1

Colin Firth-nek

Maga remek fickó, de én férjnél vagyok, úgyhogy

szerintem legyünk inkább csak barátok

2
3
4
 Előszó

ÁLTALÁNOSAN ELISMERT IGAZSÁG, hogy egy harmincvalahány éves

nő, akinek kielégítő állása van, és mesés frizurája, nem sok mindenben
szenvedhet hiányt. Így Jane Hayesről, aki eléggé csinos és eléggé eszes
volt, úgy gondolták, nincs igazán miért panaszkodnia. Igaz, nem volt férje,
de erre mostanában már nincs is szükség. Voltak udvarlói, akik ugyan
jöttek-mentek a kölcsönös elégedetlenséggel záruló viszonyok hosszú
sorában, de hát – mostanság ez így megy, nem igaz?
Ám Jane-nek volt egy titka. Napközben sürgölődött és ebédelt, e-
mailezett és túlórázott, és épphogy tartotta a határidőket, de néha, mikor
ideje engedte, kilépett a turkálóban vásárolt körömcipőből, leheveredett a
megörökölt kanapéra, lecsavarta a lámpát, bekapcsolta a húszcentis
képátmérőjű televíziót, és elmerült abban, amit hiányolt.
Azaz néha megnézte a Büszkeség és balítéletet.
Tudják, a BBC dupla változatát, amelyben Colin Firth játssza a snájdig
Mr. Darcyt, az a bájos, kebles angol színésznő pedig Elizabeth Bennetet,
úgy, ahogy mindig is elképzeltük. Jane újra és újra megnézte azt a részt,
amelyben Elizabeth és Mr. Darcy egymásra néznek a zongora felett, és
felszikrázik köztük a levegő, a nő arca ellágyul, a férfi elmosolyodik, a
mellkasa megemelkedik, mintha csak belélegezné a nő látványát, a szeme
pedig úgy ragyog, hogy az ember azt gondolná, mindjárt kibuggyan a
könnye… Ó!

5
 Jane szíve minden alkalommal hangosan dobolt, lúdbőrzött a teste, a
gyomrát marokra szorító őrjítő fájdalmat pedig valami bűnös dologgal
csitította el, mondjuk csokis gabonapehellyel. Aznap éjjel Lincoln-kalapot
viselő urakról álmodott, reggel aztán kinevette magát, és eljátszott a
gondolattal, hogy a DVD-ket és az összes Jane Austen-könyvét elviszi az
antikváriumba.
De persze, nem tette meg soha.
Az a bosszantó filmváltozat volt a bűnös. Mert igaz, hogy Jane tizenhat
évesen olvasta először a Büszkeség és balítéletet, és azóta vagy egy
tucatszor, és a többi Austen-regényt is elolvasta legalább kétszer (kivéve
persze A klastrom titkát). De csak miután a BBC életre keltette a történetet,
akkor léptek át a szűk térdnadrágos úriemberek Jane olvasói fantáziájából
a valóságos reményei közé. Austen mulatságos, bölcs, metsző
narrációjától megfosztva a film színtiszta románc lett. Ráadásul a
Büszkeség és balítélet a valaha volt legcsodálatosabb, körömrágó
izgalmakkal teli románc volt. Az a fajta, amely egyenesen a lelkéig hatolt,
hogy Jane beleborzongott.
Zavarba ejtő volt ez az egész. Nem is igazán akart beszélni róla.
Úgyhogy lépjünk is tovább.

6
 1 évvel ezelőtt

JANE ANYJA, SHIRLEY MEGLÁTOGATTA JANE-T, és magával hozta

Carolyn nagy-nagynénit. Kínos összejövetel volt, és a társalgás
szüneteiben Jane hallotta az elszáradt levelek koppanását, amint a padlóra
hulltak. Szerette a szobanövényeit, de úgy tűnt, meghaladja a képességeit,
hogy életben tartsa őket.
– Jane, igazán nem tudom, hogy vagy képes itt élni – jelentette ki
Shirley, kiszedegetve a törékeny leveleket a sápadt zöldek közül.
– Halálközeli élményünk volt abban a koporsószerű liftben, nem igaz,
Carolyn, drágám? Biztos vagyok benne, hogy szegény nénikéd pihenne
egy kicsit, de ez a hely itt olyan, mint egy szauna, és nincs egy percnyi
csend – állandóan hallani a közlekedés zaját, az autók riasztóját meg a
szirénákat. Biztos, hogy nincs nyitva az ablak?
– Ez Manhattan, mami. Itt ez van.
– Hát, nem is tudom.
Csípőre tette a kezét, és rosszallóan Jane felé fordult. A hatvanéves
fapadló felnyögött a lába alatt.
Épp most szedtem fel Carolynt a lakásán, és amint az utcai szobájában
ültem, ott olyan áldott csend volt, megesküdtem volna, hogy vidéken
vagyunk.
Ez azért van, mert akinek van pénze, meg tudja fizetni a vastag
ablakokat – gondolta Jane.
– Na, mindegy. Inkább azt mondd, mi újság a…

7
 Kérlek, ne mondd ki! – gondolta Jane. Ne kérdezz a szerelmi életemről!
– …barátnőddel, Mollyval?
– Ó, Molly! Jól van. Szabadúszóként dolgozik az újságnál, amióta
megszülte az ikreket. Molly meg én hatodikos korunk óta vagyunk barátnők
– magyarázta Jane Carolynnak, aki kerekes székével a bejárati ajtó előtt
ült.
Carolynnak annyi ránc volt az arcán, ahány barázda van egy
ujjlenyomatban. Nem csak a szeme körül meg a homlokán, hanem finom
redők árkolták az egész, keskeny arcát. Kifejezéstelen pillantással nézett
vissza Jane-re, aztán egy parányit megrebbent a szeme, mintha az égre
emelné. Jane nem tudta, hogy megrovóan, vagy cinkosan, ezért úgy tett,
mintha nem vette volna észre.
Legutóbb tizenkét éves korában látta Carolynt, a nagyanyja temetésén.
Különösnek tűnt, hogy az anyja, aki azért jött a városba, hogy együtt
ebédeljenek, ragaszkodott hozzá, hogy Carolynt is magával hozza. De a
mohó, jelentőségteljes pillantásokból, amelyeket az anyja vetett rá, Jane
kitalálta az okát. Az idős nő egyre öregebb lesz, Shirley pedig jó
benyomást akart kelteni benne – utolsó kísérletet téve a tenger
gyümölcséből származó vagyon maradékának megszerzésére. Azzal, hogy
Jane-ért a lakására mentek, és nem az étteremben találkoztak vele,
egészen biztosan az volt Shirley terve, hogy megmutassa Carolynnak,
milyen szégyenletes körülmények között él az unokahúga.
– Indulhatnánk – javasolta Jane, aki alig várta, hogy véget vessenek
ennek az ügyeskedésnek.
– Jól van, édesem, csak előbb hadd igazítsam meg a hajad!
Jane pedig, harminckét éves felnőtt nő létére, követte az anyját a
fürdőszobába, és zokszó nélkül tűrte a simítást, lakkozást, csavarást.
Bármennyi idős volt is, mikor az anyja kezelésbe vette a haját, Jane úgy
érezte, mintha pontosan hétéves volna. De hagyta, hogy az anyja kiélje
magát, mert Shirley „Miss francia konty 1967” Hayes csak egy jól
elkészített frizurában talált igazi megnyugvást.

8
 – Hallgasd figyelmesen, drágám! – kezdte Shirley suttogó hangon,
sietősen előadott „Hogyan keltsünk jó benyomást az idősekben” című
előadását. – Azt nagyon szeretik. Kérdezd a gyerekkoráról, és hagyd, hadd
beszéljen, ha kedve tartja! Életének ezen a pontján már csak az emlékei
maradtak szegénykémnek.
Amikor kiléptek a fürdőszobából, Carolyn nem volt ott, ahol hagyták.
Jane átszaladt a másik szobába, maga elé képzelve, amint a kerekes szék
ledöcög a lépcsőn (rémülten idézte fel a tizenegyedik születésnapján, a
pizsamapartin titokban megnézett Az elcserélt gyermek című horrorfilm
képsorát). De Carolynt az ablaknál találta, amint lehajolva, egy padlón álló
növényt próbált a napfény sárga négyszögébe vonszolni. Jane hirtelen egy
csattanást hallott, ahogy a Büszkeség és balítélet DVD, növényi
rejtekhelyéről kiesve, a padlón landolt.
Jane érezte, hogy elvörösödik. Carolyn elmosolyodott; számtalan ránca
néhány mély barázdába gyűlt az arcán.
Na és, ha meglátta a DVD-t? Sok embernek megvan. Miért kellene
elrejtenie? Nem rejtette el Az ítélet: család első teljes évadját, és az
Együgyűek jógáját sem. Ám Carolyn mosolyában volt valami, amitől Jane
úgy érezte, mintha alsóneműben állna ott. Koszos alsóneműben.
Az étteremben, mikor Shirley kiment, hogy, amint mondani szokták,
bepúderezze az orrát, Jane igyekezett úgy tenni, mintha a legkevésbé sem
érezné kellemetlenül magát. Egy perc néma csönd. Jane a salátájában
turkált, a villájával kiszedegetve belőle a rukolát.
– Meleg őszünk van, nemde? – kezdeményezett.
– Azon tűnődsz, vajon megláttam-e – jelentette ki Carolyn. Egyesek
hangja durva lesz és érdes a korral, másoké éles, mint a
törött üveg. Carolyn hangja lágy volt, mint a homok, amelyet addig
korbácsolnak a hullámok, míg olyan finom nem lesz, akár a porcukor.
– Mit? – kérdezte Jane látszólag közömbösen.

9
 – Ez egy ördög, ez a Mr. Darcy. De nem rejtenéd egy szobanövénybe,
ha nem lenne lelkifurdalásod miatta. Ez elárulja nekem, hogy nem csak
úgy ábrándozol róla. Elmúltál harminc, nem vagy férjnél, nem jársz
senkivel – már ha hinni lehet anyád pletykáinak és a lakásodban látott
képeknek. És ez mind erre a történetre vezethető vissza. Te megszállott
vagy.
Jane nevetve felelte:
– Nem vagyok megszállott.

– Hm. Elpirultál. Áruld el nekem, mi olyan mámorító abban a

történetben?
Jane lenyelte a korty vizet, és a válla felett a női mosdó felé pillantott,
hogy meggyőződjön róla, az anyja még hallótávolságon kívül van.
– Azonkívül, hogy szellemes és mulatságos, és talán a legjobb regény,
amit valaha írtak, a legtökéletesebb románc is az egész világirodalomban,
és az életben semmi nem képes felérni hozzá. Úgyhogy egész életemben
ennek az árnyékában bicegek.
Carolyn rámeredt, mintha várná a folytatást. Ám Jane úgy érezte, már
így is eleget mondott.
– Ez valóban egy jó regény – szólalt meg Carolyn –, de te nem egy
könyvet rejtegettél a cserépben. Láttam a filmet. Tudom, ki az a Colin Firth,
drágám. És azt hiszem, tudom, mire vársz. Mi az, ami miatt takarékra
állítottad az életedet.
– Nézd, Carolyn néni, szó sincs róla, hogy azt hinném, végül
valahogyan feleségül mehetek majd Mr. Darcyhoz. Csak éppen… a
valóságban semmi nem tűnik annyira jónak, mint… ó, mindegy. Nem
akarom, hogy azt hidd, az unokahúgod valamiféle fantáziavilágban él.
– És ott élsz?
Jane erőltetett mosollyal felelte:
– Meleg őszünk van, nem igaz?

10
 Carolyn úgy összepréselte az ajkát, hogy az is éppen olyan ráncos lett,
mint az arca.
– Hogy áll a szerelmi életed?
– Absztinens vagyok.
– Valóban? Harminckét évesen feladod. Hm. Megkockáztathatok egy
feltevést?
Carolyn előrehajolt; selymes hangja jól hallható volt a tányércsörgés és
az üzletemberek túl hangos nevetése ellenére is.
– Nem túl jól alakulnak a dolgaid, és minden alkalommal, amikor a
valóság csalódást okoz, egy kicsivel még jobban beengeded Mr. Darcyt az
életedbe. Talán már eljutottál arra a pontra, amikor annyira ragaszkodsz
ahhoz a gazemberhez, hogy nem is éred be kevesebbel.
Egy olajbogyó tapadt a Jane villájára szúrt salátához, és mikor
megpróbálta lerázni róla, átrepült az asztal felett, és a pincér fenekének
csapódott. Jane összevonta a szemöldökét. Az igaz, hogy a volt pasijai
listája igazán szánalmas. És ott az az álom, egy pár héttel korábbról.
Rongyos menyasszonyi ruhában volt (á la Miss Havisham a Szép
reményekből), és egyedül táncolt egy sötét házban, míg arra várt, hogy
eljöjjön érte Mr. Darcy. Amikor zihálva felriadt, az álom emléke még mindig
olyan fájdalmas és rémisztő volt, hogy nem tudott rajta nevetni. Ami azt
illeti, még mindig nem tud.
– Talán bediliztem – jelentette ki Jane.
– Emlékszem rád, Jane – nézett rá Carolyn, agyonmosott farmert idéző,
halványkék szemével. – Emlékszem, amint ott ültem veled abban a
filagóriában a tó partján, a nővérem, a te nagymamád temetése után.
Emlékszem, nem féltél elmondani, hogy a szertartás alatt eszedbe jutott,
vajon mi lesz ebédre, és megkérdezted tőlem, ez nagyon rossz dolog-e.
Azt jelenti-e, hogy nem szeretted eléggé a nagymamádat? A kedves
hangod, a kislányos kérdéseid egy kissé tompították akkor a fájdalmam
élét. Te túl őszinte vagy ahhoz, Jane, hogy hagyd magad így becsapni.
Jane bólintott.

11
 – Azon a napon csipkegallért viseltél. Azt gondoltam róla, hogy nagyon
elegáns.
– Néhai férjem vette nekem azt a ruhát. Az volt a kedvencem. Carolyn
összehajtogatta a szalvétáját, kissé reszkető kézzel
lesimítva a szélét.
– Harold meg én pocsék házasságban éltünk. Ő nem sokat beszélt, és
teljesen lekötötte a munkája. Én unatkoztam, és elég gazdag voltam
ahhoz, hogy a háta mögött kellemes fiatalemberekkel randevúzzak. Egy
idő múlva Harold is elkezdett félrelépegetni. Azt hiszem, főleg azért, hogy
nekem fájdalmat okozzon. Csak amikor már túl öreg voltam ahhoz, hogy az
aranyifjak vonzónak találjanak, akkor fordultam a mellettem álló férfi felé,
és rájöttem, hogy mennyire szeretem az arcát. Két csodálatos évünk volt,
mielőtt elvitte a szíve. Olyan bolond voltam, Jane! Nem láttam meg azt, ami
a valódi érték, amíg az idő el nem sodort minden egyebét.
Érzelemmentesen beszélt, a szavak mögül már régen elkopott a
fájdalom.
– Sajnálom.
– Hm. Jobb volna, ha magadat sajnálnád. Én öreg vagyok és gazdag,
és az emberek hagyják, hogy azt mondjak, amit csak akarok. Úgyhogy
kimondom. Találd meg, ami a valódi érték a számodra! Nincs értelme valaki
más történetére hagyatkozni egész életedben. Tudod, hogy az a könyv
Austennek magának sem hozott semmi jót – vénlányként halt meg.
– Tudom.
Ez a gondolat sokszor kísértette Jane-t, és az Austen-ellenes tábornak
is ez volt a kedvenc fegyvere.
– Nem mintha bármi baj volna a vénlányokkal – tette hozzá Carolyn,
megveregetve a finom redőket a nyakán.
– Hát persze hogy nincs. A vénlány csak egy régies kifejezés a
karrierista nőre.
– Hallgass ide, édesem! Az én történetemnek vége. Voltak víg napjaim,
és most már a vége felé járok. De azt csak a jó ég tudja,

12
hogyan fordul a te történeted. Úgyhogy tegyél meg mindent a boldog
befejezésért!
Aranyosan lekezelő volt a hangja. Mintha csak egy ificsapat edzője
tartana lelkesítő beszédet a csapatának. Ideje lenne témát váltani –
gondolta Jane. Csak úgy finoman, észrevétlenül.
– Beszélj a gyerekkorodról, Carolyn néni!
Carolyn felnevetett. A hangja lágy volt, mint a szobahőmérsékletű vaj.
– Meséljek a gyerekkoromról, csak így hirtelen. Nos, nem bánom.
Bicegtem az első pillanattól, ahogy járni tudtam. Mi szegények voltunk, és
a nagymamád meg én egy ágyban aludtunk, amely egyik oldalára lejtett.
Habár nem lehetek benne biztos, hogy az az ágy volt az oka…
Amikor Shirley visszatért a mosdóból, Carolyn éppen ott tartott, hogy
mennyibe került a tej gyerekkorában, és Shirley elismerő mosollyal
jutalmazta a lányát. Hála az égnek, hogy nem hallotta a beszélgetésnek a
dilis unokahúgról szóló részét. Jane anyja tetőtől talpig gyakorlatias ember
volt, vagyis a vastag szemüvegkeretétől a strapabíró cipősarkáig, aki nem
tűrné, hogy a lánya valamiféle fantáziavilágban bolondozzon.
És Jane nem is érthetett volna jobban egyet vele. Egy harminc-
valahány éves nőnek valóban nem volna szabad addig ábrándoznia egy
kétszáz éves könyv egyik szereplőjéről, míg teljesen össze nem kuszálja
miatta a sokkal fontosabb valóságos életét és a kapcsolatait. Hát persze
hogy nem volna szabad.
Jane ráharapott egy rukolára.

13
 6 hónappal ezelőtt

CAROLYN NÉNI ELHUNYT.

– És szerepelsz a végrendeletében, drágám! – közölte az anyja, mikor
Vermontból telefonált. – Úgy tűnik, az az ebéd az utolsó pillanatban bevált.
Az ügyvédje majd megkeres. Hívj fel azonnal, amint megtudod az
összeget!
Jane letette a telefont, és leült, igyekezve nem gondolni a
végrendeletre. Pár percig emlékezni akart arra az asszonyra, aki szerette
Harold arcát, aki elvesztegetett három évtizednyi szerelmet, és aki feltépte
Jane mellkasát, és kiterítette elé, amit látott benne. A lány nem ismerte
Carolynt eléggé ahhoz, hogy gyászolja, de ahhoz igen, hogy megindultan
eltűnődjön kicsit a halál misztikumán.
Bár nem álltak közel egymáshoz, Carolyn mégis gondolt rá, és
belefirkantotta a nevét a végrendeletébe. Vajon mit hagyhatott egy szinte
ismeretlen rokonra? Carolynnak nagy családja volt, úgyhogy az összeg
nem lehet túl nagy, ugyanakkor a nagynénje gazdagságáról legendák
keringtek a családban. Vajon elég lesz-e arra, hogy légkondicionált lakásba
költözzön? Vagy arra, hogy többé ne kelljen dolgoznia?
Jane visszahőkölt a gondolattól. Nem is csak arról volt szó, hogy
szerette a munkáját – nem volt rossz állása, képszerkesztő volt egy
magazinnál –, hanem, ugye, hogy egyáltalán volt állása. Nem hajíthatja el
a stabilitásnak egy ilyen fontos elemét. Ami biztosítja, hogy legyen hová
mennie mindennap, hogy legyen valami, ami (a

14
férfiakkal ellentétben) nem rántja ki alóla a talajt. De útban az ügyvédhez, a
földalattin Jane mégis eltűnődött, hogy vajon beadná-e a derekát, ha egy
nagy összeggel megkísértenék. Felmondana-e a munkahelyén, venne-e
egy házat a Hamptonson, és örökbe fogadna-e egy Porridge nevű törpe
uszkárt, aki a szőnyegre pisilhetne?
Ezek a kérdések meg az uszkár nevének lehetséges változatai
foglalkoztatták, miközben felliftezett az ügyvédi iroda elegáns, szürke
épületében a konzervatív berendezésű, borvörösre és barnára festett
irodába, beült a dúsan párnázott bőrfotelbe, hogy aztán azt hallja a
rendkívül sápadt ügyvédtől:
– Ön nem gazdag.
– Tessék?
– Valójában semennyi pénzt sem hagyott önre.
A férfi megfontolt lassúsággal pislogott, egy békára emlékeztetve Jane-
t.
– Az emberek gyakran reménykednek, úgyhogy szeretem ezt rögtön
tisztázni.
Jane kínosan felnevetett.
– Ó, én nem is számítottam rá.
– Hát persze.
Az ügyvéd leült, és takarékos mozdulatokkal egy papírhalomban
kezdett kutatni. Közben mondott valamit ügyvéd nyelven, de Jane nem
figyelt. Arra próbált rájönni, hogy a kimért pislogáson kívül még mi teszi a
férfit olyan hüllőszerűvé. A feszes, fényes arcbőre – döntötte el végül. Meg
hogy a két szeme olyan távol ül egymástól. Meg a salátazöld bőrszíne (na,
jó, valójában nem volt zöld színű, de minden egyéb stimmelt). A férfi még
mindig beszélt.
– Ügyfelünk… meglehetősen szeszélyes volt… a végrendelete
tekintetében. Vásárlásokat eszközölt néhány barát és családtag javára, a
vagyon zömét pedig jótékony célra hagyta. Az ön számára megszervezett
egy vakációt.
Átnyújtott Jane-nek egy túlméretezett prospektust. A borítón egy nagy
kúria fotója volt látható. Az előtérben egy kiskabátot, kravátlit

15
és térdnadrágot viselő férfi sétált egy empire fazonú ruhát és főkötőt viselő
nővel. Rendkívül elégedettnek tűntek.
Jane keze megdermedt.
Elolvasta az elegánsan szedett szöveget.

Pembrook Park, Kent, Anglia. Térjen be hozzánk három hétre, élvezze

a vidéki jó modort és vendégszeretetet!
Teázás, egy-két tánc, kis séta a parkban, váratlan találkozás egy
bizonyos úriemberrel… mindennek betetőzése a bál, és talán valami
ennél is több…

Itt még mindig a régensherceg uralkodik egy gondtalan Anglia fölött.

Nincs forgatókönyv. Nincs előre megírt befejezés. Egy vakáció, amelyet
senki más nem nyújthat önnek.

– Nem értem.
– Ez egy all-inclusive, háromhetes vakáció Angliában. Ha jól értettem,
jelmezbe öltözik, és úgy tesz, mintha 1816-ban élne.
Az ügyvéd átadott egy csomagot.
– Első osztályú repülőjegy is tartozik hozzá. A vakációt nem lehet
pénzre váltani, ügyfelem gondoskodott róla. De ha készpénzre van
szüksége, az első osztályú jegyet átválthatja turista osztályra, és elteheti a
különbözetet. Mindig élek ilyen javaslattal, ha tehetem. Örülök, ha az ügyfél
segítségére lehetek.
Jane nem nézett fel a prospektusból. A fotón lévő férfi és nő fogva
tartották a tekintetét, mint a bűvész ingaként lengő órája. Jane gyűlölte és
imádta őket, vágyott rá, hogy ő legyen az a nő, de közben tudta, hogy
muszáj itt maradnia New York Cityben, két lábbal a földön, és úgy tennie,
mint akinek nincsenek ilyen fura képzelgései. Senki nem tudott ezekről a
gondolatokról. Sem az anyja, sem a legközelebbi barátai. De Carolyn néni
igen.
– És elteszem a különbséget.
– Csak mindenképpen jelentse be az adóhivatalnak!

16
 – Rendben.
Furának tűnt, hogy Carolyn előbb rámutat erre a fogyatékosságra
szegény, szánalmas unokahúgában, azután pedig egyenesen a fenevad
torkába küldi. Jane felnyögött.
– Reménytelen eset vagyok.
– Hogy mondta?
– Ó, hangosan kimondtam? Egyébként nem vagyok reménytelen eset,
épp ez a probléma. Inkább túlságosan is reménykedő vagyok.
Kihúzta magát, és az ügyvéd íróasztalának támaszkodott.
– Ha elmesélném magának az első tucat udvarlóm történetét, azt
mondaná, nincs ki a négy kerekem, ha ezek után valaha is újra randiztam
valakivel. Pedig megtettem! Annyira nehéz felfogású vagyok, hogy ennyi
időbe telt, amíg végképp letettem a férfiakról, csak, tudja, mégsem tudok
egészen lemondani róluk. Úgyhogy… minden reményemet egy eszményi
férfira irányítom, olyan valakire, aki nem tud elutasítani, mert nem is létezik!
Az ügyvéd megigazított egy papírhalmot.
– Azt hiszem, tisztáznom kell, Miss Hayes, hogy nem akartam flörtölni
magával. Én boldog házasember vagyok.
Jane-nek tátva maradt a szája.
– Ó, hát persze hogy az. Az én hibám. Most megyek.
Felkapta a retiküljét, és kirohant.
A felvonó lezuhant vele az utca szintjére, és amikor kilépett az ajtaján,
továbbra is olyan érzése volt, mintha a föld megnyílna alatta, és ő
zuhanna.
Így sétált/zuhant vissza a munkahelyére, ahol aztán belerogyott szürke,
görgős székébe.
Alighogy megnyikkant a széke, Todd, a főnöke máris ott termett a
fülkéjénél.
– Mizújs, Jane? – kérdezte azzal a hamis Maffiózók akcentussal,
amelyet gyakran használt.
– Minden a legnagyobb rendben.

17
 Jane rámeredt a férfira. Toddnak új frizurája volt. Svédszőke haja
tüskésre volt kihúzva, valami elképzelhetetlen mennyiségű, málnaillatú
hajzselével. Ez a frizura csak egy tizenöt éves kamasznak állt volna jól, aki
örökké durcás arcot vág. De Todd vigyorgott. És már negyvenhárom éves
volt. Jane eltűnődött, vajon megköveteli-e az udvariasság, hogy ezt a
nyilvánvaló baklövést megdicsérje.
– Ööö… izé… másmilyen a hajad.
– Hé, ti lányok mindig észreveszitek az új frizurát! Így van? Nincs
igazam?
– Azt hiszem, én épp most bizonyítottam be – felelt a lány szomorúan.
– Szuper. Hé, figyelj! – telepedett oda Jane íróasztala szélére. –
Kaptunk az utolsó pillanatban egy pluszmelót, ami különleges odafigyelést
igényel. Talán úgy tűnik, hogy csak egy alap fotóválogatás, de ne hagyd
magad félrevezetni! Ez a tizenhatodik oldal nagyon-nagyon fontos
anyagához lesz. Odaadhatnám alapból az egyik gyakornoknak, de inkább
téged választalak, mert úgy gondolom, te szuper munkát végzel majd. Mit
mondasz?
– Hát persze, Todd.
A férfi diadalmasan felemelte a levegőbe a két hüvelykujját, és ott is
tartotta, miközben pislogás nélkül, mosolyogva nézett a lányra. Jane pár
pillanat múlva már kínosnak találta a csendet. Vajon mit vár tőle a férfi?
Talán belecsapjon a kezébe? Gondosan a hüvelykujjához illesztve a
sajátját? Vagy csak a nyomaték kedvéért tartja még mindig a magasban a
kezét?
Végül, mikor már túl hosszúra nyúlt a csend, Jane felemelte a saját két
hüvelykujját, a férfi mozdulatát utánozva.
– Rendben, Lady Jane-em – biccentett Todd, aztán elsétált, még mindig
a levegőben tartott kézzel. De legalább nem hívta megint randira. Vajon mi
volt az oka, hogy amikor még olyan fájdalmasan sóvárgott egy férfi után,
mindenki házas volt, de amint ő megpróbált lemondani róluk, hirtelen olyan
sok férfi lett kínosan j elérhető?

18
 Amikor Todd kölnijének illata elenyészett a folyosón, Jane megguglizta a
Pembrook Parkot. :
Ezen a néven több parkot is talált szerte az Egyesült Államokban, de
nem volt egyetlen utalás sem Jane Austenre, sem Angliára. Néhány
blogban pár titokzatos bejegyzés mintha Jane Pembrookjára vonatkozott
volna, mint például amikor egy „napbarnította buli-' pasi” nevű illető azt írta:
„Most értem vissza Pembrook Parkból. Már másodjára jártam ott. Még
jobban sikerült, mint az első, különösen a bál… de aláírtam egy titoktartási
nyilatkozatot, úgyhogy ennél többet nyilvánosan nem mondhatok erről.”
A megfoghatatlannak tűnő helyszínről nem volt Wikipédia-szócikk. Sem
fotók. Ez a hely volt az üdülőhelyek titkos zónája.
Jane finoman hozzáütögette a fejét a monitorhoz.
Egész délután az a kérdés motoszkált a fejében, hogy elmenjen-e.
Természetesen bőven volt szabadsága. Kitűnő prémium csomagjának
része volt évente három hét szabadság, ő pedig ritkán ment üdülni
(észrevette, hogy gondolatban az Angliában használatos „üdülés” szót
használta a „vakáció” helyett, biztos jeleként annak, hogy már eldöntötte,
elmegy). Különben is: nem visszaváltható. Ízlelgette a szót. Vitatkozott a
gondolataival, azok pedig visszafeleseltek, miközben a fotóadatbázisokban
kutatott Todd alapvetően szuper projektjéhez. Keresett szó: mosolygó nő.
2317 eredmény, túlságosan sok. Szűkítsük a keresést: mosolygó
üzletasszony. 214 eredmény. Szűkítsük tovább: mosolygó huszonéves
üzletasszony.
És egyszer csak megjelent Jane saját arca a monitoron, ahogyan a
0 számú expasija, a bűnöző művész lefényképezte. Jane már korábban
is belebotlott ebbe a képbe. Az ő munkakörében nehéz lett volna nem
látnia a teljes digitális birodalom összes tárolt fotóját legalább kétszer. De
most nagyon rossz volt az időzítés. Amikor úgyis zsong a fejében a sok
gondolat a saját ostobaságáról és sebezhetőségéről, és egyéb dr. Philnek
való dolgokról, akkor hirtelen szembenéz vele a saját, több évvel fiatalabb
képe, kellemetlen módon emlékeztetve arra, hogy ugyanilyen ostoba és
sebezhető volt már

19
akkor is. Semmit sem változott. Már több éve ugyanabban az érzelmi
mocsárban tapos térdig, és már nem is érdekli.
Miután megtalálta Toddnak a megfelelő fotót, kétszeri átszállással
elvonatozott Brooklynba, és ledobta magát Molly kanapéjára. Fél szemét
az építőkockákért verekedő ikreken tartotta, a másikat pedig belenyomta
egy díszpárnába. Feje fölé emelte a karját, megadást jelző zászlóként
lebegtetve a prospektust a levegőben. Molly kivette a kezéből és elolvasta.
– Szóval idáig fajult a dolog – jegyezte meg végül.
– Segítség! – nyikkant meg Jane.

– Nem is tudom, Jane. Úgy gondolod, jó ötlet kitenni magad ilyesminek?

… Ügyes vagy, Jack! Egyedül raktad fel azokat a kockákat? Ügyes fiú
vagy, az én ügyes nagyfiam… Lehet, hogy ez még ront a dolgon. Esetleg
mindörökre elsüllyedsz egy ilyen Mr. Darcy-féle álomvilágban.
Jane felült.
– Szóval tudod, milyen súlyos a helyzet? Tudsz az egész Darcy-izéről?
Molly megnyugtatóan Jane combjára tette a kezét.
– Szívem, én nem hibáztatlak téged. Szörnyű balszerencséd volt ezzel
az egész sza… ööö… kaka románccal – helyesbített menet közben Molly,
a gyerekekre pillantva. Hannának közben sikerült mindkét ujját
belenyomnia az orrlyukába, és odatotyogott Mollyhoz, hogy bemutassa
neki is.
– Megtaláltad az orrlyukadat? Okos kislány… ! Janie, nagyon szomorú
leszel, ha kimondom? Tényleg megmondjam, hogy mit gondolok?
– Mondjad!
– Rendben.
Mély lélegzetet vett.
– Ez a megszállottság…

20
 Jane felnyögött a szó hallatán, és teljesen beletemette az arcát a
díványpárnába.
– …már középiskolás korunk óta érlelődik. Magam is képzelődtem róla,
hogy megugranám Darcy testét, de te élethivatást csináltál belőle. Az igaz,
hogy egy sereg pocsék kapcsolat kényszerített rá, de az utóbbi pár év…
– Tudom, tudom – motyogta a párnába Jane. – Becsavarodtam,
ártottam magamnak, és még csak nem is vettem észre. De most már
belátom, úgyhogy talán mégis rendben vagyok.

Molly kis szünet után megkérdezte:

– És tényleg rendben vagy?
Jane megrázta a fejét, és vele együtt a párnát is.
– Nem! Rettegek, hogy újra megteszem. Annyira félek, hogy már
teljesen sérült áru vagyok és kidobni való és nem szerethető, ráadásul még
azt sem tudom biztosan, hogy mit csinálok rosszul. Mit tegyek, Molly?
Kérlek, mondd meg!
– Ó, édesem…
Molly megköszörülte a torkát, és a legkedvesebb hangján megkérdezte:
– Észrevetted már, hogy minden fiúról, akivel akár csak egyszer is
randiztál, úgy beszélsz, mintha a pasid lett volna?
Jane észrevette. Sőt, egytől tizenháromig megszámozta az összes
pasiját, és magában csak a sorszámuk szerint gondolt rájuk. Most örült
neki, hogy ezt sosem említette Mollynak.
– Ez nem igazán normális dolog – jelentette ki Molly. – Ez… valahogy
túlzás. Mintha túl nagy várakozással tekintenél egy kapcsolatra, mielőtt
még egyáltalán elkezdődött volna.
– Ühüm – Jane erre csak ennyit tudott kinyögni, még a legjobb
barátnőjének is. Ez fájdalmas téma volt. Olyan, mintha tűt döfnének belé.
Pár évvel ezelőtt eljátszott a gondolattal, hogy felkeres egy terapeutát, és
bár végül eldöntötte, hogy ő valójában nem az a diligyógyászhoz járó típus,
egy dolgot megértett önmagával

21
kapcsolatban. Ő nagyon fiatalon, Austentől tanult meg szeretni. És éretlen
fejjel úgy értelmezte, hogy Austen világában nincs olyan, hogy csak úgy
együtt járunk. Minden románcnak szükségszerűen házassághoz kellett
vezetnie. A flörtölés arra szolgált, hogy az ember megtalálja azt a társat,
akihez aztán élete végéig ragaszkodhat. Úgyhogy Jane mindig
reménykedett, és amikor egy-egy románc véget ért, az őrá olyan brutális
hatással volt, mint egy válás. Túlságosan felfokozottak lennének az
érzelmei? Ó, igen. De mégis mit tehetett volna?
– Jane – mondta Molly, és megdörzsölte a karját. – Olyan sok minden
van az életedben. Nincs szükséged erre a Pembrook Parkra, és semmi
esetre sincs szükséged Mr. Darcyra.
– Tudom. Hiszen nem is létezik. Nem, hát persze, tudom, de talán...
– Nincs semmiféle talán. Nem létezik.

– De nem akarom beérni kevesebbel.

– Pedig mindig azt teszed. Minden egyes fickóval, akivel csak randiztál.
Jane felegyenesedett.
– Egyik sem szeretett engem, igaz? Soha. Némelyikük kedvelt, vagy
kényelmes megoldásnak talált, de… Tényleg annyira szánalmas vagyok?
Molly végigsimított a haján.
– Nem, dehogyis – mondta. Ami azt jelentette, igen, de én így is
szeretlek.
– Áááá! – hördült fel Jane. – Nem tudom, mit tegyek. Nem bízom
magamban. Te honnan tudtad, hogy neked Philip az igazi?
Molly vállat vont. Ugyanezzel a mozdulattal vonta meg a vállát
tizennyolc évvel ezelőtt, a nyári táborban, amikor Jane megkérdezte tőle:
– Megetted az összes pillecukromat?

22
 És ugyanígy vont vállat, amikor Jane hatodikban odaállt elé az
újhullámos szerelésében, és megkérdezte tőle:
– Hogy nézek ki?
Aztán a főiskolán Molly megesküdött, hogy véget értek a léha évek,
mostantól kezdve őszinte nő lesz, aki nem fél kimondani az igazat – és
akkor íme, már megint itt ez a (rossz pénz nem vész el) vállvonogatás.
Jane dühösen rámeredt.
– Ne merészeld, Ms Molly Andrews-Carrero! Mi a titok? Áruld el!
Honnan tudod, hogy Philip az igazi?
Molly a spagettiszósz egy beszáradt foltját piszkálta a nadrágján.
– Ő… elhiteti velem, hogy én vagyok a legszebb nő a világon. Minden
áldott nap.
Jane sosem vallotta volna be, de ezektől a szavaktól könnyek kezdtek
gyülekezni a szemhéja mögött.
– Hűha! Ezt még sosem említetted. Miért nem mondtad ezt el
korábban?
Molly már kezdte volna megvonni a vállát, aztán megállt a mozdulat
közben.
– Az ember nem mond ilyesmit a legjobb barátnőjének, aki szingli.
Olyan, mintha az orrod alá dörgölném a boldogságomat.
– Ha nem szeretnélek annyira, most képen törölnélek – jelentette ki
Jane, aztán Mollyhoz vágta a díványpárnát. – Beszélned kell ezekről a
dolgokról. Tudnom kell, hogy az ilyesmi lehetséges-e.
Vagy lehetetlen – tette hozzá gondolatban.
– Jól vagy? – kérdezte Molly.
– Igen, jól. Mert eldöntöttem, hogy egyszer s mindenkorra végeztem a
férfiakkal.
– Ugyan már! Ne kezdd megint! Drágám…
– Ezúttal komolyan gondolom. Elegem volt. A csontjaimban
érzem, hogy én sosem fogom megtalálni az én Philipemet, és ebbe a sok
reménykedésbe meg várakozásba már belepusztulok.
Mély lélegzetet vett.

23
 – Jó lesz ez így, Molly. Majd meglátod. Ideje elfogadnom, hogy vénlány
maradok. Ideje.
– Vigyázz! – kiáltotta Molly. Ledobta a prospektust, és felugrott.
Ugyanebben a pillanatban Jack a tejbe áztatott müzlivel teli tálkát a fejére
borította, mint valami csöpögő kalapot.
Hanna felvette a fényes papírból készük kis füzetet, és átnyújtotta Jane-
nek, aztán befészkelte magát az ölébe. A kis test érintése olyan tökéletes
és kellemes érzés volt, mint amikor az ember egy forró csokoládéval teli
csészén melengeti a kezét. Amint Molly gyermekét tartotta, Jane az öröm
mellett ismét érezte a gyomrában azt a fura fájdalmat is, amely mintha
gonoszul azt üzente volna, neki talán sosem lesz saját gyereke.
– Sikoltoznak a petesejtjeim – jelentette ki Jane.
– Sajnálom, édes! – szólt ki Molly a konyhából.
– Könyv – rázta meg Hannah a prospektust. Nézegetni kezdték.
– Ott egy ház – mondta Jane. – Hol van a férfi? Igen. És hol a nő? Aha,
az én leszek. Tudtad, hogy Jane nénikéd megbuggyant? Hogy titokban
valaki más akar lenni, egy másik korban, hogy úgy szeressék, mint egy
könyv kitalált szereplőjét? És hogy mennyire megveti ezt a dolgot
magában? Nos, ennek már vége!
– Vége! – kiáltott Hanna. Becsukta a prospektust, lecsúszott Jane
öléből, és nekiállt valami érdekesebb dolgot keresni, miközben hangosan
kántálta:
–Víziló, víziló!
Jane ismét leheveredett, de ezúttal a feje alá tette a díványpárnát.
Rendben van, gondolta, el fog menni. Ez lesz az utolsó nagy próbálkozása.
Ahogy Becky barátnője elment egy „annyit ehet, amennyit csak tud”
hajókázásra, mielőtt másnap befeküdt volna egy gyomorszűkítő műtétre.
Jane is még egyszer utoljára tesz egy próbát, mielőtt végleg lemondana a
férfiakról. Elmerül ebben a fantáziavilágban, remekül fogja érezni magát,
és aztán örökre eltemeti magában az egészet. Nem lesz több Darcy. Nem
lesz több

24
férfi, és pont. Amikor hazatér, tökéletesen normális nő lesz, elégedett
szingli, aki jól megvan magában.
Még a DVD-it is kihajítja.

25
 Három héttel és egy nappal ezelőtt

JANE ÁTREPÜLT LONDONBA, és a Heathrow-n egy limó (Egy limó? –

gondolta) várt rá. Az egyenruhás sofőr kinyitotta az ajtót, és elvette az
utazótáskáját – csak egy váltás ruha kell, pipereholmi és valami
elfoglaltság az útra – mondták. Semmi másra nem lesz szüksége, amint
megérkezik a Parkba.
– Messze van? – kérdezte a sofőrt.
– Körülbelül háromórányira, asszonyom – felelte az, tekintetét a járdára
szögezve.
– Még három óra.
Jane valami angolosan szellemes megjegyzésen törte a fejét.
– Máris úgy érzem magam, mint egy háromszor felhasznált teafilter.
A férfi el sem mosolyodott.
– Ó! Ööö… én Jane vagyok. Magát hogy hívják?

– Nem mondhatom meg.

Hát persze – gondolta Jane. Most lépek át Austen világába. A
személyzet láthatatlan.
Jane az úton átolvasta „A régensség korabeli társadalom története”
című jegyzetköteget, és közben úgy érezte magát, mintha egy érdektelen,
de kötelező főiskolai kurzus vizsgájára készülne. Nem volt rá jellemző,
hogy ilyen készületlenül vágjon bele valamibe. Magában elismerte, hogy
szándékosan zárta ki a gondolataiból ezt az

26
egészet, amióta csak aláírta a papírokat, és visszaküldte őket a békaszerű
ügyvédnek. Hiszen még most is szinte fizikai fájdalomként áradt el az
izgalom benne, ha erre a kalandra gondolt, éppúgy, mint amikor a
középiskolában egy döntő gólt kellett bedobnia a kosárlabdameccsen.
A vaskos jegyzetköteg bőségesen ellátta olvasnivalóval.

0 Megismerkedéskor az urat mutatják be a hölgynek, mivel úgy vélik,

az ő számára megtiszteltetés, hogy a hölgyet megismerheti.

1 A család legidősebb lányát „Miss” plusz családnéven szólítják, míg

a fiatalabb lányokat „Miss” plusz keresztnéven és családnéven.
Például Jane a legidősebb Miss Bennet volt, míg a húga Miss
Elizabeth Bennet.

2 A whist a bridzs korai formája, amelyet két pár játszott. A

szabályai…

És így tovább, bosszantó módon római számokkal ellátott oldalakon

keresztül. Az epilógus egy figyelmeztetés volt, amelyet Pembrook Park
tulajdonosnője, a valószínűtlen nevű Mrs. Wattlesbrook írt:
„Fontos, hogy ezeket a társasági szokásokat szó szerint betartsák.
Vendégeink érdekében azt, aki szándékosan megsérti a szabályokat,
felkérjük a távozásra. A tökéletes megmerítkezés a régensség korában az
egyetlen módja annak, hogy megtapasztalják Austen Angliáját.”
Pár órával később, amikor a névtelen sofőr megállt az autóval, és
kinyitotta az ajtaját, Jane érintetlen, végtelen, smaragdzöld tájban találta
magát, amelyet az utazási irodák prospektusaiból már jól ismert. Az
októberi ég felhős volt, mint ahogy az már Angliában lenni szokott, a talaj
pedig – természetesen – kellemetlenül nedves. A

27
lányt egy magányosan álló épülethez vezették, amely úgy nézett ki, mint
egy régimódi fogadó. Még cégtáblát is lengetett rajta a szél „Fehér
Szarvas” felirattal, és egy szürkés színű állat festett képével, amely
határozottan szamárnak tűnt.
Az épület belül barátságos volt és nagyon meleg, a kandallóban lobogó,
az évszakhoz képest túl nagy tűznek köszönhetően. Egy régensség
korabeli ruhát és a férjezett nők főkötőjét viselő asszony emelkedett fel egy
íróasztal mögül, és a kandalló mellett álló székhez vezette Jane-t.
– Isten hozta 1816-ban. Én Mrs. Wattlesbrook vagyok. Önt pedig
hogyan szólíthatjuk?
– A Jane Hayes megfelel.

– Valóban? Biztos, hogy meg akarja tartani a keresztnevét? Nos, jól

van, de a teljes nevét nem tarthatja meg, nem igaz? Miss Jane
Erstwhile-nak fogjuk szólítani.
Erstwhile?
– Ööö… rendben.
– És mennyi idős, Miss Erstwhile?
– Harminchárom éves vagyok.
Mrs. Wattlesbrook türelmetlenül hajolt felé az íróasztala fölött.
– Nem értett meg engem. Mennyi idős lesz itt? – kérdezte,
jelentőségteljesen megemelve a szemöldökét. – Ugye tisztában van vele,
hogy ebben a korban egy harminchárom éves hölgy már végleg
vénlánynak tekintendő, akinek esélye sincs a házasságra?
– Nem szeretnék hazudni az életkoromról – jelentette ki Jane, aztán
összerezzent. Éppen most készül belépni Austen világába, ahol majd úgy
tesz, mintha 1816-ot írnának, és a színészek a barátai meg a családtagjai,
esetleg a széptevői volnának, és ő amiatt aggódik, hogy néhány évet le kell
faragnia a korából? Összerándult a gyomra, és most először gondolt arra,
hogy talán nem lesz képes végigcsinálni ezt az egészet.

28
 Mrs. Wattlesbrook átható pillantást vetett rá. Jane nagyot nyelt. Vajon
benne is megvan Carolyn félelmetes intuíciója? Talán megérezte, hogy
Jane nem tétlen vakációzóként jött ide, hanem azért, mert megszállott?
Vagy esetleg még ennél is rosszabbat feltételez róla? Hogy Jane komolyan
veszi ezt a fantáziavilágot, és azt képzeli, meglelheti a nagy őt és a
szerelmet ezen az időutazáson?
Jane anyja gyakran mesélte, hogy amikor megkérdezték, mi akar
lenni, ha megnő, Jane egészen nyolcéves koráig teljes
meggyőződéssel azt felelte:
– Hercegnő akarok lenni.
Aztán mire serdülőkorba ért – talán anyja szelíd gúnyolódásának
köszönhetően megtanulta elrejteni a vágyait az ilyen elérhetetlen dolgok
iránt, mint hogy hercegnő legyen belőle, vagy szupermodell, vagy
Elizabeth Bennet. Megtanulta elásni és elrejteni őket, amíg végül önálló
életre kelve valahogy mégis igaznak nem tűntek. Jaj, akár rögtön el is
nyúlhatna egy freudi díványon.
Nem számít. Jane elhatározta, hogy most kiássa ezeket a gyomokat az
életéből, és elhajítja őket. Olyan tökéletesen ki fogja élvezni ezt az álmok
birodalmába tett utazást, hogy könnyű lesz három hét múlva maga mögött
hagynia az egészet. Austent, a férfiakat, a fantáziálást, ezt az egész kort.
De ahhoz, hogy ez működjön, meg kell maradnia Jane-nek, magának kell
megtapasztalnia mindent, úgyhogy makacsul ragaszkodott a valódi
életkorához.
– Mondhatnám esetleg azt, hogy „Még nem vagyok harmincnégy”, ha
úgy megfelel – mosolygott rá ártatlanul Mrs. Wattlesbrookra.
– Valóban – szorította össze az ajkát a nő, jelezvén, hogy tréfának itt
semmi helye. – Itt-tartózkodása idején még egy vendég lesz
Pembrook Parkban – egy bizonyos Miss Charming, aki tegnap érkezett.
Miss Amelia Heartwright pedig majd Pembrook Cottage-ban fog lakni,
úgyhogy vele is gyakran fog találkozni. Elvárom önöktől a tökéletes,
hölgyekhez illő jó modort és társalgást még

29
egymás között is. Más szóval semmi pletyka, semmi egyetemi beugratós
történetek, semmi ja, vagy he? és a többi. Nagyon szigorúak a
szabályaim?
Úgy tűnt, mintha választ várna, ezért Jane azt felelte:
– Elolvastam a jegyzetekben a figyelmeztetését.
Mrs. Wattlesbrook felvonta a szemöldökét.
– Egy olvasó ember? Milyen üdítő változatosság!
Teátrálisan, közben hümmögve beletúrt Jane papírjaiba, aztán
felpislogott a lányra a főkötője pereme alól.
– Tudom, miért van itt.
Tudja!
– Tételes pénzügyi elszámolásokat kapunk, ezért tudom, hogy nem ön
fizetett az itt-tartózkodásáért. Úgyhogy mindjárt szabaduljunk is meg a
drámától, rendben?
– Ezt nevezi drámának? – kérdezte Jane megkönnyebbülve, hogy a nő
csak Carolyn végrendeletére utalt.
– Tessék?
Mrs. Wattlesbrookot nem lehetett eltántorítani a szándékaitól.
Jane felsóhajtott.
– Igen, a nagynéném hagyta rám ezt a nyaralást a végrendeletében, de
nem tudom, mit ért dráma alatt. Nem állt szándékomban eltitkolni…
– Nem kell nagy ügyet csinálni belőle – hessentette el magától Jane
tiltakozását Mrs. Wattlesbrook, mintha csak valami kellemetlen szagot
akarna kiterelni az ablakon. – Ön itt van, és minden költsége ki van fizetve.
Nem szeretném, ha aggódna amiatt, hogy nem gondoskodunk megfelelően
önről, csak azért, mert nem a szokásos típusú vendégünk, és anyagi
helyzetét tekintve nincs rá esély, hogy valaha is visszatérő vendégünk
legyen, vagy, hogy esetleg olyan körökben forogjon, ahol ajánlhatna minket
reménybeli ügyfeleknek. Hadd nyugtassam meg, mi továbbra is
megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy az ön látogatását, a
körülményekre való tekintet nélkül, élvezetessé tegyük.

