A tehetséges Mr.

Ripley szerzőjétől

PATRICIA HIGHSMITH
Carol
Gálvölgyi Judit fordításában

Remek Művek
Az először Claire Morgan álnéven, 1952-ben kiadott
szerelmi történet McCarthy Amerikájában még
botrányosnak számított. Ám az azóta milliós
példányszámot is meghaladó Carol-t mára a leszbikus
szerelem kultuszműveként tartják számon. Highsmith
soha többé nem írt olyan érzékien, olyan líraian, mint
ebben a regényben, amelyet egy személyes találkozás
ihletett.
 A mű első kiadása az Egyesült Államokban
1952-ben The Price of Salt címen jelent meg.

Átdolgozott kiadás a szerző utószavával

© 1984 by Claire Morgan

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Patrícia Highsmith: Carol
Bloomsbury Publishing Plc. London, 2003.
© 1993 Diogenes Verlag AG Zürich
All rights reserved

A 198. és a 201. oldalon található szövegrészlet Leo

Robin és Ralph Raigner „EasyLiving” c. dalából való.
A Famous Music Corporation szíves engedélyével.
Copyright © 1937 és 1964 by Famous Music Corporation.

Első magyar kiadás:

Remek-Művek © Holistic Kiadó, Budapest
www.holistic.hu

© Minden jog fenntartva. A mű egészének vagy részleteinek átvétele, közlése,

elektronikus adathordozón való rögzítése vagy bármilyen más módon történő
sokszorosítása csak a kiadó írásbeli engedélyével lehetséges.
A kiadásért felel a Holistic Kiadó vezetője
Sorozatszerkesztő: Barthó Levente
Fordította: Gálvölgyi Judit
Szerkesztette: Stecz Mária
Fedélterv: Barthó Levente
Nyomdai előkészítés: Holistic Kiadó
ISSN 1789 2562
ISBN 978 963 8080 42 4
 Tartalom
ELSŐ RÉSZ
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
MÁSODIK RÉSZ
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
FÜGGELÉK
A szerző utószava
Megjegyzések
 Carol

Ednának, Jordynak és Jeffnek

ELSŐ RÉSZ
 1

Az ebédidő a csúcspontjához ért a Frankenberg Áruház

munkatársainak étkezdéjében. Nem maradt már egyetlen hely sem
a hosszú asztaloknál, s egyre többen érkeztek és várakoztak a
pénztárnál elhelyezkedő fakorlát mögött. Azok, akiknek már a
kezében volt az étellel megrakott tálca, az asztalok között
bóklásztak, olyan helyet kerestek, ahová bepréselődhetnek, vagy
ahonnan éppen felállni készül valaki, de mindhiába. A csupasz falú
teremben az edények, székek, emberi hangok, toporgó lábak és a
forgóajtó nyikorgása által keltett moraj olyan volt, mint egyetlen
hatalmas gépezet fültépő lármája.
Therese idegesen evett, előtte az „Üdvözöljük a Frankenbergben”
brosúra egy cukortartónak támasztva. A vastag tájékoztatót már az
előző héten kiolvasta, a betanítási időszak első napján, de nem volt
nála semmi más olvasnivaló, pedig a dolgozók étkezdéjében
szükségesnek érezte, hogy koncentráljon valamire. Olvasott tehát
újra az üdülési hozzájárulásról meg a háromhetes nyaralásról,
amelyeket azok kapnak, akik már tizenöt éve dolgoznak a
Frankenbergben, és közben ette a melegkonyha aznapi ajánlatát:
egy szelet szürkés marhasültet krumplipüré-gombóccal, barna
szósszal nyakon öntve, hozzá az apró zöldborsó-halmocskát és a
parányi papírkehelyben tálalt tormát. Megpróbálta elképzelni,
milyen lehet, ha az ember immár tizenöt éve dolgozik a
Frankenberg Áruházban, és rájött, hogy képtelen volna erre. A
„huszonöt évesek” négy hét vakációt kapnak, írta a brosúra. A
Frankenbergnek volt egy tábora is, ahol akár nyáron, akár télen
üdülni lehetett. Kellene nekik egy templom is, gondolta Therese,
meg egy kórház a gyermekek születéséhez. Az áruház szervezete
annyira börtönjellegű volt, hogy megrémült annak gondolatától,
hogy mindennek maga is a része.
 Therese gyorsan forgatta a lapokat, és egyszer csak két teljes
oldalt elfoglaló, nagy fekete betűkkel írt kérdés ötlött a szemébe:
„Te is a Frankenberg-csapat tagja vagy?” A termen át az ablakokra
pillantott, és próbált valami másra gondolni. A szépséges vörös-
fekete norvég pulóverre, amelyet a Saksnál látott, és meg akart
vásárolni Richardnak karácsonyra, hacsak nem talál takarosabb
levéltárcát azoknál, amelyeket húsz dollárért látott. Meg arra, hogy
Kellyékkel talán West Pointba mennek a jövő vasárnap, megnézni
egy hokimeccset. A terem túloldalán a nagy, szögletes ablak olyan
volt, mint egy festmény… mint – kinek is a képe? – Mondrian
festménye. Az ablak kis sarokrésze a fehér égboltra nyílt. Madár se
be, se ki nem repülhetett rajta. Milyen díszletet tervezne az ember
egy áruházban játszódó színdarabhoz? Megint itt tartott.
„De veled egészen más a helyzet, Terry – mondta neki Richard. –
Neked hinned kell abban, hogy te, másokkal szemben, pár héten
belül kijutsz innen.” Richard azt mondta, Therese a jövő nyáron
Franciaországban lehet. Lehetne. Richard azt akarta, hogy vele
menjen, és igazából semmi akadálya nem volt annak, hogy
Richarddal utazzon. És Richard barátja, Phil McElroy azt írta
Richardnak: elképzelhető, hogy a következő hónapban be tudja
ajánlani Therese-t egy színtársulathoz. Therese még nem
találkozott Phillel, de nemigen hitte, hogy munkát tud szerezni
neki. Therese szeptember óta járta New Yorkot, vissza-visszament,
újra tájékozódott, és nem talált semmit. Ki ad munkát tél közepén
egy teljesen kezdő díszlettervező-gyakornoknak? Az sem látszott
valószínűnek, hogy a jövő nyáron Európában lesz Richarddal,
kávéházi verandákon üldögélnek, együtt sétálnak Arles-ban,
megkeresik a helyeket, amelyeket Van Gogh lefestett, s ő meg
Richard választják meg, hogy mely városokban álljanak meg egy
időre festegetni. Amióta az áruházban dolgozott, még
valószínűtlenebbnek tűnt mindez.
Therese tudta, mi zavarja az áruházban. Olyasmi volt ez, amit
meg sem próbált elmagyarázni Richardnak. Arról volt szó, hogy az
áruház felerősítette mindazokat a dolgokat, amelyek mindig is
zavarták, amióta az eszét tudta. A céltalan cselekedetek, az
értelmetlen tennivalók, amelyekről úgy érezte, megakadályozzák
abban, hogy azt tegye, amit tenni akar, amit tehetne. A komplikált
eljárások a pénzeszsákokkal, a kabátellenőrzésekkel és a
blokkolóórákkal, amelyek még azt is megakadályozták, hogy az
emberek a tőlük telhető legnagyobb hatékonysággal szolgálják az
áruházat – az érzés, hogy senki sem képes kommunikálni senkivel,
és teljesen rossz színvonalon él, úgy, hogy az értelem, az üzenet, a
szeretet vagy bármi legyen is az, amit minden élet magában foglal,
soha ne találja meg a kifejezési módját. Közös vacsorákon,
koktélpartikon folytatott beszélgetésekre emlékeztette Therese-t,
amelyeken élettelen, érdektelen dolgok fölött súlytalanul lebegtek
a szavak. Szavak, amelyek soha nem érintettek olyan húrt, amelyik
hangot adott volna. És ha valaki élő húrt próbált érinteni, éppoly
közömbös arccal néztek rá, mint máskor, és olyannyira banális
megjegyzést tettek, hogy még azt sem hihette, hogy kibúvóról van
szó. És a magányra gondolt Therese, amelyet tovább növelt a tény,
hogy az áruházban napról napra ugyanazokat az arcokat látta, azt a
néhány arcot, akikkel beszélhetett volna, ám sosem tette, vagy
sosem tudta megtenni. Nem olyan arcok voltak, mint az elhaladó
buszon láthatók, amelyek szólni látszanak, amelyeket az ember
csak egyszer lát, és legalább örökre eltűnnek.
Amíg reggelenként az alagsorban sorban állt a blokkolóóránál, és
szeme öntudatlanul különválasztotta az állandó alkalmazottakat az
ideiglenesektől, mindig elgondolkodott azon, hogyan is kötött ki itt
– természetesen egy hirdetésre válaszolt, de ez nem adott
magyarázatot semmire és hogy mi jön még ezután a díszlettervezés
helyett. Az élete cikcakkok sorozata volt. Tizenkilenc évesen tele
volt aggodalommal.
– Jegyezd meg, Therese, hogy meg kell tanulnod bízni az
emberekben – mondogatta neki Alicia nővér. És Therese gyakran,
igen gyakran megpróbálta követni ezt a tanácsot.
 – Alicia nővér – suttogta halkan. A sziszegő szótagok vigaszt
nyújtottak neki.
Maga előtt látta a nővér arcát, amely csontos volt, és oly rózsás,
mint amikor egy rózsaszínű kőre rásüt a nap, és látta keblének
keményített kék hullámát is. Alicia nővér nagy, csontos alakja
bukkant elő a sarok mögül a folyosón, az ebédlő zománcozott fehér
asztalai között. Alicia nővér ezernyi helyen. Apró, kék szemei,
amelyek mindig meglelték őt a többi lány között, és bár másként
látták őt – Therese tudta –, mint az összes többi lányt, a keskeny,
rózsás ajkak mégis mindig ugyanolyan egyenes vonalban zárultak
össze. Maga előtt látta Alicia nővért, amint a nyolcadik
születésnapján átadja neki a zöld kötött kesztyűt selyempapírba
csomagolva, nem mosolyogva, csupán közvetlenül nyújtva át,
jóformán egyetlen szó nélkül. Alicia nővér, amint ugyanazzal az
egyenes szájjal azt mondja neki, hogy át kell mennie számtanból.
Ki mást érdekelt, hogy átmegy-e számtanból? Alicia nővér azután
Kaliforniába költözött, de Therese még évekkel később is a fém
öltözőszekrénye alján őrizte a zöld kesztyűt az iskolában. A fehér
selyempapír megpuhult és már nem is zizegett, akár valami ősrégi
kelme, ám Therese még mindig nem viselte a kesztyűt. Végül
kinőtte.
Valaki elmozdította a cukortartót, és a brosúra eldőlt. Therese a
vele szemben megjelenő két kézre pillantott. Öregedő kezek voltak,
amelyek kávét kavargattak, remegő mohósággal törték félbe a
zsemlét, mohón mártották a zsemle felét a barna szószba az övével
pontosan megegyező tányéron. A kezek repedezettek voltak, az
ujjperceken lévő, párhuzamos ráncokban piszok fészkelt, ám a jobb
kéz feltűnő és míves ezüstgyűrűt viselt világoszöld kővel, a bal meg
arany jegygyűrűt, és a körmök sarkaiban vörös lakk maradványai
látszottak. Therese nézte, amint a kéz egy villányi borsót emelt a
száj felé, és nem kellett az arcra pillantania, hogy tudja, milyen.
Olyan, mint az összes ötvenes asszonyé, aki a Frankenbergben
dolgozik, akit meggyötört az örökös kimerültség és rettegés. A szem
eltorzul a szemüveg mögött, amely vagy felnagyítja, vagy
lekicsinyíti, az orcákon rúzsfoltok vöröslenek, amelyek nem
változtatnak semmit az alattuk lévő szürkeségen. Therese nem
tudott odanézni.
– Új lány vagy, igaz? – a hang tisztán és élesen, szinte
kellemesen csendült a lármában.
– Igen – mondta Therese, és felnézett. Emlékezett az arcra.
Ennek az arcnak a kimerültsége által látta az összes többi arcot. Egy
este úgy fél hét tájban, amikor az áruház már üres volt, ezt a nőt
látta a félemeletről levánszorogni a márványlépcsőn. Kezét
végigcsúsztatta a széles márványkorláton, hogy levegyen némi súlyt
bütykös lábáról. Therese akkor azt gondolta: ez a nő nem beteg,
nem koldus, csak itt dolgozik.
– Jól boldogulsz a munkáddal?
És itt volt ez a nő, és mosolygott rá, ugyanazokkal a rettenetes
ráncokkal a szeme alatt és a szája körül. A szeme azonban most
eleven volt, és meglehetősen szeretetteljes.
– Jól boldogulsz? – ismételte a nő, mert hangját elnyomta az
étkezde moraja.
Therese megnyalta az ajkát:
– Igen, köszönöm.
– Jól érzed itt magad?
Therese bólintott.
– Végzett? – Fehér kötényes fiatalember markolta meg az
asszony tányérját erélyes kézzel. A nő rebbenő elbocsátó
mozdulatot tett. Maga elé húzta a kistányért a szeletelt konzerv
őszibarackkal. A barackszeletek – akár az iszamós, apró
narancsvörös halacskák – lecsúsztak a kanál végéről, valahányszor
az a levegőbe emelkedett, egy kivételével, amelyet az asszony
bekapott.
– A harmadikon dolgozom, a pulóverosztályon. Ha kérdezni
akarsz valamit – mondta ideges bizonytalansággal, mintha üzenetet
próbált volna átadni, mielőtt elszakítják őket egymástól gyere fel
olykor és beszélgessünk. A nevem Mrs. Robichek, Mrs. Ruby
Robichek, öt-negyvennégy.
– Nagyon köszönöm – mondta Therese. És hirtelen eltűnt az
asszony csúfsága, mert vöröses-barna szeme gyengéd volt a
szemüvege mögött, és érdeklődést mutatott Therese iránt. Therese
érezte, hogy dobog a szíve, mintha életre kelt volna. Nézte, amint az
asszony feláll az asztaltól, és nézte, amint alacsony, tömzsi alakja
távolodik, amíg bele nem vész a korlát mögött várakozó tömegbe.
Therese nem látogatta meg Mrs. Robicheket, de pillantásával
kereste minden reggel, amikor az alkalmazottak sorra
beszivárogtak az épületbe háromnegyed kilenc körül, és kereste a
liftekben meg az étkezdében is. Sosem látta, de kellemes volt a
tudat, hogy van valaki az áruházban, akit kereshet. Teljesen
megváltoztatta a világot.
Szinte minden reggel, amikor munkába érkezett a hetedikre,
Therese megállt egy percre, hogy megnézzen egy bizonyos
játékvonatot. A vonat magában állt egy asztalon a liftek közelében.
Nem olyan nagy és pompás vonat volt, mint amilyen a játékosztály
hátsó részében futott a földön, de pici, pörgő dugattyúiban olyan
düh fészkelt, amilyen a nagyobb vonatéiban nem. Therese-t
elbűvölte a zárt, ovális pályán haladó kis vonat haragja és
tehetetlen mérge.
Ss-hu-hu-hu- szólt a vonat, amint vakon bevágtatott a papírmasé
alagútba. És ss-hu-hu-hu, amikor előbukkant.
A kis vonat mindig futott, amikor Therese reggel kilépett a
liftből, és amikor este befejezte a munkát. Úgy érezte, a vonatocska
átkozta a kezet, amelyik naponta bekapcsolta. Abban, ahogyan a
pálya egyenes szakaszain zabolátlanul száguldott a vonat, majd a
kanyarokban megrándult az orra, egy zsarnoki mester
kétségbeesett és hiábavaló erőfeszítését látta. A mozdony három
pullmankocsit húzott, amelyek ablakaiban parányi emberalakok
kemény metszésű profilja látszott. Ezek után egy tehervagon
következett, megrakva szénnel, amely nem volt valódi, végül egy
fékezőkocsi zárta a szerelvényt, amely a kanyarokban ide-oda
pattogott, és úgy kapaszkodott a vonatba, mint gyermek az anyja
szoknyájába. Olyan volt, mintha beleőrült volna a fogságba…
valami halott dolog, ami sosem fárad ki, mint a Central parkbeli
állatkertben a kecses, ruganyos lábú rókák, amelyeknek bonyolult
lépéskombinációi szakadatlanul ismétlődtek, amint
körbeszaladgáltak ketreceikben.
Ezen a reggelen Therese gyorsan elfordult a vonattól, és a
babaosztály felé indult, ahol dolgozott.
Öt perccel kilenc után a jókora játékosztály életre kelt. Zöld
takarókat távolítottak el a hosszú asztalokról. Mechanikus játékok
labdákat kezdtek dobálni a levegőbe, és elkapták őket, céllövöldék
bukkantak elő, forgó céltáblákkal. A háziállatok asztaláról
rikoltozás, gágogás és bőgés hallatszott. Therese háta mögött fáradt
ra-ta-ta-tam hangzott fel, annak az óriási ólomkatonának a
dobütései, amely harciasan nézett szembe a liftekkel, és egész nap
dobolt. A kézművesasztal friss agyag szagát árasztotta, amely
Therese-t az iskolai barkácsszobára emlékeztette, amikor még
nagyon kicsi volt, és valami boltíves lejáratra is az iskola udvarán,
amelyről azt suttogták, hogy valakinek a sírja, és ahová annak
idején mindig bedugta az orrát a vasrácsok között.
Mrs. Hendrickson, a babaosztály vezetője babákat szedegetett le
a polcokról, és szétterpesztett lábbal ültette őket az üvegpultra.
Therese köszönt Miss Martuccinak, aki a pultnál állt, s akkora
összpontosítással számolta a bankjegyeket és az érméket a
pénzeszsákjából, hogy Therese gesztusát csupán egy mélyebb
fejbólintással viszonozta amúgy is bólogató fejével. Therese
megszámolta a maga zsákjában talált huszonnyolc ötvenet, az
összeget felírta egy fehér cédulára, amelyet az eladásokból
származó bevételek borítékjába helyezett, a pénzt pedig címletek
szerint berakosgatta pénztárgépe fiókjába.
Mostanra kezdtek előtünedezni a liftekből az első vásárlók is,
akik egy pillanatig habozva álltak azzal a zavart, sőt kissé riadt
arckifejezéssel, amely mindig kiül az emberek arcára, amikor a
játékosztályon találják magukat. Aztán nekiindultak kanyargós
útjuknak.
– Van az a pisilő babájuk? – kérdezte Therese-től egy nő.
– Ezt a babát szeretném, de sárga ruhában – tolt elé egy babát
egy másik nő. Therese megfordult, és levette a polcról a kívánt
babát.
A nőnek olyan szája és orcája van, mint az ő anyjának, vette észre
Therese, sötétpiros rúzs alatt kissé himlőhelyes arc, amelyet
függőleges vonásokkal redőzött keskeny, vörös száj választ ketté.
– Az ivós-pisilős babák mind ekkorák?
Nem volt szükség eladói készségre. Az emberek babát akartak,
bármilyen babát, karácsonyi ajándéknak. Nem kellett mást tenni,
mint lehajolni és előszedni dobozokat, keresve a barna szemű babát
a kék szemű helyett, hívni Mrs. Hendrick-sont, hogy nyissa ki a
kulcsával a kirakatot, amit főnöknője csak kelletlenül tett meg, ha
már meggyőződött arról, hogy az a bizonyos baba nincs raktáron,
aztán végigmenni a pult mögött a pénztárgéphez, hogy a
csomagolópulton odategye a megvásárolt babát a dobozok halmára,
amely egyre növekedett, s folyamatosan ledőléssel fenyegetett,
bármilyen gyakran jöttek is a szállítófiúk, hogy elvigyék a
csomagokat. A pénztárhoz szinte sosem jött gyerek. Úgy illett, hogy
a babát a Mikulás vigye, a Mikulás, akit a dühödt arcok meg a
kapkodó kezek képviseltek. Mégiscsak kell lennie valami jó
szándéknak mindegyikükben, gondolta Therese, még azoknak a
nőknek a hűvös, púderezett arca mögött is, akik nercet vagy cobolyt
viseltek, akik általában a legfennhéjázóbbak voltak, akik sietősen
megvették a legnagyobb és legdrágább babákat, azokat, amelyeknek
valódi hajuk és több viselet ruhájuk volt. Kétségtelenül volt
szeretet a szegény emberekben, akik kivárták a sorukat, és halk
hangon tudakolták, mennyibe kerül ez vagy az a baba, majd
bánatosan csóválták a fejüket és elfordultak. Tizenhárom dollár és
ötven cent egy mindössze huszonöt centis babáért!
„Vigye el” -akarta mondani nekik Therese. „Valóban túl drága, de
én odaadom. A Frankenbergnek nem fog hiányozni.”
Ám az olcsó posztókabátos asszonyok, az ócska, egyujjas kesztyűt
szorongató férfiak már továbbmentek, csak vágyakozó pillantásokat
vetettek a többi pultra, miközben a liftekhez tartottak. Aki babáért
jött, az nem akart semmi mást. A baba különleges karácsonyi
ajándék volt, gyakorlatilag eleven, majdnem olyan, mintha egy
kisdedet ajándékozna az ember.
Gyerekek szinte soha nem jöttek, olykor egy-egy kislány,
nagyritkán kisfiúk, és a kezüket mindig keményen fogta egy-egy
szülő. Therese ilyenkor megmutatta azt a babát, amelyik szerinte
tetszene a gyermeknek. Türelmes volt, és végül egy bizonyos baba
meghozta azt az átváltozást a kicsi arcán, azt a reakciót, amely az
egész látszatkeltésnek a célja volt. És a gyerekek általában az általa
ajánlott babát választották.
Aztán egy este munka után Therese meglátta Mrs. Robicheket az
utca túloldalán lévő, kávét és fánkot árusító boltban. Therese
gyakran beugrott oda egy csésze kávéra, mielőtt hazament. Mrs.
Robichek a bolt végében állt, a hosszú, elkanyarodó pult végénél, és
egy fánkot mártogatott a kávésbögréjébe.
Therese furakodni kezdett felé a lányok és kávésbögrék és fánkok
tömegén keresztül. Megérintve Mrs. Robichek könyökét, egy
„hellót” pihegett, és a pult felé fordult, mintha egy csésze kávé
volna az egyetlen célja.
– Hello – mondta Mrs. Robichek olyannyira közönyösen, hogy
Therese elkedvetlenedett.
Therese nem mert újra az asszonyra nézni, pedig a válluk
gyakorlatilag összeért. A kávéja felénél tartott, amikor Mrs.
Robichek tompán megszólalt:
– Az Indepent földalattival megyek. Már ha egyáltalán kijutunk
innen – a hangja barátságtalan volt, nem olyan, mint azon a napon
az étkezdében. Most megint az a hajlott hátú öregasszony volt, akit
a lépcsőn látott lefelé botorkálni.
– Kijutunk – mondta biztatóan Therese.
Utat vágott maguknak az ajtóhoz – ő is az Indepent vonalon
utazott. Mrs. Robichekkel befurakodtak a lomha tömegbe a
földalatti bejáratánál, s lassan és elkerülhetetlenül szívódtak lefelé
a lépcsőn, ahogyan a sodródó hulladék a kanálisba. Kiderült, hogy
mindketten a Lexington sugárútnál szállnak le, bár Mrs. Robichek
az Ötvenkettedik utcában lakott, éppen csak kicsit keletre a
Harmadik sugárúttól. Therese bement vele a csemegébe, ahol az
asszony vásárolni szándékozott valamit vacsorára. Ő is vehetett
volna magának valamit estére, de valahogy képtelen volt rá Mrs.
Robichek jelenlétében.
– Van otthon ennivalód?
– Nem, majd később veszek valamit.
– Miért nem jössz fel hozzám enni? Teljesen egyedül vagyok.
Gyere. – Mrs. Robichek vállrándítással fejezte be, mintha az kisebb
erőfeszítést igényelt volna egy mosolynál.
Therese csupán egy pillanatig tiltakozott, udvariasságból.
– Köszönöm. Szívesen felmegyek. – Aztán meglátott a pulton egy
celofánba csomagolt gyűmölcstortát, amely úgy festett, mint valami
nagy barna tégla piros cseresznyékkel. Megvásárolta, hogy Mrs.
Robicheknek adja.
A ház olyan volt, mint amilyenben Therese lakott, csak barna
homokkőből épült, és sokkal sötétebb és komorabb benyomást
keltett. A folyosókon egyáltalán nem égtek a lámpák, és amikor
Mrs. Robichek villanyt gyújtott a harmadik emeleti folyosón,
Therese látta, hogy a ház nem túl tiszta. Nem volt túlzottan tiszta
Mrs. Robichek szobája sem, és az ágy sem volt bevetve. Vajon
ugyanolyan fáradtan kel fel, mint ahogyan lefekszik? – töprengett
Therese. Az asszony otthagyta őt a szoba közepén, miközben a lábát
húzva a főzőfülke felé indult az élelmiszeres szatyorral, amelyet
kivett a kezéből. Most, hogy itthon volt, Therese érezte, tapasztalta,
hogy ahol nem láthatta más, Mrs. Robichek megengedte magának,
hogy olyan fáradtnak látsszon, amilyen valójában volt.
Therese később sosem volt képes felidézni, hogyan kezdődött.
Nem tudott visszaemlékezni a megelőző beszélgetésre, de
természetesen nem is volt jelentősége annak. Ami történt, az volt,
hogy Mrs. Robichek elsántikált mellette, furán, mintha transzban
volna, s egyszeriben beszéd helyett csak mormogott, és hanyatt
feküdt a vetetlen ágyon. A szüntelen mormogás, az elnézést kérő
halvány mosoly, a kidudorodó hasú, kurta, súlyos test borzalmas,
megdöbbentő csúfsága meg az alázatosan félrebillentett, rá oly
udvariasan tekintő fej okozta, hogy Therese képtelen volt
odafigyelni.
– Saját ruhaboltom volt Queensben. Szép, nagy bolt – mondta
Mrs. Robichek, és Therese elértette a hangjában a dicsekvést, és
akarata ellenére figyelni kezdett. – Tudod, azok a ruhák a V-vel a
derekuknál meg a felfutó kis gombokkal. Tudod, három-öt éve –
Mrs. Robichek esetlenül szétterpesztette a derekán merev ujjait. A
két kurta kéz messze volt attól, hogy átérje a hasát. Nagyon öregnek
látszott a gyenge lámpafényben, amely feketére festette a szeme
alatti árnyékokat. – Caterina ruháknak hívták őket. Emlékszel? Én
terveztem őket. Az én üzletemből kerültek ki, Queensből. Híresek,
úgy bizony!
Mrs. Robichek felkelt, és a fal mellett álló kis komódhoz ment.
Kinyitotta, miközben egyre beszélt, és sötét, súlyos kelméből
készült ruhákat kezdett kiráncigálni, amelyeket a földre dobált.
Gránátvörös bársonyruhát mutatott fel fehér gallérral és parányi
fehér gombokkal, amelyek V alakban futottak lefelé a szűk
felsőrészen.
 – Látod, van belőlük egy csomó. Én csináltam őket. Más boltok
utánozták. – A ruha fehér gallérja fölött, amelyet az állával szorított
le, Mrs. Robichek csúf feje groteszk módon billent félre. – Tetszik?
Adok neked egyet. Gyere ide! Gyere, próbálj fel egyet!
Therese viszolygott a gondolattól, hogy felpróbálja valamelyik
ruhát. Azt szerette volna, ha Mrs. Robichek visszafekszik pihenni,
ám engedelmesen felállt, és mintha nem lett volna önálló akarata,
elindult felé.
Mrs. Robichek remegő és tolakodó kézzel szorított hozzá egy
fekete bársonyruhát, és Therese ebből tudta, hogyan szolgálhat ki
az áruházban: hebehurgyán lökve a vásárlók elé a pulóvereket, csak
így teheti. Négy éve, emlékezett vissza, Mrs. Robichek azt mondta,
négy éve dolgozik a Frankenbergben.
– Jobban szereted a zöldet? Próbáld fel. – És a pillanat töredéke
alatt, amíg Therese habozott, Mrs. Robichek ledobta a ruhát, s egy
másikat kapott fel, a sötétvöröset. – Ötöt eladok a lányoknak az
áruházban, de neked ajándékba adom. Maradék, de most is divatos.
Ez jobban tetszik?
Therese-nek a vörös jobban tetszett. Szerette a vöröset, kivált a
gránátvöröset, és szerette a vörös bársonyt. Mrs. Robichek
benyomta őt az egyik sarokba, ahol levetkőzhetett, és a ruháját egy
karosszékre tehette. Ám Therese nem akarta a ruhát, nem akarta,
hogy Mrs. Robichek neki adja. Arra emlékeztette, amikor
ruhaneműt kapott az otthonban, örökölt, mert gyakorlatilag az
árvák egyikének tekintették, akik az iskola létszámának a felét
tették ki, és sosem kaptak kintről csomagot. Therese levette a
pulóverét, és teljesen meztelennek érezte magát. Megfogta a karját
a könyöke fölött, s hidegnek és érzéketlennek érezte ott a húst.
– Én varrtam – mondta magának elragadtatottan Mrs. Robichek
– hogy varrtam reggeltől estig! Négy lánnyal dolgoztam. De
elromlott a szemem. Az egyik vak, ez itt. Vedd fel a ruhát. – Mesélt
Therese-nek a szemműtétről. Nem egészen vak, csak részben. De
nagyon fájdalmas volt. Glaukóma. Még mindig vannak fájdalmai.
És a háta. És a lába. A bütykök.
Therese rájött, hogy az asszony azért meséli el minden baját és
balszerencséjét, hogy ő megértse, hogyan süllyedhetett olyan
mélyre, hogy áruházban dolgozik.
– Jó rád? – kérdezte bizalmasan Mrs. Robichek.
Therese a szekrényajtó tükrébe nézett. A tükör hosszú, vékony
alakot mutatott keskeny fejjel, amelynek külső körvonala mintha
lángolt volna, élénksárga láng futott végig a két vállon lévő
élénkvörös csíkokig. A ruha egyenes hajtásokban hullt alá
majdnem a bokájáig. Mesebeli királynő ruhája volt, vérvörösnél is
mélyebb színben. Therese hátralépett, hátul összehúzta a ruha
bőségét, hogy a bordáira és a derekára simuljon, s visszanézett
önnön sötétbarna szemébe a tükörben. Önmagával találkozott. Ez
volt ő, nem az a lány az unalmas kockás szoknyában meg a bézs
pulóverben, nem az a lány, aki a Frankenberg babaosztályán
dolgozik.
– Tetszik? – kérdezte Mrs. Robichek.
Therese elnézte saját meglepően nyugodt száját, tisztán látta
annak alakját, bár nem viselt több rúzst, mint amennyit akkor
viselt volna, ha csókra készült volna. Szerette volna megcsókolni
azt a személyt a tükörben, hogy életre keltse, mégis mozdulatlanul
állt, mint egy festett kép.
– Ha tetszik, vidd – nógatta türelmetlenül Mrs. Robichek, aki
távolabbról nézte, a szekrény mögé bújva, ahogyan az eladónők
leselkednek, amíg a vásárlók kabátokat meg ruhákat próbálnak a
tükrök előtt az áruházban.
Therese tudta, hogy nem fog folytatódni. Megmozdul, és máris
elmúlik. Még ha megtartja is a ruhát, elmúlik, mert ez a perc műve
volt, ezé a percé. Nem akarta a ruhát. Próbálta elképzelni azt a
szekrényében otthon, a többi ruhaneműje között, de nem tudta.
Kezdte kigombolni és megnyitni a gallért.
 – Tetszik, igaz? – kérdezte magabiztosan Mrs. Robichek.
– Igen – ismerte be határozottan Therese.
Nem tudta kigombolni hátul a gallért. Mrs. Robicheknek
segítenie kellett, és ő alig várta a szabadulást. Úgy érezte, mintha
fojtogatnák. Mit keres itt? Hogy vehetett fel egy ilyen ruhát? Mrs.
Robichek meg a lakása hirtelen rémálommá változott, és ő csak
most jött rá, hogy álom az egész. Mrs. Robichek a púpos börtönőr.
Őt pedig azért hozták ide, hogy megkínozzák.
– Mi baj? Megszúrt egy tű?
Therese ajka szóra nyílt, de a gondolatai túlságosan távol jártak.
Egy távoli ponton, egy távoli örvénynél, amely megnyílt a
félhomályos, ijesztő szoba díszletében, ahol ők ketten elkeseredett
csatát látszottak vívni. És az örvénylő pontnál, ahol az esze járt,
tudta, hogy a reménytelenség az, ami megrémítette, semmi más.
Mrs. Robichek beteg testének és áruházi állásának a
reménytelensége, a ruháié a komódban, a csúfságáé, a
reménytelenség, amelyből teljesen összeállt életének a vége. És
önnön reménytelensége, hogy lesz-e valaha az az ember, aki lenni
akart, és megvalósítja-e azokat a dolgokat, amelyeket az az ember
megvalósítana. Egész élete álom lett volna csupán, és ez a valóság?
Ennek a reménytelenségnek az iszonyatában akarta levetni a ruhát
és elmenekülni, mielőtt késő lesz, mielőtt körülfonják és bezárják a
láncok.
Lehet, hogy máris túlságosan késő. Mint egy rémálomban, úgy
állt Therese a szobában fehér bugyijában, reszketve, mozdulásra
képtelenül.
– Mi bajod? Fázol? Meleg van.
Meleg volt. A radiátor sziszegett. A szobában fokhagyma, az
öregkor áporodottsága, gyógyszerek és egy sajátos, fémes szag,
magának Mrs. Robicheknek a szaga érződött. Therese a
legszívesebben belerogyott volna a fotelbe, ahol a szoknyája meg a
pulóvere hevert. Talán nem történne baj, ha a saját ruháján
feküdne, gondolta. De egyáltalán nem kéne lefeküdnie. Ha
megteszi, elveszett. A láncok rázárulnának, és ő eggyé válna a
púpossal.
Erősen reszketett. Egyszeriben nem volt ura a helyzetnek.
Borzongás volt ez, nem puszta ijedtség vagy fáradtság.
– Ülj le – mondta Mrs. Robichek hangja a távolból, és valami
megdöbbentő közönnyel és unalommal, mintha nagyon is
hozzászokott volna ahhoz, hogy lányok erőtlenednek el a
szobájában, és ugyancsak a távolból, száraz, durva végű ujjait
Therese karjába nyomta.
Therese küzdött az ellen, hogy leüljön, de közben tisztában volt
azzal, hogy nem tud ellenállni a fotel vonzásának. A fotelbe
huppant, érezte, amint Mrs. Robichek kifelé rángatja alóla a
szoknyáját, ám nem volt képes megmozdulni. De ugyanabban a
tudatállapotban volt még, megvolt a teljes szabadsága, hogy
gondolkodjék, ha rázárultak is a fotel sötét karjai.
Mrs. Robichek beszélt hozzá:
– Túl sokat állsz az áruházban. Nehezek ezek a karácsonyok. Én
már négyet végigéltem. Meg kell tanulnod kicsit kímélni magad.
Például a korlátba kapaszkodva bicegni lefelé a lépcsőn. És azzal is
energiát spórolhat az ember, ha mindig az étkezdében ebédel. Néha
le kell venni a cipőt a bütykös lábról, s a többi eladónőhöz
hasonlóan küzdeni kell a női mosdóban a radiátor egy darabkájáért,
hogy újságpapírt rátéve legalább öt percig pihenni lehessen.
Therese agya igen tisztán működött. Döbbenetes, hogy milyen
világosan, holott tisztában volt azzal, hogy csak a maga előtti
semmibe mered, és moccanni sem tudna, ha akarna.
– Egyszerűen fáradt vagy, te kislány. – Mrs. Robichek
gyapjútakarót borított a vállára a fotelben. – Pihenned kell, hisz
egész nap álldogálsz, aztán még itt is, ma este.
Richard Eliot-kötetének egyik sora jutott Therese eszébe:
 [1]
„Egyáltalán nem így képzeltem el. Nem így képzeltem el.“
Mondani akarta, de képtelen volt megmozdítani az ajkát. Valami
édes és égető volt a szájában. Mrs. Robichek ott állt előtte, egy
üvegből kanálba töltött valamit, és a kanalat a szájába dugta.
Therese engedelmesen lenyelte, az sem érdekelte volna, ha méreg.
Immár meg tudta volna mozdítani az ajkát, fel tudott volna állni a
fotelből, de nem akart mozdulni. Végül elnyúlt a fotelben, hagyta,
hogy Mrs. Robichek rátegye a takarót, és úgy tett, mintha elaludt
volna. Közben azonban figyelte, hogyan járkál a púpos alak a
szobában, rámol el az asztalról, vetkőzik a lefekvéshez. Nézte,
ahogy levet egy jókora csipkés fűzőt, aztán valami pántokból álló
eszközt, amely körülfogta a vállát és részben a hátát is. Therese
ekkor iszonyodva csukta be a szemét, szorosan összezárta, amíg egy
rugó nyikordulása meg egy hosszú, fájdalmas sóhaj el nem árulta,
hogy Mrs. Robichek lefeküdt. De ez még nem volt minden. Mrs.
Robichek fogta az ébresztőórát, felhúzta, és anélkül hogy felemelte
volna a fejét a párnáról, megpróbálta az órával megtalálni az ágy
mellett álló széket. A sötétben Therese homályosan látta, hogy
négyszer emelkedett fel és hullt alá a karja, amíg sikerült az órát a
székre tennie. Gondolta, vár tizenöt percet, amíg az asszony
elalszik, aztán elmegy.
És mivel fáradt volt, összeszedte magát, hogy kivédje azt a
görcsöt, azt a hirtelen érkező rohamot, amely zuhanásra
hasonlított, és amely minden este jóval az elalvás előtt jött, mégis
az alvást harangozta be. Nem jött. Így hát, amikor úgy gondolta,
letelt a tizenöt perc, felöltözött, és csendesen kiment az ajtón.
Végül is könnyű volt, egyszerű kinyitni az ajtót és elmenekülni.
Azért volt könnyű, gondolta, mert valójában egyáltalán nem
menekült meg.
 2

– Terry, emlékszel arra a fickóra, Phil McElroyra, akiről beszéltem

neked? Aki a színháznál van? Nos, itt van a városban, és azt
mondja, pár héten belül munkát kapsz.
– Igazi munkát? Hol?
– Egy show-ban a Village-ben. Phil találkozni akar velünk ma
este. Majd személyesen megbeszéljük. Húsz perc múlva ott vagyok.
Most indulok az iskolából.
Therese futva tette meg a három emeletet a lakásáig. A
mosakodás felénél tartott, és a szappan rászáradt az arcára.
Lepillantott a mosdókagylóban lévő narancssárga szivacsra.
– Munka! – suttogta maga elé. A bűvös szó.
Miután felvett egy ruhát, Richard születésnapi ajándékát
akasztotta a nyakába, egy rövid ezüstláncot Szent Kristófot ábrázoló
medállal, a haját pedig egy kis vízzel fésülte meg, hogy formásabb
legyen. Azután olyan helyre rakott néhány vázlatot és kartonpapír
makettet, ahonnan könnyen előszedheti őket, ha Phil McElroy
kíváncsi rájuk. Nem, nincs igazán gyakorlata – kell majd mondania
–, és a kudarc ólomnehezékét érezte. Még gyakornoki munka sem
áll mögötte, kivéve azt a kétnapos melót Montclairben, ahol
elkészítette azt a papírmasé makettet, amelyet az amatőr együttes
végül használt – ha ugyan ez munkának nevezhető. Két
díszlettervezői kurzust végzett New Yorkban, és rengeteg könyvet
olvasott. Már hallotta, amint Phil McElroy – érdeklődő és nagyon
elfoglalt fiatalember, valószínűleg kissé bosszús, amiért hiába
vesztegette az idejét – sajnálkozva közli, hogy mégsem felel meg.
De Richard jelenlétében, gondolta Therese, mégsem lesz annyira
lesújtó, mintha egyedül lenne. Richard legalább öt állást hagyott
ott, vagy rúgták ki, amióta ő ismeri. Richardot semmi sem izgatja
kevésbé, mint egy- egy állás elveszítése vagy megszerzése.
Therese-nek eszébe jutott, amikor egy hónapja kitették a Pelican
Presstől, és összerezzent. Még felmondólevelet sem kapott, és
elbocsátásának egyetlen oka feltételezése szerint az volt, hogy
befejeződött az a munka, amire felvették. Amikor felkereste Mr.
Nussbaumot, az elnököt, hogy szóljon, nem kapott
felmondólevelet, az azt sem tudta – vagy legalábbis úgy tett,
mintha nem tudná mi az. „Felmondólefél? Misoda? ” – mondta
közönyösen, ő pedig sarkon fordult, és kiszaladt, mert félt, hogy ott
sírja el magát az irodában. Richardnak könnyű volt, otthon élt a
családjával, akik gondoskodtak arról, hogy mindig derűs legyen.
Spórolnia is könnyebb volt. Kétezret rakott félre a
haditengerészetnél tett kétéves „kiruccanás” alatt, és még egy
ezrest az azóta eltelt évben. Neki mennyi időbe telne összeszedni
azt az ezerötszáz dollárt, amennyit egy kezdő tagnak le kell
perkálnia, ha be akar lépni a díszlettervezők szervezetébe?
Majdnem két, New Yorkban töltött év után csak mintegy ötszáz
dollár volt meg belőle.
– Imádkozz értem – mondta a könyvespolcon álló, fából faragott
Madonnának. Lakásában ez volt az egyetlen szép tárgy, a fából
faragott Madonna, amelyet az első hónapban vásárolt, miután New
Yorkba jött. Szerette volna, hogy jobb helye legyen a csúf
könyvespolcnál, amely úgy nézett ki, mint néhány egymásra rakott
és vörösre festett gyümölcsösláda. Therese natúrszínű fa
könyvespolcra vágyott, amelynek felülete simára van csiszolva, és
viaszosan fénylik.
Lement a csemegébe, vett hat doboz sört meg némi kéksajtot.
Amikor már felért, akkor jutott az eszébe, hogy eredetileg miért is
ment a boltba: hogy húst vegyen a vacsorához. Azt tervezték
Richarddal, hogy ma együtt vacsoráznak. Ez most változhat, de
Therese nem szerette önállóan módosítani a terveket, amikor
Richardról volt szó, és éppen újra le akart szaladni a húsért, amikor
felhangzott a hosszú csengetés. Therese megnyomta a kapunyitó
gombot.
Richard futva jött fel a lépcsőn, s mosolyogva kérdezte:
– Telefonált Phil?
– Nem – mondta Therese.
– Helyes. Ez azt jelenti, hogy jön.
– Mikor?
– Pár percen belül, azt hiszem. Valószínűleg nem marad sokáig.
– Tényleg komoly munkának látszik?
– Phil azt mondja.
– Nem tudod, milyen darabról van szó?
– Nem tudok mást, mint hogy szükségük van egy
díszlettervezőre, és miért ne te légy az? – Richard kritikus
szemmel, de mosolyogva mérte végig Therese-t. – Nagyon elegáns
vagy ma este. Ne légy ideges, jó? Csak egy kis társulat a Village-ben,
és benned valószínűleg több a tehetség, mint a többiekben
együttvéve.
Therese fogta Richard felöltőjét, amelyet a férfi egy székre
dobott, és beakasztotta a faliszekrénybe. A felöltő alatt egy tekercs
szénrajzhoz való papír volt, amelyet Richard a művészeti iskolából
hozott.
– Sikerült ma valamit jót csinálnod? – kérdezte Therese.
– Félig-meddig. Még dolgozni akarok rajta otthon – mondta
könnyedén Richard. – Ma az a vörös hajú modell volt, akit
kedvelek.
Therese látni szerette volna a vázlatot, de tudta, hogy Richard
valószínűleg nem tartja elég jónak. Richard egyes képei jók voltak,
mint például az a világítótorony kékben és feketében, amelyik
Therese ágya fölött függött, s amelyet Richard akkor festett, amikor
még a haditengerészetnél szolgált, és éppen csak elkezdett
festegetni. Élő modell utáni rajzai még nem voltak jók, és Therese
úgy vélte, sosem is lesznek azok. Richard sárgásbarna
vászonnadrágjának egyik térdén friss szénfolt éktelenkedett. Vörös-
fekete kockás inge alatt pólót viselt, a szarvasbőr mokasszintól meg
nagy lába úgy nézett ki, mint holmi formátlan medvemancs.
Richard inkább favágónak vagy valamiféle hivatásos sportolónak
látszik, gondolta Therese, mint bármi másnak. Könnyebben el
tudta képzelni fejszével, mint ecsettel a kezében. Egyszer látta is őt
fejszével, amikor fát vágott brooklyni házuk hátsó udvarán. Ha nem
sikerül bizonyítania, hogy elért némi haladást a festészetben, akkor
valószínűleg be kell lépnie a nyáron apja palackozott gázt
forgalmazó vállalkozásába, és meg kell nyitnia Long Islanden azt a
leányvállalatot, amelyet az apja az ő irányításával tervez.
– Szombaton dolgoznod kell? – kérdezte Therese, mert még
mindig nem mert a munkáról beszélni.
– Remélem, nem. Te szabad vagy?
Therese-nek most jutott eszébe, hogy nem.
– Pénteken vagyok szabadnapos – mondta rezignáltan. – A
szombat pedig hosszú nap lesz.
Richard mosolygott:
– Ez valami összeesküvés. – Megfogta és önnön derekára tette a
lány két kezét, így fejezve be nyugtalan járkálását a szobában. –
Talán vasárnap? A család kérdezteti, el tudnál-e jönni ebédre, de
nem kell sokáig maradnunk. Kölcsönvehetnék egy tartálykocsit, és
délután elmehetnénk valahová.
– Rendben van. – Therese szerette ezt, ahogyan Richard is, ülni a
nagy, üres gáztartály előtt, és menni valamerre oly szabadon,
mintha pillangó hátán utaznának. Levette a kezét Richard
derekáról. Zavartnak és ostobának érezte magát attól, hogy úgy
ölelje Richardot, mintha egy fa törzsét karolná. – Vettem ma estére
sütni való marhahúst, de ellopták az áruházban.
– Ellopták? Honnan?
 – A polcról, ahová a kézitáskáinkat tesszük. Azok a dolgozók,
akiket karácsonyra vesznek fel, nem kapnak rendes
öltözőszekrényt. – Therese most mosolygott ezen, ám délután
majdnem sírva fakadt. Farkasok, gondolta, farkasfalka, ellopnak
egy csomag véres húst, mert élelem, ingyenkaja. Megkérdezte az
összes eladólányt, látták-e, de mind tagadta. Húst vinni az áruházba
tilos, mondta felháborodottan Mrs. Hendrickson. Ám mit tegyen az
ember, ha az összes húsbolt bezár hatkor?
Richard végigheveredett a pamlagon. A szája keskeny volt, és a
vonala egyenetlen, a fele lefelé biggyedt, ami kétértelművé tette az
arckifejezését, olykor humorosnak, máskor keserűnek tetszett, s
ezt az ellentmondást meglehetősen tiszta és nyílt kék szeme sem
oldotta fel. Most lassan és gúnyosan beszélt:
– Nem mentél le a talált tárgyak osztályára? Elveszett fél kiló
marhasültnek való! A válaszokat Húsgolyó jeligére kérem.
Therese mosolygott, és a polcon át a teakonyhájára pillantott.
– Azt hiszed, most vicceset mondtál? Mrs. Hendrickson tényleg
azt mondta, hogy menjek le a talált tárgyak osztályára.
Richard harsogva nevetett, és felállt.
– Van egy doboz konzerv kukoricám meg fejes salátám. Van
kenyér és vaj. Menjek le fagyasztott sertéskarajért? – kérdezte
Therese.
Richard átnyúlt hosszú karjával Therese válla fölött, és elvette a
polcról a szögletes, fekete zabkenyeret.
– Ezt nevezed te kenyérnek? Penészes. Nézd, olyan kék, mint a
mandrill segge. Miért nem eszed meg a kenyeret, ha megvetted?
– Világítok vele a sötétben. De minthogy nem szereted… –
Therese elvette Richardtól a kenyeret, és a szemétládába dobta. –
Különben sem erre a kenyérre gondoltam.
– Mutasd meg azt a kenyeret, amelyikre gondoltál.
A kapucsengő felsikoltott közvetlenül a hűtőszekrény mellett, és
Therese a gombhoz ugrott.
– Ők azok – mondta Richard.
Két fiatalember érkezett. Richard úgy mutatta be őket, mint Phil
McElroy és a bátyja, Dannie. Phil nem volt olyan magas, amilyenre
Therese számított. Nem látszott érdeklődőnek vagy komolynak, de
még különösebben intelligensnek sem. És alig nézett Therese-re a
bemutatkozáskor.
Dannie karján a kabátjával állt, amíg Therese el nem vette tőle. A
másik kabátnak nem talált fogast, ezért Phil visszavette, és egy
székre dobta azt úgy, hogy félig a padlóra lógott. Régi, piszkos kabát
volt. Therese felszolgálta a sört, a sajtot meg a rágcsálnivalót, és
állandóan arra figyelt, mikor tér rá Phil és Richard a munkára. Ám
olyan dolgokról beszélgettek, amelyek azóta történtek, hogy
utoljára találkoztak Kingstonban, New York államban. Richard a
múlt nyáron két hétig dolgozott ott egy út menti fogadóban valami
falfestményen, Phil pedig ugyanott pincérkedett.
– Maga is a színháznál van? – kérdezte Dannie-től Therese.
– Nem, én nem – mondta Dannie. Szégyenlősnek látszott, vagy
inkább unatkozott, és mehetnékje volt. Idősebb volt Philnél, és
kissé testesebb. Sötétbarna szeme elgondolkozva vándorolt tárgyról
tárgyra a szobában.
– Nincs semmijük, csak egy rendezőjük meg három színészük –
mondta Richardnak Phil, és hátradőlt a kanapén. – Egy olyan fickó
rendezi, akivel egyszer együtt dolgoztam Phillyben. Raymond
Cortes. Ha én ajánlom be, holtbiztos, hogy megkapja a munkát –
vetett egy pillantást Therese-re. – Nekem ígérte a második fivér
szerepét a darabban. Kis eső a címe.
– Vígjáték?- kérdezte Therese.
– Vígjáték. Három felvonás. Tervezett már díszletet önállóan?
– Hány díszlet kell hozzá? – kérdezte Richard, amikor Therese
éppen válaszolni akart.
 – Legfeljebb kettő, de valószínűleg inkább eggyel akarják
megúszni. Georgia Halloran játssza a főszerepet. Nem láttad
véletlenül azt a Sartre- micsodát, amit ősszel játszottak ott lenn?
Benne volt.
– Georgia? – mosolygott Richard. – Mi lett vele meg Rudyval?
Therese csalódottan hallgatta, amint a beszélgetés megfeneklett
Georgiánál és Rudynál meg másoknál, akiket nem ismert. Georgia
azoknak a lányoknak lehetett az egyike, akikkel Richardnak
viszonya volt, feltételezte Therese. Richard egyszer ötöt említett. A
nevükre, Celia kivételével, nem emlékezett.
– Ez a maga egyik terve? – kérdezte Dannie a falon függő
makettre nézve, és amikor Therese bólintott, felállt, hogy
megnézze.
Richard és Phil most egy olyan emberről beszélgetett, aki
tartozott valamiért Richardnak. Phil azt mondta, az előző este látta
a fickót a San Remo bárban. Phil hosszúkás arcával és rövidre
vágott hajával olyan, akár egy El Greco, gondolta Therese, ám
ugyanezek a vonások a bátyján inkább amerikai indiánra
emlékeztettek. Phil társalgási módja azonban teljesen lerombolta
az El Greco-illúziót. Úgy beszélt, ahogyan bármelyik fiatalember,
akikkel a Village bárjaiban lehet találkozni, fiatalok, akik állítólag
írók vagy színészek, de többnyire nem csinálnak semmit.
– Nagyon szép – mondta Dannie, bekukucskálva az egyik
felfüggesztett kis figura mögé.
– Makett a Petruská-hoz. A vásári jelenet – mondta Therese
azon tűnődve, vajon ismeri-e a férfi a balettet. Ügyvéd is lehet, sőt
akár orvos. Az ujjain sárga foltokat látott, de nem cigarettától
valókat.
Richard említette, hogy éhes, és Phil azt állította, majdnem éhen
hal, de egyikük sem nyúlt az eléjük tett sajthoz.
– Fél órán belül ott kell lennünk, Phil – ismételte Dannie.
 Egy perc múlva mindannyian felálltak, és vették a kabátjukat.
– Menjünk el valahová vacsorázni, Terry – mondta Richard. –
Mit szólnál ahhoz a cseh étteremhez a Másodikon?
– Rendben van – próbált kedves lenni Therese. Ez a vége,
gondolta, és semmi sem biztos. Szeretett volna megkérdezni Philtől
valami nagyon fontosat, de nem tette.
És az utcán a belváros felé indultak, nem az ellenkező irányba.
Richard Phillel ment, és csak egyszer-kétszer pillantott hátra
Therese-re, mintegy ellenőrizve, hogy megvan-e még. Dannie
segített Therese-nek a járdaszegélyeknél meg azoknál a mocskos és
csúszós, se nem hó, se nem jég koszfoltoknál, amelyek a három
héttel korábbi havazás maradványai voltak.
– Maga doktor? – kérdezte Dannie-től Therese.
– Fizikus – felelte Dannie. – Most vagyok végzős a New York-i
Egyetemen. – Therese-re mosolygott, ám a társalgás itt egy időre
félbeszakadt.
Azután Dannie megszólalt:
– Az aztán távol esik a díszlettervezéstől, igaz?
Therese bólintott.
– Meghiszem azt. – Nekikészült, hogy megkérdezze,
szándékában áll-e Dannie-nek dolgozni az atombombán, de ugyan
mit számít, hogy igen vagy nem? Ehelyett azt kérdezte:
– Maga tudja, hová megyünk?
Dannie szélesen elmosolyodott, kivillantak szögletes, fehér fogai:
– Igen. A földalattihoz. De Phil először harapni akar valamit.
A Harmadik sugárúton haladtak, és Richard arról beszélt
Philnek, hogy a jövő nyáron Európába szeretnének utazni. Therese
lüktető zavart érzett, ahogy ott baktatott Richard mögött, mint
valami függelék, mert Phil és Dannie nyilván azt hitte, hogy ő
Richard szeretője. Nem volt a szeretője, és Richard nem is várta ezt
el tőle, Európában sem. Különös egy kapcsolat, vélte Therese, és
ugyan ki hinné el? Mert ahogy New Yorkban tapasztalta, mindenki
lefeküdt mindenkivel, akivel egy-két randevúnál többször
találkozott. És a két férfi, akikkel Richard előtt együtt járt – Angelo
és Harry –, kétségtelenül dobták őt, amint rájöttek, hogy nem
hajlandó szexuális kapcsolatba lépni. Ismeretségük kezdetén
Therese háromszor vagy négyszer kezdeményezett viszonyt
Richarddal, de sikertelenül, mert Richard azt mondta, hogy inkább
vár. Vár, amíg fontosabb lesz Therese számára. Richard feleségül
akarta venni Therese-t, és ő volt az első lány, akit megkért, mondta.
Therese tudta, hogy újra meg fogja kérni, mielőtt Európába
utaznak, de nem szerette őt annyira, hogy hozzámenjen. Mégis el
fogja fogadni tőle az utazáshoz szükséges pénz zömét, gondolta a
szokásos bűntudattal. Aztán megjelent előtte Mrs. Semcónak,
Richard édesanyjának a képe, amint áldón mosolyog rájuk, a
házasságukra, és Therese önkéntelenül megrázta a fejét.
– Mi az? – kérdezte Dannie.
– Semmi.
– Fázik?
– Nem. Egyáltalán nem.
Ám jobban a férfiba karolt. Fázott, és általában véve
meglehetősen nyomorúságosán érezte magát. A Richarddal való
félig bizonytalan, félig nagyon is szilárd kapcsolat volt az oka, tudta.
Egyre gyakrabban voltak együtt anélkül, hogy valójában közelebb
kerültek volna egymáshoz. Therese még most sem volt szerelmes
Richardba, tíz hónap után sem, és talán sosem is lesz, bár ez nem
változtatott azon a tényen, hogy jobban kedvelte őt bárkinél, akit
valaha is ismert, kétségtelenül jobban bármely más férfinél.
Amikor reggel felébredt – tompán bámulva a plafont, mielőtt álmos
ürességének ideje lett volna feltöltődnie a felismeréssel, hogy hány
óra van, milyen nap van, milyen tennivalók várják őt aznap azok
közül, amelyekből az ember élete felépül –, néha úgy érezte,
szerelmes belé, hirtelen ráébredve, hogy Richard létezik,
visszagondolva arra, hogyan ragyogott az arca az iránta érzett
szerelemtől a szeretet valamely őáltala nyilvánított gesztusa
nyomán.
Ez az érzés azonban nem hasonlított ahhoz, amit a szerelemről
olvasott. A szerelemnek állítólag valamiféle boldog bolondságnak
kell lennie. És valójában Richard sem úgy viselkedett, mint aki
boldogan bolond.
– Ó, mindent úgy hívnak, hogy St. Germaindes-Prés! – ordította
legyintve Phil. – Adok pár címet, mielőtt elutaztok. Meddig akartok
ott maradni?
Egy csapkodó láncokkal megrakott zörgő teherautó fordult be
előttük, és Therese nem hallotta tőle Richard válaszát. Phil bement
a Riker’s büfébe az Ötvenharmadik utca sarkán.
– Nem muszáj itt ennünk. Phil csak egy pillanatig akar maradni.
– Richard megszorította Therese vállát, amikor beléptek az ajtón. –
Nagy nap ez a mai, ugye, Terry? Nem érzed? Az első igazi munkád!
Richard szentül hitte, Therese meg erősen igyekezett elképzelni,
hogy ez nagy pillanat lehet. De még azt a bizonyosságot sem volt
képes visszaidézni, amelyet akkor érzett, amikor Richard telefonja
után a narancssárga szivacsra nézett a mosdóban. Therese a Phil
széke melletti széknek támaszkodott, Richard mellette állt, és még
mindig Philhez beszélt. A fehérre csempézett falakról és padlóról
visszaverődő vakító fény a napfénynél is ragyogóbbnak látszott,
mert itt nem voltak árnyékok. Therese jól látta Phil szemöldökének
minden egyes fényes, fekete szőrszálát, akárcsak az érdes és a sima
foltokat a pipán, amelyet Dannie tartott a kezében,
meggyújtatlanul. Látta a részleteket Richard kezén, amely
ernyedten lógott ki a felöltő ujjából, és ismét tudatosult benne,
hogy ez a kéz mennyire nincs összhangban Richard rugalmas,
hosszú csontú testével. Vaskos, mi több, kövér kéz volt, s
ugyanolyan esetlenül és vaktában mozdult, ha sótartót kellett
felemelnie, mint amikor egy bőrönd fogantyúját kellett megfognia.
Vagy amikor a hajamat simogatja, gondolta Therese. Richard
tenyere rendkívül puha volt, mint egy lányé, és kissé nyirkos. És
ami a legrosszabb, Richard általában elfelejtette megtisztítani a
körmeit, még akkor is, amikor kiöltözött. Therese nemegyszer
szóvá tette ezt, de most úgy érezte, nem szólhat neki többször
anélkül, hogy felbosszantaná.
Dannie őt nézte. Therese egy pillanatig állta az elgondolkodó
tekintetet, aztán lesütötte a szemét. Egyszerre megértette, miért
nem képes visszaidézni azt a korábbi érzést: egyszerűen nem hitte
el, hogy Phil McElroy képes munkát szerezni neki azzal, hogy
beajánlja.
– A munka miatt aggódik? – Dannie közvetlenül mellette állt.
– Nem.
– Ne aggódjon. Phil tud ötleteket adni. – A szájába dugta a pipája
szárát, s úgy látszott, mondani akar még valamit, ám elfordult.
Therese fél füllel Phil és Richard beszélgetésére figyelt.
Hajójegyfoglalásról beszéltek.
– Egyébként – mondta Dannie – a Fekete Macska Színház csak
pár saroknyira van a Morton utcától, ahol lakom. Phil nálam szállt
meg. Jöjjön fel egyszer, s ebédeljen velünk! Mit szól hozzá?
– Nagyon köszönöm. Örömmel. – Nem valószínű, hogy összejön,
gondolta Therese, de igazán kedves Dannie-től, hogy meghívta.
– Mit gondolsz, Terry? – kérdezte Richard. – Márciusban korai
még Európába menni? Szerintem jobb korán utazni, mint
megvárni, amíg mindenhol tömeg lesz odaát.
– A március jól hangzik – mondta Therese.
– Semmi sem állíthat meg minket, igaz? Az sem érdekel, ha nem
fejezem be a téli szemesztert.
– Nem, semmi sem állíthat meg minket. – Mondani könnyű volt.
Könnyű volt hinni is az egészet, és éppolyan könnyű nem hinni
belőle semmit. Ha viszont minden igaz, ha a munka valódi, a darab
sikeres, és ő úgy utazhat Franciaországba, hogy legalább egy
eredmény van már a háta mögött – Therese hirtelen Richard karja
után nyúlt, és végigcsúsztatta rajta a kezét, le az ujjakig. Richard
úgy meglepődött, hogy elhallgatott egy mondat közepén.
Másnap délután Therese felhívta a Phil által megadott számot.
Egy a hangjából ítélve nagyon gyakorlatias leány vette fel. Cortes
nem volt ott, de hallottak már Therese-ről Phil McElroytól. A
munka az övé, és december 28-án kezdheti, heti ötvendolláros
fizetéssel. Előbb is bemehet, és megmutathatja Mr. Cortesnek
valamelyik munkáját, de nem szükséges, hiszen McElroy annyira
elismerően nyilatkozott róla.
Therese felhívta Philt, hogy megköszönje, de nem vették fel a
telefont. Írt neki pár sort, és elküldte a Fekete Macska Színházba.
 3

Roberta Walls, a játékosztály legfiatalabb felügyelője csak annyi

időre állt meg délelőtti viharzása közben, hogy odasúgja Therese-
nek:
– Ha nem adja el ma ezt a huszonnégy kilencvenötös bőröndöt,
hétfőn leértékelik, és az osztály két dollárt veszít rajta!
Roberta a pulton heverő barna papundekli-bőrönd felé
biccentett, a nála lévő szürke dobozokat Miss Martucci kezébe
nyomta, és továbbsietett.
A hosszú pult végénél Therese nézte, hogyan adnak utat az
eladólányok Röbertának. Roberta fel-alá futkározott, az emelet
egyik sarkából a másikba viharzott reggel kilenctől délután hatig.
Therese azt hallotta, újabb előléptetésért töri magát. Roberta piros
bohócszemüveget viselt, és – ellentétben a többi lánnyal – zöld
munkaköpenyének ujját a könyöke fölé tűrve hordta. Therese látta
őt, amint átröppen két sor között, gesztikulálva megállítja Mrs.
Hendricksont és izgatottan átad neki egy üzenetet. Mrs.
Hendrickson helyeslően bólintott, Roberta barátilag megérintette a
vállát, és Therese-en egy kis féltékenység futott át. Féltékenység,
pedig fütyült Mrs. Hendricksonra, sőt kifejezetten nem kedvelte.
– Van síró rongybabájuk?
Therese nem tudott ilyen babáról, ám a nő kötötte az ebet a
karóhoz, hogy a Frankenbergben lennie kell, mert látta, hogy
hirdetik. Therese elővett még egy dobozt a végső helyről, ahol
lehetett volna, de nem volt.
– Bit geres? – kérdezte Miss Santini, aki meg volt fázva.
– Síró rongybabát – mondta Therese. Miss Santini az utóbbi
időben különösen kedves volt hozzá. Therese-nek eszébe jutott az
ellopott hús. De most Miss Santini csak felhúzta a fél szemöldökét,
előrebiggyesztette vörös alsó ajkát és továbbment.
– Rongybaba? Varkoccsal? – Miss Martucci, ez a szikár, kócos
hajú olasz lány, akinek hosszú orra farkaséra hasonlított, Therese-
re pillantott. – Vigyázzon, Roberta meg ne hallja – nézett körül.
– Senki meg ne hallja, de azok a babák az alagsorban vannak.
– Ó! – A fenti játékosztály hadban állt az alagsori játékosztállyal.
Az volt a taktika, hogy rákényszerítsék a vevőt, hogy a hetediken
vegyen valamit, ahol sokkal drágább volt minden. Therese
megmondta a nőnek, hogy a babák az alagsorban vannak.
– Próbálja meg ezt ma eladni – mondta Therese-nek Miss Davis,
amint eloldalazott mellette, és vörös körmű kezével a viharvert
műaligátor bőröndre ütött.
Therese bólintott.
– Van merev lábú babájuk? Amelyik meg tud állni?
Therese nézte a középkorú nőt, akinek két vállát felnyomta a
mankó. Az arca különbözött az összes többitől a pult túloldalán,
szelíd volt, és a szemében volt valami felismerés, mintha valóban
látta volna, amit elképzelt.
– Ez egy kicsit nagyobb, mint amilyet szeretnék – mondta az
asszony, amikor Therese megmutatta neki a babát. – Sajnálom.
Nincs kisebb?
– Azt hiszem, van. – Therese odébb ment a pult mögött, és
észrevette, hogy a nő követi a mankójával, megkerülve a pultnál
álló tömeget, hogy Therese-nek ne kelljen visszagyalogolnia a
babával. Egyszerre úgy érezte, mindent megtenne azért, hogy
megtalálja pontosan azt a babát, amelyet ez az asszony szeretne.
Ám a következő sem felelt meg teljesen. Nem volt valódi haja.
Therese megnézte máshol, és talált ugyanolyan babát valódi hajjal.
Még sírt is, ha lefektették. Pontosan ez kellett a nőnek. Therese
gondosan becsomagolta a babát zizegő selyempapírba, új dobozba.
 – Tökéletes – ismételte az asszony. – A barátnőmnek küldöm
Ausztráliába, aki ápolónő.
Együtt végeztük az ápolónőit, ezért varrtam egy olyan
egyenruhát, amilyet mi viseltünk, hogy abba öltöztessem a babát.
Nagyon köszönöm. És kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok!
– Boldog karácsonyt! – mondta mosolyogva Therese. Ez volt az
első jókívánság, amelyet vásárlótól kapott.
– Tartott már pihenőt, Miss Belivet? – kérdezte Mrs.
Hendrickson olyan élesen, mintha Therese szemrehányást tett
volna.
Nem tartott. Therese kivette a csomagolópult alóli polcról a
jegyzetfüzetét és a regényt, amelyet olvasott. A regény Joyce műve
volt, az Ifjúkori önarckép. Richard ragaszkodott hozzá, hogy
elolvassa. Azt mondta, nem érti, hogyan olvashat valaki Gertrude
Steint anélkül, hogy bármit is olvasott volna Joyce-tól. Therese-nek
némi kisebbrendűségi érzése volt, amikor Richard könyvekről
beszélt vele. Annak idején az összes könyvespolcot átböngészte az
iskolában, ám azóta rájött: a Szent Margit-rend gyűjteménye
távolról sem volt egyetemes, bár akadtak benne olyan
meglepetések is, mint Gertrude Stein.
Az alkalmazottak pihenőszobájához vezető utat dobozokkal
megrakott nagy targoncák torlaszolták el. Therese várt, hogy
átjuthasson.
– Tündérke! – kiáltotta oda neki az egyik targonca vezetője.
Therese elmosolyodott ezen a csacsiságon. Odalenn az öltözőben
is azt kiabálták neki reggeleste: Tündérke!
– Tündérke, rám vársz? – harsant a nyers hang újra, túlharsogva
az áruszállító kocsik zörejét.
Therese átjutott, kikerülve egy felé tartó targoncát, amelyen egy
tisztviselő is ült.
– Itt tilos a dohányzás! – csattant fel egy férfihang, valami főnök
mogorva hangja. A Therese előtt álló lányok rágyújtottak, fújták a
füstöt, és jól hallhatóan mondták, mielőtt a női mosdóba léptek
volna:
– Ez meg kinek hiszi magát, Mr. Frankenbergnek?
– Ju-hú! Tündérke!
– Váhom, hogy eljöjjön az időm, tündéhke!
Szállítókocsi vágott át Therese előtt, és ő beleütötte a lábát a
kocsi sarkába. Ment tovább, anélkül hogy lenézett volna a lábára,
pedig kezdett szétterjedni benne a fájdalom, mint valami lassú
robbanás. Ment tovább, bele a női hangok, női alakok másfajta
káoszába, a tisztítószerek szagába. Vér folyt a cipőjébe, és a
harisnyáján lyuk éktelenkedett. Helyére simította a feltépett bőrt.
Hányinger fogta el, ezért a falnak támaszkodott, és
megkapaszkodott egy vízcsőben. Így maradt pár pillanatig, hallgatta
a tükör előtt álló lányok hangzavarát. Azután megnedvesített egy
kis vécépapírt, és a lábára szorította, hogy a harisnyájáról eltűnjön
a vörös folt, de az egyre csak jött.
– Semmi baj, köszönöm – mondta, amikor az egyik lány egy
pillanatra fölé hajolt, és a lány elment.
Végül nem tehetett mást, mint hogy vett egy egészségügyi betétet
az automatából. A benne lévő vattát a külső gézzel a lábára kötötte.
És ezek után ideje volt visszamennie a pulthoz.
A tekintetük nyomban találkozott. Therese éppen felpillantott a
frissiben kinyitott dobozról, a nő pedig akkor fordította oda a fejét
úgy, hogy egyenesen őrá nézett. Magas és szőke volt, alakja kecses
a lezser bundában, amelyet a derekára tett kezével széttárva tartott.
A szeme szürke volt, színtelen, mégis oly domináns, mint a fény
vagy a tűz, és miután belenézett, Therese nem tudta elfordítani a
tekintetét. Hallotta, hogy az előtte álló vevő megismétli a kérdést,
de csak állt ott némán. A nő is nézte Therese-t, kissé szórakozottan,
mintha félig azon járna az esze, mit is akar itt vásárolni, és bár volt
kettejük közt jó néhány eladólány, Therese biztos volt benne, hogy
hozzá fog menni. Aztán látta, ahogy a nő lassan a pult felé tart,
hallotta, amint a szíve igyekszik pótolni a kihagyott dobbanást, és
érezte, hogy egyre jobban tüzel az arca, amint a nő egyre közelebb
ér hozzá.
– Megnézhetnék egy olyan bőröndöt? – kérdezte a nő, és a pult
fölé hajolt, átnézve annak üvegfedelén.
A sérült bőrönd csak egy lépésnyire hevert. Therese megfordult,
és kivett egy dobozt a halom legaljáról, olyan dobozt, amelyik még
sosem volt nyitva. Amikor felegyenesedett, a nő őt nézte azzal a
higgadt, szürke szemével, amelybe Therese nem tudott belenézni,
de amelytől elszakadni sem tudott.
– Azt szeretném, de nem hinném, hogy megkaphatom… – bökött
a nő a fejével a Therese háta mögötti vitrinben lévő barna
bőröndre.
A szemöldöke szőke volt, ívesen követte homloka domborulatát.
A szája éppen olyan bölcs, mint a szeme, gondolta Therese, a
hangja pedig akár a bundája, gazdag és finom, és valahogyan
titkokat sejtető.
– Igen – mondta Therese.
Hátrament a raktárba a kulcsért. A kulcs egy szögön lógott
közvetlenül az ajtó mellett, és Miss Hendricksonon kívül senki sem
nyúlhatott hozzá.
Miss Davis látta, és elakadt a lélegzete, de Therese azt mondta:
– Szükségem van rá – és kiment.
Kinyitotta a vitrint, kivette és a pultra tette a bőröndöt.
– A mintadarabot adja nekem? – A nő úgy mosolygott, mint aki
érti. Könnyedén mondta, amint mindkét alkarjával a pultra
támaszkodva a bőrönd tartalmát tanulmányozta. – Dührohamot
fognak kapni, igaz?
– Nem számít – mondta Therese.
– Rendben van. Tetszik. Kézbesítéskor fizetem. És a ruhák?
Járnak hozzá?
A bőrönd fedelében celofánba csomagolt ruhák voltak, rajtuk
árcédula.
– Nem – mondta Therese –, azok külön vannak. Ha babaruhát
szeretne… ezek nem olyan jók, mint amilyeneket a
babaruhaosztályon kapni, a túloldalon.
– Ó! Odaér New Jerseybe még karácsony előtt?
– Igen, hétfőn ott lesz. – Ha nem, gondolta Therese, majd ő maga
kézbesíti.
– Mrs. H. F. Aird – mondta a nő lágy, tiszta hangon, és Therese
írni kezdte a zöld szállítólevelet.
A név, a cím, a város úgy jelent meg a ceruza hegye alatt, mint
valami titok, amelyet sosem fog elfelejteni, amely örökre
belevésődik az emlékezetébe.
– Ugye nem fog hibázni? – hallotta Mrs. Aird hangját.
Csak most érzékelte a nő parfümjét, és válasz helyett csupán a
fejét rázta. Nézte a papírt, amelyre szorgalmasan rávezette a
szükséges számokat, és amilyen erővel csak képes volt kívánni, azt
kívánta, hogy bejezésül azt mondja ez a nő: „Tényleg ennyire örül,
hogy megismert? Akkor miért ne találkozhatnánk ismét? Miért ne
ebédelhetnénk ma együtt?” Olyan könnyed volt a hangja, oly
könnyen kimondhatta volna! Ám a „nem hibáz” után nem jött
semmi – semmi, ami enyhíthetett volna Therese szégyenén, hogy
felismerték: új eladó, akit a karácsonyi csúcsforgalomra vettek fel,
tapasztalatlan, és könnyen hibázhat. Therese odatolta a nő elé a
füzetet, hogy írja alá.
Aztán a nő felvette a pultról a kesztyűjét, megfordult, és lassan
elment, Therese meg nézte, amint egyre távolodik. A bunda
szőrméje alatt a bokája halvány és karcsú volt. Magas sarkú, sima
fekete antilopcipőt viselt.
– Utánvétes megrendelés?
 Therese Mrs. Hendrickson kifejezéstelen arcába nézett.
– Igen, Mrs. Hendrickson.
– Nem tudja, hogy a legfelső példányt oda kell adni a vevőnek?
Mit képzel, hogy veszi majd át szállításkor az árut? Hol a vevő?
Eléri még?
– Igen. – Csak úgy ötméternyire volt tőlük, szemben, a
babaruhaosztály pultja előtt. Therese a zöld cédulával a kezében
habozott egy pillanatig, majd megkerülte vele a pultot, kényszerítve
magát, hogy odamenjen, mert hirtelen szégyellni kezdte a külsejét,
az ócska kék szoknyát, a pamutblúzt – bárki osztotta is a zöld
köpenyeket, őt kihagyta – és a megalázó lapos sarkú cipőt. Meg a
borzalmas kötést, amely azóta nyilván ismét átvérzett.
– Ezt oda kell adnom önnek – tette le a nyomorúságos
macskakaparást a pulton lévő kéz mellé, és elfordult.
Újra a pult mögött Therese úgy tologatta ki-be a tárolódobozokat,
mintha keresne valamit. Addig csinálta, amíg úgy gondolta, a nő
végzett már és elment. Tudatában volt annak, hogy a percek, a
boldogság vissza nem hozható pillanatai pótolhatatlanul telnek,
hogy ezekben a végső pillanatokban még megfordulhat, és láthatja
az arcot, amelyet nem lát soha többé. Halványan és másfajta
rettegéssel érzékelte a vevők ismert, szakadatlan morajlását is a
pultnál, amint a segítségét kérik, szólongatják, akárcsak a kisvasút
halk, zümmögő rrrrrr-jét, mint annak a viharnak a részét, amely
körülzárja, és elválasztja őt a nőtől.
Ám amikor végül megfordult, ismét egyenesen abba a szürke
szembe nézett. A nő feléje jött, és mintha visszafordult volna az idő,
megint kecsesen a pultra támaszkodott, és egy babára mutatott,
hogy látni szeretné.
Therese elővette a babát, csattanva dobta az üvegpultra, mire a
nő ránézett.
– Úgy hallom, törhetetlen – mondta a nő.
 Therese mosolygott.
– Igen, kérem ezt is – mondta a nő azon a higgadt, halk hangon,
amely a csend tavát hozta létre a körülöttük lévő zűrzavarban. Újra
megadta a nevét és a címét, s Therese oly lassan itta ezeket az
ajkáról, mintha nem tudta volna máris kívülről az adatokat. –
Tényleg megérkezik még karácsony előtt?
– Legkésőbb hétfőn. Az két nappal van karácsony előtt.
– Jó. Nem akarom idegesíteni.
Therese meghúzta a csomót, amellyel átkötötte a baba dobozát,
ám a csomó titokzatos módon kibomlott.
– Nem idegesít – mondta. Mély zavarában már nem volt mit
védenie, a nő szeme láttára kötötte meg újra a csomót.
– Vacak egy munka, igaz?
– Az. – Therese a fehér madzagra hajtotta a szállítóleveleket, és
gombostűvel odatűzte őket.
– Akkor bocsásson meg, ha akadékoskodtam.
Therese a nőre nézett, és úgy érezte, hogy ismeri őt valahonnan,
hogy az rögtön felfedi magát, és akkor mindketten elnevetik
magukat.
– Nem akadékoskodott. De tudom, hogy odaér. – Therese a
túloldali pultra pillantott, ahol a nő korábban állt, és látta, hogy a
zöld cetli ott hever a pulton. – Valóban meg kell őriznie a
szállítólevelet – mondta.
A nő szeme most a mosolyával együtt megváltozott, olyan szürke,
színtelen tűzzel izzott, amelyet Therese ismert, de nem tudott
azonosítani.
– Megkaptam dolgokat már szállítólevél nélkül is. Mindig
elveszítem. – Lehajolt, hogy aláírja a második szállítólevelet.
Therese nézte, ahogy a nő elmegy, éppoly lassan, mint ahogyan
jött, látta, hogy egy pillantást vet egy másik pultra, amint elhalad
előtte, és kétszer-háromszor a tenyerébe csap fekete kesztyűjével.
Aztán eltűnt a liftben.
És Therese a következő vevőhöz fordult. Kiapadhatatlan
türelemmel dolgozott, ám blokkjain a számoknak halvány kis
farkuk nőtt, amint ceruzája görcsösen meg-megrándult. Elment
Mr. Logan irodájába, ami mintha órákig tartott volna, pedig, amikor
az órára pillantott, csak tizenöt perc telt el. Immár ideje volt kezet
mosni az ebédhez. Therese a kezét szárítva mereven állt a forgó
törülköző előtt, s úgy érezte, nem tartozik senkihez és semmihez –
elszigetelt. Mr. Logan megkérdezte, kíván-e maradni karácsony
után. Munkát kaphatna odalenn a kozmetikai osztályon. Therese
nemet mondott.
A délután közepén lement az első emeletre, és vett egy
üdvözlőlapot. Nem volt különösen érdekes, de legalább egyszerű
volt, sima kék és arany. Tollát a lap fölött tartotta, azon töprengve,
mit is írhatna: „Ön csodálatos”, sőt esetleg „Szeretem Önt”. Végül
gyorsan leírta a szánalmasan ostoba és személytelen sort:
„Különleges üdvözlet a Frankenbergből ”. Aláírás helyett pedig a
számát adta meg: 645-A.
Miután lement az alagsori postára, a levelesláda előtt hirtelen
elment a bátorsága, látván önnön kezét a lappal, amely immár félig
a nyílásban volt. Mi lesz? Néhány napon belül úgyis otthagyja az
áruházat. Mit érdekli mindez Mrs. H. F. Airdet? A szőke szemöldök
talán felszalad egy kissé, tulajdonosa egy pillanatra a lapra néz,
aztán elfelejti.
Végül bedobta a lapot. Útban hazafelé eszébe jutott egy
díszletötlet, egy olyan házbelső, amelynek nagyobb a mélysége,
mint a szélessége, a közepén forgószerűséggel, ahonnan szobák
nyílnak minden irányba. Még aznap este el akarta kezdeni a
kartonmakettet, de végül csak a ceruzavázlatig jutott. Szeretett
volna összejönni valakivel, de nem Richarddal, se nem Jack és Alice
Kellyvel odalentről. Talán Stellával, Stella Overtonnal, a
díszlettervezővel, akivel az első New Yorkban töltött hetében
ismerkedett meg. Rájött, hogy nem találkozott vele a koktélparti
óta, amelyet akkor adott, amikor eljött az előző lakásából. Stella
azok közé tartozott, akik nem tudták, hol lakik most. Therese éppen
a folyosón lévő telefonhoz tartott, amikor meghallotta ajtócsengője
többszöri rövid és gyors csengetését, ami azt jelentette, telefonja
van.
– Köszönöm – kiáltotta Mrs. Osborne-nak.
Richard szokásos kilenc körüli hívása volt.
Richard aziránt érdeklődött, volna-e kedve másnap moziba
menni. A Suttonban olyan film ment, amelyet még nem láttak.
Therese azt mondta, nincs semmi dolga, de be akar fejezni egy
párnahuzatot. Alice Kelly megígérte, hogy másnap lemehet, és
használhatja a varrógépét. És hajat is kell mosnia.
– Moss hajat ma, holnap pedig találkozzunk – mondta Richard.
– Késő van. Nem tudok aludni, ha vizes a hajam.
– Majd megmosom holnap én. Nem használjuk a kádat, csak pár
vödröt.
– Inkább ne… – felelte mosolyogva Therese. Egyszer beleesett a
kádba, amikor Richard mosta meg a haját. Richard szörcsögő és
bugyborékoló hangokkal utánozta a kád lefolyóját, és Therese úgy
nevetett, hogy megcsúszott a lába a kövön.
– És a kiállítás szombaton? Nyitva van szombat délután.
– De szombaton kilencig kell dolgoznom. Fél tíz előtt nem tudok
eljönni.
– Ó! Akkor maradok az iskola környékén, és találkozunk a
sarkon fél tízkor. A Negyvennegyedik és az Ötödik. Rendben?
– Rendben.
– Történt ma valami érdekes?
– Semmi. És veled?
– Semmi. Holnap utánanézek a hajójegyfoglalásnak, és majd este
felhívlak.
Therese végül nem telefonált Stellának.
A következő nap a péntek volt, az utolsó péntek karácsony előtt,
egyben a legrumlisabb nap, amelyet Therese átélt a
Frankenbergben, bár mindenki azt mondta, másnap még rosszabb
lesz. Az emberek ijesztően nyomódtak az üvegpultokhoz. Olyan
vevőket sodort el a pulttól a ragacsos áradat, akiket már elkezdett
kiszolgálni. Képtelenség volt még több embert odaképzelni az
emeletre, a liftek azonban egyre ontották őket.
– Nem tudom, miért nem zárják be lenn a kapukat! – mondta
Therese Miss Martuccinak, amikor éppen egyszerre hajoltak le a
polc előtt.
– Micsoda? – felelte Miss Martucci, mert nem hallotta.
– Miss Belivet! – rikkantotta valaki, és megszólalt egy síp.
Mrs. Hendrickson volt az. Ma sípot használt, hogy odafigyeljenek
rá. Therese eladólányok és a földön heverő üres dobozok között tört
utat hozzá.
– Telefonon keresik – mondta Mrs. Hendrickson, és a
csomagolóasztalon lévő készülékre mutatott.
Therese tehetetlen mozdulatot tett, amelyet Mrs. Hendrickson
nem láthatott. A telefonban úgysem lehet semmit sem hallani. És
Therese úgy gondolta, biztosan Richard szórakozik. Egyszer már
hívta őt itt.
– Halló? – mondta.
– Halló, a hat-negyvenötös munkatárssal, Therese Belivettel
beszélek? – kérdezte a központos hangja a kattogáson és zúgáson
át. – Beszélhet.
– Halló? – ismételte Therese, és alig hallott választ. Felvette a
telefont, és bevitte a pár lépésnyire lévő raktárba. A zsinór nem volt
elég hosszú, ezért a földig kellett hajolnia. – Halló?
– Halló – mondta a hang. – Nos… meg akartam köszönni a
karácsonyi lapot.
– Ó! Ön talán…
– Mrs. Aird vagyok – mondta a nő. – Ön küldte, vagy nem?
– Igen – mondta Therese, akit hirtelen bűntudat fogott el,
mintha bűntetten kapták volna. Becsukta a szemét, és szorongatta
a telefont, maga előtt látva az intelligens, mosolygó szemet úgy,
ahogyan tegnap. – Nagyon sajnálom, ha bosszúságot okoztam –
mondta gépiesen, azon a hangon, ahogyan a vevőkkel szokott
beszélni.
A nő nevetett.
– Olyan mókás – mondta könnyedén, és Therese ugyanazt a
könnyedséget érezte a hangjában, amelyet tegnap hallott, tegnap
szeretett, és elmosolyodott:
– Mókás? Miért?
– Ugye maga az a lány a játékosztályról?
– Igen.
– Rendkívül kedves öntől, hogy üdvözlőlapot küldött nekem –
mondta udvariasan a nő.
Ekkor Therese megértette. A nő azt hitte, férfi küldte a lapot, egy
másik eladó, aki kiszolgálta.
– Nagyon kellemes volt önt kiszolgálni – mondta Therese.
– Igazán? Miért? – Ugrathatta is Therese-t. – Nos… minthogy
karácsony van, miért ne találkozhatnánk legalább egy kávéra? Vagy
egy italra.
Therese összerezzent, ahogy kivágódott az ajtó. Egy lány lépett a
raktárba, és megállt az orra előtt.
– Igen… boldogan.
– Mikor? – kérdezte a nő. – Holnap délelőtt beugrom New
Yorkba. Nem ebédelhetnénk együtt? Van holnap ideje?
– Persze. Egy órám van, tizenkettőtől egyig – mondta Therese, a
lány lábát nézve a legömbölyített orrú, lapos mokasszinban, vastag
bokájának és vádlijának hátsó felét a pamutharisnyában,
toporogva, akár az elefánt lába.
– Jó lesz, ha a Harmincnegyedik utcai bejáratnál várom lenn
tizenkettő tájban?
– Rendben van. Én… – Therese-nek ekkor jutott eszébe, hogy
másnap pontosan egyre megy dolgozni. Délelőtt szabad. Felemelte
a karját, hogy védekezzen a dobozok lavinája ellen, amelyeket az
előtte álló lány rántott le a polcról. Maga a lány kis híján hátraesett,
át Therese-en. – Halló? – próbálta Therese túlkiabálni a lezúduló
dobozokat.
– Saj-nál-lom – mondta bosszúsan Mrs. Zabriskie, újra felrántva
az ajtót.
– Halló? – ismételte Therese.
A telefon süket volt.
 4

– Hello – mondta a nő mosolyogva.

