsbe, bizonyára látták már a
teleszkópos technikával készült filmeket, amelyek erről a hadműveletről számolnak be. Akkor újra
kinyílik az ajtó, ha lehet azt egyáltalán ajtónak nevezni, és én belépek egy kis szobába, ahol csak egy
asztal, egy szék és egy képernyő van. Az alaprajz nagyjából ilyen.
Átnyújtotta a vázlatot az öreg walesinek, de az a különös szempár rá se pillantott. Továbbra is
Stormgren arcára szegeződött, és ahogy jobban megnézte, mintha valami változás zajlott volna le a
szempár mélyén. A szobában néma csend lett, csak a háta mögül hallotta, hogy Joe hirtelen beszívja a
levegőt.
Zavartan és bosszúsan nézett vissza az öregre, s eközben lassanként derengeni kezdett neki valami.
Zavarodottságában gombóccá gyűrte a kezében tartott borítékot, és ledobta a lába elé.
Már tudta, miért támadt benne az a furcsa érzés e szürke szempár láttán. A szemben ülő férfi vak volt.
***
Van Ryberg nem tett újabb kísérletet a Karellennel való kapcsolatteremtésre. Automatikusan folyt
tovább az ügykörébe tartozó munka nagy része: a statisztikai adatok továbbítása, a világ sajtójának
kivonatolása és a többi. Párizsban a jogászok tovább vitatkoztak a világalkotmány tervezetén, de ez most
nem tartozott rá. A felügyelő két hét múlva fogja kérni a végső fogalmazványt, ha addigra nem lesz kész,
Karellen nyilván megteszi a szükséges lépéseket.
És Stormgrenről továbbra sincs semmi hír.
Amikor megszólalt a „sürgős” telefon, van Ryberg éppen diktált. Felkapta a kagylót; amíg hallgatta,
arcán egyre nagyobb csodálkozás tükröződött, majd letette, s a nyitott ablakhoz rohant. Az utcákról
meglepett kiáltások hallatszottak fel, s itt is, ott is leállt a forgalom.
A hír igaz volt: a főkormányzók örök jelképe, Karellen hajója eltűnt az égről. Tüzetesen végigfürkészte
az égboltot, de nyomát sem látta sehol. Aztán váratlanul mintha egyik pillanatról a másikra leszállt volna
az éjszaka. Viharfelhőként sötétlő hassal közeledett észak felől a nagy hajó, majd sebesen leszállt New
York tornyai fölé. Van Ryberg öntudatlanul hajolt félre a rohamozó szörny elől. Mindig tudta, milyen
óriásiak a főkormányzók hajói, de más az, ha az ember a messzi térben látja őket, s megint más, hogy itt
haladnak el a feje fölött, mint démon hajtotta fellegek.
Addig bámult e részleges napfogyatkozás sötétségébe, míg a hajó rettentő árnyékával együtt el nem tűnt
délen. Hang nem hallatszott, a levegő sem rezdült meg, és van Ryberg tudta, hogy a látszólag oly közeli
hajó legalább egy kilométeres magasságban vonult el fölöttük. Ekkor megremegett az épület, mert elérte az
első lökéshullám, s valahonnan üvegcsörömpölés jelezte, hogy berobbant egy ablak. A háta mögött, az
irodában egyszerre csörrent meg minden telefon, de van Ryberg nem mozdult. Ott állt az ablakpárkányra
támaszkodva; s a határtalan erő közelségétől szinte bénultan meresztette a szemét a déli égboltra.
***
Mialatt beszélt, Stormgren úgy érezte, mintha az agya egyszerre két szinten működne. Megpróbált
szembeszállni azokkal az emberekkel, akik elrabolták, ugyanakkor reménykedett is, hogy majd az ő
segítségükkel felfödheti Karellen titkát. Veszélyes játék volt, de legnagyobb meglepetésére élvezte.
A vak walesi vezette a kihallgatás nagy részét. Stormgren elbűvölten figyelte; ahogy ez a tevékeny elme
sorra szemügyre veszi, majd elveti mindazokat az elméleteket, melyekkel ő már régen felhagyott. Az öreg
váratlanul felsóhajtott, és hátradőlt.
– Így nem jutunk sehová – mondta lemondóan. – Több tényt akarunk, márpedig ehhez cselekedni kell,
nem vitázni: – A világtalan szemek mintha elgondolkodva szegeződtek volna Stormgrenre. Ujjai idegesen
mozdultak meg az asztal lapján – ez volt a bizonytalanság első jele, amit Stormgren észrevett rajta. Aztán
így folytatta: – Kicsit meglep, főtitkár úr, hogy soha semmi erőfeszítést nem tett, hogy valamivel többet is
megtudjon a főkormányzókról.
– Ön mit javasol? – kérdezte hűvösen Stormgren, hogy meg ne sejtsék, mennyire érdekli a téma. – Már
mondtam, hogy a szobából, amelyben Karellennel szoktam beszélgetni, csak egy út vezetett kifelé, az,
amelyik visszahozott a Földre.
– Talán lehetne olyan eszközöket szerkeszteni, melyek megtaníthatnak bennünket valamire – mélázott a
másik. – Én nem vagyok tudós, de alaposabban is utánanézhetnénk a dolognak. Ha visszaadjuk a
szabadságát, hajlandó lenne együttműködni egy ilyen tervben?
– Szeretném egyszer és mindenkorra tisztázni, hogy mi az én álláspontom! – jelentette ki Stormgren
dühösen. – Karellen egy szövetségbe tömörült világért munkálkodik, és én nem óhajtok tenni semmit,
amivel az ellenségeit segítem. Hogy milyen végső célok vezérlik, azt nem tudhatom, de hiszek abban, hogy
ezek nemes célok.
– Erről miféle valódi bizonyítékokkal rendelkezünk?
– Minden tette ezt bizonyítja, amióta csak a hajói feltűntek az égboltunkon. Egyetlenegyet sem tud
említeni, ami a végső elemzésben ne bizonyult volna előnyösnek.
– Stormgren kis szünetet tartott, s gondolatai közben bekalandozták az elmúlt éveket. Majd
elmosolyodott, s így folytatta: – Ha bizonyítékot akar a főkormányzók – hogy is mondjam? – elemi
jóindulatáról, gondoljon az állatkínzással kapcsolatos rendeletükre, amit az érkezésüktől számított egy
hónapon belül hoztak. Ha előtte voltak is kétségeim Karellennel kapcsolatban, ez a rendelet eloszlatta
őket, még akkor is, ha több gondot okozott nekem, mint bármi, amit Karellen valaha csinált!
„Szó sincs róla, hogy túloznék” – gondolta Stormgren. Az egész ügy roppant különös volt; ez volt az
első jele, hogy a főkormányzók irtóznak a kegyetlenségtől. Úgy látszott, mintha ez, valamint szenvedélyes
igazság- és rendszeretetük jelentené az életüket leginkább befolyásoló érzelmeket. Már amennyiben a
cselekedeteik alapján meg lehetett ítélni őket.
És ez volt az egyetlen alkalom, amikor Karellen haragudott, vagy legalábbis úgy tett, mintha haragudna.
„Ha akarjátok, megölhetitek egymást – szólt az üzenet –, ez teljes mértékben rátok és a törvényeitekre
tartozik. Ám ha a világotokon veletek osztozó vadakat mészároljátok le – kivéve élelemszerzés céljából
vagy önvédelemből –, azért nekem tartoztok felelősséggel.”
Senki sem tudta pontosan, mi mindenre terjed ki ez a tilalom, vagy hogy mivel akarja Karellen
kikényszeríteni a betartását. Nem kellett sokáig bizonytalanságban élniük.
Zsúfolásig megtelt a Plaza de Toros, amikor kezdetét vette a matadorok és segédeik szertartásos
bevonulása. Minden olyan volt, mint máskor: a napsugár meg-megvillant a hagyományos kosztümökön, s a
tömeg is ugyanúgy köszöntötte kedvenceit, mint korábban százszor is. De itt-ott aggodalmas arcok
fordultak az ég felé, ahol ötven kilométerrel Madrid fölött közönyösen lebegett egy ezüstös tárgy.
Aztán elfoglalták a helyüket a pikadorok, s a bikák fújtatva kirobogtak az arénába. Az ösztövér lovak
rémülettől tágra nyílt orrlikakkal forogtak az éles napfényben, amikor lovasaik az ellenség felé ösztökélték
őket. Megcsillant s lecsapott az első lándzsa – s ebben a pillanatban egy, a Földön soha még nem hallott
hang harsant.
Tízezer ember sikoltott fel a lándzsa ütötte seb fájdalmától – tízezer ember, akik, felocsúdván a
rémületből, tökéletesen sértetlennek találták magukat. De ezzel véget is ért e bikaviadal, sőt – mert a hír
szárnya kapott – minden bikaviadal. Érdemes feljegyezni, hogy az afficionadókat annyira megrázta az
eset, hogy csak minden tizedik kérte vissza a pénzét, s hogy a londoni Daily Mirror mindennek a tetejébe
nem átallotta azt javasolni, hogy a spanyolok új nemzeti sportjuknak a krikettet válasszák.
– Lehet, hogy önnek igaza van – felelte az öreg walesi. – Talán valóban a jó szándék vezérli a
főkormányzókat, a saját elképzeléseik szerint, ami olykor egybeeshet a miénkkel. Csakhogy ők
betolakodók, nem hívtuk őket, nem kértük, hogy forgassák fel fenekestül a világunkat olyan eszmék és,
igen, nemzetek elpusztításával, melyeknek megvédéséért férfiak nemzedékei harcoltak.
– Én egy kis nemzet fia vagyok, amelynek ki kellett harcolnia a szabadságát, mégis Karellen oldalán
állok – vágott vissza Stormgren. – Maga ingerelheti, akár hátráltathatja is a céljai elérésében, ezzel sem
fog elérni semmit. Önök nyilván szívvel-lélekkel hisznek abban, amit csinálnak, s én megértem a
félelmüket, hogy a világállam megjelenésével a kis országok hagyományai és kultúrái eltűnnek a Föld
színéről. De nincs igazuk: értelmetlenül ragaszkodnak a múlthoz. Az uralkodó állam már akkor is
haldoklott, amikor a főkormányzók még meg sem érkeztek a Földre. Ők legföljebb csak siettették a végét.
És ma már nem mentheti meg senki – kár is próbálkozni vele.
Nem kapott választ. A szemben lévő férfi nem mozdult, nem szólt. Ott ült félig nyitott szájjal, a szeme
immár nemcsak világtalan, de élettelen is volt. Körülötte a többiek is mozdulatlanul, mesterkélt,
természetellenes testtartásaikba fagyottan ültek az asztalnál. Stormgren a rémülettől elakadó lélegzettel
ugrott fel, s hátrálni kezdett az ajtó felé. S ekkor váratlanul megtört a csend.
– Gyönyörű beszéd volt, Rikki, köszönöm. Azt hiszem, most már mehetünk.
Stormgren megpördült a sarkán, és kibámult a homályos folyosóra. Szemmagasságban egy kicsiny,
jellegtelen gömb lebegett előtte – nem kétséges, hogy a főkormányzók által működésbe hozott rejtélyes
erőnek ez volt a forrása. Stormgren úgy képzelte – mert aligha lehetett benne biztos –, hogy halk
zümmögést hall, olyasmit, mint amikor egy álmos, nyári délutánon méhek döngicsélnek.
– Karellen! Hála istennek! De mit csináltál velük?
– Ne félj; egészen jól megvannak. Ha akarod, nevezheted paralízisnek, de annál sokkal bonyolultabb
állapotba kerültek. Pár ezer évvel lassabban élnek a normálisnál. Miután elmentünk, nem is fogják tudni,
mi történt.
– Itt hagyod őket, amíg a rendőrség megérkezik?
– Nem. Sokkal jobb tervem van. Futni hagyom őket.
Stormgren maga is meglepődött azon, hogy mennyire megkönnyebbült. Búcsúzóul még egyszer megnézte
magának a kis szobát és szoborrá merevedett lakóit. A fél lábon álló Joe hihetetlenül ostobán bámult bele
a semmibe. Stormgren fölnevetett, és kotorászni kezdett a zsebében.
– Köszönet a szíveslátásért, Joe! – mondta. – Úgy érzem, hagynom kell magam után valami emléket.
Végigpergette a lapokat, míg megtalálta a keresett számokat. Aztán, egy viszonylag tiszta lapra
gondosan ezt írta:

MANHATTAN BANK
Fizessenek Joe-nak százharmincöt dollár ötven centet
(135,50 $).
R. Stormgren

Miközben letette a papírszalagot a lengyel mellé, Karellen kíváncsi hangját hallotta:

– Most mit csinálsz tulajdonképpen?
– Mi, Stormgrenek, mindig kifizettük az adósságainkat. A másik kettő csalt, de Joe tisztességesen
játszott. Legalábbis sohasem kaptam rajta.
Amikor az ajtóhoz ment, vidámnak és könnyednek érezte magát, valahogy úgy, mintha negyven évvel
fiatalabb volna. A fémgömb félresiklott, hogy utat engedjen neki. Csak valami robotféleség lehet,
gondolta, ezért tudta Karellen megtalálni őt a sziklarétegek ismeretlen mélységeiben.
– Menj előre száz métert – szólt a gömb Karellen hangján –, aztán fordulj balra, míg újabb utasítást nem
adok!
Lendületesen lépkedett előre, pedig tudta, hogy nem kell sietnie. A lebegő gömb nem hagyta el a
folyosót: alighanem fedezte a visszavonulását.
Egy perc múlva találkozott a második gömbbel, amelyik a folyosó egyik elágazásában várt rá.
– Fél kilométert kell menned! – mondta a gömb. – Tarts mindig balra, amíg újra nem találkozunk!
Hatszor találkozott a gömbbel, míg a felszínre nem ért. Eleinte azt hitte, hogy valamiképpen mindig
elébe kerül, de aztán rájött, hogy a robotok egy teljes kört alkothatnak, egészen a bánya mélyéig. A
bejárathoz érve látta, hogy a mindenütt jelen lévő gömbök egy újabb példánya felügyel az őrökből alakult,
teljesen valószerűtlen szoborcsoportra. A néhány méterrel arrébb lévő domboldalban megpillantotta a kis
repülőgépet, amely Karellenhez szokta fölvinni.
Egy ideig hunyorogva állt a napsütésben, aztán szemügyre vette a körülötte lévő, tönkrement
bányagépeket s az elhagyott vasutat odaát a hegyoldalban. Néhány kilométerrel távolabb sűrű erdő
borította a hegy lábát, és a messzeségben egy széles tó vize csillogott. Úgy sejtette, valahol Dél-
Amerikában lehet, de hogy pontosan mi keltette föl benne ezt a benyomást, azt nehéz lett volna
megmondani.
Miközben a kis repülőbe mászott befelé, Stormgren vetett még egy utolsó pillantást a bánya bejáratára
és a közelben álló, mozdulatlanná merevedett emberekre. Aztán bezárult mögötte az ajtó, és ő
megkönnyebbült sóhajjal dobta el magát az ismerős heverőn.
Kicsit várt, hogy lecsillapodjék az izgalma, aztán csak ennyit kérdezett, de ezt őszinte kíváncsisággal:
– Szóval?
– Sajnálom, hogy nem menthettelek ki korábban. De megérted, milyen fontos volt, hogy megvárjuk,
amíg összegyűlik minden vezető.
– Azt akarod mondani, hogy kezdettől tudtad, hol vagyok?! – vágta ki egy szuszra Stormgren. – Ha
belegondolok...
– Ne ítélj elhamarkodottan! – felelte Karellen. – Legalább annyit engedj meg, hogy befejezzem a
magyarázatot.
– Jól van – mondta Stormgren sötéten. – Hallgatlak. – Gyanította már, hogy ő csak csalétek volt egy
gondosan megszerkesztett csapdában.
– Egy ideje már rád állítottam valamit, amire talán a „nyomjelző” szó illik a legjobban – kezdte
Karellen. – Bár az új barátaid annyiban jól okoskodtak, hogy a föld alatt nem tudtalak követni, addig
azonban igen, amíg le nem vittek a bányába. Az alagúton való átszállítás valóban zseniális volt, de
rájöttem a tervükre, mihelyt az első autó nem válaszolt, és utána hamarosan újra megtaláltalak. Azután már
semmit sem kellett csinálnom, csak várni. Tudtam, hogy amikor már biztosak lesznek benne, hogy
elveszítettem a nyomodat, idejönnek a vezetők, és én csapdába ejthetem mindőjüket.
– De hát végül elengedted őket!
– Mostanáig nem állt módomban megállapítani, hogy e bolygó két és fél milliárd lakója közül kik a
szervezet igazi vezetői – magyarázta Karellen. – Most, hogy megvannak, láthatom, hogyan, merre
mozognak a Földön, s ha akarom, részleteikben is szemügyre vehetem a tetteiket. Sokkal jobb így, mint ha
börtönbe csuknám őket. Bármerre lépnek is, elárulják a társaikat. Tulajdonképpen semlegesítem őket, s
ezzel ők is tisztában vannak. A te megmenekülésedet pedig végképp nem tudják majd mire vélni, hiszen
nem tűnhettél el másként, mint a szemük láttára. – A jól ismert, zengő nevetés visszhangzott a kicsiny
szoba falai közt. – Bizonyos szempontokból komédia volt az egész, de egyetlen komoly célja mégiscsak
volt. Engem nemcsak az a néhány tucat ember foglalkoztat, akik e szervezet tagjai, nekem gondolnom kell
arra is, hogy milyen erkölcsi hatást gyakorolnak más csoportokra.
 Stormgren percekig hallgatott. Nem volt igazán elégedett a magyarázattal, de értette Karellen
szempontjait, s lassan alábbhagyott a dühe.
– Kár, hogy mindez akkor történt, amikor már csak heteim voltak a hivatalomban! – mondta végül. – De
azért mostantól kezdve őrt állítok a házamhoz. Legközelebb rabolják el Pietert! Erről jut eszembe, hogyan
boldogult?
– Alaposan megfigyeltem a héten, és szándékosan nem segítettem neki. Mindent összevéve nagyon jól
csinálta, de nem ő az, akinek majd át kell vennie a hivatalodat.
– Szerencsés ember – jegyezte meg Stormgren, s a hangján még érződött a neheztelés. – Egyébként
kaptál már valami üzenetet a főnökeidtől, hogy végre megmutatkozhatsz-e előttünk? Most már teljesen
biztos vagyok benne, hogy ez a legerősebb érv az ellenségeitek kezében. Nekem folyton azt mondogatták,
hogy „amíg nem látjuk őket, nem bízhatunk meg a főkormányzókban”.
– Nem! – sóhajtotta Karellen. – Nem kaptam semmit. De tudom, mi volna a válasz.
Stormgren nem erőltette a dolgot. Majd egyszer, talán, de most, ebben a pillanatban felsejlettek benne
egy terv körvonalai. Kihallgatója szavai villantak át az agyán. Igen, talán lehetne eszközöket
szerkeszteni...
Amit visszautasított az erőszak nyomása alatt, talán megkísérelhetné a saját szabad akaratából.
4
Pár nappal ezelőtt eszébe sem jutott volna, hogy komolyan fontolgassa azt az akciót, amit most
eltervezett. E nevetségesen melodramatikus emberrablás, mely most, utólag úgy festett, mint egy
harmadrendű tévéjáték, nagy hatással lehetett rá, mert valósággal átformálta az életszemléletét. Stormgren,
aki eddig a konferenciaterem szóbeli csatározásaihoz volt hozzászokva, most először volt kitéve
erőszakos fizikai behatásnak. A vírus már bejuthatott a vérkeringésébe; vagy az is lehet, hogy gyorsabban
közelített a második gyermekkorához, mint gondolta.
Erősen ösztökélte a kíváncsiság is, meg az elszántság, hogy megtorolja a rajta elkövetett csínyt.
Feketén-fehéren kiderült, hogy Karellen csaléteknek használta, és még ha minden oka megvolt is rá,
Stormgren nem akart az első szóra megbocsátani neki.
Pierre Duval nem mutatott meglepetést, amikor Stormgren bejelentés nélkül besétált az irodájába. Régi
barátok voltak, s ezért semmi szokatlan nem volt abban, hogy a főtitkár személyes látogatást tesz a
Tudományhivatal vezetőjénél. Még Karellen sem találhatta volna furcsának, ha történetesen ő vagy egyik
beosztottja erre a pontra irányítja a megfigyelő műszerét.
A két férfi eleinte üzleti ügyekről társalgott, és politikai nézeteit cserélte ki, majd Stormgren, ha tétován
is, de rátért a tárgyra. Az öreg francia hátradőlt a székében, úgy hallgatta látogatóját, s közben a
szemöldöke milliméterről milliméterre húzódott mind magasabbra, míg végül szinte eltűnt az üstökében.
Egyszer-kétszer mintha szólni akart volna, de aztán meggondolta magát.
Amikor Stormgren befejezte, a tudós idegesen pislantott körbe a szobában.
– Szerinted hallgatózik? – kérdezte.
– Nem hinném, hogy képes rá. Van neki valamije, amit nyomjelzőnek hív, és az én védelmemet
szolgálja. De az nem működik a föld alatt, többek között ezért is jöttem le a te föld alatti börtönödbe.
Feltételezem, hogy el van látva mindenféle sugárvédelemmel, igaz? Karellen nem varázsló. Tudja, hogy
hol vagyok, de ez minden.
– Remélem, igazad van. De ezzel együtt nem gondolod, hogy baj lesz, ha rájön, miben mesterkedsz?
Mert rájön, ezt te is tudod.
– Ezt a kockázatot vállalom. Különben is, elég jól megértjük egymást.
A fizikus a ceruzáját babrálva percekig bámult a levegőbe.
– Nagyon érdekes probléma. Nekem tetszik – mondta végül, majd belebújt egy fiókba, és kivett belőle
egy írómappát, de olyan óriásit, amilyet Stormgren még nem is látott. – Helyes – dünnyögte, s közben
sebesen firkált valamit, ami egy saját célra szolgáló gyorsírásnak látszott. – Hadd lássam, tisztában
vagyok-e minden ténnyel. Mesélj el mindent, amit csak tudsz, arról a szobáról, amelyben beszélgetni
szoktatok. Ne hagyj ki egyetlen részletet sem, akármilyen lényegtelennek látszik is.
– Nincs sok mesélnivalóm. Fémből készült, nagyjából nyolc négyzetméteres, a magassága pedig négy
méter körüli. A képernyő egy méter széles lehet, közvetlenül alatta egy íróasztal van, figyelj csak,
lerajzolom, úgy gyorsabb.
Stormgren pár vonással papírra vetette a jól ismert kis szobát, s a rajzot Duval elé tolta. Közben enyhe
borzongással idézte fel azt a pillanatot, amikor ugyanezt tette valahol másutt. Arra gondolt, vajon mi
történt a vak walesivel és társaival, és hogyan fogadták az ő hirtelen távozását.
A francia összevont szemöldökkel tanulmányozta a rajzot. – Ez minden, amit elmondhatsz nekem?
– Igen.
– És a világítás?! – horkant fel méltatlankodva Duval. – Teljes sötétségben szoktál ott ücsörögni? Hát a
szellőzés, a fűtés...?
Stormgren mosolyogva fogadta a jellegzetes kitörést.
– Fénylik az egész mennyezet, és amennyire meg tudom állapítani, a levegő a mikrofonrácson át áramlik
be. Hogy hogyan megy ki, azt nem tudom; talán időközönként megfordul az áramlás iránya, de nem
figyeltem meg. Fűtőtestnek nincs nyoma, de mindig normális a hőmérséklet a szobában.
– Ami, gondolom, annyit jelent, hogy a gőz meglátszik, de a lehelet nem.
Stormgren kényszeredetten elmosolyodott a szakállas vicc hallatán.
– Azt hiszem, mindent elmondtam neked – szögezte le.
– Ami a gépet illeti, ami föl szokott vinni Karellen hajójához, a szoba, amelyben utazom, olyan
jellegtelen, mint egy lift belseje. Ha nem volna benne heverő és asztal, akár az is lehetne.
Percekig csend volt, s ezalatt a fizikus aprólékos és miniatűr krikszkrakszaival telezsúfolta az
írómappát. Stormgren elnézte, s közben azon töprengett, vajon egy ilyen Duval-féle ember – akinek
összehasonlíthatatlanul csillogóbb esze van, mint neki – miért nem hagyott nagyobb nyomot a tudomány
világában. Eszébe jutott egy barátságtalan és talán pontatlan megjegyzés, amit az Egyesült Államok
Külügyminisztériumában dolgozó egyik barátja tett egyszer: „A franciák közül kerülnek ki a világ
legnagyszerűbb másodhegedűsei.” Duval az a fajta ember volt, aki igazolta ezt az állítást.
A fizikus elégedetten bólintott, majd előrehajolt, és ceruzájával Stormgrenre bökött.
– Miből gondolod, Rikki – kérdezte –, hogy Karellen képernyője valóban az, aminek látszik?
– Én ezt mindig magától értetődőnek tartottam, hiszen pontosan olyan, mint egy képernyő.
Tulajdonképpen mi más lehetne még?
– Amikor azt mondod, hogy képernyőnek látszik, arra gondolsz, hogy olyan, mint a mi képernyőink?
– Persze.
– Nekem már ez is gyanús. Biztos vagyok benne, hogy a főkormányzó saját berendezésében nem lehet
semmi olyan kezdetleges eszköz, mint amilyen a képernyő, ők minden bizonnyal közvetlenül a térbe
materializálják a képeket. De miért is bajlódna Karellen holmi tévérendszerrel? Mindig a legegyszerűbb
megoldás a legtökéletesebb. Számodra nem tűnik sokkal valószínűbbnek, hogy a te „képernyőd” nem más,
mint egy egyszerű, egy irányból átlátható üveglap?
Stormgren olyan dühös lett magára, hogy egy percig szólni sem tudott, csak gondolatban idézte fel a
múltat. Eddig még sohasem vonta kétségbe Karellen meséjét – pedig most, ha visszatekint a múltba, vajon
mikor mondta neki a felügyelő, hogy tévéberendezést épített be. Csak ő tartotta ezt magától értetődőnek –
lélektani fortély volt az egész, s ő tökéletesen lépre ment. Feltéve, persze, hogy Duval elmélete helytálló.
De már megint következtetésekre ragadtatja magát, pedig még senki nem bizonyított semmit.
– Ha igazad van – mondta –, mást nem is kell tennem, mint betörni az üveget...
– Jaj, ti képzetlen laikusok! – sóhajtotta Duval. – Hát azt hiszed, olyan anyagból van, hogy csak úgy
betörheted, még csak föl sem robban? És ha sikerülne is, azt képzeled, hogy Karellen ugyanazt a levegőt
szívja, amit mi? Hát nem az volna jó mindkettőtöknek, ha ő egy klór atmoszférában érezné otthon magát?
Stormgren kissé bárgyúnak érezte magát; minderre persze gondolnia kellett volna.
– Hát akkor mit javasolsz? – kérdezte lankadó lelkesedéssel.
– Át kell gondolnom a dolgot. Először is ki kell derítenünk, hogy helyes-e az elméletem, és ha igen,
közelebbről is meg kell ismerkednünk annak a képernyőnek az anyagával. Majd munkára fogom egy-két
emberemet. Igaz is, gondolom, van nálad aktatáska, amikor meglátogatod a felügyelőt... Ez az, ami most is
veled van?
– Igen.
– Elég nagy lesz. Nem szeretnénk fölhívni rá a figyelmet azzal, hogy kicseréljük, különösen ha Karellen
már megszokta.
– Miért, mit kellene csinálnom szerinted? – kérdezte Stormgren. – Hordjak magamnál egy álcázott
röntgenkészüléket?
A fizikus elvigyorodott.
– Még nem tudom, de majd kitalálunk valamit. Két héten belül értesítelek; hogy mi lesz az. – Kurtán
fölkacagott. – Tudod, mire emlékeztet engem ez az egész?
– Tudom – vágta rá Stormgren. – Arra az időre, amikor a német megszállás alatt illegális
rádióállomásokat építettél.
Duval csalódottnak látszott.
– Hát, lehet, hogy beszéltem már róla egyszer-kétszer az életben. De van itt még valami...
– Mi az?
– Ha lebuksz, én nem tudtam róla, hogy mire kellett neked a készülék.
– Te mondod ezt, aki egykor annyit hőzöngtél, hogy a tudósok társadalmi felelősséggel tartoznak a
találmányaikért? Nahát, Pierre, szégyellem magam helyetted!
***
Stormgren megkönnyebbült sóhajjal tette le a vastag kéziratköteget.
– Hála az égnek, legalább ez rendben van – mondta.
– Különös érzés belegondolni, hogy ez a pár száz oldal tartalmazza az emberiség jövőjét. Világállam!
Nem hittem volna, hogy még én is meglátom.
Becsúsztatta a dossziét az aktatáskájába, amelynek hátoldala tíz centiméternél nem volt messzebb a
képernyő sötét négyszögétől. Ujjai félig öntudatlanul, idegesen indultak el újra meg újra a táska zárjai
felé, pedig a találkozó végéig nem állt szándékában megnyomni a rejtett gombot. Volt rá esély, hogy
becsúszik valami hiba; bár Duval megesküdött, hogy Karellen nem fog észrevenni semmit, de az ember
sohasem tudhatta.
– Nos, említetted, hogy van valami híred a számomra – folytatta alig titkolt izgalommal. – Arról van
szó, hogy...
– Igen – válaszolta Karellen. – Néhány órája értesültem egy bizonyos döntésről.
Ezt vajon hogy értette, tűnődött Stormgren. Arra nyilván nem volt a felügyelőnek lehetősége, hogy
összeköttetést létesítsen távoli otthonával, amelyet ki tudja, hány fényév választ el jelenlegi bázishelyétől.
Vagy talán van Ryberg elmélete az igaz, és csak egy hatalmas számítógéppel tanácskozott, amely
mindenféle politikai megmozdulás következményét meg tudja jósolni?
– Nem hinném – folytatta Karellen –, hogy a Szabadság Liga és szövetségesei különösképpen
elégedettek lesznek, de abban segíteni fog, hogy csökkenjen a feszültség. Ezt egyébként nem rögzítjük a
hangszalagra. Te gyakran mondtad nekem, Rikki, hogy az emberi faj hamar megszokna bennünket,
függetlenül attól, hogy testileg mennyire különbözünk tőletek. Ez azt mutatja, hogy nincs benned elég
képzelőerő. Talán igaz volna a te esetedben, de nem szabad elfelejtened, hogy minden józan mértéket
figyelembe véve a világ túlnyomó része még ma is iskolázatlan. Az emberek tele vannak előítéletekkel és
babonás hitekkel, amelyek kigyomlálása évtizedekbe is beletelhet. El kell ismerned, hogy tudunk egyet-
mást az emberi lélekről. Többé-kevésbé ki tudjuk számítani, mi történne, ha a jelen fejlettségi szinten álló
világ előtt fölfednénk magunkat. Ma még előtted sem bocsátkozhatom bele a részletekbe, ezért nem tehetsz
mást, a bizalom alapján kell elfogadnod az elemzésemet. De egy dolgot határozottan megígérhetünk, ami
többé-kevésbé megelégedésedre is szolgálhat. Ötven éven belül – mostantól számítva két nemzedék
múlva – leszállunk a hajóinkból, s az emberiség végre megláthat bennünket olyannak, amilyenek
vagyunk.
Stormgren egy ideig hallgatott, próbálta megemészteni a felügyelő szavait. Valaha nagy elégtételt
jelentett volna számára Karellennek ez a bejelentése, de ma már keveset érzett ebből. Ami azt illeti, kissé
zavarba hozta részleges sikere, s ettől egy pillanatra megingott az elszántsága. Idővel kiderülhet az
igazság: hogy minden cselszövése fölösleges volt, sőt, talán botorság is; s ha mégis folytatja, csak ama
önző meggondolásból tenné, hogy ötven év múlva ő már úgysem lesz életben.
Karellen észrevehette az elbizonytalanodását, mert így folytatta:
– Sajnálom, ha ezzel csalódást okoztam neked, de a közeljövő politikai nehézségeiért legalább már nem
te leszel a felelős. Lehet, hogy azt hiszed, alaptalanok a félelmeink, de hidd el, voltak már meggyőző
bizonyítékaink a más megoldások veszélyeiről.
 Stormgren elakadó lélegzettel hajolt előre.
– Ezek szerint az ember már látott benneteket!
– Ezt nem mondtam! – vágta rá azonnal Karellen. – Nem a te világod az egyetlen, amelyikre
felügyelünk.
Stormgren nem hagyta, hogy ilyen könnyen leszereljék.
– Számos legenda szerint a Földet a múltban már fölkeresték idegen fajok.
– Tudom; olvastam a Történelmi Kutatócsoport jelentését. Abban úgy szerepel a Föld, mint a
Világegyetem útkereszteződése. – Talán előfordultak olyan látogatások, amelyekről ti nem tudtok –
vitatkozott a még mindig reménykedő Stormgren. – Ámbár – tette hozzá – ez eléggé valószínűtlen, hiszen
minden jel szerint évezredek óta figyeltek bennünket.
– Bizony, valószínűtlen – szögezte le Karellen, s a hangjában ezúttal nyoma sem volt a megszokott
szolgálatkészségnek. Ez volt az a pillanat, amikor Stormgren döntött.
– Karellen – vágta ki hirtelen –, én megfogalmazom a bejelentést, és jóváhagyásra elküldöm hozzád. De
jogot formálok rá, hogy továbbra is háborgathassalak, s minden alkalmat megragadhassak, hogy
megtudjam a titkotokat.
– Ezzel tökéletesen tisztában vagyok – felelte kuncogva a felügyelő.
– És nem bánod?
– Csöppet sem... ámbár határvonalat kell húznom az atomfegyvereknél, a mérges gázoknál vagy bármi
olyasminél, ami próbára teheti a barátságunkat.
„Vajon megsejtett-e valamit, s ha igen, mit?” – töprengett Stormgren. Karellen évődése mögött
felismerte a megértő szándékot, sőt – ki tudja? – talán a bátorítást is.
– Örömmel hallom – mondta, amilyen nyugodt hangon csak tudta. Fölállt, s közben levette a táskája
fedelét. A hüvelykujjával kitapogatta a reteszt. – Haladéktalanul megfogalmazom azt a bejelentést –
ismételte –, és még ma fölküldöm telexen.
Mialatt beszélt, megnyomta a gombot – és tudta már, hogy alaptalan volt minden félelme. Karellen
érzékszervei nem voltak kifinomultabbak, mint az emberéi. Nyilván nem vett észre semmit, hiszen a
hangja nem változott semmit, amikor elbúcsúzott, és elmondta a kamra ajtaját kinyitó, ismerős
kódszavakat.
Stormgren mégis úgy érezte magát, mint a tolvaj, aki az áruházi detektív orra előtt sétál ki az üzletből,
és megkönnyebbülten sóhajtott föl, amikor a sima fal bezárult mögötte.
***
– Beismerem – mondta van Ryberg –, hogy akadtak nem túl épkézláb elméleteim. De mondja el, hogy
erről mi a véleménye!
– Muszáj? – sóhajtotta Stormgren. Pieter mintha meg se hallotta volna.
– Ami azt illeti, nem is az én ötletem – mondta szerényen.
– Chesterton egyik történetéből loptam. Mi van akkor, ha a főkormányzók azt rejtegetik előlünk, hogy
nincs semmi titkolnivalójuk?
– Ez kissé túl bonyolultan hangzik nekem – felelte Stormgren, de már kezdte érdekelni a dolog.
– A következőkre gondolok – folytatta nagy buzgalommal van Ryberg. – Szerintem ők fizikailag
ugyanolyan emberi lények, mint mi vagyunk. Tisztában vannak vele, hogy mi csak olyan lényeket ismerünk
el vezetőinknek, akikről azt képzeljük, hogy... nos, hogy idegenek és szuperintelligensek. De – lévén az
emberi faj az, ami – a maga fajtabeli lények nem uralkodhatnak fölötte.
– Roppant eredeti, akárcsak az eddigi elméletei – mondta Stormgren. – Opus számokkal kellene
ellátnia őket, hogy eligazodhassam köztük. Ez ellen azt tudom felhozni... – De ebben a pillanatban
bevezették Alexander Wainwrightot.
Stormgren szerette volna tudni, mi jár a másik fejében. Jó lett volna tudni azt is, hogy Wainwrightnak
volt-e valami köze az ő elrablóihoz. Nem tartotta valószínűnek, mert őszinte embernek tartotta
Wainwrightot, és elhitte róla, hogy elutasítja az erőszakot. A mozgalmában részt vevő szélsőségesek
elveszítették minden hitelüket, és hosszú időbe telik még, mire újra hall róluk a világ.
A Szabadság Liga vezére figyelmesen végighallgatta a felolvasott fogalmazványt. Stormgren remélte,
hogy értékelni fogja ezt a gesztust, amely Karellen ötlete volt. A világ többi része majd csak tizenkét óra
múlva értesül az unokáknak tett ígéretről.
– Ötven év – szólalt meg Wainwright elgondolkodva. – Elég hosszú várakozási idő.
– Az emberiségnek az, de nem Karellennek – jegyezte meg Stormgren. Csak most kezdett ráeszmélni,
milyen szellemes megoldást találtak a főkormányzók. Megkapták azt a lélegzetvételnyi időt, mire hitük
szerint szükségük volt, s egyben kihúzták a talajt a Szabadság Liga lába alól. Arra álmában sem gondolt,
hogy a Liga majd leteszi a fegyvert, de a helyzete nyilván súlyosan meg fog gyengülni. Erre már
Wainwright is rájöhetett.
– Ötven év elég rá, hogy a kár bekövetkezzék – mondta Wainwright keserűen. – Akik emlékezhetnének
a függetlenségünkre, halottak lesznek, az emberiség addigra el fogja felejteni az örökségét.
Szavak... üres szavak, gondolta Stormgren. Ilyen szavakért harcoltak és haltak meg egykor az emberek,
de többé nem fognak meghalni, sem harcolni nem fognak értük. És a világ meg fog könnyebbülni.
A távozó Wainwright után nézve Stormgren arra gondolt, hogy az elkövetkező években mennyi bajt fog
még okozni a Szabadság Liga. De ez már az utódja baja lesz, tett pontot a gondolat végére.
Bizonyos dolgokat csak az idő orvosolhat. A gonosz embereket elpusztíthatják, de a félrevezetett jó
emberekkel semmit sem lehet kezdeni.
***
– Itt a táskád – mondta Duval –, vadonatúj, jó állapotban.
– Köszönöm – válaszolta Stormgren, de azért alaposan megnézte a táskát. – És most talán végre
elmesélhetnéd, mi volt ez az egész, s azt is, hogy mi lesz a következő lépésünk.
A fizikust mintha jobban érdekelték volna a saját gondolatai.
– Egyedül az nem fér a fejembe – morfondírozott –, hogy olyan könnyedén oldottuk meg a feladatot.
Mert Karellen helyében én...
– De nem voltál Karellen helyében. Térj a tárgyra, ember! Mit tudtunk meg valójában?
– Ja, ezek az ingerlékeny, túlfeszített idegzetű nordikus emberfajták! – sóhajtotta Duval. – Hogy egészen
pontos legyek, elkészítettünk egy kis teljesítményű radarberendezést. Nemcsak nagyon magas frekvenciájú
rádióhullámokat használ fel, hanem távoli infravörös hullámokat is, tulajdonképpen minden olyan
hullámot, amit meggyőződésünk szerint semmiféle lény nem láthat, bármilyen különös szeme legyen is.
– Hogy lehet erről meggyőződni? – kérdezte Stormgren, akit akarata ellenére izgatott ez a műszaki
probléma.
– Hát... egészen biztosak nem lehetünk benne – ismerte el Duval kényszeredetten. – De hát Karellen
normális fényviszonyok közepette fogad téged, nem? Vagyis a szeme többé-kevésbé olyan lehet, mint a
miénk, már ami a színképtartományt illeti. A lényeg az, hogy működött. Bebizonyítottuk, hogy a mögött a
képernyő mögött valóban egy tágas helyiség van. A képernyő körülbelül három centiméter vastag, mögötte
pedig egy legalább tíz méter mélységű tér található. A szemközti falról semmiféle visszhangot nem tudtunk
bemérni, de az általunk használt kis teljesítménnyel ezt aligha remélhettük volna. E z t mindenesetre
megszereztük.
Egy darab fotópapírt tolt elébe, melyen egyetlen hullámos vonal haladt, rajta egyetlen hurokkal, amely
úgy festett, mint egy enyhe földrengés lenyomata.
– Látod ezt a kis hurkot?
– Látom. Mi az?
– Csupáncsak Karellen.
 – Úristen! Biztos vagy benne?
– Elég biztos sejtésem van róla. Az ernyő túloldalán, körülbelül két méter távolságban ül vagy áll, vagy
tudom is én, mit csinál. Ha egy kicsit jobb lett volna a felbontóképesség, akár még a méretét is
kiszámíthattuk volna.
Stormgren vegyes érzelmekkel bámulta a nyom éppen hogy csak kivehető görbületét. Mostanáig nem
volt bizonyíték arra, hogy Karellennek materiális teste is van.
Még ez is csak közvetett bizonyítékként volt elfogadható, de kérdezés nélkül tudomásul vette.
– A másik feladatunk az volt – folytatta Duval –, hogy kiszámítsuk az ernyő közönséges fényáteresztő
képességét. Szerintünk van róla egy ésszerű elképzelésünk, persze ha tíz tényezőből eggyel nem
számoltunk, az még nem tragédia. Te mindenesetre tudod, hogy olyan üveg, amelyen csak egy irányban
lehet átlátni, valójában nem létezik. Itt egyszerűen csak a fény elrendeződéséről van szó. Karellen egy
elsötétített szobában ül, te pedig meg vagy világítva... ennyi az egész! – Duval nevetgélt magában egy sort,
majd kivágta: – Nos, mi ezt fogjuk megváltoztatni!
Benyúlt az íróasztalába, pontosan olyan képpel, ahogy a bűvész szokott egy alomnyi fehér nyulat
elővarázsolni, és kihúzott belőle egy túlméretezett elemlámpát. A lámpa vége kiszélesedett, s amikor
bekapcsolta, az egész úgy nézett ki, mint egy öblös torkú puska.
– Nem olyan veszélyes, amilyennek látszik – vigyorgott Duval. – Nem kell mást csinálnod, mint a
képernyőnek nyomni a végét, és meghúzni a ravaszt. Akkor egy tíz másodpercig tartó rendkívül nagy
hatású sugarat bocsát ki; te ez idő alatt végigpásztázod a szobát, s alaposan megnézel mindent. A fény
áthatol majd az ernyőn, és gyönyörűen megvilágítja a barátodat.
– Nem okoz kárt Karellenben?
– Nem, ha alacsonyra célzol, és úgy mozgatod fölfelé. Akkor lesz rá idő, hogy a szeme megszokja.
Feltételezem ugyanis, hogy hasonló reflexei vannak, mint nekünk, és nem az a célunk, hogy megvakítsuk.
Stormgren kétkedő arccal nézett a fegyverre, s a súlyát latolgatta a tenyerében. Az elmúlt hetekben sokat
furdalta a lelkiismeret. Karellen mindig szeretettel közeledett hozzá, az ő nemritkán gyilkos őszintesége
ellenére, és most, amikor együtt töltött idejük a végéhez közeledett, semmi olyat nem akart csinálni, ami
megronthatta volna kettejük kapcsolatát. De a felügyelő megkapta a kellő figyelmeztetést; és Stormgren
szentül meg volt győződve róla, hogy ha rajta múlott volna, Karellen már régen megmutatkozott volna
előttük. Most tehát az ő érdekében is meg kell hozni a döntést. Amikor véget ér az utolsó találkozásuk,
Stormgren bele fog nézni Karellen arcába.
Feltéve persze, hogy Karellennek van arca.
***
Az az idegesség, amit Stormgren először érzett, már régen elmúlt. Majdnem mindig Karellen beszélt,
olykor még bonyolult körmondatokat is megengedve magának.
Stormgren valaha ezt csodálta benne a legjobban, mert Karellen számtalan képessége közül ezt tartotta
a legmeglepőbbnek. Ma már nem tartotta olyan bámulatosnak, mert tudta, hogy ez is a puszta értelem műve
volt, mint a felügyelő legtöbb képessége, és nem igényelt semmiféle különös tehetséget.
Karellennek bőven jutott rá ideje, hogy irodalmi megfogalmazásra törekedjen, miközben gondolatait
lelassította az emberi beszéd léptékére.
– Fölösleges, hogy akár te, akár az utódod különösképpen aggodalmaskodjatok a Szabadság Liga miatt,
még ha felocsúdik is mostani levertségéből. A múlt hónapban nagyon csendes volt, és bár újra fel fog
élénkülni, néhány évig még nem jelent veszélyt. A Liga valójában nagyon hasznos intézmény, tekintve,
hogy mindig érdemes tisztában lenni azzal, hogy mit csinál az ellenség. Ha egyszer pénzügyi nehézségei
támadnának, talán még szubvencionálnám is.
Stormgrennek gyakran okozott nehézséget, hogy eldöntse, mikor tréfál Karellen. Így aztán rezzenéstelen
arccal hallgatta tovább a másikat.
 – A Liga a nagyon közeli jövőben egy másik érvét is el fogja veszíteni. Volt abban egy jó adag kritika,
ha némiképp gyermekes is, hogy te az elmúlt években olyan különleges helyzetet foglaltál el. A hivatalba
lépésem első napjaiban nagyon értékesnek tartottam, de most, hogy a világ elindult abba az irányba,
amelyet kijelöltem a számára, ez a helyzet megszüntethető. A jövőben csakis közvetett módon fogok
érintkezni a Földdel, és a főtitkári tisztség újra közelíthet az eredeti formájához. Az elkövetkezendő ötven
évben számtalan válság lesz, de el is múlnak mind. A jövő képe elég tiszta, s egy napon az összes
nehézség feledésbe merül majd – még egy olyan faj számára is, amelyik olyan hosszú emlékezetű, mint ti
vagytok.
Az utolsó szavakat olyan különös nyomatékkal ejtette ki, hogy Stormgren megdermedt ültében. Abban
biztos volt, hogy Karellennek nincsenek véletlen elszólásai, s hogy még a meggondolatlanságai is
többtizedes pontossággal ki vannak számítva előre. De kérdésekre nem volt idő – nyilván amúgy sem
kapott volna rájuk választ –, a felügyelő újra témát változtatott.
– Sokszor kérdezősködtél a hosszú távú terveinkről – mondta. – A Világállam megalapozása
természetesen csak az első lépés. Te még látni fogod a megvalósulását, de a változás oly észrevehetetlen
lesz, hogy csak kevesen figyelnek majd fel a bekövetkezésére. Egy lassú konszolidációs időszak
következik ezután, amely alatt a fajod felkészül ránk. Ezután jön csak el az a nap, amit megígértünk.
Sajnálom, hogy te már nem leszel ott.
Stormgren szeme nyitva volt, de a tekintete messze a képernyő sötét válaszfalán túlra szegeződött.
Belebámult a jövőbe, elképzelte a napot, amit ő már nem fog látni, azt a napot, amelyen a főkormányzók
óriáshajói végre leszállnak a Földre, s megnyílnak a várakozó világ előtt.
– Azon a napon – folytatta Karellen – az emberiség át fogja élni azt, amit csak egyfajta pszichológiai
diszkontinuitásnak nevezhetnénk. De ez nem jár együtt semmiféle maradandó károsodással; ama kor
emberei teherbíróbbak lesznek a nagyapák nemzedékénél. Mi részesei leszünk az ő életüknek is, s ha
meglátnak bennünket, számukra már nem leszünk olyan... különösek, mint számotokra lennénk.
Stormgren még sohasem találta Karellent ilyen elmélkedő hangulatban, de ez nem lepte meg. Nem hitte,
hogy néhány vonásnál valaha is többet ismert volna meg a felügyelő személyiségéből; az igazi Karellen
ismeretlen, s talán megismerhetetlen volt az emberi lények számára. Stormgrent ismét elfogta az érzés,
hogy a felügyelőt valójában másvalami érdekli, s hogy éppoly könnyedén, mondhatni, mellékesen irányítja
a Földet, mint amikor egy háromdimenziós sakkmester dámajátékot játszik.
– És azután? – kérdezte halkan.
– Akkor végre hozzáfoghatunk az igazi munkánkhoz.
– Gyakran töprengtem rajta, vajon mi lehet az. Hogy rendbe rakjátok a világunkat, és megneveljétek az
emberi fajt, az csak eszköz lehet – de bizonyára van valami célotok is. Hogy egyszer még kijussunk az
űrbe, és meglássuk a ti világegyetemeteket, és talán segítsünk nektek a céljaitok elérésében?
– Így is felfoghatod – válaszolta Karellen, s a hangjából most félreérthetetlenül kicsendült valami
megmagyarázhatatlan szomorúság, ami furcsa módon felzaklatta Stormgrent.
– És ha végül mégsem sikerül az emberkísérletetek? Mi magunk is jártunk már így, amikor primitív
emberfajtákkal végeztünk kísérleteket. Gondolom, olykor ti is el szoktatok bukni, igaz?
– Igaz – felelte Karellen olyan halkan, hogy Stormgren alig hallotta. – Mi is el szoktunk bukni.
– És olyankor mit csináltok?
– Várunk... aztán újra megpróbáljuk.
Ezután egy körülbelül öt másodperces szünet következett. Amikor Karellen újra megszólalt, olyan
váratlan volt, amit mondott, hogy Stormgren először föl sem fogta.
– Isten veled, Rikki!
Karellen túljárt az eszén – lehet, hogy már el is késett. De Stormgren bénultsága csak egy percig tartott,
aztán egy villámgyors, jól begyakorlott mozdulattal lekapta a lángpuskát, és belevágott vele az üvegbe.
 ***
A fenyők majdnem a tó partjáig lehúzódtak, csak egy pár méteres füves sávot hagytak szabadon a part
mentén. Esténként, ha elég meleg volt, kilencven éve ellenére Stormgren végigsétált rajta egészen a
kikötőhelyig, ahol elnézte, hogyan tűnik el a napfény a víztükörről, majd – még mielőtt az erdőből
kiszabadult volna a hűvös esti szél – visszatért a házba. Sok örömét lelte ebben az egyszerű szertartásban,
s addig nem akart felhagyni vele, amíg megvolt hozzá az ereje.
Nyugat felől közeledett valami a tó fölött; alacsonyan repült, és sebesen. Errefelé nemigen jártak
repülők, eltekintve a transzpoláris járatoktól, melyek éjjel-nappal óránként húztak el a feje fölött. De soha
semmi más nem mutatta a jelenlétüket, mint néha egy-egy páracsík a magasban, a sztratoszféra kékjében.
De ez egy kis helikopter volt, amely szemmel látható elszántsággal közeledett feléje. Stormgren
körülnézett a parton, s látta, hogy nincs hová menekülnie. Akkor megvonta a vállát, és leült a móló
végében lévő fapadra.
Meglepte a riporter hódolatteljes viselkedése. Kis híján elfelejtette már, hogy ő nemcsak egy koros
államférfi, hanem a saját hazáján kívül mindenütt szinte mitikus alakként tisztelik.
– Stormgren úr – kezdte a betolakodó –, nagyon sajnálom, hogy megzavartam, de nem tudom, kíván-e
megjegyzést fűzni ahhoz, amit újabban hallottunk a főkormányzókról.
Stormgren könnyedén összevonta a szemöldökét. Oly sok év után még ma is Karellennek adott igazat,
akinek egyáltalán nem tetszett ez a szó.
– Nem hinném – mondta –, hogy sok mindent tehetnék ahhoz, amit másutt már leírtak.
A riporter feszült kíváncsisággal fürkészte az arcát.
– Azt hittem, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Nemrégiben egy meglehetősen különös történet jutott
a tudomásunkra. Arról szól, hogy csaknem harminc évvel ezelőtt a Tudományhivatal egyik szakembere
egy roppant érdekes műszert készített az ön számára. Kíváncsiak voltunk, tud-e erről mesélni nekünk
valamit.
Stormgren hallgatott egy ideig; gondolatai visszaszálltak a múltba. Nem lepte meg, hogy a titokra fény
derült – tulajdonképpen az volt a meglepő, hogy ilyen sokáig titok maradt.
Fölállt, megindult visszafelé a mólón, a riporter pedig néhány lépéssel lemaradva követte.
– A történetben van némi igazság – kezdte. – Amikor utoljára jártam Karellen hajóján, magammal
vittem egy készüléket, abban a reményben, hogy általa megláthatom a felügyelőt. Elég ostoba cselekedet
volt, de hát... nos, akkoriban még csak hatvanéves voltam.
Ezen egy kicsit elnevetgélt magában, aztán folytatta:
– Az egész mese nem ér annyit, amekkora utat megtett érte. Tudja, nem sikerült a terv.
– Nem látott semmit?
– Nem bizony, semmit a világon. Attól tartok, még várniuk kell, de hát végtére is már csak húsz év van
hátra!
Húsz év van hátra. Igen, Karellennek igaza volt. A világ addigra készen fog állni, ahogy nem állt még
készen harminc évvel ezelőtt, amikor ugyanezt hazudta Duvalnak.
Karellen megbízott benne, és Stormgren nem élt vissza a bizalmával. Mérget mert volna venni rá, hogy
a Felügyelő kezdettől fogva tudott a tervéről, és előre látta mindazt, amit ő az utolsó pillanatban
cselekedett.
Mi másért lett volna üres az a hatalmas szék, amelyre ráesett a fénykör! Ő akkor rögtön meglendítette a
fénykévét, nehogy túl késő legyen. Az embernél kétszerte nagyobb fémajtó épp akkor csukódott be, amikor
megpillantotta – gyorsan csukódott be, de azért mégsem elég gyorsan...
Igen, Karellen megbízott benne – nem kívánta tőle, hogy úgy induljon neki élete hosszú alkonyának,
hogy szüntelenül gyötörje a titok, amit nem tudott megoldani. Karellen nem mert szembeszállni a nálánál
nagyobb, ismeretlen erőkkel (vajon ők is ugyanahhoz a fajtához tartoztak?), de amit lehetett, mindent
megtett. Ha engedetlen volt is, nem tudták rábizonyítani. Cáfolhatatlan tanújelét adta vele, hogy szereti őt,
ezzel Stormgren tisztában volt. Meglehet, olyasféle szeretet volt ez, amit az ember érez egy odaadó, okos
kutya iránt, de ettől még nem volt kevésbé őszinte, és Stormgren életében nem sok dolog volt, ami
nagyobb kielégülést nyújtott ennél.
„Mi is el szoktunk bukni.”
Igen, Karellen, így igaz; és éppen te voltál az, aki elbukott, még mielőtt felvirradt volna az emberiség
történelmének a napja. Igazi nagy bukásnak kellett lennie, gondolta Stormgren, mert hiszen a visszhangja
végighullámzott minden koron, kimutatható minden emberfajta gyermekkorában. Vajon elég lesz ötven év,
hogy elhomályosítsd a világ összes mítoszának és legendájának a hatalmát?
Stormgren ugyanakkor azt is tudta, hogy második bukás nem lesz. Mire a két faj újra találkozik, a
főkormányzók élvezni fogják az emberiség bizalmát és barátságát, s ezt még a felismerés okozta
megrázkódtatás sem teheti tönkre. Együtt lépnek be a jövőbe, s a múltat elsötétítő ismeretlen tragédia
örökre eltűnik majd a történelem előtti idők fekete folyosóin.
Stormgren pedig reménykedett, hogy ha Karellen egyszer majd megint szabadon jöhet-mehet a Földön,
egy napon felkeresi ezeket az északi erdőket is, és megáll annak az embernek a sírja mellett, akit először
nevezhetett a barátjának.