30
 Mrs. Wattlesbrook elmosolyodott, felfedve sárgás fogsorát. Jane csak
pislogott. Anyagi helyzet? Szokásos típusú vendég? Nagy erőfeszítéssel
vett két mély jógalélegzetet, aztán viszonozta a nő mosolyát, és közben
térdnadrágos urakra gondolt.
– Rendben.
– Na, jól van – veregette meg Jane karját a nő, egyszerre az anyai
gondoskodás és a vendégszeretet megtestesítőjévé válva.
– Igyon kérem egy teát! Átfázhatott az utazás alatt.
A hőmérséklet a limóban, ettől az álfogadótól eltérően, valójában
nagyon is kellemes volt, és a nagy forróságban Jane egy csésze forró
teára vágyott a legkevésbé. De emlékeztette magát, hogy jobb lesz, ha
belemegy a játékba, úgyhogy izzadt és teázott.
Mrs. Wattlesbrook letelepedett mellé, és nekiállt kikérdezni tőle a
tanultakat: a kártyajátékok és az általános etikett főbb szabályait, a
régensség korabeli aktuális eseményeket és így tovább. Jane úgy
felelgetett, mint egy izgulós tizenéves a szóbeli vizsgán.
Aztán átmentek a gardróbszobába, ahol Jane magára öltött egy
lábszárközépig érő, hálóingszerű alsóinget. Erre aztán felpróbált egy sor
push-up melltartóval egybeépített fűzőt, amihez képest a fürdőruha-
vásárlás könnyed szórakozásnak tűnt. Végül találtak egyet, amely nem
vágott be hónaljban, viszont finoman ösztönözte Jane-t a helyes
testtartásra, és biztosította azt a dús keblű dekoltázst, amely a régensség
korában, úgy tűnt, kötelező előírás volt.
– Ezt megőrzőm, amíg visszajön – szólt Mrs. Wattlesbrook,
karnyújtásnyira eltartva magától Jane lila melltartóját és bugyiját. Majd
átnyújtott Jane-nek egy fehér pamutbugyogót, és közölte vele, hogy a
tökéletes „Élmény” átéléséhez még az alsóneműnek is régensség
korabelinek kell lennie. Úgy tűnt, sok mindent fel kell áldozni a tökéletes
élmény érdekében, kivéve a sminket. Jane-nek rá kellett jönnie, hogy
Pembrook Park szabályai nem minden téren törekednek a korhűség
betartatására.
Mrs. Wattlesbrook kinyitott egy szekrényt, felfedve az öltözékeket,
amelyeket Jane méretei alapján készítettek. Négy

31
nappali ruhát, három estélyit, egy fehér, csipkés báli ruhát, két rövid
kabátkát, egy karcsúsított, barna hosszú kabátot, két kalapot, egy
élénkvörös stólát és egy rakás kombinét, bugyogót, harisnyát, cipőt és
selyemtopánkát.
– Hű! A mindenit! – Jane percekig csak ennyit volt képes kinyögni,
mohón zongorázva ujjaival a levegőben, mint egy Harpagon, aki alig várja,
hogy ebbe a nagy gazdagságba belemeríthesse a kezét.
– Ez mind az enyém?
– Ön fogja viselni, igen, bár nem tarthatja meg őket. A nagynénje által
befizetett összeg csak a ruhaneműk kölcsönzését fedezi.
Mrs. Wattlesbrook kivett egy ruhát Jane mohó ujjai közül, és finoman
belehajtogatta az utazóládájába.
– Ez estélyi ruha. Most nappali ruhát kell felvennie, azt a rózsaszínt, ott.
A rózsaszín szörnyű ronda volt, úgyhogy Jane a kéket akasztotta le a
vállfáról, nem törődve Mrs. Wattlesbrook sértődött fintorgásával.
Pár perc múltán Jane magára sem ismert: sötétkék selyemmel szegett,
kék, nyomott mintás, könyékig érő ujjú ruhát viselt, harisnyát, amelyet
harisnyakötő rögzített a combján, és fekete bokacipőt. Oldalra fordult,
belenézett a tükörbe, és valami buta, bűnösen örömteli érzés fogta el, amit
akkor érzett utoljára, mikor Barbi babákkal játszott az unokahúgával
tizenkét évesen, amikor tulajdonképpen már túl idős volt hozzá. Most pedig
felnőtt nő létére jelmezesdit játszott, és nagyon élvezte.
– És íme, itt áll ő – suttogta Jane.
– Most pedig el kell kérnem minden elektronikus kütyüt, drágám. Jane
átadta az MP3 lejátszóját.
– Más egyéb?
Mrs. Wattlesbrook az orrára csúszott szemüveg felett Jane-re nézett.
– Nincs semmi más?

32
 Várt egy kicsit, mintha arra számítana, hogy Jane bevallja, mit rejteget
még, de nem tette. Mrs. Wattlesbrook felsóhajtott, és kivitte a lejátszót a
szobából, két ujja között tartva, mint egy döglött aranyhalat, amit le akar
húzni a vécén. Amíg távol volt, Jane elrejtette a mobiltelefonját az
utazóláda legaljára. Ezt nem adja oda, ha már vette a fáradságot, hogy
beállíttassa rajta a nemzetközi szolgáltatást. Úgy érezte, három hétig
képtelen lenne az e-mailjei nélkül élni. Különben is, jólesett a káröröm,
hogy ezzel valami tiltott dolgot csempész át a határon. Ő nem a szokásos
típusú ügyfél, nem igaz? Akkor nem is fog úgy viselkedni, az biztos.
Jane aznap este Mrs. Wattlesbrookkal vacsorázott, és gyakorolta a jó
modort az étkezés során, amely a leghosszabb vacsorának tűnt azóta,
hogy részt vett a Jobb Papír Massza kutatók nyolcadik éves bankettjén a
kilences számú pasival (a vezérszónok témája: „A faforgács tündöklése és
bukása”).
– Amikor halat eszik, használja a jobb kezébe vett villát és a bal kezébe
vett kenyérdarabkát! Így! Nem használunk kést a halhoz, sem a
gyümölcshöz, mert a kések ezüstből vannak, és megfeketednek az
ezekben az ételekben található savtól. Ne feledje, sose beszéljen a
személyzettel vacsora közben! Még csak ne is említse őket, ne teremtsen
szemkontaktust velük! Lehet, hogy ön úgy érzi, ezzel megalázza őket, de
arra kérem, próbálja betartani ezeket a társadalmi szokásokat, Miss
Erstwhile! Ez az egyetlen módja annak, hogy tökéletesen átélje az
Élményt. Gondolom, nem kell figyelmeztetnem az ellenkező nemmel
szembeni helyes viselkedésre. Ön fiatal, egyedülálló hölgy, tehát soha nem
maradhat felügyelet nélkül egy úriemberrel egy helyiségben. A szabadban
is csak akkor, ha mozgásban vannak – úgy értem, sétálnak, lovagolnak,
kocsikáznak. Nem érinthetik meg egymást, eltekintve a szokásos udvarias
társasági gesztusoktól, például megfoghatja a férfi kezét, amikor az lesegíti
önt egy kocsiról, vagy belekarolhat, amikor vacsorához vezeti. Nincs
bizalmas beszélgetés, sem bizalmaskodó kérdések.

33
Korábbi ügyfelektől úgy értesültem, hogy a románc, amely ilyen
kötöttségek között kivirul, csak még szenvedélyesebb lesz.
Vacsora után Mrs. Wattlesbrook a fogadó főtermébe vezette Jane-t,
ahol egy korhű, barna ruhába öltözött idősebb nő várakozott a zongoránál.
– Mivel alkalma nyílik majd részt venni néhány táncos összejövetelen
és egy bálon, tökéletesen el kell sajátítania a menüettet és két falusi
táncot. Theodore, jöjjön be!
Egy – valószínűleg a húszas évei végén járó – fiatalember lépett be a
terembe. Jane megpillantott a kezében egy megviselt, puha fedelű regényt,
mielőtt sietősen elrejtette volna a zongora mögé. A haja elég hosszú volt,
ám nem viselt barkót, amit Jane annyira kedvelt. Magasabb, mint egy
átlagos férfi, nyilván kosárlabdázik – gondolta Jane.
– Ő Theodore, a birtok egyik segédkertésze, de megtanítottam neki a
táncokat, így ő helyettesíti az urakat az első este, hogy a vendégeink
gyakorolni tudjanak.
Jane kezet nyújtott.
– Jó napot! Én Jane vagyok.
– Nem, nem az – vágott közbe Mrs. Wattlesbrook. – Ön Miss Erstwhile.
És nem szabad beszélnie vele, ő csak személyzet. Az Élmény kedvéért
meg kell próbálnunk betartani a szabályokat.
Mrs. Wattlesbrook Miss Aprilra emlékeztette Jane-t, a rosszindulatú,
szoros kontyot viselő, pálcát suhogtató balettoktatóra általános iskolás
éveiből. Jane nem túlságosan kedvelte Miss Aprilt.
Amikor Mrs. Wattlesbrook elfordult, hogy utasításokat adjon a
zongoristának, Jane hangtalanul odasúgta Theodore-nak:
– Bocsánat!
Theodore fantasztikusan széles mosollyal jutalmazta Jane-t, aki ekkor
vette csak észre, milyen szép kék a férfi szeme.
– A menüett szertartásos, kecses tánc – jelentette ki Mrs. Wattlesbrook,
és behunyta a szemét, hogy élvezze a zenét, amelyet a zongorista
csalogatott elő a billentyűkből. – Ezzel szokás megnyitni

34
a bálokat, felsorakoztatva a társaság minden tagját. Sorban egymás után
minden pár középre áll, és ott mutatják be a tánclépéseket. Pukedlizzen a
közönségnek, Miss Erstwhile, most a partnerének, és kezdjék!
Mrs. Wattlesbrook bemondta a lépéseket, Jane pedig pördült, fordult,
libbent, hajlott. Azt hitte, kellemetlen lesz majd olyan férfival táncolnia, aki
jó harminc centivel magasabb nála, de ez nem keringő volt, vagy a
középiskolában megszokott lassúzás. Ez a tánc simán egymásba sikló
figurák kombinációja volt. Megfogták egymás kezét, aztán elengedték,
elfordultak, eltávolodtak egymástól, majd ismét egymás felé hajoltak.
Jane időnként felkuncogott, amikor elhibázott egy lépést, vagy rossz
irányba fordult. Ettől kissé zavarba jött, de azzal vigasztalta magát, hogy
legalább nem horkantott. A partnere mosolygott, láthatóan élvezte, hogy ő
jól szórakozik. Bár egy formális bálon kesztyűt viseltek volna, itt most
fedetlen volt a kezük, és Jane érezte a bőrkeményedéseket a férfi
tenyerén, amikor megfogta a kezét, és azt, ahogy a keze tánc közben
egyre jobban átmelegedett. Fura volt így megérinteni valakit, összeérinteni
a kezüket, érezni a hátán, a derekán a férfi kezét, amint végigvezeti a
tánclépések során, miközben valójában egyáltalán nem ismerte. Még csak
a hangját sem hallotta.
A férfi átfogta a derekát, és Jane elpirult, mint egy fiatal lány.
A menüett után két népi táncot gyakoroltak. Az első lendületes volt, és a
lánynak meg kellett tanulnia, hogyan „szökkenjen elegánsan”. Egyszer
táncolt már valami hasonlót hatodikban, egy iskolai rendezvényen (egy
tragikus eseményen, amely az egyes számú pasival volt kapcsolatos), a
második szám pedig egy nyugodt tempójú Virginia sortáncra emlékeztette.
– Az első pár le-föl mozog középen, a többi pedig várja a sorát –
magyarázta Mrs. Wattlesbrook. – Egy olyan bálon, ahol sok pár van, ez a
tánc fél óráig is eltarthat.

35
 – Szóval ezért volt ideje Elizabethnek és Mr. Darcynak beszélgetni –
jegyezte meg Jane –, amíg várták, hogy ők kerüljenek az élre.
– Úgy van – felelte Mrs. Wattlesbrook.
Elszúrtam – gondolta Jane a partnerére pillantva. Vajon mit gondolhat
róla? Mit gondolhat egy olyan nőről, aki memorizálja az Austen-könyveket,
és jelmezesdit játszik? Jane korábban élvezte a kis flörtölést tánc közben,
de most annyira zavarba jött, hogy nem mert többé a férfi szemébe nézni.
Amikor végeztek, Theodore ugyanúgy távozott, mint ahogyan megjelent.
Aznap este Jane a térdét átfogva üldögélt a fogadó vendégszobájának
kemény matracán. Csinosnak érezte magát a tiszta, fehér alsóingben. Az
ablak képkeretként fogta közre az angol tájat, amely kék és lila tónusú,
absztrakt festménynek tűnt a gyér fényben. Amikor a táncra gondolt,
elfintorodott. Eszébe jutott, milyen jól szórakozott, amíg a végén el nem
rontott mindent. Nem ezt várta ettől a kalandtól. Ennek jól kell végződnie, a
lehető legjobban, noha képtelen volt megfogalmazni, pontosan mire is
vágyott.
Egész életében minden kapcsolata úgy végződött, hogy az a vég
tönkretett mindent, ami előzőleg jó volt benne. Visszagondolva a viccek
elhalványultak, és a különböző pasik egy ködös masszába
olvadtak össze. Emlékeiben a hétvégi kirándulások összezsugorodtak,
mintha nem tartottak volna tovább egy pillanatnál. Gondolataiban az egész
kapcsolat megrövidült és átalakult, míg végül nem szólt másról az egész,
csak a szakításról.
Most pedig itt van, valaminek a kezdetén. Lábujjaival az ugródeszka
szélébe kapaszkodik, és készen áll a nagy ugrásra. Készen áll, hogy
búcsút mondjon a számozott pasik szánalmas listájának és az Austen által
gerjesztett megszállottságnak, amely egyik szánalmas szakítástól a
másikig lendítette. Megfogadta magában, hogy ez a vakáció – a
kapcsolataitól eltérően – nagyon jól végződik majd.

36
 Pillantsunk most a múltba, és emlékezzünk
vissza egy percre Jane első szerelmére!

Alex Ripley, NÉGYÉVES

Alex közölte Jane óvónőivel mindkettejük szüleivel és Cindyvel (ő volt az a

lány, aki maga vágta le a frufruját), hogy ő meg Jane össze fognak
házasodni. Egy izgalmas húsvéti tojásvadászat után a parkban beszaladt
egy fa mögé Jane-nel.
– Akarok adni neked valamit, ami azt jelenti, hogy együtt leszünk
mindörökre.
És szájon csókolta hétszer. Jane-t ez arra emlékeztette, amikor egy
csirke csipeget. Egy puha csirke.
Azon a nyáron Alex szülei átköltöztek Minnesotába. Jane soha többé
nem látta őt.

37
 1. nap

MÁSNAP REGGEL A KIADÓS, TARTALMAS REGGELI után Jane

beszállt egy hintóba (Egy hintó! – gondolta), amelynek a hátuljára
felerősítették az utazóládáját. Mrs. Wattlesbrook az ajtóban állt, és egy
zsebkendőt nyomkodott száraz szeméhez.
– Érezze nagyon jól magát, Miss Erstwhile, és ne feledjen vállkendőt
venni, meg kalapot, ha kimegy!
Borús idő volt, és időnként eső dobolt a hintó tetején. Jane nézte a hintó
mellett elfutó dombos vidéket, a folyóparton összebújó fák csoportját. Az
üde táj előhívta benne a művészt, és felidézte a festékszíneket – a lombok
erőteljes zöldjét, a távoli városka háztetőinek umbrabarna és
kadmiumvörös színét, az ég enciánkékjét. Elhaladtak egy kapu meg egy
őrház mellett, és felhajtottak egy kövezetlen magánútra. A hintó lassított,
majd megállt egy impozáns, sárga téglás, fehér gerendás György korabeli
kúria előtt, amelynek homlokzatán Jane tizenhat ablakot számlált meg. A
szögletes épület tiszta volt, és titkokat sejtetett, mint egy szépen
becsomagolt, titokzatos ajándék.
– Érzem, hogy jó lesz – lehelte Jane, és megborzongott.
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó, és kisorjázott rajta vagy egy tucat ember. A
kellemetlen időjárás ellenére türelmesen álltak két sorban, hunyorogva a
szemerkélő esőben. Jane az öltözékükből sejtette, hogy legtöbbjük a ház
személyzetének tagja, és volt köztük pár kertész is, durvább viseletben.
Theodore-t nem lehetett nem észrevenni, mivel egy fejjel magasabb volt
mindenkinél.
A hintó egy zökkenéssel megállt, és Jane-nek összeszorult a gyomra.
Most, hogy már idáig jutott a dolog, nem volt benne biztos, hogy képes lesz
rezzenéstelen arccal végigjátszani a szerepét. Olyan ruhákhoz volt szokva,
amelyek érintették a derekát meg a csípőjét, megszokta, hogy a haja lazán
omlik alá az arca körül, hogy nadrágot hord, amelynek hátsó zsebében
mindig a keze ügyében tarthat pár

38
dollárt, és hogy olyan cipő van rajta, amiben futni tud. Nevetségesen
hamisnak érezte magát, ahogy hintóval felhajt ide ebben a halloweeni
jelmezben, és úgy tesz, mintha valami fontos személy volna, miközben az
összes színész és a személyzet is tudja, hogy csak egy szánalmas nő, fura
képzelgésekkel. Meztelennek érezte magát az empire szabású ruhában.
Az egyik férfi szolga kinyitotta a hintó ajtaját, és Jane felé nyújtotta a
kezét. A lány fojtottan felnyögött, aztán rögtön arra gondolt, hogy a férfi
remélhetőleg nem hallotta meg.
Jól van, jól van, meg tudom csinálni – mondta magának. Mostanra már
hozzászokhattam volna, hogy bolondot csinálok magamból.
Ez lesz az utolsó kísérlet. Csak három hét, aztán majd magam mögött
tudom hagyni ezt a részt az életemből, és továbblépek. És lehet, hogy jó
móka lesz. Még az is lehet.
Megfogta az inas kezét, és lelépett a hintóról. Vett egy mély lélegzetet,
és megcsapta az orrát a Tic Tac mentolos, anakronisztikus illata. Ez az illat
valahogy megnyugtató volt.
– Drága Jane-em, isten hozott nálunk!
Egy ötven körüli asszony közeledett a hintó felé, egy vörös arcú,
kövérkés úriember karján. A nő kék ruhája és piros ernyője hívogató-an
élénk színű volt a személyzet és az eső alkotta szürke háttér előtt.
– Saffronia nénikéd vagyok, persze te nem emlékszel rám, mivel nem
csókoltam meg az arcodat kétéves korod óta, amikor özvegy édesanyád
hozzáment ahhoz az amerikaihoz, és magával vitt az Újvilágba – közölte
egy szuszra. – Mennyire hiányoztál nekünk! De milyen jó, hogy végre
eljöttél hozzánk látogatóba! Ő a férjem, Sir John Templeton. Már alig várta
az érkezésedet.
Sir John felfújta az arcát, és mintha valami láthatatlan dolgot rágott
volna.
– Gyerünk, Sir John, köszönjön! – biztatta Saffronia néni.
Sir John határozatlanul pásztázó tekintete végre megállapodott Jane-
en.

39
 – Ó, igen, Isten hozta! – mondta.
Lustán pislogott, Jane pedig, feltételezve, hogy ezt üdvözlő
fejbólintásnak szánta, pukedlizett, ahogy Mrs. Wattlesbrook tanította.
– Jó napot, bácsikám! Hogy van?
– Sonkát kaptam reggelire. Nem gyakran kapok sonkát, mivel a disznók
olyan koszos bestiák, ezért nem is tartunk belőlük egyet sem a birtokon.
Elkalandozott a tekintete.
Jane megfelelő válaszon törte a fejét.
– Éljen a sonka! – nyögte ki végül.
– Igen, remek – vágta rá Saffronia néni. – Valóban. Nagyon kedves
vagy. Sok ideje már annak, hogy kedves fiatalok jártak
Pembrook Parkban.
Elhalt a hangja, és az egyik körmét az ajkához emelte, aztán hirtelen el
is kapta onnan. Jane arra gondolt, hogy ez bizonyára egy apró hiba – a
színésznő rágta a körmét, de Saffronia néni nem.
Sir John megköszörülte a torkát, egy kissé lármásabban, mint az illendő
lett volna. ,
– Fiatalok? Lady Templeton, ön megfeledkezik Miss Charmingról.
– Ó, igen, hát persze! Hogy is tudtam megfeledkezni Miss Charmingról?
Egy kedves barátunk lánya, aki tegnap érkezett. Milyen szerencsés
időzítés, ugye, Jane? Olyan jó, ha a fiatalok élvezhetik egymás társaságát.
Saffronia néni karon fogta Jane-t, és felkísérte az emeletre, egy
kényelmes szobába, ahol az egyik világoskékre festett falnál egy
baldachinos ágy állt, de ezen kívül nem sok bútor volt a helyiségben.
Ahhoz nem volt elég gótikus a hely, hogy Jane a bevésett „Catherine;
Heathcliff” nevet kezdje keresgélni az ablakpárkányon. Pontosan olyan volt
a szoba, amilyet Jane elképzelt volna. Fogalma sem volt, hogy ez a
felfedezés miért kelt benne csalódást. Az egy kissé még lehangolóbb volt,
hogy az ágya mellett a petróleumlámpában

40
lángnyelv alakú villanykörte volt, és a lámpa egy konnektorba volt
csatlakoztatva.
Jane elbocsátotta szerepéhez illően kevés beszédű szobalányát,
Matildát, mondván, hogy vacsoráig pihenni akar, mivel úgy érezte, a jet
lagtől ijesztően megnőtt a gravitáció körülötte. Egy órát álmatlanul
forgolódott a puha matracon (a lepedőket felemelve meglátta rajta a
DEVON márkajelzést), aztán körbeszimatolt a szobából nyíló
fürdőszobában, ahol angolvécét és kádat talált, folyó vízzel.
Megkönnyebbülés volt, hogy nem kell éjjeliedényt használnia, de ez
egyben fokozta a bűntudatát is. Minél kevésbé ragaszkodnak a történeti
hűséghez, annál nehezebb Jane-nek elhitetnie magával, hogy mindez több
mint egy önző vágy beteljesítése. Annyira furán érezte magát, hogy
képtelen volt pihenni.
Kint továbbra is szitált az eső, úgyhogy a folyosókon sétálgatott
céltalanul, bekukkantva a nyitott ajtókon. A ház tökéletes volt. Még a
múzeumok régies, tiszta illata sem hiányzott belőle. Jane szívverése
felgyorsult, és úgy érezte magát, mint aki megszökött az idegenvezetőtől.
Végigsétált egy északra néző hosszú galérián, és farkasszemet nézett
a portrékkal. Férfiak és nők voltak a képeken, merev ruhákban, régi
ékszerekkel. Parancsoló tekintettel ültek a kifakult tájat ábrázoló háttér
előtt. Csodálatosak voltak. Jane eltűnődött, vajon ezek a gazdag emberek
valóban így, saját nemességük magabiztos tudatában néztek-e a világba,
vagy a festő ruházta fel őket ezzel a tekintettel. Viszketni kezdett a tenyere,
hogy ő is megpróbálkozzon festeni valamit, de elhessentette a vágyat. A
főiskola óta nem volt festőecset a kezében.
Amikor felfelé már nem volt több emelet, lejjebb ment, aztán hirtelen
megállt, amikor hangokat hallott az egyik nappaliból. Jane még nem
készült fel rá, hogy valódi emberekkel nézzen szembe, legalábbis Miss
Erstwhileként nem. Eléggé félelmetesek voltak a portrék is. A közeledő
léptek elől beszökött egy nyitott ajtón. Nagy, négyzet alakú, fapadlós, üres
helyiségbe jutott, ahol nem voltak

41
bútorok. A nagyterem. Ahol a bálokat tartják. A fal haragoszöld volt, és a
csilláron a kristálydíszek megcsillantak az ablakon beeső fényben. Ha
olyan ember lett volna, aki hisz a jelekben, Jane azt gondolta volna, a
terem szinte reszketve várja, hogy valami fontos dolog történjen. De Jane
nem hitt ilyesmiben.
Már épp megfordult, hogy kimenjen, amikor észrevette, hogy a távolabbi
ajtón belép egy férfi. Nem látta az arcát, csak a teste körvonalát. A férfi
megtorpant. Jane is megállt.
– Pardon! – mondta a férfi, azzal sarkon fordult, és kiment.
Jane pár pillanatig csak bámult utána. Először megkönnyebbülést
érzett, amiért nem kellett még társalognia vele, de aztán sajnálta, hogy
nem maradt tovább. Már a puszta jelenlététől is gyorsabban vert a szíve,
és kellemes várakozás ébredt benne az eljövendő kalandot illetően.
Jó lesz – gondolta.
A lépcsőn felfelé, a szobájába menet, összefutott egy nővel, aki a cipője
fölé hajolt, és akiről a háta íve elárulta, hogy nem visel fűzőt.
– Átkozott bugyogó! – morogta az idegen, felegyenesedve.
Az ötvenes éveiben járó nőnek természetellenesen nagy melle volt, és
szőkített, rövid haja, amelyet rengeteg hajlakkal lesimítottak, hogy egy
kissé elütő árnyalatú hamis kontyot illeszthessenek hozzá. A nő szeme
elkerekedett, amint meglátta Jane-t, és felvarrt arca megfeszült széles
mosolyától.
– Ó, jó napot! Maga új itt, igaz? Én Miss Elizabeth Charming vagyok,
mint Elizabeth Bennet, tudja? Ugye, milyen remek a családnevem?
Elbűvölő. Mrs. Wattlesbrook ötlete volt. Én igazából Elizabeth Bennet
akartam lenni, mert mindenáron be akarok gyűjteni egy Mr. Darcyt, de ő
úgy gondolta, a Miss Charming bájosabb. Különben a barátaimnak Eliza
vagyok.
Kinyújtotta a bal kezét, amelynek gyűrűsujján még jól kivehető volt a
nemrég eltávolított karikagyűrű lenyomata. Jane ügyetlenül megrázta a
jobb kezével, aztán pukedlizett.
– Jó napot! Én, azt hiszem, Jane Erstwhile vagyok.

42
 – Maga amerikai.
Jane zavartan ráncolta a homlokát. Ez a nő nyilvánvalóan szintén
amerikai volt, valószínűleg valamelyik déli államból. Nem lehetett pontosan
beazonosítani az akcentusát. Aztán Jane rájött, hogy a nő brit kiejtéssel
próbál beszélni, túlartikulálva a szavakat, és itt-ott elhagyva egy-egy „r”
hangot. A végeredmény egy olyan kislány beszédére emlékeztetett, akinek
sürgősen logopédusra volna szüksége.
– Ó, jaj!–jegyezte meg Eliza lehangoltan. – Azt hiszem, nem volna
szabad magával beszélnem, amíg nem vagyunk rendesen bemutatva
egymásnak. Tegyünk úgy, mintha nem találkoztunk volna!
Továbbindult lefelé a lépcsőn, egyik mellét menet közben a ruhájába
igazítva, aztán még egyszer megfordult, és halkan, sietősen belemormolta
Jane fülébe:
– És különben huszonkét éves vagyok. Megmondtam Mrs.
Wattlesbrooknak, és most szólok magának is. Nem azért áldoztam fel egy
új autót meg egy hónapot Firenzében, hogy megint ötvenéves legyek.
Megveregette Jane hátsóját, aztán lebotorkált a lépcsőn, a bokája fölé
emelve a hosszú szoknyát.

Aznap este hivatalosan is bemutatták őket egymásnak.

– Jane, drágám, nagyon bájos vagy! – jegyezte meg Saffronia néni,
amint Jane lefelé jött a lépcsőn.
A lány majdnem elpirult. Valójában ő is úgy érezte, hogy jól néz ki, bár
egy kissé zavarta, hogy a mélyen kivágott ruhában annyira közszemlére
van téve a melle. A szobalánya, Matilda segített a frizurája elkészítésében.
Felerősített a fejére egy kis csokor göndör hajfürtöt (amely – Jane
legalábbis ezzel hízelgett magának – természetesebbnek tűnt, mint Miss
Charming műszálas kontya), és gyöngyökkel tekerte körbe szépen a haját.
Jane ódzkodott az empire

43
deréktól, de az estélyi ruha finom anyagának érintése meg a gazdag
rozsdavörös és sárga szín olyan jó érzéssel töltötte el, hogy készen állt
belevágni a szerepjátékba.
Meg tudod csinálni, meg tudod csinálni – kántálta némán, mintha csak a
kick-box meccs utolsó szakaszára készülne. Gyűlölte a kick-boxot.
– Jane, hadd mutassam be a vendégünket, Miss Elizabeth
Charmingot Hertfordshire-ből!
– Üdvözlöm, Miss Erstwhile, hogy van? – mondta Miss Charming.
Összeszorított ajka remegett az erőfeszítéstől, ahogy az angol kiejtést
igyekezett utánozni. – Soha jobban, remélem, nemde?
– Örvendek.
Mindketten pukedliztek, közben Miss Charming némán a szájához
emelte a mutatóujját, mintha attól tartana, hogy Jane elszólja magát a
lépcsőházi találkozásukról. Jane-ben valamiféle ostoba anyai ösztön
ébredt, amely arra késztette, hogy megölelje Miss Charmingot, és
átsegítse ezen az őrült Austen-világbeli útvesztőn. Már ha maga is ismerné
az utat.
– Miss Charming veled egyidős, azt hiszem – jelentette ki Saffronia
néni.
– Ó, nem, nénikém. Biztos vagyok benne, hogy Miss Charming, aki
ifjúsága virágában van, jó néhány évvel fiatalabb nálam.
Miss Charming felvihogott. Saffronia néni elnézően mosolygott, aztán
belekarolt Jane-be, és mindhárman besétáltak a szalonba, ahol érkezésük
láttán felállt három úr.
Ó, az urak!
Magas gallérú mellényt viseltek, kravátlit, begombolt, hosszú szárnyú
kabátot, és szoros térdnadrágot, amitől Jane képzelete oly sok tétlen kedd
estén kapott szárnyra.
A lány szíve úgy vergődött a mellkasában, mint az ablaküvegnek lóduló
darázs. Az a szürreális érzése támadt, mintha hirtelen minden közelebb
nyomult volna hozzá, felkínálkozva, hogy érintse meg, bizonygatva, hogy
ez itt körülötte mind valóság. Hiszen valóban itt

44
van. Jane összefűzte a kezét a háta mögött, nehogy elárulja mohó
remegése.
– Jane, hadd mutassam be Andrews századost, Sir John
unokatestvérét, Denton őrgrófjának második fiát. Velünk töltötte a
fogolylövő szezont, és abban a szerencsében van részünk, hogy sikerült
rábeszélnünk, maradjon a fácánozásra is. Andrews százados, bemutatom
az amerikai unokahúgomat, Miss Jane Erstwhile-t.
Andrews százados szőke volt, széles vállú és mosolygós. Láthatóan
végtelenül örült, hogy megismerhette Jane-t, a tekintetét egy pillanatra sem
vette le a lány arcáról, miközben meghajolt előtte.
– Micsoda kellemes meglepetés! Végtelenül örülök, igazán. Könnyed
hangsúlya olyan csibészes, vonzó bájt adott a szavainak,
hogy Jane legszívesebben megcsókolta volna ott, azon a szent helyen.
Vagy a száján. Amelyik közelebb van.
Hm, talán tényleg képes lesz végigcsinálni.
– Ő pedig Andrews százados jó barátja, Mr. Nobley – folytatta Saffronia
néni –, aki hajlandó megtisztelni minket a jelenlétével a vadászidény egy
részében, amíg a birtokán felújítás folyik.
Mr. Nobley magasabb volt Andrews századosnál, és nem volt szüksége
rá, hogy az állkapcsát hosszú barkóval hangsúlyozza ki. A válla vonala
alapján nagy valószínűséggel ő volt a nagyterem ajtajában felbukkanó
árnyék, akit Jane látott. A fényben a lány jóképűnek találta, afféle borongós
típusnak.
Hát persze, gondolta Jane. Minden férfitípusból felszolgálnak egyet.
Nos, engem nem zavar.
Mr. Nobley mereven meghajolt, aztán odébb sétált és kinézett az
ablakon.
– Örvendek – mondta Jane a férfi hátának.

– Ne törődj Mr. Nobley-val! Bosszús, amiért kénytelen ilyen alacsony

rangú vidéki nemesség körében időzni, nem igaz, uram?
Mr. Nobley Saffronia nénire pillantott.
– Nem tudom, hogy érti, asszonyom.

45
 A tekintete Jane-re villant.
Jane azon töprengett, vajon csinosnak találja-e a férfi. Aztán megfeddte
magát: Ne bolondozz, ez csak színjáték! Aztán azt gondolta: De jó
mulatság!
– Miss Charminggal már megismerkedtek, uraim.
– Valóban – felelte Andrews százados, ismét meghajolva.
– Tudják, fiúk, hogy Lizzynek is szólíthatnak.
Jane Saffronia nénire pillantott, vajon hogyan reagál erre a kérésre. A
Szabályok szerint tökéletesen elfogadhatatlan volt, hogy egy férfi egy nőt a
keresztnevén szólítson, hacsak nem voltak jegyesek. Mielőtt Saffronia néni
megszólalhatott volna, vagy Mrs. Wattlesbrook valami csoda révén ott
termett volna helytelenítő arckifejezésével, Andrews százados
megmentette a helyzetet.
– Álmodni sem mernék ilyen tiszteletlenségről, Miss Charming. A
hangja behízelgő volt, és csipkelődő, ravasz mosoly kísérte.
Miss Charming felvihogott.
– Elő az agarakkal!
Ó, ne! – gondolta Jane a szóváltást figyelve, és közben rémület
szorította össze a szívét. Ó, ne! Azt fogják hinni, hogy én is egy Miss
Charming vagyok. De én nem akarok Miss Charming lenni!
Próbálta elkapni Mr. Nobley tekintetét és rámosolyogni, vagy kacsintani,
vagy bármilyen módon jelezni, hogy ő sosem mondaná azt, hogy „Elő az
agarakkal!”. A férfi nem fordult el az ablaktól, és pár pillanat múlva Jane
már nem is bánta. Nagy rémületében még képes lett volna rákacsintani. Te
jó ég!
Megszólalt a vacsorára hívó gong. Sir John, aki addig lustán
terpeszkedett egy karosszékben, most felállt, és karját nyújtotta Miss
Charmingnak. Megveregette a nő kezét, és kissé túl hangosan
odadörmögte neki:
– Remélem, ma este elég vadmadár lesz. A gyomrom nem bír el túl sok
főtt birkát, ha!
Saffronia néni belekarolt Mr. Nobley-ba, így Jane és a százados a
szalonból az ebédlőbe átvonuló menet végére maradtak

46
sereghajtónak. A sorrend két dolgot árult el Jane-nek: Mr. Nobley bizonyára
nagyon gazdag, és jó kapcsolatai vannak, ha megelőzi rangban egy őrgróf
második fiát, ő pedig a legalacsonyabb rangú nő a társaságban. Ami nem
volt nagyon meglepő, figyelembe véve, hogy ő nem volt a „szokásos típusú
vendég”.
Vacsorára galamblevest ettek citrommal és spárgával, aztán ki-ki
megrakta a saját tányérját (önkiszolgálás régensség módra) hallal és
fogollyal, főtt zellerrel és uborkával. Valami krémes almamártásszerű dolog
szolgált desszertként, a bort pedig Madeirára cserélték. Az étel elég jó volt,
bár kissé íztelen. Mikor fog az indiai konyha megérkezni Angliába, hogy
egy kissé feldobja az étkezéseket? Remek volna egy jó curry, gondolta
Jane.
Saffronia néni gondoskodott róla, hogy a beszélgetés fonala ne
szakadjon meg az étkezés alatt. Csevegett az időjárásról, a fácánok
állapotáról idén a parkban, és különféle, a városban élő állítólagos
ismerősök viselt dolgairól. Jane nem sokat beszélt. Még mindig a jetlagtől
szenvedett, és előbb csak figyelni akart, mielőtt kinyitná a száját, nehogy
bolondot csináljon magából. Mr. Nobley sem sokat szólt. Annak ellenére,
hogy a mellette ülő Miss Charming mindent megtett, hogy szóra bírja.
– Mit szól a ruhácskámhoz, Mr. Nobley?
– Nagyon szép.
– ízlik a hal?
– Igen, ez nagyon jó hal.
– Nincs valami a szememben? – kérdezte végül, és a férfi felé fordult,
miközben lenyűgöző keble Nobley vállának nyomódott.
Nem létezik, hogy Mrs. Wattlesbrook erre találna fűzőt, gondolta Jane.
– Én… én attól tartok, nem látok jól ebben a fényben – jelentette ki Mr.
Nobley, oda sem nézve.
Miss Charming vihogott.
– Maga nem semmi egy fickó, Mr. Nobley. Az biztos!

47
 Vacsora után a hölgyek visszavonultak a szalonba, míg az urak az
ebédlőben maradtak, körbeadva a tubákot és a portóit, amely
tevékenységet a Szabályok szerint tilos volt hölgytársaságban művelniük.
Saffronia néni egy igazi és egy elektromos petróleumlámpa közé
telepedve hímezgetett, és közben csevegett az urakról, Miss Charming
pedig fel-alá járkált a szalonban.
– A százados csupa kedvesség, nem igaz, Miss Charming? Olyan
szomorú híre van a városban, amint hallom, hogy tivornyázik és kártyázik,
meg effélék. De én azt mondom, mi egyebet tehet egy fiatal, független férfi,
most, hogy a háborúnak vége, hála az égnek, és fiatalabb fiúként
semmiféle rangra nem számíthat. Szerencse, hogy az édesanyja,
nyugodjék békében, már nem láthatja, mi lett belőle. Viszont Mr. Nobley, ő
persze rendkívül tiszteletreméltó, talán túlságosan is, mit gondolsz, Jane?
Nincs ugyan rangja, de megbecsült, régi családból származik, és csodás
birtokai vannak. Jó hatással lesz a századosra, úgy hiszem, ő lesz a
viharos tengeren hánykolódó csónak megbízható evezője. Rendkívül
magas összeköttetései vannak, és igen tiszteletreméltó háttere, bár én
néha azzal ugratom, hogy kissé merevnek tűnik…
– Valóban egyedül kell meginniuk a portóit? – vágott közbe Miss
Charming, egyre gyorsabban róva a köröket. – Nem tudnának sietni egy
kicsit?
– Ó, már itt is vannak – felelte Saffronia néni.
Enyhe dohány- és alkoholillat előzte meg őket, majd a nyomában
diadalmasan beléptek a férfiak. A fényes százados, a haragos úr és a
puhány férj.
Saffronia néni egy izgalmas whistjátszmát javasolt, hogy
szórakoztatóbban teljen az este. Miss Charming, aki láthatóan belefáradt,
hogy megpróbálja előcsalogatni Mr. Nobley-ból a Darcyt, lefoglalta
Andrews századost partnernek. Jane Saffronia nénivel játszott párban. Ami
a társaság többi tagját illeti, Sir John egy kristálykancsóból töltögetett
magának {valószínűleg valami szörpöt,

48
gondolta Jane). Míg Mr. Nobley egy könyvet kezdett olvasni, és úgy
általában senkiről nem vett tudomást.
Jane a whist szabályaira koncentrált, de állandóan vesztésre állt. Úgy
érezte magát, mint a kifacsart citrom. A napi rutinhoz szokott agya sosem
viselte jól az időeltolódást, és a beszélgetés meg a kártyajáték feszültsége
csak fokozta a kimerültségét, míg végül szédülni nem kezdett. Felnézett,
valami kapaszkodót keresve.
Mr. Nobley teljesen elmerült a könyvében. Jane balra pillantott. Andrews
százados rávigyorgott. Mosolyából látszott, hogy tökéletesen tisztában van
vele, mennyire vonzó. A lány körbehordozta tekintetét a teremben. Sárga
falak vették körül, szembetűnő György kori pompa, hozzá a bútorfény és a
petróleum kellemesen keveredő történelmi illata. Végignézett magán.
Szokatlan anyagból készült, fura ruhát viselt, rozsdabarna szaténnal
keretezett dekoltázzsal, selyemtopánkába bújtatott lába a
perzsaszőnyegen nyugodott. Borzasztóan nevetséges volt. Ugyanakkor
legszívesebben visítozva tombolta volna ki magát, akár egy tinédzser, akit
éppen most hívtak meg a szalagavató bálba. Itt van! Itt van Pembrook
Parkban!
És ha ez egy Austen-regény volna, a szereplők nagyjából most
elegyedtek volna egy kis szópárbajba. Jane megköszörülte a torkát.
– Mr. Nobley, Lady Templeton azt mondja, Pembrook Parkban bált
rendeznek úgy két hét múlva. Szeretne táncolni egy jót?
– Elviselem a táncot – felelt a férfi szárazon. – És mondanám, hogy
szeretnék táncolni egy jót, bár még soha nem volt hozzá szerencsém.
– Ez botrány! – kiáltott fel Saffronia néni. – Számos alkalommal táncolt
már ebben a szalonban, és a saját szememmel láttam, amint fiatal
hölgyeket vezetett a táncparkettre. Azt akarja mondani, hogy ezek egyike
sem számított jó táncnak?
– Asszonyom, úgy értelmezi a szavaimat, ahogy önnek tetszik. Jane
haragosan nézett rá. A férfi a maga kifinomult modorában
sértegette a kedves Saffroniát! Várjunk csak, nem is, hiszen

49
mindketten színészek, akik szerepet játszanak. Az, hogy ő maga is benne
van ebben a történetben, most egy kicsit szürreálisabbnak tűnt, mint
korábban gondolta.
Ha ez most a valóság volna, Mr. Nobley arroganciáját bosszantónak
találná, önteltségét pedig elviselhetetlenül unalmasnak. Megérdemelte a
figura, hogy alaposan helyre tegyék.
– Felteszem, minden esetben a partnereiben volt keresendő a hiba,
Mr. Nobley – jegyezte meg Jane.
Mr. Nobley elgondolkodott.
– Bennük, igen, és részben bennem. Nem tudom elképzelni, hogy egy
tánc igazán élvezetes legyen, ha a partnerek nem találják egymást
egyenlőnek rang, kecsesség és rátermettség tekintetében, és mindamellett
nem éreznek valami természetes rokonszenvet egymás iránt.
– Ugyanez elmondható a társalgásról is.
– Valóban – felelte a férfi, és megfordult a székében, hogy Jane-re
nézzen. – Sajnálatos módon a társadalom elvárja tőlünk, hogy részt
vegyünk az értéktelen társalgásban és táncban, pusztán azért, hogy
udvariasnak tűnjünk, jóllehet ezek a tevékenységek végtelenül
közönségesek.
– De mondja meg nekem, kérem, Mr. Nobley – vágott vissza Jane
hevesen –, hogyan tudja meg az ember, hogy a másik egyenlő-e vele
rangban, kecsességben és rátermettségben, és hogyan fedezze fel a
természetes rokonszenvet anélkül, hogy először szóba elegyednének,
vagy részt vennének társas összejöveteleken? Úgy véli, a vadász
közönséges, amikor a vadat kutatva bejárja a mezőt, és csak akkor
méltóságteljes, amikor ténylegesen lelövi a zsákmányt?
– Azt hiszem, most megfogott, Nobley – nevetett fel Andrews százados.
Mr. Nobley arckifejezése nem változott.
– A vadásznak nem kell órákat eltöltenie a fácánnal, hogy megtudja, jó
vacsora lesz-e belőle. A fácán nem több, mint aminek kinéz, mint ahogyan
a tyúk, a róka és a hattyú sem. Az emberek sem

50
mások. Egyeseknek többórányi locsogásra vagy szökdécselésre van
szükségük ahhoz, hogy megismerjék egymás értékeit. Nekem nem.
Jane-nek először tátva maradt a szája, aztán elmosolyodott.
– Tehát ön egyetlen pillantással fel tudja mérni egy ember értékét, jó
tulajdonságait, nemességét?
– Ön talán nem?

– Kijelenti-e, hogy az első találkozás után, pillanatokon belül nem

alkotott szilárd véleményt a jelen lévő személyek mindegyikének
jelleméről? Olyan véleményt, amelynek jogosságát egészen eddig a
pillanatig egyszer sem vonta kétségbe?
Jane halványan elmosolyodott.
– Igaza van, uram. Azonban nagyon remélem, hogy az első
benyomásom legalább egyetlen esetben végül nem bizonyul majd
tökéletesen helytállónak.
A feszült csendet ismét Andrews százados nevetése törte meg.
– Kitűnő. Kitűnő. Még sosem hallottam, hogy a jó öreg Nobley-t bárki
így kiosztotta volna – jelentette ki az asztalra csapva.
– Gyerünk, Miss Erstwhile! – szólalt meg ekkor Miss Charming.
– Maga jön, mi lesz?
Jane kijátszotta a lapját, aztán egy perc múlva lopva Mr. Nobley-ra
pillantott. A férfi őt figyelte, és amikor elkapta róla a tekintetét, a magára
erőltetett nyugalma ellenére látszott rajta, hogy zavarban van. Sir John
közben elaludt a kanapén, és horkolt álmában; szinte teljesen kiürült
pohara megremegett a kezében. Jane hallotta, amint Miss Charming ismét
azt mondja: „csuda jó”, aztán elkapta Andrews százados ravaszkás
mosolyát, és önkéntelenül is arra gondolt, vajon nem ő lehet-e a
legcsinosabb, legeszesebb vendég, aki megfordult itt az utóbbi időben.
Vagy bármikor.
Eddig minden igazán remekül alakult.

51
 Most pedig ideje bemutatnunk Jane elátkozott,
sorszámokkal ellátott pasijainak listáját.

0 számú pasi

Justin Kimble, TIZENKÉT ÉVES

A hatodikosok kollektív emlékezete szerint Jane és Justin „együtt jártak” a

negyedik osztály óta, amikor Justin megkínálta Jane-t Pixy Stix cukorkával
az osztály jelmezbálján. Az együtt járás azt jelentette, hogy Justin néha
meglökte a lányt a folyosón, Jane sokatmondó Valentine üdvözleteket
adott neki (Én „szív” téged), és amikor csak értékelniük kellett az
osztálytársuk külsejét és személyiségét, mindketten minden alkalommal
tízest adtak a másiknak.
Aztán elérkezett az a vészterhes nap, amikor Mrs. Davis felolvasta a
névsort, és megengedte, hogy az „Éljen a kultúra” nevű műsorban előadott
népi tánchoz mindegyik fiú kiválassza a partnerét.
Mrs. Davis Justint szólította.
Jane kiegyenesedett ültében.
Justin azt mondta: „Hattie Spinweir.”
Hattie hátradobta a haját.
Ezután évekig kevés olyan dolog volt, amit Jane jobban utált, mint a
„fiúk választanak” kifejezést.

52
 2 – 4. nap

MÁSNAP DÉLELŐTT PEMBROOK COTTAGE VENDÉGÉT várták

látogatóba, de odakint úgy zuhogott, hogy Jane úgy érezte, mintha
csapdába esett volna egy házban, amelyet várárok vesz körül. De legalább
a nedves idő megakadályozta, hogy a férfiak vadászni menjenek.
– Egyszerűen imádni fogják Amelia Heartwrightot – jelentette ki
Saffronia néni, miközben a hölgyek hímezgetve ültek a nappali szobában.
Jane odapillantott a nagynénje csinos keresztszemes virágaira. Ő maga a
gyümölcskosár mintával próbálkozott, de az összegubancolódott
végeredmény valamiféle szerencsétlenül járt bőségszarura hajazott inkább.
Miss Charming odahagyta a hímzését, és az ajtó közelében járkált fel-alá,
arra várva, hogy az urak visszatérjenek a biliárdozásból.
– Az utóbbi egy évben a városban élt, és csak azért tér vissza vidékre,
hogy ápolja hanyatló egészségű édesanyját. Az anyja, Mrs. Heartwright Sir
John megözvegyült nagynénje. Olyan nagylelkű gesztus Sir Johntól, hogy
nekiadta azt a kis házat. Legalább egy éve nem láttam már Amelia
Heartwrightot. Tavaly itt volt…
Saffronia néni körülnézett, majd egy pillantást vetett a folyosó és az
ablak felé, mintha csak attól félne, hogy valaki hallgatózik.
Halkabban folytatta.
– Amikor legutóbb itt járt, felfedeztem némi vonzalmat közte és egy ifjú
tengerész, egy bizonyos George East között, akinek jó neveltetése volt, de
nem volt igazán jövője. Nem tudom, mi történt velük azután. Miss
Heartwright visszatért a városba, Mr. East meg a tengerre, gondolom. Kár,
még ha Mr. East olyan szegény volt is, mint egy földműves. Úgy tűnt,
nagyon kedvelik egymást, de hát az ifjú szív állhatatlan, nem igaz, Miss
Charming?
– Mi? – kérdezte Miss Charming, abbahagyva a járkálást. – Úgy értem,
tessék? Igen, bizonyára.