– Hello.
– Mi baj?
– Semmi. – Legalább megismerte őt, gondolta Therese.
– Van kedvenc étterme? – kérdezte a nő a járdán.
– Nincs. Jó volna egy csendes helyet találni, de ezen a környéken
nem létezik.
– Az East Side-ra nincs ideje? Nem, nincs, ha csak egy órája van.
Azt hiszem, van egy hely ebben az utcában, pár saroknyira innen.
Van annyi ideje?
– Igen, persze. – Már negyed volt. Therese tudta, hogy
rettenetesen el fog késni, de egyáltalán nem izgatta.
Útközben nem beszéltek. A tömeg időnként elválasztotta őket,
egyszer meg a nő egy ruhákkal teli targonca fölött mosolyogott rá.
Egy fagerendás, fehér abroszos étterembe mentek, amely
csodálatosan csendes volt, és félig sem tele. Beültek egy tágas
bokszba, és a nő rendelt egy nagy whisky-koktélt cukor nélkül.
Therese-t is biztatta, hogy igyon egy ilyet vagy egy sherryt, és
amikor Therese tétovázott, elküldte a pincért a rendeléssel.
Levette a kalapját, mindkét oldalon végigsimította szőke haját, és
Therese-re nézett.
– És honnan jött a kedves ötlet, hogy karácsonyi lapot küldjön
nekem?
– Gondoltam önre – mondta Therese. Nézte a kis
gyöngyfülbevalót, amely valahogyan nem volt világosabb, mint a nő
haja vagy a szeme. Gyönyörűnek látta ezt a nőt, bár most homályos
volt az arca, mert képtelen volt egyenesen ránézni. A nő kivett
valamit a retiküljéből, egy rúzst és egy púderkompaktot. Therese a
rúzstartóra pillantott, amely aranylott, mint valami ékszer, és olyan
alakja volt, mint egy tengerészládának. Meg akarta nézni a nő
száját, ám a szürke szempár ilyen közelről eltérítette, lobogott
fölötte, mint a láng.
– Ugye nem régen dolgozik ott?
– Nem. Körülbelül két hete.
– És nem is fog sokáig… valószínűleg. – Cigarettával kínálta
Therese-t.
Therese vett egyet.
– Nem. Más munkám lesz. – Az öngyújtó fölé hajolt, amelyet a
nő odatartott, az ovális vörös körmű, karcsú kéz felé, amelyet
szeplők tarkítottak.
– És gyakran küldözget lapokat?
– Lapokat?
– Karácsonyi lapokat? – A nő mosolygott.
– Dehogy – mondta Therese.
– Akkor hát, boldog karácsonyt! – Poharát There poharához
koccintotta, és ivott. – Hol lakik? Manhat-ben?
Therese megmondta: a Hatvanharmadik utcában. A szülei nem
élnek, mesélte. Két éve lakik New Yorkban, azelőtt New Jerseyben
járt iskolába. Azt nem mondta el, hogy az iskola félig egyházi
intézet volt, az episzkopális egyházé. Nem említette Alicia nővért
sem, akit imádott, és akire gyakran gondolt, a halványkék szemével,
a csúf orrával meg a szerető szigorával. Mert tegnap délelőtt óta
Alicia nővér messzire tűnt, jóval a mögé a nő mögé, aki itt ült vele
szemben.
– És mit csinál a szabad idejében? – Az asztali lámpától a nő
szeme ezüstös lett, csupa folyékony fény. Még a gyöngy is életre
kelt a fülcimpáján, akár egy vízcsepp, amelyet egy érintés
megsemmisíthet.
– Én…
Mondja el neki, hogy általában a színpadi makettjein dolgozik?
Néha vázlatokat készített, és festett vagy faragott, például
macskafejeket vagy picike figurákat a balettdíszleteihez. A
legjobban azonban hosszú sétákat szeretett tenni bárhová – és
egyszerűen csak álmodozni. Therese úgy érezte, nem kell
elmondania. Úgy érezte, a nő szeme semmire sem tud úgy nézni,
hogy ne értené meg tökéletesen. Ivott egy kicsit az italából, élvezte,
bár olyan volt, mintha ezt a nőt kortyolná, ijesztő és erős.
A nő biccentett a pincérnek, s érkezett még két ital.
– Ez tetszik nekem.
– Micsoda?- kérdezte Therese.
– Tetszik, hogy valaki küldött nekem egy lapot, valaki, akit nem
ismertem. Így kellene lenni karácsonykor. És idén különösen
tetszik.
– Örülök. – Therese mosolygott, és azon tűnődött, vajon a másik
komolyan gondolja-e.
– Maga nagyon szép lány – mondta a nő. – És ha nem tévedek,
nagyon érzékeny is.
Mintha csak egy babáról beszélne, gondolta Therese, olyan
könnyedén mondta neki, hogy szép.
– Szerintem ön csodálatos – közölte Therese a második ital adta
bátorsággal, mit sem törődve azzal, hogyan hangzik, mert tudta,
hogy ez a nő úgyis tudja.
A nő a fejét hátravetve nevetett. Ez a hang szebb volt a zenénél. A
nevetéstől egy picike ránc képződött a szeme sarkában, és a piros
száj kissé csücsörített, ahogy megszívta a cigarettát. Egy pillanatig
átnézett Therese feje fölött, könyökét az asztalra, állát a cigarettát
tartó kezére támasztva. Hosszú vonal húzódott feszes, fekete ruhája
derekától a szélesedő vállig, fölötte pedig a magasra tartott szőke
fej a finom, rakoncátlan hajjal. Harminc-harminckét éves lehet,
gondolta Therese, a lánya meg, akinek a bőröndöt és a babát vette,
hat-nyolc. El tudta képzelni a gyermeket: szőke hajú, az arca
aranyló és boldog, a teste karcsú és arányos, és mindig játszik. Ám a
kislány arca, ellentétben a nő északiasan tömörnek mondható
arcával, elmosódott és megfoghatatlan volt. És a férj? Őt egyáltalán
nem látta maga előtt.
– Biztosan azt hitte, hogy férfi küldte a lapot… – mondta
Therese.
– Valóban – felelte mosolyogva a nő. – Azt hittem, a síosztályról
küldte egy férfi.
– Sajnálom.
– Nem, örülök. – A nő hátradőlt a bokszban. – Igencsak kétlem,
hogy vele elmentem volna ebédelni. Tényleg örülök.
A nő parfümjének titokzatos és kissé édeskés illata újra Therese-
hez ért. Ez a szag sötétzöld selyemre utalt, amely egyedül csak az
övé lehet, egy különleges virág illata. Therese közelebb hajolt
hozzá, szemét lesütve a poharát nézte. Szerette volna félrelökni az
asztalt, és a nő karjába bújni, belefúrni az arcát a szorosan a nyaka
köré tekert zöld-arany kendőbe. Kezük háta egyszer összeért az
asztalon, és Therese ott különösen elevennek és égőnek érezte a
bőrét. Nem értette miért, de így volt. Nézte a félig elfordított arcot,
és megint úgy tűnt neki, hogy már korábban is látta. Tudta
azonban, hogy ez elképzelhetetlen. Azelőtt sosem látta ezt a nőt.
Vajon el tudta volna felejteni, ha látta volna? A csendben Therese
érezte, mindketten arra várnak, hogy a másik beszéljen, de mégsem
volt kínos a hallgatás. Megjött az étel. Parajkrémet rendeltek, rajta
gőzölögve és vajasan csillogott egy-egy tojás.
– Hogy lehet az, hogy egyedül él? – kérdezte a nő, és mielőtt
észbe kapott volna, Therese elmesélte neki az életét.
De nem fárasztó részletességgel. Hat mondatban, mintha annyit
sem számítana, mint egy történet, amelyet olvasott valahol. És
valójában mit számított, hogy az anyja francia volt vagy angol, vagy
magyar, hogy az apja ír festő volt vagy csehszlovák ügyvéd, hogy
sikeres volt-e, vagy sem, hogy az anyja úgy adta-e be őt a Szent
Margit-rendhez, mint engedetlen, bömbölő csecsemőt vagy mint
engedetlen, mélabús nyolcévest? Vagy, hogy boldog volt-e ott. Mert
most boldog volt – mától kezdve. Nem volt szüksége szülőkre vagy
múltra.
– Mi lehet unalmasabb a múltnál! – mondta mosolyogva
Therese.
– Talán a jövő, amelynek nincs története.
Therese nem töprengett el ezen. Igaz volt. Tovább mosolygott,
mintha csak most tanult volna meg mosolyogni, és nem lenne
képes abbahagyni. A nő vele mosolygott, kicsit mulatott rajta, talán
ki is neveti őt, gondolta Therese.
– Miféle név ez a Belivet? – kérdezte a nő.
– Cseh. Már módosítva van – magyarázta sután Therese. –
Eredetileg…
– Nagyon eredeti.
– Önnek mi a neve? – kérdezte Therese. – A keresztneve?
– A nevem? Carol. De kérem, soha ne szólítson Carole-nak.
– Kérem, soha ne ejtse angolosan a nevem – mondta a „th”-t
hangsúlyozva Therese.
– Hogyan ejtsem?
– Ahogyan ön ejti, úgy jó – felelte Therese. Carol franciásan
ejtette a nevét. Terez. Therese tucatnyi változatot hallott már, néha
maga is többféleképpen ejtette a nevét. Úgy szerette, ahogyan Carol
ejtette, és szerette a szájat is, amely kimondta. Az a határozatlan
kívánság, amelyet már korábban is érzett, most egyértelműen
vágyakozássá vált. Olyan abszurd, olyan zavarba ejtő vággyá, hogy
Therese nyomban kiverte a fejéből.
– Mit csinál vasárnaponként? – kérdezte Carol.
 – Nem mindig tudom. Semmi különöset. És ön?
– Semmit… mostanában. Ha van kedve egyszer meglátogatni,
szívesen látom. Ott, ahol lakom, legalább van egy kis természet.
Volna kedve kijönni vasárnap? – A szürke szem ezúttal egyenesen
rászegeződött, és Therese most először belenézett. Egy kis humort
látott benne. És még mit? Kíváncsiságot és kihívást is.
– Igen – mondta Therese.
– Maga igazán különös lány.
– Miért?
– Mintha az űrből pottyant volna ide – mondta Carol.
 5

Richard az utcasarkon várta őt, egyik lábáról a másikra állt a

hidegben. Therese hirtelen rájött, hogy egyáltalán nem fázik ma
este, pedig mások összegörnyedve húzták össze magukon a
télikabátjukat. Richardba karolt, és gyöngéden megszorította a
karját.
– Bent voltál? – kérdezte, mivel tíz percet késett.
– Dehogy. Vártalak. – Therese arcához nyomta hideg orrát és
ajkát. – Nehéz napod volt?
– Nem.
Az éjszaka igen fekete volt, hiába díszítettek karácsonyi fények
néhány lámpaoszlopot. Therese Richard fellobbanó gyufájának
fényében nézte az arcát. Richard homlokának sima támlája az
összehúzott szempár fölé borult, erősnek látszott, akár a bálna
koponyája, elég erősnek ahhoz, hogy betörjön valamit, gondolta.
Dísztelen és simára csiszolt, mintha fából faragták volna. Therese
látta, hogy Richard szeme úgy nyílik ki, akár a kék ég váratlan
foltjai a sötétben.
Richard visszamosolygott rá:
– Jó a hangulatod ma. Van kedved sétálni egy saroknyit? Ott
nem gyújthatsz rá. Kérsz egy cigarettát?
– Nem, köszönöm.
Elindultak. A galéria ott volt mellettük – kivilágított ablakok
sora, mindegyikben karácsonyi koszorú –, a nagy épület második
emeletén. Holnap találkozik Carollal, gondolta Therese, holnap
délelőtt tizenegykor. Mindössze tíz saroknyira innen, alig valamivel
több, mint tizenkét óra múlva látni fogja. Ismét Richardba akart
karolni, de valahogy elszégyellte magát. Kelet felé, a
Negyvenharmadik utca végén, megpillantotta az Oriont pontosan
az égbolt közepén, az épületek között. Gyakran nézte ezt a csillagot
az intézet ablakaiból, akárcsak első New York-i lakása ablakából.
– Ma lefoglaltam a hajójegyeket – mondta Richard. – A
President Taylor március hetedikén indul. Beszéltem a jegyekért
felelős fickóval, és azt hiszem, ha nem hagyom annyiban, tud majd
nekünk kifelé néző kajütöket szerezni.
– Március hetedikén? – Therese hallotta az izgatottságot önnön
hangjában, pedig most egyáltalán nem akart Európába utazni.
– Úgy tíz hét múlva – fogta meg a kezét Richard.
– Le tudod mondani a foglalást, ha esetleg nem szabadulok el? –
Akár most is megmondhatná, hogy nem akar elutazni vele,
gondolta, de Richard csak vitatkozna, mint korábban, amikor ő
bizonytalankodott.
– Hát… persze, Terry! – felelte a férfi nevetve.
Richard lóbálta kettejük kezét menet közben.
Mintha szerelmesek lennének, gondolta Therese. Majdnem
olyan, mint a szerelem, amelyet Carol iránt érzett, csakhogy Carol
nő. Nem zabolátlan őrület, inkább egyfajta áhítat. Butuska szó, de
hogyan lehetne boldogabb, mint most, csütörtök óta?
– Bárcsak közös lenne – mondta Richard.
– Micsoda?
– A kajüt! – tört ki Richardból nevetve, s Therese észrevette,
hogy a járdán két ember is utánuk fordult. – Nem kellene inni
valamit, hogy megünnepeljük? Beugorhatnánk a Mansfieldbe, a
sarok után.
– Nincs kedvem egy helyben üldögélni. Majd később.
Richard diákigazolványával fél áron jutottak be a kiállításra. A
galéria puha szőnyeggel borított magas szobák sora volt, az anyagi
bőség háttere a reklámgrafikákhoz, rajzokhoz, litográfiákhoz,
illusztrációkhoz, mindahhoz, ami sűrű sorokban lógott a falakon.
Richard némelyiket percekig nézegette, ám Therese kissé
nyomasztónak találta a dolgot.
– Ezt láttad? – mutatott Richard egy bonyolult rajzra, amelyen
egy szerelő telefont javított. Therese látta már valahol, de ma este
szinte fájt rátekintenie.
– Igen – válaszolta. Máson járt az esze. Ha felhagy a
garasoskodással, hogy pénzt gyűjtsön Európára – ami különben is
ostobaság volt, hiszen úgysem megy –, vehetne egy új kabátot.
Karácsony után kiárusítás lesz. A mostani vacak fekete kabátjában
mindig rosszul öltözöttnek érezte magát.
Richard a karjáért nyúlt.
– Nem tiszteled eléggé a technikát, kislány.
Therese mókás grimaszt vágott, és a férfiba karolt. Váratlanul
igen közel érezte őt magához, olyan biztonságot és boldogságot
érzett az oldalán, mint azon az estén, amikor megismerte a partin a
Christopher utcában, ahová Frances Cotter vitte el őt. Richard kissé
kapatos volt, amilyen soha azóta, és pozitívabban beszélt
könyvekről, politikáról meg emberekről, mint bármikor azóta.
Richard egész éjszaka vele beszélgetett, és Therese oly nagyon
szerette őt azon az éjjelen a lelkesedéséért, az ambícióiért, a neki
tetsző és nem tetsző dolgokért – no meg azért, mert ez volt az első
igazi partija, és Richard tette számára sikeressé.
– Nem is nézed – mondta Richard.
– Fárasztó. Nekem elég volt, ha neked is.
Az ajtó közelében találkoztak néhány emberrel, akiket Richard
ismert a szövetségből, egy fiatalemberrel, egy lánnyal meg egy
fekete férfival. Richard bemutatta nekik Therese-t. Therese látta,
hogy nem lehetnek Richard közeli barátai, ő mégis bejelentette
nekik:
– Márciusban Európába utazunk.
Szemlátomást mind irigykedtek.
 Odakinn az Ötödik sugárút üresen várakozott, ahogyan színpadi
díszlet várja a drámai cselekményt. Therese gyorsan lépdelt
Richard oldalán, zsebre dugott kézzel. Napközben valahol
elvesztette a kesztyűjét. A holnapra gondolt, a tizenegy órára. Azon
tűnődött, vajon holnap ilyenkor Carollal lesz-e még. – És holnap? –
kérdezte Richard.
– Holnap?
– Tudod, a család szívesen látna ebédre.
Therese már emlékezett és tétovázott. Négy vagy öt vasárnap
délutánt töltött a Semco családnál. Nagy ebéd volt náluk kettő
tájban, aztán az alacsony és kopasz Mr. Semco táncolni akart
Therese-zel a lemezjátszó polkáira és orosz népzenéjére.
– Ugye tudod, hogy a mama ruhát akar varrni neked? – folytatta
Richard. – Az anyagot már megvette, méretet szeretne venni rólad.
– Egy ruhával oly sok a munka! – Therese maga előtt látta Mrs.
Semco hímzett blúzait, fehér blúzokat számos sornyi tarka öltéssel.
Mrs. Semco büszke volt a kézimunkáira. Therese úgy érezte, nem
fogadhatja el, hogy annyit dolgozzon rá.
– Imádja csinálni – mondta Richard. – No, mi legyen holnap?
Kijössz déltájban?
– Most vasárnap nem szeretnék kimenni. Ugye nem készültek
nagyon?
– Nem – mondta csalódottan Richard. – Dolgozni akarsz holnap,
vagy mi miatt?
– Igen, azt hiszem. – Therese nem akarta, hogy Richard
tudomást szerezzen Carolról, vagy hogy valaha is találkozzon vele.
– Kocsikázni sem akarsz?
– Nem, köszönöm. – Therese-nek most már nem esett jól, hogy
Richard fogta a kezét. A férfi keze nedves volt, és ettől jéghideg.
– Nem lehetséges, hogy meggondolod magad?
 Therese a fejét rázta.
– Nem. – Említhetett volna különféle okokat, hogy enyhítse a
helyzetet, kifogásokat, de nem akart a másnapról hazudni, nem
akart többet hazudni, mint eddig. Hallotta, hogy Richard sóhajt, és
egy ideig némán ballagtak.
– Mama fehér ruhát akar varrni neked csipkeszegéllyel. Beleőrül,
hogy a családban nincs több lány, csak Esther.
Esther Richard házasság révén szerzett kuzinja volt, akit Therese
csak egyszer vagy kétszer látott.
– Esther hogy van?
– Egyformán.
Kihúzta a kezét Richardéból. Hirtelen éhes lett. Az ebédidőt azzal
töltötte, hogy írt, levélfélét Carolnak, amelyet nem adott fel, nem is
szándékozott feladni. A Harmadik sugárúton felszálltak a
városközpont felé tartó buszra, majd gyalog mentek keleti
irányban, Therese lakása felé. Nem akarta felhívni Richardot, aztán
mégis felhívta.
– Nem, köszönöm, megyek tovább – mondta Richard. Lábát az
első lépcsőfokra tette. – Fura hangulatban vagy ma. Mintha
mérföldekre lennél innen.
– Dehogy – válaszolta Therese. Képtelennek érezte magát az
összefüggő beszédre, és ez bosszantotta.
– De igen. Érzem. Végül is, ha nem…
– Mit? – csattant fel Therese.
– Nem jutunk valami messzire, igaz? – kérdezte váratlanul
nagyon őszintén Richard. – Ha még a vasárnapokat sem akarod
velem tölteni, hogyan töltünk majd együtt hónapokat Európában?
– Hát… ha akarod, mondd le az egészet, Richard.
– Szeretlek, Terry. – Richard elkeseredetten simította végig a
haját. – Természetesen nem akarom lemondani, de… – Ismét
elhallgatott.
Therese tudta, mit akart mondani Richard. Azt, hogy szinte
semmi szeretetet nem kapott tőle, de mivel tudta jól, hogy Therese
nem szerelmes belé, nem folytatta, hiszen milyen alapon is várt
volna tőle szeretetet?
Ám a puszta tény, hogy nem szerelmes Richardba, bűntudattal
töltötte őt el, bűntudattal, amiért mégis elfogadott tőle dolgokat,
születésnapi ajándékot vagy meghívást ebédre a szüleihez, vagy
akár csak az idejét. Therese ujjait a kőkorláthoz szorította.
– Rendben van… tudom. Nem vagyok szerelmes beléd – mondta.
– Nem erről van szó, Terry.
– Ha le akarod fújni az egészet… úgy értem, többé egyáltalán
nem akarsz találkozni velem, tedd meg. – Ezt sem először mondta
már.
– Terry, tudod, hogy inkább vagyok veled, mint bárki mással a
világon. Ez benne a pokoli.
– Hát, ha pokoli…
– Szeretsz te engem egyáltalán, Terry? Hogyan szeretsz?
Végig kell számolnia, hányféleképpen lehet, gondolta Therese.
– Nem vagyok szerelmes beléd, de kedvellek, így éreztem ma is,
pár perccel ezelőtt – mondta, kierőltetve a szavakat, bárhogyan
hangzottak is, mert igazak voltak –, közelebb éreztelek magamhoz,
mint eddig bármikor.
Richard kissé hitetlenkedve nézett rá:
– Tényleg? – Lassan felfelé indult a lépcsőn, mosolyogva, és
közvetlenül Therese alatt megállt.
– Akkor… engedd meg, hogy ma éjjel veled maradjak, Terry. Csak
próbáljuk meg, jó?
Attól a pillanattól fogva, hogy Richard megtette felé az első
lépést, Therese tudta, hogy ezt fogja kérni tőle. Most nyomorultul
érezte magát, és szégyenkezett. Sajnálta őt is meg magát is, mert az
egész dolog lehetetlen volt, és zavarba ejtő, mert ő nem akarta.
Mindig ott volt a hatalmas gát, hogy meg sem akarja próbálni, ami
nyomorúságos zavarrá és semmi többé alacsonyította le az egészet,
ahányszor csak Richard erre kérte. Emlékezett az első éjszakára,
amikor megengedte Richardnak, hogy maradjon, és legbelül
összerándult. Egyáltalán nem volt kellemes, és a dolog kellős
közepén meg is kérdezte: „Helyes ez?” Hogyan lehetne helyes, ha
annyira kellemetlen, gondolta akkor. Richard hosszan és hangosan
nevetett, és annyira szívből, hogy megharagudott rá. És a második
alkalommal még rosszabb volt, bizonyára azért, mert Richard azt
hitte, túl vannak már az összes nehézségen. Annyira fájt, hogy
Therese sírt, s Richard nagyon mentegetőzött, és azt mondta,
vadállatnak érzi magát. És akkor ő tiltakozott, hogy nem az. Nagyon
jól tudta, hogy Richard nem vadállat, hogy angyal ahhoz képest,
amilyen például Angelo Rossi lett volna, ha vele hált volna azon az
éjszakán, amikor itt állt ugyanezen a lépcsőn, és ugyanezt kérte
tőle.
– Terry, drágám…
– Nem – találta meg végre a hangját. – Ma este egyszerűen nem
megy, és Európába sem utazom veled – zárta le szánalmas és
reménytelen őszinteséggel.
Richard döbbenten tátotta el a száját. Therese nem bírta nézni az
arckifejezését.
– Miért?
– Mert. Mert nem tudok… – mondta, és minden szó valóságos
gyötrelmet okozott. – Mert nem akarok veled hálni.
– Jaj, Terry! – nevetett Richard. – Sajnálom, hogy kértelek.
Felejtsd el, drágám, jó? És Európában is…
Therese elfordult, ismét az Oriont látta, csak most kicsit más
szögből, aztán visszapillantott Richardra. De képtelen rá, gondolta.
Pedig valamikor végig kell gondolnia Richard helyett is. Bár nem
hallott semmit, úgy tűnt, mintha ki is mondta volna a szavakat, és
azok szilárdan állnának köztük a levegőben, akár a fakockák.
Ezeket a szavakat már igazából is elmondta Richardnak: egyszer a
szobájában odafenn, egyszer meg a Prospect parkban, amikor épp
egy sárkány zsinórját fogta. Richard azonban nem vette fontolóra
azokat – most mit tegyen, ismételje meg őket?
– Nem akarsz mégis feljönni egy kicsit? – kérdezte Therese, és
közben olyan szégyenkezés gyötörte, amelynek okáról valójában
nem tudott volna számot adni.
– Nem – felelte Richard halk nevetéssel, toleranciájával és
megértésével még jobban megszégyenítve Therese-t. – Nem,
megyek tovább. Jó éjszakát, drágám. Szeretlek, Terry. – És miután
egy utolsó pillantást vetett rá, elballagott.
 6

Therese kilépett az utcára, és körülnézett, de az utcán vasárnap

délelőtti üresség uralkodott. A szél úgy rontott neki a Frankenberg
magas cementsarkának, mintha dühös volna, amiért nem talál
emberi alakot, amely ellenszegülne. Senki, csak ő, gondolta, és
elvigyorodott magában. Kitalálhatott volna ennél kellemesebb
helyet a találkozáshoz. A szél úgy ért a fogához, akár a jég. Carol
már negyedórás késésben volt. Ha nem jön, valószínűleg akkor is
tovább várja, egész nap, egész éjjel. Egyetlen alak jött elő a
földalatti alagútjából, szálkasovány nőalak hosszú, fekete kabátban,
alatta úgy járt a lába, mintha négy láb forogna keréken.
Therese ekkor megfordult, és észrevette, hogy Carol éppen fékez
a túloldali járda mellett. Therese elindult felé.
– Hello! – kiáltotta Carol, és áthajolt, hogy kinyissa neki az ajtót.
– Hello! Már azt hittem, nem jön.
– Szörnyen sajnálom, hogy késtem. Jéggé fagyott?
– Nem. – Therese beszállt, és behúzta az ajtót. A kocsiban meleg
volt. Hosszú, sötétzöld autó volt, sötétzöld bőrüléssel. Carol lassan
nyugat felé indult.
– Menjünk hozzám? Vagy hová szeretne menni?
– Mindegy- mondta Therese. Szeplőket látott Carol orrnyergén.
Rövid, szőke haját, amelyről Therese-nek fény felé tartott parfüm
jutott az eszébe, a zöld-arany kendővel kötötte hátra, amely a fejét
is körülfogta, mint valami öv.
– Menjünk ki a házamba. Szép ott.
Kifelé tartottak a városból. Olyan volt, mintha gördülő hegyet
ülnének meg, amely képes mindent elsöpörni az útjából, Carolnak
mégis tökéletesen engedelmeskedik.
 – Szeret kocsikázni? – kérdezte Carol anélkül, hogy ránézett
volna. Cigaretta volt a szájában. Vezetés közben keze lazán pihent a
kormánykeréken, mintha nem számítana, mintha egy fotelban
pihenne, cigarettázva. – Miért ilyen hallgatag?
Bömbölve száguldott be a kocsi a Lincoln alagútba. Therese-t
vad, megmagyarázhatatlan izgalom fogta el, amint kinézett a
szélvédőn. Szerette volna, ha az alagút beomlik, mindkettejüket
megöli, és a testüket együtt húzzák ki. Érezte, hogy Carol időnként
rápillant.
– Reggelizett?
– Nem – felelte Therese. Feltételezte, hogy sápadt. Hozzálátott a
reggelizéshez, de a tejesüveget beleejtette a mosogatóba, és feladta.
– Nem ártana egy kis kávé. Ott van a termoszban.
Kiértek az alagútból. Carol megállt az út szélén.
– Ott – biccentett a kettejük közt lévő termosz felé. Aztán maga
fogta a termoszt, öntött kicsit a tetejébe a gőzölgő, világosbarna
kávéból.
Therese hálásan nézett a kávéra.
– Honnan van?
Carol mosolygott:
– Mindig tudni akarja, honnan származnak a dolgok?
A kávé nagyon erős és kissé édes volt. Ereje átjárta Therese-t.
Amikor a tető félig kiürült, Carol elindította az autót. Therese
hallgatott. Miről lehetett volna beszélni? Az arany négylevelű
lóheréről, amely ott lógott a kulcstartón a műszerfalon, és amelyen
ott állt Carol neve és címe? A karácsonyfákról, amelyek mellett
elhajtottak? A madárról, amelyik magányosan repült át a
mocsarasnak tűnő táj fölött? Nem. Csak azokról a dolgokról kellene
beszélni, amelyeket Carolnak írt a fel nem adott levélben, ez
azonban lehetetlen volt.
– Szereti a vidéket? – kérdezte Carol, amint ráfordultak egy
mellékútra.
Besuhantak egy kisvárosba, és már el is hagyták. Immár a nagy
félkörívet leíró autóbehajtón közeledtek egy kétszintes fehér ház
felé, amelynek oldalszárnyai úgy ugrottak előre, akár az oroszlán
mancsai.
Therese pillantása először a fém lábtörlőre esett, majd a nagy és
fényes réz postaládára. Rekedten ugatott egy kutya a ház oldala
felől, ahol fehér garázs látszott néhány fa mögött. Therese úgy
érezte, a háznak valamiféle fűszerillata van, amely valamiféle édes
szaggal keveredett, amely nem Carol parfümje volt. Könnyed, de
határozott kettős kattanással csukódott be mögötte az ajtó. Therese
megfordult, és azt tapasztalta, hogy Carol csodálkozva néz rá, ajka
kissé meglepetten szétnyílt. Therese úgy érezte, a következő
pillanatban Carol meg fogja kérdezni, hogy mit keres itt, mintha
elfelejtette volna, vagy egyáltalán nem akarta volna őt idehozni.
– Nincs itt senki, csak a szobalány. Ő is messze van – mondta
Carol.
– Szép ház – állapította meg Therese, és Carol arcán
türelmetlenséggel fűszerezett kis mosolyt látott.
– Vegye le a kabátját. – Carol levette a fejéről a kendőt, és a
hajába túrt. – Kér egy kis reggelit? Már majdnem dél van.
– Nem, köszönöm.
Carol körülpillantott a nappaliban, és az előbbi csodálkozó
elégedetlenség ült ki az arcára.
– Menjünk fel. Ott kényelmesebb.
Therese követte őt a széles falépcsőn. Elhaladtak egy
olajfestmény előtt, amely szőke hajú kislányt ábrázolt olyan
szögletes állal, amilyen Carolé. A kép mellett az ablak a kertre
nézett, ahol S alakú ösvény kanyargóit, s egy pillanatra előbukkant
egy kék-zöld szoborral díszített szökőkút is. Odafenn rövid
folyosóról négy vagy öt szoba nyílt. Carol egy zöld szőnyeges és zöld
falú szobába ment be, s cigarettát vett ki az asztalon heverő
dobozból. Rágyújtás közben Therese-t nézte. Therese nem tudta,
mit tegyen vagy mondjon, de érezte, hogy Carol várja, hogy tegyen
vagy mondjon valamit – bármit. Therese alaposan szemügyre vette
az egyszerű szobát a sötétzöld szőnyeggel meg a hosszú, zöld
párnás kanapéval a fal mellett. Középen világos fából készült
egyszerű asztal állt. Játékszoba, gondolta, bár inkább
dolgozószobának látszott a könyveivel, a hanglemezeivel, illetve a
képek hiányával.
– A kedvenc szobám – mondta Carol, amint kisétált. – De az ott
az én szobám.
Therese belesett a szemközti szobába. A párnázat ott virágos volt,
ám a famunka éppen olyan világos, mint amilyen az asztal a másik
szobában. Az öltözőasztal fölött hosszú, egyszerű tükör magasodott,
és az egész szoba mintha napfényben fürdött volna, pedig sehol
sem sütött be a nap. Az ágy franciaágy volt, s a túloldalon álló sötét
komódon harcias kefék sorakoztak. Az öltözőasztalon Carol képe
volt, egy szőke kislánnyal. Meg egy sötét, göndör hajú, szélesen
mosolygó nőé, ezüstkeretben. A férj képét hiába kereste Therese.
– Van egy kislánya, igaz? – kérdezte.
Carol kinyitotta a folyosó egyik falpaneljét.
– Igen – mondta. – Kér egy kólát?
A hűtőgép hangja felerősödött. Az egész házban csupán ők
maguk ütöttek zajt. Therese nem kívánta a hideg italt, de elvette az
üveget, és levitte Carol után, át a konyhán és ki a hátsó kertbe,
amelyet az ablakból látott. A szökőkút mögött zsákvászonba
burkolt méteres magasságú növények sorakoztak. Ez a látvány
emlékeztette Therese-t valamire, de nem tudta pontosan mire.
Carol meghúzott egy kötelet, amelyet meglazított a szél. Amint
lehajolt a vastag gyapjúszoknyában meg a kék kardigánban, az
alakja izmosnak és erősnek látszott, akár az arca, szemben karcsú
bokájával. Carol perceken át tudomást sem vett Therese-ről, lassan
sétált körbe, mokasszinba bújtatott lábát oly szilárdan vetette meg,
mintha a hideg, virágtalan kertben végre kényelmesen érezné
magát. Kegyetlen hideg volt, de minthogy Carol nem érzékelte,
Therese utánozni próbálta őt.
– Mihez volna kedve? – kérdezte Carol. – Sétálni? Lemezeket
hallgatni?
– Nagyon jó itt.
Carolt foglalkoztatta valami, és Therese úgy érezte, már
megbánta, hogy idehívta őt. Visszamentek a kert végében lévő
ajtóhoz.
– És szereti a munkáját? – kérdezte a konyhában Carol, még
mindig szórakozottan. Kinyitotta a nagy hűtőszekrényt. Két
zsírpapírral borított tányért vett ki. – Jólesne egy kis ebéd, mit szól
hozzá?
Therese a Fekete Macska Színháznál remélhető munkájáról akart
beszélni. Az számítana valamit, gondolta, az az egyetlen fontos
dolog, amit elmondhat magáról. De nem ez volt a megfelelő
pillanat. Lassan válaszolt, igyekezett éppen olyan lezseren beszélni,
mint Carol, bár érezte, hogy a beszédmodora inkább szégyenlős.
– Azt hiszem, sokat tanulok ott. Például hogy hogyan legyek
egyszerre tolvaj, hazudozó és költő. – Therese hátradőlt az egyszerű
széken, hogy az arcát érje a meleg napfény. Soha senkit nem
szeretett Carol előtt, még Alicia nővért sem.
Carol Therese-re nézett.
– Hogy lesz az emberből költő?
– Úgy, hogy átérzi a dolgokat – azt hiszem, túlságosan is – felelte
lelkiismeretesen Therese.
– És tolvaj? – Carol lenyalt valamit a hüvelykükéről, és a
homlokát ráncolta. – Kér karamellpudingot?
– Nem, köszönöm. Még nem loptam, de biztos vagyok benne,
hogy az áruházban elég lehetőség kínálkozik, és van, aki ki is
használja. Még a húst is ellopták, amit vacsorára vettem. – Therese
nevetett. Carollal lehetett nevetni ezen. Vele bármin nevetett volna.
Szeletelt hideg csirkét, áfonyaszószt, zöld olajbogyót és ropogós
fehér zellert ettek. Carol azonban otthagyta az ebédjét, és bement a
nappaliba. Egy poharat hozott, benne némi whiskyvel, és a csapból
vizet engedett hozzá. Aztán egy hosszú percig nézték egymást. Carol
az ajtóban állt, Therese az asztalnál ült, hátratekintett a válla fölött,
s közben ő sem evett.
– Sok emberrel ismerkedik meg az áruházban? – kérdezte Carol
halkan. – Nem kellene vigyáznia, hogy kivel áll szóba?
– Ó, persze – mosolygott Therese.
– Vagy hogy kivel megy el ebédelni? – Carol szeme szikrázott. –
Összeakadhat emberrablóval is. – Körbelötykölte az italt a jég
nélküli pohárban, s miközben felhajtotta, a csuklóján lévő vékony
ezüst karkötők csörömpöltek. – Szóval… sok emberrel ismerkedik
meg így?
– Nem – mondta Therese.
– Nem sokkal? Csak hárommal-néggyel?
– Ahogyan önnel? – Therese állta Carol tekintetét.
És Carol kitartóan nézte, mintha egy másik szót, egy másik
kifejezést követelne tőle. De aztán letette a poharat a tűzhelyre, és
elfordult.
– Tud zongorázni?
– Kicsit.
– Jöjjön, játsszon valamit.
És amikor Therese tiltakozott, ráparancsolt:
– Jaj, nem érdekel, hogyan játszik, csak zongorázzon valamit!
Therese Scarlattit játszott, még az otthonban tanulta. Carol a
szoba másik felében ült, és hallgatta, nyugodtan és mozdulatlanul,
még az újabb pohár vizes whiskybe sem kortyolt bele. Therese a C-
dúr szonátát játszotta, amely lassú és elég egyszerű volt, de közben
rájött, hogy meglehetősen unalmas, a trillás részeknél pedig
hatásvadászó, ezért abbahagyta. Túl sok benyomás érte egyszerre:
keze azokon a billentyűkön, amelyeken nyilván Carol szokott
játszani, Carol, aki félig lehunyt szemmel nézte őt, Carol egész háza
körülötte és a zene, amely arra késztette Carolt, hogy elengedje
magát, amely védtelenné tette. Sóhajtva ejtette az ölébe a kezét.
– Fáradt? – kérdezte higgadtan Carol.
A kérdés nem erről a pillanatról szólt, hanem általában.
– Igen.
Carol odament Therese mögé, és a vállára tette a kezét. Therese
az emlékezetében látta ezt a kezet – rugalmas és erős, a finom ínak
a felszínre bukkannak, amint a vállát markolja. Egy
örökkévalóságnak tetszett, amíg Carol keze Therese nyakához,
majd az álla alá ért, oly viharos érzések örökkévalóságának, hogy
már szinte nem is érzékelte, amint Carol hátrabillenti a fejét, és
könnyű csókot lehel a haja tövébe. Magát a csókot Therese
egyáltalán nem érezte.
– Gyere velem – mondta Carol.
Therese ismét felment vele. A korlátba kapaszkodva húzta felfelé
magát, és hirtelen Mrs. Robichek jutott az eszébe.
– Egy kis szundítás nem fog ártani neked – hajtotta le a virágos
ágytakarót meg az alatta lévő lepedőt Carol.
– Köszönöm, én valójában nem…
– Vedd le a cipőd – mondta Carol halk, de engedelmességet
követelő hangon.
Therese az ágyra pillantott. Az előző éjjel jóformán nem aludt.
– Nem hiszem, hogy elaludnék, de ha mégis…
– Fél óra múlva felébresztelek. – Miután lefeküdt, Carol
betakarta, s leült az ágy szélére. – Hány éves vagy, Therese?
 Felnézett Carolra. Nem bírta ugyan elviselni a szemét, mégis állta
a tekintetét, és az sem érdekelte volna, ha abban a pillanatban
meghal, ha Carol megfojtja, amint ott hever kiszolgáltatottan az
ágyában ő, a betolakodó.
– Tizenkilenc. – Milyen soknak is hangzott. Többnek
kilencvenegynél.
Carol homloka ráncba szaladt, ám a száján kis mosoly ült.
Therese érezte, hogy olyan erősen gondol valamire, hogy a gondolat
szinte testet ölt a levegőben kettejük között. Aztán Carol Therese
válla alá csúsztatta a kezét, és fejét a nyakára hajtotta. Therese
érzékelte, amint a sóhajjal elhagyja Carol testét a feszültség,
meleget érzett a nyakán, s érezte a Carol hajában lévő parfüm
illatát is.
– Gyerek vagy – mondta szinte szemrehányón Carol. Felemelte a
fejét. – Mit szeretnél?
Therese-nek eszébe jutott, amire az étteremben gondolt, és
szégyenében összeszorította a fogát.
– Mit szeretnél? – ismételte Carol.
– Semmit, köszönöm.
Carol felállt, az öltözőasztalához ment, és rágyújtott. Therese
félig lehunyt pillákkal leste őt. Aggasztotta Carol nyugtalansága, bár
szerette a cigarettát, szerette, ahogyan Carol cigarettázott.
– Mit szeretnél? Egy italt?
Therese tudta, hogy Carol vízre gondol. Tudta a hangjában lévő
gyengédségből és figyelmességből – mintha ő lázas beteg gyermek
volna. Azután megszólalt:
– Azt hiszem, jólesne egy kis meleg tej.
Carol szája sarka mosolyra húzódott.
– Egy kis meleg tej – utánozta Therese-t. És kiment a szobából.
Therese az aggodalom és az álmosság pokoltornácán feküdt,
amíg Carol meg nem jelent a tejjel egy egyenes falú, fehér
bögrében, alatta csészealjjal. Mivel a csészealjat meg a bögre fülét
fogta, lábával csukta be az ajtót.
– Felforrt és bőrös lett – mondta bosszúsan.
– Sajnálom.
Therese azonban imádta, mert tudta, hogy Carol mindig így tesz:
másra gondol, és közben felforr a tej.
– Így szereted? Minden nélkül?
Therese bólintott.
– Uh – mondta Carol, aki leült egy fotel karfájára, és onnan nézte
Therese-t.
Therese a fél könyökére támaszkodott. A tej olyan forró volt,
hogy először alig tudta az ajkához érinteni. A picinyke kortyok
szétáradtak a szájában, és organikus ízek mélange-át szabadították
fel. A tejnek csont- és véríze volt, meleghús- és hajíze, sótlan volt,
mint a kréta, mégis eleven, akár a növekvő embrió. Teljesen forró
volt, egészen a bögre fenekéig, és Therese megitta, ahogyan a
tündérmesékben isszák meg a bájitalt, amely átváltoztat, vagy
ahogy a gyanútlan harcos issza ki a méreggel telt kupát. Aztán jött
Carol, s elvette a bögrét, és Therese félálomban hallotta, hogy
három kérdést tett fel neki, egyet a boldogsággal, egyet az áruházzal
és egyet a jövőjével kapcsolatban. Hallotta magát is, amint válaszol.
Hallotta, hogy a hangja egyszerre csak bugyborékolni kezd, akár a
forrás, amelyen nincs hatalma, és észlelte, hogy sír. Elmondott
Carolnak mindent, amitől félt, mindent, amit nem szeretett, a
magányáról, Richardról és az óriási csalódásokról. És a szüleiről. Az
anyja nem halt meg, Therese azonban tizennégy éves kora óta nem
látta őt.
Carol kérdezett, és ő válaszolt, pedig nem akart az anyjáról
beszélni. Az anyja nem volt olyan fontos, még csak a csalódások
egyikének sem mondható. Az apja az volt. Az apja egészen más volt.
Akkor halt meg, amikor ő hatéves volt – egy csehszlovák
származású ügyvéd, aki egész életében festő szeretett volna lenni.
Ő egészen más volt, gyengéd, együttérző, sosem emelte fel a
hangját a nővel szemben, aki azért nyaggatta, mert nem volt sem jó
ügyvéd, sem jó festő. Sosem volt erős, tüdőgyulladásban halt meg,
de Therese gondolataiban az anyja ölte meg. Carol kérdezett, és
Therese elmesélte, hogy az anyja elvitte őt nyolcéves korában az
intézetbe, Montclairbe, és azután ritkán látogatta, mert rengeteget
utazgatott az országban. Zongorista volt – nem, nem elsőrangú,
hogy is lett volna az, de mindig talált munkát, mert erőszakos volt.
És amikor Therese úgy tízéves lehetett, az anyja ismét férjhez
ment. Therese a karácsonyi szünidőben meglátogatta őt a Long
Island-i házban, és kérték, hogy maradjon, de nem gondolták
komolyan. És Therese nem kedvelte a férjet, Nicket, mert pont
olyan volt, mint az anyja, nagydarab és sötét hajú, hangos,
erőszakos és szenvedélyes. Therese biztos volt abban, hogy a
házasságuk tökéletes lesz. Az anyja akkor már terhes volt, és azóta
két gyerekük született.
Therese egy hetet töltött velük, utána visszament az otthonba. Az
anyja még vagy háromszor-négyszer meglátogatta, s mindig vitt
valamilyen ajándékot, például blúzt vagy könyvet. Egyszer pedig
egy sminkkészletet, amelyet Therese utált, pusztán azért, mert az
anyja törékeny kifestett szempilláira emlékeztette. Az ajándékokat
zavartan adta át az anyja, mint álszent békeáldozatokat. Egyszer
elvitt egy kisfiút is, Therese féltestvérét, és ő attól fogva tudta, hogy
kívülálló. Az anyja nem szerette az apját, őt nyolcévesen intézetbe
adta, hát miért vette a fáradságot, hogy egyáltalán meglátogassa őt,
hogy a gyerekének vallja? Therese boldogabb lett volna, ha teljesen
árva, ahogyan az intézetben lévő lányok fele. Végül megmondta az
anyjának, nem akarja, hogy újra meglátogassa, és az anyja nem is
tette többé. A szégyenkező és sértett arckifejezés, a barna szem
ideges oldalpillantása, a görcsös mosoly és a csend – ez volt az
utolsó, amire az anyjából emlékezett. A nővérek az intézetben
tudták, hogy az anyja nem is ír neki. Amikor Therese tizenöt éves
lett, megkérték őt, hogy írjon, s meg is tette, de Therese nem
válaszolt. Azután, amikor tizenhét éves volt, és eljött az érettségi, az
intézet kétszáz dollárt kért az anyjától. Therese nem akart tőle
semmiféle pénzt, nem is igen hitte, hogy ad, de adott, és ő végül
elfogadta.
– Sajnálom, hogy elfogadtam. Rajtad kívül senkinek sem
mondtam el. Egyszer majd vissza akarom adni.
– Butaság – mondta halkan Carol. A karfán ült, állát a
tenyerében nyugtatta, tekintete Therese- en, és mosolygott. – Még
gyerek voltál. Amikor elfelejted, hogy visszafizesd neki, akkor leszel
teljesen felnőtt.
Therese nem válaszolt.
– Nem gondolod, hogy egyszer még látni akarod majd? Talán
évek múlva?
Therese a fejét rázta. Mosolygott, de még potyogtak a könnyei.
– Nem akarok többet beszélni erről.
– Richard tudja mindezt?
– Nem. Csak azt, hogy él. Mit számít? Nem ez számít. – Úgy
érezte, ha eleget sír, mindent kisír, mintha a fáradtság, a
magányosság, a csalódottság maguk a könnyei lennének. És örült,
hogy Carol hagyta sírni. Carol az öltözőasztalnál állt, háttal neki.
Therese mereven feküdt az ágyban, könyökére támaszkodva, a félig
visszafojtott zokogástól gyötrődve.
– Többé nem fogok sírni – mondta.
– De fogsz. – Gyufa sercent.
Therese elvett még egy papírzsebkendőt az éjjeliszekrényről, és
kifújta az orrát.
– Ki van még az életedben Richardon kívül? – kérdezte Carol.
Mindenkinek hátat fordított. Ott volt Lily meg Mr. és Mrs.
Anderson a házból, ahol először lakott New Yorkban. Frances
Cotter és Tim a Pelican Pressnél. Lois Vavrica, egy lány, aki szintén
az otthonban élt Montclairben. Ki van még? Kellyék, akik a
másodikon laknak Mrs. Osborne-nál.
– Amikor a múlt hónapban kirúgtak az állásomból – mondta
Therese szégyelltem magam és elköltöztem… – Elhallgatott.
– Hová?
– Egyedül Richardnak mondtam meg, hogy hová. Egyszerűen
eltűntem. Azt képzeltem, új életet kezdek, de egyszerűen csak
szégyelltem magam. Nem akartam, hogy bárki tudja, hol vagyok.
Carol mosolygott:
– Eltűntél… Ez tetszik. És milyen szerencsés vagy, hogy
megtehetted! Szabad vagy. Tisztában vagy ezzel?
Therese nem válaszolt.
– Nem – felelt a kérdésre maga Carol.
Az öltözőasztalon egy szögletes, szürke óra ketyegett, és ahogy az
áruházban ezerszer tette, Therese megnézte az időt, s jelentést
kötött az időponthoz. Negyed öt múlt valamivel, és hirtelen aggódni
kezdett, hogy túlságosan sokáig feküdt ott, Carol esetleg vár valakit.
Azután megszólalt a telefon, váratlanul és hosszan, mintha egy
hisztérikus nő sikoltozna a folyosón, és mindketten összerezzentek.
Carol felállt, és valamivel kétszer a tenyerébe csapott, ahogyan a
kesztyűjével tette az áruházban. A telefon újra sikoltott, és Therese
biztos volt abban, hogy bármi legyen is a kezében, Carol a falhoz
fogja vágni. Ám Carol csak megfordult, azt a valamit nyugodtan
letette, és kiment a szobából.
Therese hallotta a hangját a folyosóról. Nem akarta hallani, mit
mond. Felkelt, felvette a szoknyáját és a cipőjét. Most látta meg, mi
volt Carol kezében. Világos fából készült cipőkanál. Bárki más
odavágta volna, gondolta Therese. Aztán rájött, melyik az az
egyetlen szó, amelyről úgy érezte, Carolhoz kapcsolódik: büszkeség.
Hallotta Carol hangját, amely ugyanazt a dallamot ismételte, és
amint kinyitotta az ajtót, hogy kimenjen, a szavakat is hallotta.
– Vendégem van – hangzott harmadszorra is higgadtan, mint
valami akadály. – Azt hiszem, ez érthető ok. Miért jobb…? Mi a baj
a holnappal? Ha te…
Aztán Therese meghallotta Carol első lépését a lépcsőn, és tudta,
hogy bárkivel beszélt is, az illető letette. Ki merészelte? – gondolta.
– Ne menjek el? – kérdezte.
Carol ugyanúgy nézett rá, mint amikor belépett a házba.
– Ne, hacsak nem akarsz. Nem. Később kocsikázunk egyet, ha
van kedved hozzá.
Therese tudta, hogy Carol nem szeretne ismét vezetni. Kezdte
rendbe tenni az ágyat.
– Hagyd az ágyat. – Carol a folyosóról nézte őt. – Csak csukd be
az ajtót.
– Ki jön ide?
Carol megfordult, és a zöld szobába ment.
– A férjem – mondta. – Hargess.
Odalenn kétszer csengettek, s ugyanakkor kattant a zár.
– Éppen ma kell – mormolta Carol. – Gyere le, Therese.
Therese megijedt, nem a férfitól, hanem attól, hogy Carol
bosszankodott a jövetelén.
A férfi felfelé tartott. Amikor meglátta Therese-t, lassított,
halvány meglepődés futott át az arcán, majd Carolra nézett.
– Harge, ő Miss Belivet – mondta Carol. – Mr. Aird.
– Örvendek- mondta Therese.
Harge csak egy pillantást vetett Therese-re, de ideges kék szeme
tetőtől talpig végigmérte őt. Testes férfi volt, eléggé vöröses képpel.
Az egyik szemöldöke magasabban volt a másiknál, a közepe pedig
olyan élesen meredt felfelé, mintha sebhely torzította volna el.
 – Üdvözlöm. – Aztán Carolhoz: – Sajnálom, hogy zavarlak. Csak
egy-két holmit akarok elvinni.
– Elhaladt Therese mellett, és olyan szoba ajtaját nyitotta ki,
amelyet Therese még nem látott. – Rindynek – tette hozzá.
– Képeket a falról? – kérdezte Carol.
A férfi hallgatott.
Carol és Therese lement. A nappaliban Carol leült, Therese
azonban nem.
– Játssz még, ha akarsz- mondta Carol.
Therese a fejét rázta.
– Játssz! – mondta határozottan Carol.
Therese-t megrémítette a váratlan leplezetlen düh a szemében.
– Képtelen vagyok – mondta makacsul, mint az öszvér.
És Carol megadta magát. Még mosolygott is.
Hallották, hogy Harge gyors léptekkel végigmegy a folyosón,
utána pedig lassan lefelé jön a lépcsőn. Therese előbb a sötét
öltönyös alakot, aztán a vörösesszőke fejet látta előbukkanni.
– Nem találom a vízfestéket. Azt hittem, az én szobámban van –
sopánkodott a férfi.
– Tudom, hol van. – Carol felállt, és a lépcsőhöz indult.
– Gondolom, szeretnél küldeni valamit karácsonyra – mondta
Harge.
– Köszönöm, majd én adom át neki. – Carol felment.
Most váltak el, gondolta Therese, vagy válófélben vannak.
Harge Therese-re nézett. Arckifejezésében furán keveredett az
aggodalom és a kedélytelenség. A szája körötti hús kemény és
súlyos volt, és úgy övezte az ajkát, hogy az szinte nem is látszott.
– Maga New York-i? – kérdezte, és rágyújtott egy cigarettára.
A kérdésben megvetés és udvariatlanság rejlett.
 – Igen, New York-i – felelte Therese, úgy érezve, mintha arcul
csapták volna.
Harge épp egy újabb kérdést készült feltenni, amikor Carol lejött
a lépcsőn. Therese megacélozta magát az eshetőségre, hogy
percekig kettesben kell lennie a férfival, de most megborzongott a
megkönnyebbüléstől, és tudta, hogy a férfi észrevette ezt.
– Köszönöm – mondta Harge, amint elvette Caroltól a dobozt. A
felöltőjéhez ment, amelyet Therese most pillantott meg a
pamlagon: fekete karját széttárva úgy hevert ott, mintha küzdene,
és birtokba venné a házat. – Ég önnel – mondta Therese-nek.
Felvette a kabátot, és az ajtóhoz ment. – Abby barátnője? –
mormolta Carolnak.
– Az én barátnőm – mondta Carol.
– Akkor elhozod az ajándékokat Rindynek? Mikor?
– Mi lenne, ha nem adnék neki semmit, Harge?
– Carol… – Megállt a verandán, és Therese alig hallotta, hogy mit
mondott: valami olyasmit, hogy meg lehet keseríteni a dolgokat.
Aztán meg:
– Most átmegyek Cynthiához. Visszafelé benézzek? Még nyolc
előtt lesz.
– Harge, mi értelme? – felelte fáradtan Carol.
– Kivált, ha ilyen bosszantóan viselkedsz.
– Mert Rindyt érinti. – Ekkor a hang érthetetlenné halkult.
Egy pillanat múlva Carol egyedül jött be, és becsukta az ajtót.
Kezét a háta mögé téve megállt az ajtó előtt, majd hallották, amint
odakinn elindult az autó. Carol nyilván beleegyezett, hogy ma este
fogadja a férfit, gondolta Therese.
– Elmegyek – mondta Therese. Carol hallgatott. Halott csend
volt most ez kettejük között, és Therese egyre kellemetlenebbül
érezte magát. – Jobb, ha elmegyek, ugye?
 – Igen. Sajnálom. Elnézést Harge miatt. Nem mindig ilyen
otromba. Hiba volt azt mondanom, hogy vendégem van.
– Nem számít.
Carol homloka ráncba szaladt, és csak nehezen szólalt meg:
– Nem bánod, ha most felteszlek a vonatra, és nem fuvarozlak
hazáig?
– Nem. – Nem is tudta volna elviselni, hogy Carol hazavigye,
majd egyedül vezessen haza a sötétben egy ilyen este.
A kocsiban is hallgattak. Mihelyt megálltak az állomásnál,
Therese kinyitotta az ajtót.
– Körülbelül négy perc múlva indul egy vonat – mondta Carol.
Therese-ből hirtelen kibukott:
– Láthatlak még?
Carol rámosolygott, kissé szemrehányóan, amint felhúzta
kettejük közt az ablakot.
– Au revoir – mondta.
Persze, persze, újra látni fogja, gondolta Therese. Micsoda hülye
kérdés!
Az autó gyorsan tolatott, majd belehasított a sötétségbe.
Therese szeretett volna újra az áruházban lenni, várta a hétfőt,
mert hétfőn Carol bemehet. Tudta azonban, hogy ez nem valószínű,
hisz kedden már szenteste van. Keddig még felhívhatja Carolt, ha
másért nem, hát hogy kellemes karácsonyt kívánjon neki.
De nem volt egyetlen pillanat sem, amikor lelki szemeivel ne
látta volna Carolt. És mindent rajta keresztül látott. Az este, a sötét,
unalmas New York-i utcák, a másnapi munka, a mosogatójába
ejtett, törött tejesüveg mind-mind lényegtelenné vált. Az ágyára
vetette magát, s ceruzával vonalat húzott egy papírra. Utána még
egy vonalat, óvatosan, és még egyet. Egy új világ született körülötte,
mint valami fénylő erdő milliónyi szikrázó levéllel.
 7

