1

2
3
 ERICH VON DÄNIKEN

ISTENEK IVADÉKAI
VAGYUNK

HA A SÍROK BESZÉLNI TUDNÁNAK

LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ KFT

BUDAPEST, 1989

4
A fordítás alapjául szolgáló mű:

Erich von Däniken: Wir alle sind Kinder der Götter (Wenn
Graber reden könnten);
©Bertelsmann, München, 1987

Fordította:
Horváth Sándor

A fordítást az eredetivel egybevetette:

Simóné Avarosy Éva

Borítóterv:
Szönyei György

Tervezés, tipográfia:
Mester Éva

© Horváth Sándor (Hungarian translation), 1988

ISBN 963 7403 23 X

ISSN 0238-5457

A kiadásban közreműködött a Hungexpo és a VEGA

Magyar Sci-fi Egyesület
Felelős kiadó: a Háttér Lap- és Könyvkiadó KFT ügyvezető
igazgatója
Felelős szerkesztő: Gálvölgyi Judit
Műszaki vezető: Lantos Kálmán

5
 Kedves olvasó!

Tudjuk, hogy máris szívesen útra kelne Erich von

Däniken kalauzolásával az ismeretlen és izgalmas idegen
tájak felé.
Mégis arra kérjük, indulás előtt szenteljen néhány percet
arra, hogy elolvassa ezt a kis „útravalót”.
Azért tartjuk fontosnak, hogy — ha pillanatnyilag
csupán egyetlen kötet erejéig is — megismerkedjék Erich
von Däniken munkásságával, mert érzésünk szerint itt
alapvetően egy magatartásról van szó, méghozzá egy,
napjainkban talán minden eddiginél időszerűbb
magatartásról.
Däniken olyan ember, aki mer gondolkodni, mer
kételkedni, mer kérdezni — és tévedni is.
Olyan ember, aki nem éri be a kétségeire és kérdéseire
adott „hivatalos” válasszal, a „nem a te dolgod, ne üsd bele
az orrod” állásponttal, az „aki nem hiszi, járjon utána”
kibúvóval. Däniken utánajár, beleüti az orrát, és makacsul
kételkedik és kérdez.
Nem állítja, hogy neki van igaza, csupán a kételkedés és
a kérdezés jogáért harcol mindaddig, amíg nem kap igazán
megnyugtató és kielégítő választ.
Nem állítja, hogy szakképzett régész, nyelvész vagy
genetikus, csupán a hétköznapi ember jogáért harcol, hogy
kereshesse a válaszokat a kérdésekre, amelyekre a
tudománynak még nem sikerült válaszolnia.
Nem állítja, hogy írásai cáfolhatatlan és kikezdhetetlen
tudományos dolgozatok, csupán a nyitott, elfogulatlan,
előítéletektől mentes gondolkodás jogáért harcol.
Hogy közbegyi itt-ott felületes, pontatlan, hogy időnként
téved?
Ismételjük: mi a magatartást érezzük fontosnak.

6
 és amikor — talán mondanunk sem kell, hiszen a
könyvkiadásban ez természetes — változtatás nélkül adjuk
közre Erich von Däniken kötetét, elsősorban ennek a
magatartásnak szeretnénk újabb híveket szerezni.
A kiadó

7
 I.
VOLT EGYSZER
KÉT KIRÁLYI GYERMEK

Kutatások Észak-Jemenben

A legenda híd, amely A valósághoz vezet. . .

Arab közmondás

A régi Rómát állítólag Krisztus előtt 733-ban alapították,

Tikal maja várost száz évvel korábban. Athén kezdeteit
nagyjából Krisztus előtt 1500-ra teszik, és Jerikóról azt
tartják, hogy Krisztus előtt 6000-ben épült.
Akadnak-e meg ezeknél is régebbi városok bolygónkon?
Lehetséges, hiszen valamennyi arab krónikás azt állítja;
hogy a jemeni hegységrendszer 2500 méter magas
fennsíkján fekvő Szanaa a világ legöregebb városa, és hogy
rögtön az özönvíz után keletkezett.
Rómát, Athént, Tikalt és Jerikót már ismertem. Szanaát
meg kellett ismernem. Nem mondhatnám, hogy autópálya
vezet oda. Girbegurba mellékutakon zötykölődtünk.
Meglehetősen kalandos utazás volt. Most önök is átélhetik
velem.
Észak-Jemen, a Jemeni Arab Köztársaság az Arab-
félsziget déli részén fekszik. A terület ősidők óta lakott.
Olyan fejlett kultúrák virágoztak itt, mint például a sábai
birodalom 1200 évvel Krisztus születése előtt:
Gazdag ország volt, hiszen az oázisokat — ahogyan ez
minden kézikönyvben olvasható — olyan öntözőrendszer
látta el vízzel, amilyenre ma is büszkék lehetnénk. Az

8
ország egyik, fő exportcikke, a tömjén pedig ma is keresett
áru.

1951-ben történt

„A teherautókból kihoztuk a maximális teljesítményt,

és valósággal repültünk a vízmosáson át. Az emberek
hátul alig tudtak kapaszkodni, és egyre azt lesték,
hogy a sík tájon nem látnak-e valamit, ami a haríbi
tevések érkezésére utalna. . . amikor Chester, aki
közben rájött, mekkora veszély fenyeget. . . hirtelen
éles ívben balra kanyarodott, és így épp hogy csak
meg tudott lépni a jemeniták elől ügy, hogy a kocsi
éppen lőtávolon kívül maradt.”

Ezt a rajtaütést a fiatal amerikai ősrégész, Wendell Phillips

36 évvel ezelőtt élte át, amikor kollégájával, William Frank
Albrighttal ásatásokat végzett Szanaától 180 kilométerre,
keletre.
Az American Foundation for the Study of Man, az
emberiség történetének tanulmányozására létrehozott
amerikai alapítvány vállalkozásához Ahmed imám, a
jemeni király adta az engedélyt.
Két német tudós, Carl Rathjens és Hermann von
Wissmann 1928-ból származó beszámolóiból szereztek
tudomást az amerikaiak egy Márib mellett fekvő
templomépítményről. Állítólag Sába királynőjének
titokzatos temploma lett volna.
Az imám katonákat és hivatalnokokat adott az expedíció
mellé segítségül, ám néhány hónapos zökkenőmentes
munka után mégis feszültségek keletkeztek: a jemenitáknak
nem tetszett, hogy hitetlenek — errefelé mindenki hitetlen,

9
aki nem hisz Allahban — az ő országukban kutatnak
elrejtett kincsek után.
A királyi hivatalnokok a régészek utasításaival ellentétes
parancsokat adtak. Egy baleset vezetett az első
összeütközéshez: egy munkás véletlenül meglökött egy
támasztógerendát, és az hat antikoszlopot rántott magával;
egy egyiptomi munkás és egy jemeni fiú könnyebben
megsérült. Az imám hivatalnokai azonnal követelni
kezdték, hogy az összes latexnyomatot, amelyeket hónapok
fáradságos munkájával a templom feliratairól készítettek,
haladéktalanul adják át nekik.
Amikor Phillips egy rövid amerikai útról visszatért —
pénzt kellett szereznie a további munkához —, olyan
helyzetet talált, amelyben a munkálatok folytatásáról szó
sem lehetett. Egy titkos éjszakai tanácskozáson a régészek
az azonnali menekülés mellett döntöttek. Elhíresztelték,
hogy másnap a közeli dombokról filmfelvételt készítenek
az ásatásról. A megtévesztő hír annál is hihetőbb volt,
mivel a két régész és egyiptomi segítőik felszálltak a két
teherautóra, és ott hagyták az expedíció több mint
kétszázezer dollárt érő felszerelését, a hivatalnokok és a
katonák nagy örömére, akik most már zavartalanul,
kedvükre lophattak.

36 évvel később

A hely, amelyet Phillips menekülésszerűen elhagyott,

ma az idegenforgalmi látnivalók egyike, mivel 1984 óta
Máribot aszfaltút köti össze a fővárossal, Szanaával.
Munkatársammal, Ralf Langéval egy Land Cruiser hátsó
üléséről élveztük a 175 kilométeres út látnivalóit. A kocsit
egy fiatal jemeni vezette, tenyérnyi széles övében a kötelező

10
görbe tőrrel, a dzsambiával. Amikor a jemeni fiú betölti 14.
évét, a görbe tőr bizonyítja, hogy immár férfivá érett. A
pénztárcájától függ, hogy a tőr nagy és széles-e, vagy
szegényesebb; hogy cizellált ezüst-e a nyele, vagy csak
fából faragták, esetleg valamilyen olcsóbb fémből készült;
hogy a bőrtok ezüstszegecsektől villog-e, vagy csak
egyszerű tartó. A lényeg, hogy a fiúnak görbetőre van!
A sofőr mellett az idegenvezetőnk ült. Öltözéke — a
zakó és a nyakkendő — arra utalt, hogy viselőjük elindult
felfelé a társadalmi ranglétrán. A tárgyi tudás és az
intelligencia azonban — ahogyan később tapasztalnunk
kellett — sajnos nem volt túlságosan jellemző rá.
A városközpontban lévő idegenforgalmi hivatalban
ajánlották, hogy a jemeni sofőrt szerződtessük. Ott kapják
meg a külföldiek az engedélyt az ország belsejébe való
utazáshoz. Igen jó tanács volt. Ha magunk vezetjük a bérelt
autót, az egyenlő lett volna az öngyilkossággal.
Ebben az országban ugyanis teljesen lényegtelen, hogy a
balesetért ki a felelős, ki vétlen benne, mivel a közlekedési
jogot még mindig a vallási és a törzsi törvények
befolyásolják: ha a balesetnél valaki megsérül, az itt
emberölésnek számít. Az elkövetőnek — még ha a nyugati
közlekedési szabályok szerint teljesen ártatlan is — az
iszlám jog alapján „vérdíjat” kell fizetnie a sérült vagy a
halott családjának. 1986-ban az árfolyam a következő volt:
közlekedési baleset során életét vesztett férfiért kereken
ötvenezer márkát, asszonyért ennek a felét kellett fizetni; a
ramadán böjthónap és a zarándokidőszak alatt a „vérdíjak”
megduplázódnak. De ami még rosszabb: a család
vérbosszút is követelhet! A mi nézőpontunkból ez
közönséges gyilkosság volna. Itt azonban a nemzetség és a
törzs szolgáltat igazságot, és aki a vérbosszút végrehajtja,
dicső tettet visz véghez. Hogy nekem, a turistának is be

11
kellett volna-e állnom a „fizetők” sorába, azt szerencsére
nem kellett megtudnom.
A második jó tanácsot a hotel portása adta. Azt javasolta,
hogy fénymásoltassuk az utazási engedélyeket több
példányban. Mennyire igaza volt! Fegyveres fiatalemberek
már az első ellenőrzésnél megszabadítottak az eredeti
példánytól. Az őrszem az aktákhoz csatolta. A következő
ellenőrzési pontról akár vissza is küldhettek volna
bennünket.
A napfényben fürdő hegyek, akár a lassított filmen,
lassan közeledtek, világosbarnán ragyogtak a fekete
árnyékok hátterén (1. kép). Az út a 2315 méter magas Bin-
Gailán-szoroshoz kacskaringózik fel, és nyomasztóan szűk
sziklahasadékokon keresztül kanyarog (2. kép). Az Al
Farda-szorostól ősidőket idéző sziklás tájon haladunk:
négyszögletes óriás monolitok tornyosulnak
felhőkarcolókká. Ez aztán a panoráma! Mintha
formatervező műhelyében készült volna. Természet alkotta
kőhidak támaszkodnak feltornyozott kockákra. A
napfényben színes sziklaormok ragyognak a távolban,
mintha plakátfestők fújták volna le őket popszínekkel. A
szoros magasából a tekintet vádikra, a sárgásbarnán
nyújtózkodó sivatagban húzódó, völgyszerű vízmosásokra
esik. A sziklába robbantott hosszú kanyarok után ezer
méterrel alattunk terül el a síkság, ahol Márib fekszik.
Ahogy kocsink a völgyfenékhez közeledik — pedig az is
1300 méter magasan van —, a levegő egyre forróbb lesz.
Csak néhány bokor és satnya fa áll az út szélén, azokon túl
homok, semmi más, csak homok, kietlen sivatag. Az
emberben óhatatlanul felmerül a kérdés miből élnek a
beduinok, mit esznek az állataik, hogyan képesek itt életben
maradni?
Egyszerre. szinte átmenet nélkül, szurokfekete vulkáni
kőzet szegélyezi az utat: pokolfekete marsbéli táj ez, a

12
hegyek gigantikus szénrakásokként emelkednek ki belőle.
A természet hatalmas színpadát látjuk a déli napsütésben.
Vibráló fények. Az árnyékok a kozmosz feketeségét idézik.
A napfényt ezüstösen tükrözik vissza az antracitfoltok.
Két és fél órával azután, hogy Szanaát elhagytuk, itt a
vén falu, Márib11 (3. kép). Emeletes házak. A falu közelében
kőolajat bányásznak. Az izzó napsütésben tartálykocsik
várnak feltöltésre.
Ezeréves romoknak sehol semmi nyoma.
Csak a bágyasztó déli hőség fékezte nyomozói
türelmetlenségemet, és kísérőimnek is enniük kellett már
valamit. Bementünk egy szállodába, amelynek a
tisztaságából gyanítottuk, hogy valamelyik kőolaj-
kitermelő társaság építtette a vendégei részére.
Groteszk pantomim kezdődött. Jemeni kísérőink a
„money”-n kívül egyetlen angol szót sem ismertek, ezért
mutogatva hívtam meg őket ebédre. Angolul és arabul írott
étlapokat kaptunk. Ralf és én rántottát kértünk friss
gombával, kísérőim arabul rendeltek a pincértől, aki egy
blokkra firkálta a rendelést. Mi már megettük a
;,rántottánkat” — két tükörtojást konzervgombával —,
amikor jemenitáinknak két nedvdús marhaszeletet
szolgáltak fel. Hozzá sem nyúltak. Folytattam a mutogatást,
ahogyan a kisgyereket biztatják az evésre: hamm, hamm!
Semmi eredmény. A két jemeni úgy ült, mint akit
hipnotizáltak, dermedten, előttük a hús, a tányér, a kés és a
villa. Lehet, hogy magukban imádkoztak? Mert akkor nem
szabad őket zavarni. Mint a villám, hasított belém a
felismerés.
Megfogtam az egyik szeletből kiálló csontot, és a
számhoz emeltem a húst.
Megtört a varázs, felszabadultan, vigyorogva láttak
hozzá az evéshez — kézzel Aztán néhány tekintélyes

13
böffentéssel tudtunkra adták: immár semmi akadálya, hogy
ismét útra keljünk.
Sába titokzatos királynője Elindultunk, hogy megnézzük
a máribi duzzasztógátat. Az évezredekkel ezelőtt épült
technikai mesterművet az irodalom az ókor egyik
csodájaként emlegeti.
Ki építtette? Sába legendás királynőjének tulajdonítják a
kezdeményezést. Az Ószövetségben olvashatjuk, hogy
meglátogatta Salamon királyt; régészeti ásatások azonban a
királynő földi létének semmilyen nyomát, semmilyen
bizonyítékát nem hozták még napfényre. Ki volt tehát ez a
királynő? Izgalmas feladat lesz, hogy a homályos
mendemondákon áthatolva eljussunk a tényekig. Keressük
hát a nyomokat!
Szemeida Ibn Alláf óarab költő írta:

„Haddád (egy hatalmas király) egy napon elment

vadászni. Egy gazellát űző farkasra bukkant, a farkas
egy szakadék felé hajtotta áldozatát, ahonnan az
semerre sem menekülhetett volna. Haddád
megtámadta és elzavarta a farkast, majd a gazella
nyomába eredt. Így mindjobban eltávolodott a
kíséretétől, míg egyszerre pompás, hatalmas várost
látott maga előtt: csodás épületek, sok tevecsorda és
ménes, dús pálmaligetek és zöldellő vetések tárultak
a szeme elé. Egy szembejövő embertől megtudta,
hogy ezt a várost Máribnak hívják, ugyanúgy, mint az
6 székvárosát, a népet azonban, amelyik itt lakik,
arímnak nevezik, és a dzsinek egyik nemzetsége. A
szembejövő a királyuk és parancsolójuk, a neve Jalab
Ibn Szaab.

Miközben beszélgettek, egy csodaszép leány ment el

mellettük, és Haddád nem tudta róla levenni a szemét.

14
Akkor a dzsinnek királya azt mondta: ez a leány a lányom,
és ha akarod, neked adom feleségül.
Megmentetted az életét, mert ő volt az a gazella, akit a
farkastól megszabadítottál, és ezt egész életében sem tudja
neked meghálálni.
Harminc nap múlva térj vissza a rokonaiddal és néped
fejedelmeivel az esküvői ünnepségre.
Haddád visszafordult, és a szellemek városa hamarosan
elmaradt mögötte. Harminc nap múlva azonban kíséretével
együtt visszatért. A dzsinnek időközben ”palotákat
építettek, szökőkutakkal és kertekkel. Jalab király fogadta a
királyt és kíséretét, és pompás lakomát rendezett három
éjjel és három nap, azután a leányát, Harúrát Haddád
lakosztályába vezették. Ez a kastély lett Haddád otthona.
Harúra pedig Bilkísz anyja lett.”
(Bilkísz Sába királynőjének arab neve.)
Nasván Ibn Szaíd történésznek és krónikásnak, aki 1195
körül halt meg, Arábia csodáiból ez sem volt elég.
Megjegyzi, hogy a semmiből felbukkanó város fémből
épült, négy hatalmas, ezüstös oszlopon állt, és a vizet
fémcsatornákon vezették a városon keresztül. Az
Ezeregyéjszaka meséje, vagy antik sci-fi?
Az öreg Szemeida Ibn Alláf sokkal segítőkészebb: ő ügy
tudja, hogy Sába királynőjének, azaz Bilkísznek két kertje
volt, amelyeket két forrás öntözött, és a forrásokat egy
duzzasztógát táplálta.2 Pontosan ez a gát érdekelt engem.

Ami volt és ami megmaradt

Ha akkoriban létezett volna a Guinness-féle Rekordok

Könyve, a máribi duzzasztógát biztosan benne lett volna!
Az antik szerzők természetesen írtak róla, ismertették a

15
műszaki csodát, a délarab kőfaragó-és mérnöki művészet
csúcsteljesítményét (4. kép). A talpánál 70 méter

MÁRIB
DUZZASZTÓGÁTJA
AZ ÓARAB
ÉPÍTÉSZETI KULTÚRA
CSODÁLATOS
ALKOTÁSA.
ÁLLÍTÓLAG
SÁBA KIRÁLYNŐJE
ÉPÍTTETTE

széles és 615 méter hosszú duzzasztófal teljes mértékben

állja az összehasonlítást a mai duzzasztókkal. A gát az
Adana-vádiban az északi és a déli oldalon húzódó hegyek
között évente periodikusan felgyülemlő vizet duzzasztotta

16
föl. Az északi és a déli hegyoldalakon az építők gondosan
megmunkált kőhasábokból zsilipeket és elosztócsatornákat
hoztak létre; ezeken át folyt a drága víz Sába királynőjének
északi és déli kertjeibe. Ez a kőfaragómunka engem a Peru
távoli fennsíkjain található inka építményekre
emlékeztetett: akárcsak itt, ott sem fért zsebkés pengéje sem
a monolitok közé.
A legjobb állapotban a déli zsilip maradt fenn (5. kép). A
hatalmas kőhasábokból emelt falat sziklába mélyítették (6.
kép). A természetes állapotukban meghagyott sziklák és az
emberek által épített fal között helyezték el a régi korok
mérnökei a tulajdonképpeni zsilipet: a föld szintjétől
kezdődően faragott kőgerendákat raktak egymásra, hol
hosszában, hol keresztben.. Ez a zsilipfal túlélte az
ezredéveket. Megmértem: a kőtömbök 4,63 méter szélesek,
50 centiméter vastagok; a legalsó, a legnehezebb hossza 3,54
méter (7. kép). A tulajdonképpeni zsilipkapuból már
semmi sem látható.
Áradás idején a víztömeg először egy
csillapítómedencébe zúdult, amelyben „megnyugodott”,
úgy, hogy azután a sok mellékcsatornával ellátott
főcsatornán keresztül a déli termőföldekre lehetett vezetni.
Okosak voltak az építőmesterek, számításba vették a
főcsatorna túlcsordulását is: túlfolyóval látták el, amely a
túlcsorduló vizet fölvette, és levezette a vádiba.
A déli építménytől kezdődően a duzzasztógát 600 méter
hosszan nyúlt végig keresztben a völgyön, az északi
építményig (8. kép). Itt is jó 14 állapotban maradt meg a
zsilip, és itt is először egy csillapítómedencébe ömlött a víz,
és csak utána folyt a főcsatornán át az ,.északi kertekbe”. A
méter vastag falak mellett hatalmas földgátak fogták fel a
víznyomást, és hogy minden szélsőséges helyzetnek
megfeleljen a gát, lépcsőzetesen emelkedő túlfolyófalat is

17
építettek, amely a duzzasztómedencében a vízszint
magasságát szabályozta (9. kép).

Márib csodája

1982-ben nyújtotta be Ulrich Brunner a zürichi

egyetemnek doktori értekezését: kutatásainak eredményét
az ősi Márib oázisról. A disszertációban idézte a zürichi
Elektrowatt cég tanulmányát. Ez a cég az egész világon épít
duzzasztógátakat, és a jemeni kormányzat számára is
készített tervet egy új duzzasztógátról, amely Márib mellett
épülne.
A feladatot tanulmányozva az Elektrowatt arra a
felismerésre jutott, hogy a sábai időkben Máribnál mintegy
9000 hektáros területet öntöztek. és a legnagyobb
vízmennyiség kétéves átlagban számítva 950 köbméter volt
percenként. „Átlagosan minden tizedik évben várható
áradási csúcs, másodpercenként 3750 köbméter
vízmennyiséggel, és százévenként fordul elő olyan árvíz,
amelynek a csúcsa 7250 köbmétert jelent percenként.”
Ilyen körülmények között az akkori duzzasztógát
mögötti területet „két óránál valamivel hosszabb idő alatt'
töltötte volna meg a víz. A túlfolyófal el tudta hárítani a
gátszakadás veszélyét. A legfrissebb számítások szerint az
északi és a déli zsilip csatornái másodpercenként 30
köbméter lefolyási sebességet tettek lehetővé, és ezzel „az
északi és a déli kertek” mintegy 60 000 000 köbméteres
vízigényéi 12 nap alatt fedezni tudták. Ulrich Brunner így
foglalja össze véleményét: „A máribi öntözőrendszer
zsenialitása, amelynek köszönhetően 2000 éven át
fennmaradt, talán éppen az egész rendszer funkcionális
felépítésének egyszerűségében rejlik.”

18
 A máribi technika elképesztő voltát akkor érthetjük meg,
ha elképzeljük, mi lett volna, ha a rómaiak Felső-
Bajorországban száz évvel Krisztus születése előtt olyan
duzzasztógátat építettek volna, amely ma is működne!
Persze minden építmény védtelen a természet erőivel
szemben.
Természetesen Máribnál is bekövetkeztek
gátszakadások, de a duzzasztófalban a zsilipek sértetlenek
maradtak. A legenda szerint a földből és kövekből épült
eredeti duzzasztógát már Krisztus születése előtt 1700-ban
állt, és az „ősgátat” a sábaiak egészítették ki a ma is
csodálatra méltó falakkal és zsilipekkel. Feljegyeztek egy
gátszakadást a Krisztus születése utáni ötszázas évekből,
amikor a helyreállításhoz több mint húszezer ember
munkájára volt szükség. Végül pedig volt egy végzetes
gátszakadás, amikor a víztömegek mindent elmostak, ami
évezredekkel korábban felépült. Az ár betemette a
termőföldeket és a kerteket is. Erről meg a Korán 34. szúrája
is beszámol (16-17. vers):

„Ők azonban elfordultak. Rájuk küldtük akkor a

gátszakadás] áradatát, és két kertjüket két olyan
kertre cserélték föl, ahol [csupán] a csipkebokor
gyümölcse, a tamariszkusz és egy kevés [krisztus-]
tövisfa volt. Ezzel fizetünk meg nekik azért, mert
hitetlenek voltak. Hát büntetünk mást, mint
hálátlant?!”
Simon Robert fordítása
A véletlennek vajon milyen játéka folytán került az ősi
duzzasztógát éppen Márib mellé, a sivatag szélén fekvő
síkságra? A régi Jemenben mindenütt vannak
öntözőberendezések, kis duzzasztógátak is, de az összes
együtt sem birkózhatna meg akkora vízmennyiséggel,
amekkorát a máribi létesítmény képes volt felfogni. Márib

19
ennek köszönhette, hogy kereskedő-nagyvárossá
növekedett, amelyet gazdagon termő földek és kertek
vettek körül.

Ma kőolaj - tegnap tömjén

A tömjén a rejtvény megfejtése.

A Bibliából ismerjük a gyermek Jézus megható
történetét, akinek a napkeleti háromkirályok tömjént és
mirhát vittek a betlehemi istállóba.
Méltó ajándék volt ez, hiszen akkoriban a tömjén olyan
értékes volt, akár az arany A Kis-Ázsiában utazgató görög
történész, Hérodotosz (körülbelül i. e. 490-425) beszámolt
arról, hogy Babilonban Halálisten tiszteletére évente 1000
ezüsttalentumot költöttek tömjénre.
Az egyiptomiak — akik templomaik levegőjét tömjénnel
illatosították, és a tömjént a halottaik mumifikálásához
használt aszfaltba is belekeverték — a Vörös-tengerhez
küldték tömjénbeszerző expedícióikat.
Amikor (i. sz. 65-ben) Néró római császár Poppaea
Sabinát temette — az asszony hosszú éveken át volt a
kedvese, később pedig a felesége —, valóságos tömjénorgiát
rendezett. Több tömjén szállt akkor az égre alig néhány nap
alatt, mint amennyit Arábiában egy év alatt termeltek.
Illatos. bár elkésett jóvátétel volt ez azért a brutális rúgásért,
amelynek a következményeibe Poppaea Sabina belehalt.
A tömjén, azonban több volt, mint balzsamos, kábító illat
és költséges áldozat az isteneknek. Hippokratész görög
orvos (körülbelül i. e. 460-375) felismerte a tömjén
gyógyhatását az asztmára és az anyaméh betegségeire,
valamint kozmetikai kenőcsök adalékaként. Hippokratész

20
követői ezt a csodaszert rendelték betegeiknek, és a tömjén
az akkori gyógyászat legkedveltebb anyagává vált.
A tömjén fertőtlenítő hatását, amit Hippokratész a saját
felfedezésének tartott, Mózes már vagy nyolcszáz évvel
előtte alkalmazta, hogy megelőzze a ragályok terjedését,
amikor a zsidók Egyiptomba menekültek.

„Akkor ezt mondta Mózes Áronnak: Fogd a

szenesserpenyőt, tégy bele tüzet az oltárról, rakj rá
füstölőszert, vidd hamar a közösséghez, és végezz
engesztelést értük, mert megharagudott az Úr, és
elkezdődött a csapás. Fogta azért Áron a
szenesserpenyőt, ahogyan Mózes meghagyta, és a
gyülekezet közé futott, mert már meg is kezdődött a
csapás a népen. Füstölőszert tett rá, és engesztelést
végzett a népért. Megállt a holtak és az élők között, és
megszűnt a csapás.„
(4 Mózes 17, 11-13.)
Túlzás nélkül kijelenthetjük: amilyen biztos jövedelmi
forrás az araboknak az újkorban a kőolaj, ugyanolyan
hasznot hozott nekik a régebbi időkben a tömjén. És ez nem
holmi mese az Ezeregyéjszakából.
A tömjént a tömjénfa (Boswellia carterii) aromás
gyantájából nyerik: a vadon növő, három métert is elért
fácskák vagy inkább bokrok nagyszerűen megélnek a
hadramauti királyság száraz, mészköves tengerpartjain a
mai Ádeni-öböltől egészen fel az ománi Dzofárig. A kéreg
merev és törékeny, foltos, akár a nyírfáé, alatta van egy
puhább réteg, amely a gumifához hasonlóan ragadós,
tejszerű gyantát bocsát ki. Nyár elején a gyantatermelés
nagyon megnő, ilyenkor a fatörzset több helyen
megkarcolják, hogy a gyanta cseppekben kicsorduljon. A
cseppek a meleg levegőn kis csomókká száradnak, ezeket
egy héttel később lekaparják és eldobálják. Egy hónappal

21
később az eljárást megismétlik. Azt a gyantát, amely
ilyenkor folyik a fa sebeiből, és gyorsan megszárad, gyenge
minőségű tömjénként árulják. A kiváló tömjént a forró
nyári hónapokban csapolják, harmadszorra. Ezt préselték
tömbökbe, tisztították meg, és vitték kosárkákban a gyűjtő-
és elosztóhelyekre annak idején a rabszolgák.
Ó, igen, a természet mindig jóságos volt az arabokhoz,
akár tömjént adott nekik. akár olajat fakasztott számukra. A
római kor földrajzi leírásainak szerzői méltán nevezték az
Arab-félszigetet Arabia felixnek, vagyis boldog Arábiának.
Mivel népes tevekaravánoknak kilométerek ezrein át
kellett az árut a rendeltetési helyére szállítani, mire
megérkezett, az árfolyama már csak arannyal vagy ezüsttel
volt mérhető. A tömjénkereskedelem haszonélvezője
mindig Márib volt.
A máribi építmények finanszírozását ezzel tisztáztuk. . .
ám ez fényt vet egyben a sábai birodalom és a gazdag város
pusztulására is: az utolsó gátszakadással, arcelvet már nem
javítottak ki, elapadtak a jövedelmek. A tömjént attól
kezdve már tengeri úton szállították.
Közép-Amerikában a maják templomait és palotáit a
dzsungel vette ismét birtokába, Máribot és a
tömjénültetvényeket viszont homokdűnék temettek be.
Hamarosan már csak az ókori történészek, Hérodotosz,
Sztrabón (i. e. 63—i. sz. 26) és Plinius (24-79) írásaiban
maradt fenn Sába királynője boldog birodalmának az
emléke. Ha az Ószövetségben és a Koránban nem volnának
konkrét utalások a titok övezte uralkodónőre és gazdag
országára, akkor ez a korszak minden bizonnyal elkerülte
volna az utókor figyelmét, feledésbe merült volna, és senki
sem indult volna el a nyomokon, hogy megkeresse.

22
 A meglepődés és a csodálkozás a megértés
kezdete
Ortega y Gasset (1883-1955)

Pero Pais jezsuita páter 1589-ben útban Hadramautból

Szanaa felé Márib mellett haladt el; amit látott, tisztelettel
töltötte el, majd írásaiban hatalmas kőkockákról számolt be,
és olyan ismeretlen írásokról, amelyeket senki sem tudott
megfejteni.
Majdnem kétszáz évvel később, 1762-ben Carlsten
Niebuhr (1733-1815) német utazó vezetésével egy dán
expedíció utazta be Jement. A résztvevők közül egyedül
Niebuhr tért vissza Európába az ő könyveiből értesült a
tudományos világ először Dél-Arábia kincseiről, az
emlékművekről és a megfejthetetlen feliratokról 1843-ban
Európa többet is megtudott az addig ismeretlen vidékről:
egy francia, Thomas Joseph Arnaud Párizsba hozta
ötvenhat sábai felirat másolatát. Adolph von Wrede német
báró (1807-1863) jemeni utazása után sírokról,
építményekről és feliratokról számolt be, de Reise in
Hadramaut (Utazás Hadramautban) című könyvére nem
talált kiadót, mert — másokkal együtt —Alexander von
Humboldt is túlzásokkal vádolta. Wrede munkája csak
tizenhárom évvel a halála után jelent meg, és régóta tudja
az egész világ, hogy a szerző valóban csak a tényeket írta le.
1870-ben a francia Joseph Halévy (1827-1917), kilétét
eltitkolva, részt vett egy jemeni expedícióban, és — gyakran
életveszélyben — több mint 600 ókori feliratot másolt le.
Az európaiak csak az osztrák Eduard Glaser (1855-1908)
visszatérte után figyeltek fel igazán a beszámolókra. Glaser
arabnak álcázva magát 1882-től 1884-ig bejárta Jement,
Máribban hat hónapig lakott egy sejknél.

23
 Tehát jó száz évvel ezelőtt Glaser a következőket látta és
írta le :

„A templomok ellipszis formájúak. A hossztengelyük

pontosan északnyugat—délkeleti irányban
húzódik. . . Az épület középpontjából nézve
pontosan északkeleti irányban négy oszlop áll. . . ”

Az európai tudósok Glaser vázlatos ternplomleírása alapján

feltételezték, hogy Máribban csillagászati alapokon álló
vallást követhettek. Diller Niersen elképzelése 1904-ben egy
óarab holdvallás lehetőségét vetette föl4:

„Az égtájak szerinti csillagászati tájolás. . . és az

egész építmény, úgy tetszik. asztronómiai célokat
szolgál. . . Az istentisztelet szorosan a csillagászati
megfigyelőhelyekhez kapcsolódott, mivel az égitestek
járása egyúttal az isteni lények pályája is volt. . . ”

Ez a nézet a mai napig tartja magát. Akkor viszont a

következő kérdések merülnek fel: volt-e Sába királynője
körül kozmikus kultusz?
Vajon ismeretlen, mesés eredete a mindenséggel, az
istenekkel való kapcsolatára utal-e? Mindenesetre Jemen az
érdeklődés középpontjába került. Földrajzkutatók, régészek
és kalandorok kerekedtek fel, hogy odalátogassanak (10.
kép).
1928-ban a német Hermann von Wissmann és Carl
Rathjens Szanaa mellett templomokat ásott ki. 1936-ban a
brit Harry St. John B. Philby5 titokzatos építményeket és
megfejthetetlen feliratokat talált Aszír felföldjén, Jemen mai
határvidékén. 1948-1949-ben a Ryckmans-Hilby-Lippens
expedíció6 Dél-Arábiában csillagászatilag betájolt,
monolitikus kőköröket talált, olyanokat, amilyeneket a jó
öreg Európában is találunk (Stonehenge). Ezt követték

24
1952-ben a William Frank Albright és Wendell Phillips által
vezetett, nagyszabású máribi ásatások.
Azóta nem volt több ásatás. Bár a Német Régészeti
Intézetnek Szanaában van egy kirendeltsége és Márib
mellett egy kihelyezett részlege, ezek csak a már meglévő
anyag biztosításával és katalogizálásával foglalkoznak.
Nagy területekre kiterjedő ásatások csak akkor válnak újra
lehetségessé, ha a fiatal jemeni állam elég erős lesz ahhoz,
hogy törvényeit a törzsekkel, nemzetségekkel és a még
mindig hatalmas sejkekkel szemben érvényre juttassa,
mivel azok mindent, amit bárki az ő területükön talál, a
saját tulajdonuknak tekintenek.

A helyszínen

Csalódottan és megzavarodva álltam azokon a helyeken,

amelyekről a régészek csodákat meséltek. Mi maradt meg a
Mahram Bilkíszből, Sába királynőjének templomából?
Hatalmas, ellipszis alakú halom, amelynek homokjából
néhány kis oszlop nyúlik ki. Jelentéktelen falmaradványok
mögött sorban nyolc pillér és egy kis kőtörmelék. Ez volt
minden (11-12. kép). A néhány oszlopból azonban sejteni
lehetett az építők alapos mérnöki tudását: a
kereszttartóknak, amelyek valamikor az oszlopokon
nyugodtak, a lehető legnagyobb stabilitást akarták
biztosítani, ezért az oszlopokra felül csapokat faragtak,
amelyek pontosan, hézag nélkül illettek a keresztben rajtuk
nyugvó kőhasábokba mélyített lyukakba. Az oszlopok és a
kereszttartók rendszere így vált a szó szoros értelmében
sziklaszilárddá. Hasonló módon rakják össze manapság is
előre gyártott elemekből a betonhidakat.

25
 Néhány kilométerre a királynő egykori templomának
helyétől a Hold-isten templomának maradványai
pusztulnak. Vádlón, mint egyáriás kéz öt ujja, nyúlik a kék
égre öt darab 15 méter magas monolit. Hová lett a
pompátok, hová a nagyságotok, ti istenek? A kőhasábok
oldalát gondosan fényesre csiszolták, az éleket pontos
derékszögbe. A földön szanaszét homokmészkő kockák
hevernek, kis kutatói szerencsével sábai feliratokat lehet
felfedezni rajtuk. Akármelyik irányból süt is a nap, az öt, ég
felé nyúló oszlop hatalmas, mélyfekete, párhuzamos
árnyékokat vet a sivatagos talajra. Mint egy napóra
gigantikus mutatói, vándorolnak az árnyékok a nap
folyamán a kőkvintett körül.

Az idő jön - az idő megy

Ezen a napon mivoltunk az egyetlen látogatók. . . kivéve

egy hét- vagy nyolcéves gyereket, aki valahonnan
idetévedt. Két oszlop közé ékelte be magát, hátát és lábát az
oszlopoknak vetette, és anélkül hogy a kezeit használta
volna, akrobatikus mutatványba kezdett. Rántott egyet a
térdén és a talpán, aztán a fenekén és a hátán, és a vézna
fiútest máris 15 centiméterrel följebb volt. A karjával
egyensúlyozott. Az oszlopokon sem kiszögellés, sem
mélyedés nem volt, amiben pucér lábujjait megvethette
volna (13-15. kép). Aggódva figyeltem. Lehet, hogy ha
baleset éri, a puszta jelenlétemmel magamra zúdítom a
nemzetség vérbosszúját? Ugyan, hülyeség - lélegeztem föl,
amikor megláttam, hogy jó tizenöt méter magasban ugrálni
kezd egyik monolitról a másikra, meghajol felénk, karjaival
hadonászik. Feltehetően már az édesapja is ebből élt, vagy a
kölyök biztosan ezt csinálja mindig, valahányszor meglát

26
egy turistát. Produkciója után mókusügyességgel siklott le
a földre, aztán a bőkezű baksissal ugyanolyan gyorsan tűnt
el, mint ahogyan felbukkant.
Volker Panzer televíziós újságíró, a Terra X című
dokumentumműsor egyik készítője ezt írja: „A Német
Régészeti Intézet újabb kutatásai azt az eredményt hozták,
hogy Márib már i. e. 1500-ban, ha nem régebben, lakott
volt.”
Mostantól számítva ez 3500 évnyi múlt. És a nyomai
mindössze tizenöt méternyire voltak a csizmám alatt. Mint
a tudományok közt bolyongó szenvedélyes vándor,
kísértésbe estem, hogy a puszta kezemmel ásni kezdjek.
Elviselhetetlen gondolat volt számomra, hogy tehetetlenül
nézzem, ahogy az Albright—Phillips expedíció
eredményeit belepi a homok. A kincsek, amelyeket már
majdnem sikerült megmenteni a feledéstől, ismét a
semmibe tűnnek (16. kép).

A Sába Királynője kirakójáték

Ha régészeti módszerekkel valamit nem lehet kideríteni, a

legjobb régi írásokhoz kell fordulni. Olyan ez, mint a
kirakójáték, a puzzle Legendákból, ködbe vesző eredetű
hagyományokból kell kiindulni ahhoz. hogy az ősi múltat
újra felfedezzük, olyan utakon kell járni, amelyeket a
történészek nem szívesen követnek.
Az Ószövetséget azonban föltehetően igénybe vehetjük
Először a Királyok 1. könyvének 10. fejezetében található
legendát olvassuk:

„Sába királynője hallotta a hírét Salamonnak és az Úr

nevének, ezért eljött, hogy próbára tegye őt találós.

27
 kérdésekkel. Megérkezett Jeruzsálembe igen
tekintélyes kísérettel és tevékkel, amelyek balzsamot,
igen sok aranyat és drágakövet hoztak. Elment
Salamonhoz, és beszélt vele mindenről, amit
kigondolt. De Salamon megfelelt minden szavára, és
nem volt egyetlen olyan rejtélyes szó sem, amelyikre
a király ne tudott volna megfelelni.
Amikor Sába királynője látta Salamon nagy
bölcsességét és a palotát, amelyet építtetett, az
asztalán levő ételeket, az udvari emberek ülésrendjét,
a felszolgálók magatartását és öltözetét, pohárnokait,
valamint égőáldozatát, amelyet az Úr házában
szokott bemutatni, meg a lélegzete is elállt, és ezt
mondta a királynak: Igaz volt, amit országomban
hallottam dolgaidról és bölcsességedről, de nem
hittem azoknak a beszédeknek, míg magam el nem
jöttem, és saját szememmel meg nem láttam. Nekem
még a felét sem mondták el. Bölcsességed és
gazdagságod felülmúlja azt a hírt, amelyet hallottam
(. . . ) Azután adott a királynak százhúsz talentum
aranyat, igen sok balzsamot és drágakövet. Soha nem
hoztak annyi balzsamot, mint amennyit Sába
királynője adott Salamon királynak (. . . ) Salamon
király is adott Sába királynőjének mindent, ami
megtetszett neki (. . . ) Azután visszatért országába
szolgáival együtt.”
(1 Királyok 10, 1-13.)
Mikor lehetett ez a királyi csúcstalálkozó? Salamon
király uralkodását a Krisztus előtt 965-től 926-ig tartó
időszakra teszik. Elméletileg elképzelhető egy találkozó
ebben az időben, hiszen a korszak egybeesik Márib
virágkorával. Az írások adatai azonban ellentmondóak.
A zsidók számára az Ószövetséghez tartozik a Midrás:
értelmezéseket és magyarázatokat tartalmaz, olvasása az

28
istentisztelet része, az Írás hirdetését követi. Mivel a Midrás
tartalmazza az összegyűjtött rabbinikus irodalmat, nem
lehet csodálkozni azon, hogy a zsidó vallástörténet
kincsesbányája.
Ebből a gyűjteményből származik az Eszter könyvéhez írt
második chaldeus Targúm (fordítás) is. Hogy a „második
Targúm”, ez a történelmi tárgyú novella, mikor keletkezett,
meghatározhatatlan. A szakemberek az i. e. hetedik
évszázadra teszik, szerzői azonban — bárkik voltak is —
régebbi, már nem létező forrásokra hivatkoztak. A
„második Targúmban” más érdekességekről is találunk
beszámolókat: Salamon bolyongásairól, a zsidók
száműzetéséről H. Nabú-kudurri-uszur alatt (i. e. 597
körül), Salamon trónjáról és Sába királynőjének
látogatásáról Salamon udvarában. A leírások
részletesebbek, mint az Ószövetségben. A „második Targúm”
szerint Salamon király fenyegető üzenetet küldött Sába
királynőjének, hogy haladéktalanul várja a királynőt
udvarába..

„A királynő olvasta az üzenetet, és annyira megijedt,

hogy megtépte drága ruháit, és remegve hívta
tanácsadóit. Ezek a bölcs emberek azt mondták: nem
ismerjük Salamon királyt, és nem törődünk
uralmával.8 A királynő nem fogadta meg a
tanácsukat.
A tenger összes hajóját megrakatta gyöngyökkel és
drágakövekkel, hogy ajándékul vigye Salamonnak, és
küldött neki még hatezer fiút és leányt is, akik
ugyanazon év ugyanazon hónapja ugyanazon
napjának ugyanazon órájában születtek, mind
egyforma növésű, egyforma külsejű volt, valamennyi
bíbor ruhákat viselt. Egy levelet adott, hogy adják át
Salamonnak. A levélben felajánlotta, hogy bár az ő

29
 országából a királyéba hét teljes esztendőn keresztül
tart az utazás, ő mégis három év múlva fog
megjelenni Salamonnál. Amikor Sába királynője a
három év letelte után megérkezett, Salamon egy
üvegfalú teremben 21 fogadta. A királynő azonban
azt hitte, hogy a király vízben ül, és feljebb húzta a
ruháját, hogy átgázoljon a vízen. Akkor látta meg
Salamon, hogy a királynő lába szőrös, és így szólt: a
szépséged asszonyi szépség, de a szőr a lábadon férfi
szőrzete. A szőrzet a férfinak dísze, az asszonyt
azonban elcsúfítja ”

A hatezer fiú és leány, akik úgy hasonlítottak egymásra,

akár egyik tojás a másikra, minden bizonnyal az arab
mesemondók fantáziájának terméke. Huszain Ibn
Muhammad Ibn al-Haszan, Mohamed egyik életrajzírója
már csak ötszázat említ, de ő is állítja, hogy valamennyien
egyformán néztek ki. Manszur perzsa krónikás — egy arab
világtörténelem szerzője — csak száz fiút és lányt említ, de
a hasonlóságot ó is tényként írja le. Bámulatos.
Végül is teljesen mindegy, hány fiú és lány tartozott az
expedícióhoz.
Azt volna érdekes megtudni, mit kerestek Salamon
királynál. Huszain Ibn Muhammad Ibn al-Haszan tudja8:

„A küldöttség számára. . . a királynő ötszáz ifjút

hajadonnak, ötszáz hajadont pedig ifjúnak öltöztet, és
megparancsolja a fiúknak, hogy úgy viselkedjenek,
mint a lányok, ezeknek pedig, hogy úgy
viselkedjenek, mint a fiúk. Küld velük Salamonnak
egy lezárt ládikát is, benne egy át nem fúrt
gyöngyszemet, egy görbén átfúrt gyémántot, végül
pedig egy poharat, amelyet Salamonnak olyan vízzel
kell megtöltenie, amely sem az égből nem hullott,
sem a földből nem fakadt:”

30
Igazán ötletes, ahogyan Sába királynője Salamont, aki
nagyon eszes ember hírében állt, próbára akarta tenni.
Csakhogy a király állta a próbát: egy csodakővel átfúrta a
gyöngyöt, a gyémántot egy selyemhernyó segítségével
fűzte fel, a poharat pedig lovak verejtékével töltötte meg.
Az ötszáz fiút és Lányt is leleplezte, mégpedig úgy, hogy
megfigyelte, hogyan mosakszanak. A fiúk felgyűrték a ruha
ujját, a lányok nem.
Rejtélyes az az üzenet is, amelyet Sába királynője királyi
kollégájának küldött: hogy az utazáshoz a király országába
hét teljes évre van szükség!
Márib és Jeruzsálem között a távolság akkor is 2500
kilométer volt.
Vegyünk egy tevekaravánt — hiszen akkoriban azzal
utaztak —, amely naponta 30 kilométert tesz meg. Az
utazás három hónapig tartott volna.
Ha a királynő, ahogyan a „második Targúmban” áll, a
„tengerek hajóit” használta volna, tehát ha a Vörös-tenger
egyik kikötőjéből indult, és a mai Akaba helyén szállt volna
ismét partra, akkor az utat még három hónapnál is
lényegesen rövidebb idő alatt tehette volna meg.
Ugyanebből a forrásból kiderül, hogy a királyi partnerek
végül is házasságra léptek, és hogy Salamon attól kezdve
„minden hónapból három napot a királynőnél, annak
fővárosában, Máribban töltött”.
Hogyan? Amikor olyan nagy volt a távolság, és olyan
hosszú ideig tartott az utazás? Márpedig Salamonnak
valahogyan csak oda kellett jutnia, mert a havonkénti
máribi látogatás tényét még az iszlám világ legjobb
koponyái is hitelesnek fogadták el. Ók, egyebek között, két
tudósnak, al-Kiszáinak és asz-Szaalabnak a 11. században a
Koránhoz fűzött magyarázatára támaszkodtak. Ezek szerint
Salamon egyszer Mekkában tartózkodott, ahol az iszlám
előtti időkben Ábrahám-szentély állt.

31
 (Erről ugyan egyetlen szó sem esik az Ószövetségben, de
ez nem jelent semmit, mert a zsidók szent írásaiban minden
utalást, amelyek óarab szentélyekre vonatkoznának,
elkerülnek.)
Mekkában a király tehát elhatározta, hogy Jemenbe
utazik, hogy megnézze Sába királynőjének virágzó kertjeit.
Ha az utazás a szokásos menetrend szerint zajlott volna le,
akkor a romantikus kirándulás egy hónapig tartott volna.
„De a szelek segítségével, amelyeknek parancsolt,
Salamon és serege az utat a Canopus [csillag] felkelte és
nyugta közti idő alatt tette meg.”9
A hagyomány szerint ezt a távrekordot a király
démonok, szelek segítségével. . . és egy „természetfeletti
szállítási móddal” érte el. Repülőgépek, helikopterek vagy
legalábbis hőlégballonok nélkül a máribi szerelmi
fészekben havonta eltöltött víkendeket sem lett volna képes
megoldani. . . „A szállítás természetfeletti módja”?
Salamonnak meglehetősen sok gondja volt szíve
hölgyével. Az arab krónikások megesküdtek mindenre, ami
nekik szent, hogy a királynőnek szőrös a lába, és ezt az
állatokra emlékeztető szépséghibát bizonyítéknak
tekintették arra nézve, hogy a királynő nem a Föld szülötte,
hanem démonoktól származott. A szerelem mindig
mindenkit találékonnyá tesz: a király udvari varázslójával
elkészíttette minden idők első szőrtelenítőszerét!

Az őrült géptrón

A Biblia szerzői Salamon királyt a „bölcs” díszítő jelzővel

ruházták föl. A „salamoni ítéleteket” a király egy olyan
trónon ülve hirdette ki, amelynek nem volt párja a világon.

32
Csodálatos műve volt ez a technikának, amelyről az Eszter
könyvéhez tartozó Séní Targúmban találunk hatásos leírást.
A vég nélküli szakaszokból csak a trón műszaki
megoldásaira vonatkozó adatokat emelem ki. Ezek
elképesztőek:

„Még egyetlen király részére sem készítettek hasonló

művet. . . És ilyen volt a trón:
A trón mellett tizenkét aranyoroszlán és tizenkét
aranysas állt egymással szemben ügy, hogy minden
oroszlán jobb lába egy-egy sas bal lábával állt
szemben. Összesen hetvenkét aranyoroszlán és
hetvenkét aranysas állt ott. Fent a trón háttámláján
kerek kupola volt, hat aranylépcső vezetett fel
hozzá. . . az első Lépcsőn egy bika feküdt, és vele
szemben egy oroszlán. A másodikon egy medve és
vele szemben egy bárány. A harmadikon egy sas és
vele szemben egy majom. A negyediken egy sas és
vele szemben egy páva. Az ötödiken egy macska és
vele szemben egy kakas. A hatodikon egy héja és vele
szemben egy galamb, valamennyi állat színaranyból
volt kimunkálva. . . A trón felett huszonegy
aranyszárny védte Salamont a nap sugaraitól.
Bármely irányból akart Salamon fellépni a trónra, egy
gépezet segítségével el tudta mozdítani a trónt a
kívánt irányba. Ha rálépett a legalsó lépcsőre, az
aranyoroszlán a második lépcsőre emelte, a második
lépcső oroszlánja a harmadikra. és így tovább a
negyedikre, az ötödikre s végül is a hatodikra. Akkor
odarepültek a sasok. megfogták a királyt, és a trón
magasságába emelték. Ehhez a gépezethez egy
ezüstből készült sárkány is tartozott. . .
Miután Salamon király elhelyezkedett a trónján, egy
nagy sas megfogta a koronát, és a fejére tette. Ekkor a

33
 sárkány kioldotta a gépezetet, és az oroszlánok és a
sasok felemelkedtek, és beárnyékolták Salamon király
fejét. . . Amikor a tanuk a király elé léptek, akkor a
szerkezet beindult: a bika ordított, az oroszlánok
bömböltek, a medve morgott, a birka bégetett, a
párduc üvöltött, a majom sírt, a macska nyávogott, a
páva rikoltott, a kakas kukorékolt, a héja a csőrét
csattogtatta, a madarak csicseregtek. . .
Amikor Izrael bűnei beteljesedtek, Babilon gonosz
királya.
Nabú-kudurri-uszur, hatalmas lett. Salamon király
trónját át is elvitette, ám amikor ő, aki a gépezetet
nem ismerte, fel akart lépni rá, az egyik oroszlán
kificamította a király jobb csípőjét, és rácsapott a
balra. amitől azután a király egész hátralévő életében
sántított. Nabú-kudurri-uszur után Macedóniai
Sándor zsákmánya lett Salamon király trónja, és ő
Egyiptomba vitte magával. Persze amikor Sísak,
Egyiptom királya a pompás trónt, a királyi trónok
legszebbikét meglátta, fel akart lépni rá, és helyet
akart foglalni rajta. Csakhogy nem tudta, hogy a trón
szerkezete felemeli, és amikor lábát az első lépcsőre
tette, az oroszlán kificamította a jobb csípőjét, és
rácsapott a balra, ezért aztán egész életében bicegő
fáraónak hívták. . . ”

„Csak a szem teremti a világot” mondta Christian

Morgenstern (1871-1914). Amit a régi krónikások láttak, az
felfoghatatlan csoda volt.
Ki eszelhette ki? Ki valósította meg? Ki szerkesztette ezt
a különös. robotot'? A segítőkész állatok panoptikumának
mozgatásához minden kétséget kizáróan energiára volt
szükség. Honnan vették? A bölcs király kezelni tudta őket.
Ez az elképesztő figura „a szelek ura” volt, és

34
„természetfeletti szállítóeszközökkel” rendelkezett. Mindez
együtt abban a korban kicsit soknak tetszik. Miféle világ
lehetett az?

Salamon ajándéka: egy légi jármű

A legrégibb etióp hagyomány a Kebra Nagaszt eposz, a

címe nagyjából azt jelenti: „a király dicsősége” vagy „a
király fenségessége”. Legősibb változatát az i. e.
nyolcszázas évek utánra teszik. Ez az időszak igen közel
esik Salamon idejéhez.
Az eposzt a Királyi Bajor Tudományos Akadémia
megbízásából Carl Bezold asszirológus (1859-1922)
fordította németre. Ez a fordítás két etiópiai, Jiszhak és
Jemharana-Ab i. e. 409-ből származó szövegein alapul, az ő
szövegeik azonban meg régebbi írásokra hivatkoznak. A
Kebra Nagaszt szintén leírja Sába királynőjének látogatását
Salamon királynál. A királynőt itt — a sábai Bilkísz etióp
változataként — Makedának hívják. Itt megint az
elfogyasztott kenyér mennyiségével, az útra vitt hízott
ökrök és birkák számának könyvelői pontosságú
számadataival traktálják az olvasót, és ismét viharos
szerelem támad Makeda és Salamon között, akiknek a többi
szeretőiről sem hallgat azonban a krónika. Hanem Makeda
meghódítására a királyi szoknyavadász csábtudományának
minden művészetét beveti, vele nemcsak szórakozni akar,
házasságot ajánl Makedának, a királyi méltósággal együtt.
Makeda kielégíti Salamon vágyát, de érthető módon vissza
akar térni szép, zöldellő országába. A király beleegyezik
Makeda távozásába, búcsúzóul azonban fejedelmi módon
megajándékozza. A királynő meg egy légi járművet is kap.
Ahogyan a krónikások feljegyezték:”

35
 „Mindenféle kívánatos és csodálatos dolgot adott
neki, és mindenféle gazdagságot, szemet kápráztató
szép ruhákat és mindenféle, Etiópiának szánt pompás
dolgokat, hatezer tevét és kocsit, amelyek értékes,
áhított szerkezetekkel voltak megrakva. Járműveket,
amelyekben földön lehetett utazni, és egy kocsit,
amely a levegőben haladt, amelyet Istentől kapott
bölcsessége segítségével szerkesztett.”
(Kebra Nagaszt, 30. fejezet)

Figyeljék csak! A régi krónikás világosan megkülönbözteti

egymástól azokat a járműveket, amelyek a földön
közlekedtek, attól a kocsitól, amelyik a levegőben haladt.

A királyfi égi utazása

Kilenc hónappal hazatérte után — a terhesség

időtartama azóta sem változott — Makeda királynő a
világra hozza szerelmük gyümölcsét. A fiú kamaszfejjel
meglátogatja a papát Jeruzsálemben. Ott ez az Arábia
minden hájával megkent gyermek ellopja apjától,
Salamontól a szent frigyládát, amelyet Mózes Izrael
istenének, Jehovának útmutatása szerint épített. Ez a láda
1,75 méter hosszú volt, a szélessége és a magassága egy-egy
méter, és kívül-belül arannyal volt borítva. A fiú
Salamonnak ezen a féltett kincsén kívül ellopta egy vagy
több repülő kocsiját is. A Kebra Nagasztban az eset szépen le
van írva. Odafelé, Etiópiából Jeruzsálembe, a Legnagyobb
részletességgel taglalja a krónika, hogyan baktat a gazdag
tevekaraván az izzó napsütésben. A visszaúton ózonban
már egy égi kocsiban száguldva látjuk az etióp királyfit:

36
 „És mindenek ott rohantak a kocsin; mint egy hajóval
a tengeren, amikor a szelek fújják, és mint a sas,
amikor a szelek hátán könnyedén tovaszáll. . . (Kebra
Nagaszt, 52. fejezet). . . és Egyiptom országának lakói
elmesélték nekik (a Salamon által küldött
üldözőknek): hosszú idővel ezelőtt jártak erre az
etiópiai emberek, mert ügy utaztak egy kocsin, mint
az angyalok, és gyorsabbak voltak, mint a sas az
égbolton. . . (Kebra Nagaszt, 58. fejezet). . . Harmadik
napja, hogy (az etióp királyfi) elment, és amikor a
kocsijukat megrakták, akkor az nem a földön haladt,
hanem a kocsiban a szelek szárnyán lebegtek:
gyorsabbak voltak, mint a sasok a mennybolton, és
amijük csak volt, az a kocsiban a szelek hátán utazott
velük. . . (Kebra Nagaszt, 58. fejezet). A király és
mindenki, aki a parancsait leste, a kocsin repült
betegség és szenvedés, éhség és szomjúság, verejték
és fáradság nélkül, és egy nap alatt háromhavi utat
tettek meg.”

Ezzel azután a király rejtélyes, minden hónapos látogatása

a királynőnél meg is magyarázható: Salamon égi kocsija a
háromhavi utat egyetlen napra zsugorította össze.

Eltűnhet-e egy vár?

Ha a Biblia és a Korán csupán keleti mesekönyvek

lennének, más volna a helyzet. Ám ezek az emberiség
történelmének nagy könyvei.
Egymilliárd-hatszázmillió keresztény fogadja el, amit a
Biblia mond, és nyolcszázötvenmillió mohamedán hisz
abban, ami a Koránban áll. Akárhonnan származzanak is a

37
szokatlan közlemények, régi forrásokból vagy isteni
kinyilatkoztatásból, a Korán úgy tudja (34. szúra, 12-13.
vers), hogy Allah Salamon szolgálatára szeleket rendelt:

„És Salamon [szolgálatára kényszerítettük] a szelet,

amelynek a reggeli útja egy hónap, s az esti útja [is]
egy hónap. És olvasztott fémforrást fakasztottunk
neki. És dzsineket [rendeltünk mellé], akik Ura
engedelmével munkálkodnak előtte. Aki közülük
semmibe veszi a parancsunkat, azzal a [Pokol]
tüzének büntetését ízleltetjük meg.
Elkészítették neki, amit akart: palotákat, szobrokat,
medencékhez hasonló tálakat és szilárdan álló
üstöket. (. . . )”
Simon Róbert
Az arab krónikások megegyeztek abban, hogy Salamon
démonok és dzsinek segítségével a királynő számára három
hatalmas várat építtetett, ezek közül az egyik állítólag a
baalbeki romváros. Hogy a mai Libanonban lévő
Baalbeknek mi köze volt a királynő jemeni birodalmához,
kideríthetetlen. Szalint és Gumdánt, a második és a
harmadik várat — ezt különösen kiemelték — nem
Salamon munkásai építették, hanem „kísérteties
teremtmények” emelték őket. Gumdán vára, az első
építmény az özönvíz után13, valamennyi Jemen-régész
szerint valóban létezett, bár kézzelfogható bizonyíték nincs
rá. A várat a mai Szanaa keleti felében kellene keresni, ott,
ahol most a citadella áll. Szép volna, ha a Német Régészeti
Intézet engedélyt kapna az ásatásokra: akár közvetlenül az
ajtajuk előtt kezdhetnének ásni.
Al-Hamdáni arab történész számos művet hagyott hátra;
8. könyvében biztosít bennünket arról, hogy Gumdán
várának hatalmas romjait a saját szemével látta. Ez a
látogatás i. sz. 930-940 táján történhetett.

38
 Kijelentése fedi afgán kollégájának, al-Bírúninak
állítását, aki nagyjából ugyanebben az időben élt, és leírta a
Szanaa mellett található hatalmas maradványokat, Gumdán
romjait. A már említett német Carlsten Niebuhr is hozott
expedíciós .útjáról egy leírást Gumdánról14:

„Szanaa városa az északi hosszúság tizenötödik foka

huszonegyedik percén fekszik, egy Nikkum vagy
Lokkum nevű hegy lábánál. A hegyen meg lehet látni
egy nagyon régi várnak a romjait, a várat állítólag
még Sém, Noé legidősebb fia építette.”