53
 Az urak, Miss Charming nyilvánvaló elragadtatására, végre befejezték a
biliárdozást, és csatlakoztak a hölgyekhez egy teára és pótreggelire, ami
után élőképeket játszottak és pletykálkodtak. Jane Andrews százados
mellett ült. A százados arcáról egy pillanatra sem tűnt el a hódító mosoly.
Olyan szélesre húzta a száját, hogy szinte kettévált tőle az arca.
A következő nap és este ismét kellemes étkezésekkel, csevegéssel,
pihenéssel telt el, miközben nézték, amint az eső végigömlik az
ablaküvegen. Semmi jelentős esemény nem történt, amit Jane
megkönnyebbüléssel fogadott. Még mindig törékenynek tűnt ez az új
szerep, és úgy érezte, nem tudna elviselni hamis szerelmi vallomásokat
vagy titkos légyottokat. Egyelőre. Még tizennyolc nap van hátra. Még lesz
ideje kiélvezni ezt az utolsó nagy kalandját, szembenézni Mr. Darcyval, és
mindörökre búcsút mondani neki. Úgyhogy egyelőre örült a
semmittevésnek. Már nem is emlékezett rá, mikor volt része utoljára abban
a luxusban, hogy délután szunyókálhatott egyet, ami éppen ezért szinte
botrányosnak tűnt.
Ám amikor elállt az eső a harmadik napon, Jane izmai magukhoz tértek,
és megdorgálták a lányt, amiért annyit üldögélt. Már csaknem egy hét telt
el azóta, hogy bármit is csinált, amit nyugodt lélekkel testgyakorlásnak
lehetett volna nevezni. Nem, nem volt egészségmániás (azok annyira
bosszantóak tudnak lenni), csak épp egy kicsit kényszeres, köszöni
szépen. És ha nem engedelmeskedik a kényszeres mozgási vágynak,
akkor a teste kiakad, és annyi cukros ételt követel, amibe belefulladhat a
hasnyálmirigye. Körbejárta a nagy házat, de nem talált rejtett konditermet.
(Mrs. Wattlesbrook Ideális Ügyfele szemmel láthatóan csak a
szempillafestékhez ragaszkodott, a taposógéphez nem.) Úgyhogy Jane
kimentette magát a kolbászból és aszpikos tojásból álló reggeli után,
mondván, hogy magányos sétára vágyik a kertben. Aznap a legkevésbé
kedvelt ruháját viselte (a rózsaszínt, amelyen az apró rózsabimbók az
anyagra fröccsent paradicsomszószra emlékeztettek), úgyhogy nem

54
félt attól, hogy esetleg tönkreteszi. Amint látótávolságon kívül került,
felemelte a ruhája alját, és futni kezdett.
Ügyetlenül tudott csak futni a bokacipőben, és kellemetlen volt a
párnázatlan talp hangos csattogása, ezért úgy döntött, erőteljes sétával
folytatja. De a fűzőben még az erőteljes séta is meglepően élénk
gyakorlatnak bizonyult, és a hűvös őszi nap kezdett perzselő-en forró
texasi nyarat idézni. Jane leült egy padra, szoknyáját feltűrte a combjára,
és a térdére könyökölve próbálta lelassítani a légzését, amikor váratlanul
férfihangot hallott.
– Ööö, azt hiszem, jobb, ha szólok, hogy itt vagyok.
Jane hirtelen felkapta a fejét, és gyorsan lehúzta a szoknyáját bokáig.
Volt persze rajta bugyogó, ám ennek ellenére abszurd módon illetlennek
tűnt, hogy így üljön egy 1816-os öltözékben. Körülnézett, de nem látott
senkit.
– Hol van? – kérdezte.
Korábbi táncpartnere, Theodore felegyenesedett, és előlépett a sövény
mögül, pont vele szemben. Meghökkentő magassága miatt úgy tűnt,
mintha lassan nyúlt volna meg, miközben felállt, akár a karamella.
– Hát maga mit csinált ott?
– Kertész vagyok – felelt a férfi, meglóbálva az ásót meg a csákányt,
mintegy bizonyítékként. – Épp ott dolgoztam, a sövény mögött, nem
leselkedni akartam.
– Ööö, nos, rajtakapott egy nem éppen hölgyhöz illő pillanatban. Mrs.
Wattlesbrooktól most valószínűleg kapnék egy fülest.
– Ezért szóltam. Azt akartam, hogy tudjon róla, nincs egyedül, mielőtt
csinálna valami… még rosszabbat.
– Például?
– Bármit, amit a nők csinálni szoktak, amikor azt hiszik, hogy nem látják
őket – válaszolt nevetve. – Én nem tudom. Nem is tudom, mit beszélek,
egyszerűen váratlanul ért a jelenléte, és csak…
Elhalt a mosolya.

55
 – Elnézést, nem volna szabad… nekem nem szabad beszélnem
magával.
– Nos, már megtette. Úgyhogy ezúttal akár rendesen be is
mutatkozhatunk egymásnak, anélkül, hogy a jó öreg Wattlesbrook figyelne.
Én Jane vagyok.
– Theodore, a kertész – mondta a férfi. Megtörölte a kezét, aztán a nő
felé nyújtotta. Jane megrázta, és eltűnődött, vajon a férfinak meg kellene-e
hajolnia, neki meg pukedliznie. Milyen szabály vonatkozhat a kertészre?
Valójában az egész beszélgetésük valami tiltott dolognak tűnt, mintha csak
egy kézírással írt, titkos Austen-fejezetet fedezett volna fel, elrejtve egy
elfeledett dossziéban.
– Szép a kert.
– Köszönöm, asszonyom!

– Szóval – szólalt meg a férfi, gondosan kerülve, hogy a szemébe

nézzen –, az egykori gyarmatokról jött?
Jane kutató tekintettel nézett rá, hogy lássa, komolyan beszél-e. A férfi
rápillantott, aztán ismét elkapta róla a tekintetét, és kissé meghajolt. Jane
felnevetett.
A férfi ledobta a csákányt.
– Nem tudok én szerepet játszani. Teljesen idiótának érzem magam.
– Miért kellene szerepet játszania?
– Láthatatlannak kellene lennem. Fogalma sincs, hányszor kioktattak
minket erről. Ne mutatkozzunk, a földet nézzük, ne zavarjuk a vendégeket.
Nem lett volna szabad egy szót sem szólnom, de féltem, hogy különben
egész napra bent ragadok a sövény mögött. Vagy, ami még rosszabb, egy
idő után maga észrevesz, és azt gondolja, egy leskelődő őrült vagyok, és
be akartam kukkantani a szoknyája alá. Nos, mindegy, örvendek, a nevem
Martin Jasper, eredetileg Bristolból származom, de Sheffieldben
nevelkedtem. Szeretem a hetvenes évek rock zenéjét, és szeretek esőben
sétálni.

56
Kérem, ne áruljon el Mrs. Wattlesbrooknak! Szükségem van erre az
állásra.
– Nem kifejezetten találtam Mrs. Wattlesbrookot olyan fajta hölgynek,
akivel bizalmas beszélgetésbe óhajtanék elegyedni. Ne aggódjon, Martin!
– Köszönöm! Azt hiszem, jobb, ha most magára hagyom, a hölgyeknek
való elfoglaltságaival.
Fogta a szerszámokat, és elballagott.
Jane utána bámult. Lehet, hogy egy kicsit lökött, de legalább nagyon
vonzó is emellett. És meglehet, hogy a múltban sok gazdag, idősödő,
húszéves nő kikezdett a személyzettel. Valószínűleg van rá oka, hogy ilyen
paranoid legyen. Csak jó volna, ha tudná róla, hogy ő nem olyan, gondolta
Jane. A beszélgetés egy valóságos személlyel annyira üdítő volt, mint egy
pohár friss víz a túl sok cukros puncs után.
Jane sietve indult vissza a házba, azt remélve, hogy megfürödhet, még
mielőtt megérkezne a beígért látogató Pembrook Cottage-ból. Befordult
egy sarkon, és egyenesen belefutott Mr. Nobley-ba meg Andrews
századosba, akik az ellenkező irányból jöttek.
– Elnézést! – mondta Jane, pár lépést hátrálva. Félt, hogy
izzadságszaga van a titkos séta után, bár a testgyakorlástól talán az arca
is kipirult, és ragyogóbb lett a tekintete. Legalábbis ezt remélte.
– Én kérek bocsánatot! – szólalt meg a százados. – Épp most mondtam
Nobley-nak, hogy azt hiszem, az isteni Miss Erstwhile kisurrant egyedül a
kertbe, mi lenne, ha megpróbálnánk megkeresni.
– Ó!
Jane érezte, hogy kissé megszédül. A találkozás egy valódi emberrel
jobban felzaklatta, mint gondolta volna. A ruhája krumpliszsákként lógott a
vállán, a kalap abroncsként szorította, és a napfénytől viszketett a bőre.
– Azt hiszem, nem leszek képes erre – suttogta, olyan halkan, hogy
senki nem hallhatta meg.

57
 – Nocsak! Miss Erstwhile, nagyon szűkszavú ma – jegyezte meg
vidáman Andrews százados. – Milyen titkokat rejteget az ajka? Tudnom
kell!
– Hagyd abba, Andrews! – szólt rá Nobley. Odament Jane-hez, és
megfogta a karját. – Nem látod, hogy rosszul érzi magát? Eredj, hozz egy
kis vizet!
A százados hirtelen elkomolyodott.
– Elnézését kérem, Miss Erstwhile! Üljön le, kérem! Azonnal jövök.
Azzal elsietett az épület felé.
Mr. Nobley karjával megtámasztotta a lány hátát, és egy nagy
terméskőhöz vezette. Segített neki leülni rá, mintha csak attól félt volna,
Jane annyira gyenge, hogy egy apró fuvallat is ledöntheti a lábáról.
Bármennyire tiltakozott is, a férfi nem tágított.
– Ha megengedi – mondta Jane mellé guggolva –, beviszem a házba.
Jane felnevetett.
– Nahát, ez jó mókának hangzik, de igazán jól vagyok. Nem érzem
rosszul magam, inkább csak ostobán, de ezen nem segít a víz.
– Talán honvágya van?
Jane felsóhajtott. Szerette volna, ha ott van vele Molly, de csak ez az
idegen, barkós férfi volt mellette, aki általában olyan unalmas és szürke
volt, mint a zabkása. De legalább odafigyelt arra, amit mond. Jane
előrehajolt, és halkan suttogta, hátha Mrs. Wattlesbrook mikrofonokat
telepített a bokrokba:
– Nem tudom, képes vagyok-e erre.
Lesimította a szoknyáját, és folytatta.
– Nem tudom, képes leszek-e tettetni.
A férfi rezzenetlen tekintettel bámult rá, olyan hosszasan, hogy Jane
kezdte kellemetlenül érezni magát.
– Komolyan beszél – jelentette ki végül Nobley. – Miss Erstwhile, ön
miért van itt?
– Kinevetne, ha megmondanám – suttogta a lány. – Nem, várjunk csak!
Nem nevetne, az nem illik a karakteréhez.

58
 A férfi megrándult, mintha Jane vizet loccsantott volna az arcába.
– Nagyon udvariatlanul hangzott? Nem annak szántam. Ó, annyira
fáradtnak érzem magam. Legszívesebben lefeküdnék és addig aludnék,
amíg újra önmagam nem leszek. Csakhogy az utóbbi időben csak félig
voltam az, és azt képzeltem, ha idejövök, ki tudom törölni magamból ezt az
egészet, és visszakapom önmagam. Ez kicsit zavarosan hangzott, igaz?
A férfi kurtán elmosolyodott. Jane észrevette, hogy sötét szeme van,
meleg barna, és ettől a felfedezéstől egy kicsit valóságosabbnak tűnt, nem
csak egy kitalált személynek.
– Mondja meg nekem, Mr. Nobley, vagy bárhogy is hívják, ön hogy
csinálja ezt? Hogyan tud színlelni?
Úgy tűnt, a lány kérdése annyira mellbe vágja, hogy a férfinak szinte
elakadt a lélegzete. Jane meglepődött, hogy ezt egyáltalán észrevette,
aztán rájött, hogy nagyon közel van a fejük egymáshoz, mivel ő egészen
előrehajolt, hogy a férfi hallja a suttogását.
– Miss Erstwhile – felelte a férfi színtelen hangon, nem mozdulva.
– Játssza csak a kisded játékát, de engem ne próbáljon csapdába csalni!
Én nem fogok úgy táncolni, ahogy maga fütyül.
Felegyenesedett, és dühös pillantást vetett a lányra, aztán hátat fordított
neki, és háromlépésnyire eltávolodott tőle.
Jane mozdulatlanul ült a kövön, ám a belseje zsongott, mint egy
megzavart méhkas. Majdnem bocsánatot kért a férfitól, de aztán
meggondolta magát.
Bocsánatot kérni? Ugyan miért? – gondolta. Ez egy undok, kellemetlen,
megvetésre méltó alak. Nincs benne semmi Darcyból. És nincs szükségem
rá ahhoz, hogy végigcsináljam ezt. Egyedül is meg tudom csinálni. Meg
akarom csinálni.
Dühösen meredt a férfi hátára, és a düh segített neki legyűrni a
gyengeségét. Lehajtotta a fejét, és mélyeket lélegzett.
Viselkedj úgy, ahogy ebben a ruhában, ebben a kalapban kell! Ez csak
lámpaláz, semmi egyéb. Épp csak attól félsz, hogy ostobának tűnsz majd.
Úgyhogy ne félj! Ismerd el, hogy már eddig is bolondot

59
csináltál magadból, és csináld ezt végig, hogy aztán megszabadulhass az
egésztől!
Lesimította a hasán a ruhát. Behunyta a szemét, és próbálta elkapni
egy Austen-párbeszéd hangulatát – ami olyan volt, mint amikor az ember
megpróbál dúdolni egy dallamot, miközben egy másikat hallgat. Amikor
újra kinyitotta a szemét, Andrews százados rohant felé a pázsiton át, egy
pohár vizet lötyögtetve a kezében.
– Hozom már! Itt a víz! Ne aggódjon!
Meghajolt, amint átnyújtotta, és közben mosolygott, mint egy kéjenc.
Jane elvette tőle a vizet, és mohón kortyolni kezdte-Ásványok íze érződött
benne, és olyan hideg volt, mintha kútból húzták volna. Megnyugodott tőle.
Most már biztos volt benne, hogy végig tudja csinálni.
– Nos, uraim – mély lélegzetet vett, és rámosolygott a századosra
–, most, hogy rám találtak, és megitattak, mit akarnak tenni velem?
– Micsoda remek kérdés! Mit is feleljek erre?

– Nem, jó fiú leszek. Nos, miféle kalandra készült, mielőtt önbe

botlottunk volna? Talán találkára igyekezett egy titkos szeretővel, vagy egy
térképet követve elrejtett kincset keresett?
– Nem árulom el – válaszolt Jane.
Nobley arcán nem látszott semmiféle érzelem, és mikor megszólalt,
udvariasan unalmas volt a hangja.
– Nekem az volt a szándékom, hogy kilovagoljak, és hagyjam, hadd
sétálgasson csak magányosan, ha az a vágya.
– De én ezt nem hagyom annyiban – jelentette ki Andrews százados. –
A sok eső után a vadászathoz túl sáros a talaj, nekem pedig szükségem
van egy kis szórakozásra. Úgyhogy velünk kell jönnie lovagolni, most, hogy
így elcsíptük. Ön az én pillangóm, és nem engedem, hogy elrepüljön.
Amikor elindultak az istállók felé, Jane belekarolt a századosba, és
hagyta, hogy behízelgő hangja elvarázsolja. A férfi kérdésekkel árasztotta
el, csüggött a válaszán, és olyan mélyen elmerült a

60
társalgásukban, mintha a lány egy regény volna, amelyet képtelen letenni.
A százados intenzív érdeklődése segített neki, hogy ismét életre keltse
Miss Erstwhile karakterét.
Mr. Nobley Jane mellett sétált, aztán mellette lovagolt, de nem szólt egy
szót sem. A lány próbálta élvezni a lovaglást szánalmasan szelíd lován, de
Mr. Nobley hallgatása olyan volt, mint egy arculcsapás. Hiszen a férfi egy
pillanatra már emberinek tűnt, mielőtt kellemetlenkedni kezdett, és hátat
fordított neki. Mintha egy pillanatra lehullott volna az álarc. Nem, bizonyára
tévedés volt, már megint az ő átkozott reménykedő természete épített
várat ott, ahol valójában csak sár volt. Hibázott, amikor megpróbálta
félrevonni a függönyt, amely eltakarta a valóságot. Ez a férfi színész. Jane
megfogadta, hogy sosem követi el vele szemben ezt a hibát még egyszer.
Természetesen ő is viszonozta Mr. Nobley hallgatását. Volt valami a férfi
tekintetében, amitől meztelennek érezte magát. Nem szexisen, hanem
zavarba ejtően meztelennek. Mintha a férfi átlátott volna az ostobaságán,
és látta volna, mennyire buta nő is Jane. És mivel még mindig túl
bizonytalanul ingadozott a való világ és Austen világa között, a lány inkább
nem is nézett a férfi szemébe aznap többször.
A százados megnevettette és elfeledtette vele a kellemetlen gondolatait,
úgyhogy, annak ellenére, hogy kissé izzadt, és ostobán érezte magát egy
krumpliszsákszerű ruhába öltözve, Jane-nek elég kellemesen telt a
délutánja. Egész idő alatt figyelte, nem tűnik-e fel valahol a magas kertész,
azt remélve, a férfi nem látja meg, amint hölgyet játszik két jelmezes
úriember társaságában. Aztán egy pillanatig hirtelen azt szerette volna, ha
mégis meglátja.

Jane végül hozzájutott a vágyott fürdőhöz, és utána szexisebbnek érezte

magát az empire szabású ruhában is. Úgyhogy aznap délután tisztán és
szexisen, hamis Austen-világbeli személyiségébe kapaszkodva, a
szalonban várta Pembrook Cottage lakójának régen

61
beígért látogatását. A válla körül, a mellénél megkötve, egy kicsi, áttetsző
kendőt viselt, betartva a szabályt, hogy a régensség korában a kebleket
napvilágnál takarni illett. Miss Charming csipkés kendője épphogy takarta a
keblei közt az árkot, de jókora dekoltázsa befedésének reménytelen
feladatával már nem boldogult.
Miss Charming kezével a nyakát legyezte, és ezt tette Jane is. A ruhája
könnyű muszlinból készült ugyan, de alatta alsóing volt, fűző és harisnya,
harisnyakötővel a combjához erősítve, az őszi nap pedig igen erősen
sütött, a napfény beömlött az ablakon, és elárasztotta a szobát. Jane
reménykedve várt a kattanásra, ahogy bekapcsol a légkondicionáló, de
hiába.
Mikor a csengő megszólalt, Jane és Miss Charming felemelkedtek a
kanapéról, megigazították a szoknyájukat, és várták, hogy a szobalány
bevezesse a látogatókat. A férfiak persze valahol másutt voltak. Saffronia
néni pedig az előcsarnokban várakozott.
– Tudom, mire gondol – szólalt meg Miss Charming, és hangjában
nyoma sem volt a hamis brit akcentusnak.
– Nagyon csodálkoznék rajta, ha tudná.
Abban a pillanatban Jane éppen arról a csokoládészószról ábrándozott,
amelyet Floridában, egy flancos étteremben tüntetett el pillanatok alatt.
Pembrook Parkban nem volt csokoládé, és Jane nem tudta eldönteni, hogy
a hiánya segíti vagy akadályozza a szerepjátszásban.
– Azt reméli, hogy Amelia Heartwright egy öreg, csúnya nőszemély, és a
fiúknak nem fog tetszeni egyáltalán. Igazam van? – kérdezte Miss
Charming, a lábujjain hintázva.
– Hát, most, hogy említi…
Miss Charming fején találta a szöget. Jane szégyenlősen elmosolyodott.
Ám csalódniuk kellett.
– Lányok! Nézzék, ki van itt végre! Miss Amelia Heartwright. Miss
Heartwright, hadd mutassam be Miss Elizabeth Charmingot, és az
unokahúgomat, Miss Jane Erstwhile-t.

62
 A három hölgy pukedlizett és fejet hajtott, és Jane észrevette, mennyire
természetes és elegáns Miss Heartwright meghajlása. Láthatóan járt már
itt, és most visszatért egy kis repetára, Mrs. Wattlesbrook egyik ideális
vendégeként. Ismerte a szabályokat, a játékosokat, a nyelvet és a
jelmezeket. Nemes ellenfél lesz.
Ráadásul kedves volt. (Természetesnek tűnő) szőke, hosszú haja
göndör fürtökben keretezte az arcát, amely nyílt és őszinte volt, sőt, szív
alakú, ahogyan a korabeli írók jellemezték volna. Élénk rózsaszín volt az
orcája és az ajka, a szeme pedig gyönyörű kék. Miss Heartwright karcsú
volt és magas, és nem lehetett idősebb egy nappal sem, mint
harminckilenc éves. Na, legfeljebb negyvenhárom.
Jane a szoknyája alatt megvakarta lábujjával a bokáját. Miss Charming
pedig összevonta a szemöldökét.
– A mamám nagyon sajnálja, Lady Templeton, de ma gyengélkedik –
jelentette ki Miss Heartwright dühítően hiteles brit akcentussal. – Megkért,
hogy hozzam át ezt az almát a kertünkből.
Saffronia néni elvette tőle a kosarat.
– Remek! Odaadom a szakácsnak, és meglátjuk, milyen pompás
nyalánkságot készít belőle. Velünk kell vacsoráznia, Amelia. Ragaszkodom
hozzá.
– Köszönöm, maradok!
Jane és Miss Charming homlokráncolva néztek egymásra.
A négy hölgy letelepedett a nappaliban, és csevegni kezdtek. Vagyis
inkább csak Miss Heartwright és Saffronia néni csevegtek, míg Jane és
boldogtalan társa csak hallgatták, lehangoltan piszmogva a hímzésükkel.
De egyéb jó tulajdonságai mellett Miss Heartwright figyelmes is volt.
– Miss Erstwhile, szeret olvasni? – fordult oda Jane-hez.
– Igen.
– Tudom, hogy a regények csintalan dolgok, én mégis csak úgy falom
őket. Az otrantói kastélytól valósággal kirázott a hideg.
– Igen, hogy is lehetne elfeledni azt a hatalmas sisakot?

63
 Jane gondosan elvégezte a házi feladatát pár éve, amikor a gótikus
regényeket tanulmányozta, hogy jobban értékelni tudja a klastrom titkát.
– De Mrs. Radcliffe írásai a kedvenceim, különösen az Udolpho titkai.
Miss Heartwright elragadtatottan összecsapta a kezét.
– Csodás! Olyan sok megbeszélnivalónk lesz. Remélem, gyakran
meglátogat majd az itt-tartózkodása alatt.
Jane-t megmentette a választól, hogy belépett a szobalány, és
jelentette, hogy az urak hazatértek a sportpályáról.
– Kísérje be őket, köszönöm! – felelte Saffronia néni.
Bevonultak az urak. Elegánsan festettek a sportöltözékben, jóképűek
voltak és férfiasak a szürke és barna árnyalataiban. A fű és a lovak illata
érződött rajtuk.
Amikor beléptek, Jane felállt és eltöprengett, hogy vajon 1816-ban egy
nő felállt-e a férfiak érkezésekor. Közben a hímzése az öléből a padlóra
csúszott. Andrews százados lehajolt, hogy felemelje. A férfi leheletén Jane
enyhe dohányillatot érzett, ami csak egy kissé rontott elbűvölő mosolya
hatásán, ahogy közelről felnézett rá.
Az urak természetesen emlékeztek Miss Heartwright-ra az előző évről,
és szívélyesen üdvözölték. Szívélyesen? Jane-nek el kellett ismernie, hogy
úgy tűnt, mindketten rettentően örülnek, hogy látják. Nos, a százados
sugárzott az örömtől, Mr. Nobley pedig csak udvarias volt – de mintha
sokatmondó pillantást váltottak volna. Talán volt valami az elbűvölő Miss
Heartwright és a hűvös modorú Mr. Nobley között?
– Jól néz ki, Mr. Nobley – jegyezte meg Miss Heartwright, mire Jane-
nek kis híján elakadt a lélegzete. Kinek jutott volna eszébe ilyesmit
mondani ennek az embernek? – Remélem, a karja rendbe jött a tavalyi
balesete óta.
Mr. Nobley pedig majdnem elmosolyodott! A szeme legalábbis
mosolygott.

64
 – Hát emlékszik. Életem egyik kevéssé méltóságteljes pillanata volt.
Andrews századosból kitört a nevetés.
– Már el is felejtettem!

– Nobley barátom fel akart vágni a táncparketten – egy hölgyet akart

elkápráztatni, gondolom de elcsúszott a menüett közben, és eltörte a
karját! Vagy csak rándulás volt?
– Nem tört el – jelentette ki Nobley.
– Ne rontsd el máris a hatást, Nobley! A törött csont jobban hangzik.
– Igaza van, Andrews százados – szólalt meg Miss Heartwright –, és
kíváncsi vagyok, Mr. Nobley, ezúttal vajon milyen elbűvölő mókával áll elő.
Természetesen muszáj lesz még jobban kitennie magáért, különben miről
beszélnénk majd jövőre.
A férfi udvariasan meghajolt. Úgy tűnt, egy cseppet sincs megsértve.
– Alázatos szolgája vagyok, és nincs más vágyam, mint hogy az ön
szórakoztatásáról gondoskodjam.
– Nos, akkor ezt meg is beszéltük – mondta Saffronia néni, és szélesen
elmosolyodott. – Micsoda felüdülés az ön társasága, Miss Heartwright! El
kell látogatnia hozzánk mindennap, amikor csak kedve tartja.
Jane vetett egy pillantást Miss Charmingra, aki az elmúlt félórában
szinte összezsugorodott, mint a répa, amit a hűtő mélyén felejtettek.
Összegörnyedt a kanapén, és dühösen meredt a hímzésére, miközben
körbe-körbe tekergette lábát.

65
 2. számú pasi

Rudy Liev, TIZENÖT ÉVES

Rudy KACAGTATÓ volt. Amerre járt az iskolában, a tömeg hátrahúzódott,

spontán hallgatóságot alkotva, arcukon mosollyal várva szellemes
megjegyzéseit. Vagy lehet – gondolta később Jane –, hogy félelmükben
húzódtak hátrébb?
Négy hónapnyi iskolai bulizás, közös mozik és délutáni telefonhívások
után Rudy repertoárja mintha kezdett volna kimerülni, úgyhogy minden
előzetes figyelmeztetés nélkül egyszerre Jane-re irányította a humora élét.
– Éppen smároltunk, amikor egyszer csak megnyalja a számat, mintegy
macska? – mesélte a gyepen ebédelő csoportnak. – Felnyalogatott, mint a
tejet. Miau, cicuska.
Az ezt követő, kábult magányban eltöltött hetekben olvasta Jane
először a Büszkeség és balítéletet.
A tízéves osztálytalálkozón három ember emlékezett mega
„tigrisnyelvű”Jane-ről. A jó öreg Rudy is ott volt, tekintélyes sörhassal,
ontva magából a vicceket, amelyeken nem nevetett senki.

66
 nap, folytatás

AZNAP ESTE (hogy ellensúlyozza zavarba ejtő összeomlását, és főleg

Miss Heartwright betolakodását a képbe) Jane a kedvenc estélyi ruháját
vette fel, amely halvány barackszínű volt, V kivágással és puffos, rövid
ujjal. Az utóbbi három napban hol úgy érezte, hogy legszívesebben
gondolkodás nélkül fejest ugrana ebbe a fantáziavilágba, hol elfogta a
leküzdhetetlen rettegés. Ám amikor belebújt egy új ruhába, mindig azt
gondolta: Hurrá!
A negyedik nő színre lépése összezavarta a kialakult rendet. Saffronia
néni kijelentette, hogy ő a szobájában fog vacsorázni, mire Jane azt felelte,
ez képtelenség, ő így egyszerűen kíséret nélkül fog a szalonból átsétálni
az ebédlőbe. A sor végén. Mint egy kidobott kiskutya. Nos, a kiskutyás
részt valójában nem mondta ki. Ellenben valóban egyedül lépett be az
ebédlőbe, Miss Heartwright és Andrews százados mögött, de azzal
vigasztalta magát, hogy mindezt nagyon elegánsan tette.
Amikor az urak csatlakoztak a hölgyekhez a szalonban, Miss Charming
gyorsan lecsapott.
– Egész este duzzogni fogok, ha nem jön, Mr. Nobley, és nagyon tudok
ám duzzogni!
Így begyűjtötte mindkét független urat a whist asztalhoz. Szép
fegyvertény volt. Természetesen Miss Heartwright, a vendég alkotta a
négyes utolsó tagját.
Jane megpróbálta azzal szórakoztatni magát, hogy belekezdett egy új
hímzésmintába, habár a végeredmény hamarosan lényegesen
szórakoztatóbbnak bizonyult, mint maga az elfoglaltság. Sir John,akit
általában túlságosan lefoglalt az itala ahhoz, hogy egy-egy mordulásnál
többre fussa tőle, most különösen figyelmes volt Jane-nel. Addig bámult rá,
míg a lány tudomást nem vett róla, és akkor sajátságos, szaggatott
stílusban társalgást kezdeményezett vele.
– Gyakran vadászik? Hm? Madarakra? Miss Erstwhile?

67
 – Ó, nem, nem vadászok.
– Hát persze. Igen, igen, hogyne.
– És ön, ööö…, gyakran vadászik?
– Mire?
– Madarakra?
– Madarakra? Madarakról csiripel? Miss Erstwhile?
Saffronia néni ezúttal nem vette észre azonnal a kellemetlen helyzetet,
mint máskor. Egy lámpa mellett ült, ölében egy nyitott könyvvel, és üveges
tekintettel bámult maga elé. Jane elgondolkodott rajta, vajon mennyit
pihenhet szegény teremtés. A férfiak gyakran eltűntek, a maguk
szórakozása után járva, de Saffronia néninek mindig szolgálatban kellett
lennie.
– Saffronia néni – ült le mellé Jane, hogy a többiek ne hallják, amit
mond. – Hadd beszéljem rá, hogy ma korán nyugovóra térjen. Olyan sokat
fárad értünk egész nap. Nem hinném, hogy bárki is megtagadna magától
egy kis pihenést.
Saffronia néni elmosolyodott, és megveregette Jane arcát.
– Talán valóban megteszem, csak most az egyszer. Ha megígéred,
hogy nem árulsz el.
Jane örült, hogy szegény nő egy kis lélegzethez juthat, de ez persze azt
jelentette, hogy kettesben kell maradnia a kanapén Sir Johnnal, aki
zajosan kérődzött valami ételmaradékon. A lány kihúzta magát a fűzőben,
és próbált nem tudomást venni a kellemetlen hangról. Inkább a
kártyaasztalnál folyó társalgásra figyelt.
– Teringettét, Mr. Nobley! Ez aztán őrületes játék volt! – kiáltott fel Miss
Charming.
– Elnézéséért esedezem – felelte a férfi.
– Elnézésért? – képedt el a nő. – Nem tudja, hogy ez azt jelenti, nagyon
jó volt? Tisztára lehengerlő?
– Ha úgy gondolja – hajtott fejet Mr. Nobley.

– Vigyáznod kell Miss Charminggal, Nobley. Nagyon vág az esze.

Fogadjunk, hogy mindenfélét tudna tanítani neked!

68
 Miss Charming kuncogott.
– Ejnye, Andrews százados! Ugyan mire gondol?
Ahányszor csak lanyhult a társalgás, Miss Heartwright igyekezett rögtön
felélénkíteni.
– Ó, jó húzás volt, százados. Ezt nem láttam előre. Gratulálok, Mr.
Nobley! Jó lapjai vannak, úgy vélem. Ezt remekül kijátszotta, Miss
Charming, és milyen gyönyörű a bőre!
Miss Heartwright nem egyszerűen csak kedves volt. Ó, nem. Ő
elképesztően lebilincselő volt. Még Mr. Nobley is mintha beszédesebb lett
volna az ő társaságában, mint általában. A férfi még mindig nem beszélt
Jane-nel azóta, hogy a lány kilépett a szerepéből, és Jane, ahogy most
figyelte, arra gondolt, vajon beszámolt-e Mrs. Wattlesbrooknak a botlásáról.
Mr. Nobley mindössze egyszer pillantott felé. Ez volt minden.
Miss Heartwright pedig továbbra is túláradóan kedves volt mindenkihez.
Jane hirtelen természetellenesen zsúfoltnak érezte a helyiséget. A
lámpák mintha túl fényesek lettek volna, ennek ellenére a szalon mégis
homályosnak tűnt. Megpillantotta magát egy tükörben, amint abban a
nevetséges ruhában feszít, esetlenül és ostobán, a fejére tűzött barna
konttyal és az idegen fürtökkel. Ez a látvány elég volt ahhoz, hogy ismét
visszakozzon.
Mekkora idióta vagyok? – sziszegte magában. A sok év alatt, mióta
Jane Austen világáról fantáziáit, sosem képzelte volna, mennyire
kívülállónak érzi majd magát, amikor végül sikerül oda bejutnia.
Amikor Sir John horkolni kezdett, és senki sem figyelt rá a legkevésbé
sem, a lány a széke alá csúsztatta az elvileg párnahuzatnak szánt
hímzését, és kisurrant.
A szobájába kellett volna mennie. A kor szabályai szerint egyedülálló
nők csak nappal sétálhattak a szabadban, de Jane-nek fájt a feje, és a
fejfájás rosszul tűri a szabályokat.

69
 Az éjszaka hűvös levegője végigömlött a karján, megborzongatva egész
testét. Jane megdörzsölte a karját, és szinte hallotta Mrs. Wattlesbrook
Obi-Wan-Kenobyra emlékeztető hangját, amint azt mondja: „Mindig vegyen
vállkendőt és kalapot, amikor kimegy!”. Szinte azt remélte, hogy az
öregasszony rátalál, és hazaküldi, véget vetve ennek az egésznek. De
nem jött senki.
Végigment a kerti sétányon (nehogy a fű foltot hagyjon a szoknyája
szegélyén), és kissé csüggedten arra gondolt, bárcsak Andrews százados
a keresésére indulna. Ha nem reménykedik az ember, nem tud ábrándozni
sem. Ez volt az ő problémája. Mindig is túl sok reményt hurcolt magával,
mint egy túlméretezett csomagot. Ha pesszimistább volna, akkor nem
kellene ezekkel a képtelen ostobaságokkal foglalkoznia, és nem állna itt,
csüggedten és szánnivalóan egy elképzelt Angliában.
Követte a kanyargós ösvényt, amíg egy kisebb épülethez nem ért, ahol
a személyzet volt elszállásolva. Egy első emeleti ablakban egy televízió
eltéveszthetetlen kékes villódzását látta, amely vonzotta, akár az éjszakai
pillangót a lámpafény. Hallotta, amim egy kommentátor a „New York
Knicks” és a „Pacers” neveket mormolja, de nem tudta kivenni a
részleteket. Egy amerikai kosárlabda-mérkőzés igazi, huszonegyedik
századi összecsapása hirtelen legalább olyan vonzónak tűnt, mint egy
adag csokoládéöntet.
Igaz is, már emlékezett, ez a két csapat nyitja az NBA-szezont október
30-án, ami azt jelenti, hogy ha valaki ma este nézi Angliában, akkor
valószínűleg tegnap játszották New Yorkban, akkor viszont ma…
– Halloween van – mondta ki hangosan. – Milyen tökéletes időzítés!
A hideg, sötét éjszakában hívogatóan villódzott a televízió kék fénye. A
gondolatra, hogy most sarkon forduljon és visszamenjen a szobájába
lefeküdni, vagy esetleg visszatérjen a szalonba, és tovább nézze a whist
játékot, legszívesebben sikoltozni kezdett volna. Odalépett az ajtóhoz, és
bekopogott.

70
 A televízió elhallgatott, és léptek közeledtek az ajtó felé.
– Egy pillanat – szólalt meg egy férfihang.
Az ajtó kitárult, és ott állt Martin – azaz Theodore –, a kertész
pizsamanadrágban, fedetlen felsőtesttel, törülközővel a nyaka körül.
Ruhátlan testét látva Jane legszívesebben füttyentett volna. Most örült,
hogy a kedvenc ruhája van rajta.
– Csoki vagy csíny? – kérdezte.
– Micsoda?
– Bocs, hogy megzavartam! – intett a lány a törülköző felé. – Éppen
kondizott?
– Ööö… Miss Erstwhile, igaz? Jó estét! Nem, csak nem találtam a
felsőmet. Eltévedt?
– Nem, csak sétáltam, és… nem tudná megmondani nekem, hogy áll a
Knicks-Pacers mérkőzés?
Martin egy pillanatig kifejezéstelen arccal meredt rá, aztán
körbepillantott, mintha csak azt nézné, nem hallgatózik-e valaki. Behúzta a
lányt az előszobába, aztán becsukta mögötte az ajtót.
– Kihallatszott?
– A tévé? Igen, egy kicsit, és láttam az ablakban a fényt.
– Ezek az átkozott papírvékony függönyök!

– Mindig lebuktat, amikor valami rosszat csinálok, igaz? Csak

reménykedem, hogy nem az ő kémje. Különben pörköltet csinál a
golyóimból.
– Ki? Mrs. Wattlesbrook?
– Igen, akinek a jelenlétében aláírtam egy tucat titkos záradékot a
helyes viselkedésről, és még ki tudja, mi mindenről. Többek között
megesküdtem rá, hogy minden modern holmit távol tartok a vendégektől.
– Ugye a Wattlesbrook nem az igazi neve?
– De igen, attól tartok.
– Ó, nem! – válaszolt Jane nevetve.
– Ó, de!

71
 Martin leült az ágya szélére.
– Akkor, ha jól értem, nem neki kémkedik. Jól van. Igen, a kedves Mrs.
Wattlesbrook a nemes vízi bivaly leszármazottja. De ez jó állás.
Kertészként sosem kaptam még ennél jobb fizetést.
Jane szemébe nézett.
– Nem szeretném elveszíteni az állásomat, Miss Erstwhile.
– Nem fogok árulkodni – válaszolt Jane, az idősebb testvér hangján. –
És nem szólíthat engem Miss Erstwhile-nak, amikor csak egy törülközőt
visel a nyaka körül. Az igazi embereknek Jane vagyok.
– Én pedig még mindig Martin.
– Egyébként hogy tudja fogni a meccset itt?
A férfi széles mozdulattal lerántott egy takarót a videóval egybeépített
televízióról, akár egy bűvész, és elmagyarázta, hogy megkért egy fickót a
városban, vegye fel neki a mérkőzést.
– Tudom, tudom, felesleges ennyit kockáztatnom egy
kosárlabdameccsért, de hát: gyengeség, férfi a neved.
– Talán kosarazott valaha? – kérdezte Jane, végigmérve a férfi magas
termetét.
– Az amerikaiak mindig ezt kérdik tőlem, úgyhogy puszta
kíváncsiságból kezdtem nézni az NBA-mérkőzéseket pár évvel ezelőtt.
Most pedig már szégyentelenül függő vagyok. Ez egy kicsit izgalmasabb,
mint a foci, nem igaz? Körülbelül ugyanannyit futkároznak, de sokkal több
a gól. El ne mondja egyetlen sheffieldinek sem, hogy ezt mondtam! Éljen
sokáig a Manchester
United!
– Igen, úgy van. Hajrá, United! – felelte a lány, és keresztet vetett.
– Szóval, az eredményt akarja tudni.
– Úgy van – vágta rá a lány, aki már el is feledkezett róla.
– Legutóbb, amikor láttam, tizenöt-tíz volt a Knicks javára, az első
negyedben.
– Első negyed? Ööö… megengedné, hogy itt maradjak és
végignézzem?

72
 – Ha Mrs. Wattlesbrook itt találja…
– Mind azt fogják hinni, hogy már lefeküdtem. Senki nem fog keresni.
Végül is, utolsó vagyok a rangsorban.
Levették a takarókat a férfi ágyáról, és a függönykarnisra akasztották,
„extra kékfény elleni védelemnek”. Aztán annyira lehalkították a készüléket,
hogy csak suttogva beszélgethettek, ha hallani akarták a kommentátor
hangját. Jane otthonosan érezte magát, és élvezte a kis csínyt, hogy
meccset néz az elsötétített lakásban, elrejtőzve a fúria tulajdonosnő elől,
gyömbérsört iszogatva Martin mini hűtőjéből.
– Maga gyömbérsört iszik, miközben NBA-mérkőzést néz? Mint egy
tőről metszett amerikai, nem igaz?
– Ez a lehető legszörnyűbb dolog, amit egy angolnak mondhat.
– Szörnyűbb, mint a tőről metszett francia?
– Igaz. Az a legszörnyűbb.

– Egy nyarat Amerikában töltöttem, és egy este megittam két hatos

csomag gyömbérsört fogadásból. Utána már az addig pocsék édeskés íz
egyszerre finomnak tűnt. De várjon csak egy pillanatot, Miss Épp-most-
jöttem-egy-unalmas-whistjátszmából! Ki beszél itt tettetésről? Bagoly
mondja…
– Igen – a lány lesimította empire szabású ruháját, és igyekezett
őszintén nevetni magán. – Ez… ööö… halloweeni jelmez. Tudja: csokit
vagy csínyt.
– Aha – felelte a férfi. – Az én érdeklődésem a kosárlabda iránt pedig,
tudja, csak egy különös kulturális jelenség kutatása.
– Színtiszta kutatás.
– Abszolút.
– Természetesen. Különben is, maga teljesen tönkretett engem. Nem
csoda, hogy Wattlesbrook tilt mindenféle érintkezést a modern dolgokkal.
Miután öt percig beszélgettem magával a kertben, most majd
megszakadok, hogy ismét komolyan vegyem magam ebben az öltözékben.

73
 – Sok nőre vagyok ilyen hatással. Elég, ha csak öt percet töltenek
velem, hogy… nos, ez nem hangzott túl jól.
– Akkor jobb, ha elhallgat. Figyeljük a meccset!
A televízió mintha elhalkult volna, úgyhogy közelebb húzódtak, a
heverőről a szőnyegre. A szőnyegen ülve, Jane-t szorította a fűző, úgyhogy
Martin vállának dőlt, hogy kényelmesebb legyen. Aztán a férfi átkarolta a
vállát, és Jane megérezte a férfi finom illatát. Kicsit szédült a gyömbérsörtől
és a tévé kékes villódzásától. A férfi megfogta a kezét, mire Jane feléje
fordult, és a lélegzetük összeért. Aztán az ajkuk is.
És aztán amúgy igazán smárolni kezdtek.
Fura volt olyan férfival csókolózni, akit alig ismert. Még sosem csinált
ilyet. Vonzónak és merésznek érezte magát, és mérföldekre távolodott
minden gondjától. Nem gondolkodott, és nem aggódott. Csak játszott.
– Jó lövés volt – mondta behunyt szemmel, azt színlelve, hogy nézi a
meccset.
– Nézze azt a védekezést! – suttogta Martin, Jane nyakát csókolva. Az
estélyi ruha nem sokat takart a nyakából, és a férfi az egész dekoltázsát
bebarangolta. – Kapd el azt a lepattanót, te ügyetlen mamlasz!
Aztán abbahagyták a csókolózást, és zihálva egymásra néztek,
izgalommal teli várakozással.
– Jó a játék – jegyezte meg Jane.
A tévé statikusan zúgott. Jane nem tudta, mennyi ideje ért véget a
meccs, de elnehezült végtagjai elárulták, hogy nagyon késő lehet. Arra
gondolt, ha még tovább marad, elalszik a férfi mellkasán, és mivel ezt a
gondolatot nagyon vonzónak találta, úgy döntött, azonnal elmegy. A teste
elzsibbadt a külső csontvázként viselkedő fűzőben, a férfinak kellett talpra
segítenie. Úgy húzta fel fél kézzel, mintha pehelysúlyú lenne.
Az ajtóhoz kísérte, és meglegyintette a fenekét.
– Jó meccs volt, mester! Viszlát holnap.

74
 – Ööö… ki nyert? – kérdezte Jane, a még mindig haragosan duruzsoló
tévé felé intve.
– Mi ketten.
Jane-nek fogalma sem volt, mennyi lehet az idő, mivel óra nem
szerepelt a ruhatárában, de a hold már nagy utat tett meg az égbolton.
Jane vékony ruhájában reszketve átlopakodott az udvaron. Talpa alatt
csikorgott a kavics, elárulva a közeledését, ha lett volna a közelben valaki.
A díszes bejárati ajtón belépett a házba, aztán becsukta maga mögött, és
selyemtopánkás lábával végigóvakodott az előcsarnok nyikorgó padlóján.
Fura volt így lopakodni a nagy házban éjszaka, és az a különös, bizsergető
érzése támadt, mintha valaki figyelné vagy követné.
– Ki van ott? – kérdezte egyszer, úgy érezve magát, mint „A csavar
fordul egyet” egyik szereplője. Látta valaki, amikor kijött Martintól?
Hazaküldik? A férfit meg kirúgják?
Senki nem felelt.
Bezárta a szobaajtót maga mögött, és nem vesződött azzal, hogy
csengessen Matildának, annyira késő volt. A fűzőt felvenni lehetetlen volt
segítség nélkül, de levetkőznie sikerült már máskor is, ha nem is ment
könnyen. Egy szál alsóingben bebújt a hűvös lepedők közé. A kezén még
érezte Martin illatát, és ahogy boldogan befúrta magát a párnába, örömmel
idézte fel magában azt az érzést; amikor a férfi megcsókolta.
Persze ez nem jelentett semmit, csak éppen kellemes volt és kész,
hiszen ő végképp leszámolt a férfiakkal meg a szerelemmel, és szigorúan
megtiltotta magának, hogy túl sok reményt fűzzön bármihez is. De azért
kellemes volt. És, Jane életében először – egy kis ártatlan flört.
Ma megcsókolták Jane-t. És Jane ma arra gondolt: „Ki az a Mr. Darcy?”

75
 számú pasi

Dave Atters, TIZENHAT ÉVES

igazán tetszett Jane-nek. Bedobó volta középiskola kosár csapatában, és

vele kezdődött Jane egészségtelen rajongása a kosárlabda iránt. A lány
kuncogott és sóhajtozott, és ábrándozott. A fiú azt mondta, ugorj, és Jane
pattant. Ám amikor Dave leparkolta csilli-villi sportkocsiját Jane-ék háza
előtt és benyúlt Jane szoknyája alá, a lány ellökte magától. Amikor Jane
nem volt hajlandó engedni, a fiú kiparancsolta a kocsiból. Az iskolában
pedig úgy tett, mintha nem is ismernék egymást.
Évekkel később Jane azt fontolgatta, hogy felkeres egy terapeutát
miatta, de aztán rájött, hogy nem a „Játékos kezű”Atters az, aki miatt nem
tud továbblépni. Valójában Fitzwilliam „Legjobb meggyőződésem ellenére
szeretem” Darcy volt a bűnös. Különben is, egy iskolai osztálytalálkozó
alkalmával ő meg Molly festékszóróval felfestették Dave sportautójára,
hogy „FATÖKŰ”, és ez meglehetősen terápiás hatásúnak bizonyult.

76
 5 – 6. nap

JANE ALIG VÁRTA, HOGY ISMÉT ELJÖJJÖN AZ ESTE. A társasági

szabályok megkövetelték, hogy a hölgyek most ellátogassanak Pembrook
Cottage-ba, utána pedig ismét Miss Heartwrightot kellett meghívniuk
vacsorára. Jane lett a negyedik nő egy három úriemberrel rendelkező
háztartásban. Bár a százados gyakran rávillantotta mosolygós tekintetét,
és vacsoránál szópárbajt vívott Mr. Nobley-val, a figyelme állandóan
elkalandozott a karnisra akasztott ágynemű, a gyömbérsör és a televízió,
meg egy kert illatú férfi irányába. Valami valóságos felé.
Martin szobája után az élet a szalonban unalmasnak és nyomottnak
tűnt. Vártak az urakra, és közben semmiségekről csevegtek, üdvözölték az
urakat, és tovább csevegtek semmiségekről… Minden téma biztonságos
volt és semmitmondó, és mindenki gondosan karnyújtásnyi távolságot
tartott a másiktól.
Micsoda hiábavalóság? – gondolta Jane. Micsoda tökéletes unalom és
ostobaság! Lehetetlen, hogy valóban ilyen lett volna Austen világa! És ha
ilyen volt, vajon hogyan nem örült meg minden régensség korabeli nő?
Miután egy hosszú órát volt kénytelen társasjátékkal eltölteni, közölte,
hogy visszavonul, aztán kiosont a személyzeti szállásra.
Nem szándékozott ismét smárolni Martinnal. De mégis megtette. A férfi
olyan aranyos volt és mulatságos, és annyira határozottan nem Darcy. Ő
pedig annyira könnyednek és butuskának érezte magát vele, nem olyan
volt, mint a megszokott Jane. A férfi igazán remek partner volt ehhez az
utolsó kalandhoz. Ez a magas, tartózkodó angol, aki kosárlabdát néz. Nem
olyan, mint Jane ábrándképe, nem is emlékeztet rá. Jane egyszer sem
próbálta vele abba az irányba terelni a társalgást, vajon egy nap majd akar-
e gyerekeket (ez Jane gyakran használt tesztje volt), és eszébe sem jutott,
hogy esküvőről ábrándozzon azzal a nyurga alakkal az oldalán. Ami igazi
csoda volt.

77
 Másnap reggelinél az urakra nézett, és büszkeséget, sőt, szinte
önteltséget érzett. Egy egész háznyi régensség korabeli szívdöglesztő alak
mellett ő a gyömbérsört kortyolgató kertészt választotta. Martin, úgy tűnt, a
legjobbkor érkezett segítség volt a Darcy-terápiához.
A harmadik este, mire megérkezett Martinhoz, az ablak már el volt
függönyözve az ágyneművel, Stevie Wonder szólt a CD-lejátszón, és az
ágy melletti asztalka meg volt terítve egy abrosznak használt
konyharuhával és egy üres kólás dobozba állított, frissen szedett csokor
levendulával.
– Említette, hogy ismerős ételre vágyik – mondta a férfi, és előhúzott
egy McDonald’s emblémás zacskót.
Elfogyasztották a hideg húst meg a krumplit szinte alig tartalmazó
hasábburgonyát a televízió villódzó, statikus fényénél, ami mostanra már
romantikusabbnak tetszett Jane számára, mint a gyertyaláng, és közben
tragikus gyermekkori történeteket osztottak meg egymással.
– Tizenkét éves voltam, és a mamám még mindig nem engedte meg,
hogy borotváljam a lábam – kezdte Jane. – Egy este elloptam a borotváját,
és megborotválkoztam az ágyban. Sötétben. Szappan nélkül.
– Én punk gyerek voltam, tízévesen rettentő sovány, és szerettem
tojással dobálni az autókat. Igen, tudom, a kisfiúk kreativitása határtalan.
Elkövettem azt a hibát, hogy megdobtam Gerald Lewis autóját. Ő volt a
környék body builder bajnoka, aki még az anyjával élt. A derékszíjamnál
fogva felakasztott egy faágra, vagy másfél méterre a földtől. Ott lógtam egy
órán át.
Jane elhatározta, hogy ma határozottan anélkül fog távozni, hogy akár
csak egy jóéjt puszit is adna a férfinak. Végül is csak a társaság kedvéért
járt ide. Ez nem egy tévés reality show, ahol a producerek arra biztatják a
független női szereplőket, hogy smároljanak minden jóképű fickóval a
játékban. Aztán, amikor Jane az ajtóban állt, kezét a kilincsen tartva, Martin
előrehajolt, hogy arcon csókolja. A férfi sós illata hirtelen elárasztotta Jane-
t, mire ő felugrott, hogy elérje a férfi

78
ajkát, és közben a dereka köré fonta a lábát, rajta a rengeteg réteg
szoknyával.
– Tulajdonképpen milyen magas? – kérdezte Jane.
– Körülbelül kétszáz centiméter – válaszolt a férfi, és a tekintete a lány
szeméről a szájára siklott. – Hat láb hat magának, Miss
Amerikai Pite.
Jane a férfi nyakába kapaszkodott, ő pedig az ajtóhoz szorította a lányt,
és addig csókolóztak, amíg el nem fogyott a lélegzetük. Martinnal
csókolózni a legélvezetesebb csókolózás volt Jane eddigi életében. A férfi
keze türelmetlennek tűnt, ám, mint Jane ámulattal nyugtázta, ennek
ellenére képes volt távol tartani a tilos zónáktól. Ami azt eredményezte,
hogy a szenvedély nem csapott át őrületbe. Finom volt és heves, csak a
csókolózáson volt a hangsúly, a két összesimuló testen és a mámorító
tartózkodáson. Jane számára a veszély izgalma olyan volt, mint egy
extrém sport.
– Azt hiszem, mennie kellene – szólalt meg a férfi.
– Mmm-hmm – motyogta Jane, szájával a férfi ajkán, kezével
felfedezőutat téve Martin széles mellkasán.
Nem akart menni. A férfi sem akarta, hogy menjen. Jane érezte keze
simogató mozdulataiban, felgyorsult légzésében. Végül Martin sajnálkozva
felnyögött, megragadta a lány derekát, és talpra állította.
– Bármennyire is sajnálom, kénytelen vagyok az ajtóhoz kísérni. Jane
felnevetett. Hiszen már az ajtónál volt – pontosabban az
ajtónak szorítva. Martin elfordította az ajtógombot, beengedve az éjszaka
eső áztatta illatát.
– Jó éjt, Miss Erstwhile! – mondta, és kezet csókolt neki.
Jane kihátrált az ajtón, mintha csak egy király színe elől távozna. Aztán
sarkon fordult, és kissé meghajolva, lopakodva elindult a ház felé.
Csodálatos éjszaka volt. A sötétség telten és puhán nyújtózott a kert
felett, mint egy dús idomú akt egy festményen. A levelek táncot jártak Jane
feje fölött. A kanyargó ösvény világos kígyója mintha hullámzott volna. A
hűvös őszi éjszaka szinte felfoghatatlan szépsége

79
felébresztette Jane-ben a művészi alkotóvágyat. De elcsitította magában,
mondván, nem ez a megfelelő idő, hogy azon törje a fejét, hogyan fesse
meg az angol éjszakát. Szinte szédült ettől a váratlan ajándéktól – hogy
egy valódi férfit talált itt, ebben a hamis austeni világban. Egy igazi férfit.
Akivel csókolózhat, aki mellett szexisnek és szórakoztatónak érezheti
magát. Aki nem követel többet, mint amennyit Jane adhat, akivel tökéletes
pillanatokat élhet át, akinek a társaságában inkább mosolyog, mint hogy
aggódna a jövő miatt. Évek óta, vagy talán egész életében most először,
Ms. Hayes… felszabadultnak érezte magát.
Beugrott az ágyába, és becsukta a szemét. Aztán eltűnődött, másnap
milyen korán szökhet majd el, hogy újra találkozzon Martinnal.