 MÁSODIK RÉSZ
AZ ARANYKOR
5
– Ma van a napja! – súgta a rádió száz nyelven. – Ma van a napja! – hirdette ezernyi újság. „Ma van a
napja!” – gondolták az operatőrök, miközben újra meg újra megnézték, rendben vannak-e a berendezések,
melyeket ama hatalmas üres térség körül sorakoztattak fel, ahová Karellen hajója fog leszállni.
Már csak az az egy hajó volt; amely ott lebegett New York fölött. A világ csak most eszmélt rá, hogy az
ember többi városa egén függő hajók nem is léteztek soha. Tegnap a szemük láttára olvadt bele a
semmibe, enyészett el, mint a reggeli pára, a főkormányzók hatalmas flottája.
A messzi űrben jövő-menő szállítóhajók kellőképpen valóságosak voltak, nem úgy, mint az
ezüstfellegek, melyek egy életen át libegtek a Föld majd minden fővárosa felett. Hogy hogyan csinálták,
nem tudta senki, de mintha a flotta minden egyes hajója csupáncsak Karellen saját járművének
tükröződése lett volna. Pedig többről volt itt szó, mint holmi fényjátékról, hiszen a radarokat is becsapták,
sőt, éltek még emberek, akik esküdtek rá, hogy a saját fülükkel hallották, hogyan sivított a megkínzott
levegő, amidőn a flotta behatolt a Föld légkörébe.
Mindez ma már lényegtelen volt; Karellen többé nem tartotta fontosnak ezt az erődemonstrációt.
Elhajította lélektani fegyvereit.
– A hajó elindult! – kelt szárnyra a hír, hogy pillanatok alatt bejárja a bolygó minden zegét-zugát. –
Nyugat felé tart!
A hajó lassan, kevesebb mint óránként ezer kilométeres sebességgel ereszkedett le a sztratoszféra üres
magasságaiból, míg végre kijutott a tágas terekre, ahol sor kerülhetett a történelemmel való második
találkozására. Engedelmesen helyet foglalt az ott várakozó kamerák és összezsúfolódott bámészkodók
ezrei előtt, akik feltehetőleg sokkal kevesebbet láttak belőle, mint a tévékészülékek előtt ülő milliók.
Úgy illett volna, hogy a föld hánykolódva megnyíljék az irdatlan súly alatt, ám a jármű továbbra is
annak a ki tudja, milyen erőnek a szorításában volt, amely egykor végighajtotta a csillagok között. Nála
szelídebben a lehulló hópihe sem érinthette volna meg a földet.
Húsz méterrel a talaj fölött az ívelt törzsben egyszer csak valami áramlás és vibrálás keletkezett, s az
eddig sima és fénylő felszínen megjelent egy jókora nyílás. De hogy odabent mi van, azt még a kíváncsi
kamerák sem látták, mert a bejáraton túl mintha egy barlang sötét, árnyékos ürege ásított volna.
A nyílásból egy széles, csillogó feljáró indult le céltudatosan a talaj felé. Sima, kétoldalt korláttal
ellátott fémlapnak látszott, amolyan meredek szánkópályának, melynek láttán az ember azt hihette, hogy
közönséges módon se le-, se fölmenni nem lehet rajta.
A világ feszülten nézte a sötét ajtónyílást, melyben még semmi sem mozdult. Aztán valami rejtett
forrásból puhán szállt le a magasból Karellen ritkán hallott, de feledhetetlen hangja. Meglepőbb dolgot
aligha mondhatott volna:
– Látok néhány gyereket odalent, a feljáró közelében. Szeretném, ha közülük ketten feljönnének hozzám.
Egy percre csend támadt. Aztán kivált a sokaságból egy fiú és egy lány, s minden elfogódottság nélkül
elindultak a feljáró felé, be egyenesen a történelembe. Mások is követték őket, de megtorpantak, amikor
meghallották a hajóból Karellen nevető hangját:
– Kettő elég lesz.
A kaland előérzetétől fellelkesült gyerekek – hatévesnél nem lehettek idősebbek – felugrottak a
fémcsúszdára. És akkor esett meg az első csoda.
Ott integettek vidáman a lenti tömegnek és aggódó szüleiknek – akiknek, ha túl későn is, de eszükbe
juthatott a hamelni patkányfogó legendája –, s egyszer csak sebesen megindultak fölfelé a meredek lejtőn.
A lábuk meg se mozdult, de a testük megdőlt, oly módon, hogy fölvegye e különös feljárónak megfelelő
szöget – vagyis a feljárónak megvolt a maga gravitációja, mellyel hatástalanította a Föld nehézkedési
erejét. A gyerekek élvezettel adták át magukat az új élménynek, s még akkor is azon álmélkodtak, hogy
vajon mi húzza őket fölfelé, amikor eltűntek a hajó belsejében.
Húsz másodpercre némaság borult a világra – ámbár utána senki sem hitte el, hogy csak ilyen rövid
ideig tartott. Aztán mintha kissé elmozdult volna az a sötét nyílás, és Karellen lépett ki a napfényre.
A fiú a bal karján ült, a lány a jobb karján. Mindketten annyira elmerültek Karellen szárnyainak a
babrálásában, hogy oda sem figyeltek a bámuló sokaságra.
A főkormányzók pszichológiai érzékének és az évekig tartó gondos előkészületeknek tudható be, hogy
csak alig néhányan ájultak el. És még ennél is kevesebben lehettek szerte a világon azok, akiknek agyába
egy szörnyű pillanatra nem villant bele az ősi rémület, hogy aztán örökre átadja a helyét a józanságnak.
Nem, nem volt tévedés. Ott volt minden: a bőrszárnyak, a kicsiny szarvak, a kampós farok... Íme, életre
kelt minden legendák legszörnyűbbike, hogy az ismeretlenből felbukkanva itt álljon előttük mosolyogva,
ébenfekete méltóságában. A napfény megcsillant iszonyatos testén, s mindkét karján egy-egy embergyerek
ült bizodalmasan.
6
Ötven év bőven elegendő, hogy egy világ és népessége szinte a felismerhetetlenségig megváltozzon. A
feladat teljesítéséhez nem kell más, mint megbízható tudást szerezni a társadalmi mozgásokról, tiszta képet
alkotni az elérendő célról – no és kell még hozzá hatalom.
A főkormányzók rendelkeztek mindezekkel a feltételekkel. A céljukat titkolták ugyan, de nem titkolták a
tudásukat – sem a hatalmukat.
A bennük rejlő erő sokféle formát öltött, melyekből csak keveset ismertek föl az emberek, akiknek
sorsát egy ideje már a főkormányzók irányították. A nagy hajókban megtestesülő méltóságot láthatta
minden szem – ám a szunnyadó erő e kirakata mögött más, sokkal bonyolultabb fegyverek rejtőztek.
– Minden politikai probléma megoldható az erő helyes alkalmazásával – mondta egyszer Karellen
Stormgrennek.
– Ez elég cinikus megjegyzésnek hangzik – válaszolta erre kétkedőn Stormgren. – Túlságosan
emlékeztet engem arra a mondásra, hogy „mindig az erősebbnek van igaza”. A mi múltunkban erővel
általában semmit sem lehetett megoldani.
– A kulcsszó ebben a mondatban a helyes. Ti sohasem rendelkeztetek valódi hatalommal, vagy a
tudásotok nem volt elég ahhoz, hogy éljetek vele. Mint mindenütt, itt is megkülönböztethetünk hatékony és
ügyetlen megoldási módokat. Tegyük fel például, hogy valamely nemzetetek egy fanatikus vezér
irányításával megpróbált fellázadni ellenem. Ha egy ilyen fenyegetésre lóerők milliárdjait vetném be
atombombák formájában, a válaszom kifejezetten hatástalan volna. Persze elegendő bombával teljes és
végleges megoldást nyernék – ügyetlenül, mint megjegyeztem; feltéve, hogy nem tartalmazott más
fogyatékosságokat is.
– És mi volna a hatékony megoldás?
– Ahhoz nagyjából annyi energia és ügyesség kell, amennyi egy kis rádiókészülék működtetéséhez. Mert
igazán az erő alkalmazása és nem a nagysága számít. Mit gondolsz, mennyi ideig tartott volna Hitler
diktátori pályafutása Németországban, ha jártában-keltében szakadatlanul egy hang sutyorgott volna a
fülébe? Vagy ha éjjel-nappal egy dallamot kellett volna hallgatnia, éppen csak annyira hangosat, hogy
elnyomjon minden mást, és ne hagyja aludni? Itt szó sincs semmiféle kegyetlenségről, értsd meg jól. De
végső soron ez is van olyan ellenállhatatlan, mint egy tríciumbomba.
– Értem – mondta Stormgren. – És az ember sehová sem bújhatna el előle?
– Sehová, ahová nem küldhetném utána a... hm... eszközeimet, ha kellőképpen meg volnék győződve az
igazamról. És éppen ezért nem kényszerülök rá a jövőben sem, hogy igazán erőszakos módszerekkel
védjem meg a pozíciómat.
Vagyis a hatalmas hajók kezdettől fogva csak amolyan jelképek voltak, egy kivételével fantomok – s ezt
a világ immár tudta is. De lám, elég volt a puszta jelenlétük, hogy megváltozzék a Föld egész történelme.
Immár teljesítették a feladatukat, s teljesítményük végigvisszhangzott a századokon.
Karellen számításai helyesnek bizonyultak. Az érzelmi megrázkódtatás utóhatásai hamar elmúltak, bár
sokan, akik büszkén állították magukról, hogy nem hisznek a babonákban, soha életükben nem mertek
belenézni egy főkormányzói arcba. Valami furcsaság rejtőzött itt, valami, ami túlment a józan ész és
logika határain. A középkorban az emberek hittek a Gonoszban, és féltek tőle. De most a huszonegyedik
századot írták, s felvetődött a kérdés, hogy végül is létezik-e olyasmi, mint faji emlékezet.
Természetesen általánosan elfogadott nézet volt, hogy a főkormányzók, illetve fajtársaik és a régi
emberek között valami heves összecsapás történt. A párviadal időpontja csakis valahol a távoli múltban
rejtőzhet, mert az írott történelemben nincs semmiféle nyoma. De volt itt más rejtély is, melynek
megoldásához Karellen semmiféle segítséget nem nyújtott.
A főkormányzók, ha megmutatkoztak is az ember előtt, csak nagy ritkán hagyták el egyetlen megmaradt
hajójukat. Talán fizikailag érezték kényelmetlenül magukat a Földön, hiszen méretük és szárnyuk arra
vallott, hogy egy sokkal alacsonyabb gravitációjú világról származnak. Soha nem mutatkoztak egy
bizonyos, bonyolult szerkezetekkel ellátott öv nélkül, amelyről azt tartották, hogy a súlyukat szabályozza,
valamint az egymással való érintkezésüket teszi lehetővé. A közvetlen napsugárzás fájdalmat okozott
nekik, nem is bírták ki néhány másodpercnél tovább. A szabad ég alá mindig sötét szemüvegben léptek ki,
ami, ki tudja, miért, sehogy sem illett hozzájuk. Bár úgy tűnt, hogy be tudják lélegezni a Föld levegőjét,
olykor kis gázpalackot vittek magukkal, melyből fel-felfrissítették magukat.
Lehet, hogy e merőben fizikai természetű kényelmetlenségek tették őket zárkózottá. Az emberi faj csak
egy elenyésző kis töredéke találkozott szemtől szembe egy-egy főkormányzóval, és senki még csak nem is
sejtette, hányan lehetnek Karellen hajóján. Ötüknél többet sohasem láttak egyszerre, de lehettek akár
százával vagy ezrével is ama félelmetes jármű fedélzetén.
A főkormányzók megjelenése sok szempontból több problémát vetett föl, mint amennyit megoldott.
Származásukra azóta sem derült fény, testi felépítésük pedig számtalán spekulációra adott alkalmat. Sok
tárgykörben önként szolgáltak felvilágosításokkal, máskor meg egyenesen titokzatoskodó volt a
viselkedésük. De ez az egész, úgy, ahogy volt, legföljebb csak a tudósokat bosszantotta. Az átlagember, ha
szívesebben vette is; ha nem kellett velük találkoznia, hálás volt nekik azért, amit ezzel a világgal tettek.
Minden régebbi kor felfogása szerint ez maga volt Utópia. Gyakorlatilag nem létezett többé tudatlanság,
betegség, szegénység és félelem. A háborúk emléke a múlt ködébe veszett, ahogy a legnyomasztóbb álom
is elhalványul a hajnal beköszöntével, és hamarosan eljön az az idő, amikor végképp kívül reked az élő
ember élményvilágán.
Az emberi faj tehát az építésre fordította minden energiáját, s ettől a világ arca átformálódott. Új világ
volt ez, szinte a szó szoros értelmében. A városokat, amelyekkel a korábbi nemzedékek még meg voltak
elégedve, átépítették – vagy magukra hagyták mint múzeumi tárgyakat, ha úgy ítélték meg, hogy többé nem
szolgálnak hasznos célokat. Sok város néptelenedett el amiatt, hogy az ipar és a kereskedelem szerkezete
teljesen átalakult. A termelés jórészt automatikussá vált: a gyárak oly végeláthatatlanul öntötték magukból
a fogyasztási cikkeket, hogy gyakorlatilag minden, a hétköznapi élethez szükséges holmi ingyenes volt. Az
emberek fényűzési cikkekért dolgoztak – vagy egyáltalán nem dolgoztak.
Egyetlen ország volt az egész földkerekség. Még használták ugyan a régi országok egykori neveit, de
csak már mint a megfelelő postai körzeteket. Nem akadt senki a világon, aki ne beszélt volna angolul, aki
ne tudott volna olvasni, aki mellett ne lett volna ott a televíziókészülék, aki huszonnégy órán belül ne
juthatott volna át a bolygó túloldalára...
A bűnözés gyakorlatilag megszűnt. Fölöslegessé, egyszersmind lehetetlenné vált. Mi értelme lopni, ha
egyszer senkinek nem hiányzik semmi? Ráadásul minden potenciális bűnöző tudta, hogy a főkormányzók
figyelő tekintete elől úgysincs menekvés. Kormányzásuk legelső napjaitól kezdve olyan hatékonyan
avatkoztak be a törvény és a rend oldalán, hogy a leckét nem lehetett elfelejteni.
A szenvedélyből elkövetett bűnöket nem sikerült teljesen kiirtani, de alig-alig lehetett hallani róluk.
Most, hogy az emberiség oly sok lelki nyavalyájától megszabadult, sokkal bölcsebbé, józanabb
gondolkodásúvá vált. És mindaz, amit hajdan bűnnek neveztek volna, mostanság inkább csak szeszély volt
– de legrosszabb esetben is modortalanság.
Az egyik legfeltűnőbb változás a huszadik századot annyira jellemző őrült sebesség lelassulása volt. Az
élet ráérősebbé vált, mint nemzedékek óta bármikor, ezért kevesebb élvezetet kínált a kevesek, de több
nyugalmat biztosított a többség számára. A nyugati ember újra megtanulta – amit a világ más részein el
sem felejtettek soha –, hogy a tétlenség addig nem jelent bűnös állapotot, amíg nem korcsosul tunyasággá.
Bármilyen problémákat rejt is magában a jövő, az emberiség számára az idő még nem járt
ólomlábakon. A nevelés alaposabbá, s az időben elhúzódóbbá vált. Kevesen hagyták oda az iskolát
húszéves koruk előtt, és ez még csak az első fokozat volt, mert rendes körülmények között – miután a
fiatalok utazgatással és élmények gyűjtésével kitágították a látókörüket – huszonöt éves korukban még
legalább három évre visszatértek az iskolába. Minden bizonnyal életük hátralévő részében időnként újra
meg újra részt vettek tudásfrissítő kurzusokon azokból a tárgyakból, amelyek különösen érdekelték őket.
A társadalom életében sok változást idézett elő az, hogy az ember tanulóideje átnyúlt a fizikai felnőtté
válás kezdetén túlra. Néhány ilyen változásra nemzedékek óta szükség lett volna már, de az előző
korszakok nem akartak szembenézni a kihívással – vagy úgy tettek, mintha az nem is létezne. Különösen a
nemi erkölcsök mindeddig teljesen egységes szerkezete változott meg radikálisan. Valósággal darabokra
zúzta két olyan találmány, mely – akármilyen mulatságos – kizárólag emberektől származott, és semmi
köze nem volt a főkormányzókhoz.
Az egyik egy teljesen megbízható orális fogamzásgátló volt, a másik pedig egy hasonlóképpen
csalhatatlan módszer az apaság megállapítására – a vér részletes elemző vizsgálata alapján jutott el az
ujjlenyomat-biztonságú eredményhez. E két találmány ellenállhatatlan hatást gyakorolt az emberi
társadalomra, amennyiben elsöpörte a puritán nemi eltévelyedés utolsó maradványait is.
Óriási változást jelentett még az új társadalom rendkívüli mozgékonysága is. A légi közlekedés
tökéletesedésével mindenki szabadon útra kelhetett bárhová, ahová pillanatnyi szeszélye diktálta. Az égen
több hely volt, mint az utakon eleddig bármikor, így aztán a huszonegyedik század egy nagyobb skálán
megismételte azt az amerikai teljesítményt, amikor egy egész nemzet ült autóba. Azzal a különbséggel,
hogy most a világ kapott – szárnyakat.
Igaz, nem a szó szoros értelmében. A közönséges magánrepülőknek vagy légikocsiknak egyáltalán nem
volt szárnya, sem semmiféle látható irányítófelülete. A régi helikopterek otromba forgólapátjai is eltűntek.
Pedig az ember nem fedezte föl az antigravitációt; e legvégső titkot a főkormányzók megtartották
maguknak. Légikocsiját olyan erők hajtották, amelyek működését a Wright fivérek is megérthették volna;
gépeit sugárhajtás vitte és tartotta meg a levegőben. Amit nem érhetett volna el a főkormányzók semmiféle
törvénye vagy rendelete, megtették ezek a mindenütt jelen lévő kis légikocsik: ledöntötték az utolsó
korlátokat is, melyek az emberiség különböző törzsei között még fennálltak.
Mélyebben gyökerező dolgok is elmúltak. Az emberek tökéletesen biztonságos korban éltek. A
főkormányzók eljövetele előtt meglévő hitek közül csak a purifikált buddhizmus egy formája – talán
minden vallások legszigorúbbika – maradt meg. A mindenféle csodákon és megvilágosodásokon alapuló
vallások teljesen összeomlottak. A bomlás folyamata már a műveltség emelkedő színvonalával
párhuzamosan is érezhető volt, de a főkormányzók még jó ideig nem foglaltak állást a kérdésben.
Karellent ugyan gyakran kérték, fejtené ki véleményét a vallásról, de ő csak annyit mondott, hogy az
ember hite mindaddig magánügy, amíg nem akadályozza vele mások szabadságát.
A régi hitek bizonyára még nemzedékekig fennmaradtak volna, ha nem szól közbe az emberi
kíváncsiság. Mindenki tudta, hogy a főkormányzóknak szabad bejárásuk van a múltba – a történészek föl is
kérték időnként Karellent, hogy döntsön el valami réges-régi vitát. Elképzelhető, hogy ő egyszer csak
megunta a sok kérdezősködést, de még ennél is valószínűbb volt, hogy pontosan tudta, milyen
eredménnyel jár majd a nagylelkűsége...
Az eszköz, amit tartósan a Világtörténelem Alapítvány rendelkezésére bocsátott, mindössze egy
televíziós készülék volt, amelynek rafinált gombjai a tér-idő koordinátáit voltak hivatva beállítani. A
készülék egy sokkalta bonyolultabb gép tartozékaként működhetett Karellen hajóján, méghozzá olyan
alapelvek szerint, amelyeket még csak elképzelni sem tudott senki. Az ember csak beállította a gombokat,
s ezzel ablakot nyitott a múltra. Jóformán egyetlen pillanat alatt elérhetővé vált az elmúlt ötezer év teljes
emberi történelme. A távolabbi múltba már nem ért el a gép, s az elérhető időtartományban is elképesztő
űrök mutatkoztak – akár természetes okokból, akár a főkormányzók tudatos cenzúrázása következtében.
Bár minden épelméjű ember számára kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a világ minden vallásos
tanítása nem lehet igaz, a megrázkódtatás mégiscsak súlyos volt. Az emberek felfedeztek valamit, amit se
kétségbe vonni, se letagadni nem lehetett: a főkormányzók ismeretlen, bűvös erejű tudása fényében
meglátták, hogyan születtek valójában a világ nagy vallásai. A legtöbbjük számára nem volt elég a kezdeti
nemes és ihlető szellem... Napok alatt lefoszlott az isteni természet az emberiség sok-sok messiásáról, s
az igazság könyörtelen és szenvtelen fényében a kétszer ezer esztendőn át milliókat éltető hitek úgy
illantak el, mint a hajnali harmat. Az általuk hirdetett Jóság és Gonoszság hirtelen a múlt lomtárába került,
hogy többé semmiféle hatással ne legyen az emberek gondolkodására.
Az emberiség elveszítette ősi isteneit, és elég öreg volt ahhoz, hogy ne keressen magának újakat.
A vallás bukásával párhuzamosan lehanyatlott a tudomány is, bár erre még csak kevesen jöttek rá.
Rengeteg szakember volt, de kevés olyan eredeti elme akadt köztük, aki ki tudta terjeszteni az emberi
tudás határait. A kíváncsiság megmaradt, s volt szabad idő, melyben az előbbi kielégülhetett, de az
alapvető tudományos kutatásokból már hiányzott a szív. Haszontalanságnak tűnt egy egész életet föltenni
olyan titkok kutatására, amelyeket a főkormányzók talán már korszakokkal előbb fölfedtek.
E hanyatlást részben leplezte a leíró tudományok, mint például a zoológia, a botanika, a megfigyelő
csillagászat hihetetlen felvirágzása. Soha ennyi amatőr tudós nem élt még a világon, aki a saját kedvére
gyűjtögette az adatokat – és ilyen kevés teoretikus, aki elboldogult volna ezekkel az adatokkal.
A feszültségek és konfliktusok megszűnése egyben az alkotóművészetek végét is jelentette. Rengeteg
előadóművész volt, amatőrök is, hivatásosok is, de nemzedékeken keresztül nem akadt igazán kimagasló
új mű sem az irodalomban, sem a zenében, sem a festészetben, sem a szobrászatban. A világ továbbra is
egy soha vissza nem térő múlt dicsőségéből élt.
Persze ez legföljebb csak egy-két filozófust aggasztott. A fajt túlságosan lekötötte az újonnan megtalált
szabadság ízlelgetése, így aztán nem látott túl a jelen örömein. Végre-valahára megvalósulni látta az
Utópiát; s az újdonság varázsát még nem kezdte ki minden utópiák fő-fő ellensége – az unalom.
Lehet, hogy a főkormányzók erre is tudtak megoldást, mint minden egyéb problémára. Nem sejtette
senki – pedig egy egész életnyi idő telt már el a megérkezésük óta –, mi lehet a végső céljuk. Az
emberiség megszokta, hogy megbízzon Karellenben és társaiban, s hogy szó nélkül elfogadja azt az
emberfölötti önzetlenséget, amely oly sokáig elszakítja őket az otthonuktól.
Már amennyiben valóban önzetlenség volt. Mert azért akadtak még néhányan, akiket töprengésre
késztetett, hogy vajon a főkormányzók céljai valóban mindig egybeesnek-e az emberiség igazi érdekeivel.
7
Amikor Rupert Boyce szétküldte a partira szóló meghívókat, azoknak bizony tekintélyes távolságokat
kellett megtenniük. Hogy csak a lista elején álló vendégeket nézzük: itt voltak például Fosterék Adelaida-
ből, Schönbergerék Haitiről, Farranék Sztálingrádból, Moraviáék Cincinnati-ból, Ivankóék Párizsból és
Sullivanék valahonnét a Húsvét-szigetek közeléből, pontosabban négy kilométerrel alattuk, az óceán
fenekéről. Megtiszteltetésnek vehette, hogy harminc vendéget hívott meg, és negyven jött el – ahogy azt
nagyjából előre látta. Egyedül Krausék hagyták cserben, ők is csak azért, mert megfeledkeztek a
nemzetközi dátumvonalról, és huszonnégy órával később állítottak be.
Délre már egész kis repülőgép-gyűjtemény sorakozott föl a parkban, s a későn érkezők jó sokat
gyalogolhattak, miután leszállóhelyet találtak maguknak. Ők mindenesetre így érezték e felhőtlen égbolt
alatt, ahol a barométer száztízet mutatott. A járművek között akadt mindenféle, az egyszemélyes
Fémpoloskától a családi Cadillacig, amely már inkább hasonlított holmi légi palotához, mint praktikus
járműhöz. De ebben a korban a vendégek társadalmi helyzetére vonatkozólag semmiféle következtetést
nem lehetett levonni abból, hogy milyen járművön utaztak.
– A ház csúnya – állapította meg Jean Morrel, miközben a Meteor csigavonalban szállt lefelé. – Olyan,
mint egy doboz, amire ráléptek.
George Greggson, akiben régimódi idegenkedés élt az automatikus leszállás iránt, igazított egyet a
sebességszabályozón, s csak aztán válaszolt:
– Nem tisztességes dolog ebből a szögből megítélni – mondta a maga belátó módján. – Lehet, hogy
odalentről egészen másként fest. Jaj nekem!
– Mi a baj?
– Fosterék is itt vannak. Bárhol fölismerném ezt a színösszeállítást.
– Ha nem akarsz, nem kell beszélgetned velük. Ez is olyan jó Rupert partijaiban, az ember mindig
elbújhat a tömegben. George kiválasztott egy leszállóhelyet, és céltudatosan ereszkedett feléje. Máris ott
lebegtek egy másik Meteor és valami között, amit egyikőjük sem ismert föl. Nagyon gyorsnak látszott, és
Jean arra gondolt, hogy minden bizonnyal nagyon kényelmetlen is. Rupert egyik műszaki képzettségű
barátja építhette magának, tette hozzá gondolatban. Eddig azt hitte, hogy az ilyesmit nem engedi a törvény.
Amikor kiléptek a repülőből, úgy megcsapta őket a hőség, mintha egy lökhajtásos gép sugárnyalábjába
kerültek volna.
A forróság mintha egy pillanat alatt kiszippantotta volna a nedvességet a testükből – George szinte
érezte, hogy repedezik meg a bőre. Ebben persze ők is bűnösök voltak; három órája hagyták el Alaszkát,
eszükbe juthatott volna, hogy közben átállítsák a kabin hőmérsékletét.
– Hogy hol mindenütt élnek emberek! – lihegte Jean. – Én meg azt hittem, errefelé szabályozzák a
hőmérsékletet.
– Úgy is van – felelte George. – Itt valamikor sivatag volt... s nézz körül most! Gyere, odabent kellemes
lesz...
Ekkor meghallották Rupert vidám, de a normálisnál kissé harsányabb hangját. Házigazdájuk ott állt a
repülő mellett, mindkét kezében egy-egy poharat tartott, s huncut mosollyal nézett le rájuk. Hogy miért
nézett lefelé, annak egyszerűen csak az volt az oka, hogy a teste – amely félig áttetsző volt – körülbelül
négy méterre magasodott fölébük. Az ember különösebb erőfeszítés nélkül átnézhetett rajta.
– Így megtréfálni a vendéget! – méltatlankodott George. Éppen csak elérte az itallal teli poharakat, de
persze hiába akarta megragadni, a keze átment rajtuk. – Remélem, ha beértünk a házba, valami igazibb
dologgal is megkínálsz bennünket.
– Ne félj! – kacagott Rupert. – Csak mondd meg, mit készítsek a számotokra, itt fog várni, mire
bejöttök.
– Két krigli sort, folyékony levegőben hűtve! – vágta rá George.
 – Már ott is vagyunk.
Rupert bólintott, letette az egyik poharat egy láthatatlan asztalra, beállított egy ugyancsak láthatatlan
vezérlőgombot, s azzal eltűnt a szemük elől.
– Nahát! – álmélkodott Jean. – Most látom először, hogy működik egy ilyen szerkentyű. Hogyan
juthatott hozzá Rupert? Azt hittem, csak a főkormányzóknak van...
– Úgy ismered Rupertet, mint aki nem szerzi meg magának mindazt, amit akar? – válaszolt a kérdésre
kérdéssel George. – Ez a szenvedélye. Kényelmesen üldögél a dolgozószobájában, s közben bebarangolja
fél Afrikát. Nincs hőség, nincsenek bogarak, nincsenek fáradalmak, ellenben mindig kéznél van a
jégkocka. Kíváncsi volnék, mit szólna mindehhez Stanley és Livingstone.
Az égen tűző nap vetett véget a beszélgetésnek, egészen addig, míg a házhoz nem értek. Amint egyre
közelebb értek a bejárati ajtóhoz (amit nem is volt olyan könnyű megkülönböztetni az üvegfal többi
részétől), az – hangos trombitaszó közepette – magától kitárult előttük. Jean sejtette – és igaza lett –, hogy
mire véget ér a nap, émelyegni fog a gyomra ettől a fanfártól.
A hall finom hűvösében az idő szerinti Mrs. Boyce fogadta őket. Az igazat megvallva neki volt
köszönhető, hogy a vendégek ilyen szép számban eljöttek. Csak azért, hogy megnézze Rupert új házát, a
fele sem dugta volna ide az orrát; az ingadozókat az új feleségről szóló hírek győzték meg.
Igazából csak egyetlen jelző illett rá. Őrjítő nő volt. Még egy olyan világban is, ahol a szépség
mindennapos dolognak számított, a férfiak feléje fordultak, ha belépett az ajtón. George gyanította, hogy
negyedrészt néger lehet; az arca görögös volt, a haja hosszú és fényes, de bőrének sötét, meleg tónusa –
csak az elcsépelt „csokoládébarna” szó közelítette meg valamelyest – elárulta keverék származását.
– Ti vagytok Jean és George, ugye? – nyújtotta az asszony a kezét. – Nagyon örülök, hogy végre
megismerhetlek benneteket. Rupert valami bonyolult mutatványba kezdett az italokkal... gyertek,
csatlakozzatok a többiekhez.
Zengő alt hangja hallatán George hátán le-föl futkározott a hideg, mintha valaki úgy játszana a gerincén,
mint valami furulyán. Idegesen pillantott Jeanre, s csak akkor lelte meg a hangját, amikor látta, hogy a
lánynak sikerült egy kényszeredett mosolyt az arcára erőltetni.
– Ööö... örvendek a találkozásnak – hebegte. – Már előre örültünk ennek a partinak.
– Rupert mindig olyan kellemes partikat rendez – szúrta közbe Jean. A „mindig” szó
kihangsúlyozásából tudni lehetett, hogy arra gondol: „mindig, valahányszor megnősül”. George enyhén
elvörösödött, és feddő pillantást vetett Jeanre, de a háziasszony semmi jelét nem adta, hogy észrevette
volna a fullánkot. A megtestesült bűbáj volt, ahogy bevezette őket a nagy fogadószobába, amely már félig
megtelt Rupert barátainak reprezentatív gyűjteményével. Maga Rupert annál a pultnál ült, amely egy tévés
vezérlőpultnak látszott, és George arra gondolt, nyilván ezzel a berendezéssel vetítette ki a saját képét,
hogy fogadja őket. A lelkes házigazda most be is mutatta, hogyan lep meg vele két újonnan érkezőt, akik
éppen csak leszálltak a parkolóba – de közben szakított annyi időt, hogy üdvözölje Jeant és George-ot, s
bocsánatot kérjen tőlük, amiért másnak adta az italukat.
– Találtok még ott dögivel – intett valahová a háta mögé, miközben a másik kezével hol ezen, hol azon
a gombon állított valamit. – Érezzétek magatokat otthon. A vendégek nagy részét ismeritek, a többieknek
meg majd Maia bemutat benneteket. Örülök, hogy eljöttetek.
– Örülünk, hogy meghívtál bennünket – válaszolta Jean nem túl nagy meggyőződéssel. George
időközben már elindult a bár felé, s most a lány is csatlakozott hozzá, útközben üdvözlőszavakat váltva
ezzel-azzal, akit fölismert.
A jelenlévők háromnegyede tökéletesen idegen volt, de ez megszokott dolognak számított Rupert
partijain.
– Nézzünk körül! – javasolta Jean, miután felfrissítették magukat, továbbá integettek minden
ismerősnek. – Meg akarom nézni a házat.
George tehát elindult utána, de közben alig leplezett pillantást vetett hátra, Maia Boyce felé. Az a fajta
révedező pillantás volt ez, amit Jean a legkevésbé szeretett nála. Rendkívül idegesítőnek találta, hogy a
férfiak alapvetően poligámok. Másrészt viszont, ha nem volnának azok... Igen, végül is talán így a jobb.
George persze egykettőre a régi lett újra, miközben alaposan szemügyre vették Rupert új házának
csodáit. Az egész roppant nagynak tűnt két ember számára, de – tekintetbe véve a gyakori vendégeskedést
– épp így volt a megfelelő. A fölső szint, amely jóval szélesebb volt, túlnyúlt az alsón, és körös-körül
mindenütt árnyékot vetett rá. Csak elismerés illethette a gépesítés színvonalát; a konyha például közelről
egy repülőgép pilótafülkéjére hasonlított.
– Szegény Ruby! – sóhajtotta Jean. – Hogy szerette volna ezt a házat!
– A hallottakból ítélve ő most tökéletesen boldog az ausztrál fiújával! – vágott vissza George, aki nem
rokonszenvezett túlzottan a korábbi Mrs. Boyce-szal.
Ez annyira köztudott volt, hogy Jean aligha mondhatott ellent, így aztán inkább témát váltott.
– Szörnyen csinos nő, mi?
George eléggé észnél volt, hogy elkerülje a csapdát.
– Ó, azt hiszem, igen – felelte közönyösen. – Persze csak annak, akinek a barnák tetszenek.
– Ha jól tudom, te nem tartozol közéjük – csicseregte Jean.
– Ne féltékenykedj, drágám! – kuncogott George, s megcirógatta a lány platinaszőke haját. – Gyere,
keressük meg a könyvtárat. Azt vajon melyik szinten rendezték be szerinted?
– Idefönt kell lennie; ott lent nincs több szoba. És különben is ez illik bele az összképbe. A nappali,
étkező, háló és a további helyiségek a földszinthez tartoznak – ez a szórakozás, a játék helye... ámbár én
továbbra is hülyeségnek tartom, hogy valaki uszodát rendezzen be az emeleten.
– Biztosan amellett is szól valami – jegyezte meg George, s közben próbaképpen benyitott egy ajtón. –
Rupertnek nyilván szakavatott tanácsadója volt, amikor ezt a házat építette. Esküdni mernék rá, hogy nem
magától csinálta.
– Lehet, hogy igazad van. Ha magától csinálta volna, teli lenne a ház ajtó nélküli szobákkal és sehová
sem vezető lépcsőkkel. Ami azt illeti, én félve lépnék be egy olyan házba, amit teljes egészében Rupert
tervezett.
– Itt is vagyunk – mondta George a navigátor büszkeségével, akinek sikerült partra tennie a hajót. – íme,
az új otthonra lelt híres-nevezetes Boyce-gyűjtemény. Kíváncsi lennék, Rupert hányat olvasott közülük.
A könyvtár a ház teljes szélességén végighúzódott, de a hatalmas, keresztbe fordított könyvespolcok
féltucatnyi kisebb helyiségre osztották. A polcokon – George emlékezete szerint – körülbelül tízezer kötet
sorakozott; jóformán minden fontos könyv megvolt itt, amit valaha kiadtak az olyan homályos
témakörökben, mint a varázslás, a pszichológiai kutatások, a jövőbe látás, a telepátia és a parafizika
kategóriájába tartozó mindenféle megfoghatatlan jelenségek. E józan korban az effajta érdeklődés roppant
különös kedvtelésnek számított, s vélhetőleg egyszerűen arról volt szó, hogy Rupert a kikapcsolódásnak
ezt a sajátos formáját választotta.
Amikor beléptek a helyiségbe, George nyomban megérezte a szagot. Gyenge volt, ugyanakkor átható,
nem annyira kellemetlen, mint inkább zavarba ejtő. Jean is észrevette; összeráncolt homlokkal próbált
rájönni, honnan eredhet. Ecetsav, gondolta George, vagy legalábbis nagyon hasonló... És még valami...
A könyvtár az egyik végében kicsit kiszélesedett, csak annyira, hogy elfért benne egy asztal, két szék és
néhány párna. Úgy tűnt, hogy Rupert leginkább itt szokott olvasgatni. Csakhogy most másvalaki olvasgatott
itt a természetellenesen letompított fényben.
Jean hirtelen elakadó lélegzettel kapaszkodott bele George kezébe. A mozdulata megbocsátható volt,
hiszen más dolog a televízió képernyőjét nézni, mint váratlanul szembesülni a valósággal. George, aki
ritkán lepődött meg bármin is, rögtön feltalálta magát.
– Remélem, nem zavartuk meg, uram – szólt udvariasan. – Nem számítottunk rá, hogy itt találunk
valakit. Rupert nem említette, hogy...
A főkormányzó letette a könyvet, jól megnézte őket, aztán folytatta az olvasást. Ez egyáltalán nem volt
udvariatlanság a részéről, tekintve, hogy egyszerre tudott olvasni, beszélgetni s talán még számtalan más
dolgot is. A jelenet ezzel együtt is zavarba ejtően tudathasadásos volt a benne részt vevő emberek
számára.
– A nevem Rashaverak – mondta nyájasan a főkormányzó.
– Attól tartok, azt fogják hinni, hogy kerülöm a társaságot, de hát Rupert könyvtárából nehéz
elszabadulni.
Jeannek sikerült elnyomnia egy ideges kuncogást. A vendégsereg e váratlanul előkerült tagja két
másodpercenként olvasott el egy-egy oldalt. Az asszony egy percig sem vonta kétségbe, hogy meg is
emészt minden elolvasott szót, és hirtelen az a kérdés villant át az agyán, hogy tud-e vajon olvasni külön-
külön is a két szemével.
Hát még ha megtanulná a Braille-írást is, gondolta, hogy az ujjaival is tudjon olvasni... El is képzelte a
látványt, ami már-már zavaróan komikus volt, ezért megpróbálta elhessegetni, nehogy még a
beszélgetésbe is betolakodjon. Végtére is nem olyan mindennapos dolog, hogy az ember szót válthat a
Föld egyik urával.
George, miután megejtette kettejük bemutatását, átengedte a szót a lánynak, erősen bízva benne, hogy az
nem követ el semmiféle tapintatlanságot. Jeanhez hasonlóan ő sem találkozott még szemtől szembe
főkormányzóval. Többször megfordultak ugyan olyan társaságban, ahol felbukkantak kormánytisztviselők,
tudósok és mások is, olyanok, akik üzleti kapcsolatban álltak velük, de olyanról még nem hallott, hogy
valamelyikük is megjelent volna egy közönséges magánpartin. Egy dologból azért sejteni lehetett, hogy ez
a parti mégsem annyira magánjellegű, mint amilyennek látszik. Erre utalt az is, hogy Rupertnek volt egy
olyan készüléke, amely a főkormányzók berendezéséhez tartozott, és ettől George-ban ágaskodni kezdett
az a kérdés, hogy voltaképpen mi folyik itt? Majd meg is említi ezt Rupertnek, csak félre tudná valahogy
vonni...
A székek hozzá képest túl kicsik voltak, ezért Rashaverak a padlóra telepedett le, de nyilván
kényelmesen ült, mert ügyet sem vetett a mellette heverő párnákra. A feje így mindössze két méterre volt a
padló fölött, George tehát megragadhatta a ritka alkalmat, hogy szemügyre vegye a lény idegenszerűségét.
Sajnos magáról a földi biológiáról is keveset tudott, így aztán a már ismert jellegzetességeken túl nem
sokat vett észre. Csak ez a furcsa, de egyáltalán nem kellemetlen savas illat volt számára újdonság. Arra
gondolt, hogy vajon ők milyen szagúnak érezhetik az embert – és reménykedett a legjobbakban.
Rashaverakban nem volt semmi antropomorf. George meg tudta érteni, hogy a tudatlan és rémült földi
vademberek messziről szárnyas embereknek nézték őket, ily módon alakítva ki az ördög hagyományos
képmását. Ez a fajta káprázat azonban ilyen közelségből igencsak szertefoszlott. Megvoltak ugyan az
előírásszerű kicsiny szarvak (vajon milyen célt szolgálhatnak, töprengett George), de a test nem
hasonlított sem emberre, sem semmiféle ismert földi állatra.
A főkormányzók – egy teljesen más evolúciós folyamattal a hátuk mögött – nem voltak sem emlősök,
sem rovarok, sem pedig csúszómászók. Sőt, talán még gerincesek sem: lehet, hogy támasztóvázként
kizárólag a testüket kívülről borító kemény páncél szolgált.
Rashaverak szárnya össze volt csukva, ezért George nem sokat láthatott belőle, de a farkát – amely egy
páncélozott öntözőcsőre hasonlított – akkurátusan felcsavarva maga alá húzta. Az a hírhedt kampós vég
nem annyira nyílhegyet, mint inkább egy jókora gyémántlapot formázott. Immár köztudott volt, hogy a
repülés közbeni stabilitást szolgálta, akárcsak a madarak farktollai. Adattöredékek és még bizonytalanabb
feltételezések alapján a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a főkormányzók egy alacsony
gravitációjú, rendkívül sűrű atmoszférájú világról jöttek.
Ekkor az egyik rejtett hangszóróból Rupert bömbölte feléjük:
– Jean! George! Hol a pokolban bujkáltok? Gyertek le a vendégek közé! Itt már mindenfélét fecsegnek
rólatok!
– Talán jobb lesz, ha én is lemegyek – tette vissza Rashaverak a könyvet a polcra egy könnyed
mozdulattal, s még csak föl sem állt a padlóról. George csak most vette észre, hogy két szemközti
hüvelykujja van, s köztük további öt ujja. „Na, én nem szeretnék egy tizennégyes számrendszeren alapuló
matematikával bajlódni” – gondolta George.
Lenyűgöző látvány volt, ahogy Rashaverak fölállt – s abból, hogy meg kellett görnyednie, nehogy
beleütközzön a mennyezetbe, nyilvánvaló volt, hogy nem kevés gyakorlati nehézséggel kellene
számolniuk, ha amúgy szívesen vegyülnének össze az emberi lényekkel.
Az elmúlt félórában újabb és újabb vendégek érkeztek, s a szoba zsúfolásig megtelt. Rashaverak
felbukkanása még tovább súlyosbította a helyzetet, mert a szomszédos helyiségekből is becsődültek, hogy
láthassák. Rupertet szemmel láthatóan fellelkesítette a szenzáció – nem úgy Jeant és George-ot, akikre
senki még csak ügyet sem vetett. Ami azt illeti, nem is igen látták őket, hiszen a főkormányzó mögött
álltak.
– Gyere, Rashy, ismerkedj meg néhány emberrel! – kiáltotta Rupert. – Ülj le a díványra... akkor nem
vered be a fejed a plafonba!
Rashaverak, a farkát átvetve a vállán, átszelte a szobát, mint a jégtörő, amikor egy jégtorlaszon át utat
vág magának. Aztán leült Rupert mellé, s a szoba máris mintha tágasabb lett volna.
George megkönnyebbülten felsóhajtott:
– Egész klausztrofóbiás leszek, ha áll – súgta. – Vajon hogy tudta Rupert megkaparintani... kezd érdekes
lenni ez a parti...
– Érdekes, hogy Rupert még nyilvánosan is ezen a néven szólítja – súgta vissza Jean. – De úgy látszik,
ő nem bánja. Olyan különös ez az egész.
– Esküdni mernék rá, hogy igenis nem esett jól neki. Az a baj Ruperttel, hogy szeret felvágni, és nincs
benne tapintat. Erről eszembe jut... szóval hogy időnként miket tudtál kérdezni!
– Például miket?
– Hát... „Mióta vagy itt?” „Hogyan jössz ki Karellen felügyelővel?” „Tetszik-e neked az élet a
Földön?” Nahát, drágám... Az ember nem beszél így a főkormányzókkal!
– És ugyan miért ne? Ideje, hogy valaki megpróbálja.
Mielőtt túlságosan felpaprikázódtak volna, rájuk köszöntek Schönbergerék, és a társaság egykettőre
felbomlott. A lányok az egyik irányba mentek, hogy kibeszéljék Mrs. Boyce-t, a férfiak a másikba,
pontosan ugyanazért, csak egy egészen más nézőpontból. Benny Schönberger, aki George legrégebbi
barátai közé tartozott, sok idevágó információval rendelkezett.
– Az istenért, csak el ne áruld valakinek! – mondta. – Ruth nem tudja, de én mutattam be a nőt
Rupertnek.
– Szerintem túl jó neki – jegyezte meg George irigyen. – Attól tartok, nem fog sokáig tartani. A nőnek
egykettőre elege lesz Rupertből. – A gondolat szemmel láthatóan felvidította.
– Nehogy azt hidd! Nem elég, hogy gyönyörű, még aranyos is. Éppen ideje volt, hogy valaki a
gondjaiba vegye Rupertet, és ez a lány épp erre való.
Most Rupert és Maia mindketten ott ültek Rashaverak mellett, s a vendégek majdhogynem hódolattal
járultak elébük. Rupert partijain általában senki sem volt „a társaság fénypontja”, inkább egymástól
független csoportocskák foglalkoztak behatóan a saját ügyeikkel. Most viszont szinte mindenki egy vonzási
központ körül sűrűsödött – George egy kicsit még meg is sajnálta Maiát, végtére is ez az ő napja lett
volna, s most Rashaverak elhomályosítja a ragyogását.
– Figyelj! – mondta George, és beleharapott egy szendvicsbe. – Hogy az ördögbe tett szert Rupert egy
főkormányzóra? Még nem is hallottam ilyesmiről, ő meg egészen magától értetődőnek tartja. Egy szóval
sem említette, amikor meghívott bennünket.
Benny kuncogott.
– Ő már csak szereti az efféle kis meglepetéseket. Kérdezd meg őt. De ha jól belegondolsz, nem
először történik meg ilyesmi. Karellen is volt partikon a Fehér Házban, a Buckingham Palotában meg a...
 – Na azért az más volt! Rupert teljesen közönséges polgár...
– És meglehet, hogy Rashaverak meg egy egészen kicsike főkormányzó. Az lesz a legokosabb, ha
megkérdezed tőlük.
– Meg is fogom, mihelyt egyedül találom Rupertet – határozta el magát George.
– Akkor sokat kell várnod.
Bennynek igaza volt, de most, ebben a felforrósodott hangulatban könnyebb volt türelmesnek lenni. Már
múlóban volt az a kis bénultság, amit Rashaverak megjelenése okozott, s ha volt is még csődület a
főkormányzó körül, lassan kialakultak a szokásos csoportok, s kezdett mindenki úgy viselkedni, mint
máskor. Sullivan például előadta a legutóbbi tenger alatti kutatóútjának kalandjait az érdeklődő
hallgatóságnak.
– Még nem tudjuk biztosan, mekkorára nőnek – magyarázta. – A támaszpontunktól nem messzire van
egy kanyon, ott él egy igazi óriás. Egyszer sikerült megpillantanom, és mondhatom, a csápjainak átmérője
majdhogynem eléri a harminc métert. A jövő héten újra lemerülök, hogy közelebbről is megnézzem.
Az egyik nő elszörnyedve sikkantott föl:
– Huh! Borsódzik a hátam, ha csak rágondolok! Maga rettentően bátor lehet!
Sullivan valósággal elképedt.
– Erre még nem is gondoltam – mondta. – Persze megteszem a kellő óvintézkedéseket, de valódi
veszélyben még sohasem voltam. A tintahalak tudják, hogy engem nem ehetnek meg, és amíg nem megyek
túl közel hozzájuk, ügyet sem vetnek rám. A legtöbb tengeri lény békén hagyja az embert, ha az nem
zavarja meg őt.
– De előbb vagy utóbb bizonyára összeakad majd egy olyannal, amelyik ehetőnek véli magát, nem? –
kérdezte valaki.
– Ó – válaszolta Sullivan könnyedén –, ilyesmi előfordul időnként! Ilyenkor az a fontos, hogy ne
sebesítsem meg az illetőt, hiszen végül is barátkozni szeretnék vele. Ha teljes sebességre állítom a
hajtóművet, akkor rendszerint egy-két perc múlva kiszabadulok. Ha a sok dolgomtól nem érek rá megállni
és eljátszadozni, pár száz volttal megcsiklandozom őket. Ennyi épp elég, hogy soha többé ne
háborgassanak.
Az ember mindig számíthat rá, hogy érdekes emberekkel találkozik Rupert partiján, gondolta George,
miközben egy másik csoporthoz közeledett. Lehet, hogy az irodalmi ízlése kissé sajátságos, de a
barátságait széles körben köti. George-nak a fejét sem kellett félrefordítania, hogy láthasson egy híres
filmproducert, egy másodrendű költőt, egy matematikust, két színészt, egy atomenergetikust, egy
vadászmestert, egy hetilap szerkesztőjét, a Világbank egy statisztikusát, egy hegedűvirtuózt, egy
régészprofesszort és egy asztrofizikust. Saját szakmájabelit, azaz televíziós látványtervezőt nem látott –
ami jó volt, mert most nem érzett kedvet, hogy szakmai dolgokról csevegjen. Nagyon szerette a munkáját –
ami azt illeti, a történelemben most először fordult elő, hogy senkinek nem kellett nemszeretem munkát
végeznie –, de ha véget ért a nap, gondolatban becsukta maga mögött a stúdió ajtaját.
Végül a konyhában sikerült csapdába ejtenie az éppen különféle italokkal kísérletező Rupertet. Talán
kegyetlenség volt visszarángatni a földre, amikor látszott a szemén, hogy egészen másutt jár, de George,
ha kellett, tudott könyörtelen lenni.
– Ide figyelj, Rupert! – kezdte, és letelepedett a legközelebbi asztalra. – Az a véleményem, hogy
magyarázattal tartozol nekünk.
– Hm! – dünnyögte Rupert, s a nyelvével körbenyalogatta a száját. – Mintha egy icipicit túl sok volna
benne a gin.
– Ne beszélj mellé, és ne tégy úgy, mintha nem volnál színjózan, mert nagyon jól tudom, hogy az vagy.
Honnan csöppent ide ez a te főkormányzód, és mi dolga van itt?
– Nem mondtam még neked? – kérdezte Rupert. – Azt hittem, már mindenkinek elmeséltem. Nyilván
nem voltatok ott... persze, elbújtatok odafönt, a könyvtárban. – Olyanformán nevetgélt magában, amit
George sértőnek érzett. – Na, szóval, épp a könyvtár csábította ide Rashyt.
– Milyen különös!
– Miért?
George elhallgatott, mert rájött, hogy most tapintatosan kell fogalmaznia; Rupert fölöttébb büszke volt
az egyedülálló gyűjteményére.
– Nos... ha az ember meggondolja, milyen jártasak a főkormányzók a tudományban, elég hihetetlen,
hogy érdekelhetik őket a lelki jelenségek meg más efféle ökörségek.
– Ökörség vagy nem – válaszolta Rupert –, érdekli őket az emberi lélek, és nekem van néhány
könyvem, amiből sok mindent megtudhatnak. Nem sokkal, mielőtt ideköltöztem, valami helyettes
alfőkormányzó vagy legfőbb alkormányzó azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy nem adnék-e nekik
kölcsön körülbelül ötvenet a legértékesebb köteteim közül.
Az egész olyan volt, mintha a British Museum Könyvtárának egyik őre küldte volna hozzám.
Gondolhatod, persze, mit válaszoltam erre.
– Fogalmam sincs.
– Hát nagyon udvariasan azt feleltem, hogy húsz évembe telt, mire összehoztam ezt a gyűjteményt,
megtiszteltetésnek veszem, hogy az én könyveimet akarják tanulmányozni, de érjék be azzal, hogy a
helyszínen tanulmányozhatják, így aztán Rashy eljár hozzám, és naponta felfal húsz kötetet. Kíváncsi
lennék, mit ért meg belőlük.
George elgondolkodott a hallottakon, aztán utálkozva megrándította a vállát.
– Őszintén szólva – mondta – egyre lesújtóbb véleményem van a főkormányzókról. Azt hittem, okosabb
dolgokkal töltik az idejüket.
– Te megrögzött materialista vagy, igaz? Nem hinném, hogy Jean egy véleményen van veled. Pedig a
dolognak még a te fene praktikus nézőpontodból is lehet értelme. Te is alaposabban megismerkednél
annak a primitív fajnak a babonáival, amellyel kapcsolatban állsz.
– Feltehetően – jegyezte meg George, nem túl nagy meggyőződéssel. Kissé keménynek találta az asztal
lapját, és leszállt a földre. Rupertnek addigra sikerült a saját megelégedésére kikeverni az italokat, és
indult vissza a vendégekhez. Már itt-ott hallani lehetett, hogy hiányolják.
– Hé, mielőtt eltűnsz, hadd kérdezzek még valamit! – szólt utána George. – Hogy tettél szert arra a
holmira, amivel meg akartál ijeszteni bennünket?
– Mondhatni, kialkudtam. Felhívtam a figyelmet rá, hogy milyen hasznos lenne ahhoz a munkához, amit
végzek, Rashy pedig továbbította az ötletet a megfelelő helyre.
– Bocsáss meg, amiért ilyen tudatlan vagyok, de mi is a te új munkád? Nyilván valami állatokkal
kapcsolatos tevékenység.
– Úgy van. Főállatorvos vagyok. Nagyjából tízezer négyzetkilométer teszi ki a területemet, s minthogy a
betegeim nem jönnek el hozzám, nekem kell fölkeresnem őket.
– Eléggé leköthet ez a munka.
– Ó, és persze annak nincs sok értelme, hogy az apróságokkal foglalkozzam, amikor itt vannak az
oroszlánok, az elefántok, a rinocéroszok és így tovább. Reggelenként mintegy száz méter magasságra
beállítom a távirányító berendezést, aztán leülök a képernyő elé, s megkezdem a felderítő utat. Ha bajban
lévőt találok, bemászok a repülőgépembe, s közben reménykedem, hogy majd a puszta lényemmel is meg
tudom nyugtatni. Néha roppant nehéz dolgom van. Az oroszlánokkal és a hasonlókkal még csak elbánok
valahogy, de ha egy rinocéroszt akarok messziről eltalálni az altatólövedékkel, ahhoz már ördögi
ügyesség kell.
– RUPERT! – üvöltötte valaki a szomszéd szobából.
– Látod, mit csináltál? Kiverted a fejemből, hogy vendégeim vannak! Tessék... fogd ezt a tálcát!
Ezekben itt vermut van... nem szeretném, ha összekeverednének.
Épp lemenőben volt a nap, amikor George végre föltalált valahogy a tetőre. Mindenféle jó oka volt rá,
hogy kissé megfájduljon a feje, ezért el akart menekülni a lenti lármás zűrzavar elől. Jean, aki
összehasonlíthatatlanul jobban táncolt, mint ő, láthatóan remekül érezte magát, és még nem akart
hazamenni. Ez bosszantotta az alkoholtól feltüzelt George-ot, ezért úgy döntött, ő majd csendben elduzzog
a csillagok alatt.