Századunk hetvenes éveiből származnak Gabriel

Mandelnek, az olasz régésznek és orientalistának az adatai.
Ő Jemenben sok forrásmunkát megvizsgált, ezekből az
derült ki, hogy a Gumdán palota vagy kétszáz méter
magas, vagyis a bábeli toronyépítmény után a világ
második legmagasabb épülete volt. Al-Hamdáni „mennyei
tornyokkal ékes városként13 16 jellemezte Máribot. A turisták
ma is megcsodálják a többemeletes, régi épületeket
Szanaában. Tulajdonképpen miért építkeztek Jemenben
emeletesen, amikor földterületben aztán igazán nem volt
hiány?
Márib és Gumdán mintájára tették volna?
Még ha az arab krónikások néhány részletben nem
értenek is egyet, egyvalamiben teljes az összhang közöttük:
Szanaa a világ legrégebbi városa, és Sém, Noé legidősebb
fia alapította közvetlenül a vízözön után.
Előttünk, akik a nyugati világban élünk, nem általánosan
ismert tény, hogy mind a arabok, mind a zsidók sémiták,
mivel Sémtől származtatják magukat17. Jó néhány
generációval Sém után az arabok két törzsre szakadtak: az
egyik ág Ábrahám egyik fiát, Izmaelt vallja ősének, a másik
Kahtánt, akit az Ószövetség Joktánként említ. Kahtán

39
közvetlen leszármazottja volt Abd-Samsz, akit az arabok
Sábának neveztek.
Abd-Samsz annyit jelent: „az égitestek imádója”. Ezzel
ismét megérkeztünk a sábaiakhoz, akik a csillagokban
hittek.
Az arab történészek pontos családfákat hagytak ránk,
melyekből kitűnik, hogy ki kitől származik. Hogy ezek a
genealógiák pontosak-e, az éppolyan kevéssé ellenőrizhető,
mint az ószövetségi leszármazási listák hitelessége.
Előfordul, hogy az arab családfákat közvetlenül azoktól az
égitestektől eredeztetik, amelyeket mindenkori uralkodóik
tiszteltek18:
„Himjár a Napot imádta.
Kinána különösen a Holdat tisztelte.
Miszám a Bika csillagképben lévő öt csillaghoz
imádkozott.
Lahm és Jadham a Jupiter bolygót tisztelték.
Tajji a Kutya csillagképet imádta.
Kaisz a Kutya csillagképhez tartozó Szíriuszt tisztelte.
Aszad a Merkúr bolygót tisztelte. . . ”

A végtelen listák hitelességét nem lehet ellenőrizni, az

azonban vitathatatlan, hogy ilyen névsorokat ősidők óta
ismertek.
A 9. században Ibn Vádih al-Jákúbi arab történész19
fáradozott azon, hogy ősi leszármazási listákat tisztázzon.
Csak a Kahtán-Joktántól eredő dél-arab származási vonal
harmincegy dinasztiát sorol fel, amelyek összesen 3500
éven át uralkodtak. Ezeknek a listáknak alapján Salamon
király 350 évig Sába trónján ült volna. Tiszta őrület! Az
Ószövetség elfogadhatóbb időszakot ad meg Salamon
uralkodásának idejéül: i. e. 960-tól 932-ig.
Ezután, olvashatjuk a Bibliában, Salamon birodalma két
hatalmi-övezetre szakadt: Rehábeám, Salamon fia

40
kormányozta Júdea királyságot, míg Salamon egyik
hivatalnoka, I. Jerobeám az izraeli királyságot vette át. Az
arabok ezt másképp tudják: Salamon halála után a sábai
királyságban is Rehábeám kormányzott, majd amikor őt
Sába királynőjének egyik unokatestvére követte az
uralkodásban, a Salamon-féle közjáték után helyreállt a régi
dinasztikus vonal.

A legendák kedvelik a csodákat

Immár harminc éve foglalkozom a nép ajkán élő

legendákkal. Világossá vált számomra, hogy a Legendák
tobzódnak a túlzásokban és a csodákban, mivel azonban a
valós történetnek mintegy szépirodalmi kísérői, mindig van
valóságmagjuk. A legenda ugyan a történelem ellentéte,
mégis kiegészítheti a történetírást. Azt, hogy a legendákban
a személyek neve vagy a rájuk vonatkozó adatok ritkán
hitelesek, „klasszikus” példa bizonyíthatja.
Az özönvízről szóló bibliai leírás szerint Noé hajót
épített, amelyen egész háza népével és az állatokkal túlélte
az özönvizet. Ugyanerről az eseményről tudósít a sokkal
régebbi sumer Gilgames eposz, amely Krisztus előtt kétezer
évvel született. Ebben a bibliai Noét Utnapistinek hívják, aki
a történetet egyes szám első személyben mondja el, ám a
tartalom lényegében azonos. Utnapisti előfutára a még
régebbi Ziuszudra volt.
Valamennyi ókori nép hagyott ránk özönvízlegendákat,
és valamennyinek van hőse, aki — így vagy úgy — túlélte a
katasztrófát.
Ki ne ismerné a gyermek Mózes megható történetét, aki
— miután kitették egy vesszőkosárban — a Níluson úszott,
és egy fáraó könyörületes szívű leánya megmentette? Az

41
egyik indiai eposzban, a Mahábháratában, amely már i. e.
négy évszázaddal sikerkönyv volt, Kunti, a szűz,
gyermeket vár a Napistentől. Mivel fél a szégyentől, az
újszülöttet fűzfakosárkába teszi, s hogy ne szivárogjon bele
a víz, a kosarat bekeni szurokkal. és kiteszi a folyóra. Egy
derék ember, Adhiráta kihalássza a gyereket a vízből, és
felneveli. Agyagtáblákon maradt ránk Szárgon babilóniai
király legendája. Ő maga meséli el, hogy anyja egy
szurokkal bekent, sásból font kosárkába tette, és a folyó egy
Akki nevű emberhez vitte, aki felnevelte.
Mózes, Kunti és Szárgon térben és időben távol éltek
egymástól. Azonban valamikor, valahol, valaki kitett egy
kosárkában egy újszülöttet, és a történetek egybehangzóan
arról szólnak, hogy a lelenc csodált uralkodóvá nőtt fel. Ez
a dolog mindenkor azonos lényege.
Hetven évvel ezelőtt dr. J. Bergmann20, a berlini zsidó
hitközség egyik rabbija, a következőket írta:
„A legendák nem igazolhatják a történelmi
forrásmunkák leírásait; kedvelik a csodákat, és
fáradhatatlanul vándorolnak évszázadokon át és
országokon keresztül; különböző eseményekről, más-
más személyekről szólnak hasonló módon. Ám a
legendás történetek nem teljes egészükben kitaláltak:
a nép fantáziája nem a semmiből teremti, hanem
valóban megtörtént események, élő személyek köré
kerekíti őket.”

Miért semmisítették meg az isteneket?

Salamon és Sába királynője egy olyan legendás történet

szereplői, amely „valóban megtörtént eseményekkel és élő
személyekkel' fonódik össze. Az arab és a zsidó emlékek

42
olyan régebbi anyagokon alapulnak, amelyekbe az „új”
elbeszélők néhány saját hősüket is beleszőtték. Ha ezt az
állítást valaki azzal az érvvel akarná vitatni, hogy a Biblia
nem legenda, hanem maga Isten szól belőle hozzánk, a
következőkben Isten szavát idézzük, amely Eszter
könyvében (6,1) megemlíti régebbi források felhasználását:

„Azon éjjel kerülte az álom a királyt, és

megparancsolá, hogy hozzák elő a történetek
emlékkönyvét, és ezek olvastattak a királynak.”
(Eszter 6,1. Károli Gáspár fordítása)
„Sokkal jobb egy kis fényt gyújtani, mint a nagy sötétség
miatt átkozódni” — mondta Konfuciusz, a filozófus (i. e.
551-479).
Gyűjtsünk tehát egy kis fényt, hogy felismerjük, nem
más volt „a történetek emlékkönyvében”, mint
hagyományok.
A zsidó monoteizmusra, az egyistenhitre való áttérés
során az írásos emlékekből mindent kihagytak, aminek
bármilyen kapcsolata lehetett volna korábbi istenekkel vagy
bálványokkal. A Biblia-szerkesztők, amilyen bölcsek voltak
— nem akarták a népet megfosztani az ősökhöz való
kötődéstől —, a hagyományos nevek helyére új, sémi
neveket írtak, és az istenek világának egészében
felfoghatatlan csodáit az új, egyetlen istennek
tulajdonították.
Hasonló kozmetikai műtétet végzett el az iszlám az arab
világban.
Mohamed olyan ijesztő fenyegetések közepette átkozta
ki az iszlám előtti ókori istenek tiszteletét, hogy az ősi
hagyományok csak itt-ott maradtak fenn, és ahol egyáltalán
fennmaradtak, a neveknek és az adatoknak ott is alig van
közük a valósághoz. Mivel Allah könyörtelenül büntetett,
nem lehet csodálkozni azon, hogy az iszlám tudósok a

43
vallás alapításának idején nemigen merészeltek ősi
hagyományokat említeni.
Ugyanez történt később, amikor a keresztény
misszionáriusok Közép-Amerikában téríteni kezdtek:
valamennyi ősi pogány kultuszt kigyomlálták, csak az új
lehetett helyesés érvényes, a régi eleve érvénytelen és hamis
volt.
Szinte csodával határos, hogy mégis mindenhol akadtak
krónikások, akik titokban leírták és így az utókor számára
fenntartották a régi legendákat. Ilyen munkát készített Ibn
al-Kalbi is, a címe Kitáb al-asznám,magyarul: A bálványok
könyve21.
Nevek és adatok egész sorával próbálja al-Kalbi
leírásának a valóság színezetét kölcsönözni:

„Allahnak, a Könyörületesnek a nevében.

Abul-Huszain al-Mubárak ibn Abdal-Dzsabbár ibn
Ahmad asz-Szairafi elmondta. . . én pedig hallgattam
őt. . . hogy amikor Iszmáil, Ibráhim fia (Isten áldja
meg mindkettőjüket) Mekkában lakott, és ott sok
gyermeke született, annyira, hogy Mekkát
benépesítették, és az amálekitákat kiszorították
onnan, Mekka szűkké vált számukra.
Harcok és ellenségeskedések kezdődtek közöttük, és
egy részük elűzte a másik részt. . . ez oda vezetett,
hogy azt imádták, ami nekik tetszett. . . És így
bálványokat imádtak, és az előttük ott lakozó népek
vallási szokásai felé fordultak, és elővették azokat a
bálványokat, amelyeket Noé (üdv néki) népe imádott
volt, mivel örökölték ezeket az emlékeket, amelyek
így megmaradtak a számukra.”

A bálványok könyvében van egy olyan történet is, amelynek

szereplői, az első emberek, Ádám egyik fiának, Széthnek
gyermekei öt istenszobrot készítettek, amelyeket még Noé

44
idejében is imádtak. Végül az özönvíz idején a szobrokat az
ár egészen a tenger partjáig, Dzsiddáig vitte. A síkság lakói
megtalálták, és attól kezdve tisztelték ezeket az
istenalakokat, amelyeket így hívtak: Vadd, Szova, Jagút,
Jaúk és Naszr. Pontosan megfogalmazták istenségük
mibenlétét, és megmondták, melyik törzsnek melyiket kell
imádnia. Vaddról így szól a leírás:

„Vadd egy férfi szobra volt, akkora, amilyen nagy egy

férfi csak lehet. Két öltözéket faragtak rá. . . Az
oldalán kardot viselt, és vállán íjat. Egy lándzsa állt
előtte, rajta zászlóval, és egy bőr tegez, benne
nyilakkal.”

Mindez nem lehetett csupán keleti mesemondók

elmeszüleménye. A bálványok könyvében az áll például,
hogy Naszr szobrát „Sába földjének egy Balha nevű helyén
állították fel, ahol a himjarok népe és szomszédaik
szolgáltak neki”. Valóban találtak a sábai birodalom
területén himjar feliratokat, amelyekben előfordult a Naszr
név. Legenda ide, legenda oda, a közlés, hogy Naszr mely
területeken örvendett tiszteletnek, megfelel a tényeknek.
Mindez roppant kínos lehet annak a tudóscéhnek, amely
a legendákban az ókor sajátos sci-fijét szeretné látni. Nem
csoda, ha Werner Daumnak, a kitűnő Jemen-szakértőnek a
délarab istenségek elemzéséről ez a véleménye22:

„Éppen itt van persze nyílt tere mindenféle

spekulációnak, és nyilván ezért sincs más olyan
tudomány, amelynek képviselői olyan bensőségesen
ellenséges viszonyban lennének egymással, mint a
déli arab kultúrák tanulmányozói.”

45
 A Columbia űrrepülőgép megerősít egy
legendát

Egy arab közmondás szerint a tapasztalat a megértés

szemüvege.
Milyen szemüvegen keresztül nézzük a régmúltat?
Ismerek tudósokat, akik legszívesebben áltudományos
autodafén vetnék a lángok martalékául az összes legendát,
és kizárólag a hiteles történelmi tényekhez kívánnak
ragaszkodni. A „tudásnak” ez a formája azonban csak
addig a pillanatig 30 képes tartani magát, amíg olyan
feliratok, szobrok és építmények nem kerülnek napfényre,
amelyeknek addig semmilyen, történelmileg igazolt
nyomuk nem volt. „Történelmileg hiteles”. . . a teljes
meglepetés pillanatában aztán a kiátkozott legendákhoz
kell a nyomkereséshez segítségért fordulni. Vitathatja-e
bármely legendaelemző, hogy legendák régészeti
ásatásokat ösztönöztek? (Schliemann!) Bizony, vannak
„legendás” igazságok, amelyek, mint a derült égből lecsapó
villám, megváltoztatják a tudományos tájképet. Így például
egyiptomi népi mesemondók között mindig is élt a legenda
Bahr-Belaa-Máról, hatalmas folyókról a Szaharában,
amelyek szélesebbek voltak a Nílusnál, és a partjuk mentén
valamikor magaskultúra virágzott. Bolondság, délibáb,
népi fecsegés — intézték el a dolgot a lenéző értékítéletek.
1982 novemberében az amerikai Columbia űrrepülőgép
fedélzetén egy különleges radarkészülék igazolta a
legendát. A Szahara homokja alatt 15 kilométer szélességet
is elérő folyóvölgyek vannak! Próbafúrások már néhány
méterrel a Szahara homokja alól folyami kavicsot hoztak
fel.
Wance Haynes amerikai régész Lehetségesnek tartja,
hogy a radarészlelések adatainak értékelése után valami

46
olyasmit kaphatunk, amit „történelem előtti népcsoportok
településtérképének” lehet tekinteni''. A legendák
szívósabbak a bőrnél, túlélik a múmiákat is, amelyeknek
valaha eleven szája egykor a szájhagyományt továbbadta.

A titokzatos D. úr a Koránból

Mind a Korán, mind az Ószövetség a rejtélyes közlések

valóságos kincsesbányája. Az igazság, amit napfényre kell
hozni, nem az elbeszélések szépen kicirkalmazott
keretében, hanem azok magjában van. A nyomok
megkereséséhez, az iránytű beállításához a következő
kérdéseket kell feltenni: Mit akar tulajdonképpen a legenda
elbeszélője közölni velünk? Mi az, amit maga is csak
hallomásból tud, és mi az, amit átélt? A szájhagyománynak
vagy az írott emlékeknek ez az a magja, amely mindig
gondoskodik meglepetésekről.
A Koránban (18. szúra) szerepel egy történet a hatalmas
Dzul-Karnainról, aki az arabok országába érkezett. Hogy
kicsoda ez az idegen D. úr, senki nem tudta. A Korán-
magyarázók egyik iskolája szerint meg Nagy Sándor (I. e.
336-323) is lehetett, egy másik úgy vélte, hogy a nevet
„Kétszarvúként” kell lefordítani. Mesebeli lény? Az idegen
D. úr, így áll a Koránban, „elért a két gát közötti helyhez,
azoktól innen egy olyan népre talált, amely alig értette a
beszédet”. Valahogy azonban mégis szót értettek, és
panaszkodtak D. úrnak arról, hogy harcosok állandóan
pusztítják az országot. Megkérdezték, nem tudna-e falat
emelni az ő békés népük és a harcias törzsek között. A
titokzatos D. úr azt felelte:

47
 „»Segítsetek hát erősen engem, hogy védősáncot
emeljek közétek és közéjük. Hozzatok nekem
»vasdarabokat!« Amikor végül egyenletesen
feltöltötte a két hegygerinc közti [területet], azt
mondta: »Fújjátok!« Amikor végül felizzította, azt
mondta: »Hozzatok nekem olvasztott fémet, hogy reá
öntsem!«”
(Simon Róbert fordítása)
Ennyit mond a Korán, amely semmi mást nem tud D.
úrról, azt sem tudja, hogy ezt a védőfalat hol kellett volna
felépíteni.
Science fiction?
Adolph von Wrede Utazás Hadramautban című
könyvében24 1843. július 16-ai dátummal a következőket
jegyezte fel:

„Obna romjai nem egy város romjai, ahogyan

képzeltem, hanem egy olyan falé, amely a völgyön
keresztül húzódott, és áthaladt egy nem túlságosan
meredek hegyen. . . Ennek a falnak a rendeltetése
már az elhelyezkedéséből következik; nyilvánvalóan
nem szolgált másra, mint hogy elzárja a bejáratot a
Vádi-Hadzsarhoz és a Hadramauthoz. . . Annak
meghatározását, hogy mikor épült ez a fal,
átengedem a tudósoknak. . . ”

Adolph von Wrede földrajzkutató megerősítette a Korán-

legenda magvát.

Kutatás Bainún alagútja után

48
 Ha a hagyományokat szó szerint vesszük, akkor
Salamon „démonjai” Sába királynője részére nemcsak
három várat építettek, hanem a Jemenben lévő Bainún
falucska melletti kúpos hegyen át alagutat is. Hogy ez
mikor történhetett, azt lehetetlen megállapítani, de a tényt
al-Hamdáni jemeni tudós, aki i. sz. 945-ben a szanaai
börtönben halt meg, könyvében, Az Arab-felsziget
leírásában25 megerősíti:

„A Bainúnt, a hegyet is átfúrták; egy himjar király

fúratta át, hogy a hegy mögött fekvő területről egy
vízfolyást Bainún vidékére lehessen vezetni.”

Al-Hamdáni az alagútépítést „egy himjár királynak”

tulajdonította, a nevét azonban sajnos elfelejtette
megemlíteni. A himjár időkben Bainún a királyság hatalmi
központjainak egyike volt.
A régi királyi vár egyes részei még ma is láthatók,
állítólag az alagút maradványai is. Így olvastam. Kerestem
az alagút képét, és találtam ugyan Du Mont művészeti
kalauzában26 egy fekete-fehér fényképet egy, a himjár
időkből származó öntözőcsatornáról, de az alagútról
egyetlenegyet sem.
Úgy látszott, itt a lehetőség, hogy a legenda
igazságtartalmat a helyszínen ellenőrizzem. Látni akartam
Bainúnt!

Az arabtea órája

Szanaában a turistairodához hajtattam, ahol az utazási

engedélyeket adták. A taxisofőrnek dagadt volt az arca,
részvétet éreztem iránta, és az gondoltam, ez az ember

49
fogorvosi székbe való, valamelyik barna fogát ki kellene
húzni. Figyeltem az arcát, nem torzul-e el a fájdalomtól.
Éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Az arckifejezése oldott,
majdnem vidám volt.
Időről időre valami zöldet tömött a szájába, amit az
egyik pofazacskójában tárolt. 14 órakor megálltunk a
turistairoda előtt, odasiettem, az ajtón azonban ott lógott a
tábla: „Closed”. Zárva. Végigsétáltam a városon, át a
piactéren (17. kép) Mindenütt férfiak guggoltak a földön,
valamennyinek dagadt volt az arca. Egy utcában egy nyitott
üzlet előtt egy ifjonc két dagadt pofazacskóval, üveges
szemmel meredt rám, és egy csomócska zöldséget nyújtott
felém. Talán kokalevelek, amilyeneket Peruban és
Bolíviában az indiók rágnak? Belelapoztam a többnyelvű
útikalauzba, és azt olvastam:

„Naponta 13 és 17 óra között a nyilvános és hivatalos

élet megszűnik. A klíma és a tengerszint feletti
magasság pihenőt követel, és ebben a_ pihenőidőben
mindenki a kát (arab tea) élvezetének adja át magát.”
(18-19. kép)

Ami itt történik, az nem a mi kábítószer-élvező korunk

következménye. Már ötven évvel ezelőtt ezt írta Hans
Herfritz földrajzkutató27, aki Szanaában börtönbe került:

„Öt óra tájban többnyire mindenki egybegyűlt, mert

ez volt a kát órája, amelyet ott éppoly szentül
betartanak, mint a nyugati országokban a délutáni
teázás idejét. A kát éppen annyira nélkülözhetetlen a
délarab létéhez, mint a Korán. Kábítószer, de a jemeni
életelixírnek nevezi. A kát élvezete az egész nép
körében elterjedt, férfiak, nők, gyerekek szinte kivétel
nélkül hódolnak az élvezetnek. . . ”

50
 A kát az élvezeti szer: megnyugtatja a jemenit, üvegessé
teszi a szemét, és mámoros állapotában állítólag élesebben
gondolkodik. A lakosság kilencven százaléka, tehát a
csecsemők kivételével mindenki a mindennapi délutáni
kátórák alatt kikapcsolódik. A zöldséget szétrágják,
ügyesen tojás alakú gombóccá formálják, az egyik
pofazacskójukból a másikba gurítják, nyállal átitatják, és
szívogatják. Állandóan újabb és újabb, friss kátleveleket
raknak a szájukba. Az itt lakók a szert tréfásan jemeni
whiskynek hívják. Tapasztalatom szerint a whisky esetében
nem kellenek órák ahhoz, hogy a mennyekben érezze
magát valaki, de meg kell említenem, hogy a kát nem okoz
másnaposságot, és az érzékeket nem homályosítja el. Kát
nélkül nem lehet jó üzletet kötni. ,,Még a gyerekek is
tartanak attól, hogy ha nem rágják a varázsnövényt, nem
tudnak helytállni az iskolában. ”27
Fényes dél a falvakban. Görbe tőrrel felfegyverzett
férfiak guggolnak a kunyhójuk előtt, teát szürcsölnek,
cigarettáznak és kátot rágnak: békés látvány. Elmondták
nekem, hogy a kátot (Catha edulis, a kecskerágófélék
családjába tartozó cserje, levelei koffeint tartalmaznak, teát
is szoktak főzni belőle. A ford.) mindenütt termelik
Jemenben, a legjobban azonban 1000-2000 méter magasban
növekszik. A két-három méter magas bokor hajtásai,
amelyek virágot nem hordanak, világoszöldek (20. kép). A
kátnövény tizenöt hónap után hajtja az első leveleit, attól
kezdve azonban évente háromszor lehet szedni.
Kíméletesen aratják, a leveleket nem tépik, hanem ágastul
szedik le, és jól kezelhető csomókká kötik össze.
A kátot frissen kell élvezni, ezért már az aratás napján
vagy legkésőbb másnap a fogyasztóknál van. Viszont
nagyon drága.
Jemen számára az üdvözítő növény egyszerre áldás és
átok. Csupán csekély mennyiségben exportálják

51
gyógyszerkészítés céljára. Valamennyi szomszédos
országban behozatali tilalom van rá, Szaúd-Arábiában a kát
élvezetét keményen büntetik. Értékes területeken
termesztenek kátot, pedig nagyobb szükség lenne gabonára
vagy a Jemenben kitűnő termést hozó kávéra.
Az engedély a Bainúnba való utazáshoz mára eltűnt a
kát ködében.
Vettem egy csomóval, és munkatársammal, Ralffal — aki
szakmáját tekintve vegyész — visszamentem a szállodában
egy kátkóstolóra. Lemostuk a leveleket, ami valószínűleg
helytelen volt, mert a törülközőn, amelyre csöpögtek,
sárgás csíkok maradtak. Egy üveg ásványvízzel a kezünk
ügyében leültünk, és bátran rágni kezdtük a kátot. A
zöldségnek szörnyű íze volt, mint a nyers spenótnak
babérlevéllel keverve, bár ez csupán jóindulatú
megközelítése annak, amit éreztünk. A levelek hamar
szétestek, feloldódtak, olajos, keserű íz áradt szét a
szánkban. Ahogy másoknál megfigyeltük, mi is ide-oda
tologattuk az utálatos csomókat, majd friss leveleket
raktunk a szánkba. Közben Ralf megkérdezte: „Érzel
valamit?” — „Semmit!” A hatást várva makacsul rágtunk.
Vacsoraidőre jóllaktunk. Éreztem, hogy gyorsabb a
pulzusom, az agyamban jóleső érzés zsibongott, de az
annyit emlegetett megvilágosodás elmaradt. Lehet, hogy
egyetlen csomó kát nem elég ahhoz, hogy szikrázó
fénymezőkre jussak, ám az „utazás” legalább arról
gondoskodott, hogy mély álomba zuhanjunk, amelyből
fejfájás és más kellemetlen utóhatás nélkül ébredtünk.
Elutazásunk előtt meg vettünk egy szép levelekből
kötött kátcsomót (21. kép). Ralf légmentesen lezárt
műanyag tartályba tette, hogy otthon elemezze a
csodanövényt. Íme az eredmény:

cathin [(+)-amino-2-phenil-1-propanol] C9H13NO,

52
 cathinon (-aminopropiopheon),
40 további alkaloida, továbbá különféle szterinek.

— Mit akarnak Bainúnban? — kérdezte másnap az

idegenforgalmi vállalat irodájában a hivatalnok.
— Szeretném az alagutat látni, amelyet a himjári
királyok vagy Salamon démonai építettek.
— Tudja, hol van Bainún? — érdeklődött a barátságos
hivatalnok.
— A térképet a Nemzeti Múzeumban vásároltam —
mutattam a térképre.
— Ezzel semmire sem megy. Terepjáróra, sofőrre és
vezetőre van szüksége.
Eszembe jutott a „vezető”, aki Máribban kísért, és
egyetlen szót sem értett angolul. Megkértem a hivatalnokot,
hogy olyan vezetőt adjon, aki beszél angolul vagy németül,
franciául, olaszul, spanyolul vagy hollandul.
A hivatalnok megértést mutatott, és megígérte, hogy
másnap reggel hat órakor várni fog a jármű, a sofőr és a
vezető a szállodám előtt, ha meg aznap megkötöm a
szerződést az autó tulajdonosával, aki eljön hozzám a
szállodába.
Hét óra felé megjelent a hivatalnok a hotelban, hogy a
jármű tulajdonosához vigyen. Hellyel kínáltak, és forró,
fekete teával, ami hosszabb tárgyalás bevezetésének
tekinthető. A jemeni „Good eveninggel” köszönt, aztán
kátot rágva hallgatta, mit mondok. Ettől keleti
szószátyárság vett erőt rajtam, hosszasan magyaráztam,
hogy abszolút megbízható kocsira és feltétlenül angolul
beszélő vezetőre van szükségem.
A jemeni rágott, és némán bámult Mm, a hivatalnok
jóindulatúan hallgatott. Majd a büszke autótulajdonos arab
szózuhataggal fordult a hivatalnok felé. Az nem kevésbé
nyelvtörő mondatszörnyekkel válaszolt, hogy aztán

53
hosszabb duett után közölje velem: az autótulajdonos, aki
egy szót sem ért angolul, hajlandó szerződést kötni velem.
A hivatalnok tolmácsolta kérdés-felelet játék végtelen
szóáradata egyszerűen végződött.
Angolul megfogalmaztam a szerződést: másnap reggel
hat órakor egy műszakilag kifogástalan terepjáró lesz a
szálloda előtt, sofőrrel és angolul beszélő vezetővel. A
szerződés szerint fizetendő összeg az autóért, a két férfiért,
a biztosításért, az üzemanyagért, no meg a baksis 200 USA-
dollár naponta.
Reggel hét óra harminc. Az araboknál szokásos késéssel
bukkan fel a legénység a hotel előtt, a sofőr görbe tőrrel, a
vezető nyakkendőben.
Három kísérleti mondat után láttam, hogy a büszke
vezető nemcsak angolul nem tud, de az arabon kívül
egyetlen nyelven sem ért egyetlen hangot sem. Egy kartont
tartott a kezében, amelyre kérdések voltak írva angolul:
„Hogy érzi magát?”, „Hova akar menni?”, „Éhes ön?”. A
vállalkozást lemondani értelmetlen lett volna. Elindultunk.
Felkelt a nap. Szanaa szórt, vöröses fényben izzott, a
fehér ablakkeretes, színes házak úgy világítottak, mintha az
éjszaka frissen festették vagy lefújták volna őket.

Az út története

Szanaából kitűnően megépített aszfaltúton haladtunk

dél felé. Az út kétszáznegyven kilométerhosszú. Eszembe
jutott a története. Honfitársam, dr. Heinz Rudolf von Rohr
kitűnő képes albumban28 írta le:
1958-ban, Kína „nagy ugrásának” évében a kínaiak
Jemenben is nagy ugráshoz készültek. Fejlesztési
segélyprogramként került sor a Vörös-tenger mellett fekvő

54
Hodeida kikötővárostól Szanaáig vezető út építésére. A
kínaiak, akiknek pedig saját országukban is volt elég
gondjuk — izzó sivatagokon keresztül és magas
hegységeken át —, makacs és alapos munkával meg is
építették a gigantikus utat. Mérnökeik is figyelemre méltó
teljesítményt nyújtottak, mert a 3000 méteres
magasságkülönbségek sem jelentettek számukra gondot.
Rudolf von Rohr csodálkozva jegyzi meg, hogy a kínaiak
„az építés négy éve alatt soha nem próbálkoztak azzal,
hogy közvetlenül befolyásolják az országban történő
politikai eseményeket”.
Ha valahol kínaiak ügyködnek, azt az oroszok sem nézik
tétlenül: javasoltak az imámnak egy másik utat Hodeida és
Taizz összekötésére.
1966 és 1969 között meg is építették. Ennyi „vörös”
útkilométer után az amerikaiak sem akarták hagyni
magukat. Benyújtottak egy tervet egy Szanaából Dzamár,
majd Taizz felé vezető útra. Egyszer aztán politikai
nézeteltérésre került sor, az amerikaiak — akik már
elkészítették az útágyazatot — elhagyták Jement. Akkor
jöttek a németek. A hetvenes évek elejére ők fejezték be az
amerikaiak által megkezdett munkát.
Ezen az úton autóztunk (22-23. kép).
Itt kellene lennie Bainúnnak Szanaa körül a hegyes,
sziklazugos táj arra az útszakaszra emlékeztet, amelyik
Peruban Ica és Lima között húzódik. Ha nem szegélyeznék
az utat a nagyfeszültségű vezeték oszlopai, elfeledhetnénk
a civilizációt, úgy vélhetnénk, hogy a Föld érintetlen
vidéken járunk. Mezők és parlagon hagyott területek,
sivatagok, majd kátültetvények és fegyveres
ellenőrzőpontok. Hatvan kilométer után elérjük Maabar
városát, azután megint kietlen sivatag.
Vezetőnk agyában lassan összeállt egy kérdés, amelyet
azután arab angolsággal vagy angol arabsággal nyögött ki:

55
tőlünk szerette volna megtudni, hol van Bainún. . . Mélyet
lélegeztem, hogy fel ne robbanjak, azután olyan nyugodtan,
ahogyan csak tőlem tellett, lassan és nyomatékosan
megpróbáltam elmagyarázni, hogy neki kell odavezetnie
bennünket, tehát neki kellene tudnia, hogy hol van Bainún.
Elővettem a térképet, és rámutattam a Bainúnt jelző pontra.
A derék, fekete zakós, elegáns zöld-sárga nyakkendős
idegenvezető semmit sem fogott fel, semmit sem értett
abból, amit mondtam neki. Üres pillantása arra engedett
következtetni, hogy egyáltalán nem tud térképet olvasni. A
sofőrrel fecsegett valamit, aki sajnálatomra csak egyik
kezével fogta a kormányt, a másikkal folyvást görbe tőrét
simogatta. Nyilvánvalóan csak én tudtam, hogy jófelé
megyünk, ezért kézjelekkel magyaráztam nekik, hogy
hajtsunk tovább egyenesen. Dzamár előtt a motor kopogni
kezdett. Baj van? Nem, csak a benzin fogyott el. Az ostoba
gépkocsivezető nem tankolta tele az autót, mindössze
nyolcvan kilométert tettünk meg, és éppen csak elértünk
egy benzinkutat. Insallah, Allah így akarta. . .
Du Mont útikalauzából kimásoltam néhány
térképvázlatot, ebből tudtam, hogy Dzamártól mintegy
harminc kilométerre, keletre útnak kell lennie észak felé.
Ha ezt nem tudom — mivel útjelző tábláknak nyomát sem
láttam —, reménytelenül eltévedtünk volna. A
kilométerszámlálóra néztem, ráveregettem a sofőr vállára,
és olyan intéssel, amilyennel a karmester jelzi a pianissimót
a zenekarnak, sikerült a huszonkilencedik kilométer után
lelassíttatnom vele a kocsit. Ahogy az útikalauz ígérte,
pontosan harminc kilométer után az út, pontosabban a két
keréknyom a homokban balra kanyarodik észak felé, bele a
puszta sivatagba. Ettől kezdve mára térkép sem segített,
hiszen a sivatagi csapások nincsenek rajta. Az utolsó
információ: Bainúnt mintegy egyórai utazás után, a
Dzsebel-Iszbil és a Dzsebel-Dzú-Rakam hegyek között

56
elhaladva lehet elérni. Ami kitűnő útbaigazítás lehetne, ha a
hegyekre világító betűkkel kiírták volna, hogy melyik
melyik. Így azonban csak találgathattunk, és a
szerencsénkben bízhattunk.
A távolban két hegy körvonalai rajzolódtak ki. Talán
ezeket említi az útikalauz. Az egyik földön asszonyok és
férfiak dolgoztak, mutogatással rávettem vezetőnket,
kérdezné már meg őket, merre van Bainún. Végigsimított a
nyakkendőjén, és szemlátomást vonakodva szállt ki a
kocsiból. Az emberek arcáról le lehetett olvasni, hogy
Bainún neve semmit sem jelent számukra (24. kép).
A sofőrnek támadt egy ötlete: egy káttal beültetett kert
közepén álló, kétemeletes házhoz állt be a kocsival, és
odaszólt a vezetőnek, hogy jöjjön vele. Eltűntek a házban,
majd negyedóra múltán egy tekintélyes külsejű
honfitársukkal jöttek vissza. A férfi derekán a legszebb és a
legnagyobb görbe tor függött, amit valaha is láttam
Jemenben. A szaruból készült nyél drágakövekkel (vagy
csak színes üveggel?) volt kirakva, a hüvely ezüstlemezből
készült, a széles öv arany és ezüst fonallal volt kivarrva. A
férfi csípőjén tölténytartó öv feszült, a karja alá pedig egy
második világháborús karabélyt szorított. Szakállas arcából
fekete szemek vizslattak bennünket, a fejére tekert fekete-
fehér kendő sarkai hosszú, világoskék, zsírpecsétes ingére
lógtak. Figyelemre méltó jelenség volt. A lába rekordméretű
cipőben végződött. A három arab, anélkül hogy akár egy
pillantásra is méltatott volna bennünket, beült a kocsiba.
Az autó nyögve mászott fel egy végtelennek tetsző
fennsíkra. Mindenfelé szurokfekete, hegyes
vulkánkőzetdarabok hevertek, itt-ott kis falak is álltak
ugyanebből az anyagból. Az idő múlt. Az útikalauz szerint
az út Bainúnig egy óra. Ekkor pedig már másfél órája
döcögtünk szikladarabok és dűnék között. Határozottan
beleszóltam az arabok élénk csevejébe:

57
 „Hé! Bainún?!”
A fegyveres rám vicsorította sárga fogait, és mondott
valamit a honfitársainak. Továbbhajtottunk. További egy
óra múlva a nap túlhaladt a zeniten, ekkor kezdtem
kételkedni abban, hogy ez a három ember legalább
hozzávetőlegesen felfogta volna., hová is igyekszünk.
Határozott mozdulattal a sofőr vállára tettem a kezem, és
rászóltam: „Stop!” Véletlen volt-e, vagy megértette ezt a
talán legrövidebb nemzetközi jelzést, mindenesetre levette
a lábát a gázról, és hagyta a kocsit gurulni, míg végül
megállt.
Kiszálltunk. Ralf egy jegyzettömblapra várromot rajzolt,
és felvázolt egy hegyet is, alagútbejárattal. „Bainún!
Bainún?” — ismételgettem. Értetlenül bámultak rám.
Homokból kis dombot kapartam össze, lyukat fúrtam bele.
Ezt a jelbeszédet kisgyerekek is megértették volna, de a mi
kísérőink nem. A nyakkendős őszintén szólva buta volt, a
sofőrnek mindegy volt, merre vezeti a kocsit, a fegyveres —
mintha érdekelné a dolog —, gesztikulálva magyarázott
valamit. Cui bono? Kinek van haszna az ügyből? — kérdezte
egykor a bölcs Cicero. . . Visszaültünk az autóba, és
továbbindultunk. Elértük a fennsík végét, kanyargós,
sziklásúton haladtunk lefelé, majd egy alig észrevehető
ösvényen felfelé.
Az ember nem járta homok- és kősivatagban egy völgyet
pillantottunk meg, zöldellő mezőket és barna
agyagkunyhókat. A fegyveres ember felmordult: „Bainún!”,
és a puskája csövével egy vár romjaira mutatott, amely a
szikrázó ellenfényben mintha billegett volna a
sziklakiszögellésen (25. kép). Arabjaink hang nélkül,
határozott léptekkel eltűntek az egyik agyagkunyhóban.
Kezükben zöld csomóval jöttek vissza. Itt a kátidő!

58
 Bainún vára

Kísérőink becsületére legyen mondva, hogy miközben

kátcsomókat forgattak a szájukban, egy meredek
sziklarámpán felvittek bennünket a bainúni várhoz (26.
kép). Ott aztán volt idejük rá, hogy elmélyülten rágva
keressék a boldogságot.
A vaskos vár állítólag „egyike azoknak az
erődítményeknek, amelyeket Salamon király idején a
dzsinek építettek”29. David Heinrich Müller osztrák
orientalista (1846-1912) a várat dicsőítő óarab verseket
fedezett fel.30 Alkama, a költő azt írta:

„És Bainún és Szalin most romokban hevernek, pedig

egykor uralkodójuk az egész világot uralta.”

Vagy olvassuk a sirámot:

„Jaj annak, aki Bainúnt romjaiban heverni látta,

sivárak és puszták építőkövei. Rókák honolnak most
a palotákban, melyeknek egykor védelmét keresték a
maguk is hatalmas alattvalók és a hatalomban
megőszült uralkodók.”

Amit magunk előtt láttunk, azoknak a palotáknak a romjai

voltak, amelyeket Salamon király démonai Sába királynője
számára építettek.
Ezek a démonok vagy dzsinek valóságos varázslók
voltak! Ezt meg a romokból, a tonnás, csiszolt, egymásba
illő építőkövekből is láttuk. Kissé a mi középkori európai
várainkra emlékeztetett, amelyek dacos sasfészkekként
álltak a sziklaormokon. De az európai várak szánalmasan
eltörpülnek ezekhez az építményekhez képest. Itt hatalmas

59
monolitokat tornyoztak egymásra. Jártam már sokfelé a
világban: különösen a Peruban és Bolíviában szerzett
tapasztalataim tették lehetővé, hogy felmérjem az itteni
kőhasábok nagyságát. A legalsók legalább húsztonnásak.
Miféle mérnöki tudás tette lehetővé ezt az építkezést?
Milyen emelőszerkezetekkel, darukkal, csigasorokkal
húzták-vonták fel ide ezeket a súlyos tömböket? A völgy
aljától a szikla ormáig legalább kétszáz méteres
magasságkülönbséget kellett leküzdeni.
De nem a vár volt kutatásaink célpontja. Az alagutat
kerestem, amelyről a legendák szólnak.
Az idegtépő jelbeszéd újrakezdődött. Kísérőink előtt
kavicsokból felépítettem egy kis hegyet, beletoltam egy
ágacskát, és a szemközti hegyre mutattam. A fegyveres
arab pontosan arra a hegyre irányozta a karabélyát. . .
aztán kissé feljebb célzott, és bólintott. Végre! A kocsival
nem lehetett feljutni, úgyhogy Ralf meg én a vállunkra
vettük a fényképezőgépeket, és a gyalogösvényen
felkapaszkodtunk a hegytetőre. Alagút sehol.
Alagútbejárat sehol. Visszamentünk, megmutattam a
fegyveresnek a fényképet, amelyet még otthon a táskámba
tettem. Nem az alagutat ábrázolta ugyan, hanem a
csatornát, amely az alagúthoz vezetett.
A fegyveres káttól csillogó szemében fény gyúlt.
Bólintott, és bement a romos vár egyik helyiségébe. Kis idő
múlva egy nehézkesen bicegő aggastyánnal tért vissza, akit
gyöngéden támogatott. Az öreg rögtön megértette, miről
van szó, nyugodtan mondott valamit a földijeinek,
miközben csontos kezével lefelé mutatott, a völgybe, aztán
egy nem látható pontra, nyilván arról beszélt az araboknak.
Ha nem hallottuk volna már, hogy a kát fokozza az
éleslátást, és megnyugtat, lélegzetet se mertünk volna venni
félelmünkben, amikor a merev szemű sofőr megcélozta a
lefelé vezető ösvényt. Olyan keskeny volt, hogy a

60
kocsikerekek a szó szoros értelmében a mélység peremén
gurultak, de minek izgassam a kedélyeket? Semmi bajunk
sem történt, máskülönben nem ülnék most az
íróasztalomnál.
A kocsi már megkerülte a hegyet, amikor a távolban egy
függőleges sziklafalon egy nem természetesnek tűnő
bevágás vonta magára a tekintetünket. A kocsi csakhamar
megállt, pontosan a sziklafal előtt. Csak álltunk és
bámultunk. Előttünk ott volt a hegy, amelyet a fölső
harmadában egy „démon” átvágott. Ha az ember — mint
például én — nem hisz sem démonokban, sem dzsinekben,
akkor is arra kell gondolnia, hogy itt csak ők dolgozhattak.
A felső bevágás a sziklafaltól jobbra és balra sima volt, az
alsó, durva kőből álló rész olyan volt, mintha az idők
folyamán leváltak volna róla a sima kőlapok, amelyek
egykor borították. A bevágás végén ott volt az alagút, a
sötét lyuk, a bejárata fölött simára csiszolt, éles sarkú
monolittal (27-28. kép). Mintha nem kivájták volna a
sziklából; hanem beleillesztették volna. Előhúztuk a
mérőszalagjainkat: a keleti bejárat szélessége 3,37, a
magassága 3,48 méter.
Méricskéltünk, fényképeztünk, amikor hirtelen hatalmas
robajra rezzentünk össze. Lőporfüst gomolygott.
Lelapultunk a földre, de aztán kiderült, hogy a tűzijáték
nem nekünk szól. Úgy látszik, a fegyveresnek a fejébe
szállott a kát, mert belelőtt a sötét alagútba. Mivel a kemény
szikláról visszapattanó golyó ugyanolyan kellemetlen lehet,
mint a telitalálat, a falhoz lapultunk, azután odamentem a
lövészhez, és tréfálkozva elkértem a karabélyát. Egy három,
egymásra került kavicsból álló tornyocskára céloztam vele,
és — Allahnak. hála! — a legfelső kavics a lövéstől
szétpattant. A jemeni Tell Vilmos elképedt, és attól kezdve
a másik irányba lövöldözött, bár így is állandóan
félbeszakította a munkánkat, hogy elbüszkélkedjék

61
lövésztudományával. A lövészünnep végén azután modellt
állt, hogy lefotózzuk (29. kép).
Betapogatóztunk az alagútba. A másik végét nem láttuk,
mert az alagút enyhe kanyart ír le. Leléptük, 160 méter
hosszú lehet. A nyugati kijáratnál a magassága 5,92, a
szélessége 3,03 méter. Az alagút a nyugati oldalon néhány
méterrel a talaj szintje felett lép ki a sziklafalból (30. kép).
Az innenső oldalon sem csatornának, sem
csillapítómedencének semmi nyoma. Messze lent a
völgyben Bainún romjai látszottak, az alagútból pedig
kísérőnk sortüze mennydörgött. Hatásos jelenet volt.
Az úgynevezett csatorna a keleti oldalon kezdődik, ott,
ahol a sziklabevágás halad, és a lejtőn déli irányba húzódik,
enyhén emelkedve.
Az egyik szélesebb pontján 2,94, egy keskenyebb részén
pedig 2,46 métert mértünk. A Német Régészeti Intézet
szakemberei azon a véleményen vannak, hogy ez a csatorna
volt az, amely „a lejtőn lefutó esővizet felfogta,39 és az
alagúton keresztül a hegy nyugati lábánál, az al-Galáhim
vádiban fekvő földekre vezette”31. Mivel a nyugati
völgyben összegyűjtött víz nem volt elegendő a földek
öntözésére, a szomszédos völgyből is kellett vizet hozni.
Erre szolgált az alagút és a csatorna.
Ez az értelmezés azonban önmagában sem magyarázza
meg a rejtélyt.
Valószínű, hogy felhőszakadások és az esős évszakok
idején víz folyt az alagútban és a csatornán át. Ennek
ellenére sem hihetem, hogy az egész építmény pusztán
túlméretezett vízvezeték lenne.
Ha a régészek abból indulnak ki, hogy a keleti lejtőn
lefolyó vizet a csatornának kellett felfognia, akkor azt kell
mondanom, hogy a keleti lejtőről aligha juthatott
számottevő víz a csatornába, mert az alagút bejárata
meglehetősen magasan van a hegy oldalában. Ez nem

62
tömör hegykúp, amelynek egyszerűen lefolyik a víz az
oldalán. A hegy porózus anyagból van, a víz beszivárog a
kőzetbe, erecskék törnek utat maguknak a völgybe. Az is
ellentmond a „hivatalos” véleménynek, hogy a csatorna
falai éppen a hegy felőli oldalon magasabbak, mint a völgy
felőlin. Ha az volt a cél, hogy a lefelé csordogáló vizet a
völgy felőli oldalon felfogják, akkor a hegy felől elég lett
volna egy alig észrevehető perem. Mi végre akkor ez a
gigantikus erőfeszítés?
Mai szemmel nézve is találni ellentmondásokat. Most is,
akárcsak régen, megművelik a Bainún-völgy földjét. Ma is
ugyanolyan szívesen fogadnák a vizet a szomszédos
völgyből, mint egykor. Erős esőzésekkor haragos árnak
kellene a csatornába zúdulnia, majd átrohannia az
alagúton, hogy a nyugati oldalon vízesésként zuhogjon alá
a sziklafalon. Ilyesminek azonban semmi nyoma. A
vízfolyásnak nyoma marad, a víz medret váj magának,
különösen, ha tíz méter magasból zúdul alá! A régészek
megállapításait mérlegelve úgy érzem, valami elkerülte a
figyelmüket.
Valami.

Bilokáció és nyomai

Bilokációnak azt a jelenséget nevezik, amikor valaki

vagy valami egyidejűleg varr fizikailag jelen két különböző
helyen. Ilyesmi azonban csak a szentek legendáiban fordul
elő, és az egyszerre több helyen megjelenő alakok ott is
eltűnnek, és nem hagynak nyomot maguk után.
Isten a megmondhatója, Salamon király nem volt szent,
de így vagy úgy, mindenütt jelenvalónak kellett lennie, és
jelentős nyomokat hagyott maga után.

63
 Megfontolandó: a „maradványaikban” is ámulatra méltó
teljesítmények olyan korban születtek, amely történetileg
meg sem ragadható.
Ismeretlen az építtetők neve, tisztázatlanok a műszaki
eszközök, amelyekre pedig kétségkívül szükség volt
hozzájuk. Csoda-e, ha ezeket a gigantikus építményeket
Salamon „démonainak” vagy „dzsinjeinek”
tulajdonították? Hogyan lehetne megmagyarázni a
megmagyarázhatatlant?
Bainún alagútját mindazonáltal a legendák tartották
„életben”, a történet-írás mit sem tud róla.
Lehet-e másként értelmezni a csatornát és az alagutat,
mint egy vízvezeték-rendszer részeit? Ha stratégiai
létesítménynek tekintjük őket, segítségükkel lényegesen
gyorsabban lehetett volna csapatokat átdobni az egyik
völgyből a másikba. A menetidő nyolc órával
csökkenhetett, hiszen nem kellett volna megkerülni a hegy
lábát Nem lehetne-e a sziklaépítményt menekülési
útvonalnak tekinteni?
A döntő kérdés az, hogy mi köze volt Salamon királynak
vagy Sába királynőjének az építményhez. A királynő —
Salamonnal ellentétben, akinek létét írások is bizonyítják —
csak legendákban bukkan fel, bennük azonban félre nem
érthető jelzésekkel. Először az édesanyjával lehet találkozni
Máribban, aki üveges fémpalotában él, amely amilyen
hirtelenül megjelenik, ugyanolyan hirtelenül el is tűnik,
hogy azután Haddád királynak, Bilkísz atyjának a
menyegzőjekor újra ott álljon a helyén.
Salamon rejtélyek elé állítja a legendaszerzőket:
állandóan olyan helyeken bukkan fel váratlanul, ahol a
földrajzi távolság miatt nem lehetett volna. Havonta
meglátogatta szeretett királynőjét, holott a Jeruzsálem és
Márib közti út annyi idő alatt meg sem tehető. A szelek
uraként olyan. kocsit ajándékozott a királynőnek, amely a

64
levegőben repült. Ennyi felfoghatatlan csoda már elég is lett
volna legendák születéséhez, de voltak ennél különb
dolgok is. Nem elég, hogy Salamon, műszaki csapatai élén
— például — Jeruzsálemben, Máribban, Bainúnban
évezredeket átvészelő építményeket hozott létre, de
templomokat és palotákat emelt a mai Iránban, a mai
Pakisztánban, a mai Kasmírban is.
Salamon mindenütt ott volt, és mindenhol maradtak
utána nyomok.
Helyszíni kutatások alapján32 leírhattam, hogy
Kasmírban Srinagar város közelében van egy hegy, amelyet
Tahtaszoleimánnak, „Salamon trónjának” hívnak. A
hegytetőn ma vár áll, alatta pedig egy erődítmény
monolitromjai találhatók, állítólag Salamon építtette.
Srinagar a kasmíri völgyben a Wular-tó mellett fekszik, az
ottani legenda szerint Salamon repülő trónjával érkezett
oda, a zabolátlanul folyó vizeket gátakkal megfékeztette, és
a mocsarakat kiszáríttatta33. Ezért Kasmírt „Salamon
kertjének” is nevezik.
A pakisztáni Dera-Iszmáilhán városától nyugatra van
egy második, 3441 méter magasan fekvő „Salamon trónja”,
Északnyugat-Iránban egy harmadik, 2400 méter magasban.
Valamennyi Tabtaszoleimán erődítményben a vizet és a
tüzet imádták.
Az, ami engem nyugtalanít, hidegen hagyja azokat, akik
nem hajlandók a legendák lényegét feltárni. Lehetséges-e,
hogy egymástól oly messze élő népek körében ugyanaz a
látomás kísértett? Az etiópiaiak Salamon kocsijáról tudnak,
amely a levegőben szállt, a kasmíriak viszont őrzik
Salamon repülő trónjának hagyományát. A két nép
lakóhelye között légvonalban vagy 5000 kilométer van,
szárazföldön — hegyeken és sivatagokon át — az út hossza
legalább 20 000 kilométer. Hát hogy az ördögbe — már
elnézést kérek — őrizte meg a legendáiban mindkét nép

65
(akik valószínűleg mit sem tudtak egymásról) ugyanazokat
a tényeket?
Létezett talán valamilyen közös ősforrás, amelyből az
összes szerzők merítettek? Látomások és fantázia szülte
démonok azonban egy kavicsot sem tudnak megmozdítani.
Hogyan hozhatnának létre hatalmas építményeket?

Magaslati bájfürdő

Valamennyi hegynek, amelyet Tahtaszoleimánnak

neveztek, van egy közös tulajdonsága: ,,a tűznek és a
víznek” szentelt helyek voltak. Mivel az Északnyugat-
Iránban levő Tahtaszoleimán Salamon tevékenységének
meglehetősen pontosan a földrajzi középpontjába esik,
ezért vizsgáljuk meg gondosan azt a hegyet a többi hasonló
nevű helyett is.
Ennek a hegynek a „keresztapja” egy legenda.
Salamonnak szerelme kezdetén nem volt könnyű Sába
hűvös királynőjét meghódítania. Eszközeiben nem lévén
túlságosan válogatós, varázsitallal elbódította hát a kedvest,
és „a levegőn keresztül”34 a perzsa felföldre szöktette.
Gondoskodott a hölgy kényelméről is: a hegyen volt egy tó,
meleg ásványvízzel. A légi utazástól kimerült királynő
ebben a vízben kiadós fürdőt vett, és máris megfelelő
hangulata támadt Salamon érzelmeit viszonozni. Azóta
viseli a tojásdad tóval ékes hegycsúcs a Tahtaszoleimán
nevet. Így szól a legenda.
A légi szállítással kapcsolatban Az iszlám
enciklopediája35 úgy tudja, hogy Salamon dzsinjei zöld
selyemből varázsszőnyeget szőttek az utazáshoz a „légen
át”. Ha a király reggel Szíriában a szőnyegre rakta minden

66
szükséges holmiját, és nekivágott, estére Afganisztánba
érkezett.
A Tahtaszoleimánt a mai napig helikopterrel lehet a
legjobban elérni.
Már a vad táj látványa is felpezsdíthette a királynő
érzékeit. A fennsík Azerbajdzsán isten háta mögötti, kopár
vidékén terül el az iráni Marágétól délnyugatra. A régészek
2400 méter magasan felfedeztek egy dombot, rajta egy kör
alakú, ciklopikus fal romjaival. A fal hossza valamikor
elérhette az 1100 métert.
Egy tüzes vízszentély állt itt, voltak benne lakóhelyek a
papoknak, szállás a gazdag vendégeknek. Az egészet
erődrendszer fogta körül, amely tízhektárnyi földterületet
zárt magába. A két főkapu északra, illetőleg délre nézett.
Az építményhez 38 tornyot építettek. Ennyi
megfigyelőtorony furcsának tetszik, mivel az
épületrendszer a hegytetőn már messziről jól látszott.
A ma látható rommező közepén fekszik a mélykék hegyi
tó, amelynek kékes vize Sába királynőjét felüdítette. A 67
méter mély tavat föld alatti források táplálják, és ezeknek
köszönhető, hogy a tó vízszintje egész éven át változatlan.
Jól értesültek tudni vélik, hogy létezik egy föld alatti
csőrendszer, amely a tavat összeköti a szomszédos hegyi
tavakkal.
Valamikor a tó tiszta vize köré csoportosultak a
templomok és a papok lakhelyei. 150 évvel ezelőtt az északi
oldalon állt még egy templomkupola, amely azóta
beomlott36. A kupola egy 25 méter oldalhosszúságú,
négyzet alakú építményre borult. Az épületből megmaradt,
öt méter vastag, hengeres oszlop rejtély a régészeknek: az
oszlop ugyanis nem a kupolát támasztotta alá — erre négy
sarokpillér szolgált —, hanem lezárta a teret.
A többi szentély — mi mindent hívnak szentélynek! — is
csupa rejtvény. Voltak ott négyzet alakú helyiségek, faluk

67
vastagsága elérte a 2,4 métert is, a padlózat hat
téglarétegből állt, „köztük nem habarcs volt, hanem
vékony, kemény mésztufa réteggel vonták be őket”37. A
téglák közeiben „fekete koromhoz hasonló” masszát
találtak, olyat, amilyet az északi kapu csatornáiban is ki
lehetett mutatni.
Az egyes helyiségekbe szűk, téglával bélelt alagút
vezetett, ezt mára már hordalékhomok tömte el. Rejtély
rejtély hátán. Nyilvánvalóan valamikor vizet szivattyúztak
a helyiségekbe — de lefolyó sehol sem volt!
Megkockáztatom hát a kézenfekvő kérdést: mi lesz
abból, ha együtt van víz és tűz? Természetesen gőz, és már
hallom is a régészek helyeslését: persze, gőzfürdő volt!
Csakhogy, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, egy
gőzfürdőhöz nincs szükség 2,4 méter vastag falakra, és ha
nincs tömeges turizmus, ugyan minek egy ekkora gőzfürdő
a nehezen elérhető hegytetőn?
A modern régészet ezen a Tahtaszoleimánon több
réteget, vagyis több építési korszakbeli nyomot talált. Ebből
a szempontból engem a legrégebbi időszak érdekel, az,
amelyben Salamon király is élhetett. Itt sem történt
másként, mint a világ bármely más táján a szent helyeken: a
kezdetek után új nemzedékek jöttek, amelyek be- és
átépítették az elődök műveit. Itt is érvényes, hogy alig
tudnak valamit a legrégebbi építményekről, ámbár az
erődítmény monolitokból emelt falának építésmódja és a
11-es számú, meg álló. monolitokból emelt torony arra
mutat, hogy a legelső építmény kora a messzi-messzi
múltba nyúlik vissza. Tapasztalatom szerint minél inkább
monolitjellegű egy építmény, annál régebbi. A
kőkorszakból alig kilépett emberek óriási építőkövekkel
kínlódtak mindenfelé, akár a francia Bretagne-ban, akár
Máltán, az ókori Egyiptomban, Angliában, Peru fennsíkjain

68
vagy máshol járunk. Először sziklákat raktak egymásra,
később már köveket rakosgattak.
Mire szolgálhatott ez az építmény ezen a
Tahtaszoleimánon? „Salamon trónjától” vagy tíz
kilométerre található a Zindaaszoleimán, a Salamon
börtöne elnevezésű vulkán krátere, és a szomszédságban
van a Tahtabilkísz, Bilkísz trónja, valamint — hogy az
együttes teljes legyen — az Iszfarjini-síkságon a Shahr-
Bilkísz, Sába királynő egykori rezidenciájának szögletes
rommezeje38.

Bolyongó szerelmespár

Királyi gyermekeink — úgy látszik — Jemenen kívül

Kasmírban és Jeruzsálemben is ténykedtek, és Iránban is
hagytak nyomokat, amelyeket nem lehet nem észrevenni.
Hogy volt ez lehetséges, hiszen a távolságok óriásiak?
A Tahtaszoleimánon a régészek hatágú csillagok sárga
mázzal bevont töredékeit találták. Figyelemre méltó dolog:
hiszen Az iszlám enciklopédiája szerint a hatágú csillag
Salamon pecsétje volt, a király címere.
Az agyafúrt Salamonnak volt egy varázstükre is, amely
„megmutatta neki a világ minden helyét”! Ilyen tükör
kellene a mi oly gyakran melléfogó időjósainknak, mert
ezzel a titokzatos tárggyal, amelyet, különböző anyagokból
raktak össze”, Salamon „mind a hét időjárást”
megfigyelhette39, márpedig ez nagyon fontos volt ahhoz,
hogy tudja, milyen az időjárás a különböző légi
útvonalakon.
Al-Maszúdi (895-956) Arábia legjelentősebb
földrajztudósa és enciklopédistája volt, Arábia
Hérodotoszának is nevezték . 40

69
 Ő azt írta História című könyvében, hogy Salamonnak a
Tahtaszoleimánon lévő templomaiban csodálatosan festett
falak voltak, amelyek „amelyek az égitesteket mutatták, a
csillagokat, a Földet kontinenseivel és tengereivel, a lakott
vidékeket, növényeket és állatokat és sok más csodálatos
dolgot”41.
Csodálatos, ez a jó szó! A hagyományokból ez a
meghökkentő lista áll össze:

— „dzsinek” és „démonok” dolgoztak Salamonnak,

— „a szelek ura” volt,
— robottrónja volt,
— „repülő kocsik” voltak a birtokában.
— hatalmas távolságokat tudott megtenni rövid idő
alatt,
— volt egy „varázstükre” (bármely időjárás esetén
használható radarja),
— a birtokában volt egy részletes Föld-térkép.

„Mindaz, amit tudunk, vonatkozik valamire, amit nem

tudunk.”
Rahel Varnhagen von Ense (1711-1833)

Jól kérdezni. . .