80
 4. számú pasi

Ray Riboldi, TIZENHÉT ÉVES

Raynek himlőhelyes volt az arca, és nem mosott hajat mindennap, de ez

nem számított, mert kedves volt. A 2. és 3. számú pasi után Jane elolvasta
a Mansfield Parkot, és eldöntötte, hogy egy kedves, csendes fickóra van
szüksége. Ray vadvirágot szedett neki, és Jane-nek adta a süteményeket,
amelyeket az anyja csomagolt neki még mindig tízóraira. Még a
gyümölcsös pitét is. És állandóan bámulta, amitől Jane szexisnek érezte
magát.
Pár hónap múlva két srác, akikkel Jane együtt nőtt föl, úgy döntött, hogy
Raynek nem volna szabad olyan lánnyal járnia, aki szebb nála. Ezért
rettentő tréfásan kutyagumit hajítottak (nagyon eredeti ötlet!) Ray rozsdás
jeepjébe a nyitott tetején át.
– Tartsd magad távol a nálad szebb lányoktól! – kiabálták, amint Ray
csikorgó kerekekkel kihajtott az iskolai parkolóból.
Jane esküdözött, hogy semmi köze nem volta dologhoz, de Ray nem
hitt neki. Az iskolai ebédlő közepén előre megfontolt szándékkal
beledörgölt (nagyon erősen) egy csokis muffint Jane hajába.
– Hogy tetszik? Mi?
Ekkor kiderült, hogy egyáltalán nem is volt olyan kedves.

81
 7. nap

MÁSNAP ISMÉT KÉSŐN REGGELIZTEK, aztán Jane olvasgatott a

nappaliban. Később meglátogatta őket Miss Heartwright, és sétálgattak az
urak társaságában. Ez utóbbinak a szokásos ábrándozásra kellett volna
ösztönöznie Jane-t, de már egyáltalán nem érdekelte az egész. Tekintete a
kertet fürkészte, azt a magas pohár üdítően friss vizet keresve.
Aznap délután egyedült ült a könyvtárban. Egy Ann Radcliffe-regényt,
Az itáliait olvasta, igyekezve lépést tartani az archaikus történetszövéssel.
Tudta, hogy az Élmény része a kényelmes élet, de
tiszteletbeli New York-iként a puritánok munkaerkölcsét örökölte, és az,
hogy naphosszat szinte semmit nem csinált, kezdte már megviselni.
Sóvárogva vágyott arra, hogy a ruháját a mosdókagylóban mossa ki,
amikor a lakóháza összes mosógépe foglalt, hogy banánt eszegessen,
amit egy utcai árustól vett, hogy eldobható esernyőt vásároljon a szakadó
esőben, és hogy ismét érezze a zsúfolt földalatti forró emberszagát.
Milyen sokat ábrándozott arról, hogy Austen világában éljen, és most,
hogy itt van, a normális élet hétköznapi mozzanataira vágyik. Ez kegyetlen
dolognak tűnt.
Elhatározta, hogy megkeresi Martint most, napközben. Miért ne? Végül
is, nem vámpír a férfi.
Kellemes, napos idő volt, ám amint az elegáns kertben sétálgatott,
hamarosan szívesen menekült volna valami árnyékos helyre az erős
sugarak elől. Az alacsony sövény útvesztőszerű vonalát középen megtörte
egy miniatűr Parthenon, amelyet akár a földönkívüliek is helyezhettek volna
oda. Jelenlegi hangulatában Jane nyugtalanítónak találta az építményt.
Olyan nyilvánvalóan hamis volt a máskülönben természetesen szép
virágok és bokrok között, hogy nevetségessé tette a kertet.

82
 Jane észrevett néhány ősz, sapkás fejet elszórva a park sűrűbb
részeiben, aztán meglátott egy kertészt, aki egy alacsony kőfal mellett
metszette a bokrokat. A férfira oda sem nézve leült a kőfalra, és kinyitotta a
könyvet. Pár perc múlva elhallgatott a metszőolló csattogása, és Jane
megérezte Martin pillantását. Lapozott egyet.
– Jane! – szólalt meg a férfi enyhe bosszúsággal a hangjában.
– Csitt! Olvasok.
– Jane, figyeljen! Valaki figyelmeztetett, hogy egy másik fickó
meghallotta a tévém hangját, és szólt Mrs. Wattlesbrooknak. Úgyhogy ma
reggel ki kellett dobnom. Ha meglátják, hogy maga körül lebzselek…
– Nem lebzsel körülöttem, én csak itt olvasgatok.
– A fenébe, Jane…
– Martin, kérem, sajnálom a tévéjét, de nem dobhat most ki engem is.
Egyszerűen becsavarodom, ha egész délután ott kell ülnöm abban a
házban. Utoljára általános iskolás koromban varrtam, háztartástanórán,
amikor is elkövettem egy szürke sortot, ami elszakadt a fenekemen, amint
leültem benne. És nem zongoráztam, amióta tizenkét évesen
abbahagytam, mert annyira untam. És a főiskolás éveim óta nem vettem a
kezembe könyvet napközben. Úgyhogy láthatja, mekkora bajban vagyok.
– Szóval – vágta bele a földbe az ásót Martin –, megkeresett engem,
mivel nem akadt más, akivel flörtölhetne.
Hah! – gondolta Jane.
A férfi nagy csattanással lemetszett a fatörzsről egy elszáradt ágat.
Hah! – gondolta Jane ismét. Majd felállt, és elindult a ház felé.
– Várjon! – ugrott utána Martin, és elkapta a könyökét. – Láttam magát
azokkal a színészekkel, ahogy a kertben parádéztak ma reggel. Korábban
nem láttam magát velük. Ahogy játsszák a szerepüket. És ez nagyon
megzavart. Úgy értem, ugye nem veszi komolyan ezt a dolgot?
Jane vállat vont.
– Vagy igen?

83
 – Jobban, mint szeretném. Habár mostanában, maga miatt kevésbé
tűnt fontosnak.
Martin felhunyorított egy felhőre az égen.
– Sosem értettem azokat a nőket, akik ide jönnek, és maga is közéjük
tartozik. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni ezt az egészet.
– Nem hiszem, hogy meg tudnám ezt magyarázni egy férfinak. Ha nő
volna, elég lenne annyit mondanom: „Colin Firth vizes ingben”, és rögtön
azt mondaná: „Ááá”. Úgy értem: „Áhááá!”.
Francba! Azt remélte, a férfi nevetni fog a Colin Firth-dolgon. De nem
nevetett. Most pedig, a beállt csendben Jane úgy érezte, mintha egy
mérleghintán állna, arra várva, hogy valaki felpattanjon a hinta másik
oldalára.
Aztán megérezte a szagot. A szakítás dohos, csípős, savanyú, fémes,
bomló szagát. Ez nem egyszerűen az első veszekedésük volt. Jane túl
sokszor volt már ebben a helyzetben ahhoz, hogy felismerje a jeleket.
– Szakítani akar velem? – kérdezte.
– Közel kerültünk egymáshoz annyira, hogy szükség legyen szakításra?
Ó! Jaj! Ettől a megjegyzéstől a lány önkéntelenül hátralépett egyet.
Talán a ruha segítette hozzá, hogy a szokásosnál gyorsabban összeszedje
magát. Pukedlizett.
– Elnézést, hogy megzavartam, összetévesztettem valakivel, akit
ismerek.
Megfordult, és gyors léptekkel távozott, miközben arra gondolt, bárcsak
valami viktoriánus ruha volna rajta, aminek a bő szoknyáját olyan
hatásosan felkaphatná. De be kellett érnie azzal, hogy határozottan
szorosabbra kötötte a kalap szalagját, amint elmasírozott.
Te ostoba, ostoba lány! – gondolta. Már megint fantáziáltál.
Hagyd abba!

84
 Olyan jól ment ez a dolog. Jól szórakozott, kisimult, nem bocsátkozott
egy új románcba tele kérdőjelekkel, mint: „mi volna, ha?”, „mi lesz
azután?”, és „örökké szeretni fog-e?”
– Szakítani akar velem? – motyogta magában. A férfi biztosan
futóbolondnak nézi. És valójában igaza is van. Itt van Pembrook Parkban,
ahol egy vakációért a nők nagy rakás dohányt fizetnek, csak hogy
összejöjjenek olyan férfiakkal, akiket azért fizetnek, hogy körülrajongják
őket. Erre megtalálja az egyetlen férfit az egész birtokon, aki abban a
helyzetben van, hogy megengedheti magának, hogy elutasítsa őt, és aztán
gondoskodik róla, hogy meg is tegye. Ez tökéletesen jellemző rá.

85
 5. számú pasi

Rahim (a családneve feledésbe merült)

„HARMINCÖT” ÉVES (VALÓSZÍNŰLEG INKÁBB 40+)

– Maga annyira bájos? – mondta Jane-nek a parfümös pult felett.

Jane tizenkilenc volt, főiskolás, minimálbért kapott, és éppen élete
legrosszabbul sikerült frizuráját viselte. Feltehetőleg ez volt az oka, hogy
ez a dicséret nagyobb jelentőséggel bírt, mint amennyit érdemelt. Egy
értékes madárnak tűnt, amelyet nem volt szíve elengedni.
A férfi három héten keresztül éttermekbe vitte, drága éttermekbe, és ő
is fizetett! Ahol az őrült pazarlás rohamában Jane előételt is rendelt és
desszertet is! Aztán egy este a férfi hazacsalogatta magával a lakására,
amelyet átjárt az olajszag. A mosdatlan test nehéz szaga, amikor az ember
vagy egy hete nem zuhanyozott már.
A férfi félig behunyta a szemét, és Jane vállát megragadva kijelentette:
„Szeretkezni akarok veled.” Ügyetlen kísérlete Jane-nek eszébe juttatta azt
a pillanatot, amikor Elizabeth Pemberley-ben belefut Mr. Darcyba. Azzal
összehasonlítva, Rahim csúszós tapogatása nevetésre ingerelte a lányt.
És fel is nevetett.
Kínos csend következett. Aztán Jane megköszörülte a torkát, motyogott
valami bocsánatkérést, és távozott.

86
 nap, folytatás

VACSORÁHOZ JANE A LEGKEVÉSBÉ KEDVELT RUHÁJÁT vette fel, a

barnával szegélyezett zöldet, amely olyan volt, mint egy sátor. Nem
számított. Martin nem fogja látni, sőt, ami azt illeti, más sem, amint a sor
végén vonszolja magát. Úgy gondolta, elég jól leplezi a rosszkedvét, de
aztán elege lett abból, hogy leplezze. A szalonban felkapott egy könyvet,
és belesüppedt egy székbe, már amennyire a fűzője engedte.
– Ugyan kártyázzon már velünk ma este, Miss Erstwhile! – szólalt meg
Miss Heartwright, amint az urak csatlakoztak hozzájuk a szalonban. – Nem
tudom elviselni, hogy már megint magában olvasgat.
Jane legszívesebben csak dühösen rámeredt volna. Miss
Heartwrightnak még akkor is sikerült könnyednek tűnnie, amikor
szálegyenesen ült, ahogy egy régensség korabeli hölgytől az elvárható.
Mintha csak kecsesen nekitámaszkodott volna tökéletessége erős
pillérének. És akkor még ott volt az a csillogás a tekintetében, meg a
képtelenül fehéren vakító fogsora. Dühítő volt, és kész.
– Köszönöm, nem!
Jane-nek nem volt kedve beszélgetésbe elegyedni senkivel.
– Ugyan már, jöjjön! Mr. Nobley – fordult Miss Heartwright az urak közül
a kedvencéhez –, segítsen előcsalogatni Miss Erstwhile-t a csigaházából!
Mr. Nobley felpillantott a könyvéből.
– Ha Miss Erstwhile szívesebben olvasna kártyázás helyett, én inkább
nem zaklatnám.
– Köszönöm, Mr. Nobley! – felelte Jane, és komolyan is gondolta. A férfi
szinte cinkosan bólintott, ami zavarba ejtő gesztus volt
tőle.

87
 – Mr. Nobley – mondta Miss Heartwright legédesebb mosolya
kíséretében –, remélem, önt legalább rávehetem egy rövid játszmára.
Mr. Nobley letette a kedvéért a könyvet, és odaült a kártyaasztalhoz,
Jane pedig kijelentette, hogy ma korán visszavonul. De csak addig maradt
a szobájában, amíg felvette a kabátját meg egy kalapot.
Üdítő érzés volt kilépni a házból. A hűvös, sötét parkban a világ
valahogy meghittebbnek tűnt. Jane megborzongott, aztán tempósan sétálni
kezdett, amíg csak fel nem melegedett a vére, és nem enyhült kissé a
sebezhetőség fájdalmas érzése. Szerette volna, ha ott van Molly, a legjobb
barátnője, aki vele nevetne Martin ostobaságán, és lojálisán megállapítaná,
hogy Jane nem tett semmi rosszat, mindenki más volt a hibás.
El akarta kerülni a személyzeti szállást, igazán, de annyira elmerült
valami hihetetlenül csodás diadal álomképében – ő lesz a legszebb a
bálban, és az összes színész valóban beleszeret, de ő nemet mond majd
mindegyiknek, és úgy hagyja el Pembrook Parkot, mint egy érett nő, aki
tétovázás nélkül, végleg eltemeti tinédzserkori ábrándjait. .. –, hogy végül
ott kötött ki Martin ablakánál, amely sötét volt, akárcsak az ég. Nem,
látszott sem villódzás, sem szürkés fény az ablak mögött. Feltette rá az
ágytakarót? Szerzett egy új televíziót? Esetleg bekopogjon, és bocsánatot
kérjen, amiért olyan ostoba volt, hátha újra kezdhetnék? Vagy esetleg
rögtön ugorhatnának a smárolós részre? Jelenlegi állapotában – egy
régensség korabeli ruhában ácsorogva Angliában, cserbenhagyva – nos,
Jane nem könnyen ismerte el, hogy ez élete legrosszabb ötlete.
Csend és hideg vette körül, amint ott állt a férfi ablakánál, és várta, hogy
valaki döntsön helyette. Az egyik fán egy madár előállt valami javaslattal.
Jane azt kívánta, bárcsak értené a madarak nyelvét.
– Mit csinál itt?
– Kiai! – kiáltotta Jane megperdülve, fenyegetően feltartva a kezét.

88
 Mr. Nobley állt mögötte kabátban, kalapban, kezében sétapálcát tartott,
és elkerekedő szemmel bámult rá. Jane néhány gyors lépéssel (mintegy
oda sem figyelve) eltávolodott Martin ablakától.
– Ööö, azt mondtam volna, hogy „Kiai”?
– Igen, épp most mondta, hogy „Kiai” – erősítette meg a férfi. – Ha nem
tévedek, csatakiáltásnak szánta, és arra figyelmeztetett vele, hogy támadni
akar.
– Én… ööö – a nevetéstől nem tudta folytatni. – Nem voltam vele
tisztában eddig a szent, és rendkívül kínos pillanatig, hogy amikor
váratlanul meglepnek, úgy teszek, mint egy nindzsa.
Mr. Nobley ajkához emelte a kezét és köhögött. Vagy inkább nevetett
volna? Nem, Mr. Nobley-nak nem volt humorérzéke.
– Elnézést, akkor valószínűleg valami titkos küldetés vár rám valahol –
jelentette ki Jane, és a férfi mellett ellépve elindult a ház felé. Ám Mr.
Nobley megragadta a karját és megállította.
– Várjon egy pillanatig, kérem!
Körülnézett, mintha csak meg akarna győződni róla, hogy senki sem
figyeli őket, aztán meglehetősen erélyesen az épület oldalához vezette a
lányt, ahová nem ért el a lámpák meg a hold fénye.
– Engedjen el!

– Miss Erstwhile, úgy vélem, a saját érdekében jobban teszi, ha elárulja

nekem, hogy mit keres itt kint.
– Sétálok – felelte Jane, dühös pillantást vetve rá. Nem különösebben
élvezte, ha a karjánál fogva rángatták.
A férfi tekintete a személyzeti szállásokra siklott. Egészen pontosan
Martin ablakára. Jane nagyot nyelt.
– Nem csinál semmi ostobaságot, ugye?
De igen, valójában épp valami ostobaságot csinált, ám ez nem
akadályozta meg abban, hogy továbbra is dühösen meredjen Mr. Nobley-
ra.
– Nem tudom, tisztában van-e vele – folytatta Mr. Nobley kibírhatatlanul
kioktató hangján hogy nem helyes, ha egy hölgy kint

89
jár egyedül sötétedés után, és még ennél is rosszabb, ha a személyzettel
hancúrozik…
– Hancúrozik?
– Mivel mindez a lehető legrosszabb következményekhez vezethet. ..
– Hancúrozik?
– Nézze – mondta a férfi, immár kevésbé kioktató hangon –, maradjon
távol ettől a helytől!
– Ön csupa jóindulatú aggodalom, Mr. Nobley. Öt perccel ezelőtt még
azt fontolgattam, hogy pályát változtatok, és ezután fejőlány leszek, de
maga megmentett ettől a sorstól. Nos, nem tartanám fel tovább, ideje
visszatérnem az illedelmes viselkedéshez.
– Ne legyen ostoba, Miss Erstwhile! – mondta még utoljára a férfi, aztán
távozott arra, amerről jött.
– Elviselhetetlen alak – motyogta Jane.
Nem, nem fog bemenni Martinhoz, egye meg a fene, de nem is fog
visszafutni a szobájába, már csak azért sem, hogy ellenkezzen Mr. Nobley-
val. Az az ember megérdemli, hogy felbosszantsa. Habár unalmas alak
volt, hűvös és ellenszenves, mégis Mr. Nobley volt a leginkább Darcy-szerű
az összes férfi közül. Úgyhogy Jane szenvedélyes elszántsággal utálta. Azt
remélte, talán ez is terápiás hatású lesz majd, és segít kigyógyulnia az
austeni álomvilágból.
– Még hogy megmarkolja a karomat! – dünnyögte. Némi
elégedettséggel töltötte el, hogy úgy motyog, mint egy őrült vénasszony.
– És ráadásul ostobának nevezett engem…
Dühösen körözött a parkban. Fázni kezdett az ujja, és gondolatai
gyermekkori emlékek felé terelődtek, amikor olyan sok időt töltött a kádban,
hogy az ujja hegye ráncos lett, mint a mazsola. A ráncos bőrről eszébe
jutott Carolyn néni, meglepően puha ujjával és cinkos pillantásával.

90
 vette neked ezt az ajándékot– gondolta Jane. Használd fel jól, te
agyatlan, reménytelen idióta, és ne próbálj szerelembe esni holmi
kertészekkel! Vagy bárki mással.
Az éjszaka néptelen sötétje hirtelen kitágult, nem zárult össze olyan
szorosan körülötte. Most nagyon magányosnak érezte magát. De – és ez
nagyon fura volt – éppen azt érezte, hogy otthon van ebben a magányban.
Ámulva suttogta maga elé:
– Még sosem történt ilyen. Még sosem voltam ennyire megbékélve
önmagammal.
A személyzeti szállás felé pillantott, és ekkor tette a második meglepő
felfedezést. Őszintén nem vágyott rá, hogy bemenjen Martinhoz. És
korábban sem. Csak megszokásból tette volna. A múltban mindig kész volt
visszasomfordálni, miután elutasították, reménykedve, hogy majd
befogadják újra. De itt és most tökéletesen eltűnt ez a vágya.
– Ha! – mondta az éjszakának.
Ahogy az esti szélben suhogva meglibbent a szoknyája, Jane érezte,
hogy a küldetése Austen világában új irányba fordul. Már nem az utolsó,
nagy, romantikus kalandnak tűnt, mielőtt végleg elfogadná, hogy
vénkisasszony lesz – ó, nem. És micsoda megnyugvás volt ez! Ez a
vakáció inkább nevezhető sokkterápiának. Martin legalább abban segített
neki, hogy rájöjjön egy dologra – még mindig kedvelte a férfiakat. Nagyon
is, és ezen semmi nem változtathat. Éppen csak el kell rendeznie a fejében
a dolgokat, és élvezni azt, hogy nőnemű és szép és fiatal.
Hátat fordított a személyzeti szállásnak, és felnézett a nagy házra,
ahogy a kosárra szokott a középiskolai kosárlabdameccseken. Új célja az
volt, hogy teljesen elmerüljön képzelgései nevetséges világában, mint
amikor valaki kizárólag csokoládét eszik, amíg már ránézni sem tud semmi
édesre. Hogy megszabaduljon tőle. Meg kell győződnie arról, hogy ez nem
tenné igazán boldoggá. Aztán a maga ura lesz megint. Már csak két hete
maradt. De muszáj fejest ugrania,

91
meg kell próbálnia, mert különben – olyan bizonyosan, mint ahogy a
szobanövényei most lehelik ki a lelkűket – egy nap majd azzal a
nyugtalanító gondolattal néz vissza erre a vakációra, hogy: „Mi lett volna,
ha…?”
Amikor már olyan késő volt, hogy biztos lehetett benne, a lakótársai
mindnyájan nyugovóra tértek, Jane kinyitotta a nyikorgó bejárati ajtót, és
orrát nyomban megütötte a padlóviasz otthonos illata. A szalonból fény
szűrődött ki, ami meglepte. Csak nem valami maratoni whistfordulót
játszanak a többiek? De a terem üres volt. Két lámpa világított benne,
elűzve a sötétséget.
Az asztalon Mr. Nobley könyve hevert. Jane belelapozott, kíváncsian,
vajon milyen bosszantó történet ejtheti rabul ennek az embernek az
elméjét. A könyvből kicsúszott egy cédula, és levitorlázott a szőnyegre. Egy
csekkszelvény volt, Henry Jenkins névre kiállítva, rajta egy brightoni
címmel. Ez lehet Mr. Nobley? Jane visszadugta a papírt, és a könyvet
letette a majdnem üres kristálykancsó mellé, amely Sir John Templeton
legkedvesebb barátja volt. Jane kíváncsiságból megemelte a fedelét, és
beleszagolt. Cukros puncs illatra számított, ami igazolta volna a gyanúját.
De nem, ez határozottan alkohol volt. A lány meglepődött. Hogyan képes a
színész egyfolytában inni anélkül, hogy valóban lerészegedne?
Mintegy válaszul a gondolataira, megjelent az ajtóban maga Sir John.
Jane meglepetésében a szőnyegre ejtette a kancsó fedelét.
– Ó, jó estét, Miss Ersssstwhile! – szólalt meg Sir John, kígyóként
sziszegve Jane nevét. – Még mindig hajadon, nemde? Vagy csak hajdan
volt hajadon?
– Ööö… megijesztett, Sir John.
– Hogyhogy fent van ilyen későn? Merre járt? Valami huncutságot
művelt, remélem.
– Csak egy kis friss levegőre vágytam. Most pedig, ha megbocsát...
– Hmmm.

92
 A férfi az ajtógombnak támaszkodott, és mintha egy pillanatra
elszunyókált volna. Jane helyére tette a kancsó fedelét, lekapcsolta a
hamis petróleumlámpákat, és megpróbált elsurranni Sir John mellett,
anélkül hogy felébresztené. Ám alig tett pár lépést a sötét folyosón, amikor
meleg leheletet érzett a nyakán.
– Maradjon egy percet!
Jane kissé nyugtalanul fordult hátra, de azért megállt. Eldöntötte, hogy
végigjátssza ezt a színjátékot, és mivel az ő személyes története itt,
Pembrook Parkban kezdett ellaposodni, nem akarta elmulasztani a
cselekmény egyetlen fordulatát sem.
– Mit akar, Sir John?
– Csak arra gondoltam, eltölthetnénk egy kis időt kettesben, esetleg
játszhatnánk együtt egy kis – ekkor egészen közel hajolt
Jane-hez – whissstet.
Jane köhintett.
– Az négyszemélyes játék.
– Ahogy akarja. De arra gondoltam, lehetnénk partnerek. Egy kis
kacsingatás, egy kis lábnyomkodás az asztal alatt, ugye ért engem?
Jane átgondolta az Austen-könyvek cselekményét, olyan jelenetet
keresve, ahol egy házasember megkörnyékez egy ifjú hölgyet. Ott volt az a
kudarcra ítélt légyott a Mansfield Parkban egy férjezett hölgy és egy
legényember között, de Sir John nem volt… hogy is hívták…? a behízelgő,
fiatal Henry Crawford.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha lefekszem – jelentette ki Jane. Nem tudta
pontosan, mit vár tőle a férfi, de nem élvezte a játékot.
– Éppen erre utaltam én is – vágta rá Sir John.
Ismét közeledni kezdett. A lány hátrált, amíg el nem ért a falig.
– Maradjon ott, ahol van! – mondta Jane, kezével megtaszítva a férfi
mellkasát.
Sir John két keze közé zárta a lány kezét. Forró és érdes volt a bőre.
– Maga annyira, annyira bájos!

93
 Jane-t ismét megcsapta Sir John lehelete. Étel- és italszagától
felkavarodott a gyomra. A férfi láthatóan részegebb volt, mint Jane sejtette.
– Sir John, maga házas.
– Nem igazán – felelte a férfi, és rákacsintott. Vagy talán csak belement
valami a szemébe. – A nejem meg én külön ágyban alszunk. Ne mondja
meg neki, hogy elárultam! Én pedig olyan magányos vagyok, magányos,
és fázom, mint a maga édes kis keze. És még sosem volt itt olyan fiatal és
szép és jó karban lévő példány, mint maga.
Jane megpróbálta ellökni, de Sir John nem hagyta magát. A falhoz lökte
a lányt, olyan hevesen, hogy a falikar megcsörrent tőle. A férfi kezével
lefogta Jane kezét, kerek hasát a lány testének nyomta, és a szája
egészen közel került Jane ajkához.
– Egy ilyen ifjú szépség bizonyára szintén magányos. Ez is lehetne a
játék része, ha akarja.
– Eresszen el! – mondta Jane, megelégelve a dolgot.
A férfi válaszul még közelebb hajolt. Úgyhogy a lány beletérdelt; az
ágyékába. Amilyen keményen csak tudott.
– Aú! Jaj! A fenébe! Sir John összegörnyedt, és nagyot puffanva térdre
rogyott. Jane lesöpörte a térdét, mintha valami piszkos dologhoz ért volna.
– Igen – mondta. – Aú, jaj, a fenébe! Hát mit képzelt? Jane sietős
lépteket hallott közeledni lefelé a lépcsőn, és kisvártatva megjelent
Mr. Nobley.
– Miss Erstwhile!
Mezítláb állt ott, térdnadrágban, az inge betűretlenül lógott.
Lepillantott a nyögdécselő férfira.
– Sir John?
– Aú! Megrúgott! – mondta panaszosan Sir John.
– Beletérdeltem – pontosította Jane. – Én nem rúgok. Még akkor sem,
amikor nindzsa vagyok.
Mr. Nobley egy pillanatig szótlanul állt, felmérve a helyzetet.

94
 – Remélem, nem felejtett el „Kiai”-t kiáltani, amikor a földre küldte. Úgy
hallom, az nagyon hatásos.
– Attól tartok, azt a részt kihagytam, de ha ez az ember még egyszer
valaha hozzám ér, akkora „Kiai”-t fogok kiáltani, hogy még Londonban is
meghallják.
– Miss Erstwhile, ön Amerikában esetleg a fegyveres testületek tagja
volt?
– Mi van? A brit nők talán nem tudják a térdüket használni?
– Szerencsére sosem hoztam magam olyan helyzetbe, hogy ezt
megtapasztalhattam volna.
Mr. Nobley rámeredt a földön fekvő Sir Johnra.
– Bántotta magát?
– Őszintén szólva, amikor maga megrángatta a karomat, az rosszabb
volt.
– Értem. Talán jobb lesz, ha visszavonul a szobájába, Miss Erstwhile.
Óhajtja, hogy elkísérjem?
– Nem szükséges – felelte Jane. – Feltéve, hogy az emeleten nem
ólálkodik egy újabb Sir John.
– Nos, Andrews századosról ugyan nem állíthatnék ki valami kitűnő
referenciát, de azt hiszem, tiszta a levegő odafent.
Jane közelebb lépett Mr. Nobleyhoz, és suttogva megkérdezte tőle:
– Be fogja fújni Mrs. Wattlesbrooknak, hogy a személyzeti szállásnál
ólálkodtam?
– Azt hiszem – felelte Mr. Nobley, lábával megbökdösve a kiterült Sir
Johnt –, ma este már eleget szenvedett.
Azzal rámosolygott a lányra, most első ízben valódi mosolyával. Széles
mosolynak azért talán nem nevezte volna Jane. A férfi szája zárva maradt,
de a szeme csillogott, és a szája sarka határozottan felkunkorodott, amitől
vonzó kis ráncok keletkeztek kétoldalt az arcán, mintegy zárójelbe téve a
mosolyát. Mindez fura módon hatott Jane-re. Olyan érzést keltett benne,
mint amikor viszket valahol, de nem tudja pontosan, hol vakarja meg. A
férfinak nem volt túlzottan

95
jókedve, azt látta, csak azért mosolygott, hogy őt megnyugtassa. Várjunk
csak! Valójában ki akarja megnyugtatni? Mr. Nobley vagy X, a színész?
– Köszönöm! Jó éjt, Mr. Nobley!
– Jó éjt, Miss Erstwhile!
A lány kicsit tétovázott, aztán elindult felfelé a lépcsőn, maga mögött
hagyva a még mindig nyögdécselő Sir Johnt. A második emeleten Saffronia
néni lépett ki a szobájából, egy fehér stólát borítva a vállára a hálóing fölé.
– Mi volt az a zaj? Minden rendben?
– Igen. A zaj… a férje volt. Helytelenül viselkedett.
Saffronia néni pislogott.
– Ittas?
– Igen.
Az asszony lassan bólintott.
– Sajnálom, Jane.
Jane nem volt benne biztos, hogy Saffronia néni Jane-nel, az
unokahúgával, vagy Jane-nel, az ügyféllel beszél. De most első ízben ez
nem is számított. A két Jane most egynek tűnt. Egy biccentéssel elfogadta
a bocsánatkérést, bement a szobájába, és bezárta az ajtót maga mögött.
Azt hitte, hogy dühös, de amikor ledobta magát az ágyra és beletemette a
fejét a párnájába, nevetni kezdett.
– Micsoda vicc! – mondta, és mintha Lydia Bennetet hallotta volna a
filmből. – Idejövök Mr. Darcy miatt, beleesek a kertészbe, és végül a
részeg férj tesz ajánlatot.
Arra gondolt, a következő nap más lesz. Holnap komolyan fog játszani.
Bele fogja vetni magát a játékba teljes erővel, remekül fogja érezni magát,
és egy életre lerázza magáról ezt az ostoba sóvárgást Darcy után. Mr.
Nobley mosolyának csiklandós emlékével merült álomba.

96
 6. számú pasi

Josh Lake, HÚSZÉVES

Akkor ismerkedtek meg, amikor két baráti társaság találkozott, és

összeolvadt a főiskola jótékony célú, „Ötven hektár mulatság” elnevezésű
karneválján. Jane-t valahogy összeszíjazták a teljesen ismeretlen Josh-sal
meg a majdnem ismeretlen Britney-vel a „zuhanórepüléshez”, csakhogy a
szerkezet elromlott, és ők hárman ott lógtak tizenöt percig, arccal lefelé a
hámban, a tizenkét emeletes acéltorony tetejéről. Britney teljesen
bepörgött, vörös arccal átkozta a rohangáló karneváli munkásokat majd
ötven méter magasságból. Teljesen elvette az eszét a dühödtfélelem.
Amikor Jane nyugtatni
próbálta, őrjöngeni kezdett, rázúdítva dokkmunkásokat megszégyenítő
szótárát Jane-re meg Josh-ra, amitől azok olyan féktelen nevetésben
törtek ki, hogy amikor végül hirtelen lezuhantak, már nem maradt
lélegzetük sikítani.
Annyira erős volt ez az ötven méter magasban létrejött kötelék, hogy
Jane-nek három hónapra volt szüksége ahhoz, hogy a langyos csókok és
minimális filozófiai mélységekben vájkáló beszélgetések („De igazán, Jane,
csak gondold meg – ha a könyvtárak bezárnak este kilenckor, az éjszakai
életet élő, hátrányos helyzetű emberek hogyan lesznek képesek valaha is
előbbre jutni?”) után végül azt mondja:

97
 „Azt hiszem, szakítanunk kéne. „
Mire a fiú vállat vont: „Aha, rendben.”
Azért egy kicsit küzdhettél volna, Josh.

8. nap

JANE LUSTÁLKODÁSSAL TÖLTÖTTE A REGGELT, ahogy az kötelező

volt a manapság kigúnyolt, régensség korabeli nőknek. Hasra feküdt az
ágyban, lábfejét lefeszítve az égnek emelte, és élvezte a csajos
semmittevést, miközben a mobiltelefonjával játszott. Ezzel az eszközzel a
kezében valami izgalmas hatalom birtokában érezte magát, mint egy
időutazó, titkos jövőbeli technológiával felruházva. A telefon volt a fegyver,
és Jane kérdései voltak a töltények. Ám az, hogy az összes szabályt
áthágva felhívja Mollyt, túlságosan botrányosnak tűnt, különösen, mivel
elhatározta, hogy mától fejest ugrik Austen világába. Viszont úgy érezte,
egy rövid, újságíró barátnőjének címzett e-mail még megengedhető.

Hé, chica, kell egy kis háttérinfó. Martin Jasper, Bristol/Sheffield. És

Henry Jenkins, Brighton. Hiányzol. Ez a hely fura és muris. Sokat
mesélek majd. J.

Egy kukkantás a bejövő leveleire emlékeztette rá, milyen szánnivalóan

unalmas lehet a világ, úgyhogy, inkább játszani kezdett egy hosszú
utazásokra kitalált, abbahagyhatatlan stratégiai játékot. Még csak tizenöt
perce játszott (és rekordnak számító 582 pontot ért el!), amikor berobbant
a szobába a szobalány, hogy, mint mindennap,

98
bepréselje Jane-t a fűzőjébe. Jane gyorsan a párnája alá rejtette a telefont.
Az urak nem voltak jelen a reggelinél. A helyiségben, ahol csak a három
hölgy tányérja csörrent meg néha, és ahol csak ők hárman csipegették a
mézes és mazsolás süteményeket, feszült volt a hangulat.
– Sir John nem érezte jól magát múlt éjjel – jelentette be Saffronia néni,
tekintetét a tányérjáról egy pillanatra Jane arcára emelve, aztán ismét
lepillantva a tányérra –, úgyhogy Mr. Nobley felajánlotta, hogy elkíséri a
patikáriushoz a városba. Velük tartott Andrews százados is, mivel neki is
volt valami elintéznivalója. Annyira figyelmesek, olyan őszinte, gondoskodó
fiúk. Hiányozni fognak, ha már nem lesznek itt velünk.
– Nekem most is hiányoznak – szorította össze az ajkát Miss Charming.
– Az urak nélkül reggelizni, és tűrni, hogy az a Heartwright nőszemély
elcsaklizza őket tőlem, nos, nem ezt ígérték nekem.
Alkudozó kofaként pillantott Saffronia nénire.
Saffronia néni megnyugtató gesztussal az ölébe ejtette a kezét.
– Tudom, drágám, de majd visszajönnek, és addig is…
– Nem azért jöttem, hogy addig is. Én a férfiak miatt jöttem. Szegény
Saffronia néni! Jane igazán megsajnálta. Kezét Miss

– Lizzy, esetleg maga meg én lemehetnénk az istállóba, és

kilovagolhatnánk, vagy…
– Ma nem, Jane. Megsebezték az érzéseimet.

– Bizonyos dolgokat ígértek nekem ezen a helyen, és kijelenthetem –

ez idáig senki nem próbálta elhitetni velem, hogy elbűvölő lennék.
– Ó, istenem! – felelte Saffronia néni. – Nem hagyhatom, hogy bárki
szomorkodjon az én asztalomnál. Árt az emésztésnek. Miss Charming, mit
szólna, ha meglátogatnánk Mrs. Wattlesbrookot? Úgy

99
gondolom, nagyon aggasztaná, ha azt hallaná, hogy bármivel is
elégedetlen volt a látogatása alatt.
Miss Charming száraz szemmel nézett Saffronia nénire, mint a liba,
amelyik azt fontolgatja, csípjen-e. Aztán biccentett, és azt mondta:
– Rendben.
Jane arra gondolt, Mrs. Wattlesbrook majd gondoskodik róla, hogy
napnyugtára Mr. Nobley Charming kiskutyája legyen.
volt Miss Charming eredeti választása, a legelső pillanatban, bár
hamarosan túl fárasztónak bizonyult a nő ízléséhez mérten. Nem vitás,
hogy ő volt a férfiak közül a legszemrevalóbb, és azt a benyomást keltette,
mintha rejtett értékei volnának. Csak jó lenne, ha tudna kissé lazítani.
Jane érdeklődéssel várta, hogyan fog a férfi megváltozni, ha Mrs.
Wattlesbrook utasítja majd, hogy bűvölje el Miss Charmingot. Nem mintha
ez számítana Jane-nek. Mert mi van akkor, ha a férfi (feleslegesen) egy
szál ingben a segítségére sietett? Amikor azt mondta neki: „Ne legyen
ostoba, Miss Erstwhile!”, Jane legszívesebben kiszúrta volna a szemét.
Hiszen imádnivalónak kellett volna lennie, amilyen Darcy volt, nem pedig
ilyen fogcsikorgatóan dühítőnek.
Miután a hölgyek távoztak, Jane a könyvtárban olvasgatott, aztán a
nappaliban, majd a télikert hamis nyarában, ahol a levelek elszáradt hegye
susogva csiklandozta a nyakát, míg végül nem bírta tovább. Nem akart
ismét a parkban sétálni, köszönte szépen. Úgyhogy unalomtól űzve, végső
kétségbeesésében elindult, hogy meglátogassa
Miss Heartwright-ot Pembrook Cottage-ban.
Vagy öt percet gyalogolt tempósan a kavicsos ösvényen, napernyője
tökéletesen kerek árnyékában. A novemberi délelőtt hűvös volt és nyirkos.
Jane-ben nosztalgikus gondolatokat ébresztett, mivel az aratás és a
halloweeni tök illatát idézte, amikor a vastag sídzseki alatt viselt, szúrós tüll
balerinaruhában házról házra jártak édességért.

100
 Pembrook Cottage ugyanabból a sárga téglából épült, amiből a
főépület, habár meg sem közelítette annak méretét. Földszintes volt,
oldalán mindössze négy ablakkal. Idilli kert vette körül, mélyen lelógó ágú
almafákkal, amelyek késői gyümölcsüket kínálták, a fűcsomók közül pedig
még kikandikált néhány kék őszirózsa. Ilyen házról ábrándozik az ember,
ahol szívesen eltöltene egy nyarat. Az ilyen házba csak úgy futna az
ember, aztán befészkelné magát egy kényelmes fotelbe, és elégedetten
felsóhajtana.
Jane hirtelen megpillantotta Miss Heartwrightot egy ablakon át. A ház
egyetlen nappalijában ült hímezgetve, az anyja, Mrs. Heartwright pedig
horkolva aludt egy székben. Az idős hölgy akkor is aludt, amikor Jane első
ízben ellátogatott Pembrook Cottage-ba, a többi hölggyel. Miss Heartwright
felpillantott a hímzéséről a szemközti falra, és Jane egy pillanatra meglátta
az arcát. A tekintete kétségbeesett unalomról árulkodott. Jane majdnem
sarkon fordult és elszaladt, de a szegény nő iránti szánalom arra
ösztönözte, hogy bekopogjon az ajtón.
Különben is – gondolta Jane – most már komolyan játszom, és egy
régensség korabeli nő ezt tenné. Még az elitista Emma is tett
látogatásokat.
Egy piros orcájú szobalány nyitott ajtót, és a nappali szobában a
kandalló mellett álló székhez kísérte. Jane helyet foglalt, és udvarias
közhelyeket váltottak Miss Heartwrighttal.
– Ó, köszönöm, hogy meglátogatott, Miss Erstwhile! – ismételte el
többször is Miss Heartwright. A kedves hölgy valósággal sugárzott az
örömtől.
– Ön miért…
Jane azt akarta kérdezni, Miss Heartwright miért éri be ezzel az
unalmas életmóddal. Amennyit fizet, mint ideális ügyfél, lakhatna a
főépületben is. Ám Jane tudta, hogy az effajta kérdés tilos. Valószínű, hogy
Mrs. Heartwright csak színlelte az alvást, és mohón fülelt, hogy minden
tiltott kis apróságot továbbadhasson a tulajdonosnőnek. Igaz, az a horkolás
nagyon valóságosnak hatott.

101
Nem lehetetlen, hogy csak egy szegény, szenilis idős hölgy a közeli faluból,
akinek fogalma sincs, mi folyik itt. Mrs. Wattlesbrookról nagyon is
elképzelhető volt, hogy becsapja a hölgy családját, akik fizetnek azért,
hogy az egy autentikus, tizenkilencedik századi idősek otthonában
élhessen.
Jane megköszörülte a torkát.
– Azt akarom kérdezni, hogy érzi ma magát, Miss Heartwright? Aztán
semmiségekről csevegtek. Az időjárásról (szeles és
nyirkos), az urak vadászatáról (fácánra), a hírekről (Sir John elment az
apotékába, ami komoly aggodalom forrása). Jane arra gondolt, megérti,
hogy Austen gyakran a narrátorra hagyta ezeket a társalgásokat, és
megkímélte az olvasót attól, hogy szóról szóra követnie kelljen ezeket a
groteszk párbeszédeket.
Kis szünet állt be a beszélgetésükben, miközben Jane újabb téma után
kutatott.
– Nos, volna kedve feljönni a főépületbe? Megvárhatnánk, míg az urak
visszatérnek, és kikérdezhetnénk őket Sir John állapotáról, amint…
– Igen! – pattant fel Miss Heartwright.
Jane egészen biztos volt benne, hogy Miss Heartwright lelkesedése
nem a részeges férj iránti aggodalomból fakad, hanem Mr. Nobley-val akar
egy kicsit társalogni.
Affene? – gondolta Jane, amint rájött, hogy kezd olyan lenni, mint
Fanny Price a Mansfield Park bán. A csúnya lány, az alsóbb osztályból való
lány, akinek nem jut senki, aki karon fogná. Most nem utasította volna el
azt a gazfickó Henry Crawfordot sem.
Felsétáltak a főépülethez. Csikorgott a kavics magas szárú cipőjük alatt,
a szél játékosan cibálta kalapjuk kötőjét.
– Biztos vagyok benne, hogy a nagynéném meghívja vacsorára –
jegyezte meg Jane.
– Remélem. Mama jól meglesz nélkülem Hillaryvel, én pedig olyan
nagyon élvezem mindenki társaságát Pembrook Parkban.

102
Különösen a magáét, Miss Jane – mondta, és megfogta Jane karját. –
Remélem, jó barátok vagyunk.
Ha Miss Heartwright kevésbé tökéletes, ez a kijelentés nevetségesen
hangzott volna. Így csak bosszantó volt. De persze nagyon aranyos.
A felhajtón közeledő hintó látványa megkímélte Jane-t a válaszadástól.
– Ez biztosan Saffronia néni és Miss Charming. Fogjuk sietősre! – tette
hozzá Jane, mivel mindig is szerette volna ezt a kifejezést használni.
Bámulatos, hogy egy mozgó tárgy látványa mennyire izgalmas lehet, ha
az ember ennyire ingerszegény környezetben él. A két nő sietett (persze
csak visszafogott, illedelmes módon), hogy üdvözöljék az érkezőket, amint
a kocsi megállt a ház előtt. Aztán földbe gyökerezett a lábuk, amint
meglátták, hogy egy idegen száll ki belőle.
Miss Heartwright elengedte Jane karját, és egy lépést hátralépett.
Számára láthatóan nem volt idegen a látogató.
A férfi hat láb kettő magas volt, vagy még magasabb, sötét hajú, széles
vállú, vonzóan férfias. Volt benne valami falusias, bár könnyed
eleganciával viselte az aranysujtásos, kék egyenruhát. Jane azt remélte,
hogy a férfi nőtlen – vagyis, hogy a szereplő, akit játszik, nőtlen.
A férfi várakozva állt, a horizontot fürkészte. Ha Miss Heartwright
ismerte, a társasági szabályok szerint a férfi addig nem szólhatott hozzá,
amíg a nő nem köszöntötte elsőként. Utána már csak Amelián múlik, hogy
bemutatja-e a férfit Jane-nek.
Miss Heartwright a kavicsos ösvényt bámulta lehajtott fejjel.
Jane megbökte.
– Maguk ismerik egymást?
– Ó, igen, bocsásson meg nekem! Miss Erstwhile, hadd mutassam be
Mr. George Eastet! Mr. East, bemutatom Miss Jane Erstwhile-t,
Sir és Lady Templeton unokahúgát.

103
 Mr. East meghajtotta magát. Nagyon jól csinálta.
– Örvendek, Miss Erstwhile. East kapitány vagyok.
– Kapitány? – Miss Heartwright hangja megbicsaklott.
Találkozott a pillantásuk, aztán mindketten elkapták a
tekintetüket. Egek, de kínos volt!
– Ó! – szólalt meg Jane, akinek hirtelen eszébe jutott, hogy Saffironia
néni valami elhagyott férfit említett Miss Heartwright múltjából. És most itt
volt az illető, ráadásul közben kapitány lett belőle. – Ó, úgy értem, nem
engedhetem, hogy itt álldogáljon a ház előtt ilyen hosszú út után. A
nagynéném nincs itthon, de azért jöjjön be, és foglaljon helyet!
Helyes volt ez így? Két egyedülálló hölgy felügyelet nélkül maradhat
egy egyedülálló úrral? Jane nem emlékezett rá biztosan, de a másik kettő
nem tiltakozott, úgyhogy letelepedtek a nappaliban. Jane teát hozatott az
egyik szobalánnyal (remek érzés volt, hogy pillanatnyilag ő a ház úrnője),
és ő meg East kapitány hamarosan élénk társalgásba merültek, míg a
szokatlanul csendes Miss Heartwright szálfaegyenesen és némán ült a
székében.
– Szóval ott voltunk – mesélte a százados –, egyetlen magányos angol
hajó, körülöttünk négy francia hadihajó, és nyoma sincs a felmentő
seregnek. A kapitány holtan fekszik a fedélzeten, a legénység retteg.
„Adják meg magukat!” – jött a felszólítás azzal a fülsértő francia
akcentussal. „Soha!” – feleltem én. Be kell vallanom önnek, Miss Erstwhile,
erősen kísértésbe estem, de lelkesítenem kellett az embereimet. „Soha!” –
mondtam tehát ismét.
– De miért? – kérdezte Jane, annak a nőnek a szerepével próbálkozva,
aki a nagyvilágról vágyik hallani egy kalandokat megélt férfitól. – Ez nem
lett volna becstelen, ha a kapitány meghalt, és az ellenség olyan nagy
túlerőben volt.
East kapitány kis szünetet tartott. A kezét bámulta. A hamis csaták
emléke gyönyörűen játszott a színész borongós homlokán.

104
 – Láttam hasonló helyzetben az én bátor kapitányomat. Azt mondta:
„Amikor az én brit szívem megmondja nekem, mit kell tennem, nem félek a
szívemet követni.”
– Elnézést! – állt fel Miss Heartwright, leejtve az ölében tartott könyvet.
– Meg kell néznem, hogy van a mamám.
Azzal sietve távozott.
Felállt East kapitány is, mivel a szabályok egyértelműen kimondták,
hogy ő meg Jane nem maradhatnak kettesben, felügyelet nélkül.
– Megkérem Mathildát, hogy vezesse a szobájába, kapitány !
– Köszönöm!

– Örvendek, Miss Erstwhile, hogy megismerhettem.

Amikor Mathilda kikísérte a férfit, Jane hangosan közölte az üres
teremmel:
– Ha figyelsz, Nagy Testvér, tudd meg: nem vagyok hajlandó
Fanny Price-t játszani.

105
 A 6. és 7. sz. pasi közti fickó

Paul Diaz, HUSZONVALAHÁNY ÉVES

Az akvarellórán ismerte meg. A fiú aranyos volt, és kedvesen félénk.