Ahhoz, hogy az ember följusson a tetőre, előbb mozgólépcsővel fölment az emeletre, majd megmászta a
szellőzőberendezés beömlőnyílását körülfonó csigalépcsőt, melynek végében egy tetőablak vezetett ki a
széles, lapos tetőre. Az egyik sarkában parkolt Rupert repülőgépe, középen az elvadulás jeleit mutató kert
díszlett, a fennmaradó rész pedig – az itt-ott felállított nyugszékekkel – amolyan megfigyelőhelyként
szolgált. George ledobta magát az egyik székbe, majd, mint valami szemlét tartó császár, végighordozta
tekintetét a vidék fölött.
Szerényen fogalmazva is látvány volt ez a javából! Rupert háza egy hatalmas medence peremére épült,
amely keleti irányban enyhén lejtett az öt kilométerrel arrébb lévő mocsaras, tavakkal tarkított vidék felé.
Nyugatra síkság terült el, s a dzsungel jóformán a hátsó kertkapunál kezdődött. S az őserdőn túl, nagyjából
ötven kilométerre, hatalmas falként vonult észak-dél irányban egy óriási hegylánc. A hótól fehérre festett
csúcsok fölött lángra lobbantak a felhők, ahogy a nap rágördült mindennapos útjának utolsó, pár perces
szakaszára. George elnézte e távoli bástyákat, s a megilletődéstől hirtelen kijózanodott.
A csillagok, amelyek a nap lenyugvása pillanatában már-már tapintatlan sietséggel tünedeztek föl az
égen, teljesen ismeretlenek voltak. Kereste a Dél Keresztjét, de hiába. Bár meglehetősen járatlan volt a
csillagászatban, és csak néhány csillagképet ismert föl, az otthoni barátok hiánya zavarba ejtette. Csakúgy,
mint a kényelmetlenül közeli dzsungelből idáig hallatszó zajok. „Elég a friss levegőből – gondolta
George. – Visszamegyek a többiekhez, még mielőtt egy vérszívó denevér vagy más bűbájos lény
ideröppenne, hogy közelebbről is szemügyre vegyen.”
Már épp indulóban volt, amikor a tetőnyíláson át egy másik vendég bukkant elő. Már sötét volt, George
nem láthatta, ki az, ezért odakiáltott.
– Helló, odaát! Neked is eleged volt? – Láthatatlan társa fölnevetett.
– Rupert most kezdi vetíteni az egyik filmjét. Én már mindet láttam.
– Parancsolj cigarettát! – mondta George.
– Kösz.
Az öngyújtó lángjánál (George imádta az ilyen régiségeket) már fölismerte a másikat, egy meglepően
jóképű ifjú négert; a nevét is megmondták, természetesen, de George nyomban el is felejtette, akárcsak
annak a húsz másik idegennek a nevét, akivel a partin összeismertették.
Ebben a fiúban volt azonban valami ismerős vonás, és George a következő pillanatban rá is jött, hogy
mi az.
– Nem hinném, hogy igazán ismerjük egymást, de nem Rupert új sógora vagy? – kockáztatta meg.
– De igen. Jan Rodricks vagyok. Mondják, hogy Maia és én meglehetősen hasonlítunk egymásra.
George arra gondolt, nem kellene-e részvétét nyilvánítania Jannek az újonnan szerzett rokonsága miatt.
Aztán úgy döntött, hagyni kell, hadd jöjjön rá szegény fickó magától; végtére is még az sem lehetetlen,
hogy Rupert ezúttal csakugyan lehiggad.
– Én George Greggson vagyok. Először veszel részt Rupert híres partijain?
– Igen. Ilyen helyeken az ember sok új ismerősre tehet szert.
– Méghozzá nem is csak az emberek köréből – tette hozzá George. – Nekem például először nyílt
alkalmam, hogy társaságban találkozzam egy főkormányzóval.
A másik egy pillanatra elbizonytalanodott, mielőtt válaszolt volna, és George agyán átvillant, vajon
nem valami érzékeny pontját találta-e el véletlenül. De a válaszból semmi ilyenre nem lehetett
következtetni.
– Én sem láttam még egyiket sem, csak a tévében. Ezen a ponton a beszélgetés elakadt, és egy perc
múlva George rájött, hogy Jan egyedül szeretne maradni. Hűvösebb is lett, így aztán elköszönt, és
visszament a többiekhez.
A dzsungel elcsendesedett; Jan nekitámasztotta a hátát a beömlőnyílás ívelt falának, s hallgatta a ház
halk mormolását, miközben géptüdején keresztül ki-be áramlik a levegő. Rettenetesen magányosnak érezte
magát, és éppen ez volt a célja. Ezen kívül szörnyen csalódott volt – márpedig ez az érzés egyáltalán nem
volt az ínyére.
8
Nincs olyan utópia, amely mindig mindenkit kielégítene. Ahogy az emberek anyagi viszonyai javulnak,
látókörük is szélesedik, ennél fogva mind kevesebbnek érzik azokat a javakat és lehetőségeket, melyek
egykor a legmerészebb álmaikat is túlszárnyalták volna. És még amidőn a külvilág teljesített is mindent,
amit csak tudott, még akkor sem hagyott alább az elme kutató szenvedélye és a szív sóvárgása.
Jan Rodricks, bár olykor tudta méltányolni a szerencséjét, egy előbbi korszakban még elégedetlenebb
lett volna. Ha egy évszázaddal előbb él, a bőrszíne óriási, ha nem éppen leküzdhetetlen akadályt jelentett
volna a számára. Ma ennek nem volt semmi jelentősége. Már az elkerülhetetlen visszahatás is a múlté
volt, amely a huszonegyedik század hajnalán enyhe felsőbbrendűség-tudatot kölcsönzött a négereknek. A
kényelmes „néger” szót már a jól nevelt társaságok sem tekintették tabunak, tehát magától értetődő
természetességgel használta mindenki. Nem volt több érzelmi töltése, mint az olyan címkéknek, mint
például republikánus, metodista, konzervatív vagy liberális.
Jan apja egy elbűvölő, ámde gyarló skót volt, aki hivatásos bűvészként tett szert néminemű hírnévre.
Abban, hogy fiatalon, mindössze negyvenöt évesen érte a halál, nagy része volt annak, hogy előszeretettel
fogyasztotta hazája leghíresebb készítményét. Bár Jan sohasem látta az apját részegen, abban sem volt
biztos, hogy józannak látta-e akár egyszer is.
Ellenben a még nagyon is eleven Mrs. Rodricks az edinburgh-i egyetemen adott elő modern
valószínűségelméletet. Fölöttébb jellemző volt a huszonegyedik század emberének rendkívüli
mobilitására, hogy a szénfekete Mrs. Rodricks Skóciában született, míg száműzött, szőke férje csaknem
egész életét Haitin töltötte. Maiának és Jannek nem volt állandó otthona; ők úgy röpködtek a két szülői ház
között, mint két kis tollaslabda. Mulatságos volt, ahogy a két család bánt velük, csak éppen nem
ellensúlyozta a jellemnek azt az állhatatlanságát, amit mindketten örököltek az apjuktól.
Huszonhét évesen Jan még javában élte az egyetemisták életét, s komolyan még végig sem gondolta,
milyen életpályát válasszon magának. Minden nehézség nélkül szerezte meg a baccalaureatusi fokozatot
egy olyan tanterv elsajátításával, amely egy évszázaddal korábban még igencsak különösnek tetszett
volna. Főtárgyként matematikát és fizikát tanult, de mellékesen fölvette a filozófiát és a zenekritikát is.
Még a kor magas követelményei szerint is kiváló amatőr zongoraművész volt.
Az volt a szándéka, hogy három éven belül ledoktorál gépészeti fizikából, melyhez második tárgyként a
csillagászatot akarta fölvenni. Ez alapos és kemény munkát követelt volna, de Jan ezt egyáltalán nem
bánta. A fokvárosi egyetem, ahol tanult, a világ felsőfokú tanintézetei közül talán a leggyönyörűbb helyen
épült – a Táblahegység lábánál.
Nem voltak anyagi gondjai, mégis elégedetlenség gyötörte, s nem talált gyógyírt a bajára. A helyzetét
még inkább megnehezítette Maia boldogsága, mert – bár a legkevésbé sem irigyelte tőle – kihangsúlyozta,
hogy mi a legfőbb oka az ő bánatának.
Mert Jan még nem gyógyult ki abból a romantikus illúzióból – amelyből oly sok nyomorúság és
költészet született már –, hogy az ember életében csak egyszer lehet igazán szerelmes. Szokatlanul késői
életkorban adta első ízben oda a szívét egy olyan hölgynek, akit inkább a szépségéről, semmint a
hűségéről ismertek. Rosita Csien azt állította magáról – és teljes joggal –, hogy ereiben mandzsúriai
császárok vére folyik. Neki is számtalan alattvalója volt, többek között csaknem az egész
természettudományi kar.
Jant rabul ejtette a lány kényes, virágszerű szépsége, és sikerült annyira belebonyolódnia az ügybe,
hogy aztán annál fájdalmasabb legyen számára a vég. Még csak nem is sejtette, mi romlott el...
Egyszer majd ő is kiheveri, nem vitás. Más férfiak is átéltek már hasonló katasztrófákat, és nem
szenvedtek jóvátehetetlen sérülést, sőt, végül eljutottak abba a lelkiállapotba, amikor azt mondhatták:
„Nem igaz, hogy egy ilyen nőt valaha is komolyan tudtam venni!” De ez a fajta szenvtelenség még valahol
a távoli jövőben rejtőzött, és Jan pillanatnyilag nagyon is hadilábon állt az élettel.
 A másik bánata már nem lesz ilyen könnyen orvosolható, mert itt olyasmi hatásról volt szó, amit a
főkormányzók az ő személyes törekvéseire gyakoroltak. Jan nemcsak a szívügyeit, hanem a gondolkodását
tekintve is romantikus volt. Mint annyi más fiatalember, amióta csak biztosították számukra a levegő
meghódítását, álmában és képzeletben ő is el-elkalandozott az űr ismeretlen felségvizein.
Az ember egy évszázada lépett föl arra a lajtorjára, amely fölvihette a csillagok birodalmába. És ebben
a pillanatban – valóban véletlenül? – becsapták az orra előtt a bolygókhoz vezető ajtót. Az emberi
tevékenységnek kevés olyan megnyilvánulási formája volt, amit a főkormányzók kifejezetten tiltottak
volna (a legfőbb kivétel feltehetőleg a hadviselés volt), de az űrhajós felderítő utak gyakorlatilag
abbamaradtak. Túlságosan nagy volt az a kihívás, amit a főkormányzók tudománya kínált. Az ember –
legalábbis pillanatnyilag – elbátortalanodott, és figyelmét más tevékenységek felé fordította. Mi értelme
lett volna rakétákat kifejleszteni, amikor a főkormányzók a meghajtásnak annyival magasabb rendű elvét
ismerték, de amelyre soha még a legkisebb célzást sem tették?
Járt ugyan a Holdon pár száz ember, hogy fölépítsenek egy holdi megfigyelőállomást; a főkormányzók
által kölcsönzött, rakéta-meghajtású kis hajón utaztak – utasokként. Nyilvánvaló volt, hogy sok mindent
nem lehetett megtudni e primitív jármű tanulmányozása révén, még akkor sem, ha a tulajdonosoknak nem
voltak fenntartásaik a kíváncsi földi tudósokkal szemben.
Így aztán az ember továbbra is önnön bolygója foglya maradt. Maga a bolygó sokkal tisztességesebb,
ámbár jóval kisebb volt, mint egy évszázaddal korábban. Amikor a főkormányzók eltörölték a háborút, az
éhséget és a betegséget, egyszersmind eltörölték a kalandot is.
A felkelő Hold halvány, opálos fénybe vonta a keleti égboltot. Jan tudta, hogy a főkormányzók
támaszpontja odafönt van, valahol a Plútó sáncain belül. Bár az utánpótlást szállító hajók már több mint
hetven éve jártak ide-oda, csak Jan életében hagytak fel a rejtőzködéssel, s engedték meg, hogy
indulásuknak a Föld is szemtanúja legyen. A kétszáz hüvelykes teleszkópon át tisztán lehetett látni a
hatalmas hajók árnyékát, melyet a felkelő vagy lenyugvó Nap vetett a holdi tájakra sok mérföldes
hosszúságban. Az emberiség óriási érdeklődéssel figyelte a főkormányzók minden tevékenységét, többek
között a jövés-menésüket is, így aztán lassanként egyfajta viselkedési minta kezdett kirajzolódni – no
persze, a mögöttes szándék nélkül. Az egyik hatalmas árnyék például órákkal ezelőtt eltűnt. Jan tudta, hogy
ez azt jelenti: a főkormányzók valamelyik hajója fölszállt a Holdról, s most ott lebeg az űrben, hogy –
mielőtt útnak indulna távoli, ismeretlen hazája felé – elvégezze a szükséges rutinfeladatokat.
Az újra leszálló hajók közül még nem látott egyet sem, amelyik a csillagok felé vette volna az útját. Ha
a körülmények engedték, a fél világról látni lehetett az eseményt, de Jant üldözte a balszerencse. Előre
persze nem lehetett tudni, pontosan mikorra várható a felszállás – és a főkormányzók nem verték
nagydobra az eseményt. Jan úgy döntött, vár még tíz percet, aztán visszamegy a társasághoz.
Hát ez mi volt? Csak egy meteor siklott le az Eridanuson keresztül. Jan megkönnyebbült, észrevette,
hogy kialudt a cigarettája, rágyújtott hát egy másikra.
Már félig elszívta, amikor – félmillió kilométeres messzeségben – a Csillaghajó elmozdult. A
szétterülő holdfényragyogás középpontjában egy aprócska szikra mászni kezdett a zenit felé. Eleinte oly
lassú volt, hogy szinte észre sem lehetett venni, de másodpercről másodpercre gyorsult. Ahogy egyre
följebb kapaszkodott, a fénye is nőtt – aztán egyszer csak kialudt. Egy pillanat múlva azonban újra
megjelent, még gyorsabban, még fényesebben. Sajátos ritmus szerint telve-fogyva hágott mind följebb és
följebb az égbolton, egyre gyorsabban hullámzó fényvonalat rajzolva a csillagok között. Ha nem ismerte
is az ember a valódi távolságát, már a sebesség látványától is elállt a lélegzete. Ha pedig tudta, hogy az
induló hajó ott van valahol a Holdon túl, e sebességekbe és energiákba az elme szinte belekábult.
Jan tisztában volt vele, hogy amit lát, az csak egy jelentéktelen energia-melléktermék. A hajó maga
láthatatlan, s messze a felfelé haladó fény előtt jár. Ahogy a magasban repülő sugárhajtású gép páracsíkot
hagy maga mögött, úgy a főkormányzók kifelé tartó járműve is megrajzolja a maga sajátságos nyomát. Az
általánosan elfogadott elmélet szerint – melynek igazságát kevesen vitatták – a Csillaghajó iszonyatos
gyorsulása helyi torzulásokat idéz elő a térben. Jan tudta, hogy amit néz, az nem kevesebb, mint távoli
csillagok fénye, melyek egy pontban, az ő szemében gyűlnek össze a tér minden olyan részéből, ahol az
elhaladó hajó kedvező körülményeket talál. A relativitás látható bizonyítéka volt ez – a fény elhajlása egy
roppant gravitációs mező jelenlétében.
Most mintha lassabban haladt volna ennek a hatalmas, ceruza alakú lencsének a hegye, de csak a
perspektíva keltette ezt a látszatot. A valóságban a hajó egyre csak gyorsult, s ahogy lökte magát kifelé, a
csillagok közé, pusztán csak rövidülni látszott a pályája. Jan tudta azt is, hogy útját sok-sok teleszkóp
követi nyomon, hiszen számos földi tudós szeretné fölfedni a meghajtás titkát. Tucatszám jelentek meg
tudományos dolgozatok e tárgyban; nem kétséges, hogy a legnagyobb érdeklődéssel a főkormányzók
olvasták őket.
A fantomfény lassan elhalványult; már csak elenyészőben lévő vonal volt, amely a Jan által Csónaknak
ismert csillagkép közepe felé mutatott. Valahol arrafelé lehetett a főkormányzók hazája, amely azonban a
szektor ezernyi csillaga közül bármelyiknek lehetett a bolygója. Semmiféle módon nem lehetett
megállapítani, milyen messze van a Naprendszertől.
És már el is tűnt. Alighogy útnak indult, a hajó máris láthatatlanná vált az emberi szem számára. De Jan
elméjébe beleégett a fénylő ösvény emléke, s nem is fog kihunyni mindaddig, amíg él benne a törekvés és
a vágy.
A vendégség véget ért. A vendégek többsége újra fölhágott az égre, hogy szétszéledjenek a világ négy
égtája felé – de azért akadt néhány kivétel is.
Az egyik a költő, Norman Dodsworth, aki csúnyán elázott, de azért volt annyi esze, hogy elájuljon, még
mielőtt erőszakot alkalmaznak ellene. Nem túl szelíden kirakták hát a gyepre, ahol minden bizonnyal egy
hiéna fogja fölébreszteni a maga meglehetősen goromba módján. Egy szó, mint száz, a továbbiakban
gyakorlatilag jelen nem lévőnek lehetett őt tekinteni.
Nem ment még el George és Jean sem. Nem George-on múlt, mert ő igenis haza akart menni. Nem a
szokásos ok miatt ugyan, de csöppet sem tetszett neki Rupert és Jean barátsága. George büszke volt a
maga gyakorlatias, megfontolt természetére, és a Rupertet és Jeant egymáshoz közelebb hozó érdeklődést
a tudomány e századában nemcsak gyerekesnek, hanem kifejezetten egészségtelennek tartotta. Számára
érthetetlennek tűnt, hogy valaki még manapság is higgyen – ha mégoly kevéssé is – a természetfölöttiben; s
hogy Rashaverakot itt találta, a főkormányzókba vetett hűségét ingatta meg.
Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy Rupert valami meglepetést tervez, meglehet, Jean hallgatólagos
beleegyezésével. George kedveszegetten készült fel az elkövetkező badarság elviselésére.
– Mindenféle módszert kipróbáltam, mielőtt megállapodtam ennél – jelentette ki Rupert büszkén. – Az a
legnagyobb gond, hogy hogyan csökkentsük le a súrlódást a teljes mozgásszabadság eléréséig. A régimódi
fényezett asztal és a táncoltatás sem rossz, de ezt használják évszázadok óta, én pedig bíztam benne, hogy
a modern tudomány jobbat is ki tud találni. És lám, megszületett az eredmény. Hozzatok székeket... biztos,
hogy nem akarsz csatlakozni, Rashy?
A főkormányzó a másodperc töredékéig habozni látszott, de aztán megrázta a fejét. (A Földön vették fel
ezt a szokást?
– villant át George agyán.)
– Nem, köszönöm – mondta Rashaverak. – Inkább csak nézem. Talán majd máskor.
– Helyes... bőven van még időnk, hogy meggondold magad. „Na, ne mondd!” – gondolta George, és
mogorván az órájára pillantott.
Rupert egy kicsi, de súlyos és tökéletesen kör alakú asztal köré terelte a barátait, aztán levette róla a
sima műanyag borítást, s alatta megpillantották a szorosan egymás mellé helyezett golyóscsapágyak
csillogó tengerét. Az asztal enyhén felmagasodó pereme megakadályozta, hogy leguruljanak, és George el
sem tudta képzelni, mi célt szolgálhatnak. Valósággal megszédült attól az elbűvölő és delejes mintázattól,
amit a tükröződő fénypontok százai alkottak.
 Amikor ki-ki leült a székére, Rupert lenyúlt az asztal alá, előhúzott egy nagyjából tíz centiméter
átmérőjű korongot, és letette a golyóscsapágyak tetejére.
– Tessék – mondta. – Tegyétek rá az ujjaitokat, és akkor mindenféle ellenállás nélkül megindul körbe.
George mélységes utálattal méregette a tárgyat.
Észrevette, hogy az asztal szélén szabályos közönként – de nem a megszokott rendben – az ábécé betűi
vannak elhelyezve. A betűk között láthatók voltak a számok is, összevissza, egytől kilencig, és két kártyán
szerepelt az „igen” és a „nem” szócska. Ez utóbbiak egymással szemben helyezkedtek el az asztalon.
– Nekem ez csak egy halom sületlenség – motyogta. – Meglep, hogy még ma is van, aki komolyan veszi.
– Kicsit megkönnyebbült e szelíd tiltakozás után, amit legalább annyira Jeannek címzett, mint Rupertnek.
Rupert nem tett úgy, mintha e jelenségek iránt többet érezne holmi szenvtelen tudományos érdeklődésnél;
ő elfogulatlan volt, de nem hiszékeny. Jean ellenben... nos, George néha már kezdett aggódni miatta. A
lány mintha komolyan hitte volna, hogy van valami ebben a telepátiában meg távolbalátásban.
Mindaddig, amíg ezt a megjegyzést nem tette, George maga sem tudta, hogy a bírálat Rashaverakra is
vonatkozik. Most idegesen pillantott körül, de a főkormányzó mintha meg sem hallotta volna a szavait.
Ami, persze, az égvilágon semmit sem bizonyított.
Már mindenki elfoglalta a helyét. Az óramutató járásával ellenkező irányban ült le sorban az asztal
köré Rupert, Maia, Jan, Jean, George és Benny Schönberger. Ruth Schönberger távolabb ült, egy
jegyzetfüzettel az ölében. Neki nyilván ellenére volt, hogy részt vegyen a szeánszon, ami Bennyt arra
késztette, hogy szarkasztikus megjegyzéseket tegyen mindazokra, akik még ma is komolyan veszik a
Talmudot Ugyanakkor Ruth nagy kedvet árult el arra, hogy ő legyen a jegyzőkönyvvezető.
– Figyeljetek! – kezdte Rupert. – A George-féle szkeptikusok kedvéért tisztázzuk a dolgot. Ha van
benne természetfölötti, ha nincs, a dolog működik. A magam részéről azon a véleményen vagyok, hogy van
egy tisztán mechanikus magyarázat. Amikor a kezünket a korongra tesszük, lehet, hogy nem akarjuk
befolyásolni a mozgását, de a tudatalattink rákezd a maga cseles mutatványaira. Sok ilyen szeánszot
elemeztem már, és soha nem kaptam olyan válaszokat, amelyeket a csoport valamelyik tagja ne tudhatott
vagy sejthetett volna – még ha ők maguk nem is voltak ennek tudatában. Mindazonáltal végre szeretném
hajtani a kísérletet e meglehetősen... hm... sajátos körülmények között.
A Sajátos Körülmény csendben, de kétségtelenül nem közömbösen figyelte őket. Vajon mit gondolhat az
efféle komédiákról, villant George eszébe. Úgy viszonyul-e hozzájuk, mint az antropológus, aki egy
primitív vallási szertartást néz? Már maga a rendezés is meglehetősen fantasztikus volt, és George kötözni
való bolondnak érezte magát, amiért hagyta, hogy rávegyék ilyesmire.
Ha a többiek is hasonlóképpen bolondnak érezték magukat, akkor ők ügyesen eltitkolták az érzelmeiket.
Csak Jean volt kipirult és izgatott, ámbár lehet, hogy csak az italtól.
– Felkészültetek? – kérdezte Rupert. – Nagyszerű. – Hatásszünetet tartott, majd – senkihez sem intézve
külön a szavait – elkiáltotta magát: – Van itt valaki?!
George érezte, hogy az ujjai alatt megrezdül a korong – ami nem volt meglepő, tekintve, hogy hat ember
keze gyakorolt rá nyomást. A korong végigsiklott egy kis nyolcas alakzat mentén, majd visszaállt a
középre.
– Van itt valaki?! – kérdezte újra Rupert, majd hangot váltva hozzátette: – Olykor beletelik tíz-tizenöt
percbe is, mire elkezdődik. De néha...
– Psszt! – lehelte Jean.
A korong elindult. Széles körívet rajzolt le az „igen” és a „nem” feliratú kártyák között. George-nak
sikerült némi erőfeszítés árán elnyomni egy vihogást. És az mit bizonyítana, gondolta, ha a válasz „nem”
volna? Eszébe jutott a régi vicc: „Nincs itt senki, csak mi, csirkék...”
Csakhogy a válasz „igen” volt. A korong sebesen visszasiklott az asztal közepére. Most valahogy
elevennek tűnt, mintha várná a következő kérdést. Hiába tiltakozott ellene, George kezdett a dolog hatása
alá kerülni.
 – Ki vagy? – kérdezte Rupert.
Ahogy a betűk összeálltak, abban nem volt semmi tétovázás. A korong, mintha érezne, szinte átlendült
az asztalon, s oly gyorsan mozgott, hogy George alig tudta megtartani rajta az ujjait. Esküdni mert volna,
hogy ő semmivel sem járult hozzá a korong mozgásához. Amikor körbepillantott az asztalon, a barátai
arcán sem észlelt semmi gyanúsat. Pontosan olyan feszültek és várakozók voltak, mint ő maga.
– MINDEN VAGYOK – betűzte a korong, majd visszatért egyensúlyi helyzetébe.
– Minden vagyok – ismételte Rupert. – Tipikus válasz. Semmitmondó, ugyanakkor ösztönző erejű.
Valószínűleg azt jelenti, hogy a mi egyesült elméinken kívül semmi sincs jelen. – Egy percre elhallgatott –
talán a következő kérdésen törte a fejét –, majd újra belekiáltott a levegőbe:
– Van üzeneted bárki jelenlévőnek?!
– Nincs – válaszolta nyomban a korong. Rupert körbenézett az asztalon.
– Most rajtunk a sor; van, hogy önként szolgáltat információt, de most mintha konkrét kérdéseket várna
tőlünk. Akarja valaki kezdeni?
– Fog esni holnap? – kérdezte gúnyosan George.
A korong abban a pillanatban lengeni kezdett oda-vissza az igen-nem vonalon.
– Ez hülye kérdés volt! – korholta Rupert. – Valahol minden bizonnyal fog esni, másutt meg szárazság
lesz. Ne kérdezzetek olyanokat, amikre kétértelmű választ kell adnia.
George elhatározta, hogy miután kellően ledorongolták, a következő menetben átadja a szót valaki
másnak.
– Mi a kedvenc színem? – kérdezte Maia. – Kék – jött meg azonnal a válasz.
– Pontosan.
– Ez még nem bizonyít semmit – mutatott rá George.
– Legalább hárman tudják a jelenlévők közül.
– Mi Ruth kedvenc színe? – tudakolta Benny. – Piros.
– Igaz ez, Ruth?
A jegyzőkönyvvezető fölnézett a füzetéből.
– Igen, igaz. De Benny tudja, és ő benne van a körben.
– Nem tudtam – vágott vissza Benny.
– Pedig tudnod kellett... épp elégszer mondtam már.
– Tudat alatti emlékezet – mormolta Rupert. – Az ilyesmi gyakran megtörténik. De nem tennénk föl
intelligensebb kérdéseket? Most, hogy ilyen jól indult a dolog, kár volna nem kihasználni.
Furcsa módon George-ot épp a jelenség közönséges volta kezdte lenyűgözni. Biztos volt benne, hogy itt
szó sincs semmiféle természetfölötti magyarázatról; ahogy Rupert mondta, a korong nem tesz mást, mint
válaszol az ő tudat alatti izommozgásaikra. De már ez is rendkívül meglepő és megkapó volt; nem hitte
volna, hogy ily módon ennyire gyors és pontos válaszokat lehet elérni. Egyszer meg is próbálta, tudja-e
befolyásolni a társaságot azzal, hogy a saját nevét betűzi ki. De csak a, ,G” betűt tudta megszerezni – a
többi merő zagyvasággá változott. Akkor belátta, hogy egy ember gyakorlatilag képtelen úgy irányítani a
korong mozgását, hogy a többiek ne tudjanak róla.
Fél óra múlva Ruth füzetében már tucatnál is több üzenet szerepelt, köztük egészen hosszúak is. Akadtak
benne itt-ott helyesírási hibák és nyelvtani furcsaságok, de csak elvétve. Akármi volt is a magyarázat,
George már meggyőződött róla, hogy neki tudatosan nincs része az eredményben. Egy-egy szó kialakulása
közben sokszor már előre látni vélte a soron következő betűt, ennélfogva az üzenet értelmét – de a korong
mindannyiszor egy számára váratlan irányba mozdult el, és valami egészen mást betűzött ki. Máskor meg –
mivel nem volt megállás, ami kijelölte volna a szó végét, s a következő szó elejét – az egész üzenet
értelmetlenségnek tűnt mindaddig, míg véget nem ért, és Ruth vissza nem olvasta.
Az egész élmény azt a nyugtalanító benyomást keltette Georgeban, hogy itt valami céltudatos, független
értelemmel van dolguk. De sem erre, sem arra nem volt perdöntő bizonyíték, hisz oly banálisak, oly
kétértelműek voltak a válaszok. Mert mit lehetett például kihámozni egy ilyen válaszból:

HIGGYÉLAZEMBERBENATERMÉSZETVELEDVAN

De a szavak olykor mély értelmű, sőt, zavarba ejtő igazságokra utaltak:

NEFELEDDAZEMBERNINCSEGYEDULAZEMBERKÖZELÉBENMÁSOKORSZÁGAVAN.

De hát ezt mindenki tudta – biztos, hogy az üzenet csak a főkormányzókra utalt?
George-on már-már erőt vett a leküzdhetetlen álmosság. Nagyon ideje volna, gondolta félálomban,
hogy haza induljanak. Mindez nagyon érdekes volt, ám nem vezet sehová, és ami azt illeti, már sok is a
jóból. Végignézett az asztal körül. Benny úgy festett, mint aki többé-kevésbé ugyanígy gondolkodik, Maia
és Rupert kissé fátyolos tekintettel néztek maguk elé, Jean pedig – nos, ő kezdettől fogva túl komolyan
vette a dolgot. Most, hogy az arcára nézett, George-ot elfogta az aggodalom: úgy látta, mintha Jean félne,
hogy mindjárt abba fogják hagyni – egyszersmind attól is, hogy folytatják.
Utolsónak maradt Jan. Vajon ő mit gondol a sógora szeszélyeiről, tűnődött George. A fiatal mérnök
mindeddig nem kérdezett semmit, és meglepődést sem mutatott a válaszok hallatán. Láthatóan úgy követte
a korong mozgását, mintha egy egyszerű tudományos jelenséget vizsgálna.
Rupert lerázta magáról a fásultságot.
– Kérdezzünk még egy utolsót, aztán tegyük el magunkat holnapra! – indítványozta. – Hát veled mi van,
Jan? Te még semmit sem kérdeztél.
Meglepő módon Jan egy pillanatig sem habozott. Mintha régtől fogva tudta volna, mit fog kérdezni, s
mindeddig csak az alkalomra várt. Odapillantott az egykedvűen üldögélő Rashaverakra, majd nyugodt és
érthető hangon megkérdezte:
– Melyik csillag a főkormányzók napja?
Rupert egy kurta, meglepett füttyöt hallatott. Maia és Benny egyáltalán nem reagáltak. Jean becsukta a
szemét, mint aki elaludt. Rashaverak előrehajolt, hogy Rupert válla fölött lelásson az asztalra. És a korong
elindult.
Amikor újra megpihent, rövid csönd következett, majd Ruth szólalt meg kissé tanácstalanul:
– Mit jelent az, hogy OFF549 672?
De választ már nem kapott, mert ebben a pillanatban George kiáltott föl ijedten:
– Gyertek, segítsetek Jeannek! Azt hiszem, elájult!
9
– Mesélj nekem erről a Boyce nevű emberről! – szólt Karellen. Persze a felügyelő nem pontosan ezeket
a szavakat használta – az általa kifejezett gondolatok valójában sokkal bonyolultabbak voltak. Ha
történetesen ember is van a közelben, az csak kurta és gyorsan változó hangkitörést hallott volna,
olyasmit, mint amit a nagy sebességű morzekészülék hallat. Noha sok felvételt készítettek már a
főkormányzók beszédéről, rendkívüli összetettségük miatt még egyet sem sikerült elemezni. Ha akadt is
volna valaki, aki a nyelv elemeit mesteri fokon elsajátítja, a sebesség terén senki sem tarthatott lépést a
főkormányzókkal, amidőn ők egymással társalogtak.
A Föld felügyelője háttal állt Rashaveraknak, s kibámult a Grand Canyon színektől harsogó
szakadékába. A tíz kilométerrel arrébb lévő, a távolságtól alig elmosódottabb teraszos hegyoldalak
elnyelték a nap minden erejét. Több száz méterrel lejjebb annál az árnyékos meredeknél, melynek
peremén Karellen állt, málhás öszvérek sora kanyargott lassan a völgyfenék felé. Különös, gondolta
Karellen, hogy mennyi ember ragad meg mind a mai napig minden alkalmat, hogy visszatérjen a
kezdetleges módszerekhez. Töredéknyi idő alatt leérhetnének a kanyon fenekére, méghozzá sokkal
kényelmesebben, ha úgy akarnák. Ők mégis szívesebben zötyögtetik magukat olyan ösvényeken, melyek a
látszatnál semmivel sem biztonságosabbak.
Karellen egy észrevehetetlen mozdulatot tett a kezével. A látkép elhalványult, majd eltűnt a szeme elől,
nem hagyva maga után mást, mint egy meghatározhatatlan mélységű, árnyba borult ürességet. A felügyelő
immár újra itt állt irodája és pozíciója valóságában.
– Rupert Boyce különös ember a maga módján – kezdte Rashaverak. – Az a munkája, hogy az Afrikai
Főrezervátum egyik kiemelt területén gondoskodjék az állatok minden kényelméről. Hatékony munkát
végez, nem vitás, és érdekli is, amit csinál. Mivel sok ezer négyzetkilométernyi területre kell felügyelnie,
a kikölcsönzött tizenöt nagylátószögű kameránk közül egy nála van – természetesen a megfelelő
biztosítékokkal együtt. Véletlenül éppen ez az, amihez teljes vetítőberendezés is tartozik. Jól meg tudta
indokolni az érveit, így aztán hagytuk, hadd maradjon nála.
– Mivel érvelt?
– Meg akart jelenni különböző vadállatok előtt, hogy azok hozzászokjanak, s ne támadják meg, amikor
valóban ott lesz közöttük. Az ötlet remekül bevált azoknál az állatoknál, amelyek inkább a látásukra s nem
a szaglásukra támaszkodnak – ámbár a végén így is, úgy is megölik, azt hiszem. És persze más oka is volt
annak, hogy átengedtük neki a felszerelést.
– Együttműködőbbé vált tőle?
– Pontosan. Kezdetben csak azért érintkeztem vele, mert a parapszichológiáról és a hozzá kapcsolódó
témákról neki van a legjobb könyvgyűjteménye a világon. Ő udvariasan, de határozottan visszautasította,
hogy akár egyet is kölcsönadjon belőlük, így aztán nem tehettem mást, mint eljártam hozzá.
– El tudom képzelni – jegyezte meg Karellen fanyarul.
– És találtál egyáltalán valamit a sok sületlenség között?
– Igen... a részleges áttörés tizenegy tiszta esetét és huszonhét valószínűségét. Az anyag azonban oly
szelektív, hogy mintavételi célokra nem használható. A bizonyítékok pedig kibogozhatatlanul keverednek
mindenféle miszticizmussal, lehet, hogy épp ez az emberi elme legfőbb elfajulása.
– És mindezekkel kapcsolatban hogy viselkedik Boyce?
– Úgy tesz, mintha elfogulatlan volna, és szkeptikus, de ha nem élne benne valami öntudatlan hűség,
nyilván nem áldozott volna e témára ennyi időt és energiát. Rávettem, hogy valljon végre színt, és ő
elismerte, hogy valószínűleg igazam van. Szeretne valami meggyőző bizonyítékot találni, ezért folytatja
ezeket a kísérleteket, miközben úgy tesz, mintha csak játszana.
– Biztosan nem sejti, hogy te nemcsak elméletileg érdeklődsz a téma iránt?
– Egészen biztosan. Boyce sok szempontból igencsak korlátolt, naiv ember. Emiatt is olyan
szánalmasak az e téren végzett próbálkozásai. Vele kapcsolatban semmiféle különleges akcióra nincs
szükség.
– Értem. És mi van a lánnyal, aki elájult?
– Ő a legizgalmasabb pont az egész dologban. Szinte bizonyos, hogy Jean Morrel volt az a csatorna,
melyen keresztül az információ érkezett. Csakhogy ő már huszonhat éves, minden eddigi tapasztalatunk azt
mutatja, hogy túl öreg, semhogy elsődleges kapcsolattá válhasson. Tehát olyasvalakinek kell lennie, aki
közeli kapcsolatban áll vele. A következtetés kézenfekvő. Sok évet már nem várhatunk. Át kell vinnünk a
Bíbor Kategóriába; lehet, hogy ő a legfontosabb élő ember.
– Megcsinálom. És mi van azzal a fiatalemberrel, aki a kérdést megfogalmazta? Csak a véletlen
kíváncsiság mondatta vele, vagy egyéb indítéka is volt?
– A véletlen vitte őt a társaságba... a nővére most ment férjhez Rupert Boyce-hoz. Korábban nem
ismerte egyik vendéget sem. Biztos vagyok benne, hogy nem fogalmazta meg előre a kérdést, azt inkább a
szokatlan körülmények és talán az én jelenlétem sugallták. Így már aligha meglepő, hogy úgy viselkedett,
ahogy. Rendkívüli módon érdekli az űrhajózás; ő a fokvárosi egyetemen működő űrhajózási csoport
titkára, és minden jel szerint az életét akarja rátenni e téma tanulmányozására.
– Érdekesen alakulhat a pályája. Szerinted milyen akció várható tőle, és mi hogyan viszonyuljunk
hozzá?
– Kétségtelenül leellenőrzi az adatot, mihelyt módja nyílik rá. De a pontosságát már nem fogja tudni
bebizonyítani, és tekintve, hogy milyen különös körülmények között jutott a birtokába, nem valószínű, hogy
publikálhatja. De ha megteszi is, számít az valamit is?
– Ki kell értékelnem mindkét helyzetet – jelentette ki Karellen. – Noha a Szabályzatban szerepel, hogy
nem fedhetjük fel a támaszpontunkat, az információt semmiképpen sem lehet fölhasználni ellenünk.
– Egyetértek. Rodricks meg fog tudni valamit, ami vagy igaz, vagy nem, gyakorlati haszna pedig nincs.
– Így látjuk mi – szögezte le Karellen. – De azért ne legyünk túl biztosak a dolgunkban. Az emberi
lények módfelett leleményesek, és gyakran nagyon is állhatatosak. Soha nem szabad lebecsülnünk őket,
ezért nem árt, ha figyelemmel kísérjük Rodricks úr pályáját. Erről a jövőben sem szabad megfeledkeznem.
***
Rupert Boyce igazából sohasem hatolt a dolog mélyére. Amikor a vendégei – a szokásosnál sokkal
kevésbé zajosan – eltávoztak, töprengve gurította vissza az asztalt a sarokba. Az a kis alkohol okozta
homály nem engedte, hogy alaposabban kielemezze a történteket, sőt, még a valóban megesett dolgok is
mindjobban elmosódtak benne. Halványan még emlékezett rá, hogy itt valami nagyon fontos, de
megfoghatatlan esemény játszódott le, és azon tűnődött, vajon meg kell-e beszélnie Rashaverakkal. Végül
úgy döntött, tapintatlanság lenne tőle, végtére is a sógora okozta a bajt. Rupertet kicsit bosszantotta az ifjú
Jan viselkedése. De valóban hibát követett el Jan? Vagy bárki más? Elfogta a bűntudat, amikor eszébe
jutott, hogy ő volt az, aki a kísérletet végezte. Ez volt az a pillanat, amikor úgy határozott – meglehetős
sikerrel –, hogy az egész ügyet elfelejti. Lehet, hogy tehetett volna valamit, ha megtalálja Ruth
jegyzetfüzetének az utolsó lapját, de hát az kézen-közön eltűnt a nagy kavarodásban. Jan mindig olyan
ártatlannak mutatta magát – Rashaverakot pedig mégsem vádolhatta az ember. Arra pedig már senki sem
emlékezett pontosan, hogy a végén mit betűztek ki, csak annyit tudtak, hogy szemmel láthatóan nem volt
semmi értelme...
***
A legközvetlenebbül érintett személy George Greggson volt. Sohasem felejtette el azt a rémületet,
amikor Jean egyenesen a karjaiba zuhant. Abban a pillanatban, amikor a lány tehetetlenné vált, George
számára hirtelen eltűnt a szórakoztató társ, s ott maradt valaki, akit gyöngédséggel, szeretettel kellett
körülvenni. Amióta világ a világ, a nők elájultak – nem mindig előre megfontolt szándék nélkül –, amire a
férfiak mindig a megfelelő módon reagáltak. Jean összeesése teljesen magától jött, de tervezni sem
lehetett volna jobban. George – mint később rájött – ebben a pillanatban hozta meg élete egyik
legfontosabb döntését.
Nem vitás, hogy minden bizarr ötlete és még bizarrabb barátja ellenére Jean az a lány, aki igazán
számít. George-nak esze ágában sem volt végképp elhagyni Naomit, Joyt, Elsát vagy – hogy is hívják? –
Denise-t, de most eljött az ideje valami nagyobb állandóságnak. Afelől nem volt kétsége, hogy Jean
beleegyezik, mert a lány érzelmei kezdettől fogva elég nyilvánvalóak voltak.
A döntése mögött még valami meghúzódott, amiről nem is tudott. Az éjszakai élmény hatására csökkent
benne az a lenézés és szkepticizmus, amivel Jean fura kedvteléseit fogadta. Ezt ugyan soha nem ismerte
volna el, pedig így volt – és ezzel elhárult az utolsó akadály is, ami még köztük húzódott.
Ránézett Jeanre, aki sápadtan, de immár nyugodtan feküdt a repülőgép hátradöntött ülésén. Odalent
sötétség volt, fönt ragyogtak a csillagok. George-nak sejtelme sem volt, hogy egy ezer kilométeres
körzeten belül hol lehetnek pontosan – de nem is bánta. Ez már tényleg a robot dolga volt, amely hazaviszi
őket, és a műszerfal állítása szerint ötvenhét perc múlva le is száll velük.
Jean visszamosolygott rá, és szelíden kihúzta a kezét George kezéből.
– Hadd frissítsem fel a vérkeringésemet! – mondta panaszos hangon, az ujjait dörzsölve. – Nyugodtan
hihetsz nekem, ha egyszer azt mondom, hogy már tökéletesen jól vagyok.
– Akkor most szerinted mi történt? Valamire csak kell emlékezned!
– Nem emlékszem... legföljebb egy végtelen ürességre. Hallottam, hogy Jan fölteszi azt a kérdést, s a
következő pillanatban már ott sürögtetek-forogtatok körülöttem. Biztos, hogy valamiféle transzban voltam.
Végtére is...
Elhallgatott, mert jobbnak látta, ha nem mondja el George-nak, hogy hasonló eset máskor is előfordult
már vele. Tudta, hogyan vélekedik minden ilyesmiről, és nem akarta még jobban kiborítani; hogy ne adj
isten, végképp elijessze magától.
– Végtére is... micsoda? – kérdezte George.
– Ó, semmi. Vajon mit gondolt erről az egész dologról a főkormányzó? Lehet, hogy több anyagot
szolgáltattunk neki, mint amennyire számított. – Jean testén remegés futott át, a szeme elfelhősödött. –
Félek tőlük, George! Ó, nem mintha gonoszok volnának, vagy bármi ilyesmi. Biztos vagyok benne, hogy
jót akarnak, és csak olyat cselekednek, amiről úgy gondolják, hogy nekünk a legjobb lesz. Csak tudnám,
hogy tulajdonképpen mit terveznek...
George kényelmetlenül fészkelődött.
– Amióta csak a főkormányzók megjelentek a Földön, az emberek épp ezen törik a fejüket – mondta. –
Majd megmondják, ha elég érettek leszünk rá... én, őszintén szólva, nem firtatom. Most különben is
fontosabb dolgokkal kell törődnöm. – Jean felé fordult; és megragadta a lány mindkét kezét. – Mit szólnál
hozzá, ha holnap elmennénk a Levéltárba, és aláírnánk egy szerződést, mondjuk... mondjuk öt évre?
Jean hosszan nézett a férfira, aztán úgy döntött, hogy tulajdonképpen tetszik neki az, amit lát.
– Legyen tíz – mondta.
***
Jan várta az alkalmas pillanatot. Nem volt miért sietnie, annál inkább szüksége volt gondolkodásra.
Hovatovább úgy festett a dolog, mintha visszariadna mindenféle ellenőrzéstől, hátha a gondolataiba
befészkelődött fantasztikus remény egyszerre szertefoszlik. Amíg bizonytalanságban volt, legalább
álmodozhatott.
Ráadásul ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, el kellett volna mennie az Obszervatórium könyvtárosához.
A nő túlontúl jól ismerte őt is, meg az érdeklődését is, a kérése tehát nyilván fölkeltette volna a
kíváncsiságát. Lehet, hogy nem számítana, de Jan már elszánta magát, hogy semmit sem bíz a véletlenre.
Egy hét múlva jobb alkalma nyílik majd. Tudta, hogy túlzásba viszi az óvatosságot, de ettől az egész
vállalkozás megtelt valami iskolásfiús lelkesedéssel. Jan legalább annyira félt a nevetségességtől, mint
attól, hogy a főkormányzók esetleg kudarcra kárhoztatják. Ha csupán ábrándokat kerget, azt soha senki
nem tudhatja meg.
Nagyon is jó oka volt rá, hogy Londonba utazzék; már hetekkel ezelőtt megtette az előkészületeket. Bár
ő még túl fiatal s képzetlen volt, semhogy küldött lehessen, ahhoz a három diákhoz tartozott, akiknek
sikerült csatlakozni a Nemzetközi Asztronómiai Unió értekezletére delegált hivatalos párthoz. Kár lett
volna elszalasztani a kínálkozó lehetőséget, miután gyerekkora óta nem járt Londonban. Tudta, hogy az
NAU-hoz eljuttatott több tucat tudományos írásműből csak elenyészően kevés érdekelné őt, arról nem is
szólva, hogy meg sem értené őket. Mint minden tudományos kongresszus küldötte, ő is csak az ígéretesnek
látszó előadásokat akarta meghallgatni, s a fennmaradó időben a hozzá hasonló, lelkes tagokkal szeretett
volna csevegni vagy egyszerűen csak bámészkodni a városban.
London rengeteget változott az elmúlt ötven évben. Ez idő tájt alig kétmillión lakták, a gépek száma
pedig ennek százszorosa volt a városban. Már megszűnt óriás kikötőként működni, mert – mivel minden
ország szinte mindent megtermelt, amire csak szüksége volt – a világkereskedelem egész szerkezete
megváltozott. Néhány áruféleségből továbbra is bizonyos országok készítették a legjobbat, de azok
közvetlen légi úton érkeztek a rendeltetési helyükre. Az egykor a nagy kikötőkben, később meg a nagy
repülőtereken összefutó kereskedelmi utak ekkor már egy bonyolult hálót alkottak, mely csomópontok
nélkül szőtte át az egész világot.
De azért volt olyan is, ami nem változott. A belváros továbbra is az üzleti élet, a művészet és a
tudomány központja maradt. E téren egyetlen kontinentális főváros sem vehette föl Londonnal a versenyt –
a számos ellenkező híresztelés dacára még Párizs sem. A belvárosban egy múlt századi londoni minden
további nélkül kiismerte volna magát. Voltak persze új hidak a Temzén, de a régi helyükön. Ellenben
eltűntek az óriási, piszkos vasúti pályaudvarok – száműzték őket a külvárosokba. A Parlament viszont nem
változott; Nelson fél szeme továbbra is lebámult a White-hallra, s a Szent Pál kupolája ugyanúgy
magasodott a Ludgate Hill fölé, noha felsőbbrendűségét új magas épületek vonták kétségbe.
És az őrség ugyanúgy lépdelt föl-alá a Buckingham Palota előtt. Ezek itt mind képesek voltak várni,
gondolta Jan. Most vakáció volt az egyetemeken, így aztán két diáktársával együtt az egyik diákszállóban
helyezték el. Jellegét tekintve Bloomsbury sem változott az elmúlt száz évben: megmaradt a szállodák és
panziók szigetének – noha e szálláshelyek már nem voltak annyira egymás hegyén-hátán, s eltűntek az
egyforma, kormos téglaházak se vége, se hossza utcasorai is.
Jan számára csak a kongresszus második napján jött el a várva várt alkalom. A fontos előadásokat a
Tudományközpont nagy üléstermében tartották meg, nem messze a Concert Halltól, amelynek egykor nagy
szerepe volt abban, hogy London a világ zenei fővárosa lett. Jan meg akarta hallgatni az aznapi első
előadást, amely a pletykák szerint halomra dönti a bolygók kialakulásának hivatalosan elfogadott
elméletét.
Lehet, hogy meg is tette volna, de Jan nem lett sokkal okosabb, amikor a szünet után elment. Lesietett az
igazgatóságra, és megnézte azokat a szobákat, amelyek érdekelték.
Valamelyik jó humorérzékű polgári alkalmazott a nagy épület legfelső emeletén helyezte el a Királyi
Csillagászati Társaságot; a tanács tagjai nagyon is méltányolták a gesztust, mivel innen csodás kilátás
nyílt a Temzére és az északi városrészre. Úgy tűnt, mintha az épületben teremtett lélek sem tartózkodna, de
Jan – aki úgy szorongatta a tagsági kártyáját, mint valami útlevelet, ha netán kérdőre vonná valaki –
minden nehézség nélkül megtalálta a könyvtárat.
Kis híján egy órába telt, mire rábukkant arra, amit keresett, és megtanulta, hogyan kell kezelni a
hatalmas csillagkatalógusokat a maguk több milliónyi szócikkével.
Valósággal elfogta a remegés, ahogy közeledett a kérdésére keresett válaszhoz, és arra gondolt, milyen
jó, hogy nincs itt senki, aki látná az idegességét.
Aztán helyére tette a katalógust, és sokáig ült mozdulatlanul, üres tekintettel bámulva a
könyvespolcokkal borított falat. Aztán lassan kiballagott a csendes folyosóra, elhaladt a titkár irodája
előtt (már volt odabent valaki, könyvcsomagokat bontogatott elmélyült figyelemmel), és lement a lépcsőn.
Elkerülte a liftet, mert most szabad akart lenni, nem viselte volna el a falakat. Eredetileg egy másik
előadást is meg akart hallgatni, de már nem volt jelentősége.
Nyugtalan gondolatokkal birkózva sétált le a rakpart támfalához, ahol elnézte, milyen ráérősen halad a
Temze a tenger felé. A hozzá hasonló, ortodox tudományon nevelődött embernek nehéz elfogadnia azt a
bizonyítékot, ami most az ő kezébe került. Hogy valóban igaz, afelől sohasem lehet biztos, de már maga a
valószínűsége is megsemmisítő erejű. Lassan bandukolt a folyót szegélyező fal mellett, s közben
egyenként számba vette a tényeket.
Első tény: Rupert partiján senki sem tudhatta, hogy ő fel fogja tenni azt a kérdést. Ő maga sem tudta: az
adott pillanatban így reagált a körülményekre. Vagyis senki nem készülhetett föl semmiféle válaszra, és
nem is táplálhatta be előre az agyukba.
Második tény: Az OFF 549 672 egy csillagászon kívül valószínűleg senkinek nem mond semmit. A
nagy országos földrajzi felmérés ugyan már egy fél évszázada befejeződött, a létezéséről mind a mai napig
összesen ha pár ezer szakember tud. És egy találomra kiemelt számról senki emberfia meg nem mondja, az
a csillag merre található az égbolton.
Csakhogy – és ez volt az imént fölfedezett harmadik tény – ama kicsi és jelentéktelen csillag, amit OFF
549 672-nek hívtak, pontosan a megfelelő helyen volt. A Carina csillagkép szívében, ama fényes út végén,
amely a Naprendszerből vezetett kifelé a tér mélységein át, és amelyet alig pár napja, azon a bizonyos
éjszakán Jan a saját szemével látott.
Ez nem lehetett véletlen. El kell fogadnia, hogy az OFF 549 672 nem más, mint a főkormányzók hazája.
De ha elfogadja, azzal gyalázatot követ el a tudományos módszerről alkotott minden dédelgetett eszméjén.
Nagyon helyes – megérdemlik a gyalázatot. Neki pedig el kell fogadnia a tényt, hogy Rupert fantasztikus
kísérlete rábukkant a tudás mindmáig ismeretlen forrására.
Rashaverak? Benne rejlett a legvalószínűbb magyarázat. A főkormányzó nem volt benne a körben, de ez
kevés jelentőséggel bírt. Jant mindenesetre nem a parafizikai jelenségek mechanizmusa izgatta, hanem az,
hogy hogyan lehet felhasználni az eredményeket.
Nagyon keveset lehetett tudni az OFF 549 672-ről; az égvilágon semmi sem különböztette meg
milliónyi másik csillagtól. De a katalógus megadta a fényrendjét, a koordinátáit és a színképtípusát. Jan
egy kis utánanézéssel, néhány egyszerű számítással megtudhatná – legalábbis megközelítően –, hogy
milyen messze van a főkormányzók világa a Földtől.
Jan ekkor szélesen elvigyorodott, s a Temzének hátat fordítva fölnézett a Tudományközpont fehéren
csillogó homlokzatára. A tudás hatalom – és ő az egyetlen ember a Földön, aki tudja, honnan származnak a
főkormányzók. Arról, hogy hogyan kamatoztatja majd ezt a tudását, még sejtelme sincs. Elég, hogy biztos
helyen van, a fejében, s várja a sors kínálta pillanatot.
10
Az emberi faj tovább sütkérezett a béke és jólét hosszú, felhőtlen nyári délutánjában. Egyáltalán: lesz itt
még tél? Elképzelhetetlen volt. Az értelem kora, melynek beköszöntét idő előtt, két és fél évszázada
jelentették be a francia forradalom vezérei, végre valóban elérkezett a világra. Tévedésről ezúttal szó sem
volt.
Persze a kornak is megvoltak a maga hátulütői, de ezeket az emberek készséggel tudomásul verték.
Nagyon öregnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki észrevegye, milyen unalmasak azok az újságok, melyeket
a teleprinter nyom ki minden otthonban. Hol voltak már az egykor szalagcímeket produkáló bűnügyek?
Hol voltak a titokzatos gyilkosságok, melyek előtt tanácstalanul állt a rendőrség, miközben milliónyi
kebelben izzott fel az erkölcsi felháborodás, melyet gyakran az elfojtott irigység táplált? A mostanság
megesett gyilkosságok soha nem voltak titokzatosak; csak egy tárcsát kellett elforgatni – s újra
lejátszhattak a bűnügyet. Az efféle mutatványokra alkalmas berendezések eleinte meglehetősen nagy
riadalmat keltettek a törvénytisztelő lakosság körében. Olyasvalami volt ez, amit a főkormányzók, mivel
nem láthatták át az emberi lélek minden csalafintaságát, előzetesen nem vettek számításba. Minden
kétséget kizáróan tisztázni kellett, hogy senkinek sem áll majd módjában, hogy leselkedjen embertársai
után, és hogy szigorúan fogják ellenőrizni azt a kevés berendezést, amit emberi kezekre bíztak. Rupert
Boyce vetítője például nem működött a rezervátum határain túl, így aztán Ruperten és Maian kívül
nemigen kerülhetett elébe emberi lény.