„Jól kérdezni annyi, mint sokat tudni” — mondja egy

arab közmondás. Tetszik vagy nem tetszik, az elképesztő
dolgok ilyen sokasága láttán fel kell tennünk a kérdést:
létezhetett-e a történelem előtti időkben emberi repülés?
Volt ilyen?
Dr. Dileep Kumar Kanjilal professzor, a kalkuttai
egyetem neves szanszkrittudósa erre a kérdésre határozott

70
igennel felelt42. Tudományosan megalapozott válaszát
létező, ősi szanszkrit írások alapján adta meg. Az óindiai
források világosan és érthetően tanúsítják történelem előtti
repülőszerkezetek létezését, amelyeket „mézzel” vagy —
ami valószínűbb —„olajjal” hajtottak.
Az olaj ideális hajtóanyag lehetett volna, fel lehet vele
hevíteni a levegőt a hőlégballon felemelkedéséhez, mint
ahogyan gőzfejlesztéshez is szolgáltathat hőt.
A Kanjilal által felfedezett ókori léghajók kézenfekvő
magyarázatot adhatnák a számtalan „repülő kígyó”-
ábrázolásra és a róluk keletkezett rengeteg legendára az
egyiptomiaktól a közép-amerikai majákéiig. A magyarázat:
a gőzzel hajtott léghajó kondenzcsíkot húzott maga után,
ami repülő kígyóra emlékeztetett.
Így hát felteszem, hogy Salamonnak voltak
kormányozható repülőszerkezetei, esetleg zeppelinszerű
hőlégballonjai; gőzzel hajtották őket, és ezekhez szüksége
volt a különböző Tahtaszoleimánokon üzemanyag-
utántöltő állomásokra, illetve —bocsánat! — templomokra,
amelyekben a vizet és a tüzet imádják.
Milyen szerepet játszott mindebben Sába királynője?
Hogyan magyarázható kísérteties felbukkanása a
semmiből? Nem szólt-e az arab legenda egy .,acél és üveg
városról”, amelyik „egyik pillanatról a másikra” felbukkant
Máribban, És aztán ugyanilyen titokzatos módon újra
eltűnt?
A válasz ott rejlik, ahol senki sem keresné: a Földközi-
tenger egyik szigetén, Krétán. A kis szigeten nemcsak a
régészek csodálják meg a krétaiak által i. e. 2000 táján
teremtett minószi kultúra tanújeleit. Ez a kultúra — hogyan
is lehetne másképpen — a legendabeli Minósz királyra
vezethető vissza. A mitológia szerint az istenek atyjának,
Zeusznak és feleségének, Európának három fia közül volt
az egyik. Az ókori mitológia lexikonában43 „a civilizált világ

71
legnagyobb tekintélynek örvendő uralkodójának” nevezik,
és azt írják, hogy „a törvényeket, amelyeket Krétán
bevezetett, állítólag atyja, Zeusz adta neki”. Isteni
származása ellenére Minósznak vetélytársai is voltak,
egyikük Poszeidón, a tenger istene.
Poszeidón a királynak egy különösen szép bikát
ajándékozott — a bika mellékesen a tengerből jött elő! —,
hogy Minósz áldozza fel az isteneknek.
Minósz visszautasította az ajándékot. Poszeidón bosszút
forralt. Mesterkedéseivel elérte, hogy Minósz felesége,
Pasziphaé beleszeretett a bikába, párosodott vele, és
megszülte a Minótauroszt, a bikafejű, emberi testű
szörnyet. Mivel maga nem bírt a szörnyeteggel, Minósz
felfogadta az Athénból gyilkosság miatt menekülő
Daidaloszt, hogy építsen neki börtönt. Daidalosz feltalálta a
labirintust, az útvesztőt, amelyből nincs kiút. A csalárd
Minósz a feltalálót a saját útvesztőjébe száműzte, csakhogy
a tehetséges Daidalosz feltalálta a maga és a fia, Ikarosz
számára a szárnyakat, amelyekkel Szicíliába juthattak.
Hiába, a krétaiaknak kitűnő műszaki érzékük volt!
Sem a fővárost, Knósszoszt, sem Minósz palotáját nem
óvták védelmi berendezések. Nem is volt rájuk szükség.
Talósz, az ércóriás naponta háromszor körbejárta a szigetet,
és az előre be nem jelentett idegeneket lángokkal és
kövekkel árasztotta el. Talósz testén, a feje búbjától a
sarkáig egy ér húzódott, amelyet ott egy szög zárt le. Akit
az izzásig hevült testű Talósz átölelt, azt ott helyben
megölte. A varázstudományú királylány, Médeia —útban
az aranygyapjat kereső argonautákkal — végzett a
szörnnyel: kitépte a szöget az óriás sarkából, és az olaj —
akarom mondani, a vér, természetesen! — kifolyt Talószból,
az ércóriásból, amely azután nyomorultul rozsdává
enyészett.

72
 Gyanúsak ezek a legendák. Akár Minószról és a
Minótauroszról, akár Talószról vagy Daidaloszról és a
labirintusról szólnak, mind elfeledett műszaki ismereteket
sejtetnek. Minósz király mindmáig fantom csupán.
Homérosz említi először az Íliászban. Csakhogy ez a
költemény 700 évvel a minószi kultúra megsemmisülése
után keletkezett. Annyi bizonyos, hogy valami rejtélyes
dolog történt i. e. 1450-ben Kréta szigetén. A régészet sem
tud rá semmilyen magyarázatot adni. A minósziak szinte
egyik pillanatról a másikra eltűntek, levegővé váltak,
építményeiket egy természeti katasztrófa — valószínűleg
földrengés — megsemmisítette.
Arthur Evans angol régész (1851-1941) a századfordulón
a saját pénzéből Kréta szigetének nagy területén ásatásokat
kezdett. Knósszoszban bontották ki a földből a legnagyobb,
az i. e. II. évezredből származó palotát. Kőlapokkal lezárt
ajtók, fürdőkádra emlékeztető, lefolyólyukakkal ellátott —
bár lefolyóvezeték nélküli — tartályok, lépcsők sokasága
került elő. A lépcsők közül három ugyanabban a
helyiségben, egymástól mindössze tíz méterre ólit, s egy
nagy tetőteraszra vezetett. Lehet, hogy bizonyos
alkalmakkor valamennyi lakó egyszerre tódult a tetőre? Sok
raktárhelyiséget is talált Evans, bennük kétszeres
embermagasságú agyagedényekkel és lángmintás csőrös
korsókkal. Hans Georg Wunderlich professzor a
következőket írja44:

„Már a» normális «magasságú tárolóedények

esetében is felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen
hogyan üríthették ki és tisztíthatták őket, hiszen néha
biztosan meg kellett tenniük. Az edények alját még
székre állva, hosszú nyelű tisztítóeszközökkel is alig
lehet elérni. Az óriási agyagedények pedig végképp

73
 megoldhatatlan rejtélyt jelentenek: ezeket még
megdönteni sem lehet. . .
Ekkora tárolóedényeket csak úgy lehetett itt
felállítani, ha még az őket körülvevő falak felhúzása
előtt kerültek a helyükre, majd köréjük építették a
falakat. Cserélni azonban soha többé nem lehetett
őket, tölteni vagy üríteni pedig kizárólag csöveken át.
a közlekedő- edények elve alapján. És milyen
szerencsétlen ötlet ilyen edényeket ennyire nehezen
hozzáférhetően beépíteni! Az ember már-már
bosszúsan legyint, és odébb megy. . . ”

Ralph Sonnenberg, aki Knósszoszban kutatott, és

kutatásairól45 az AAS (Ancient Astronaut Society,
Ősűrhajós Társaság; a múlt felderítetlen rejtélyeit kutatják)
közlönyében számolt be, szintén bosszúsan sorolja:

„A tárolóedény-monstrumok űrtartalma átlagosan

586 liter volt, és csak a palota nyugati szárnyában 420
volt belőlük, ami kereken 226 000 liter
tárolókapacitást jelent.”

Ahhoz, hogy értelmes gondolatokat vessen fel az ember,

nem kell feltétlenül veterán régésznek lennie. A nyugati
szárny agyagkorsóin kívül, amelyek Wunderlich
professzort is felbosszantották, a palotán kívül is, belül is
mindenütt olajtartályokat lehetett találni — a régészek
gyakran ciszternákként említik őket. Össztárolási
kapacitásuk abszurd. Az a magyarázat, hogy a minósziak
válságos időkre halmoztak volna fel bennük készleteket,
nem eléggé meggyőző. Knósszosz nem félhetett semmilyen
veszélytől, hiszen a szárazföld felé nem is épített ki
erődrendszert, a tenger felől pedig Talósz, az ércóriás
gondoskodott róla őrjárataival, hogy a minósziak
biztonságban érezhessék magukat. Az étolaj egyébként a

74
mediterrán nyári hőségben hamar meg is avasodott,
élvezhetetlenné vált volna.
Az olajkészlet — hajtóanyagraktár!
„Semmilyen előnyomulás nem olyan nehéz, mint az,
amely visszavezet a józan értelemhez” — állapította meg
Bertolt Brecht (1898-1956).
Márpedig én visszatérek a józan értelemhez. . . és
hamarosan ismét találkozom Sába királynőjével.
A Sábaiak, akik Jemenben a máribi gátat építették, és a
tömjénkereskedelem urai voltak, azonosak a minósziakkal,
akik i. e. 1450-ben nyomtalanul eltűntek Kréta szigetéről.
Erre a gondolatra korántsem holmi „megvilágosodás”
vezetett, csupán a szorgalom és az a képesség, hogy az ősi
hagyományok között szokatlan összefüggéseket fedezzek
fel. Így gondolkodtam:
Idősebb Plinius, a római történetíró, aki i. sz. 23-ban
vagy 24-ben született, és 79-ben, a Vezúv kitörésekor halt
meg, 37 kötetes enciklopédiát állított össze a
természettudományokról az akkori ismeretek alapján.
Gondosan összegyűjtött minden tudást a
gyógyszerekről, a növényekről, a fákról, a kövekről, a
földrajzról és a népekről. Kétezer évvel ezelőtt ez volt az
alapmű. Hatodik könyvétien Plinius a következőket írja az
Arábiában élé népekről46:

„Mindenek királyi székhelye azonban Mariaba

[Márib]. . . Az atramitákkal szomszédosak az ország
belsejében élő mineusok, akik úgy tartják, hogy ók a
krétai Minósz királytól származnak.”

Plinius 12. könyvében Arábia fafajtáit vette sorra.

Különös érdeklődést tanúsított a tömjén iránt. A leírásból
csak a következő bekezdést idézem47:

75
 „. . . Egy másik körzet határolja, amelyben a
mineusok laknak; azon keresztül, egy keskeny úton
viszik ki a tömjént. Ez a nép kezdett el tömjénnel
kereskedni, ma is ők uralják a piacot, a tömjént
mineumnak is nevezik róluk. Nincs arab, aki akár
egyetlen tömjénfát láthatna a minósziakon kívül, és
még közülük sem mindenki. A beavatottak létszáma
csupán háromezer családra tehető, az ő kiváltságuk
pedig örökletes.”

Merész állítás, de Pliniusnak szabad hinnünk — amikor

kapóra jön nekik, a régészek is rendszeresen idézik. Az
információ azonban meghökkentő. Többször el kell olvasni
a szöveget, hogy felfogtuk, mit is mond a római történész
érthetően és világosan:
A minósziak kezdtek tömjénnel kereskedni, ezért a
tömjént mineumnak is nevezik. Plinius számára a
minósziak nem valamiféle kereskedők. . . a számára a
minósziak arabok („Nincs arab. . . . . . a minósziakon
kívül”). Igen, a szent könyvek, legendák és történelmi
leírások soraiból szövődő finom háló eléggé világos képet
ad. Mivel nem akarom megismételni, amit már régebben
adatokkal bizonyítottam, csupán nagy vonalakban
emlékeztetek a következőkre:
A „mennyek őrzői”, akikről Enók (Henoch) próféta
tudósított, valamikor leszálltak a Földre. Az emberiség
valamennyi nagy hagyományköre említi őket ilyen vagy
olyan formában, mint Földön kívüli tanítómestereket, akik
egy távoli világból érkeztek. Mivel fejlettebb technikával
rendelkeztek, a tudatlan emberek „isteneknek” tartották
őket.
Ezek az „istenek” nem éltek egyetértésben, vitatkoztak,
veszekedtek, lázadtak egymás ellen. Egyik csoportjuk a
Földön az emberek- és az állatok génjeivel manipulált,

76
ennek eredményeképpen keverék lényeket hoztak létre,
például kentaurokat (félig emberi, félig állati lényeket) és
emberállatokat, mint például a Minótaurosz. Más
földönkívüliek csinos földi lányokkal hancúroztak; ezeknek
az isten-ember kapcsolatoknak a gyümölcsei voltak az ősi
írásokban említett „óriások” és „istenfiak”, ilyen volt
Minósz király is, az istenek királyának, Zeusznak a
Leszármazottja. Az Ószövetségben az „Elóhimról” (isteni
alakokról), Enók „mennyei őreiről” olvashatunk, az indiai
nemzeti eposzban, a Malzábháratában isteni hősökről.
Mindezek a mitikus alakok ismerték Földön kívüli atyáik
műszaki tudásának legalábbis egy részét. Ezért ezen a
bolygón, a Földön hatalmas uralkodókká, királyokká
váltak, és bár utódaik fokozatosan elvesztették az eredeti
tudás maradványait is, egy ideig még rendelkeztek
annyival, hogy a többi ember számára varázslatosnak tűnő
képességeiket fitogtathassák, akaratukat érvényesíthessék.
Salamon király — hogy a saját hősünknél maradjunk —
megtanulta őseitől, hogyan gyártson „repülő kocsikat”,
ezenkívül sokféle mechanikai trükköt ismert, igen jártas
volt a szerszámkészítésben, és valószínűleg rendelkezett
valamilyen robbanóanyaggal is. Hatalmas volt, okos és
ravasz; a világ különböző tájain palotákat építtetett, és
repülési útvonalai mentén „szentélyeket” — üzemanyag-
állomásokat és leszállóhelyeket — telepíttetett.
Mindenben méltó társa és szerelme, Sába királynője, alig
maradt el mögötte. Ő és családja az istenfitól, Minósz krétai
királytól származtak. A királynőnek és rokonságának is volt
annyi műszaki ismerete, hogy lenyűgözzék környezetüket.
A minósziak szentélyeket állítottak fel magas hegyek
tetején, olyan építményeket, amelyek eleinte több célt
szolgáltak: üzemanyagtöltő állomásként és élelmiszer-
raktárként használták őket, de egyben jól látható, jellegzetes

77
terepalakulatok, az istenek repülő leszármazottainak kitűnő
tájékozódási pontjai is voltak.
A minósziak tulajdonképpen békében és jólétben
élhettek volna, csakhogy időnként bekövetkezett egy-egy
földrengés vagy más természeti katasztrófa, amelyekkel
szemben ugyan az istenek leszármazottai is tehetetlenek
voltak, annyi eszük azonban akadt, hogy idejében új földek,
új gazdagság után nézzenek. Ezért jelentek meg egyik
pillanatról a másikra Sába királynőjének szülei egy „fémből
és üvegből készült városban”, Márib városában,
hatalmukat még tetézték egy helyi előkelőséggel kötött
házassággal, kezükbe kaparintották a
tömjénkereskedelmet, és kidolgozták a pénzt hozó bokor
nagyipari, ültetvényes termelését. És így tovább. A
minósziak — vagyis most már sábaiak — megalkották a
műszaki remekművet, a duzzasztógátat, és errefelé eddig
ismeretlen, többemeletes házakat építettek. A helyi
szokásokkal ellentétben a sábaiak továbbra is a csillagokat
imádták, a Sába névnek megfelelően, amely
„csillagimádót” jelent.
Salamon nagy figyelemmel kísérte a sábai birodalom
felvirágzását.
Leginkább a királynő műszaki tevékenységéről érkező
hírek ingerelték.
Talán a hölgy is — csakúgy, mint ő, Salamon — isteni
elődeik különleges, titkos tudásának birtokában lenne?
Amikor találkoztak, gyanakodva vizslatták, találós
kérdésekkel vizsgáztatták egymást. A kényes helyzetet a
szerelem csodatévő hatalma oldotta meg: Salamon segített
a királynőnek megtervezni és megépíttetni a hatalmas
létesítményeket az ámuló nép legnagyobb csodálatára.
Ilyen meg sosem volt. És megszületett a mese a
„dzsinekről” és a „démonokról”, hiszen ez csak az ő művük
lehetett.

78
 ***

Salamon és Sába királynője utoljára a pálmák városában,

Tadmorban (a Szíriai sivatag északi részén fekvő
oázistelepülés, Palmyra) találkoztak.
A pazarló Salamon itt hatalmas síremléket emeltetett
szerelme számára. A királynő haláláról semmit sem
tudunk, de Muhammad al-Haszan, a vallásalapító
Mohamed életrajzírója beszámol arról, hogy I. Valid kalifa
(i. sz. 705-715) talált egy feliratot48 Tadmorban:

EZ A SÍRJA ÉS RAVATALA
A JÁMBOR BILKÍSZNEK
SALAMON FELESÉGÉNEK

A kalifa felnyittatta a sírt. A vér megfagyott az ereiben.

Megparancsolta, hogy zárják le a sírt, és soha többé ne
nyissa ki senki. A sír fölé egy épületet emeltetett.
Mi lehetett az, ami ennyire megdöbbentette a kalifát?
Bilkísz kriptájában egy óriásasszony feküdt.

79
 II.
A BIBLIA PEDIG TÉVED

A szenzációs felfedezés

Az emberek alkalomadtán
belebotlanak az igazságba. De
aztán visszanyerik az
egyensúlyukat, és mennek tovább,
mintha mi sem történt volna.
Winston és. Churchill (1874-1965)

Van egy könyv, amely megváltoztatta világunkat — akkor

is, ha egyesek megpróbálják agyonhallgatni. Az
Ószövetséggel foglalkozó bibliamagyarázók céhének
álmatlan éjszakái lehettek. Zavartan mosolyognak és
arrogáns nyilatkozatokat tesznek. Az, aki a valóságos
szenzációt felfedezte, előre megjósolta, hogyan fogadják a
dolgot: „Ha kénytelenek lesznek tudomásul venni, akkor
majd megkísérlik nevetségessé tenni az elméletemet. Ha
pedig ez nem sikerül nekik, akkor nagyon meggyűlik a
bajuk azzal, hogy megkíséreljék a bizonyítékaimat
megcáfolni. Pontosan ezt akarom.”

Mi is történt?

Kamál Szuleimán Szalíbi libanoni professzor, aki 1929-

ben született.

80
 Bejrútban tanult történelmet, Londonban doktorált, és a
tekintélyes bejrúti Amerikai Egyetemen lett a történelem
tanára. Már több szokványosnak mondható munkája jelent
meg, amikor megírta A Biblia Aszír földjéről származik című
tanulmányát1. Kézirata három évig nem került nyomdába;
a tudományos kiadóknak nem volt bátorságuk
hozzányúlni. Mi is lett volna a kéziratból, ha a Der Spiegel
című nyugatnémet folyóirat nem közli — azután, hogy
néhány nyelvész amellett foglalt állást, hogy Szalíbi érvei
helytállóak? A tudósoknak és a politikusoknak is le kellett
nyelniük a békát. Szalíbi nem kevesebbet állít, mint hogy a
Bibliában leírtak nem az Egyiptom és Palesztina közötti
területen történtek, hanem az Arab-félsziget nyugati
peremén, azon a vidéken, amelyet ma Aszírnak neveznek,
és amely Mekkától délre, Észak-Jemen határának közelében
húzódik.
Mi ebben a szenzáció?
Szodomának és Gomorrának, a két bűnös városnak a
történetét mindenki ismeri. Istenítélet pusztította el őket.
Mindenki tudja, hogy ezek a városok Palesztinában, a mai
Holt-tenger déli végénél álltak. Hát nem ott voltak, hanem
egészen máshol.
Mindenki ismeri a történetet, hogy az izraeliták többször
„átkeltek a Jordánon”, az izraeli Jordán-folyócskán. A
valóságban azonban a Jordán egy hegyvonulat a mai
Szaúd-Arábia Aszír tartományában.
Mindenki tudja, hogy az izrealiták egyiptomi rabságban
éltek mindaddig, amíg Mózes az Ígéret Földjére nem
vezette őket. Furcsa, hogy sem óegyiptomi felirat, sem a
hagyomány nem utal arra, hogy Egyiptomban izraeli
foglyok lettek volna. Nincsen nyoma semmiféle
kivonulásnak sem.
Mindenki tudja, hogy Jeruzsálem azért számít ősrégi
városnak, mert Salamon ott építette fel az izraeliták első

81
templomát. Tény ezzel szemben, hogy a régészeknek
minden makacs keresgélésük ellenére mindmáig nem
sikerült a Salamon-féle templom legcsekélyebb
maradványát sem felszínre hozniuk. Amit találtak, az
egyértelműen későbbi templomok maradványa volt.
Mindenki ismeri a történetet Jerikó harsonáiról, amelyek
— amint arról az Ószövetségben Jehósua (Józsué) próféta
beszámol — az ősi város falait ledöntötték. Minden
becsületes régész régóta tudja, hogy Jehósua története már
csak az időpontok miatt sem vonatkoztatható arra a
Jerikóra, amelyik Palesztinában fekszik.
Mi késztette Szalíbi professzort arra, hogy a bibliai
helyeket egy másik tájékra helyezze át?
Tanulmányai során — az Arab-félsziget helységneveit
vizsgálta — feltűnt neki, hogy e nevek némelyikének
kiejtése nem az arab, hanem a kanaáni vagy az arámi nyelv
kiejtési szabályainak felel meg. Ehhez a következőket kell
tudnunk:
A mi ábécénk magán- és mássalhangzókból áll. Az
Ószövetség ősi eredetijét, a régi szövegek halmazát kizárólag
mássalhangzókkal írták le.
„Jeruzsálem” helyett például a szövegben „jrsljm” áll,
éden helyett: „dn”.
„Slomo” (Salamon) helyett „slm”. Hogy a magam bőrére
játsszam, „rch vn dnkn” például attól. függően, hogy
milyen magánhangzókat illesztünk a mássalhangzók közé,
a következőket jelentheti: Erich von Däniken —Urich ven
Dunokun - Irach vun Dinaken. A magánhangzók
behelyettesítése tehát komoly tévedésekhez vezethet.
A magánhangzók nélküli ős-Biblia írásmódja az
eredetileg csupán 22 hangzóból és az angol átírásban a w-
vel és y-nal jelölt félmagánhangzókból álló sémi ábécére
vezethető vissza. Ugyanez vonatkozik az arab ábécére,
amely szintén sémi eredetű. Évszázadokon, sőt

82
valószínűleg évezredeken keresztül másolták papok és
tanítványaikba szent szövegeket — vagyis az Ószövetséget
— ebben a csupán mássalhangzókból anti formában. A
szövegeket csak az i. sz. 6. és 9. század között vokalizálták,
vagyis látták el magánhangzókkal.
Miközben Szalíbi professzor Nyugat-Arábiában nem
arab eredetű helynevek után kutatott, felfedezései egyre
nagyabb izgalomba hozták:

„Először azt hittem, hogy ez csak tévedés lehet, de

legnagyobb csodálkozásomra kiderült, hogy nem az.
Majdnem valamennyi, általam ismert bibliai
helységnév egy 600 kilométer hosszú és 200 kilométer
széles területsávban volt található, abban, amely ma
Aszír és a Hidzsáz déli részét foglalja magába.”

Ez a felfedezés önmagában még nem lett volna elegendő

ahhoz, hogy a Bibliában szereplő helységeket Arábiában
keressük, hiszen nem ritka, hogy ugyanaz a helységnév
több helyütt is előfordul. Szalbi mind Arábia, mind a bibliai
szövegek alapos ismerője. A hegységek, természeti kincsek,
állatok, növények és vízfolyások bibliai ábrázolását, a
hadjáratok, csaták, győzelmek és vereségek leírását;
valamint az utazások elbeszélését, amelyekről a Bibliából
megtudjuk, hány óráig, esetleg hány nap és hány éjszaka
hosszat tartottak, összevetette a nyugat-arábiai
adottságokkal és az akkori viszonyokkal. És lám: minden
pontosan egyezik — ezzel szemben Palesztinába
semmilyen formában nem illenek a dolgok. Levelezésünk
során Szalíbi professzor meg további kiegészítő anyagokat
is küldött nekem2,3. Mindezek alapján elmélete és az általa
levont következtetések teljességgel meggyőzőek.
Anélkül hogy a helyszínen vizsgálódtak volna, az
állítólag olyannyira tárgyilagos és az új felismerések iránt
nyitott szaktudósok azonnal nekiestek Szalíbi munkájának.

83
Ami igaz, az igaz: ha elfogadják, az Ószövetség elismert
magyarázóinak és a Biblia alapján kutató régészeknek
kicsúszott volna a talaj a lábuk alól. Anélkül hogy
szándékos hamisítást feltételeznénk, legyen szabad annyit
mondani, hogy túlságosan hiszékenyen azonosították az
„Ígéret Földjét” Palesztinával. Amikor és ahol csak
Palesztinában egy romot, egy feliratot, egy vízmerítő
lyukat, egy agyagcserepet vagy egy foszló szövetdarabkát
találtak, azonnal buzgón hozzáláttak, hogy a leletet a Biblia
szavainak „bizonyítékává” formálják. Hogy a valóságban
hogy is néz ki a dolog, ahhoz a Der Spiegel a következő
megjegyzést fűzte: „Mind a három kötetben (Biblia-
régészeti munkákról van szó. A szerk.) csak úgy
nyüzsögnek a-régészeti álfelismerések.”4
Egy példa ezekre a manipulációkra:
1880-ban Siloah mellett egy sziklán feliratot találtak,
amely arról tudósít, hogy férfiak ezen a helyen a hegy
mindkét oldaláról indulva vízvezető alagutat vájtak. A
feliratból szempillantás alatt egy, a Királyok 2. könyvében
(20, 20) szereplő mondat bizonyítéka lett:
„Ezekiás egyéb dolgai, összes hőstette, és hogy hogyan
készíttetett tavat és vízvezetéket, hogy bevezesse a vizet a
városba, meg vannak írva Júda királyainak a történetéről
szóló könyvben.”
Valójában a feliratban szó sincs királyról, sem más
személyről, és semmilyen helységre nem utal. Szalibi
véleménye: „Vízvezetékeket minden időkben építettek.”
Egyes Biblia-régészek azonban ilyenfajta bűvész-
trükkökkel dolgoznak.
Szalíbi professzor nem azon van, hogy a Biblia vallásos
tartalmát kikezdje, csupán a földrajzi helyszíneket, ahol az
események lejátszódtak áthelyezi egy más tájékra. Én pedig
azzal igyekszem segíteni, hogy világosságot teremtek ott,
ahol tudásunk meg sötétben tapogatózik. Nem én vagyok

84
az oka, hogy ebben az esetben a következtetések ijesztőek.
Az új felismerések magukért beszélnek; azt bizonyítják: az
izraeliták Ígéret Földje — ahol Izrael államot alapították —
nem Palesztinában, hanem Nyugat-Arábiában van.
Hogy kerülhetett sor az eddigi feltételezések során a
történelmileg hibás következtetésre?
Az izraelitákat származási helyükről háborúk űzték el, a
nép jó része babilóniai fogságba került (i. e. 586), mások
kivándoroltak a szomszédos országokba, sokan közülük
Palesztinába. Ott új településeket és városokat alapítottak,
és ezeket a régi helységekről nevezték el. Ebben nincs
semmi különös, még manapság is előfordul: Svájcban van
egy Glarus nevű kanton, az onnan kivándorlók az USA-ban
megalapították New Glarust (Új-Glarus). Vagy:
Jeruzsálemben új ortodox városrészek lengyel városok nevét
viselik (31. kép).
Lejátszódhatott ez fordítva is, hogy az Ószövetségben
leírt események mégiscsak Palesztinában játszódtak le,
azután onnan egyes csoportok Nyugat-Arábiába
vándoroltak, és az ott alapított helységneveknek a régi
palesztinai neveket adták? A nyugat-arábiai helységnevek
az állat- és növényvilággal, a földrajzi viszonyokkal, a
folyókkal és a távolságokkal is összhangban vannak.
Palesztinára azonban nem illenek.

Vizsgáljuk meg alaposan!

Ellenőrizhetők-e Szalíbi felismerései régészeti

ásatásokkal? De mennyire! Tudósainknak, akik ugye
mindig csak az igazságot kutatják, „csupán” a megadott
helyeken kellene kapirgálniuk. Szalíbi adatai szerint
például a legrégebbi, a Salamon-féle Jeruzsálem, a szaúd-

85
arábiai Aszír tartományban húzódó Nimász-hegyvidéktől
35 kilométerre, északkeletre fekszik. Van ott egy festői
falucska, a neve Asz-Szarím, Salamon Jeruzsáleme. A
hegyvidéken a régi Jeruzsálem stratégiai szempontból
uralkodó helyet foglalt volna el, ahogyan ezt néhány
próféta írta is. Itt a magas hegységben a templomépítő
Salamonnak az építőanyag is rendelkezésére állt, nem úgy,
mint Palesztinában, ahol kevés akadt belőle (32. kép).
A Királyok 1. könyvében (7, 10) azt olvashatjuk, hogy
„minthogy a templom építésekor már készen kifaragott
kövekből építettek, sem kalapácsnak, sem vésőnek, sem
egyéb vasszerszámnak a zaja nem hallatszott”.
Ezek szerint előre gyártott építőanyaggal dolgoztak,
valószínűleg gránittal, mert homokkő vagy mészkő
alapokon ezek a vaskos építmények sohasem állhattak
volna meg. Nimász hegyeiben van gránit, ott meg ma is
fejtik. Palesztinában nincs.
I. e. 586-ban Salamon templomát Nabú-kudurri-uszur
babilóniai király serege teljesen elpusztította, az izraelita
uralkodó réteg fogságba került. A pusztítás ellenére Asz-
Szarím falucska környékén talán még mindig lehetne
találni a mamutépítményből megmaradt, megmunkált
kőkockákat.
Régészeti ásatások kellenének.
Nem fog rá sor kerülni. Fogadjunk?
Hogy miért nem?
A mai Palesztinában élő zsidóknak semmi érdekük nem
fűződik ahhoz, hogy származásuk helyét a velük szemben
ellenséges érzületű szomszéd, Szaúd-Arábia területére
„helyezzék át”. A Szaúd-Arábiai Királyságot feltehetően
ugyanilyen kevéssé érdekli az ószövetségi örökség.
Legkevésbé pedig a különböző vallások teológusai
érdekeltek az új felfedezésekben. Az Ószövetség kutatói által
írt bölcs könyveknek, a Tóra-magyarázók és a nyelvészek

86
munkáinak ezreit kellene elavultnak nyilvánítani, sutba
dobni. Mivel a Biblia minden adata, minden sora
Palesztinához kapcsolódik, semmi, de semmi nem maradna
az Ószövetségre hivatkozó állításokból. Nagy szégyen lenne.
Pontosan az fog történni, amit Szalíbi professzor
megjósolt. Először megkísérlik, hogy az elméletét
nevetségessé tegyék vagy elhallgassák. Mivel azonban az
elmélet építőkövei túlságosan is komolyan veendők, mert
az állítások ellenőrizhetők, és mivel egy ilyen súlyos
tartalmú könyv nem holmi szélbe szórt pelyva, a magukat
minden bölcsesség és igazság birtokosának tartóknak
keményen meg kell majd dolgozniuk azért, hogy a
professzor bizonyítékait megcáfolhassák.
A kísérlet, hogy a Szalíbi-könyvet nevetségessé tegyék,
illetve elhallgassák, megkezdődött: folyik a
visszaszámlálás. Az eredmény kétséges.
Az általában inkább tartózkodó Neue Zürcher Zeitung
című svájci újság az ügynek hasznos tárgyilagosággal,
mégis a tudósok céhét egyértelműen elmarasztalólag
bírálva a következőket írta5:

„Nem volna szabad [az elméletet] egyszerűen azzal

az állítással félretenni — ahogyan azt magukat
akadémikusnak nevező személyek már megtették —,
hogy arab lévén, a professzor úgysem képes
tárgyilagosan ítélni; Szalíbi, aki egyébként protestáns
arab családból származik, nagyon tekintélyes tudós.”

Következmények

A bibliai történéseket más helyszínre áttéve tisztázható

Salamon király tevékenységének néhány ellentmondása

87
(37. kép). Ha ugyanis Salamon temploma nem a mai
Jeruzsálemben, hanem Szaúd-Arábiának abban a legdélibb
részében állt, amely Észak-Jemennel határos, rögtön
érthető, miért foglalkozott annyit Salamon a sábai
királysággal: a sábaiak a közvetlen szomszédai voltak.
Salamon minden hónapos hétvégi kirándulásai a
királynőnél a „repülő masinák” nélkül így is lehetetlenek
lettek volna, ugyanis az Aszírban fekvő Nimász-hegységtől,
Salamon rezidenciájától Márib városáig a távolság
légvonalban még mindig 530 kilométer.
Nemcsak az ószövetségi helynevek kényszerítenek rá,
hogy másképp, új utakon elindulva próbáljuk
végiggondolni a kérdést. Aszír földjén olyan szentélyek,
romos oltárok, ősi írások, sőt hegycsúcsok találhatók,
amelyek a két bibliai személlyel, Ábrahámmal és
Salamonnal kapcsolatosak.
A múlt század második felében Joseph Halévy
franciaországi zsidó földrajzkutatónak az első európaiként
sikerült — titkos utakon, álöltözetben — bejutnia Jemenbe,
ahová idegen nem tehette be a lábát. Halévy himjari és
héber szövegekről számol be, amelyeket egyazon
sziklafalon látott egymás mellett. Megnézte a Márib melletti
Salamon-mecsetet is, amelynek falai a számtalan arab
felirattól alig látszottak.
Az angol Harry St. John B. Philby az 1917-1918-as évben
átutazott Arábián. Beszámolója szerint magas
hegycsúcsokon sziklafeliratokat és rajzokat — amelyek
közül „az egyik olyan volt, mint egy kentaur”7 — és
terjedelmes Talmud-szövegekkel teleírt falakat látott. Egy
másik sziklafal előtt állva pedig a falon látható Talmud-
feliratok tömegét („. . . a mass of Talmudic
inscriptions. . . ”) bámulta meg.
130 kilométerre délre Táif városától — itt van ma a
szaúdi király nyári rezidenciája —, Aszír tartományban

88
található a Dzsebel-Ibráhim (2595 m), vagyis Ábrahám
hegye. További 150 kilométerre délre már Salamon ősi
országában, az Asz-Szuleimánban járunk. A Dzsebel-Sáda
nevű hegy csúcsán egy oltár maradványai találhatók,
(mindeddig) elolvashatatlan feliratokkal. Az ott lakók az
oltárromot Muszalla Ibráhimnak, vagyis Ábrahám
imádkozóhelyének nevezik.
Áront, Mózes egyik testvérét is rnegörökítették egy ma
Szaúd-Arábiához tartozó hegységben: a 2100 méter magas
Dzsebel-Hárún, vagyis Áron hegye Abhától, Aszír
tartományi fővárosától délkeletre áll. Az Ószövetség prófétái
és ősapái Jemen hegyei között tevékenykedtek, és ott is
temették el őket. Még 1950-ben is mutogatták a turistáknak
Káin és Ábel kriptáját a Dzsebel-Hadidon; azóta befalazták
őket.
Jób pátriárka sírja Észak-Jemenben, a Dzsebel-Hasa
középső csúcsán van, Hud próféta sírkamrája pedig mind a
mai napig a legszentebb arab szentélyének egyike; Tárimtól
északra, a Hadramaut-hegységben fekszik.

Tüske a köröm alatt

A bátrabb zsidó és keresztény tudósok egyaránt

ismételten utaltak arra, hogy az Ószövetség látszólag oly zárt
világképében nincs minden a helyén. Hangjuk azonban
beleveszett egy megrögzött szemlélet képviselőinek
harsány kórusába. Hallott valaki például közülünk, akiket a
keresztény vallás gondolatvilágának megfelelően neveltek
fel és tanítottak, akár egyetlen szót is arról, hogy az
Ószövetség bibliai változatán kívül a hagyományoknak más
forrása is maradt ránk?

89
 1910-ben Rudolf Leszynsky zsidó tudós a következő
szavakkal kezdte A zsidók Arábiában című könyvét8: „Hogy
mióta laknak a zsidók Arábiában, nem tudjuk.” Két évvel
később Jehosua Feldmann a következőket írta a jemeni
zsidókról szóló könyvében: „A zsidók, akik Jemenben sok
évszázada, sőt lehet, hogy sok évezrede laknak. . . ”9 1921-
ben D. és. Margoliouth, aki az oxfordi egyetemen a sémi
nyelvek professzora volt, arra a meggyőződésre jutott, hogy
az izraeliták eredetileg Dél-Arábiából jöttek: „Jób próféta
könyve olyan mű, amely a bibliai kánonhoz tartozik, de
egyértelmű, hogy Arábiából származik.”10 Az oxfordi
professzor ezt a súlyos kijelentést csak azután merte
megtenni, miután hosszú évekig tanulmányozta az óarab és
az óhéber nyelveket.
Az utóbbi nyolcvan évben, aki csak foglalkozott azzal a
kérdéssel, hogy a délarab zsidók tulajdonképpen honnan is
származnak, mind két malomkő közé került. A fennmaradt
dokumentumok és az összehasonlító nyelvészet arra
kényszerített mindenkit, hogy fogadja el a zsidók létét Dél-
Arábiában; nyitva maradt azonban a kérdés, hogy mikor és
honnan kerültek oda. Hugh Scott etnológus, a délnyugat
arábiai népek történetének szaktudósa, 1947-ben nyíltan
beismerte: „Évszázadokkal az iszlám előtt nagyon sok
zsidó élt Közép- és Dél-Arábiában, ám teljesen bizonytalan,
hogy mikor és milyen úton kerültek oda.”11
A hagyományos értelmezés hívei minden szalmaszálat
megragadtak, hogy a Tóra és az ószövetség „bevált”
magyarázatait átmenthessék. Nem engedhették, hogy az
Ószövetség eseményeiről kiderüljön: Dél-Arábiában
történtek. Nem bizonyulhatott igaznak, hogy Dél-
Arábiában vallási hagyományok léteztek, mielőtt
Palesztinába eljutottak volna. Az egyetemi katedrák közötti
viták lefolyását már beprogramozták, anélkül hogy Szalíbi
professzor letehette volna a saját garasát. Hogy lehetett a

90
zsidók arábiai jelenlétének a rejtélyét megoldani? Erich
Brauer néprajztudós a következőket állapította meg12:

„Az észak-arábiai zsidóknak voltak mondái, amelyek

szerint egy részük már Józsué idején letelepedett
Arábiában. A jemenita hagyományok szerint az első
bevándorlók Salamon idejében kerültek az országba.
Azt mesélik, hogy Sába királynőjének volt Salamontól
egy fia, akinek a számára Salamontól tanítókat kért és
kapott; ezek lettek volna az első zsidók, akik Jemenbe
érkeztek. Egy másik hagyomány szerint a királynő
kíséretében jöttek Jemenbe.”

Ehhez a nézethez csatlakozott a legtöbb tudós. Halleluja,

a rejtély megoldódott, a Bibliának igaza volt, Mózes
Palesztinába vezette az izraelitákat; Salamon építette
Jeruzsálemben az első templomot; Sába királynője ott
látogatta meg, és Salamon ezer földijét adta neki
búcsúajándékul. Így jutottak a zsidók Dél-Arábiába!
Bátorkodom ezt a gondolatmenetet szerényen meg
egyszer végigkövetni. A zsidók tehát negyven évig
vándoroltak a Sínai-félszigeten, éheztek, szomjaztak, és
harcoltak ellenségeikkel. Végül elérték az előttük
megcsillogtatott Ígéret Földjét, végre letelepedhettek.
Királyuk, Salamon felépítette az első, igazán hatalmas
templomot, ott volt az összes fiatal, szorgalmasan
ügyködtek az építkezésen. Ezzel egy időben iskolákat és
házakat emeltek, vízvezetékeket fektettek, utakat építettek,
földeket tettek termővé, hadra fogható sereget toboroztak.
Papok és tanítók hallatták bölcs szavukat. Ilyen
körülmények között, egy vadonatúj, éppen csak
megalapított, megerősítendő állam fejeként Salamon
királynak nincs fontosabb dolga, mint hogy szerelmesének,
Sába királynőjének, aki egy 2500 kilométerre fekvő, távoli
országban el, fejlesztési segélyt nyújtson.

91
 Néhány ezer fiatalembert, kiképzőkkel egyetemben, a
királynőnek ajándékoz, annak, aki nem tartozik Salamon
népéhez, más istenekben hisz.
A felettébb groteszk feltételezés azonnal figyelmen kívül
hagyható, ha elfogadjuk, hogy Salamon országa nem a mai
Palesztinával azonos, hanem a dél-arábiai Nimász-hegység
környékén volt. Ebben az esetben ugyanis a —
Palesztinából kiindulva abszurdnak tűnő — segély
barátságos, jószomszédi gesztus, egyben egy szerelmes
államfő ajándéka szerelme tárgyának.

Salamon kerestetik

Honnan jött Salamon? Hiszen az ilyen gazdag

királyoknak is, sőt éppen nekik vannak elődeik. Ki
gyűjtötte össze a sok kincset? Talán a ravasz kis Dávid
király? Az, aki a Góliátot legyőzte?
Salamon családfájának igazság szerint Ábrahámig.
valamennyi nemzetség ősapjáig kellene visszavezetnie.
Csakhogy meg ennél is ősibb időkbe kellene visszanyúlnia,
hiszen Ábrahám atyánk is származott valakiktől, és ez a
származás eléggé különös.
Ábrahám papája Táré volt, legalábbis ezt állítják az ősi
zsidó hagyományok. Ez a Táré pedig — sehol nem található
rá cáfolat — bálványimádó volt. Ábrahám maga is
megerősíti ezt az apai oldalról örökölt családi szépséghibát
az Ábrahám apokalipszisében13, ahol egyes szám első
személyben meséli:

„Nekem, Ábrahámnak, azokban az időkben az volt a

sorsom, hogy apám, Táré helyett illő módon
bemutassam az áldozatokat, az ő fából és kőből és

92
 aranyból és ezüstből és ércből és vasból készült
istenei előtt. Így egyszer a templomba mentem, hogy
szolgálatomat ellássam, és akkor láttam, hogy
Merumat, a kőisten felborult, és Náhórnak, a vas
istenének lábai előtt hever.”

Ábrahám szülei olyan csillagkultusz hívői voltak,

amelyhez hasonlót nemcsak Arábiában és Egyiptomban,
hanem a babilóniaiaknál és a minósziaknál, tulajdonképpen
az ókor valamennyi népénél meg lehetett találni. Ábrahám
apja, Táré állítólag a káldeai Urból származott, és Fritz
Hommel professzor szerint ott „az égitesteknek ez az
imádata különösen elterjedt”14. Így azután Ábrahám
születését is a csillagokkal hozták kapcsolatba, ahogyan az
egy zsidó írásban olvasható':

„Ábrahám Tárénak. . . és Amtelainak a fia. . . a

káldeai Urban született. . . tisri havában. . . a
teremtés utáni 1948. évben. . . Ábrahám születésének
éjszakáján Táré barátai. . . vendégségre. . . gyűltek
össze. . . Akkor észrevettek a keleti égen egy
szokatlan csillagot: úgy tetszett, gyors futással siet
tova, és elnyel négy másik, a négy égtáj felé eső
csillagot. Valamennyien csodálkoztak ezen a
jelenségen.”

A gonosz Nimród királynak, a városépítőnek és „az Úr

előtt nagy vadásznak”, akiről Mózes és Mika számoltak be,
a csillagfejtői azt mondták, hogy születni fog egy, fiúcska,
aki veszélyeztetheti a király birodalmát. Ekkor Nimród
elővigyázatosságból hetvenezer újszülött kisfiút megöletett.
Világos, hogy Ábrahám anyja rettenetesen félt, és amikor
elérkezett a szülés ideje, elbújt egy barlangban. A sötét
barlangot az újszülött arcának ragyogása fénnyel töltötte

93
be. Senki nem vette észre, kivéve Gábriel arkangyalt, aki
sietve lerepült a mennyekből, hogy a fiúcskát táplálja.
Bájos legenda, de nem volna érdemes megemlíteni, ha
nem mutatna oly sok hasonlóságot Krisztus betlehemi
születésének körülményeivel.
Természetesen ettől kezdve Ábrahám már nem
közönséges emberként szerepelt a hagyományokban. Hol
angyalok borították felhőbe és ködbe, hogy
megmenekülhessen üldözőitől, hol a bábeli torony építői
dugták tüzes kemencébe. Ábrahámnak persze a haja szála
se görbült meg.
A hétszázát! Csak miután behatóan foglalkozni kezdtem
vele, világosodott meg előttem, hogy Ábrahám ősapánk
szoros kapcsolatot tartott a Földön kívüliekkel. A Jerahmeél
krónikájában16, egy olyan, ránk maradt régi szövegben,
amely meg ősibb forrásokon alapult, az a megállapítás
szerepel, hogy Ábrahám a legnagyobb mágus és
asztrológus volt, és tudását közvetlenül az „angyaloktól”
kapta.
Ez az állítás pontosan egybevág azokkal a leírásokkal,
amelyeket az Ábrahám apokalipszisében találunk: igen
hatásosan le van benne írva, hogyan vitte a Magasságos két
küldötte Ábrahámot a „mennyekbe”; fönn a magasban
látott „valamit, ami olyan, mint a fény, de nem lehet leírni”
és „óriási alakokat, akik olyan szavakat kiáltottak
egymásnak, amelyeket én nem értettem”. Érthető: ha
Földön kívüliek vitték magukkal Ábrahámot
anyaűrhajójukkal, nem érthette az idegenek nyelvét.
Ábrahám pontosan emlékezett: az a magasban lévő hely,
amelyen állt, hol lefelé, hol meg felfelé fordult: maga fölött
látta a Földet, illetve maga alatt a csillagokat.
Élénk képzelőerő? Biztosan nem. Manapság, az
űrhajózás korában józan beszámolókat olvashatunk arról,
hogy a jövőbeli űrhajók hogyan forognak a tengelyük körül

94
— azt pedig, amit az űrhajókból látni lehet, Ábrahám
egészen helytállóan írta le.
Mindig tisztában voltam vele, hogy én itt legendás,
történelmi tényekkel nem igazolható hagyományokkal
foglalkozom. Nagyon meglepődtem hát, amikor egy
amerikai Biblia-intézet által kiadott műből17 azt kellett
megállapítanom, hogy — az én gondolatmenetemet
követve — annak szerzői is magától értetődőnek fogadták
el egy Földön kívüli civilizáció képviselőinek látogatását.
A könyvben az áll: „Csak az estebéd után fedezte fel
Ábrahám, hogy vendégei nem közönséges látogatók voltak.
A világűrből jöttek.”
Micsoda haladás! A teológusok is képesek hát tanulni.
Ábrahám űrhajósokkal állt kapcsolatban!
A Biblia alapján belénk verték, hogy Ábrahám az
emberiség ősapja, miközben a szaktudósok meg abban sem
biztosak, létezett-e egyáltalán Ábrahám. . . és hogy ugyan
mit is jelenthet a neve.
A leideni egyetem professzora, Franz M. Böhl a
következőt állapította mégis:

„Az ősi Ab-rám név, amely a Genezisen kívül (11,26.,

17,5.) sehol nem fordul elő, azt jelenti, hogy
»magasztos atya« vagy hogy »az atya magasztos«. A
pátriárka szó tehát a név fordításaként értelmezhető.
»Atyán« itt Isten, eredetileg nyilván a Hold-isten
értendő. . . A legvalószínűbb az, hogy az Abr-raham
név esetében csak a gyakoribb Ab-rám név tájnyelvi
változásával (megnyúlás) van dolgunk.”

Amit Böhl professzor 1930-ban határozott állításként

közzétett, azt más szakemberek öt évvel később a
tekintélyes Journal of Biblical Literature19 című folyóiratban
cáfolták:

95
 „Az Ábrahám eredetileg nem személynév, hanem egy
istenség neve volt.”

Az azóta eltelt negyvenévnyi Ábrahám-kutatásnak sem

sikerült a kérdést tisztáznia. Az USA-beli Yale Egyetem
egyik, 1975-ben megjelent közleményében a következő,
figyelemre méltó mondat található:

„Valószínűleg sohasem leszünk abban a helyzetben,

hogy bebizonyítsuk: Ábrahám valóban létezett. . . ”

Zavaros a dolog, és teljességgel jelentéktelen is lenne, ha

nem volnának hatalmas népcsoportok, amelyek
származásukat egy olyan emberre vezetik vissza, aki talán
soha nem is létezett. . .
Valamennyi ellentmondás ellenére bizonyosnak
vehetjük, hogy Ábrahám — ha létezett — sohasem járhatott
egy Jeruzsálem nevű városban. A mai Jeruzsálem helyén
ugyan már i. e. 2000-ben létezett egy, a régészet által
igazolható település, csakhogy senki sem tudja, hogyan
hívták.
1975-ben Észak-Szíriában, Eblában a régészek
agyagtábla-könyvtárat találtak. Ekkor bukkant fel először
— sumer ékírással — egy helységnév: Uruszalim (rslm). III.
Amenóphisz fáraó idejéből (i. e. 1402-1364) származó
egyiptomi hieroglifák említenek egy Ausamen vagy
Rusalimum nevű várost; a Biblia-régészek mindkét
változatot azonnal kisajátították, és a mai Jeruzsálemmel
azonosították. Aki azonban behatóan vizsgálja a dolgot, az
a városneveket felismeri ugyan, de hiányolni fogja, hogy
földrajzi fekvésük nem tisztázott. Teljessé válik a zűrzavar,
ha egy pillantást vetünk a Genezisbe, Mózes 1. könyve 14.
részének 17. versétől:

96
 „Történt pedig Amráfelnak, Sineár királyának,
Arjóknak, Ellászár királyának, Kedorláómernak, Élán
királyának és Tidálnak, Góim királyának az idejében,
hogy ezek háborút indítottak (. . . ) Miután (Abrám)
így megverte Kedorláómert és a vele tartó királyokat,
visszatért. Sodoma királya pedig kivonult eléje a
Sávé-völgybe, azaz a Király-völgybe. Melkisédek,
Sálem királya kenyeret és bort vitt ki eléje. Ő a
Felséges Isten papja volt, megáldotta őt, és ezt
mondta:

Áldott vagy Abrám a

Felséges Isten előtt,
aki a mennyet és a földet alkotta!
És áldott a Felséges Isten,
mert kezedbe adta ellenségeidet!

Ábrahám pedig tizedet adott neki mindenből.”

Itt „Sálem királyról” van szó. „Sálem” a későbbi

Jeruzsálem. Különös. Még nem létezett az Igéret Földje,
Mózes még meg sem született, Dávid király — Salamon
atyja — még nem vette be azt a várost — melyiket is? —,
amelyet azután „Jeruzsálemnek” nevezett volna. Miféle
„sálemi király” volt hát az, aki Ábrahámmal találkozott, és
hol állt ez a Sálem, a királyi város?

Tudóstévedések

„Amiben a tudós téved, abban tudós módon téved” —

mondja egy arab közmondás. Valóban.
A városok, különösen a királyi székhelyek nem a
semmiből varázsolódnak elő. Előbb kialakul egy

97
társadalom, sok-sok nemzedék során államalkotó
hierarchia alakul ki benne, aztán a körülmények előbb-
utóbb rákényszerítik az embereket, hogy várost építsenek.
Az urbanizációnők mindenütt három kiváltó oka volt: egy
uralkodó, aki fitogtatni akarta a hatalmát alattvalói előtt; a
védelem biztosításának szándéka esetleges ellenséges
támadással szemben; végül pedig az az elhatározás, hogy a
közösség hitvilágát bizonyító szentélyt hozzanak létre.
Ez a harmadik ok volt — bármely országról legyen is szó
— a városok alapításának fő indítéka. Az ősi korok emberei
szerte a világon általában égitesteket imádtak. A
csillagkultusz a csillagos égbolt szépségével, a felkelő és a
lenyugvó Nap és Hold látványának érdekességével
magyarázható. Az emberek magas hegyek csúcsára hágtak,
hogy közelebb jussanak isteneikhez, hogy ott imádják őket;
fenn a magasban oltárokat emeltek, és ahol a vidék sík volt,
hegyeket hordtak össze, hogy szent városokat építsenek
rajtuk.
Egészen eddig a pontig egyetértettem a tudósok
véleményével, csakhogy: „Ha mindenki azonos nézetet
vall, akkor is előfordulhat, hogy nincs igazunk” —
állapította meg Bertránd Russell (1872-1970). A tudomány
álláspontja az, hogy a menny és a csillagok istenei
képzeletbeli lények, az emberi fantázia szülöttei, amelyek a
valóságban sohasem léteztek. Akkor hát képzeletbeli
lények uralkodtak volna? Istenemberektől rettegtek a
halandók? A fantázia rémalakjai nevelték-formálták
láthatóan és nyomon követhetően a Föld-lakókat?
A tudomány szolgál egyfajta magyarázattal: eszerint
ilyen „beavatkozás” ugyanúgy nem létezett, ahogyan
valójában istenek sem voltak. Ha egy országban az
embereknek rosszul ment a soruk, bűnbakot kerestek.
Mivel azonban a nyomor okozója valójában nem létezett,
tehát felelősségre sem lehetett vonni, ezért minden bajt —

98
és persze jót is — az istenek művének tartottak, akik csak
ezáltal váltak az emberek részére valósággá. A
vulkánkitörések, a földrengések, a viharok mind-mind az
istenek létének bizonyítékai voltak. Ez a gondolatmenet
hozta létre a természeti vallásokat.
Ez eddig világos lenne, csakhogy aztán hallatlan dolog
történt, olyasmi, ami nem illik bele ebbe az elképzelésbe.
Az istenek ugyanis megszólaltak. Utasítgatni kezdték az
embereket, tilalmakat, parancsolatokat hirdettek ki,
törvényeket hoztak, egyes, igazolható esetekben embereket
vittek magukkal távoli „mennyei városokba”. Szemmel
láthatóan bizonyították fölényes technikai tudáson alapuló
hatalmukat, olyan ismereteket közöltek az emberekkel,
amelyek a halandókénál sokkal fejlettebb tudásról
tanúskodtak. A kiválasztottak, akiknek társaik számára
közvetíteniük kellett az istenek üzeneteit — mindenütt a
világon —, egyes szám első személyben szólnak:
„hallottam. . . ”, „láttam. . . ”, „azt mondta nekem. . . ”,
„megmutatta nekem. . . ”, „megparancsolta nekem. . . ”,
„eredj oda. . . ”.
Amióta csak az emberek beszélni tudnak, az egyes szám
első személy azt fejezi ki, hogy a beszélő szemtanúja volt
annak, amiről beszámol. Ezekben a később „próféciáknak”
nyilvánított beszámolókban gyakran olyan adatok is
szerepelnek, amelyekből kiderül, hogy mikor és hol
játszódott le az elbeszélt esemény, vagy a benne szereplő
isteneket és segítőtársaikat meg is nevezik. Kacifántos egy
helyzet!
Az istenek állítólag nem léteztek. Ebben az esetben
mindent, amit az ő nevükben közöltek velünk, fontoskodó
— hazug! — próféták találtak ki, minden csupán az ő
képzeletük szüleménye és ezekből a hazug beszámolókból
állították volna össze az emberiség szent könyveit? Lenne
ebben egy szikra logika? Tiszta őrület! Miután agyafúrtan

99
bebizonyították, hogy nem lehet valóságalapjuk, most
mégis vegyük készpénznek, színarany, vitathatatlan
igazságnak a próféták beszámolóit? Még „higgyünk” is
bennük?

Csomók a vörös fonálon!

Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy túl sokat

követelek az olvasótól, amikor arra kényszerítem, hogy
elinduljon velem a régi szent vagy eretnek írások
labirintusába, hogy együtt keressük a vörös fonalat, amely
kivezethet belőle. Vigaszul megemlíthetem, hogy az utóbbi
években többet ültem könyvtárban, mint otthon, és hogy itt
most csak csekély kivonatát közlöm annak, amit több száz
kötetben végigolvastam.
A legnagyobb nehézséget mindig a nevek és az adatok
okozzák, amelyek nemcsak a nem szentnek tartott
könyvekben szerepelnek gyakran tévesen. Mózes 1.
könyvében (15, 13.) például ez olvasható:

„Ekkor az Úr azt mondta Abrámnak: Tudd meg, hogy

a te utódaid jövevények lesznek egy olyan országban,
amely nem az övék: rabszolgákká teszik, és
nyomorgatják őket négyszáz évig (. . . ) Csak a
negyedik nemzedék tér vissza ide (. . . )”

Újabb kutatások alapján egy tekintélyes régész, Kathleen

M. Kenyon a kővetkezőkben foglalja össze a véleményét21:

„Annyi mindenképpen bizonyos, hogy a bibliai

események időrendjével foglalkozni sem érdemes.
Tele van ellentmondásokkal. Az egyiptomi
tartózkodás időtartamául négyszáz esztendőt

100
 feltételezni és ugyanakkor megállapítani, hogy az
Egyiptomba való bevonulás utáni negyedik generáció
már részt vesz az exodusban, két olyan nyilvánvalóan
összeegyeztethetetlen állítás, hogy az ezek alapján
történő számítások csak történelmietlenek lehetnek.”

A Biblia kronológiája meglehetősen megbízhatatlan.

Nem is lehet más, hiszen a dátumokat kiforgatták,
meghamisították, hogy belegyömöszölhessék egy előre
meghatározott modellbe. Ha élt egyáltalán, akkor Ábrahám
i. e. 1800-2000-ben járta a földi világot. Két fiút nemzett,
Izsákot és Jákobot. Jákob szerencsétlen fiát, Józsefet
szívtelen testvérei eladták Egyiptomba. Ott az izrealiták
állítólag négy évszázad alatt tekintélyes néppé
szaporodtak, bár erre egyetlen egyiptomi felirat, egyetlen
törékeny papirusz sem utal. Az izrealiták népének nem
ment valami jól. I. e. 1700-ban megjelennek a nép
megmentői, Áron és Mózes, megkezdődik az exodus, a
negyven éven át tartó kivonulás a Sínai-félszigetre.
Meghódítják a mai Palesztina területén fekvő Jerikót, amit a
régészeti leletek egyértelműen cáfolnak. A Bibliából jól
ismert hősök, Sámuel, Sámson, Saul és Dávid csatákat
nyernek. I. e. 970-ben a tépett sereg végre nyugalomra lel.
Salamon király kiadhatja a parancsot az első templom
építésére.
Figyelemre méltó kronológia, mivel azonban már a
kiindulópontja helytelen, a végén sem stimmelhet. A
történelem az izrealiták históriáját csak a babilóniai
fogságból való elbocsátásuktól kezdve tudja időponthoz
kötni, amikor az úgynevezett második templomot
felépítették. Arra, hogy ez a templom végre valóban a mai
Jeruzsálemben állt, elég történelmi bizonyíték van. De az
első, a salamoni templom a dél-arábiai Nimász-
hegyvidéken volt.

101
 Ehhez az állításhoz hiányoznak a kőkemény
bizonyítékok, és hiányozni is fognak mindaddig, amíg az
Aszír tartománybeli Asz-Szarím mellett nem végeznek
ásatásokat. Addig csak az erre utaló jelek alapján lehet
dolgozni, ám ez is érdekes és kiadós „terepmunka”.
A régi Dél-Arábiában ugyanúgy ragaszkodtak a
csillagkultuszhoz, mint bárhol másutt a Földön. Jó néhány
csillagisten, bálvány és kultikus hely nevét ismerjük. A
krónikások feljegyezték egy bizonyos Amr ibn Luhajj nevét,
aki egykor átutazott Arábián22:

„Ekkoriban látta, hogy az emberek bálványoknak

hódolnak, és amikor megkérdezte őket, hogy ezt
ugyan miért teszik, ezt válaszolták neki: »Ezek a
bálványok a mi uraink, mennyei hajlékok és emberi
személyek képére formáltuk őket.«”

„Mennyei hajlékok” és „emberi személyek” szolgáltak

tehát példákul.
Minek a példájául? A csillagok csupán fénylő pontok az
égbolton, még a legvadabb fantáziájú embert sem
ösztönözhetik arra, hogy bálványokat alkosson. Az ember
minden időkben utánozta azt, ami tiszteletet ébresztett
benne, akkor is, ha nem értette.23 A dél-arábiaiak a
valóságot másolták, átélték, amit ábrázoltak. Lehet, hogy
amikor templomot építettek, egy, az égből a hegyekbe
leszállt „úrnak”, az istenek leszármazottjának „mennyei
hajlékát” akarták másolni? A szentélynek pompásnak
kellett lennie, hiszen az istenek tiszteletére gyűltek össze
benne. . . és ez adhatta a kezdeti lökést ahhoz, hogy
település épüljön körötte. Ám a közös szentély önmagában
még nem volt elég. Egy isten legyen hatalmas, mutassa
meg, mi mindenre képes. Nem rozsdásodhat, nem
zuhanhat le a talapzatáról, mert akkor elveszti a hitelét. Az

102
istennek, ahhoz hogy tiszteljék, tennie is kell valamit,
gyakorolnia kell a hatalmát.
Melkisédek, a pap király ilyen volt: hatalmas és
titokzatos. Az Ősidők zsidó mondái24 szerint „a menny
szülötte volt”, az Úr maga helyezte magját Szopranimába,
Melkisédek anyjába. (In vitro megtermékenyítés?)
Melkisédek tehát egy isten fia volt, és Ábrahám idejében
állítólag Sálem királya.
Ábrahámról már megtudtuk, hogy születésétől fogva az
égiek oltalma alatt állt, és a „Legmagasztosabb” — így az
ősi zsidó hagyomány — „Ábrahámot különösen kedvelte”.
Ábrahám találkozott Sálem királyával, „a felséges Isten
papjával”, és rögtön kitűnő kapcsolat alakult ki köztük: a
pap király megáldotta Ábrahámot. Nincs ebben semmi
meglepő, hiszen mindketten a „felső tízezerhez” tartoztak,
istenek leszármazottai voltak, márpedig az ilyesmi nagy
összetartó erő.
Sálem királyának nagy volt a hatalma, félték és
tisztelték. Az emberek készek voltak Sálem városát (slm)
felépíteni neki. Kialakult a királyság központja: egy palota
és egy templom.
Ebben az időben, melyről nem tudjuk pontosan, mikor is
volt, itt is, máshol is sok volt az isteni származék. Csak
Enók próféta kétszáz földre szállt „mennyei őrt” említ,
akiknek az utódai aztán marakodni kezdtek azon, kié is a
föld, vagyis területi követelésekkel léptek föl. Az uralmuk
alá tartozó vidéket sündisznóállássá építették ki, és
erődítésekkel vették körül. A paloták terveit az
építkezéshez az istenek leszármazottai szolgálták, a nehéz
fizikai munkát pedig alattvalóik végezték, akiket a hatalom
olyan megnyilvánulásai serkentettek dologra és
kényszerítettek engedelmességre, amelyek számukra
természetfölöttinek, varázslatosnak, Földön kívülinek
tetszettek, és tulajdonképpen azok is voltak. A kemény

103
munkáért cserébe az istenfiak háborúk esetére védelmet
ígértek a népnek.
Az isteni leszármazottak konkurenciaharcot vívtak a jó
helyekért; ennek a küzdelemnek a fényében válik érthetővé
a kőkemény követelés: „Ne Legyenek más isteneid!” A
szigorú parancsolatot nem Mózes adta ki elsőként,
Ábrahámé a szerzői jog. Az ő apja, Táré meg a tiszta
csillagkultusz híve volt; a sok isten elbizonytalanította a
hívőket, az emberek nem voltak biztosak benne, hogy
melyik isten alá tartoznak. Jött a föld felosztásának ideje, az
istenek utódai érvényesíteni kezdték hatalmi igényeiket.
Mind féltékenyen vigyázott arra, hogy a konkurencia meg
ne kaparinthassa, el ne csalja tőle az általa manipulált
munkássereget; hogy naiv hívők nehogy tévedésből rossz
helyre, másnak vigyék az áldozati pénzt, aranyat,
drágaköveket. Ezért a parancsolat: „Ne legyenek más
isteneid!”
Sálem (slm) kezdetben „a felséges Isten papjai”
egyikének a székhelye volt. Melkisédek, a király, mint isteni
származék a krétai Minósz királyhoz hasonlítható, aki
Zeusz istenatya fia volt. Az idők folyamán az istenek
ivadékainak hatalma csökkent, a későbbi nemzedékek
mind kevesebbre emlékeztek az ős-ős-ősapák műszaki
ismereteiből. Így azután a hatalom a papokra szállt. Az
emberekben egyre csökkent a tisztelet, mert egyre kevésbé
lehetett őket megtéveszteni, és azért is, mert rájöttek, hogy
a korábban tisztelettel övezett bálványok tehetetlen bábok
csupán. Régesrég nem látott már senki hatalmas
anyaűrhajókon repülő Földön kívülieket, az űrhajósok —
indiai hagyományok szerint — elpusztították egymást,
vagy továbbszáguldottak távoli égitestek felé. Abban az
időben, amikor Sálem uralkodója egy Salamon nevű király
volt, a városnak még nagyon jómódúnak kellett lennie, és

104
Salamon még ismerte mennyei elődei technikai
hagyatékának egy részét (repülő kocsik).
Ez a bizonyos sálemi Salamon azonban nem lehet azonos
a bibliai Salamonnal, akinek a, megjelenését i. e. 970-re
teszik. Az ember már-már azt feltételezhetné, hogy létezett
egy ,,Salamon” feliratú aktagyűjtő dosszié, amelybe minden
nyomot, ami erre a rejtélyes személyre utal leraktak, aztán a
hagyományok őrizői tetszésük szerint szemelgettek
belőlük. A zsidó hagyomány szerint Salamon bölcs bíró és
szoknyavadász, aki egyistenhívő is, meg sok istent is imád.
A Krónika 2. könyvében már a föld leghatalmasabb királya:
„uralkodott minden király felett az Eufrátesztől a
filiszteusok földjéig és Egyiptom határáig”. Az arabok
széles e világon mindenütt hatalmas építményeket
tulajdonítanak neki, a Koránban azt állítják róla:
„szellemeknek” kellett számára dolgozniuk, „a szelek ura”
volt, 350 évig uralkodott, és csaknem egyidejűleg több
helyen is előfordult.
Az etiópiaiak Salamont mérhetetlenül gazdagnak
mondták, a frigyláda őrizőjének, Sába királynője
elcsábítójának és egy repülőszerkezetekből álló flotta
tulajdonosának tartották.
Ez bizony elég sok egy embernek, akinek végül is
egyetlen feje és csupán két keze meg két lába van.
Hogy tulajdonképpen ki volt Salamon, és mikor is élt
valójában, azt senki sem tudja. Kavics az ősidők
kirakójátékában, csakúgy, mint Melkisédek, Ábrahám és
Sába királynője. Az akkori időkből származó tudósítások
egyetlen dologban egybehangzóak: mind azt állítja, hogy
Salamon Jeruzsálem királya volt. Bizonyítható, hogy 586-
ban létezett egy Jeruzsálem nevű város, amelyet a
babilóniaiak leromboltak. Csakhogy melyik Jeruzsálemet
pusztították el? Azt-e, amelyikben a legendás Melkisédek

105
uralkodott. . . vagy pedig a mai Jeruzsálemet
Palesztinában?