A férfi megvetően vizsgálta a hüvelyk- és a mutatóujja között

tartva. Kopasz volt, eltekintve attól az egy-két hosszú fekete
hajszáltól, amelyik az egykori homlokvonalból nőtt ki, és amelyet
izzadságos munkával tapaszthatott a tar fejbőrre. Amióta Therese a
pulthoz lépett, és kimondta az első szót, a férfi alsó ajkán
egyfolytában megvető és elutasító grimasz ült.
– Nem – mondta végül.
– Semmit sem tud adni érte? – kérdezte Therese.
Az alsó ajak még kijjebb ugrott.
– Talán ötven centet. – És visszadobta a pultra.
Therese ujjai nyomban birtokukba vették.
– És ehhez mit szól? – Kabátzsebéből előhúzta az ezüstláncot a
Szent Kristóf érmével.
A hüvelyk- és a mutatóujj ismét úgy fordította meg az érmét,
mintha a szemetet fogna.
– Kettő ötven.
De hát legalább húsz dollárba került, akarta mondani Therese,
ám nem tette, mert nyilván mindenki ezt mondja.
– Köszönöm. – Felvette a láncot és kiment.
Kik lehetnek azok a szerencsések, töprengett, akiknek sikerült
eladniuk azokat a régi zsebkéseket, rossz karórákat és ócska
gyalukat, amelyek egymás hegyén-hátán zsúfolódtak a kirakatban.
Nem tudta megállni, hogy vissza ne nézzen az üzletbe, ahol a fickó
arcát ismét a régi vadászkések alatt látta. A zálogos is nézte őt,
mosolygott rá. Therese úgy érezte, hogy minden mozdulatának
jelentőségével tisztában van a férfi. Tovasietett a járdán.
 Tíz perc múlva visszatért. Zálogba adta az ezüstérmét két dollár
ötven centért.
Nyugat felé igyekezett, átvágott a Lexington sugárúton, a Parkon,
befordult a Madisonra. Úgy szorította zsebében a dobozkát, hogy az
éles szélek vágták az ujjait. Beatrice nővértől kapta. Barna fából és
kagylóból készült, kockás berakás díszítette. Therese nem tudta,
mennyit érhet pénzben, de feltételezte, hogy meglehetősen értékes.
Nos, most már tudta, hogy nem az.
Betért egy bőrdíszműüzletbe.
– Azt a feketét szeretném megnézni a kirakatból, a pánttal meg
az aranycsattal – mondta az eladólánynak.
A táskát vasárnap délelőtt látta meg Therese, mielőtt Carollal
találkozott, hogy együtt ebédeljenek. Első pillantásra
megállapította, hogy pontosan olyan, mint Carol. Ha Carol nem
lenne ott a megbeszélt időpontban, ha soha többé nem látná őt,
akkor is meg kellene vennie és el kellene küldenie neki, gondolta
akkor.
– Kérem szépen – mondta.
– Hetvenegy tizennyolc áfával – felelte az eladólány. – Kér
ajándékcsomagolást?
– Igen, kérek. – Therese hat ropogós tízdolláros bankót számolt
le a pultra, a többit apróban. – Itt hagyhatom körülbelül este fél
hétig?
Tárcájában a számlával távozott a boltból. Nem kockáztatta meg,
hogy a retikült bevigye az áruházba. Ellophatják – még akkor is, ha
ma karácsony napja van. Therese mosolygott. Ez az utolsó
munkanapja az áruházban. És négy nap elteltével jön az új munka a
Fekete Macskában. Karácsony után Phil hoz neki egy példányt a
darabból.
Elment a Brentano Áruház előtt. A kirakat tele volt
szaténmasnikkal, bőrkötéses könyvekkel, páncélos lovagok
képeivel. Therese visszafordult és bement egy pillanatra, nem azért,
hogy vásároljon, csak hogy megnézze, lát-e valamit, ami szebb a
retikülnél.
Tekintetét megragadta egy illusztráció az egyik vitrinben. Ifjú
lovagot ábrázolt fehér lovon, aki egy virágcsokorszerű erdőn
lovagolt keresztül. Apródok sora követte, s közülük az utolsó
kezében párna volt, rajta egy aranygyűrű. Therese kezébe vette a
bőrkötéses könyvet. A borító belsején feltüntetett ár huszonöt
dollár volt. Ha most egyszerűen elmegy a bankba, és kiveszi az
összeget, meg tudja venni. Mi az a huszonöt dollár? Nem kellett
volna zálogba adnia az ezüstmedált. Tudta, hogy azért tette, mert
Richardtól kapta, ezért már nem kellett neki. Becsukta a kötetet, s a
lapok szegélyére pillantott, amely homorú aranytömbnek látszott.
De vajon igazán tetszene-e Carolnak egy középkori szerelmes
verseket tartalmazó kötet? Nem tudta. Fogalma sem volt, hogy
milyen könyveket kedvelhet. Gyorsan letette a könyvet és távozott.
Odafenn a babaosztályon Miss Santini végigment a pult mögött, s
egy nagy dobozból mindenkit édességgel kínált.
– Vegyen kettőt – mondta Therese-nek. – Az édességosztályról
küldték.
– Szívesen. – Mi a csuda, gondolta, amikor a nugátba harapott,
karácsony szelleme megérintette az édességosztályt! Különös volt
ma a hangulat az áruházban. Mindenekelőtt szokatlan nyugalom
volt. Vásárló akadt bőven, de nem látszott rajtuk, hogy sietnének,
annak ellenére, hogy aznap volt szenteste. Therese a liftekre
pillantott, hátha Carol lép ki az egyikből. Ha nem jön, és
valószínűleg nem fog, felhívja őt fél hétkor, csak hogy boldog
karácsonyt kívánjon neki. Megjegyezte Carol telefonszámát, amikor
látta az egyik készüléken a házban.
– Miss Belivet! – hallotta Mrs. Hendrickson hangját. Nyomban
ugrott volna, ám Mrs. Hendrickson csupán útba igazította felé a
Western Union kézbesítőjét, aki egy táviratot vitt oda hozzá.
 Therese gyorsan alákanyarintotta a nevét és feltépte. Ez állt
benne: „DU. 5-KOR VAARLAK LENN. CAROL.”
Összegyűrte a papírt. Hüvelykujjával mélyen a tenyerébe
nyomta, és nézte a kifutófiút, aki valójában öregember volt, amint a
liftek felé baktat. Nehézkesen ment, úgy görnyedve, hogy a térdét
mindig jóval előbbre lökte a testénél, és közben a lábszárvédője
lazán lötyögött.
– Boldognak látszik, Therese – mondta szomorúan Mrs.
Zabriskie, amint elhaladt mellette.
Therese mosolygott:
– Az vagyok.
Mrs. Zabriskie elmesélte, hogy két hónapos a gyereke, és az ura
éppen munkanélküli. Therese fejében megfordult, hogy vajon Mrs.
Zabriskie meg a férje szerelmesek-e egymásba, igazán boldogok- e.
Elképzelhető, bár a nő kifejezéstelen arca és vánszorgó járása nem
erre utalt. Lehet, hogy Mrs. Zabriskie egykor ugyanolyan boldog
volt, mint most ő. Talán elmúlt. Emlékezett rá, olvasta – Richard is
mondta egyszer –, hogy kétévi házasság után elmúlik a szerelem.
Ez kegyetlen dolog, becsapás. Próbálta elképzelni, hogy Carol arca,
parfümjének illata már semmit sem jelent neki. Ám először is,
mondhatja-e, hogy szerelmes Carolba? Olyan kérdéshez ért,
amelyre nem tudott válaszolni.
Háromnegyed ötkor Therese odament Mrs. Hendricksonhoz, és
engedélyt kért, hogy fél órával korábban mehessen el. Mrs.
Hendrickson gondolhatta, hogy a táviratnak köze van az
elkérezkedéshez, de egyetlen panaszos pillantás nélkül engedte,
hogy elmenjen, és ez is különössé tette ezt a napot.
Carol az előcsarnokban várta.
– Hello! – mondta Therese. – Befejeztem.
– Mit?
– A munkát. Itt. – Ám Carol lehangolt volt, és ez nyomban
lehűtötte Therese-t. Mindenesetre hozzátette: – Rettenetesen
örültem a táviratnak.
– Nem tudtam, szabad leszel-e. Szabad vagy ma este?
– Persze.
És elindultak, lassan a lökdösődő tömegben, Carol abban a finom
antilopbőr cipőjében, amelyben pár centivel magasabb volt
Therese-nél. Vagy egy órája havazni kezdett, most azonban éppen
elállt. Lábuk alatt a hó nem volt több filmrétegnél, vékony, fehér
gyapjú, amely bevonta az úttestet és a járdát.
– Találkozhattunk volna ma este Abbyvel, de nem ér rá – mondta
Carol. – Mindegy, kocsikázhatunk egyet, ha van hozzá kedved. Jó,
hogy látlak. Angyal vagy, hogy szabad vagy ma este. Tudtad ezt?
– Nem – mondta Therese, aki akarata ellenére boldog volt, pedig
Carol hangulatában volt valami nyugtalanító. Therese érezte, hogy
történt valami.
– Gondolod, hogy van a környéken olyan hely, ahol meg lehet
inni egy kávét?
– Igen. Kissé távolabb, kelet felé.
Therese az Ötödik és a Madison közötti büfére gondolt, de Carol
egy kis bárt választott, amelynek bejárata fölé napellenző nyúlt.
A pincér először akadékoskodott, hogy koktélok órája van, de
amikor Carol kifelé indult, mégis elment kávéért. Therese törte a
fejét, hogyan hozza el a retikült. Nem akarta Carol jelenlétében,
még ha becsomagoltatta is.
– Történt valami? – kérdezte.
– Valami, amit hosszú volna elmagyarázni. – Carol mosolygott,
ám a mosolya fáradt volt, és csend követte, üres csend, mintha igen
távol repülnének egymástól az űrben.
Carolnak talán le kellett mondania valamilyen programot,
amelyre számított, gondolta Therese. Karácsony estéjén nyilván
dolga lenne.
 – Nem tartalak fel? – kérdezte Carol.
Therese érezte, hogy egyre nő benne a feszültség.
– El kell szaladnom egy csomagért a Madison sugárútra. Nincs
messze. Meg tudom oldani, ha megvársz.
– Rendben van.
Therese felállt.
– Taxival három perc. De ugye megvársz?
Carol mosolygott, és Therese kezéért nyúlt.
Közömbösen szorította meg, aztán elengedte.
– Igen, várni foglak.
Ahogy a taxi ülésének szélén kuporgott, Therese fülében ott
csengett Carol unott hangja. Visszafelé olyan dugó volt, hogy
kiszállt, és az utolsó saroknyi távolságot futva tette meg.
Carol ott volt, kávéjának is csak a felét itta még meg.
– Én nem kérem a kávém – mondta Therese, mert Carol
indulásra késznek látszott.
– A kocsim a belvárosban van. Fogjunk egy taxit.
Carol autója az üzleti negyedben volt, nem messze a Batterytől.
Föld alatti garázsból hozták fel. Carol nyugat felé indult, a
Westside-i főútra.
– Így jobb. – Vezetés közben kibújt a kabátjából. – Hátradobnád?
Megint hallgattak. Carol gyorsított, többször is sávot váltott –
mintha lenne úti céljuk. Mire a George Washington hídhoz értek,
Therese elszánta magát, hogy mond valamit, bármit. Hirtelen
ráeszmélt, hogy ha Carol meg a férje válnak, Carol talán azért járt
ma a belvárosban, mert ügyvédnél volt. Az a környék tele van
ügyvédi irodákkal. És valami rosszul sült el. És miért válnak? Mert
Harge-nak viszonya van a Cynthia nevű nővel?
Therese fázott. Carol leengedte maga mellett az ablakot, és
ahányszor gyorsított, bevágott a szél, s hideg karjába ölelte
Therese-t.
– Ott lakik Abby – biccentett a folyó túlsó partja felé Carol.
Therese nem látott semmi különösebb fényt.
– Ki az az Abby?
– Abby? A legjobb barátnőm. – Ekkor Carol Therese-re nézett. –
Nem fázol nyitott ablaknál?
– Nem.
– De, biztosan. – Megálltak egy piros lámpánál, és Carol
feltekerte az ablakot. Úgy nézett Therese-re, mintha most látná
először aznap este, és a tekintetétől, amely az arcáról az ölében
nyugvó kezére vándorolt, Therese úgy érezte magát, mint holmi
kutyakölyök, amelyet Carol egy útszéli kennelben vett, és csak
most eszmélt rá, hogy ott van mellette.
– Mi történt, Carol? Éppen váltok?
Carol sóhajtott.
– Igen – mondta meglehetősen nyugodtan, és elindította a
kocsit.
– És a gyerek nála van?
– Csak ma este.
Therese újabb kérdést akart feltenni, amikor Carol azt mondta:
– Beszéljünk valami másról.
Egy autó haladt el mellettük, amelynek a rádiójából karácsonyi
dalok szóltak, és mindenki énekelt.
Ő meg Carol hallgattak. Elhagyták Yonkerst, és Therese úgy
vélte, valahol út közben elenyészett minden esélye, hogy tovább
beszélgessen Carollal. Carol egyszer csak kijelentette, hogy ennie
kellene valamit, mert nyolc felé jár, így hát megálltak egy kis út
menti étkezdénél, ahol sült kagylós szendvicset lehetett kapni. A
pultnál ültek, szendvicset és kávét rendeltek, de Carol nem evett.
Richardról kérdezgette Therese-t, ám nem érdeklődve, ahogyan
vasárnap délután, inkább csak azért, hogy ne tegyen fel róla több
kérdést. Személyes kérdések voltak, Therese mégis személytelenül
és gépiesen válaszolgatott. Carol halk hangja csak mondta, mondta,
jóval halkabban, mint a pultosfiú, aki háromlépésnyire csevegett
valakivel.
– Lefeküdtél vele? – kérdezte.
– Kétszer vagy háromszor.
Therese beszámolt az első alkalomról meg az utána
következőkről. Nem szégyellt beszélni róla. Eddig sosem tűnt
számára mindez ennyire unalmasnak és jelentéktelennek. Érezte,
hogy Carol el tudja képzelni azoknak az estéknek minden egyes
pillanatát. És érezte magán Carol objektív, méricskélő tekintetét, s
tudta, hogy Carol nemsokára kijelenti: pedig nem látszik
különösebben hidegnek vagy érzelemsóvárnak. Carol azonban
hallgatott, és Therese feszengve bámulta a dalok listáját az előttük
lévő kis zenegépen. Eszébe jutott, hogy egyszer valaki azt mondta,
szenvedélyes szája van, de nem emlékezett rá, hogy ki mondta.
– Olykor idő kell hozzá – mondta Carol. – Szerinted nem kell
még egy lehetőséget adni a másik embernek?
– De hát miért? Nem volt kellemes. És nem vagyok szerelmes
belé.
– Nem gondolod, hogy az lennél, ha megoldanátok ezt a
problémát?
– Így szokás beleszeretni valakibe?
Carol a pult mögötti falon függő szarvasfejet nézte.
– Nem – mondta mosolyogva. – És mi az, amit kedvelsz
Richardban?
– Hát azt, hogy… – Nem fejezte be, mert úgy érezte, nem biztos,
hogy Richard igazán őszinte abban a törekvésében, hogy
festőművész legyen.
– Szeretem, ahogy a nőkhöz viszonyul… különb módon, mint a
legtöbb férfi. Úgy bánik velem, ahogyan emberrel szokás, nem
pusztán, mint egy lánnyal, akivel elmehet addig, vagy sem. És
szeretem a családját – a tényt, hogy van családja.
– Sok embernek van családja.
Therese újra nekiveselkedett:
– Rugalmas. Változik. Nem olyan, mint a legtöbb férfi, akire
cédulát ragaszthatsz: doktor vagy… biztosítási ügynök.
– Azt hiszem, jobban ismered, mint ahogy én ismertem Harge-ot
több hónapi házasság után. Te legalább nem követed el azt a hibát,
hogy férjhez mész. Az én ismeretségi körömben ez a szokás, amikor
az ember húszéves.
– Úgy érted, nem voltál szerelmes?
– De, nagyon. És Harge is. Az a fajta ember volt, aki egy hét alatt
felforgatja és zsebre vágja az életedet. Te voltál már szerelmes?
Therese várt, amíg a sehonnan jött hamis, bűntudatos szó
megmozdította az ajkát:
– Nem.
– Ám szeretnél az lenni. – Carol mosolygott.
– Harge még szerelmes beléd?
Carol lehajtotta a fejét, türelmetlenül, és talán mert
megbotránkoztatta a nyíltsága, gondolta Therese, ám amikor
megszólalt, ugyanolyan volt a hangja:
– Azt még én sem tudom. Érzelmileg nem változott igazán, csak
most már látom, milyen is valójában. Azt mondta, én vagyok az első
nő, akibe beleszeretett. Azt hiszem, ez igaz, ám nem hiszem, hogy a
szó szokásos értelmében tovább volt szerelmes belém néhány
hónapnál. Az igaz, hogy soha nem érdekelte más nő. Talán
emberibb lenne, ha úgy lett volna. Azt képes lennék megérteni és
megbocsátani.
– Rindyt szereti?
 – Rajong érte. – Carol mosolyogva nézett Therese- re. – Ha
egyáltalán szerelmes valakibe, hát az Rindy.
– Miféle név ez?
– Nerinda. Harge adta neki. Fiút akart, de azt hiszem, a
kislánnyal még elégedettebb lett. Én lányt akartam. Két vagy három
gyereket szerettem volna.
– És… Harge nem akarta?
– Én nem akartam. – Ismét Therese-re nézett. – Illik ilyesmiről
beszélgetni szenteste?
Carol cigarettáért nyúlt, és elfogadta azt, amelyikkel Therese
kínálta, a Philip Morrist.
– Mindent szeretnék tudni rólad – mondta Therese.
– Azért nem akartam több gyereket, mert féltem, hogy a
házasságunk zátonyra fut, Rindyvel együtt is. Szóval, szeretnél
szerelmes lenni? Bizonyára hamarosan összejön, és ha igen, élvezd
ki, mert később nehezebb lesz.
– Szeretni valakit?
– Beleszeretni valakibe. Vagy akár csak szeretkezésre vágyni. Azt
hiszem, a szexuális vágy lanyhábban lüktet bennünk, mint
hinnénk, kivált, mint a férfiak hiszik. Az első kalandok többnyire
csak a kíváncsiság kielégítését szolgálják, aztán meg ugyanazokat az
aktusokat ismételjük, mert próbáljuk megtalálni a… mit?
– Mit? – kérdezte Therese.
– Van-e rá szó? Barátot, társat vagy egyszerűen valakit, akivel
megoszthatjuk a sorsunkat. Mire jók a szavak? Úgy értem,
szerintem az emberek gyakran a szexben olyasmit próbálnak
megtalálni, amit máshogyan sokkal könnyebb volna.
Therese tudta, hogy amit Carol a kíváncsiságról mondott, az igaz.
– Hogyan máshogyan? – kérdezte.
Carol ránézett:
 – Azt hiszem, erre mindenkinek magának kell rájönnie. Nem
tudom, mit lehet itt inni.
Mivel az étkezdében csak sör meg bor akadt, továbbmentek.
Carol sehol sem állt meg az ital kedvéért, amint visszafelé tartottak
New Yorkba. Megkérdezte, haza szeretne-e menni, vagy inkább
hozzá egy időre, és Therese ez utóbbit választotta. Kellyék
meghívták ma estére a „bor és karácsonyi kalács ” partira, és ő meg
is ígérte, hogy elmegy, de nem fog hiányozni nekik, gondolta.
– Micsoda pocsék órákat kell velem töltened – szólalt meg
hirtelen Carol. – Vasárnap is és most is. Nem vagyok a legjobb
társaság ma este. Mihez volna kedved? Menjünk egy étterembe
Newarkba, ahol fények ragyognak, és karácsonyi zene szól? Nem
éjszakai mulatóra gondolok. Rendesen megvacsorázhatnánk.
– A magam kedvéért sehová sem akarok menni.
– Egész nap abban a rohadt áruházban voltál, meg sem
ünnepeltük még a szabadulásodat.
– Jó nekem itt veled – mondta Therese, és meghallva önnön
hangjának magyarázó tónusát, elmosolyodott.
Carol a fejét csóválta, nem nézett rá.
– Jaj, te gyerek, hová nem kalandozol – egymagadban?!
Azután egy perc múlva, a New Jerseybe vezető úton, megszólalt:
– Tudom már. – A kocsival az útpadkára hajtott és megállt. –
Gyere velem.
Egy kivilágított stand előtt álltak, amely szinte roskadozott a
karácsonyfáktól. Carol azt mondta Therese-nek, válasszon egyet, ne
túlságosan nagyot és ne túlságosan kicsit. A fát a csomagtartóba
tették, Therese pedig magyal- és fenyőágakkal a karjában ült Carol
mellett. Arcát az ágak közé fúrta, és beszívta sötétzöld, erős
szagukat, tiszta fűszerességüket, amely éppen olyan volt, mint a
szűz erdő vagy a karácsony kellékei: az üveggömbök, az ajándékok,
a hó, a karácsonyi muzsika, az ünnepek. Olyan, mint az, hogy itt
van Carollal, és végzett az áruházzal. Olyan, mint az autó
duruzsolása meg a fenyőágak tűlevelei, amelyeket ujjaival meg
tudott érinteni. Boldognak érezte magát.
– Díszítsük fel a fát – mondta Carol, amint beléptek a házba.
Bekapcsolta a nappaliban a rádiót, és mindkettejüknek italt
készített. A rádióból karácsonyi dalok szóltak, harangok kongtak,
mintha egy nagy templomban lettek volna. Carol fehér lepedőt
hozott hónak a fa alá, Therese meg cukrot hintett rá, hogy
csillogjon. Aztán hosszúkás angyalt vágott ki valami aranyszalagból,
és a fa tetejére erősítette, selyempapírt hajtogatott, és angyalfüzért
vágott ki belőle, hogy az ágakra akassza.
– Nagyon ügyes vagy – dicsérte meg Carol, aki a kandalló mellől
nézte a fát. – Csodás. Minden megvan, csak ajándékok nincsenek.
A Carolnak szánt ajándék a pamlagon hevert, Therese kabátja
mellett. Ám a kártya, amelyet Therese írt hozzá, otthon volt,
márpedig a nélkül nem akarta odaadni. Nézte a fát.
– Mi kell még?
– Semmi. Tudod, mennyi az idő?
A rádió adása véget ért. Therese a kandallópárkányon álló órára
pillantott. Elmúlt egy óra.
– Karácsony van – mondta.
– Jobb, ha itt töltőd az éjszakát.
– Rendben.
– Holnap mi dolgod van?
– Semmi.
Carol elvette az italát a rádió tetejéről.
– Nincs randevúd Richarddal?
Déli tizenkettőkor kellett volna találkoznia Richarddal. Úgy volt,
hogy Richardéknál tölti a napot. De talál majd valami kifogást.
– Nincs. Azt mondtam, lehet, hogy találkozunk. Nem fontos.
 – El tudlak vinni korán.
– Dolgod van holnap?
Carol az utolsó cseppig kiitta a poharát.
– Igen – mondta.
Therese kezdett összetakarítani maga után, felszedte a
selyempapír meg a szalag lehullott darabkáit. Utált összetakarítani,
miután elkészített valamit.
– Richard barátod olyan embernek tűnik, akinek azért van
szüksége egy nőre, hogy dolgozhasson érte. Akár feleségül veszi,
akár nem – mondta Carol. – Nem olyan?
Miért beszéljenek most Richardról, gondolta bosszúsan Therese.
Érezte, hogy Carol kedveli Richardot – amiről csak ő tehetett –, és
féltékenységféle hasított belé.
– Tulajdonképpen jobban becsülöm az efféle magatartást, mint
az olyan férfiakét, akik egyedül élnek, vagy úgy tesznek, mintha
egyedül élnének, és úgy végzik, hogy a legostobább baklövéseket
követik el a nőkkel szemben.
Therese Carol cigarettacsomagjait nézte a dohányzóasztalon.
Semmi mondandója nem volt a témáról. Az örökzöld erősebb
illatán át finom fonálnak érezte Carol parfümjét, szerette volna
követni azt s átölelni Carolt.
– Semmi köze ahhoz, hogy az emberek összeházasodnak-e, nem
igaz?
– Hogy érted ezt? – Therese Carolra nézett, és látta, hogy
mosolyog.
– Harge az a fajta férfi, aki nem enged nőt közel magához, hiába
vette feleségül. Ugyanakkor elképzelhető, hogy a te Richard barátod
sosem nősül meg, de öröme telik abban, hogy azt hiszi, meg akar
házasodni. – Carol tetőtől talpig végigmérte Therese-t. – El akarja
venni a nem megfelelő lányt – tette hozzá. – Szoktál táncolni,
Therese? Szeretsz táncolni?
 Carol hirtelen hűvösnek és keserűnek látszott, és Therese sírni
tudott volna.
– Nem – mondta. Semmit sem kellett volna mondania neki
Richardról, gondolta, de már megtörtént.
– Fáradt vagy. Feküdjünk le.
Carol abba a szobába kísérte, ahová Harge ment be vasárnap, és
lehajtotta a franciaágyon az egyik takarót. Ez lehetett Harge
szobája, gondolta Therese. Arra semmi sem utalt, hogy esetleg a
gyerekszoba volt. Rindy holmijára gondolt, amelyet Harge ebből a
szobából vitt el, és elképzelte, amint a férfi először kiköltözik a
Carollal közös hálószobából, aztán engedi, hogy Rindy ebbe a
szobába hozza a holmiját, s elzárja magát és Rindyt Caroltól.
Carol egy pizsamát tett az ágy végébe.
– Akkor hát, jó éjszakát – mondta. – Boldog karácsonyt! Mit
szeretnél karácsonyra?
Therese hirtelen elmosolyodott:
– Semmit.
Azon az éjszakán madarakról álmodott, karcsú, világospiros
madarakról, amilyenek a flamingók, amint végigsüvítenek egy
fekete erdőn, és kagylószerű ábrákat írnak le, olyan vörös íveket,
amelyek éppoly hajlítottak, mint a rikoltásaik. Aztán kinyílt a
szeme, és valóban hallotta, halk fütty volt, hajlított, emelkedő,
majd ereszkedő egy extra hanggal a végén, a háttérben pedig a
madarak halk csiripelése. Az ablak világosszürke volt. Közvetlenül
az ablak alatt ismét felhangzott a fütty, és Therese felkelt az ágyból.
Hosszú, nyitott tetejű autó állt a behajtón, benne egy nő állt és
fütyült. Amit odakinn látott, olyan volt, mint valami álomkép, szín
nélküli jelenet, a szélein elmosódott.
Ekkor meghallotta Carol suttogását is, olyan tisztán, mintha
mindhárman együtt volnának ugyanabban a szobában:
– Most készülsz haza lefeküdni, avagy korán keltél?
 A nő éppen olyan halkan felelt a kocsi üléséről:
– Mindkettőt teszem. – Therese kihallotta a válaszból az elfojtott
nevetést, és nyomban megkedvelte azt a nőt. – Kocsikázunk egyet?
– kérdezte a nő, széles mosollyal nézve fel Carol ablakára. Therese
csak most kezdte kivenni az arckifejezését.
– Te bolond – suttogta Carol.
– Egyedül vagy?
– Nem.
– Ohó!
– Semmi vész. Bejössz?
A nő kiszállt a kocsiból.
Therese a szobája ajtajához ment és kinyitotta. Carol éppen
kilépett a folyosóra, a köntöse övét kötötte.
– Sajnálom, hogy felébresztettelek – mondta.
– Feküdj vissza.
– Semmi baj. Lejöhetek?
– Hát persze – mosolyodott el rögtön Carol.
– Válassz egy köntöst a szekrényből.
Therese kivett egy köntöst, valószínűleg Harge- ét, és lement.
– Ki díszítette fel a karácsonyfát? – kérdezte éppen a nő.
A nappaliban voltak.
– Ő. – Carol Therese-re mutatott. – Ő pedig Abby. Abby Gerhard,
Therese Belivet.
– Hello – üdvözölte Abby.
– Örvendek. – Therese már eddig is remélte, hogy ez Abby. Abby
most azzal a derűs, meglehetősen csodálkozó és magában mulató
arckifejezéssel nézett rá, amelyet Therese már akkor látott rajta,
amikor az autóban állt.
– Szépen díszítetted fel a fát – mondta Abby.
 – Abbahagynátok végre a suttogást? – kérdezte Carol.
Abby összedörzsölte a két kezét, és követte Carolt a konyhába.
– Van egy kis kávé, Carol?
Therese a konyhaasztalnál állt, figyelte őket. Nem volt zavarban,
mert Abby nem törődött vele, csak levette a kabátját, és nekilátott
segíteni Carolnak a kávékészítésben. Lila kötött ruhájában a dereka
meg a csípője tökéletesen hengeres volt, nem domborodott se elöl,
se hátul. A keze kissé ügyetlen volt, Therese észrevette, és a
lábában sem volt semmi Carol kecsességéből. Idősebbnek látszott
Carolnál, és a homlokán két ránc húzódott, amelyek elmélyültek,
amikor nevetett, és erőteljes, ívelt szemöldöke feljebb szaladt.
Miközben kávét főztek, és narancslét préseltek, ő meg Carol egyre
nevettek, s rövid mondatokban fecsegtek a semmiről vagy semmi
olyanról, amire érdemes lett volna odafigyelni.
Kivéve, amikor Abby hirtelen azt kérdezte:
– Nos – kihalászott egy magot az utolsó pohár narancsléből, és
ujját hanyagul a ruhájába törölte –, hogy van az öreg Harge?
– Mint mindig – mondta Carol, aki valamit keresett a
hűtőszekrényben, és Therese, miközben őt nézte, nem hallotta, mit
mondott ezután Abby. Lehet, hogy ismét egy olyan töredék
mondatot, amelyet csak Carol értett. Carol mindenesetre
felegyenesedett a hallottaktól, s nevetett, váratlanul és hangosan,
egész arca elváltozott, és Therese hirtelen irigységgel gondolt arra,
hogy ő nem tudta így megnevettetni Carolt.
– Ezt megmondom neki – mondta Carol. – Nem tudom megállni.
Valami cserkészkütyüről volt szó Harge számára.
– És azt is mondd meg, honnan van – mondta Abby, és széles
mosollyal nézett Therese-re, mintha neki is mulatnia illene a
tréfán. – Te hová valósi vagy? – kérdezte, amikor leültek az
asztalhoz a konyha egyik oldalán lévő beugróban.
– New York-i – felelt Therese helyett Carol, és Therese azt hitte,
Abby majd azt mondja, milyen érdekes vagy valami hasonló
ostobaságot, de Abby nem szólt semmit, csak ugyanazzal a
várakozó mosollyal nézte őt, mintha tőle várt volna valamiféle
végszót.
Akármennyit vacakoltak is a reggelivel, csak narancslé volt, meg
kávé és némi vaj nélküli pirítós, amelyből senki sem kért. Abby
rágyújtott, mielőtt bármihez nyúlt volna.
– Vagy már annyi idős, hogy cigarettázhass? – kérdezte Therese-
t, miközben megkínálta egy Craven A’s feliratú piros dobozból.
Carol letette a kanalát.
– Abby, mit jelentsen ez?- kérdezte szokatlanul zavart
arckifejezéssel.
– Köszönöm, kérek – vett ki egy cigarettát Therese.
Abby az asztalra könyökölt.
– Nos, mi a baj? – kérdezte Caroltól.
– Azt hiszem, kicsit spicces vagy – mondta Carol.
- Miután órákat vezettem a szabadban? Kettőkor hagytam el New
Rochelle-t, amikor hazaértem, megtaláltam az üzenetedet, és itt
vagyok.
Valószínűleg annyi a szabad ideje, amennyit csak akar, gondolta
Therese, nyilván egész nap nem csinál semmit, csak amihez kedve
van.
– Nos? – mondta Abby.
– Nos… az első fordulót nem nyertem meg – válaszolta Carol.
Abby megszívta a cigarettáját. Szemmel láthatóan nem lepődött
meg a válaszon.
– Mennyi időre?
– Három hónapra.
– Mikortól?
 – Mostantól. Lényegében tegnap estétől. – Carol Therese-re
pillantott, aztán le a csészéjére, és Therese tudta, hogy Carol nem
fog többet mondani, amíg ő ott ül.
– Ez még nem fix, igaz? – kérdezte Abby.
– Félek, hogy az – felelte Carol közömbösen, hangjában
vállrándítással. – Csak szóbeli, de érvényes. Mit csinálsz ma késő
este?
– Semmit sem csinálok korán. Ma kettőkor lesz az ebéd.
– Hívj majd fel.
– Persze.
Carol változatlanul lefelé nézett, a kezében lévő narancsleves
pohárra. Therese most azt látta, hogy a szája is lefelé görbül a
szomorúságtól, és ez nem a bölcsesség, hanem a vereség
szomorúsága.
– Teszek egy kis kirándulást valahová – mondta Abby.
Ekkor Therese-re nézett, ismét olyan derűs, nem odaillő nyájas
pillantással, mintha be akarná őt vonni valamibe, valamibe, amibe
lehetetlen belevonni. Therese-t különben is megdermesztette a
gondolat, hogy Carol magára hagyhatja.
– Nemigen van hozzá kedvem – mondta Carol, ám Therese
kihallotta a hangjából a lehetségesség játékát.
Abby kicsit fészkelődéit és körülnézett.
– Ez a hely reggelente olyan komor, mint valami szénbánya.
Therese kissé elmosolyodott. Szénbánya, amikor a nap kezdi
sárgára festeni az ablakpárkányt, és odakinn örökzöld fák nőnek?
Carol szeretettel nézett Abbyre, és vett egy cigarettát tőle. Milyen
jól ismerik egymást, gondolta Therese, olyan jól, hogy bármit is
mondjanak vagy tegyenek, nem okoznak egymásnak meglepetést
vagy félreértést.
– Jó volt a parti? – kérdezte Carol.
 – Hm – mondta közönyösen Abby. – Ismersz egy bizonyos Bob
Havershamet?
– Nem.
– Én egyszer már találkoztam vele valahol New Yorkban.
Képzeld, ő is ott volt, és elmesélte, hogy a Rattner & Aird
alkuszosztályán fog dolgozni.
– Valóban?
– Nem mondtam, hogy ismerem az egyik főnököt…
– Hány óra?- kérdezte egy perc múlva Carol.
Abby megnézte a karóráját, kicsi óra volt, aranylemezek
piramisába foglalva.
– Fél nyolc. Körül. Fontos?
– Akarsz még aludni, Therese?
– Nem, kösz, eleget pihentem.
– Beviszlek, amikor menned kell – mondta Carol.
Végül is Abby vitte el tíz körül, mert, mint mondta, úgy sincs más
dolga, és örömére szolgálna.
Abby is szereti a hideg levegőt, gondolta Therese, amint
nekilendültek a főúton. Ki jár nyitott kocsival decemberben?
– Hol ismerted meg Carolt? – kérdezte ordítva Abby.
Therese úgy érezte, majdnem elárulhatja Abbynek az igazat, de
azért nem teljesen.
– Egy áruházban – ordított ő is.
– Ó? – Abby szeszélyesen vezetett, a kanyarokban nagyokat
rántott a terjedelmes kocsin, s a legváratlanabb helyeken adott gázt.
– Kedveled?
– Persze! – Micsoda kérdés! Mintha azt kérdenék, hisz-e
Istenben.
Amikor befordultak az utcába, Therese megmutatta a házat, ahol
lakik.
– Megtennél nekem valamit? – kérdezte Therese. – Várnál egy
percig? Szeretnék küldeni valamit Carolnak.
– Persze – mondta Abby.
Therese felrohant, fogta a kártyát, és az ajándék csomagolásának
szalagja alá dugta. Levitte Abbynek.
– Este találkozol vele, igaz?
Abby lassan bólintott. Therese halvány kihívást érzett kíváncsi,
fekete szemében, mert ő találkozni fog Carollal, Therese meg nem,
és ugyan mit tehetne ez ellen Therese?
– És köszönöm, hogy hazahoztál.
Abby mosolygott:
– Ne vigyelek el valahová?
– Nem, köszönöm – mondta Therese, szintén mosolyogva, mert
Abby valóban boldogan elvitte volna akár a Brooklyn Heightsra is.
Felment a lépcsőn, és kinyitotta a postaládáját. Két-három levél
volt benne, karácsonyi lapok, az egyik a Frankenberg Áruháztól.
Amikor újra kinézett az utcára, a nagy, krémszínű kocsi már eltűnt,
mintha csupán képzelte volna, mintha a madarak egyike lett volna
az álmában.
 8

– És most kívánj valamit – mondta Richard.

Therese kívánt. Carolt kívánta.
Richard két keze Therese két karján volt. Valami gyöngyökkel
kirakott félholdra vagy tengeri csillag egy darabjára emlékeztető
tárgy alatt álltak, amely a mennyezetről lógott le. Ronda volt, de a
Semco család szinte mágikus erőt tulajdonított neki, és különleges
alkalmakkor felakasztották. Richard nagyapja hozta
Oroszországból.
– Mit kívántál? – Richard a birtokos magabiztosságával
mosolygott le Therese-re. Ez az ő birodalma volt, és az imént
megcsókolta Therese-t, bár az ajtó nyitva állt, és a nappali tele volt
emberekkel.
– Nem szokás megmondani – felelte Therese.
– Oroszországban igen.
– De én nem vagyok Oroszországban.
A rádió hirtelen felhangosodott, karácsonyi dal szólt. Therese
kiitta a poharából a maradék tojáslikőrt.
– Fel akarok menni a szobádba – mondta.
Richard megfogta a kezét, s elindultak felfelé.
– Ri-chard?
A cigarettaszipkás tanti szólt utána a nappaliból. Richard
mondott egy szót, amelyet Therese nem értett, és intett a nénjének.
A ház még a felső szinten is remegett a lenti őrült tánctól,
amelynek semmi köze nem volt a zenéhez. Therese újabb poharat
hallott leesni, és elképzelte, hogyan hömpölyög a padlón a habos
tojáslikőr.
 – Ez szelíd muri az igazi orosz karácsonyhoz képest, amelyet
január első hetében ünnepelnek – mondta Richard, majd becsukta
a szoba ajtaját és Therese-re mosolygott:
– Tetszik a pulóver.
– Örülök. – Therese összefogta bő szoknyáját, és leült Richard
ágyának a szélére. A vastag, norvég mintás pulóver, amelyet
Richardnak ajándékozott, ott hevert mögötte az ágyon, keresztben a
selyempapírral bélelt dobozán. Richard egy szoknyát vett Therese-
nek egy kelet-indiai boltban, hosszú szoknya volt zöld és arany
szalagokkal és hímzéssel. Szép volt, de Therese-nek fogalma sem
volt arról, hová vehetné fel.
– Mit szólnál egy kis igazi piához? Attól a lenti vacaktól
hányingert lehet kapni. – Richard kivett egy üveg whiskyt a
szekrénye aljából.
Therese a fejét rázta:
– Nem, köszönöm.
– Pedig jót tenne.
Therese ismét nemet intett. Körülnézett a magas, majdnem
négyzetes szobában, nézte az alig észrevehető rózsaszínű rózsákkal
díszített tapétát, a két békés ablakot a kissé megsárgult fehér
muszlinfüggönnyel. Az ajtótól két halvány ösvény vezetett a zöld
szőnyegen, az egyik a komódhoz, a másik a sarokban álló
íróasztalhoz. Csupán az ecsettartó üveg meg az íróasztal mellett, a
földön heverő mappa utalt arra, hogy Richard festeni szokott.
Ugyanúgy, ahogyan a festés Richard agyának csupán egy apró
sarkát foglalja el, gondolta Therese, és eltűnődött, vajon meddig
csinálja még, mielőtt abbahagyja valami másnak a kedvéért. És
eltűnődött azon is, ahogyan már nemegyszer, hogy azért kedveli-e
őt Richard, mert jobban megérti a törekvéseit, mint bárki más, és
mert úgy érzi, hogy a bírálatai segítik a munkáját. Therese
nyugtalanul felállt és az ablakhoz ment. Szerette ezt a szobát –
mert ugyanolyan maradt és ugyanott maradt –, ma mégis a
legszívesebben kitört volna innen. Más ember volt, mint aki három
héttel korábban állt itt. Ma reggel Carolnál ébredt. Carol titok volt,
amely szétáradt benne, szétáradt ebben a házban is, mint valami
fény, amelyet csupán ő lát.
– Más vagy ma – mondta Richard olyan váratlanul, hogy Therese
testén a veszély izgalma futott át.
– Talán a ruha teszi – mondta.
Kék taftruhát viselt, isten tudja, milyen régit, amelyet utoljára a
New Yorkban töltött első hónapokban vett fel. Újra leült az ágyra, s
nézte Richardot, aki a szőnyeg közepén állt, kezében a kis pohár
tiszta whiskyvel, és tiszta kék szeme Therese arcáról a lábára
vándorolt az új magas sarkú, fekete cipőben, majd onnan vissza az
arcára.
– Terry. – Richard megfogta a két kezét, és kétfelől az ágyra
szorította őket. Lágy, keskeny ajkai határozottan Therese ajkaira
ereszkedtek, nyelve gyors mozdulattal csusszant az ajkai közé, a
friss whisky aromás szagával együtt. – Terry, angyal vagy – mondta
Richard mély hangja, és Therese-nek az jutott eszébe, hogy Carol
ugyanezt mondta.
Nézte, amint Richard felveszi a földről a pohárkát, és az üveggel
együtt beteszi a szekrénybe. Hirtelen összehasonlíthatatlanul
magasabb rendűnek érezte magát nála, az összes embernél, akik
odalenn voltak. Mindegyiküknél boldogabb volt. A boldogság egy
kicsit olyan, mint a repülés, gondolta, mintha sárkány lenne. Attól
függ, mennyire engedi ki az ember a zsinórt…
– Tetszik? – kérdezte Richard.
Therese felült.
– Gyönyörű!
– Az éjjel fejeztem be. Arra gondoltam, ha jó idő lesz, lemegyünk
a parkba és röptetjük. – Richard úgy vigyorgott, mint egy a
munkájával elégedett kölyök. – Nézd meg a hátát!
 Orosz sárkány volt, négyszögletes és ívelt, mint egy pajzs, karcsú
kerete rovátkolt, és a sarkainál össze volt kötve. Az elejére Richard
katedrálist festett örvénylő kupolákkal, mögöttük vörös égbolttal.
– Röptessük meg most – mondta Therese.
Amikor lefelé vitték a sárkányt, észrevették őket a többiek, s
kitódultak a hallba, bácsikák, nénik és unokatestvérek, csak úgy
zengett a ház, és Richard kénytelen volt felemelni a sárkányt, hogy
megvédje. Therese-t idegesítette a zaj, Richard azonban élvezte.
– Gyere pezsgőzni, Richard! – harsogta az egyik nagynéni, akinek
kövér úszógumija mellszerűen domborodott a szaténruha alatt.
– Nem lehet – mondta Richard, és hozzátett még valamit
oroszul. Therese-t pedig ismét elfogta az az érzés, amely gyakorta
kerítette hatalmába, amikor Richardot a családjával látta: itt valami
nem stimmel, maga Richard is biztosan árva, elhagyott gyerek, akit
az ajtó előtt találtak, és ez a család fiaként felnevelte. Ám ott állt az
ajtóban a fivér, Stephen, Richard kék szemével – bár Stephen még
magasabb és vékonyabb volt.
– Miféle tetőről? – kérdezte visító hangon Richard anyja. – Erről
a tetőről?
Valaki azt kérdezte, a tetőről akarják-e röptetni a sárkányt, és
minthogy a háznak nem volt olyan tetőrésze, amelyen állni lehetett
volna, Richard anyja hahotázva nevetett, a kutya pedig ugatni
kezdett.
– Megvarrom neked azt a ruhát! – kiáltotta oda aztán Therese-
nek, és megfenyegette az ujjával. – Tudom a méreteidet!
A nappaliban vettek róla mértéket, az éneklés meg az ajándékok
bontogatása közben, és néhány férfi is segíteni akart. Mrs. Semco
átfogta Therese derekát, és Therese hirtelen megölelte az asszonyt,
cuppanós csókot nyomott az arcára úgy, hogy a szája belemélyedt a
puha, púderezett húsba, abban a másodpercben beleöntve abba a
csókba és karjának görcsös ölelésébe a szereteted amelyet valóban
érzett Mrs. Semco iránt, de amelyről tudta, hogy abban a
pillanatban, amint elengedi őt, ismét úgy szertefoszlik, mintha nem
is lenne.
Azután ő meg Richard kettesben, szabadon ballagtak a járdán.
Akkor sem lenne semmi változás, ha összeházasodnának, gondolta
Therese, ugyanilyen volna a családi karácsony. Richard még
öregkorában is sárkányt eregetne, ahogyan a nagyapja is
sárkányokat röptetett a Prospect parkban egészen a halála évéig,
miként Richard mesélte.
Földalattival mentek a parkba, és felkapaszkodtak a fátlan
dombra, ahol már tucatnyi alkalommal jártak. Therese körülnézett.
Néhány fiú futballozott a fák előtti sík területen, egyébként
nyugodt és csöndes volt a park. A szél nem nagyon fújt, nem eléggé,
mondta Richard, és az égbolt sűrű fehérje sejtette, hogy hóval
terhes.
Richard feljajdult, mert megint csak nem sikerült. Úgy próbálta
röptetni a sárkányt, hogy futott vele.
Therese a földön ült, átkarolva a térdét, és figyelte, amint Richard
fölfelé fordított arccal nézelődik, mintha elveszített volna valamit a
levegőben.
– Ott fúj! – állt fel Therese, és mutatta.
– Igen, de nem állandó.
Richard futott a sárkánnyal, és a sárkány lankadtan lógott hosszú
zsinórján, majd hirtelen rándulással megindult fölfelé, mintha
lökné valami. Nagy ívet írt le, aztán másik irányba kezdett
emelkedni.
– Megtalálta a maga szelét – mondta Therese.
– Igen, de lassú.
– Pesszimista alak! Foghatom?
– Várj, amíg sikerül feljebb vinnem.
Richard széles karmozdulatokat tett, ám a sárkány maradt, ahol
volt a hideg, lusta levegőben. A katedrális aranykupolái jobbra-
balra forgolódtak, mintha a sárkány a fejét rázná, hogy nem, és a
hosszú, petyhüdt farok ostobán követte, ismételte a tagadást.
– Nem lehet többet kihozni belőle – mondta Richard. – Nem bír
el több kötelet.
Therese le nem vette a szemét a sárkányról. Aztán a sárkány
megállapodott, és megállt, mint egy katedrálisnak a vastag fehér
égboltra festett képe. Carol valószínűleg nem kedveli a
sárkányokat, gondolta Therese. A sárkányok nem szórakoztatnák.
Rápillantana egyre, és azt mondaná, csacsiság.
– Tessék. – Richard a kezébe nyomta a zsinór végét, és Therese
felállt. Richard tegnap éjjel a sárkányon dolgozott, gondolta, amíg ő
Carolnál volt, ezért nem hívta őt, és nem tudja, hogy nem volt
otthon. Ha hívta volna, említette volna. Hamarosan jön az első
hazugság.
A sárkány hirtelen ráunt az égben horgonyzásra, és nagyot
rántott, hogy elszabaduljon. Therese hagyta, hogy a kezében tartott
bot a zsinórral gyorsan forogjon, amíg merte Richard szeme előtt,
mert a sárkány még mindig alacsonyan volt. És a sárkány most
ismét megállt, s makacsul nem mozdult.
– Rántsd meg! – mondta Richard. – Hadd mozogjon felfelé!
Therese engedelmeskedett. Mintha egy hosszú gumiszalaggal
játszott volna. A zsinórt most már nagyon hosszúra és lazára
engedte, csak ennyit tehetett, hogy megmozdítsa a sárkányt. Húzta
és húzta és húzta. Aztán jött Richard, és elvette, Therese pedig
leengedte a karját. Kifulladva vette a levegőt, s a karjában remegtek
az apró izmok. Leült a földre. Nem sikerült legyőznie a sárkányt, az
nem azt tette, amit ő akart.
– Talán nehéz a zsinór – mondta Therese. Új zsinór volt, puha és
fehér és kövér, mint egy hernyó.
– Nagyon könnyű a zsinór. Most nézd! Most megy!
A sárkány felfelé irányuló kurta lökésekben emelkedett, mintha
hirtelen önálló elképzeléstől vezérelve menekülni akart volna.
– Engedj ki több zsinórt! – kiáltotta Therese.
Felállt. Egy madár repült el a sárkány alatt.
Therese bámulta, ahogyan a négyzet egyre kisebb és kisebb lett,
miközben vissza-visszarándult, ahogyan egy hátrafelé haladó hajó
hullámzó vitorlája. Érezte, hogy a sárkány – ez a bizonyos sárkány,
ebben a percben – jelent valamit.
– Richard?
– Mi az?
Therese a szeme sarkából látta Richardot, amint a kezét maga
előtt tartva guggol, mintha szörfdeszkán lovagolna.
– Hányszor voltál szerelmes? – kérdezte Therese.
Richard felnevetett, kurtán, rekedtesen:
– Előtted soha.
– De igen. Kettőről is beszéltél.
– Ha azokat figyelembe veszed, beszámíthatsz még vagy egy
tucatot – mondta a szórakozottság őszinteségével Richard.
A sárkány köríveket téve lefelé kezdett ereszkedni.
Therese ügyelt arra, hogy a hangja változatlan legyen:
– Voltál szerelmes fiúba?
– Fiúba? – ismételte meglepetten Richard.
– Igen.
Talán öt másodperc telt el, amíg Richard megszólalt.
– Nem – mondta egyértelműen és végérvényesen.
Legalább vette a fáradságot, hogy feleljen, gondolta Therese. Mit
tennél, ha az lennél, szerette volna kérdezni, de a kérdésnek aligha
lett volna értelme. Therese a sárkányon tartotta a tekintetét.
Mindketten ugyanazt a sárkányt nézték, ám mennyire másfajta
gondolatokkal a fejükben.
 – Hallottál már ilyesmiről? – kérdezte Therese.
– Hogy hallottam-e? Ilyen emberekről? Persze. – Richard most
éppen állt, és a botot nyolcas alakban mozgatva tekerte fel a
kötelet.
Therese óvatosan fogalmazott, mert Richard most figyelt rá:
– Nem az ilyen emberekre gondoltam. Hanem arra, hogy két
ember egyszer csak egymásba szeret, váratlanul. Mondjuk két férfi
vagy két lány.
Richard arca olyan volt, hogy beszélgethettek volna akár
politikáról is.
– Hogy hallottam-e ilyenről? Nem.
Therese megvárta, amíg Richardot ismét lekötötte a sárkány,
miközben próbálta feljebb vinni. Csak akkor szólalt meg:
– Szerintem azért megtörténhet, szinte bárkivel, nem igaz?
Richard továbbra is a sárkánnyal foglalkozott.
– De az ilyesmi nem csak úgy történik. Mindig van valami oka a
háttérben.
– Igen – helyeselt Therese. Már végiggondolta a dolgok hátterét.
Ami emlékezete szerint a leginkább hasonlított „szerelemhez”, azt
egy olyan fiú iránt érezte, akit néha látott Montclair városában,
amikor az iskolai buszon utazott. A fiúnak göndör, fekete haja és
szép, komoly arca volt, s talán tizenkét éves lehetett, idősebb nála.
Emlékezett egy rövid időszakra, amikor mindennap gondolt arra a
fiúra. Ez azonban semmi sem volt, semmi ahhoz képest, amit Carol
iránt érzett. Szerelem vagy sem, amit Carol iránt érez? Mennyire
abszurd, hogy még ezt sem tudja. Hallott már lányokról, akik
egymásba szerettek, és tudta, mifélék, hogyan néznek ki. Sem ő,
sem Carol nem nézett ki úgy. Amit Carol iránt érzett, mégis kiállta
a szerelem összes próbáját, annak minden leírása illett rá.
– Gondolod, hogy velem is előfordulhat? – kérdezte egyszerűen,
mielőtt megvitathatta volna magával, hogy merje-e megkérdezni.
 – Micsoda?! – Richard mosolygott. – Hogy beleszeress egy
lányba? Ugyan már! Édes istenem, csak nem?
– Nem – mondta fura, nem meggyőző hangon Therese, de
Richard nem érzékelte hangja bizonytalanságát.
– Megint megy. Nézd, Terry!
A sárkány egyenesen felfelé lebegett, egyre gyorsabban és
gyorsabban, s Richard kezében pörgött a bot. Az biztos, gondolta
Therese, hogy soha ilyen boldog nem volt. És ugyan miért kellene
mindent meghatározni?
– Hé! – futott Richard a bot után, amely őrülten ugrált a földön,
mintha maga is el akarna attól szakadni. – Akarod fogni? –
kérdezte, miután elkapta. – Valósággal felemel!
Therese átvette a botot. Nemigen maradt rajta zsinór, és a
sárkányt már alig lehetett látni. Amikor engedte a karját felfelé
lendülni, érezte, hogy picikét megemelkedik, és a finom, lebegő
érzés olyan volt, mintha a sárkány valóban képes lenne őt
felröpíteni, ha minden erejét összeszedné.
– Engedd ki! – kiáltotta integetve Richard. A szája nyitva volt, az
arca kipirult. – Engedd ki!
– Nincs több zsinór!
– Elvágom!
Therese nem hitt a fülének, de amint Richardra nézett, látta,
hogy a kabátja alá nyúl a késéért.
– Ne – mondta.
Richard nevetve futott oda hozzá.
– Ne! – mondta dühösen Therese. – Megőrültél? – A keze
elfáradt, de még jobban markolta a botot.
– Vágjuk el! Az még jobb móka! – És Richard hirtelen Therese-
nek ütközött, mert felfelé nézett.
Therese félrerántotta a botot, el Richard keze ügyéből, a szava is
elállt a méregtől és az elképedéstől. Egy pillanatra megrémült, hogy
Richard valóban megbolondult, aztán hátratántorodott, mert –
kezében az üres bottal – nem húzta már semmi.
– Őrült vagy! – kiáltott a férfira. – Nem vagy normális!
– Csak egy sárkány! – nevetett Richard a semmibe bámulva.
Therese hiába nézett, még a lelógó zsinórvéget sem látta.
– Miért tetted? – A hangja éles volt a könnyektől. – Olyan
gyönyörű sárkány volt!
– Csak egy sárkány! – ismételte Richard. – Készíthetek másikat!
 9

Therese elkezdett öltözködni, de meggondolta magát. Még

köntösben volt, és a Kis eső szövegkönyvét olvasta, amelyet Phil
hozott át korábban, és amely most teljesen szét volt terítve a
kanapén. Carol azt mondta, a Negyvennyolcadik és a Madison
sarkán van. Tíz perc múlva itt lehet. Therese körbetekintett a
szobájában, megnézte magát a tükörben, és úgy döntött, marad
minden, ahogy van.
Néhány hamutartót odavitt a mosogatóhoz, és elmosta őket, a
szövegkönyvet pedig takarosan a munkaasztalára tette. Kíváncsi
volt, vajon Carolnál lesz-e az új retikül. Carol tegnap este
valahonnan New Jerseyből hívta fel, ahol Abbyvel volt, és azt
mondta, a táska gyönyörű, de túlságosan nagystílű ajándék.
Therese elmosolyodott, amikor eszébe jutott Carol javaslata, hogy
vigye vissza. Legalább tetszett Carolnak.
Az ajtócsengő három rövidet csörrent.
Therese kinézett a lépcsőházba, és látta, hogy Carol cipel valamit.
Lerohant.
– Üres. A tiéd – mondta mosolyogva Carol.
Egy bőrönd volt, becsomagolva. Carol kihúzta az ujjait a fogantyú
alól, hagyta, hogy Therese vigye. A szobájában Therese a kanapéra
tette a bőröndöt, és óvatosan felvágta a barna papírt. A bőrönd
világosbarna bőrből készült, tökéletes volt a felülete.
– Fantasztikusan néz ki! – mondta.
– Tetszik? Nem is tudom, hogy szükséged van-e egyáltalán
bőröndre.
– Persze hogy tetszik! – Pontosan ez volt a neki való bőrönd,
csakis ez. A monogramja is rajta volt apró aranybetűkkel: T. M. B.
Emlékezett rá, hogy Carol szenteste megkérdezte, mi a középső
neve.
– Nyisd ki a kombinációs zárat, nézd meg, belül is tetszik-e.
Therese úgy tett.
– Az illata is jó – mondta.
– Dolgod van? Akkor elmegyek.
– Dehogy. Ülj le. Nem csinálok semmit – csak egy színdarabot
olvasok.
– Miféle színdarabot?
– Hát, amelyikhez díszletet kell terveznem. – Hirtelen rájött,
hogy nem említette Carolnak a díszlettervezést.
– Díszletet?
– Igen… díszlettervező vagyok. – Elvette Carol kabátját.
Carol döbbenten mosolygott.
– Miért nem mondtad? – kérdezte csendesen.
– Hány nyulat húzol még elő a cilinderedből?
– Ez az első igazi munkám. És nem Broadway-bemutató. A
Village-ben fog menni. Vígjáték. Még nem vagyok szövetségi tag. A
Broadwayn ezért még nem dolgozhatom.
Carol kifaggatta a szövetségről, az alsóbb és a felsőbb fokú
tagságról, amely ezerötszáz, illetve kétezer dollárba kerül.
Megkérdezte, összegyűjtötte-e már a pénzt.
– Nem… csak pár százat. De ha kapok munkát, engedélyezik,
hogy részletekben fizessem.
Carol azon az egyenes hátú széken ült, amelyiken Richard is oly
gyakran, és Therese leolvasta az arcáról, hogy hirtelen nagyot nőtt a
szemében. El nem tudta képzelni, miért nem mondta előbb, hogy
díszlettervező, és hogy gyakorlatilag már megbízása is van.
– Gondold meg – mondta Carol –, ha kijön ebből valami munka
a Broadwayn, ne adjam kölcsön a többi pénzt? Kizárólag üzleti
alapon.
– Köszönöm. Én…
– Szeretném, ha elfogadnád. Nem volna szabad kétezer dollárt
követelni egy ilyen fiatal lánytól!
– Köszönöm, de még pár évig nem leszek alkalmas olyan
munkára.
Carol felemelte a fejét, és vékony sugárban fújta ki a füstöt.
– Ó, a gyakorlóévek alatti munkákat nem kísérik igazán
figyelemmel, ugye? – kérdezte.
Therese mosolygott:
– Nem. Persze hogy nem. Nem innál valamit? Van egy üveg
rozspálinkám.
– Nagyszerű. Szívesen. – Carol felállt, és amíg Therese
elkészítette a két italt, szemrevételezte a teakonyha polcait.
– Jól főzöl?
– Igen, s akkor még jobban, ha főzhetek valakinek. Finom
omletteket készítek. Szereted?
– Nem – mondta őszintén Carol. Therese nevetett. –
Megmutatnád néhány munkádat?
Therese kivett egy mappát a szekrényből. Carol a kanapén ült, s
alaposan megnézett mindent. A kérdéseiből és a megjegyzéseiből
azonban Therese úgy érezte, gyakorlati szempontból túl bizarrnak
találja a terveit, és talán nem is túl jónak. Carol azt mondta, a
legjobban a falon lévő Petruska-díszlet tetszik neki.
– De hát az ugyanez! – mondta Therese. – Ugyanaz, mint a
rajzok, csak makett formájában.
– Hát, lehet, hogy a rajzaid… Mindenesetre pozitívak. Az tetszik
bennük. – Carol felvette a poharát a padlóról, és hátradőlt a
kanapén.
 – Látod, nem tévedtem – mondta.
– Mivel kapcsolatban?
– Veled.
Therese nem egészen értette, mire gondol. Carol a
cigarettafüstjén át mosolygott rá, és ez zavarba hozta.
– Miért, azt hitted, tévedtél?
– Nem – mondta Carol. – Mennyit kell fizetni egy efféle
lakásért?
– Havi ötvenet.
Carol csettintett a nyelvével.
– Nyilván nem sok marad a fizetésedből.
Therese a mappája fölé hajolt, összekötötte.
– Nem. De hamarosan többet fogok keresni. És nem is akarok
örökké itt lakni.
– Persze hogy nem. Utazni is fogsz, ahogy a képzeletedben.
Meglátsz egy házat, amelyikbe beleszeretsz Olaszországban. Vagy
Franciaországot szereted meg. Vagy Kaliforniát, netán Arizonát.
Therese mosolygott. Aligha lesz pénze a megvalósításra, ha így
történik.
– Az ember mindig olyasmibe szeret bele, ami nem lehet az övé?
– Mindig – mondta szintén mosolyogva Carol. Beletúrt a hajába.
– Azt hiszem, mégiscsak elutazom.
– Mennyi időre?
– Csak körülbelül egy hónapra.
Therese betette a mappát a szekrénybe.
– Mikor indulsz?
– Haladéktalanul. Úgy gondolom, amint sikerül mindent
elrendeznem. És nemigen van mit elrendeznem.
Therese megfordult. Carol a hamutartó széléhez ütögette a
cigarettáját, hogy leessen a hamu. Arra gondolt, Carolnak semmit
sem jelent, hogy egy hónapig nem látják egymást.
– Miért nem Abbyvel utazol valahová? – kérdezte.
Carol előbb Therese-re nézett, aztán a plafonra.
– Először is nem hinném, hogy ráér.
Therese Carolra meredt. Valamire rátapintott, amikor Abbyt
említette, ám Carol arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
– Nagyon kedves tőled, hogy ilyen gyakran találkozol velem –
mondta Carol. – Tudod, a régebbi ismerőseimmel most valahogy
nem szívesen találkoznék. Tulajdonképpen nem is lehet. Mindent
párosával illik csinálni.
Mennyire törékeny, érezte meg hirtelen Therese, mennyire más,
mint az első ebéd napján volt. Aztán Carol felállt, mintha csak
olvasna a gondolataiban, és Therese az önbizalom fitogtatását
érezte felszegett fejében, mosolyában, amint elment mellette úgy,
hogy a karjuk egymáshoz ért.
– Miért nem csinálunk valamit ma este? – kérdezte Therese. –
Itt maradhatsz, ha akarsz, én befejezem a darab olvasását. Együtt
tölthetjük az estét.
Carol nem felelt. Egy virágládát nézett a könyvespolcon.
– Milyen növények ezek?
– Nem tudom.
– Nem tudod?
Mindegyik más volt, egy húsos levelű kaktusz, amelyik semmit
sem nőtt, amióta egy éve megvette, egy miniatűr pálmafára
emlékeztető másik meg egy kókadt vörös-zöld izé, amelyet
pálcikával kellett megtámasztani.
– Csak növények.
Carol mosolyogva fordult meg.
– Csak növények – ismételte.
 – Akkor mi legyen ma este?
– Rendben. De nem maradok. Még csak három óra van. Hat
körül felhívlak. – Carol a retiküljébe dobta az öngyújtóját. Nem a
Therese-től kapott táska volt nála.
– Ma délután legszívesebben bútort nézegetnék.
– Bútort? Üzletekben?
– Üzletekben vagy a Parke-Bernet Galériában. A bútor jót tesz
nekem. – Carol a karosszéken heverő kabátjáért nyúlt, és Therese
ismét észrevette azt a hosszú vonalat a vállától a széles bőrövéig,
amely a lábában folytatódott. Harminc-harminckét éves lehet,
gondolta. Gyönyörű volt, mint egy zenei akkord vagy egy egész
balett. Carol gyönyörű, de most milyen üresek a napjai, tűnődött
Therese. Pedig arra született, hogy olyan emberekkel éljen, akik
szeretik, hogy gyönyörű házban, gyönyörű városokban járjon-
keljen, kéklő tengerparton nagy látóhatárral és háttérként kék
égbolttal.
– Viszlát – mondta Carol, és ugyanazzal a mozdulattal, amellyel
felvette a kabátját, átkarolta Therese derekát. Egy pillanatig tartott
csupán, de túlságosan zavarba ejtő volt egyszeriben Carol karjával a
derekán: sem búcsúzkodás, sem kezdet, sem vég… Ekkor úgy
hasított a fülükbe az ajtócsengő, mintha egy rézfal szakadt volna
ketté. Carol mosolygott.
– Ki az? – kérdezte.
Therese a csuklóján érezte hüvelykujja körmének a szúrását,
amikor Carol elengedte őt.
– Valószínűleg Richard. – Csak Richard lehetett, hiszen ismerte
hosszú csengetését.
– Helyes. Szeretném megismerni.
Therese megnyomta a kapunyitó csengőt, aztán hallotta a
lépcsőn Richard határozott, ruganyos lépteit. Kinyitotta az ajtót.
– Hello – mondta Richard. – Úgy döntöttem, hogy…
 – Richard, a hölgy Mrs. Aird – mondta Therese. – Richard
Semco.
– Örvendek – mondta Carol.
Richard biccentett, szinte meghajolt.
– Örvendek – mondta, és kék szeme kikerekedett.
Csak bámultak egymásra, Richard a kezében egy szögletes
dobozzal, mintha Carolnak akarná adni, Carol meg csak állt, nem
úgy, mint aki maradni akar, de nem is úgy, mint aki éppen távozik.
Richard az asztalra tette a dobozt.
– Olyan közel jártam, gondoltam, feljövök – mondta. Therese a
magyarázat mögött valamiféle jog öntudatlan kinyilvánítását vélte
hallani, Richard átható pillantásában pedig spontán
bizalmatlanságot érzett Carollal szemben. – El kellett vinnem egy
ajándékot mama egyik barátnőjének. Lebkuchen – biccentett a
doboz felé, és lefegyverzően mosolygott. – Kér valaki?
Sem Carol, sem Therese nem kért. Carol figyelte Richardot,
amint az zsebkésével felnyitotta a dobozt. Tetszik neki a mosolya,
gondolta Therese. Nyilván kedvére való volt ez a nyurga fiatalember
a kócos, szőke hajával, a széles, csontos vállával meg a mokasszinba
bújtatott nagy, mókás lábával.
– Ülj le, kérlek – mondta Therese Carolnak.
– Nem, megyek.
– Itt hagyom a felét, Terry, aztán én is megyek – mondta
Richard.
Therese Carolra nézett. Carol mosolygott Therese idegességén, s
leült a kanapé sarkára.
– Igazán nem áll szándékomban elüldözni – mondta Richard, és
a dobozt, benne a süteménnyel, a teakonyha egyik polcára tette.
– Nem üldöz el. Maga ugye festő, Richard?
– Igen. – Richard bekapott egy darabka letört cukormázat, és
Carolra nézett, nyugodtan, mert ez a természetes állapota, gondolta
Therese, s nyílt tekintettel, mert nincs mit titkolnia. – Ön is festő?
– Nem – mondta újabb mosollyal Carol. – Semmi sem vagyok.
– Az a legnehezebb.
– Valóban? És maga jó festő?
– Az leszek. Azzá lehetek – felelte rendíthetetlen nyugalommal
Richard. – Van egy kis söröd, Terry? Rettenetesen szomjas vagyok.
Therese a frizsiderhez lépett, és kivette az ott lévő két üveget.
Richard megkérdezte Carolt, hogy kér-e, de Carol nem kért. Aztán
Richard elment a kanapé mellett, a bőröndre meg a csomagolására
pillantott, és Therese azt hitte, mondani fog valamit, de nem
mondott.
– Arra gondoltam, elmehetnénk este moziba, Terry. Szeretném
megnézni azt a filmet a Victoriában. Rendben?
– Ma nem megy. Mrs. Airddel találkozom.
– Ó! – Richard Carolra nézett.
Carol elnyomta a cigarettáját és felállt.
– Mennem kell. – Therese-re mosolygott. – Hat körül hívlak.
Nem baj, ha meggondolod magad. Viszlát, Richard.
– Viszlát – mondta Richard.
Carol Therese-re kacsintott, amint lefelé indult a lépcsőn.
– Légy jó kislány – mondta.
– Honnan van a bőrönd? – kérdezte Richard, amikor Therese
visszament a szobába.
– Ajándék.
– Mi baj, Terry?
– Semmi.
– Valami fontosat zavartam meg? Ki ez a nő?
Therese felemelte Carol üres poharát. A pohár széle rúzsos volt.
 – Egy nő, akivel az áruházban ismerkedtem meg.
– Töle kaptad a bőröndöt?
– Igen.
– Komoly ajándék. Ilyen gazdag?
Therese Richardra nézett. A barátja automatikusan viszolygott a
gazdagoktól, a burzsoáktól.
– Gazdag? A nercbundájára gondolsz? Nem tudom. Szívességet
tettem neki. Megtaláltam valamit, amit elvesztett az áruházban.
– Valóban? – kérdezte Richard. – Mit? Nem beszéltél róla.
Therese elmosta, eltörölte és visszatette a polcra Carol poharát.
– A pulton hagyta a pénztárcáját, én meg utánavittem. Ennyi.
– Ó! Átkozottul szép jutalom. – Richard elkomorodott. – Terry,
mi a baj? Még mindig a sárkány miatt duzzogsz?
– Nem. Dehogy! – mondta türelmetlenül Therese. Szerette
volna, ha Richard elmegy. A köntöse zsebébe dugta a kezét, átvágott
a szobán, megállt ott, ahol Carol állt, nézte a ládát a növényekkel. –
Phil áthozta a darabot ma reggel. Elkezdtem olvasni.
– Amiatt aggódsz?
– Honnan veszed, hogy aggódom? – Therese megfordult.
– Megint olyan „mérföldekre innen ” hangulatban vagy.
– Nem aggódom, és nem vagyok mérföldekre innen. – Mély
lélegzetet vett. – Fura – bizonyos hangulatokra nagyon érzékeny
vagy, másokra nem.
Richard Therese-t nézte.
– Jól van, Terry – mondta vállat vonva, mint aki lezárta a témát.
Leült az egyenes hátú székre, és kitöltötte magának a maradék sört.
– Mi ez a találkozó ezzel a nővel ma este?
Therese ajka mosolyra húzódott, amint végighúzta rajta a rúzst.
Egy pillantást vetett a szekrényajtó belsejére erősített kis polcon
heverő szemöldökcsipeszre, majd letette a rúzst a polcra.
– Valami koktélparti, azt hiszem. Olyan karácsonyi jótékonysági
izé. Valamelyik étteremben, azt mondta.
– Hmm. El akarsz menni?
– Megígértem.
Richard, kissé komoran, felhajtotta a sört.
– És utána? Megvárhatnálak itt, elolvashatnám a darabot, amíg
távol vagy, aztán bekaphatnánk valamit, és elmehetnénk a moziba.
– Okosabb, ha utána befejezem a darabot. Legkésőbb szombaton
el kell kezdenem a munkát, addigra kell hogy legyen valamiféle
elképzelésem.
– Aha – vetette oda Richard sóhajtva, miután felállt.
Therese figyelte, amint odaballag a kanapéhoz, megáll, lenéz a
kéziratra. Majd amint lehajol, s a címlapot, a szereposztást
tanulmányozza. Richard a karórájára nézett, aztán Therese-re.
– Végül is miért ne olvashatnám el most? – kérdezte.
– Rajta – mondta Therese nyersen, amit Richard vagy nem
érzékelt, vagy elengedte a füle mellett, mert kezében a darabbal
elterült a kanapén, és olvasni kezdett. Therese egy levél gyufát vett
el a polcról. Nem, Richard csak a „mérföldekre innen” hangulatot
ismeri fel, gondolta, amikor úgy érzi, hogy a távolság elválasztja
tőle. És hirtelen azok az alkalmak jutottak az eszébe, amikor
szeretkeztek. Hogy milyen távol érezte magát Richardtól a közelség
helyett, amelynek ilyenkor mindenki szerint lennie kellene.
Richardnak akkor nem számított – nyilván a fizikai tény miatt,
hogy együtt voltak az ágyban.
Amint látta, miként merül el Richard teljesen az olvasásban,
vaskos, merev ujjaival egyenesen az orra felé húzva egyik hajtincsét
– ahogyan azt már vagy ezerszer látta –, Therese agyán most
először futott át, hogy Richard magatartása azt fejezi ki:
kikezdhetetlen a helye az életében, kettejük közt állandó és
megkérdőjelezhetetlen a kötelék, mert ő az első férfi, akivel
Therese együtt hált.
Therese visszadobta a gyufát a polcra, ahonnan leesett valami
üvegféle.
Richard felült, kissé mosolyogva, csodálkozva.
– Mi baj, Terry? – kérdezte.
– Richard, szeretnék egyedül maradni… egész délután. Nem baj?
Richard felkelt. A csodálkozás nem hagyta el az arcát.
– Nem. Persze hogy nem. – Újra a kanapéra dobta a kéziratot. –
Jól van, Terry. Valószínűleg jobb így. Talán tényleg ezt kellene most
olvasnod… egyedül – mondta mintegy önmagát győzködve. Újra az
órájára nézett. – Esetleg lemegyek egy időre Samhez és Joanhoz.
Therese csak állt ott, mozdulatlanul, semmire nem gondolva,
kivéve a pár másodpercnyi időt, amelyik eltelik addig, amíg Richard
elmegy. Közben Richard izzadságtól kissé ragacsos kezével
végigsimította Therese haját, és lehajolt, hogy megcsókolja őt.
Ekkor Therese-nek hirtelen eszébe jutott a Degas-album, amelyet
pár nappal előbb vett. Richard vágyott e kötetre, de hiába kereste.
Előszedte a komód alsó fiókjából.
– Rátaláltam. A Degas-könyv.
– Ó, pompás! Köszönöm. – Richard két kézzel vette át. Még be
volt csomagolva. – Hol bukkantál rá?
– A Frankenbergben. Éppen ott.
– A Frankenbergben. – Richard mosolygott.
– Hat dolcsi, igaz?
– Jaj, hagyd már.
Richard elővette a tárcáját.
– De én kértem, hogy vedd meg nekem.
– Hagyd már, tényleg.
 Richard tiltakozott, de Therese nem fogadta el a pénzt. Egy perc
múlva már ott se volt – azzal az ígérettel búcsúszott, hogy másnap
ötkor telefonál. Holnap este csinálhatnának valami programot,
mondta.
Carol hat után tíz perccel telefonált. Azt kérdezte Therese-től,
volna-e kedve a Chinatownba menni, ő meg azt felelte, persze.
– A St. Regisben koktélozom valakivel – mondta Carol. – Mi
lenne, ha értem jönnél? A kisteremben vagyok, nem a nagyban. És
figyelj, tovább kell mennünk valami színházi izére, ahová te hívtál.
Megértetted?
– Valami karácsonyi jótékonysági partira?
Carol nevetett:
– Siess.
Therese repült.

