Amatőr Csillagász Kézikönyv

Észlelési Útmutató
Tartalomjegyzék
Tartalomjegyzék
1 Szabadszemes megfigyelés----------------------------------------------------------------------------1
1.1 A megfigyelésekről--------------------------------------------------------------------------------1
1.1.1 A Nap zöld, kék, ibolya sugara------------------------------------------------------------1
1.1.2 Összetett halók-------------------------------------------------------------------------------2
1.1.3 Készítsünk napórát!-------------------------------------------------------------------------3
1.1.4 Korai Holdsarló------------------------------------------------------------------------------6
1.1.5 Világító felhők-------------------------------------------------------------------------------8
1.1.6 Sarki fény-------------------------------------------------------------------------------------9
1.1.7 Bolygók különleges megfigyelése-------------------------------------------------------11
1.1.8 Együttállások-------------------------------------------------------------------------------12
1.1.9 Állatövi fény és ellenfény-----------------------------------------------------------------13
1.1.10 Heliákus kelések és nyugvások----------------------------------------------------------15
1.1.11 Kiváló átlátszóságú éjjelek---------------------------------------------------------------15
2 Fedések és fogyatkozások----------------------------------------------------------------------------18
2.1 Mi az okkultáció---------------------------------------------------------------------------------18
2.1.1 Régi korok megfigyelései-----------------------------------------------------------------18
2.1.2 A megfigyelések haszna-------------------------------------------------------------------18
2.2 Alapfogalmak------------------------------------------------------------------------------------19
2.3 Fedések--------------------------------------------------------------------------------------------19
2.3.1 Hold-okkultációk--------------------------------------------------------------------------19
2.3.1.1 Csillaghalmazok fedése----------------------------------------------------------------19
2.3.1.2 Súroló fedések---------------------------------------------------------------------------20
2.3.1.3 A Hold bolygó / kisbolygó fedései---------------------------------------------------21
2.3.2 Kisbolygó-okkultációk--------------------------------------------------------------------21
2.3.3 Üstökösök csillagfedései------------------------------------------------------------------22
2.3.4 Bolygók csillagfedései--------------------------------------------------------------------23
2.3.5 Bolygók kölcsönös fedése----------------------------------------------------------------23
2.4 Fogyatkozások-----------------------------------------------------------------------------------23
2.4.1 Holdfogyatkozások------------------------------------------------------------------------23
2.4.2 Napfogyatkozások-------------------------------------------------------------------------27
2.4.3 Jupiter-holdak fogyatkozásai-------------------------------------------------------------29
2.4.4 Szaturnusz-holdak fogyatkozásai--------------------------------------------------------31
2.4.5 A Merkúr és a Vénusz átvonulása-------------------------------------------------------31
2.5 Megfigyelési módszerek------------------------------------------------------------------------31
2.5.1 Időmérés------------------------------------------------------------------------------------31
2.5.2 Az okkultáció észlelhetősége-------------------------------------------------------------32
2.5.3 Észlelőlapok--------------------------------------------------------------------------------34
2.5.4 Előrejelzések-------------------------------------------------------------------------------35
3 Hold------------------------------------------------------------------------------------------------------36
3.1 A Hold mozgása----------------------------------------------------------------------------------36
3.2 A Hold tengelyforgása és librációja-----------------------------------------------------------37
3.3 Holdrajzi fokhálózatok--------------------------------------------------------------------------37
3.4 A librációs javítás--------------------------------------------------------------------------------39
3.5 A terminátor helyzete----------------------------------------------------------------------------39
3.6 A holdfelszín alakzatai és elnevezései--------------------------------------------------------40
3.6.1 Kráterek-------------------------------------------------------------------------------------43
3.6.2 Dómok---------------------------------------------------------------------------------------43
3.6.3 Világos sávok-------------------------------------------------------------------------------44
3.6.4 Hegyláncok---------------------------------------------------------------------------------44
I.
Tartalomjegyzék
3.6.5 Völgy, rianás, vetődés---------------------------------------------------------------------44

3.6.6 Medencék-----------------------------------------------------------------------------------45
3.7 Elnevezések és megnevezések a Holdon-----------------------------------------------------45
3.8 A Hold észlelés eszközei------------------------------------------------------------------------46
3.8.1 Távcsövek-----------------------------------------------------------------------------------46
3.8.1.1 Csillagászati távcsövek nagyításáról-------------------------------------------------48
3.8.2 A Hold fényképezése----------------------------------------------------------------------50
3.8.2.1 A felszerelés-----------------------------------------------------------------------------50
3.8.2.2 Az expozíciós idő megállapítása------------------------------------------------------52
3.8.3 Térképek, atlaszok-------------------------------------------------------------------------53
3.9 Holdészlelés gyakorlata-------------------------------------------------------------------------55
3.9.1 Amit puszta szemmel is láthatunk-------------------------------------------------------55
3.9.2 Kalandozás a Hold vidékein--------------------------------------------------------------55
3.9.3 Dómok megfigyelése----------------------------------------------------------------------58
3.9.4 Változó holdfoltok (sötét foltok)---------------------------------------------------------61
3.9.5 Időszakos holdjelenségek (LTP-k)-------------------------------------------------------62
3.10 Holdrészletek rajzolása--------------------------------------------------------------------------65
3.11 Árnyalatok és világos területek (holdfotometria)--------------------------------------------67
3.12 Színek a Holdon----------------------------------------------------------------------------------69
4 Bolygók-------------------------------------------------------------------------------------------------72
4.1 Merkúr---------------------------------------------------------------------------------------------72
4.2 Vénusz---------------------------------------------------------------------------------------------72
4.3 Mars-----------------------------------------------------------------------------------------------73
4.4 Jupiter---------------------------------------------------------------------------------------------74
4.5 Szaturnusz----------------------------------------------------------------------------------------75
4.6 Uránusz--------------------------------------------------------------------------------------------77
4.7 Neptunusz-----------------------------------------------------------------------------------------78
4.8 Pluto-----------------------------------------------------------------------------------------------78
4.9 A bolygó megfigyelés gyakorlata--------------------------------------------------------------78
4.9.1 Megfigyeléseink feljegyzéséről----------------------------------------------------------78
5 Kisbolygók----------------------------------------------------------------------------------------------81
5.1 Mik azok a kisbolygók?-------------------------------------------------------------------------81
5.1.1 A kisbolygók felfedezése-----------------------------------------------------------------81
5.1.2 A kisbolygók jelölése----------------------------------------------------------------------81
5.1.3 Kisbolygók pályája------------------------------------------------------------------------82
5.2 Kisbolygóészlelés eszközei---------------------------------------------------------------------83
5.2.1 Térképek------------------------------------------------------------------------------------83
5.2.2 Vizuális észlelések-------------------------------------------------------------------------83
5.2.2.1 Kisbolygók azonosítása----------------------------------------------------------------84
5.2.2.2 Változó fényességű kisbolygók-------------------------------------------------------85
5.2.3 Fotografikus megfigyelések--------------------------------------------------------------85
5.2.4 Kisbolygók CCD asztrometriája és fotometriája--------------------------------------86
6 Az Üstökösök-------------------------------------------------------------------------------------------87
6.1 Mik azok az üstökösök?-------------------------------------------------------------------------87
6.1.1 Viselkedésük és szerkezetük--------------------------------------------------------------87
6.1.2 Mozgás és fényesség----------------------------------------------------------------------88
6.1.3 A felfedezéstől az efemeridákig----------------------------------------------------------89
6.2 Megfigyelés gyakorlata-------------------------------------------------------------------------89
6.2.1 Előkészületek az észlelésre---------------------------------------------------------------89
6.2.2 Az észlelés----------------------------------------------------------------------------------90
II.
Tartalomjegyzék
6.2.3 Rajzok készítése----------------------------------------------------------------------------92

6.2.4 Színszűrős megfigyelések----------------------------------------------------------------92
6.2.5 Fotografikus észlelések-------------------------------------------------------------------92
7 Meteorok------------------------------------------------------------------------------------------------93
7.1 Mik azok a meteorok?---------------------------------------------------------------------------93
7.1.1 Meteorrajok és radiánsok-----------------------------------------------------------------93
7.1.1.1 Nagy meteorrajok-----------------------------------------------------------------------94
7.1.2 Mitől fénylik egy meteor?----------------------------------------------------------------95
7.1.3 A meteorrajok fejlődése-------------------------------------------------------------------96
7.1.4 Sporadikus meteorok----------------------------------------------------------------------97
7.1.5 A meteoraktivitás fogalma----------------------------------------------------------------98
7.1.6 A meteoraktivitás mérőszámai-----------------------------------------------------------98
7.2 A meteorészlelés gyakorlata--------------------------------------------------------------------99
7.2.1 Vizuális meteorészlelés-------------------------------------------------------------------99
7.2.1.1 Mikor és hol meteorozzunk?----------------------------------------------------------99
7.2.1.2 Az észlelések feljegyzése-------------------------------------------------------------100
7.2.1.3 Megfigyelési módszerek--------------------------------------------------------------103
7.2.1.4 A meteorészlelés kellékei-------------------------------------------------------------104
7.2.2 Teleszkopikus meteorészlelés-----------------------------------------------------------104
7.2.3 Fotografikus meteorészlelés------------------------------------------------------------105
7.2.3.1 A fotózás menete----------------------------------------------------------------------105
7.2.3.2 Forgószektoros fotózás---------------------------------------------------------------106
7.2.3.3 Szimultán meteorfotózás-------------------------------------------------------------106
7.2.3.4 Fotózás több géppel-------------------------------------------------------------------107
7.2.3.5 Meteorspektrum-fotózás--------------------------------------------------------------107
7.2.4 Rádiós meteorészlelés-------------------------------------------------------------------107
7.2.5 Meteorészlelés videokamerával--------------------------------------------------------108
7.2.6 Különleges jelenségek-------------------------------------------------------------------109
7.2.6.1 Nagy meteorzáporok------------------------------------------------------------------109
7.2.6.2 "Mesterséges" meteorok--------------------------------------------------------------109
7.2.6.3 Hanghatások----------------------------------------------------------------------------110
7.2.6.4 Láthatóvá váló meteorrajok----------------------------------------------------------110
7.2.6.5 Görbült meteorpályák-----------------------------------------------------------------110
7.2.6.6 "Csillagközi" meteoroidok-----------------------------------------------------------111
7.2.6.7 Nappali tűzgömbök--------------------------------------------------------------------111
7.2.6.8 Pontszerű meteorok-------------------------------------------------------------------111
8 Változó Csillagok-------------------------------------------------------------------------------------112
8.1 Mik azok a változó csillagok?----------------------------------------------------------------112
8.1.1 A fénygörbe és jellemzői----------------------------------------------------------------112
8.1.2 A változócsillagok elnevezése----------------------------------------------------------112
8.1.3 Változócsillag típusok-------------------------------------------------------------------113
8.1.3.1 Pulzáló változók-----------------------------------------------------------------------113
8.1.3.2 Kataklizmikus változók---------------------------------------------------------------114
8.1.3.3 Eruptívváltozók------------------------------------------------------------------------116
8.1.3.4 Fedési változók------------------------------------------------------------------------116
8.1.3.5 Extragalaktikus változók-------------------------------------------------------------117
8.2 Változó csillagok észlelése--------------------------------------------------------------------123
8.2.1 Távcső-------------------------------------------------------------------------------------123
8.2.2 Észlelőhely--------------------------------------------------------------------------------127
8.2.3 Térképek használata----------------------------------------------------------------------127
III.
Tartalomjegyzék
8.2.4 Megfigyelés gyakorlata------------------------------------------------------------------128

8.2.4.1 Vizuális fényességbecslés------------------------------------------------------------128
8.2.4.2 A fényességbecslés hibaforrásai-----------------------------------------------------129
8.2.4.3 Észlelési program----------------------------------------------------------------------131
8.2.5 Nóva- és szupernóvakeresés------------------------------------------------------------133
8.2.6 Szupernóva-keresés----------------------------------------------------------------------135
8.2.7 Útmutató szupernóva felfedezés esetére (Amit meg kell tenned, ha gyanús
csillagot találsz...)------------------------------------------------------------------------------------136
8.2.8 Az észlelések gyakorisága---------------------------------------------------------------137
8.2.9 Az észlelések feljegyzése----------------------------------------------------------------137
8.2.10 Adatbeküldés------------------------------------------------------------------------------138
9 Kettős Csillagok--------------------------------------------------------------------------------------140
9.1 Mik azok a kettős csillagok?------------------------------------------------------------------140
9.1.1 Osztályozásuk-----------------------------------------------------------------------------140
9.1.2 Elnevezési rendszerük-------------------------------------------------------------------140
9.2 Kettősök észlelése------------------------------------------------------------------------------142
9.3 A kettős-észlelés eszközei---------------------------------------------------------------------145
9.3.1 Felbontás----------------------------------------------------------------------------------146
9.3.2 Fényességviszonyok---------------------------------------------------------------------147
9.3.3 Színbecslés--------------------------------------------------------------------------------147
9.3.4 Poziciószög--------------------------------------------------------------------------------148
10 Mély-ég Objektumok-----------------------------------------------------------------------------149
10.1 Mik azok a mély-ég objektumok-------------------------------------------------------------149
10.1.1 A mély-ég objektumok------------------------------------------------------------------149
10.1.2 A Mélyég objektumok típusai----------------------------------------------------------151
10.1.2.1 Nyílthalmazok----------------------------------------------------------------------151
10.1.2.2 Gömbhalmazok---------------------------------------------------------------------151
10.1.2.3 Reflexiós ködök--------------------------------------------------------------------151
10.1.2.4 Diffúz ködök------------------------------------------------------------------------152
10.1.2.5 Planetáris ködök--------------------------------------------------------------------152
10.1.2.6 Szupernóva-maradványok---------------------------------------------------------152
10.1.2.7 Sötét ködök--------------------------------------------------------------------------152
10.1.2.8 Intersztelláris buborékok----------------------------------------------------------153
10.1.2.9 Galaxisok----------------------------------------------------------------------------153
10.1.2.10 Galaxishalmazok-------------------------------------------------------------------153
10.1.2.11 Kvazárok----------------------------------------------------------------------------153
10.2 Mély-ég megfigyelés eszközei----------------------------------------------------------------164
10.2.1 A légkör hatásai---------------------------------------------------------------------------164
10.2.2 A mély-ég észlelés eszközei------------------------------------------------------------166
10.3 A mély-ég megfigyelés gyakorlata-----------------------------------------------------------168
10.3.1 Észlelési módszerek----------------------------------------------------------------------168
10.3.2 A látottak megörökítése-----------------------------------------------------------------168
10.3.2.1 Észlelőlap----------------------------------------------------------------------------169
10.3.2.2 Rajzfelszerelés----------------------------------------------------------------------169
10.3.2.3 Látómező beállítása----------------------------------------------------------------169
10.3.2.4 Rajzolási technika------------------------------------------------------------------169
10.3.2.5 Szöveges leírás----------------------------------------------------------------------171
10.3.2.6 Speciális rajzok---------------------------------------------------------------------172
10.3.2.7 Az "előhívás"-----------------------------------------------------------------------172
10.3.2.8 Ellenőrzés---------------------------------------------------------------------------173
IV.
Tartalomjegyzék
10.3.2.9 Tartósítás és átmásolás-------------------------------------------------------------173

Mellékletek--------------------------------------------------------------------------------------------------174
V.
Szabadszemes megfigyelés
1 Szabadszemes megfigyelés
1.1 A megfigyelésekről
1.1.1 A Nap zöld, kék, ibolya sugara
"...Front utáni tiszta légkör volt, a Napot egészen a lenyugvásig lehetett követni. A horizont felett 1,5-2 fokra
lévő eltorzult korongon szépen látszott szabad szemmel a napfolt, sőt a korong tetején ülő zöld ív is. Kb. tíz
percig figyeltük a Napot, amely hol jobbra, hol balra "dobta le" a zöld fénycsíkot. Volt olyan időszak, amikor a
zöld sugár a korong tetején másodpercekig ült, majd ismét "lecsúszott" róla. A színe sötétzöld, a vastagsága 3
ívperc volt. Gyönyörű látványt nyújtott a vízfelszínről a távoli hegyek mögé lebukó vörös-zöld napkorong."
(Molnár Gergely és Presits Péter, Balatonkenese)
Óceánjáró hajók fedélzetéről, tengerpartról gyakran, de egy-egy hidegfront utáni tiszta horizonton hazánkból is
megfigyelhető, hogy a lenyugváshoz készülődő, zsömle alakú, narancsos vörös napkorong tetején egy vékonyka
zöldes sáv, gallér jelenik meg rövid időre. Ez az ún. zöld sugár, amely a légkör állapotától függően igen nagy
formagazdagságban jelenhet meg a látóhatárhoz közeli (nyugvó vagy kelő) Nap felső peremén.
A jelenség létrejöttéért a földi légkör, illetve annak fénytörő képessége (refrakció) a felelős. Ugyanis a
légkörünkbe belépő fénysugár hirtelen többféle változáson is átmegy. Először is megtörik, mégpedig minél
vastagabb rétegeken halad át, annál jobban. Ennek következtében a horizonthoz közeledve az égitesteket a valós
égi helyzetükhöz képest egyre magasabban látjuk és ez okozza a lenyugvó Nap ovális alakját is, mivel az alját
jobban megemeli, mint a tetejét. Másodszor a fehér fény alkotó elemeire bomlik, akár a prizmán átengedett
fénysugár. Ez is a horizontközeli vastag légrétegekben érvényesül a legerősebben, ahol a fényes égitestek (Nap,
Hold) képét már úgy kell elképzelnünk, mintha a különböző színű nap- és holdképek kis elcsúszással
rakódnának egymásra, így a korong alján a vörös, a tetején a zöld, feljebb pedig a kék és ibolya színű korong
"lóg le" kissé az egyesített fényű területről. Ahogy a kép egyre lejjebb süllyed a horizonton, egyre inkább csak a
zöld ívdarab marad látható. Kellően tiszta légkör esetén ekkor válik dominánssá a zöld szín, amely az utolsó
pillanatokban erős felvillanásként észlelhető. A jelenség láthatóságára előre nehéz becslést adni, sőt megjelenését
sem lehet teljes biztonsággal előre jelezni. A zöld sugár megfigyelhetőségének hossza erősen függ a légkör
állapotától és a földrajzi szélességtől. A következő táblázatban egy átlagos légköri állapotra számolt megjelenési
időtartamokat adunk meg a földrajzi szélesség függvényében (Tyihov szerint).
Jól látható, hogy a pólusok felé közeledve egyre nő az esélyünk a

Földrajzi Időtartam max Időtartam min jelenség megfigyelésére, mivel erre egyre inkább csökken a Nap
szélesség (másodperc) (másodperc) pályájának horizonthoz viszonyított hajlásszöge, és így egyre
40 0,8 0,6 tovább tart a naplemente állapota is. A táblázat adatai azonban csak
tájékoztató jellegűek, mivel a ténylegesen megfigyelt időtartamok
45 0,9 0,7
ezeket lényegesen, többszörösen felülmúlják. A táblázat szerint
50 1,0 0,8 hazánk szélességén viszonylag kicsi az esély a jelenség
55 1,2 0,9 megpillantására, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy megfelelő
60 1,7 1,0 megfigyelőhelyen (ahol tereptárgyak nem takarják a horizontot), jó
légköri viszonyok mellett, és megfelelő kitartással bárki
65 3,6 1,2 megpillanthatja a zöld sugarat.
Nagyon kedvező esetben a kék, még ritkábban pedig az ibolya színű sugarat is meg lehet figyelni. Ezek
kialakulása is a fenti okokra vezethető vissza, de a kék és az ibolya sugarak nagyobb szóródása miatt általában
olyan halványak, hogy nem figyelhetők meg.
A zöld sugár észlelésével napkeltekor is próbálkozhatunk, de ilyenkor megnehezíti a dolgot, hogy nem lehet
pontosan tudni, hol is fog kibukkanni a korong pereme a látóhatár alól. Azonban a hajnali időszakban - a légkör
nagyobb nyugodtsága és átlátszósága miatt - valamivel nagyobb a megpillantás esélye.
1.
Pozitív megfigyelés esetén jegyezzük fel a megfigyelő nevét, a megfigyelés helyét és idejét (UT-ban), a Nap
horizont feletti magasságát (fokokban), a zöld (vagy kék, ill. ibolya) sugár láthatóságának hosszát
(másodpercben), valamint színét és ennek változásait. Ha vékony sávot alkot a korong peremén, akkor az ív
hosszát (fokokban) és szélességét (ívpercben) is adjuk meg. Ha mozgó, változatos formájú alakzatot látunk,
akkor próbáljunk meg részletes leírást és sorozatrajzot készíteni róla. Írjuk le az észlelési körülményeket és az
esetleges megfigyelést nehezítő tényezőket is. A jelenség megfigyelésére jóval nagyobb az esélyünk, ha először
binokulárral próbálkozunk, azonban ezt ne kezdjük el túl korán, mert a fényes napkorong könnyen elvakíthat
minket, és így elszalaszthatjuk a megfelelő alkalmat. Hosszú fókuszú teleobjektívvel, vagy távcsővel színes
filmen is megpróbálhatjuk megörökíteni a jelenséget. A nehézséget az expozíciós idő helyes megválasztása és a
megfelelő pillanat elcsípése jelenti.
1.1.1.1 Összetett halók

A halo szó görög eredetű, jelentése: kerek terület. Ez az elnevezés jól illik az általunk tárgyalt képződményekre,
mert megjelenésük általában gyűrű alakú. Számunkra azért érdekesek ezek a ritka, látványos, színes légköri
jelenségek, mert okozójuk az égboltunk két legfényesebb égitestje, a Nap és a Hold. De az is fontos szempont,
hogy felhős napokon is célpontot biztosítanak az unatkozó amatőröknek.
A legközönségesebb halójelenségek a Nap és a Hold körül kialakuló kis és nagy halókörök. Ezek olyan körívek,
melyeknek sugara 22 ill. 46 fok, belső szélük általában barnásvörös, a külső pedig kékesfehér. A rossz idő
előjeleként tartják őket számon, mivel leginkább akkor jelennek meg, amikor a Nap vagy a Hold fénye a betörő
frontális felhőrendszer előörseként érkező vékony cirrusz vagy cirrosztrátusz felhőrétegeken keresztül jut a
szemünkbe. Egyéb halókomponensek megjelenése viszonylag ritka, ezért nagy eseménynek számít. A történelem
folyamán látott, minden komponenst tartalmazó összetett halókat gondosan számon tartják. A leghíresebb, és
ezeknek a jelenségeknek a vizsgálatát megalapozó, mondhatni korszakalkotó megfigyelést Tobias Lowitz
szentpétervári csillagász végezte, a 18. század utolsó évtizedében. Számunkra is érdekes, de egyben nagy
jelentőséggel is bíró feladat a bonyolult, minél több komponenst tartalmazó összetett halók feljegyzése,
számontartása.
A gyakran látható, és ezért kevésbé érdekes 22 és 46 fokos halókkal szemben, tehát inkább az összetett halók
egyéb ritkán kialakuló formái jelentik a célpontot. Ezek a kis és nagy halógyűrűvel együtt a következő ábrán
láthatók, melyben megpróbáltuk az
észlelő helyéhez képest térben
ábrázolni a kialakult összetett haló
komponenseit. A látványosabb egyéb
halójelenségekről is ejtenünk kell
néhány szót.
1. Megfigyelési pont, 2. Nap, 3.

melléknapok, 4. ellennap, 5. 22°-os
halo, 6. 46°-os halo, 7. parhélikus
kör, 8. zenit körüli ív, 9. ferde
ellennap körök (Wegener-kör), 10.
helikus ív, 11. érintőkörök, 12.
Lowitz-féle fényív, 13. Parry-ív, 14.
szupralaterális ív, 15. infralaterális
ív, 16. diffúz ív, 17. szubhélikus ív, 18.
Parry-féle szupralaterális ív
A haló jelenségek érdekes formái az

úgynevezett melléknapok. Ezek
általában a 22 vagy a 46 fokos haló
gyűrűknek a Nappal azonos horizont feletti magasságú pontjain tűnnek fel, tehát a Nap és a két melléknap
látszólag egy vízszintes vonal mentén helyezkedik el. De észleltek már a Naptól 90 fokra, sőt távolabb is
melléknapot. A melléknapok szögátmérője és színe is körülbelül megegyezik a Napéval, és fényességük is
vetekedhet vele. Megtörténhet az is, hogy a halógyűrűk nem, csak a melléknapok látszanak. Szerencsés esetben a
Holdnak is lehetnek mellékholdjai, melyek neve: paraszelén. Az égboltnak a Nappal átellenes oldalán (180
fokra) is megjelenhet másodlagos Nap, amit ellennapnak hívunk.
2.
Tulajdonságai megegyeznek a melléknapokéval. Megfigyelések azt mutatják, hogy csak alacsony magasság
esetén jöhet létre. A magyar nyelvben a mellék- és az ellennapok összefoglaló neve: vaknap.
Parhélikus körről akkor beszélünk, amikor a Napon keresztülhaladó, a horizonttal párhuzamos, tiszta fehér színű
fénykör vonul végig az égbolton. Általában akkor látható, amikor a Nap már közel van a látóhatárhoz. A jelenség
leggyakrabban a 22 fokos halóhoz kapcsolódik.
Igen intenzívek és színesek lehetnek a halógyűrűk oldalsó érintő ívei is, melyek a látvány erejét és
színösszetételét tekintve is a szivárványhoz hasonlíthatók.
A halójelenségek létrejöttéért a vékony cirrusz vagy cirrosztrátusz felhőzetben lebegő hatszögletű jéglemezkék
és prizmatikus oszlopok a felelősek. Ezek felszínéről ill. belsejéből visszaverődő és a belsejükben megtörő fény
hozza létre a különböző halókomponenseket. Ahhoz, hogy a jelenség kialakulhasson, a jégkristályoknak
áttetszőeknek, a felszínüknek pedig simának kell lenniük. De nem lehetnek sem túl ritkán, sem túl sűrűn a
felhőben, különben túl halvány lesz a látvány.
Nagyon látványos és fényes összetett halót észlelt Kereszturi Ákos 1995. október 23.-án 10:30 UT-kor
Veszprémből:
"A derült, kék égen különféle cirruszok úszkáltak, így azonnal a Nap környékét kezdtük fürkészni. Balra 22 fokra
egy fényes és színes melléknap látszott, mely a 22 fokos fehéres színű halógyűrűn ült. Miközben néhányan a
képződményt fotózták, felfigyeltem egy furcsa "kondenzcsíkra". A feltűnően egyenletes fényű, fél-egy fok
vastagságú sáv körkörösen ugyanolyan magasan lebegett a horizont felett. A házak között szaladgálva hol itt,
hol ott tűnt fel a képződmény az égen. Mivel sehol sem volt teljes körpanoráma, nem tudni, hogy teljesen
egybefüggő volt-e. Mindenesetre néhol szakadások látszottak rajta. Hamarosan egy X alakzat jelent meg a
gyűrűn az antiszoláris pontban. Szárai a gyűrű alatt ill. felett kb. 10-10 fokig voltak követhetőek. Egy újabb
hasonló képződmény is sejthető volt, mely az előbbi X-től balra, azaz nyugatra látszott 10-15 fokkal. Közepe 5-6
fokkal a gyűrű alatt látszott és társához képest aszimmetrikusabb, szabálytalanabb látványt nyújtott - bár az
egész sokkal halványabb és bizonytalanabb volt az előzőnél. Az X-ek szárai nagyon enyhén ívelődtek. Meglepő
módon az égen úszkáló különböző cirruszokkal, azok helyzetével látványuk nem mutatott kapcsolatot. Az
antiszoláris ponttól 15-20 fokkal jobbra és balra, a fehér cirkumhorizontális (parhélikus) kör felső és alsó
részén, néha nagyon bizonytalanul ibolyás árnyalat látszott. 11:00 UT kor már csak foltokban, szakadozottan
lehetett látni a nagy kört, melynek utolsó darabjai is eltűntek hamarosan."
Néha a lenyugvó vagy kelő Nap fölött fényes, függőleges fényoszlop jelenik meg, amelynek szélessége 0,5 fok,
hossza pedig 40 fokig is terjedhet. Ez az oszlop a végén gyakran összeszűkül. Keletkezése azzal magyarázható,
hogy a horizont közelében tartózkodó Nap vagy Hold sugarai visszaverődnek a levegőben lebegő
jégkristályokról (hasonlóképpen, mint amikor a Hold fénye visszatükröződve egy tó felszínéről létrehozza a
vízen átívelő ezüsthidat). Ha a fényoszlopot egy parhélikus kör metszi, fénykeresztek vagy fénykardok jöhetnek
létre.
Összetett haló észlelésekor jegyezzük fel az észlelő nevét, az észlelés helyét és idejét (UT), a Nap vagy a Hold
horizont feletti magasságát, az észlelt komponenseket, ezek fényességét és helyzetét. Lehetőleg készítsünk minél
részletesebb és színesebb leírást a látványról, valamint rajzot a komponensek elhelyezkedéséről. A jelenség
fényképezését is megkísérelhetjük nagylátószögű vagy halszemoptikák segítségével. A halványabb részletek
jobb megörökítése érdekében takarjuk ki tereptárgyakkal a fényes Napot vagy Holdat.
1.1.2 Készítsünk napórát!
A napórákról általában - Napórák a különböző történelmi kultúrákban - A napóra működésének alap elve - A
kiválasztás szempontjai - Milyen napórát készítsünk? - Ekvatoriális napóra - Horizontális napóra - Vertikális
napóra
3.
1.1.2.1 A napórákról általában
Napórák a különböző történelmi kultúrákban
A legrégibb időmérő a napóra, ez a minden történelmi kultúrában megtalálható lenyűgözően egyszerű eszköz. Az
egyiptomi obeliszkek a szakrális szerepük mellett, mint napórák gnomonja működhettek, de találtak az ie. XV.
századból származó "L" alakú napórát. A babilóniaiak is a Napot használták az idő múlásának jelzésére. Az ő
örökségük, a hatvanas számrendszerükből eredő perc és másodperc is.
A görögök fejlett matematikájuk révén különféle megoldásokat alkalmaztak. Az egyik leggyakoribb napóra típus
volt abban az időben és később a rómaiaknál is a szkafosz - a homorú napóra. A keleti kultúrák mint kínai és az
indiai, majd később az iszlám tudósok is magas szinten művelték a gnomonika tudományát. A napórák
fontossága a XVIII. századig megmaradt, sőt a mechanikus órák megjelenése után sokáig még ezeket az
eszközöket használták az óraszerkezetek pontos beállításához. Napjainkban mint múltat idéző relikviák vannak
jelen a napórák.
1.1.2.2 A napóra működésének alap elve
A napóra, mint a neve is mutatja, úgy méri az időt, hogy a Nap által vetett árnyék hosszát és irányát arányítjuk
egy skálához. Ahhoz, hogy a napóránk jól működjön több összetevőt is figyelembe kell venni. Ezek közvetlenül
összefüggnek azzal a ténnyel, hogy a napóra olyan árnyékváltozásokat mutat, amit a Föld dőlt tengelyű forgása
vált ki, miközben kering a Nap körül. A három fő elem amit a szerkesztéskor szem előtt tartunk: a Föld
forgástengelyének a síkja, amit a napóránk esetében a gnomon, mint ezzel párhuzamos jelenít meg; másrészt az
egyenlítői sík, ez maga a számlap, ekvatoriális napóránál vagy ennek valamilyen formájú vetülete; és
harmadszor a napóra helyének földrajzi szélessége, ami a vízszintes sík és a gnomon által bezárt szöget
határozza meg.
1.1.2.3 A kiválasztás szempontjai
Eddigi munkáim során - és itt nem csak a napórákra gondolok - mindig a megrendelő vagy a vevő igényeit
vettük figyelembe elsődlegesen. A napórák esetében sincs ez másként. Én szeretem az első megbeszélést a
helyszínen megtenni, hogy miközben arról beszélgetünk, milyen elképzelése, ötlete van a megrendelőnek a
napórával kapcsolatban, hasson rám a hely "szelleme". Nagyon fontosnak tartom a napóra helyének jó
kiválasztását.
1. A Nap a lehető leghosszabb ideig süssön arra a helyre ahova a napóra telepítve lesz.
2. A ház vagy a kert stílusához illő napóra kerüljön oda. Egy jellegében alpesi jelleget mutató ház
homlokzatára például festett napórát, míg egy rendezett kertbe, ahol nincs kitéve vandalizmusnak, egy
finoman kidolgozott kovácsoltvas napórát ajánlok.
3. A hely tehát a napóra típusán kívül, az anyagát is meghatározza, hogy miből készüljön el.
4. Lényeges szempont a méret is. Ez elsődlegesen attól függ, hogy milyen rálátásunk lesz a napórára,
milyen messziről lehet megfigyelni az árnyék vonulását.
5. És nem elhanyagolható összetevő, hogy mekkora költségvetésből tudunk dolgozni.
Ezek után két-három vázlat tervből kiválasztja a megrendelő a neki megfelelőt. Ha vertikális napóráról van szó,
akkor a következő lépés a fal tájolásának pontos meghatározása. Én ezt egy teodolit segítségével szoktam
elvégezni. A pontos tervek és a szerkesztések elkészítésével a munka nehezén már túl vagyunk, most már csak
java van hátra, a kivitelezés. A tervek alapján a különböző mesteremberek elkészítik a napóra megfelelő részeit.
Végezetül a felszerelés vagy a felállítás mard csak hátra. Egy kertben elhelyezett napóránál, ekkor van szükség
az észak-déli irány pontos meghatározására.
1.1.2.3.1 Milyen napórát készítsünk?
Most beszélnék három napóra típus viszonylag egyszerűbb kivitelezéséről, amit akár Önök is elkészíthetnek
otthon.
4.
1.1.2.3.2 Ekvatoriális napóra
Ez a legegyszerűbben szerkeszthető számlapú napóra fajta. Itt tulajdonképpen egy kör kerületének 24 részre
osztásával, már ki is jelöltük az óravonalakat. Két fő formáról beszélhetünk az egyenlítői napóráknál. Az egyik
esetben egy korongra szerkesztjük fel az óra osztásokat. Ez a korong lesz párhuzamosan elhelyezve a Föld
egyenlítőjével. A másik változatnál egy félkörívben meghajlított lemez belső oldalára jelöljük be az órákat.
Ha valaki teheti és be tud szerezni egy régi kocsikereket - vagy ha az nincs, akkor egy gondosan kivágott fém
vagy fa korongból - szép napórát készíthet magának belőle a kertjébe. Miután a kerék szélét beosztottuk 24
részre, 15°-ként felhelyezhetjük a számokat.
Két fontos dologra ügyeljünk. Az első: a kerék mind a két oldalán fel kell tüntetni az órákat, mert a nap-éj
egyenlőségek közötti időben hol az egyik, hol a másik oldalon vonul végig az árnyék, az évszaknak megfelelően.
A másik, hogy az északi oldalra, amin március 21-től szeptember 23-ig lehet leolvasni az időt, az óra járásával
egyezően helyezzük fel a számokat, mert az árnyék az nyugatról keletre halad a nap folyamán. A másik oldalon
természetesen ennek megfelelően a másik irányban, az óra járásával ellenkező irányba növekednek a számok.
A számok lehetnek festettek, vagy ha igényesebbek vagyunk, sírköveseknél beszerezhető, kész bronz számokat
is alkalmazhatunk.
A kerék vagy a korong közepén, ennek síkjára merőlegesen halad keresztül az árnyékvető rúd. Itt kell pontosan
tisztába lenni azzal, hogy melyik földrajzi szélességen van a napóra. Legegyszerűbben egy térkép segítségével
meghatározhatjuk ezt. Magyarországon három szélességi fok halad keresztül. Ezekhez közelítőleg a következő
nagyvárosaink helyezkednek el:
46° Pécs, Szeged, Mohács

46.5° Nagykanizsa, Békéscsaba
47° Veszprém, Kecskemét
47.5° Budapest, Debrecen
48° Miskolc, Nyíregyháza
A kerekünk, illetve a korongunk sugarát figyelembe véve, szögfüggvény segítségével meghatározzuk azt a
távolságot, amit az alap vízszintes síktól a kerék síkjának metszéspontjáig fel kell mérni. Ha a sugár méretét 10
egységnek vesszük, akkor ez a távolság: (r x tg ?)
46° r x 1,036 = 10,36

46,5° r x 1,054 = 10,54
47° r x 1,072 = 10,72
47,5° r x 1,091 = 10,91
48° r x 1,111 = 11,11
Tehát egy 40 cm sugarú kerék esetében ez a távolság, Budapesten 40 x 1,091 = 43,64 cm lesz.
Amikor ezzel megvagyunk a napóra tájolása a következő feladat. Stílusosan egy függőlegesen a földbe leszúrt
pálcával, egy gnomonnal tudjuk elvégezni. A pálca magassága ne legyen túl nagy, hogy az árnyékának a vége
viszonylag közel essen a pálcánkhoz. E köré a pálca köré egy spárga segítségével húzzunk koncentrikus köröket,
úgy 5-6 darabot és jelöljük ki azokat a pontokat, ahol az pálca árnyékának a vége metszi a köröket. Minden
körön két-két jelölés lesz, egyiket a délelőtt áthaladó árnyék, míg a másikat a délutáni határozza meg. A nap
végén az azonos körön elhelyezkedő metszéspontokat egy egyenessel összekötve és ennek az egyenesnek a
felező pontján és a pálca talppontján átmenő egyenes, meghatározza az adott helyen az észak-déli meridián
vonalat. Ez az eljárás az úgynevezett indiai kör. Erre a délvonalra kell a napóránkat oly módon elhelyezni, hogy
a kerék tengelyén átfutó árnyékvetőnk alsó vége a vonalon dél felé nézzen, míg a kerék talajjal érintkező pontja a
meridián vonalon észak felé helyezkedjen el.
5.
1.1.2.3.3 Horizontális napóra
Alapjában véve a többi napóra típus számlapját is a 24 részre osztott kör megfelelő síkra való vetítésével is
megkaphatjuk. Egy kis találékonyságot és nem sok anyagot igénylő horizontális napóra az "humán napóra".
Röviden bemutatom, hogyan tudjuk családi összefogással a kertben vagy egy iskola udvaron a gyerekek
segítségével megszerkeszteni.
1. Ehhez a napórához egy 5x4 méternyi vízszintes területre van szükség, ahová a Nap minél hosszabb
ideig odasüt.
2. Kijelöljük az észak-déli irányt, a meridián vonalat, egy kb. 2,5 méteres egyenessel. Majd erre az
egyenesre merőlegesen, a déli végétől 50 cm-re meghúzzuk a kelet-nyugati irányt félegyeneseket, ami
az ellipszis alakú számlapunk hossztengelye lesz.
3. A középpontból, A-ból kiindulva bejelöljük a meridián vonalon északi irányba az A-B távolságot, és a
két fókusz pontot "F", a nagy tengelyen. Ebbe a két pontba leszúrunk két cölöpöt, amihez hozzákötjük a
zsineget, úgy hogy az a "B" pontot érintve minél feszesebb legyen.
4. Megrajzoljuk az ellipszist ügyelve a zsineg folyamatos feszességére.
5. A továbbiakban "A" és "C" pontokból felmérjük az ellipszisre az órajelek pontos helyét.
6. A meridián vonal két oldalán bejelöljük a dátum vonalakat. Ezek a vonalak határozzák meg az év
melyik szakaszában hová álljunk, hogy az árnyékunkkal megmutathassuk a helyi időt.
7. A jelöléseink rögzítése az utolsó lépés ennek a napórának az elkészítésénél.
Akit a későbbiekben konkrétan érdekel ez a típus a mellékelt táblázatban megtalálja a hazai koordinátákra
vonatkozó adatokat.
1.1.2.3.4 Vertikális napóra
A vertikális napóra elkészítése igényli a legtöbb előkészületet. Mivel a házfalak tájolásának pontos ismerete
nagyon fontos, és szerkesztéses elkészítése is egy összetett folyamat. Itt most egy egyszerűbb trükk segítségét
igénybe véve mutatok példát a vertikális napórák elkészítésére.
1. Javaslom ezt a típust egy kellően előkészített, lealapozott és több rétegben lefestett rétegelt lemezre
készíteni. Szükségünk van még egy diavetítőre is.
2. A táblázat alapján, egy szögmérő és egy fekete alkoholos tűfilccel szerkesszük meg az óravonalakat egy
átlátszó fóliára, egy vastagabb irattartóra, genotermre. A szerkesztést a dia keret méretéhez igazítva,
méretre vágjuk és befoglaljuk.
3. Indiai kör segítségével meghatározzuk a falra állítható merőleges és a délvonal közötti eltérés szögét.
4. A fallal párhuzamosan, függőleges helyzetben rögzítjük a táblát.
5. A délvonalra elhelyezett diavetítő, a megfelelő távolságból, rávetíti az óravonalakat a számlapunkra. A
vonalak átjelölése után már kényelmesen megfesthetjük a számlapot, tehetségünk és fantáziánknak
megfelelően.
6. Az árnyékvetőt célszerű kb. 2 mm-es alumínium lemezből készítenünk a tartósság miatt.
Ezzel az eljárással egyenetlen felületeken is készíthetünk napóra számlapot.
1.2 Korai Holdsarló

Az újholdtól újholdig tartó időtartamot holdhónapnak nevezzük, amely a hajszálvékony holdsarlónak a
napnyugta utáni szürkületben való megpillantásával kezdődik, és 29 vagy 30 napig - a következő holdsarló
megpillantásáig - tart. Egyiptomban, Babilóniában, de Görögországban és a Római Birodalomban is nagy
esemény volt a holdsarló megjelenése, melyet örömtüzek gyújtásával, tánccal ünnepeltek. Ez a szokás
megtalálható volt még számos ázsiai, afrikai és amerikai népnél is, sőt a pogányság bukását és a kereszténység
uralomra jutását is túlélte, csak 692-ben tiltották be a holdújulás örömtüzeinek gyújtását.
Az újkori holdsarló megfigyelési programot Joseph Ashbrook hívta életre 1971-ben. Magyarországon 1983-ban
indult be ez az észlelési téma, és mára már több mint száz pozitív megfigyelés gyűlt össze.
6.
A program a következő kérdésekre keresi a választ: Vajon milyen hamar tudták észrevenni újhold után az ókori
népek a holdsarlót? Milyen pontos volt a naptáruk? Mi, kései utódok tudunk-e velük versenyezni? Hazánkból
milyen korú holdsarló vehető észre? Összemérhetők-e a hazai és a külföldi amatőrök észleléssorozatai?
Korai holdsarlónak a 48 óránál kisebb korú sarlókat nevezzük, de az igazán szép észlelések 24 óránál is
fiatalabbak. A holdsarló korát a megfigyelés időpontja és az újhold időpontja között eltelt idővel (óra, perc)
jellemezhetjük. Mivel nincs különbség az esti és a hajnali égen látható sarlóhold észlelési nehézsége között, ezért
ezek összesíthetők.
Arra, hogy a holdsarló-várás nem csak az ókorban jelentett izgalmas feladatot, hanem ma is, álljon itt példaként
Nagy Gábor (Hejőpapi) 17 óra 13 perc korú sarló-megfigyelésének leírása:
"A helyi napnyugta időpontjában, 15:35 UT-kor, Hejőpapitól kb. 1 km-re északra lévő erdő szélétől kezdtem el a
nagyon fiatal holdsarló keresését 10x50-es binokulárommal. A percek múlásával belső feszültségem egyre nőtt, s
már-már tevékenységem átgondolásánál tartottam, amikor 16:01 UT-kor a látómezőben megpillantottan a
tünékeny 70-90 fokos holdsarlót. Kb. 5 fokkal volt a horizont felett... Élesre állítva a képet, tovább figyeltem a
sarlót. "Felező-merőlegese" nagyjából 75 fokos szöget zárt be a horizonttal.
Ekkor már feltűnő volt a felfedezéskor is érezhető jelenség, miszerint a sarló északi 1/3-a, illetve a déli fele
erősebben fénylik, mint a közbülső rész... 16:14-16:20 UT között néha bevillant az általam "glóriának" nevezett
tünemény, amikor a Hold korongja körül egy vékony gyűrű látszik. Ez nem más, mint a hamuszürke fény első
jele. 16:23 UT-kor még láttam alig 2 fokkal a horizont felett (binoklival), de 16:25 UT-kor már beleveszett a
horizontközeli párába."
Az igazi "holdsarlóvadászok" már előre készülnek a jelenség észlelésére. A sikeres megfigyelést elősegíti a
Meteor csillagászati évkönyvben közölt nap- és a holdkelte ill. -nyugta időpontok, valamint a koordinátákat
tartalmazó táblázat, de jó szolgálatot tehet az adott égi helyzetet modellező számítógépes planetárium program
is. Ezen kívül szükség van a megfigyelőhely helyes kiválasztására, azért, hogy minél jobban rálássunk a horizont
megfelelő részére. A nagyon vékony sarló sikeres megfigyeléséhez derült és horizontig jó átlátszóságú ég is
szükséges.
A fogyó holdat hajnalban láthatjuk. A sarló keresését az évkönyv szerinti holdkelte időpontjától napkeltéig
érdemes folytatni. Ha megpillantjuk, igyekezzünk minél tovább szemmel tartani, mert annál jobban közeledünk
az újholdhoz. Újhold után a Hold átkerül a nyugati égre, és egy-két nappal "újjászületése" után a holdhónap
kezdetét jelző vékony ívdarabként figyelhető meg a napnyugta utáni világos égen. Ebben az esetben a kutatást
napnyugtától a holdnyugta időpontjáig kell végezni, törekedve a sarló minél korábbi megtalálására. Az
"öregebb", 40 óra körüli sarlók megpillantására már napnyugta előtt, illetve napkelte után is van esélyünk, ha
megfelelő az átlátszóság. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a keleti égen főleg a nyári és őszi, míg napnyugta
után főleg a téli és tavaszi időszakban figyelhető meg könnyebben a korai holdsarló (a horizont és az ekliptika
által bezárt szög függvényében).
A számított újholdtól a holdsarló megjelenéséig eltelt idő nem állandó hosszúságú. Ennek oka az, hogy
földközelben a Hold gyorsabban mozog, mint földtávolban, így különbözik az az időtartam, amíg a Naptól egy
adott távolságra ér. Ráadásul a Hold deklinációja 5°9'-cel eltérhet a Napétól (+ és - irányban is). Könnyebben
figyelhetjük meg a sarlót, ha deklinációja nagyobb, mint a Napé, mivel ilyenkor ugyanolyan szögtávolság mellett
később nyugszik. Pontos holdsarló-megjelenési időpontot tehát nem is olyan könnyű előrejelezni. Hosszú időn át
végzett megfigyelések szerint a biztosan látható holdsarló az újhold bekövetkezése után 18-36 órával tűnik fel.
(Ez újhold előtt nyilván az eltűnésre igaz.) Az év egy bizonyos napján a sarló lehető legkorábbi észrevételre 18,6
évenként van lehetőség, ilyenkor ér ugyanis a Hold a legmagasabbra a legkedvezőbb feltételek között. A jó
megfigyelhetőséghez az is szükséges, hogy a Hold földközelben legyen.
A keresést nagyon megkönnyíti egy nagy látómezejű binokulár használata, de a csupán binoklival látott sarló
nem számít pozitív észlelésnek. Sikeres megfigyelés esetén töltsük ki és küldjük be az észlelőlapot.
7.
Készítsünk részletes szöveges leírást és vázlatrajzot a sarló alakjáról, az ív hosszáról (fokokban), fénylő
részeiről, szakadásairól, színéről, a hamuszürke fényről. A sarló fényképezése is igen érdekes, bár nehezebb
feladat, mint a vizuális megfigyelés. A 20-25 óra alatti halvány sarló sikeres fényképezését már nagyon
megnehezíti a fényes égi háttér, a kontraszt hiánya, amihez így szerencsés expozíciós idő kiválasztása és profi
labormunka szükséges.
A hazánkban észlelt legfiatalabb holdsarlót 1985. szept. 14-én figyelte meg a hajnali égen Käsz László és Szabó
Sándor. Kora 15h 21m volt. A hazai fotografikus rekordot Csabai István tartja 17h 37m korú sarlót mutató
fényképével (1995.01.31.). A jelenlegi szabadszemes világrekordot USA-beli amatőrök tartják 14h 51m korú
holdsarlóval (1989), de távcsővel már 12h 07m korú sarlót is megpillantottak, szintén az USA-ból (1996).
1.3 Világító felhők

A napnyugta után fél-másfél órával, amikor a sötétedő égbolton előbukkannak a fényesebb bolygók és csillagok,
nyugati irányban a horizont felett időnként kékes, ezüstös színű, esetleg narancsos vagy arany szegélyű,
feltűnően fénylő felhők tűnnek fel. Erősen elütnek a többi felhőtől, melyek ekkor már csak sötét foltokként
vetülnek az égboltra. A jelenség a keleti égen, hajnalban is megfigyelhető a csillagászati és a navigációs
szürkület ideje alatt.
Az ún. világító felhőket 1885 óta tartja számon a tudomány. Mibenlétükről hosszasan vitáztak a múlt század
végén és a jelen század első évtizedeiben. Ma már tudjuk, hogy ezek a szokatlanul nagy légköri magasságban,
mintegy 80 km-en lévő, nagy kiterjedésű felhők igen ritkásan elhelyezkedő jégtűkből állnak. Ezek a
jégkristályok még akkor is visszaverik a Nap fényét, amikor az már mélyen a horizont alatt van, és amikor a
szokványos felhők (amelyek maximális magassága 30 km lehet) már régen elsötétültek.
Kiterjedésük a 10-100 ezer négyzetkilométeres nagyságot is elérheti, azonban igen gyér felépítésüknek
köszönhetően össztömegük ilyenkor is csak 1-2 kg vízjégnek felel meg. Ennek köszönhetően a fényesebb
csillagok fénye minden akadály nélkül áthalad rajtuk.
Négy fő típusukat különböztetjük meg szerkezet, mintázat alapján:
(a) Fátyol Egyenletes fényű, vagy a pereme felé halványodó összefüggő felhő.
(b) Sáv Egymástól elkülönülő egyenes, vagy többé-kevésbé görbült csíkok, nagyjából párhuzamosan, de
néha összefutó vagy egymást keresztező vonalakban.
(c) Finom, egymással párhuzamosan haladó vonalak rendszere, melyeket időnként sávok kereszteznek.
Hullámok Ez a leggyakoribb típus.
(d) Erősen görbült, néha csigavonal alakban kunkorodó vastagabb sávok.
Örvények
8.
Néha vegyesen fordulnak elő, ilyenkor általában a fátyol adja a hátteret, amely előtt sávok vagy hullámok
láthatók. A fényesebb és erősebben mintázott felhőkben gyakran meg lehet figyelni a minták néhány perc alatti
elmozdulását, változását, ami a légkör gyors áramlásainak tudható be. De nem csak a mintázat, hanem az egész
felhő is elmozdulhat a helyéről. Ennek sebessége a 0,1 fok/percet is elérheti, ami igen nagy valódi sebességnek
felel meg (300-700 km/h), ha a távolságot is figyelembe vesszük.
A világító felhők keresése igen alkalmas célpont az átmeneti, szürkületvégi égen megfigyelési célpontot kereső
műkedvelő csillagász számára. Előnye más észlelési témákkal szemben, hogy nem igényel teljesen felhőmentes
égboltot (sőt a ritka, sötét előtérfelhők még jobban ki is emelhetik a jelenséget).
Sajnos ezek a felhők leggyakrabban az 50-60 fokos földrajzi szélességek között tűnnek fel, tehát hazánktól kissé
északabbra. De nem csak térben, hanem időben is jól kimutathatóan sűrűsödnek, ugyanis főleg a május és
szeptember közötti időszakban figyelhetők meg nagyobb gyakorisággal.
A megfigyelés beküldésekor a következő adatokat kell feltüntetni:

- az észlelő neve,
- az észlelés helye és ideje (UT-ban),
- a jelenség iránya a horizonton (É = 0°, K = 90°, D = 180°, Ny = 270°),
- az alsó és felső szélének látóhatár feletti magassága (horizont = 0°, zenit = 90°),
- fényessége (1 = nagyon halvány, csak binokulárral látható, 2 = szabad szemmel is kivehető, de nem feltűnő, 3 =
igen feltűnő, erős fényű),
- szerkezete (lásd korábban),
- a jelenség színe,
- alakváltozása,
- mozgása,
- észlelési körülmények (légköri átlátszóság, zavaró tényezők stb.).
Rendszeres világítófelhő-őrjárat esetén fontos feljegyezni a negatív észleléseket is, mivel ezek segítik
behatárolni a máshonnan megfigyelt felhők nagyságát, láthatósági határait.
A jelenség fényképezését is megkísérelhetjük fényszennyezés mentes helyen, fényerős, nagylátószögű

objektívvel. A képbe lehetőleg vegyük bele a horizont egy szeletét az azonosítás megkönnyítése miatt. Gyors
mozgás, szerkezetváltás esetén 5-10 percenként ismételjük meg a felvételt. A képek mellé jegyezzük fel az
objektív és a film adatait, az expozíciós időt, valamint a kép középpontjának irányát a horizonton (és az előző
bekezdésben leírtakat).
1.4 Sarki fény

A sarki fény (Aurora Borealis) hazánkból általában az északi (északkeleti, észak-nyugati) horizont fölött látható
homogén, ritkán foltokkal, sugarakkal tarkított vörös színű fénylésként. Néhány percig, de néha órákon át is
lángba boríthatja az északi égboltot. Megjelenése főleg a napfoltmaximum körüli évekre koncentrálódik.
Ilyenkor évente többször, míg más esztendőkben egyszer sem láthatóak.
Az elmúlt évezredek során, a többi ismeretlen eredetű égi jelenséggel együtt (pl. üstökösök, nóvák) ezt is
félelmetesnek és rossz előjelnek tekintették az egész világon. Európa északi vidékein, az ott lakó népek
mondáiban számos érdekes mese őrzi születését és a vele kapcsolatos hiedelmeket. Keletkezésének valódi
magyarázatára csak a 19. század utolsó évtizedében jöttek rá a tudósok. Az égi színjáték létrejöttéért a Föld
mágneses tere és a napkitörésekből származó nagy energiájú részecskék a felelősek. A mágneses tér által
létrehozott védőburok (magnetoszféra) óv meg minket a Napból érkező töltött részecskék záporától. A mágneses
erővonalak mentén egyes részecskék a légkör sűrűbb rétegeibe, a mágneses pólusok környékére jutnak, ahol
oxigén- és nitrogénatomokkal ütköznek, amelyeket ionizálnak és fénysugárzásra gerjesztenek. Ez a folyamat 80-
900 km közötti magasságban zajlik le. A sarki fény zöldes színét az oxigén hozza létre, a kékest a nitrogén, a
vörösért pedig mind a két atom felelős.
9.
A sarki fénynek öt fő formája van (egyszerűsített osztályozás):
Foltok Kis, egymástól elszigetelt fénylések

Ívek Egyszerű, gyengén görbülő szalagok, melyek többé-kevésbé horizontálisan helyezkednek el, és alsó
szélük sima
Sávok Melyek alsó széle szabálytalan, csomós vagy ráncos
Sugarak Egyenes, nagyjából függőleges fénynyalábok, melyek megközelítőleg a Föld mágneses erővonalait
követik
Fátylak Diffúz, nagy kiterjedésű fénylések
Mind az öt típus szerkezete lehet homogén, vagyis mindenütt egyforma fényes; sugaras, egymáshoz közeli,
párhuzamos sugarakból álló; valamint barázdás, azaz szabálytalan, finom szálakkal átszott.
A sarki fény lehet mozdulatlan, pár másodperces időskálán pulzáló, vagy pedig másodpercenként 5-10
alkalommal vibráló. Különlegesen félelmetes a lángoló sarki fény, amikor a fényességhullámok periodikusan
alulról felfelé terjednek.
Fényességét egy 0-4 közötti skálán szokás megadni. A 0 az észrevehetőség határát jelenti. Az 1-es a Tejút
fényességének felel meg. A 2-es kb. olyan fényes, mint egy, a Hold által megvilágított cirrus felhő. Ez az a szint,
amikor már a színét is érzékelni tudjuk. A 3-as fokozat a Holddal megvilágított cumulus felhőkkel vethető össze.
Ez a legfényesebbek kivételével a legtöbb csillag fényét kioltja. Végül a 4-es elég fényes ahhoz, hogy árnyékot
vessen.
Sarki fény észlelése esetén jegyezzük fel az észlelő nevét, az észlelés helyét és dátumát, a jelenség
észrevételének és végének az időpontját (UT-ban), irányát, kiterjedését (horizontálisan és függőlegesen is,
fokokban), fényességét és színét. Készítsünk róla részletes leírást, pontos vázlatrajzot (amin fel van tüntetve a
horizont, és a fényesebb csillagok, csillagképek). Ha a jelenség elég fényes, akkor fényerős, nagylátószögű
objektívvel, érzékeny (lehetőleg színes) negatívra vagy diára már viszonylag rövid expozíciós idővel is
megörökíthetjük. A jelenség lehet sorozatszerű, néha - szünet után - visszatér.
A száraz leírás után következzék egy élménybeszámoló:
"A faluból kiérve mindjárt észrevettem, hogy É-i irányban feltűnően vörös az égbolt. Egy ideig Pécs fényeinek
zavaró hatására gondoltam, de hamarosan kibontakoztak a fénylő szálak és sávok, amelyek függőleges irányban
6-10 fok kiterjedésben imbolyogtak az UMa rúdjának végétől Ny felé 35-40 fok hosszan. A homogén vörös szín
mindvégig alapul szolgált a halványfehér (néhol kék vagy igen gyenge sárgás árnyalattal színezett) fényesebb
szálaknak, de időnként és helyenként érdekes felerősödő bíbor vagy élénkvörös árnyalatot kapott. A függöny
intenzitása és alakja már néhányszor tíz másodperc alatt is mutatott érzékelhető változást. Néha különösen
kifényesedett és kiterebélyesedett, az UMa "rúdvégétől" a Cyg keresztjéig tartott. Szerkezete a Ny-i szélén
látványosabb, de a K-i felén is érzékelhető volt - félkör alakban meghajlott függönynek látszott. Gyakori volt két
fényesebb oszlop közti homogén fénylő terület, mindkét oldalán kontrasztos szegéllyel. Jellemző volt még, hogy
az egész fényfüggöny elég pontosan behatárolható sávot foglalt el az égen, közepét a Draco UMi körüli
kanyarulata jelentette. Időnként, főleg a jelenség vége felé, a világos fényfüggönyök eltunésével gyenge szálak
sejlettek a vörös színben is. Csak a legfényesebb csillagok látszottak át rajta, a hmg 2,5-3 között változott.
Fantasztikusan gyönyörű volt, szinte fel sem kellett nézni az égre, hogy lássam a fénylést. Még a kezdeténél
hirtelen 20 másodpercen belül fénylettek fel a fehér szálak a bíbor-lila-vörös alapból. Nem volt meghatározható
a fényesség csúcspontja, a maximumkor mintha egy bizonyos "térszerkezetet" is sejteni lehetett volna, de ez nem
volt egyértelmű. A látvány szépsége az ismeretterjesztő könyvekben bemutatott aurórafotókkal vetekedett..."
(Fülöp József András, Bóly, 1991. november 8.)
10.
1.5 Bolygók különleges megfigyelése

Szemünk átlagos felbontóképessége 1 ívperc körül mozog, ami nem is olyan rossz érték. Azonban a csillagászati
objektumok kiterjedésének vizsgálatakor szinte automatikusan csak a távcsövünkre bízzuk magunkat, és meg
sem próbáljuk kihasználni puszta szemünk lehetőségeit. Pedig néhány bolygó esetében szabad szemmel is lenne
esélyünk a kiterjedés észrevételére. Szemünket kellően próbára téve - kedvező körülmények között - szinte
hihetetlennek tűnő jelenségeket is láthatunk.
Legnagyobb esélyünk a Vénusz sarlójának megpillantására van. Alsó együttállás elott és után a bolygó
vékony ívének nagysága az 50"-et is meghaladhatja. Ilyenkor érzékelhetővé válhat a planéta megfelelő irányú
elnyúlása, esetleg a fázisa, sarló formája is. 40"-es átmérő alatt a legtöbb észlelő még csillagszerűnek látja a
bolygót. Amint az égitest látszó átmérője egyre nő - a tapasztalatok szerint - úgy észlelik egyre többen
kiterjedtnek, megnyúltnak, esetleg sarló alakúnak. A Vénusz kiterjedésének megfigyelését megkönnyíti az a tény,
hogy ennél a belső bolygónál a nagy látszó átmérohöz kis fázis járul, tehát nem piciny kört, hanem egy jobban
észrevehető, bizonyos irányba megnyúlt alakzatot kell észrevenni. Jelentősen befolyásolja a megfigyelés sikerét
a légkör átlátszósága és nyugodtsága, valamint a planéta horizont feletti magassága is. Célszerű az észlelést este
illetve hajnalban, a szürkületi égen végezni, mivel ez letompítja a bolygó ragyogását, és így nagyobb esélyünk
van alakjának megpillantására. Hasonló okokból jó szerepet tölt be a már sötét égbolton való megfigyeléskor egy
szürke szűrősorozat. A Vénusz nagy látszó átmérője mellett a másik lényeges feltétel a sikeres észrevételhez az
észlelő testi és lelki állapota. Nem mindegy, hogy a szemünk kipihent-e vagy fáradt, tudunk-e koncentrálni a
megfigyelt objektumra vagy sem. A pupilla korral járó összeszukülése ugyan nem zárja ki, de csökkenti idősebb
korban a sikeres megfigyelés esélyét.
A szemüveg és a kontaktlencse használata sem akadályozza meg a pozitív észlelést, bár elkerülhetetlen
fényszóró hatásukkal számolni kell. Valószínuleg már a távcső felfedezése előtti időkben is látták a Vénusz
fázisait, amire több feljegyzés utal.
"...(1991) Szeptember 25-én osztálytársaimmal egy budapesti kirándulásra gyülekeztünk. Fantasztikus ég volt,
úgy 4-5-ös átlátszósággal. A csillagok fénye közepesen szcintillált. A Vénusz sarlója szabad szemmel is kivehető
volt, de azzal a meggondolással, hogy nekem nincs ilyen jó szemem, csak hallucinálok, elhessegettem magamtól
még a gondolatot is. Osztálytársaimnak megmutattam a Holdat, az Oriont és a Vénuszt. Egyiküknek nem volt
elég az ujjam iránya az azonosításhoz, ezért visszakérdezett: "Az a fényes ívdarab?". Gyors tájékoztatást adtam
a sarlóról, hozzátéve, hogy az osztálytársamnak jó szeme van. Összesen öten voltunk, ketten láttuk a sarlót.
Észlelésünk időpontja 3:50 UT. A 40%-os arány komoly meglepetés számomra. Lehet, hogy az amatőrök olyan
szerények, hogy nem közlik ilyen irányú észleléseiket?" (Csizmadia Szilárd, Zalaegerszeg)
Bolygórendszerünk óriása, a Jupiter, jóval távolabb van a Vénusznál, de oppozíciókor látszólagos átmérője
megközelítheti az 50"-et. Ilyenkor a jó szemű és vállalkozó kedvű amatőrök megkísérelhetik a korong
észrevételét. A bolygó ragyogása miatt itt is érdemes szürkületben észlelni, vagy szürke szűrőt használni.
A Szaturnusz ugyan kisebb planéta, mint a Jupiter, de hatalmas gyűrűrendszere miatt látszólagos mérete 40"
feletti is lehet. A kiterjedés észrevételét segíti a kisebb fényesség, és az a tény, hogy a gyűrű hajlása miatt a kép
megnyúltnak látszhat. Ha a kiterjedését puszta szemmel nem is vesszük észre, kis nagyítású binokulárokkal,
monokulárokkal kísérletezhetünk, megkeresve a legkisebb pozitív látványt nyújtó nagyítást.
Szintén érdekes program a Jupiter holdjainak szabadszemes megkeresése. Hogy ez nem lehetetlen feladat, jól
mutatják a régi kínai krónikákban talált feljegyzések és Babcsán Gábor észlelése is.
"1989. január 27-én a Magas-Tátrában 2000 m magasan éjszakáztam sátor nélkül, a puszta havon... Bár éppen
elég hideg volt, nem amiatt virrasztottam. A Sarkcsillag melletti határfényesség-sorozat minden csillagát láttam,
le egészen a 7,5 magnitúdóig... Megfigyeltem a Jupiter eltűnését egy 3 km-re levő hegygerinc mögött. Halvány
fénypont követte. Valamelyik holdja lehetett, vagy csak a fényes bolygó utóhatása a retinán? A kísérletet sikerült
megismételni: egyszerűen felültem a hálózsákban, és pillanatokra ismét "fölkelt" a Jupiter..."
11.
A megfigyelést leginkább zavaró tényező maga a ragyogó bolygó, amely elnyomja a közeli holdak fényét. Pedig
5,0-6,3 mg-s fényességükkel önálló objektumként ezek is könnyen észrevehetőek lennének puszta szemmel, az
oppozíció környékén. A sikeres megfigyelés érdekében tehát ki kell takarni a Jupitert egy távoli éles peremű
tereptárggyal (pl. antennával, házzal, hegycsúccsal), majd közvetlenül mellette próbáljuk megpillantani a holdak
halvány, valószínűleg összemosódott fénypontjait. Legnagyobb esélyünk a Jupitertől kb. 7 bolygóátmérőnyire
(kb. 5 ívpercre) eltávolodó 5,0-5,2 mg-s Ganymedes és kiváló égen a 13-14 korongnyira (kb. 10 ívpercre)
eltávolodó 6,0-6,2 mg-s Callisto megfigyelésére van. Ezek legnagyobb kitéréseinek időpontjai kikereshetők a
Meteor csillagászati évkönyvből. De ezt előre tilos (nem sportszerű) megtenni az előrevárás miatt!
Más jellegű (inkább jó légköri átlátszóságot) igénylő észlelési téma a fényes bolygóknak és csillagoknak a
nappali égen való szabadszemes megfigyelése. Ide a helyi napkeltétol a napnyugta pillanatáig tartó
megfigyelések tartoznak, a szürkületben végzettek már nem. A nehézséget az égi háttér erős fénylése és a Nap
vakító ragyogása jelenti, ami megnehezíti az ilyenkor alig pislákoló objektumok megpillantását. Az égbolt erős
háttérfényessége a napfény szóródásának következménye, amelyért jórészt a légköri párarészecskék felelősek. A
földfelszín felett télen 300-1000 m, nyáron 2000-4000 m vastag pára- és koszréteg húzódhat. A magasabb,
hegységi területeken lévő észlelok "kilógnak" ebből a megfigyelést nehezítő légrétegből, és sötétebb égen
észlelhetnek.
Célpontnak a maximális fényességű Vénuszt, Jupitert és Marsot, valamint kiváló átlátszóságú ég esetén a
Szíriuszt (esetleg még az Arcturust, a Vegát vagy a Capellát) választhatjuk. A Merkúr megpillantására - amely
még elég fényes lehetne - a kicsi naptávolság miatt nagyon csekély esélyünk van. A legnagyobb feladat magának
az objektumnak a megtalálása. Ezt megkönnyíti, ha hajnalban, még a sötétebb égen kezdjük meg a megfigyelést,
majd megpróbáljuk a bolygót vagy a csillagot napfelkelte után is minél tovább követni. Szintén nagy segítséget
nyújthat a helyük azonosításához a nappali égen is jól látható Hold, ha az csupán 1-2 foknyira van a kiválasztott
célponttól. A nappali égen leggyakrabban megfigyelt égitest a Vénusz. Ennek a bolygónak a megpillantására a
Naptól való keleti vagy nyugati maximális kitérésének a környékén van a legnagyobb esély. Legnagyobb
fényessége a -4,4 mg-t is meghaladhatja.
A Mars nappali szabadszemes megfigyelése elég nehéz. Legnagyobb földközeli fényessége mintegy -2 mg, de
ezt csak viszonylag ritkán és rövid ideig éri el, és akkor is csak éjszaka látszik, a nappali égen nem. A Jupiter
észlelése valamivel könnyebb a nagyobb maximális fényesség miatt (majdnem eléri a -3 mg-t). Hegycsúcsokról
tiszta időben, magas napállás mellett is nagy esélyünk van a pozitív észlelésre. A Kárpát-medencébol a Jupiter és
a fényes csillagok nappali észlelése kuriózumnak számít.
Szintén ebbe a témakörbe tartozik még a bolygók és csillagok árnyékvetése, amit jó átlátszóságú ég és
fényszennyezésmentes terep esetén egyáltalán nem lehetetlen észrevenni. Ennek szemléltetésére ismét Babcsán
Gábort idézzük:
"1987 tavaszán a Magas-Tátrában figyeltem fel egy különleges árnyékvetésre. A Nagy-Tarpataki-völgy

fenyvesében botorkáltunk lefelé társaimmal az éjszakai sötétben. Lámpánk nem volt. A keskeny és jeges ösvényen
lassanként a legfinomabb fényeket is érzékelni tudtuk. Egy tisztáson a fenyők kettős árnyékát pillantottuk meg a
havon. Az egyik árnyékot a Jupiter, a másikat a Szaturnusz és a Regulus együttállása okozta."
Ha valamelyik témában sikeres észlelést végzünk, jegyezzük fel az észlelő nevét, az észlelés helyét és idejét,
valamint készítsünk részletes leírást és rajzot a látványról. Fontos, hogy a sikeres Vénusz-sarló észlelésről
készített rajzon húzzunk egy vonalat párhuzamosan a horizont síkjával, jelöljük be az északi és a déli irányt és a
rajz alapján próbáljuk megbecsülni a Vénusz megnyúltságának iránya és a horizont között bezárt szöget
(horizonttal párhuzamosan megnyúlt = 0°, horizontra merolegesen megnyúlt = 90°). Ez a szög észak felé +, dél
felé - előjelet kapjon. A Jupiter-holdak megfigyelése esetén ne felejtsük el feltüntetni, hogy a bolygó melyik
oldalán láttuk a holdat.
1.5.1 Együttállások
Miközben az éjszakai égbolt fényesebb bolygói és a Hold fáradhatatlanul róják útjukat az ekliptikán (illetve
annak közvetlen közelében), gyakran kerülnek igen közel egy-egy fényesebb csillaghoz és persze egymáshoz is.
Ilyenkor látványos, minden égi szépséget kedvelő ember szívét megdobogtató kettős-, hármas- vagy többszörös
12.
együttállási jelenséget hoznak létre. Hármas és többszörös együttállások viszonylag ritkán jönnek létre úgy, hogy
az objektumok 2-3 foknál közelebb legye-nek egymáshoz.
A történelem folyamán a nap- és holdfogyatkozások mellett a látványos együttállásoknak is nagy szerepet

tulajdonítottak. Egyes vélemények szerint a Bibliából ismert, Jézus születését előrejelző betlehemi csillag sem
volt más, mint a Jupiter és Szaturnusz szokatlanul szoros közelsége.
A Meteor csillagászati évkönyvben a legtöbb együttállási jelenség fel van sorolva, de ötletet meríthetünk a Sky
and Telescope és az Astronomy aktuális számainak az égboltot bemutató rovatából is. Általában egy-egy
együttállás több napig is megfigyelhető, miközben az égitestek egymáshoz viszonyított helyzete folyamatosan
változik a Hold és a bolygók elmozdulása miatt. A cél tehát egy-egy együttállási helyzeten belül a legszorosabb
pozíció megfigyelése, lerajzolása, esetleg lefényképezése.
Ilyen látványos együttállás volt látható például 1991. június 15-én este, amikor a Vénusz, a Jupiter és a Mars
szép kis háromszöget alkotott alig 4 fokra a háromnapos holdsarlótól. A feltűnő jelenséget hazánkból is számos
helyről megcsodálták. Erről olvashatjuk a következőkben Zajácz György leírását:
"17-én este távcsöves bemutatásra hívtak egy Debrecen közelében éppen akkor beinduló iskolai táborba. Ezen
az estén a három előbb említett bolygó egy kis, közel derékszögű háromszöget alkotott. A gyerekek nagy
ámulattal figyelték szabad szemmel és távcsővel is az együttállást. A 63/840-es Telementor H-25-ös okulár
látómezejének peremén mindhárom bolygó látszott."
Egy szép együttállás észlelésekor a következőket érdemes feljegyezni: észlelő neve, észlelés helye, ideje (UT),
megfigyelt égitestek nevei, ezek egymáshoz viszonyított helyzete (iránya, távolsága). Próbáljunk meg minél
színesebb, részletesebb leírást és pontos rajzot készíteni a látottakról. Látványos fényképek készíthetők, alap-
vagy nagylátószögű objektívekkel, melyeket néhány érdekes tereptárgy (épületek, híd, fák, városi fények stb.)
még jobban feldob.
1.5.2 Állatövi fény és ellenfény
Derült tavaszi estén, napnyugta után, amikor az ekliptika meredek szögben hajlik a látóhatárhoz, nyugati
irányban széles, a horizonttól felfelé keskenyedő háromszög alakú területen sokkal fényesebb az égbolt, mint
más irányokban. A fényháromszög csúcsa ilyenkor a Fiastyúk (Plejádok) csillaghalmazig, azaz kb. 40 fok
magasságig is felnyúlik. Ez a kúp alakú, ezüstösen fénylő sugárzás az állatövi fény.
A jelenséget J. D. Cassini és N. Fatio írta le először 1683-86-ban, bár minden bizonnyal már az ókorban és a
középkorban is látták. Csak akkor észlelhető, amikor a Nap éppen nincs az égen, tehát napnyugta után, illetve a
keleti égen nem sokkal szürkület előtt. Jól észrevehető, hogy a kúp alakú fényjelenség nem minden részében
egyforma erős, a látóhatárhoz (és egyben a Naphoz) közelebb eső területe fényesebb. Az is megfigyelhető, hogy
amint a Nap mélyebbre száll a horizont alá, vele együtt megy lefelé az állatövi fény is. Ezek a tulajdonságai jól
mutatják a jelenség és a központi csillagunk közötti szoros kapcsolatot. A halvány fénylést ugyanis a
Naprendszer síkjában elhelyezkedő igen ritka bolygóközi por okozza, ami visszaveri a Nap fényét (ezt igazolja
az állatövi fény színképe is, ami megegyezik a Napéval). A jelenséget tehát úgy lehet elképzelni, mintha a
Napnak két oldalán egy-egy fénylő porból álló hosszúkás szárnya lenne az ekliptika mentén. Ezt természetesen a
nappali égen nem láthatjuk, csak azután pillanthatjuk meg, miután a központi csillagunk elég mélyre süllyedt a
horizontunk alá.
Az állatövi fény megfigyelésére az egyenlítő környéki területek a legalkalmasabbak, mert ott az ekliptika
horizonttal bezárt szöge az év minden napján igen nagy, gyakran megközelíti a merőlegest. Hazánkból nézve a
Nap látszólagos pályája 23-71 fokos szöget zárhat be a horizonttal, tehát nem mindegy, hogy mikor próbáljuk
megfigyelni a jelenséget. A megfigyelésre legkedvezőbb időszak a február-március (este) és a szeptember-
október (hajnal). A régiek hamis hajnalpírnak nevezték ezt a derengést.
13.
Észlelésével városi fényektől távol, tiszta, holdtalan éjszakákon

érdemes próbál-kozni. Az állatövi fény észlelésekor az észlelő
nevén, a megfigyelés helyén és idején (UT) túl jegyezzük fel a sáv
szélességét és hosszát (fokokban), a fényességét (a Tejúthoz
viszonyítva), valamint a jelenség csillagképek közötti helyzetét.
Fényképezésével is érdemes kísérletezni, főleg fényerős,
nagylátószögű optikákkal.
Állatövi fény a Leo és a Cancer csillagkép irányában, 1996.

szeptember 14-én hajnalban. (fotó: Mizser Attila)
Derült téli éjszakákon, déli irányban, ott ahol az ekliptika húzódik, ellipszis alakú, igen halványan derengő
fényfolt látható. Ezt nevezzük az állatövi ellenfénynek, vagy egyszerűen ellenfénynek. Az ellenfény általában
gyenge, alig kivehető fénylés, kb. 20-szor halványabb, mint az állatövi fény maximális fényességű részei.
Amikor a levegő kevésbé átlátszó, vagy a Hold feljön az égre, nyomban el is tűnik. Ez a 10-50 fokos méretekkel
jellemezhető ellipszis alakú fényjelenség az égboltnak a Nappal (és egyben az állatövi fény középpontjával)
ellentétes részén található. Az év folyamán ez is végigvonul az állatövi csillagképeken (az ekliptikán), miközben
nagyjából 180 fokra van a Naptól. Az ellenfényt a Föld felső légköréből kilökött gázmolekulák hozzák létre.
Ezek a gázok a Nap sugárnyomásának hatására csóva alakot vesznek fel, amely a Föld felszínéről nézve kör
vagy ellipszis alakban vetül az égboltra (mivel belülről és hosszában nézünk végig rajta). A napszél és a Föld
mozgása időnként a csóva imbolygásához vezet, amit mi az ellenfénynek az ellennapponttól való
elmozdulásaként láthatunk.
Az állatövi ellenfény megfigyelésének nehézségét jól mutatja Keszthelyi Sándor leírása:
"...megfigyelésemet 1976. augusztus 23-án este végeztem. Gyöngyöstarján (3000 lakosú kis község) közepén
zavaró fények voltak, de az ég kristálytiszta, párátlan, rendkívül sötét volt. 21:55-22:05 között figyeltem az eget,
a Tejút gyönyörű 10-15 fok széles volt, a horizonthoz közel eső 5 fokot leszámítva az egész égen látványosan
burjánzik. A khi és h Per fényes gomoly, az M31 1,5 fok hosszú folt, az M13 szemmel is sejthető. Az ellenfény egy
15 fok hosszú, 5 fok széles ellipszis, némileg fényesebb középpel. Egy vázlatot készítettem helyzetéről, utólagos
kimérés szerint az ekliptikában fekszik, de az antiszoláris ponttól 5 fokkal nyugatra tolódva.
Alig emelkedik ki az ég alapfényességétől, és a szemet kell járatni a meridiánon a horizonttól a zenitig, hogy
észre lehessen venni, ekkor látszik, hogy alatta a Cap-ban és felette az Equ-Del-ben sötétebb az ég, mint itt az
Aqr-ban. Próbáltam a Tejút-mezőkhöz hasonlítani a fényét, és olyan, mint a zeta Aql-tól pár fokkal É-ra levő
Tejút fénye."
Az ellenfény észlelési szempontból sokkal jobb helyen van, mint az állatövi fény, mivel a teljesen sötét, éjszakai
ég adja hozzá a hátteret. Észlelésére a szeptembertől márciusig tartó időszak a legkedvezőbb, amikor az
ellenfény az ekliptika magasabb részein látható. Ilyenkor nagyobb valószínűséggel tudjuk megpillantani
elfordított látás segítségével az igen nagy foltot. Decemberben a megfigyelését meglehetősen megnehezíti, hogy
a téli Tejút fénylő sávján halad át. Észrevételéhez városi fényektől mentes, holdtalan, igen tiszta ég szükséges.
Sikeres megpillantása esetén feljegyzendő az észlelő nevén, a megfigyelés helyén és az időadatokon (UT) túl a
jelenség alakja, függőleges és vízszintes kiterjedése (fokokban), közepének pontos égi helyzete, és a fényessége.
A legjobb észlelőhelyekről időnként megfigyelhető, hogy az állatövi fényt és az ellenfényt egy vékony, fénylő
sáv köti össze. Ez az ún. fényhíd az állatövi fény folytatása. Okozója szintén a bolygóközi porkorong, amely a
Naptól távolabb már jóval kevesebb fényt ver vissza, ezért csak igen ritkán figyelhető meg. Általában csak az
ellenfényhez kapcsolódó fényei pillanthatók meg, az ovális vagy kerek halvány folttól keleti és nyugati irányba
kinyúló ködös sávokként.
14.
1.5.3 Heliákus kelések és nyugvások
Az emberiség történelme során - egyes ünnepnapok kijelöléséhez és a pontos naptárkészítéshez - legtöbbször

valamely egyenlő időközönként ismétlődő (periodikus) csillagászati eseményt használt fel. Ilyen volt a hónapok
kezdetét jelző holdsarló megjelenése a nyugati égen, de az év pontos kezdetét is egyes égitestek speciális
jelenségéhez igazították. Ezek közül a legismertebb a mindenki által ismert esemény, a Szíriusz heliákus kelése,
amely Kr. e. 3000 körül egybeesett a Nílus áradásával, és így az ókori egyiptomi naptár kezdő napját jelentette.
De a magyar népi hagyományok között is van jeles eseményt meghatározó heliákus kelés, ez a Kaszás (Orion)
csillagképnek, illetve annak három övcsillagának (amelyeket három marokszedő asszonynak vagy három
kaszásoknak is szoktak nevezni) a hajnali szürkületben való feltűnése, amely mintegy ezer évvel ezelőtt az aratás
időpontját jelezte.
De mit is jelent az, hogy heliákus kelés vagy nyugvás? A heliákus kelés azt az időpontot (az év egy napját) jelöli
ki, amikor a megfigyelt bolygó vagy csillag először bukkan fel a keleti horizonton a napkelte előtti hajnali
szürkületben. Heliákus nyugvásnak pedig egy csillagnak vagy bolygónak a napnyugta utáni, esti szürkületben
történő utolsó láthatóságát nevezzük. Ez az első illetve utolsó megfigyelhetőségi alkalom nem tart pár percnél
tovább. Ugyanis a keleti horizonton való felbukkanás után a csillag csak addig látszik, amíg a növekvő égi
háttérfényesség el nem nyomja gyengülő sugarait. A nyugati égen ez pontosan fordítva játszódik le, tehát a
sötétedő égen rövid időre előtűnik az égitest, de csak addig, míg le nem nyugszik a látóhatárt övező porsávba.
Miért érdekes ennek a jelenségnek az észlelése a mai csillagászat iránt érdeklődő emberek számára? Mint már az
előbb leírtuk, többek között az egyiptomi naptár is erre a jelenségre épült. Ezért a mai heliákus kelés
megfigyeléseknek a pontos időmérő eszközökkel való összevetésével következtetéseket lehet levonni az
egyiptomi naptár pontosságára. Másrészt pedig mind a mai napig nincsen pontos képlet a különböző fényességű
és égi helyzetű csillagok heliákus kelésének illetve nyugvásának kiszámításához, így nagy szükség van egy
megbízható tapasztalati skála kialakítására. Segíthet a változócsillag-észlelőknek megbecsülni egy követendő
változó hajnali és esti láthatósági viszonyait. Nemes versenyt is jelent a vállalkozó szellemű amatőröknek abban
a témában, hogy ki látja meg hamarabb a keleti égen, valamint ki tudja tovább szemmel tartani a nyugati égen a
kiválasztott csillagokat.
Az észlelésre olyan helyet igyekezzünk kiválasztani, ahonnan a megfelelő horizontrész jól látszik, és zavaró
tényezők (lámpafény, füst stb.) nem hátráltatják az észlelést. Binokulárt ne használjunk, mivel az befolyásolja a
megpillantás időpontját, így az észlelési adatok pontosságát is. Nagyon fontosak a negatív észlelések is, ezért
azokat a megfigyelési napokat is fel kell tüntetni, amikor nem látjuk a csillagokat. Sikeres és sikertelen
megfigyelések esetén is tüntessük fel az alábbiakat: az észlelő neve, az észlelés helye és ideje (dátum és időpont
UT-ben), a megfigyelési körülmények, valamint az esetleges gátló körülmények. Pozitív észlelés esetén írjuk le a
csillag fel- és eltűnésének idejét (perc pontossággal) és a horizont feletti magasságát.
A hazai programban a kövekező táblázatban látható csillagok heliákus kelési és nyugvási

időpontjainak megfigyelése szerepel.
Csillag Kelés Nyugvás

Orion öve (delta, epsilon, zeta Ori) júl. 10-30. ápr. 10-30.
Rigel (beta Ori) júl. 25-aug.10. ápr. 10-30.
Procyon (alfa CMi) aug. 10-25. máj. 20-jún. 5.
Szíriusz (alfa CMa) aug. 15-30. máj. 1-20.
1.6 Kiváló átlátszóságú éjjelek

Hazánk asztroklímája nem sorolható a legkedvezőbbek közé. Sokszor üli meg piszkos, poros, ködös levegő az
alsó néhány száz méter vastag légréteget, amelyben a legtöbb település fekszik. Egy átlagos, holdtalan, vidéki
éjszakán általában 5,5-6,5 (városi égen 4-5) magnitúdós csillag a leghalványabb, amelyet még észre lehet venni
az égbolt zenit környéki területén. Azonban évente néhány alkalommal, hidegfront után, a rendkívül tiszta,
átlátszó levegőnek köszönhetően 7-7,5 magnitúdós csillagokat is észrevehetünk a zenitben. Az ilyen éjszakák
ritkaságuknál fogva feljegyzésre méltóak!
15.
A tizedmagnitúdóra pontos becslés készítéséhez az alábbi égterületek ajánlottak:
1. A Sarkcsillaghoz közeli területek átvizsgálása, és a mellékelt térkép alapján a még látható,

leghalványabb csillag fényességének lejegyzése az egyik legjobb módszer. A Polaris az év minden
napján azonos magasságban van a horizont felett, ezért ezen égrész segítségével végzett megfigyelések
jól összevethetők egymással.
2. Hasonló célt szolgálhat őszi-téli éjszakákon az égbolt egyik legfényesebb nyílthal-maza, a Fiastyúk
(Plejádok, M45). A mellékelt kis térkép alapján, innen is jó értéket kaphatunk a határmagnitúdóra, ha a
halmaz elég magasan van a horizont fölött.
3. A leghalványabb csillagok megpillantására természetesen a zenitben (pontosan a fejünk fölött) van a

legnagyobb esélyünk. Ezen az égterületen gyakran található olyan változócsillag, amelynek az
összehasonlító csillagai támpontot nyújthatnak számunkra, és térképe a Változócsillag Atlasz (VA)
sorozatban már megjelent.
16.
4. Hazánkban kedvelt határmagnitúdó megállapító módszer a Pegazus-négyszögben

található csillagok megszámlálása. A nagy "égi téglalap" (alfa, beta, gamma Peg, alfa
And) csak abban az esetben használható biztonsággal, ha magasan a horizont felett
látható. Egy átlagos éjjelen 20-40 csillag pillantható meg, a "világrekord" 106 db.
Csillagok száma Határmagnitúdó
5 5,0
6 5,5
11 6,0
12 6,1
14 6,2
18 6,3
24 6,4
29 6,5
35 6,6
42 6,7
49 6,8
55 6,9
55 6,9
65 7,0
71 7,1
106 7,6
5. Bármelyik módszert is használjuk, nagyon fontos, hogy csak a biztosan látott csillagokat jegyezzük fel.
6. Kiváló átlátszóságú éjszakákon számos olyan mély-ég objektumot is megpillanthatunk szabad szemmel,
amelyeket egyébként csak binokulárral lehet jól látni. Ilyenek pl. M29, M31, M33, M34, M36, M37,
M38, M39, M42-43, M67, M92 stb. Ezeket is érdemes feljegyezni és beküldeni egy később
összeállítandó szabadszemes mély-ég lista és leírássorozat érdekében.
7. Kiváló átlátszóságú éjjel észlelésekor a következőket kell feljegyezni: az észlelő neve, az észlelés helye
és ideje (UT), a becsült határmagnitúdó, a becsléshez használt égterület, a megfigyelési körülmények
leírása, az esetleges zavaró tényezők feljegyzése. Mély-ég objektumok esetében azok nevét,
katalógusszámát és a megpillantás nehézségét, látványát kell leírni.
17.
Fedések és fogyások
2 Fedések és fogyatkozások
2.1 Mi az okkultáció
2.1.1 Régi korok megfigyelései
A csillagfedések (okkultációk) a fogyatkozásokkal együtt az emberiség legrégebbi csillagászati megfigyelései

közé tartoznak. Kr. e. 357. április 4-én Arisztotelész megfigyelte, amint a Hold elfedte a Marsot. Ez egyrészt a
konjunkció pontos idejét tette meghatározhatóvá, másrészt bebizonyosodott, hogy a Mars pályája messzebb van,
mint a Holdé. Ptolemaiosz Almagesztje hét fedést említ Kr. e. 294 és Kr. u. 98 között.
Kopernikusz 1497-ben látta az Aldebaran okkultációját. Első ismert, távcsővel végzett okkultációs mérést egy
francia matematikus és csillagász, Ismael Bulliadus végezte. 1623. július 5-én megfigyelte, amint a Hold elfedi a
Spicát. 1938-ban A. E. Whitford végezte el egy okkultáció első gyorsfotometriai megfigyelését.
Az első súroló fedést, amely használható adatokat eredményezett, Gilliss észlelte 1852-ben, Chiléből.
1959-ben Jean Meeus kiszámította és meg is figyelte a l Geminurium súroló fedést Beldiumból. Nem sokkal
később David Dunham kezdett el foglalkozni ezekkel a jelenségekkel. 1962 óta egyre többen kapcsolódnak be
ebbe a programba, és már több ezer megfigyelést végeztek.
A 19. század volt a Hold-fedés észlelések aranykora. Ekkor még vitáztak a holdi légkörről, és
ekkor fedezték fel az első, vizuálisan felbonthatatlan kettőscsillagokat. Napjainkban
gyorsfotometriával (legújabban CCD-kkel) javítják az időmérés pontosságát. Ez a Hold
"útjába" kerülő kettőscsillagok pontosabb felmérést is lehetővé teszi. Ilyen módszerrel
meghatározható néhány csillag látszó átmérője is. Ebben az esetben az elektronikának fel kell
szeletelnie az időt olyan kis darabokra, hogy a csillag fedésének időpontjában felbonthassa az
elhajlási képet, amint az keresztülseper a megfigyelő műszerén.
2.1.2 A megfigyelések haszna
Egészen az ötvenes évekig az időmérések alapja a Föld mozgása volt, amit legpontosabban okkultációs
megfigyelések ezreinek elemzéséből számítottak. Az adatokból kiderült, hogy ez a mozgás mind szabályos, mind
szabálytalan ütemben folyamatosan módosul. Ennek felfedezése vezetett az Efemerisz-idő (ET) bevezetéséhez.
Ez egy abszolút időskála, amelyet nem igazítanak a Föld mozgásának változásához, ezért pár másodpercet eltér a
Világidőtől (UT). Aktuális értéke évenként más és más, jelenleg kb. 1 perccel több, mint a Világidő. Az
évkönyvek előrejelzései között gyakran találunk olyanokat, amelyeket ET-ben adnak meg.
A Hold pontos helyzetét különböző mérésekből kapjuk meg. Napjainkban a Nemzetközi Hold Okkultációs
Központ (ILOC) évente több ezer vizuális megfigyelést gyűjt össze, és ezek segítségével 0,01 ívmásodperces
pontossággal képes korrigálni a holdpálya változásainak adatait. A teljes okkultációk megfigyelésével a Hold
ekliptikai szélességét lehet meghatározni. A súroló fedések megfigyelésének haszna a Hold ekliptikai
hosszúságának maghatározása. A Hold távolsága az ott elhelyezett lézertükrök segítségével kb. 15 cm-es
pontossággal mérhető. A vizuális észleléseknek főként az előbukkanásoknál van nagy szerepe, itt ugyanis a
fotoelektromos berendezések nehezen használhatók.
Napfogyatkozások alkalmával a totalitás centrális vonaláról a Nap egyenlítői átmérőjét, a totalitás széléről a
sarki méretét lehet meghatározni. Míg az előbbi elég pontosan ismert, az utóbbi bizonytalan, sőt kisebb
változásokat mutat.
Fotoelektromos megfigyelésekkel már több száz kettőscsillagot fedeztek fel súroló fedések során. Megmérhető a
csillagok pozíciója, sajátmozgásuk, gyorsfotométerrel pedig átmérőjük.
18.
2.1.3 Alapfogalmak
Teljes okkultációnak nevezzük, amikor az egyik égitest a másikat teljes egészében eltakarja. Ezzel szemben, ha a
fedett objektum bizonyos látszó mérettel rendelkezik, és csak egy része kerül a fedő objektum mögé, akkor
részleges okkultációról beszélünk. Csillag esetében pontszerű látszó méret miatt pl. a Hold északi vagy déli
peremén az ottani hegyek mögött elvonulva többször eltűnik és előbukkan, ennek neve súroló (érintőleges)
fedés.
Két alapvető jelenséget figyelhetünk meg okkultáció során: eltűnés, más néven immerzió, amikor az egyik
objektum eltűnik a másik mögött, és előbukkanás, más néven emerzió, amikor a fedett objektum újra előtűnik. A
csillag fedése során rendkívüli események is előfordulhatnak, ilyen például a csillag fényének pislákolása,
villanása, vagy fényének fokozatos csökkenése, elhomályosulása.
Ha két, kiterjedt objektum fedését látjuk, akkor kontaktusokról beszélünk annak megfelelően, hogy a korongnak
mely részei érintkeznek a másik égitest peremével. Ilyenkor az eltűnésnek és az előbukkanásnak is van kezdete
és vége, s a jelenségek lassabban, fokozatosan játszódnak le.
2.1.3.1 Fedések
2.1.3.1.1 Hold-okkultációk
A Föld tengelyferdeségének köszönhetően a Nap és a Naprendszer fő pályasíkja nem esik egybe a földi egyenlítő
vonalával. Ez a sík, amelynek égi képe az ekliptika, a jól ismert 23°5 hajlásszöggel rendelkezik. Ennek
következtében látjuk a Napot és a többi Nap körüli égitestet hol magasabban, hol alacsonyabban az égi
egyenlítőhöz képest. A Hold útját havonta egyszer körbejárja, azonban pályája nem esik pontosan egybe az
ekliptikával, azzal 5°9' szöget zár be a Föld középpontjából nézve. A földfelszín bizonyos pontjairól az
ekliptikától akár 6°5-ra is eltávolodhat. Ráadásul ennek az inklinációnak az ekliptikával alkotott csomópontja
hátrál, és 18,6 év alatt jár körbe. Ezért figyelhető meg a Hold egyszer -29° és +29° deklináció között, máskor
pedig -18° és +18° között. Ilyen módon bizonyos objektumok fedésére pár éves sorozatban szabályos
időközönként kerül sor. A Hold teljes éggömb 10%-át képes elfedni az évek során.
Ha a Föld középpontjában állnánk, egy okkultáció maximum egy óra hosszat tarthatna. Mivel a megfigyelő a
Föld felszínén áll, amely a tengelyforgás következtében nyugatról kelet felé mozog, így ez az időtartam megnő.
A Föld egyenlítője mozog a leggyorsabban, ott egy-egy okkultáció tartama akár másfél óra is lehet. A fedés
láthatósági határát a Földre vetítve ívelt alakzatot kapunk. Fontos dolog, hogy a holdárnyék mindig nyugatról
keletre mozog. Sebessége nagyobb tengerszínt feletti magasságban kisebb, alacsonyabb helyen nagyobb.
A Hold sebessége az égen másodpercenként átlagosan 0,549 ívperc, azaz nagyjából óránként tesz meg fél fokot
(egy holdátmérőnyi távolságot).
A Holdat nyugodtan tekinthetjük atmoszféra nélküli égitestnek, így a csillagok fényét borotvapengeként,
mindenféle torzítás nélkül takarja ki. Ez azt jelenti, hogy a fényes, pontszerű fényforrások egy pillanat alatt
eltűnnek el. Ezért használható a Hold pontos pozíciómeghatározásokra.
A Hold gyors mozgása miatt egy okkultációs időmérés 1 másodpercnél is pontosabban határozza meg a Hold
helyzetét a csillagokhoz és a megfigyelőhöz viszonyítva. A Hold mozgását leíró egyenlet volt mindig is az
égimechanika egyik legkeményebb feladata. A Hold "túl közel" van, ezért "túl pontosak" a megfigyelések ahhoz,
hogy a legkisebb bizonytalanságot is meg lehessen engedni. Ma már egy adott megfigyelőhelyre 1-2
másodperces pontossággal készülnek az előrejelzések.
2.1.3.1.2 Csillaghalmazok fedése
A Plejádok (M45) kb. 4°-kal van északra az ekliptikától. Minden 18 évben több éven át tartó időszakban
többször is megfigyelhetjük a halmaztagok fedését. Több kettőscsillagot fedeztek már fel a Plejádokban
okkultációk segítségével. Ilyenkor könnyen találhatunk egy közelben lejátszódó súroló fedést is. A kék színű
csillagok jó kontrasztban vannak a sárgás holdfelszínnel.
19.
A Praesepe (M44) halványabb, se sűrűn elhelyezkedő csillagai nagyon sok mérést tesznek lehetővé. A Hyadok
nagy területet foglal el, de sok fényes csillagot tartalmaz, köztük az Aldeberant. Az ekliptika közelében van még
több fényesebb csillaghalmaz (többek között M23, M24, M25, M35, M67 és az NGC1647), amelyek
potenciálisan nagyszámú csillagfedés megfigyelésére adnak lehetőséget. Ezekhez azonban nagy távcsövet kell
használni, és az adatok feldolgozása sem könnyű.
2.1.3.1.3 Súroló fedések
Ha az okkultáció láthatósági területének északi vagy déli peremén észlelünk, olyan látványos jelenségnek
lehetünk tanúi, aminek tudományos haszna is van. Az elfedett csillag a Hold peremén található hegyek és
völgyek mögött vonul el, ezáltal kis szerencsével akár tucatnyi eltűnést és előbukkanást is megfigyelhetünk.
Ilyen csillagfedés megfigyeléséhez jóval több feltételnek kell teljesülni. Pontos előrejelzés mellett szükség van
kisléptékű, és koordinátákkal ellátott földfelszíni térképekre, hordozható műszerekre, közlekedési lehetőségre és
pontos időmérésre.
Súroló fedés megfigyelése
A rendelkezésre álló előrejelzések közül elsőként válasszuk ki azokat, amelyek érdekesek lehetnek számunkra,
majd jegyezzük fel naptárunkba az időpontokat. A fedés hozzávetőleges vonalát rajzoljuk be egy topográfiai
térképbe. Vegyük számításba, hogy az előrejelzés tengerszintre vonatkozik, adott magasságunknak megfelelően
számítsuk át- A berajzolt vonal mentén keressünk alkalmas megfigyelőhelyet, tervezzük meg a távcsövek helyét.
A fedés határvonalára merőlegesen felállva, annak legalább 6-10 km-es sávját érdemes lefednünk, minél több
észlelőt felállítva a nagyjából É-D vonalba. A két szélső pontot úgy tervezzük meg, hogy az egyik megfigyelő
teljes okkultációt lásson, másikuknál padig a legmagasabb hegycsúcs se érintse a csillagot. A kettő között
legalább 0,5-1 kilométerenként legyen egy távcsöves megfigyelőhely.
A megfigyelés után beszéljük meg a tapasztalatokat, és összesítsük az adatokat. Számítsuk ki a pontos

koordinátákat. A pontos pozíció legalább annyira fontos, mint a pontos időmérés. Az adatokat az összesítés után
küldjük be, de egy példányt tartsunk meg magunknak is.
A sikeres megfigyelés sokban függ a körülményektől. Két kritikus feltétel a csillag fényessége és a Hold fázisa.
A legkedvezőbb a 30-50%-os megvilágítottság, mivel ekkor még a hamuszürke fény is látható, a holdfény sem
olyan zavaró, és elég nagy horizont feletti magasságnál történhet a megfigyelés. Kedvező esetben a sötét
oldalon, pár fokra a csúcstól érinti a csillag a Holdat. Fényesebb csillag esetén a terminátor pólusánál is
megfigyelhető az esemény. A fényes oldalon azonban nagyon nehéz követni a csillagot.
A holdfelszín egyenetlensége miatt a terminátor nem pontosan olyan, mintha egy sima gömbfelszínre érkezne a
napfény. Újhold közelében a holdsarló kisebb 180°-nál, mert a pólusok környékén a még árnyékban lévő hegyek
eltakarják előlünk a mögöttük már megvilágított felszínt. A fázis előrehaladtával viszont a terminátor nagyobb
lesz az elméletileg vártnál, mivel olyan hegycsúcsok is megvilágítás alá kerülnek, amelyek közelében a felszín
még árnyékban van.
A vörös csillagok általában nagy látszó átmérővel rendelkeznek, és súroló fedésnél elképzelhető, hogy szemmel
láthatóvá válik pár tizedmásodpercig tartó halványodásuk.
20.
2.1.3.1.4 A Hold bolygó / kisbolygó fedései
A Hold mind a nyolc bolygót elfedheti, s a fényesebb bolygók esetén a jelenség kétségkívül látványos.
Merkúr- és Vénusz-fedés megfigyelésére újhold körüli időszakban van lehetőség; a jelenség még nappal is
megfigyelhető, esetleg szabad szemmel is. A hamuszürke fény csak emeli a látvány nagyszerűségét. A Jupiternél
a négy Galilei-féle hold fedése is megfigyelhető, ezek súroló fedése pedig különösen érdekes. A Szaturnusznál a
gyűrűk okkultációja nyújt külön élményt. A Uránusz és Neptunusz fedésekor a jó légköri körülmények mellett
nagy távcső használata szükséges. A Plútó 2006-ig túl távol lesz az ekliptikától ahhoz, hogy a Hold elfedhesse.
A bolygók fedése 5-100 másodperc időtartamú lehet, s míg a csillagok kontaktusait ezredmásodpercekben mérik,
addig a bolygóké 1 másodpercig is eltarthat. Bolygófedésnél négy kontaktust lehet megmérni.
 A bolygóperem kívülről érintkezik a Holddal (I),