Jeruzsálem siratása

Az Ószövetségben olvasható öt siratóének az elpusztított

Jeruzsálem városért. Az első, a második és a negyedik
jajkiáltással kezdődik. Az énekekben Jeruzsálemet dicsőítik,
az egykor nagy és népes, ám most elhagyatott várost. Oda
minden pompa, a hódítók elrabolták a kincseket,
meggyalázták vagy ellopták a templomi szentségeket, a
hajadonokat és az ifjakat rabszolgává tették. az ellenségei
kacagják az egykor oly büszke Jeruzsálemet. A prófétákat,
papokat, bírákat kigúnyolják és elzavarják, az üldözők,
„mint sasok a hegytetőkön”, lesben állnak. A siratóénekek
szerzőjének a büszke városra emlékezve könnyek szöknek
a szemébe:
„belsőm háborog, vergődik bennem a szívem. . . ”
Mivel szerző nem jegyezte őket, a siratóénekeket
Jeremiásnak tulajdonítják. Az i. e. 6. évszázadban élt
próféta kényelmetlen, kétkulacsos alak; a jeruzsálemieket
óvta a babilóniaiaktól, ő maga azonban paktált az
ellenséggel. Szedekiás, Júda utolsó királya (i. e. 597-586) a
figyelmeztetőt egy ciszternába dobatta, csakhogy abból a
víz régen kiszáradt, így aztán Jeremiás életben maradt, és a
győzelmes II. Nabú-kudurri-uszur (i. e. 605-562)
megparancsolta, hogy bocsássák szabadon, és meghagyta,
hogy ne essék bántódása. Így hát a próféta szabad volt,
miközben a többiek megbéklyózva a fogságba meneteltek.
Babilóniai katonák, akik mit sem tudtak a király
parancsáról, elkapták a furcsa járókelőt, láncra verték, és a
többi fogollyal együtt Bábel felé hajtották. A tévedés

106
tisztázódott, Jeremiást megint csak szabadon engedték, de a
lerombolt Jeruzsálembe soha többé nem tért vissza. A
környéken élő izraeliták alávetették magukat a babilóniai
uralomnak, majd később kisebb-nagyobb csapatok
elmenekültek. Az egyik, Egyiptomba tartó csapathoz
csatlakozott Jeremiás is. Ott aztán nyoma veszett, többé
nem hallunk róla.
Tulajdonképpen mikor is szerezte Jeremiás a siralmait?
A teológusok úgy vélik, hogy még a város ostroma és
lerombolása idején. Ez a feltételezés alaptalan, hiszen abban
az időben Jeremiás a ciszternában csücsült, aztán csak rövid
ideig örülhetett a szabadságnak, mivel újra láncra verték.
Háború, pusztulás, rabság nem a legalkalmasabb időszak
arra, hogy a próféta ábécésorrendbe szedett rigmusokat
faragjon. Az énekek a már elpusztított Jeruzsálemet siratják.
A dúlás óta már el kellett telnie bizonyos időnek, hiszen a
sirámok szerzője azon jajgat, hogy pusztává vált a Sion
hegye, rókák szaladgálnak rajta”.
Heinrich Merkel 1889-ben írt doktori disszertációjában,
amely kizárólag ezekkel a siratóénekekkel foglalkozik, arra
a végkövetkeztetésre jutott, hogy akárki írta is őket, régebbi
forrásokhoz nyúlt vissza, ezért kizárható, hogy Jeremiás
lenne a szerzőjük. „A kritika tehát azt követeli, hogy az
énekeket ne tulajdonítsuk Jeremiásnak.”
Tehát:
Jeremiás ott volt, amikor Jeruzsálemet lerombolták,
azután verték bilincsbe — a siratóénekek viszont egy már
lerombolt városról szólnak; ezenkívül a dalok régebbi
forrásokból is táplálkoznak. Tehát a siratóénekek nem
vonatkozhatnak a mai Jeruzsálemre. Amit siratnak, az egy
régebbi Jeruzsálem pusztulása.
Lehet, hogy azé a Jeruzsálemé, a legendás Salamon
Sálemjéé, amelyben egykor Melkisédek, a pap király
uralkodott?

107
 Miközben e sorokat írom, szinte hallom az olvasó
hangját: „De Däniken úr, ugyan mi köze van ennek az
egésznek az ön elméletéhez? Mi a csudának ragaszkodik
ilyen fanatikusan egy ősi Jeruzsálem létezéséhez?”
Vegyük sorra!
Ha az istenek leszármazottai pap királyokként
uralkodtak, akkor ősi székhelyükön csak meg kellene
találni technikai hagyatékuk valamiféle bizonyítékát, ha
mást nem, falfestményeket, feliratokat, reliefeket, kultikus
tárgyakat. Jeruzsálem mai temploma alatt semmit sem
találtak, nem került elő egyetlen bizonyíték sem a salamoni
templom egykori létezésére.
Akkor máshol kell keresgélni. Szalíbi professzor a
helységnevek összehasonlító vizsgálata során arra a
meggyőződésre jutott, hogy az ősi Jeruzsálem az Aszírban
fekvő Nimász-hegységben volt, valahol a mai Asz-Szarum
helység közelében. Véleményem szerint nem valószínű,
hogy ott lehetne még valamit találni. Ehhez túl alaposan
elpusztították a várost, túlságosan módszeresen
fosztogattak a háborús hordák. És ne feledjük: az
események óta két és félezer év múlott el.
Megadjam magam? Azért sem! Valószínűleg mégis akad
valami, ami túlélte a pusztítást. De ez már egy másik
történet.

Az örökzöld Ezékiel

Húsz esztendeje szentelek különös figyelmet Ezékiel

próféta szövegeinek. Röviden az érdekes ember életéről:
papi nemzetségből származó izraelita próféta. Babilonba
deportálták, ott lett próféta. Megjövendölte Júda államának
összeomlását és Jeruzsálem elpusztítását. Négy

108
könyvemben írtam már Ezékielről sok mindent. A téma
kifogyhatatlan kincsesbányája. Amit itt most leírok róla,
meglepő újdonság, de ahhoz, hogy teljesen világos legyen,
röviden ismertetnem kell az előzményeket:
Ezékiel roppant részletesen leírta egy sajátos
képződmény leszállását, amelyet ő „az Úr dicsőségének”
nevezett. Akár valami kemény, modern riporter, a próféta
pontosan azt és csakis azt jegyezte fel, amit látott: szárnyak,
kerekek, tömlők, szemek, vakító fény és lárma, amivel a
sajátságos képződmény mozgása járt, amint felemelkedett a
földről.
A részletes leírás arra ösztönözte Joseph Blumrichot, a
NASA (a Nemzeti Légügyi és Űrhajózási Igazgatóság az
USA-ban. A szerk. ) tervezőmérnökét, hogy a rajzasztalon
rekonstruálja a szerkezetet. Az eredmény egy sajátságos
alakú űrkomp volt; alul hegyben végződött felül
kiszélesedett; hatalmas búgócsigára emlékeztetett. A
képződmény, amelyet Ezékiel, mint „az Úr dicsőségét” írt
le, egy földi bázisállomás és egy Föld körüli pályán álló
anyaűrhajó között hozta-vitte az űrhajósokat.
Ezékiel, a riporter, nemcsak az űrkompot írta le, hanem
ugyanilyen pontosan beszámolt egy templomról is, amelyet
„egy igen magas hegyen” mutattak meg neki, ott, ahol az
űrhajó leszállt. „És láttam, hogy az Úr dicsősége betöltötte
az Úr házát.” (Ezékiel 44, 4.)
Erről a templomról van szó.
1984 őszén levelet kaptam a számomra ismeretlen Hans
Herbert Beier úrtól, egy német nagyvállalat főmérnökétől.
Beier úr azt írta, hogy az elmúlt években sokat foglalkozott
az Ezékiel-szövegekkel, és a bennük található részletes
leírás alapján rekonstruálta a templomot (34. kép).
Tudományos pontossággal elvégzett műszaki feladatról
van szó, írta Beier úr, és azt kérdezte, érdekel-e a dolog.
Világos, mit válaszoltam neki: A következő hónapokban

109
valósággal magával ragadott ez az érdekfeszítő felfedezés:
részt vettem az Ezékiel-templom pontos és elképesztő
rekonstrukciójában Tájékoztattam Joseph Blumrichot, a
NASA mérnökét, akinek a címe Estes Park, Colorado; a két
mérnök levelezni kezdett egymással! Az eredmény
mindkettőjüket meglepte. A Blumrich által rekonstruált
űrkomp pontosan, minden részletét tekintve beleillett Beier
templomrekonstrukciójába (35. kép). Két különböző
kontinensen két különböző mérnök — függetlenül
egymástól — igazolta Ezékielt. Blumrich már 1971-ben
befejezte az űrhajó rekonstruálását, Beier pedig 1976-ban
kezdett dolgozni.
Mi a szenzációs ebben a történetben, és mi köze
mindennek a salamoni templomhoz?
A képernyő segítségével mindannyian tanúi lehettünk
már űrhajó startjának. Ott áll egy rámpa, számos
toronymagas, többemeletes építménnyel, amelyek
körülveszik a rakétát; így a rakéta külső burkolata minden
magasságban ellenőrizhető, a visszaszámlálás többhetes
ideje alatt meg hegesztési munkálatokat is el lehet végezni.
Egymásba gabalyodott köldökzsinórokon át telnek meg az
űrhajó egyes fokozatai hajtóanyaggal.
Azután, közvetlenül az indulás előtt, bekövetkezik a
nagy pillanat, a torony oldalra gördül, a rakéta már csak
magában áll az indítótorony alatt a talajba rögzített súlyos
talapzaton, még lejjebb, a talapzat alatt csövek, szivattyúk
és hatalmas tartályok egész rendszerét találjuk, amelyek az
indulás pillanatában a forró lángot oltják. A rakéta
begyújtásának pillanatában vízfüggöny tör elő a
csőhálózatból, oltja az izzó csóvát, hűti az
indítóberendezést.
Milyennek is kellene lennie tulajdonképpen egy
búgócsiga alakú űrhajó indítórámpájának? A mai rámpák
toronyszerűek, mivel a rakéták, mint megannyi obeliszk,

110
nyúlnak az égbe. Csak az indításhoz van rájuk szükség,
mert az indítórakéták az űrben elégnek. (Az űrkomp külső
tartályai ejtőernyővel ereszkednek a tengerbe, és újra
felhasználhatók.)
Ha azonban egy rendszeresen ide-oda közlekedő
űrkompról van szó, amelyet, akárcsak egy repülőgépet,
állandóan karban kell tartani, akkor nemcsak indító-,
hanem karbantartórámpákra is szükség van, amelyekről az
űrhajóhoz minden oldalról hozzá lehet férni. Egy búgócsiga
alakú úrkomp karbantartórámpájának alul kúposnak kell
lennie, hogy minden magasságban az űrkomphoz
illeszkedjen. Minél magasabb a rámpa, annál szélesebb,
felül pedig teljesen nyitott, akár egy stadion. Beier
rekonstrukciói pontosan ezt a formát adták ki.
Hans Herbert Beier Ezékiel, a koronatanú26 című
könyvében kilencvennél több, részben színes konstrukciós
rajzot közöl, amelyeknek minden részlete megfelel Ezékiel
leírásának. A „templom” eredetileg nem szentély volt,
hanem egy karbantartórámpa a hozzá csatlakozó
műhelyekkel és az űrhajósok tartózkodó- és hálóhelyeivel.
Sohasem fogjuk megtudni, milyen üzemanyagot
használhattak akkoriban. Blumrich, a NASA-szakértő
energiaforrásként nukleáris üzemanyagú atomreaktort
feltételez. (Számos orosz és amerikai tengeralattjáró
energiaforrása!) A magreakciók során két probléma merül
föl. Az egyik a hő, amely miatt hűtést kell alkalmazni, a
másik a radioaktív hulladék. Az űrhajót és a
karbantartórámpát tehát ennek figyelembevételével kellett
kialakítani. A reaktor hűtőrendszerét az űrhajó csúcsban
végződő alsó részében helyezték el, ezért ott a rámpát
hőálló anyaggal kellett kibélelni.
A kiégett radioaktív anyagot valahol tárolni kellett,
valószínűleg elásták.

111
 Mivel abban az időben az akkori korénál jóval fejlettebb
műszaki berendezéshez sehol a Földön nem létezett sem
köztes tároló, sem végleges hulladéktemető, valószínűleg
még ma is lehetne a karbantartórámpák közelében
elhasznált hajtóanyagrudakat találni. Ha pedig az energiát
nem magreaktor szolgáltatta, akkor folyékony, esetleg
szilárd hajtóanyagokat is használtak. Ez a következőket
jelentené: a karbantartórámpa — a „templom” — alatt oda-
és elvezető csöveket, vezetékeket lehetne. találni.
Különösen bonyolult javításokat biztosan nem lehetett
végezni mindaddig, amíg a tartályokban robbanásveszélyes
üzemanyag volt. A maradék üzemanyagot először le kellett
szívatni. Következésképpen a templom alatt meg ma is ott
kellene lennie a vezetékrendszerek maradványainak.
Ha Salamon Jeruzsáleme Melkisédek pap királynak az a
bizonyos „Sáleme” volt, akkor a földönkívüliek Ábrahám
és Melkisédek idejében még használták a karbantartó-
rendszert, a későbbi nemzedékek azonban már nem tudtak
mihez kezdeni vele. A berendezést „templommá”
stilizálták, hiszen az istenek jártak oda látogatóba. Sálemből
Jeruzsálem lett, és Jeruzsálemet lerombolták. Ha ez a képlet
helyes, akkor annak ellenére, hogy évezredek teltek el
azóta, a mai Asz-Szarím-nevű falucska mellett csöveket
vagy radioaktív hulladékot kellene találni a földben.
A kritikusok és azok, akik Ezékielt jól ismerik, erre azt
felelik, hogy elméletemnek van egy gyenge pontja. A
próféta szemtanú i. e. 595 és 570 között számolt be
tapasztalatairól, az én tanúvallomásom viszont úgy szól,
hogy a földönkívüliek ekkor már régen elhagyták
naprendszerünket, tehát az űrkomp már nem
közlekedhetett.
Két ellenérv:
Könnyen elképzelhető, hogy a földönkívülieknek az a
csoportja, amelyik a legendás ábrahámi és melkisédeki

112
időkben hagyta el naprendszerünket, másfél ezer évvel
később visszatért, hogy ellenőrizze, milyen eredményekkel
járt az embereknek adott fejlesztési segély. Továbbá: az
Ezékiel-szövegek keletkezési idejének meghatározása
bizonytalan, Ezékiel közleményeinek az évszázadok során
számos értelmezést ki kellett bírniuk. Egy 1981-ben
megjelent elemzés27 270 (!), Ezékiellel, illetve Ezékiel
könyvével foglalkozó művet dolgoz fel.
A próféta régebben szentnek tartott szövegét most
darabjaira szedik.
Szemantikusok megállapították, hogy a szövegek stílusa
és a szóhasználat alapján több szerzőre lehet következtetni.
Az Ószövetség ismerőinek többsége ezért azon a
véleményen van, hogy Ezékiel könyvét szerzői
munkaközösség alkotta, és a szerzők régebbi szövegeket is
belekevertek az eredetibe, ezért ennek az Ezékielnek a
beszámolója „az Úr dicsőségéről” semmiképpen sem
keletkezhetett a valódi Ezékiel próféta idejében (i. e. 590-
570). Ez azt jelenti, hogy ami a próféta könyvében áll, az
sokkal, de sokkal régebben is lejátszódhatott, és régebbi
forrásokból került a könyvbe.
„Boldog, aki a dolgok okát fel tudta ismerni.” Seneca (i. e.
55—i. sz. 40)

113
 III.
ISTENEK, SÍROK ÉS RÁSZEDETT HÍVŐK

Mondd, hol a sok sírhalom. . .

Az ítélőképesség hiánya
tulajdonképpen az, amit butaságnak
nevezünk, és az ilyen fogyatékosságon
nem lehet segíteni.
Immanuel Kant (1724-1804)

A halál, amely minden ember sorsa, a mesealakokért és

néhány bibliai személyiségért nem jön el.
Enók pátriárka és próféta nem halt meg, hanem felettébb
érett, 365 éves korában szőröstül-bőröstül „a mennyekbe
ragadták”. Izrael prófétája,.
Illés is testi mivoltában tűnt el az űrben a tüzes szekéren
(2 Királyok 2, 11.).
Az Ószövetség más jelentős személyiségei meg olyan
aggastyánkort értek meg, amelyről a mi gerontológusaink
még álmodni sem mernek. Ádám, az emberiség ősapja 930
évig élt, fia, Sét 912-ig vitte, ennek fia, Enós még mindig
elérte a 905 éves kort, és Ádám ükunokája, Enós fia, Kénán
910 évig élt, Így folytatódik ezután az aggastyánok stafétája
Mózes 1. könyvében (5. rész): Mahalalél 895 évig, Jered 962
évig élt. Enók — persze még mennybemenetele előtt —
nemzette Metuselaht, aki aztán 969 évvel a bibliai életkor
rekordere lett. Noé apja, Lámek csak 777 évet élt meg, és
ezzel elmaradt fiától, aki 950 évesen halt meg. A néhány, itt
bemutatott példa a Guinness-féle Rekordok Könyvébe
kívánkozó 7566 évet adja ki.

114
 Ennyit éltek, míg meg nem haltak.
De Enók kivételével mind meghalt, márpedig az
elhunytak földi maradványokat hagynak hátra. Ilyen
hosszú életű személyiségeknek számos generáció
tudatában kellett nyomot hagyniuk, és tulajdonképpen
csodálatos sírboltokban kellett volna elhelyezni őket.
Azonban egyetlen ilyen sírboltot sem találni. Elképzelhető,
hogy a Noé nevéhez kapcsolt vízözön elmosta őket, de hol
vannak a síremlékei azoknak, akik a vízözön után éltek?
Hol vannak a tiszteletre méltó csontok?
Hol vannak a barlangok, falukon a halál időpontjával?
Hol vannak a szarkofágok, a sírokba helyezett, a
halottak túlvilági létéhez szükséges dolgok, a kincsek?

Sok nyomot hagyott, mégis nyomtalanul

eltűnt ősapánk, Ábrahám

A három izraeli ősatya egyike, a legendás Ábrahám

tevékenységének fő színtere a Mamré nevű helység volt,
két kilométerre északra az Izraelben fekvő mai Hebron
várostól. Ott emelkedik a próféta hegye, 1025 méter
magasan a tengerszint fölött (36. kép).
Ez a hegyvidék az Ábrahám-történet klasszikus földje,
itt estek meg a jelek, és történtek a csodák. A Genezis szerint
(13, 18.) Ábrahám nyájaival és sátraival itt telepedett le, és
itt épített az Úrnak oltárt. Innen vette üldözőbe 318
szolgájával a babilóniai harcosokat, hogy Lótot családjával
együtt kiszabadítsa. Mamré volt az a helység, ahol az Úr és
Ábrahám emlékezetes találkozása megesett, amelynek
során az Úr megígérte az ősatyának, hogy utódai olyan
számosak lesznek, mint a csillagok az égen. Itt, Mamréban
történt az is, hogy az Úr parancsot adott a rituális

115
körülmetélésre. Az akkor 99 éves Ábrahám példát mutatott,
ő is körülmetéltette magát 13 éves Izmael nevű fiával, a
rabszolgákkal és szolgákkal, valamint vendégeivel együtt
(Genezis 17, 23.).
Izgalmas dolgok történtek akkoriban Mamréban.
Szenzációs találkozások. Egy nap Ábrahám a sátra előtt ült,
amikor három titokzatos lény kereste fel. A vendégszerető
ősatya rögvest zsenge borjút vágatott, és bőkezűen
megvendégelte az idegeneket. . . Tette ezt annak ellenére,
hogy Izsák nevű fia azt sugalmazta anyjának, Sárának,
hogy ezek az idegenek „nem a Föld-lakók leszármazottai”1.
Ábrahám végrendeletében, egy régi zsidó írásban a
váratlan vendégeket „égi férfiaknak” nevezi, akik „az égből
szálltak le”, és oda is mentek vissza. Igen, Mamré
történelmi jelentőségű események színhelye, olyan hely,
ahol rendszerint emlékművek, sírok és feliratok találhatók
az utókor számára. Itt mégsem így történt. Irdatlan
kockakövekből épített, hatalmas falmaradványokat lehet
ugyan Mamréban találni, de a legcsekélyebb utalás nélkül
akár Ábrahámra, akár égi látogatóira. Ha a korabeli
iparművészek legalább a tüzes szekér egy vázlatát vagy a
világűrből érkezett vendégek egyikének a portréját a falba
vésték volna, akkor most Mamrét a Földlakók és a
földönkívüliek találkozóhelyeként dicsőíteném! A régészek
is ugyanilyen tanácstalanok. Nem tudnak a monolitikus
falmaradványokkal mit kezdeni. Attól függően. hogy
melyik nézet hívei voltak, a Biblia-régészek Mamrét
Ábrahám karámjának, Ábrahám sírjának, Ézsau
emlékművének, Dávid király rezidenciájának tartották.
Meglehetősen vegyes bibliai étlap. A kevésbé Biblia-párti
régészek ugyanezeket a maradványokat bizánci
építménynek, római szentélynek, befejezetlen falnak
vélték2. A tudományos vélemények még a maradványok

116
életkorát illetően is háromezer éves eltéréseket mutatnak a
szakirodalomban.
A Biblia szerint Ábrahám „Mamréval szemben” 400 lat
ezüstért földterületet vásárolt, amelyen egy sírbarlang volt
található. (Mózes 23, 9.). Ide temetkezett feleségével,
Sárával együtt, és ott, a családi sírboltban kellene állítólag
fiainak, Jákobnak és Izsáknak és feleségüknek, Rebekának
és Leának is nyugodnia. Ez azt jelentené, hogy egyszerre
hat bibliai személyiség pihenne ebben az egyetlen
sírboltban. Ilyen fontos és tekintélyes kortársakat pedig
díszes pompával szoktak eltemetni, és sírjukat nemzedékek
őrzik áhítatos tisztelettel. Máig is fellelhető szentélynek
kellene a sírnak lennie, hiszen a Biblia Ábrahám sírjának a
nevét is megadja: Mahpéla-barlang.
Hebron városának központjában ma a zömök, négyzet
alakú Al-Ibráhim mecset áll, hatalmas, drága szőnyegekkel
és csillárokkal gazdagon díszített imádkozóhely
mohamedánok, zsidókés keresztények számára. A középső
terem mindkét oldalán kripták vannak, alattuk volna
állítólag Izsák és Rebeka sírja. A jobb oldalon a művészien
díszített szentély 1091-ből származik. A mecset falain
aranyosan csillognak a Korán-idézetek; rézrácson át
mélyzöld terítők fénylenek, amelyekre arannyal hímeztek
arab szöveget. Az írásjelek szerint: Ez Ábrahám próféta sírja.
Nyugodjék békében. Arannyal hímzett terítők borítanak két
nagy kenotáfiumot (olyan sírt vagy koporsót, amelyben
nincs benne a halott, akinek az emlékére állították; külsejét
tekintve azonban ugyanolyan). Négy kicsi, fehér oszlopon a
márvány felépítmény baldachinra emlékeztet. A márvány
padlózatból hétszögletű, alacsony, 15 centiméter magas fal
emelkedik ki, sötét fatábla borítja. Állítólag innen vezet 68
meredek lépcső Ábrahám sírkamrájába. Noha a mecset a
zsidók és a mohamedánok egyik legszentebb helyének

117
számít, síroknak, szarkofágnak, ereklyéknek,
sírajándéknak, sírfeliratnak sehol semmi nyoma.
Kérdezem: valóban a mecset alatt találhatók
Ábrahámnak és családjának maradványai? Vagy a hívőket
az orruknál fogva vezetik?
A sírok tiszteletére már a keresztes hadjáratok idején (a
11. század végétől a 13. század elejéig) is mecset állt itt.
Hogy előtte mi volt ott, nem tudjuk. Hebron bevétele után a
keresztesek a mecsetet keresztény kolostorrá alakították át,
és Hebront „Szent Ábrahám városának” keresztelték át.
Egy imádkozó szerzetes meditációja közben huzatot
érzett; elmondta szerzetestársainak, és másnap
valamennyien buzgón keresni kezdték Ábrahám sírboltját.
Mindaddig csak a hagyományokból értesültek róla, hogy
állítólag a kolostor alatt volna a Mahpéla-barlang. A lélek
pásztorai fakalapácsokkal kopogtatták végig a padlót, és
találtak is egy üresen kongó helyet. Felemelték a kőlapot,
alatta üreg nyílott. Hozsannázva indultak lefelé a
szerzetesek a meredek lépcsőn, amely egy kőfal előtt
végződött.
Amikor hatalmas kalapácsokkal bontani kezdték, a fal
beomlott, és a szerzetesek egy kicsi, kör alakú, üres
helyiségbe jutottak. Az égvilágon semmi sem utalt rá, hogy
sírhely lenne.
A jámbor kutatók egyike nem akart beletörődni a
csalódást keltő felfedezésbe, végigtapogatta a falakat, talált
egy ék alakban behelyezett követ, s amikor megnyomták,
kinyílt előttük egy barlang. Itt már, a gyertyák imbolygó
fényénél a szerzetesek fehér csontokat találtak a földön, és
egy benyílóban 15 urnát, amelyekben csontmaradványok
zörögtek. De sírajándékokat vagy bármi egyebet, ami
Ábrahámra vagy a családjára utalt volna, itt sem találtak.
Az apát ünnepséget rendezett, himnuszokat zengtek az Úr
dicsőségére. Néhány csontot ereklyeként eladtak, a többit

118
állítólag visszahelyezték a barlangba. „Azóta egyetlen
ember sem volt lenn többé a Mahpéla-barlangban”,
állapította meg az Ábrahám nyomait követő Arne Falk
Røne dán kutató3.
Az ma már nem ellenőrizhető, hogy a kora középkori
sírfelfedezés valóban így játszódott-e le, hogy a szerzetesek
vagy/és keresztesek tényleg az égvilágon semmit sem
találtak, ami Ábrahámra utalt volna, vagy pedig a leleteket
kapós ereklyékké nyilvánították. Ismeretes, hogy a
keresztes háborúk idején nagyon sok tárgy került a
Szentföldről európai kolostorokba és a Vatikánba. Sok itt a
kérdőjel. Én csak annyit tudok, hogy ma már semmit nem
lehet ellenőrizni. A mohamedánok nem hajlandók
Ábrahám sírboltjába belépni, mert Allah mindenkit
vaksággal büntet, aki Ibrahim próféta síri nyugalmát
zavarja. Állítólag hasonló okokból akadályoznak meg az
ortodox zsidók bármiféle régészeti kutatást. Lehetséges.
Nem lehetséges azonban, hogy a régészek lapátja olyan
meglepetéseket hozna napfényre, amelyek épp az
ellenkezőjét tanúsítanák annak, mint amit a népnek ősidők
óta vallásos hite részeként kellett tudomásul vennie? Nem
tudom elképzelni, hogy egy olyan tehetős pátriárkát, mint
amilyen Ábrahám, „az Úr barátja” volt, ennyire
szegényesen, sírajándékok és különösen szarkofág vagy
sírfelirat nélkül helyeztek volna örök nyugalomra. Vagy
voltak a sírboltban sírajándékok és feliratok, csak valaki,
akit zavart az ittlétük, eltüntette őket, vagy Ábrahám
sohasem feküdt a Mahpéla-barlangban. Ha ugyanis akadna
valamilyen, minden kétséget kizáró bizonyítéka annak,
hogy itt van Ábrahám hozzátartozóinak sírja, akkor a
Mahpéla-barlangot már réges-rég Izrael nemzeti és vallási
szentélyének nyilvánították volna, a sírfeliratokat és
sírajándékokat pedig a jeruzsálemi nemzeti múzeumban
mutogatnák a nemzet és a vallás kincseként az áhítatosan

119
bámészkodó látogatóknak. Mivel azonban ilyen
bizonyítékok nem léteznek, ezért logikusa következtetés:
nem a barlangsírban nyugszik Ábrahám.

De hát kinek a sírja?

Ugyanez vonatkozik a Szentföld más prófétasírjaira is.

Minden turista megcsodálhatja Izraelben a következő
sírokat:

Ézsau Sziir/Cior mecset (37. kép), arab

falu Hebrontól északra
Lót Bani Naim mecset, arab falu
Hebrontól keletre
József Náblusz/Sekem (39. kép)
Dávid Jeruzsálem, a Dormitio-templom
földszintje a Sion-hegyen
Sámuel Jeruzsálemtől északnyugatra,
Dzsib/Gibeón arabfalu közelében
(38. kép)
Gád és Nátán Halhúl, Hebrontól északra
Ráhel Betlehem

Minden sír mellett fémtáblán olvasható a

magyarázat:. . . sírboltja. Valódi bizonyítékot azonban arra,
hogy az adott sírban tényleg a táblán szereplő próféta
nyugszik, hiába keresnénk. Ilyen bizonyítékok nem
léteznek (40-41. kép).
Különösen ostobán érzi magát az ember, hogyha
ugyanannak a személynek a sírját több helyen is
megmutatják neki, miközben annak a falunak a lakói, ahol
a sír található, sziklaszilárdan hiszik, hogy az ő és csakis az

120
ő sírboltjukban vannak a hiteles maradványok. Jónás
próféta, akinek szintén több sírja van, már
gyermekkoromban mély benyomást tett rám. Ámulva
hallgattam a hittanórán a történetet, amelyben Jónást a
matrózok a saját kérésére a tengerbe hajítják, hogy ott egy
bálna elnyelje. Három napot és három éjszakát töltött Jónás
a bálna gyomrában, mielőtt — anélkül hogy a haja szála
meggörbült volna — újra a napvilágra került (Jónás 2. rész).
Régóta tudom, hogy a három nap és három éjszaka a
cethal gyomrában jelképes — hogy mi mindent kell
jelképesen értelmeznünk! —: Jézusnak a feltámadás előtt
holtan töltött három napjára utal. Felnőttkoromban
azonban kutatásokat végeztem a Jónás-legenda kapcsán, és
a zsidó mondákból megtudtam, hogy a cethal egyáltalán
nem is volt cethal, Jónás ugyanis úgy lépett a hal szájába,
„mint aki egy szobába lép”, és „a vízi állat szemei olyanok
voltak, mint az ablak, és befelé is világítottak”. Jónás
természetesen beszélgetni tudott a hallal, és a hal szemén
keresztül (kabinablakok!) „a fényben, amely olyan volt,
mint a nap fénye délben”, mindent látott, ami a tengerben
és a tenger fenekén történt.
Igen, a történelem előtti tengeralattjáró utasának a sírja
határozottan érdekelne, mivel a Jónás-legenda világos
párhuzamokat mutat a babilóniai Óannész-legendával. Az
utóbbiban egy haltestű, értelmes lény szerepel, amelynek a
neve Óannész volt. A különös halnak emberi hangja volt, és
megtanította a kétlábúakat az írásra, a tudományra és a
városépítésre. (A szerző ezt Tévedtem volna? című
könyvében írja le bővebben.)
Valójában hol van Jónás eltemetve? Sírhelye hat
példányban létezik:

1. Meszed, Galilea
2. Nabi Júnusz, Júdea

121
 3. Halhúl, Betlehem és Hebron között
4. Tel Jaffától 6 kilométerre délre
5. An-Nabi Júnusz. Szidón és Bejrút között
6. Hama, Szíriában, 150 kilométerre északra
Damaszkusztól

Mit mondjon a csüggedt sírlátogató, ha egy olyan

grandiózus alak, mint Mózes, állítólag Izraelben van
eltemetve, holott a Tóra és az Ószövetség szerint Mózes soha
be sem tette lábát az Ígéret Földjére? A Nabi Músza (Mózes
sírja) mindössze 15 kilométerre fekszik a Jeruzsálem-Jerikó
országúttól, légvonalban csak néhány kilométerre a
Kumrán-barlangoktól, ahol harminc évvel ezelőtt
felfedezték a híres tekercseket, amelyekben kiegészítéseket
lehetett találni a bibliai Genezishez (42. kép).
Mózes ötödik könyvében, a 34. fejezetben mondja az Úr:
„Ezt a földet ígértem oda esküvel Ábrahámnak, Izsáknak és
Jákobnak, (. . . ) de te nem mehetsz be oda. Ott halt meg
Mózes, az Úr szolgája, Moáb földjén (. . . )
Senki sem tudja a mai napig sem, hogy hol van a sírja.”
Az ember álmélkodva kérdi: ugyan miért ígérte az Úr
Ábrahámnak és Izsáknak ezt a földet, amikor ezek a bibliai
alakok már ősemlékezet óta 73
Mamréban laktak? És meghökkenve veszi tudomásul,
hogy nincsen senki, aki ismerné Mózes sírját — jóllehet ott
áll előtte!
Mivel tudjuk, hogy aminek nem szabad léteznie, az nem
létezhet, találékony agyak — annak érdekében, hogy Mózes
az Ígéret Földjén nyugodhasson — kitaláltak egy csodát.
Szaladin szultán egykor azt álmodta, hogy Allah a
Jordán nyugati partjára hozta Mózes földi maradványait Ez
a legendás álom elegendő volt ahhoz, hogy szentélyt
építsenek egy Mózes-kenotáfiummal 1265-ben Baibarsz
szultán a kenotáfium fölött egy mecsetet emeltetett, a 15.

122
században pedig a mamelukok a mecset mellett egy
négyszáz szobás fogadót építtettek. Sikerült!
Manapság április második felében évente hetvenezer
vagy még több látogató zarándokol Mózes sírjához. A
kopár sziklák és a kiszáradt dűnék között a mecset
számtalan fényes kupolájával és minaretjével pazar
oázisnak látszik. A zarándokok jámbor borzongással
vonulnak el egy rács előtt, amely mögött fűzöld terítővel
letakart kenotáfium áll. Kenotáfium? A Duden értelmező
nagyszótárból megtudhatjuk, mi az üres síremlék, amely
olyan halottra emlékeztet, aki nem ott van eltemetve.
Pontosan!
A Szentföld történelmi táj, amelyen i. e. 800-tól
egyedülálló és az emberiség nagy vallásai számára döntő
jelentőségű események játszódtak le. Ha azonban olyan
valamit akarunk megragadni és pontosítani, ami i. e. 800-
nál régebbi időkre nyúlik vissza, akkor a dolgok
széthullanak, mint homok a szitából. A nagy egyéniségek
nyomai, az olyanoké, mint Ábrahám, Melkisédek, Lót,
Dávid vagy Salamon, elmosódnak. Róluk pedig feltétlenül
kellett volna maradniuk régészeti emlékeknek. Ezek a
próféták túl fontosak, túl nagyok, túl szentek voltak ahhoz,
hogy csak úgy nyomuk vesszen. Erre azt felelik, hogy a
földrajzi térség, amelyet ma Szentföldnek nevezünk,
politikailag mindig nyugtalan volt, örökké háborúk dúltak,
és ez az állandó mozgolódás lehet az oka, hogy a nyomok
és a bizonyítékok eltűntek. Elképzelhető, de a kételyek
azért megmaradnak.
Hiszen az arabok és az izraeliták ugyanazokat a
személyeket tisztelték. Az arabok a hadjáratok során a
tiszteletre méltó ősi sírokat ugyanúgy érintetlenül hagyták
volna, mint az izraeliták. Ami a Közel-Keletre érvényes,
annak érvényesnek kellene lennie máshol is a világon.
Csakhogy máshol a templomromok, a sportpályák

123
maradványai, az emlékoszlopok, a feliratok és az
agyagtáblák, a királyok és az egykori hősök sírjai túlélték az
idők múlását. Miért lenne épp a Szentföld kivétel?

Dávid király bárjában

A csalódást okozó sírkutatástól elkedvetlenedve,

rosszkedvűen ültem a jeruzsálemi Dávid király szálloda
bárjában. Azon tűnődtem, hogy miért vannak csak
álbizonyítékai a régi izraelita próféták létezésének, amikor
egy fiatalember zökkentett ki tűnődésemből.
— Turista? — kérdezte.
— Vadászaton vagyok itt, hogy úgy mondjam. . .
— Ugyan mire lehet itt vadászni?
Távirati stílusban számoltam be eredménytelen
fáradozásaimról, amelyekkel egy valódi prófétasír helyét
szerettem volna kétséget kizáróan megállapítani. Az ifjú
udvariasan meghallgatott, közben néhányszor ráncba
szaladt a homloka, aztán azt mondta:
— En izraeli vagyok, a szüleim Kanadából vándoroltak
be. A sírokat, amelyekről beszél, mind ismerem, de
igazságtalan lenne azt feltételeznie, hogy ezt a cirkuszt a
sírok tiszteletére mi találtuk ki.
— Hát ki? Héber, arab és angol nyelven csalják a táblák
a turistákat a sírokhoz!
— Persze — nevetett az izraeli —, de mindezeket a
sírokat az arabok már régen tisztelték, amikor Izrael állam
még nem is létezett. A Nabi Músza, a Mózes-sír például
arab szentély. Mi, zsidók, egy szót sem hiszünk ebből.
Csend.
Azután ifjú társam a whiskyivásban így szólt:
— Áron sírját keresse meg, Mózes testvéréét! Az valódi!

124
 — És hol van? — kérdeztem.
— Jordániában, a híres sziklaváros, Petra mellett.
Valami bekattant a fejemben. Fiatalkoromban mohón
faltam Johann Ludwig Burckhardt könyvét: Utazások
Szíriában és a Szentföldön. Halványan emlékeztem arra,
hogy Petra részletes leírásán kívül szó volt benne Áron
sírjáról is.
— Ön járt ott? Látta Áron sírját? — faggattam
beszélgetőtársamat, akiről időközben megtudtam, hogy az
izraeli légierő pilótája.
— Engem oda nem engednek be. Izraeli útlevéllel nem
lehet Jordániába menni. Pedig velem együtt sok
honfitársam róná le szívesen kegyeletét Áron sírjánál.
Egyes tudósítások szerint a harmincas és a negyvenes
években bátor zsidók megkísérelték felkeresni az Áron-
szentélyt. Senki nem jött vissza. De ön svájci, ön odamehet.
Elmeséli majd nekem, hogy mit talált?
Megígértem. Névjegyet cseréltünk. A portás szerzett
nekem egy lexikont. Ebben olvastam:

„Johann Ludwig Burckhardt svájci Kelet-utazó és író.

1784. november 24-én született Lausanne-ban,
meghalt 1817. október 5-én Kairóban. Áttért az iszlám
hitre, és 1809-től beutazta Szíriát, Palesztinát, Észak-
Arábiát, a Sínai-félszigetet, Egyiptomot, 1814-ben
Núbiát. Mint mohamedán zarándok Mekkában és
Medinában is tartózkodhatott, és 1812-ben
újrafelfedezte Dél-Jordániában Petrát, a romvárost és
a sziklavárat.”

A szűkszavú lexikonadatok nem szóltak Áron sírjáról.

Másnap a jeruzsálemi nemzeti könyvtárban megtaláltam
Burckhardt könyvének, az Utazások Szíriában és a
Szentföldönnek5 egyik német kiadását. Az emlékezetem nem
csalt. Szürke agysejtjeim ráálltak Áron sírjának nyomára.

125
 Előbb azonban honfitársamról szeretnék mesélni,
kalandos életéről, amely izgalmasabb egy kriminél.

Útban Áron sírjához

1812. augusztus eleje.

Burckhardt 28 éves. Felvette az Ibráhim Abdalláh nevet,
és ismét sejknek öltözött. Álcázása tökéletes, hiszen a
szakállas svájci úgy beszéli az arab nyelvet, akár az
anyanyelvét. A Kelet iránti szeretettől vezérelve, de azért is,
hogy az arabok ne utasítsák el mint hitetlent, néhány évvel
ezelőtt felvette a mohamedán vallást.
1812 augusztusában, teveháton, Damaszkuszból a mai
jordániai sivatagon keresztül akarta Kairót elérni. Ahogy
útijegyzeteiben leírja, nagyon szerette volna a Vádi-Múszát,
a Mózes-völgyet látni, amelynek legendás régiségeiről az
ott lakók nagy tisztelettel és csodálattal beszéltek. Atamán
után (43-44. kép). Burckhardt egy beduin vezetőt fogadott
fel, aki azonban félt a veszélyektől, amelyek a hosszú
sivatagi úton két magányos utazóra leselkedtek. A beduin
konokul követelte, hogy kerülővel, Akaba felé induljanak
Kairóba, mert azon az útvonalon egy nagy tevekaravánhoz
csatlakozhattak volna. Csakhogy Burckhardt éppen Akabát
szerette volna feltétlenül elkerülni, ott ugyanis az
egyiptomi pasa katonái állomásoztak, és a környéken
minden utat ellenőriztek. Bátor honfitársam pedig
igyekezett elkerülni az ellenőrzést, hiszen semmilyen arab
igazoló irata nem volt, Ibráhim Abdalláh névre szóló meg
végképp nem. A rettenthetetlen svájci viszont a kíváncsi
kutatók azon fajtájához tartozott, aki nem ragaszkodott a
tevék által kitaposott, biztonságos ösvényekhez, ha így nem
kerülhette volna el Akabát (45. kép).

126
 A cél: Petra!

Petra körül forogtak a gondolataim. Burckhardt keleti

útjai során titokzatos utalásokat hallott egy rejtélyes
sziklavárosra. Még diákként olvasta a görög földrajztudós,
Sztrabón (i. e. 63—i. sz. 26) művében a nabateusok
lenyűgöző fővárosának, Petrának a leírását. A városban a
sziklába vágták a házakat, és olyan király uralkodott, aki
„folytonosan nagyszabású mulatságokat rendezett”, és a
mulatságokon senki nem ihatott többet tizenegy
pohárnyinál az állandóan cserélt aranykelyhekből.
A görög történetírótól, a szicíliai Diodórosztól, aki az i. e.
1. évszázadban élt, részleteket is megtudunk a titokzatos
helységről:

„A nabateusok országában találni egy nagyon szilárd

sziklát egyetlen feljárójával, amelyen mindig csak
kevesen tudnak egyszerre felmenni. hogy ott letegyék
a szükséges dolgokat. . . Ez a hely nagyon erősvolt,
de nem voltak falai, és a lakott területektől kétnapi
utazásra feküdt.”7

Burckhardt meg volt róla győződve, hogy valahol itt, a

kiszikkadt sivatagi völgyekben lehetett a nabateusok földje.
Útleírásokból tudta, hogy állítólag a Vádi-Músza végén
található Áron próféta sírja, amelyet az arabok nagyon
tisztelnek, és szigorúan őriznek. Tehát onnan alig néhány
órányira volna Áron sírja, amelyet mégsem látott még
egyetlen európai sem! Ez a cél vonzotta Burckhardtot.
Ott volt azonban a vonakodó beduin. Burckhardtnak
cselhez kellett folyamodnia. Azt mondta a beduinnak, hogy
nem használhatja a karavánutakat, mert ünnepélyes
fogadalmat tett, hogy Áron tiszteletére egy kecskét áldoz. A

127
beduin naptól cserzett homlokán látható volt, hogy
viaskodik magában. Mi nyom többet a latban? Rettegése a
sivatagi rablóktól, vagy félelme Áron haragjától? Áron
győzött.
A két férfi hat és fél órán át lovagolt, amíg az Akaba felé
vezető út kereszteződéséhez értek, majd eljutottak a Mózes-
völgybe. A kereszteződés közelében kis kőrakások voltak, a
beduin szerint az utazók itt szoktak kecskét áldozni, utána
pedig kövekkel fedik le a helyet, ahol az állatot levágták;
így kell hát Burckhardtnak is tennie. Az utazó azonban
leintette, mondván, hogy fogadalma arra kötelezi őt, hogy
áldozati kecskéjét közvetlenül Áron sírja mellett vágja le, a
sírt azonban semerre sem látni.
A beduinnak most már minden bátorsága az inába szállt.
Kijelentette, hogy itt kezdődik az ősi emlékek vidéke, Áron
sírja a völgy túloldalán fekszik, ő azonban odáig már nem
merészkedik (46. kép).
Burckhardt egyedül lovagolt tovább.
Büszke természetességgel, akár egy igazi sejk érkezett a
Mózes-völgyben fekvő Eldinbe. A fallal körülvett faluban
mintegy háromszáz ház állt. Burckhardt tisztában volt
azzal, hogy ha nem válik be az álruha, és leleplezik, az az
életébe kerülhet. Leguggolt hát az alkudozó árusok mellé,
dicsérte Mohamedet, Allahot és Áront, és elmondta nekik
fogadalmát, hogy Áron sírjánál egy kecskét kell áldoznia.
Végül is az egyik arab egy pár régi patkóért cserébe ráállt,
hogy Ibráhim Abdalláh sejket Áron sírjához vezesse.

1812. augusztus 22.

Burckhardt és falubeli idegenvezetője magas szakadék

alján lovagoltak végig, amely gyakran olyan keskeny volt,

128
hogy éppen csak egyetlen lovas fért el benne. A
sziklahasadék azonban hirtelen kis völgybe nyílott.
Burckhardt elképedve meredt egy pompás templom
többemeletes, oszlopokkal díszített homlokzatára. A
templomot egy darabban vésték ki a sziklából. Az utazó
igyekezett, hogy ne látsszon rajta túlságosan a meglepetés,
és ne tűnjön túl kíváncsinak, ne kérdezzen túl sokat. Zömök
kísérője már úgyis gyanakodott egy ideje:

„Látom már, hogy te hitetlen vagy, akinek valamiféle

szándékai vannak az őseink által ránk hagyott
romokkal. De semmit sem fogsz elvinni az elrejtett
kincsekből, mert a mi földünkön vannak, a mieink. ”8

A bámuló svájci megnyugtatta, hogy csak csodálatában

nézelődik. Kísérője azonban továbbra is gyanakodott, mert
— akárcsak a Mózes-völgy többi lakója — ő is meg volt
győződve arról, hogy ezen a helyen különös erők hatnak, és
egy minden hájjal megkent mágusnak a kincsek meg akkor
is utánarepülhetnek, amikor már régen elhagyta a
sziklavárost.
Tovább lovagoltak, és Burckhardt ámulva nézte a
Mózes-patak két oldalán, mintegy a sziklafalból
kibuggyanó, hatalmas épületeket. Kőművesek keze
munkájának a nyomát sem találta.
Útinaplójában Burckhardt felfedi, miért nem merte
elárulni ámulatát:

„Ismertem az itt élők természetét. Ott álltam

védtelenül a sivatagban, ezek itt még soha életükben
nem láttak utazót; és ha nekiláttam volna, hogy —
ahogyan ők tartották — a hitetlenek művét alaposan
megvizsgáljam, könnyen abba a gyanúba keveredem,
hogy a fekete mágia művelője vagy kincskereső
vagyok. A legkevesebb az lett volna, hogy nem

129
 engednek tovább az utamon Egyiptomba; minden
valószínűség szerint elvették volna ruháimat és
kevéske pénzemet, és ami a pénznél is fontosabb
számomra, a naplómat is elvették volna. Akik majd
utánam járnak erre, jól teszik, ha fegyveresen keresik
fel ezt a helyet.”

Miután a völgykatlant és a sziklavárost átszelték, a két

férfi köves magaslaton lovagolt át, amelyet Áron-terasznak
hívnak. Előttük, a hegy csúcsán kis fehér épület szikrázott a
lemenő nap fényében, rajta az alkonyatban még éppen
kivehető kupola. Áron sírja! Burckhardt a legszívesebben
azonnal felmászott volna oda, de már későre járt, és amúgy
is gyanakvó vezetője most már a leszálló éjszaka leple alatt
idelopózó rablóktól is rettegett.
Az Áron-hegy lábánál Burckhardt számos „föld alatti
sírt” vett észre, melyek „mindegyikéhez a sziklába vágott
folyosó vezetett”. Úgy döntött, hogy itt vágja le a magával
hozott kecskét. Miközben az állatból fröcskölt a vér, a
beduin a földre vetette magát, és hangosan imádkozott:

„Ó, Hárún, nézz le ránk! Néked vágjuk le ezt az

áldozatot. Ó, Hárún védelmezz bennünket, bocsáss
meg nekünk! Ó, Hárún, a jó szándékot tekintsd, ne a
tényt, hiszen a kecske soványka jószág!”

Miután ezt az imádságot többször megismételte, a

mohamedán vezető kövekkel takarta be a vérfoltokat.
Johann Ludwig Burckhardt nem jutott el Áron sírjáig, a
cél előtt egy kilométerrel kénytelen volt megszakítani az
expedíciót. Ezt később annál jobban sajnálta, mert
megtudta, hogy a hegyben, amelynek ormán a sírbolt áll,
több más, a sziklába vájt sírbolt is volt. Burckhardt alig 33
évesen halt meg Kairóban, malária vitte el.

130
 Áron, Mózes testvére és vetélytársa

Amikor újra elolvastam Burckhardt könyvét, az Utazások

Szíriában és a Szentföldönt, ugyanúgy magával ragadott,
akárcsak gimnazistakoromban. Megint izgalomba hozott a
sziklaváros leírása. Ma tudjuk, hogy a nabateusoknak
Sztrabón és más ősi szerzők által említett városáról,
Petráról van szó, amelyet Burckhardt 1812-ben
újrafelfedezett.
Az én képzeletemet — most még inkább, mint az első
olvasáskor —Áron sírja ragadta meg. Ifjúkorom óta
ismerem a Bibliát, és Áron csillogó és rejtélyes figurája
egyike volt számomra a legérdekesebb,
legfigyelemreméltóbb személyiségeknek.
Nem volt-e már Áron ünnepélyes beiktatása is rejtélyes?
Az Úr maga parancsolta meg Mózesnek, hogy testvérét
felkenje.

„Mózes odavezette Áront és fiait, és megmosta őket

vízzel. Ráadta Árónra a köntöst, és körülövezte övvel,
azután felöltöztette palástba, és ráadta az éfódot,
körülövezte az éfód övével, és körülkötötte őt vele.
Föltette rá a hósent is, a hósenbe pedig beletette az
úrímot és tummímot. A fejére föltette a turbánt, a
turbánra pedig elöl odatette az arany homlokdíszt, a
szent fejdíszt, ahogyan megparancsolta Mózesnak az
Úr.” (3Mózes 8, 6-9.)

Milyen különleges tulajdonsága lehetett ennek a

homlokpántnak? Mivel az Úr különös súlyt helyezett arra,
hogy utasításainak végrehajtását saját legfelsőbb
személyében ellenőrizze, valamilyen szerepet csak kellett
játszania a pántnak, ami több volt egyszerű ékszernél. Az

131
úrim és tummím nevű köveknek, amelyek a frigyládával
kapcsolatba kerülve különböző színekben felfénylettek,
különleges hatást tulajdonítottak. Jövendölőköveknek
tartották őket, csak a főpapoknak lehettek a tulajdonában.
A zacskót, amelyben hordták őket, sem ok nélkül hívták „a
döntés zacskójának”; a bölcsek öltözékének lényeges
tartozéka volt. Hívták a köveket „tolmácsköveknek” is,
mivel a segítségükkel egyes kiválasztottak régen letűnt
kultúrák nyelvét és írását voltak képesek lefordítani9. Lehet,
hogy az Úr az arany homlokpánt segítségével, amely adó-
vevőként működött, parancsokat tudott adni Áronnak, és
kérdéseire válaszolni? Érdemes megemlíteni: amikor
technikai jellegű problémáról van szó, Áron mindig
felbukkan. Tulajdonképpen ő a főnöke a szent sátornak is,
amelyet Mózes minden táborhelyen felállíttatott, és
odavitette az olyan alapvetően fontos dolgokat, mint
például a frigyládal10.
Amikor az izraeliták és az amálekiták között csatára
került sor, Mózes azt az utasítást adta hadvezérének,
Józsuénak, hogy vezesse a seregeket a csatába, miközben ő
maga, Áron és Húr kíséretében „az isten botjával a
kezében” egy közeli dombon helyezkedett el. Nagyon
különös az, ahogyan a Biblia erről beszámol:

„És az történt, hogy valahányszor Mózes fölemelte

kezét, Izrael volt az erősebb, amikor pedig leeresztette
a kezét, Amálek volt az erősebb. De Mózes kezei
elfáradtak. Ezért fogtak egy követ, alája tették, és ő
ráült. Áron és Húr pedig tartotta a kezét, az egyik
erről, a másik amarról, úgyhogy két keze fölemelve
maradt naplementig.” (2Mózes 17,11-12.)

Mi köze volt mindennek az „isten botjához”? Annyi

bizonyos, hogy meglehetősen súlyos lehetett, hiszen
Áronnak és Húrnak meg kellett támasztania Mózes karját,

132
miközben a szerkezetet tartotta. Óhatatlanul olyasféle kép
jelenik meg az ember előtt, hogy háromfős különleges
osztag — Mózes, Áron és Húr — valamiféle nagy hatású, a
háborút eldöntő fegyverrel egy magaslati stratégiai ponton
foglal harcállást.
Egyedül Mózes ismerte a titkot, csak ő tudta kezelni a
fegyvert, de neki hamar elfáradt a karja, így aztán
segítőinek támogatniuk kellett, hogy pontosan a célra
irányíthassa. Amikor Mózes a titkos fegyverrel pontosan
célzott, az izraeliták győztek, ha letette, az amálekiták
nyomultak előre. Ugyan miféle harci eszköz lehetett ez az
„isten botja”? Mai ismereteink alapján csak találgatni
tudunk. Napfénnyel gerjesztett lézerfegyver lett volna?
Csak akkor tudhatnánk meg, ha megtalálnánk a fegyvert,
vagy legalább egyes részeit, vagy pedig ha a sci-fikben fel-
felbukkanó időgép visszavinne bennünket a távoli múltba.
Kérdezni azonban kérdezhetünk:
Elképzelhető, hogy Áron sírjában rálelhetnénk a múlt
ködébe vesző korszak technikai emlékeire? Létezik-e még
valahol a két csodálatos kő, az úrim és tummím?
Felfedezésre vár-e valahol Áron bonyolult fejdísze? Ott
volt-e Áron fején, amikor eltemették?

Ki volt Áron?

Az Encyclopedia Judaicából (Zsidó enciklopédia)

kielégíthetjük kíváncsiságunkat11.
Áron a Levi törzséből származó öreg hébernek,
Amrámnak volt a legidősebb fia. A második fiú, Mózes
három évvel volt fiatalabb nála. nővérük, Mirjam
mindkettőjüknél idősebb volt néhány évvel. Áron, Lévinek,
a főpapnak a dédunokája, törzsében papi tisztet töltött be.

133
Míg Mózes az egyiptomi udvarnál nevelkedett, addig Áron
Egyiptom keleti határvidékén, rokonoknál élt, és briliáns
szónokként ismerték. Amikor Mózes az Úrtól megkapta a
parancsot, hogy szabadítsa meg az izraelitákat az
egyiptomi fogságból, magához hívta bátyját. Áront.
Mózes ugyanis nem volt jó szónok, szüksége volt
„hivatalos szóvivőre”, aki Izrael követeléseit meggyőzően
adja elő a fáraónak. Az exodus évei alatt Áron Mózes
helyettesévé és főpappá lépett elő. A „Felhőoszlop urának”
különleges védelme alatt állott.
Amikor műszaki gondolkodásmódot igénylő feladatok
merültek fel, Áron mindig kéznél volt; mágusnak tartották,
aki olyan eseményeket tudott előidézni, amelyek a tömegek
szemében csodának tetszettek. Mózes beszámol róla, hogy
tehetséges bátyja egyszer a nagy fáraó előtt botját a földre
dobta, és a bot abban a pillanatban eleven kígyóvá
változott: amikor pedig az udvari varázslók Áron trükkjét
utánozni akarták, Áron kígyója az összes többit felfalta
(2Mózes 7, 9-12.). Ugyanennek a varázspálcának a
segítségével változtak Egyiptom vizei bűzös áradattá, és
szabadultak rá egyik pillanatról a másikra undorító békák,
visszataszító szúnyogok milliárdjai a fáraó birodalmára.
Már az is látványos volt, ahogyan a testvérpár megjelent
a fáraó udvarában. A zsidók legendáiban12 olvasható, hogy
Mózes és Áron féltek a kihallgatástól, de azután megjelent
Gábriel arkangyal, és — az őrök között — a palotába
vezette őket. Annak ellenére, hogy az őrséget
figyelmetlensége miatt szigorúan megbüntették, a rejtélyes
esemény a kővetkező napon megismétlődött, Mózes és
Áron akadálytalan jutottak el a fáraó trónjáig. Egyiptom
büszke uralkodójában minden bizonnyal erős hatást
kelthettek, mert „angyalokhoz voltak hasonlatosak,
külsejük ragyogott és fénylett, mint a nap, szemeik
pupillája úgy fénylett, mint a hajnalcsillag, szakálluk fiatal

134
pálmaágakhoz volt hasonlatos, és amikor beszéltek,
lángnyelvek csaptak ki a szájukból”. Tényleg mesés
rendezés.
Egyszer azt parancsolta az Úr, hogy Mózes valamennyi
törzsi fejedelem pálcáját gyűjtse be, és éjszakára helyezze a
frigyláda elé a szent sátorban. Izraelnek tizenkét törzse volt,
ezért tizenkét pálca gyűlt össze, mindegyiken egy-egy törzs
neve. Csak Áron pálcájára — rendelkezett az Úr — ne
karcolják a törzs nevét, azaz azt, hogy Levi, hanem Áron
nevét írják föl rá.

„Mózes elhelyezte a vesszőket az Úr színe elé, a

bizonyság sátrában. Amikor másnap Mózes bement a
bizonyság sátrába, látta, hogy a Levi házából való
Áron vesszeje kivirágzott, bimbót fakasztott, virágot
növelt, és mandulát érlelt.” (4Mózes 17, 22-23.)