Még az a kevés, valóban megtörtént, komoly bűntény sem keltett különösebb figyelmet a lapokban. A
jól táplált emberek ugyanis nem szívesen olvasnak mások társadalmi melléfogásairól Az átlagos
munkahét húsz óra körül mozgott – de ez a húsz óra nem afféle kényelmes, hivatali munkával telt el. Már
nem dívott a begyakorláson alapuló, gépies munkavégzés sem. Az emberi értelem túlontúl értékes volt,
semhogy olyan feladatokat végeztessenek vele, melyekhez éppen elég volt pár ezer tranzisztor, néhány
fotocella és egy köbméternyi nyomtatott áramkör. Egész gyárak működtek hetekig úgy, hogy ember be nem
lépett a gyárkapun. Ők arra kellettek, hogy kijavítsák a hibákat, meghozzák a döntéseket, kitalálják az új
vállalkozási formákat. A többit elvégezték a robotok.
A sok szabad idő egy évszázada még óriási problémákat okozott volna. A megoldást többé-kevésbé az
oktatásban találták meg, mert a széles körű műveltséggel rendelkező ember ritkán unatkozik. Valaha
fantasztikusnak tűnt volna ez a magas kulturáltsági szint – nem mintha bebizonyosodott volna, hogy az
emberi faj értelmesebbé vált, inkább arról volt szó, hogy első ízben kapott mindenki lehetőséget arra,
hogy használja az eszét.
Az embereknek általában két otthonuk volt, mégpedig a világ két teljesen különböző pontján. Most,
hogy kinyílt előtte a sarkvidék is, az emberiség tekintélyes hányada hullámzott féléves időközönként az
Északi-sarktól a Délisarkig, a hosszú, világos sarki nyár nyomában. Mások bevették magukat a sivatagba
vagy a hegyekbe, vagy akár a tengerbe. Olyan hely nem létezett a bolygón, ahol a tudomány és a technika
ne építhetett volna otthont annak, aki ragaszkodott az elképzeléséhez.
Ha a hírek között akadt olykor egy-egy izgalmasabb, azt rendszerint a szokottnál jóval különlegesebb
lakóhely szolgáltatta. Balesetek még a legtökéletesebben berendezett társadalomban is előfordulnak.
Talán még jó jel is volt, hogy az emberek érdemesnek tartották kockára tenni, sőt olykor ki is törni a
nyakukat valami csinos kis villáért az Everest csúcsa alatt, vagy a Victoria-zuhatag vízfüggönye mögött.
Ennélfogva valakit mindig ki kellett menteni valahonnan. Ez amolyan játékká, már-már bolygóméretű
sporttá vált.
Az emberek megengedtek maguknak efféle hóbortokat, elvégre idejük is, pénzük is volt rá. Amikor
egyik pillanatról a másikra feloszlatták a fegyveres testületeket, a világ tényleges gazdagsága csaknem
megkétszereződött. A huszonegyedik század emberének életszínvonalát ennél fogva nehezen lehetett volna
összehasonlítani bármelyik elődjével. Olyannyira olcsó volt minden, hogy az élethez alapvetően
hozzátartozó dolgokat egyenesen ingyen adták; ezek amolyan közszolgáltatások voltak, mint hajdan az
utak, a víz, a közvilágítás és a csatorna. Az ember oda utazott, ahova akart, azt evett, amihez kedve támadt
– anélkül, hogy ezekért pénzt adott volna bárkinek is. A közösség produktív tagjaként nyerte el ezeket a
jogokat.
Akadtak persze semmittevők is, ám azok száma, akik elég erős akarattal bírnak ahhoz, hogy teljes
tétlenségben éljenek, sokkalta kevesebb, mint feltételezni szokták. E paraziták eltartása jóval kisebb terhet
jelentett, mint a szelvénygyűjtők, üzletvezetők, banktisztviselők, tőzsdeügynökök és hasonlók hadairól
való gondoskodás – mert akárhogy nézzük is, ezeknek elsősorban az volt a dolga, hogy egyik dossziéból a
másikba rakosgassák az ügyeket.
Kiszámították, hogy az emberi faj összes tevékenységének már közel egynegyede terjedt ki a
legkülönbözőbb sportokra, a pihentető sakktól egészen a halálos veszedelmeket magában rejtő magashegyi
sílesiklásig. Ez azzal a nem is remélt eredménnyel járt, hogy megszűnt a hivatásos sportoló kategóriája.
Túl sok kiváló amatőr volt, és a megváltozott gazdasági feltételek között elavulttá vált a régi rendszer.
Így vált úgyszólván a legnagyobb és egyetlen iparággá a sport, a szórakozás és annak minden ága-boga.
Több mint száz évig tartotta magát az általános hit, hogy Hollywood a világ közepe. Most még inkább
beigazolódni láthatták ezt az elképzelést, mint valaha – ugyanakkor az 1950-es évek produkcióihoz képest
a 2050-es évjárat összehasonlíthatatlanul kényesebb ízlést tükrözött. Kétségtelenül volt némi haladás: már
nem a jegypénztárak diktálták a feltételeket.
Mindeme kikapcsolódás és időtöltés közepette, miközben a bolygó a legjobb úton haladt afelé, hogy
egyetlen, hatalmas játszótérré váljon, még mindig akadtak egyesek, akik képesek voltak időt szakítani rá,
hogy egy régi, soha meg nem válaszolt kérdést újra meg újra föltegyenek:
És innen merre tovább?
11
Jan nekidőlt az elefántnak, s kezét rátette a durva, kérges bőrre. Megszemlélte a hatalmas agyarakat s a
begörbített ormányt, ahogy az ügyes állatpreparátor megragadta a kihívás vagy az üdvözlés pillanatát.
Éppen csak átfutott az agyán, hogy vajon miféle ismeretlen világok még vadabb lényei fogják egy napon
nézegetni e földi száműzöttet.
– Hány állatot küldtél már a főkormányzóknak? – kérdezte Ruperttől.
– Legalább ötvenet, de persze ez a legnagyobb. Gyönyörű, nem? A legtöbb olyan picike volt: lepkék,
kígyók, majmok és így tovább. Igaz, hogy tavaly szereztem egy vízilovat.
Jan fanyarul elmosolyodott.
– Morbid gondolat, de az jutott eszembe, hogy azóta már szerepelhet a gyűjteményükben néhány
csinosan kitömött Homo sapiens is. Kíváncsi volnék, kiket ért a megtiszteltetés?
– Lehet, hogy igazad van – jegyezte meg Rupert elég érzéketlenül. – A kórházakon keresztül minden
további nélkül el lehetne intézni.
– És ha valaki önként jelentkezne, amolyan élő példányként? – tűnődött Jan fennhangon. – Feltéve
persze, hogy garantálnák a végső visszatérést.
Rupert nevetett, de hangjában most nem volt részvétlenség. – Ez ajánlat akar lenni? Továbbítsam
Rashaveraknak?
Jan egy hosszú percig majdhogynem komolyan fontolgatta az ötletet. Aztán megrázta a fejét.
– Öööö... ne. Csak hangosan gondolkoztam. Nyilván kikosaraznának. Erről jut eszembe, láttad
egyáltalán Rashaverakot a napokban?
– Körülbelül hat hete hívott fel. Talált egy könyvet, amire én is régóta vadásztam. Igazán kedves volt
tőle.
Jan lassan körbejárta a kitömött vadállatot; csak csodálni tudta a szakértelmet, amely képes volt
megragadni és örökre kimerevíteni az életerő megnyilvánulásának e kivételes pillanatát.
– Rájöttél valaha is, hogy mi érdekli? – kérdezte. – Arra gondolok, hogy nehezen lehet összeegyeztetni
a tudásukat az okkultizmus iránti érdeklődésükkel.
Rupert gyanakodva pillantott Janre, vajon nem az ő hobbiján gúnyolódik-e a sógora.
– Elég kielégítőnek tűnt a magyarázata. Mint antropológust minden szempontból érdekli a kultúránk. Ne
felejtsd el, nekik rengeteg idejük van, jobban elmerülhetnek a részletekben, mint egy humán kutató
életében bármikor is.
Az, hogy kiolvasta a könyvtáramat, minden bizonnyal csak egy kicsivel gazdagította Rashy forrásait.
Lehet, hogy valóban erről volt szó, de Jant a válasz nem győzte meg. Néha szerette volna elárulni a
titkát Rupertnek, de a természetéből fakadó óvatossága mindig visszatartotta. Félt, hogy Rupert
elkottyantana valamit, ha újra találkoznék főkormányzó barátjával – túl nagy lenne a kísértés.
– Ha azt hinnéd, hogy ez valami nagy munka – váltott Rupert hirtelen témát –, elárulom, hogy milyen
megbízást kapott Sullivan. Megígérte, hogy elküldi a világ két legnagyobb teremtményét – egy spermacetit
és egy óriás tintahalat. Amint egymásba kapaszkodva, élethalálharcot vívnak egymással! Az lesz ám az
élőkép!
Jan nem válaszolt. Az a villanásszerű ötlet túl hátborzongató, túl fantasztikus volt, hogy komolyan
lehessen venni. Pedig amilyen vakmerő, akár sikerülhet is...
– Mi bajod? – kérdezte Rupert aggodalmasan. – Elbágyasztott a hőség?
Jan megrázkódott, s ezzel vissza is tért az itt és most valóságába. – Jól vagyok – felelte. – Csak
elgondolkodtam, hogy vajon hogy viszik el a főkormányzók ezt a kis csomagot.
– 0 – válaszolta Rupert –, leszáll az egyik fehér hajójuk, kinyitnak egy zsilipet, és bevontatják.
– Én is éppen így képzeltem el – mondta Jan.
 ***
Akár egy űrhajó kabinja is lehetett volna, de nem volt az. A falakat számtalan mérő- és egyéb műszer
borította, s ablakok helyett csupán egy széles képernyőre láthatott a pilóta. A járműben, melyben hat utas
fért el, pillanatnyilag csak Jan tartózkodott.
Feszülten figyelte a képernyőt, szinte itta magába a szeme előtt elvonuló különös, ismeretlen tájat.
Ismeretlen... igen éppannyira ismeretlen, mint amivel a csillagokon túl fog találkozni, ha őrült terve
sikerrel járt. Lidérces lények birodalma felé utazott, ahol a világ kezdete óta háborítatlan sötétségben
lesnek egymásra az élők. Olyan birodalom volt ez, amely fölött évezredek óta hajózik az ember – talán
még egy kilométer sincs közte és az ember hajóinak tőkesúlya között –, a legutóbbi száz évig mégis
kevesebbet tudtak róla, mint a hold látható féltekéjéről.
A pilóta egyre lejjebb ereszkedett az óceáni magasságokból a Dél-csendes-óceáni-medence még föl
nem tárt térségei felé. Jan tudta, hogy a hanghullámok ama láthatatlan rácsa mutatja neki az utat, melyeket
óceánfenéki jelzőberendezések sugároznak. Még oly távol hajóztak a fenéktől, mint a felhők a Föld
felszínétől.
Errefelé kevés látnivaló volt; a tengeralattjáró letapogatói hasztalan kutatták a vizeket. A hajtóművektől
felkavart vízből elijedhettek a kisebb halak; csak valami nagyobb teremtmény jöhetett volna
kíváncsiskodni, olyan, amelyik nem tudta, mi a félelem.
Az apró kabin beleremegett a hatalmas erőbe – abba az erőbe, amelyik ellensúlyozni tudta a fölöttük
lévő víz irdatlan nagy súlyát, s létrehozta ezt a kicsiny fény- és légbuborékot, melynek belsejében az
emberek életben tudtak maradni. Ha ez az erő megszűnnék, gondolta Jan, fémsírba zárt foglyokként
temetődnének be a tengerfenék iszapjába.
– Ideje, hogy meghatározzuk a helyzetünket – mondta a pilóta. Beállított egy sor kapcsolót, mire a
hajtóművek egyenként leálltak, a jármű lelassult, majd megállt. Most mozdulatlanul lebegtek a vízben,
mint valami léggömb a levegőben.
Mindössze egy percig tartott, míg ellenőrizték a helyzetüket a szonárrácson. Amikor a pilóta végzett a
műszerek leolvasásával, így szólt:
– Mielőtt újra beindítanánk a motorokat, figyeljünk egy kicsit, hátha hallunk valamit.
A hangszóróból hallatszó halk, állandó mormolás betöltötte a csendes kis kabint. Jan semmiféle
jellegzetes zajt nem hallott ki a többi közül: a sokféle egyéni hang egyetlen háttérzajban egyesült. Jan
tudta, hogy a tenger számtalan lakójának beszélgetését hallja. Mintha egy élőlényektől hangos erdő
közepén állna – ámbár ott felismert volna néhány jellegzetes, egyéni hangot a többi között, itt azonban
egyetlen szálat sem tudott kihúzni és beazonosítani e zaj szövedékből. Annyira idegen, annyira más volt,
mint bármi, amit eddig megismert, hogy beleborsódzott a háta. Pedig ez is ahhoz a világhoz tartozott,
amelyben élt...
E vibráló háttérzajba úgy hasított bele a rikoltás, mint villámfény a sötét viharfelhőbe. De el is halkult
gyorsan, hogy előbb szirénabúgásba, majd jajongásba átcsapva fokozatosan megszűnjön, hogy egy perc
múlva, valamivel távolabbról újra megismétlődjék az egész. De erre már sikolyok kórusa válaszolt,
valami féktelen ricsaj, amitől a pilóta odakapott a hangerő szabályozóhoz.
– Mi volt ez, az isten szerelmére?! – kérdezte elfúló hangon Jan.
– Kísérteties, mi? Bálnacsapat; nagyjából tíz kilométerre tőlünk. Tudtam, hogy errefelé vannak,
gondoltam, szívesen hallaná őket.
Jan megborzongott.
– És én még azt hittem, hogy a tengerben csend van! Miért lármáznak ilyen fülhasogatóan?
– Gondolom, beszélgetnek. Ezt Sullivan tudná megmondani, állítólag egyik-másikat meg is tudja
különböztetni, ámbár ezt nehezen hiszem. Nini, kísérőt kaptunk!
A képernyőn egy elképesztően nagy állkapcsú hal jelent meg. Elég tekintélyes méretűnek látszott, de
nehéz volt megítélni, minthogy Jan nem ismerte a kép méretarányait. A hal kopoltyúja alól egy hosszú csáp
nyúlt ki, amely egy ismeretlen rendeltetésű, harangforma szervben végződött.
– Most infravörösben látjuk – mondta a pilóta. – Nézzük meg, hogy fest normálisan!
A hal eltűnt. Csak a fityegője látszott, saját foszforeszkáló fényében izzva. Aztán egy villanásnyi időre
láthatóvá vált a teste is, melyen végig kigyulladt egy sor fény.
– Ördöghal. Ezzel csalogatja magához a többi halat. Fantasztikus, nem? Csak azt nem értem, hogy a
csalija miért nem vonz olyan halakat, amelyek őt tudnák megenni. De nem tölthetjük itt az egész napot;
figyelje, hogy iszkol el, ha bekapcsolom a hajtóműveket!
A kabin újra megrázkódott, miközben a jármű előrelökte magát. A nagy világító hal rémületében leadta
a vészjelet: fölvillantotta összes fényét, majd meteorként elszáguldott a sötét mélység felé.
Újabb húszpercnyi lassú ereszkedés után a tapogatósugarak láthatatlan ujjai először érintették egy
pillanatra az óceánágyat. Lent a mélyben alacsony dombok vonultak; kerekded körvonalaik sajátos
szelídséget árasztottak. Az egykori szabálytalanságokat réges-rég belepte már a föntről hulló szakadatlan
zápor. Még itt, a Csendes-óceán közepén is, ahonnan messze esnek a szárazföldből öblöket kivájó nagy
folyótorkolatok, szüntelenül tartott az a zápor. Jött az Andok viharvert hegyoldalaiból, a milliárdnyi
élőlény testéből s az űr terein átvándorló s végül itt megpihenő meteorok porából. Itt, az örök éjszakában
rakódtak le a jövendő szárazföldek alapjai.
A dombok elmaradtak mögöttük. Jan látta a térképen, hogy ők voltak a határőrök annak a széles
síkságnak a peremén, amely túl mélyen volt, semhogy a letapogatók elérhették volna.
A tengeralattjáró lassan, megfontoltan ereszkedett lefelé. A képernyőn egy újabb kép kezdett
kibontakozni, de olyan volt a látószög, hogy időbe telt, mire Jan értelmezni tudta a látványt. Végül rájött,
hogy a mélyben rejtőző síkságból kiemelkedő tenger alatti hegységhez közelednek.
A kép kitisztult; ebből a közelségből jobb hatásfokkal tudtak dolgozni a letapogatók, s a táj majdnem
olyan tisztán rajzolódott ki, mintha fényhullámok alakították volna ki a képet. Jan az apró részleteket is ki
tudta venni – a különös halakat, melyek a sziklák között üldözték egymást. Elnézett például egy mérges
küllemű, tátogó lényt, amely lassan úszott el egy félig elrejtett hasadék előtt, majd hirtelen, szemmel nem
is követhető gyorsasággal kilökte eddig nem látható hosszú csápját, amivel aztán meg is pecsételte a
vergődő hal sorsát.
– Mindjárt megérkezünk – szólt a pilóta. – Egy perc, és meglátja a labort.
Lassan sodródtak egy sziklanyúlvány fölött, amely meredeken szökött a magasba. Már látni lehetett az
alanti síkságot; Jan úgy vélte, hogy néhány száz méternél nem lehetnek magasabban a tengerfenék fölött.
Aztán körülbelül egy kilométerre előttük egy csomó, három lábon álló gömböt pillantott meg, melyek
csövekkel kapcsolódtak egymáshoz. Hajszálra úgy festettek, mintha egy vegyi üzem tartályai volnának, és
valóban ugyanezen alapelvek szerint építették meg őket. A különbség mindössze annyi volt, hogy itt nem a
belső, hanem a külső nyomásnak kellett ellenállni.
– Mi ez? – kérdezte Jan elakadó lélegzettel, s reszkető ujjal mutatott a legközelebbi gömbre, melynek
felszínén a vonalak különös mintázata egy hatalmas csáprendszerré bomlott fel. Közelebb érve Jan azt is
látta, hogy a csápok nagy, kocsonyás tömlőben végződnek, amelyből egy jókora szempár szegeződik rá.
– Lucifer, ha minden igaz – válaszolta a pilóta közönyösen. – Valaki megint enni adott neki. –
Benyomott egy gombot, és a műszerpult fölé hajolt. – T-2 hívja Labort. Jelentkezem. Elhessegetnék a kis
kedvencüket az útból?
– Labor T-2-nek – jött azonnal a válasz. – Rendben... megkezdhetik az összekapcsolódási manővert.
Lucey majd eltakarodik.
A képernyőt lassan betöltötték az ívelt fémfalak. Jan még látta, hogy közeledtükre hirtelen eltűnik egy
óriási szívókorongos kar. Tompán kongó hangot, majd gyors egymásutánban kaparászó zajokat hallott,
ahogy a befogószerkezetek rátaláltak a rögzítőpontokra a tengeralattjáró sima, ovális törzsén. Néhány perc
elteltével a jármű szorosan a támaszpont falának simult, a két bejárati nyílás egymásba kapcsolódott, majd
a tengeralattjáró törzsén keresztül megindultak előre egy hatalmas, üreges csavarmenetben. Aztán megjött
a nyomáskiegyenlítődésre utaló jelzés, kiengedett a zsilipek légmentes zárja, s megnyílt az út az l-es
számú Mélytengeri Laborba.
Sullivan professzort Jan egy apró, rendetlen szobában találta, amely szemmel láthatóan iroda, műhely
és laboratórium volt egyszerre. A professzor egy mikroszkópban nézegetett valamit, ami a leginkább egy
pirinyó bombára hasonlított. Minden bizonnyal nyomáskapszula volt, melyben mélytengeri lények
úszkáltak boldogan, hiszen a megszokott, négyzetcentiméterenkénti több tonnás nyomás nehezedett rájuk.
– Nos – szólt Sullivan, nagy nehezen elszakítva magát a mikroszkóp lencséjétől –, hogy van Rupert? És
mit tehetünk magáért?
– Rupert remekül van – válaszolta Jan. – A legjobbakat kívánja önnek, és azt üzeni, boldogan
meglátogatná, ha nem volna klausztrofóbiás.
– Akkor elég kellemetlenül érezné itt magát, öt kilométernyi vízzel a feje fölött. Igaz is, önt nem
zavarja?
Jan vállat vont.
– Nem jobban, mint ha űrrepülőgépen volnék. Ha valami elromlik, itt is, ott is ugyanaz az eredmény...
– Ilyen józanul kell felfogni a dolgokat; meglepő, hogy milyen kevesen gondolkoznak így. – Sullivan a
mikroszkóp beállításával vacakolt, majd váratlanul fürkésző pillantást vetett Janre.
– Nagy örömömre szolgál, hogy körülvezethetem magát – mondta –, de bevallom, kicsit meghökkentem,
amikor Rupert továbbította a kérését. Sehogy sem fér a fejembe, hogy egy magafajta űrcsavargót miért
érdekel a mi munkánk. Nem a rossz irányba indult el véletlenül? – Elnevette magát, majd így folytatta: –
Én például sohasem tudtam megérteni, miért olyan sürgős maguknak, hogy oda kijussanak. Évszázadokba
is beletelik még, mire az óceánokban szépen feltérképezünk és elrendezünk mindent.
Jan fellélegzett. Örült, hogy Sullivan maga hozta szóba a témát, mert ezzel jócskán megkönnyítette az ő
dolgát. Hiába tréfálkozott, a halak természetrajzának tudósa, azért kettőjükben nagyon is sok közös vonás
volt. Nem lett volna túl nehéz hidat építeni hozzá s megszerezni a rokonszenvét és a támogatását.
Sullivanben volt képzelőerő, különben sohasem mert volna behatolni e víz alatti világba. De Jan feltett
szándéka volt, hogy óvatos lesz, mert a kérés, aminek kimondására készült, a legfinomabban fogalmazva
is meglehetősen szokatlan volt.
Csupán egyvalami adott neki önbizalmat. Lehet, hogy Sullivan visszautasítja az együttműködést, de
minden bizonnyal megőrzi Jan titkát. Itt, a Csendes-óceán fenekén, e parányi, csendes kis irodában nem
fenyegetett az a veszély, hogy a főkormányzók – rendelkezzenek bármilyen idegen erővel is – kihallgatják
a beszélgetésüket.
– Sullivan professzor – kezdett bele –, árulja el, mit érezne akkor, ha a főkormányzók a közelébe se
engednék az óceánnak, amely olyannyira érdekli önt?
– Módfelett bosszantana, nem vitás.
– Meghiszem azt. És mit tenne, ha egy napon alkalma nyílna rá, hogy elérje a célját, de úgy, hogy nekik
sejtelmük sincs arról, amit ön tervez. Kihasználná az alkalmat?
Sullivan egy pillanatig sem habozott.
– Természetesen. Utólag aztán vitatkozhatnánk rajta. „A számból veszi ki a szót – gondolta Jan. – Most
már nem visszakozhat... hacsak nem fél a főkormányzóktól. De nem hinném, hogy Sullivan félne bármitől
is.” Áthajolt a tárgyakkal telezsúfolt asztalon, s nekikészült, hogy előadja a tervét.
Sullivan professzor nem volt ostoba ember. Még mielőtt Jan szólhatott volna, kajánul elvigyorodott.
– Szóval erre megy ki a játék, mi? – mondta lassan. – Nagyon, nagyon érdekes! Most pedig vágjon
bele, és mesélje el, miért kellene segítenem magán...
12
Egy korábbi korszak költséges fényűzésnek tekintette volna Sullivan professzort. Hadműveletei annyiba
kerültek, mint egy-egy kisebbfajta háború, ő maga pedig annyiban hasonlított a valóságos tábornokokhoz,
hogy örökös harcban állt egy soha nem lankadó ellenséggel. Ez az ellenség a tenger volt – fegyverei közé
tartozott a hideg, a sötétség s legfőképpen a nagy nyomás. A professzor olyan tanácsadókra számíthatott,
mint az intelligencia és a műszaki jártasság. Sok győzelmet aratott már, de a tenger türelmes volt; ő tudott
várni. Sullivan tudta, hogy előbb-utóbb elkövet egy hibát. Csak az a tudat vigasztalta, hogy a fulladás
veszélye nem fenyegeti. Ahhoz túl gyorsan fog történni.
Sem így, sem úgy nem óhajtotta elkötelezni magát, amikor Jan előadta a kérését, de azért tudta, mi lesz
a válasza. Remek alkalom volt ez egy mindennél érdekesebb kísérletre. Kár, hogy sohasem tudja meg az
eredményt... bár, ami azt illette, ilyesmi gyakran megesett a tudományos kutatásban, sőt, ő maga is indított
már el programokat, amelyek majd csak évtizedek múlva hoznak eredményt.
Sullivan professzor bátor és intelligens ember volt, de ha visszatekintett a pályájára, tisztában volt
vele, hogy nem sikerült megszereznie azt a fajta hírnevet, amely századokon át töretlenül megőrzi egy
tudós nevét. És most teljesen váratlanul, tehát annál nagyobb vonzerővel, felcsillant előtte a lehetőség,
hogy mégiscsak beírhatja magát a történelemkönyvekbe. Olyasféle ambíciója volt ez, amit soha senkinek
be nem vallott volna, és – hogy ne legyünk hozzá igazságtalanok – akkor is segített volna Jannek, ha
örökre titok marad, hogy neki is része volt a tervben.
Ami Jant illette, neki most alaposabban végig kellett gondolnia a dolgokat. Az első felfedezés lendülete
szinte akadály nélkül repítette el idáig; miután összegyűjtötte az adatokat, jóformán egyetlen lépést sem
kellett tennie, hogy az álmát valóra váltsa. De most napokon belül döntenie kell. Ha Sullivan professzor
hajlandó együttműködni, akkor már nem lesz módja visszakozni. Vállalnia kell a maga választotta jövőt,
annak minden következményével együtt.
Végül is az a gondolat bírta elhatározásra, hogy sohasem fogja megbocsátani magának, ha ezt a
hihetetlen lehetőséget elszalasztja. Élete végéig fájlalhatja, hiába – márpedig ennél elképzelni sem tud
rosszabbat.
Pár óra múlva megjött Sullivan válasza, és ebből tudta, hogy a kocka el van vetve. Lassan – mert
rengeteg ideje volt még – hozzáfogott, hogy elrendezze az ügyeit.
***
„Drága Maia! – így kezdődött a levél. – Ez a dolog, enyhén szólva, meglehetősen váratlanul fog érni
Téged. Mire megkapod a levelemet, én már nem leszek a Földön. Nem úgy értem, hogy elmegyek a
Holdra, mint annyian mások – nem; én addigra már útban leszek a főkormányzók világa felé. Az emberek
közül elsőként fogom elhagyni a Naprendszert.
Ezt a levelet átadom annak a barátomnak, aki a segítségemre van ebben; ő megőrzi mindaddig, amíg
megbizonyosodik róla, hogy a tervem – legalábbis az első szakasza – sikerült, és hogy a főkormányzók
már nem avatkozhatnak közbe. Én addigra már olyan messze leszek, és akkora sebességgel fogok utazni,
hogy valószínűleg semmiféle üzenet nem érhet utol. De ha utolérne is, semmiképpen sem látszik hihetőnek,
hogy a hajó vissza is tud hozni a Földre. És egyébként kifejezetten kételkedem benne, hogy megérnék
ennyi odafigyelést.
Először is hadd magyarázzam meg, hogy jutottam erre az elhatározásra. Tudod, mennyire érdekelt
mindig is az űrutazás, és milyen dühös voltam, amiért sohasem engedték, hogy más bolygókra utazhassunk,
vagy valamit is megtudhassunk a főkormányzók civilizációjáról. Ha nem avatkoznak be, azóta már
eljuthattunk volna a Marsra és a Vénuszra. Elismerem, legalább ennyire valószínű az is, hogy mára már
elpusztítottuk volna magunkat a kobaltbombákkal meg a többi, a huszadik században kifejlesztett és
fölhalmozott fegyverrel. De olykor én mégis arra gondolok, bárcsak lett volna esélyünk, hogy a magunk
lábára álljunk.
A főkormányzóknak bizonyára jó okuk van rá, hogy kisgyermekekként kezeljenek bennünket. De még ha
tudnám is, mi ez a kiváló ok, kétlem, hogy különösképpen befolyásolná az érzéseimet – vagy a tetteimet.
Az egész tulajdonképpen Rupert partiján kezdődött. (Egyébként neki fogalma sincs róla, hogy éppen ő
mutatta meg nekem az utat.) Emlékszel arra a hülye szeánszra, aminek a végén az a lány – elfelejtettem a
nevét – elájult? Én megkérdeztem, melyik csillagról jöttek a főkormányzók, és a válasz az volt, hogy az
OFF 549 672-ről. Voltaképpen nem is vártam választ, és egészen addig tréfának vettem a dolgot. De
amikor megtudtam, hogy a szám szerepel egy csillagkatalógusban, úgy döntöttem, hogy megnézem
magamnak. Kiderült, hogy az a csillag a Carina csillagképben van – és bár keveset tudunk a
főkormányzókról, azt mindenesetre tudjuk, hogy abból az irányból jöttek.
Most nem teszek úgy, mintha érteném, hogyan jutott el hozzánk, vagy honnan származott ez az
információ. Olvasott valaki Rashaverak gondolataiban? Ha úgy lett volna is, alig hihető, hogy ismerné azt
a számot, amely alatt az ő napjuk a mi egyik katalógusunkban szerepel. Itt egy tökéletes rejtéllyel állunk
szemben, s a megoldást én a Rupert-féle emberekre hagyom – fejtsék meg, ha tudják! Nekem elég annyi,
hogy megszereztem az információt, aminek alapján cselekedhetek.
Abból, hogy megfigyeltük, hogyan indulnak, ma már sokat tudunk a főkormányzók hajóinak a
sebességéről. Olyan iszonyatos gyorsulással száguldanak ki a Naprendszerből, hogy nem egészen egy óra
alatt megközelítik a fénysebességet. Ez azt jelenti, hogy ismerniük kell egy olyan meghajtórendszert, amely
egyformán hat a hajó minden egyes atomjára, és a fedélzeten lévő tárgyak nem zúzódnak össze egy pillanat
alatt. Érdekelne, miért kell nekik ez a szédületes gyorsulás, amikor ott van előttük az egész űr, és
nyugodtan rászánhatnák az időt a kényelmes gyorsulásra...
Én úgy képzelem, hogy a csillagok körüli energiamezőt csapolják meg, ezért aztán elindulni is és
megállni is csak akkor tudnak, ha kellően közel vannak valamelyik naphoz.
De tovább nem jutottam az elméletemmel...
A lényeg az volt, hogy megtudtam, milyen messzire kell utazniuk, s hogy ez mennyi időt vesz igénybe.
Az OFF 549 672 negyven fényévnyire van a Földtől. A főkormányzók hajói a fénysebességnek több mint
kilencvenkilenc százalékát elérik, tehát az útnak a mi időszámításunk szerint negyven évig kell tartania. A
mi időszámításunk szerint: és ez a dolog bökkenője.
Na már most, talán te is tudod, milyen különös dolgok történnek, amikor megközelítjük a
fénysebességet. Maga az idő is egy más mérték szerint telik: lassabban – vagyis a földi hónapok csak
napokat jelentenének a főkormányzók hajóin. Ennek hatása, mondhatni, alapvető – ahogy azt a nagy
Einstein több mint száz évvel ezelőtt fölfedezte.
Én – annak alapján, amit az űrhajózásról tudunk – számításokat végeztem, fölhasználva a
relativitáselmélet megalapozott eredményeit. A főkormányzók hajóján lévő utas szempontjából két
hónapnál nem tart tovább az út az OFF 549 672-re – miközben a földi időszámítás szerint negyven év
telik el. Tudom, hogy ez paradoxonnak hangzik, és ha megvigasztalhatlak vele, elárulom, hogy amióta csak
Einstein közhírré tette, a világ legjobb koponyái is sorra belezavarodtak.
E példa alapján talán megérted, miről van szó, és a helyzetről is tisztább képet kapsz. Ha a
főkormányzók nyomban visszaküldenek a Földre, úgy érkezem haza, hogy mindössze négy hónappal lettem
idősebb. De közben a Földön eltelt nyolcvan év... Megérted hát, Maia, hogy bármi történjék is, most
búcsúzom tőled...
Kevés dolog köt engem ide, te is nagyon jól tudod, így aztán tiszta lelkiismerettel indulhatok utamra.
Anyának még nem szóltam; hisztérikus rohamot kapna, és azt nem viselném el. Jobb lesz így. Én ugyan
megpróbáltam engedményeket tenni, amióta csak apa meghalt – ó, nem, nincs értelme, hogy most újra
kezdjük az egészet!
Befejeztem a tanulmányaimat, és közöltem a hatóságokkal, hogy családi okok miatt átköltözöm
Európába. Minden el van intézve, nem kell aggódnod semmiért.
Mostanára már akár őrültnek is gondolhatsz engem, tudván, hogy lehetetlen bárkinek is feljutnia a
főkormányzók valamelyik hajójára. Én azonban megtaláltam a módját. Nem fordul elő nagyon sűrűn, és
ezek után valószínűleg nem fog előfordulni soha többé, mert meggyőződésem, hogy Karellen nem követi el
kétszer ugyanazt a hibát. Ismered a legendát a falóról, amely bejuttatta a görög katonákat Trójába? De van
egy ótestamentumi történet is, egy még közelebbi párhuzammal...”
***
– Magának biztosan kényelmesebb helye lesz, mint Jónásnak – jelentette ki Sullivan. – Semmi sem
bizonyítja, hogy el lett volna látva villanyvilágítással vagy mosdóval. De szüksége lesz egy csomó
élelmiszerre, és gondoskodjon oxigénről is. El tud helyezni kéthavi tartalékot ilyen kis helyen?
Ujjával rábökött a gondosan elkészített vázlatrajzra, amit Jan tett le az asztalra. A papír egyik végén a
mikroszkóp szolgált nehezékül, míg a másikon egy valószerűtlen hal koponyája töltötte be ezt a szerepet.
– Azt remélem, hogy oxigénre nem lesz szükség – válaszolta Jan. – Tapasztaltuk, hogy a főkormányzók
be tudják lélegezni a mi atmoszféránkat, de nincsenek tőle elragadtatva, és előfordulhat, hogy én
egyáltalán nem viselem el az övéket. A narcosamine alkalmazása megoldást jelent az egész
készletproblémára. És tökéletesen biztonságos. Amikor már úton leszünk, beadok magamnak egy injekciót,
amivel hat teljes hétre – plusz-mínusz néhány nap – kiütöm magam. És addigra már majdnem ott vagyok.
Én nem is annyira az élelem és az oxigén, mint az unalom miatt aggódtam.
Sullivan professzor elgondolkodva bólogatott.
– Igen, a narcosamine eléggé biztonságos, és az adagját is meglehetős pontossággal lehet megállapítani,
de arról is gondoskodjon, hogy legyen kéznél elegendő élelmiszere, ha fölébred. Éhes lesz, mint a farkas,
és gyenge, mint a kismacska. És ha éhen hal, mert annyi ereje sem lesz, hogy elboldoguljon egy
konzervnyitóval?
– Erre én is gondoltam – jegyezte meg Jan kicsit sértődötten. – A szokásos módon, azaz cukorral és
csokoládéval táplálom föl magam.
– Helyes, örülök, hogy végiggondolta a helyzetét, és nem afféle mutatványnak tekinti, amiből kiszállhat,
ha úgy látja, hogy nem a kívánatos irányba tart. A saját életét teszi ugyan kockára, de nem szeretném, ha
úgy kellene éreznem, hogy segítségére voltam abban, hogy öngyilkosságot kövessen el.
Fölkapta a koponyát, és szórakozottan emelgette a kezében. Jan megragadta a tervrajzot, nehogy
felpöndörödjön.
– Szerencse – folytatta Sullivan professzor –, hogy a felszerelés, amire szüksége van, eléggé
szabványos, így a műhelyünk néhány hét alatt össze tudja állítani. És ha mégis másképp döntene...
– Nem fogok – szögezte le Jan.
***
„...Számba vettem minden kockázatot, és úgy látom, nincsenek gyenge pontok a tervemben. Hat
hét múlva előbújok, mint egy közönséges potyautas, és föladom magam. Addigra majdnem véget
ér az utazás – mármint az én időszámításom szerint! Már készülődni fogunk, hogy leszálljunk a
főkormányzók világán.
Hogy akkor mi történik, az persze tőlük függ. Lehet, hogy a következő hajóval hazaküldenek –
csak reménykedni tudok, hogy látok is valamit. Van egy négymilliméteres kamerám, s hozzá sok
ezer méternyi filmem; nem rajtam fog múlni, ha nem használhatom. Ha a legrosszabbra számítok
is, annyit mindenesetre bebizonyítok, hogy az embert nem zárhatják örök időkre karanténba. Én
leszek a példa rá, s ezzel kényszeríteni fogom Karellent a cselekvésre.
Ez minden, drága Maiam, amit el kell mondanom.
Tudom, hogy neked nem fogok különösképpen hiányozni; legyünk őszinték, és valljuk be, sohasem
volt olyan szoros a kapcsolatunk, s most, hogy férjhez mentél Ruperthez, boldog leszel a te saját
kis világegyetemedben. Legalábbis ezt remélem.
Isten veled hát, és sok szerencsét! Gondom lesz rá, hogy találkozzak az unokáiddal – úgy neveld
őket, hogy tudjanak a létezésemről, jó?
Szerető fivéred, Jan.”
13
Jan első pillantásra alig hitte el, hogy nem egy kis utasszállító repülőgép törzsét látja. A húsz méter
hosszú, tökéletesen áramvonalas fém csontvázat könnyű állványzat vette körül, melyen a munkások
közlekedtek szerszámgépeikkel.
– Igen – válaszolta Sullivan Jan kérdésére. – Szabványos repülési technikákat alkalmazunk, s az
emberek többsége is a repülőgépiparból jött. Nehéz elhinni, hogy létezhet élőlény ilyen méretekkel, igaz?
Hogy még föl is tudta dobni magát a víz fölé, mint ahogy én láttam is.
Lenyűgöző volt, valóban, de Jan fejében most másfajta gondolatok jártak. Egyre csak az óriás
csontvázat fürkészte, hol találhatna megfelelő búvóhelyet az ő kis cellájának, „légkondicionált
koporsójának”, ahogy Sullivan elkeresztelte. Egy dologban máris biztos volt: itt akár tucatnyi
potyautasnak is jutott volna bőven hely.
– Úgy látom, a váz már majdnem kész – mondta. – Mikor húzza rá a bőrt? Felteszem, hogy elejtette már
a bálnát, különben nem tudná, mekkora legyen a csontváz.
Sullivan szemmel láthatóan jót mulatott ezen a megjegyzésen.
– A legcsekélyebb szándékunkban sem áll bálnát elejteni. Különben is, nekik a szó megszokott
értelmében nincs bőrük. Nem beszélve arról, hogy aligha tudnánk húsz centiméter vastag bálnaszalonnát
teríteni e vázra... Nem, az egészet, úgy, ahogy van, megcsináljuk műanyagból, aztán ki is festjük szépen. A
végén senki sem tudja majd megállapítani, miben különbözik az igazitól.
Vagyis, gondolta Jan, a főkormányzók akkor cselekednének ésszerűen, ha itt fényképeket készítenének,
és otthon, a saját bolygójukon maguk készítenék el az életnagyságú modellt. De lehet; hogy a teherhajójuk
üresen megy vissza, és egy húszméteres ámbráscet-féle apróságot jóformán észre sem lehet venni rajta.
Ilyen hatalom és erőforrások birtokában minek izgassa magát valaki holmi apró gazdaságossági kérdések
miatt...
***
Sullivan professzor ott állt az egyik hatalmas szobor mellett, amelyik azóta jelentett kihívást a régészet
számára, amióta a Húsvét-szigeteket fölfedezték. E király, isten vagy akármi vak tekintete mintha vele
együtt szemlélte volna meg a keze munkáját. Büszke volt arra, amit létrehozott, és sajnálta, hogy
nemsokára örökre eltűnik az emberi tekintetek elől.
A jelenet olyan volt, mintha egy őrült művész alkotta volna meg részeg kábulatában. Pedig a való
életből vett pedáns másolat volt; itt a művész nem lehetett más, mint maga a Természet. Efféle jelenetet
kevés ember láthatott, amíg nem fejlődött ki tökéletesen a víz alatti televíziózás – és ama ritka
alkalmakkor is csak másodpercekre, amikor az óriás ellenfelek a felszínre dobták magukat. E harcok az
óceáni mélységek végtelen éjszakájában zajlottak, ott, ahol az ámbrás cetek az élelemért indultak
vadászatra. És az élelem vadul tiltakozott az ellen, hogy élve megegyék...
A bálna kitátotta hosszú, fűrészfogakkal ellátott alsó állkapcsát, hogy a következő pillanatban rávesse
magát áldozatára. A lény feje szinte elbújt a fehér, puha karok vonagló hálójában, mellyel az óriás tintahal
küzdött kétségbeesetten az életéért. Mindenütt, ahol ezek a karok rátapadtak, húsz centiméter vagy még
nagyobb átmérőjű, ólomszürke szívókorongok pettyezték be a bálna bőrét. Az egyik csáp helyén már csak
a levágott csonk volt, és egy pillanatig sem lehetett kétséges, ki fog győzni a végén. Amikor a föld két
legnagyobb vadállata harcba szállt egymással, mindig a bálna volt a győztes. Mert lehetett a csáperdeje
bármily erős, a tintahal csakis abban bízhatott, hogy el tud menekülni, mielőtt darabokra nem szaggatja a
türelmesen őrlő állkapocs. Fél méter átmérőjű kifejezéstelen szeme gyilkosára szegeződött – holott
valószínűleg egyikőjük sem látta a másikat a mélység éjszakájában.
Az egész kiállítási tárgy több mint harminc méter hosszú volt, s egy alumíniumgerendákból épített
ketrec vette körül, melyhez az emelőszerkezetet csatlakoztatták. A mű elkészült, remélhetőleg a
főkormányzók örömére. Sullivan bízott benne, hogy egykettőre dűlőre viszik a dolgot; a várakozás kezdett
kényelmetlenné válni.
Valaki kijött az irodából a fényes napvilágra, és szemmel láthatóan őt kereste. Sullivan fölismerte az
iroda főnökét, és odament hozzá.
– Helló, Bill... mi az ábra?
A másik egy üzenetlapot tartott a kezében, és igen elégedettnek látszott.
– Jó hír, professzor. Nagy megtiszteltetés ért bennünket! Maga a felügyelő jön el, hogy megnézze a
művünket, mielőtt behajózzák. Gondolja csak meg, micsoda óriási reklám ez nekünk! Rengeteget fog
számítani, amikor majd az új szubvencióért folyamodunk. Én reménykedtem is valami ilyesmiben!
Sullivan professzor nagyot nyelt. Semmi ellenvetése nem volt a reklámmal szemben, de ezúttal attól
tartott, hogy ennyi már sok is lesz a jóból.
***
Karellen a bálna fejénél állt, fölnézett a hatalmas, lekerekített orrára és fogakkal telezsúfolt
állkapcsára.
Sullivan elrejtette kényelmetlen érzéseit, s azon töprengett, vajon mire gondol a felügyelő. A
viselkedésén nem látszott, hogy gyanakodna, és könnyen lehet, hogy a látogatása csak amolyan közönséges
gesztus. Ő azonban nagyon fog örülni, ha e látogatás véget ér.
– A mi bolygónkon nincsenek ilyen óriási lények – szólt Karellen. – Ezért is kértünk meg rá, hogy
csináld meg ezt a csoportképet. Az én... ööö... honfitársaim el lesznek tőle ragadtatva.
– Pedig ha arra gondolok – mondta erre Sullivan –, hogy a ti bolygótoknak milyen alacsony a
gravitációja, azt hinném, nálatok aztán igazán kell lennie néhány nagy állatnak.
Végtére is, nézd meg, te magad mennyivel nagyobb vagy nálunk!
– No igen... csakhogy nekünk nincsenek óceánjaink. És méretek dolgában a szárazföld nem veheti föl a
versenyt a tengerrel.
Ez tökéletesen igaz, gondolta Sullivan. És amennyire tudta, ez a főkormányzók világának mindeddig
ismeretlen vonása volt. Jant – hogy vinné el az ördög! – nagyon is érdekelni fogja.
A fiatalember e pillanatban egy kilométerrel arrébb egy kunyhóban üldögélt, és távcsövön át idegesen
figyelte a jelenetet. Szünet nélkül nyugtatgatta magát, hogy nincs mitől félnie, mert bármilyen közelről
veszik is szemügyre a bálnát, a titkára nem jönnek rá. Arra viszont továbbra is megvolt az esély, hogy
Karellen megsejtett valamit – és most csak játszik velük.
A gyanú még inkább megerősödött Sullivanben, amikor a felügyelő bekukucskált a barlangszerű
torokba.
– Van a ti Bibliátokban egy figyelemre méltó történet egy héber prófétáról, bizonyos Jónásról – mondta
Karellen –, akit lenyelt egy cethal, miután kidobták egy hajóból, és így biztonságban kivitte a szárazföldre.
Gondolod, hogy egy ilyen legendának lehet bármiféle valóságalapja?
– Én azt hiszem – válaszolta Sullivan óvatosan –, hogy van egy teljesen hihető történet egy cethalászról,
akit lenyeltek, majd minden hátrányos következmény nélkül kiöklendeztek. De persze megfulladt volna, ha
néhány másodpercnél tovább tartózkodik a cet belsejében. És óriási szerencséjének kellett lennie, hogy
elkerülte a fogakat. Ez egy majdnem hihetetlen történet, de nem teljesen lehetetlen.
– Nagyon érdekes – jegyezte meg Karellen. Egy pillanatig még ott állt, és lebámult a hatalmas
állkapocsra, aztán arrébb lépett, hogy megnézze a tintahalat is. Sullivan remélte, hogy megkönnyebbült
sóhaja nem hallatszott el hozzá.
***
– Ha előre tudom, mit kell majd kiállnom, már akkor kidobtam volna magát az irodámból, amikor
engem is megpróbált megfertőzni az őrültségével – közölte Sullivan professzor.
– Ezt őszintén sajnálom – válaszolta Jan. – De végül is megúsztuk.
– Remélem. Mindenesetre sok szerencsét! Ha mégis meggondolná magát, még mindig van legalább hat
órája.
– Nem lesz rá szükségem. Már csak Karellen állíthat meg. Köszönet mindazért, amit tett. Ha valaha
visszatérek, és könyvet írok a főkormányzókról, magának fogom ajánlani.
– Sok köszönetem lesz benne – morogta Sullivan. – Addigra már réges-rég halott leszek. –
Meglepődött, sőt, kissé meg is rökönyödött – nem lévén érzelgős ember –, amikor rádöbbent, hogy a
búcsú nem hagyja hidegen. Azokban a hetekben, amikor az összeesküvést szőtték, lassanként megkedvelte
Jant. A végén már attól kezdett félni, nehogy egy bonyolult öngyilkosságban tegyék cinkossá.
A létrának támaszkodva állt, miközben Jan – gondosan kikerülve a fogakat – bemászott a hatalmas
szájba. A lámpa fényénél látta, hogy Jan megfordul és int, majd eltűnik a barlangszerű üregben. Hallotta,
hogy nyílik, majd zárul a légzsilip ajtaja, aztán csend lett.
A mozdulatlan csataképet lidérces jelenetté változtató holdfényben a professzor lassan visszaballagott
az irodájába. Eltűnődött azon, hogy mit tett, és hogy az hová fog vezetni. Amit, persze, sohasem fog
megtudni. Lehet, hogy Jan újra eljön majd ide, úgy, hogy az életéből néhány hónapnál többet nem áldozott
föl arra, hogy elutazzék a főkormányzók világára, s már vissza is tért a Földre. De még ha megteszi is, az
már az Idő áthághatatlan korlátjának túloldalán lesz, mert nyolcvan év múlva fog lejátszódni.
Mihelyt Jan becsukta a zsilip belső ajtaját, az apró fémhengerben kigyúltak a fények. Nem hagyott
magának időt rá, hogy meggondolhassa magát; nyomban hozzáfogott a jó előre kidolgozott ellenőrző
műveletek elvégzéséhez. Már napokkal korábban berakták az élelmiszer- és egyéb készleteket, de a
megfelelő hangulathoz kell ez a végső ellenőrzés, ami megnyugtatja a felől, hogy semmi nem maradt
elvégzetlenül.
Egy óra múlva már elégedett lehetett. Lefeküdt a laticel ágyra, és újra átgondolta a tervét. Az egyetlen
hang az elektromos naptáróra halk zümmögése volt; ez fogja figyelmeztetni, ha az utazás a vége felé
közeledik.
Tudta, hogy ebben a cellában semmit sem érezne, mert hajthatja bármilyen iszonyatos erő a
főkormányzók hajóját, az ellensúlyozás tökéletes lesz. Sullivan ezt jó előre tisztázta, midőn fölhívta a
figyelmet arra, hogy a mű nyomban szétesik, ha néhány g-nél nagyobb gravitációnak van kitéve.
„Megrendelői” megnyugtatták, hogy efféle veszélytől nem kell tartania.
Pedig az atmoszferikus nyomásban jelentős változásra kellett számítani – ámde ennek nem volt
jelentősége, mivel az üreges „modellek” számos nyíláson át tudtak „lélegezni”. Jannek majd ki kell
egyenlítenie a nyomást, mielőtt elhagyja a celláját, s arra is számított, hogy a főkormányzók hajójának
levegője az ő számára belélegezhetetlen. Ezt a gondot azonban megoldja egy egyszerű sebészmaszk és egy
oxigénkészülék – ennél finomabb, kényesebb eszközre nem lesz szüksége. Ha pedig gépi segítség nélkül is
be tudja szívni a levegőt, hát annál jobb.
Nem látta értelmét, hogy tovább várjon; csak az idegeit tette volna még jobban próbára. Kivette a kis
fecskendőt, melybe már betöltötték a gondosan elkészített oldatot. A narcosamine-t az állatok téli
alvásával foglalkozó kutatások során fedezték föl; nem volt igaz az általánosan elterjedt hit, hogy
felfüggesztette az életműködést. Az viszont igen, hogy nagymértékben lelassította, az anyagcsere azonban,
ha alacsonyabb szinten is, de továbbra is működött. Olyan volt ez, mintha lefojtották volna az élet tüzét, s
az most ott parázslana a föld alatt. De hetek vagy hónapok múlva, ha a drog hatása elenyészik, újra
fellobban, s az alvó életre kel. A narcosamine tökéletesen biztonságos szer volt. A természet évmilliók
óta használta, hogy általa mentse meg sok-sok gyermekét az élelemben szegény téltől.
Jan tehát elaludt. Nem érezte, hogyan feszülnek, hogyan rándulnak meg a kábelek, amikor a hatalmas
fémszerkezetet beemelték a főkormányzók fehér hajójának a rakterébe. Nem hallotta, amikor a nyílások
bezárultak, sem azt, amikor háromszázmilliószor millió kilométerrel odébb újra kinyíltak. Nem hallotta
azt a távoli, halk sikolyt a vastag falakon túl, mellyel a Föld légköre fejezte ki tiltakozását, miközben a
hajó sebesen száguldott vissza, föl... Nem érezte, amikor a Csillaghajó útra kelt.
14
A heti találkozókon rendszerint zsúfolásig megtelt a konferenciaterem, de ma különösképpen;
olyannyira, hogy a riporterek írni is alig tudtak. Századszorra morogták oda egymásnak, milyen
konzervatív Karellen, s hogy mennyire hiányzik belőle a tapintat. A világon mindenütt másutt behozhatták
volna a tévékamerákat, magnetofonokat s a magas fokon gépesített szakma minden más eszközét. Itt
azonban be kellett érniük az olyan archaikus szerszámokkal, mint a papír és a ceruza – sőt, még elmondani
is nevetséges, a gyorsírással.
Persze számtalanszor próbálkoztak már felvevőgépek becsempészésével. Sőt, a végén is kicsempészték
sikeresen, de csak egy pillantást kellett vetni a gép füstölgő belsejére, máris nyilvánvalóvá vált, hogy
minden ilyen kísérlet fölösleges. Csak akkor értették meg igazán, mire volt jó az örökös figyelmeztetés,
hogy a saját érdekükben hagyják a konferenciatermen kívül az órájukat és az egyéb fémtárgyaikat...
A helyzetet még tisztességtelenebbé tette az, hogy Karellen viszont rögzítette az egész ülést. Azokat a
tudósítókat aztán, akiket gondatlanság vagy szándékos megtévesztés vétkében marasztaltak el – ámbár
ilyenek elvétve akadtak –, Karellen beosztottjai rövid és kellemetlen tanácskozásokra hívták meg, ahol
figyelmesen végig kellett hallgatniuk azt, amit a felügyelő valójában mondott. Olyan lecke volt ez, amit
sohasem kellett megismételni.
Különös, hogy hogyan terjedtek a hírek. Sohasem jelentették be előre, mégis mindig telt ház volt,
amikor Karellen valami fontos bejelentésre készült – ami évente nagyjából kétszer-háromszor fordult elő.
Amint a hatalmas ajtó megnyílt, és Karellen föllépkedett az emelvényre, a duruzsoló sokaság
elcsendesedett. A teremben gyenge volt a megvilágítás – kétségkívül a főkormányzók távoli napját
próbálva utánozni –, így a földi felügyelő félretehette sötét szemüvegét, mely a szabad ég alatt mindig
rajta volt.
Udvarias „Jó reggelt mindenkinek”-kel fogadta az üdvözlések egyenetlen kórusát, majd a sokaság előtt
álló magas, előkelő megjelenésű alakhoz fordult. Golde úr, a Sajtóklub doyenje ihlethette meg eredetileg
a főkomornyikot az alábbi bejelentésre:
– Három riporter, uram, és egy úr a Timestól. – Úgy öltözött és viselkedett, mint a régi iskolát
képviselő diplomaták; az első pillanatra megbízott benne mindenki, s ezt utólag sem bánta meg soha senki.
– Milyen sokan vagyunk ma, Golde úr. Úgy látszik, nagy hiány van hírekben.
A Timestól jött úr elmosolyodott, és megköszörülte a torkát. – Remélem, felügyelő úr, ön pótolja ezt a
hiányt.
Golde feszülten figyelte, hogyan fogadja Karellen az ő válaszát. Tisztességtelen dolognak érezte, hogy a
főkormányzók maszkmerevségű arca semmiféle érzelmet nem árul el. A homályban is erősen összeszűkült
pupillájú, tágra nyílt, nagy szemek kifürkészhetetlenül bámultak vissza a leplezetlenül kíváncsi
emberszemekbe. Az arc kétoldali, iker légzőnyílása – ha ugyan arcnak lehetett nevezni egyáltalán e recés
bazaltgörbületeket – alig hallható füttyöket bocsátott ki, jelezve, hogy Karellen feltételezett tüdeje
küszködik a ritkás földi levegőben. Golde láthatta is az apró fehér szőrszálakból álló, ide-oda libegő
függönyt, mely a fáziskülönbséget pontosan betartva válaszolt Karellen gyors, kettős légzésciklusára.
Többnyire porszűrőnek tartották, és már ennyi is elég volt, hogy bonyolult elméleteket gyártsanak a
főkormányzók otthonának atmoszférájáról.
– Nos, valóban van hírem az önök számára. Mint kétségtelenül tudják, az egyik teherhajóm nemrégiben
hagyta el a Földet, hogy visszatérjen a bázishelyére. Csak most derült ki, hogy potyautas van a fedélzetén.
Száz ceruza torpant meg a papíron; száz szempár szegeződött Karellenre.
– Potyautast mondott, felügyelő úr? – kérdezte Golde. – Megtudhatnánk, ki az... és hogyan jutott föl a
fedélzetre?