 A bolygó eltűnik (II),
 A bolygó előbukkan a másik oldalon (III)
 A két korong elválik (IV).
Bolygófedés kontaktusai
Nehezíti a megfigyelést, hogy a belső bolygók esetében a korongnak csak egy része van megvilágítva, s a sötét
oldalon csak a terminátor kontaktusát tudjuk megmérni. Ez - az oppozíciót kivéve - a Marsra is igaz. Az
óriásbolygóknál a peremsötétedés nehezíti a pontos mérést. Érdekes lehet megfigyelni, hogy szabad szemmel
hogyan játszódik le az esemény, mennyi ideig lehet a halványodást látni, távcsőben a bolygó és a holdfelszín
eltérő színe és felületi fényessége hogyan jelenik meg. Részleges fedés esetén megy távcsővel észrevehető,
amint a bolygó a holdi völgyek mögött elhalad.
A Hold bolygófedései elég gyakoriak, de sajnos a Föld kis részéről látszanak, s igen gyakran nappali
eseményként.
A Hold kisbolygókat is elfed időnként, azonban ezek az objektumok általában túl halványak ahhoz, hogy a
fedéseket vizuálisan megfigyelhessük. A fényesebb aszteroidák fedései esetében is inkább fotoelektromos
fotometriával juthatunk használható adatokhoz.
2.1.3.1.5 Kisbolygó-okkultációk
A kisbolygók fedése csak nagyon szűk sávban észlelhető a Földön, legtöbbször olyan helyeken, ahol
obszervatóriumok nem is működnek. További probléma, hogy a számítások nagyon bonyolultak, így az
előrejelzések eléggé bizonytalanok.
A távcsőbe nézve először a kisbolygót látjuk közeledni a csillaghoz, majd a két égitest kézepe összeolvad,
fényük összeadódik. A fedés bekövetkeztekor hirtelen fényességcsökkenést látunk, ugyanis a csillagfény eltűnik,
megfigyelőhelyünkről csak a kisbolygó látszik. Pár másodperc múlva az aszteroida másik peremén kibukkan a
csillag, végül néhány perc múltán látszólagosan is különválnak.
Az okkultáció időtartamából - ismerve a kisbolygó mozgását - egy húr hosszát határozhatjuk meg. Több
megfigyelő adatait összevetve kirajzolódik a kisbolygó alakja.
21.
Nagyszámú megfigyelőhely lehetőséget ad a kisbolygó közvetlen környezetének feltérképezésére esetleg kísérő

vagy törmelék után kutatva. A fedés keskeny sávja miatt csak kisszámú észlelő jár sikerrel és lát ténylegesen
okkultációt. A sikeres megfigyelés azonban ritkaságánál fogva fantasztikus élmény, és ezzel a tudomány
élvonalába tartozó mérést végeztünk. Kontinensnyi területen sok amatőr munkájára van szükség ahhoz, hogy
értékelhető adatokat kaphassunk. Jelenleg csak a nagy "amatőrsűrűséggel" rendelkező Észak-Amerikában,
Európában, Ausztráliában, Japánban és Dél-Afrikában működik kisbolygó-okkutációs hálózat. A
megfigyelésekhez mindössze egy középméretű távcső, stopper (esetleg magnó) és egy pontosidő-forrás kell.
Az előrejelzések. A rendelkezésre álló előrejelzésekből hagyjuk ki azokat a jelenségeket, amelyeknél a célpont

horizont feletti magassága túl alacsony, az előre jelzett fényességcsökkenés túl kicsi, vagy a fedendő csillag túl
halvány számunkra (ha a kisbolygót nem látjuk, az nem baj, sőt hasznos, mert a fényességcsökkenés
szembetűnőbb). Vizsgáljuk meg az előrejelzésen található regionális térképet, amely mutatja a Földnek a keresett
csillag felé forduló félgömbjét és a kisbolygó árnyékának északi és déli határvonalát. Ezen a pályán
időbeosztásokat találunk, amelyekről megállapíthatjuk megfigyelőhelyünkre a legnagyobb megközelítés idejét és
mértékét.
Az előrejelzések bizonytalansága miatt ma még nem tudjuk teljes bizonyossággal megmondani a fedés sávjának
pontos helyét, ebben pár ezer kilométeres eltérések is adódhatnak. A kisbolygó esetleg kísérőjének távolsága
akár 1-2 ívmásodperc is lehet. Ezért az Európára és Észak-Afrikára előrejelzett valamennyi eseményt érdemes
nyomon követnünk.
A csillag megtalálása. Egy csillagatlaszból keressük ki az adott területet. Ha fényesebb csillagok segítségével
közelebb jutottunk a célponthoz, az előrejelzésben szereplő részletes térkép segítségével csillagról csillagra
haladva elérhetjük célcsillagunkat.
Az esemény éjszakáján felkeresve célcsillagunkat - fényes kisbolygó esetén - kettősként észlelhetjük. Ez az

azonosításban is segíthet. Megfigyelhetjük, amint a köztük lévő távolság egyre csökken.
A megfigyelés végzése. Ha a kisbolygó fényesebb a csillagnál, a kis fényességcsökkenést nehéz vizuálisan

észrevenni. Ekkor keressünk a látómezőben egy hasonló fényességű csillagot, s ezt a kisbolygó+fedendő csillag
együttes fényével folyamatosan összehasonlítva még a pár tizedmagnitúdós halványodás is nyilvánvaló lesz.
Általában 20-30 percig kell folyamatosan figyelni a csillagot, ami eléggé megnehezíti az észlelést. A jelenségre
való várakozás közben nézelődjünk a látómezőben, így pihentetve szemünket. Ha mégsem bírjuk a folyamatos
figyelést, tartsunk pár másodperces szünetet az okkultáció előrejelzett időpontja előtt kb. 5 perccel. Csoportosan
észlelve néhány percenként válthatjuk egymást.
Nem vizuális megfigyelések. Érzékeny filmet és fényerős teleobjektívet használva készítsünk állókamerás
felvételt célpontunkról. Így akár 10m-s csillagokat is megörökíthetünk. Az ég háttérfényességétől függően 2-5
percet exponálhatunk egy kockára. Okkultáció estén a csillagnyom megszakad. Ha a felvétel kezdetét és végét
másodperc pontossággal feljegyeztük, ugyanilyen pontossággal kimérhetjük a fedés adatait.
A távcsőhöz videokamerát erősítve még pontosabb adatokhoz jutunk, de ekkor az időjelet folyamatosan
rögzítenünk kell a kép mellett. Természetesen fotoelektromos módszerrel kapjuk a legpontosabb adatokat, hiszen
így a legkisebb fényváltozást is megörökíthetjük
2.1.3.1.6 Üstökösök csillagfedései
Az üstökösmag 10-20 km-es árnyékkúpjába kerülni szerencse dolga, és sajnos nagyon ritka. A vizuálisan látható
fényes magban található a valódi üstökösmag, amely csak néhány km átmérőjű. Fedése a csillag néhány
tizedmásodperces eltűnését okozza. A mag 1-2 ívmásodperces környezetében a ritka gázkitörések okozhatják a
csillag fényének elhomályosulását, halványodását. A kóma külső része és a csóva semmilyen hatást nem
gyakorol a csillag fényére.
Az üstökösök csillagfedései a nem kielégítő pozícióadatok miatt ma még előrejelezhetetlenek. Ezért

üstökösmegfigyelésnél vizsgáljuk át a kométa közvetlen környezetét, hátha találunk egy fényesebb csillagot,
amelyet az üstökös keresztez mozgása során.
22.
2.1.3.1.7 Bolygók csillagfedései
A bolygók fedésének sávja a kisbolygókénál sokkal szélesebb a nagyobb korongátmérő következtében. Emiatt
évente több csillagot is elfednek, de a halvány csillagok megfigyelése a fényes bolygókorong mellett nagyon
nehéz. A Szaturnuszig bezárólag legalább 6-7 magnitúdósnak kell lennie a csillagnak, hogy látványos legyen a
jelenség, és biztonságosan meg lehessen figyelni. A fényes bolygókorong miatt a légkör és a műszer engedte
legnagyobb nagyítást használjuk. Megkönnyíti a megfigyelést, ha a csillag színe eltér a bolygóétól.
A bolygó légköre miatt a csillag fokozatos elhalványulását várhatjuk. A külső atmoszférába való belépéskor
lassú, majd közelebb kerülve a bolygóhoz egyre gyorsabb halványodást várhatunk. A Vénusznál és az
óriásbolygóknál már a légkörben elenyészik a csillagfény. A fénycsökkenésben ugrások lehetségesek, sőt az is
elképzelhető, hogy a csillag visszafényesedik, esetleg pislákol. A megfigyelést a kisbolygó-okkultációknál
megismert módszerekkel kell végezni.
A nagybolygók holdjai is elfedhetnek csillagokat. Ezek az események különösen érdekesek a holdak pályájának
bizonytalanságai miatt. Ezeknél az okkultációknál már halványabb csillagok is számba jöhetnek, bár a közeli
bolygó fénye zavaró marad.
Az óriásbolygók fedésekor könnyen feltérképezhetjük gyűrűrendszerüket. A csillag látszó mérete az

óriásbolygók távolságában pár méternek felel meg, így minden kis változás a gyűrűk elrendeződésében a csillag
fényváltozásával jár. A pontos megfigyelés igen nehéz, hiszen a gyűrűk csak kis fényességingadozásokat
okoznak, így főként a fotoelektromos és CCD megfigyeléseknek van jelentősége ezen a területen.
2.1.3.1.8 Bolygók kölcsönös fedése
Ezek az események rendkívül ritkák. Igaz, hogy évente átlagosan 12 bolygókonjunkció történik, de a bolygók
pályahajlásuknál fogva az ekliptika a mentén egy kb. 5 fokos sávban mozognak. Az ívmásodpercekben mért
bolygóátmérők esetében az is különleges eseménynek számít, amikor néhány ívpercre megközelítik egymást. A
földfelszín adott pontjáról átlagosan 200 évente van remény arra, hogy egyikük korongja eltakarja a másikat.
Gyors mozgásuk miatt általában a Merkúr, a Vénusz és a Mars kerül közel egymáshoz és a többi bolygóhoz.
A 18. században például 6 fedésre került sor, a 20. században azonban egyre sem. Legutóbb 1818-ban a Vénusz
fedte a Jupitert, s egészen 2065-ig nem lesz kölcsönös bolygófedés. Ekkor szintén a Vénusz fogja elfedni a
Jupiter egy részét, mindössze 8°-kal nyugatra a Naptól.
Nehezen lesz észlelhető, amint 2037. szeptember 5-én a Merkúr 5" - 10"-re halad el a Szaturnusz mellett. Az
északi pólus közelében észlelők majdnem összeérni látják majd a két korongot. 2123-ban is lesz egy Vénusz-
Jupiter fedés, majd a 2067-2133 közötti hat Vénusz-Merkúr fedés után a legközelebbi jól észlelhető jelenség a
2223. december 2-i Mars-Jupiter fedés lesz, 89°-kal keletre a Naptól.
2.1.3.2 Fogyatkozások
2.1.3.2.1 Holdfogyatkozások
Évente kétszer "fogyatkozások szezonja" zajlik az égen, amikor a Hold éppen újhold és telehold idején metszi az
ekliptikát, és érinti a Föld árnyékkúpját, illetve saját árnyéka végigseper a Föld valamely részén.
Holdfogyatkozások mindig teleholdkor történnek (vagy ahhoz nagyon közel). A teljes árnyék, vagyis az umbra
geocentrikus átmérője a Hold távolságában kb. 82 ívperc. Bár közvetlen napfény nem jut az umbrába, de azért
mégsem teljesen sötét. A vörös fény, amely kevésbé szóródik szét a földi atmoszférában, a Föld árnyékkúpjába is
eljut. Az umbrát a penumbra veszi körül, amely kb. 32 ívperc szélességű gyűrű. A Holdnak az a része, amely
mélyebben van a penumbrában, azaz közelebb az umbrához, szürkébb, mivel ott már kisebb a megvilágítás
mértéke.
Többféle fogyatkozást különböztetünk meg attól függően, hogy a Hold a földárnyék melyik részén halad át:
 Penumbrális fogyatkozás: a Hold egésze vagy egy része áthalad a penumbrán, de nem érintkezik az
umbrával
23.
 Részleges fogyatkozás: itt a Hold egy része belép az umbrába

 Teljes fogyatkozás: a Hold teljesen belemerül az umbrába, elsötétül, vöröses árnyalatot kap
A totalitás előtt a Hold természetesen végigmegy a penumbrális és a részleges fázison, így a holdfogyatko zás
összes lehetséges jelenségét megfigyelhetjük:
Fázis Esemény
P1 első penumbrális kontaktus. A Hold érintkezik a penumbra peremével. Ez sohasem figyelhető
meg a gyenge intenzitáskülönbség miatt.
P2 a Hold teljesen benne van a penumbrában. Ekkor általában már megfigyelhető az umbrához
közelebbi rész gyenge sötétedése.
U1 a Hold először érinti az umbrát, a részleges fogyatkozás kezdete.
U2 a Hold teljesen belépett az umbrába, a teljes fogyatkozás kezdete.
A fogyatkozás a Hold ekkor közelíti meg legjobban az umbra középpontját.
közepe
U3 a Hold elkezd kilépni az umbrából, azaz a teljes fogyatkozás vége.
U4 a holdkorong egésze elhagyta az umbrát, a részleges fogyatkozás vége.
P3 az utolsó pillanat, amikor a Hold még teljesen a penumbrában látható; általában nem
megfigyelhető.
P4 a Hold elhagyta a penumbrát. A pontos időpont nem figyelhető meg, mivel a Hold
fokozatosan nyeri vissza eredeti fényességét.
A fogyatkozás nagysága, magnitúdója (nem azonos a csillagok fényességének mértékegységével) azt mutatja
meg, hogy a Hold mennyire merül be az umbrába. Értéke attól függ, hogy a fogyatkozás közepe a Holdnak az
umbra közepéhez legközelebbi pontja hány holdátmérőnyire van az umbra peremétől. Értéke részleges
fogyatkozás esetén 0,0-0,99 közötti, teljes fogyatkozáskor pedig 1,0-1,8 közötti.
A holdfogyatkozás megfigyelése. Bár az umbra pereme mindig diffúz, az árnyék szélének azt a helyet tekintjük,
ahol a fényességcsökkenés a legradikálisabb. Ezt a földfelszín árnyéka fölött kb. 90 km-rel találjuk. A
fényességcsökkenésbe legnagyobb szerepet légkörünk ózonrétege játssza. Nem azért látjuk ennek a rétegnek az
árnyékát sötétebbnek, mert elnyeli a fényt, hanem mert leginkább megtöri és az umbra belsejébe szórja.
Az umbra méretét befolyásolja Föld-Nap és a Föld-Hold távolsága, a Nap peremsötétedése, a földperem

felhőképe és a légkör évszakos változásai, azonban ezek hatása csak 1-2 km. Az umbra méretében
maghatározóak az ózonréteg fényelnyelő és fénytörő tulajdonságai, valamint a sztratoszférába felkerülő
vulkanikus por.
A fogyatkozás közepén a Hold fényessége nagyjából +4 és -3 vizuális magnitúdó között változik, azonban ennél
szélsőségesebb értékek is előfordulhatnak.
A fogyatkozás színe mindig ugyanaz. Néha sötétvörös a holdkorong, esetleg alig látszik. Máskor sárgás-
narancsos, sőt az umbra peremének közelében kékeszöldes színű. Maga az árnyék sem homogén fényességű, a
szélétől a belsejéig folyamatosan csökken, s a színe is változhat.
A holdkorong sötétsége mellett olyan halvány csillagok okkultációját is megfigyelhetjük, amelyeket máskor a
ragyogó holdfény elnyom. A súroló fedések megfigyeléséhez még kedvezőbb ez az alkalom, hiszen ilyenkor a
holdkorong teljes északi és déli pólusa árnyékban van. Esélyünk van holdi tranziens jelenségek megfigyelésére
is. Az előrejelezhetetlen gázszivárgás, felfénylés vagy elsötétülés ilyenkor jobban látható, és a megfigyelés is
könnyebben ellenőrizhető, mivel ebben a pár órában egyszerre több ezren is figyelik a Holdat.
Határozzuk meg előre a részterületeket, amelyekhez kedvet érzünk és műszerezettségünk is megfelelő, majd
készítsünk megfigyelési tervet. Ne akarjunk sokat, mert mindenre aligha lesz időnk. Ha csoportosan észlelünk,
osszuk meg a feladatokat. A fogyatkozás előtt alaposan tanulmányozzuk át a holdtérképet, előzetesen
azonosítsuk a krátereket, a kontaktusok helyeit. Részadatainkat se dobjuk el, mert ezek összeilleszthetők mások
észleléseivel.
24.
A vizuális megfigyelőmunka területei
a) A fő kontaktusok megmérése (U1-U4)

b) A kráter-kontaktusok mérése a részleges fogyatkozás idején.
c) A fogyatkozás közepe szabad szemmel megbecsülni a Danjon-skála szerinti értéket.
d) A Hold fényességváltozásának meghatározása vizuális vagy fotografikus fotometriával.
e) A penumbra láthatóságának, szerkezetének, tónusának, színének leírása szabad szemmel és kisebb
nagyításokkal.
f) Az umbra-perem alakjának, élességének, lehetséges megnyúltságának vagy deformáltságának észlelése.
Ügyeljünk arra, hogy a Hold eltérő fényességű területein az umbra széle is változhat. A fényesebb
krátervidékeken élesebb, míg a tengerek területén elmosódottabb, alakja megtört.
g) Az umbra-belső színeinek, részeinek, tónusának, szerkezetének feljegyzése az idő haladtával.
h) A holdfelszín láthatóságának leírása az umbra belsejében.
A fogyatkozás fő kontaktusai. Az első kontaktus megfigyelése a legnehezebb, mert váratlan esemény. Előre
tájoljuk be, hogy a holdperem melyik részén várható a belépés. Általában 5-10 másodperccel az esemény
bekövetkezése után vesszük észre, hogy a holdperem egy kissé elsötétült. A második kontaktus egyértelműbb,
azonban az umbra belső széle is elég fényes és elmosódott. A kontaktus bekövetkezte után is megfigyelhetünk
egy viszonylag fényesebb gyűrűt a holdperem egy része körül. A harmadik kontaktusnál egyértelműbb a jóval
fényesebb penumbra első megjelenése, a negyedik kontaktusnál pedig az utolsó sötét darabka eltűnését kell
észrevenni. A földárnyék elmosódott széle miatt a mért kontaktus-időpontok mellett írjuk le az események
vizuális látványát is.
Kráter-kontaktusok. Az árnyékba kerülő és az onnan kibukkanó fényesebb kráterek kontaktus-időpontjainak

megméréséből következtetni tudunk a földárnyék aktuális méretére. Az adatokat igyekezzünk másodperc
pontossággal megadni. Elmosódottabb árnyékperem esetében elképzelhető, hogy a mért érték bizonytalansága
eléri az 5 másodpercet. Ahogy az umbra halad, mérjük meg, hogy az árnyék mikor érintette a kráter központját.
A nyugati és a keleti kráterperem kontaktusait is feljegyezhetjük. A megfigyelést vagy az adatok magnóra
mondásával, vagy egy időmérő társ segítségével végezzük. Az árnyék széle általában elmosódott, ezért a
kontaktusok méréséhez türelemre és odafigyelésre van szükség. Video-, vagy filmfelvételt is készíthetünk. A
látvány megörökítése mellett többször kimérhető képekhez jutunk.
A fogyatkozás fényessége. Az umbra fényessége és annak megoszlása nagyon érdekes. Általában a közvetlen
fényt vizsgáljuk, de színszűrős megfigyeléseket is végezhetünk. A rajzok készítése mellett mindenképpen
becsüljük meg a fogyatkozás Danjon-skála szerinti értékét (L). a becslést a fogyatkozás közepén, szabad
szemmel végezzük. A skála előnye, hogy egyszerű, és már a század eleje óta használják, így hosszú adatsor áll
rendelkezésre.
A légkör állapota, a Hold horizont feletti magassága és a fogyatkozás nagysága nagymértékben befolyá solhatja
értékét. A skála a következő:
L Jelentés
0 nagyon sötét fogyatkozás, szinte láthatatlan.
1 sötét fogyatkozás, szürke és barna színek keveréke, részletek a Holdon csak nehezen láthatók.
2 mélyvörös, vagy rozsdaszínű fogyatkozás. Az umbra centruma nagyon sötét, de szélei viszonylag
világosabbak, a Holdon a tengerek könnyen felismerhetőek.
3 téglavörös fogyatkozás, az umbra szegélye sárgás. Sok részlet látszik a Holdon.
4 nagyon fényes, rézvörös vagy narancsos fogyatkozás. Az umbra széle kékes és nagyon fényes.
Fotometria. Fotometriával a Hold egészének vagy egy területének fényességét mérhetjük meg. A Hold
fényessége 10-16magnitúdót esik a fogyatkozás alatt. Többféle fotometriai módszer létezik, de egyiket sem
használhatjuk a fogyatkozás teljes menetében a nagy fényességkülönbségek miatt.
Vizuálisan három különböző módszert szokás használni. A képletekben a továbbiakban "M" a Hold becsült
fényessége, "m" pedig az összehasonlító égitest ismert fényessége.
A Hold és az összehasonlító objektumok horizont feletti magasságát is figyelembe kell vennünk. Mivel a két
objektum magassága folyamatosan változik, legegyszerűbb, ha a légköri fényelnyelés mértékét hozzáadjuk az
25.
adatokhoz. A részleges fázisban a gond az, hogy -12,7-től -2 magnitúdóig nem találunk az égen összehasonlítót.
-2 magnitúdó alatt már használható a közvetlen összehasonlítás ismert fényű égitestekkel, azonban míg a Hold
látszó átmérővel rendelkezik, addig az összehasonlító bolygók, csillagok pontszerűek. Ezért vagy a csillag látszó
méretét növeljük 0,5 fokra, vagy a Holdét kicsinyítjük látszólagosan pontszerűre. Öt különböző módszert
ismertetünk:
1. A legegyszerűbb metódus a fordított binokulár alkalmazása. A binokulárba objektív felől nézve a Hold
sokkal kisebbnek látszik. Legegyszerűbb, ha a Holdat és az összehasonlítót is megfordított binokuláron
át szemléljük, ez azonban csak a 0 magnitúdónál fényesebb összehasonlítókra jó.
Ha a megfordított binokulárral látott holdképet a vele párhuzamosan szabad szemmel észlelt
csillagokkal hasonlítjuk össze, kitágíthatjuk a fényességhatárt. Ez a módszer a fogyatkozás umbrális és
totális fázisában használható, azaz kb. -6m és +1m között. Itt már kisebb számítást is kell végeznünk.
Ha a műszer nagyítását P-vel jelöljük, a Hold fényessége: M = m - (5logP+0,31). A 0,31-es konstans
25%-os fényelnyelést tételez fel a távcsőnél. Ezt a faktort műszerünkre még pontosabban
meghatározhatjuk, ha halvány csillagok fényesebb bolygókkal összehasonlítunk. A zárójeles kifejezés
értéke különböző nagyításoknál az alábbi: 6x: -4,20; 7x: -4,54; 8x: -4,83; 10x: -5,31; 11x: -5,52; 12x:
-7,71; 16x: -6,33; 20x: -6,82.
2. A rövidlátó észlelő szemüvegét levéve a defókuszált holdképet könnyen összehasonlíthatja a
defókuszált csillagokkal.
3. Karácsonyfadísz módszer: Domború tükröt vagy csapágygolyót használva csökkenthetjük a Hold
fényességét. A Hold képe egyre kisebbé és halványabbá válik, amint szemünket távolítjuk a tükröző
felülettől. Ezt a távolságot kell megmérnünk, amikor a Hold fényessége egyenlő lesz az összehasonlító
égitestével. Ezt a távolságot (R) mérjük meg centiméterben. Így a Hold fényességét a következő
összefüggés adja: M = m + K - (5logR). A "K" faktor konstans, amit minden egyes műszerre külön meg
kell határoznunk a telehold ismert fényességénél, vagy egy fényesebb bolygónál a fogyatkozás előtt
vagy után. Ha a domború tükörfelület mögé síktükröt helyezünk, az összehasonlító és a Hold képét
egymás mellé tudjuk vinni. Ilyen módon a K értékét is meghatározhatjuk a valódi és a látszólagos
holdkép segítségével. Különböző görbületű tükörfelületek megválasztásával és a távolság
változtatásával igen széles fényességtartományok között alkalmazhatjuk ezt a módszert a telehold
fényességétől kb. -4m-ig. a fényesebb csillagok katalógusát a csillagászati évkönyvben találhatjuk meg.
4. Fotografikus fotometriai mérések eddig igen ritkák voltak használatosak holdfogyatkozások alkalmával
a holdkép fényességének nehézkes mérése miatt. Rövid fókusz objektívet használva a holdkorong elég
kicsi lesz a filmen ahhoz, hogy felszíni alakzatai ne zavarjanak. A holdkép mellé ugyanarra a filmre egy
hasonló méretűre defókuszált csillag képét fotózzuk, ugyanolyan expozíciós idővel a két korong akkor
egyezik meg, ha a csillagnál a fényképezőgép objektívjét a következő távolságra (D) állítjuk: D(méter)
= 0,11fókusz(mm) / fényerő. A Holdnál fényesebb és halványabb összehasonlítót is le kell fotóznunk.
Az alkalmazható tartományt kitolhatjuk, ha a Holdat és a csillagokat más-más rekesszel fotózzuk. Itt a
fotografikus skála reciprocitását kell figyelembe vennünk.
5. Fotoelektromos fotometria: Kétségtelenül így kaphatjuk a legpontosabb értékeket. Az elfogyott Hold
halványsága miatt nagy nyílású műszert kell használnunk. A részleges fogyatkozásban lévő Hold nagy
fényessége miatt tönkreteheti a szűrő nélküli fotomultiplier csövet. Ha a teljes Holdat mérjük,
defókuszáljuk a képet. Ha a Holdnak csak egy részét vizsgáljuk, olyan területet érdemes
kiválasztanunk, ami a múltban is nagy LTP aktivitást mutatott, mint pl. Aristarchus, Copernicus, Kepler,
Alponsus.
Asztrofotózás. A holdfogyatkozás fényképészeti szempontból rendkívül látványos és hálás téma. Sikeres

képeket lehet készíteni az egyes fázisokban már alapobjektívvel is. A legegyszerűbb módszer hagyni a Holdat
áthaladni a látómezőn, ugyanarra a filmkockára kb. ötpercenként exponálni egy-egy képet. Előre meg kell
becsülni, hogy hol fog a Hold a fogyatkozás közepén tartózkodni, s ide kell beállítani a látómező közepét. Más
megoldás, ha alacsony érzékenységű filmre, leblendézett objektívvel állókamerás képet készítünk. Még
látványosabb, ha videokamerával 5-10 másodpercenként felvéve egy képet pár perces filmet készítünk az egész
jelenségről.
Hosszabb fókusz már mutatja a holdi alakzatokat, de nagyléptékű fotóhoz távcső szükséges. Ideális a 100-250
cm gyújtótávolságú teleszkóp primer fókuszában való fotózás. A Hold változó fényességének megfelelően a
totalitás felé közeledve egyre hosszabb expozíciós időket kell használnunk, s ezekhez már elengedhetetlen az
óragép. 1 percnél hosszabb expozíciónál csillag helyett valamelyik fényes holdi alakzatot használjuk vezetőként.
26.
2.1.3.2.2 Napfogyatkozások
A Nap földközelsége és a Hold földtávolsága idején gyűrűs fogyatkozás látható, amikor a Hold nem takarja el
teljesen a Napot. Ellenkező esetben teljes fogyatkozásnak lehetünk tanúi. Határesetekben előfordul, hogy az
árnyék a Föld gömb alakja következtében a napkelte és a napnyugta körüli területeken még gyűrűs, míg a delelés
környékén teljes fogyást eredményes. Ha az újhold távol van az ekliptikától, a holdárnyék nem érinti a Földet, a
sarkpontok felett vonul el, s ekkor a Föld északi vagy a déli területeiről részleges fogyatkozást láthatunk. A teljes
fogyatkozás maximális időtartama nagyjából 7 perc, a gyűrűsé pedig 12,7 perc.
Részleges napfogyatkozás. A megfigyelésre való felkészülés során először nézzük meg a táblázatban vagy a
fogyatkozás térképén észlelőhelyünk adatait. Az érintési pozíciószögek és időpontok segítségével
megszerkeszthetjük a fogyatkozás folyamatát, fázisait jelző ábrát.
Mint minden napmegfigyelésnél, a részleges fázis alatt se nézzünk közvetlenül a Napba. Szűrőként csak a fémet
tartalmazó objektívszűrők vagy napszűrő fóliák alkalmasak, mert a láthatatlan, de káros sugarakat is elnyelik.
Egy egyszerű megoldással műszer nélkül felnagyíthatjuk a Nap képét. Egy fekete kartonba szúrt gombostűnyi
lyukon áteresztve a napfényt megkapjuk a fogyatkozó Nap sarlóját.
Távcsöves megfigyelések. Közvetlen távcsöves megfigyeléshez feltétlenül kell szűrőket használnunk a napfény
legalább százezerszeres csökkentésére. Szűrő nélkül a távcsőbe való legcsekélyebb pillantás is maradandó
szemkárosodást okoz! Ha a fogyatkozást másoknak is bemutatjuk, erre külön hívjuk fel a figyelmet. az okulárba
építés helyett a távcső objektívje elé szereljük a szűrőt, biztonságosan rögzítsük.
Biztonságosabb módszer a napkép kivetítése. Minél messzebb van a vetítőernyő a kép élesítéséhez annál jobban
kell az okulárt távolítani az objektívtől. Kivetítésre 5-10 cm nyílású távcső az ideális. Ragasztott okulárt sohase
használjunk kivetítésre.
A fő kontaktusok megfigyelése. A pontos kontaktusidőpontokat vizuálisan könnyebb megfigyelni, mint

projekcióval. Pontosan tudnunk kell a belépés szögét, ezt kimérnünk a Napon, és mihelyt észrevettünk egy
horpadást, amely másodpercekre állandó marad, megnyomhatjuk a stoppert. Általában csak több másodperces
késéssel vehető észre az első kontaktus bekövetkezte, azért érdemes törekednünk a pontosságra. Az utolsó
kontaktust könnyebb meghatároznunk, mert előre várható a horpadás eltűnése, azonban ezt az értéket is nagyon
bizonytalanná tehetik a légköri hullámzások okozta peremegyenetlenség.
Fotografikus javaslatok. Nagy nagyítású fotókat készíthetünk a hold vonulásáról, s megörökíthetjük a holdi
hegyek sziluettjét. Egy rövid gyújtótávolságú objektívvel egy kockára több felvétel is készíthető 5-10 percenként
exponálva, így megörökíthetjük a látómezőn átvonuló Nap egyes fázisait.
A Nap 2 perc 10 másodperc alatt tesz meg saját átmérőjével megegyező utat az égen. A használt szűrőhöz a
fogyatkozás előtt kísérletezzük ki a megfelelő expozíciós értékeket a Nap különböző horizont feletti
magasságának megfelelően.
A totalitás. A megfigyelés előkészületeként lekésőbb a fogyatkozás előtt pár nappal válasszuk ki a megfelelő
helyet. Minden eszközt próbáljunk ki, a mozdulatokat többször gyakoroljuk be. Az előrejelzésekhez általában
mellékelnek időjárás-elemzést is, ebből kiválaszthatjuk a kedvezőbb helyszínt. Hirtelen beborulás esetén nem
árt, ha rendelkezésünkre áll egy jármű, amellyel az utolsó pillanatban is eljuthatunk derültebb területre.
Borult időben is megfigyelhető az árnyék mozgása, az égbolt elsötétedése, de azért az élmény derült égen az
igazi. 1-2 perccel a totalitás előtt nyugaton megjelenik a mélykék árnyék, s az ég észrevehetően sötétedik. Az
árnyék haladását egy magaslatról figyelhetők meg a legjobban. A holdárnyék látványa az egyes helyeken eltérő,
leírásuk nagyon szubjektív. Fotózni is elég nehéz, nagylátószögű optikával próbálkozzunk. Előfordul, hogy ún.
árnyéksávokat látunk mozogni a földön, tereptárgyakon. Általában nyugat felé haladnak, de ettől eltérő is lehet
irányuk. Egyes elképzelések szerint kisebb légköri szelek, légnyomáskülönbségek hozzák létre őket. A jelenség
olyan, mintha a víz fodrozódását látnánk a medence alján, vagy lángok ugrálnának a földön.
Amint a Hold tovahalad a részleges fázisokon, egyre nagyobb részét takarja el. Kb. 70-80%-os fázistól kezd
igazán látványossá válni a jelenség. Egyre sötétebb lesz, a totalitás előtt 1 perccel már rohamos lesz a sötétedés
27.
mértéke, s a Nap sarlója egyre fogy. Amikor a holdi hegyek már elérik a napperemet, a Nap még átvilágít a
völgyek felett. Ez a jelenség az ún. Baily-gyöngyfüzér, vagy gyémántgyűrű. Pár másodperc alatt ez is
összeszűkül, végleg eltűnik. Miután a fotoszféra teljesen a holdkorong mögé kerül, láthatóvá válik a vöröses-
narancsos kromoszféra, és közben kivillannak az első protuberanciák.
A kromoszféra a totalitás után feltűnőbb jelenség, mert ilyenkor a sötétségből villan elő. Legtöbbször csak pár
tizedmásodpercig látszik, de egyes esetekben 5-15 másodpercig is látták már.
Ha a Hold látszó mérete alig haladja meg a Napét, a vörös színű protuberanciák a teljes korong körül látszanak.
Azonban ha a Hold sokkal nagyobb a Napnál, a teljesség elején a keleti oldalon, a végén a nyugatin látszanak a
kitörések. Elképzelhető, hogy a protuberanciák alig észrevehetőek, vagyis nem is láthatók. A fogyatkozás előtt
érdemes hidrogén-alfa szűrővel áttanulmányozni a Napot.
A totalitás előtti pillanatokban már előbukkan a napkorona. Sok nagy napfoltcsoport esetén fényes koronát
várhatunk. Távcsővel sok részlet látszik a koronában, amelyek gyorsan változnak. A totalitás sávjában eltérő
helyen észlelők az egyes helyeken eltérő koronaszerkezetet láthatnak. A korona lehet szabályos, kerek, ovális,
szimmetrikus, szabálytalan. Színe a rózsaszínestől az aranyfényűig, a gyöngysárgától az ezüstfehérig terjedhet.
Általában szálas szerkezetét is meg lehet figyelni. Binokulárral akár 3-5 napátmérőig is követhető.
Napfoltmaximum idején a korona fényesebb, és a gyémántgyűrű is tovább látható. Ilyenkor a holdárnyék széle
sem olyan határozott, s a korona a totalitás beköszönte előtt akár fél perccel is láthatóvá válhat.
A napkorong méretét legpontosabban a teljes napfogyatkozások során, a második és harmadik kontaktus

megfigyelésével lehet megmérni. A gyémántgyűrű eltűnésének időpontját kell megmérni. A fogyatkozás centrális
vonalában állva a Nap egyenlítői méretét tudjuk meghatározni. Szükség van a totalitás északi, illetve déli
határára álló megfigyelők mérésére is, ahol a Nap poláris átmérőjét lehet meghatározni. Itt figyelve a jelenséget,
ahogy a Nap vonul a holdperem mögött, a csipkézett holdprofil völgyein át megcsillanhat a Nap fénye. A
kontaktusméréseket tizedmásodperces pontossággal kell végezni. Videofelvételkor a pontosidő-jeleket is vegyük
fel a szalagra.
Ahogy a Hold elhagyja a Napot, a korong nyugati oldalán egy másodpercre felvillan a kromoszféra, mielőtt a
holdi völgyekben gyöngyfüzérszerűen kivillan a napfény. Egy másodperc alatt ez is összeolvad, majd rohamosan
bújik elő a Nap.
A totalitás előtt már több perccel láthatóvá válik a Vénusz, azonban a fényesebb csillagok csak a sötétség idején
figyelhetők meg. Totalitás idején az égy fényessége nagyjából a napkelte előtti negyed-félórával látható égi
háttérnek felel meg. A hamuszürke fény újhold idején a legerősebb, ezért jó láthatósági viszonyok mellett a
totalitás idején észrevehetőek a fényesebb holdi alakzatok.
Más jellegű megfigyeléseket is végezhetünk:
 A külső korona polarizációs vizsgálata,

 A fogyatkozás hatása a földi atmoszférára és ionoszférára,
 Napközeli üstökösök, nóvák keresése fotografikusan és vizuálisan,
 Infravörös, rádiótávcsöves megfigyelések, gravitációs mérések (nagy tömegek eltérő hatása az
elektromágneses hullámokra),
 A fogyatkozás hatása növényekre, állatokra,
 A hőmérséklet és a légnyomás mérése
Nagyon hálás terület a fogyatkozás fotózása. Szinte mindenféle fókuszú objektív és távcső használható. A Nap
egyes részeinek nagy eltérő fényessége, ezért egyetlen fényképen nem lehet megörökíteni a protuberanciákat és a
külső koronát is. Az alábbi táblázat 100 ASA érzékenységű filmre és különböző fényerőkre ad meg expozíciós
időket. Érdemes ezeknél rövidebb és hosszabb expozíciókat is kipróbálni, hogy a különböző fényességű
területek mind láthatóvá váljanak.
Ha a filmet alulhívjuk, megnő a kontraszt és a felbontás. Észlelőcsoportunkat úgy szervezzük meg, hogy minél
többféle műszerrel készüljenek a fotók. A Napon és környékén kívül fotozzuk a tájat is a változó megvilágítási
viszonyok megörökítésére.
28.
2.1.3.2.3 Jupiter-holdak fogyatkozásai
A négy ún. Galilei-hold mozgása során változatos jelenségeket mutathat. Mindenekelőtt a következők
figyelhetők meg:
1. A hold elvonul a Jupiter korongja előtt. Mivel mindkét égitest fényes, a jelenség észleléséhez nagy
távcső kell, de a kontaktusidőpontok mérése így is nagyon bizonytalan.
2. A hold árnyékot vet a Jupiter korongjára. Az előző jelenség idején, attól legfeljebb 1-2 óra eltéréssel jól
megfigyelhetjük, amint a fényes bolygókorong előtt átvonul a hold sötét árnyéka. A kis sötét folt
könnyen észrevehető, de be- és kilépése nagyon nehezen látható a bolygó alakja és a peremsötétedés
miatt. Talán az árnyék CM-átmenetét mérhetjük meg pontosabban.
3. A hold belépése a Jupiter korongja mögé, majd kilépése mögüle. Pontos kontaktusidőpontok
megfigyelése nehéz a bolygó légköre és a peremsötétedés miatt. Ez az első három jelenségtípus nagyon
látványos ugyan, de nem alkalmas pontos pozíciómérésekre.
4. A hold belép a Jupiter árnyékkúpjába, majd kilép onnan. Mivel a Föld csak oppozíciókor van a Nap-
Jupiter vonal mentén, a holdak árnyékba való be- és kilépéseit általában a korongtól távolabb
figyelhetjük meg. Minthogy a Jupiter légköre és a Nap látszólagos átmérője miatt az árnyék széle
elmosódott, s a holdak is kiterjedéssel bíró objektumok, pár perces fokozatos fényességcsökkenést
tapasztalunk, amíg a hold a részleges fogyatkozás fázisában van. Az első és a negyedik kontaktus
nehezen megfigyelhető, mert a fényességváltozás fokozatos. Azonban a második és a harmadik
kontaktus, vagyis a teljes fogyatkozás kezdetét és végét még kis távcsővel is könnyűszerrel
megmérhetjük. A holdak fogyatkozásainak megfigyelésével közel 10 másodperc pontosságú
pozícióadatokat nyerhetünk.
A megfigyelés menete nagyon egyszerű. Az árnyékba való belépés esetén az elhalványult foltocska utolsó
láthatóságának időpontját kell feljegyezni, kilépéskor pedig a halvány pont ismételt feltűnése mérendő. Sokszor
csak az egyik esemény figyelhető meg, a másik a bolygó korongja mögött zajlik. A mérést másodperc
pontossággal végezzük. A megfigyeléshez legalább 5 cm-es távcső szükséges, a hold és a fényes Jupiter kellő
szétválasztásához pedig legalább 50-80-szoros nagyítás.
Több tényező is befolyásolja mérésünk pontosságát, pl. a légkör nyugodtsága és étlátszósága, az égbolt
háttérfényessége, a Jupiter korongjának ragyogása, a be- és a kilépés szöge az árnyékperemnél, valamint a távcső
átmérője.
Az eredmények kiértékelése elég bonyolult feladat. Az ALPO-nál jelenleg a különböző távcsőátmérőkből adódó
különbségeket és az árnyékperemnél való áthaladás szögét veszik figyelembe.
Az északi félgömbön dolgozó észlelő számára a csillagászati távcsőben a hold a Jupiter mögött balról jobbra
mozog. Hogy mikor melyik eseményt figyelhetjük meg, az a Nap-Föld-Jupiter rendszer elhelyezkedésétől függ.
Például az Io és az Europa esetében oppozíció előtt csak a fogyatkozás kezdetét, utána pedig csak a végét
figyelhetjük meg. A másik eseményt mindig eltakarja a Jupiter korongja. A Ganymedes és a Callisto már elég
távol van ahhoz, hogy - az oppozíció körüli időszakot kivéve - az eltűnést és az előbukkanást is megfigyelhessük
a korong mellett, néhány óra különbséggel. A két külső hold fogyatkozásai a nagy átmérő, a lassabb mozgás és a
jupiterárnyék penumbrájának növekedése miatt jóval lassabban játszódnak le, mint a belsőké. A Callisto néhány
évig tartó fogyatkozási periódusai 6 évenként követik egymást, máskor a Jupiter árnyékától északra vagy délre
halad el. Az időszakok határán részlege fogyatkozás fordulhat elő, amikor csak érinti az umbra peremét. Az
időszakok első és utolsó fogyatkozásának megfigyelése különösen fontos, mert a jelenség lefolyása utal a Jupiter
árnyékának poláris méretére.
Soha ne várjuk, hogy az észlelt időpont megegyezzen az előrejelzettel, hiszen amíg mi az esemény kezdetét,
vagy végét mérjük, addig az előrejelzésekben a hold középpontjának az árnyék szélén való áthaladása szerepel.
Az észlelt és az előrejelzett adat különbsége 1-5 perc.
Jupiter-holdak kölcsönös fogyatkozásai. Minden hatodik évben (legközelebb 2003/4-ben) a Föld és a Nap
keresztezi a Jupiter holdjainak pályasíkját. Ha a Föld metszi, akkor a holdak kölcsönös okkultációit, ha a Nap,
akkor kölcsönös fogyatkozásaikat figyelhetjük meg. Néhány percig tartanak, de egyes események ideje
meghaladhatja az egy órát is. Két hold okkultációjakor a két fényes pont összeolvad, majd együttes fényük
halványodik, amíg a legnagyobb részt ki nem takarták egymásból, majd újra fényesedést láthatunk, végül a két
29.
test különválását. Nagyobb távcsővel a korongok vonulását is észrevehetjük. Itt nagy segítséget jelent a holdak
eltérő színe.
30.
Kölcsönös fogyatkozáskor távcsövünk látómezejében a két hold távol van egymástól, s megfigyelhetjük, amint
az egyik hold árnyékkúpja áthalad a másik holdon. Ilyenkor csak az egyik hold halványodik, esetleg el is tűnik.
A fedés, vagy fogyatkozás lehet részleges, teljes, vagy gyűrűs. Ennek megfelelően a fényességcsökkenés 0,01
mg-tól a teljes eltűnésig terjedhet.
Vizuálisan a 0,5 mg-s fénycsökkenés már jól megfigyelhető. Nincs más dolgunk, mint 10-20 másodpercenként
megbecsülni a hold fényességét a változócsillagoknál használatos módszerrel. Összehasonlítóként legtöbbször a
Jupiter "maradék" három holdja jöhet számításba. Ha a becsült értékeket időskálán ábrázoljuk
függvényillesztéssel (általában a legkisebb négyzetek módszerével) meghatározhatjuk a minimum idejét és
értékét. Közepes méretű távcsővel pár másodperces expozícióval megörökíthetjük a holdak fényváltozását. A
fotó előnye, hogy többször kimérhető. Videofelvétel is készíthető, de a legpontosabb adatokat kétségtelenül a
fotoelektromos megfigyelés adja.
2.1.3.2.4 Szaturnusz-holdak fogyatkozásai
A Szaturnusz esetében is előfordul, hogy holdjai bekerülnek a bolygó árnyékkúpjába. A holdak, a Titánt kivéve,
10m-nál halványabbak, ezért pontos vizuális mérést elhalványodásukról csak nagy távcsövekkel lehet kapni.
Ráadásul a Szaturnusz tengelyhajlása miatt csak a gyűrűk élrefordulása idején nyílik lehetőség fogyatkozásaik
megfigyelésére (2009, 2005 és a 2038 körüli években). A belső holdak több évig rendszeresen fogyatkozásba
kerülnek, de pl. a Titán ilyen időszaka legfeljebb egy évig tart. Az élükről látszó gyűrűk és a sok fogyatkozás
mellett a holdak kölcsönös fogyatkozásaira és okkultációjára is sor kerül ekkor. A Iapetus rendellenes pályája
miatt máskor is fogyatkozást szenvedhet, és ilyenkor gyűrűk általi fogyatkozását is megfigyelhetjük.
2.1.3.2.5 A Merkúr és a Vénusz átvonulása
A Földről nézve csak a két belső bolygót figyelhetjük meg, amint pici korongjuk sötét sziluettje a Nap előtt
átvonul. A Merkúr mérete kb. 10" a novemberi átvonulásoknál és 12" a májusiaknál. A Vénusz látszó átmérője
58" júniusban (ilyen lesz 2004-ben és 2012-ben) és 64" decemberben (ilyen lesz 2117-ben és 2125-ben).
Merkúr-átvonulásból általában minden évtizedben láthatunk egyet vagy kettőt, a Vénusz-átvonulások párban
követik egymást 8 évenként, aztán több mint egy évszázad szünet következik.
Négy kontaktust figyelhetünk meg. Az elsőnél a bolygó kívülről érinti a napperemet. Vizuálisan csak akkor
látható, amikor a bolygónak már bizonyos része a Nap elé került. A második és harmadik kontaktus során
először illetve utoljára belülről érinti a napperemet. A kontaktus időpontjának mérését megnehezíti az ún. "fekete
csepp" jelenség, amikor a nagy fényességkontraszt miatt optikailag egy sötét híd keletkezik a két égitest pereme
között. A negyedik kontaktusnál a bolygó teljesen elhagyja a napkorongot. Megbecsülhetjük az ún. "másfeledik"
és "három és feledik" kontaktust, amikor a bolygót a napperem által félbevágva látjuk.
Az átvonulás látványát befolyásolja a légköri nyugodtság, a napperem sötétsége és a használt műszer. A régi
észlelések alapján többféle szokatlan jelenséget várhatunk: fényes vagy sötét gyűrű veszi körbe a bolygót,
esetleg a teljes korong látható kontaktusok idején is. Foltok látszanak a bolygókorongon, vagy a kör alak
megtörik. A jelenségekre magyarázat lehet a napkorona, agy protuberancia, vagy a Vénusznál a bolygó légköre,
esetleg pusztán optikai csalódás.
A mai észlelők közül senki sem látott Vénusz-átvonulást, így nagy várakozás előzi meg a 2004-ben bekövetkező
eseményt.
2.2 Megfigyelési módszerek

2.2.1 Időmérés
Az okkultációk megfigyelésénél pontosabban kell az adatokat feljegyezni, mint más észlelési területeknél. A
legfontosabb mérendő adat az esemény bekövetkeztének ideje.
A teljes okkultációk legelterjedtebb időmérési módszere a stopper használata. Egy időjeleket sugárzó rádióadó
jeleire a percjelkor elindítjuk a stoppert. Ha a rádió következő percjelénél lenyomjuk a részidő gombját,
ellenőrizhetjük a stopper pontosságát.
31.
Amikor a fedés megtörtént, rögtön állítsuk le a stoppert. Becsüljük meg, hogy mennyi volt a reakcióidőnk - az
esemény bekövetkezte és a stopper leállása között eltelt idő. Ennek értéke néhány tizedmásodperc, amit vonjunk
le az okkultáció kapott idejéből. Az időmérés pontosságát is becsüljük meg. Miután ellenőriztük a percet,
amelyben a stoppert indítottuk, ehhez adjuk hozzá az esemény bekövetkeztéig eltelt időt, abból levonva a
reakcióidőt, megkapjuk a mért időpontot.
Kevésbé pontos az ún. "szem-fül" módszer. Ennek lényege, hogy miközben nézzük a távcsőben látott képet, a
rádió időjeleket hallgatva számolunk magunkban. Amikor a fedés megtörtént, megjegyezzük azt a másodpercet,
amelyiknél tartottunk.
Magnót használva a szalagra a megfigyelés alatt folyamatosan vesszük az időjeleket, majd az esemény
bekövetkeztekor megkoppintjuk a mikrofont. Utólag visszahallgatva többször kimérhetjük az eseményt. Ez a
módszer különösen súroló fedések megfigyelésekor használható, ahol több kontaktust kell megmérni. Ha nincs
módunkban folyamatosan magnóra venni az időjeleket, elegendő, ha a megfigyelés kezdetén és a végén
megtesszük, de ilyenkor figyelembe kell vennünk a szalag nyúlását és eltérő lejátszási idejét különböző időjárási
viszonyok között.
Két megfigyelő esetén az egyikük időmérőként tevékenykedhet. Folyamatosan figyel egy pontosan beállított
órát, és az észlelő által jelzett időpontban minden eseményt azonnal le tud jegyezni.
A kontaktusok megfigyelése mellett minden időponthoz meg kell becsülni a reakcióidőt is, és azt ki kell vonni
belőlük.
Általában minden időpontot 0,1 másodperces pontossággal kell megmérni. Ehhez mindenképpen szükségünk
van egy pontos időjeleket szolgáltató eszközre. Ilyenek pl. a rövidhullámú jeleket sugárzó időszignál
rádióadók. Ezek adását rendszerint egy kisebb antennával, vagy a rádiós saját antennájával könnyen foghatjuk.
Vannak hosszabb hullámhosszon sugárzó jeladók is (40-80 kHz közötti frekvenciák), amelyek nem foghatók
"közönséges" rövidhullámú rádión, különleges vevőkészülék kell hozzájuk. Ilyenek az 50, 60, 75 és a 77,5 kHz-
en sugárzó európai adók. Ezekhez a kereskedelemben kaphatók vevőkészülékek, amelyek az adott frekvenciára
vannak hangolva. Ilyenek például a hazánkban is népszerű és biztonságosan használható DCF "ébresztőóra",
amely a mainflingeni 77, 5 kHz-es rádióadó jeleit mutatja folyamatosan, gyakorlatilag tizedmásodperces
pontossággal.
A legtöbb esetben tudnunk kell pontos földrajzi koordinátáinkat is. Ezek az adatok ma már nem titkosak, így
kimérhetjük észlelőhelyünk földrajzi helyzetét, vagy megvásárolhatjuk a környék térképét.
2.2.2 Az okkultáció észlelhetősége
Mivel egy jelenség nem ismétlődő folyamat, alaposan fel kell készülnünk az észlelésre, hiszen menet közben a
lehetőségek már csak korlátozottan módosíthatók, s ha meghiúsul a megfigyelés, utólag már hiába okoljuk a
balszerencsét. A tényezők közül a csillag fényessége és a távcső átmérője a legfontosabb, majd a Hold
fényessége, az égbolt állapota és végül az észlelő következik.
A távcső. Ha az optika sérült, nem teljesen tiszta, a csőben szóródik a fény stb., az azt okozhatja, hogy a Hold
szóródó fénye elnyomja a csillagét, ezért az elméletileg lehetségesnél jóval fényesebb csillagok fedését
észlelhetjük csak. A megfigyelés során mindig a lehető legnagyobb nagyítást alkalmazzuk. Ezzel csökkentjük az
égi háttér és a holdfelszín fényességét, miközben a pontszerű objektumoké változatlan marad. A nagy nagyítás
előnye, hogy a kép kontrasztosabb lesz, a zavaró fényeket könnyebben ki tudjuk küszöbölni. Hátránya, hogy
csak jó légkörnél és jó optikával alkalmazható, s nem árt, ha óragép is van a távcsövön.
Az időjárás és az égbolt állapota. Az időjárás nemcsak az átlátszóságot és a nyugodtságot befolyásolja, hanem

a távcsőre és az észlelőre is lehetnek hatásai. Természetesen kedvezőbb a derül ég, de megfigyelést lehet végezni
felhőlyukon, vagy vékony párarétegen keresztül is. A távcsőnek alkalmazkodnia kell a levegő hőmérsékletéhez.
Pára csapódhat le az optikák felületére. Mindig legyen nálunk tartalék okulár, hogy szükség esetén gyorsan
cserélhessünk.
32.
A Hold. Olyan ragyogó égitest mellett, mint a Hold, nehéz észrevenni a halvány csillagokat. A Holdnak
lehetőleg minél nagyobb részét vigyük ki a látómezőből.
A sötét oldalon való eltűnés a telehold előtti két hétben történik, általában az éjszaka első felében. A sötét oldalon
való előbukkanás a telehold utáni időszakban figyelhetjük meg, általában a hajnali órákban. Az előbukkanást
nehezebb megfigyelni a csillag váratlan megjelenése miatt. A Hold megvilágított oldalán telehold előtt
kibukkanást, telehold utáni eltűnést figyelhetünk meg. A fényes oldalon történő fedésnél sokkal nagyobb
nehézségek elé nézünk. Míg a sötét peremnél a kb. 60-90x-es a megfelelő nagyítás, addig a fényes peremnél
nagyobbat kell megpróbálnunk. A négy, a Hold útjába eső 1 magnitúdós csillag (Antares, Aldebaran, Spica,
Regulus) fedése mindig könnyen megfigyelhető, de a halványabbaknál már lehetnek nehézségeink a fényes
oldalon. Újholdhoz közel, amikor a Hold sarló alakú, akár 4m-s csillagot is észlelhetünk. Telehold idején csak a
négy 1m-s csillag fedését figyelhetjük meg. Fényes oldalon való fedésnél legnagyobb nehézségeink a G
spektrumú csillagokkal lehetnek, mert ezeket nagyon nehéz a megvilágított Hold színétől megkülönböztetni.
Teljes holdfogyatkozáskor azonban sokkal halványabb csillagok is könnyen látszanak. Ilyenkor a pólusok vidéke
is árnyékban van, ezért könnyen adódhat olyan súroló fedés, amely lakóhelyünk közeléből látható.
Az előrejelzésekben többféle szögértéket találhatunk, amelyek a csilla helyzetét mutatják a holdkoronghoz

viszonyítva. Attól függően, hogy a Hold milyen fázisban van, má s-más szögértékkel találhatjuk meg
könnyebben csillagunk pozícióját.
CA (cusp A csillag távolságát mutatja a holdsarló közelebbi csúcsától. A legközelebbi csúcsot jelöli: N
angle) (északi), S (déli). Értéke pozitív, ha sötét oldalon következik be a fedés és negatív, ha világosan.
Holdfogyatkozások idején U betűt találunk a CA értéke mellett, amely ekkor a csillag umbrális
távolságát jelenti. 0 jelöli az umbra közepét, 100 az umbra szélét, 100 feletti értéknél a fedés a
penumbrában zajlik.
PA A szöget a holdkorong középpontjából mérjük. 0° az égbolt északi pólusának iránya, kelet 90°, dél
(position 180°, nyugat 270°.
angle)
VA (vertex Hasonló a PA-hoz, de 0° a zenit iránya, kelet felé növekedve körbe a holdkorongon.
angle)
WA (Watts Hasonló a Pa-hoz, de itt 0° a Hold rotációs pólusának iránya. Főként súroló fedések megfigyelésénél
angle) lehet fontos, a felszíni alakzatok azonosításához.
Szögértékek értelmezése
A pozíciószöghöz szorosan kapcsolódik az a, b, c, értéke, melyeket az előrejelzések végén szoktak megadni.

Ezen értékek segítségével más helyre számított fedés időpontját átszámítjuk saját koordinátáinkra. Az a
megmutatja, hogy a földrajzi (keleti) hosszúságban 1 fokonként hány perccel módosul a fedés időpontja. A b a
földrajzi (északi) szélességet jelenti, mértéke hasonlóan az előzőhöz perc/fok, míg a c a tengerszínt feletti
magasság változása (másodperc/kilométer) - ez utóbbit ritkán tüntetik fel. Súroló fedéseknél, amikor a jelenség a
Hold valamely pólusához közel zajlik, az a, b-vel való számításnak nincs értelme, ilyenkor ez a rovat ki van
húzva, vagy értékül 9,9-ként szerepel.
A számítást az alábbi képlettel végezhetjük el:
33.
t = t0 + a(l - l0) + b(j - j0)
(Az előrejelzéseknél külön ügyeljünk arra, hogy a keleti hosszúság előjele nem egységes. Régebben negatív volt,
újabban a keleti félgömb koordinátái a pozitívak, míg Greenwichtől nyugatra mérik a negatívat).
Nappali esemény. Kb. 3,5 mg-s csillagokat figyelhetünk meg a nappali égen, feltéve, hogy a Hold elég távol van
a Naptól, és horizont feletti magassága sem kisebb a Napénál. Természetesen jó légköri körülmények
szükségesek, mivel a levegő nappali mozgása miatt túl nagy nagyítást nem alkalmazhatunk. A szabadszemes
bolygók fedése gyakran esik nappalra. A nagy felületi fényességű Merkúr és a Vénusz fedését könnyen nyomon
követhetjük, bár ilyenkor, közel a Naphoz, a holdsarló általában nem látszik. A halványabb felületi fényességű
külső bolygók nappali követéséhez tiszta légkörre, jó optikára és lehetőleg óragépre van szükség.
A megfigyelő. Normál megfigyelésnél a szem fokozatosan alkalmazkodik a sötéthez. Minél jobban sikerül a
Holdat kitakarnunk, annál biztosabban látjuk a csillagot. Az elfordított látással való észlelés szintén segíthet. A
reakcióidő mértéke eszerint nagymértékben változhat. Telehold közelében már nem árt 10 perccel az eltűnés
előtt megkeresni a csillagot, mert minél közelebb kerül a holdkoronghoz, annál nehezebb lesz rábukkanni.
Kényelmesen észleljünk, lehetőleg ülve. "Lazítsuk el" szemünket, ne nézzünk mereven.
2.2.3 Észlelőlapok
Az olyan jelenségekhez, amelyek gyakrabban következnek be, észlelőlapok készültek.
Általában a következő adatokat kell feljegyezni:
A megfigyelés alapvető adatai
 Dátum
 A megfigyelő és társai 8pl. időmérő, írnok stb.)
 A megfigyelők postacíme, telefonszáma
 A megfigyelőhely, a legközelebbi település, és a pontos földrajzi koordináták
 A használt műszer (távcső, nagyítás, szerelés, óragép, kiegészítők), a használt időjel forrása (melyik
rádióadó)
 Az időmérés módszere (pl. stopper, magnó, szem-fül, stb.)
A megfigyelés leírása
 A megfigyelés kezdete és vége

 A megfigyelés időtartama alatti szünetek és azok oka
 A jelenség előrejelzett ideje
 A megfigyelt jelenségek (eltűnés, előbukkanás, pislákolás, felfénylés), időpontjuk (tizedmásodperc
pontossággal, ha ismert)
 Reakcióidő, ennek értékét ki kell vonni az előző időpontból.
 Pontosság (megítélésünk szerint kb. hány tizedmásodperc a mért időpontunk pontossága)
 Időadataink megbízhatósága (teljes bizonyos, kis tévedés lehetősége, vagy kisebb tévedés
bizonyossága)
Az égbolt állapota
 S = nyugodtság (seeing) 0 (erősen hullámzó kép) - 10 (mozdulatlan, éles kép) fokozatú skálán
 T = átlátszóság (transparency) 0 (felhőréteg) - 5 (tiszta, páramentes kép) fokozatú skálán
 Az égbolt háttérfényessége (teljesen sötét, holdfény, utcai fények stb.)
 Az időjárási helyzet (hőmérséklet, szél, vonuló felhőzet, szürkület stb.)
34.
Megjegyzések
 Az eseménnyel kapcsolatos észrevételek, rajzok stb.

 A megfigyelést beküldtük-e a külföldi adatgyűjtő helyre
A jelenségeket általában a jelenségeket követő hónap 6-áig kell legkésőbb beküldeni a rovatvezetőnek, hogy a
Meteorban beszámolhassunk róla.
2.2.4 Előrejelzések
Az aktuális időszak eseményeivel kapcsolatban több helyről is megszerezhetjük az előrejelzéseket. A Meteor

csillagászati évkönyv minden évben közli a Hold-okkultációkat, a Jupiter-holdak jelenségeit, és egyéb látványos
fogyatkozásokat és fedéseket. Évközben a Meteorban is találhatunk adatokat különböző jelenségekről. A
kisbolygó-fedések keresőtérképeit az EAON belgiumi központja küldi az észlelőknek (ennek feltétele a
megfigyelések végzése).
Ma már a számítógépek fejlődésének köszönhetően mindenki akár az otthonában is számíthat különböző

okkultációs előrejelzéseket a saját megfigyelőhelyére, a megfelelő szoftverek több helyen is hozzáférhetők.
Az észlelésekkel és az előrejelzésekkel kapcsolatban bármilyen kérdésben szívesen rendelkezésre áll a

rovatvezető (címe megtalálható a Meteor aktuális számában). Hasznos információkért, előrejelzésekért,
észlelőlapokért érdemes felvenni a kapcsolatot a külföldi központokkal is.
35.
Hold
3 Hold
3.1 A Hold mozgása

A Hold láthatósága nagymértékben befolyásolja az észlelési lehetőségeket, a felszíni alakzatok kisebb-nagyobb
eltolódása (a libráció következtében) pedig fontos lehet egyes megfigyelések értékelésénél. A holdfelszín egyes
részleteinek láthatósága szempontjából elsősorban a megvilágítás szöge, vagyis a holdfázis értéke a
legfontosabb.
Mivel a Hold aránylag közel kering a Földhöz, és magának a Föld-Hold rendszernek a naptávolsága sem
túlságosan nagy (csillagászati mértékkel mérve), pályáját a két égitest számottevően befolyásolja. (További
háborgató tényező még a Föld lapultsága következtében mutatkozó egyenlítői kidomborodás - a földi tórusz -,
valamint hosszú időszak alatt az ún. dagály-súrlódás is.) Ezek a tényezők jelentősen befolyásolják a holdpálya
elemeit. Így pl. az ellipszis alakú holdpálya földtávolpontjának (apogeumának) közepes értéke 405 504 km; ez az
érték azonban 404 000 és 406 700 km között ingadozik. Ugyanígy a földközelpont (perigeum) közepes távolsága
363 296 km, szélsőértékei 356 400 és 370 300 km között ingadoznak.
Látható, hogy a holdpálya aránylag lapult ellipszis. A lapultságot (excentricitást) kifejező számérték átlagosan
0,054, a szélsőértékek: 0,044 ill. 0,067. Ez természetesen befolyásolja a holdkorong egy adott időpontban
észlelhető látszó szögátmérőjét. Mivel ezeket az adatokat egyes méréseknél, ill. a Hold fényképezésénél célszerű
figyelembe venni, a mindenkori értékeket ajánlatos a Meteor csillagászati évkönyvből kikeresni. A minimális
perigeum és a maximális apogeum távolsága közötti több mint 50 ezer km-es eltérés következtében a Hold látszó
átmérőjének változása már műszer nélkül is érzékelhető, és pl. a Hold fényképezésekor, a képméret
kiszámításakor sem elhanyagolható.
A holdészlelők szempontjából kétségtelenül az egyik legfontosabb adat a pillanatnyi holdfázis, vagyis az, hogy a
Földről nézve mekkora a Hold megvilágított félgömbje. A Hold fényváltozásának magyarázata jól ismert, erre itt
nem térünk ki. Két azonos holdfázis, pl. két egymást követő újhold vagy telehold között 29,53 nap telik el, ez az
ún. szinodikus keringési idő.
Számos ókori kultúrnép időszámításának alapja volt a holdhónap. (A világszerte használatos keresztény
naptárban is fellelhető a holdhónap nyoma a mozgó ünnepekben.) A holdnaptár hónapkezdetét újholdtól
számították. Ez nem a csillagászati újholdat - vagyis azt az időpontot, amikor a Föld, a Hold és a Nap
egyvonalba esik - jelenti. A régi naptárszámításnál a hónap az újfény időpontjától kezdődik, vagyis akkor,
amikor először pillantható meg a holdsarló a lenyugvó Napot követően.
Ha megfigyeljük, hogy pl. holdtöltekor a holdkorong éppen együtt áll valamelyik feltűnő csillaggal, úgy
észrevehetjük, hogy kb. 27 nap múlva kísérőnk visszaérkezik ugyanehhez a csillaghoz, de holdtölte csak további
két nap múltán következik be. Az az időszak, amely alatt a Hold keringése során visszatér ugyanazon csillag
közelébe (ugyanahhoz a rektaszcenzió körhöz) a sziderikus keringési idő, értéke 27,32 nap. Amíg a Hold egy
keringést végez, a Föld is tovább kering a Nap körüli pályáján. Ezért tovább kell mozognia, hogy ismét a Nap-
Föld síkjába kerüljön.
A Hold pályasíkja aránylag kis szögben, középértékben 5°09´-cel hajlik az ekliptikához. (Ez az érték 173 napos
periódussal 4°49´ és 5°19´ között változik.) A pályasík metszéspontjai az ekliptikával a csomópontok. Amikor a
Hold délről észak felé emelkedve metszi a földpálya síkját, a felszálló csomóba jut. A csomópontok helyzete az
ekliptikán folyamatosan eltolódik a Nap látszó mozgásával ellentétes irányban. Egy év alatt 19°21´cel hátrál,
18,16 év alatt járja körbe az ekliptikát. Mivel egy keringés alatt a csomópont is elmozdul, a felszálló csomótól
kiindulva hamarabb érkezik vissza ugyanide, mint a sziderikus keringési idő. A csomóponttól számított keringési
idő a drakonikus hónap, időtartama 27,21 nap.
36.
Hold
A csekély pályahajlás következtében a Hold az állatöv csillagai között járja útját. Így az egyes évszakokra
vonatkozóan megbecsülhető a legjobb láthatóság időszaka. A telehold mindig a Nappal ellentétes pontban foglal
helyet. Nyáron a Nap magasan delel, a telehold ilyenkor alacsonyan jár. Észlelésre az újhold utáni, nagyjából az
első negyedig terjedő, ill. az utolsó negyed utáni (hajnali) időszak a legkedvezőbb. Télen a helyzet megfordul: a
telehold áll magasan, megfigyelésre az első negyedtől az utolsó negyedig terjedő időszak a megfelelő. Tavasszal
az újholdtól az első negyedig terjedő időszakban az esti órákban, ősszel az utolsó negyedtől az újholdig terjedő
időben, hajnalban látjuk legjobban a Holdat.
A Hold pályájának hajlása következtében a legnagyobb és a legkisebb látóhatár feletti magassága (delelés idején)
jelentősen ingadozik. A pályahajlás értéke egyes helyzetekben hozzáadódik, ellentétes helyzetben levonódik az
ekliptika hajlásához (23°4) viszonyítva. Budapesten az égi egyenlítő látóhatár feletti magassága a délvonalon
42°5. Szélsőséges helyzetekben a Hold deleléskor 71°-ra emelkedik a látóhatár fölé, viszont fél hónap múltán
csupán 14°-on delel, tehát gyakorlatilag nem alkalmas a megfigyelésekre. A csomópontok vándorlása
következtében a szélső helyzetek 18,6 éves időszakban ismétlődnek.
3.1.1 A Hold tengelyforgása és librációja
A Hold tengelyforgásának időtartama megegyezik a keringési idővel, ún. kötött keringést végez. Ennek
következményeként mindig egyazon félgömbjét fordítja a Föld felé. A Hold felénk forduló félgömbjéről
szemlélve a Föld mindig a látóhatár felett van, viszont a csillagok lassan elmozdulnak, és megfigyelhető, hogy a
Nap is tovahalad a csillagok között. A Hold felszínéről nézve a Nap két egymást követô delelése között 29,5 nap,
egy-egy csillag két delelése között 27,32 nap telik el. A holdbeli nappal és éjszaka váltakozása megfelel a
szinodikus keringési időnek.
A Földről szemlélve a holdbeli nappal és éjszaka, vagyis a megvilágított és a sötét félgömb határát, az
árnyékhatárt vagy terminátort határozott, élesen határolt ívnek látjuk. Az árnyékhatár a Hold keringése során
naponta 12°2-kal tolódik el keletről nyugat felé. Egy óra alatt az eltolódás mintegy 0°5, ezért egy-egy holdbeli
pont megvilágítási szögének változása már rövidebb megfigyelés során is jól érzékelhető.
A Hold forgástengelye 1°5-os szöggel hajlik saját keringésének síkjához, és 5°1-os szöget zár be az ekliptikával.
Ennek következtében a Hold pólusai a keringés során felváltva a Föld felé billennek vagy elfordulnak a Föld
irányától. Ezért a holdhónap során felváltva az északi, majd a déli pólus vidékére látunk rá igen lapos,
maximálisan 6°6-os szögben. Ennek megfelelően a holdgömb felénk forduló oldalának középpontja déli vagy
északi irányba kissé eltolódik. Ezt az eltolódást nevezzük szélességi librációnak (libegésnek). Néhány napos
megfigyeléssel azonban azt is észrevehetjük, hogy a holdkorong átlagosŚ mértani középpontja keleti vagy
nyugati irányba is eltolódik. Ez az eltolódás onnan ered, hogy a Hold nagyjából egyenletesen forog a tengelye
körül, keringési sebessége azonban földközelben nagyobb, mint földtávolban. Az így létrejövő hosszúsági
libráció értéke ±7°4-ot tesz ki.
A holdhónapi libráció mellett a holdkelte és a holdnyugta között fellép a parallaktikus libráció. A Föld
méreteihez viszonyítva a Hold aránylag közel van hozzánk: távolsága mintegy 60 földsugár. Ennek
következtében a Föld középpontjához viszonyított helyzethez képest a földfelszíni megfigyelőhelyről
holdkeltekor mintegy rálátunk a keleti félgömbre, lenyugváskor viszont a nyugati féltekére van csekély
"rálátásunk". E libegések együttesen alkotják az optikai librációt.
A holdgömbnek van egy kismértékű, valóságos billegése is a forgástengely körül. A fizikai libráció onnan ered,
hogy a Hold gömbjének mértani középpontja nem esik egybe a tömegközépponttal. A fizikai billegés mértéke
igen csekély. A librációs szögek maximális értéke kelet-nyugati irányban ± 8°0, észak-déli irányban ± 6°8. A
parallaktikus libráció szöge nem éri el az 1°-ot. A következőkben látni fogjuk, hogy a librációt hogyan vehetjük
figyelembe a Hold megfigyelésénél.
3.1.2 Holdrajzi fokhálózatok
A holdfelszín alakzatainak egyértelmű helymeghatározásához szükséges a koordináta-hálózat kijelölése. A

szelenografikus koordináta-hálózat beosztása hasonló a földrajzi szélesség és hosszúság rendszeréhez, és a Hold
37.
Hold
tengelyforgásán alapul. A "holdrajzi", vagyis szelenografikus szélesség alapsíkja a Hold forgása által kijelölt (a
forgástengelyre merőleges) főkör, a Hold-egyenlítő.
38.
Hold
A holdbeli egyenlítő a 0°-os szélességi kör, innen a pólusokig 90-90 fokra osztjuk a szélességi köröket. A
szelenografikus szélesség jele vagy B, az északi szélességek előjele + (vagy a számjegy után írt N = north,
észak), a délieké - (ill. S = south, dél).
A holdrajzi, azaz szelenografikus hosszúság kezdő délkörének kijelölése nagyobb gondot okozott. A hosszúsági
körök a Hold pólusain áthaladó, az egyenlítőre merőleges főkörök. A jelenlegi térképeken a kezdő holdmeridián
azzal a körrel határozták meg, amelyek közepes librációnál, a Föld középpontjából szemlélve a holdkorong
középpontjában metszi az egyenlítőt. Ettől keletre és nyugatra 180-180 fokos félgömbökön mérjük fel a
hosszúságokat, a holdperem hosszúsága ezek szerint közepes librációnál 90° kelet vagy nyugat.
A régebbi holdtérképezők a holdkorongnak a keleti látóhatár felé eső peremét tekintették a keleti oldalnak. Ezért
az 1970 előtti térképeken észak felé tekintve a kezdő délkörtől balra eső beosztás a keleti, a jobbra eső a nyugati
hosszúság. Ezek a térképek fordított tájolásúak a földi térkép irányaihoz képest. Az űrhajózás fejlődése azonban
szükségessé tette a földi és a holdtérképek tájolásának egyeztetését. Ezért az újabb holdábrázolásokon ha észak
van felül, a keleti hosszúságok jobbra, a nyugatiak balra esnek. A holdtérképeken tájékozódva mindenkor
legyünk figyelemmel arra, hogy régebbi vagy új rendszerű hálózatot alkalmaznak-e.
A szelenografikus hosszúság jele vagy L, előjele kelet felé +, nyugati irányba -, a hold-peremen túl a túlsó
félgömbön is folytatódik.
A szelenografikus koordináta-hálózat
A Hold térképezése során gyakran alkalmazzák a szelenodéziai, három irányú koordináta-rendszert, amelyet -
- rendszernek is neveznek. Ennek alapegysége a Hold
látszó sugara (r = 1), a holdkorongon levő minden pontot
ennek törtrészeiben fejezünk ki. A holdkorong
középvonalától (a meridiántól) mért keleti vagy nyugati
távolság jele a , a hold-egyenlítőtől északra vagy délre
mért távolság az . A harmadik érték a Hold geometriai
központjából mért magasság, amelyet ugyancsak a
holdrádiuszt egységnek véve számlálunk. A magasságot a
közepes holdgömb szintjétől, a referencia gömbtől
számítjuk, ennek sugara (a Hold mértani központjából
mérve) 1738,2 km. A referenciaszintnél magasabb pontok
előjele +, a mélyebbeké -, az utóbbiak értéke mindig
kisebb az alapegységnél.
A - - és a szelenografikus szélességi-hosszúsági
adatok közelítőleg az alábbi formulákkal számíthatók át:
= cos B sin L és = sin B
Pontosabb számításnál a magasságokat is figyelembe kell venni. A pontos átszámítási formulák a következők:
= ( 1 + H ) cos B sin L; = ( 1 + H ) sin B; = ( 1 + H ) cos B cos L
H a referenciagömbhöz viszonyított magasságot jelenti, holdrádiusz egységekben. (Ezzel a kifejezésmóddal pl. a

Hold legmagasabb, 8 km-es csúcsa 0,0046 rádiusz egység, és abszolút értéke +1,0046 .)
Ezt a szelenodéziai rendszert (az értéket elhanyagolva) akkor alkalmazhatjuk, ha valamely holdbeli pont helyét
szálkeresztes okulárral mérjük. A és értékeket a holfogyatkozások kráterkontaktus adatainak számolásánál is
felhasználjuk.
39.
Hold
3.1.3 A librációs javítás
A holdbeli alakzatok megfigyelésénél, különösen ha azok a peremen vagy annak közelében helyezkednek el,
figyelembe kell vennünk a libráció pillanatnyi értékét. Ennek során ui. a túlsó oldal peremközeli objektumai
láthatóvá válnak, vagy ellenkezőleg, az innenső oldal egyes holdperem-menti alakzatai átfordulnak a túloldalra.
De a megvilágítás szögének meghatározásánál is célszerű a librációt ismernünk.
A csillagászati évkönyvek napról napra közlik a libráció értékét (0 óra Világidőre). A Meteor csillagászati
évkönyv holdtáblázatának utolsó oszlopában találjuk meg az L H hosszúsági és BH szélességi libráció
szögértékeit. A számjegyek azt mutatják, hogy a holdkorong középpontjától mekkora hosszúsági (L) és
szélességi (B) szögértékkel fordul el a meridián és az egyenlítő metszéspontja. (A helyzet fordítva is érvényes, a
táblázat előjeleit megfordítva azt olvashatjuk ki, hogy milyen holdbeli hosszúság és szélesség esik a holdkorong
látszó középpontjába.) Mivel a libráció változása napról napra eléggé jelentős, pontosabb számolásnál a librációs
koordinátákat interpolálnunk kell az észlelés időpontjára. Az aznap és a következő nap éjféli librációs értékeket
egymásból kivonva megkapjuk az egy napra eső változást. Ezeket megszorozva a megfigyelésig eltelt tizednap
értékével, és az így kapott adatot hozzáadva a 0 óra világidőbeli adatokhoz, megkapjuk a pillanatnyi librációs
szögeket.
Példa: mekkora volt a libráció mértéke 1962. október 3-án 16:40 UT-kor? Az időpont a nap törtrészeire
átszámítva 0,7 napnak felel meg, tehát okt. 3,7-re keressük a libráció szögét. A táblázat szerint L H okt. 3-án (0h
UT-kor) -4°9, BH -6°3; okt. 4-én ugyanezek -5°8 és -5°7. A különbségek (egynapi változás) tehát L-ben +0°9, B-
ben -0°6. Ha a napi változást megszorozzuk az észlelésig eltelt 0,7 nappal, úgy L-re +0,6-ot, B-re -0,4-et kapunk
(tizedre kerekítve). Ha ezeket hozzáadjuk a 3-án éjfélre érvényes adatokhoz, akkor azt kapjuk, hogy a libráció
szöge az észleléskor hosszúságban (LH) = -5°5 és szélességben (BH) = -5°9.
A fenti adatokból az olvasható ki, hogy 1962. okt. 3-án 16:40 UT-kor a holdkorong látszólagos középpontja az
5,5 fokos nyugati hosszúságra, és az 5,9 fokos déli szélességre esett. Ezért a Hold nyugati pereme kissé felénk
billent, és láthatóvá váltak olyan alakzatok, amelyek már a túlsó félgömbhöz tartoznak. Ugyanekkor a déli pólus
bólintott a Föld irányába, tehát a túlsó félteke déli részéből is láthattunk egy keveset. Ezzel szemben a keleti
peremen és az északi pólus vidékén a perem elfordult a Földtől, és az ottani alakzatok nem láthatók.
A Hold tengelye nem párhuzamos a földtengellyel, kis szöggel hajlik mind a saját, mind az ekliptika síkjához.
Ezért a látszó holdkorongon a pólusok helyzete eltér az észak-dél iránytól az égbolton. Az eltérés nagyságát a
holdkorong mentén mért pozíciószöggel fejezzük ki. A pozíciószöget az északi iránytól kelet felé haladva a
holdperem mentén 360°-os beosztással mérjük: 0°= észak, 90°= kelet, 180°= dél, 270°= nyugat. (A Meteor
csillagászati évkönyvben a Hold adatainak utolsó oszlopa, PH rövidítéssel.)
3.1.4 A terminátor helyzete
A holdbeli alakzatok megfigyelési lehetősége, a megfigyelések kiértékelése szempontjából fontos az

árnyékhatár, a terminátor egy adott időben elfoglalt helyzetének meghatározása. Ezt az adatot a Meteor
csillagászati évkönyv az ún. colongitudóval adja meg, vagyis annak a pontnak a hosszúságával, ahol a napkelte
terminátora metszi a holdegyenlítőt. A colongitudo számlálása a látszólagos holdkorong középvonalától indul, és
nyugat felé haladva teljes 360° számozású. Eszerint a nyugati holdperemen a colongitudo 90°, a túlsó oldal
középvonalán 180°, a keleti peremen 270°. A colongitudo fokértéke nem azonos a holdrajzi hosszúsággal, hanem
a mindenkori, a libráció által módosult koordináta-értéket tartalmazza.
Az újhold idején a napkelte árnyékhatára éppen a Hold keleti peremén vonul, hosszúsága 270°. A növekvő
holdsarlóval növekszik a colongitudo értéke, első negyedkor 360° azaz 0°-os. Innen teleholdig 90°-ra emelkedik,
majd utolsó negyedkor 180°-os értékű. Ne feledjük, hogy az árnyékhatár (terminátor) a Hold tengelyhajlása
miatt nem párhuzamos a hosszúsági körökkel. A Meteor csillagászati évkönyvben a Hold adatai c. táblázat C N
rovatában található.
40.
Hold
3.2 A holdfelszín alakzatai és elnevezései

Puszta szemmel vagy kézi látcsővel szemlélve a Holdat ragyogó, ezüstös fényű korongnak látjuk. A csillagászati
mérések szerint azonban a telehold fényessége -12,55 mg. Bár ilyen módon a Nap után a Hold égboltunk
második legfényesebb égiteste, fényerőssége csupán 1/500 000-ed része központi fényforrásunknak. Ez azt
jelenti, hogy a Hold a ráeső napsugárzásnak a látható fény tartományában csak igen csekély töredékét veri
vissza. A különböző mérések adatai szerint a telehold átlagos fényvisszaverő képessége (albedoja) 7 százalék.
A Hold relatív összfényességének változása az újhold utáni 4. naptól a 25 napos fázisig. A függôleges tengelyen
a relatív fényesség: újhold= 0, telehold= 100
A Hold felszíne jól láthatóan két elkülönülő területre osztható: a világos árnyalatú hegyvidékre, amelyet sűrűn
fednek a gyűrű alakú hegyek, a holdkráterek, és a sötét árnyalatú, nagy kiterjedésű síkságokra vagy medencékre.
Az első holdészlelők ezeket a sötét, mélyebb szintű síkságokat tengereknek vélték, és bár nincsen, soha nem is
volt bennük víz, ez a hagyományos megnevezés ma is használatos. Így alapvetően két átfogó (globális) terület-
típust különböztethetünk meg a Hold felszínén:
 a magasabb szintű hegyvidéket, "felföldet", latin megnevezéssel a terra vidéket (terra, lat.= "föld");
41.
Hold
 a mélyebb szintű, többnyire kerek vagy ovális határvonalú sötét árnyalatú medencéket, a "tengereket"
vagy marekat (mare, lat.= "tenger", többesszámban maria).
A magassági viszonyokat eléggé nehéz egyértelműen megadni, mivel a Holdnak nincsen vízfelülete, amelyet
"tengerszintnek" tekinthetnénk. A holdhegyek magasságát többnyire a környezetükhöz viszonyítva tüntetik fel,
bár itt is félreértéseket okozhat, hogy pl. a holdkráterek belseje gyakran mélyebben fekszik a környezetüknél.
Ilyenkor az ún. relatív magasságot a belső felszintől mérjük.
Már a 19. században is arra törekedtek, hogy nagy számú magasságmérés alapján egy közepes szintfelületet
határozzanak meg, és ehhez viszonyítsák a magasságokat és mélységeket. Ennek alapján az osztrák G. Schrutka-
Rechtenstamm, majd az amerikai R. B. Baldwin kiszámolta az ún. referencia holdgömb sugarát, amelyre 1738,2
km-es (a túlsó félgömb beszámítása nélküli) középértéket kaptak.
Az így meghatározott "átlagos holdgömb" szintjéhez viszonyítva mérhető az alakzatok abszolút magassága.
Ennek értékeit rádiusz egységekben adjuk meg, a Hold félát-mérőjét egységnek véve. A számértékek egyerűbb
kiírása érdekében általában a rádiusz egység 1/100 000-ed részét szokták feltüntetni, ennek értéke 17,4 m.
A holdbeli medencék általában 50-150 százezred egységgel mélyebb szintűek (800-2600 m), a terra vidékek
átlagosan 100-150 százezred egységgel (1700-2600 m) magasabbak a referencia gömb zérus szintvonalánál. A
Mare Imbrium legmélyebb pontja 6100 m-rel fekszik a normál szint alatt, míg a Newton-kráter legmagasabb
csúcsa 11 350 m-rel magasabb.
A Hold túlsó félgömbjének felvételei megmutatták, hogy ott a medencék száma csekély. Amíg a felénk forduló
oldalnak mintegy kétharmad részét fedik a sík vidékek, a túlsó féltekének csak 10%-át borítják medencék.
Néhány területen azonban olyan medencéket észleltek, amelyek nem sötétek, hanem ugyanolyan világosak, mint
a terra területek. Mivel ezeknek a területén a helyi gravitációs gyorsulás kissé nagyobb a környezethez
viszonyítva, masconoknak nevezték el, az angol "mass concentration" = tömegkoncentráció kifejezés alapján.
A Hold túlsó félgömbjének átlagos magassága nagyobb az innensőnél, és a külső holdkéreg vastagsága is a
felénk forduló oldal kétszeresére tehető. Ezért a holdgömb aszimmetrikus: a mértani és a tömegközéppont nem
esik egybe. Emellett a gravitációs mérések tanúsága szerint a Hold ún. nívó felülete 1,09 km-rel megnyúlt a Föld
irányába, 310 m-rel torzult a keringés irányába és 780 m-rel észak felé.
42.
Hold
Fontosabb alakzat-típusok: T=terra, M=mare-vidék, m=mare jellegű sötét anyag a kráterekben, c=központi
csúcs, v=krátersánc. 1=kráter-tenger, 2=gyűrűshegy, 3=kráter, alja lávával elöntve, 4=kráter éles, kiemelkedô
sánccal, 5=völgy, 6=gödörkráter, 7=kráter, belseje lávával feltöltve, 8=hegylánc, 9=hegy, csúcs, 10=dóm,
11=gerinc mare-területen, 12=vetődés, szakadék, 13=kanyargó (meanderező) rianás, 14=egyenes rianás, törés.
A 4a, 9a, 14a metszetek a régi, hibás arányú ábrázolások példái. (A. Rükl nyomán)
43.
Hold
3.2.1 Kráterek
A Hold legjellegzetesebb alakzatai a gyűrű alakú sánccal övezett kráterek. Számos kráter közepe táján még egy
(esetleg több) központi hegykúp is kiemelkedik. A krátersánc gyakran koncentrikusan egymásba illeszkedő
gyűrű alakú hegyvonulatokból áll. A legnagyobb kráterek belsejében számos kisebb figyelhető meg. Általában a
holdkráterek belső felülete mélyebb a külső környezet szintjénél. A kráterek mérete a 200 km-nél nagyobb
átmérőtől a száz méteres nagyságig változik. A legnagyobb kráterek: a Baily átmérője 303 km, a Clavius
átmérője 225 km, magassága 4900 m, a Grimaldi 222 km/3000 m, a Newton 110 km / 8850 m (ez esetben a
belső felszíntől mérve!).
Távcsővel nézve a krátersánc és a központi kúp rendkívül meredek sziklafalnak látszik, és a régebbi
fantáziarajzokon úgy is ábrázolják a holdhegyeket, mint merészen a magasba törő alakzatokat. A valóságban a
krátersánc hajlása a külső szinthez átlagosan 7°, a belső felszínhez középértékben 25°. A holdutazó a legtöbb
hegyet lankás lejtőnek látná. A másodlagos vagy gödörkráterek aránylag mélynek látszó alakzatok, alacsony
sánccal, központi kúp nélkül. A nagy kráterek belsejében, környezetükben, de a tengerek felületén is sűrűn
fordulnak elő 100 m és 10 km közti átmérőjű gödörkráterek. Vélhetőleg a nagy kráterek keletkezésekor
szétszóródó nagyobb anyagdarabok, és a nagy meteorok becsapódásának nyomai lehetnek.
A krátertengerek belső felszíne a mare területekéhez hasonlóan sötét, és a külső felszínnel egyszintben van.
Központi kúpjuk többnyire nincsen. Olyan benyomást keltenek, mintha kialakulásuk után a mélység izzó
magmája elöntötte volna belsejüket. E típus legszebb példája a 60 km átmérőjű Plato. Hasonló látszatot keltenek
a romkráterek, amelyek mindig a medencék pereme mentén helyezkednek el. Ezeknek csupán falsáncuk egy
kisebb-nagyobb szakasza látható, míg másik részük mintegy a tengerek lávasíkja alá süllyed. Jellemző
képviselőjük a félkör alakú Sinus Iridum (Szivárvány-öböl).
A kráterek nagy többsége közel kör alakú, bár a Hold déli félgömbjének nagy kiterjedésű felföldjén a sűrűn
egymás mellett sorakozó gyűrűshegyek sokszor egymás sáncait átszakítva vagy félrenyomva sokszögletű formát
alakítottak ki. Akadnak azonban hosszúkás, ellipszis alakú kráterek. Ilyen pl. a Schiller, amelynek hosszabbik
tengelye 179 km, míg a rövidebb csupán 71 km.
Alaposabban figyelve a kráterek elhelyezkedését, néhol kráterláncokat vehetünk észre: több kisebb kráter
gyöngysorszerűen közel egyenes vonalban követi egymást. Alaposabb vizsgálat után kitűnik, hogy a
kráterláncok egy részének hegyei a holdkéreg törésvonalain "ülnek". Más, kis méretű krátersorok esetében úgy
vélhető, hogy egy nagyon lapos szögben beütköző meteor felpattanva újra és újra becsapódott a holdfelszínre.
3.2.2 Dómok
A Hold felszínének sokáig alig ismert

alakzatai voltak a dómok. Ezek lapos,
kupola-szerű kidomborodások,
magasságuk csupán 200-500 m,
átmérőjük 2-3 km és 30 km közt
változik. Sok dóm tetején parányi nyílás,
vulkáni kürtő is megfigyelhető. Főleg a
medencék és a terra területek peremén,
valamint néhány nagyobb kráter
környezetében, alkalmanként a
belsejükben fordulnak elő. A dómok
vulkáni képződmények.
Jellegzetes dóm és gödörkráter
44.
Hold
3.2.3 Világos sávok
A kráterekhez csatlakozik néhány különös felszíni jelenség. Ilyenek a fénylő vagy fehér sávok, amelyek egy-egy
kráter környezetéből indulnak ki sugárszerűen, néha ezer kilométeren át húzódnak, minden más felszíni alakzatot
átszelve. Legismertebb a déli félgömbön levő Tycho-kráter sugár-rendszere, amelynek leghosszabb sávja 6000
km-en át húzódik, a száznál több fehér sáv átlagosan 1800 km hosszú. Hasonló sugarasan kiinduló sávrendszer
központja a Copernicus 600 km, a Kepler 300 km és a Stevinius a kráter 1200 km átlaghosszúságú fénylő
vonalaival. A fehér sávok többnyire a teleholdon látszanak a leginkább.
Természetük ma sem teljesen tisztázott. A Ranger-szondák holdközeli felvételein a fehér sávok területén igen
kicsiny, világos környezetű krátergödrök ezrei látszanak,
amelyeknek külső része valóban igen fehér. A fehér sávok
nem érintik a kiinduló krátert, a Tychót pl. egy sötétebb
övezet veszi körül.
Egyes kráterekből csak egy széles és nem túlságosan hosszú

fényes fehér mező nyúlik ki. Ilyen pl. a legfényesebb
holdkráterből, az Aristarchusból kiinduló fehér mező.
Néhány kráter teljes környékét világos terület övezi. Az ilyen
vidékeken, az űrhajósok vizsgálata szerint nagy mennyiségű,
aránylag fiatal, "frissen" kiszóródott kőzettörmelék található.
Fénylő (fehér) sávok és mezők a Holdon. Legfeltunőbb a