Nyilvánvalóan összeillettek, érezhető volt köztük a vonzalom, ami arra
ösztönözte a lányt, hogy a rajongását kisiskolás módra kimutatva,
számtalanszor beírja a fiú nevét díszes, kacska-ringós írással a füzetébe.
Többször is alkalmat adott neki a közeledésre, de úgy vélte, a másik túl
félénk ahhoz, hogy randira hívja. A záróvizsga utáni napon véletlenül
összefutott vele a főiskolai büfében, és úgy gondolta, nincs mit veszítenie.
– A munkahelyemen valami flancos vacsora lesz a jövő hétvégén, és
állítólag nagyon jó lesz a kaja. Volna kedved eljönni velem?
– Ó, ööö…, talán. Meg kell néznem az időpontot – felelte a fiú. Aztán
megkérdezte. – Mi is a neved?
Mindig van mit veszíteni.

106
 nap, folytatás

AZNAP ESTE, AMIKOR AZ EBÉDLŐBE ÁTVONULTAK, felborult a

kialakult sorrend.
– Lássuk csak! – mondta Saffronia néni, időben korrigálva, mielőtt rágni
kezdte volna a körmét. – Mr. Nobley, volna szíves a karját nyújtani nekem?
Andrews százados, elkísérné Miss Charmingot? Ön pedig, East kapitány
(ó, annyira örülök az előléptetésének, bizonyára nagyon megérdemelte),
kísérje az ebédlőbe Miss Heartwrightot, azt hiszem, önök ketten már
ismerik egymást. Jane, drágám, biztosan nem bánod, hogy egyedül kell
jönnöd. Vacsorázhatok a budoáromban is, ha azt szeretnéd. Nem? Sir
John elnézést kér mindenkitől, amiért nem tér vissza a Parkba, de szeretne
a patika közelében maradni, még legalább két hétig, szegény, úgyhogy
attól tartok, nem találkoznak már vele az elutazásuk előtt. Nos, most, hogy
így elrendeztünk mindent, mehetünk vacsorázni?
Az egész vacsora alatt, miközben a leves, vadmadarak, hal, gyümölcs
és dió alkotta fogások kerültek az asztalra, Jane őrülten flörtölt (a
régensség korabeli fegyelmezett módon) Andrews századossal, akit
egészen felélénkített ez a figyelem. Gyorsan világossá vált, hogy Miss
Heartwright nem érdeklődik a korábbi ismerőse iránt, úgyhogy Jane East
kapitányt is hozzáadta azon férfiak listájához, akikre rebegtette a
szempilláját. Feltételezte, hogy mostantól fogva Mr. Nobley elérhetetlen,
legalábbis úgy tűnt, ő Miss Heartwright nagy kedvence. Viszont, miután
Miss Charming látogatást tett Mrs. Wattlesbrook panaszirodáján, bizonyára
előjogot kapott, hogy tetszése szerint válasszon a férfiakból. Még az is
lehet, hogy a két hölgy majd megküzd Nobley-ért. Pembrook Park epedve
várt egy kiadós női iszapbirkózást.
Jane, a százados és a kapitány kimentette magát a kártyaparti alól,
letelepedett az ablaknál, és Mr. Nobley-n kezdett tréfálkozni. Jane

107
egyszer a kert felé pillantott, és elképzelte, hogy Martin látja őt; látja,
milyen népszerű és milyen szép – tiszta Emma Woodhouse a hajfürtjeitől a
selyemtopánkájáig. Az mindenesetre sokat segített a képzelődésben, hogy
a férfiak mind olyan jóképűek voltak. Szinte hihetetlenül jóképűek. Austen
világa kezdett lakályosabbá válni.
– Mit gondolnak, hall minket? – kérdezte Jane. – Nézzék, fel sem emeli
a tekintetét abból a könyvből. Egy kicsit túlságosan is elszántan olvas, nem
gondolják?
– Igaza van, Miss Erstwhile – felelte Andrews százados.
– Megmozdult a szemöldöke – tette hozzá East kapitány komolyan.
– Valóban, kapitány – válaszolt a százados. – Nagyon jó megfigyelés.
– Viszont a szemöldöke mozgása esetleg betudható a lelki
gyötrelemnek valamiféle eltemetett bűne fölött, ami bántja – jelentette ki
Jane.
– Azt hiszem, ismét igaza van, Miss Erstwhile. Lehet, hogy egyáltalán
nem is hall minket.
– De mennyire, hogy hallom, Andrews százados – szólalt meg Mr.
Nobley, tekintetét fel sem emelve a könyvlapról. – Süketnek kellene
lennem, hogy ne halljam, ahogy kiabál.
– Hé, ne haragudjon ránk, Nobley! Csak tréfálkozunk egy kicsit. Ne
legyen ilyen unalmas! Nem állhatom, amikor a barátaim annyira erőltetik
azt a sok tudományt. Az egyetlen, aki képes elcsalogatni azoktól a
könyvektől, a mi Miss Heartwrightunk, de ma este ő is nagyon hallgatagnak
tűnik, úgyhogy vesztett ügyünk van.
Mr. Nobley erre már felnézett, épp időben, hogy elkapja, amint Miss
Heartwright félénken elfordítja az arcát.
– Lehetne egy kicsit tapintatosabb a hölgyek társaságában, Andrews
százados – jegyezte meg Mr. Nobley.
– Ó, ugyan már! Miss Erstwhile-nak adok igazat. Maga úgy viselkedik,
mint valami madárijesztő. Nem tudom, miért játssza meg

108
magát, Nobley, mikor a portói mellett, vagy kint, a sportpályán egészen
kellemes fickó.
– Igazán? Ez érdekes – szólt közbe Jane. – Hogy lehet, Mr. Nobley,
hogy csak az urakat tiszteli meg a figyelmével, míg a szebbik nem
közelében zárkózott és magának való?
Mr. Nobley tekintete visszatért a könyv lapjára, habár nem követte a
sorokat.
– Talán nem tudok olyan társalgást folytatni, ami érdekelne egy hölgyet.
– Azt mondja „talán”, mintha maga sem hinné el. Mi egyéb lehet az oka,
uram? – kérdezte Jane mosolyogva. Nobley-val csipkelődni nagyon
kellemes elfoglaltságnak tűnt.
– Az is lehet az oka, hogy nem hat rám serkentőleg a hölgyekkel való
társalgás – felelte a férfi sötét tekintettel.
– Hm, már kezdem sejteni, hogy miért egyedülálló még mindig.
– Én ugyanezt elmondhatnám önről.
– Mr. Nobley! – kiáltott fel Saffronia néni.
– Nem, nincs semmi baj – nyugtatta meg Jane. – Ezt magam kerestem
magamnak. És szívesen felelek is rá.
Csípőre tette a kezét, és szembefordult a férfival.
– Az egyik ok, amiért még mindig egyedülálló vagyok, az, hogy, nincs
elég férfi, akiben elég kurázsi volna, hogy képes legyen félretenni kisfiús
félelmeit, felvállalni a szerelmét, és kitartani mellette.
– De talán a férfiak valamilyen okkal nem tartanak ki.
– És ugyan mi lenne ez az ok?
– Maguk a nők – jelentette ki Mr. Nobley, és becsapta a könyvét.
– A nők olyan lehetetlen helyzetet teremtenek, hogy végül a férfi kénytelen
a kapcsolatnak véget vetni. Egy bizonyos ponton túl, nem lehet a dolgokat
helyrehozni. Hiszen hogy lehetne megoldani az
őrületet?

109
 Mr. Nobley felhördült, aztán elvörösödött, amikor rájött, mit mondott, és
hogy hol van. Óvatosan lerakta a könyvet, összeszorította az ajkát, és
megköszörülte a torkát.
A szobában lévők kerülték egymás tekintetét.
– Valakinek komoly problémái vannak – jegyezte meg Miss
Charming halkan, éneklő hangon.
– Kérem, Lady Templeton – szólalt meg Andrews százados felállva,
szinte meggyőzően fesztelen mosollyal –, játsszon valami pezsdítő dalt a
zongorán! Megígértem Miss Erstwhile-nak, hogy táncra kérem. Nem
szeghetem meg egy ilyen szép hölgynek tett ígéretemet, nehogy
összetörjem a szívét, és tovább erősítsem rossz véleményét a világról.
Ugye belátja, mennyire fontos a dolog.
– Kitűnő ötlet, Andrews százados! – felelte Saffronia néni. – Úgy látom,
mindnyájunkra ráfér egy kis lélekvidító elfoglaltság. Azt hiszem, mind
megéreztük Sir John távollétét, én legalábbis nagyon is érzem.
Mr. Nobley természetesen nem volt hajlandó táncolni, úgyhogy Jane-
hez és a századoshoz East kapitány csatlakozott Miss Charminggal,
akinek a lelke, úgy tűnt, viharos gyorsasággal vidámodott. Kétszer rossz
irányba fordult, beleütközve a kapitány vállába. Azt mondta: „Tüt-tüt”, és
azt: „Fene jó”. Jane lopott pillantást vetett a kanapén ülő Mr. Nobley-ra, és
látta, hogy a férfi a táncosok tükörképét bámulja az ablaküvegen.
A következő számnál a táncosok partnert váltottak, és bár a kapitány
nem volt olyan szellemes és mulatságos, mint a százados, és hiányzott
belőle az a rosszfiús báj, amit Jane, meggyőződése ellenére vonzónak
talált, azért nagyon jóvágású volt. Mint Clark Kent szemüveg nélkül. És
remek táncos. Jane törékeny fiatal lánynak érezte magát, amikor a férfi a
derekára tette a kezét, és átvonult vele a másik pár között. Remek érzés
volt, ahogy megérintette. Jane régensség korabeli bőre ki volt éhezve az
intimitásra, valódi bőre pedig még mindig hiányolta Martin érintését. Aki
olyan durván megsértette.

110
 – Annyira örülünk, hogy ellátogatott hozzánk, East kapitány – jelentette
ki Jane.
– Én is örülök. Nagyon.
Akkor lehet, hogy neki szánták? Lehet, hogy Mrs. Wattlesbrooknak
meglágyult a szíve? East kapitány remek erős téglafal lenne, amelynek
nekiütögethetné a fejét, hogy kiverje belőle a Darcy-őrületet. És nagyon jól
mutatna Jane karján, amikor sétálgatnak a kertben, ahol Martin is láthatná,
ha éppen odanézne.
Mikor a dal véget ért, East kapitány, a tökéletes úriember, odament Miss
Heartwrighthoz, aki búslakodva ült magában a kanapén.
– Miss Heartwright, volna kedve egy tánchoz?
Jane számára nyilvánvaló volt, hogy Miss Heartwrightnak nem volna, de
azért felállt a kapitány kérésére. Mi lehet köztük? Miss Heartwright néha
olyan volt, mint Fanny Price, máskor mint Jane Bennet, vagy Jane Fairfax,
időnként pedig Anne Elliotra emlékeztetett.
– Esedezem egy második táncért önnel, Miss Charming – Jelentette ki
a százados. – Önre igazán illik a neve. Szó szerint elbűvölő.
– Ó, ugyan! – felelte Miss Charming.
Ahogyan Miss Charming elpirult – őszintén, nem csak színlelte –, abból
úgy tűnt, választott, és a választása nem Mr. Nobley-ra esett. Így Jane
ismét szépen a partvonalon találta magát. De nem bánta. Komolyan. Na,
jó, talán egy kicsit. Végül is ma este mulatott a legjobban, amióta csak
megérkezett.
– Miss Erstwhile! – termett mellette hirtelen Mr. Nobley. – Azt hiszem,
úriemberi kötelességem, hogy felkérjem táncolni.
Jane a férfi kezére pillantott.
– Még mindig fogja a könyvét, Mr. Nobley.
A férfi lerakta a könyvet egy asztalra, aztán egyik karját a háta mögé
tette, a másikat Jane felé nyújtotta.
A nő felsóhajtott.

111
 – Sajnálom, hogy úgy meggyötörtem az előbb, de inkább nem
táncolnék kötelességből.
A férfi továbbra is feléje nyújtotta a kezét.
– De megtisztelne vele.
Jane a szemét forgatta, de megfogta a férfi kezét. Amikor Mr. Nobley
először fogta meg a derekát, Jane meglepődött. Nem volt a férfi
érintésében semmi lanyhaság, semmi passzivitás. Jane-ben éppen olyan
érzést keltett, mint amikor néha elkapta a férfi fürkész tekintetét. Ez az
érintés legalábbis meglepő volt.
Mivel csak három pár táncolt, szinte állandó mozgásban voltak. A
társalgás általában sokkal intimebb egy tömegben, de hat ember között
minden szó – és minden hallgatás – jól hallható volt.
– Micsoda bájos ruha, Miss Charming! Nagyon jól áll magának, vagy
mondjam inkább úgy, maga áll jól neki?
Mire Miss Charming azt felelte:
– Ó, maga gazfickó!
– Tudja a címét ennek a zeneszámnak, Mr. Nobley? – kérdezte
Miss Erstwhile.
– Nem tudom. Valami népi tánc.

– Elnézést kérek, Miss Charming! – szólalt meg Andrews százados. –

Úgy tűnik, megint a talpa alá dugtam a lábam.
– Hoppá-hoppá! – felelte Miss Charming.
– Micsoda megkönnyebbülés, hogy már tudom, Mr. Nobley, ön ezt a
tevékenységet vulgárisnak találja, a partnerét pedig érdemtelennek. Ez
megkímél minket a felesleges csevegéstől.
– Ön mégis cseveg, Miss Erstwhile.

– Remek ez a tánc! Játsszak még valamit?

– Mit mond, Mr. Nobley? Végzett mára velem? – kérdezte Miss
Erstwhile.

112
 – Azt hiszem – felelte a férfi meghajolva –, azt hiszem, ma korán
visszavonulok. Jó éjt!
– És ezzel vége a mulatságnak – jegyezte meg Andrews százados.
– Ó, várjon… nem érzem jól magam… ez a sok táncolás… – szólalt
meg Miss Charming. Homlokához emelte a kezét, aztán a férfi karjaiba
ájult. Andrews százados kénytelen volt a szobájába vinni.
Okos lány – gondolta Jane, magában két ujjal szalutálva neki. Touché,
Miss Charming.

113
 7. sz. pasi

Juan Inskeep, HUSZONÖT ÉVES

Meleg.

9. nap

REGGELI UTÁN AZ URAK VADÁSZNI MENTEK, Saffronia nénit a néma

személyzet foglalta le, Miss Heartwright pedig még mindig a kisházban
volt. Így Miss Charming és Jane kettesben maradt a nappaliban. A barna
mintás tapétát bámulták.
– Annyira unatkozom. Mrs. Wattlesbrook nem ezt ígérte tegnap.
– Whistezhetnénk – felelte Jane. – Whist reggel, whist este, hát nem
csupa szórakozás az életünk?
A tapéta mintája nem változott, Jane mindazonáltal nem vette le róla a
szemét.
– Maga erre számított? – kérdezte Miss Charming.
Jane a lámpára pillantott, azon tűnődve, vajon Mrs. Wattlesbrook
bepoloskázta-e.

114
 – Jane Erstwhile vagyok, Lady Templeton unokahúga, látogatóba jöttem
Amerikából – mondta, mint egy robot.
– Nos, én nem vagyok képes elviselni itt még egy percet. Megyek,
megkeresem azt a szíve szakadt Miss Heartwrecket, és megnézem, ő mit
csinál.
Jane pillantása a falról az ablakra siklott, hátha megpillantja a férfiakat
odakint a birtokon. Közben eltűnődött, East kapitány vajon szépnek találja-
e, és hogy Andrews százados szerint vajon ő csinosabb-e Miss
Charmingnál.
Hagyd abba! – intette magát.
Aztán eszébe jutott Mr. Nobley előző esti viselkedése. Különös
kifakadása, és ahogy ragaszkodott hozzá, hogy táncoljon vele, majd ahogy
hirtelen visszavonult a tánc után. Igazán próbára tette a türelmét. De, ha
úgy vesszük, nagyon hasznos volt a kellemetlenkedése. Mr. Darcy
ábrándképe összekeveredett Mr. Nobley bosszantó valóságával. Amint
Jane megállt egy pillanatra, hogy jobban fontolóra vegye ezt a gondolatot,
hirtelen olyan nyilvánvaló módon szakadt rá az igazság, mint nyolcéves
korában az a felismerés, hogy nincs Télapó. Mr. Darcy nem létezik. Vagyis
inkább, Mr. Darcy a valóságban egy unalmas, felfuvalkodott hólyag lenne.
Várjunk csak, különben is, miért foglalkozik annyit Austen úriembereivel?
Mi van Austen hősnőivel? Még szegény Fanny Price is hátradőlt, állta a
sarat, és várta, hogy az ő Edmondja végül eljöjjön érte. Elizabeth Bennet
pedig… a csodálatos Elizabeth! Emlékezzünk csak, milyen hamar
megtanulta a leckét Wickham után, és nevetve lerázta magáról a dolgot!
Emlékezzünk, milyen könnyedén hagyta a Fitzwilliam századossal
kapcsolatos csalódást lecsúszni a válláról, mint egy köpenyt! Jane
döbbenten ismerte fel régi önmagában sokkal inkább az aggodalmaskodó,
házasságmániás Mrs. Bennetet, mint az életrevaló Elizabeth-et. Mivel az
apja birtokát elvitte a hitbizomány, a házasság nem csak kényelmi
szempont volt Elizabeth számára – hanem élet-halál kérdése is. És még
így is, képes volt nevetni, pörögni-forogni és várakozni, amíg valóban
szerelmes nem lesz. Jane

115
tehát nem képes örökre szakítani a férfiakkal. Martin bebizonyította ezt. De
eldobhatja magától a gúzsba kötő szenvedélyességet, kiélheti most az
álmát, és megújulva, Darcy-mentesen térhet vissza a valódi életbe.
Készen állt arra, hogy azonnal belevágjon. A nappaliban álmosítón
ketyegett az óra. Az ablakon túl semmi sem mozdult. Jane megvakarta a
nyakát, és sóhajtott.
Nyugtalanságtól űzve és tettvágytól hajtva felszaladt a szobájába, hogy
ellenőrizze az e-mailjeit a mobiltelefonján. Matilda kisvártatva berontott
takarítani, úgyhogy Jane a telefont a fűzőjébe dugta, és leosont a
könyvtárba. Elhelyezkedett a sarokban, az ablakhoz közel, ahol nem
láthatták a könyvtár többi részéből, sem a folyosóról. Csak egy pillanatig
tartott, amíg a bejövő levelek között megtalálta, amire várt. Molly nem
hagyta cserben.

Jane!
Semmit nem sikerült kiderítenem Martin Jasperről, Sheffieldből.
Legalábbis a mi korosztályunkból. Sajnálom. Talán nagyon erkölcsösen
él? Kutattam a brightoni Henry Jenkins után is. Nincs priusza, sem
családja. Színháztörténetet tanult Cambridge-ben. Beleolvastam a négy
évvel ezelőtti válópere jegyzőkönyveibe – azta, bébi! Ez ám a
melodráma! Szóval, ez a Henry igazi kősziklának tűnik, nem hagyta,
hogy az ügyvéd beugrassa. De az, amit elmondott – a felesége lefeküdt
a szomszéddal, ő megbocsátotta, a nő eladta a férj autóját, hogy az
árából eltöltsön egy szenvedélyes hétvégét Monacóban, ő
megbocsátotta, de amikor az asszony kinyírta a férje aranyhalát, mert a
fickó felvetette, hogy gyerekeket szeretne, akkor elege lett. Olyanokat
mondott, hogy még mindig szereti azt a nőt, akit feleségül vett, és
mindig szeretni is fogja. Aztán jött a nő tanúvallomása. Megjátssza,
hogy ő egy megtört szívű, eldobott nő, de amint a másik fél kérdezgetni
kezdi, a nő megtörik, és visítozni kezd, mint egy elkárhozott lélek, míg
végül kidobják a teremből. Ki ez a fickó, aki öt évig kibírta vele? Én
akarom megírni a sztorit.

116
 Hiányzol. Szerintem remek, hogy elmentél. Nagyon bátor vagy.
Menjünk le a partra, miután hazajöttél! Megszabadulok Philtől meg az
ikrektől, és csapunk egy csajos hétvégét. És ha belefutnál Mr. Darcyba,
mondd meg neki, hogy adja vissza a fekete, csipkés hálóingemet!
Xxxo,
Molls

Jane épp ötödször olvasta el a levelet, amikor hangokat hallott a

könyvszekrény túloldaláról. Reszkető kézzel kikapcsolta a telefont, és
becsúsztatta a dekoltázsába. Amikor kissé megnyugodott, hallgatózni
kezdett. Egy férfi és egy nő beszélgetése szűrődött át tompán a könyvek
között.
– Miss Charming, én… én… szóval…
– Igen, Andrews százados?
– Miss Charming, bocsássa meg az arcátlanságomat, de muszáj önnel
négyszemközt beszélnem, különben megbolondulok. Egy ideje küzdők már
az érzéseim ellen, és…
Járkálás zaja hallatszott.
– Igen, igen, folytassa!
– Nem könnyű egy őrgróf fiának lenni. Olyan sokat várnak tőlem, nem
mindegy, hogyan viselkedem. A városban úgy ismernek, mint kéjsóvár,
züllött gazembert…
Jane a fejét csóválta. Biztos volt benne, hogy Austen nem írt volna ilyen
párbeszédet.
– És valóban az, Andrews százados?
– Nos, lehet, hogy valaha az voltam, de már belefáradtam ebbe a
színjátékba. Én… én mély érzésű vagyok. Vágyom valakire, aki ismeri a
valódi énemet. Akivel kettesben lehetek, és megoszthatom vele a
gondolataimat. És most már tiszta szívből érzem, hogy ön az a valaki. Ön,
Miss Charming.
– Ó, Andrews százados!
– Drága, drága Lizzym!

117
 Vihogás, cuppogó hangok, sutyorgás hallatszott a könyvek mögül.
– Nem szabad szólnia senkinek. Kérem, Lizzy! Elígérkeztem valakinek,
egy utálatos özvegy hercegnének, de kell, hogy legyen kiút abból a
megállapodásból. Találok rá módot. Meg kell, hogy kapjam magát, Lizzy.
Ön elbűvölő.
Újabb vihogás következett, egy kis sugdolózás, majd hallani lehetett,
amint valaki kiment. Majd Miss Charming hangja hallatszott, amint
magában dúdol:
– Ha-ha-ha ha ha-ha.
Azzal ő is távozott.
Jane a könyvespolcnak támasztotta a homlokát, és nagyon halkan
kiengedte a visszafojtott nevetést.
Nos, gondolta, ez a vallomás igencsak jót tett az ábrándozásának. Hát,
nem baj. Egy úriemberrel kevesebb, de még maradt kettő. A
játék folytatódik.

118
 8. sz. pasi

Bobby Winkle, HUSZONHÁROM ÉVES

Ez olyan kapcsolat volt, amely barátságként kezdődött, és lassan alakult

át. A vonzalom statikus áramként erősödött fel kettejük között. Hat hónapig
randiztak főiskolás korukban, abban a fura átmeneti időszakban, amikor az
ember még nem tudja, mit hoz a jövő. Egyikük szülője sem cirkuszolt (a fiú
fekete volt, Jane fehér), és remekül
megvoltak, meghazudtolva a kulturális különbségek kibékíthetetlenségéről
szóló elméleteket. Aztán a fiú elment gyakornoknak Guatemalába,
megtéve az első lépést a külügyi karrier irányába. A repülőtéren
mindketten sírtak.
A fiú visszatért hat hónappal később, és nem telefonált Jane-nek.
Tavaly aztán Jane azt hallotta, hogy Bobby (most már „Róbert”) indul a
kongresszusi tagságért. Egy új keletű felmérés szerint a népszerűségi
indexe nem áll valami jól a harmincvalahány éves, elhagyott nők körében.

119
 9 – 10. nap

AMIKOR A FÉRFIAK BELÉPTEK A SZALONBA vacsora előtt, Miss

Charming, aki addig csendesen üldögélt a székébe süppedve, felélénkült,
majd félénken és zavartan elpirult. Jane figyelte a színjátékot. Miss
Charming megerősítést várt arról, ami a könyvtárban történt, és meg is
kapta Andrews százados lopott, apró mosolyaiból. Miss Heartwright
mindebből semmit sem vett észre, csak mélabúsan meredt maga elé. Fura
módon Mr. Nobley (vagy Henry Jenkins?) mintha jó hangulatban lett volna.
Önmagához képest. Legalábbis szinte mosolygott, amikor bejött a
szalonba, és ez a kis félmosoly egész este a szája körül játszott.
Jane az egész vacsora alatt magában mulatott Lizzy Charming
románcán. Lizzynek láthatóan érdemes volt lemondania az autóról és a
firenzei útról. Aztán, valamikor a desszert tájékán Jane kezdett egy parányi
irigységet érezni. Ezt sietősen elnyomta magában. Ám később még
egyszer fellobbant, bár most már önsajnálattá alakulva. Amolyan decens,
hölgyhöz illő módon. Az az örökös, gyötrő kérdés tért újra vissza: Mi baj
van vele? Annyira csúnya lenne? Még sosem volt úgy szerelmes, hogy
össze ne törték volna a szívét. Most pedig, mivel nem volt a szokásos
ügyfél, még a hamis szerelmet is megtagadják tőle?
Nem. Még mindig maradt két úriember, és nem lehetett mindkettő Miss
Heartwrighté.
– Könyörgöm, ma ne whistezzünk! – kérte Saffronia néni vacsora után.
– Inkább zenéljünk egy kicsit!
– Úgy van – felelte East kapitány. – Azt hiszem, Miss Erstwhile ígért
nekem egy dalt.
Jane egészen biztos volt benne, hogy semmi ilyesmiről szó sem
lehetett, de ez a helyzethez illő megjegyzésnek tűnt, úgyhogy Jane
felemelkedett, és kecsesen a zongorához vonult.

120
 – Ha ragaszkodik hozzá, East kapitány, de egyben elnézését is kérem.
És az önét is, Mr. Nobley, mivel tudom, nagyon érzékeny arra, hogy jól
játsszanak el egy zenedarabot, és bizonyára zord kritikus lehet, ha valaki
rosszul zenél.
– Azt hiszem – felelte Mr. Nobley –, sosem volt még szerencsém olyan
ifjú hölgyhöz, aki ne mentegetőzött volna előre szerény képességei miatt,
hogy aztán tökéletes előadást nyújtson. Nem vitás, a mentegetőzés
előjáték, amely a zene mélyebb élvezetét készíti elő.
– Akkor csak remélni merem, hogy nem okozok csalódást. Nyíltan
rámosolygott East kapitányra, aki előredőlt, karját a
térdére támasztva, látható érdeklődéssel. Jane profihoz illő
magabiztossággal elrendezte a szoknyáját, kiteregette a kottát, a billentyűk
fölé tartotta a kezét, aztán egy kézzel játszani kezdett, csak a fekete
billentyűket ütögetve, és közben énekelt.
– Boci-boci tarka, se füle, se farka, oda megyünk lakni, ahol tejet kapni.
Majd felemelkedett, és meghajolt a terem felé.
East kapitány szélesen mosolygott. Mr. Nobley köhögött (vagy
nevetett?). Jane visszaült a kanapéra, és felvette az imént félretett,
tizenhatodik századi verseskötetet.
– Hát ez… – törte meg Saffronia néni a hallgatást.
– Nos, remélem, holnap tiszta idő lesz – jelentette ki Miss Charming
erőltetett brit akcentusával. – Istenem, mióta vágyom már egy kis
krokettezésre!

Másnap délelőtt krokettet játszottak.

– Nem mutatná meg nekem, hogyan üti meg az ütőjével a golyókat,
Andrews százados? – kérdezte Miss Charming, olyan magasra vonva a
szemöldökét, hogy szinte eltűnt a haja vonalában.
Andrews százados nehezen volt képes megőrizni a mosolyát.
East kapitány csevegéssel oldotta fel a kínos légkört. Az úriemberbe
oltott munkásfiú külső nagyon jól állt neki. Nem mintha

121
Jane rajta legeltette volna a tekintetét, kivéve, amikor a férfi háttal állt neki.
East kapitány kizárólag az időjárásról társalgott, de azt igazán
lebilincselően tette. Jane számára még sosem tűntek a felhők ennyire
szexisnek.
A játék előrehaladtával Andrews és Charming szerezte meg a vezetést,
profikhoz illő elszántsággal. Őket Heartwright és Nobley követte, lenyűgöző
játékkal. A sor végén lézengve következett Erstwhile és East, akik inkább
csak a szavakkal játszadoztak. Minél rosszabbul ment a játék, Jane annál
jobban megrészegedett csapnivaló teljesítményüktől és a partnere őszinte
kacagásától. East kapitány úgy nézett ki, mint aki profi futballista lehetne,
de a krokettütőt olyan sután tartotta a kezében, mint akit arra kértek, hogy
a sült húst evőpálcikákkal fogyassza el. Jane ezt valahogy
ellenállhatatlanul humorosnak találta. A férfi még rá is játszott Jane
kedvéért, megnevettetve a lányt.
Szétvetett lábbal megállt a golyó fölött, és hátrahúzta az ütőt.
– Csak óvatosan! – figyelmeztette Jane.
A férfi meglódította az ütőt – és a labda egy tompa puffanással
nekicsapódott egy fának.
– Esküszöm, megteszek minden tőlem telhetőt – nevetett a kapitány
mély, visszafogott hangon. Jane arra gondolt, ha elengedné magát, lehet,
hogy felnyerítene. – Még sosem játszottam ezt a játékot.
– East kapitány, látja, hogy néz rám állandóan Mr. Nobley? – kérdezte
Jane, az előttük lévő párt figyelve. – Mit gondol, szégyelli, hogy ismer
minket?
– Senki nem szégyellné, hogy ismeri önt, Miss Erstwhile – felelte a
kapitány.
Tökéletes válasz volt, és valahogy éppen ettől vált hamissá. Jane arra
gondolt, vajon Mr. Nobley hallotta-e, és mi volt róla a véleménye. Aztán
feltette magának a kérdést, vajon miért törődik vele. A válasz nehezen
emészthető igazsága úgy hatott rá, mintha egy falat alma akadt volna el a
torkában: számított neki, mit gondol

122
róla Mr. Nobley. Ez a gondolat megzavarta. Miért olyan értékes mindig
annak a véleménye, aki nem kedveli az embert? Ki mondta, hogy az ő
véleményük értékesebb, mint az általában kedves embereké?
Most Jane volt soron. Az ütő megcsúszott a kezében, és a golyó drámai
módon öt centit moccant előre, mire mindketten ismét felnevettek. Mr.
Nobley még mindig feléjük bámult. Lehetséges volna, hogy ő is velük
szeretett volna nevetni?
– Nézze, Miss Erstwhile! – mondta a kapitány. – Jön valaki.
A hangjában őszinte érdeklődés csengett, amiből Jane úgy gondolta, a
színésznek fogalma sincs, ki lehet az.
Egy kétlovas kocsi állt meg a ház előtt. Egy új vendég nagy újság volt
Pembrook Parkban, ezért mindhárom pár odahagyta a játékot, hogy
megnézze, ki érkezett. De hamarosan arra lettek figyelmesek, hogy két
szolgáló egy utazóládát cipel a rossz irányba – a házból a kocsihoz. Valaki
távozik, nem érkezik. Az utazóláda pedig Jane-é volt.
Amikor a lány észrevette Mrs. Wattlesbrookot ólálkodni a közelben, a
gyomra összerándult, mintha romlott húst szagolt volna.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
– A szobalány felfedezett valami kimondhatatlant a holmija között.
Mrs. Wattlesbrook egy mobiltelefont lóbált két ujja között. Jane dühös
tekintetet vetett a szobalányára, Mathildára, aki önelégülten mosolygott.
Valószínűleg prémiumot kap érte, hogy megszabadul tőlem – gondolta
Jane. A kis senkiházi.
– Azt hiszem teljesen érthető voltam, Miss Erstwhile. Köszönjük a
látogatását, és sajnálom, hogy a tettével arra kényszerít, hogy véget
vessek itt-tartózkodásának.
– Tényleg ki akar rúgni?
– Igen, valóban azt teszem – felelte Mrs. Wattlesbrook, és összefonta
mellkasa előtt a karját.

123
 Jane az ajkába harapott, és hátrahajtott fejjel az égre pillantott. Fura,
hogy olyan távolinak tűnik. Úgy érezte, mintha a fejére szakadna,
belenyomva őt a földbe. Milyen gonosz egy égbolt!
Most már szinte az egész háznép jelen volt. Miss Heartwright és a főbb
színészek összehajolva, sugdolózva álltak, mint a bámészkodók, akiket
elborzaszt egy közúti baleset, mégis képtelenek elfordítani a tekintetüket.
Egy pár kertész szintén arra sétált, szerszámokkal a kezükben. Martin
megtörölte a homlokát, döbbenet (szomorúság?) látszott az arcán. Jane
zavarba jött, amikor meglátta. Eszébe jutott, hogyan szakított vele, és
ebben a pillanatban nem érezte igazán vonzó látványnak magát. Az egész
jelenet Hester Prynne-t juttatta az eszébe, és Jane elképzelte magát a
kalodában, egy nagy vörös M betűvel (mobiltelefon) a mellén.
Észrevette, hogy még mindig a kezében tartja a krokettütőt, és
eltűnődött, vajon nem félnek-e tőle. Megemelte az ütőt. Nem volna jó
mulatság beverni vele egy ablakot? Nem. Átadta Miss Charmingnak.
– Mutassa meg nekik, Charming!
– Oké – felelte Miss Charming bizonytalanul.
– Ha volna szíves beszállni a kocsiba! – szólalt meg Miss
Wattlesbrook.
A fenébe ezzel a nővel! Jane épp most kezdte egy kicsit élvezni a
dolgot. Miért nem lépett elő valamelyik úriember, hogy megvédje őt? Hát
nem ez volt a létezésük egyedüli értelme? De feltehetőleg kirúgnák őket,
ha megtennék. Gyáva alakok.
Fellépett a kocsi kis lépcsőjére, és szembefordult a többiekkel. Még
sosem hagyta ott egyetlen kapcsolatát sem úgy, hogy övé lett volna az
utolsó szó. Most mondani akart valamit, valami költőit és időtlent, valami
győzedelmeset, ha már elbukott. Ó, most kéne egy tökéletes mondat! Már
nyitotta a száját, azt remélve, hogy eszébe jut valami, de Miss Heartwright
megelőzte.
– Mrs. Wattlesbrook! Ó, jaj! Csak most jöttem rá, hogy mi történt.
Megemelte a szoknyája alját, és odalépdelt a hintóhoz.

124
 – Várjon, kérem! Ez az egész az én hibám. Szegény Miss Erstwhile
csak szívességet tett nekem. Tudja, az a modern szerkezet az enyém.
Nem vettem észre, hogy nálam van, amíg meg nem érkeztem, és annyira
bánkódtam miatta, hogy Miss Erstwhile kedvesen felajánlotta, elteszi
nekem, hogy ne jöjjek kísértésbe.
Jane mozdulatlanul állt. Eltűnődött rajta, vajon milyen ösztön lehetett az
oka, hogy a sokk hatására megdermedt. Lehet, hogy természeténél fogva
áldozat? Nyúl, amely fél moccanni is, mikor a sólyom köröz felette? Nem
mozdult Mrs. Wattlesbrook sem, még csak nem is pislogott. Eltelt egy
végtelennek tűnő perc, miközben mindenki némán várakozott.
– Értem – szólalt meg végül a tulajdonosnő. Jane-re nézett, aztán Miss
Heartwrightra, aztán az oldalán lógó kulcsokkal kezdett babrálni.
– Nos, akkor, khm, mivel csak véletlen volt, azt hiszem jobb lesz, ha
elfelejtjük. Nagyon remélem, Miss Heartwright, hogy továbbra is megtisztel
minket a jelenlétével.
Ó, te vén boszorka? – gondolta Jane.
– Igen, természetesen, köszönöm!
Miss Heartwright legjobb formáját hozta; tele volt illedelmesen nőies
aggodalommal, mesterkéletlen volt és kellemes. Csak úgy csillogott a
tekintete. Valóban csillogott.
Az emberek kezdtek szétszéledni, most, hogy nem volt mit nézni. Jane
egy pillanatra látta Martin arcán az örömteli mosolyt, mielőtt a férfi elfordult
volna.
– Annyira sajnálom, Jane. Nagyon remélem, hogy megbocsát nekem.
– Szót sem érdemel, Miss Heartwright.
– Amelia!

– Ezentúl muszáj Ameliának szólítania.

– Köszönöm, Amelia!

125
 Olyan testvéries pillanat volt, hogy Jane azt hitte, esetleg össze is
ölelkeznek majd.
De nem tették.

126
 9. sz. pasi

Kevin Hyde, HUSZONHÉT ÉVES

Te jó ég, hogy Jane mennyire szerette! Igaz, nyakkendőt viselt (teljesen

feleslegesen) a munkahelyén, és a „lezser hétvégi” öltözék neki a keki
vászonnadrágot jelentette. De hát senki sem tökéletes. Jane egyszer
összeállított egy listát a leendő férje elengedhetetlen tulajdonságairól, és
Kevinben megvolt a listáról még a legtöbb „jó, ha van, de nem életbevágó”
dolog is. Így visszagondolva, volt benne valami darcys, rögtön a
kezdetektől fogva. Például a modorossága, a hűvös közönye, és az, hogy
járni kezdett Jane-nel, noha nem vágyott komoly barátnőre.
Tudott gitározni egy kicsit. Együtt fejtették a vasárnapi keresztrejtvényt.
Szerette a mamáját. Szerette Jane-t. Amíg csak ki nem jelentette egy helyi
autókereskedés tévéből harsogó hirdetése alatt, hogy talán nem is szerette
soha.
– Túlságosan nehézkessé vált ez az egész, nem igaz? Úgy értem, te
még mindig élvezed?
Egyszer a középiskolai fizikaórán Jane tanára belemerített egy
narancsot folyékony nitrogénba, aztán a padlóra ejtette, ahol összetört,
akár az üveg. Csakis ezért tudta Jane leírni azt a fizikai jelenséget, amit a
szívében érzett – hideg volt, és darabokra tört. Megpróbálta lazán kezelni a
dolgot, azt mondani: „Aha, kezd kihűlni, nem igaz? Nos, legyünk azért
barátok. „ Megpróbálta, de a

127
végén mégis könyörgött, miközben folyt az orra, fogadkozott, és
kétségbeesetten kiteregette az érzelmeit, ami sokáig kísértette, még jóval
az után is, hogy Kevin illatát már régen elfelejtette.
Huszonhárom hónapig voltak együtt. Jane titokban már menyasszonyi
ruhákat kezdett nézegetni. A szakítás után egy hétig összegömbölyödve
sírt egy sarokban, és fagyit evett literszámra. Végül, akárcsak Emma,
elégette Kevin minden emlékét, egyesével, a wok fedelén.
Őszintén szólva, az sem segített többet, mint a fagylalt.

0 nap

– IGAZÁN VELÜNK KELL JÖNNIE LOVAGOLNI, Ragaszkodom hozzá –

jelentette ki Amelia, aki még a szokásosnál is jobban ragyogott az őszi
napsütésben.
Mr. Nobley kellemesen feszes vadásznadrágját viselte, és bár ez
nagyon ösztönzően hatott, az a gondolat, hogy fölösleges harmadikként
töltse a délutánt, nem volt túl csábító. Ugyanakkor Jane szívesen
megfigyelte volna a párt. Ameliát nem kérdezhette egyenesen Mr. Nobley-
ról (valamilyen oknál fogva ez tilos volt Austen világában. De igazán, hát
Elinor nem kérdezhette volna meg
húgát az Értelem és érzelemben, hogy eljegyezte-e Mr. Willoughby? Az a
hallgatás egy kissé túlzásnak tűnt). Úgyhogy áruló jelek után nyomozott.
Mr. Nobley sosem érintette meg Ameliát, még csak nem is hajolt vagy
lépett közelebb hozzá, nem suttogott a fülébe (nem is lehelt). Nem mutatta
az imádatnak semmiféle, a régensség korában megengedett olyan jelét,
amelyet Andrews százados olyan bőségesen hintett Miss Charmingra.
Valójában, ha Mr. Nobley már megvallotta a szerelmét Ameliának, akkor
szánalmas szerető volt.

128
 Vagy talán az a fajta férfi lehetett, aki túlságosan szeret? Aki csak azért
hagyta el őrült feleségét, mivel olyan nagyon apa akart lenni? Várjunk
csak, az nem Mr. Nobley volt, hanem Henry Jenkins. De ez a kettő
ugyanaz? Kezdett a dolog egyre zavarosabb lenni.
Jane szorosabbra kötötte a kalapját, azt remélve, hogy így majd sikerül
elrendeznie a gondolatait is. Az igaz, hogy az öltözéke megfelelő volt
valami sportosabb elfoglaltsághoz (a rózsaszín délelőtti ruhát viselte,
amelynek az alja elpiszkolódott a titokban tett tempós sétáitól, meg a
szabadba való kiskabátot és a hétköznapi kalapját), és nem tudta
sehogyan kimenteni magát a lovaglás alól, legfeljebb ha fejfájást színlel, de
hát az meg olyan sablonos lett volna.
– Biztos benne? – kérdezte.
Aztán mikor éppen felkecmergett a még mindig félelmetes
oldalnyeregbe, közben suttogva: „Csak nyugi, szamár pajtás!”, megjelent
East kapitány.
– Lovagolni megy, Miss Erstwhile?
– Igen, és örülnék, ha ön is jönne.
A férfi beleegyezett, ám ekkor előbukkant Amelia lóháton. A kapitány
arca megrándult, de akkor már nem visszakozhatott.
Jane elhatározta, hogy kellő távolságot fog tartani a pártól, és egy kicsit
kettesben lesz az ő hercegével. East kapitány ugyan nem dobogtatta meg
a szívét, de csinosabb volt, mint egy középiskolai középhátvéd, és az ő
színlelt udvarlása legalább érdekesebbé tenné ezt a vakációt. De aztán Mr.
Nobley, mint egy félnótás, állandóan előreléptetett a lován, elválasztva
egymástól Jane-t és East kapitányt, egyedül hagyva Ameliát. Jane
korrigált, de Mr. Nobley megint közéjük tolakodott.
A lány dühösen nézett rá, ám a férfi még mindig nem fogta fel a
helyzetet.
Aztán Mr. Nobley nézett rá villámló tekintettel, Jane pedig viszonozta a
pillantását, nem értve, hogy mi baja. A férfi sóhajtott, és

129
Jane már éppen azon volt, hogy megmondja neki, mennyire nevetséges,
amit művel, amikor a férfi megszólalt:
– Miss Erstwhile, nagyon kipirult. Miért nem pihen egy kicsit? Ne
aggódjon, East kapitány, menjen csak tovább Miss Heartwrighttal, azonnal
önök után megyünk.
Mikor a másik kettő hallótávolságon kívülre került, Jane villámló
tekintettel fordult Mr. Nobley-hoz.
– Mit művel? Nincs semmi bajom.
– Elnézést, Miss Erstwhile, csak szerettem volna biztosítani East
kapitánynak és Miss Heartwrightnak néhány percet kettesben. Miss
Heartwright bizalmasan beszámolt nekem zaklatott múltjukról, és azt
reméltem, ha válthatnak néhány szót, az enyhítené a feszültséget közöttük.
– Rendben – nevetett Jane –, egy kissé lassú a felfogásom.
Tudta, hogy a legkevésbé sem hangzik Austen hősnőnek, de valamilyen
oknál fogva nem tudta rávenni magát az illedelmesen unalmas
beszélgetésre, amikor Mr. Nobley-val volt.
Miután titoktartást fogadott, és igyekezett meggyőzni Mr. Nobley-t, hogy
bízhat benne, nem jár el a szája, Mr. Nobley elárulta, hogy azok ketten
nem csupán kedves ismerősök. Sőt, tavaly a férfi megkérte a nő kezét, aki
igent mondott.
– De az anyja ellenezte a kapcsolatot, mivel East csak egyszerű matróz
volt. Mr. Heartwright, a bátyja közölte Easttel, hogy már nem tekintik Miss
Heartwright udvarlójának, és Miss Heartwrightnak nem volt rá módja, hogy
megmagyarázza neki, ez nem az ő kívánsága volt. Attól tart, most már túl
késő, de én azt hiszem, lélekben sosem hagyta el East kapitányt.
– Ó! – mondta Jane, azonnal beillesztve a történetet a megfelelő
Austen-regénybe. Nagyjából megfelelt a Meggyőző érveknek. Hát ez nagy
csalódás volt. East kapitány lett volna Jane legjobb jelöltje egy kis
gyógyhatású szerelemre. Nos, mindegy. Kettővel kevesebb… maradt egy?
Fürkészőn nézett Mr. Nobley-ra, és eltöprengett, vajon miért van az a
benyomása, hogy a férfi veszélyes lehet – vagy az

130
lehetne, ha nem tűnne olyan gyakran fáradtnak vagy unottnak. Vajon a
lelke mélyén egy alvó tigris volt? Vagy egy zsák krumpli?
– És ön hogyan érez emiatt, Mr. Nobley? – kérdezte.
– Az nem számít, én hogyan érzek Miss Heartwrighttal kapcsolatban.
Előreléptetett a lován, és Jane követte.
Ő nem Miss Heartwrightról beszélt, de mindegy.
– Várjon! Összetört a szíve?
Tudta, hogy Miss Erstwhile ezt nem kérdezhetné meg, de Jane nem
tudta megállni.
– Nem, szó sincs róla.
– Vagy legalábbis nem Miss Heartwright miatt.
Jane figyelmesen szemlélte Mr. Nobley arcát, Henry Jenkins után
kutatva. A férfi mozdulatlan ajka nem árult el érzelmeket, de a tekintete
szomorú volt. Ezt korábban sosem vette észre.
– Lehet, hogy már nincs összetörve a szíve, talán ezen már túl van, és
most csak magányos.
Mr. Nobley elmosolyodott, de csak félig.
– Nagyon jól ért hozzá, hogy bosszantson engem, Miss Erstwhile. Mint
már mondtam, az nem számít, én hogyan érzek. Most Miss Heartwrightról
és East kapitányról van szó. Szerintem nonszensz, hogy az elmúlt napok
során egyetlenegyszer sem kerítettek sort egy kiadós beszélgetésre. Ki
kellene mondaniuk, amit éreznek.
– Ön egyetért azzal, hogy az ember kimondja, amit érez? Szóval, ön
egyetért az én viselkedésemmel?
Úgy tűnt, Mr. Nobley erre a kérdésre nem szándékozik felelni, Jane
pedig tanácstalan volt, hogyan kezdje újra a társalgást. Úgyhogy némán
lovagoltak tovább.
Természetesen éppen ebben a pillanatban látta meg Jane egy fasor
mellett Martint, amint őket bámulja. Miért nem tud nevetgélni és csevegni
úgy, mint aki remekül érzi magát? Ragyogó mosollyal nézett körül, azt
remélve, Martin azt hiszi majd, hogy lebilincselőnek találja Mr. Nobley-t, és
tökéletesen jól érzi magát a társaságában.