– A neve Jan Rodricks; mérnökhallgató volt a fokvárosi egyetemen. Nem vitás, hogy további
részleteket is megtudnak majd a saját, roppant hatékony hírcsatornáikon keresztül.
 Karellen mosolygott. Különös dolog volt ez a felügyelői mosoly: a hatást valójában csak a szemek
keltették, a rugalmatlan, ajak nélküli száj alig-alig mozdult. Vajon ez is csak ama emberi vonások közül
való, melyeket Karellen oly ügyesen sajátított el? – töprengett Golde. Mert az összhatás vitathatatlanul a
mosoly képzetét keltette.
– Ami pedig a hogyant illeti – folytatta a felügyelő –, az másodlagos jelentőségű. Biztosíthatom önöket
és minden potenciális űrhajóst, hogy a hőstett megismétlésére nincs lehetőség.
– Mi fog történni ezzel a fiatalemberrel? – faggatózott tovább Golde. – Visszaküldik a Földre?
– Ebben nem vagyok illetékes, de úgy gondolom, a következő hajóval vissza fog jönni. Ott, ahová ment,
túl... túl idegennek fogja találni a körülményeket. És ezzel el is jutottam mai értekezletünk fő témájához.
Karellen szünetet tartott, amely alatt még jobban elmélyült a csend.
– A népesség fiatal és romantikus elemei körében olykor felhangzik a panasz, amiért az emberiség előtt
lezárult a külső űr. Ezt mi szándékosan intéztük így; nem tiltunk semmit csak azért, mert örömünket leljük
benne. De vajon önök gondoltak-e valaha arra – és bocsássák meg a kissé bántó hasonlatot –, hogy mit
érezne a kőkorszaki ember, ha váratlanul egy ultramodern városban találná magát?
– Azért itt van egy elemi különbség! – tiltakozott a Herald Tribune. – A tudomány nekünk már nem
ismeretlen dolog. Az önök világán nyilván sok minden van, ami talán érthetetlen a számunkra, de nem
tartanánk varázslatnak.
– Teljesen biztos ebben? – kérdezte Karellen olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. – Az
elektromosság és a gőz kora között mindössze száz év a különbség, de mit értene meg a Viktória korabeli
mérnök a televíziós készülék vagy az elektronikus számítógép működéséből? És mennyi ideig élne, ha
elkezdené azt vizsgálgatni? A két technológia közötti rés könnyen tágulhat halálos szakadékká.
(– Mit szólsz, milyen szerencsénk van? – súgta a Reuters a BBC-nek. – Fontos politikai bejelentésre
készül. Felismerem a tüneteket.)
– És más okok is arra késztettek bennünket, hogy az emberi faj mozgását a Földre korlátozzuk.
Figyeljenek!
A fények elhomályosultak, majd kialudtak, s eközben egy tejszínű köd formálódott ki a terem közepén,
amely lassanként csillagok örvényévé állt össze – spirális csillagköddé, amelyet a szemlélő kívülről, a
legkülső napján is messze túlról látott.
– Ezt a látványt nem látta még emberi szem – hallatszott Karellen hangja a sötétben. – A saját
Világegyetemüket látják, azt a Galaxist, amelynek a Nap csupán csak egyik tagja, méghozzá úgy, mintha
félmillió fényév távolából szemlélnék.
A bejelentést hosszúra nyúlt csend követte. Amikor Karellen folytatta, volt valami a hangjában, amire
nem egészen illett sem az a szó, hogy szánalom, sem az, hogy megvetés.
– Önök, emberek, meglehetősen alkalmatlannak mutatkoztak arra, hogy megbirkózzanak a saját kis
bolygójuk problémáival. Amikor mi idejöttünk, önök már eljutottak oda, hogy elpusztítsák magukat azzal
az erővel, amit a tudomány elhamarkodottan a kezükbe adott. Ha mi nem lépünk közbe, a Föld ma már
radioaktív pusztaság volna. Most béke honol a világukon, s a faj egységben él. Nemsokára eljutnak a
civilizáltságnak arra a fokára, hogy a mi segítségünk nélkül is működtetni tudják a bolygójukat. A végén
akár az egész Naprendszer – mondjuk, hogy ötven hold és bolygó – ügyeit is kézbe tudják venni. De
komolyan el tudják képzelni, hogy valaha is elboldogulnak ezzel?
A csillagköd kitágult. Magányos csillagok röppentek fel, majd tűntek el egy pillanat alatt, akár egy
kovácsműhelyben a szikrák. És minden illékony szikra egy-egy nap volt, ki tudja, hány keringő világgal
körülötte...
– Ebben az önök galaxisában nyolcvanhétezer-millió nap van – mondta tovább csendesen Karellen. –
De még e számjegy ismeretében is csak halvány fogalmuk lehet az űr határtalanságáról. Ezzel
szembeszállni egyenlő lenne a hangyák igyekezetével, ha azok a világ összes sivatagának összes
homokszemét akarnák felcímkézni és osztályokba sorolni. Önök, fejlődésük jelen szakaszában, nem tudnak
megfelelni e rendkívüli kihívásnak. Én többek között azt a feladatot kaptam, hogy megoltalmazzam önöket
a csillagok között található erőktől és energiáktól, melyek mindent felülmúlnak, amit önök valaha is el
tudnak képzelni.
A Galaxis örvénylő tűzködei kifakultak, s a némán figyelő nagy teremben újra kigyulladt a fény.
Karellen elindult kifelé; az audiencia véget ért. Aztán az ajtóban megállt, s visszanézett az elnémult
sokaságra.
– Ha keserű is a gondolat, szembe kell nézniük vele. Egy napon birtokba vehetik a bolygókat... de a
csillagok nem az emberért vannak.
A csillagok nem az emberért vannak. Igen, nyilván bosszantja őket, hogy így becsapták az orruk előtt
az égi ajtókat – de meg kell tanulniuk, hogy szembenézzenek az igazsággal... vagy legalábbis az igazságból
annyival, amennyit irgalmas lélekkel el lehet árulni nekik.
Karellen a sztratoszféra magányos magasságaiból lenézett a világra és az emberekre, akiket az ő
vonakodó felügyelete alá helyeztek. Végiggondolta mindazt, ami még előttük áll, s hogy mivé lesz ez a
világ alig tucatnyi év múlva.
Sohasem fogják megtudni, milyen szerencsések voltak.
Az Emberiség egyetlen élettartamnyi idő alatt annyi boldogságot kapott, amennyit egy faj megkaphatott
egyáltalán. Ez volt az Aranykor. De az arany egyszersmind a napnyugta s az ősz színe is; és csak Karellen
füle hallotta meg a téli viharok első nyögéseit.
És azt is csak Karellen tudta, hogy az Aranykor milyen feltartóztathatatlan gyorsasággal száguld a vége
felé.
 HARMADIK RESZ
AZ UTOLSÓ NEMZEDÉK
15
– Ezt nézd! – csattant fel George Greggson, és Jean elé dobta az újságot. Ő utánakapott, de az újság
leesett, és közönyösen szétterült a reggelizőasztalon. Jean nyugodtan elkente a dzsemet, majd elolvasta a
sértő részt, s közben mindent elkövetett, hogy észrevegye benne a sértést. Az ilyesmiben nem volt valami
ügyes, mert túlontúl gyakran értett egyet a bírálatokkal. Ezeket az eretnek nézeteket rendszerint megtartotta
magának, és nemcsak a béke meg a nyugalom kedvéért. George minden további nélkül elfogadta tőle
(vagy bárki mástól) a dicséretet, de rögtön lesújtó kioktatásban részesült művészi tudatlanságáért, ha
bármiféle kritikával merészelte illetni a munkáját.
Kétszer is elolvasta a tudósítást, aztán föladta.
Kifejezetten dicsérő volt, ezt meg is kellett mondania.
– Úgy ír, mint akinek tetszett az előadás. Mi miatt morogsz?
– Emiatt! – horkant fel George, s hüvelykujjával a hasáb közepére bökött. – Olvasd csak el még
egyszer!
– „Különösen szemet pihentetők voltak a balett-jelenet hátterének finom pasztellzöldjei.” És?
– Nem zöldek voltak! Rengeteg időt áldoztam rá, hogy megtaláljam a kéknek pontosan azt az árnyalatát!
És akkor mi történik? Vagy valamelyik átkozott mérnök felborítja a színegyensúlyt, vagy kancsal
készüléket kapott az a hülye kritikus! Hé, a mi készülékünkön milyen színűnek látszott?
– Hát... nem emlékszem rá – vallotta be Jean. – Baba akkortájt kezdett nyöszörögni, úgyhogy ki kellett
mennem, hogy megnézzem, mi baja.
– Aha – mondta erre George, s visszasüllyedt szelíden fortyogó nyugalmába. Jean tudta, hogy bármelyik
pillanatban bekövetkezhet az újabb robbanás. Úgy is volt; de ez már sokkal szelídebbnek mutatkozott.
– Kitaláltam egy új meghatározást a tévére – dünnyögte George mogorván. – Ez az az eszköz, amely
gátolni hivatott a kommunikációt művész és közönsége között.
– Mit akarsz?! – vágott vissza Jean. – Vissza akarod hozni az élő színházat?
– Miért ne? – kérdezte George. – Éppen ezen töröm a fejem. Ugye tudsz arról a levélről, amit Új-
Athénből kaptam? Megint írtak. És most válaszolni fogok.
– Csak nem? – kérdezte Jean ijedten. – Hiszen azok csupa hóbortos különcök...
– Ennek csak egy módon lehet utánajárni. Az elkövetkező két hétben el akarok menni hozzájuk. Meg
kell mondanom, hogy az írások, amiket publikálnak, teljesen épeszűnek hatnak. És van köztük néhány
igazán jó ember.
– Ha azt várod tőlem, hogy ezentúl szabad tűzön fogok főzni, és állatbőrökbe öltözöm, akkor...
– Jaj, ne butáskodj! Azok a történetek merő képtelenségek! A telepen minden megvan, ami igazán
szükséges a civilizált élethez. Csak a fölösleges sallangokban nem hisznek, ennyi az egész. Különben is,
évek óta nem láttam a Csendes-óceánt. Fogjuk fel kirándulásnak.
– Ebben egyetértek veled – mondta Jean. – De sem Öcsiből, sem Babából nem szeretnék polinéz
vadembert nevelni.
– Nem lesznek azok – szögezte le George. – Ezt megígérhetem.
Igaza volt, bár nem úgy, ahogy ő gondolta.
***
– Ahogy már a levegőből láthatta, a Telep két szigetből áll, melyeket egy töltés köt össze – mondta a
kis ember a veranda túlsó végében. – Ez itt Athén, a másikat meg Spártának kereszteltük el. Elég vad,
sziklás vidék, remek helyszín mindenféle edzésre, sportolásra. – A szeme éppen csak odavillant a
látogató derekára, de George ettől is összerándult a nádszékben. – Spárta egyébként egy kialudt vulkán.
Legalábbis ezt mondják a geológusaink, haha! De térjünk vissza Athénre! A Telepnek az az elképzelése,
ahogy már sejtheti is, hogy egy független, erős, saját művészi hagyományokkal rendelkező, kulturális
csoportot alakítson ki. Hangsúlyoznom kell, hogy sok előzetes kutatás kellett ahhoz, hogy belevágjunk
ebbe a vállalkozásba. Itt valójában egyfajta társadalomtudományi alkalmazás folyik, méghozzá olyan
rendkívül bonyolult matematikai alapokon, hogy én meg sem próbálok úgy tenni, mintha érteném a dolgot.
Annyit mindenesetre tudok, hogy matematikus-szociológusok számították ki, mekkora legyen a Telep,
hányféle embertípus éljen benne, és mindenekelőtt, hogy miféle alkotmány hivatott biztosítani a Telep
hosszú távú stabilitását.
A kormányzó tanács nyolc igazgatóból áll, akik személyükben a termelést, az energiát, a
társadalomtudományt, a művészetet, a gazdaságot, a tudományt, a sportot és a filozófiát képviselik.
Állandó elnök vagy főtitkár nincs. Az elnöki székben, évente váltva egymást, sorra helyet foglal minden
igazgató.
Pillanatnyilag valamivel több mint ötvenezres a lélekszámunk; egy kicsit elmarad a kívánt optimumtól.
Ezért aztán jobban odafigyelünk az új tagokra. És persze akadnak hiányosságok is, néhány különlegesebb
tehetség terén még nem vagyunk igazából önfenntartóak.
Itt, ezen a szigeten megpróbálunk megőrizni valamit az emberiség függetlenségéből, művészi
hagyományaiból. Nem tekintjük ellenségeinknek a főkormányzókat; semmi mást nem akarunk, mint hogy
hagyjanak bennünket, hadd menjünk békén a magunk útján. Amikor eltörölték a régi nemzeteket s azt az
életmódot, amit az emberiség a történelem kezdete óta ismert, a rosszal együtt sok jó dolgot is kisöpörtek.
A világ most békés, jellegtelen, kulturálisan halott; semmi igazán újat nem alkottak azóta, amióta a
főkormányzók idejöttek. Az ok nyilvánvaló. Nem maradt semmi, amiért harcolni lehetne, ellenben túl sok
a kikapcsolódás meg a szórakozás. Maga tudja, hogy naponta hozzávetőleg ötszáz órát sugároz a rádió és
a televízió a különböző csatornákon? Ha nem alszik, és semmi mást nem csinál, még úgy is kevesebb, mint
a huszadrészét nézheti meg mindama szórakoztató műsornak, ami egyetlen gombnyomással elérhető! Nem
csoda, ha az emberek ellustulnak, s olyanok lesznek, mint a szivacs: csak felszívnak, de nem alkotnak.
Tudta, hogy jelenleg napi három óra az átlagos nézési idő? Az emberek hovatovább már nem is a saját
életüket élik! Egész napos elfoglaltságot fog jelenteni, hogy lépést tartsanak a tévében látható
legkülönbözőbb családi sorozatokkal!
Itt, Athénban, a szórakozás visszakerült az őt megillető helyre. És ami ennél is több, élőben megy, nem
pedig konzervben kapjuk. Egy ekkora közösségben megvalósulhat a szinte teljes körű részvétel, mindazzal
együtt, amit az ilyesmi az előadóknak, a művészeknek jelent. Történetesen van egy kiváló szimfonikus
zenekarunk – valószínűleg az elsők között a világon.
De nem akarom, hogy mindezt csak az én elbeszélésemből ismerje meg. Az az általános gyakorlat, hogy
a leendő polgárok itt maradnak pár napra, s barátkoznak a hellyel. Ha úgy döntenek, hogy csatlakoznak
hozzánk, akkor elvégzik azt a pszichológiai tesztsorozatot, amely lényegében a mi elsődleges védelmi
vonalunk. Nagyjából a jelentkezők harmadát utasítjuk vissza, többnyire olyasmik miatt, amik nem vetnek
rájuk rossz fényt, s odakint a világban nem is számítanak. Akik megfeleltek, hazamennek, hogy
elrendezzék az ügyeiket, s majd csak azután csatlakoznak hozzánk. Előfordul, hogy ilyenkor meggondolják
magukat, de ez ritkaságszámba megy, és szinte mindig tőlük független személyes okok miatt következik be.
Jelenlegi vizsgafeladataink gyakorlatilag száz százalékig megbízhatók: épp azokat az embereket engedik
át, akik valóban jönni akarnak.
– És ha valaki később gondolja meg magát? – vetette közbe idegesen Jean.
– Elmehet később is. Semmi nehézséget nem támasztunk. Ilyen is megesett már egyszer-kétszer.
Hosszú csend következett. Jean George-ra nézett, aki elgondolkodva simogatta a művészi körökben
mostanság divatos oldalszakállát. Mindaddig, amíg még nem égettek föl minden hidat maguk mögött, Jean
nem volt túlontúl ideges. A Telep érdekes helynek látszott, és nem is működött annyira rosszul, amennyire
tartott tőle. A gyerekeknek tetszeni fog.
És mindent összevéve, csak ez számított.
***
Hat hét múlva költöztek. A földszintes ház kicsike volt, de épp megfelelő egy olyan családnak, amelyik
nem akart négytagúnál nagyobb lenni. Minden alapvető háztartási géppel felszerelték, és Jean
megnyugodva vette tudomásul, hogy nem kell visszasüllyedniük a házi rabszolgaság sötét korába. Az a
felfedezés viszont kifejezetten zavarba ejtette, hogy a házban van konyha. Egy ekkora közösségben
elvárhatta volna az ember, hogy elég lesz föltárcsáznia az Ételközpontot, s öt perc múlva megkapja a
kiválasztott ételt. Nagyon rendjén való dolog az egyéniség, gondolta Jean, de félő, hogy ezzel egy kicsit
túl messzire mentek. Borongva gondolt rá, hogy vajon az ennivalóhoz hasonlóan a család ruháit is neki
kell majd készítenie. De az automata mosogatógép és a radartűzhely között nem látott rokkát, vagyis
mégsem lehetett olyan vészes a helyzet...
Természetesen a ház többi része még nagyon üres és kezdetleges állapotban volt. Ők voltak az első
lakói, s kellett hozzá egy kis idő, míg az újdonság sterilitásából meleg emberi otthon lesz. Nem vitás, hogy
a gyerekek hatékony katalizátorai voltak a folyamatnak. A fürdőkádban például most is ott haldoklott egy
szerencsétlen lény (ámbár Jean még nem tudott róla), amely annak esett áldozatul, hogy Jeffreynek
fogalma sem volt az édes és sós víz közti különbségről.
Jean az ablakhoz ment, amelyen még nem volt függöny, és kinézett a Telepre. A táj gyönyörű volt, nem
vitás. A ház annak az alacsony dombnak a nyugati lejtőjén állt, amely – vetélytársak híján – uralta Athén
egész szigetét. Két kilométerre, északra idelátszott a töltésút, amely Spárta irányában keskeny
késpengeként hasította ketté a vizet. Néha valósággal megijesztette, annyira más volt az a másik, sziklás
sziget a maga komor, vulkáni kúpjával, mint itt e békés vidék. Nem is értette, hogyan lehetnek biztosak a
tudósok abban, hogy az a vulkán soha nem fog feléledni, és nem söpri el mindnyájukat.
Egy imbolygó alak mászott fölfelé a kaptatón, s vonta magára a tekintetét, ahogy – dacolva a
közlekedési szabályokkal – gondosan követte a pálmafák árnyékát.
George tért haza első tárgyalásáról. Ideje volt hát abbahagyni az ábrándozást, s hozzálátni a ház körüli
teendőkhöz.
Fémes csattanás adta hírül, hogy George biciklije befutott. Jean nem tudta, mennyi időbe fog telni, míg
mindketten megtanulnak biciklizni. A szigeten megszokott életmódnak olyan sajátossága volt ez is, amire
nem számítottak. A magánautók használatát nem engedélyezték – de voltaképpen nem is volt rájuk szükség,
mivel légvonalban a legnagyobb távolság nem egészen tizenöt kilométer volt. Akadtak ilyenolyan,
közösségi tulajdonban lévő járművek – targoncák, mentő- és tűzoltóautók –, melyek legföljebb ötven
kilométeres óránkénti sebességgel mehettek, kivéve a valódi veszélyhelyzeteket. Így aztán Athén lakóinak
rengeteg alkalmuk nyílt a testgyakorlásra, az útjaik sem voltak túl zsúfoltak – és nem létezett forgalmi
baleset.
George sietős puszit nyomott a felesége arcára, majd megkönnyebbült sóhajjal belerogyott a
legközelebbi székbe.
– Hű! – mondta, a homlokát törölgetve. – Fölfelé jövet a dombon mindenki elhúzott mellettem, ebből
arra kell következtetnem, hogy az emberek igenis meg tudják ezt szokni. Úgy érzem, máris fogytam tíz
kilót.
– Milyen napod volt? – érdeklődött Jean kötelességtudóan. Remélte, hogy George nem lesz túl fáradt,
és segít neki a kicsomagolásban.
– Nagyon biztató. Persze azoknak az embereknek, akikkel találkoztam, a felére sem emlékszem, de mind
nagyon kedvesnek mutatkoztak. És a színház éppolyan jó, ahogy reméltem. Jövő héten elkezdünk dolgozni
Shaw Vissza Matuzsálemhez című darabján. A díszletekért és a színpadképért teljes mértékben én leszek
felelős. Szokatlan lesz, hogy nem egy tucatnyi ember mondja meg, hogy mit csináljak és mit ne. Igen, azt
hiszem, jól fogjuk érezni itt magunkat!
– A biciklik ellenére?
George-ban még volt annyi erő, hogy fussa egy vigyorra.
– Igen – felelte. – Pár hét, és meg se kottyan nekem ez a kis dombocska.
Nem nagyon hitt benne – pedig pontosan így történt. De még azután is eltelt egy hónap, mire Jean is
felhagyott az autó utáni sóvárgással, és arra is rájött, mi mindent csinálhat az ember, ha saját konyhája
van.
***
Új-Athén nem az a természetes és spontán képződmény volt, mint a régi város, amelynek a nevét
viselte. Mindent, ami a Teleppel kapcsolatos volt, jó előre megterveztek azok az emberek, akik e téma
tanulmányozására sok évet áldoztak. Úgy kezdődött az egész, hogy jelentős emberek maroknyi csoportja
nyílt összeesküvést szőtt a főkormányzók ellen – s ez kihívást jelentett a politikájukkal, sőt, a hatalmukkal
szemben. A Telep támogatói eleinte erősen tartottak tőle, hogy Karellen majd annak rendje és módja
szerint az útjukba áll, de a felügyelő nem csinált semmit – az égvilágon semmit. Ez nem is volt annyira
megnyugtató, mint várható lett volna. Karellennek bőven volt ideje; ha akart, akár egy késleltetett
ellenlépésre is felkészülhetett. De az is lehet, hogy annyira bízott a terv meghiúsulásában, hogy semmiféle
ellenintézkedést nem tartott szükségesnek.
Az emberek többsége azt jósolta, hogy a Telep meg fog bukni. Pedig a múltban is akadtak szép számmal
közösségek, amelyek valami különleges vallási vagy filozófiai célnak szentelték magukat, pedig akkoriban
még hírét sem hallották holmi társadalmi mozgatóerőknek. Igaz, hogy körükben magas volt a halálozási
arány, de voltak túlélők is. És Új-Athén olyan szilárd alapokra épült, amilyenek létrehozására csak képes
volt a modern tudomány.
Sok oka volt annak, hogy épp egy szigetet választottak lakóhelyül. Közöttük a legkevésbé fontosak
voltak a pszichológiai indíttatásúak. A tömeges légi közlekedés korában az óceán nem jelentett semmiféle
lélektani korlátot, de továbbra is fenntartotta az elszigeteltség érzetét. Ráadásul a korlátok közé szorított
szárazföld nem engedte, hogy túl sok ember éljen a Telepen. A népesség legfeljebb százezer fős lehetett;
ezt túllépve elveszítené a kicsiny, zárt közösségekben rejlő, megannyi előnyét. Az alapítók egyik célja az
volt, hogy Új-Athén minden lakója ismerje a hozzá hasonló érdeklődésű, összes polgárt – és úgyszintén a
fennmaradók egy-két százalékát.
Új-Athén lelke, motorja egy zsidó ember volt. Mózeshez hasonlóan ő sem léphetett be soha az ígéret
földjére; a Telepet három évvel az ő halála után alapították.
Izraelben született, a valaha utolsó független nemzeti államként létrejött s ezért legrövidebb életű
országban.
Itt talán még keserűbben vették tudomásul, mint bárhol másutt, hogy a nemzeti szuverenitásnak vége –
mert nehéz lemondani egy olyan álomról, amely sok évszázados sóvárgás után éppen hogy csak
megvalósult.
Ben Salomon nem volt fanatikus, de gyermekkori emlékei nem kis mértékben határozhatták meg azt a
filozófiát, amit át szeretett volna ültetni a gyakorlatba. Világosan emlékezett rá, hogy milyen volt a világ a
főkormányzók eljövetele előtt, és nem óhajtotta vissza azt a világot. Nem kevés intelligens és jó szándékú
embertársával egyetemben méltányolni tudta mindazt, amit Karellen az emberi fajért tett, de boldogtalan
volt, ha arra gondolt, hogy mik a felügyelő végső tervei. Lehetséges-e, tette föl olykor magának a kérdést,
hogy a főkormányzók mérhetetlen intelligenciájuk ellenére igazából nem ismerik az emberiséget, és csupa
jó szándékból szörnyű hibát követnek el ellenük? És ha az igazság és rend iránti önzetlen szeretetük arra
készteti őket, hogy megreformálják a világot, de azt nem veszik észre, hogy közben megölik az ember
lelkét?
Alig kezdődött el a hanyatlás, már nem volt nehéz felfedezni a romlás első jeleit. Salomon nem volt
művész, de a maga érzékeny módján felfogta, hogy mi a művészet, és tudta, hogy a saját kora egyetlen
területen sem veheti föl a versenyt az előző századok teljesítményeivel. Lehet, hogy a dolgok vissza
fognak térni a helyes útra, ha majd elmúlik a megrázkódtatás, amit a főkormányzók civilizációjával való
találkozás okozott. De lehet, hogy nem – és az okos ember mindig megfontolja, hogy kössön-e biztosítást.
Új-Athén volt a biztosítási kötvény. Megalapítása húsz évbe és decimális fontban számolva néhány
milliárdba került – a világ összvagyonát tekintve ez viszonylag csekély tényezőnek számított. Az első
tizenöt évben nem történt semmi, minden az utolsó öt esztendőben történt.
Salomon vállalkozása kudarcba fulladt volna, ha nem tudja megnyerni magának a világ leghíresebb
művészeinek maroknyi csapatát. Ők nem azért rokonszenveztek a tervvel, mert az a faj szempontjából
fontos volt, hanem azért, mert hatott az énjükre. És ha már meg voltak nyerve, a világ is hallgatott rájuk, s
erkölcsileg is, anyagilag is támogatta őket.
Adva volt tehát a csapongó tehetség látványos külsősége – amely mögött a Telep igazi építői
megvalósították a terveiket.
A társadalom emberi lényekből áll, akiknek egyéni viselkedése kiszámíthatatlan. De kellő számú
alapegység ismeretében bizonyos törvények már megmutatkoznak – ahogy azt már réges-régen fölismerték
az életbiztosító társaságok. Nincs, aki megmondaná, kik fognak meghalni egy adott időszakban – de a
halálozások végösszegét meglehetős pontossággal előre meg lehet jósolni.
Vannak más, finomabb törvényszerűségek, melyeket olyan, huszadik század eleji matematikusok
sejtettek meg először, mint Weiner és Rashavesky. Kétségbe vonták, hogy olyan eseményeket, mint
például a gazdasági válságok, a fegyverkezési verseny következményei, politikai választások és így
tovább, pontos matematikai módszerekkel elemezni lehetne. Az igazi nehézséget a változatok roppant
sokfélesége jelentette, melyek nagy részét nehéz volt számokban kifejezni. Az ember nem rajzolhatta meg
a görbéket azzal a kijelentéssel, hogy: „Mihelyt elérjük ezt a vonalat, kitör a háború”. És sohasem lehetett
olyan, végképp megjósolhatatlan eseményekkel számolni, mint amilyen egy kulcsfigura meggyilkolása,
valamely új tudományos felfedezés hatásai – még kevésbé a földrengés- vagy árvízszerű természeti
katasztrófákkal, melyek óriási hatással bírhattak nagy embertömegekre és a belőlük formálódott
társadalmi csoportokra.
De – hála az elmúlt száz év nagy türelemmel felhalmozott tudásanyagának – az ember mégiscsak sok
mindent megtehetett. A feladat meghaladta volna az erejét, ha nem segítenek az óriás számítógépek,
melyek másodpercek alatt végezték el azokat a számításokat, amikhez ezer ember kellett volna. A Telep
tervezésekor a legteljesebb mértékben igénybe vettek ilyen és hasonló segítségeket.
Új-Athén alapítói még ilyen körülmények között is csak a talajról és az éghajlatról tudtak gondoskodni,
melyben a szívüknek oly kedves növényen vagy fakad virág, vagy nem. Ahogy maga Salomon
megjegyezte: „A tehetségben biztosak lehetünk, de a zsenialitásért csak imádkozhatunk.” Mindenesetre
jogosnak látszott a remény, hogy egy ilyen telített oldatban valamiféle érdeklődésre számot tartó reakciók
meg fognak indulni. A magány kevés művésznek tesz jót; nincs ösztönzőbb erő, mint a hasonló
érdeklődésű koponyák konfliktusa.
Ez a konfliktus mindeddig a szobrászatban, a zenében, az irodalmi kritikában és a filmgyártásban hozott
valamirevaló eredményeket. Azt azonban még nem lehetett látni, hogy a történelmi kutatást végző csoport
beváltja-e a felbujtók reményeit; nekik ugyanis leplezetlenül az volt a szándékuk, hogy visszaszerzik az
emberiség saját eredményeibe vetett hitét. A festészet tovább sorvadozott, mintegy alátámasztva azok
véleményét, akik szerint a művészet statikus, kétdimenziós formáinak már nincs létjogosultsága.
Megfigyelhető volt – bár kielégítő magyarázat még nem született rá –, hogy az időnek fontos szerepe
van a Telep legsikeresebb művészi teljesítményeiben. Még a szobrok között is ritka volt a mozdulatlan
műalkotás. Andrew Carson nyugtalanító tömegei és vonalai az ember figyelő tekintete előtt változtak
lassan, az elme által felfogható komplex mintázatnak megfelelően, még akkor is, ha a mű megértése nem
volt tökéletes. Carson némi joggal állította, hogy ő az egy évszázaddal korábbi „mobilokat” vitte el a
végsőkig azzal, hogy összeházasította a szobrászatot és a balettet.
A Telepen folyó zenei kísérletek többsége meglehetős tudatossággal foglalkozott azzal a jelenséggel,
amit „időköz”-nek lehetne nevezni. Mi a legrövidebb hangjegy, amit az elme még meg tud ragadni – vagy
a leghosszabb, amit unalom nélkül elviselhet? Lehet-e módosítani az eredményt szabályozással vagy
megfelelő hangszereléssel? Ilyesféle kérdéseken vitatkoztak vég nélkül, és az érveik nem voltak pusztán
akadémikusak. A végén pedig rendkívül érdekes kompozíciók születtek.
De a legsikeresebb tapasztalatokat a korlátlan lehetőségekkel bíró rajzfilmművészetben szerezte meg
Új-Athén. A Disney óta eltelt száz év sok mindent hagyott elvégezetlenül a minden médiumok
legrugalmasabbikában. Ha csak a realisztikus oldalát nézzük, az elkészült produktumot nem lehetett
megkülönböztetni az igazi fényképtől – ami persze kiváltotta azok megvetését, akik az elvonatkoztatás felé
fejlesztették tovább a rajzfilmet.
A mindeddig legkevesebbet alkotó művész- és tudóscsoport vonzotta a legnagyobb érdeklődést – és
váltotta ki a legnagyobb ijedelmet. Ez a csoport a „totális azonosuláson” dolgozott. Tevékenységéhez a
film története adta a kulcsot. Előbb a hang, aztán a szín, majd a sztereoszkópia s végül a cinerama tette
lehetővé, hogy a jó öreg „mozi” egyre inkább hasonlítson a valóságra. Hogy hol a történet vége? Nyilván
ott következik be a végső stádium, akol a közönség elfelejti, hogy ő most közönség, és részévé válik a
cselekménynek. Hogy ez bekövetkezzék, célba kell venni minden érzékszervet – sokan még a hipnotizálást
is célszerűnek tartották. Ha sikerült elérni a célt, az ember tapasztalati világa rendkívül kiszélesedett. Az
illető – legalábbis egy időre – egy másik emberré válva vehetett részt minden elképzelhető, valóságos
vagy képzeletbeli kalandban. De lehetett akár növény vagy állat is, ha sikerült elkapni és rögzíteni más
élőlények érzékszervi benyomásait. És ha véget ért a „program”, az emberben olyan eleven emlék maradt
róla, mint minden más élményéről, amit a valóságos életben szerzett – tulajdonképpen meg sem tudta
különböztetni a valóságtól.
A jövő kilátása káprázatos volt. Sokan egyenesen rémítőnek találták, és csak abban bíztak, hogy a
vállalkozás kudarcba fullad. A szívük mélyén azonban tudták, hogy ha a tudomány valamit lehetségesnek
kiált ki, akkor annak végső megvalósítása elkerülhetetlen...
Ilyen volt tehát Új-Athén; és ilyesmikről álmodozott.
Azzá szeretett volna válni, ami a régi Athén lehetett volna, ha a rabszolgák helyett gépekkel dolgoztat, s
a babonák helyébe a tudományt lépteti. De hogy sikerülni fog-e a kísérlet, azt még nagyon korai lett volna
megjósolni.
16
Jeffrey Greggson azok közé a szigetlakók közé tartozott, akik ez idő szerint még nem érdeklődtek
esztétikai vagy tudományos kérdések iránt – melyek pedig a legfőbb elfoglaltságot jelentették a szüleinek.
Ő tisztán személyes okokból támogatta a Telepet. A tenger – amely egyik irányban sem volt néhány
kilométernél messzebb – elbűvölte. Rövid életének nagy részét a kontinens belsejében töltötte, s még
újdonság volt számára, hogy mindenütt víz veszi körül. Jó úszó volt, s barátaival együtt gyakorta indult
felfedező bicikliútra a lagúna sekély vizében, amikor is mindig magával vitte a békauszonyát és a
maszkját. Jean eleinte nem volt túlságosan elragadtatva a dologtól, de miután néhányszor ő is lemerült,
már nem félt a tengertől és fura teremtményeitől, és hagyta, hadd szórakozzon Jeffrey kedvére – azzal a
kikötéssel, hogy soha nem megy egyedül úszni.
A Greggson-ház másik tagja, aki csak helyeselni tudta a változást, Fey volt, a csodaszép, aranysárga
vizsla; az eb hivatalosan George-é volt, de csak ritkán lehetett elszakítani Jeffreytől. Elválaszthatatlanok
voltak, mind nappal, mind – ha Jean nem avatkozott bele – éjszaka. Fey csak akkor maradt otthon, ha
Jeffrey biciklitúrára indult; ilyenkor nyugtalanul kifeküdt az ajtó elé, s orrát a mancsára fektetve, szomorú,
párás szemmel fürkészte az utat. Ez eléggé megalázó volt George-nak, aki szép kis summát fizetett érte
meg a pedigréjéért. Úgy látszott, meg kell várnia a következő nemzedéket – ami három hónap múlva volt
esedékes –, hogy végre neki is legyen saját kutyája. Jeannek e téren más szempontjai voltak. Ő is szerette
Feyt, de úgy gondolta, egy vadászkutya éppen elég a háznál.
Csak Jennifer Anne nem döntötte még el, tetszik-e neki a Telep. Ez persze egyáltalán nem volt meglepő,
mivel ő a kiságya műanyag lapjain kívül még semmit sem látott a világból, és jóformán még csak nem is
gyanította, hogy ez a hely létezik egyáltalán a világon.
***
George Greggson nem sokat törődött a múlttal; túlontúl lefoglalták a jövőt illető tervei, és lekötötte a
munkája meg a gyerekei. Valóban csak elvétve fordult elő, hogy gondolatai visszakalandoztak arra az
évekkel ezelőtti afrikai éjszakára – és soha nem beszélt róla Jeannel. Közös megegyezéssel kerülték a
témát, és soha többé nem látogatták meg Boyce-ékat, pedig többször is hívták őket. Évente új és új
kifogásokat mondtak Rupertnek a telefonba, aki utóbb már nem is zaklatta őket. Maiával való házassága,
általános meglepetésre, továbbra is boldognak látszott.
Annak az estének köszönhetően Jeanben megszűnt minden vágy arra, hogy belekontárkodjék a tudomány
határain kívül eső rejtélyekbe. Teljesen eltűnt belőle az a naiv és kritikátlan csodálat, ami addig
Ruperthez és a kísérleteihez vonzotta. Talán meggyőzte magát, s több bizonyítékra már nem volt szüksége;
George okosabbnak látta, ha nem kérdezősködik utána. Olyan volt ez, mintha az anyai gondok minden
ilyen érdeklődést kitöröltek volna Jeanből.
George tudta, hogy soha meg nem oldódó titkok miatt kár idegeskedni, de néha felriadt az éjszaka
csendjében, és ilyenkor elgondolkodott. Eszébe jutott, amikor összetalálkozott Jan Rodricksszal Rupert
házának a tetején, s felrémlett benne az a néhány szó, amit az egyetlen olyan emberi lénnyel váltott, aki
sikerrel dacolt a főkormányzók tilalmával. Arra gondolt, hogy a természetfölötti birodalmában nincs
semmi, ami hátborzongatóbb volna, mint az a szikár tudományos tény, hogy noha közel tíz éve már, hogy
Jannel beszélgetett, a messzi világban járó utazó azóta csak néhány nappal lett öregebb.
A világegyetem végtelen nagyságánál jobban elrémítette a titokzatossága. George nem volt az az ember,
aki szeretett mélyen belegondolni az efféle dolgokba, de néha az az érzése támadt, hogy olyanok ők,
emberek, mint a biztonságosan félreeső játszótéren játszadozó gyerekek, akik mit sem tudnak a külvilág
kegyetlen valóságáról. Jan Rodricksnak nem tetszett ez a nagy védettség – megszökött belőle a ki tudja,
mibe. De ebben a dologban George a főkormányzók mellé állt. Nem akart szembenézni semmivel, ami az
ismeretlen sötétségben, a Tudomány lámpája által vetett aprócska fénykör mögött lapult.
***
– Hogy lehet az – siránkozott George –, hogy valahányszor itthon vagyok, Jeff mindig odavan
valamerre?! Ma éppen hová ment?
Jean fölnézett a kötéséből – ez az archaikus időtöltés nagy sikerrel támadt föl újabban. A szigeten
egyébként is elég sűrűn váltogatták egymást az efféle divatok – e mostani hóbortnak a legfőbb haszna az
volt, hogy a férfiak szinte kivétel nélkül színes pulóvereket hordtak, amitől nappal ugyan melegük volt, de
annál nagyobb hasznát vették napnyugta után.
– Spártába ment – válaszolta Jean. – Megígérte, hogy vacsorára itthon lesz.
– Tulajdonképpen azért jöttem haza, hogy befejezzek egy munkát – mondta George elgondolkodva –, de
olyan szép idő van, hogy én is kimegyek, és úszom egyet. Milyen fajta halat hozzak neked haza?
George soha nem fogott semmit, és a lagúna halai túlságosan is ravaszak voltak, semhogy hagyják
magukat kifogni. Jean már éppen azon volt, hogy ezt az orra alá dörgöli, amikor a délután csendjét
szétzúzta egy hang. Olyan hang volt ez, amelynek még ebben a békés korban is volt annyi ereje, hogy a vér
megfagyjon az ember ereiben, s a tarkóján bizseregni kezdjen a bőr.
Egy jajveszékelő sziréna vészt jelző üzenete hullámzott ki a tengerre egymást követő, koncentrikus
körökben.
***
Itt, az óceáni növényzet alatti forró és sötét mélyben csaknem száz esztendeje nőttön-nőtt a nyomás. Bár
a tenger alatti kanyon geológiai korszakokkal korábban alakult ki, a meggyötört kövek sohasem nyugodtak
meg új helyükön. Valahányszor a víz roppant súlya felbillentette kényes egyensúlyukat, a rétegek újra és
újra megrepedeztek, elmozdultak. Most megint küszöbön állt egy újabb elmozdulás.
Jeff a keskeny spártai part mentén húzódó sziklamedencéket akarta földeríteni – eközben rendszerint se
látott, se hallott. Itt, ahová nem törnek be a Csendes-óceánon örökösen vonuló hullámok, hogy aztán
nekicsapódjanak a sziklapadnak, az ember sohasem tudhatta, miféle egzotikus lény kerül elébe. Ez itt
minden gyerek számára valóságos Meseország lett volna – de most egyedül az övé volt, mert a barátai
fölmentek a dombok közé.
Csendes, békés nap volt. Szél se lebbent, még a zátonyon túli örökös mormolás is halk suttogássá
tompult. A tündöklő nap félúton járt lefelé az égen, de Jeff mahagónibarnára sült bőre már teljesen védett
volt a nyilaitól.
A part itt egy keskeny homoksáv volt, amely meredeken lejtett a lagúna felé. Ha Jeff belenézett a
kristálytiszta vízbe, láthatta odalent a sziklákat, melyek éppoly ismerősek voltak már a számára, mint
bármelyik testvérük idekint a szárazföldön. Körülbelül tíz méter mélyen egy régi szkúner hínárral benőtt
bordái íveltek föl, a világ felé, melyet hovatovább kétszáz esztendeje hagyott el. Jeff és a barátai sokszor
átkutatták már a roncsot, de a reményeikben, hogy egyszer rábukkannak a rejtett kincsre, csalatkozniuk
kellett. Eddig a legnagyobb zsákmányuk egy kagylókkal kirakott tájoló volt.
Ekkor valami keményen megmarkolta a partot, és rántott rajta egyet. Csak egy pillanatig tartott a
remegés, Jeff már-már azt hitte, képzelődött. Megszédülhetett, hiszen köröskörül minden ugyanolyan, mint
eddig. A lagúna vizét egyetlen hullám se fodrozta, az égen se felhő, se más fenyegető jel nem mutatkozott.
De akkor valami nagyon különös dolog kezdődött.
A víz minden apálynál sebesebben vonult vissza a partról. Jeff zavart ámulattal, de félelem nélkül
nézte, hogyan bukkan elő s csillog a napfényben a nedves homok. Elszántan indult meg a visszahúzódó
óceán nyomában, hogy most végre megnézheti mindazt a víz alatti csodát, ami feltárul kutató tekintete
előtt. A vízszint már annyira lesüllyedt, hogy az öreg hajóroncs levegőbe fölmeredő, törött árbocáról
ernyedten csüngtek le a folyékony támaszukat veszített hínárfüzérek. Jeff fürgén, minden új csodára
kíváncsian lépkedett tovább.
Ekkor jutott el hozzá a korallzátony felől érkező hang. Még nem hallott hozzá hasonlót; meg is torpant,
hogy átgondolja a dolgot, s közben csupasz lába lassan belesüppedt a nedves homokba. Pár méterrel
odébb egy nagy hal vívta haláltusáját, de Jeff jóformán észre sem vette. Csak állt, feszülten figyelve a
zátony felől érkező hangot, mely egyre erősödött körülötte.
Szívó-bugyborékoló hang volt, mintha egy szűk csatornán keresztülvágtató folyótól eredne. A
kelletlenül visszavonuló tenger hangja volt ez; érződött rajta a düh, amiért, ha csak egy pillanatra is, de
elveszti az eddig jogosan birtokolt szárazföldeket. A korall kecses ágbogain, a rejtett tengermélyi
üregeken át szívódott ki a lagúna sok millió tonnányi vize a Csendes-óceán határtalan vizébe.
Hogy mindjárt és még nagyobb sebességgel vissza is zúduljon.
***
Az egyik mentőosztag órák múlva találta meg Jeffet egy hatalmas koralltömbön, mely a normális
vízszint fölött húsz méterrel hevert. A fiún nem látszott különösebb ijedtség, inkább az keserítette el, hogy
eltűnt a biciklije. És nagyon éhes volt, mert a töltésút részleges leomlása elvágta a házuktól. Már éppen
azt fontolgatta, hogy átúszik Athénba – és az áramlatok drasztikus megváltozása ellenére kétségtelenül
különösebb baj nélkül megcsinálta volna –, amikor megmentették.
Amikor a cunami elérte a szigetet, Jean és George végignézte mindazt, ami lejátszódott. Athén
alacsonyabban fekvő részein komoly károk keletkeztek, de haláleset nem történt. A szeizmográfok
figyelmeztetése mindössze tizenöt perccel korábban érkezett, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy
mindenki a veszélyvonal fölé vonuljon. A sebeit nyalogató Telep máris gyűjteni kezdte azokat a
legendákat, melyek az elkövetkező évek során egyre hajmeresztőbb formát fognak ölteni.
Jean könnyekben tört ki, amikor visszakapta a fiát, mert már meg volt róla győződve, hogy az ár
kisodorta a tengerre. Az iszonyattól elkerekedő szemmel nézte a fekete, tajtékos vízfalat, mely bömbölve
közeledett a látóhatár felől, hogy habjába temesse Spártát tetőtől talpig. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy
Jeff időben biztonságos helyre juthat előle.
Aligha lehetett csodálkozni azon, hogy a gyerek nem tudott elfogadható magyarázatot adni arra, hogy mi
történt.
Miután megetették, és ott látták biztonságban, a saját ágyában, Jean és George leültek mellé.
– Aludj, kincsem, és felejtsd el az egészet! – mondta Jean.
– Most már jó helyen vagy.
– De olyan jó volt, mami – ellenkezett Jeff. – Egyáltalán nem ijedtem meg.
– Helyes – nyugtázta George. – Bátor fiú vagy. Jól tetted, hogy észnél voltál, és időben elfutottál. Én
már hallottam régebben is ilyen árapályokról. Sokan fulladtak már meg, mert lementek a szabaddá vált
partszakaszra, hogy lássák, mi történt.
– Ezt csináltam én is – vallotta be Jeff. – Csak tudnám, ki volt, aki segített...
– Hogy érted ezt? Hiszen nem volt veled senki. A többi fiú odafönt volt, a dombokon.
Jeff mintha zavarba jött volna.
– Pedig valaki rám szólt, hogy fussak.
Jean és George meghökkenve néztek egymásra.
– Úgy érted... szóval azt képzelted, hogy hallasz valamit?
– Jaj, ne zavarjuk most! – szólt Jean idegesen, s talán kissé túl sietősen is.
George azonban nem tágított.
– A végére akarok járni ennek! Mondd el szép sorjában, Jeff, hogy mi történt!
– Hát, lent voltam a parton, annál az öreg roncsnál, amikor megszólalt a hang.
– Mit mondott?
– Nem emlékszem pontosan, de valami olyasmit, hogy „Jeffrey, szaladj fel a dombra, amilyen gyorsan
csak bírsz.
Ha itt maradsz, megfulladsz”. Biztos, hogy Jeffreynek szólított, és nem Jeffnek. Vagyis nem lehetett
olyan, akit ismerek.
– Férfihang volt? És honnan jött?
– Rettentő közel volt hozzám. És úgy hallatszott, mintha férfi volna... – Jeff elbizonytalanodott egy
pillanatra, de George nem hagyta békén.
– Folytasd... képzeld vissza magad a partra, és meséld el pontosan, hogy mi történt!
– Hát, egyáltalán nem hasonlított senkinek a hangjára, akit ismerek. Azt hiszem, valami nagyon nagy
ember volt.
– Csak ennyit mondott a hang?
– Igen... míg mászni nem kezdtem föl a dombra. Akkor megint történt valami vicces dolog. Ugye,
ismered a dombra vezető ösvényt?
– Igen.
– Azon rohantam fölfelé, mert így volt a leggyorsabb. Akkor már tudtam, mi történik, mert láttam a nagy
hullámot, ahogy közeledett. De különben is szörnyű nagy zajt csapott. És akkor észrevettem, hogy az úton
van egy óriási nagy sziklatömb. Azelőtt nem volt ott, és most nem lehetett elmenni mellette.
– A földrengés guríthatta le – vélekedett George. – Csitt! Folytasd, Jeff!
– Nem tudtam, mit tegyek, pedig a hullám egyre közelebb jött. Akkor azt mondta a hang: „Csukd be a
szemed, Jeffrey, és tedd a kezed az arcod elé!” Muris volt, hogy ezt kell csinálnom, de szót fogadtam. És
akkor volt egy nagy villanás – éreztem az egész testemben –, és mire kinyitottam a szemem, a nagy kő
eltűnt.
– Eltűnt?
– Igen... akkor már nem volt ott. Én meg újra futni kezdtem, és égett a talpam, mert az ösvény
borzasztóan forró volt. Sziszegett a víz, amikor átfolyt rajta, de engem akkor már nem ért utol... én már
magasan fönt jártam a dombon. Más nem is volt. Aztán már csak akkor jöttem le, amikor elvonult a víz.
Aztán észrevettem, hogy eltűnt a bicajom, és hogy leomlott a hazavezető út.
– Ne aggódj a bicikli miatt, drágám – ölelte magához Jean hálásan a fiát. – Majd veszünk egy másikat.
Az a fő, hogy biztonságban vagy. Hogy hogyan történt, amiatt igazán nem kell nyugtalankodnunk.
Ez persze nem volt igaz, mert alighogy kitették a lábukat a gyerekszobából, nyomban ezen kezdték törni
a fejüket. Tanácskozásuk ugyan nem döntött el semmit, de lett két következménye. Másnap Jean, anélkül
hogy szólt volna George-nak, elvitte kisfiát a Telep gyermekpszichológusához. Az figyelmesen
végighallgatta a Jeff által újra elmondott történetet, s a legkevésbé sem bűvölték el azok a szokatlan
körülmények, amelyekről a gyerek beszámolt. Végül – mialatt gyanútlan páciense a szomszédos szobában
sorra visszalökte a játékokat – a doktor megnyugtatta Jeant.
– Egyáltalán nem úgy néz ki, mintha kóros volna az elmeállapota. Ne felejtse el, hogy szörnyű élményen
ment keresztül, és ahhoz képest igazán jó állapotban került ki belőle. A gyereknek különlegesen nagy a
képzelőereje, lehet, hogy maga is elhiszi a meséjét. Higgye el maga is, és addig ne aggódjon, amíg nem
tapasztal újabb tüneteket. Akkor viszont azonnal szóljon nekem.
Aznap este Jean elmesélte a férjének, mi volt az orvos véleménye. George-on nem látszott az a
megkönnyebbülés, amit Jean remélt, de azt hitte, talán a szeretett színházában esett kár búsítja. George
mindössze annyit morgott, hogy „nagyszerű”, s már félre is ült a Színpad és Stúdió legfrissebb számával.
Úgy viselkedett, mintha már nem is érdekelné az ügy, ami meglehetősen bosszantotta is Jeant.
De három héttel később, aznap, amikor újra megnyitották a töltésutat, George fürgén karikázott
biciklijével Spárta felé. A parton még mindenütt ott hevertek a széttört koralldarabok, s egy helyen mintha
maga a zátony szakadt volna meg. George azon töprengett, vajon mennyi időbe fog telni, mire a türelmes
polipok tízezrei eltüntetik a kárt.
A szikla oldalában csak egy ösvény vezetett fölfelé, és George, mihelyt lélegzethez jutott, mászni
kezdett fölfelé. Itt-ott a kövek közé beakadt; elszáradt hínárfoszlányok jelezték a felduzzadt víz határát.
George Greggson sokáig állt az elhagyatott ösvényen, a lába előtti foltot bámulva, amit a megolvadt
szikla hagyott. Próbálta elhitetni magával, hogy a folt egy réges-rég kialudt tűzhányó nyoma, de aztán letett
róla, hogy ámítsa magát. Eszébe jutott az a sok évvel ezelőtti éjszaka, amikor ő és Jean beszálltak Rupert
Boyce hülye kísérletébe. Tulajdonképpen soha senki nem értette, hogy pontosan mi történt akkor, és
George tudta, hogy e két különös esemény valami kifürkészhetetlen módon összefügg egymással. Először
Jean, most meg a fia. Nem tudta, örüljön-e, vagy féljen, és titkon néma imát küldött az ég felé:
– Köszönöm, Karellen, azt a nem tudom, mit, amit a tieid tettek Jeffért. Csak azt volna jó tudni, hogy
miért tették!
Aztán szép lassan leballagott a partra. A nagy fehér sirályok bosszúsan repkedtek körülötte, amiért nem
hozott élelmet, hogy dobálja nekik, mialatt ők fönt köröznek az égen.
17
Karellen kérése – noha a Telep megalakulása óta minden pillanatban várható volt – bombaként hatott.
Azzal mindenki tisztában volt, hogy ez döntő pillanatot fog előidézni Athén ügyeiben, csak azt nem tudták,
jól vagy rosszul fog-e elsülni a dolog.
Mindmostanáig a Telep a főkormányzók beavatkozása nélkül, maga intézte a saját ügyeit. Őket is
éppúgy békén hagyták, ahogy nem vettek tudomást a legtöbb emberi tevékenységről, ha az nem volt
felforgató, vagy nem fenyegette a biztonságukat. Azt persze nem lehetett bizonyosan tudni, hogy a Telep
céljai felforgatóknak nevezhetők-e vagy sem. Politikamentesek voltak, az biztos, de önmagukban véve
jelentettek kísérletet az intellektuális és művészi függetlenség megvalósítására. És ki tudja, hogyan
alakulnak később a dolgok? A főkormányzók minden bizonnyal tisztábban látták Athén jövőjét, mint
maguk az alapítók – és lehet, hogy nem tetszett nekik.
Persze, ha Karellen ki akart küldeni egy megfigyelőt, egy ellenőrt, vagy nevezzük, aminek akarjuk, az
ellen semmit sem lehetett tenni. A főkormányzók húsz évvel ezelőtt bejelentették, hogy a jövőben
egyáltalán nem használják ellenőrző berendezéseiket, vagyis az emberiségnek nem kell többé tartania
attól, hogy kémkednek utána. Mindazonáltal az a tény, hogy ezek a berendezések továbbra is megvoltak,
azt jelentette, hogy a főkormányzók elől semmi olyat nem lehetett eltitkolni, amit ők igazán látni akartak.
Akadtak a szigeten olyanok is, akik esélyt láttak e látogatásban arra, hogy választ kapnak a
főkormányzók lelkivilágának egy kicsiny problémájára – nevezetesen a művészethez való viszonyukra.
Vajon az emberi faj gyerekes eltévelyedésének tartják? Vajon nekik van-e bármiféle művészi kifejezési
formájuk? Ha van, abban az esetben ez a látogatás merőben esztétikai célokat szolgál-e, vagy Karellen
indítékai kevésbé ártatlanok?
Ilyen és hasonló kérdéseken vitatkoztak vég nélkül, miközben folytak az előkészületek. Semmit sem
tudtak az őket meglátogatni szándékozó főkormányzóról, de feltételezték, hogy a kultúrát minden
mennyiségben magába tudja fogadni. Legalább megpróbálkoznak a kísérlettel, az áldozat reakcióit pedig
egy sereg éles elméjű egyén fogja nagy érdeklődéssel figyelni.
A tanács soros elnöke egy Charles Yan Sen nevű filozófus volt; a cinizmusra hajlamos, de alapjában
véve vidám ember, még hatvanéves sem lévén, élete felszálló ágában volt. Platón a filozófus államférfi
megtestesülésének tartotta volna, Sen azonban egyáltalán nem méltányolta Platónt, akiről többé-kevésbé
az volt a véleménye, hogy igencsak hamis színben tüntette fel Szókratészt. Azok közé a szigetlakók közé
tartozott, akik eltökélték, hogy a lehető legjobban kihasználják e látogatást, ha másért nem, hát azért, hogy
megmutassák a főkormányzóknak: az emberekben még rengeteg kezdeményező erő van, még nincsenek –
az ő szavával élve – „teljesen háziasítva”.
Athénban semmit sem csináltak a demokratikus játékszabályok legfőbb letéteményese, azaz a megfelelő
bizottság nélkül. Valaki egyszer úgy jellemezte a Telepet, mint egymásba kapcsolódó bizottságok
rendszerét. De a rendszer működött, hála Athén igazi megalapítói, a szociálpszichológusok türelmes
tevékenységének. A közösség nem volt túl nagy, így aztán a működtetésébe mindenki be tudott kapcsolódni
valahol, és polgár lehetett a szó legigazibb értelmében.