Tycho-kráterből (1) kiinduló sávrendszer (a képen alul).
Feltunő, hogy magát a krátert egy sötétebb gyuru övezi. Igen
szembeötlő még a Copernicus (2) és a Kepler kisebb
sávrendszere (3)
3.2.4 Hegyláncok
A Hold domborzatának érdekes formációi a többnyire ív alakban vonuló hegyláncok. Mindig a medence és a
hegyvidék érintkezési pereménél találhatók, mintha a marekat körülvevő hatalmas kráterfal maradványai
lennének. Valóban, a Hold túlsó oldalán, a kis Mare Moscoviense körül teljesen körbe fut két koncentrikus
hegyvonulat. A földi hegyláncoktól eltérően nem hosszan húzódó gerincből állnak, amelyen helyenként
magasabb csúcsok nyúlnak fel. A holdbeli hegyvonulatok egymás mellett sorakozó, magas csúcsok
"fűrészfogszerű" láncolatai. A holdbeli Apenninek vonulata 1000 km hosszú, legmagasabb csúcsa 6000 m a
környezethez viszonyítva.
3.2.5 Völgy, rianás, vetődés
A hegyvidéken figyelhetők meg a mély völgyek, amelyek azt a benyomást

keltik, hogy belső erők feszítették két részre a felvidéket. Ismert az Alpesi-völgy,
amely 160 km hosszú. Tengelyében egy keskeny, hosszú szakadék, ún. rianás
vonul végig. A rianások azonban főleg a medencék területén láthatók jól. Ezek az
aránylag mély, keskeny szakadékok néha egyenes vonalban szelik át a sík
területeket, legfeljebb helyenként változik meg az irányuk, de szögletes töréssel.
Más rianások folyómederhez hasonlóan kanyarognak. Ezek általában
szélesebbek az egyenes rianásoknál. A meanderező rianásokat talán egykori
lávaáramlások vájták, míg az egyenes vonalúak tényleges törések a Hold kérgén,
amelyeket vagy óriásmeteoritok becsapódása, vagy belső erők hoztak létre.
Ugyancsak a belső erők hozhatták létre a ritkán előforduló vetődéseket. Egyik

oldalukon aránylag meredeken emelkednek a a környező sík terület fölé, a gerinc
45.
Hold
mögött lankásan ereszkedik. A kicsi Birtkráter mellett vonuló Egyenes Fal (Rupes Recta) 110 km hosszú,
magassága 240-300 m.
3.2.6 Medencék
A Hold medencéi, a marek (tengerek) az első pillantásra egyenletes, síkfelületnek tűnnek. A nagyjából kör alakú
medencéket csupán helyenként tarkítja egy-egy nagyobb kráter. Alaposabban megvizsgálva azonban kitűnik,
hogy a síkságok felszíne is igen változatos. Egyik jellegzetes alakzatuk a sok száz kilométeren át, kissé
kanyargósan haladó alacsony gerinc. Magasságuk legfeljebb néhány száz méter, hosszúságuk ezer kmnél is több
lehet. Hasonló, de meredekebb gerinceket néhány kráter belsejében is fellelhetünk (pl. az Alphonsusban). A
medencék peremén gyakran mintegy lépcsőzetes teraszok formájában emelkedik a felszín szintje. A mare-k
peremvidékén gyakran tűnnek fel magányos kiemelkedő csúcsok, "szirtek", valószínűleg a lávával teljesen
elöntött kráterfal vagy hegyvonulat legmagasabb pontjaiként.
Igen egyenetlen a látszólag sík medencevidék. Alacsony napállásnál, szinte súrló fényben feltűnik, hogy nagyon
lankás kidomborodások, helyenként mélyedések, depressziók tarkítják a tengereket. Meredek napállásnál, közel
merőleges megvilágításnál az is feltűnik, hogy az egyes kisebb terület egységek árnyalata, sőt színe is igen eltérő
lehet.
A legnagyobb kiterjedésű medence, az Oceanus Procellarum felülete 2 282 000 km 2, csak valamivel kisebb, mint
a Földközitenger (az Adriai és Égeitenger nélkül). A Mare Imbrium medencéjének átmérője 1300 km, felszíne
860 000 km2; még az aránylag kicsi Mare Crisium átmérője is 575 km, felszíne 199 000 km 2 (több mint
kétszerese Magyarország területének). A Hold teljes felületéhez viszonyítva (38 millió km 2) a medencék
viszonylag nagy területet (kb. 5 400 000 km2) foglalnak el.
3.3 Elnevezések és megnevezések a Holdon

Már az első holdtérképezők neveket adtak az egyes alakzatoknak. Ezek egy része máig megmaradt. A
nevezéktanba először W. Beer és J. H. Mädler próbált egységes rendszert vinni. Az ő térképükön 427 alakzatnak
adtak önálló nevet (ebből kétszázat Riccioli és Grimaldi 1651es térképéről vettek át). Általános elvként
alkalmazták, hogy a sötét és sík területeket állóvíz, ill. tenger megnevezéssel látják el: óceán, tenger, öböl, tó,
mocsár; a hegyláncokat a földi hegyvonulatokról nevezik el, a gyűrűshegyeket pedig személynevekkel látják el.
Mivel jóval több krátert örökítettek meg térképükön, mint ahány megnevezést alkalmaztak, a kis holdkrátereket
a közelükben levő nagy gyűrűshegy nevével és az ABC nagybetűivel jelölték. Pl. a holdkorong közepe táján
látható a Möstingkráter, ettől délkeletre egy kisebb alakzat a Mösting A nevet és jelet kapta. E kráter alapján
rögzítették a szelenografikus szélességi és hosszúsági körök kezdőpontját.
A Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) megbízásából az osztrák K. Müller és az angol M. A. Blagg 1935ben
terjesztette elő a holdnevezéktan szabályozott rendszerét. Ekkor már 631 alakzatnak volt különálló neve.
A Hold túlsó féltekéjének feltérképezése, majd a holdexpedíciók újabb névadásai nyomán szükségessé vált az új
nómenklatúra kidolgozása. Az IAU 1970 és 1976 közötti konferenciáin a Beer és Mädler által alkalmazott
rendszert némileg módosították, kiterjesztették és szigorították. Eszerint:
 Megszüntetik a kis kráterek ABC jelölését, és ezeket is személynevekkel látják el. A régebbi, de még
nem elavult, vagy pontos térképek használhatósága érdekében azonban átmenetileg az új kiadású
térképeken mindkét jelzésrendszert fel kell tüntetni (vagy azonosító táblázatot kell mellékelni).
 Az alakzatok megnevezése (tenger, hegy, rianás, stb.) hivatalosan latin, a gyakorlatban - és az
ismeretterjesztésben - a nemzeti nyelv is használható.
 Új névadásnál elsősorban természettudósokat, főleg csillagászokat kell a Holdon megörökíteni. Az új
elnevezéseket az IAU 17. sz. Névbizottságához kell beterjeszteni, csak az ott jóváhagyottak kerülhetnek
térképre.
Az új elnevezések nyilvántartásával a cseh Antonin Rüklt bízták meg. 1988-ig 801 alakzatnak volt saját neve, és
5430 betűjelzést fogadtak el.
46.
Hold
Az alakzatok megnevezésére a következő táblázatba foglalt latin neveket alkalmazzák. A "crater" (kráter) név
nem szerepel a táblázatban, mivel ezt magától értetődőnek tekintették.
Megnevezés Leírás
Mare A Hold kör vagy ellipszis alakú, sötét árnyalatú medencéi, szó szerint: tenger
Palus A mareknál kisebb, tagoltabb, világosabb színu medence, szó szerint: mocsár
Terra Magasabb térszintu, világosabb árnyalatú hegyvidék, szó szerint: föld
Catena Kráterlánc
Dorsum Hegyhát, hegygerinc, a marek területén vonuló alacsony kiemelkedések
Dorsa Hegyhát, hegygerinc csoport, rendszer
Mons Hegy, magányos csúcs, kiemelkedo hegyrész
Montes Hegylánc, foleg a medencék peremén
Promontorium Hegyfok, sík területbe nyúló hegyvonulat
Rima Rianás, szakadék, a medencékben található egyenes vagy kanyargós törés
Rimae Rianásrendszer
Rupes Szakadék, barázda, kiemelkedo vetodés
Sinus Öböl, a medence beöblösödése a hegyvidékbe
Vallis Völgy, szélesebb szakadék
A dómokat a közeli kráterek nevével és görög kisbetűkkel szokás jelölni. A rianásokat a legközelebbi kráterekről,
a hegyfokokat önálló névvel jelzik.
3.4 A Hold észlelés eszközei

3.4.1 Távcsövek
A Hold megfigyeléséhez jóformán minden távcső alkalmas. Egy 5-6 cm-es lencsés, ill. 8-10 cm-es tükrös távcső
már igen sok alakzatot és finom részletet megmutat. Egy ilyen, aránylag kis méretű távcső 50-60-szoros nagyítás
mellett a megvilágítás (holdfázis) változása során mindig újabb és újabb látványosságokat tár elénk, csupán egy
jól áttekinthető holdtérképre van szükség, hogy név szerint is azonosíthassuk a látottakat. Némi szorgalommal és
türelemmel még tudományos értékű észleléseket is végezhetünk. Egy jó minőségű, 8-10 cm átmérőjű refraktor,
vagy 12-15 cm-es reflektor a finomabb részleteket is feltárja, és sokféle észlelést tesz lehetővé.
A látott részletek méretére vonatkozóan a távcső felbontóképességének ismert képlete csak tájékoztató értéket
ad. Tapasztalati alapon arra az eredményre juthatunk, hogy 5 cm-es átmérőjű objektív közelítôleg 4-es, 10 cm-
es 2-es szögfelbontást érhet el. Ezek a szögek a holdkorong központja táján 8 km-es ill. 4 km-es méretnek
felelnek meg. (A Hold aránylag nagy pálya-excentricitása következtében a szögétékekhez tartozó tényleges
méretek jelentősen változnak. Tájékoztatásul: 1' szögátmérő a korong közepén földközelben 118 km-nek,
földtávolban 104 km-nek felel meg.)
Valójában azonban már ennél kisebb részleteket is megpillanthatunk alkalmas megvilágítási szögnél. A
mindenkori árnyékhatár (terminátor) közelében, ahol a kelő vagy nyugvó Nap lapos szögben világítja meg a
felszínt, az árnyékok hossza a kiemelkedő alakzat magasságának százszorosát is elérhetik, és így jól láthatóvá
válnak.
Az általánosan elterjedt nézet szerint a Hold (valamint a Nap és a bolygók) észleléséhez a hosszú
gyújtótávolságú, kis fényerejű távcsövek a legalkalmasabbak. A rövid fókuszú, fényerős lencsék valójában
ugyancsak jól használhatók. Hátrányuk, hogy a kellő nagyítás eléréséhez vagy nagyon kis fókuszú okulárt, vagy
fókusznyújtó Barlow-lencsét kellene alkalmaznunk. Ám ha ezek nem a legjobb minőségűek, a képminőséget
nagy mértékben rontják.
Okulárként közepes vagy kis látómezejűek is megfelelnek. A nagy látómezejű (és többnyire drága) okulárok
szükségtelenek, sőt néha zavaróak. Sokkal fontosabb azonban, hogy az okulárban ne lépjen fel belső fénytörés,
reflexfény. Egy-egy reflexfényfolt nemcsak zavar, de esetleg téves megfigyelésre vezethet.
47.
Hold
Színszűrőket (a szem és az okulár között) akkor alkalmazzunk, ha különböző színárnyalatú részleteket akarunk
kiemelni. Egy világosvörös és egy kék szűrő többnyire elegendő. Jók a csillagászati célra készített színszűrők
gyenge fokozatai, de fényképészeti színszűrők közepes elnyelést adó tagjai is megfelelnek. Ha színszűrőn át
észlelünk, az összfényben végzett ellenőrző megfigyelésnél használjunk semleges szürke szűrőt! A színszűrők ui.
gyengítik a fényerősséget, ezzel megváltozik a szemünk érzékenysége is. A szürke szűrő használatával itt azt
érjük el, hogy ugyanolyan mértékben gyengüljön a szembe érkező fény, mint a színes szűrőn át nézve.
Az első negyedtől az utolsó negyedig - de főleg holdtölte táján - a holdfény igen intenzív. Ilyenkor is ajánlatos a
gyenge szürke (semleges) szűrő használata. Az erős fény benyomás hatására ui. szemünk hamar kifárad, sőt
káprázik, színes és sötét foltokat látunk. (A jénai Zeiss-művek készített holdfénygyengítő szűrőket, amelyeket
Mondglas elnevezéssel forgalmazott.)
Nagyon megkönnyíti az észlelést, ha távcsövünk ekvatoriális (parallaktikus) szerelésű, óragéppel ellátott.

Fényképezésnél, de rajzolásnál is az égitest folyamatos követése nélkülözhetetlen. Rendkívül megnehezíti a
pontos rajzolást, ha távcsövünket folyton állítani kell.
3.4.1.1 Csillagászati távcsövek nagyításáról

A laikusok részéről leggyakrabban feltett kérdés: "Milyen messze lehet látni ezzel a távcsővel?" A hozzáértőbbek
már azt kérdezik, hogy mekkora a műszer nagyítása. Mint tudjuk, a csillagászati távcsövek nagyítása minden
esetben változtatható; ezt a témát szeretném röviden áttekinteni a "legkezdőbb" amatőrcsillagászati szinten.
A távcső, mint távoli tárgyak megfigyelésére szolgáló eszköz alapvetően két optikai elemből áll: a tárgyról valós
képet alkotó objektívből (tárgylencse vagy tükör) és az okulárból (szemlencse). Ezeknek az optikai elemeknek
legfontosabb jellemzője a fókusztávolság (gyújtótávolság), ami nem más, mint a végtelenben lévő tárgyról
alkotott kép távolsága az optikai rendszer hátsó fősíkjától. (Bár most a dolgokat lehetőség szerint minél
egyszerűbben próbálom leírni, mégsem szakadhatok el teljesen a valóságos helyzettől, miszerint a szóban forgó
optikai elemek esetenként igen összetettek, ezért bizonyos fogalmak nem mellőzhetők, de magyarázatukra a
jelen kis írás keretében nem lehet kitérni.) Amennyiben az objektív fókusztávolságát f1-gyel, az okulárét f2-vel
jelöljük, akkor a nagyítást megadó egyszerű képlet a következő: N=f1/f2. Ha az objektív gyújtótávolságát
állandónak vesszük, akkor látható, hogy a különböző nagyításokat az okulár cseréjével érhetjük el.
Mielőtt a nagyítás megválasztásáról kezdenénk beszélni, tekintsük meg az ábrát! Ennél D-vel jelöltem az
objektív átmérőjét, amit idegen szóval apertúrának, jelen esetben belépő pupillának is nevezhetünk, valamint d
betű jelöli a kilépő pupilla átmérőjét. Különösebb matematikai vagy geometriai tudásra nincs szükség ahhoz,
hogy belássuk: N=D/d. Mi ennek a jelentősége? Ahhoz, hogy a távcső okulárjából kilépő sugárnyaláb teljes
egészében a szembe jusson, átmérője nem lehet nagyobb a sötétséghez alkalmazkodott emberi szem pupillájának
átmérőjénél, ami maximálisan 8mm, de különösen idősebb korban kisebb, akár 4-5mm is lehet. A
gondolatmenetet folytatva arra a megállapításra jutunk, hogy a távcső nagyítását nem célszerű D/8-nál kisebbre
választani, mert ekkor a csillag fénye nem jut maradéktalanul a szemünkbe; a D/8 értéket minimális nagyításnak
nevezzük.
48.
Hold
Persze különösen kezdő amatőröknél nem a legkisebb nagyítás a fő kérdés, hanem a legnagyobb! Ennek elméleti
megtárgyalásához meg kell ismerkedni a felbontóképesség fogalmával, vagyis hogy objektívünk milyen részlet
dús képet alkot. A levezetést természetesen mellőzve fogadjuk el azt a közelítő arányszámot, hogy elvileg a
115/D ívmásodperc szöget bezáró tárgypontok a képsíkban még éppen elkülönülnek egymástól (a D értéke itt is
milliméterben értendő), amit egyszerűbben úgy mondunk, hogy egy 115mm-es objektívnek 1" az elméleti
felbontása.
Továbbmenve vegyük azt, hogy az emberi szem átlagosan 120" távolságú pontokat tud külön választani és
megerőltetés nélkül szemlélni. Megint csak nem részletezve a szög és hosszúság mennyiségek konvertálását, a
fentiekből következik, hogy kb. D-szeres nagyításnál minden részletet látunk, amit egyáltalán megláthatunk,
ezért ezt maximális (hasznos) nagyításnak, az ennél nagyobbat üres nagyításnak nevezzük. A téma lezárásául
megjegyezném, hogy a 2D-szeres nagyításban még nincsen kivetnivaló, sőt vannak bizonyos esetek és
személyek, akik még e fölé is merészkednek, hiszen senki nem tiltja meg, hogy extrém nagyítást is kipróbáljon
valaki; azonban a normális nagyítási tartomány a D/8 - D számértékek közé esik. (Talán meglepő egyeseknek,
hogy az alkalmazható nagyítást az objektív átmérőjének függvényében határozzuk meg, de ne felejtsük el, hogy
a felbontás is alapjában ettől függ.)
Végezetül térjünk rá a gyakorlati oldalra, ami nem kevésbé szerteágazó!
A nagyítás megválasztása több körülménytől is függ. Mivel minél kisebb a nagyítás, annál nagyobb az
egyidejűleg látható égterület, a látómező, ezért magától értetődik, hogy keresésnél kis nagyítást használunk.
Emellett ritkán jut eszünkbe, hogy minél nagyobb a nagyítás, annál kisebb a mélységélesség (fotós
terminológiával élve), azaz annál pontosabb élesre állítást, fókuszírozást igényel. Ez különösen a bemutatásoknál
nagyon fontos, talán nem kell magyaráznom, hogy miért; ilyenkor, ha óragép nélküli a műszerünk, a követést is
jelentősen megkönnyíti a mérsékeltebb nagyítás használata.
Feltehetőleg az észlelési téma a leglényegesebb a nagyítási tartomány megválasztásánál, aminél nem is annyira a
látómező (LM) és az objektum nagysága a döntő. Míg eddig leginkább az apertúrát hangsúlyoztam, most újabb
fogalmakkal kell szembenézni, a fényerővel és a nyílásviszonnyal, ahol az átmérő és a fókusztávolság arányáról
van szó.
Nem mindegy ugyanis, hogy pontszerű csillagot, vagy kiterjedt objektumot észlelünk. Az első esetben a csillag
fénye a nagyítás fokozásával is pont marad (egy darabig...), viszont az égi háttér, mint kiterjedt objektum egyre
csökkenő fényességű lesz, ezért a halványabb csillagokat könnyebben észlelhetjük. A második esetben a nagyítás
növelésével a beérkező fénymennyiség nagyobb területen oszlik el, ezért a látott kép halványodik, ami csak az
olyan fényes objektum esetén előnyös, mint a Hold... (Az e témában gyakori félreértés oka az, hogy fotografikus
észlelésnél kissé más a helyzet, de erre most nem térhetünk ki.)
Bár nyilvánvalóan mindenki saját tapasztalata szerint alakítja ki megfigyelési módszerét, a teljesség kedvéért
tekintsük át nagyon vázlatosan az egyes észlelési témaköröket. Az üstökösök esetében a méret miatt egyfelől a
legkisebb nagyításokra van szükség (binokulárok!), másfelől részletek megfigyeléséhez természetesen növelni
kell a nagyítást. Mély-ég témakörben általában az objektum halványsága igényli a szerényebb nagyítást, bár a
planetáris ködök sok esetben kivételek ez alól. Hold és bolygók esetén természetesen a részletek észleléséhez
általában nagy nagyításra van szükség, míg a változócsillagoknál az összehasonlítókhoz nagyobb LM (=kisebb
nagyítás) kell. Okkultációnál minimum közepes vagy nagyobb (D/2 - D) nagyítást szoktunk alkalmazni; végül a
kettőscsillagok megfigyelése egy speciális eset. Nagyon szoros párok esetében akár 2D fölé is mehetünk (ld.
alább!), de tudomásom szerint Szentmártoni Béla honosított meg nálunk egy olyan módszert, hogy a nagyítás
fokozatos növelésével, a látvány leírása mellett megállapítani azt a nagyítást, amikor a komponensek már szépen
különválnak.
Ezt a részt azzal kezdtem, hogy a gyakorlat szerteágazó. Természetesen elméleti oldalról kell megközelíteni a
felbontás, nagyítás témakörét, de utána jön a szigorú (szomorú?) valóság! Az objektív minőségi kérdése
közismert, de nem kevésbé fontos a jó okulár, segédtükör stb., valamint a műszer beszabályozottsága
(jusztírozás)! Ha a komplett műszer felbontóképessége nem közelíti meg a 115/D"-et, akkor az ennek megfelelő
nagyítás már sajnos csak üres nagyítás lesz, rosszabb esetben például a Marson olyan részleteket vélünk látni,
amik a valóságban nem léteznek. És legvégül az objektív tényező, a légköri nyugodtság (seeing): ha a kép
fókuszírozhatatlan, akkor inkább tegyük félre 4-5mm-es (és kisebb) okulárjainkat, és az adott helyzetnek
megfelelő témát válasszunk, mintsem bosszankodjunk, és a szemünket fölöslegesen fárasszuk.
49.
Hold
Azzal zárnám a Betelgeuse-ba szánt első írásomat, hogy a fentiek kizárólag a közel 30 év alatt rám ragadt
ismeretek, tapasztalatok. A témával sok helyen találkozhatunk, könyvekben, Meteorban, elektronikus
fórumokon; a jelen cikk nem összesítője ezen anyagoknak, hanem a kezdők részére némi útmutató, és talán
kisebb hibáktól sem mentes, de valószínűbb, hogy szerény terjedelménél fogva egyfajta eszmefuttatás, ami
esetleg több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol...
3.4.2 A Hold fényképezése
A Hold mindig is a leglátványosabb célpontnak számított a távcsöves észlelés iránt érdeklődők számára. A
legszebb tájakat a fény-árnyék határvidéken, a terminátor közelében láthatjuk. Főleg nagy nagyításnál, óragép
nélkül észlelve olyan érzésünk támadhat, mintha űrhajón szállnánk el fölötte. Kráterfalak fantasztikus árnyjátéka,
kisebb-nagyobb lyukak, dómok a kráterek belsejében vagy a sötétebb tengereken, rianások, alig látható erek,
hullámok, dűnék a holdtengeri napkelte vagy napnyugta idején, számtalan kis, egymást átfedő kráter, repedés a
világosabb "szárazulatokon" - hosszan sorolhatnánk a holdfelszín varázslatos alakzatait.
Minél közelebb van a terminátor egy alakzathoz, annál kisebb kiemelkedéseket vagy bemélyedéseket vehetünk
észre. Ez a gyönyörű látvány ösztönzi az asztrofotóst. Sokan vannak, akik fantasztikus rajzkészséggel képesek
megörökíteni kedvenc "holdtájegységüket", de aki erre nem képes, az válassza inkább a fotótechnikát.
A Hold- és bolygófelvételeknél törekedni kell arra, hogy minél rövidebb expozíciós időt használjunk a légköri
mozgások lehetőség szerinti kiküszöbölésére. Óragép 1/30 mp-nél hosszabb expozíciónál már nélkülözhetetlen.
Óragép nélkül csak korongfotót lehet készíteni, de azt is csak akkor, ha a nyílásviszony és a film érzékenysége
megfelelően illeszkedik egymáshoz. A kép annál mutatósabb, minél nagyobb az objektív átmérője, fényereje
pedig nem rosszabb f/8-nál.
3.4.2.1 A felszerelés
Többnyire kisebb refraktorokkal és Newton-típusú tükrös távcsövekkel rendelkeznek a magyar amatőrök. A

Newton-távcsövek fényereje általában f/5-10 közötti. Ezekkel a műszerekkel primér fókuszban vagy
fókuszkétszerezővel könnyen, óragép nélkül lehet korongfotót készíteni már 200 ASA-s filmre. Okulárprojekciót
- ekkor a Holdnak csak kis részlete kerül megörökítésre - csak abban az esetben javasolunk, ha az optikai elemek
jó minőségűek és jól vannak beszabályozva, valamint stabil a szerelés. A Newton-távcső oldalából kimeredő
projekciós cső - benne az okulárral és végén egy fotógépvázzal - nem egy stabil, könnyen kiegyensúlyozható
képződmény. Ha a távcső fala nem elég vastag, ez a súly deformálhatja, könnyen rezgésbe jöhet a műszer stb.
Lencsés távcsöveknél jobb a helyzet mechanikailag és kényelmileg egyaránt. 10 cm-es átmérőig a lencsés
távcsöveket nem kell jusztírozni, elég, ha a cső és a foglalatok pontosan esztergáltan illeszkednek egymáshoz.
Célszerű a csatlakozásokat M 42x1 mm-es menettel készíteni, mivel az asztrofotós körökben leggyakrabban
használt fényképezőgépek is ilyen menettel vannak ellátva (Praktica és Zenit). Legalább egy helyre egy
forgatható fecskefarkas csatlakozást be kell iktatni. Ennek az az előnye, hogy bármely képkivágást eleve a
fényképezőgép keresőjében választhatunk ki. Másrészt a fecskefarokkal egyszerű mozdulattal le- és feltehető a
csőre a gép, nem kell tekergetni, keresni, mikor kapcsolódik a menet. Sötétben vagy hidegben ilyen esetben még
az is előfordulhat, hogy leejtjük a gépet. Helyes, ha egy szűrőtartót is beépítünk a rendszerbe, mert némelykor
arra is szükség lehet.
50.
Hold
Holdfotózás okulárprojekcióval
A nálunk használt refraktorok átmérője általában 5-10 cm, fényereje f/7-15 közötti. Ezek közül is az f/10-15
használható csak jó minőségű fénykép készítéséhez, mert ezek kevésbé terheltek optikai hibákkal, mint a
nagyobb fényerejű refraktorok. Minél jobban projektálunk, annál inkább kijönnek ezek a hibák.
Az óragépnek hibátlan járásúnak kell lennie, mert Hold- és bolygófotózáskor nem lehet vezetni a távcsövet és a
felvételbe "belekorrigálni".
A fényképezőgépet objektív nélkül használjuk primér fókuszban, fókuszkétszerezővel vagy okulárkivetítésnél.

Ha a kétszerezőt a gépvázba tekerjük, akkor névleges a fókusznyújtás, de ha a kétszerező és a gépváz közé
közgyűrűket helyezünk, akkor elérhető a 3-4-szeres nyújtás is. Jobban nem érdemes nyújtani, mert a fénykúp
átmérője nagyobb lesz a fókuszkétszerező lencseátmérőjénél. A nagyobb nyújtáshoz 10-20 mm-es jó minőségű
okulárt vagy projekciós okulárt használjunk. Ez utóbbiba nem lehet belenézni, de fotózásra jobban korrigált,
mint a közönséges okulárok. A Zeiss gyártott ilyet mikroszkóphoz MF jelzéssel, feltüntetve még a nyújtás
mértékét is, ha az okulár és a filmsík közötti távolság 160 mm (pl. MF 6,3x, 8x, 10x). Szűrőt csak a vetítő okulár
vagy a kétszerező elé szabad tenni, mert az esetleg rajta lévő szennyeződések (pl. por) árnyékot vetnek a filmre.
Ez a rész egy komplett egység szokott lenni.
Az élesség beállítása mindig problematikus. Nincs gond a mikrofotó feltéteknél vagy a Praktica VLC-nél.
Ezeknél a kereső átlátszó, és szálkeresztes, lupéval szemlélhetjük képet, a tüköraknán keresztül. A mikrofotó
feltétnek van még egy előnye: expozíció alatt is szemlélhetjük a képet, és nem tüköraknás fényképezőgép is
használható vele.
Ha a kereső Fresnel-lencsés vagy mikroraszteres, vagy nem tüköraknás a gép, akkor a filmsíkban kell élesre állni
egy finom mattüvegen, vagy szálkeresztes üvegen, lupéval nézve azt. Amikor a szál és a Hold egyaránt éles,
akkor jó az élesség. Ha a tüköraknában matt az üveg, akkor kismértékű projekcióknál ugyan használható, de
nagyobb projekciónál a szemcsék mérete nagyobb lesz a képrészleteknél. Ilyenkor enyhén be kell olajozni a
mattüveget, vagy kanadabalzsammal (egy csepp a közepére) felragasztani egy szálkeresztet vagy szálkeresztes
lemezt (szállal a mattüveg felé). Itt átlátszó lesz a kereső. Az élesreállás hasonló az előző módszerhez, csak a
tüköraknán keresztül történik.
51.
Hold
Célszerű a terminátoron vagy a Hold peremén végezni, ahol legnagyobb a kontraszkülönbség. A Hold
fotózásához is rögzíthető exponáló zsinór szükséges. A filmnek nagy érzékenységűnek, de finomszemcsésnek
kell lennie. Színes filmeknél a szemcsézet kisebb. Fekete-fehér filmek közül a legjobb a Kodak Double X
mozifilm, majd a T-Max, az Ilford HP4 vagy FP4 következik. Ha nagyon nyugodt a légkör, akkor kevésbé
érzékeny filmet is használhatunk hosszabb expozícióval. A legjobb a Kodak TP 2415-ös filmje, mely igen jó, kb.
400 vonal/mm feloldású. Hívással változtatható az érzékenysége és a kontrasztja. Névleges érzékenysége 25
ASA.
Az objektum és a távcsőnyílás közötti légoszlopban folyton mozog a levegő. A különböző hőmérsékletű

légrétegek áthaladásával állandóan változik a kép helye ("ide-oda mozog") és az élessége. Hogy érdemes-e
fotózni, azt megállapíthatjuk azzal, hogy az adott nagyításnál egy holdrészlet a szálkereszthez mérten a becsült
expozíciós idő alatt milyen mértékben mozdul el. Ekkor döntsük el, hogy megelégszünk-e ekkora mérvű
életlenséggel. Nemcsak az objektív előtt, hanem a csőben is lehetnek turbulenciák. Ezek is el tudják rontani a
képet. Ezért használat előtt a távcsövet, minden tartozékával együtt (kivéve a gépvázat) 1-2 órával előbb, hűlés
céljából ki kell tenni a szabadba. A cél az, hogy a környezettel azonos hőfokra hűljön.
Van egy további fontos tényező is, a mikroklíma. Ez azt jelenti, hogy az adott észlelőhelyen, napszaktól függően,
akár óráról órára is változhat a nyugodtság. Sok észlelés alapján egy optimális időpontot ki lehet választani, de
fronthatásra ez megváltozhat. Azt is meg kell figyelni, hogy a Hold irányába esik-e közeli lakóház, kémény vagy
hőkibocsátó objektum. Ezek felé romlik a nyugodtság. Erkélyen dolgozók ügyeljenek, hogy az ablak, ajtó zárva
legyen, mert a szobából kiáramló melegebb levegő szintén elrontja a képet. Nem mindegy, hogy a távcső nyílása
az erkély külső síkján belül vagy kívül van, kívül ugyanis jobb a kép. Főleg télen tapasztalható, ha a cső
csaknem függőlegesen áll, hogy a belőlünk felszálló hő, lélegzet is rontja a képet. Ez a romlás jól megfigyelhető,
ha csillag vagy bolygó extrafokális képét nézzük.
Az átlátszóságot is figyelembe kell venni. Általában az igen tiszta levegő nyugtalan, a párásabb nyugodtabb. Ez
is befolyásolja az expozíciós időt. Ezzel kapcsolatos még a Hold horizont feletti magassága. Ha nagy a
deklinációja, akkor deleléskor sokkal fényesebb (főleg városban), mint ha alacsony deklinációval delel.
Lehetőleg delelés környékén fotózzunk.
3.4.2.2 Az expozíciós idő megállapítása
Egyből eltalálni nagyon nehéz. Sok a változó, először sokat kell kísérletezni, és abból egy táblázatot
összeállítani. Minden felvételről minden adatot fel kell jegyezni: holdfázis, horizont feletti magasság,
átlátszóság, nyugodtság, filmtípus, érzékenység, a távcső projektált fényereje, expozíciós idő, a felvétel
időpontja, szűrő, hívási adatok (típus, keverési arány, hőfok, hívási idő). Mint látjuk, 8-10 változót kell
figyelembe venni egy jó felvételhez. Ha ennek ellenére alul- vagy túlexponált lett a negatív, nagyításnál
korrigálható a lágyabb BSP vagy a kemény BH papírral.
A Hold megvilágítási szögéből adódik, hogy a perem felé fényesebb, a terminátor felé sötétebb a felülete. A
perem felé haladva kevesebb az árnyékhatás, ezért érdekesebb a terminátor környéke. Korongfotónál közepesen
kell exponálni, projekciónál a még éppen látható részletre, ami kiválik a sötétből. Részletfotónál előfordulhat,
hogy a negatív két széle között ötszörös az expozíciós idő különbsége nagyításnál. Ezt takarással egyenlíthetjük
ki. Például a perem közelében 30 mp-es megvilágítás kell, a terminátornál pedig 5 mp elég. Ha az 5 mp-et
elértük, egy kartonlappal kitakarva lassan, de folyamatosan haladjunk a perem felé úgy, hogy azt a 30.
másodpercnél elérjük.
Az expozíció menete:
1. A filmet felhúzzuk, az időt B-re állítjuk.

2. Élesre állás és a képkivágás beállítása.
3. A távcsőnyílást egy fekete kartonnal letakarjuk.
4. Exponálózsinórrral a zárt nyitjuk, rögzítjük.
5. A kartont 2-3 cm-re elemeljük a csőtől, várunk, míg a rezgések elülnek, ez kb. 2-3 mp (ha fúj a szél, a
szélcsendet is megvárhatjuk ebben a helyzetben).
6. A lapot elvéve exponálunk, közben magunkban számolunk, óraketyegést vagy jeladót figyelünk.
7. Ráhelyezzük a cső végére a lapot.
52.
Hold
8. Zárjuk a zárat, leemeljük a lapot és ellenőrizzük a képet a keresőben.
Egy-egy képkivágást érdemes többször megismételni, hogy egy kevésbé hullámzó időszakot is kifogjunk, vagy
filmhibát kikerüljünk stb. Az expozíció menete óragép nélkül is ugyanez, csak ott előbb ki kell számolni,
mennyivel előbbre kell állítani a távcsövet, hogy az expozíció idejére a Hold a negatív közepén legyen. Fekete-
fehér filmnél a világossárga szűrő növeli a kontrasztot (párás időben), és csökkenti a refraktorok színi hibáját.
Színes anyagoknál színkorrekciós szűrő alkalmazható, ha tudjuk, hogy adott filmünk milyen elszíneződésre
hajlamos. Például az Orwo-filmek kékben színeznek el, ehhez RC 1,5-3 (vöröses) szűrőt lehet használni. A Fuji
zöldben "megy el", amit szintén RC-vel korrigálhatunk. A Kodakot nem kell szűrőzni, szép barna árnyalatban
hozza a holdtalajt. A színkorrekciót létrehozhatjuk diavetítésnél a vetítő objektívje elé helyezett szűrővel is (ez
mély-ég fotóknál is alkalmazható).
Ha a film piszkos lesz, metilkloroformos vattával tisztítható. A filmek tárolásánál (papírképnél is) öregedés lép
fel a hőmérséklet és a páratartalom függvényében. Ez fekete-fehér anyagoknál nem kimutatható, illetve nagyon
hosszú idő alatt játszódik le, de a színesek érzékenyek. 24 °C és 40% páratartalomhoz viszonyítva (amit vegyünk
egyszeres élettartamnak) 19 °C-on kétszer, 12 °C-on ötször, 7 °C-on tízszer, -10 °C-on százszor lassabb az
öregedés üteme. Ha a páratartalom 60%-os, a film kétszer gyorsabban öregszik, ha 15%, akkor feleakkora
ütemmel.
Az alábbi táblázatban különböző fényerőkre és filmérzékenységekre számított expozíciós időket adunk meg. Az
adatok első negyed környékén, 50° horizont feletti magasság mellett alkalmazhatók.
MA 8 12 Dia 50 Fekete-fehér 100 Színes negatív 200 Kodax DX 300 NP 400

ASA ASA ASA ASA ASA ASA
f/7 1 1/4 1/8 1/15 1/30 1/15
f/10 2 1/2 1/4 1/8 1/15 1/8
f/20 3 1 1/2 1/4 1/8 1/4
f/40 15 3 2 1 1-1/2 1/2
f/100 50 18 10 5 4 3
További néhány érdekesebb adat: hamuszürke fényre (400 ASA, f/10): 60 s; hamuszürke fény + csillag: 120 s.
Holdfogyatkozás totalitásban (50 ASA, f/4): 20-30 s, részleges fázisban (50 ASA, f/40): 90% 20 s, 50% 5 s, 20%
3 s.
3.4.3 Térképek, atlaszok
A Hold észlelésénél nélkülözhetetlen a tájékozódáshoz alkalmas térkép. Ha kis távcsővel (60 mm-ig) észlelünk,
csekély nagyítás mellett, többnyire elegendő az ún. áttekintő térkép, amely egy vagy két lapon a Hold egész,
felénk forduló félgömbjét ábrázolja. Nagyobb műszerrel, aprólékosabb megfigyeléseket végezve már részletes
holdatlaszra van szükségünk. Jó, ha rendelkezünk fotografikus holdtérképpel - amely napról napra követi a
fényváltozás menetét -, de nem nélkülözhetetlen.
A térképek tájolásánál legyünk figyelemmel arra, hogy a régebbi (1960-70 előtti) kiadású térképek és atlaszok
ún. csillagászati tájolásúak, a keleti féltekén a látóhatár keleti része felé eső holdfélgömböt tüntetik fel. Ezzel
szemben a ma kizárólag alkalmazott tájolás az asztronautikai, ahol a keleti félgömb a látóhatár nyugati része felé
esik. Sajnos éppen a földi térképekkel azonos tájolás miatt az új kiadású holdtérképeken észak van felül, és
eszerint nyomtatják a feliratokat, pl. a kráterek neveit stb. A csillagászati távcsövek azonban megfordított képet
adnak, ezért a holdatlaszokat is meg kell fordítanunk,
ezáltal a feliratok olvasása nehézkessé válik.
Az észlelések céljaira készült holdtérképek és atlaszok

ún. sztereografikus vetületben ábrázolják a Holdat,
vagyis úgy, ahogyan a Földről valóban látjuk is. Az ilyen
vetületnél a szélességi körök a holdegyenlítővel
párhuzamos egyenes vonalak, a hosszúsági körök (a
délkört kivéve) ívek.
53.
Hold
Mivel azonban egy keskeny sávot a libráció következtében a túlsó félgömbből is láthatunk, a vetítési rendszert
módosítva, kiterjesztik a peremen túli zónára.
Az asztronautikai rendszerű holdtérkép tájolása és az égtájak iránya a csillagászati (fordított képet adó)
távcsővel. Az égtájak rövidítése angol nyelvű (N= észak, S= dél, E=kelet, W= nyugat) (lásd fenti kép)
Ma már, a Hold túlsó oldalának ismeretében, gyakran találkozunk olyan térképekkel, amelyek mintegy kiterítve,
hosszú csíkban (többnyire Mercator-vetületben) mutatják be a teljes felületet. Ezek a térképek az észlelésekhez
nem használhatók, mert minden részt mintegy "felülnézetben" ábrázolnak, és nem úgy, ahogyan azt a valóságban
látjuk.
Fontos, hogy rendelkezzünk olyan holdtérképpel, amelyre megrajzolták a koordináta-hálózatot. Áttekintő

térképnek lehetőleg olyat válasszunk, amelyen a domborzat eléggé plasztikusan van ábrázolva.
A távcső melletti tájékozódásnál ne feledjük, hogy a csillagászati műszerek megfordítanak, tehát észak van alul,
a térképi kelet balra esik. Zenitprizmát használva a kelet és nyugat iránya megcserélődik, a térképi kelet jobb
kézre esik. Földi (képfordító) műszerrel nézve észak felül van, kelet pedig jobbra esik. Ha régi tájolású
holdtérképünk van, ajánlatos a lap aljára és szélére ceruzával halványan felírni a jelenleg elfogadott
asztronautikai égtájakat.
Az első tájékozódásra és gyors áttekintésre jól használható az MCSE által sokszorosított 25 cm átmérőjű
holdtérkép, amely 249 alakzat, valamint a tengerek elnevezését tartalmazza. Méretaránya kb. 1:14 000 000 (a
térkép közepén 1 cm kb. 140 km-nek felel meg).
Phillip´s Moon Map. Egy lapon, névjegyzékkel és magyarázó szöveggel. Átmérője 56 cm, méretaránya 1:6 200
000, 500 objektumot tartalmaz. Koordináta-hálózattal, plasztikus ábrázolással készült, jól használható kézi
térkép. (G. Phillip Ltd., London, 1990. Folyamatosan újranyomtatva.)
Haack Handkarte: Erdmond, Vorderseite-Rückseite. Mindkét oldal igen plasztikus ábrázolása, koordináta-
hálózattal. Méretarány: 1:12 000 000, tartalmazza az IAU által jóváhagyott összes elnevezést. Külön magyarázó
füzettel és teljes névjegyzékkel. (H. Haack, Gotha/Leipzig, 1993, folyamatosan újra kiadva.)
The National Geographic Society: The Earth´s Moon. Mindkét oldal térképe, mellékelten magyarázó szöveg
és ábra, méretaránya: 1:10 460 000, koordináta-hálózattal, jó plasztikus ábrázolással. (Washington D.C., 1976,
folyamatosan újra kiadva.)
Der Mond. A Hallwag holdtérképe hazai térképüzletekben általában kapható. A térkép méretaránya: 1:5 000
000, mindkét félgömböt ábrázolja. Az innenső oldal közel 500 objektumát külön névjegyzék közli. (Bern, 1978,
folyamatosan újra kiadva.)
Rükl, A.: Hold, Mars és Vénusz (Praha-Budapest, 1976). Ugyanez németül Mond, Mars und Venus (Hanau-
Praha) és cseh kiadásban is megjelent. Antikváriumban néha kapható zsebatlasz.
Rükl, A.: Mondatlas (W. Dausien, Hanau). 84 részlettérkép, az egyes kráterek és alakzatok névjegyzékével és
adataival, részletes magyarázó szöveggel. Angol nyelven is megjelent, amerikai kiadásban. Cseh nyelvű
változata a legolcsóbb.
Voigt, A.-Giebler, H.: Berliner Mondatlas. Wilhelm-Foerster-Sternwarte, Berlin, 1989
54.
Hold
3.5 Holdészlelés gyakorlata

3.5.1 Amit puszta szemmel is láthatunk
Az emberiség évezredeken át puszta szemmel végezte a csillagászati megfigyeléseket. Érdekes és érdemes is

megpróbálni, hogy milyen eredményt érhetünk el ilyen módon. Az ilyen kísérletek történeti szempontból
jelentősek lehetnek, mivel fényt vetnek a távcső előtti kor megfigyelési adatainak megbízhatóságára. Emellett
saját észlelési képességünket is kipróbálhatjuk!
A telehold felületén távcső nélkül is jól kivehetők a sötét medencék. Még az aránylag kicsi Mare Crisium is
meglepően könnyen észrevehető a korong keleti peremén. William H. Pickering (1858-1938) - a fénymérési
munkáiról híres Henry C. Pickering
testvére, maga is kitűnő észlelő -
arra próbált választ kapni, hogy
melyek azok a holdbeli alakzatok,
amelyek puszta szemmel még éppen
megpillanthatók.
Erre a célra - több próbálkozás

eredményeként - tizenkét
objektumot jelölt ki a holdkorongon,
amelyek fokozatosan egyre
nehezebben pillanthatók meg szabad
szemmel. Az 1. fokozatot jelentő
Copernicus-krátert és világosfehér
környezetét általában minden
egészséges szemű ember
megpillantja, a sötét foltokat
megszakító világosabb területként.
A 12. fokozat igen kiváló légköri
viszonyok mellett jó szemű
megfigyelő számára látható. Az
egyes objektumokat az alábbi ábrán
mutatjuk be.
A Pickering-próba objektumai a Holdon. A szabad szemmel még megpillantható alakzatok: 1. Copernicus és a

körülötte levő fehér mező, 2. A Mare Nectaris kis sötét foltja, 3. A Mare Humorum foltja, 4. A Kepler-kráter
körüli fehér mező, 5. A Gassendi-kráter területe, 6. A Plinius-kráter világos foltja, 7. A Mare Vaporum sötét
foltja, 8. A Lubiniczky-kráter világos vidéke, 9. A Sinus Medii sötét területe, 10. A Sacrobosco-kráter melletti
sötétebb árnyalat, 11. Fekete folt az Apenninek északkeleti lábánál, 12. A Riphaeus-hegység világos területe
A Pickering-tesztet érdemes időről időre megismételni (mindig holdtölte körüli időszakban). Bolygómegfigyelők
is kipróbálhatják, mert jó felvilágosítást ad arról, hogy milyen finom részleteket vehetnek észre.
3.5.2 Kalandozás a Hold vidékein
A Hold egyes vidékeinek megismerése, áttanulmányozása a változó megvilágítással nemcsak lebilincselő

látvány, de célszerű is azoknak, akik valamilyen program szerint kívánnak észleléseket végezni. Egyazon vidék a
felkelő és a lenyugvó Nap fényében rendkívül eltérő képet mutat. Nem ritkán kelti azt a benyomást, hogy a
vizsgált területen változás következett be, ismeretlen alakzatok tűntek fel, vagy korábban látottak váltak
láthatatlanná. Valójában csupán az árnyékok változása, a megvilágítás más és más iránya kelti ezt a látszatot.
55.
Hold
Célszerű ezért a rendszeres vizsgálat megkezdése előtt a kiválasztott holdbeli vidéket minden fázisnál,
napkeltétől napnyugtáig végigkísérni. A biztos tájékozódás érdekében pedig hasznos, ha nagyobb területeket is
megismerünk. A tájékozódáshoz egy áttekintő
térképre, ha nagyobb méretű távcsővel rendelkezünk,
egy részletesebb holdatlaszra van szükségünk. Az első
ismerkedéshez mindenképpen egy kisebb méretarányú
(a teljes vagy legalábbis a fél holdkorongot feltüntető)
térképet használjunk. Ha azután a nagyobb
alakzatokat az áttekintő térképen biztosan
azonosítottuk, a részleteket már a kisebb alakzatokat
feltüntető atlasz alapján keressük meg. A tájékozódást
megkönnyíti, ha először kis nagyítás mellett vesszük
szemügyre a Holdat, majd a főbb formák azonosítása
után nagyobb nagyítást alkalmazva szemléljük meg a
részleteket.
A Hold felszíni formái mindig a fény-árnyék határán,

tehát a hajnali vagy a napnyugta terminátorán tűnnek
elő a legplasztikusabban. Ilyenkor a hosszú árnyékok
a kis részleteket is láthatóvá teszik, a nagyobb
alakzatokat pedig tagoltan, kiemelten mutatják meg.
Minél magasabbra emelkedik a Nap a vizsgált táj fölé,
annál "egysíkúbbá" válik a látvány, viszont ilyenkor
tűnnek elő a holdfelszín kisebb sötét (esetleg színes)
foltjai.
Fény-árnyék játék a terminátoron. A Mare Humorum

síksága és a Gassendi-kráter (fotó: Varga János)
Érdemes a tájékozódást az újhold utáni vékony sarlónál kezdeni. A holdsarló 2,5-3 nappal újhold után bukkan
elő napnyugta után az esti szürkületben. A sarlón a Hold keleti peremének hegyvidéke bontakozik ki. A
holdperem hegyeire, síkságaira mintegy oldalnézetben látunk rá, az egymás mellett sorakozó kráterek sáncai
gyakran kölcsönös takarásba kerülnek. Közvetlenül a keleti peremen, a holdegyenlítőn a Mare Schmidtii
(Schmidt-tenger), a déli félgömbön a Mare Australe, míg az egyenlítőtől északra a Mare Marginis (Határ-tenger)
nagyobb sötét medencéje tűnik fel.
Ezek láthatóságát azonban jelentősen befolyásolja a libráció. Érdemes ezért a Meteor csillagászati évkönyv
alapján a megfigyelés időpontjára megállapítani a hosszúsági libráció értékét. Szélsőséges esetben - erős keleti
libráció mellett - az említett tengerek egy része számunkra a túlsó félgömbre esik, míg nyugati librációnál
látszólag a látóirányunkba billennek, és így jól megfigyelhetők. A Mare Marginis keleti peremének
szelenografikus hosszúsága L = +82°. Amennyiben a hosszúsági libráció megközelíti a 8°-ot (kelet felé), úgy az
egész medence látszólag a túlsó félgömbre kerül. Ám ha a libráció ellenkező irányú, pl. -8° nyugat felé, nemcsak
a Schmidt-tenger válik teljes egészében láthatóvá, hanem a 93°-os hosszúsági körön fekvő Al Biruni (93-8 =
85°) a peremen innen kerül, és a 96°-on fekvő Sklodowska krátersáncát is megpillantjuk, mintegy oldalnézetből
(96-8 = 88°).
A peremközeli alakzatok láthatóságának meghatározásánál természetesen a szélességi librációt is figyelembe kell

venni, mivel a forgási sarkok környékén már elsősorban ettől függ, hogy az innenső vagy a túlsó oldalra kerül-e
egy-egy alakzat. A holdperem oldalnézetben észlelhető alakzatait főleg nagyobb, 15-30 cm átmérőjű távcsővel
észlelhetjük részletesen. Régebben a holdkutatók meglehetősen keveset foglalkoztak a peremközeli
objektumokkal. Bár a Lunar Orbiter és a Clementine holdszondák ezeket a területeket is alaposan feltérképezték,
érdemes a megfigyelhető részleteket gondosan szemügyre venni, mivel máig is ez a legkevésbé ismert holdvidék
(a földi távcsövekkel vizsgálható részen!).
A legszebben, már kis távcsövekkel - 5-8 cm-es műszerekkel is - igen jól tanulmányozható a mindenkori fény és
árnyék határának formakincse. A terminátor közelében, ahol a napsugarak igen lapos szögben érik a Holdat, a
hosszúra nyúlt árnyékok igen kicsiny alakzatokat is kiemelnek.
56.
Hold
Ilyen megvilágítás mellett láthatjuk a legszebben a tengerek látszólag sík felszínét átszelő lapos fodrozódásokat,
a gerinceket; ekkor tűnnek elő - többnyire csak néhány órára - a dómok, és ebben a helyzetben mutatkoznak
élesen a rianások és szakadékok.
A kráterekben gazdag vidékeken, mint pl. a Hold déli félgömbjét nagyrészt elfoglaló krátervidéken (felföld,
terra-terület), az árnyékhatár melletti alakzatok azonosítását a térképpel éppen az egymás mellett sűrűn sorakozó
gyűrűshegyek fény-árnyék játéka nehezíti meg. Közvetlenül a terminátor mentén a kráterek gyűrűsánca már
napfényben ragyog, míg belső felszínét árnyék fedi. A terminátorhoz közelebb eső kráterfal árnyéka részben
eltakarhatja a távolabb elhelyezkedőt, és teljesen árnyékba boríthatja a külső hegyláb tövében található kisebb
formákat.
Érdemes ezért a Meteor csillagászati évkönyv alapján meghatározni, hogy a megfigyelés idején nagyjából hol
húzódik az árnyékhatár. Ehhez kikeressük a megfelelő időpontra a colongitudo (CN) értékét. Ezt azonban át kell
számítani a holdgömb szelenografikus koordinátájára. Azt, hogy az árnyék a Hold egyenlítőjén mely
szelenografikus hosszúsági körnél helyezkedik el, az alábbi módon számoljuk ki:
Újholdtól első negyedig Tk = 360° - CN

Első negyedtől holdtöltéig Tk = CN
Holdtöltétől utolsó negyedig Tny = 180° - CN
Utolsó negyedtől újholdig Tny = CN
Itt Tk a napkelte, Tny a napnyugta árnyékhatárának hosszúsága.
Az így nyert érték azt mutatja meg, hogy a holdkorong középvonala mekkora szöget zár be az árnyékhatárral. (A
Hold pereme = 90°.) Ha a tényleges szelenografikus hosszúságot kívánjuk megkapni, a Tk vagy Tny számértékét
még a hosszúsági librációval (LH) is javítani kell. Újholdtól első negyedig, ill. holdtöltétől utolsó negyedig a
keleti librációt hozzáadjuk, a nyugatit levonjuk, első negyedtől holdtöltéig és utolsó negyedtől újholdig a keleti
librációt levonjuk, a nyugatit hozzáadjuk az árnyékhatár hosszúságának értékéhez.
Legyünk tekintettel arra, hogy a Nap aránylag gyorsan emelkedik, majd delelés után gyorsan süllyed a holdbeli
látóhatárhoz viszonyítva. Ezért, főként napkelte és napnyugta körül, az árnyékok is gyorsan változnak. A
terminátor vonala egy nap alatt mintegy 12,2 fokkal, egy óra során mintegy 0,5 fokkal tolódik el. Közvetlenül a
terminátor vonala mentén észlelve már egy óra alatt jól észrevehető, hogy az árnyék elmozdul, az előbb még
éppen megvilágított alakzatok egyre több napfényt kapnak, vagy holdtölte után az előbb még fénylő terület
lassan sötétségbe borul.
Különösen megkapóak a még sötét oldal magasabb csúcsai, amelyeket a kelő Nap sugarai kezdenek
megvilágítani. A terminátoron túl a hegyek lába még árnyékba merül - ott a Nap még a látóhatár alatt van -,
amikor a csúcsokat már megvilágítják a napsugarak. Ezek azonosításához feltétlenül érdemes a terminátor
helyzetének kiszámítása. A sötét félgömbön néha gyöngysorszerűen követik a terminátor vonalát a fénylő
csúcsok. Másutt a kráter, hegyvonulat egyik falát a napfény már megvilágítja, másik oldala még árnyékba
nyúlik. Ilyenkor néha úgy látjuk, hogy a kráterfal félkör alakban benyúlik a még vagy már sötét területbe.
Mindezek tanulmányozása, követése napról napra önmagában is érdekes, szórakoztató élményt nyújthat.
Sokkal kevésbé látványos a holdfelszín magas napállásnál, amikor az egyenlítői vidékekre közel merőlegesen
esnek a fénysugarak. Ilyen megvilágítás mellett az első pillantásra kevés részlet látszik. A nagyobb kráterek - a
holdkorong középső vidéke körül - egyszerűen gyűrű formájú képződménynek látszanak. A kisebb kráterek,
amelyek oldalfényben (saját árnyékuk révén) kis gödröcskéknek látszanak, meredek megvilágítás mellett
többnyire fénylő fehér folttá válnak. Érdemes azonban ilyenkor is végigpásztázni a holdfelületet.
Ekkoriban látszanak a legjobban a változó (ún. "sötét") foltok, sőt a színes foltok is, bár az utóbbiak észlelését a
telihold fénye erősen zavarja. Érdemes a sík területeken fölvázolni a fénylő fehéres foltokat, és összevetni az
oldalvilágításnál gödörkráternek látszó mélyedésekkel.
57.
Hold
A rendszeres holdmegfigyeléseknél gyakran szükségünk lehet a Nap magasságának ismeretére egy-egy

kiválasztott holdtájék felett. Legyen "h" a Nap szögmagassága a meghatározott holdbeli alakzathoz viszonyítva,
továbbá "B" az adott terület szelenografikus szélessége, "Bs" a Nap szelenografikus szélessége (vagyis az a
szélességi kör, amelyről nézve a Napot a tetőpontban látjuk), "CN" a napkelte terminátorának hosszúsága
(colongitudo), "L" a vizsgált terület szelenografikus hosszúsága. Ekkor:
sin h = sin B sin Bs + cos B cos Bs sin (CN+L)
A megfelelő adatok a Bs kivételével a Meteor csillagászati évkönyvből megállapíthatók, a Bs-t külföldi

almanachból (pl. a csillagászati intézményeinkben meglevő Astronomical Almanacból) lehet megkapni.
3.5.3 Dómok megfigyelése
A holdbeli dómok, kis méretük és ritka megfigyelési lehetőségük miatt sokáig a szelenográfusok
"mostohagyerekei" voltak. Bár utólag megállapítható, hogy pl. Franz P. von Gruithuisen, a múlt század első
negyedének szorgos holdészlelője már az 1820-as években megörökített néhány dómot, rendszeres észlelésük
csak az 1950-es években indult meg.
A Földről megfigyelhető dómok mérete néhány km, esetleg 10-30 km körüli. Lapos, domború dombok,
magasságuk 100-500 m körüli, egyesek tetején kis vulkáni kürtő is látszik. Általában azokon a vidékeken
észlelhetők, ahol a Hold valaha vulkáni (belső erőktől eredő) működést mutatott: a tengerek peremvidékén,
egyes rianások környékén, a nagyobb kráterek környezetében és belsejében. Csak akkor láthatók jól, amikor a
Nap nagyon lapos szögben világítja meg őket, és hosszú árnyékot vetnek. Általában az árnyékból történő
kibukkanáskor, és az azt követő 8-16 óra során tűnnek elő élesen (vagy a napnyugta terminátora előtt, az eltűnést
megelőző órákban). Megfigyelésükhöz 15 cm-nél nagyobb távcső ajánlatos!
Az egyik, ma is értékes program a dómok "feltérképezése", az előbb említett területek átvizsgálása a kedvező
megvilágítás mellett és a dómok keresése. A megfigyelt dómokat a környező alakzatokhoz viszonyítva
rajzolhatjuk be a térképre, vagy készíthetünk róluk vázlatot. A már régebben ismert nagyobb dómokról külön
táblázatot közlünk.
Az első számcsoport a szelenografikus hosszúságot (L), a második a szélességet (B), a harmadik a dóm
átmérőjét jelenti km-ben (d).
L B d L B d
+53°15' -13°40' 10 -09 37 -20 42 11
+53 03 -18 35 30 -11 05 +00 15 12
+52 10 -13 25 14 -11 48 -04 00 8x11
+50 25 -15 23 8x20 -12 14 +02 46 15
+48 23 -09 40 20 -15 11 -27 50 13x20
+45 10 -06 30 24 -14 19 +00 42 13
+45 00 -03 30 45 -15 00 +14 05 20
+37 50 +03 43 35 -19 38 -28 20 15x22
+37 35 +02 30 30 -18 02 -13 32 50
+36 30 +03 20 30 -24 14 -25 57 12
+36 44 +07 27 11 -26 45 -26 15 16x20
+33 10 +11 50 11 -25 25 +03 30 11
+33 44 +16 46 61 -26 00 -11 17 16
+32 23 +11 55 15 -25 50 +02 20 7x12
+33 40 -19 10 21 -26 10 -05 49 23
+28 38 -27 32 14 -27 23 +11 57 12
+21 35 +07 37 24 -29 15 +09 02 15
+25 29 +33 45 12 -30 00 -12 42 16x20
+20 00 +06 09 20 -30 31 -13 49 19
58.
Hold
+16 37 +17 32 12 -29 50 -03 30 25

+15 45 +17 49 12 -30 46 +12 36 11
+11 11 +20 21 12 -31 30 -16 50 60
+10 00 +30 44 22 -30 13 -03 05 34
+05 40 +15 20 12 -31 10 +14 11 16
+08 20 +50 12 12 -31 13 +11 31 22
+03 30 +30 00 25 -31 26 +12 43 14
+01 10 +55 50 17 -31 32 -11 50 17
+00 12 +02 25 12 -31 55 +13 00 15
-04 10 +21 23 12 -36 42 +28 57 19
-06 00 +34 02 16x24 -37 40 +28 19 15x25
-06 24 +18 40 45 -38 00 -08 10 60
-10 40 +51 09 30x40 -43 13 +26 50 20
-09 35 +42 12 34 -44 03 +26 53 16
-08 50 +26 34 5 -57 45 +40 50 65
-08 40 -17 49 10x20 -65 01 +08 17 37
-69 36 -04 50 17x28
A dómok átmérőjét ugyancsak a környezet alakzatainak a holdatlaszban lemérhető méretei alapján becsülhetjük
meg. Természetesen szálkeresztes mikrométerrel a mérés pontosabb.
A dómok oldalának átlagos hajlásszöge a síkhoz általában 2-5 fok közt változik. Amennyiben eléggé szabályos,
gömbszelet alakú képződményről van szó, a maximális i hajlásszöget aránylag biztosan meghatározhatjuk, ha
megfigyeljük azt az időpillanatot (percre pontosan), amikor a Nap emelkedésével az árnyék éppen elhagyja a
dóm talpát. A megfigyelést akkor kell kezdeni, amikor a dóm még némi árnyékot vet. Ahogyan a napsugarak
egyre meredekebben világítanak, az árnyék egyre rövidebb lesz és végül eléri a dóm lábát. Ezt az időpontot kell
pontos órával meghatározni, és a fentebb közölt napmagasság-képlettel kiszámíthatjuk, milyen szöget zár be a
Nap a képződmény horizontjával. Ez a szög lesz a dóm maximális hajlásszöge.
A dóm magasságát ugyancsak a fenti képletből állapíthatjuk meg. Azt az időpontot kell pontosan feljegyezni,
amikor a dóm saját árnyéka éppen a dóm negyedét fedi. (képzeletben a dóm nagyjából kör keresztmetszetét négy
cikkelyre osztjuk, és megfigyeljük, hogy a napsütötte oldallal szemközti részben a fekete árnyék mikor foglal el
egy negyed cikkelyt. ) Tekintsük most síknak a holdfelszínt, és jelölje R a kör alakú dóm rádiuszát; ekkor a h
magasság:
H = R tg h
A hajlásszög és a magasság napnyugtakor is megmérhető, amikor az árnyék fordítva fut. Az adatok

meghatározásának bizonytalansága miatt a méréseket többször kell ismételni.
A dómok alakja, finomabb szerkezete és környezete alapján beosztott típus-táblázatot az ALPO dolgozta ki. A
meglehetősen bonyolult beosztási rendszer sok bizonytalanságot rejt. A beosztás betű és számjelzését a mellékelt
egyszerűsített vázlat mutatja be (Kocsis Antal átszerkesztése alapján). Ezt felhasználva megkísérelhetjük az
észlelt dómok besorolását.
59.
Hold
A dómtípusok ALPO-osztályozása: lehetséges keresztmetszetek.
félgömb (f)
lapos tető (g)
éles tető (h)
többszörös tető (egyféle típusból) (i)
aszimmetrikus félgömb(f')
aszimmetrikus lapos tető (g')
aszimmetrikus éles tető (h')
komplex tető (többféle típusból) (i')
A dómok formái szemben (határvonal)
a
kör alakú
b
elliptikus
c
sokszögű
d
szabálytalan
e
rosszul meghatározható vagy változó
A dómok formái profilban (keresztmetszetben)
szimmetrikus aszimmetrikus
vagy komplex
félgömb
f f'
lapos tető
g g'
éles tető
h h'
többszörös vagy komplex tető

i i'
A dómok többnyire csoportosan fordulnak elő. Érdemes kiválasztani egy-egy "dóm-mezőt", és annak egyes
tagjait részletesen feldolgozni. A másik érdemleges feladat a dómok helyzetének felmérése (a környező
alakzatok szerint atlaszba rajzolva), és új dóm-mezők keresése.
60.
Hold
Ügyelnünk kell, hogy ne tévesszük össze a dómokat a sík területekről kinyúló magányos szirtekkel,
hegycsúcsokkal. Ez utóbbiak meredekebbek, alakjuk szabálytalan és hosszabb árnyékot vetnek (nagyobb a
magasságuk). Az ismert dómok, dóm mezők listáját a Meteor Hold-rovatának vezetője bocsátja a rendszeresen
dolgozó észlelők rendelkezésére.
3.5.4 Változó holdfoltok (sötét foltok)
A Hold felszínén, főként a síkságokon - többnyire a peremükön -, de a nagyobb kráterek belsejében gyakran
bukkanhatunk jól körülhatárolt, a környezettől eltérő színárnyalatú vagy sötétségi árnyalatú területekre. Ezek a
foltok általában nem egyformán láthatók a napkelte, a Nap delelése és a napnyugta időszakában. Többnyire a
legsötétebbek akkor, amikor az adott holdtájékon a Nap magasan áll (delel), leghalványabbak reggel és este.
E foltok intenzitás-változása általában szimmetrikus a "délelőtti" és a "délutáni" megvilágítás során. Egyes

esetekben a változás görbéje a Nap helyzetétől és a földi rálátás szögétől együttesen függ. Néha azonban teljesen
szabálytalan menetet mutat, nem függ sem a Nap, sem a Föld irányától.
A változó foltok ezért bőséges megfigyelési lehetőséget nyújtanak.

Észlelésükhöz már 6-8 cm-es távcső is alkalmas, 10-12 cm-es
műszerrel pedig nagy többségük megfigyelhető. A megfigyelés
lényegében abból áll, hogy megbecsüljük a sötét folt intenzitását, és
figyelemmel kísérjük esetleges alakváltozását. A foltok alakjának
pontos rögzítése igen fontos, mert a korai megfigyelők ezzel
kevesebbet foglalkoztak. Így e téren még ma is van kutatási lehetőség.
Nagyobb (15-20 cm-es), jó leképezésű távcsővel azt is

megkísérelhetjük észlelni, hogy milyen színűek a foltok, és változik-e
színárnyalatuk. A megbízható észlelések érdekében tanácsos a
színváltozást szűrőkön át észlelni.
Az intenzitás változását becsülhetjük az ALPO vagy Kaiser-Elger-féle

10 fokozatú skálával. Ilyenkor azonban célszeru kis nagyítást
alkalmazni, hogy az összehasonlító objektum is a látómezoben legyen.
Mivel azonban a változó foltok környékének színe is többé-kevésbé
ingadozik a megvilágítás szögétol függoen, célszerubb a környezethez
viszonyított relatív intenzitási skálát alkalmazni. Itt elegendo az 5
fokozatú beosztás, és külön jelöljük a környezetnél világosabb ill. az
annál sötétebb foltokat. A kiinduló 0 fokozat azt jelenti, hogy a
változó (sötét) folt helye nem tér el a környezettol. A skálabeosztást a
következo táblázat mutatja be.
Változó sötét foltok az Atlas-kráterben,
különböző megvilágítások mellett. A
számok a Hold korát jelzik (napokban). A
jobb alsó kép a kráter átlagos intenzitás-
eloszlását szemlélteti: f= fényes területek,
a, b, c = változó foltok (Bartha Lajos
rajzsorozata)
A relatív intenzitási skála fokozatai (változó holdfoltokhoz)
Skálafok Láthatóság
1 bizonytalanul látható, majdnem beleolvad a környezetébe
2 valamivel sötétebb a környezetné
3 jól kivehetően sötétebb a környezetnél, az első pillantásra észrevehető
4 feltűnően sötétebb a környezetnél
5 sokkal sötétebb, majdnem árnyék-feketeségű
61.
Hold
A Hold felszínén sok, a napállással szimmetrikus, és ahhoz viszonyítva szabálytalan változást mutató sötét folt
észlelhető. A fontosabbakat a mellékelt vázlatos holdtérkép mutatja be. (A világos foltokról nem készült hasonló
összeállítás.)
A megfigyeléshez célszerű a kiválasztott területről előre rajzolt és sokszorosított észlelőlapot (úgy, hogy a
vidékről, pl. egy kráterről) egyszerű vonalas rajzot készítenünk, valamelyik holdtérképről kinagyítva. Ebbe
rajzoljuk be a változó foltok helyzetét, alakváltozását, és az intenzitás skálafokait is mellé írjuk. Nagyon
gondosan jelöljük be az árnyékot is. A Holdon három-négy területet érdemes kiválasztani, és azokat az árnyékból
történő előbukkanástól az eltűnésig végigkísérni, legalább 12-24 holdváltozáson át.
A változó foltokat (sötét foltokat) azokról az objektumokról (kráterek, tengerek) nevezik el, amelyeken - pl. egy
holdkráter belsejében - találhatók. A nagy medencékben levőket a legegyértelműbben a tenger nevével és a
közelítő szelenografikus koordinátával jelölhetjük. Ha egy kráteren belül több sötét folt is van, úgy sorban A, B,
C stb. latin betűkkel sorba jelöljük és a vázlaton megjelöljük, hogy melyik változó holdfoltnak mi a betűjele.
Néhány nevezetesebb sötét folt: A Humboldt-krátertől keletre, Mare Crisium (Válságok tengere), Petavius,
Endymion, Atlas, Hercules, Boscovich, Alphonsus, Plato, Mare Nubium (Felhők tengere), Gassendi, Schickard,
Vieta, Copernicus déli fala, Herodotos, Firmicius, Daguerre, Fracastorius, Posidonius, a Birt és Tebit-kráterek
mellett, Hesiodus.
Az észlelőlapon a szokásos adatok mellett tüntessük fel a Hold korát napokban, a librációs értékeket, a
colongitudót és az észlelést befolyásoló körülményeket is.
3.5.5 Időszakos holdjelenségek (LTP-k)
Régebben a holdfelszín váratlanul megjelenő elsötétedéseit, fényjelenségeit és hasonló folyamatait

"vulkángyanús" jelenségeknek is nevezték, ám kitűnt, hogy egyes esetekben bizonyosan nem vulkáni
tüneménnyel van dolgunk. Az Apollo-holdexpedíciók idején szervezett megfigyelő hálózat működése során az
angol Transient Lunar Phenomena = Időszakos Holdjelenség megnevezést kapták. Utóbb - a betűket
megcserélve - LTP-nek nevezték ezeket.
Az LTP-k váratlanul jelentkeznek,

többnyire a holdfelszín kis területén
(ritkán azonban igen nagy területek
felfényesedését is tapasztalták),
megjelenési formájuk többféle.
Általában azokon a területeken
mutatkoznak, ahol a Hold valamikor
erősebb belső tevékenységet mutatott:
néhány kráter belsejében, vagy
közvetlenül a külső fal mellett, a
medencék pereménél (gyakran
hegyláncok tövénél), rianások és
vetődések vidékén, különösen világos
területeken. Eddig mintegy 40 ezer LTP
jelentést gyűjtöttek össze, ezek közül
azonban kb. 3-4000 értékelhető. Az
eddig feljegyzett időszakos
jelenségeknek mintegy harmadrésze a
nagyon fényes Aristarchus-krátertől és
annak környezetéből ered.
Az LTP-k egy része talán lökésszerű
gázkitörés, esetleg kiáramló gázok
gerjesztett fénylése. Néhány esetben
kétségtelenül fluoreszcens jelenséget
tapasztaltak.
62.
Hold
Egyéb formáik: elhomályosodások egyes kráterek belsejében vagy környékén, kis színes (kék, vörös) foltocskák
- amelyek néha mozognak - a kráterek környékén, törések (rianás, völgy) közelében, fénylések a Hold sötét,
naptól meg nem világított félgömbjén, gyors, rövid időtartamú, lüktető felvillanások mind a világos, mind a sötét
oldalon. Rendszerezésük alább következik.
Fénylések a sötét oldalon. Egy-egy krátert (elsősorban az Aristarchust, a Keplert és a Copernicust) a

hamuszürke fényben rendszeresen észrevehetünk. Előfordul azonban - elsősorban az Aristarchus esetében -,
hogy a megszokott "derengő" fénynél sokkal erősebben ragyog, máskor azonban olyan területeken is látunk
fényt, ahol más esetekben nem mutatkozik ilyen jelenség, nincs is ott erős fényvisszaverő képességű alakzat.
A jelentősebb sötét (változó) foltok és az időszakos jelenségeket mutató területek elhelyezkedése a Holdon. =
LTP előfordulások, = változó foltok a medencék területén, d = sötét (változó) foltok a kráterekben
Az ilyen fényjelenségeket már 5-6 cm nyílású távcsővel is észlelhetjük, 10 cm-nél nagyobb műszerek igen jó
megfigyelési lehetőséget biztosítanak. Az alkalmazott nagyítás akkora legyen, hogy a holdkorong, vagy annak
nagyobb része beleférjen a látómezőbe. A megvilágított holdsarlót tartsuk a látótéren kívül.
A sötét oldal fényjelenségeinek észlelésénél két gyakori hibaforrásra kell ügyelnünk. Egyrészt a hamuszürke
fény erősségének változásával alkalmanként a nagy albedójú alakzatok is nagyon fényessé válhatnak a külső
megvilágítástól. Ezért ilyen észleléseknél mindig figyeljük meg, és becsüljük a hamuszürke fény intenzitását is.
A gyakorlatban az észlelést oly módon végezzük, hogy öt-tíz percenként gondosan és alaposan
áttanulmányozzuk a sötét oldalt. Ha gyanús jelenséget tapasztalunk, igyekezzünk annak helyzetét megállapítani.
A megvilágított oldal jól azonosítható krátereihez viszonyítsuk a fényfolt helyzetét (l. a "háromszög módszert" a
holdrajzolásnál).
A másik gyakori téves megítélés onnan ered, hogy a terminátor közelében a még sötétben levő, de a csúcsainál
már megvilágított hegyormot látunk. Ezek természetéről azonban hosszabb megfigyelési idő alatt
meggyőződhetünk. Az ilyen csúcsok a növekvő Holdnál fokozatosan egyre több fényt kapnak, egyre nagyobb
részük válik láthatóvá, míg a fogyó Holdnál fokozatosan elhalványodnak, és végül eltűnnek.
Fényjelenségek észlelésénél alkalmazhatjuk a fotometriánál leírt fényelnyelő szürke filmcsíkokat a fényesség

becslésére. De becsülhetjük is a fényességet, pl. a Kepler- és a Copernicus-kráterhez viszonyítva. Ötfokozatú
skálát is használhatunk: itt 1. a bizonytalan, kétséges fénylést, 5. a feltűnő ragyogást jelenti. Azt is figyeljük meg,
hogy a fénylés egyenletes-e, vagy lüktető. Utóbbi esetben jegyezzük fel a lüktetés periódusát (másodpercekben).
Fénylés a Hold megvilágított oldalán. Az ilyen fénylések lehetnek kis kiterjedésűek, pl. egy-egy kráter belső
felületének egy részén, vagy a központi kúpon jelentkeznek. Néha azonban igen nagy területen, pl. egy medence
kisebb-nagyobb részén is fellép egy gyenge, elsősorban szűrővel észlelhető vagy fényképezhető fénytünemény.
A kisebb fénylések többnyire gyorsan lépnek fel és hirtelen tűnnek el. Megfigyelésükre 10-12 cm-nél nagyobb
távcső alkalmas. A kiválasztott területet 5-6 perces megszakításokkal két-három percen át gondosan észleljük, és
megpróbáljuk megállapítani, történt-e változás az előző időszak, ill. a környezet fényességéhez viszonyítva.
Általában egy-másfél órán át célszerű az egyes területek megfigyelését folytatni.
Az észlelés pontosságát, megbízhatóságát növeli, ha összehasonlító objektumokat jelölünk ki. Így pl.
kiválasztunk a megfigyelt kráterben három jellemző pontot (a központi kúpot, a kráterfal egy jól
megkülönböztethető pontjáét, és a talaj azonosítható felületét), valamint a kráteren kívül egy jól felismerhető
alakzatot. Ezek fényét hasonlítjuk össze egymással. Időről időre a fotometriánál leírt módon mérhetjük is a
fényességet.
Célszerű a Hold felszínén három-négy, állandóan megfigyelt területet kiválasztani, és ezeket időről időre sorra
átvizsgálni. Némi gyakorlat után több részletet is kijelölhetünk úgy, hogy amikor az egyik eltűnik az árnyékban,
egy másik látható legyen. A fényjelenségek itt is lehetnek folyamatosak, lüktetők vagy villanásszerűek.
A nagy kiterjedésű, fluoreszcens fényléseket is csak véletlenszerűen pillanthatjuk meg. Ez a jelenség abban
nyilvánul meg, hogy egy-egy medencerészlet, vagy valamelyik kráter környezete fényesebbnek látszik, mint az
előző percekben volt. A jelenség kék szűrőn át, vagy kék fényre érzékeny fényképeken tűnik elő.
63.
Hold
Elhomályosodások. 1. Kis kiterjedésű sötét foltok valamelyik kráter alján, néha a kráter falán, alkalmanként a
medencék rianással, völgyekkel, hegyláncokkal szabdalt vidékein. Színük szürkés, kékes vagy vöröses. Nagyobb
távcsövekkel észlelhetők (15 cm vagy ennél nagyobb átmérővel), közepes vagy nagy nagyítás mellett.
Alkalmanként lassan elmozdulnak. Többnyire úgy vesszük észre ezeket, hogy a krátert átvizsgálva tűnik fel
jelenlétük az előző észlelésekhez viszonyítva. 2. Nagyobb kiterjedésű sötét foltok a kráterek belsejében, vagy
környékükön, esetleg a fentebbiekben jelzett területeken. Váratlanul tűnnek fel, és néha hirtelen tűnnek el.
Mindkét elhomályosodás-típust igyekezzünk pontosan megörökíteni. Ha némi gyakorlatra tettünk szert a

rajzolásban, úgy vázlatrajzon rögzítsük a helyzetüket. Még célszerűbb előre megrajzolt űrlapon (amelyet a
kiválasztott területekről nagyítunk ki holdtérképről) berajzolni a vizsgált terület körvonalai közé. Itt is jelöljünk
ki összehasonlító pontokat.
Az elhomályosodás mértékét éppen úgy becsülhetjük, mint a változó holdfoltokét, de mérhetjük is a

korábbiakban ismertetett módon. Az észlelés lefolyása hasonló a fényléseknél vázolthoz, az észlelési időtartam
itt is egy-másfél óra lehet, 5-6 perces szünetekkel.
Az LTP megfigyelésnél a negatív észlelés (nem láttunk semmilyen jelenséget!) éppen olyan fontos, mint a
pozitív. Minden észlelés után gondosan jegyezzük fel, hogy mely területeken, mettől meddig figyeltük az
esetleges LTP feltűnést, és mekkora szüneteket tartottunk. Könnyen lehetséges, hogy egy-egy vidéken csak 2-3
évi észlelés hoz eredményt. Ám ha hosszú ideig nem láttunk ott semmit, úgy beszüntetjük a megfigyelést, és
mint "LTP negatív" vidéket jelöljük be a holdtérképre.
Nagyon fontos a rendszeres megfigyelés előkészítése. A kiválasztott területeket két-három fényváltozási cikluson
át, lehetőleg minél sűrűbben tanulmányozzuk, jegyezzük fel - esetleg rajzoljuk is - a feltűnőbb alakzatokat, az
árnyékok és a "normális fényváltozás" holdhónapi menetét. Amikor már alaposan megismertük ezt a vidéket,
akkor láthatunk hozzá az LTP-észlelésekhez.
Winifred S. Cameron a rendszeres fénymérést ajánlja a "rejtett LTP-k" megfigyelésére: olyan felfényesedések
vagy elhomályosodások vizsgálatára, amelyek nem szembeötlők. Amennyiben a kiválasztott területek
fényességviszonyait a fénymérésnél vázolt módon meghatározzuk, úgy megrajzolhatjuk a normális intenzitás-
változás grafikonját az árnyékból való kibukkanástól az eltűnésig. (A vízszintes tengelyre a Hold korát
napokban, a függőlegesre az intenzitás skálafokozatait mérjük fel.) Ezen a görbén a csúcs többnyire ott van, ahol
a vizsgált területhez viszonyítva a Nap delelése bekövetkezik. Ha már most egy kevéssé feltűnő felfénylés vagy
elhomályosodás lép fel, ez a mérési pont eltér a normál "fénygörbétől".
Legyünk figyelemmel arra, hogy egyes esetekben a felfénylések és elhomályosodások egyazon területen
egymást követően jelentkeznek!
Az adatok feljegyzése. A szokásos adatokon kívül (az észlelés ideje, a távcső adatai, a légkör állapota) fel kell
jegyezni az észlelés kezdetének és végének időpontját, a megfigyelés szüneteinek átlagos időtartamát, és ha LTP-
t látunk, annak kezdetét és végét. Külön fel kell írni, hogy ha a megfigyelés kezdetén már látszott az LTP, ill, ha
nem tudtuk végig követni a jelenséget az eltűnésig. LTP esetén fel kell jegyezni a jelenség holdrajzi koordinátáit
(térképről leolvasva), az intenzitás fokozatát és a mérés módját is. Ha lehet, a jelenségről rajzot is készítsünk.
Akár láttunk LTP-t, akár nem, mindig írjuk fel a megfigyelt területek nevét, a Hold korát napokban, a
colongitúdót, a librációs adatokat.
Érdemes még felírni, hogy a Hold milyen magasan állt a látóhatár felett, és mennyire volt világos az égbolt
háttere.
64.
Hold
Néhány aktív LTP terület (kiemelve a legaktívabbak): Alphonsus, Appeninek lába, Arago Sinar, Argaeus,
Aristarchus, Aristarchus-Grimaldi között, Aristillus, Aristoteles, Atlas, Baillaud, Biela, Biot, Birt, Bouger,
Chandy, Caucasus Montes, Censorinus, Challis, Chevallier, Cyrillus, Dionisius, Eratosthenes, Eudoxus,
Euclides, Gemma Frisius, Gassendi, Goldschmidt, Goodacre, Grimaldi, Haase, Harpalus, Hercules, Janssen,
Kepler, Copernicus, Kraft, Lambert, Landsberg, Langrenus, Manilius, Manzinus, Maskelyne, Menelaos, T.
Mayer, Mare Crisium, Mare Serenitatis, Mare Vaporum, Mare Tranquillitatis, Maurolycus, Messalina, Moretus,
Peirec, Pithon, Proclus, Posidonius, Ptolemaeus, Ross D, Teophylus, Tycho, Vallis Schroeterii, Yerkes. A
megfigyelt jelenségek fele az Aristarchustól származik!
3.6 Holdrészletek rajzolása

Aki elgyönyörködött egyik-másik holdbeli táj változatos képében, bizonyára arra is gondolt, hogy milyen jó
lenne ezt a látványt megörökíteni. Ha nem akarunk, vagy nincs módunk fényképezni, némi gyakorlat után - még
különösebb rajzolói készség híján is - eléggé híven adhatjuk vissza a látványt egy-egy gondosabb rajzban. De a
holdrészletek rajzolása célszerű eszköz azok számára is, akik valamilyen program szerint észlelnek. Egyrészt a
rajz készítése során sokkal gondosabban és pontosabban figyeljük meg a kisebb tájegységeket, mint ha csak
egyszerűen vizsgálnánk át azokat. Másrészt előfordulhatnak olyan érdekes vagy rendkívüli jelenségek - pl. LTP-
jelenség -, amelynek helyzetét feltétlenül rögzítenünk kell. Ilyenkor jó, ha van némi jártasságunk a holdrajz-
készítésben.
A rajzolás eszközei igen egyszerűek: két-három ceruza (egy puha, egy közepes, esetleg egy kemény fokozatú),
rajzszén vagy fekete filctoll, sima fehér papír, egy keményebb alátét, és egy vörös papírral, fóliával bevont,
gyenge fényt adó zseblámpa. A kemény alátét lehet műanyag- vagy vékony falemez, amelyre esetleg csiptetővel
ráerősíthetjük a lámpát is, hogy ne foglalja le egyik kezünket.
Kezdő holdrajzoló csak egy-egy kisebb részletet válasszon ki, de gyakorlottabbak se fáradozzanak 2-3 kráternél
nagyobb terület egyidejű megörökítésével. Inkább a részletek minél valósághűbb kidolgozására fektessük a
súlyt. A rajzlapra 8-10 cm átmérőjű kört - a távcső látómezeje is kör alakú! -, vagy ugyanekkora oldalhosszúságú
négyzetet rajzolunk, a négyzet éle vagy a kör felső része felel meg a déli iránynak. Ebben a keretben vázoljuk fel
a látottakat, pl. egy krátert és környékét, egy hegylánc részletét stb.
Vázlatrajz a holdfelszínrôl árnyalás és részletek nélkül (Eratosthenes és környéke)
65.
Hold
A rajzlap alján hagyjunk elég helyet az adatok felírásához és egy kis szöveges leíráshoz is. A feltüntetendő
adatok: 1. keltezés, 2. időpont Világidőben (mettől meddig készült a rajz), 3. a távcső adatai (átmérő, fókusz,
nagyítás), 4. a légkör állapota, 5. az árnyékhatár colongitudója és a Hold kora (újholdtól) napokban, 6. a libráció
adatai, 7. a holdpólus pozíciószöge, 8. az észlelt terület neve vagy koordinátái, 9. egyéb körülményekre való
utalás, 10. részletesebb leírás.
A legegyszerűbb vázlatrajznál a megfigyelt alakzat(ok) körvonalait próbáljuk meg minél pontosabban

megörökíteni. Egy-egy kráter esetében pl. a sáncfal gerincét rajzoljuk le először, majd a külső és belső
körvonalakat, a központi kúpot, és - ha van ilyen - a kráter alján levő kisebb másodlagos kráterecskéket, a
rianásokat vagy gerinceket. Nagyon pontosan örökítsük meg az árnyékok körvonalait. Az árnyékokat még a
legegyszerűbb vázlaton is célszerű puha ceruzával, vagy fekete filctollal sötétre árnyalni. Ugyancsak jelezzük -
pl. sraffozással - a környezettől elütően sötét vagy világos területeket.
A rajzolás során hamar feltűnik, hogy még egy viszonylag kis területen is eléggé sok árnyalat ismerhető fel. A
sötéttől a fényes fehérig terjedő árnyalatokat számozással jelöljük (erről alább még lesz szó), ahol a skála 0
fokozata az árnyék feketesége, a 10-es fokozat pedig a legfényesebb terület a Holdon (az Aristarchus-kráter).
Külön jelöljük meg, ha valahol feltűnő színezetet látunk: kékes, zöldes, vöröses színárnyalatot. A rajz készítése
előtt soha se tanulmányozzuk fényképen vagy térképen a kijelölt vidéket, mivel ez befolyásolná saját
vizsgálatunkat.
A rajzokon ügyeljünk a kisebb részletek egymáshoz viszonyított arányára. Jól bevált a "háromszögek módszere".
Két, már rögzített részlethez - pl. egy fényesebb falrészlethez és a központi kúphoz - viszonyítjuk egy harmadik,
jól megkülönböztethető pont helyzetét. Az így kialakított képzeletbeli háromszög alakját jól emlékezetünkbe
véshetjük, és arányosan átvihetjük a rajzra. Ilyen módon, háromszögekből összerakva meglehetős hűséggel
visszaadhatjuk az arányokat.
Nagy segítséget nyújt a szálkeresztes, beosztásos okulár alkalmazása. Az üvegre karcolt merőleges vonalkereszt
kisebb részekre van felosztva. Ezekhez a beosztásokhoz mérhetjük az egyes alakzatokat, és ennek alapján
vihetjük fel a rajzlapra. (Ilyenkor teljesen mindegy, hogy a szálrendszer beosztása valójában mekkora
szögértéket jelent.)
A kész rajzot már árnyalhatjuk is. Közepes és puha ceruzával a becsült árnyalat szerint világosabbra vagy
sötétebb szürkére satírozzuk a részleteket. A világos területeket fehéren hagyjuk. A vázlat részletes kidolgozását -
a távcső mellett feljegyzett árnyalatok alapján - már kényelmesen, a szobában is kidolgozhatjuk.
Nagyobb felkészültséget és rajzkészséget igényel az

árnyalt (tónusos) rajz. Ennek alapjául világosszürke
dekorációs lap szolgál, amelynek árnyalata a Hold
"átlagos" szürke színárnyalatát képviseli. Ilyen lap
alkalmazásánál fehér ceruzára is szükségünk van, a
nagyon világos foltok jelzésére. Szürke lap híján
egy fehér lapot grafitporral egyenletesen
beszürkítünk: a lapra ceruzabélről grafitport
reszelünk vagy faragunk, és azt keményre
összegyúrt vattacsomóval, vagy papírdarabkával
egyenletesen elkenjük. A vázlatot a fentebbiekben
leírt módon készítjük el, ezután a sötét árnyalatokat
két-három fokozatú puha ceruzával berajzoljuk. A
fehér részeket a szürke lapra fehér ceruzával
jelezzük. A grafitozott lapon radírral távolítjuk el a
világos (fénytől) területekről.
Vázlatrajz a fényesség relatív értékeinek

bejelölésével
A tónusos rajzokat ajánlatos a grafikusok által használatos színtelen lakkal (fixatívvel) befújni, hogy a rajz ne
kenődjön el (ezt egyébként célszerű az egyszerűbb vázlatoknál is megtenni).
66.
Hold
A rajzot holdtérkép segítségével a környező alakzatokhoz viszonyítva tájolhatjuk. Amennyiben szálkeresztes

okulárral rendelkezünk, pontosabban is tájolhatunk. Az alakzat egyik jellegzetes részletét (pl. a központi kúpot) a
szálkereszt "vízszintes" - kelet-nyugati - vonalára állítjuk, és hagyjuk, hogy a holdkép kimozduljon a
látómezőből. A szálkeresztet addig forgatjuk, amíg a kiválasztott részlet a kelet-nyugat irányt jelző vonalon
marad. Ennek iránya a rajzon megjelölve a földi kelet-nyugat irányt, az erre merőleges szál a földi észak-dél
irányt jelzi.
Ezután a Meteor csillagászati évkönyvben megnézzük az észlelés időponjára érvényes pozíciószög értékét, és azt
szögmérővel felmérjük az észak-dél vonalhoz viszonyítva. Így megkapjuk a Hold délvonalának irányát, ezt
húzzuk meg a rajzon is.
A rajzok készítésénél nagyon fontos a légköri állapot: az erős nyugtalanság a finom részleteket elmossa. Nagyon
nyugtalan levegő esetén ne kísérletezzünk rajzolással.
3.7 Árnyalatok és világos területek (holdfotometria)

A korábbiakban többször is említettük a holdfelszín árnyalatait és az azon látható világosabb, fénylő területeket.
Az első pillantásra a Hold eléggé egységesen szürkés
színárnyalatúnak látszik, amelyet csak egyes területek világosan
ragyogó fénye szakít meg. Alaposabban és hosszasabban
tanulmányozva a holdfelszínt, egyre finomabb árnyalatokat veszünk
észre a szürkének látszó alapon. Már egy kis, 4-5 cm-es távcsővel is
észlelhetjük a tengerek árnyalatainak változatosságát. Különösen a
Mare Crisium nyugati, és a Mare Serenitatis keleti pereménél tűnik
fel néhány, kiterjedt sötétebb színű "mező". Ugyanekkor pl. a Mare
Crisiumban a növekvő Hold mellett két fényes folt is jelentkezik.
Árnyalt (tónusos) rajz a relatív fényességértékek jelölésével

(Moretus-kráter)
Egy jobb minőségű 6-8 cm-es távcsővel már a nagyobb kráterek

belsejében is különböző árnyalatokat észlelhetünk, 15-20 cm-es műszerrel pedig sok ponton a szürke és a világos
számos fokozatát pillanthatjuk meg.
A holdbeli sötétedési árnyalatok megfigyeléséhez közepes nagyítást kell alkalmaznunk. Könnyen

kipróbálhatjuk, hogy pl. ugyanazon a területen, ahol egy 20 cm-es távcső 150x-es nagyítás mellett a szürke
számos fokozatát mutatja, 300x-os nagyítást használva az intenzitás-eltérések már elmosódottabbak és
bizonytalanabbak a különbségek. A nagyítás növekedésével ui. a felületi fényesség látszólag csökken, a
szemünkbe érkező fény gyengébb lesz.
Az egyes részletek látszólagos intenzitása gyakran a megvilágítási szögtől függően ingadozik. Többnyire azt
tapasztaljuk, hogy amikor a vizsgált részlethez a terminátor közel esik, tehát a napsugarak (napkeltekor vagy
napnyugtakor) alacsony szögben érik a talajt, világosszürkének látjuk. Ugyanez a vidék magas napállás mellett
igen sötétnek látszik. A változó intenzitású holdfoltokról később még bővebben szólunk. Itt most hallgatólagosan
a teleholdra vonatkozó intenzitási skálákat ismertetjük. Aki ilyen megfigyelésekkel kíván foglalkozni, a
holdrészletek árnyalatának megismerését a teleholdon kell kezdenie, és az alapos tanulmányozás után egy
tapasztalati "sötétedési skálát" alakíthat ki. A holdtölte idején észlelhető állapotot tekintjük kiindulási alapnak.
A Hold felületének intenzitás-vizsgálatánál a megszokott fényrend, magnitúdó fogalom értelmét veszti.