Áron óta a pálca minden varázsló nélkülözhetetlen

kelléke, bár a legtöbbjének valószínűleg fogalma sincs róla,
hogy melyik kollégájuknak köszönheti.
Az ószövetségi varázspálca hollétéről különböző nézetek
vannak. Tudósok egy csoportja feltételezi, hogy a
frigyládába helyezték, és azzal együtt rejtették el.
Másoknak az a meggyőződésük, hogy a pálca Áron sírjába
került.
A csodálatos Áron haláláról is különböző feltételezések
forognak közszájon. Az Encyclopedia Judaica szerint Áron
„az ötödik hónap első napján, 123 éves korában” halt meg13.
Sajnos hiányzik az évszám. A Biblia a következőképpen
számol be Áron elhunytáról:

„És ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak a Hór-

hegynél, Edóm országának a határán: Áron most
elődei mellé kerül. Nem mehet be arra a földre,
amelyet Izráel fiainak adok (. . . ) Mózes úgy

135
 cselekedett, ahogyan az Úr parancsolta. Fölmentek a
Hór-hegyre az egész közösség szeme láttára, Mózes
levetette Áronnal a ruháit, és fölöltöztette azokba
Eleázárt, a fiát. Áron meghalt ott a hegytetőn
(. . . )”(4Mózes 20, 23-28.)

Sokkal alaposabb, mert sok apró részletről is beszámol a

mondabeli változat14. Tudni véli, hogy a leghatalmasabb
isten tájékoztatta Mózest afelől, hogy Áron hamarosan
meghal, és hogy sírját a Hór-hegyen már előkészítették. A
könyörtelen, szigorú isten arra kérte Mózest, hogy a hírt ő
mondja meg testvérének. Mózes megkísérelte, hogy az
Úrtól hosszabb életet alkudjon ki Áron számára, de nem
járt eredménnyel. Áron halála elhatároztatott — „nem
bűnei miatt, mégis azért, amit a kígyó művelt”13, bármit kell
is ezen érteni.
Mózes, Áron és Eleázár felmentek a Hór-hegyre, Áron
főpapi ornátusban. Amikor felértek, „egy barlang nyílt meg
előttük, és Mózes felszólította testvérét, hogy lépjen be”14.
Mózes kegyes hazugsággal rávette bátyját, hogy rakja le a
ruháit. „Áron — mondta —, értelmetlen a barlangba papi
ruhában belépni, mert a ruha bepiszkolódhat. A barlang
nagyon nagy, és talán más sírok is vannak benne.14
Bizalommal követte Áron a testvéri tanácsot, levette a szent
ruhákat, amelyeket Mózes az Úr parancsát követve azonnal
ráadott Eleázárra, Áron fiára, Az öltözettel bizonyos
rendkívüli képességek is járhattak. Mivel Áron most
meztelenül állt a barlang előtt — Uram, segíts! —, esedékes
volt a csoda. Már a vetkőzési jelenet alatt „nyolc mennyei
ruhadarab lebegett alá, és befedte Áront”. Na végre!
Mózes Áronnal belépett a barlangba, Eleázárnak pedig
megparancsolta, hogy kint várjon. A kivilágított teremben
egy asztal állt, meg egy ágy, amely köré angyalok gyűltek.
Csak most, ebben a pillanatban fogta fel Áron, hogy ez itt

136
az ő halottaságya. Rettenetesen megijedt, ám Mózes azzal
vigasztalta, hogy Áron nem úgy fog meghalni, mint egy
ember, hanem „Isten csókja által”. Áron belenyugodott a
megváltoztathatatlanba. Mózes mondott néhány búcsúszót,
és sietve elhagyta a sírt.
Mózes és Eleázár leszállt a hegyről. A nép várt rájuk, és
hiányolta Áront. Gyanakvó kérdések hangzottak fel. Mózes
féltékenységből ölte volna meg a bátyját? Netán mert Áront
jobban kedvelték nála? Vagy Eleázár gyilkolta meg az apját,
hogy maga vehesse át a főpapi méltóságot?
A sarokba szorított Mózes az Úrhoz fordult segítségért.
Az nem is késlekedett, és megparancsolta angyalainak,
hogy Áron halottaságyát „repítsék a légen át14. Így is
történt, mialatt „Isten és angyalai Hór hegyének csúcsán
ünnepélyesen sírba helyezték Áront”15.
Eleázár héberül annyit jelent: Isten segített. Valóban!
Kevésbé meseszerűen; de még mindig csodás
meseelemekkel tarkítva ábrázolja az iszlám legenda Áron
halálát:

„Músza (=Mózes) és Hátún (=Áron) megpillantottak

egyszer egy barlangot, amelyből fény áradt ki.
Bementek, és találtak benn egy aranytrónust, amelyen
az a felirat volt: »Annak, aki beleillik.« Mivel Músza
úgy gondolta, hogy neki túl kicsi, Hárún ült rá.
Azonnal megjelent a halál angyala, és magával vitte a
lelkét. 127 éves volt.” 16

Nagyon kevés olyan titkok övezte ószövetségi figura van,

mint ez az Áron. Amióta Burckhardt úti beszámolóját újra
elolvastam, azt kérdeztem magamtól: miért nem törődik
senki Áron barlangsírjával? A helyét ismerik. Vannak-e
sírtárgyak benne? Voltak-e a síron feliratok? Létezik-e
valamiféle utalás arra, hogyan vájták, esetleg vágták a
sziklába a sírkamrát? Az Áron-hegyen, Petra sziklavárosa

137
mögött vannak-e még más mumifikálódott holttestek is?
Valóban létezett volna az Áron-terasznál lévő sziklasírok és
a hegycsúcson található kripták között föld alatti
összeköttetés, olyan, amilyenről Burckhardt beszámolt? És
ha nem Áronét, akkor hát kinek a porhüvelyét őrzik a
hívők kegyelettel évezredek óta a hegyen?
Átkutattam a Petráról szóló, minden elérhető irodalmat.
Áron sírjáról jóformán semmit sem találtam. Századunkban
ugyan számos régész és világutazó kereste fel Petrát, írta le
a csodálatos sziklavárost,, néhányan még azt a fáradságot is
vették maguknak, hogy felmásszanak az Áron-hegyre. De
az Áron-hegyről egyetlen valamirevaló leírást sem találtam,
és semmi mást sem, ami felvilágosítást adhatna arról, mi is
van a sírkamrákban. Petrában függőónnal és mérőszalaggal
minden kőhalmot feltérképeztek. A közelben fekvő Áron-
hegy azonban nem érdekelt senkit, úgy látszik, tabu. Miért?
A Keletet járó utazók féltek volna az Áron sírját tisztelő
mohamedánok könnyen megbántható vallásos
érzékenységétől? Vagy a misztikus, titokzatos ismeretlen
lény kisugárzása mind a mai napig hat? Ezért kerülte el
mindenki a sírt?
Követve az arab közmondást — „A tapasztalat az
értelem szemüvege” —, tudni akartam, mi is az, amit az
Áron-hegyen látni lehet. Nem, nem ringattam magam
illúziókba, hogy a rejtélyt, a rejtélyeket meg tudom oldani.
Mint a régészeti dzsungel cserkésze, túlságosan jól tudom,
hogy a cél előtt formanyomtatványok őserdején kell
keresztülhatolni, hogy végül is megszerezzük az engedélyt
a szigorúan óvott, őrzött területek meglátogatására, olyan
hatóságoktól, amelyek minden fényképezőgépre ferde
szemmel pillantanak. Nagyon gyakran elriasztják az embert
a költségek is. Ám: aki mer, az nyer! Áron sírjához akartam
menni.

138
 Ebet, a másodpilóta

A jordániai utazás nem jelentett komolyabb

nehézségeket, de Petrába nem akartam egyedül kirándulni.
Sokat utaztam, minden kontinensen, gyakran veszélyek
közepette, tudom, milyen jó, ha az embernek van egy
megbízható másodpilótája. Így aztán Jeruzsálemből
felhívtam a feleségemet, aki szenvedélyes ralis, vagyis
pontosan a megfelelő ember egy sivatagi úthoz. Elisabeth
(Ebet) vett egy mély lélegzetet, aztán azt mondta, hogy
érdeklődjem meg, mikor érkezik a legközelebbi közvetlen
repülőjárat Zürichből Ammánba, és akkor legyek a
repülőtéren. Kitűnő válasz, huszonnyolc éves házasság
megbízható alapján nyugszik.
Jeruzsálemből Ammánba az út csak 83 kilométer, de aki
a híres Allenby hídon át akar menni, jól teszi, ha
gondoskodik egy második útlevélről is. Ha ugyanis az
útlevelében izraeli bélyegző vagy vízum található, akkor a
határ az utazó számára zárva marad. Mivel jó előre
figyelmeztettek erre, volt egy második, vadonatúj
útlevelem is. Négyszer szálltam át egyik taxiból a másikba,
és még éppen idejében értem az ammáni repülőtér modern,
tágas épületéhez, hogy Ebetet meleg öleléssel fogadjam.
Késő délután érkeztünk meg a Mariott hotelbe, a nyelvünk
a hőségben a szájpadlásunkhoz tapadt. Két jégbe hűtött sört
rendeltem.
— No alcohol! — mondta egy csinos egyenruhás boy,
szigorú arckifejezéssel.
— Nincs alkohol? Hát nem modern szállodában
vagyunk?
— Ramadán! — hangzott az ünnepélyes válasz.
Legfőbb ideje, hogy beszerezzek egy muzulmán naptárt!
A holdév kilencedik hónapjában van a ramadán böjti

139
hónap. Hogy is juthatna ez az európai eszébe? És egyetlen
utazási iroda sem hívja föl rá a figyelmet.
Ramadán idején a reggeli szürkülettől naplementéig sem
enni, sem inni nem adnak, még a dohányzás is tilos. Ezzel
szemben tombolnak az arab éjszakák, éjjelenként
vendégségben és otthon ünnepelnek, folyik a dínomdánom.
Szeszes italt viszont hivatalosan az éjszaka leszállta után
sem lehet kapni. A szigorúan a Korán szerint kormányzott
országokban, mint például Iránban, Szaúd-Arábiában,
Líbiában az alkohol az év többi tizenegy hónapjában is
tabu. Mohamed megtiltotta.
A hotel teraszán ültünk, a viszonylag nyugodalmas
ramadánnap véget ért. Ammán hangos életre ébredt A
minaretekről a müezzinek hangszóróval felerősített
hangjukon imádsághoz szólították az igazhívőket: A nap
utolsó, alkonyi sugarai — az éj itt hamar leszáll —
rózsásfénnyel vonták be a mecsetek kupoláit, a falakat és a
tetőket, olyan volt az egész, mint az Ezeregyéjszaka mesés
illusztrációja. Egy asztali lámpa sárgás fényénél
tanulmányoztuk a térképeket, és úgy határoztunk, hogy
bérelünk egy autót, amellyel a régi királyiúton (Kings
Highway) hajtunk Petrába. A 222 kilométeres útszakaszt
egészen lassú, kényelmes tempóban is öt óra alatt meg lehet
tenni.
Ramadán!
Semmire sem megyünk korán kelő európai
ügybuzgalmunkkal. A mohamedánok estebédjüket a
hosszú alvás alatt emésztik meg. Tizenegy óra körül
megjelent egy turbános férfi, aki roppant udvarias
modorban bérbe adott nekünk egy autót.
Déli irányban hajtottunk ki a városból, alig negyedóra
múlva már a négysávos repülőtéri autópályán voltunk, és
további két perc múlva elértük a kijáratot Madeba felé. Még

140
az angol gyarmati időkből itt maradt tábla pompázott a
kereszteződésben: Desert Highway—Kings Highway.
Azt, hogy ilyen gyorsan kijutottunk a városból, annak
köszönhettük, hogy ramadán volt. A mohamedánok nem
sietnek, kényelmesen böjtölgetnek. Itt-ott férfiak fecsegnek,
valamennyinek a fején háromszögletűre összehajtott, fehér
vagy vörös-fehér kockás fejkendő, amit teveszőrből sodrott
zsinór tart össze. Méltóságteljesen bólintanak felénk,
néhányan integetnek.
Madeba városkában, 37 kilométerrel Ammán után a
legtöbb üzlet és elárusítóhely nyitva volt. A lakosság
többsége római katolikus vagy a görög ortodox egyház
híve, rájuk a böjti hónap nem vonatkozik. Madeba arról az
egyedülálló mozaikpadlóról híres, amelyet 1884-ben, az
elpusztult bazilika újjáépítése során fedeztek fel. A
huszonöt méter hosszú, öt méter széles mozaikpadló két és
fél millió színes kövecskéből készült, a bizánci idők
Palesztinájának térképe áll össze belőlük, ezenkívül
Jeruzsálem várostérképe. Az emberi művészet és szorgalom
csodája.

A petrai sziklahegységben

Amikor a nap már delelőn állt, a dimbes-dombos

sivatagban kanyarogva hirtelen feltárult előttünk egy
hasadék, a Vádi-el-Múdzsib, amely a jordániai sivatagot
keletről nyugatra egészen a Holt-tengerig átszeli. Az
embernek természetesen emlékek jutnak az eszébe, Johann
Ludwig Burckhardt, aki 174 éve ezt a völgyet sokkal
kevesebb lóerővel szelte át, vagy a keresztes vitézek, akik itt
harcoltak a muzulmánok ellen. Thomas Edward Lawrence
brit ezredes, akit „Arábiainak” neveztek, itt szervezte meg

141
— I. Feiszal iraki király (1883-1933) tanácsadójaként — az
arab felszabadító háborút, és itt is nyerte meg, ebben a
sivatagban.
Nem sokkal a kereszteslovag-vár, el-Kerak előtt, amely
egy fennsík nyúlványán, 1050 méterrel a tenger felszíne
felett fekszik, egy arab fiú integet. Olyan izgatott, hogy
megállítom a kocsit. A fiú meghajtja magát az ablaknál Ebet
oldalán, aztán megkerüli az autót, hogy kézzel-lábbal,
barna ábrázatának változatos kifejezésével valamit
magyarázzon nekem. Sajnos nem értem a gesztusait. Egy
fekete, rongyos beduinsátorra mutat, amely az út mellett,
kissé beljebb áll. A fiú kétségbeesve kap két kezével az
arcába, összekócolja a haját, a szívére mutat, lerántja
kezemet a kormánykerékről, megcsókolja. Tanácstalanul
nézünk egymásra Ebettel. Világos, hogy a fiú valamit kér,
de nem tudjuk, hogy mit. A feleségem elővesz a hátsó
ülésről egy dugi csomagot, amelybe a szálloda szakácsa
tojást, sonkás kenyeret, gyümölcsöt és egy fél sült csirkét
tett, és odaadja a fiúnak. Még soha nem láttunk
gyerekarcot, amely ilyen gyorsan változott volna
elkeseredettből boldoggá. A fiú rohant a sátorba, a
csomagot mint trófeát lengette maga előtt. Szégyenkezve —
hiszen nem tudhattuk, nem lett volna-e a sátorban más
segítségre is szükség —, hallgatagon hajtottunk tovább.
Ez a sivatag egykor érthetetlen és borzalmas események
színhelye volt. Amikor odahaza leírtam úti benyomásaimat
a magnószalagról, és Karl Erich Wilkentől, Jordánia kitűnő
ismerőjétől némi tájékoztatást kaptam, a következőt
olvastam erről a vidékről:

„A huetát beduinok kapzsi és zsaroló sejkjei által

kifosztottak és legyilkoltak holttesteit valahol a
sivatag homokjában kaparták el, vagy a petrai
sziklahegység járhatatlan szakadékaiba dobták őket,

142
 ahol keselyűk és hiénák martalékává lettek. Még
néhány évtizeddel ezelőtt is más törvények
uralkodtak itt, mint nálunk; íratlan törvények,
amelyeket a beduin sejkek hoztak. Amit ők
parancsoltak, az történt. Amit ők az utazóktól
követeltek, azt meg kellett fizetni, ha nem pénzzel,
akkor az életükkel.”17

Insallah, ahogy Isten akarja. A kisfiúnak mindenesetre

szívből, készségesen fizettük meg az útvámot.
A hol dombra, hol völgybe vezető út keskeny,
termékeny földsávok mellett vitt, beduin sátrak maradtak
el mellettünk, azután lépésben kúsztunk egy tevekaraván
és a hozzá tartozó teherhordó állatok mögött, amelyeknek
élén egy majdnem fekete szamár baktatott. A tevék
magasról, alsó ajkukat előretolva, fölényesen bámultak le
ránk.
A hullámos homokdűnék már szürkésvörös árnyakat
vetettek, amikor négy óra tájban elértük Súbak dombra
épült városát. Kis kőházai anyagát a környéken bányászták,
vagy régi, történelmi múltú építményekből hordták ide.
Még a hatalmas kereszteslovag-vár is, amelyet 1115-ben I.
Balduin, Flandria királya emeltetett, számos ház és kunyhó
számára szolgált építőanyag-forrásul. Amikor a késő
délutáni hőségben megnéztük a várat nem értettük, hogy
az északi vidékekről származó sokkal hűvösebb
éghajlatokhoz szokott keresztes lovagok hogyan tudták
évekig elviselni ezt a kánikulát. Páncél nélkül is szakadt
rólunk a víz, pedig csak annyi ruhát viseltünk, hogy a
muzulmánok ne dühödjenek fel nyugati dekadenciánk
láttán.
Éjszakára nagyon jó szálláshelyet kaptunk. A Petra
Forum Hotelt 1983-ban nyitották meg. Kiültünk a teraszra,
és a kékesfekete égboltot néztük. A Petrát rejtő,

143
ibolyaszínben fénylő sziklák felett halvány rózsaszín
fénykoszorú lebegett. L'heure rosée. A rózsaszínű óra.
Messze, magasan a sziklák sötétbarna szegélye felett, az
egyik hegycsúcson valami szikrázott, mint a sugárzó
gyöngyszem. Az egyik pincértől megtudtuk, hogy Dzsebel-
Hárún az, az Áron-hegy. Utunk célját vizsgálgatva
megkérdeztem tőle, hogy mit tud Áron próféta sírjáról.
Igen, ott fönt van, mondta, és a világító gyöngyszem, amely
a leszálló szürkülettel egyre halványult, a kis mecset
kupolája, amely Áron sírja felett áll. Beszélgetésbe
elegyedtem a vendégekkel, turisták voltak a világ minden
tájáról, mind Petrát akarta látni. Egyik sem volt a Dzsebel-
Hárúnon. Senkit sem érdekelt a próféta sírja.
Ebet odajött hozzám, és egy doboz hideg narancslevet
nyomott a kezembe. Kitűnő ötlet! A számhoz emeltem,
megkóstoltam, és lám: jó adag whiskyt kevertek bele! Azért
voltak a vendégek körülöttünk olyan vidámak, hangosak,
azért érezték olyan jól magukat, annak ellenére, hogy
valamennyien csak teát ittak! Az örvendetes meglepetés
alapján joggal feltételezhettem, hogy a teát is bőségesen
megkeresztelték alkohollal. Insallah.

Úton Mahmúddal

Másnap szerződtettünk egy dragománt, vagyis egy

idegenvezetőt, aki más nyelven is beszél. Céhének
tökéletesen elég négy keresztnév: Mahmúd, Mohamed,
Ahmeded, és Ali. A mi mosolygós dragománunkat
Mahmúdnak hívták. Már a hátaslovak bérléséhez jó
tanácsokat kaptunk tőle: végül is a Susanne és a Leila nevű
kancák nyerték el a bizalmát. Így lovagoltunk hármasban
az Esz-Szík nevű hasadék felé, hasonlóan honfitársunkhoz,

144
Burckhardthoz. A szoros bejárata előtt hatalmas, sötétbarna
kőkockák hevertek (47. kép).
Melyik isten kockázott ezekkel? Szerettem volna
Mahmúdtól megtudni.
Majdnem kristálytiszta angolsággal magyarázta el, hogy
a kockákon valaha Dúsarának, a nabateus Hold-istennek és
Allátnak, a Nap istennőjének szobra állott.
Furcsa. A nabateusoknál Dúsarát, a Hold-istent
rendszerint kőkockával vagy obeliszkkel jelképezték.
Sajátságos, mert ezeket a formákat szinte tükörképszerűen
megtalálhatjuk India teljes területén. Dúsara az arab Dzú-
sarából származik, és azt jelenti, hogy „a sarai”. Sarának
nevezik a Petra körüli hegyvonulatokat. A fogalom az
Ószövetségben is előfordul: az edómiták földjét a
hegységekkel együtt Széírnek hívják, ami azonos Sarával.
Erről a szakember, G. Lancester Harding a következőket
mondja18:

„Jehovát úgy nevezik: »a Széír-beli«, más szóval ő

ugyanaz a személy, mint Dúsara, és Jehova éppúgy
egy sziklakockában lakott, amelyet gyakran Bétélnek,
vagyis isten házának hívtak. Mindkettőjüknek
oltárokat emeltek a magas hegyekben (magas
oltárok).”

Pillantásunk most egy háromemeletes, a sziklából

kivágott építményre esik: az egyiptomi templomok jutnak
eszembe róla (48. kép). Legfelül négy obeliszk nyújtózik,
jobbra és balra tőlük kőrámpa nyúlik le a földig.
Középen — a bejárat előtt — oszloppárok csavarodnak a
magasba (49. kép) Sehol egyetlen felirat, semmi utalás az
építmény céljára, egyszerűen csak „obeliszksírnak”
nevezik. Ilyén egyszerű ez.
Belovagolunk a szakadékba (50. kép). A lovak patáinak
csattogása visszaverődik a falakról. Egyes helyeken a

145
hasadék alig három méter széles, de a sziklák több mint 100
méter magasra emelkednek. Ha megállunk, akkor
valahonnan — a hasadék 1,6 kilométer hosszú —
patkócsattogást hallunk. Hűvös van. Magasan fölöttünk,
ahol a sziklák összeérni látszanak, a résen keresztül
napfény esik be, és a vörös homokkőre csodálatos
színorgiát varázsol. A falak jobbra is, balra is színes
rétegekkel tarkítottak, mintha különböző színű
plasztilinból, fehérből, barnából, zöldből gyúrták volna őket
(51. kép).
Egy kőomlás, mondom Mahmúdnak, és menthetetlenül
végünk! Szó sincs róla, magyarázza, itt sohasem a kőomlás
jelentette a legnagyobb veszélyt, hanem a váratlanul
lezúduló víztömegek tettek kárt emberben és állatban.
1963-ban egy 26 főnyi francia utazótársaság fulladt a
vízárba az Esz-Szíkben. Ezt a veszélyt azóta megszüntették,
a lezúduló vizet most falak fogják fel, és egy, az ősidőkből
származó alagúton keresztül modern víztárolóba vezetik.
A hasadék legszűkebb helyén, a szemközti oldalon,
mintha egy függöny hasítékán keresztül világítanák meg,
feltárul előttünk egy óriási palota barokkot idéző
homlokzata (52. kép).
— Haznet Faraún, a fáraó kincseskamrája — mondja
Mahmúd. Az ember a lenyűgöző látvány hatása alatt
megnémul. A hatalmas építményt az erősen
vasoxidtartalmú sziklafalból vágták, kalapálták, faragták ki.
Sehol a legcsekélyebb nyoma sincs mesterségesen
egymásra rakott köveknek, sehol nem látni oszloprészek
elválasztó fugáit. Az egész építmény egyetlen darabból van.
A földszinten az oszlopok tizenkét méter magasak, egy hat
méter magas frízt tartanak, rajta a „varázslatos” egyiptomi
istennő, Ízisz jelképe: két szarv között egy korong. Felette,
mondhatni az első emeleten, hat korinthoszi oszlop áll, és

146
fent, negyven méter magasan, kerek tetővel fedett,
törékenynek látszó építményen nagy kőurna áll.
Vajon mi lehet benne? Karl Erich Wilken 1964-ben azt
írta17:

„Urnába zárva nyugszik a király lelke, nem halott,

hanem titokzatos módon élő. . . Hányszor másztak
fel a homlokzaton, hányszor kísérelték meg, hogy
egészen az urnáig eljussanak, hogy kifosszák,
elrabolják a király mesés, hatalmas kincsét, amelyet
Aretasz röviddel a halála előtt titokzatos varázslattal
állítólag az urnába zárt! De azok közül, akik
megkísérelték, hogy az urnáig felmásszanak,
egyetlenegy sem érte el a célját; mind lezuhant, és a
sírtemplom bejárata előtt hevert összezúzva.”

A kapubejáraton át belépünk a kincseskamrába. A falak

puszták. A négyzetes előtérből folyosók ágaznak el,
kamrákhoz vezetnek. A központi helyiségben három fülke
van, akár szarkofágok is állhattak bennük. Hogy tényleg
így volt-e, ki tudja? Csupán feltételezhető, ugyanúgy, mint
az a magyarázat, hogy a kincsesház „egy kései nabateus
király mauzóleuma”19.
Alig kőhajításnyira az úgynevezett kincsesháztól
jobboldalt hatalmas, majdnem négyzetes lyukat vágtak ki a
sziklából, és a kissé balra hajló tetőn egy sötétvörös kört
lehet felismerni (53. kép). „Díszítés” — a szakirodalom
ennyit tud róla. Ilyen hatalmas munka holmi kis
díszítésért?
Lovaink egy sok-sok tonnás, súlyos kőkocka mellett
baktatnak. A kőkocka átlósan áll, az egyik sarkán
egyensúlyoz (54. kép). Az ember az egyik ámulatból a
másikba esik.
Belovagolunk a völgykatlanba, amelyben a hatalmas
város, Petra fekszik. Körülbelül egy kilométer hosszú és 800

147
méter széles területen nyújtózik el, 925 méter magasan a
tenger szintje felett. Az olyan szavakkal és fogalmakkal,
amelyekkel egy várost általában leírnak, Petra esetében
semmire sem jutunk. Petra fantasztikus sziklaorgia.
Mahmúd majdnem bocsánatkérően szólt, hogy ha az Ed-
Deir szentélyhez fel akarunk jutni, ott kell hagynunk a
lovakat, mert nekik a lépcső túl meredek. Elindultunk hát a
rózsaszínű, fehér és sárga oleandervirágoktól illatos
völgyben, északnak. Később a völgy beszűkült, és valóban
nagyon meredek lépcsők vezettek felfelé, meglepően
szögletes fordulókkal. Zihálva, izzadtan láttuk meg a
magasba vezető ösvény szélén az „oroszlánsírt”, vagyis a
két oroszlánt ábrázoló domborművet egy bejárat előtt. De
sír, az nincs itt, nem is volt, hiába írják az okos könyvekben.
Régóta tudjuk, hogy az elnevezés helytelen, de hát az ilyen
csacsiságok a könyvekben is hosszú életűek.

Kincs Allahnak

Sok-sok száz méter sziklaösvényen mentünk végig,

meglehetősen magasra is jutottunk, amikor végre egy kis
teraszon keresztül elértük az Ed-Deir sziklatemplomot,
amelynek neve „kolostort” jelent. Feltételezik, hogy az
építményt az istenné kikiáltott III. Obodat nabateus király
tiszteletére emelték. Az Ed-Deir eleje a fáraó
kincseskamrájához hasonlít. A templom homlokzata 40
méter magas, 47 méter széles, tehát egy tekintélyes, modern
bankpalota méreteivel vetekedik.
Legfelül áll a kilenc méter magas urna, amelynek titka
évezredeken keresztül titok maradt. Soha senki nem
pillantott bele. Megkérdeztem Mahmúdot, aki — mintha
lassított filmen — megvonta a vállát, és az égre pillantott.

148
Insallah. Isten a tudója. Mahmúd csak annyit tudott nekünk
mondani, ami régi időktől fogva él az ő népe körében. Ezek
szerint Mózes és az izrealiták valamilyen kincset hoztak
magukkal.
— Azt mondják — mondta rezignáltan Mahmúd —,
hogy itt valahol, Petra mellett van Mózesnek ez a kincse, és
Allah egy szép nap eljön majd érte. . .

Az Áron-hegy közelében

Fentről néztünk az ezer méterrel mélyebben fekvő

Araba-vádiba, és dél felé egészen közelinek látszott célunk,
az Áron-hegy. Ebet váratlanul megkérdezte
dragománunkat:
— Nagyon vallásos muzulmán vagy?
Mahmúd somolygott.
— Hívő igen, de nem jó muzulmán.
— Nem? Miért nem?
Mahmúd sötét szeme vidáman hunyorgott cserzett
arcában.
— Túl keveset böjtölök. . . és néha megszegem a próféta
parancsait. Szeretem az alkoholt.
Egy kis hatásszünet után Ebet rámutatott a fehér
kupolára, odaát az Áron-hegyen:
— Fel tudsz oda vezetni bennünket?
Mahmúd zavartan vakarta meg a füle tövét.
— Sokba kerül! Ki kell fizetniük a három lovat egész
napra, az én napomat, de ha a fényképezőgépeket is
magukkal akarják vinni, akkor szükség lesz egy negyedik
lóra meg egy lovászfiúra is. . . — Kíváncsian leste, hogy
lemondóan legyintünk-e. Hallgattunk. Akkor hozzátette:

149
 — Ezenkívül a sír őrzőinek jó baksist kell adniuk, és
Áronnak áldozatot kell bemutatni. . .
— Tőlem. . . — szólaltam meg, hiszen az arab
országokban a férfiak kötik az üzleteket. —
Fényképezhetek odafenn? Azt mondtad, hogy ha
magunkkal vinnénk a kamerákat. . .
— De nem a szentélyben! — emelte fel elutasítóan a
kezét a dragomán. — A próféta nyugalmát nem szabad
megzavarni!
— Asszonyok is megtekinthetik Áron sírját?
Mahmúd megkínzott pillantást vetett rám, hosszasan
nézte a feleségemet, végül kipréselte magából azt a
mondatot, amely minden alkalomra megfelelő: — Insallah.
Ha az itteniek gondolkodásmódját nem is mindig tudjuk
követni, úgy éreztem, hogy vannak esélyeim. Ha Allah is
úgy akarja. . .
Időt hagytam Mahmúdnak, hogy előkészítse a
lovastúrát.

Gondolatok Petrában

Nem áll szándékomban, hogy útikalauzt vagy

történelemkönyvet írjak Petráról, a sziklavárosról. Írtak már
róla eleget, el lehet olvasni a tisztázott tényeket. Engem
azonban itt is, ahogyan másutt, mindig a tisztázatlan
kérdések érdekeltek. Hiába szidnak érte gyakran, én már
csak így tudom nézni a dolgokat. A város újabb kori
történelme, amikor a rómaiak, a görögök vagy a keresztes
lovagok járták Petrát, csak felületesen érdekel. A város
eredetére, legendás nagyjaira vagyok kíváncsi, Isten olyan
szolgáira, mini Mózes és Áron. Szeretném megérteni, mi
ösztönözhette az embereket valamikor arra, hogy egész

150
várost vájjanak a sziklába, illetőleg vágjanak ki belőlük.
Szeretném megtudni az indítékokat, miért hitték azt, hogy
Isten egy hatalmas sziklakockában lakozik (Bét Él = Isten
háza), vagy miért gondolták, hogy Isten egy kőobeliszkhez
hasonló valamiben szállt le a mennyekből (Lingam =
tűzoszlop). Mi késztette az ezen a tágas vidéken élő
embereket évezredek óta arra, hogy a hegycsúcsokon
megkíséreljenek kapcsolatot teremteni az égi lényekkel?
Miért állítottak elképzelhetetlen áldozatok és
munkateljesítmények árán a legmagasabb hegyek tetejére
oltárokat, miért vonszolták fel áldozati adományaikat?
Az a magyarázat, hogy az égbolt a kezdet kezdetétől az
emberek felett trónol, és ezért törekedtek az elérhetetlen
felé, számomra együgyűen hangzik. De semmiképpen sem
elegendő ahhoz, hogy megértsük, miért vélték az emberek
szerte a földkerekségen, hogy „isteneket” látnak az égből
leszállni: nem valamiféle álombeli figurákat, hanem olyan
lényeket, akik szóltak hozzájuk, tanították, oktatták őket, és
szerkezeteik mély benyomást gyakoroltak rájuk. Lehet,
hogy Mózes holmi tudományos-fantasztikus író, mert
leírta, hogy az egész Sínai-hegy csúcsa „mintha emésztő tűz
lett volna”, amikor az Úr leszállt reá? (2Mózes 24, 17.).
De kérem szépen — akkor mi volt ez? Természeti
tünemény? Isteni csoda? A papok által megrendezett
varázslat? Tömegpszichózis? Talán túlságosan tisztelem a
Szentírást. És azt olvasom Mózes második könyvében (19,
23-24.):

„Nem jöhet föl a nép a Sínai-hegyre, hiszen te intettél

így bennünket: Vonj határt a hegy körül, és tartsd
szentnek azt! De az Úr ezt mondta neki: Indulj, menj
le, és jöjj fel Áronnal együtt! De a papok és a nép ne
törjön előre, és ne jöjjenek föl az Úrhoz, hogy rájuk ne
rontson.”

151
 Számomra majdnem istenkáromlásnak tetszik a
feltételezés: Isten a lejövetele előtt „határt vont a hegy
körül”, nehogy kárt okozzon a környezetben. A természeti
eseményeknek eleve az a kellemetlen tulajdonságuk van,
hogy bejelentés nélkül következnek be. Nem, én Mózes
minden szavát elhiszem, azt is, hogy az Úr szó szerint
megparancsolta neki, tartsa távol a népet a hegytől —
vagyis a leszállópályától —, mert különben „rájuk
rontana”.
Túlságosan groteszk dolog, hogy pontosan azok a
kritikusok vetik a szememre, hogy mindent szó szerint
veszek, akik a Bibliát szentnek, Isten által sugallt írásnak
tekintik. Így is van. Ahol felismerhető eseményeket írnak le, ott
en a Bibliában írottakat tényekként kezelem.
A krotóni Alkamaión görög filozófus és orvos az i e. 5.
században a következőket írta: „Az emberek azért
pusztulnak el, mivel képtelenek a kezdetet a véggel
összekapcsolni.”
Az ember gondolkodási képességének ez a hiányossága,
úgy látszik, két és fél ezer évvel később is fennáll még.

Egy és más Petráról

A nabateus birodalom fővárosát i. e. 312-ben említették

először. Szicíliai Diodórosz történész beszámolt arról, hogy
a Félszemű Antinogosz, Kis-Ázsia uralkodója négyezer
gyalogossal és hatszáz lovassal megtámadta. A nabateusok
győzelmet arattak rajtuk, csapdába csalták a támadókat,
akiknek zöme éhen halt a sivatagban.
Eddig tizenegy nabateus király nevét ismerjük, ők i. e.
106-ig kormányozták a birodalmat, később Traianus római

152
császár (i. sz. 53-117) hódította meg, és Provincia Arabia
néven a birodalomhoz csatolta.
A nabateusok főistenüket, Dúsarát, „a Sara-hegyek urát”
kezdettől mennyeinek, földövkívülinek és alak nélkülinek
képzelték el20. Az isten egy kőben lakott, és hegycsúcsokon
áldoztak neki. Dúsara dicsőségére oszlopokat és
obeliszkeket emeltek. Ilyen ősrégi oszlopok meg ma is
állnak Petra amfiteátrumában, amelyben — mellékesen
megjegyezve — nyolcezer néző számára volt hely. Az
„Obeliszkek hegyén” a nabateusok egy szikla csúcsát
lecsiszolták, és a keletkezett fennsíkon teraszt hoztak létre.
Két, hét méter magas obeliszket azonban meghagytak, úgy
állnak ott, mintha magából a sziklából nőttek volna ki. Intő
jelképei Dúsara istennek és játszótársának, Allátnak, akit a
Vénusz bolygóval hoztak kapcsolatba.
Honnan jöttek a nabateusok? Egyértelműen abból a
földrajzi térségből, amelynek neve ma Szaúd-Arábia és
Jemen, és ahová Szalíbi professzor az Ószövetség eseményeit
térben helyezte. Mind Jemenben, mind Szaúd-Arábiában
láthatók jellegzetes nabateus építmények, amelyek akár
Petrában is állhatnának. Híresek Madáin-Szálih nabateus
sziklasírjai Szaúd-Arábia északnyugati részén. Ott is,
akárcsak Petrában, egyetlen darabban vágták ki a sziklából
a templomokat, oszlopostul, felépítményestül. A templomi
frízek fölött is urnák vagy kiterjesztett szárnyú sólymok
vannak. A sziklatemplomok legfelső emelete Petrában is,
ugyanúgy, mint Madáin-Szálihban, felfelé emelkedő
lépcsőkben végződik. Mennybe vezető lépcsők, a repülő
vendégnek csak le kellett lépdelnie rajtuk a földi
mélységbe.
Valószínűleg nem is a nabateusok a sziklamegmunkálás
mesterei, nem ők kezdték Petrát építeni, hanem a sokkal
régebbi edómita néptől örökölték. Petrát nem is mindig
hívták így. Josephus Flavius, Jézus kortársa, a Zsidó

153
régiségek első könyvében azt írja, hogy Mózes idejében a
sziklaváros neve Arke volt. Ezt a megállapítást a betlehemi
Hieronymus egyházatya vitatta, ő ugyanis tudni vélte,
hogy a város legrégebbi neve Szela. „Szela” annyit jelent,
mint „szikla”, vagyis Petra tulajdonképpen azonos
Szelával, mivel a szó a „Petra” értelemszerű fordítása.
Az edómiták, a nabateusok elődei Ézsau bibliai törzséből
származtak. A család története meglehetősen zavaros,
mégis beszélni kell róla, mert leszármazási vonaluk ismét
isteni ősökre utal.
Izsák, Ábrahám ősatya fia, két fiút nemzett, Ézsaut és
Jákobot. Ézsau volt az idősebb, tehát az első számú örökös.
Ennek Ézsau nem tulajdonított jelentőséget, míg egy szép
napon a mezei munkától fáradtan hazatérve látta, hogy
öccse csábítóan illatozó, piros lencsefőzeléket főzött. Ézsau
éhes volt, neki akart hát esni az ételnek. Csakhogy Jákob
mindaddig megtagadta tőle, amíg Ézsau, le nem mondott
az elsőszülöttségi jogáról.
Később még álnokabb dolgok történtek: amikor a vak
atya régi szép szokás szerint az elsőszülöttet meg akarta
áldani, felesége, Rebeka és Jákob becsapták. Az aggastyán
Jákobot áldotta meg (1Mózes 27. rész)! Érthető, hogy az
örökségéből kiforgatott Ézsau tudni sem akart többé a
családjáról.
Csakhogy: abban az időben a „Felhőoszlop ura” még
mindenütt jelenvaló volt; Ézsaunak ajándékozta hát Széírt
lakóhelyül (5Mózes 2, 5.).
Ezért Ézsau utódai, az edómiták a mai Jordánia és
Szaúd-Arábia határhegységében éltek. A Biblia sok nevet
adott ennek a népnek: Ézsau fiai, Széir fiai, Edóm leányai,
edómiták.
Egy föníciai monda szerint Ézsau a titánok isteni
nemzetségének egyenes ági leszármazottja volt, és „az
isteni hatalmakkal küzdött”21. Miközben a Biblia Ézsau

154
halálát nem említi, a föníciai monda arról szól, hogy egy
hegycsúcson temették el, és a temetése során csodák
történtek.
Az Ószövetség apokrif — nem kanonizált, tehát
hivatalosan nem az Ószövtséghez tartozó — szövegei között
szerepel a 12 pátriárka testamentuma. Az egyik Júdáé,
Jákob és Lea negyedik fiáé. Mint számos más hagyomány,
ez is egyes szám első személyben mondja el a történteket.
Júda beszél a születéséről, ifjúságáról és küzdelmeiről.
Tényleg elképedve olvassuk, hogyan harcolt Júda Ahorral,
az óriással „aki elöl és hátul lövedékeket lőtt ki a lóról”22.
Végül arról is beszámol az énformában szóló elbeszélő,
hogy apja 18 évig békében élt testvérével, Ézsauval, csak
ezután vonult Ézsau számos hadinéppel Jákob ellen. „És
Jákob íjjal üldözte Ézsaut, és Ézsaut holtan találták a Széír-
hegységben.”
Ézsau sírja is valamelyik Petra környéki hegyen lenne?
Lehet, hogy éppen az ő sírja — amelyhez az öröklét és az
újjászületés hite kapcsolódott — volt eredetileg az oka
annak, hogy a barátai és az utódai is itt kívántak
temetkezni? Philip C. Hammond antropológus valóban
megállapítja, hogy „aki csak ezt a helyet felkeresi, Petra
halotti emlékműveit tartja a legbonyolultabb és a
legnyilvánvalóbb rendeltetésű építményeknek.” 23
Amióta csak emberek éltek és haltak a Földön, mindig
ott akartak örök nyugalomra térni, ahol az apák is
nyugodtak. Bennük mag lehetett bízni, hogy megmutatják a
helyes utat a túlvilágra, a közelükben kívántak lenni,
amikor az „angyal” meghirdeti a feltámadást. Az óhaj,
hogy a túlvilágon is közel legyenek egymáshoz,
megmagyarázhatná azt a hihetetlen munkát, amellyel a
sziklasírokat építették. Tulajdonképpen bizonyítékai
„annak az igénynek, hogy megfelelő lakhelyet teremtsenek
azok számára, akik egy másik világban tovább élnek”24.

155
 Az edómitáknak kezdettől fogva más elképzeléseik
voltak Istenről, mint zsidó testvéreiknek. Ézsau és Jákób
Izsák ősatya családjában azonos vallásos nevelést kaptak;
feltételezhető lenne hát, hogy a „tiszta tant” adták tovább.
Mégsem így volt. Az edómiták istene számukra látható,
tevékeny valaki volt, nem olyan elvont elképzelés, mint a
zsidó isten, Jehova. Az edómiták rettegtek a felhőoszlop
képében megjelenő Mindenható valóságos közellététől, a
zsidók viszont magától értetődően éltek együtt láthatatlan
istenükkel. A zsidók nem kedvelték az edómiták
istenelképzelését. . . számukra az egyszerűen ateizmus
volt. Az, hogy Ézsau más istenelképzelésnek hódolt, mint
Jákob, a testvére, feltehetően azzal a fiatalkori élményével
magyarázható, amikor a mindenütt jelen lévő Isten
jelenlétében csúnyán megkárosították.
Mi köze mindennek Petrához?
Nos, hogyha az edómiták törzsük atyját, Ézsaut az első
sziklasírba helyezték őrök nyugalomra, akkor logikusan a
későbbi törzsi fejedelmek is a közelben temettették el
magukat. És ezzel Ézsau — a halála után — alapítójává
válhatott a sivatagi sziklavárosnak.

Lovastúra Áron sírjához

Néhány nappal később Mahmúd sűrű kacsintások

közepette közölte a hírt, hogy a sír őre Mekkába indult
zarándokútra, és ez számunkra azért előnyös, mert most az
őr feleségénél vannak a sír kulcsai, ő pedig kevésbé makacs
a férjeuránál. A kedvező újság hallatán egy doboz
„narancslével” koccintottunk vállalkozásunk sikerére.
Másnap hajnalban Mahmúd, négy ló és egy lovászfiú
várt bennünket a szálloda mögötti kopár legelőn.

156
 Az amfiteátrum mellett, az Esz-Szík-szakadékon
keresztül lovagoltunk felfelé a lejtőn, sziklalapok,
krokodilpikkelyes páncélt formáló képződmények között.
A sziklában sok helyen vörös, fehér, kék, sárga erek
futottak. Ellovagoltunk gyerekek mellett, akik botra
akasztott vizesvödröt vittek a vállukon, feketébe öltözött
beduin asszonyokat láttunk, akik barlanglakásukból
integettek nekünk. Előttünk délkeletre a méltóságteljes,
kettős csúcs, a Dzsebel-Hárím, amelynek tetején világos,
csaknem fehér építmény villogott felénk, mint egy
csodálatos gyöngyszem.
A keskeny sziklaösvényen az állataink egymás mögött
haladva is éppen hogy csak elfértek. Mivel megszokták a
környezetet, patáikat az alvajárók biztonságával rakták
egymás elé. Hosszú, fekete kígyó gyűrűzött át az ösvényen,
a lovak megálltak és horkantottak, mintha lovasaikat
akarnák figyelmeztetni. Malmúd szerint nem ritkák errefelé
a kígyók meg a skorpiók. Később — Ebet és én csak akkor
vettük már észre, amikor Mahmúddal hangos vitába
keveredett — egy szamaragoló asszony csatlakozott
menetünkhöz. Kemény vonású, cserzett arcát látva férfinak
néztük volna.
— Ez a sír őrének felesége! — kiáltotta Mahmúd
magyarázólag.
Az 1330 méter magas csúcsra vezető út utolsó harmada
számunkra, gyakorlatlan lovasok számára meglehetősen
nehéz volt. Ebet meg én többször javasoltuk, hogy
leszállunk a lovakról, és kantárszáron vezetjük Susanne-t és
Leilát, Mahmúd azonban mindannyiszor leintett, mondván,
hogy a lovak hozzászoktak a szakadék peremén húzódó
sziklaösvényekhez.
A kilátás mintha fantasztikus, barátságtalan marsbéli
tájra nyílt volna. Homokos sivatagi völgyekből éles
körvonalú, fekete vagy sötétbarna sziklasarkantyúk álltak

157
ki, fölöttünk pedig a zafírkék égbolt, amelyet a keleti költők
régen is, most is annyiszor megénekeltek.
Körülbelül 100 méterrel a csúcs előtt emberkéz alkotta,
kicsiny fennsíkra értünk. Mahmúd egy vékony, majdnem
megkövesedett fához kötötte a lovakat, az öreg őrné
leugrott a szamárhátról, fürgén a plató egyik sarkához
szaladt, ahol romok hevertek egymás hegyén-hátán, és
eltűnt egy sziklafülkében. Hamarosan narancsszínű
műanyag kannával meg kötéllel jött vissza. Eszembe jutott
Alois Musil, az osztrák Kelet-kutató (1868-1944), aki 1900
őszén járt itt. Lovait „néhány ott található rézüsttől nem
messze” kötötte meg26. Változnak az idők: a rezet immár
műanyag helyettesíti.
Az öregasszony leengedte a kannát egy lyukba, azután
felhúzta: hideg, tiszta vízzel volt tele. Ciszterna ebben a
magasságban, 100 méterrel a csúcs alatt! Valóban nem
mindennapi ezen a vidéken. Itt csak szórványosan
fordulnak elő átfutó záporok. A ciszternát azért vésték a
sziklába, hogy az egykor itt dolgozó kőfaragók vízhez
jussanak!
Mahmúd a sziklafal északnyugati részéhez ment, és
intett a lovászfiúnak, hogy vigye a fényképezőgépeket. Az
öregasszony abban a pillanatban éles, magas hangon
kárálni kezdett. Sipítását el-elnyomta a dragomán basszusa.
A lovászfiú kárörvendő vigyorából kiderült, hogy ő még
tüzelte a vitát pimasz közbeszólásaival. Mahmúd —
méltóságteljesen, ahogyan a sivatag büszke fiához illik —
közölte velünk, hogy az öregasszony csak akkor ereszt be
bennünket a sírkamrába, ha a fényképezőgépeket a lovak
mellett hagyjuk. Miközben amúgy mellékesen bankjegyeket
pergettem az ujjaim között, a szó szoros értelmében
éreztem a kezemen a ráncos vénasszony mohó pillantását;
ám végül is — és ez Keleten nagy szó! —
megvesztegethetetlennek bizonyult. Bele kellett

158
nyugodnom a megváltoztathatatlanba, de — Allah legyen
hozzám irgalmas — észrevétlenül a nadrágzsebembe
csúsztattam egy Minoxot. A lelki nyugalmát immár
visszanyert öregasszony előttünk lépkedett felfelé a
lépcsőkön, mögöttünk pedig, hátvédként Mahmúd zárta a
sort. A felkapaszkodás izzasztó volt, a lépcsőfokok túl
magasak voltak ahhoz, hogy egyetlen lépéssel felhágjunk
rájuk. Szédítő volt lenézni a völgybe. 174 évvel ezelőtt
Burckhardt ott lent vágta le sovány kecskéjét, ide már nem
jutott fel.
Egy meredek fordulóban lélegzetvételnyi időre
megpihentünk. A körülöttünk lévő sziklán mindenütt jól
látszott, hogy megmunkálták. Bármi álljon is odafönt,
fontos szentélynek kellett lennie, máskülönben ennek a
keserves munkának nem lett volna értelme. Zihálva értünk
fel a csúcsra, ahol kis platót alakítottak ki, és ott állt
előttünk a kicsiny, talán tizennégy méter hosszú és hét
méter széles, fehér mecset. Lapos tetejére borult a fehér
kupola, amely gyöngyszemként szórta a fényt — ezt láttuk
lent, a szálloda teraszán (55. kép).

Áron sírja?

Az őr felesége fekete ruhájának redői közül két nagy,

idomtalan kulcsot halászott elő, beletolta őket a zárba,
azután előkotort még egy harmadik kulcsot is, akkorát,
amekkorát meg életemben nem láttam.
Legalább 15 centiméter hosszú volt, csavarmenettel. A
vénasszony bedugta egy kerek lyukba, forgatta, forgatta, az
ajtó nyikorgott, nyögött a sarkaiban, végül kinyílt. Az
öregasszony erre törökülésben leült, és maga elé mormolt
valamit. Láttam, hogy Mahmúd leveti poros cipőjét, és

159
követi az asszony példáját. Kíváncsian lestem, hogyan fog
most a két muzulmán Ebettel szemben viselkedni.
Farmerjében, a széldzsekiben, puha fehér vászonkalappal
rövidre vágott fürtjein Ebet nem feltétlenül keltette
nőszemély benyomását, legalábbis az öregasszony számára
nem. Villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy
Ebet, amióta az öregasszony hozzánk csatlakozott, egyetlen
szót sem szólt. Rafinált fehérnép — gondoltam. Ebet is
levetette a cipőjét, és magától értetődő természetességgel
jött a nyomomban. A szemem sarkából láttam, ahogyan a
vénasszony kicsit meglepődve utána bámult.
Először is a kopott mecset falára akasztott, három,
színpompás szőnyeget kezdtem nézegetni, mekkai képeket
ábrázoltak, a Kábát és a Nagymecsetet, Mohamed
szülőhelyének tiszteletére. Mahmúd az alkalmat
kihasználva fennhangon imádkozott, közben ütemesen
hajlongott Mekka irányában.
Pillantásom kíváncsi várakozással kutatta végig a
körülbelül nyolcszor négy méteres helyiséget. Az ívelt
mennyezet két négyszögletes pilléren nyugodott. A bejárati
ajtó közelében, tőlem jobbra egy temetési szertartáshoz
előkészített kenotáfium állt, az iszlám fehér, vörös és zöld
zászlója borította, és ráncokba vont harsányzöld
selyemkendők szegélyezték (56. kép).
A csalódástól egészen megbénultam. Ennyi volna Áron
sírja? Ezért fáradtunk ennyit? Ezért adtunk ki nem kevés
pénzt? Valóban indokolná ez a sírdíszlet az Áron próféta
körül évezredek óta folyó felhajtást? Mi a csodának
állították ezt a szentélyt a hegycsúcsra; készítettek hozzá
platót, és vájták a sziklába fáradságos munkával a
lépcsőket? Eszem ágában sem volt megkezdeni a
visszavonulást mindaddig, amíg nem látok mást is, többet,
mindent, amit itt csak látni lehet.

160
 Miközben a lehető legnagyobb érdeklődést mutatva
körbebámészkodtam a helyiségben, lopva elővettem a
nadrágzsebemből a Minoxot, és — anélkül hogy a
távolságot vagy a fényerőt beállítottam volna — abban a
pillanatban kattintottam el, amikor Mahmúd imádkozás
közben éppen felegyenesedett. Rosszalló pillantást vetett
rám. Nem voltam biztos benne, hogy sikerült lekapnom a
kenotáfiumot. Amint látják, sikerült.
Egy félhomályos sarokból Ebet hívogatóan intett. A
kőpadlóra mutatott. Lyukat vágtak belé, lépcső vezetett a
mélybe. Máris indultam volna lefelé, de Mahmúd abban a
szempillantásban abbahagyta az imádkozást, és egy
ugrással mellettem termett.
— Ne! Ne! — suttogta könyörögve, a szemében
borzalom.
— Hova vezet ez a lépcső? — kérdeztem sürgetően.
— Áron sírjához. . .
— Akkor engedj lemennem! — mondtam határozottan,
és már a második lépcsőn voltam.
Az ajtóban az öregasszony feje tűnt fel, kétségbeesve
sipítozott.
Mahmúd keményen fogta a karomat, nem próbáltam
kiszabadítani, hanem a szabad kezemmel egy bankjegyet
dugtam az inge alá. Bólintott, de még mindig nem engedett
el. Könyörögve mondta:
— No camera! Please, no camera! (Semmi fotó! Kérem,
semmi fotó!)
Odanyújtottam neki a Minoxot. Átvette, nagyot
sóhajtott, de még nem nyugodott meg. Fejével Ebetre
mutatott, majd a káráló vénasszonyra, aki, úgy látszik, nem
mert belépni a helyiségbe. Ebet kapcsolt, beleegyezően
bólintott Mahmúdnak, aztán — a másik két ember számára
észrevehetetlenül — apró zseblámpát nyomott a kezembe.
Jól választottam meg az útitársnőmet.

161
 Lefele mentem a lépcsőn. Mahmúd árnyékként szorosan
mindenütt mögöttem, de a szemét a bal karjával eltakarta…
Félt. Keskeny helyiségben találtam magam, falai nedvesen
csillogtak. A zseblámpa fényénél először egy vasrácsot
láttam, mögötte pedig egy redőkbe szedett kendőt, akkorát,
hogy eltakarhatott egy álló múmiát. A szemközti falba fej
nagyságú kerek, éjfekete követ falaztak be. Meg akartam
kérdezni Mahmúdtól, mi az, de mielőtt megszólalhattam
volna, Mahmúd térdre rogyott, odacsúszott a kőhöz, és
átszellemült arccal cuppanós csókokkal borította el. Később
tudtam csak meg, hogy ez az Áron-kő, ugyanolyan
szentnek tartják, mint a legendás Fekete Követ a mekkai
Kábában, és hogy Allah maga hozta le az égből, és helyezte
el itt, hogy hű szolgája, Áron sírjának fényét ezáltal is
emelje. A kő állítólag csodákat tesz, segítségével vakok
kapták vissza a látásukat.
Mahmúd imádkozott. Megállás nélkül. Nem
tagadhatom, hogy rajtam is erőt vett valamiféle áhítat, de
azt sem, hogy képtelen voltam ellenállni a kísértésnek,
hogy a helyiséget a zseblámpával végigpásztázzam. A
lámpa gyenge fénye a rácson túlra vetült. Nem akartam
hinni a szememnek: a hátsó falnál állt valami, ami olyan
volt, mint egy szarkofág! Szögletes, poros kő, nem tudtam
megállapítani, hogy gránit-e, vagy márvány. Arra, hogy a
rá vetett fekete lepel alá pillanthassak, a legcsekélyebb
esélyem sem volt. Őrjítő. Itt állok közvetlenül a titok
mellett. . és nem „leplezhetem le”!
Eszembe jutott, hogy Alois Musil, aki 86 évvel ezelőtt
ugyanezen a helyen ált, olyasmit írt, hogy „görög és héber
feliratokat” tapintott ki a falakon és az oszlopokon.
Körbevilágítottam a falakat, végigtapogattam őket; de
semmiféle feliratot nem tudtam felfedezni.
A fekete kő a bűvkörébe vont. Ahogyan a kis zseblámpa
fényénél a falból kidomborodott, úgy tetszett, mintha

162
ragacsos, fénylő massza folyt volna rá, mintha a végtelen,
csillagos világmindenséget idézve ezernyi fénypont
villódzna rajta, de lehet, hogy a különös környezet tette.
Abból az időből, amikor Angliában a Rollright-köveket
tanulmányoztam27, emlékeztem rá, hogy a kövek „beszélni”
tudnak, hogy az álom és a valóság határán járó gondolatok
rejlenek bennük. A kő — csakúgy, mint végső fokon a
világegyetem minden anyaga — „kristályosodott energia”.
Elektronjaikban a kövek olyan közlendőket rejtenek,
amelyeket szent helyeken érzékeny személyek
megérezhetnek. Furán éreztem magam.
Mahmúd abbafagyta az imádkozást, és sürgetett, hogy
hagyjuk el a sírboltot. Hunyorogva botorkáltam vissza a
vakító nappali fénybe, és leültem Ebet mellé a földre.
— Áron sírja volt? — kérdezte.
— Hiányzik belőlem a hit! — feleltem tréfás képpel, és
láttam Ebet arcán, hogy megértette a kétértelmű választ.
— Semmi kétség, a régmúlt valamely híressége nyugszik
itt. Egy szarkofág van lent, egy szent kő, meg fekete terítő
alatt egy hosszúkás dolog, amelyről nem tudom, hogy
micsoda. Mindez nem bizonyíték Áron mellett. Sem
sírfeliratot, sem síradományokat nem találtam, nem láttam
a fejékét, a mellvértjét, amelyeknek pedig mellette kellene
lenniük, nyoma sincs a szent köveknek, az úrim és
tummímnak, sehol a varázspálca. . .

Reminiszcenciák

Este a Petra Forum Hotelban ugyanaz a kérdés

foglalkoztatott, amelyet néhány napja Jeruzsálemben az
izraeli pilótának feltettem. Miért nem lehet az Ószövetség
legalább egyetlen prófétájának a sírját egyértelműen

163
azonosítani? Ha a Dzsebel-Hárúnon tényleg Áron prófétát
temették el, akkor a helynek Áron halála napjától kezdve
óriási mértékben vonzania kellett volna a hívőket. Teljesen
érdektelen, melyik nép élt éppen akkor ebben a térségben,
hiszen valamennyi mélységesen tisztelte Áront. Ha Áron
nyugvóhelye valaha is a Dzsebel-Hárúnon volt. akkor ezt a
történelem folyamán mindig minden hívő tudta. De hogy is
állunk manapság a próféták és vallásalapítók sírjával?
Nézzük meg négy példán:
— Jézus meghalt Jeruzsálemben. Még ha a keresztények
azt hiszik is, hogy testét a mennyekbe vitték, mégis már az
időszámítás szerinti első évszázadban tisztelték a sírját,
mármint azt a helyet, ahol a holttest, attól fogva, hogy a
keresztről levették, a feltámadásig pihent. Hadrianus római
császár i. sz. 136-ban éppen azon a helyen állíttatott
templomot Aphroditénak, a szerelem istenének, így akarta
kioltani Jézus emlékét. Alig kétszáz évvel később, 326-ban I.
Konsztantinosz császár megparancsolta, hogy az
Aphrodité-templomot tüntessék el, és építsenek a helyére
emlékhelyet Jézus Krisztusnak. A sírtemplom azóta —
annak ellenére, hogy Jeruzsálem mozgalmas története során
többször lerombolták — mindig nagyobb lett. A hívők soha
nem felejtették el a történelmi helyet.
— Péter apostolt Néró római császár (54-68) cirkuszában
fejjel lefelé keresztre feszítették. A keresztények
összeszedték az apostol haló porait, eltemették őket, és a
helyüket egy súlyos kővel jelölték meg. Ez a
keresztényüldözés idején történt, kápolnát nem építhettek.
A fiatal katolikus közösség azonban fenntartotta a hely
tiszteletét egészen addig, míg 324-ben Konsztantinosz
császár a sírhely fölé az első bazilikát emeltette. Azóta a
Szent Péter-templom és vele a Vatikán a római katolikus
egyház központja. Az ok: Péter apostol földi maradványai.

164
 — Olaszországban, Ravennában másfél évezrede áll egy
hatalmas építmény, amelyet súlyos kőkockákból építettek.
I. Teoderichnak, a gótok fejedelmének (419-451) a
síremléke. Teoderich sem vallásalapító, sem próféta nem
volt, csupán a nyugati gót birodalom alapítója. Síremléke
ma is ugyanúgy áll, biztonságban, sértetlenül, mint amikor
építették.
— Amikor Mohamed próféta 632-ben Medinában
meghalt, Oszmán kalifa a sírhely fölé mecsetet emeltetett,
amelyet később többször bővítettek. A hithű muzulmánok
ott nem Mohamedhez, hanem Mohameden imádkoznak.
Minden valószínűség szerint ezt fogják tenni ezer év múlva
is, egy esetleg még hatalmasabbá kiépített szentélyben.
Még sok ilyen példát lehetne találni, ott vannak például
a japán őscsászárok mauzóleumai. Az ismert helyek
sorsából arra lehet következtetni, hogy a szentnek tartott
személyek sírhelyét a népek nem felejtik el. Sőt, az
évszázadok folyamán egyre növekszik a jelentőségük.
Semmi kétség: olyan kimagasló személyiség, mint Áron,
akinek a hagyomány csodákat, varázserőt tulajdonít,
temetésétől fogva különleges tiszteletnek örvendett volna,
olyannak, amely Mohamedéhoz vagy Szent Péteréhez
fogható. Mivel ez nem így van, marad a feltételezés, hogy
kezdettől fogva nem tudta senki, hol temették el Áront.
Valamilyen okból titokban tartották a sírját. Már csak ezért
sem lehet csodálkozni azon, hogy Áron sírja helyett csupán
kenotáfiumokat találtunk. Egyet Medina mellett, az Ohod
hegyének tetején28, ott egykor kupolás mecset állott, de 130
évvel ezelőtt összeomlott29, egy másik sírhelynek — a Biblia
alapján — a mai Izraelben, Moserotban kellene lennie. Ám
az is lehet, hogy eleve hiába keressük Áron nyugvóhelyét,
hiszen-egy arab népi legenda szerint Áron halottaságya a
tetemmel együtt felemelkedett az égbe30.