Szinte elkerülhetetlen volt, hogy George a művészi hierarchia élenjáró személyiségeként tagja legyen a
fogadóbizottságnak. Ő azonban túl is biztosította magát oly módon, hogy titokban meg is tett érte mindent.
Ha a főkormányzók tanulmányozni akarták a Telepet, hát ő meg a főkormányzókat akarta tanulmányozni.
Jean nem volt túlságosan elragadtatva a dologtól. Ama Boyce-éknál átélt éjszaka óta valami
meghatározhatatlanul ellenséges érzést táplált a főkormányzók iránt, bár az okát nem tudta volna
megmondani. Csak azt kívánta, hogy minél kevesebb dolguk legyen egymással; neki a sziget egyik legfőbb
vonzereje éppen a feltételezett függetlensége volt. Félelem ébredt benne amiatt, hogy ezt a függetlenséget
veszély fenyegetheti.
A főkormányzó – mindazok csalódására, akik valami látványosabb jelenetre számítottak – egy
közönséges, emberkéz gyártotta repülőn, mindenféle szertartást mellőzve érkezett meg. Akár maga
Karellen is lehetett volna, hiszen igazából soha senki nem tudta megkülönböztetni egyik főkormányzót a
másiktól – valamennyien egyetlen alapminta másolatainak látszottak. Meglehet, valami ismeretlen
biológiai eljárás eredményeképpen azok is voltak.
Az első nap elmúltával a szigetlakók már föl sem pillantottak, amikor a hivatalos autó városnéző
körútja során elberregett mellettük. A látogató neve – Thanthalteresco – a széles körű használatra eléggé
nehézkesnek bizonyult, ezért egykettőre elkeresztelték „az inspektornak”. A név meglehetősen pontos volt,
tekintve a statisztikák iránti kíváncsiságát és étvágyát.
Charles Yan Sen jóval éjfél után kimerülten kísérte vissza az inspektort a szállásául szolgáló
repülőgéphez. Nem is vitás, hogy mialatt ember házigazdái az alvás gyarló szenvedélyének hódoltak, ő
végigdolgozta az éjszaka hátralévő részét.
Sen asszony idegesen üdvözölte hazatérő férjét. Hűséges társai voltak egymásnak, noha a férjnek
megvolt az a bohókás szokása, hogy vendégek jelenlétében Xantippének hívta a feleségét. Az asszony már
nemegyszer fenyegette azzal, hogy ő sem marad adósa, s egyszer még megkínálja egy csésze bürökfőzettel,
de szerencsére az efféle teák kevésbé voltak ismertek Új-Athénban, mint a régiben.
– Sikeres nap volt? – kérdezte az asszony, amikor a férje letelepedett a késői vacsora mellé.
– Azt hiszem... ámbár az ember sohasem tudhatja, mi játszódik le ezekben a nem mindennapi elmékben.
Láthatóan érdeklődött, még bókolt is. Egyébként elnézését kértem, amiért ide nem hívtam meg, amire azt
mondta, hogy nagyon is megérti, ő sem szeretné beverni a fejét a plafonunkba.
– Ma mit mutattál meg neki?
– A Telep hétköznapi oldalát, amit ő nem talált olyan unalmasnak, mint én szoktam. Minden
elképzelhető kérdés érdekelte a termelésről, meg hogy hogyan tartjuk egyensúlyban a költségvetésünket, az
ásványkészleteinket, a születési arányt, hogy miből fedezzük az élelmünket és így tovább. Szerencsére
velem volt Hamison, a titkár; ő betéve tudja az összes éves jelentést a Telep fennállása óta. Hallanod
kellett volna, hogyan dobálóztak a statisztikai adatokkal! Az inspektor kölcsönkérte valamennyit, és én
akármibe lefogadnám, hogy holnap képes lesz a fejünkre olvasni bármelyik számot. Én rettenetesen
nyomasztónak találom az efféle szellemi mutatványokat.
Ásított, és ímmel-ámmal csipegetni kezdte az ételt.
– A holnapi nap minden bizonnyal érdekesebb lesz. Meglátogatjuk az iskolákat és az Akadémiát. A
változatosság kedvéért akkor majd én teszek föl kérdéseket. Tudni szeretném, hogyan nevelik fel a
főkormányzók a gyerekeiket... feltéve persze, hogy vannak gyerekeik.
Ez nem tartozott azok közé a kérdések közé, melyekre Charles Sen valaha is választ kapott, de más
vonatkozásokban az inspektor figyelemre méltóan beszédesnek bizonyult. Öröm volt látni, hogyan tér ki az
ügyetlenül feltett kérdések elől, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban váljék kifejezetten gyanútlanná.
Az első, valóban közvetlen hangú beszélgetés akkor játszódott le köztük, amikor elhajtottak a Telep
egyik fő büszkeségének számító iskolából.
– Nagy felelősséget ró ránk, hogy e fiatal koponyákat felkészítsük a jövőre – jegyezte meg dr. Sen. – Az
ember, szerencsére, nagyon is rugalmas lény; maradandó károsodást csak rendkívül hátrányos neveléssel
lehet előidézni nála. Ha netalán tévesek lennének is a végső céljaink, áldozati báránykáink minden
bizonnyal ki fogják heverni. És ahogy ön is látta, tökéletesen boldognak látszanak. – Kis szünetet tartott,
majd ravaszkásan fölpillantott a mellette ülő, toronyként felmagasodó alakra. Az inspektort tetőtől talpig
valami ezüstösen fénylő öltözék fedte, nehogy egy porcikáját is közvetlenül érje az éles napfény. Sen
doktor tudta, hogy a sötét szemüveg mögül óriási szemek figyelik mindenféle érzelem nélkül – vagy olyan
érzelmekkel, melyeket ő sohasem fog megérteni. – Én úgy képzelem, hogy a mi gyereknevelési gondjaink
nagyon hasonlók azokhoz, amiket önök tapasztalnak az emberi fajjal kapcsolatban. Nem gondolja?
– Bizonyos szempontokból – ismerte el komoran a főkormányzó. – Más vonatkozásból azonban jobb
párhuzamot kínál az önök gyarmati birodalmainak a történelme. A római és a brit birodalom ilyen
szempontból mindig is roppant érdekesnek tűnt a számunkra. India esetét különösen tanulságosnak véljük.
Köztünk és a britek indiai szerepe között az a fő különbség, hogy nekik valójában nem volt okuk rá, hogy
odamenjenek, nem voltak tudatos céljaik, leszámítva az olyan közönséges és múlékony indítékokat, mint a
kereskedelem vagy a többi európai hatalommal való ellenséges viszony. Egy egész birodalom urai lettek,
még mielőtt tudták volna, mit kezdjenek vele, és sohasem voltak igazán boldogok, míg meg nem
szabadultak tőle.
– És önök is megszabadulnak majd a birodalmuktól, ha eljön az ideje? – kérdezte Sen doktor, nem
tudván ellenállni az alkalom csábításának.
– A legcsekélyebb tétovázás nélkül – válaszolta az inspektor. Sen doktor nem erőltette tovább a témát.
Ez az őszinte válasz csöppet sem volt hízelgő – de különben is, megérkeztek az Akadémiához, ahol az
összegyűlt pedagógusok már nagyon várták, hogy egy valódi, hús-vér főkormányzón próbálják ki a
szellemességüket.
***
– Ahogy tisztelt kollégánk elmondja majd önnek – kezdte Chance professzor, az új-athéni egyetem
dékánja –, nekünk az a fő törekvésünk, hogy népünk elméjét készenléti állapotban tartsuk, s hogy
alkalmassá tegyük őket a képességeik felismerésére. Attól tartok, hogy e szigeten túl – intett lemondóan,
mintegy jelezve a bolygó fennmaradó részét – az emberi faj már elvesztette a kezdeményezőkészségét.
Békében, bőségben él, de távlatok nélkül.
– Míg itt, ugyebár?... – vetette közbe a főkormányzó nyájasan. Chance professzor – akiben nem volt
humorérzék, s ezt ő maga is sejtette – gyanakvó pillantást vetett a látogatójára.
– Mi itt – folytatta – nem szenvedünk attól a régi rögeszmétől, hogy a tétlenség bűn. De azt sem
gondoljuk, hogy elegendő, ha passzív befogadói vagyunk a szórakoztatásnak. E szigeten egy ambíciója van
mindenkinek, amit nagyon egyszerűen ki lehet fejezni: tenni valamit, bármilyen kicsinységet, de jobban,
mint mások. Ez persze olyan eszmény, amit nem érhetünk el mindannyian, de ebben a mai világban már az
is nagy dolog, hogy van eszményünk. Hogy megvalósítsuk, az sokkal kevésbé fontos.
Az inspektor nem mutatott hajlandóságot a válaszolásra. Védőöltözetét már levetette, de sötét
szemüvegétől még itt, a tanácsteremben sem szabadult meg. A dékán azon töprengett, vajon lelkileg van-e
szüksége rá, vagy egyszerűen csak álcázni akarja magát vele. Annyi bizonyos, hogy alaposan
megnehezítette az amúgy is nehéz feladatot, vagyis hogy olvasni tudjanak a főkormányzó gondolataiban.
Mindenesetre nem látszott rajta, hogy haragudna a rázúdított, kihívó kijelentések vagy bíráló
megjegyzések miatt, melyeket a fajtája Földdel kapcsolatos, nagyjából sejthető politikája váltott ki.
A dékán már azon volt, hogy keményebb támadásba lendül, amikor Sperling professzor, a
természettudományi kar vezetője, úgy döntött, hogy háromszemélyessé tágítja a küzdelmet.
– Ahogy nyilván ön is tudja, uram, kultúránk egyik nagy kérdése a művészet és a tudomány kettőssége.
Én nagyon szeretném tudni, mi erről az önök véleménye. Osztják-e azt a nézetet, miszerint minden művész
abnormális? Hogy munkásságuk, de legalábbis a mögötte meghúzódó késztetés egy mélyen beágyazódott
pszichés kielégületlenség eredménye?
Chance professzor feltűnően megköszörülte a torkát, de az inspektor megelőzte.
– Nekem azt mondták, hogy bizonyos fokig minden ember művész, vagyis hogy ha kezdetleges szinten
is, de mindenki létre tud hozni valamit. Tegnap például az önök iskoláiban megfigyeltem, milyen hangsúlyt
kap az önkifejezés a rajzolásban, festésben és modellezésben. Az erre való késztetés elég általánosnak
látszott, még azoknál is, akiket szemmel láthatóan tudományos pályára szánnak.
Tehát ha minden művész abnormális, és minden ember művész, akkor itt egy érdekes szillogizmussal
állunk szemben...
Mindenki azt várta, hogy befejezze a gondolatot. De a főkormányzók fölöttébb tapintatosak tudtak lenni,
ha érdekeik úgy kívánták.
 ***
Az inspektor kitűnően vette azt az akadályt, amit a szimfonikus hangverseny jelentett, amit nem minden
esetben lehetett elmondani a hallgatóság embertagjairól. A közízlésnek tett egyetlen engedmény
Sztravinszkij Zsoltárszimfóniája volt; amúgy a program erőnek erejével modern akart lenni. De az
előadás, minden mellékszempontot figyelmen kívül hagyva, remek volt, hiszen a Telep nem alaptalanul
hencegett azzal, hogy náluk játszik a világ néhány legnagyszerűbb muzsikusa. Egymással vetélkedő
komponisták civakodtak a dicsőségért, hogy bekerülhessenek a műsorba, bár akadtak cinikus alakok is,
akik megkérdőjelezték, hogy ez valóban dicsőség volna. Mert tény, hogy az emberek legjobb tudomása
szerint a főkormányzók botfülűek voltak.
Mindazonáltal megfigyelték, hogy a koncert után Thanthalteresco megkereste a jelen lévő három
zeneszerzőt, és gratulált nekik azért, amit ő az illetők „átlagon felüli eredetiségének” nevezett.
Ettől mindhárman örömtől ragyogó, de kissé zavart ábrázattal vonultak vissza.
George Greggsonnak csak a harmadik napon nyílt alkalma rá, hogy találkozzon az inspektorral. A
színház nem valami egytálételt, sokkal inkább egyfajta fatányérost kínált: két egyfelvonásost, egy világhírű
színész jelenetét és egy balettszámot. Mindezt remek előadásban, úgyhogy nem vált be az egyik kritikus
jóslata, miszerint „most legalább meglátjuk, tudnak-e ásítani a főkormányzók”. Sőt, az inspektor többször
is nevetett, méghozzá a kellő időben.
És mégis... senki sem lehetett biztos a dologban. Ahogy egy antropológus is részt vehet valamely
primitív törzsi szertartásban, a főkormányzó is alakíthatott nagyot, pusztán a logikájával követve az
előadást, miközben idegen érzelmei érintetlenek maradtak. Az, hogy a megfelelő hangokat bocsátotta ki,
és úgy reagált, ahogy elvárták tőle, valójában nem bizonyított semmit.
Bár George eltökélte, hogy beszélni fog az inspektorral, terve kudarccal végződött. Az előadás után
váltottak ugyan néhány bemutatkozó szót, de aztán a látogatót elsodorták. Egyszerűen nem lehetett
elszakítani a slepptől, és George végül elkeseredetten, csalódottan hazament. Azt ugyan maga sem tudta,
mit mondott volna, ha alkalma nyílik rá, de azt valahogy érezte, hogy rá tudta volna terelni a szót Jeffre.
De lám, elmúlt a lehetőség.
Két napig tartott a rosszkedve. Az inspektor repülőgépe elment, a kölcsönös tiszteletadás nyilatkozatai
közepette, még mielőtt bármiféle folytatás lehetősége mutatkozott volna. Senkinek sem jutott eszébe, hogy
Jeffet megkérdezze, és nyilván a fiú is csak hosszas töprengés után mert George-hoz fordulni.
– Papa – kérdezte, nem sokkal a lefekvés előtt –, te ismered a főkormányzót, aki ellátogatott hozzánk?
– Igen – válaszolta George mogorván.
– Szóval eljött az iskolánkba is, és hallottam, amikor beszélt az egyik tanárral. Nem nagyon értettem,
amit mondott, de azt hiszem, megismertem a hangját. Ő volt az aki szólt, hogy fussak amikor jött a nagy
hullám.
– Egészen biztos vagy benne?
Jeff egy pillanatra elbizonytalanodott.
– Nem egészen... de ha nem ő, akkor egy másik főkormányzó volt. Nem tudom, nem kellett volna-e
megköszönnöm neki. De már elment, igaz?
– Igen – felelte George. – Attól tartok, elment. De talán van még egy esélyünk. Most pedig légy jó fiú,
bújj az ágyba, és ne gondolj rá többé.
Amikor Jeff már biztonságos távolságban volt, és Jenny mellett is véget ért a szolgálat, Jean leült
George széke mellé, a kis szőnyegre, s hátát a férje lábának támasztotta. George bosszantóan
szentimentálisnak találta Jeannek ezt a szokását, de jelentéktelenebbnek tartotta annál, hogy szóvá tegye.
Azért, amennyire lehetett, elhúzta a térdét.
– Most mi a véleményed? – kérdezte Jean fáradt, színtelen hangon. – Hogy valóban megtörtént?
– Megtörtént – felelte George –, de lehet, hogy bolondok vagyunk, amiért így izgatjuk magunkat miatta.
Végtére is a legtöbb szülő hálás volna, és természetesen én is hálás vagyok. Lehet, hogy pofonegyszerű a
magyarázat. Tudjuk, hogy a főkormányzókat érdekli a Telep, tehát nyilván szemmel tartották a
műszereikkel, noha nem ezt ígérték. Tegyük fel, hogy egyikőjük épp akkor szaglászott körbe a messzelátó
szerkentyűjükkel, és meglátta a közeledő hullámot. Egészen normális dolog, hogy figyelmezteti azt, aki
veszélyben van.
– Csakhogy tudta Jeff nevét, ezt ne felejtsd el. Nem, figyelnek bennünket. Valamiért különlegesek
vagyunk, ezért keltettük fel az érdeklődésüket. Rupert partija óta bennem van ez az érzés. Fura, hogy az az
este mennyire megváltoztatta mindkettőnk életét.
George együttérzőn nézett le Jeanre, de ennél több nem volt a tekintetében. Különös, hogy meg tudott
változni ilyen rövid idő alatt. Szerette őt, aki gyerekeket szült neki, és része volt az életének – de mi
maradt meg a szerelemből, amit egy George Greggson nevű, félig elfeledett személy érzett egy Jean
Morrel nevű, halványuló álomkép iránt? Szeretetét ma már meg kellett osztania egyfelől Jeff-fel és
Jenniferrel – másfelől Carolle-lal. Hitte, hogy Jean nem tud Carolle-ról, és el is akarta neki mondani, még
mielőtt megteszi más. De valahogy sohasem tudott sort keríteni rá.
– Nagyon helyes... figyelik Jeffet... megvédik, ami azt illeti. Nem gondolod, hogy büszkék lehetnénk rá?
Lehet, hogy a főkormányzók fényes jövőt tartogatnak a számára. Csak tudnám, mifélét...
Tudta, csak azért mondja ezeket, hogy megnyugtassa Jeant. Ő maga nem volt különösképpen zaklatott,
inkább csak izgatott és zavart. És akkor, teljesen váratlanul szinte fejbe kólintotta egy újabb gondolat, egy
gondolat, ami már korábban is eszébe juthatott volna. A tekintete automatikusan fordult a gyerekszoba
felé.
– Kíváncsi volnék, hogy csak Jeffre vigyáznak-e – mondta.
***
Az inspektor annak rendje és módja szerint beterjesztette a jelentését. A szigetlakók sokért nem adták
volna, ha láthatnák. Minden egyes statisztikai adat és felmérés bekerült az óriás számítógépek telhetetlen
memóriájába, mely – többek között – a Karellen mögött felsorakozó láthatatlan erőknek volt a része. De
még mielőtt e személytelen elektronikus agyak levonták volna a maguk következtetéseit, az inspektor is
előadta a javaslatait. Az emberi faj gondolkodása és nyelve szerint kifejezve nagyjából a
következőképpen:
– A Telepet illetően semmit sem kell tennünk. Érdekes kísérlet, de semmiféle hatással nincs a jövőre.
Művészi törekvéseihez nincs közünk, és semmi sem bizonyítja, hogy bármelyik tudományos kutatásuk is
veszélyes mederben haladna.
A terveknek megfelelően, és anélkül hogy feltűnést keltettem volna, beletekintettem a Kezdő Alany
iskolai teljesítményeibe. Mellékeltem a vonatkozó statisztikákat, amiből látnivaló, hogy mindmostanáig
semmi jele holmi szokatlan fejleményeknek. De, mint tudjuk, az áttörést ritkán vezetik be előzetes
figyelmeztetések.
Találkoztam továbbá az Alany apjával, és az volt a benyomásom, hogy beszélni szeretne velem.
Szerencsére ezt el tudtam kerülni. Nem kétséges, hogy gyanít valamit, bár az igazságot természetesen
sohasem találhatja ki, és arra sincs módja, hogy valamiképpen befolyásolja a következményt.
Egyre jobban sajnálom ezeket az embereket.
***
George Greggson egyetértett volna az inspektor véleményével, miszerint Jeff körül az égvilágon semmi
szokatlant nem lehetett tapasztalni. Semmit azon az egyetlen zavaró közjátékon kívül, amely olyan
meglepő volt, mint valami villámcsapás egy hosszú, békés napon. És azután – semmi.
Jeffben csak úgy buzgott a hétévesek energiája és kíváncsisága. Értelmes gyerek volt – ha ő is úgy
akarta –, de nem fenyegette a veszély, hogy zsenivé növi ki magát. A kimerült Jean szerint olykor
tökéletesen megfelelt a kisfiúkkal szemben támasztott klasszikus elvárásnak, amennyiben maga volt a
„piszokba csomagolt lárma”. A piszkot ráadásul nem is volt olyan könnyű észrevenni rajta, hiszen jócskán
föl kellett halmozódnia, mire napbarnított bőrén föl lehetett fedezni egyáltalán.
Hol gyengéd volt, hol mogorva, olykor tartózkodó, máskor meg túláradtak benne az érzelmek. Nem
mutatta, hogy egyik szülőjét jobban szeretné a másiknál, s amikor kishúga megszületett, féltékenységnek
nyoma sem látszott rajta. Egészségügyi lapja makulátlan volt: egész életében egyetlen napot sem töltött
betegen. De ebben a korban és ezen az éghajlaton ebben nem volt semmi szokatlan.
Más fiúktól eltérően Jeff nem unta apja társaságát, s nem hagyta faképnél az első alkalommal, amikor
csatlakozhatott a vele egykorú társakhoz. Láthatóan örökölte George művészi tehetségét, és szinte attól a
pillanattól kezdve, hogy megtanult járni, rendszeresen ott lábatlankodott a Telep színházának kulisszái
mögött. Amolyan kabalababa szerepet töltött be a színháznál, és mostanra már roppant ügyesen tudta
átnyújtani a virágcsokrot a színpad és a filmvászon hozzájuk látogató hírességeinek.
Igen, Jeff tökéletesen hétköznapi gyerek volt. Így aztán George-nak sikerült megnyugtatnia magát közös
sétáikon, vagy amikor együtt lovagoltak a sziget meglehetősen korlátok közé szorított térségein.
Elbeszélgettek egymással, ahogy apák és fiúk szoktak időtlen idők óta – azzal a különbséggel, hogy ebben
a korban sokkal több témát lehetett megbeszélni. Annak ellenére, hogy Jeff sohasem hagyta el a szigetet, a
tévéképernyő mindenütt jelen lévő szemével mindent láthatott a környező világból, amit csak akart. Ő is
lenézte az emberiség többi részét, akárcsak a többi telepes.
Ők voltak az elit, a haladás élharcosai. Ők fogják elvezetni az emberiséget azokba a magasságokba,
ahová a főkormányzók már elértek – vagy még azon is túl. Persze, nem holnap, de egy napon...
Fogalmuk sem volt róla, milyen közel van ez a nap.
18
Az álmok hat héttel később kezdődtek.
A szubtrópusi éjszaka sötétjében George Greggson lassan úszott föl, az öntudatra ébredés felé. Nem
tudta, mi ébresztette föl, ezért egy percig zavart kábulatban feküdt. Aztán ráeszmélt, hogy egyedül van.
Jean már korábban felkelt, s csendben átment a gyerekszobába. Halkan beszélt Jeffhez, túl halkan,
semhogy George is hallhatta volna, hogy mit mond.
Kipattant az ágyból, és indult ő is a gyerekszobába. Babának voltak hasonló, meglehetősen szokványos
éjszakai kirándulásai, de ezeknél föl sem vetődött, hogy ő ne aludna át az egész hercehurcát. De ez most
egészen más volt, és kíváncsi lett, mi zavarta föl Jeant.
A gyerekszobában csak a fluoreszkáló falminták világítottak. Halvány fényüknél George látta, hogy
Jean Jeff ágya szélén ül. Jöttére az asszony megfordult, és odasúgta:
– Ne ébreszd föl Babát!
– Mi a baj?
– Tudtam, hogy Jeff hív, és erre fölébredtem.
A kijelentésnek ez a magától értetődő egyszerűsége émelyítő balsejtelemmel töltötte el George-ot.
Tudtam, hogy Jeff hív. „Honnan tudtad?” – kérdezte némán, de fennhangon csak ennyit kérdezett:
– Rosszat álmodott?
– Nem is tudom – felelte Jean. – Mindenesetre már jól van. De amikor bejöttem, még nagyon ijedt volt.
– Nem voltam megijedve, mami – hallatszott egy vékonyka, felháborodott hang. – Csak olyan furcsa
hely volt.
– Milyen volt? – tudakolta George. – Mesélj el mindent!
– Hegyek voltak – kezdte Jeff álmodozó hangon. – Magasak, de mégse volt rajtuk hó, mint azokon,
amelyeket eddig láttam. Volt köztük olyan is, amelyik égett.
– Úgy érted, tűzhányó volt?
– Nem egészen. Ezek mindenütt égtek, olyan érdekes, kék lánggal. És mialatt néztem, fölkelt a nap.
– Folytasd... miért hallgattál el?
Jeff az apjára emelte zavaros tekintetét.
– Ez a másik dolog, amit nem értek, papa. Nagyon gyorsan kelt föl, és túl nagy volt. És... és a színe se
olyan volt, mint az igazinak. Gyönyörű szép kék nap volt.
Hosszú, dermesztő csend támadt. Aztán George csendesen megszólalt:
– Ennyi az egész?
– Igen. Kezdtem egyedül érezni magam, és akkor bejött mami, és fölébresztett.
George egyik kezével megsimogatta fia kócos haját, a másikkal meg összébb fogta magán a hálóköntöst.
Hirtelen fázni kezdett, s valahogy kicsinek érezte magát. De amikor megszólalt, ebből semmit sem lehetett
érezni a hangján.
– Csak egy buta álom volt; túl sokat ettél vacsorára. Felejtsd el az egészet, légy jó kisfiú, és próbálj
újra elaludni!
– Igyekszem, papa – ígérte Jeff. Elhallgatott, majd kisvártatva elgondolkodva hozzátette: – Azt hiszem,
megpróbálom, hátha megint eljutok oda.
***
– Kék nap? – kérdezte Karellen pár óra múlva. – Így elég könnyű lesz beazonosítani.
– Úgy van – válaszolta Rashaverak. – Kétségtelenül az Alphanidon 2 lesz az. A Kén-hegyek is ezt
támasztják alá. És érdekes, hogy mennyire eltorzult az időskála. A bolygó meglehetősen lassú forgású;
nyilván percek alatt nézett végig sokórányi eseményt.
 – Ez minden, amit fel tudtál ismerni?
– Igen, anélkül hogy közvetlenül megkérdeztem volna a gyereket.
– Azt nem kockáztathatjuk meg. Az eseményeknek a maguk természetes menetében, a mi közbelépésünk
nélkül kell alakulniuk. Majd amikor a szülei közelednek hozzánk, akkor talán megkérdezhetjük őt.
– Lehet, hogy soha nem jönnek el hozzánk. S ha mégis, lehet, hogy addigra már túl késő lesz.
– Félek, hogy ezen nem segíthetünk. Soha egy percre sem szabad elfelejtenünk, hogy ezekben az
ügyekben a mi kíváncsiságunknak nincs jelentősége. De semmiképpen sem fontosabb, mint az emberiség
boldogsága.
A keze kinyúlt, hogy megszakítsa a kapcsolatot.
– Természetesen továbbra is megfigyeled, és minden eredményt jelentesz nekem. De a világért se
avatkozz közbe!
***
Jeff napközben még ugyanolyannak látszott, mint amilyen eddig volt. Már ennyiért is hálásak lehetnek,
gondolta George. De közben egyre jobban rettegett.
Jeffnek az egész csak játék volt; még nem kezdett félni tőle. Az álom csak álom, lehet bármilyen
különös is. Már nem volt magányos azokban a világokban, melyek alvás közben nyíltak meg előtte. Az
elméje csak azon az első éjszakán kiáltott vissza Jeannek a ki tudja, milyen ismeretlen szakadék túlsó
felére. Azóta már egyedül és félelem nélkül lép be a szeme előtt feltáruló világegyetembe.
Reggelenként kifaggatták, és ő el is mondta mindazt, amire vissza tudott emlékezni. A szavak néha
megbotlottak, és kudarcot vallottak, mert a képek, amiket le akart festeni velük, nyilván nemcsak az ő
tapasztalatvilágából hiányoztak, hanem felülmúlták az ember képzeletét is. Apja, anyja új szavakat
sugalltak, képekkel és színekkel próbálták felfrissíteni az emlékezetét, így alakítván ki valamiféle
rendszert a válaszaiból. Sokszor semmire sem jutottak az eredménnyel, pedig érezték, hogy Jeff elméje
számára ezek az álombeli világok egyszerűek és érthetők. Csak nem tudja közvetíteni őket a szülei
számára. De azért egyik-másik elég tisztán rajzolódott ki előttük...
***
Űr... nem látni bolygót, sem környező tájat, sem alanti világot. Csak a csillagokat a bársony éjszakában,
melyek háttérül szolgálnak a hatalmas, szívként lüktető, vörös napnak. Egyszer óriási és tompa fényű,
aztán zsugorodni kezd és fölizzik, mintha frissen kapott üzemanyag táplálná a benne parázsló tüzet. Fölfelé
kúszik a spektrumon, egy pillanatra megpihen a sárga peremén, majd bezárul a kör, a csillag kitágul, lehűl,
s íme, újra itt van az a lángvörös felhő...
(– Jellegzetes pulzálva változó csillag – mondta Rashaverak lelkesen. – És itt is megfigyelhető az
iszonyatos időgyorsulás. Nem tudom pontosan azonosítani, de még leginkább a Rhamsandron felel meg a
leírásnak. Esetleg a Pharanidon 12.
– Akármelyik is – válaszolta Karellen –, már messze jár az otthonától.
– Nagyon messze – mondta Rashaverak.)
Lehetett volna a Föld is. Sárga nap függött a kék égen, melyet szélvihar űzte felhők tarkáztak. A domb
szelíden lejtett az óceán felé, mely tajtékot vetett a zabolátlan szélben. Pedig nem mozdult semmi: a
megfagyott jelenetet mintha villámfénynél örökítették volna meg. És messze, a távoli horizonton volt
valami, ami nem a Földről származott – egy sor homályos, fokozatosan elkeskenyedő oszlop, amint
kiröppentek a tengerből, és eltűntek a felhők között. Hajszálra egyenlő távolságra sorakoztak a bolygó
peremén – ahhoz túl nagyok, hogy mesterségesek, de túl szabályosak, hogy természetesek lehessenek.
(– Sideneus 4 és a Hajnal Oszlopai – súgta áhítatosan Rashaverak. – Elérte a Világegyetem
középpontját. – És még csak most indult útnak – felelte Karellen.)
A bolygó teljesen sík volt. Tüzes ifjúságának hegyeit az óriási gravitáció már réges-rég egyformára
gyalulta – az egykori fenséges csúcsok sem nyúltak soha néhány méternél magasabbra. Élet azonban itt is
volt: a felszínt számtalan izgő-mozgó, színét változtató mértani forma borította. Kétdimenziós világ volt
ez: olyan lények lakták, melyek vastagsága legfeljebb töredék centiméterekben volt kifejezhető.
Az égbolton pedig olyan nap járt, amilyet még a legvadabb álmában sem képzelhetne el egyetlen
ópiumszívó sem. Forrósága túllépte a fehér izzást, az ibolyántúli határvidékein kóborló perzselő
kísértetként égette a bolygót sugaraival, melyek egy pillanat alatt kipusztítottak volna minden földi
létformát. Körös-körül sok millió kilométerre terjedtek ki az ibolyántúli robbanások szaggatta, tarka
színekben fluoreszkáló, hatalmas gáz- és porfelhők. E csillag mellett a Föld sápadt napja csak olyan lett
volna, mint fényes délben a szentjánosbogár.
(– Semmi más nem lehet az ismert világmindenségben, mint a Hexanerax 2 – szögezte le Rashaverak. –
Eddig még csak maroknyi hajónk jutott el odáig... de a leszállást sohasem merték megkockáztatni, mert
hiszen ki hitte volna, hogy még egy ilyen bolygón is létezhet élet.
– Úgy látszik, hogy ti, tudósok, mégsem voltatok olyan alaposak, mint hittétek – válaszolta Karellen. –
Ha azok a... minták... értelmesek, érdekes problémát vet majd föl a velük való kommunikáció. Kíváncsi
volnék, tudnak-e a harmadik dimenzióról...)
Olyan világ volt ez, amelyik nem ismerte az éjszakák és nappalok, az évek vagy évszakok jelentését.
Hat színes nap osztozott az égboltján, így aztán legföljebb színváltozás következhetett be, sötétség azonban
soha. Az egymáshoz ütköző gravitációs mezők húzták-vonták a bolygót elképesztően bonyolult pályája
megannyi hurkán-görbületén végig, sohasem érintve ugyanazt az ösvényt kétszer. Itt minden perc
megismételhetetlen volt; a végtelennek ezen a táján még egyszer nem jelenhet meg ugyanaz az alakzat, amit
épp e pillanatban a hat nap felrajzol az égre.
És az élet még itt is jelen volt. Jöhetett kor, amikor a bolygót fölperzselték a központi tüzek, jöhetett egy
másik, amikor jéggé dermesztették a külső áramlatok, de így is otthont nyújtott az értelmes életnek. A
nagy, soklapú kristályok bonyolult mértani mintákat alkotva, mozdulatlanul bújtak össze a hideg
korszakokban, és csak lassan indultak növekedésnek az ásványi erek mentén, amikor a világ újra
melegedni kezdett. Nekik mindegy volt, ha ezer évbe telt, mire egy gondolatnak a végére értek. A
Világmindenség fiatal volt még, s az Idő a végtelenbe nyúlva terült el előttük...
(– Átnéztem az összes feljegyzésünket – jelentette Rashaverak. – Nem ismerünk ilyen világot, sem ilyen
napkombinációt. Ha a mi Világegyetemünkön belül volna, a csillagászok még akkor is észlelték volna, ha
kívül esik a hajóink útvonalán.
– Ezek szerint elhagyta a Galaxist.
– Igen. Vagyis már nem lehet messze az idő.
– Ki tudja? Hiszen csak álmodik. Ha ébren van, most is ugyanolyan, mint régen. Ez még csak az első
szakasz. Idejében meg fogjuk tudni, ha kezdetét veszi a változás.)
***
– Egyszer már találkoztunk, Greggson úr – szólt a főkormányzó ünnepélyesen. – A nevem Rashaverak.
Nem kétséges, hogy emlékszik rám.
– Igen – felelte George. – Azon az estélyen, Rupert Boyce-nál. Természetesen nem felejtettem el. És
úgy gondoltam, újra találkoznunk kellene.
– Mondja el... miért kérte ezt a kihallgatást?
– Azt gondolom, ön is tudja.
– Talán... de mindkettőnknek segítene, ha elmondaná a saját szavaival. Lehet, hogy ez fölöttébb meglepi
önt, de én is igyekszem felfogni a történteket, s némely vonatkozásban éppoly tudatlan vagyok, mint ön.
George döbbenten bámult a főkormányzóra. Ez a gondolat soha még csak meg sem fordult a fejében.
Tudat alatt meg volt győződve róla, hogy a főkormányzóké minden tudás és minden hatalom, s hogy ők
értik, s talán felelősek is mindazért, ami Jeff-fel történik.
 – Úgy vélem – folytatta George –, hogy önök is látták azokat a beszámolókat, amelyeket a sziget
pszichológusának küldtem, vagyis tudnak az álmokról.
– Igen, – tudunk róluk.
– Egy percig sem hittem, hogy ezek csak amolyan gyermeki képzelődések. Olyan hihetetlenek voltak,
hogy – tudom, nevetségesen hangzik – kell lennie valóságalapjuknak.
George nyugtalan pillantást vetett Rashaverakra, mert maga sem tudta, megerősítő vagy tagadó választ
szeretne-e hallani. A főkormányzó egy szót sem szólt, csak nézett rá szenvtelen, nagy szemével. Majdnem
szemtől szemben ültek egymással, mert a – nyilván efféle kihallgatások számára kialakított – szoba
kétszintes volt; a főkormányzó masszív székét egy jó méterrel lejjebb helyezték el, mint George-ét.
Barátságos gesztus volt ez, megnyugtatta azokat az embereket, akik e találkozásokat kérvén ritkán voltak
valami kellemes hangulatban.
– Aggódtunk, de először még nem ijedtünk meg igazán. Jeff ébren tökéletesen normálisnak látszott,
szemmel láthatóan nem zavarták meg az álmai. Aztán egy éjszaka...
– George elbizonytalanodva, védekezően pillantott a főkormányzóra. – Én sohasem hittem a
természetfölötti dolgokban; nem vagyok tudós, de úgy gondolom, hogy mindenre van ésszerű magyarázat.
– Van – szögezte le Rashaverak. – Tudom, mit látott, én is végignéztem.
– Kezdettől fogva gyanítottam. Pedig Karellen megígérte, hogy nem fognak kémkedni utánunk a
műszereikkel. Miért szegte meg az ígéretét?
– Nem szegtem meg. A felügyelő azt mondta, hogy az emberi fajt nem tartjuk többé megfigyelés alatt.
Ezt az ígéretet be is tartottuk. Én csak a gyerekeit figyeltem, nem magát.
Jó néhány másodpercbe telt, mire George ráeszmélt, miféle burkolt célzást rejtenek Rashaverak szavai.
Akkor lassan kifutott a vér az arcából.
– Úgy érti?... – Elvékonyodó hanggal kapott levegő után, s újra kellett kezdenie a mondatot. – Az Isten
szerelmére, hát mik az én gyerekeim?
– Éppen ezt próbáljuk kideríteni – felelte Rashaverak ünnepélyesen.
***
Jennifer Anne Greggson, aki újabban Baba névre hallgatott, szorosan lehunyt szemmel feküdt a hátán.
Már régóta nem nyitotta ki a szemét, s nem is fogja többé, mert a látvány immár oly fölösleges a számára,
mint a fénytelen óceánmélységek sok érzékszervű teremtményeinek. Tudott az őt körülvevő világról, s ami
azt illeti, ennél sokkal több dologról is tudott.
A fejlődés valami megmagyarázhatatlan trükkjéből kifolyólag egyetlen reflexet azért megőrzött kurta
csecsemőkorából. A csörgő, amely egykor úgy felvidította, most szünet nélkül, de egyfajta bonyolult,
mindig változó ritmus szerint szólt a kiságyában. E fura szinkópálás riasztotta föl Jeant az álmából, s űzte
át a gyerekszobába. De abban már nemcsak a hang volt a ludas, hogy sikoltozva szólongatta George-ot.
A látvány tette, ahogy e közönséges, tarka színekben pompázó csörgő rángatózott állhatatosan a
levegőben, mindenféle alátámasztás nélkül, miközben Jennifer Anne, dundi ujjacskáit szorosan
összekulcsolva, megelégedett, nyugodt mosollyal az arcán feküdt az ágyacskájában.
Ő később kezdte, de gyorsabban haladt. El is hagyta a bátyját hamarosan, hiszen sokkal kevesebb
dolgot kellett elfelejtenie.
***
– Okosan tették, hogy nem nyúltak a játékához – mondta Rashaverak. – Nem hinném, hogy meg tudták
volna mozdítani. De ha sikerül, akkor meg megharagították volna a kislányt. Akkor pedig nem tudom, mi
történt volna.
– Azt akarja mondani, hogy nem tehet semmit? – kérdezte George tompán.
– Nem akarom becsapni. Tanulmányozhatjuk, megfigyelhetjük, ahogy megtettük eddig is, de nem
avatkozhatunk be, mert nem értjük.
– De hát akkor mit tegyünk? És mindez miért velünk történik?
– Valakivel meg kellett történnie. Nincs önökben semmi kivételes, semmivel sem több, mint ama első
neutronban, amely elindítja a láncreakciót az atombombában. Egyszerűen úgy alakult, hogy ő lett az első.
Bármelyik másik neutron is megtette volna – éppúgy, ahogy Jeffrey, lehetett volna akárki más is. Mi ezt
Teljes Áttörésnek nevezzük. Már nincs szükség semmiféle titkolózásra, aminek nagyon örülök. Erre
vártunk, amióta csak megérkeztünk a Földre. Nem tudhattuk, mikor és hol fog elkezdődni, mígnem a puszta
véletlennek köszönhetően össze nem találkoztunk Rupert Boyce estélyen. De akkor már szinte teljes
bizonyossággal tudtam, hogy az ön feleségének a gyermekei lesznek az elsők.
– De hiszen... mi akkor még nem is voltunk házasok! Még nem is voltak...
– Igen, tudom. De Morrel kisasszony elméje volt az a csatorna, amelyik, ha csak egy pillanatra is, de
közvetítette azt a tudást, amit akkor még egyetlen élőlény sem birtokolhatott. Az a tudás csakis egy másik,
vele közvetlen kapcsolatot létesítő elméből származhatott. Nincs jelentősége, hogy itt egy még meg sem
született elméről volt szó, mert az Idő sokkalta különösebb valami, mint önök képzelik.
– Kezdem érteni. Jeff az, aki tudja ezeket a dolgokat, lát idegen világokat, és azt is tudja, önök honnan
jöttek. Jean pedig valahogy elkapta az ő gondolatait, még mielőtt a gyerek megszületett volna.
– Ennél itt sokkal többről van szó, de el sem tudom képzelni, hogy valaha is közelebb juthat az
igazsághoz. A történelem kezdete óta mindig is éltek emberek, akik valami megmagyarázhatatlan erő
birtokában mintha át tudtak volna lépni a tér-idő korlátjain. Valójában maguk sem értették, miről van itt
szó; szinte minden magyarázat, amivel megpróbálkoztak, badarság volt. Én csak tudom, eleget olvastam
róluk!
Van azonban egy analógia, amely... nos, amely segít nekünk, és megmozgatja a képzeletünket, Újra meg
újra felbukkan az önök irodalmában. Képzelje azt, hogy az emberek elméje mind-mind egy-egy sziget a
határtalan óceánban. Magányosnak látszik valamennyi, holott összekapcsolja őket az a tengerfenék,
melyből mindnyájan kiemelkedtek. Ha eltűnne az óceán, az a szigetek végét jelentené. Egyetlen kontinens
részeivé válnának, de egyéni jellegük megszűnne.
A telepátia, ahogy önök nevezik, szintén valami ilyesmi. Ha a körülmények úgy hozzák, az elmék
képesek rá, hogy egyesülve megosztozzanak egymás tartalmán, majd újra szigetekké válván visszaidézzék
bizonyos tapasztalataik emlékét. Ez a képesség a legmagasabb-rendű formájában nincs alávetve a tér-idő
megszokott korlátjainak. Ezért tudta Jean letapogatni a még meg sem született fia tudását.
Hosszú csend támadt, mialatt George megpróbálta feldolgozni e döbbenetes gondolatokat. A kép lassan
alakot öltött. Hihetetlen volt, de rendelkezett egyfajta belső logikával. És megmagyarázta – ha egyáltalán
lehetett használni ezt a szót arra, ami ennyire felfoghatatlan – mindazt, ami azóta történt, amióta Rupert
Boyce házában vendégeskedtek. Most döbbent csak rá, hogy még Jean természetfölötti dolgok iránti
érdeklődésére is magyarázatot adott.
– De hát mi indította el? – kérdezte. – És hová fog vezetni?
– Erre mi nem tudunk felelni. De sok-sok faj él a Világegyetemben, és akadnak köztük olyanok, akik
már jóval azelőtt felfedezték e képességeket, hogy önök vagy mi megjelentünk volna a színen. Azóta
várják, hogy önök csatlakozzanak hozzájuk, és most végre elérkezett az idő.
– És mi itt az önök szerepe?
– A legtöbb ember, mint ön is, fölnéz ránk, mint afféle mesterekre. Pedig erről szó sincs. Mi sohasem
voltunk többek őrzőknél, akik egy felülről rájuk rótt kötelességet teljesítenek. Nehezen tudnám
meghatározni, mi is ez a kötelesség; talán az lesz a legjobb, ha bábáknak tekintenek bennünket, akik egy
nehéz szülésnél nyújtanak segítséget. Azért jöttünk, hogy a világra segítsünk valami újat és gyönyörűt.
Rashaverak elbizonytalanodott, mintha nem találná a megfelelő szavakat.
– Igen – mondta aztán –, bábák vagyunk. De magunk meddőségre kárhoztattunk.
Ez volt az a pillanat, amikor George megértette, hogy itt egy magasabb rendű tragédiáról van szó, mint
az övé.
Hihetetlen volt – de valahogy igazságos is. Minden nagyságuk, minden szellemi fölényük ellenére a
főkormányzók bennragadtak egy evolúciós zsákutcában. E nagy és nemes faj szinte minden szempontból
felülmúlta az emberiséget; csak éppen jövője nem volt, s ezt maga is tudta. E tudás fényében George
majdhogynem csekélységnek látta a maga gondját-baját.
– Most már értem, miért figyelték Jeffreyt – mondta. – Ő volt a kísérleti nyúl.
– Pontosan... ámbár a kísérletet nem mi vezettük le. Nem is mi indítottuk el... nekünk csak az a dolgunk,
hogy megpróbáljuk figyelemmel kísérni. Nem avatkoztunk bele, csak amikor muszáj volt.
Igen, a dagály hulláma, gondolta George. Nem nézhették tétlenül, hogy egy értékes példány elpusztuljon.
De el is szégyellte magát rögtön: ez a keserűség méltatlan volt a helyzethez.
– Már csak egy kérdésem van – mondta. – Hogyan viszonyuljunk a gyerekeinkhez?
– Élvezzék őket, amíg lehet! – válaszolta Rashaverak szelíden. – Már nem sokáig lesz részük ebben az
élvezetben.
Olyan tanács volt ez, amit bármikor, bármelyik szülő megkaphatott volna; de most ott rejtőzött benne
egy eddig ismeretlen fenyegetés és rémület.
19
Eljött az az idő is, amikor Jeffrey számára már nem vált el élesen az álmok világa és a mindennapi élet.
Már nem járt iskolába, és Jean meg George számára is teljesen felborult az eddig megszokott élet – ahogy
nemsokára felborult az egész világon.
Kerülték a barátaikat, mintha már most tudatában volnának, hogy hamarosan senki sem lesz, aki együtt
érezne velük. Néha, az éjszaka csendjében, amikor már alig-alig járkáltak odakint, hosszú sétákra indultak
kettesben. Most közelebb voltak egymáshoz, mint házasságuk kezdete óta bármikor; újra eggyé forrasztotta
őket a közelgő, még ismeretlen tragédia, mely készült már, hogy lesújtson rájuk.
Eleinte bűntudat gyötörte őket, amiért magukra hagyják az alvó gyerekeket a házban, de aztán rájöttek,
hogy Jeff és Jenny olyan módszerekkel tudnak vigyázni magukra, amelyekről nekik, a szülőknek, fogalmuk
sincs. És persze a főkormányzók is szemmel tartották őket. Ez megnyugtató gondolat volt: úgy érezték,
nincsenek egyedül a bajban, azok a bölcs és együttérző szemek megosztják velük a virrasztás óráit.
Jennifer aludt; nem lehetett más szóval kifejezni azt az állapotot, amibe került. Minden külső jel
továbbra is csecsemőnek mutatta, de körülötte immár olyan ijesztő, titkos erőt lehetett érezni, hogy Jean
többé nem tudta elviselni a gyerekszoba légkörét.
De nem is kellett bemennie. Az egykor Jennifer Anne Greggson nevét viselő entitás ugyan még nem
fejlődött ki teljesen, de ebben az alvóbáb-állapotban is volt akkora befolyása a környezetére, hogy
minden szükséglete kielégülhessen. Jean csak egyszer próbálta megetetni, sikertelenül. Az entitás a maga
választotta időben és módon óhajtotta magához venni a táplálékát.
A hűtőszekrényből ugyanis lassú és állandó áramlásban tűnt el az étel, miközben Jennifer Anne ki sem
mozdult az ágyacskájából. A csörgés abbamaradt; a félrelökött játék ott hevert a gyerekszoba padlóján, és
senki sem mert hozzányúlni, hátha Jennifer Anne-nek egyszer még szüksége lesz rá. Néha olyat tett, amitől
a bútorok maguktól álltak össze valami fura elrendeződésben, és George észrevette, hogy a fal
fluoreszkáló festékmintái fényesebben ragyognak, mint eddig.
A kislány nem okozott gondot; már nem igényelte a segítségüket, s nem kellett neki a szeretetük sem. Ez
az állapot nem tarthatott már sokáig, de ők ketten addig is kétségbeesetten csüngtek Jeffen.
Ő is változáson ment át, de még ismerte őket. Az a kisfiú, akinek a növekedését a csecsemőkor
alaktalan, ködös messzesége óta folyton szemmel tartották, most óráról órára, a szemük láttára vesztette el
személyiségét, vált szinte „cseppfolyóssá”. De néha még úgy szólt hozzájuk, mint azelőtt, s úgy mesélt a
játékairól, a barátairól, mintha nem volna tudatában az elkövetkezőknek. De legtöbbször meg sem látta
őket, vagy nem mutatta jelét, hogy tud a jelenlétükről. Már nem aludt, mint ők, akik kénytelenek voltak rá,
noha mindennél nagyobb szükségét érezték annak, hogy e maradék, utolsó órákból a lehető legkevesebbet
vesztegessék el.
A fiúnak – Jennyvel ellentétben – láthatóan nem volt természetfölötti hatalma a tárgyakon; talán mert,
már nagyocska lévén, kevésbé volt szüksége rá. Az ő idegensége teljes mértékben a mentális életére
korlátozódott, melyből már csak egy kis hányadot foglaltak el az álmai. Órákig feküdt moccanatlanul,
szorosan lecsukott szemhéjjal, mintha hangokat hallgatna, melyeket rajta kívül nem hallhat senki más.
Elméjébe – valahonnan vagy valamikorból – szüntelenül áramlott be az a tudás, amely hamarosan maga
alá gyűri és megsemmisíti azt a félig kiformálódott lényt, akit egykor Jeffrey Angus Greggsonnak hívtak.
Fey pedig ott ült és figyelt, gyászos, zavart tekintettel bámult föl rá, mert nem értette, hová ment el a
gazdája, s nem tudta, mikor fog visszatérni hozzá.
***
Jeff és Jenny voltak az elsők a világon, de nem sokáig voltak egyedül. A járvány sebesen terjedt egyik
világrészről a másikra, s az átváltozás végül megfertőzte az egész emberi fajt. Tíz éven felül gyakorlatilag
senkit sem támadott meg, e kor alatt pedig gyakorlatilag senki sem menekülhetett.
Ez volt a civilizáció vége; vége mindannak, amiért az emberek az idők kezdete óta küzdöttek. Az
emberiség napok alatt elveszítette a jövőjét – mert minden fajnak, amelytől elveszik a gyermekeit, a szívét
ölik meg, s az élni akarását pusztítják el.
Nem tört ki pánik, ahogy egy évszázaddal korábban kitört volna. A világ megdermedt, némán,
mozdulatlanul hevertek a nagyvárosok. Csak a létfontosságú iparágak termeltek tovább. Olyan volt ez,
mintha maga a bolygó gyászolna, siratva mindazt, ami többé nincs és nem is lesz.
És akkor Karellen, ahogy egy ízben már megtette egy azóta elfeledett korban, utoljára még egyszer szólt
az emberiséghez.
20
– Hamarosan véget ér az itteni munkám – hallatszott Karellen hangja milliónyi rádióból. – Végre, száz
év után, elmondhatom nektek, mi volt az.
Sok mindent el kellett titkolnunk előttetek, ahogy földi tartózkodásunk félidejéig mi magunk is
rejtőzködtünk. Tudom, akadnak köztetek, akik fölöslegesnek tartották ezt a rejtőzködést. Ti már
hozzászoktatok a jelenlétünkhöz, és el sem tudjátok képzelni, hogyan fogadtak volna bennünket az őseitek.
De legalább megértitek, mi célt szolgált a titkolózásunk, és tudjátok, hogy okkal tettük azt, amit tettünk.
A legfőbb titok, amibe nem avattunk be benneteket, a Földre jövetelünk célja volt – az a „miért”,
amiről oly véget nem érően tudtatok tanakodni. Mindmostanáig nem árulhattuk el, mert a titkot nem nekünk
kellett felfednünk.
Egy évszázaddal ezelőtt eljöttünk a világotokra, és megmentettünk benneteket az önpusztítástól. Nem
hinném, hogy bárki is tagadná ezt a tényt – de hogy mi volt ez az önpusztítás, még csak nem is sejtettétek.
Mert amikor száműztük az összes atomfegyvereteket és a raktárakban fölhalmozott, halálos veszélyt
hordozó játékszereiteket, akkor a fizikai megsemmisülés veszélyét hárítottuk el a fejetek fölül. Azt
hittétek, ez volt az egyetlen veszély. Mi akartuk, hogy ezt higgyétek, pedig ez soha nem volt igaz. A
legnagyobb veszély egészen más jellegű volt – és nemcsak a ti fajotokat fenyegette.
Sok világ van, amelyik elérkezett az atomenergia keresztútjához, elkerülte a katasztrófát, el is jutott a
békés és boldog civilizációk megteremtéséig – és aztán elpusztult azoknak az erőknek a hatására,
melyekről semmit sem tudott. A huszadik században ti is eljutottatok oda, amikor komolyan kezdtetek
hozzábabrálni ezekhez az erőkhöz. Ezért kellett sürgősen cselekedni.
Az egész évszázad során az emberi faj lassan, de feltartóztathatatlanul közeledett a szakadékhoz – és
még csak sejtelme sem volt a szakadék létezéséről. A mélység fölött egyetlen híd vezet át. Kevés olyan faj
van, amely, ha nem kapott segítséget, valaha is megtalálta. Volt, amelyik még időben visszafordult,
egyként elutasítva veszélyt és jutalmat. Ezek a világok ma a könnyű kielégülések paradicsomi szigetei,
melyek többé nem vesznek részt a Világegyetemről szóló történetben. Rátok kezdettől fogva nem ilyesfajta
végzet – vagy szerencse – vár. A ti fajotokban ehhez túl sok az életerő. Elpusztultatok volna, magatokkal
rántva másokat is, mert ti sohasem találtátok volna meg a hidat.
Félek, hogy szinte mindent, amit most el kell mondanom, efféle hasonlatokkal kell kifejeznem. Sok
mindenre, amit el szeretnék mondani, nincsenek szavaitok, fogalmaitok – és szomorú, de a mi tudásunk is
rendkívül tökéletlen.
Hogy megértsetek, vissza kell mennetek a múltba, hogy sok mindent újra fölfedezzetek, amit az őseitek
kapiskáltak, ti azonban elfelejtettetek – amihez, való igaz, mi szándékosan hozzásegítettünk benneteket.
Mert az egész ittlétünk egy óriási csalásra épült, vagyis arra, hogy eltitkoljuk az igazságot, melynek
befogadására még nem voltatok fölkészülve.
Az eljövetelünket megelőző évszázadokban a tudósaitok felfedték az anyagi világ titkait, és elvezettek
benneteket a gőzenergiától az atomenergiáig. Meg kellett szabadulnotok a babonáktól: immár a Tudomány
lett az emberiség egyetlen igazi vallása. Ez volt a nyugati kisebbség ajándéka az emberi nem többi
részének, ami aztán elpusztított minden más hitet. A még létezők is a végüket járták, amikor megérkeztünk.
Úgy ereztétek, a Tudomány mindenre tud magyarázatot, hogy nincs erő, ami fölött ne volna hatalma, sem
esemény, melyről ne ő mondhatná ki az utolsó szót. Lehet, hogy a Világmindenség kezdete az örök
ismeretlenség homályába vész, na de ami utána történt, az már mind a fizika törvényeinek
engedelmeskedik.
A misztikusaitok azonban, ha eltévedtek is saját téveszméik között, megláttak valamit az igazságból.
Mert vannak szellemi s azon is túli erők, melyeket a tudomány sohasem tudott a maga struktúrájába
beépíteni, anélkül hogy azok nyomban szét ne feszítették volna ezt a struktúrát. Az idők kezdete óta mindig
is lehetett hallani különös jelenségekről – kopogó szellemekről, telepátiáról, megérzésről –, melyeket, ha
elneveztetek is, de megmagyarázni nem tudtatok. A Tudomány eleinte nem vett róluk tudomást, sőt az
ötezer éves bizonyság ellenére még a létezésüket is tagadta. De léteznek; és számolnia kell velük minden,
magát teljesnek tartó, Világegyetem-elméletnek.