Fotografikus vagy fotoelektromos módszerekkel a holdfelszín kisebb részletei összehasonlíthatók a csillagok
fényességével, de ezek a módszerek az amatőrök többsége számára elérhetetlenek és túlságosan bonyodalmasak.
Már a korai holdtérképezők kialakítottak egy tapasztalati, többnyire tíz fokozatú intenzitási skálát. Ezeknél a
legfényesebb pontot (az Aristarchus-kráter belsejét) 10-es, a fekete árnyékokat 0 fokozatnak tekintik. Az
egységes becslés érdekében néhány jellegzetes pont - kráter-rész, kisebb medence - intenzitási fokozatát sok
becslés középértékéből kerek skálafokozatokban tüntették fel. Ezek mint összehasonlító objektumok
szerepelhetnek. A fokozatok meghatározásának elsajátításánál először ezeket kell alaposabban megismerni.
67.
Hold
A következő táblázatban találjuk a Kaiser-Elger árnyalati skála fokozatait, 0,5 skálafokonként, néhány
jellemző összehasonlító objektum felsorolásával.
0 árnyékok a Holdon
1 Grimaldi- és Riccioli-kráterek belsejének legsötétebb részei
1,5 De Billy, Boskovich, Zupus belső felszíne
2,0 Endymion, Kruger, Le Monnier, Julius Caesar belseje
2,5 Azout, Hippalus, Pitatus, Vitruvius belseje
3,0 Plinius, Sinus Iridum, Theophilus belseje
3,5 Archimedes, Hansen, Mersennius belső felülete
4,0 Ptolemaeus, Manilius, Guericke belső felülete
4,5 Aristyllus, Sinus Medii környezete
5,0 Arago, Bullialdus, Lansberg sánca, Archimedes környezete
5,5 Picard, Timocharis kráterfala, Copernicus sugarai
6,0 Bessel, Flamsteed, Macrobius, Mösting, Kant sánca
6,5 La Hire, Langrenus, Theaetetus kráterfala
7,0 Ariadeus, Kepler, Theon krátersánca
7,5 Euclides, Hortensius, Ukert belseje és sánca
8,0 Bode, Godin fala, Copernicus belseje
8,5 Proclus sánca, Bode A belseje
9,0 Censorinus, Dionysius, Mösting A, Mersenius sánca
9,5 Aristarchus belseje, La Peyreuse fala
10 Aristarchus belső fala
A holdtölte idejére érvényes skálafokozatok!
Újabban az ALPO (Association of Lunar and Planetary Observers, USA) javasolt egy 10 fokozatú skálát,
amelynél azonban a megnevezések értelmezése nagyon bizonytalan. Kétséges ui., hogy mikor "nagyon sötét" és
mikor "sötét" valamely részlet, és nem egyértelmű, mit kell érteni a "nagyon fényes" és a "rendkívül fényes"
alatt. Az ALPO skála (jelölhetjük Sa-val) a Kaiser-féle (S) fokozatokkal összekapcsolva használható.
A kétséges értelmezések elkerülésére W. S. Cameron egy egyszerű segédeszközt ajánl a becslésekhez. Ez

legegyszerűbb esetben egy 10 cm hosszú papírcsík, amelyet 1-1 cm-es
0 fekete (árnyék) szakaszokra osztunk, és az egyes kockákat kemény, közepes és puha
1 rendkívül sötét ceruzával egyre sötétebbre árnyaljuk: az első kocka teljesen fehér marad, az
2 nagyon sötét utolsót tussal befeketítjük. A kockákat megszámozzuk. Észleléskor a
3 sötét távcsőben alaposan megnézzük a megbecsülendő részletet, majd halvány,
4 szürke fehér lámpa fényénél a csíkon kiválasztjuk azt a kockát, amelynek árnyalata
5 világos szürke a leginkább hasonlít a vizsgált holdterülethez.
6 fehéres árnyalatú
7 fényes fehér Ennél pontosabb, ha egy filmszalagra, fehér fal felé fordított
fényképezőgéppel, szűk rekesznyílás mellett felvételsorozatot készítünk, 1,
8 nagyon fényes
1/2, 1/10, 1/30, 1/125, 1/250... stb. expozícióval. Előhívás után a kockáról
9 rendkívül fényes csíkmásolatot készíttetünk, és a fehértől a feketéig megszámozzuk a
10 szokatlanul ragyogó fokozatosan változó fedettségű papírképeket. Itt is a holdbeli folthoz
legközelebb álló árnyalatot kell keresni.
68.
Hold
Alkalmazhatunk elnyelési, "extinkciós" módszert is. Halványan beszürkült majdnem átlátszó filmből csíkokat
vágunk ki. Az okulár és a szemünk között addig helyezünk egymásra csíkokat, amíg a fokozatos elsötétedés
éppen elfedi a vizsgált objektumot, tehát már nem tudjuk többé megkülönböztetni a környezetétől. Ezután
megszámoljuk, mennyi szürke csíkot kellett egymásra helyezni a teljes kioltás eléréséhez.
Vizuális észlelésnél a legjobb egy fokozatosan szürkülő üveg ék lenne, amelynek egyik vége teljesen átlátszó, a
másik átlátszatlan. Az ék mellett milliméter-skála is van. A látómező közepére, pl. a szálkereszthez beállított
holdrészlet elé addig toljuk az éket, amíg azt már nem látjuk többé. Ekkor leolvassuk a milliméter-skálát.
Ugyanezt a mérést elvégezzük néhány ismert intenzitású összehasonlító alakzaton, sőt csillag kioltását is
mérhetjük.
A szürke filmcsíkok, ill. az üveg ék fényelnyelése ismert fényű csillagokkal is kalibrálható (azt kell
meghatározni, hogy egy, két, három... stb. csík, ill. az ék mekkora betolása oltja ki a halványabb és fényesebb
csillagokat). A Hold megfigyelésénél így sem kapunk magnitúdó értéket, de azt már megállapíthatjuk, hogy egy-
egy fokozat (vagy milliméter) mekkora fényrend-különbségnek, és ebből kiszámíthatóan mekkora intenzitás-
különbségnek felel meg.
Az ún. sötét foltok, vagy változó holdfoltok intenzitását a környezethez viszonyított relatív skálán érdemes
megbecsülni.
A holdfelszín intenzitásainak mérésére a fotoelektromos fénymérés és a CCD technika az előbbieknél sokkal

pontosabb lehetőséget nyújt. Mivel ezek az eszközök ma már az amatőrök számára sem hozzáférhetetlenek, e
téren tág tere van a kísérletezésnek, próbálkozásoknak.
3.8 Színek a Holdon

Az előbbiekben a szürke és világos árnyalatairól beszéltünk csupán. Az első megfigyelések során, főként kis
méretű távcsövön át nem is nagyon látunk másféle színt. Nagyobb (10-15 cm-es) műszerrel szemlélve a Holdat,
idővel egyre inkább feltűnik, hogy egyes felületi részletek különböző, jól meghatározható színt mutatnak:
többnyire szürkéskék, olajzöld, sötétsárga, szürkés-vöröses árnyalatokat vehetünk észre, néha igen nagy
területeken, máskor kis foltokban.
Általánosan elterjedt nézet, hogy a Hold (és a bolygók) színárnyalatai tükrös távcsővel jobban látszanak, mint
refraktoron át. Ez azonban nem egészen így van. (E sorok írója nagyon határozott, néha ragyogó
színárnyalatokat tudott megkülönböztetni a budapesti Uránia 20 cm-es refraktorán át, míg egy 15 cm-es
Cassegrain-távcsővel alig sikerült a szürkén kívül más árnyalatokat észrevennie!) Lencsés távcsővel is jól
kivehetők a színek, ha az objektív nyílása eléggé nagy. Fontosabb az objektívátmérő. Szemünk gyenge fénynél
csak a sötét-világos árnyalatokat érzékeli, ezért a Hold és a bolygók színeinek megfigyeléséhez lehetőleg minél
nagyobb átmérőre van szükség a kellő "fénygyűjtés" érdekében.
Különböző színárnyalatú területek a holdkráterekben. Balra a Grimaldi, jobbra a Plato színtérképe holdtölte
körül
A holdbeli színek észlelésénél jelentős segítséget nyújt egy színszűrő sorozat. A csillagászati távcsövekhez
készült közepes vagy gyenge fokozatú szűrőkön kívül jól használhatók a fényképezőgépekhez árusított
színszűrők közepes fokozatai. Célszerű egy mélyvörös és egy kék szűrőn kívül sárga és zöld árnyalatút is
69.
Hold
beszerezni. Jó, ha ismerjük a szűrők legnagyobb áteresztőképességének hullámhosszát, méginkább a fotó

szűrőkhöz többnyire mellékelt áteresztési vagy elnyelési diagramot. Ez grafikon formájában tünteti fel, hogy
mely hullámhosszon milyen százalékban engedi át a szűrő a fényt (vagy milyen mértékben gyengíti azt).
70.
Hold
A holdbeli alakzatok színeinek vizsgálatánál igen alaposan nézzük meg a kiválasztott részleteket, de - főként
erős holdfény esetén - 3-4 perc után pihentessük a szemünket, máskülönben hamar kifárad, sőt nem létező
színeket vél érzékelni (káprázik). A megfigyelő munkában igen gyakorlott angol Axel Firsoff szerint vizuálisan
telihold idején látjuk a legkevésbé a színeket.
Néhány nagyobb kiterjedésű terület színe: a Mare Frigoris medencéje kiemelkedően vöröses, hasonló a Mare
Imbrium északnyugati része, és a Sinus Iridumtól délre eső terület is. A Mare Tranquillitatis pereme vöröses
(főleg keleten), belseje nagy területen olajzöld árnyalatú. A Mare Crisium helyenként határozottan zöldes
árnyalatú. Az Aristarchus környezete határozottan kékes színű, a Grimaldi és a Ptolemaeus falgyűrűjének
környezete zöldes, de az utóbbiak árnyalata a fényváltozás során változik. F. Kaiser szerint a Ptolemaeus a
holdbeli hajnal idején szürkés-zöldes, ez az árnyalat a magas napálláskor sárgássá válik.
Több észlelő is felfigyelt arra, hogy a megvilágítástól függően az egyes területek színárnyalata változhat. Ez a
kérdés ma sincsen kellően tisztázva. Különösen a kráterek belsejének színei és színváltozásai kívánnak
alaposabb vizsgálatot. A. Firsoff többféle színárnyalatot vélt felismerni az Eratosthenes, Copernicus, Grimaldi és
Plato belsejében. Az egymás melletti eltérő árnyalatú részleteket vázlatrajzban rögzíthetjük.
Bármennyire erős maga a holdfény, a színárnyalatok többnyire az érzékelhetőség határán vannak. Ezért
észlelésünk helyességét a színszűrővel végzett megfigyelés alátámaszthatja. A szűrőn át nem látjuk
"színesebbnek" a vizsgált területet, de a megfelelő színű vidék a többi résznél sötétebbnek fog mutatkozni. Ha pl.
zöld szűrőn át vizsgálunk egy zöldes árnyalatú foltot, akkor az feltűnően sötétebbnek fog mutatkozni. Ugyanez a
terület pl. vörös szűrőn át halványabb szürkének látszik, esetleg beleolvad a környezetébe.
A színek megfigyelése nagy gyakorlatot és figyelmet igényel, de igen hasznos a holdkutatás számára. Érdemes
egy-egy vidéket nemcsak alkalmanként, hanem rendszeresen figyelni, a színes foltok árnyalata mellett az
intenzitásukat is megbecsülni, és alkalmanként rajzon megörökíteni a látottakat.
Lencsés távcsővel észlelve nagyon gondosan ügyeljünk arra, hogy a másodlagos színezés ne torzítsa
megfigyelésünket. A legjobb refraktorlencse sem színtelenít teljesen. A megmaradó másodlagos színezés
különösen a fénylő alakzatok, vagy fényes területek színét befolyásolhatja: kék vagy vörös árnyalatot adhat
ezeknek. A távcső okozta színezés felismerhető, mivel a látómezőben levő minden fénylő területet torzított
színben ad vissza. A nagyobb felületek színárnyalatát azonban nem zavarja. Emellett a távcső színezése mindig
"tiszta" ragyogó színeket ad, míg a holdbeliek tompa, szürkével, barnával elhomályosítottak.
71.
Bolygók
4 Bolygók
4.1 Merkúr
Bolygórendszerünk legbelső tagja a legnehezebben megfigyelhető a Föld-típusú bolygók között. Észrevételét
Naphoz való közelsége nehezíti. Földünkről figyelve az égitest soha nem távolodik el
28°-nál messzebb központi csillagunktól, így az alkonyi illetve pirkadati szürkületben kell
megkeresnünk, hiszen helyzetének köszönhetően nem sokkal nyugszik a Nap után, illetve
kel a Nap előtt.
A bolygókorong a legkisebb látszó átmérő (5" alatti) idején 400x-os, a legnagyobb (12")
környékén 150x-es nagyítással látszik akkorának, mint a Hold szabad szemmel. A
legfeltűnőbb jelenség a bolygó fázisa. Ez alatt azt értjük, hogy tőlünk nézve nem a teljes
felszín látszik megvilágítva. A fázis nem más, mint a megvilágított felszín nagysága a
teljes korong felületéhez képest. A két gömbfélt elválasztó vonalat hívjuk terminátornak,
mely valójában egy teljes bolygóátmérőjű kör.
A fázis felső együttállás idején maximális (100%-os). Ilyenkor a Nap Földdel ellentétes
oldalán van a bolygó, tehát mérete ekkor a legkisebb, azonban a Naphoz való közelsége
miatt nem lehet megfigyelni.
A felső együttállás jelenti az esti láthatóság kezdetét (K-i kitérés). A Földhöz közeledő, tőlünk nézve a Naptól az
égen távolodó égitest fázisa egyre csökken, mérete az egyre csök- kenő távolságnak köszönhetően fokozatosan
nő. A legnagyobb kitérések idején látjuk éppen a felét a korongnak, ekkor a Merkúrról nézve 90°-ra látszik a
Föld a Naptól. Ez az ún. dichotómia időpontja. A dichotómia után ismét közeledik a bolygó központi
csillagunkhoz az égen.
A látszó átmérő további növekedése mellett a fázis csökkenése folytatódik. Egyre keskenyebb, egyre inkább
sarló alakot vesz fel a korong megvilágított része. Ez egészen az alsó együttállásig tart, mikor a bolygó a Nap és
a Föld között helyezkedik el. Ilyenkor a megvilágítatlan félgömbjét látjuk (látnánk), azaz az újmerkúrt". Az alsó
együttállás a hajnali láthatóság kezdetének időpontja (Ny-i kitérés). Innen kezdve növekszik a fázis és egyre
csökken a látszó átmérő, mivel a Föld és a Merkúr távolodik egymástól. Ismét elérve a legnagyobb kitérést és a
hozzá tartozó 50%-os megvilágítottságot, a legnagyobb nyugati kitérés helyzetébe kerül a Merkúr. A bolygó
mérete egyre csökken, fázisa pedig folyamatosan nő, mígnem újra eléri a felső együttállás helyzetét.
Felszíni alakzatok észlelése még a legnagyobb műszerekkel is nehéz feladat. Többnyire tehát meg kell
elégednünk a sötét és megvilágított rész arányának meghatározásával.
A bolygó legkedvezőbb esti láthatósága (K-i kitérés) a tavaszi hónapokban következik be, a hajnali láthatóságok
közül (Ny-i kitérés) a késő nyári, kora őszi időszakok nyújtják a legjobb lehetőséget.
4.2 Vénusz
Megfigyelése sokban hasonlít a Merkúréhoz, de újabb észlelési területeket is
kínál ez a Földhöz igen hasonló méretű, vastag légkörrel bíró égitest. A
hasonlóság abból ered, hogy belső bolygó lévén szintén jól észlelhető
fázist mutat, melynek változása látszó méretének változásával együtt a
Merkúrral egyező módon történik, a hosszabb keringési időnek megfelelően
hosszabb időközökkel. A nagyobb pályaátmérőnek és Földhöz való
közelségének köszönhetően ez az égitest már jobban eltávolodik a Naptól, mint
belső társa. Sűrű, vastag légköre lehetetlenné teszi a felszíni részletek
észrevételét, így csak a felhőzetét figyelhetjük meg.
72.
Bolygók
A fázissal kapcsolatban rögtön szólnunk kell egy érdekes tényről, amelyet a bolygó légkörének jelenlétével
magyarázhatunk. Arról van szó, hogy a geometriai helyzet alapján számított megvilágítottsági értékek eltérnek a
megfigyelttől. A bolygó légkörén szóródó, illetőleg elnyelődő fény a fázis sietését" (esti láthatóság), illetve
késését" (hajnali láthatóság) okozza. Az előrejelzett érték kisebb, illetve nagyobb a ténylegesen észlelhetőnél,
így a dichotómia időpontja is eltolódik ez az ún. Schroeter-effektus.
A fázist a következőképpen határozhatjuk meg. Célszeru mindenekelőtt egy vázlatot készíteni, melyen rögzítjük
a terminátor elhelyezkedését. Az átmérő (d) mentén lemérve a megvilágított rész nagyságát (x) a fázis (f)
nagysága százalékban:
f = x / d * 100
A fázisbecslésen kívül lehetőségünk nyílik a felhőzet alakzatainak észlelésére. Kisebb- nagyobb világos, illetve
sötétebb foltok előfordulhatnak a ragyogó korongon. A sötétebbeket általában könnyebb észrevenni, a
nehézséget inkább a fényes alapon mutatkozó fényes foltok jelentik. A légkör okozta fényszóródás, fénytörés
eredményeként a pólus környékén kisebb fázisnál ún. szarvak jelentkeznek. Ezek világos ívdarabok, melyek
átnyúlnak a bolygó meg nem világított részére. Pólussapkáknak nevezzük a pólus környéki kifényesedett
süveget. Látványuk olyan, mintha egy-egy fényes jégsapka fedné a két sarkot. Némelykor egy árnyaltabb,
világos gallér is látszik a pólusok környékén. Gyakran megfigyelhető az éjszakai és nappali féltekét elválasztó
vonal szabályos ívtől eltérő alakja, ez az ún. terminátor-anomália. Ilyenkor kisebb-nagyobb csorbulások
látszanak a terminátor mentén. Persze ne úgy nézzünk távcsövünkbe, hogy minden alkalommal észre "kell"
vennünk az említett alakzatokat. Gyakori a teljesen üres korong is.
4.3 Mars
Naprendszerünk bolygói közül sok szempontból ez az égitest
hasonlít legjobban Földünkhöz. Légkörét és felszíni alakzatait
egyaránt megfigyelhetjük már kisebb műszerekkel is. A pólusok
környékén kiterjedt jégsapkák találhatók, melyeket vízjég és
szárazjég alkot, és a Földihez igen hasonló évszakok
váltakozásának megfelelően hízásnak, fogyásnak indulnak a marsi
tél illetve nyár közeledtének jeleként. Az északit NPC-nek szokás
nevezni, mely az angol North Polar Cap-ből képzett mozaikszó, a
délit pedig ehhez hasonlóan SPC-nek (South Polar Cap) nevezzük.
A bolygó látszó mérete még a legkedvezőbb esetben is 25" körüli,

ez azt jelenti, hogy 70x-es nagyítással láthatjuk akkorának, mint
Holdunkat puszta szemmel. A korong mérete ugyan elég ahhoz,
hogy számos részletet észrevegyünk, mégis első megfigyeléseink alkalmával nem leszünk képesek csak néhány
jelentéktelennek tunő barnás árnyalatú foltot elkülöníteni rajta.
A felszíni formációk a vörös és barna legkülönbözőbb árnyalataiban mutatkoznak. A sötétebb, barnás felföldeket
elsősorban a déli félgömbön találhatjuk meg. Ezek két nagy tömbben csoportosulnak, melyeket az egyenlítő és a
kezdőmeridián találkozása közelében található, az egyenlítővel párhuzamosan futó Sabaeus Sinus és Sinus
Meridiani köt össze. Az egyik a Syrtis Maior ék alakjához délnyugatról kapcsolódó Trinacria Mare Tyrrhenum
Hesperia Mare Cimmerium Mare Syrenum területegyüttes. A másik az ettől a Sinus Meridiani irányában,
keletre található Mare Erythraeum és az ebből a szélrózsa minden irányába kiágazó Vulcani Pelagus, Bosporos,
Aurorae Sinus, Margaritifer Sinus nevu felföldek.
Az északi félteke szegényebb sötét árnyalatú, magasan fekvő területekben. A legfeltűnőbb az Erythraeummal
átellenes Mare Acidalium, e sötét trapéz alakú foltnak nincs is vetélytársa a félgömbön. Ugyanakkor látványos
főleg, ha az északi félteke fordul jobban felénk a sarkkör környékén húzódó, egyes szakaszain 10°-nál is
szélesebb arktikus sáv, mely ha éppen nem takarja el tőlünk a pólussapka (NPC) feltűnő gallérként övezi a
bolygó északi pólusát.
73.
Bolygók
A Mars tengelyferdesége (24°) következtében a láthatóság során egyszer az északi, egyszer a déli féltekére
látunk rá jobban. Ez és a fentebb részletezett észak–déli aszimmetria azt eredményezi, hogy a perihéliumi
oppozíciók (a bolygó napközel-pontja környékén bekövetkezett szembenállásai) során, melyek alkalmával a
bolygó D-i pólusára látunk rá jobban, a barnás felföldek uralják a korong látványát. Ezzel szemben az aféliumi
szembenállások (naptávolpont környezetében kialakuló oppozíció) alkalmával az északi félgömb narancsvöröses
alföldjei fedik le látszólag a felszín nagy részét.
A felszíni részletek észrevételét nagyban segíti egy narancs vagy vöröses árnyalatú színszűrő. Ezekkel
könnyebben elkülönítjük a barnás illetve vöröses alakzatokat, körvonalaik határozottabbak lesznek, ami az idő
előrehaladtával egyre fáradó emberi szemnek sokat számít.
A Mars Földünknél jóval ritkább légkörében is gyakran megjelennek felhők, melyek keletkezhetnek a korong
peremén, azaz a marsi hajnal, illetve szürkület tartományában, előfordulhatnak a pólusok környékén, az arktikus
területeken, valamint magasabb hegyek környezetében. Észrevételük annál könnyebb, minél nagyobb
kiterjedésűek, valamint ha sötétebb alakzatok felett láthatók. A felhőkhöz azonban kékes árnyalatú szűrőket
használjunk. Ha légköri eredetu a folt, a kék szűrőben sokkal jobban fog látszani, mint a felszíni alakzatok
megfigyeléséhez szükséges vöröses árnyalatúban. A ritka légkörben is kialakulnak olyan erős szelek, amelyek
hatalmas porviharokat okoznak, részlegesen vagy teljesen átlátszatlanná téve a bolygó teljes légkörét vagy annak
egy részét.
Külső szomszédunk szintén mutat fázist, azaz oppozíció kivételével nem láthatjuk egész korongnak. A
megvilágítottság minimálisan 88%-os, bolygónk és a Mars helyzete és a pályaviszonyok miatt 12%-nál többet
nem láthatunk az éjszakai oldalból. A fázist a Vénusznál leírt módon határozzuk meg.
A bolygó két holddal rendelkezik. A belső a Phobos, mely 8 órán belül kerüli meg anyabolygóját, a másik a
Deimos, melynek keringési ideje alig több, mint egy földi nap. Közel a bolygó egyenlítői síkjában mozognak,
így megfigyelésükre legalkalmasabb időpontok azok, amikor leginkább felénk hajlik a Mars forgástengelye (pl.
nagy, perihéliumi, illetve kis", földtávoli oppozíciók). A közeli, fényes bolygó miatt a lehető legnagyobb
nagyításokat használjuk. Sokat segíthet, ha valamilyen módon (pl. egy maszk segítségével) kitakarjuk a bolygót
a látómezőben.
4.4 Jupiter
Naprendszerünk óriása egy gyökeresen más fizikai tulajdonságokkal bíró bolygócsalád legnagyobbika. Az
óriásbolygók szilárd felszín nélküli, nagy átmérőju gázgömbök.
Felhőzetük legtetejét figyelhetjük meg egyszerű eszközeinkkel innen, a
Földről. A gyors tengelykörüli forgásnak tudható be a bolygó torzult
alakja, amely első ránézésre szembetunő. Egy gázégitest természetesen
sokkal változékonyabb, mint egy szilárd felszínű bolygó. A bolygó már
közepes műszerek használói számára is nap mint nap tartogathat
meglepetéseket. Ezek lehetnek kisebb léptékűek is, de gyakran előfordul,
hogy a bolygó arculata szempontjából is jelentős alakzat válik aktívvá, és
gyökeresen megváltoztatja megjelenését.
Ahhoz, hogy ezek a változások szembetunőek legyenek, több-kevesebb

rendszerességel kell megfigyeléseket végezni. Minél nagyobb a
műszerünk, minél tapasztaltabbak vagyunk, annál kisebb időköz elteltével
tapasztalunk változást az előzőleg látott bolygóképpel szemben.
Természetesen ismernünk kell a bolygón előforduló alakzatokat, hogy felismerjük azok valamely jellemzőjének
(intenzitás, szín, méret) megváltozását.
Legszembetűnőbbek a bolygó egyenlítőjével párhuzamosan futó felhősávok. Sötét (ezeket hívjuk sávoknak) és
világos árnyalatúak (ezek a zónák) egymást váltva vannak jelen. Mivel többé-kevésbé állandó alakzatokról van
szó, a főbb sávok és zónák nevet kaptak. Az elnevezések arra utalnak, hogy a sáv vagy zóna a bolygó melyik
féltekéjén található és azon belül melyik éghajlati övben.
74.
Bolygók
Távcsőbe nézve a legkönnyebben a bolygó két egyenlítői sávja, az Északi Egyenlítői Sáv és a Déli Egyenlítői
Sáv (NEB és SEB) látszik. Sötétségük és szélességük révén már a legkisebb műszerek is jól mutatják őket.
Ezeket az Egyenlítői Zóna (EZ) választja ketté, mely a bolygó legfényesebb zónáinak egyike.
Feltűnőek még a mérsékelt övi sávok, a NTB és STB, melyek keskenyebbek és nem annyira sötétek, mint a NEB
és SEB, de megfigyelésükhöz még nem kell nagyobb távcsövet használnunk. Megemlítendők még a poláris
területek, a NPR és a SPR, melyek talán még a mérsékelt övi sávoknál is könnyebben észlelhetőek. Ezek, bár
kevésbé kontrasztosak, nagy felületük révén a könnyen megfigyelhető struktúrákhoz tartoznak.
A sávok és zónák intenzitása igen változékony. Általában az alkalmazott skálán rövid idő alatt néhány tized
egységgel nő vagy csökken. Ez nem túl feltunő mértékű, de gyakorlott szem számára egyértelmű változás.
Előfordulhat azonban, hogy nagyobb a bekövetkezett intenzitás növekedés vagy csökkenés. Erre kitűnő példa az
ún. SEB-zavar. Néhány éves periódussal a Déli Egyenlítői Sáv gyökeresen megváltoztatja megjelenését. A
bolygó egyik legmeghatározóbb alakzata helyén az Egyenlítői Zónától kezdődő világos zóna fedi le a
bolygófelszínt a poláris tartományig, a SEB eltunik a megfigyelők szeme elől. Fokozatosan, esetleg több
láthatóság alatt nyeri vissza régi, megszokott formáját.
Több száz éve biztosan létező, tehát állandónak mondható alakzata a bolygónak, a Nagy Vörös Folt (Great Red
Spot, GRS). A folt a Déli Trópusi Zónában található, tehát a SEB déli szegélye mentén kell keresnünk. Hogy
pontosan hol, az attól függ, hogy mikor nézzük, ugyanis hosszúsági köre nem állandó, néhány év alatt körbejárja
a bolygót, zónája mentén lemaradozva a zóna világos anyagához képest, fokozatosan növelve bolygórajzi
hosszúságát.
Ez a Földünknél is nagyobb anticiklon igen változékony megjelenésu. Mind mérete, mind intenzitása időben
eltérő értékeket vesz fel. Megesik, hogy inkább csak a közepes vagy nagyobb műszerekkel figyelhető meg,
máskor ki-sebb műszerekkel is jól látszik. Előfordul, hogy teljesen eltűnik a bolygó korongjáról.
Míg kis műszerekkel az egyes alakzatok a szürke árnyalataiban jelennek meg, nagyobb távcsővel színes világ
tárul elénk. A sávok vöröses, barnás árnyalatúak, a zónák a fehér sárgás és szürkés árnyalataiban tündökölnek. A
színek egyúttal azt is jelzik, hogy a légkör milyen magasan fekvő rétegét látjuk. A felszíntől lefelé haladva a
színek változása: vörös, fehér, barna, végül kék.
A bolygónak négy nagy holdja van, melyek már a legkisebb műszerekkel, így binokulárral is jól látszanak.
Felfedezésük Galilei nevéhez fűződik. A legbelső az Io, ezt követi az Europa, a Ganymedes és a Callisto. Ezek a
kísérők néha igen érdekes jelenségeket produkálnak. Keringésük során elvonulhatnak a Jupiter korongja előtt,
árnyékukkal kis sötét, vándorló foltot hozhatnak létre a korongon. Ezek megfigyelése legalább közepes
műszerekkel nyújt igazi látványosságot: az árnyékkúp "beleharap" a bolygóba, vagy a fénylő hold sötét felhősáv,
folt elé kerül.
4.5 Szaturnusz
Naprendszerünk páratlan látvá- nyossága ez az égitest. A fotókról, űrszondás felvételekről már jól ismert
gyűrűrendszere az, ami kiemeli az eddig ismertetett és ezután bemutatásra kerülő bolygók közül a Szaturnuszt.
Ez az amúgy igen keskeny dísz már igen kis műszerekkel és nagyítással megfigyelhető. A gyűrűt először Galilei
figyelte meg, de távcsöve rossz képalkotása miatt nem ismerte fel, hogy pontosan mi lehet a bolygó két oldalsó
"kitüremkedése". Christian Huygens értelmezte elsőként helyesen a látottakat, arra következtetve, hogy a
bolygót egy nagyon keskeny gyűrű veszi körbe. A kezdetben összefüggőnek gondolt gyűrűről később
mechanikai megfontolások alapján kimutatták, hogy kisebb, törmelékszerű anyagok együttese.
Amatőr eszközökkel a gyűrűt két-három alkotóra lehet bontani, a használt

műszer nagyságától függően. Ezek neve sorra (a bolygótól kifelé haladva):
C, B, A. Az A és B gyűrűt már a legkisebb távcsövek is mutatják. E két
komponenst a Cassini-rés sötét osztása választja el egymástól, ennek
megpillantása megfelelő rálátás esetén szintén nem igényel nagyobb
műszert. A Fátyol-gyűrűnek is nevezett C gyűrű már nagyobb eszköz és
nagy, 300-szoros nagyítás segítségével látszik. Ez sokkal áttetszőbb, mint a
két másik gyűrűalkotó, és a közeli bolygókorong zavaró fényessége is
75.
Bolygók
nehezíti észrevételét. Legalább közepes méretű távcsővel az A gyűrű is két alkotóra bontható, tehát észrevehetjük
a komponensek közé ékelődött Encke-rést is.
76.
Bolygók
A bolygó kitartó megfigyelői számára további látványossággal szolgál a gyűrű. Mivel a Szaturnusz egyenlítői
síkjában található, amely 27°-kal hajlik az égitest pályasíkjához, a 30 éves keringési periódus alatt más és más
helyzetből látjuk. Ennek megfelelően a kistengely mérete folyton változik a nagytengelyhez képest, így más-más
lapultságú ellipszisként látszik a bolygót övező "glória". Amikor legnagyobb a rálátási szög, a gyűrűrendszer
túlfut a korongon, ilyenkor figyelhetők meg legjobban a komponenseket elválasztó osztások. Amikor Földünk
áthalad a bolygó egyenlítői síkján, a vékony, egy-két km vastagságú gyűrű eltűnik. A gyűrű élére állása mintegy
15 évenként következik be, ilyenkor egy láthatóság alatt legfeljebb három alkalommal tűnhet el szemünk elől a
bolygó dísze.
Óriásbolygóról lévén szó, a Jupiterhez hasonló felhősávok jelenlétét várhatjuk. Való igaz, a Szaturnuszt is sávok
és zónák borítják, szilárd felszínt nem láthatunk. Az egyenlítővel párhuzamosan futó sávok közül az Északi és
Déli Egyenlítői Sáv (NEB, SEB) a legkönnyebben megfigyelhető amennyiben nem takarja éppen
valamelyiket a gyűrű. A többi sáv és a poláris régiók már nehezebbnek mondhatók, több összpontosítást és
kifinomult kontrasztérzékelő képességet igényelnek.
A Szaturnusznak nyolc nagyobb holdja van, amelyeket amatőr eszközeinkkel is meg- figyelhetünk.
Természetesen mind a nyolc észrevételéhez már nagy műszer kell, azonban a legnagyobb holdat, a Titánt már a
legkisebb távcsövek is mutatni fogják. A Rhea közepes műszerekkel már könnyedén látszik, míg a Iapetust
fényessége ellenére nehéz azonosítani, ugyanis ez a legtávolabbi, ráadásul a többi holddal ellentétben nem a
bolygó egyenlítői síkjában kering, hanem egy azzal 15°-ot bezáró pályasíkban. A Dione és a Tethys
megpillantásához közepes műszerek elegendők, de nehezebben vehetők észre, mint a három előbbi kísérő.
4.6 Uránusz
Az Uránuszt W. Herschel fedezte fel 1781-ben. Fényessége alig haladja meg a 6 mg-t, így nem csoda, hogy
sokáig ismeretlen volt az emberiség számára, bár jó körülmények között akár szabad szemmel is meg lehet
pillantani. Jelenlegi helyzete a déli félgömb lakóinak kedvez, de egy fél emberöltő
múlva az északi féltekén élők láthatják magasan a horizont felett a bolygót 84 éves
keringési idejének köszönhetően. Halványsága miatt megkereséséhez egyszerűbb
térkép használata szükséges, melyet a Meteor csillagászati évkönyvben megtalálunk.
Akár napról napra is nyomon követhetjük a bolygó elmozdulását a csillagos háttérhez
képest, megrajzolva pályáját az adott időszakban.
Korongjának megpillantása kisebb műszerekkel is lehetséges, 500x-os nagyítás

mellett látszik akkorának, mint Holdunk. A korong láthatóságának eldöntésekor
keressünk egy a bolygóval egyező fényességű csillagot. Amennyiben az Uránusz
nagyobbnak látszik a csillag Airy- korongjánál, akkor valóban a bolygókorongot
láttuk. Ami első látásra szembetűnhet, az a bolygó élénk kék, illetve zöldes színe. Az,
hogy pontosan milyen színárnyalatot látunk, távcsövünk méretétől, optikai
rendszerétől és az alkalmazott nagyítástól függ. A színérzetet befolyásolhatja a földi légkör, valamint a
megfigyelő fiziológiai állapota. A másik, ami feltűnő lehet, de ehhez már nagyobb műszerre van szükség, a
korong lapultsága, ami akárcsak a többi óriásbolygónál a gyors forgásból származó, a felszínt deformáló
centrifugális erő következménye. Az Uránusz tengelyferdesége 98°, ami azt jelenti, hogy a többi bolygóval
ellentétesen áll forgástengelye, északi fele a pályasík másik oldalára mutat, forgása retrográd.
A bolygó, részben a nagy naptávolságnak köszönhetően, nem mondható aktívnak. Itt már nem láthatunk
felhősávokat, feltűnő foltokat, meg kell elégednünk azzal, ha a peremsötétedést észrevesszük, de ehhez nem is
kell nagy távcső. A felszíni alakzatok észlelése helyett ajánlható a bolygót kísérő holdak felkutatása. Négy hold
megpillantására pályázhatunk eséllyel, azonban a legfényesebbhez is közepes méretű műszer szükséges; nagy
nagyításokat kell használnunk, ha célt akarunk érni. A legkülső Oberont már 20 cm körüli távcső mutatni fogja.
A bolygóhoz közelebb keringő Titania és Umbriel már nehezebb célpont, sokat segít a nagyítás növelése, hogy
kihámozzuk őket a bolygót övező fényes háttérből. Még nehezebb objektum a legbelső, még megfigyelhető hold,
az Ariel, itt is a lehető legnagyobb nagyítást alkalmazzuk, hogy ne zavarjon az Uránusz fénye.
77.
Bolygók
4.7 Neptunusz
Több mint 60 évvel az Uránusz felfedezése után, 1846-ban tervszeru
kutatás keretében Galle találta meg a legkülső óriásbolygót (Leverrier
számításai alapján). Megpillantásához már mindenképp szükséges egy
kisebb távcső és megfelelő csillagtérkép, amely elegendően halvány
csillagokat is ábrázol. A Neptunusz oppozícióban 7,8 mg-s fényességet ér
el.
Ha megtaláltuk, legalább közepes műszerrel (8 cm felett)

megpróbálkozhatunk a korong kiterjedtségének észrevételével. Az
Uránuszénál kisebb látszó átmérő miatt nagyobb nagyítást is igényel. A
korong a kék sötétebb árnyalataiban tündököl, néha kissé szürkésnek
mutatkozik. A peremsötétedés az amúgy is sötét tónus és a kis
korongátmérő miatt nehezebben megfigyelhető. A kis átmérő miatt
szinte lehetetlen észrevenni a bolygó lapultságát.
A Triton nevet viseli a bolygó legnagyobb holdja, amely közepes műszerekkel viszonylag könnyen észlelhető.
Amikor ezt a holdat nézzük, jusson eszünkbe, hogy a legkülső, amatőrök által észlelhető bolygóhold. A Triton
esetében Holdunkoz hasonló átmérőju égitestet figyelünk meg, anyabolygójától való távolsága is hasonló,
azonban míg kísérőnk a ráeső fény csekély hányadát veri csak vissza (12%), addig a Triton albedója 70%.
4.8 Pluto
A legkülső bolygónak már a megtalálása is komoly feladat. A Neptunuszhoz
hasonlóan a Plútó felfedezése is tervszerű kutatómunka keretében történt. Az
1930-as év hozott eredményt, C. Tombaugh ekkor talált rá a Gemini csillagokkal
sűrűn tűzdelt területén a bolygóra. Pályája mára jól ismert, így kellő pontosságú
térképek állnak rendelkezésünkre, hogy megtalálhassuk ezt a 14 mg-nál alig
fényesebb égitestet. Sajnos napközelpontját 1989-ben hagyta el, így több mint
kétszáz évet kell várni az újbóli perihéliumátmenetre, amikor fényessége ismét
eléri a 13,5 mg-t.
A bolygó megjelenése csillagszerű, tehát soha nem láthatjuk a korongját, így

egyetlen megfigyelhető tulajdonsága az állócsillagokhoz képest végzett mozgása.
Ezért készítsünk okvetlenül látómezőrajzot, amely egyúttal később bizonyíthatja, rosszabb esetben cáfolhatja,
hogy a Plútót láttuk-e.
4.9 A bolygó megfigyelés gyakorlata

4.9.1 Megfigyeléseink feljegyzéséről
Mindenekelőtt ismerni kell megfigyeléseink körülményeit, mely alatt elsősorban a légkör állapotát értjük. Ennek
két fő összetevője van, mely jól jellemzi az adott viszonyokat. Az egyik a légkör páratartalmára utaló légköri
átlátszóság (transparency). Az átlátszóság megítélésekor tanulmányozzuk, hogy milyen egünk
határmagnitúdója, tehát mennyire halvány csillagok vehetők még éppen észre, illetve figyeljük meg, hogy
mennyire tiszta, áttetsző, egyszóval páramentes-e az égbolt. Megadása 0 5-ig terjedő skálán történik, ahol az 5-
ös érték a legjobb.
A másik, fontosabb tényező a légmozgások jellemzésére szolgál, ez a légköri nyugodtság (seeing). A

légmozgásoknak két fő jellemzője van melyek, befolyásolják a távcsőben elénk táruló látványt. Az egyik a
mozgó légkör hullámainak nagysága, a másik a rezgések jelentkezési gyakorisága. Minél nagyobb a hullám
mérete, és minél nagyobb a két egymást követő hullám jelentkezése között eltelt idő, annál kevésbé zavaró ez
78.
Bolygók
számunkra. Sűrűn jelentkező, a bolygó részleteivel azonos nagyságrendű hullámok gyakorlatilag lehetetlenné
tehetik az érdemi megfigyelést.
79.
Bolygók
Fontos, hogy az általunk észleléskor használt nagyítással mérjük fel a légkör háborgását és ezt a nagyítást
tüntessük is fel a jelzett seeinghez kapcsolódóan (mondjuk zárójelben a megadott érték után). Nagyobb
nagyításnál fokozódik a légkör remegése, kisebbnél esetleg kevésbé vesszük észre a hullámzást.
Ahhoz, hogy minél objektívebb legyen az általunk megadott légköri jellemz ő, a következő táblázat nyújt
segítséget:
Nyugodtság Jellemzése
(Seeing)
0-1 Nagyon rossz
2-3 Erős hullámzás
4-6 Közepes, de állandó remegések
7-8 Gyenge hullámzás, néhány másodperces nyugodt szakaszokkal
9-10 Tökéletes légkör, remegés hosszabb idő alatt sem tapasztalható
Adjuk meg a használt műszer optikai felépítését, ne csupán annyit, hogy tükrös vagy lencsés távcsőről van szó.
Jelöljük meg pontosan, hogy azon belül milyen műszerünk van, lencsés távcső esetén akromát, félapokromát
vagy apokromát, tükrös távcső esetén: Newton, Cassegrain, Schmidt Cassegrain vagy Makszutov Cassegrain
stb. az általunk használt műszer. Természetesen tüntessük fel műszerünk átmérőjét, fókuszát, az alkalmazott
nagyítást, szűrőket is adjuk meg, hiszen ezek a paraméterek szintén fontosak egy megfigyelés kiértékelésénél.
Akárcsak távcsövünk, okulárunk esetében is részletezzük annak típusát (orthoszkopikus, Erfle, Plössl, Super
Plössl stb.), hiszen — különösen bolygómegfigyelések összehasonlításánál — sokat számít, hogy milyen optikai
rendszerű okulárt használunk.
Attól függően, hogy milyen optikai rendszert alkalmazunk, a szabad szemmel látottakhoz képest megváltozhat
az égtájak elhelyezkedése. Míg szabad szemmel egyenes állású képet látunk, csillagászati távcsővel általában
180°-ot "fordul a világ", mintegy a feje tetejére áll. Amennyiben zenitprizmával könnyítjük meg a távcsőbe
történő betekintést, tovább bonyolódik a helyzet, ekkor ugyanis egyenes állású, de oldalhelytelen" képet kapunk
(már ha a szokványos módon, felülről nézünk bele az okulárba).
Mivel a bolygófelszín alakzatainak azonosításához ismerni kell, hogy a korongon az egyes égtájak merre
találhatók, megfigyelésünk során fordítsunk időt ezek beazonosítására és feljegyzésére. Legpontosabban a Ny-i
irányt (preceding, előző) tudjuk meghatározni, ekkor ugyanis egyszerűen csak azt kell megnéznünk, merre halad
ki a látómezőből a bolygó (az irány megállapításakor nem működhet tehát a követést megvalósító óragép). A
többi irány ilyenkor már determinált, és a leképezés ismeretében utólag is meghatározható. Azonban ehhez
mindenképp tudni kell, hogy zenitprizmával, avagy nélküle készítettük korongrajzunkat, ne felejtsük el tehát
megjegyzésként ennek tényét feljegyezni. Ha nem használtunk zenitprizmát, akkor az É-i irány a Ny-ihoz képest
90°-ra az óramutató járásával ellentétes irányba van, ha használtunk, akkor a 90°-ot az óra járásával egyező
irányba kell felvenni. A K-i irány (following, követő) mindkét esetben továbbra is a Ny-ival szemben, attól 180°-
ra, a D-i pedig az É-ihoz képest ugyanilyen helyzetben van.
80.
Bolygók
alakulása. Ezért
Az egyik legfontosabb értékelési szempont az egyes felszíni alakzatok intenzitásának
megfigyelésünk, leírásunk során az alábbi táblázatot használjuk az alakzatok besorolásához.
Intenzitás Szöveges megfelelő
0 égi háttér
1 rendkívül sötét
2 nagyon sötét
3 sötét
4 homályos
5 tompa fényű
6 kissé árnyalt
7 fényes
8 nagyon fényes
9 rendkívül fényes
10 szokatlanul ragyogó
Az intenzitás mellett színárnyalatok leírásával, illetve méretek megadásával is foglalkozhatunk. Ez utóbbi

történhet a bolygó átmérőjéhez viszonyítva, pl. az átmérő valamely hányadával kifejezve, vagy a tényleges látszó
korongméret alapján ezt tényleges látszó szögméretre átváltva.
81.
Kisbolygók
5 Kisbolygók
Bár az első kisbolygót csak a 1801-ben fedezték fel, mégis ez és az ezt követő felfedezések alapjaiban
változtatták meg Naprendszerünkről alkotott képünket. Megmutatták, hogy a bolygók közti tér nem üres, hanem
sok milliónyi apró égitest tölti ki.
A kisbolygók megfigyelése nem éppen a legegyszerűbb amatőr észlelési ág. Komoly észlelések végzéséhez nagy
gyakorlat és megfelelő műszerezettség szükséges, de az eredmény legtöbbször tudományos értékkel bír.
5.1 Mik azok a kisbolygók?

5.1.1 A kisbolygók felfedezése
A Naprendszer kutatásának egyik legjelentősebb mérföldköve volt 1801. január 1-je, a 19. század első éjszakája,
hiszen ekkor találta meg Giuseppe Piazzi az első kisbolygót, a Cerest. A palermói csillagász csak a szerencsének
köszönhette a korszakalkotó felfedezést, ám a Ceres megtalálása nem lepte meg túlzottan a csillagászokat.
Már Kepler is észrevette, hogy a bolygók egymástól mért távolságában túl nagy az ugrás a Mars és a Jupiter
között, később pedig a Titius-Bode-szabály révén matematikailag is valószínűnek látszott egy ismeretlen bolygó
valahol 2,8 Cs.E. távolságban. A Titius-Bode-szabályt ma már inkább véletlen egybeesésnek tekintjük, ám a 18.
század végén szinte mindenki hitt használhatóságában. 1800-ban hat csillagász - köztük Zách Xavér Ferenc -
elhatározta, hogy megkeresi az ismeretlen bolygót, és megalakította az égi rendőrséget. A kutatásba számos
csillagászt akartak bevonni, de a sors iróniája folytán Piazzi már megtette a kulcsfelfedezést, mielőtt bármilyen
értesítést is kapott volna. A felfedezésnek magyar vonatkozása is van, hiszen a kevés észlelés miatt 1801
tavaszán elvesztett Cerest, Carl Gauss számításai alapján Zách lelte meg újra 1801. december 31-én. Az égi
rendőrség 1807-ig további három kisbolygót azonosított, majd 1815-ben, miután úgy látszott, nincs több
felfedezni való, beszüntette munkáját.
Sok évvel később egy német amatőrcsillagász, Karl Ludwig Hencke felelevenítette az égi rendőrség módszerét,
és 1845. december 8-án meglelte az 5-ös számú Astraeát. Ettől kezdve egyre gyorsuló ütemben fedezték fel az új
kisbolygókat.
5.1.2 A kisbolygók jelölése
1852-ben vezették be a ma használatos elnevezési rendszert, mely egy zárójelbe tett sorszámot és a kisbolygó
nevét tartalmazza: (1) Ceres, (2) Pallas stb. A felfedezés-névadás folyamatában 1857-ig sikerült tartani az
időrendet. Egyre újabb és újabb kisbolygókat fedeztek fel, még mielőtt a régebbieket pontosan azonosítani
tudták volna.
1892-től alkalmazták az ideiglenes jelöléseket, mely a felfedezés évéből és egy nagybetűből állt. Már a
következő évben kiderült, hogy az ABC betűi hamar elfogynak, így a Z után az AA, AB, stb. jelölések
következtek. A felfedezések gyors szaporodása annak volt köszönhető, hogy 1892-től kezdve Max Wolf egyre
hatékonyabban alkalmazta a fotográfiát új kisbolygók azonosítására.
A ma is használatos rendszert 1925-ben vezették be. E szerint a felfedezés évszáma után álló két betű egyike a
felfedezés félhónapját jelöli (A: január 1-15. között, B: január 16-31., C: február 1-15. stb.), a második az ezen
belüli sorrendet. Ha kifogynak a betűk, újra kezdődik az ABC és egy sorszám kerül a betűk mögé (pl. 1998 AA,
AB, ...AZ, AA1, AB1 stb.) Az eddigi rekord 1993 márciusának második fele volt, amikor kiosztották az 1993
FL84 jelölést, ami azt jelenti, hogy két hét alatt 2111 új kisbolygót sikerült észlelni!
Végleges sorszámot akkor kaphat egy égitest, ha több oppozíció alatt gyűjtött pozíciómérések alapján megfelelő
pontossággal meghatározták pályáját. Ezután felkérik a felfedezőt, hogy adjon nevet a frissen megszámozott
égitestnek.
82.
Kisbolygók
5.1.3 Kisbolygók pályája
Amint a 19. század közepén szaporodtak a felfedezések, feltűnt, hogy a kisbolygók fél nagytengelyének
eloszlása nem egyenletes. Vannak olyan tartományok, ahonnan teljesen hiányoznak az égitestek. Ha a fél
nagytengelyből kiszámoljuk a keringési időket, rögtön feltűnik, hogy a rések azokon a helyeken vannak, ahol a
kisbolygó keringési ideje egyszerű viszonyban áll a Jupiter keringési idejével. Nem találunk kisbolygót ott, ahol
a keringési arány 1:3, 5:2, 3:7 vagy 1:2. Ezeket a hézagokat a felfedezőjük után Kirkwood-réseknek nevezzük.
A kisbolygók eloszlása a közepes naptávolság függvényében
A század elején, több mint egy évszázaddal azután, hogy Lagrange kimutatta, hogy a Nap és a Jupiter
kölcsönhatása miatt, a Jupiter előtt és után 60 fokkal bármely kis tömegű test dinamikus egyensúlyban maradhat,
felfedezték az első, ún. Trójai kisbolygót, mely a Jupiterrel 1:1 arányú rezonanciában van. Jelenleg már 300
fölött van az ismert Trójai kisbolygók száma, és 1990-ben sikerült felfedezni a Mars első Trójai kisbolygóját,
melyet 1997-ben egy újabb követett.
Már a 19. század végén találtak olyan aszteroidákat, melyek messze elkalandoztak a kisbolygók övezetétől, és
egészen a Mars pályájáig jutottak, majd 1898-ban felfedezték az Erost, melyről kiderült, hogy 20 millió km-nél
is közelebb kerülhet Földünkhöz. Ezek után már nem volt meglepő, amikor 1932-ben Karl Reinmuth megtalálta
az Apollót, melynek napközelpontja a földpályán belül húzódik, majd 1976-ban Eleanor Helin felfedezte az
Atent, melynek keringési ideje 1 évnél is kevesebb, vagyis élete nagyobb részét a földpályán belül tölti.
Néhány híres földsúroló kisbolygó pályája
A kisbolygókutatás legutóbbi nagy előrelépése 1992-ben történt,

amikor David Jewitt és Jane Luu bizonyítva egy sok évtizedes
elméletet, fölfedezte az első Neptunuszon túli kisbolygót. A Kuiper-öv
feltérképezésének még csak a kezdetén járunk, de már most biztosnak
tűnik, hogy sokkal több anyag van a Neptunuszon túl, mint a Mars és
a Jupiter között. A Neptunuszon túli kisbolygók kb. 40%-a 2:3 arányú
rezonanciában van a Neptunusszal.
83.
Kisbolygók
5.2 Kisbolygóészlelés eszközei

5.2.1 Térképek
Tíz évvel ezelőtt még komoly akadályba ütközött egy 7-8 mg határfényességű térkép beszerzése. Sokat javított a
helyzeten a Sky Atlas 2000.0 kiadása, mely 26 térképen, 8 mg-ig tartalmazza az égbolt csillagait. Újabb nagy
lépést jelentett az Uranometria megjelenése, melynek 385, A4-es oldalát kell megszereznünk, hogy a hazánkból
látható teljes égboltról legyen 9,5 mg-s határfényességig térképünk.
A tökéletes megoldást azonban a számítástechnika jelenti. A 80-as évek közepén a NASA megrendelésére nagy
Schmidt-teleszkópokkal föltérképezték az egész égboltot, mivel a készülő Hubble Űrtávcső pozicionálásához
kellett egy jó határfényességű térkép. A beszkennelt lemezekből készített atlaszt a NASA Guide Star Catalog
(GSC) néven a nagyközönség részére is hozzáférhetővé tette. Mivel az Űrtávcsőnél az volt a lényeg, hogy adott
területen adott számú csillag legyen, a Tejút csillagdús, központi vidékein csak 13 mg körüli a határfényesség,
míg a Sextansban 16 mg-s csillagokat is feltüntet a GSC. Az egyetlen CD-n elférő katalógus sok ezer kisbolygó
és több száz üstökös pályaelemeit is tartalmazza, melyek koordinátáit tetszőleges időközökkel a Guide szoftver
térképre is fel képes rajzolni. A kinyomtatott térképek a legigényesebb vizuális észlelők igényeit is kielégítik.
Akárcsak az Uranometria, a Guide sem igazán terjedt el még hazánkban, ám beszerzése már nem jelent gondot.
5.2.2 Vizuális észlelések
Háromnegyed évszázaddal ezelőtt, 1923. szeptember 13-án fedezte fel Johann Palisa 121. kisbolygóját, s ezzel
végleg lezárult a vizuális kisbolygófelfedezések kora. A fotografikus technikák kiszorították a vizuális észlelőket
erről a területről, hiszen gyorsabb és főként pontosabb munkát tettek lehetővé. Ma már 16 mg-s oppozíciós
fényességig valamennyi kisbolygó ismert, így a vizuális kisbolygófelfedezés lehetősége roppant csekély. Néha
ugyan a földet megközelítő kisbolygók között akad olyan, mely a 14 mg-15 mg-s fényesség eléréséig észrevétlen
marad, így egy szupernóvavadász, vagy egy törpenóva észlelő elvileg észrevehetné, ha az égitest éppen a
kiszemelt galaxis vagy változó környezetében tartózkodna, de ennyi véletlen egybeesés valószínűsége szinte
nulla.
Marad tehát a már ismert kisbolygók

megkeresése, mozgásuk nyomon
követése, esetleg a szabálytalan alak
miatt fellépő fényességváltozás
észrevétele. Kialakíthatunk egy
észlelési programot, melynek
keretében minél több kisbolygót
próbálunk meg azonosítani, hiszen
ezek az égitestek Naprendszerünk
részei, akárcsak a nagybolygók, mégis
nagyon kevesen látják őket a saját
szemükkel. Különleges alkalmat
jelenthet egy kisbolygó és egy ismert
mély-ég objektum, például a Plejádok,
vagy a Praesepe együttállása. Ilyenkor
napról napra figyelhetjük, ahogy
kisbolygónk elhalad a halmaz vagy
galaxis előtt. Ha megszületett az
elhatározás, már csak koordinátákat és
térképet kell szereznünk.
A (4) Vesta elhaladása az M35 mellett
Az MCSE által kiadott Meteor

csillagászati évkönyv minden évben
közli az oppozícióban legalább 10 mg-
s fényességet elérő kisbolygók koordinátáit, melyek egy 20×60-as binokulárral, vagy egy 4-5 cm-es, 20-40×-es
nagyítású teleszkóppal biztosan elérhetők.
84.
Kisbolygók
Figyelembe véve, hogy sok kisbolygó csak 3-4 évente lépi át a 10 mg-s határt, és ez a rövid időszak eshet egy
hosszabb borult időszakra, az összes fényes aszteroida végigészlelése is hosszú évekre adhat elfoglaltságot.
Amennyiben halványabb égitestekek akarunk megkeresni, már nehezebb dolgunk van. A szentpétervári
Sternberg Elméleti Asztrofizikai Intézet minden évben megjelenteti Ephemerides of Minor Planets című
kiadványát, melyben az összes számozott kisbolygó pályaelemei és oppozíció környéki koordinátái helyet
kapnak, de a kiadvány beszerzése enyhén szólva is zűrös. Szerencsére a számítástechnika és az Internet rohamos
terjedése miatt nem kell Oroszországa menni néhány efemeridáért. Ma már számos olyan adatbázist lehet CD-n
kapni, mely temérdek kisbolygó pályaelemeit tartalmazza. Ezután már csak egy efemerisz-számító programra
van szükségünk, melynek segítségével tetszőleges időpontra kiszámíthatjuk a kiszemelt égitest koordinátáit. Aki
internet hozzáféréssel is rendelkezik, még a CD árát is megspórolhatja, hiszen a http://www.lowell.edu címen az
összes, legalább egyszer észlelt kisbolygó kurrens pályaelemei megtalálhatók (több mint 40 ezer égitest adatairól
van szó).
5.2.2.1 Kisbolygók azonosítása
Az első lépés a koordináták térképre rajzolása. A különböző kiadványok általában 5 vagy 10 napos időközökre
adják meg a kisbolygó-efemeridákat, persze ha számítógéppel számolunk, tetszőleges időközöket választhatunk.
Mielőtt térképre rajzoljuk a pozíciókat, nézzük meg, milyen időpontra vonatkozik térképünk. Ma már mindenhol
2000-es epochára adják meg a kisbolygók koordinátáit, és a fent említett térképek is mind 2000-es epochájúak,
de számos 1950-es atlasz is közkézen forog még (pl. AAVSO Variable Star Atlas, Atlas Coeli, Atlas Borealis,
Atlas Eclipticalis stb.). Ha ilyet használunk, az üstökösökkel foglalkozó fejezetben található képletek
segítségével át kell számítanunk az efemeridákat.
A térképre az észlelés napja előtti és utáni legközelebbi koordinátákat tanácsos felrajzolni. Az így kapott szakaszt
egyenletesen osszuk el a napok számával. Bár a kisbolygók ritkán haladnak egyenes vonalban, egyenletes
sebességgel, de az így keletkező hiba elenyésző mértékű lesz. Az így kapott pozíciókat és a tágabb
csillagkörnyezetet ajánlatos pauszpapírra átmásolni, így atlaszunkat megkíméljük az éjszaka viszontagságaitól,
főképp a párásodástól. Ezután már csak rajtunk múlik, megtaláljuk-e a kiszemelt égitestet.
Az (1) Ceres útja a csillagok között az 1995-ös oppozíció idején
Ha a számított pozíció közelében gyanús égitestre bukkanunk, kezdhetünk örülni, de ezzel még távolról sem
fejeződött be az észlelés. Míg egy üstököst diffúz megjelenése alapján egyértelműen azonosítani tudunk, egy
kisbolygó látványa semmiben sem különbözik a környező csillagok látványától. A térképek viszont - különösen
a határfényesség közelében - gyakran hibásak, hiányoznak csillagok, vagy esetleg nem létező csillagokat
ábrázolnak (ez a GSC esetében nagyon gyakori). Ezért kisbolygó-észlelésünket csak akkor tekinthetjük
hitelesnek, ha sikerül megfigyelni az égitest elmozdulását a környező csillagokhoz képest!
85.
Kisbolygók
A főövben keringő aszteroidák oppozíció idején 25"-

40"/óra sebességgel mozognak a csillagos háttér előtt,
ami 40×-es nagyítással egy óra alatt biztosan
észrevehető.
Ritka kivétel az (1566) Icarus, melynek elmozdulását

1996. június 16-án már 1 perc alatt észre lehetett
venni
Bonyolultabb a helyzet, ha a kisbolygó stacionárius

pontja közelében tartózkodik, vagy a megfigyeléshez
binokulárt használunk. Ebben az időszakban a lassú
mozgás, illetve a kicsi nagyítás miatt egyetlen éjszaka
kevés az elmozdulás észrevételéhez. Ilyen esetben
egy későbbi éjszakán kell visszatérni a területhez, és
ellenőrizni a gyanúsítottat. Gyakran megeshet, hogy
napokig, vagy hetekig nem tudjuk megismételni az
észlelést, ilyenkor akár hónapokig is "pihentetni" kell a megfigyelésünket. Ilyenkor maga a kisbolygó
természetesen már messze jár, így csak a látómezővázlatra berajzolt fénypont hiányát állapíthatjuk meg. Bizony
az is előfordulhat, hogy a kisbolygónak vélt égitest egy-két hónappal később még mindig a helyén van...
Mivel a kisbolygó-észlelésnél az azonosítás lehet a legfőbb cél, látómező-vázlatunknak csak annyi részletet kell
tartalmaznia, hogy a későbbi azonosításnál biztosra mehessünk. Esetenként az is megteszi, ha a térképmásolatra
jelöljük be az égitestet, de ezt a "módszert" egyedül kisbolygók megfigyelésénél használjuk. Más észlelési
területen kizárólag a látómező pontos lerajzolása fogadható el!
5.2.2.2 Változó fényességű kisbolygók
Számos kisbolygó vizuálisan is észrevehető mértékben változtatja fényességét. A legnagyobb aszteroidák sem
teljesen gömb alakúak, és minél kisebb mérettartomány felé haladunk, annál jelentősebbek a szabálytalanságok.
Az elnyúlt alak eredményeként a tengelyforgási idővel megegyező periódussal változik a kisbolygó Földről
látható keresztmetszete, így látszó fényessége is. A következő fényes kisbolygók mutathatnak legalább 0,4 mg-s
fényváltozást: (9) Metis, (15) Eunomia, (16) Psyche, (17) Thetis, (18) Melpomene, (19) Fortuna, (30)
Urania, (39) Laetitia, (40) Harmonia, (41) Daphne, (43) Ariadne, (44) Nysa, (80) Sappho, (349)
Dembowska, (1620) Geographos, (1036) Ganymed. A fényváltozások periódusa 4 és 14 óra között van, az
amplitúdó pedig a rálátástól függően változik.
5.2.3 Fotografikus megfigyelések
A századforduló idején a fotográfia lassan

kiszorította a vizuális megfigyelőket, hiszen a
fotólemezeken 1" pontosságú méréseket lehet
végezni, ami vizuálisan rendkívül bonyolult
feladat lenne. A hajlékony fotóanyagokat
használó műkedvelőknek megmaradt az
érdekes együttállások, mély-ég objektum
közelítések, illetve a hosszú nyomot hagyó
földsúroló kisbolygók megörökítése.
Az újabb amatőr kisbolygó-felfedezésre 1978-

ig kellett várni, amikor is Takeshi Urata
megtalálta első kisbolygóját, fotografikus
módszerrel. Általában Wright-Schmidt vagy
Baker-Schmidt rendszerű fotografikus
kamerákat és fotólemezeket használtak.
86.
Kisbolygók
A 80-as évek közepén angol és amerikai amatőrök is szép eredményeket értek el a kisbolygók fotografikus
kutatása terén, ám mire jobban elterjedhetett volna ez a módszer, beköszöntött a CCD-korszak, amely alapvetően
átalakította az amatőrök kisbolygókutatásban elfoglalt helyzetét.
Kisbolygók fotózásánál ugyanazokat az alapelveket kell betartani, mint a vizuális észleléseknél. Ha biztosak
akarunk lenni a dolgunkban, vagy két felvételt kell készíteni, vagy hosszú, legalább fél órás expozíciós időt kell
alkalmazni. Ahhoz, hogy a képen csíkot húzzon az égitest, ismerni kell a készülő kép léptékét, illetve a kisbolygó
mozgási sebességét.
Ha éppen stacionárius pontja környékén közelít meg egy mély-ég objektumot, a hosszú expozíciós idő már nem
megoldás. Ilyenkor bizony két képet kell készíteni. Bár egy sikeres felvétel után több borult éjszaka is
következhet, viszont ilyenkor a kisbolygó is lassan mozog, így sokáig a mély-ég objektum közelében marad.
5.2.4 Kisbolygók CCD asztrometriája és fotometriája
Többször említettük már, hogy a CCD színrelépése alapvetően átformálta a kisbolygók és az amatőrcsillagászok
viszonyát. Nálunk, elsősorban anyagi okokból még nem mindennaposak a CCD kamerák, de a fejlődés töretlen,
és már feltűnt a látóhatáron egy olyan csapat, mely a kezdeti szárnypróbálgatások után már komolyabb
észlelőmunka után áhítozik. A kisbolygók pozíció- és fényességmérése szinte végtelen lehetőségeket jelent az
amatőr számára.
Jelenleg az újonnan felfedezett kisbolygók száma gyorsabban nő, mint a sorszámozottaké, így igen nagy szükség
van az amatőrök munkájára. Arról nem is beszélve, hogy minden észlelésben benne van egy új felfedezés
lehetősége! De a 10 ezres nagyságrendű, sorszámozásra váró kisbolygó mellett rengeteg, sorszámozott égitestről
is kevés megfigyelés van, így ebbe az irányba is el lehet indulni.
A fotometria területén még rosszabb a helyzet. Ahhoz, hogy egy kisbolygó pontos forgási periódusát, alakját, és
a forgástengely irányát meg tudjuk határozni, legalább négy, különböző heliocentrikus ekliptikai hosszúságnál
bekövetkező oppozíció alkalmával készített fénygörbére van szükség. Ez csak a kisbolygók töredékéről van meg,
így szinte bárhová nyúlunk, újabb, tudományos szempontból is hasznos eredményeket érhetünk el.
A pozíciómérésekhez 20 cm-es távcső és 2"/pixeles felbontás bőven elegendő, a fotometriai pontosság pedig egy
28 cm-es Schmidt-Cassegrainnel, egy ST-6-os CCD-vel Szeged fényszennyezett belvárosából is eléri a 0,03 mg-
t. A CCD asztrometria és fotometria további műhelytitkai a CCD szakcsoport oldalain találhatóak.
Természetesen a megfelelő objektumok kiválasztásában, a megfigyelések kiértékelésében, és a témával

kapcsolatos bármely kérdésben az MCSE CCD Szakcsoportja és Üstökös Szakcsoportja készséggel áll az
érdeklődök rendelkezésére!
87.
Üstökösök
6 Az Üstökösök
Az üstökösök az embereket régóta foglalkoztatják. Vannak, akik - teljesen alaptalanul - rettegnek a mai napig is
feltűnésükkor.
1997-ben sokunknak egy életre szóló élményt jelentett a fényes és nagyon látványos Hale-Bopp üstökös.
Bármikor feltűnhet az égbolton hasonló csoda, nem árt tehát, ha kissé megismerjük a csóvás jövevények
természetét, valamint megfigyelési módszereit
6.1 Mik azok az üstökösök?

6.1.1 Viselkedésük és szerkezetük
Az egész égitest lelke egy 1-10 km-es szilárd mag, amely kisebb-nagyobb kőtömbökből, porból és az ezeket
összetartó vízjégből és fagyott gázokból áll. valószínűleg a vízjég fordul elő a
legnagyobb arányban, és ehhez keveredik némi fagyott szén-monoxid, szén-
dioxid, metilalkohol, formaldehid, esetleg némi metán és ammónia. Ezeknek a
hegy méretű szikláknak a döntő többsége a Plútón túli térséget tölti ki, egyes
feltételezések szerint akár 2 fényév távolságban is lehetnek olyan magok, melyek
a Naprendszerhez tartoznak. Ebben a térségben teljesen fagyott állapotban
vannak, és a hatalmas távolság miatt számunkra láthatatlanok. Szerencsére nem
maradnak örökké ilyen messzeségben, hanem ütközések és a közelben elhaladó
csillagok hatására a Naprendszer belső térsége felé veszik útjukat.
Ahogy közelednek, a Napból áramló elektromágneses sugárzás hatására a

magban található jég párologni kezd. Kezdetben csak a szén-monoxid párolog
jelentős mértékben, olykor már 8-10 Cs.E. távolságban. Közben a jégbe zárt por
is kiszabadul, és a gázokkal keveredve körszimmetrikusan körülveszi a magot,
létrehozva az üstökös kómáját. Ennek mérete ezer és néhány millió km közé eshet. Nagyjából 3,5 Cs.E.
távolságban a vízjég is elkezd szublimálni, így egyre több anyag kerül a kómába. Mellékelt képünkön kiválóan
látható a Hale Bopp üstökösön levő aktív területből szökőkútszerűen kiáramló anyag spirális mintája. Ezt a mag
forgása okozza, hasonlóan, mint egy körbeforgó kerti locsolótömlő.
Ebben a távolságban a magból kiszabaduló gázok néhány óra alatt

ionizálódnak. A Nap által keltett bolygóközi mágneses tér és a sugárnyomás
magával ragadja az ionokat és a port. Ez az anyag a Nappal átellenes irányban
elhagyja a kómát - létrejön az üstökösök leglátványosabb része, a csóva. Mivel
az ionokra és a porszemekre más-más hatással van a napszél és a bolygóközi
mágneses tér, kétféle csóva is kialakulhat. Az ionok a napszél hatására
jelentősen felgyorsulva hagyják el a kómát, szigorúan megtartva antiszoláris
irányukat. Így jön létre a vékony, egyenes, kékes színű ioncsóva, melyet I.
típusú csóvának nevezünk. A porszemekre nincs hatással a mágneses tér, ezért a
szemcsék a kómától távolodva az üstököspálya mentén lassan szétterülnek.
Létrejön a Nap-üstökös iránytól elhajló és vöröses színű porcsóva, melyet II.
típusú csóvának nevezünk. Az ioncsóvától eltérően, melynek saját fénye van, a
porcsóvák csak a Nap fényét verik vissza. A porcsóvák között már a 10 millió
km-es hosszúság is ritkaság, az ioncsóva viszont 100 millió km-es is lehet, bár
egy üstökös pontos méreteit igen nehéz meghatározni, hiszen a kóma és a csóva
fokozatosan olvad bele az égi háttérbe.
88.
Üstökösök
6.1.2 Mozgás és fényesség
Az üstökösök a Plútón túli térségből érkeznek hozzánk. Olyan pályán mozognak, melynek alakja rendkívül
elnyúlt ellipszis.
A keringési idő alapján két csoportba sorolhatjuk az üstökösöket. A rövidperiódusú üstökösök keringési ideje
200 évnél kevesebb, míg a hosszúperiódusú üstökösök 200 évnél is hosszabb idő alatt kerülik meg a Napot.
A Hyakutake üstökös pályaja közel merőleges volt a földpályára...
A rövidperiódusú kométák emberi léptékkel mérve is gyakran kerülnek a Nap és a Föld közelébe, és minden
alkalommal anyagot veszítenek. Egy-két tucat napközelség alatt jelentősen csökken a mag anyagtartalma, így
ezek az üstökösök általában halványak, nagy részük soha nem lesz olyan fényes, hogy vizuálisan is észlelhessük
őket. A közepes és hosszú periódusúak között már sokkal gyakoribb a nagy abszolút fényesség. A statisztikák
szerint szinte évente tűnik föl szabad szemmel is látható üstökös. Első hallásra ez eléggé hihetetlenül hangzik,
hiszen a fényszennyezett, piszkos levegőjű településeken élők biztosan nem ezt tapasztalják. A legtöbb
szabadszemes üstökös csak teljesen sötét égen tűnik elő, ráadásul gyakran csak néhány napig, vagy egy-két hétig
pillantható meg távcső nélkül. Binokulárral évi egy üstököst biztosan megpillanthatunk, 20-25 cm-es távcsővel
pedig szinte mindig találunk elérhető objektumot.
Az üstökösök látványa erősen függ a Föld, az üstökös és a Nap

kölcsönös helyzetétől is. A mellékelt ábrán az a pozícióban
tartozkodó üstökös egyenes, kékes ioncsóvája nagy, hosszan elnyúló
kinézetű, akárcsak a kissé görbült porcsóva. Ellenben a b pozícióban
levő üstökös csóvája sokkal rövidebbnek látszik, sőt a görbe
porcsóva látszólag nem ellenkező irányba áll mint a Nap, hanem
éppen ellenkező irányt mutat. Ezt a perspektivikus jelenséget
"ellencsóvának" nevezzük. Megjelenésére akkor számíthatunk,
amikor bolygónk metszi az üstökös pálysíkját.
6.1.3 A felfedezéstől az efemeridákig
A távcső előtti időkben nem volt választási lehetőség, a szabadszemes

láthatóságig fényesedő üstökösöket felfedezték, a többit nem. A távcső
feltalálása után lehetőség nyílt halványabb égitestek tanulmányozására, mégis
1680-ig kellett várni az első távcsöves üstökösfelfedezésig. Azóta sokan
szentelték életüket az üstökösök felkutatásának, amiben nem kis szerepe van
annak, hogy az újonnan talált kométákat a felfedezőről nevezik el. Másfél
évszázada a vizuális észlelések mellett fotók készítésére is van mód. A CCD
technika megjelenése ismét forradalmasította a csillagászati képrögzítést,
fejlődésének egyik ága pedig abba az irányba mutat, hogy minél rövidebb idő
alatt, minél nagyobb területet tudjunk rögzíteni.
Brian Marsden az
üstököspályák legnagyobb
89. szaktekintélye.
Üstököskatalógusában már
több mint 800 objektum
pályaelemei szerepelnek!
Üstökösök
Tegyük fel, hogy van egy újonnan felfedezett üstökösünk. Az új objektumot az IAU 20. Bizottsága nevezi el,
hogy azonosítani lehessen. A mai elnevezési rendszer az alábbiak szerint működik: Új üstökös jelölése egy C/
vagy P/ jelből, a felfedezés évéből, továbbá egy nagybetű és egy szám kombinációjából áll. A kezdő jel C/, ha a
keringési periódus hosszabb 200 évnél, P/, ha rövidebb annál. A felfedezés éve egyértelmű, az utána következő
nagybetű, a felfedezés időpontját jelöli, félhónapokra lebontva. Így a január 1-től 15-ig felfedezett üstökösök A
betűt kapnak, 16-tól 31-ig B betűt. Április 1-je és 15-e között H jelölés az aktuális. A nagy I-t kihagyják, így Y-ig
lehet eljutni, ezt a december 16-a és 31-e között felfedezett kométák kapják. A nagybetű utáni szám azt jelöli,
hogy az adott félhónapban hányadik üstökösfelfedezéssel van dolgunk. Ezután zárójelben a felfedező neve áll.
Több független felfedező esetén az első három neve szerepelhet. Így született a P/1995 A1 (Jedicke), melynek
keringési ideje 200 év alatti, 1995. január 1-je és 15-e között az első felfedezés volt, és Robert Jedicke csillagász
nevéhez fuzödik.
Miután sikerült kihámozni a fenti rendszerből, hogyan is nevezzék el az új égitestet, ki kell számítani a pályáját,
mely alapján megadható, hogy az elkövetkező hónapokban hol fog látszani. Az első közelítő pályát 2-3 nap
elteltével szokták közzétenni. Ez alapján készülnek el az első efemeridák, melyek az International Astronomical
Union (IAU) körleveleiben jelennek meg.
6.2 Megfigyelés gyakorlata

6.2.1 Előkészületek az észlelésre
Először a Hold helyzetéről kell tájékozodnunk, melynek fénye igen

megnehezítheti a halvány objektumok megfigyelését. Legjobb, ha
holdfénytől mentes égen tudjuk végezni a megfigyelést, bár a
fényesebb objektumokkal holdfény mellett is próbálkozhatunk. A
következő lépésben az elongációra és a deklinációra vessünk egy
pillantást. Minél közelebb látszik egy üstökös a Naphoz, annál
fontosabb, hogy deklinációja nagyobb legyen, mint a Napé.
Ezt az állításunkat egy sarkított, ám igen szemléletes példával

szeretnénk igazolni. Egy képzeletbeli üstökös június 21-én -10°-os
deklinációval és 33°-os elongációval rendelkezik. Mivel a Nap deklinációja ezen a napon +23°, könnyen
belátható, hogy üstökösünk pontosan délre van a Naptól.
90.
Üstökösök
Ebben az esetben, bár kométánk bőven a látóhatár fölé emelkedik, nem tudjuk megfigyelni, mivel a Nap már
jóval korábban felkel, este pedig (l. ábránkon) hamarabb lenyugszik, mint a Nap.
Ha viszont 33°-kal északra lenne a Naptól, azaz +56°-os deklináción látszana, vígan észlelhetnénk, hiszen a
cirkumpoláris égitestek közé tartozna. A Nap-üstökös helyzetek száma persze végtelenül sok lehet, ám gyakran
előfordul, hogy az alkony- vagy hajnalpírban kell megkeresnünk a kométát.
A következő igen fontos, ha nem a legfontosabb szempont a fényesség, de szándékosan nem ezt vettük az első
helyre. A megadott fényességértékek ugyanis csak tájékoztató jellegűek, a kométák ritkán követik pontosan a
fényesség-előrejelzést! Sőt, néhány periodikus üstökösnek az a "szokása", hogy időnként hatalmas
fényességkitörést produkál.
fényesség (mg) műszer-átmérő De vajon mekkora egy távcső teljesítőképessége? Mivel az üstökösök
>4 szabad szemmel általában kisebb- nagyobb paca alakjában szoktak megjelenni, csak a
csillagokra érvényes határfényességnél pár magnitúdóval fényesebbeket
4-10 7x50B - 20x80B pillanthatjuk meg. A méretétől és felszíni fényességétől függően
10-11 10-15 cm üstökösünknek 1-3 magnitúdóval fényesebbnek kell lennie, mint a
11-12 15-20 cm leghalványabb látható csillagok. A mellékelt táblázatban láthatjuk, hogy
6,2 mg-s szabadszemes határ-fényesség mellett, egy adott
12-13 20-30 cm
műszerátmérővel milyen fényességű üstökösöket pillanthatunk meg.
13-14 30-40 cm
A kereséshez a rendelkezésünkre álló legjobb térképet használjuk, még
akkor is, ha az objektum sokkal fényesebbnek van előrejelezve, mint a térkép határfényessége. Ma már egyre
többen hozzáférnek a nagyszerű Uranometriához vagy az AAVSO Atlaszhoz, de a Sky Atlas 2000.0 vagy a
Meteor Atlasz is remekül használható.
A következő lépés az üstökös pozíciójának felrajzolása a térképre, az észlelés napja előtti és utáni legközelebbi
időpontban. A két felrajzolt pontot kössük össze egy egyenessel, majd osszuk a napok számával megegyező
részekre. Ez hibát eredményez, hiszen az üstökösök ritkán mozognak egyenes mentén, egyenletes sebességgel,
ám a hiba elhanyagolható mértékű lesz. A térkép megóvása érdekében célszerű másolatot készíteni a kérdéses
területről. Ezen feltétlenül tüntessük fel a környék mély-ég objektumait is, nehogy véletlenül egy galaxist
észleljünk le... A másolat elkészítése után a fényességbecsléshez elengedhetetlen összehasonlító csillagok után
kell nézni. A fényességbecslést soha ne végezzük mély-ég objektumok vagy pontatlanul ismert fényességű
csillagok alapján! Az előkészületek után már nyugodtan az üstökös nyomába eredhetünk.
6.2.2 Az észlelés
Az összfényesség meghatározása. A legfontosabb, egyben a legtöbb buktatót rejtő feladat az üstökös

összfényességének meghatározása, melynek változásából az égitestek viselkedésére lehet következtetni. A
fényességbecsléshez ismert fényességű összehasonlítókat kell segítségül hívni. Legegyszerűbb lenne az
üstökösök megjelenéséhez hasonló galaxisokat, gömbhalmazokat használni, ám ezek fényessége igen
pontatlanul ismert. Maradnak a csillagok, melyeket valamilyen eljárással defókuszálnunk kell, hogy a kiterjedt
üstökössel összehasonlíthatók legyenek. Ezután a változócsillag-észlelésnél bevált elvek alapján elvégezhetjük a
becslést. Sajnos gyakran előfordul, hogy nem találunk az üstökössel egy látómezőben összehasonlító csillagokat.
Ekkor sem kell elkeseredni, hiszen távolabbi csillagokat is használhatunk, de nagyon fontos, hogy a csillagok és
az üstökös azonos horizont feletti magasságban legyenek, és az égbolt háttérfényessége is megegyezzen a két
területen.
Az üstökös képének memorizálása után átállunk a változóra, és a fejünkben elraktározott képet felhasználva
elvégezzük a becslést. Ezt többször is megismételve pontosíthatjuk az eredményt.
Észlelés előtt soha ne nézzük meg a fényességelőrejelzést, mert akaratlanul is az előrevárás hibájába esünk!
A kóma. Miután sikeresen megbecsültük a kóma összfényességét, rátérhetünk a részletesebb vizsgálatra. A

legkézenfekvőbb dolog a méret meghatározása. Kör alakú kóma esetén ez egyszerűbb, elliptikus vagy
szabálytalan kómánál több adatra van szükség. A méretek meghatározására több módszert lehet használni.
91.
Üstökösök
Legegyszerűbb a közvetlen becslés, amikor a látómező méretéhez viszonyítjuk a kóma méretét. Fontos, hogy
pontosan ismerjük a látómező átmérőjét és a képmező pereme éles legyen. A becslést nagyban megkönnyítheti
egy gondosan készített látómezőrajz, mert a rajzolás alatt a teljes látómezőt átnézzük, és az arányokra is
ügyelünk. A rajz alapján a meleg szobában kimérhető a kóma. Ha nem készítünk rajzot, a látómezőben látható
csillagok segítségével képzeletben felezhetjük, negyedelhetjük a látómezőt, ezzel könnyítve a becslést.
Az átmérő meghatározása után a kóma fényességprofilját kell megadnunk, melyhez egy új fogalommal kell
megismerkednünk. Ez a kóma sűrűsödési foka, melyet az angol megfelelőből (degree of condensation) DC-nek
rövidítünk. A DC fogalmát 1955-ben Sidgwick vezette be. Ezek szerint az 0 és 9 közötti skálán a 0 érték teljesen
diffúz, a 9-es pedig éles központi kondenzációt mutató kómát jelent. Később a 10-es értéket is bevezették, mely
a teljesen csillagszerű, kómával nem rendelkező üstökösökre vonatkozott. Mások a DC= 9-et tekintették teljesen
csillagszerű üstökösnek. Hosszú vajúdás után 1995-ben a régi alapelvet megtartva újra definiálták a DC
fogalmát.
A DC új definíciójának célja, hogy egy olyan módszert adjon, amely leírja a kóma átlagfényesség profilját a
legfényesebb tartományon áthaladva, a csóvairányra merőlegesen, bármilyen csillagszerű mag, vagy
korongszerű kondenzáció esetén is. A kómaátmérő megmutatja, hogy az összfényesség mekkora felületen oszlik
el, a DC pedig azt, hogy milyen arányban. Értékét azért nehéz megbecsülni, mert nem találunk az égen pontosan
definiálható összehasonlítókat. A fényességbecsléshez ott vannak az ismert fényességű csillagok, az átmérőhöz
pedig az ismert szögtávolságú csillagpárok. Négyféle esetet különböztetünk meg.
A. Egyenletes fényességprofil (DC= 0-9). Ebben az esetben használható a már régóta ismert metódus. A
DC= 0 teljesen diffúz, mindenféle sűrűsödéstől mentes kómát takar. A 9-es érték csillagszerű kómát
jelöl, ilyenkor a teljes fényesség a központban, vagy egy kis korongban összpontosul. A 4-es és 5-ös
érték a középutat jelöli a két szélső eset között. A DC= 1-től 8-ig egyre erőteljesebb
fényességnövekedésre utal, ahogy haladunk a kóma középpontja felé. Kicsi naptávolság esetén
előfordul, hogy a kóma, bár kiterjedt, éles peremmel rendelkezik, megjelenése egy bolygókoronghoz
hasonlít. A gyakorlat szerint ekkor DC= 9-es kómáról beszélünk.
DC Meghatározás
0 Teljesen diffúz, a középpont felé haladva nincs fényességnövekedés
1 Nagyon enyhe fényesedés
3 Észrevehető fényesedés, de még mindig diffúz
5 Egyértelmu fényesedés, közepesen kondenzált
7 Erős fényesedés, gyengén diffúz, erősen kondenzált
9 Csillag- vagy korongszerű
B. Csillagszerű, vagy közel csillagszerű kondenzáció egy diffúz kómában (DC= 1-8). Az eset
meghatározásából adódóan DC= S0 és S9 értékek nem fordulhatnak elő. Az ilyen megjelenésu kómák
okozták a legtöbb problémát, sok volt a félremagyarázás és az észlelés is elég nehéz. Először azt kell
megállapítani, hogy nem egy háttércsillag vetül-e véletlenül a kóma középpontjára. Ezért ilyen
esetekben, ha lehet, az üstökös sajátmozgásától függően várjunk néhány percet, hogy a helyén marad-e
a csillagszerű mag. A gyors eredmény érdekében az ellenőrzésnél érdemes a legnagyobb nagyítást
használni. További problémát jelent a nem megfelelő átlátszóság, mely eltüntetheti a diffúz kómát, így
csak a csillagszerű magot látjuk, ami rossz eredményre vezet.
C. Korong a diffúz kómában (DC= 1-8). Ebben az esetben sincs értelme a DC= 0 ill. DC= 9 értékeknek. A
technika lényege ugyanaz, mint a csillagszerű mag esetében. Minél jelentősebb a korong a teljes
kómához képest, annál nagyobb részben járul hozzá a DC-hez. Ennek mértékére egy új betűrendszer
segítségével utalhatunk, melyet a negyedik eset után ismertetünk.
D. Kóma fényességplatóval (DC= 1-8). Egy csillagszerű mag vagy egy korong megnöveli a DC-t, egy
fényességplató viszont csökkenti, hiszen a kívülről befelé haladó intenzitásnövekedés a kö-zéppont
elérése előtt megtorpan. Ilyen kóma esetén annyit tehetünk, hogy gondolatban megpróbáljuk egyenletes
eloszlásúvá simítani a felületi fényességet és így megbecsülni a DC értékét.
Jelenségek a kómában. Fényesebb üstökösöknél néha előfordul, hogy a kóma nem teljesen szabályos, kisebb
kidudorodások, vagy fényesebb felhők látszanak. Ezek formáját és fényességét a rajz mellett szöveges leírásban
is rögzítsük.
A csóva. A bevezetőben már részletesen szóltunk a kétféle csóva kialakulásáról és alapvető különbségeiről. Sok
üstökösnek csak II. típusú csóvája fejlődik, melynek megjelenése nagyon sokféle lehet. Anyaga - egy szétterített
92.
Üstökösök
lepedőhöz hasonlóan - az üstökös pályasíkjában helyezkedik el. Ha merőlegesen látunk rá a kométa pályasíkjára,
a legnagyobb kiterjedésében láthatjuk a porcsóvát, ha Földünk a pályasík közelében tartózkodik, akár az I. típusú
csóvákra jellemző, hajszálvékony megjelenése is lehet. Sőt, a Nap-Föld-üstökös helyzet úgy is alakulhat, hogy a
szétterült porcsóva az üstökös Nap felőli oldalán is előbukkan.
Ilyenkor jön létre a Nap felé néző ellencsóva, amely általában rövid és tömzsi, bár mint minden üstökösökkel
kapcsolatos jelenség esetében, ebben is lehetnek szélsőséges kivételek. A változatos irányok és a bizonytalan
megjelenés miatt a csóvák észlelésénél mindig nagyon körültekintőnek kell lenni.
Először a csóvák pozíciószögét kell meghatározni. A pozíciószöget (rövidítése PA= position angle) É-tól K-i
irányba haladva mérjük, ahol É= 0°, K= 90°, D= 180°, Ny= 270°. A pozíciószöget a látómezőrajzról is
lemérhetjük, így pontosabb adathoz jutunk, mint közvetlen becslés esetén. Az egyenes állású kép miatt a
legegyszerűbb binokulárral megbecsülni a PA-t. Lencsés vagy tükrös távcsöveknél először a nyugati irányt kell
megállapítani. Állítsuk középre a kómát, és hagyjuk kimenni a látómezőből. A Föld forgása miatt az üstökös Ny-
i irányban hagyja el a látómezőt. Ha távcsövünk fordított állású képet ad (nem használunk zenitprizmát), akkor
az óramutató járásával ellentétes irányban 90°-ot haladva jutunk el az É-i irányhoz. Egyenes csóvák esetén elég
egyetlen PA érték, görbült csóvánál viszont több PA-t kell becsülni. A kómától különböző távolságokra becsült
PA-kat a távolságokkal együtt kell megadni, így pontosan meghatározható a csóva görbültsége.
6.2.3 Rajzok készítése
Már többször említettük, hogy egy jó látómezővázlat mennyi mindenben nyújthat segítséget, de az esztétikai
élmény sem mellékes, amit egy szép üstökös megörökítése jelent. Sokan azt gondolják, hogy különleges
rajztehetség kell egy-egy jó rajz elkészítéséhez, pedig csak elszántság és türelem kérdése az egész. A rajzolás
kellékei és a rajzolási technikák teljesen megegyeznek a mély-ég észleléseknél használtakkal.
Az így elkészített rajzokat az MCSE Üstökösészlelő Szakcsoport által kiadott üstökös élszlelőlapon célszerű
beküldeni a Meteor üstökös rovat vezetője címére.
6.2.4 Színszűrős megfigyelések
A színszűrős megfigyelések szinte egészen új területet tárnak fel az üstökösmegfigyelő számára. Rendszerint a
fényes üstökösök színgazdagabbak, mint halvány társaik. A fényesség csökkenésével a színek is kifakulnak.
Amikor az üstökös a legfényesebb, és a legnagyobb a csóvája, általában közel van a Naphoz, és a szürkületi égen
látható. Ilyenkor a szűrők a napkelte vagy a napnyugta körüli égi háttér sötétítésére használhatók. Ha az égbolt
vöröses, világoskék szűrőt használjunk, ha kékes, akkor sárgát.
Az I. típusú (ion) csóvák főleg a Nap közelében mutatnak gyors szerkezeti változásokat. Ez a csóvatípus
legjobban kék fényben tanulmányozható, fényes csóvaszálak, csavarodások, csomók figyelhetők meg. A II.
típusú csóvák porszemekből állnak, fényük visszavert napfény, színük vöröses vagy sárga, és kevés szerkezeti
rendellenességet mutatnak. Szerkezetüket sárga, narancs vagy világosvörös szűrők mutatják a legjobban.
6.2.5 Fotografikus észlelések
Szabadszemes üstökösöknél állókamerás felvételek készítésével is próbálkozhatunk. Ilyenkor csupán néhány

másodperces expozíciós időt alkalmazhatunk, különben bemozdul a kép. Az expozíció hossza függ az objektív
fókuszától és az égitest deklinációjától.
Halványabb üstökösöket csak vezetéssel és fényerős távcsővel tudunk lefotózni. Célszerű a távcső
fókuszsíkjában fényképezni, fókusznyújtó vagy projekciós rendszer nélkül, hogy a nagy fényerő viszonylag
rövid expozíciós időt tegyen lehetővé. Nagyon jól használhatók az egyaknás tükörreflexes gépek, melyeknél a
keresőben látszó képet viszonylag egyszerű élesre állítani. Sajnos a fényképezőgép lencse- és tükörrendszerén
sok fény elvész, így gyakran nem látjuk az üstököst. Ilyenkor a távcső fókusztávolságát és a sajátmozgást
figyelembe véve kiszámíthatjuk, hogy mennyit exponálhatunk csillagra vezetve, az üstökös bemozdulása nélkül.
93.
Üstökösök
7 Meteorok
7.1 Mik azok a meteorok?