165
 És Ábrahám? Vele mi történt? Az ő sírhelyének a neve
kezdetektől fogva ismert, feljegyezték a Tórában és az
Ószövetségben, vagyis sohasem tartották titokban. Ábrahám
nyughelye a Mahpéla-barlang. Ábrahámot, a pátriárkát
valamennyi nemzetség ősatyját, minden bizonnyal sokkal
jobban tisztelték, mint Áront. Hogy ezt építményekben
fejezzük ki: Ábrahám sírhelyének az évszázadok során
kétszer akkorára kellett volna növekednie, mint a
Vatikánnak. Már csak azért is, mert az ő sírboltjában
további öt tiszteletre méltó személyiség talált örök
nyugalomra — olyanok, akiket zsidók, keresztényekés
muzulmánok egyaránt tiszteltek.
A hebroni Mahpéla-barlang éppoly kevéssé Ábrahám
sírja, mint ahogyan a Hebron környéki Mamré sem volt
Ábrahám tevékenységének színhelye. Mamré és a Mahpéla-
barlang — ahogy azt Szalíbi professzor bebizonyította — a
szaúd-arábiai Aszír tartományban vannak. A „liget”,
amelyben Ábrahám letelepedett, „ma a Kunfuta körül,
Namíra és Hirbán környékén húzódó kis akác- és
tamariszkuszerdőkből áll31. Ugyanezen a Namíra környéki
hegyvidéken található a Makfala (mkflh) nevű helység,
amely mind a mai napig a „kettős barlang” (Mahpéla,
mhplh) nevet viseli.
Ábrahám valódi sírjának sohasem volt esélye arra, hogy
búcsújáró hellyé váljon. Az izraelitákat a babilóniaiak
megverték, elhurcolták, és szétszórták a szélrózsa minden
irányába. A katonai győztesek azonban nem tisztelték
Ábrahámot, más vallásnak hódoltak!
Éppen a régi vallások központi szentélyeit kellene —
anélkül hogy vallásos érzelmeket sértenénk! — a
legmodernebb tudományos módszerekkel megvizsgálni,
hogy a valódi sírokat felfedezzük, és az álsíroktól
megkülönböztessük.

166
 „A múltnak beszélnie kell, és nekünk hallgatnunk kell
rá. Addig sem mi, sem ők nyugalmat nem fogunk találni.”
(Erich Kästner, 1899-1974.)
Insallah.

167
 IV.
A FÖLD GYERMEKEI
AZ ISTENEK IVADÉKAI

Az emberiségnek nincs őshazája?

Az ember évezredek óta keresi az Éden kertjét, a

Paradicsomot, amelyben megteremtették. . . és amelyből
kiűzetett. Mindeddig nem derült ki, hol is lehetett az
emberiség őshazája.
Amikor néhány éve hozzáfogtam, hogy az Éden kertjéről
szóló irodalmat áttekintsem, sejtelmem sem volt róla, hogy
ennyire szétágazóak a feltételezések. Ha mondjuk kétszáz
tudományos szerző leszögezte az álláspontját, rögtön másik
kétszáz — ugyanolyan jól vagy rosszul megindokolt —
nézet állt velük szemben. Hol lehetett az Édenkert? Íme egy
áttekintés a legfontosabb feltételezésekről1,2,3, amelyet
azonban bármikor legalább további nyolcvan javaslattal
lehetne kiegészíteni:

— az Eufrátesz és Tigris között,

— Indiában, a Gangesz mentén,
— a Kék-Nílus mentén,
— a nyugati Fehér-Nílus mentén,
— a Kaszpi-tenger öblében,
— az Araksz bal partján, Örményországban,
— a Satt-el-Arabnál,
— a volt Poroszország balti-tengeri partvidékén,
— a Duna felső folyásánál,
— Ceylonban,
— Kuba szigetén,

168
 — a Jordán-folyó mellett.,
— a mai Jeruzsálem mellett,
— a mai Damaszkusz határában,
— Bahreinben,
— Kréta szigetén,
— a svájci Gotthard-hegységben,
— Kasmír fennsíkján, Indiában,
— az elsüllyedt Atlantisz szigetén,
— Maryland államban, az Egyesült Államokban,
— Tiahuanacu mellett (Bolívia),
— Mexikó magaslati vidékein,
— dél-tengeri szigeteken,
— Utópiában,
— egy távoli bolygón,
— egy Földön kívüli űrhajóban,
— maga a Föld volt a Paradicsom.

Huszonöt sor, amely megmozgatta a világot

Mózes első könyvében a Genezis szűkszavú huszonöt

sora szerzők százait ösztönözte arra, hogy keressék az
Édenkertet, s szított vitákat egyetemi professzorok között,
és a Paradicsom-irodalom valóságos özönét váltotta ki. A
nyugtalanító sorok Mózes első könyvéből (2, 8-15.):

„Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten,

és ott helyezte el az embert, akit formált. Sarjasztott
az Úristen a termőföldből mindenféle fát, szemre
kívánatosat és eledelre jót; az élét fáját is a kert
közepében, meg a jó és a rossz tudásának fáját.
Édenből pedig egy folyó jött ki a kert
megöntözésére, amely onnan szétágazott, és négy

169
 ágra szakadt. Egyiknek Písón a neve. Ez megkerüli
Havíla egész földjét, ahol arany van. Ennek a földnek
az aranya jó. Van ott illatos gyanta és ónixkő. A
második folyónak Gíhon a neve. Az megkerüli Kús
egész földjét. A harmadik folyónak Hidekel a neve.
Ez Assur keleti részén folyik. A negyedik folyó pedig
az Eufrátesz.
És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden
kertjében, hogy azt művelje és őrizze.”

Az előbbiekben idézett bibliafordításban az Eufráteszről

van szó, más fordításokban a Tigrisről. Abból, hogy a
folyókat a nevükön nevezik, arra következtethetünk, hogy
aki leírta őket, ténylegesen tudta az esemény földrajzi
helyét. Csakhogy ezt a helyet máig sem ismerjük. Ha az ősi
szövegeknek csak mássalhangzós írásmódját vesszük
alapul, akkor a Tigris — latin betűkkel — tgrs-re, az
Eufrátesz (Euphrates) pedig phrts-re zsugorodik.
Magánhangzók beillesztésével bármit lehet csinálni
belőlük.
A Biblia-magyarázók azért nevezték a folyókat Tigrisnek
és Eufrátesznek, mert a Genezisben az áll, hogy Isten az
Édenkertet „keletre” helyezte: márpedig a Tigris és az
Eufrátesz keleten folyik.
Keletre — de mitől? Egy gömbön, amilyen a Föld is, a
„keletre” meghatározás mindig viszonylagos, attól függ,
honnan nézzük az égtájakat. Afelől mindenesetre biztosít
bennünket a Genezis, hogy az Édenben egy folyam ered,
amelyik „négy ágra” szakad. Ha ezúttal is szó szerint értjük
a Bibliát, akkor az Eufrátesz és a Tigris vidéke már törölhető
is a javasolt helyszínek listájáról; nem egy közös eredetű
folyam ágai, mert forrásvidékük különböző. A Tigris a
Keleti-Toros-hegység nyugati részében ered, az Eufrátesz
pedig Anatóliában, Törökországban, a Kara- és a Murat-

170
folyókból egyesül. Ezért az Édenkert földrajzi
meghatározása nem egyéb szócséplésnél.

Három esemény

Az Édenkertből három eseményről kapunk tudósítást: az

emberréválásról, a bűnbeesésről és a Paradicsomból való
kiűzetésről. Az események bibliai változata csupa rejtvény,
ellentmondás és következetlenség, amelyeket a gyanútlan
Biblia-olvasó nem vesz észre.
Kezdetben vala Jahve, a mindentudó és mindenható,
teremtő isten. Honnan jött, hol lakott, nem tudjuk meg, csak
azt, hogy „a napi széljárás idején a kertben járt-kelt”
(1Mózes 3, 8.). Hogy napközben csinált-e valamit, arról
hallgat a krónika.
Az Édenkert Jahve tulajdona volt, ő maga „sarjasztott
(. . . ) mindenféle fát, szemre kívánatosakat és eledelre jót”.
A kert közepén két figyelemre méltó fa állt — az egyik volt
a tudás fája, a másik pedig „a jóé és a rosszé”.
Ádámnak kellett az Isten kertjét megművelnie és őriznie,
tehát mint kertész és őr tevékenykedett. Az ember szívesen
megtudná, hogy kitől és mit kellett a kertben megőriznie,
hiszen rajta kívül egyetlen emberi lélek sem létezett: Évát
csak később faragta Isten. Az a teológiai értelmezés, hogy
Ádámnak az álnok kígyótól kellett a kertet megőriznie,
kissé. . . hát igen, kissé komikusnak tetszik; ezek szerint a
furfangos kígyó már akkor is a tudás fájának lombjai közt
tekergett volna?
Pontosan ettől a fától óvta Jahve a kertészt: ehet
gyümölcsöt bármely fáról, csak erről az egyről nem, „mert
meghaltok”. (1Mózes 3, 3.) Kemény szó! A kígyónak
mindazonáltal határozottan más volt a véleménye:

171
„Dehogy haltok meg! Mert Isten tudja, hogy ha esztek
belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az
Isten: tudjátok, mi a jó, és mi a rossz.” (l. Mózes 3, 4.)
Így következett el, aminek kellett következnie: a világ
leghírhedtebb harapása a hersenő almába. És mi történt?
Semmi! Ádám és Éva túlélték a vegetáriánus lakomát. A
kígyó jövendölése azonban bevált, maga az Úr erősítette
meg, mondván: „Íme az ember olyanná lett, mint
miközülünk egy.” (l. Mózes 3, 22.) Márpedig a kígyó szó
szerint ezt mondta, nyilván ugyanúgy tudta, mi a dörgés,
akárcsak Jahve.
És bekövetkezett a szörnyű bűnbeesés. Miután jóízűen
elfogyasztották az almát, Ádám és Éva felfedezte, hogy
„meztelen”. Nem sokáig, mert Isten személyesen „bőrruhát
készített az embernek és feleségének, felöltöztette őket”
(1Mózes 3, 21.). Egyetlen csupaszon töltött pillanatért
kellett volna az első házaspárnak halállal bűnhődnie?
A Genezis, a „teremtés”, ahogyan a Bibliában le van írva,
méltatlan egy mindentudó istenhez. Jahve hat nap alatt —
bármilyen időtartamot értsünk is ezen — teremtette az eget,
a földet, a vizet, a szárazföldet, a füveket, a fákat, a
folyókat, a halakat, a madarakat, a szárazföldi állatokat és
„embert a képmásunkra” (1Mózes 1. rész). Azután
megtekintette a művét „és látta, (. . . ) igen jó” (1Mózes 1,
31.). Már röviddel később azonban „megbánta az Úr, hogy
embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében”
(1Mózes 6, 6.).
Hogy is van ez? Végül is „igen jó” volt hát a mű, vagy
nem sikerült? Jahvét „mindentudóként” emlegetik, akkor
pedig feltételezhető róla, hogy nem vaktában
kísérletezgetett, anélkül hogy előre tudta volna a kísérlet
eredményét. Jahve előre tudta, hogy Ádám és Éva meg
fogják dézsmálni a tudás fáját. Ezek szerint a bűnbeesés
szerepelt a programban. Megfoghatatlan, hogy azután,

172
amikor bekövetkezett, amit úgyis előre tudott, az Úr miért
volt annyira csalódott, hogy kiűzte a hiányosan öltözött
emberkéket az Édenkertből. Elátkozta az anyaföldet, arra
ítélve az embereket, hogy attól kezdve arcuk verejtékével
robotoljanak, és gyermekeiket kínok közepette szüljék.
A bűnbeesés során Ádám — minden férfi szégyenére,
meg kellett állapítanom — szánalmas szerepet játszott. Az
Úr mély álmot bocsátott rá, hogy egyik bordájából egy
asszonyt faragjon ki. Ezt a tényt Ádám is többször
megerősítette, hús a húsából, „asszonyember”. Nevet is
adott élettársának, az Úr azonban eleresztette a füle mellett,
és továbbra is csupán „az asszonyról” szólt. A bőrruhák
méretre igazítása során azután Ádám egyszer csak Évának
kezdte szólítani társát. Éva — akit eredetileg nem is Évának
hívtak — bedőlt a kígyó csábító szavainak, és behabzsolta a
tiltott gyümölcsöt.
És Ádám? Hallgatagon, ötödik kerékként ácsorgott az
asszony mellett. Meg sem próbálta visszautasítani, hogy
elcsábítsák; ő csak azért evett, mert Éva is evett. „. . . mégis
azt állítják, hogy az asszonyok könnyebben csábulnak, mint
a férfiak” — írta az esetről nyolcvan évvel ezelőtt4 a híres
teológus, Hugo Gressmann (1877-1927).
Ha a teremtés történetét ily módon boncolgatom, csak
azért teszem, mert — akármilyen sajátságosnak tetszik is
nem akarom feltételezni a mindenható Istenről, hogy ilyen
lehetetlenül viselkedett volna. Hogy egy isten ilyen súlyos
hibákat követne el? Egy isten, aki „széljárás idején jár-kel”?
Hogy egy istennek fogalma se legyen arról, hogy az ő
kertjében hova bújhatott el Ádám? [„De az Úristen kiáltott
(. . . ): Hol vagy?”] Hogy egy isten csak úgy találomra
kísérletezzen?
A Genezis — és ez sok mindent megmagyaráz — egy
különböző, régebbi forrásokból összehordott, tévedésekkel
és emberi vágyálmokkal felöntött legenda. Ahány őskori

173
nép, vagy kicsiny népcsoport csak létezett, annyi
teremtéslegenda van. Mindegyikük másként képzelte el,
hogyan jött létre az emberiség.

Az okos szicíliai Diodórosz

Már-már modern nézeteket képvisel a görög történetíró,

a szicíliai Diodórosz, aki az i. e. 1. évszázadban élt. Ő írta a
negyvenkötetes Történelmi könyvtárat, amelyben saját
bevallása szerint ősi művekből merített.
Diodórosznak az volt a véleménye, hogy az emberek
először „rendezetlen, félállati állapotban éltek”5, egyenként
keresték a táplálékukat, és csak azért verődtek csapatokba,
mert a vadállatok megtámadták őket.
Nyelvük különböző hangok zavaros egyvelege volt, csak
lassacskán tanulták meg, hogy társaik arcvonásait
megkülönböztessék, és hogy különböző tárgyakhoz
különböző hangokat rendeljenek hozzá. Mivel ez a fejlődés
egymástól függetlenül, a világ számos részén ment végbe,
ezért különböző nyelvek jöttek létre, és minden ilyen
„horda” más és más nevet kapott.
Az előembereknek ebbe a korszakába — mondja a
történész Diodórosz 2000 évvel ezelőtt — robbantak bele az
istenek, és minden népnek megvoltak a saját istenei.
Diodórosz megemlíti az ősi Egyiptom isteneit, Íziszt és
Oziriszt, akik leszoktatták az embereket arról, hogy
„egymást megegyék”. Az istenek búzát és árpát
termesztettek, megtanították az embert a bányászatra,
feltalálták a bort, és „sok mindennek nevet adtak, amihez
addig hiányzott a megfelelő elnevezés”.
Mikor történt ez?
Diodórosz a következőt mondja:

174
 „Ozirisztől és Ízisztől Sándor uralmáig, aki Egyiptomban
a róla elnevezett várost megalapította, több mint tízezer év
telt el, mondják.”
Az okos Diodórosz úr nem tévedett! Néhány oldallal
arrébb ugyanis beszámol Héraklészről, Zeusz és Alkméné
fiáról, aki a gigászok elleni harcukban az olümposzi istenek
oldalán áll. Diodórosz a görögök szemére veti, hogy
tévednek, amikor Héraklész születését csak egyetlen
nemzedékkel korábbra teszik a trójai háború idejénél, mert
ez „az emberek első keletkezésének idejében történt. Az
egyiptomiak ugyanis több mint tízezer évet számoltak az
esemény óta, a trójai háború óta viszont alig telt el 1200
esztendő”.
Ezek szerint az egyiptomiak felfogása az volt, hogy az
ember itt a Földön egy evolúciós folyamat eredménye, a
kultúrát azonban a legszélesebb értelemben az istenektől
kapta. Ez a felfogás lényegében megegyezik a Genezis
megállapításával: Ádám „a földből” teremtetett, és isteni
beavatkozás tette élőlénnyé. Kézenfekvő, hogy a
dolgoknak, a füveknek, a fáknak, a halaknak, a
madaraknak stb. még nem volt nevük, de az ember nevet
adott „minden állatnak, az égi madaraknak és minden
mezei élőlénynek” (1Mózes 2, 20.). Az istenek műve volt,
hogy Ádám megtanult beszélni.
Ellenérvként felhozható, hogy az egyiptomi
hagyományokban két istenről van szó, Íziszről és
Oziriszről, a Genezisben azonban csak egyetlen isten
szerepel. Nos, a héber eredetiben az isten szó helyett
minden esetben Elóhim áll, ez pedig olyan főnév, amely
nem létezik egyes számban. Miért olvasható akkor a világ
minden Bibliájában istenek helyett isten? Azért, mert
Ábrahám és Mózes a monoteizmust, az egyetlen istenben
való hitet hirdették. A teológusoknak azóta is meg kell

175
alkudniuk ezzel a bosszantó körülménnyel, meg nem
történtté tenni azonban nem tudják.
A babilóniai — a sémi nyelvcsaládhoz tartozó akkád
nyelven írt —Gilgames eposz a sumerokra vezethető vissza,
onnan azonban a múlt idő meghatározhatatlan ködébe
vész. Az eposzban megismétlődik az ember keletkezésének
mítosza. Gilgames a dél-babilóniai Uruk városának királya,
Samas és Adad istenek teremtménye: „Hőst teremtettél,
isten-embert, legyőzhetetlen ég bikáját (. . . ) Ilyen hát
Gilgames, kétharmad rész isten, egyharmad rész ember?”6
Gilgames harcostársa, Enkidu állatok között élt, és úgy
viselkedett, mint az állatok. „Tetőtől talpig szőr borítja
(. . . ) semmit sem tud az emberekről (. . . ) Füvet eszik, mint
a gazellák, gyökéren él, bogyón, gyümölcsön, a szomjúhozó
szarvasokkal együtt tér meg az itatóhoz.” (Rákos Sándor
fordítása.)
Ez az alaphelyzet, vagyis hogy az ember elkülönül az
állatoktól, és isteni hatásra megtanul beszélni, vörös
fonálként húzódik végig valamennyi teremtésmítoszon.
Már tíz évvel ezelőtt elemeztem őket mai, modern
szemszögből7. Megtette ezt Krassa Péter és Farkas Viktor is
Teremtsünk embereket című könyvében, ugyanúgy, ahogyan
francia és amerikai szerzők9,10. Csak az egyetemeken nem
mozdult meg semmi. A „bevált” hagyomány szerint építi
az egyik tudós a maga tanulmányát egy másik korábbira;
mások végképp megragadnak az idejétmúlt
gondolkodásmódban. Ezeréves dohszag terjeng.

Több mint science fiction

Hogy is néznének ki modern szemüvegen keresztül ezek

a teremtésmítoszok?

176
 Évezredekkel ezelőtt — tíz-, harminc-, százezer éve? —
bolygónkon földönkívüliek űrhajója szállt le, amelynek
legénysége azt a megbízást kapta, hogy továbbadja az
értelmes gondolkodást, és az arra alkalmas életformákban
mutációkat hozzon létre (megváltoztassa örökletes
tulajdonságaikat). Az értelem terjesztése az univerzumban
kényszerítő szükségszerűség minden, az űrhajózásig
eljutott gondolkodó lény számára, mert az értelmet csak
hólabdamódszerrel, egyre fejlődve lehet megsokszorozni.
Csak az értelem elterjedése esetén válik lehetővé a
csillagközi kapcsolat a világegyetemben.
Hogy az idegenek miért nem telepedtek le egyszerűen?
Azért, mert minden bolygón az ott élő kialakult életforma
alkalmazkodott a legjobban a bolygón uralkodó
viszonyokhoz. A bolygó tömegvonzásának megfelelően
alakult ki testi felépítésük, immúnissá váltak az itteni
baktériumokkal szemben, lételemük lett a bolygó levegője.
Amikor az idegenek a Földön leszálltak, itt különböző
életformák milliói léteztek már, köztük a mi ember előtti
elődeink különböző fajai, nem tudományosan kifejezve:
orangutánok, gorillák, csimpánzok és más majomfajok. A
földönkívüliek minden olyan fajból befogtak egy példányt.
amelynek esetében a manipulációiktól kedvező eredményt
várhattak. A kiválasztott példány néhány sejtjét kiemelve,
elektronmikroszkóp alatt megváltoztatták a DNS-molekula
bázissorrendjét. (A DNS, a dezoxi-ribonukleinsav a sejtmag
egyik összetevője, a sejt öröklődő tulajdonságainak
hordozója.) Lehetséges, hogy elegendő volt csupán egyes
géneket kicserélni, amit napjainkban laboratóriumban már
sikeresen végeznek. A célzott, mesterséges mutáció által
megváltoztatott sejt tápoldatban petesejtté növekedett.
Elképzelhető az is, hogy — ugyanúgy, ahogyan ma már mi
is tesszük — kémcsövekben embriót-neveltek.
Lombikbébiket! De lehet az is, hogy a nősténybe a saját,

177
 HIBRID ÉLŐLÉNYEK
AZ ANKARAI
TÖRÖK MÚZEUM
GYŰJTEMÉNYÉBŐL
A FANTÁZIA
SZÖRNYSZÜLÖTTET,
VAGY LÉTEZTEK
VALAHA?
vele azonos fajú hímtől származó spermával mesterségesen
megtermékenyített petesejtjét operálták vissza. (Ezt a
módszert már évek óta alkalmazzuk szarvasmarhák és
sertések esetében.)
A terhességi idő lejárta után az utód a megváltoztatott
DNS alapján a kívánt tulajdonságokkal jön a világra.
Ugyanaz a testi felépítése, ugyanolyan a koponyája,
ugyanazok az immunreakciói, mint a társaié, ezenfelül
azonban vannak olyan öröklött tulajdonságai is,
amelyekkel fajtestvérei nem rendelkeznek: kíváncsi, képes
beszélni, agya tapasztalatokat tarol. amelyek bármikor
„lehívhatók” és felhasználhatók, fogékony a
kultúrára,szépérzéke van, barátságot érez. . . hívővé,
vallásossá válhat, beleértve a halottkultusz szokását is.
Ez a gondolati modell nem mond ellent Charles Darwin
evolúciós elméletének, hanem logikusan kiegészíti azt. A
missing link, a sokat keresett „hiányzó láncszem” az
emberiség fejlődéstörténetében nem volt más, mint
célzottan előidézett mesterséges mutáció valamelyik
legkorábbi elődünkben.
Mai szemmel nézve értelmes óvintézkedésnek látszik,
hogy a földön-kívüliek az első embert elszigetelték a
külvilágtól, és egy „Édenkertbe” helyezték. Ne fenyegesse
semmilyen veszély, ne legyen kitéve skorpiók, mérges
kígyók marásának. Azután pedig — igen, azután szükség
volt „asszonyemberre” is. Asszonyszemélyek nélkül nem
igazán megy a dolog. . . .
Ezek az első emberek nem tudtak beszélni, csak mély
torokhangokat adtak ki. Feltehetően a földönkívülieknek
kellett Ádámot és Évát — maradjunk ezeknél a neveknél!
— megtanítaniuk beszélni. Ezért beszélt az első emberi
generáció az „istenek” nyelvén! A feltételezés helyességéről
árulkodik a bábeli torony építéséről szóló hagyomány is:

179
„Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt.”
(lMózes 11, 1.)
És eljött a nap, amikor a földönkívüliek távoztak — új
naprendszerek felé indultak, hogy ott további lényeket
lássanak el értelemmel. A búcsú során ilyen jelenet
játszódhatott le:
— Gyerekek — mondta a parancsnok az első
emberpárnak —, mi tettünk benneteket értelmessé,
nélkülünk most olyanok lennétek, mint az állatok!
Ádám és Éva letérdeltek az idegen előtt, és istenként
imádták. Ám a parancsnok elutasította a hódolatot:
— Nem vagyunk mi istenek, ugyanolyan húsból, vérből
való lények vagyunk, mint ti. Istenről soha ne próbáljatok
képet alkotni magatoknak, mert Isten megfoghatatlan és
megmagyarázhatatlan.
A kitalált párbeszéd folytatását Mózes első könyvében,
az 1. rész 28. versében olvashatjuk: „Szaporodjatok,
sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet.
Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön
mozgó minden élőlényen!”
A feladat világos. Az értelmes élet szaporodjon el, és
uralkodjon a nem értelmes életformák felett. Csak egyetlen
szigorú törvényt kellett betartania Ádámnak és Évának
(valamint utódaiknak): tilos volt a mutáción át nem esett
fajtársaikkal nemi kapcsolatba lépni. Ez a futó szórakozás
szörnyű genetikai visszaesést okozhatott volna. Ezért a
bánért halálbüntetés járt. A bűnt mégis elkövették. Akadt
valaki, aki vad, mutáción át nem esett társsal szeretkezett.
A szodómia eredendő bűnként került be a legendába. Az
értelmes embereknek most eszükbe jutottak a fenyegetések,
a büntetés, amit az „istenek” kilátásba helyeztek. Félelem
töltötte el őket. Megkezdődött a baj. Az emberek azt hitték,
hogy áldozatokkal, vérrel kiengesztelhetik az isteneket.

180
 Egy „örökkévalósággal” a bűnös eset után a
földönkívüliek visszajöttek ellenőrizni, hogy az értelem
vetése megfogant-e. Az ellenőrző szemle lidércnyomásos
események sorává fajult. „Akkor az isten(ek) (Elóhim-
többes szám!) megbánta, hogy embert alkotott a földön, és
megszomorodott szívében.” Beváltották halálos
fenyegetéseiket. Mivel a mutáltak közül nagyon sokan már
szétszóródtak a Földön, nem tudták mindegyiküket
egyenkint elérni, ezért radikális megoldás mellett
döntöttek. A félresikerült ivadékokat vízbe fojtották.
Mai szemmel nézve az Ádám és Éva-legendának ez az
értelmezése logikus, és mind az evolúciós tanokkal, mind a
vallásos hagyományokkal összeegyeztethető. Az a heves
vita, amely elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban
folyik a teremtéshívők (akik az isteni teremtésben hisznek)
és az evolucionisták (akik Darwin igazáról vannak
meggyőződve) között, teljesen meddő. Mindkét félnek
igaza van.
Mivel ilyen módon szemlélem a dolgokat, fajelmélettel
szoktak vádolni; azt is állítják, hogy a földönkívüliek által
létrehozott emberi értelem gondolata etikai okokból
elfogadhatatlan. Ezek a kritikusok nem veszik figyelembe,
hogy sehol sem beszéltem egyetlen meghatározott
emberfajról sem. Csak és kizárólag ember előtti lények
értelmes emberekké változásáról van szó. Ennek az
értelmessé tett emberiségnek a része valamennyi emberfaj.
Sem az özönvizet, sem a választott népet nem én találtam
ki.

181
 Új úton

Bizonyítható-e a homo sapiens létrejöttének újfajta

értelmezése? Hol keressük a gondolatmenet változásának
kezdeteit?

— Alexandriai Ptolemaiosz (körülbelül 100-160) meg

volt győződve róla, hogy a Föld a világegyetem
középpontja. Ez a Föld-központú gondolkodásmód
tévesnek bizonyult.
— Nicolaus Copernicus (1473-1543) azt hirdette, hogy
a Nap valamennyi bolygó középpontja. Úgy vélte,
hogy a bolygók körpályán mozognak (ma már tudjuk:
a pályák ellipszis alakúak), és a csillagok távolabb
ugyan, de szintén a Nap körül keringenek. Noha az
alapfeltételezés helytálló, a Nap-központú
gondolkodásmód is téves volt.
— Az evolúciós elmélet hívei szerint az élet
középpontjában az ember áll. Ez az emberközpontú
gondolkodás is téves.

Az ember mindig is túl fontosnak tartotta, és tartja ma is

magát.
Szeretné, ha minden körülötte forogna. Ez a modern
evolúciós elméletek alapvető betegsége is. „Mi az ember?
Semmi esetre sem az, aminek képzeli magát, tudniillik
hogy ő a teremtés koronája.” (Wilhelm Raabe.) Aki képes
arra, hogy tudomásul vegye: ötmilliárd ember van, s
köztük ő sem rendkívüli példány, az azt is képes megérteni,
hogy a világegyetem milliónyi bolygórendszerében a
Földnek nincs semmiféle különleges helyzete.
Furcsa. Észak- és Dél-Amerika ősi indiánjai, akiknek a
természethez kötődő hagyományaik révén mind több

182
figyelmet szentelünk, mindig is tudták, hogy az ember csak
egyike a világegyetem számtalan értelmes létformájának.
Sohasem tartották magukat egyedinek.

— A mai Egyesült Államokban, Nebraskában élő

pawnee indiánok hite szerint az embert a csillagok
teremtették, és égi tanítómesterek szálltak le újra a
Földre, „hogy a férfiaknak és asszonyoknak egyre
többet mondjanak el azokról a dolgokról, amelyeket
tudniuk kellett”.11
— Az odzsibua indiánok (Kanadában, Ontario
államban élnek) azt mondják, hogy ők az „égi
emberek” társaságához tartoznak12. Ezek az égi
emberek „nem angyalok, hanem világosabb bőrszínű
indiánok, öltözékük pedig skarlátvörös tunika és
csuklya”.
— A cseroki törzs (Északnyugat-Georgia, USA)
teremtésmítosza így kezdődik: „Kezdetben
valamennyi létforma a mennyben lakott. . . az égi
lakhelyek lakói nagyon vágytak arra, hogy
elkerüljenek onnan, mert égi lakhelyük egyre inkább
túlnépesedett. . . ”13
— A mikoszaki törzs tagjai (Dél-Florida, USA) a
következőt állítják: „Valamikor régen az égből egy
indián törzs szállt le a Florida északi részén fekvő
Mikasuki-tóba. Partra úsztak, és felépítették Mikasuki
városát. Ettől a várostól származtatják a mikoszaki
indiánok a nevüket.”14
— Az irokéz indiánok (New York állam) azt beszélik,
hogy a Földet valamikor víz borította, és a vízben
szörnyek éltek. „Messze fölötte van az égbolt,
amelyben természetfeletti lények lakoznak. . . ”15
— A tutunisok (a Csendes-óceán északnyugati partja,
USA) számos „thunderbird”-, azaz

183
 „mennydörgésmadár”-legendát ismernek. A
mennydörgésmadarak tiszteletére állított
totemoszlopaik egyike „az égi emberek városának”
jelképei.

Ez csak néhány példa az indián eredetű mítoszok tetszés

szerint folytatható listájából. Olyan példákat választottam,
amelyekben ma élő törzsek adják egymásnak szájról szájra
a legendákat. Ludwig van Beethoven egykor szerényen
feltette a kérdést: ha a világegyetemhez mérem magam,
ugyan mi vagyok én akkor? A válasz talán: kérdezzük meg
az indiánokat!
Ismerem a kicsé maja törzs történetét a Popol Vuhból,
tanulmányoztam az inkák eredetmítoszait, tudom, hogy a
hopi indiánok vallásában égi tanítómesterekről, a
kacsinákról van szó. Éveken át foglalkoztam az ősi népek
hagyományaival, ennek alapján meg tudom állapítani: az
ősök kivétel nélkül minden esetben azt bizonygatták, hogy
tanítómestereik isteni vagy mennyei lények voltak. Csak
mi, itt, a huszadik században akarunk mindent jobban
tudni, csak mi utasítjuk el eleve ennek a lehetőségét. Mi,
egyedül mi vagyunk nagyok!

Gyerekek, hogy megy az idő. . .

Önmagunk emberközpontú túlbecsülése hozta össze

vesztünkre azt a tant, hogy az élet a Földön élettelen, holt
anyagból jött létre. A recept banális: végy egy adag
őslevest, öntsd mixerbe, rázd föl alaposan, rendezz hozzá
elektromos szikrákból tűzijátékot, hadd erjedjen. Ha ezt
eléggé sokáig csináljuk, egyszer csak — hipp-hopp! — a

184
legbonyolultabb proteinek (fehérjék), DNS-fonalak, élő
sejtek jönnek létre.
Csoda! Aki tudományos alapon áll, elfogadhat-e
ilyesmit?
Nem akarom megismételni, amit erről tíz évvel ezelőtt
írtam7, de elég szemtelen vagyok ahhoz, hogy
megjegyezzem, hogy azóta számos ismert tudós elkapta a
föladott labdát. Én akkor azt mondtam: az élet a Földön
nem jöhetett létre magától. Máris felhangzott az akadémiai
kórus: ennek az embernek halvány fogalma sincs róla, mi
az a molekulalánc, mi is a prebiotikus (az élet keletkezése
előtt lezajlott folyamatokkal foglalkozó. A szerk. ) kémia.
Hogy néz ki ez az ügy ma?
Két kérdéskört kell szigorúan megkülönböztetni:

1. Hogyan jött létre az élet a Földön?

2. Hogyan jött létre az emberi értelem?

Az első kérdésre — az élet keletkezésére — és a

másodikra — az értelmessé válásra — adandó válaszok
között az időeltérés több millió év.
Először a második kérdésre válaszolok: az emberi
értelmet a Hominidák fajának (főemlősök emberszabású
családja) példányain végzett, célzott, mesterséges mutáció
hozta létre. Arra a kérdésre, hogy volt-e evolúció, vagy
sem, azt felelem, hogy természetesen volt (és van) evolúció.
Az őslénytan bizonyítja, hogy ilyen mutáció — vagyis az
örökítőanyagok megváltozása — és szelekció — a
legéletképesebb mutációk kiválasztódása — valóban
történt. Nem ismerjük azt az értelmet hozó ugrást a
fejlődésben, amely létrehozta a homo sapienst. Tudom,
számos elmélet bizonygatja az ellenkezőjét, ismerem őket,
de hát azok is csak elméletek.
Nagyon fontos, sőt döntő előrelépést jelentene, ha az
őslénytan végre az emberiség legendáit is kutatása körébe

185
vonná. Olyan ez, mint valami abszurd színház: alig van
olyan év, hogy a publikumnak ne mutatnának fel egy
legeslegújabb leletet, a legeslegújabb „előember” csontvázát
vagy valamely csontocskáját.
Tíz évvel ezelőtt, amikor Bizonyítékok című könyvemet
írtam, a paleontológusok a homo erectus (felegyenesedett
ember) életkoraként kerek másfél millió évet állapítottak
meg. Közben Richard Leakey és munkatársai, a nairobi
Prehistóriai és Őslénytani Nemzeti Kutatóközpont tudósai
Kenyában, a Turkana (Rudolf)-tótól nyugatra új csontvázat
kapartak ki a földből, egy vadonatúj homo erectust17, „aki”
meg százezer évvel idősebb elődeinél, de hát százezer év az
őslénytanban nem számít.
Ha egy nemzedéket harminc évre becsülünk, akkor a két
csontváz között „csak” 3300 generáció van. Akad olyan
homo erectus-koponya is, a legeslegöregebb, amely két és fél
millió éves.
Az ötvenezer évvel ezelőtt élt, népszerű neandervölgyi
ősember és a homo erectus között, aki kél és fél millió évvel
ezelőtt létezett, az időbeli távolság 81 000 nemzedék! Nem
tesz semmit. Az őslénytan nagyvonalú. Új csont, új
időmeghatározás — és újra meg újra világgá repítik a hírt,
hogy a csontvázak vagy csontok minden kétséget kizáróan
legkorábbi elődeinktől származnak. Szent együgyűség!
Valójában csupán a majmok maradványait
tanulmányozzák! Semmi kifogásom a boldogság ellen, ami
minden újabb leletnél eltölti a kutatókat — az evolúció
elméletének minden híve számára izgalmas dolog lehet
megtudni, mióta képes egy majomfaj a hátsó lábán
megállni, meg azt is, hogy alkalmasak voltak-e arra a
majom kézízületei, hogy primitív eszközöket használjon.
(Ma is használnak a vadon élő majmok egyszerű
szerszámokat.)

186
 Barátaim: az ember értelmessé válásához ennek a
majomszínháznak semmi köze.

Mennyi idős Éva?

Az őslénytan szép reményű versenytársat kapott — a

molekuláris antropológiát (antropósz = ember). A
tudomány eme új válfajának képviselői a családfákat
molekuláris genetikai vizsgálatok alapján állítják fel. A
kutatásnak ez a módja jó kilátásokkal kecsegtet, bár van egy
olyan érzésem, hogy eljön az a nap, amikortól kezdve a
kutatások eredményét nem lehet majd közölni, mert előbb
vagy utóbb különböző emberfajok eredetét kell feltárni,
márpedig fajokról ugye nem beszélünk.
Douglas T. Wallace, az atlantai (USA) Emory Egyetem
genetikusa 1986-ban elindult szeretett ősanyánk, Éva
keresésére. Kutatócsoportja hatszáz, a világ különböző
részein élő asszony mitokondriumát (csak nők által
örökölhető DNS-alkotórész) vizsgálta.18,19,20 Az eredmény
szerint az emberiség százezer esztendős. Wallace: „Létezett
egy asszony, aki ennek a mitokondrium-DNS-nek a
birtokosa volt Ha ő volt az egyetlen, akkor ő volt Éva!” Az
1,6 vagy 2,5 millió évvel ezelőtt létezett homo erectusnak
ezek alapján semmi köze nem lehetett a mi Évánkhoz. Meg
is lepődtem volna, ha van. . .
A molekuláris antropológia kutatói különböző módokon
járnak el. A kaliforniai Berkeley Egyetem egyik
kutatócsoportja arra volt kíváncsi, a Földnek
tulajdonképpen melyik földrajzi pontjáról származik az

187
emberiség. Összegyűjtötték hát 147 asszony genetikai
adatait, Afrikából, Ázsiából, a Kaukázusból, Új-Guineából
és Ausztrália őslakóitól. Az összehasonlító vizsgálatok azt
mutatták, hogy a genetikai leszármazási táblán a
leggyakrabban az afrikaiak szerepelnek. Számítógépek
szerint az emberiség szétvándorlása a Földön legfeljebb
száznyolcvanezer esztendővel ezelőtt kezdődött, és lassú
folyamat volt, évenkint mintegy egy kilométeres
sebességgel terjeszkedtek.
A londoni University College genetikusai, J. és. Jones és
S. Rouhani és az oxfordi egyetem egy kutatócsoportja,
melynek Jim S. Wainscoat áll az élén, más nyomon indultak
el, és nem is eredménytelenül. Azt vizsgálták meg nyolc
népességcsoport tagjain, milyen összefüggés van a földrajzi
megoszlás és a hemoglobin egyik összetevője, a béta-
hemoglobin génjének bázissorrendjében (DNS-szekvencia)
mutatkozó változatok között. A kutatók arra a
meggyőződésre jutottak, hogy valahol Afrikában létezett
valamikor egy „alapító populáció”, amely csoport —
visszakövetkeztetve — legfeljebb hat emberből állt. „Ha
tényleg így volt — állítja Jones és Rouhani —, akkor az
evolúció egy döntő szakaszában az emberiséget, mint fajta
kihalás fenyegette.”21,22
Az ebből levonható következtetés megdöbbentő. Ha az
„alapító populáció” legfeljebb három emberpár, sőt
mindössze egyetlen asszony, akkor a több millió éves
csontvázak, csontok csak annyit bizonyítanak, hogy az
ebben az abszurd játékban nekünk bemutatott valamennyi
csontváz és csont nem közvetlen, hanem csupán közvetett
elődeink maradványa. Világos, hogy nem lehettek az
„alapító populáció” maradványai, hiszen azok csak
száznyolcvanezer vagy százezer évvel ezelőtt bukkantak
fel.

188
 Néhány éve több egyetem genetikusai egy közös
nemzetközi kutatási programon dolgoznak. Olyan
génkatalógust akarnak összeállítani, amelyből teljes
öröklési információk világlanak ki. Ezek az információk a
génekben vannak, és az utódok öröklik őket. A gének a
DNS kettős spirál egyes szakaszai, amelyet spirálisan
felcsavart villámzárhoz hasonlíthatunk, s építőkövei a
nukleotidok. A DNS-fonál minden sejt magvában
megtalálható. Ha egy emberi sejt DNS-fonalát kihúznák,
csaknem két méter hosszú volna. Elférhet-e egy két méter
hosszú fonál egy, csak a mikroszkóp alatt felismerhető
sejtben? Márpedig az emberi test sok milliárd ilyen sejtet
tartalmaz.
A fonál egy hosszú láncmolekula. Ezt úgy tudjuk
szemléltetni, ha a sejt helyébe egy pingponglabdát
képzelünk, és a labdába húsz kilométernyi hosszú,
gombolyagba tekert fonalat gyömöszölünk. Ha ezután négy
fecskendőbe négy különböző színű: vörös, zöld, sárga és
kék festéket szívunk fel, és mindegyikükből egy nagyon
keveset a labdába fecskendezünk, akkor a fonal
megfestődik ezekkel a színekkel. Most nyissuk ki a labdát,
és akasszuk fel a fonalat egy húsz kilométer hosszú
szárítókötélre: a befecskendezett színek szerint különböző
színű szakaszokat találunk rajta.
Modellünkben a fonál a DNS-t, a különböző színre
befestődött, nagyon eltérő hosszúságú fonalszakaszok
pedig a géneket jelképezik.
Minden színszakasz egy-egy meghatározott
tulajdonságot jelent: a piros-kék-sárga kombinációja
például a hajnövekedést, a piros-sárga-kék a körmök
növekedését vezérli, sárga-zöld-kék esetén az egyén szeme
barna lesz és így tovább. Ha kiderül, hogy melyik szín
miért „felel”, akkor megfejtettük az öröklődés alapjait.

189
 Az Európai Molekuláris Biológiai Laboratórium (EMBL)
komputerében, Heidelbergben már több mint négymillió,
eddig megfejtett nukleotidszekvenciát tárolnak. Ez
rengetegnek tetszik, de ha tudjuk, hogy az emberi
öröklődési anyag hárommilliárd „betűből” áll, és minden
sejtben mintegy ötvenezer gén van, nem is olyan sok. Mivel
a megfejtés fáradságos és hosszadalmas, ezért több egyetem
és genetikai intézet együttműködést alakított ki, így egy-
egy laboratóriumnak a DNS-fonal kis részét kell csak
vizsgálnia. A génkatalógus naponta gyarapodik.
Komputerek számolják villámsebesen a különböző
kombinációkat, az eredményeket kicserélik egymás közt. A
kaliforniai Pasadenában — az USA egyik legtekintélyesebb
egyetemén — a kutatók komputer vezérelte, DNS-
sorrendet meghatározó műszert találtak fel, Gen-Alyzernak
(„genelizátornak”) nevezték el. A készülék a
nukleotidszekvenciák új „színösszeállításait” vizsgálja,
összehasonlítja őket a már megfejtettekkel, kizárja a
lehetetleneket, és elemzi a még ismeretleneket. A Gen-
Alyzer nem jelent különlegességet, sorozatban gyártják és
árusítják.
Alig húsz évvel ezelőtt is egy ilyen teljes génkatalógus
még abszurd ötletnek látszott volna, ma viszont olyan
szakemberek, mint a Nobel-díjas James Watson (kettős
spirál), már a következő évtizedben megvalósíthatónak
tartják. A genelizátor segítségével a katalógus legkésőbb tíz
év múlva oly mértékben kiegészül, a lehetetlen
kombinációkat kirostálva annyi adatot dolgoz fel és
rendszerez, hogy pontosan meghatározható lesz, hogy egy,
az emberi fejlődés során bekövetkezett, nem természetes
esemény hirtelen döntő jelentőségű változást idézett elő —
és azt is tudni fogjuk, mikor történt ez. A génkatalógus
nyitott történelemkönyv lesz. Az is kiolvasható majd belőle,
hogy az emberiség fejlődése során valamikor valakik

190
manipulálták a genetikai kódokat. Ha előbb nem is, akkor
már senki sem fog tőlem, elméletemet bizonyítandó,
földönkívüliektől származó technikai emlékeket követelni.
„Az életet csak visszafelé, a múltba nézve tudjuk
megérteni. Élni azonban előre, a jövőnek kell” — mondta
Søren Kierkegaard /1813-1855/.

A genetikai kód és a teremtés

Milyen hatása lesz annak, ha egy szép napon sikerül a

genetikai kódot teljesen megfejtenünk? Kapásból azt
válaszolhatnánk erre, hogy „istent” játszhatunk, ahogyan
egykor a földönkívüliek tették Ádámmal és Évával.
Térjünk csak vissza képzeletbeli szárítókötelünkhöz,
amelyen a húsz kilométer hosszú fonál lóg! Tegyük fel,
hogy a 10,5-ik kilométernél a színkombináció barna hajat, a
8,1-ik kilométernél a színkombináció vörös hajat hoz létre.
Nekünk vörös hajú ember kell. Nagyon egyszerű: a 10,5-ik
kilométernél lévő színkombinációt kivágjuk a fonálból, és
kicseréljük a 8,1 kilométernél levő színkombinációval. A
fonálra csomókat kötünk, és visszagyömöszöljük a
pingponglabdába.
Pontosan ennek az — erősen egyszerűsített —
gondolatmenetnek megfelelően cselekszenek a genetikusok
is, csak az ő munkájuk sokkal-sokkal bonyolultabb, sokkal
több eszköz és idő kell hozzá. A DNS-fonalat
elektronmikroszkóp alatt baktériumokkal és speciális
vírusokkal kezelik. Egy úgynevezett „biokémiai ollóval”
(az úgynevezett restrikciós enzimekkel) a megjelölt

191
helyeken felvágják a DNS-fonalat, és megváltoztatják oly
módon, hogy egy másik DNS-szekvenciát juttatnak a
fonálba (mutáció). A genetikai manipuláció következtében
a megváltoztatott gén a kívánt hatást hozza: az utódnak
vörös haja lesz.
Nagy kutatóközpontokban már léteznek olyan
génkatalógusok, amelyek az öröklött betegségeket
határozzák meg. Az Egyesült Államokban Boston egyik
kórházának — a Massachusetts General Hospitalnak —
kutatócsoportja, James Gusella molekulárgenetikus
vezetésével a 4-es számú kromoszómán meghatározott egy
gént, amely egy idegbetegséget, a George Huntington
amerikai idegorvosról elnevezett Huntington-féle
vitustáncot idézi elő. 23

A tudományos közlemények már régóta magától

értetődően számolnak be a géndiagnosztikáról. A kedves
öreg doktor bácsi helyett genetikusok diagnosztizálnak. A
terhes nő magzatvizéből „ki tudják olvasni”, szenved-e az
embrió valamilyen öröklött betegségben, és ha így van,
akkor hónapokkal a születés előtt kijavíthatják az esetleges
genetikai károsodást. Egy nem is túlságosan távoli napon a
genetikusok — ha hagyják őket — méretre készítenek
embereket és állatokat. . . Ugyanúgy, mint ahogyan
évezredekkel ezelőtt a földönkívüliek a mi primitív
hominida őseinkkel tették.
A génkatalógus „kémcsőembere” sokak számára
lidércnyomás. Tudományos-fantasztikus rémregényekből
merített víziók kísértenek a méretre szabott és irányított
emberről. Attól félnek, hogy az ember istent kezd játszani,
és programozott férfiak hadseregét látják a jövőben, az
arénákban olyan sportolókat, akiknek izomzatát bizonyos
sportágakhoz alakították ki, olyan embereket, akik az
infravörös tartományban is képesek látni. Kiszáll a
retortából Frankenstein fia, az állatember, akinek a

192
szaglása, mint a kutyáé, hallása, akár a macskáé, karmai
tigriskarmok. Valós fenyegetés lenne a pikkelypáncélos
ember, akinek nem árt a tűz, a sasszárnyú, aki felderítő
repülésre indul az ellenség fölé, a lótestű ember, a kentaur?
Némi fantáziával máris holmi mitológiai horrorkiállítás
közepén vagyunk, ott a Pegazus, a többfejű kígyó, a
szárnyas oroszlán (ahogy ez minden közel-keleti
múzeumban látható a domborműveken), a Minótaurosz, a
skorpió- és a halember.
A múlt és a jövő határvonalán járva mindig újra meglep,
hogy mindabból, amit most a jövőben gyanítunk, mennyi
minden létezett már egyszer, a múltban! Éppen most, a
géntechnológia küszöbén, miért nem veszünk tudomást a
régi könyvekről? Bennük olvasható, hogy már a történelmi
idők kezdete táján is éltek a földön hibrid élőlények,
hordákban, törzsekben vagy még nagyobb csoportokban is.
Olvashatunk „templomi állatokról”, amelyeket a nép
kedvenceiként kényeztetett. Sumer nagykirályok — lehet,
hogy csak szórakozásból — emberállatokra vadásztak.
Hérodotosz az Egyiptomi történetekben sajátságos fekete
galambokat, „emberállatnőstényeket” említ, ír a perzsiai
Araksz torkolatvidékén élő emberekről, akik „halakkal
társultak”, és halemberekről, amelyeknek a bőrét pikkelyek
borították. Platón Lakomájában a következőket mondja:

„A hímnem és nőnem mellett eredetileg volt egy

harmadik is. Az ilyen nemű embereknek négy lábuk
és négy kezük volt. Nagy erejűek és merészek volték,
és azt tervezték, hogy megostromolják az eget, és
megtámadják az isteneket.”

Tacitus (Annales XV., 37.) ír az esetenkénti orgiákról

Tigellinus házában, amelyeken „emberállatokkal
szeretkeztek”. II. Szalmanasszarrnak ma a londoni British
Múzeumban található fekete obeliszkjén, a

193
domborműveken rögtön szembetűnnek az állatemberek. A
párizsi Louvreban, az ankarai Török Múzeumban, a
bagdadi múzeumban és másutt is láttam ember és állat
keresztezéséből származó lények szobrait. Az asszír
műalkotásokon egyáltalán nem ritka félemberek
ábrázolása. A kísérőszövegek „rabul ejtett emberállatokról”
szólnak, amelyeket a harcosok láncra vertek, és Muszri
országa hadisarcként küldte őket a nagykirálynak.
Utolérné a realitás a mítoszokat? Megismétlődik az
emberiség története? Akinek szeme van a látáshoz, a világ
valamennyi néprajzi és művészettörténeti múzeumában
rábukkanhat ember-állat keverékek szobrain, s a hozzájuk
tartozó táblákon különös szövegeket olvashat. Egy
embertestű, oroszlánhoz hasonló állat alatt például a
következőket olvassuk: „Mitológiai alak.” Egy sasfejű,
szárnyas emberi testű figura alatt az áll: „Szárnyas
géniusz.” Az istenek azt mondták Ezékiel prófétának:
„Nektek, embereknek szemetek van a látásra, és mégsem
láttok.” A prófétának mindmáig igaza van. Elméletileg
lehetséges, hogy a jövő genetikája ezeket a hibrid lényeket
rekonstruálni tudná, fel tudná támasztani.
A jövő génsebészetének lehetőségei itt-ott halványan
már kirajzolódnak. Amerikai és német genetikusok egy
patkány növekedési génjét helyezték egy egér ivarsejtjébe.
Az eredmény: egy óriás egér. Horst Krausslich, a müncheni
Ludwig Maximilian Egyetem állattenyésztési tanszékének
professzora egy új sertést „konstruált”: idegen gének
beültetésével e1 lehet érni, hogy a jövőbeli disznó
súlyosabb, de kevésbé zsíros legyen, és képes legyen a
sertéseket fenyegető betegségek ellen hatékonyabban
mozgósítani szervezete ellenállóerőit24. Újfajta
versenylovakat, bikákat már nem keresztezéssel, hanem
genetikai módszerekkel tenyésztenek ki. Ugyanígy van a
haszonnövényeknél is. Már létezik egy olyan növény, a

194
„tomoffel” (vagyis „paragonya”), amely a paradicsom és a
burgonya sejtjeinek keresztezése révén jött létre. (Német
neve a „Tomate”,„paradicsom” és a „Kartoffel”,
„burgonya” szavak összevonása. A ford.)
A kaliforniai egyetem genetikusainak San Diegóban
sikerült világító dohánynövényt és világító sárgarépát
előállítaniuk! Ha már tudjuk, hogyan kell csinálni, egészen
egyszerű. A szentjánosbogarak hideg fényt sugároznak,
amely úgy jön létre, hogy a sejtjeikben tárolt luciferint a
luciferáz enzim átalakítja. Az enzim termelődését egy
bizonyos gén vezérli. Ezt izolálták, és először
baktériumokba, később dohánynövénybe és sárgarépába
építették be. A génátvitel eredményét egyszerű módon
lehetett ellenőrizni. Miután ugyanis luciferint és ATP-t
/adenozin-trifoszfátot/ juttattak beléjük, a növények
világítani kezdtek. A dohány esetében az enzim elsősorban
a gyökérben és a szárban halmozódott fel, bár jól láthatóan
világítottak a levélerek is25. Jogos a kérdés: mire jó ez az
egész? Puszta játszadozás magáért a felfedezés öröméért?
Nem. A „világító gén” a jövőben markerként, vagyis mint
„jelző” működhet, hogy a bevitt idegen géneket
felismerhetővé tegye. A „jelző biológiai
világítóképességével jelzi: itt vagyok!
A genetikusok azon vannak, hogy a természetet az
emberiség hasznára megváltoztassák. Van például egy, a
vese által nagyon csekély mennyiségben termelt hormon.
Ez a hormon ösztönzi a gerincvelő alapsejtjeit; hogy vörös
vértesteket termeljenek. Ha ez nem elegendő, akkor
vesebetegségek esetében gyakran veszélyesen csökken a
vörös vértestek száma (anémia). A megoldást a Seattle-ben
(USA) lévő veseközpont genetikusai találták meg. Sikerült a
létfontosságú hormont géntechnikai úton előállítaniuk. A
laboratóriumban „készült” hormon ugyanúgy betölti
feladatát, akár a természetes26.

195
 1986 nyarán a különösen szigorúnak számító amerikai
élelmiszeres gyógyszer-ellenőrző központ, a FDA először
hagyott jóvá olyan oltóanyagot, amelyet géntechnikai
módon állítottak elő. Ez az oltóanyag meggátolja a
rendkívül rosszindulatú hepatitis-B vírus okozta fertőzést,
amelynek következménye májzsugorodás és májrák lehet.
Alig múlik el hét, hogy ne olvasnánk, látnánk vagy
hallanánk, hogyan óvnak bennünket a géntechnológiától.
Törvényeken vitatkoznak, amelyek megtiltanák a
tudósoknak az emberi génekkel való manipulációt.
Génkísértet járja be a világot. A két szembenálló front közül
az egyik fél tőle, mint a tűztől vagy az atomenergiától, a
másik viszont minden korlátozás nélkül szeretné a kutatást
engedélyezni. A kérdés valóban az atomenergia
problémájával hasonlítható össze. Az atomenergiát békésen
is lehet hasznosítani, de fel lehet használni hidrogénbomba
készítésére is. Hiába dönt egy ország úgy, hogy valamennyi
atomreaktorát leállítja, a többi ország felett nincs hatalma.
A géntechnológiát jóra is, rosszra is lehet használni. Ha az
egyik országban megtiltják is a génkutatást, más országok
törvényei akkor sem fogják meggátolni a genetikusokat
abban, hogy a munkájukat máshol folytassák. Úgy látszik, a
nyugati országok genetikusai — a többiekről nem tudok —
önkéntes korlátozásnak vetették alá magukat. Nem akarnak
olyan géntechnológiai beavatkozást végezni, amely az
ember személyiségét megváltoztatná.
Nagyon szép, nagyon nemes, roppant helyes
elhatározás, de hogyan lehet nemzetközileg ellenőrizni,
vajon valamennyien tartják-e magukat hozzá? A géntechnika
nem sugároz, és nincs szükség hozzá sem föld alatti, sem
föld feletti robbantásokra. A világ egyetlen mérőműszere
sem mutatja ki, hogy melyik laboratóriumban kísérleteznek
génekkel. Azután: génkutatást, géntechnikát nemcsak
államilag ellenőrzött és az államtól anyagi támogatást

196
élvező főiskolákon folytatnak, hanem nagyon sok
magánlaboratóriumban és a gyógyszeripari nagyvállalatok
műszerekkel kitűnően felszerelt kutatóközpontjaiban is. Így
végül is valószínűleg — sajnos! — a génkutatás területén is
a régi haditechnikai bölcsesség érvényesül majd: „Ha mi
nem csináljuk meg, akkor megcsinálják előttünk, az pedig
még rosszabb lenne. ”27

A teremtés nyolcadik napja

Az egész tizenegy évvel ezelőtt kezdődött, pontosabban

1976. augusztus 30-án. Ezen a napon sikerült az egyesült
államokbeli Cambridge híres intézete, a Massachusetts
Institute of Technology munkatársának, Har Gobind
Khorana hindu professzornak mesterséges úton gént
előállítania.
Azóta a genetikusok nemcsak természetes
nukleotidszekvenciákat kezdtek cserélgetni a DNS-ben,
hanem — hogy úgy mondjam — a tervezőasztalon
terveznek és építenek össze nukleotidszekvenciákat és
bonyolult proteineket. A szaknyelv a szintetizáló
biológiának ezt az ágazatát kendőzés nélkül
proteindizájnnak, vagyis proteintervezésnek nevezi.
1987 februárjában a Bild der Wissenschaft jelentette28, hogy
Bernd Gutte zürichi professzornak sikerült elméleti
tervezés alapján egy 24 aminosavból álló proteint
szintetizálnia. Ez a mesterséges protein a DDT nevű
rovarirtó szer káros hatásait csökkenti. A staféta
továbbhaladt. A müncheni egyetemen Ernst Ludwig
Winnacker professzor és munkatársa, Ronald Men a
szintetikus fehérje aminosav-sorrendjét DNS-sorrendre
„fordította le”. Ezt a mesterséges gént kémiailag

197
előállították. Ezután bevitték E (Escherichia)
kólibaktériumok genetikai állományába, és ezáltal
bebizonyították, hogy „a genetikusan megváltoztatott
baktériumok előállítják a mesterséges proteint”. A Bild der
Wissenschaft kutatási eredményeket közlő száma ezzel a
főcímmel jelent meg: A teremtés nyolcadik napja.
A fejlődés és az eredmények ilyen szakszerű, a laikus
számára talán kicsit unalmas beszámolóiban dinamit rejlik.
A gének nem holmi ötletszerű molekulahalmazok; a gének
az öröklődési információ hordozói. Lehet, hogy még
beletelik néhány évtized, de egyszer lehetővé válik majd
valamennyi életforma genetikai anyagait célzottan
újratervezni, újraformálni. Egyszer majd furcsa hangok
szűrődnek ki egy laboratóriumból: kutyát tanítanak
beszélni.
A bielefeldi egyetem genetikai intézetében
molekulárbiológusok olyan programon dolgoznak, amely
úgy hangzik, mint egy mese. Nemcsak a parasztok,
mindenki más is tudja, hogy a földeket nitrogénnel
trágyázzák. A világon évente körülbelül nyolcvanmillió
tonna nitrogénműtrágyát használnak fel! Az ammóniát — a
nitrogénműtrágya alapanyagát — csak 500 °C
hőmérsékleten és 200 atmoszféránál nagyobb nyomáson
lehet előállítani a levegő nitrogénjéből. A talajban vannak
baktériumok., amelyek természetes úton hoznak létre
nitrogénműtrágyát, de „teljesítményük túl csekély, vagy
nem ott vannak, ahol kellenének, ezért egyedül általuk nem
lehet élelmiszernövényeinket megfelelő mennyiségű
nitrogénnel ellátni”29.
A genetikusok így gondolkoztak: amit a baktériumok
meg tudnak tenni kicsiben, azt a növényeknek — amelyek
ugyanolyan létformák, mint a baktériumok meg kell
tudniuk csinálni nagyban. Olyan haszonnövényeket kell
termeszteni, amelyek a szükséges nitrogénműtrágyát

198
maguk termelik. Alfred Pühler genetikusprofesszor így ír:
„Ezek a génmanipulált növények képesek lesznek arra,
hogy a levegő nitrogénjét ammóniává alakítsák át = így a
búza megtermelné például a számára szükséges
műtrágyát.”
Csakhamar találtak egy enzimet, amely képes volt egy
N2 molekulából két ammóniamolekulát (NH3) előállítani.
Meg kellett fejteni az enzim genetikai kódját. Végül is
sikerült megállapítani: a keresett genetikai kód egész
„géncsomag” (Pühler), amely tizennégy egyedi génből áll.
A sussexi egyetemen brit genetikusoknak sikerült ezt a
géncsomagot E-kóli-bélbaktériumokba bevinniük. (Ezt a
mutatványt később Bielefeldben géntechnikai
módszerekkel megismételték.) Voltak tehát már
bélbaktériumok, amelyek olyasmit cselekedtek, amire a
természet eredetileg nem tette őket képessé: a levegő
nitrogénjét nitráttá alakították át. A következő lépés az
lenne, hogy ezt a genetikai információt haszonnövényre
vigyék át. Ám az utolsó lépés. „az önmagát trágyázó”
búzához eddig még nem sikerült. Pühler professzor a Bild
der Wissenschaftban annak a véleményének adott kifejezést,
hogy ez a búza „még csupán távoli vágyálom”. A kutatók
mindig elővigyázatosan becsülik fel az időtartamot, amely
egy-egy felfedezés bekövetkeztéig eltelik. Csakhogy —
amint azt a tapasztalat is mutatja — ez az idő
„megvilágosodás”-jellegű, ritka pillanatok révén gyakran
rövidebb, mint ahogy feltételezték.
Amiről még beszélni kell, az a következő utáni lépés, az
emlősállatok sokszorosítása. Ebben a lépésben az új
élőlényre az előzővel teljesen azonos genetikai információt
akarunk átvinni, tehát a genetikai kód semmilyen változását
nem akarjuk. Az eljárást klónozásnak hívják. (A görög szó,
„klón”, ágat jelent. Olyan egyedek összességét jelenti,
amelyek egyetlen egyéntől, nem természetes szaporodás

199
útján származtak; összes öröklött tulajdonságaik azonosak.)
A klónozás nem más, mint „genetikailag teljesen azonos
másolatok előállítása”30 a sejtmag átültetése révén.
Békákon, egereken, birkákon, teheneken már kipróbálták az
eljárást. A kísérletsorozat egyszer szükségszerűen emberi
öröklődési anyagokra is kiterjed majd. Egy amerikai
tudományos szakíró, David M. Rorvik Képére és
hasonlatosságára31 című könyvében már 1978-ban azt
állította, hogy egy öregedő milliomos letétbe helyeztette
néhány ivarsejtjét, hogy majd valamikor klónozási
eljárással másolatok készüljenek róla. Így az öregúr
halhatatlanná válik.
Miért szeretne az olyannyira tökéletlen ember
másolatokat saját magáról? Számos érthető oka lehet. Egy
gyermektelen házaspár talán gyermeket szeretne, olyan
fiút, aki hasonlít az apára. Egy baleset túlélője talán vágyik
a baleset során életét vesztett társával azonos „pótlásra”. Az
emberiség nagy szellemeinek, például a Nobel-díjasoknak a
másolatai hasznosak lehetnek az emberiség számára. Talán.
A dolog ugyanis vitatott. A genetikusok között olyanok
is vannak, akik mereven, sőt felháborodottan utasítják el az
emberek klónozásának gondolatát. Nincs technika, amellyel
ez megoldható lenne, mondják, de nem engedi az etika és
az erkölcs sem. Ha azonban a klónozás eredményeként
létrejött első ember megjelenne körünkben —
makkegészségesen, ellenállva AIDS-nek, ráknak,
szikrázóan értelmesen, kellemes külsővel —, akkor
feltehetően megváltozna az etika és az erkölcs, és a
genetikusok aligha tudnának ellenállni a rohamnak,
amellyel a másolatokat követelnék tőlük. Az iskolában
tanult bölcsesség ma is érvényes: Tempora mutantur, nos et
mutantur in illis. Változnak az idők, és velük mi is
változunk.