131
 Mr. Nobley megfordult, hogy kérdezzen tőle valamit, de amikor
észrevette, hogy Jane minden látható ok nélkül szélesen vigyorog, elakadt
a szava. Tágra nyílt szemmel kérdezte.
– Micsoda? Már megint kinevet? Ezúttal mit követtem el? Jane
ekkor valóban felnevetett.
– Sajnálom, úgy tűnik, nem tudok parancsolni magamnak, ha az ön
társaságában vagyok. Ön annyira könnyen ugratható.
Ami valójában nem volt igaz, de ahogy kimondta, mégis igaznak tűnt.
Mr. Nobley hátranézett a válla fölött, éppen, amint a fák eltakarták
Martint. Jane nem volt benne biztos, Mr. Nobley meglátta-e.
– Sajnálom, hogy ennyit bosszantom mindig - jegyezte meg Jane.
– Abbahagyom. Megígérem.
– Hm – felelte Mr. Nobley, mintha kételkedne benne. Elgondolkodva
meredt a kezére, pár pillanatig nem is szólt. Jane érezte, hogy felgyorsul a
szívverése. Vajon miért? Amikor a férfi újra megszólalt, másmilyen volt a
hangja, csevegő, ártalmatlan.
– Milyennek találja Pembrook Parkot, Miss Erstwhile?
– Úgy érti, magát az épületet? Nos, gyönyörű, kétségkívül, barátságos,
ám mégis túlságosan fényűző ahhoz, hogy igazán kényelmes legyen. Mint
amikor az ember fűzőt visel. Szeretem a látványt és az érzést, de igazán
nem engedhetem el magam benne.
Megrázta a fejét. Miért csúsznak ki állandóan ilyen szavak a száján?
Miért mond mindig olyasmit ennek a férfinak, amit a Szabályok
határozottan tiltanak? Próbált valami ártatlan témát keresni.
– Nagyon tetszenek a festmények. A galériában. Valamennyi az elegáns
portréfestészet hagyományos stílusában készült, természetes fényekkel
megvilágítva. A művészt nem egyszerűen a külső szépség érdekli, hanem
igyekszik megmutatni a modellek belső szépségét, és elkapni fontosságuk
tudatának villanását a tekintetükben. Mindegy, mennyire testes, vagy
rettentően sovány, beteges külsejű, vagy szomorú valaki a képeken,
mindnyájan tudatában vannak a saját

132
fontosságuknak. Az ember önkéntelenül is irigyli tőlük ezt a végtelen
magabiztosságot.
Jane elhallgatott, amint rájött, hogy elragadtatta magát, és a
hallgatóságát valószínűleg a legkevésbé sem érdekli ez a téma. Vetett egy
oldalpillantást Mr. Nobley-ra, és látta, hogy a férfi figyelmesen mered rá.
– Ön festő.
Jane pislogott.
– Valaha festettem, igen. De annak már több éve. Most… –
eltöprengett, hogyan fordítsa le Austen nyelvére azt, hogy képszerkesztő. –
Elég sok ideje nem használom már azt a közeget.
– Hiányzik magának?
– Tulajdonképpen igen. Mostanában kezdtem hiányolni. Talán azért van
ez, mert eléggé összekeveredtek a dolgok a fejemben – bólintott, utalva a
pár nappal korábbi összeomlására, de minden új dolog, amit itt látok,
festésre csábít, képekké alakul bennem, és viszket a kezem, hogy papírra
vessem ezeket a képeket. Azt hiszem, a rajzolás és festés a gondolkodás
valamiféle módja volt a számomra. És szinte már nem is gondoltam rá,
amíg ide nem jöttem.
Ekkor East kapitány közeledett feléjük ügetve.
– Itt vagyok! – kiáltotta. Szépen lovagolt és magabiztosan. Molly
családja vidéken töltötte a nyarakat, és ő mondogatta mindig, hogy abból,
ahogyan egy férfi lovagol, elég jól lehet következtetni arra, hogyan csinál
valami egészen mást. Jane figyelte Mr. Nobley-t a lován, és látta, hogy
ügyes és gyengéd lovas. Jane-nek elakadt a lélegzete a megdöbbenéstől,
hogy ebben az öltözékben ilyen gondolatai támadhatnak. Felnevetett.
Mr. Nobley elkerekedő szemmel kérdezte:
– Mi olyan vicces? Ön gyakran nevet eltitkolt dolgokon, Miss
Erstwhile.
– Ahogy ön titokban mindig elégedetlen a dolgokkal, Mr. Nobley?
– Nem, nem elégedetlen – jelentette ki a férfi, és Jane rájött, hogy
igazat mond. Inkább szomorúság volt az, amit látott, szívfájdalom és

133
reménytelenség. Most már egészen biztos volt benne, hogy a férfi valóban
szegény Henry Jenkins.
East kapitány Jane mellé kormányozta a lovát.
– Miss Heartwrightnak megfájdult a feje, és bement. Elnézést, hogy így
elhanyagoltam, Miss Erstwhile! Mondja el, miről maradtam le!
– Felfedeztem, hogy Miss Erstwhile művész – jelentette ki Mr. Nobley.
– Valóban?
– Már évek óta nem volt ecset a kezemben – Jane dühös tekintetet
vetett Mr. Nobley-ra, és hirtelen újból ott volt az a mosoly a férfi arcán,
aztán ahogy jött, hirtelen el is tűnt. Jane szerette volna, ha újra láthatja.
– Milyen kár! – mondta East kapitány.
Aznap este, amikor Jane visszavonult a szalonból a szobájába, egy
nagy, barna papírba burkolt csomagot talált az éjjeliszekrényén. Feltépte a
papírt, amelyből csinos kis olajfestéktubusok potyogtak ki, meg három
ecset. Aztán észrevette, hogy egy festőállvány várakozik az ablak
közelében, két kis vászonnal. Úgy érezte magát, mint Jane Eyre, amint
megszagolta a festékeket, és megcsiklandozta a tenyerét a legnagyobb
ecsettel.
Vajon ki volt a jótékony adományozó? Lehetett East kapitány. Talán
mégis ő tetszik neki legjobban, hiába töltötte Miss Heartwrighttal kettesben
a délutánt. Megeshet. Ennek ellenére, Jane azt remélte, hogy Mr. Nobley
volt az. Az ösztönei azt súgták, hogy nyomja el magában ezt a reményt, de
nem vett róluk tudomást. Most Austen világában van, emlékeztette magát,
ahol engedélyezett a reménykedés.
Austen maga is így érzett vajon? Reménykedett? Jane eltűnődött, vajon
a férjezetlen írónő is egy Austen-világban élt-e, ugyanolyan érzésekkel,
mint Jane maga. Mulatva rajta, és borzadva, mégis kitéve magát annak a
nagyon is reális veszélynek, hogy az élmény magával ragadja.

134
Még tíz nap van hátra.

135
 10. sz. pasi

Peter Sosa, HUSZONKILENC ÉVES

A felvonóban ismerkedtek meg. A férfi valamelyik felső emeleten dolgozott

reklámigazgatóként. Fiatal volt ehhez a beosztáshoz, úgyhogy zseninek
kellett lennie. Az ész mindig is vonzotta Jane-t. Ez, meg a szép kéz, meg
az áll vonala és a fenék. És a szem. Meg a jellem
– Jane nem volt sekélyes. Peter azonnal beleesett, mint mondta, mert
olyan gyönyörű. Ezt a szót használta: gyönyörű. Ezt a szót nem könnyű
figyelmen kívül hagyni. Jane mindig arra vágyott, hogy egyszer valaki
szemében gyönyörű legyen.
Öt héten keresztül minden péntek este randiztak, bár Jane szíve még
ólomnehéz volt. A 9. számú pasi emléke még mindig fájt, nem gyógyult be
még a seb, mivel Jane mindig megpiszkálta. De nem volna-e éppen Peter
a legcsodálatosabb módja a továbblépésnek abból a katasztrófából? Jane
arról a napról ábrándozott, amikor véletlenül belebotlik majd az utálatos
udvarlóba, Peterrel a karján. És aztán…
– Mi az? Házas vagy, igaz?
– Nem, semmi ilyesmi.
A férfi elhallgatott, míg Jane képzelete szabadon csapongott.
– Barátnőm van. Sajnálom. Nem csalom meg, ott ül szemben, annál az
asztalnál az ablak előtt. Ő fogadott velem, hogy nem tudom magamba
bolondítani az első lányt, akit randira hívok. Látott valami

136
filmet, és úgy gondolta, nagyon romantikus lesz, csak aztán túl messzire
ment a dolog…
Jane nyomdafestéket nem tűrő válasza a csizmájáig pirulásra késztette
volna Britney-t, a dokkmunkást.

12 – 13. nap

MÁSNAP REGGEL JANE ARRA ÉBREDT, hogy az eső elmosta a világ

éles kontúrjait, bizonytalan alakzatokká változtatva a dolgokat, mint Christo
textilbe burkolt hídjai, aktjai és fái. Jane pirkadat óta festett. Sárgával,
vörössel, naranccsal és kékkel. A színektől megéhezett, de túlságosan
belehabarodott a vászonra felvitt festékbe ahhoz, hogy a reggelihez
felöltözzön. Amikor megérkezett Matilda, Jane elhessentette.
Már el is feledte az izgalmat, amit valaha érzett, amikor vett egy új
ecsetet, kinyomta azt a sok színt a palettájára, megcsapta orrát az olaj
tiszta, természetes illata, és elfogta az a nyugtalanság, mielőtt az első
ecsetvonást ejtette volna az üres vásznon. Az elmúlt években
elkényelmesedett, az egeret meg a számítógép monitorát használva, lusta
és unalmas reklámgrafikát alkotva. És most, amint zöldet és szürkét kevert
össze, megbolondítva egy kis naranccsal, rájött, hogy az eddigi pasijait úgy
szerette, ahogy egy képszerkesztő dolgozik. De
úgy akart szeretni valakit, ahogyan festés közben érzett: rettenthetetlenül,
merészen, szabadon.
Miss Eyre előtt tisztelegve, Jane önarcképet festett. Amikor sikerült jól
elkapnia az arc árnyékolását, a szíve úgy kezdett dobolni a bordáin, mint
amikor valaki szerelmes. Azt a magabiztosságot akarta megmutatni a
szemekben, amit a galériában, a régi portrékon látott. Azt a tudatos
szemvillanást, amely azt üzeni, hogy érdemes ránézni. Nem volt könnyű
ezt megragadni. Szerette volna kikérni

137
valaki másnak a véleményét a festményéről, de nem az áruló Matildáét.
Kérdezze Saffronia nénit? Nem, ő csupa jót mondana. Martint? Ó, elég
legyen már! Mr. Nobley-t? Igen. De miért őt?
Későn ment le az ebédhez, és a szobalány hideg sültet meg puhára főtt
zöldségeket szolgált fel neki. A ház szinte visszhangzott, mint egy régóta
elhagyatott hely. Arra gondolt, hogy visszatér a festőállványhoz, de
nyugtalanította az a kifejezés a képen. Attól félt, csak erőltetett az a
magabiztosság, olyan, mint egy színész tekintete. Úgy döntött, egy kis
szünetre van szüksége. Neki és a festménynek is.
Leült a könyvtárban. Bámulta az ablaktáblán leömlő esőt, az Érzelmes
utazás félig nyitott példányával az ölében. Vajon mit csinálnak a kertészek
ilyen esőben? – tűnődött.
Mr. Nobley belépett a helyiségbe, aztán, mikor észrevette Jane-t,
felsóhajtott.
– Hát itt van. Miss Erstwhile! Ön dühítő és bosszantó, és mégis azon
kapom magam, hogy önt keresem. Hálás lennék, ha elküldene, és
megesketne, hogy sosem térek vissza.
– Nem kellett volna elárulnia, Mr. Nobley, hogy ezt akarja, mert így már
nem fogja megkapni.
– Akkor maradnom kell?
– Hacsak nem akarja, hogy a vacsoránál úriemberhez méltatlan
viselkedéssel vádoljam meg, akkor igen, azt hiszem, maradnia kell. Attól
tartok, ha ma túl sok időt töltök magamban, túl meggyőzően fogom
alakítani az őrült nőt a padláson.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– És az mennyiben különbözne a…
– Üljön le, Mr. Nobley!
A férfi leült egy székre az asztalka túloldalán. A szék megnyikordult,
amint elhelyezkedett rajta. Jane nem nézett rá. Inkább az esőt figyelte az
ablakon, és az ezüstös árnyakat, amelyeket a nedves fény vetett a
szobára. Pár pillanatig csak hallgatott, aztán rájött, hogy ez kínos lehet,
ilyenkor kötelező a társalgás. Érezte arcán

138
a férfi pillantását, és szerette volna megtörni a csendet, mint egy könyv
gerincét, de már nem volt mondanivalója. A festés és az eső elrabolták
minden gondolatát.
– Sterne-t olvas – szólalt meg végül a férfi. – Szabad?
A könyv felé intett, és Jane átadta neki. A lánynak eszébe jutott egy
jelenet a Mansfield Parkból, amikor az udvarló, Henry Crawford felolvasott
Frances O’Connor figurájának, és a hangja olyan szenvedélyes
feszültséget keltett, hogy a felolvasott szöveg szavaival udvarolt. Jane Mr.
Nobley komoly arcára nézett, majd elkapta a pillantását, amint a férfi
tekintete a könyv lapjáról az ő arcára siklott.
Mr. Nobley olvasni kezdett a lap tetejétől. Lágy, dallamos és erős volt a
hangja, olyan emberé, aki ha megszólal egy tömegben, az emberek
odafigyelnek rá, és ha mesél egy gyereknek, rá tudja venni, hogy elaludjon.
„Az az ember, aki első ültete bourgogne-i vinyikét a Jó-Remény fokán –
jegyezzük meg, hogy az hollánder volt –, meg sem álmodta, hogy ő Kápon
ugyanazt a bort fogja inni, amellyet a vesszők a franciaországi
hegyoldalakon termenek – ahhoz az úr igen is flegmás úr volt –, de
kétségbevehetetlenül fogta hinni, hogy ihatik belőle valami bornemű levet;
jót-e, rosszat-e, középszert-e – annyit a világ dolgai felöl csak tudott, hogy
az. nem az ő tetszésétől függ…„1
Mr. Nobley erősen küzdött, hogy el ne mosolyodjon. Összeszorította az
ajkát, a hangja párszor megbicsaklott. Jane ránevetett, és akkor végre
elmosolyodott a férfi is. Jane úgy érezte, mintha valaki megcsiklandozta
volna a szívét.
– Nem túl… ööö… – mondta Mr. Nobley.
– Érdekes?
– Azt hiszem, nem túlzottan.
– De jól olvasta fel – mondta a lány.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Valóban? Nos, az is valami.

1
Laurence Sterne: A Sentimental Journey (Érzékeny utazások; Ford.:
Kazinczy Ferenc;Magyar Helikon, 1976)

139
 Pár pillanatig némán ültek, csak néha tört ki belőlük a nevetés.
Mr. Nobley egyszer csak megint olvasni kezdett:
– „…a Myn Herrnek könnyű vala a maga új szőlejében mind eggyikét,
mind másikát leinni…” – de a nevetéstől nem bírta folytatni. Saffronia néni
épp arra járt, és menet közben bekukucskált a homályos helyiségbe, arra
emlékeztetve Jane-t, hogy ezt a találkát tilthatják a Szabályok. Mr. Nobley
is feleszmélt.
– Elnézést! – mondta, és felemelkedett. – Túl sokáig raboltam már az
idejét.

Másnap délután Mr. Nobley ismét az idejét rabolta, de Jane egyáltalán nem
bánta. Ez érdekes fordulat volt. Az eső elállt, az ég félénken rejtőzködött a
felhők mögött, és Mr. Nobley javaslatára a társaság sétálni indult a
kavicsos utakon, az átázott pázsitot elkerülve.
A párok újra és újra átrendeződtek. Andrews és Charming vezette a
sort, aztán jött a Nobley-Heartwright páros, amely először Erstwhile-
Heartwright, majd Erstwhile-Nobley párossá alakult, és itt aztán az utolsó
pár előre fuss játék véget is ért. Jane hátrapillantott a válla fölött, és
eltűnődött, vajon miféle szívfájdalmak és remények gyötrik Ameliát, aki
akarata ellenére elhagyott volt kedvese mellett sétál. Micsoda jó
mulatság!– gondolta.
– Ha továbbra is esni fog, én megbolondulok – jelentette ki Miss
Charming. – Nem csinálhatnánk valami mást a kártyázáson meg a
sétálgatáson kívül?
Felpislantott Andrews századosra, hogy lássa, vajon a férfi egyetért-e
vele.
– De igen – felelte az, és Miss Charming arca felragyogott. –
Magammal is hoztam Londonból azt, amire szükségünk van. Egy kis
színdarab szövegkönyve. A címe: Otthon a tengernél. Hat szerep van
benne, három szerelmespár, pont megfelel nekünk. Legalább valami
elfoglaltságot ad a bál előtt. Azt javaslom, tanuljuk meg, és adjuk elő
Lady Templetonnak!
 – Ó, igen! – mondta Miss Charming, a kezét összekulcsolva a mellkasa
előtt. – Ez igazán nagyszerű!
– Fogadjunk, hogy a mi Miss Erstwhileünk is szívesen vállalkozna rá,
igaz? Miss Heartwright sosem okozna nekem csalódást, azt tudom, East
pedig hajós ember – mindig kész a kalandra. Maga mit szól, Nobley?
Mr. Nobley nem felelt azonnal.
– Én úgy vélem, nem illendő színdarabot előadni egy tiszteletreméltó
hölgy házában.
Miss Charming feljajdult.
– Ó, ugyan már, Nobley! – szólt a százados.
– Nem hat rám a könyörgés – tartott ki a másik.
Jane felhorkant, mint egy ló. Neki tetszett az ötlet.
– Ne rontsa el a játékot, Nobley! – duzzogott Miss Charming. – Kár,
hogy nincs itt Sir John, hogy eljátssza a harmadik fickót. Bizonyosan hamar
visszatér, nemde?
– Szerintem nem – jelentette ki hűvösen Nobley.
– Hát, ez gáz. Hé, Jane, mi van azzal a pasival, úgy értem, fickóval,
akivel egyszer a kertben láttam beszélgetni? Mit gondol, ő nem játszaná el
a szerepet?
Jane érezte, hogy a lábujja hegyéig megdermed.
– Nem tudom, kiről beszél, Miss Charming.
– Dehogynem. Az a magas fickó a kertben, lehet, hogy a személyzethez
tartozik. Szerintem egész jól nézett ki maga mellett.
Jobb partnere lenne, mint Mr. Nobley.
– Le-lehet, hogy az egyik kertész volt? Nem tudom.
Jane lopva Mr. Nobley-ra pillantott. A férfi maga elé meredt, a szeme
alatti karikákból ítélve nem aludta ki magát.
– Mindegy – legyintett Miss Charming, aki máris elvetette az ötletet.
Továbbsétáltak, és különböző témákkal próbálkoztak. Ám az „időjárás”
túlságosan unalmas volt, „Mr. Templeton eltűnéséről” már eleget beszéltek,
a „Mi lehet vacsorára?” pedig egyiküket sem
érdekelte túlzottan. Aztán Adrews százados rátalált az ideális témára: a
Pembrook Park közelgő báljára. Kitárgyalták a zenészeket, a más
birtokokról érkező vendégeket, az ételt és a románcok lehetőségét. Miss
Heartwright még a melankóliáját is félretette, hogy a báli ruhákról
csevegjen.
Jane szíve türelmetlenül vert. Egy bál – mindenféle dolgok történnek
egy bálon. Ott van például Hamupipőke története. Ez vele is megtörténhet.
Érezte, ahogy reménytelenül és csodálatosan elragadja a képzelete. A nap
melege az arcán, a kalap kötője az álla alatt, a stóla a vállán, és egy
kalapos – barkós férfi az oldalán – ez mind táplálta az álmodozását.
Annyira büszke volt magára! Valóban fejest ugrott ebbe a világba.
Rápillantott Mr. Nobley-ra, és eltöprengett, vajon hogyan végződik majd
mindez. Úgy tűnt, East és Heartwright valószínűleg csókot vált, és kibékül
majd, és akkor Jane-nek Nobley marad. Vagy esetleg senki. A bábjátékos
Mrs. Wattlesbrook nem törné túlságosan magát, hogy összehozzon neki
egy eljegyzést. A főnöke biztatása nélkül pedig vajon venné-e Nobley a
fáradságot, hogy udvaroljon neki? Nem tűnt valószínűnek.
Előttük az ösvényen egy pocsolya terpeszkedett, amelyet nem tudtak
kikerülni. A férfiak rettenthetetlenül átgázoltak rajta. Andrews százados
megfogta Miss Charming kezét, és segített neki átlépni. Mr. Nobley Jane
derekára helyezte a kezét, és átemelte a lányt. Amint talpra állította, sokkal
közelebb kerültek egymáshoz, mint az illendő lett volna a tizenkilencedik
században. Egy lélegzetvételnyi ideig mozdulatlanul álltak, az arcuk szinte
összeért. A férfinak csókolnivalóan jó illata volt. A lánynak száguldottak a
gondolatai. Én gyűlölöm, és ő is gyűlöl engem. Ez így tökéletes! Vagy
nem? Persze, ez az egész nem valóságos. Várjunk csak! Nekem most
bele kellene esnem valakibe, vagy el kellene kerülnöm, hogy beleessek?
Hogy is volt ez, Carolyn néni?
A férfi lépett hátra először. Jane elfordult, és egyszer csak ott volt előtte
Martin. Jane már el is felejtette Martint. Most eszmélt csak rá,
hogy időről időre teljesen elfeledkezett a valódi világról, hogy jobban
elmerülhessen az ábrándok világában.
Martin a rózsabokrok között térdelt. Sapkája árnyékot vetett az arcára,
de Jane látta, hogy a férfi őt figyeli. Amint a társaság továbbindult, Martin
felemelkedett, és levette a sapkáját, mintha csak temetési menet haladna
el mellette. Úgy tűnt, a többiek nem vették észre a jelenlétét, és hamarosan
eltűntek az ösvény fölé hajló lombos fák között.
Martin tett egy lépést előre.
– Jane, nem beszélhetnénk?
Jane ekkor döbbent rá, hogy még mindig ott áll, a férfira meredve,
mintha csak könyörögne érte, hogy ismét elutasítsák. Elindult a többiek
után.
– Nem, Martin, nem lehet. Várnak rám, észre fogják venni, hogy
lemaradtam.
– Akkor találkozzunk később!
– Nem, befejeztem a bolondozást.
Azzal faképnél hagyta. De továbbra is a fejében zúgott ez a félszeg
mondat, mint egy állhatatos, bosszantó rovar, és Jane arra gondolt: „Aha,
azt mondja, befejezte a bolondozást, mintha csak nem viselne még mindig
kalapot meg bugyogót.”
Aztán észrevette, hogy Mr. Nobley megállt, hogy bevárja. A tekintete
haragos volt, de nem rá nézett. Jane megfordult. Martin addigra már
visszatette fejére a sapkát, és kezét ismét a felásott földbe mélyesztette.
Jane érezte, hogy a szíve bolondul ver, és majdnem kinyújtotta a kezét,
hogy megtámaszkodjon valamiben. Nem szívesen látta együtt őket:
Martint, a szexis férfit, aki megnevettette, és segített neki megvetni a lábát
a való világban, és Mr. Nobley-t, aki miatt kezdte ezt a színlelt világot olyan
kényelmesnek érezni, mint a saját ágyát. Jane most ott állt, ahol az ösvény
elkanyarodott, és azon tétovázott, vajon merre menjen tovább.
És akkor hirtelen tökéletes lett a fény.
 Jane lézeres szemműtétje után megváltozott szemének fényérzékelő
képessége. Ha túl erős volt a fény, égésnyomszerű foltokat látott a
retináján, mintha egysejtűeket figyelne a mikroszkópban. Ha túl erős volt a
fény-árnyék kontraszt, akkor a kettő határa egybeolvadt, elmosódtak a
körvonalak. De volt egy bizonyosfajta fény, amelynél az egész világot
tökéletesen látta – késő délután, amikor a nap ereszkedni kezd a
horizonton, oldalról világítva meg a dolgokat, nem felülről. Mint most.
Minden apró részlet élesebb lett. Fölötte a csengőként himbálózó levelek
mindegyikén meglátott minden törésvonalat és gyűrődést, az ereket és a
levél finom hegyét. Odalent pedig minden egyes fűszál harsogó zölden és
élesen feszült neki a többinek.
És világosan látta Mr. Nobley-t is. Az épp csak kezdődő apró ráncokat a
szeme sarkában, az állán sötétedő borostát, amely máris utat tört a reggeli
borotválkozás után, a sejtésnyi vonalakat a szája körül, amelyek azt
sugallták, a való életben gyakrabban mosolyoghat. Olyan arca volt, amit az
ember szívesen megcsókolna
– az ajkát, a homlokát, az orcáját, a szemhéját, mindent, az állát kivéve.
Azt legszívesebben megharapná az ember.
Jane arra gondolt: nem rúgnám ki az ágyamból, csak mert
telemorzsálta.
Miss Erstwhile pedig arra: egek, micsoda jó parti! Hogy áradozna róla a
társasági rovat!
– Szerintem jobb, ha távol tartja magát tőle, Miss Erstwhile.
Mr. Nobley hátat fordított Martinnak, és karon fogta a lányt,
visszavezetve őt az ösvényre.
– Nem tudom, miért törődik ezzel, uram – jelentette ki Jane, igyekezvén
minél austenesebben megszólalni. – De rendben van, távol tartom tőle
magam, ha ön megtesz nekem egy szívességet. Szerepeljen a
színdarabban!
– Miss Erstwhile…
– Ó, ugyan már! Rendkívüli örömet szerez majd nekem, ha látom,
milyen kellemetlenül érzi magát. Fél, nem igaz? Nekem úgy tűnik,
túlságosan ragaszkodik hozzá, hogy mindig illendően viselkedjen. De egy
kis színjátszásban nem lehet semmi rossz. Végül is – ez a tizenkilencedik
század. Úgyhogy a tiltakozása talán abból ered, hogy nem akar bolondot
csinálni magából.
– Ön hiúsággal vádol engem. Ám meglehet, hogy az egész vállalkozás
egyszerűen csak nem tűnik túl szórakoztatónak számomra. És részben
mégis igaza van. Nem vagyok valami jó színész.
– Valóban? – kérdezte Jane, sokatmondó pillantást vetve rá.

– A fő aggodalmam azonban a mi jó háziasszonyunk érzékenységére

vonatkozik.
– És ha elmondjuk neki a terveinket, ő pedig beleegyezik, akkor részt
vesz benne?
– Igen, azt hiszem, kénytelen leszek.
Összeszorította az ajkát, bosszúsan, vagy hogy elfojtson egy mosolyt,
Jane nem volt benne biztos.
– Ön dühítően kitartó, Miss Erstwhile.
– Ön pedig, Mr. Nobley, bosszantóan makacs. Mi együtt olyanok
vagyunk, mint a Pimaszság és a Hajthatatlanság.
– Ez szellemes megjegyzés volt.
– Igazán? Csak úgy eszembe jutott.
– Nem is gondolkodott rajta?
– Egy cseppet sem.
– Hm. Lenyűgöző!
Jane oldalba bökte a könyökével.
Amikor utolérték a többieket, Miss Charming a teázás „idejétmúlt
szokásáról” társalgott Andrews századossal, East kapitány és Amelia pedig
vagy némán sétálgatott, vagy titkokról sugdolóztak egymás közt.
– Előadjuk a színdarabot – jelentette be Jane a többieknek. – Mr.
Nobley a tenyeremből eszik.
 11. sz. pasi

Clark Barnyard, HUSZONHÁROM ÉVES

Még mindig nem volt túl a 9. számún, a 10. számú pedig megalázta,
úgyhogy Jane elhatározta, megszabadul az áldozat szerepétől, és ezentúl
elérhetetlen ragadozó lesz: ádáz, független és magányos. Csakhogy ott
volt a munkahelyén ez a fickó, Clark. Megnevettette Jane-t a céges
értekezleteken, megosztotta vele a sült krumpliját az ebédnél, mondván,
hogy fel kell hizlalni egy kicsit. Clark a tördelésen dolgozott, és Jane
gyakran ment át a fülkéjébe, ahol felült az asztala szélére, és elcsevegett
vele, hosszasabban, mint azt a főnöke szerette volna. A fiú pár évvel
fiatalabb volt nála, úgyhogy az egész valahogy ártatlan dolognak tűnt.
Amikor Clark végül randira hívta, a rossz előérzete ellenére Jane nem
utasította el.
A fiú vacsorát főzött a lakásán, bolondos volt és gyengéd, amint Jane
nyakát csókolgatta, és közben nyifogott, mint egy kiskutya. Csókolózni
kezdtek a kanapén, ami kellemes is volt nagyjából hatvan másodpercig,
amíg a fiú keze keresni nem kezdte Jane melltartójának kapcsát. Elöl. Ez
annyira nem illett Mr. Darcyhoz!
– Hé, állj meg, cowboy! – mondta Jane, de Clark lendületben volt, és
még háromszor-négyszer fel kellett szólítani, mire végül elengedte Jane
mellét és felállt, a szemét dörzsölgetve.
– Mi a gond, szivi? – kérdezte, és a hangja megbicsaklott az utolsó
szónál.
 Jane azt felelte, túl gyors neki ez a tempó, mire a fiú azt válaszolta,
akkor mi értelme volt annak, ami köztük folyt az utóbbi hat hónapban?
Jane felmérte a szituációt, és elégedetten kijelentette:
– Te nem vagy úriember.
Mire Clark így válaszolt:
– Hasta la vista, baby!

14 – 18. nap

SAFFRONIA NÉNI PERSZE NEM BÁNTA, úgyhogy elkezdődtek a próbák.

A darab egy szentimentális románc volt, amely Jane-t még a jelenlegi
nyitottsága ellenére sem tudta magával ragadni. Viszont több napra való
mulatságot szerzett nekik. Jane reggelente festett, és érezte, ahogy a
festői ösztöné ásítozva ébredezik benne. Délután próbált Mr. Nobley-val a
könyvtárban, vagy az almafák alatt fel-alá járkálva (Martint nem látta),
esetleg az északi szalonban a többiekkel, római tógát jelképező szövetet
tekerve magukra.
És közben Mr. Nobley figyelte őt. Persze eddig is mindig figyelte. Ez
hozzátartozott a szerepéhez. De vajon tetszett-e Jane-nek, hogy
mostanában még többször kapta rajta a férfit? És az, hogy úgy tűnt, Mr.
Nobley oldalpillantásai és félmosolyai mintha nem a szerepből fakadtak
volna? Mintha a kissé félrecsúszott álarc megmutatott volna egy-egy
villanásnyit magából a mögötte rejtőző férfiból is?
Jane arra gondolt: Hagyd ezt abba!
Aztán arra: Viszont a színészek állandóan beleszeretnek egymásba a
forgatás alatt. Annyira elvetemült gondolat, hogy ez megtörténhet velem is?
És válaszolt is a saját gondolataira: Igen, az. Koncentrálj! Érezd jól
magad!
 És csodával határos módon úgy is volt. Feleselt és nevetgélt és
szemérmesen mosolygott a válla fölött. A reggeli festések feltöltötték friss
energiával, amitől szépnek érezte magát, délután és este pedig fesztelenül
viselkedett Mr. Nobley társaságában. A múltban Jane-t annyira gyötörték
volna a kétségek, hogy nem lett volna képes élvezni a férfi rajta nyugvó
tekintetét. Most viszont egyenesen visszanézett rá. Nem volt benne semmi
aggodalom, nem voltak „Mi volna, ha?” kérdések. Csak egy kis ártatlan flört
volt az egész.
Egyik este, amint bebújt az ágyába, magában kuncogva, ahogy
felidézte a nap összes élvezetes pillanatát, rájött, hogy azért ilyen
vakmerő, mivel itt nem Jane igazából – nem a megszállottan mindent
akaró Jane. Meseország biztonságos hely, ahol körbejárhat, bajba
kerülhet, megismerheti magát, és végül sértetlenül kijöhet onnan.
A színielőadás estéjén Jane és Mr. Nobley elrejtőztek a ház mögött, egy
utolsó próbára. Az utóbbi időben a hangulat kissé bohémabb lett, a
szokásos szigorú társasági szabályok kissé fellazultak, a próbák lehetővé
tették, hogy a párok elosonjanak, és felügyelet nélkül élvezzék az együttlét
részegítő intimitását.
Mr. Nobley leült a kavicsos ösvényen, és vonakodva hátradőlt, a
könyökére támaszkodva.
– Ó, itt meghalni, magányosan és szeretetlenül…
– Ez egészen jó volt – jegyezte meg Jane. – Úgy hangzott, mintha
valóban szenvedne, amint mondta. De szerintem még megtoldhatná egy-
két nyögéssel.
Mr. Nobley felnyögött, de nem biztos, hogy a színjáték részeként.
– Tökéletes! – mondta Jane.

– Nem tudom elhinni, hogy hagytam magam rávenni erre. Mindig is

igyekeztem elkerülni a színjátékokat.
– Ó, nem úgy néz ki, mintha annyira sajnálná. Úgy értem, persze,
sajnálja, de nem bánkódik miatta…
– Csak mondja a szerepét, Miss Erstwhile, kérem!
 – Ó, igen, hát persze. Elnézést. El sem tudom képzelni, miért húzom az
időt, csak éppen van valami végtelenül vonzó abban, ahogy ott ül a földön,
a lábamnál…
A férfi megragadta. Talpra ugrott, átfogta a derekát, és lehúzta a földre.
Jane visított, amint a férfira huppant.
Nobley keze megmerevedett.
– Hoppá! – mondta a férfi.
– Nem hiszem el, hogy ezt tette!

– Igaza van. De ha már egyszer megtettem, hát csakis azért, mert

maga kényszerített rá. Nincs az az esküdtszék a földön, amelyik elítélne
érte. De jobb lesz, ha próbálunk, mert bármikor erre járhat valaki.
– Én szívesen próbálnék, de maga még mindig fogja a derekamat. A
férfi keze valóban nem mozdult. Gyönyörű kéz volt, nagy, erős
ujjakkal. Jane élvezte az érintését.
– Valóban – felelte a férfi. Aztán a lányra nézett. Mély lélegzetet vett. A
homloka megfeszült, mintha csak szavakat próbálna keresni a
gondolataihoz, mintha valami nagyszerű belső csatát vívna, amelynek
kiváltó oka Jane tökéletes szépsége. (Ez az utóbbi tisztán Jane romantikus
találgatása volt, és nem lehet szó szerint venni.) Mindenesetre a földön
hevertek, meglepetten, a testük összeért, és amint egymást bámulták, még
a fák is lélegzetvisszafojtva várakoztak.
– Én… – szólalt meg Jane, de Mr. Nobley megrázta a fejét. Elnézést
kért Jane-től, talpra segítette, aztán visszazökkent a
földre, mivel a szerepe szerint még mindig a halál torkában volt.
– Folytassuk!
– Rendben, jól van – mondta Jane, kavicsokat rázva le a szoknyájáról.
– Már a vége felé jártunk… Ó, Antonio!
Óvatosan a férfi mellé térdelt, ügyelve, hogy ne gyűrje össze a
szoknyáját, és megveregette a férfi mellkasát.
 – Maga súlyosan megsérült. És olyan meggyőzően hörög! Hadd öleljem
át, hogy a karjaimban haljon meg, mivel a halál és a viszonzatlan szerelem
hagyományosan romantikus párosítás.
– Nem ez áll a szövegkönyvben – jegyezte meg a férfi összeszorított
fogakkal, mintha a valóságos közönség meghallhatná őket.
– De jobb annál. Nem igazán shakespeare-i a szöveg.
– Rendben. Szóval, a szerelme megerősíti a lelkem, a sebem
begyógyul és így tovább, és így tovább. Én pedig felállók, és drámaian
megvalljuk egymásnak a szerelmünket. Jobban szeretem, mint termőföld
az esőt, mint éjszaka a holdat, és így tovább…
Felsegítette a lányt, és ott álltak egymással szemben, kéz a kézben.
Visszafojtott lélegzettel, egymás szemébe nézve. Már másodszor. Ez már
szinte túl sok volt! Jane annyira szerette volna meghosszabbítani ezt a
pillanatot, hogy a gyomra belesajdult a vágyakozásba.
– Hideg a keze – szólalt meg a férfi, lepillantva a lány kezére. Jane várt.
Még sosem próbálták ezt a részt, és a gyenge kis darab
nem adott rendezői utasításokat, mint például „Csókold mega lányt, te
bolond!”. Finoman a férfi felé hajolt. Az a kezét melengette.
– Szóval… – mondta Jane.
– Azt hiszem, tudjuk a jelenetünket, többé-kevésbé – mondta a férfi.
Meg fogja csókolni? Nem, úgy tűnik, a régensség korabeli Angliában
senki nem csókolózott sosem. Különben is, mit jelent, ha valaki szerelmes
lesz Austen álomvilágában? Jane hátralépett. A férfi különös közelségétől
olyan hevesen vert a szíve, hogy szinte fájt.
– Valószínűleg vissza kellene mennünk. A függöny, vagyis inkább az
ágytakaró, két óra múlva felmegy.
– Rendben. Hát persze – felelte a férfi, bár úgy tűnt, egy kicsit sajnálja.
Rájuk borult az este. Hideg lehelete hajnali harmatként lepte el a lány
karját. A ruha ujján át egészen a csontjáig hatolt. Habár
gyapjúkabátot viselt, reszketett, amint visszasétáltak a házhoz. A férfi
odaadta neki a zakóját.
– Ez a színielőadás végül nem is olyan rossz, mint gondolta, igaz?–
jegyezte meg Jane.
– Nem annyira. Nem rosszabb, mint a léha regényolvasgatás vagy a
krokettezés.
– Maga úgy beszél ezekről az időtöltésekről, mintha csukamájolajat
kellene innia.
– Talán fáraszt már ez a hely.
Habozott egy kicsit, mintha túl sokat árult volna el. Jane arra gondolt,
talán az igazi énje szólalt meg. Mr. Nobley megköszörülte a torkát.
– Mármint a vidék, úgy értem. Hamarosan visszatérek Londonba a
szezonra, nyárra pedig befejeződik a felújítás a birtokomon. Jó lesz már
otthon. Kell az állandóság érzése. Fárasztanak a vendégek, akik jönnek-
mennek vidéken, egyetlen céljuk, hogy valami szórakozásra leljenek,
ráadásul sekélyesek az érzelmeik. Ez kimeríti az embert.
Jane szemébe nézett.
– Lehet, hogy többé nem térek vissza Pembrook Parkba. És ön?
– Nem, én egészen biztosan nem térek vissza.
Megint valami véget ér. Jane mellkasa összeszorult, és meglepődve
ismerte fel magán a pánik jeleit. Ma már a színielőadás estéje volt, két nap
múlva lesz a bál. Három nap múlva pedig távozik. Ne ilyen gyorsan!
Láthatóan mélyebbre merült Austen világában, mint azt képzelte. És
nagyon élvezte. Kezdett hozzászokni a topánkákhoz meg az empire
derékhoz, meztelennek érezte magát a szabadban kalap nélkül, és a
szalonban töltött estéken természetesnek érezte kiejteni azokat a
kifejezéseket, amelyeket Austen írhatott. És amikor ez a férfi belépett a
helyiségbe, jobban szórakozott, mint a négy főiskolai év alatt együttvéve.
Az egész… tökéletesnek tűnt.
– Ez nevetséges – mondta, aztán meggondolta magát. Amikor a
legutolsó alkalommal megvallotta a valódi érzéseit ennek a férfinak,
nem sikerült túl jól. – A szerepeink, úgy értem, ebben a darabban. De
remélem, azért egy kicsit élvezni fogja.
– Természetesen. Bárdolatlanság volna azt mondanom, nem fogom
élvezni, hogy szerelmeskedhetek magával ma este.
Jane-nek kiszáradt a szája.
– Mi… micsoda?
– Ma este, amikor előadjuk a darabot – magyarázta a férfi higgadtan. –
Az én szereplőm szerelmet vall a maga szereplőjének, és ha azt
mondanám, hogy ez a feladat taszító, azzal megsérteném önt.
– Ó! – felelte Jane, kis nevetés kíséretében. – így már értem.
Egy pillanatra elfelejtette, hogy a szerelmeskedés Austen számára még
mást jelentett, mint amit ma jelent. Természetesen Mr. Nobley, a
huszonegyedik századi színész tudta ezt. Jane rásandított, hogy lássa, a
férfi vajon ugratja-e. Mr. Nobley közben megállt, mert meglátott valamit a
távolban. Jane követte a tekintetét.
East kapitány és Amelia sziluettje rajzolódott ki a csillagfényes égbolt
előtt. Egy pad előtt álltak, és a férfi fogta a nő mindkét kezét.
– A szerepüket játsszák? – kérdezte Jane. – Úgy értem, az előadásra
próbálnak?
– Nekem úgy tűnik, most éppen nem beszélnek.
Igaza volt. Azok ketten tökéletesen elmerültek egymás tekintetében.
Jane észrevette, hogy Amelia most először nem tűnt zavartnak, amióta
East kapitány megérkezett. Ha szerepet játszottak, remekül csinálták.
– Gondolja, hogy ez valódi…? – kérdezte Jane.
– Nem helyes figyelnünk őket.
– De ha mi nem nézzük, akkor ki? Kár lenne közönség nélkül
elpazarolni egy ilyen pillanatot.
Most mozgott a szerelmesek ajka. Próbálják a szerepüket? Vagy… East
kapitány előrehajolt, Amelia hátrahajtotta a fejét. A keze megreszketett a
férfi mellkasán. A férfi ajka kurtán, gyengéden érintette a nő ajkát. Ez
láthatóan nem volt elég, ezért a férfi
megragadta a nőt. Amelia a nyaka köré fonta a karját, és az arcuk
összeért, kivehetetlenül összeolvadva a sötétben. Meglehetősen
komolynak tűnt az érzés, amilyet csak az eljegyzés megpecsételésére
tartogat az ember.
Hirtelen nem olyan volt már, mintha filmet néznének – a két ember
szenvedélye valódinak tűnt, és kellemetlenné vált a leskelődés. Jane
eltűnődött, vajon Amelia tényleg szereti-e George Eastet, az embert? A
színészt? Lehetséges ez? Vajon összetörik-e a szíve, amikor elhagyja
Pembrook Parkot?
– Most már egyetértek önnel, hogy nem illik néznünk őket – szólalt meg.
Jane és Mr. Nobley némán sétáltak tovább a ház felé. Kínos csendben.
Egy szerelmi vallomást és az első csókokat látni elbűvölő élmény lehet, ha
az ember olyan valakivel van, akinek a társaságában kényelmesen érzi
magát. Akivel már túl vannak ezen a csókon, és képesek nevetve
felemlegetni ezt az első közös pillanatot. Ugyanez Mr. Nobley-val olyan
volt, mintha megelevenedne az a bizonyos rémálom, amiben az ember
meztelenül áll idegenek előtt.
– Természetes, ha összekeveredik a valóság és a fantázia, amikor ilyen
színdarabot játszanak – jelentette ki Jane. – Kezdenek ugyanúgy érezni,
mint a szereplők.
– Így igaz. Éppen ez volt az egyik oka, amiért haboztam részt venni
ebben a frivolitásban. Nem hiszem, hogy ha színlelünk valamit, attól még
az valóság lesz.
– Kicsit ijesztőnek találom, hogy egyetértünk valamiben. De gondolja,
hogy legalábbis az ő esetükben ezek az érzések mélyebbek is lehetnek?
Mr. Nobley hirtelen lecövekelt. Ránézett Jane-re.
– Én éppen ezen tűnődtem.
– Szerintem lehetséges.
– Nagyon is lehetséges. Megfelel egymásnak a társadalmi állásuk,
hasonló a gondolkodásuk, és úgy tűnik, összeillenek érzelmileg.
 – Úgy beszél, mintha egy házasságról szóló tankönyvet olvasna fel. Én
a szerelemről beszélek, Mr. Nobley. Mit gondol, annak ellenére, hogy egy
szerep alapján szerettek egymásba, van esélyük?
Mr. Nobley a homlokát ráncolta, és élénken dörzsölgette a barkóját a
kézfejével.
– Én… én ismertem East kapitányt a múltban, amikor egy másik nőt
szeretett. Akinek a szeszélyei, a gonoszsága összetörték őt. Csak egy üres
váz volt egy ideig. Ha egy hónappal ezelőtt megkérdi tőlem, hogy egy
másik nő képes lesz-e ismét egész emberré változtatni őt, azt feleltem
volna, nincs olyan férfi, aki képes lenne ilyen sérülésből felépülni, és hogy
ő sosem lesz képes újra bízni egy nőben. Hogy a romantikus szerelem
nem víz vagy levegő, ami nélkül ne lehetne élni. De most…
Mélyet lélegzett. Tekintetét nem vette le Jane-ről.
– Most már nem tudom. Szinte kezdem azt hinni, hogy igen. Igen.
– Igen – ismételte meg Jane. A hold a férfi válla fölött függött, mintha
közel hajolva hallgatózna, lélegzetvisszafojtva várva, mi jön ezután.
– Miss Erstwhile.
– Igen?
Nobley az égre pillantott, vett pár mély lélegzetet, mintha a megfelelő
szavakat keresné, aztán egy pillanatra behunyta a szemét.
– Miss Erstwhile, ön vajon…
Ekkor East kapitány és Miss Heartwright haladt el mellettük.
Egymáshoz közel sétáltak, de nem értek egymáshoz. Mr. Nobley figyelte
őket. Egyre jobban összevonta a szemöldökét, és a válla fölött hátranézett
a semmibe.
Mi az? – kiáltotta volna legszívesebben Jane.
– Menjünk be!
karját nyújtotta Jane-nek. A lány mellbevágó csalódottságot érzett, de
azért elfogadta a férfi karját, és úgy tett, mintha minden rendben volna.
Hamarosan beértek a házba, ahol a tető meg a falak meleg biztonsága
kizárta az éjszakai kert buja varázsát. Szolgák
sürögtek, lobogtak a gyertyák, az élénk készülődés az előadásra szinte
feledtette azt a pillanatot a parkban.
Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, Mr. Nobley magára hagyta Jane-t,
vállán a kabátjával, amelyen érezni lehetett a kert illatát.