7.1.1 Meteorrajok és radiánsok
Egy meteorrajt csak akkor észlelhetünk, ha bolygónk keresztezi a pályáját. Ezt mutatja a következő ábra két, a
Halley-üstököshöz tartozó raj példáján. Mivel itt az üstökös - és így a meteorraj - pályáját két pontban is metszi
bolygónk, ugyanaz a poranyag az év két időszakában hoz csillaghullást. Ez a két áramlat a tavaszi Éta
Aquaridák, és az őszi Orionidák. Ha egy év során folyamatosan figyeljük a meteorok számát, láthatjuk, mikor
találkozik bolygónk egy-egy sűrűbb meteorrajjal. Meteorok nem csak éjszaka, hanem nappal is felizzanak
légkörünkben, ezeket azonban nem látjuk. Sok olyan raj van, amely csak nappal aktív.
A Halley-üstököshöz két meteorraj kapcsolódik: a májusi Aquaridák és az októberben jelenkező

Orionidák
Amikor bolygónk egy meteorraj felhőjébe merül, megelevenedik az éjszakai égbolt. Hullócsillagok tucatjai
cikáznak az égen, látszólag egy pontból kiindulva. Egy meteorraj szemcséi közel párhuzamosan haladnak az
űrben - ebbe az áramlásba rohan bele bolygónk. Képzeljük el, hogy egy téli napon a hóesésben sétálunk. Ha
előre tekintünk, látni fogjuk, hogy a hópelyhek fejünk felett, alatt és mellett húznak el. Ha képzeletben magunk
elé rajzoljuk útjukat, úgy tunik, mintha egyetlen pontból haladnának kifelé. Ha éppen ebből a pontból közelít egy
hópihe, az szemen talál bennünket. A jelenség a perspektivikus hatás következtében áll elő, ugyanezért látszik a
vasúti sínpár a távolban összefutni. Egy rajhoz tartozó meteorok az ég egy adott pontjáról sugárzanak szét - ezt a
képzeletbeli pontot nevezzük radiánsnak.
A radiáns-jelenség magyarázata
94.
Meteorok
A meteorrajokat azokról a csillagképekről nevezik el, ahol a radiáns elhelyezkedik, amikor a raj a legtöbb
hullócsillagot adja. A Perseida meteorraj radiánsa így a Perseus, a Leonida rajé a Leo csillagképben helyezkedik
el. A Perseida raj meteorjait perseidáknak, a Leonida raj tagjait leonidáknak nevezzük. (A radiánsok helye a
napok, hetek során folyamatosan eltolódik, amint a Föld kering a Nap körül.) Az így fellépő radiánsvándorlás
mértéke az ekliptikánál a legnagyobb. A radiánsok emellett nem feltétlenül pontszerűek. Kiterjedtek is lehetnek,
különféle alakkal, időnként többszörös maggal rendelkezhetnek. (Egy radiáns látszó helyzetét bolygónk
gravitációs tere is befolyásolja. Minél közelebb van a horizonthoz a radiáns, és minél lassabbak a raj meteorjai,
annál erősebb az eltolódás, mely kivételesen több fok is lehet.) Ha egy meteor nem tartozik semmilyen rajhoz -
vagy nem állapítható meg rajtagsága - sporadikus meteornak mondjuk.
7.1.1.1 Nagy meteorrajok
Mellékelt táblázatunk különböző meteorrajok adatait tartalmazza. Az értékek csak közelítőek, évről-
évre enyhén változnak. Rövidítések: Max = Maximum időpontja, Pop.index = populációs index, Seb. =
sebesség, vált. = változó
Raj Aktivitás Max Radiáns Pop. Seb. ZHR

időszaka index
Quadrantidák QUA 01/01-01/05 01/03 15:20+49 2.0 41 120
Delta Cancridák DCA 01/01-01/31 01/17 08:40+20 3.6 28 4
Alfa Hydridák AHY 01/05-02/14 01/19 08:52-11 2.8 44 2
Februári Leonidák FLE 02/01-02/28 több 11:00+06 2.0 30 5
Delta Leonidák DLE 02/15-03/10 02/24 11:12+16 3.6 23 2
Virginidák VIR 03/01-04/15 több 13:00-04 3.6 30 5
Lyridák LYR 04/15-04/28 04/22 18:05+34 4.4 49 15
Alfa Bootidák ABO 04/14-05/12 04/28 14:32+19 3.6 20 2
Mü Virginidák MVI 04/01-05/12 04/29 15:08-07 2.0 30 2
Éta Aquaridák ETA 04/19-05/28 05/06 22:32-01 3.6 66 60
Arietidák DAR 05/22-07/02 06/07 02:56+24 2.8 38 54
Sagittaridák SAG 06/01-07/15 06/19 18:16-23 4.0 30 5
Júniusi Bootidák JBO 06/28-06/28 06/28 14:36+49 14 vált.
Júliusi Pegasidák JPE 07/07-07/13 07/10 22:40+15 3.2 70 3
Alfa Cygnidák ACG 07/11-07/30 07/18 20:20+47 2.4 37 2
Déli Delta Aquaridák SDA 07/12-08/19 07/28 22:36-16 3.2 41 20
Alfa Capricornidák CAP 07/30-08/15 07/30 20:28-10 3.6 23 4
Déli Iota Aquaridák SIA 07/25-08/08 08/03 22:16-15 4.3 34 2
Északi Delta Aquaridák NDA 07/15-08/25 08/08 22:20-05 4.0 42 4
Perseidák PER 07/17-08/24 08/12 03:04+58 5.4 59 90
Kappa Cygnidák KCG 08/03-08/25 08/17 19:04+59 2.4 25 3
Északi Iota Aquaridák NIA 08/11-08/31 08/20 21:48-06 4.0 31 3
Alfa Aurigidák AUR 08/25-09/05 09/01 05:36+42 4.4 66 10
Szeptemberi Perseidák SPR 09/05-10/10 09/08 04:00+47 4.0 64 6
Aries-Triangulidák ATR 09/09-09/16 09/12 02:00+29 4.0 35 3
Piscidák SPI 09/01-09/30 09/20 00:32+00 3.6 26 3
Kappa Aquaridák KAQ 09/08-09/30 09/20 22:36-02 4.0 16 3
Októberi Arietidák OAR 10/01-10/31 10/09 02:08+08 3.6 28 5
Giacobinidák GIA 10/06-10/10 10/08 17:28+54 20 vált.
Delta Aurugidák DAU 09/22-10/23 10/10 05:40+52 4.8 64 6
Epsilon Gemenidák EGE 10/14-10/27 10/18 06:56+27 4.0 71 2
Orionidák ORI 10/02-11/07 10/21 06:20+16 4.8 66 20
95.
Meteorok
Leo Minoridák LMI 10/21-10/23 10/22 10:48+37 4.0 62 2

Déli Tauridák STA 11/01-11/25 11/05 03:28+13 3.2 27 5
Északi Tauridák STA 11/01-11/25 11/12 03:52+22 3.2 29 5
Leonidák LEO 11/14-11/21 11/17 10:12+22 2.8 71 vált.
Alfa Monocerotidák AMO 11/15-11/25 11/21 07:20+03 4.4 60 vált.
Khi Orionidák XOR 11/25-12/31 12/02 05:28+23 4.8 28 3
Monocerotidák MON 11/27-12/17 12/09 06:48+08 3.1 43 3
Szigma Hydridák HYD 12/03-12/15 12/12 08:28+02 2.8 58 2
Geminidák GEM 12/07-12/17 12/14 07:28+33 4.0 35 120
Coma Berenicidák 12/12-01/23 12/20 11:40+25 3.2 65 5
Ursidák URS 12/17-12/26 12/22 14:28+76 0.0 33 10
7.1.2 Mitől fénylik egy meteor?
A bolygóközi térben keringő apró szemcséket meteoroidoknak nevezzük. Ha egy meteoroid Földünkkel
találkozik, belép a légkörbe. Felizzik, és fényes tűzcsíkot rajzol az égre: ez a meteor, a meteorjelenség. Végül
pedig, ha egy darabja túléli a viszontagságos utazást, a felszínre hullik, belőle lesz a meteorit.
A meteorok légköri sebessége a találkozás irányától és a szemcse sebességétől függ. Ha "szemből" fut bolygónk
légkörébe, a Föld és a meteoroid sebessége összeadódik. Ellenben ha "hátulról" éri utól bolygónkat, lassabban
lép a légkörbe. A Föld gravitációs tere a felé közeledő objektumokat folyamatosan gyorsítja - így a "hátulról"
érkező meteoroidok sem lehetnek akármilyen lassúak. A meteorok földfelszínhez viszonyított sebessége
általában 11-72 km/s közé esik. Ez hatalmas sebesség, így egy borsószemnyi apróság is nagy mozgási energiával
rendelkezik. Amint a légkör sűrűbb részeibe, 80-120 km körüli magasságba jut, sok atomnak, molekulának
ütközik. Anyaga felforrósodik, és 1000-2000 °C felett izzani, aprózódni kezd. A 0,5 mm-nél kisebb szemcsék
teljes térfogatukban melegszenek, a nagyobbak csak egy vékony felszíni rétegben. A test felületéről leváló
szemcsék ionizálódnak, és a légellenállás következtében egy paraboloid formájú izzó felhőt alkotnak a
meteoroid körül. Ez magas hőmérsékelete miatt erősen sugároz. A test a levegő részecskéit is ionizálja,
melyekkel ütközik. A meteor fénye így két forrásból származik: egyrészt a meteorikus testből, másrészt pedig a
vele érintkező felhevült levegő sugárzásából. A sugárzás nagy része a meteoroid anyagából ered, de a látható
tartományba az energiasugárzásának csak néhány százaléka esik. Egy +2 magnitúdós átlagos meteorjelenséget
kiváltó szemcse mérete 4-6 mm körüli, tömege kb. 0,1 g.
A meteorok többsége a 80-120 km közötti magasságú "meteor rétegben" villan fel, a nagyobb
testek lejjebb is juthatnak. A réteg helyzete a napfoltciklustól is függ. Erős naptevékenység
idején a légkör külső része felmelegszik, enyhén kiterjed. Ilyenkor magasabbra emelkedik a
meteor réteg. A meteor elhaladásával ioncsatorna keletkezik, ez több másodpercen át fénylik.
Ezt nevezik maradandó nyomnak. Átmérője 80 km-en 0, +2 magnitúdós meteoroknál
általában 1-2 m, 120 km-en kb. 10 m. Miután létrejön az ioncsatorna, oszlani kezd, és
deformálódik. Vannak jellegzetesen nyomot hagyó, porladó meteorok, pl. a Perseidák, míg
akadnak "kemények" (nagyobb sűrűségűek), nyom nélküliek is, pl. a Geminidák. Minél fényesebb a meteor,
annál tovább maradhat meg a nyoma. A legfényesebbeké húsz-harminc másodpercig is látható szabad szemmel,
míg távcsővel hosszú perceken át követhető. A kora este és hajnalban látható meteorok közül több hagy
maradandó nyomot. Ennek oka, hogy a meteor réteget ekkor még, ill. már eléri a Nap sugárzása, és ettől a levegő
részecskéi "könnyebben gerjednek".
A légkörbe tévedő apró test pályafutása különböző lehet. Ezt befolyásolja mérete, szilárdsága, sebessége,
belépési szöge. A meteoroidok átlagos sűrűsége az instant kakaóporéhoz vagy a parafáéhoz hasonló, 0,2-0,4
g/cmł körüli. Ha századmilliméternél kisebb a szemcse, látványos jelenség nem következik be.
A mikroszkopikus test még a légkör felső részében lefékeződik, meteorjelenséget ekkor nem látunk. A
mikrometeorikus por lassan, folyamatosan hullik ki a légkörből a felszínre. Ha a test mérete mm-es, cm-es
nagyságrendű, érdekesebbek az események. A ritka, magasabb légrétegek alig lassítanak rajta, de a súrlódástól
egyre forróbb lesz, és hosszú tűzcsíkot rajzol az égre. A jelenség mindössze néhány tizedmásodpercig tart, mivel
a test anyaga hamarosan elfogy. Előfordul, hogy a meteoroid nem bírja ki a légellenállás nyomását, és
96.
Meteorok
szétrobban. Gyakran repülés közben darabolódik, kisebb szemcsék válnak le róla. Ha mérete meghaladja a 20-50
cm-t, még látványosabb a meteor. Ilyenkor ha a légellenállás nem repeszti szét, 3 km/s alá lassulhat. Ekkor
felszíne már nem izzik tovább, és fénye kialszik. De mint egy eldobott kődarab, tovább zuhan lefelé. Végül
földet ér, és apró gödröt váj a felszínbe. Ha a test mérete meghaladja a több métert, kedvező esetben egészen a
felszínig megőrzi nagy sebességét. Ekkor becsapódik, és mozgási energiája hőenergiává alakul - ez hatalmas
robbanásban testesül meg. Ilyenkor keletkeznek a jellegzetes becsapódásos kráterek. Ezt a négy kölcsönhatás
típust mutatja a következő ábra.
A meteorikus testek és a légkör kölcsönhatásának alaptípusai
7.1.3 A meteorrajok fejlődése
A meteoroidok egy része rajokban kering a Nap körül. Minden rajnak saját szülő égitestje van. A nagy
meteorrajok mind üstökös eredetűek, ez alól egyetlen kivétel van, a decemberi Geminida meteorraj. Ennek
szülőégitestje a Phaeton nevű objektum, melyet kisbolygóként lajstromoztak. Sokak viszont egy "nyugdíjba
vonult" és inaktívvá vált üstökösnek tekintik. Az igazság valahol félúton lehet: az üstökösök és a kisbolygók
között ma már nem húznak éles választóvonalat. A (3200) Phaeton is átmeneti objektum lehet. Kisbolygó
"jellemvonása" meteorjaiban is látható: a Geminidák "kemény", nyom nélküli meteorok, míg például az üstökös
eredetű Perseidák porózus, nyomot hagyó meteorok. Az üstökösök aktivitása általában napközelségükre
koncentrálódik. A napsugárzástól felhevült magjukról gáz és por szabadul ki, és szóródik szét az űrben. A
kidobott anyag az idők során sok változáson megy keresztül, ez alapján a meteorrajok fejlődésében három
stádiumot különböztethetünk meg.
1. Kezdetekben a por az üstökös magjához közel marad, ilyenkor a raj egy kisebb részecskefelhőből áll.
Csak akkor látunk meteorhullást, ha Földünk ezen a felhőn halad keresztül. Ekkor viszont látványos
meteorzápor jelentkezik, óránként több száz vagy akár több ezer hullócsillaggal. Ha bolygónk a raj
pályáját nem ott metszi, ahol a felhő éppen tartózkodik, nem látunk meteorhullást.
2. A későbbiekben számos folyamat révén (Poynting-Robertson-effektus, gravitációs perturbációk, eredeti
pályakülönbségek növekedése, sugárnyomás stb.) a kis felhő szétterjed, eloszlik a pálya mentén.
97.
Meteorok
Ilyenkor minden alkalommal meteorhullást látunk, ha bolygónk keresztezi a raj pályáját. A szülő
üstökös közelében azonban ekkor is egy sűrűbb csomó halad. Ha ezzel találkozunk, látványos
meteorzápor jelentkezik. (Ilyen pl. a Leonida meteorraj, mely minden év novemberében jelentkezik, de
33 évenként rendkívül erős kitörést produkál.) A fejlődés második fokán lévő meteorrajok igen
változatosak. (A januári Quadrantidák meteorjai például csak néhány napig jelentkeznek, és gyakran
mutatnak kitöréseket. A Taurida raj vagy Taurida komplexum viszont fél éven keresztül aktív, összetett,
számos alrajból álló együttes.) Egy raj öregedésével párhuzamosan a Poynting-Robertson- effektustól
csökken a kisebb szemcsék mennyisége, nő a fényesebb meteorok részaránya. (A Perseidák
"középkorúak", a náluk idősebb Tauridák több fényes meteort adnak.)
3. Idővel a szemcsék annyira szétoszlanak a térben, hogy már fel sem ismerhető az eredeti meteorraj. Ez
az áramlat halálát jelenti, tagjai beleolvadnak az ún. sporadikus háttéraktivitásba.
7.1.4 Sporadikus meteorok
Az égen felvillanó meteoroknak csak egy része sorolható rajokba. A maradék a rajoktól független, illetve
különböző okok miatt be nem sorolható - ezeket nevezzük sporadikus meteoroknak. Egy átlagos éjszakán
óránként 3-5 sporadikus meteort láthatunk. Bolygónk 30 km/s-os sebességgel járja útját a Nap körül. Akárcsak a
hóesésben kerékpározó biciklistát, több találat éri szemből, mint hátulról. Ennek következtében a sporadikus
meteorok száma este a legalacsonyabb, és hajnalban a legmagasabb, amikor bolygónk haladási irányába
tekintünk.
A különbség 40-60% körüli. A hajnali hullócsillagok gyorsabbak, mivel "frontálisan ütköznek" nekünk, így
gyakran fényesebbek is. A sporadikus meteorokra radiáns is értelmezhető, bár ez nem általános érvényű. Annyit
azonban megállapíthatunk, hogy a sporadikusok egy része az apex irányából látszik szétsugárzódni, abból az
irányból, amely felé Földünk halad. Az északi féltekén a sporadikus aktivitás tavasszal harmada, fele a őszinek,
mert tavasszal az apex alacsonyabban látszik az égen.
98.
Meteorok
7.1.5 A meteoraktivitás fogalma
Egy raj aktivitása kifejezi, hogy adott időegység alatt hány meteort hullajt. Ez erősen változik és számos
tényezőtől függ. Amint bolygónk a meteorraj belső, sűrűbb része felé tart, fokozatosan növekszik az aktivitás. A
meteorrajok anyaga a diffúz, szétterjedt komponens mellett több, egymással közel párhuzamos, hosszú,
fonalszerű részecsketömeget is tartalmaz, melyek szélessége és vastagsága változik a raj hossztengelye mentén.
Az aktivitás tehát függ attól, hogy milyen sűrűségű tartományon halad át a Föld. Ha a porszemcsék egy lapos
"fátyol" mentén oszlanak el, fontos, hogy milyen szögben metsszük ezt az anyagtömeget. Fontos továbbá, hogy a
rajjal pályájának napközelpontjában vagy naptávolpontjában találkozunk. A Naphoz közelebb ugyanis szűkebb a
raj keresztmetszete. Ilyenkor rövid ideig aktív, de "kitesz magáért" - erre jó példa a januári Quadrantida
meteorraj. A meteorrajok pályája az idők folyamán elmozdul, főként a bolygók gravitációs zavaró hatása miatt. A
korábban "gyenge" raj látványos meteoresővé duzzadhat, ha a pálya eltolódásával a sűrűbb régiók kerülnek
utunkba - de a fordítottja is megtörténhet.
A decemberi Geminida raj például a középkorban még jelentéktelen áramlat volt. Napjainkban az egyik
legaktívabb raj, de 2200 után bolygónk már nem is fog találkozni vele. Az aktivitást emellett a radiáns horizont
feletti magassága is befolyásolja. Ha csak néhány fokkal emelkedik a látóhatár fölé, kevés meteort látunk, és
azok igen hosszúak lehetnek. Nagy radiánsmagasság esetén sokkal több meteor tűnik fel az égen.
A látott meteorok száma és a radiánsmagasság kapcsolata
7.1.6 A meteoraktivitás mérőszámai
A meteoraktivitást több adattal jellemezhetjük. Legegyszerűbb, ha az egy személy által óránként látott
rajmeteorok számát adjuk meg. Ez csak durva közelítés a raj aktivitásáról. (Pl. egy maximum nélküli éjszakán
óránként 2-6 meteort láthatunk, míg egy nagyobb maximumkor akár 50-60 darabot.) Ezt az adatot azonban az
aktivitástól független tényezők is befolyásolják. Ennek megkerülésére szolgál a ZHR (Zenital Hourly Rate),
amely zenitre korrigált meteorszámot jelent. Olyan érték, aminek segítségével az eltérő körülmények között
készült észlelések is összehasonlíthatók. A ZHR elméleti érték, amely megmutatja, hogy egy észlelő 6,5
határmagnitúdójú égen hány meteort látna egy óra alatt - adott aktivitás mellett -, ha a radiáns a zenitben
tartózkodna. Egy rajhoz tartozó meteorokra számítják, különböző korrekciós tényezőkkel. A ZHR értékeket soha
ne vegyük pontos adatoknak, hanem jó közelítéseknek (hibája ZHR / a látott meteorok számának négyzetgyöke).
Egyszerűbb, a gyakorlatban könnyen használható képlete:
ZHR = N · r 6,5 - hmg · F / (sin h · Teff) ahol :
- N: egy óra alatt látott meteorok száma,

- r: a raj populációs indexe,
- hmg: határmagnitúdó (5,0-nál rosszabb értéknél hamis eredményt kaphatunk),
- F: az órai átlag takartság korrekciós tagja = 1/(1-takartság tizedben) (20%-nál kisebb takartságnál
kapunk reális értéket),
- h: a radiáns magassága (h < 10° esetén irreális értékeket kapunk),
- Teff: a holtidő nélküli észlelési időtartam.
99.
Meteorok
Az érték órai aktivitást jelent, de rövidebb időszakokra is értelmezhető. A kapott ZHR egy észlelőre vonatkozik.
Ha valamilyen okból egy csoport által látott rajmeteorok nem bonthatók személyekre, végezhetünk az észlelők
száma szerinti korrekciót:
észlelők száma 1 2 3 4 5 6 7 8
korrekciós tényező 1,00 0,56 0,41 0,36 0,32 0,28 0,25 0,22
A ZHR számításnál problémát jelent, hogy nehezen vehető figyelembe a tengerszint feletti magasság, a pára
jellege, a kitakart terület horizont feletti magassága, valamint az egyéni különbségek.
Egy rajt egyéb tényezőkkel is jellemezhetünk, ilyen pl. az átlagfényesség. Értékét erősen befolyásolja a
határmagnitúdó. Általában 5-ös határmagnitúdónál jobb égen látott meteorokra, észlelőnként külön érdemes
számolni. Durva különbségek kimutatására alkalmas. Reálisabb a populációs index, mely megadja, hogy az
egy-egy magnitúdóval halványabb fényességosztályban hányszor több a meteorjelenségek száma. A populációs
index rajonként, és egy rajon belül az aktivitás folyamán is változik. Ha értéke kicsi, magas a fényes meteorok,
azaz a nagy szemcsék aránya - ez fiatal rajokra jellemző. A meteorrajok populációs indexe általában nagyobb a
sporadikus háttérénél. Mindezek mellett érdemes kiszámolni a nyomhagyó meteorok arányát, az átlagos hullási
időtartamot, a fajlagos meteoroid sűrűséget a raj különböző tartományaira (egy 1000 km élhosszúságú kockában
hány adott fényességű meteorjelenséget kiváltó szemcse helyezkedik el). További gyakran használt adat az SL
(Solar Longitude) [°]. Ez a Nap ekliptikai hosszúságát jelenti egy adott epochára számítva. Segítségével az
eltolódó naptári adatoknál pontosabban határozható meg egy-egy időpont, illetve a Föld helye keringése során.
7.2 A meteorészlelés gyakorlata

7.2.1 Vizuális meteorészlelés
A becslések szerint naponta közel 100 millió olyan meteor villan fel a légkörben, melyet szabad szemmel
megpillanthatnánk. A meteorok megfigyelése kimondottan amatőrcsillagászati munka. Bár ma a világ számos
pontján radarral és rádiós módszerrel is kutatják a meteorokat, fotózzák és videóra rögzítik őket, a szabad
szemmel végzett észlelések elengedhetetlenek. Mivel ez sok embert és időt igényel, szinte kivétel nélkül
amatőrcsillagászok folytatják. A kutatáshoz, statisztikai vizsgálatokhoz sok adat kell - ezért nélkülözhetetlenek
az amatőrök megfigyelései. A meteorészlelés tehát nem csak érdekes és lebilincselő, de egyben hasznos időtöltés
is. A szabadszemes megfigyeléshez speciális felszerelésre nincs szükség. Legfontosabb műszerünk, saját
szemünk, mindig kéznél van. A vizuális észlelés során zavaró fényektől távoli helyről figyeljük a meteorokat és
jegyezzük fel jellemzőiket, rajzoljuk térképre nyomvonalukat.
7.2.1.1 Mikor és hol meteorozzunk?
A meteorészlelések zöme egy-egy raj maximuma környékén történik - hiszen ekkor látható a legtöbb
hullócsillag. A mellékelt táblázatból kiválaszthatjuk az elkövetkező hónapok meteorokban gazdag időszakait.
Egy-egy meteorraj nem csak egy-két napig aktív. Legjobb, ha egy raj maximumának környékén egymás után
több napon, esetleg egy-két héten át minden éjszaka dolgozunk. Így folyamatos adatsort kapunk, követhetjük az
aktivitás változását. Megfigyeléseink ekkor a legértékesebbek. Emellett "megszokjuk" a rajtagok
jellegzetességeit, egy-két nap után sokkal könnyebben felismerjük őket. Egy éjszaka alatt is igyekezzünk minél
tovább kitartani, legalább 2-3 órát egyfolytában meteorozni. Ha hosszabb megfigyelést tervezünk, 2-3 óránként
tarthatunk 10-15 perc szünetet - bár a gyakorlott "meteorosok" 10-12 órát is folyamatosan észlelnek.
(Meteorozás közben is lehet vacsorázni, ügyes-bajos, kisebb és nagyobb dolgainkat intézni.) Egyéb időtöltésre
pl. távcsöves nézelődésre azonban nincs lehetőség, mivel az így kieső idő meghamisítja a statisztikát. A hosszú
meteorészlelés titka a társaságban keresendő: az amatőrcsillagászok többsége csoportban meteorozik, ilyenkor
nem lehet unatkozni. Ha magányosan várjuk a hullócsillagokat, jó társ a magnó, vagy a rádió. Az észlelés
időpontját a rajok aktivitása mellett a Hold is befolyásolja. Ha nagy a Hold fázisa, mint egy égi lámpás, letörli a
halványabb meteorokat. Ha a Hold fent van az égen, csak kivételes alkalmakkor meteorozzunk. Ilyen lehet
például egy nagy meteorraj maximuma, vagy egy várható meteorkitörés.
100.
Meteorok
Ekkor a Holddal ellentétes irányba nézzünk, vagy valamilyen tárggyal takarjuk ki a fényét. Mindemellett nem
elég, hogy a raj maximumának éjszakáján észlelünk, természetesen a radiánsnak is a horizont felett kell lennie
(Pl. a leonida meteorok csak éjfél után láthatók.)
A megfigyelés helyének kiválasztásában az égbolt minősége a döntő. A sötét ég mellett nagyon fontos a jó
horizont is. Próbáljunk meg minél szabadabb területeket, mezőket találni. A tengerszint feletti magasság is
számít: ha 500-600 m magasan észlelünk, a horizonthoz közel sokkal több meteort fogunk észrevenni.
Észlelőhelyünk lehet közterület is (pl. hegyi parkoló, rét), de az észlelés előtt érdemes megbizonyosodni róla,
hogy a területen nem-e folyik vadászat, vagy nincs-e éjszakai autóbusz forgalom... Legjobb, ha az ország közeli
és távoli részein több potenciális észlelőhelyet is kiválasztunk.
Merre nézzünk? Célunk, hogy minél több hullócsillagot lássunk, így nem mindegy, hogy az égbolt mely részét
figyeljük. Ha csoportosan észlelünk, osszuk fel egymás között az égboltot. Helyezkedjünk el csillag alakban,
hogy minden észlelő ugyanakkora égterület lásson be. Mindenki a meghatározott irányba, a horizont felett közel
50 fokos magasságba tekintsen. A meteorok megfigyelését ezért nyugágyban, vagy matracon fekve kell végezni.
A fejünket párnával támasszuk alá, hogy 50 fokos magasságba tekintsünk. Nagyjából ilyen magasan tűnik fel a
legtöbb hullócsillag - ennek oka az ábrán látható. Ha függőlegesen fölfelé nézünk, kis részét látjuk annak a
tartománynak, ahol a meteorok feltűnnek. A horizont felé közeledve fokozatosan vastagszik ez a réteg - egyre
több hullócsillag tűnik fel ugyanakkora égterületen. 40-60 fok alatt a levegő fényelnyelő hatása viszont már több
meteort "olt ki", mint amennyit a vastagabb meteor réteg ad. Ha egyedül észlelünk, érdemes az égbolttal együtt
forogni, és követni a kiszemelt
radiáns mozgását. Ekkor se
nézzünk közvetlenül a radiáns
irányába, hanem attól 40 fokkal
oldalra. A perspektivikus hatás
miatt a radiánstól 90 fokos
távolságnál látjuk leghosszabbnak
a meteorokat. Szemünk a hosszabb
hullócsillagokat jobban észreveszi
- a legtöbbet így a radiánstól közel
40 fokra észlelhetünk. A
megfigyelések során a meteorok
98%-át egy 105 fok átmérőjű égi
körön belül látjuk meg.
A legtöbb meteort kb. 45°

horizont feletti magasságban
láthatjuk
7.2.1.2 Az észlelések feljegyzése
Ha egyedül észlelünk, minden feladatot magunknak kell ellátni. Csoportos észleléskor viszont válasszunk egy
írnokot, aki a megfigyelések során lejegyzi az adatok egy részét. Ekkor minden észlelő sorszámot kap. Meteor
feltűnésekor az észlelő felkiált. (Javallott a Top! vagy Meteor!, a tévedések elkerülése végett.) Az írnok ekkor
rögzíti az időpontot, és az észlelő sorszámát, aki látta a hullócsillagot. Ha többen látták ugyanazt a meteort, a
többiek sorszámát is felírja. Minden meteort sorszámmal lát el az észlelés folyamán. A továbbiakban az észlelő,
aki látta a hullócsillagot, a meteor sorszámával egyetemben lejegyzi egyéb adatait, illetve térképre rajzolja
nyomvonalát. Mindez időt igényel, fél-egy percnyi munkát minden hullócsillagnál. Így egy-egy meteor feltűnése
után rövid ún. holtidő következik. A meteorészlelés során az alábbi tényezőket jegyezzük fel egy-egy
hullócsillagról:
 Az észlelés napja, helye, tengerszint feletti magassága.

 A meteor feltűnésének időpontja, másodperc pontossággal. Az észleléshez elengedhetetlen egy
pontos, digitális kijelzésű óra. Az órát a megfigyelés napján igazítsuk a Magyar Rádió időjelzéséhez. Az
időadatokat mindig Világidőben (UT) adjuk meg.
 A meteor fényessége. Ezt minden meteornál külön kell megbecsülni, egész magnitúdó értékeket
megadva. A fényesség becslését ismert fényességű összehasonlító csillagok/égitestek segítségével
101.
Meteorok
végezzük. A módszerben idővel nagy gyakorlatra tehetünk szert, és alkalmazása nem fog problémát
okozni. A leghalványabb meteorok, melyeket még megpillanthatunk, általában egy magnitúdóval
fényesebbek a leghalványabb szabad szemmel látható csillagoknál. A -4 mg-nál, azaz a Vénusznál
fényesebb meteorokat tűzgömböknek nevezzük.
Ezek fényességének meghatározása elég bizonytalan, mivel itt már csak a Hold és a Nap lehetne
összehasonlító égitest. Ha a tűzgömb fényesebb -6 mg-nál, az egész égbolt észrevehetően kifényesedik. A
-10 mg-nál fényesebb tűzgömbök feltűnése után erősen káprázik a szemünk. A telehold fényessége -12,5
mg. Ritkán előfordul, hogy szinte nappali világosságot okoz egy tűzgömb. Ez leginkább akkor következik
be, ha a tűzgömb útja végén felrobban - az ilyen tűzgömböt bolidának nevezzük. Mivel becslésről van szó,
nem lehetünk pontosak. A meteormegfigyelésnél azonban nem is ez a döntő, sok meteor észlelésénél
ugyanis a bizonytalanság statisztikailag elhanyagolható lesz. A halványabb meteorokat csak látómezőnk
középső részén vesszük észre. Nem árt tudni, ha elfordított látással pillantunk meg egy meteort,
fényesebbnek tűnik, mint ha közvetlen látással néznénk.
Összehasonlító égitestek
mg égitest
-26 Nap
-12,5 telehold
-4 Vénusz
-2 Jupiter
0 Capella, Arcturus, Vega, Rigel
+1 Altair, Deneb, Aldebaran, Procyon, Regulus
+2 Polaris, beta Cephei, alfa Andomedae, beta Aurigae, az Orion öve
+3 Albireo, delta Ursa Maioris, delta Herculis, delta Cygni
+4 eta Persei, epsilon Aquilae, a Delfin fényesebb csillagai
+5 epsilon Lyrae, általában a leghalványabb szabad szemmel megpillantható
meteorok
 A meteor hullásának időtartama - az az időtartam, ami a hullócsillag fellángolása és eltűnése között
eltelik. Ugyancsak becsléssel állapítjuk meg. Tized másodpercben érdemes megadni, egy-két
másodpercnél hosszabb meteor esetén pedig egész másodpercekben. Egy időjel adó segítségével az első
észlelések előtt gyakoroljuk az egy másodperces időtartam megbecslését.
 A meteor színe. Ha elég fényes a hullócsillag, előfordul, hogy színét is látjuk. Ezt mindenképpen
jegyezzük fel az észlelőlapra, a színek kezdőbetűinek rövidítésével. Megesik, hogy egy hullócsillag
különböző részei eltérő színűek, illetve, hogy repülése során változtatja azokat. (13.15. ábra)
13.15. ábra. Az 1988. november 6/7-én látott -11 mg-s Taurida bolida színei
 A meteor nyoma. Sok olyan meteort láthatunk, melyek nyomvonala a meteor elhaladása után egy ideig
látható marad. Ilyenkor a test pályája mentén képződött ioncsatorna sugárzását látjuk. Ha a nyom egy
másodpercnél rövidebb ideig látszik, akkor csóvának nevezzük. Ha ennél hosszabb, akkor beszélünk
maradandó nyomról, ennek láthatóságát másodpercekben jegyezzük fel. A fényesebb meteorok nyomát
érdemes távcsővel, binokulárral is megfigyelni. Így sokkal tovább, néha perceken át is követhetjük a
sodródását, alakváltozásait, melyet erős, több száz km/h-s magaslégköri szelek okoznak. (13.16. ábra)
13.16. ábra. Az 1985. augusztus 11/12-én észlelt -9 mg-s tűzgömb nyomáról készült sorozatrajz
 A meteor rajtagsága. Ez a hullócsillagok egyik legfontosabb jellemzője: kifejezi, melyik rajba tartozik
az adott meteor. A meteorok egy része nem sorolható rajokba, ezek a sporadikus vagy
szórványmeteorok. Azt, hogy egy meteor egy adott rajba tartozik-e, lehetőleg észlelés közben állapítsuk
meg. Erre több tényező utalhat, kezdve azzal, hogy a radiáns irányából érkezett-e. A hossza is
segítségünkre lehet: a radiáns közelében rövidek, attól távol hosszabbak a meteorok. Emellett egyéb
jellegzetességei, mint fénymenete, "porhanyóssága"/keménysége, csóvája, sebessége vagy nyoma is
segít az elkülönítésben. A nagy rajoknál néhány rajtag megfigyelése után már felismerjük jellemzőiket,
és a további meteoroknál egyre könnyebb a besorolás. A rajtagságra utólag, a meteortérképre berajzolt
102.
Meteorok
útjából is következtethetünk. Ha egyszerre, egymáshoz közel két radiáns is aktív, és nem tudjuk
eldönteni, hogy az adott meteor melyikből jött, soroljuk ezeket külön kategóriába.
 Ki látta a meteort? Csoportos észleléskor fel kell jegyezni, hogy kik látták az adott meteort. Ha többen
is megpillantották, mindenkinek rögzíteni kell az azonosító számát - enélkül a megfigyelések
kiértékelése hamis eredményt ad. Rögzítsük továbbá azt is, hogy melyik észlelő rajzolja térképre a
nyomvonalat (a megfelelő X bekarikázásával). Ez annak a feladata, aki a legjobban látta a meteort.
 Határmagnitúdó. A látott meteorok számát erősen befolyásolja a légkör állapota, melyet a
határmagnitúdóval jellemezhetünk. Éppen ezért a megfigyelés gyakorlatilag használhatatlan, ha nincsen
feltüntetve a határmagnitúdó értéke. Mivel a légköri viszonyok változnak az éjszaka folyamán - és az
észlelő szeme is fárad -, óránként jegyezzük fel az értékét. A határmagnitúdót a meteoros térképeken
feltüntetett fényességű csillagok segítségével becsüljük meg, 40-50 fok magasan. Válasszuk ki, hány
magnitúdós a leghalványabb csillag, amit még szabad szemmel könnyen, szemünk erőltetése nélkül
megpillanthatunk.
 Különleges feljegyzendők. Vannak "extra", rendkívüli meteorok. A fényesebb hullócsillagok
változtathatják megjelenésüket útjuk során. Ezekről fénymenetet rajzolhatunk, a függőleges tengelyen a
fényességet, a felvillanásokat, a vízszintesen pedig a repülés idejét feltüntetve. Ugyanígy feljegyzéseket
készíthetünk a nyom alakváltozásairól, az esetleges hanghatásokról. Előfordul, hogy repülés közben
darabok válnak le a testről, esetleg szétrobban. Az ilyen érdekes, egyedi tüneményeket részletesen
jegyezzük fel. Gyakori, hogy egy-egy meteorraj olyan jellegzetességére is felfigyelünk, melynek az
adatok közt nem marad nyoma, ezt érdemes külön rögzíteni.
A tűzgömbök jellemzőit külön nemzetközi központ gyűjti, így egy-egy tűzgömbről a mellékelten bemutatott
tűzgömb észlelőlapot is töltsük ki. Egy tűzgömb adatait akkor is jegyezzük fel, ha véletlenül, meteorészlelésen
kívül pillantjuk meg. Ha nincs nálunk csillagtérkép, pályájának kezdő- és végpontjait jegyezzük meg a
csillagokhoz képest, és a koordinátákat utólag meghatározhatjuk. Ha erre nincs lehetőség, pályáját a horizont
feletti magasság és az égtájak szerint adjuk meg. Ritkán előfordul, hogy az égbolt egy-két másodpercre
kivilágosodik, mintha egy tűzgömb villanna fel, de meteort nem látunk. Ilyenkor lehetséges, hogy a hullócsillag
a horizont közelében, esetleg a hátunk mögött villant, és ezért nem láttuk. Jegyezzük fel az ilyen események
időpontját, jellemzőit.
A meteorok rajzolása
A meteorok nyomvonalát külön e célra készült, gnomonikus vetületű térképekre rajzoljuk. Ezeken a vetület miatt
a csillagképek enyhén torzulnak, a hullócsillagok nyomvonala azonban egyenes marad. Hegyes, puha ceruzát
használjunk, minden meteort egy-egy szakasz jelezzen, a kezdő pontnál kis "talpa" legyen, a végponton pedig
nyíl jelezze a haladási irányt. A nyíl mellé írjuk a meteor sorszámát, a sorszám után pedig tegyünk pontot, a 6-os
és 9-es szám elkülönítése végett. A berajzolásnál bátran használhatunk vonalzót, és elkél egy kemény tábla is,
melyre a térképlapot rögzítjük. A megpillantás után először memorizáljuk a hullócsillag pályáját, majd ezután
próbáljuk a térkép csillagaihoz viszonyítva berajzolni. Ha egy meteort többen is megpillantanak, mindig az
rajzolja le, aki a legjobban látta. Ennek az észlelőnek
az X jelét az észlelőlap "ki látta" rovatában karikázzuk
be. Nem mindig tudjuk pontosan berajzolni a meteor
útvonalát - ennek jellemzésére szolgál a
megbízhatóság, melynek értéke 1, 2, 3 és 9 lehet. (1:
pontos a berajzolás, 2: kissé bizonytalan, főleg a
kezdő és végpont kérdéses, 3: a berajzolt pálya
pontatlan, látómezőnk szélén pillantottuk meg, 9:
berajzolás nem lehetséges.) Természetesen a "pontos"
kifejezés itt a vizuálisan elérhető pontosságot jelenti.
Az észleléshez használatos gnomonikus térképsorozat

összesen 9 db, A4-es méretű térképlappal fedi le a
hazánkból látható égboltot. A térképek a meteorok
berajzolása, kimérése, majd némi radírozás után újra
felhasználhatók.
A Perseidák 1994-es maximumakor készült

megfigyelések szépen kirajzolják a raj radiánsát
103.
Meteorok
Az észlelés végén az általunk használt térképlapok, valamint a piszkozat adatrögzítő lapok tetejére írja fel
minden észlelő a sorszámát és az észlelés napját. A meteorok koordinátáit lehetőleg a megfigyelés másnapján
mérjük ki a térképről, és töltsük ki a beküldendő észlelőlapot. Ehhez a térképlapokat úgy helyezzünk el magunk
előtt, hogy annak sorszáma, felirata felülre kerüljön. A lapokon derékszögű koordinátarendszer van feltüntetve.
Az origótól mérjünk X és Y koordinátákat mm-es beosztású vonalzóval. A fel- és eltűnés X, Y koordinátái
mellett minden meteornál a térképlap számát is fel kell jegyezni (N rovat)! Az X koordináta az origótól balra, az
Y pedig attól lefelé negatív.
Az észlelés során feljegyzendő adatokat éjszaka, az ég alatt, előre megvonalazott piszkozat lapokra írjuk.
Ezekről utólag, másnap vezessük át az adatokat a szabvány észlelőlapra, melynek kitöltését a mellékelt ábrán
tanulmányozhatjuk. Első oldalán az észlelők nevét, a megfigyelés kezdetét és végét, a határmagnitúdó értékeket,
valamint a légköri viszonyok leírását rögzítjük. Az égbolt felhővel való borítottságát a takartsággal jellemezzük,
amely 100 fok átmérőjű látómezőnkre vonatkozik. A további oldalak szolgálnak a meteorok adatainak
lejegyzésére
7.2.1.3 Megfigyelési módszerek
A vizuális meteorészlelésnek is több formája van. Megkülönböztetünk egyéni és csoportos megfigyelést, egy
csoportot maximum 8 fő alkothat. A vizuális megfigyelési módszerek között három további altípust
alkalmazunk, a meteor aktivitásnak megfelelően. Amíg nem túl sok a hullócsillag, óránként maximum 40-60
tűnik fel, a hagyományos módszert alkalmazzuk. Ekkor a meteorok összes eddig felsorolt adatait rögzítjük, és
pályájukat térképre rajzoljuk. Ha az aktivitás 50-60 db/óra fölé emelkedik, a meteorok rajzolásával már túl sok
idő menne el, így sok hullócsillagot elszalasztanánk. Ilyenkor az ún. maximum módszer alkalmazandó: a
meteorok nyomvonalát ne rajzoljuk. A többi adatra viszont szükségünk van, ezeket az írnok is rögzítheti
magnóra. Meg is oszthatjuk a munkát: az írnok csak a meteor időpontját és az észlelő sorszámát írja le. A többi
adatot az észlelő jegyzi fel, a hullócsillag sorszámával egyetemben. Az észlelők holtideje ilyenkor kisebb, és
kevesebb meteort szalasztanak el. A munkában külön "időmondó" személyt is érdemes alkalmazni, aki a
meteorok feltűnésekor bemondja az időpontot. Végül pedig, ha az aktivitás rendkívül nagy, térjünk át a szuper-
maximum módszerre. Ezt akkor alkalmazzuk, ha már percenként 10-20 meteor tűnik fel az égen. Ilyenkor az
"azt rögzítsük, amit tudunk" módszer követendő. Egyperces időközönként számolhatjuk a rajtagokat és a nem-
rajmeteorokat. Esetleg külön számolhatjuk a negatív fényrendűeket, avagy feljegyezhetjük mindnek a
fényességét. Legjobb, ha folyamatosan bekapcsolt magnóra mondjuk az adatokat, melyre időnként az időpontot
is rámondjuk. A ritka meteor kitöréseknél fontossági sorrendben rögzítsük a meteorok időpontját (vagy rövid
időszakonkénti számát), a fényességet és a rajtagságot. (Rendkívül nagy aktivitásnál szinte minden észlelt
meteor rajtag.)
Mindezek mellett ún. szimultán meteorészleléseket is végezhetünk. Ilyenkor ugyanazon időpontban az ország
különböző pontjain folytatnak megfigyelést, egymástól 30-100 km-re. Eredményeik egyeztetésével az aktivitás
változása jobban nyomon követhető.
Ha pedig két külön helyről ugyanazt a meteort látják, akkor az alábbi ábra szerint háromszögeléssel
meghatározható fel- és eltűnésének magassága - az irány és sebesség ismeretében pedig az űrben leírt pályája.
104.
Meteorok
Szimultán meteorészleléskor azt használjuk ki, hogy egy adott meteor különböző észlelőhelyekről
más-más irányban látszik
7.2.1.4 A meteorészlelés kellékei
Bár távcsövet nem igényel a meteorok megfigyelése, egyéb segédeszközöknek nem lehetünk híján. Mivel a
megfigyelés fekvő testhelyzetben történik, kemping ágy, laticel, polifoam vagy felfújható matrac szükséges. A
kényelmes testhelyzet nagyon fontos, mivel hosszú órákon át kell feküdnünk. Látómezőnk közepe 45-50 fokkal
legyen a horizont felett, ehhez párnával támasszuk alá a fejünket. A meteoros arzenálba természetesen
észlelőlámpa is tartozik, melynek leírását az Észleljünk! című fejezetben találjuk. Az időpontok leolvasásához
digitális kijelzőjű óra kell, az adatok feljegyzéséhez pedig piszkozat papír, lehetőleg előre vonalkázva az egyes
adatok szerint (időpont, fényesség, rajtagság stb.) - mindez rajztáblára rögzítve. A meteorok nyomvonalát
gnomonikus térképekre rajzoljuk puha ceruzával, ehhez is szükséges egy kemény rajztábla. Sokat segít éjszaka,
ha a lámpának, órának, ceruzának és radírnak valamilyen állandó helyet találunk, ugyanis előszeretettel tűnnek el
a sötétben. Ha van olyan magnónk, melyet elemmel üzemeltethetünk, a legkényelmesebb az adatokat
magnószalagra rögzíteni. Mivel az észlelés során mozdulatlanul fekszünk, testünk könnyen lehűlhet - az összes
észlelési ág közül a meteorok megfigyeléséhez kell a legjobban felöltözni. Tetőtől talpig vastag ruhába öltözve
bújjunk a hálózsákba, kesztyűvel, sapkával, sállal és több zoknival együtt. Télen érdemes dupla hálózsákot
használni. A fegyvertárunkat végül tea, csokoládé és keksz teheti teljessé.
7.2.2 Teleszkopikus meteorészlelés
Ennél a módszernél nagy látómezejű binokulárral figyeljük az ég egy-egy meghatározott területét, és rögzítjük az
ott látott meteorokat. Előnye, hogy halvány hullócsillagokat is megfigyelhetünk, valamint pontosabb radiáns-
meghatározás végezhető általa. Hátránya, hogy kevesebb meteort látunk, mint szabad szemmel és maga a
módszer is körülményesebb. Műszerként kis nagyítású és nagy látómezejű binokulárok használhatók (8x30,
7x50, 10x50). Szükséges továbbá egy fotóállvány vagy bármilyen binokulár-állvány, valamint egy megfelelő
szék, vagy kemping ágy. A megfigyelést érdemes egy-egy raj maximuma körül végezni, lehetőleg több egymást
követő éjszaka. Távcsövünkkel a radiánstól nagyjából 20°-os távolságra, és a horizont felett közel 50° magasan
található területet célozzuk meg. Fontos, hogy a kiválasztott látómezőben ne legyen bolygó, vagy fényes csillag.
A kérdéses területeket még a megfigyelés előtt válasszuk ki, és készítsünk róluk látómezővázlatot, feltüntetve a
csillagokat, ismert fényű összehasonlítók fényességadatait, valamint az égtájakat. Mindezt elkerülhetjük, ha a
teleszkopikus észlelésekhez előre készített térképlapokat használjuk. A látómező átmérője általában 7 cm, ami jól
egyezik a 7x50-es binokulárok 7°-os látómezejével (az észlelőlapon így 1° = 1 cm). Még az észlelés előtt
érdemes néhány fényes csillagot is felkeresni a binokulárral - fényes meteor esetén se legyen gond a magnitúdó
becslés.
A megfigyelést 20-30 perces szakaszokban folytassuk, 10 perces szünetekkel. Műszerünket időnként arrébb kell
állítani, követni kell az égbolt látszó forgását. Érdemes néhány kijelölt égterületet váltogatni a megfigyelés
során, így több irányból érkező meteorokat látunk, és kevésbé unalmas a munka. Az észlelés menete a
105.
Meteorok
következő. Egy meteor feltűnése után elkezdünk másodperces ütemben számlálni, miközben megjegyezzük
fényességét és útját a csillagok között. Csak ezután pillantsunk az óránkra, levonva az eltelt időt. Jegyezzük le a
meteor időpontját UT-ben, fényességét, sebességét (lassú, közepes, gyors), időtartamát tizedmásodpercben,
esetleges színét, nyomát, egyéb érdekességeit. A nyomvonalat apró nyíl formájában rajzoljuk a térképre. Ha a
látómezőnkön kívül indult, vagy azon kívülre távozott, ezt a LM peremén túl szaggatott vonallal jelezzük. Bár
óránként csak 2-6 meteort látunk, ezek pozícióadatai igen értékesek. Lehet párosan is észlelni, míg az egyik fél
vizuális megfigyelést végez, a saját adatai mellett rögzítheti társa meteorjainak időpontját, jellemzőit. Fél óra
után cserélhetnek. Még eredményesebb a teleszkopikus észlelés, ha egyszerre három-négy fő követi a radiáns
körüli égterületet binokulárral. Előfordul, hogy a meteorészlelésen kívül, távcsövezés közben szalad át egy
hullócsillag a látómezőnkön. Ekkor is készíthetünk rajzot a jelenségről, és lejegyezhetjük az adatait - az ilyen
megfigyelést nevezzük szórvány észlelésnek.
7.2.3 Fotografikus meteorészlelés
A meteorok fényképezésének számos előnye van. A lefotózott hullócsillagok segítségével a vizuális

megfigyeléseknél pontosabban meghatározható a radiáns helyzete, esetleg szerkezete. Vizsgálható a meteor
fénymenete, forgószektoros felvételeknél a szögsebessége. A szimultán meteorofotókkal pedig a meteoroidok
világűrben leírt pályája is kiszámítható. A módszer hátránya, hogy sokkal kevesebb meteor rögzíthető így, mint
amennyit szabad szemmel láthatunk. A meteorfotózás nem túl drága, ám annál hosszadalmasabb, nagy kitartást
igénylő tevékenység. Legnagyobb nehézséget az okoz, hogy a meteorok gyorsan suhannak át az égen - így rövid
ideig világítják meg a film megfelelő részét. Éppen ezért csak a legfényesebb meteorok hagynak nyomot a
filmen. Azt, hogy hol húzódik ez a határ, számos tényező befolyásolja.
A fényképezőgép mechanikájával szemben nincsenek nagy igények. Legyen rajta B idő, és ezt kioldógombbal
vagy kioldózsinórral tudjuk rögzíteni. Fényerős objektívek kellenek (kiválóak az f/2, f/3-as objektívek), általában
40-60 mm-es fókusztávolságúak. (Minél hosszabb a fókusz, annál "gyorsabban halad" a meteor nyoma a filmen,
és annál rövidebb ideig világítja meg az emulziót.) A nagy fényerő azonban nem mehet a leképezés rovására.
Olyan objektívek kellenek, amelyek még a látómező peremén is közel pontszerűnek mutatják a csillagokat.
Előny, ha nagy az objektív látószöge. Minél nagyobb a látómező, annál több meteort csíphetünk el, de egyben
romlik is a pozíciók kimérési pontossága. Bármilyen géppel vagy objektívvel fotózunk, mindig a legnagyobb
blendenyílást használjuk. Elengedhetetlen az állvány, amely stabilan tartja a gépet. Ilyen szempontból kétféle
módszert különíthetünk el. Ha a fényképezőgépet egy egyszerű állványra helyezzük, a csillagok fokozatosan
elmozdulnak a Föld forgása miatt, ezeket nevezzük "csíkhúzós", vagy állókamerás felvételeknek. Ha
parallaktikus tengelyrendszerrel követjük az ég látszólagos mozgását, a csillagok pontszerűek maradnak a képen.
A meteorok megörökítése szempontjából a két módszer egyenértékű, azonban állókamerás fotókat sokkal
egyszerűbb készíteni.
A film kiválasztásakor az érzékenység a legfontosabb szempont. Minél érzékenyebb a film, annál halványabb
meteorok hagynak nyomot rajta. A fekete-fehér filmek között elérhető áron kaphatók érzékeny emulziók, ezek a
rendszeres fotózás mellett sokkal kifizetődőbbek. Egy hagyományos Zenit vagy Praktica alapobjektívvel 400
ASA érzékenységű filmen a +1 mg-nál fényesebb meteorok hagynak nyomot. Egyes filmek spektrális
tartománya valamivel szélesebb az emberi szeménél, ami enyhén befolyásolhatja a meteorok megörökítését. Az
expozíciós időt a film, az objektív és az égi háttér alapján állapítsuk meg. Ez sötét égboltnál, f/2-es fényerőnél,
és 400 ASA-s filmnél 20 perc körüli. Ha fél óránál tovább exponálunk, az égi háttér olyan világos lesz a filmen,
hogy a halványabb meteorokat letörölheti a negatívról. Ha a későbbiekben bemutatott forgószektorral fotózunk,
az expozíciós idő jelentősen növelhető. Ha a forgószektor lapjai effektíve az idő felében takarnak ki, akkor az
expozíciós idő a kétszeresére növelhető. Sajnos ma az erős fényszennyezés miatt a meteorfotózás helyét is jól
kell megválasztanunk hazánkban. A sikert mindezek mellett a meteor szögsebessége is befolyásolja. A gyors
meteorok halványabbnak, a lassúak fényesebbnek mutatkoznak a képeken. Az állókamerás képeknél egy meteor
általában ötször halványabb, mint a vele azonos fényességűnek látszó csillagnyom.
7.2.3.1 A fotózás menete
Ha nem csak szép fotókat, hanem hasznos adatokat is akarunk, a fotózás alatt nekünk is éberen figyelni kell.
Amennyiben egyetlen géppel fotózunk, a radiánstól azimutban közel 40 fokra irányítsuk az objektívet.
Látómezőnk 50-60 fok magasan legyen a horizont felett, ennél alacsonyabban nem érdemes próbálkozni.
Jegyezzük fel gépünk, az objektív, a film adatait, a blende méretét, valamint a pontos földrajzi koordinátáinkat és
106.
Meteorok
a tengerszint feletti magasságot. Rögzíteni kell továbbá a szabadszemes határmagnitúdót, a légköri viszonyokat
és a fotó látómező közepének közelítő koordinátáit az expozíció kezdetén.
Az expozíció kezdetét és végét másodperc pontossággal jegyezzük fel. A fotózott égterületen érdemes
egyidejűleg vizuális megfigyelést végezni, ilyenkor jegyezzük fel az áthaladt meteorok időpontját, fényességét,
irányát - ez megkönnyíti a későbbi azonosítást. Az expozíció alatt figyeljünk a műholdakra, repülőkre - utólag
könnyen megtévesztik az embert. Emellett a gépet óvatosan, de magabiztosan kezeljük, a sötétben ugyanis
könnyű elállítani a blendét vagy az élességet.
Szélmentes, párás éjszakán súlyos problémát jelenthet a dér. A vékony páraréteg észrevétlenül megtelepszik az
objektíven, és utólag a negatívon nemhogy meteorokat, de még csillagokat is alig látunk. Gépünket eleve ne a
fűre, hanem fél-egy méter magasra helyezzük. Érdemes az objektívekre egy kis toldatot helyezni, melyben
fűthető szálak futnak. Az objektívfűtést akkumulátorról is üzemeltethetjük. Ha forgószektorral fotózunk, a
helyzet kedvezőbb. A lemezek által keltett légáramlatok ugyanis csökkentik a párásodást, de objektívfűtésre
gyakran így is szükség van.
Meglepő módon nem mindig akkor fotózzuk a legtöbb meteort, amikor a legtöbbet látjuk. Egy raj vizuális
maximumakor gyakran a +2 és +3 magnitúdós meteorokból látunk legtöbbet - ezek azonban a negatívon nem
hagynak nyomot. Gépünkkel csak a fényesebb meteorokat rögzíthetjük - az ezeket kiváltó nagyobb részecskék
pedig máskor jöhetnek, mint a kisebb szemcsék. A Geminidák fotografikus maximuma például közel 6 órával a
vizuális maximum után jelentkezik. Ha egy rajnál sok a halvány meteor (pl. Orionidák), érdemes ezekre, azaz a
fotók jó határfényességére koncentrálni. Ellenben ha sok a fényes meteor (pl. Perseidák), az égbolt minél
teljesebb lefedése legyen a cél.
A kész negatívokon szabad szemmel csak a fényesebb meteorokat könnyű észrevenni. Éppen ezért nagyítóval,
okulárral tüzetesen át kell vizsgálni minden fotónkat. (Vigyázzunk, a karcolások megtévesztőek lehetnek!) A
lefotózott meteorokat és adataikat a Magyar Csillagászati Egyesület Meteormegfigyelő Csoportjától
beszerezhető adatlap kitöltése után küldjük vissza. A meteorok pozíciója nagy pontossággal a negatívról
mérhető, ez azonban speciális mikroszkópot, avagy digitalizálást igényel. Házilag egyszerűbb a kimérés
papírképről. Ilyenkor két nagyítást készítsünk, az egyik a teljes negatívot, a másik erősen kinagyítva a meteort és
annak szűkebb környezetét mutassa. A kis papírkép közepének közelítő koordinátáit már az észleléskor
feljegyeztük, ez alapján a csillagokat azonosítjuk. A kiméréshez a csíkok kezdő- vagy végpontjait egyaránt
felhasználhatjuk. A nagy nagyítású képen hat referenciacsillagot választunk ki, ezeknek határozzuk meg a nevét,
számát, vagy térkép hiányában a pontos koordinátáikat és közelítő fényességüket. Ezek segítségével lehetőség
nyílik a meteor koordinátáinak meghatározására.
7.2.3.2 Forgószektoros fotózás
A forgószektor nem más, mint egy sugárirányú lapokkal rendelkező szimmetrikus propeller, amelynek lapjai az
objektív előtt forognak.
A szerkezet a meteorok nyomvonalát "megszaggatja", így plusz

információt ad a hullócsillagról. A gép optikai tengelyével
párhuzamos tengelyű "propeller" 10-30 fordulatot tegyen
másodpercenként. Ez a gyorsan haladó meteor fényét megszaggatva
kimérhetővé teszi a hullási időtartamot, valamint a szögsebességet,
esetleg a lassulás mértékét. Fontos, hogy a forgószektor szerkezete
és motorja ne kapcsolódjon a fényképezőgéphez és annak
állványához, mert az így keletkező rezgések tönkretehetik a képet.
A mérés megbízhatóságához a propellernek egyenletesen kell forognia, 1%-os hibahatáron belül. A módszer
amellett, hogy új információkat ad, csökkenti az égi háttér és a csillagok fényét - a meteor fénye azonban a
propeller nyílásai között nem szenved veszteséget. Növelhető az expozíciós idő, annak ellenére, hogy a
halványabb meteorok nem tűnnek el a képről.
7.2.3.3 Szimultán meteorfotózás
Ilyenkor két, egymástól 30-100 km távolságban lévő helyről a légkör ugyanazon térségét fotózzák, és szerencsés
esetben mindkét észlelőhelyen megörökítik ugyanazokat a meteorokat. A gépeket a két helyszínt összekötő vonal
107.
Meteorok
felezési pontja felett kb. 100 km magasan lévő légrészre állítsuk. Az azonos feltűnési időpont és a meteorok
hasonló megjelenése alapján kiválaszthatjuk azokat a hullócsillagokat, melyeket mindkét helyen
megörökítettünk.
Ezután háromszögeléssel meghatározható a meteor fel- és eltűnésének helye, majd távolsága és szögsebessége
alapján valódi sebessége. Ezzel nem csak a radiáns pozíciója pontosítható, hanem közelítőleg megkapjuk a test
világűrben leírt pályájának adatait.
7.2.3.4 Fotózás több géppel
Minél több géppel fotózunk egyszerre, annál nagyobb az esély rá, hogy megörökítünk egy meteort. Ha egyszerre
több gépet használunk, praktikus azokat egy közös alapra rögzíteni. Három-hat gépet helyezzünk el egy kör
mentén, melyek 50 fokos magasságba néznek. A fotózást a gépeknél egyszerre kezdjük meg és fejezzük be.
(Ebben sokat segíthet egy fekete fedőlap, mellyel az egész platformot letakarhatjuk.) A kamerák látómezeje
részben átfedheti egymást, de lehet teljesen különálló is. A platform közepén közös forgószektort
alkalmazhatunk.
7.2.3.5 Meteorspektrum-fotózás
Ez egy sajátos, sok időt és fáradságot igénylő terület. A sikeres megfigyelések azonban jól hasznosíthatók, a
meteorcsillagászat ugyanis még ma is kevés színképpel rendelkezik. Itt az objektív elé kell helyezni egy prizmát,
ami felbontja a meteor színképét. A fő probléma a módszerrel, hogy a prizma fényelnyelése miatt csak a
fényesebb meteoroknál kaphatunk eredményt. A meteorspektrum-fotókon az azonos kaliberű "sima" fotókhoz
képest 2-3 magnitúdóval rosszabb a hullócsillagok határfényessége. A módszerrel így fényes meteorokban
gazdag rajok aktivitásakor kell próbálkozni, lehetőleg igen nagy objektívátmérővel. Nehézséget okozhat az
objektívek rövid fókusztávolsága - emiatt a meteor színképvonalai nem húzódnak szét eléggé. Ezt
kiküszöbölendő, nagy, 25-30 fokos prizmát kell alkalmazni - ez viszont sok fényt nyel el. A fotózás során itt is a
radiánstól 40 fokra, 50 fokkal a horizont fölé "tekintsünk". A fókusztávolság legalább 100 mm legyen, a film
érzékenysége pedig minél nagyobb. Forgószektort is használhatunk, ezzel ugyanis elkülöníthető a meteor
fejének és maradandó nyomának színképe. A nagy befektetett energiát itt a tudományos szempontból értékes
eredmény ellensúlyozza.
7.2.4 Rádiós meteorészlelés
A rádiós és radaros meteorészlelés a meteorcsillagászat új és gyorsan fejlődő területe. Mindkét módszernél a

meteor repülésekor a meteor fejében lévő, illetve a nyomában maradó ionizált részecskékről visszavert
elektromágneses sugárzás segítségével észlelik a hullócsillagokat. A radaros észleléseket Bernard Lovell kezdte
1946-ban. Az év november 9/10-én észlelték sikeresen radarral az első meteorrajt, a Giacobinidák kitörését.
Napjainkan már sok hivatásos csillagász dolgozik ún. back scatter radaros megfigyeléssel. Ennél a módszernél
egy földi állomásról folyamatosan radarhullámokat bocsátanak ki, melyek egy része a meteorokról
visszaverődik. A vevő ilyenkor az adóval azonos helyen található, a visszaérkező jel késéséből a meteor
távolságára következtetnek. Legjobb visszhangot akkor kapnak, ha antennájukat a radiánstól azimutban 90
fokkal eltérő irányba fordítják. Ez, valamint a rádiós meteor megfigyelés kulcsszerepet töltött be a nappali rajok
felfedezésében.
A rádiós meteorészlelés a előbbivel ellentétben sokkal olcsóbb, így amatőrök által is művelhető terület. Az itt
használt forward scatter módszerrel egy távoli, ultrarövidhullámú rádióadónak a meteorról visszaverődő jelét
fogjuk fel. Fontos, hogy az adóállomás az észlelőhelyről nézve a horizont alatt legyen, távolságuk 1000-1500 km
között húzódjon. Ha ilyenkor az adó frekvencián "hallgatózunk", csak fehér zajt hallunk. Mindaddig nincsen jel,
amíg az adó felé valahol fel nem tűnik egy meteor. Ennek ioncsatornájáról visszaverődik az adás, és egy rövid
pillanatra, vagy akár több másodpercre is tisztán vehető lesz. Olyan adóra van szükség, amely napi 24 órán át
folyamatosan sugároz, erre kell pontosan ráhangolódni. Leggyakrabban a 15-150 MHz közötti tartományban
észlelnek. Az adást egy egyszerű dipóllal is foghatjuk, de egyéb antennákat is alkalmazhatunk. Az innen érkező
jelet vezetjük a vevőbe, majd ezután következik a regisztráló berendezés. Ez mi magunk is lehetünk, ekkor
fülünkkel hallgatózunk a meteorok után. Az, hogy milyen erős visszaverődést kapunk egy meteornál, több
tényezőtől függ. Befolyásolja a meteorjelenség nagysága, az adóvevő vonalához, az antenna irányához
viszonyított helyzete, a vevőantenna iránykarakterisztikája és érzékenysége. Ha csökken az antenna irányszöge,
változik a hallott meteorok száma, erős irányérzékenység lép fel. Nem feltétlenül előny, ha az antenna egy
108.
Meteorok
bizonyos meteorszámnál (rajmaximumkor óránkénti 100-150) több beütést jelez. Nehézséget okoz továbbá,
hogy az észlelt aktivitásgörbét erősen befolyásolja a radiáns és az antenna helyzete. Gyakran a kedvezőtlen
helyzet kevesebb meteort eredményez az erősödő hullás ellenére. Emellett nehézséget okozhatnak még a
repülőgépek, a sarki fény, főleg nyáron a sporadikus E réteg, a CB-adók, valamint különböző elektronikus
zavaró források. Általánosan elmondható, hogy rádiós módszerrel a vizuálisnál főleg halványabb meteorokat
észlelünk, melyek elméleti fényessége néha +10 magnitúdó alatti is lehet. Egy-egy meteor jele többször is
viszatérhet, mivel a magaslégköri szelek szétdarabolják az ioncsatornát, és többszörös visszaverődést tesznek
lehetővé. (A vizuális és rádiómeteorok azonosítása terén már több eredmény is született, de elfogadott modell
még nem létezik.) A rádiós módszerrel nem tudjuk különválasztani a rajtagokat a sporadikus meteoroktól. A
szétválasztás csak statisztikai úton lehetséges.
A Quadrantidák 1992-es
maximuma német amatőrök
rádiós észlelése szerint.
Amikor saját fülünkkel

észlelünk, rögzíteni kell a
meteor - azaz a tiszta adás -
időpontját, hosszát, és relatív
intenzitását (1-5). Sajnos a
becslések szubjektivitása
erősen befolyásolja a
kiértékelést. A megfigyelést fél
órás szakaszokban végezzük.
Érdemes minden nap
ugyanolyan időpontban egy-
egy órát észlelni, így
folyamatos adatsort kapunk.
Egy raj maximumakor több
megfigyelő fél órás váltásokkal folyamatos aktivitásgörbét nyerhet. Ha az időnk nem mindig teszi lehetővé az
észlelést, az adást magnóra is rögzíthetjük, melyet utólag értékelünk ki. Az észleléseknél feljegyzendő a földrajzi
hely, az antenna magassága, az iránya, a vevő készülék típusa, a frekvencia, és az antenna jellemzői. A "félprofi"
rádiós észlelésnek sok formája van, az észlelési technikák és a vizsgált jellemzők szerint. Sok helyen a
megfigyelés automatizálásán dolgoznak. Ez könnyíti a munkát, nem kell órákat a rádió mellett tölteni, és
reálisabb, pontosabb eredményeket ad. Itt a vevőből kimenő jelet közvetlenül feldolgozzák, illetve különböző
jellemzőit mérik és rögzítik. A módszerek részben ma is fejlesztés alatt állnak.
7.2.5 Meteorészlelés videokamerával
Ez a meteorcsillagászat legújabb és legdinamikusabban fejlődő területe. Előnye a pontos pozíció- és

időpontmeghatározás, a jó határfényesség, a jó időfelbontás (25-30 kép/s), az egyenletes fényérzékenység a
látómező minden részén, a fénymenet és a szögsebesség pontos meghatározása (ez segít a radiáns
megállapításában is), valamint a meteorjelenség újbóli lejátszhatósága.
Hátránya, hogy viszonylag drága, a kiértékelés egyelőre bonyolult, a kamerák pedig állandó áramot igényelnek
és nehezen bírják a hideget. Mindent összevetve ez a jelenleg legsikeresebbnek mutatkozó optikai
meteormegfigyelési módszer - szűk körű elterjedését csak újdonsága indokolja. A videós meteorészlelés a 90-es
évek elejen jelent meg, és technikája még ma sincs teljesen kidolgozva.
A megfigyeléshez használt rendszer az alábbi elemekből áll: Az objektív lehet nagy látómezejű (>40°), standard
(10°-40°), valamint televideo rendszerű (<10°) - Napjainkban főleg 10°-40° közötti látómezejű objektíveket
alkalmaznak. Ezt követi egy képerősítő rendszer (pl. MCP), majd pedig a CCD érzékelővel felszerelt
videokamera. Jó rendszereknél a határmagnitúdó csillagokra +8, +9 körüli, meteorokra alig rosszabb. A
legnagyobb blendenyílást, zoom objektíveknél a legnagyobb látószöget alkalmazzuk, az élesre állást érdemes
manuálisan végezni. A kamera belső óráját pontos időjel adóhoz szinkronizáljuk. A megfigyelés végeztével
érdemes egy másolatot készíteni a szalagokról, méghozzá lassú lejátszó módban. A kiértékelés több módszerrel
is végezhető. Történhet manuálisan, a film végignézésével. Ez a legegyszerűbb, de a legidőigényesebb munka.
Minden meteorjelenség képét digitalizálni kell. Ehhez képmerevítő szükséges, valamint, hogy a kamera vagy
lejátszó analóg kimenete digitális szignálként számítógépbe jusson. A PC-re vitt képadatokból referencia
109.
Meteorok
csillagokhoz képest történhet a pozíciómérés, fényességmeghatározás stb. Érdemes különböző képjavítási

módszereket alkalmazni (kontrasztfokozás, háttérfény és csillagok eltüntetése a meteor előtti kép levonásával
stb.). A hosszadalmas kiértékelést valószínűleg a ma még kísérleti stádiumban lévő automata érzékelők fogják
megoldani.
110.
Meteorok
Készültek már olyan berendezések, melyek automatikusan kiértékelik a szalagot, de az igazi áttörést azok a
fejlesztés alatt álló rendszerek hozzák majd, melyek teljesen mellőzik a szalagra rögzítést. Itt a kamera CCD
érzékelőjéből élőben, az "ég alatt" a jelek folyamatosan egy szoftverbe érkeznek, amely egy kép elkészülésének
ideje alatt felismeri az induló meteorjelenséget, és annak adatait rögzíti. A meteorok nélküli holtidő így nem lesz
felvéve, a hullócsillagok kiértékelése ezután még egyszerűbb. Legnagyobb előnye, hogy megfelelő anyagi háttér
esetén az év minden derült éjszakáján folyamatosan működtethető.
A műszeres meteorészlelésben az ezredforduló után minden bizonnyal a videós megfigyelés játszik vezető
szerepet. A módszer számos előnnyel rendelkezik. A kis rajok radiánsainak meghatározása a korábbinál sokkal
eredményesebb. Itt vizuális munkával nem gyűjthető össze annyi meteor, hogy pontos radiáns-meghatározás
történhessen, fotografikus úton pedig még kevesebb jelenség rögzíthető. Emellett szimultán videós észleléseknél
sok rajtag űrbeli pályája meghatározható. A radiáns közvetlen megfigyelésével pedig annak finomszerkezete,
éjszakáról éjszakára történő változása is nyomon követhető. A módszerrel nagyon halvány meteorok is
megfigyelhetők, méghozzá nagy égterületen, ezáltal pontosabbá válik a raj szemcseeloszlásának ismerete. A
videós rögzítéssel még rendkívül erős aktivitáskor sem vesznek el meteorok. Lassítva, a képeket külön-külön
vizsgálva részletesen megfigyelhető a fénymenet, a darabolódás, a nyomok változása stb.
7.2.6 Különleges jelenségek
7.2.6.1 Nagy meteorzáporok
A nagy meteorzáporok, meteorkitörések a leglátványosabb természeti jelenségek közé tartoznak. Ilyenkor a

hullócsillagok tucatszámra tűnnek fel az égbolton, olyan gyorsan, hogy
szinte számolni sem lehet őket. A legnagyobb meteorviharoknál úgy
"ömlenek" a hullócsillagok, hogy folyamatosan kirajzolják a radiáns
helyzetét. A kitörések általában rövidek, néhány percig, néhányszor 10
percig tartanak csak. Kitörés kategóriába sorolják, ha az aktivitás a
megszokott szintet 2-3-szor, vagy még jobban meghaladja. Kisebb
kitörésekből átlagosan egy jelentkezik évente, míg igazán nagy
meteorzáporok öt-tíz-húsz évente tűnnek fel. A kitörések általában egy
ismert raj maximuma környékén zajlanak, ekkor a meteor-áramlatban
egy sűrű anyagfelhővel találkozunk. (Az ilyen sűrű felhők a tapasztalat
szerint nemcsak a szülőobjektum közelében, hanem attól nagy távolságra
is előfordulhatnak.) A mellékelt táblázatban az utóbbi 200 év nagyobb
meteorkitöréseit tüntettük fel. Bár az aktivitás db/órában olvasható,
általában a zápor nem tartott egy órán keresztül.
Az elmúlt 200 év nagy meteorkitörései
Meteorraj Kitörés ideje Aktivitás (db/óra)

Leonidák 1833.11.12. 20 000-100 000
Leonidák 1966.11.17. 50 000-100 000
Andromedidák 1885.11.27. 4000-40 000
Andromedidák 1872.11.27. 5000-20 000
Draconidák 1933.10.09. 4000-10 000
Draconidák 1946.10.09. 2000-6000
Leonidák 1866.11.13. 2000-5000
Monocerotidák 1935.11.21. 2000
7.2.6.2 "Mesterséges" meteorok
Időnként előfordul, hogy egy-egy műhold, vagy elhasznált rakétafokozat visszatér bolygónk légkörébe. Ekkor a
test felizzik, és meteorjelenséget vált ki: ezt gyakran műholdégésnek nevezik. Általában a meteoroknál
lényegesen lassabb és hosszabb tünemények.
111.
Meteorok
Előfordul, hogy egy-két perc is eltelik, mire egy elizzó műhold áthalad az égen. Gyakran látványos nyomot
húznak maguk után, felvillannak, darabok szakadnak le róluk. A műholdégések, a többi hullócsillagtól elütnek,
így könnyen megkülönböztethetők. Az eddigi legnagyobb mesterséges tűzgömböt a Skylab és a Szaljut-7
űrállomások elégése okozta. Egy időben a szovjet Kozmosz mesterségeshold-sorozat tagjai hullottak vissza
"rendszeresen", 1979 januárjában egyikük egy dél-angliai golfpályába csapódott be, Eastbourne-ben.
7.2.6.3 Hanghatások
A meteorikus testek repülésük során lökéshullámokat keltenek a levegőben. Az így keletkezett hullámok -
szerencsés esetben - hanghatásként is felfoghatók. A hangforrástól távolodva fokozatosan gyengülnek. Ahhoz,
hogy egy meteor hanghatását érzékeljük, a hullócsillagnak általában legalább 20-40 km-es magasságig le kell
jutnia. Négy csoportját különböztetjük meg a földfelszínről észlelhető hanghatásoknak:
1. Hangrobbanás. Itt ugyanazzal a jelenséggel állunk szemben, mint a szuperszónikus repülőgépek

hangrobbanásainál - a hanghullámok interferenciája, egymásra rakódása okozza a hirtelen
nyomásváltozást. Amikor a meteorikus test sebessége a hangsebesség alá csökken, éles csattanás
figyelhető meg. Ezt általában elhaló morajlás követi, melyet a hangrobbanás különböző tereptárgyakról,
és légrétegekről történő visszaverődése okoz, akárcsak a mennydörgésnél. A fény- és a hanghatás
észrevétele között több perc különbség is lehet, a hang lassabb terjedési sebessége miatt.
2. A test darabolódása szintén csattanásszerű zajokat vált ki, melyeket ritkábban követ morajlás. Itt
ugyancsak nagy időbeli különbség lehet a látható és a hallható jelenség között.
3. A meteorikus test becsapódásakor szintén hanghatások keletkeznek. Sípoló, fütyülő hangok
hallhatók, ha a meteoroid a hangsebesség alá lassult, majd tompa puffanás, durranás a becsapódás
pillanatában. Ha a test a becsapódáskor még több km/s-os sebességgel halad, hatalmas robbanás
történik a földet éréskor.
4. Az elektrofonikus "hangok" a legérdekesebb jelenségek mind közül. Itt a meteor repülésével
egyidőben "hallhatók" furcsa sziszegő, sercegő, kopogó, pattogó hangok. Ez esetben a hang látszólag a
fény sebességével terjed. Ilyenkor a meteorjelenség alacsony frekvenciájú elektromágneses sugárzása ér
el hozzánk, melyet agyunk egy része talán hanghoz hasonló jelenségként fog fel, illetve az hanghatást
válthat ki a környezetünkben. Előfordul, hogy sztatikus elektromos jelenségek is megfigyelhetők, pl. a
fémkorlátok megrázzák az embert, a könnyű függöny enyhén meglibben stb.
A hanghatások jelentkezését, jellegét számtalan tényező befolyásolja. Létrejöhet csatornaeffektus az erős szelek
által, mely messzire viszi a hangot. A különböző hőmérsékletű légrétegek ide-oda tükrözik a hanghullámokat - a
felszínen ún. csendzónákat okozhatnak. Mivel a meteor a hangnál gyorsabban halad, az egymástól távoli
megfigyelők más-más sorrendben hallhatják az egyes hanghatásokat.
7.2.6.4 Láthatóvá váló meteorrajok
Ha egy meteorraj elég sűrű, bolygónk erősen megközelíti, és a megfelelő irányban - lehetőleg "hosszában" -
látunk rá, előfordul, hogy a raj még az űrben láthatóvá válik. Ilyenkor az apró porszemcsékről visszaverődő
napfényt látjuk, akárcsak az állatövi fény esetében. A megfigyeléshez a kitűnő égbolt mellett igen kedvező
helyzet kell, a jelenség rendkívül ritka. Ennek ellenére már több alkalommal is sikerült a tüneményt megfigyelni,
például az Andromedida vagy a Perseida meteorrajjal kapcsolatban. 1993-ban nagy várakozás előzte meg az
augusztusi perseidák jelentkezését, ugyanis nagy meteorzáporra volt kilátás. Bár hazánkból a kitörést nem
sikerült elcsípni, több európai - köztük magyar - észlelő is látta a Perseida felhőt.
7.2.6.5 Görbült meteorpályák
Több évtizede folyik vita a görbült meteorpályák létezése kapcsán. Eleinte optikai csalódásként magyarázták a
jelenséget, azonban ma már fotókkal is rendelkezünk, melyeken a meteorok nyomvonala eltér az egyenestől. A
vizuális észlelésekkor görbültnek látott meteorok egy részét valóban optikai csalódás, illetve különböző
pszichológiai okok hozzák létre.
A valóban szabálytalan nyomvonalú hullócsillagoknak két típusát különböztetjük meg: az egy irányba elhajló,
valamint a színuszos nyomvonalú meteorokat. Az egy irányba elgörbülők esetében a meteor haladási iránya
fokozatosan elhajlik. A jelenséget egyesek az ún. Magnus-hatással próbálják magyarázni, amikor is a levegőben
haladó test mozgási iránya a pörgése miatt változik meg. A színuszos meteornyomok esetében valószínűleg
112.
Meteorok
csavar vonalban haladó hullócsillagokkal van dolgunk. A meteorok kevesebb mint 1%-ánál vehető észre görbült
pálya. Mivel a hiperszónikus sebességgel haladó meteoroidok és a légkör kölcsönhatásáról még nagyon keveset
tudunk, a jelenséget pontosan magyarázó elméletet mindeddig nem dolgoztak ki.
7.2.6.6 "Csillagközi" meteoroidok
A bolygónk légkörébe 73 km/s-nál gyorsabban érkező meteorok hiperbola pályán mozognak a Nap körül. Ezek
idővel elhagyják a Naprendszert, és az is lehet, hogy "kívülről" érkeztek. Ilyen nagy sebességű port például az
üstökösök hozhatnak létre a Nap közelében. Kis naptávolságkor a kométák sebessége nagy, és a haladási
irányukba kilövellt porszemek némelyike hiperbolikus pályára kerülhet. Az ilyen sebességgel száguldó szemcsék
egy része a Naprendszeren kívülről érkezhet. Ez idáig három ilyen forrást sikerült azonosítani: egy közeli A
színképosztályú csillagcsoportot, néhány fényes B színképosztályú csillag és halmaz irányát, a harmadik
"radiáns" pedig megegyezik a Nap haladási irányával a Tejútrendszerben. A "csillagközi" meteoroidok általában
50 mikrométernél kisebbek, arányuk a "hazai", naprendszerbeli meteorikus anyaghoz képest 1% alatti.
7.2.6.7 Nappali tűzgömbök
A nappali tűzgömbök viszonylag ritkák, mivel egy meteornak hatalmas fényességet kell elérnie ahhoz, hogy
napközben is észrevegyük. De mint az utóbbi években kiderült, rendszeresen előfordulnak ilyen jelenségek. (A
nagy tűzgömbök megfigyelésében sokat segítenek a földkörüli pályán keringő katonai mesterséges holdak.)
Mivel a tűzgömb adatgyűjtő hálózatok gyorsan fejlődnek, évente általában két-három bejelentés érkezik. A
jelenségek fényessége nehezen állapítható meg, útjukat gyakran robbanással fejezik be. Gyakran nyomot is
hagynak maguk után, mely néha fehéres vagy szürkés, sok port tartalmaz, és akár hosszú perceken át
megfigyelhető. Elsősorban nagyobb testek okozzák a jelenségeket, melyek pályaelemeik alapján a földsúroló
kisbolygók csoportjába tartoznak.
7.2.6.8 Pontszerű meteorok
Ritkán megesik, hogy egy meteor majdnem pontosan az észlelő felé tart. Ilyenkor az égen egy pont fényesedik
ki, majd halványul el. Kivételes esetekben egy fényes tűzgömb is lehet pontszerű, amely így rendkívül látványos.
A pontszerű rajmeteorok segítenek a radiánsok helyzetének meghatározásában.
113.
Változó csillagok
8 Változó Csillagok
Már az ókori emberek is felfigyeltek az állandó égbolton változatosságot hozó "új" csillagokra, nóvákra, szuper-
nóvákra.
Habár első pillantásra száraznak és monotonnak tűnik a változócsillagokat megfigyelni, mégis ez az egyik
legnépszerűbb a megfigyelési témák közül. Az amatőr változóészlelések nagymértékben járultak hozzá a
csillagok fejlődés-elméletének kialakulásához.
8.1 Mik azok a változó csillagok?