Carol barátja – egy Stanley McVeigh nevű férfi – magas és

bajuszos, igen vonzó negyvenes férfi volt. Carol indulásra készen
állt, amikor Therese megérkezett. Stanley kiment velük,
bokszerkutyáját pórázon vezetve. Beültette őket egy taxiba, és az
ablakon át adott némi pénzt a sofőrnek.
– Ő kicsoda? – kérdezte Therese.
– Régi barát. Mostanában, hogy válpk Harge-tól, gyakrabban
találkozunk.
Therese Carolra nézett: most csodás kis mosoly bujkált a
szemében.
– Kedveled?
– Úgy, ahogy – felelte Carol. – Sofőr, volna szíves a Chinatownba
vinni minket a másik cím helyett?
Miközben vacsoráztak, esni kezdett. Carol azt mondta, a
Chinatownban mindig esik, mindig esett, valahányszor ott volt. De
nem nagyon számított, mert egyik boltból a másikba mentek,
nézegettek, vásárolgattak. Therese látott egy telitalpú szandált,
amelyet nagyon szépnek talált, inkább perzsa, mint kínai
jellegűnek. Meg akarta venni Carolnak, ő azonban azt mondta,
Rindynek nem tetszene. Rindy meglehetősen konzervatív, még azt
sem szereti, ha nyáron nem hord harisnyát, és Carol
alkalmazkodott a kislány elvárásaihoz. Ugyanebben a boltban kínai
öltözékek is voltak, fényes fekete anyagból, egyenes szárú
nadrággal és magas nyakú felsőrésszel, és Carol vett egyet
Rindynek. Therese pedig mégis megvette a szandált, amíg Carol
intézte, hogy a ruhát házhoz szállítsák Rindynek. Therese pusztán
abból tudta a pontos méretet, hogy ránézett a szandálra, és miután
megvette, az mégiscsak tetszett Carolnak. Azután kínai színházban
töltöttek egy bizarr órát – a közönség a hangos csengés-bongás
ellenére szunyókált. Befejezésképpen kiruccantak egy késői
vacsorára az egyik kertvárosi étterembe, ahol hárfás játszott.
Fenséges este volt, igazán csodálatos este.
 10

Kedden, a munka ötödik napján, Therese egy kopár szobácskában

ült a Fekete Macska Színház hátsó részében. Mr. Donohue-t, az új
igazgatót várta, hogy megmutassa neki a kartonpapír makettet.
Donohue hétfő délelőtt váltotta Cortest az igazgatói székben,
kidobta Therese első makettjét, és Phil McElroyt is kidobta mint
második fivért a darabból. Phil sértődötten távozott előző nap.
Therese szerencsének tartotta, hogy őt nem dobták ki a makettjével
együtt, így aztán az utolsó betűig követte Mr. Donohue utasításait.
Az új változatban nem volt olyan mozgatható rész, amilyet az
elsőbe épített, lehetővé téve, hogy a nappali díszletét a veranda
díszletévé alakítsák az utolsó felvonásban. Mr. Donohue
hajthatatlanul ellenzett minden szokatlan vagy akár egyszerű
megoldást is. Azáltal, hogy az egész darabot áttették a nappaliba, az
utolsó felvonásban sokat kellett változtatni a dialógusokon, ezért jó
néhány kiesett a legszellemesebb mondatok közül. Therese új terve
egy kandallóból állt, valamint a verandára nyíló széles
franciaablakokból, két ajtóból, egy pamlagból, néhány karosszékből
meg egy könyvespolcból. Ha elkészül, úgy fog festeni, mint egy
Sloan-féle makettház, élethű lesz az utolsó hamutartóig.
Therese felállt, nyújtózkodott, és az ajtóba vert szögön lógó
kordbársony dzsekiért nyúlt. A szobácska hideg volt, mint egy pajta.
Ha nem emlékeztette volna a találkozóra, Mr. Donohue
valószínűleg csak délután jön be, vagy ma egyáltalán nem. A
díszlettel nem kellett kapkodni. Donohue számára nyilván ez volt a
legkevésbé fontos az egész produkcióban, ám Therese sokáig
fennmaradt az éjjel, lelkesen dolgozott a maketten.
Kiment, hogy újra beálljon a kulisszák közé. Az összes szereplő
szöveggel a kezében volt a színpadon. Mr. Donohue végigfutott
velük a darabon, úgymond, hogy ráérezzenek a szellemére, de ma
úgy látszott, inkább csak elálmosodnak tőle. Minden színész
lustálkodott, kivéve Tom Hardingot, a magas szőke fiatalembert,
aki a férfi főszerepet játszotta, és kissé túlságosan is energikus volt.
Georgia Halloran arcüreggyulladástól szenvedett, s óránként le
kellett állnia, hogy csöpögtessen az orrába és pár percre lepihenjen.
A hősnő apját játszó középkorú Geoffrey Andrews a szövegei között
állandóan zsörtölődött, mert nem kedvelte Donohue-t.
– Nem, nem, nem és nem – mondta Mr. Donohue aznap délelőtt
már vagy tizedszer, mindenkit leállítva és arra késztetve, hogy a
szövegét leengedve értetlen és bosszús engedelmességgel forduljon
felé. – Kezdjük újra a huszonnyolcadik oldaltól.
Therese nézte, ahogy integetve mutogatja, ki következik, kezét
feltartva csendre inti a szereplőket, és fejével úgy követi a szöveget,
mintha zenekart vezényelne. Tom Harding Therese-re kacsintott,
és a kezét végighúzta az orrán. Egy perc múlva Therese visszament
a színfalak mögötti szobába, ahol dolgozhatott, ahol kissé kevésbé
érezte magát fölöslegesnek. Már szinte kívülről tudta a darabot.
Amolyan Sheridan-féle, tévedéseken alapuló vígjáték volt – két
fivér úgy tesz, mintha az egyik inas lenne, a másik meg a gazdája,
hogy imponáljanak egy örökösnőnek, akibe az egyikük szerelmes. A
párbeszédek szellemesek voltak, és a darab általában véve nem
rossz, ám a sivár, unalmas díszlet, amelyet Donohue rendelt
hozzá… Therese azt remélte, hogy legalább a színekkel kezdhet
majd valamit.
Donohue csak pár perccel tizenkettő után ment be Therese-hez.
Megnézte a makettet, felemelte, megtekintette alulról és mindkét
oldalról, anélkül hogy ideges, zaklatott arckifejezése változott
volna.
– Igen, ez remek, nagyon tetszik. Látja, mennyivel jobb ez, mint
azok az üres falak voltak?
Therese megkönnyebbülten sóhajtott fel.
 – A díszlet a színészek igényeiből alakul ki. Most nem balettet
tervez, Miss Belivet.
Therese bólintott, nézte ő is a makettet, próbálta meglátni, hogy
mitől jobb, mitől funkcionálisabb.
– Délután négy körül jön az ács. Leülünk és megbeszéljük.
Mr. Donohue kiment, Therese pedig a kartonmakettre meredt.
Legalább látni fogja használatban. Legalább az áccsal csinálnak
belőle valami valóságosat. Az ablakhoz ment, és kinézett a szürke,
de fénylő téli égboltra, az ötemeletes házak sorára, amelyeket
füzérként díszítettek a tűzlép- csők. Az előtérben kis üres telek volt
egy csenevész és csupasz fával, amely úgy tekeredett, mint valami
őrült hirdetőoszlop. Kedve lett volna rácsörögni Carolra, hogy
meghívja ebédre, ám Carol kocsival másfél órányira volt.
– Belivet a neve?
Therese az ajtóban álló lány felé fordult:
– Igen, Belivet. Telefon?
– A lámpáknál találja.
– Köszönöm. – Therese sietett, reménykedve, hogy Carol az, de
sejtve, hogy inkább Richard lesz. Carol még nem hívta őt itt.
– Halló, Abby vagyok.
– Abby? – Therese elmosolyodott. – Honnan tudtad, hogy itt
vagyok?
– Te mondtad, nem emlékszel? Szeretnék találkozni veled. Nem
vagyok messze. Ebédeltél már?
Megbeszélték, hogy a Palermóban, a Fekete Macskától egy-két
saroknyira lévő étteremben találkoznak.
Therese egy dalt fütyörészett odafelé az úton, boldog volt, mintha
csak Carollal találkozna. Az étterem padlóját fűrészpor borította, és
a bárpult alatt néhány fekete kiscica játszadozott. Abby az egyik
hátsó asztalnál ült.
 – Szia – mondta, amikor Therese odaért. – Remekül nézel ki.
Alig ismertelek meg. Iszol valamit?
Therese a fejét rázta:
– Nem, köszönöm.
– Úgy érted, ital nélkül vagy ilyen boldog? – kérdezte Abby, és
azzal az alig titkolt kis gúnnyal nevetett, ami tőle valahogy nem volt
bántó.
Therese elvette a cigarettát, amivel Abby kínálta. Abby mindent
tud, gondolta. Talán ő is szerelmes Carolba. Ettől a gondolattól
Therese kezdett óvatosabban viselkedni. Ez olyan hallgatólagos
rivalizálásra utalt, amely különös jókedvvel töltötte el őt, mert
bizonyos mértékig fölényben érezte magát Abbyvel szemben.
Korábban álmában sem ismert ilyen érzéseket, ezért már
önmagukban is forradalminak számítottak. Így aztán az ebédjük az
étteremben majdnem olyan fontossá vált, mint ha Carollal
találkozott volna.
– Hogy van Carol? – kérdezte. Három napja nem látta őt.
– Nagyszerűen – mondta Abby őt nézve.
Jött a pincér, és Abby megkérdezte, ajánlja-e a kagylót.
– Kiváló, asszonyom! – S olyan ragyogó mosollyal nézett Abbyre,
akár egy különleges vendégre.
Abby modora, arcának sugárzása tette – mintha a mai nap,
bármelyik nap különleges ünnep lenne számára. Ez tetszett
Therese-nek. Elismeréssel nézte Abby kék-vörös szövésű
kosztümjét, mandzsettagombjait, amelyek csigaszerű G-k voltak,
mintha apró ezüstgombok lettek volna. Abby a színházi munkájáról
kérdezte. Therese unalmasnak találta, ám Abbyre nagy hatással
volt. Therese úgy gondolta, azért imponál neki, mert ő maga
semmit sem csinál.
– Ismerek néhány embert a színházi producerek világából –
mondta Abby. – Bármikor szívesen szólok az érdekedben.
 – Köszönöm. – Therese az előtte álló reszelt sajtos tál tetejével
játszott. – Ismersz valami Andronichot? Azt hiszem,
Philadelphiából.
– Nem – mondta Abby.
Mr. Donohue mondta neki, hogy keresse fel a jövő héten
Andronichot itt, New Yorkban. Ő a producere egy show-nak,
amelynek tavasszal lesz a bemutatója Philadelphiában, aztán a
Broadwayn.
– Kóstold már meg a kagylót. – Abby jóízűen ette a magáét. –
Carol is szereti.
– Régen ismered Carolt?
– Aha – bólintott Abby, és ragyogó szeme semmit sem árult el.
– És persze a férjét is ismered.
Abby ismét bólintott, némán.
Therese kissé elmosolyodott. Abby ki akarja őt faggatni, de
magáról vagy Carolról semmit sem akar elárulni.
– Mit szólnál egy kis borhoz? Szereted a chiantit? – Abby
csettintett az ujjával a pincérnek.
– Hozzon nekünk egy üveg chiantit, legyen szíves. Jó évjáratot.
Vérképző – tette hozzá Therese-nek.
Aztán megjött a főétel, és két pincér tüsténkedett az asztal körül.
Kibontották a chiantit, vizet töltöttek, friss vajat hoztak. A sarokban
a vacak kis törött elejű rádióból tangó szólt, de úgy hangzott,
mintha Abby kívánságára a hátuk mögött egy egész vonószenekar
játszott volna. Nem csoda, ha Carol kedveli, gondolta Therese.
Kiegészíti a komolyságát, emlékeztetni tudja őt arra, hogy
nevessen.
– Mindig egyedül éltél? – kérdezte Abby.
– Igen. Amióta kijöttem az intézetből. – Therese kortyolt a
borából. – Te is? Vagy a családoddal?
 – A családommal. De a ház fele kizárólag az enyém.
– És dolgozol? – kockáztatta meg Therese.
– Voltak munkahelyeim. Kettő vagy három. Nem említette Carol,
hogy egyszer volt egy bútorüzletünk? Főutcában, közvetlenül az
Elizabeth után. Régiségeket és közönséges használati tárgyakat
egyaránt felvásároltunk, majd rendbe hoztuk őket. Soha életemben
nem dolgoztam olyan keményen. – Abby olyan vidáman
mosolygott Therese-re, mintha minden szava valótlanság lehetne.
– Eredetileg rovartudós vagyok. Nem valami kiemelkedő, de ahhoz
elegendő a tudásom, hogy kiszedjem a bogarakat az olasz citromos
ládákból meg ilyesmi. Tudtad például, hogy a bahamai liliomok tele
vannak bogarakkal?
– Hallottam róla – mosolygott Therese.
– Ugye nem hiszel nekem?
– Dehogynem. Még végzed ezt a munkát?
– Tartalékállományban vagyok. Csak szükség- helyzetben
dolgozom – amilyen a húsvét.
Therese látta, hogy Abby apró kockákra vágja a kagylóhúst,
mielőtt egy falatot is bekapna.
– Nagyon szeretsz Carollal utazgatni?
– Nagyon?! Nem, miért? – kérdezte Abby.
– Mert szerintem jó hatással vagy rá. Mert Carol olyan komoly. –
Therese szerette volna a beszélgetést a lényegre terelni, csak éppen
nem tudta, mi a lényeg. A bor lassan és melegen áramlott az
ereiben, az ujjai hegyéig.
– Nem mindig – helyesbített Abby, hangja felszíne alatt
nevetéssel, ahogyan az első szónál is, amelyet Therese a szájából
hallott.
A bor zenét, költészetet vagy igazságot ígért a fejében, de Therese
már az elején elakadt. Egyetlen illendő kérdés sem jutott az eszébe,
minden kérdése képtelen lett volna.
 – Hogy ismerkedtél meg Carollal? – kérdezte Abby.
– Carol nem mesélte?
– Csak annyit mondott, hogy a Frankenbergben találkoztatok,
amikor ott dolgoztál.
– Hát úgy – mondta Therese, és érezte, hogy egyre inkább
hatalmába keríti a neheztelés Abbyvel szemben.
– Egyszerűen beszélgetni kezdtetek? – kérdezte mosolyogva
Abby, és rágyújtott.
– Kiszolgáltam őt – felelte Therese, s elhallgatott.
Tudta, hogy Abby a találkozás részletes történetét várja, azt
azonban nem mondja el sem neki, sem másnak. Az az övé. Carol
biztosan nem mesélte el, gondolta, nem mondta el neki a
karácsonyi üdvözlőlap csacska történetét. Már csak azért sem, mert
az egész nem lehetett annyira fontos Carol számára.
– Megmondanád, hogy ki kezdte a beszélgetést?
Therese hirtelen elnevette magát. Cigarettát vett és rágyújtott,
még mindig mosolyogva. Nem, Carol nem beszélt az üdvözlőlapról,
és Abby kérdését Therese rendkívül mulatságosnak találta.
– Én – mondta Therese.
– Nagyon kedveled őt, igaz?
Therese mérlegelte a kérdést, hogy ellenségesen hangzott-e. Nem
ellenséges volt, hanem féltékeny.
– Igen.
– Miért?
– Miért? És te miért?
Abby szeme még mindig nevetett.
– Én négyéves kora óta ismerem Carolt.
Therese hallgatott.
– Te szörnyen fiatal lehetsz. Vagy már huszonegy?
 – Nem. Nem egészen.
– Ugye tudod, hogy Carolnak most sok a gondja?
– Igen.
– És magányos is most – tette hozzá éber szemmel Abby.
– Úgy érted, azért találkozgat velem? – kérdezte higgadtan
Therese. – Azt akarod mondani, hogy nem kéne találkoznom vele?
Abby rezzenéstelen szeme most kettőt pislogott.
– Nem, egyáltalán nem erről van szó. Csak nem akarom, hogy
csalódjál. De azt sem akarom, hogy te okozz fájdalmat Carolnak.
– Sosem bántanám Carolt – mondta Therese. – Azt hiszed,
bántanám?
Abby változatlanul éberen figyelte őt, le nem vette róla a szemét.
– Nem, nem hiszem, hogy bántanád – felelte Abby úgy, mint aki
most jutott erre a következtetésre. És úgy mosolygott, mintha
éppen nagyon elégedett lenne valamivel.
Therese-nek azonban nem tetszett ez a mosoly, és amint rájött,
hogy az arca tükrözi az érzéseit, lesütötte a szemét. Egy tányéron
forró zabaglione feküdt előtte.
– Volna kedved eljönni egy koktélpartira ma délután, Therese?
Az egyik kertvárosban van, hat tájban. Nem tudom, díszlettervező
lesz-e ott, de az a lány, aki a partit adja, színésznő.
Therese elnyomta a cigarettáját.
– Carol ott lesz?
– Nem. Nem lesz ott, de könnyen feltalálhatod magad. Kis parti
lesz.
– Köszönöm. Nem hinném, hogy elmegyek. Lehet, hogy a
munkával is későn végzek.
– Ó! Okvetlenül meg akartam adni a címet, de ha nem jössz…
– Nem – mondta Therese.
 Miután kimentek az étteremből, Abby azt javasolta, sétálják
körbe a háztömböt, s Therese beleegyezett, bár már unta a
társaságát. Abby önhittsége, tapintatlan kérdései azt az érzést
keltették benne, hogy fölényben van vele szemben. És Abby nem
engedte fizetni.
– Carol sokat gondol rád, tudod – mondta Abby. – Azt mondja,
nagyon tehetséges vagy.
– Tényleg? – kérdezte félig hitetlenkedve Therese. – Nekem
sosem említette. – Gyorsabban szeretett volna menni, Abby
azonban visszafogta a tempót.
– Ha egyszer azt akarja, hogy utazz el vele, elhiheted, hogy sokat
gondol rád.
Therese Abbyre pillantott, és azt látta, hogy őszintén mosolyog
rá.
– Nekem semmit sem mondott erről – mondta csendesen, bár a
szíve kalapálni kezdett.
– Szólni fog. Vele tartasz, ugye?
Miért kell Abbynek előbb tudnia erről, mint neki magának,
tűnődött Therese. Harag futott végig rajta. Mire való mindez?
Vajon Abby utálja őt? Ha igen, miért nem közli egyértelműen? A
következő pillanatban aztán elszállt a dühe; elgyengült, esendő és
védtelen lett. Úgy érezte, ha most Abby a falnak lökné, és azt
kérdezné: ki vele, mit akar Caroltól, mennyit akar elvenni belőle,
akkor mindent kifecsegne. Azt mondaná: vele akar lenni, szeret
vele lenni, és mi köze ehhez Abbynek.
– Nem Carolnak kéne erről beszélnie? Miért kérdezel tőlem
ilyeneket? – Therese erőlködött, hogy közönyös legyen a hangja.
Reménytelen volt.
Abby megállt.
– Sajnálom – fordult Therese felé. – Azt hiszem, most már
jobban értem.
 – Mit?
– Csak azt, hogy… te győztél.
– Miben győztem?
– Miben? – visszhangozta Abby felszegett fejjel, hol az épület
sarkát, hol az égboltot nézegetve, és Therese-t hirtelen türelmetlen
düh fogta el.
Azt akarta, hogy Abby végre elbúcsúzzon, hogy felhívhassa
Carolt. Semmi sem számított, csak Carol hangja. Senki sem
számított, csak Carol, s hogyan is feledkezhetett meg erről egy
pillanatra is?
– Nem csoda, hogy Carol olyan sokat gondol rád – mondta Abby,
de ha ezt kedves megjegyzésnek szánta is, Therese nem úgy
értékelte. – Viszlát, Therese. Biztosan találkozunk még.
Therese megszorította Abby felé nyújtott kezét.
– Viszlát – mondta. Nézte Abbyt a Washington Square felé
tartani – immár gyorsabban lépkedett, göndör fejét felszegve.
Therese bement a következő sarkon lévő drugstore-ba, és felhívta
Carolt. Előbb a szobalány szólt a telefonba, aztán Carol átvette.
– Mi baj? – kérdezte Carol. – Olyan levert a hangod.
– Semmi. Unalmas a munka.
– Van valami elfoglaltságod ma este? Nincs kedved kijönni?
Therese mosolyogva lépett ki a drugstore-ból, mert Carol azt
mondta, fél hatkor felveszi őt. Ragaszkodott hozzá, hogy érte jöjjön,
mondván, vonattal olyan kényelmetlen.
Az utca túloldalán Dannie McElroy haladt az ellenkező irányba,
kabát nélkül, kezében csupasz tejesüveggel.
– Dannie! – kiáltott utána Therese.
Dannie megfordult, s elindult felé.
– Bejössz pár percre? – kiáltotta.
 Therese nemet akart mondani, de amint a férfi odaért hozzá,
mégis belekarolt.
– Csak egy percre. Már így is hosszú ebédszünetet tartottam.
Dannie lemosolygott rá:
– Hány óra? Vakulásig tanultam.
– Kettő múlt. – Therese érezte, hogy Dannie karja merev a
hidegtől, fekete szőrzete alatt libabőrös volt az alkarja. – Őrült
vagy, hogy kabát nélkül jöttél ki – mondta Therese.
– Kitisztítja a fejemet. – Tartotta a vaskaput, hogy Therese
belépjen. – Phil elment valahová.
A szobának pipaszaga volt, ám inkább fövő, forró csokoládééra
emlékeztetett. Az alagsori lakásban általában elég sötét volt. A
mindig zsúfolt íróasztalon meleg fénytócsa terült el a lámpa körül.
Therese lenézett az asztalon heverő nyitott könyvekre, a
töméntelen oldalra, amelyeket számára érthetetlen jelek borítottak.
Mégis szívesen nézegette őket, mert a jelek erősebbek és
határozottabbak voltak a szavaknál, s csupa igaz és bizonyított
dolgot képviseltek. Therese úgy érezte, Dannie agya ugrál ezek
között, egyik tényről a másikra, mintha erős láncokba kapaszkodva
lendítené magát előre az űrben. Nézte őt, amint szendvicset készít a
konyhaasztalnál állva. A válla igen szélesen és izmosan
gömbölyödött fehér inge alatt, s aprókat rezzent, amint szalámit és
sajtot tett a nagy szelet rozskenyérre.
– Örülnék, ha gyakrabban jönnél, Therese. Szerda az egyetlen
nap, amikor nem vagyok itthon délben. Philt nem zavarja, ha itt
ebédelsz, még ha alszik is.
– Jönni fogok – mondta Therese. Leült Dannie székébe, amely
félig elfordítva állt az íróasztalnál. Egyszer ebédelni volt itt, egyszer
pedig munka után. Szerette Dannie társaságát. Vele nem kellett
udvariasan fecsegni.
A szoba sarkában Phil kanapéján nagy összevisszaságban hevert
az ágynemű. Az előző két alkalommal, amikor Therese itt járt,
szintén nem volt bevetve az ágy, illetve Phil még benne volt. A
kanapéra merőlegesen állított, hosszú könyvespolc választotta le
Phil szobarészét, és ott mindig rendetlenség volt, frusztrált és
ideges rendetlenség, nem Dannie asztalának munkás
rendetlensége.
A sörösdoboz felszisszent a nyitástól. Dannie a falnak
támaszkodott a sörrel és a szendviccsel, mosolyogva, örült, hogy
Therese ott van.
– Emlékszel rá, amikor azt mondtad, hogy a fizika az emberekre
nem vonatkozik? – kérdezte.
– Aha. Halványan.
– Hát nem biztos, hogy igazad van – mondta Dannie, és harapott
a szendvicsből. – Vegyük például a barátságot. Sok olyan esetet
ismerek, amikor a két emberben semmi közös sincsen. Szerintem
minden barátságnak határozott oka van, ahogyan annak is, hogy
egyes atomok összekapcsolódnak, mások meg nem. Bizonyos
tulajdonságok, amelyeknek az egyik ember híján van, a másikban
megvannak – mit gondolsz? Úgy vélem, a barátság olyan rejtett
szükségletek eredménye, amelyek néha egy egész életen át
tökéletesen rejtve maradnak mindkét ember előtt.
– Lehet. Én is mondhatnék pár példát. – Többek között magára
és Richardra gondolt. Richard boldogult az emberekkel, úgy tudott
furakodni, ahogyan Therese soha. Therese mindig vonzódott
azokhoz az emberekhez, akiknek olyan önbizalmuk volt, mint
Richardnak.
– És neked mi a gyengéd, Dannie?
– Nekem? – mosolygott a férfi. – A barátom akarsz lenni?
– Igen. De te vagy nagyjából a legerősebb ember, akit ismerek.
– Tényleg? Soroljam fel a hiányosságaimat?
Therese mosolyogva nézte őt. Huszonöt éves fiatalember, aki
tizennégy éves kora óta tudja, merre tart. Az összes energiáját
egyetlen csatornába terelte – pontosan az ellenkezőjét tette annak,
amit Richard.
SzcindapszuszTitkos és mélyre temetett vágyam van egy
szakácsra – mondta Dannie – egy tánctanárra és valakire, aki
emlékeztetne az olyan apróságokra, hogy vigyem tisztítóba a
mosnivalót, vagy vágassam le a hajamat.
– Én is el szoktam felejteni tisztítóba vinni a ruhát.
– Ó – mondta szomorúan Dannie. – Akkor ez kiesett. Pedig
reménykedtem. Éreztem valami apró sorsszerűséget. Tudod, amit
vonzódáson értek, az nemcsak a barátságra igaz, hanem arra is, ha
rátéved a pillantásunk valakire az utcán – a találkozás soha nem a
véletlen műve. Szerintem ebben még a költők is egyetértenének
velem.
Therese mosolygott:
– Még a költők is? – Carolra gondolt, aztán Abbyre, a
beszélgetésükre az ebédnél, amely sokkal több volt véletlen
pillantásnál, és egyúttal sokkal kevesebb is, meg az érzelmek
sorára, amelyet mindez kiváltott belőle. Nyomasztotta őt. – De
engedményeket kell tenned az emberek hétköznapi perverzióinak,
olyan dolgoknak, amelyeknek nem sok értelmük van.
– Perverziók? Hisz az csak kibúvó. Költői szófordulat.
– Azt hittem, a pszichológusok használják – mondta Therese.
– Úgy értem, értelmetlen kifejezés az, hogy engedményeket
tenni. Az élet a maga szabályai szerint egzakt tudomány, csak meg
kell találni és meg kell határozni ezeket a szabályokat. Minek nincs
szerinted értelme?
– Semminek. Csak gondoltam valamire, ami amúgy nem számít.
– Egyszerre ismét elfogta a düh, ahogyan ebéd után ott a járdán.
– Nevezetesen? – makacskodott komoran Dannie.
– Az iménti ebédre – mondta Therese.
 – Kivel?
– Nem számít. Ha fontos lenne, beszélnék róla. Csak mintha
elvesztettem volna valamit, tudod. De talán olyasmit, ami nem is
létezett. – Kedvelni akarta Abbyt, mert Carol kedvelte.
– Akkor is lehet veszteség, ha csupán a fejedben létezett.
– Igen, de akadnak bizonyos emberek, akik menthetetlenül távol
állnak tőled, mert nincs semmi közös bennetek. – Therese azonban
másról szeretett volna beszélni, nem erről. Nem Abbyről vagy
Carolról, hanem valami korábbi dologról. Olyasmiről, ami
tökéletesen kötődött hozzá, és aminek tökéletes értelme volt.
Szerette Carolt.
Homlokát a kezére támasztotta. Dannie egy percig nézte őt, aztán
ellökte magát a faltól. A kályhához fordult, és gyufát vett elő az
ingzsebéből. Therese érezte, hogy a beszélgetés libikókázik, mindig
is libikókázni fog, és sosem zárul le, bármit mondjanak is még.
Közben úgy érezte, ha elmondana minden szót, amit Abbyvel
váltott, Dannie egyetlen mondattal képes lenne elsöpörni a
bizonytalanságokat – mintha olyan vegyszert hintene a levegőbe,
amelyik azon nyomban eloszlatja a ködöt. Avagy mindig marad
valami, amit a logika nem érinthet? Valami logikátlan az Abby
szavaiban lévő féltékenység, gyanakvás és ellenségesség mögött,
ami Abby maga lehet?
– Nem minden olyan egyszerű, mint sok kombináció – tette
hozzá Therese.
– Egyes anyagok nem lépnek reakcióba egymással. De minden él.
– Dannie széles mosollyal fordult meg, mintha valami egészen más
gondolata támadt volna. Felemelte a még füstölgő gyufát. – Mint ez
a gyufa is. Nem fizikai értelemben beszélek a füst
elpusztíthatatlanságáról. Ma tényleg eléggé költői hangulatban
vagyok.
– A gyufa teszi?
– Úgy érzem, növekszik, mint valami növény, nemhogy eltűnne.
Úgy érzem, egy költő olykor a világon mindenben a növény
textúráját látja. Még ez az asztal is olyan, mintha a tulajdon húsom
lenne. – Tenyerével megérintette az asztal peremét.
– Olyan érzés, mint amikor egyszer fellovagoltam egy dombra
Pennsylvaniában. Akkoriban nem nagyon tudtam lovagolni.
Emlékszem, hogy a ló elfordította a fejét, meglátta a dombot, és
magától határozta el, hogy felfut rá. A hátsó lába megroggyant,
amikor lendületet vett, és egyszerre szélsebesen vágtatott, de én
egyáltalán nem féltem. Teljes összhangban éreztem magam a lóval
meg a tájjal, mintha egyazon fa volnánk, csupán megrezdítené
ágainkat a szél. Emlékszem, úgy éreztem, hogy akkor semmi rossz
nem történhet velem, legfeljebb majd valamikor máskor. És ez
nagyon boldoggá tett. Közben azokra az emberekre gondoltam, akik
félnek, és különféle dolgokat gyűjtögetnek – meg önmagukat –, s
úgy éreztem, hogy amikor a világon mindenkinek része lesz abban
az érzésben, amiben nekem ott, felfelé a dombra, akkor beköszönt
az élet és a felhasználás és a kihasználás egyfajta helyes
ökonómiája. Érted, mire gondolok?
– Dannie ökölbe szorította a kezét, ám a szeme csillogott, mintha
még mindig nevetne magán. – Ki tudtál már dobni egy olyan
pulóvert, amelyet igazán szerettél, de kinőttél?
Therese Alicia nővér zöld gyapjú kesztyűjére gondolt, amelyet
nem viselt, de ki sem dobott.
– Igen – mondta.
– Hát így értem. És a bárányok, amelyek nem érzik, mennyi
gyapjút veszítenek, amikor megnyírják őket, hogy pulóver
készülhessen, mert újabb gyapjút tudnak növeszteni. Nagyon
egyszerű. – Dannie az újramelegített kávé felé fordult, mert az
közben felforrt.
– Igen. – Therese értette. És mint Richard meg a sárkány, mert
tud készíteni másik sárkányt. Hirtelen valamiféle ürességgel
gondolt Abbyre, mintha az ebéd emléke kitörlődött volna az
elméjéből, mintha az agya üresen lebegett volna az űrben. Felállt.
Dannie odalépett hozzá, a vállára tette a kezét, és bár Therese
érezte, hogy ez csupán gesztus, gesztus szavak helyett, megtört a
varázs. Idegessé vált ettől az érintéstől, szabályosan irtózott tőle.
– Vissza kell mennem – mondta. – Már így is késésben vagyok.
Dannie két kezét hirtelen lecsúsztatta, Therese két könyökét a
derekához szorítva. Váratlanul megcsókolta őt, száját erősen a
szájához szorítva, és Therese a felső ajkán érezte meleg leheletét,
mielőtt elengedte.
– Késésben – mondta Dannie rá nézve.
– Miért… – Therese elhallgatott, mert a csókban úgy keveredett a
gyengédség és a durvaság, hogy nem tudta, hogyan fogadja.
– Miért, Terry? – fordult el mosolyogva Dannie. – Van ellene
kifogásod?
– Nincs – mondta Therese.
– És Richardnak volna?
– Azt hiszem. – Therese a kabátját gombolta. – Mennem kell –
indult az ajtóhoz.
Dannie lendületesen nyitott ajtót, azzal a könnyed mosolyával,
mintha mi sem történt volna.
– Visszajössz holnap? Ebédre.
Therese a fejét rázta:
– Nem hinném. Sok a dolgom a héten.
– Jól van, gyere… esetleg jövő hétfőn?
– Rendben. – Therese is mosolygott. Automatikusan kezet
nyújtott, s Dannie udvariasan megrázta a kezét.
Futva tette meg a kétsaroknyi utat a Fekete Macskáig. Kicsit úgy,
mint a ló, gondolta. Ám nem eléggé ahhoz, hogy tökéletes legyen,
márpedig amire Dannie gondolt, az tökéletes volt.
 11

– Tétlen emberek időtöltése – mondta Carol, és a lábát maga elé

nyújtotta a hintaszékben. – Ideje volna, hogy Abby ismét munkát
találjon.
Therese nem szólt semmit. Nem számolt be az ebéd alatt
folytatott beszélgetés minden részletéről, de már nem akart
Abbyről beszélni.
– Nem akarsz egy kényelmesebb székre ülni?
– Nem – mondta Therese. Egy bőrszéken ült a hintaszék
közelében. Pár perce fejezték be a vacsorát, azután feljöttek ebbe a
helyiségbe, amelyet eddig még nem látott: az egyszerű zöld szoba
után található üvegezett verandára.
– Mit mondott még Abby, ami zavar? – kérdezte Carol hátradőlve
nézve hosszú, tengerészkék nadrágba bújtatott lábát, amelyet még
mindig kinyújtva tartott.
Fáradtnak látszott. Más dolgok aggasztják, gondolta Therese,
ennél fontosabbak.
– Semmit. Téged zavar, Carol?
– Engem?
– Olyan más vagy ma este.
Carol Therese-re pillantott.
– Képzelődsz – mondta, és hangjának kellemes vibrálása ismét
elhalt.
Therese úgy vélte, annak amit tegnap este írt, semmi köze ehhez
a Carolhoz, nem hozzá szól.

Úgy érzem, szerelmes vagyok beléd, írta, és bárcsak tavasz lenne

már! Azt szeretném, hogy a nap sugarai a zene ritmusára
lüktessenek a fejemben. Olyan napra gondolok, mint Beethovené,
olyan szélre, mint Debussyé és olyan madárcsivitelésre, mint
Sztravinszkijé. A ritmust azonban én adnám.

– Úgy érzem, Abby nem kedvel engem – jegyezte meg Therese. –

Nem akarja, hogy találkozzam veled.
– Ez nem igaz. Megint képzelődsz.
– Nem arról van szó, hogy szó szerint ezt mondta. – Therese
igyekezett olyan higgadt lenni, mint Carol. – Nagyon kedves volt.
Meghívott egy koktélpartira.
– Kinek a partijára?
– Nem tudom. Valamelyik kertvárosba. Azt mondta, te nem
leszel ott, ezért nem volt kedvem odamenni.
– Melyik kertvárosba?
– Nem említette. Csak azt, hogy egy színésznő rendezi.
Az öngyújtó kattanva érkezett az asztal üveglapjára, s Therese
érezte Carol nemtetszését.
– Tehát mégis – mormolta félig magának Carol. – Kérlek, ülj át
ide.
Therese felállt, és leült közvetlenül a hintaszék lábához.
– Nem szabad azt képzelned, hogy Abby ellenszenvet érez
irántad.
Ismerem őt annyira, hogy tudjam, sosem tenné.
– Rendben van – mondta Therese.
– Tudod, Abby néha összevissza beszél.
Therese el akarta felejteni az egészet. Carol még mindig olyan
távoli volt, akkor is, amikor beszélt, amikor rá nézett. A zöld
szobából egy fénypászma érintette fejének a tetejét, de Therese az
arcát most nem látta.
 Carol megbökte őt a cipője orrával.
– Pattanj fel!
Mivel Therese lassan mozdult, Carol átlendítette a lábát a feje
fölött és felült. Therese ekkor meghallotta a szobalány lépteit a
szomszéd szobában. A szürke-fehér egyenruhát viselő molett, ír
külsejű lány kezében kávéstálcával lépett be. Szolgálatkészségről
árulkodó gyors és buzgó lépteitől megremegett a veranda.
– Ebben van a tejszín, asszonyom – mutatott a
mokkáskészlethez nem illő kancsóra. Florence barátságos
mosollyal és kerek, kifejezéstelen szemmel nézett Therese-re.
Ötvenes lehetett, a tarkóján kontyot viselt keményített fehér
fityulájának kötője alatt. Therese nem tudta hova tenni ezt a nőt,
képtelen volt megállapítani, kinek a szövetségese lehet. Kétszer
hallotta őt úgy beszélni Mr. Airdről, mintha fölöttébb lojális lenne
hozzá, de nem tudta, hogy ez szakmai, avagy őszinte hozzáállás
volt-e.
– Lesz még valami, asszonyom? – kérdezte Florence. – Leoltsam
a lámpákat?
– Hagyja, szeretem a fényt. És köszönöm, semmire sem lesz már
szükségünk. Telefonált Miss Riordan?
– Nem, asszonyom.
– Ha hívna, kérem mondja azt neki, hogy nem vagyok itthon.
– Igen, asszonyom. – Florence habozott. – Azon tűnődtem, vajon
befejezte-e már azt az új könyvet, asszonyom. Az Alpokról szólót.
– Menjen a szobámba, és vegye el, ha akarja, Florence. Nem
hinném, hogy be akarom fejezni.
– Köszönöm, asszonyom. Jó éjt, asszonyom. Jó éjt, kisasszony.
– Jó éjt – mondta Carol is.
Amíg Carol kávét töltött, Therese megkérdezte:
– Eldöntötted már, mikor utazol el?
 – Talán egy hét múlva. – Carol átnyújtotta a mokkáscsészét,
benne a tejszínnel. – Miért?
– Csak mert hiányozni fogsz. Természetesen.
Carol egy pillanatig mozdulatlan volt, aztán cigarettáért nyúlt, az
utolsóért, és összegyűrte a csomagot.
– Tényleg, mi lenne, ha velem tartanál? Mit szólsz úgy három
héthez? – kérdezte.
Tessék, gondolta Therese, olyan könnyedén mondja, mintha azt
javasolná, sétáljanak egyet.
– Ugye említetted ezt Abbynek?
– Igen – mondta Carol. – Miért?
Miért? Therese nem tudta szavakba foglalni, miért fáj neki, hogy
Carol szólt róla Abbynek.
– Csak különösnek találom, hogy neki előbb mondtad, mint
nekem.
– Nem mondtam neki. Csupán annyit, hogy esetleg
megkérdezlek. – Carol odament hozzá, és a vállára tette a kezét. –
Nézd, semmi okod arra, hogy így érezz Abby iránt – hacsak Abby
nem beszélt sok minden mást is ebéd közben, amiről nem meséltél
nekem.
– Nem – mondta Therese. Nem, de ami a háttérben
meghúzódott, az rosszabb volt. Érezte, amint Carol keze elhagyja a
vállát.
– Abby nagyon régi barátnőm – mondta Carol. – Mindent
megbeszélek vele.
– Igen – felelte Therese.
– Nos, mit gondolsz? Van kedved jönni?
Carol elfordult, és egyszeriben nem jelentett semmit Therese-
nek – amiatt, ahogyan kérdezte. Mintha valójában nem is érdekelte
volna, hogy vele tart-e, vagy sem.
 – Köszönöm… nem hiszem, hogy megengedhetem magamnak,
éppen most.
– Nem kellene sok pénzt fordítanod rá. Kocsival mennénk. De ha
éppen munkát kaptál, az más.
Mintha Therese nem utasítana el egy munkát holmi balettnél,
hogy elutazzon Carollal – hogy vele járja az országot, amelyet még
sosem látott, hegyen-völgyön át, azt sem tudva, hol hálnak az éjjel.
Carol tisztában volt ezzel, miként azzal is, hogy vissza fogja
utasítani, ha így kéri. Therese hirtelen úgy érezte, Carol gúnyolódik
vele, és keserűen megsértődött az árulás miatt. És a sértődöttség
eltökéltséggé változott, hogy soha többé nem találkozik vele.
Carolra pillantott, aki csupán félig közönynek álcázott daccal várta
a válaszát, olyan arckifejezéssel, amelyről Therese tudta, hogy
egyáltalán nem fog változni, ha negatív választ ad.
Felállt, és az asztalon lévő cigarettásdobozhoz ment. A dobozban
nem volt más, csak pár gramofontű és egy fénykép.
– Mi az? – kérdezte Carol őt nézve.
Therese úgy érezte, Carol ismeri az összes gondolatát.
– Rindy képe – mondta Therese.
– Rindyé? Hadd nézzem.
Therese figyelte az arcát, miközben Carol a világosszőke hajú,
szigorú arckifejezésű kislányt nézte. A képen Harge egy evezős
csónakban állt, és Rindy, akinek térdén fehér ragtapaszos kötés
volt, éppen apja kitárt karjai közé tartott a kikötőhelyről.
– Nem túl jó kép – mondta Carol, de az arca megváltozott,
ellágyult. – Körülbelül hároméves rajta. Cigarettát szeretnél? Itt
van. Rindy a következő három hónapban Harge-nál marad.
Az Abbyvel aznap reggel a konyhában folytatott beszélgetés
alapján Therese feltételezte ezt.
– A kép is New Jerseyben készült?
– Igen. Harge családja New Jerseyben él. Nagy házuk van. –
Carol szünetet tartott. – A válást egy hónapon belül kimondják,
gondolom, és március után, az év hátralévő részében Rindy az
enyém lesz.
– Ól De azért még március előtt is láthatod őt?!
– Néhányszor. Valószínűleg nem sokszor.
Therese nézte Carol kezét, ahogyan szórakozottan lógatta a
fényképet a hintaszék mellett.
– Nem fogsz hiányozni neki?
– De biztosan, ám az apját is nagyon szereti.
– Jobban, mint téged?
– Nem. Nem igazán. Harge azonban most vett neki egy kecskét,
hogy játszhasson vele. És Harge viszi iskolába munkába menet, és
ő megy érte négykor. Az üzletet is elhanyagolja miatta – lehetne-e
ennél többet kívánni egy férfitól?
– Ugye karácsonykor sem találkozhattál Rindyvel?
– Nem. Valami miatt, ami az ügyvéd irodájában történt. Az volt
az a délután, amikor Harge ügyvédje mindkettőnket látni kívánt, és
Harge elhozta Rindyt is. Rindy azt mondta, Harge-éknál szeretne
karácsonyozni. Nem tudta, hogy idén én nem leszek ott. Harge-ék
kertjében van egy nagy fenyő, amit mindig feldíszítenek, és Rindy
persze azt akarta látni. Az ügyvédre mindenesetre nagy hatással
volt, tudod, a gyermek, aki az apjánál akarja tölteni a karácsonyt. És
én persze nem szóltam akkor Rindynek, hogy nem megyek, mert
csalódott lett volna. Úgysem mondhattam volna az ügyvéd előtt.
Harge éppen eleget ügyeskedik.
Therese csak állt ott, a meg nem gyújtott cigarettát morzsolgatva.
Carol hangja nyugodt volt. Sosem mesélt még neki ennyit az
ügyről.
– De az ügyvéd megértette?
Carol vállat vonva felelte:
 – Harge ügyvédje, nem az enyém. Így hát egyelőre belementem a
három hónapos egyezménybe, mert nem akarom Rindyt ide-oda
rángatni. Ha egyszer nálam kilenc hónapig lesz, Harge-nál meg
háromig, akkor kezdődhet akár most is.
– Meg sem fogod látogatni?
Carol olyan sokáig várt a felelettel, hogy Therese már azt hitte,
nem is fog válaszolni.
– Nem túlságosan gyakran. A család nem valami szívélyes.
Mindennap beszélek Rindyvel telefonon. Olykor ő hív.
– Miért nem szívélyes a család?
– Sosem számítottam nekik. Egyfolytában panaszkodtak, amióta
Harge megismert engem egy bálban. Kritizálásban kiválóak. Néha
kíváncsi lennék, vajon ki volna nekik eléggé jó.
– Miért kritizálnak?
– Például azért, mert volt egy bútorboltom. Ám egy évig sem
tartott. Aztán, mert nem bridzsezem, vagy mert nem szeretek
bridzsezni. Mulatságos dolgok szúrják a szemüket, a
legfelületesebb dolgok.
– Rémesek lehetnek.
– Nem rémesek. Csak megszokták, hogy mindenki
alkalmazkodik hozzájuk. Tudom, mit szeretnének. Tiszta lapot,
amelyre ők írhatnak. Az olyan ember, aki már tele van írva,
rettenetesen zavarja őket. Ne csináljunk valami zenét? Szeretsz
rádiót hallgatni?
– Néha.
Carol az ablakpárkánynak támaszkodott.
– És most Rindy mindennap televíziózhat. Hopalong Cassidy.
Mennyire szeretné látni a vadnyugatot! Ez az utolsó baba, amelyet
vásároltam neki, Therese. Csak azért vettem, mert azt mondta,
szeretne egyet, de kinőtte őket.
 Carol mögött egy repülőtéri keresőreflektor halvány fénypászmát
húzott végig az égbolton, aztán eltűnt. Carol hangja mintha a
sötétben időzött volna. Gazdagabb, boldogabb tónusából Therese
kihallotta a Carolban rejlő mélységeket, azt, hogy mélyebben
szerette Rindyt, mint ahogyan bárkit is szeretni fog valaha.
– Harge ugye nem könnyíti meg, hogy láthasd?
– Hiszen tudod – mondta Carol.
– El nem tudom képzelni, hogyan lehet ennyire szerelmes beléd.
– Ez nem szerelem. Ez valami kényszer. Azt hiszem, uralkodni
akar fölöttem. Talán ha jóval merészebb lettem volna, de soha
semmiről nem volt más véleményem, mint neki… Tudsz követni?
– Igen.
– Soha nem tettem semmi olyat, ami a társaságban kínos
helyzetbe hozhatta volna, és számára valójában csak ez a fontos.
Van egy bizonyos nő a klubban, azt kellett volna feleségül vennie.
Annak másból sem áll az élete, mint hogy előkelő kis vacsorákat ad,
és részegen viszik haza a legjobb bárokból… Az a nő felfuttatta a
férje reklámvállalkozását, így az csak mosolyog az apró hibáin.
Harge nem mosolyogna, de legalább volna valami határozott oka a
panaszkodásra. Azt hiszem, úgy választott ki engem, mint valami
szőnyeget a dolgozószobájába, és nagyon melléfogott. Kétlem, hogy
képes lenne bárkit is komolyan szeretni. Egyfajta birtoklási vágy
hajtja, hasonlóan a szakmai ambícióihoz. Lassan valóságos járvány
lesz, hogy az emberek nem képesek szeretni. – Therese-re nézett. –
Talán ezek az idők teszik. Mondhatni, faji öngyilkosságról van szó.
Az ember próbálja felvenni a versenyt saját pusztító gépeivel.
Therese nem szólt semmit. Mindez a Richarddal folytatott
ezernyi beszélgetésre emlékeztette, amikor Richard egyetlen óriási
ellenséggé gyúrta össze a háborút, a nagy bizniszt, a Kongresszus
boszorkányüldözését, majd bizonyos ismerőseit, s ennek az
ellenségnek a gyűlölet volt a kollektív jellemzője. És most Carol is.
Ez lényének legmélyén rázta meg Therese-t, ott, ahol nem voltak
szavak, nem voltak olyan olcsó címkék, mint halál vagy meghalás
vagy gyilkolás. Ezek a szavak valahol a jövőben léteztek, ez pedig a
jelen volt. Torkát egy pillanatra elzárta valami meghatározhatatlan
aggodalom, úgy, hogy levegőt is alig kapott: a tudni vágyás, hogy
bármit is, de biztosan tudjon. Gondolod, gondolod? – így kezdődött.
Gondolod, hogy mindketten erőszakos halált fogunk halni, hirtelen
végeznek majd velünk? De még ez a kérdés sem volt eléggé
határozott. Végül is talán állítás volt: nem akarok még meghalni,
anélkül hogy ismernélek téged. Ugyanígy érzel te is, Carol? Az
utolsó kérdést ki tudta volna mondani, de ami előtte volt, azt nem.
– Te az ifjú nemzedéket képviseled – mondta Carol. – És mit
tudsz mondani? – Leült a hintaszékbe.
– Azt hiszem, az első dolog az, hogy nem szabad félni. – Therese
megfordult, és meglátta Carol mosolyát. – Nyilván azért
mosolyogsz, mert azt hiszed, félek.
– Nagyjából olyan gyönge vagy, mint ez a gyufa. – Carol egy
pillanatig tartotta az égő gyufát, miután rágyújtott. – Megfelelő
körülmények között azonban porig tudnál égetni egy házat, igaz?
– Vagy egy várost.
– Ám még attól is félsz, hogy egy kis utazásra indulj velem. Félsz,
mert azt hiszed, nincs elegendő pénzed.
– Nem erről van szó.
– Igazán különös értékrended van, Therese. Azért kértem, hogy
gyere velem, mert örülnék, ha mellettem lennél. Azt hiszem, jót
tenne neked is meg a munkádnak is. Te mégis elrontod a pénz
miatti ostoba büszkeségeddel. Mint az az aránytalanul drága
retikül. Miért nem veszed vissza, ha szükséged van a pénzre?
Nekem nincs rá szükségem. Feltételezem, hogy örömmel
ajándékoztad nekem. Ez ugyanaz, érted? Csak amit én teszek,
annak van értelme, amit te, annak nincs. – Carol odament Therese-
hez, ismét felé fordult, fél lábon egyensúlyozva, felszegett fejjel.
Rövid, szőke haja oly kevéssé volt feltűnő, akár egy szoboré. – Nos,
szerinted ez mulatságos?
Therese mosolygott:
– Nem érdekel a pénz.
– Hogy érted ezt?
– Csak úgy – felelte Therese. – Van pénzem az útra. Veled
megyek.
Carol Therese-re meredt. Therese látta, amint arcáról eltűnik a
mogorvaság, és ő is mosolyogni kezd, kissé hitetlenkedve.
– Akkor jó – mondta Carol. – Örülök.
– Én is.
– Minek köszönhető ez az örvendetes változás?
Valójában maga sem tudja, gondolta Therese.
– Tényleg fontos neked, hogy veled menjek? – kérdezte
egyszerűen.
– Persze hogy az. Hívtalak, nem? – mondta még mindig
mosolyogva Carol, de közben megperdült a lábujjain, és a zöld
szoba felé indult.
Therese nézte őt, ahogy zsebre dugott kézzel megy, s hallotta,
amint mokasszinja halkan koppan a padlón. Nézte az üres
ajtókeretet. Ha nemet mondott volna, Carol akkor is pontosan így
ment volna ki, gondolta. Felvette félig kiürített kávéscsészéjét,
aztán újra letette.
Végigment a folyosón, Carol szobájának ajtajához.
– Mit csinálsz?
Carol az öltözőasztala fölé hajolva írt.
– Mit csinálok? – Fölegyenesedett, s egy papírdarabot csúsztatott
a zsebébe. Mosolygott, de most igazán mosolygott a szeme is, mint
abban a pillanatban a konyhában Abbyvel. – Valamit – mondta
Carol. – Hallgassunk egy kis zenét.
 – Pompás. – Therese arcán is mosoly áradt szét.
– Miért nem készülsz a lefekvéshez? Késő van, tudod-e?
– Veled mindig késő lesz.
– Ez bók?
– Ma nincs kedvem lefeküdni.
Carol végigment a folyosón, a zöld szobába.
– Készülj el. Karikás a szemed.
Therese gyorsan levetkőzött a szobában, ahol a franciaágy állt. A
szomszéd szobában a lemezjátszó a „Te ölelnivaló ” című számot
játszotta. Aztán megszólalt a telefon. Therese kihúzta a komód
felső fiókját. Nem volt benne más, csak néhány férfizsebkendő, egy
régi ruhakefe, egy kulcs meg a sarokban néhány régi irat. Kivett egy
csillámló kártyát. Harge régi jogosítványa volt. Hargess Foster Aird.
Kora: 37. Magassága: 174 cm. Súlya: 76 kg. Haja: szőke. Szeme: kék.
Therese mindezt tudta. Egy 1950-es Oldsmobile. Színe: sötétkék.
Visszatette a jogosítványt, s becsukta a fiókot. Az ajtóhoz ment és
fülelt.
– Sajnálom, Tessie, végül mégsem tudtam elmenni –
sajnálkozott Carol, de a hangja boldog volt. – Jó a parti? … Nos,
nem vagyok felöltözve, és fáradt vagyok.
Therese az éjjeliszekrényhez ment, s elvett egy cigarettát. Egy
Philip Morrist. Carol tette oda, nem a lány. Therese tudta, mert
Carol emlékezett rá, hogy ő ezt a fajtát szereti. Immár meztelenül
állt, és hallgatta a zenét. Ezt a dalt nem ismerte.
Carol megint telefonál?
– Hát, nem szeretem – hallotta Carol félig dühös, félig tréfás
hangját –, cseppet sem.
…Oly édes élni… ha szerelmes vagy…
– Honnan tudhatnám, miféle emberek…? Aha! Szóval így?
Therese tudta, hogy Abby az. Kifújta a füstöt, és beszippantotta
kissé édeskés utóillatát, felidézve az első cigarettát, amelyet
életében szívott, egy Philip Morrist, az otthon lakópavilonjának a
tetején, amikor négyen adták körbe.
– Igen, elmegyünk – mondta nyomatékosan Carol. – Nos, igen.
Miért, nem úgy mondtam?
…Érted… bolond vagyok, de oly jó… rabod vagyok, hódoló…
követlek, drága, végig… akár egészen az égig… és az emberek nem
értik…
Jó nóta volt. Therese lehunyta a szemét, és a félig nyitott ajtónak
dőlve hallgatta. Az énekhang alatti zongoraszó végighullámzott az
egész billentyűzeten. Egy lusta trombita is szólt.
– Senkinek semmi köze hozzá, nemde? – mondta Carol. –
Ostobaság! – És Therese mosolygott a hevességén.
Becsukta az ajtót. A lemezjátszón egy újabb lemez pottyant.
– Gyere már, üdvözöld Abbyt! – szólt Carol.
Therese a fürdőszoba ajtaja mögé húzódott, amiért pucér volt.
– Miért?
– Gyere már – mondta Carol, s Therese belebújt egy köntösbe, és
ment.
– Halló – mondta Abby. – Hallom, utazol.
– Neked ez újdonság?
Abby összevissza fecsegett, mintha egész éjjel beszélni akart
volna. Kellemes utazást kívánt Therese-nek, és mesélt a
kukoricatermesztési övezet útjairól, hogy azok milyen rosszak
lehetnek télen.
– Bocsásd meg, ha faragatlanul viselkedtem ma – kérte immár
másodszor. – Igazán kedvellek, Therese.
– Hagyd már abba! – torkolta le Carol.
– Megint veled akar beszélni – mondta Therese.
– Mondd Abigailnek, hogy a kádban vagyok.
 Therese úgy tett, és sikerült szabadulnia.
Carol egy palackot és két kis poharat hozott a szobába.
– Mi ütött Abbybe? – kérdezte Therese.
– Hogy érted ezt? – Carol barna folyadékot töltött a két pohárba.
– Szerintem bedobott pár pohárkával ma este.
– Tudom. De miért akart velem ebédelni?
– Hát… szerintem több okból is. Kóstold meg ezt.
– Homályosnak tűnik – mondta Therese.
– Micsoda?
– Az egész ebéd.
Carol Therese kezébe nyomta a poharát.
– Bizonyos dolgok mindig homályosak, drágám.
Ekkor szólította őt először drágámnak.
– Milyen dolgok? – kérdezte Therese. Választ akart, határozott
választ.
Carol sóhajtva felelt:
– Sok minden. A legfontosabb dolgok. Kóstold meg az italt.
Therese belekortyolt. A sötétbarna folyadék édes volt, mint egy
kávé, de az alkohol csípősségével.
– Finom.
– Szerinted.
– Miért iszol ilyet, ha te nem szereted?
– Mert más. Az utazásunkra, hogy valami más legyen. – Carol
elhúzta a száját, és kiürítette a poharát.
A lámpa fényében Therese jól látta az összes szeplőt Carol arcán.
Fehéres szemöldöke szárnyként emelkedett ki homlokának ívéből.
Therese-t magával ragadó öröm fogta el.
– Mi az a dal, amelyik az előbb szólt? Csak énekhang egy szál
zongorával.
– Dúdold.
Therese elfütyülte egy részét, és Carol elmosolyodott.
– A „Könnyű élet” – mondta. – Régi szám.
– Szeretném még egyszer hallani.
– Szeretnélek ágyba dugni. Lejátszom újra.
Carol a zöld szobába ment, és ott maradt, amíg szólt a dal.
Therese a szobája ajtajában állt, mosolyogva hallgatta.
…Sosem bánom meg… a neked adott éveket… Oly könnyű adni,
ha szerelmes vagy… Boldogság nekem, ha érted tehetem,
szerelmem…
Ez az ő dala. Mindaz, amit Carol iránt érez. Még a dal vége előtt a
fürdőszobába ment, megnyitotta a kád csapját, beszállt, s hagyta,
hogy a zöldes víz kavarogjon a lába körül.
– Hé! – kiáltotta Carol. – Jártál már Wyoming-ban?
– Nem.
– Ideje, hogy lásd Amerikát!
Therese fogta a mosdókesztyűt, és a térdéhez nyomta. A víz már
olyan magasan állt, hogy a melle úgy festett, mint a víz felszínén
lebegő lapos tárgy. Nézte, s próbálta eldönteni, mire emlékezteti.
– El ne aludj a vízben – kiáltotta szórakozottan Carol, és Therese
tudta, hogy az ágy szélén ülve egy térképet nézeget.
– Nem fogok.
– Egyesekkel megesik.
– Mesélj valamit Harge-ról – mondta törölközés közben Therese.
– Mivel foglalkozik?
– Sok mindennel.
– Úgy értem, mivel üzletel.
– Ingatlanokkal.
 – Mit szeret? Szeret színházba járni? Szereti az embereket?
– Az emberek kis csoportját, akik golfoznak – közölte Carol
megfellebbezhetetlenül. Aztán hangosabban: – Mit is mondhatnék
még róla? Rendkívül aggályoskodó mindenben. De a legjobb
borotváját itt felejtette. A gyógyszeres szekrénykében van, láthatod,
ha akarod, és bizonyára látod is. Feltételezem, hogy el kell
küldenem neki.
Therese kinyitotta a gyógyszeres faliszekrényt. Látta a borotvát. A
szekrényke még tele volt férfiholmival, borotválkozás utáni
arcszeszekkel, borotvapamacsokkal.
– Ez az ő szobája volt? – kérdezte, amikor kiment a
fürdőszobából. – Melyik ágyban aludt?
Carol mosolygott:
– Nem a tiédben.
– Kaphatok még ebből? – nézett a likőrös palackra Therese.
– Persze.
– Adhatok egy lefekvés előtti búcsúcsókot?
Carol éppen a térképet hajtotta össze, és úgy csücsörített, mintha
fütyülni akarna.
– Nem – mondta.
– Miért nem? – Ma este minden lehetségesnek látszott.
– Ezt adom helyette. – Carol kihúzta a zsebéből a kezét.
Egy csekk volt benne. Therese elolvasta az összeget, kétszáz
dollár az ő nevére.
– Mire?
– Az utazásra. Nem akarom, hogy elköltsd azt a pénzt, amit a
szövetségi tagság megszerzésére gyűjtöttél. – Carol cigarettát vett
elő. – Nem lesz szükséged az egészre, csak azt akarom, hogy legyen
nálad.
– Köszönöm, nincs rá szükségem – mondta Therese. – Fütyülök
rá, ha elköltőm a szövetségi díjat.
– Nincs visszabeszélés – szakította félbe Carol. – Nekem örömet
szerez, emlékszel?
– Nem fogadom el. – Ez kimérten hangzott, ezért Therese
mosolyogva tette le a csekket az asztalra, a likőrös palack mellé. De
csak letette… Szerette volna elmagyarázni ezt Carolnak. A pénz
egyáltalán nem számított, ám mivel Carolnak örömet szerzett, nem
szívesen utasította vissza.
– Nem tetszik az ötlet – mondta. – Találj ki valami mást. –
Carolra nézett. Carol meg őt nézte, nem kezdett vele vitatkozni,
amit elégedetten vett tudomásul.
– Hogy örömet szerezz nekem? – kérdezte Carol.
Therese egyre szélesebben mosolygott.
– Igen – mondta, és felemelte a pohárkát.
– Rendben van – felelte Carol. – Majd gondolkodom rajta. Jó éjt!
– Megállt az ajtónál.
Fura így jó éjt kívánni, gondolta Therese, egy ilyen fontos estén.
– Jó éjt – felelte.
Az asztal felé fordult, és újra meglátta a csekket. Ám Carol dolga
volt, hogy összetépje. A sötétkék futó alá csúsztatta, hogy ne
látsszon.
MÁSODIK RÉSZ
 12

Január.
A minden volt. És olyan tömör, mint egy masszív ajtó. Hidege
szürke kapszulába zárta a várost. Január percekkel volt egyenlő, és
január egy évvel volt egyenlő. Esőcseppekben pergette le a
pillanatokat, és megfagyasztotta őket Therese emlékezetében: a
nőt, aki egy gyufaszál fényénél aggodalmas arccal vizslatta a
neveket egy sötét kapualjban; a férfit, aki üzenetet körmölt, és
átadta a barátjának, mielőtt elváltak a járdán; azt az embert, aki
egész saroknyit futott a busz után, s elérte. Mintha minden emberi
cselekedetből varázslat áradt volna. Január kétarcú hónap volt,
csilingelő, akár a bohóc csengettyűje, ropogós, mint a fagyos hó,
tiszta, mint bármely kezdet, komor, mint valami vénember,
titokzatosan ismerős, mégis ismeretlen, mint egy szó, amelynek
jelentését majdnem képesek vagyunk meghatározni, mégsem
teljesen.
Egy Red Malone nevű fiatalember meg egy kopasz ács dolgozott
Therese-zel a Kis eső díszletein. Mr. Donohue nagyon elégedett volt
vele. Azt mondta, megkért egy bizonyos Mr. Baltint, hogy jöjjön el
és nézze meg Therese munkáját. Mr. Baltin egy orosz akadémián
végzett, és több New York-i színháznak tervezett már díszletet.
Therese sosem hallott róla. Próbálta rávenni Mr. Donohue-t, hogy
juttassa be Myron Blanchardhoz vagy Ivor Harkevyhez, de
Donohue sosem ígért semmit. Nem áll módjában, feltételezte
Therese.
Egy délután megjelent Mr. Baltin, magas, hajlott hátú férfi fekete
kalapban és kopottas felöltőben, s alaposan szemügyre vette a
munkákat, amelyeket Therese mutatott neki. Therese csak három-
négy tervet hozott be a színházba, azokat, amelyeket a
legjobbaknak tartott. Mr. Baltin beszélt egy darabról, amelynek a
munkálatai hat hét múlva indulnak, s amelyhez örömmel ajánlja be
Therese-t asszisztensnek. Therese azt felelte, hogy az nagyon jó
volna, mert addig amúgy sem lesz itthon. Az utóbbi napokban
minden igazán jól alakult. Mr. Andronich ajánlott neki egy kéthetes
munkát Philadelphiában február közepén, ami nagyjából éppen
akkor lesz esedékes, amikor visszatér az utazásról Carollal. Therese
felírta Mr. Baltin ismerősének nevét és címét.
– Éppen most keres valakit, hát hívja fel a hét elején – mondta
Baltin. – Csak asszisztensi munka lesz, de az előző asszisztense, az
egyik tanítványom, most Harkevyvel dolgozik.
– Ó! Elképzelhetőnek tartja, hogy ön… vagy ő el tudná intézni,
hogy találkozzam Harkevyvel?
– Mi sem egyszerűbb. Csak hívja fel Harkevy stúdióját, és
mondja azt, hogy Charlesszal szeretne beszélni. Charles Winanttal.
Hivatkozzon rám. Nézzük csak… hívja fel pénteken. Péntek délután
három körül.
– Úgy lesz. Köszönöm. – Péntekig még egy hét volt hátra.
Therese hallotta, hogy Harkevy nem megközelíthetetlen, de az a hír
járta róla, hogy sosem ad időpontot senkinek, vagy ha mégis, nem
tartja be, mert nagyon elfoglalt. De Mr. Baltin talán jobban tudja.
– És el ne felejtse felhívni Ketteringet – mondta elmenőben
Baltin.
Therese ismét a névre pillantott, amelyet Mr. Baltintól kapott:
Adolph Kettering, Színházi Befektetések Rt. És egy privát cím.
– Hétfőn reggel felhívom. Nagyon köszönöm.
Ezen a napon, szombaton, munka után randevúja volt Richarddal
a Palermóban. Még tizenegy nap volt hátra az indulásig Carollal. A
pult mellett Phil is ott állt Richard mellett.
– Nos, hogy van a vén Macska? – kérdezte, amint odahúzott egy
széket Therese-nek. – Szombaton is dolgoztok?
 – A színészek nem dolgoztak. Csak a mi részlegünk – mondta
Therese.
– Mikor lesz a bemutató?
– Huszonegyedikén.
– Nézd – mondta Richard. Egy sötétzöld festékfoltra mutatott
Therese szoknyáján.
– Tudom. Már többnapos.
– Mit innál? – kérdezte Phil.
– Nem is tudom. Talán egy sört, köszönöm. – Richard hátat
fordított a másik oldalán álló Philnek, és Therese valamiféle
feszültséget érzett a két fiatalember között. – Festettél ma valamit?
– kérdezte Richardtól.
Richard lefelé görbülő szájjal felelt:
– Ki kellett segítenem egy sofőrt, aki lerobbant. Kifogyott az
üzemanyaga Long Island közepén.
– Ó, az pech. Talán jobb volna, ha holnap festenél, ahelyett hogy
programot csináljunk. – Szó volt arról, hogy másnap Hobokenbe
mennek, csupán sétálni meg a Kagylóházban enni egyet. Csakhogy
Carol vasárnap a városban lesz, és megígérte, hogy felhívja
Therese-t.
– Szívesen festek, ha modellt ülsz nekem – mondta Richard.
Therese feszengve próbált kibúvót keresni:
– Mostanában nincs kedvem modellt ülni.
– Jól van. Nem fontos. – Richard mosolygott.
– De hogy fesselek le, ha sosem vagy hajlandó ülni?
– Miért nem próbálod meg emlékezetből?
Phil előrecsúsztatta a kezét, és megfogta Therese poharának az
alját.
– Ne idd meg. Igyál valami jobbat. Ezt megiszom én.
 – Jól van. Rozspálinkát iszom vízzel.
Phil most Therese másik oldalán állt. Derűsnek látszott, csak a
szeme volt karikás. Az elmúlt héten, mogorva kedvében, írni
kezdett egy színdarabot. A szilveszteri buliján felolvasott belőle
néhány jelenetet. Azt mondta, a darab Kafka Az átváltozás-ának a
toldaléka. Therese újév reggelén rajzolt egy vázlatos díszlettervet a
darabhoz, és megmutatta Philnek, amikor meglátogatta. Hirtelen
rájött, hogy Richardnak ez a baja.
– Terry, szeretném, ha készítenél egy makettet a vázlat alapján,
amelyet mutattál nekem. Örülnék, ha fotót mellékelhetnék róla a
kézirathoz. – Phil Therese felé tolta a rozspálinkát, és a pultra
hajolt, közel hozzá.
– Lehet róla szó – felelte Therese. – Tényleg megpróbálod
bemutattatni?
– Miért ne? – Phil sötét szeme kihívóan nézett Therese-re a
mosolya fölött. Ujjaival csettintett a csaposnak. – A számlát!
– Én fizetek- mondta Richard.
– Nem. Én jövök. – Phil kezében ott volt régi, fekete tárcája.
A darabja sosem kerül színpadra, gondolta Therese, talán be sem
fejeli, mert Phil természete szeszélyes.
– Megyek – mondta Phil. – Minél előbb nézz be, Terry. Csirió,
Rich.
Therese nézte, amint felmegy a kis kijárati lépcsőn,
mokasszinjában meg a viseltes felöltőjében kopottabban, mint
amilyennek valaha is látta őt, mégis vonzón a nemtörődömségtől,
amellyel kopottasságát viselte. Mint aki a kedvenc ócska
fürdőköpenyében vonul végig a lakásában, gondolta. Az ablakon át
búcsút intett Philnek.
– Hallom, szendvicset és sört vittél Philnek újév napján –
mondta Richard.
– Igen. Felhívott, hogy másnapos.
 – Miért nem említetted?
– Elfelejtettem, azt hiszem. Nem volt fontos.
– Nem fontos. Ha te… – Richard erős keze lassú, reménytelen
mozdulatot tett. – Ha te fél napot egy pasas lakásán töltesz, és
szendvicset meg sört viszel neki? Arra nem gondoltál, hogy talán én
is szeretnék néhány szendvicset?
– Ha megkívánod, bőven akadnak, akiktől megkaphatod. Philnél
mindent megettünk és megittunk. Nem emlékszel?
Richard bólintott hosszú fejével, arcán még mindig rosszkedvű
mosollyal.
– És egyedül voltál Phillel, csak ti ketten.
– Jaj, Richard… – Már emlékezett mindenre, és annyira
jelentéktelen volt. Dannie nem érkezett vissza aznap
Connecticutból. Az egyik tanáránál töltötte a szilvesztert. Therese
azt remélte, délutánra befut Dannie – Richard nyilván nem is sejti,
sosem jönne rá, hogy jobban kedveli Dannie-t, mint Philt.
– Ha ezt bármely más lány tette volna, okkal gyanakodnék arra,
hogy készül valami – folytatta Richard.
– Szerintem csacsi vagy.
– Szerintem naiv vagy. – Richard hidegen, szemrehányón nézett
Therese-re, és Therese arra gondolt, nem lehet, hogy pusztán ezért
neheztel rá ennyire. Richardnak az nem tetszett, hogy Therese nem
az, és soha nem is lesz az, akinek ő szeretné, olyan lány, aki
szenvedélyesen szereti, és boldogan utazik vele Európába. Olyan
lány, aki úgy néz ki, mint Therese, olyan az arca, olyanok a
törekvései, de imádja Richardot.
– Tudod, nem vagy Phil zsánere – mondta Richard.
– Ki mondta, hogy az vagyok? Phil?
– Az a hitvány alak, az az ütődött dilettáns – mormolta Richard.
– És volt pofája ma este véleményt nyilvánítani, kijelentve, hogy
fütyülsz rám.
 – Nincs joga ezt mondani. Nem szoktam rólad beszélgetni vele.
– Remek válasz! Vagyis ha beszélnétek rólam, akkor tudhatná,
hogy fütyülsz rám, mi? – Richard ezt halkan mondta, de a hangja
remegett a dühtől.
– Mi baja lett veled Philnek? – kérdezte Therese.
– Nem erről van szó!
– Hát akkor miről? – kérdezte türelmetlenül Therese.
– Jaj, Terry, hagyjuk abba.
– Semmi értelmeset nem tudsz mondani – replikált Therese.
Richard ekkor elfordult tőle, és a másik könyökével támaszkodott a
pultra, mintha szinte fizikai szenvedést okoznának neki a szavai.
Therese megsajnálta. Nem a jelen, nem az elmúlt hét bosszantotta
Richardot, hanem az iránta táplált érzelmeinek teljes múltbeli és
jövendőbeli reménytelensége.
Richard elnyomta a cigarettáját a bárpulton lévő hamutartóban.
– Mihez volna kedved ma este? – kérdezte.
Jelentsd be neki az utazást Carollal, gondolta Therese. Már
kétszer el akarta mondani, de halogatta.
– Neked volna kedved valamihez? – Therese az utolsó szóra
helyezte a hangsúlyt.
– Persze – mondta Richard leverten. – Mit szólnál ahhoz, ha
megvacsoráznánk, aztán felhívnánk Samet és Joant? Esetleg
felmehetnénk hozzájuk ma este.
– Rendben van. – Therese-nek borsózott tőle a háta. A két
legunalmasabb ember, akikkel valaha is találkozott. Egy cipőbolti
eladó és egy titkárnő, akik boldog házasságban éltek a Nyugati
Huszadik utcában, és Therese tudta, hogy Richard azt kívánja
megmutatni, milyen ideális a kapcsolatuk, hogy emlékeztesse őt rá:
ők is élhetnének így. Egyáltalán nem volt hozzá kedve, és máskor
tiltakozott volna, de még élt benne a Richard iránti szánalom,
amely amorf bűntudatot vont maga után, és egyúttal a jóvátétel
szándékát is. Hirtelen eszébe jutott a múlt nyári piknikjük
Tarrytown közelében, az út mentén. Pontosan emlékezett rá,
hogyan pihent a füvön Richard, hogyan munkálkodott igencsak
lassan a borospalack dugóján, miközben beszélgettek… miről is?
Emlékezett az elégedettség pillanatára, a meggyőződésre, hogy
valami csodálatosan valós és ritka érzésben osztoznak ők ketten
azon a napon. Most eltűnődött, hogy vajon hová lett az az érzés, és
mi lehetett akkor az alapja. Mert most mintha még Richard
nyúlánk alakja is nagy súllyal nehezedne rá, ahogy ott állt mellette.
Therese hiába próbálta elnyomni a bosszúságát, az egyre csak
növekedett benne, szinte fizikai alakot öltve. Nézte a pultnál álló
két olasz munkás alacsony és tagbaszakadt figuráját meg a két lányt
a pult végénél, akikre már korábban felfigyelt, és most, amikor
kifelé indultak, észrevette, hogy nadrágot viselnek. Az egyiknek fiús
frizurája volt. Elfordította a tekintetét, annak teljes tudatában, hogy
nem akar rájuk nézni, hogy nem akarja, hogy lássák, amint rájuk
néz.
– Akarod, hogy itt együnk? Éhes vagy már? – kérdezte Richard.
– Nem. Menjünk máshová.
Így hát kimentek, és elindultak észak felé, amerre Sam és Joan
lakott.
Therese addig gyakorolta magában, hogy hogyan fogjon bele,
mígnem szavaiból kitörlődött minden értelem.
– Emlékszel Mrs. Airdre, arra az asszonyra, akivel a múltkoriban
találkoztál nálam?
– Persze.
– Meghívott egy utazásra, egy autós útra nyugatra, amely néhány
hétig tart. Szeretnék elmenni.
– Nyugatra? Kaliforniába? – kérdezte meglepetten Richard. –
Miért?
– Miért?
 – Hát… olyan jól ismered?
– Találkoztunk párszor.
– Ó! Nem említetted. – Richard úgy ballagott, hogy a két keze
himbálózott járás közben. – Csak ti ketten?
– Igen.
– Mikor indulnátok?
– Tizennyolcadika körül.
– Ebben a hónapban? Akkor nem fogod látni a darabodat.
Therese a fejét rázta:
– Nem sokat veszítek.
– Tehát már eldöntötted?
– Igen.
Richard egy darabig hallgatott.
– Milyen ember? Nem iszik vagy ilyesmi?
– Nem. – Therese mosolygott. – Úgy fest, mint aki iszik?
– Nem. Szerintem valójában nagyon is jól néz ki. Csak átkozottul
meglepő, ennyi az egész.
– Miért?
– Olyan ritkán döntesz bármilyen ügyben. Valószínűleg most is
meggondolod majd magad.
– Nem hinném.
– Talán újra találkozhatnék vele a társaságodban. El tudnád
intézni?
– Azt mondta, holnap a városban lesz. Nem tudom, mennyi ideje
lesz… vagy, hogy egyáltalán felhív-e.
Sem Richard, sem Therese nem folytatta. Aznap este nem
említették többé Carolt.
Vasárnap délelőtt Richard festett, és kettő tájban érkezett
Therese-hez. Ott volt, amikor valamivel később Carol telefonált.
Therese megmondta, hogy Richard nála van. Carol azt felelte, vigye
magával, a Plaza közelében van, tehát a Pálmateremben
találkozhatnak.
Fél órával később Therese megpillantotta Carolt, aki a terem
közepe táján lévő asztalnál ülve figyelte őket. A látványa
hasonlóképpen hatott rá, mint az első alkalommal – mintegy az
első benyomás elképesztő visszhangjaként szinte villámcsapásként.
Carol ugyanazt a fekete kosztümöt viselte a zöld és arany sállal,
amelyet az ebéd napján. Most azonban több figyelmet szentelt
Richardnak, mint Therese-nek.
Hármasban a semmiről fecsegtek, és Therese, látva a nyugalmat
Carol szürke szemében, amely csupán egyszer fordult felé, akkor,
amikor egészen közömbös kifejezést észlelt Richard arcán,
csalódottságfélét érzett. Richard mindent elkövetett, hogy
találkozzon Carollal, ám Therese úgy vélte, ennek nem annyira a
kíváncsiság volt az oka, mint inkább az, hogy nem akadt más dolga.
Látta, hogy Richard Carol kezét nézi, az élénkvörösre lakkozott
körmöket, látta, hogy észrevette a világoszöld zafírköves gyűrűt és a
jegygyűrűt is a másik kézen. Richard nem mondhatta, hogy ez a két
kéz haszontalan, rest, a hosszú körmök ellenére sem. Carolnak erős
keze volt, és gazdaságos mozdulatokat végzett. Hangja kivált a
körülötte lévő színtelen morajból, miközben a semmiről fecsegett
Richarddal, és egyszer nevetett is.
Therese-re nézve kérdezte:
– Említetted Richardnak, hogy esetleg elutazunk?
– Igen. Tegnap este.
– Nyugatra? – kérdezte Richard.
– Északnyugatra szeretnék felmenni. Az utak állapotán múlik.
Therese hirtelen türelmetlen lett. Miért ülnek itt az utazásról
beszélgetve? Most a hőmérsékletről és Washington államról folyt a
szó.
 – Washington államban születtem – mondta Carol. –
Gyakorlatilag.
Pár perccel később megkérdezte, van-e kedvük a parkban sétálni.
Richard kifizette a kávét meg a sört, kötegnyi bankóból húzva elő
egyet és hozzátéve néhány érmét a nadrágzsebét duzzasztó apróból.
Végül is milyen közönyös Carollal, gondolta Therese. Úgy érezte,
Richard nem látja Carolt, ahogyan néha azokat az alakzatokat sem
látta meg a kövekben vagy a felhőkben, amelyeket próbált
megmutatni neki. Richard most éppen az asztalra nézett, szájának
keskeny, gondtalan vonala félig mosolygott, amint felegyenesedett,
és kezét gyorsan végighúzta a haján.
A parknak az Ötvenkilencedik utcánál lévő bejáratától az
állatkert felé sétáltak, majd kényelmes tempóban át az állatkerten.
Továbbmentek az ösvény fölött átívelő első híd alatt, ahol a sétaút
kanyarodott, és az igazi park kezdődött. A levegő hideg és
mozdulatlan volt, az ég kissé felhős, és Therese valamiféle
mozdulatlanságot érzett mindenben, élettelen nyugalmat még
önnön lassan mozgó alakjukban is.
– Kerítsek egy kis mogyorót? – kérdezte Richard.
Carol éppen lehajolt az ösvény szélénél, és ujjait egy mókus felé
nyújtotta.
– Van nálam valami – mondta halkan, de a mókus megriadt a
hangjától. Aztán ismét közeledett, idegesen megragadta Carol
ujjait, fogát belemélyesztette valamibe, és elrohant. Carol
mosolyogva egyenesedett fel. – Reggelről maradt a zsebemben.
– Szokta etetni a mókusokat ott, ahol lakik? – kérdezte Richard.
– Többfajta is van mifelénk – felelte Carol.
Micsoda unalmas témákról fecsegnek, gondolta Therese.
Azután leültek egy padra cigarettázni. Amint nézte, hogyan éri el
a soványka nap narancsszínű tüze egy fa bütykös, fekete gallyait,
azt kívánta, bárcsak este volna már, hogy kettesben lehessen
Carollal. Elindultak visszafelé. Ha Carolnak most haza kell mennie,
gondolta, akkor bizony valami erőszakosat fog tenni. Például
leugrik az Ötvenkilencedik utcai hídról. Vagy beveszi a három
Benzedrine tablettát, amelyet Richardtól kapott a múlt héten.
– Van kedvetek teázni? – kérdezte Carol, amint megint az
állatkerthez közeledtek. – Mit szólnátok ahhoz az orosz helyhez a
Carnegie Hall mellett?
– A Rumpelmayer rögtön itt van – mondta Richard. – Kedveli a
Rumpelmayert?
Therese sóhajtott, Carol szemlátomást tétovázott, de oda mentek.
Therese emlékezett rá, Angelóval járt itt egyszer. Nem kedvelte a
helyet. Vakító fényeitől meztelennek érezte magát, és bosszantó
volt, hogy nem tudhatta, valódi embert lát-e, vagy valakinek a
tükörképét.
– Nem, ebből nem kérek – rázta a fejét Carol a nagy tálca
sütemény láttán, amelyet a pincérnő kínált.
Bár Therese is tiltakozott, Richard választott valamit, két
süteményt.
– Azért, ha mégis meggondolnám magam? – kérdezte Therese,
mire Richard rákacsintott. Észrevette, hogy Richard körme megint
piszkos.
Richard megkérdezte Carolt, milyen kocsija van, és a különféle
autómárkák erényeiről kezdtek beszélgetni. Therese látta, hogy
Carol az asztalokat nézegeti. Ő sem érzi itt jól magát, gondolta.
Ekkor a Carol mögött rézsútosan elhelyezkedő tükörben felfigyelt
egy férfira. Háttal ült neki, és előrehajolt, élénken beszélt egy
nőhöz, kinyújtott bal kezével adva nyomatékot a mondandójának.
Therese a társaságában lévő vékony középkorú nőre pillantott,
majd ismét a férfira. Azon tűnődött, vajon az ismerősség aurája
valóságos-e, vagy illúzió csupán, mint a tükör, mígnem egy
buboréktörékenységű emlék merült fel a tudatában, hogy aztán a
felszínre érve szétpattanjon. Harge volt az.
 Therese Carolra pillantott, ám ha Carol már észrevette a férfit,
gondolta, akkor sem tudja, hogy az a háta mögötti tükörben látható.
Egy pillanattal később Therese hátranézett, és meglátta Harge
profilját. Igencsak hasonlított a képre, amelyet emlékezete a házból
őrzött: a kurta, pisze orr, az arc telt alsó része, a szőke hajnak a
szokásosnál valamivel hátrább kezdődő vonala. Carolnak látnia
kellett a férfit, hiszen csupán háromasztalnyira ült tőle balra.
Carol Richardról Therese-re nézett.
– Igen – mondta kis mosollyal, s ismét Richardhoz fordult, és
folytatta a társalgást. Egyáltalán nem változott a viselkedése,
gondolta Therese. A Harge-dzsal ülő nőre pillantott. A nő nem volt
sem fiatal, sem vonzó. Talán valamelyik rokona lehetett.
Aztán Therese azt látta, hogy Carol elnyom egy hosszú cigarettát.
Richard elhallgatott. Készen álltak az indulásra. Therese éppen
Harge-ot nézte, amikor az észrevette Carolt. Miután megpillantotta
a feleségét, a szeme majdnem teljesen becsukódott, mintha nem
akarna hinni a szemének, aztán mondott valamit a társaságában
lévő nőnek, s odalépett Carolhoz.
– Carol – szólította meg.
– Hello, Harge. – Carol Therese-hez és Richardhoz fordult:
– Megbocsátotok egy pillanatra?
Az ajtóból, ahol Richarddal állt, Therese igyekezett mindent látni.
Túllátni a büszkeségen és az agresszivitáson Harge türelmetlen,
előrehajló alakjában, amely nem ért fel egészen Carol kalapjának
tetejéig. Túllátni Carol megadó bólogatásán beszéd közben,
kitalálni nem azt, amiről most beszélnek, hanem hogy mit
mondhattak egymásnak öt évvel ezelőtt, három évvel ezelőtt, azon
a napon a csónakban. Carol egykor szerette ezt a férfit, és ezt most
nehéz volt felfogni.
– Most már szabadok vagyunk, Terry? – kérdezte az imént
Richard.
 Therese látta, hogy Carol biccentéssel búcsúzik a Harge
asztalánál ülő nőtől, majd elfordul Harge-tól. Harge elnézett Carol
mellett, rá meg Richardra, és anélkül hogy felismerte volna
Therese-t, visszatért az asztalához.
– Sajnálom – mondta Carol, miután odaért hozzájuk.
A járdán Therese félrevonta Richardot.
– Jó éjszakát, Richard. Carol azt szeretné, ha ma este elmennék
vele az egyik barátjához.
– Ó! – Richard elkomorodott. – Vannak estére azok a
koncertjegyek, tudod.
Therese-nek hirtelen eszébe jutott.
– Alex. Elfelejtettem. Sajnálom.
– Nincs jelentősége – mondta Richard bánatosan.
Valóban nem volt jelentősége. Richard barátja, Alex kísért valakit
egy hegedűesten, és már hetekkel korábban adott néhány jegyet
Richardnak, jutott eszébe Therese-nek.
– Szívesebben lennél vele, mint velem, igaz? – kérdezte Richard.
Therese látta, hogy Carol taxit keres. Perceken belül itt hagyja
mindkettőjüket.
– Megemlíthetted volna a koncertet reggel, Richard,
emlékeztethettél volna.
– Az a férje volt? – húzta össze a szemét Richard. – Mi ez, Terry?
– Mi micsoda? – kérdezett vissza Therese. – Nem ismerem a
férjét.
Richard várt egy kicsit, aztán felderült a tekintete.
Elmosolyodott, mintha rájött volna, hogy oktalanul viselkedett.
– Sajnálom. Csak készpénznek vettem, hogy ma este veled
leszek. – Carol felé indult. – Jó estét – mondta.
Látszott, hogy egyedül készül útnak indulni, és Carol megszólalt:
 – A belvárosba? Kitehetném valahol.
– Gyalog megyek, köszönöm.
– Azt hittem, programotok van – mondta Carol Therese-nek.
Therese látta, hogy Richard elidőz még, ezért közelebb lépett
Carolhoz, s úgy mondta, hogy a férfi ne hallja:
– Nem fontos. Inkább veled maradnék.
Taxi állt meg Carol mellett. Carol a kilincsre tette a kezét.
– Nos, a mi randevúnk sem olyan fontos, miért ne maradnál hát
Richarddal ma este?
Therese a barátjára pillantott, és látta rajta, hogy hallotta, amit
Carol az imént mondott.
– Viszlát, Therese – köszönt el Carol.
– Jó éjt – kiáltotta Richard.
– Jó éjt – mondta Therese, és nézte, hogyan csukja magára a taxi
ajtaját Carol.
– Tehát… – kezdte a férfi.
Therese Richard felé fordult. Nem akart elmenni a koncertre, de
egyéb ostobaságot sem akart tenni – semmi ostobábbat annál, mint
hogy gyorsan hazamegy, és dolgozik a díszleten, hogy keddre
elkészítse Harkevynek. Abban a pillanatban, amint arra kérte
Richardot, hogy kísérje haza, látnia kellett volna, hogy az estéjére
félig szomorú, félig dacos beletörődés nyomja rá a bélyegét.
– Akkor sem megyek el a koncertre – mondta.
A legnagyobb meglepetésére Richard hátralépett, és dühösen
szólalt meg:
– Jól van, ne gyere! – és hátat fordított.
Nyugat felé indult az Ötvenkilencedik utcán azzal a laza,
féloldalas járásával, amelynek során a jobb válla előbbre ugrott a
balnál, két karja pedig ritmustalanul lengett a két oldalán. Therese
pusztán a járásából is megállapíthatta volna, hogy dühös. És
pillanatokon belül eltűnt. Therese tudatán átsuhant Kettering előző
hétfői elutasítása. És a sötétbe meredt, oda, ahol Richard eltűnt. A
mai este miatt nem érzett bűntudatot. Ez más volt. Irigyelte
Richardot. Irigyelte a hitét, hogy számára mindig lesz egy hely, egy
otthon, egy munka, valaki más. Irigyelte tőle ezt a hozzáállást,
szinte rossz néven vette, hogy őbenne megvan ez a képesség.
 13

– Miért kedveled őt annyira? – kezdte Richard.