A huszadik század első felében néhány tudósotok hozzáfogott e dolgok kutatásához. Nem tudták, hogy a
Pandora-szelence zárjához babrálnak hozzá. Olyan erőket szabadíthattak volna ki, amelyekhez képest
eltörpült volna mindaz a veszedelem, amit az atomenergia zúdíthatott a világra. Mert a fizikusok végső
esetben is csak a Földet pusztíthatták volna el, de a parafizikusok a csillagokat is szétdúlták volna.
Ezt nem lehetett megengedni. Nem tudom elmagyarázni, hogy pontosan milyen természetű fenyegetés
öltött bennetek testet. A fenyegetés ránk nem vonatkozott, ezért mi nem is értjük pontosan, miről van szó.
Tegyük fel, hogy valamiféle telepatikus rákká változtatok volna, egyfajta rosszindulatú
gondolkodásmóddá, amely akadálytalanul fertőzhetett volna meg más, jelentősebb szellemeket.
Így aztán eljöttünk – elküldtek bennünket – a Földre. Minden kulturális szinten megakasztottuk a
fejlődéseteket, de különösen a paranormális jelenségek körében végzett komolyabb vizsgálódásokat
vontuk az ellenőrzésünk alá. Nagyon is tisztában vagyok ugyanakkor azzal, hogy a civilizációink közti
eltérésekből kifolyólag meggátoltuk a kreatív teljesítmény minden egyéb formáját is. De ez másodlagos
hatás volt, nincs semmi jelentősége.
És most el kell mondanom valamit, amin nagyon meg fogtok lepődni, talán el sem hiszitek. Mindezek a
lehetőségek, mindeme látens erők nekünk nem adattak meg, még csak nem is értjük őket. Sokkal, de sokkal
nagyobb intellektussal rendelkezünk, mint ti, de az elmétekben van valami, ami örökre rejtve marad
előttünk. A Földre érkezésünk pillanatától kezdve tanulmányozunk benneteket; sok mindent megtudtunk,
még több az, amit meg fogunk tudni, s én mégis kétlem, hogy valaha is megismerjük a teljes igazságot.
Kettőnk fajában sok a közös vonás – ezért választottak ki bennünket erre a feladatra. Más
vonatkozásokban azonban két különböző fejlődési irány végpontjait testesítjük meg. Szellemileg mi
elértük azt a pontot, amin túl nem fejlődhetünk tovább. Akárcsak ti, a mostani alakotokban. De ti
átugorhattok a következő szintre, és ez a különbség kettőnk között. A mi lehetőségeink kimerültek, a tieitek
azonban még kiaknázatlanok. Olyan lehetőségek ezek, amelyek, nem értjük, hogyan, de összefüggenek az
általam említett erőkkel, amelyek most ébredeznek a világotokon.
Mi megállítottuk az órát, hogy egy helyben topogjatok, amíg kifejlődnek ezek az erők, s felkészülnek rá,
hogy kiáramoljanak azokba a csatornákba, melyeket mi készítettünk elő nekik. Mindazt, amit annak
érdekében tettünk, hogy a bolygótok gazdagabb legyen, hogy emeljük az életszínvonalatokat, hogy
elhozzuk nektek az igazságot és a békét – egyszóval, mindezt így is, úgy is megtettük volna, ha már bele
kellett avatkoznunk a dolgaitokba. Ám ez az egész, óriási átalakulás eltérített benneteket az igazságtól, s
így segítségünkre volt abban, hogy elérjük a célunkat.
Az őrzőitek vagyunk – semmi más. Nyilván gyakran eltöprengtetek azon, hogy az én fajom milyen helyet
foglalhat el a Világegyetem hierarchiájában. Éppúgy, ahogy mi fölöttetek állunk, fölöttünk is van valami,
ami a maga céljaira használ bennünket. Hogy mi az, arra sohasem jöttünk rá, pedig eszköze voltunk hosszú
korokon át, és soha nem mertünk ellenszegülni neki. Újra és újra megkaptuk az utasításokat, elmentünk
valamely világra, ahol éppen virágzásnak indult a civilizáció, és végigkísértük azon az úton, amelyre mi
sohasem léphettünk rá – az úton, melyen most ti haladtok.
Újra és újra megfigyeltük a folyamatot, amelynek istápolására elküldtek bennünket, hátha sikerül
megtanulnunk, hogyan szabaduljunk meg saját korlátainktól. De az igazság halvány körvonalai éppen csak
megcsillantak előttünk. Ti főkormányzóknak hívtok bennünket, s nem tudjátok, mennyi iróniát rejt ez a cím.
Nevezzük hát a fölöttünk lévőt Főértelemnek, amely olyan eszköznek tekint bennünket, mint a fazekas a
korongját.
A ti fajotok pedig az agyag, amely formát nyer ezen a korongon. Mi úgy gondoljuk – de ez csak egy
elmélet –, hogy a Főértelem növelni akarja a világegyetemről szerzett tudását, ki akarja terjeszteni fölötte
a hatalmát. Az idők során sok faj összegeződhetett benne, és már réges-régen maga mögött hagyta az anyag
zsarnokságát. Tudomással bír a mindenütt jelen lévő értelemről. Amikor ráeszmélt, hogy ti csaknem
készen vagytok már, ideküldött minket, hogy parancsa szerint készítsünk fel benneteket az immár küszöbön
álló átalakulásra.
Minden korábbi változás, amit átéltetek, korszakok sokaságát vette igénybe. Most azonban az értelem
alakul át, nem pedig a test. Az evolúciós szabályszerűségek következtében ez világraszóló katasztrófa lesz
– egy pillanat alatt fog bekövetkezni. Már el is kezdődött. Szembe kell néznetek a ténnyel: ti vagytok a
Homo sapiens utolsó nemzedéke.
Ami e változás természetét illeti, arról nagyon keveset mondhatunk nektek. Nem tudjuk, hogyan
játszódik le... hogy miféle ravaszt húz meg a Főértelem, ha elérkezettnek látja a pillanatot. Mindössze
annyit sikerült megtudnunk, hogy egyetlen individuummal kezdődik – minden esetben gyermekkel –, majd
rohamosan terjed, ahogy a kristályok alakulnak ki az első mag körül a telített oldatban. A felnőttekre nincs
hatással, mert az ő elméjük már bekerült egy megváltoztathatatlan öntőformába.
Az egész folyamat mindössze néhány évig tart, és a végén az emberi faj kettéoszlik. Visszaút nincs, és a
világnak, úgy, ahogy ti megismertétek, többé nincs jövője. Most ér véget emberfajotok minden reménye és
álma. Életet adtatok az utódaitoknak, és bekövetkezik számotokra az a tragédia, hogy soha nem fogjátok
őket megérteni, nem tudtok érintkezni az elméjükkel. Valójában nem is lesz agyuk, ha az általatok ismert
szervre gondolunk. Egy egyedüli entitás lesznek, úgy, ahogy ti magatok számtalan sejtjeitek összegzése
vagytok. Ti őket nem fogjátok emberi lényeknek tekinteni, és igazatok lesz.
Azért mondtam el mindezt, hogy tudjátok, mi vár rátok. Még néhány óra, és elérkezik a válságos
pillanat. Nekem az a feladatom – és kötelességem –, hogy megvédjem őket, akiknek az őrzésére
iderendeltek. Ébredő erejük ellenére elpusztíthatja őket a körülöttük lévő sokaság – igen, akár a saját
szüleik is, ha rádöbbennek az igazságra. El kell vinnem, el kell különítenem őket, a saját és a ti
érdeketekben. A hajóim holnap megkezdik az evakuálást. Nem foglak hibáztatni benneteket, ha
megpróbáltok beavatkozni, de hiábavalóság lesz. Az enyémnél nagyobb erők ébredeznek most; én is csak
eszköz lehetek számukra.
És aztán... mit teszek majd veletek, a túlélőkkel, ha már betöltöttétek a rendeltetéseteket? Talán az lenne
a legegyszerűbb és legkönyörületesebb, ha elpusztítanálak benneteket, ahogy ti is elpusztítjátok kedvenc
állatotokat, ha halálos seb éri. De én ezt nem tudnám megtenni. Nektek, magatoknak kell megválasztani a
jövőtöket a még hátralévő esztendőitekre. Én azt remélem, hogy az emberiség békében és annak tudatában
fogja eltölteni maradék idejét, hogy nem élt hiába.
Mert az, amit ti a világra hoztatok, lehet, hogy teljesen idegen, hogy rá egyáltalán nem vonatkoznak a
reményeitek és a vágyaitok, hogy gyerekes játszadozásnak tekinti a legnagyszerűbb teljesítményeiteket –
és mégis valami csodálatos dolog, amit ti teremtettetek meg.
Amikor az én fajom már végképp feledve lesz, belőletek egy rész még akkor is élni fog. Ne ítéljetek hát
el minket azért, amit meg kellett tennünk. És ne felejtsétek el – életünk végéig irigyelni fogunk benneteket.
21
Jean azelőtt sírt, de ma már azt sem tud. A szívtelen; érzéketlen nap aranyfénybe vonta a szigetet,
amikor a hajó körvonalai kibontakoztak Spárta ikercsúcsai fölött. E sziklás szigeten történt nemrégiben,
hogy a fiát megmentette a haláltól egy csoda, ma már nagyon is tudja, hogy miféle.
Néha eltűnődött azon, hogy nem lett volna-e jobb, ha a főkormányzók elfordítják a fejüket, és sorsára
hagyják a fiát. A halállal szembe tudott volna nézni, ahogy azelőtt is szembenézett vele; a halál a dolgok
természetes rendjéhez tartozott. De ez idegenebb volt, mint a halál – és véglegesebb. Eddig úgy volt, hogy
az emberek meghaltak, de a faj élt tovább.
A gyerekek felől sem zaj, sem mozgás nem hallatszott. Csoportokra szakadozva álltak a homokos
parton, egymás iránt se mutatva több érdeklődést, mint örökre elhagyott otthonaik iránt. Sokan kisbabát
tartottak a karjukban, olyanokat, akik még járni sem tudtak – vagy egyszerűen nem igényelték azt az erőt,
amely a fölöslegesnek ítélt járáshoz kellett volna. Mert hiszen – tűnődött George –, ha a holt anyagot meg
tudják mozgatni, akkor megtehetnék ugyanezt a saját testükkel is. Igaz is: miért gyűjtik össze őket
egyáltalán a főkormányzó hajói?
A dolognak nem volt jelentősége: elmennek, és ehhez ezt a formát választották. És George akkor rájött,
mi az a kínzó emlékkép, ami nem hagyja nyugodni. Egyszer régen látott egy hasonló exodusról készült
százéves filmhíradót. Az első világháború kezdetén lehetett – vagy a másodikén. Hosszú vonatsorokat
mutattak, zsúfolásig megtöltve gyerekekkel, amint lassan kigördülnek a veszély fenyegette városokból,
hogy az otthon hagyott szülők közül sokakat soha viszont ne láthassanak. Voltak, akik sírtak, mások
zavartan szorongatták kevéske cókmókjukat, a legtöbbjükön azonban látszott, hogy lelkes várakozással
néznek elébe a Nagy Kalandnak.
Pedig hamis volt a hasonlóság. A Történelem sohasem ismételte magát. Ők, a most elmenni készülők,
lehettek akármik, de az biztos, hogy már nem voltak gyermekek. És ezúttal nem lesz viszontlátás.
A hajó a vízparton ért földet, s mélyen besüppedt a lágy homokba. Tökéletes összhangban siklottak
félre a nagy, ívelt panelek, és a feljárók óriás fémnyelvekként nyúltak ki a part felé. A szétszórtan
álldogáló, elmondhatatlanul magányos alakok mindinkább összetömörültek, lassanként tömeggé
sűrűsödtek, pontosan úgy, mint akármely emberi sokaság.
Magányos alakok? Miért látta így, tűnődött George. Hiszen éppen ilyenek nem lehetnek soha többé.
Csak egyének lehetnek magányosak – csak emberi lények. A végén, amikor leomlanak a korlátok, a
személyiség feloldódásával eltűnik a magányosság is. A számtalan csepp beleolvad az óceánba.
Érezte, hogy Jean, hirtelen érzelmi felindulásában megszorítja a kezét.
– Nézd – súgta az asszony –, ott van Jeff! A második ajtónál. Nagyon messze volt, igazából nem is
biztos, hogy ő volt. Nehezen láttak a szemük elé ereszkedő homálytól is. De mégis: Jeff volt az, egészen
biztos. George fölismerte a fiát, ahogy ott állt, fél lábbal már a fémpallón állva.
És akkor Jeff megfordult, és visszanézett. Az arca csak egy fehér folt; ilyen messziről nem látszott, hogy
átfutott-e rajta valami felismerés, valamiféle visszaidézése mindannak, amit most végképp maga mögött
hagy. George azt sem fogja megtudni soha, hogy Jeff merő véletlenségből fordult-e feléjük – vagy ezekben
a legeslegutolsó pillanatokban, amikor még az ő fiuk volt, tudta, hogy ott állnak, hogy figyelik, hogyan lép
be abba a világba, ahová ők nem követhetik soha.
Lassanként bezárultak a nagy ajtók. És ebben a pillanatban Fey égnek emelte az orrát, és hosszan,
keservesen felvonított. Gyönyörű, tiszta tekintetével George-ra nézett, és ő megértette, hogy a kutya most
veszítette el a gazdáját. George-nak immár nem volt többé vetélytársa.
Sokféle út, de csak egy végcél kínálkozott mindazoknak, akik itt maradtak. Voltak, akik így beszéltek:
„A világ még így is gyönyörű; egy napon itt kell hagynunk, de miért kellene ezt a napot siettetnünk?”
Mások viszont, akik számára becsesebb volt a jövő, mint a múlt, s most elvesztettek mindent, amiért
érdemes volt élniük, nem akartak maradni. Ők búcsút mondtak a világnak, ki-ki a maga természete szerint
egyedül vagy barátokkal.
Így gondolták az athéniak is. A sziget tűzben született, tehát tűzben akart meghalni is. Akik el akartak
menni, elmentek, a többség azonban ott maradt, hogy álmai széttört cserepei között várja be a véget.
***
Úgy volt, hogy majd senki sem tudja előre, mikor jön el az idő. Jean azonban fölébredt az éjszaka
csendjében, s egy ideig csak bámulta a mennyezet kísérteties fényét. Aztán kinyúlt, és megfogta George
kezét. A férfi jó alvó volt, de most azonnal fölébredt. Nem beszéltek, mert a szavak, amikre szükségük lett
volna, nem léteztek.
Jean már nem félt, sőt, szomorú sem volt. Ő már kijutott a nyugalom vizére, ahol az embernek nincsenek
többé érzelmei. Egy tennivalója azonban hátravolt még, és tudta, hogy alig-alig lesz rá ideje.
George szó nélkül követte a néma házban. Oly némán mozogtak, mint fényben az árnyék, ahogy átvágtak
azon a fénytócsán, melyet a műterem tetején bevilágító hold festett a padlóra. Aztán beléptek a
gyerekszobába.
Itt nem változott semmi. A falakon fénylettek a fluoreszkáló minták, amelyeket George festett nagy
gonddal, Jennifer Anne egykori csörgője ugyanott hevert, ahová annak idején, amikor az elméje befordult
az azóta lakhelyévé vált ismeretlen messzeségbe, elhajította.
„Itt hagyta a játékait – gondolta George. – A mieink azonban eljönnek velünk.” Eszébe jutottak a fáraók
gyermekei, akikkel ötezer évvel ezelőtt eltemették a babáikat meg a gyöngyeiket. „Így lesz ez most is.
Soha senki nem fog gyönyörködni a kincseinkben – gondolta. – Elvisszük magunkkal, nem válunk meg
tőlünk.”
Jean lassan feléje fordult, s a fejét a vállára hajtotta. Amikor George átfogta a derekát, egyszer csak
újra megérezte azt a hajdani szerelmet – valahogy úgy, ahogy a kiáltást visszhangozzák halkan, de tisztán a
távoli hegyek. Már túl késő volt, hogy elmondja, amit még el kellett volna mondania neki, és hogy nem is
annyira az elkövetett csalásait, inkább a múltbeli közönyösségét sajnálja.
– Isten veled, drágám! – szólalt meg ekkor csendesen Jean, és még szorosabban ölelte magához.
George-nak már nem volt ideje válaszolni – de még ebben a legutolsó pillanatban is belevillant a
döbbenet, hogy honnan tudhatta az asszony, hogy most következik el az a másodperc.
Messze, odalent a sziklaágyban az urániumrészecskék egymáshoz nyomultak, vágyva a soha be nem
teljesülő egyesülésre.
A sziget pedig fölemelkedett, hogy elébe menjen a hajnalnak.
22
A főkormányzók űrhajója a Carina csillagkép szívén átjutva rásiklott fénylő meteorösvényére. Már a
külső bolygóknál vészes fékezésbe kezdett, de még a Mars mellett elhaladtában is megtartotta a
fénysebesség egy tekintélyes töredékét. A Nap körüli végtelen terek sokat elvettek a lendületéből,
ugyanakkor egymillió kilométerrel a háta mögött az energiaveszteség tűzzel festette be az eget.
Jan Rodricks, hat hónappal öregebben, hazafelé közeledett arra a világra, amit nyolcvan esztendővel
ezelőtt hagyott el.
Már nem volt titkos fülkében rejtőzködő potyautas. Ott állt a három pilóta mögött (el is töprengett azon,
hogy miért kell nekik ilyen sok), s elnézte az irányítóhelyiséget uraló, hatalmas képernyőt, melyen folyton
változott a kép. E színek és formák számára értelmetlennek tűntek, de feltételezte, hogy olyan
információkat közvetítenek, melyek az ember tervezte űrhajókon sok-sok méternyi adatból állnának.
Olykor azonban csillagmezők is feltűntek a képernyőn, és nemsokára, úgy remélte, meglátja rajta a Földet
is.
Boldog volt, hogy hazajöhet, noha annak idején mindent megtett a szökésért. E néhány hónap alatt
felnőtté vált. Annyi mindent látott, oly messzire elment, hogy most majd elepedt a saját, ismerős világáért.
Tudta már, miért zárták el a Földet a csillagoktól a főkormányzók. Most már megértette, hogy az
emberiségnek még nagy utat kell megtennie, amíg szerepet kaphat abban a civilizációban, amelybe ő
bepillantást nyert.
Alakulhat úgy is – bár ezt a lehetőséget nem tudta elfogadni –, hogy az emberiség mindörökre
alacsonyabb rendű faj marad, melyet a főkormányzók őrizetére bízva, egy félreeső állatkertben fognak
tartani. Lehet, hogy erre utalt Vindarten azzal a kétértelmű figyelmeztetéssel, amivel útjára engedte Jant.
– Sok minden történhetett az idő alatt, ami közben a bolygódon eltelt – mondta akkor a főkormányzó. –
Ha viszontlátod, meglehet, már meg sem ismered a világodat.
Meglehet, gondolta Jan; nyolcvan év nagy idő, s bár ő még fiatal és alkalmazkodóképes, megeshet, hogy
nehezen fogja fel mindazon változásokat, amelyek bekövetkezhettek. Egy dologban azonban biztos volt –
az emberek kíváncsiak lesznek a történetére, és azt is tudni akarják majd, hogy milyen képet alkotott a
főkormányzók civilizációjáról.
Jól bántak vele, ahogy azt el is várta tőlük. Az odafelé vezető útról nem tud semmit; amikor az injekció
hatása elmúlt, és ő előjött, a főkormányzók hajója már belépett a saját rendszerébe. Amikor előmászott
fantasztikus rejtekhelyéről, megkönnyebbülve tapasztalta, hogy nincs szüksége az oxigénkészülékre. A
levegő sűrű volt, és nehéz, de minden további nélkül belélegezhető. Ott állt a hajó hatalmas, vörös fénnyel
megvilágított rakodóterében, mindenféle csomagolóláda és egyéb málhaféleség között, ami csak
elképzelhető egy űr- vagy tengerjáró hajón. Majdnem egy órájába telt, mire megtalálta a vezérlőfülkéhez
vezető utat, s bemutatkozott a legénységnek.
Zavarba ejtette, hogy meg sem lepődtek; tudta, hogy a főkormányzókon ritkán látszik meg bármiféle
érzelem, de valami fogadtatásra mégiscsak számított. Ők azonban, mintha mi sem történt volna, csak a
képernyőt figyelték, s a vezérlőpultok számtalan gombjával játszadoztak. Csak abból tudta meg, hogy
leszálláshoz készülnek, hogy az ernyőn időnként felvillant egy bolygó képe, s minden egyes alkalommal
nagyobb és nagyobb lett. Mozgást vagy gyorsulást soha egy pillanatra sem érzett, csak egy tökéletesen
állandó gravitációt, melyről úgy gondolta, hogy a földi nehézkedés ötödrészének felelhet meg. A hajót
mozgató óriási erők ellensúlyozása rendkívüli pontosságú lehetett.
És amikor a három főkormányzó egyszerre állt föl a székről, ebből tudta, hogy az utazás véget ért. Nem
szóltak az utasukhoz, sem egymáshoz, és amikor egyikük intett, hogy kövesse őket, Jan rájött valamire,
amire eddig nem gondolt. Karellen utánpótlási vonalának ezen a túlsó végén minden valószínűség szerint
senki sincs, aki értene az ő nyelvén.
Miközben mohó tekintete előtt kinyíltak a hatalmas ajtók, ők komoly arccal néztek rá. Életének döntő
pillanata volt ez: ő az első ember, akinek a szeme előtt egy olyan világ tárul fel, amelyikre idegen nap süt
le. Az OFF 549 672 fénye bevilágított a hajóba, és íme, itt fekszik előtte a főkormányzók bolygója.
Hogy mit várt tőle? Maga sem tudta. Ha óriási épületeket, felhőbe vesző tornyú városokat, minden
képzeletet felülmúló gépezeteket lát, bizonyára nem lepődik meg. De ehelyett egy meglehetősen jellegtelen
síkság nyúlt el előtte a szokatlanul közeli látóhatárig, s ezt az egyhangúságot csak három másik hajó törte
meg, néhány kilométerrel arrébb.
Jant egy pillanatra hatalmába kerítette a mindent elsöprő csalódottság. Aztán vállat vont, mert rájött,
hogy egy ilyen távoli és lakatlan vidék nem lehet más, mint űrkikötő.
Hideg volt, de nem kellemetlenül hideg. A látóhatár fölött függő nagy, vörös nap fénye bőségesen elég
volt az emberi szem számára is, de Jannek máris eszébe jutott, hogy vajon mennyi idő múlva kezdené
hiányolni a zöldeket és kékeket. S akkor észrevette a hatalmas, ostyavékony sarlót, mely úgy kapaszkodott
föl az égre, mintha egy óriási íjat tettek volna a nap mellé. Csak hosszas bámészkodás után fogta föl, hogy
az útnak még nem ért teljesen a végére, mert az ott a főkormányzók világa. Ez nyilván csak a holdja, a
támaszpont, amely küldi és fogadja a hajókat.
Átvitték egy másik hajóba, nem nagyobba, mint egy földi repülőgép. Amikor fölmászott az egyik nagy
ülésbe, hogy a megfigyelőablakon át láthassa a közeledő bolygót, törpének érezte magát.
Olyan nagy sebességgel haladtak, hogy jóformán meg sem tudta figyelni az alanti, egyre nagyobbodó
glóbusz egyes részleteit. Bár már közel voltak az otthonukhoz, a főkormányzók itt is mintha egyfajta
űrmeghajtást alkalmaztak volna, amitől aztán percek alatt átszáguldottak egy vastag, felhőkkel tarkított
atmoszférarétegen. Amikor az ajtók kinyíltak, egy boltozatos terembe léptek ki, melynek nyilván azonnal
bezárult mögöttük a mennyezete, mert a fejük fölött nyoma sem volt semmiféle nyílásnak.
Két napba telt, mire Jan elhagyhatta ezt az épületet. Nem várt szállítmány lévén helye sem volt, ahová
tegyék. S hogy még nehezebb legyen a dolga, a főkormányzók közül senki sem értette a szavát.
Gyakorlatilag nem tudtak kommunikálni egymással, és Jannek keserűen kellett rádöbbennie, hogy
korántsem olyan könnyű kapcsolatot teremteni egy idegen fajjal, ahogy azt a regényekben le szokták írni.
A jelbeszéd, meglepő módon, kudarcot vallott, mert az alapja túlságosan is az a gesztus-, kifejezés- és
viselkedésrendszer volt, amely másképp alakult ki az embereknél, mint a főkormányzóknál.
Az volna csak az igazi kudarc, gondolta Jan, ha mindazok a főkormányzók, akik beszélik a nyelvét, lent
maradtak volna a Földön. Nincs más hátra, várnia kell, és remélni a legjobbakat. Bizonyára jönni fog
valami tudós, valami idegen fajokkal foglalkozó szakember, s ő majd gondját viseli! Vagy annyira
érdektelen volna a személye, hogy föl sem kelti a figyelmüket?
Arra nem volt mód, hogy kijusson az épületből, mert a nagy ajtókon nem volt semmiféle látható
nyitószerkezet. Ha egy főkormányzó indult el feléjük, egyszerűen kinyíltak. Jan is megpróbálta ezt a
trükköt; aztán mindenféle tárgyakat lóbált magasan a levegőben, hogy megszakítson valamiféle vezérlő
sugarat, és sorra vett minden elképzelhető fortélyt – hiába. Ráeszmélt, hogy egy kőkorszaki ember lehetne
hozzá hasonlóan reménytelen helyzetben, ha betévedne egy modern, nagyvárosi épületbe. Egyszer
megpróbált kisétálni az egyik kifelé tartó főkormányzóval, de szelíden elhessegették. Nem ellenkezett,
mert nagyon igyekezett, hogy ne bőszítse magára a vendéglátóit.
Mielőtt végképp elcsüggedt volna, eljött hozzá Vindarten. A főkormányzó nagyon rosszul beszélt a
nyelvén, hadart is, de meglepő gyorsasággal javult a kiejtése. Egy-két nap múlva szinte már gondtalanul
beszélhettek minden olyan témáról, amelyhez nem kellett holmi sajátos szókincs.
Attól kezdve, hogy Vindarten az oltalmába vette, Jannek nem kellett többé aggódnia. Még arra sem volt
lehetősége, hogy azt tegye, amit szeretne, mert szinte állandóan körülvették tudós főkormányzók, és nagy
buzgalommal végeztettek vele mindenféle érthetetlen kísérletet a bonyolult műszereikkel. Jant e gépezetek
nagyon kimerítették, és az egyik kísérlet után, amikor valami hipnózist végző eszközt vetettek be, órákig
tartó, hasogató fejfájás kínozta. Habozás nélkül hajlandó volt mindenféle együttműködésre, de abban már
nem volt biztos, hogy azok, akik őt tanulmányozzák, tudatában vannak-e, mik a szellemi és fizikai korlátai.
Mindenesetre sokáig tartott, mire meg tudta győzni őket, hogy neki szabályos időközönként aludnia kell.
A vizsgálatok szünetében sikerült pillanatnyi benyomásokat szereznie a városról, és megértette,
mennyire nehéz – és veszélyes – vállalkozásba fogna, ha csak úgy, kedvére akarna ide-oda utazgatni
benne. Utcák gyakorlatilag nem léteztek, és nyoma sem volt felszíni közlekedésnek. Itt olyan lények éltek,
akik tudtak repülni, és nem féltek a gravitációtól. Itt nem jelentett semmit, ha valaki egyetlen figyelmeztető
szó nélkül belevetette magát egy több száz méteres szédítő mélységbe, vagy ha egy helyiségbe csak
magasan a falba vágott nyíláson át lehetett bejutni. Jan százféle jelből kezdett rádöbbenni arra, hogy egy
szárnyas faj lelkivilága alapjaiban különbözhet a földhöz kötött fajokétól.
Különös látvány volt, ahogy a főkormányzók mint óriási madarak lassú, erőteljes szárnycsapásokkal
röpködtek városuk tornyai között. És akadt itt egy tudományos probléma is. Ez a bolygó nagy volt –
nagyobb, mint a Föld –, a gravitációja mégis alacsony volt, és Jan azt sem értette, hogy miért olyan sűrű a
légköre. Megkérdezte Vindartent, s meg is kapta a félig-meddig előre sejtett választ, miszerint ez nem a
főkormányzók eredeti bolygója. Ők egy sokkal kisebb világon fejlődtek ki, s később, amikor
meghódították ezt a bolygót, nemcsak a légkörét, hanem a gravitációját is megváltoztatták.
A főkormányzók építészete merőben funkcionális volt;
Jan nem látott díszítményeket, nem látott semmi olyasmit, aminek ne lett volna valami határozott célja,
még akkor is, ha az a cél meghaladta az ő felfogóképességét. Egy középkori ember e vörös fényben úszó
város és a benne közlekedő lények láttán minden bizonnyal a Pokolban érezte volna magát. Néha – minden
kíváncsisága és tudományos elfogulatlansága ellenére – még Jant is megkörnyékezte valami
megmagyarázhatatlan rettenet. Mert még a legjózanabb, legtisztább elmékre is csüggesztően hat, ha nem
találnak legalább egy ismerős viszonyítási pontot.
És bizony akadt itt sok minden, amit nem értett, és amit Vindarten sem tudott – vagy akart –
megmagyarázni neki.
Mik voltak azok a felvillanó fények, változó formák, egyszóval azok a valamik, amik oly sebesen
cikáztak át a levegőn, hogy végül maga sem tudta, látta-e őket egyáltalán? Lehet, hogy bámulattal vegyes
iszonyatot kellett volna kelteniük benne – vagy lehet, hogy csak látványos, de jelentéktelen dolgok voltak,
mint például a hajdani Broadway neonreklámjai.
Jan azt is érezte, hogy a főkormányzók világa telis-tele van általa nem hallott hangokkal. Néha elértek
hozzá olyan bonyolult ritmusképletek, melyek föl-le száguldoztak a hallható spektrumban, majd hirtelen
kiléptek a fölső vagy az alsó hallásküszöbön túlra. Úgy látszott, mintha Vindarten nem értené, mit jelent
Jan számára a zene fogalma, így aztán nem is tudta kielégítően megmagyarázni a jelenséget.
A város nem volt túl nagy; a fénykorát élő Londonnál vagy New Yorknál feltétlenül sokkal kisebb
lehetett. Vindarten szerint ezrével akadtak ilyen városok a bolygón, s mind valami sajátos céllal épült. Az
ő városukhoz földi fogalmak szerint leginkább az egyetemi városok hasonlítottak – kivéve, hogy itt sokkal
erőteljesebb volt a szakosodás mértéke. Mint Jan nemsokára rájött, ezt a várost az idegen kultúrák
tanulmányozásának szentelték.
Amikor kikerült a sivár cellából, az egyik legelső útja – Vindarten kíséretében – egy múzeumba
vezetett. Már nagyon kellett neki az a lélektani lökés, amit attól kapott, hogy végre olyan helyen járt,
melynek a rendeltetését tökéletesen értette. A múzeum – eltekintve a méreteitől – akár a Földön is állhatott
volna. Hogy megérkezzenek, sokáig kellett egyenletesen zuhanniuk lefelé egy nagy platón, amely
dugattyúként mozgott egy ismeretlen hosszúságú függőleges hengerben. Semmiféle irányítószerkezetet nem
látott, s a lefelé irányuló mozgás elején és végén határozottan észlelte a gyorsulást. Úgy látszott, a
főkormányzók nem vesztegetik házi használatra a kiegyensúlyozó erőtérszerkezeteiket. Jannek megfordult
a fejében, vajon világuk egész belsejét fölásták-e keresztül-kasul, s hogy miért korlátozták a város
nagyságát azzal, hogy levonultak a föld alá, ahelyett hogy fölfelé terjeszkedtek volna? Ez is olyan rejtély
volt, amit sohasem sikerült megfejtenie.
Az ember egy egész életet eltölthetett volna e hatalmas termek föltárásával. Ide hordták össze mindazt,
amit a bolygókról zsákmányoltak; Jan el sem tudott képzelni annyi civilizációt, ahánynak az eredményeit
itt fölhalmozták. Ám hosszas bámészkodásra nem volt idő. Vindarten óvatosan lerakta őt egy
parkettasávra, mely első pillantásra díszítőmintának látszott. Mire Jannek eszébe jutott, hogy ezen a
világon nem ismerik a díszítést, valami láthatatlan erő már meg is ragadta, s szelíden előrelódította.
Óránként mintegy húsz-harminc kilométeres sebességgel haladt el a hatalmas kiállítási tárlók, a soha nem
képzelt világok látképei előtt.
A főkormányzók megtalálták a múzeumi kimerültség ellenszerét az embernek egyszerűen nem kellett
járkálnia.
Több kilométert megtettek már, amikor vezetője ismét megragadta Jant, s óriási szárnyának egyetlen
csapásával kiemelte az előrelendítő erő hatóköréből. Egy óriási, félig üres hallhoz értek, mely ismerős
fényben fürdött – amit Jan azóta nem látott, amióta elhagyták a Földet. Halvány volt, hogy ne bántsa a
főkormányzók érzékeny szemét, de félreismerhetetlenül napfény volt. Jan sohasem hitte volna, hogy egy
ilyen mindennapos, sőt közönséges dolog ekkora sóvárgást ébreszthet a szívében.
Ez volt hát a Földről rendezett kiállítás. Csak méterek választották el őket Párizs csodaszép
makettjétől, karnyújtásnyira voltak tőlük a tucatnyi évszázadból vaktában összehordott, kincset érő
műtárgyak, egymás mellett a modern számítógép és a kőkorszaki balta, a televíziós készülék és
alexandriai Hérón gőzturbinája. Akkor kinyílt előttük egy nagy ajtó, és ők beléptek a Föld Kurátorának
irodájába.
„Vajon most először lát emberi lényt? – tűnődött Jan. – Járt egyáltalán valaha is a Földön, vagy az
csupán egy volt a sok rábízott bolygó között, s még azt sem igen tudta, hol helyezkedik el pontosan?” Az
mindenesetre tény, hogy sem nem beszélt, sem nem értett az ő nyelvén, és Vindartennek kellett
tolmácsolnia.
Jan órákat töltött el itt azzal, hogy belebeszélt egy hangfelvevő készülékbe, miközben a főkormányzók
mindenféle földi tárgyat mutogattak neki. Szégyenkezve döbbent rá, milyen sokat nem tud közülük
azonosítani. Mérhetetlenül nagy volt a tudatlansága a saját faját és annak eredményeit illetően, s kíváncsi
lett volna, vajon a főkormányzók a maguk felsőbbrendű szellemi képességeik birtokában fel tudják-e
igazán fogni az emberi kultúra teljességét.
Vindarten egy másik úton vezette ki a múzeumból.
Ezúttal hatalmas, boltíves folyosókon lebegtek át könnyedén, de most nem a tudatos elme, hanem a
természet alkotásai mellett haladtak el. Sullivan, gondolta Jan, az életét adná, csak itt lehetne, s láthatná,
miféle csodákat hozott létre a fejlődés mintegy száz világon. Csakhogy Sullivan, eszmélt rá, azóta már
halott lehet...
Azután, minden előzetes figyelmeztetés nélkül leszálltak egy erkélyen, amely egy óriási, kör alakú, talán
száz méter átmérőjű terem fölé nyúlt ki. Mint rendesen, itt sem volt védőkorlát, s Jan hirtelen nem is tudta,
ki merjen-e lépni az erkély szélére. De Vindarten ott állt a peremén, s nyugodtan nézett lefelé – Jan tehát
óvatosan elindult feléje.
A padló túlontúl közel volt – legföljebb ha húsz méterrel lejjebb. Jan utólag meg volt győződve róla,
hogy kísérője nem akarta megijeszteni, sőt hogy ő hökkent meg a legjobban védence viselkedésén. Mert
Jan egy tagolatlan üvöltéssel visszaugrott az erkély széléről, mintha el akarna bújni az elől, ami odalent
volt. Csak akkor szedte össze magát, s merészkedett ismét előre, amikor kiáltásának tompa visszhangjait
végképp elnyelte a sűrű atmoszféra.
Persze hogy élettelen volt – csak a rémület első pillanatában tűnt úgy, mintha öntudattal bírva nézne föl
rá. Szinte az egész kör alakú helyiséget betöltötte, és kristályos mélyén hol itt, hol ott csillant meg a
bíborszínű fény.
Egy óriási szem volt az.
– Miért adtad ki ezt a hangot? – érdeklődött Vindarten. – Megijedtem – vallotta be szégyenkezve Jan.
– Ugyan miért? Csak nem gondoltad azt, hogy itt bármi veszély leselkedhet rád?
 Jan arra gondolt, el tudja-e magyarázni, mi az a reflexszem cselekvés, aztán úgy döntött, hogy inkább
meg sem kísérli.
– Minden ijesztő, ami teljesen váratlanul éri az embert. Amíg nem elemeztünk egy új helyzetet, a
biztonság kedvéért a legrosszabbra kell felkészülnünk.
A szíve még akkor is hevesen vert, amikor másodszor is lebámult abba a rettenetes szembe.
Természetesen óriásira fölnagyított modell is lehetett, akárcsak a földi múzeumokban látható mikrobák és
rovarok. De már amikor kimondta a kérdést, émelyítő bizonyossággal tudta, hogy nem nagyobb az
életnagyságúnál.
Vindarten keveset tudott róla mondani; nem lévén az ő szakterülete, különösebben nem is volt rá
kíváncsi. A főkormányzó leírása alapján Jan megrajzolta magának ama egyszemű óriás képét, aki egy
távoli csillag aszteroidatörmelékei között él, gravitáció nem korlátozza a növekedését, ami pedig az
élelmét, tehát az életét illeti, alá van rendelve egyetlen szeme látótávolságának és felbontóképességének.
Úgy látszott, nincs határa annak, amit a Természet megtehet, ha rá van kényszerítve, és Jant valami
megmagyarázhatatlan öröm fogta el attól a felfedezéstől, hogy mi az, amire a főkormányzók nem
törekedtek. A Földről elhoztak egy teljesen kifejlett cethalat – de ez volt az a határ, ahol meghúzták a
vonalat.
***
És eljött az az idő, amikor fölfelé mozgott, egyre csak föl, mígnem a lift falainak áttetszősége
beleolvadt a kristályos átlátszóságba. Olyan volt, mintha minden alátámasztás nélkül állna a város
legmagasabb csúcsai között, s nem volna semmi, ami megvédené a mélységtől. De már nem szédült
jobban, mint amikor repülőgépen ült, mert itt sem érzett olyasmit, hogy kapcsolatba kerülhet azzal a távoli
földdel.
A felhők fölött állt; osztozott az égbolton azzal a néhány fém- vagy kőtoronnyal. Alatta rózsás színű
tengerként hömpölygött a felhőréteg. Két sápadt, apró holdacska mutatta magát az égen, nem messzire a
sötét napkorongtól. A püffedt, vörös tányér közepe táján kicsiny, sötét, tökéletesen kör alakú árnyékot
lehetett látni: talán napfolt volt, talán egy átvonulóban lévő másik hold.
Jan lassan körbehordozta a tekintetét a látóhatár mentén.
A felhőtakaró tisztán, kivehetően húzódott e hatalmas világ pereméig, de az egyik irányban, meg nem
határozható messzeségben, tiritarka foltot – talán egy másik város tornyait – lehetett látni. Elnézte egy
ideig, majd folytatta figyelmes vizsgálódását.
Amikor a félkör végére ért, meglátta a hegyet. Nem a látóhatáron emelkedett, hanem azon túl –
magányos, csipkés szélű hegycsúcs, ott mászott fölfelé a világ végén, miközben völgynek szaladó lejtői
úgy elbújtak, mint a jéghegy tömege a vízvonal alatt. Jan megpróbálta fölbecsülni a méretét, de teljes
kudarcot vallott. Még egy efféle alacsony gravitációjú világon is szinte hihetetlennek tűnt, hogy ilyen
hegyek létezhetnek. Elmélázott rajta, hogy vajon a főkormányzók különféle sportokat űznek-e a lejtőin, és
sasokként köröznek-e ama irdatlan csúcsok körül...
És akkor a hegy lassan változni kezdett. Az elején tompa, már-már baljósan vörös volt, az orom
közelében néhány halvány, alig kivehető mintával, s most, amikor megpróbált összpontosítani rájuk, észre
kellett vennie, hogy a minták mozognak...
Eleinte nem hitt a szemének. Aztán parancsoló erővel emlékeztette magát, hogy itt minden előítélet
értelmetlen, hogy nem utasíthat vissza semmiféle üzenetet, amit az érzékszervei bejuttatnak az agy rejtett
kamrájába. Nem szabad megértésre törekednie – most csak az a dolga, hogy megfigyeljen. A megértés
majd később jön – vagy nem jön egyáltalán.
A hegy – továbbra is így gondolt rá, mert nem volt más, odaillő szó – élőlénynek látszott. Eszébe jutott
a föld alatti barlangjában lévő, iszonyatosan nagy szem – de nem, ez elképzelhetetlen volt. Amit most
nézett, az nem szerves élet volt, és gyanította, hogy még csak nem is az általa ismert anyag.
 A sötétvörös szín élénkebb, haragosabb árnyalatúra váltott. Amikor megjelentek a világítóan sárga
csíkok, Jan egy pillanatig azt hitte, tűzhányót néz, amelyből lávapatakok folynak a lenti síkságra. Csakhogy
ezek a patakok, ahogy az itt-ott felbukkanó pettyekből, foltokból meg tudta állapítani, fölfelé mozogtak...
És most valami más is kiemelkedett a hegy lábát körülvevő rubinvörös felhőkből. Egy óriási gyűrű –
tökéletesen vízszintes, tökéletesen kör alakú, a színe pedig mindarra emlékeztette Jant, amit oly messze
maga mögött hagyott, mert maga a Föld égboltja sem lehetett olyan mesebelien kék, mint ez. A
főkormányzók világán sehol másutt nem látta még ezt a színárnyalatot; a szíve megtelt vággyal, s a
magányosságtól elszorult a torka.
Ahogy följebb és följebb mászott, a gyűrű egyre nagyobb lett. Már magasabban volt, mint a hegy, és
innenső íve sebesen közeledett Jan felé. Valami örvény lehet, gondolta, egy sok kilométerre kiszélesedő
füstkarika. De egyáltalán nem forgott, ahogy várta, és a növekedésével párhuzamosan nem tűnt kevésbé
tömörnek.
Az árnyéka hamar elszáguldott mellette, s maga a gyűrű csak ezután vonult el fölötte méltóságteljesen,
egyre emelkedve az ég felé. Jan nézte, csak nézte, amíg már keskeny, kék csíknál nem látszott többnek,
melyet nehezen követett a szem az égbolt mindent elnyelő vörösében. És amikor eltűnt, már sok ezer
kilométerre nőhetett az átmérője. És még egyre nőtt, növekedett.
Jan visszanézett a hegyre. Most aranyszínű volt, s a minták eltűntek róla. Talán csak képzelte – már
bármit el tudott volna hinni –, de mintha magasabb és keskenyebb lett volna, és forogni látszott, mint a
ciklon tölcsére. E félig dermedt, szinte önkívületi állapotban egyszer csak eszébe jutott a fényképezőgépe.
A szeméhez emelte, és célba vette e hihetetlen, észbontóan rejtélyes valamit.
Vindarten alakja bukkant föl hirtelen a látóterében. A hatalmas kezek ellentmondást nem tűrően
eltakarták a lencsét, és arra kényszerítették, hogy leengedje a kamerát. Jan meg sem próbált ellenállni,
annyira hiábavaló lett volna, de az is igaz, hogy halálosan megrémült ama világszéli dologtól, és most már
nem is kért belőle többet.
Utazásai során nem is akadt más, amit ne engedtek volna lefényképezni, és magyarázatot sem kapott
Vindartentől. Ám ezentúl több időt szánt rá, hogy Jannel a legapróbb részletekig leírassa mindazt, amit lát.
Jan ekkor eszmélt rá, hogy Vindarten szeme valami egészen mást látott – és ez keltette föl benne a
gyanút, hogy a főkormányzók fölött is vannak hatalmasságok.
***
Most hazafelé tartott, maga mögött hagyva csodákat, félelmeket és rejtélyeket. A hajó ugyanaz lehet,
gondolta, de a legénység nyilván kicserélődött. Akármilyen hosszú is az életük, csak nem hihette, hogy
szántszándékkal szakítják el magukat az otthonuktól a csillagközi utazás évtizedeket felemésztő idejére.
Természetesen a relativitás időtágulási effektusa mindkét irányban működött. A főkormányzók csak
négy hónapot öregedtek az oda-vissza úton, de amikor visszatértek, a barátaik nyolcvan évvel idősebbek
voltak.
Ha akarja, Jan bizonyára náluk maradhat élete végéig. De Vindarten figyelmeztette, hogy ezután évekig
nem indul hajó a Földre, és azt tanácsolta, hogy ragadja meg az alkalmat. Meglehet, a főkormányzók
rájöttek, hogy az agya, még e viszonylag rövid idő alatt is, csaknem kimerítette az erőtartalékait – vagy
csak kényelmetlen teherré vált, és tudták, hogy a jövőben képtelenek több időt rászánni.
Ennek azonban már semmi jelentősége nem volt, hiszen itt látta maga előtt a Földet. Már százszor is
megjelent előtte ez a látvány, de mindig a tévékamera gépszemén keresztül. Most azonban ő maga,
személyesen figyelte idekintről az űrből, ahogy kitárul előtte álma utolsó jelenete, s a Föld pörögve-
forogva járja alatta örökös útját.
A hatalmas, kékeszöld sarló az első negyedében volt; a látható korong nagyobbik felét még sötétség
borította. Nem volt sok felhő – mindössze néhány sáv tarkállott a passzátszelek útvonalában. Az Északi-
sark sapkája fényesen csillogott, de még ezt a ragyogást is felülmúlta az északi Csendes-óceánban
visszatükröződő vakító napfény.
Az ember azt hihette volna, hogy ezen a világon minden csupa víz: az egész félgömbön jóformán nem is
lehetett szárazföldet látni. Az egyetlen látható kontinens, Ausztrália, amolyan sötétebb ködfoltként
mutatkozott abban az atmoszferikus párában, amely a bolygótányér pereme mentén húzódott.
Az űrhajó beúszott a Föld nagy árnyékkúpjába; a csillogó sarló elkeskenyedett, égő tűzívvé zsugorodott,
majd végképp kihunyt. Sötét volt odalent, éjszaka. A világ aludt.
Jan ekkor vette észre, hogy hol hibádzik a dolog. Odalent szárazföld volt – de hová tűntek a csillogó
fényfüzérek, az ember városait jelző sziporkázó fényfoltok? Sehol az egész árnyékba borult félgömbön
egyetlen szikra sem próbálta visszaszorítani az éjszakát. Nyomtalanul eltűntek a kilowattmilliók, melyek
egykor vígan szórták a fényüket föl, a csillagok felé. Az a Föld, amelyre most letekintett, olyan volt, mint
egykor, az ember eljövetele előtt.
Nem így képzelte a hazaérkezését. Csak figyelni tudott, mást nem tehetett, s közben nőttön-nőtt benne az
ismeretlentől való félelem. Valami történt – valami felfoghatatlan dolog. A hajó azonban céltudatosan
ereszkedett lefelé egy hosszú görbe mentén, mely visszavitte a napsütötte féltekére.
Magából a földet érésből semmit sem látott, mert a képernyőről váratlanul eltűnt a Föld, hogy helyet
adjon annak az értelmetlen, vonalakból és fényekből álló mintának. Amikor visszatért a kép, már lent
voltak a talajon. A távolban hatalmas épületeket, mozgó gépeket s az azokat figyelő főkormányzók egy
csoportját látta.
A levegő tompa robajlással válaszolt a hajó nyomáskiegyenlítő manőverére, majd hallhatóvá vált,
ahogy megnyílnak a nagy ajtók. Jan nem várt tovább; a néma óriások elnézően vagy közönyösen tekintettek
rá, ahogy kirohant a vezérlőteremből.
Itthon volt: újra belenézhetett a saját, ismerős napja tündöklő fényébe, beszívhatta a levegőt, amely
végre átmosta a tüdejét. A pallót már leengedték, csak egy kicsit kellett még várnia, nehogy elvakítsa a
kinti ragyogás.
Társaitól kicsit távolabb, egy nagy, ládákkal megrakott teherautó mellett Karellen állt. Jan még csak el
sem csodálkozott azon, hogy fölismerte a felügyelőt, s azon sem lepődött meg, hogy Karellen semmit sem
változott. Majdhogynem ez volt az egyetlen jelenet, amely úgy játszódott le, ahogy elképzelte.
– Már vártalak – mondta Karellen.
23
– Eleinte biztonságban mozoghattunk közöttük – mesélte Karellen. – De akkor már nem volt szükségük
ránk; miután összegyűjtöttük őket, és rendelkezésükre bocsátottunk egy szárazföldet, több dolgunk nem
volt velük. Figyeld!
A fal eltűnt Jan elől. Most több száz méteres magasságból nézett le egy erdős-ligetes vidékre. Oly
tökéletes volt az illúzió, hogy egy pillanatig szédülés környékezte.
– Amit látsz, az a második szakasz kezdete után öt évvel történt. Odalent alakok mozogtak, s a kamera
úgy csapott le rájuk, mint valami ragadozó madár.
– El fog szomorítani – mondta Karellen. – De ne felejtsd el, hogy a te szabályaid itt nem érvényesek.
Már nem embergyerekeket látsz magad előtt.
Pedig Jannek ez volt a benyomása, és ezt semmiféle észérvekkel nem tudta eloszlatni. Azok ott lent
olyanok voltak, mint a vadak, ahogy belemerültek valami bonyolult rituális táncba: meztelenek,
mocskosak, csapzott hajuk a szemükbe lógott. Amennyire meg tudta állapítani, öttől tizenöt évesig
mindenféle korú akadt köztük, mégis mindnyájan egyforma gyorsan, azonos pontossággal és a környezet
iránti tökéletes közönnyel mozogtak.
És Jan akkor meglátta az arcukat. Nagyot nyelt, és minden erejét összeszedte, hogy ne forduljon el. Ezek
az arcok üresebbek voltak, mint a holtaké, mert még egy halott arcára is rávésett valamit az idő, hogy
beszéljenek a vonások, ha már az ajkak elnémultak. De ezeken az arcokon nem látszott több érzelem vagy
érzés, mint egy kígyó vagy egy rovar arcán. Még a főkormányzók is emberibbek voltak náluk.
– Te valami többé nem létező dolgot keresel rajtuk – szólt Karellen. – Emlékezz csak... nincs több
azonosságtudatuk, mint a testedet alkotó sejteknek. De így együtt valami sokkal nagyobbat alkotnak, mint
ami te vagy.
– Miért mozognak így?
– Mi a Hosszú Tánc nevet adtuk neki – válaszolta Karellen. – Tudod, ők sohasem alszanak, és ez
majdnem egy évig tartott. Háromszázmillióan vesznek részt ebben a kötött mozgásformában az egész
kontinensen. Vég nélkül elemeztük a felépítését, de nem jelent semmit... talán mert mi csak a fizikai részét
látjuk, azt a kis részt, ami itt jelenik meg, a Földön. Lehet, hogy az, amit mi Főértelemnek nevezünk, azóta
is gyakoroltatja őket, mintegy egységet olvasztva belőlük, hogy végül az ő lényébe szívódhassanak fel.
– De hogy gondoskodtak a táplálékukról? És mi történt, amikor akadályba, például fatörzsbe, sziklába
vagy vízbe ütköztek?
– A víz nem számított: nem tudtak megfulladni. Ha nekimentek valaminek, néha felsebezték magukat, de
észre sem vették. Ami pedig az ennivalót illette, nos, szereztek maguknak mindenféle gyümölcsöt és
vadhúst. De már ezekre sincs szükségük, mint oly sok másra sem. Mert az étel elsősorban energiaforrás,
és mára megtanulták, hogy merítsenek nagyobb forrásokból.
A kép megremegett, mintha felforrósodott volna fölötte a levegő. Amikor újra kitisztult, odalent már
megszűnt a mozgás.
– Megint figyelj jól! – mondta Karellen. – A jelenet három évvel későbbi.
A kicsiny alakok, melyek gyámoltalannak, már-már szánalmasnak látszottak, ha az ember nem tudta
róluk az igazságot, mozdulatlanul álltak erdőben, tisztáson és síkon. A kamera szüntelenül egyikről a
másikra vándorolt; már az arcuk is beleolvadt egy közös öntőformába, gondolta Jan. Egyszer látott olyan
fényképeket, melyeket tucatnyi másolat egymásra illesztésével készítettek, ily módon nyerve egyfajta
„átlag” arcképet. Az eredmény pontosan egy ilyen üres, jellegtelen arc lett, mint itt ezek.
Úgy tűnt, mintha aludnának vagy transzban volnának. A szemüket szorosan lehunyták, és nem mutattak
több érdeklődést a környezetük iránt, mint a fák, amelyek alatt álldogáltak. Vajon miféle gondolatok
visszhangoztak át ama bonyolult hálózaton – töprengett Jan –, melyben az ő elméjük immár nem volt több,
s még nem volt kevesebb, mint egy jókora takaróban az egymástól elkülönülő szálak? S ez a takaró,
döbbent rá hirtelen Jan, bármennyi világot és fajt borítson is be, egyre csak nő tovább.
Oly gyorsan történt, hogy belekáprázott a szem, s belekábult az agy. Jan az egyik pillanatban egy
csodaszép, termékeny vidékre nézett le, ahol nem volt semmi figyelemre méltó, kivéve azt a rengeteg
kicsiny szobrot, melyek szétszórtan, ámbár korántsem véletlenszerűen álldogáltak széltében-hosszában –
majd a következő szempillantásban fák és növények s minden élőlény, amely e földön élt, egy villanással
eltűnt a világból. Nem maradt más, csak a mozdulatlan, néma tavak, a kanyargó folyók, a hullámzó, barna
dombok, immár megfosztva zöld takarójuktól – és a néma, közönyös alakok, akik e rombolást
véghezvitték.
– Miért tették? – kapkodott levegő után Jan.
– Talán zavarta őket a másfajta értelmek jelenléte, még ha azok fejletlen növényi és állati értelmek
voltak is. Úgy gondoljuk, hogy egy napon éppilyen zavarónak találják majd az anyagi világot is. És akkor
ki tudja, mi fog történni? Ugye, érted már, miért vonultunk vissza, miután megtettük a kötelességünket?
Mind a mai napig próbáljuk tanulmányozni őket, de sohasem lépünk a földjükre, még a műszereinket sem
küldjük oda. Már csak az űrből merjük figyelni a tevékenységüket.
– Ez sok évvel ezelőtt történt – mondta Jan. – És azóta?
– Kevés dolog történt. Azóta meg sem mozdultak, arról sem vettek tudomást, nappal van-e, vagy
éjszaka, tél-e, vagy nyár. Azóta is az erejüket próbálgatják; néhány folyó megváltoztatta a folyásirányát,
sőt van egy, amelyik fölfelé folyik. De semmi olyat nem tettek, ami mögött bármiféle értelmes szándékot
föl lehetne fedezni.
– És rólatok sem vesznek tudomást?
– Nem, de ez igazán nem meglepő. Az az... entitás, amelynek a részeivé lettek, mindent tud rólunk. Úgy
tűnik, nem zavarja, hogy tanulmányozni próbáljuk őt. Ha majd úgy dönt, hogy el kell mennünk, vagy új
feladatot talál a számunkra valahol másutt, azt nagyon világosan a tudomásunkra fogja hozni. Addig itt
maradunk, hogy tudósaink összegyűjthessék mindazt a tudást, amit lehet.
Ez hát az emberiség vége, gondolta Jan olyasféle belenyugvással, amely túl volt minden szomorúságon.