8.1.1 A fénygörbe és jellemzői
A változócsillagok legszembetűnőbb tulajdonsága fényváltozásuk. A fényváltozást az idő függvényében

ábrázolva kapjuk a fénygörbét, mely egyes változótípusokra rendkívül jellemző. A ábrán látható grafikon
ordinátáján a fényességértékeket magnitúdóban tüntettük fel, az abszcisszára az idő valamilyen értékei kerülnek.
A fénygörbe szélsőértékei a maximumok és minimumok, a katalógusok ezeket adják meg a fényváltozás egyik
fontos jellemzőjeként. Ezek fényességkülönbsége, azaz a fényváltozás nagysága az ún. amplitúdó. A másik
fontos jellemző a periódus, amely a két szomszédos maximum vagy minimum között eltelt időre utal. A
periódust többnyire maximumtól maximumig adják meg, fedési változók és RV Tauri csillagok periódusát
főminimumtól főminimumig. A minimumtól a maximumig terjed a fénygörbe felszálló ága, maximumtól a
minimumig a leszálló ága.
A fénygörbéről leolvasható jellemzők azonban többnyire nem szolgálnak döntő bizonyítékul egy változócsillag
pontos besorolásához, ehhez a műszeres méréstechnika lehetőségeit kell kihasználni: fotoelektromos,
spektroszkópiai és radiális sebesség-mérési eredmények segítenek a végleges osztályozásban.
8.1.2 A változócsillagok elnevezése
A változócsillagoknak - történelmi okokból - igen bonyolult elnevezési rendszere van. A legkorábban felfedezett
változócsillagoknak nem adtak új nevet, hanem megtartották a korábbi Bayer- vagy Flamsteed-jelölésüket (pl.
Chi Cygni, Béta Persei, g Herculis). Azokat a változókat azonban, amiknek még nem volt jelölésük, valamilyen
szisztéma szerint el kellett nevezni.
Argelander - aki elsőnek végzett rendszeres változócsillag-keresést - úgy találta, hogy egyik csillagképben sincs
R jelű csillag, és mivel a véleménye szerint ezek ritka égi jelenségek, elégnek kell lennie az R és a Z közötti
nagybetűknek ezek jelölésére (természetesen a betűjelzést a csillagkép neve követi, pl. R Cassiopeiae, Z Ursae
Maioris).
114.
Változó csillagok
Azonban éppen az ő munkássága révén, a változók száma hamarosan túlhaladta az így elérhető csillagképenkénti
kilencet, és az elnevezési rendszer kibővítésére volt szükség. Először az eddig használt betűk megkettőzését
látták célszerűnek: a Z utáni változó az RR lett, majd RS, RT.RZ, SS, ST egészen ZZ-ig. Rövid idő multán ez
sem volt elég, ekkor felhasználták a latin ábécé többi betűjét is, AA, AB ... AZ, BB, BC ... QZ.
Századunk elején a változócsillag-kutatás robbanásszerű fejlődésnek indult, a fenti elnevezés-rendszer is

kevésnek bizonyult, és mivel a fenti elnevezés-rendszerrel egy csillagképen belül már 334 csillagot sikerült
jelölni, a következő változó a V335 jelölést kapta, ahol a V a változás tényét jelenti.
A változócsillagok hivatalos neveit (és természetesen az ismert adatait - koordináták, fényesség, típus, periódus,
színkép, stb.) a GCVS katalógus (General Catalogue of Variable Stars) tartalmazza. A kevéssé vizsgált,
feltételezett változók az NSV katalógusban (New General Catalogue of Suspected Variable Stars) találhatók,
elnevezésük a katalógusbeli sorszám alapján történik.
Az újonnan felfedezett változóknak még nincs hivatalos elnevezésük, ezeket különböző katalógusokban szereplő
névvel azonosítjuk, gyakran még azután is, hogy hivatalos változócsillag-elnevezést kaptak.
A változócsillagok azonosítására a nevén kívül használjuk még az ún. Harvard-számot (Harvard Designation) is,
amit a változó 1900-ra vonatkoztatott koordinátáiból származtatunk. Pl. a Z Ursae Maioris Harvard száma így
1151+58 (vagy rövidebben 115158). Ha a csillag deklinációja negatív, azt - előjellel, vagy aláhúzással jelöljük: a
CN Orionis Harvard-száma 0547-05 (vagy 054705, vagy 054705). Ha több változónak lenne ugyan az a
Harvard-száma, a szám után tett betűkkel különböztetjük meg őket, pl. TU And 002725a, DZ And 002725b, EE
And 002725c.
A nóvák és a szupernóvák felfedezésüket követően ideiglenes elnevezést kapnak. A nóvák esetében ez a

felfedezés évét és a csillagképet (ha egy évben több nóva is található egy csillagképben, akkor sorszámot is)
jelenti, pl. N'99 Aql. A szupernóváknál csak az évet adjuk meg, és az adott évben a sorrendet betűkkel (A, B, ...
és ha ezek elfogytak, akkor aa, ab, ...) jelezzük: pl. SN 1999by
8.1.3 Változócsillag típusok
A változócsillagokat alapvetően két nagy osztályba soroljuk. Fizikai változónak nevezzük azokat, amelyeknél a
fényesség változása a csillag valamely fizikai jellemzőjének (tömeg, átmérő, hőmérséklet, stb.) megváltozása
miatt következik be. Optikai változónak nevezzük az olyan csillagot, amelynél a változás optikai okokból
(jobbára kettős rendszerekben fedés miatt) következik be. Természetesen léteznek olyan típusok is, amelyeknél
mind a kétfajta változás jelen van, sőt ezek egymás befolyásolhatják is.
A változócsillag típusokat a változás okának hasonlósága alapján öt nagy kategóriába szokás sorolni: pulzáló
változók, kataklizmikus változók, eruptív változók, fedési változók, és extragalaktikus változó
objektumok.
Jelen felsorolásban csak az amatőrök szempontjából érdekes típusokkal foglalkozunk
8.1.3.1 Pulzáló változók
A pulzáló változóknál a fényességváltozást a csillag periodikus felfúvódása okozza. A méretváltozás emellett a

hőmérséklet megváltozásával is jár.
A fényességváltozás mértéke és időtartama tág határok közt változhat, ezek alapján több típusba soroljuk őket.
Mira változók. A legnagyobb amplitúdójú, és leghosszabb periódusú pulzáló változók. Ebbe a típusba a 2,5
mg-nál nagyobb amplitúdójú vörös óriás és szuperóriás változókat soroljuk. A maximális és minimális
fényességük közötti különbség általában 4-5 mg, de elérheti a 11 mg-t is (Chi Cygni). A fényváltozás periódusa
90 és 1400 nap közötti. A fényváltozás viszonylag szabályos, de ciklusról ciklusra a fénygörbe alakja jelentős
különbséget mutathat. Ugyanígy a két egymást követő maximum (vagy minimum) idejének különbsége is
jelentős szórást mutathat.
115.
Változó csillagok
A Mira típusú változók alkotják a változók legnépesebb csoportját, egyúttal a viszonylag lassú, de nagy
mértékű változás miatt az amatőrök egyik leghálásabb észlelési területe. (R Cyg, R Cas)
Félszabályos (SR) változók. A Mirákénál kisebb, legfeljebb 2,5 mg amplitúdójú, 20-2000 napos
periódussal rendelkező pulzáló változók. A fényesség változása kevésbé szabályos, egyszerre több periódussal is
változhat. Időnként a változás egy időre teljesen eltűnhet. Több alosztálya van:
 SRA - viszonylag nagy amplitúdóval (1-2 mg) és a Mirákéhoz hasonló szabályos fényváltozással
rendelkező változók. A változás periódusa 35-1400 nap. Ők képviselik az átmenetet a Mira típus felé.
(V CVn, V Boo)
 SRB - az előző típushoz hasonló amplitúdóval (1-2 mg), és periódussal (20 2300 nap) rendelkeznek.
Fénygörbéjükön egy hosszabb és nagyobb amplitúdójú periódusra több rövidebb periódus rakódhat. A
fényváltozás szabályossága időnként eltűnhet, sőt egy időre fényállandósulás is felléphet. (AF Cyg, Z
UMa)
 SRC - késői szuperóriások, 1 mg körüli, 30 naptól néhány ezer napig terjedő fényváltozással.
Legtöbbjüknél egyszerre több periódus is megfigyelhető. (Y Lyn, mü Cep)
 SRD - F, G vagy K színképosztályú óriás és szuperóriás félszabályos változók. Amplitúdójuk 0,1 4

mg közötti, periódusuk 30 1100 nap. (UU Her, AV Cyg)
Szabálytalan (L típusú) változók. Vörös óriás és szuperóriás változócsillagok, amelyek nem, vagy csak
kis mértékben mutatnak periodicitást. Amplitúdójuk 1 mg körüli. Gyakran a kevéssé vizsgált változókat is ebbe
az osztályba sorolják. Két alosztálya van:
 LB - K, M, C és S színképű óriás csillagok. (AA Cas, VY UMa)
 LC - szabálytalan szuperóriás változók. (RW Cep)
RV Tauri változók. Viszonylag szabályos fényváltozást mutató szuperóriás változók. Színképük

maximumban F-G, minimumban K-M (hőmérsékletük egy cikluson belül jelentősen megváltozik).
Fénygörbéjüket fő- és mellékminimumok váltakozása jellemzi. Amplitúdójuk 2-4 mg, periódusuk (a
főminimumok közt eltelt idő) 30-150 nap. Két alcsoportja van:
 RVA - átlagfényességük állandó. (AC Her, R Sct)
RVB - átlagfényességük 600-1500 napos periódussal és 2 mg-nál kisebb amplitúdóval változik. (RV Tau, U
Mon)
8.1.3.2 Kataklizmikus változók
Általában kettős rendszerek, ahol a nagyobb komponensből anyag áramlik át a kisebb komponens felé. A kisebb
csillag körül az anyag korong alakzatban gyűlik össze (akkréciós korong). E három összetevő kölcsönhatása
vezet a kataklizmikus változáshoz.
Szupernóvák. Ezek a csillagok a nóvakitöréseknél sokkal nagyobb léptékű kitöréseket mutatnak. Abszolút
fényességük maximumban -16 és -21 magnitúdó közötti. Fénygörbéik szerint két fő csoportra oszthatjuk ezeket
a csillagokat.
 SN I - Fénygörbéje a gyors nóvákéra emlékeztet. A leszálló ág kezdetben meredek, a halványodás 25-

40 nap alatt 3 mg, majd 60-70 nap alatt 1 mg. Átlagos abszolút fényességük -19,1 mg.
116.
Változó csillagok
 SN II - Ezen típusú szupernóvák halványodása lassabb, a fénygörbe alakja igen változatos lehet. Húsz
nappal a maximum után a görbén jellegzetes púp mutatkozik. Átlagos ab-szolút fényességük -17,2 mg.
117.
Változó csillagok
Nóvák. Fehér törpéből és hideg óriás vagy szubóriás csillagból álló kettős rendszer. Az óriás komponensről
átáramló anyag közvetlenül a fehér törpe felszínére kerül, ahol egy idő után termonukleáris robbanás következik
be. Ez a robbanás a felgyülemlett anyagot lefújja a csillagról, aminek következtében jelentős, 7-19 mg közötti
fényességnövekedés lép fel. A fényesség a maximumát néhány nap alatt éri el, ahol rövid ideig tartózkodik, ezt
lankás leszállóág követi. A nóvákat aszerint soroljuk alosztályokba, hogy hány nap alatt halványodik 3 mg-t a
maximuma után.
 NA - Gyors nóvák, melyek 100 napnál rövidebb idő alatt halványodik 3 mg-t. (V1500 Cyg)
 NB - Lassú nóvák. 150 napnál lassabban érik el a maximumnál 3 mg-val halványabb fényességet.
Leszálló águkon előfordulhatnak kisebb-nagyobb hullámzások, elhalványodások és visszafényesedések.
(DQ Her, PW Vul)
 NC - Nagyon lassan fejlődő nóvák, gyakran egy évtizedig is maximumban maradnak. A kitörés előtt a
vörös komponens félszabályos vagy Mira típusú változásokat mutat. (PU Vul)
 NR - Visszatérő nóvák, melyeknek a kitörése többször is megismétlődik. Két kitörés között eltelt idő
néhány évtized lehet. (RS Oph, T Pyx)
Törpenóvák. Fehér törpe és vörös törpe vagy szubóriás kettőse, mely a nóvákhoz hasonló kitöréseket mutat,
csak a kitörés mértéke kisebb, és rendszeresen ismétlődik. A vörös csillagról a fehér törpére áramló anyag nem
éri el a törpe felszínét, hanem körülötte korongban gyűlik össze (akkréciós korong), amelyben egy forró folt
alakul ki ott ,ahol az anyagáramlás találkozik a koronggal. A forró foltban fellépő hirtelen sűrűségingadozások
okozzák a felfényesedést.
 UGSS - SS Cygni típusú törpenóvák. Fényességük egy-két nap alatt 2-6 mg-t nő, és legfeljebb
tizenegynéhány nap alatt visszatérnek eredeti fényességükre. Két kitörés közt 10-néhány ezer nap telik
el. (SS Cyg, U Gem)
 UGSU - SU UMa típusú változók. 2 óránál rövidebb keringési idejű kettősök. Fénygörbéjük hasonló az
UGSS típushoz, de minden 3-10. ciklusban a maximum-fényesség mintegy 2 mg-val nagyobb, a kitörés
ideje ötször hosszabb a normálisnál (szupermaximum). A szupermaximumokban kisebb amplitudójú
hullámzás rakódik a fénygörbére (szuperpúpok). (SU UMa, AZ Lyr)
 UGZ - Z Camelopardalis változók. Kitöréseik közt 10-40 nap telik el, amplitudójuk 2-5 mg. Gyakran a
kitörés után nem tér vissza a fényesség a minimális szintre, hanem a két szélső érték közt
fényállandósulásba kerül. (Z Cam, RX And)
Szimbiotikus változók. Akkor beszélünk szimbiotikus változóról, ha egy objektum színképe kombinált,
egy hűvös csillag abszorpciós tulajdonságait és magasan gerjesztett emissziós vonalakat mutat.
 ZAND - Z Andromedae típusú szimbiotikus változók szoros kettős rendszerek, melyek egy forró
szubtörpéből és egy M (ritkán G vagy K) típusú óriás kísérőből állnak. Mindkét csillagot egy vagy több
közös héj vagy gázkorong veszi körül, melynek forrása a vörös óriás. A ZAND típusú csillagok
fényváltozása igen összetett. Eredete éppúgy lehet a gázhéj átlátszóságának és gerjesztettségének
változása, mint a forró csillag "anyaggyűjtése" a gázhéjból vagy az anyaggyűjtés szabálytalanságai, és
végül a hűvös csillag hosszúperiódusú változásai. E csillagok fényváltozása egyedenként igen eltérő. (Z
And, CH Cyg)
118.
Változó csillagok
8.1.3.3 Eruptívváltozók
Az eruptív változók fényváltozását a kromoszférájukban és koronájukban lejátszódó heves folyamatok okozzák.
Orion-változók. Szabálytalan változást mutatnak, többnyire fényes vagy sötét diffúz ködökkel állnak
kapcsolatban, vagy ilyen ködök közelében találhatók. A HRD-n a fősorozaton vagy a szubóriás területen
helyezkednek el. Fiatal objektumok, melyek fejlődésük során nullkorú fősorozati csillagokká válnak. Az Orion-
változókat IN-nel jelöljük, a gyors fényváltozású csillagok jelzése INS.
 INA - korai színképosztályú (B-A vagy Ae) Orion változók. Hirtelen, meredek, Algol típusú
fényváltozások jellemzik őket (RR Tau).
 INB - közepes vagy késői (F-M vagy Fe-Me) színképtípusú Orion-változók. Az F osztályú változók az
INA csillagokhoz hasonlóan Algol típusú változásokat mutathatnak. A K-M osztályú csillagok a
szabálytalan fényváltozás mellett flereket is mutathatnak (AH Ori).
 INT - T Tauri típusú Orion-változók. Ebbe a csoportba tisztán spektroszkópiai kritériumok alapján
kerülnek a változók. Mindig diffúz ködökben észlelhetők. Ha nem látszik a csillag kapcsolata a köddel,
az N betű hiányozhat. Ezek a legjobban ismert korai fejlődési állapotú objektumok, mégis nehezen lehet
róluk többet mondani, mint hogy a fényváltozás amplitúdója viszonylag jelentős (RW Aur).
Azokat a gyors, szabálytalan változókat, melyeknél nem látszik a köddel való kapcsolat, IS-sel jelöljük.
Fényváltozásuk amplitúdója fél-egy magnitúdó néhány óra alatt. Nincs pontosan meghatározható határ az IS és
az Orion-változók között. Két alcsoport ismeretes.
 ISA - korai színképű csillagok. (VX Cas, WW Vul)
 ISB - késői és közepes színképosztályú változók.
FU Orionis változók. Fokozatos kifényesedés jellemzi őket, mely néhány hónap alatt zajlik le, s
amplitúdója 6 mg. Ezután majdnem mindegyikük néhányszor tíz napig konstans fényességű, vagy igen lassan
halványodik 1-2 magnitúdót. Kitörés után fokozatosan emissziós spektrum fejlődik ki, és a színkép későivé
válik. Feltehető, hogy ezek a változók a T Tauri típusú Orion-változók (INT) egyik fejlődési szintjén állnak.
Mindegyik ismert FU Orionis típusú változó reflexiós üstökösszerű köddel áll kapcsolatban. (V1057 Cyg, FU
Ori)
R Coronae Borealis változók. Nem túl népes típus, hiszen csak kb. 30 képviselőjéről van biztos
tudomásunk. Hidrogénben szegény, de héliumban és szénben igen gazdag csillagok. B és R színképtípus között
szinte minden osztály képviselteti magát. A fényesség sokáig - néha évtizedekig - közel állandó, majd teljesen
váratlanul gyors csökkenés következik. A minimum hossza esetenként változik, néhány héttől több ezer napig
terjedhet. A leszálló ág a felszálló ágnál jóval meredekebb, nem egyszer fluktuációk tarkítják. Az
elhalványodások amplitúdója 1-9 magnitúdó közötti. (R Crb, RY Sgr).
8.1.3.4 Fedési változók
A fénygörbe alakján alapuló hármas csoportosítás a legfontosabb amatőr szempontból, tekintve, hogy mi éppen a
fénygörbét szeretnénk felvenni (ezenkívül még a komponensek fizikai jellemzői és a két csillag egymás
gravitációs teréhez képesti viszonya alapján is szokásos besorolni a fedési változókat).
Algol típusú fedési változók - fedési kettősök gömb alakú, vagy csak csekély mértékben eltorzult
komponensekkel. A fénygörbén jól meghatározható kezdetű fedés tapasztalható, míg a fedésen kívül a rendszer
fényessége közel állandó. A főminimum mélysége akár több magnitúdónyit is kitehet, míg a mellékminimum
ritkán haladja meg a néhány tizedmagnitúdós amplitúdót. Periódusuk 0,2-10000 nap közé eshet. (béta Per, U
Cep, RZ Cas, W Del)
119.
Változó csillagok
Béta Lyrae típusú fedési változók - A komponensek eltorzult alakúak, míg a fénygörbén lehetetlen
kijelölni a fedések kezdetét és végét. A másodminimum mélysége kisebb, mint a főminimumé, míg a
fényváltozási amplitúdó általában kisebb 2 mg-nál. Periódusuk hosszabb egy napnál. (béta Lyrae, GK Cep)
W Ursae Maioris típusú fedési változók - Fedési kettősök egy napnál rövidebb periódussal
(leggyakoribb a 0,2-0,4 nap közötti érték), csaknem érintkező komponensekkel. A fő- és mellékminimum
mélysége szinte megegyezik, a fényesség pedig folyamatosan változik. Amplitúdójuk általában kisebb 0,8 mg-
nál. (W UMa, VW Cep, AW UMa)
8.1.3.5 Extragalaktikus változók
Az amatőrcsillagászok is egyre nagyobb műszereket használnak, így ma már nem probléma a fényesebb
kvazárok vagy Seyfert-galaxisok fényességváltozásának nyomon követése. Az ilyen objektumok fényváltozása
általában lassú, hetes, hónapos skálán zajlik, az amplitúdók általában nem haladják meg az 1-2 magnitúdót.
(NGC4151, 3C273, OJ287)
8.1.4 Három nevezetes változó

A késő őszi, tél eleji égen sok érdekes, látványos égiteste kereshetünk fel. A Cassiopeia és a Perseus között ott
csillog a Perseus - ikerhalmaz (khi-h Persei) kettős csillagfelhője, nem messze, a tetőponttól nyugatra az
Andromeda-köd (M 31) és a nagy kiterjedésű M 33 spirális köd a Háromszög csillagképben már kézi látcsővel is
nagyszerű látványt nyújt.
A következőben mégis három olyan változócsillagról teszünk említést, amelyek talán nem annyira látványosak,
de az égboltnézegető műkedvelőknek legalább is "illendő" megismerkedni ezekkel az objektumokkal is. Annál is
inkább, mivel a csillagászat fejlődésében fontos állomást jelentett a beható vizsgálatuk, és a velük rokon
égitesteknek névadó alap típusát képviselik.
Algol - "A démon csillaga"

November végén, december elején északkeleten már magasra emelkedik a Perseus jellegzetes csillagképe. Kis
kézi látcsővel érdemes megkeresni a legfényesebb csillagát, az alfa Perseit, mivel a fényes csillagot körülvevő
sziporkázó csillag felhő szép látványt nyújt. Antik neve az arab Al Janb, vagyis Az ember könyöke elnevezésből
torzult kiejtése nyomán Algenib. Fényessége 1,8 magnitúdó.
Nevezetesebb azonban a Perseus bétája (ß Persei), amelyet manapság Algol néven emlegetnek. Arabul helyesen
Ra's al Ghul, vagyis a Démon csillaga, vagy Ördög csillaga. Az el Ghul azonban irodalmi nyelven Bajkeverő-t is
jelent. Neve tehát mindenképpen arra utal, hogy ennek a csillagnak valamilyen rossz, ördöngős tulajdonsága van.
Ebből az elnevezésből néhány tudománytörténész arra következtetett, hogy már az ókoriak, vagy legalább is a
középkori mohamedán csillagászok előtt ismert volt a csillag fényességének változékonysága. Az időről időre
elhalványodó csillagot ördögi, démoni sajátságokkal ruházták fel, és ezért nevezték a démon csillagának. (Ez a
magyarázat számos cikkben, kézikönyvben olvasható.)
R. H. Allen azonban rámutatott arra, hogy az ókori adatok és az arab feljegyzések közt sehol sem található utalás
a Perseus csillagának fényváltozására. Pedig Hipparkhosz, majd az ő nyomán Ptolemáiosz gondosan megfigyelte
a csillagok fényességét és színét; a mohamedán világban is - asztrológiai megfontolásból -- figyelmet fordítottak
a csillagok fényére. A félelmes elnevezés onnan ered, hogy a csillagképben az Algol jelképezi a rettenetes
Medúsza-főt (vagy Gorgó-főt), amelyet Perseus a bal kezében tart. A Medúsza arca olyan szörnyű volt, hogy aki
rá tekintett, az iszonyattól kővé dermedt. Perseusnak azonban sikerült levágnia Medúsza - vagy Gorgó - fejét.
Ezt a rettenetes fejet jelképezi a Perseus csillagkép második legfényesebb csillaga. A megegyezés a csillag-név
és a fényesség ingadozása közt nem mutatható ki az antik feljegyzésekből.
Az Algol fényváltozását csak 1669-ben fedezte fel Geminiano Montanari (1633-1687) bolognai matematika
professzor, de csak azt állapította meg, hogy az Algol időnként jelentősen elhalványul. Honfitársa, Jacopo
Filippo Maraldi (1665-1729) - aki a párizsi Királyi Obszervatórium észlelőjeként vált híressé -, majd a
szászországi földműves-amatőrcsillagász, Johann Georg Palitzsch (1723-1788) már észrevette, hogy az Algol
fénycsökkenése periodikusan ismétlődik. Az Algol fényváltozásának rejtélyét végül is a hollandiai születésű
angol John Goodricke (1764-1786) oldotta meg 1783-ban.
120.
Változó csillagok
Goodricke születésétől süketnéma volt, hatalmas akaraterővel tanult meg írni-olvasni, majd elsajátította a
matematika és a csillagászat ismereteit. Tizenhat esztendős korában kezdett csillagászattal foglalkozni. Korának
csillagászaitól eltérőn - akik elsősorban az égitestek pontos helymeghatározására törekedtek, főleg az
égimechanikai számítások céljaira - gondosan észlelte a csillagok egyéb megfigyelhető sajátosságait. 1684-ben
felfedezte a béta (ß) Lyrae és a delta Cephei fényváltozását. Az Algol fényesség ingadozásának okáról 1683-ban
a híres londoni Királyi Társaság (Royal Society, az Angol Tudományos Akadémia) számára küldött levelében azt
írta, hogy az ingadozást vagy a csillag felszínét borító sötét foltok okozzák, vagy pedig két csillag kering egymás
körül, amelyek szabályos időközökben elfedik egymást a Földről nézve. Ő maga ezt az utóbbi lehetőséget
tartotta valószínűnek.
Az Algol fényváltozása
igen jellegzetes.
Fényessége mintegy 58
órán át nagyjából állandó,
vizuálisan 2,2 magnitúdó,
azután hirtelen csökkenni
kezd, és 5 óra alatt több
mint egy fényrendet zuhan
(3,4 mg-ig). Az éles
minimum után azonban
ugyan ilyen gyorsan újból
fényesedik és a
maximumot elérve kb. két
és fél napig nagyjából
állandó. A fényváltozás
periódusa legkönnyebben a
két éles minimum közti
időtartammal határozható
meg, az Algolnál a
periódus 2 nap 20 óra 49
perc. A pontosabb
fénymérésekből az is
kitűnt, hogy a maximális fényesség idején, a két minimum közti időszakban is bekövetkezik egy gyenge, alig 0,1
mg-jú fénycsökkenés.
Goodricke elképzelése szerint, amikor mind a két csillag együttes fényét érzékelhetjük, az Algol maximumban
van. A keringés során azonban a halványabb csillag elfedi a fényesebbet, és ekkor áll be a gyors, éles minimum.
(Amikor viszont a fényes csillag takarja a halványabbikat, a kis mértékű mellékminimum lép fel.) Feltevése
alapján Daniel Huber fiatal bázeli matematikus (1768-1828) a csillagpár keringési adatait is kiszámolta.
Csillagászati érdemeiért John Goodricket a Királyi Társaság 20 esztendős korában tagjai közé választotta.
Goodricke feltevését az Algol rendszeréről két évszázaddal utóbb igazolta közvetlenül is színkép-mérésekkel a
potsdami Hermann K. Vogel (1842-1907).
Amikor azután a 19. sz. közepén, a részletesebb égbolt átvizsgálások során egyre több változó fényű csillagot
fedeztek fel, kitűnt, hogy az Algol egy igen nagy létszámú csillag típus egyik jellegzetes képviselője. A fedési
kettősök családjának egyik nagy csoportját alkotják az Algol-típusú változók. A csillagpár tagjai - a Földről
szemlélve - olyan közel vannak egymáshoz, hogy távcsővel már nem választhatók külön, de még nincsenek
annyira szoros közelségben, hogy a kölcsönös tömegvonzás számottevően eltorzítsa alakjukat és anyagáramlás
lépjen fel köztük. (Ez az utóbbi sajátság az ugyan csak Goodricke által felfedezett ß Lyrae és rokon típusra
jellemző.) Az Algol-változók vizsgálata nagy segítséget jelent a csillagok (egymáshoz viszonyított) tömegének
és méreteinek meghatározásában. Az Algol - ß Persei fontosabb adatai a következők (koordináták 2000,0-re):
RA= 03:08:10,93, D = +40:57:20,3, RV = +6 km/sec. ľ< 0,01ˇ/év. Táv. = 93 fényév. Ahol:
- RA =rektaszcenzió,
- D =deklináció,
- RV =látóirányú sebesség,
121.
Változó csillagok
- ľ =sajátmozgás)
Az Algol fényessége maximumban 2,2, minimumban 3,4 magnitúdó, a rendszer keringési periódusa 2,86739 nap
= 2 nap 20 óra 48 perc 56 másodperc. Az éles, mély minimumok látszólag óramű pontossággal követik egymást.
A változócsillagászat "atyja", Friedrich Wilhelm Argelander, bonni csillagász (1799-1875) azonban már 1840
körül kimutatta, hogy az Algol-rendszer keringési ideje folyamatosan kis mértékben csökken. Ekkor a folyamat
megfordult, és egy évszázadig folyamatosan nőtt a periódus hossza. A periódusváltozást Seth C. Chandler (1846-
1913) azzal magyarázta, hogy az Algol valójában hármas rendszer, és a harmadik tag befolyásolja a fedési kettős
keringését.
Az Algol-C távolsága kilencszerese az A és B csillagok egymástól mért távolságának, keringési ideje 1,861 év.
1951-ben sikerült a harmadik csillagot is spektroszkópikusan megvizsgálni. A főrendszer kisebb periódus
ingadozásaiból néhány kutató még egy negyedik kísérő létezését is gyanította, 188 éves keringési idővel. Az
Algol-D azonban nem volt fellelhető. Az Algol-rendszer adatai:
Algol-A Színképtípus = B8 V L = 75xO R = 3,0xO M = 3,7xO
Algol-B G8 IV 2,5 3,4 0,8
Algol-C Am 4 ? 1,8
(L = fényerő, luminozitás: nap=1. R = a rádiusz nap-rádiuszban. M = a tömeg, nap=1, nap jele=O)
Az Algol-A/B rendszer majdnem körpályán kering a közös tömegközéppont körül, a komponensek távolsága kb.
11 millió km. Az Algol-A a Herzsprung-Russel diagram fősorozatához tartozó forró kék csillag, a B óriás alatti
sárga, a Napnál alacsonyabb hőfokú. A pálya 8°-os szöget zár be a látóiránnyal, ezért fedéskor (minimumban) a
B csillag csak a főkomponens 78 %-át fedi el.
Az 1970-es években C. M. Wade és R. M. Hjellming a Green Bank (USA, Virginia) rádió-obszervatóriumban

gyors lefolyású, kitörésszerű rádiósugárzást észlelt az Algol felől. Feltevésük szerint valóban "robbanáshoz
hasonló csillagrengés", szerkezeti átrendeződés okozza a rádiókitöréseket.
Mérföldkövek a kozmoszban: a delta Cephei
John Goodricke akit a sors talán éles szemmel és korát megelőző szemlélettel kárpótolt, 1684-ben két új
változócsillagot is felfedezett: a Lant bétáját - amely utóbb a fedési változók másik alaptípusának névadója lett -,
és egy ugyan csak típust képviselő csillagot, a Cepheus deltáját. A delta Cephei egyébként eléggé jelentéktelen
csillag, fénye 5,366 napos időszakban, folyamatosan változik 3,6 és 4,3 fényrend között. (Maga a Cepheus sem
tartozik a feltűnő csillagképek közé, a legtöbb műkedvelő csak hozzávetőleg ismeri torz ötszög alakját.) Itt is
feltűnik azonban, hogy a fényváltozás szinte óramű pontossággal ismétlődik. A fényváltozást szemléltető görbe
eléggé jellegzetes. A minimális fényességet követően a csillag fényessége aránylag gyorsan és egyenletesen nő,
és kb. 1,5 nap alatt eléri a maximumot. A csökkenés már lassúbb, és kb. 20 órával a maximum után kissé
lelassul, a fénygörbében egy kis hullám mutatkozik.
122.
Változó csillagok
A delta Cephei fénygörbéje
Az égbolt átvizsgálásának során azután kitűnt, hogy számos csillag fényváltozásának menete hasonlít a delta
Cepheihez. A változás periódusa kb. 2-50 nap közt változik csillagonként, az ingadozás mértéke (amplitúdója)
0,5 és 1 fényrend közt mozog.
Mivel utóbb számos csillagot találtak, amelyek fényváltozásának jellege lényegében a delta Cepheivel egyező,
maga a névadó csillag az un. klasszikus Cepheidák főképviselője lett. Néhány fontosabb adata (koordináták
2000,0-re)
RA= 22:29:10,27. D= +58:24:54,7. RV= +17 km/sec, ľ< 0.01"/év.
Távolsága = 982 fé ø= 0,00036".
ø = a csillag látszó szögátmérője ívmásodpercekben, közvetlen mérésből.
A deklináció értékéből látható, hogy a delta Cephei cirkumpoláris csillag, egész évben a látóhatár fölött
tartózkodik Ezért már a 19. sz. közepe óta hosszú folyamatos megfigyelési sorozat áll rendelkezésre a
fényváltozásáról. Argelander kimutatta, hogy a delta Cep periódusa kis mértékben folyamatosan változik.
Az Algol-rendszerek magyarázatának szép eredménye olyan mértékben befolyásolta a csillagászok szemléletét,
hogy egy évszázadon át a delta Cep tipusú csillagokat is fedési kettősöknek vélték, amelyeknél a fényváltozás
menetét a csillagpárok alakja és pályája befolyásolja. A pályaszámítási kísérletek azonban néha abszurd
eredményre vezettek. Egyik-másik kutató ezért arra gondolt, hogy a delta Cephei mégsem kettős rendszer,
fényváltozását a csillag fizikai sajátosságai okozzák. Ennek eldöntésére a színképelemzés kínált lehetőséget.
Arisztarh Apollónovics Belopolszkij (1854-1934) pulkovói csillagász 1894-ben valóban azt tapasztalta, hogy a
delta Cephei látóirányú sebessége a fényváltozásnak megfelelő periódussal hullámzik: egy ideig mint ha
közeledne felénk, majd pedig nagy sebességgel távolodik. Ez a jelenség megmagyarázható, ha feltételezzük,
hogy a csillag gáztömege lüktet: kitágul majd összehúzódik. Amikor felfúvódik, a felszín látszólag közeledik az
észlelő felé, amikor összehúzódik, akkor távolodást észlelünk. Ám Belopolszkij nézetét sokan nem fogadták el,
mert a csillag fényességének és sebesség változásainak menete nem volt párhuzamos. A lüktetés modellje mellett
szólt azonban a fiatal német Karl Schwarzschild (1873-1916) megfigyelése, amely szerint a fényváltozás során a
csillag felszíni hőmérséklete is változik.
Húsz évvel később azonban Friedrich Wilhelm Ludenddorff (1873-1941) a potsdami obszervatóriumban
igazolta, és elméletileg is alátámasztotta a lüktető (pulzáló) csillag modelljét. A pulzáló változócsillagok
általános elméletét 1918-ban Arthur Stenley Eddington (1882-1944) dolgozta ki. A mai feltevések szerint a
pulzáció során a csillagnak csupán a légköre - gáztömegének mintegy 5 %-a - tágul szét és húzódik össze.
Felszíni hőmérséklete 1500 fokos hullámzást mutat.
123.
Változó csillagok
A delta Cephei fontosabb fizikai jellemzői:
- Max.=3,5 mg,
- Min.=4,4 mg.
- Sp.= F5 Ib---G1 Ib.
- L= 3300x
- R= 45x
- M= 7x
Max., min.: legnagyobb és legkisebb látszó fényesség; Sp.: színképtípus (max. és min. idején). A Napot
egységnek véve.
Antonie Labeyrie és munkatársai a francia Tengeri Alpokban speciális távcső rendszerrel - un. nagy alapvonalú
optikai interferométerrel - 1994-ben közvetlenül megmérte a delta Cep látszó szögátmérőjét. Közepes átmérőjére
0,0016 ívmásodpercet kaptak. Ez az érték 51-szeres Nap-átmérőt jelent, jó egyezésben a sugárzásból számított
mérettel. A csillag átmérője a mérések szerint a pulzáció során 11-13 % változást mutat.
A delta Cephei fényváltozásának egyes szakaszaihoz tartozó pulzációs

fázis.
A cepheida változócsillagok
jelentősége akkor értékelődött fel,
amikor Henrietta S. Leavitt (1868-
1921) az USA Harvard Egyetemének
munkatársa kimutatta az un. periódus-
fényesség kapcsolatot. Miss Leavitt a
déli égen ragyogó Kis Magellán-
felhőről készült felvételeken több mint
2400 Cepheida változót talált. Ezeknek
fényességét és periódusát összevetve
kimutatta, hogy mennél hosszabb a
változó periódusa, annál nagyobb a
csillag (abszolút) fényessége (1908-
1912). A periódus-fényesség relációt
1917-ben Harlow Shapley (1885-1972)
a Mt. Wilson Obszervatórium kutatója
dolgozta fel és alkalmazta a
távolságmérésre.
A periódus-fényesség összefüggés
szerint mennél hosszabb a periódus,
annál nagyobb az abszolút fényessége. A periódus hosszából tehát következtethetünk a csillag abszolút
fényességére, ill. fényerősségére. Ezúton már meghatározható a Cepheidák egymáshoz viszonyított relativ
távolsága. Ha sikerül kalibrálni néhány Cepheidát, vagyis más módon mért távolsága alapján meghatározhatjuk,
hogy egy adott periódushoz milyen számszerű abszolút fényesség érték tartozik, akkor a csillagok segítségével
tényleges távolság értékeket is számolhatunk. A klasszikus Cepheidák (delta Cep és társai) esetében pl. a 6 napos
periódus -3,0 magnitúdó abszolút fényességnek felel meg, 18 napos -4,0, az 50 napos -5,0 absz. Mg-t jelent.
Megmérve a Cepheida látszólagos fényességét, az abszolút és látszó fényesség arányából kiszámítható a
távolság. Ilyen módon a delta Cep csillagok valósággal kozmikus mérföldkövekként tekinthetők. (Mivel a
fényesség változik, a maximum és minimum közti középértéket szokás a számításoknál alkalmazni.)
124.
Változó csillagok
A Cepheidákkal végzett távolság mérésbe azonban időnként ellentmondásos értékek is kerültek. Csak 1951-ben
oldotta meg a rejtélyt Walter Baade (1893-1960) amikor megállapította, hogy a Cepheidáknak két nagy családja
van, ezek egyike a Tejútrendszer csillagainak un. I. populációjában,a Galaxis síkjában foglal helyet. A másik
csoportot a II. populáció Cepheidái alkotják, ezek abszolút fényessége azonban 1,5 magnitúdóval kisebb az
előzőnél (W Virginis csillagok). A II. populáció csillagaival mért távolságokat ezért módosítani kellett, és ekkor
az ellentmondások eltűntek.
A delta Cephei egyébként szép fizikai csillag-pár. Kísérője 6,3 fényrendű, a két csillag látszó távolsága 41", kis
távcsővel is jól észlelhető. Tényleges távolságuk kb. 13 000 csillagászati egység - tizenháromezerszeres Nap-
Föld távolság! - így a kísérő keringése nem figyelhető meg.
Mira - A Cet csodája
Késő ősszel az esti órákban már megpillanthatjuk a délkeleti égen a Cet (Cetus) csillagképet, benne az elsőként
feledzett periodikus változót, az omikron (o) Cetit. Az o Ceti, vagy Mira Ceti a változók egy jelentős
csoportjának névadója, és máig is - hasonló sajátságú társaival együtt - az amatőrök kedvelt megfigyelési tárgya.
Felfedezője is műkedvelő volt: David Fabricius (1564-1615) friz-földi prédikátor 1596. augusztus 3-án a Merkúr
megfigyelése során vette észre, hogy a Cet csillagkép nyakában egy addig nem látott, 2-3 fényrend közti csillag
ragyog. Augusztus 21-ig a csillag fénye 2 magnitúdóra nőtt, októberre viszont eltűnt. Fabritius ekkor még
novának vélte a csillagot. Annál meglepőbb volt, hogy egy másik amatőr, az augsburgi Johannes Bayer (1572--
1625) jogász 1603-ban kiadott csillagtérképén 4 mg-jú csillagként omikronnal (o) jelölte.
A Mira Ceti fénygörbéje 1990-túl 1995-ig. Feltűnő a maximumok változó magassága.
Maga Fabritius csak 1609-ben látta újból a csillagot, bár 1605-ben egy kis füzetet adott ki a felfedezéséről. A Cet
változócsillagára voltaképpen egy franekeri filozófia tanár, Johan Foccens Holwarda (1618-16519) hívta fel a
csillagászok és csillagászat kedvelők figyelmét. A 17. sz. közepétől egyre több megfigyelő - főleg műkedvelőket
- foglalkoztatott az o Ceti fényessége. Johannes Hevelius (Hewelcke, 1611-1687) danzigi sörgyártó már 14 évre
terjedő adat sorozatot állított össze. Tőle ered az o Ceti neve is: "Mira" vagyis a Csodálatos. Ezt a jelentős adat
sort egészítette ki a francia Ismael Bouilleau (1605-1694) aki 1667-ben megjelent értekezésében már
megállapította, hogy a Mira Ceti fénye kb. 333 napos periódussal változik, továbbá azt is észrevette, hogy a
maximális fényesség mértéke ingadozik. A hosszabb megfigyelési sorozatok alapján kitűnt, hogy a Mira Ceti
legnagyobb fényessége néha eléri a 2 mg-t (egy alkalommal még ennél is ragyogóbb volt), máskor alig
125.
Változó csillagok
emelkedik 5 fényrend fölé. A legkisebb fényesség idején 8-9 fényrend körüli értékre csökken.
Ugyan csak változékony a periódus hossza (maximumtól maximumig). Átlagosan 330 napra tehető, de
előfordult már 310 és 350 napos időkéz két max. között. A fénygörbe felszálló szakasza meredekebb, kb. 120
nap, a leszálló szakasz nem egyenletes, néha kisebb hullámzást mutat, időtartama átlagosan 220 nap.
126.
Változó csillagok
A Mira fontosabb adatai (koordináták 2000.0-re):
- RA = 02:19:20,79.
- D = -02:58:39,5,
- RV =+61 km/sec,
- ľ = 0,23".
- Távolsága = 419 fé.
- ø=0,056"
A Mira Ceti fényváltozásának okát már kezdetben a csillag fizikai tulajdonságaiban keresték. Többnyire az
aránylag lassan forgó csillag gömb felületét borító sötétebb és világosabb területek, a "csillag foltok"
változásában keresték a fényingadozás okát. A későbbi vizsgatok azonban egyre inkább azt mutatták, hogy a
Mira (o) Ceti pulzáló vörös óriása csillag. Maga a csillag a legnagyobb átmérőjű vörös óriások közé tartozik.
Átmérője a Napének 350-750-szorosa közt ingadozik, hőmérséklete 1900 és 2500 fok közt változik.
Fizikai sajátságai:
- Sp. = Max. M6e,

- min M9.
- L = 500x ,
- R = 750x ,
- M = kb. 2x (viszonyítás a Naphoz)
A Mira Ceti színképéből Arthur H. Joy 1918-ban arra a következtetésre jutott, hogy a vörös óriás körül egy forró
fehér kísérő kering. A kb. 10--12 fényrendű kék színű kísérőt Robert G. Aitken találta meg 1923-ban a 102 cm-es
Lick-refraktorral. Látszó szögtávolságuk 0,9"-ról lassan 0,7"-re csökkent, tényleges távolságuk kb. 140 Csill.
Egység, azaz 21 milliárd km. A keringés ideje kb., 260 év.
A Mira kettős rendszer, össztömege kb. négyszerese a Napénak, a kísérő a főcsillagnál kétszer nagyobb tömegű.
A B típusú, a Napnál több mint háromezerszer forróbb kísérő fényessége 10 ás 12 mg. közt szabálytalanul
ingadozik. A B típusú forró csillag csekély fényességét azzal magyarázták, hogy a felszíne kis méretű. Az o Ceti
B valószínűleg kék szubtörpe (fősorozatbeli törpe alatti, mintegy átmenetet alkotnak a Herzsprung-Russel
diagram fősorozata és a fehér törpék között. Színképére jellemző az igen erősen kiszélesedő fényes hidrogén
vonalak, amelyeknek közepén sötét. A színkép jellege az un. P Cygni típushoz hasonlít. Ezeket a csillagokat
kitáguló gázhéj burkolja. A Mira-B azonban nem szétszóródó, hanem "gyűjtő" csillag. Valószínűnek látszott,
hogy az árapály hatás következtében a vörös óriásból anyagáramlás indul ki, amely - legalább részben - a kék
szubtörpe körül alkot felhőt, ill. annak a légkörébe zúdul. Innen eredhet a kék törpe fényváltozása is.
A feltevéseket a Hubble Űrteleszkóp (HST) nagy felbontású képei megerősítették. Kitűnt, hogy a Mira Ceti-A - a
vörös óriás - eltorzult alakú, a B-csillag felé egy nyúlvány hatol, amely a gázáramlás nyoma lehet. Az űrből
készített képekről az is leolvasható, hogy a Mira-A felszínén világosabb és sötétebb területek mutatkoznak. Ezért
nem zárhatjuk ki, hogy a Mira vörös óriás csillagának jól követhető fényváltozását a lüktetés mellett a csillag-
foltok is befolyásolják. Az együttes hatások következtében válik a fényváltozás menete maga is változékonnyá.
A legújabb észlelő eszközök mindenesetre tovább bonyolítják a Mira Ceti történetét.
(A közölt adatok a Der Sternbote, 1998/8. és 2001/10. sz-ban közöltek cikkeken alapulnak.)
127.
Változó csillagok
8.2 Változó csillagok észlelése

8.2.1 Hasznos tippek a változócsillagok "házilagos" észleléséhez
Hála a hazai, amatőröknek szánt szakirodalom 80-as évek végétől tapasztalt látványos fellendülésének, a
változócsillagok észleléséről számtalan cikk jelent meg. Személyes tapasztalataim mégis arra ösztönöztek, hogy
szóljak e témában.
Kulin György egyébként kiváló "A távcső világa" c. műve - amelynek már beszerzése sem egyszerű manapság -
foglalkozik ugyan változó-észlelésekkel, a hazai amatőrmozgalom hajnalán viszont megfelelő térképek híján a
korabeli, hosszadalmas, öh-szegény módszerekre helyezi a hangsúlyt (öh.: összehasonlító - állandó fényességű -
csillag a változó környezetében). Ezen módszerek (pl. Argelander) napjainkban, a jó térképellátottság (és a havi
beküldési "kötelezettség") idején nemigen használatosak amatőr körökben, így ezekre nem térnék ki. Az "Az
észlelő amatőrcsillagász kézikönyve" (1988, Uránia) 2. kötetében Mizser Attila részletesen leírja a mai
technikákat, illetve ismerteti a főbb változócsillag-típusokat, az abban foglaltakat tekintsétek cikkem 2.0-ás
verziójának, ugyanis ezúttal főleg az indulás nehézségeiről szeretnék írni.
Az első lépés talán a változózás mint olyan megértése. A változósok furcsa, távoli kasztnak tűnhetnek azon
amatőrcsillagászok szemében, akik nem élték még át egy hetekig-hónapokig "nem létező" csillag váratlan
tündöklésének (akár csak épphogy' meglátásának) örömét, mint pl. a törpe nóvákét, vagy hirtelen
elhalványodását (R CrB-típusúakat porkipöfögésük után), esetleg egy régi kedvenc mira (látszólag) szabályos,
megbízható fényváltozásainak folyamatos nyomon követését.
Egy változócsillagot nem érdemes mutogatni laikusoknak, nem igazán éri meg rajzolgatni sem a Hipparcos-
program óta, viszont éjszakákat végig lehet izgulni kedvenceink végigjárásával, mint mikor a botanikus derékig
piócában felfedez egy őserdei, hatévente nyíló virágot; gondolok itt a visszatérő nóvák vagy törpenóvák váratlan
kitöréseire.
(A laikus azt még csak-csak megérti, hogy az Orion-ködöt vagy a Holdat nézegeted mínusz 10 fokban, viszont
minél tovább magyarázod neki a változózás szépségeit, annál furcsábban néz rád a jövőben, lány esetén
különösképp.)
A Mira Ceti fénygörbéje vizuális fénybecslések alapján 1807 es 1994 között. A panelek egyenként 10
ezer nap hosszúak. A csillag minimumban 10m körüli, míg maximumban akár 2 magnitúdóig
fényesedhet. Forrás: MCSE VCSSZ
A kezdetek: válassz kezdetben olyan változót, ami 1.: változik is, 2.: általában látszik a távcsőben. Egynémely L
vagy SR típusú változó hónapokig nem változik semmit, ami kiábrándító lehet, ilyenek miatt tér vissza az ember
a statikus világkép sötét mélységeihez. (Távolról sem akarom azt sugallni, hogy ezen típusokat nem érdemes
észlelni!) Fényességváltozást legmegbízhatóbban - emellett elég nagy amplitúdóval - a mirák produkálnak. Ezek
folyamatos nyomon követése (periódusuktól függően elég kb. 5-10 naponként) érdekes és hasznos program, kár,
hogy az amatőrök többsége - éppen a vadászat izgalma és váratlan viselkedésük miatt - az eruptív és a
kataklizmikus osztályt részesíti előnyben (U Gem, R CrB, Z Cam, INAS stb. típusok). Ez utóbbiak többnyire
nagyobb távcsőátmérőt igényelnek (kivéve az R CrB-típust, amely viszont akkor kezd érdekes lenni, amikor
128.
Változó csillagok
eltűnik...), míg a mirák a kistávcsöves, sőt szabadszemes magaslatokba is felfényesednek. A mira és SR

(félszabályos) típusú változók vörös óriások, így ezeknél színük miatt nem lehet eléggé hangsúlyozni az
extrafokálás jelentőségét.
Az extrafokálás az, mikor kisebb-nagyobb mértékben kihúzzuk az okulárt, hogy életlen csillagképet kapjunk.
(Ez egyes távcsöveknél extrafokálás nélkül is elérhető.) Ha mázlink van, eltűnik a vörös szín, amelyre
érzékenyebb szemünk, mint pl. a spanyol bikáké. Kötelező érvényű, hogy a vörös színű változókat csak gyors,
egymást követő rápillantással nézzük, hogy szemünk csapjai - melyek vörösérzékenyek - ne kerüljenek izgalmi
állapotba. A vörös színű változócsillagok észleléséről bőven ír a Kézikönyv, mégis kínos lehet, ha nem vesszük
komolyan, és névkódunkat másfél magnitúdóval fényesebb érték mellett látjuk az adatbázisokban. Az
extrafokálás bármely más színű, de fényes csillag esetén jól jön, sokkal könnyebb felületek intenzitáskülönbségét
megbecsülni, mint pontszerű fényforrásokét. Az extrafokálás mértékét akár extrém módon növelhetjük, mikor
már-már betöltik a látómezőt a "csillagkörök", de vegyük figyelembe, hogy szorosan elhelyezkedő öh-k, pláne
kettőscsillagok esetén (pl. U Cyg) a társ fényessége is hozzáadódik a változó (vagy öh) fényességéhez
extrafokáláskor. (Ezért olyan szép vastag az U Cyg fénygörbéje...) Fényes csillagok esetén lehetőség szerint
kisebb távcsövet használjunk, nem egészséges (és pontatlan), ha két jupiterlámpa fényességét kell
összehasonlítanunk.
Halvány csillagokat vizsgálva (mint ahogy a mély-ég objektumoknál is) nyilvánvaló az elfordított látás
használata. Szemünk ilyenkor a pálcikákat használja, melyek "természetesen" egyenetlen sűrűséggel
(fényérzékenységgel) helyezkednek el ideghártyánkon. Sokan esküsznek arra, hogy a változót és az öh-t
szemünk és távcsövünk látómezejének ugyanazon pontján észleljük, a látómező mozgatása viszont sokszor
macerás, mert ha épphogy csak, hosszas gyötrődéssel látjuk meg a csillagokat, elfelejthetjük az előzőleg látott
képet.
Jómagam - még ha páran meg is köveznek érte - igyekszem a látómező közepétől lehetőleg egyenlő távolságra
beállítani az öh-t és a változót, és - kizárólag a szememmel - gyorsan ingázom kettőjük között, arra törekedve,
hogy "ugyanoda mellé" nézzek mindkettőnek (ismétlem, vörös változóknál maximum egy másodpercig!).
Mindemellett variálom a lehetőségeket, különböző mértékben extrafokálok (fényesebb csillagoknál akár fél
magnitúdó "érzet-különbséget" is el lehet így érni), az okulárba igyekszem olyan fejtartással belenézni, hogy a
változó és az éppen használt öh lehetőleg vízszintesen látszódjanak egymáshoz képest.
Bár több öh esetén így eléggé komikus látványt nyújthatok, mintegy "átlagolva" a megfigyelést, előbb-utóbb
megbízható becslést tudok elérni. Mindezek villámgyorsan is történhetnek, a lényeg, hogy ne az első
benyomásunk döntsön. (Bár ezt tapasztalataitokra bízom, előfordul, hogy éppen az első benyomás alapján
becsült értékre térek vissza 5 perces "ingadozás" után - remélem, végre sikerült alaposan összezavarnom
titeket...) Nagyon halvány csillagok megpillantásakor saját módszerem, hogy kissé ide-oda ingatom, rezegtetem
a képet. Ekképp "izgatva" pálcikáimat úgy tapasztaltam, hogy így kevésbé fárasztó hosszabb ideig vizsgálni a
csillagok fényességét. (Na és a jó öreg módszer: visszatartott lélegzettel kissé növelhető szemünk
fényérzékenysége - gyöngyhalászok előnyben.).
A térképekről: sajnálatos tapasztalatom, hogy a fotometriai módszerek és szemünk eltérő viselkedése miatt
többször találkoztam olyan változótérképpel, ahol nem lehettem egészen bizonyos abban, hogy az összehasonlító
csillagok feltüntetett értékei megbízhatóak (főként régebbi, korrigálatlan térképeknél, amelyeknél akár Murphy-
törvény is lehetne, hogy két, azonosnak jelzett öh valós fényessége csak a legritkább esetben azonos). Mindegy,
ez van, ezt kell szeretni, jó tanács, hogy ha lehet (és elég sok öh-érték fel van tüntetve a térképen), ne csak egy
öh-t használjunk és ritkán elégedjünk meg a két öh-s (egy fényesebb és egy halványabb, mint a változó)
módszerrel. Van néhány régebbi "kedvenc" térképem, ahol egy-két öh-értéket nemes egyszerűséggel át kellett
húznom, hogy még véletlenül se használjam. Azért ne ijedjetek meg, a modern, korrigált térképeknél már sokkal
jobb a helyzet.
Kezdőknél gyakori hiba az előrevárás: eklatáns példa erre az R CrB-típus, ahol hónapokig stagnálni látszik a
fényesség, az ember rutinból naponta beírja a jól bevált fényességértéket, közben pedig éppen elcsíphetne egy
izgalmas, viszont csak pár tizedmagnitúdós ingadozást, ne adj' Isten a halványodás kezdetét.
Csoportos észlelésekkor soha ne mondjuk meg társunknak, mennyire becsültük egy változó fényességét, mielőtt
ő észlelné, legfeljebb igen halvány csillag esetén erősítsük meg szent hitét, hogy látszik a változó, érdemes
gúvasztani a szemet. (Annál érdekesebb lesz később, forralt bor és kandalló mellett összehasonlítani
becsléseinket, ekkor viszont tartsunk ki azok mellett.) Ne szégyelljük, ha nem látunk meg egy csillagot, volt,
hogy az erőlködéstől 15 centisemmel "odavizuáltam" egy változót, ahol annak lennie kellett volna, később pedig
kiderült, hogy 16 magnitúdó környékén tanyázott... Ne szégyelljük továbbá becslésünk után odaírni a
kettőspontot, ha nem vagyunk biztosak benne. Ez fénygörbék felrajzolásánál jól jöhet (valamint kisebb lesz az
égés később, ha alaposan mellédurrantottunk). Mivel kezdetben nemigen tudjuk memorizálni a változók összes
öh-ját, bizony elég gyakran kell a térkép és a távcső között ingáznunk. Feltétlen javasolt - itt is - a vörössel
tompított fényű zseblámpa (ilyenkor feljegyzéseinkhez piros filctollat ne használjunk - volt rá példa...)
Ne válasszunk távcsövünkhöz képest túl halvány változókat, nevetséges, ha pl. a CH UMa észlelésekor (amely
maximumban 13.5 mg körüli) kisebb, mint 10 magnitúdót, azaz <100 -at írunk (az észlelések feljegyzésekor és a
129.
Változó csillagok
térképeken a tizedespontot elhagyjuk). De tudományos jelentőséggel bírhat, ha pl. <130-cal jelezzük, hogy az R
CrB nem jött még ki az ingoványból, vagy pl. a SS Aur - "aki" törpe nóva - nincs kitörésben az észlelés idején.
Mondanom sem kell, hogy a változóészlelőknek nagyon jól kell ismerniük az eget. A halványabb változókat a
legtöbb térkép nem tünteti fel (de pl. a halvány mély-ég objektumokat igen), így többnyire a változócsillag saját,
"gyári" keresőtérképét kell használnunk, ahol néha egy 6 mg-s csillag a legfényesebb... Jómagam minden
változótérkép mellé saját "keresőmódszert" rajzoltam privát csillagkép-elképzeléseim szerint.
Ha már ismerünk több változót, igyekezzünk észlelési tervet készíteni - erre valók a nappalok -, hogy lehetőleg
minél gazdaságosabban kihasználhassuk a délkörön való áthaladási sorrendet. (Ha ugyanis egy alig felkelt
kedvencünket nézzük keleten, biztosan eszünkbe jut egy másik, amelyik éppen araszol a nyugati lankák, fák
vagy háztetők alá.)
A dagadófélben levő (vagy éppen dagadt) Hold a legtöbb amatőrtevékenységet zavarja (az újhold többnyire csak
a notórius Hold-észlelőket "izgatja"), így a változózást is. Tapasztalatom, hogy a Purkinje-effektus (vörös szín-
effektus) teliholdkor még kellemetlenebb, a háttér-fényességről nem is beszélve. Javasolt ilyenkor nagyobb
nagyításokat használni a jobb kontraszt elérése érdekében. Holdfogyatkozáskor kis rutinnal egy csomó
"fénygörbelyukat" be lehet tömni (pl. minimumban lévő miráknál). (Napfogyatkozáskor pláne, de ekkor inkább
a Napot érdemes nézni. Szerencse viszont, hogy a napfogyatkozás többnyire újhold idejére esik...) Ugyanígy, a
fénygörbék viszonylagos folytonossága érdekében végzett szép, éjjeliőröknek való sport a hajnali égen az "élők
sorába" ismét visszatért (nyáron a téli, télen a nyári) csillagképek változóit észlelni.
Büszkeség dagaszthatja keblünk, ha a Meteor változós rovatában nevünk mellett jó nagy szám szerepel, mégis,
ne elsősorban a mennyiségre törekedjünk észleléseink során (ezzel a cikk íróját sem lehet megvádolni
mostanság), hanem azok hasznosságára. Egy mirát vagy SR változót teljesen felesleges naponta észlelnünk, még
ha gyorsan meg is vagyunk vele. Viszont ha egy törpe nóva kitörését felszálló ágban csípjük el, érdemes akár
egy-két óra múlva újraészlelni, ilyenkor természetesen századnapban megadni a JD-értéket (Julián Dátum).
Szinte semmi sem lehet értékesebb, mint egy mások által hanyagolt hosszúperiódusú változó szisztematikus,
kitartó észlelése, nem beszélve annak öröméről, mikor "saját" fénygörbét sikerül felrajzolnunk.
Észleléseinket feltétlenül vezessük át egy jól áttekinthető táblázatba (könyvbe vagy számítógépre), még ha az ég
alá egy sajtpapírt vittünk is magunkkal (pára esetén ajánlott). Ja, és idejében küldjük el a Meteornak azokat; nem
sok haszna van egy fél évvel korábbi sorozatnak.
Pihenésképpen persze "szabad" mély-egezni, bolygózni stb., a Hold nézegetését viszont nem ajánlanám, mert
akár több tíz percre tönkreteheti szemünk érzékenységét.
Végezetül egy kissé kínos téma: besörözve elképesztő félreészleléseket is produkálhatunk. Buliból jövet, ha
mégoly szuper is az ég, tartózkodjunk a változózástól. (Meteorozni lehet, ha még ki tudjuk mondani a "TOP"-
szakkifejezést.)
Remélve, hogy a fentiekben nem vettem el a kedvet eme szép és hasznos észlelési területtől (sőt kedvet kaptatok
kipróbálni, ha eddig még nem tettétek), kívánok felhő-, holdfény- és közvilágítás-mentes éjszakákat. Vigyázat,
ilyenkor a zseblámpa tűnik el először!
8.2.2 Távcső
Változóészlelésre voltaképpen bármilyen típusú távcső használható, feltéve, hogy mind optikailag, mind
mechanikailag kielégít egy minimális színvonalat. A nálunk elterjedt Newton-reflektorokkal kapcsolatban
azonban fontos megkötés, hogy a csőhossz ne nagyon haladja meg a másfél métert, különben a távcső nehezen
kezelhető.
A legfényesebb változócsillagok megfigyelését (4-5 magnitúdóig) szabad szemmel végezzük.
A változók távcsöves megfigyelésénél igen fontos, hogy a lehető legnagyobb látómezővel észleljünk annak
érdekében, hogy az összehasonlítók és a változó kényelmesen, egy látómezőben legyenek szemlélhetők. Az 5-8
magnitúdó közé eső változókat legkényelmesebben a kereskedelemben kapható nagy látómezejű binokulárokkal
figyelhetjük meg. A munkát tovább könnyíti, hogy a megfigyelést mindkét szemmel végezhetjük. A halványabb
változók megfigyelését természetesen csak nagyobb átmérőjű műszerekkel lehet folytatni. Itt különösen igaz a
megállapítás: minél nagyobb távcsővel észlelhetünk, annál jobb! A legérdekesebb, és az észlelő munkakedvét is
ébren tartó, gyorsan változó csillagokat éppen a halványabbak között találjuk (pl. törpe nóvák).
A változó-megfigyelők általában nem támasztanak olyan magas követelményeket távcsövükkel szemben, mint a
kettős- vagy a bolygóészlelők, azonban az optika hibátlan leképezése itt is igen fontos. Nagy nagyítások
alkalmazására a változósok is rákényszerülnek, ha halvány változókat kell megfigyelniük. (Nagyobb nagyításnál
javul a háttér/csillag kontraszt.) Ha optikánk nem pontszerűen képezi le a csillagokat, akkor nagyobb felületre jut
ugyanaz a fénymennyiség, ami végül is távcsövünk határfényességét rontja le. Vizuális változózásnál nem
130.
Változó csillagok
alapkövetelmény az óragépes műszer, sőt, azimutális szereléssel is eredményesen ténykedhetünk. (Különösen

igaz ez a pólus környezetére, ahol ekvatoriális szerelésű távcsővel igen körülményes lehet a változó beállítása.) A
halvány csillagok megpillantását megkönnyítheti, ha lassan átvonulnak a látómezőn.
Észlelőprogramunkat nagyban meghatározza távcsövünk határfényessége (határmagnitúdója). A mély-ég

objektumokról szóló fejezetben részletes táblázatot találunk a távcsövek határfényességéről. A gyakorlatban azt
tapasztaljuk, hogy távcsövünk többnyire nem mutatja a táblázatban megadott halványságú csillagokat. A
Átmérő Vizuális városfény, a holdfény jelentősen csökkenti távcsövünk határfényességét,
(cm) határmagnitúdó míg ugyanaz a műszer megtáltosodik, ha zavaró fényektől távol dolgozunk
szabad szem 6,5 vele. Az átlagosnál jobb szemű észlelő - megfelelő körülmények között,
kellő kitartással - az itt megadottnál halványabb csillagokat is képes
5 12,2
észrevenni.
10 13,7
15 14,6 Az általánosan használt 50 mm objektív-átmérőjű binokulárokkal a
20 15,2 gyakorlatban nem nagyon lehet 10 magnitúdónál "lejjebb menni", aminek a
25 15,7 műszer kis nagyítása az oka (túl fényes a háttér). A 11-12 magnitúdós
30 16,1 változócsillagok észleléséhez kitűnő égbolt és minél nagyobb binokulár
40 16,7 szükséges (pl. az utóbbi években divatba jött 20x60-as Tento-binokulárok).
60 17,6 A 12-20-szoros nagyítású binokulárokat kezünk remegése miatt már elég
nehézkes kézben tartva használni, célszerű egyszerűbb állványra - pl.
fotóállványra - szerelni őket.
8.2.3 Észlelőhely
A változóészlelés nem kampány jellegű, hanem folyamatos megfigyelőmunkát igénylő amatőr tevékenység,
ezért igen fontos egy állandó, gyorsan elérhető észlelőhely kialakítása. Az nem baj, ha állandó észlelőhelyünk
ege nem teljesen kifogástalan.
Az a legfontosabb, hogy a megfigyeléseket mindig közel azonos körülmények között folytassuk. A távoli, sötét
egű megfigyelőhelyre bizonyos, hogy nincs mindig alkalmunk kitelepülni, s az oda-visszaút értékes órákat vehet
el a megfigyelőidőből - nem is szólva arról, hogy az utazás is többe kerül.
A észlelőhelyen ajánlatos kiküszöbölni a közeli direkt fényforrásokat (utcai világítás), pl. árnyékoló paravánnal.
Vannak olyanok, akik fénybecsléskor sötét ruhát borítanak fejükre, mint a régi fényképészek. A szél ugyanilyen
zavaró lehet, főleg hűvös időben. Az csak a kisebb baj, ha az óvatlan megfigyelő térképeit szétszórja. A szél a
legjobban megépített távcsövet is "berázza", ami megnehezíti, sokszor lehetetlenné teszi a megfigyelést. Ha
tehetjük, húzódjunk szélárnyékba. Ha igazán komoly észlelőhelyet kívánunk kialakítani, ne feledjük, hogy a
kupola helyett sokkal olcsóbb és könnyebben elkészíthető az egyszerű, letolható tetejű észlelő-házikó.
8.2.4 Térképek használata
A kezdő, de néha a haladó észlelő számára is a változó megtalálása jelenti a legnagyobb problémát. Ebben a
változócsillag térképek nyújtanak segítséget. A Változócsillag Atlasz (VA) füzetei 1983-tól folyamatosan
jelennek meg, melyek a programunkban szereplő változók térképeit tartalmazzák. A füzetek alapjául amerikai
(AAVSO), angol (BAA) és francia (AFOEV) változótérképek szolgálnak.
A VA-sorozatban egy térképoldalon többnyire egy változó különféle léptékű, eltérő határfényességű térképei
szerepelnek. Ezek a kereső- és észlelőtérképek, de nevezhetjük őket minimum- és maximumtérképeknek is (a
térkép határfényessége függvényében a csillag maximuma ill. minimuma észlelhető). Most az igen jól észlelt,
fényes Z Ursae Maioris SRB típusú (félszabályos) változó térképén mutatjuk meg, hogyan használjuk a
térképeket. (A Z UMa térképe alapján további változók is észlelhetők!) A binokulár-változók (a binokulárral
észlelhető, fényesebb változók) térképei általában egyenes állásúak, azaz észak van fent. (Fontos
megemlítenünk, hogy a VA-sorozat egyes füzeteinek újabb, módosított kiadása is megjelent. Lehetőleg a
legfrissebb kiadású térkép összehasonlítóit használjuk!)
131.
Változó csillagok
A Z UMa a 3,3 mg-s delta UMa-tól ÉNy-ra látható. A változótérképeken az összehasonlítók mellett álló két-
vagy háromjegyű szám a csillag vizuális fényességét jelenti tizedmagnitúdó pontossággal, a tizedesvessző
elhagyásával (59 5,9 mg-nak felel meg, 76 7,6 mg-nak és így tovább). A változót többnyire a térkép közepén
találjuk, jelölése általában kör, közepén ponttal. A térkép léptékét egy rövid szakasszal adjuk meg.
132.
Változó csillagok
Észlelés közben próbáljunk meg jellegzetes csillagalakzatok alapján tájékozódni. A Z UMa esetében célszerű a
delta UMa-tól kiindulni, majd a delta UMa-65-72-76 csillagok alkotta ív és az 59 jelű fényes csillag alapján
azonosítani a változót. Ha a Z UMa maximumban van, a 72-es összehasonlítónál is fényesebb lehet, míg
minimumban a halványabb csillagokat is fel kell használnunk azonosításához és észleléséhez. A térképek
használatához további jótanács: az azonosításhoz mindig azokat a csillagokat használjuk fel, melyek fényessége
fel van tüntetve. A csillagok mérete ugyanis nem minden esetben tükrözi pontosan fényességüket, a térképek
sokszor ellentmondásosak ezen a téren.
A nagyobb műszerekkel történő megfigyelés illusztrálására az R Coronae Borealis térképét mutatjuk be. Itt a
legfelső térképpanel alapján azonosíthatjuk a változót. Ha a csillag maximumban van, ezt a térképet használjuk
(pl. binokulárral észlelve), ha pedig minimumban, tehát aktív, akkor nagyobb távcsővel a középső, ill. a jobb alsó
térképrészletet használjuk. Figyeljük meg, hogy a távcsöves észleléshez készült térképeken az égtáj
"megfordult", alkalmazkodva a csillagászati távcsövek fordított állású képéhez. Mindegyik térképszegmensen
szakasz jelzi a léptéket. A térkép mellett megtaláljuk a változó(k) főbb adatait (Harvard-szám, amplitúdó, típus,
1950-es koordináták).
Az R Coronae Borealis igen könnyen azonosítható, hiszen az Északi Korona csillagkép "szíve táján" található. A
változócsillagok többsége ennél sokkal nehezebben található meg. Általános szabályként megemlítjük, hogy
minden térképünkön szerepel olyan csillag, mely Bayer-féle görög betűs jelzéssel vagy Flamsteed-számmal van
ellátva, így kisebb csillagatlaszokban is megtalálható.
A VA-térképek alapjául többnyire az AAVSO által folyamatosan kibocsátott standard és preliminary - ez

utóbbiak öh-fényességei még nem véglegesek - térképek szolgálnak. Minthogy az AAVSO-nak szép számmal
vannak magyar tagjai, sok észlelőnk rendelkezik eredeti amerikai térképekkel. Viszonylag sokan használják a
francia AFOEV térképeit.
Ezek nagy része szintén AAVSO-térképek alapján készült. Igen fontos, hogy mi is egységesen AAVSO-
térképeket és/vagy összehasonlítókat használjunk annak érdekében, hogy adataink jól illeszkedjenek más
szervezetek megfigyeléseihez.
Számos VA-térképen a változó 1950-es vagy 2000-es koordinátáit is feltüntetjük, így az osztott körökkel
rendelkező távcsövekkel a csillagidő ismeretében hosszadalmas keresgélés nélkül is beállítható a csillag és
környezete.
8.2.5 Megfigyelés gyakorlata
8.2.5.1 Vizuális fényességbecslés
A vizuális fényességbecslés során a csillagok fényességének különbségét becsüljük meg. A következő módszerek
ismeretesek.
Argelander-féle fokozatbecslés. A változót egy ismert fényességű csillaggal hasonlítjuk össze, és a

fényességkülönbséget megbecsüljük. Ha két, egyforma fényességű csillagot figyelünk meg (nevezzük őket a-nak
és b-nek), a relatív fényességek idővel változni fognak, más szóval hol az egyiket, hol a másikat látjuk
fényesebbnek. Ha az a épp olyan gyakran tűnik fényesebbnek a b-nél, mint a b az a -nál, akkor egyenlő
fényességekről beszélünk. Ha azonban az a gyakrabban látszik fényesebbnek a b-nél, akkor a különbséget egy
fokozatnak vesszük. Ha az a többnyire fényesebb a b-nél, de néha egyforma vele, a különbség két fokozat. Ha az
a mindig fényesebb a b-nél, miközben a különbség csekély marad, háromfokozatnyi eltérésről beszélünk. Négy,
öt stb. fokozatnyi fényességkülönbség esetén ez a módszer meglehetősen bizonytalan. A gyakorlatban egy
fokozatnyi fényességkülönbség nagyjából 0,1 magnitúdónak felel meg, ez az érték észlelőnként változik. Az
Argelander-módszer meglehetősen nagy gyakorlatot igényel: a fényességkülönbségek biztos "begyakorlását". A
változócsillagok Argelander-módszerrel való becslése - nem túl eltérő fényességű összehasonlítókkal - a 19.
században általános használatban volt. E módszer segítségével a változó relatív fénygörbéje az összehasonlítók
fényességének ismerete nélkül is megszerkeszthető. Argelander módszerével - kellő gyakorlattal - egy
összehasonlító is elég a fénybecsléshez.
133.
Változó csillagok
Pickering-módszer. A későbbiekben, amikor egyre több összehasonlító pontos fényességét mérték meg,
lehetőség nyílt arra, hogy a becslésekből közvetlenül megkapják a változó fényességét. Századunk elején
Pickering dolgozott ki újabb fokozatbecslési módszert. Az általa kidolgozott térképeken az összehasonlítókat
nem a, b, c stb. betűkkel jelölik, hanem tényleges vizuális fényességértékükkel, így a változó aktuális
fényességét két-három állandó fényű csillaggal való összehasonlítással már a távcső mellett megtudhatjuk. Az
összehasonlítók közötti különbségek általában nem nagyobbak 34 tized magnitúdónál, így könnyű megbecsülni
a fényességeket.
Válasszunk egy, az észlelt változónál kevéssel halványabb és egy nem sokkal fényesebb összehasonlítót (pl. egy
7,2 és egy 7,8 magnitúdós csillagot). A két összehasonlító közötti fényességkülönbséget képzeletben kisebb,
egyenlő egységekre osztjuk. Ha a változó halványabb a 7,2 magnitúdós összehasonlítónál, de fényesebb a 7,8
magnitúdósnál, az összehasonlítók közötti különbséget pl. tíz részre oszthatjuk. Ha a változót 7,2 mg és 7,8 mg
között éppen félúton észleljük, akkor fényessége 7,5 mg. Ha a tízes skálán három fokozattal halványabb a 7,2
mg-snál, fényessége 7,4, ha héttel, akkor 7,6 mg-s. A gyakorlatban nem tanácsos 1 mg-nál nagyobb
fényességkülönbségű összehasonlítókkal dolgozni, mivel ekkor egy fokozat nagyobb lesz, mint 0,1 mg. Mivel az
emberi szem nagyjából egytized magnitúdós fényességkülönbséget képes megkülönböztetni, ajánlatos a két
összehasonlító közötti fényességkülönbséget úgy felosztani, hogy egy fokozat pontosan 0,1 mg-nak feleljen
meg.
Közvetlen becslés. A Pickering-módszer e módosított változata nem igényel utólagos számításokat, mint az
Argelander- vagy az eredeti Pickering-módszer.
A közvetlen becsléssel nyert észlelés során jegyezzük le a változó fényességét, valamint azt, hogy mely
összehasonlítókat használtuk, pl. a következő formában: (72) 7,5 (78). Zárójelben a két összehasonlító szerepel a
tizedesvesszők elhagyásával, mivel a térképeken is ilyen formában jelölik a fényességértékeket. A két zárójeles
érték a változó észlelt fényességét fogja közre. A Pickering-módszernél ugyanez a következően kerül
lejegyzésre: (75)5V5(78). Az összehasonlítók jelölése ugyanaz. A V betű a változót jelöli, a két 5-ös pedig a
fokozatbecsléseket.
Ha Argelander-módszerrel dolgozunk, és úgy ítéljük meg, hogy a 7,2 mg-s nyilvánvalóan fényesebb a változónál
s ez utóbbi mindig fényesebb a 7,8 mg-snál, akkor a következő módon jegyezzük fel a látottakat: (72)3V3(78).
Ha az összehasonlítókat a-val és b-vel jelöltük: a3V3b. Az Argelander-módszert jól használhatjuk újonnan
felfedezett, összehasonlítókkal még nem "rendelkező" változók észlelésére. Ha később elkészül a változó
észlelőtérképe, a fényességértékeket kiszámíthatjuk. A magyar megfigyelők közvetlen becsléssel dolgoznak.
8.2.5.2 A fényességbecslés hibaforrásai
Elfordított látás. Az elfordított látás a halvány objektumokat észlelő amatőr legfőbb fegyvere. Tapasztalati
tény, hogy ha egy halvány csillag vagy köd "mellé" nézünk, sokkal könnyebben észrevesszük, mint ha közvetlen
látással próbálkozunk, azaz tekintetünket rászegezzük.
Ismeretes, hogy a szem ideghártyája színérzékeny csapokat és fényérzékeny pálcikákat tartalmaz. A kétfajta elem
érzékenységi maximuma kissé eltér egymástól (pálcikák: 514 nm, csapok: 555 nm). Éppen ezért igen fontos,
hogy az észlelő ideghártyájának mindig ugyanazt a területét használja fénybecsléskor. Mivel a sárga folt
kizárólag kevéssé fényérzékeny csapokat tartalmaz, a halvány objektumok észlelésekor az ideghártya
középponttól távolabbi területeit kell használnunk. A sárga folt felett és alatt ne észleljünk, itt kisebb az
ideghártya fényérzékenysége.
A gyakorlatban a következő módon észleljünk: hozzuk a fényesebb összehasonlítót a látómező közepére, majd
pillantsunk "mellé" elfordított látással kb. 1/5 látómezőnyit jobbra és balra. Ismételjük ezt mindaddig, amíg egy
használható becsléshez nem jutunk. Igen fontos a távcső gyors mozgatása. Ugyanezt végezzük el a változóval és
a halványabb összehasonlítóval is. Egy csillagot ne szemléljünk tovább egy másodpercnél. Ha a csillagok
nincsenek túl messze a látómező közepétől (más szavakkal: ha nem okoz problémát a vignettálódás okozta
differenciális extinkció), a cső mozgatása szükségtelen. Ne figyeljük egyidejűleg a változót és az
összehasonlítókat, mert abban az esetben nem teljesül az a feltétel, hogy mindig az ideghártya ugyanazon
területét használjuk.
134.
Változó csillagok
Pozíciószög-hiba. Az égbolt látszólagos forgása következtében a látómezőben folyamatosan változik a

változó és összehasonlítóinak pozíciószöge. Az így keletkező észlelési hiba a fél magnitúdót is meghaladhatja.
Két egyforma fényességű csillag közül ugyanis mindig a felsőt látjuk fényesebbnek. Ehhez járul az is, hogy az
ideghártya fényre érzékenyebb pálcikáinak eloszlása nem egyenletes, személyenként változó. Itt a szabály az,
hogy a változó és az összehasonlító lehetőleg szemünkkel párhuzamosan helyezkedjen el.
Purkinje-effektus. Az amatőr változóészlelő a vörös színű változócsillagok (Mirák, SR-ek) fénybecslése

során találkozik a legnagyobb nehézségekkel. Két azonos fényességű, de eltérő színű, vörös és kék fényforrás
intenzitása különböző átmérőjű (fénygyűjtő képességű) távcsövekkel más és más. Kis műszerrel a kék csillag
látszik fényesebbnek, míg nagyobbal a vörös. Ennek az az oka, hogy az ideghártya csapjai érzékenyebbek a
vörös fényre, mint a pálcikák. Kistávcsöves észleléskor a fény csak a pálcikákat ingerli, mivel a kisebb műszer
kevesebb fényt gyűjt össze. Innen származik a kék csillag nagyobb látszólagos fényessége. Nagyobb távcsövek
több fényt gyűjtenek össze, így a pálcikákon kívül a vörösérzékeny csapok is működésbe lépnek: a vörös csillag
látszik fényesebbnek. Ha a vörös színű csillag elég fényes, a jelenség elfordított látás használatakor is fennáll.
A Purkinje-effektus miatt szisztematikus hiba lép fel a vörös változók észlelésekor. Ennek kiküszöbölésére azt
kell elérnünk, hogy ne jusson a szemünkbe annyi fény, hogy a vörös színt is észrevegyük. Ezt két módon
érhetjük el. Az extrafokális módszernél addig növeljük a csillag méretét, míg meg nem szűnik a vörös szín
érzete. E módszernek az is az előnye, hogy a felületek fényességét biztosabban tudjuk összehasonlítani, mint a
pontszerű fényforrásokét. Vannak azonban olyan változók is, melyek megfigyelésénél már nem segít az
extrafokális módszer. Ha ezek a mélyvörös csillagok maximumban vannak, célszerű azokat kisebb átmérőjű
műszerrel észlelni (pl. U Cyg, R Lep, S Sct). A másik módszer szerint mindenkor rövid ideig végezzünk el egy
fénybecslést, ha ugyanis a változót hosszasan szemléljük, látszólag kifényesedik. A rövid- és a hosszú ideig tartó
fénybecslés eredménye között 1 magnitúdós eltérés is előfordulhat. A reális eredményt az előbbi adja.
Önszuggesztió. Megesik, hogy a változó egy adott műszerátmérővel elérhetetlen, az észlelő mégis "látja".
Biztos észlelésnek ezért csak az fogadható el, mely a távcső határfényességén legalább fél magnitúdóval "belül"
van. Mint minden vizuális észlelési témánál, itt is fontos, hogy megpróbáljuk elfelejteni legutóbbi
megfigyeléseinket, nehogy az előrevárás befolyásolja munkánkat.
Téves azonosítás. Főleg kezdő észlelők esnek a változó vagy egész környezete téves azonosításának
hibájába, ami teljesen hasznavehetetlen adatokat eredményez. A térképhasználatban járatlan észlelők sokszor
teljesen eltérő helyzetű vagy léptékű csillagalakzatokat vélnek a változó környezetének. Tisztában kell lennünk
távcsövünk látómező-méretével és a látómező tájolásával. Ne az eget hasonlítsuk a térképhez, hanem a térképet
az éghez. Mindig az égboltnak van igaza!
Szintén gyakori, hogy nem veszik figyelembe a változóhoz közeli fényes komponenst (pl. U Cyg, R Cas, RU
Peg), kis nagyítással észlelnek, így a változó és "kísérője" együttes fényét jegyzik fel. Az esetleges térképhibák is
téves eredményhez vezethetnek.
Élettani tényezők. A szem érzékenységét befolyásoló legfontosabb tényező az életkor. A pupilla idővel
csökkenő áteresztőképessége és csökkenő átmérője a jelentősebb befolyásoló körülmények. Az
áteresztőképesség évente általában 0,9%-kal csökken. A pupilla a kor előrehaladtával sárgás árnyalatú lesz s
egyre jobban kiszűri a rövidebb hullámhosszú fényt.
A tartósan ultraibolya sugárzásnak kitett pupilla átlátszósága szintén igen erősen csökken. Azok, akik sokat
tartózkodnak a szabadban, helyes, ha az ultraibolyát is kiszűrő napszemüveget hordanak.
Húsz éves korban a pupilla átmérője átlagosan 8 mm, nyolcvan évesen 2 mm körüli. Ha az ún. kilépő pupilla
(melyet úgy kapunk, ha a távcső átmérőjét elosztjuk az okulár által adott nagyítással) átmérője nagyobb, mint
sötéthez alkalmazkodott pupillánké, akkor nem tudjuk kellően kihasználni a távcső nyújtotta lehetőségeket. (Pl.
egy 15 cm-es f/5-ös Newton-reflektor 40 mm-es okulárral kb. 19x-es nagyítást ad, a kilépő pupilla pedig közel 8
mm-es).
Mint a legtöbb fiziológiai jelenség, a dohányzás hatása is egyénenként másként hat az éjszakai látásra.
Mindenesetre ha észlelünk, ne dohányozzunk. Ha alkoholt fogyasztunk, tudnunk kell, hogy alacsony
135.
Változó csillagok
megvilágításnál a vér alkoholszintjének növekedésével csökken a kontrasztérzékenység. Észlelés előtt és alatt

feltétlenül tartózkodjunk szeszes ital fogyasztásától!
LPR szűrők. A különböző LPR szűrőket (Light Pollution Reduction, fényszennyezést csökkentő) mély-eges
munkához fejlesztették ki, viszonylag szűk áteresztésük révén alkalmasak egy-egy objektumtípus
megfigyelésére. E tulajdonságuk miatt fényszennyezett körülmények mellett is eredményesen alkalmazhatók
mély-ég ész-lelésre, azonban változócsillagok megfigyelésére teljesen alkalmatlanok, mivel meghamisítják a
fényességbecslés eredményét!
8.2.5.3 Észlelési program
Mivel a változócsillag-észlelés csak hosszútávon, évtizedek munkájával hoz tudományos eredményeket, a

változós munkának rendszeres tevékenységnek kell lennie. Ennek egy lényeges eleme, hogy az észlelő
rendelkezzen észlelési programmal, ami illeszkedik az észlelési körülményekhez, a távcső paramétereihez és az
észlelő habitusához, észlelői szokásaihoz. Aki minden derült éjszaka tud időt szakítani az észlelésre, annak több
esélye van, hogy egy törpenóvát felszálló ágon figyeljen meg, míg a kisebb rendszerességgel észlelők a
hosszúperiódusú változók területén végezhetnek eredményes munkát. A nóva- és szupernóva-kereséshez a
megfelelő műszerezettségen és kiváló égbolton kívül nagyfokú fanatizmusra is szükség van.
A következőkben egy olyan, kezdő amatőröknek is ajánlható észlelőprogramot ismertetünk, melynek csillagai
binokulárral és kisebb távcsővel észlelhetők. A mellékelt táblázat 53 változót tartalmaz, melyek nyomon
követése sok örömöt szerezhet az észlelőnek. A táblázat a csillagok fontosabb adatait sorolja fel: a Harvard-
számot, a változó nevét, típusát, a fényváltozás maximális és minimális értékét, periódusát (nap) és a térkép
"lelőhelyét".
A táblázat csillagainak kétharmada átlagos észlelőhelyről állandóan észlelhető 7x50-es vagy 10x50-es
binokulárral. Ezek a binokulár-változók, melyek elsősorban félszabályos (SR) csillagok. Fényváltozásuk
meglehetősen lassú, azonban kb. egy év leforgása alatt látványos fénygörbét szerkeszthetünk
fényességbecsléseink alapján. A táblázatban B-vel jelöltük a binokulár-változókat.
A táblázat többi csillaga csak időnként, maximumuk környékén érhető el binokulárral. Ahhoz, hogy a teljes
fénygörbét fel tudjuk rajzolni, kisebb vagy közepes táv-csőre van szükség. Ezeket a binokulárral és/vagy
távcsővel észlelhető csillagokat B+T jelöli. Az ebbe a kategóriába eső változók fénygörbéje többnyire igen
látványos, hiszen megesik, hogy egyik-másik képviselőjük maximumban eléri a szabadszemes láthatóságot, míg
minimumban 20-25 cm-es műszerrel is nehezen pillanthatók meg. A legjobb példa erre a chi Cygni, az egyik
legnagyobb amplitúdójú Mira változó. Maximumban általában 4-5 magnitúdós, míg minimumban jóval 13
magnitúdó alá. Hogy a kisebb távcsővel rendelkezők előre tudják tervezni, mely Mira típusú csillagokat tudják
észlelni egy adott időszakban, a változócsillag-észlelő szervezetek minden éveben megadják ezen csillagok
fényesség-előrejelzését, ami a következő helyről tölthető le.
Mira-előrejelzés a 2001. évre
Észlelőprogram javaslat kezdők számára
H-szám Változó Típus Max. Min. Periódus Térkép

0018+38 R And M B+T 5,8 14,9 409,3 VA11
0214-03 Mira Cet M B+T 2,0 10,1 332 VA6
0231+33 R Tri M B+T 5,4 12,6 266,9 VA5
0239+69 RZ Cas EA/SD B 6,2 7,7 1,1952 M82/3
0349+30 X Per GCAS+XP B 6,0 7,0 VA6
0506-11 RX Lep SRB B 5,0 7,4 60: B
0539+20 Y Tau SRB B 6,5 9,2 241,5 VA9
0549+20a U Ori M B+T 4,8 13,0 368,3 VA1
0629+38 UU Aur SRB B 5,1 6,8 234 VA9
0720+46 Y Lyn SRC B 6,9 8,9 110 VA9
136.
Változó csillagok
0726-09 U Mon RVB B 6,1 8,8 91,3 VA6

0811+12 R Cnc M B+T 6,1 11,8 361,6 VA2
0849+17 X Cnc SRB B 5,6 7,5 195: VA9
0904+31 RS Cnc SRC: B 5,5 7,0 120: VA9
0942+11 R Leo M B+T 4,4 11,3 309,9 B
1037+69 R Uma M B+T 6,5 13,7 301,6 VA5
1151+58 Z Uma SRB B 6,2 9,4 195,5 VA9
1220+01 SS Vir SRA B+T 6,0 9,6 364,1 VA1
1231+60 T Uma M B+T 6,6 13,5 256,6 VA11
1233+07 R Vir M B+T 6,1 12,1 145,6 VA11
1315+46 V CVn SRA B 6,5 8,6 191,9 VA9
1324-22 R Hya M B+T 3,5 10,9 388,9 VA11
1336+74 V Umi SRB B 7,2 9,1 72 VA4
1425+39 V Boo SRA B 7,0 12,0 258 VA9
1432+27 R Boo M B+T 6,2 13,1 223,4 B
1517+31 S CrB M B+T 5,8 14,1 360,3 VA5
1544+28a R CrB RCB B+T 5,7 14,8 VA12
1546+15 R Ser M B+T 5,2 14,4 356,4 VA11
1632+66 R Dra M B+T 6,7 13,2 245,6 VA11
1633+60 TX Dra SRB B 6,8 8,3 78: VA9
1640+55 S Dra SRB B 8,6 9,6 136: VA9
1646+57 AH Dra SRB B 7,1 8,5 158 VA9
1826+21 AC Her RVA B 6,8 9,0 75,1 VA6
1833+08 X Oph M B 5,9 9,2 328,8 VA12
1842-05 R Sct RVA B 4,2 8,6 146,5 VA8
1844-08 S Sct SRB B 7,0 8,0 148 VA8
1859-05 V Aql SRB B 6,6 8,4 353 VA8
1901+08 R Aql M B+T 5,5 12,0 284,2 VA2
1921+50 CH Cyg ZAND+SR B 5,6 8,5 VA10
1925+76 UX Dra SRA: B 5,9 7,1 168 VA9
1927+45 AF Cyg SRB B 6,4 8,4 92,5 VA9
1946+32 khi Cyg M B+T 3,3 14,2 408 VA7
2033+17b EU Del SRB B 5,8 6,9 59,7 VA9
2040+17 U Del SRB B 6,6 8,0 110: VA9
2108+68 T Cep M B+T 5,2 11,3 388,1 VA8
2132+44 W Cyg SRB B 5,0 7,6 131,1 VA9
2138+43a SS Cyg UGSS T 7,7 12,4 (49,5) VA14
2146+12 AG Peg NC B 6,0 9,4 VA12
2353+50 R Cas M B+T 4,7 13,5 430,5 VA5
2356+59 WZ Cas SRB B 6,9 9,5 186 VA6
8.2.6 Nóva- és szupernóvakeresés
Manapság is gyakorta megesik, hogy az eget jól ismerő amatőrcsillagászok rutinmunka közben véletlenül nóvát
fedeznek fel. Több százan vagy talán több ezren fedezték fel egymástól függetlenül 1975-ben az utóbbi idők
legfényesebb nóváját, a Nova Cygni 1975-öt, hiszen 2 mg-s fényességével valósággal átformálta a Hattyú
csillagképet. Sok független felfedezője volt a Nova Cygni 1978-nak is, amely a W Cygni binokulár-változó
szomszédságában villant fel, így a változót rendszeresen figyelő észlelőknek azonnal feltűnt a 7 mg-s
"vendégcsillag". A nóvák túlnyomó részét nem véletlenül, hanem tervszerű nóvakereső program keretében
137.
Változó csillagok
fedezik fel, jórészt amatőrök. Vizuálisan és fotografikusan egyaránt eredményesen lehet ezt a munkát végezni. A
vizuális nóvakeresés nem igényel többet, mint egy binokulárt, egy megbízható csillagatlaszt és - természtesen -
jó memóriát. A fotografikus munka költségesebb, jóval bonyolultabb műszerezettséget igényel, óriási előnye
viszont, hogy objektív, és a megfigyelés később is ellenőrizhető. A vizuális módszer mellett szól, hogy nem kell
bíbelődni a filmek laborálásával, átvizsgálásával - az észlelés eredménye haladéktalanul rendelkezésre áll. A
vizuális nóvakereséshez nem elengedhetetlen feltétel a kiváló égbolt, sőt, a túl sok csillag egyenesen zavarja az
ég böngészését.
Hogy a vizuális nóvavadászat milyen eredményes lehet, arra jó példa az angol George Alcock vagy az
amerikai Peter Collins tevékenysége - az előbbi észlelő öt, az utóbbi négy nóvát fedezett fel egyszerű
binokulárokkal. A nóvakeresés során mindenképpen tekintettel kell lennünk arra, hogy a nóvák többsége a Tejút
sávja közelében tűnik fel - így mindenekelőtt ezt az égterületet kell rendszeresen átvizsgálnunk.
Körülményes és fárasztó, ha a binokulárban látott képet egy közepes határfényességű csillagatlasszal

hasonlítgatjuk össze új csillagok után kutatva, bár eleinte kétségkívül ezt kell követnünk. Célravezetőbb, ha a
Tejút bizonyos vidékein látható csillagokat megjegyezzük egy adott határfényességig (az Atlas Coeli esetében
7,75 mg-ig).
A téves nóvafelfedezések kiküszöbölése érdekében feltétlenül be kell tartanunk néhány, az ellenőrzéssel

kapcsolatos szabályt. A nem fotografikus úton készült csillagatlaszok (pl. Atlas Coeli, Sky Atlas 2000.0, SAO
Atlasz, Uranometria 2000.0) viszonylag sok hibát rejtenek magukban, amelyek alapobjektíves
kontrollfelvételekkel vagy fotografikus atlaszokkal szűrhetők ki. A nóvakereső térképek alapjául mégis inkább a
hagyományos atlaszok szolgáljanak, hiszen ezek nem tartalmaznak zavaróan sok csillagot. Nóvakitörésekben
gazdag csillagvidéken (pl. a Sagittariusban) érdemes lehet nagyobb távcsővel 10 12 magnitúdós
határfényességig figyelni kisebb, néhány négyzetfokos területeket.
Az is téves nóvafelfedezéshez vezethet, ha előttünk ismeretlen változócsillag fényesedik ki a szemmel tartott

égterületen (a veszély főleg nagyobb amplitúdójú változók esetében áll fenn). A nóvázáshoz használt
csillagatlaszba feltétlenül jelöljük be - katalógus alapján - a szóbajöhető változókat. Ebben igen nagy segítséget
jelenthet az AAVSO Variable Star Atlas, amely több mint 2 ezer változócsillagot tartalmaz, ugyanakkor
kontrolltérképként is hasznosítható.
Könnyen becsaphatnak bennünket a kisbolygók az ekliptikához közeli Tejút-vidékeken (néhány fényesebb

kisbolygó helyzetét a Meteor csillagászati évkönyv közli). Felesleges tanácsnak tűnhet, de kísérjük figyelemmel
a Neptunusz és az Uránusz pozícióját is. Ez a két bolygó jelenleg a Tejút közelében tartózkodik. Ha nóvagyanús
csillagot észlelünk, minden elképzelhető módon ellenőrizzük a felfedezés realitását.
Amennyiben rendszeres nóvakeresésbe kezdünk, célszerű felvenni a kapcsolatot az MCSE Változócsillag

Szakcsoportjával.
A fotografikus nóvakeresés talán az az amatőr asztrofotós terület, ami a legtöbbel járul hozzá a
csillagászathoz. Az óriási kitartással dolgozó vizuális észlelőknél sokkal eredményesebbek az asztrofotósok,
ugyanis a galaktikus nóvák többségét ők fedezik fel. Ezenkívül a határfényesség is jobb fotografikus módszerrel,
legalábbis elvileg megvan a lehetőség arra, hogy a fényesedő nóvát akár 12 mg-s korában észre lehessen venni.
Ezzel szemben vizuálisan egyszerűen képtelenség egy nóvakereső területen annyi csillagot megjegyezni, hogy az
ilyen halvány betolakodó feltűnjön az észlelőnek. Ismételten ki kell emelni a fotografikus munka
megbízhatóságát abban a tekintetben, hogy a régi felvételek visszakereshetők, tehát a vitás kérdések tisztázhatók.
138.
Változó csillagok
Egy nóvakereső felvételhez elegendő néhány perc expozíciós idő, ezért a vezetés pontosságának nem kell
kielégítenie a legmagasabb követelményeket. Nóvakereséshez - a minél nagyobb égterület átfésülése érdekében -
elegendőek az alapobjektíves vagy kis teleobjektíves felvételek. A munka során számos tényezőt kell tekintetbe
venni. Szisztematikus észlelésről lévén szó rendkívül fontos, hogy mindig ugyanazzal a géppel és objektívvel
dolgozzunk, ugyanolyan filmre fényképezzünk, ne váltogassuk a különféle filmtípusokat. (A legtöbb nóvakereső
Kodak T-Max 400-at használ, de van, aki diára dolgozik.) Ugyanez igaz az expozíciós időre: tartsunk egy
optimális expozíciós időt, amely egyaránt megfelel észlelőhelyünk égboltjának és keresési igényeinknek.
Célszerű, ha egy adott égterületet mindig ugyanazzal a képkivágással veszünk fel - pl. válasszunk ki egy fényes
csillagot a területen, és mindig az legyen a képmező közepén. Ennek a későbbi kiértékeléskor van jelentős
szerepe, ugyanis könnyebb a felvételpárt úgy átvizsgálni, ha pontosan megegyeznek a képkivágások. Szinte
teljesíthetetlen követelmény, de lehetőleg törekedjünk arra, hogy az égbolt minősége (határfényessége) nagyjából
egyforma legyen a felvételeken. Az erősen eltérő feketedésű negatívokat rendkívül nehéz összehasonlítani.
A munka egyszerűbb része a felvételek elkészítése. Átvizsgálásuk és az esetleges nóvajelöltek ellenőrzése az

igazi feladat! Átvizsgáláskor mindig ugyanaz a standard, korábbi
felvétel a viszonyítási alap, az eltéréseket ahhoz képest vizsgáljuk.
A régi és az új felvétel precíz összehasonlítása akár órákat is
igénybe vehet, ha a csillagokat egyenként nézegetve ellenőrizzük. A
munka megkönnyítésére alkalmazzák a blink-komparátort.
Zeiss gyártmányú blink-komparátor
A blink-komparátorok drága, asztalnyi méretű műszerek, kissé

mikroszkópra emlékeztetnek. A munka úgy folyik, hogy az észlelő
egy okuláron keresztül figyeli a felvételpárokat. Mechanikaioptikai vagy elektronikus úton oldják meg azt,
hogy a két kép váltakozva jelenjen meg az okulárban (pl. néhány tizedmásodpercenként váltakozzék). Ha a
felvételpárt pontosan fedésbe hozták, az észlelő nyugodt, változatlan képet lát, mely valójában két különböző
felvételtől ered. Bármilyen változás, ami a két felvételen található, azonnal feltűnik, éppen olyan ritmusban
villogva, mint a blink-komparátor frekvenciája.
A blink-komparátorok igen drága berendezések, csak a profi obszervatóriumok engedhetik meg maguknak
beszerzésüket. Szerencsére házilag is készíthető az amatőr igényeknek megfelelő blink-komparátor. A legolcsóbb
változathoz nem kell más, mint két egyforma diavetítő és némi kézügyesség. Az ötlet szülőatyja Ben Mayer, aki
1977-ben közölte először Problicom névre elkeresztelt eszközének leírását (a rövidítés jelentése: Projecting
Blink Comparator = Vetítő Blink-komparátor).
Problicom használatakor az az első feladat, hogy a két kivetített képet pontosan fedésbe hozzuk (ezért is fontos,
hogy mindig pontosan ugyanazt az égterületet fotózzuk), majd valamiképp biztosítsuk azt, hogy felváltva
kerüljön a vetítővászonra hol az egyik, hogy a másik diavetítő képe. Ezt egy 180 fokos forgószektor biztosítja,
amely felváltva takarja le hol az egyik, hol a másik diavetítő objektívjét. A forgószektort érdemes
villanymotorral meghajtani, percenként 100120-as fordulattal. Annak érdekében, hogy a két lencse optikai
tengelye minél közelebb kerüljön egymáshoz, jó, ha a vetítőgépeket egymás fölött helyezzük el. A
szintezőcsavarokkal a két kép fedésbe hozható. Ezt követően nincs más teendő, mint beindítani a motort, és
figyelni, van-e a képen valahol villózás vagy elmozdulás. Célszerű feketefehér negatívokat használni, mert
ezek otthon is egyszerűen előhívhatók. A Problicom módszer előnye, hogy egyszerre többen is figyelhetik a
vetítővásznat, így kevésbé valószínű, hogy egy esetleges égi jövevény elkerüli a figyelmet. Jó ideig
Problicommal dolgozott William Liller, az utóbbi időszak legsikeresebb nóvakeresője. Az amerikai Dan Kaiser
és az angol Mike Collins ugyancsak Problicommal fedezték fel új változóikat.
Bár a Problicom jól használható, más nóvakeresők ettől jelentősen eltérő blink-komparátorokkal is
eredményesen dolgoznak. Maga Liller is áttért egy jóval egyszerűbb, általa "stereocom"-nak nevezett eszközre,
mely lényegében véve egy pontosan beállított sztereobenéző. A pontosan az észlelő szemtávolságában
elhelyezkedő okulárokkal szemlélve a pontosan fedésbe hozott felvételpárokat - kellő gyakorlattal - hamar
feltűnik a legkisebb változás is. Ennél a vizsgálati módnál nincs szükség a felvételek felváltva történő
megvilágítására, a látás "művészete" segíti a felfedezőt. Liller saját bevallása szerint néhány száz felvétel
átvizsgálása kellett ahhoz, hogy ugyanolyan biztonságosan dolgozhasson a stereocommal, mint egy "valódi"
blink-komparátorral. Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy bármely blinkelési módszer nagyon nagy
figyelmet követel, legfeljebb egy órán át lehet megbízhatóan folytatni az átvizsgálást, majd szünetet kell tartani.
139.
Változó csillagok
Minden előnye ellenére a fotografikus nóvakeresés is rengeteg hibalehetőséget rejt. Sokan javasolják, hogy egy
adott területről egy éjszaka ne egy, hanem két felvétel készüljön (többnyire egymás után). Ez jelentősen
csökkentheti egy emulzióhiba megtévesztő hatását, bár a gyári filmhibák erősebb nagyítással általában
megkülönböztethetők a valódi csillagoktól. A filmek gondatlan laborálása során is keletkezhet nóvagyanús nyom
- l. az asztrofotózásról szóló fejezetet. A hamis csillagnyomok egy részét maga az optika szállítja, fényes
csillagok reflexiós képe formájában. Megesik, hogy a látómezőn kívül eső fényes csillag reflexiós képe kerül rá
a filmre, és a szellemkép ilyenkor még a kontroll-felvételen is megtalálható.
8.2.7 Szupernóva-keresés
Sokáig az volt az általános nézet, hogy reménytelen feladat vizuálisan szupernóvákat keresni. Erre alaposan
rácáfolt az ausztrál Robert Evans, aki a 80-as évek elejétől kezdődően több mint egy tucat extragalaktikus
szupernóvát fedezett fel 25 ill. 40 cm-es távcsővel. (Azért a kétkedőknek volt némi igaza, hiszen Evans előtt
mindössze három vizuális felfedezés történt - közel egy évszázad alatt.) Páratlan eredményessége annak tudható
be, hogy több száz galaxist képes "megjegyezni" a mezőcsillagokkal együtt, s a galaxisokat minden lehetséges
alkalommal átvizsgálja. Pusztán a memorizált kép természetesen nem elegendő a biztos azonosításhoz.
Valamennyi, programjában szereplő objektumról rendelkezik nagy távcsővel készült fotóval (erre a célra a
Palomar Atlasz kinagyított részleteit, továbbá egyéb, nagytávcsöves felvételeket). A Siding Spring-i
obszervatórium munkatársaival is kapcsolatban áll. Legtöbb felfedezését épp ebben az intézményben erősítették
meg, színképfelvételekkel. Robert Evans mindmáig több mint 30 extragalaktikus szupernóvát fedezett fel. Az
ausztráliai észlelő példáját látva sok amatőr fogott szupernóva-keresésbe, de mindeddig senki sem tudta
megismételni teljesítményét.
Az amatőr szupernóva-keresésnek komoly lendületet adott Gregg D. Thompson és James T. Bryan 1989-ben
megjelent szupernóva-kereső térképsorozata, mely a vizuális észlelők számára készült. A térképek több mint 300
galaxist és csillagkörnyezetét ábrázolják, a változótérképeken megszokott összehasonlítókkal együtt.
Szupernóva-keresést legalább 2530 cm-es műszerrel végezzünk, hiszen az extragalaktikus szupernóvák

többsége igen halvány, 13 mg alatti. Az észlelőmunka megkezdéséhez elengedhetetlen feltétel a változós és a
mély-eges tapasztalat. Míg nóvakereséshez megfelelő a "kissé fényszennyezett" ég is, addig szupernóvák
kereséséhez minél sötétebb égi háttérre van szükségünk, hiszen a határfényesség növekedésével halványabb
szupernóvákat is észrevehetünk.
Az eredmény érdekében ajánlatos minél több galaxist észlelni, mivel ezzel nő a felfedezés esélye. Így pl. ígéretes
célpont a Virgo- és a Coma-halmaz, és más, kisebb-nagyobb galaxiscsoportok. A vizuális észlelők számára
ajánlhatók a magányos galaxisok is, mivel ezek általában kiesnek a profi programokból. Érdemes rendszeresen
átböngészni a közeli, fényes extragalaxisokat, mivel ezek szupernóvái fényesebbek. Az M31-ben (Androméda-
köd) pl. 1885 óta nem észleltünk szupernóvát, így ugyancsak esedékes egy újabb, feltehetően igen fényes
szupernóva feltűnése. Az M33-ban eddig nem figyeltek meg szupernóvát, de tekintettel arra, hogy még közelebb
van hozzánk, mint az M31, akár szabad szemmel is látható lenne egy M33-beli kitörés. Egzotikusabb példa a
rendkívül nehezen észlelhető, közeli Leo I törpegalaxis: ha benne szupernóva robbanna fel, minden bizonnyal
szabad szemmel is megpillanthatnánk.
A szupernóva-keresést a változó- és a mély-ég észlelés egyfajta kombinációjaként is felfoghatjuk. Észleléskor a

lehető legnagyobb gondossággal kell eljárni, így pl. pontosan kell egyeztetni a látómezőben látható csillagokat a
térképpel, ügyelni kell a pontos tájolásra stb. Igen gyakori, hogy a galaxis testére előtércsillag vetül rá. A galaxis
ködös felületén mutatkozó fényes csillag mindenkor gyanús, de ritka az, hogy a legelső észlelési alkalommal
mindjárt szupernóvára bukkanjunk. Épp ezért tanácsos a kiszemelt galaxisok távcsöves látványával alaposan
megismerkedni. A Thompson–Byan-féle térképeket eleve a vizuális látvány visszaadására készítették. A
galaxisokról készült nagytávcsöves fotók többnyire korlátozottan használhatók a szupernóva-gyanús csillagok
ellenőrzésére, különösen a belső, fényesebb vidékeken lehetnek túlexponáltak, fényes masszává alakítva a
vizuálisan alig-alig derengő magvidékeket.
Ha az ekliptika közelében észlelünk, könnyen rátévedhet egy kisbolygó a galaxis vidékére - szerencsére a
betolakodót egy-két óra alatt elárulja elmozdulása.
140.
Változó csillagok
Amennyiben meggyőződtünk arról, hogy felfedezésünk reális, haladéktalanul értesítsük az MCSE-t. A friss
csillagászati felfedezésekkel a Central Bureau for Astronomical Telegrams (Cambridge, USA) foglalkozik. Innen
értesítik a világ nagy csillagvizsgálóit új üstökösök, nóvák, szupernóvák stb. felfedezéséről az IAU Circularban.
Ha "gyanús" csillagot találunk, az adatközlésor legalább olyan körültekintően kell eljárni, mint bármilyen
megfigyelésnél. Így pl. nóváknál közöljük a csillagképet, a minél pontosabb koordinátákat az epocha
megnevezésével (pl. 1950 vagy 2000), a becsült fényességet és az észlelés időpontját. Szupernóva-gyanú esetén
közöljük a szülőgalaxis elnevezését, koordinátáit, emellett a "jelölt" helyzetét a galaxis magjához viszonyítva
(pozíciószög + ívpercben/ívmásodpercben mért távolság) és természetesen az észlelés időpontját. Mindez talán
magától értetődőnek tűnik, ám a tapasztalat azt mutatja, hogy az észlelők gyakran megfeledkeznek a legelemibb
adatok közléséről is. A "mostanában láttam valami gyanúsat" típusú bejelentésekkel nem lehet érdemben
foglalkozni!
8.2.8 Útmutató szupernóva felfedezés esetére
(1) Ellenőrizned kell minden forrásmunkát, amit a könyvtáradban vagy a számítógépeden találsz. Ezen kívül
nézd meg:
 a Digitized Sky Survey (POSS). referencia képeket
 ezeket a térképeket (vizuális észlelők számára)
 ezeket az on-line CCD atlaszokat
 ezeket a hagyományos atlaszokat
(2) Ellenőrizned kell a lehetséges kisbolygókat; pontos ellenőrzéshez nézd meg a CBAT kisbolygó oldalt
(3) vagy ellenőrizd a mozgását; készíts egy második észlelést a következő éjjel
(4) Ellenőrizd a lehetséges változócsillagokat
(5) Szerezz be egy CCD képet a galaxisról, saját műszereddel, vagy más amatőr segítségével
(6) Ellenőrizd a saját korábbi észleléseidet erről a galaxisról; mikor volt a legutóbbi megfigyelésed?
(7) Készíts pontos mérést a feltételezett csillag pozíciójáról (2000.0)
(8) Becsüld meg a közelítő fényességét a feltételezett csillagnak és távcsöved határfényességének, fél mg
pontosság elegendő, ha nem tudsz fotometrálni.
(9) MINDIG nézd meg vagy készíts képet másodszor is a feltételezett csillagról.
És amit nem szabad tenned...