Olyan este volt ez, amikor Therese lemondta a Richarddal való
találkozást annak halvány reményéért, hogy Carol esetleg felugrik
hozzá. Carol nem jött, Richard viszont igen. Most, este tizenegy
után öt perccel a Lexington sugárúton lévő hatalmas, rózsaszín falú
kávéházban Therese éppen bele akart fogni, amikor Richard
megelőzte.
– Szeretek vele lenni, szeretek beszélgetni vele. Mindenkit
kedvelek, akivel tudok beszélgetni.
Therese gondolataiban, mintegy válaszul Richardnak, egy
Carolnak írt, de el nem küldött levél mondatai bukkantak a
felszínre: Úgy érzem, sivatagban állok kinyújtott kézzel, és te
záporesőként hullasz rám alá.
– Bolondulsz érte – felelte magyarázón és neheztelőn Richard.
Therese mély lélegzetet vett: mondjon egyszerűen igent, vagy
próbálja elmagyarázni? Ugyan mit is értene belőle Richard, még ha
milliónyi szóval magyarázná is el?
– Ő tud róla? Hát persze, hogy tud. – Richard elkomorodva
szívta meg a cigarettáját. – Nem gondolod, hogy igen nagy
ostobaság? Diáklányok szoktak így rajongni.
– Te nem értheted – mondta Therese. Olyannyira biztosnak
érezte magát. Úgy fésüllek majd át, ahogyan az erdő fáinak
lombját fésüli át a muzsika. ..
– Mit kellene itt érteni? Ő persze érti. Nem kellene engednie.
Nem kéne így játszania veled. Ez nem tisztességes veled.
– Nem tisztességes velem?
– Mit művel, szórakozik veled? Aztán egyszerre csak rád un és
kihajít.
Kihajít, gondolta Therese. Mi van kinn, és mi van benn? Hogy
lehet kihajítani egy érzést? Dühös volt, de nem akart vitatkozni.
Nem szólt semmit.
– Teljesen kába vagy!
– Teljesen eszemnél vagyok. Sosem éreztem éberebbnek magam.
– Felvette az asztalról a kést, és a penge tövénél lévő peremet ide-
oda húzta a hüvelykujján. – Miért nem hagysz békén?
Richard elkomorodva kérdezte:
– Hagyjalak békén?
– Igen.
– Úgy érted, Európával kapcsolatban is?
– Igen – mondta Therese.
– Figyelj ide, Terry… – Richard fészkelődött, előrehajolt,
tétovázott. Aztán újabb cigarettát vett elő, és utálatosan gyújtott rá,
a gyufát a földre dobta. – Valamiféle transzban vagy! Ez rosszabb…
– Csak mert nem akarok vitatkozni veled?
– Ez rosszabb, mint ha őrülten szerelmes lennél, mert teljesen
értelmetlen. Hát nem érted?
Nem, Therese egy szót sem értett.
– De remélem, hogy túl leszel rajta egy hét alatt. Istenem! –
Richard ismét fészkelődött. – Azt mondani – azt mondani, hogy
gyakorlatilag szakítani akarsz velem holmi kamaszos rajongás
miatt?!
– Én nem mondtam. Te mondtad. – Therese nézte Richardot,
merev arcát, amelyen a lapos orcák vörösödni kezdtek. – De miért
legyek veled, ha mást sem teszel, csak ezen vitatkozol?
Richard hátradőlt.
– Szerdán, jövő szombaton már egyáltalán nem fogsz így érezni.
Még három hete sem ismered.
 Therese a büféasztalok felé pillantott, ahol az emberek lassan
araszoltak, vettek ebből-abból a pénztárhoz vezető kanyar felé
sodródva, ahol aztán szétoszlottak.
– Akár búcsút is vehetnénk – mondta –, mert egyikünk sem lesz
más, mint ebben a pillanatban.
– Therese, olyan bolond vagy, mint aki azt képzeli, sosem volt
normálisabb, mint most!
– Jaj, hagyjuk abba!
Richard szeplős fehér keze ökölbe szorítva hevert az asztalon,
mintha az érveit akarta volna alátámasztani, ám mindhiába.
– Mondok én neked valamit. Szerintem a barátnőd tudja, mit
művel. Szerintem bűnt követ el ellened. A legszívesebben
feljelenteném, csak az a baj, hogy nem vagy már gyerek. Csak úgy
viselkedsz.
– Miért csinálsz ebből ilyen nagy ügyet? – kérdezte Therese. –
Valósággal őrjöngsz.
– Te csinálsz belőle akkora ügyet, hogy szakítani akarsz velem
miatta! Mit tudsz te arról a nőről?
– És te mit tudsz róla?
– Próbálkozott már veled?
– Istenem! – mondta Therese. Úgy érezte, mintha már ezerszer
mondta volna. Mindent magában foglalt, a bebörtönözöttségét
most, itt, még. – Nem érted.
Csakhogy Richard értette, és Therese éppen ezért volt dühös. Ám
azt vajon értette-e, hogy ugyanígy érzett volna akkor is, ha Carol
hozzá sem ért volna? És akkor is, ha Carol soha többé nem beszélt
volna vele az után a röpke dialógus után a bőröndről az áruházban.
Hirtelen boldoggá tette annak tudata, hogy annyi minden történt
azóta, hogy megpillantotta Carolt az emelet kellős közepén állva,
amint őt nézte. Egy férfinak meg egy nőnek olyan könnyű
egymásra találnia, de hogy ő megtalálta Carolt…
 – Azt hiszem, én jobban értelek téged, mint te engem. Valójában
te sem akarsz többé találkozni velem, mert te magad mondtad,
hogy már nem vagyok ugyanaz. Ha továbbra is találkozgatunk, csak
még többet fogsz kapni… ebből.
– Terry, felejtsd el egy pillanatra, hogy valaha is azt akartam,
hogy szeress, vagy hogy szeretlek. Úgy értem, téged mint embert.
Kedvellek. Azt szeretném…
– Néha magam sem tudom, miért gondolod azt, hogy kedvelsz
vagy kedveltél. Hisz nem is ismersz.
– Te nem ismered magadat.
– De igen… és ismerlek téged is. Egyszer majd dobod a festést és
azzal engem is. Ahogyan abbahagytál eddig mindent, amibe valaha
is belefogtál, amennyire én látom. A vegytisztítást, a használtautó-
kereskedést…
– Nem igaz – duzzogott Richard.
– Egyáltalán miért hiszed azt, hogy kedvelsz? Mert én is
festegetek egy kicsit, és tudunk erről beszélgetni? Én éppen olyan
alkalmatlan vagyok számodra barátnőnek, mint amennyire a
festészet arra, hogy abból élj. – Habozott egy pillanatig, aztán
kimondta a többit is: – Annyit mindenképpen tudsz a művészetről,
hogy tisztában légy azzal, sosem lesz belőled jó festő. Olyan vagy,
mint a kisfiú, aki lóg az iskolából, amíg csak lehet, de közben
mindvégig tudod, hogy mit kéne tenned, és mit fogsz tenni végül.
Apádnak fogsz dolgozni.
Richard kék szemének tekintete hirtelen jéghideg lett. Szájának
egyenes vonala most igen rövid volt, felső ajka enyhén legörbült.
– Most nem egészen erről van szó – mondta.
– Dehogynem. Ez is benne van abban, hogy még mindig lógsz
rajtam, holott tudod, hogy reménytelen, miként azt is, hogy végül
úgyis hagyod az egészet a csudába.
– Nem hagyom!
 – Richard, semmi értelme…
– Te is tudod, hogy meggondolod még magad.
Therese ezt értette. Olyan volt, mint egy dal, amelyet Richard
szünet nélkül kántált neki.

Egy héttel később Richard ugyanazzal a makacsul dühös

arckifejezéssel állt Therese szobájában, és ugyanabban a
hangnemben beszélt. Szokatlan időpontban, délután háromkor
szólt fel, és ragaszkodott hozzá, hogy egy percre felugorhasson.
Therese éppen csomagolt, mert Carolhoz készült a hétvégére. Ha
nem éppen ezzel foglalatoskodott volna, gondolta, Richard egészen
más hangulatban lett volna, mert háromszor is találkozott vele az
elmúlt héten, és soha annyira kellemes és figyelmes nem volt
hozzá.
– Nem parancsolhatod meg, hogy egyszerűen kivonuljak az
életedből – mondta hosszú karjával hadonászva Richard, de a
hangjában volt valami magányosság, mintha már elindult volna a
Therese-től való eltávolodás útján. – Ami igazán fáj, az az, hogy úgy
bánsz velem, mintha semmit sem érnék, mintha teljesen
haszontalan lennék. Ez nem tisztességes velem, Terry. Nem tudok
versenyezni!
Nem, gondolta Therese, persze hogy nem tudsz.
– Nekem semmiféle vitám nincs veled – mondta. – Te akarsz
állandóan vitatkozni Carol miatt. Carol nem vett el tőled semmit,
mert amit elvehetett volna, sosem volt a tiéd. Ám ha nem tudsz
velem találkozni többé… – Elhallgatott, mert tisztában volt azzal,
hogy Richard tud és feltehetőleg továbbra is akar találkozni vele.
– Micsoda logika – dörzsölte meg a férfi a szemét.
Therese nézte őt, és közben hirtelen tudatosult benne egy
gondolat. Miért is nem jutott eszébe a színház estéjén, napokkal
ezelőtt? Tudhatta volna ezernyi gesztusból, szóból, tekintetből ezen
az elmúlt héten. A színház estéjére kiváltképp emlékezett – Richard
jegyekkel lepte meg őt egy olyan darabra, amelyet nagyon szeretett
volna látni. Tudhatta volna abból, ahogyan Richard a kezét fogta
azon az estén, és a hangjából a telefonban: nem egyszerűen közölte
vele, hogy találkozzanak itt vagy ott, hanem igen kedvesen
megkérdezte, ráér- e. Therese-nek ez nem tetszett. Nem a szeretet
megnyilvánulása volt ez, Richard sokkal inkább behízelegni akarta
magát és valamiképpen kikövezni az utat ahhoz, hogy feltegye a
kérdést, amelyet olyan könnyedén vetett oda azon az estén: „Hogy
érted, hogy oda vagy érte? Le akarsz feküdni vele?” Therese akkor
így felelt: – Gondolod, hogy elmondanám neked, ha azt tenném?”,
miközben az érzelmek – megaláztatás, neheztelés, gyűlölet a férfi
iránt – gyors egymásutánja szinte megnémította, szinte
lehetetlenné tette, hogy továbbra is ott lépkedjen a férfi mellett. És
amikor Richardra pillantott, látta, hogy az olyan lágy, üres
mosollyal néz rá, amely most, az emlékezetében kegyetlennek és
egészségtelennek hatott. Talán rá sem ébredt volna erre, gondolta,
ha Richard nem igyekezett volna annyira nyíltan meggyőzni arról,
hogy ő az egészségtelen.
Therese megfordult, és a neszesszerébe dobta a fogkefét meg a
hajkefét, aztán eszébe jutott, hogy Carolnál is van fogkeféje.
– Csak azt kérdezem, Therese, hogy mit akarsz tőle. Hová
fejlődik ez a dolog?
– Miért érdekel annyira?
Richard rámeredt, és a düh mögött Therese egy pillanatra
meglátta a kíváncsiságot, amelyet már korábban is észrevett,
mintha Richard holmi színielőadást lesne kulcslyukon át. Ám
tudta, hogy Richard nem annyira kívülállóként tekint az ügyre.
Ellenkezőleg, Therese érezte, hogy a férfi még sosem kötődött
hozzá annyira, mint most, sosem volt ennyire eltökélt abban, hogy
nem engedi el őt. Ez megrémítette. El tudta képzelni, amint az
eltökéltség gyűlöletbe és erőszakba csap át.
Richard sóhajtott, a kezében tartott újságot csavargatta.
 – Te érdekelsz. Nem mondhatod nekem csak úgy, hogy keressek
valaki mást. Veled sosem bántam úgy, mint a többiekkel, sosem
gondoltam rád úgy.
Therese nem felelt.
– A fenébe! – Richard a könyvespolcra dobta az újságot, és hátat
fordított.
Az újság meglökte a Madonnát, az hátrabillent a falnak, mintha
megdöbbent volna, eldőlt, és leesett a polcról. Richard nyomban
ugrott, és két kézzel elkapta. Therese-re nézett, és önkéntelenül
elmosolyodott.
– Köszönöm. – Therese elvette a figurát. Felemelte, hogy a
helyére tegye, aztán gyors mozdulattal lefelé lendítette a kezét, és a
szobrot széttörte a padlón.
– Terry!
A Madonna három-négy darabban hevert.
– Ne törődj vele – mondta. Úgy vert a szíve, mintha dühös lett
volna, vagy verekedett volna.
– De…
– Pokolba vele! – mondta Therese, és a darabokat odébb rúgta a
cipőjével.
Egy pillanat múlva Richard távozott, és becsapta maga mögött az
ajtót.
Mi volt az oka, tűnődött Therese, az Andronich- ügy vagy
Richard? Andronich titkára vagy egy órája telefonált, és közölte,
hogy Mr. Andronich úgy elöntött, Philadelphiából szerződtet
helyette asszisztenst. Tehát nem fogja várni ez a munka, amikor
visszatér a Carollal tett utazásról. Therese lenézett a széttört
Madonnára. A fa igazán szép volt belül. Az erezet irányában tört.

Carol aznap este részletesen kifaggatta a Richarddal folytatott

beszélgetéséről. Therese-t bosszantotta, hogy Carolt annyira
izgatta, megsértődött-e Richard, vagy sem.
– Nem szoktad meg, hogy tekintettel légy mások érzéseire –
mondta neki szépítés nélkül Carol.
A konyhában tartózkodtak, és késői vacsorát készítettek, mert a
szobalány kimenőt kapott estére.
– Miféle valós okod van rá, hogy úgy véld, Richard nem
szerelmes beléd igazán? – kérdezte Carol.
– Talán csak nem értem, Richard hogyan működik. De az én
szememben nem látszik valódi szerelemnek.
Aztán, a vacsora kellős közepén, az utazásról folytatott
beszélgetés kellős közepén Carol váratlanul megjegyezte:
– Egyáltalán nem kellett volna beszélned Richarddal.
Ez volt az első alkalom, hogy Therese bármit is elmondott
valamit Carolnak a kávéházban Richarddal folytatott
beszélgetésből.
– Miért nem? Hazudnom kellett volna neki?
Carol nem evett. Most hátratolta a székét, és felállt.
– Túlságosan fiatal vagy ahhoz, hogy ismerd a tulajdon agyadat.
Vagy hogy tudd, mit beszélsz. Igen, abban az esetben hazudnod
kellett volna.
Therese letette a villáját. Nézte, amint Carol cigarettát vesz elő és
rágyújt.
– El kellett búcsúznom tőle, és megtettem. Úgy van. Többé nem
találkozom vele.
Carol kinyitotta az egyik rekeszt a könyvszekrény alján, és egy
palackot vett elő. Töltött egy keveset az egyik üres pohárba, és
visszacsapta az ajtót.
– Miért most tetted? Miért nem két hónappal előbb vagy két
hónappal később? És miért említettél engem? – kérdezte.
– Tudod… azt hiszem, izgatja a dolog.
 – Valószínűleg.
– De ha egyszerűen nem találkozom vele többet… – Nem tudta
befejezni, nem tudta hozzátenni, hogy Richard nem olyan, aki
követné őt, aki kémkedne utána. Nem akart ilyeneket mondani
Carolnak. Ráadásul élt benne Richard tekintetének az emléke. –
Azt hiszem, fel fogja adni. Azt mondta, nem tud versenyezni.
Carol kezével a homlokára csapott.
– Nem tud versenyezni – ismételte. Visszament az asztalhoz, és
némi vizet töltött a whiskyjébe. – Mennyire igaz! Fejezd be a
vacsorádat. Talán túlságosan nagy ügyet csinálok belőle, nem
tudom.
Therese azonban nem mozdult. Helytelenül cselekedett. És még
ha helyesen cselekedett volna is, akkor sem tudta volna Carolt
olyan boldoggá tenni, amilyen boldoggá Carol tette őt, gondolta,
ahogyan korábban már százszor is. Carol csupán percekig volt
boldog itt vagy ott, percekig, és Therese ezeket a perceket érzékelte
és megőrizte. Az egyik azon az estén volt, amikor elrakták a
karácsonyi díszeket, és Carol összehajtogatta az angyalok füzérét, s
betette egy könyv lapjai közé.
– Ezt megtartom – mondta. – Ha huszonkét angyal őriz, nem
veszíthetek – mondta.
Therese most Carolra pillantott, és bár Carol is nézte őt, a
szórakozottságnak azon a fátylán át tette ezt, amelyet Therese oly
gyakran látott, és amely miatt egy világ választotta el őket
egymástól.
– Sorok – mondta Carol. – Nem tudok versenyezni. Az emberek
klasszikusokat idézgetnek. Ezek klasszikus sorok. Száz különböző
ember mondja ugyanazokat a szavakat. Megvannak a sorai az
anyának, a lánynak, a férjnek és a szeretőnek. Inkább látnálak
holtan a lábam előtt. Ugyanaz a darab ismétlődik más és más
szereplőkkel. Mitől tartanak egy színdarabot klasszikusnak,
Therese?
 – A klasszikus… – Therese hangja feszült és fojtott volt. – A
klasszikus lényege valamilyen alapvető emberi helyzet.

Amikor Therese felébredt, a nap besütött a szobájába. Egy percig

feküdt, nézte, hogyan fodroznak a vízszerű napfoltok a halványzöld
mennyezeten, és fülelt, hallja-e tevékenységnek bármiféle neszét a
házban. A komód sarkán lógó blúzára pillantott. Miért ennyire
rendetlen Carolnál? Carol ezt nem szereti. A valahol a garázsok
mögött lakó kutya időről időre kelletlenül vakkantott néhányat. Az
előző estének volt egy kellemes közjátéka is, Rindy telefonhívása. A
kislány fél tízkor tért haza egy születésnapi zsúrról, s azt kérdezte
az anyjától, rendezhet-e ő is partit áprilisban, a születésnapján.
Carol azt mondta, persze. Ezután Carol megváltozott. Európáról
mesélt, és a Rapallóban töltött nyarakról.
Therese felkelt, az ablakhoz ment, feljebb húzta, és a párkányra
támaszkodott, megacélozva magát a hideg ellen. Sehol sem voltak
olyan reggelek, mint az ebből az ablakból megéltek. A
kocsibehajtón túli kerek fűágyásba lándzsákat döfött a napfény,
akárha szétszórt aranytűk lettek volna. A sövény nyirkos levelein is
nap szikrázott, s az egész égbolt üdén kéklett. Therese arra a pontra
pillantott a kocsibehajtón, ahol Abby állt azon a reggelen, meg a kis
fehér kerítésre a sövényen túl, amely a pázsit végét jelezte. A talaj
mintha fiatalosan lélegzett volna, bár a tél megbarnította a füvet.
Az intézet körül, Montclairben is voltak fák és sövények, ám a zöld
mindig valami vörös téglafal vagy szürke kőépület részében –
betegszoba, fáskamra vagy szerszámos fészer – végződött, és már
tavasszal öregnek, nyűttnek látszott. A gyerekek előző nemzedéke
éppolyan tartozékként adta azt tovább a következőnek, mint a
tankönyveket vagy az egyenruhákat.
Therese felvette az otthonról hozott kockás nadrágot és egy blúzt,
amelyet az egyik előző alkalommal itt hagyott, és azóta kimosták.
Nyolc óra húsz volt. Carol fél kilenckor szokott ébredni. Szerette, ha
egy csésze kávéval keltette valaki, bár Therese észrevette, hogy azt
nem engedte, hogy ez a személy Florence legyen.
Florence a konyhában volt, amikor Therese lement, de éppen
csak hozzákezdett a kávéfőzéshez.
– Jó reggelt – mondta Therese. – Megengedi, hogy én készítsem
el a reggelit? – Az előző két alkalommal, amikor Therese a
konyhába ment, és Florence éppen munkához látott, nem volt
kifogása ez ellen.
Tessék csak, kisasszony – mondta Florence. – Csak a magam
tükörtojását sütöm meg. Maga szereti saját kezűleg elkészíteni a
dolgokat Mrs. Airdnek, igaz. – Ezt állításként mondta.
Therese éppen két tojást vett ki a hűtőből.
– Igen – válaszolta mosolyogva. Az egyik tojást a melegedni
kezdő vízbe tette. A válasza eléggé egyértelműen hangzott, de mi
mást felelhetett volna? Amikor megfordult, miután megterítette a
reggelizőtálcát, látta, hogy Florence beletette a vízbe a másik tojást
is. Therese kiszedte az ujjaival.
– Csak egy tojást kér – mondta Therese. – Az az én omlettemhez
kell.
– Tényleg? Mindig kettőt evett.
– Hát… most csak egyet- mondta Therese.
– Nem kéne mérni a tojás idejét, kisasszony?
– Florence kellemes szolgálati mosolyát villantotta rá. – Itt az
időmérő a tűzhely tetején.
Therese a fejét rázta.
– Érzésre jobban megy. – Még sosem rontotta el Carol tojását.
Carol valamivel keményebben szerette, mint amennyi ideig az
időmérő engedte a főzést. Therese Florence-ra pillantott, aki most a
serpenyőben sülő két tojásra koncentrált. A kávé már majdnem
teljesen átfutott a filteren. Therese némán készítette elő a csészét,
hogy felvigye Carolnak.
 Később, a délelőtt folyamán segített Carolnak behordani a fehér
vasszékeket meg a kerti hintát a pázsitról a ház hátsó részébe.
Florence segítségével könnyebb lett volna, mondta Carol, ám
elküldte a szobalányt vásárolni, aztán hirtelen támadt az az ötlete,
hogy hordják be a bútort. Harge javasolta, hogy hagyják kinn egész
télen, mesélte, de szerinte barátságtalan volt a látvány. Végül
egyetlen szék maradt a kerek szökőkútnál, egy csinos kis fehér
fémszék kidomborodó ülőkével és négy csipkés lábbal. Therese
nézte és eltűnődött, hogy vajon ki ülhetett rajta.
– Jó volna, ha több színdarab játszódna a szabadban – mondta
Therese.
– Mire gondolsz először, amikor hozzákezdesz egy díszlet
megtervezéséhez? – kérdezte Carol. – Miből indulsz ki?
– Azt hiszem, a darab hangulatából.
– Arra gondolsz, hogy milyen jellegű műről van szó, vagy arra,
hogy mit akarsz látni?
Therese agyán átsuhant Mr. Donohue egy megjegyzése, kissé
kellemetlen emléket ébresztve. Carol vitatkozó kedvében volt ezen
a délelőttön.
– Azt hiszem, eltökélted, hogy amatőrnek tekintesz – mondta
Therese.
– Azt hiszem, meglehetősen szubjektív vagy. Az pedig olyan
amatőr dolog, ugye?
– Nem mindig. – De Therese tudta, mire gondol Carol.
– Sokat kell ahhoz tudni, hogy az ember teljesen szubjektív
lehessen, nemde? Azokban a tervekben, amelyeket mutattál
nekem, szerintem túlságosan szubjektív vagy – anélkül, hogy eleget
tudnál.
Therese a zsebében ökölbe szorította a kezét. Azt remélte, hogy
Carol fenntartás nélkül kedvelni fogja a munkáit. Rettenetesen
bántotta, hogy Carolnak csöppet sem tetszett az a néhány
díszletterv, amelyet mutatott neki. Carol szakmai értelemben nem
értett a díszlettervezéshez, mégis képes volt egyetlen kifejezéssel
lerombolni egy-egy tervet.

– Szerintem hasznodra válna, ha látnád a Nyugatot. Mit

mondtál, mikorra kell visszajönnöd? Február közepére?
– Hát, most már nem… csak tegnap tudtam meg.
– Hogy érted ezt? Meghiúsult? A philadelphiai munka?
– Kigolyóztak. Philadelphiából akarnak valakit.
– Jaj, kicsim. Sajnálom.
– Ó, hát ez egy ilyen szakma – felelte Therese. Carol keze ott
volt a tarkóján, hüvelykujjával a füle tövét dörzsölte, ahogyan egy
kutyát kényeztetett volna.
– Nem akartad elmondani nekem.
– De igen.
– Mikor?
– Valamikor útközben.
– Nagyon csalódott vagy?
– Nem – felelte határozottan Therese.
Felmelegítették az utolsó csésze kávét, kivitték a pázsiton lévő
fehér székhez, és ott megosztoztak rajta.
– Menjünk el valahová ebédelni? – kérdezte Carol. – Mehetünk
a klubba. Azután vásárolnom kell Newarkban. Mit szólnál egy
blézerhez? Szeretnél egy tweed blézert?
Therese a szökőkút peremén ült, egyik kezét a fülére szorította. A
füle ugyanis fájt a hidegtől.
– Nincs rá különösebben szükségem – mondta.
– Csakhogy én különösen szeretnélek egy ilyenben látni.
Therese odafönt éppen átöltözött, amikor meghallotta a
telefoncsörgést. Halotta, amint Florence azt mondja: „Ó, jó napot,
Mr. Aird. Igen, nyomban idehívom.” Therese átvágott a szobán, és
becsukta az ajtót. Nyugtalanul kezdett rendet tenni, a ruháit
beakasztotta a szekrénybe, és elsimította a már bevetett ágyat.
Ekkor Carol kopogott az ajtón, és bedugta a fejét.
– Perceken belül itt lesz Harge. Nem hiszem, hogy sokáig marad
– közölte.
Therese nem akarta látni a férfit.
– Elmenjek sétálni?
Carol mosolygva felelt:
– Nem. Maradj idefenn, és olvass, ha kedved tartja.
Therese elővette azt a könyvet, amelyet az előző napon vásárolt,
Az angol költészet oxfordi könyvét. Próbált olvasni, ám a szavak
különállóak és értelmetlenek maradtak. A rejtőzködés nyugtalanító
érzése fogta el, ezért az ajtóhoz ment és kinyitotta.
Carol éppen kijött a szobájából, és Therese egy pillanatra
ugyanazt a határozatlanságot látta átsuhanni az arcán, amelyet az
első alkalommal, amikor belépett ebbe a házba. Aztán Carol azt
mondta:
– Gyere le.
Harge kocsija akkor hajtott a ház elé, amikor a nappaliba értek.
Carol az ajtóhoz ment, és Therese hallotta, ahogyan üdvözlik
egymást, Carol csupán szívélyesen, Harge viszont nagyon vidáman,
és Carol egy hosszú virágos dobozzal a karján jött vissza.
– Harge. Ő Miss Belivet. Azt hiszem, egyszer már találkoztál vele
– mondta Carol.
Harge szeme kissé összeszűkült, majd kinyílt.
– Ó, igen. Üdvözlöm.
– Üdvözlöm.
Florence lépett be, és Carol átadta neki a virágos dobozt.
 – Vízbe tenné? – mondta Carol.
– Ó, hát itt az a pipa. Gondoltam. – Harge a párkányon futó
repkény mögé nyúlt, és előhúzta a pipát.
– Minden rendben otthon? – kérdezte Carol, miközben leült a
pamlag szélére.
– Igen. Tökéletesen. – Harge merev mosolya a fogsorát ugyan
nem mutatta ki, de arca és fejének gyors fordulatai derűt, sőt
önelégültséget sugároztak. A tulajdonos élvezetével nézte, amint
Florence behozza a virágokat, vörös rózsákat egy vázában, és a
vázát a kanapé előtti kávézóasztalra állítja.
Therese hirtelen azt kívánta, bárcsak hozott volna Carolnak
virágot, az elmúlt féltucatnyi alkalomból legalább egyszer, és
eszébe jutott az a virág, amelyet Dannie vitt neki, amikor egyszer
csak úgy beugrott hozzá a színházba. Harge-ra nézett, a férfi
tekintete azonban lesiklott róla, a csúcsos szemöldök még feljebb
szaladt, s a tekintet mindenhová belesett, mintha csak apró
változásokat keresne a szobában. Lehet tettetés is a jó kedélye,
gondolta Therese. És ha veszi a fáradságot a színleléshez, akkor
nem teljesen közömbös a számára Carol.
– Vihetek egyet Rindynek? – kérdezte Harge.
– Persze. – Carol felállt, és letört volna egy virágot, ám Harge
előrelépett, kis késpengét érintett a szárhoz, és a virág levált. –
Nagyon szépek. Köszönöm, Harge.
Harge az orrához emelte a virágot. Félig Carolnak, félig Therese-
nek mondta:
– Igazán szép nap van. Kikocsiztok valahová?
– Igen, úgy tervezzük – felelte Carol. – Jut eszembe, szeretnék
átugrani egyik délután a jövő héten. Talán kedden.
Harge egy pillanatnyi gondolkodás után válaszolt:
– Rendben van. Megmondom neki.
– Majd beszélek vele telefonon. Úgy értettem, hogy szólj a
családodnak.
Harge bólintott egyet a beleegyezés jeleként, aztán Therese-re
pillantva mondta:
– Igen, emlékszem magára. Persze. Három héttel ezelőtt volt itt.
Karácsony előtt.
– Igen. Egy vasárnapon. – Therese felállt. Kettesben akarta
hagyni őket. – Felmegyek – szólt oda Carolnak. – Ég önnel, Mr.
Aird.
Harge kissé meghajolva vett búcsút:
– Ég önnel.
Amint Therese felfelé tartott a lépcsőn, hallotta, hogy azt
mondja:
– Nos tehát, még nagyon sok ilyen boldog napot kívánok. Ugye
nem bánod?
Carol születésnapja, gondolta Therese. Persze, Carol nem árulta
el neki.
Becsukta az ajtót, körülnézett a szobában, és rájött, hogy annak
keresi a nyomát, hogy itt töltötte az éjszakát. Nem talált semmilyen
erre utaló nyomot. Megállt a tükör előtt, és egy percig komoran
nézte magát. Nem volt olyan sápadt, mint három héttel korábban,
amikor Harge látta őt; nem érezte magát annak a bágyadt, ijedt
lénynek sem, akivel Harge akkor találkozott. A felső fiókból kivette
a retiküljét, előszedte belőle a rúzst. Aztán hallotta, hogy Harge
kopog az ajtón, és becsukta a fiókot.
– Tessék.
– Elnézést. El kell vinnem valamit. – Gyorsan átvágott a szobán,
bement a fürdőszobába. Amikor kezében a borotvával visszatért,
mosolygott.
– Maga volt Carollal az étteremben a múlt vasárnap, igaz? –
kérdezte.
 – Igen – mondta Therese.
– Carol említette, hogy díszlettervező.
– Igen.
Harge Therese arcáról a kezére, a földre pillantott, majd ismét
felnézett.
– Remélem, gondoskodik arról, hogy Carol eleget legyen a
szabadban – mondta. – Maga fiatalnak és aktívnak látszik. Kérem,
hívja el őt néha sétálni.
Aztán fürgén távozott, halvány borotvaszappan-illatot hagyva
maga után. Therese az ágyra dobta a rúzst, és két tenyerét kétfelől a
szoknyájába törölte. Törte a fejét, vajon Harge miért érezte
szükségesnek, hogy a tudomására hozza: biztos abban, hogy sok
időt tölt együtt Carollal.
– Therese! – kiáltotta váratlanul Carol. – Gyere le!
Harge elment már, Carol pedig a pamlagon ült, és kis mosollyal
nézett Therese-re. Aztán bejött Florence, és Carol azt mondta:
– Florence, vigye ezt valahová máshová. Tegye az ebédlőbe.
– Igen, asszonyom.
Carol Therese-re kacsintott.
Therese tudta, hogy az ebédlőt egyáltalán nem használják, Carol
szívesebben étkezik bárhol másutt.
– Miért nem mondtad, hogy születésnapod van? – tette fel a
kérdést.
– Ó! – nevetett Carol. – Nincs. Házassági évfordulónk van. Vedd
a kabátodat, és induljunk.
Amint kifelé tolattak az autófelhajtón, Carol azt mondta:
– Ha van, amit nem állhatok, az a képmutató ember.
– Mit mondott?
– Semmi fontosat. – Carol még mindig mosolygott.
 – De azt mondtad, képmutató.
– Pár excellence.
– Hogy ilyen jókedvűnek mutatta magát?
– Ó… azért csak részben.
– Mondott rólam valamit?
– Azt mondta, helyes lánynak látszol. Ez talán újdonság? – Carol
megindult a kocsival a keskeny úton a falu felé. – Azt mondta, hogy
a válás a tervezettnél vagy hat héttel tovább fog tartani holmi
további bürokrácia miatt. Ez újdonság. Azt hiszi, közben mégis
meggondolom magam. Ez a képmutatás. Úgy vélem, szereti
önmagát is ámítani.
Vajon az élet, az emberi kapcsolatok mindig ilyenek? – tűnődött
Therese. Sosincs szilárd talaj a iábunk alatt. Mindig, mint a murva,
kicsit laza, zajos, hogy az egész világ hallja, ezért aztán állandóan a
betolakodó hangos, durva lépteire fülelünk.
– Carol, én nem vettem el azt a csekket, tudod – jegyezte meg
hirtelen. – A terítő alá dugtam az ágy melletti asztalon.
– Miről jutott eszedbe?
– Nem tudom. Akarod, hogy összetépjem? Azon az estén már
hozzá is kezdtem.
– Ha ragaszkodsz hozzá – mondta Carol.
 14

Therese lenézett a nagy kartondobozra.

– Nem akarom elvinni. – Tele volt a keze. – Mrs. Osborne
kivehetné az ennivalót, a többi pedig itt maradhatna.
– Hozd – mondta Carol, és kilépett az ajtón. Vitte lefelé az utolsó
darabokat, a könyveket és a kabátkákat, amelyekről Therese az
utolsó pillanatban döntötte el, hogy mégis kellenek neki.
Therese visszament a dobozért. Egy órával előbb hozta egy
küldönc – nagyszámú zsírpapírba csomagolt szendvics volt benne,
egy palack szederbor, egy torta meg egy doboz a fehér ruhával,
amelyet Mrs. Semco ígért neki. Therese tudta, hogy Richardnak
semmi köze sem volt a küldeményhez, különben lett volna benne
egy könyv vagy egy cédula.
A nem kívánt ruha még mindig ott hevert a kanapén, a szőnyeg
egyik sarka felkunkorodott, de Therese már alig várta, hogy kitegye
innen a lábát. Behúzta maga mögött az ajtót, és sietett lefelé a
dobozzal. Elhaladt Kellyék lakása előtt, akik mindketten munkában
voltak, s elhaladt Mrs. Osborne ajtaja előtt is, akitől egy órája
búcsúzott el, amikor kifizette a következő havi lakbért.
Éppen a kocsi ajtaját csukta, amikor Mrs. Osborne odakiáltott
neki a ház előtti lépcsőről:
– Telefonja van! – Therese kelletlenül szállt ki, mert azt hitte,
Richard az.
Phil McElroy volt, azért hívta, hogy megkérdezze, hogyan sikerült
a megbeszélése az előző nap Harkevyvel. Therese Dannie-nek már
beszámolt róla este, amikor együtt vacsoráztak. Harkevy nem ígért
neki munkát, de azt mondta, tartsák a kapcsolatot, és Therese úgy
érezte, hogy ezt komolyan is gondolta. Harkevy abba a színházba
hívta találkozóra a kulisszák mögé, ahol a Téli város díszleteit
ellenőrizte. Kiválasztotta Therese három kartonpapír makettjét, és
igen alaposan szemügyre vette azokat. Az egyiket azért vetette el,
mert kissé unalmasnak találta, a másodiknál rámutatott néhány
megvalósíthatatlan elképzelésre. A legjobban a harmadik, az a
hallszerű díszlet tetszett neki, amelyet Therese azon az estén
kezdett el, amikor először járt Carolnál. Harkevy volt az első ember,
aki komolyan mérlegelte a hagyományosnak nem mondható
díszletterveit. Therese nyomban felhívta Carolt, és beszámolt a
találkozóról. Most Philnek is elmondta, mi történt a Harkevy-féle
meghallgatáson, de azt nem említette, hogy az Andronich-munka
kútba esett. Azért, mert nem akarta, hogy Richard fülébe jusson.
Megkérte Philt, tudassa majd vele, Harkevy melyik műhöz készít
díszleteket a legközelebb, mivel a tervező azt mondta, még nem
döntött két darab között. Therese úgy vélte, nagyobb esélye lenne
arra, hogy Harkevy maga mellé vegye gyakornoknak, ha azt az
angol darabot választaná, amelyikről tegnap beszélt.
– Egyelőre semmilyen címet nem tudok megadni – mondta
Therese. – Csak annyit biztos, hogy Chicagóba megyünk.
Phil azt felelte, esetleg poste restante levelet küld majd neki.
– Richard volt? – kérdezte Carol, amikor Therese visszaült a
kocsiba.
– Nem. Phil McElroy.
– Szóval Richardról nem hallottál?
– Az utóbbi napokban nem. Ma reggel táviratozott. – Therese
habozott, aztán elővette a zsebéből, és felolvasta: „NEM
VAALTOZTAM. TE SEM. IIRJ! SZERETLEK. RICHARD.”
– Szerintem fel kéne hívnod – mondta Carol. – Hívd fel tőlem.
Azt tervezték, hogy Carolnál töltik az éjszakát, és másnap kora
reggel indulnak.
– Felveszed azt a ruhát ma este? – kérdezte Carol.
 – Felpróbálom. Olyan, mint egy menyasszonyi ruha.
Therese közvetlenül vacsora előtt vette fel a ruhát. A vádlija alá
ért, s hátul, a derekán hosszú, fehér hímzett szalaggal kötődött,
amely elöl oda volt varrva. Lement, hogy megmutassa. Carol a
nappaliban éppen levelet írt.
– Nézd – mondta mosolyogva Therese.
Carol egy hosszú percig nézte őt, aztán odament, és megvizsgálta
a derekán a hímzést.
– Múzeumi darab. Imádni való, ahogy kinézel. Viseld ezt ma este,
jó?
– Nagyon aprólékos munka. – Therese nem akart a ruhában
maradni, mert Richardra emlékeztette.
– Miféle átkozott stílus ez, orosz?
Therese elnevette magát. Szerette, ahogyan Carol káromkodott:
mindig természetesen, és amikor senki sem hallotta.
– Az? – kérdezett rá Carol.
Therese felfelé indult a lépcsőn.
– Micsoda?
– Hol szedted fel azt a szokást, hogy nem válaszolsz az
embernek? – kérdezte Carol, és a hangja váratlanul dühösen
csattant fel.
Szemében az a haragos, hideg fény villant, amelyet Therese akkor
látott, amikor nem volt hajlandó zongorázni. És amitől most dühbe
gurult, az jelentéktelen kis hiba volt.
– Sajnálom, Carol. Nem hallottalak.
– Csak tessék – mondta Carol, és elfordult. – Csak menj és vesd
le!
Még mindig Harge, gondolta Therese. Egy pillanatig tétovázott,
aztán felment. Kikötötte a masnit a ruha derekán és ujján,
megnézte magát a tükörben, majd ismét megkötötte a szalagokat.
Ha Carol azt kívánja, hogy így maradjon, hát legyen.
Maguk készítettek vacsorát, mert Florence már megkezdte
háromhetes szabadságát. Kinyitottak bizonyos különleges
befőtteket, amelyeket Carol félretett, és közvetlenül vacsora előtt
szódás whiskyt készítettek a sékerben. Therese azt hitte, elmúlt
Carol rossz hangulata, de amikor még egy koktélt akart tölteni
magának, Carol kurtán közölte:
– Szerintem nem kellene többet innod.
Therese mosolyogva engedelmeskedett. A rosszkedv azonban
csak tartotta magát. Bármit tett vagy mondott Therese, nem tudta
eloszlatni. A feszélyező ruhát okolta azért, hogy képtelen
megfelelőket mondani. Vacsora után konyakban eltett gesztenyét
és kávét vittek fel a verandára, de a félhomályban még kevesebbet
beszéltek. Therese álmosnak és meglehetősen levertnek érezte
magát.
Másnap reggel egy papírzacskót talált a hátsó lépcsőn. Egy
szürke-fehér bundájú játékmajom volt benne. Therese megmutatta
Carolnak.
– Istenem – mondta halkan Carol, és elmosolyodott. – Jacopo. –
Elvette a majmot, és mutatóujjával megdörgölte a kissé piszkos
fehér pofiját.
– Abby meg én mindig a kocsi hátuljába akasztottuk –
magyarázta.
– Abby hozta? A múlt éjjel?
– Gondolom. – Carol folytatta az útját a kocsihoz a majommal
meg a bőrönddel.
Therese visszaemlékezett rá, hogy az éjjel kábult félálomból
ébredt a hintaágyon. Tökéletes csendre ébredt, és Carol ott ült a
sötétben, egyenesen maga elé nézve. Carolnak hallania kellett Abby
autóját. Therese segített Carolnak elrendezni a bőröndöket meg a
takarót a kocsi hátuljában.
 – Miért nem jött be? – kérdezte.
– Ó, ez Abby – felelte Carol mosolyogva és azzal az illanó
zavarral, amely mindig meglepte Therese-t. – Miért nem hívod fel
Richardot?
Therese sóhajtott.
– Most már úgysem tudom. Már elment otthonról. – Nyolc
negyven volt, és Richard iskolája kilenckor kezdődött.
– Akkor hívd fel a családját. Nem akarod megköszönni az
ajándékot?
– Gondoltam, levelet írok nekik.
– Hívd fel őket most, és akkor nem kell levelet írnod. Különben
is, sokkal udvariasabb telefonálni.
Mrs. Semco vette fel a telefont. Therese megdicsérte a ruhát és a
hímzést, s megköszönte az ételt meg a bort.
– Richard most ment el – mondta Mrs. Semco. – Rettenetesen
magányos lesz. Máris búslakodik. – De nevetett, eleven, fejhangú
nevetése betöltötte a konyhát. Therese tudta, hogy a konyhában áll,
s nevetése ott csengett az egész házban, még Richard üres
szobájában is, odafenn.
– Minden rendben veled és Richarddal? – kérdezte Mrs. Semco a
leghalványabb gyanakvással, és Therese tudta, hogy még mindig
mosolyog. Azt felelte, igen, és megígérte, hogy írni fog. Attól, hogy
telefonált, jobban érezte magát.
Carol megkérdezte, becsukta-e odafenn az ablakot, és Therese
újra felment, mert nem emlékezett rá. Nem csukta be az ablakot, és
az ágyát sem vetette be, de immár nem volt rá idő. Majd elintézi
Florence, amikor eljön hétfőn, hogy lezárja a házat.
Carol éppen telefonált, amikor Therese lement. Mosolyogva
nézett fel Therese-re, és felé tartotta a telefont. Therese az első
hangból tudta, hogy Rindy az.
– …vagyunk Mr. Byronnál. Ez egy farm. Jártál már itt, anya?
 – Hol, kincsem? – kérdezte Carol.
– Mr. Byronnál. Lovai vannak. De neked nem tetszenének.
– És miért nem?
– Hát, mert olyan testesek.
Therese próbált kihallani valamit a meglehetősen tárgyilagos,
élénk hangból, amely Caroléra emlékeztette, de semmire sem
tudott következtetni.
– Halló – mondta Rindy. – Anya?
– Itt vagyok.
– Most mennem kell. Apa indulásra kész. – És köhögött.
– Meg vagy fázva? – kérdezte Carol.
– Nem.
– Akkor ne köhögj a telefonba.
– Szeretném, ha engem vinnél magaddal az utazásra.
– Nem lehet, mert iskolába jársz. Majd a nyáron utazgatunk.
– Tudsz még hívni?
– Útközben? Hát persze. Mindennap. – Carol hátradőlt a
telefonkagylóval, de az alatt a perc alatt, amíg még beszélt, Therese-
t nézte.
– Olyan komoly – mondta Therese.
– Beszámolt nekem a tegnapi nagy napról. Harge megengedte
neki, hogy lógjon az iskolából.
Carol tegnapelőtt találkozott Rindyvel, emlékezett vissza
Therese. Azok alapján, amiket Carol a telefonban mondott neki,
nyilván kellemes volt a látogatás, ám részletekről nem mesélt, ő
pedig nem kérdezősködött.
Már éppen indulóban voltak, amikor Carol úgy döntött, hogy még
Abbyt is felhívja. Therese visszaballagott a konyhába, mert
túlságosan hideg lett volna a kocsiban ülni.
 – Nem ismerek egyetlen kisvárost sem lllinoisban – mondta
éppen Carol. – Miért Illinois? … Jól van, Rockford. … Megjegyzem,
majd Roquefortra gondolok. … Persze hogy vigyázok vele. Kár, hogy
nem jöttél be, dinka. … Hát tévedsz, nagyon tévedsz.
Therese ivott egy kortyot Carol félig otthagyott kávéjából, amely
a konyhaasztalon maradt. Onnan ivott, ahol a csésze rúzsos volt.
– Egy szót se – mondta Carol, elhúzva a szót.
– Senkinek, amennyire én tudom, még Florence- nak sem… Hát,
tedd azt, drágám. És most csirió.
Öt perccel később odahagyták Carol városát a térképen pirossal
jelölt főúton, azon az autóúton, amelyen egészen Chicagóig
szándékoztak haladni. Az ég felhős volt. Therese nézte az immár
ismerős tájat, a ligeteket balra, a távolban az út mentén, amely New
Yorkba vezetett, a magas zászlórudat a messzeségben, amely azt a
klubot jelölte, amelynek Carol is tagja volt.
Résnyire nyitotta az ablakot, hogy bemenjen egy kis levegő.
Eléggé hideg volt, jólesett a fűtés a bokájánál. A műszerfalon az óra
háromnegyed tízet mutatott, és Therese hirtelen a Frankenbergben
dolgozókra gondolt, akik oda vannak bezárva reggel háromnegyed
tíztől, ma reggel és holnap reggel meg a következőn, és az
óramutatók irányítják minden egyes mozdulatukat. Neki és
Carolnak viszont semmit sem jelentenek most a műszerfal
óramutatói. Akkor alszanak vagy nem alszanak, autóznak vagy nem
autóznak, amikor kedvük tartja. Mrs. Robichekre gondolt, aki
ebben a pillanatban pulóvereket árul a harmadikon, egy újabb
esztendőt kezdve ott, az ötödik évét.
– Miért vagy ilyen csendes? – kérdezte Carol. – Mi baj?
– Semmi. – Therese nem akart beszélni. Pedig úgy érezte,
ezernyi szó fojtogatja a torkát, és talán csak a távolság, mérföldek
ezrei tudják feloldani ezt az érzést. Talán maga a szabadság
fojtogatta.
Valahol Pennsylvaniában a halovány napfény egy sávján haladtak
át, akárha az égbolt szivárgott volna, ám dél körül eleredt az eső.
Carol káromkodott, de az eső hangja kellemes volt, ahogy
szabálytalanul dobolt a szélvédőn meg a tetőn.
– Tudod, mit felejtettem otthon? – morfondírozott Carol. – Az
esőkabátot. Valahol vennem kell egyet.
Therese-nek hirtelen eszébe jutott, hogy ő meg ottfelejtette a
könyvet, amelyet olvasott. És benne volt egy levél Carolnak, a
papírlap alul is, felül is kilógott a könyvből. A fenébe! A kötet külön
volt Therese többi könyvétől, ezért hagyta ott, az éjjeliszekrényen.
Remélte, hogy Florence nem nézi meg. Próbálta felidézni, leírta-e
Carol nevét a levélben, de nem volt rá képes. És a csekk. Azt is
elfelejtette összetépni.
– Carol, elvetted a csekket?
– Azt a csekket, amelyet neked adtam…? Azt mondtad,
összetéped.
– Nem tettem. Most is ott van a terítő alatt.
– Nem érdekes – mondta Carol.
Amikor megálltak tankolni, a benzinkút melletti fűszeresnél
Therese megpróbált erős barna sört venni, mert Carol néha
szívesen itta, de csak világos sörük volt. Egy dobozzal vett, mert
Carol a világos sörért nem rajongott. Aztán lehajtottak a főútról egy
kis mellékútra, valamivel odébb megálltak, és kinyitották a
szendvicses dobozt, amelyet Richard anyja csomagolt. Volt a
dobozban kapros savanyúság, mozzarella sajt és néhány kemény
tojás is. Therese elfelejtett konzervnyitót kérni, ezért nem tudta
kinyitni a sörösdobozt, de legalább a termoszban volt kávé. A
dobozt a padlóra tette, a kocsi hátsó ülése elé.
– Kaviár. Nagyon-nagyon kedves tőlük – mondta a szendvicsbe
pillantva Carol. – Szereted a kaviárt?
– Nem. Bárcsak szeretném!
– Miért?
 Therese nézte, amint Carol, aki levette a szendvicsről a felső
szeletet, ott harap a kenyérbe, ahol a legtöbb rajta a kaviár.
– Mert akik szeretik a kaviárt, azok nagyon szeretik – mondta
Therese.
Carol mosolygott, és lassan majszolgatta a kenyeret.
– A kaviár szeretete felnőttkorban, fokozatosan megszerzett
élvezet. Az ilyen élvezet mindig kellemesebb – és nehéz leszokni
róla.
Therese újratöltötte kávéval a bögrét, amelyen osztoztak. Kezdte
megkedvelni a feketekávét.
– Milyen ideges voltam, amikor először vettem a kezembe ezt a
bögrét. Kávét hoztál nekem. Emlékszel?
– Emlékszem.
– Hogyhogy akkor tejszínt tettél bele?
– Gondoltam, szereted. Miért voltál olyan ideges?
Therese Carolra nézett.
– Nagyon izgalomba hoztál – mondta, és felemelte a bögrét.
Aztán ismét Carolra nézett, s hirtelen valami sokkszerű nyugalmat
vett észre az arcán.
Therese kétszer-háromszor látta már ezt az arckifejezést, amikor
ilyesféléket mondott az érzéseiről, vagy szertelenül bókolt
Carolnak. Nem tudta azonban eldönteni ilyenkor, hogy tetszett
neki, vagy sem, amit mondott.
Nézte, ahogy Carol ráhajtotta a zsírpapírt a szendvics másik
felére. Volt torta is, de Carol nem kért. Az a barna színű, zamatos
torta volt, amelyet Therese gyakran evett Richardéknál. Mindent
visszaraktak a bőröndbe, amelyben több karton cigaretta meg egy
üveg whisky volt, ám olyan kínos precizitással, amely Carolon kívül
bárki másban idegesítette volna Therese-t.
– Azt mondtad, ugye, hogy Washington államban születtél? –
kérdezte Therese.
– Ott születtem, apám most is ott él. Megírtam neki, hogy talán
meglátogatjuk, ha eljutunk odáig.
– Hasonlít rád?
– Hogy hasonlítok-e rá? Igen – inkább rá, mint anyámra.
– Fura úgy gondolni rád, mint akinek családja van – mondta
Therese.
– Miért?
– Mert én csak úgy, önmagadban gondolok rád. Suigeneris.
Carol mosolygott, vezetés közben felvetette a fejét.
– Rendben van, folytasd.
– Testvérek? – kérdezte Therese.
– Egy nővérem van. Gondolom, róla is tudni akarsz mindent.
Elaine a neve, három gyereke van, és Virginiában él. Nem tudom,
kedvelnéd-e. Unalmasnak tartanád.
Igen. Therese a nővért, mint Carol árnyékát képzelte el, Carol
összes vonásainak gyengébb és hígabb változatával.
Késő délután megálltak egy út menti vendéglőnél, amelynek
ablakában egy miniatűr holland falu pompázott. Therese a mellette
lévő korlátra támaszkodott, úgy vette szemügyre. Volt egy picike
folyó, amely egy csapból eredt a falu egyik végén. Ovális vonalban
áramlott tovább, és szélmalmot forgatott. Élő fűfoltokon holland
népviseletbe öltözött kis figurák álldogáltak. Therese a
villanyvonatra gondolt a Frankenberg játékosztályán, és a dühre,
amely a vonatot hajtotta ovális pályáján, amely körülbelül akkora
volt, mint ez a folyó.
– Sosem beszéltem neked a villanyvonatról a Frankenbergben –
jegyezte meg. – Észrevetted a…
– …villanyvonatot? – szakította félbe Carol.
Therese mosolygott, de valami hirtelen összeszorította a szívét.
Bonyolultabb volt, semhogy ki tudta volna fejezni, így a beszélgetés
itt megszakadt.
Carol mindkettejüknek levest rendelt. A kocsiban átfáztak és
elgémberedtek.
– Nem tudom, hogy igazán élvezni fogod-e ezt az utazást –
mondta Carol. – Úgy érzem, te jobban szereted a dolgok tükörképét
látni. Mindenről különvéleményed van. Mint az a szélmalom.
Számodra gyakorlatilag olyan, mintha Hollandiában lenne. Azt sem
tudom, kedvedre lesz-e, ha igazi hegyeket és igazi embereket fogsz
látni.
Therese-t úgy lesújtotta ez a néhány mondat, mintha Carol
hazugsággal vádolta volna. Carol nyilván úgy véli, hogy róla is
különvéleménye van, s ezt zokon veszi. Igazi emberek? Hirtelen
Mrs. Robichek jutott az eszébe. Azért menekült el tőle, mert Mrs.
Robichek olyan förtelmesen rút volt.
– Hogyan alkothatnál valaha is bármit, ha az összes élményedet
másodkézből szerzed? – kérdezte Carol. A hangja lágy és egyenletes
volt, mégis könyörtelen.
Carol azt az érzést keltette Therese-ben, hogy ez ideig semmit
sem tett, hogy maga is semmi, akár egy füstfoszlány. Ezzel
szemben Carol eddig emberi lény módjára élt, férjhez ment,
gyereket szült.
A pult mögül az öregember feléjük tartott. Bicegett. Megállt
mellettük, s karba fonta a kezét.
– Jártak már Hollandiában? – érdeklődött szívélyesen.
Carol válaszolt:
– Nem, én nem. Gondolom, maga járt. Ön készítette azt a falut az
ablakban?
A férfi bólintott:
– Öt évembe telt.
Therese az öreg csontos ujjaira pillantott, a vézna karokra, a
közvetlenül a bőr alatt kanyargó sötétlila erekre. Ő jobban tudta
Carolnál, mennyi munka fekszik abban a kis faluban, de egyetlen
szót sem tudott kinyögni.
Az öregember Carolhoz beszélt:
– A szomszédban van ám finom kolbász meg sonka, ha szereti az
igazi pennsylvaniai ízeket. Magunk neveljük a disznót, magunk is
vágjuk és füstöljük.
Bementek a fehérre meszelt kis boltba a vendéglő mellett. A
füstölt sonka finom illata fából rakott tűz füstjének és fűszereknek
a szagával keveredett.
– Vegyünk olyasmit, amit nem kell főzni – pillantott bele a
hűtőpultba Carol. – Ebből kérek – mondta a fülvédős sapkát viselő
fiatalembernek.
Therese-nek eszébe jutott, amikor ott állt a csemegeboltban Mrs.
Robichekkel, aki vékonyra szeletelt szalámit és májast vásárolt. A
falon lévő felirat azt állította, mindenhová szállítanak, és Therese
arra gondolt, Mrs. Robichek biztosan örülne, ha küldene neki egyet
a nagy, hálóba tekert szalámikból. Elképzelte az örömöt az arcán,
amint remegő kezével kinyitja -a csomagot, és meglátja a szalámit.
Ám tegyen-e ilyen gesztust, töprengett, amelyet feltehetőleg
szánalom vagy bűntudat, netán holmi benne bujkáló perverzitás
motivál? Homlokát ráncolta, úgy érezte mintha cél és tömegvonzás
nélkül hánykódna a tengeren, s minderről annyit tudott csupán,
hogy nem bízhat a saját impulzusaiban.
– Therese…
Therese megfordult, és Carol szépsége úgy vágta mellbe, akár a
szamothrakéi szárnyas Nikéé. Carol azt kérdezte, vegyenek-e egy
egész sonkát.
A fiatalember a pultra helyefte az összes csomagot, és elvette
Caroltól a húszdollárost. Therese-nek eszébe jutott, ahogy Mrs.
Robichek reszkető kézzel tette a pultra egyetlen dollárját meg egy
huszonöt centest azon az estén.
 – Láttál még valamit? – kérdezte Carol.
– Arra gondoltam, küldhetnék valakinek valamit. Egy
asszonynak, aki az áruházban dolgozik. Szegény, és egyszer
meghívott vacsorára.
Carol összeszedte a visszajáró aprót.
– Miféle asszony?
– Valójában nem is akarok küldeni neki semmit. – Therese most
már inkább indult volna.
Carol komoran nézett rá a cigarettafüst mögül.
– Rajta.
– Nem akarom. Menjünk, Carol. – Megint olyan volt, mint az a
lidérces álom, amikor nem tudott eljönni Mrs. Robichektől.
– Küldj valamit – mondta Carol. – Csutd be az ajtót, és küldj
neki valamit.
Therese becsukta az ajtót, választott egyet a hatdolláros
szalámikból, és írt hozzá egy kártyát: „Ez Pennsylvaniából való.
Remélem, elegendő lesz néhány vasárnap reggelre. Szeretettel:
Therese Belivet.”
Később, a kocsiban Carol kifaggatta Mrs. Robickekről, és
Therese, mint mindig, most is szűkszavúan válaszolgatott, de
önkéntelenül olyan őszinteséggel, amely később mindig lehangolta.
Mrs. Robichek és az ő világa olyannyira különbözött Carolétól,
mintha egy másik állatfajról adott volna leírást, holmi rút
vadállatról, amelyik egy másik bolygón él. Carol nem kommentálta
a történetet, csak egyre kérdezgette Therese-t vezetés közben.
Akkor sem tett megjegyzést, amikor már nem tudott mit kérdezni,
ám az a feszült, elgondolkodó arckifejezése, amellyel Therese-t
hallgatta, akkor is megmaradt, amikor már másról kezdtek
beszélni. Therese az öklében szorongatta a hüvelykujját. Miért
hagyja, hogy Mrs. Robichek kísértse? Most pedig az egészet
kitálalta Carolnak, és sosem szívhatja vissza.
– Kérlek, többé ne említsd őt, jó, Carol? Ígérd meg!
 15

Carol mezítláb, apró léptekkel ment a sarokban lévő

zuhanyfülkéhez, a hidegtől vacogva. Lábujjainak körmei vörösre
voltak lakkozva, és kék pizsamája nagy volt rá.
– Te tehetsz róla, te nyitottad ki ennyire az ablakot – mondta
Therese.
Carol behúzta a függönyt, és Therese hallotta, amint a zuhany
lezúdul.
– Jaj, istenien forró! – kiáltott ki Carol. – Jobb, mint tegnap este.
Luxus turistaház volt, vastag szőnyeggel, faburkolatú falakkal és
mindennel a kényelemhez, a celofánba csomagolt cipőtisztító
kendőtől a televízióig.
Therese köntösben ült az ágyán, az autóstérképet nézte, kezével
mérve a távolságokat. Egy másfél arasznyi beosztás a térképen
nagyjából egynapi autóútat jelentett, bár valószínűleg ennyit nem
tudnak egyszerre megtenni.
– Holnap átvághatunk egész Ohión – mondta.
– Ohio. A folyóiról, a gumiról és bizonyos vasútvonalairól híres.
Balra a híres Chillicothe felvonóhíd, ahol huszonnyolc huron
egyszer lemészárolt száz… marhát.
Therese nevetett.
– És ahol egyszer Lewis és Clark táborozott – tette hozzá Carol. –
Azt hiszem, ma nadrágot veszek. Megnéznéd, hogy abban a
bőröndben van-e? Ha nem, ki kell mennem a kocsihoz. Nem a
világos, hanem a tengerészkék gabardin.
Therese odament Carol nagy bőröndjéhez, amely az ágy lábánál
állt. Tele volt pulóverekkel, fehérneművel és cipővel, de nadrág
nem volt benne. Az egyik összehajtott pulóverből egy nikkelezett
cső kandikált ki. Therese kivette a pulóvert. Nehéz volt.
Széthajtotta, és úgy megdöbbent, hogy kis híján elejtette. Egy fehér
nyelű pisztoly volt benne.
– Nincs? – kérdezte Carol.
– Nincs. – Therese visszacsomagolta a pisztolyt, úgy helyezte
vissza, ahogyan találta.
– Drágám, kinn felejtettem a törölközőt. Azt hiszem, a széken
van.
Therese megtalálta és odavitte. Amint a törölközőt Carol
kinyújtott kezébe tette, a tekintete idegességében az arcról a
mezítelen kebelre siklott, és amint elfordult, látta a meglepődést
Carol tekintetében. Therese szorosan behunyta a szemét, és lassan
az ágy felé indult, maga előtt látva Carol meztelen testét.
Therese is lezuhanyozott, és amikor kijött, Carol majdnem
felöltözve állt a tükör előtt.
– Mi baj? – kérdezte.
– Semmi.
Carol úgy fordult Therese felé, hogy közben fésülte a zuhanyozás
nedvességétől egy árnyalatnyival sötétebbnek látszó haját. Száján
friss rúzs vöröslött, két ajka között cigaretta.
– Tudod-e, naponta hányszor kell ezt kérdeznem tőled? –
mondta. – Nem gondolod, hogy ez tapintatlanság tőled?
Therese a reggelinél megkérdezte:
– Miért hoztad azt a pisztolyt, Carol?
– Szóval ez zavar. Harge pisztolya, erről is megfeledkezett. –
Carol higgadtan beszélt. – Úgy gondoltam, jobb elhozni, mint
otthagyni.
– Töltve van?
– Igen, töltve van. Harge-nak engedélye van rá, mert egyszer
betörtek hozzánk.
– Tudsz bánni vele?
Carol Therese-re mosolygott:
– Nem vagyok Annie, a puskás amazon. Tudok bánni vele. Úgy
látom, nyugtalanít… Nem áll szándékomban használni.
Therese többet nem beszélt a dologról. Ám nyugtalanította,
ahányszor csak eszébe jutott. Eszébe jutott a következő este is,
amikor egy boy a járdára ejtette a bőröndöt. Nem tudta, vajon
elsülhet-e a pisztoly egy ilyen rázkódástól.
Ohióban készítettek néhány fotót, és mivel csak másnap reggelre
vállalták az előhívást, egy hosszú estét és éjszakát töltöttek egy
Defiance nevű városkában. Egész este az utcákat rótták, kirakatokat
nézegettek, csendes, kertvárosi utcákon sétáltak, ahol a nappalikból
fény szűrődött ki, s a házak olyan kényelmesnek és biztonságosnak
tetszettek, akár a madárfészkek. Therese félt, hogy Carol elunja a
céltalan kószálást, de Carol javasolta, hogy menjenek még egy
saroknyival tovább, fel egészen a dombtetőre, hogy megnézzék, mi
van a túloldalon. Carol magáról és Harge-ról beszélt. Therese
megkísérelte egyetlen szóban összefoglalni, mi állt Carol és Harge
közé, de szinte nyomban elvetette a szavakat – unalom, neheztelés,
közöny. Carol mesélt egy alkalomról, amikor a férje elvitte Rindyt
egy horgásztúrára, és napokig nem jelentkezett. Ez volt a
megtorlás, amiért Carol nem volt hajlandó arra, hogy a
szabadságukat Harge családjával töltsék a massachusettsi
nyaralójukban. A szembenállás kölcsönös volt, és az incidensek
nem a kezdetet jelezték.
Carol két fényképet betett a tárcájába, az egyiken Rindy volt
lovaglónadrágban és keménykalapban. Ez a kép a tekercs elején
volt, a másik Therese-t ábrázolta a szájában cigarettával, amint a
haját hátrafújta a szél. Akadt egy előnytelen fotó is a kabátjába
burkolózó Carolról, és Carol azt mondta, elküldi Abbynek, amiért
olyan rossz.
 Chicagóba, a város szürke, burjánzó rendezetlenségébe, késő
délután értek, egy húskereskedelmi vállalat nagy teherautójának
nyomában. Therese előrehajolt, majdnem a szélvédőig. Semmire
sem emlékezett a városból, ahol egykor az apjával járt. Carol
Chicagót szemlátomást éppúgy ismerte, ahogyan Manhattant.
Megmutatta Therese-nek a Loopot, a híres magasvasutat, s egy
időre megálltak, hogy nézzék a vonatokat és a délután félhatos
hazafelé való tülekedést. A New York-i félhatos téboly azért ezt is
felülmúlta.
A főpostán Therese-t egy levelezőlap várta Dannie-től, Philtől
semmi, Richardtól meg egy levél. Belepillantott a levélbe, és látta,
hogy szeretettel kezdődik és végződik. Pontosan erre számított:
Richard megkapta Philtől a poste restante címet, és szeretetteljes
levelet írt. A levelet zsebre tette, mielőtt visszament Carolhoz.
– Van valami? – kérdezte Carol.
– Csak egy levelezőlap. Dannie-től. Letette a vizsgáit.
Carol a Drake Hotelhez hajtott. A padozat fekete-fehér kockás
volt, az előcsarnokban szökőkút csobogott, és Therese fenségesnek
találta az egészet. A szobájukban Carol levette a kabátját, és ledobta
magát a franciaágyra.
– Ismerek itt néhány embert – mondta álmosan. – Keressünk
meg valakit?
Ám elaludt, mielőtt döntöttek volna.
Therese kinézett az ablakon a fényekkel szegélyezett tóra meg a
magas épületek szabálytalan, szokatlan sorára a még mindig szürke
éggel a háttérben. Az égbolt olyan homályos és egyhangú volt, akár
egy Pissarro-festmény. Carol nem értékelné ezt a hasonlatot,
gondolta. Az ablakpárkányra könyökölt, bámulta a várost, nézte,
amint egy távoli autó reflektorai pontokká zsugorodnak, majd
eltűnnek a fák mögött. Boldog volt.
– Miért nem telefonálsz koktélért? – hallotta a háta mögül Carol
hangját.
 – Milyet szeretnél?
– Te milyet szeretnél?
– Martinit.
Carol füttyentett.
– Dupla Gibsont – szólt közbe, amikor Therese telefonált. – Meg
egy tányér apró szendvicset. Kérhetsz rögtön négy Martinit.
Therese addig olvasta el Richard levelét, amíg Carol zuhanyozott.
Az egész levél szeretetteljes volt. „Te nem hasonlítasz egyetlen más
lányra sem” – állt benne. Richard eddig várt, és ezután is várni fog,
mert tökéletesen biztos abban, hogy boldogok lehetnek együtt. Azt
kérte, hogy Therese mindennap írjon neki, legalább egy
levelezőlapot. Leírta, hogyan olvasta el újra azt a három levelet,
amelyet az előző nyáron kapott Therese-től, akkor, amikor a New
York állambeli Kingstonban tartózkodott. A levélben rejlő
szentimentalizmus egyáltaIán nem volt jellemző Richardra, ezért
Therese először arra gondolt, hogy alakoskodik. A második
reakciója az undor volt. Újra arra a következtetésre jutott, hogy a
legrövidebb befejezés az, ha nem ír, nem mond Richardnak
semmit.
Megérkeztek a koktélok, és Therese inkább kifizette őket,
semhogy aláírt volna. Sosem fizethetett ki egyetlen számlát sem,
hacsak nem Carol háta mögött.
– A fekete kosztümödet veszed fel? – kérdezte Therese, amikor
Carol bejött.
Carol csodálkozva pillantott rá.
– Túrjak le egészen a bőrönd fenekéig? – kérdezte, miközben a
bőröndhöz ment. – Ráncigáljam ki, keféljem le, gőzöljem ki belőle
a ráncokat fél óra kedvéért?
– Az is fél óra lesz, amíg ezeket megisszuk.
– A rábeszélő képességed ellenállhatatlan. – Carol bevitte a
kosztümöt a fürdőszobába, és kinyitotta a kád csapját.
 Ezt a kosztümöt viselte aznap, amikor először ebédeltek együtt.
– Tudod-e, hogy ez az első ital, amióta elhagytuk New Yorkot? –
kérdezte Carol. – Persze hogy nem. Tudod-e, hogy miért nem
ittam? Mert boldog vagyok.
– Gyönyörű vagy – mondta Therese.
Carol, miközben az öltözőasztalhoz ment, azzal a lekicsinylő
mosollyal pillantott rá, amelyet Therese imádott. Sárga selyemsálat
vetett lazán a nyakába, és fésülni kezdte a haját. A lámpa fénye
keretbe foglalta az alakját, és Therese úgy érezte, mindez
megtörtént már. Hirtelen eszébe jutott: a nő az ablakban, aki
hosszú haját fésülte, emlékezett még a fal tégláira is, meg a ködös
eső textúrájára azon a reggelen.
– Mit szólnál egy kis parfümhöz? – kérdezte Carol Therese felé
indulva az üveggel. Ujjaival megérintette Therese homlokát a haja
tövénél, ott, ahol azon a napon megcsókolta.
– Egy nőre emlékeztetsz, akit valahol a Lexington mellett láttam
meg – mondta Therese. – Nem is te, hanem a fény. Éppen felfelé
fésülte a haját. – Elhallgatott, de Carol várta, hogy folytassa. Carol
mindig várt, de Therese sosem tudta pontosan azt mondani, amit
Carol várt volna tőle.
– Egyszer kora reggel, amikor munkába mentem, és emlékszem,
esni kezdett – ügyetlenkedett tovább. – Egy ablakban láttam őt.
Valóban nem tudta folytatni, hogy ott állt legalább három-négy
percig, és azt kívánta – olyan intenzitással, hogy az erő is kifutott a
testéből –, hogy bárcsak ismerné azt a nőt, bárcsak szíves
fogadtatásra találna, ha odamenne a házhoz, és bekopogna az ajtón,
bárcsak ezt tehetné ahelyett, hogy folytatja útját munkahelye, a
Pelican Press felé.
– Kicsi árvám – mondta Carol.
Therese mosolygott. Ahogyan Carol mondta ki a szót, abban nem
volt semmi szomorú, nem fájt.
 – Hogy néz ki az anyád?
– Fekete haja volt – mondta gyorsan Therese.
– Egyáltalán nem hasonlított rám. – Therese mindig azon kapta
magát, hogy múlt időben beszél az anyjáról, mintha az nem élne
ebben a percben is valahol Connecticutban.
– Komolyan nem hiszed, hogy valamikor majd újra látni akar? –
Carol a tükör előtt állt.
– Nem hiszem.
– És édesapád családja? Nem azt mondtad, hogy volt egy fivére?
– Sosem találkoztam vele. Valami geológus volt, egy
olajtársaságnál dolgozott. Nem tudom, hol él. – Könnyebb volt a
nagybácsiról beszélnie, akivel sosem találkozott.
– Hogy hívják most anyádat?
– Esther… Mrs. Nicolas Strully. – E név éppoly keveset jelentett
Therese-nek, mint bármelyik név a telefonkönyvből. Carolra
pillantott, és egyszeriben bánta, hogy megmondta a nevet. Carol
talán egy napon… Veszteséget, tehetetlenséget érzett. Végtére is
olyan keveset tudott Carolról.
Carol rápillantott.
– Sosem fogom megemlíteni – mondta –, többé. Ha attól a
második italtól szomorú leszel, ne idd meg. Nem akarom, hogy ma
este szomorú légy.

A tóra nézett az étterem is, ahol vacsoráztak. Ünnepi vacsorát

fogyasztottak pezsgővel, utána konyakkal. Therese életében először
volt kissé ittas, valójában jóval részegebb, mint amilyennek Carol
előtt látszani akart. A Lakeshore Drive-ról egy életre az a kép
alakult ki benne, hogy széles sugárút, két oldalán végig a
washingtoni Fehér Házra emlékeztető kúriákkal. Emlékezetében
megmarad Carol hangja, amint itt vagy ott egy-egy olyan házról
beszél, amelyikben egykor járt, és annak nyugtalanító tudata, hogy
egy ideig ez volt Carol világa, ahogyan Rapallo, Párizs és más,
Therese által nem ismert helyek foglalták keretbe mindazt, amit
Carol tett.
Azon az estén Carol ott ült Therese ágya szélén és cigarettázott,
mielőtt eloltották a lámpát. Therese álmosan figyelte őt az ágyából,
próbálta megfejteni, mit jelenthet az a nyugtalan, meghökkent
tekintet, amellyel a szoba egy-egy tárgyára meredt, mielőtt a
pillantása továbbugrott volna. Önmagára gondolt, netán Harge-ra
vagy Rindyre? Carol másnap reggel hétre kért telefonébresztést,
hogy felhívhassa Rindyt, mielőtt iskolába megy. Therese
visszaemlékezett a telefonbeszélgetésükre Defiance-ban. Rindy
összekapott valamin egy másik kislánnyal, és Carol negyedórán át
elemezte a dolgot, s próbálta rábeszélni Rindyt, hogy ő tegye meg az
első lépést, és kérjen bocsánatot. Therese még mindig érezte az ital
hatását, a pezsgő bizsergését, amely fájdalmasan közel vonzotta
Carolhoz. Ha egyszerűen megkérné, gondolta, Carol megengedné,
hogy ma éjjel egy ágyban háljon vele. Ám többre vágyott ennél,
megcsókolni Carolt, érezni kettejük testét egymás mellett. Therese
a két lányra gondolt, akiket a Palermo bárban látott. Ők ezt tették,
tudta, és még többet is. Vajon Carol hirtelen undorral ellökné őt
akkor is, ha csupán a karjába szeretné zárni? És bármiféle
szeretetet érez is most Carol iránta, abban a pillanatban eltűnne?
Carol rideg elutasításának látomása teljesen elvette Therese
bátorságát. Aztán visszaszivárgott alázatos kérdés formájában: nem
kérhetné-e meg egyszerűen, hogy egy ágyban alhasson vele?
– Carol, megengednéd, hogy…
– Holnap elmegyünk az istállókhoz – mondta ebben a
pillanatban Carol, és Therese-ből kirobbant a nevetés. – Mi olyan
fenemód mulatságos ebben? – kérdezte a cigarettáját elnyomva
Carol, de ő is mosolygott.
– Egyszerűen az. Rettenetesen mókás – mondta Therese még
mindig nevetve, kikacagva magából a vágyakozást és az éjszaka
szándékát.
 – A pezsgő kacagóssá tesz – mondta Carol, és eloltotta a lámpát.