Két órával később, amikorra a szalont már átrendezték, a szereplők

felvették a jelmezeket, és a lábuk előtt félkörívbe rendezett ál-
petróleumlámpák lobogó fényében előadták a harmincperces ódát a
szerelemhez és a Földközi-tengerhez.
Miss Charming vadul szorította kezében a szövegkönyvet, és csak
színlelte a csókokat Andrews századossal. Amelia nyugodt volt és bájos.
Úgy olvadt bele a beszélgetésbe East kapitánnyal, mintha a karjába simult
volna. Jane Mr. Nobley, a sebesült kapitány mellett térdelt, amint az
haldokolt, és megtett minden tőle telhetőt, hogy őszintének tűnjön. A régi
Jane elszaladt volna, vagy szégyenlősen végignevetgéli az egészet. Az új
Jane elhatározta, hogy elbűvölőnek fogja érezni magát, mint Miss
Charming, és a szerepe minden sorát odaadással és szenvedéllyel adta
elő. Nem számított, hogy nem volt túl jó színésznő. Mr. Nobley figurája
azért csodálatos módon felépült, és eljutottak ahhoz a részhez, ahol a férfi
felállt, és megfogta Jane kezét. A lány keze még mindig hideg volt. A férfi
elhallgatott, mintha próbálná felidézni, mi következik ezután.
És közben ránézett. Ránézett Jane-re. Egészen a lány lelkéig hatolt a
tekintete. Sokáig nézett a szemébe, mintha nem volna képes levenni róla a
szemét. És a szája ellenállhatatlan mosolyra húzódott.
– Szeretem – mondta.
Valami megpendült Jane-ben.
Ez volt a férfi szövege, többé-kevésbé, csak éppen egyszerűsítve.
Megfosztva a hasonlatoktól, termőföldektől és esőtől, meg a holdtól és
egyebektől, és Jane-nek elállt tőle a lélegzete. Kinyitotta a száját, hogy a
saját szerepét mondja, de nem emlékezett egyetlen szóra sem. És nem is
akart.
A férfi közelebb hajolt. Közelebb hajolt Jane is.
 Ekkor Saffronia néni, aki bátorítóan nevetett a szomorúnak szánt
részeknél, és örömmel tapsolt, amikor egy-egy új szereplő lépett a
színpadra, most megköszörülte a torkát, mintha rendkívül kellemetlenül
érezné magát. Mr. Nobley tétovázott, aztán arcon csókolta Jane-t. Meleg
volt a szája, az arca pedig kissé érdes. Jane mosolygott, és magába szívta
a férfi illatát.
A végén a hat szereplő egymás mellé állt, és elmondták záró soraikat,
azt színlelve, hogy a szalon élénksárga fala a Földközi-tenger látképére
nyílik.
Jane (Színésznősnek szánt hangon: Végre mindnyájan igazán
boldogok vagyunk.
Miss Charming (Kis szünet. Papírzörgés. Vad keresgélés):
Valóban.
Amelia (Félénk mosolyt vetve a mellette álló magas férfira): Az
utazásunk véget ért.
East kapitány (Férfiasan mosolyogva a hölgyére): Békésen
megpihenhetünk egymás karjaiban.
Andrews százados (Mint mindig, magabiztosan): És mindegy, bármerre
járjunk is…
Mr. Nobley (Felsóhajtva): Ez lesz mindig az otthonunk.
(Boldogtalanul mondja tovább) Itt, a tengernél.
Aztán csend következett, amint a közönség várt, isten tudja, mire: egy
jobb befejező sorra? Egy jobb darabra? Andrews százados megköszörülte
a torkát, Jane pedig meghajtotta a fejét, és sietve pukedlizett.
– Ó! – mondta Saffronia néni, és tapsolni kezdett.
A közönség lelkesen és egyenetlenül tapsolt, a szereplők meghajoltak,
Miss Charming közben vihogott.
Jane hunyorítva elnézett a lámpák mellett, hogy végre jól megnézze
magának a közönséget, most, hogy a darab véget ért, és nem gyötörte a
lámpaláz. Ott ült Saffronia néni sugárzó mosollyal. Mrs. Wattlesbrook,
olyan arckifejezéssel, mint egy büszke
iskolaigazgatónő. Matilda, unottan, és még néhány szolgáló, ugyancsak
unottan.
És Martin. Meghúzódott a háttérben, és a világítás sem volt túl jó, de
senki más nem lehetett ennyire magas. Amint elképzelte, milyen lehetett a
látvány a férfi szemével nézve, Jane újra rájött, menynyire nevetséges volt
az a kis darab, és hogy milyennek tűnhet a férfi számára az egész
Pembrook Park, a hamis szerepek, a szerelem színlelt megnyilvánulásai.
Hamisság. Tettetés. Hazugságok. Iskolás lányokhoz illő ábrándok.
Jane elhúzódott Mr. Nobley-tól.
– Nos, drágáim, micsoda előadás! Mint az igazi színházban!– mondta
Saffronia néni, amint felsietett a kis színpadra, Mrs. Wattlesbrookkal
szorosan a nyomában. Csak úgy záporoztak a szereplőkre a dicséretek,
Jane pedig bólogatott és mosolygott. Látta, hogy Martin is közelebb jött, és
Mrs. Wattlesbrook háta mögül neki integet. Egy ilyen magas férfit nehéz lett
volna nem észrevenni, de Jane úgy tett, mint aki nem figyelt fel rá.
– Ööö…, Miss Erstwhile – szólalt meg a férfi halkan. Félszeg volt.
Zavarban volt. Egy kicsit kétségbeesettnek tűnt. Saffronia néni elmerült a
cselekmény apró részleteinek tárgyalásában, Mrs. Wattlesbrook pedig félig
hátrafordulva dühösen nézett Martinra.
– Miss Erstwhile – mondta a férfi újra, egy kicsit bátrabban.
Jane a szemébe nézett. Martin pislogott, reménykedve elmosolyodott,
és már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Miért kellett Martinnak
idejönnie? – gondolta Jane. Ő mindent megpróbált. Carolynért, önmagáért,
az ő drága Mr. Darcyjáért. Megpróbálta átélni mindezt, de Martin jelenléte
rávilágított, mennyire sekélyes volt ez az egész. Ezenkívül emlékeztette az
összes fickóra, aki valaha is eldobta őt. Eddig remekül érezte magát, de a
férfi ítélete most megkeserített mindent. Elfordult tőle, és megszólította Mr.
Nobley-t.
– Köszönöm, uram! Eddigi itt-tartózkodásom fénypontja volt ez a
szerelmeskedés magával.
 Mr. Nobley válaszul meghajolt. Csend telepedett a teremre. Jane úgy
látta, mintha Martin válla megrogyott volna.
– Nos, jó éjt mindenkinek! – mondta Jane, aztán gyorsan visszavonult a
szobájába…
…ahol az ágyán fekve a baldachint bámulta, és azt kívánta, bárcsak ne
ragaszkodna annyira ennek a találkozásnak az emlékéhez, bárcsak
sikerülne lekaparnia, mint a cipője talpáról a sarat. Vajon mit mondott volna
Martin, ha hagyja beszélni? De mindegy is, ezek a dolgok sosem
végződnek jól.
Várjunk csak, volt valami jó is, meghúzódva ott az emlékezete mélyén…
ó, igen! Mr. Nobley meg akarta csókolni. Jane behunyta a szemét, és
belekapaszkodott ebbe a pillanatba, ahogyan egy csodás álom
foszlányaiba szokott az ember a hajnali szürkületben.
 12. sz. pasi

Tad Harrison, HARMINCKÉT ÉVES

Jane mostanra már megtört, és megvette a Büszkeség és balítélet DVD-

ket (a videokölcsönző legnagyobb sajnálatára), de Tad miatt elrejtette őket.
A dolgok komolyra fordultak. Egy év múltán eljegyezték egymást,
közösen örökbe fogadtak egy kutyát, még babaneveket is választottak. De
Tad nem tűzte ki az időpontot.
– Nem igazán megfelelő a helyzet– mondta rejtélyesen. – Még nem. De
hamarosan.
Miután eltelt még egy év, Jane azt javasolta, tartsanak egy kis szünetet,
amíg a helyzet jobbra nem fordul. Azt remélte, a távolság majd arra
ösztönzi a férfit, hogy végre elkötelezze magát. Jane öt hónapot várt, hogy
Tad elszánja magát. A férfi alig két hetet, mielőtt elkezdett félrelépegetni.
Mi volt a legrosszabb? Rosszabb, mint elvesztegetni két évet erre a
lúzerre? Rosszabb, mint a megaláztatás, hogy megcsalták? Az, hogy a
férfié lett a kutya.
 19. nap

MÁSNAP REGGEL JANE AZ ALSÓINGÉBEN FESTETT. Elégedett volt

az önarcképpel, a szemeket kivéve, amelyek még mindig bizonytalanul
néztek vissza rá. Mivel csak most kezdett újra festeni, nem volt még elég
ügyes, hogy rávegye a festéket, azt tegye, amit nem akar.
Le akart érni az ebéd kezdetére, de fogalma sem volt, mennyi az idő.
Több órán át küzdött a második képpel, és csak akkor tartott szünetet,
amikor már ott nyújtózott előtte a vásznon az ablakából látható táj.
Eredetileg úgy képzelte, valami szép, idilli tájkép lesz, de végül eléggé
Alkonyzóna lett belőle. Megállapította, hogy így még jobban tetszik neki.
Valahogy valóságosabbnak tűnt.
Letette az ecsetet, kinyújtózott, és rájött, hogy farkaséhes. Úgyhogy
felöltözött, evett, aztán kisétált, hogy megkeresse az urakat. Már csak két
nap maradt – gondolta, és hevesebben kezdett verni a szíve. Gyerünk,
gyerünk! – sürgette önmagát. Az kétségtelen, hogy már otthonosan érezte
itt magát. De mit kell még tennie, hogy úgy érezze, megtört a varázs?
Hogyan fogja legyőzni Mr. Darcyt?
Senki sem volt a parkban. Amint elballagott a személyzeti szállás
mellett, megállt, mert belenyilallt a bűntudat. Előző este Martin kétszer is
megszólította, ráadásul Mrs. Wattlesbrook füle hallatára, meg minden.
Engednie kellett volna, hogy legalább elmondja, mit akar.
Jane odasétált az épülethez, és bekopogott az ajtón.
Semmi válasz. Micsoda megkönnyebbülés!
Még egyszer kopogott, aztán odébbállt, nem akart várni. Amint elhaladt
az épület fala mellett, beszélgetést hallott. Egy futórózsa rejtekéből
kikukucskált, és az épület oldalánál meglátta Andrews századost, amint
cigarettázott, és közben beszélgetett valakivel, aki kívül esett a lány
látószögén. A százados mosolyogva bólogatott, és nagyon elégedettnek
tűnt. A szinte teljesen elszívott cigarettát átadta
a láthatatlan személynek, aki beleszívott egyet, aztán elpöckölte a csikket.
Andrews százados megnézte a zsebóráját, és felsóhajtott.
– Nos, ideje visszatérni a munkához – mondta, és a mosoly eltűnt az
arcáról.
Valószínűleg Miss Charminggal van találkozója – gondolta Jane.
Elóvakodott a személyzeti szállástól, és a főépület felé ballagott, amikor
valaki utolérte.
– Ó, Miss Erstwhile! – mondta Andrews százados. – Épp ön után
igyekeztem, hogy jöjjön le velem az istállóba.
– Engem keresett? – kérdezte, és várt, hogy a férfi megváltoztassa a
meséjét. De nem tette. – És mi van Miss Charminggal?
– Miss Charming a szobájában pihen, de én képtelen vagyok tétlenül
várni. Muszáj valamivel elfoglalni magam.
– Biztos benne? Úgy értem, biztos, hogy nem Miss Charmingot keresi?
Jane egy kicsit szédült.
– Reggeli után Miss Charming mesélt nekem a terveiről. Meglepettnek
tűnik, hogy önt kerestem. Ne mondja, hogy annyira elhanyagoltam volna,
ami indokolja ezt a megdöbbenést.
– Szóval szunyókál – mondta Jane. – Nos, azt hiszem, követem Miss
Charming példáját. Lehet, hogy önre is ráfér egy kis pihenés, százados.
Suhogó szoknyával, fürgén továbbment. Vissza a munkához. Ő volt a
munka. Ő volt az. A fenébe is! Azzal áltatta magát, hogy ő volt a jutalom, a
pihenés a kötelező társalgások között. De nem. Miss Erstwhile körül lógni
elég ok a kimerült sóhajtozásra.
Vajon Mr. Nobley is ugyanígy érez? Ő lehetett a láthatatlan dohányos?
Holnap lesz a bál. Jane az összes reményét a bálba fektette, ahol majd
szembenéz a Mr. Darcy-féle álomképpel, és valahogy… csak úgy tudni
fogja, mit tegyen. De most összezavarodott.
A bálnak kell lezárnia mindent. Az lesz az ő diadala. De nehéz volt a
bállal foglalkoznia arra emlékeztetve, hogy ezeknek a
színészeknek ő csak munka. Nem az volt, akinek hitte magát. A többiek
sem azok voltak, akiknek hitte őket.
Amikor visszaért a szobájába, önarcképe meglepetten meredt rá, még
bizonytalanabbul, mint az előbb.
– Ostoba művészet! – mondta Jane.
Aznap este minden lépése lehangoltan koppant, amint a lépcsőn
lesétált a szalonba, és amint a sor végén átvonult az ebédlőbe. Hidegnek
tűnt a terem. Jane tüsszentett, és megdörzsölte a karját.
– Mr. és Mrs. Longley jön Granger Hallból, meg a két idősebb Miss
Longley is – mondta Saffronia néni, aki úgy sorolta a neveket, mint a Biblia
a leszármazottak hosszú sorát.
– Ó! És Mr. Bentley! Miss Heartwright, emlékszik Mr. Bentley-re? Még
mindig egyedülálló, és évi négyezer fontja van. És olyan szépen
gondoskodik az édesanyjáról!
Jane a villát húzogatta a tányérján, körbetologatva az ételt. Az anyja
meg lett volna döbbenve. Nem gyakran fordult elő, hogy Jane
mélységesen és tökéletesen lehangolt lett volna, de ma este úgy érezte,
rabul ejti ez az érzés. Nem fontos, mit gondolnak róla, mondogatta
magának. Ez az ő játszmája, és amikor megnyeri, az az ő diadala lesz.
Csak a sarkára kell állnia, és tovább játszani. De a tudat, hogy untatja a
férfiakat, akiket azért fizetnek, hogy azt színleljék, tetszik nekik, túlságosan
megzavarta a mulatságát ma este, ráadásul feltámadt benne a félelem,
hogy nem lesz képes legyőzni á megszállottságát, mielőtt ez a vakáció
Austen világában véget ér.
Jane megpróbálta megtartani magának a csüggedtségét, habár úgy
tűnt, Mr. Nobley nagyon figyeli, mint mindig. Evett egy falatot – talán valami
szárnyas lehetett és elhatározta, hogy kijátssza a fejfájás kártyát, és
elmegy lefeküdni, amint a vacsora gyötrelmes tortúrája véget ért. Nem
szívesen vesztegetett el egyetlen pillanatot sem az utolsó napjából, de
nagyon össze volt zavarodva, és nem tudta, hogyan tehetne ellene.
Viszonozta Mr. Nobley pillantását. A férfi felvonta a szemöldökét, kissé
előrehajolt, és szerepe szerint megkérdezte:
 – Jól érzi magát?
Jane vállat vont. A férfi a homlokát ráncolta.
Mikor a nők felálltak, hogy otthagyják az urakat a portói meg a tubák
társaságában, felállt Mr. Nobley is, és habozás nélkül odament Jane-hez.
– Miss Erstwhile, túl sokáig volt egyedül. Bekísérhetem a szalonba?
A lány szíve megdobbant.
– Ez nem illendő – súgta, Mrs. Wattlesbrooktól félve. Nem akarta, hogy
hazaküldjék. A bál előtt semmi esetre sem.
– Pokolba az illendőséggel! – felelte a férfi, olyan halkan, hogy csak
Jane hallhatta.
Jane magukon érezte a többiek tekintetét. Belekarolt Mr. Nobley-ba, és
az ő karján tette meg ezt a csekély távolságot, ünnepélyesen, akár egy
menyasszony. A férfi egy távolabbi kanapéhoz vezette, és helyet foglalt
mellette. Habár a topánkáját nem rúghatta le, hogy maga alá húzza a lábát,
Jane rendkívül komfortosan érezte magát.
– Hogy halad a festéssel? – kérdezte a férfi.
Természetesen ő volt az. Ő küldte a festékeket. És nem ő volt a másik,
Andrews százados láthatatlan dohányzó társa. Jane boldogan felsóhajtott.
– Hogy csinálja ezt? Hogy ilyen jól érzem magam a társaságában? Nem
tetszik nekem, hogy ilyen hatással van rám, és bosszantóbbnak találom,
mint eddig bármikor. De szeretném megköszönni a festékeket.
A férfi nem válaszolt a köszönő szavakra, inkább a részletek után
érdeklődött, úgyhogy Jane elmesélte neki, milyen érzés újból színekkel
dolgozni, igazi színekkel, nem pixelekkel meg RGB-kkel. Mint amikor az
ember kinyújtóztathatja az izmait egy hosszú repülőút után. Beszélt azokról
a festőkről, akiket csodált, festményekről, amelyeket akkor készített,
amikor még túl fiatal volt és drámai hatásra törekedett, és hogy ezek a
képek mennyire hamisnak tűnnek neki mai szemmel nézve. Elmesélte,
hogy az
éretlen alkotások miatt érzett szégyen hogyan tartotta távol a festéstől ilyen
hosszú ideig. És hogy mennyire hálás, milyen túláradóan boldog, amiért
most mégis visszatért hozzá. Nem aggasztotta, mint a régi Jane-t, hogy
esetleg untatja a férfit. Nem számít, emlékeztette magát. A férfit azért
fizetik, hogy figyeljen rá, és hogy elhitesse vele,
a legérdekesebb ember a világon. Úgyhogy, ha a fene fenét eszik is, az
lesz.
A férfi ajkán megjelent egy kis mosoly, amely ott is maradt. Egy apró kis
mosoly. Jane szerette volna, ha nagyobb, ha sugárzik, de azt feltételezte,
hogy ez nem a férfi stílusa. Aztán, amikor már azt gondolta, az a mosoly
csak a képzelete szülötte, Nobley azt mondta (vagy inkább súgta):
– Nézzük meg a festményeit!
Milyen csodálatos ez az ember! Hogy mindig meglepi őt, ahogy
félrehajítja a kimért illendőséget a kedvéért. Elmormolja neki, hogy
találkozzanak titokban, aztán azt füllenti a többieknek, hogy korán
visszavonul, majd az emeleten megvárja a lányt. Milyen izgalmas dolog
volt óvatosan körbekémlelni, nem látja-e őket valaki, aztán besietni Jane
szobájába, és becsukni maguk mögött az ajtót.
Jane hátával az ajtónak támaszkodva állt, kezét még mindig a gombon
tartva, szaporán szedve a levegőt, miközben megpróbált nem túl hangosan
nevetni. A férfi mosolyogva a falnak támaszkodott. Szédítő és félszeg
pillanat volt. Jane várta, hogy kiderüljön, vajon mit forgat a fejében a férfi.
Hogy ledobja-e magáról hirtelen Mr. Nobley szerepét, és egy egészen más
emberré válik-e? Hogy megszegi-e a szabályokat? Keserves volt a
várakozás. A lány ekkor rájött, hogy nem is tudja, mit vár a férfitól.
– Szeretném látni azokat a festményeket – szólalt meg a férfi, még
mindig illedelmesen.
– Hát persze – felelte a lány. Hát persze, a férfi még mindig Mr. Nobley,
hát persze, a színész nem lesz belé szerelmes. És végül is
megkönnyebbülést érzett, mivel rájött, még nem készült fel rá, hogy
elengedje Pembrook Parkot. Bár holnaputánra valahogy kénytelen lesz
felkészülni rá.
Előhozta az első képet. A férfi karnyújtásnyira tartotta magától, aztán azt
mondta:
– Ez ön – habár a portré nem volt fotorealista.
– Nem tudtam igazán jól megfesteni a szemet – mondta Jane.
– Pont jó lett így – felelte a férfi.
Tekintetét nem vette le a képről, amint hozzátette:
– Gyönyörű.
Jane nem tudta, hogy megköszönje, vagy zavartan megköszörülje a
torkát. Úgyhogy egyiket sem tette, hanem átadta a férfinak a második
képet, amely az ablakát ábrázolta, előtte a fákkal.
– Ó! – Mr. Nobley egy ideig nem mondott mást. Pillantása ide-oda
vándorolt a két festmény között. – Ez a második tetszik jobban. Ezenkívül a
portré egy kicsit merevnek tűnik, mintha túlságosan óvatos lett volna.
Mintha gondosan kimért volna mindent, lemondva a spontaneitásról. Ennek
a másik képnek a merészsége szerintem jobban illik önhöz. Azt hiszem,
Miss Erstwhile, ön akkor remekel, amikor felenged, és hagyja szárnyalni a
színeket.
Igaza volt, és Jane-nek jólesett elismernie ezt. A következő festménye
már jobb lesz.
– Most hagyom, hogy lepihenjen.
Még egy pillanatig maga elé tartotta az önarcképet, és úgy bámulta,
ahogyan néha Jane-en szokott megpihenni a tekintete: pislogás nélkül,
kíváncsian, sőt, sürgetően.
Jane kikukucskált a kulcslyukon, hogy meggyőződjön róla, nincs senki a
folyosón, mielőtt kinyitotta az ajtót, hogy a férfi kisurranhasson. Egy pillanat
múlva újra kikukucskált, de nem látott semmit. Aztán Mr. Nobley arca jelent
meg előtte. A férfi az ajtaja előtt guggolt, és befelé nézett.
– Miss Erstwhile – suttogta.
– Igen, Mr. Nobley?
– Holnap este fenntartja nekem az első két táncot?
 – Igen, Mr. Nobley.

– Miss Erstwhile, visszamehetek egy pillanatra?

Jane berántotta a férfit, és becsukta az ajtót. Most majd megragadja, és
megcsókolja, és Jane-nek szólítja. Most majd Jane megtapasztalhatja,
milyen az, amikor a visszatartott szenvedély felrobban a régensség
korabeli ajtók mögött. De… a férfi csak állt hátával az ajtónak
támaszkodva, és nézte a lányt. És mosolygott, a maga szokásos módján,
amitől Jane-nek elakadt a lélegzete, és csak bámulni tudott a férfira.
– Nem tenném ki Mrs. Wattlesbrook haragjának azzal, hogy maradok –
jelentette ki Mr. Nobley. – De muszáj volt újra látnom. Tudom, hogy ez
nevetségesnek tűnik, de ahogy önre nézek, egy dologban biztos vagyok. A
dolgok változnak, nem igaz?
– De igen – válaszolt Jane, és valóban: valami megváltozott abban a
pillanatban.
A férfi megfogta Jane kezét, egy pillanatig nézte, aztán megfordította.
Az ajkához emelte, és megcsókolta a tenyerét.
– Akkor viszlát holnap – mondta, és távozott.
Bárcsak valódi volna! Jane állt, a tenyerét a mellkasához szorítva.
Mélyeket lélegezve próbálta lassítani a szívverését, és arra gondolt, nem
bánná, ha most elalélna.
Odasúgta az önarcképének:
– Ez a legeslegjobb terápia.
 A 12. sz. pasi utáni fickó

Jake Zeiger, HARMINCAS

Egy szombat reggel, még a Tad-korszak alatt, Jane a postaládát

ellenőrizte, amikor Jake a 302-esből odaállt mellé. A postaládák közelsége
miatt a férfi kézfeje súrolta az övét, amikor bedugta a zárba a kulcsot.
– Szia, hogy van a kutyátok? – kérdezte.
–Jobban. Az állatorvos azt mondja, ehetett valamit.
– Micsoda megkönnyebbülés, igaz? – a mosolya olyan volt, mint egy
első csók.
Miután a férfi elment, Jane még ott állt, a postaláda üregébe bámulva,
és valami fura bizsergést érzett. Egy „Emma szereti Mr. Knightley-t”
élményt élt át éppen. „Lehet, hogy titokban szerelmes vagyok Jake-be” –
gondolta.
Még suttogva sem osztotta meg ezt a gondolatot a szobanövényeivel.
Aztán, az azt követő héten, hogy fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, Taddal
mindennek vége, Jane-nek eszébe jutott Jake, és elhitette magával, hogy
amit tragédiának vélt, esetleg egy új lehetőség is lehet. Remény táncolt a
lépteiben, amint elsétált a folyosón a 302-es ajtóig.
Jaké kócosán nyitott ajtót, álmosan pislogva.
 – Szia, Jake! Gyönyörű napunk van, és láttam, hogy neked is van
görkorid, és arra gondoltam, talán volna kedved kijönni a parkba, és
utána…
– Ezért ébresztettél fel? Még tíz óra sincs.
Megdörgölte az arcát, és úgy nézett ki, mint aki egyenesen
visszafekszik az ágyba, amint becsukta az ajtót.

20. nap

JANE BÁLI RUHÁJA FEHÉR VOLT, akár egy menyasszonyi ruha.

Csipkék és fodrok díszítették, apró kagyló alakú gyöngyök szegélyezték a
derekát és az alját. Mély dekoltázsa volt, és lepkeujja. Jane hosszú
kesztyűt viselt, a haja rózsabimbókkal volt feltűzve, gyöngysor volt a
nyakán, az arcán pedig huszonegyedik századi sminktermékek. A
szobalány (nem Matilda) segített neki felöltözni, és megcsinálta a frizuráját,
aztán hátralépett, és azt mondta:
– Ó, de szép!
Ez nagyon jólesett neki.
Jane a lépcső tetejéről szemlélte a társaságot, mielőtt lesétált volna. Az
urak, akik közül a legtöbbet még sohasem látta, fekete-fehér elegáns
öltözéket viseltek. A hölgyek fehér ruhás serege nevetve örvénylett a
szalon és a bálterem között, és segítettek egymásnak feltűzni az
uszályukat a tánchoz. Ez a kép arra emlékeztette Jane-t, amikor egyszer
bement a Mirage női mosdójába Las Vegasban, ahol a tükör minden
négyzetcentimétere előtt sietős menyasszonyok zsúfolódtak össze.
Néhány vendégben felismerte a személyzet tagjait, meg pár kertészt,
akiket ma estére környékbeli nemeseknek öltöztettek be. Mások sovány
egyetemistáknak tűntek, annak a fajtának, aki vért ad és önként jelentkezik
bizarr klinikai kísérletekhez, hogy egy kis plusz
pénzhez jusson. Egyesek pedig amatőr színésznek látszottak, elegánsak
voltak és magabiztosak, kissé túlságosan is fesztelenek, a báli ruhájukból
pedig a jelmeztár szekrényének naftalin illata áradt. De volt legalább három
nő, akiben megvolt Miss Charming jóindulatú életkedve, Miss Heartwright
lebilincselő komolysága, sőt (be merje-e vallani?) Miss Erstwhile zavart
reménykedése is. Voltak tehát más Pembrook Parkok is.
Testvérintézmények. Egyes vendégek színészek voltak, mások játékosok.
De egyáltalán ki volt valóságos ezen a helyen?
Mr. Nobley fürgén járkált egyik teremből a másikba. Elnézett az
emberek feje fölött, mintha kerülni igyekezett volna a szemkontaktust.
Nagyon jól festett fekete zakójában és fehér nyakkendőjében. Még jobban,
amikor meglátta Jane-t, és hirtelen megállt. Ping! Jane érezte, hogy
kipattant egy szikra. Üdv, Nobley!
– Mr. Nobley!
Egy nyugdíjas korú, ismeretlen nő zsebkendőjét vidáman lobogtatva,
könyökével utat törve magának a férfi felé kocogott. Mr. Nobley elmenekült.
Aztán megjelent Martin frakkban, kravátlival, a tömeget fürkészve.
Engem keres – gondolta Jane.
Martin felnézett, és meglátta őt. Az arca hirtelen… Hú, ez igazán
elárulta, hogy valóban milyen jól is néz ki a lány. Mások is észrevették
Martin arckifejezését, és ők is megfordultak. Elcsendesedett a moraj, és
zene hangja szűrődött át a másik teremből. Jane volt Hamupipőke, amint
belépett a bálba. Mi az, hol maradnak a fanfárok?
Martin felsietett pár lépcsőfokon, hogy lekísérje.
– Köszönöm, megvagyok – suttogta a lány. A
férfi azért karon fogta.
– Fantasztikus ez a ruha, Jane. Úgy értem… Miss Erstwhile.
Remélhetem, hogy megtisztel azzal, hogy fenntartja nekem a következő
két táncot?
 Ó, az illata! Jane gondolatban megint ott volt a szobájában. A tévé
sercegett, a gyömbérsör olyan hideg volt, hogy gyöngyözött az üveg
oldala, és a férfi keze megérintette az arcát. Vágyott a közelségére. Olyan
valóságosnak akarta érezni magát, mint azokon az estéken. A ruhaujj
szorítani kezdte a vállát, és a szoknya hirtelen ólomsúlyúnak tűnt.
– Nem lehet, Martin. Már elígértem…
– Miss Erstwhile!
Mr. Nobley állt a könyöke mellett. Udvariasan meghajtotta magát.
– Kezdődik az első tánc. Ha volna szíves velem tartani.
Jól látta, hogy a két férfi fura pillantást váltott? Talán lehet valami
múltbéli viszály közöttük? Vagy talán (hű!) Jane figyelméért
vetélkednének?
Nem. Mr. Nobley elvezette, Martin pedig a helyén maradt. Nézte,
szomorú kiskutya tekintettel, amint a lány elsétál. Jane megpróbált a
tekintetével üzenni neki: „Sajnálom, hogy mellőztem a színielőadás napján,
és megértem, miért gondolta rólam, hogy az a fajta nő vagyok, aki
szerelmes lesz ebbe az álomvilágba. Visszajövök, és akkor
beszélgethetünk, vagy csak smárolhatunk.” De nem tudta, hogy ebből
mennyi ment át valójában. Talán csak az a rész, hogy „sajnálom”, vagy,
hogy „azt gondolta rólam”, és hogy „smárolhatunk”.
Jane és Mr. Nobley belépett a bálterembe. A mennyezeten valódi
gyertyák ezrei árasztottak vakító fényt, amely visszaverődött a fehér
ruhákról és kravátlikról. Öt zenész ült egy kis emelvényen – egyikük csellón
játszott, kettő hegedűn (vagy violán?), egy másik csembalón, egy pedig
valamilyen fúvós hangszeren. Mesteri előjátékot csalogattak elő a
hangszerekből a menüetthez. Jane ámulva nézett körül, mint egy
vidámparkban. Azután Mr. Nobley-ra emelte a tekintetét. Az széles
mosollyal nézett vissza rá. Végre!
– Ön gyönyörű – mondta a férfi, és mintha minden porcikája bizonygatta
volna, hogy ez igaz.
– Ó! – felelte Jane.
 A férfi megcsókolta Jane kesztyűbe bújtatott ujjait. És még mindig
mosolygott. Volt benne valami ma este, ami más volt, mint eddig, de a lány
nem tudta volna megfogalmazni, mi az. Valami új fordulat a
cselekményben, valószínűleg. Jane hajlandó volt minden
cselekményszálat végigjátszani az utolsó estéjén, habár egyszer-kétszer
megkereste Martint a tekintetével.
Mr. Nobley szemben állt vele egy tíz férfiból álló sorban. Jane figyelte,
amint Amelia és East kapitány táncolni kezdenek. Egymás szemébe
néztek, és egy új szerelem túláradó boldogságával mosolyogtak egymásra.
Nagyon meggyőzőnek tűnt az egész.
Szegény Amelia – gondolta Jane.
Most, hogy jobban belegondolt, egy kicsit kegyetlen volt, ahogy ezek a
színészek magukba bolondították a nőket. Amelia olyan lágyszívűnek tűnt,
Miss Charming ziháló keblével pedig annyira elégedett volt ezzel a
világgal. Jane megpillantotta a nagyon fess Andrews századost, akiről,
ahogy most tánc közben elnézte, eszébe ötlött, hogy egyszerűen meleg is
lehet.
Jane-t valami rossz előérzet fogta el. Ezek a hölgyek mind annyira
boldogok voltak, nyíltszívűek és szerelemre éhesek. Mit tartogat nekik a
kijózanító holnap?
Most két idegen pár táncolt. Jane figyelte őket. Mr. Nobley pedig őt
figyelte. Aztán Jane következett.
Pukedlizett a közönség, majd Mr. Nobley felé, és szembefordult vele a
táncparkett közepén. Minden tekintet rájuk szegeződött. Jane Martint
kereste a tömegben.
Talán nem is akarom ezt igazán – gondolta. Ez egy nyári tábor. Ez egy
regény. Ez nem az otthonom. Nekem valami valódi dolog kell. Olyan, mint
a gyömbérsör, vagy az eldobható esernyő, vagy egy séta mezítláb.
– Azt hiszem, mondanunk kellene valamit – szólalt meg Mr. Nobley.
– Elnézést – mondta Jane.
– Nem érzi jól magát ma este?
 – Úgy nézek ki?
A férfi mosolygott.
– Megint ugrat engem. De ma este nem fog sikerülni, Miss Erstwhile.
Ma este jól érzem magam. Sőt, akár azt is mondhatnám, hogy elégedett
vagyok.
Jane nem felelt. Lelke egyik fele nagyon is szeretett volna feleselni és
játszani, forogni és nevetni. Miss Erstwhile akart lenni, és beleszeretni Mr.
Nobley-ba (újra beleszeretni?), de úgy érezte, mintha egy borotva élén
állna, és óvatosan lépkedne, mint egy tornász. És ezúttal, ha leesik, a
valódi világba akar érkezni, távol a szívtelen fantáziavilágtól, egyenesen a
kézzelfogható realitásba.
Aztán Mr. Nobley a következő figurához a derekára tette a kezét, és
ismét rámosolygott. Jane pedig tökéletesen elfelejtette, hogy korábban mit
akart.
Őt, öt, őt? – gondolta. Őt akarom, és ezt, és mindent, a virágokat, a
zenét! És nem becsomagolva egy dobozban. Azt akarom, hogy mindez
éljen körülöttem, hogy valóság legyen! Miért nem kaphatom meg ezt? Még
nem készültem fii arra, hogy lemondjak róla.
Véget ért az első szám, a táncosok csoportja megtapsolta a
zenészeket. Úgy tűnt, Mr. Nobley Jane-nek tapsol.
– Nagyon kipirult – mondta a lánynak. – Hozok önnek egy italt.
Azzal elment.
Jane mosolyogva nézett utána. Tetszettek neki a frakkos férfiak.

– Elnézést… ó, te vagy az, Jane, drágám – szólalt meg Saffronia néni.

Ő is Mr. Nobley-t figyelte, a töprengéstől elködösült tekintettel.
– Hová megy a partnered?
– Hoz nekem egy italt – felelte Jane. – Még sosem láttam ennyire
figyelmesnek. Sem ennyire jókedvűnek.
– Nem, én sem, a négy év alatt, mióta ismerem. Úgy viselkedik, mint
egy tökéletes úriember, aki szerelmes, ugye? Szinte azt mondanám, hogy
boldognak látszik.
 Saffronia néni elgondolkodott, és amint maga elé meredt, szórakozottan
rágta a körmét a kesztyűn keresztül.
– Szerelmes volna? – kérdezte Jane. Bátorságot kölcsönzött neki a
menyasszonyi ruha.
– Nos, erre a kérdésre csak a szív felelhet.
Saffronia néni figyelmesen végignézett Jane-en, és elismerően
elmosolyodott. – Nos, ennivalóan nézel ki ma este. Nem is csoda!
Saffronia néni közelebb hajolt, megsimogatta Jane arcát, és
megcsókolta, Jane orrát pedig megcsapta a dohány halvány illata.
Lehetséges, hogy a kedves hölgy volt a láthatatlan dohányos? Milyen sok
titkot rejteget ez a hely! – gondolta Jane. Korábban sosem gondolkodott
rajta, hogy a románcok és komédiák mellett Austen írt-e vajon rejtélyes
történeteket is.
Mr. Nobley fürgén visszatért hozzá egy pohár punccsal, és
megkérdezte, óhajt-e mást is, amíg elfogyasztja.
– Nincs idebent túl meleg önnek? Kinyittatom az ablakokat. Vagy
hozhatok egy legyezőt.
– Nem szükséges, jól vagyok, uram.
A férfi türelmetlen volt a szolgálóval, aki azért jött, hogy elvigye a lánytól
az üres poharat, és dühösen meredt mindenkire, aki az útjukba állt
visszafelé, miközben a táncparkettre tartottak.
– Nem élvezi a bált? – kérdezte tőle Jane.
– Biztosíthatom, hogy rendkívüli élvezetet okoz nekem ez a bál, ám ez
nem ezeknek a félnótásoknak köszönhető.
– Azt hiszem, épp most bókolt nekem – jegyezte meg Jane. –
Legközelebb jobban kell vigyáznia.
Megszólalt a zene, és a párok elkezdtek körbesétálni, de Mr. Nobley
megállt, megfogta Jane karját, és odasúgta a lánynak.
– Jane Erstwhile, ha soha többé nem kell beszélnem egyetlen emberi
lénnyel sem, magát kivéve, boldogan halok meg. Nem bánnám, ha ezek az
emberek, a zene, az étel és az egész bolondság mind eltűnne, és csak mi
maradnánk ketten. Sosem fáradnék bele, hogy nézzem és hallgassam
magát.
 Nagy lélegzetet vett.
– Tessék. Ez szándékos bók volt. Esküszöm, sosem fogok véletlenül
bókolni magának.
Jane-nek kiszáradt a szája. Csak ennyit tudott kinyögni:
– De… ugye nem akarná eltüntetni az összes ételt?
A férfi eltöprengett, aztán bólintott.
– Rendben. Az ételt megtartjuk. Piknikezni fogunk.
Azzal bepördült vele a táncosok közé. Míg szólt a zene, nem
beszélgettek többet. A férfi csak rá figyelt, amint vezette a táncban, és
közben imádattal nézett rá.
Úgy táncolt vele, mintha csak egyenrangúak lennének, semmi nem utalt
rá, hogy Jane volt a magányos lovas az ostoba ebédlői rangsorban. Jane
soha nem érezte még ennyire, hogy Mr. Nobley és Miss Erstwhile egy pár.
De én nem vagyok igazából Miss Erstwhile – gondolta Jane. Megsajdult
a szíve. El kell szabadulnia innen. Szédült, melege
volt, a férfi tekintete pedig fogva tartotta. Túl sok volt ez így.
Mit tegyek, Carolyn néni? – kérdezte a mennyezettől. Ez a befejezés
lesz mind közül a legrosszabb. Hogy fogom én ezt túlélni?
Megpördült, és meglátta Martint. Aztán már nem is vette le a tekintetét
róla, mintha csak ő lenne az egyetlen viszonyítási pont egy bonyolult
útvesztőben. Mr. Nobley észrevette, hogy a lány figyelme elkalandozott.
Elsötétült a tekintete, amint meglátta Martint. A mosolya megfakult, és
feszülten nézett Jane-re.
Amint véget ért a második szám, Jane megköszönte a táncot a
partnerének, és távolodni kezdett tőle. Szeretett volna egy kicsit kimenni a
szabadba, felfrissülni a hűvös novemberi levegőben.
– Egy pillanat, Miss Erstwhile – szólalt meg Mr. Nobley. – A kezét
foghattam az elmúlt félórában, de most a figyelméért esedezem. Lehetne,
hogy…
– Mr. Nobley!
Egy nő sietett feléjük, hogy a hajfürtök csak úgy táncoltak az arca körül.
Lehet, hogy Nobley más birtokokra látogatott el, amikor
állítólag vadászni volt? Vagy ez egy visszatérő ügyfél, aki esetleg egy
múltbéli szereposztásból ismerte a férfit?
– Annyira örülök, hogy megtaláltam! Ragaszkodom hozzá, hogy velem
táncoljon minden táncot.
– Most éppen nem alkalmas…
Jane kihasználta a közjátékot, hogy elszökjön. Körülnézett, a fejek felett
Martint keresve. Az előbb még ott állt… hirtelen megragadták a karját.
Megpördült, és egyenesen szembefordult Mr. Nobley-val. Az arcuk
szinte összeért, és Jane-t megdöbbentette a férfiból áradó szinte vad
elszántság; mintha Heathcliff nézett volna rá.
– Miss Erstwhile, könyörgöm!
– Ó, Mr. Nobley! – szólalt meg egy másik hölgy a háta mögött. Mr.
Nobley űzött tekintettel hátranézett, és még erősebben
szorította Jane karját. Kivezette a lányt a bálteremből a sötét könyvtárba,
és csak ott engedte el, bár volt benne annyi jólneveltség, hogy kissé
elszégyellje magát.
– Bocsánatot kérek! – mondta.
– Van is miért – felelte Jane.
A férfi elállta a menekülés útját, úgyhogy Jane megadta magát, és leült
egy székre. Mr. Nobley fel-alá kezdett járkálni, az állát dörzsölgetve, és
csak néha mert egy-egy lopott pillantást vetni a lányra. A folyosóról
beszűrődő gyertyafényben csak a sziluettje látszott, az ablakon beeső
csillagfény épp csak megcsillant a szemén és a száján. Sötét volt a terem,
mint egy hálószoba.
– Láthatja, mennyire felindult vagyok – jelentette ki a férfi.
Jane hallgatott, a szíve pedig, engedélyt sem várva, izgatottan dobolni
kezdett.
Mr. Nobley vadul beletúrt a hajába.
– Nem tudom elviselni, hogy ott kint legyek magával, és az a sok
közömbös ember nézze és csodálja magát anélkül, hogy valóban törődne
magával. Nem úgy, mint én.
Jane (a reménykedő): Igazán?
 Jane (a praktikus): Ugyan, hagyja már abba!
Mr. Nobley leült Jane mellé egy székbe, és megragadta a karfáját.
Jane (a megfigyelő): Ez az ember odavan a karok szorongatásáért.
– Nos, emlékszem az első estére, amikor megismerkedtünk,
megkérdőjelezte a véleményemet arról, hogy az első benyomás menynyire
tökéletes. Természetesen igaza volt, de már akkor is gyanítottam, ami
aztán az utóbbi hetekben szenvedélyes meggyőződésemmé vált: attól az
első pillanattól fogva tudtam, hogy maga egy veszélyes nő, és engem
nagyon erősen fenyeget az a veszély, hogy szerelmes leszek magába.
Jane arra gondolt, most mondania kellene valami szellemeset.
– Valóban? – nyögte ki.
– Tudom, hogy abszurdnak hangzik. Ön és én a lehető legkevésbé
összeillő pár voltunk először. Nem tudom megnevezni azt a pillanatot,
amikor az érzéseim megváltoztak. Emlékszem, hogy belém hasított a
fájdalom, amikor kroketteztünk, és East kapitánnyal láttam önt. Akkor, mint
egy féltékeny bolond, azt kívántam, bárcsak én lennék az a férfi, akivel
együtt nevet. És amikor megláttam ma este… a megjelenése… a szeme…
elveszi az eszemet a szépsége, és nem tudom tovább rejtegetni az
érzéseimet. Nincs sok reményem, hogy ön is így érez irántam, de azért
mégis reménykedem.
Kesztyűs kezét a lány kezére tette, mint a parkban a második napon.
Mintha évek teltek volna el azóta.
– Egyedül önnek áll hatalmában megszabadítania ettől a kíntól. Nem
vágyom jobban semmi másra, mint hogy Jane-nek szólíthassam, és hogy
én lehessek az a férfi az életében, aki mindig ön mellett áll.
A hangja őszintén csengett.
– Kérem, mondja meg, remélhetek-e!
Pár pillanatnyi hallgatás után ismét felugrott a székből. Remekül
játszotta az epekedő férfit. Jane megbabonázva figyelte. Mr. Nobley ismét
járkálni kezdett. Aztán hirtelen megállt, és összeszorított ököllel,
elgyötörtén nézett a lányra.
 – A tartózkodása olyan, mint a szívembe döfött kés. Elárulná nekem,
Miss Erstwhile, viszontszeret-e?
Ó, micsoda tökéletes, tökéletes pillanat!
De bár a szíve hevesen vert, Jane-t mégis elfogta a veszteség érzése,
mint amikor a finom homok átpereg az ujjai közt, és nem tudja
megakadályozni, bármit is tesz. Mr. Nobley tökéletes volt, de csak játék. Ez
az egész az volt. Még Martin semmitmondó csókja is jobb volt, mint a
színlelt tökéletesség. Jane valami valóságosra vágyott – rossz szagra és
ostoba férfiakra, lekésett vonatokra és egy unalmas állásra. Aztán eszébe
jutott, hogy a valóság rútságába is a kegyelem ritka pillanatai vegyülnek:
őszibarack szeptemberben, egy őszinte nevetés, a tökéletes fény. Valódi
férfiak. Most már kész volt rá, hogy mindezt magához ölelje. Átvette az
irányítást. Minden rendben lesz.
Kibámult a folyosóra, és Martinra gondolt. Ő volt az első igazi férfi
hosszú idő óta, aki mellett ismét szépnek érezte magát. Akibe hagyta
magát beleesni. És nem a Jane-féle szabadalmaztatott, de soha be nem
vált „mindent vagy semmit”, összetört szívvel végződő szerelemmel, csak
afféle „kék az ég, dőlj hátra, és élvezd az életet” érzéssel. Mr. Nobley-ra
nézett, aztán újra ki a folyosóra. Úgy érezte magát, mint egy párna,
amelyet kétfelé tépnek, és kihullik a belseje.
– Nem tudom. Szeretném, igazán…
Újra lejátszotta magában a férfi vallomását. Az érzés valóságosnak tűnt
mögötte, annyira, hogy beleborzongott, ám a szöveg mintha szerep lett
volna, másodkézből való, már kipróbált. A férfi annyira vonzó volt. Jane
élvezte a pillantását, a szórakoztató beszélgetéseiket, a keze érintését.
De… színész volt. Jane szívesen végigjátszotta volna ezt a pillanatot.
Szerette volna teljes szívéből átélni, hogy aztán túlléphessen rajta. De
valami kínos érzés megakadályozta.
A hallgatása egyre nyúlt, és hallotta, hogy a férfi egyik lábáról a másikra
áll. A zene mélyebb hangjai átrezegtek a falon, fojtottan és szomorúan,
megfosztva az élénkségtől és a táncos dallamtól.
 Szürreális ez az egész – gondolta Jane. Ez a megfelelő szó.
– Miss Erstwhile, hadd hangsúlyozzam nyomatékosan érzéseim őszinte
voltát…
– Nem szükséges.
Jane ültében kihúzta magát, és lesimította a szoknyáját.
– Tökéletesen értem. De azt hiszem, egyszerűen nem vagyok rá képes.
Nem tudom folytatni. Mindent megpróbáltam, és ez a hely igazán jót tett
nekem, és ön is. De eljutottam a végére. És nem bánom. Jól vagyok.
Valami a lány hangjában megfoghatta a férfit. Letérdelt Jane mellé, és
megfogta a kezét.
– Biztos? Valóban jól van? – kérdezte őszintébbnek ható, együtt érzőbb
hangon, mint eddig bármikor.
Ez a változás meglepte Jane-t. Zárkózott külseje ellenére volt a férfi
arckifejezésében valami nyíltság, amit Jane a tekintetének tulajdonított. Mr.
Nobley sötét szemével most figyelmesen nézett rá, szinte kérlelve. De ez
az egész csak játék volt.
– Nem ismerem magát – mondta halkan Jane.

– Talán túl korán mondtam el. Bocsásson meg! Beszélhetünk róla

később.
Felállt, hogy távozzon.
– Mr. Nobley! – szólalt meg Jane. A férfi megállt. – Köszönöm, hogy
ilyen kedves hozzám! Nem tudom elfogadni az ajánlatát, és soha nem is
fogom. Megtisztelő a figyelme, és nincs kétségem, hogy sok bájos hölgy
szíve ellágyul majd egy ilyen vallomástól a jövőben.
– De az öné nem.

– Nem, azt hiszem, nem. Zavarban vagyok, amiért egyáltalán idejöttem,

mintha csak könyörögnék az ön epekedő szerelmi vallomásáért.
Köszönöm, hogy megadta ezt nekem, mert így rájöhettem, ez nem az, amit
szeretnék.
 – Mit szeretne? – mordult fel szinte a férfi.
– Tessék?
– Őszintén kérdem – felelte a férfi, habár még mindig haragosnak tűnt a
hangja. – Mit szeretne?
– Valami valóságosat.

– Van ennek bármi köze egy bizonyos kertészhez?

– Ne vitatkozzon erről velem! Semmi köze hozzá. A
férfi összevonta a szemöldökét, de azt mondta:
– Sok boldogságot kívánok önnek, Miss Erstwhile, akit én sosem fogok
Jane-nek szólítani.
– Hajítsuk ki az ablakon a színlelést, rendben? Gyerünk, szólítson csak
nyugodtan Jane-nek!
Úgy tűnt, a férfit elszomorítja ez a felszólítás, és Jane-nek eszébe jutott,
a régensség korában mit jelentett, ha egy férfi a keresztnevén szólított egy
nőt.
– Csak persze nem fogja azt jelenteni, hogy eljegyeztük egymást, vagy
ilyesmi… Mindegy. Sajnálom. Ostobán érzem magam.
– Én vagyok az ostoba – felelt a férfi.
– Akkor éljenek az ostobák! – mosolygott Jane szomorúan. –Jobb lesz,
ha visszamegyek.
Mr. Nobley meghajtotta magát.
– Jó szórakozást!
Jane otthagyta a férfit a sötét könyvtárban. Őt is meglepte ez az újabb,
hirtelen befejezés. De megcsinálta. Nemet mondott. Mr. Nobley-nak, Mr.
Darcy álomképének, mindannak, ami eddig visszatartotta. Könnyűnek
érezte magát, a lába alig érintette a talajt.
Végeztem, Carolyn. Már tudom, mi takarok – gondolta a bálteremből
áradó zene felé közeledve.

Egy kéz érintette meg a vállát.

– Miss Erstwhile – szólalt meg Martin.
 Jane megpördült. Bűntudata volt, amiért éppen most jön egy
leánykérésből, túláradóan boldog volt, amiért visszautasította a kérőt,
elszomorította, hogy ismét vége szakadt valaminek, és meglepetten
tapasztalta, hogy Martin volt az az ember, akire a legjobban vágyott az
egész világon.
– Jó napot, Theodore! – mondta.
– Most Mr. Bentley vagyok, úriember, birtokkal és szép társadalmi
állással. Ezért van rajtam ez a cifra gúnya. Megengedték, hogy ma este
nemesember legyek, mert szükségük van még pár férfira. De csak azzal a
feltétellel, ha nem sokat beszélek.
Hirtelen a terem egy távolabbi pontjára siklott a tekintete. Jane követte a
pillantását, és meglátta a több mérföldnyi csipkébe burkolt Mrs.
Wattlesbrookot, aki gyanakvóan figyelte őket.
– Akkor ne beszélgessünk! – azzal a táncparkettre húzta a férfit. Martin
ott állt vele szemben, magas volt és jóképű, és nagyon valóságos a sok
félember között.
Körbevonultak, fordultak, összeérintették a kezüket, szökkentek és
siklottak, de nem szóltak egymáshoz. Csak bután mosolyogtak, a
tekintetükben egy titkos tréfa csillogott, és a kezük vonakodva engedte el a
másikat. Amint a tánc véget ért, Jane észrevette az eltökélten feléjük tartó
Mrs. Wattlesbrookot.
– Azt hiszem jobb volna, ha… – kezdte Martin.
Jane megragadta a kezét, és futottak, egy újabb tánc ritmusára lépve, ki
a bálterem ajtaján, egy oldalfolyosóra. Mögöttük cipősarkak sietős
kopogása hallatszott.
Keresztülrohantak a házon, a hátsó kijáraton át ki a kertbe. A kavicsos
ösvény csikorgott a talpuk alatt, amint a park szélén álló fák sötét vonala
felé tartottak. Jane habozva megállt, mikor a nedves fűhöz értek.
– A ruhám – mondta.
Martin a vállára vetette Jane-t, úgy, hogy a lány lábai elől kapálóztak.
Aztán futni kezdett vele. Jane nevetése, ahogy hason
fekve zötykölődött, csuklásnak hangzott. A férfi a sövényeket kerülgette, és
végül megállt egy száraz helyen a fák takarásában.
– Parancsoljon, hölgyem! – mondta, és talpra állította a lányt. Jane egy
pillanatra megingott, de aztán visszanyerte az egyensúlyát.
– Szóval ezek a földjei, Mr. Bentley.
– Ööö, igen. Én magam nyírom a sövényeket. A kertészek manapság
mit sem érnek.
– Ma este el kellett volna jegyeznem magam Mr. Nobley-val.
Tudja meg, hogy maga teljesen tönkretette ezt az egész élményt.
– Sajnálom, de figyelmeztettem. Öt perc velem, és soha többé nem
megy vissza.
– Ebben igaza van. Már elhatároztam, hogy teljesen lemondok a
férfiakról, de maga ezt lehetetlenné tette.
– Figyeljen ide, én nem akarok most semmi komoly dologba kezdeni.
Én csak…
– Ne aggódjon! – felelte Jane ártatlan mosollyal. – A fura, megszállott
Jane már a múlté, és az új, lezser Jane egyszerűen örül, hogy látja magát.
– Valóban másmilyennek tűnik most.
A férfi megérintette Jane karját, és közelebb húzta magához a lányt. –
Én is örülök, hogy látom, ha tudni akarja. Azt hiszem, egy kicsit hiányzott.
– Ez a legkedvesebb dolog, amit valaha mondott nekem.
– Biztos vagyok benne, hogy ki tudnék találni valami még kedvesebbet.
Elnézett Jane feje felett, kicsit gondolkodott, aztán újra a lányra
pillantott.
– Sajnálom, amit a múltkor mondtam. Az összes többi nő, akit
Pembrook Parkban láttam, mintha egy kis kaland gondolatával játszadozott
volna, amíg a férjük üzleti úton volt. Nem voltam képes összeegyeztetni,
amit az ide járó nőkről, és amit magáról tudtam. Amikor aznap láttam Mr.
Nobley-val meg a többiekkel sétálni, akkor rájöttem, hogy maga azért van
itt, mert nem elégedett. Keres valamit.
És amikor végre rájöttem erre, el sem tudja képzelni, milyen
szerencsésnek éreztem magam, amiért mindenki közül éppen engem
választott.
– Köszönöm! – mondta Jane. – Ez nagyon őszinte és bátorító volt, de
Martin, valami kedveset akart mondani.
– Még nem fejeztem be! Még azt is el akartam mondani magának, hogy
maga gyönyörű.
– Ez már jobb.
– Hihetetlenül gyönyörű. És… nem is tudom, ezt hogy fejezzem ki. Nem
bánok túl jól a szavakkal. De maga mellett jól érzem magam a bőrömben.
Kisöpört a homlokából egy elszabadult hajfürtöt.
– A nővéremre emlékeztet.
– Ó, igazán? Magának olyan fajta nővére van?
– Igen. Magabiztos, mulatságos…
– Nem, úgy értem, az a fajta, akivel smárolni akar.
Martin ismét a karjába kapta, ezúttal romantikusabb módon, nem úgy,
mint egy vállra vetett zsákot. Jane a férfi nyaka köré fonta a karját, és
hagyta, hogy Martin megcsókolja.
Aztán a férfi mellkasára csúsztatta a kezét, hogy kitapogassa, az ő
szíve is olyan hevesen ver-e. Amint felpillantott a férfira, látta, hogy egy kis
ránc jelent meg a két szemöldöke között.
– Nem, a nővérem nem csókol fele ilyen jól sem.
Körbesétált a lánnyal, valami nevetséges altatót énekelve, mintha Jane
kisbaba lenne. Aztán felállította egy fatönkre. Így majdnem egyforma
magasak voltak.
– Martin, elveszítheti emiatt az állását?
A férfi végighúzta az ujját Jane álla vonalán.
– Ez pillanatnyilag nem érdekel.
– Holnap beszélek erről Mrs. Watlesbrookkal, de nem hinném, hogy az
én véleményem túl sokat számít neki.
– Talán mégis. Köszönöm!
 Aztán elhallgattak, és volt valami búcsúzásféle ebben a csendben. Jane
pedig rájött, hogy még nem készült fel erre. Martin volt az első igazi fickó,
akivel képes volt fesztelenül együtt lenni, kikapcsolni magában azt az őrült
ragaszkodást, és csak jól érezni magát. Muszáj még egy kis időt vele
töltenie, hogy felkészüljön a valódi életre.
– Holnap el kell mennem innen – mondta Jane. – De tudok maradni
még pár napot. Átírathatom a jegyemet. Kereshetek egy szállodát
Londonban, távol Wattlesbrook figyelő tekintetétől, és ott találkozhatnánk.
Lóghatnánk együtt egy kicsit, mielőtt hazamegyek. Minden kényszer vagy
kötelezettség nélkül.
A férfi szélesen elmosolyodott.
– Ilyen ajánlatot nem tudok visszautasítani, mivel egyszerűen
megőrülök érte, hogy nadrágban láthassam. Az az érzésem, hogy csinos
kis hátsója van.
 13. sz. pasi

Jimmy Rimer, HARMINCNYOLC ÉVES

Jane társasági élete nagyjából megszűnt a 12. sz. pasi meg a kutya
távozásával, úgyhogy általában otthon ült. Minden este. Hacsak nem
túlórázott. Ó, micsoda öröm!
Elvánszorgott egy év, és Jane még mindig kerülte a szemkontaktust az
ellenkező nemmel. Molly megpróbálta összehozni Philip barátaival, de
Jane valamennyit elriasztotta.
Aztán jött Jimmy. Ugyanazon az úton jártak munkába a Central Parkon
keresztül mindennap, és a románc csak úgy jött, Jane minden vonakodása
ellenére. Valóságos csodának tűnt, hogy Jane hajlandó volt még egy
esélyt adni magának a szerelemre. Úgy döntöttek, nem terhelik egymást
az előző, rosszul sikerült kapcsolataik pszichiátriai profiljaival, sem
részletes történetével, hanem egyszerűen csak élvezik egymás társaságát.
Mennyire üdítő volt ez! Milyen kellemes volt így kezdeni egy új szerelmet!
Öt hónapon keresztül Jane egyfolytában azon csodálkozott, miért nem
próbálta ezt ki korábban.
Aztán egy végzetes tavaszi reggelen Jimmy felhorkant nevetés közben.
Mi a rossz ebben? Semmi a világon. Ez lehet egy aranyos kis hiba a
férfiban, akit az ember imád. De Jane számára olyan volt, mint a
darázscsípés. Egyre dagadt és viszketett, és annyira bántotta őt, hogy
egyszer csak felült éjjel kettőkor az ágyában, és azt mondta magának:
 – Mr. Darcy sosem horkantana.
Attól kezdve más útvonalon közlekedett a parkban.