200
 Meddig terjedhetnek a lehetőségeink?

A Nobel-díjas Manfred Eigen tizenkét éve, azt jósolta32:

„Lehetővé válik majd minden élőlényt a saját genetikai
anyagából mesterségesen, azaz nem természetes úton
reprodukálni.”
A kémcsőember gyorsabban fog megvalósulni, mint
ahogyan az óvatos tudósok feltételezik. 1987. február végén
a Nature című tudományos folyóirat (325 kötet) arról
számolt be, hogy japán genetikusok olyan DNS-analizátor
laboratóriumot fejlesztettek ki, amelyben hamarosan
naponta egymillió DNS-„betűt” lesznek képesek leolvasni.
Nyolc ilyen készülék másfél év alatt képes volna az
emberiség teljes öröklési anyagát analizálni. A program
összköltségét mintegy egymilliárd márkára teszik, ami nem
is olyan meghökkentő szám, ha az űrhajózásra fordított
összegekkel hasonlítjuk össze.
A fejlődés szeszélyes ugrásokkal halad előre, és azt
bizonyítja, hogy a gyakorlatban néha olyan eredmények
születnek, amelyekre a társadalom meg nincs felkészülve.
1987 áprilisában az amerikai Szabadalmi Hivatal (US Patent
and Trade Mark Office) hírül adta, hogy a jövőben
„soksejtű élő szervezetek” számára is megadja a
szabadalmi oltalmat, ha olyan program szerint épültek fel,
amely a természetben nem létezik. Ezáltal olyan folyamatot
hitelesítettek, amely a gyakorlatban már régen megvalósult.
1987 márciusáig az Egyesült Államokban már több mint
kétszáz, genetikailag megváltoztatott mikroorganizmust
jelentettek be szabadalmi oltalomra, köztük például
olyanokat, amelyek a kiömlött nyersolajat semlegesítik,
vagy amelyek inzulint termelnek. 1987 áprilisában tizenöt
olyan állatra jelentettek be szabadalmat, amelyek a

201
természetben nem fordulnak elő. Igy például a kaliforniai
egyetem tudósainak sikerült a birka és a kecske

A BIRKE, A LABORATÓRIUMBAN BIRKA ÉS KECSKE

SZÜLŐKTŐL LÉTREHOZOTT HIBRID LÉNY

keresztezése biotechnológiai úton. A laboratóriumban

létrejött „birke” (birka + kecske) elöl birka, hátul kecske. A
megdöbbent kritikusokat azzal nyugtatták meg, hogy a
szörny csupán „prototípusa” egy olyan sorozatnak,
amelynek a „modelljét” a kaliforniai állattervezők még
javítani fogják.

202
 Kinek van ezután meg mersze azt állítani, hogy repülő
lovak soha, de soha nem létezhettek? Repülő egerek
(denevérek) és repülő halak létezéséről évezredek óta
tudunk. Annyit most már talán mégis szabad megkérdezni,
hogy ezek a különös lények a természetes fejlődés során
jöttek-e létre, vagy Földön kívüli látogatók
laboratóriumából származtak.
1987 májusában a firenzei egyetemen Bruno Chiarelli
professzor azzal a közléssel sokkolta a világ nyilvánosságát,
hogy teljességgel lehetséges majomembereket tenyészteni,
nem kell hozzá más, „csupán” egy csimpánz nőstény
petéjét emberi férfi ivarsejttel kell megtermékenyíteni. A
professzor beismerése, hogy a terhességet etikai okokból
megszakították, azt jelenti, hogy a majomember már in statu
nascendi volt, vagyis az embrió életképesnek bizonyult,
megszülethetett volna!
Ma is érvényes, amit már húsz éve hajtogatok: nincs
semmi új a nap alatt, a történelem ismétli önmagát. Hic et
nunc! — mondták a régi rómaiak: itt és most! És Karl
Jaspers filozófus (1883-1969) az alábbit posztulálta: „A
jövendő a lehetőségek fele és ezzel szabadságunk fele.”

Válaszra váró kérdés

Hogyan keletkezett az élet a Földön?

A 19. század kezdetéig az emberek megelégedtek a
szentkönyvekben olvasható válaszokkal: az életet Isten
teremtette. Akkor lépett színre evolúciós elméletével
Charles Darwin (1809-1882), és egy csapásra minden
megváltozott. Az evolúciós modell legalább a tudósokat
kielégítette egyelőre. Ezek szerint százmillió évek során

203
lassan elkülönültek a fajok, és a nemeken belül is
folyamatos változások, mutációk történtek.
Az őskutyából számos kutyafaj alakult ki, az
előemberből pedig különböző hominidacsoportok.
Úgy tetszik, hogy Darwin elképzelése zárt, logikus. Az
élet eredetére vonatkozó kérdésre azonban nem adott
választ. Ha valamennyi életformát visszavezethetünk is
egyetlen ősformára, akkor is nyitva marad a kérdés: hogyan
keletkezett az ősforma?
Természetesen a sejtből — felelték a tudósok, hiszen a
sejt a legkisebb létforma. És honnan került elő a sejt? A
kérdésre adandó válasz kutatása hozta meg a
molekulárbiológusok fénykorát. A sejtet a legkisebb,
legutolsó molekulájáig meg kellett vizsgálni, meg kellett
állapítani kémiai összetételét ahhoz, hogy végre megtudjuk,
hogyan is kezdődött az egész.
Ezzel indult a modern sejtkutatás, immár lassan hetven
éve. Rengeteget, káprázatos dolgokat tudtunk meg általa a
sejt belső életéről, ám itt is beigazolódott Goethe egyik
megállapítása: „Minden kérdés megoldása újabb kérdést
vet fel.” Kiderült, hogy a sejt alapanyaga egy halom vegyi
anyag. De hogyan rendeződnek ezek a vegyi anyagok az
öröklési anyag meghatározta sorrendbe? Honnan „tudják”,
hogy mely molekulák tartoznak össze? Ilyen és hasonló
kérdések vezettek a kémiai evolúció elvének születéséhez.
Manapság három különböző kérdéskörben kutatják a
fejlődést:

— kémiai evolúció: a kémiai anyagok kiszabadulása

az őskőzetből;
— a molekulák önszerveződése szaporodásképes
sejtekké: hogyan lesz a „halott kémiából” az é1ő sejt?
— az egyedi fajok kialakulása = Darwin evolúciós
elmélete.

204
 Manfred Eigen megállapítása szerint a kémia fizikai
törvények szerint működik, azoknak van alávetve. Tudjuk
a fizikából, hogy minden anyagi részecskében negatív vagy
pozitív elektromos töltés van. Ez a törvényszerűség
molekulákra is érvényes, jellegüktől függően vonzaniuk
vagy taszítaniuk kell egymást. Ennek megfelelően a
makromolekulákban (vagyis a nagyon nagyokban) minden
folyamat fizikai törvények szerint megy végbe: végre abba
lehet hagyni a keresgélést az evolúciónak holmi nagy
véletlen következtében bekövetkezett változása után. Ebben
a megoldási javaslatban csupán az a bökkenő, hogy az
őslevesben a molekulaláncok nemcsak összekapcsolódtak,
hanem szét is váltak, akár a piszokfolt a mosószeres vízben.
A sejtképződéshez nagyon sokféle protein kell. A
legkisebb elképzelhető protein is legalább 239 molekulából
áll. Egy ilyen proteinmolekula bonyolult képződmény,
különböző aminosavakból és enzimekből épül fel, s
ezeknek szigorú sorrendben kell követniük egymást. A
sorrend kialakulásának valószínűtlenségét James F.
Coppedge professzor33, a kaliforniai Northbridge-i
Biológiai Valószínűség-számítási Központ volt igazgatója
kiszámolta. Ezek szerint az esély 1:1023. Olyan lottó ez, ahol
a találati valószínűség 1:100 000 000 000 000 000 000 000-
hoz! Ugyan ki merne itt bármely számot megtenni?
A nagy véletlen még ott állt keresztszülőként az első sejt
mellett, amely állítólag az őslevesben és az őslégkörben jött
létre. Az őslégkörnek egy szikrányi köze sincs ahhoz a
légkörhöz, amelyben ma lélegzünk. Az őslégkör
legnagyobbrészt metánból és ammóniából állt. Ebben a
légkörben az oxigén a sejtre halálos méreg volt. Ha az első
sejtek egy metán-ammónia légkörben tenyésztek volna, a
hozzájuk jutó oxigén azonnal megöli őket. Ezt komoly
formában senki nem vonja kétségbe. A szakmai munkák
miért nem utalnak erre? Miért hallgatják el a kemobiológiai

205
kísérletek során kiderült tényeket? Miért tartják titokban a
matematikai számítások eredményeit?
A biológia és a prebiotikus kémia területén tett
kirándulásunkból annyi tán megragadt a fejünkben, hogy
egy sejt csak akkor képes szaporodni, ha — bármilyen
szerény legyen is — DNS-programot hordoz. A programot
a sejtek mint megjelölt stafétabotot adják át egymásnak
egészen addig, amíg létrejön egy egyszerű életforma,
például baktérium.
A baktérium azonban már kész életforma, amelynek
meghatározott szerepe van, genetikai programjának tehát
az első sejt DNS-készletéből kell származnia. Honnan
került a teljes baktérium felépítésének programja az első
baktériumsejtbe? Honnan kapta az első sejt DNS-készlete a
„parancsot”, hogy építsen fel egy baktériumot? És milyen
hókuszpókusz hatására változott át ez a baktérium
másmilyenné, teljesen más szerepkörrel? Harold Morowitz
professzor, az USA-beli Yale Egyetem fizikusa33
kiszámította: annak a valószínűsége, hogy akár a
legegyszerűbb baktérium is véletlen változások
következtében létrejöhessen, 1:10 100 000 000 000 . Ez olyan sok
nulla, hogy ha nem hatványkitevős formában írnánk a
számot, ebben a könyvben el sem férnének.

A darwinizmus — tévedés

Bruno Voltmert professzor a makromolekuláris anyagok

kémiai technológiájának egyetemi tanára és a Polimer
Intézet igazgatója az NSZK-ban, a karlsruhei egyetemen35.
Az intézet vegyészei óriásmolekulaláncokból álló
műanyagok szintetizálásával foglalkoznak. Az olyan

206
makromolekulák, mint a DNS szintézisének kérdései a
molekuláris kémia tudományának területéhez tartoznak.
Vollmert és kutatócsoportja elsőrendűen felszerelt
laboratóriumukban évtizedeken át kutatták a DNS
keletkezését. A kutatás eredménye az evolúció elméletének
hívei számára lesújtó volt: a DNS nem jöhetett létre
magától. Voltmert szerint egy polimervegyésszel sem
önmaga, sem mások nem képesek elhitetni, hogy az
őslevesben véletlenül létrejöhettek DNS-típusú
makromolekuláris láncok; ugyanígy kizárt dolog, hogy a
DNS-lánc hossza a földtörténet során, az egyre magasabb
rendű állatosztályok kifejlődésével növekedett volna.
Voltmert szó szerint ezt mondja:

„Ezért a darwinizmus világnézet, ideológia, nem

pedig tudományosan bizonyított elmélet. . . Én ezért
a darwinizmust végzetes tévedésnek tartort, amely
megint csak egy antropocentrikus vágyálomnak
köszönheti példátlan sikerét.”

Természetes, hogy Vollmertnek korszakalkotó

könyvében, A molekula és az életben leírt tételeit erősen
vitatják. Azok, akik annak az elméletnek a hívei, amely
szerint az élet holt anyagból keletkezett, rámutattak, hogy a
fizikai kölcsönhatásokhoz és a megfelelő kémiai
reakciókhoz évmilliók álltak rendelkezésre. Arról, hogy
ehhez véletlenek millióinak szakadatlan sorozata kellett
volna, persze nem esett szó. A tudomány kedveli a
támadhatatlan, pontos tényeket, és elméleteiből száműzi a
véletlent, mint tényezőt. A véletlenek olyankor azonban
véletlenül mindig jól jönnek, amikor az elméletek
megtámogatásához szükség van rájuk. Nem minden
tudományos építőkocka van vasbetonból.
Mivel az élet keletkezésére meg nem derült
egyértelműen fény, Fred Hoyle professzor, a cambridge-i

207
Elméleti Asztronómiai Intézet volt igazgatója és Nalin
Chandra Wickramasinghe, a walesi (Anglia) cardiffi
egyetem alkalmazottmatematika- és asztronómia-
professzora az élet keletkezésének lehetőségeit matematikai
ismereteik alapján vizsgálták. Abból a kérdésből indultak
ki, hogy a földi őslevesből létrejöhettek-e kémiai evolúció
útján enzimek. A kéttudós megállapítása:

„Abból a feltételezésből indultunk ki, hogy a leves

húsz biológiailag fontos aminosavat tartalmaz azonos
koncentrációban. Óvatos becslésünk szerint
enzimenként tíz pozíciónak van döntő szerepe a
megfelelő biológiai funkciók szempontjából. Akkor
több mint 2010 kísérletre lenne szükség ahhoz, hogy
egyetlen működőképes enzimet előállítsunk, annak a
valószínűsége pedig, hogy n számú ilyen enzimet
kapjunk véletlenül: 1:2010n. Még mielőtt n elérné a
100-as számot, a kísérletek száma nagyobb lenne,
mint az összes atomok száma a világegyetem
valamennyi csillagában. így azután szinte
rákényszerülünk arra a következtetésre, hogy az
életnek kozmikus jelenségnek kell lennie. ”36,37

***

Az élet eszerint kozmikus jelenségek következménye

lenne? Ha így van, ugyan milyen jelenségeké? Senki sem
tudja. Amíg a kérdések kérdése nincs megválaszolva, az
ember nem talál nyugalmat. Azt már tudjuk, hogy minden
élet alapja a sejt; a sejt makromolekulákból áll; a
makromolekulaláncok egymás után sorakozó atomokból
állnak: az atomok pedig nagyszámú részecskét

208
tartalmaznak. Az atomrészecskék világa az állandó mozgás
és diffúz sugárzás birodalma. (Például egy elektron
másodpercenként 1023-szor pulzál.) Itt már elhagyjuk az
anyagi világot, s a megfoghatatlanhoz érünk, amelyet
egyesek Istennek, mások világszellemnek neveznek.
Láthatatlan, mérhetetlen, sugárzó antivilág vesz körül
bennünket. Mindenütt jelen való, áthat bennünket, ott van
az egész világegyetemben. Ez az erő rendezné
meghatározott program szerinti sorrendbe a molekuláris
láncokat? Ez keltené a holt anyagot lüktető, eleven életre?

209
 V.
ŐSÖRÖK
HARMADIK TÍPUSÚ
TALÁLKOZÁSOK

Bátorság a lehetségeshez

Meg kellene találni ősszüleinknek, Ádámnak és Évának

legalább egyetlen eredeti csontját. Mi mindent tudnának
ebből a molekulárantropológusok megállapítani?
„Ez attól függ, hogy milyen idős és milyen állapotban
van a csont — válaszolta a baseli egyetem egyik genetikusa
a kérdésemre. — Egy ötszáz éves csont esetében a proteinek
alapján megállapíthatjuk, hogy a csont majom vagy ember
csontja volt-e. Régebbi csontszöveteknél ez sokkal
nehezebb, mert a DNS évezredek múlva valószínűleg már
nem sértetlen, a proteinek és más sejtalkotók pedig rég
dehidrálódtak (vagyis eltávozott belőlük a víz,
kiszáradtak). Ennek ellenére már előfordult, hogy négyezer
évvel ezelőtt mumifikált egyiptomi tetemek DNS-darabkáit
eredményesen klónozták.”
A svédországi Uppsala egyetemének genetikusai 23
egyiptomi múmia maradványainak DNS-tartalmát
vizsgálták. A Nature1 című tudományos magazin számolt
be róla, hogy egy 2400 éves gyermekholttest esetében
sikerrel jártak: a bőr alatti kötőszövetből egy 3400
bázispárból álló DNS-szakaszt tudtak izolálni. A DNS-
fonalakat fenollal és etanollal kezelték, majd bakteriális
plazmidba vitték át. Klónozással a múmia-DNS ezer
másolatát hozták létre, és adták tovább különböző
intézeteknek vizsgálatra. Az eredmények azt mutatták,

210
hogy számos úgynevezett pontmutáció lépett fel, olyanok,
amelyeket a mai embernél is ki lehet mutatni. Ez annak a
bizonyítéka, hogy a múmia-DNS az évezredek során nem
változott meg lényegesen. Az uppsalai egyetem kutatói
annak tulajdonítják a bőr alatti kötőszövet jó állapotát, hogy
a holttesteket természetes nátronban — nátriumhidrogén és
nátriumklorid keverékében — dehidratálták. Ehhez a Neue
Züricher Zeitung a következő megjegyzést fűzte2:

„A múmia-DNS eredményes klónozása több

szempontból is nagy érdeklődésre tarthat számot.
Bizonyos DNS-szekvenciák az emberi genomban (a
sejt teljes öröklődési anyaga) meglehetősen
változékonyak, és ezért felhasználhatók a rokonsági
fok pontos meghatározására és egy bizonyos
népességi csoport származásának felderítésére.”

Éppen ez az, amit én ettől a kutatástól remélek és várok.

Ha az ősidőkben elhunytak DNS-éből a rokonsági fok és a
származás kiolvasható, akkor egyszer majd el kell jutnunk
ahhoz, hogy megállapítsuk: mi, emberek, nemcsak
főemlősök, hanem földönkívüliek génjeit is hordozzuk
magunkban. Az efféle elemzés alapfeltétele azonban, hogy
„fiatalon” maradt múmiák álljanak rendelkezésünkre. De
úgy látszik, vannak ilyenek. 1975-ben a Jangce középső
folyásánál, Hupejben kínai archeológusok találtak egy
múmiát, egy körülbelül 50 éves emberét, amely olyan jó
állapotban volt, mintha az ember csak nemrég halt volna
meg. A múmia burkolatán azonban rajta volt a halál
időpontja: 2142 évvel ezelőtt hunyt el! Bőre rugalmas,
valamennyi ízület hajlékony maradt, és egyetlen foga sem
hiányzott. Meglepően jó állapotát az ősrégi múmia részben
a három egymásba helyezett, légmentesen lezárt
szarkofágnak, részben annak a vörös folyadéknak
köszönhette, amelyben úszott. A kínai tudósok mindeddig

211
nem tudtak vagy nem akartak a csodálatos tartósítószer
kémiai összetételéről nyilatkozni.
Egy ilyen kitűnő állapotban fennmaradt múmia esetében
persze a sejtek hosszú DNS-szekvenciáit lehetne
megállapítani. Hasonló lehetőségeket kínálnak a jégbe
fagyott holttestek is, például a perui gleccserekben talált
múmiák.
Lehet, hogy elszalasztjuk a Lehetőséget, hogy ősszüleink
sejtjeit géntechnikai módszerekkel megvizsgálhassuk?
Éva sírja emberemlékezet óta a szaúd-arábiai Dzsidda
város peremén van. Ádám esetében a hagyomány négy
sírhelyről tud. Az iszlám enciklopédiája3 szerint Ádám,
miután kiűzetett a Paradicsomból, Szarandib szigetére,
vagyis a mai Ceylonra jutott. (Sajnos nem jegyezték fel,
hogy gyalog, hajón, avagy angyalszárnyakon-e.) Ma is
létezik Ceylon szigetén egy hegy, amelyet a portugálok
Pico d'Adamnak (Ádám hegye) kereszteltek el, a turisták
naponta megcsodálják a sziklán a hatalmas lábnyomokat,
amelyek állítólag Ádámtót származnak.
Miután kétszáz évre az Indiai-óceán északi részére
száműzték, Gabriel arkangyal visszavitte Ádámot
Arábiába, Évához. Ádám munkához látott, a mai
Mekkában szentélyt emelt — a későbbi Kábát. Fiának,
Sétnek a halála után — így tartja Az iszlám enciklopédiája —
Ádámot „az Abu-Kubaisz-hegy lábánál fekvő
„kincsesbarlangban” helyezték örök nyugalomra; ez a
4

legmagasabb hegy Mekka környékén. Egy másik legenda

szerint Ádám holttestét az özönvíz után Jeruzsálembe
vitték, és a Kálvária-hegy lábánál másodszor is sírba tették.
Az arab Bálványok könyve5 ezzel szemben az indiai Naud-
hegy egyik barlangjába helyezi Ádám sírját.
Az Ószövetség apokrif írásai közé tartozik az a szöveg,
amelynek a címe: Ádám és Éva élete6. A ránk maradt változat
i. sz. 730-ból származik. de más, ismeretlen korú

212
szövegeken alapszik. Ezek szerint Ádámot halála után „a
Paradicsom birodalmába” vitték, ott Mihály arkangyal
illatos olajokkal bebalzsamozta, és vászonkendőkbe
csavarta. Az Úr maga zárta le a sírt egy háromszögletű
pecséttel.
Hol lehetne Ádámot keresni?

— A Kálvária-hegy lábánál Jeruzsálemben? Aligha.

— Indiában, a Naud-hegy lábánál? Ilyen nevű hegy
nincs, nem tudni, hol lehet.
— Az Abu-Kubaisz-hegy kincsesbarlangjában?
Lehetséges.
—A „Paradicsom birodalmában”? Nagyon
valószínű.

Ellentmondanék önmagamnak? Hiszen nem mutattam-e

ki az előző fejezetben, hogy senki sem tudja, hol volt az
Édenkert, a Paradicsom?
Csupán Kamál Szalíbi professzornak a szaúd-arábiai
Aszír tartományban végzett, minden részletre kiterjedő
kutatásai eredményét kellene elfogadni. Számtalan bibliai
helynévről állapította meg, hol is voltak ezek a helyek
valójában, és azt is meghatározta, hol lehetett a Paradicsom.
A következőket írja7:

„Rauszántól nem messze, a Tabala-vádiban egy másik

oázis fekszik, amelyet Adanának ('dnh) neveznek,
azaz mind a mai napig a bibliai Éden ('dn) nevét viseli.
A folyó mentén folyásirányban, Rauszántól nem
messze fekszik a Gunaina oázis (gnjnh, ez a »gn«
kicsinyítő képzős formája; héber nyelvben a »gn«
»kertet« jelent). Ezt olyan folyók öntözik, amelyek
Adanában erednek. Furcsa érzés tudomásul venni, de
íme, itt az Édenkert, és meg ma is így hívják.”

213
 Az Éva nevű óriásasszony sírja

Ha az Édenkertet, a Paradicsomot Arábiában kell

keresnünk, akkor ott kellene lennie Ádám háromszögletű
pecséttel megjelölt sírjának is. Micsoda feladat volna egy
különböző tudományterületek képviselőiből összeállított
kutatócsoportnak, hogy felkutassa a sírt! Ádám nem akárki
az emberiség hierarchiájában, hiszen őt tekintik az
emberiség ősatyjának.
Egy hűvös sziklaboltozatban teteme átvészelhette az
évezredeket, hiszen bebalzsamozásával olyan elsőrendű
szakember foglalkozott, mint Mihály arkangyal. Amilyen
merész vagyok, én még azt is feltételezem, hogy a
földönkívüliek Ádámot szándékosan konzerválták az
utókor részére: pontosan tudták, hogy mi mindent lehet
egy sértetlen DNS-fonálról leolvasni.
Hogyha az Édenkert Szaúd-Arábiában található, nem
volnék meglepve, ha Éva végső nyugvóhelyére is ott
bukkannánk rá. Maurice Tamisier francia utazó8 1840-ben
felkereste Éva Dzsiddától északnyugatra fekvő sírját. A
sírhely a leírása szerint kis, négyszögletes építmény,
szegényes, apró kupolával, ajtaja keletre nyílik, két ablaka
van, az egyik északra, a másik délre néz. Belül „feliratok és
a Koránból vett mondások borítják”, és az első szinten egy
kamrában fekete kő található, a kő állítólag pontosan Éva
köldöke fölött van.
Heinrich von Maltzan német kutató9 alig egy évtizeddel
később kereste fel Dzsiddát, de ő a sírt némileg másképpen
írta le: szerinte a bejárati ajtó nyugatra nyílik, a falak pedig
„csupaszok és kopárak”.
Maltzan ezen valószínűleg a szentély külső falait értette.
Ő is leírta a vésetekkel díszített követ, amely „mintegy

214
másfél láb magas és fél láb széles”, és pontosan azon a
helyen van, „amely alatt Éva köldöke található”.
Egyben valamennyi látogató egyetértett10,11,12,13: Éva sírja
egy óriásasszony nyugvóhelye! A tetem elhelyezése is
emellett szól: a tetem észak-déli helyzetben fekszik,
keresztben a kis kupola alatt. a köldökkő a test
középpontját jelöli. A fej helyét egy kint, a szabadban fekvő
kőlap mutatja, ahogyan a test végét, a lábakat is két,
függőlegesen álló kő jelzi.
Az ősanya mellbimbóit és az ölét újabb kövekkel jelölték
meg. „Éva” lába és feje 130 méterre van egymástól! Az
óriásasszony tetemét teljes hosszában két párhuzamos,
alacsony fal szegélyezi.
Már az i. sz. 10. évszázadban említik arab történészek
Éva sírját. Azt is leírták, hogy a „dzsidda” szó az arab
„dzsaddából” származik, és nagyanyát jelent. A kitűnő
Arábia-szakértő, Eberhard Wohlfahrt14 ezt vitatja, szerinte a
„dzsidda” szó a „Giddára” vezethető vissza. Gidda kis
természetes kikötő volt, ahol Oszmán kalifa 647-ben kis
települést alapított, ebből fejlődött ki a mai Dzsidda. Túl
szép is lenne, ha valamennyiünk nagyanyjának nyomait
kutatva, a térképen egy róla elnevezett várost találhatnánk.
Évszázadokon át érkeztek Mekkába igyekvő
zarándokok, akik a dzsiddai kikötőben léptek Arábia
földjére, és elzarándokoltak Éva sírjához is. A
hagyományokhoz hű Abdel-Azíz király — aki Ibn Szaúd
néven vonult be a történelembe — tanácsadóinak az volt a
nézete, hogy Éva ősanyánkhoz imádkozni pogány szokás,
hiszen imáikban ők csak Allahot szólíthatták. Mivel nem
akarta, hogy „az iszlám vallás szívét pogány árnyékok
zavarják”15, 1928-ban Abdel-Azíz parancsot adott Éva
sírjának lerombolására. Az előzőekben leírt építményből
csak azoknak a falaknak a maradványai láthatók, amelyek
egykor körülvették a sírhelyet.

215
 AZ ÓRIÁS-
ASSZONY,
ÉVA MÉRETEI

Mindazonáltal a jámbor szaúdi király a sírnak csak a

föld felszíne feletti részeit romboltatta le, ami azonban a
föld alatt van, az mind a mai napig érintetlen. Szaúd-Arábia
ma modern ipari ország. A szaúdiak fontos szolgálatot
tehetnének az emberiségnek, ha saját régészeik kutatóárkot

216
húznának Éva nyugvóhelye alatt. A nyugati országok
genetikusai mohón várják, hogy hozzájuthassanak egy kis
ősanya-DNS-hez. Ettől az ajándéktól a szaúdiak nem
válnának szegényebbé, az emberiséget viszont gazdagítaná.
Az Ádám és Éva élete című apokrif szöveg szerint Éva volt
az első ember, aki a saját szemével láthatott Földön kívüli
űrkompot. „És akkor Éva felpillantott az égre, és látta, hogy
fénylő kocsi jő, négy ragyogó sas húzta, oly nagyszerűek,
hogy nem képes leírni, aki anyaméhben született.” Éva
ráadásul egyedülálló látvány szemtanúja volt: ”. . . és lám,
az Úr, az erős, beszállt a kocsiba, négy szél húzta, a szeleket
a kerubok vezérelték, és az ég angyalai előttük
szálltak. . . ”6

A forgalmas égbolt

Az UFO-hívők „harmadik típusú találkozásnak”

neveznék. Ilyen találkozásra az első emberpár és a
földönkívüliek között naponta sor került. Az állatvilágból
frissiben felemelkedett Ádámnak kemény oktatási
programot kellett végigcsinálnia. Egy Raziel nevű
földönkívüli tanította. A Zsidó mondák az ősidőkről16 című
műben olvashatjuk, hogy amikor Ádám az Édenkertben élt,
az égből leszállt egy angyal, ,,. . . és oktatta Ádámot, és írt
számára egy könyvet, és minden dolgokra figyelmeztette.
És megmutatta neki a bolygók rendjét, és körben a világ
körül vezette. . . ”
Milyen gondosak is voltak az idegen csillagról érkezett
genetikusok! Aggódó szülőkként figyelmeztették
gyermekeiket az őket körülvevő világ veszedelmeire. Akár
az utolsó lapocska a mozaikot, úgy teszik teljessé a Zsidó
mondák az ősidőkrőlben olvasottak Ádám és Éva

217
legendájának modern értelmezését. A monda tudja, hogy
Ádámot nem ötletszerűen repítgették az Édenkert és a
bolygók felett, dehogy. „Körben a világ körül”, ahogyan a
mai űrhajók keringenek.
A földönkívüliek az ősszülők halála után is jelen voltak
meg. Ellenőrizték, hogyan folyik az „emberiségkísérlet”. A
különböző időkben élt alakok, mint például Enók,
Ábrahám vagy Ezékiel tanúskodnak róla. A
Biblia világán kívül is, mondhatni, futószalagon kapjuk a
jelentéseket a találkozásokról a földönkívüliekkel,
mindvégig az emberiség történelme során. Az Ősűrhajózási
lexikon17 15 oldalt szentel a történelmi UFO-knak.
Egy írástöredék III. Tuthmószisz fáraó idejéből (i. e.
1480-1436) „az égbolton feltűnt tűzgolyókról” számol be.
Az idősebb Caius Plinius római történész (24-79) A
természet históriája című művének második könyvében
(Kozmológia)18 arról tudósít, hogy több, felettébb különös
jelenséget sikerült az égbolton megfigyelni, például:
„napnyugtakor egy égő pajzs szikrákat szórva haladt át az
égen nyugatról keletre L. Valerius és O. Marius konzulsága
idején”. A két úr úgy 100 évvel Krisztus előtt élt. Más
konzulok egyszerre „több napot” és „három holdat” láttak
a mennybolton.
Amikor i. e. 332-ben Nagy Sándor Türosz városát
ostromolta, a macedón tábor fölött „öt repülő pajzs jelent
meg háromszög alakzatban” 19.
Lassan köröztek Türosz felett, miközben mindkét
táborból harcosok ezrei bámulták őket ámulva: A
kézenfekvő gondolat: tömegpszichózis. De mégsem volt az,
mivel „a repülő pajzsok” legnagyobbikából hirtelen
villámok csaptak az erődítmény falába és tornyaiba, a falak
leomlottak, és Sándor katonái rohammal bevették Türoszt.
A világűrből jött meglepő segélynyújtás után a „repülő

218
pajzsok” óriási sebességgel eltűntek a kék, délutáni
égbolton.

Kollektív agyonhallgatás

Már meglehetősen régen láttam a Végső visszaszámlálás

című filmet. Ebben Kirk Douglas a Nimitz amerikai
repülőgép-hordozó parancsnoka. Egy titokzatos erő a
hatalmas, szupermodern repülőgép-hordozót valamennyi
repülőgépével és legénységével együtt negyven évvel
visszaveti a múltba. Minden rádióállomás süket, senki sem
tudja, mi történt. A parancsnok parancsot ad két
sugárhajtású vadászgépnek, hogy szálljon fel. A pilóták a
második világháború idején használt két japán harci gépet
pillantanak meg. A találkozás groteszk: két sugárhajtású
repülőgép változtatható szögállású szárnyakkal, korunk
szupertechnológiájának csúcsa, és két egymotoros
vadászgép, amelyben nyitott fülkében ül a pilóta! A
japánok rémült elképedéssel bámulják a sugárhajtású
csodákat, amelyek az ő 1940-és évjáratú „ládáikkal” azt
csinálnak, amit akarnak.
Amit a film bemutat, évszázadunkban valóság: a
földönkívüliek azt tesznek velünk, amit akarnak. Fel-
felbukkannak, figyelnek bennünket, fölényes technikájukat
hallatlan repülőfigurákkal csillogtatják meg előttünk —
bolondot csinálnak belőlünk.
Nem vagyok UFO-őrült. Sajnos egyetlen UFO-t sem
láttam még, és annak ellenére, hogy archívumomban több
mint ezer UFO-esemény feljegyzését őrzöm, mégsem írtam
soha UFO-könyvet. Talán meg kellene tennem: Ami az
utolsó évtizedekben történt, valóban izgalmas.

219
 Tulajdonképpen nem akarok a heves vitákba
belebonyolódni, ismerem az idevágó irodalmat, a
legkülönbözőbb elképzeléseket a kollektív pszichózistól a
lepke- és sáskarajokig, a lehulló rakétarészektől a fényes
bolygókig és a napfényben csillogó repülőgépekig.
Ismerem a tudományos- technikai jelentéseket, az UFO-
enciklopédiákat20,21, a figyelmeztető, kritikus és
mindentudó hangokat mind, a szociológusok és a
pszichológusok tanulmányait, amelyekben sok szó esik
valamiféle „kollektív agyonhallgatósról”, vagyis olyan
dolgokkal foglalkoznak, amelyeket az emberek egyes
csoportjai nem akarnak tudomásul venni.
Nekem csak az a fontos, hogy tárgyilagosan vegyenek
tudomásul jelenségeket, amelyek megtörténtek és
megtörténnek. Nem vagyok hajlandó szemmel látható
dolgokkal szemben úgy viselkedni, mint az a bizonyos
három majom: az egyik eltakarja a szemét, a másik befogja
a fülét, a harmadik meg a száját. A „kollektív
agyonhallgatás” álláspontja azonnal megváltozik, amint
tudomásul veszik az emberek, hogy nem egyedül vagyunk
az univerzumban, és hogy a Föld nem önmagában zárt
rendszer. Nekem ez a véleményem.
Mivel mintegy ingázom a múlt és a jelen között, tudom,
hogy az emberek évezredek előtt sem viselkedtek
másképpen, mint ahogyan azt most mi tesszük: amit nem
akarunk tudomásul venni, azt agyonhallgatjuk.
Kollektívan. De vajon meddig lehetséges tényeket
agyonhallgatni? A következőkben néhány kemény diót
kínálok: lehet rágcsálni.

1986. november 17. 17 óra 10 perc

A JAL (Japan Airlines) légitársaság egyik Boeing-747
típusú repülőgépe, a teherszállító változat, észak-

220
északkeleti irányból repül rá az alaszkai Anchorage
repülőterére. A sebessége 786 km/óra. A pilótafülkében
Teraucsi Kendzsi parancsnok (47 éves), Tamefudzsi
Takanori másodpilóta és Cukuda Josió fedélzeti mérnök. A
repülés Párizsból az északi sarkvidék fölött nyugodtan
zajlott le, 1 óra és 12 perc múlva le fognak szállni
Anchorage-ban.
Hirtelen, tán hat kilométerrel a Jumbo előtt vakító fény
villan fel, azután egy második, hasonló távolságra, de vagy
600 méterrel lejjebb a Jumbónál. Teraucsi kapitány az első
pillanatban katonai repülőgépeknek véli őket, akik azonnal
el fognak tűnni az útjából. Tehát nem változtat a Jumbo
irányán. A sajátságos fények valóban hirtelen eltűnnek a
repülési irányból, hogy azután szinte rögtön újra
feltűnjenek a 747-és mellett, baloldalt:
Teraucsi kapitány a botkormány mellett töltött 22
esztendeje alatt már sok nehéz helyzetet megoldott, de ami
most történik, az nemcsak az ő ereiben, hanem a
személyzetében is megfagyasztja a vért. A Jumbo
repülésirányával párhuzamosan, vele azonos sebességgel
óriási, „dióhoz hasonló tárgy” kíséri a repülőgépet, fény
árad belőle. Teraucsi később azt vallotta, hogy a tárgy
mintegy két-háromszor olyan nagy volt, mint az ő Jumbója,
és jobbról-balról két kisebb tárgy kísérte.
Teraucsi rádión jelenti az eseményt a földi
irányítószolgálatnak, és engedélyt kér, hogy kitérjen. Az
engedélyt megadják. Teraucsi 1000 méterrel csökkenti a
repülési magasságot. A tárgy néhány másodpercre eltűnik,
hogy aztán rögtön újra felbukkanjon a Jumbo repülési
útvonalában. A másodpilóta bekapcsolja az időjárási radart.
Mind a nagy, mind a két kisebb tárgy jól látható a
képernyőn, távolságuk a repülőgéptől 12,6 kilométer, előtte
járnak.

221
 A földi irányítás egyik tisztje izgatottan kérdezi, hogy mi
a csuda történik odafenn. Teraucsi jelenti, amit látott, és
újra azt kéri, hogy kitérő manővert repülhessen. Fordulózni
kezd, de a tárgy követi, hol jobboldalt, hol baloldalt, hol a
Jumbo alatt repül. Teraucsi szerint a tárgyak
manőverezőképessége „hihetetlenül gyors, káprázatosan
fordulékonyak”22. A Jumbo 270 kilométeres óránkénti
sebességgel, északról közeledik Anchorage felé. A város
fényei már látszanak. A fényözön hátterén a személyzet
előtt pontosan kirajzolódik az óriási tárgy körvonala. Ekkor
ugyanolyan váratlanul, ahogyan felbukkant, eltűnik az
UFO23. A JAL Boeing 747-ese 18 óra 24 perckor leszáll.
Ebben a kimerítő részletességgel leírt esetben az a
csodálatos, hogy a tárgyat két kísérőjével együtt nemcsak a
repülőgépen lévő időjárási radar, hanem a földi radar is
regisztrálta, az amerikai figyelőszolgálatnak a világűrt
figyelő mesterséges holdja azonban nem vette észre.
Természeti jelenségekként elintézni az idegen tárgyakat
semmiképpen sem lehet.

1986. május 19. 17 óra 14 perc

A Rio de Janeiró-i légvédelmi központ radarernyőjén 13
tárgy bukkan fel, amelyek 1400 km/óra sebességgel nyugat
felé haladnak. A brazil légierő azonnal levegőbe emel két
francia Mirage típusú gépet és a két F-5-ös amerikai
elfogóvadászt. Kleber Caldas Marinho hadnagy (25 éves) 20
kilométerre tudja a tárgyakat megközelíteni, azonban Sao
José dos Campos város fölött vissza kell fordulnia, mert
fogytán a nafta. Kleber hadnagy a következőket mondja:
„Vörös-fehéren, túlnyomó részben fehéren pulzáló fény
volt. Nem volt csillag: de nem lehetett egy másik repülőgép
sem. Semmilyen földi eredetű valami nem lehetett.”

222
 Marcio Jordao százados, az F-5-ös pilótája azt jelentette,
hogy 40 kilométerre közelítette meg a tárgyakat, de nem
tudta tovább gyorsítani a gépét. A látási viszonyok
kitűnőek voltak, sem felhők, sem légi közlekedés nem
zavarta őket.
Az egyik Mirage pilótáját perceken át 13 furcsa tárgy
kísérte. Jelentése: „Hét tárgy kísért a gépem egyik, hat a
másik oldalán, azután hihetetlen sebességgel tovatűntek.”
Otavio Moreira Lima brigádtábornok, a brazil légierő
minisztere egy sajtókonferencián Rio de Janeiróban
kijelentette, hogy az idegen tárgyak Rio és Sao Paulo
radarrendszerét és a légi közlekedést oly mértékben
zavarták, hogy négy repülőgépnek felszállási parancsot
kellett adni. „Nem tudunk semmilyen magyarázatot adni a
történtekre, mert mi sem tudjuk megmagyarázni.”24 A
„kísértetjárás” majdnem három óra hosszat tartott.
A brazil légierő vizsgálóbizottsága kihallgatta a
pilótákat, és értékelte a radarok regisztrálóberendezéseiben
lévő adatokat. Mivel a jelenségre nem volt semmilyen
magyarázat, a jelentés eltűnt a légierő irattárának mélyén.
Az idegenek szórakoztak egyet a földiekkel.
Következtetéseket a történtekből senki nem vont le.

1978. október 21.19 óra 06 perc

Frederick Valentich, egy húszéves pilóta kölcsönvett
kék-fehér Cessna-182 típusú repülőgépével repül
Ausztráliában, Melbourne-ből Kings Island felé.
Repülőoktatója és ismerősei Valentichot józan, kevés
beszédű fiatalembernek tartják. Valentich megtette már az
útnak több mint a felét, és észak-északnyugat felől
közeledik a Wickham-fok, Kings Island legészakibb pontja
felé. Magassága 1400 méter.

223
 19 óra 07 perckor a fiatal pilóta azt jelenti a melbourne-i
irányítótoronynak, hogy egy hatalmas légi jármű követi,
négy vakító fényszórója van. A repülésirányítók azt
kérdezik, hogy tudja-e azonosítani a tárgyat.
Valentich: „Ez nem repülőgép. Ez egy. . . ” Az
összeköttetés megszakad. A repülésirányítás többször hívja
a fiatal pilótát, kérik, számoljon be róla, mit lát. Két perccel
később Valentich remegő hangon újra jelentkezik:
„Halló, Melbourne! Keleti irányból közelít. . . Mintha
játszadozna velem. . . A sebességét nem tudom
megállapítani. . . Elrepül mellettem. . . Hosszúkás. . .
Ennél többet nem tudok megállapítani. . . Most jobbról
jön. . . Mintha állna a levegőben. . . Fordulok, és ez a
jószág velem együtt fordul. . . A motorom köhög,
kihagy. . . ”
Ezt követően az irányítótorony hangszóróiban olyan
hang hallható, mint amikor fém fémen súrlódik. Az
összeköttetés megszakad. Még aznap este repülőgépek
indulnak a pilóta kutatására. Hajókat rendelnek a Kings
Islandtől északra fekvő tengerszakaszra. Frederick
Valentichnek és repülőgépének azonban mind a mai napig
a legcsekélyebb nyomát sem találták meg. Az ausztráliai és
az új-zélandi sajtót néhány napig foglalkoztatta az
eset.25,26,27 Azután az érdeklődés lelohadt.
Az eseményből senki nem vont le semmilyen
következtetést. Nem is fog. De a hivatalos helyek becsapják
a nyilvánosságot. Állításomat bizonyítanom kell, és
bizonyítani is tudom.
Évtizedeken keresztül az Egyesült Államok különböző
hatóságai — a légierő, a haditengerészet, a
hadügyminisztérium, a CIA és az ultratitkos NSA (National
Security Agency) — mindenkit biztosítottak arról, hogy
UFO-król mit sem tudunk, nincsenek róluk adatok,
információk, nem folyik róluk információcsere. Az

224
információ szabadságát biztosító törvényre (Freedom of
Information Act) hivatkozva, amely garantálja a szabad
információáramlást, UFO-hívő csoportok el tudták érni,
hogy olyan aktákhoz jussanak hozzá, amelyek az összes
eddigi hivatalos állításokat hazugságnak bélyegzik.
Amerika legnagyobb bulvárlapja, a rendkívül nagy
példányszámú, széles körben olvasott National Enquirer,
amely mindig szenzációkra vadászik, 1985-ben könyv
alakban jelentetett meg kivonatokat ilyen titkos aktákból.
Már 1968-ban rögzítette az NSA egy dokumentumban,
hogy: „Az a tény, hogy az UFO-jelenség az egész világon
észlelhető, és már a régi időktől fogva tanúskodnak róla
beszámolók, továbbá hogy jelentős számú tudós is tanúsítja
őket, most már erősen valószínűsíti, hogy az UFO nem
szélhámosság.”28 Mindössze három hónap alatt — áll a
titkos jelentésben — az Air Force (az amerikai légierő) 35
megmagyarázhatatlan UFO-megfigyelést regisztrált.
„Minden problémának van egyszerű, világos és téves
megoldása” —írta Henry Luis Mencken amerikai publicista
(1880-1956). A hazugság hamis adalék a probléma
megoldásához. Adatokat gyűjtöttek és gyűjtenek az UFO-
król! Hivatalos helyeken többet tudnak, mint amit
bevallanak. Mire jó ez a titokzatoskodás? Félnek, hogy a
lakosság körében pánik tör ki. Biztos vagyok benne, hogy a
kormányzatok alábecsülik a népeket! A nép tudja, hogy
veszélyek közepette él, de ismerni akarja a veszélyeket. A
leleplező újságírás korában élünk. A titkos bírósági akták
éppoly kevéssé tabuk, mint magánszemélyek
folyószámláinak számai. Ami a titokban tartott UFO-
aktákat illeti, én radikális leleplezéseket szeretnék látni.
Mindenki számára csak hasznosak lennének.

225
Moszkva, 1985. január vége
A Trud, a szakszervezetek újságja egy, a Szovjetunióban
történt UFO-eseményről tudósít29.
Néhány nappal korábban egy TU-134A típusú
utasszállító repülőgép, az Aeroflot 8352-es számú járata
Tbilisziből Rosztovon keresztül Tallinnba tartott. A
négyfőnyi személyzet először azt hiszi, kísértetet lát,
amikor az éjszakai égbolton a repülőgép felett egy
hatalmas, ragyogó csillag tűnik fel, amelyből keskeny,
egyenes fénysugár irányul a Föld felé, ahol aztán előbb egy,
majd még két, meg fényesebb fénykúpot alkot. A Trud azt
írja, hogy a pilóták szerint egy ismeretlen repülő tárgy a
Föld felett mintegy 40-50 kilométer magasságban bocsátotta
ki a fénysugarakat. A fény olyan éles volt, hogy az utasok
és a személyzet tízezer méter magasból felismerte a
házakat, utcákat. Hirtelen azonban a repülőgépre
irányították a fényt. A személyzet beszámolt róla, hogyan
vakította el őket a pilótafülkében egy színes gyűrűk övezte,
pontszerű fényforrás. Ebben a pillanatban az állítólagos
„csillag” villámgyorsan levágódott az égről, keresztezte a
TU-134A útvonalát, és mintegy díszkíséretként követte a
repülőgépet egészen az észtországi Tallinnig.
Nyikolaj Seltuhin tudós, a Természettudományi
Társaság rendkívüli események kivizsgálására létrejött
bizottságának alelnöke azzal magyarázta a jelenséget, hogy
„több ezer kilométerre az esemény színhelyétől olyan
átfogó légköri és geofizikai folyamatok mentek végbe,
amelyek mibenlétét a tudomány még nem ismeri”. Seltuhin
szerint „a pilóták érzéki csalódás áldozatai lettek”! Érzéki
csalódás! Nem nehéz rájönni, hogy a szovjet lakosságot
éppoly ostobának nézik, akár az amerikait.

226
 Lefilmezett UFO-k

1978. december közepén Új-Zélandban több UFO-t

figyeltek meg. Éjszakánként fények suhantak át az
égbolton. A radarállomások sajátos, nem repülőgépektől
származó jeleket fogtak. A hírek arra ösztönözték Quentin
Fogartyt, a melbourne-i televízió „0.” csatornájának
riporterét, hogy stábjával egy Argosy típusú teherszállító
repülőgépre szálljon, és a közelből figyelje meg, hogy mi
váltotta ki a szenzációs jelentéseket.
Fogarty 1978. december 31-6n, a hajnali órákban szállt
fel. Röviddel azután, hogy elindultak a wellingtoni
repülőtér kifutópályájáról, a pilóták, Fogarty és az emberei
a repülőgép körül sajátságos fényeket észleltek. Úgy
tetszett. „mintha valaki vagy valami csak arra várt volna,
hogy lefilmezzék”30. Mind a wellingtoni földi, mind a
fedélzeti időjárási radar több tárgyat észlelt. Geoff Clauser,
a wellingtoni fő-repülésirányító később azt mondta, hogy
az UFO-k a radarernyőkön akkoráknak látszottak, mint a
repülőgép. „Világos, határozott radarjeleket kaptunk. Volt,
amikor egy- szerre tíz UFO is látszott a képernyőn.”31
Fogarty, aki addig a napig nem „hitt” az UFO-kban, így
foglalta össze a látottakat: „Fantasztikus volt! Fények az
égbolton. Az egyik követett bennünket, aztán egy másik
valamivel alacsonyabban csatlakozott hozzá.
A hangulat a repülőgépben feszült volt. Rengeteg filmet
használtunk már de az objektív nem egészen felelt meg a
távolságnak. Aztán egy UFO jobbról egészen közel jött
hozzánk. A 120 mm-és közelítőlencsén keresztül kicsinek
látszott, csészealjszerűnek, alul-felül fények villantak rajta.
Egy 150 mm-es lencsét csavartam a kamerára, és azzal
elkaptam a tárgy ragyogó fényét. Ugyanolyan sebességgel
repült, mint mi, valamivel felettünk, azután jobbra

227
felettünk, majd balra alattunk, és végül újra mellettünk.
Hozzávetőleges számítások szerint három-négy emelet
magas lehetett.”
A The Advertiser című ausztrál napilap 1979. január 2-án
közölte Fogarty beszámolóját: „Amikor a wellingtoni
radarellenőrző állomás azt mondta, hogy közvetlenül
mögöttünk van egy tárgy, megijedtünk Ez volt az, villant az
agyamba; Frederick Valentichre gondoltam.”
Különböző országok tévéállomásai a film számos
részletét sugározták. David Crockett operatőr azt mondta,
ez volt „a legfantasztikusabb film”, amelynek készítésében
valaha is részt vett. „Egész életemet megváltoztatta. Most
már tényleg hiszem, hogy van valami odakint, amiről
sejtelmünk sincs.”
És mit szólt a tudomány az egyedülálló
filmdokumentum láttán? Peter Read asztronómus az új-
zélandi rádióban ezt mondta: „Nem hiszek olyan
dolgokban, mint az UFO. Ez az UFO a Vénusz volt!” Ó,
szent együgyűség!
Ugyan mióta ad a Vénusz radarjeleket? „Áldottak
legyenek azok, akiknek pincs mondanivalójuk, és befogják
a szájukat!” (Oscar Wilde, 1856-1900)

1976. június 22. 21, óra 37 perc

A Kanári-szigetek egyik szigetének, Fuerteventurának
délkeleti partvidékénél hajózik az Atrevida, a spanyol
haditengerészet egyik hajója, amikor a látóhatáron erős,
sugárzó fény tűnik fel, és egyre közeledik. A hajó
legénysége úgy véli, leszálláshoz készülődő repülőgép
fényszórója, akkor azonban kialszik a fény, újabb fénysugár
villan az égről, és két percen keresztül pásztázza a
partvidéket. Nem hallani ugyan semmit, a legénység mégis
úgy gondolja, hogy egy helikopter erős keresőfényszórója.

228
 És akkor hihetetlen dolog történik: a fényből hatalmas
fénykoszorú formálódik ki, majd egy alsó és egy felső
„lencsére” oszlik. A felső rész egyre emelkedik, végül
eltűnik a tengerészek szeme elől, az alsó közben
megvilágítja a tengert és a partvidéket.
Az esetet a „Fények az égbolton” gyűjtőfogalom alatt
lehetne elkönyvelni, ha dr. Francisco Padron Leon
ugyanebben az időben nem lett volna úton Francisco
Estevez Garcia taxisofőrrel az egyik betegéhez. A kocsi
éppen kijött egy kanyarból, amikor a bennülők hirtelen
megpillantottak egy gömböt: 60 méterrel előttük, két
méterrel a föld felett lebegett, olyan volt, mint egy áttetsző,
kristályból készült szappanbuborék. A taxi megállt. A két
ember azt hitte, hogy a természet nagyszerű színjátékának
lesznek tanúi. A taxisofőr: ..Közelebbről meg akartam
nézni, kinyitottam az ajtót. Az orvos megfogta a karomat,
mégis kiszálltam. . . Közelebb mentem, mintegy 25 méterre
voltam a gömbtől.32
Akkor mind a két férfi „valamilyen emelvényfélét látott
a gömb belsejében. . . és két nagy lényt”33. Az orvos később
azt mondta, hogy részletesen le tudja írni a lényeket, mert
teljes húsz percig bámulta őket:
„Az idegenek a gömbben 2,70 és 3 méter közötti
magasságúak voltak, vörös overall és valamilyen fekete
csuklya volt rajtuk. A karjuk hengeres valamikben
végződött, nem lehetett tudni, kéz-e, vagy kesztyű.” Dr.
Padron kijelentette, hogy soha életében nem látott hasonlót.
És hogy a két idegen „méltóságteljes benyomást keltett”.
Egymással szemben álltak, és valamilyen szerkezeteket
kezeltek. Végül az idegenek a taxi irányába pillantottak.
A taxisofőr: „A két fickó engem bámult. Én meg őket. . .
Zavarba jöttem, aztán már csak féltem.” Az orvos
jegyzőkönyvbe mondta, hogy az üveggömb belsejében egy
átlátszó cső mozgott, melyből „valami kékes” áramlott ki,

229
és beborította a gömböt. A gömb ott, a két férfi szeme előtt
egyre nőtt, míg akkora nem lett, mint egy húszemeletes
ház, az idegenek nagysága azonban nem változott. Az
orvos és a taxisofőr megfutamodott. Visszapillantva még
látták, ahogyan a gömb nagy sebességgel eltűnt a
szomszédos Tenerife-sziget irányában.
1976 nyarán számos európai újságíró számolt be az
esetről. Újságírók lepték el a szigetet, faggatták az ott
lakókat és a turistákat. Sokan tanúsították az UFO
megjelenését, és a „vörös ruhás férfiak” látványát is
szemtanúk igazolták. Hogy az áttetsző golyó valóságos
tárgy volt, nem pedig hologram, vagyis háromdimenziós
vetület, amellyel holmi tréfamester vagy valamely helyi
szervezet a szigetet divatba akarta volna hozni, az másnap
bizonyosodott be: a gömb egy hagymaföld felett is
ellebegett, a föld spirális alakban benyomódott, néhány
hagymaszár kettétört. Kísértetek, káprázatok nem hagynak
maguk után napfényben is látható nyomokat.
Jóindulatú UFO-kritikusok ilyen nyilatkozatok hallatán
azt mondhatják, hogy UFO-élmények mindig is voltak, és
azt kérdezhetik, ugyan miért lennének a Kanári-szigetek
kísértetei földöntúliak? A komolyan veendő UFO-
kutatásokat nagyban hátráltatja az a sok ostobaság, amit
sokan összefecsegnek. Másod-harmadkézből való
megfigyeléseket fújnak fel, olyanokat, amelyek valóban
magyarázhatók természetes okokkal is. Hajmeresztő
történeteket adnak el. Ha a feltűnési viszketegséget és a
természetes okokkal magyarázható jelenségeket
félretesszük, akkor is nyugtalanítóan sok
megmagyarázhatatlan és vitathatatlan UFO-megfigyelés
marad. A fotók, a filmek és az olyan fizikai nyomok, mint a
radarészlelések, egészen más nyelven beszélnek, mint a
fontoskodók.

230
 Bárki, aki megpróbálja elfogulatlanul vizsgálni az UFO-
problémát, hamar szembe találja magát fanatikus UFO-
hívőknek ugyanarról az eseményről előadott,
ellentmondásos nyilatkozataival. Valóban
ellentmondásokról lenne szó?

Minden megtörtént már!