Másnap késő délután odahagyták Chicagót, és Rockford felé

hajtottak. Carol azt mondta, talán várja ott egy levél Abbytől, de
valószínűleg mégsem, mert Abby nem szeret levelet írni. Therese
bement egy suszterhoz megvarratni a mokasszinját, és amikor
visszatért, Carol a levelet olvasta a kocsiban.
– Melyik úton megyünk ki? – Carol arca boldogabbnak látszott.
– A húszason, nyugat felé.
Carol bekapcsolta a rádiót, és addig keresgélt, amíg zenét talált.
– Melyik város felelne meg ma éjszakára, útban Minneapolis
felé?
– Dubuque – mondta a térképet nézve Therese. – Vagy Waterloo
eléggé nagynak látszik, de kétszáz mérföldnyire van.
– Talán odaérünk.
A 20-as főúton haladtak Freeport és Galena felé, amelyet a
térképen csillag jelölt, mint Ulysses S. Grant otthonát.
– Mit ír Abby?
– Semmi különöset. Csak nagyon kedves levél.
Carol keveset beszélt a kocsiban, sőt még a kávézóban is,
amelynél megálltak. Odament a wurlitzerhez, és lassan dobálta
befelé az ötcenteseket.
– Ugye szeretnéd, ha Abby is velünk tartana? – kérdezte Therese.
– Nem – mondta Carol.
– Egészen más vagy, amióta levelet kaptál tőle.
Carol Therese-re nézett az asztal fölött.
– Drágám, csupán egy csacska levél. El is olvashatod, ha akarod.
– Carol a táskájáért nyúlt, de nem vette elő a levelet.
Az este folyamán Therese elaludt a kocsiban, és a város arcába
sütő fényei ébresztették fel. Carol mindkét karját fáradtan
pihentette a kormányon. Piros lámpánál álltak.
– Itt maradunk éjszakára – mondta.
Therese még álomittasan bóklászott a szálloda előcsarnokában.
Lifttel mentek fel, és intenzíven érezte maga mellett Carolt, mintha
olyan álmot álmodna, amelynek az egyetlen tárgya és egyetlen
szereplője Carol. A szobában a bőröndjét feltette egy székre,
kinyitotta, s úgy hagyta. Az íróasztal mellett állva nézte Carolt. Az
érzelmei, amelyeket mintha az elmúlt órákra vagy napokra
felfüggesztett volna, most elárasztották őt, ahogy nézte Carolt,
amint az kinyitja a bőröndjét, és ahogy mindig, először a
bőrneszesszerét veszi ki a piperecikkekkel, és az ágyra dobja. Nézte
Carol kezét, a hajtincset, amely a feje köré kötött sálra hullt, a
foltocskát, amelyik pár napja keletkezett a mokasszinja orrán,
ahogy lehorzsolta azt.
– Mit állsz ott? – kérdezte Carol. – Bújj ágyba, álomszuszék.
– Carol, szeretlek.
Carol felegyenesedett. Therese fürkésző, álmos szemmel nézett
rá. Aztán Carol kivette a pizsamáját a bőröndből, és lecsukta a
bőrönd tetejét. Odament Therese-hez, és két kezét a vállára tette.
Keményen megmarkolta a vállát, mintha ígéretet akarna kicsikarni
belőle, vagy próbára kívánná tenni, hogy lássa, igaz-e, amit
mondott. Aztán úgy csókolta szájon Therese-t, mintha már ezerszer
csókolóztak volna.
– Nem tudod, hogy én is szeretlek? – mondta.
Carol bevitte a fürdőszobába a pizsamáját, és állt egy percig, a
mosdókagylót nézve. Utána így szólt:
– Kiugrom, de rögtön jövök.
Therese az asztalnál várt, amíg Carol távol volt. Nagyon lassan
telt az idő, vagy egyáltalán nem, mire végre nyílt az ajtó, és Carol
újra belépett. Egy papírzacskót tett az asztalra, s Therese tudta, csak
azért ment el, hogy egy doboz tejet hozzon, ahogyan Carol vagy ő
maga is tette gyakran éjszakánként.
– Veled alhatok? – kérdezte Therese.
– Láttad az ágyat?
Franciaágy volt. Pizsamában ültek, itták a tejet, és megfeleztek
egy narancsot, amelynek elfogyasztásához Carol túlságosan álmos
volt. Aztán Therese a földre tette a tejesdobozt, és nézte a már alvó
Carolt, aki a hasán feküdt, egyik karjával a feje fölött, ahogyan
mindig elaludt. Eloltotta a lámpát. Carol Therese tarkója alá
csúsztatta a karját, és a testük teljes hosszában összeért, úgy
illeszkedett egymáshoz, mintha valami előre így rendezte volna el.
A boldogság úgy áradt szét Therese-ben, mint valami zöldellő
szőlőtőke kinyújtott finom indái. Úgy érezte, mindenütt virágba
borul a húsa. Halovány fehér virág látomása jelent meg előtte,
vibrálva, mintha sötétben vagy vízen át látná. Vajon miért
beszélnek mennyországról az emberek? – tűnődött.
– Aludj – mondta Carol.
Therese remélte, hogy nem fog. De amikor érezte Carol kezét
mozdulni a vállán, tudta, hogy aludt. Immár hajnal volt. Carol ujjai
a hajába markoltak, Carol szájon csókolta, és Therese-ben ismét
úgy lángolt fel a gyönyör, mintha csak annak a pillanatnak a
folytatása lenne, amikor Carol tegnap este a tarkója alá csúsztatta a
kezét. Szeretlek, akarta mondani ismét, ám a szavakat kitörölte a
borzongató és bizsergető gyönyör, amely hullámokban terjedt Carol
ajkáról a nyakára, a vállára, s amely hirtelen végigfutott a testén.
Szorosan ölelte Carolt, kizárólag őt érzékelte, és semmi mást. Carol
kezét, amely végigkúszott a bordáin, Carol haját, amely fedetlen
keblét cirógatta. Azután úgy érezte, mintha a teste eltűnne, egyre
táguló körökben, amelyek egyre messzebb és messzebb futottak
szét, távolabb, semhogy a gondolat követni tudta volna. Eközben
ezernyi emlék és pillanat, szavak, az első drágám, amikor
másodszor találkozott Carollal az áruházban, Carol arcának,
hangjának ezernyi emléke, düh és kacagás pillanatai villantak fel
agyában, akár az üstökös csóvája. És most a halványkék távolság és
tér, az egyre táguló tér, amelyben egyszeriben úgy repült, mint egy
hosszú nyílvessző. A nyílvessző könnyedén szelt át valami
hihetetlenül széles szakadékot, egyre feljebb és feljebb szárnyalt a
térben, és nem akart megállni. Therese ekkor jött rá, hogy még
mindig öleli Carolt, hogy erősen reszket, hogy ő maga a nyílvessző.
A szeme előtt látta Carol világos haját, és Carol feje most egészen
közel volt az övéhez. És nem kellett megkérdeznie, helyes-e ez,
nem volt szüksége senki jóváhagyására, mert nem is lehetett volna
helyesebb és tökéletesebb. Még szorosabban ölelte magához Carolt,
és a száját a maga mosolygó ajkán érezte. Mozdulatlanul feküdt, és
nézte Carolt, az övétől alig néhány centiméternyire lévő arcát,
szürke szemét, amelyet sosem látott nyugodtabbnak – mintha
megőrzött volna valamit a térből, amelyből Therese csak az imént
bukkant elő. Különösnek tetszett, hogy ez még mindig Carol arca, a
szeplőkkel, az ívelt szőke szemöldökkel, amelyet ismert, a száj,
amely most éppoly nyugodt, mint a szem, mintha már sokszor látta
volna így korábban.
– Angyalom – mondta Carol. – Aki alászállt az égből.
Therese felnézett a szoba sarkaira, amelyek most világosabbnak
tűntek, a domborodó hasú szekreterre a pajzs alakú fogantyúkkal, a
ferde szögben álló, keret nélküli tükörre, az ablakokon egyenesen
lógó, zöld mintás függönyökre meg a két szürke épületnek az
ablakpárkány fölött éppen csak látszó csúcsára. Ennek a szobának
minden egyes részletére örökké emlékezni fog.
– Melyik város ez? – kérdezte.
Carol nevetett:
– Ez? Waterloo. – Cigarettáért nyúlt. – Nem rémes?
Therese mosolyogva könyökölt fel. Carol cigarettát dugott az
ajkai közé.
– Minden államban akad néhány Waterloo – mondta Therese.
 16

Therese lement újságot venni, amíg Carol öltözködött. Belépett a

liftbe, és pontosan a közepén megpördült. Furán érezte magát,
mintha minden megváltozott volna, és a távolságok nem ugyanazok
lennének, az egyensúly sem ugyanaz. Átvágott az előcsarnokon a
sarokban lévő újságárushoz.
– Kérek egy Courier-t. meg egy Tribune-t – mondta, elvéve a
lapokat, és a szavakat kimondania éppoly különös volt, mint
azoknak az újságoknak a neve, amelyeket vásárolt.
– Nyolc cent – mondta az újságos. Therese lenézett az
aprópénzre, amelyet visszakapott, és megállapította, hogy még
mindig ugyanannyi a különbség nyolc cent és negyed dollár között.
Keresztülvágott az előcsarnokon, s a kirakaton át benézett a
borbélyüzletbe, ahol néhány férfit borotváltak. Egy fekete férfi
cipőt pucolt. Magas férfi haladt el Therese mellett szájában
szivarral, széles karimájú kalapban, westerncsizmában. Erre a
hallra is emlékezni fog mindörökké, az emberekre, a régies
fadíszítésre a recepciós pult alján, akárcsak arra a sötét felöltös
férfira, aki rápillantott az újságja fölött, majd a székbe süppedve
tovább olvasott a fekete-csontszínű márványoszlop mellett.
Amikor Therese kinyitotta a szoba ajtaját, Carol látványa
lándzsaként hatolt át rajta. Kezét a kilincsen tartva állt egy percig.
Carol a fürdőszobából nézett rá, a fésű megállt a kezében a feje
fölött, s tetőtől talpig végigmérte.
– Nyilvánosan ne csináld ezt – mondta.
Therese az ágyra dobta az újságokat, és odament Carolhoz. Carol
hirtelen átölelte. Úgy álltak ott, egymást ölelve, mintha sosem
akarnának szétválni. Therese reszketett, a szeme könnybe lábadt.
Nehéz volt szavakat találni Carol ölelésébe zártan, a csóknál is
közelebb.
– Miért vártál ilyen sokáig? – kérdezte Therese.
– Mert… azt hittem, nem lesz második alkalom, hogy nem
akarom. De ez nem igaz.
Therese Abbyre gondolt, és ezáltal mintha keserűség vékonyka
sugara vetődött volna kettejük közé. Carol elengedte őt.
– És még valamit eszembe juttatott a közelséged, ismerve téged,
tudtam, milyen könnyű lesz. Sajnálom. Nem volt tisztességes veled
szemben.
Therese összeszorította a száját. Nézte, amint Carol lassan
távolodik tőle a szobában, nézte, ahogy növekszik a távolság, és
visszaemlékezett az első alkalomra, amikor az áruházban látta
Carolt ilyen lassan távolodni – akkor azt hitte, örökre. Carol Abbyt
is szerette egykor, és ezért szemrehányást tett magának. Ahogyan
egyszer azért is haragudni fog magára, amiért most őt szereti,
tűnődött Therese. Megértette, hogy december és január hetei miért
álltak dühből és határozatlanságból, dorgálással váltakozó
kényeztetésből. De immár azt is megértette, hogy bármit mondott
is Carol szavakkal, most már nincsenek korlátok, nincs
határozatlanság. Ez után a reggel után Abby sincs, bármi történt is
közöttük korábban.
– Nem igaz? – kérdezte Carol.
– Annyira boldoggá tettél, amióta csak ismerlek – mondta
Therese.
– Nem hinném, hogy képes vagy megítélni.
– Ma reggel meg tudom ítélni.
Carol nem felelt. Csak az ajtó zárjának kattanása felelt Therese-
nek. Carol bezárta az ajtót, maguk voltak. Therese odasietett hozzá,
egyenesen a karjába.
– Szeretlek – mondta, csak hogy hallja a szót. – Szeretlek,
szeretlek.
Ám Carol szemlátomást szinte egyáltalán nem figyelt rá aznap.
Még több nyegleség volt ferdén tartott cigarettájában, abban,
ahogyan eltolatott a kocsival a járda mellől, nem egészen tréfából
káromkodva.
– Vigyen el az ördög, ha egy vasat is bedobok egy olyan
parkolóórába, amely a préri szélén áll – mondta Carol. Ám amikor
Therese elkapta a pillantását, ahogyan őrá nézett, Carol szeme
nevetett. Carol ugratta Therese-t, a vállára támaszkodott, amikor
egy cigarettaautomata előtt álltak, a lábát fogdosta asztalok alatt.
Therese ettől egyszerre érezte magát erőtlennek és feszültnek.
Azokra az emberekre gondolt, akik kézen fogva ülnek a moziban –
miért ne tehetnének így ők is Carollal? És mégis, amikor
egyszerűen megfogta Carol karját, miközben édességet választottak
egy boltban, Carol azt mormolta:
– Ne csináld.
A minneapolisi édességboltból Therese küldött egy doboz
desszertet Mrs. Robicheknek és egyet Kellyéknek is. Richard
édesanyjának egy hatalmas – farekeszekkel tagolt, kétszintes –
dobozzal küldött, és tudta, hogy Mrs. Semco később varródoboznak
fogja azt használni.
– Csináltad ezt Abbyvel is? – kérdezte Therese váratlanul aznap
este a kocsiban.
Carol szeme nyomban elértette és pislogott.
– Micsoda kérdés! – mondta. – Persze.
Persze. Therese jól tudta.
– És most…?
– Therese…
– Nagyon is ugyanolyan volt, mint velem? – kérdezte mereven
Therese.
Carol mosolyogva felelt:
 – Nem, drágám.
– Nem gondolod, hogy élvezetesebb, mint férfiakkal szeretkezni?
Carol gunyoros mosollyal mondta:
– Nem feltétlenül. Attól függ. Kit ismertél Richardon kívül?
– Senkit.
– Nem gondolod, hogy jobb volna kipróbálni másokat is?
Therese szóhoz sem jutott, de próbált lezsernek látszani, ujjaival
az ölében tartott könyvön dobolt.
– Úgy értem, majd egyszer, drágám. Még sok-sok év áll előtted.
Therese nem szólt semmit. El sem tudta képzelni, hogy valaha is
elhagyja Carolt. Kezdettől fogva megfordult a fejében egy másik
rettenetes kérdés is, fájdalmasan makacsul kalapált az agyában,
válaszra várva: vajon Carol el akarja-e majd hagyni őt?
– Úgy értem, annyira megszokás dolga, hogy kivel hál az ember –
folytatta Carol. – Te pedig túlságosan fiatal vagy ahhoz, hogy életre
szóló döntéseket hozz. Vagy hogy a megszokás rabja légy.
– Megszokás lennél csupán? – kérdezte Therese mosolyogva, de
kihallotta a hangjából a neheztelést. – Úgy érted, mindez nem több
annál?
– Éppen most kell ilyen melankolikusnak lenned?
– Nem vagyok melankolikus – tiltakozott Therese, de ismét
vékony jégen járt, elbizonytalanodott. Vagy csak arról lenne szó,
hogy mindig kicsivel többre vágyott, mint amennyije volt, legyen
bármennyije?
Ösztönösen kimondta:
– Abby is szeret, igaz?
Carol kicsit meghökkent, és letette a villáját.
– Abby gyakorlatilag egész életében szeretett… éppen úgy, mint
te.
 Therese Carolra meredt.
– Egyszer majd mesélek róla. Ami történt, elmúlt. Sok-sok
hónapja már – mondta olyan halkan, hogy Therese alig hallotta.
– Csak hónapokkal ezelőtt történt?
– Igen.
– Mondd el most.
– Ez nem a megfelelő idő és hely.
– Sosincs megfelelő idő – mondta Therese. – Nem te mondtad,
hogy sosem volt megfelelő idő?
– Ezt mondtam volna? Miről?
Egy percig egyikük sem szólalt meg, mert egy újabb szélrohamtól
az eső milliónyi golyóként dobolt a tetőn meg a szélvédőn, és nem
hallottak semmi mást. Nem dörgött, mintha a mennydörgés
valahol ott fenn szerényen tartózkodott volna attól, hogy versenyre
keljen az esőnek ezzel a másik istenével. Az út szélén várakoztak
egy domb tövében, amely nem a legalkalmasabb menedéket
nyújtotta.
– A közepét elmesélhetem – mondta Carol mert az mókás… és
ironikus. A múlt télen történt, amikor a közös bútorboltunk volt.
Mégsem kezdhetem anélkül, hogy elmondjam neked az elejét – az
pedig a gyerekkorunkhoz kötődik. A családjaink egymás közelében
laktak New Jerseyben, így aztán a szünidőkben gyakran
találkoztunk. Abbynek mindig tetszettem kicsit, gondolom, már
akkor is, amikor hat-nyolc évesek voltunk. Később, úgy tizennégy
éves korában, amikor távolabb járt iskolába, írt nekem pár levelet.
Addigra már hallottam olyan lányokról, akik jobban szeretik a
lányokat. De a könyvek azt írják, hogy tizennégy éves kor után el is
múlnak az efféle érzések. – A mondatai között szünetet tartott,
mintha egyes mondatokat kihagyott volna közülük.
– Együtt jártatok iskolába? – kérdezte Therese.
– Soha. Az apám másik iskolába íratott be, egy másik városba.
Abby meg tizenhat éves korában Európába utazott, és én nem
voltam otthon, amikor hazatért. Egyszer láttam őt egy partin,
akkoriban, amikor férjhez mentem. Akkortájt már egészen másként
festett, nem volt olyan fiús. Aztán Harge és én egy másik városban
éltünk, és többé nem láttam őt – valójában évekig. Jóval azután
találkoztunk újra, hogy Rindy megszületett. Néha-néha felkereste
azt a lovaglóistállót, ahová Harge meg én jártunk. Olykor együtt
lovagoltunk hármasban. Később Abby meg én teniszezni kezdtünk
szombat délutánonként, amikor Harge golfozott. Mindig jól
mulattunk, s Abby korábbi rajongása eszembe sem jutott –
mindketten jóval idősebbek voltunk, és annyi minden történt
időközben. Az üzletnyitás az én ötletem volt, mert kevesebbet
akartam Harge-dzsal lenni. Arra gondoltam, hogy ez majd segít
azon, hogy ráuntunk egymásra. Így megkérdeztem Abbyt, van-e
kedve társulni, és megnyitottuk a bútorboltot. Néhány hét után
meglepetten tapasztaltam, hogy vonzalmat érzek iránta – folytatta
Carol változatlanul nyugodt hangon. – Nem értettem, és kicsit
megijedtem, mert emlékeztem Abby-re korábbról. Rájöttem, hogy ő
ugyanígy érezhetett, vagy mindketten így érezhettünk. Ezért
igyekeztem nem kimutatni a vonzalmamat, és azt hiszem, sikerrel.
A múlt télen azonban elérkezett egy éjszaka Abbyéknél – és itt jön
végre a mókás rész. Az utakat hó lepte azon az éjszakán, és Abby
édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy aludjunk kettesben Abby
szobájában. Egyszerűen azért, mert a vendégszobában nem volt
felhúzva az ágynemű, és nagyon késő volt már. Mindketten
tiltakoztunk, és Abby felajánlotta, hogy felhúzza az ágyneműt, de az
édesanyja makacskodott. – Carol kissé elmosolyodott, és Therese-
re pillantott, ám Therese érezte, hogy nem is látja őt. – Így hát
Abbyvel maradtam. Biztos vagyok abban, hogy ha nincs az az
éjszaka, nem történt volna semmi. Ha nincs Abby édesanyja, ez
benne az ironikus, mert ő semmit sem tud a dologról… Ám
megtörtént, és én igencsak úgy éreztem magam, ahogyan –
feltételezem – te, éppúgy örültem. – A vége szinte kiszakadt
Carolból, bár a hangja még mindig kiegyensúlyozott volt, és
valahogyan hiányzott belőle bármiféle érzelem.
Therese csak bámult rá, nem tudta, vajon féltékenység, sokk vagy
düh az, ami egyszeriben ösz- szekuszál mindent.
– És azután? – kérdezte.
– Azután tudtam, hogy szerelmes vagyok Abbybe. Nem tudom,
miért ne hívhatnám szerelemnek, az összes ismertetőjele megvolt.
De csak két hónapig tartott, mint valami betegség, amely jön, majd
elmúlik. – Carol más hangon folytatta: – Drágám, semmi köze
hozzád, és már vége. Tudtam, hogy tudni akarod, ám korábban nem
láttam semmi okát, hogy elmondjam. Annyira nem fontos.
– De ha ugyanúgy éreztél iránta…
– Két hónapig? – kérdezte Carol. – Amikor az embernek férje és
gyereke van, tudod, kicsit más.
Carol úgy értette, más, mint Therese esetében, mert neki nincs
semmiféle felelőssége.
– Valóban? Csak elkezded, majd befejezed?
– Ha nincs más lehetőség – felelte Carol.
Az eső kissé csendesedett, de csak annyira, hogy Therese immár
esőnek látta, nem áthatolhatatlan ezüstlemeznek.
– Nem hiszem.
– Aligha vagy olyan állapotban, hogy megbeszéljük.
– Miért vagy ilyen cinikus?
– Cinikus? Az volnék?
Therese nem volt annyira biztos a dolgában, hogy felelhetett
volna. Mit jelent szeretni valakit, mi is a szerelem pontosan, és
miért ér vagy nem ér véget? Ezek voltak a valódi kérdések, és ki
tudott volna válaszolni rájuk?
– Tisztul – állapította meg Carol. – Mi volna, ha keresnénk
valahol némi jó konyakot? Vagy ez alkoholmentes állam?
Továbbhajtottak a következő városig, és a legnagyobb
szállodában találtak egy elhagyatott bárt. A konyak finom volt, ezért
még kettőt rendeltek.
– Francia konyak – mondta Carol. – Egyszer elmegyünk majd
Franciaországba.
Therese az ujjai között forgatta az öblös poharat. A bár végében
óra ketyegett. A távolban vonat fütyült. És Carol a torkát
köszörülte. Hétköznapi neszek, ám a pillanat nem volt hétköznapi.
A Waterlooi reggel óta egyetlen pillanat sem volt hétköznapi.
Therese nézte a ragyogó barna fényt a konyakospohárban, és
egyszeriben nem volt semmi kétsége afelől, hogy ő meg Carol el
fognak utazni Franciaországba. Aztán a pohárban látható csillogó
barna napból előbukkant Harge arca, a szája, az orra, a szeme.
– Harge tud Abbyről, igaz? – kérdezte Therese.
– Igen. Néhány hónapja érdeklődött valamiről vele kapcsolatban,
és én elmondtam neki a teljes igazságot az elejétől a végéig.
– Elmondtad… – Therese Richardra gondolt, elképzelte, hogyan
reagálna ő. – Ezért váltok?
– Nem. Semmi köze a váláshoz. Ez a másik ironikus vonás –
hogy akkor mondtam el Harge-nak, amikor már véget ért.
Elhibázott kísérlet a becsületességre akkor, amikor már nem volt
mit megmentenünk. Már válásról beszéltünk. Kérlek, ne
emlékeztess a tévedéseimre! – Carol elkomorodott.
– Harge bizonyára féltékeny volt.
– Igen. Mert bárhogyan próbáltam is megmagyarázni, azt
hiszem, Harge úgy érezhette, hogy Abby egy ideig fontosabb volt
nekem, mint ő bármikor is. Harge számára bizonyára az volt a
legzavaróbb, hogy volt egy pont, amikor még Rindyt is kész lettem
volna elhagyni, hogy elmenjek Abbyvel. Nem tudom, végül is mi
történt, hogy nem tettem meg.
– Magaddal vitted volna Rindyt?
– Nem tudom. Azt tudom, hogy Rindy létezése akadályozott meg
abban, hogy akkor elhagyjam Harge-ot.
– Bánod?
Carol lassan megrázta a fejét:
– Nem. Nem lett volna tartós. Nem is lett, és talán előre tudtam,
hogy nem lesz az. A kudarcba fulladt házasságom miatt túlságosan
féltem, és túlságosan gyenge voltam… – Elhallgatott.
– Most is félsz?
Carol hallgatott.
– Carol…
– Nem félek – mondta eltökélten Carol, és felemelte a fejét.
Therese a profilját nézte a félhomályban. Mi lesz most Rindyvel,
akarta kérdezni, mi fog történni? Ám tisztában volt azzal, hogy
Carol nemsokára türelmetlenné válik, odabök valami hányaveti
választ, vagy egyáltalán nem felel. Majd máskor, gondolta, nem
most. Tönkretehetne mindent, még Carol testének szilárdságát is
maga mellett. Márpedig a világon az egyetlen szilárd dolognak
Carol testének íve látszott, a fekete pulóver alatt. Therese
végighúzta a hüvelykujját Carol oldalán, a hónaljától a derekáig.
– Emlékszem, Harge-ot különösen bosszantotta az az utazás,
amelyet Connecticutba tettünk Abbyvel. Felutaztunk, hogy
vásároljunk néhány dolgot az üzletünkbe. Csak kétnapos út volt, de
Harge azt mondta: „A hátam mögött. Muszáj volt megszöknöd?” –
Carol ezt keserűen mondta. A hangjában több volt az önvád, mint
Harge utánzása.
– Mostanában is szokott még beszélni róla?
– Nem. Miről lehetne még beszélni? Mire lehetnék büszke?
– Van miért szégyenkezni?
– Igen. Te is tudod, nem igaz? – kérdezte kiegyensúlyozott, tiszta
hangján Carol. – A világ szemében visszataszító.
Therese-nek nem csalt mosolyt az arcára az, ahogyan mondta.
 – Te nem így gondolod.
– De az olyanok, mint Harge családja, igen.
– Ők nem az egész világ.
– Éppen elegendők. És az embernek a világban kell élnie. Úgy
értem, neked is – és most nem arról van szó, hogy kit akarsz majd
szeretni.
Therese-re nézett, és Therese végre mosolyt látott kinyílni a
szemében, amely magával ragadta Carolt.
– Kötelezettségekről beszélek a világban, amelyben mások élnek,
amely esetleg nem a tiéd. Most éppen nem az, és ezért voltam New
Yorkban az a személy, akit nem kellett volna megismerned – mert
elkényeztetlek és nem hagylak felnőni.
– Akkor miért nem hagyod abba?
– Megpróbálom. Az a baj, hogy szeretlek kényeztetni.
– Te pontosan az a személy vagy, akit meg kellett ismernem –
mondta Therese.
– Valóban?
Az utcán Therese így szólt:
– Ugye Harge-nak nem tetszene, hogy együtt utazunk?
– Nem fogja megtudni.
– Még mindig Washingtonba akarsz menni?
– Feltétlenül, ha van rá időd. Távol maradhatsz egész
februárban?
Therese bólintott:
– Hacsak nem kapok hírt Salt Lake Cityben. Azt mondtam
Philnek, oda írjon. Elég kevés az esélye. – Phil valószínűleg nem is
fog írni, gondolta. De ha a legkisebb remény is adódik New Yorkban
munkára, visszamegy. – Tovább utazol akkor Washingtonba
nélkülem?
 Carol Therese-re pillantott.
– Őszintén szólva, nem – felelte kis mosollyal.
Amikor este visszatértek a szállodába, a szobájuk olyannyira túl
volt fűtve, hogy egy időre ablakot kellett nyitniuk. Carol az
ablakpárkányra könyökölt, s Therese legnagyobb mulatságára
szitkozódott, és szalamandrának nevezte őt, amiért ő bírta a
forróságot. Aztán váratlanul megkérdezte:
– Miről írt Richard tegnap?
Therese nem is sejtette, hogy Carol tud a legutóbbi levélről.
Arról, amelyet a chicagói levél ígérete szerint Richard
Minneapolisba és Seattle-be szándékozott küldeni.
– Semmi különösről – mondta Therese. – Csak egy egyoldalas
levél. Még mindig azt szeretné, hogy írjak neki. Én pedig nem
akarok. – Eldobta a levelet, de emlékezett rá:

Nincs hírem felőled, és kezdem felfogni, micsoda hihetetlen

halmaza vagy az ellentmondásoknak. Érzékeny vagy, mégis
annyira érzéketlen, fantáziadús, mégis annyira fantáziátlan…
Értesíts, ha szeszélyes barátnőd szorult helyzetben hagyna, és
utánad megyek. Ez nem lesz tartós, Terry. Tudok egyet, s mást
ezekről a dolgokról. Találkoztam Dannie-vel, aki érdeklődött, mit
hallottam rólad, mit csinálsz. Hogy tetszene, ha elmondanám
neki? A te érdekedben nem mondtam semmit, mert szerintem
egyszer még pironkodni fogsz. Bevallom, még mindig szeretlek.
Utánad megyek – és megmutatom neked, milyen Amerika
valójában –, ha veszed a fáradságot, hogy írj nekem, és ha erre
kérsz…

A levél sértő volt Carolra nézve, ezért Therese összetépte. Ült az

ágyon, karjával átfogta a térdét, s a csuklóját markolta ruhája
ujjában. Carol túlzásba vitte a szellőztetést, a szoba kihűlt. A
minnesotai szelek vették birtokukba a szobát, belekaptak Carol
cigarettájának füstjébe, és semmivé foszlatták azt. Therese nézte,
amint Carol higgadtan mossa a fogát a mosdónál.
– Komolyan úgy gondolod, hogy nem írsz neki? Így döntöttél? –
kérdezte Carol.
– Igen.
Nézte, ahogyan Carol kirázza a fogkeféjéből a vizet, és elfordul a
mosdótól, törölközővel szárítgatva az arcát. Richarddal
kapcsolatban semmi sem volt számára annyira fontos, mint ez a
látvány.
– Ne beszéljünk róla többet – mondta Carol.
És Therese tudta, hogy Carol nem hozza szóba többé. Tudta,
hogy Carol eddig a percig igyekezett őt Richard felé terelgetni. Most
úgy tetszett, mintha minden azért a percért lett volna, hogy Carol
megforduljon és elinduljon felé. Therese szíve óriásit dobbant.

Továbbra is nyugatnak tartottak, át Sleepy Eye-on, Tracyn és

Pipestone-on, időnként találomra választva valamelyik kerülő utat.
A Nyugat úgy bomlott ki, mint valami varázsszőnyeg, a tanyaház,
csűr és siló szorosan egymás mellett álló takaros egységeivel
pettyezve, amelyeket már fél órával azelőtt lehetett látni, mielőtt
egy vonalba értek volna velük. Egyszer megálltak egy
tanyaépületnél megkérdezni, eladnának-e nekik annyi benzint,
hogy eljussanak a következő benzinkútig. A háznak friss sajtszaga
volt. Lépteik üresen és magányosan kongtak a padló tömör, barna
deszkáin, és Therese a hazafiság heves rohamával azt gondolta: ez
Amerika. A falon egy kakas képe függött, színes textíliafoltokból
fekete háttérre varrva, olyan szép, hogy múzeumban is megállta
volna a helyét. A gazda figyelmeztette őket, hogy az egyenesen
nyugatra tartó út jeges, ezért másik utat választottak, dél felé.
Aznap este egy Sioux Falls nevű városkában vándorcirkuszra
bukkantak, amelynek sátrát a vasúti sínpár mellett verték fel. A
közreműködők nem voltak valami jók. Therese és Carol néhány
narancsos ládán ült az első sorban. Az egyik akrobata előadás után
behívta őket a szereplők sátrába. Mindenképpen Carolnak akart
adni tucatnyi cirkuszi plakátot, mert Carol megcsodálta azokat.
Carol elküldött néhányat Abbynek, néhányat Rindynek, s Rindynek
küldött egy zöld kaméleont is kartondobozban. Olyan este volt,
amelyről Therese tudta, hogy sosem felejti el, és ellentétben a
legtöbb ilyen estével, ezt már akkor felejthetetlenként véste
emlékezetébe, amikor még tartott. Része volt ebben annak a zacskó
pattogatott kukoricának, amelyet együtt majszoltak, a cirkusznak
is, meg a csóknak is, amelyet Carol valami fülke mögött adott neki
a sátorban. Hozzájárult ehhez az érzéshez Carol különleges
kisugárzása is – bár Carol készpénznek vette, hogy kellemesen
töltik együtt az időt –, amely minden jel szerint hatott a
környezetükre, és az is, hogy minden tökéletesen ment, csalódások
és zökkenők nélkül, pontosan úgy, ahogyan óhajtották.
Therese lehajtott fejjel, a gondolataiba merülve ballagott el a
cirkuszból.
– Nem tudom, kedvem lesz-e valaha is alkotni még valamit –
mondta.
– Mi ütött beléd?
– Úgy értem… mi másra törekedtem mindig is, ha nem erre?
Boldog vagyok.
Carol megfogta Therese karját, és megszorította, hüvelykujját
olyan erősen belevájva, hogy Therese felkiáltott. Carol felnézett az
útjelző táblára, és azt mondta:
– Ötös és Nebraska. Azt hiszem, erre megyünk.
– Mi lesz, ha visszatérünk New Yorkba? Ugye nem folytatódhat
így?
– De igen – felelte Carol. – Amíg rám nem unsz.
Therese nevetett. Hallotta, ahogy Carol sáljának vége lágyan
csattan a szélben.
 – Talán nem fogunk együtt élni, de ugyanilyen marad a
kapcsolatunk.
Therese tudta, hogy nem élhetnek hármasban Rindyvel.
Haszontalanság lett volna erről álmodozni. De több mint elegendő
volt, hogy Carol szóban megígérte, minden ugyanígy marad köztük.
Nem messze Nebraska és Wyoming határától megálltak
vacsorázni egy nagy vendéglőnél, amely úgy festett, mint valami
örökzöld erdőben álló vigvam. A hatalmas teremben szinte csak ők
tartózkodtak. A kandalló közelében foglaltak helyet. Szétterítették a
térképet, és elhatározták, hogy egyenesen Salt Lake Citybe mennek.
Lehet, hogy ott töltenek pár napot, mondta Carol, mert érdekes
hely, és ő belefáradt a vezetésbe.
[2]
– Lusk – olvasta le a térképről Therese. – Milyen szexi
hangzású név.
Carol hátravetette a fejét és nevetett:
– Hol van?
– Útba esik.
Carol felvette borospoharát, és azt mondta:
– Château Neuf-du-Pape Nebraskában. Mire iszunk?
– Magunkra.
Olyasmi a hangulat, mint a Waterlooi reggelen, gondolta
Therese. Túlságosan teljes, tökéletes pillanat ahhoz, hogy igaz
legyen. Pedig igaz volt – a konyakospoharaik a kandallópárkányon,
a szarvasagancsok sora a falon, Carol öngyújtója, maga a tűz nem
pusztán színpadi kellékek voltak. Ám akadtak pillanatok, amikor
Therese színésznek érezte magát. Csak néha-néha emlékezett
önnön identitására, bizonyos rácsodálkozással, mintha ezekben az
utóbbi napokban valaki másnak a szerepét játszotta volna, egy
túlságosan, sőt mesésen szerencsés ember szerepét. Felnézett a
gerendákra erősített fenyőágakra, a fal melletti asztalnál nem
hallhatóan beszélgető férfira és nőre, az asztalánál egyedül ülő,
komotósan cigarettázó férfira.
Az a férfi jutott eszébe, aki újságot olvasott Waterlooban. Nem
ugyanilyen színtelen szeme volt, nem ugyanilyen hosszú barázdák
voltak a szája két oldalán? Vagy csupán a tudatosságnak ez a
pillanata olyannyira azonos azzal a másik perccel?
Az éjszakát Luskban töltötték, kilencven mérföldnyire innen.
 17

– Mrs. H. F. Aird? – A recepciós Carolra nézett, miután az aláírta a

regisztrációs könyvet. – Ön Mrs. Carol Aird?
– Igen.
– Postája van. – Megfordult, és az egyik rekeszből elővette. –
Távirat.
– Köszönöm. – Carol kissé csodálkozva pillantott Therese-re,
mielőtt felnyitotta a táviratot. Elolvasta, elkomorodott, majd a
recepcióshoz fordult:
– Hol van a Belvedere Hotel?
A recepciós útba igazította.
– Oda kell mennem egy másik táviratért – magyarázta Therese-
nek Carol. – Megvársz itt, amíg elhozom?
– Kitől jött?
– Abbytől.
– Rendben. Rossz hír?
Carol szemében még ott ült a komorság.
– Nem tudom, amíg nem látom. Abby csak annyit közölt, hogy
távirat vár a Belvedere-ben.
– Vitessem fel a poggyászt?
– Inkább várj. A kocsi a parkolóban van.
– Miért nem mehetek veled?
– Jöhetsz, ha akarsz. Menjünk gyalog. Csak pár saroknyira van.
Carol gyorsan ment. Éles hideg volt. Therese körülpillantott az
alacsony építésű, rendezett képet nyújtó városban, és eszébe jutott,
hogy Carol azt mondta, Salt Lake City az Egyesült Államok
legtisztább városa. Amikor megpillantották a Belvedere-t, Carol
hirtelen Therese-re nézett, és így szólt:
– Elképzelhető, hogy Abbynek ötletrohama volt, és úgy
határozott, utánunk repül.
A Belvedere-ben Therese újságot vett, amíg Carol a recepcióhoz
ment. Amikor Therese megfordult, Carol éppen leeresztette a kezét
az imént elolvasott távirattal. Az arckifejezése döbbent volt. Lassan
Therese felé indult, és Therese fején átvillant, hogy Abby halott, s
ezt a második táviratot a szülei küldték.
– Mi baj? – kérdezte Therese.
– Semmi. Még nem tudom. – Carol körülnézett, és a táviratot az
ujjaihoz csapta. – Telefonálnom kell. Lehet, hogy egy kicsit
hosszabb időt vesz igénybe. – Az órájára nézett.
Háromnegyed kettő volt. A recepciós hölgy azt mondta, mintegy
húsz perc alatt tudja kapcsolni New Jerseyt. Közben Carol egy italra
vágyott. A szállodában találtak bárt.
– Mi történt? Abby beteg?
Carol mosolygott:
– Nem. Majd később elmondom.
– Rindyvel van baj?
– Nem! – Carol kihörpintette a konyakját.
Therese fel-alá járkált az előcsarnokban, amíg Carol a
telefonfülkében volt. Látta, hogy Carol néhányszor lassan bólint,
látta, hogy bajlódik a cigarettája meggyújtásával, de mire ő odaért,
hogy tüzet adjon, sikerült neki, és intett, hogy menjen arrébb. Carol
három vagy négy percig beszélt, aztán kijött, és kifizette a számlát.
– Mi van, Carol?
Carol egy percig csak állt, kifelé nézett a szálloda kapuján, majd
közölte:
– Most átmegyünk a Temple Square Hotelbe.
 Ott újabb távirat várta őket. Carol kinyitotta, belenézett, utána
pedig, amint a kijárat felé tartottak, összetépte.
– Nem hiszem, hogy ebben a városban maradunk ma éjszakára –
mondta. – Menjünk vissza a kocsihoz.
Visszatértek ahhoz a szállodához, ahol Carol az első táviratot
kapta. Therese nem szólt semmit, de úgy érezte, történt valami, ami
miatt Carolnak azonnal haza kell utaznia. Carol a recepción
lemondta a szobafoglalást.
– Meghagyom a következő címemet. Ha újabb üzenet érkezne,
kérem, oda küldjék utánam – mondta. – Denver, Brown Palace.
– Rendben.
– Köszönöm szépen. A cím a következő hétre érvényes.
A kocsiban Carol megkérdezte:
– Melyik a legközelebbi város nyugati irányban?
– Nyugat felé? – Therese megnézte a térképet.
– Wendover. Ez az az út. Százhuszonhét mérföld.
– Krisztusom! – mondta hirtelen Carol. Teljesen leállította a
kocsit, és elvette a térképet, hogy megnézze.
– És Denver? – kérdezte Therese.
– Nem akarok Denverbe menni. – Összehajtotta a térképet, és
elindította a kocsit. – Nos, legyűrjük. Meggyújtanál nekem egy
cigarettát, drágám? És figyelj, mikor jön a következő település,
hogy együnk valamit.
Még nem ebédeltek, pedig már három óra is elmúlt. Az előző este
beszéltek erről a nyílegyenes útszakaszról, amely Salt LakeCityből a
Nagysóstó-sivatagon keresztül vezet nyugat felé. Therese
megállapította, hogy bőven van üzemanyaguk, és a vidék
valószínűleg nem teljesen lakatlan, Carol azonban fáradt volt.
Hajnali hat óta ültek a kocsiban. Carol gyorsan vezetett. Időről
időre padlóig nyomta a gázpedált, és hosszú időn át tartotta lenn,
mielőtt feljebb engedte. Therese rossz előérzettel figyelte. Úgy
érezte, menekülnek valami elől.
– Van mögöttünk valami? – kérdezte Carol.
– Nincs. – Az ülésen, kettejük között, Therese látta a távirat
Carol táskájából kilógó sarkát. „HA MEGKAPOD, JACOPO”, csak
ennyit tudott kibetűzni. Emlékezett rá, hogy Jacopo a kocsi hátsó
ablakában lévő kismajom neve.
Magában álló benzinkúthoz és kávézóhoz értek, az építmény úgy
festett a lapos vidéken, mint valami bibircsók. Talán napok óta ők
voltak az elsők, akik megálltak itt. Carol nézte Therese-t a fehér
viaszosvászonnal leterített asztal fölött, és hátradőlt az egyszerű
széken. Mielőtt megszólalhatott volna, kötényes öregember
ballagott elő a hátul lévő konyhából, s közölte, hogy csak sült sonka
és tükörtojás van, így hát azt rendeltek kávéval. Aztán Carol
rágyújtott, előrehajolt, és tekintetét az asztalra szegezte.
– Tudod-e, mi a helyzet? – kezdte. – Harge utasítására egy
detektív követ minket Chicago óta.
– Detektív? Minek?
– Nem találod ki? – kérdezte szinte suttogva Carol.
Therese megharapta a nyelvét. Igen, kitalálta. Harge rájött, hogy
kettesben utaznak.
– Abby mondta?
– Abby derítette ki. – Carol ujjai lecsúsztak a cigarettáról, és a
parázs megégette őt. Amikor kivette a szájából a cigarettát, az ajka
vérezni kezdett.
Therese körülnézett. A kávézó üres volt.
– Követ minket? – kérdezte. – Itt van?
– Lehet, hogy most Salt Lake Cityben van. Végigjárja az összes
szállodát. Nagyon mocskos ügy, drágám. Nagyon, nagyon, nagyon
sajnálom. – Carol nyugtalanul dőlt hátra a széken. – Talán az volna
a legjobb, ha vonatra ültetnélek, hogy hazautazz.
 – Rendben – ha ezt tartod a legjobb megoldásnak.
– Nem kell belekeveredned ebbe. Csak hadd kövessék a
nyomomat Alaszkáig, ha ahhoz van kedvük. Fogalmam sincs, hogy
eddig mennyit tudnak, de nem hiszem, hogy sokat.
Therese mereven ült a szék szélén.
– És mit csinál a nyomozó? Jegyzeteket készít rólunk? –
kérdezte.
Az öregember visszajött, egy-egy pohár vizet hozott nekik.
Carol bólintott.
– Aztán ott a lehallgatási fortély – mondta, miután az öreg
elment. – Nem tudom, elmerészkednek-e odáig. Nem tudom, hogy
Harge képes-e rá. – Remegett a szája széle, miközben a kopott
viaszosvászon egyik foltját bámulta. – Nem tudom, volt-e idejük
poloskát elhelyezni Chicagóban. Remélem, hogy nem. Annyira
ironikus. Emlékszel Chicagóra?
– Persze. – Therese próbált nyugodt hangon beszélni, de ez
színlelés volt. Mint amikor az ember önuralmat mímel, miközben
valami, amit szerét, a szeme láttára szűnik meg létezni. Itt el kell
búcsúzniuk egymástól.
– És Waterlooban? – Hirtelen eszébe jutott az a férfi az
előcsarnokban.
– Későn értünk oda. Nem lehetett volna könnyen megoldani.
– Carol, én láttam valakit – nem vagyok biztos benne, de azt
hiszem, kétszer láttam.
– Hol?
– Először Waterlooban, a szálloda halljában. Reggel. Aztán, azt
hiszem, ugyanazt a férfit láttam a kandallós étteremben. – A
kandallós étteremben épp az előző este voltak.
Carol részletesen kifaggatta Therese-t mindkét alkalomról,
tökéletes leírást kért a férfiról. Nehéz volt leírni azt az embert.
Therese erősen törte a fejét, hogy minél több részletet idézzen fel,
egészen a férfi cipőjének a színéig. Különös és meglehetősen ijesztő
volt előásni azt, ami feltehetőleg képzeletének a szüleménye, és
összevetni egy nagyon is valóságos helyzettel. Úgy érezte, talán
hazudik Carolnak, látva, hogy Carol tekintete egyre élénkebb.
– Mit gondolsz? – kérdezte Therese.
Carol sóhajtva felelt:
– Mit gondolhat az ember? Csak figyelj, mikor látod meg
harmadszor is.
Therese lenézett a tányérjára. Nem tudott enni.
– Rindyről van szó, igaz?
– Igen. – Carol letette a villáját, anélkül hogy egyetlen falatot is
evett volna, és cigarettáért nyúlt. – Harge a magáénak akarja –
teljesen. Talán azt hiszi, ezzel megszerezheti.
– Csak mert együtt utazunk?
– Igen.
– El kellene válnom tőled.
– Az isten verje meg – mondta Carol higgadtan, és a tekintete
valahol a terem sarkában kalandozott.
Therese várt. De ugyan mire?
– Buszra szállhatok valahol a közelben, aztán meg vonatra.
– El akarsz menni? – kérdezte Carol.
– Dehogy akarok. Csak azt hiszem, így volna a legjobb.
– Félsz?
– Hogy félek-e? Nem. – Therese úgy érezte, Carol tekintete most
éppoly szigorúan méri fel, mint Waterlooban abban a percben,
amikor megmondta neki, hogy szereti.
– Akkor legyek átkozott, ha hagylak elmenni. Azt akarom, hogy
velem maradj.
 – Komolyan?
– Igen. Edd meg a tojást. Ne légy csacsi. – És Carol még el is
mosolyodott kissé. – Elmegyünk Renóba, ahogy terveztük?
– Bárhová.
– És nem sietünk.
Pár perccel később, amikor újra úton voltak, Therese
megismételte:
– Még mindig nem tudom, ugyanaz a férfi volt- e másodszor is.
– Szerintem tudod – mondta Carol. Aztán a hosszú egyenes úton
hirtelen leállította a kocsit. Egy percig némán ült, és az utat nézte.
Utána Therese-re pillantott:
– Képtelen vagyok Renóba menni. Túlságosan szórakoztató.
Ismerek egy csodálatos helyet Denvertől kicsit délre.
– Denver?
– Denver – felelte határozottan Carol, és megfordult a kocsival.
 18

Reggel egymás karjában feküdtek még jóval azután is, hogy a nap
besütött a szobába. A szálloda ablakán át melengette őket a parányi
városkában, amelynek nem jegyezték meg a nevét. Odakinn havas
volt a föld.
– Estes Parkban hó lesz – mondta Carol.
– Mi az az Estes Park?
– Tetszeni fog neked. Nem olyan, mint a Yellowstone. Egész
évben nyitva van.
– Carol, ugye nem aggódsz?
Carol közelebb húzta Therese-t.
– Úgy viselkedem, mint aki aggódik?
Therese nem aggódott. Az első pánik elmúlt. Figyelt, de nem
annyira, mint tegnap délután, közvetlenül Salt Lake City után.
Carol azt akarta, hogy mellette legyen, és történjen bármi, nem
hátrálnak meg. Hogyan lehetne egyidejűleg félni és szerelmesnek
lenni? – gondolta Therese. A kettő nem fér össze. Miért kellene
félni, amikor együtt napról napra erősebbek? És éjszakáról
éjszakára. Minden éjszaka más volt, akárcsak minden reggel.
Csodákra képesek együtt.
Az Estes Parkba vezető út lejtős volt. A hótorlaszok egyre
magasabbak lettek mindkét oldalon, aztán fények íveltek át az út
fölött, amelyeket fenyőfákra erősítettek. Barna rönkfából épített
házakból meg boltokból meg szállókból álló falu volt. Zene szólt, és
az emberek emelt fővel jártak a ragyogó utcákon, mintha
megbűvölték volna őket.
– Tetszik – mondta Therese.
 – Ez még nem jelenti azt, hogy nem kell ügyelned az
emberkénkre.
Felvitték a szobájukba a hordozható gramofont, s lejátszottak
néhány frissen vásárolt lemezt és néhány régebbit is, New
Jerseyből. Therese többször is feltette a „Könnyű élet ”-et, Carol
pedig karba tett kézzel ült vele szemben egy szék karfáján, és nézte
őt:
– Micsoda rohadt helyzetbe hoztalak!
– Jaj, Carol… – Therese mosolyogni próbált. Csak egy rossz
pillanata Carolnak, csak egy perc. Mégis tehetetlennek érezte
magát.
Carol körülnézett az ablaknál.
– Miért is nem repültünk rögtön Európába, mondjuk Svájcba.
Vagy utaztunk legalább egyenesen ide? – kérdezte.
– Mert az egyáltalán nem tetszett volna nekem. – Therese a
sárga szarvasbőr ingblúzra pillantott, amelyet Caroltól kapott, és
egy szék hátán lógott. Carol ugyanilyet küldött zöldben Rindynek.
Ezenkívül egy pár ezüst fülbevalót, néhány könyvet meg egy üveg
triple secet vásárolt. Fél órája még boldogok voltak, amint együtt
járták az utcákat. – Az az utolsó rozspálinka teszi, amit odalenn
ittál – mondta Therese. – A rozspálinkától rosszkedvű leszel.
– Tényleg?
– Rosszabb, mint a konyak.
– Elviszlek a legszebb helyre, amelyet a Sun Valleytől innen
ismerek – mondta Carol.
– Mi a baj a Sun Valleyvel? – Therese tudta, hogy Carol szeret
síelni.
– A Sun Valley nem a megfelelő hely – mondta titokzatosan
Carol. – Ez a hely Colorado Springs közelében van.
Denverben Carol megállt, és eladta gyémántköves jeggyűrűjét
egy ékszerésznek. Therese-t ez kicsit zavarta, de Carol azt mondta,
semmit sem jelent neki a gyűrű, különben is utálja a gyémántot. És
ez gyorsabb pénzszerzési mód, mint a bankjának táviratozni. Carol
Colorado Springstől néhány mérföldnyire akart megszállni, egy
olyan szállodában, ahol már járt, ám amint odaértek, meggondolta
magát. Túlságosan is üdülőjellegű, mondta, ezért olyan szállodába
mentek, amelyik a városnak háttal állt, és a hegyekre nézett.

A szobájuk hosszan elnyúlt az ajtótól a földig érő négyszögletes

ablakokig, amelyek a kertre, azon túl pedig a vörös és fehér
hegyekre nyíltak. A kertben fehér foltok voltak, fura kis
kőpiramisok, egy fehér pad vagy szék. Ostobán festett ez a kert a
környező fenséges tájban, ahol a síkságból hegy hátán hegy nőtt, s a
hegyek fél világként töltötték be a láthatárt. A szobában lévő világos
bútor színe Carol hajszínére hasonlított, és volt ott egy olyan
egyszerű könyvespolc, amilyennél tökéletesebbre Therese sose
vágyott. Rajta néhány jó könyv a rosszak között, de tudta, hogy
egyet sem fog elolvasni közülük, amíg itt van. A könyvespolc fölött
egy nagy fekete kalapot és vörös sálat viselő nő képe függött, az ajtó
közelében pedig barna prém terpeszkedett a falon, pontosabban egy
hasított bőrből kivágott utánzat. Fölötte ónlámpás gyertyával. Carol
kivette a mellettük lévő szobát is, amelybe összekötő ajtó vezetett,
bár még arra sem használták, hogy odategyék a bőröndjeiket. Úgy
tervezték, egy hétig maradnak, vagy akár tovább is, ha jól érzik
magukat.
A második nap reggelén Therese a szálloda kertjének
megtekintéséről tért vissza, amikor Carolt az éjjeliszekrénynél
találta. Carol csak rápillantott, aztán az öltözőasztalhoz ment,
benézett alá, majd a hosszú beépített szekrénybe is az eltolható fal
mögött.
– Ennyi – mondta Carol. – És most felejtsük el.
Therese tudta, mit keresett Carol.
– Nem gondoltam rá – mondta. – Úgy tűnik, leráztuk.
 – Csakhogy valószínűleg már Denverbe ért – állapította meg
higgadtan Carol. Mosolygott, de a szája kissé megrándult. – És
valószínűleg benéz majd ide is.
Persze igaza volt. Nem lehetett kizárni annak lehetőségét, hogy a
detektív meglátta őket, amikor visszamentek Salt Lake Cityn át, és
követte őket. Ha Salt Lake Cityben nem látta őket, érdeklődhetett a
szállodákban. Therese tudta már, hogy Carol valójában azért adta
meg a denveri címet, mert nem állt szándékukban Denverbe
menni. Levetette magát a karosszékbe, és Carolra nézett. Carol
vette a fáradságot, hogy lehallgatókészüléket keressen, a
viselkedése azonban provokatív volt. Szinte vonzotta a bajt azzal,
hogy idejöttek. És a magyarázat, ezeknek az ellentmondásos
tényeknek a megoldása nem másutt volt, mint magában Carolban,
megoldatlanul. Lassú, nyugtalan lépteiben, ahogy most az ajtóhoz
ment és megfordult; abban, ahogy nemtörődöm mozdulattal
felvetette a fejét; szemöldöke ideges vonalában, amely az egyik
pillanatban bosszúságot fejezett ki, a következőben viszont derűt.
Therese nézte a nagy szobát, a magas mennyezetet, a széles,
egyszerű ágyat, a szobát, amelynek minden modernsége ellenére
különös, a vadnyugatot idéző régimódi hangulata volt. Olyan, mint
azoknak a túlméretezett nyergeknek, amelyeket odalenn, a
lóistállóban látott. És egyfajta tisztaság is jellemezte. Carol még
mindig a poloskát kereste. Therese nézte őt, amint feléje
közeledett, még pizsamában és köntösben. Késztetést érzett, hogy
odamenjen hozzá, szenvedélyesen megölelje s lehúzza az ágyra. Az
a tény, hogy Carol most nem tette őt feszültté és bizonytalanná,
valamiféle fojtott, mégis féktelen jókedvvel töltötte el.
Carol a levegőbe fújta a füstöt.
– Fütyülök rá – mondta. – Remélem, a lapok rájönnek, és
beledörzsölik Harge orrát a saját mocskába. Azt is remélem, hogy
kidob vagy ötvenezer dollárt. Van kedved ahhoz a kiránduláshoz,
amelyik csődbe juttatja az angol nyelvet ma délután? Megkérdezted
Mrs. Frenchet?
 Mrs. Frenchet az előző este ismerték meg a szálloda
játéktermében. Az asszonynak nem volt autója, és Carol
felajánlotta, hogy ha van kedve, kocsikázhat velük egyet.
– Megkérdeztem – mondta Therese. – Közvetlenül ebéd után
kész indulni.
– A szarvasbőr blúzodat vedd fel. – Carol a két kezébe fogta
Therese arcát, összenyomta az orcáját, és megcsókolta őt. – Most
vedd fel!
Hat-hét órás volt az út a Cripple Creek-i aranybányához, át a Ute-
hágón, majd hegynek lefelé. Mrs. French egész úton beszélt.
Hetven körüli asszony volt marylandi akcentussal és
hallókészülékkel. Kész volt bárhol kiszállni a kocsiból és bárhová
felkapaszkodni, pedig minden lépésnél segítségre szorult. Therese
nagyon aggódott érte, de közben viszolygott hozzáérni. Úgy érezte,
milliónyi darabra törne, ha elesne. Carol és Mrs. French
Washington államról beszélgettek, amelyet az asszony jól ismert,
minthogy az utóbbi években ott élt az egyik fiánál. Carol feltett neki
néhány kérdést, és Mrs. French mindent elmesélt utazgatásai tíz
esztendejéről, amióta az ura meghalt, meg a két fiáról – az egyik
Washingtonban, a másik Hawaiin. Ez utóbbi egy ananásszal
kereskedő cégnél dolgozott. Az idős nő szemlátomást csodálta
Carolt, és megbeszélték, hogy sokkal több időt fognak hármasban
tölteni. Majdnem tizenegy óra volt, mire visszaértek a szállodába.
Carol hívta Mrs. Frenchet, hogy vacsorázzon velük a bárban, de az
asszony azt mondta, túlságosan fáradt, már csak egy kis
búzapelyhet és forró tejet fogyasztana a szobájában.
– Örülök – közölte Therese, amikor Mrs. French felment. –
Szívesebben vagyok kettesben veled.
– Igazán, Miss Belivet? Mégis, hogy képzeli? – kérdezte Carol,
amint benyitott a bár ajtaján. – A legjobb lesz, ha leül, és szépen
elmond mindent.
Ám öt percig sem maradhattak kettesben. Két férfi – az egyiket
Dave-nek hívták, a másik nevét nem tudta Therese, és nem is
akarta megtudni – odament hozzájuk, hogy az asztalukhoz
ülhetnek-e. Az a két férfi volt, akik az előző este a játékteremben
hívták Carolt meg őt, hogy játsszanak tízlapos romit. Carol akkor
elutasította őket, most viszont azt felelte:
– Persze, üljenek le.
Carol és Dave igen érdekes beszélgetésbe kezdett, de Therese úgy
ült, hogy nemigen tudott bekapcsolódni. A mellette ülő férfi pedig
másról óhajtott beszélni, arról a kirándulásról, amelyet lóháton tett
a Steamboat Springs körül. Vacsora után Therese azt várta, hogy
Carol jelt adjon a távozásra, ám Carol még mindig elmélyülten
beszélgetett. Therese korábban olvasta, milyen különleges élvezetet
nyújt az, ha az ember szerelmének tárgyát más is vonzónak találja.
Nála nem működött ez. Carol időnként rápillantott és kacsintott.
Így aztán Therese másfél órán keresztül igyekezett udvariasan
viselkedni, mert tudta, hogy Carol ezt akarja.
Azok, akik a bárban vagy időnként az étteremben odaültek
hozzájuk, kevésbé zavarták Therese-t, mint Mrs. French, aki szinte
mindennap velük tartott valahová. Ilyenkor olyan dühös neheztelés
fogta el őt, amiért nem lehetett kettesben Carollal, hogy azt már
szégyellte is.
– Drágám, sosem gondoltál még arra, hogy te is leszel egyszer
hetvenéves?
– Nem – mondta Therese.
Szerencsére akadtak olyan napok is, amikor kettesben hajtottak
fel a hegyekbe a szemük elé kerülő első úton. Egyszer olyan
városkára bukkantak, amelyik nagyon megtetszett nekik, ezért ott
töltötték az éjszakát, pizsama és fogkefe nélkül, múlt és jövő
nélkül. Ez az éjszaka megint csak az idő azon szigeteinek egyike
lett, amelyik ott rejlik a szív vagy az emlékezet mélyén, érintetlenül
és végérvényesen. Lehet, hogy ez csupán a boldogság volt, gondolta
Therese, olyan tökéletes boldogság, amilyen nagyon ritkán adatik
meg, annyira ritkán, hogy csak igen kevesen ismerik. Ám ha
boldogság volt csupán, akkor messze meghaladta szokványos
határait, és valami mássá lett, valamiféle túláradó nyomássá úgy,
hogy elviselhetetlennek érezte a kávéscsésze súlyát a kezében,
akárcsak a kerten átvágó macska sebességét vagy két felhő néma
összeütközését. És ahogyan egy hónapja nem értette még a váratlan
boldogság jelenségét, úgy nem értette a mostani állapotát sem,
amely az előbbi utóhatásának tetszett. Gyakrabban volt fájdalmas,
mint élvezetes, és Therese emiatt azt hitte, valami súlyos és
egyedülálló hiányossága van. Annyira félt néha, mintha törött
gerinccel járt-kelt volna a világban. Valahányszor késztetést érzett,
hogy elmondja Carolnak, mielőtt belefogott volna, a szavak
szertefoszlottak a félelemtől és az önnön reakcióival kapcsolatos
szokásos bizonytalanságától, attól a félelemtől, hogy a reakciói
egészen mások, mint bárki máséi, és ezért még Carol sem értheti
meg azokat.
Délelőttönként többnyire kikocsiztak valahová a hegyekbe, és a
kocsit ott hagyták, hogy megmásszanak egy-egy dombot. Céltalanul
autóztak a cikcakkos utakon, amelyek mintha krétával húzott
vonalak lettek volna egyik hegyi ponttól a másikig. A távolból a
felmeredő csúcsokat ölelő felhőkre láttak, ezért úgy tűnt, mintha az
űrben repülnének, kicsikét közelebb az éghez, mint a földhöz.
Therese kedvenc pontja a Cripple Creek fölött volt, ott, ahol az út
váratlanul hatalmas földteknő peremére ért. Több száz lábnyi
mélységben feküdt az elhagyott bányászvároska kedves
összevisszasága. Szem és agy különös játékot űzött egymással, mert
lehetetlen volt pontosan felmérni a lenti arányokat, lehetetlen volt
bármiféle emberi léptékhez viszonyítani. Therese a maga elé tartott
kezét egyaránt láthatta liliputinak és óriásinak. És a városka a
bemélyedésnek csupán töredékét foglalta el, mint valami egyszeri
élmény, egyszeri hétköznapi esemény az elme bizonyos
felmérhetetlen szférájában. A térben kalandozó tekintet visszatért
megpihenni a pontra, amely úgy festett, mint valami autók által
összelapított gyufásdoboz, megállapodott a kis városka ember
alkotta zűrzavarán.
Therese állandóan leste, mikor bukkan fel a férfi, akinek mély
ránc van a szája mindkét oldalán, Carol azonban egyáltalán nem
törődött vele. Ő még csak nem is említette a férfit a Colorado
Springsben töltött második nap óta, és azóta tíz nap telt el.
Minthogy a szálloda nagy étterme híres volt, mindennap új
emberek tértek be, és Therese mindig körülnézett. Valójában nem
számított rá, hogy megpillantja a férfit, de szokásává vált az
elővigyázatosság. Carol viszont csak Walterra, a pincérükre figyelt,
aki minden este odament az asztalukhoz, hogy megkérdezze,
milyen koktélt óhajtanak aznap. Ugyanakkor Carolt sokan
megnézték, mert rendszerint ő volt a legvonzóbb nő a teremben.
Therese pedig olyannyira örült annak, hogy vele lehet, olyan büszke
volt rá, hogy senkire sem nézett, csak Carolra. Aztán, amikor az
étlapot olvasta, Carol általában óvatosan megszorította Therese
lábát az asztal alatt, hogy ettől elmosolyodjék.
– Mit szólnál Izlandhoz a nyáron? – kérdezte ezúttal, mert
szokásukká vált, hogy az utazásról beszéljenek, ha az asztalnál ülve
meg kellett törniük a csendet.
– Muszáj ilyen hideg helyeket választanod? Mikor fogok végre
dolgozni?
– Ne légy már vészmadár. Hívjuk meg Mrs. Frenchet? Szerinted
zavarná, ha fogjuk egymás kezét?
Egy reggel három levél várta őket – Rindytől, Abbytől és Dannie-
től. Ez a második levél volt Abbytől, aki eddig nem szolgálhatott
újabb hírekkel. Therese észrevette, hogy Carol először Rindy levelét
nyitja fel. Dannie arról írt, hogy még mindig várja két állásinterjú
eredményét. És megírta, hogy Phil azt mondta, Harkevy
márciusban szándékozik elkészíteni A gyáva szív című angol darab
díszleteit.
– Ezt hallgasd meg – mondta Carol. – „Nem láttál véletlenül
tatut Coloradóban? Jó volna, ha tudnál küldeni egyet, mert a
kaméleon elveszett. Apuval végigkutattuk érte az egész házat. De ha
küldenél egy tatut, az kellően nagy volna ahhoz, hogy ne vesszen
el.” Új bekezdés: „Helyesírásból kilencven pontot kaptam, de
számtanból csak hetvenet. Utálom. Utálom a tanárt. Most be kell
fejeznem. Csókollak téged és Abbyt. Rindy. Ui.: Köszönöm szépen a
bőrből készült blúzt. Apa vett nekem egy kétkerekű biciklit
karácsonyra, de azt mondja, kicsi vagyok még hozzá. Nem vagyok
kicsi. Gyönyörű bicikli.” Ennyi. Mi értelme? Harge mindig le tud
főzni. – Carol letette a levelet, és felvette Abbyét.
– Miért írta Rindy, hogy „csókollak téged és Abbyt”? – kérdezte
Therese. – Azt hiszi, Abbyvel vagy?
– Nem. – A fa levélbontó félúton megállt Carol kezében. –
Gondolom, feltételezi, hogy neki is írok – felelte, és kinyitotta Abby
levelét.
– Úgy értem, Harge mondhatta neki ezt?
– Nem, drágám – mondta szórakozottan Carol, a levelet olvasva.
Therese felállt, és átvágott a szobán, az ablakhoz. A hegyeket
nézte. Délután írnia kéne Harkevynek, megkérdezni, nem tudná-e
befogadni a csapatába márciustól asszisztensnek. Fejben
fogalmazni kezdte a levelet. Pillantását a hegyek úgy viszonozták,
akár a büszkén maguk elé tekintő vörös oroszlánok. Carolt kétszer
hallotta felnevetni, de semmit sem olvasott fel neki a levélből.
– Semmi hír? – kérdezte, amikor Carol végzett.
– Semmi hír.
Carol vezetni tanította Therese-t a hegyek lábánál, ahol szinte
nem járt autó. Therese gyorsabban tanult, mint valaha is életében,
és pár nap múlva Carol megengedte, hogy ő vezessen Colorado
Springsbe. Denverben Therese levizsgázott, és jogosítványt kapott.
Carol azt mondta, visszafelé New Yorkba az út felén Therese
vezethet, ha akar.
A férfi vacsora idején egyedül ült az asztalnál, Carol mögött balra.
Therese-nek torkán akadt a semmi, és letette a villáját. A szíve úgy
kezdett dobogni, mintha ki akarná kalapálni magát a mellkasából.
Hogyan juthatott el a vacsora feléig anélkül, hogy észrevette volna
a férfit? Tekintetét Carolra emelte, és látta, hogy Carol nézi őt,
olvas a gondolataiban azzal a szürke szemmel, amelyik immár nem
volt annyira nyugodt, mint egy perccel korábban. Carol
félbehagyott egy mondatot.
– Szívj el egy cigarettát – mondta, és meg is gyújtotta azt
Therese-nek. – Nem tudja, hogy felismerted, igaz?
– Nem tudja.
– Hát akkor ne is jöjjön rá. – Carol Therese-re mosolygott, és ő is
rágyújtott. Közben nem arra nézett, ahol a detektív ült, hanem az
ellenkező irányba.
– Nyugalom – mondta változatlan hangon.
Könnyű ezt mondani – gondolta Therese – hányszor
megfogadta már, hogy nem vesz tudomást a férfiról, ha legközelebb
látja, ám mi haszna volt ennek, ha most úgy érzi, mintha
ágyúgolyóval lőtték volna arcon?