21. nap

JANE MÁSNAP REGGEL NEM ÉRT LE A REGGELIHEZ. Ráérősen

csomagolt, ábrándozva, elutasítva a szobalány segítségét.
Agyonhasznált hajpótlását a szemétbe hajította.
Sokszor kinézett az ablakon. Aztán lecsavart az ágya melletti lámpáról
egy dekoratív fémcsíkot, és ezzel belevéste az ablakpárkány alsó lapjába,
hogy Catherine Heathcliff. Miután felakasztotta az önarcképét a
fürdőszobában, visszatért az ablakpárkányhoz, és hozzátette: és Jane.
Mikor végül ledübörgött a földszintre, érezte, hogy az egész házat
belengi valami szomorú, álmos, bál utáni hangulat. A bálterem néma volt
és hideg, a padlón lábnyomok, a sarkokban kiömlött puncs ragacsos foltjai.
A reggelizőszobában zsíros és kenyérmorzsákkal teli tányérok árválkodtak
az asztalon, felvágottak és töppedt kenyérszeletek szomorkodtak a tálalón.
Andrews százados egyedül ült a szalonban és olvasott. Jane nem
zavarta meg. East kapitány és Miss Heartwright búcsúsétát tettek a
parkban. Jane arra gondolt, ha még egyszer végig kellene mennie azon a
parkon, az helyrehozhatatlan károkat okozna az elméje épségében.
Elhaladt Miss Charming mellett a folyosón.
– Szóval már megy – mondta Miss Charming. – Viszlát! Én maradok
még egy napig, hogy szemügyre vegyem az új vendégeket, és
gondoskodjak róla, hogy megtudják, az én századosom foglalt.
Jane a levegőbe cuppantott az arca mellett.
– Hát akkor búcsúzzunk, Lizzy, kebelbarátném!
 – Tudja, valódiak.
Mis Charming a két melle alá helyezte a kezét, és erőteljesen megrázta
őket.
– Igazán? – kérdezte Jane tátott szájjal.
– Ó, igen. Teljesen valódiak. Mint az acél. Az emberek mindig
megkérdik, úgyhogy gondoltam, megkímélem a találgatástól. Ez a
búcsúajándékom.
– Köszönöm! – felelte Jane, és komolyan gondolta. Jó tudni, hogy mi
valódi, mi nem.
Búcsút vettek egymástól. Kifelé menet Jane a könyvtár mellett haladt el.
Ott ült a sarokban Hajthatatlanság. Felemelte a tekintetét, amint
meghallotta Jane lépteit.
– Ó! – mondta zavartan Jane. – Jó reggelt, Mr. Nobley!
– Nem volt ott a reggelinél – mondta a férfi.
– Indulnom kell – mutatta Jane a kalapját meg a kiskabátot. –Csak
elbúcsúzom a háztól. Szép régi ház.
– Valójában új. 1809-ben épült.
– Rendben.
Bosszantotta, hogy a férfi még mindig ragaszkodik a színjátékhoz.
Jane-t elfogta egy nevetséges vágy, hogy ledobja magát mellé, megrázza,
és rávegye, hogy úgy beszéljen vele, mint egy valóságos ember.
– Nos, ha már belefutottam magába, szeretnék személyesen
köszönetét mondani ezért a remek vakációért. Kissé restellem, hogy nem
másként alakult.
Mr. Nobley megvonta a vállát, és a lány meglepődve fedezte fel a
haragot a tekintetében. Még mindig a kikosarazott férfit játssza? Vagy talán
a színész egóját sértette meg? Lehet, hogy így nem kap prémiumot, amiért
nem sikerült az eljegyzés.
– Öröm volt megismerni önt, Miss Erstwhile. Talán még hiányozni is fog
nekem.
– Tényleg?
– Lehetséges.
 – Hé, szeretnék kérdezni magától valamit. Mr. Nobley-nak mi a
keresztneve?
– William. Tudja, maga az első, aki megkérdi.
A további félszeg szóváltásnak elejét vette egy közeledő hintó zöreje.
Jane utoljára lépett ki a bejárati ajtón, hogy ő meg Amelia hálásan és
szomorúan távozzanak. Saffronia néni az ajtó mellett állt, a keszkenőjével
integetve és egészen meggyőző könnyeket hullatva. Andrews százados is
kiballagott, hogy búcsút intsen a fehér főkötős és fehér parókás személyzet
ünnepélyes sorfala között. East kapitány mindentudón mosolygott, komoly
tekintetében azokkal a hamis ígéretekkel, amelyeket Amelia meg ő tettek
egymásnak. Mr. Nobley nem vette a fáradságot, hogy csatlakozzon a
búcsúzkodó háziakhoz.
Jane Martint kereste, de ő nem volt jelen. Nem számít. Miután a sofőr őt
letette Heathrow-n, át fogja íratni a jegyét, és találkozik a férfival egy
bizonyos kocsmában.
Amint a hintójuk elindult, két férfi lépett ki az ajtón, akiket Jane még
sosem látott. Egy fiatal és elég jóképű, aki valószínűleg az új hús lehetett
az új lányoknak, a másik pedig egy testes, vörös arcú úriember, aki mintha
kissé el lett volna ázva. Az új Sir John Templeton, jött rá Jane, és fura
örömet érzett, hogy a történet nélküle is folytatódik majd.
Amelia félrehajította a kalapját, hátradőlt, és Jane karjához fészkelte
magát.
– Ez remek volt! – szólalt meg amerikai akcentussal. – Eddig a legjobb!
– Maga nem brit?
– Nem, nem. De az első itteni látogatásom után – ez a negyedik
alkalom – magán drámaórákat vettem. Az első szerepem éretlen volt és
szeles, de a drámatanárom segített finomítani az austeni egyéniségemet,
és elsajátítani a kiejtést. Óriási különbséget jelent. Ha esetleg az Öböl
környékén él, összehozhatom a tanárommal. Isteni.
– Nem, köszönöm! Én nem jövök vissza.
 – Nem jön vissza? A férje morgott a pénz miatt, igaz? Nos, egyszerűen
döngölje a földbe a tiltakozását! Ezek a férfiak csinos feleséget akarnak, de
nem hajlandók kiköhögni a pénzt, hogy boldoggá tegyenek minket. Mondja
meg neki, hogy beszéljen a terapeutámmal, ha meggyőzésre van
szüksége. Vagy az ügyvédemmel. Odaadom a névjegyüket.
Jane egy kissé odébb húzódott. Úgy érezte, mintha egy idegennel volna
bizalmas közelségben. Most először vette észre Amelia haja tövében a
háromhetes, sötét lenövést.
– Ami azt illeti, én nem…
– Látta az arcomat, amikor East kapitány megérkezett? Micsoda
izgalmak! Őszintén szólva nem tudtam, hogy visszahozzák nekem
ugyanazt a színészt. Idén azt kértem, hogy a kisházban lehessek, mivel
tavaly a többi nő a főépületben annyira bosszantó volt, de eléggé
unatkoztam, amíg George meg nem jelent. Ó, annyira szemrevaló! Egy
bezárt hotelszoba, vele az ágyon kiterülve, szinte megéri kockáztatni a
tartásdíjat, ha érti, mire gondolok. Wattlesbrook visszahozhatja jövőre is, és
én naggyon boldog leszek. De ha nem, az sem nagy ügy. Ő meg Miss
Heartwright már jegyesek, és ez a legjobb része. Lehet, hogy egy új
karaktert próbálok ki jövőre, egy kicsit jobban Elizabeth Bennet-szerű
leszek. Maga végül összejött Nobley-val, igaz? Jól csókol? Nekem
unalmasnak tűnt, de nagyon jól játszotta, hogy szerelmes magába. Nobley
kért meg, hogy tegyek úgy, mintha a mobiltelefon az enyém volna, tudja.
Azt mondta, Wattlesbrook hazaküldi magát, és megkért, hogy tegyem meg
a kedvéért. Benne volt a tavalyi szereposztásban is, tudja, és majdnem volt
is egy románcunk, amíg George East le nem vett a lábamról. Akkor persze
nem volt jövője a dolognak, de úgy még jobb móka volt. Ó, itt is vagyunk!
Olyan tragikus, amikor vége a vakációnak, de őszintén szólva, majd
meghalok egy jó masszázsért.
Amelia kipattant a hintóból, és beszaladt a Fehér Szarvasba
(Szamárba), de Jane egy pillanatig még nem mozdult. A hintó mintha még
mindig rázkódott volna, de valójában csak Jane szédült. Szóval
Amelia is egy Miss Charming volt, álruhában. A színészek bizonyára azt
gondolták, hogy Jane is ugyanolyan, mint a többi látogató. És Mr. Nobley
volt az, aki megmentette a kiűzetéstől. És… és… és most vége volt. Ideje
kiszállni a hintóból, felvenni a saját ruháit, találkozni Martinnal (hurrá!), és
visszatérni önmagához. Nincs több Mr. Darcy. A régi Jane halott. Az új,
magabiztos, erős Jane kiemelkedik a habokból.
A fogadó nagyszobájában ült, Mrs. Wattlesbrook és Amelia „utolsó nap
az iskolában” stílusban csevegtek egymással. A táskája be volt
csomagolva, Miss Erstwhile összes maradványa visszaakasztva a
szekrénybe. A régi Jane elrakta volna a báli ruháját, titokban azt remélve,
hogy az lesz majd a menyasszonyi ruhája, ha hozzámegy Martinhoz. De
az új Jane csak élvezni akarta az első pár nap meg a tegnap esti
csókolózás emlékét. Az új Jane épp olyan magabiztos volt és önálló, mint
amikor Miss Erstwhile-t játszotta. Fura érzés volt – és csodálatos.
Szexisnek érezte magát a saját, frissen mosott utcai ruhájában, amikor
melltartóra és bugyira cserélte a fűzőt meg a bugyogót. Remek érzés volt
ismét farmerba bújni. Furán feszesnek tűnt, mégis olyan kényelmes volt,
hogy Jane felhúzott lábbal ült a széken. Fura volt a saját ruháit viselni; mint
amikor valaki belenéz a tükörbe, és egy ijesztő pillanatig nem ismer
magára. Ez vagyok én? Az a nő a fotókon, az én vagyok?
Most pedig arra gondolt: Ki voltam én az utóbbi három hét alatt?
És most ki vagyok?
Körülnézett a helyiségben, és emlékezett az első napjára, amikor
menüettet táncolt itt Martinnal. Milyen félszeg volt! Akár egy iskolás lány. És
mennyire készséges és ijedt! Most mintha alig lett volna már köze ahhoz a
nőhöz.
– Jane! Jane!
Amelia kisietett Mrs. Wattlesbrook irodájából, és megfogta Jane karját.
 – Mrs. Wattlesbrook beszélt nekem az anyagi helyzetéről… sajnálom.
Nem tudtam.
Megölelte Jane-t, és halkan a fülébe súgta:
– Ne mondjon le az álmairól, édesem, hallja?
– Rendben – felelte Jane, és nem tartotta fontosnak elárulni, hogy
éppen azért jött ide, hogy megszabaduljon tőlük. Elutasította Nobley-t, a
vakációja Austen világában véget ért, és úgy megy haza, hogy maga
mögött hagyta a gúzsba kötő álmokat.
Jane Mrs. Wattlesbrook irodájában várakozott, amíg a tulajdonosnő
áradozva búcsúzkodott kedvenc visszatérő ügyfelétől. Miután Amelia
(azaz, mint kiderült: Barbara) távozott, Mrs. Wattlesbrook teát hozott, és
leplezetlen érdektelenséggel végigvette Jane-nel az elégedettségi
kérdőívet.
– És ha jól tudom, kielégítő románca is akadt az egyik úriemberrel.
– Ami azt illeti, igen, volt valaki, de nem, nem az önök egyik színésze.
– Ó, nos, természetesen tudja, hogy Martin is a mi emberünk – jegyezte
meg Mrs. Wattlesbrook.
Hogyan?
Koccant a teáscsésze, amint Jane óvatosan visszahelyezte a
csészealjra.
– Ő a kertészük – mondta Jane vontatottan.
– Igen, de a személyzet mindig fel van készülve egy váratlan románcra.
Felfedeztük, hogy nem minden vendégünk képes ellazulni és elfeledkezni
magáról annyira, hogy beleszeressen valamelyik főbb színészünkbe,
úgyhogy van tartalék tervünk. Ezenkívül sok nő szeret, hogy is mondjam,
leereszkedni.
Jane csak pislogott. Kinyitotta és becsukta a száját. Úgy érezte, mintha
valaki gyomorszájon vágta volna.
– Komolyan beszél?
 – Ó, igen. Rendszeresen tett jelentést nekem. Tudtunk az ön
rajongásáról a kosárlabda és a New York Knickerbockers iránt, innentől
kezdve pedig a többi már könnyű volt.
– Komolyan beszél.
– Nem maga az első, aki beleszeret Martinba – jelentette ki Mrs.
Wattlesbrook. – Ő nagyon ügyes.
– Igen. Az.
– Mi nem bordélyt működtetünk itt, kisasszony, és tudatom önnel,
sosem hagynánk, hogy a dolgok olyan messzire menjenek. Le kellett
állítanom az ügyet, amikor Martin jelentette, hogy a helyzet kezd felizzani
maguk között, nem igaz?
Mrs. Wattlesbrook elmosolyodott, és csillogott a szeme, mintha nagyon
élvezné ezt a részt.
– Azt akartam, hogy tudjon róla, habár ön nem az egyik ideális
ügyfelünk, mi mégis megtettünk minden lehetséges előkészületet az ön
kényelme és szórakozása érdekében, Miss Erstwhile.
– Az én nevem Jane Hayes.
– Egy autó vár önre, hogy a repülőtérre vigye, Jane Hayes. Gondolom,
készen áll az indulásra.
– Az biztos.
– Remélem, nem zaklattam fel – jegyezte meg Mrs. Wattlesbrook
ártatlan mosollyal. – Büszke vagyok arra, hogy minden ügyfél számára
képes vagyok megtalálni a tökéletes úriembert. De az ember nem
készülhet fel egy nő minden szeszélyére, úgyhogy igen mély a merítésünk.
Ugye érti?
– Valóban nagyon mély.
Jane úgy érezte, mintha egyre mélyebbre süllyedve fuldokolna, és
valami kapaszkodót keresett. És mint kiderült, a pimasz hazugságoknak
rendkívüli felhajtóereje van, legalábbis rövid távon, úgyhogy kivágta:
– Ettől csak érdekesebb lesz a cikkem vége.
– A… a cikke?
 Mrs. Wattlesbrook úgy meredt rá a szemüvege felett, mint egy bogárra,
amelyet legszívesebben eltaposna.
– Ühüm – felelte Jane, botrányosan, de remélte, hihetően hazudva.
– Bizonyára tudja, hogy egy magazinnál dolgozom, képszerkesztőként. A
főszerkesztő úgy gondolta, a Pembrook Parkról szóló cikkem volna a
tökéletes nyitánya újságírói pályafutásomnak.
Esze ágában sem volt cikkeket írni, sőt, a művészi alkotókedv most
erősebben tombolt benne, mint bármikor, de egyszerűen muszáj volt
törlesztenie Mrs. Wattlesbrooknak, mielőtt elmegy. Szüksége volt arra az
elégtételre, amit a visszavágás miatt érzett.
Mrs. Wattlesbrook megrándult. Ez nagyon jólesett Jane-nek.
– És bizonyára tisztában van vele, hogy mivel a sajtó munkatársa
vagyok, a titoktartási fogadalom, amelyet aláíratott velem, nem kötelez
semmire.
Mrs. Wattlesbrook jobb szemöldöke rángatózni kezdett. Jane
feltételezte, hogy a homloka mögött ott fut az ügyvédje telefonszáma,
amelyet azonnal tárcsázni fog. Jane persze ezt is csak kitalálta. De milyen
jó móka volt!
Úgy tűnt, mintha Mrs. Wattlesbrook megpróbálná megnedvesíteni az
ajkát, de nem sikerült neki.
– Én nem tudtam… ha tudom…
– De nem tudta. A botrány a mobiltelefon körül, a piszkos trükk
Martinnal… azt feltételezte, hogy nincs semmi befolyásom. Lehetséges. De
a magazinom forgalma hatszázezer fölött van. Kíváncsi lennék, az
olvasóink közül hányan tartoznak az ön számára kívánatos jövedelmi
rétegbe. És attól tartok, a cikkem nem lesz túl lelkes.
Jane pukedlizett a farmernadrágban, és megfordult, hogy távozzon.
– Ó, és Mrs. Wattlesbrook?
– Igen, Jane, drágám? – kérdezte a tulajdonosnő remegő, behízelgő
hangon.
– Mr. Nobley-nak mi a keresztneve?
Mrs. Wattlesbrook pislogás nélkül meredt rá.
– Ööö… Jonathan.
Jane feltartott ujjával nemet intve felelte:
– Szép próbálkozás.
 Martin Sheffieldből,

HUSZONKILENC ÉVES

Úgy csókolta, mintha tudta volna, hogy Jane-nek éppen erre van
szüksége. Kertillata volt, elhitette Jane-nel, hogy ellenállhatatlan, és
elhitette vele, hogy képes újra beleszeretni valakibe.
De valójában színész volt, aki kertészt játszott, és úriembert a bálokon
azon az Austen világát idéző birtokon, ahová azért ment Jane, hogy
eldöntse, képes-e örökre elengedni álmai Mr. Darcyját. Komolyan.
Ráadásul kiderült róla, hogy egy balfácán.

A 21. nap vége

Az ÚT A REPÜLŐTÉRRE MINTHA EGY örökkévalóságig tartott volna.

Jane a hátsó ülésen a rádiót egy rockzenét sugárzó állomásra állította, és
igyekezett inkább dühösnek, mint szomorúnak érezni magát. A harag
előrevisz.
– Schmuck – mormolta egyfolytában. Magára gondolt.
 Igen, Martin is egy schmuck volt. Már maga a tudat feldobta. De a sok
rémes pasi után igazán megtanulhatta volna már, hogy minden férfi
schmuck.
Az sem sokat enyhített a megalázó érzésen, hogy nem voltak illúziói
Martinnal kapcsolatban. Tudta, hogy a férfi csak egy flört volt, amit az az
elkeseredett szándék motivált, hogy valódi nőként érezhesse magát a
maszkabálon. De aztán hagyta magát átverni. Ostoba volt. Még arról is
meggyőzte magát, hogy Mr. Nobley esetleg őszintén kedvelte.
– Álmodj tovább! – búgta a rádió.
– Nem számít, hogy végződött – motyogta magában Jane, és rájött,
hogy ez igaz. Valóság volt, vagy nem, Martin megmutatta neki, hogy az
elégedett vénlány szerepe nála szóba sem jöhet. És valódi volt, vagy nem,
Mr. Nobley segített neki nemet mondani Mr. Darcynak. Jane az ablaknak
döntötte a fejét, nézte az autó mellett szaladó tájat és mosolygott.
Pembrook Park elvégezte a feladatát – lehetővé tette, hogy ő átélhesse a
maga romantikus purgatóriumát. Most már őszintén hitte, hogy az
álomvilág a valóságban nem működik. Az álomvilág a nők ópiuma. Ő pedig
eltemette a maga álomvilágát az angol vidéken. Az élete csak a valódi
lehetőségekre lesz nyitott. Nem létezik Mr. Darcy, nem létezik tökéletes
férfi. De azért még jöhet valaki. És ő készen áll rá.
Volt még két órája a gép indulásáig, úgyhogy körbejárt a repülőtéren,
könyvesboltokban és parfümériákban böngészve. Vett egy népszerű
regényt, megkereste a beszállókaput, és egy műanyag székbe kuporodva
éppen elkezdte olvasni az első oldalt, amikor a hangosbemondó fémes
hangja megszólalt:
– Miss ööö… Erstwhile, kérem, fáradjon a hármas terminál
utaspultjához! Miss Jane Erstwhile-t várják az utaspultnál.
Döbbenten egyenesedett fel a név hallatán. Furcsa bizsergés futott
végig rajta. Becsukta a könyvet, lassan felemelkedett, attól tartva, hogy egy
forgatócsoportot talál elbújva maga mögött, ha megfordul. Hogy egy kandi
kamerás trükk áldozata, akit több millió néző előtt
megtréfálnak. Megpördült, ám csak a repülőtér szokásos, érdektelen
nyüzsgését látta. Jelenlegi lelkiállapotában (bosszús volt, sőt dühös) nem
igazán tudta kiélvezni a megkönnyebbülést, amely elfogta a gondolatra:
legalább nem szerepelek a tévében.
Az útja visszafelé a biztonságiak mellett képtelenül hosszúnak tűnt, a
cipősarka kopogása pedig túl hangosnak. Mintha csak ő lett volna ott
egyedül, nem lettek volna körülötte mások, hogy elnyomják magányossága
hangjait.
Az ügyfélszolgálaton egy vidám kis barna nő ült a pult mögött. És valaki
várakozott mellette, farmerban és pulóverben, teljesen belesimulva a
huszonegyedik századi környezetbe. A férfi észrevette őt, és kihúzta
magát, reménykedő pillantást vetve Jane-re. Ügy tűnik, Mrs. Wattlesbrook
ügyvédje nem volt az irodájában, hogy megnyugtassa a nőt, az, hogy
valaki újságíró, nem menti fel a titoktartási kötelezettség alól.
– Jane.
– Martin. Maga füttyentett ide?
Rátett még egy lapáttal. Fölösleges bájologniuk egymással.
– Jane, nagyon sajnálom. Ma meg akartam mondani. Vagy ma este. A
lényeg, hogy szólni akartam, és utána még mindig találkozhattunk volna,
ha maga meg én…
– Maga színész – jelentette ki Jane, mintha a színész a gazember
szinonimája volna.
– Igen, de… de…

– De kétségbeesetten szerelmes belém – segítette ki Jane. – Én

hihetetlenül szép vagyok, és mellettem más embernek érzi magát. Ó, és a
nővérére emlékeztetem.
A vidám barna a pult mögött elszántan meredt a monitorra.
– Jane, kérem.
– És a hirtelen szenvedélyes érzelemnek, ami arra ösztönözte, hogy
utánam rohanjon a repülőtérre, semmi köze sincs ahhoz, hogy Mrs.
Wattlesbrook fél, hogy negatív kritikát írok Pembrook Parkról.
 – Nem! Figyeljen! Tudom, hogy egy varangy voltam, és hazudtam, és
félrevezettem, és valójában sosem voltam NBA-rajongó – hajrá United! –,
de kövesebb talajon is kirügyeztek már románcok.
– Románcok… kövesebb talajon… Mrs. Wattlesbrook írta ezt a
szöveget?
Martin elkeseredetten szusszant egyet.
Jane-nek hirtelen eszébe jutott, hogy Molly zsákutcába futott a háttér
ellenőrzésével, úgyhogy megkérdezte.
– Igazából nem Martin Jasper a neve, igaz?

– Nos, a Martin igaz.

A barna bátorítóan mosolygott.
Aztán, hihetetlen módon, egyszer csak egy másik alak rohant feléjük. A
barkó és az álló galléros zakó nevetségesnek tűnt Pembrook Park
környezetéből kiemelve, habár a férfi a fejébe csapott egy baseballsapkát,
és ballonkabátot vett, hogy kevésbé legyen feltűnő. Az arca kivörösödött a
futástól, és amikor meglátta Jane-t, felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.
Jane-nek leesett az álla. Szó szerint. Soha, legnevetségesebb
ábrándjaiban sem gondolta volna, hogy Mr. Nobley utánajön. Egyet
hátralépett, valamin megcsúszott, és majdnem elesett. Mr. Nobley elkapta,
és talpra állította.
Ezért viselnek a nők magas sarkú cipőt? – gondolkodott el Jane.
Botladozunk rajta, hogy a férfiak megmenthessenek?
Bosszankodott, amiért élvezte a helyzetet. Egy rövid ideig.
– Még nem ment el – állapította meg Mr. Nobley. Úgy tűnt, vonakodik
elengedni a lányt, ám végül mégis elengedte, és tett hátrafelé néhány
lépést. – Már attól féltem…
Ekkor észrevette Martint.
– Te mit keresel itt?
A barna lány mohó érdeklődéssel figyelt, habár közben tovább kopogott
a klaviatúrán, mintha valójában elmélyülten dolgozna.
 – Jane meg én közel kerültünk egymáshoz az elmúlt hetekben, és… –
kezdte Martin.
– Közel kerültetek. Ez egy nagy rakás hazugság. Egy dolog, amikor a
pénzes dámákkal szórakozol, akik jól tudják, miféle vagy. De Jane-től el a
kezekkel!
Megfogta Jane karját.
– Ne higgye el egyetlen szavát sem! Sajnálom, hogy előbb nem
mondhattam meg, de tudnia kell, hogy ő egy színész.
– Tudom – felelte Jane.

– Ó!
– És maga mit keres itt? – kérdezte kissé fásultan. Ez az egész kezdett
valami vásári komédiává alakulni.
– Azért jöttem, hogy megmondjam, én… – kezdte hadarva, aztán
összeszedte magát, körülnézett, és közelebb lépett a lányhoz, hogy ne
kelljen olyan hangosan beszélnie. A kis barna a pult mögött egy leheletnyit
előrehajolt.
– Elnézést kérek, hogy itt kell elmondanom, ezen a forgalmas,
piszkos… ez nem az a helyszín, amelyet én választanék, de tudnia kell,
hogy én…
Levette a sapkáját, és zavartan megborzolta a haját.
– Már majdnem négy éve dolgozom Pembrook Parkban. Az
összes nő, akivel hétről hétre találkozom, mind ugyanolyan. Ám szinte az
első pillanattól kezdve, amikor aznap reggel kettesben maradtunk a
parkban, úgy éreztem, hogy ön másmilyen lehet, ön őszinte volt.
Jane kezéért nyúlt. Úgy tűnt, egyre magabiztosabb. A szája kis
mosolyra húzódott, és úgy nézett a lányra, mintha többet sosem akarná
róla levenni a tekintetét.
A szikra? – gondolta Jane, főleg megszokásból, mivel nem vette be a
férfi egyetlen szavát sem.
Martin felhördült Nobley ostobaságán. Nobley azonnal visszacsapta a
fejébe a sapkát, és hátralépett. Mintha azon tűnődne,
hogy talán túl szókimondó volt, és még mindig a szabályok szerint kellene
inkább játszania.
– Tudom, nincs oka rá, hogy higgyen nekem, de szeretném, ha mégis
megtenné. Tegnap este a könyvtárban el akartam mondani önnek, hogyan
érzek. Meg kellett volna tennem. De nem voltam benne biztos, hogy ön…
Úgyhogy ugyanazt az elcsépelt szöveget mondtam, amelyet mindenki
másnak. Igaza volt, hogy visszautasított. Ez igazi pofon volt nekem. Még
soha nem mondott senki nemet. Ön arra késztetett, hogy elgondolkodjak.
Nos, először nem nagyon akartam gondolkodni. De miután ma reggel
elment, azt kérdeztem magamtól, hagyod, hogy elmenjen, csak azért, mert
úgy ismerkedtetek meg, hogy te szerepet játszottál?
Nobley elhallgatott, mintha csak válaszra várna.
– Ó, ugyan már, Jane! – szólalt meg Martin. – Ne vegye be ezt a sok
maszlagot!
– Ne beszéljen úgy velem, mintha barátok volnánk! – felelte Jane.
– Maga… magát megfizették azért, hogy megcsókoljon! És csak egy
játék volt, csak szórakozott velem, maga undorító féreg! Nincs joga Jane-
nek nevezni engem. Magának Miss Erstwhile vagyok.
– Ugyan, ne jöjjön ezzel! – mondta Martin. Láthatóan fogytán volt a
türelme. – Az egész Pembrook Park egyetlen nagy színjáték, nagyon
ostobának kellene lennie, ha ezt nem venné észre. Maga is szerepet
játszott, mint mi többiek, egy vakációs románcot játszott, nem igaz? És
nem is volt olyan taszító csókolózni magával.
– Taszító?
– Épp azt mondom, hogy nem volt az.
Martin elhallgatott, és úgy tűnt, visszabújik az udvarló szerepébe.
– Én élveztem az egészet, úgy, ahogy volt. Nos, kivéve a gyömbért. És
ha meg akarja írni azt a cikket, tudnia kell, hogy szerintem, ami köztünk
volt, az nem volt hazugság.
A barna lány sóhajtott. Jane csak a szemét forgatta.
 – A miköztünk lévő dolog volt a valódi – szólt közbe Nobley, kissé
kétségbeesetten. – Éreznie kellett, amint átszűrődött a jelmezeken és a
színlelésen.
A barna lány bólintott.
– „Amint átszűrődött a színlelésen?” Figyelje csak, ez még mindig
szerepet játszik! – fordult Martin a kis barnához, szövetségest keresve.
– Csak nem a féltékenység beszél belőled, égimeszelő barátom? –
kérdezte Nobley. – Még mindig az zavar, hogy te nem lettél úriember?
Nagyon is illik hozzád a kertész szerepe.
Martin ökle meglódult. Nobley elhajolt, aztán nekirontott, majd
mindketten a földre estek. A kis barna sikítozva szökdécselt a pult mögött.
– Hagyják abba!
Jane megpróbálta elhúzni Nobley-t, de megcsúszott. A férfi kinyújtotta a
karját, és elkapta a derekát, mielőtt elesett volna.
– Hadd segítsek…
Nobley megpróbálta egyszerre felsegíteni a lányt, és ellökni magától
Martint.
– Szállj le rólam! – követelte Martin. – Majd én segítek neki. Fenékbe
rúgta Nobley-t, aztán a kezével kezdte csépelni. Jane
megvetette a lábát, megragadta Nobley karját, és felhúzta a férfit. Martin
még mindig Nobley felé csapkodott a földön fekve. Nobley sapkája leesett,
aztán a ballonja Martinra tekeredett, aki vadul csépelni kezdte.
– Elég volt! – kiáltotta Jane, visszalökve Nobley-t, és beállva közéjük.
Inkább érezte magát tanítónőnek, aki verekedő iskolásokat választ szét,
mint egy szerelmi vetélkedés tárgyának, akinek a kegyeiért két férfi küzd.
– M-m-martin meleg! – nyögte ki Nobley.
– Dehogy! Összekeversz Edgarral.
– Ki a fene az az Edgár?
– Tudod, a másik kertész, akinek mindig halszaga van.
 – Ja, igen.
Jane elgyötörtén felemelte a kezét.
– Volnának szívesek maguk ott ketten…
Egy kimért hang a hangszóróban közölte, hogy megkezdődött a
beszállás Jane járatára. A kis barna csalódottan felsóhajtott. Martin talpra
vergődött, Nobley segítségével, és mindketten ott álltak Jane előtt, némán
és szerencsétlenül, mint két elázott kutya, akik azt várják, hogy beengedjék
őket a házba. Akkor Jane nagyon magabiztosnak érezte magát, magasnak,
karcsúnak és öntudatosnak.
– Nos, az én dalomat játsszák, fiúk – mondta dallamos hangon. Martin
magas válla megrogyott, ahogy duzzogva állt, és hosszú
lába olyan volt, mint egy bohócé. Nobley arcán most nyoma sem volt a
mosolynak. Jane nézte őket, ahogy ott állnak egymás mellett, a két férfi,
akik nagyon jó versenytársai voltak a Darcy ábrándjának. Egész
ismeretségi körében a legszemrevalóbb férfiak voltak, és valószínűleg
soha életében nem szórakozott még olyan jól, mint amikor velük flörtölt. És
végül nemet mondott. Mindkettőjüknek. Ennek az egésznek. Valósággal
bizsergett a bőre. Ez egy tökéletes pillanat volt.
– Igazán örömömre szolgált. Valóban – mondta, és elfordult.
– Jane!
Nobley a lány vállára helyezte a kezét, kétségbeesett bátorsággal
legyőzve a tartózkodását. Ismét megfogta Jane kezét.
– Jane, kérem!
Ajkához emelte Jane kezét, lesütött szemmel, mintha félne a lány
szemébe nézni. Jane elmosolyodott, és arra gondolt, igazából mindig is
Nobley volt a kedvence. Odalépett a férfihoz, megfogta mindkét kezét, és a
fejét egy pillanatra a férfi vállára hajtotta. Hallotta, amint Nobley felsóhajt.
– Köszönöm! – súgta neki Jane. – Mondja meg Mrs. Wattlesbrooknak,
azt üzenem: elő az agarakkal!
Elsétált anélkül, hogy visszanézett volna. Hallotta, amint a férfiak
szólongatják, tiltakoznak, őszinteségüket bizonygatják, de Jane nem
vett róluk tudomást. Mosolygott végig, amint áthaladt a biztonságiak között,
a kapuhoz ment, és felsétált a gépre. Habár csak színjáték volt az egész,
pontosan ez volt az a befejezés, amit remélt.
Tetszett neki, ahogy a történet végződött, élvezte az utolsó szövegét.
Elő az agarakkal! Különben is, mit jelent ez? Nem valami olyasmit, hogy a
vadászat megkezdődött? Elő az agarakkal! Valaminek a kezdete. Ő volt a
vadász. Egy rókát láttak. Ideje elfogni.
Rendben van, Carolyn néni, mondta egy kis imádság kíséretében.
Rendben, készen állok. Eltemetem a sóvárgásomat, nem leszek többé
áldozat. Most már készen állok.
Kényelmesen elhelyezkedett, és kibámult az ablakon az apró
emberekre, akik narancsszínű jelzőlámpáikkal úgy integettek, mintha csak
kétségbeesetten fel akarták volna hívni magukra a figyelmét. Befészkelte
magát az ülésbe, és lustán eltöprengett, vajon Pembrook Parkban mi volt
valóságos. Volt valami egyáltalán? Vagy nem volt igazi talán ő maga sem?
Az abszurd gondolattól felnevetett. A mellette ülő nő megmerevedett,
mintha csak arra kényszerítené magát, hogy ne nézzen rá erre az őrültre.
– Elnézést!
A hang hallatán Jane belesimult az ülésébe, mintha hirtelen ijesztő
sebességgel emelkedni kezdett volna a gép.
volt az. Itt volt. A gépen. Mellény és kravátli és zakó, meg minden.
– Szent szilvamag! – mondta Jane.
– Elnézést, asszonyom! – mondta Nobley a Jane mellett ülő nőnek. –A
barátnőm és én nem egymás mellé kaptunk jegyet, és arra gondoltam,
talán volna szíves cserélni velem. Remek helyem van a kijáratnál.
A nő bólintott, és együtt érzőn nézett Jane-re, mintha csak azon
töprengene, mennyire szomorú eset, ha egy őrült nő egy régensség
korabeli ruhát viselő férfival jár.
A férfi, akit Mr. Nobley-nak ismert, leült Jane mellé. Felemelte a kezét,
hogy levegye a sapkáját, aztán rájött, hogy az leesett, amikor
Martinnal dulakodtak. Úgyhogy csak fejet hajtott, ahogyan Mr.
Nobley tette volna.
– Üdvözlöm. A nevem Henry.
Szóval ő volt Henry Jenkins.
– Én még mindig Jane vagyok – mondta. Vagy inkább cincogta. A férfi
megpróbálta bekapcsolni a biztonsági övét, és annyira
aranyos volt a zavart arckifejezése, hogy Jane legszívesebben átnyúlt
volna, hogy segítsen, de az nem illett volna a… várjunk csak. Egy
repülőgépen voltak. Nem voltak már szabályok. Nem volt több játszma.
Érezte, amint szárnyra kap benne a remény, és attól tartott, felemelkedik,
mielőtt még a gép felszállna, úgyhogy keményen megvetette a lábát a
padlón. Emlékeztette magát, hogy most ő a vadász. Elő az agarakkal!
– Ez azért egy kicsit túlzás, még Mrs. Wattlesbrooktól is.
– Nem ő küldött engem – felelte Nobley-Henry. – Korábban sem, most
sem. Én küldtem magam, vagyis inkább én jöttem, mert… mert meg kellett
próbálnom. Nézze, tudom, hogy ez őrültség, de a jegyet nem lehetett
visszaváltani. Legalább elkísérhetem hazáig?
– Ez nem olyan, mint egy kis séta a parkban.
– Elegem van a parkokból.
Jane észrevette, hogy a férfi hangja most kevésbé hivatalos. Eltűnt a
visszafogott régensség korabeli stílus, sokkal lazább volt most a modora.
De ezt leszámítva, Henry nem tűnt nagyon különbözőnek Mr. Nobley-tól.
A férfi hátradőlt, mintha próbálna megnyugodni.
– Jó munka volt, de a fizetés nem volt csillagászati összeg, úgyhogy
gondolhatja, mennyire megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy nem első
osztályon repül. Bár őszintén szólva egy teherszállítónak jobban örülnék.
Gyűlölöm a repülőgépeket.
– Mr. Nob… ööö… Henry, még nem késő leszállnia a gépről. Nem írok
cikket a magazinnak.
– Milyen magazinnak?
– Ó! És nem vagyok gazdag.
 – Tudom. Mrs. Wattlesbrook ismerteti minden vendég anyagi helyzetét a
jellemzésével együtt.
– Miért jött utánam, ha tudta, hogy nem vagyok…?
– Ezt próbálom elmagyarázni magának. Maga ellenállhatatlan.
– Nem vagyok az.
– Nem örülök neki. Maga igazán a legbosszantóbb ember, akit valaha
ismertem. Négy éven át sikerült elkerülnöm mindenféle csábítást a nők
részéről, ami nagyon könnyű dolog Pembrook Parkban. Remekül mentek a
dolgok, a legjobb úton haladtam afelé, hogy majd egyedül haljak meg,
észrevétlenül. És aztán…
– Nem is ismer engem. Maga Miss Erstwhile-t ismeri, de…
– Ugyan már, amióta szemtanúja voltam a szörnyű szereplésének a
színielőadás estéjén, tisztában vagyok vele, hogy akkor sem volna képes
színészkedni, ha az élete függne tőle. Az egész három hét alatt az mindig
maga volt.
Elmosolyodott.
– És én továbbra is ismerni akartam magát. Vagyis, először nem. Azt
akartam, hogy elmenjen, és hagyjon békén. Valóságos élethivatássá
fejlesztettem már, hogy elkerüljem minden valóságos kapcsolat
lehetőségét. És akkor találkoztam magával abban a cirkuszban… és az
egésznek nem volt semmi értelme. De hát minek van?
– Semminek – felelte Jane teljes meggyőződéssel. – Semminek sincs
értelme.
– Elárulná nekem… vagy túl nagy merészség volna megkérdeznem?
Igaz ugyan, épp most vettem hirtelen felindulásból egy repülőjegyet,
úgyhogy ezen a ponton a merészség miatt aggódni értelmetlen. .. Ez tiszta
őrület, én nem vagyok romantikus alkat. Khm. Szóval a kérdésem a
következő: ön mit akar?
– Hogy én mit…?
Ez tényleg őrület volt. Talán vissza kéne hívnia azt a nőt.
 – Komolyan gondolom. Azon kívül, hogy valami valóságosat. Azt már
mondta. Én végül is szeretem azt gondolni magamról, hogy eléggé
valóságos vagyok. Tehát, mit akar igazán?
Jane vállat vont, és egyszerűen azt felelte:
– Boldog akarok lenni. Valaha Mr. Darcyra vágytam. Nyugodtan
nevessen ki, ha akar… Vagyis inkább arra az ideálra. Olyasvalakire, aki
mellett állandóan úgy érzem magam, mint amikor azokat a filmeket
néztem.
Nehéz volt ezt beismerni, de amikor megtette, az olyan érzés volt,
mintha a krém legutolját nyalogatná ki a tálból. Az a reménytelen ábránd
most már üres volt.
– Értem. Nos, mit gondol, lehetséges…
Habozott egy kicsit. Az ujja a rádió meg a világítás gombjaival babrált az
ülés karfáján.
– Mit gondol, lehetne az, amit akar olyan valaki, mint én? Jane
szomorkásán elmosolyodott.
– Én most vadonatúj embernek érzem magam. Soha életemben nem
éreztem még azt, amit most. Még nem tudom biztosan, mit akarok. Amikor
Miss Erstwhile voltam, maga tökéletes volt nekem. De az még Austen-
országban történt. Vagy még mindig ott vagyunk? Talán nem is jövök el
onnan soha.
A férfi bólintott.
– Nem kell most eldöntenie semmit. Ha megengedi, hogy a közelében
maradjak egy ideig, majd meglátjuk.
A támlának döntötte a fejét, és egymásra néztek. Az arcuk pár centire
volt csak egymástól. Mindig olyan jól tudott nézni rá. És akkor hirtelen
felötlött Jane-ben, hogy ő maga sokkal inkább Darcy, mint Erstwhile, ahogy
ott ül, a férfi szép szemét csodálva, veszélyesen közel ahhoz, hogy akarata
ellenére beleszeressen.
– Csak a közelemben… – ismételte meg.
A férfi bólintott.
 – És ha nem éreztetem magával élete minden napján, hogy maga a
leggyönyörűbb nő a világon, akkor nem érdemlem meg, hogy a közelében
lehessek.
Jane mélyet lélegzett; szinte magába szívta ezeket a szavakat. Arra
gondolt, egy ideig szívesen megőrizné őket. Felmerült benne, hogy soha
nem is válik meg tőlük.
– Na, jó, hazudtam egy kicsit – Henry még hevesebben túrt bele a
hajába. – Be kell vallanom őszintén, én nem értek a kis kalandokhoz. Nem
értek ahhoz, hogy bolondozunk egy ideig, aztán elbúcsúzunk. Én azért
vetem magam a lábaihoz, mert azt remélem, hogy ez majd örökre szól.
Nem kell most semmit sem mondania, nincs szükség ígéretekre. Csak úgy
gondoltam, jó, ha tudja.
A férfi ismét hátradőlt, a fejét kissé elfordítva, mintha nem akarná még
látni a lány arckifejezését. Talán jobb is volt. Jane egyenesen maga elé
meredt, tágra nyílt, rémült szemmel, aztán egy széles vigyor terült szét
lassan az arcán. Gondolatban lejátszotta a következő beszélgetését
Mollyval. „Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, de találtam egy férfit,
aki éppen olyan őrült és megszállott, mint én voltam.”
A repülőgép gurulni kezdett, azzal a fura, szitáló mozgással, amitől úgy
tűnt, mintha egyszerre menne előre és hátra. Jane pillantása megállás
nélkül járt ide-oda az ablak meg a mellette ülő férfi között, mintha csak
ellenőrizni akarná, hogy tényleg ott van-e vele. Lehet, hogy ez jobb
lezárás, mint az, hogy elő az agarakkal?
– Szóval – szólalt meg a férfi – New York City a végső állomás?
– Ott lakom.
– Jól van. Ott bizonyára akad munka egy vonzó angol színésznek, nem
gondolja?
– Több ezer étterem van, és azok a pincérek nagyon jól keresnek.
– Értem.
– És rengeteg színház is van. Szerintem csodálatosan alakítana egy
vígjátékban.
– Mivel nevetséges vagyok.
 – Nem baj az.
Jane ösztönösen megfogta a férfi kezét, és morzsolgatni kezdte a
mutatóujját. Intim gesztus volt, mégis természetesnek tűnt. Mit akar? Ez
annyira őrült dolog… Ne gondolj erre! Talán sikerülhet… Ó, légy
gyakorlatias, Jane! Szóval mit csináljon? Többé nem volt kiszolgáltatva a
szerelem képzeletbeli ideáljának, de ha az övé lehetne valami valóságos…
Létezik ilyen egyáltalán?
– Ugye majd akar gyerekeket? – kérdezte, csak hogy ezt is kipipálja.
– Mrs. Wattlesbrook elmondta magának a történetemet? Nem lennék
meglepve. Igen, szeretem a gyerekeket. Mindig is azt gondoltam,
szeretném, ha egyszer papának szólítanának.
– Rendben, ez a válasz túlságosan tökéletes volt. Most valóban,
őszintén önmaga?
– Wattlesbrook mindig olyan színészeket választ, akik a legközelebb
állnak a rájuk osztott szerepekhez, mivel olyan sokáig kell ugyanazt a
karaktert játszanunk. Vannak persze kivételek, mint például Andrews, aki
heteroszexuálist játszott.
Tudtam – nyugtázta magában Jane.
– De várjon csak – fordult a férfihoz –, nem végződhet így ez az egész.
Maga az én ideálom, az az álom, amit magam mögött kell hagynom. Nem
csomagolhatom be, hogy magammal vigyem.
– Ez volt a legönzőbb kijelentés, amit valaha is hallottam magától.
Jane pislogott.
– Igazán?
– Miss Hayes, megfordult már a fejében, hogy esetleg fordítva látja ezt
a dolgot? Hogy valójában maga az én ideálom?
A lökhajtásos gép motorja felbőgött, és mintha egy láthatatlan kéz
bedugta volna Jane fülét. Henry megragadta a kartámaszt, és mereven
maga elé meredt, mintha csak akaraterejével próbálná egyenesben tartani
a gépet. Jane ránevetett, és elfészkelődött az ülésében. Hosszú utazás állt
előttük. Lesz még idő kérdésekre, és Jane úgy gondolta, tud várni. Aztán
abban a pillanatban, amikor a
gép előrelódult, mintha az életéért futna, majd a gravitáció az ülésbe
préselte őket, és a gép felemelkedett, Jane lélegzete pedig elakadt a két
ellentétes irányú erő közepén, akkor mégis azonnal tudni akarta.
– Henry, mondja meg nekem, melyik részek voltak igaziak!
– Az összes. Különösen ez a rész, amikor meg fogok halni…
A férfi ízületei szó szerint elfehéredtek, amint még szorosabban
kapaszkodott a kartámaszba, és elszántan maga elé meredt.
Az ablakon beeső fény éppen jó volt. A délutáni nap tökéletes szögben
érte őket, és Jane ablakát súrolva, sárgás fényt öntött be rájuk. Jane
tisztán látta Henryt. Észrevett egy bárányhimlőből származó sebhelyet a
homlokán, látta az ajka vonalán, milyen lehetett durcás kisfiúként, és látta a
szeme sarkából induló finom ráncokból, milyen lesz öregemberként majd.
Kitágult a képzelete. Úgy látta az egész életét, mint egy bonyolult kirakót,
benne az összes pasi egy-egy dominó, amely felborítja a következőt, aztán
az azt követőt, és így tovább, végtelen sorban dől le mind. De talán nem
csak ennyi lehet. Olyan sokat gondolt a szakításokra, hogy elfeledkezett
arról, hogy lehet egy legutolsó, egy olyan dominó, amelyik állva marad.
Jane lefejtette Henry jobb kezét a kartámaszról, a saját nyakszirtjére
tette, és ott tartotta. Aztán felemelte a kartámaszt, hogy semmi se legyen
közöttük, és a másik kezével megfogta a férfi arcát. Szép vonalú arca volt,
az állkapcsa éppen beleillett Jane tenyerébe. Érezte a borostákat, amelyek
a reggeli borotválkozás óta előbújtak. Henry ránézett, bár a rettegést
képtelen volt eltüntetni az arcáról, amin Jane jót nevetett.
– Hogy lehet ilyen fesztelen? – kérdezte a férfi. – Hogy várhatja el, hogy
több tízezer tonnányi acél csak úgy ússzon a levegőben?
Jane megcsókolta, és finom íze volt. Nem olyan volt, mint az étel, vagy
a szájvíz, vagy a szájbalzsam, hanem mint egy férfi. Henry felnyögött,
amint megadta magát és ellazultak az izmai.
– Tudtam, hogy nagyon kedvellek – mondta Jane szájához simulva.
 Közelebb húzta a lányt, másik kezével a dereka után nyúlt. Mohóvá
váltak a csókjai, és Jane arra gondolt, valószínűleg nem csókolták szívből
már hosszú ideje. Ahogy őt sem, ami azt illeti. Sőt, talán ez volt a legelső
alkalom. Ez nem nagyon emlékeztetett az üres, kéjsóvár smárolásra
Martinnal. Henryt csókolni több volt puszta szórakozásnál. Később, amikor
órákat töltöttek beszélgetve a sötétben, Jane rájött, hogy Henry ugyanúgy
csókolt, ahogy beszélt.
Feszülten, összpontosítva, csak rá figyelve. Az érintése is beszélt, újra
és újra elmondva Jane-nek, hogy az egész világon ő az egyetlen, aki
igazán számít. A férfi ajka csak néha kalandozott el Jane ajkától, hogy
megérintse az arcát, a kezét, a nyakát.
És amikor megszólalt, akkor Jane-nek szólította.
A gép magasabbra emelkedett az égen, és ők fáradhatatlanul
csókolóztak több száz mérföldön át, amíg Henry végül már nem félt a
repüléstől.

Henry

Egy repülőgépen ismerkedtünk meg (turista osztály), és a haza-út nagy

részét csókolózással töltöttük. Az Atlanti-óceán felett eldöntöttük, hogy
szerelmesek leszünk egymásba. Mikor a gép leszállt a JFK-n, ő még
mindig nem gondolta meg magát. Amikor átvitt a lakásom küszöbén, nem
rejtőzködött semmiféle Mrs. Wattlesbrook az árnyékban. Míg ő a
konyhában volt, én előszedtem a Büszkeség és balítéletet a csodával
határos módon még mindig élő szobanövényem cserepéből, és beraktam
egy ártalmatlan helyre a többi DVD mellé. A gerincét büszkén kifelé
fordítva.
Ma este hozatunk valami vacsorát.