(10) NE használd a Megastar-t vagy a Guide-ot a feltételezésed ellenőrzésére; ezekben számtalan halvány csillag
hiányzik a galaxison belül
(11) NE használj a feltételezett csillag környékén túlexponált galaxis-területeket tartalmazó képeket. Murphy
törvénye alapján: mindig van még egy csillag a túlexponált területen! Keress jobb képet, vagy kérj segítséget.
(12) NE KAPKODJ !!! Ha a feltételezett csillag halványabb, mint 14 mg, feltehetően te vagy az egyetlen, aki
látta őt.
Ha még mindig azt gondolod, hogy szupernóvát találtál...
141.
Változó csillagok
Ha végigcsináltad a lépéseket (1)-től (9)-ig és nem csináltad az (10) és (12) közöttieket... ÉS még mindig 100%
biztos vagy benne, hogy ez egy szuprnóva lehet...
AKKOR küldhetsz egy értesítést a feltételezett csillagról az ISN levelező listájára, ha szükséges, egy rövid
üzenet kiséretében, és küldhetsz egy üzenetet az International Astronomical Bureau számára is.
[MINDIG tartalmazza az üzenet a nevedet és, címedet, a használt műszert, az észlelés dátumát és időpontját, a
galaxist, pozíciót, magnitude, what did you do and didn't do to check the suspect a csillagot és az előző észlelés
dátumát].
Ha NEM vagy 100%-ig biztos benne, hogy szupernóvát találtál...

NE küldj üzenetet az International Astronomical Bureau-nak...
DE, ha úgy gondolod, küldhetsz üzenetet az ISN számára. Mi mindig segítünk neked!
8.2.9 Az észlelések gyakorisága
A különböző változókat típusonként eltérő időközökben célszerű megfigyelni. A Mirákat, SR-eket elegendő
hetente egyszer észlelni, míg a szabálytalan változókat kéthetente egyszer. A rövidperiódusú Mirákat (pl. SS Her,
SY Her, X Cam, R Vir) hetente kétszer is megfigyelhetjük; ez különösen felszálló águkra igaz.
A kataklizmikus változókat (nóvák, törpe nóvák) naponta észleljük. Ha egy törpe nóvát a felszálló ágon
figyelünk meg, egy éjszakán több észlelést is végezhetünk róla, ekkor azonban pontosabban adjuk meg a
megfigyelés idejét (ezrednapra). Egyes nóvák (pl. DQ Her), törpe nóvák (pl. IP Peg) fedési jelenséget is
mutatnak. Az észlelés idejét itt is hasonló pontossággal adjuk meg.
Az eruptív változók közül az R CrB típusúakat minden nap figyeljük meg, mivel elhalványodásuk
előrejelezhetetlen és leszálló águk igen meredek. Egyes INAS típusú változócsillagokat (pl. RR Tau) szintén
érdemes naponta megfigyelni. Más eruptív változókat elegendő hetente 1-2 alkalommal észlelni.
Szóljunk néhány szót az észlelések folyamatosságáról! Nem helyes egy változót az egyik hónapban
"agyonészlelni", majd feléje se nézni. Csak folyamatos fénygörbe adhat helyes képet egy csillag változásáról. Az
az ideális, ha a változót egész láthatósága alatt végigkövetjük a Nappal való együttállástól egészen addig, míg el
nem vész az esti szürkületben. A cirkumpoláris csillagokat kövessük egész évben folyamatosan.
Télen a gyakori, hosszan tartó borult időszakok miatt minden adandó alkalommal észleljünk. Törekedjünk arra,
hogy egy-egy csillagról saját észleléseink alapján is meg tudjuk rajzolni a teljes fénygörbét.
8.2.10 Az észlelések feljegyzése
Miután megbecsültük egy változócsillag fényességét, még nem fejeztük be a megfigyelést, eredményünket
ugyanis rögzíteni kell. E célra legalkalmasabb egy észlelési napló. Mivel az adatot rögtön a távcső mellett kell
rögzítenünk, szükségünk van íróeszközre, tompított vörös fényű zseblámpára és egy pontos, lehetőleg
világidőben (UT) járó órára. Az észlelési naplóba az alábbi rovatokat célszerű előre elkészíteni:
 a változócsillag neve,
 az észlelés időpontja,
 a becsült fényesség,
 a használt műszer adatai,
 megjegyzés, biztonság.
142.
Változó csillagok
Opcionálisan a következő adatokat is fel lehet jegyezni:
 a becsléshez használt összehasonlítók

 a használt térkép adatai
 időjárási tényezők
Mivel az észlelési napló a megfigyelés alkalmával készül, az adatok időrendben kerülnek bejegyzésre. Az
adatokat azonban nem ebben a sorrendben kell beküldenünk, épp ezért célszerű a megfigyeléseket úgy
letisztázni, hogy egyúttal csillagonként is szétválogatjuk őket Ez úgy oldható meg, hogy minden változónak
nyitunk egy külön lapot, és erre gyűjtjük ki időrendben az észleléseket. A lapokra történő kiírásnál már a dátumot
is átírhatjuk a nap törtrészeire. Ide célszerű a Julián Dátumot is felvezetni.
Az adatok "házi" nyilvántartásában és beküldésében számítógép-programok állnak az észlelők

rendelkezésére, amelyek követik a hazai és a nemzetközi adatbeküldési szabványokat.
8.2.11 Adatbeküldés
Az adatbeküldés egységesítésére a változós szervezetek saját formanyomtatványt bocsátanak ki. Az

MCSE/VCSSZ észlelőlapon az adatokat típusonként, csillagonként, Harvard-szám szerint csoportosítva,
időrendben küldjük be. Természetesen nem kötelező ezt a formanyomtatványt használni, azonban számítógépes
beküldésnél ügyeljünk arra, hogy a megfigyelések az észlelőlaphoz hasonlóan legyenek csoportosítva (nem árt
előzőleg konzultálni az adatgyűjtővel a megfelelő formátumról).
A változók elnevezése, típusa, Harvard-száma az MCSE Változócsillag Katalógusában található meg, de

észlelőtérképeinken is feltüntetjük ezeket az adatokat. Ezeken kívül jó segítséget nyújthatnak még az AAVSO
által készített hitelesítő file-ok, amelyekben az összes, az AAVSO programjában megtalálható változó adatai
(név, Harvard-szám, típus, stb.) megtalálhatók.
A beküldés során lehetőleg különítsük el a különböző típusú változókat a következő sorrendben: eruptív és
kataklizmikus, Mira, félszabályos, szabálytalan, RV Tauri. Az Orion-köd változóit külön soroljuk fel. Ha egy
hónapban sok észlelést végzünk, egy lapra csak egy típus csillagai kerüljenek. Néhány tucat adat esetén egyetlen
lapra is felvezethetjük az összes észlelést, de a típusokat jól láthatóan különítsük el egymástól.
Az észleléseket nem a polgári időszámítás szerint, hanem az ún. Julián Dátumban (JD) megadva tartjuk nyilván.
A Julián Dátum a Kr.e. 4713. január 1-jén greenwich-i déli 12 órától eltelt napok számát adja meg. A csillagászat
számára ez a legcélszerűbb időszámítás, hiszen nem operál eltérő hosszúságú hónapokkal, a napokat egy fiktív
időponttól kezdve folyamatosan sorszámozza. A mindenkori Julián Dátum a Meteor csillagászati évkönyvből
tudható meg. A megfigyelések időpontját általában elegendő tizednap pontossággal megadni. A csillagászat napi
időszámítása, a GMAT (Greenwich Mean Astronomical Time) "napja" nem 0 órakor, hanem déli 12 órakor
kezdődik.
Ennek a rendszernek az az előnye, hogy az éjszaka folyamán - legalábbis Európában - nem kell dátumot váltani,
kezdete pedig megegyezik a JD kezdetével. Bizonyos gyors jelenségeket mutató változóknál (pl. törpe nóvák
felszálló ága) azonban az időt 3 jegyre adjuk meg. A következő táblázatból kiolvasható a tized napok értéke:
KözEI UT Tizednap
16:36-19:00 15:36-18:00 ,2
19:01-21:23 18:01-20:23 ,3
21:24-23:48 20:24-22:48 ,4
23:49-02:11 22:49-01:11 ,5
02:12-04:36 01:12-03:36 ,6
04:37-06:59 03:37-05:59 ,7
143.
Változó csillagok
A fényességbecslés értékét az mv (vizuális magnitúdó) rovatba írjuk, tized-magnitúdó pontossággal. Ha a változó

fényessége távcsövünk határfényessége alatt van, akkor a térkép még észrevehető leghalványabb
összehasonlítójának fényességét írjuk be egy "halványabb, mint..." jellel (pl. <13,8). Természetesen annak
semmi értelme, hogy a változó maximális fényessége feletti adatot adjunk meg ezen a módon. Kevés értéke van
a Mirák minimum körüli kis távcsővel készült negatív észlelésének is. A hazai gyakorlatban általában a 13 mg
alatti negatív észlelések fogadhatók el. Amennyiben észlelésünk valamilyen ok miatt bizonytalan, a
magnitúdóérték után írt kettősponttal jelezzük. Ha az azonosítás is bizonytalan, akkor két kettőspontot írjunk.
A beküldőlap alján levő rovatokba vezessük be az összes megfigyelés ill. az összes észlelt csillag számát. Abban
az esetben, ha egyszerre több észlelőlapot küldünk be, lássuk el sorszámmal őket. Mindez sokat segít a
megfigyelések rendszerezésében. Mintaként a következő oldalon bemutatunk egy kitöltött megfigyelőlapot.
Észleléseket nem csak a Változócsillag Szakcsoport számára küldhetjük el, hanem külföldi szervezeteknek is. (A
Szakcsoport az AAVSO-nak automatikusan továbbítja az észleléseket, így azt külön nem kell küldeni.)
144.
Kettős csillagok
9 Kettős Csillagok
A csillagok nagy többsége nem magányosan éli életét, hanem kettős vagy többes rendszerekben, így ezek
vizsgálatával az égen leggyakrabban előforduló égitesttípust figyelhetjük meg.
Habár a kettőscsillagok nem tartoznak az égbolt leglátványosabb látnivalói közé, alapvető szerepet játszottak a
csillagok alapvető tulajdonságainak (távolság, tömeg) meghatározásában. Mindemellett a kettősök máshol
nemigen látható szineikkel nagy esztétikai élményt is nyújtanak.
9.1 Mik azok a kettős csillagok?

9.1.1 Osztályozásuk
Azt, hogy mi számít kettőscsillagnak, nehéz definiálni. A felfedezők általában 40"-50" szögtávolságig
katalogizálták kettősként az egymáshoz szorosan közel álló csillagokat. Optikai társnak kb. 2'-ig nevezhető a
kísérő. Alsó határt már könnyebb meghúzni. A legszorosabb kettős, amit vizuálisan felbontottak, 0,1" közelében
volt. A vizuális felbontásnak a légkör szab határt, tehát hiába használnánk egyre nagyobb és nagyobb távcsövet,
a légkör zavaró hatása miatt nem érnénk el jobb eredményt.
A kettőscsillagok megfigyelésének szükséges feltétele a katalógusok használata, ugyanis észlelési programot

csak ezek használatával tudunk összeállítani: az észlelni kívánt kettőscsillag paramétereinek távcsövünk
teljesítőképességén belül kell esniük.
A legfontosabb paraméterek, amelyek egy kettőscsillagot jellemeznek, a szögtávolság, a pozíciószög és a

fényességek.
Optikai kettősök Ezek a rendszerek csak szorosan egymás mellett látszanak, de fizikailag nem kapcsolódnak
össze. A két csillag közel azonos látóvonalba esik, de valójában egymástól távol eső
csillagokról van szó.
Binary kettősök Az amatőrök számára a vizuális kettőscsillagok legérdekesebb csoportját alkotják, ugyanis
kellően gyors pályamozgást produkáló pároknál a komponensek egymáshoz viszonyított
elmozdulását néhány év alatt könnyen megfigyelhetjük. E rendszerek tagjai gravitációs
kapcsolatban állnak egymással, közös tömegközéppontjuk körül keringenek, amelynek
periódusa néhány évtől több évezredig terjedhet.
Közös Cpm (common proper motion) pároknak is nevezik őket az angol elnevezés után. Ezek is fizikai
sajátmozgású kapcsolatban levő csillagpárok, azonban pályamozgást nem mutatnak. Nevükhöz híven a két
kettősök komponens sajátmozgásának nagysága és iránya megegyezik, közösen haladnak a térben,
valószínűleg együtt is keletkeztek.
9.1.2 Elnevezési rendszerük
Nómenklatúra. A megfigyelések történetének majd' három és fél évszázada során hagyománnyá vált, hogy egy
kettőscsillagot a felfedezőjük után neveznek el. A legfényesebb kettősökre persze a Bayer-betűjük vagy a
Flamsteed-számuk alapján hivatkozunk, azonban ezek is megtalálhatók a felfedezőjük által készített
katalógusokban. A halványabbak referenciája a felfedező névkódja egy index-számmal párosítva, pl. STF 1799.
Természetesen előfordulhatnak többnevű párok, azaz többek által katalógusba vett kettősök is, ahol megegyezés
kérdése, hogy melyik nevet használjuk.
Történeti áttekintés. Az észlelések története Riccioli olasz csillagásszal kezdődik, aki 1650-ben
kettőscsillagnak találta a Mizart, a Nagy Göncöl rúdjának középső csillagát. Ezt követte Huygens Trapézium
(theta-1 Ori), és Hooke gamma Ari felfedezése. Christian Mayer Mannheimben 1779-ben készítette el a több
mint négy tucat kettőst tartalmazó katalógusát, amely párjainak szögtávolsága egy ívpercen belül voltak.
Kettős csillagok
Mérföldkövet jelentett a kettőscsillagok észlelésének történetében William Herschel (H) munkássága, aki két
nagyon fontos dologban járult hozzá az addig összegyűlt anyaghoz: több mint 800 új párt fedezett fel, és
bebizonyította a binaryk létezését.
Az amatőrcsillagászok legtöbbször F.G.W. Struve (STF) nevével találkoznak: ő volt az, aki javarészt a Dorpati
Obszervatórium 24 cm-es Fraunhofer-refraktorával dolgozva -15° deklinációig 120 ezer csillagot vizsgált át, és
2343 új párral gyarapította a kettősök listáját.
A múlt század első felének két kiemelkedő egyénisége az említett két felfedező, W. Herschel és F.G.W. Struve
fiai voltak: John Herschel (HJ vagy h) és Otto Struve (STT). John Herschel külön érdeme, hogy Fokvárosba
hajózva a déli égboltot vizsgálta át 2102 új kettősre bukkanva.
Smyth admirális, E. Dembowski és T.W. Webb neve fémjelzi a következő időszakot; számtalan párt mértek újra,
ill. népszerűsítették a kettőscsillagok észlelését. 1865-ben W.R. Dawes megalkotta híres képletét a kettősök
felbontási határára.
A kor szakemberei úgy vélték, hogy a kettőscsillagok felfedezésének időszaka lezárult: kellően átvizsgálták már
az eget kettősök terén. S.W. Burnham (BU) munkássága azonban megmutatta, hogy a vizuális kettőscsillagok
vizsgálata még közel sem ért véget, ami sok nagy csillagászt ösztönzött a 20. században. Burnham összesen
1336 új kettőst talált, saját 6 hüvelykes refraktora mellett több óriásrefraktort is használt (Lick, Yerkes). E
csillagpárok már nehezebb és szorosabb objektumok, értékes trófea néhányat sikeresen észlelni közülük.
Burnham jelentősége, hogy enciklopédikus, összefoglaló művében General Catalogue of Double Stars Within
121° of the North Pole (BDS) címmel 1906-ban kiadta az addig ismert összes kettőscsillag katalógusát (-31°
deklinációig) rajzokkal és megjegyzésekkel kiegészítve.
Századunkban, a műszerek fejlődésének és a szisztematikus munkát végző megfigyelőknek köszönhetően, több

tízezerre nőtt a kettősök száma, és a kutatás ma is folytatódik (pl. P. Muller és P. Couteau): ezek azonban
nagyrészt már halvány, szoros párok, amelyeket ritkán észlelnek amatőrök. Az R.G. Aitken, W.J. Hussey, T.E.H.
Espin, W. Milburn, R.T.A. Inness, R. Jonckheere, W.H. van den Bos, R.A. Rositter, M.K. Jessup és H.F. Donner
nevek mindegyikéhez legalább 1000 kettős felfedezése fűződik. A Burnham utáni időszak első összegző műve az
1932-ben publikált New General Catalogue of Double Stars Within 120° of the North Pole (ADS), amely 17 180
párt tartalmazott: összeállítása R.G. Aitken és E. Doolittle munkásságának köszönhető. Az ebben szereplő
párokra ADS számukkal még ma is gyakran hivatkoznak.
Az első olyan katalógusnak, mely az egész égbolt kettőseit felöleli, az Index Catalogue of Visual Double Stars,
1961.0 (IDS) tekinthető, amelyet 1963-ban bocsátottak közre 64 247 bejegyzéssel. Elődeivel ellentétben már
nem sorszámozza a kettősöket, hanem koordinátájukkal hivatkozik rájuk. Az IDS átdolgozását és kibővítését
Washingtonban a Naval Observatory munkatársai végezték el. A Washington Double Star Catalog (WDS) 1984-
ben kiadott számítógépes változata hazánkban is közkézen forog: 73 610 bejegyzést tartalmaz, megjegyzésekkel
kiegészítve.
A hazánkban leginkább hozzáférhető, fényesebb kettősöket tartalmazó katalógus Az észlelő amatőrcsillagász

kézikönyvében (1987) megjelent Szentmártoni Béla-féle összeállítás: néhány száz kettőst tartalmaz, főleg a
fényesebbeket. Kevésbé ismert, de jól használható az Atlas Coeli Katalog és a Mihajlov katalógus. Kimondottan
amatőrcsillagászoknak készült a Burnham's Celestial Handbook kettőscsillag válogatása és a Sky Catalogue
2000.0 igen jól kezelhető listája több ezer csillagpár adataival. A Magyar Csillagászati Egyesület 1991-ben
kiadta a Saguaro Astronomy Club számítógépes kettőscsillag katalógusát, amely -41° deklinációig 7892 db
kettőst tartalmaz csillagképenkénti válogatásban. Közismert még ugyanennek a számítógépes változata és a már
említett WDS is.
Kettős csillagok
9.2 Kettősök észlelése

Valószínű, hogy a távcsöves megfigyelés első célpontjai mindenkinél a Naprendszer objektumai, a Hold és a
bolygók. Innen a csillagok világába lépve előbb-utóbb egy szép fényes kettőscsillag is látómezőbe kerül, sőt a
Tejútrendszer határvidékein illetve azon kívül elhelyezkedő úgynevezett mély-ég objektumok néhány tucatja is
varázslatos látvánnyal bilincselheti le az érdeklődőt. További témákba is belekóstolva legtöbben megállapodnak
1-2-3 területnél; számomra nagy eredményt jelentene, ha valaki eme cikk kapcsán kezdene el behatóbban
foglalkozni a kettőscsillagokkal.
A megfigyelések azt mutatják, hogy a csillagok nagyobb hányada nem egyedül van. A vizuális csillagpárok egy
része optikainak neveztetik, azaz tagjai csak a mi látóirányunkból tűnnek egymás mellettinek, valójában
egymástól messze vannak a térben. Többségük azonban fizikai kapcsolatban van, amelyeket két csoportra lehet
osztani: a közös sajátmozgású (angol rövidítéssel cpm) párokra és a komponensek közös tömegközéppontja
körül keringő ún. binary rendszerekre. Ezt a teljesség kedvéért kellett megemlíteni, mivel az amatőrök számára
az észlelés során - legalábbis kezdetben - a fentieknek nincsen meghatározó jelentősége. Szükséges még néhány
alapfogalom megismerése is a továbbiak megértéséhez. A hazai amatőr szakzsargonban a kettőnél több tagból
álló rendszereket is gyakran kettőscsillagnak mondjuk, de például a hármas rendszereket triónak is. A fényesebb
csillag a "főcsillag", a másik (esetleg többi) komponens a "társ" vagy "kísérő", bár ez utóbbi inkább a jelentősen
halványabb és/vagy távolabbi tagokat különbözteti meg.
Ezek után vágjunk a dolgok közepébe, néhány

híres őszi kettőscsillag felsorolásával. Ezek
jobbára standard-széles szögtávolságú, fényes
párok lesznek, így minimális égboltismerettel, a
legkisebb távcsövekkel is gond nélkül
megtalálhatóak. Vegyük elsőnek a több
szempontból "leg" jelzővel illetett Mizart, mely a
(nagy) Göncölszekér rúdjának középső csillaga.
Bár e sorok írásakor esténként az alsó delelés
környékén jár, cirkumpoláris volta miatt szabad
északi horizontnál hazánkból megfigyelhető. A
távcsőben messze, 11' távolságban levő Alcor
szabadszemes elkülönítése az ókorban az
éleslátás próbája volt. Az Alamak, Bayer jelölése
szerint gamma And nagyon szép színkontrasztú
csillagpár. Érdekessége, hogy a társ egy
napjainkban nagyon szoros binary-rendszer;
felbontása kiváló körülmények mellett is csak 20
cm-nél nagyobb átmérőjű távcsövekkel
remélhető. A kicsi, de jellegzetes és emiatt
közismert csillagkép, a Delfin legkeletibb,
szintén gamma jelzésű csillaga a nyári-őszi
éjszakák kedvelt bemutató objektuma. Igen
nevezetes kettős az Albireo, a Hattyú csillagkép béta jelű csillaga. Tagjait különböző megfigyelők a legköltőibb
színekkel írják le. Egészen más érdekessége van a Lant (Lyra) konstelláció epszilonjának: ez a legismertebb
"duplán kettős" rendszer, ahol az egymástól távol levő csillagpárok önmagukban már igen szorosak, így a
legkisebb távcsövek minőségének megállapítására alkalmasak; a déli pár néhány tized ívmásodperccel szorosabb
az északinál! (A "minősítésnél" természetesen nem szabad megfeledkezni a légköri és egyéb körülményekről
sem!) A csillagászattörténészek szerint harmadikként felfedezett kettőscsillag a gamma Ari. Végül egy csemege
a későn fekvőknek (vagy korán kelőknek): a nevezetes Orion-trapéz (théta-1 Ori) négyes rendszere tökéletesen
kapcsolódik az Orion- köd csodálatos látványához (megjegyzendő, hogy valójában négynél több tagból áll).
A legtöbbek által fejből ismert fényes csillagok listáját a lelkesebbekre gondolva még megtoldom kevésbé
látványos, de ugyanolyan könnyű és a legkisebb térképen is megtalálható kettőscsillagokkal. Jó déli horizonttal
rendelkezőknek ajánlhatók a Bak (Capricornus) csillagkép pi és omikron csillagai; az első meglehetősen szoros.
A 3 Peg, 57 Aql, 107 Aqr, dzéta Sge, 1 Eql, pi And, dzéta Lyr, 61 Cyg, 8 Lac, kszi Cep, éta Cas és epszilon Dra a
lap megjelenésekor az esti horizont feletti csillagképek egy-egy párját megadó, teljesen ötletszerű válogatás, és a
Kettős csillagok
sort még sokáig lehetne folytatni. Helyette térjünk rá arra, hogy mit kell megfigyelni ezeknél az égi
objektumoknál. Az általam ismert útmutatóktól eltérően elsőként említem a komponensek színeit, mégpedig
azért, mert ez különösebb gyakorlatot nem igényel, és fényes csillagok esetében könnyen megállapítható. A
szakirodalom tanulmányozásakor sokszor meglehetősen jó egyezést tapasztalhatunk a csillagászok által
meghatározott színképosztály és a látott szín között. Amint az Albireonál említettem, egy amatőr megengedhet
magának olyan jelzőket, mint aranysárga, acélkék, netán smaragd, de az utóbbit azért módjával... Hasonlóképpen
nem okozhat problémát a fényesség jellemzése: egyrészt a pár együttes vagy tagonkénti fényessége (fényes,
eléggé halvány stb.), másrészt a komponensek egymáshoz viszonyított fényesség-eltérése (egyenlő, nagyon
egyenlőtlen, alig eltérő stb.). A párok szögtávolság-tartományának megállapítása is lényegében a látványt fejezi
ki (szoros, standard, nyílt stb.). A fényesség és távolság azonban számszerű paraméter, melynek megállapítása
bizonyos gyakorlat megszerzése után már javasolt; erre a cikk második részében fogok kitérni. Azonban már itt
meg kell említeni, hogy a hazai gyakorlatban szinte kötelezőként terjedt el a pozíciószög számszerű becslése; bár
közelítően az égi irányokat is lehetne megadni, mégsem ez történik. A pozíciószög, rövidítve PA 0 foktól 360
fokig tart, az égi északi irány, mint 0 foktól kelet felé, azaz az óramutató járásával ellentétesen (ld. az ábrát). Itt
határozott előnyben vannak a parallaktikus szerelésű távcsövek használói, mert az égi irányok a távcsőhöz,
mechanikához viszonyítva "nem forognak". A kedélyek megnyugtatására elmondható, hogy a PA becslés a
valóságban nem is olyan nehéz, és azon alapul, hogy az álló távcső látómezejében a csillag a Föld forgása
következtében mindig nyugati irányban mozog, ami pontosan kijelöli a nyugati, 270 fokos irányt. Ennek
felhasználásával egy "koordinátakeresztet" képzelünk el, amelyben a komponenseket összekötő vonal és a
legközelebbi "tengely" által alkotott szög könnyen megbecsülhető. Minél nagyobb nagyítást használunk, annál
gyorsabb a csillagpár haladása és jobban "rögzíti" szemünk a kivonulási irányt, de ennél is fontosabb, hogy a társ
távolabb lévén az előbb leírt szög pontosabban becsülhető. Mindentől függetlenül ezen a téren van a
gyakorlatnak a legnagyobb szerepe. A nagyítást a pár szögtávolságához igazodva válasszuk meg; erről szintén a
folytatásban lesz részletesen szó. Most támpontként mégis legalább annyit, hogy egy 10"-es kettőshöz az 50x
nagyítás általában megfelelő.
Az amatőrcsillagászt az alkalmi "nézelődőtől" véleményem szerint az különbözteti meg, hogy a távcsőben

látottakat egy észlelőnaplónak nevezett füzetben feljegyzi, és a Meteor megfelelő rovatához, adatgyűjtőjéhez el
is juttatja. A naplóban a felsorolt jellemzőkön kívül természetesen rögzítjük az észlelt kettőscsillag nevét, az
alkalmazott nagyítás(oka)t és a dátumot. Amennyiben (és nyilvánvalóan) a feljegyzés az észlelés sorrendjében
történik, tökéletesen elegendő a kezdeti és befejező időpont rögzítése. Fontos viszont a légköri nyugodtság
(seeing, rövidítve S) és átlátszóság (transzparencia, rövidítve T) és ezek esetleges változásának feltüntetése az
általánosan használt 10-es illetve 5-ös fokozatú skálán.
A további tudnivalók nyilvánosságra kerüléséig kérem minden érdeklődő szíves türelmét, és addig is sikeres
kettőscsillag megfigyeléseket kívánok, valamint hozzá - szokásom szerint - 10-es seeinget!
2. rész
Az első részben azt írtam, hogy az amatőrcsillagászt az alkalmi "nézgelődőtől" az különbözteti meg, hogy a
távcsőben látottakat feljegyzi. Ezen túlmenően az észlelő amatőrök között nagy különbségek vannak: akadnak,
akik a jól ismert objektumokra térnek vissza rendszeresen, mások kimondottan ügyelnek arra, hogy az egyszer
már pozitívan észlelteket kerüljék. Megint mások az "igazi kihívásokat" keresik, vagy speciális szempontok
szerint végzik megfigyeléseiket. Azt mindenesetre határozottan kijelenthetjük, hogy a kettősök esetében olyan
jellegű memorizálásra nincsen szükség, mint a változóknál vagy szupernóva keresésnél. Épp ezért is a
komolyabb kettősöző amatőrt az is megkülönbözteti a kezdőtől, hogy a távcsőhöz menés előtt észlelési
programot állít össze. Ehhez valamilyen atlasz és kettőscsillag katalógus szükséges. Ez utóbbiból manapság elég
bő választék áll rendelkezésre. Nyomtatott formában a Meteor rovatvezetőjénél kapható SAC katalógus minden
igényt kielégít, és az ára is békebeli. Egyre kedveltebbek azonban a különböző számítógépes (esetleg Internetes)
adatbázisok, amelyek közül pl. a Guide szoftver CD-n tartalmazza a legnagyobb kettőscsillag gyűjteményt, a
Washington Double Stars (WDS) katalógust. És ha már itt tartunk, akkor örömmel teszek említést a harmadik
évezred lehetőségéről, a gombnyomásra kívánt objektumra ráálló - és természetesen ennek megfelelő árú -
távcsőcsodákról is. (Ekkor az atlasz árát megspórolhatjuk...)
Tehát az észlelési időpontnak és a horizontunknak megfelelően először is kiválasztjuk az égterületet, majd az ott
található kettőscsillagok közül az elképzelésünk szerintieket kigyűjtjük a katalógusból. (Az is lehetséges, hogy
közvetlenül csillagtérképre jelöljünk, de ez speciális eset.) Minden fő adatra szükség van, úgymint a koordináta,
név, szögtávolság (S), pozíciószög (PA) és fényesség értékekre; általában a csillagképet is jelezni szokás. A
koordináta azért szükséges, hogy a kettőst az atlaszban azonosíthassuk, mivel az objektum-beállítás
Kettős csillagok
legelterjedtebb amatőr módszere a csillagról-csillagra haladó keresés, általában egy közeli szabadszemestől
indulva.
Kettős csillagok
Kisebb távolságokon már megfelelő a keresőtávcső (KT), esetleg a főműszer kisebb nagyításával történő
manőverezés. A koordinátánál maradva ne feledkezzünk meg az epocha egyeztetéséről, ami a kettőscsillag
térképi azonosítását hiúsíthatja meg. A szögtávolság ismeretére a nagyítás megválasztásához, a fényességadatra
egy csillagdús területen a kettős gyorsabb megtalálása érdekében van szükség. A mért pozíciószög ismerete örök
vita tárgya! Természetesen az a becsületes dolog, ha a rendszer észlelése előtt nem tudjuk, de ki ne szeretne
melegében meggyőződni arról, hogy PA becslése mennyire pontos?! Másrészt az is elképzelhető, hogy nagyon
halvány társ esetén - ha már minden kötél szakad - megnézzük a PA-t, és a megfelelő helyen kezdünk tüzetesebb
keresésbe elfordított látással (EL)!
A szükséges ismeretekkel imígyen felvértezve a tettek mezejére léphetünk! Amint fentebb már említettem, a
koordináta alapján a csillagtérképen megkeressük (vörös fényű lámpával) az észlelésre váró kettőst, ha a térkép
határ magnitudójánál halványabb, akkor a helyét. Az atlaszokban ezt az objektumfajtát egy (vagy a
komponensek számának megfelelő számú) vonalkával áthúzva (a Pleione atlaszban aláhúzva) különböztetik meg
a többi csillagtól. Az osztott körös módszert, illetve a kettős távcsőben történő beállítását nem magyaráznám,
csupán annyit említek, hogy részben a beállítás megkönnyítésére, részben a szebb látvány érdekében kis
nagyítással kezdjünk.
A megfigyelt kettősök a felbontás tekintetében két csoportba sorolhatók. A nem nagyon szorosak a legkisebb
nagyításokkal is különálló pontok. Ekkor a szögtávolság jellemzésére a látványnak megfelelő empirikus
osztályozást használjuk. A pár eszerint szoros (S<5"), ezen belül lehet nagyon szoros (S<2"), standard (S= 5"-
15") valamint széles (S>15"), ezen belül nagyon széles vagy nyílt (S>30"). Bizonyos gyakorlat megszerzése után
a pár szögtávolságát számszerűen is kellő pontossággal becsülhetjük. A nagyon szoros párok bontása a
nagyítástól függ. Hasznosítsuk a 19-20. számban megjelent Csillagászati távcsövek nagyításáról c. cikkben
leírtakat! Az általában használt legkisebb, 50 mm-es apertúrájú távcső felbontóképessége 115/50=2,3", ez cca. a
csillagkorong (Airy-korong) átmérője is, ha az egyéb körülményeket figyelmen kívül hagyjuk. Ehelyütt
mindenképpen hangsúlyozzuk ki, hogy a képlet a távcső átmérője szerinti közepes és egyenlő fényességű
csillagpárokra vonatkozik! Tehát 3"-4"-es kettősnél (nagyobb műszereknél arányosan értve), megfelelő
okulársorozat birtokában lehet a fenti cikkben említett kettőscsillagkép változását tanulmányozni: a nagyítás
növelésével a kezdetben körnek látszó csillag megnyúlik, majd bevágás érződik, ezután "nyolcas" alakú vagy
érintkező korongos lesz a kép, végül rés választja el a komponenseket. Amennyiben ezek különböző
fényességűek, általában a csillagkorongok eltérő mérete is észlelhető. Ha ilyen megfigyelést végzünk, akkor a
nagyítás feljegyzésének érthetően fokozott jelentősége van, de akár szemléletes vázlato(ka)t is készíthetünk. A
nagyítás számszerűségére nézve azt mondhatjuk, hogy 50-szeres (D) nagyításnál a bevágásos kép általában
jelentkezik, de kedvező - objektív és szubjektív! - körülmények esetén akár 25-30-szoros nagyításnál is már
érzékelhető. Ugyanakkor tudnunk kell azt, hogy hiába növeljük a nagyítást D-szeres fölé, a fizikai törvények
következtében a csillagok képe nem távolodik egymástól, legfeljebb egyeseknél szubjektív okok miatt
egyértelműbb lesz a látvány. 200 mm és nagyobb átmérőknél egyre inkább meghatározó a légköri nyugtalanság
(seeing) hatása, így egy ilyen műszernél a képlet szerinti 0,6"-es kettős felbontása már igen nagy fegyverténynek
számít. Rossz seeingre gyanakodhatunk, ha a kép fókuszírozhatatlan; ilyenkor a nagyobb nagyításokat kár is
erőltetni. Egyébként is - hacsak más okunk nincsen - célszerű a legnagyobb horizont feletti magasságnál
(deleléskor) végezni a megfigyeléseket. A holdfény csak a halvány komponensek észlelését zavarja.
A pozíciószög becsléséről az I. részben leírtaknál többet nem szükséges mondani. A fényesség jellemzése viszont
kiegészíthető, leginkább a fényességeltérés vonatkozásában. Az Amatőrcsillagászok kézikönyve szerint a
következő osztályozás követendő:
- Egyenlőnek mondjuk a párt, ha fényességkülönbség nem észlelhető. Ez akkor áll fent, ha a mért
fényességértékek 0,1m-nál jobban nem térnek el egymástól. Ezt számszerűen és rövidítve DM=0-val is
megadhatjuk (DM -> Delta Magnitudo).
- Ha a különbség éppen észlelhető, akkor alig eltérőnek mondjuk a tagokat (DM~0,3m).
- A kissé eltérő fényesség első pillantásra látszik, de nagyságrendi differencia nélkül (DM<1m).
- Eltérő fényességű komponenseknél DM<3m.
- Nagyon eltérő kettősöknél a főcsillag már zavarja a társ megfigyelését (DM>=3m).
- Természetesen elegendő tapasztalat esetén a komponensek becsült fényességét, illetve fényességkülönbségét
az általánosan használt magnitudóskálán is feljegyezhetjük. Ehhez a témakörhöz tartozik a fentebb már említett
elfordított látás (EL) kérdése, ami nagyon halvány objektumok megpillantását segíti. Egyrészt a nagyításról írt
cikkben már említésre került az, hogy a nagyítás növelése miként könnyíti meg a halvány csillagok láthatóságát,
másrészt az emberi szem itt nem részletezendő működése folytán kevesebb fényt is érzékelünk, ha kissé az adott
hely mellé nézünk. Az előző részben első helyen említett színbecslést itt csak azzal egészíteném ki, hogy létezik
Kettős csillagok
az ún. Hagen-féle színskála; ez inkább a szabványosított feldolgozásnál bírna jelentőséggel, nálunk nem terjedt
el a használata.
Végül szólni kell a többszörös csillagok észleléséről. Ha valaki teljességre törekedve kettősözik, akkor sok ilyen
rendszerrel találkozik a WDS-ben. (A rendszer szó alatt esetünkben nem kell föltétlenül fizikai kapcsolatot
érteni!) Lényegében itt több pár egyidejű megfigyeléséről - és ennek megfelelően a fent tárgyalt paraméterek
leírásáról - is beszélhetünk, de vannak eltérések. Először is amíg két komponens esetén nem szükséges
betűjelzéseket használni, addig a többszörösöknél ez elengedhetetlen. Ha ismerjük, használjuk a katalógus
szerinti betűzést, ha nem ismerjük, akkor szögtávolság, esetleg fényesség szerint haladjunk az ábécében. A
távolságoknál praktikus az egymáshoz viszonyított arányok becslése, ami általában mindenkor pontosabb, mint a
számadat. Hasonlóan könnyű a fényességi sorrend megállapítása. A PA és S paramétereket általában az A jelzésű
főcsillaghoz viszonyítsuk; ez alól kivétel lehet, ha két kísérő jóval közelebb van egymáshoz, mint a főcsillaghoz.
Végül ilyen esetben nagyon tanácsos magáról a rendszerről vázlatot készíteni (égi irányokkal!), különösen, ha
háromnál több tagról van szó.
A fentiek figyelembevételével nyugodtan neki is foghatunk az amatőr kettősmegfigyeléseknek; az idő múltával
mindenkinek kialakul az egyéni stílusa. Fontosnak tartom megjegyezni még, hogy a negatív észleléseket is
érdemes feljegyezni, és természetesen azt is, ha a kettős azonosítása bizonytalan. Természetesen még nagyon sok
mindenről lehetne beszélni, de most elégedjünk meg két lényegesebb részletkérdéssel:
Az amatőrcsillagász elsősorban a saját kedvtelésére foglalkozik a megfigyelésekkel, és adott esetben választ a
minőség és a mennyiség között! Amennyiben az első lehetőség mellett dönt, akkor a kettősészlelésnél készítsen
látómezőrajzot. Ez dekorativitása mellett sokszor jól hasznosítható későbbi észlelésnél stb. Itt a szokásos
szabályokat kell betartani, melyek közül legfontosabb az égi irányok, a nagyítás és a látómező nagyság
feltüntetése. (Használjunk magyar rövidítéseket: É, D, K, Ny - és nem NY!).
A másik említésre méltó dolog (szívem csücske) a katalogizálatlan, ún. anonim párok észlelése. Ebben az
esetben szinte kötelező látómezőrajz készítése, mert az ilyen észlelésnek csak akkor van egyáltalán értelme, ha
később is bármikor egyértelműen azonosítani tudjuk az objektumot. Különösebb szabályokról e téren nincs
tudomásom, szerintem egyszerűen józanésszel kell eljárni. Minden csillaghoz van legközelebb egy másik csillag,
és egy amatőrnek sok mindent szabad, legfeljebb célszerű titokban tartani... Node félre a tréfával! Én két
évtizedes pályafutásom során 272 önálló párt illetve többes rendszert jegyeztem fel katalógusadatok ismerete
nélkül. A fentebb részletezett szokásos észlelés mellett a koordinátákat egy legközelebbi SAO csillag alapján
(mivel ezeknek ismertem a pontos koordinátáit) méréssel határoztam meg, ami biztosítja a későbbi azonosítás
lehetőségét.
Remélem, hogy írásommal nem mindenkit untattam! Tisztában vagyok azzal, hogy ami egyik olvasónak óvodai
daloskönyv szintű, az másnak esetleg kevés, ezért mindenkinek a szíves megértését kérem, az érdeklődőknek
pedig sok sikeres kettőscsillag megfigyelést kívánok (10-es seeinggel!). Mivel az írások többsége - a mostani
föltétlen! - nem törekedhet teljességre, ha valakinek kérdése van, vagy valamilyen segítségre lenne szüksége a
témában, annak lehetőségeim szerint szívesen állok a rendelkezésére.
Az észlelés előkészületei. A távcsöves munka megkezdése előtt az észlelési program összeállítása a legfontosabb
feladat, így az ég alatt töltött időt jobban ki tudjuk használni. Az észlelni kívánt kettősöket azonosítsuk előre a
térképen, osztottkörök használata esetén a koordinátáikat jegyzeteljük ki.
Az észlelés menete. A csilalgos ég alatt, ha az észlelni kívánt kettőst távcsővégre kaptuk, már "csak" az a
feladatunk marad hátra, hogy a látványról a lehető legpontosabb leírást készítsük, alkalmasint egy
látómezőrajzzal kiegészítve. A rajzokat és a leírást az MCSE által kiadott kettőscsillag élszlelőlapon célszerű
rögzíteni és beküldeni a Meteor kettőscsillag rovat vezetőjének címére.
9.3 A kettős-észlelés eszközei

Segédeszköz nélkül: szabad szemmel. Az amatőrcsillagászat savaborsa természetesen az ég alatti távcsöves
munka, de szabad szemmel is megfigyelhetünk néhány elegendően széles és fényes párt. Az emberi szem
szabadszemes felbontási határa kb. egy ívperc. Találkozhatunk azonban könnyebb, ugyanakkor látványos és
katalogizált (!) szabadszemes kettősökkel is: a nyári égen az epsilon Lyrae-vel, és az omicron Cygni-vel, később
az alpha Capricornival, télen a Hyadok tagjaként a theta Taurival. Cirkumpoláris helyzete révén egész évben
megfigyelhetjük a jól ismert Alcor-Mizar párost.
Kettős csillagok
A binokulár. Egy binokulár már lényegesen több kettőscsillagot tesz elérhetővé, főleg ha a műszert tartó
kezünket kitámasztjuk, vagy a binokulárt állványon rögzítjük. A binokulár, bár a kettősészlelők körében csak
ritkán használják, hálás műszer lehet: sokakat megragad egy nagy látómezőben látható ragyogóan fényes
csillagpár látványa. A nagy látómező miatt a kép minősége a széleken egyre romlik, így, tapasztalataim szerint, a
látómező középső harmadában próbálkozhatunk legsikeresebben a kettősök szétválasztásával.
A felbontási határt itt alapvetően nem az objektív átmérője, hanem a nagyítás szabja meg. A binokulár elméleti
felbontóképessége 60" és a nagyítás hányadosa, de ezt még a legkiválóbb optikai minőségnél is csak
megközelítenem sikerült. Több száz megfigyelésre érdemes kettőscsillagot kereshetünk fel az égen pl. egy
10x50-es binokulár segítségével. A legszebb binokulár-kettősök közé tartozik az 57 Aql, a beta Cyg, a 61 Cyg, a
nu Sco és a theta Ser.
Lencsés és tükrös távcsövek. A kettőscsillag észlelések klasszikus műszerei a refraktorok voltak, a történeti
részben említett F.G.W. Struve és S.W. Burnham is ezeket használták. Ez a műszertípus mind a mai napig
népszerű maradt a professzionális és az amatőr kettőscsillagászatban egyaránt. A már tárgyalt különbségek
ellenére, jó optikai minőségnél, mindkét típus egyformán alkalmas minőségi észlelések végzésére. Hosszabb
fókusznál a jusztírozás is könnyebb feladat, ami elengedhetetlen a szabályos diffrakciós kép eléréséhez. A
refraktorok kétségtelen hátránya a szférikus, de inkább a színi hiba (ez alól talán csak az apokromatikus
objektívek mentesek), ellenben a lencse fényhasznosítása jobb a tükörénél, tehát ugyanakkora átmérőnél
általában egy lencsés távcső kissé nagyobb teljesítőképességgel rendelkezik. Természetesen, ha lencsénk
korrigáltsága vagy tükrünk felületi minősége gyengébb, a felbontási határok közelében nem tudunk észlelni, de
így is több ezer kettőscsillagot kereshetünk fel, melyek rendkívül sokfélék és változatosak.
Fotografikus észlelés. A vizuális felbontásnál rosszabb eredményt érhetünk el vele. Lényege, hogy exponálás
után egy kis ideig vezetés nélkül fotózzuk a kettősöket, hogy a csillagnyom csíkok kijelöljék a Ny-i irányt.
Pontos jusztírozást és vezetést, nagy fókusztávolságot és lehetőleg okulárprojekciót igényel. (Persze a
szakcsillagászok körében ennél jóval fejlettebb és hatékonyabb módszerek is elterjedtek.)
Okulármikrométeres mérés. Többfajta típusa is elterjedt (fonálmikrométer, diffrakciós mikrométer stb.). Ez az

eszköz a pozíciószög és a szögtávolság nagy pontosságú vizuális leolvasását teszi lehetővé.
CCD-s észlelés. Az elektronikus képalkotó technikával a vizuálisnál jobb felbontást és halványabb csillagokat is
rögzíthetünk.
Az okulárok. A Huygens és a Ramdsen típusok csak hosszú fókusznál (kis fényerőnél) használhatók,a Kellner
okulárok is inkább hosszú fókusznál használatosak, de már jobban alkalmazhatók nagyobb nagyításra. Az
ortoszkopikus típus, a Plössl-okulárokkal együtt kiválóan használható kettőscsillagmegfigyelésre. A
legfejlettebb, jól korrigált és nagy látómezőt adó okulárok (szuper-Plössl, Nagler, Tele Vue Wide Field) nem
feltétlenül szükségesek, de csodálatos esztétikai élményt nyújtanak.
Színszűrők. A kettőscsillagok felbontásakor hasznos segédeszközök lehetnek.
Térképek. A legkisebb, de már az észleléshez jól használható atlasz a francia Revue de Constellations
térképének hazai utánnyomása (Pleione Csillagatlasz), amely csillagképenként ábrázolja a tőlünk látható
égboltot 7 magnitúdó fényességhatárig. A következő kategóriának az Uránia Csillagvizsgáló által kiadott Meteor
Atlasz '82 (Atlas Coeli) és a Sky Atlas 2000.0 tekinthetők, amelyek már 7,75, ill. 8,0 magnitúdóig tüntetik fel a
csillagokat, 1950es, ill. 2000-es epochával. Halványabb kettősök felkeresésére az Uranometria 2000.0 a
legalkalmasabb. A kettősöket a térképek rendszerint aláhúzott vagy áthúzott csillagkoronggal jelölik.
9.3.1 Felbontás
A csillagot vizsgáljuk mindig azzal az optimális nagyítással, amellyel már felbontottnak mutatkozik, de főleg
szélesebb párok esetében, még nem húzza szét túlságosan a két tagot. A felbonthatóság elsősorban a használt
műszer függvénye, így különböző átmérőjű műszereknél más szögtávolságú kettősöket oszthatunk különböző
kategóriákba.
Kettős csillagok
Megnyúlt kép A Sparrow-határ közelében észlelünk, és a kettősséget csak az Airy-korong és a

koncentrikus gyűrűk megnyúltsága jelzi
Bevágásos kép A centrális korongok kezdenek szétválni, de még fedik egymást
Nyolcas alakú kép Még érintkeznek a korongok és a diffrakciós gyűrűk egymásba fűződnek
Réssel bontott Az Airy-korongok között kis rés jelenik meg
Szoros felbontás A tagok közötti távolság kicsi, de a szétválasztásuk első pillantásra könnyű
Standard kettős Szélesebb, de még nem túlságosan széthúzott párok, amelyek szögtávolsága 5"-
15" körüli
Széles vagy nagyon széles A kísérő a főcsillagtól távol esik, esetenként a látvány már egy kicsit jellegtelenné
(nyílt) a kettős is válhat
9.3.2 Fényességviszonyok
A következő szempont a fényességeltérés jellemzése, amelyben leírjuk a komponensek fényességviszo nyát, de

megbecsülhetjük magnitúdóban is a tagok fényességét.
Jellemzés DM
(mg)
Egyenlő párnál a csillagok fényessége azonos < 0,1
Alig eltérő tagoknál a különbség éppen észlelhető, de nem szembetűnő < 0,3
Ha az eltérés első pillantásra látszik, de nagyságrendbeli differencia nincs a komponensek között, akkor < 1
kissé eltérő kettősről beszélünk
Eltérő párnál jól szembetűnik az összetevők fényességkülönbsége <3
Ha feltűnően nagy különbség van a komponensek fényességében, akkor a kettőst nagyon eltérőnek
mondjuk. Ilyenkor a főcsillag fénye zavarja a sokkal halványabb társ észrevételét, ami főleg szoros > 3
pároknál nehezíti meg az észlelést
9.3.3 Színbecslés
A kettősök változatos megjelenéséhez hozzájárul a komponensek százféle színvariációja. Természetesen ez

erősen szubjektív lehet. A színek becslése nagymértékben függ az észlelő szemének színérzékelő képességétől,
így a különböző észlelők eltérő színeket írnak le.
A Hagen-féle színskála A színbecslésnek csak a fényesebb csillagoknál lehet realitása, vagyis a

élénk kék színképtípusnak megfelelő színek észlelése. Ez a távcső átmérőjétől függ, amelyet a
halványkék követ-kező táblázat szemléltet. Tehát a leghalványabb magnitúdók, amelyek vizuális
kékesfehér színazonosítást engednek meg:
tiszta fehér
sárgásfehér Távcső Kék társ Vörös társ
halvány sárga (cm) (mg) (mg)
élénk sárga 2,5 6,3 6,0
narancsos sárga 5,1 7,8 7,5
sárgás narancs 7,6 8,7 8,4
élénk narancs 10,0 9,3 9,0
vöröses narancs 12,5 9,8 9,5
narancsos vörös 15,0 10,2 9,9
vörös, kevés naranccsal 20,0 10,8 10,5
erős vörös 25,0 11,3 11,0
30,0 11,7 11,4
Kettős csillagok
9.3.4 Poziciószög
A társ irányának az északi iránnyal bezárt szöge kelet felé mérve a pozíciószög (PA), amelynek értelmezéséhez
az alábbi ábra ad segítséget.
A poziciószög mérése
10 Mély-ég Objektumok
Bár már az ókor megfigyelőinek is feltünt, hogy az állócsillagokon és a bolygókon kívül vannak ködös
objektumok, mégis ezek vizsgálata csak a 18. században kezdődött meg.
Az emberiség a ködök és halmazok révén ismerte meg Galaxisunk szerkezetét, a galaxisok vizsgálatával pedig a
Világegyetem nagybani struktúráját. Tudományos értékükön kívül nagy élményt nyújt a különböző mély-ég
objektumok megpillantása is, különösen annak tudatában, hogy legtöbbjükről a fény millió évekkel ezelőtt indult
útjára.
10.1 Mik azok a mély-ég objektumok

10.1.1 A mély-ég objektumok
Vegyük sorra, hogy mit is láthatott az ókor embere az égre tekintve! A legfeltűnőbb égitest a csillagokat
"eltüntető" Nap volt, utána következett a Hold, az éjszakai égen a planéták és a csillagok. Gyakran villantak fel
hullócsillagok, sokkal ritkábban pedig egy-egy üstökös is áthúzta uszályát az égen. A horizonttól horizontig
húzódó Tejút pompás látványa egészen biztosan elkápráztatta őket. Felfigyeltek azonban a Tejútban és azon
kívül elhelyezkedő ködös pamacsokra is, amelyek, az üstökösökkel ellentétben, helyüket az állócsillagokhoz
képest nem változtatták. Ezek közül némelyikben a sasszemű megfigyelők számára csillagok sziporkáztak, míg
voltak olyanok is, amelyek mindenki számára ködösek maradtak. Már az ókorban létezett az emberiség gyujtő-
osztályozó hajlama, tehát azon kívül, hogy a csillagokat csillag-képekbe tömörítették, névvel vagy egyéb
jelzéssel is ellátták őket. Így került ez a pár ködös objektum is a csillagkatalógusokba. Ptolemaiosz (i.e. II. sz)
Almagest címen közismertté vált műve hét, Tycho Brahe Astronomiae Instaurate Progymnasmata címu műve
(1589) hat ködös csillagot említ, ezek közül csak egy közös. Johannes Hevelius Prodromus Astronomiae című
munkájában (1690) 16 bejegyzés szerepel ködös égitestekről, ezek között találjuk a 10. századi arab csillagász,
Al Sufi által elsőként feljegyzett Nagy Magellán Felhőt (El Bakar = Fehér Ökör néven) és az Androméda-ködöt.
Az eddigi objektumok többsége, eltekintve Hevelius egy-két ködétől, szabad szemmel is látható, hiszen a távcső
felfedezése előtt bukkantak rájuk. Edmond Halley 1715-ben a Philosophical Transactionsben megjelent
közleményében hat elmosódott foltot említ; ezek rendre az Orion-köd, Nicolas Pieresc 1610-es felfedezése, az
Androméda-köd, amelyet Simon Marius újra "felfedezett" 1612-ben, az Ihle által talált ködösség (ma M22 néven
közismert), az omega Centauri, Halley 1677-es felfedezése (M13) és Kirch 1681-es felfedezése (M11).
Egy William Derham nevu úriember 1733-ban megkísérelte, hogy rendet rak a jól érezhető káoszban, és
összevonta a Hevelius-féle listát a Halley-katalógussal. Érdekes módon az utókor csak 13-at talált meg ezek
közül, és ebből is csupán kettő igazán ködös, a többi csak a távcsövek tökéletlensége miatt tűnhetett
elmosódottnak. De Chéseaux francia csillagász abból az egyszerű tényből kiindulva, hogy bizonyos ködfoltok
csak a szemünk tökéletlensége miatt tűnnek elmosódottnak és távcsővel szemlélve rögtön csillagok tucatjaira
esnek szét, míg más ködfoltokon távcsővel sem tapasztalható ekkora változás, a ködöket két csoportra osztotta:
csillaghalmazokra és valódi ködökre. 1746-ban egy levélben 20 objektumot említett, ezek közül 9-et a saját
felfedezésének vallott. Lacaille abbé 1755-ben jelentette meg katalógusát olyan ködösségekről, amelyeket a
Jóreménység-fokáról észlelt, és csak a déli féltekérol láthatóak jól. La-caille, a rá jellemző precizitással, három
csoportba sorolta a ködöket: "első osztályú ködökre", "ködös csillagok halmazára" és "ködbe ágyazott
csillagokra".
Nagyjából ezek a források álltak a fiatal francia obszervátor, Charles Messier (1730-1817) rendelkezésére,
amikor rendszeres kutatómunkába fogott. Messier 1751-ben érkezett Párizsba, hogy szerencsét próbáljon. Az
elismert francia csillagásznak, Delisle-nek köszönhetően pár év elteltével gyakorlott távcsöves megfigyelő vált
belőle. Halley jóslata és Delisle pályaszámításai alapján, mint a Párizsi Tengerészeti Obszervatórium
asszisztense eredt az üstökös nyomába, de a számítások hibája miatt a felfedezésről egy hónappal lekésett,
ugyanis a visszatérő kométát 1758 karácsony estéjén a szász földműves, Johann Georg Palitzsch észlelte először.
Közben Messier 1758. szeptember 12-én egy két héttel korábban felfedezett, másik üstökös követése közben
érdekes dologra bukkant. "Amikor az 1758-as üstökös a Taurus szarvai között volt, a déli szarv fölött, kis
távolságban a zeta Tauri csillagtól egy fehéres fényfoltot fedeztem fel, amely gyertyafény alakú, és nem tartalmaz
csillagot." Köztudott, hogy ekkor fordult Messier érdeklődése a ködök felé. A kor információáramlására
jellemző, hogy a ködöt már jóval korábban, 1731-ben megtalálta John Bevis, Greenwichben. Akkoriban a
publikációk is igen szerény példányszámban jelentek meg, és korántsem volt garantált, hogy pár évtizeden belül
eljutnak a szomszédos országokba.
Ezért egyáltalán nem kell meglepodnünk azon, hogy a legtöbb objektumot pár évtizedes (évszázados!)
különbséggel többen is függetlenül felfedezték. A borzasztóan kusza feljegyzések kinyomozása az utókorra
maradt, és Messier katalógusa sajnos ezen a téren is kiemelkedő.
Messier elsősorban üstököskereséssel töltötte idejét, és fél évszázados tevékenykedése alatt egymaga több
kométát észlelt, mint amennyit előtte az egész emberiség feljegyzett! Pályafutása végén 21 üstökös
felfedezőjének vallotta magát, amiből mai szemmel nézve 15 egészen biztos. Fénykorában - nagyjából 15 éven
át - minden kométa felfedezése az ő nevéhez fűződött, ezért méltán dédelgette őket saját "tulajdonaként". Fontos
azt látnunk, hogy a ködökről szóló katalógus megalkotásában az a szent cél vezérelte, hogy az üstököskeresők
munkáját megkönnyítse a kométákkal gyakran összetéveszthető, álló ködösségek feljegyzésével. Túl sok időt
nem is áldozott a keresésükre, inkább csak üstökösvadászat közben mérte ki és jegyezte fel a pozíciókat. "A
katalógus készítésére az a köd késztetett, amelyet 1758. szeptember 12-én fedeztem fel a Taurus déli szarva
fölött, miközben annak az évnek az üstökösét kerestem...". 1771-re a listája 45 objektumot tartalmazott, majd
később egy ifjú csillagász, Pierre Méchain (1744-1805) segítségével a végleges Messier-katalógusban 110
objektum kapott helyet.
Messier végső, 1781-es katalógusának kinyomtatása egy korszak végét jelentette. Az év márciusában William
Herschel felfedezte az Uránuszt, és Messier munkája felkeltette az érdeklődését a ködök iránt. Nagyméretű
tükrös távcsöveivel 1783-ban kezdte meg vándorlásait az égbolton, és az 1802-vel bezárólag 2500 objektumot
jegyzett fel. Katalógusának jelölése a H, amelyet az adott objektum Herschel által tökéletesített osztályozása és
száma követ. Nagy számban fedezett fel kicsiny, korongszerű ködösségeket, egyetlen csillaggal a
középpontjukban (ma: planetáris ködök), amiből arra a következtetésre jutott, hogy ezek a mi galaxisunkhoz
tartozó, kialakulóban lévő naprendszerek, ahol a ködbol fognak a bolygók kondenzálódni. Munkáját fia, John
Herschel folytatta, aki apja észleléseit ellenőrizve, rektaszcenziós sorrendbe állította őket, miközben 2200
objektummal és 91 rajzzal bővítette ki a listát. 1864-re elkészült híres munkája, az 5079 bejegyzést tartalmazó A
General Catalogue of Nebulae and Clus-ters of Stars (Egyetemes Katalógus a Ködökről és Csillaghalmazokról),
rövidebben GC vagy h.
A múlt század 80-as éveiben már világosan látszott, hogy a tömérdek új felfedezés és kiegészítés miatt a GC
alapos kiegészítésre szorul. Ezt a kiegészítést a dán születésű Emil Dreyernek köszönhetjük, aki Earl of Rosse
segédeként dolgozott a kor legnagyobb távcsövével, az 1,8 méter átmérojű reflektorral. 1888-ban jelent meg
híres munkája, A New General Catalogue of Nebulae and Clusters of Stars címen, amely a mai napig gyakran
használt, amatőrök által közkedvelt NGC.
Az eredeti katalógus 1860-as pozíciókat, rövid leírásokat és utalásokat tartalmaz, 7840 címszóban. Csaknem hét
év elteltével, 1529 új objektummal, készen állt Dreyer kiegészítése az NGC-hez, az Index Catalogue of Nebulae
found in the Years 1888 to 1894 (IC 1). Dreyer második kiegészítése, az IC 2, 1908-ban látott napvilágot, ahol
már felhasználta Max Wolf 1890 után született fotografikus eredményeit is.
Az 1920-as évek hatalmas változásokat hoztak a ködök szerkezetét illetően. 1924-ben, az ókor óta ismert
Androméda-ködöt a tudósok legnagyobb örömére a Mount Wilson Obszervatórium 100 hüvelykes tükrös
távcsöve csillagokra bontotta. Ezzel a fotolemezzel az akkor ismert, körülbelül 200 000 (!) szimmetrikus
(spirális), a Tejút síkjától messze fekvő köd státusza hirtelen megváltozott, Tejútrendszerünkbol a Világegyetem
mélységeibe "kerültek". Két okból sem volt többé értelme általános vagy egyetemes katalógus készítésének:
egyrészt az objektumok hatalmas száma áttekinthetetlen volt, másrészt teljesen más természetű csoportokba
tagozódtak.
10.1.2 A Mélyég objektumok típusai
10.1.2.1 Nyílthalmazok
Az a tendencia, hogy a csillagok igen gyakran társulnak kettős illetve többes rendszerbe, nagyobb léptékben is
lrvlnyesül. Az égbolt bizonyos területeit kiszemelve általában több olyan csillagot is ki
lehet válogatni, amelyeknek feltünően sok paramétere egyezik, pl. hasonló távolságban
vannak, megegyezik sajátmozgásuk, kémiai összetételük, stb. Feltehető, hogy ezek a
csillagok egymáshoz tartoznak, más szóval asszociációt alkotnak. A közismert Nagy
Göncöl csillagainak többsége és még nagyjából száz közeli csillag alkotja az egyik
legközelebbi, ay égbolt 20°-os területérekiterjedő csillagtársulást. Az asszociációk
speciális típusa az OB asszociáció, ahol a kötött csillagok a fiatal, kék és forró O vagy B
színképosztályba tartoznak, és gyakran ágyazódnak gázokból és porokból álló
ködösségbe.
Vannak olyan csoportosulások is - bár az átmenet egyáltalán nem éles -, ahol általában több (50-1000) csillag
szemmel láthatóan sűrűn, viszonylag rendezetlenül tömörül, egymás gravitációs mezejében külcsönösen
kötöttek, mozgásuk korlátozott. Ezek a nyílthalmazok, amelyekből több tucat szabad szemmel is látható (pl.
Coma Berenice halmaz, Plejádok, M6-7, M46-47, NGC752 és NGC7789). Az elnevezés a "nyílt
csillaghalmazok" (angolul open cluster, oc) rövidítése. A nyílthalmazok szinte kizárólag a Tejút síkja mentén,
tőlünk általában 1000 és 10000 fényév közötti távolságban helyezkednek el. Jellemző méretük nagyjából 10-20
fényév.
A nyílthalmazok osztályozására a Trumpler-féle besorolást szokták használni, ebben római számok I-IV között a
csökkenő koncentráltságot jelenti, az araba számok 1-3-ig a halmaztagok magnitúdóinak növekvő szórására, az r
(gazdag, rich), m (közepes, medium), p (szegény, poor) betűk pedig a halmaz kinézetére utalnak. Például az M11
a Scutumban I2r besorolású, tehát nagyon sűrű, gazdag halmaz, nagyjából hasonló fényességű csillagokkal.
10.1.2.2 Gömbhalmazok
Ezek galaxisunk halójának lenyűgöző objektumai, amelyekben csilalgok százezrei tömörülnek 25-1000 fényév
átmérőjű térrészben, a nyílthalmazoknál sokkal sűrűbb rendszereket alkotva. A talán
legrégebben ismert gömbhalmaz a déli omega Centauri, az északi félteke észlelőinek
pedig közkedvelt objektuma az M13 vagy az M5. Jelenleg saját tejútendszerünkben 200
körül jár az ismert gömbhalmazok száma, amelyeknek átlagos távolsága a galaxis
központi vidékeinek kitakarása miatt 10 ezer és 80 ezer fényév között mozog.
Jellegzetesen öreg objektumok, jobbára II. populációs, életük végén járó csillagokkal.
Szerncsére változócsillagok is fellelhetőek ezekben a nyüzsgő csillagkupacokban,
például II. populációs cepheidák (W Virginis csillagok), iletve RR Lyrae csillagok, amelyek segítségével a közeli
gömbhalmazok távolságára és alapvető paramétereire fény derülhetett. Más galaxisokban is lehet észlelni
gümbhalmazokat, látszó fényessőgükből, valamint az előbb említett paraméterekből megtudhatjuk a galaxis
távolságát. Saját galaxisunk méreteit hasonló módon, a gömbhalmazokat "mérföldkőnek" használva térképezte
fel Shapley az 1910-es években.A gömbhalmazok elhelyezkedése és mozgása arról is felvilágosítással
szolgálhat, hogy a egy galaxisnak milyena a tömegeloszlása, ezért tanulmányozásuk a láthatatlan ("hányzó")
anyag kutatása terén kulcsfontosságú.
Bár morfológiájuk jól kidolgozott, itt a vizuálisan és fotografikusan is használatos Shapley-Sawyer-féle rendszert
említjük, amely I-XIII-ig terjedő római számokkal látja el a halmazokat, attól függően, hogy azok mennyire
koncentrálódnak a középpont felé (I: nagyon kompakt mag, XIII: szétszórt, alig sűrűsödő halmaz.)
10.1.2.3 Reflexiós ködök
Intersztelláris porból állnak, amelyet egy közeli, fényes csillag annyira megvilágít, hogy a visszaverődő, kékes
színű fényt mi is észlelni tudjuk. A fénysugár nagyon sok értékes üzenetet hordoz:
megtudhatjuk a porrészecskék paramétereit (anyag, méret), a köd alakjából és a fény
polarizációjából következtethetünk az ottani elektro- mágneses térre és az anyagfelhő mozgására. A Messier-
katalógusban csak egy ilyen objektum szerepel, az M78.
10.1.2.4 Diffúz ködök
Az Univerzum leggyakoribb anyaga, a hidrogén, a csillagközi térben is számottevő mértékben van jelen. Ha a
hidrogéngázt számottevő sugárzás éri, például egy fiatal, kék O típusú csillagtól, akkor
ez képes a hidrogénatomokat ionizálni (jelölése HII), amelyek idővel újból befoghatnak
egy elektront. Ekkor visszaugranak a semleges állapotba (HI), miközben adott, diszkrét
hullámhosszakon fényt sugároznak ki. Az ionizáció vékony zónák mentén zajlik. A front
két oldalán a már ionozált, és a még ionizálatlan gáz helyezkedik el. A frontokat a
csillagszél hajtja előre (10-20 km/s), és a sötét anyagfelhők akadályozzák mozgásában.
Az elébbi két hatás labilis egyensúlya érdekes képződményekhez vezet, például benyúló,
ionizálatlan "ormányokhoz", vagy körbezáródott, ionizálatlan anyagból álló, sötét
globulákhoz. A pár fényéves maximális kiterjedésű ködök az előbb vázolt egyszerű sémánál jóval
bonyolultabbak; nemcsak hidrogént, hanem egyéb, sokszorosan ionizált és gerjesztett atomokat (N, O), illetve
összetett molekulákat, jégkristályokat is tartalmaznak. Elhelyezkedésük a Tejút síkjához kötött, gyakran öveznek
nyílthalmazokat, és sokszor említik őket a fiatal csillagok bölcsőjeként.
10.1.2.5 Planetáris ködök
Nevüket a bolygókhoz való hasonlatosságuk után kapták. Bár a HII felhőkhöz hasonló, emissziós spektrumuk
van, mégis nagyon sok megkülönböztatő jegyet találunk. A jelenleg elfogadott elmélet
szerint, egy 1-1,5 naptömegű csillag élete vége felé instabillá válik, vörös óriássá fúvódik
fel, majd intenzív tömegvesztés után visszamarad a ledobott héj és egy 100000 K
hőmérsékletű, törpe csillag. A ledobott anyagfelhő kezdetben 20-40 km/s sebességgel
tágul, a központi csillag rendkívül intenzív fénye ionizálja, és így hasonló módon gerjeszti
világításra, mint a HII felhők esetén. A planetáris köd tehát egy idős, 1-2 fényév átmérőjű
objektum, amely egy kihülőfélben levő, de még igen forró központi csillagot rejt magában.
A HII felhőkkel szemben általában szimmetrikus felépítésű, más planetárisoktól, az
intersztelláris anyagtól és a csillaghalmazoktól izoláltan, a Tejút síkjához közel
helyezkednek el, tömege jóval csekélyebb. Pár évezred alatt a tágulás kezdeti gyors üteme jelentősen csökken, a
központi csillag Föld méretű fehér törpévé hűl ki, és a köd lassan kihúnyva szétszóródik a világűrben. Ennek a
rövid élettartamnak tudható be meglepően kis számuk (kb. 1500).
10.1.2.6 Szupernóva-maradványok
A nagytömegű csilagok sorsa gyökeresen másként alakul, mint a planetáris ködöket

szülő csillagoké. Egy kritikus tömeg felett az összeroppanás gigantikus anyagledobással
jár, és mind a keletkezett gázhéj, mind a maradványcsillag más természetű. Az ilyen,
szupernóva-robbanások által szétterített gáz sorsa a következő módon alakul: nagyjából
100 éven át gyors tágulásnak lehetünk tanúi (10000-20000 km/s !), a következő 20000
évben ezt az anyagtömeg lelassulása és a gázhéjak keletkezése követi, majd a mozgás
gyakorlatilag megszűnik, és a forró gáz (10 millió K) kihűl.
A sugárzás rádiófrakvenciákon a legintenzívebb, a fény erősen polarizált, részben

szinkrotron eredetű, ami viharos jelenségekre utal. Amatőr gyakorlatban a kb. 100 ismert szupernóva-
maradványból csak néhányat figyelhetünk meg.
10.1.2.7 Sötét ködök
Jelenlegi elképzeléseink szerint Tejútrendszerünk sok "sötét" anyagot tartalmaz, azaz olyan csilagközi
anyagfelhőket, amelyekről alig érkezik hozzánk fény, például azért, mert maga a por ilyen
tulajdonságú, vagy nincs a közelben elég fényes megvilágító csillag. Az ilyen ködöket csak
világos háttér előtt tudjuk érzékelni, például a diffúz ködök fénylését leharapó fekete
szegélyként, vagy a Tejút-mezőben tátongó, csillagszegény űrként.
10.1.2.8 Intersztelláris buborékok
Ez egy speciális ködfajta, amit csak 1975 óta kezelnek elkülönítve. Egy fiatal, többnyire Wolf-Rayet csillag
annyi tömeget veszít, hogy az elég egy látható köd keletkezéséhez. Amíg a HII régiókban a
frontok és egyéb változások 10 km/s-mal terjednek, addig ezek a csilagszél által felfújt
"buborékok" akár 100 km/s-mal is tágulhatnak.
10.1.2.9 Galaxisok
A számunkra elérhető mély-ég objektumokat legnagyobb számban a galaxisok képviselik. Érdekes abba
belegondolni, hogy a galaxisokat csak praktikus és konvencionális okok miatt soroljuk a
mély-ég objektumok közé, a valóságban ugyanis az összes eddigi objektumot és még
csillagok milliárdjait tartalmazó kategóriát alkotnak. Minden galaxis halvány fénye
egyben az eddig említett objektumtípusok ezreinek összeolvadó fénye, amelyeket
szeparáltan csak a közeli tejútrendszerekben figyelhetünk meg. Amatőrtávcsövek
számára viszonylag könnyen elérhetőek egyes extragalaktikus diffúz ködök (pl. az M33-
ban), kicsit nehezebben az extragalaktikus gömbhalmazok (pl. M31, M32), míg az
extragalaktikus nyílthalmazok csak egészen kivételes eset-ben (M31). Herschel katalógusától kezdve az IC
katalógusokig a legtöbb említett ködöt a galaxisok teszik ki. Miután tisztázódott a galaxisok pontos mibenléte,
megjelentek a speciális galaxis-katalógusok, melyek összeállítói a galaxisok számának láttán hamar lemondtak
arról, hogy átfogó listára törekedjenek - részben ezért ezek a munkák csak bizonyos korlátok között nyújtanak
információt. A legelső ilyen mű Shapley és Ames 1932-es katalógusa volt, amely egységesen, 13 mg-ig közölte
1249 galaxis adatait és pozícióit. Megkezdődtek a galaxisok számának felbecsülésére irányuló első kísérletek:
Hubble 44 000 galaxis adatait használta fel statisztikáihoz, a Harvard-lemezeken 1957-ig egymillió galaxist
örökítettek meg, Zwicky saját bevallása szerint 15 millió (!) galaxist nézett át katalógusának készítésekor.
Természetesen a katalógusokban jóval kevesebb objektum szerepel, hiszen itt tömérdek egyéb adat is helyet kap
(pl. magnitúdó, méret, pozíciószög, morfológia). A galaxisok morfológiai osztályozása Hubble nevéhez fűződik.
10.1.2.10 Galaxishalmazok
Akárcsak a csillagok, a galaxisok is hajlamosak rendszerekbe tömörülni. Egyszerűbb esetekben kettős, hármas és
hasonló kaliberű csoportok jönnek létre, amelyekben a galaxisok kölcsönösen kötöttek
egymás gravitációs mezejében. Az erős perturbáló hatások miatt gyakoriak a pekuliáris
tagok, amelyeket sok esetben anyaghidak kötnek össze. A galaxis-halmazok sokkal
nagyobb méreteket is ölthetnek, amelyeknek a katalogizálása és vizsgálata Abell nevéhez
fűződik. Az általa 1957-ben felsorolt 2712 halmaz nagy szerepet játszott
Világegyetemünk helyes léptékeinek megtalálásában, akárcsak annak idején Shapley
mérföldkövei, a gömbhalmazok. A mai napig legteljesebb munka Zwicky Catalogue of
Galaxies and Clusters of Galaxies c. munkája, amelynek galaxishalmazai
amatőrtávcsövekkel már nehezen érhetők el.
10.1.2.11 Kvazárok
Az első csillagszeru extragalaktikus objektumot, a "Humason-Zwicky csillagot" (HZ46) 1938-ban találták. Sok
évre rá ugrásszerűen megnőtt a gyorsan távolodó, a Hubble-törvény által tehát nagyon
távolinak vélt, nagyenergiájú, csillagszerű rádióforrások felfedezése. Ekkoriban ragadt
rájuk a "kvazár" elnevezés, az angol "quasi stellar radio source" (csillagszerű
rádióforrás) kifejezésből. A kvazárok mibenlétével kapcsolatban sok ezer oldalt írtak, és
alapvetően két nagy elmélet látott napvilágot, amelyek közül egyik sem tisztázta 100
százalékos biztonsággal a misztikus kérdést. Az egyik a már említett Hubble-törvény
megfelelő interpretációja, ezek szerint tehát a kvazárok némelyike 10 milliárd fényéves
távolságban van, és az Univerzumot jelenlegi életkorának 20%-os állapotában mutatja.
Lehet, hogy kialakulófélben lévő galaxisok, vagy a Seyfert-galaxisok extrém esetei. A másik elmélet Halton C.
Arp elmélete, amely úgy találja, hogy látszólag a kvazárok feltunő hányada esik jóval közelebbi galaxisokkal
majdnem egy látóirányba, egyes esetekben a kölcsönhatás jeleit mutatva. Így tehát nem egyebek, mint "közeli"
objektumok, amelyek fényét például a galaxis valamely nem ismert hatása felerosíti.
A kvazárok tetemes része változtatja fényességét, ezért keresőtérképek a Változócsillag Atlasz füzeteiben is
fellelhetoek (pl.: 3C 273, BL Lac, OJ 287). A legtöbbjük maximális fényessége 14 mg alatt van, és még a
legnagyobb csillagászati távcsövekben sem egyebek, mint kiterjedés nélküli, halvány "csillagok" (akad pár
kivétel is, ahol robbanásra utaló jeteket lehet megfigyelni). Nagyon sok egyéb kvazárszerű fényforrás ismert (pl.
BL Lacertae objektumok, aktív galaxismagok).
10.1.3 Öt kicsi halmaz - télbúcsúztató csillagtúra a Szíriusz árnyékában
A kora tavaszi, esti órákban még magasan a déli horizont felett jár a Canis Maior (Nagy kutya) csillagkép.
Azonosítása valószínűleg nem okoz gondot az olvasóknak, hiszen az égbolt legfényesebb csillagának, a Szíriusz
éles, fehér fénye könnyen magára vonja a tekintet.
Mit tehet az ember, ha különösebb megfigyelési terv nélkül álldogál, kezében a Karácsonyra kapott vadonatúj
binokulárja, a csillagok pedig csábítóan vakítanak a sötét égbolton?
Műszerünket a Szíriuszra szegezve megszemlélhető fényének színjátszása. Ezt a levegő állandóan változó
mértékű fénytörése okozza. Ha kigyönyörködtük magunkat a szivárvány színeiben, egy egész kis kézmozdulat,
hogy a látómezőbe kerüljön egy csinos csillagcsoport. Ez az M41 jelű nyílthalmaz, alig 4 fokra délre, azaz
"lefelé" a Szíriusztól.
A fényes csillagot kitakarva akár szabad szemmel is látszik mint kis ködös folt. Ugyan sokan Messier
felfedezésének tartják, de bizonyított tény, hogy előtte már Flamsteed és Le Gentil is felfigyelt rá. Ez nem is
csoda, hiszen káprázatos már egészen kis távcsövekben is! Nagyjából fél fok átmérőjű, és ezen a területen
tucatnyi fényesebb csillag ragyog a mintegy 150 halványabb csillag okozta derengés előtt. Ezek jellegzetes,
pillangóforma alakzatot rajzolnak ki, sokszor említik Pillangó-halmazként is.
Különösen feltűnő a közepén található erősen vörös csillag. T. H. Espin után - aki feltételezte, hogy esetleg
fényességét változtatja - szokás Espin-csillagnak is nevezni. K3III színképe miatt nagy valószínűséggel változik
is, bár a GCVS (Változócsillagok Általános Katalógusa) nem tud róla.
A halmaz távolsága 2400 fényév, így a valóságban 20 fényév lehet a kiterjedése. Fényességére nagyon eltérő
adatokat ad a szakirodalom: 4-5.5m között. Érdemes magunknak is megbecsülni! Ehhez a halmaz kicsit életlenre
állított képét hasonlítsuk össze a környező csillagok halmaznyi méretűre életlenített képével.
A csillagtúránkhoz használt térképen dőlt betűkkel feltüntetett fényességértékek (tizedesvessző nélkül, mint a
változótérképeken) használhatók ehhez.
Az M41-től kicsit délkelet felé tekintve három fényes csillagon akad meg az ember szeme. Tetszetős derékszögű
háromszöget alkotnak. Ez a delta - epszilon - eta Canis Maioris ami a kutya "hátsó fertályát" alkotja. Innen kelet
felé haladva már egzotikus területekre tévedünk. Sok amatőr számára fehér folt a Puppis csillagkép, valahogy a
köztudatban "nagyon déli terület"-ként ivódott bele. Holott a csillagkép egészen a -10 fokos deklinációig
felnyúlik, és számos szép látnivalót rejt! Lássunk ezek közül is párat.
A kutya farkától (éta CMa) 7 fokkal ÉK felé található a 3m-s Kszi Puppis szomszédságában az M93. Mintegy 60
csillag alkotja, kb. 18' területet foglalva el az égboltból. Meglepő alakja van, hiszen egy rövid szárú, nagy kalapú
T-betűre emlékeztető területen zsúfolódik össze a legtöbb fényes csillaga. Van aki kiterjesztett szárnnyal repülő
ragadozó madárhoz hasonlította. Távolsága kb. 3400 fényév.
Innen egyenest északra érdemes venni az irányt, mintegy 9 foknyi utat megtéve. Binokulárokban az egyik
legszebb halmazpárhoz érkezünk ekkor: az M46-47 párosához. Brilliáns látvány az egymástól kb. 1 foknyi
távolságra látható nyílthalmaz. Ráadásul a kettő megjelenése szöges ellentéte egymásnak.
Az M47 mindössze 50 csillagot tartalmaz, közülük 4-5 kirívóan fényes. Ettől a halmaz látványa egy kicsi,
kompakt ékszerdobozhoz hasonló, amit halvány derengés fog körül. Kicsit nagyobb távcsövekben sok csillaga
mutat szép színt. Éveken át nem találták ezt a halmazt, hiányzó Messier objektum volt. 1934-ben Thomas
azonosította az NGC2422-vel, 25 év múlva pedig Morris bizonyította be, hogy amennyiben feltételezzük, hogy
Messier a pozíció számításánál előjelhibát vétet, akkor az éppen ide vezet. Herchel és Messier maguk is
összekeverték ki mit látott, így a halmaznak két NGC-száma is van (2422 és 2478). 1600 fényévre van tőlünk.
Az M46 5400 fényévnyire van tőlünk, tehát a két halmaz csak látszólag van egymás közelében. Kb. 200, 14m-
nál fényesebb csillagot tartalmaz egy teleholdnyi területen. Binokulárral, és kisebb távcsövekkel csak egy ködös
fényfolt, mintha ráleheltek volna egy kis párát a látómezőre. Különlegessége a halmaz É-i szélén megbújó
planetáris köd, az NGC2438. Ez igazából nem is tartozik a halmazhoz, csak előtte látszik.
Ettől a csodálatos duótól ÉNy-i irányban, éppen az alfa és béta Monocerotis között félúton található az M50 jelű
halmaz. 50 csillag csoportosulása egy a telehold méretének a felével megegyező területen. 3000 fényévre van
tőlünk. Legfényesebb csillagai szív alakot formáznak. Már binokulárokkal is feloldhatók fényesebb csillagai, de
a tagok zöme 12-16 magnitúdós. Messier 1772 áprilisában fedezte fel, amikor egy üstököst próbált megkeresni,
azonban mégsem övé az elsőség, hiszen Cassini már biztosan látta 1771 előtt.
Aki felkereste ezeket a halmazokat, abban joggal merülhet fel a megörökítés vágya. Kisebb teleobjektívekkel
akár egy képkockán is megpróbálkozhatunk mind az öt halmaz és a Szíriusz megörökítésével. Érdemes azonban
rajzolni is ezeket az objektumokat. Ehhez kimondottan előnyösek a nagy látómezejű binokulárok, RFT-k.
Az előbb vázolt 5 halmaz által határolt területen számos más, könnyen elérhető fényességű halmaz, diffúz és
planetáris köd is található, így akinek van kedve számos objektumot is felkereshet a téli Tejút talán leggazdagabb
szakaszán!
10.1.4 Fényes gömbhalmazok a nyári égen

A Betelgeuse 19-20. számában az M13-as gömbhalmazról közölt ismertetésemet követően többen is érdeklődtek
e szép objektumok adatai, láthatósága iránt. A nyári égbolt valóban gazdag látványos, kisebb távcsővel is
megfigyelhető gömbhalmazokban. Ha nem is mindegyik olyan fényes és nagy látszó átmérőjű, mint a Herkules
"kokárdája", érdemes végigböngészni az eget, hogy személyesen is megpillanthassunk egy-egy, a könyvek,
cikkek ábráiról ismert (vagy éppen egyik-másik ismeretlen) objektumot.
Érdekessé teheti a nézegetést, ha módunk van először egy kézi látcsővel (binoklival) megkeresnünk az égitestet,
majd megnézhetjük egy kisebb, 5-6 cm-es, végül egy nagyobb teljesítményű, 15-20 cm-es távcsővel. Az első
pillanatban néha meglepő, hogy némelyik sűrű gömbhalmaz a kis távcsőben erős fényű kis korongnak tűnik, míg
egy nagyobb műszer nagy nagyítása mellett már homályosabb fényfoltnak látjuk. Ennek egyik oka az, hogy a
nagyítás növelésével a felület fénye nagyobb látszó területen oszlik meg, a másik ok a felbontásban rejlik: a kis
műszerben a halmaz peremvidékét alkotó csillagok fénye összefolyik, míg a nagy távcsővel a csillagokat részben
már külön-külön látjuk.
Nagyon érzékenyek a gömbhalmazok a légkör állapotára. Már egy kissé párás égboltnál is eltűnnek a perem
csillagai, és csak a központi sűrű "mag" marad látható. Ugyanezt tapasztaljuk a növekedő Hold erősödő fényénél
is. Nagyon jellemzően mutatkozott ez a hatás éppen a Herkules-halmaznál, amelyet először a budapesti
Urániából, a Gellérthegyről láttam meg egy 20 cm-es refraktorral. A keleten felemelkedő Herkules csillagképet a
kora esti órákban a pesti lámpák fénye alaposan eltakarta, és a gömbhalmazból - nagy csalódásomra - csak egy
kis kerek, tompán fénylő korongocska látszott. Ahogyan a csillagkép egyre magasabbra emelkedett az égen,
kiemelkedve a lámpák zavaró fényéből, úgy vált egyre élettelibbé a kép, felbukkantak a peremvidék csillagai, és
éjfél után, a zenit táján ragyogó gömbhalmaz már teljes szépségében mutatkozott. (Később láttam az M13-at
nagyobb távcsővel, jobb légköri viszonyok mellett, de az első megpillantás élményét semmi sem múlhatja felül.)
A mellékelt táblázatban a kb. 160 katalógusba vett ismert gömbhalmazok legfényesebbjeinek adatait mutatjuk
be. A felsorolásban a déli égbolt fényes objektumait is feltüntettük, bár a -40 fokos deklinációs körtől délebbre
levőket hazánkból már nem láthatjuk. (Az összeállítást Prof. Dr. Ronald Weinberger innsbrucki asztrofizikus
nyomán közöljük, a bécsi "Der Sternbote 2001/2. száma nyomán.)
A táblázat rovatai:
NGC = az objektum sorszáma a New General Catalogue-ban (J. Dreyer, 1888), a növekvő rektaszcenzió
sorrendjében.
Más jel. = az objektum egyéb jelzése, más jegyzékek szerint.
Rekt. és Dekl. = az objektum koordinátái 2000-re.
Csill. kép = a csillagkép, amelyben az objektum látható (három betűs rövidítések).
O = a gömbhalmaz átmérője ívpercekben.
V = a halmaz vizuális összfényessége.
Sp = színképtípus a Harvard osztályozás szerint.
d = távolság 1000 fényévekben
RV - km/s = radiális (látóirányú) közeledés vagy távolodás sebessége, a - jel közeledés.
-Mv = abszolút vizuális fényesség, minden számérték negatív előjelű!
Kon = a gömbhalmaz sűrűsödésének foka (a koncentráció) a központ felé 12 fokú skálán.
A vastagon szedett adatok a puszta szemmel látható halmazokat jelzik.
Különféle jegyzékekben és cikkekben néha igen eltérő adatokat olvashatunk a kiterjedt objektumok fényességére
vonatkozóan. Ennek egyik oka az, hogy a legtöbb modern katalógus fényképek kimérése alapján készült, és ezért
a fotografikus fényességet tüntetik fel, amely a kék színű objektumoknál a vizuálisnál nagyobb, a vörös
színűeknél kisebb fényrendet ad. A másik ok a kiterjedt felületek összesített fényének vizuális mérési
nehézségeiből ered (még manapság is a leginkább a bécsi (Holatschek-féle vizuális köd- és üstökös fénymérések
a leginkább megbízhatóak!). Egyébként a mai "vizuális" adatok sem szemmel végzett mérések eredményei,
hanem sárga szűrőn át fényképezett, illetve fényelektromos úton mért érték.
Az ún. Shapley-Sawyer koncentrációs fokozat azt jelenti, hogy milyen mértékben nő a csillagok látszólagos
sűrűsége a halmaz közepe felé. Az 1, 2, 3... fokozatnál a központban nagyon sűrűn tömörülnek a csillagok, míg a
perem felé gyorsan csökken a sűrűség. A magas skála értékeknél viszont a középső terület lazább, ritkább, de a
külső övezetek irányában a csillagok száma kisebb mértékben csökken, az eloszlás egyenletesebb.
A felsorolás a 9 fényrendnél erősebb fényű gömbhalmazokat tartalmazza. Ezek felkeresésére egy jó kézi látcső
(pl. 8x50, 10x50, 12x60, stb.) már alkalmas. Ilyen nagyítások mellett természetesen a legtöbb gömhalmaz kicsi
ködös kerek foltnak látszik, de jellege többnyire jól felismerhető. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy az
amatőr távcsövekben, vizuálisan a halmaz külső részeit már nem látjuk, tehát kisebbnek észleljük a katalógusban
megadott szögátmérőnél.
Sajnos az északi félgömbről éppen a legfényesebb gömbhalmazok nem láthatók. De tiszta, nyugodt nyári
éjszakákon a nálunk megfigyelhetők is szép látványt nyújtanak. Érdemes egy-két éjszakát rászánni a
felkeresésükre.
10.1.5 A Herkules kokárdája (M 13)