– Ma este nincs sült lazac? – kérdezte az étlapot nézve Carol. –

Megszakad a szívem. Tudod, mit rendelünk?- Hívta a pincért: –
Walter!
Walter mosolyogva ment feléjük, lelkesen, hogy kiszolgálhatja
őket, ahogyan minden este.
– Igen, asszonyom.
– Két Remy Martint kérnénk, Walter – mondta Carol.
A konyak alig segített, vagy egyáltalán nem. A nyomozó egyszer
sem nézett rájuk. Könyvet olvasott, amelyet a fém szalvétatartónak
támasztott, és Therese most éppoly erős kétséget érzett, mint a Salt
Lake City melletti kávézóban. Ez a bizonytalanság valamiképpen
nyugtalanítóbb volt, mint annak biztos tudata, hogy ez a férfi
detektív.
– Muszáj elmennünk mellette, Carol? – kérdezte. Therese háta
mögött is nyílt ajtó, a bárba vezetett.
– Igen. Úgy megyünk ki. – A mosolytól Carol szemöldöke
megemelkedett, ahogyan bármely másik estén. – Nem tehet velünk
semmit. Arra számítasz, hogy pisztolyt ránt?
Therese követte Carolt, harminc centire haladt el a férfitól, aki
lehajtott fejjel olvasott. S látta maga előtt Carolt, amint kecsesen
lehajol az asztalnál, ahol Mrs. French étkezett egyedül.
– Miért nem ült oda hozzánk? – kérdezte Carol, és Therese-nek
eszébe jutott, hogy az a két nő, akikkel Mrs. French általában
étkezett, ma elutazott.
Carol még álldogált is ott pár percig, az asszonnyal beszélgetve,
és Therese csodálta ezért. Ő képtelen volt ott ácsorogni, ezért
továbbment, hogy a lifteknél várja meg Carolt.
Odafenn Carol megtalálta a kis szerkezetet, egy sarokba erősítve
az éjjeliszekrény alatt. Carol fogta az ollót, és mindkét kezét
használva elvágta a vezetéket, amely a szőnyeg alatt tűnt el.
– A szálloda alkalmazottai engedték be? – kérdezte elszörnyedve
Therese.
– Valószínűleg álkulcsa van. – Carol letépte a poloskát az
éjjeliszekrényről, és a szőnyegre dobta. Kis fekete doboz volt, drót
lógott ki belőle.
– Nézd csak, mint egy patkány – mondta. – Harge portréja.
Hirtelen kipirult az arca.
– Hová megy a vezeték? – kérdezte Therese.
– Egy szobába, ahol felvétel készül. Valószínűleg a folyosó
túloldalán. Hála ezeknek a csicsás faltól falig szőnyegeknek!
Carol a szoba közepe felé rúgta a lehallgatókészüléket. Therese
nézte a szögletes dobozkát, és arra gondolt, hogyan ihatta fel előző
éjjel a szavaikat.
– Mióta lehet itt?
– Mit gondolsz, mióta tartózkodhat itt a fickó anélkül, hogy
észrevetted volna?
– A legrosszabb esetben tegnap óta. – De mihelyt kimondta, már
tudta is, hogy tévedhet. Nem láthatott a szállodában minden arcot.
És Carol a fejét rázta:
– Szerinted majdnem két hétbe telt neki, hogy utánunk jöjjön
Salt Lake Citytől idáig? Nem, csak úgy döntött, hogy ma velünk
vacsorázik. – Carol egy pohár konyakkal a kezében fordult el a
könyvespolctól. Az arca már nem volt kipirult. Még kissé
mosolygott is Therese-re. – Esetlen figura, nem gondolod? – Leült
az ágyra, egy párnát dugott a dereka mögé és hátradőlt. – Nos,
éppen eleget voltunk itt, ugye?
– Mikor akarsz indulni?
– Talán holnap. Délelőtt összecsomagolunk, és ebéd után
indulunk. Mi a véleményed?
Később lementek az autóhoz, és nyugat felé haladva
belemerültek az éjszakába. Nem tarthatnak tovább nyugatnak,
gondolta Therese. Képtelen volt csillapítani a szíve mélyén
uralkodó pánikot, amelyről úgy érezte, valami korábbi dolog miatt
van, olyasmi miatt, ami jóval ezelőtt történt, nem most, nem ez. Ő
nyugtalan volt, Carol azonban nem. Carol nem csak színlelte a
higgadtságot – valóban nem félt. Carol azt mondta, végül is mit
tehet a fickó, ám Therese egyszerűen nem akarta, hogy
kémkedjenek utána.
– Még valami – mondta Carol. – Próbáld kideríteni, milyen
kocsival utazik.
Aznap éjjel, amint a térkép fölött megbeszélték a másnapi utat,
olyan tárgyilagosan, mint két idegen, Therese arra gondolt, hogy ez
az éjszaka biztosan nem lesz olyan, amilyen az előző volt. Ám
amikor elalvás előtt búcsúcsókot adtak egymásnak az ágyban,
hirtelen felszabadulást érzett. Úgy gerjedt fel mindkettejükben a
vágy, mintha a testüket olyan anyagok alkották volna, amelyekből,
ha egymáshoz érnek, elkerülhetetlenül megszületik a vágy.
 19

Therese nem tudta kideríteni, milyen kocsija van a detektívnek,

mert az autókat külön-külön garázsban helyezték el, és bár a
napozószobából kilátás nyílt azokra, nem látta a férfit kijönni aznap
reggel. Ebédkor sem látta őt.
Mrs. French, amikor megtudta, hogy elutaznak, ragaszkodott
hozzá, hogy ellátogassanak a szobájába egy szíverősítőre.
– Fel kell jönniük egy búcsúpohárra – mondta Carolnak. –
Hiszen még a címüket sem tudom!
Therese-nek eszébe jutott, hogy megállapodtak: virághagymákat
fognak cserélni. Carol és Mrs. French egyik nap hosszú beszélgetést
folytatott a kocsiban a virághagymákról, ami megszilárdította
közöttük a barátságot. Carol hihetetlenül türelmes volt, a végsőkig.
Senki nem sejtette volna, aki látta őt ott ülni a pamlagon a kis
pohárkával, amelyet az idős hölgy állandóan újratöltött, hogy
sietősen távozni készül. Mrs. French a búcsúzáskor mindkettejüket
arcon csókolta.
Denverből észak felé indultak, Wyoming felé. Olyanfajta helyen
álltak meg kávézni, amilyet mindig is kedveltek: szokványos
vendéglő pulttal és wurlitzerrel. Most is pénzt dobáltak a
wurlitzerbe, de most más volt, mint azelőtt. Therese tudta, hogy
immár egész úton más lesz. Bár Carol még mindig emlegette, hogy
elmennek Washingtonba és talán Kanadába is, Therese érezte,
hogy Carol úti célja New York.
Az első éjszakát egy kempingben töltötték, amelyet úgy
alakítottak ki, mintha vigvamokból álló kör lenne. Vetkőzés közben
Carol felpillantott arra a pontra, ahol a sátor tartórúdjai összeértek,
és unottan megjegyezte:
 – Mire nem képesek egyes idióták!
Therese valamilyen okból hisztérikusan mulatott ezen. Addig
nevetett, amíg Carol meg nem fenyegette, hogy beletölt egy nagy
pohár konyakot, ha nem hagyja abba. Még mindig mosolygott,
amint az ablaknál állt, kezében konyakkal, várva, hogy Carol
kijöjjön a zuhany alól, amikor észrevette, hogy a nagy irodasátor
előtt megáll egy autó. A férfi, aki bement az irodába, egy perc múlva
ki is jött, körültekintett a vigvamok köre által határolt sötét
területen. Lopakodó járása volt az, ami megragadta Therese
figyelmét. Anélkül, hogy igazán tisztán látta volna az arcát vagy
akár az alakját, egyszeriben bizonyos volt abban, hogy a detektív az.
– Carol! – kiáltotta.
Carol félrehúzta a zuhany függönyét, abbahagyta a törölközést.
– Gondolod, hogy…
– Nem tudom, de azt hiszem – mondta Therese, és látta, amint a
harag lassan szétterjed Carol arcán, megmerevítve azt. Ez
kijózanította Therese-t, mintha éppen most konstatálta volna a
sértést, amely őt vagy Carolt érte.
– Krissztusom! – mondta Carol, és a földre dobta a törölközőt.
Belebújt a köntösébe, megkötötte az övét. – Nos… mit csinál?
– Azt hiszem, itt éjszakázik. – Therese hátrább lépett az ablaktól.
– Legalábbis a kocsija még az iroda előtt áll. Ha leoltjuk a villanyt,
jobban látom.
Carol felnyögött.
– Jaj, ne. Elegem van. Untat – mondta végtelen unalommal és
undorral.
Therese meg mosolygott, torzan, és egy újabb nevetési ingert
fojtott el, mert Carol dühös lett volna, ha nevet. Azután látta, hogy
az autó begurul a kör túlsó oldalán álló egyik vigvam garázsajtaján.
– Igen, itt éjszakázik. Kétajtós fekete szedán.
Carol sóhajtva ült le az ágyra. Therese-re villantott egy mosolyt, a
kimerültség és az unalom, a beletörődés, a tehetetlenség és a düh
mosolyát.
– Zuhanyozz le, aztán öltözz fel újra.
– De egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ő az.
– Ez benne az ördögi, drágám.
Therese lezuhanyozott, majd felöltözve Carol mellé feküdt. Carol
leoltotta a villanyt. Egymás után szívta a cigarettákat a sötétben, és
nem szólt hozzá. Végül megérintette a karját, s azt mondta:
– Gyerünk.
Fél négykor gördültek ki a kempingből. A számlájukat előre
kifizették. Villany sehol sem égett, és – hacsak a nyomozó nem
eloltott lámpa mellett leste őket – nem látta őket senki.
– Mit szeretnél? Megint aludni valahol? – kérdezte Carol
Therese-től.
– Nem. És te?
– Én sem. Lássuk, milyen messzire jutunk el.
– Carol padlógázt adott. Az út sima és elhagyatott volt, ameddig a
fényszóró megvilágította.
Hajnalodott, amikor egy országúti járőr leállította őket
gyorshajtásért, és Carolnak húsz dollár büntetést kellett fizetnie
egy Central City nevű településen, Nebraska állam területén.
Harminc mérföldet veszítettek azzal, hogy követniük kellett a járőrt
vissza a városkáig, ám Carol rá nem jellemző módon szó nélkül
tűrte. Nem úgy, mint amikor érvekkel meg szép szóval lebeszélt egy
másik járőrt arról, hogy őrizetbe vegye gyorshajtásért, ráadásul az
illető New Jersey-i közlekedési rendőr volt.
– Bosszantó – mondta Carol, amint visszaértek az autóhoz, és
órákig nem is mondott mást.
Therese felajánlotta, hogy vezet, de Carol kijelentette, hogy ő
akar. És a sík nebraskai préri szétterült előttük, sárgállott a
búzatarló, barnás foltokat alkotott a föld meg a kő, s az egész
csalókán melegnek tetszett a fehér téli napfényben. Mivel most
lassabban mentek, Therese-t pánikszerű érzés kerítette hatalmába,
hogy egyáltalán nem haladnak, mintha a föld sodródna alattuk,
miközben ők egy helyben állnak. Leste maguk mögött az utat, nem
lát-e újabb járőrkocsit, a detektív autóját vagy azt a névtelen,
alaktalan valamit, ami, érezte, Colorado Springs óta követi őket.
Kutatta a tájat és az égboltot olyan jelentés nélküli jelenségekért,
amelyekhez elméje mindenképpen jelentést akart kötni, az
egerészölyvet, amely lassan kanyarodott az égbolton, az
ördögszekér irányát, amelyet a szél hajtott a szántón kitaposott út
fölött. Vagy azt figyelte, hogy egy kémény füstölög-e, vagy sem.
Nyolc óra tájban ellenállhatatlan álmosság nehezítette el a
szemhéját és ködösítette el az agyát, így alig lepődött meg, amikor
pontosan olyan autót látott maguk mögött, amilyent fürkészett:
kétajtós sötét színű szedánt.
– Egy olyan kocsi van mögöttünk – mondta.
– Sárga a rendszámtáblája.
Carol először nem szólt semmit, de belenézett a visszapillantó
tükörbe, és kétkedő arccal fújta ki a levegőt.
– Nem hinném. Ha ő az, akkor ügyesebb, mint hittem. –
Lassított. – Ha előreengedem, gondolod, hogy felismered?
– Igen. – Hogy ne ismerné fel immár, még ha csak nagyon
elmosódva látja is?
Carol majdnem a leállásig lassított, elővette a térképet, a
kormányra fektette és nézte. A másik kocsi közeledett, és a
nyomozó ült benne. Elhaladt mellettük.
– Igen – mondta Therese. A férfi nem nézett rá.
Carol a gázra lépett.
– Biztos vagy benne?
– Biztos. – Therese látta, hogy a sebességmérő mutatója túlhalad
a hatvanötön. – Mit akarsz csinálni?
– Beszélek vele.
Carol kissé lassított, amint megközelítették a másik autót. Mellé
húztak, s a detektív megfordult, hogy rájuk tekintsen. Széles,
egyenes szája nem mozdult, a szeme akárha kerek, szürke pont
volna, olyan kifejezéstelen, mint a szája. Carol lefelé mutatott a
kezével. A férfi lassított.
– Tekerd le az ablakodat – mondta Therese- nek Carol.
A nyomozó autója a homokos útpadkára gördült és fékezett.
Carol úgy állt meg, hogy a hátsó kerekek az úton maradtak, és
Therese orra előtt szólt át:
– Kedveli a társaságunkat, vagy mi?
A férfi kiszállt a kocsijából, és becsukta az ajtót. A két autó között
talán ha egy méter lehetett. Félúton megállt. Halott kis szemének
szürke íriszét sötétes karima fogta körül, akár a játékbabák
kifejezéstelen és merev szemét. Nem volt fiatal. Arcán nyomot
hagytak az idők, amelyeken áthajtott, és borostája elmélyítette a
görbe ráncokat a szája két oldalán.
– A munkámat végzem, Mrs. Aird – mondta.
– Nyilvánvaló. Meglehetősen komisz munka, nemde?
A detektív hozzáütötte cigarettája végét a hüvelykujja körméhez,
és az enyhe szélben színpadias lassúsággal gyújtott rá.
– De legalább nemsokára véget ér.
– Akkor miért nem hagy minket békén? – kérdezte Carol, és a
hangja éppoly feszült volt, mint a karja, amellyel a kormányra
támaszkodott.
– Mert azt az utasítást kaptam, hogy kövessem magát az útján.
De ha visszatér New Yorkba, nem kell már követnem. Azt
tanácsolom, menjen vissza, Mrs. Aird. Visszamegy?
– Nem, nem megyek.
 – Van a birtokomban bizonyos információ – olyan információ,
amely miatt célszerű volna visszatérnie. Nem ártana utánanéznie.
– Köszönöm – reagált cinikusan Carol. – Igazán köszönöm, hogy
ezt mondja. Nem szerepel a terveimben, hogy most visszamenjek.
Megadhatom azonban az útirányunkat, s akkor békén hagyhat
minket, és kialudhatja magát.
A nyomozó álságos és semmitmondó mosollyal nézett Carolra,
nem úgy, ahogyan ember szokott, hanem ahogyan egy bizonyos
feladatra beállított, felhúzott robot.
– Szerintem vissza fog menni New Yorkba. Ez a legokosabb, amit
tanácsolhatok. A gyermeke a tét. Feltételezem, hogy tisztában van
vele.
– A gyerekem az én tulajdonom!
A férfi arcán megrándult az egyik ránc.
– Az emberi lény nem tulajdon, Mrs. Aird.
Carol is felemelte a hangját:
– Rajtunk akar lógni egész úton?
– Visszamegy New Yorkba?
– Nem.
– Szerintem visszamegy – mondta a detektív, és lassan az autója
felé fordult.
Carol indított. Therese kezéért nyúlt, egy pillanatra biztatóan
megszorította, és a kocsi máris kilőtt. Therese könyökével a térdére
támaszkodott, kezét a homlokára szorítva, s olyan szégyenkezést és
sokkot érzett, amilyet addig soha, és amelyet a férfi előtt elfojtott.
– Carol!
Carol némán sírt. Therese látta lefelé görbülő száját, amely
egyáltalán nem Carolé volt, inkább egy kislány sírásának torz
grimasza. Hitetlenkedve meredt a pofacsonton alágördülő
könnycseppre.
 – Gyújts meg nekem egy cigarettát – kérte Carol.
Amikor Therese átadta az égő cigarettát, Carol letörölte a
könnyet, és vége volt. Carol egy percig lassan haladt, cigarettázott.
– Mássz hátra, és add ide a pisztolyt – mondta.
Therese először nem mozdult.
Carol rápillantott:
– Leszel szíves?!
Therese fürgén hátramászott nadrágjában az üléstámla fölött, és
a tengerészkék bőröndöt az ülésre emelte. Kinyitotta, s kivette a
pulóverbe csavart pisztolyt.
– Csak add ide – mondta higgadtan Carol. – Azt akarom, hogy az
oldalzsebben legyen. – A válla fölött hátranyúlt, s Therese a kezébe
nyomta a fegyver fehér agyát, és visszamászott az anyósülésre.
A nyomozó változatlanul követte őket, fél mérföldnyire járt
mögöttük, a lovas kocsi mögött, amely egy földútról kanyarodott a
főútra. Carol Therese kezét fogva, bal kézzel vezetett. Therese
lepillantott a halvány szeplős ujjakra, amelyek erős, hűvös hegye a
tenyerébe mélyedt.
– Újra beszélek vele – mondta Carol, és egyenletesen nyomta a
gázt. – Ha ki akarsz szállni, kiteszlek a következő benzinkútnál
vagy valahol másutt, és visszajövök érted.
– Nem akarlak elhagyni – mondta Therese. Carol követelni fogja
a detektív feljegyzéseit, és Therese szinte látta, hogy Carolnak baja
esik, hogy a férfi a profi rutinos gyorsaságával ránt fegyvert, mielőtt
Carol meghúzhatná a ravaszt. De ez nem történik meg, nem
történhet meg, gondolta, és összeszorította a fogait. Ujjaival Carol
kezét szorongatta.
– Jól van. És ne aggódj. Csak beszélni akarok vele. – Hirtelen
lefordult egy kisebb mellékútra, a főúttól balra. Az út lejtős szántók
közt haladt felfelé, majd kanyarodott, és erdőn át vezetett. Carol
sebesen száguldott, bár az út rossz volt. – Jön utánunk, igaz?
 – Igen.
Egyetlen tanyaház állt a dombok közt, aztán csak a cserjés,
sziklás vidék meg az út, amely állandóan eltűnt előlük a
kanyarokban. Ahol az út lankához ért, Carol bevett egy kanyart,
aztán leállította a kocsit lezseren, félig az úton.
Benyúlt az oldalzsebbe, és kivette a pisztolyt. Valamit kinyitott
rajta, és Therese látta a fegyverben a golyókat. Carol kinézett a
szélvédőn, és pisztolyt tartó kezét az ölébe ejtette.
– Inkább nem, inkább mégsem – mondta gyorsan, és visszadobta
a pisztolyt az oldalzsebbe. Utána egyenesbe állította az autót a
domboldalnál. – Maradj a kocsiban – mondta Therese-nek és
kiszállt.
Therese hallotta a detektív kocsiját. Carol lassan a hang felé
indult. A másik autó kibukkant a kanyarból, nem gyorsan, de a fék
sikoltott, és Carol az út szélére lépett. Therese kissé kinyitotta az
ajtót, és az ablakpárkányra hajolt.
A férfi kiszállt a kocsiból.
– Most mi van? – emelte fel a hangját a szélben.
– Mit gondol? – Carol közelebb lépett hozzá.
– Szeretnék megkapni mindent, amije van rólam: hangszalagokat
és egyebeket.
A nyomozó homloka szinte nem is tükrözött csodálkozást
szemének sápadt pöttye fölött. Kocsija elülső lökhárítójának
támaszkodott, s vékony szája széles vigyorra nyílt. Therese-re
pillantott, azután ismét Carolra:
– Mindent elküldtem. Csak néhány feljegyzés van nálam.
Időpontokról és helyekről.
– Rendben van, azokat szeretném.
– Úgy érti, meg akarja venni őket?
– Nem azt mondtam. Csupán azt, hogy szeretném őket. Inkább
eladná azokat?
– Nem olyan ember vagyok, akit megvásárolhat – mondta a férfi.
– Mi másért teszi akkor, ha nem pénzért? – kérdezte
türelmetlenül Carol. – Miért ne keresne valamivel többet? Mennyit
kér azért, amije van?
A nyomozó karba fonta a kezét.
– Mondtam már, hogy mindent elküldtem. Kidobná a pénzét.
– Nem hiszem, hogy a Colorado Springs-i felvételeket is postázta
már- mondta Carol.
– Nem? – kérdezte maró gúnnyal a férfi.
– Nem. Megadom, bármit kérjen is értük.
A detektív végigmérte Carolt, Therese-re pillantott, és a szája
ismét szélesre húzódott.
– Hozza – szalagokat, feljegyzéseket, mindent, ami van – mondta
Carol, és a férfi megmozdult.
A kocsi csomagtartójához ballagott, és Therese hallotta, hogyan
csilingelnek a kulcsai, amint a csomagtartót nyitja. Kiszállt a
kocsiból, nem bírt tovább ülni odabenn. Pár lépésnyire
megközelítette Carolt, majd megállt. A nyomozó kivett valamit egy
nagy bőröndből. Amikor felegyenesedett, a csomagtartó nyitott
teteje leverte a kalapját. Rálépett a karimájára, hogy el ne fújja a
szél. Az egyik kezében most volt valami, de túlságosan kicsi ahhoz,
hogy látni lehessen.
– Kettő van – mondta. – Szerintem megérnek ötszázat. Többet is
érnének, ha nem lennének továbbiak New Yorkban.
– Maga remek üzletember. Nem hiszek magának – mondta
Carol.
– Miért? New Yorkban igencsak sürgetik őket.
– Felvette a földről a kalapját, és lecsukta a csomagtartót. – De
most már elegendő van a birtokukban. Mondtam, hogy jobban
tenné, ha visszatérne New Yorkba, Mrs. Aird. – Ledobta a
cigarettáját a földre, és a lábát maga előtt mozgatva eltaposta. –
Visszamegy New Yorkba?
– Nem gondoltam meg magam – felelte Carol.
A detektív vállat vont.
– Én nem állok senkinek a pártján. Minél előbb visszatér New
Yorkba, annál előbb tekinthetjük elintézettnek az ügyet.
– Elintézettnek tekinthetjük akár most is. Miután azokat ideadta,
mehet isten hírével.
A férfi lassan kinyújtotta ökölbe szorított kezét, ahogyan a
találgatós játékban szokás, amikor megeshet, hogy semmi sincs az
ökölben.
– Hajlandó ötszázat adni ezekért? – kérdezte.
Carol a nyomozó kezére pillantott, s elővette a válltáskáját.
Kivette előbb a pénztárcáját, aztán a csekkfüzetét.
– A készpénzt jobban szeretem – mondta a detektív.
– Nincs nálam.
A férfi ismét vállat vont:
– Rendben, akkor elfogadom a csekket.
Carol megírta a csekket a férfi kocsiján.
Most, hogy a nyomozó Carolt nézve előrehajolt, Therese meglátta
a kezében a kis fekete tárgyat. Közelebb ment. A férfi betűzte a
nevét. Amikor Carol átadta neki a csekket, a kezébe pottyantotta a
két kis dobozt.
– Mióta gyűjti ezeket? – kérdezte Carol.
– Játssza le, és megtudja.
– Nem szórakozni jöttem ide! – méltatlankodott Carol, és a
hangja megbicsaklott.
A férfi mosolyogva hajtotta össze a csekket.
 – Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem – mondta. – Amit
kapott tőlem, nem minden. Van bőven New Yorkban is.
Carol becsukta a táskáját, és a kocsija felé tartott, rá se pillantva
Therese-re. Majd megállt, és ismét a nyomozó felé fordult:
– Ha mindent megkaptak, amit akartak, akkor most már
leléphet, ugye? Megígéri nekem?
A férfi kezét a kocsija ajtaján tartva állt, Carolt nézve.
– Még mindig érvényes a megbízásom, Mrs. Aird – felelte. –
Változatlanul az irodám alkalmazottja vagyok. Hacsak nem ül most
repülőre, hogy hazatérjen. Vagy hogy máshová utazzon. Szökjön
meg előlem. Mondanom kell valamit az irodámnak – ha nem
tudósítok az utóbbi napokról Colorado Springsből –, valami
érdekesebbet ennél.
– Hát találjanak ki ők valami érdekeset!
A detektív a fogát kivillantva mosolyodott el. Visszaült a
kocsijába. Hátramenetbe tette, kidugta a fejét, hogy maga mögé
lásson, és gyorsan megfordult hátrafelé. Elhajtott a főút irányába.
Motorjának zaja egykettőre elhalt. Carol lassan ballagott a kocsi
felé, beszállt, és a szélvédőn át a pár lépésnyire lévő száraz
földbuckát bámulta. Az arca olyan kifejezéstelen volt, mintha
eszméletét vesztette volna.
Therese ott termett mellette, átkarolta őt. Kabátja vállának
kelméjét szorongatva éppoly tehetetlennek érezte magát, mint
bármely idegen.
– Azt hiszem, nagyjából blöffölt – szólalt meg hirtelen Carol.
Az arca azonban szürke volt, hangjából hiányzott az energia.
Kinyitotta a markát, és a két kis kerek dobozra pillantott.
– Itt sincsenek rosszabb helyen, mint másutt.
– Kiszállt a kocsiból, és Therese követte. Carol kinyitotta az egyik
dobozt, és kivette a celluloidnak látszó szalagot. – Picike, igaz?
Gondolom, éghető. Égessük el.
 Therese a kocsi fedezékében gyújtotta meg a gyufát. A szalag
gyorsan lángra kapott, ezért a földre dobta, ám akkor a szél
eloltotta. Carol azt mondta, ne törődjön vele, bedobhatják a
szalagokat valamelyik folyóba.
– Hány óra?- kérdezte Carol.
– Háromnegyed tizenkettő lesz öt perc múlva.
– Therese visszaült a kocsiba, és Carol nyomban indított, vissza
az úton a főút felé.
Therese a térképet nézte. Omaha volt a következő nagyváros, ha
kissé délnek fordulnak. Carol fáradtnak látszott, és Therese a
hallgatásából érezte, hogy nem csillapul a dühe. A kocsi megugrott
egy keréknyomon, és Therese valahonnan az elülső ülés alól
hallotta a guruló sörösdoboz huppanását, azét, amelyet nem tudtak
kinyitni az első napon. Éhes volt, a rosszullétig éhes már órák óta.
– Mi lenne, ha én vezetnék?
– Jól van – mondta fáradtan Carol, mintegy megadva magát, és
azonnal lassított.
Therese helyet cserélt vele.
– És mi volna, ha megállnánk reggelizni? – kérdezte.
– Nem tudnék enni.
– Vagy egy italra.
– Majd Omahában.
Therese felnyomta a sebességet 65 fölé, és közvetlenül 70 alatt
tartotta. A 30-as főúton haladtak. Akkor Omahába a 275-ösön, és az
út nem volt első osztályú.
– Ugye nem hitted el neki, hogy hangfelvételek vannak New
Yorkban?
– Ne beszélj róla! Rosszul vagyok tőle!
Therese szorította a kormányt, majd szántszándékkal lazított.
Érezte a hatalmas bánatot, amely fölöttük függött, előttük állt,
amely még csupán a csúcsát mutatta, amely felé az útjuk vitte őket.
Emlékezett a detektív arcára és az alig megfejthető arckifejezésre,
amelyről most értette meg, hogy rosszindulat volt. Rosszindulat
volt, amit a mosolyában látott, amikor a férfi azt állította, hogy nem
áll senkinek a pártján, és azt a szándékot érezte benne, amely
valójában személyes volt, hogy elválassza őket egymástól, mert a
nyomozó tudta, hogy együtt vannak. Most ébredt rá arra, amit
korábban csak érzett: hogy az egész világ az ellenségük lehet, és
ami közte és Carol között van, az egyszeriben nem szerelemnek
vagy bármiféle boldogságnak látszott, hanem olyan szörnyetegnek,
amely mindkettejüket a markában tartja.
– Arra a csekkre gondolok – mondta Carol.
Mintha újabb kő nehezedett volna Therese szívére.
– Gondolod, hogy átkutatják a házat? – kérdezte.
– Elképzelhető. Csupán elképzelhető.
– Nem hinném, hogy megtalálják. A futó alatt hagytam. – Ám ott
volt a levél a könyvben. Egy pillanatra furcsa büszkeség töltötte el
Therese-t. Gyönyörű levél volt, és szívesebben vette volna, ha azt
találják meg, nem a csekket, bár a vád szempontjából nagyjából
egyforma lehetett a súlyuk, és az egyiket éppúgy be fogják
mocskolni, mint a másikat. A levelet, amelyet sosem adott át, és a
csekket, amelyet sosem váltott be. Valószínűbb volt, hogy a levelet
fogják megtalálni. Therese nem tudta rászánni magát, hogy
megemlítse Carolnak a levelet. Maga sem tudta, hogy egyszerűen
gyávaságból, avagy azért, hogy megkímélje őt a még rosszabbtól.
Hidat látott a kocsijuk előtt.
– Ott egy folyó – mondta. – Mi lenne, ha itt?
– Jó lesz. – Carol átadta neki a dobozkákat. A félig elégett
szalagot is visszatette a dobozába.
Therese kiszállt a kocsiból, áthajította a dobozokat a
fémkorláton, és nem nézett oda. A kezeslábast viselő fiatalembert
nézte, aki a másik oldal felől jött fel a hídra, gyűlölve magában az
iránta érzett értelmetlen ellenszenvet.
Carol egy omahai szállodából telefonált. Abby nem volt otthon,
ezért üzenetet hagyott, hogy aznap este hatkor telefonál újra,
amikorra Abbyt hazavárták. Azt mondta, nincs értelme most hívnia
az ügyvédjét, mert az ő idejük szerint kettő utánig ebédel. Szeretett
volna megmosakodni és utána inni egyet.
Old Fashioneds whiskykoktélt ittak a szálloda bárjában, teljes
csendben. Therese is kért még egyet, amikor Carol, de Carol azt
mondta, inkább egyen valamit. A pincér közölte, hogy a bárban nem
szolgálnak fel ételt.
– De enni szeretne valamit – mondta határozottan Carol.
– Az étterem a hall túloldalán van, és van egy kávézó a…
– Carol, tudok várni – mondta Therese.
– Volna szíves idehozni az étlapot? Inkább itt szeretne enni –
nézett a pincérre Carol.
A pincér habozott, aztán azt mondta:
– Igen, asszonyom – és elment az étlapért.
Amíg Therese kolbászos rántottát evett, Carol a harmadik koktélt
itta. Végül a teljes reménytelenség hangján megszólalt:
– Drágám, meg tudsz nekem bocsátani?
A hangnem jobban bántotta Therese-t, mint a kérdés.
– Szeretlek, Carol.
– De látod, mit jelent ez?
– Látom. – A vereségnek az a pillanata a kocsiban, gondolta
Therese, csak múló érzés volt, ahogyan a mostani pillanat is
átmeneti állapot. – Nem látom be azonban, hogy miért jelentené
azt, hogy mindörökké. Nem látom be, hogyan rombolhatna le
bármit is – mondta komolyan.
Carol levette az arcáról a kezét, hátradőlt, és most a fáradtság
ellenére úgy festett, ahogyan Therese mindig is gondolt rá – a
szeme egyszerre volt gyengéd és kemény, ahogy szemügyre vette őt,
az intelligens, vörös ajkak pedig erősek és lágyak, bár a felső ajak
most icipicit remegett.
– És te? – kérdezte Therese, s hirtelen megértette, hogy ez a
kérdés éppoly fontos, mint az, amelyet Carol tett fel neki szavak
nélkül a szobában, Waterlooban. Lényegében ugyanaz a kérdés
volt.
– Nem. Azt hiszem, igazad van – mondta Carol. – Ráébresztettél.
Elment, hogy felhívja az ügyvédet. Három óra volt. Therese
megkapta a számlát, aztán ült és várt, azon tűnődve, mikor ér véget
mindez, s vajon Carol ügyvédjétől vagy Abbytől biztató szó jön-e,
avagy még rosszabb lesz minden, mielőtt jobb lenne. Carol vagy fél
órát volt távol.
– Az ügyvédem még nem hallott semmit – mondta. – És én sem
mondtam neki semmit. Nem lehetett. Meg kell majd írnom.
– Gondoltam.
– Gondoltad – mosolyodott el aznap először Carol. – Mit szólnál,
ha kivennénk itt egy szobát? Nincs kedvem továbbmenni.
Carol felvitette az ebédjét a szobába. Mindketten lefeküdtek
kicsit szundítani, de amikor háromnegyed ötkor Therese felébredt,
Carol nem volt ott. Körülnézett a szobában, s észrevette Carol
fekete kesztyűjét az öltözőasztalon és a mokasszinját a karosszék
mellett. Mivel nem frissült fel az alvástól, megborzongva sóhajtott
fel. Kinyitotta az ablakot és lenézett. A hetediken vagy a
nyolcadikon voltak, nem emlékezett rá. A szálloda előtt villamos
döcögött, és a járdán minden irányban emberek haladtak, mindkét
oldalukon lábak. Therese agyán átfutott, hogy leugrik. Tekintetét a
szürke épületeknek az égre rajzolódó unalmas vonalára fordította,
így csukta be a szemét. Aztán Carol ott termett a szobában, az
ajtónál állt, őt nézte.
– Hol voltál? – kérdezte Therese.
 – Írtam azt az átkozott levelet.
Átvágott a szobán, és a karjába zárta Therese-t. Therese érezte
Carol körmeit a kardigánja hátán át.
Amikor Carol telefonálni ment, Therese is elhagyta a szobát, és
végigballagott a folyosón a liftek felé. Lement az előcsarnokba, ahol
egy cikket olvasott a zsizsikről a Kukoricatermelők Lapjában.
Eltűnődött, vajon Abby tudja-e mindezt a kukoricazsizsikről. Nézte
az órát, majd huszonöt perccel később újra felment.
Carol az ágyon feküdt, cigarettázott. Therese várta, hogy
beszéljen.
– Drágám, New Yorkba kell mennem – mondta Carol.
Therese ebben biztos volt. Az ágy lábához lépett.
– Mit mondott még Abby?
– Újra találkozott azzal a Bob Havershammel.
– Carol felkönyökölt. – De az az ember egyáltalán nem tud
annyit, amennyit én tudok jelenleg. Szemlátomást senki nem tud
semmit, kivéve azt, hogy baj készül. Nemigen történhet semmi,
amíg oda nem érek. Ám ott kell lennem.
– Persze. – Bob Haversham Abby ismerőse volt, aki Harge
cégénél dolgozott Newarkban, nem közeli barátja sem Abbynek,
sem Harge-nak, csupán vékonyka összekötő kapocs kettejük között,
az a személy, aki esetleg tudhatott valamit, ha képes volt felismerni
egy detektívet, vagy hallhatott egy telefonbeszélgetést Harge
irodájában.
Therese érezte, hogy szinte semmi hasznát nem vehetik.
– Abby megszerzi a csekket – mondta Carol, miközben felült az
ágyon, és a mokasszinjáért nyúlt.
– Van kulcsa?
– Bárcsak volna! Florence-tól kell elkérnie. De rendben lesz. Azt
tanácsoltam neki, mondja azt Florence-nak, hogy utánam kell
küldenie néhány holmit.
– Szólnál neki azért, hogy szerezzen meg egy levelet is?
Otthagytam egy neked írt levelet az egyik könyvben, a szobámban.
Sajnálom, hogy eddig nem említettem. Nem tudtam, hogy
odaküldöd Abbyt.
Carol komor pillantást vetett Therese-re.
– Még valami? – kérdezte.
– Nincs. Sajnálom, hogy eddig nem szóltam.
Carol felállt és sóhajtva mondta:
– Jaj, most már ne aggódjunk. Nem hinném, hogy bajlódnának a
házzal, de Abbynek mindenképpen szólok a levélről. Hol van?
– Az Angol költészet oxfordi nagykönyvé-ben. Úgy hiszem, a
komód tetején hagytam. – Figyelte, amint Carol körültekint a
szobában, és mindenhová néz, csak őrá nem.
– Mégsem akarok itt maradni ma éjszakára – mondta végül
Carol.
Fél óra múlva a kocsiban ültek, kelet felé tartottak. Carol még
aznap éjjel Des Moines-ba akart érni. Több mint egyórai hallgatás
után hirtelen leállította az autót az út szélén, lehajtotta a fejét, és
azt mondta:
– A pokolba!
Therese az elhaladó autók fényében látta a sötét karikát Carol
szeme alatt. Carol egyáltalán nem aludt az utóbbi éjszaka.
– Menjünk vissza az utolsó városba – mondta Therese. – Des
Moines még legalább hetvenöt mérföldnyire van.
– Akarsz Arizonába menni? – kérdezte Carol, mintha csupán
meg kellett volna fordulniuk.
– Jaj, Carol… mi értelme erről beszélni? – Therese-t hirtelen
elfogta a csüggedés. Remegő kézzel gyújtott rá. A cigarettát
Carolnak adta.
 – Mert beszélni akarok róla. Ki tudsz még venni három hetet?
– Persze. – Persze, persze. Mi lehetett volna fontosabb, mint
hogy Carollal legyen bárhol, bárhogyan? Ott volt a Harkevy-show
márciusban. Harkevy beajánlhatja őt egy másik munkára, csakhogy
a munkák bizonytalanok, Carol nem az.
– Nem kell egy hétnél tovább New Yorkban maradnom, mert a
válás teljesen el van rendezve, ezt mondta ma Fred, az ügyvédem.
Miért ne töltenénk hát még néhány hetet Arizonában? Vagy Új-
Mexikóban? Nem akarom a tél további részét New Yorkban tölteni.
– Carol lassan ment. A szeme most más volt. Életre kelt, ahogyan a
hangja is.
– Persze hogy szeretnék. Bárhol.
– Rendben van. Rajta! Menjünk Des Moines-ba. Nem vezetnél
egy kicsit?
Helyet cseréltek. Nem sokkal éjfél előtt értek Des Moines-ba, és
rögtön találtak szállodát.
– Miért jönnél vissza egyáltalán New Yorkba? – kérdezte Carol. –
Megtarthatnád a kocsit, és megvárhatnál valami olyan helyen, mint
Tucson vagy Santa Fe, én pedig visszarepülnék.
– És hagyjalak magadra? – Therese visszafordult a tükörtől,
amelynél éppen fésülködött.
Carol mosolyogva kérdezte:
– Hogy érted azt, hogy magamra hagyj?
Ez váratlanul érte Therese-t, és most olyan kifejezést látott Carol
arcán – pedig Carol áthatóan nézte őt –, amelytől kirekesztettnek
érezte magát, mintha Carol félretaszította volna tudatának valami
eldugott szegletébe, hogy helyet teremtsen valami fontosabbnak.
– Úgy értem, hogy csak most hagyjalak magadra – mondta
Therese, és újra a tükör felé fordult. – Talán mégis jó ötlet.
Számodra gyorsabb.
– Arra gondoltam, talán szívesebben maradnál valahol nyugaton.
Hacsak nem akarsz valamit intézni New Yorkban abban a pár
napban. – Carol hangja kiegyensúlyozott volt.
– Nem akarok. – Therese rettegett a hideg napoktól
Manhattanben, amikor Carol annyira elfoglalt lesz, hogy nem
tudnak találkozni. És a detektívre gondolt. Ha Carol repül, nem
fogja tovább üldözni. Máris próbálta elképzelni: Carol egyedül
érkezik keletre, hogy szembenézzen valamivel, amit nem ismer
még, amire lehetetlen felkészülni. Önmagát meg elképzelte Santa
Fében, amint telefonhívást, levelet vár Caroltól. Azt azonban nem
tudta olyan könnyen elképzelni, hogy több ezer kilométerre legyen
tőle.
– Csak egy hét, Carol? – kérdezte, újra végighúzva a fésűt a
választékán, az egyik oldalra fésülve a hosszú, finom hajat. Hízott,
ám az arca soványabb lett, vette észre hirtelen, és ez tetszett neki.
Idősebbnek látszott.
A tükörben látta, hogy Carol mögéje lép, és nem volt válasz, csak
Carol köré fonódó karjának gyönyöre, ami lehetetlenné tette, hogy
gondolkozzon. Therese gyorsabban bontakozott ki az ölelésből,
mint ahogy szándékában állt. Majd az öltözőasztal sarkától nézte
Carolt, egy pillanatra megrémülve annak illékonyságától, amiről
beszéltek, idő és tér illékonyságától meg a kettejüket most
elválasztó négy lépéstől és a kétezer mérföldtől. Még egyszer
végighúzta a haján a fésűt. – Csak körülbelül egy hét?
– Azt mondtam – felelte Carol mosollyal a szemében, ám
Therese ugyanazt a keménységet hallotta a válaszban, mint önnön
kérdésében, mintha kihívás feszült volna kihívásnak. – Ha meg
akarod tartani a kocsit, elvitethetem keletre.
– Nem akarom megtartani.
– És a nyomozó miatt ne aggódj. Táviratozom Harge-nak, hogy
úton vagyok.
– Nem fogok aggódni. – Hogy beszélhet erről Carol ilyen
hidegen, tűnődött Therese, hogy gondolhat minden egyébre, és
nem arra, hogy elhagyják egymást? Letette a fésűt az
öltözőasztalra.
– Therese, azt hiszed, én élvezni fogom?
És Therese a nyomozóra gondolt, a válásra, az ellenségességre,
mindarra, amivel Carolnak szembe kell néznie. Carol ekkor
megérintette az arcát, két tenyerével összeszorította az orcáját úgy,
hogy a szája kinyílt, mint a halé, amitől mosolyognia kellett.
Therese az öltözőasztalnál állt, és nézte Carolt, nézte kezének,
lábának minden mozdulatát, amint levette a zokniját, és újra
belelépett a mokasszinjába. Ez után a pont után nincsenek szavak,
gondolta. Mi mást kéne még megmagyarázniuk vagy kérdezniük,
vagy ígérniük szavakban? Még egymás szemét sem kell látniuk.
Nézte, ahogy Carol felveszi a telefont, aztán arccal lefelé feküdt az
ágyon, amíg Carol lefoglalta másnapra a repülőjegyét, csak odafelé
egy jegyet, másnap délelőtt tizenegyre.
– Hová szándékozol menni? – kérdezte Carol.
– Nem tudom. Talán vissza Sioux Fallsba.
– Dél-Dakotába? – Carol Therese-re mosolygott. – Nem volna
jobb Santa Fe? Melegebb.
– Várok, és veled nézem meg.
– Nem Colorado Springsbe?
– Nem! – Therese nevetett és felállt. Kivitte a fogkeféjét a
fürdőszobába. – Talán még munkát is vállalok valahol egy hétre.
– Milyen munkát?
– Bármilyet. Csak hogy ne gondoljak állandóan rád, tudod.
– Azt akarom, hogy gondolj rám. Ne áruházi munkát…
– Nem. – Therese a fürdőszoba ajtajában állva nézte, amint Carol
leveszi a kombinéjét, és a köntösébe bújik.
– Ugye nem a pénz miatt aggódsz megint?
Therese a köntöse zsebébe csúsztatta a kezét, és keresztbe tette a
lábát.
– Ha le vagyok égve, nem izgat – mondta. – Akkor kezdek
idegeskedni, ha agyonhajszolnak.
– Holnap adok neked pár százat az autóra. – Carol meghúzta
Therese orrát, amint elment mellette. – És ezt a kocsit nem
használhatod arra, hogy felszedj idegeneket. – Carol bement a
fürdőszobába, és megnyitotta a zuhanyt.
Therese utánament.
– Azt hittem, én használom a zuhanyt.
– Én használom, de téged is beengedlek.
– Ó, köszönöm. – Therese levette a köntösét, ahogy Carol is.
– Nos? – mondta Carol.
– Nos? – Therese belépett a zuhany alá.
– Micsoda szemtelenség! – Carol is a zuhany alá lépett, és
hátracsavarta Therese karját, de Therese csak kacagott.
Therese meg akarta ölelni őt, meg akarta csókolni, ám szabad
karja görcsösen lendült, és magához rántotta Carol fejét a vízsugár
alá. Egy megcsúszó láb szörnyű hangja hallatszott.
– Hagyd abba, elesünk! – kiáltotta Carol. – Az ég szerelmére, hát
nem tud két ember békében lezuhanyozni?
 20

Sioux Fallsban Therese az előtt a szálloda – a Warrior Hotel – előtt

állította le a kocsit, ahol korábban megszálltak. Carol úgy egy órája
érhetett haza, gondolta. Úgy beszélték meg, hogy éjfélkor hívja
Carolt.
Kivett egy szobát, felvitette a poggyászát, aztán sétált egyet a
főutcán. Volt ott egy mozi is, és eszébe jutott, hogy még sosem
nézett filmet Carollal. Bement, ám nem volt abban a hangulatban,
hogy kövesse a történetet. Pedig szerepelt benne egy nő, akinek a
hangja kissé hasonlított Caroléra, nem azokra a színtelen nazális
hangokra, amelyeket mindenfelé hallott maga körül. Carolra
gondolt, aki immár több mint ezer mérföldnyire volt, arra, hogy ma
éjjel egyedül fog aludni. Felállt, és kiballagott az utcára. Ott volt a
drugstore, ahol Carol papírzsebkendőt és fogkrémet vásárolt az
egyik reggel. És a sarok, ahol Carol felpillantott, s elolvasta az
utcaneveket – Ötödik és Nebraska utca. Vett egy csomag cigarettát
a drugstore-ban, s visszasétált a szállodához. Az előcsarnokban
leült dohányozni, ízlelgetve az első cigarettát azóta, hogy elvált
Caroltól, ízlelgetve az egyedüllét elfelejtett állapotát. Valójában ez
csupán fizikai állapot volt. Igazából egyáltalán nem érezte magát
egyedül. Egy ideig újságot olvasott, majd kivette a táskájából
Dannie és Phil leveleit, amelyek az utolsó napokban érkeztek
Colorado Springsbe, és átfutotta őket:

…Két estével ezelőtt láttam Richardot a Palermó-ban teljesen

egyedül [állt Phil levelében]. Felőled kérdeztem, és azt mondta,
nem ír neked. Gondolom, kisebb szakításról lehet szó, de nem
forszíroztam az információt. Nem volt beszédes kedvében. És mint
tudod, az utóbbi időben nemigen haverkodunk…
Agyba-főbe dicsértelek egy Francis Puckett nevű angyalnak, aki
felajánl ötvenezer dollárt, ha áprilisban bejön egy bizonyos francia
színdarab. Rendszeresen foglak tájékoztatni, minthogy még
producer sincs… Biztos vagyok benne, hogy Dannie csókoltat. Úgy
néz ki, hamarosan elutazik valahová, nekem pedig új téli szállást
vagy szobatársat kell találnom… Megkaptad a Kis eső-ről küldött
újságkivágásokat?
Ölel: Phil

Dannie rövid levele így szólt:

Kedves Therese!
Elképzelhető, hogy ennek a hónapnak a végén Kaliforniában
vállalok munkát. Választanom kell az ottani állás meg egy
marylandi vegyiáru-üzem között. Ha találkozhatnék veled
Coloradóban vagy bárhol másutt egy kis időre, valamivel előbb
indulnék. Valószínűleg a kaliforniai állást választom, azt hiszem,
annak nagyobb a perspektívája. Szóval tudasd, hol leszel.
Mindegy. Kaliforniába tucatnyi úton lehet eljutni.
Ha a barátnődnek nincs ellene kifogása, szívesen töltenék veled
néhány napot valahol. Február 28- ig mindenképpen New Yorkban
leszek.
Szeretettel: Dannie

Még nem válaszolt. Holnap küld neki egy címet, mihelyt sikerül
szobát találnia a városban. Ami azonban a következő úti célt illeti,
arról Carollal kell beszélnie. És egyáltalán: mikor tudja majd Carol
megmondani? Eltűnődött, vajon mi várhatott New Jerseyben már
ma éjjel Carolra, és elillant a bátorsága. Felvett egy újságot, és
megnézte a dátumot. Február tizenötödike. Huszonkilenc napja
hagyta el New Yorkot Carollal. Lehetséges, hogy mindössze ennyi
nappal ezelőtt?
Odafenn a szobájában megrendelte a telefonhívást, megfürdött,
és pizsamába bújt. Aztán megszólalt a telefon.
– Hal-ló – mondta Carol, mintha már régen várakozott volna. –
Mi annak a szállodának a neve?
– Warrior. De nem maradok itt.
– Útközben ugye nem vettél fel idegeneket? Therese nevetett.
Carol lassan ejtett szavai úgy futottak át rajta, mintha megérintette
volna őt.
– Mi újság?- kérdezte Therese.
– Ma este? Semmi. A ház jéghideg, és Florence csak holnapután
tud jönni. Abby itt van. Akarod üdvözölni?
– De nem közvetlenül melletted van…
– Ne-em. Odafenn a zöld szobában, csukott ajtó mögött.
– Most nem igazán szeretnék beszélni vele. Carol mindent tudni
akart, hogy mit csinált, milyenek voltak az utak, hogy a sárga vagy a
kék pizsama van-e rajta.
– Nehezen fogok ma elaludni nélküled.
– Igen. – Valahonnan a semmiből nyomban könny akart
kibuggyanni Therese szeméből.
– Nem tudsz semmi mást mondani, csak azt, hogy igen?
– Szeretlek.
Carol füttyentett. Aztán csend.
– Abby megtalálta a csekket, drágám, ám levél nincs. A
táviratomat nem kapta meg, de amúgy sincs sehol semmiféle levél.
– A könyvet megtaláltátok?
– A könyvet megtaláltuk, de nincs benne semmi.
Therese fejében megfordult, hogy a levél esetleg mégis az ő
lakásában maradt. Ám maga előtt látta azt a könyvben mint
könyvjelzőt.
– Gondolod, hogy átkutatták a házat?
 – Nem, ezt több mindenből tudom. Emiatt ne aggódj, jó?
Egy perc múlva Therese bebújt az ágyba, és eloltotta a lámpát.
Carol arra kérte, hogy másnap éjjel is hívja. Egy ideig még a fülében
volt Carol hangja, majd szétáradt benne a mélabú. Hanyatt feküdt,
a két karja egyenesen kinyújtva a teste mellett, érzékelte maga
körül az üres teret, mintha ravatalra fektették volna a sírba tétel
előtt, aztán elaludt.

Másnap délelőtt Therese talált egy kedvére való szobát a dombra

felkapaszkodó egyik utcában. Nagy, utcára nyíló szoba volt, teli
virágokkal, fehér függönyös kiugró ablakfülkével. Baldachinos ágy
volt benne, a padlón meg egyszerű csomózású ovális szőnyeg. A nő
azt mondta, hét dollár egy hétre, ám Therese nem volt biztos
benne, hogy itt lesz egy hétig, ezért jobbnak látta, ha a napok után
fizet.
– Az ugyanannyi – mondta az asszony. – Hová valósi?
– New York-i vagyok.
– Itt fog élni?
– Nem. Csak azt várom, hogy értem jöjjön egy barátom.
– Férfi vagy nő?
Therese mosolygott.
– Nő – mondta. – Van hely hátul valamelyik garázsban? Autóval
vagyok.
A nő azt mondta, két garázs is üres, és a garázsért nem kér pénzt,
ha a kocsi tulajdonosa nála lakik. Nem volt öreg, de a háta kissé
hajlott volt, és az alakja törékeny. Mrs. Elizabeth Coopernek hívták.
Elmondta, hogy tizenöt éve ad ki szobákat, és a három emberből,
akikkel kezdte, kettő most is nála lakik.
Therese még aznap megismerkedett Dutch Huberrel meg a
feleségével, akik a nyilvános könyvtár közelében lévő étkezdét
üzemeltették. Vékony ötven körüli férfi volt, apró, kíváncsi kék
szemmel. A felesége, Edna kövér volt, ő főzött, és lényegesen
kevesebbet beszélt az uránál. Évekkel korábban Dutch egy ideig
New Yorkban dolgozott. A város olyan részeiről faggatta Therese-t,
amelyeket a lány történetesen egyáltalán nem ismert. Ő viszont
olyan helyeket említett, amelyekről a férfi sosem hallott, vagy már
megfeledkezett, és a lassú, elhúzódó beszélgetéstől mindketten
nevettek. Dutch megkérdezte, volna-e kedve szombaton velük
tartani a motorkerékpár-versenyre, amelyet a várostól néhány
mérföldnyire rendeznek, és Therese igent mondott.
Kartonpapírt és ragasztót vásárolt, s dolgozni kezdett azon
makettek egyikén, amelyeket meg akart mutatni Harkevynek,
amint visszatér New Yorkba. Majdnem elkészült vele, amikor fél
tizenkettőkor átment a Warriorba, hogy telefonáljon Carolnak.
Carol nem volt otthon, nem vette fel senki. Therese egyig
próbálkozott, aztán visszament Mrs. Cooper házába.
Másnap délelőtt fél tizenegy tájban érte el Carolt. Carol azt
mondta, hogy az előző napon mindent megbeszélt az ügyvédjével,
ám sem ő, sem az ügyvéd nem tehet semmit, amíg nem ismerik
Harge legújabb lépését. Carol kissé rövidre fogta, mert ebédre volt
hivatalos New Yorkba, és előtte még egy levelet is meg kellett írnia.
Most először tűnt nyugtalannak amiatt, hogy mit tesz Harge.
Kétszer próbálta hívni a férjét, de nem tudta elérni. Therese-t
viszont Carol ridegsége zavarta a legjobban.
– Nem gondoltad meg magad semmivel kapcsolatban? –
kérdezte.
– Persze hogy nem, drágám. Holnap partit adok. Hiányozni fogsz.
Therese kifelé menet megbotlott a szálloda küszöbében, és
érezte, amint elönti a magány első hulláma. Mit fog csinálni holnap
este? Olvas a könyvtárban, amíg be nem zár kilenckor? Dolgozik
egy másik díszleten? Végigment azoknak a nevén, akikről Carol
megemlítette, hogy ott lesznek a partin – Max és Clara Tibbett, az a
házaspár, amelynek melegháza volt valamelyik főút mellett Carol
házának közelében, és akikkel Therese egyszer találkozott. Carol
Tessie nevű barátnője, akivel ő sosem találkozott, és Stanley
McVeigh, az a férfi, akivel Carol azon az estén volt, amikor a
Chinatownba mentek. Abbyt nem említette Carol.
És Carol azt sem mondta, hogy másnap is hívja fel.
Therese csak ment, és az utolsó pillanat, amikor látta Carolt, úgy
tért vissza, mintha ismét a szeme előtt lenne. Carol integet a
repülőgép ajtajából a Des Moines-i repülőtéren, Carol már apró és
távoli, mert neki a drótkerítésen kívül kellett maradnia. A lépcsőt
már elvitték, de Therese úgy vélte, van még néhány másodperc,
amíg becsukják az ajtót, és akkor újra megjelent Carol. Csupán egy
másodpercre, mozdulatlanul állt az ajtóban, hogy tekintetével újra
megtalálja őt és egy csókot fújjon felé. Ám Therese-nek képtelenül
sokat jelentett, hogy visszament.
Therese szombaton elment a motorkerékpárversenyre, s ő vitte
Dutchot és Ednát, mert Carol kocsija nagyobb volt. Utána a
házaspár meghívta magához vacsorára, de nem fogadta el. Caroltól
aznap nem kapott levelet, pedig legalább egy rövidke üzenetre
számított. A vasárnap lehangolta, még a délután folyamán a Big
Sioux folyó mentén Dell Rapidsig tett kocsikázás sem változtatott
lelkének táján.
Hétfő délelőtt színdarabokat olvasott a könyvtárban. Kettő körül,
amikor Dutch étkezdéjében már enyhült a déli forgalom, átment
teázni és beszélgetni. Közben a wurlitzerrel azokat a dalokat
játszatta, amelyeket korábban Carollal hallgatott. Elmondta
Dutchnak, hogy az autó egy barátjáé, akire vár. Aztán a férfi
közbevetett kérdéseire fokozatosan elmondta, hogy Carol New
Jerseyben él, hogy valószínűleg iderepül, s Új-Mexikóba
szándékozik menni.
– Ez Carol szándéka? – fordult felé az éppen egy poharat
törölgető Dutch.
Therese-ben ekkor furcsa neheztelés kezdett ágaskodni, amiért a
férfi kimondta Carol nevét. Eltökélte, hogy többé egyáltalán nem
beszél Carolról, senkinek a városban.
Kedden jött a levél Caroltól, csak egy rövidke írás, de az állt
benne, hogy Fred minden szempontból optimistább, és úgy fest,
legfeljebb a válás miatt kell aggódni, és február 24-én talán
elutazhat. Olvasás közben Therese mosolyogni kezdett. Szerette
volna megünnepelni ezt valakivel, de nem volt senki, így nem
tehetett mást, mint hogy sétáljon egyet, magányosan elfogyasszon
egy italt a Warrior bárjában és az öt nap múlva érkező Carolra
gondoljon. Senki mással nem lett volna szívesen, kivéve talán
Dannie-t. Vagy Stella Overtont. Stella derűs lány volt, és bár
Carolról semmit nem mondhatott volna neki – kinek mondhatott
volna? –, most jó lett volna vele lenni. Már napokkal előbb küldeni
akart Stellának egy lapot, de nem tette.
Aznap késő éjjel Carolnak írt:

Csodálatos hír! Megünnepeltem egyetlen daiquirivel a

Warriorban. Nem mintha óvatos volnék, de tudtad, hogy egy ital
ereje felér hároméval, ha egyedül vagy…? Imádom ezt a várost,
mert minden rád emlékeztet. Tudom, hogy te nem kedveled jobban
egyetlen másik városnál sem, de nem ez a lényeg. Úgy értem, itt
vagy annyira, amennyire csak ide tudlak képzelni anélkül, hogy itt
volnál…

Carol ezt írta:

Sosem kedveltem Florence-t. Ezt bevezetésképp mondom. Úgy

tetszik, Florence találta meg a nekem írt leveled, és eladta Harge-
nak. Ő tehet arról is, hogy Harge tudta, hová megyünk (legalábbis
azt, hogy én), efelől nincs kétségem. Nem tudom, mit hagytam a
házban, vagy Florence mit hallgathatott ki. Azt hittem,
meglehetősen óvatos voltam, de ha Harge vette a fáradságot, hogy
lepénzelje, és biztos vagyok abban, hogy megtette, akkor nincs mit
tenni. Az biztos, hogy Chicagóban bukkantak a nyomunkra.
Drágám, fogalmam sincs, meddig jutott ez az ügy. Hogy
érzékeltessem a légkört: senki nem mond nekem semmit, a dolgok
egyszer csak kiderülnek. Ha valaki birtokában van a tényeknek, az
Harge. Beszéltem vele telefonon, de semmit nem hajlandó
mondani, ami természetesen azt a célt szolgálja, hogy
megfélemlítéssel rákényszerítsen összes állásom feladására, még
mielőtt a csata megkezdődne. Nem ismernek engem, egyikük sem,
ha azt képzelik, hogy megadom magam. A harc természetesen
Rindyért lesz, és – igen, drágám – attól tartok, hogy nem tudok
elutazni 24-én. Harge ennyit már a tudomásomra hozott ma
délelőtt, amikor a telefonban előhozakodott a levéllel. Azt hiszem,
talán a levél a legerősebb fegyvere (a lehallgatás csak Colorado S.-
ben folyt, amennyire emlékszem), ezért engedi, hogy tudjak róla.
El tudom képzelni, milyen az a levél, amelyet még az indulásunk
előtt írtál, de még Harge sem magyarázhat bele mindent. Harge
csupán fenyegetőzik – a hallgatás sajátos formájában –, abban a
reményben, hogy teljesen meghátrálok, már ami Rindyt illeti. Nem
fogok, így hát elkerülhetetlen bizonyos erőpróba – remélem, nem a
bíróságon, bár Fred mindenre fel van készülve. Csodálatos ember,
az egyetlen, aki nyíltan beszél velem, de sajnos egyben ő az, aki a
legkevesebbet tudja. Azt kérded, hiányzol-e. Gondolok a hangodra,
a kezedre és a szemedre, amikor egyenesen a szemembe nézel.
Emlékszem a bátorságodra, amelyet nem gyanítottam, és ez
bátorságot ad nekem. Felhívsz, drágám? Nem akarlak én hívni,
mivel a telefonod a folyosón van. Hívj az én számlámra, lehetőleg
este hét tájban, ami a te időd szerint hat óra.

És Therese éppen hívni akarta aznap Carolt, amikor távirat

érkezett:

EGY IDEIG NE TELEFONAALJ. KEESOOBB

MEGMAGYARAAZOM. SZERETLEK, DRAA- GAAÍVS. CAROL.
Mrs. Cooper nézte őt, amint a táviratot olvasta.
– A barátnőjétől? – kérdezte.
– Igen.
– Remélem, semmi baj. – Mrs. Cooper igen sajátosan tudott
nézni az emberre, és Therese kimérten felvetette a fejét.
– Nem, jönni fog – mondta csak még intéznivalója van.
 21

Albert Kennedy – a barátainak Bert – a ház egyik hátsó szobájában

lakott. Egyike volt Mrs. Cooper eredeti lakóinak. Negyvenöt éves
volt, San Franciscó-i születésű, és jobban hasonlított a New York-
iakra, mint bárki más, akikkel Therese a városban találkozott. Már
magában ez a tény arra hajlamosította Therese-t, hogy kerülje a
férfit. Bert gyakran hívta Therese-t, hogy menjen vele moziba, de ő
csak egyszer csatlakozott hozzá. Nyugtalan volt, és jobban szeretett
egyedül kóborolni. Jobbára csak nézelődött és gondolkodott, mert a
napok igen hidegek és szelesek voltak ahhoz, hogy a szabadban
rajzoljon. És a helyszínek, amelyeket eleinte kedvelt, túlságosan
ellaposodtak a túl sok nézéstől meg az arra való túl hosszas
várakozástól, hogy lerajzolja őket. Therese szinte minden este
elment a könyvtárba, ült az egyik hosszú asztalnál féltucatnyi
könyvvel, majd kacskaringós úton indult hazafelé.
Csak azért tért vissza a házba, hogy egy idő múlva ismét
kimenjen, megacélozva magát a kiszámíthatatlan szél ellen, vagy
hagyva, hogy az olyan utcákba terelje be, amelyekbe másként nem
tért volna be. A kivilágított ablakok mögött hol egy lányt látott a
zongoránál ülve, hol egy nevető férfit, hol egy varró nőt. Aztán
eszébe jutott, hogy nem is hívhatja Carolt, és még csak azt sem
tudja, mit tesz éppen. Üresebbnek érezte magát a szélnél. Carol
nem közölt vele mindent a leveleiben, s érezte, hogy a
legrosszabbat nem árulta el.
A könyvtárban Európáról készült fényképekkel teli könyveket
nézegetett: márvány szökőkutak Szicíliában, Görögország romjai
napfényben. Eltűnődött, vajon tényleg odautaznak-e egyszer
Carollal. Még mindig annyi mindent nem tettek meg. Ott volt az
első út az Atlanti-óceánon át. Ott voltak egyszerűen a reggelek,
reggelek bárhol, ahol, amikor felemeli a fejét a párnáról, Carol arcát
láthatja, és tudja, hogy az övék a nap, és semmi sem választhatja el
őket egymástól.
És ott volt az a gyönyörű tárgy, amely egyszerre járta át a szívét
és a szemét, egy régiségbolt sötét kirakatában az egyik olyan
utcában, ahol sohasem járt. Therese csak bámulta, s közben azt
érezte, hogy megszüntet benne valami elfeledett és névtelen
szomjúságot. Porcelán felszínének nagy részét apró
zománcrombuszok borították, királykék és mélyvörös és zöld, s a
vert arany körvonalak még a porréteg alatt is úgy fénylettek, akár a
selyemhímzés. A karimáján aranygyűrű volt az ujj számára. Parányi
gyertyatartó volt. Vajon ki készíthette, tűnődött, és kinek?
Másnap reggel visszament, és megvette Carolnak. Még aznap
délelőtt levelet kapott Richardtól, Colorado Springsből irányították
tovább. Leült az egyik kőpadra a könyvtár utcájában és felnyitotta.
Céges papírra írták: Semco Palackozott Gáz Társaság. Tűzhelyek –
Fűtőtestek – Jégkészítés. Felül Richard neve állt, mint a Port
Jefferson-i leányvállalat vezérigazgatójáé.

Kedves Therese!
Dannie-nek tartozom köszönettel azért, hogy elárulta, hol vagy.
Fölöslegesnek vélheted ezt a levelet, és számodra talán az is. Talán
még mindig abban a ködben élsz, mint akkor, amikor este a
kávéházban beszéltünk. De szükségét érzem, hogy tisztázzak
valamit. Arról van szó, hogy az érzéseim immár nem olyanok,
mint akár még két hete. A neked írt legutóbbi levelem nem más
volt, mint utolsó, görcsös erőfeszítés. Amikor írtam, tudtam, hogy
reménytelen, és tudtam, hogy nem fogsz válaszolni, és nem is
akartam, hogy válaszolj. Tudom, hogy akkor megszűnt az irántad
érzett szeretetem, és a legerősebb érzés, amelyet most irántad
táplálok, az undor – amely kezdettől fogva megvolt bennem.
Undorít, ahogyan mindenki mást kirekesztve csüngsz azon a nőn,
undorít ez a kapcsolat, amely meggyőződésem szerint immár
mocskos és beteges. Tudom, hogy nem lesz tartós, ahogyan
kezdettől mondtam. A sajnálatos csupán az, hogy minél inkább
belebonyolódsz, később annál jobban fogsz te magad is
undorodni. Gyökértelen és infantilis dolog ez, mint lótuszvirágon
és holmi émelyítő cukorkán élni az élet kenyere és húsa helyett.
Gyakran gondoltam azokra a kérdésekre, amelyeket azon a napon
tettél fel, amikor a sárkányt rőptettük. Bárcsak cselekedtem volna
akkor, amikor még nem volt késő, mert akkor szerettelek annyira,
hogy megpróbáljalak megmenteni! Most már nem szeretlek. Az
emberek még kérdeznek rólad. Mit vársz tőlem, mit mondjak
nekik? Nekem az a szándékom, hogy elmondom az igazat. Nem
bírom már ennek a terhét, és csak így tudom kitépni magamból.
Néhány holmidat, amelyek a házunkban maradtak, elküldtem a
lakásodra. A veled kapcsolatos legkisebb emlék vagy kontaktus is
lehangol, arra késztet, hogy ne kívánjak hozzád érni, vagy
bármihez, ami veled kapcsolatos. Én józanul szólok hozzád, te
azonban valószínűleg egy szavamat sem érted. Kivéve talán ezt:
nem óhajtom, hogy bármi közöm legyen hozzád:
Richard

Therese látta Richard lágy, keskeny ajkát egyetlen vonallá feszülni,

mert nyilván így nézett ki, amikor a levelet írta, a vonalat, amely
még így sem rejtette el teljesen a felső ajak parányi kunkorodását.
Egy pillanatig tisztán látta Richard arcát, aztán eltűnt az arc,
tompított és tőle olyannyira távoli, apró villanással, amilyen távoli
Richard levelének moraja volt. Felállt, visszatette a levelet a
borítékba és továbbment. Remélte, hogy Richardnak sikerült őt
kiűznie magából. Ám csak úgy tudta őt maga elé képzelni, amint
azzal a kíváncsiságtól áthatott szenvedéllyel beszél róla másoknak,
amelyet New Yorkban látott, mielőtt elutazott. Elképzelte
Richardot, amint Philnek mesél, amint a Palermo bárban állnak,
elképzelte, amint Kellyéknek mesél. Neki ugyan édes mindegy,
bármit mond is.
 Arra gondolt, vajon mit csinálhat Carol most, tízkor – New
Jerseyben tizenegykor. Valami idegen vádaskodását hallgatja?
Vajon gondol-e rá, egyáltalán van-e erre ideje?
Pompás idő volt, hideg és szinte szélmentes, ragyogó
napsütéssel. Beülhetne a kocsiba, elmehetne valahová. Három
napja nem használta az autót. Hirtelen rájött, hogy nem is akarja
használni. Nagyon távolinak tetszett az a nap, amikor Carol levele
után ujjongva kilencvenig hajtotta a Dell Rapidsig vezető egyenes
úton.
Mr. Bowen, egy másik lakó az elülső verandán tartózkodott,
amikor Therese visszaért Mrs. Cooper házába. Takaróba burkolt
lábbal, a szemébe húzott kalappal ült a napon, mintha szunyókálna,
de felkiáltott:
– Hello! Hogy van, kislány?
Therese megállt, és egy darabig csevegett vele, érdeklődött az
ízületi gyulladásáról. Igyekezett éppoly udvarias lenni, amilyen
Carol volt Mrs. Frenchcsel. Valamin még nevettek is, és Therese
még akkor is mosolygott, amikor bement a szobájába. A muskátli
látványa aztán véget vetett ennek.
Therese locsolta a muskátlit, és az ablakpárkány végébe állította,
ahol a legtovább kapott napot. Még a fenti, legapróbb levelek
pereme is megbárnult. A muskátlit Carol vette neki Des Moines-
ban, mielőtt repülőre szállt. A cserepes repkény már elpusztult – az
eladó figyelmeztette őket, hogy érzékeny, de Carol mindenképpen
akarta azt is és Therese nemigen bízott benne, hogy a muskátli
viszont megmarad. Mrs. Cooper vegyes növénygyűjteménye virult a
kiugró ablakfülkében.
„Körbe-körbe járom a várost – írta Carolnak –, de arra vágyom,
hogy egy irányba menjek – kelet felé – és végül megérkezzem
hozzád. Mikor tudsz jönni, Carol? Vagy én menjek? Igazán
elviselhetetlen ilyen sokáig távol lenni tőled…”
Másnap reggel megjött a válasz. Carol leveléből egy csekk hullt
Mrs. Cooper folyosójának padlójára. Kétszázötven dollárról szólt. A
levélben, amelyben a hosszú hurkok lazábbak és erőtlenebbek
voltak, a t betűk vízszintes vonalai pedig végighúzódtak az egész szó
fölött, az állt, hogy a következő két hétben semmiképpen nem jöhet
– talán még később sem. A csekket azért küldte, hogy Therese New
Yorkba repüljön, és a kocsit keletre szállíttassa.
„Jobban örülnék, ha repülőre ülnél. Gyere most, és ne várj!” –
állt az utolsó bekezdésben.
Carol kapkodva írta a levelet, bizonyára lopva szakított időt a
megírására, de volt benne valami hidegség is, amely
megdöbbentette Therese-t. Kiment, és kábultan ballagott el a
sarokig, ahol bedobta a postaládába az előző este megírt levelét.
Súlyos levél volt, három légipostai bélyeggel. Talán tizenkét órán
belül láthatja Carolt. A gondolat nem hozott semmi biztatást.
Induljon ma délelőtt? Ma délután? Mit tettek Carollal? Felmerült
benne, vajon haragudna-e Carol, ha telefonálna neki, vajon teljes
vereségbe fordítaná-e a válságot, ha megtenné?
Kávéval és narancslével az asztalán ült valahol, amikor egy
másik levelet is megnézett. A bal felső sarokban alig tudta elolvasni
a macskakaparást. Mrs. R. Robichektől jött.

Kedves Therese!
Nagyon szépen köszönöm a múlt hónapban küldött finom
szalámit. Maga édes-kedves lány, és örülök, hogy módomban áll
ezt sokszorosan megköszönni. Kedves öntől, hogy gondolt rám
ilyen hosszú utazás közben. Tetszenek a szép képeslapok,
különösen a Sioux Fallsból való nagy. Milyen Dél- Dakota?
Vannak ott hegyek és cowboyok? Nekem sosem volt lehetőségem
utazni, csak Pennsylvaniába. Maga szerencsés lány, annyira fiatal
és szép és kedves. Jómagam még mindig dolgozom. Az áruház
változatlan. Minden ugyanaz, csak hidegebb. Kérem, látogasson
meg, miután hazatért. Finom vacsorát főzök magának, nem a
csemegéből hozok. Még egyszer köszönöm a szalámit. A
legszívélyesebb üdvözlettel és szeretettel:
Ruby Robich ek

Therese lekászálódott a székről, hagyott némi pénzt a pulton és

kirohant. Futott egész úton a Warrior Hotelig, megrendelte a
távhívást, aztán a fülére szorított kagylóval várta, hogy a telefon
csörögni kezdjen Carolnál. Nem vették fel. Hússzor csörgött, és
nem vették fel. Arra gondolt, felhívja Carol ügyvédjét, Fred
Haymest. Aztán úgy döntött, mégse. Abbyt sem akarta hívni.
Aznap esett, és Therese feküdt az ágyon a szobájában, a plafont
bámulva. Várta, hogy három óra legyen, akkor akart újra
telefonálni. Mrs. Cooper dél körül ebédet vitt neki tálcán, mert azt
hitte, beteg. Ám képtelen volt enni, és nem tudta, mit kezdjen az
étellel.
Ötkor még mindig próbálkozott, hogy elérje Carolt. Végre
abbamaradt a csengetés, és a vonalban zavar támadt, több kezelő
kérdezgette egymást a hívással kapcsolatban. Therese először a
következő szavakat hallotta Carol szájából:
– Igen, a fene vigye!
Therese elmosolyodott, és nyomban kiállt a karjából a fájás.
– Halló! – mondta ridegen Carol.
– Halló?! – A vonal rossz volt. – Megkaptam a levelet a csekkel.
Mi történt, Carol…? Micsoda?
Carol zaklatottnak tűnő hangja ezt ismételte a recsegés
közepette:
– Azt hiszem, lehallgatják ezt a vonalat, Therese… Jól vagy?
Hazajössz? Most nem tudok hosszan beszélni.
Therese komoran elhallgatott, majd így szólt:
– Igen, azt hiszem, el tudok ma indulni. – Aztán kiszakadt belőle:
– Mi baj, Carol? Komolyan elviselhetetlen, hogy nem tudok
semmit!
– Therese! – Carol ezzel a szóval mintha Therese összes szavát
kitörölte volna. – Hazajönnél végre, hogy beszélhessünk?
Therese úgy hallotta, mintha Carol türelmetlenül sóhajtott volna.
– De most mondd meg, mi van! Találkozhatunk egyáltalán, ha
visszamegyek?
– Légy hű magadhoz, Therese.
Hát így beszéltek ők egymással? Ilyen szavakat használtak?
– Találkozhatunk?
– Nem tudom – felelte Carol.
Therese karján hideg futott végig, fel az ujjaiba, amelyek a
kagylót tartották. Úgy érezte, hogy Carol gyűlöli őt. Mert az ő
hibája, az ő ostoba baklövése volt a levél, amelyet Florence
megtalált. Történt valami, és Carol talán nem tud vagy nem akar
többé találkozni vele.
– Elkezdődött már a bírósági ügy?
– Befejeződött. Írtam neked róla. Nem beszélhetek tovább. Ég
veled, Therese. – Carol a válaszára várt. – El kell búcsúznom.
Therese lassan a helyére tette a kagylót.
Állt a szálloda előcsarnokában, nézte az elmosódott alakokat a
recepciós pult előtt. Elővette a zsebéből Carol levelét, és megint
elolvasta, de túl közel volt Carol hangja, amint türelmetlenül azt
mondja: „Hazajönnél végre, hogy beszélhessünk? ” Elővette a
csekket, fejjel lefelé tartva megnézte, és lassan összetépte. A
darabkáit a réz köpőcsészébe dobta.
A könnyek azonban egészen addig nem jöttek, amíg vissza nem
ért a házba, és nem látta újra a szobáját, a közepén besüppedt
franciaágyat, Carol leveleinek halmát az íróasztalon. Nem képes itt
tölteni még egy éjszakát.
Szállodába megy éjszakára, és ha a Carol által említett levél nem
lesz itt holnap reggelre, mindenképpen elutazik.
Therese levette a bőröndjét a szekrényről, és kinyitotta az ágyon.
Az egyik zsebből egy fehér zsebkendő összehajtott sarka lógott ki.
Therese kivette, és az orrához emelte, felidézve azt a reggelt Des
Moines-ban, amikor Carol odatette a zsebkendőt, meghintve egy
leheletnyi parfümmel, felidézte Carol akkor tett gúnyos
megjegyzését, amelyen ő nevetett. Therese csak állt, fél kézzel egy
szék támlájára támaszkodva. A másik – ökölbe szorított – keze
céltalanul mozgott fel-alá, és amit érzett, éppoly homályos volt,
mint maga előtt az íróasztal és a levelek, amelyekre komoran
bámult. Aztán a keze hirtelen azért a levélért lendült, amelyik az
íróasztal hátsó részén sorakozó könyveknek támasztva állt. Eddig
nem vette észre, holott szem előtt volt. Feltépte. Ezt a levelet
említette Carol. Hosszú levél volt, és a tinta egyes oldalakon
világoskék volt, másokon sötétkék, s kihúzott szavak is akadtak.
Miután elolvasta az első oldalt, visszament az elejére, és újra
elolvasta.

Hétfő
Drágaságom!
Még a bíróság eíé sem kerülök. Ma délelőtt bizalmasan
megmutatták, mit szándékozott Harge felhozni ellenem. Igen,
rögzítettek néhány beszélgetést – nevezetesen Waterloot, és semmi
értelme nem volna, hogy ezzel szembesüljek a bíróságon.
Szégyellnem kellene magam. Eléggé furcsa, de nem magam,
hanem a tulajdon gyermekem miatt, arról már nem is szólva,
hogy nem akarom, hogy te ott megjelenj. Minden nagyon egyszerű
volt ma délelőtt – egyszerűen megadtam magam. Az ügyvédek azt
mondták, most az a fontos, hogy mit szándékozom tenni a
jövőben. Ettől függ, láthatom-e még valaha is a gyerekemet, mert
Harge immár könnyen megszerezheti a teljes felügyeletét. A kérdés
az volt, felhagyok-e a jövőben a hozzád (és a hozzád hasonlókhoz
– mondták!) fűződő kapcsolatommal. Bár nem ilyen világosan
fogalmaztak. Tucatnyi arc jártatta a száját mint az ítélet napjának
bírái – emlékeztettek a kötelességeimre, a társadalmi helyzetemre
és a jövömre. ( Miféle jövőt szántak nekem? Netán fél év múlva
ellenőrzik?) Azt mondtam, nem találkozom veled. Nem tudom,
meg fogod-e érteni, Therese, minthogy annyira fiatal vagy, és nem
volt olyan anyád, akinek rettenetesen fontos voltál. Ezért az
ígéretért megajándékoztak azzal a csodás jutalommal, hogy
évente néhány hétig a gyermekemmel lehetek.
Órákkal később:
Itt van Abby. Rólad beszélünk – ő is szeretettel üdvözöl, akárcsak
én. Abby azokra a dolgokra emlékeztet, amelyekkel már magam is
tisztában vagyok, hogy nagyon fiatal vagy, és imádsz engem.
Abby szerint ezt nem kellene megírnom neked, hanem majd akkor
kéne elmondanom, amikor megjössz. Az imént eléggé
összekaptunk emiatt. Mondtam neki, hogy nem ismer téged olyan
jól, mint én, és most azt hiszem, engem sem ismer olyan jól,
ahogyan te bizonyos szempontból, és ez a szempont az érzelem.
Ma nem vagyok túlságosan boldog, édesem. Rozspálinkát
iszogatok, és tudom, te azt mondanád, lehangolnak. De nem
voltam felkészülve ezekre a napokra a veled töltött hetek után.
Azok boldog hetek voltak – te jobban tudtad, mint én. Bár mindaz,
amit megismertünk, csupán a kezdet volt.
Azt próbálom elmagyarázni neked ebben a levélben, hogy még
nem is tudod a többit, és talán soha nem is fogod megtudni, nem is
szükséges – nem ez rendeltetett neked. Sosem veszekedtünk, de
nem is békültünk ki, tudván, hogy nem akarunk semmi mást, csak
együtt lenni, mennyben vagy pokolban. Hogy voltam-e számodra
ennyire fontos, nem tudom. De mindez idetartozik, és amit
megismertünk, a kezdet volt csupán. És annyira rövid volt az idő!
Ezért nyúlnak benned rövidebbre a gyökerei is. Azt mondod, úgy
szeretsz, amilyen vagyok, és akkor is szeretsz, amikor
szitkozódom. Én azt mondom, mindörökké szeretlek, az embert,
aki vagy, és az embert, akivé leszel. Elmondanám ezt a bíróság
előtt is, ha bármit is jelentene azoknak az embereknek, vagy ha
változtatna valamin, mert nem ezektől a szavaktól félek. Úgy
értem, drágám, elküldöm neked ezt a levelet, és azt hiszem, meg
fogod érteni, miért teszem, miért mondtam tegnap az
ügyvédeknek, hogy többé nem találkozom veled, és miért kellett ezt
mondanom nekik. Alábecsülnélek, ha azt gondolnám, nem tudod
megérteni, és ha azt hinném, szívesebben vennéd a halogatást.

Therese abbahagyta az olvasást, felállt, és lassan az íróasztalhoz

ment. Igen, megértette, miért küldte Carol a levelet. Mert Carol
jobban szereti a gyermekét, mint őt. És emiatt az ügyvédek meg
tudták törni, rákényszerítették, hogy pontosan azt tegye, amit
akarnak. Nem tudta elképzelni, hogy Carolra rákényszerítsenek
bármit is – és mégis itt állt az ő kézírásával. Tisztában volt azzal,
hogy ez olyan megadás volt, amilyenre Carol saját érdekében soha
nem lett volna hajlandó. Therese-ben egy másodpercre felmerült az
a különös felismerés, hogy Carol csupán egy töredéket szentelt neki
magából, és – akár egy gigantikus hazugság – elkezdett
széjjelhullani az utóbbi hónap egész világa, és kis híján valóban
darabjaira tört. A következő pillanatban már nem hitte ezt.
Mindenesetre megkérdőjelezhetetlen tény volt, hogy Carol a
gyermekét választotta. Therese Richard borítékjára meredt az
asztalán, és érezte, hogy áradatként buzognak fel benne mindazok a
szavak, amelyeket mondani akart, de sosem mondott neki. Miféle
joga van Richardnak beleszólni abba, hogy ő kit szeret és hogyan?
Mit tud róla Richard? Mit tudott valaha is?

