A R A B L Ó H A L Á S Z SORSA.

Irta: S chenk Ja k a b .

Nh a szegény halászember élete. Néha napján, a mikor jár a hal,

e é z ÉS k ü z d e l m e s

gazdagon jövedelmez a mestersége, úgy, hogy jut is, marad is, de többnyire
csak igen szúkmarkuan méri ki a böcsülettel megérdemelt kenyeret. Messzi
idegenben, távol a családjától már hetek óta várja a jó szerencsét; kiválogatja evezővel,
tolórúddal kitapogatja a legjobb helyeket, a hol "muszáj" járni a halnak — hasztalan,
a mikor olyan az idő — néha heteken át — hogy egyáltalában nem jár a hal.
Keserves koplalás ideje ez, tele gonddal, otthonmaradt családja iránt, de ki kell
böjtölni, mert egyszer mégis csak megjön a szerencse. Lassan-lassan megindul a hal­
járás és fölvidul a halásznép. Egyszer csak megint kimaradozik a szerencse; a varsák
üresek, vagy éppen csak a szemetje akad meg bennük. Kezdődik az új nyom o rg ás; csoda-e,
ha elkeseredik és keményszivüvé válik a sanyargatott halászember, a mikor azt látja,
hogy egyik társának állandóan mennyire kedvez a szerencse?
A foglalkozásuk révén hallgatag halászok csak összenéznek, szemük egyetértően
összevillan, mindegyik szivében ugyanaz a gyanú vert gyökeret. És megkezdődik a
csöndes, de annál ádázabb harcz a rablóhalász ellen, a ki a mindennapi kenyeret veszi
el tőlük és családjuktól. Néha heteken át tart a küzdelem, mert a haltolvaj ravasz és a
míg tetten nem érik, addig nem esik bántódása Ezt kívánja az igazság.
Végre mégis csak rajtakapják, a mint idegen varsából szedi ki a halat és akkor
nincs irgalom. A rabló ismeri a sorsát, nem könyörög, hanem szinte gépiesen odatarja
imára kulcsolt kezét; csuklóban összekötözik és aztán befogadja a hullámsír.
Ez az igazság a vizen, a hol nem marad nyom s a hol a földi igazságszolgáltatás
nem talál bűnjeleket. A halászok hallgatnak, háborgó lelkiismerete senkit se késztet
vallomásra, mert mindegyiknek szent meggyőződése, hogy az Ítélet igazságos volt.
Néha azonban másképen is bűnhődik a rablóhalász.
Valahol az alsó Tisza mentén összeszedelőzködött egy kis halászbokor. Sokáig
várták a jó szerencsét, a mely végre meg is jött. A halakat éjjelre odakötötték a tanya
közelében egy fűzfa törzséhez, hogy reggelig élve maradjanak és ne találjon hibát bennük
a halcsíszár. A halak azonban reggelre eltűntek és így ment ez napról-napra, a legéberebb
őrzés daczára. Egyszer aztán nagy halat fogtak, egy körülbelül 80 kilós harcsát, melynek
reggelre ugyan szintén hült helye volt, de ettől kezdve őrizetlenül is mindig megmaradt a hal.
64 A rablóhalász sorsa.

Ugyanakkor nyomtalanul eltűnt a túlsó parton fekvő községből egy virtuskodó

halászlegény, a ki mindennap hajnalig mulatott a czigánnyal az eladott halak árából.

Vagy egy hétre rá ismét gyalmoltak a halászok. Érezték, hogy nagy hal akadt a
hálóba s pillanatra föl is tűnt egy óriási harcsa széles ábrázata. Nyom ában rémületes
látványként két emberi láb emelkedett ki a vízből, a melyek hirtelen rándításra újból
eltűntek a víz alatt.
A babonás halászokat ugyancsak biztatni kellett, hogy kihúzzák a borzalmas
zsákmányt. Kitűnt, hogy a nagy harcsa vonszolta maga után az emberi hullát. A harcsa
száján és kopoltyúnyílásán átkötött erős zsineg rá volt fűzve a hulla derekán levő szíjjra.
Az édesanyja a hullában azután fölismerte a túl a tiszai halászlegényt, a ki egy
héttel azelőtt eltűnt.
A dolog úgy történt, hogy napközben megfigyelte, hová rejtik a napközben fogott
halat; az éj leple alatt átúszta a Tiszát, nesztelenül odaférkőzött a halakhoz, odakötözte
őket a derékszíjához és csendesen, a mint jött, visszaúszott velük. Oly ügyesen végezte
mindezt, hogy a kiállított őrök soha a legkisebb neszt se hallották. Félmétermázsa halat
is vitt magával ilyenformán. A nagy harcsával azonban megjárta. A mint megérezte,
hogy viszik, nekilódult és lehúzta a vakmerő rablóhalászt a víz alá.
Senki se látta, de nem lehetett erős a küzdelem, mert az ember még arra se ért
rá, hogy leoldotta volna magáról a veszedelmes prédát, ha ugyan eszibe jutott!

Így beszélték ezt Kovilovo halásztelep jó szerencsét váró halászai.