Olyan vég volt ez, amit egyetlen próféta sem látott előre – vég, amelyhez nem fért sem optimizmus, sem
pesszimizmus.
De illő vég volt: rendelkezett az igazi művészi alkotások fölényes elkerülhetetlenségével. Jannek volt
már valami képe a Világegyetemről, annak ijesztő határtalanságáról, így hát tudta, hogy az nem embernek
való hely. Végre ráeszmélt arra is, hogy végső soron csak egy hiú álom volt az, ami felcsalta őt a
csillagok közé.
Mert a csillagokhoz vezető út kétágú volt, és egyik ág sem vezetett el oda, ahol valamit is számítottak
volna az emberi remények vagy félelmek.
Az egyik ösvény végén a főkormányzók voltak. Ők megőrizték az egyéniségüket, saját, független
énjüket; volt öntudatuk, s az „én” névmásnak volt jelentése a nyelvükben. Voltak érzelmeik, melyek közül
egy-kettő akár emberi érzelem is lehetett volna. De Jan már tudta, hogy ők csapdába estek, hogy a
zsákutcából, ahová kerültek, többé már nincs menekvés. Az értelmük tízszer, talán százszor fölülmúlta az
emberekét, de a végső elszámolásnál ez mit sem számított. Őket egyaránt elcsüggesztette, megrendítette
egy százezermillió napot számláló Galaxis elképzelhetetlen bonyolultsága, és egy Kozmosz, amelyben
százezer-millió Galaxis található.
És a másik ösvény végén? Ott volt a Főértelem, lett légyen bármi – de közte és az ember között olyan
volt a viszony, amilyen az ember és az amőba között. E potenciálisan végtelen, halálon túli valami vajon
mióta szívta már magába egyik fajt a másik után, s terjedt egyre szét a csillagok között? Voltak-e vágyai,
voltak-e céljai neki is, melyeket csak félig-meddig érzett, de el soha nem érhetett? Most bekebelezett
mindent, amit az emberiség valaha is elért. Nem tragédia volt ez, hanem beteljesülés. Nem pislákol többé
szentjánosbogárként az éjszakában a tudatosság milliárdnyi tünékeny szikrája – maga az emberiség. De az
emberek mégsem éltek hiába.
 Jan tudta, hogy még hátravan az utolsó aktus. Lehet, hogy holnap kerül rá sor, lehet, hogy évszázadok
múlva. Ezt még a főkormányzók sem tudhatták.
Már értette, mi vezérli őket, hogy mit tettek az emberrel, s hogy miért időznek továbbra is a Földön.
Elfogta irántuk az alázat, mint ahogy csodálatot érzett megingathatatlan türelmük iránt is, amely
megkönnyítette hosszas várakozásukat.
Teljesen sohasem ismerhette meg ama különös szimbiózis történetét, amelyben a Főértelem és szolgái
éltek. Rashaverak szerint fajának történelmében nem létezett olyan időszak, amelyben ne lett volna jelen a
Főértelem, noha mindaddig nem igényelte a szolgálatukat, amíg a tudományos civilizáltság fokára jutva ki
nem szabadultak az űrbe, ahol már teljesíteni tudták a parancsait.
– De miért van egyáltalán szüksége rátok? – faggatózott Jan. – Amilyen szörnyű hatalma van, bizonyára
mindent megtehet, amit csak akar.
– Nem – felelte Rashaverak. – Neki is vannak korlátjai. Tudunk róla, hogy a múltban megpróbált
közvetlenül hatni más fajok elméire, hogy befolyást gyakoroljon kulturális fejlődésükre. Mindig kudarcot
vallott vele, talán mert túl nagy volt a fölénye. Mi vagyunk a tolmácsok, az őrzők. Mi műveljük a földet,
amíg a termés beérik, hogy kölcsönvegyem az egyik metaforátokat. A Főértelem learatja, mi pedig
továbbmegyünk, új feladatok után. A tiétek az ötödik faj, melynek megdicsőülését végignéztük. Minden
alkalommal egy kicsivel többet sikerül megtanulnunk.
– És nem nehezteltek azért, hogy a Főértelem eszközként használ benneteket?
– Ebben a felállásban akadnak előnyök is; egyébként értelmes lény nem neheztelhet azért, ami
elkerülhetetlen.
Ezt a tételt az emberiség soha nem fogadta el igazán, gondolta Jan fanyarul. Voltak olyan, az
ésszerűséget meghaladó dolgok, amiket a főkormányzók egyszerűen föl sem tudtak fogni.
– Különös – folytatta Jan –, hogy a Főértelem benneteket választott ki az ő munkája elvégzésére, ha
nálatok nyomokban sem mutatható ki az a parafizikai erő, ami rejtve ott lappang az emberiségben. Hogyan
létesít kapcsolatot veletek, és hogyan közli a kívánságait?
– Ez az egyetlen kérdés, amire nem válaszolhatok, és még csak meg sem mondhatom, miért kell
eltitkolnom a választ előled. Egy napon talán te is megtudsz valamit az igazságból.
Jant kicsit zavarba hozta a válasz, de tudta, csak az idejét vesztegetné, ha ebbe az irányba
kérdezősködne tovább.
Témát kell változtatnia, s közben reménykedhet, hogy később újra fölveheti az elejtett fonalat.
– Akkor beszélj nekem másról, valami olyasmiről, amit még sohasem magyaráztál el! – kérte. – Milyen
hiba történt abban a távoli múltban, amikor a fajod először tette a lábát a Földre? Miért lettetek számunkra
ti a félelem és a gonoszság jelképei?
Rashaverak elmosolyodott. Nem értett hozzá olyan jól, mint Karellen, de azért ügyes utánzás volt.
– Nem sejtette soha senki, és most te is meg fogod érteni, miért nem mondhattuk el neked sem. Egyetlen
esemény volt csak, ami ilyen hatással lehetett az emberiségre. Ez az esemény pedig nem a történelem
hajnalán, hanem annak legvégén következett be.
– Mire gondolsz? – kérdezte Jan.
– Másfél évszázada léptek be a hajóink először a légkörötökbe: ez volt az első találkozásunk veletek,
noha messziről természetesen már régóta tanulmányoztunk benneteket. Ti mégis féltetek tőlünk, s ahogy
előre tudtuk, ránk ismertetek. Nem mintha valódi emlékképetek lett volna rólunk... Számodra már
bizonyított tény, hogy az idő bonyolultabb annál, ahogy azt a tudományotok valaha is elképzelte. Ez az
emlék ugyanis nem a múltból jött, hanem a jövőből – ama utolsó esztendőkből, amikor a fajod már tudta,
hogy mindennek vége. Mi mindent megtettünk, ami rajtunk múlt, de azért nem volt ez könnyű vég, és mert
jelen voltunk a fajod halálánál, egyszersmind azonosultunk is vele. Igen, azonosítottatok a faj halálával,
még akkor is, amikor tízezer évnyi jövő állt előttetek! Olyan volt ez, mintha az idő zárt körében egy torz
visszhang verődött volna a jövőből vissza a múltba. Ne emléknek nevezd, inkább előérzetnek.
 Nehéz volt megragadni a gondolatot, Jannek is harcolnia kellett vele egy néma pillanatig. Pedig
felkészülhetett volna rá, hiszen elég bizonyságát látta már, hogy ok és okozat fölcserélheti a megszokott
sorrendet.
Kell lennie olyasminek, hogy fajemlékezet, és ez az emlékezet valami módon független az időtől. Jövő
és múlt neki egyet jelent.
Ezért van az, hogy az emberek félelemtől és rettegéstől elhomályosult szeme előtt már évezredekkel
ezelőtt megjelent egy-egy pillanatra a főkormányzók torz képmása.
– Értem már – mondta a legutolsó ember.
***
A Legutolsó Ember! Jantől komoly erőfeszítést igényelt az, hogy így gondoljon magára. Amikor elindult
az űrbe, s ezzel elfogadta azt a lehetőséget, hogy örökre száműzetik az emberek közül, nem érezte ezt a
magányosságot. Az évek múlásával növekedhetett s végül túláradhatott benne a sóvár vágy egy másik
ember látása után, de ami a jelent illette, a főkormányzók társasága megóvta attól, hogy teljesen egyedül
érezze magát.
Éltek még emberek a Földön, ha nem is többen, mint tíz évvel ezelőtt, de lévén elkorcsosult túlélők, Jan
nem vesztett semmit, ha nem találkozott velük. Az elveszettek pótlására nem születtek gyerekek, amire a
főkormányzók nem találtak magyarázatot, Jan azonban gyanította, hogy az okok pszichés eredetűek
lehetnek. A Homo sapiens kihalt.
Lehet, hogy a faj utolsó napjai fel voltak jegyezve egy késői gibbon kéziratában, amely ott kallódott
valamelyik, még érintetlen városban – de Jan maga sem tudta, el akarná-e olvasni; Rashaverak mindenről
beszámolt, amit tudni akart.
Azok, akik nem ölték meg magukat, a feledést egyre lázasabb tevékenységekben, vad és öngyilkos
sportokban keresték, amelyek beillettek volna kisebbfajta háborúknak is.
A népesség rohamos csökkenésével az öregek mind összébb húzódtak, mint a megvert sereg, amely a
végső visszavonulás előtt utoljára még egyszer rendezi a sorait.
A végső jelenetet, mielőtt örökre lehullott volna a függöny, a hősiesség és önfeláldozás lángjai
világíthatták meg, éppúgy, ahogy a vadság és önzés boríthatott rá sötétséget.
Hogy a jelenet végén a kétségbeesés vagy a belenyugvás kerekedett-e felül, Jan sohasem fogja
megtudni.
Akadt számtalan dolog, amivel elfoglalhatta az elméjét. A főkormányzók támaszpontja körülbelül egy
kilométerre volt egy elhagyott villától, és Jan hónapokat töltött azzal, hogy a házat fölszerelte mindazokkal
a berendezésekkel, amelyeket a körülbelül harminc kilométerre lévő legközelebbi városból hordott össze.
Rashaverak repítette oda, akinek a barátsága, sejtése szerint, nem volt teljesen önzetlen. A főkormányzó-
pszichológus előszeretettel tanulmányozta a Homo sapiens utolsó példányát.
A városból nyilván elmenekültek az emberek, mielőtt bekövetkezett volna a vég, mert a házak, de még a
legtöbb közszolgálati helyiség is jó állapotban voltak. Egy kis munkával újraindíthatta volna a
generátorokat, hogy a széles utcákon felragyoghasson az élet illúziója. Jan el is játszott a gondolattal, hogy
aztán mint túlságosan morbid ötletet elvesse. Semmit sem utasított el olyan határozottan, mint a múlton
való borongást...
Itt mindene megvolt, amire élete végéig szüksége lehetett, de leginkább egy elektronikus zongorára és
bizonyos Bach-átiratokra vágyott. Azelőtt sohasem áldozhatott annyi időt a zenére, amennyit szeretett
volna, most viszont kárpótolhatta magát. Ha nem maga játszott, akkor leforgatta a nagy szimfóniák és
concertók szalagjait – úgyhogy a villában sohasem volt csönd. Bűvös ereklyeként használta a zenét a
magányosság ellen, amiről tudta, hogy egy napon mégiscsak felül fog kerekedni rajta.
Gyakran tett hosszú sétákat a hegyekben, s ilyenkor végiggondolta mindazt, ami e néhány hónap alatt
történt, amióta utoljára látta a Földet. Amikor nyolcvan földi évvel ezelőtt elbúcsúzott Sullivantől, nem
hitte volna, hogy az anyák már mellükben hordozzák az emberiség utolsó nemzedékét.
Micsoda ostoba ifjonc volt! De mind a mai napig nem tudta, megbánta-e, amit tett: ha itt marad a
Földön, tanúja lett volna ama utolsó éveknek, amelyek elé azóta fátylat vont az idő. Ő azonban átugrott
fölöttük a jövőbe, s választ kapott mindazon kérdésekre, melyeket rajta kívül soha senki emberfia nem fog
megtudni. A kíváncsisága tehát csaknem teljesen kielégült; már csak azon tűnődött el néha, hogy mire
várnak még a főkormányzók, s minek kell még történnie, hogy türelmük végre elnyerje a jutalmát.
Leginkább azonban ott ült a billentyűk előtt, azzal a jellegzetesen elégedett belenyugvással, amit rendes
körülmények között csak egy hosszú és munkás élet végén érez az ember, és megtöltötte a levegőt szeretett
Bachjával. Lehet, hogy becsapta magát, hogy az értelme így akart megkönyörülni rajta, de most úgy érezte,
mintha mindig is ezt szerette volna csinálni. Olyan titkos becsvágya volt ez, amely végre ki mert törni a
tudatosság napvilágára.
Jan mindig is jó zongorista volt – és most ő volt a világon a legjobb.
24
Rashaverak hozta a hírt, de ő már előbb kitalálta. Lidérces álom riasztotta föl hajnalban, s aztán már
nem tudott elaludni. Nem emlékezett vissza az álomra, ami nagyon különös volt, mert hitt benne, hogy ha
az ember közvetlenül az ébredés után próbál minden erejével koncentrálni rá, akkor nincs olyan álom,
amit vissza ne lehetne idézni. Csak annyira emlékezett belőle, hogy újra kisfiú volt, s egy széles, puszta
síkságon hallgatta, amint egy zengzetes hang valami idegen nyelven szólongatja.
Az álom felzaklatta; lehet, hogy ez volt a magány első támadása az értelme ellen? Nyugtalanul lépett ki
a villából az elhanyagolt pázsitra.
A telehold arany fénye bevilágította a környéket, s ő tökéletesen látott mindent. Karellen hajója, e
roppant méretű, csillogó henger, a főkormányzók támaszpontjának épületei fölé tornyosulva, azokat
emberi arányúra zsugorította. Jan elnézte a hajót, s megpróbálta feleleveníteni azokat az érzelmeket,
melyeket egykor támasztott benne. Volt idő, amikor a hajó egy elérhetetlen célt testesített meg, mindannak
a jelképét, aminek az elérését igazából nem is remélte. Most pedig nem jelentett semmit.
Milyen néma, milyen mozdulatlan! A főkormányzók persze most is éppoly aktívak lehetnek, mint
mindig, csak most nem adnak életjelt magukról. Akárha egyedül volna a Földön – mint ahogy a szó nagyon
is valódi értelmében egyedül is volt. Fölnézett a Holdra, hátha talál rajta valami ismerős vonást, melyen
megpihenhetnek a gondolatai.
Ott voltak a régi, jól ismert tengerek. Negyven fényévnyi utat tett meg az űrben, de sohasem járt még e
néma, poros síkságokon, melyek pedig még két fényévnyire sem voltak tőle. Egy kicsit elszórakozott
azzal, hogy megtalálja-e a Tycho-krátert. De amikor sikerült, zavarba jött, mert a csillogó foltot a korong
középső vonalától távolabb találta meg, mint gondolta. És csak ekkor döbbent rá, hogy a Mare Crisium
sötét oválisa teljesen eltűnt.
A Hold most nem azt az arcát fordította a Föld felé, amellyel az élet hajnala óta lenézett rá. A Hold
forogni kezdett a tengelye körül.
Ez csak egy dolgot jelenthetett. A Föld túloldalán, ott, azon a kontinensen, melyet egyik pillanatról a
másikra megfosztottak minden élettől, ők lassan ocsúdni kezdtek hosszú önkívületi állapotukból. Az
ébredező gyermek tárja ki így a karját, hogy köszöntse a napot, ahogy ők próbálgatták az izmaikat, s
ismerkedtek vadonatúj erejükkel...
***
– Jól sejtetted – mondta Rashaverak. – A maradás számunkra már nem biztonságos. Lehet, hogy ezentúl
sem vesznek rólunk tudomást, de nem vállalhatjuk a kockázatot. Mihelyt berakodtunk, indulunk, úgy két-
három órán belül.
Jan fölnézett az égre, mintha tartana tőle, hogy valami új csoda ragyog föl rajta. De minden békés volt:
a Hold már lenyugodott, csak néhány felhő száguldozott odafönt, a nyugati szél hátán.
– Az még hagyján, ha a Holdat babrálják – folytatta Rashaverak –, de mi lesz, ha sort kerítenek a Napra
is? Természetesen itt kell hagynunk néhány műszert, hogy megtudhassuk, mi történik.
– Én maradok – jelentette ki hirtelen Jan. – Már eleget láttam a Világegyetemből. Ma már csak egy
dologra vagyok kíváncsi, a saját bolygóm sorsára.
A talpuk alatt szelíden megremegett a föld.
– Számítottam rá – jegyezte meg Jan. – Ha megváltoztatták a Hold forgását, az impulzusnyomatéknak
távoznia kellett valahová. Vagyis a Föld lelassul. Nem is tudom, mi a nagyobb rejtély előttem: hogy
hogyan csinálják, vagy hogy miért.
– Most még csak játszanak – felelte Rashaverak. – Miféle logikát lehet fölfedezni egy gyerek
ténykedésében? Márpedig az az entitás, amivé a te fajod vált, sok tekintetben gyerek még. Éretlen a
Főértelemmel való egyesülésre. De nagyon hamar föl fog rá készülni, és akkor rád marad az egész Föld.
Elhallgatott, s Jan fejezte be helyette a gondolatot. – Feltéve persze, hogy meglesz még a Föld.
– Tehát számolsz a veszéllyel, és mégis maradnál?
– Igen. Immár öt – vagy hat? – éve itthon vagyok. Bármi történjék is, nincs okom panaszra.
– Reménykedtünk, hogy a maradást választod – mondta lassan, ünnepélyesen Rashaverak. – Van itt
valami, amit megtehetnél értünk...
***
A Csillaghajó fénye elhomályosult, s valahol odakint, a Mars pályáján túl, ki is hunyt. Jannek eszébe
jutott, hogy a Földön élt és meghalt emberi lények milliárdjai közül egyedül ő tette meg ezt az utat – és
ezután sem fogja megtenni soha senki.
A világ immár az övé volt. Minden, amire csak szüksége lehetett – mindazok az anyagi javak, amikre
ember valaha is vágyhatott –, arra várt, hogy ő birtokba vegye. De őt ezek a dolgok már nem érdekelték.
Már nem félt az elhagyott bolygó magányosságától, sem attól, ami még jelen volt ezekben az utolsó
pillanatokban is, mielőtt útnak indult volna, hogy felkutassa ismeretlen örökségét. Jan nem is remélte,
hogy ő és a problémái még sokáig életben maradhatnak eme indulás felfoghatatlan farhullámaiban.
Így volt ez jól. Megtette mindazt, amit meg akart tenni, és elviselhetetlenül megalázó lett volna, ha egy
üres világon, értelmetlenül kell tovább tengetnie az életét. Elmehetett volna a főkormányzókkal, de mi
végre? Ő tudta, amit előtte soha senki még, hogy Karellen igazat szólt, amikor azt mondta: „A csillagok
nem az emberért vannak.”
Hátat fordított az éjszakának, és beballagott a főkormányzók támaszpontjának jókora kapuján. E
méretek már a legkevésbé sem voltak hatással rá; értelme már nem hódolt be a puszta nagyság előtt.
A vörösen égő fényeket olyan energiák táplálták, melyek földkorszakokon át táplálhatják őket tovább. A
kétoldalt álló gépek titkát nem fogja megtudni soha, mert ezeket az eltávozott főkormányzók hagyták hátra.
Elhaladt mellettük, és esetlenül fölkapaszkodott a vezérlőterembe vivő nagy lépcsőkön.
Még itt lengedezett a főkormányzók szelleme; még éltek a gépeik, engedelmeskedtek az azóta már
messze járó gazdáik utasításainak. E gépek minden információt fölküldenek az űrbe, mi az hát, tűnődött
Jan, amit ő hozzátehet még?
Felmászott a hatalmas székbe, s amilyen kényelmesen csak tudott, elhelyezkedett benne. A mikrofon élt,
már várt rá, s minden bizonnyal egy tévékamerának megfelelő szerkezet is figyelte, csak éppen ő nem
látta, hogy honnan.
Az ismeretlen rendeltetésű vezérlőgombokkal telezsúfolt asztalon túl széles ablakok nyíltak a csillagos
éjszakára, s a domború Hold alatt alvó völgy mögötti, távoli hegyláncra. Egy folyó kanyargott a völgyben,
a hold fénye megmegcsillant rajta, ahol valami fölkavarta a vizét. Minden olyan békés volt; az ember
születésekor lehetett ilyen a világ, mint most, amikor örökre halni készül.
Ki tudja, hány millió kilométerre, odakint az űrben, Karellen várakozik. Egész különösnek tűnt a
gondolat, hogy a főkormányzók hajója majdnem olyan gyorsan távolodik a Földtől, amilyen sebességgel
az ő jelzése száguld utána. Majdnem – de nem egészen. Hosszadalmas vadászat lesz, de végül a szavai
utolérik majd a felügyelőt, és akkor visszafizetheti az adósságot, amivel tartozik neki.
Vajon mennyi ebből az, amit Karellen előre kitervelt; és mennyi a mesteri rögtönzés? – töprengett Jan.
Szántszándékkal hagyta-e a felügyelő csaknem egy évszázaddal ezelőtt, hogy ő kiszökjön az űrbe, s
majdan visszatérve eljátssza azt a szerepet, amire épp most készül? Nem, ez túl fantasztikusan hangzott.
De abban most egészen biztos volt, hogy Karellen valami nagyszabású és bonyolult terv részese – hogy
szolgálja, de ugyanakkor minden rendelkezésre álló műszerével meg is figyeli a Főértelmet.
Jan azt is gyanította, hogy a Felügyelőt nemcsak tudományos kíváncsisága ösztökéli erre... Meglehet, a
főkormányzók arról álmodoznak, hogy egy napon megszabadulhatnak különös béklyóiktól, s ez a nap akkor
következik be, amikor elég tapasztalatot gyűjtenek össze ama erőkről, melyeket szolgálnak.
 Jan nem nagyon hitt benne, hogy azzal, amit most tesz, hozzájárulhat e tapasztalatok megszerzéséhez.
„Meséld el, amit látsz – mondta akkor Rashaverak. – A kameráink majd megkettőzik az általad látott
képet. De lehet, hogy az agyadba eljutó üzenet egészen más lesz, és az nagyon sok mindent elmondhat
nekünk.” Nos, ő megteszi, ami rajta múlik.
– Még semmi jelentenivaló – kezdte. – Néhány perce láttam, ahogy a hajótok nyomvonala eltűnik az
égen. Épp most múlik el a telihold, az ismerős oldal félig már el is fordult a Földtől, de gondolom, ezt
már tudjátok.
Jan elhallgatott. Kicsit elszégyellte magát. Volt abban valami illetlen, sőt abszurd, amit most művelt.
Most, amikor maga a történelem ért a csúcspontjára, ő úgy ül itt, mint egy lóverseny vagy egy bokszmeccs
rádióközvetítője. Aztán egy vállrándítással elhessegette a gondolatot. Tartott tőle, hogy nincs olyan
emelkedett pillanat, amely mellett ott ne ólálkodna a lapos hétköznapiság, s hogy itt is jelen van, azt csak
ő érzi egyedül.
– Az elmúlt órában három enyhe rázkódást észleltem – folytatta. – Remekül irányíthatják a Föld
forgását, de ez még nem a tökély... Tudod, Karellen, aligha mondok majd bármi olyasmit, amit nem
olvashattatok már le a műszereitekről. Segített volna, ha nagyjából elmondod, mire kell számítanom, s
felkészítesz rá, hogy mennyi lehet az az idő, amit várakozással kell eltöltenem. Ha nem történik semmi, hat
óra múlva újra jelentkezem, ahogy megbeszéltük.
***
– Halló! Nyilván csak arra vártak, hogy ti elmenjetek. Valami elkezdődött. A csillagok halványulnak.
Mintha egy nagy felhő úszott volna eléjük, rettenetes sebességgel, s szétterült volna az egész égbolton. A
valóságban ez persze nem felhő. Mintha volna valami szerkezete... látok benne valami egész halvány
vonal- és sávhálózatot, amely szakadatlanul változtatja a helyzetét. Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha a
csillagok belegabalyodtak volna valami kísérteties pókhálóba.
Most fényleni kezd a háló... egyre fényesedik, s közben lüktet, egészen úgy, mintha élne. Szerintem él is;
vagy olyasmi lenne ez, ami épp annyira van túl az életen, mint az a szervetlen világon?
A fény most mintha az égbolt túlsó része felé mozdulna el – várj, átmegyek a másik ablakhoz.
Igen... gondolhattam volna. Egy hatalmas tűzoszlop van ott. Mint valami égő fa, magasodik a nyugati
látóhatár fölé. Nagyon messze van, a világ túloldalán. Tudom már, honnan származik: ők azok – végre
elindultak, hogy beleolvadjanak a Főértelembe. A próbaidő letelt; maguk mögött hagyhatják az anyag
utolsó maradványait is.
A Földről fölfelé áramló tűz fényében látom, hogy a háló egyre erősebb, s mind kevésbé homályos.
Helyenként már-már szilárdnak hat – de azért továbbra is átvilágítanak rajta halványan a csillagok.
Csak most jövök rá, ha nem is egészen ugyanaz, de a valami, amit láttam felröppenni a ti világotok fölé,
nagyon hasonlított ehhez. Része lenne a Főértelemnek? Gondolom, eltitkoltad előttem az igazságot, hogy
ne legyenek előzetes elképzeléseim – vagyis hogy elfogulatlan megfigyelő lehessek. Bárcsak tudnám,
nektek most mit mutatnak a kameráitok, hogy összehasonlíthatnám az én agyam által látni vélt képpel!
Így beszél hozzád, Karellen, ezekkel a színekkel és formákkal? Emlékszem a hajótokon lévő vezérlő
képernyőkre, hogy hogyan futkostak rajtuk a minták, mintha valami vizuális nyelv szólna hozzátok, amit a
ti szemetek el tud olvasni.
Most pontosan olyan, mint a sarki fény, amely ott vibrál és táncol a csillagok előtt. No lám, hát persze
hogy az egy hatalmas, északi fény hatására keletkezett, mágneses vihar. Ragyog a táj... fényesebb, mint
nappal... vörös és arany és zöld fények kergetőznek az égen... ó, szavakkal ki sem lehet fejezni, nem
igazság, hogy csak én láthatom egyedül... nem hittem volna, hogy ilyen színek is léteznek...
Csillapul a vihar, de az a nagy, halvány háló még ott van az égen. A sarki fény talán csak mellékterméke
volt az űr határvidékén felszabaduló, ki tudja, milyen energiáknak...
Várj csak... észrevettem valamit. Csökken a súlyom. Mit jelent ez? Elejtettem egy ceruzát... lassan esik
lefelé. Valami történt a gravitációval... erős szél támadt... látom, hogyan rázzák a fák az ágaikat odalent a
völgyben.
Hát persze... szökik a légkör. Ágak és kövek emelkednek az ég felé, mintha maga a Föld is utánuk
akarna menni, föl, az űrbe. Óriási porfelhő kerekedett, a viharos szél korbácsolta fel. Egyre nehezebb
átlátni rajta... talán kitisztul mindjárt.
Igen... már jobb. A szél elsöpört minden mozdíthatót... a porfelhő eltűnt. Kíváncsi vagyok, meddig fog
állni ez az épület. És egyre nehezebb lélegezni... lassabban kell beszélnem.
Most megint tisztán látok. A nagy tűzoszlop ott van még, de egyre zsugorodik, keskenyedik – mint
amikor a tornádó tölcsére visszavonulóban van a felhők közé. És... ó, ezt nehéz lesz leírnom, de most úgy
éreztem, mintha egy hatalmas érzelemhullám söpörne át rajtam. Nem öröm, de nem is bánat volt ez;
inkább a beteljesülés, a valóra válás érzése. Csak képzeltem volna? Vagy kívülről jött? Nem tudom.
És most – de ez már valóban nem a képzelet játéka csupán – mintha teljesen kiürült volna a világ. Üres
lett. Mintha a rádió, amit hallgatok, hirtelen elnémulna. S már újra kitisztult az ég, eltűnt a ködből szőtt
háló. Miféle világra száll legközelebb, Karellen? És azon is ott lesztek, hogy szolgáljátok őt?
Furcsa: körülöttem változatlan minden. Nem tudom, miért, de valahogy azt hittem, hogy...
Jan elhallgatott. Egy másodpercig még keresgélte a szavakat, de aztán becsukta a szemét, hogy vissza
tudja nyerni az önuralmát. Itt már nem volt helye se félelemnek, se rettenetnek: az volt a kötelessége, hogy
közvetítsen – tartozott vele az embernek, s tartozott vele Karellennek.
Lassan, mintha álomból ébredne, újra beszélni kezdett:
– Az épület körülöttem... a föld... a hegyek... minden olyan, mint az üveg... átlátok rajtuk. Felbomlik a
Föld... szinte már nincs is súlyom. Igazad volt... most hagytak föl a játszadozással.
Már csak pillanatok vannak hátra. Úgy tűnnek el a hegyek, mint a füstfoszlányok. Isten veletek,
Karellen, Rashaverak... sajnállak benneteket. Bár nem értettem, de láttam, mivé vált a fajom. Minden,
amit valaha elértünk, fölszállt a csillagok közé. Talán ezt próbálták szavakba foglalni a régi vallások.
Csak éppen félreértették az egészet: rettentő fontosnak tartották az embert, holott mi csak egyetlen faj
vagyunk – ti tudjátok, hány között? Most azonban valami olyasmi lett belőlünk, amivé ti sohasem
válhattok.
Most tűnnek el a folyók. Pedig az égen nincs semmi változás. Alig kapok levegőt. Furcsa, hogy a Hold
még mindig itt fénylik felettem. Örülök, hogy meghagyták, de mostantól nagyon egyedül lesz...
A fény! Alólam... a Föld belsejéből sugárzik fölfelé... át a kőrétegeken, a talajon, mindenen... már úgy
ragyog, hogy szinte elvakít...
***
A Föld magja egy néma fényrázkódással kiokádta felhalmozott energiáit. A gravitációs hullámoknak
rövid időbe tellett, míg keresztül-kasul beszáguldottak a Naprendszert, éppen csak megbolygatva kicsit az
égitestek körpályáját. Aztán a Nap megmaradt gyermekei visszataláltak régi, megszokott ösvényeikre, mint
a tó csendes tükrén lebegő úszó, melyet a tóba dobott kő keltette apró hullámok meglovagoltatnak.
A Földből nem maradt semmi. Anyagának legutolsó atomjain is ők vitorláztak el. Ez táplálta őket
megfoghatatlan átváltozásuk viharos pillanataiban, ahogy a Nap felé kapaszkodó növényt táplálja a magba
zárt élelem.
***
Hatezer-millió kilométerrel túl a Plútó pályáján Karellen előtt hirtelen elsötétült a képernyő. A felvétel
teljes volt, a küldetés véget ért; most úton volt hazafelé, a réges-rég elhagyott szülőbolygóra. Évszázadok
súlya nyomta a vállát, s szomorúságán semmiféle józan értelem nem tudott felülkerekedni. Nem az embert
gyászolta: szomorúságot a saját faja iránt érzett, melyet számára legyőzhetetlen erők zártak el örökre a
naggyá válás lehetőségétől.
 Az ő népe hiába ért el annyi mindent, hiába kerekedett felül a fizikai világmindenségen, nem volt
különb, mint az a vad törzs, amely soha nem hagyta el a lapos, poros síkságot, amelyen élt. A távolból
idelátszottak a hegyek, az erő és a szépség lakhelye, ahol villámok játszadoztak a jégmezők felett, ahol
tiszta és éles volt a levegő. Amikor idelent már mindent betakart a sötétség, ott még akkor is fent járt a
Nap, dicső fénybe vonva a hegyek csúcsát. De ők csak messziről nézhették ámulva – azokba a
magasságokba sohasem juthattak el.
És Karellen azt is tudta, hogy ki fognak tartani a végsőkig, s ha nem reménykednek is, de kivárják a
nekik szánt sorsot. Szolgálni fogják a Főértelmet, mert nincs más választásuk, de a lelküket még ebben a
szolgálatban sem veszíthetik el.
A nagy központi képernyőn egy pillanatra sötétvörös fény lobbant föl: Karellen öntudatlanul olvasott a
fény változó mintáiban. A hajó épp most lépte át a Naprendszer határát; a csillagmeghajtást tápláló
energiák gyorsan apadtak most, hogy már elvégezték a feladatukat.
Karellen fölemelte a kezét, mire ismét változott a kép. A képernyő közepén egy magányos csillag
tündökölt: ebből a távolságból ki állapíthatta volna meg, hogy a Napnak voltak-e valaha bolygói vagy
közülük épp most veszett el ez az egy? Karellen sokáig nézett vissza ama gyorsan szélesedő szakadékra, s
közben emlékek villantak át hatalmas, összetett elméjén. Néma búcsú: tisztelgett azok előtt az emberek
előtt, akiket ismert, akár gátolták, akár segítették őt feladatai elvégzésében.
Senki sem merte megzavarni elmélkedésében; mígnem egyszer csak hátat fordított az apadó Napnak.
 FÜGGELÉK
Alább a regény eredeti első fejezete következik, ami az első magyar kiadásban szerepelt, a Móra
kiadó által 1990-ben, A Sci-Fi Mesterei című sorozatban megjelentetett kötetében.
Ezt a szöveget tartalmazta valamennyi eredeti nyelvű kiadás is egészen 1989-ig, amikor a szerző
úgy döntött, modernizálja és újfent a jövőbe helyezi műve felütését.

A tűzhányó, amely a Csendes-óceán mélyéből Taratuát kiemelte, immár félmillió esztendeje aludt. És
mégis, gondolta Reinhold, olyan tűz fog itt hamarosan föllobbanni, amilyet még születésekor sem látott ez
a sziget. Elnézett a kilövőállomás felé, tekintete fölkúszott a Columbust körülvevő állványzat piramisán.
Kétszáz láb magasan, a hajó orrán megcsillantak a lemenő nap utolsó sugarai. Az utolsó éjszaka lesz ez a
hajó életében; nemsokára odafönt lebeg majd az örökké napfényes űrben.
Idelent, a pálmák alatt, a sziget sziklás gerincének a tetején csend honolt. A létesítményből nem
hallatszott más zaj, mint időként egy légsűrítő panaszos bugása vagy valamely munkás tompa kiáltása.
Reinhold megszokta, megszerette e csoportosan álldogáló pálmafákat, szinte minden este kisétált ide,
hogy megszemlélje kicsiny birodalmát. Elszomorította a gondolat, hogyan fognak atomjaikra
szétforgácsolódni, amikor a tomboló lángok közepette a Columbus fölemelkedik a csillagok felé.
A zátony mögött egy mérfölddel kigyulladtak a James Forrestal fényszórói, és végigsöpörtek a sötét
víztükrön. A nap ebben a pillanatban legördült az égről, és kelet felől száguldva nyomult be a trópusi
éjszaka. „Csak nem vakmerő orosz tengeralattjárókat keres az anyahajó ily közel a partokhoz?” – tette fel
magában a kissé gúnyos kérdést Reinhold.
Oroszországról most is, mint mindig, Konrád jutott az eszébe, és az a bizonyos reggel 1945
kataklizmaszerű tavaszán. Több mint harminc év telt el azóta, de ama utolsó napok emléke, amikor a
Birodalom összeroppant a Keletről és Nyugatról jövő hullámok erejétől, nem homályosult el. Ma is maga
előtt látja Konrád kék szemének fáradt pillantását, az állán kiütköző aranyszínű borostát, ahogy kezet
fognak, és elválnak abban a szétdúlt porosz faluban, ott, a menekülők szakadatlan áradatának közepette.
Az ő elválásukban öltött testet mindaz, ami azóta történt a világban – a szakadás Kelet és Nyugat között.
Mert Konrád a Moszkvába vivő utat választotta, amiért Reinhold akkor bolondnak tartotta, de ma már nem
volt olyan biztos a dolgában.
Harminc évig abban a hitben élt, hogy Konrád halott. Alig egy hete hozta meg a hírt Sandmeyer, az Ipari
Hírszerzés ezredese. Nem kedvelte Sandmeyert, és biztos volt benne, hogy az érzés kölcsönös közöttük.
Egyikőjük sem engedhette meg azonban, hogy mindez befolyásolja hivatalos kapcsolatukat.
– Hoffmann úr – kezdte az ezredes a legtökéletesebben hivatalos modorában –, ijesztő hírt kaptam az
imént Washingtonból. Mondanom sem kell, hogy a legszigorúbban bizalmas, de úgy döntöttünk, hogy a
műszaki állomány kedvéért megszegjük a tilalmat, hogy belássák, milyen rendkívül fontos a gyorsaság. –
Hatásszünetet tartott, de Reinholdnál nem ért vele célt; ő szinte már tudta, mi következik. – Az oroszok kis
híján egy szinten állnak velünk. Van valami automata vezérlésük... könnyen lehet, hogy a miénknél is
hatékonyabb, és a Bajkál-tó partján már építik is a hajójukat. Nem tudjuk, meddig jutottak el vele, de a
Titkosszolgálat szerint még az idén felbocsáthatják. Ön nagyon jól tudja, mit jelent ez.
Igen, gondolta Reinhold, tudom. Megkezdődött a verseny – és nem biztos, hogy mi nyerjük meg.
– Tudja, hogy ki vezeti a csapatukat? – kérdezte, bár valójában nem remélt rá választ. Meglepetésére
Sandmeyer ezredes egy gépelt papírlapot tolt elébe – és a lap tetején ez a név állt: Konrád Schneider.
– Sokukat ismerte Peenemündén, igaz? – érdeklődött az ezredes. – Ily módon esetleg betekintést
nyerhetnénk a módszereikbe. Szeretném, ha mindazokról, akikről tud, feljegyzést készítene a számomra:
hogy mi volt a szakterületük, a legragyogóbb ötletük és így tovább. Tudom, hogy ez túl nagy kérés ennyi
idő után, de azért kérem, tegyen meg mindent, amit tud.
– Egyedül Konrád Schneider számít – válaszolta Reinhold. – Ragyogó koponya volt... a többiek
mindössze kiváló mérnökök. Csak a jó ég tudja, mire jutott harminc év alatt. Egyet ne felejtsen el: lehet,
hogy ő látta mindazt, amit mi létrehoztunk, mi viszont semmit sem tudunk az ő eredményeiről. Ő tehát
jóval előnyösebb helyzetben lehet.
Ezt nem a Hírszerzés kritikájának szánta, de egy pillanatig úgy tűnt, mintha Sandmeyer meg akarna
sértődni. Aztán az ezredes csak megvonta a vállát.
– Ez oda-vissza igaz lehet, épp maga mondta. A mi szabad információáramlásunk gyorsabb haladást
tesz lehetővé, még akkor is, ha közben elárulunk egy-két titkot. Az orosz kutatóhelyek minden bizonnyal
félig sincsenek tisztában azzal, hogy min dolgoznak a saját embereik. Majd mi megmutatjuk nekik, hogy a
demokrácia elsőként éri el a holdat.
Demokrácia... marhaság, gondolta Reinhold, de persze, hangosan nem mondta ki. Az egy Konrád
Schneider neve millió másikkal fölérne egy választási jegyzéken. És mit érhetett el mostanára Konrád, a
Szovjetunió összes energiaforrásával a háta mögött? Lehet, hogy az ő hajója épp ezekben a percekben lép
ki a Föld vonzásteréből...
***
A nap, amely az imént mondott búcsút Taratuának, még magasan állt a Bajkál-tó felett, amikor Konrad
Schneider és a nukleáris tudományágak helyettes népbiztosa lassan elindultak visszafelé a motorpróba
végrehajtása után. Még kellemetlenül csengett a fülük, pedig a dörgő visszhang már tíz perce elenyészett a
víztükör fölött.
– Miért vág ilyen bánatos képet? – kérdezte váratlanul Grigorjevics. – Most igazán örülnie kéne. Még
egy hónap, és indulhatunk, a jenkiket pedig megütheti a guta.
– Maga optimista, mint mindig – felelte Schneider. – Nem ilyen egyszerű ez, még akkor sem, ha a motor
működik. Igaz, hogy most nem látok semmi komoly akadályt, de aggasztanak a Taratuáról érkező hírek. Én
megmondtam magának, hogy az a Hoffmann rendkívüli fickó, és dollármilliárdok állnak mögötte. A
hajójáról készült fotók nem túl élesek, de nagyon úgy néz ki, hogy már nincs sok hátra a befejezésig. És
tudjuk, hogy öt hete csinálta meg a motorpróbát.
– Ne aggódjon – nevetett Grigorjevics –, ők lesznek a legjobban meglepve. Emlékezzen csak... semmit
sem tudnak rólunk. Schneider ugyan nem volt meggyőződve arról, hogy ez valóban így van, de jobbnak
látta, ha nem ad hangot a kétségeinek. Csak azt érné el vele, hogy Grigorjevics gondolatai elindulnának
mindenféle girbegurba ösvényen, és ha valamit nem találna rendjén valónak, igencsak nehezen tudná
tisztára mosni magát.
Az őr tisztelgett, amikor újra beléptek az irodaépületbe. Majdnem annyi itt a katona, mint a műszaki,
állapította meg magában komoran. De az oroszoknál ez volt a szokás, és mindaddig, amíg megtartották a
tisztes távolságot, nem volt oka panaszra. Mindent összevéve – eltekintve a bosszantó kivételektől – az
események nagyjából úgy alakultak, ahogy várta. És hogy ő vagy Reinhold választott-e okosabban, azt
majd csak a jövő mondja meg.
Már hozzáfogott az utolsó jelentés megírásához, amikor meghallotta a kiáltozást. Egy pillanatig
mozdulatlanná merevedve ült az íróasztalánál, s el nem tudta képzelni, miféle esemény zökkenthette ki a
tábort szigorú fegyelméből. Aztán odalépett az ablakhoz – és életében először kétségbeesett.
***
Miközben Reinhold lefelé ereszkedett a kis dombról, mindenfelől körülvették a csillagok. Kint a
tengeren a Forrestal fényujjai fáradhatatlanul gereblyézték a vizet, s a parton távolabb a Columbust
körülvevő állványok úgy festettek, mint valami kivilágított karácsonyfa. Csak a hajó kinyúló orra terült
sötét árnyékként a csillagokra.
 A szállások felől tánczene harsogott valamelyik rádióból, és Reinhold léptei akaratlanul is
felgyorsultak a ritmusára. Már csaknem elérte a homokos tengerpart szélén haladó keskeny utat, amikor
megtorpanásra késztette valami előérzet, valami éppen csak megsejtett mozgás. Zavartan bámult ki a
tengerre, majd vissza, a sziget belseje felé; beletelt néhány másodpercbe, mire eszébe jutott, hogy
fölnézzen az égre.
És akkor – csakúgy, mint ugyanebben a pillanatban Konrad Schneider is – Reinhold Hoffmann
megértette, hogy elveszítette a versenyt. Megértette azt is, hogy nem hetekkel, hónapokkal maradt le, ahogy
tartott tőle, hanem évezredekkel. A csillagok között némán úszó hatalmas árnyak, melyek magasabban
voltak, semhogy mérföldben ki merte volna fejezni, úgy viszonyultak az ő aprócska kis Columbusához,
ahogyan az a kőkorszaki ember farönkből kivájt kenujához. Éppúgy, ahogy az egész világ, Reinhold is
elnézte egy örökkévalóságnak tetsző pillanatig, milyen lenyűgöző méltósággal szállnak le e hatalmas hajók
– aztán a halk sivítást is meghallotta, ahogy áttörték a sztratoszféra vékony légrétegét.
Nem érzett sajnálatot, amiért egy élet munkája semmivé vált. Azon munkálkodott, hogy az embereket
eljuttassa a csillagokba, és amikor bekövetkezett volna a siker pillanata, a csillagok – a távoli, közömbös
csillagok – jöttek el hozzá. Ez volt az a pillanat, amikor a történelem visszatartotta a lélegzetét, amikor a
jelen elvált a múlttól, ahogy a jéghegy válik le fagyott sziklaszülőjéről, hogy magányosan, büszkén
induljon ki a nyílt tenger felé. Egyszerre semmivé vált mindaz, amit az elmúlt korok valaha is elértek, s
Reinhold agyában egyetlen gondolat lüktetett szünet nélkül:
Az emberi faj nincs többé egyedül.
 ARTHUR C. CLARKE
(1917-2008)
Sajnos az sem garancia az örök életre, ha az ember látja a jövőt. Egy igazi nagy vizionárius hagyott itt
bennünket: Arthur C. Clarke, az író, a tudós, az emberbarát. Megemlékezésként tekintsük át életének és
munkásságának főbb állomásait, hogy érzékelhessük elvesztésének valódi súlyát.
Clarke 1917-ben született Angliában, a somerseti Mineheadben. Általános és középiskoláit elvégezve
1936-ban Londonba költözött, ahol közhivatalnokként helyezkedett el. Már egészen korán, az
iskolaújságokban publikálni kezdett, a legkülönbözőbb környezetekben játszódó kalandos történeteket.
Aztán fölfedezte az SF-magazinok világát, és egy csapásra világossá vált számára, hogy az efféle
történetek csigázzák fel leginkább az érdeklődését, mind olvasóként, mind pedig íróként. Rajongói
klubokhoz csatlakozott, és első valódi novellái ezek házilag sokszorosított kiadványaiban, úgynevezett
fanzinokban jelentek meg. Bemutatkozó írása, az „Utazzon dróton!” (magyarul a Galaktika 176. számában
olvasható) a teleportáció – tárgyak és emberek rádióhullámok formájában való utaztatása távoli helyekre
– lehetségességét boncolgatta szatirikus hangvételben.
A második világháború idején Clarke a brit légierő kötelékében szolgált, részt vett egy új találmány, a
radar továbbfejlesztésében, majd annak kezelésére oktatta a katonákat. Leszerelését követően egyetemi
tanulmányokba kezdett, tudományos fokozatokat szerezve fizikából és matematikából. Tagja, majd elnöke
lett a Brit Bolygóközi Társaságnak, amely úttörő szerepet játszott nemcsak Nagy-Britanniában, de az
egész világon az űrkutatás és az űrhajózás népszerűsítésében.
Ezzel egy időre tehető Clarke profi íróként történő bemutatkozása is: 1946-ban az Astounding Science
Fiction nevű amerikai lap megvette közlésre „Kibúvó” című novelláját (magyarul: Galaktika 165). Ez az
emberi faj fejlődését aggódó szemekkel figyelő idegenek üzenetváltásából áll... végén egy meglepő
csavarral. A humoros csattanó írói eszközét a későbbiekben is előszeretettel alkalmazta
„egyperceseiben”.
Az 1950-es évek elején megjelent első regényei (Prelude to Space, The Sands of Mars, Islands in the
Sky) azonban ebből a humorból semmit nem mutattak, alig nevezhetők többnek áttetsző irodalmi köntösbe
bújtatott ismeretterjesztésnél. Annak azonban rendkívül érdekesek. Az első egy kétlépcsős űrhajó
megépítéséről szól, amellyel az ember végre eléri a Holdat. A visszatérő egység egy vitorlázva leszálló
űrrepülőgépet vizionál. A második (e korai művek közül az egyetlen, amely magyarul megjelent A Mars
titka címen) a vörös bolygó meghódítását meséli el, melynek során növényi és állati életet is felfedeznek,
s a Phobos begyújtásával tervezik fölmelegíteni az égitestet, hogy alkalmassá váljon a tömeges
kolonizációra. A harmadik egy vetélkedőn űrutazást nyert fiút kísér el egy Föld körül keringő űrállomásra,
amely két másik hasonló szerkezettel együtt geostacionárius pályán kering, többek közt telekommunikációs
célokat szolgálva.
Ez utóbbi ötlet nem a regény kapcsán kezdte foglalkoztatni, évekkel korábban, még 1945-ben közzétett
egy tanulmányt a témában, de egy jogász ismerőse tanácsára letett a „fantazmagória”
szabadalmaztatásáról. A következményekről két évtizeddel később egy esszében emlékezett meg „Hogyan
vesztettem egymilliárd dollárt a szabadidőmben” címmel. Mindazonáltal az elmélet kidolgozásában és
népszerűsítésében játszott szerepét világszerte elismerik, így a geostacionárius pályát szokás Clarke-
pályának is nevezni.
Az 1951-ben írt „Az őrszem” című elbeszélésben a Holdon idegen eredetű tárgyat találnak. Ez másfél
évtizeddel később csírájául szolgált a Stanley Kubrickkal közösen kidolgozott 2001. Űrodisszeiának,
amely mérföldkővé vált úgy az SF-irodalom, mint az SF-film történetében. Clarke életművében ezzel a
novellával jelentkezett először az a metafizikai vonulat, amely az emberiség jövőjében az istenképet nagy
hatalmú idegen lényekkel helyettesíti. Kitűnő példa erre az 1953-ban megjelent A gyermekkor vége című
regény. Ebben segítő szándékú földönkívüliek érkeznek bolygónkra, de jobbító terveiket kis híján
meghiúsítja, hogy külsőre az emberi hiedelemvilág ördögeire emlékeztetnek. Mindenképpen itt említendő
még két világhírű novella, az „Isten kilencmilliárd neve” (Riadó a Naprendszerben), illetve „A csillag”
(Galaktika 75). Az előbbi tibeti szerzetesekről szól, akik egy szuperszámítógép segítségével akarják
megfejteni a Mindenható valamennyi nevét, mert az drámai változásokat hozna el az univerzumban, utóbbi
pedig egy expedíció története a betlehemi csillaghoz, amely kideríti, hogy az valójában egy szupernóva
volt, és egy egész civilizációt törölt el. Mindkét elbeszélés elnyerte a a téma legrangosabbnak számító
angolszász díját, a Hugót.
A ‘60-as évek nagy részét ismeretterjesztő könyvek írásával töltötte, ezek közül az egyik legnépszerűbb
és hazánkban is megjelent kötet A jövő körvonalai. Ebben fogalmazta meg három törvényét, amit a mai
napig előszeretettel idézgetnek:
1. Ha egy kiváló, de korosabb tudós azt állítja valamiről, hogy lehetséges, majdnem bizonyosan
igaza van. Ha azt állítja, hogy valami lehetetlen, nagyon valószínű, hogy téved.
2. Csak úgy fedezhetjük föl lehetőségeink határait, ha kicsit túlmerészkedünk rajtuk, a lehetetlenbe.
3. A kellőképp fejlett technika megkülönböztethetetlen a varázslattól.
A 2001. Űrodisszeia sikere vonzotta vissza Clarke-ot az SF-hez. Az ekkor már világhírű szerző
következő regénye, a Randevú a Rámával nemcsak bestseller lett megjelenése évében, 1973-ban, de a
kritikusok is elismerték értékeit: több mint fél tucat nemzetközi díjat söpört be szerte a világon. Ez az
ambiciózus történet egy óriási, idegen űrhajó felfedezéséről szól, ami az emberiséggel mit sem törődve
halad át a Naprendszeren, olyan küldetést teljesítve, mely alapjaiban rengeti meg a Föld népeinek vallási
és természettudományos világképét. A Birodalmi Föld újabb forradalmi újításokat hozott Clarke
prózájában, ezúttal társadalmi kommentárok formájában. Teljes egyenjogúságot hirdet faji hovatartozástól
és nemi orientációtól függetlenül, de figyelmeztet a klónozás etikai veszélyeire is.
Az 1979-ben megjelent Az éden szökőkútjai az űrlift tudományos elméletét propagálta, mely olcsóbb
alternatívával válthatná ki a pazarló rakétás űrutazást. A könyv végére megépül egy gigantikus űrállomás
is, ami valóságos gyűrűként öleli körül a Földet, egész bolygónyi embernek szolgáltatva új otthont.
Rajongói nagy döbbenetére Clarke bejelentette, hogy ez az utolsó regénye, de szerencsére ezt az ígéretét
nem tartotta be.
A ‘80-as évek elejének eredményei az űrkutatás terén arra sarkallták, hogy újragondolja és folytassa a
2001 történetét. A 2010. Második űrodisszeia is megfilmesítésre került, majd idővel két további kötet is
napvilágot látott, cselekményét 2061-be, illetve 3001-be helyezve.
A szerző egészségi állapota azonban romlani kezdett, egy ifjúkori fertőzés szövődményeként fokozatos
izomsorvadással járó súlyos idegrendszeri betegség alakult ki nála, amely idővel tolószékbe
kényszerítette, és jelentősen rontotta munkabírását is. 1956 óta egyre több idejét töltötte a második
otthonának tekintett Sri Lankán, és a diagnózist követően mindinkább visszavonult ide a világtól, írói
ötletei szerencsére korántsem apadtak el, azonban kidolgozásukra már nem maradt energiája. Ennek
tudható be, hogy 1988-tól kezdve csaknem minden könyvéhez társszerzők segítségét vette igénybe.
Kezdetben a NASA-mérnök Gentry Lee-vel dolgozott együtt, így született meg a Randevú a Rámával
három folytatása, valamint a magyarul is olvasható Bölcső. Szerzőtársává fogadta még Paul Preusst,
Gregory Benfordot, Miké McQuayt és Michael P. Kube-McDowellt is, ám az eredményként született
művek színvonala nem volt a legegyenletesebb. Az ezredfordulón sikerült végre azt az ideális kollégát
megtalálnia, aki maximálisan osztotta világnézetét és a tudomány iránti elkötelezettségét, Stephen Baxter
személyében. Ez a saját jogán is már világhírű angol SF-író megtiszteltetésnek vette az idős mester
felkérését, és együttműködésük négy kötetet eredményezett, köztük az Űrodisszeiákra reflektáló
Időodisszeia-trilógiát (Az Idő Szeme, Napvihar, Elsőszülöttek).
Clarke sosem felejtette el, honnan indult, hogy milyen nehéz a kezdő írók helyzete, ezért alapította meg
az Arthur C. Clarke-díjat, amely az előző évben Angliában megjelent legjobb SF-regényt jutalmazza, a
presztízs mellett nem csekély összegű pénzzel (ez kezdetben 1000 font volt, majd 2001 óta mindig az
évszámmal megegyező összeg). De nem csak az irodalom érdekelte. Odaköltözésétől fogva mindig a
megbékélés ügyét propagálta hányatott sorsú választott hazájában, 1994-ben még Nobel-békedíjra is
felterjesztették. Egy rendkívül csúnya, ám végül teljességgel alaptalannak bizonyuló pedofília-vád
hercehurcáit követően 2000-ben az angol királynő lovaggá ütötte.
Még halálában sem tagadta meg SF-írói énjét: a világ nagyobbik fele március 18-án szerzett tudomást
március 19-én bekövetkezett elhunytáról. Noha ez ügyben természetesen csak az időzónák okolhatók, ez az
apró részlet is valahogy illik Arthur C. Clarke folyton a jövőt fürkésző életéhez. Ne feledjük: csak az
ember halt meg, öröksége szavain és tettein keresztül velünk marad. És egyszer elkísér bennünket a
csillagokba.

Németh Attila
 JEGYZETEK

[1]Magyarul Az őrszem c. 1995-ös kötetben olvasható, Greguss Ferenc fordításában.

[2]Lásd a Függelékben.
[3]Háttér Kiadó, 1990; ford. Kocsis Anikó
[4]Természetesen a Világok harca hírhedt rádiójáték-változatáról van szó.
 TARTALOM
A KIADÓ ELŐSZAVA
ÉLŐSZÓ
ELSŐ RÉSZ A FÖLD ÉS A FŐKORMÁNYZÓK
1
2
3
4
MÁSODIK RÉSZ AZ ARANYKOR
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
HARMADIK RESZ AZ UTOLSÓ NEMZEDÉK
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
FÜGGELÉK
ARTHUR C. CLARKE
JEGYZETEK