…eltúlzott és ugyanakkor lekicsinyelt [olvasta Carol levelének egy

másik oldalán]. Ám egy csóknak és annak a gyönyöre között, amit
egy féríi meg egy nő tesz az ágyban, számomra csupán fokozati
átmenet van. Egy csókot például nem lehet lekicsinyelni, illetve
senki más nem ítélheti meg az értékét. Nem tudom, vajon ezek a
férfiak aszerint mérik-e a gyönyörüket, hogy aktusaikból
származik-e gyermek, vagy sem, és gyönyörtelibbnek tekintik-e
azokat, ha igen. Elvégre mindez gyönyör kérdése, és mi értelme
összevetni egy fagylalt nyújtotta gyönyört egy futballmeccsével –
vagy egy Beethoven-vonósnégyest a Mona Lisával. (Ezt a
filozófusokra hagyom.) Nekik azonban az volt az alapállásuk,
hogy én háborodott vagy vak vagyok (és nyilván sajnálkoztak
kissé amiatt, hogy egy meglehetősen vonzó nő feltehetőleg
elérhetetlen férfiak számára), Valaki behozta az érvelésbe az
„esztétikát” is – természetesen ellenem. Megkérdeztem, valóban
szándékukban áll-e ezt megvitatni – az egész produkció alatt
egyedül ettől támadt nevetés. Ám a legfontosabb, amit én nem
említettem, és amire senki sem gondolt: két férfi vagy két nő
között olyan teljes és tökéletes lehet az összhang, amilyen férfi és
nő között soha. Egyesek talán éppen erre vágynak, ahogyan mások
arra a változékonyabb és bizonytalanabb valamire, ami férfiak és
nők között van. Tegnap azt mondták – legalábbis arra céloztak –,
hogy mostani életvitelem az emberi bűn és elkorcsosodás
legmélyére vezet. Igen, sokkal mélyebbre süllyedtem, amióta téged
elvettek tőlem. Ha így folytatom, ha kémkednek utánam és
támadnak, akkor soha senki nem lehet elég hosszú ideig mellettem
ahhoz, hogy az ismeretség ne felszínes legyen – ez az
elkorcsosodás. Vagy ha az ember a hajlama ellenére él, az maga az
elkorcsosodás. Drágám, rád kellett zúdítanom mindezt. [A
következő sorok ki voltak húzva.] Te kétségtelenül jobban
irányítod majd a jövődet, mint én. Ha ez most jobban fáj Neked,
mint ahogy érzésed szerint el tudod viselni, és ha ezért akár most,
akár a jövőben meggyűlölsz, nem fogom sajnálni – ezt mondtam
Abbynek. Lehet, hogy én voltam az egyetlen személy, akivel
találkoznod rendeltetett, ahogy te mondtad, az igazi, s akkor az
egészet magad mögött hagyhatod. Ha minden mostani kudarc és
szerencsétlenség ellenére mégsem gyűlölsz meg, tudom, hogy amit
azon a délutánon mondtál, igaz – pedig nem kellene így lennie.
Amikor visszajössz, szeretnék egyszer beszélgetni veled – hacsak
nem gondolod úgy, hogy képtelen vagy rá. A növényeid még
virulnak a hátsó verandán. Mindennap locsolom őket…
Therese nem tudott tovább olvasni. Az ajtón túl lépéseket hallott
lassan lefelé a lépcsőn, majd magabiztosabban a folyosón. Amikor a
lépések elhaltak, kinyitotta az ajtót, és állt egy percig, küszködve a
vággyal, hogy azonnal kisétáljon az utcára és mindent maga mögött
hagyjon. Aztán végigment a folyosón Mrs. Coopernek a ház hátsó
felében lévő szobájához.
Mrs. Cooper ajtót nyitott neki, és Therese előadta a szavakat,
amelyekre felkészült: hogy még aznap este elmegy. Leste az
asszony arcát, amely nem figyelt rá, csak önnön látványára reagált,
és Mrs. Cooperben egyszeriben önmaga tükörképét látta, amelytől
nem tudott elfordulni.
– Sajnálom, Miss Belivet. Sajnálom, ha a tervei kudarcot
vallottak – mondta, miközben az arca csak megdöbbenést és
kíváncsiságot tükrözött.
Therese visszament a szobájába, és csomagolni kezdett. A laposra
összehajtott kartonpapír maketteket a bőrönd aljára tette, arra meg
a könyveit. Egy perc múlva hallotta, hogy Mrs. Cooper közeledik
lassan az ajtajához, mintha cipelne valamit, és arra gondolt, ha
újabb tálcát hoz, sikítani fog.
Mrs. Cooper kopogott.
– Hová továbbítsam a postáját, kedvesem, ha jönne még levél? –
kérdezte.
– Még nem tudom. Megírom majd önnek. – Therese szédült, és
enyhe hányingert érzett, amikor felegyenesedett.
– Ugye nem indul vissza New Yorkba ilyen késő éjjel? – Mrs.
Coopernél hat után már minden „éjjel” volt.
– Nem – mondta Therese. – Csak rövid utat teszek. –
Türelmetlenül várta, hogy egyedül lehessen. Nézte, mint duzzad a
szürke kockás kötény Mrs. Cooper kezétől az öv alatt, nézte a
repedezett, puha házi cipőt, amely papírvékonyra kopott ezeken az
emeleteken, amely már évekkel az ő ideérkezése előtt járta ezeket
az emeleteket, és ugyanazokat az utakat fogja bejárni évekkel az ő
távozása után is.
– Hát, mindenképpen tudassa velem, mire jutott – mondta Mrs.
Cooper.
– Igen.
Egy szállodához hajtott, de nem ahhoz, ahonnan Carolt szokta
hívni. Onnan sétálni indult, nyugtalanul, kerülve azokat az utcákat,
ahol Carollal járt. Átkocsizhatott volna egy másik városba is,
gondolta, és megállt – félig már elhatározta, hogy visszamegy az
autóért. Aztán mégis továbbment, valójában mit sem törődve azzal,
merre jár. Addig ment, amíg fázni kezdett, és a könyvtár volt a
legközelebbi hely, ahová betérhetett melegedni. Elment az étkezde
előtt, és benézett. Dutch meglátta őt, és a szokásos fejmozdulatával
–mintha be kéne néznie valami alá ahhoz, hogy lássa Therese-t az
ablakon át – elmosolyodott, s integetett. Therese keze
automatikusan visszaintett, ég veled, és hirtelen a New York-i
szobájára gondolt, ahol a ruha még mindig ott hever a pamlagon, és
a szőnyeg sarka felkunkorodik. Ha most kinyújthatná a kezét, és
megigazíthatná a szőnyeget, gondolta. Állt, nézte a nagyon is
valóságosnak látszó keskeny sugárutat kerek utcai lámpáival.
Egyetlen alak tartott felé a járdán. Therese felment a könyvtár
lépcsőjén.
Miss Graham, a könyvtárosnő szokás szerint üdvözölte, de
Therese nem ment be a központi olvasóterembe. Két-hárman
voltak benn ma este, köztük a kopasz férfi a fekete keretes
szemüveggel, aki gyakran ült a középső asztalnál. És milyen
sokszor is ücsörgött ő abban a teremben a zsebében Carol levelével!
Carollal maga mellett. Felment a lépcsőn, elhaladt a történeti és
művészeti terem mellett a másodikon, és felment a harmadikra,
ahol még sosem járt. Egyetlen nagy, porosnak tetsző terem volt ott,
üvegezett könyvszekrényekkel a falak mellett, néhány
olajfestménnyel és piedesztálon álló mellszobrokkal.
Therese leült az egyik asztalhoz, és a teste fájdalmasan lazult el.
A fejét a karjára hajtotta az asztalon, egyszeriben ernyedten és
álmosan, de a következő pillanatban hátratolta a széket és felállt.
Rémület csiklandozta a haja tövét. Eddig a pillanatig valamiképpen
azzal hitegette magát, hogy Carol nem hagyta el, hogy amikor
visszamegy New Yorkba, találkozik vele, és minden úgy lesz, úgy
kell lennie, ahogyan eddig volt. Idegesen nézett körül a teremben,
mintha valami ellentmondást, valami orvoslást keresne. Egy
pillanatig úgy érezte, a teste szétzúzza magát, vagy kiveti magát a
terem túloldalán lévő hosszú ablakok egyikén. Homérosz sápatag
mellszobrára meredt, a kérdőn felvont szemöldök vonalát
halványan rajzolta ki a por. Az ajtó felé fordult, és először
pillantotta meg a szemöldökfa fölött a képet.
Csupán hasonló, gondolta, nem egészen ugyanaz, nem ugyanaz,
de a felismerés legbelül rázta meg, s egyre nőtt, ahogy nézte. Tudta,
hogy pontosan ugyanaz a kép, csak jóval nagyobb, mint amit
sokszor látott a zeneszobához vezető folyosón, mielőtt levették
volna, gyermekkorában. A mosolygó nő valamiféle díszes udvari
ruhában, aki a kezét valamivel a nyaka alatt tartja, a kihívó fej félig
elfordul, mintha a festő mozgás közben kapta volna el, mintha még
a két fülből lelógó gyöngyök is mozgásban lettek volna. Ismerte a
rövid, határozott orcát, az egyik sarkával mosolygó telt korallajkat,
a gunyorosan összehúzott szemhéjat, az erős, nem túlságosan
magas homlokot, amely mintha a képből is kiugrott volna kicsit az
eleven szempár fölött, amely mindent előre tudott, s egyszerre
fejezett ki kacagást és együttérzést. Carol volt az. Most, a hosszú
percben, amíg Therese nem tudta elfordítani róla a szemét, a száj
mosolygott, és a szempár nézte őt, s nem volt benne semmi más,
csak gúny. Fellebbent az utolsó fátyol, és nem tárt fel semmi mást,
csak gúnyt és kárörvendést, az árulás fölött érzett pompás
elégtételt.
Therese borzongva kapkodott levegő után, átrohant a kép alatt és
le a lépcsőn. A lenti előcsarnokban Miss Graham mondott neki
valamit, és ő úgy hallotta a tulajdon válaszát, mint valami idióta
motyogását, mert még mindig levegő után kapkodott. Otthagyta
Miss Grahamet, és kirohant az épületből.
 22

A háztömb közepénél benyitott egy kávézóba, de éppen az a szám

ment, amelyet Carollal hallottak mindenfelé, így hagyta becsukódni
az ajtót, és továbbment. A zene élt, ám a világ halott volt. És a dal
egy napon meg fog halni, gondolta, de hogyan kel újra életre a
világ? Hogy tér vissza a sava-borsa?
Elgyalogolt a szállodához. A szobájában hideg vízzel átitatott egy
törölközőt, és a szemére borította. A szoba is hideg volt, ezért
levette a ruháját meg a cipőjét, és ágyba bújt.
Odakint egy, az üres tértől kissé fojtott, éles hang kiáltotta:
– Chicago Sun – Times!
Utána csend lett, Therese pedig küzdött az elalvás ellen,
miközben már annyira kimerült volt, hogy kellemetlenül forgott
vele a szoba, mintha részeg lett volna. Most hangok hallatszottak a
folyosóról, valami rossz helyre vitt poggyászról beszéltek, és
Therese-t a hiábavalóság érzése kerítette hatalmába, amint ott
feküdt duzzadt szemén az orvosságszagú, vizes törölközővel. A
hangok civakodtak, és ő úgy érezte, elhagyja a bátorsága, aztán az
akaratereje. Pánikszerűen próbált a külvilágra gondolni, Dannie-re
és Mrs. Robichekre, Frances Cotterra a Pelican Pressnél, Mrs.
Osborne-ra és a lakására New Yorkban, ám az elméje nem volt
hajlandó sem szemlélni, sem lemondani, és most azonos volt a
szívével, amely nem volt hajlandó lemondani Carolról. Az arcok
egymásba úsztak, ahogyan odakinn a hangok is. Ott volt Alicia
nővér meg az anyja arca is. Ott volt az utolsó szoba, amelyben az
intézetben aludt. Ott volt a reggel, amikor igen korán kilopakodott
a hálóteremből, és úgy futott keresztül a pázsiton, mint a tavasztól
megbolondult fiatal állat. És látta Alicia nővért, aki maga is bolond
módjára rohant a mezőn, fehér cipője kacsaként villant ki a magas
fűből. Percekbe telt, amíg Therese rájött, hogy Alicia nővér egy
elszökött csirkét kerget. Ott volt a pillanat anyja valamelyik
barátnőjének az otthonában, amikor Therese egy süteményért
nyúlt, de a tál a földre borult, és az anyja felpofozta. Látta a képet az
intézet folyosóján – most úgy lélegzett és mozgott, ahogyan Carol,
gúnyosan és kegyetlenül és leszámolva vele, mintha valami régen
elrendelt gonosz végzet teljesedne be. Therese teste rémülten
megfeszült, és a vita a folyosón egyre csak tartott. Sértette a fülét az
ijesztő hang, amely a tavon megrepedő jég hangjára emlékeztette:
– Hogy érted azt, hogy megtetted?
– Nem…
– Ha megtetted volna, a bőrönd most lent volna a
poggyászmegőrzőben…
– Jaj, hát mondtam neked…
– Azt kívánod tőlem, hogy elveszítsek egy bőröndöt azért, hogy te
ne veszítsd el az állásodat?!
Therese tudata egyenként fűzött értelmet a mondatokhoz, mint
valami lassú tolmács, aki lemarad, s végül teljesen összezavarodik.
Felült az ágyban, fejében egy rossz álom végével. A szoba
majdnem sötét volt, a sarkokban tömör és mély árnyékkal. Therese
a lámpa kapcsolójához nyúlt, és félig lehunyta a szemét a fény
ellen. Egy 25 centest dobott a falon lévő rádióba, és az első hangnál
meglehetősen felhangosította a készüléket. Férfihang volt, aztán
elkezdődött a zene, egy olyan ütemes, keleties mű, amely szerepelt
az iskolai zeneértés-órák anyagában. Perzsa vásár – emlékezett
vissza gépiesen. A darab hullámzó ritmusa, amelyről mindig egy
ballagó teve jutott az eszébe, most visszavitte őt az otthon
meglehetősen kicsiny szobájába, ahol körben Verdi-operák
illusztrációi díszítették a faburkolatot. Néha New Yorkban is
hallotta ezt a művet,
Carollal azonban sosem. Nem is gondolt rá, amióta Carollal volt,
és a zene most olyan volt, mint valami híd, amely anélkül ível át az
időn, hogy bármit is érintene. Felkapta Carol papírvágóját az
éjjeliszekrényről, a fakést, amely valahogyan a bőröndjébe került,
amikor csomagoltak, és megszorította a markolatát. Hüvelykujját
végighúzta az élén, de a kés valósága inkább tagadta, semhogy
megerősítette volna Carolt, nem idézte meg őt annyira, mint a zene,
amelyet pedig sosem hallgattak együtt. Nehezteléssel gondolt
Carolra, mint a csend és némaság távoli pontjára.
Therese a mosdóhoz ment, hogy megmossa az arcát hideg vízzel.
Munkát kell szereznie, lehetőleg még holnap. Ez volt az
elképzelése, amikor megállt itt, hogy dolgozzon vagy két hétig, nem
az, hogy szállodai szobákban sírjon. Elküldhetné Mrs. Coopernek a
szálloda címét, hogy ide továbbítsa a leveleket, már csak
udvariasságból is. Ez is olyasmi, amit meg kéne tennie, bár nem
akarja. És a Sioux Fallsban kapott udvarias, de bizonytalan levél
után van-e értelme annak, hogy ismét írjon Harkevynek? „…
Örömmel találkoznék Önnel ismét, amikor New Yorkba jön, de
most tavasszal nem ígérhetek semmit. Amikor visszatér, érdemes
volna felkeresnie Mr. Ned Bernsteint, a társproducert. Ő többet tud
mondani arról, hogy mi történik a tervezői stúdiókban, mint én…”
Nem, többé nem fog írni ebben az ügyben.
Odalenn vett egy képeslapot a Michigan-tóról, és szándékosan
derűs üzenetet írt Mrs. Robicheknek. Amíg fogalmazta, hamisnak
érezte, de amint távolodott a postaládától, amelybe bedobta,
egyszeriben érezni kezdte a testében az energiát, lábujjaiban a
tavaszt, vérében a fiatalságot, amely átforrósította az arcát, amint
gyorsabban kezdett lépkedni. Ráébredt, hogy Mrs. Robichekhez
képest ő szabad és áldott, és amit írt, nem hazugság, mert mindezt
megengedheti magának. Nem nyomorék vagy félvak, nincsenek
fájdalmai. Éppen egy kirakat előtt állt, és gyorsan kirúzsozta magát.
Egy szélfuvallattól kénytelen volt megállni, hogy visszanyerje az
egyensúlyát. Ám a szél hidegében ott érezte a tavasz magját,
ahogyan az ember a meleg és ifjú szívet érzi magában. Holnap
reggel elkezd munkát keresni. A maradék pénzéből egyelőre meg
tud élni, abból pedig, amit majd keres, visszautazik New Yorkba.
Persze táviratozhatna a bankjának a többi pénzéért, de nem akarta
ezt. Dolgozni akart két hétig olyan emberek között, akiket nem
ismer, olyan munkát végezni, amilyet emberek milliói végeznek.
Valaki másnak a bőrébe akart bújni.
Olvasott egy hirdetést, amelyben recepciós-irattáros tisztviselőt
kerestek némi gépírói gyakorlattal. Azt írták, hogy személyesen kell
jelentkezni. Úgy tűnt, Therese megfelel, és egész délelőtt az aktákat
tanulmányozta. Aztán ebéd után bement az egyik főnök, aki
közölte: olyan lányt akar, aki gyorsírni is tud. Therese nem tudott,
mert az iskolában csak gépírásra tanították, így hát kiesett.
Délután ismét végignézte az álláshirdetéseket. Aztán eszébe
jutott egy tábla egy fatelep kerítésén, nem messze a szállodától:
„Lányt keresünk általános irodai és raktári munkára. Heti 40
dollár.” Ha gyorsírásra nincs szükségük, megfelelhet. Három körül
fordult be a szeles utcába, ahol a fatelep volt. Felemelte a fejét,
hagyta, hogy a szél hátrafújja a haját az arcából. És a fülében
csengett, amit Carol mondott a járásáról: „Szeretem nézni, ahogy
mész. Amikor távolabbról nézlek, úgy érzem, mintha a tenyeremen
járnál, és tíz centi magas lennél.” A szél mormolásán át hallotta
Carol lágy hangját, s feszültség, keserűség és félelem járta át.
Gyorsabban lépkedett, szaladt is pár lépésnyit, mintha ki tudna
futni a szerelem és gyűlölet és megbántódás azon mocsarából,
amelyben gondolatai evickéltek.
A fatelep szélén egy fabódé alkotta az irodát. Therese bement, és
beszélt Mr. Zambrowskival, ezzel a lassú mozgású, kopasz férfival,
akinek arany óralánca alig érte át a hasát. Mielőtt Therese
megkérdezte volna, szükség van-e gyorsírásra, a férfi magától
közölte, hogy nem kell ilyesmi. Azt is mondta, hogy kipróbálja
Therese tudását aznap délután és másnap. Másnap reggel újabb két
lány jelentkezett az állásra, és Mr. Zambrowski felírta a nevüket, de
még délelőtt közölte, hogy a munka Therese-é.
– Ha ide tud érni reggel nyolcra – mondta Mr. Zambrowski.
 – Ide tudok. – Bár aznap kilenckor ment be, hajnalban is
odament volna, ha a férfi erre kérte volna.
A munkaideje nyolctól fél ötig tartott, és egyszerűen az volt a
dolga, hogy összevesse a fűrésztelep szállításait a fatelepre
beérkezett rendelésekkel, s visszaigazoló leveleket írjon. Az
irodában lévő íróasztalán ülve nem sok deszkát látott, de a fa illata
ott volt a levegőben, olyan frissen, mintha a fűrész éppen akkor
tárta volna fel a fehér fenyődeszkák felületét, és hallotta a
döccenéseket meg a csörömpölést, amint a teherautók befutottak a
telep közepére. Kedvelte a munkát, kedvelte Mr. Zambrowskit, és
kedvelte a fatelepi munkásokat és a teherautó-sofőröket, akik
bejártak az irodába a kezüket melengetni a tűznél. Egy Steve nevű
munkás – háromnapos aranyló borostát viselő, vonzó fiatalember
– néhányszor elhívta őt ebédelni az utcában lévő kávézóba.
Szombat estére randevút kért, ám Therese nem kívánta az egész
estét vele vagy bárki mással tölteni.

Az egyik este Abby hívta:

– Tudod-e, hogy kétszer kellett felhívnom Dél-Dakotát, hogy
megtaláljalak? – kérdezte bosszúsan. – Mit csinálsz ott? Mikor
jössz vissza?
Abby hangja olyan közel hozta Carolt, mintha magát Carolt
hallotta volna. A torkát ismét üres merevség szorongatta, egy percig
nem is tudott válaszolni semmit.
– Therese?
– Carol ott van veled?
– Vermontban van. Beteg volt – mondta Abby rekedt hangja, és
most nem volt benne mosoly. – Pihen.
– Annyira beteg, hogy fel sem tud hívni? Miért nem mondod meg
nekem, Abby? Javul vagy romlik az állapota?
– Javul. Miért nem tartottad te fontosnak, hogy felhívd és
érdeklődj felőle?
 Therese szorította a kagylót. Igen, miért nem tette? Mert egy
képre gondolt Carol helyett.
– Mi baja? Talán…
– Jó kérdés. Carol megírta neked, mi történt, nem igaz?
– Igen.
– Azt várnád tőle, hogy felpattanjon, mint a gumilabda? Vagy
téged üldözzön végig Amerikán? Mit képzelsz, ez valami bújócska?
Therese-re rászakadt az a bizonyos beszélgetés Abbyvel, az
ebédnél. Abby úgy látta, mindenről Therese tehet. A levél, amelyet
Florence megtalált, csupán a végső baklövés volt.
– Mikor jössz vissza? – kérdezte Abby.
– Úgy tíz nap múlva. Hacsak Carolnak nem kell előbb a kocsi.
– Nem kell. Tíz napon belül nem lesz otthon.
Therese nagy nehezen kinyögte:
– Azt a levelet… amelyet én írtam… nem tudod, előtte vagy utána
találták meg?
– Mi előtt vagy után?
– Az után, hogy a detektív követni kezdett minket.
– Utána – felelte sóhajtva Abby.
Therese összeszorította a fogát. Ám nem számított, mit gondol
róla Abby, csak az, hogy mit tart felőle Carol.
– Hol van Vermontban?
– Ha én lennék a helyedben, nem hívnám fel.
– De nem vagy, én pedig fel akarom hívni.
– Ne tedd. Ennyit mondhatok. Át tudok adni neki bármilyen
üzenetet – ez fontos. – Hideg csend következett, majd: – Carol
tudni szeretné, szükséged van-e pénzre, és hogy mi van az autóval.
– Nincs szükségem pénzre. A kocsinak semmi baja. – Meg kellett
kérdeznie még valamit: – Mit tud minderről Rindy?
 – Tudja, mit jelent a válás szó. És Carollal szeretett volna
maradni. Ez sem könnyíti meg Carol helyzetét.
Szép, szép, szerette volna mondani Therese. Nem fogja zaklatni
Carolt telefonálással, levélírássál, semmiféle üzenettel, hacsak nem
a kocsiról lesz szó. Reszketett, amikor letette a kagylót. És
nyomban felvette újra.
– Itt a hat-tizenegyes szoba – mondta. – A jövőben semmiféle
távolsági hívást nem kívánok fogadni – semmifélét.
A papírvágóra pillantott az éjjeliszekrényen, és a kés most Carolt
jelentette, a hús-vér embert, Carolt a szeplőivel és az egyik letört
sarkú fogával. Tartozik-e valamivel Carolnak, Carolnak, az
embernek? Nem játszott-e vele Carol, ahogyan Richard mondta?
Emlékezett Carol szavaira: „Amikor férjed és gyereked van, az egy
kicsit más.” Komoran nézte a papírvágót, nem értette, miért vált
egyszeriben pusztán papírvágóvá, miért lett számára közömbös,
megtartja-e, vagy eldobja.
Két nap múlva levél jött Abbytől, benne egy, a nevére kiállított
csekk százötven dollárról, amelyről Abby azt írta: „felejtsd el”. Abby
azt is írta, hogy beszélt Carollal, és Carol szeretne hallani felőle, s
megadta Carol címét. Meglehetősen hideg hangú levél volt, ám a
csekk gesztusa nem volt hideg. Therese tudta, hogy nem Carol
javasolta.
„Köszönöm a csekket – írta a válaszlevelében. – Rettenetesen
kedves tőled, de nem fogom felhasználni, nincs rá szükségem. Azt
kéred, írjak Carolnak. Nem hinném, hogy képes vagyok rá, vagy
hogy szükséges volna.”

Dannie a szálloda halijában ült az egyik délután, amikor Therese

hazatért a munkából. Therese alig akarta elhinni, hogy ő az, a sötét
szemű fiatalember, aki mosolyogva állt fel, és lassan felé indult.
Aztán a felhajtott kabátgallértól a szokásosnál is kócosabb fekete
haj, a szimmetrikus, széles mosoly olyannyira ismerős volt, mintha
csak tegnap látta volna.
– Hello, Therese – mondta Dannie. – Meglepődtél?
– Hát, rettenetesen! Már lemondtam rólad. Két hete semmi hír
felőled! – Therese emlékezett rá, Dannie azt írta, 28-án hagyja el
New Yorkot, ő pedig aznap érkezett Chicagóba.
– Kis híján én is lemondtam rólad – nevetett Dannie. –
Feltartottak New Yorkban. Azt hiszem, szerencsémre, mert
próbáltalak hívni, és a házinénid megadta a címed. – Dannie ujjai
határozottan szorították Therese könyökét. Lassan haladtak a liftek
felé. – Csodálatosan nézel ki, Therese.
– Igazán? Örülök neked. – Egy nyitott lift állt előttük. – Fel
akarsz jönni?
– Menjünk, együnk valamit. Vagy korán van még? Én nem is
ebédeltem ma.
– Akkor nincs korán.
Egy olyan helyre mentek, amelyet Therese ismert, és a steak volt
a specialitása. Dannie még koktélokat is rendelt, bár általában nem
ivott.

– Egyedül vagy itt? – kérdezte. – A házinéni Sioux Fallsban azt

mondta, egyedül utaztál el.
– Carol végül is nem tudott jönni.
– Ó! Te pedig úgy döntöttél, egyedül is elidőzöl.
– Igen.
– Meddig?
– Nagyjából mostanáig. A jövő héten megyek vissza.
Dannie meleg, barna szemével minden meglepődés nélkül
figyelte Therese-t.
– Miért nem mész kelet helyett nyugatra – kérdezte –, miért
nem töltesz egy kis időt Kaliforniában? Oaklandban kaptam
munkát. Holnapután kell ott lennem.
– Milyen munka?
– Kutatói – pont amilyenre vágytam. A vártnál jobban sikerültek
a vizsgáim.
– Évfolyamelső lettél?
– Azt nem tudom, de kétlem. Nem így rangsoroltak minket. Nem
válaszoltál a kérdésemre.
– Vissza akarok menni New Yorkba, Dannie.
– Értem. – Dannie mosolygott, ahogy nézte Therese haját, ajkát,
és Therese arra gondolt, hogy Dannie sosem látta még őt ennyire
kisminkelve. – Hirtelen felnőttnek látszol – mondta Dannie. –
Ugye megváltoztattad a frizurádat?
– Egy kicsit.
– Már nem tűnsz ijedtnek. Sem annyira komolynak.
– Ennek örülök. – Therese zavarban volt Dannie mellett, mégis
közel érezte őt magához, és ennek a közelségnek olyan töltése volt,
amilyet Richarddal sosem érzett. Valami izgatott várakozás,
amelyet Therese élvezett. Egy kis fűszer, gondolta. Dannie kezére
pillantott az asztalon, a hüvelykujja alatt domborodó erős izomra.
Emlékezett erre a kézre a vállán azon a napon, Dannie szobájában.
Kellemes volt az emlék.
– Hiányoztam neked egy kicsit, Terry?
– Persze.
– Gondoltál valaha arra, hogy törődhetnél velem? Mondjuk,
annyira, mint Richarddal? – kérdezte Dannie némi csodálkozással
a hangjában, mintha a kérdés fantasztikus lenne.
– Nem tudom – mondta gyorsan Therese.
– De nem azért, mert még mindig Richardra gondolsz?
– Tudnod kell, hogy nem azért.
– Akkor kire gondolsz? Carolra?
 Therese egyszeriben meztelennek érezte magát, ahogy ott ült
Dannie-vel szemben.
– Igen. Rá.
– Azért most ugye nem?
Therese-t meglepte, hogy Dannie meghökkenés és mindenfajta
mellékíz nélkül mondta ki a szavakat.
– Nem. Most… nem tudok róla beszélni, Dannie – zárta le
Therese, s önnön hangját mélynek és nyugodtnak hallotta, mintha
valaki másnak a hangja lett volna.
– Nem akarod elfelejteni, ha egyszer vége?
– Nem tudom. Nem tudom, hogy érted ezt.
– Úgy értem, sajnálod?
– Nem. Megtenném-e újra? Igen.
– Vele vagy valaki mással?
– Vele – mondta Therese. A szája mosolyra nyílt.
– A vége azonban fiaskó volt.
– Mégis újra végigcsinálnám.
– Hiszen még be sem fejezted!
Therese hallgatott.
– Újra találkozni fogsz vele? Zavar, hogy ilyen sokat kérdezek?
– Nem zavar – mondta Therese. – Nem, többé nem találkozom
vele. Nem akarok.
– És valaki mással?
– Egy másik nővel? – Therese a fejét rázta.
– Nem.
Dannie nézte Therese-t, és lassan elmosolyodott:
– Ez az, ami számít. Vagy inkább ezért nem számít.
– Hogy érted ezt?
 – Úgy, hogy nagyon fiatal vagy, Therese. Megváltozol. Elfelejted.
Therese nem érezte magát fiatalnak.
– Richard beszélt veled? – kérdezte.
– Nem. Azt hiszem, az egyik este akart, de elejét vettem, mielőtt
elkezdte volna.
Therese érezte az ajkán a keserű mosolyt, és még egyet
szippantott rövid cigarettájából, mielőtt elnyomta.
– Remélem, talál majd valakit, aki meghallgatja. Közönségre van
szüksége -mondta.
– Úgy érzi, faképnél hagytad. Szenved az egója. Azt ne hidd, hogy
olyan vagyok, mint Richard. Én úgy tartom, az ember élete az övé.
Therese-nek eszébe jutott, amit Carol mondott egyszer: minden
felnőttnek vannak titkai. Olyan könnyedén mondta, ahogyan
mindent mondott, olyan kitörölhetetlenül belevéste Therese
agyába, ahogyan a címet, amelyet az szállítólevélre írt a
Frankenbergben. Hirtelen késztetést érzett, hogy elmondjon
Dannie-nek mindent, beszéljen a képről a könyvtárban, a képről az
otthonban. És arról a Carolról, aki nem kép, hanem asszony
gyerekkel és férjjel, szeplőkkel a kezén. Meg arról, hogy Carol
szitkozódik, hogy váratlan pillanatokban lesz mélabús, és arról a
rossz szokásáról, hogy eléri, amit akar. Az asszonyról, aki jóval
többet állt ki New Yorkban, mint Therese Dél-Dakotában. Dannie
szemébe nézett, majd a kissé vágott áliára. Tudta, hogy mostanáig
olyan bűvöletben élt, amely megakadályozta, hogy a világon bárki
mást lásson Carolon kívül.
– Most mire gondolsz? – kérdezte Dannie.
– Amit mondtál egyszer New Yorkban, hogy az ember használ
dolgokat, aztán eldobja őket.
– Ezt tette veled?
Therese mosolyogva válaszolta:
– Én fogom ezt tenni.
 – Akkor keress valakit, akit sosem akarsz majd eldobni.
– Aki nem használódik el – mondta Therese.
– Írsz majd?
– Persze.
– Három hónap múlva.
– Három hónap múlva? – Therese hirtelen rájött, hogyan érti a
férfi. – Előbb ne?
– Ne. – Dannie Therese szemébe nézett. – Tisztességes idő,
nem?
– De. Rendben van. Megígérem.
– És ígérj meg még valamit: vegyél ki holnap szabadnapot, hogy
velem lehess. Holnap este kilencig ráérek.
– Nem lehet, Dannie. Sok a munka… Különben is, meg kell
mondanom a főnökömnek, hogy egy hét múlva elmegyek. –
Therese tudta, hogy nem ez a fő ok. És ahogy ránézett, abból ítélve
talán Dannie is. Therese nem akarta a másnapot vele tölteni;
túlságosan tömény lett volna, Dannie túlságosan emlékeztette
volna őt önmagára, és erre még nem állt készen.
Dannie másnap délben bement a fatelepre. Úgy volt, hogy együtt
ebédelnek, de inkább sétáltak és beszélgettek a Lake Shore Drive-
on. Este kilenckor Dannie repülőgépe felszállt nyugat felé.
Nyolc nappal később Therese elindult New Yorkba. Úgy tervezte,
a lehető leggyorsabban elköltözik Mrs. Osborne-tól. Meg akart
keresni néhányat azok közül az emberek közül, akik elől elszökött a
télen. És lesznek majd mások is, új emberek. Tavasszal esti
iskolába megy. A ruhatárát is teljesen ki akarta cserélni. Mindaz,
amije most van, a New York-i szekrényben lévő ruhák túlságosan
fiatalosnak tetszettek, mintha évekkel korábbi ruhái lettek volna.
Chicagóban körülnézett az üzletekben, és olyan ruhákra vágyott,
amilyeneket egyelőre nem tudott megvenni. Pillanatnyilag csupán
új frizurára futotta.
 23

Therese belépett a régi szobájába, és először azt vette észre, hogy a

szőnyeg sarka nem kunkorodik fel. És hogy milyen kicsinek és
tragikusnak látszik a szoba. Mégis az övé, a parányi rádió a
könyvespolcon és a párnák a pamlagon éppoly személyesek, mint
egy évekkel előbbi aláírása, amelyet már elfelejtett. Mint az a két-
három díszletterv a falakon, amelyekre szándékosan nem pillantott
rá.
Elment a bankba, kivett százat a megmaradt kétszáz dollárjából,
és vásárolt egy fekete ruhát meg egy pár cipőt.
Gondolta, felhívja Abbyt, és intézkedik Carol kocsijáról – holnap,
ma nem.
Aznap délutánra megbeszélt egy időpontot Ned Bernsteinnel,
annak az angol show-nak a társproducerével, amelyikhez Harkevy
tervezi majd a díszletet. Magával vitt hármat a nyugaton készített
makettek közül meg a Kis eső fényképeit is, hogy megmutassa. Az
inaskodásból Harkevy mellett – ha megkapja a munkát – nem tud
megélni, de voltak más források is, mindenképpen mások, mint az
áruház. Ott volt például a televízió.
Mr. Bernstein közönyösen nézte Therese munkáit. Therese
elmondta, hogy még nem beszélt Mr. Harkevyvel, és megkérdezte
Bernsteint, nem tudja-e véletlenül, felvesz-e Mr. Harkevy segítőket.
Bernstein azt felelte, ez Mr. Harkevyn múlik, de amennyire ő tudja,
nincs szükség további asszisztensekre. Nem tudott más olyan
díszletstúdióról sem, amelyiknek éppen szüksége volna valakire.
Therese pedig a hatvandolláros ruhára gondolt. Meg a maradék
száz dollárra a bankban. És arra, hogy közölte Mrs. Osborne-nal:
bármikor megmutathatja a lakást, mert ő elköltözik. Arról, hogy
hová, még fogalma sem volt. Felállt, hogy távozzon, de azért
megköszönte Bernsteinnek, hogy megnézte a munkáját. Mindezt
mosolyogva.
– A televízióra nem gondolt? – kérdezte Bernstein. – Ott még
nem próbálkozott? Oda könnyebb bejutni.
– Késő délután megyek valakihez a Dumont- nál. – Mr. Donohue
adott Therese-nek néhány nevet januárban. Most Mr. Bernstein is
adott még párat.
Therese aztán felhívta Harkevy stúdióját. Harkevy azt mondta,
éppen távozóban van, de leadhatja a makettjeit a stúdióban, ő majd
másnap reggel megnézi őket.
– Jut eszembe, holnap délután öt tájban koktélparti lesz a St.
Regisben Genevieve Cranell tiszteletére. Ha van kedve, ugorjon be
– mondta Harkevy szaggatott akcentusával, amelytől lágy hangja
olyan precíz lett, mint a matematika –, így legalább biztosan
találkozunk holnap. El tud jönni?
– Igen. Boldogan. Hol van a St. Regis?
Harkevy felolvasta a meghívóról. D lakosztály. Öttől hétig. – Én
hatra érek oda – mondta.
Therese olyan boldogan lépett ki a telefonfülkéből, mintha
Harkevy munkatársául fogadta volna. Gyalog tette meg a tizenkét
saroknyi utat a stúdióig, és a maketteket egy fiatalembernél hagyta
– nem annál, akinél januárban, hanem egy másiknál. Harkevy
gyakran cserélgette az asszisztenseit. Therese tisztelettel nézett
körül a mester dolgozószobájában, mielőtt becsukta az ajtót.
Harkevy talán hamarosan ide hívatja. Talán holnap meg is tudja.
Betért egy drugstore-ba a Broadwayn, és felhívta Abbyt New
Jerseyben. Abby hangja egészen más volt, mint amilyennek
Chicagóban hallotta. Carol sokkal jobban lehet, gondolta, de nem
érdeklődött felőle. Azért telefonált, hogy az autó ügyét rendezze.
– Elmehetek érte, ha akarod – mondta Abby. – De miért nem
hívod fel Carolt? Tudom, hogy hallani szeretne rólad. – Abby
gyakorlatilag visszatáncolt.
– Hát… – Therese nem akarta felhívni Carolt. Ám mitől félt?
Carol hangjától? Magától Caroltól?
– Rendben van. Elviszem neki a kocsit, hacsak nincs ellene
kifogása. Akkor visszahívlak.
– Mikor? Ma délután?
– Pár perc múlva.
Therese a drugstore ajtajához ment, és állt ott pár percig. Nézte a
Camel-hirdetést az óriás arccal, amely hatalmas fánkokra
emlékeztető füstkarikákat fújt, a kora délutáni csúcsforgalomban
cápaként manőverező, sivár külsejű taxikat, az étterem- és
bárreklámok, napellenzők, bejárati lépcsők és kirakatok ismerős
zagyvalékét, a sok száz New York-i utcára emlékeztető mellékutca
vörösesbarna zűrzavarát. Eszébe jutott, amikor egyszer a West
Eighties egy bizonyos utcájában járt. A házak barna homokkő
homlokzatából csak úgy sütött az emberi természet, az emberi
életek, amelyek némelyike ott kezdődött, némelyike ott ért véget,
és emlékezett rá, hogy ez mennyire nyomasztotta, hogyan sietett ki
onnan a sugárútra. Csak két- három hónappal ezelőtt történt. Ez az
utca, amelyik ugyanolyan jellegű volt, most feszült izgalommal
töltötte el. A legszívesebben fejest ugrott volna belé, végig a
reklámokkal és színházi portálokkal, rohanó, lökdösődő
emberekkel teli járdán. Megfordult, és visszament a telefonfülkébe.
Egy perc múlva meghallotta Carol hangját:
– Mikor érkeztél, Therese?
A Carol által kiejtett első szótagtól illanó megdöbbenést érzett,
aztán semmit.
– Tegnap.
– Hogy vagy? Ugyanúgy nézel ki? – Carol hangja fojtott volt,
mintha ott lett volna vele valaki, Therese azonban biztos volt
benne, hogy nincs ott senki.
 – Nem egészen. És te?
Carol várt, majd így folytatta:
– Megváltoztál.
– Meg.
– Találkozunk? Vagy nem akarod? Egyszer.
– A hang Carolé volt, de az óvatos és bizonytalan szavak nem az
övéi voltak. – Mit szólnál a ma délutánhoz? Nálad van a kocsi?
– Ma délután többekkel kell találkoznom. Nem lesz időm. –
Mikor mondott valaha is nemet, ha Carol látni akarta? – Vigyem
oda az autót holnap?
– Nem, érte tudok menni. Nem vagyok nyomorék. Rendesen
viselkedett?
– Jó állapotban van – mondta Therese. – Egy karcolás sincs
rajta.
– És te? – kérdezte Carol. Therese semmit sem válaszolt. –
Látlak holnap? Van egy kis időd délután?
Megbeszélték, hogy a Ritz-torony tetőbárjában találkoznak az
Ötvenhetedik utcában fél ötkor, aztán letették a telefont.
Carol negyedórát késett. Therese egy olyan asztalnál várta őt,
ahonnan látni lehetett a bárba vezető üvegajtót. Amikor végre
meglátta, amint Carol belöki az egyik ajtót, a feszültség egy kis
tompa fájdalommal oldódott fel benne. Carol ugyanazt a bundát,
ugyanazt a fekete antilopcipőt viselte, amelyet azon a napon,
amikor Therese először látta őt, de a feltartott szőke fejet most
vörös sál fogta körül. Észrevette, hogy Carol arcán, amely kissé
soványabb lett, meglepett mosolyjelent meg, amikor megpillantotta
őt.
– Hello – mondta Therese.
– Először meg sem ismertelek. – Carol az asztal mellett állt egy
percig, s nézte őt, mielőtt leült. – Kedves tőled, hogy találkozol
velem.
– Ne mondd ezt.
Jött a pincér, és Carol teát rendelt. Therese is, gépiesen.
– Te gyűlölsz engem, Therese? – kérdezte Carol.
– Nem. – Therese enyhén érezte Carol parfümjét, azt az ismerős
édességet, amely most furcsán ismeretlen volt, mert nem váltotta
ki belőle azt az érzést, amit korábban. Letette a levélgyufát, amelyet
morzsolgatott. – Hogy gyűlölhetnélek, Carol?
– Feltételezem, tudnál. Egy ideig gyűlöltél, igaz? – Carol úgy
kérdezte ezt, mint aki tényt közöl.
– Gyűlölni téged? Nem. – Nem egészen, mondhatta volna. Tudta,
hogy Carol szeme kiolvassa az igazat az arcából.
– És most… teljesen felnőtt vagy… felnőtt frizurával és ruhában.
Therese a szürke szembe nézett, amely most komolyabb volt, s a
büszke fej magabiztossága ellenére valahogy reménytelenül
vágyakozó is, majd ismét lesütötte a tekintetét, mert nem tudott
olvasni benne. Még mindig gyönyörű, nyilallt belé a veszteség.
– Megtanultam néhány dolgot – mondta.
– Mit?
– Hogy én… – Therese elhallgatott, gondolatait hirtelen
megakasztotta a Sioux Falls-i arckép emléke.
– Tudod, nagyon jól nézel ki – mondta Carol.
– Hirtelen előtűntél. Ez annak az eredménye, hogy eltávolodtál
tőlem?
– Nem – felelte gyorsan Therese. Komoran nézte a teát, amelyet
nem kívánt. Carol „előtűntél” kifejezése a születésre emlékeztette,
és zavarba hozta. Igen, megszületett, amióta elhagyta Carolt. Abban
a pillanatban született meg, amikor meglátta a képet a
könyvtárban, és elfojtott kiáltása az újszülött első felsírása volt,
akit akarata ellenére rángatnak bele a világba. Carolra nézett.
 – Volt egy kép a könyvtárban, Sioux Fallsban – kezdte, s
elmesélte neki, egyszerűen és érzelemmentesen, mint egy olyan
történetet, amelyik valaki mással esett meg.
Carol, miközben hallgatta, le nem vette róla a szemét. Úgy nézte
őt, mintha távolból nézett volna valakit, akin nem tud segíteni.
– Különös – mondta halkan. – És rémisztő.
– Az volt. – Therese tudta, hogy Carol érti. Látta a szemében az
együttérzést is, és mosolygott, ám Carol nem mosolygott vissza rá.
Csak bámulta őt. – Mi jár a fejedben? – kérdezte Therese.
Carol rágyújtott.
– Mit gondolsz? – kérdezte. – Arról a napról az áruházban.
Therese ismét mosolygott:
– Olyan csodálatos volt, amikor odajöttél hozzám. Miért hozzám
jöttél?
Carol hallgatott egy kicsit.
– Egyszerű okból. Mert te voltál az egyetlen lány, aki nem volt
pokolian elfoglalva. Köpeny sem volt rajtad, úgy emlékszem.
Therese elnevette magát. Carol csak mosolygott, de egyszeriben
megint önmagának látszott, amilyen Colorado Springsben volt,
mielőtt bármi történt volna. Nyomban eszébe jutott a gyertyatartó a
táskájában.
– Sioux Fallsban találtam.
Csak némi fehér papírzsebkendőbe volt csomagolva, s Carol
kinyitotta az asztalon.
– Szerintem elbűvölő – mondta. – Úgy néz ki, mint te.
– Köszönöm. Én azt gondoltam, rád hasonlít.
– Therese Carol kezét nézte, a hüvelykujj és a középső ujj hegye
a gyertyatartó vékonyka karimáján nyugodott, amiként Carol ujjai
kávézáskor a csészealjakon Coloradóban, Chicagóban és elfeledett
helyeken. Therese lehunyta a szemét.
 – Szeretlek – mondta Carol.
Therese kinyitotta a szemét, de nem nézett fel.
– Tudom, te nem így érzel irántam…
Therese ösztönösen tiltakozni akart, ám tehette-e? Ő nem érezte
ugyanezt.
– Nem tudom, Carol.
– Az ugyanaz. – Carol hangja halk volt, várakozó, megerősítést
vagy tagadást váró.
Therese a háromszög alakú szendvicseket nézte a tányéron
kettejük között. Rindyre gondolt. Eddig nem kérdezett rá.
– Találkoztál Rindyvel?
Carol sóhajtott. Therese látta, hogy a keze elhúzódik a
gyertyatartótól.
– Igen, a múlt vasárnap együtt voltunk úgy egy órát. Valószínűleg
nálam tölthet néhány délutánt évente. Nagy ritkán. Teljes
mértékben veszítettem.
– Ha jól emlékszem, évente néhány hetet mondtál.
– Nos, négyszemközt, Harge meg énköztem, valamivel több
történt. Ki akart csikarni belőlem számos ígéretet, amelyekbe nem
voltam hajlandó belemenni. És közbelépett a család is. Egész listát
írtak össze a helytelen viselkedésemről, de megtagadtam a tucatnyi
ostoba követelmény betartását, megkockáztatva, hogy úgy szakítják
el tőlem Rindyt, mintha szörnyszülött lennék. Márpedig ez történt.
Harge mindent elmondott az ügyvédeknek – mindazt, amit addig
nem tudtak még.
– Istenem – suttogta Therese. El tudta képzelni, mit jelent
mindez. Egy délután Rindy látogatóba megy az éber nevelőnő
kíséretében, akit előre figyelmeztettek, hogy ne tévessze szem elől
a gyereket, amikor az anyjával van, és Rindy hamarosan érteni fog
mindent. Mi öröm lesz egyáltalán egy ilyen találkozásban? Nem
akarta kiejteni Harge nevét.
 – Még a bíróság is megértőbb volt – mondta.
– Ami azt illeti, a bíróságon sem sokat ígértem, ott is
megtagadtam.
Therese önkéntelenül elmosolyodott, mert örült, amiért Carol
nem tört meg, amiért még mindig ennyire büszke.
– Igazából nem is bíróság volt az, csak egy kerekasztal-
beszélgetés. Tudod-e, hogyan készítették azt a felvételt
Waterlooban? Egy hosszú szeget vertek a falba, valószínűleg
közvetlenül azután, hogy odaértünk.
– Szeget?
– Emlékszem, hogy hallottam valakit kalapálni. Azt hiszem,
akkor, amikor éppen befejeztük a zuhanyozást. Emlékszel?
– Nem.
Carol mosolygott:
– Egy szeg, amely úgy veszi fel a hangot, mint a lehallgató. A
fickó a mellettünk lévő szobában volt.
Therese a kalapálásra nem emlékezett, de eszébe jutott az
egésznek az erőszakossága, lesújtón, pusztítón…
– Mindennek vége – mondta Carol. – Arra gondolok, szinte jobb
volna, ha nem találkoznék többé Rindyvel. Ha ő nem akar
találkozni velem, sosem fogom kérni, hogy láthassam. Rábízom.
– Nem tudom elképzelni, hogy ne akarjon találkozni veled.
Carol szemöldöke felszaladt.
– Nem lehet megjósolni, mit művel majd vele Harge.
Therese hallgatott. Elfordította a tekintetét Carolról, és egy órát
látott. Fél hat múlt öt perccel. Oda kell érnie a koktélpartira hat
előtt, ha egyáltalán elmegy. Ahhoz öltözött, az új fekete ruháját
viselte fehér sállal, az új cipőjét, az új fekete kesztyűjét. És most
milyen jelentéktelennek tetszettek a ruhadarabok! Hirtelen a zöld
gyapjúkesztyű jutott az eszébe, amelyet Alicia nővértől kapott.
Vajon ott van-e még abban az ősrégi papírban a bőröndje alján? Ki
akarta dobni.
– Az ember túlteszi magát dolgokon – mondta Carol.
– Igen.
– Harge meg én eladjuk a házat, s kivettem egy lakást a Madison
sugárúton. És munkába állok, akár hiszed, akár nem! A Negyedik
sugárúton lévő egyik bútorház becsüse és felvásárlója leszek.
Biztosan ácsok voltak az őseim. – Therese- re nézett. –
Mindenesetre megélhetést nyújt, és szeretni fogom. A lakás szép
nagy – két személynek is megfelel. Azt reméltem, velem fogsz élni,
de úgy sejtem, nem akarsz.
Therese szíve nagyot ugrott, pontosan úgy, mint amikor Carol
felhívta őt az áruházban. Akarata ellenére reagált benne valami,
hirtelelen boldognak és büszkének érezte magát. Büszke volt, hogy
Carolnak volt bátorsága ilyeneket tenni, ilyeneket mondani, hogy
Carolnak mindig lesz bátorsága. Visszaemlékezett Carol
bátorságára a detektívvel szemben azon az elhagyatott úton. Nyelt
egyet, mintegy a szívdobbanását próbálva lenyelni. Carol rá sem
nézett. A csikkét húzogatta ide-oda a hamutartóban. Carollal élni?
Egykor elképzelhetetlen volt ez, pedig a világon mindennél jobban
vágyott erre. Vele élni és megosztani mindent, nyarat és telet,
együtt sétálni és olvasni, együtt utazni. És visszaemlékezett azokra
a napokra, amikor neheztelt Carolra, s amikor elképzelte, hogy
Carol ezt kéri tőle, ő viszont nemet mond.
– Vagy igen? – nézett rá Carol.
Therese úgy érezte, kötéltáncot jár. A neheztelés elmúlt. Nem
maradt semmi, csak a döntés, egy vékony kötél a levegőben,
amelynek egyik oldalán sincs semmi, ami tolná vagy húzná őt. Ám
az egyik oldalon Carol, a másikon meg egy üres kérdőjel. Az egyik
oldalon Carol, és most más lenne, mert mindketten mások. Éppoly
ismeretlen világ lenne, amilyen az imént maga mögött hagyott világ
volt, amikor belépett oda. Csak most nincsenek akadályok. Therese
Carol parfümjére gondolt, amely ma nem jelentett semmit.
Kitöltetlen fehér lap, mondaná Carol.
– Nos? – Carol mosolyában türelmetlenség bujkált.
– Nem – mondta Therese. – Nem, nem hinném. – Mert újra
elárulnál. Ezt gondolta Sioux Fallsban, ezt akarta megírni vagy
elmondani. Ám Carol nem árulta el. Carol jobban szerette őt a
gyermekénél. Részben ezért nem tett ígéreteket. Mindent egy lapra
tett most fel, ahogyan aznap az úton, hogy mindent megszerezzen a
detektívtől. Akkor is vesztett. És Therese most látta, amint Carol
arca elváltozik, a döbbenet és a sokk olyan finom jeleit látta,
amelyeket a világon talán egyedül ő vett észre, és egy percig nem
tudott gondolkodni.
– Tehát így döntöttél – mondta Carol.
– Igen.
Carol az asztalon heverő öngyújtójára meredt.
– Ez van.
Therese nézte őt, még mindig szerette volna kinyújtani a kezét,
megérinteni a haját, belemarkolni az összes ujjával. Hát nem
hallotta Carol a határozatlanságot a hangjában? Szeretett volna
elrohanni, kiszaladni az ajtón, aztán végig a járdán. Háromnegyed
hat volt.
– Most el kell mennem egy koktélpartira egy fontos
munkalehetőség miatt. Ott lesz Harkevy. – Harkevy adni fog neki
valamilyen munkát, ebben biztos volt. Ma délben felhívta a
stúdióban hagyott makettekkel kapcsolatban. Harkevynek
tetszettek.
– Tegnap kaptam egy televíziós megbízást is.
Carol mosolyogva emelte fel a fejét.
– Az én kis nagymenőm. Most úgy festesz, mint akinek valami
jóban van része. Tudod-e, hogy a hangod is más?
– Tényleg? – Therese tétovázott, egyre nehezebb volt ott ülnie. –
Carol, eljöhetsz a partira, ha akarsz. Nagy parti egy szálloda több
szobájában – annak a nőnek a tiszteletére, aki a főszerepet játssza
Harkevy darabjában. Biztosan nem volna ellene kifogásuk, ha
vinnék valakit. – Ám nem egészen tudta, miért hívja, miért volna
Carolnak nagyobb kedve elmenni egy koktélpartira, mint neki.
Carol a fejét rázta:
– Nem, köszönöm, drágám. Jobb lesz, ha igyekszel – egyedül. Az
a helyzet, hogy mindjárt találkám van az Elysée-ben.
Therese felmarkolta az öléből a táskáját meg a kesztyűjét. Carol
kezére pillantott, a halvány szeplőkre – a jegygyűrű már eltűnt –,
aztán Carol szemére. Úgy érezte, soha többé nem látja őt. Két perc,
még annyi sem, és elválnak a járdán.
– A kocsi odakinn áll. Elöl, balra. És itt vannak a kulcsok.
– Tudom, láttam.
– Maradsz még? – kérdezte Therese. – Fizetek.
– Majd én fizetek – mondta Carol. – Menj, ha menned kell.
Therese felállt, de képtelen volt otthagyni Carolt az asztalnál a
két teáscsészével meg a cigaretták hamujával.
– Te se maradj itt.
Carol kérdő meglepődéssel nézett fel Therese-re.
– Rendben – mondta. – Van a házban néhány holmid. Akarod,
hogy…
– Nem számít – szakította félbe Therese.
– És a virágaid. A növényeid. – Carol kifizette a számlát, amelyet
a pincér odavitt. – Mi lett azokkal a virágokkal, amelyeket én adtam
neked?
– A virágok, amelyeket tőled kaptam, elpusztultak.
Carol tekintete egy pillanatra találkozott az övével, és Therese
elfordította a fejét.
A járdán váltak el, a Park sugárút és az Ötven- hetedik utca
sarkán. Therese átrohant az úttesten. Éppenhogy átért a zöld lámpa
előtt, amely szabadjára engedte a nyomában az autók seregét,
eleltakarva előle Carolt. Carol lassan ment, elhaladt a Ritz-torony
bejárata előtt, és ment tovább. Így kell lennie, gondolta Therese,
nem hosszú kézszorítással, nem vissza-visszanézve. Amikor látta,
hogy Carol megfogja a kocsi ajtajának kilincsét, eszébe jutott a
sörösdoboz, amelyik még mindig ott volt az elülső ülés alatt.
Visszaemlékezett a koccanására, amikor New Yorkba jövet a
rámpára hajtott a Lincoln-alagútból. Akkor arra gondolt, ki kell
vennie a dobozt, mielőtt visszaadja Carolnak a kocsit, de
elfelejtette. Sietve a szálloda felé vette az irányt.

A vendégek már kifelé özönlöttek az előcsarnokba a két ajtón, és a

pincér csak nagy nehezen tudta betolni a jeges vödrökkel megrakott
zsúrkocsit. A szobákban zaj volt, és Therese sehol sem látta
Bernsteint vagy Harkevyt. Nem ismert senkit, egy lelket sem.
Kivéve egyetlen arcot, egy férfit, akivel hónapokkal korábban
beszélt valahol egy munkáról, amelyből nem lett semmi. Therese
megfordult. Egy férfi hosszú poharat nyomott a kezébe.
– Mademoiselle – mondta szertartásosan. – Ezt keresi?
– Köszönöm. – Nem maradt a férfi mellett. Mintha Bernsteint
látta volna az egyik sarokban. Több nagy kalapot viselő nő állt az
útjában.
– Maga színésznő? – kérdezte az előbbi férfi, aki a nyomában
furakodott át a tömegen.
– Nem. Díszlettervező.
Therese meglátta Bernsteint, és több embercsoportot is kikerült,
mire eljutott hozzá. Mr. Bernstein szívélyesen nyújtotta pufók
kezét, és felállt a fűtőtestről, amelyen ült.
– Miss Belivet! – harsogta. – Mrs. Crawford, a sminktanácsadó…
– Ne beszéljünk munkáról! – visította Mrs. Crawford.
– Mr. Stevens, Mr. Fenelon – folytatta Bernstein, tovább és
tovább, amíg Therese vagy egy tucat embernek biccentett, a
felüknek azt is mondva: „Üdvözlöm.”
– És Ivor – Ivor! – kiáltotta Bernstein.
Ott volt Harkevy, vékony termetével, vékony arcával és kis
bajuszkájával, s nyújtotta Therese felé a kezét.
– Hello – mondta. – Örülök, hogy újra látom. Igen, tetszett a
munkája. Látom, hogy izgul. – Kicsit kuncogott.
– Tetszett annyira, hogy bejussak a csapatba? – kérdezte
Therese.
– Kíváncsi – mondta mosolyogva Harkevy. – Igen, bejuthat.
Jöjjön a stúdiómba holnap tizenegyre. Meg tudja oldani?
– Igen.
– Később keressen meg. Most el kell búcsúznom azoktól, akik
már távoznak. – És odébb ment.
Therese letette az italát az egyik asztal szélére, és cigarettát vett
ki a táskájából. Az ajtóra pillantott. Egy magasra tupírozott szőke
hajú, ragyogó-kék szemű nő lépett be, kisebb izgalmat keltve maga
körül. Mozdulatai gyorsak és határozottak voltak, ahogy
forgolódott, hogy üdvözölje az embereket, ahogy kezet rázott.
Therese felismerte, hogy Genevieve Cranell, a főszerepet játszó
angol színésznő, bár másként festett, mint azon a néhány
fényképen, amelyet látott róla. Olyan arca volt, amelyet mozgásban
kell látni ahhoz, hogy az ember vonzónak találja.
– Hello, hello! – kiáltotta végül mindenkinek, amint körülnézett
a szobában, és Therese észrevette, hogy a tekintete egy pillanatra
megállapodik rajta. Ugyanakkor olyasfajta kis sokkot érzett, mint
amikor először látta Carolt, és tisztában volt azzal, hogy a nő kék
szeme ugyanolyan érdeklődőn villant fel, ahogyan az övé, amikor
meglátta Carolt. És most Therese nézte tovább a másik nőt, és az
irányította másfelé a tekintetét, s fordult el tőle.
Therese lenézett a kezében tartott pohárra, és egyszeriben
forróságot érzett az arcában meg az ujjaiban, azt a pezsgést
magában, amely nem egészen a vére volt, de nem is csak a
gondolatai. Tudta, még mielőtt bemutatták volna őket egymásnak,
hogy ez a nő olyan, mint Carol. És gyönyörű. És nem hasonlít a
könyvtárbeli képre. Therese mosolyogva kortyolt bele az italába.
Nagyot húzott belőle, hogy visszanyerje a nyugalmát.
– Virágot, madame? – Egy pincér fehér orchideákkal teli tálcát
nyújtott felé.
– Köszönöm szépen. – Therese elvett egyet. Meggyűlt a baja a
tűvel, és valaki – Mr. Fenelon vagy Mr. Stevens – odament segíteni.
– Köszönöm – mondta.
Genevieve Cranell tartott felé, a nyomában Mr. Bernstein. A
színésznő úgy üdvözölte a Therese-zel lévő férfit, mint akit jól
ismer.
– Ismeri Miss Cranellt? – kérdezte Theresetől Bernstein.
Therese a nőre nézett.
– A nevem Therese Belivet. – Megfogta a kinyújtott kezet.
– Örvendek. Szóval maga a díszletrészleg?
– Nem. Csupán a része. – Therese még akkor is érezte a nő
kezének szorítását, amikor az már elengedte a kezét. Izgatott lett,
szertelenül és ostobán izgatott.
– Senki sem hoz nekem egy italt? – kérdezte Miss Cranell.
Bernstein máris ugrott. És Bernstein bemutatta a színésznőt
mindazoknak maga körül, akik még nem ismerték. Therese
hallotta, amint Genevieve Cranell azt mesélte valakinek, hogy most
szállt le a repülőgépe, és a poggyásza halomban áll az
előcsarnokban. Megfigyelte, hogy a nő, miközben beszél, többször
is rápillant a férfiak válla fölött. Izgatóan vonzónak találta Miss
Cranell csinos tarkóját, orra hegyének mókás, nemtörődöm
piszeségét – ez volt az egyetlen nemtörődöm vonás a keskeny,
klasszikus arcon. A színésznő, akinek ajka eléggé vékony volt,
rendkívül ébernek és rendíthetetlenül nyugodtnak látszott.
Mindazonáltal Therese úgy érezte, hogy Genevieve Cranell nem fog
újra szóba elegyedni vele a partin, azon egyszerű okból, hogy
alighanem túlságosan is szerette volna ezt tenni.
Elment a falitükörhöz, hogy megnézze, rendben van-e a haja meg
a rúzsa.
– Therese – szólalt meg egy hang a közelében. – Szereti a
pezsgőt?
Therese megfordult, és Genevieve Cranellt látta.
– Természetesen.
– Természetesen. Nos, akkor pár perc múlva tipegjen át a hat-
tizenkilencesbe. Az az én lakosztályom. A belső kör ott folytatja a
partit.
– Igazán megtisztelő – mondta Therese.
– Ne pocsékolja hát a szomjúságát szódás whiskyre. Hol vette ezt
a bájos ruhát?
– A Bonwit’s-nál – borzalmasan drága volt.
Genevieve Cranell nevetett. Ő olyan kék gyapjúkosztümöt viselt,
amelyről valóban sugárzott, hogy borzalmasan drága volt.
– Olyan fiatalnak látszik, hogy bizonyára nincs ellene kifogása,
ha megkérdezem, hány éves.
– Huszonegy.
Genevieve Cranell az égre emelte a szemét.
– Hihetetlen. Van még ember, aki huszonegy éves?!
Az emberek nézték a színésznőt. Therese-nek hízelgett a
figyelme, rettenetesen hízelgett, és ez megzavarta azt, amit
Genevieve Cranell iránt érzett vagy érezhetett volna.
Miss Cranell odanyújtotta a cigarettatárcáját.
– Először azt hittem, fiatalkorú.
 – És az bűn lenne?
A színésznő csak ránézett, kék szeme mosolygott öngyújtójának
fénye fölött. Aztán elfordította a fejét, hogy maga is rágyújtson.
Therese egyszeriben tudta, hogy Genevieve Cranell sosem fog neki
jelenteni semmit, semmit ezen a fél órán kívül a koktélpartin, hogy
az izgalom, amelyet most érez, nem folytatódik, és soha, sehol nem
támad fel többé. Vajon mi sugallta ezt neki? Nézte a nő szőke
szemöldökének feszes vonalát, miközben felszállt cigarettájának
első füstje, de a válasz nem volt ott. És egyszeriben tragédia, szinte
sajnálkozás érzése töltötte el Therese-t.
– Maga New York-i? – kérdezte Genevieve Cranell.
Ekkor az újonnan érkezők „Vivát! ” felkiáltással körülvették és
elragadták Genevieve Cranellt. Therese újra elmosolyodott, kiitta a
poharát, s érezte, ahogy a whisky nyugtató melegsége szétárad
benne. Beszélgetett egy férfival, akivel előző nap együtt töltött egy
rövid időt Bernstein irodájában, aztán egy másik férfival, akit
egyáltalán nem ismert, és a szobán át a bejáratot nézte, a bejáratot,
amely üres téglalap volt ebben a pillanatban, és Carolra gondolt.
Carolra vallana, ha mégis idejönne, hogy még egyszer megkérje.
Vagy inkább a régi Carolra, a mostanira nem. Carol éppen együtt
van valakivel az Elysée bárjában. Abbyvel? Vagy Stanley McVeigh
társaságában? Therese hátat fordított a bejáratnak, mintha félne,
hogy megjelenik Carol, és újra nemet kell mondania. Elfogadott
még egy whiskyt szódával, és érezte, amint a benne lévő ürességet
lassan betölti a felismerés, hogy igen gyakran találkozhatna
Genevieve Cranell-lel, ha akarna, és bár ő maga nem bonyolódna
bele a viszonyba, megtapasztalhatná, hogy szeretik.
Az egyik mellette álló férfi megkérdezte:
– Nem emlékszik, Therese ki csinálta Az elveszett Messiás
díszleteit?
– Blanchard? – vágta rá találomra, mert még mindig Genevieve
Cranell járt a fejében, hirtelen megváltozott érzéssel, szégyenkezve
azért, amire az imént gondolt, és tudta, hogy az soha nem
következik be. Figyelte a beszélgetést Blanchard-ról meg valaki
másról, néha közbe is szólt, de a tudata elakadt egy gubancnál,
amelyben tucatnyi szál keresztezte és szőtte át egymást. Az egyik
Dannie volt. A másik Carol. A harmadik Genevieve Cranell. Az
egyik szál egyre folytatódott a gubanc után is, de Therese tudata
elakadt a csomónál. Előrehajolt, hogy meggyújtsa a cigarettáját az
odakínált tűzzel, s úgy érezte, egyre jobban összezavarodik, és
Dannie-be kapaszkodott. Ám az erős fekete fonal sehová sem
vezetett. Tudta, mintha jóshang szólt volna hozzá, hogy Dannie-vel
nem mehet tovább az útján. És úgy járta át a magány, akár a heves
szél, titokzatosan, mint az a vékonyka könnyréteg, amely hirtelen
elborította a szemét – vékonyabban annál, semhogy látni lehetett
volna. Felemelte a fejét, és újra a bejáratra pillantott.
– Ne feledje. – Genevieve Cranell ott állt mellette, megpaskolta a
karját, és gyorsan hozzátette: – Hat-tizenkilenc. Áttesszük a parti
színhelyét. – Már elindult, de visszalépett. – Feljön? Harkevy is
feljön.
Therese a fejét rázta:
– Köszönöm… azt hittem, fel tudok menni, de eszembe jutott,
hogy máshová kell mennem.
A nő kérdőn nézett rá:
– Mi baj, Therese? Félresikerült valami?
– Nem. – Therese mosolyogva indult az ajtó felé. – Köszönöm a
meghívást. Biztosan találkozunk még.
– Biztosan – mondta a színésznő.
Therese a nagyszoba melletti kicsibe ment, és előhalászta a
kabátját az ágyon lévő halomból. Végigsietett a folyosón a lépcső
felé, elhaladt a liftre várók mellett. Ott volt köztük Genevieve
Cranell is, de Therese-t nem érdekelte, látta-e, vagy sem, hogy úgy
rohant le a széles lépcsőn, mintha menekülne valami elől. Therese
mosolygott magában. Hűvös és édes volt homlokán a levegő,
toliszerű hangot adott, mintha szárnyak csapkodtak volna a füle
mellett, és úgy érezte, repül az utcákon és a járdaszegélyeken át.
Carol felé. És Carol talán érezte ezt ebben a pillanatban, mert Carol
korábban is megérzett ilyen dolgokat. Átvágott még egy utcán, és
maga előtt látta az Elysée bejárata előtti napellenzőt.
A főpincér mondott neki valamit a hallban, ő meg azt felelte:
„Keresek valakit”, és ment tovább befelé.
Megállt az ajtóban, s nézte az asztaloknál ülő embereket a
teremben, ahol egy zongora szólt. Nem volt túl sok fény, és először
nem látta őt, félig eltakarta az árnyék a túlsó falnál, szemben
Therese-zel. Carol sem látta őt. Egy férfi ült vele szemben, Therese
nem tudta, kicsoda. Carol lassan felemelte a kezét, és
hátrasimította a haját, előbb az egyik, aztán a másik oldalon.
Therese elmosolyodott, mert a gesztus Carol volt, és Carol volt az,
akit szeretett, akit mindig szeretni fog. Ó, most már másként, mert
más ember lett, és mintha újra megismerkedne Carollal, de mégis
csak Carol az, és senki más! Ezernyi városban, ezernyi házban,
idegen országokban, ahová együtt utaznak majd, mennyben és
pokolban. Therese várt.
És amikor éppen el akart indulni felé, Carol meglátta őt, egy
pillanatig hitetlenkedve bámult rá, miközben az óvatos mosoly
egyre szélesebb lett, mielőtt Carol karja hirtelen felemelkedett, és
olyan gyors és mohó mozdulattal hívta őt, amilyet Therese még
sosem látott. Elindult Carol felé.
FÜGGELÉK
 A szerző utószava

Ehhez a könyvhöz 1948 vége felé kaptam az ihletet, amikor New

Yorkban éltem. Éppen befejeztem a Két idegen a vonaton című
művet, de a megjelenését csak 1949-re tervezték. Közeledett a
karácsony, meglehetősen lehangolt voltam, ráadásul pénzszűkében,
és hogy keressek egy kicsit, munkát vállaltam eladólányként az
egyik nagy manhattani áruházban a karácsonyi csúcsforgalom
idejére, amely körülbelül egy hónapig tart. Azt hiszem, két és fél
hétig bírtam.
Az áruházban a játékosztályra, nevezetesen a babarészleghez
osztottak be. Sokféle baba volt, drága és kevésbé drága, valódi vagy
műhajjal, s végtelenül fontos volt a méret és az öltözék. A gyerekek,
akiknek az orra néha fel sem ért az üvegpult tetejéig,
előretolakodtak az anyjukkal vagy az apjukkal, vagy mindkettővel.
Elbűvölték őket a vadonatúj babák, amelyek sírtak, kinyitották és
becsukták a szemüket, néha megálltak a két lábukon, és persze
szívesen vették, ha átöltöztették őket. Valódi roham volt ez, s én
meg az a négy-öt fiatal nő, akikkel együtt dolgoztunk a hosszú pult
mögött, reggel fél kilenctől az ebédszünetig le sem tudtunk ülni.
Ugyanilyen volt a délutánunk is.
Egy délelőtt a zajnak és a kereskedésnek ebbe a káoszába
belépett egy szökés nő, bundában. Bizonytalankodva sodródott a
babák pultja felé – babát vegyen-e, vagy valami mást –, és úgy
emlékszem, kesztyűjével közben szórakozottan ütögette a tenyerét.
Talán azért vettem észre, mert egyedül volt, vagy mert a nercbunda
ritkaság volt, és mert szőkés volt, és szinte sugárzott. Ugyanilyen
elmélázó hangulatban vásárolt egy babát, egyet a kettőből vagy
háromból, amelyet mutattam neki, s ráírta a nevét meg a címét a
számlára, mert a babát egy szomszédos államba kellett szállítani.
Rutinügy volt, a nő fizetett és távozott. Én viszont furán szédülni
kezdtem, kis híján elájultam, ugyanakkor szinte lebegtem, mintha
látomásom lett volna.
Munka után szokás szerint hazamentem a lakásba, ahol egyedül
éltem. Aznap este leírtam egy ötletet, egy cselekményt, egy
történetet a szőkés asszonyról a bundában. Úgy nyolcoldalnyit
írtam kézzel a jegyzetfüzetembe. A só árá-nak – mert ez volt a
Carol eredeti címe – a teljes története volt ez. Úgy folyt a tollam
alól, mintha a semmiből jönne – bevezetés, tárgyalás és befejezés.
Két órát vett igénybe, talán annyit sem.
Másnap reggel még különösebben éreztem magam, és
megállapítottam, hogy lázam van. Vasárnap lehetett, mert amikor
reggel földalattira szálltam, nem a munkahelyemre igyekeztem.
(Akkoriban dolgozni kellett szombat délelőtt, illetve a karácsonyi
csúcs idején egész szombaton.) Emlékszem, majdnem elájultam,
ahogy kapaszkodtam a kocsiban. A barátom, akivel találkozóm volt,
rendelkezett némi orvosi ismerettel. Elmondtam neki, hogy
hányingerem van, és hogy reggel, zuhanyozás közben észrevettem
egy kiütést a hasamon. A barátom egy pillantást vetett a kiütésre,
és azt mondta: bárányhimlő. Ezt a betegséget sajnos nem kaptam
meg gyermekkoromban, pedig szinte minden hasonlón átestem.
Felnőttkorban még kellemetlenebb ez a betegség, mert a láz a 40
°C-ot is eléri több napon át, és ami még rosszabb, az arcot, a törzset,
a felkart, sőt még a fület és az orrcimpát is viszkető, égő kiütések
borítják. S még álmunkban sem vakarózhatunk, mert akkor örökre
forradások és gödrök maradnak a kiütések helyén. Az ember egy
hónapig közlekedik vérző pöttyökkel, amelyeket az arcán mindenki
lát, és úgy fest, mintha légpuskával egy sorozatot adtak volna le rá.
Hétfőn értesítenem kellett az áruházat, hogy nem tudok
visszamenni dolgozni. Az egyik taknyos orrú kisgyerek fertőzhetett
meg, de megfertőzött a könyv ötletével is: a láz stimulálja a
képzeletet. Nem kezdtem rögtön írni – jobban szeretem, ha az
ötletek néhány hétig érlelődnek. Amikor pedig megjelent a Két
idegen a vonaton, s nem sokkal később eladták Alfred
Hitchcocknak, aki filmet akart csinálni belőle, a kiadóm és az
ügynököm is azt mondta: „írj egy hasonló típusú könyvet, hogy
megszilárdítsd a hírneved mint…” Mint micsoda? a Két idegen a
vonaton-t „Izgalmas Harper-regényként” adta ki a Harper & Bros,
ahogyan a kiadót akkor hívták, így hát egyik napról a másikra
„izgalmas” író lettem, pedig az idegenek-et jómagam nem soroltam
sehová, egyszerűen csak regény volt érdekes történettel. Ha egy
leszbikus kapcsolatról írok regényt, akkor leszbikus írónak fognak
titulálni? Fennállt ennek a lehetősége még akkor is, ha soha többé
nem érzek késztetést hasonló könyv írására. Ezért elhatároztam,
hogy más néven nyújtom be a kéziratot. 1951-re megírtam. Tíz
hónapig nem tudtam a háttérbe tolni és valami mást írni pusztán
azért, mert anyagi okokból okosabb lett volna újabb „izgalmas”
könyvet írnom.
A Harper & Bros elutasította A só árá-t, ezért kénytelen voltam
másik kiadót keresni – nagy bánatomra, mert nem szeretem
váltogatni a kiadókat. A só ára kapott néhány komoly és tiszteletre
méltó kritikát, amikor 1952-ben kemény kötésben megjelent. Az
igazi siker azonban egy évvel később következett, a papírkötéses
kiadással, amely majdnem egymillió példányban kelt el, és amelyet
kétségtelenül jóval többen olvastak. A rajongók levelei Claire
Morgan nevére érkeztek a paperback kiadójához. Emlékszem, tíz-
tizenöt levelet tartalmazó borítékokat kaptam hetente többször,
hónapokon át. Sokukra válaszoltam, de sokra nem tudtam
formalevél hiányában, amelyet sosem intéztem el.
Ifjú hősnőm, Therese talán visszahúzódó ibolyának látszik a
könyvben, ám abban az időben a melegbárok sötét ajtó mögött
rejtőztek vaiahol Manhattanben, s azok az emberek, akiknek úti
célja egy ilyen bár volt, egy állomással előbb vagy később szálltak le
a földalattiról, nehogy kiderüljön róluk, hogy homoszexuálisok. A
só árá-nak vonzereje abban rejlett, hogy boldog véget ért a két
főszereplő számára, de legalábbis megpróbálkoztak a közös jövővel.
E könyv megjelenése előtt az amerikai regényekben mind a
hímnemű, mind a nőnemű homoszexuálisoknak azzal kellett
megfizetniük másságukért, hogy felvágták az ereiket, vízbe
fojtották magukat. Netán átváltottak hetero-szexualitásra
(állítólag) vagy – magányosan és nyomorultan és megszégyenülten
– a pokollal egyenlő depresszióba zuhantak. Sok hozzám érkezett
levél hordozta ezt az üzenetet: „Az öné az első ilyen könyv boldog
véggel! Nem mind követünk el öngyilkosságot, és sokan élünk
boldogan.” Mások ezt írták: „Köszönöm, amiért ilyen történetet írt.
Egy kicsit hasonlít az enyémhez…” Vagy: „Tizennyolc éves vagyok,
és egy kisvárosban élek. Magányos vagyok, mert senkinek sem
mondhatom el az igazat…” Néha levelet írtam, és azt javasoltam a
levélírónak, hogy költözzön nagyobb városba, ahol több emberrel
találkozhat. Úgy emlékszem, ugyanannyi levelet kaptam férfiaktól,
mint nőktől, amit jó ómennek véltem a könyvem számára. Ez
igaznak bizonyult. Még éveken át jöttek elszórtan levelek, sőt még
ma is kapok évente egyet-kettőt. Soha többé nem írtam ilyen
könyvet. A következő könyvem A balek volt. Szeretem kerülni a
címkéket. Azokat csak az amerikai kiadók kedvelik.

1989. május 24.

 Paíricia Highsmith
1921 Fort Worth (Texas) – 1995 Locarno

„Patrícia Highsmith egy nagy költőnő!”

Graham Green

„Bár ma világszerte a legolvasottabb írónők egyike, életművét még

fel kell fedezni.”
Le Monde

Az Egyesült Államokban született írónő felnőtt élete nagy részét

Kelet-Angliában, Franciaországban és Svájcban töltötte.
A hírnevet első regénye, a Két idegen a vonaton hozta meg
számára 1950-ben. E könyvéből Alfred Hitchcock készített nagy
sikerű filmet, de a más műveiből született filmek alkotóinak
listáján is impozáns nevek szerepelnek: René Clement, Wim
Wenders, Claude Miller, H.W. Geissendörfer, Claude Chabrol,
Sidney Pollack, Anthony Minghella.
Highsmith legismertebb és legellentmondásosabb regényhőse
Tom Ripley, a szociopata sorozatgyilkos, akinek történetét több
ízben megfilmesítették, többek között Alain Delon és Matt Damon
főszereplésével.
Patricia Highsmith – több mint húsz könyv szerzője – a világtól
elvonultan élt, többnyire magányosan. Az Amerikai Krimiírók
Szövetsége Edgár Allen Poe-díjjal, a Brit Krimiírók Szövetsége
Ezüst Bárd-díjjal ismerte el munkáját. Elnyerte az O. Henry-
emlékdíjat és a Grand Prix de Litterature Policier díjat is.
 Megjegyzések

[←1]
T. S. Eliot: J. Alfréd Prufrock szerelmes éneke (Kálnoky László fordítása ).

[←2]
Lust: nemi vágy, bujaság.