„Minden megtörtént már!”, szokta mondani Gutzkow

Uriel Acosta című művében (1847) Rabbi ben Akiba, a
legkülönbözőbb alkalmakkor.
Én is ezzel a mottóval kezdem. Minden megtörtént
már. . . ezt kell feltételeznünk az ősrégi írások alapján,
amelyek mennyei jelenségekről és mennyei kocsikról.
tudósítanak, de azt is, hogy ezek a leírások mindig is
ellentmondásosak voltak. Éva „fénylő kocsit” látott,
amelyet „ragyogó sasok húztak”. Ezékiel próféta „az Úr
dicsőségét” úgy írta le, mint olyan tárgyat, amelynek
„kerekei, abroncsai, szeme és szárnyai” vannak. Ábrahámot
már egyenesen űrhajóban vitték el messze a Földtől, és
Salamon kényelmes járműve „repülő trónként” került a
krónikába.
Meglehetősen zavaros és ellentmondásos a repülő
bárkák és hajók leírása az indiai szanszkrit irodalomban: a
világűrben lévő városoktól kezdve a mesterséges
bolygókon át egészen a „drágakövekkel díszített, több
emeletes égi járművekig”, amelyeknek hol van, hol nincs
szárnyuk, hol van kerekük, hol nincs, fülsiketítő
mennydörgéssel vagy lágyan zümmögve közlekednek.34

231
 Az antik korok mennyei tanítómestereit is
ellentmondásosan írták le: hol óriásokként, hol
fényalakokként, hol sisakos űrhajósöltözetben, más helyen
pedig „mint egy ember, vászonleplekbe burkolva”,
ahogyan azt már Ezékiel is megállapította.
Mindezek ismeretében engem nem zavarnak az UFO-
król adott ellentmondásos nyilatkozatok, hiszen fél
évezredes hagyományoknak tesznek eleget. Akkoriban
sem, ma sem igen fordulnak az égiek a politikai
vezetőkhöz, mindig az egyszerű Föld-lakókkal keresték a
kapcsolatot.
Miért?
Csillagászok és matematikusok az utóbbi években
szakfolyóiratokban és könyvekben kifejtették véleményüket
a galaktikus gyarmatosítás lehetőségeiről.35-45 Kiszámolták a
Földön kívüli civilizációk valószínűségét, elterjedésük
lehetséges sebességét. A tudósok többsége hajlik arra a
véleményre, hogy az univerzumba tulajdonképpen
nyüzsögniük kellene a civilizációknak. De hol maradnak a
földönkívüliek? Miért nincs semmiféle hivatalos kapcsolat
velük?
James W. Deardorff, az Oregon State University
(Corvallis, USA) professzora jól megalapozott művet írt a
kérdésről46. Ebben van egy feltevés, amely szerint a
földönkívüliek a Földet holmi állatkertnek tekintik, és
védett területként kezelik… Az ilyen állatkert létezésének
feltétele, hogy jóindulatú őrei legyenek. Az állatok békében
élnek egymás között, a látogatóknak tilos a ritka madarak
fészkelőhelyéhez vagy az egzotikus szalamandrák
terráriumához nyúlniuk, vagy elpusztítani őket.
Valamennyi állatkerti látogatónak a be nem avatkozás
elvéhez kell tartania magát.
Carl Sagan professzor azon a véleményen van, hogy „a
kozmikus imperializmusnak a világegyetemben gátjai

232
lehetnek”, és talán létezik valamiféle Codex galactica, amely
előírja, hogy a fejletlen planetáris társadalmakat irányítani
és védelmezni kell47. A hosszú történelmi és űrhajózási
tapasztalattal rendelkező civilizációknak eszerint tudniuk
kell, hogyan illik viselkedniük egy most felnövekvő
kultúrával szemben. Ugyanúgy, ahogyan az olyan
embereknek, akik a Föld eldugott helyeire utaznak, és ott
idegen, elmaradott törzsekre bukkannak. Ezt a feltételezést
Sagan professzor galaktikus dimenziókra vonatkoztatja, és
azt a következtetést vonja le, hogy minden planetáris
civilizáció előtt nyitva áll a lehetőség, hogy születése után
bizonyos idő elmúltával rátaláljon az űrhajósok családjára,
vagy elpusztítsa magát. Kozmikus méretekben ugyanolyan
kiválasztódási folyamat megy végbe, mint a földi evolúció
során: vagy egyesül egy planetáris társadalom, és
gyarmatosító útra indul a galaxis végtelen térségeibe, vagy
belharcok során tönkreteszi magát, és szétrombolja saját
eredményeit. A planetáris társadalomnak magának kell
bizonyítania, hogy a saját erejéből képes elindulni, és a
Földön kívüli lényekkel békés kapcsolatokat teremteni.
Deardorff: „Alkalmatlanságunk bizonyítására nincs
biztosabb út az önpusztításnál.”
Michael D. Papagiannis, az USA-beli bostoni egyetem
professzora még egy lépéssel tovább megy, amikor úgy
véli, hogy valamikor minden civilizáció rákényszerül, hogy
anyagi növekedésének határait felismerje és leküzdje; ettől
kezdve az értelem nem anyagi célokra törekszik. Ennek az
alapelvnek az lenne a következménye, hogy egyszer
valamikor a galaxist „kiegyensúlyozott, etikailag roppant
fejlett és szellemi alapon álló civilizációk népesítik majd
be”48.
Deardorff és Papagiannis feltételezései azon alapulnak,
hogy szerintünk a földönkívüliek az emberiséggel szemben
jóakaratot tanúsítanak. Így kell lennie, máskülönben a

233
földönkívüliek réges-régen erőszakosan megváltoztathatták
volna történelmünket.
Nem tudjuk, hány galaktikus civilizáció létezik.
Lehetnek köztük agresszív fajok is, talán mert az
anyagcseréjük más, talán azért, mert egy megnyert
bolygóközi háború után agresszívak maradtak, vagy akkor
váltak agresszívvá, amikor űrhajózni kezdtek. A békés
civilizációk megkísérelhetik, hogy az agresszív
civilizációkat visszatartsák attól, hogy valamely bolygó
társadalmának fejlődésébe beleavatkozzanak. Ennek
feltételezésére számos okot lehetne találni. „Az egyik az
lehetne. —mondja Deardorff —, hogy a homo sapiens
hasonlít annak a bolygónak a lényeihez, amelyek
védelmükbe veszik.”
Egy másik ok lehet, hogy a védendő bolygó lényei
földönkívüliek génjeit is hordják magukban. Elképzelhető
az is, hogy valaha hasonló módon kapott segítséget egy
galaktikus civilizáció, amely most kötelességének érzi, hogy
ugyanúgy cselekedjen.
Ronald Bracewell professzor a kaliforniai Stanford
Egyetem híres rádiócsillagásza. Neki az a véleménye, hogy
a földönkívüliek esetleges rádióüzeneteit a nemzeti
biztonság érdekében a világ minden kormánya mélységes
titokban tartaná. Magatartásukat az a remény
magyarázhatja, hogy a földönkívüliektől származó
információk segítségével nemcsak katonai, hanem
szociológiai, technikai, gazdasági és kulturális területen is
fölénybe kerülhetnek. Még abban az esetben is, ha
magánkézben lévő kutatótársaságok fognák, fejtenék meg
és hoznák nyilvánosságra földönkívüliek üzenetét,
előfordulhat, hogy a kormányok tévedésként, tréfaként
utasítanák el, „és rögvest a titokban tartás biztonsági
harangját borítanák az egészre”49. Bracewell professzor úgy
véli, hogy a földönkívülieknek ezt a lehetőséget ki kellene

234
zárniuk, mégpedig azáltal, hogy az országhatárokat
figyelmen kívül hagyva, a Föld teljes nyilvánossága elé
tárják közölnivalóikat.
De hogyan? Ha egyszer az egész földi állatkertre
bizonyos fajta „embargót” mondtak ki?
Ha a földönkívüliek például hirtelen megjelennének a
világ valamely nagy labdarúgó-stadionja felett, amivel
óhatatlanul belekerülnének tévéadásainkba, ez
nyilvánvalóan az embargó megszegését jelentené.
Jóindulatú galaktikus civilizációk annak is tudatában
vannak, hogy váratlan felbukkanásuk rémületbe ejthetné a
Föld-lakókat, fejetlenséget okozhatna. „Egy ilyen
eseménynek máz a vallással kapcsolatban is
beláthatatlanok lennének a következményei”, a katonai
bonyodalmakról nem is beszélve. A nemzetek
atomrakétákkal támadnának egymásra, mert mindegyik azt
hinné, hogy a földönkívüliek megjelenése az ellenség titkos
fegyvere. Az egyetemeken pusztító zűrzavar törne ki, a
kulturális sokk megbénítana bennünket.
Az „embargó” és a „jóindulat” kutyaszorítójában
egyetlen megoldás létezik: úgy segíteni, hogy ne
kelthessenek a Föld-lakókban dermesztő rémületet; a
földönkívülieknek üzeneteiket hosszú időn át kell az
embereknek adagolniuk, hogy sem a kormányok, sem a
tudás fellegvárai ne tehessék lehetetlenné
tudomásulvételüket. Az üzenet egyrészt jusson el a
nyilvánossághoz, másrészt a tudósok számára „ne tessék
hihetőnek vagy elfogadhatónak. Ebben az esetben ugyanis
a tudósokra hallgató kormányok nem vezetnének be
ellenintézkedéseket, és így az embargó sértetlen maradna.
Szépen lassan, lépésenként ismernénk fel, valójában mi is
játszódik le körülöttünk — semmi esetre nem gyorsabban
annál, mint ahogyan az emberiség belsőleg tel tudna
készülni a földönkívüliek üzenetének felfogására.”46

235
 A gondolkodás átalakulása

Ezek a gondolatmodellek megfelelnek annak, ami

hetven év óta körülöttünk történik. A földönkívüliek egyes
személyekkel kapcsolatba lépnek, ezek a személyek
intellektuális szintjüknek megfelelő információkat kapnak
tőlük. „Azok”, az idegenek tudják és akarják is, hogy ezek a
személyek azonos intellektuális szinten lévő —
ismerőseiknek élményeikről beszámoljanak. Számolnak
szélhámosok és fontoskodók zavart keltő felbukkanásával
is. Valójában azonban zavartalan; igen széles körű
átalakulás megy végbe a földiek gondolkodásmódjában. A
hamis és a valódi információk érthető módon szaporodnak
a sajtóban, a rádióban, a tévében.
Ez az új szellemi áramlat arra kényszeríti a tudósokat,
hogy véleményt nyilvánítsanak a „földönkívüli”
témakörben. Népek és politikusok követelik a választ.
Bekövetkezik „a logikus gondolatmenetek kényszerűsége”,
dönteni kell, hogy az üzenet ”lényeges-e, vagy sem”46. A
következő lépés az lesz, hogy a tudósoknak meg kell
vitatniuk a témát, majd fel kell emelniük a sorompót az
eddig lehetetlennek látszó dolgok elfogadása előtt. Így a
Föld-lakók társadalma háború és zűrzavar nélkül
hozzászokik majd a földönkívüliek létezésének
gondolatához.
Hogy a gondolkodás átalakulásának ez a folyamata már
ma is mennyire előrehaladott, azt néhány évvel ezelőtt az
Industrial Research Development (Ipari kutatások
eredményei) című amerikai magazin körkérdése
bizonyította. Ezt a magazint szinte kizárólag tudósok és
ipari szakemberek olvassák. A kérdés így hangzott:
„Léteznek-e UFO-k?”. A megkérdezettek 27%-a
egyértelműen hitt az UFO-k létezésében, 34%-a

236
valószínűnek tartotta, 12%-a bizonytalan volt benne, és 19%
úgy vélte, hogy valószínűleg nem léteznek. Csak 8% volt
azon a véleményen, hogy egészen biztosan nincsenek. A
61%-os arány — a közvéleménykutatás eredményei szerint
tehát ennyien nem tagadják határozottan az UFO-k létét —
mutatja, hogy mennyire nyílttá vált az amerikai társadalom
a problémával szemben. Hajlamosak vagyunk rá, hogy csak
azt ismerjük el, ami mérhető. Ezért a tudósok egy része
lemarad a fejlődésben. 1987 februárjában a Der Spiagel50
című nyugatnémet lap beszámolt arról a szellemi
elbizonytalanodásról, amely Brazília szupermodern
fővárosa, Brasilia lakóinak tömegein lett úrrá. „Csak
Brasiliában fordulhat elő, hogy valaki letelepszik egy
kocsmaasztalhoz, és elújságolja, hogy épp az imént került
kapcsolatba földönkívüliekkel, anélkül hogy kinevetnék”,
idézik egy, a Journal do Brasil című újságban megjelent
írásból. A brazíliaiak szerint már szupermodern városuk
alapítását és tervezését is földönkívüliek kezdeményezték,
és úgy vélik, hogy az ember az interplanetáris
civilizációhoz tartozik, ”csupán vendég ezen a bolygón!”.
Az újságíró véleménye szerint ez olyan elmélet, amelynek
az ezoterikusok között minden bizonnyal világszerte
vannak híveik, „de az ilyenfajta gondolkodást sehol sem
fogadja olyan hivatalos jóváhagyás, mint éppen
Brasiliában”

1973. december 13.

Claude Vorilhon sportújságíró és szenvedélyes
autóversenyző a Clermont-Ferrand város mellett emelkedő
Vulkán-hegységbe utazik. Kocsiját a Puy de Lassolas nevű
kráter mellett hagyja, tulajdonképpen csak egy kis friss
levegőt akar szívni. „Az égbolt szürkés volt, ködfoszlányok
úsztak a mélyedésekben”51. Ebben a pillanatban Claude

237
vörös fényt pillant meg, amely hangtalanul közeledik;
Claude rádöbben, hogy egy hét méter átmérőjű UFO-t lát,
amely két méterrel a talaj fölött lebeg. Egy idegen száll ki
belőle, szeme mandulavágású, hosszú haja sötét, zöld
overallban van. Megy a fiatal francia felé, amikor vagy tíz
méterre van tőle, megáll.
Erőteljes orrhangon közli az újságíróval, hogy egy távoli
bolygóról érkezett, és üzenetet hozott neki. Legyen másnap
ugyanabban az időben ugyanott.
Claude és a földönkívüli többször is találkoztak. Az
idegen elmondta, hogy népe már évezredek óta jár a
Földre. A részletekre kiterjedő beszélgetésekből több könyv
született. Claude Vorilhon feladta hivatását, immár Raelnek
nevezi magát; és olyasmit alapított, amit a földönkívüliek
földi vallásának lehetne mondani. Mozgalmának állítólag
már több mint tízezer tagja van. A szekta alaptételei: nincs
Isten és nincs lélek sem, amely a testet a halál után szelíden
elhagyná. Az embert a régmúltban tudományos
módszerekkel, laboratóriumban állították elő egy másik
bolygóról érkezett lények.
Sejtelmem sincs róla, tényleg átélte-e Claude Vorilhon,
alias Rael ezeket a találkozásokat, vagy csak túl sok
Dänikent olvasott, azt sem tudom, hogy mint feltűnést
keltó hírek közvetítője, hívei pénztárcáját vette-e célba. Ám
vitathatatlan tény, hogy Rael 1973. december 13-a óta
minden támadás ellenére makacsul építi közösségét. Nem
figyelnék rá, ha egyedüli eset lenne. Csakhogy világszerte
csak úgy nyüzsögnek a Claude Vorilhonok — a sikeresek és
a kevésbé sikeresek. Termékeny talajon tevékenykednek.

1982. november 18.

Andreas Schneider, egy tizenöt éves német fiú Tenerife
szigetén, Santa Cruz mellett él a szüleivel. Egy éjszaka

238
felébred, és valami arra kényszeríti, hogy kimenjen a
házból. Fölötte, az égen piros, kék, zöld színekben sugárzó
UFO áll. A fiú elveszti az eszméletét. Az UFO-ban tér
magához. A nagyon kedves legénység megmutogatja az
UFO belsejét a fiúnak, és mindenféle érdekes dolgot hall
tőlük: még az évszázad vége előtt szörnyű természeti
csapás éri az emberiséget, jósolják, de ők nem segíthetnek,
„mert mi csak nevetünk rajtuk, megtámadjuk az űrhajóikat,
lövünk rájuk”.
Pár évvel ezelőtt megismerkedtem a fiúval. Ő mesélte el
nekem a fiatalokra jellemző lelkesedéssel a történetet.
Andreas Schneider kedves, rokonszenves, teljesen
hétköznapi fiú. Természetesen nem tudom, hogy
valamilyen kamaszkori álombeli élményéről van-e szó,
vagy egész egyszerűen fantáziált. De az is lehet, hogy a
dolog valóban megtörtént. Nekem az volt a benyomásom,
hogy Andreas rendkívüli élményen ment keresztül. Hogy a
valóságban-e, vagy csak a képzeletében, nem bírálhatom
el.. De mi értelme is lenne, ha — ahogyan Papagiannis
professzor vallja — szellemi civilizációkról van szó?
Hosszú évek óta ismerek valakit, aki világéletében egy
nagy légiforgalmi társaság DC-8-as-pilótája volt, tehát agya
minden bizonnyal normálisan, pontosan működik. Ez az
alapjában véve hétköznapi ember egyszerre csak
földönkívüliek telepatikus üzeneteit veszi, közvetlenül ép
szürke agysejtjein keresztül. Megbolondult volna? Egészen
biztosan nem, hiszen ugyanúgy él, mint akármelyikünk.
Bolond! — ez az első gondolatunk, ha ilyesmiről hallunk.
Egyedi esetekben még bolondnak lehetne tartani az ilyen
embereket, csakhogy ezer és ezer hasonló kapcsolatfelvétel
történik. Könyvtáramban az idők folyamán 183 UFO-könyv
gyűlt össze német, francia és angol nyelven. Több mint
ötszáz kapcsolatfelvételről számolnak be bennük Ehhez jön

239
még több mint ezer feljegyzett UFO-megfigyelés, köztük
olyanok is, amelyek során kapcsolatfelvétel is volt.
Lehet, hogy az emberek alól kicsúszik a talaj?
Képtelenek a gyakran oly borzalmas valósággal
megbirkózni? Egyre inkább áldozatává válnak a
tömegpszichózisnak? Amelyet a pszichológusok szívesen
süllyesztenének valamilyen közös tudatalatti mélyére?
Vagy pedig, ez lenne a létezésünk utolsó pillérét kikezdő,
elhatalmasodó kétely?
Arthur Schopenhauer (1788-1860) a kétségbeesés határán
írta: „Ha egy isten teremtette ezt a világot, akkor nem
szeretnék. a helyében lenni. Bánata láttán megszakadna a
szívem.”
Pszichológusainknál kész a magyarázat. A társadalom a
hibás, a kapcsolatok hiánya. A katonai fenyegetettség a
hibás. A haldokló természeti környezet iránt érett
aggódásban rejlik az ok és így tovább.
Az istenek szerelmére, álljunk meg, uraim! Ha így lenne,
mit kezdünk a japán JAL-személyzet UFO-élményével
Anchorage felett? Hová lett az eltűnt ausztrál pilóta,
Frederick Valentich, repülőgépestül? Mit kezdjünk az Új-
Zéland fölött észrevett UFO-kkal, és mit azokkal, amelyeket
a katonai repülőgépek üldöztek Brazília fölött? Milyen „égi
fények” mélyedtek a hagymaföldekbe spirál alakban, és
hogyan bukkanhatnak fel UFO-k a radarképernyőkön?
És miért nem volt ez másképp már évezredekkel ez előtt
sem, amikor a hatásos nyomorvíziók még nem terjedhettek
el mindenfelé a világon? Vajon az indián és az óindfai
legendák „égi tanítómesterei” a mi időnk teremtményei-e?
Hogyan lehetséges, hogy magányos tanyákon élő
parasztgyermekek — akik nem nézik a jelenünk
mindennapjainak szörnyűségeiről tudósító televíziós
adásokat — kapcsolatfelvevőkké lesznek? Ehhez el kell
mondanom egy egyedülálló esetet, amely azt bizonyítja,

240
hogy nemcsak a politikusok, hanem az egyházi emberek is
hülyének néznek bennünket.
Jelenések című könyvemhez52 megvizsgáltam egy csomó
esetet, amelyeket évezredek óta jegyeztek és jegyeznek fel a
vallásos írásokban.

A fatimai víziók

Az eset, amelyről szó van, egy kis portugál faluban,

Fatimában történt. Mi is történt ott? Egy pásztor gyermekei,
Jacinta Martos, Francesco és Lucia Santos 1917-ben összesen
hét Mária-jelenésnek voltak a tanúi, májustól októberig,
minden hónap 13-án.
„Azt akarom, hogy a következő hónap 13. napján ide
jöjjetek!”, parancsolta a jelenés a fatimai gyerekeknek. A
Madonna pontosan időben megjelent a mondott helyen. A
három gyerek természetesen — ugyan van-e gyermek, aki
ne ezt tenné? — izgatott lelkesedéssel mesélte boldog-
boldogtalannak, hogy mit tátott. 1917 nyarán és őszén
messze Portugália határain túl is ők voltak a szenzáció.
Kezdetben a három gyerek jelentette a kommunikációs
központot, de csak nagyon rövid ideig. Később már
zarándokok végtelen karavánja érkezett Fatimába minden
hónap 13. napján. Megbízható beszámolók szerint 1917.
október 13-án a jelenések helyén állítólag már hetven-
nyolcvanezer ember várt a csodára. Nem vártak hiába.
Olyan látványban volt részük, amely nemcsak a gyerekekre
tett mély benyomást. Patakokban ömlött az eső, ami
meglehetősen kedvezőtlen körülmény egy Mária-
jelenéshez, ám ez is a hallatlan színjáték része volt: hirtelen

241
felszakadtak a felhők, mögülük előbukkant a kék ég,
szikrázóan sütött a nap, de még nem vakított. Kezdetét
vette „a fatimai nagy csoda”, és mindaz, amiről
beszámolok, le van írva a nagy napról készült
dokumentumokban.
A Nap megremegett, imbolygott, sebesen kilengett
jobbra-balra, majd hihetetlen sebességgel, mint egy
tűzkerék, pörögni kezdett. Zöld, piros, kék és ibolya
színcsóvák lövelltek ki az égitestből, és valószerűtlen,
mondják, földöntúli fénybe borították a tájat. Tízezrek
látták, szemtanúk állítják, hogy a Nap néhány percre
megállt, mintha csak egy kis pihenőt akart volna engedni az
embereknek. Aztán újra kezdte a fantasztikus fickándozást,
megint elkápráztatta a nézőket a vakító fényű óriás
tűzijáték.
A látványt, bizonygatták a megfigyelők, szavakkal nem
lehetett leírni.

242
 AKIK A FATIMAI ÜZENETET KAPTÁK:
JACINTA MARTOS, VALAMINT FRANCESCO
ÉS LUCIA SANTOS 1917-BEN
Újabb szünet után harmadszor is elkezdődött a Nap-
tánc, pompájából mit sem veszítve. Összesen tizenkét
percig tartott a Nap-csoda. Negyven kilométeres körzetben
látták.

243
 A gyerekek minden jelenés során üzeneteket kaptak,
Lucia, a legidősebb — 1907. március 22-én született —,
papírra firkálta őket. A jelenést „villámok” vezették be, az
elektromos kisüléseket sistergés, pattogás kísérte. Lucia azt
vallotta annak idején, hogy amikor a jelenes távozott, ő
mindig olyan hangot hallott, mintha valahol a távolban
„egy tűzijáték-rakéta robbant volna fel”.
A fatimai gyermekek előtti ötödik jelenés során, 1917.
szeptember 13-án néhány ezer zarándok és összegyűlt
kíváncsi jól látta, hogy egy fénygolyó lassan és
méltóságteljesen lebegett fölfelé az égre. Lucia feljegyezte,
hogy az Istenanya-jelenés mindig lassan, „valamilyen
fényforrás ellenfényében” közeledett, és a gyermekek a
Madonnát mindig csak akkor látták meg, amikor a
fénypont a tölgy felett megállt. Amikor Luciát a kihallgatás
során megkérdezték, hogy a jelenések alatt miért süti le
gyakran a szemét, ahelyett hogy nyugodtan nézné a Szűz
Máriát, azt felelte: ,,Mert néha vakított.”53
Már a Jelenések című, néhány évvel ezelőtt megjelent
könyvemben megkockáztattam azt a feltevést, hogy a
fatimai színjáték földönkívüliek bemutatója volt, és a
következőket írtam: „Meg kellene szabadulni attól az
értelmetlen gondolattól, hogy a jelenesek a vallásoknak
vannak fenntartva.” Annak idején egy döntő gondolat
elkerülte a figyelmemet, azóta ezt Johannes Fiebag
geológus Fatima titkos üzenete című könyvében
következetesen végigvezette.54
Jacinta Martos és Francesco Santos a jelenések után
hamarosan meghaltak. A kis Lucia Santos kolostorba
vonult; ő volt az, aki a kapott üzeneteket papírra vetette, és
az illetékes püspöknek átadta. A harmadik üzenetet,
mondta Lucia, a Szentatya csak 1960-ban hozhatja
nyilvánosságra. A „harmadik fatimai titkot” akkor valóban
lepecsételve adták át XII. Pius pápának, aki az írást lezárva

244
a Szent Officiumnak továbbította, „mert Szűz Mária így
akarja” (Lucia).
1959-ben, egy évvel azelőtt, hogy az utasítás szerint a
lepecsételt levelet fel kellett volna bontani, a Fatimai üzenet
című folyóirat így idézte Luciát: „. . . nem mehetek bele
további részletekbe, mivel ez még titok. . . csak a Szentatya
és Fatima püspöke tudhatják meg, és egyikük sem akarja
megtudni, hogy ne befolyásolja őket. . . az üzenetnek
titokban kell maradnia az 1960. évig:..”
1960-ban XXIII. János volt a Vatikán ura. Lucia levelét a
pápai hivatalban, zárt ajtók mögött bontották fel.
Monsignore Paul José Tavares volt a fordító. Amikor a
magas méltóságok a pápa termeit elhagyták, arcuk
„mélységes ijedelmet tükrözött, mint az olyanoké, akik épp
az előbb kísértetet láttak”. XXIII. Jánoson látszott, hogy
mély megrázkódtatás érte. Azt mondta: „Nem hozhatjuk
nyilvánosságra a titkot. Pánikot váltana ki.”
Világos, hogy azóta járja a mendemonda. Azt suttogják,
hogy a harmadik fatimai titok szörnyű természeti csapást,
sőt lehet hogy egy harmadik világháborút jósol meg. Az
egyház fellépett az ilyen természetű pletykák ellen.
Ottaviani bíboros, aki szintén ismeri a fatimai titkot, egy
sajtókonferencián azt mondta: „Nem tehetek egyebet, mint
hogy kijelentem, a fatimai titokról közszájon forgó
mendemondák minden alapot nélkülöznek.:.” 1984.
szeptember 30-án az egyik katolikus napilap, a Bildpost
interjút közölt Alberto Cosme do Amarallal, a leiriai
egyházmegye püspökével, aki ezt mondta: „Fatima
harmadik titkának semmi köze atombombákhoz és
robbanófejekhez, semmi köze a Pershing és SS-20-as
rakétákhoz, semmi köze a világ elpusztításához. Tartalma a
hitünkre vonatkozik.”54 A bíboros még hozzátette, hogy az
egyháznak „nyomós okai” vannak rá, hogy eltekintsen
Fatima harmadik titkának nyilvánosságra hozatalától.

245
 A római katolikus egyház számára Mária „az Isten
anyja”. Ez ex cathedra dogma, vagyis olyan vitathatatlan
alaptétel, amelyet a pápa csalhatatlansága alapján hirdetett
ki (a pápai trónról, ezt jelenti a latin kifejezés). Ennek
következtében contradictio in re (önellentmondás), hogy az
Isten anyjának azt a parancsát, miszerint a harmadik
fatimai titkot 1960-ban közölni kell az emberiséggel, a
Vatikán nem teljesíti. II. János Pál pápa 1987 tavaszán az
1987-1988-ban tartott Mária-év templomi ünnepségei
kapcsán és Krisztus születésének közelgő 2000 éves
jubileuma alkalmából újólag hangsúlyozta Jézus anyjának
központi jelentőségét. Jézus az Isten, ő a Szentháromság, az
Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ez az isten időtlen, ismeri a
múltat. a jelent és a jövőt. Az Isten anyja megparancsolta.
hogy Fatima harmadik titkát az Úr 1960. évében hozzák
nyilvánosságra, az üzenet címzettje azonban Vonakodik a
parancsot végrehajtani. Vajon a mindentudó Istennek nem
kellett volna-e ezt a magatartást előre látnia?
„Súlyos okokból” (do Amaral püspök) tagadja meg a
Vatikán a nyilvánosságra hozatalt, mivel „pánikot váltana
ki” (XXIII. János pápa).
Merészség tőlem, de leírom, hogy szerintem mi lehet a
fatimai harmadik üzenetben:

„A szellem nevében, amely mindeneket áthat, köszöntünk

benneteket, a Föld nevű bolygó lakóit! Nagy változásokat
hozó, félelmetes technikai fejlődés küszöbére érkeztetek.
Nyugtalanság lesz úrrá az embereken, feszültségek és
háborúk fogják a népek közti egyetértést zavarni. Bármire
vállalkoztok is, embertársaitok megbecsülését és tiszteletét
szemetek előtt tartva tegyétek, szerényen és a világegyetem
időtlen szellemét áhítattal tisztelve. Küzdjetek a gyűlölet és
a széthúzás ellen, kerüljétek a háborút! A háború a nagy
pusztító erő, és a ti világotokat a háború a múltban már
sokszor szétrombolta. Ismerjetek fel, hogy nem egyedül

246
 éltek a világegyetemben! Sokféle életforma tartozik a
galaxisok nagy családjába, készítsétek fel az embereket az
űrből érkezett más életformákkal való találkozásra. Azért,
hogy üzenetünk igazságát bizonyítsuk, most hatalmas
színjátékot rendezünk számotokra az égbolton. Rá fogtok
ébredni, hogy a mi hatalmunk nem földi eredetű.”

***

Mindaddig, amíg az egyház Fatima harmadik üzenetét,

azt, amit a kis Lucia a nyilvánosságra hozatal dátumával,
1960-nal együtt feljegyzett, nem hozza nyilvánosságra,
mindaddig állíthatom, hogy az üzenet tartalma
értelemszerűen az én fogalmazványomnak felel meg. Ez
valóban olyan üzenet lenne, amely döbbenetes, olyan, amit
az egyház nagyon nehezen viselne el, mert a hívők között
pánikot idézne elő. Az üzenet nyilvánosságra hozatala
ugyanis — ha a tartalma hasonló ahhoz, amit leírtam — azt
bizonyítaná, hogy Fatimában nem Isten anyja jelent meg.
XXIII. János pápa, akinek hivatali idejére esett a
harmadik fatimai üzenet nyilvánosságra hozatalának
elutasítása, 1963-ban a Pacem in terris (Békét a földnek)
enciklikával fordult a hívőkhöz. II. János Pál beutazza a
világot, úgy, ahogy Szent Péter székének tulajdonosai közül
még senki nem tette. 1986 nyarán — a római egyház
történetében egyedülálló módon — más vallási közösségek
vezetőit hívta közös imára és eszmecserére Assisibe, Szent
Ferenc templomába. Lehet, hogy a pápa a fatimai harmadik
üzenetből származó ismeretei alapján tájékoztatta a dalai
lámát, a canterbury érseket és a többi egyházi méltóságot a
világ jövőjéről, arról. hogy mi vár ránk?

247
 „Vannak az ember élésében pillanatok, amikor közelebb
van a világszellemhez, mint máskor, és föltehet egy kérdést
a sorsnak.” (Friedrich Schiller, 1759-1805)

248
 Irodalomjegyzék

A bibliai idézeteket a Református Zsinati Iroda által

megjelentetett Biblia budapesti, 1975-ös kiadásából, a
Korán-idézeteket a Helikon kiadó Budapesten, 1987-ben
megjelent kötetéből emeltük ki.

I. FEJEZET
1. Phillips, Wendell: Kataba und Saba. Berlin--Frankfurt. 1955.
2. Kremer, Alfred von: Über die südarabische Sage. Leipzig,
1866.
3. Brunner, Uhrich: Die Erforschung der arbiken Oase von Marib
mit Hilfe geomorphologischer Unterschungsmetoden.
Inaugural-Dissertation. Band 2. Mainz, 1983.
4. Nielsen, Ditlef: Die arabische Mondreligion and die mosaische
Überlieferung. Strassburg, 1904.
5. Philby. Harry St. John B.: Arabian Highlands. New York.
1952 Ithaca.
6. Doe. Brian: Monuments of South Arabia. Cambridge. 1983.
7. Terra-X.: Rätsel alter Weltkulturen. Frankfurt am Main, 1986.
Gottfried Kirschner.
8. Hertz, Wilhelm: Gesammelte Abhandlungen. Stuttgart-Berlin,
1905. Friedrich von der Leyen.
9. Pritchard, James B.: Solomon and Sheba. London. 1974.
10. Sulzbach, A.: Targum Scheid zum Buch Esther. Frankfurt am
Main, 1920.
11. Kebra Nagast: Die Herrlichkeit der Könige. Abhandlungen
der Philosophisch-Philologischen Klasse der Königlich
Bayerischen Akademie der Wissenschaften. 23. Band. I.
Abteilung. München. 1905. Carl Bezold.
12. Wissmann, Hermann von: Über die frühe Geschichte Arabiens
und das Entstehen des Sabäerreiches. Die Geschichte von Saba 1.
Sammlung Eduard Glaser XIII. Wien. 1975.

249
13. Forrer. Ludwig: Südarabischen nach Al-Hamdani's
„Beschreihung der arabischen Halbinsel”. Leipzig. 1942.
Deutsche Morgenländische Gesellschaft. XXVII. 3.
14. Niebuhr, Carlsten: Entdeckungen im Orient - Reisen nacht
Arabien und anderen Ländern 1761-1767. Stuttgart. 1983.
15. Mandel, Gabriel: Das Reich der Königin von Saba. Bern-
München, 1976.
16. Philby, Harry St. John B.: The Queen of Sheba. London, 1981.
17. Nicholson, Reynold A.: A Literary History of the Arabs.
Cambridge. 1930.
18. Dyck, Edward A. van: History of the Arabs an their Literature
before and after the Rise of lslam. Laibach, 1894.
19. Wüstenfeld, Heinrich Ferdinand: Genealogische Tabellen der
Arabischen Stämme und Familien. Göttingen, 1852--1853.
20. Bergmann, J.: Die Legenden der Juden. Berlin, 1919.
21. Klinke-Rosenberger, Rosa: Das Götzenbuch Kitâb Al-Asnânt
des Ibn al-Kalbî. Dissertation. Winterthur. 1942.
22. Daum, Werner: Ursemitische Religion. Stuttgart, 1985.
23. Flußläufe unter dem Sand der Sahara-Radaraufnahmen von
„Columbia” bestätigen alte Sagen. = Die Welt. 276. sz. 1982.
november 11.
24. Wrede, Adolph von: Reise in Hadramaut. Braunschweig,
1873.
25. Forrer, Ludwig: Südarabien nach Al-Hamdani's
„Beschreihung der arabischen Halbinsel”. Leipzig. 1942.
Deutsche Morgenländische Gesellschaft XXVII. 3.
26. Wald, Peter: Der Jemen. Kunst-Reiseführer. Köln. 1986.
DuMont.
27. Helfritz, Hans: Entdeckungsreisen in Süd-Arabien. Köln, 1977.
28. Rudolf von Rohr, Heinz: Yemen - Land am „Tor der Tränen”
Kreuzlingen, 1979.
29. Müller. David Heinrich: Die Burgen und Schlösser
Südarabischen nach dem Iklil des Hamdani. Zweites Heft.
Wien, 1881.
30. Müller. David Heinrich: Die Burgen und Schlösser
Südarabischen nach dem Iklil des Hamdani. Zweites Heft.
Wien, 1879.

250
 31. Archäologische Berichte aus dem Yemen. Band 1. Mainz. 1982.
Schmidt. Jürgen.
32. Däniken. Erich von: Reise nach Kiribati. Düsseldorf. 1981.
33. Persönliche Korrespondenz von Prof. Dr F. M. Hassnain.
Srinagar (Kaschmir. Indien) mit EvD
34. Meissner. Hans-Otto: Altenteuer Persien. München. 1975.
35. Enzyklopädie des Islam. Band IV. Leipzig. 1931.
36. Gabriel, Alfons: Religionsgeographie von Persien. Wien,
1971
37. Osten, Hans Henning von der - Naumann, Rudolf (Hrsg.):
Takht-i-Suleiman, Vorläufiger Bericht über die Ausgrabungen
1959. Band 1. Berlin. 1961.
38. Schmidt, Erich: Flights over Ancient Cities of Iran. Chicago,
1940.
39. Carra de Vaux: L'Abrégé des Merveilles. Paris, 1988.
40. Al-Mas'ûdí: Bis zu den Grenzen der Erde. Tübingen-Basel,
1978.
41. Christensen, Arthur: L'Iran sous les Sassanides. Kopenhagen,
1944.
42. Däniken, Erich von: Habe ich mich geirrt? München, 1985.
43. Tripp, Edward: Reclams Lexikon der antiken Mythologie.
Stuttgart, 1974.
44. Wunderlich, Hans-Georg: Wohin der Stier Europa trug.
Reinbek bei Hamburg, 1972.
45. Sonnenberg, Ralf: Das Rätsel der Magazine. = Ancient Skies.
Nr. II/1987. Feldbrunnen, 1987.
46. Plinius, Cajus Secundus: Die Naturgeschichte des C. P. S.
1. Band. Leipzig, 1881, G. C. Wittstein.
47. Plinius, Cajus Secundus: Die Naturgeschichte des C. P. S.
3. Band. Leipzig, 1881, G. C. Wittstein.
48. Stiegner, Roswitha Germana: Die Königin von Saba' in ihren
Namen. Dissertation. Graz, 1979.

II. FEJEZET
1. Salibi, Kamal: Die Bibel kam aus dem Lande Asir. Reinbek bei
Hamburg, 1985.

251
2. Salibi, Karral: The West Arabian Topography of Genesis 14.
3. Salibi, Kamal: The Geography of David's Census.
4. Hat die Bibel doch nicht recht? = Der Spiegel. 39/1985.
5. Biblische Geschichten in Südarabien? = Neue Zürcher Zeitung.
212. sz. 1984. szeptember 12.
6. Habshush, Hayyim: Travel in Yemen. An Account of Joseph
Halévy's Journey to Najran in the Year 1870. Jerusalem, 1941.
7. Philby, Harry St. John B.: Arabian Highlands. New York,
1952, Ithaca.
8. Leszynsky, Rudolf: Die Juden in Arabien. Berlin, 1910.
9. Feldmann, Jehoschuah: Die jemenischen Juden. Köln, 1912.
10. Margoliouth, D. S.: The Relations between Arabs and Israelites
Prior to the Rise of Islam. London, 1924.
11. Scott, Hugh: In the High Yemen. London, 1947.
12. Brauer, Erich: Ethnologie der jemenitischen Juden. Heidelberg,
1934.
13. Riessler, Paul: Altjüdisches Schrifttum außerhalb der Bibel.
Augsburg, 1928.
14. Hommel, Fritz: Der Gestirndienst der alten Araber und die
altisraelitische Überlieferung. München, 1901.
15. Beer, B.: Leben Abraham's nach Auffassung der jüdischen Sage.
Leipzig. 1859.
16. Gaster, M.: The Chronicles of Jerahmeel. New York, 1971.
17. Cole, Donald: Abraham: God's Man of Faith. Chicago. 1977.
18. Bühl, Franz M. Th.: Das Zeitalter Abrahams. Leipzig, 1930.
19. Albright, W. F.: The Names Shaddai and Abram. = Journal of
Biblical Literature. Vol. LIV. Philadelphia, 1935.
20. Van Seters, John: Abraham in History and Tradition. New
Haven - London. 1975.
21. Kenyon, Kathleen M.: Die Bibel und das Zeugnis der
Archäologie. Düsseldorf, 1980.
22. Krehl, Ludolf: Über die Religion der vorislamischen Araber.
Leipzig, 1863.
23. Däniken, Erich von: Habe ich mich geirrt? München, 1985.
24. Bin Gorion, Micha Josef: Die Sagen der Juden von der Urzeit.
Frankfurt. 1919.
25. Merkel, Heinrich: Über das alttestamentliche Buch der
Klagelieder. Inaugural-Dissertation. Halle a. és., 1889.

252
 26. Beier, Hans Herbert: Kronzeuge Ezechiel. München, 1985.
27. Lang, Bernhard: Ezechiel - Der Prophet und das Buch.
Darmstadt. 1981.

III. FEJEZET
1. Janssen, Enno: Testament Abrahams. = Unterweisung in
lehrhafter Form. Jüdische Schriften aus hellenistisch-römischer
Zeit. 3. Band. Lieferung 2. Gütersloh, 1975.
2. Mader, Evaristus: Mambre, die Ergebnisse der Ausgrabungen
im heiligen Bezirk Râmet El-Halîl in Südpalästina 1926-1928.
Freiburg im Breisgau, 1957.
3. Falk Røne, Arne: Auf Abrahams Spuren. Graz, 1971.
4. Bin Gorion, Micha Josef: Die Sagen der Juden, Juda und Israel.
Frankfurt a. M.. 1927. 146
5. Burckhardt, Johann Ludwig: Reisen in Syrien und dem
Gelobten Lande. Jena. 1822.
6. Strabo: Geographika, XVI 4, 26.
7. Diodorus Siculus: Historische Bibliothek. Band XIX. Abs. 94-
97.
8. Burckhatdt, John Lewis: Travels in Syria and the Holy Land.
London, 1822.
9. Däniken, Erich von: Die Strategie der Götter. Düsseldorf,
1982.
10. Däniken, Erich von: Prophet der Vergangenheit. Düsseldorf.
1979.
11. The Jewish Encyclopedia. Aaron. New York-London, 1906.
12. Ginzberg, Louis: The Legends of the Jews. 2. Vol.
Philadelphia, 1969.
13. Encyclopedia Judaea. Aaron. Jerusalem, 1971.
14. Ginzberg, Louis: The Legends of the Jews. 3. Vol.
Philadelphia, 1968.
15. Wurmbran,. Max: The Death of Aaron. Tel-Aviv, 1961.
16. Enzyklopädie Ales Islam. 2. Band. Leiden-Leipzig. 1927.
17. Wilken, Karl-Erich: Petra, die Königin der Karawanenstädte.
Lahr-Dinglingen, 1967.

253
18. Harding, Lancester G.: The Antiquities of Jordan. London.
1959.
19. Lindner, Manfred: Petra und das Königreich der Nabatäer. 3.,
erweiterte und verbesserte Auflage. München, 1980.
20. Lindner. Manfred: Petra und das Königreich der Nabatäer.
München. 1970.
21. Lury, Joseph: Geschichte der Edomiter im biblischen Zeitalter.
Inaugural-Dissertation der philosophischen Fakultät der
Universität Bern. Berlin, 1896.
22. Becker. Jürgen: Die Testamente der zwölf Patriarchen. =
Unterweisung in lehrhafter Form. Jüdische Schritten aus
hellenistisch-römischer Zeit. 3. Band Lieferung 1. Gütersloh,
1974.
23. Hammond, Philip C.: The Nabataeans - Their History, Culture
and Archaeology. = Studies in Mediterranean Archaeology. Vol.
XXXVII, Gothenburg. 1973.
24. Die Nabatäer: Ein vergessenes Volk am Toten Meer 312 v. -106
n. Chr. Ausstellungskatalog der Prähistorischen
Staatssammlung im Münchner Stadtmuseum. Kallmünz-
Opf, 1970. Verlag Michael Lassleben.
25. Pfeiffer, Robert H.: Edomitic Wisdom. = Zeitschrift für die
Alttestamentliche Wissenschaft und die Kunde des
nachbiblischen Judentums. Neue Folge. 3. Band. Giessen. 1926.
26. Musil, Alois: Arabia Petraea. 2. Band. Wien, 1907.
27. Däniken. Erich von: Reise nach Kiribati. Düsseldorf. 1981.
28. Wünstenfeld, Ferdinand: Geschichte der Stadt Medina.
Göttingen, 1860.
29. Burton. Richard F.: Personal Narrative of a Pilgrimage to El-
Medinah and Meccah. 2. Vol. London, 1855.
30. Schwarzbaum, Haim: Jewish, Christian, Moslem and Falasha
Legends of rhe Death of Aaron, the High Priest. = Fabula. 5.
Bend. Berlin, 1962.
31. Salibi, Kamal: Die Bibel kam aus dem Lande Asir. Reinbek,
1985.

254
IV. FEJEZET
1. Delitzsch. Friedrich: Wo lag das Paradies? Eine biblisch-
assyriologische Studie. Leipzig. 1881.
2. Duncan, Joseph E.: Milton's Earthly Paradise. Minneapolis,
1972, University of Minnesota Press.
3. Langdon, Stephen: Sumerian Epic of Paradise. The Flood and
the Fall of Man. Publications of the Babylonian Section. 10. Vol.
1. Philadelphia. 1915, University of Pennsylvania.
4. Gressman, Hugo: Mysthische Reste in der Paradieserzählung.
= Sonderabdruck aus Archiv für Religionswissenschaft. 10.
Band, 3-4. Heft. Leipzig; 1907.
5. Wahrmund, Adolf: Diodor's von Sicilien Geschicts-Bibliothek.
1. Buch. Stuttgart, 1866.
6. Schott, Albert: Das Gilgamesch-Epos. Stuttgart, 1977.
7. Däniken, Erich von: Beweise. Düsseldorf, 1977.
8. Farkas, Viktor-Krassa, Peter: Lasset uns Menschen machen.
München, 1985.
9. Granger, Michel-Carles, Jacques: Halbgötter und
Übermenschen. München, 1981.
10. Goodman, Jeffrey: The Genesis Mystery. New York, 1983.
11. Marriott, Alice-Rachlin, Carol K.: Plains Indian Mythology,
New York, 1975.
12. Morriseau, Norval: Legends of My People - The Great Ojibway.
New York-London. 1965.
13. Coffer, William E. (Kai Hosh): Spirits of the sacred mountains
- Creation stories o the American Indian. New York. 1978.
14. Teit, James A. - Gould, Marian K. - Farrand. Livingston -
Spinden. Herbert J.: Folk-Tales of Salishan and Sahaptin
Tribes. New York, 1917, American Folk-Lore Society.
15. Brinton, Daniel G.: American Hero-Myths - A Study in the
native religions of the Western Continent. Philadelphia. 1882.
16. Webber. William L.: The thunderbird „Toutoosh” legends:
Folktales of the Indian tribes of the Pacific Northwest Coast
Indians. Seattle. 1936.
17. 1,6 Millionen Jahre altes Skelett von Homo erectus. =
Naturwissenschaftliche torwissenschaftliche Rundschau. 39.
4/1986.

255
18. Suche nach Eva. = Solothurner Zeitung. Juli 1986. jtílius 1.8.
19. Wainscoat, Jim: Out of the Garden of Eden. = Nature. 325.
1987. január.
20. Cann, Rebecca L.-Stoneking. Mark.-Wilson Allan C.:
Mitochondrial DNA and human evolution. = Nature, 325. 1987.
januar.
21. Glaubrecht. Matthias: Warum Adam aus Afrika kam. = Die
Welt. 124. 1986. május 31.
22. Jones. J. S.-Rouhani. S.: How Small was the Bottleneck? =
Nature. 319. 1986. február 6.
23. Karcher. Helmut L.: Gen-Diagnose - Auf der Steche nach den
ererbten Fehlern. = Bild der Wissenschaft. 23. 3. 1986.
24. Basteln am Schwein. = Der Spiegel. 1986. 22.
25. Leuchtende Karotten. = Neue Zürcher Zeitung, 299. Dezember
1986. december 24.
26. Eschbach, Joseph W.-Egrie. Joan C.-Downing. Michael R.
stb.: Correction of the Anemia of End Stage Renal Disease with
Recombinant Human Erythropoietin. = New England Journal of
Medicine. 316. 2. 1987.
27. Zimmerli, Walther: Alte Ethik und Neue Technologie - Der Fall
„Gentechnologie” = Neue Züricher Zeitung. 141. 1986. június
21-22.
28. Winnacker, Ernst-Ludwig: Biologen als Designer: Der 8. Tag
der Schöpfung. = Bild der Wissenschaft, 24. 2. 1987.
29. Pühler, Alfred: Gentechnik für die Landwirtschaft - Pflanzen,
die sich selber düngen. = Bild der Wissenschaft, 23. 11. 1986.
30. Petztoldt, Ulrich: Klonen von Saugetieren Möglichkeit oder
Utopie? = Biologie in unserer Zeit. 16.5. 1986.
31. Rorvik, David M.: Nach seinem Ebenbild. Frankfurt am Main.
1978.
32. Eigen, Manfred: Das Spiel - Naturgesetzt steuern den Zufall.
München. 1975.
33. Coppedge, James F.: Evolution: Possible or Impossible. Grand
Rapids. 1973.
34. Shapiro, Robert: Schöpfung und Zufall. München. 1987.
35. Vollmert, Bruno: Das Molekül und das Leben. Reinbek bei
Hamburg, 1985.

256
 36. Aus den Tiefen des Alls. Tübingen. 1985, Fiebag, Johannes
und Peter.
37. Hoyle, Fred - Wickramasinghe. Chandra N.: Evolution aus
dem All. Berlin-Frankfurt am Main. 1983.

V. FEJEZET
1. Pääbo, Svante: Molecular Cloning of Ancient Egyptian
Mummy DNA. = .Nature. 314. 18. 1985. április.
2. Klonieren von Mumien-DNS = Neue Zürcher Zeitung 116.
3. Enzyklopädie des lslam. 1. Band. Leipzig. 1913.
4. Kriss, Rudolf-Kriss Heinrich, Hubert: Volksglaube im Bereich
des Islam. I. Band. Wiesbaden. 1960. Wallfahrtswesen und
Heiligenverehrung.
5. Klinke-Rosenberger, Rosa: Das Götzenbuch Kitâb Al-Asnânt
des Ibn al-Kalbî. Dissertation. Winterthur. 1942.
6. Fuchs. C.: Das Leben Adams und Evas. = Die Apokryphen und
Pseudepigraphea des Alten Testaments. 2. Band. Hildesheim.
1962. Emil Kautzsch.
7. Salibi, Kamal: Die Bibel Kam aus dem Lande Asir. Reinbek bei
Hamburg. 1985.
8. Tamisier, Maurice: Voyage en Arabie. 1. Band. Paris. 1540.
9. Maltzan, Heinrich von: Meine Wallfahrt nach Mekka.
Tübingen. 1982. Gernot Giertz.
10. Burton. Richard F.: Personal Narrative of a Pilgrimage to El-
Medinah and Meccah. 3. Vol. London. 1856.
11. Rihani, Ameen: Around the Coasts of Arabia. London. 1930,
12. Philby. Harry St. John B.: Das geheimnisvolle Arabien. 1.
Band. Leipzig. 1925.
13. Pesce, Angelo: Jiddah, Portrait of an Arabic City. Cambridge.
1977.
14. Wohlfahrt, Eberhard: Die Arabische Halbinsel. Berlin-
Frankfurt. 1980.
15. Mandel, Gabriel: Das Reich der Königen von Saba. Bern-
München. 1976.
16. Bin Gorion, Micha Joset: Die Sagen der Juden Non der Urzeit.
1. Band. Frankfurt am Main. 1913.

257
17. Dopatka, Ulrich: Lexikon der Prä-Astronautik. Düsseldorf.
1979.
18. Plinius, Caius Secundus: Die Naturgeschichte des C.P.S.
1.Band. Leipzig. 1881. G. C. Witzstein.
19. Fiebag, Peter: Von „fliegenden Drachen” und „feuringen
Scheiben”- UFO-Sichtungen aus Antike und Mittelalter. = Solar
System. 1975. 3.
20. Story, Ronald D.: The Encyclopedia of UFOs. Garden City.
1980.
21. Hynek, Allen J.: The UFO-Experience. Chicago. 1972.
22. Flugkapitän sichtete riesiges UFO. Telex SDA/DP, Anchorage.
1986. december 31.
23. JAL Captain reports UFO Sighting over Alaska. = UFO
Contactee. 3. 1987. január.
24. Brasilianische Militärpiloten berichten über Jagd auf UFOs.
Telex A P. Brasilia. 1986. május 24.
25. Unheimliche Begegnung. Pilot sah UFO - und verschwand.
DPA. Melbourne. 1978. október 23.
26. Reports of Lights in Sky at Island. = The Advertiser. 1978.
október 24.
27. Buttlar, Johannes von: Sie kommen von fremden Sternen.
München. 1986.
28. UFO Report. = National Enquirer. New York. 1985.
29. Elfie Siegl: Sowjetische Piloten entdeckten UFO. Telex.
Moskau. 1985. Január 30.
30. Air Force Wait on UFOs - There Must be Something up There -
Air Controller. = The Advertiserr. 1971 január 2.
31. Documentary Proof of UFOs! - Australian Film Crew Takes
Spectacular Colour Pictures of UFO in New Zealand. = ECRA.
Special supplement.
32. Die UFO-Männer waren über Drei Meter gross. = Bild am
Sonntag. 1976. július 4.
33. Hesemann, Michael: Als ein UFO Gran Canaria landete. =
Magazin 2000. 9-10. 1983. szeptember-október.
34. Däniken,. Erich von: Habe ich mich geirrt? München. 1985.
35. Zuckerman, Benjamin: Stellar Evolution: Motivation for Mass
Interstellar Migration. = Quarterly Journal of the Royal
Astronomical Society. 2,6.1985.

258
36. Papagiannis, Michael D.: Natural Selections of Stellar
Civilizations by the Limits of Growth. = Quarterly Journal of the
Royal Astronomical Society. 25. 1984.3119-318.
37. Papagiannis, Michael D.: The Importance of Exploring the
Asteroid belt. = Arta Astronautica. 10. 10. 19S3. 709-712.
38. Freitas, Robert A.: Observable Characteristics of
Extraterrestrial Technological Civilizations. = Journal of the
British Interplanetary Society. 38.3. 1985. március.
39. Freitas, Robert A.-Valdes, Francisco: The Search for
Extraterrestrial Artifacts (SETA), Vortrag Nr. IAA-84-243
gehalten am 35. Kongress der International Astronautical
Federation vom 7.-13. Oktober 1984 in Lausanne, Schweiz.
40. Freitas, Robert A.: Extraterrestrial Intelligence in the Solar
System: Resolving the Fermi Paradox. = Journal of the British
Interplanetary Society. 36. 1983.
41. Freitas, Robert A.: The Search for Extraterrestrial Artifacts
(SETA), = Journal of the British Interplanetary Society. 36.
1983.
42. Tarter. Jill C:.: Using the Very Large Array (VLA) and other
Radio Telescopes to perform a parasitic Search for
Extraterrestorial Intelligence (SETI), Vortag Nr. lAA-84-245
gehalten am 35. Kongress der International Astronautical
Federation vom 7.-13. Oktober 1984 in Lausanne. Schweiz.
43. Finney. Ben R.: .SETI and Interstellar Migration. Vortrag Nr.
IAA-84-241 gehalten am 35. Kongress der International
Astronautical Federation vom 7.-13. Oktober 1984 in
Lausanne. Schweiz.
44. Vogt, Nikolaus: Gibt es außerirdische Intelligenz?=
Naturwissenschaftliche Rundschau 39. 5. 1983.
45. Maloff, Gregory L.: On the Potential Performance of Non-
Nuclear Interstellar Arks, = Journal of the British Interplanetary
Society 38.3. 1985. március.
46. Deardorff, Janes W.: Die mögliche Strategie außerirdischer
Intelligenzen für die Erde. = Quarterly Journal of the Royal
Astronomical Society. 27. I. 1986. 94-101. p.
47. Newman, William I.-Sagan, Carl: Galactic civilizations:
population dynamics and interstellar diffusion, = Icarus-46.
1981. 293-327. p.

259
48. Papagiannis, Michael D.: Natural Selection of Stellar
Civilizations by the Limits of Growth. = Quarterly Journal of the
Royal Astronomical Society. 25. 184.309-318. p.
49. Bracewell, Ronald N.: The Galatic Club: Intelligent Life in
Outer Space. San Francisco. 1975.
50. Gelobtes Land. = Der Spiegel. 46. 1981. 293-327. p.
51. Vorilhon, Claude: Die Botschaft der Außerirdischen. Wien.
1985.
52. Däniken, Erich von: Erscheinungen. Düsseldorf. 1974.
53. Laurentin, René: Les Apparitions de Lourdes. Récit
authentique. . . . Paris. 1966.
54. Fiebag, Johannes: Die geheime Botschaft von Fatima.
Tübingen. 1986.

260
 Képek forrásjegyzéke

A képanyagot a következők bocsátották a szerző

rendelkezésére:
34. és 35. kép: Hans Herbert Beier
36., 37., 38., 42. kép: Willi Dünnenberger
5., 16., 20.. 24. kép: Rolf Lange
39., 40-41. kép: Georg Müller
119. oldal: Rico Carisch (Ringier Dokumentációs
Központ, Zürich)
Az összes többi kép a szerző archívumából való

261
 Tartalom

I. Volt egyszer két királyi gyermek

Kutatások Észak-Jemenben ..................................... 9

II. A Biblia pedig téved

A szenzációs felfedezés ............................................. 50

III. Istenek, sírok és rászedett hívők

Mondd, hol a sok sírhalom. . . ............................... 69

IV. A Föld gyermekei az istenek ivadékai

Az emberiségnek nincs őshazája? .......................... 99

V. Ősőrök harmadik típusú találkozások

Bátorság a lehetségeshez ......................................... 123

Irodalomjegyzék ....................................................... 145

Képek forrásjegyzéke ............................................... 150

262
Készült a Somogy Megyei Nyomdaipari Vállalat
kaposvári üzemében — 181705
Kiadványszám: 1988/26
Felelősvezető: Mike Ferenc igazgató
Perjedelem: 9.86(A/5) ív+40 oldal képmelléklet

263
1. JELLEGZETES LÁTKÉP A 175 KILOMÉTER HOSSZÚ ÚTON

2. PILLANTÁS A SZOROSBÓL A VÖLGYEKRE

264
ÉVEZREDES OMLADÉKHALOM A MARIBI
DUZZASZTÓGÁTNÁL

265
◄
3. TÖBB EMELETES HÁZAK
AZ ŐSI MÁRIBBAN

5. A DÉLI OLDALON A ZSILIPFAL ÁTVÉSZELTE AZ

ÉVEZREDEKET

266
 6. A DUZZASZTÓGÁT
DÉLI ZSILIPJÉNEK
MONOLITIKUS FALÁT
A SZIKLÁBA
ÁGYAZTÁK

8. A ZSILIPKAR
AZ ÉSZAKI OLDALON
JÓ ÁLLAPOTBAN
MARADT FENN
9. MÉTERES
VASTAGSÁGÚ FALAK
FOGTÁK FEL A
A VÍZNYOMÁST

7. A ZSILIPFAL 4,62 MÉTER SZÉLES. AZ ALSÓ MONOLITOK

3,54 MÉTER HOSSZÚAK ÉS 51 CENTIMÉTER SZÉLESEK

267
268
269
270
 ◄ 10. A HÁTTÉRBEN MÉG JÓL KIVEHETŐ A NAGY,
ELLIPSZIS ALAKÚ TÖLTÉS. A HOMOK ALATT REJLENEK
SÁBA KIRÁLYNŐJE HOLDTEMPLOMÁNAK MARADVÁNYAI
11-12. NYOLC PILLÉR MÉG KIÁLL A HOMOKBÓL,
MINTEGY AZ ELŐTTÜK ÁLLÓ HÁROM OSZLOPHOZ
IGAZODNAK

271
 13-15. A HÉT-NYOLC
ÉVES KISFIÚ
ARTISTAMUTATVÁNYAI
A PILLÉREKEN

272
273
274
 ◄ 16. A JEMENITA ÉPÍTÉSI MÓD TIPIKUS PÉLDÁJA: AZ
ÖTEMELETES PALOTA 60 MÉTER MAGAS
SZIKLAKÚPON „TRÓNOL”. JAHJA IMÁM (1904-1948)
NYÁRI REZIDENCIÁJA VOLT

17. MIÓTA VILÁG A VILÁG, SZANAA PIACÁN MINDENKI

MEGTALÁLJA A NEKI VALÓ GÖRBE TŐRT, A ZSEBÉHEZ
MÉRT ÁRON

275
18-19. KÁTIDŐBEN
SZANAA SZŰK
UTCÁCSKÁIN
CSOMÓKBA
KÖTVE KÍNÁLJÁK
A NEMZETI
KÁBÍTÓSZERT

276
 20. EZEN
A BOKRON NŐ
A KÁBÍTÓ KÁT

21. EGY ILYEN UTCÁN VETTÜNK EGY KÁTCSOMÓT, HOGY

KIPRÓBÁLJUK A FURCSA NÖVÉNY HATÁSÁT

277
23. PIHENŐ A SIVATAGBAN: HOMOK ÉS OMLADÉKKÖVEK

278
24. HOL LEHET BAINÚN ALAGÚTJA? A HELYBELIEK SEM
TUDTÁK

25. A TÁVOLBAN
SZIKLAKÚP,
RAJTA ÉPÍTMÉNY

279
26. KIS IDŐ MÚLVA BAINÚN VÁRÁNAK ROMJAI ELŐTT
ÁLLTUNK

280
281
◄ 27. A BAINÚN MELLETTI ALAGÚT SZIKLÁBA VÁGOTT
BEJÁRATA. ALUL DURVA KŐZET, FELÜL CSISZOLT
KŐLAPOK

28. AZ ALAGÚT BEJÁRATA FÖLÖTTI ÓRIÁSI MONOLIT

29. A BAINÚNI LÖVÉSZBAJNOK

30. A NYUGATI OLDALON AZ ALAGÚT A TALAJ FELETT

BUKKAN KI A FÖLDBŐL. VÍZMOSÁS SEHOL. . .

282
283
284
◄ 31. A TEMPLOMNEGYED JERUZSÁLEMBEN

32. A JERUZSÁLEMI TEMPLOM ÁSATÁSAINÁL KIS

KÖVEKBŐL RAKOTT FALMARADVÁNYOKAT TALÁLTAK.
SALAMON TEMPLOMÁT AZONBAN ÁLLÍTÓLAG NAGY,
MONOLITIKUS BLOKKOKBÓL ÉPÍTETTÉK

285
33. JERUZSÁLEM MAI TEMPLOMÁNAK FALAI

286
287
288
◄ 34. HANS HERBERT BEIER MÉRNÖK REKONSTRUÁLTA
AZ EZEKIEL PRÓFÉTA ÁLTAL LEÍRT TEMPLOMOT. ÍME A
MODELL AZ ŰRKOMPPAL, AMELYRŐL MÉG SZÓ LESZ

▼ 35. A TEMPLOM BELÜLRŐL. INKÁBB

SZERVIZÁLLOMÁSNAK LÁTSZIK, MINT SZENTÉLYNEK

289
◄ 36. ITT MAMRÉBAN, 37.
KÉT KILOMÉTERRE HEBRONTÓL ÉSZAKRA,
A MAI HEBRON CIOR MELLETT, SZÉIR
VÁROSÁTÓL MECSETJÉBEN VAN
ÉLT ÁLLÍTÓLAG ÉZSAU SÍRJA
ÁBRAHÁM ŐSATYÁNK
 38. SÁMUELT ÁLLÍTÓLAG JERUZSÁLEMTŐL
ÉSZAKNYUGATRA, DZSIB (GIBEON) ARAB FALU
KÖZELÉBEN TEMETTÉK EL
 39. ÁLLÍTÓLAG JÓZSEFNEK, JÁKOB FIÁNAK IS
IZRAELBEN, NABLUSZ MELLETT LENNE A SÍRJA
40-41. A TÁBLÁK KÉK ALAPON FEHÉR BETŰKKEL
HIRDETIK, HOGY ITT VAN X. Y. SÍRJA - DE VALÓBAN ITT
VAN-E?

292
 43. A MAI AMMÁN
- AZ ÉGHAJLATTÓL
ÉS A KÖRNYEZETTŐL
ELTEKINTVE
- ÉPPEN OLYAN,
MINT BÁRMELY MÁS
NAGYVÁROS ►

42. MÓZES SÍRJÁNAK FELTÉTELEZETT HELYE A MÚSZA-

VÁDIBAN, NEM MESSZE A JERUZSÁLEMBŐL JERIKÓBA
VEZETŐ ÚTTÓL

293
44. AZ ÓVÁROS HÉT DOMBJÁNAK EGYIKÉN MAGASODIK
AMMÁN SZUPERMODERN EGYETEME

294
45. BURCKHARDT 175 ÉVVEL EZELŐTT LOVAGOLT ÁT
EZEKEN A KISZÁRADT SIVATAGI VÖLGYEKEN
46. EZ ALATT A VÁR ALATT EGYKOR KERESZTES
LOVAGOK ÉS MUZULMÁNOK CSATÁZTAK

295
 47. AZ ESZ-SZIK SZAKADÉK BEJÁRATA ELŐTT
SÖTÉTBARNA KŐKOCKÁK ÁLLDOGÁLNAK
48. HÁROMEMELETES ÉPÍTMÉNY ÁLL KI A SZIKLÁBÓL

296
297
298
◄ 49. NÉGY OBELISZK A SZIKLASÍR ELŐTT

50. BELOVAGOLUNK A SZAKADÉKBA

299
51. A HOMOKKŐ HALVÁNY AKVARELLSZÍNEI

52. ►
A VÖRÖS FÉNYBEN ÚSZÓ,
PAZAR PALOTA
SZINTE BAROKK HATÁSÚ
HOMLOKZATA

300
301
53. ALIG KŐHAJÍTÁSNYIRA A KINCSESHÁZTÓL MAJDNEM
PONTOSAN NÉGYZET ALAKÚ ÜREG NYÍLIK A SZIKLÁBA
54. A SARKÁN EGYENSÚLYOZÓ KŐKOCKA SÚLYA NÉGY
TONNA

302
55. MEGLÁTTUK A MECSETET, RAJTA A VAKÍTÓAN FEHÉR
KUPOLÁVAL
56. AZ ISZLÁM FEHÉR-PIROS-ZÖLD ZÁSZLAJA ALATT
KENOTÁFIUM JELKÉPEZI ÁRON SÍRJÁT

303
304