Edmund Halley, a sokoldalú angol csillagász (1656-1742) egyetlen üstököst sem fedezett fel, mégis róla
nevezték el az egyik legismertebb csóvás égitestet (mivel ő következtetett először arra, hogy az a Nap körül
keringve szabályos időközökben visszatér).
Ezzel szemben Edmund Halley fedezte fel az északi égbolt legfényesebb gömbhalmazát, amelyről azonban
manapság már alig-alig tudják, hogy az angol tudós pillantotta meg először távcsövön át. Általában csak
"Herkules-gömbhalmaz"-nak, vagy egyszerűen "Herkules-halmaz"-nak nevezik, mivel a Hercules csillagképben
látható, az éta és a zéta Herculis között, nagyjából egyharmad távolságra az előbbihez közelebb. Érdekes módon
az angolszász csillagászok, akik előszeretettel adnak egyéni neveket a jellegzetes égi objektumoknak ("Rák-
köd", "Észak-Amerika-köd", stb.), a fényes gömbhalmaznak nem adtak külön elnevezést. Talán nevezhetnénk a
"Herkules kokárdájának", mivel az ember-alaknak képzelt csillagképben a félisten szíve fölött foglal helyet.
Meglepőbb azonban, hogy bár a kézikönyvek, égbolt leírások szerint a Hercules-halmaz puszta szemmel is
látható, a távcső használata előtti korszakban soha sem említették. Ennek magyarázatát éppen Halley adta meg,
amikor feljegyezte, hogy "bár ez egy kicsi folt, de puszta szemmel látható, ha az ég tiszta és nincsen Hold".
Valójában ennek a gömbhalmaznak az összfénye 5,9 magnitúdó, vagyis a szabadszemes láthatóság határán van,
és csak nagyon tiszta, sötét éjszakákon pillantható meg biztosan. Látszó szögátmérője 16,6 ívpercnyi (a
holdkorong fele), de kis távcsővel csak a középső, fényes, kb. 10 ívperc kiterjedésű belső része látható
(egyharmad holdkorongnyi).
Az M 13, ahogyan a 19. század csillagászai lerajzolták.
Jól látszanak a halmazt átszelő sötét sávok, a
"csatornák". (Rosse Lord rajza, az 1,82 méteres Birr
Castle távcsővel.)
Kis kézi látcsőben ("binokliban"), pl. 10x50-essel

voltaképpen a legbelső, fényes mag látszik, kb. 6
magnitúdós fényességgel. Kis távcsővel (5-7 cm nyílás,
25-50-szeres nagyítás mellett) szép nagy, fénylő
korong, amely körül kifelé halványodó fényfátyol
vehető ki. Egy jó minőségű, 10 cm nyílású távcső
határozottan megmutatja, hogy a gömbhalmazt halvány,
sziporkázó csillagok felhője övezi, maga a belső,
összefolyó mag sem egyenletesen fénylő, hanem
szemcsés, "grízes" benyomást kelt.
Halley a 18. század egyszerű lencséjű távcsöveivel csak

fénykorongnak látta 1714-ben. Ötven évvel később az
"üstökös-vadász" Charles Messier (1730-1817), az első
terjedelmesebb "köd-katalógus" összeállítója, még
nagyobb távcsővel sem tudta csillagaira bontani, és
"csillag nélküli ködösség"-ként írta le. Csak a 18.
század végétől, de főleg a 19. század közepétől, az akkor nagy méretűnek számító tükrös távcsövek használói
(pl. a két Herschel, majd 1850-től Lord Rosse) állapította meg biztosan, hogy az M 13 (a Messier katalógus 13.
számú objektuma) csillagok sokaságából áll, amelyek a gömbhalmaz közepe táján olyan sűrűn helyezkednek el,
hogy fényük összeolvad. Voltaképpeni természetét azonban csak a fényképek mutatták meg, a 19. század utolsó
éveitől kezdve.
Herschel, Rosse és más, nagyobb távcsővel dolgozó észlelők rajzain feltűnik, hogy a gömb alakú csillaghalmaz
közepén három, Y alakban elhelyezkedő sötétebb sáv (a régi észlelők elnevezése szerint "csatorna") szeli át.
Ezek a sötétebb vonulatok a mai amatőrök egyik-másik rajzán is felbukkannak, de a modern óriástávcsövekkel
készített fényképeken nem láthatók. A modern fotókon viszont több kis kiterjedésű, szabálytalan sötét folt -
fényelnyelő felhő - látható, amelyeket az amatőrök rajzai nem mutatnak. Ezek a sötét szabálytalan felhők
valószínűleg az előtérben, a halmaz és a Naprendszer közti látóvonalba esnek, és nem tartoznak a
gömbhalmazhoz.
A régi rajzok és a modern fotók egyaránt megmutatják, hogy a gömbhalmaz pereméből "polip-csápok"-hoz
hasonlóan halvány, de jól elkülöníthető csillagok sora indul ki, ívelt vonalakat alkotva. Ezek a görbült csillag-
vonulatok valószínűleg nem tartoznak az M 13-hoz, hanem az előtér és háttér csillagokból, véletlenszerűen
alakultak ki.
Thomas W. Webb az 1800-as évek közepén úgy jellemezte, hogy "az egész halmazt egy 5 és 1 hüvelykes (kb. 14
cm-es) akromátban sziporkázó pontok fedik, és egy nagyszerű égitest nagyobb távcsőben." Úgy tapasztaltam,
hogy 10 cm-es távcsővel már észrevehető, hogy parányi csillagok sziporkázó felhőjéből áll, de ezt a jelleget csak
azok ismerik fel biztosan, akik tudják, hogy az M 13 csillaghalmaz (és főként már látták fényképen).
Egy jó 15-20 cm-es műszerben azonban már a külső övezet apró csillagai jól felismerhetők, laikusok számára is.
A Mt. Wilson Obszervatórium 2,5 méteres távcsövével készített fényképeken 21 fényrendig mintegy 30 000
csillagot számláltak meg (a külső övezetben), valójában a halmazt alkotó csillagok száma ennek tízszeresénél is
több lehet. Az újabb vizsgálatok szerint a kb. 26 ívperc átmérőjű körön belüli csillagok még a halmazhoz
tartoznak. A javított távolság adatok alapján számítva ez azt jelenti, hogy a Herkules-gömbhalmaz átmérője
mintegy 170 fényév. Átlagos csillagsűrűsége köbfényévenként 1-2 csillag, ez kb. ötszázszor nagyobb sűrűséget
jelent a Nap környezeténél! Ha az M13 belsejében élnénk, az égboltot sűrűn borítanák az Esthajnalcsillagnál
fényesebb csillagok!
Jelenleg mintegy 150 gömbhalmazt sorolnak fel a különleges célú katalógusok; tényleges számuk a
Tejútrendszerben ennél jóval több lehet, amint ezt az újabb megfigyelési technikák is tanúsítják. (Ismerünk olyan
távoli csillagrendszert, amely ezernél több gömbhalmazt tartalmaz.) Az általunk megfigyelhető két legfényesebb
gömbhalmaz - amelyek sajnos a déli éggömbön láthatók - puszta szemmel is jól szembe tűnnek, mint korong
alakú ködös "csillagok" (az omega Centauri és az epszilon Tucanae pontos helyzetét azonban szintén Halley
határozta meg, Szent Ilona szigetén).
Az északi égbolton az M 13 a legfényesebb gömbhalmaz, bár egyes mérések szerint a Vízikígyó Fejében
(Serpens cauda) helyet foglaló M 5 vetekszik, a Nyilazóban (Sagittarius) fellelhető M 22 pedig
összfényességében nagyobb nála. Ez a két halmaz azonban - bár tőlünk is láthatók - az égi Egyenlítőtől délre
foglal helyet.
A Herkules-halmaz fontosabb adatai; koordináták 2000-re: RA = 16:41,7; deklináció = +36:28. Látszó

szögátmérője: 16,6'. Újabb adatok azonban 26'-re teszik. Összfényessége vizuálisan: 5,9m. Színképtípusa: F5 (a
Napnál világosabb sárga), abszolút fényessége -8,5m (ilyen fényesnek látnánk, ha távolsága 32, fényév lenne). A
látóirányba eső mozgási sebessége -248 km/mp (ekkora sebességgel közeledik a Naprendszerhez). A központi
sűrűsödés mértéke a 12 fokozatú Shapley-Sawyer skálában: 5, vagyis közepesen erős a sűrűsödés. Ebben a
skálában az 1-es fokozat erős központi sűrűsödést jelent, míg a perem felé a csillagok száma rohamosan gyérül,
míg a 12-es fokozatnál a csillagok a központban is aránylag lazán helyezkednek el, de a perem felé nem
ritkulnak erős mértékben.
Az M 13 (NGC 6205) távolságát régebben a legfényesebb csillagai alapján 32 000 fényévre becsülték. Utóbb a
rövid periódusú RR Lyrae változócsillagok megfigyeléséből, a csillagközi por- és gázfelhők fényelnyelését is
figyelembe véve ezt a távolságot 22 000 fényévre csökkentették, jelenleg a 23 000 fényévnyi távolság a
leginkább elfogadott.
A gömbhalmazok kutatásában fontos mérföldkő volt az 1889. év amikor az amerikai Edward Pickering először
fedezett fel változócsillagot az M 3 jelű gömbhalmazban. Utóbb fotografikus úton számos további halmaz
változócsillagait észlelték. A 20. század elején az Aerequipa-obszervatóriumban (Dél-Amerikában) már 23
gömbhalmazt tanulmányoztak behatóan, ezeknek együttesen 19 050 csillagát vizsgálták át, közülük 509
bizonyult változó fényességűnek. Különösen
gazdagnak bizonyult (a déli félgömbön) az omega
Centauri, amelynek már 1902-ben 95 csillagáról
állapították meg változó fényű jellegét.
Az M 13 gömbhalmaz - ahogy a modern műszerek

mutatják.
A gömbhalmazok változócsillagai fele részben a

nagyon rövid periódusú, igen szabályosan ingadozó RR
Lyrae típushoz tartoznak. Ez a tény nagyon
megkönnyítette a gömbhalmazok távolságának
megállapítását, mivel az RR Lyrae-k abszolút
fényessége ismert, látszó fénye lemérhető, így a két
érték aránya megadja a távolságot. Az M 13-ban
viszonylag kevés, mintegy kéttucat változócsillag
ismert, ez a hiány hozzájárult a távolság mérésének
bizonytalanságához. Ma már azonban eléggé jól ismerjük ennek a szép halmaznak a távolságát is.
A halmazok csillagai aránylag jól felhasználhatók a csillagfejlődés menetének kidolgozására. Mivel a halmazok
átmérője a távolságukhoz viszonyítva elhanyagolhatóan kicsi, feltételezhetjük, hogy a halmazcsillagok
egymáshoz viszonyított látszólagos fényessége arányos azok abszolút fényességének viszonyával.
Vagyis a halmazon belül azok a csillagok, amelyeket halványabbnak látunk, ténylegesen gyengébbek a
fényesnek látszó csillagoknál. Ilyen megfontolásból kiindulva megszerkeszthetjük a halmaz ún. szín-fényesség
diagramját, vagyis megállapítható, hogy milyen összefüggés van a halmaz-csillagok színe (színképe), illetve
hőmérséklete és a fényerősségük között. (Mivel a halmazok egyes csillagait nagyon halványnak látjuk, teljes
színképüket nehéz vizsgálni, ehelyett a kék színben és a vizuális - sárga - tartományban mért fényességek
különbségével jellemezhetjük a csillagszínt.)
Az M 13 szín-fényesség diagramja. Vízszintes tengely: a kék és sárga (vizuális) fényben mért fényesség
különbség; függőleges tengely: a vizuális fényesség.
Az itt bemutatott grafikon az M 13 gömbhalmaz szín-fényesség diagramja. Vízszintes tengelyén a kék (B) és
sárga (V) színben mért fényességek különbségét, függőlegesen a látszólagos fényességet (V) látjuk. A vízszintes
tengely bal oldalán a kék színű forró, közepén a közepes hőmérsékletű, jobb szélén a sárga, alacsony hőfokú
csillagok találhatók. Feltűnik, hogy a csillagok nagy része a felső jobb sarokból, a vörös óriások tartományától
balra lefelé - sárga és fehér óriásokig - tartó vonulatot alkot.
A 18,5 fényrend (V) táján ez a vonulat megtörik, és jobbra lefelé, a sárga törpék irányába fordul. Bal oldalon fent
még a fehér óriás csillagok egy elkülönült ágát is megkülönböztethetjük. Itt foglalnak helyet az RR Lyrae
változócsillagok.
Ez a diagram a csillagok fejlődését szemlélteti. A törési ponttól (kb. 19 magnitúdónál) jobb felé vonuló rövid
sorozat az ún. fősorozat, ahol a csillagok energiatermelését a hidrogén atommagok hélium magokká történő
egyesülése biztosítja. Amikor a hidrogén kifogyóban van, a hélium magok egyesülnek nehezebb elemekké.
A hélium felépülés során azonban a csillag "felfúvódik", sárga vagy vörös óriássá válik, és átlép a diagram
jobbra felfelé vonuló, ún. óriás ágába. Mint látható, az M 13 szín fényesség diagramjának főága (len) aránylag
rövid, óriás ága viszont hosszú, sok csillagot tartalmaz. Ebből azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy az M 13
gömbhalmaz csillagai aránylag öregek, régóta világítanak és felélték hidrogénkészletüket; most már hélium
átalakulás folyik belsejükben. A csillagfejlődés elmélete alapján az M 13 korát mintegy 13-13,5 milliárd évre (13
000 - 13 500 millió év) becsülik. Ez a kor nagyjából megfelel a más módszerekkel végzett számításoknak. A
szín-fényesség diagram ily módon tájékoztat a gömbhalmazok koráról. Mennél hosszabb az alsó főág, illetve
mennél rövidebb a felső óriás ág, annál fiatalabb a halmaz.
A gömbhalmazok általában magas korúak. Ezt támasztja alá az is, hogy csillagaik többsége kevés fémet
tartalmaz. A Tejútrendszer legősibb, "első csillagnemzedéke" még a kezdeti hidrogén felhőkből alakult ki, amely
nem tartalmazott fémeket. A csillagok élete során, a hidrogén-hélium átalakulás, majd a hélium további reakciói
alakították ki a nehezebb elemeket, a "fémeket". A kihűlő, elpusztuló csillagok fémekben feldúsult anyaga azután
a második csillagnemzedék ősanyagába keveredve most már fémben gazdagabb égitesteket hozott létre.
A távolságmérés lehetőségével mód nyílt arra, hogy megszerkesszék a gömbhalmazok térbeli elhelyezkedésének
térképét. Az 1910-es évek végén Harlow Shapley figyelt fel arra, hogy a gömbhalmazok nagyjából gömb alakú
térben elrendeződve mintegy körbeveszik a Tejútrendszer lapos korongját. Utóbb az óriástávcsövekkel készül
felvételeken kitűnt, hogy számos más, távoli csillagrendszert hasonlóan gömb alakú térben elhelyezkedő
halmazok felhője övezi. Minden jel arra utal, hogy a csillagrendszerek kialakulása során az ősi gázfelhőben
először a gömbhalmazok születtek meg. Újabban kitűnt, hogy a gömbhalmazoknak is van egy "fiatalabb", a
Tejútrendszerhez közelebbi "fémgazdag" csoportja is. A Herkules kokárdája azonban jellegét tekintve a
csillagrendszerünk legősibb tagjaihoz tartozik.
10.1.6 Csillagcsokor a Rákban

Kora tavaszi estéken már lenyugváshoz készülődik a Bika (Taurus), de legfényesebb csillaga, az Aldebaran (alfa
Tauri) még élénk narancsszínben ragyog a nyugati égen; körülötte távcső nélkül is szép látvány a Hyadok laza
csillag csoportja.
Igazán tündöklő látvány ez a hozzánk legközelebb eső nyílt csillaghalmaz egy kis kézi látcsőben, 6x30-as, 8x-
ill. 10x50-es műszerrel nézve. Nagyobb távcső erős nagyítása már túlságosan is szétszórja ezt a csillaghalmazt.
Nyugat felé hajlik az Ikrek (Gemini) hosszan elnyúló csillagképe is, de két fényes csillaga, a Castor és a Pollux
(alfa és betaGeminorium) még magasan áll a láthatár fölött. A délvonaltól keletre az Oroszlán (Leo) emelkedik
egyre magasabbra. Jól felismerhető legfényesebb csillagáról, a Regulusról (alfa Leonis), a csillagkép többi tagja,
amelyek együtt valóban egy fekvő oroszlánt formáznak, már jóval halványabbak.
Az ikrek két fényes csillaga és a Regulus közt, kb. fele úton, tavasszal éppen a délvonalon egy jellegtelen,
halvány kis csillagképre bukkanunk: a Rákra (Cancer). Aligha tartanánk számon, ha nem lenne az ún. Állatöv
tagja. A deltával jelzett csillagától kissé északnyugatra derült, holdtalan éjszakákon, távol a városi fények zavaró
világításától egy halvány, elmosódott kis foltocska vehető észre. Ez az M 44 jelzésű, puszta szemmel még éppen
látható nyílthalmaz (vagy másként galaktikus csillaghalmaz). Szabad szemmel éppen megpillantható, de már egy
jobb kézi látcsőben (pl. 10x50-esben) elragadó látványt nyújt a benne sziporkázó két-három tucat csillag. Jókai
Mór a Fiastyúkot nevezte csillagok gyémánt bokrétájának, de kis távcsőben már az M 44 is sziporkázó
csillagcsokornak tűnik.
A 16/17. sz. fordulóján Augsburgban élt egy jogász, Johannes Bayer - Tycho Brahe, Galilei és Kepler kortársa -,
aki nem csak kedvelője volt a csillagászatnak, de alapos ismerője a csillagos égboltnak (1572-1625). Bayer
1603-ban kiadott egy gyönyörű csillagtérkép-albumot, amelyben az addig jegyzékbe vett minden csillagot
feltüntetett.
Az "Uranometria" (vagyis az "Égbolt felmérése") c. térképsorozat nem csak szép kivitele révén nevezetes,
hanem azért is, mert Bayer itt alkalmazta először a csillagok görög kisbetűs jelzését: az egyes csillagképek kb.
legfényesebb csillagát alfával, a következőt bétával, majd a harmadikat gammával, stb. jelölte. Ha a görög ábécé
24 betűje nem volt elegendő - pl. a Hattyú esetében - a latin nagy betűkkel folytatta a jelölést, egészen a P-ig.
Mindmáig ez a jelölési rendszer használatos a fényes csillagok esetében.
A Rák csillagai közt a halvány ködös foltocskát epszilonnal jelölte. Az epszilonCancrit azonban ma már hiába
keresnénk a csillagjegyzékben. Ehelyett a Praesepe megnevezést - görögül Kaptár, Méhkas -, vagy az M 44, ill.
NGC 2632 sorszámot találjuk. Az előbbi a Messier-féle katalógus rövidítése, az utóbbi az 1888-ban megjelent,
Dreyer-féle New General Catalogue (Új Általános Katalógus) jelzése.
Az M 44 (Praesepe) egyike annak a kis számú távoli égitestnek - csillaghalmaznak, ködfoltnak - amelyet már az
ókori tudósok is ismertek és katalógusba
vettek. Az alexandriai Klaudiosz Ptolemaiosz,
aki a Kr. u. 2. század derekán adta ki hatalmas
művét, a rhodoszi Hipparkhosz 250 évvel
korábbi katalógusát használta fel, és így
jellemezte a csillagfelhőt: "A Praesepé-nek
nevezett felhőszerű tekervény a [Rák]
mellében". A perzsa Al Szufi (Kr. u. 903-986):
"A csillagok elseje [a Rákban] egy kis
felhőcskére emlékeztető apró foltocska, négy
csillagtól körülvéve - a folt középütt található
-, kettő előtte, kettő pedig mögötte van". A
későbbi katalogizálók általában felhőcskének,
ködöcskének említik. Maga J. Bayer is mint
"kicsi felhő"-t jelzi, ennek belsejében egy
halvány csillagocska az epszilonCancri.
Az ókori népi csillagmondák - utóbb az egész
európai népi csillagismeret - Méhkasként (latinul Apiarium), vagy Jászolként (Praesepe) ismerte. A középkorban
a Jászoltól északra és délre a két csillagocskát, a khiés delta Cnc-t Csacsiknak, Szamárkáknak (Asinelli)
nevezték. Magyar népi neve nincsen. A "Rák zsombikja" (zsombék) elnevezés a tudós költő Fazekas Mihály
(1765-1828) leleménye, amint az általa kiadott Debreceni Kalendárium 1819. évi első kötetében írta: "...egy kis
csomó ködöcske, mely, valamint a Tejút, csak nézőcsőn [távcsövön] látható csillagocskák csoportja, neve
Praesepe, lehetne talán Zsomboknak nevezni".
Az ókorban időjósló szerepe is volt, Aratosz nyomán az enciklopédiaszerző idősebb Plinius azt írja, hogy ha: "A
Praesepe nem látható a derült égen, az heves vihar előjele". Talán az időváltozást megelőző légköri páratartalom
megnövekedésével függ össze a Földközi-tenger hajósainak tapasztalata.
Amikor azután 1609-ben Galilei először irányította távcsövét a Rák "felhőcskéje" felé, kitűnt, hogy a ködös folt
valójában több tucat apró csillag összeolvadó fénye. Az olasz tudós rajzot is közölt a Praesepéről, ezen 36
csillagot ábrázolt, de megjegyezte, hogy negyvennél több látható. Ma mintegy 300 csillagot tartanak számon 1, 5
fok átmérőjű (vagyis a Hold látszó átmérőjének háromszorosát kitevő) körön belül.
A Messier-katalógus (M) 44. sorszámú - az NGC 2632 jelzésű - nyílt (galaktikus) csillaghalmaz mértani
közepének koordinátái 2000-re: rektaszcenzió = 8h 40, 1m; deklináció = +19,96°. Összfényessége kb. 3,6-4,0
magnitúdó. Egy 1,5 fokos átmérőjű kör területén belül 350 csillag számlálható meg a 17 magnitúdós
fényességig; de ezek nem mindegyike tartozik a halmazhoz. A csillagok mozgása és fizikai sajátosságai alapján a
halmazban kb. 45 fényév átmérőjű gömb alakú térségen belül mintegy 220 csillag foglal helyet, amelyek
összetartozó csoportot alkotnak. A halmaz átlagos sűrűsége 1,5 csillag köbparsecenként (35 köbfényév), ez az
érték kb. húszszorosa a Nap környezetének. A halmaz legfényesebb csillaga, amelyet Bayer epszilonnal jelzett, 6
fényrendű, éppen a szemmel láthatóság határán. Valójában abszolút fényessége 0 magnitúdó, fényerőssége a
Napnak több mint százszorosa; színképtípusa alapján tömege hetvenszeres naptömegű.
Az M 44 csillagai, nagyjából egymással párhuzamosan évente 0,037 ívmásodpercnyit mozdulnak el
(sajátmozgás). A Naprendszertől másodpercenként 40 kilométeres sebességgel távolodnak. A párhuzamos
haladás (és egyforma távolodási sebesség) azt mutatja, hogy a halmaz tagjai, igen kis mértékben szétszóródva
egykor közös "fészekben" keletkeztek és indultak ki. Még érdekesebb, hogy térbeli mozgásuk nagyjából azonos
a Hyadokéval (a Bika Aldebaranja körüli halmazzal), mintha azzal együtt, egy helyen keletkeztek volna.
Kimutatható az is, hogy a Praesepe csillagai lassan távolodnak egymástól.
A Praesepe csillagai közül 11 fényesebb 7 magnitúdónál, és 70 fényessége nagyobb 10 fényrendnél.
(A Nap a Praesepe csillagfelhőjében csak 11 magnitúdós fénnyel pislákolna számunkra!)

A Yerkes Csillagvizsgálóban (USA) 1903 óta végzett fénykép vizsgálatok alapján Burton F. Jones arra az
eredményre jutott a csillag-mozgásokból, hogy az M 44 össztömege 560-szoros naptömeget tesz ki. Korábbi,
más módon végzett számításokkal a nyílthalmaz tömegére a Napénak 330-szorosa adódott. (Ez nem jelenti azt,
hogy a halmazban valóságban is ennyi csillag van, hiszen mint láttuk, egyetlen csillag tömege is sokszorosa lehet
a mi Napunkénak!)
Az M 44 legfényesebb csillagai alkalmasak arra, hogy színképüket részletesen megvizsgálják. Eszerint a

csillagok színképtípusa az A2 (fényes, forró fehér) és a K6 (halvány, kis hőmérsékletű vörös) színképosztály közt
foglalnak helyet. A halmaz halványabb csillagainak is meghatározható a színindexe, vagyis a kék és a vizuális
tartományban mérhető fényességek különbsége. A kék (B) és a vizuális (V) tartományban mért fényesség
különbség (B-V) jellemző a csillag színképtípusára, és színére.
Mennél nagyobb a B-V számértéke, annál vörösebb a csillag. A Praesepe nagyszámú csillagát felhasználva
felrajzolható a szín-fényesség diagram.
A csillaghalmazok csillagai úgy tekinthetők, hogy nagyjából egyforma távolságra vannak tőlünk. (A hatalmas
távolságához viszonyítva a csoport kiterjedése elhanyagolhatóan kicsi.) Ezért feltehető, hogy a halmazon belüli
csillagok fényesebbjei valóban nagyobb fényességűek a halványaknál. Grafikusan ábrázolva a vízszintes
tengelyen a színindexet, a függőleges tengelyen a mért fényesség értékeket tüntetjük fel. Ebben a grafikonban
tehát a fényesség (fényerősség) és a szín (színkép típus) összefüggését rajzolhatjuk fel, vagyis a Hertzsprung-
Russel diagram egyik változatát kapjuk meg.
A szín-fényesség diagramban az M 44 legtöbb csillaga egy balról jobbra lejtő egyenes mentén helyezkedik el. Ez
a sáv az ún. főág, amelynek bal oldalán a fehér színű, magas felszíni hőmérsékletű csillagok, jobb oldalán az
alacsony hőmérsékletű sárga és - a diagram alsó végén - a vörös törpe csillagok helyezkednek el. A Hertzsprung-
Russel diagramnak ezen a főágán tartózkodnak a csillagok életük legnagyobb részén át, energiatermelésüket
hidrogén-hélium átalakulásból fedezik. (Mint ismert, a Nap is főágbeli csillag.) Néhány sárga, ill. vörös csillag
azonban jóval fényesebb a főág hasonló színindexű csillagainál, ezek a grafikon felső részén, középen és jobb
oldalon láthatók. Ezek a sárga és vörös óriások (pontosabban óriás alattiak), amelyek átmérője a Napénál több
tucatszor nagyobb. A vörös óriások és szubóriások életük végéhez közeledő csillagok. A "normális" és óriás
csillagok mellett a Praesepében öt forró, de igen kis átmérőjű fehér törpe csillagot is találtak. Úgy tűnik, az M44
aránylag "öreg" (milliárd éves) halmaz.
Ha ismernénk a halmaz csillagainak M abszolút fényességét (azt a fényesség értéket, amelynek 10 parsec = 32,6
fényév távolságból látszanának), és pontosan lemérjük az M látszó fényességet, úgy a két érték különbségéből
kiszámíthatjuk a Praesepe távolságát. Az M 44 távolságát azonban sokáig nem sikerült közvetlenül
meghatározni. Szerencsére a szín-fényesség diagramja igen hasonló az ismert távolságú Hyadok halmazának
diagramjához. Ennek alapján, a két grafikon összehasonlításából megállapítható volt, hogy mennyivel van
távolabb tőlünk a Praesepe mint a Hyadok. A szín-fényesség diagramok alapján az M44 távolságára 544 fényév
adódott. Az elmúlt években azután a HYPPARCOS asztrometriai műhold segítségével közvetlenül is lemérték a
Praesepe távolságát, és azt 577 fényévnek találták, jó egyezésben a fénymérési módszerrel.
10.2 Mély-ég megfigyelés eszközei

10.2.1 A légkör hatásai
Az átlátszóság (transparency). Megszállott csillagászok legszívesebben eltüntetnék a Föld légkörét egy

mesebeli vákuumszivattyúval, csak hogy ne zavarja oket az észlelésekben. Sajnos atmoszféránknak "vétójoga"
van az összes földi észleléssel szemben, csak az elektromágneses színkép egy csekély tartományát engedi át,
amely behatolása után szóródik a légkör molekuláin, visszaverődik a porrészecskéken, elmosódik a légköri
turbulenciákon, és végül egy felhőben köt ki. Erről a jelenségről a tapasztaltabb amatőrcsillagászok Murphy-
törvénykönyvet írhatnának, itt azonban kicsit optimistábban próbáljuk az átlátszóság körülményeit körüljárni.
Magas hegységekben nappal sokkal kékebb az ég, éjszaka sokkal több csillag látszik, mint a tengerszint
közelében. Ennek három fő oka van. A légkör magasság-sűrűség függvényére nagyjából igaz a barometrikus
magasságformula, tehát a levegő sűrűsége a magasság növekedésével exponenciálisan csökken, a légkör
tömegének 90 százaléka a földfelszín 5 km-es rétegében helyezkedik el. Az első ok tehát az, hogy a hegyekből
jóval vékonyabb légrétegen nézünk át, tehát kevesebb részecskén szűrődik át a fény.
Meg kell említeni azt a tapasztalattal jól összevágó tényt, hogy csak az első két-háromezer méteres tengerszint
feletti magasság számít igazán, utána már nem javul számottevoen az ég. A második ok az, hogy ilyen
magasságokban sokkal kevesebb pára és por van, ugyanis mindkettő inkább a völgyekben ül meg. Harmadrészt
az emberiség szerencsére fázós, és nem is túl könnyű metropoliszokat építeni a hegycsúcsokra, ezért a
fényszennyezés a hegyekben (egyelőre) nem túl jelentős. Halvány csillagokat az égi háttérhez viszonyított
kontraszt alapján veszünk észre. Az előbb említett hatások főként az égi háttér fényességének csökkenésében
mutatkoznak meg, és ebből a szempontból az átlátszóság elnevezés kicsit félrevezető.
A mindennapi észleléseknél hasonló tényezők korlátozzák távcsöveink és szemünk teljesítőképességét. Próbáljuk
észlelőhelyünket a lehetőségekhez mérten a lehető legmagasabban, a városok fénybúrájától minél távolabb
kialakítani. A mély-ég objektumok többsége bársonyfekete égi hátteret kíván, ezért csak újhold környékén
érdemes komoly munkába fogni, egyébként a Hold fényétől származó háttérfényesség elnyomja a halvány
ködösségeket. Hasonló a helyzet télen a hótakaróval, ilyenkor ugyanis a visszavert fény miatt - sokunk
tapasztalata szerint - szemmel jól láthatóan világosabb az ég. Magyarországra nem jellemző, hogy sarki fények
rontanák el az eget, ez inkább magasabb északi szélességeken jelent problémát.
A horizontközeli átlátszóságból már nappal levonhatjuk a megfelelő konzekvenciát, például ha 200 km-re lévo
hegyek látszanak, és a műholdkép szerint a felhőzet elvonulóban van, akkor érdemes kicipelni a távcsövet (ezek
azok az elméleti megfontolások, amelyek nem igazán érdeklik a meteorológiát). Gyakoriak a kiváló éjszakák egy
átdübörgő hidegfront után, amely pár napra megtisztítja a levegot. Szintén gyakorta előfordul az, hogy hajnalra
az ég sokat javul. Ez valószínuleg azért van, mert a nappal gerjesztett magaslégköri gázok kisülése napnyugta
után még pár órán át folytatódik, de hajnalra számottevően csökken. Városok közelében azt is számításba kell
venni, hogy a csökkenő forgalommal csökken a füstkibocsá tás és leülepszik a por. Az átlátszóságot
komolyabb muszerekkel úgy mérik, hogy megadják az éjszakai égbolt 1'x1'-es területének
fényességét:
Objektum Magnitúdó/négyzetívmásodperc
holdfényes ég, horizonton 18
holdatlan, tiszta éjszakai ég, horizonton 20
holdatlan, borult ég, horizonton 23
sötét, vidéki ég, zenitben 24
Ezek az adatok pusztán tájékoztató jelleguek, az amatőrcsillagász az átlátszóság jellemzésére a szabadszemes

vagy távcsöves határmagnitúdót (hmg) állapítja meg. A szabadszemes hmg a szabad szemmel megfigyelhető
leghalványabb csillagot jelenti a zenitben. Ezt többnyire változócsillagtérképek alapján lehet megbecsülni (l. a
Változócsillagok c. fejezet hmg-táblázatát). Kényelmesebb egy kicsit "csalni", és a pólus környéki
összehasonlítókat használni (l. a Szabadszemes jelenségek c. fejezetet).
Legalább ennyire fontos a távcsoben látott leghalványabb csillag fényességének megbecslése, szintén
változótérképekkel, a leheto legnagyobb nagyítást, illetve az észleléshez használt nagyítást használva (14.11.
ábra). Az észlelőlapokon gyakran kell az átlátszóságot (T = Transparency) 1-5-ig terjedő skálán feljegyezni. Ez a
skála nagyon szubjektív és semmitmondó, ezért inkább ajánlatos 5 percet rászánni a pontos határmagnitúdó
megbecslésére és feljegyzésére.
A légköri nyugodtság (seeing). Ez már kevésbé befolyásolja a mély-ég észleloket, foleg, hogy felénk az
átlászóság és a nyugodtság fordítva arányosak egymással. A rossz seeing felfújja a csillagok képét, rontja a
határmagnitúdót, és elmossa a finom részleteket. Ilyenkor, a kettoscsillagészlelok nem kis bosszúságára, gyakran
keletkeznek "pszeudoködösségek" közeli kettőőcsillagokból, amelyek nagyon megtévesztoek (lehet, hogy az
M40 - valójában kettőscsillag - is így került Messier listájára?).
A páratartalom. Ez a tényező szorosan összefügg az előző kettővel, mindenki számára ismertek a hűvös,
nedves októberi éjszakák, amikor szélnek híre-hamva sincs. A légköri párának sajátos tulajdonsága az, hogy
lecsapódik az összes optikára (persze csak reggel jövünk rá, hogy miért volt olyan homályos a kép), így aztán
kellően összegyüjti a szennyeződéseket. Az optikák párásodása ellen találták ki a harmatsapkát, a tubus egyszerű
(házi) meghosszabítását, amelyre előbb csapódik le a pára. Ez refraktoroknál közvetlenül az objektívet,
reflektoroknál pedig a segédtükröt védi egy ideig. Az okulárok elég közel helyezkednek el leheletünkhöz,
fokozott óvatossággal kell velük bánni, mert akaratlanul is bepárásodnak. Először óvatos legyezgetéssel
próbáljunk megszabadulni a nedvességtol, ha ez nem segít, akkor folyamodjunk hajszárítóhoz! Az éppen nem
használt okulárokat tartsuk lefedhető dobozokban!
Nehezebb, de kényelmesebb megoldás a beépített "hajszárító", illetve a fűthető objektívfoglalat. Ha az észlelés

végeztével a távcsövet bevisszük a melegebb házba, akkor alaposan zárjunk el minden optikai felületet a
külvilágtól! Elég szomorú látványt nyújt egy használt papírzsebkendovel összetéveszthető észlelőlap, ezért párás
időben rendszeresen (pl. félóránként) ellenőrizzünk mindent, és ha lehet, használjunk hajszárítót!
10.2.2 A mély-ég észlelés eszközei
Milyen távcsövet használjunk, hogy felkutassuk a mély-ég világát? Elterjedt az a tévhit, hogy a mély-ég észlelés
távcsövei a nagy átmérőju, fényerős reflektorok, holott gyakorlatilag minden távcső alkalmas a feladatra. A
távcső, az okulárok és egyéb tartozékok ezernyi piciny dolog mellett magszabják, hogy milyen fényesnek látjuk
az objektumot, mekkora lesz a látómező, mekkora lesz a nagyítás, milyen lesz a kontraszt és a felbontás.
Első közelítésben minél nagyobb az objektív átmérője, annál több fényt gyűjt össze, tehát halványabb
objektumokat is meglátunk. A nagyobb objektívnek ideális légkör esetén a felbontása is jobb, csakhogy ez ritkán
érvényesül. Bár a látómező és a nagyítás jóval rugalmasabban viselkedik az eddig említetteknél, ezek korlátait is
megszabja az okulárok és a távcső fókusza, valamint a felbontás. További fontos szempont a távcső állványa, a
hordozhatóság, a távcső kényelmes használhatósága és a műszer ára. A következőkben a mély-ég észlelés
szempontjából tekintjük át az elterjedtebb távcsőtípusokat.
Binokulárok. A binokulárok az egészen kicsi típusoktól (8x30) az óriásbinokulárokig terjednek (40x150). A kis
binokulároknak hatalmas a látómezejük, kicsi a nagyításuk, alkalmasak gyors nézelődésre és keresésre. A mély-
ég észlelés területén legnagyobb szerepük a fényesebb és nagy átmérojű objektumok észlelésében van, például
nyílthalmazok (Plejádok), hatalmas és halvány galaktikus ködök (Cirrusz-köd, Észak-Amerika-köd). Sötét
ködök és a Tejút csillagsűrűsödéseinek észlelésében szinte kizárólag a binokulárok segítenek.
Refraktorok. A refraktorok általában nem fényerős műszerek, de ez egyáltalán nem számít hátránynak a mély-
ég észlelésnél. Képük többnyire tökéletesebb és kontrasztosabb a hasonló méretű reflektoroknál, ezért általában
nagyobb nagyítások, kisebb látómezők mellett lehet őket használni, és jobb a határmagnitúdójuk. A hosszú
fókusz nagy állvánnyal jár, ami némi kényelmetlenséget okoz a szállításban. A refraktorok legnagyobb hátulütője
csillagászati áruk, ezért 10-20 cm felett sajnos már a tükrök az egyeduralkodók.
A refraktorok kiválóan alkalmasak mindenféle finom részlet megpillantására, például gömbhalmazok belső
szerkezetének és változócsillagainak, vagy planetáris-ködök központi csillagainak a tanulmányozására.
Reflektorok. Kiváló minoségű optika és konstrukció esetén képük nem feltétlenül marad el a refraktoroké
mögött. Az elrendezés lehetővé teszi a rövid fókuszt, ezáltal a rövid tubust, ami sokat számít a
hordozhatóságban. A reflektorokat igen népszerűvé tette a Dobson-szerelés, amely lehetővé tette 60-70 cm-es (!)
távcsövek szállítását is. Manapság még gigantikus méretű tükröket is lehet emberközeli árakon szerezni
(csiszolni), ezek pedig óriási fénygyűjto képességük révén nagyon halvány ködök, galaxisok, galaxishalmazok
és kvazárok megpillantását teszik lehetővé.
Az okulárok. Mivel célunk finom és halvány részletek megpillantása, ezért természetes az igény, hogy az okulár
leképezése és áteresztőképessége tökéletes legyen. A kényelmes észlelés további feltételei a nagy szemlencse, a
nagy szemtávolság és általában a nagy látszólagos látómező. Egyes esetekben viszont, például ha egy Tejút-
mezőben rajzolunk, a kis látómező kimondottan megnyugtató.
A szűrők. Az égi háttér fényessége sok mindentől származhat, jelentős mértékben a városok fényszennyezésétől
és a természetes légköri kisülésektől. Ha ezeknek a spektrumát vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy a fény
nagy része csak pár, meghatározott hullámhosszból tevődik össze.
A csillagok spektruma abszorpciós; közelítőleg folytonos, amelyet nagyon vékony vonalak szaggatnak meg. A
ködök fényének két összetevője lehet. Az egyik rész a csillagokhoz hasonlóan folytonos, például a reflexiós
ködök a csillagok fényét verik vissza. A másik rész a már részletesebben tárgyalt emisszióból származik - itt csak
meghatározott hullámhosszakon történik a fénykibocsátás. Ködtől függően a két rész intenzitásának aránya más
és más; a reflexiós ködöknél a folytonos (kékes) színkép, a HII felhőknél, planetáris ködöknél, szupernóva-
maradványoknál, intersztelláris buborékoknál pedig az emissziós színkép dominál.
Az égi háttérnek és a ködök spektrumának szerencsére nagyon kevés az átfedése. A szűrőnek igen speciálisnak
kell lennie, hogy áteresztőképessége csak a háttér spektrumvonalainál legyen rossz. Ezt a feltételt modern
interferenciaszűrőkkel lehet elérni, amelyek ma már egy okulár áránál olcsóbban beszerezhetőek. Ezek a szűrők
egy üveglemezből és nagyon sok, vékony, párologtatott rétegből állnak, amelyek az interferenciát előidézik.
Sajnos a helyzet ennél kicsit bonyolultabb, ugyanis az interferenciaképet erősen befolyásolja a hőmérséklet és a
szűrő döntöttsége, tehát az, hogy a látómezőben hova nézünk. Nagyon profi szurőket kis termosztátba helyeznek,
a piaci szűrőknél pedig a homérséklet hatását "emberi" tartományokon belül többé-kevésbé kiküszöbölik. A
döntöttség befolyásától nem lehet ilyen egyszerűen megszabadulni, tudomásul kell venni, hogy a papírforma
csak a szűrő optikai tengelyében teljesül. Általában szűkebb (40°-os) látszólagos látómezőben a szűrők
áteresztőképessége nem csúszik el annyira, hogy a köd spektrumát szűrné és a hátteret engedné csak át, de 82°
esetén a hatás már igen meglepő lehet. A szűrőt kétféleképpen lehet használni. Egyrészt becsavarhatjuk az okulár
belsejébe, az objektívhez közelebb eső részbe, másrészt a közkedvelt blinkelési technikát alkalmazhatjuk, és a
szűrőt kezünkkel mozgatva hol a szemünk és az okulár közé helyezzük, hol pedig kihúzzuk. Az első esetben még
f/4,5-ös fényerő esetén is, az okulártól (és látszólagos látómezejétől) teljesen függetlenül, a szűrőt érő fénykúp
csak 12°-os nyílásszögű, aminek hatása elenyésző, így tehát minden szűrő tökéletesen muködik. A blinkelés már
sokkal érzékenyebb, a szűrő csak a látómező közepén éri el a kívánt hatást.
A szűrők muködési elvét tekintve két fontos tényező játszik szerepet. Egyfelől nem szabad arról
megfeledkeznünk, hogy a szűrő maximális áteresztése is 95% körüli, tehát minden (különösképpen a csillagok
fénye) halványabb lesz az áthaladás után. Szerencsére az emberi szem nem feltétlenül a fényessége alapján vesz
észre egy objektumot, hanem kulcsfontosságú a kontraszt, tehát az objektum és a háttér közötti
fényességkülönbség is, és a szűrők kontrasztosabbá teszik a képet. Az előző két hatás kényes aránya dönti el,
hogy adott körülmények között érdemes-e szűrőt használni.
Egy pár szót ejtünk a forgalomban lévő speciális szűrőtípusok előnyeirol és hátrányairól. A Lumicon UHC Filter
20°-os döntésig korrigált, kiválóan alkalmas emissziós ködök észlelésére. Az Edmund Scientific Deep-Sky Filter
előnye, hogy kicsit szélesebb az áteresztési sávjába a H-béta vonal is beleesik, ugyanakkor kicsiny döntés esetén
a nagyon fényes, 5007 angströmös OIII vonal elveszik. A Lumicon Deep-Sky Filter más stratégiával dolgozik.
Nagyon széles áteresztési sávja érzéketlenebb a döntésre, nagy látómezőknél is lehet blinkelni, több fényt enged
át a csillagokból és galaxisokból, de az égi háttérből is. A Lumicon H-béta Filter igen keskeny sávban, csak a
4861 angströmös vonalra "koncentrál". Nagyon érzékeny a döntésre, csak becsavarva lehet használni, inkább
olyan ritkaságok megpillantására alkalmas, mint például a Lófej-köd. A Daystar Nebular Filter hasonló az
Edmund Filterhez, csak a döntésre kevésbé érzékeny.
10.3 A mély-ég megfigyelés gyakorlata

10.3.1 Észlelési módszerek
Előkészületek. A legjobb felkészülés az észlelésre az álmok buzgó szövögetése, akár egy évre előre, vagy éppen
az észlelőhelyre utaztunkban. Egy borús este üres óráiban az észlelő szívesen elteázgat csillagászati könyveket és
térképeket böngészve, és ilyenkor nagyon érdekes fotókra, leírásokra bukkanhat.
Szinte hihetetlen, hogy még a legkomolyabb csillagászati publikációkban megjelenő célpontok közül is mennyi
felkereshető vizuálisan egy szép éjszakán. Cikkeket olvasunk a gömbhalmaz-változókról, a lokális halmaz
galaxisairól, a planetáris ködök külso régióiról, vagy gravitációs lencsékről? Az első adandó alkalommal
próbáljuk megnézni őket! Lehet, hogy kísérleteink csak évek múltán járnak eredménnyel, de ilyenkor olyan
érzéssel leszünk gazdagabbak, amely az emberiséget évezredek óta a megismerés felé hajtja, és valójában
kimondhatatlan.
Érdemes füzetben vezetni az ötleteket, amibe a következőket ajánlott feljegyezni:
1. Az objektum neve, koordinátái (térképről, katalógusból, egyéb forrásból - gondosan ügyelve a

precesszióra).
2. A csillagkép, mert felnézve az égre, a koordináták alapján nehezebb megállapítani, hogy érdemes-e már
nekifogni az észlelésnek.
3. A megfelelő térképlapok száma, utalás egyéb forrásokra (talán ez a legfontosabb).
4. Esetleg egyéb fontos megjegyzések, alapvető adatok.
5. A koordináták és az objektumok delelési időpontjai alapján kialakul egy észlelési sorrend. Ezt érdemes
feltüntetni.
Az objektum megtalálása. A keresésben két technika az elterjedt: az egyik a kooordináták alapján történő
beállítás, a másik a csillagról-csillagra való ugrálás.
Az első módszer ekvatoriális, pólusra állított távcsöveknél alkalmazható, ahol osztott körök segítségével, egy
ismert koordinátájú csillagból kiindulva egyszerűen beállítjuk az objektumot. Vannak olyan komputeres
mechanikák is, amelyekhez már szinte észlelő sem kell, csak egy-két számot kell bepötyögni, és az objektum a
látómezőben van. Ez aztán a kényelem! Kiválóan alkalmazható kupolákban elhelyezett távcsöveknél, vagy
nappali csillagok keresésénél. A gyors észlelés mellett ezek a "csodák" sok veszélyt rejtenek magukban. Az
észlelés szerves és nagyon izgalmas része a keresés másik módszere, amely idővel fantasztikus égismerethez
vezet. Lássuk csak, mit is vesztünk az "elektronikus" beállítással!
A "csillagról csillagra" módszernél először is szükség van szerény égismeretre, hogy el tudjunk indulni. A
térképen és az égen is megkeressük az objektumhoz legközelebb eső, szabadszemes csillagot. Egyik szemünkkel
a keresőbe, másik szemünkkel az égre nézve a keresőt a fényes csillagra irányítjuk, és a térképen ábrázolt
környezetet egyeztetjük a látómezővel. Áttekintő csillagtérképként kellemesen használható a Pleione
Csillagatlasz (csillagok 7 mg-ig, az összes Messier-objektum, egyéb fényes objektumok), és a Meteor Atlasz
(csillagok 7,75 mg-ig, nagyon sok NGC objektum, kb. 13 mg-ig). Óriási tévedéshez vezethet, ha a léptékeket
eltévesztjük! A keresotávcsővel elindulunk az égen, és csillagról csillagra, alakzatról alakzatra ugrálva a
szálkereszttel (látómező közepe) ráállunk az objektum térképen megjelölt helyére. Két eset lehetséges: vagy
látszik a célpont a keresőben, vagy nem. Az előző esetben készen is vagyunk, a nagy távcsőben biztosan ordítóan
fényes lesz. A második esetben általában az vezet eredményre, ha a főmuszerrel addig pásztázzuk a vidéket,
amíg bele nem botlunk a célobjektumba. Ha ez sem válik be, akkor részletesebb térképhez kell nyúlni, a
főműszer legkisebb nagyításával rá kell ismerni a térképen jelölt csillagkörnyezetre, amelyhez képest pontosan
meg kell határozni az objektum helyét. Részletesebb a Sky Atlas 2000.0 (csillagok 8 mg-ig) és az Uranometria
(csillagok 9,5 mg-ig, objektumok nagyjából 15 mg-ig). Innen már kiemelkedő szerepe van annak, hogy milyen
módszerekkel meresztjük a szemünket, hogy lássunk is valamit.
10.3.2 A látottak megörökítése
A szebbnél szebb objektumok ezreit szemlélve felmerül az ember természetes megörökítési igénye. Ennek
értelmét nem feltétlenül a hasznosságban, hanem sokszor a kikapcsolódásban, a gyujtésben, a megőrzési és
feltáró szándékban kell keresni.
A rajzok sokféleségét alapvetően megszabja az igény, amellyel készítjük őket, az elhatározás, a konvenciók, a
lustaság és az észlelési körülmények, de a rajztudás szerepe elenyésző. Amennyiben ez utóbbi számít, az
lelkesedéssel és gyakorlással könnyen megszerezhető. Hevenyészett vázlatot készítünk a látómezőről, vagy egy
részéről, ha valamely érdekes eseményt, vagy részletet különösebb időráfordítás nélkül szeretnénk feljegyezni -
ebben a pontos látómezorajznak nincs túl nagy szerepe. Ilyen lehet egy kisbolygó mozgása, vagy egy
szupernóva, amikor valóban szorít az idő. Részletrajzot készíthetünk, ha már egy pontos látómezőrajz
rendelkezésünkre áll, és annak egy kicsiny tartományában valami eddig meg nem figyelt érdekességre leszünk
figyelmesek. Más esetekben a körülmények annyira kivételesek lehetnek, hogy csak az objektum szűkebb
környezetét rajzoljuk le, azzal a belső ígérettel, hogy a lényegtelenebb részeket majd később befejezzük. Az
amatőrcsillagász nem időre észlel. Kellő hozzáállással ez a pontos látómezőrajz alapja, amikor azt akarjuk
megörökíteni, amit és ahogyan a látómezőben látunk. Ahhoz, hogy ebbe komolyabban belevágjunk, meg kell
ismerkednünk egy-két gyakorlati részlettel.
10.3.2.1 Észlelőlap
A rajzolás alapja a fehér papír, amelyre könnyen lehet ceruzával rajzolni. Lehet kapni fényes, nem párásodó
típusokat is, amelyekkel sajnos nem lehet megfelelő színvonalon dolgozni. Kompromisszumos esetben a normál
lapokat a nedvesedés elkerülése végett mappában kell tartani, az éppen aktuális lapot pedig érdemes észlelés
közben hajszárítóval kezelni. A fehér lapon fekete rajz a távcsőben látottak negatív képe, minél sötétebb egy
terület, annál fényesebb volt a valóságban sötét égi háttéren. A legelfogadottabb technika szerint az észlelőlapra
már jó előre megrajzoljuk a látómezőnek megfelelő kört, amely gyakorlati okokból általában 7 cm átmérőjű.
Kivételesen gazdag látómező esetén használhatunk nagyobb kört is. Javallott a Meteor mély-ég rovata vagy a
Messier Klub által kiadott, előre nyomtatott észlelőlapok használata, mert az észlelőlapon nagyon sok fontos
dolgot fel kell tüntetni. Szánjunk időt az átlátszóság (T) és nyugodtság (S) megbecslésére! A rovatvezetők dolgát
megkönnyíti, ha a lakhelyünket is feljegyezzük a lapra. Maradjon sok hely a leírásnak és a részletrajzoknak, mert
ezeket akár évek múltán is alakíthatjuk! A rajzokat, akárcsak egy kollekciót, szép és tiszta dolog egy könnyen
hordozható mappában, tartóban gyűjteni. Legelterjedtebb a lyukasztós technika, amikor a lapokat kilyukasztva
fuzzük be tartójukba. Ezek idővel könnyen kiszakadhatnak, amit a hátuljukra ragasztott, velük együtt
átlyukasztott cellux megakadályoz.
10.3.2.2 Rajzfelszerelés
Az ég alatt ceruzával rajzolunk, mert a kisebb hibákat így könnyebb javítani. A ceruzakészlet fontos kelléke a
Rotring ceruza (0,5 mm, 0,3 mm), nagyjából HB-s hegyekkel töltve. Ajánlatos egyszerű, puha (2B) ceruzákkal is
felszerelkezni, amelyek nagyobb felületek satírozására alkalmasak. Vékony tollakat, csőtollakat csak nagyon
ritka esetben használunk, amikor például egy gömbhalmaz részleteit és csillagait próbáljuk lerajzolni. A jó
minoségű radír létkérdés. Csak kihegyezett radírral, vagy a mindenhol kapható csőradírral valósítható meg a
pontos radírozás. A keletkező piszok eltávolítása gyakran vezet maszatoláshoz, ezért jó hasznát vehetjük egy
ecsetnek is. A pontosság elengedhetetlen feltétele egy kis műanyag szögmérő, amelyet vonalzóként is
használhatunk.
10.3.2.3 Látómező beállítása
A látómezőt is sok szempontnak megfelelően kell beállítani, akárcsak a "mezei" fényképezés során. A
legalkalmasabb nagyítást választva sok részlet kell hogy látszódjék, és a kiszemelt objektumoknak is
esztétikusan el kell férniük a látómezőben. Gondoljunk előre arra, hogy túl nagy nagyítás esetén, óragép
hiányában, a rajzolás nagyon kényelmetlenné válhat. Érdemes talán nagyobb látómezővel rajzolni, és a
finomságokat nagyobb nagyítással, részletrajzként feljegyezni. A legtöbb távcsövön nincs óragép, ezért az
objektumokat követni kell. Ahhoz, hogy pontosan tudjunk követni, reprodukálható látómezőt kell keresni,
például a diffúz objektum helyett egy csillagot kell középre állítani, vagy keresni kell olyan csillagokat, amelyek
kijelölik a látómező peremét.
10.3.2.4 Rajzolási technika
Maga a rajzolás az eloző pontban említett beállítással kezdődik. A legbiztosabb technika az objektumhoz közel
eső csillag középre állítása. Miután ezt egy kis pöttyel bejelöljük a papíron, megkezdődik az érdemi munka, a
fényesebb csillagok nagyon pontos berajzolása. A pontosság kulcsfontosságú az elsődleges váz kialakításában,
mert később a halványabb csillagokat a fényesekhez képest fogjuk bejelölni.
A második csillagot a látómező közepéhez és a széléhez viszonyítjuk, például megpróbáljuk megmondani, hogy
7/10, vagy 8/10 úton fekszik kifelé. A harmadik csillag pozícióját már az előző két csillag és a látómező pereme
alapján állapítjuk meg. Maga a technika így folytatódik 5-15 csillag berajzolásáig. Mivel ebben a stádiumban a
látómező peremét is alapul vesszük, folyamatosan nagyon precízen utána kell állítani. E legnehezebb lépés
végeztével rátérhetünk a halványabb csillagok bejelölésére. Ilyenkor már kellemetlenebb a folyamatos követés,
de ha az imént pontosan dolgoztunk, akkor már elég csak a fényesebb csillagokhoz viszonyítani. Az esetek
többségében törekednünk kell az összes látható csillag lerajzolására! A látómező és az objektum kinézetét
alapvetően meghatározza a csillagmező; nem mindegy például, hogy egy hemzsegő tejútfelhőben megbújó, vagy
a Virgo csillagszegény vidékein tengődő planetárist rajzolunk le, holott mindkét rajz ugyanazt a benyomást
keltheti, ha lustaságunk diadalmaskodik. Nagyon csillagdús vidéken való rajzolás, nyílthalmazok és
gömbhalmazok megörökítése könnyen visszariaszthatja az észlelőt. Van, amikor ilyen különleges esetekben más
technikához kell fordulni, vagy sajnos kompromisszumot kell kötni, és a perem halvány csillagait kihagyni. Az
objektum közvetlen környezetében minden esetben ésszerű követelmény a teljesség.
Miután úgy érezzük, hogy lelkiismeretesen lerajzoltuk a csillagokat, pár perc alatt felállíthatjuk a fényességi
sorrendet. A látómező legfényesebb csillagait 1-es számmal, a következőket kis 2-essel jelöljük, a látómezőtől
függően akár tíz osztályt is kialakítva. Később ezek alapján fogjuk a csillagokat megfelelő méretű koronggal
jelölni, de erről a részletes kidolgozásnál lesz szó. Ha a környéken isme rünk változócsillagot, akkor a
látómező karakterisztikus csillagainak megadhatjuk hozzávetőleges fényességét. Az előbb
említett technikát könnyen követhetjük a következő ábrán.
A rajzolás fázisai
1. fényesebb csillagok berajzolása

2. az objektum körvonala
3. az objektum kidolgozása
Többnyire a csillagmező befejeztére már elfárad az észlelő, és bizony nem árt egy kis torna és egy csésze tea,
mielőtt nekiáll az objektum berajzolásának. Az éj leple alatt, -10 °C-os ujjakkal ne is álmodjunk arról, hogy
végleges formájában meg tudjuk rajzolni az elmosódott ködösséget, vagy a burjánzó gömbhalmazt, ezért
megfelelő kódoláshoz kell folyamodni, amely objektumról objektumra változik.
Nyílthalmazok esetén van úgy, hogy reménytelen esetnek tűnik a rajzolás, főként azért, mert ezek a halmazok a
Tejút síkja mentén tömörülnek. A fényesebb és jellegzetes csillagok berajzolása után - enyhén defókuszált képnél
- tanulmányozzuk a nyílthalmaz alakját. Az életlen és halvány csillagok összemosódnak és nagyszerűen
kirajzolják a nyílthalmaz jellegzetességeit. A valódi csillagok méretétől jól megkülönböztethetően ezt a formát
halvány háttérpöttyökkel vagy maszatolással rávezethetjük a rajzunkra. Természetesen a szöveges leírásban ezt
mindenképpen említsük meg!
Gömbhalmazok rajzolásánál hasonlóan járhatunk el, de még defókuszálásra sincs szükség. Nagy távcső esetén, a
fényesebb csillagok jelölését követően próbáljuk berajzolni a több ezer csillag által kialakított láncokat,
csomókat és hasadásokat.
A ködös objektumok (galaktikus ködök, galaxisok, galaxishalmazok) esetén a ködösséget éjszaka nem lehet
kidolgozni, hanem nappalra kell halasztani. Ehhez Rotring ceruzával halványan jelölni kell a ködösség
kontúrjait, fel kell tüntetni a fényes csomókat és minden egyéb részletet. A részletes írásbeli magyarázat segít a
későbbi "előhívásban".
A kvazárok részlet nélküli objektumok. A csillagmezőben kis nyíllal kell őket megjelölni, a későbbi azonosítás
érdekében.
Az üstökösök rajzolásáról is itt beszélünk, hiszen szinte mindenben ugyanúgy kell eljárnunk, mint a mély-ég
objektumoknál. Fontos különbség, hogy az üstökös megörökítésére nincs tetszőlegesen hosszú időnk, mert a
leggyakoribb esetben gyorsan (10 perc, 1 óra) elmozdul a látómezőben, és hosszabb idő alatt a kinézete is
megváltozhat. A csillagmezőt, nem az üstököshöz viszonyítva, pontosan megrajzolhatjuk, majd viszonylag rövid
idonk van arra, hogy a kométát bejelöljük a csillagokhoz képest. Alaposan ügyeljünk a kóma nyúlványainak és a
csóva szerkezetének a pontos megfigyelésére! További nehézségeket jelent, hogy az üstökösök gyakran nagyon
közel látszanak a Naphoz, ezért az esti szürkület, illetve a hajnalpír (esetleg állatövi fény) is sürgeti a
megfigyelőt.
A látómezőben is, akárcsak egy térképen, fel kell tüntetni az irányokat. Először azzal a gyakori esettel
foglalkozunk, amikor a látómező kicsiny (< 5°-10°) és az égi pólustól távol helyezkedik el (dekl. < 80°). A
látómezőt a rajz mintájára beállítva hagyjuk, hogy kimenjen, miközben a csillagok, akármilyen optikai rendszer
esetén nyugatra (PA 270°) mozognak. Ha nem használunk zenitprizmát, akkor észak (PA 0°) az óramutató
járásával ellenkező irányban, nyugat derékszögben helyezkedik el, zenitprizma esetén pont fordítva. A
gyakorlatban azt nézzük meg, hogy a középső csillag helyére az idő múlásával a csillagmező melyik része kerül.
Általában nincsen olyan szerencsénk, hogy idővel középre a lerajzolt látómező egy másik csillaga kerül, és így
kijelöli a K-Ny irányt. Ilyenkor sajnos becsléseket kell tennünk, amelyek pontossága így is elérheti az 5°-os
határt. Ezután a szögmérő segítségével már bejelölhetjük az északi irányt is. Amennyiben a másik eset forog
fenn, tehát nagy a látómezőnk és közel van a pólushoz, akkor az égi irányok a látómezőben pontról pontra
változnak. Például az égi pólusnál - szingularitása miatt - nincs is értelme az irányoknak, "minden irányban dél
van". Ilyenkor elég az objektum közvetlen környezetében, esetleg más helyeken is meghatározni az irányokat.
10.3.2.5 Szöveges leírás
A szöveges leírás szervesen kiegészíti a rajzot, hiszen nagyon sok dolog egyáltalán nem rajzolható le. Feladata
elsősorban az objektum és környezetének jellemzése, az élményanyag leírása. Megemlíthetjük a keresés
részleteit, a csillagmező kinézetét, a szemet szúró, jellegzetes alakzatokat, a környék egyéb érdekességeit.
Lehetnek szép kettőscsillagok, színes csillagok, változócsillagok és egyéb érdekes objektumok a közelben. Az
észleléssel és rajzolással kapcsolatban nagyszámú fontos megjegyzés születhet. Legfontosabb része az objektum
jellemzése, amely könnyen lehet semmitmondó (szép nagy és fényes) és nagyon tömör is (5'-es derengés, az
előzőnél halványabb).
A nyílthalmazok észlelésénél fontos megbecsülni a látszó méretet és a tagok számát. Kisebb gyakorlattal, az
üstökösökhöz hasonlóan, az összfényességet is behatárolhatjuk. Tegyünk említést a furcsa nyúlványokról,
csomókról, kettőscsillagokról és színes csillagokról! Nagyon sokat ér, ha hozzávetőlegesen meg tudjuk állapítani
a halmaz Trümpler-féle besorolását.
Gömbhalmazok észlelésénél szempont lehet a bontottság foka, a méret, az összfényesség, a mag alakja, a
gömbhalmaz elnyúltsága, az elnyúltság foka és iránya. Ha nem bontottak még a külső régiók sem, akkor nincs
jelen valamilyen grízes megjelenés? Nincsen a peremen kiugróan fényes csillag? Sok nagy észlelő (pl. Rosse)
látott extrém sötét sávokat gömbhalmazok középpontjában. Számos gömbhalmaz közvetlen környezete nyüzsög
a halvány galaxisoktól, sőt két gömbhalmazban planetáris ködöt is ismerünk (M15, M22).
Galaktikus ködök észlelésénél ugyanolyan fontosak a méretek, a mintázat és a fényességek szűrővel és anélkül.
Ez a terület egy kész asztrofizikai laboratórium, még vizuálisan is! Vajon jobban látszik a reflexiós köd kék
szűrővel? Milyen hatása van egy HII felhőnél a H-béta szűrőnek? Tényleg zöldes a planetáris köd? Látszik a
központi csillaga? Planetáris ködök esetében próbáljuk meg a PK besorolást vizuálisan megállapítani! Nagyon
ritka esetben külső halókat is megfigyelhetünk. Egyes esetekben a központi csillag változó (NGC 6543).
A galaxisok többségénél nem lehet vizuálisan kivenni a spirálszerkezetet, de érdekes becsléseket tehetünk a
kinézet alapján a Hubble-féle besorolására. Fontosak a méretek, fényességek, elnyúltság foka, iránya, felületi
fényesség és a galaxis magjának jellemzése. Nincsen véletlenül szupernóva a galaxisban? Galaxishalmazoknál a
tagok egyedi jellemzésén túlmenően összehasonlítást tehetünk más halmazok sűrűségével,
fényességeloszlásával. A kvazároknál egyedül a fényességbecslés lehet hasznos, ugyanis gyakoriak a változó
fényességűek is (pl. 3C 273, OJ 287).
Egy alternatíva - a magnóra mondás. Az írás éjszaka elég kényelmetlen, főleg, hogy fényre is szükség van,
ami csekély mértékben ugyan, de lerontja szemünk érzékenységét. Mindezt megkerüljük, ha a szöveges leírást
diktafonra vagy magnóra mondjuk. Vigyázzunk arra, hogy a módszer könnyedsége miatt ne essünk a
bőbeszédűség csapdájába!
10.3.2.6 Speciális rajzok
A mai észlelők nemcsak az optika és a műszerek fejlődése miatt látnak többet, mint a nagy régiek - ha ugyan
igaz ez -, hanem agyuk tele van tömve az objektum HST képeivel, és ez akaratlanul is befolyásolja őket. A
legtisztább technika szerint úgy kéne nekiállni a rajzolásnak, hogy a célpontunkról még sohasem láttunk
semmiféle rajzot, vagy fotót. Ez merőben lehetetlen, hiszen érdeklődésünket részben a fotók és egyéb
beszámolók keltik fel. Sokkal jobb úgy észlelni, hogy már elolvastunk egy cikket, és tisztában vagyunk azzal,
hogy mit is nézünk. A csalóka, befolyásoló képeket egy határig akarattal is a háttérbe lehet szorítani. A tiszta
technika szerint a csillagmezőt és az objektumot is úgy rajzoljuk, hogy közben nem tartunk a közelben egyéb
fotókat és rajzokat. Sokszor azonban előnyösebb lehet egy másik módszer is, amelyet dús csillagmezők és kevés
rendelkezésre álló idő esetén preferálhatunk. A térképes technikát használva, az adott égterületről pontos térképet
(illetve fotót) keresünk, és az általunk látott ködösséget az így nagyon precíz csillag-vázra vezetjük fel.
A térképes technika használata

10.3.2.7 Az "előhívás"
Az enyhe nyári éjszakák kivételével a rajzok másnap reggel elkeserítően néznek ki. Éjszaka nem lehet elkerülni
a gyűrődést, a rajzra törő állatok özönét, a párát és a maszatokat. Éppen ezért a piszkozat névre valóban
rászolgáló lapot egy ablaküvegen át szokás átmásolni egy tiszta lapra, amelyen az objektumot friss memóriánkra
hagyatkozva dolgozzuk ki. A csillagokat a mellettük álló számnak megfelelő méretű koronggal jelöljük. Nagyon
fényes csillagok esetén természetesen csalni kell. Az objektum kontúrjait kétszer is érdemes átmásolni az új
lapra; egyrészt a látómezőrajzzal együtt, másrészt részletrajzként is. A szintvonalak és egyéb kódok alapján
kezdhetünk hozzá a részletes "kidolgozáshoz".
Általában a csillagok megrajzolásával nincsen gond, eltekintve attól, hogy az észlelőlapok többségén oválisak,
elmosódottak és nem elég határozottak. A ködösség megrajzolása sokkal finomabb munka, és sokan sajnos ennél
a fázisnál buknak el. Az alábbiakban mindenféle különleges rajztudástól mentes technikát vázolunk.
A kontúrok alapján, puha ceruzával besatírozzuk a megfelelő területeket, majd valamilyen maszatolással
próbáljuk a ködösség érzetét utánozni. A maszatolás legdurvább formája egy nem igazán steril ujjunk dörgölése
a papíron, de ez hamar a papír felszaggatásához vezethet. Vigyázzunk arra, hogy dörgölés közben a papír alatti
domborzati körülmények is megjelennek, ezért a papírt gyakran forgassuk! Ezzel a maszatolással a kapott
ködösség felülete matt és grízes lesz, ami egyes esetek-ben (pl. gömbhalmazok) elonyös. Máskor viszont nagyon
finom, márványos diffúzitást kell előhívni, és ilyenkor további módszereket kell bevetni. Egy felesleges papír
kicsiny területét puha ceruzával nagyon intenzíven besatírozzuk, majd egy "kihegyezett" radírt szánt szándékkal
összekoszolunk. A grafitos radír mozgatásával nagyon finom és fénylő ködösséget tudunk kialakítani. Fényes
galaxisok és planetáris ködök esetén még egyenletesebb ködösséghez jutunk, ha egy tiszta, fehér lappal kenjük el
a grafitot. A mély-ég objektum felszíne sokszor tarkított véletlenszerű, szinte feljegyezhetetlen részletekkel,
amelyet csak impresszióként vesz észre a megfigyelő, és gyakran "márványos megjelenésűnek" jellemez. Ezt a
képet kiválóan lehet utánozni a finom szétkenési technikákkal, úgy, hogy a papír alá valamilyen egyenetlen
felszínű tárgyat, például újságpapírt helyezünk. A ködösség kialakítása közben ne lepodjünk meg azon, hogy az
erősen elkent grafit minden radíron kifog! A kívánt kép eléréséig az egész lap egy enyhe háttérfényességet kap,
amit radírral még könnyen kifehéríthetünk. Természetesen a részletrajzokkal is hasonló módon bánunk el. Az
előzőekben azokat a módszereket próbáltuk vázlatosan összefoglalni, amelyeket bárki elsajátíthat, de csak az
alapjait képzik tömérdek egyéb, apró trükknek, és amelyekre csak hosszú évek tapasztalata taníthat meg.
10.3.2.8 Ellenőrzés
Az észlelőt a fáradságos munkával készült rajzok kidolgozása jóleső érzéssel tölti el, amelyet kellő igényesség
esetén beárnyékolhat a következő éjszaka sötét ege. Ebből az éjszakából ugyanis érdemes pár percet szánni a rajz
és a valóság összevetésére, hogy meglepve tapasztaljuk a kicsiny különbségeket. Ilyenkor derül ki, hogy az
objektumot túlhangsúlyoztuk a látómezőben, a kontrasztok nem hasonlítanak az eredetire, nem pontos a nyugati
irány, és még hosszasan lehetne sorolni. Jó rajz esetén csak apró javításokhoz és megjegyzésekhez kell
folyamodnunk. Ezeket a kiegészítéseket éveken át gyujthetjük, ameddig nem tudunk lustaságunk fölé kerekedni,
hogy a rajzot újból kidolgozzuk. A folyamatosan változó rajzok arculatát igazán patinássá a módosítások
szorgalmas feljegyzésének hosszan tekergő sora teszi
10.3.2.9 Tartósítás és átmásolás
Ha a rajzokat nem is az örökkévalóságnak készítjük, szeretnénk őket legalább egy emberöltőig megőrizni. A
lapozgatás és állandó használat legnagyobb hátulütője a grafit lassú elhalványodása, amely során a rajz lassan
"szétfolyik", és az enyészeté lesz. Külön ennek a meggátolására árusítanak grafikai boltokban rögzítő sprayt,
amelyet a lapra permetezve védőréteget alakít ki, és a továbbiakban már a radír sem törli az információt. Éppen
ezért alaposan meg kell fontolni, hogy az adott észlelőlapon tervezünk-e a közeljövőben radírozással járó
módosításokat, mert a tartósítás végeztével a látómező már "csak olvasható" lesz. A permetezést - a használati
utasítástól eltérően - legalább 40-50 cm-ről végezzük! Inkább több részletben, fokozatosan védjük le a rajzot,
mert nagy adag permet átáztatja és felgyűri a lapot!
A tartósítás másik formája a halvány fénymásolat, amelyet utólag ceruzával dolgozunk ki, és kevésbé érzékeny
az idő múlására. Ez egyben a másolatok készítésének egy igen kényelmes módszere is. A számítógépek és
szkennerek elterjedésével a látómezőt a kettes számrendszerben is tárolhatjuk. Szerencsére manapság
képfeldolgozó programok tucatjai teszik lehetővé a rajz finom alakítását.
Mellékletek
Mellékletek
Mellékletek
Mellékletek
1 Látványos és érdekes csillagászati jelenségek 2050-ig
2008. február 1. A Vénusz és a Jupiter szoros együttállása.
2008. február 21. Teljes holdfogyatkozás 03:01-03:51 között, 50 percig teljes (110,6%).
2008. augusztus 1. Teljes napfogyatkozás a Jeges-tengertől Oroszországon át Mongóliáig és Kínáig a délelőtti

órákban, hazánktól 3100 km-re. Időtartama 2m27s. Szélessége 237 km. Legközelebbi hely: Krasznojarszk
(Oroszország). Ez hazánkban 20%-os részleges fogyatkozás 9:50 körül.
2008. augusztus 15. A Merkúr, a Vénusz, és a Szaturnusz hármas együttállása, egy 2,5 fokos körben, 17 fokra a
Naptól.
2008. december 1. Vénusz fedése a Hold által, 16:24 - 17:25 között, 43 fokra a Naptól.
2009. augusztus 3. A Jupiter fedi a 45 Cap (ZC 3181) 5,9 magnitúdós csillagot. A fedés középének ideje: 23:58,
így hazánkból a jelenség deleléskor, az éjszaka közepén jól figyelhető.
2009. szeptember. A Szaturnusz gyűrűrendszerére éléről látunk, a bolygó gyűrű nélkülinek látszik.
2010. január 15. 91,9%-os gyűrűs napfogyatkozás húzódik Kelet-Afrikától Indiáig. Időtartama 11m08s.
Szélessége 333 km. Ez hazánkból nézve 1-5 %-os részleges fázist jelent, azaz csorbult Nap kel, és rövidesen
végződik is a jelenség.
2010. augusztus 5. Az esti égen a Vénusz, a Mars és a Szaturnusz szép együttállása.
2011. január 4. Részleges napfogyatkozás Európa északi részén 86%-os maximális fázissal. Hazánkban 71%-os
napfogyatkozás a reggeli órákban, 08:26 körül.
2011. május 11. A Merkúr, a Vénusz, a Mars, és a Jupiter négyes együttállása, egy 6 fokos körben, 23 fokra a
Naptól.
2011. május 21. A Merkúr, a Vénusz, és a Mars hármas együttállása, egy 2 fokos körben, 22 fokra a Naptól.
2011. június 15. Teljes holdfogyatkozás 19:22-21:02 között, 100 percig teljes (170%).
2011. november. A 24. naptevékenységi hullám maximuma.
2012. április 3. körül az esti Vénusz a Fiastyúk (Pleiades) csillagai között halad.
2012. június 5/6. A Vénusz átvonulása a Nap előtt. A jelenség a korong északi felén zajlik 22:12-04:48 között.
Hazánkból a belépés nem látszik, csak a 02:49-es napkelte utáni kilépési szakasz.. A Vénusz korongja 62
ívmásodperc átmérőjű. Európa legészakibb részén a teljes jelenség megfigyelhető, ugyanúgy, mint 1769-ben
Vardőn (Norvégia). A következő ilyen jelenség 2117-ben lesz!
2013. május 27. A Merkúr, a Vénusz, és a Jupiter hármas együttállása, egy 2,5 fokos körben, 17 fokra a Naptól.
2013. november 3. Gyűrűs-teljes napfogyatkozás Közép-Afrikában a délutáni órákban. Időtartama 1m40s.

Szélessége 58 km. A totalitás sávjának távolsága 4900 km. Legközelebbi ország: Zaire. Hazánkból egyáltalán
nem látható, mert a részlegesség északi határa Marseille-Róma-Szófia.
Mellékletek
2014. augusztus 18. A Vénusz és a Jupiter szoros együttállása, egymástól 11 ívpercre, 18 fokra a Naptól.
2015. március 20. Teljes napfogyatkozás az Északi Jegestenger-Spitzbergák-Északi-sark területén a délelőtti

órákban, tőlünk 2200 km-re (Feröer-szigetek). Időtartama 2m47s. Szélessége 462 km. Hazánkban ez 64%-os
részleges fogyatkozásként látszik 9:47 körül.
2015. július 1. A Vénusz és a Jupiter szoros együttállása.
2015. szeptember 28. Teljes holdfogyatkozás 02:10-03:22 között, 72 percig teljes (127,6%).
2015. október 22. A hajnali égen a Vénusz, a Jupiter és a Mars szép együttállása.
2016. január 9. Hajnalban a Vénusz 5 ívpercre a Szaturnusztól, 36 fokra a Naptól.
2016. május 9. A Merkúr átvonulása a Nap előtt. A jelenség a korong déli részén 11:12-18:42 között zajlik. A
jelenség nagy része látható hazánkból, de 18:06-kor a Nap lenyugszik.
2016. augusztus 27. A Vénusz és a Jupiter nagyon szoros együttállása, egymástól 4 ívpercre láthatóak, a Naptól
22 fokra.
2018. július 27. Teljes holdfogyatkozás 19:30-21:12 között, 102 percig teljes (160,9%).
2018. július 31. Nagy Mars oppozíció és földközelség. Látszó átmérője 24"3, távolsága 0,385 Cs.E.
2019. január 21. Teljes holdfogyatkozás 04:40-05:42 között, 62 percig teljes (119,6%).
2019. november 11. A Merkúr átvonulása a Nap előtt. A jelenség 12:36-18:06 között zajlik. Hazánkból csak a
belépés látszik, mert a Nap 15:20-kor lenyugszik.
2020. június 21. 99,4%-os gyűrűs napfogyatkozás Etiópia, Szaud-Arábia, Pakisztán, India, Kína területén a
reggeli órákban, tőlünk 3900 km-re. Időtartama 0m38s. Szélessége 21 km. Hazánk éppen a láthatóság északi
határán lesz. 05:45 körül az ország déli felében részleges fogyatkozás figyelhető meg 5% mértékben.
2020. december 21. Este a Jupiter és a Szaturnusz együttállása, egymástól 6 ívpercre, 30 fokra a Naptól.
2021. június 10. 94,4%-os gyűrűs napfogyatkozás a Kanada-Grönland-Északi-sark vonalon. Időtartama 3m51s.
Szélessége 527 km. Hazánkból 5-10%-os részleges fogyatkozásként látszik 10:40 körül.
2021. július 13. A Mars és a Jupiter igen szoros közelsége, egymástól 60 ívmásodpercre látszanak.
2022. május 16. Teljes holdfogyatkozás 03:28-04:52 között, 84 percig teljes (141,4%). A Hold 03:30-kor
nyugszik, teljesen elfogyva.
2022. október 25. Földünk északi részén részleges napfogyatkozás lesz 86%-os maximális fázissal. Hazánkból
is részleges fogyatkozást látni 10:23 körül 32%-os fázissal.
2022. december. A 25. naptevékenységi hullám maximuma.
2025 március. A Szaturnusz gyűrűrendszerére éléről látunk, a bolygó gyűrű nélkülinek látszik.
2025. március 29. Részleges napfogyatkozás a Föld északi részén 94%-os maximális fázissal. Hazánkból is
megfigyelhető 11:20 körül egy 5-10%-os részleges fogyatkozásként.
Mellékletek
2026. április 20. A Merkúr, a Mars, és a Szaturnusz hármas együttállása, egy 1,5 fokos körben, 22 fokra a
Naptól.
2026. augusztus 12. Teljes napfogyatkozás a Grönland-Izland-Spanyolország-Baleárok vonalon. Időtartama

2m18s. Szélessége 294 km. Legközelebbi ország Spanyolország, ahol napnyugtakor van a totalitás. Hazánkban a
részleges fogyatkozás napnyugta előtt kezdődik; 60%-os napkorong nyugszik le.
2027. augusztus 2. Teljes napfogyatkozás Dél-Spanyolország, Gibraltár, Marokkó, Algéria, Tunézia, Líbia,
Egyiptom, Szaud-Arábia vonalon a délelőtti órákban, tőlünk 1400 km-re. Időtartama 6m23s. Szélessége 258 km.
Legközelebbi ország: Tunézia. Hazánkban ez 55%-os részleges napfogyatkozásként látszik 9:20 körül.
2027. augusztus 7. Az 1999 AN10 kisbolygó 390 ezer km-re halad el a Föld mellett. 6 magnirudó fényű lesz.
2028. január 26. 92,1%-os gyűrűs napfogyatkozás Dél-Amerikából kezdődően az esti órákra Délnyugat-
Európáig húzódva. A maximális fázis sávja 1500 km-re van tőlünk (gyűrű alakú napnyugta!). Legközelebbi
országok: Portugália, Spanyolország. Időtartama 10m27s. Szélessége 323 km. Hazánkból nem látható.
2028. június 26. A 2001 WN5 földsúroló kisbolygó 250 ezer km-re, a Holdnál is közelebb halad el Földünktől.
Az 1 km-nél kisebb átmérőjű aszteroida maximális fénye 6,8 magnitúdó lesz. A 5 óra körüli legnagyobb
közelséget legjobban Dél-Amerikából láthatják.
2028. augusztus 15. A hajnali égen látható, ahogy a Vénusz elfedi nű Gem (ZC 995) 4,1 magnitúdós csillagot,
46 fokra a Naptól. A fedés közepének ideje: 03:29.
2028. október 26. Az 1997 XF11 kisbolygó 9 millió km-re halad el a Föld mellett. 8 magnitudós fényű lesz, és
percenként 5 ívperces mozgással halad.
2028. december 31. Teljes holdfogyatkozás 16:15-17:27 között, 72 percig teljes (129,6%).
2029. április 3. A 2004 MN4 kisbolygó igen közel, 30 ezer km távolságra, a geoszinkron pályánál közelebb
halad el a Föld mellett. A 320 m átmérőjű aszteroidának földközelben 3,3 magnitúdó lesz a maximális fénye,
azaz szabad szemmel is látszik, a Szextáns és Kráter csillagképekben. Látszó átmérője 2 ívmásodperc lesz, így
távcsövekkel kiterjedése és alakja is látszhat, habár nagy (42 ívmásodperc/másodperces) sebessége nehezíti ezt.
A jelenség Európából is megfigyelhető lesz.
2029. június 12. Részleges napfogyatkozás a Föld északi felén 46%-os maximális fázissal, a jelenség közepe
04:05-kor következik be. Hazánkból a Nap 5%-os beharapással kel.
2029. június 26. Teljes holdfogyatkozás 02:31-04:13 között, 102 percig teljes (184,2%).
2029. december 20. Teljes holdfogyatkozás 22:14-23:08 között, 54 percig teljes (111,6%).
2030. június 1. 94,4%-os gyűrűs napfogyatkozás Délkelet-Európában a reggeli órákban, hazánktól 900 km-re.
Legközelebbi országok: Görögország, Törökország (Istanbul). Időtartama 5m21s. Szélessége 250 km.
Hazánkban ez 70%-os részleges fogyatkozásként látszik 05:12 körül.
2032. október 18. Teljes holdfogyatkozás 18:38-19:26 között, 48 percig teljes (110,4%).
2032. november 13. A Merkúr átvonulása a Nap előtt a korong északi részén. A 06:42-11:06 közötti jelenség
hazánkból végig megfigyelhető.
Mellékletek
2032. november 17. Hajnalban a Leonidák meteorraj óriási meteorzápora! Több ezer (esetleg több tízezer)
rajmeteor óránként. A meteorok a 33 éves keringési idejű Tempel-Tuttle üstökösből származnak. A jelenség
látványát a telihold fénye zavarni fogja.
2033. április 14. Teljes holdfogyatkozás 18:48-19:36 között, 48 percig teljes (109,3%).
2034. január. A 26. naptevékenységi hullám maximuma.
2034. március 20. Teljes napfogyatkozás Közép-Afrikától Pakisztánig. A totalitás távolsága 2800 km.
Legközelebbi ország: Egyiptom. Időtartama 4m10s. Szélessége 159 km. Hazánkban 12%-os részleges
fogyatkozás látható 10:43 körül.
2035. március 12. A Mars fedi a 117B Sgr (ZC 2706) 5,7 magnitúdós csillagot 72 fokra a Naptól. A fedés
közepének ideje: 04:55, így hazánkból a jelenség delelés körül, a napkelte előtti időszakban lesz.
2035. szeptember 11. Nagy Mars oppozíció és földközelség. Látszó átmérője 24"6, távolsága 0,380 Cs.E.
2036. február 11. Teljes holdfogyatkozás 21:35-22:49 között, 74 percig teljes (130%).
2036. július 22. A Merkúr, a Mars, és a Szaturnusz hármas együttállása, egy 1 fokos körben, 20 fokra a Naptól.
2036. augusztus 7. Teljes holdfogyatkozás 02:02-03:38 között, 96 percig teljes (145,4%).
2036. augusztus 21. Részleges napfogyatkozás a Föld északi részén, 86 %-os maximális fázissal. Hazánkban 26
%-os fázis látható napnyugtakor.
2037. január 16. Részleges napfogyatkozás a Föld északi részén 71 %-os maximális fázissal. Hazánkban 48 %-
os részleges fogyatkozás 09:27 körül.
2037. szeptember 15. A Merkúr és a Szaturnusz igen szoros látszó közelségben, a két bolygó korongja között
csak 9 ívmásodperc távolság lesz! Szabad szemmel egy csillagnak látszanak, csak távcsővel bonthatók ketté.
2038/39. A Szaturnusz gyűrűrendszere három alkalommal is éléről látszik, a bolygót gyűrű nélkülinek látjuk.
2038. január 5. 97,3%-os gyűrűs napfogyatkozás Nigéria, Csád, Szudán, Egyiptom területén a déli órákban. A
maximális sáv 2700 km-re lesz tőlünk. Legközelebbi ország: Egyiptom. Időtartama 3m19s. Szélessége 107 km.
Hazánkban a részleges napfogyatkozás 14:02-kor kezdődik, és a nálunk 20 %-os maximális fázisában nyugszik a
Nap.
2038. július 2. 99,1%-os gyűrűs napfogyatkozás Marokkó, Mauritánia, Mali, Algéria, Niger vonalon a délutáni
órákban. A maximális fázis 2900 km-re lesz tőlünk. Legközelebbi ország: Marokkó. Időtartama 1m00s.
Szélessége 31 km. Nálunk 5-10 %-os részleges fogyatkozás 14.26 körül.
2039. június 21. 94,5%-os gyűrűs napfogyatkozás Norvégia, Svédország, Finnország területén a délutáni-esti
órákban. A maximális fogyatkozás sávja 900 km-re tőlünk, Minszknél végződik. Időtartama 4m05s. Szélessége
365 km. Hazánkban részleges fogyatkozás 17:33-tól, a Nap 72 %-os maximális fázissal nyugszik.
2039. november 7. A Merkúr átvonulása a Nap előtt, annak déli peremén 07:18-10:18 között. Hazánkból végig
megfigyelhető.
2040. szeptember 1. A Vénusz, a Mars, a Jupiter, és a Szaturnusz négyes együttállása, egy 6 fokos körben, 29
fokra a Naptól.
Mellékletek
2040. szeptember 7. A Merkúr, a Vénusz, a Jupiter, és a Szaturnusz négyes együttállása, egy 6 fokos körben, 24
fokra a Naptól.
2040. szeptember 11. A Merkúr, a Vénusz, a Mars, és a Szaturnusz négyes együttállása, egy 7 fokos körben, 25
fokra a Naptól.
2040. november 18. Teljes holdfogyatkozás 18:18-19:46 között, 88 percig teljes (139,6%).
2044. március 13. Teljes holdfogyatkozás 19:03-20:09 között, 66 percig teljes (120,2%).
2044. október 1. A Vénusz fedi a Regulus, az alfa Leonis (ZC 1487) 1,3 magnitudós csillagot. A fedés
közepének ideje: 22:02, így hazánkból nem látszik. Amikor másnap hajnali 03:30 körül együtt kel a Vénusz és a
Regulus, még figyelhetjük egyre növekvő közelségüket.
2044. december 18. A Merkúr, a Vénusz, és a Szaturnusz hármas együttállása, egy 1 fokos körben, 22 fokra a
Naptól.
2045. február. A 27. naptevékenységi hullám maximuma.
2048. június 11. 94,4%-os gyűrűs napfogyatkozás Észak-Európában a délutáni órákban. A maximális fázis sávja
1500 km-re lesz. Időtartama 4m58s. Szélessége 271 km. Legközelebbi országok: Norvégia, Svédország,
Lettország. Hazánkban 66%-os részleges fogyatkozásként látni 13:55 körül.
2049. május 7. A Merkúr átvonulása a Nap előtt, a korong északi felén 11:06-17:48 között. Hazánkból végig
megfigyelhető.
2050. május 6. Teljes holdfogyatkozás 22:08-22:52 között, 44 percig teljes (107,8%).
2050. augusztus 15. Nagy Mars oppozíció és földközelség. Látszó átmérője 24"8, távolsága 0,374 Cs.E.
2050. október 30. Teljes holdfogyatkozás 03:01-03:35 között, 34 percig teljes (104,5%).
2050. november 14. Részleges napfogyatkozás a Föld északi részén 89 %-os maximális fázissal. Hazánkban
12.54-kor kezdődik a részleges fogyatkozás, a Nap a 62 %-os maximális fázis után lenyugszik.

Amatőr Csillagász Kézikönyv

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Amatőr Csillagász Kézikönyv

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Észlelési Útmutató

3.6.5 Völgy, rianás, vetődés---------------------------------------------------------------------44

6.2.3 Rajzok készítése----------------------------------------------------------------------------92

8.2.4 Megfigyelés gyakorlata------------------------------------------------------------------128

10.3.2.9 Tartósítás és átmásolás-------------------------------------------------------------173

Jól látható, hogy a pólusok felé közeledve egyre nő az esélyünk a

1.1.1.1 Összetett halók

1. Megfigyelési pont, 2. Nap, 3.

A haló jelenségek érdekes formái az

1.1.2 Készítsünk napórát!

1.1.2.1 A napórákról általában

Napórák a különböző történelmi kultúrákban

1.1.2.2 A napóra működésének alap elve

1.1.2.3 A kiválasztás szempontjai

1.1.2.3.1 Milyen napórát készítsünk?

1.1.2.3.2 Ekvatoriális napóra

46° Pécs, Szeged, Mohács

46° r x 1,036 = 10,36

1.1.2.3.3 Horizontális napóra

1.1.2.3.4 Vertikális napóra

Ezzel az eljárással egyenetlen felületeken is készíthetünk napóra számlapot.

1.2 Korai Holdsarló

1.3 Világító felhők

Négy fő típusukat különböztetjük meg szerkezet, mintázat alapján:

A megfigyelés beküldésekor a következő adatokat kell feltüntetni:

A jelenség fényképezését is megkísérelhetjük fényszennyezés mentes helyen, fényerős, nagylátószögű

1.4 Sarki fény

A sarki fénynek öt fő formája van (egyszerűsített osztályozás):

Foltok Kis, egymástól elszigetelt fénylések

A száraz leírás után következzék egy élménybeszámoló:

1.5 Bolygók különleges megfigyelése

"1987 tavaszán a Magas-Tátrában figyeltem fel egy különleges árnyékvetésre. A Nagy-Tarpataki-völgy

A történelem folyamán a nap- és holdfogyatkozások mellett a látványos együttállásoknak is nagy szerepet

1.5.2 Állatövi fény és ellenfény

Észlelésével városi fényektől távol, tiszta, holdtalan éjszakákon

Állatövi fény a Leo és a Cancer csillagkép irányában, 1996.

Az állatövi ellenfény megfigyelésének nehézségét jól mutatja Keszthelyi Sándor leírása:

1.5.3 Heliákus kelések és nyugvások

Az emberiség történelme során - egyes ünnepnapok kijelöléséhez és a pontos naptárkészítéshez - legtöbbször

A hazai programban a kövekező táblázatban látható csillagok heliákus kelési és nyugvási

Csillag Kelés Nyugvás

1.6 Kiváló átlátszóságú éjjelek

A tizedmagnitúdóra pontos becslés készítéséhez az alábbi égterületek ajánlottak:

1. A Sarkcsillaghoz közeli területek átvizsgálása, és a mellékelt térkép alapján a még látható,

3. A leghalványabb csillagok megpillantására természetesen a zenitben (pontosan a fejünk fölött) van a

4. Hazánkban kedvelt határmagnitúdó megállapító módszer a Pegazus-négyszögben

A csillagfedések (okkultációk) a fogyatkozásokkal együtt az emberiség legrégebbi csillagászati megfigyelései

2.1.2 A megfigyelések haszna

2.1.3.1.2 Csillaghalmazok fedése

2.1.3.1.3 Súroló fedések

Súroló fedés megfigyelése

A megfigyelés után beszéljük meg a tapasztalatokat, és összesítsük az adatokat. Számítsuk ki a pontos

2.1.3.1.4 A Hold bolygó / kisbolygó fedései

 A bolygóperem kívülről érintkezik a Holddal (I),

Nagyszámú megfigyelőhely lehetőséget ad a kisbolygó közvetlen környezetének feltérképezésére esetleg kísérő

Az előrejelzések. A rendelkezésre álló előrejelzésekből hagyjuk ki azokat a jelenségeket, amelyeknél a célpont

Az esemény éjszakáján felkeresve célcsillagunkat - fényes kisbolygó esetén - kettősként észlelhetjük. Ez az

A megfigyelés végzése. Ha a kisbolygó fényesebb a csillagnál, a kis fényességcsökkenést nehéz vizuálisan

2.1.3.1.6 Üstökösök csillagfedései

Az üstökösök csillagfedései a nem kielégítő pozícióadatok miatt ma még előrejelezhetetlenek. Ezért

2.1.3.1.7 Bolygók csillagfedései

Az óriásbolygók fedésekor könnyen feltérképezhetjük gyűrűrendszerüket. A csillag látszó mérete az

2.1.3.1.8 Bolygók kölcsönös fedése